A Szegedi Tudományegyetem Kulturális Irodája és az Armel Operafesztivál közös pályázata: Opera – Igen / Nem

Opera – Igen / Nem
[A Szegedi Tudományegyetem Kulturális Irodája és az Armel Operafesztivál közös pályázata]

Jelige: quinn

A Szegedi Tudományegyetem Kulturális Irodája és az Armel Operafesztivál közös pályázata: Opera – Igen / Nem

Opera – Igen / Nem – esszé az opera helyzetéről egyetemista szemmel –

Sokadik alkalommal szállok fel az 50-es villamosra, a nyár ugyanis Budapesté. Korán reggel vagy éppen délután zombi üzemmódba kapcsolva figyelem az embereket, néha pozitívan meglepődve, néha elszörnyülködve. Ritkábban történik meg, de ha az előbbi érvényesül, akkor felcsendül a fejemben az Animal Cannibals nagy slágere, miszerint Budapest nyáron sokkal szabadabb. Viszont azokban az esetekben, mikor jobb nem meglátni valamit és elbújni a képzeletbeli fal mögé, rögtön a segítségemre sietnek a cipők, a tárgyak és a feliratok, amelyeken el lehet mélázni – néha annyira, hogy elfelejt leszállni az ember a járműről és csak két megállóval később eszmél fel, hogy nem ismerős a környék. Nem tudnám meghatározni, hogy mikor találkoztam pontosan azzal – az egyébként igen gyermeteg módon megalkotott – piktogrammal, amely szinte az összes BKV-s járművön megtalálható. Az egyik matricán egy gondosan kipödört bajszú, kalapot viselő férfi népneveli az utazóközönséget: pipával és iksszel, ahogy azt már az iskolapadban is megszokhattuk. Az iskolaévek alatt gondosan belénk vert jelzés a csomagok elhelyezésére utal a kulturált utazás érdekében. A vidéki jegyeket magán hordó, de ugyanakkor mégis olyan jól nevelt bácsi mellett azonban ott feszít a gyöngysoros, stilizáltságában is feltűnően városi és jómódú hölgy, akinek helyzetét már sokkal nehezebb értelmezni. A szája helyén piros szirmokkal és egy nagy felkiáltójellel próbálja felhívni a figyelmet olyan valamire, ami nem is annyira egyértelmű. Olyannyira nem, hogy az éppen de miért korszakát élő kisfiú megkérdezi édesanyjától, hogy de miért énekel a néni azon a képen? A zsebtolvajok által képviselt veszélyre felhívó tábla a kisfiúéhoz hasonló logika alapján válhatott az internet mémgenerátorainak áldozatává. A vicces képeket gyártó felhasználók sora kiapadhatatlan, csak úgy, mint a kreativitásuk. Így lett a teljesen hétköznapi táskás hölgyből egy hangsúlyos és megszemélyesített figura, aki a városi életmódból kiemelkedve szintet is lépett a ranglétrán: gyöngysorával, retiküljével és tökéletesre fésült frizurájával az elit megtestesítőjévé lépett elő, éneklésre nyitott szájával pedig egyenesen operaénekessé avanzsálódott. Aki ráadásul behunyt szemmel elfordul a feléje nyújtott kar elől, amiből akár azt a következtetést is levonhatjuk: az operaénekesnővel kezet fogni, ne adj isten gratulálni neki nem ajánlott! Az ilyen és ehhez hasonló, nevettető szándékkal létrejött félreértelmezések azonban sok mindent hordoznak magukban: a felszíni poén mögött sztereotípiák és kultúrafelfogások bújnak meg. Ezt internetes mém alapja bármi lehet, ami foglalkoztatja az embereket: ha épp nincs jelen az életükben egy elfuserált reklámkampány, politikai megszólalás, jelentős sportmegmozdulás, akkor elég előemelni a kalapból valamelyik kényesebb témát, amely megosztja a közönséget. A lényeg, hogy a vicc (vagy éppen társadalomkritika?) mögött egy jól ismert személy, tény, dolog álljon, amelyet minél szélesebb közönség képes befogadni. Így vált a rajzolt táskás hölgy csonkolt karú operaénekessé, aki elzárkózik a tiszteletadási kontaktus legelemibb formájától. A választás oka egyszerű: a klasszikus opera műfajában számos dolog feszül egymásnak, önkényesen akár kiálthatnám a legmegosztóbb színpadi műfajnak – de mindemellett még az is tisztában van a formajegyekkel, aki életében nem látott, hallott operaelőadást. Egyesek a kultúra csúcsát látják benne, hiszen színpadi, magasztos környezetben, számos hangszerrel és 2

