MindEgy

Ez egy két félből álló világ. Férfi-nő, jobboldal-baloldal, részegész, anyag-szellem együtt és csak együtt adják a teljességet. Ha letagadom valamelyiket, vagy kijátszom őket egymás ellen, szétesik az egység, kétfelé szakad, kétségbe esik a világ. Az élet törvénye az IS-IS törvény. Itt az ideje, hogy az atomjaira bomlott világunk újra felfedezze a Törvényt, hogy a törmelék mögül újra előbukkanhasson az IS-ek tengere: Isten A természettudomány eddigi legnagyobb meglepetését talán a kvantumfizika okozta, ahol először szembesült az emberiség az IS-IS élettörvénnyel. Az elemi részecskék világát kutatva kiderült, hogy az anyagnak ezen parányi részei nem hullámként, VAGY részecskeként viselkednek, hanem egyszerre hullámként IS, és részecskeként IS. Mai gondolkodásunkat átszövi a kizárólagosság, a VAGY-okba vetett megingathatatlan hit. Mint a viccben, amikor a székely és fia találnak egy teknősbékát: - Mi lenne ez idesapám? – Hát fiam ez vagy valami, vagy mén valahová… Vagy vallásos valaki, vagy ateista. Vagy katolikus, vagy református. Vagy jobboldali, vagy baloldali. Ez egy hibás kérdésfelvetés, amely önmagában is alkalmas arra, hogy megossza az embereket.

Virág, vagy női arc? Az élet nem válogat: él!

Ma egy tárgy vagy dísztárgy, amely használati érték nélkül lóg a falon, vagy használati tárgy, amely általában ronda, formáját kizárólag a használhatósága szabja meg. Pedig tárgyi emlékeink azt bizonyítják, hogy valaha nem így volt. Hétköznapi használatra szánt tárgyainkat is gazdagon díszítették, egyszerre voltak dísztárgyak is, és használati tárgyak is. Nézzük meg, hogyan tettük tönkre világunkat a hibás gondolkodásunk következtében. Ma egy folyó menti terület vagy ártér, vagy ármentes terület. Még a folyóra is megpróbáljuk rákényszeríteni az általunk kiagyalt „rendet”. Valaha a Kárpát medence lakói minden csepp vizet megfogtak, hiszen tudták: a víz az élet! Amikor sok víz volt, az általuk vágott fokokon a többlet vizet a folyó mellett fekvő laposabb területekre engedték. Ezekben

az időszakos tavakban ívtak a halak, szaporodtak a vízimadarak, később a visszavonuló víz nyomában bő legelők sarjadtak, mindig maradt elegendő víz a talajban. A folyók mente egyszerre volt ártér is, halastó is, legelő is, gyümölcsös is. Amíg az is-is törvény szerint békében élt az ember a folyóval, az táplálta, megvédte őt. A tájban élő tündérek segítették munkáját, nem kellet küzdenie vagy az árvízzel, vagy az aszállyal…

A Kárpát-medence vízborította (sötétkék), időszakosan vízborította (világoskék)és száraz (barna) területei a „vízrendezés” (lásd: vérnyomás beállítás) előtt Ma egy növény vagy gyógynövény, vagy fűszernövény, vagy táplálék növény. Pedig az is-is élettörvény miatt minden növényben mindhárom erő benne él. A paraszti kultúrában a beteg vagy legyengült embernek húslevest vittek szomszédai, rokonai. A petrezselyem, a zeller, a hagyma, a fokhagyma, a sárgarépa mind – a legerősebb naponta használható – gyógynövényünk. Akkor most levest etettek vele, vagy gyógytea keveréket ittak? Nem egyszerűbb így gyógyítani, mint patikamérleggel? Ízlés szerint fű(fő)szerezve? Egyáltalán van olyan, hogy egészséges vagy beteg ember? Mindenkinek vannak az adott pillanatban alul vagy túlműködő szervei, rendszerei. Ha egy - ma már szinte ingyen utánunk hajított - vérnyomásmérővel sikerül egy magas vérnyomásos pillanatot elkapni, máris jöhetnek a vérnyomáscsökkentő gyógyszerek. Nem tűnik fel, hogy vérnyomásproblémák a vérnyomásmérők megjelenésével szaporodtak el? Pedig a vérnyomás növelésével a kisebbik rosszat választja a szervezet: megakadályozza a hordalék lerakódását az érfalakon. Mint a folyónál, hiszen az emberben sem állandó az áramló folyadék mennyisége. Sajnos korunk válasza mindkét esetben ugyanolyan hibás: gátat neki! De ugyanezt a játékot játsszuk az EKG/szívritmus zavarok, képalkotó berendezések/rák, vérvizsgálatok/leukémia stb. esetén.

Hátha sikerül egy pillanatra magas vérnyomást mérni…

Ma vagy dolgozunk (általában kényszerből, undorral) vagy szórakozunk (virtuális valósággal, narkotikumokkal). A paraszti kultúrában a fonókban, kukorica fosztáskor énekelt, vagy mesét hallgatott a közösség. Közben serényen járt a kezük is, agyuk is. Dolgoztak is és szórakoztak is. Ma gyermekeink vagy tanulnak, vagy - ha már kockára tanulták a fejüket engedjük őket játszani. Régen a gyermekek játék közben, játékokkal tanultak meg mindent a házépítéstől a párválasztásig. Gyermekeink ma is szülőiket utánozva tanulják szerepüket, de már csak autóval (apuka), sminkelhető Barbi babával (anyuka), vagy legóval (a minket körülvevő, elemekből összerakható rasztervilág, a Mátrix) játszanak. Vajon boldogabbak, mint a libát legeltető, bandázó gyermekek voltak? Végtelenségig sorolhatnánk a bizonyítékokat, hogy fő nyomorúságunk az is-is élettörvény elfelejtéséből fakad. E miatt éljük fel környezetünket, emiatt háborúzunk ahelyett, hogy játszanánk, emiatt nem tudunk tartósan boldogan élni. Antropológusok szerint a természeti népek szükségleteik előteremtésére napi 1-2 órát „dolgoznak”. A többi időben játszanak, társadalmi életet élnek, alkotnak, vagy csak egyszerűen bámulnak ki a fejükből. Nekünk a munkát sikerült 10-12 órára feltornászni, emellett semmire nem marad időnk. Kinek jó ez a „fejlődés”? Mi a célja? Miért csináljuk? Miért hagyjuk? Miért nem merünk változtatni? Hogy miért nem tudnak az elválasztó VAGY-ok összesimuló IS-ekké válni? Mert a gondolkodásunk hibás mítoszokon alapul. A teljességről alkotott egységes világképünk szétesett és darabjai a tudomány, a művészet és a vallás csak részigazságokat tud kiizzadni. A világ nem ellentétpárokból, hanem egymást kiegészítő párokból áll. Egyszer az egyik rész kerül túlsúlyba, máskor a másik, néha kiegyenlítődnek, de a teljességet csak együtt tudják létrehozni. A teljesség megismerésében kulcsfontosságú szerep jut a hagyományoknak, amely elődeink tapasztalása és tudása alapján jött létre. Ha elfordulunk hagyományainktól, sok ezer esztendő tapasztalása, sok millió ősünk élete és szenvedése válik feleslegessé. Nézzük meg vajon a paraszti kultúrában ki hordta a nadrágot, ki vezette a családot? A férfi a Nap. Ő a tengely, a forrás, a középpont. A férfi feladata a kiáradás, a sugárzás, a teremtés, a természet gondozása, a család külső védelme. Az ő viselkedése, viselete, szava jelenti a Törvényt a család számára. Ő tartja a kapcsolatot a kinttel és a fenttel.

Cifraszűr. A hatóságok tiltották viselését, talán mert egy újfajta paraszti öntudat jelét érezték benne…

A nő a Hold. Ő a tükör, ami egyenesben tartja a tengelyt. A nő feladata a befogadás, a növekedés, a változás, a ritmus, az anyaöl, a fészek, a család egyben tartása. Az anya köt össze az anyaggal, az anyafölddel, a Földanyával. Az ő viselkedése, viselete tükrözi a Rendet a családnak. Ő nyújtja a kapcsolatot a benntel és a lentel.

Kazári (Nógrád) népviselet. A viselet a viselkedésben segít. Mennyivel nőiesebben viselkedik egy nő szoknyában…

Ma a családok általában ellentétpárokra épülnek. Vagy a férfi nyomja el a nőt, vagy a nő zsarnokoskodik a férfi felett. Vagy a férfi a „családfenntartó”, vagy a nő. Vagy „munkahelyükön” dolgoznak, vagy otthon. Kísérjük végig egy teljes éven át a gazdálkodást a paraszti kultúrában, hátha kiderül melyikük szerepe a fontosabb a Teremtésben? Tavasszal megindul az élet a természetben. Egyre több időt tölt a család a földeken és a kinti munkákat a férfi vezeti. A természet törvényét közvetítve ő adja a törvényt a teremtés gondozásához. Az egyre hosszabb nappalok, az egyre több fény egyre több munkát és - ehhez kapcsolódóan – egyre több hatalmat ad a férfinak. Eljön a nyári napforduló környéke, a szénagyűjtés időszaka, amikor az egész család kinn alszik a kaszálókon. Innentől már rövidülnek a nappalok, a család learathatja a közös teremtés gyümölcsét: a termést. Ősszel menedékbe vonul az élet. Egyre nő a sötétség, egyre többet húzódik a házba a család, a benti munkákat a nő vezeti. Az ő feladata a befőzés, a termés befogadása és elrendezése. Az ő vezetése alatt hozza létre a család a télen is biztonságot nyújtó fészket. Eljön a téli napforduló tája, amikor a nyomasztó sötétség miatt félelem uralkodik el a természetben, egymás közelségét keresik az emberek. Ilyenkor válnak fontossá a fonók, a fosztások, ahol a női energiák rendezik és tartják egyben a rendezetlenné, szórttá váló közösséget. Innentől újra hosszabbodnak a nappalok, és a vezetés lassan, észrevétlenül újra átcsúszik a férfi kezébe.

Télen a sötétség elől fonókban bújtak össze az emberek… Eltelt az esztendő, és ha a férfi is a nő is a helyén volt, a dolgát végezte, a család túlélte. Nem vagy a férfi, vagy a nő vezette a családot, hanem az emberpár egymást segítve, egymást kiegészítve együtt teremtette meg a teljességet. Csak a hangsúlyok változtak az év során a természet által mutatott fény/árnyék arányokat követve. A paraszti kultúrát az élet gondozása hozta létre, benne maga az Élet működése tükröződik. Nem elmélet, nem okoskodás, hanem sokezer éves működő tapasztalás. Megmutatja, hogy mindenki csak a saját helyén lehet hasznos része az egésznek, csak ott élheti meg a teljességet, csak ott lehet egész-séges. Ma nem vagyunk a helyünkön sem térben, sem időben. Télen a pihenés helyett halálra dolgozzuk magunkat, nyáron a munka helyett tunyulunk. A férfi nem férfi, nem teremt, szava nem törvény, családja számára nem tengely. A nő nem nő, nem simogat, nem nyújt fészket családjának, nincs kapcsolata az anyafölddel. Szétestünk, mert a Sárkány darabokra tépett minket. De a meséink arra tanítanak, hogy még nincs vége! Ha minden darabunk újra a helyére kerül, újra életre kelünk és ezerszer erősebbek, fényesebbek leszünk, mint előtte! Van-e esély arra, hogy helyére kerüljenek a dolgok a mai világban? A parasztok úgy tapogatták ki helyüket a teremtésben, hogy működtették azt. Megfigyelték és megtapasztalták törvényeit, a házépítéstől az állatgyógyításig, az erdők suttogásától a csillagok üzenetéig mindenben. Tanította őket a Teremtő, mert nem voltak lusták tanulni. Sokan játékosan tanultak, még többen vért izzadtak az elégségesig, de mindnyájan elvégezték az iskolát, mert mindnyájan járták az iskolát! Ha hajlandóak vagyunk abbahagyni az iskolakerülést, ha lemondunk látszólagos kényelmünkről, ha lesz merszünk beismerni civilizációnk és egyéni sorsunk kudarcát, ha befejezzük a szinte lételemünkké vált hazudozást (lásd: „fejlődés”), ha újra elfoglaljuk helyünket a teremtésben, ha megtaláljuk a kapcsolatot a Teremtőnkkel, minden magától a helyére kerül! Újra elmerülhetünk abban a hömpölygő, titokzatos folyamban, amelyet úgy hívunk, hogy Élet aminek csak egyetlen törvénye van: Rész is vagy és egész is Anyag is és szellem is, Tükör is és tengely is, Ember is és Isten is!

Nyilván mindenkiben felmerül a kérdés: ha az IS-IS az élet törvénye, hogyan uralkodhatott el létünkön a VAGY-VAGY? Ha az is-is az egybesimulás, az együvé tartozás, a közösség törvénye, hogyan válthatta fel a vagy-vagy ellentéteket, széthúzást teremtő ereje? Miért kellet kiszakadnunk a teremtésből? Miért fázik ma mindenki? Nos, miért van vége télen a gyönyörű kertnek? Hova tűnik a sok virág, a temérdek illat? Miért váltja fel a fagy és a sötétség? A tél próba ideje. A lélek megpróbáltatásai megtanítják becsülni az életet. A szélsőséges körülmények, a végsőkig feszített húr döntésekre kényszeríti az élőket. A túléléshez jó döntéseket kell hozni, de ha nincs rossz, mihez képest jó a jó? A tél a vizsga ideje. Megméretik az év során megszerzett tapasztalás, ekkor érik tudássá a hit. Megtapasztalhatjuk az önzést, a tagadást, a hit hiányát, az önsorsrontó létet. A félelem besűrűsödik, és ha nem dolgozzuk fel önpusztító erővé válik. Megértjük, hogy az élethez hozzá tartoznak a veszteségek. Mindenki maga ítélkezik önmaga felett. Önmagát tisztítja, nemesíti a természet. De a tél az álom ideje is. A élet lelassul, a mozdulatlanság alkalmat ad a gondolkodásra, az élet újratervezésére. A tehetetlenség, a félálomszerű bezárt lét izzadja ki a jövőt. A besűrűsödött energiák, mint megfeszített rugók készítik elő a feltámadást. Minden tavasszal új tapasztalatokkal, megújult erővel robban ki menedékéből az élet. Hisz az élet most is él, csak mag állapotban érlelődik.

Apa, Anya, Én. A virág – a világ. Minden szirma egy élet, egy tapasztalás. Megszületünk a középpontból, életünk delén/telén messze eltávolodunk a Forrástól, hogy hazatalálva újra eggyé válhassunk vele. A gyermek még tudja…

Így telik a mi életünk is. Minden ember Istentől és Istenből születik, gyermekkorát az ő tenyerén éli le. Szabad akaratunk lehetőséget ad arra, hogy eltávolodhassunk tőle. Iskoláink, szüleink, környezetünk hibás mintái miatt akár nagyon messzire is eltekereghetünk… De minél messzebb kerülünk a tűztől, annál jobban fázunk. Életünk tele általában valamilyen betegség, baleset formájában jön el – amikor úgy érezzük, a csúcson vagyunk. Ez a gödör alja. Innen csak úgy kerülhetünk ki, ha újra gondoljuk, újra gomboljuk a kabátot. A gödörben értéktelenné válik minden, ami múlandó. A vagyon, amiért évekig emberek sokaságát vertük át, itt csak teher. A tél mindent elvesz tőlünk, mert a halottas ingen nincsen zseb… A túléléshez meg kell hozzuk valódi döntéseinket a valódi értékeinkről és valódi céljainkról. Ami nem változik, az elpusztul, ez az élet törvénye.

De így telik az emberiség élete is. Ma annál fejlettebbnek ítélünk egy civilizációt, minél több és minél fejlettebb eszközt használ fel szükségletei kielégítésére, környezete átalakítására. Természetesen ez alapján mi vagyunk a legfejlettebbek, mert elektromos orrszőrtelenítő és banán ízű tampon nélkül már nem teljes az életünk… De nem lehet, hogy fordítva ülünk a lovon?

Hamarosan az emberiség tele is véget ér, lehull a jégbilincs, eljön a tavasz. De a tavasz csak a megtisztult, megújult élet számára kikelet… Ami nem változik, az elpusztul, ez az élet törvénye. Hogy azért nem használtak a kőkorszak előtti kultúrák eszközöket, mert nem volt rá szükségük? Hogy a természettel együttműködve mindent megkaptak, amit kértek? (ld. „kérj és megadatik!”) Hogy csak az Aranykor elmúltával kényszerült rá az emberiség a ruhára, eszközhasználatra és egyéb pótszerekre? Véletlenül a saját lábunk használata helyett nem a szomszéd műlábát dicsérjük? Minden ősi nép hagyománya szerint ma az emberiség a telét, a Sötétség Korát éli. Megtapasztaltuk az önzés, a tagadás, a hit hiánya, az önsorsrontó lét hova juttattatott minket. Az emberiség zöme boldogtalan és fázik. A félelem besűrűsödött, önpusztító erővé vált. Az emberiség nagy része beteg. Most mindenki maga ítélkezik önmaga felett. Vajúdik a társadalom, önmagát tisztítja, nemesíti a természet. Honnan jöhet a segítség?

Mégis van remény? Kiszebáb égetés – egy lakótelepi óvodában. A kisze a tél során mindnyájunkban meggyűlő rosszat jelképezi. Elégetésével utat nyitok az újnak, a feltámadásnak. Őseink téltemetésre, tavaszvarázslásra kiszét hajtottak. A kisze egy szalmabáb volt, amely a tél során meggyűlő, a megújulást akadályozó rosszat jelképezte. A szalmacsutak a falu széléről indult, minden háznál aggattak rá valamit, amitől meg akartak szabadulni, hiszen a kisze belőlünk áll… Kivitték a falu határán túl (a közösségen kívülre), és megszabadultak tőle: bedobták a folyóba, vagy elégették. Ha kiviszed a gonoszt, jöhet a feltámadás…

A téltemető, tavaszváró mágiának még két fontos eleme volt, az egyik az időpont: kiszét Virágvasárnapon kellett hajtani, amikor Jézus megjelent Jeruzsálemben, leendő halála és feltámadása helyszínén. A másik a ruha: a legtisztább, legszebb ruhákba öltöztették a bábut, hiszen aki a bűneinket magára veszi csak nagyon tiszta és nagyon szép lehet… Így működik a feltámadás egy közösségben. De vajon mi lenne, ha egy nemzet égetne kiszebábut? Ha egy nemzet szabadulna meg hosszú tele alatt felgyűlő, a feltámadását akadályozó idegen rongyaitól? Mi lenne, ha a mag népe végre nem csak hinné, de tenné a tavaszt? Ha érezné, tudná, hogy megbűnhődte már a múltat és jövendőt? Ha itt – Európa kellős közepén – hirtelen kitavaszodna? Itt már kevés vagyok, beszéljen a Remény:
Reményik Sándor: Nagy Magyar télben (részlet) Nagy magyar télben picike tüzek, Jaj, be szétszórva égtek, Királyhágón, Kárpáton, mindenütt! De mondok egyet néktek, Szelíd fények és szilaj vándorlángok: Mit gondoltok: ha összefogóznátok! Nagy magyar télben picike tüzek, Soh'se volt olyan máglya, Mintha most ez a sok-sok titkos láng Összefogna egy láncba……! Az égig, a csillagos égig érne, És minden idegen rongy benne égne!

Mi akadályoz bennünket? Miért nem tudnak a lángok összefogózni? Miért késik a kikelet? Az oka a VAGY-VAGY-okban keresendő. Minden magyar meg akarja váltani a világot, mert ez a mag népének alapprogramja. De ma mindenki egyedül óhajtja. Vagy te váltod meg a világot, vagy én. Mivel én biztosan jót akarok, te csak ellenség lehetsz... Így lettünk bal- és jobboldali félemberek egy szétszabdalt, kifosztott országban.

A „primitív” népek még teljességben élnek, még tudják az ősvallásukat: minden a testvérem! Mi lenne, ha újra felismernénk, amit minden természeti (ld. primitív) nép ősidőktől fogva vall, hogy minden a testvérem? Mi lenne, ha újra így néznénk az állatokra, a növényekre, a minket éltető tájra, egymásra? Mi lenne, ha elhinnéd: te IS én IS meg akarom váltani a világot, hiszen ez közös vállalásunk, ősvallásunk! Mi lenne, ha a turáni átok kiszebábját elégetve együtt szabadítanánk meg kővé vált testvéreinket? Valamit tudnod kell: a rosszra nem az ellentétes rossz a helyes válasz, a jó ezek felett áll. Jótett helyében jót várj. Mindent visszakapsz, és nem majd térnek vissza cselekedeteid a forrásukhoz, hanem most. Mindegy, hogy engem bántasz, vagy magadat. Mindegy, hogy tőlem lopsz, vagy önmagadtól. Mindegy, hogy engem emelsz, vagy magadat. Mindegy, mert én Te vagyok! Mindegy, mert MindEgy vagyunk – ugyanabból a Forrásból! Kelt Magfalván, az Úr 2010. évének Jégbontó havában Géczy Gábor MAG közösség

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful