Ház a Mocsárban

A fordítás alapját képező kiadás:

Alekszej Kalugin

S.T.A.L.K.E.R. – Dom na bolotye

Ekszmo, 2007

Sorozatszerkesztő:

Burger István

Irodalmi szerkesztő:

Németh Attila

Fordította:

Sándor Gábor

Szerkesztette:

Cs. Fehér Katalin

Korrektor:

Athén Melitta

Borító:

Nagy Gábor

ISBN 978 615 5859 11 3

ISSN 0238-3063

Kiadó: Metropolis Media Group Kft.

© 2007 by Alekszej Kalugin

© Hungarian translation 2018, Sándor Gábor

© Hungarian edition 2017, Metropolis Media Group

www.galaktika.hu

Felelős kiadó a Kft. ügyvezető igazgatója

Tördelőszerkesztő: Szegedi Gábor

Sorozatterv és tipográfia: Nagual Design

E-Book: Odin Fantasy Bt.

1. FEJEZET

A ZÓNA a katonai ellenőrzőpontnál kezdődik. Ezt mindenki tudja. A Zónába többféleképpen is be lehet jutni. Például meg lehet vesztegetni az őröket. De ez nem biztos, hogy megvéd a hátba lövéstől. Rést is lehet keresni a Zónát övező kordonon. De ez nem jelenti azt, hogy átjutva a szögesdróton, nem fogsz elszállni az aknamezőn. Lefizetheted valamelyik kutatócsoport kisegítőjét, hogy juttasson be a Zónába, mintha véletlenül eltévesztette volna az útvonalat. Ám ez nem fog megvédeni a romok között lappangó vérszívótól. De még ha olyan hihetetlenül szerencsés is vagy, hogy elkerülöd a savas ködöt, nem ered a nyomodba egy falkányi vak kutya, megúszod az egy nappal korábban érkező, senki által nem várt kitörést, és a Kárhozottak árnyéka sem érint meg, attól még nyugodtan veheted úgy, hogy már halott is vagy. Ugyanis a dolgok még csak most kezdődnek igazán. A Zóna a saját, kiismerhetetlen törvényei szerint működik. Bár valójában azt csak úgy mondják, hogy a „saját törvényei szerint, igazából ilyen törvények nem léteznek. Olyan az egész, mintha nem lennének szabályok. Odabenn nem létezik „rend, ami segítene a túlélésben. A Zónában csak magadban bízhatsz, a látásodban, a szaglásodban, a hallásodban, a megérzéseidben, abban, hogy képes leszel villámgyorsan kiértékelni a helyzetet, és csípőből tüzelni, vagy időben eltenni a fegyvert, hogy egyértelműen jelezd, nincsenek ellenséges szándékaid.

Akár azt is feltételezhetnéd, hogy a halál adott neked némi haladékot, csak hogy lehúzhass még egy üveg olcsó sört a Stalker bárban. A tapasztalt stalkerek úgy tartják, aki eljut a bárig, az már átesett a Zóna tűzkeresztségén. Ám ez még semmit sem jelent. Mert a halál a Zónában mindenütt ott van. És akár a bár bejáratánál is ráejthet a fejedre egy üllőt a második emeletről az ottani lakásban berendezkedett poltergeist. Vagy egy hangversenyzongorát. Mint abban az idióta nyúlról szóló hülye rajzfilmben. Csak ezen nem nevetne senki.

A Stalker bárt könnyű megtalálni. Akárki megmutatja az utat az épülethez, amiben valamikor, még a Csernobili Atomerőmű felrobbanása előtt egy vegyesbolt működött. Az egykori üzlet főbejáratától balra van egy, a pincébe vezető fémajtó. Csak lemész a tíz lépcsőfokon, végig a keskeny folyosón, és már a bárban is vagy. Egy tucat, talán csak az ördög tudja, honnan került, kopott asztal, egy hevenyészett pult, a szélein meghajtott hosszú vaslemez átfektetve két rozsdás hordón, három bádogreflektor halovány fényével megvilágítva. A tulaj egy alacsony, hajlott hátú, barnára égett, eltorzult arcú, Patkány néven közismert férfi, aki sohasem hagyja el pincéjét, és bárkit beereszt a bárba. Patkány, akár bármelyik kereskedő, mindent ad és vesz, amiben valódi hasznot lát. Az alkudozás egy külön szobában folyik. A bárban az asztaloknál csak azután kínálnak hellyel, ha megmutattad, megvannak a képességeid. Legalább annyi, hogy életben tudsz maradni egy olyan helyen, ahol elvileg lehetetlen megélni.

A kezdők mindig felkeltik a tapasztalt stalkerek érdeklődését. A Zónában frissen megjelent emberek el tudják mesélni, mi történik mostanában odakinn. A Zónában semmiféle hírközlés nem létezik, kivéve arról, hogy ki halt meg, hol és milyen lény bújt elő a vackából, mikor jön a következő kitörés, és hogy ki ad többet a környéken talált kacatért, a kutatók vagy a kereskedők.

A kitörések előtti este a bár mindig zsúfolásig megtelik. Senki se tudja, mi történik odakint olyankor, amikor a Zóna anyaméhéből, a már kétszer is felrobbant Csernobili Atomerőmű romjai alól, ahová még részegen se vágyik egyetlen épeszű stalker sem, előtör a rendellenes energia áramlása. Mert még soha, senki sem látott olyat, aki tapasztalatlanságból, vagy a sors iránti közönyösségből a szabad ég alatt maradt volna egy kitörés idején. A kitörés előtt a stalkerek jó előre menedéket keresnek a leomlott házak pincéiben, ismeretlen lények, lakóik által elhagyott üregeiben, a szennyvízcsatornák mélyén, katonai páncélozott járművek alatt, vagy bárhol, ahol van valami a fejük fölött. Így aztán mindenki, aki elég közel van ilyenkor a bárhoz, vendégségbe siet Patkányhoz. Miért is ne tölthetnék a várakozási időt viszonylag kényelmes körülmények között, harmadosztályú sörrel, sózott marhahúskonzervvel és a katonai fejadagból származó kétszersülttel, amit az ötös számú katonai ellenőrzőpontnál állomásozó építő zászlóalj élelmes ellátójától szerzett meg valaki nemrégiben? És amint elül a rendellenes energiahullám, a stalkerek azonnal szétszélednek. A kitörések után a Zónában új relikviák jelennek meg, és erről senki sem akar lemaradni. De valamennyi anomália is új helyre költözik, és a szörnyetegek is istentelenül megszaporodnak. Mintha a legutóbbi kitörés óta lelövöldözött valamennyi szörnyet – kifejezetten neked –, újraélesztené a Zóna.

– A Zóna maga a Pokol tornáca. Az első kör… De akár a második is lehet.

A stalker, aki ezt a közhelyet elsütötte, lenyelt egy korty sört, megrázta a fejét, és megvakarta bozontos vörös szakállát. Lehet, hogy maga is meglepődött a mondottakon. A neve Szakáll. Eredete egyértelmű. Szakáll már harmadik éve járta a Zónát. Azt senki se tudta, miért jött ide. Viszont stalkerkedésének évei alatt elismertséget szerzett magának kollégái körében. Jó a beszélőkéje, szelíd, érti a viccet, mindenét megosztja másokkal. Sokan el is csodálkoztak rajta, hogy ezzel a jólelkű természettel hogyan tudott ilyen sokáig életben maradni. Az őt jobban ismerő társai megjegyzésére, hogy néha azért fösvény is tud lenni, Szakáll csak belekuncogott arcának névadó ékességébe. És tovább taposta a Zóna halott füvét.

– Miért a második? – Ezt a Szakáll asztalánál ülő fiatal kölyök kérdezte. Meglepően tiszta, fekete borosta díszelgett arcán és állán. Védőöltözete csatjába akasztva egy napszemüveg lógott, vékony szárú, szivárványszínekben játszó üvegű. Már ebből is látszik, hogy kezdő. – Ha a Zóna a Pokol második köre, akkor hol van az első?

– Az első a katonai kordon – válaszolta vigyorogva az asztaluknál ülő harmadik.

Őt Gébnek hívták. Kis termetű, zömök, aránytalanul nagy fejjel, amit még jobban kiemelt egy szkafander gömb alakú, műanyag védősisakja, amilyet a tudósok használnak, amikor úgy döntenek, hogy behatolnak a fertőzött területre. A szkafandere nélkül a sisak önmagában teljesen haszontalan. Azonban Gébet erről senki se tudta meggyőzni. Még a szobában se vette le a sisakot, csak műanyag ellenzőjét hajtotta fel mindig, amikor valamit a szájába akart juttatni. Azt mesélték, még aludni is sisakkal a fején szokott. Ám ez kevéssé valószínű. De bárhogy is volt, Géb nagy feje és a sisak miatt olyan volt, mint az a kisméretű, nagy fejű hal, ami sörözéskor szárított formában igen jól tud esni, és a stalker erről kapta a nevét.

– Pontosan – döntötte oldalra a fejét Szakáll. – A világ a Menny és a Pokol határán született, és szinte a teremtés első napjától el is kezdett a Pokolba csúszni. – A stalker beletúrt szakállába. – Remélem, értitek, hogy képletesen fejezem ki magam. Valójában persze tudom, hogy a világegyetem az ősrobbanásban keletkezett.

– Ebben az esetben pontosítanám – emelte fel kezét a fiatal stalker. – A világ abban a pillanatban indult el a Pokol felé, amikor a Föld bolygón megjelent az ember.

– Pontosan! – Géb olyan hevesen bólogatott, hogy majdnem lesodorta az asztalról a sörösdobozt. – Az ember olyan, mint a ví-í-í-rus…

Nem tudván mit hozzátenni, Géb felemelte ökölbe szorított kezét az asztalról, és meglengette.

– És mi következik ebből? – hunyorított Szakáll ravaszkásan.

– Mi? – kérdezte a fiatal.

– Az, hogy a Zóna nem egy rendellenesség, hanem az emberek lakta világ fejlődésének magától értetődő, természetes kimenete! – E mondatnak nyomatékot adva Szakáll tenyerével az asztalra csapott.

– Pontosan! – másolta le Géb lelkesen a gesztusát. – Ahogy egy világmegmentő hős mondta: „Én adtam neked életet, és én is fogom azt elvenni tőled!" A Zóna mindenkit felfal! Mindenkit! Előbb vagy utóbb!

– Ne károgj! – szólt rá mogorván a szomszédos asztalnál ülő nyurga stalker. Védőruhája a hátán, gallértól derékig végig volt hasítva, és csak hálószerű, durva öltések tartották össze valamelyest.

Géb csak legyintett egyet a kezével válaszul.

– A természet! – Szigorúan megrázta a fejét, és lerágott körmű hüvelykujjával a mennyezet felé bökött. – A természet bosszút áll az emberen!

– Még hogy a természet! – Szakáll arca összetöppedt, mint egy szivacs, amiből kifacsarták a vizet. – Mi magunk vagyunk ilyen hülyék.

– Ezt most miért? – Géb nemcsak a maga, de az egész emberiség nevében érezte magát megsértve.

– Ki építette a Csernobili Atomerőművet? He? És az antenna, gondolod, csak úgy magától nőtt rá?

– Az antenna… – Géb, megfelelő válasz híján, csak legyintett. – Szóval azt mondod, Szakáll…

– És most itt van még az olajválság is – tette hozzá a fiatal stalker.

– Hol? – Géb némi félelemmel meredt rá.

– A világban – pislogott a kölyök zavartan. – Világméretű olajválság. Forradalom Szaúd-Arábiában.

– Mégis hogy? – Géb összezavarodva ingatta a fejét. – Ott is kialakult egy Zóna?

– Palotaforradalom – magyarázta a fiatal. – Az utolsó sejket meggyilkolták, és valami katona vette át az uralmat. Egy ezredes talán… A nevük mindnek olyan zavaros, nem emlékszem… Na szóval, felrobbantották az olajvezetékeket, a kutak lángolnak. Oroszország azonnal megemelte az olaj árát. Az amerikaiak válaszul azt mondták, hogy osszák meg, amijük van, különben nehéz idők jönnek mindenkire. És a NATO-csapatok csendesen elkezdtek az orosz határok közelébe húzódni.

– Belemennek? – Szakáll ezt rendkívül komolyan nézve kérdezte. Mintha nem is stalker, inkább geopolitikus lenne.

– Ki tudhatja – vont vállat a fiatal. – Még az is lehet, hogy belemennek… Az amerikaiak elég elszántak.

– Csak rajta – bólintott Szakáll. – Onnan kezdve csak minden még rosszabb lesz.

– De miért tennék? – Gébet nagyon érdekelték az ilyen helyzetek.

– Mert az olajért cserébe etetni lehet a háromszázmilliós lakosságot. Az oroszok… ezek olyanok, ha az amerikaiak ráveszik őket, még a munkát is félredobják. Mégis, mi a fenének dolgozni, ha Samu bácsi köteles lesz humanitárius segélyt nyújtani?

– Te nem orosz vagy véletlenül? – pillantott Géb rosszindulatúan szomszédjára.

– Én stalker vagyok – mosolygott rá Szakáll. – A stalkernek nincs nemzetisége, állampolgársága, sem hazafias kötelessége. Neki csak a Zóna van.

– I-gen – rázta meg fejét a gömbölyű sisakban aggódó pillantással Géb. – Elüldögélsz itt a Zónában, és nem érdekel, mi folyik odakinn a világban. Szakáll, én viszont, veled ellentétben, hazafi vagyok. És mint egy igazi hazafi, azt mondom neked, jobb…

– Te hazafi, mikor olvastál utoljára újságot? – szakította félbe Gébet a szakállas stalker.

– Újságot? – Géb felemelte kezét, hogy megvakarja homlokát, azonban beleakadt a műanyag ellenzőbe. Haragjában köpni akart egyet, de még időben rájött, hogy az is belül maradna a sisakon. – Nemrég találtam Rosztokon egy kettőezer-hatos újságot. Felajánlottam Varangynak, az a fösvény még egy húskonzervet is sajnált érte!

– Jól tette – bólintott Szakáll. – Kinek kellene egy ötéves újság?

– Á! – Géb vidáman összecsapta a kezét, majd jobbját előrenyújtva szomszédjára mutatott. – Te se érted! – Szakáll gondterhelten összeráncolta homlokát. Géb, mellkasát az asztalnak támasztva, előrehajolt. – Ez nem egy egyszerű újság volt. – Ujjával a mennyezetre mutatott. – Relikvia! Vágod? – Szakáll megrázta a fejét. A kölyök közben üres tekintettel pislogott értetlenül egyik stalkerről a másikra. – Újságköteg a kettőezer-hatos évből – mondta olyan tagoltan Géb, mintha idiótáknak magyarázna. – Honnan került volna újság Rosztokba kettőezer-hatban? Mikor is robbant fel Csernobil?

Mivel Szakáll csendben maradt, a kölyök válaszolt neki.

– Kilencvenhatban… Talán.{1}

– Ez az! – Géb ismét a mennyezet felé bökött ujjával. – Azóta itt senki se fizetett elő újságra. És persze nem is rakta el.

– És akkor mi van? – vont vállat megvetően Szakáll.

– Csak annyi, hogy egy relikvia volt! Vagyis egy, a Zóna által, ismeretlen céllal megalkotott titokzatos objektum.

– És mit csináltál azzal a rendellenes tárggyal, miután Varangy nem fizetett érte?

– Hát… – Géb gyorsan félrefordult. – Elhasználtam… Szép lassan… háztartási célokra.

– Szóval egy relikviával törölgetted a segged – dekódolta az eufemizmust a szakadt overallos, komor stalker.

– Pofa be! – vetette oda neki durván Géb. – Nem hozzád beszéltem!

A rosszkedvű alak mormogott valamit az orra alatt, és beletemetkezett egy halkonzerv beltartalmával feltöltött műanyag tálkába.

Felismerve, hogy az újság-relikvia témájának érdemes lenne mihamarabb véget vetni, Géb ügyesen másfelé terelte a beszélgetést:

– Mit mondtál, hogy hívnak? – kérdezte a fiatalt.

– Tüske – sziszegte összeszorított fogakkal a kölyök, azt hitte, hogy beceneve igazán lenyűgözően hangzik.

– Magad találtad ki?

A kölyök zavartan nyitotta ki a száját.

Szakáll elnevette magát. Ebben az átkozott világban sosem változik semmi. Tüske… Számtalan tüskét látott már eddigi életében. Valamennyi fiatal, aki stalkernek képzeli magát, rögtön valami olyan becenévvel indít, ami hegyes, hogy egy mozdulattal bele lehessen állítani a deszkába. És feltétlenül valami sistergő, csattanó, zsizsegő hanggal kezdődik. Stir. Stik. Csekan. Zsalo{2}. Még egy olyat is ismert, aki „Csárdás"-nak hívatta magát. Biztos hallotta valahol. Úgy fordult fel a szerencsétlen, hogy fogalma sem volt róla, mit jelent a szó. De a becenéven értelmetlen sokat agyalni. A név egyszer csak előkerül a semmiből, és ráragad az emberre. Szóval hívhatja magát ez a fickó akár Tüskének is, ha eltölt egy fél évet a Zónában, úgyis másik becenevet kap.

– Régóta vagy a Zónában, Tüske? – folytatta a fiatal stalker faggatását Géb.

– Naná – hencegett a kölyök.

– A-ha – bólintott értően Géb. – Eltelt már egy hét is?

– Három hónap – csattant fel az ifjonc.

És még mindig kamuzik az idióta! A felszerelésén látszik, hogy egy hónapja se lehet a Zónában.

– Lefogadom, hogy Rosztokon túl még nem jártál – piszkálta tovább a kölyköt a sisakos stalker.

– A Katonai Raktárakhoz mentem.

– No, és mi a helyzet arrafelé? Sok a vérszívó?

Tüske elnézett oldalra.

– Elindultam, de nem értem oda.

– És miért?

– Egy csomó gravitációs anomália elállta az utat a csatornában.

– Erős?

– Átlagos.

– Hogy vetted észre?

– Elkapták a csavart.

– Nocsak! – húzta fel meglepetten a szemöldökét Géb. – És ki tanított neked ilyeneket?

– Senki. Egy könyvben olvastam.

– Ejha, a Zónáról mostanában már könyveket írnak? – csapta össze tenyerét vidáman Géb, a székén hátradőlve. – Meglásd, hamarosan filmeket is csinálnak!

– Régi könyv. Még Csernobil előtt írták.{3}

– Mi a címe?

– Nem emlékszem.

Géb oldalra döntötte a fejét, és úgy nézett a kölyökre hitetlenkedve.

– Nem kamuzol?

– Nem. Becsszó, olvastam… Még a suliban.

– Szakadj le a kölyökről, Géb! – vigyorgott barátságosan Szakáll. – Inkább hozz még egy kört!

– És miért én? – csattant fel a stalker. – Hagyjuk érvényesülni az ifjúságot!

– Patkány a fiataloknak Klinszkit ad. De tudom, hogy van Csernyigovija is.

– Hát, ha van Csernyigovi…

Géb felállt, megigazította fején a sisakot, és elindult Patkány pultja felé.

– Te tényleg megpróbáltál eljutni a Katonai Raktárakhoz? – kérdezte Szakáll az újoncot.

– Ööö… igen – bólintott a srác.

– Hülye vagy – állapította meg a diagnózist Szakáll. – Azzal a felszereléssel, ami nálad van, egy órát se húznál ki ott.

A visszaérkező Géb letett az asztalra két üveg Csernyigovit, és vidáman azt mondta:

– Az utolsókat csíptem el!

– Ha nem lett volna az a gravitációs izé a csatornában… – Tüske belekortyolt a dobozos sörébe.

– A csatornában, a mennyezetbe kapaszkodva megkerülhetted volna az anomáliákat – bontotta ki szakavatottan a sörösüvegeket Géb, és az egyiket átnyújtotta Szakállnak.

– Ahhoz kapaszkodók kellenek.

– Mondtam én – kortyolt bele a sörébe Szakáll, és elégedetten böffentett. – Hát igen, a Klinszki nem ilyen… Na szóval, a felszerelés, ami nálad van – fordult vissza a kölyökhöz –, nem jó ahhoz, hogy a Katonai Raktáraknál mászkálj.

– Inkább nézelődj Rosztokon! – tanácsolta jóindulatúan Géb. – Ott is lehet mindenféle érdekességet találni. Abból tudsz venni kapaszkodókat. A kitörések után úgy elszaporodnak a relikviák, mint a gomba eső után.

– Egyet már találtam – vett vissza Tüske titokzatoskodva hangerejéből, és úgy nézett körül, mint aki meg akar róla győződni, hogy nem hallgatja ki senki. – Csak nem tudom, kinek érdemes elpasszolni.

– Add el Patkánynak! – Szakáll nem tanúsított olyan érdeklődést, mint amire a fiatal stalker számított. Ő általában sosem mutatta ki, ha valami érdekelte, nem számít, mit locsog a kölyök. – Igaz, Patkány valamivel kevesebbet fizet, mint a többi kereskedő, de érdemes lenne akkora utat megtenni csak egy relikvia miatt?

– Ez valami ismeretlen – hunyorított Tüske.

– Ejha! – tett úgy Géb, mint aki meglepődött. – És hol ástad elő?

– Ugyanabban a csatornában, amin a Katonai Raktárakhoz mentem.

– Ne hantázz! – grimaszolt megvetően Géb. – Ott mindent alaposan végigtúrtak már.

– A relikvia közvetlenül a gravitációs anomáliák között hevert, és senki se vette észre. Vagy ha mégis, nem tudta kiszedni.

– És te ki tudtad hozni?

– Elsőre nekem se sikerült. Amikor ki akartam kotorni, az anomália erős gravitációs mezeje visszahúzta. Annyira, hogy már el se értem a kezemmel. Még párszor megpróbáltam, de annyira meggyötörte a kezemet, hogy úgy döntöttem, köpök rá. Aztán rájöttem, hogy az anomáliához képest megfelelő irányba kell megtolni, és akkor arra löki, ahol elérem.

– Sokáig kínlódtál? – érdeklődött együttérzéssel Szakáll.

– Sokáig – ismerte el Tüske.

– Egyértelműen nem semmi meló lehetett – mosolyodott el Géb.

– És megért ennyit? – kérdezte Szakáll.

– Nézd meg magad!

Tüske lehajolt, előhúzta hátizsákját a széke alól, idegességében a szíjat majdnem eltépve kinyitotta a bal oldali zsebet, és letett az asztalra egy szürke, ovális, emberi ökölnél valamivel nagyobb követ.

Géb kinyújtotta a kezét, körmével megkapirgálta a követ, és elvigyorodott.

– Ha minden ilyen kavicsért fizetsz tíz rubelt, megtöltök velük neked pár zsákot.

Az ifjonc olyan erővel szorította össze a fogait, hogy az arcizmai kidagadtak tőle.

– Ne mérgelődj, haver, ne dühösködj! – intett felé a kezével Géb. Ő, természeténél fogva békeszerető ember volt. Mármint abban az értelemben, hogy az ok nélküli összecsapásokat értelmetlennek tartotta. – Bármi megtörténhet. Tudod, én tényleg reménykedtem benne, hogy találtál valamit. Vagyis inkább abban – itt a stalker színpadiasan széttárta karját –, hogy nem ücsörögsz itt a bárban üres kézzel.

– Nézd meg alaposan! – Tüske megragadta a követ, és olyan erővel csapta oda az asztalra, hogy a rajta álló üvegek és kiürült sörösdobozok egymáshoz verődve megzörrentek. – Ez egy új, még senki által le nem írt relikvia!

– És ezt miből gondolod? – kérdezte nyugodt hangon a kölyöktől Szakáll.

– Nézzétek meg! – Tüske négy enyhe mélyedésre mutatott a kő felszínén. – Ezek itt láthatóan kézhez illenek! – A kölyök, ujjait a mélyedésekbe téve felemelte a követ. – Olyan, mint egy távirányító!

– A természet ostoba és értelmetlen tréfája – állapította meg a diagnózist Géb. – Egyszer, még azelőtt, hogy a Zónába jöttem volna, odahaza találtam a parton egy fehér követ, olyat, mint egy… – A stalker horgászként mutatta karján a talált tárgy lenyűgöző méretét. – Szóval egy álló… No és, mit kellett volna tennem vele?

Mivel a terem különböző sarkaiból többféle, egymást kiegészítő választ kapott kérdésére, Géb rájött, hogy ismét elkövetett egy baklövést.

Szakáll közben felvette Tüske kövét, megforgatta a kezében, ujjait a mélyedésekbe tette.

– Semmi különlegeset nem érzek benne.

– Hát ez az! – helyeselt Géb. – Valamennyi relikviának van valami képessége. Ennek a kőnek mi?

– Amikor a gravitációs anomália mellett feküdt, világított.

– A visszamaradt radioaktív sugárzás – legyintett Géb.

– Ellenőrizd a Geiger-számlálóval! Még az is lehet, hogy néhány ilyen kavicsból össze lehet rakni egy Elemet{4}!

– Sajnálom, kölyök, de egyet kell értenem Gébbel – adta vissza a követ Szakáll a srácnak, aki megpróbálta relikviaként rásózni. – Nincs semmi szokatlan képessége, vagyis nem relikvia.

– Vannak olyan relikviák, amik csak akkor mutatják meg, mire képesek, amikor kölcsönhatásba lépnek más relikviákkal, vagy a Zóna anomáliáival.

– Vannak – ismerte el Szakáll. – De ez – mutatott ujjával a kőre – nem közülük való. Higgy nekem, kölyök! Az álmodozás helyett töltsd inkább értelmes dolgokkal az idődet! Akarod, hogy szóljak pár jó szót az érdekedben Patkánynak?

– És mire megyek vele? – sandított ferdén Tüske a szakállas stalkerre. – Rám bízza a sör kihordását?

– Hülye vagy – jött az egyenes válasz. – Patkánynál minden szükséges felszereléshez hozzájuthatsz.

– És oda is adja nekem?

– Odaadja, ha vállalkozol rá, hogy megcsinálsz neki pár melót. Lesz munkád, és kapsz megfelelő védőfelszerelést.

– Nem – rázta meg a fejét Tüske. – Nem azért jöttem a Zónába, hogy Patkánynak melózzak.

– És szabad megkérdeznem, hogy miért jöttél?

– Az az én dolgom – mosolygott a kölyök.

Nem egy jóindulatú mosoly volt, inkább fensőbbséges. És ezt egy hozzá hasonló kölyök ilyen társaságban nem engedheti meg magának. Sőt, még az olyan tapasztalt stalkerek sem, akik már átéltek annyit, amennyit te valószínűleg egész életedben nem fogsz. Egyébként is, mondta bárki is, hogy az életed hosszú lesz?

– Világos – dőlt hátra sörösüvegével kezében Szakáll a székén, ami úgy megnyikordult alatta, mintha bármelyik pillanatban szét akarna esni. – Összekaparsz egy kis kenyérre valót, aztán hamar lelépsz innen.

– És? – Tüske összehúzta a szemét, és enyhén felhúzta a vállát, mint aki egy ütést vár valahonnan.

– Á, semmi – támasztotta az üveget nyaka bal oldalának Szakáll. – Az égvilágon semmi. Eltekintve attól, hogy az ilyen ifjakat tucatjával hordja hetenként egy teherautó az ellenőrzőponthoz a Zónából. Cinkkoporsókban. És ami még érdekesebb, senki se tudja, ki az, aki koporsóba rakta őket.

– Hallottam róla – erőltetett mosolyt a képére Tüske. – A Zóna újabb legendája.

A terem minden sarkából rövid, szaggatott pittyegések hallatszottak.

Szakáll homlokát ráncolva pislantott a szék lábának támasztott hátizsákja egyik zsebére, ahová a bárba belépve bedugta PDA-ját. Ám Géb PDA-ja kéznél volt. Pontosabban a bal csuklóján, a multifunkcionális Casio óra kínai változata fölött. A PDA kijelzője lakonikusan közölte, hogy a 12. szektorban, a 2. szinten, valahol a közelben életét vesztette Szemeckij stalker.

– Ez nem jelent jót – csóválta meg fejét a sisakban Géb. – Érzem, hogy nem jelent semmi jót. Határozottan… durva kitörés jön.

– Nem, barátom, nincs igazad – hallatszott a szakadt hátú védőruhába öltözött stalker hangja, aki továbbra is magában ücsörgött, mint addig. – Szemeckij halála igenis jó jel. Egy alkalommal épp hogy bele nem léptem egy Szellemlángba{5}. Már emeltem a lábam. Felvillant a PDA kijelzője. A képernyőre néztem: Szemeckij meghalt. És pont ebben a pillanatban átrohant a két lábam között egy patkány, egyenesen a Szellemlángba. Fellángolt! Volt lény, nincs lény. Talán én se jártam volna másképp. Szóval hatalmas köszönet Jurij Szemeckijnek.

A stalker Gébre emelte sörösdobozát, és meghúzta.

Szokásával ellentétben, Géb most nem szállt vitába.

– Ki a fene ez a Szemeckij? – kérdezte az ifjú stalker.

Hallótávolságon belül mindenki azonnal felé fordult.

– Te nem hallottál Szemeckijről?

– Hallottam egy csomó baromságot – vigyorodott el feszülten Tüske. – De ez is csak egy újabb mese a Zónából.

– Azt mondod, mese. – Szakáll hátradőlt a székén, és beletúrt a szakállába. – Én személyesen ismertem Szemeckijt.

– És is találkoztam vele néhányszor – erősítette meg Géb. – Még azelőtt, hogy kárhozott stalkerré vált volna.

– Ez mind csak duma – támaszkodott meg karjával az asztal szélén Tüske, és felállt. – Inkább hozok még egy sört.

– Menj csak, menj! – bólintott rá elgondolkodva Szakáll.

A kölyök előhúzta széke alól a hátizsákját, és felvette az egyik vállára, a másikra pedig a széken mögötte heverő, használt, tusáján széles repedéssel elcsúfított Kalasnyikovja hevederét akasztotta.

– Messzire készülsz? – érdeklődött jólelkűen Géb.

– Mondtam már, sörért – biccentett a terem hátulja felé az ifjonc.

– Akkor az apróságokat itt is hagyhatod, vigyázunk rájuk.

– Semmiség – mosolygott rá fanyarul a kölyök. – Nem nehéz.

– Persze, igazad van – hagyta rá Géb. – Csak hát… Na mindegy – legyintett. – Isten veled!

– Mit gondolsz, meddig fog kitartani? – kérdezte Szakáll, amikor a kölyök eltűnt a raktárajtó mögött.

– Egy hónapig se bírja ki – jelentette ki magabiztosan Géb.

Szakáll elgondolkodva lehajtotta a fejét.

– Természetesen ostoba, de amúgy óvatosnak tűnik. Látod, senkiben se bízik.

– Soha senkinek se hinni… – csóválta meg fejét a sisakban Géb.

– Hát ez az – értett vele egyet Szakáll. – Viszont mindenkiben bízni szintén oktalanság… Egyszóval, én azt gondolom, ez a Tüske akár három hónapig is kihúzhatja… Feltéve, hogy a saját hülyesége nem viszi el a reaktorhoz.

– Még hogy a reaktorhoz – grimaszolt megvetően Géb. – A zombik kicsinálják már Pripjatyban, ha túl korán ér oda egy kitörés után.

– Fogadunk? – javasolta Szakáll.

– Mennyiben?

– Kétszáz.

– Mennyi időre?

– Te egy hónapot mondtál.

– Te viszont hármat!

– Rendben, ha Tüske két hónap múlva még él, azt jelenti, hogy én nyertem. Ha nem, a pénz a tiéd.

– Megegyeztünk!

A stalkerek kezet ráztak.

Fogadásuk tárgya visszatért. Egy üveg Klinszki sörrel, ahogy azt Géb megjósolta.

– Sokára jön ez a kitörés – türelmetlenkedett.

– Mi sürgetné? – vont vállat Géb. – Ideér, amikor itt lesz az ideje.

– A kitörés előtt negyedórával mindig elkezdenek fájni a fogaim – mondta a szakadt védőruhás stalker. – Egyelőre nem érzek semmit.

– Ekkora baromságot! – horkant fel megvetően Tüske. – Micsoda fogai vannak itt egyeseknek!

– Emellett még arra is jók, hogy megrágjam a kenyerem – jegyezte meg a stalker, és elfordult.

– A Zónában rengeteg olyan dolog létezik, amire nem lehet ésszerű magyarázatot találni – magyarázta Szakáll. – Képesnek kell lenned a megfigyelésükre, a tények összevetésére és a megfelelő következtetések levonására. Számunkra a legfontosabb a túlélés. A mit, a hogyant és a miértet hagyjuk rá a kutatókra, ők agyalhatnak rajta.

– Megfontolandó – tépte le a kölyök a kupakot az üvegről, és behajította az asztal alá. – Ha, mondjuk, valaki elkapná ezt a ti Szemeckijeteket, és elvinné a kutatóknak, mennyit fizetnének érte?

– Ha esetleg találkozol a kárhozott stalkerrel, magad is megkérdezheted tőle – vetett Géb Tüskére egy eléggé barátságtalan, szinte már ellenségesnek is mondható pillantást. – Ha önbeteljesítő jóslatokra vadászol, csak tessék – mutatta széles mozdulattal. – De én nem szeretnék akkor a közeledben lenni.

– Csak vicceltem – vigyorgott a kölyök.

– Az mesélik, Szemeckij nem érti a tréfát.

– No de komolyan – kortyolt bele a sörébe Tüske, és megborzongott, mert savanyú volt. – Honnan indult el ez a legenda a kárhozott stalkerről?

– Ugyanonnan, ahonnan a tiéd – felelte Géb. – A seggedből.

– Legyen eszed! – döntött úgy Szakáll, hogy ideje lecsillapítania barátját. – Ne ugrasd a kölyköt, inkább magyarázd el neki a dolgokat, ahogy vannak!

– Aha – húzta össze ravaszkásan a szemét Géb. – Hát erről van szó. Minél többet elmondasz neki, annál nagyobb az esélyed megnyerni a fogadást.

– Miféle fogadást? – neszelt fel az ifjonc.

– Egy frászt – legyintett megvetően Szakáll. – Nem erről van szó. Hallottál már a Monolitról?

– Idehallgassatok, ha megint valamelyik mesétekkel akartok traktálni…

– Hallottál, vagy sem?

– Hallottam, és?

– Na szóval, azt mindenképp tartsd szem előtt, hogy eddig egyetlen egy olyan ember akadt, akinek sikerült eljutnia a Monolithoz, és onnan élve megszabadulnia.

– Hát az, hogy élve, azt erősen kétlem – vetette közbe Géb.

– De nem is halt meg.

Géb olyan mozdulatot tett, amit akár a