Horváth Noémi festményei a Pavlov kávézóban

Június utolsó napja van. Rekkenő hőség az árnyékban is. Szemünk előtt folyékonnyá válik szinte minden, és olvadni látszik körülöttünk fém, kő, aszfalt. E gyurmavárosban a menekülő lakók által otthagyott utcák, parkok, terek dohogó csendje övezi ezt a pesti szombat délutánt. Üdvözlök tehát mindenkit, aki most mégis itt van, hogy festményeket nézzen.

A Pavlov kávézó fehérlő falain ma fekete alapra festett, setétlő árnyalatú csendéleteket láthatunk. De lássuk csak: a csendélet művészettörténeti fogalma pontosabban egyfajta leállított, lelassult életre, sajátos tárgyak sajátos elrendezésére és annak ábrázolására utal. A lassúság kifejezésének, mondhatnánk, egy bizonyos vállfaja ez.

De miért ilyen sötét itt minden kép? Mert fekete alapra készült szinte valamennyi. Noémi lehet, úgy érezte, előhívni a képet nem csak a vakító fehér lapokból érdemes, hiszen sötét kutak tükörszínén is megpillanthatjuk a világ részleteit, ha kellőképp' odafigyelünk.

A kiállított képeken sötéten párolgó tükör van legalul, s felette: feslő részletek. E homályló világtól azonban ne riadjon meg senki, és attól se tartson, hogy kevés fényben keveset lát majd. Ugyanis ha most kitekint az utcára, maga is láthatja: a vakító napfény nemcsak bevilágítja életünket, de el is vakít.

E borongó tükröződések azonban, ha jól odafigyelünk, megvilágosítanak.

További hűsölést és lassúdad, élesen érző figyelmet kívánva a látogatónak, a kiállítást ezennel megnyitom.

Szigeti Tamás
Budapest, 2012. június 30.