A Szegedi Tudományegyetem Kulturális Irodája és az Armel Operafesztivál közös pályázata: Opera – Igen / Nem

különleges énekhanggal jeleníti meg az érzelmek széles skáláját. Az ellentábor pedig nem érti, hogy miért dalol még akkor is a főhős, amikor éppen a haláltusáját vívja. Pedig a fogyasztói társadalom tévéorientált embere a nagy szavakat már jócskán megszokhatta: élete utolsó pillanataiban a legelvetemültebb gonosztevő is képes a megbánásra, de ha egészen megátalkodott, akkor a világot elpusztító nagy terv utolsó morzsáit azért gondosan megosztja az ellenféllel (és a nézővel) – hátha a jófiú ihletet kap a sötét oldaltól. A szerelmi vallomásokra is mindig marad idő a filmkockákon, miért ne szenvedhetne ki tisztességes baritonhangon az elhalálozó főhős a színpadon? Az imádók és ellenzők mellett létezik még egy igen markáns csoport az opera kapcsán: azok, akik nem tudják. Akik nem tudnak határozott véleményt alkotni, mert csak egy-két darabot láttak, ezek pedig esetlegesen vegyes benyomásokat keltettek benne. A multitasking folyamatokhoz hozzászokott ember számára nyújthat igazi kikapcsolódást egy-egy zenés darab megtekintése, de akár valódi kínszenvedést is: az önfeledt szórakozás helyett körülbelül két óra hossza megfeszített munka vár azokra, akik nem szoktak hozzá a sajátos eszközrendszerhez. E sorok írója határozottan állítja, hogy nem tudja. A második évtizeden túl találkozni egy ennyire karakteres műfajjal ugyanis nem a legkönnyebb. Pláne akkor, ha egyfajta harc alakul ki a befogadó és a darab között. Mert bizony könnyen előfordulhat, hogy az egyetemi éveit tengető lusta egyetemista nem olyan lusta, és egy átrohangált nap után érkezik meg a színházba – kevésbé ideális esetben az előző napi buli fáradalmait viseli az arcán. Legyen szó akármelyikről, szabályos átalakulás zajlik: a „hős” egy patinás épület közepén találja magát a farmer helyett szoknyába bújva, bizsu helyett előkelőbbre váltva, az elmaradhatatlan kistáskával a kezében, ahogyan azt az éneklő békávéhősnő is teszi. Leszámolás a konvenciókkal: a kortárs opera A színházi metamorfózis azonban el is maradhat, ha szakít a konvenciókkal és a köztudatban élő operaképpel: amennyiben képzeletbeli egyetemistánk egy kortárs művet választ ki első élményéül, sok kényelmetlenségtől megkíméli magát. Többek között nem kell vesződnie a harisnya felhúzásával, elég elsétálnia a mozi épületéig vagy éppen kényelmesen, az ágyban elterülve klikkelnie egyet az interneten és bekapcsolódni a közvetítésbe. A probléma csak az, hogy Magyarországon igazi ritkaságnak számít a tényleges, színpadon is manifesztálódott kortárs opera. A musical előadás vagy a rockopera teljesen önálló életre kelt az utóbbi időben, de az operaklisékkel szakító előadások általában el se érkeznek hazánkba. Ha mégis akadna ilyen a kínálatban, az emberek nem biztos, hogy felkapják rá a fejüket vagy éppen nem is sejtik, hogy operával van dolguk. Pedig számos alkotó törekszik arra már a 80-as évektől, hogy teljesen szakítson a berögzült hagyományokkal. A színházban végbement fordulat azonban az opera esetében nem akar érvényre jutni: a modern köntösbe bújtatott klasszikus történetek, a nézőt is bevonó interaktív darabok, a menet közben konstruálódó cselekmény sokakból vált ki ellenérzést, a pincehelyiségekben vagy a köztereken megvalósuló performanszok azonban köszönik szépen, jól vannak és egyre nagyobb érdeklődésre tesznek számot. Ehhez hasonlóan vált az opera is egy állandóan változó művészeti ággá, amelyben nem feltétlen kellék az ária, de sokkal inkább kötelező a reflexió a jelenre: mind mondanivalójában, mind pedig zenei és technikai kivitelezésében. Könnyen előfordulhat, hogy meditatív vagy éppen elektronikus dallamok kapnak szerepet a jól megszokott hangszerek helyett, hogy a 3

A Szegedi Tudományegyetem Kulturális Irodája és az Armel Operafesztivál közös pályázata: Opera – Igen / Nem

díszlet csak virtuális, a cselekmény pedig eltörpül a morális mondanivaló mellett. Nincs haldokló hős, aki tíz percen keresztül ontja magából a legszebb szavakat és oktávokat, sőt! A szöveg nem is igazán lényegi elem, előfordulhat, hogy nem érthető vagy egyáltalán nincs is énekes narráció. A számítógép és az internet segítségével pedig akár saját operát is tervezhetünk: létező darabok alakíthatók át kényünk-kedvünk szerint. Márpedig a nézői beleszólásé a jövő. Elég ha a tehetséges(?) énekesjelöltekre vagy villalakókra gondolunk – a csatorna a kezükbe helyezi az alakíthatóság lehetőségét, kever mellé egy kis drámát meg némi szerelmet és máris kész a milliós nézettség. Az utóbbi években mindezt megspékeli egy mobilalkalmazással is, amelyet szigorúan applikációnak neveznek a műsor lebonyolítói, és amelyet használva egyetlen pillanatról sem maradhat le az igazán elszánt rajongó. A tévére, még inkább a számítógépre és az okostelefonra alapozva lehet az operáé (is) a jövő – és ezúttal nem a böngészők harcáról van szó. Kulturmisszióként aposztrofálják, amikor egy operát szerető ember kerül a képernyőre a hétvégi főműsoridőben. Az alapvetően énekes, klasszikus alapokkal rendelkező műfaj mára azonban olyan szintű átalakuláson ment és megy végbe, amellyel még a legelvetemültebb operagyűlölőket is megnyerhetik az alkotók az opera számára. Elmarad a kérem kapcsolják ki a mobiltelefonjaikat figyelmeztetés, nincs kínos pillanat, amikor kötelező érvénnyel mégis megcsörren egy-egy készülék, megosztásra szánt véleményünkkel pedig nem kell várni az utolsó pillanatig. Kreativitásra és alkotásra buzdíthatók a befogadók okostelefonjaikkal, csak egy hangzatos nevet vagy pályázatot kell mellé találni és megosztásra sarkallni. Honnan jutottunk el idáig? Vissza az alapokhoz: a klasszikus opera Nagyobb a valószínűsége azonban, hogy az operát ízlelgető egyetemista egy klasszikus előadásra vált jegyet: kicsinosítja magát, ken némi alapozót a szemei alatt éktelenkedő karikákra és a színház épülete felé veszi az irányt. A még teljes operaártatlanságban érkező diák nagy valószínűséggel nincs is tisztában azzal, hogy mi vár rá. A középiskolában maximum a Bánk bán operafeldolgozása került elő az irodalomórán, elvétve elhangzott egy-két név az ének-zenei képzés során, ha pedig túlbuzgó művészeti beállítottságú tanárral áldotta meg a sors az intézményt, akkor néhány ismertebb történet is elhangzott az időnként napoknak tűnő negyvenöt percekben. A kezdeti élményhez nagyban hozzájárul, hogy a tipikus egyetemista kedvezményes árú jeggyel jut el élete első operaelőadására: az emeletről végignézve pedig különleges tapasztalatokat gyűjthet össze. Az elegáns öltözék által felmagasztosult helyzetben és az operatörténeti és/vagy -elméleti hiányosságok által generált félelmek kereszttüzében csendülnek fel a hangszerek a zenekari árokban és gördül fel a függöny. Élvezi a tökéletesen megkomponált zenekari egységet: figyeli a karmester apró rezdüléseit, amely párosul a folyamatosan belépő vagy elhallgató dallamokkal és rácsodálkozik arra, hogy mennyi tehetséges zenész van a világon, akinek sajnos még a nevét sem tudhatja meg. Figyelmét csak a színpadra lépő szereplő tereli el – meg az a néhány perc, amíg megtalálja a megfelelő testpozíciót, amivel egyszerre látja be a díszletet és a zenekari árkot. Tovább bonyolítja a helyzetet, mikor a felirattal is kalkulálnia kell: újabb fészkelődés következik a környéken ülők legnagyobb örömére. A darab nyelvétől függően az ideális testhelyzet keresése két-három percet is igénybe vehet – ha az anyanyelvén hallja, akkor 4

A Szegedi Tudományegyetem Kulturális Irodája és az Armel Operafesztivál közös pályázata: Opera – Igen / Nem

egészen gyorsan megtalálja a megfelelő pozíciót, de ha már olaszul csendül fel, muszáj addig akrobatikázni az éppen felszaladó harisnyával, amíg sikerül egy egészet teremtenie a térből. Az első felvonásban megismeri a történet szereplőit és alaphelyzetét, szeme hozzászokik a sokszoros ingerekhez. Jobb esetben az első szünetben kíváncsian várja a folytatást. A kevésbé szerencsés egyetemista elgondolkozik azon, hogy illik-e idő előtt távozni az előadásról, közben pedig azon morfondírozik, hogy nem ártott volna figyelnie fizikaórán, hátha megtudná, miféle mágneses erő lakozik a szeme alatt rejlő táskákban, ami ennyire vonzza a szemhéját. Végül azonban visszaül a helyére és reméli, hogy elegendő pihenést biztosított magának a szünetben és nem marad le több pillanatról az elbambulás következtében. A második felvonás elején már rutinosan foglal helyet, fél perc alatt felveszi a kényelmes testpozíciót és engedi, hogy hasson a kibontakozó konfliktus. Teljesen belefeledkezik a történésekbe, együtt rezdül a bekapcsolódó hangszerekkel és a szereplők a barátaivá, ellenségeivé válnak. Otthon érzi magát a furcsa közegben, ahol mindenki énekel és hogy semmi se zavarja időközben felcsigázott érdeklődését, titkon még a magassarkút is lerúgja a lábáról. Ezután következik a következő kizökkenő pillanat: a nagy összecsapáshoz közeledve reflexszerűen nyúlna a popcornos zacskóért, majd amikor realizálja, hogy túlzottan megszokta az eleinte kényelmetlen helyzetet, zavartan visszabújik a cipőjébe. Újból legördül a függöny. Hősünk tájékozódási képessége nem lévén bolyong két percet a színház épületében, megkeresi a mosdót. Szétszakadt harisnyáját gondosan belegyömöszöli a táskájába, ellenőrzi frizuráját és sminkjét, majd percekkel a folytatás előtt már visszaül a helyére, kíváncsian várva a folytatást. A szokásos helyezkedési procedúrát még megzavarják a később visszaérkezők, így minimum már hatodik alkalommal gyakorolta be a tökéletes testhelyzet felvételét. A feszültség fokozódik a színpadon, összecsapnak az érzelmek, kibontakozik a dráma. Egyszerre két hős lélegzik együtt: egyetemista főszereplőnk együtt rezdül a haláltusáját vívó operaénekessel, döbbenten mered maga elé, milyen finom eszközökkel lehet érzékeltetni az óriási szenvedést – legyen szó lelki vagy fizikai értelemben róla. Sehol egy csepp vér vagy robbanóampulla, maximum egy piros sál jelzi a kaszás közeledtét. Döbbent csend keletkezik, pedig látja, hogy a zenészek még mindig szorgosan munkálkodnak. A világot kizárva a gondolatok viszont cikáznak jobbra-balra a fejében, nézi a vörös kendőt és próbál véleményt alkotni. Az eltelt két óra hosszában érezte magát túl fiatalnak és kevéssé elegánsnak a mosdó előtti sorban állva. Megélte a kényelmetlenség poklát, amelyet felejtett a második felvonásra. Sokkal fontosabbá vált a történet megalkotása, a figyelem az apró részletekre, a jellemek feltérképezése. Szórakozottan analizálgatta a hangterjedelmeket, itt-ott fennakadt a kicsit sántító rövid mondatokon, amelyek véleménye szerint csak lógtak a levegőbe, nem igazán illettek bele az énekes műfajba. Megismerkedett egy nem hétköznapi érzelemkifejezési formával, amitől először idegenkedett, de a percek múlásával egyre jobban megértett, az adott helyzetben pedig teljesen relevánsnak vélt. Sőt, még az is eszébe jutott, hogy a vizsgaidőszakban szenvedései közepette ő is dalra fakadt: a jegyzetek fölött görnyedve fejhangon énekelve próbálta memorizálni a tételeket, ezáltal is hangot adva szenvedéseinek – lakótársai legnagyobb örömére. Bezzeg ha a színpadon állva adtam volna elő a heterogén többséget kifejező többesjel szerepét, tuti nem párnákkal dobálnak meg – gondolja. 5

A Szegedi Tudományegyetem Kulturális Irodája és az Armel Operafesztivál közös pályázata: Opera – Igen / Nem

Aztán egyszer csak vége lett. Pro és kontra feszült benne egymásnak: nem tudta felejteni az első felvonást, ahol az álmosságával kellett küzdenie, de azt sem, ahogy nézte az üres színpadot vagy ahogy csapkodta a tenyerét az előadás végén. Az első élmény után bárki megkérdezheti az egyetemistát: na hogy tetszett? Válasza kimerül a tetszett, a jó volt és a nem tudom válaszokban. Reméli, hogy megnézhet még egy darabot, akkor már kipihentebb állapotban, hogy véleményét csiszolni tudja. Harisnyája mellé süllyeszt még egy programfüzetet, majd felszáll a villamosra és leül a jól megszokott piktogramok mellé...

6

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful