You are on page 1of 121

A ROMAKÉRDÉS AZ INTEGRÁCIÓ CSAPDÁJÁBAN A romák integrációs lehetőségei Magyarországon

2

– Tartalomjegyzék – I. POLITIKA ÉS ROMA POLITIKA Törzsök Erika: Ami megkerülhetetlen Doncsev Toso: Kormányzati stratégiák Varjú Gabriella: A cigányság társadalmi integrációs lehetőségeiről szóló kormányzati intézkedések Orsós Éva: Általános és speciális programok Eckstein Kovács Péter: A román kormány roma politikája Vasile Burtea: Romák a román kormányprogramban Miroslav Kusỳ: A romakérdés Szlovákiában Bauer Edit: A kör négyszögesítése – romák a szlovákiai társadalomban Ron Korver: Emberi és/vagy kisebbségi jogi stratégiák az Európai Unióban II. VITÁK ÉS MEGHATÁROZÁSOK Kovács Péter: Cigányság és cigánykérdés az Európa Tanács emberi jogi gyakorlatában Csepeli György: Cigány vagy ember? Kállai Ernő: Cigányság és cigányságkutatás Krémer Balázs: Viták és holtpontok Daróczi Ágnes: Az identitásvállalás útjai Szelényi Iván: Cigányok Csenyétén – 150 éve III. KONFLIKTUSOK ÉS KEZELÉSÜK Kaltenbach Jenő: Cigány konfliktusok és integrációs esélyek az ombudsman szemszögéből Furmann Imre: A diszkrimináció fogalmáról Haller István: Romák a rendszerváltás utáni Romániában Csortán Ferenc: Kik a romániai romák? Kemény István: Nyelv és oktatás: asszimiláció és szegregáció Aáry-Tamás Lajos: A roma tanulók oktatási helyzete a kisebbségi ombudsman vizsgálatainak tükrében Szalai Andrea: A cigány kisebbségi oktatás: a nyelvhasználat és az oktatási nyelvi jogok IV. STRATÉGIÁK Palásti Sándor: Társadalmi integráció és alkotmányosság Veresegyházy Róbert: A termelékenység fejlesztése: a jólét alapja Miklóssy Endre: A cigányság gazdasági-társadalmi újra-integrációja A kötet szerzői

3

I. POLITIKA ÉS ROMA POLITIKA

4

Törzsök Erika Ami megkerülhetetlen Az előadások és a térképek tanúsága szerint Magyarországon szinte nincs olyan település, ahol ne laknának romák. A magyar kormánynak az európai integrációs tárgyalások során az egyik legnehezebb feladata lesz az emberjogi kérdéskör tárgyalása, illetve megfelelő fogalmi renddel és megfelelő stratégiával való kezelése. Ez egyben a magyar társadalom egyik legnehezebb kihívása is, tehát az, hogy a romakérdést hogyan kezeljük közösen. Azt is mondhatnám, a romakérdés divatos téma lett Magyarországon, hiszen a miniszterelnök úrtól kezdve a Magyar Tudományos Akadémia intézetéig rengetegen foglalkoznak a problémával. Az érintettek helyzete ugyanakkor katasztrofális. Ez önmagában nézve is súlyos probléma, de ha nem vonatkoztatunk el a „többségi társadalom” növekvő ellenszenvétől, de legalábbis növekvő toleranciahiányától, akkor egy, az egész magyar társadalmat érintő kérdés válik nagyon nehezen kezelhetővé. De azt is mondhatom, hogy ez a kérdés nemcsak Magyarországon súlyos probléma, hanem a közép-európai országok társadalmai mindegyikében. Azért hívtuk meg a szomszédos országokból is kollégáinkat, illetve a kormányok tisztségviselőit, mert ez a kérdés mind Romániában, mind Szlovákiában, de Csehországban és Lengyelországban is – és folytatható a sor – hasonló mértékű. ∗ Az Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Intézete és a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal által közösen rendezett konferencia témaválasztása tehát nem véletlen Magyarországon 1999-ben. Ez a konferencia azonban nem politikai fórum, hanem valamennyi érintett szereplő – a szomszédos országok képviselői, a nemzetközi szervezetek, tehát az EBESZ, az Európa Tanács és az Európai Unió képviselői, illetve a roma képviseleteket megjelenítők, a tudományos élet szereplői és a magyar kormány jeles képviselői – közös gondolkodásának a kerete. „Egy olyan országban, ahol a határokon túli kisebbség ügye uralkodó téma, a saját kisebbségek kultúrájának méltó és az érintetteket bevonó, részvételükkel való tanulmányozása és oktatása még várat magára” – írta Neményi Mária. Ma itt arra teszünk kísérletet, hogy ezen változtassunk. Úgy gondolom, hogy a kormány ugyan elfogadtatta középtávú cselekvési programját, de a romakérdésben csak akkor lehet meghaladni az úgynevezett „követő kormánypolitikákat”, ha egy hosszú távú, a romák integrációs lehetőségeit távlatosan kezelő megvalósíthatósági tervet is létrehozunk, amelyben világossá válik az érintettek „szereposztása”, az időpontok és a garanciák rendszere. Azaz

Az Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Intézete (2000-től Programiroda) a Magyar Köztársaság Külügyminisztériumának háttérintézete. Nem a tudományos intézetek számát kívánta szaporítani a politika és tudomány metszéspontjában, amikor 1998-ban megkezdte tevékenységét, hanem transzponáló szerepet kíván betölteni a társadalmi jelenségeket vizsgáló tudomány és a társadalom működési feltételeit alakító politika között. Ezt a szerepet vállalta itt és most a nemzetközi roma konferencia megszervezésével.

5

úgy is fogalmazhatnék: föl kell tennünk a kérdést, hova szeretnénk eljutni, mondjuk, 2010-re? Az itt jelenlevők feltehetően valamennyien tudják ugyanis, hogy a cigányok a rendszerváltás igazi vesztesei. „A rendszerváltással a cigányság elmúlt 100 éves története során másodszor vesztette el létalapjait” – írta Kertesi Gábor a Cigány foglalkoztatás és munkanélküliség a rendszerváltás előtt és után című munkájában. A rendszerváltás nyomában megjelenő tömeges munkanélküliség pár év leforgása alatt viharos sebességgel tette semmissé annak a lassú, bár felemás modernizációs folyamatnak szinte minden eredményét, amely az alapfokú oktatás kiterjesztésével és a szakképzettséget nem igénylő ipari munkahelyek expanziójával integrálni tudta a romákat. Ezek a folyamatok időben egybeestek a magyarországi politikai demokrácia kiépülésével és egybeestek a cigányság, vagy legalábbis a cigányság egy nem elhanyagolható részének öntudatra ébredésével is. Az 1990-es népszámlálás során korábban elképzelhetetlen módon, példátlanul nagy számú ember vallotta magát cigány nemzetiségűnek. Társadalmi lecsúszásuk az ő szemükben magát a politikai demokráciát járathatja le. Sorsuk kilátástalansága, gyerekeik életének perspektívátlansága elfordíthatja őket a demokrácia intézményeitől, a társadalmi devianciák és a politikai radikalizmus felé terelheti őket – írta fent hivatkozott munkájában Kertesi Gábor. A magyarországi cigányság e példátlanul mély válságát egyébként Kemény István már az 1970-es évek elején folytatott országos reprezentatív cigányvizsgálat alapján előre jelezte. Nem volt fogadókészség a tudományos prognózisra. Nagyon pontosan emlékszem arra a gondolatra, amelyet Kemény akkor fogalmazott meg, amikor fiatal kutatóként már körülbelül egy éve dolgoztunk ezen a területen és amelyet hallani mindannyiunk számára elképesztő volt: ha Magyarország egyszer modernizációs pályára áll, ennek legnagyobb vesztesei a magyarországi cigányok lesznek. Annak ellenére tehát, hogy ez a vizsgálat ezt a veszélyt világosan megfogalmazta és előre jelezte, huszonegynéhány éven keresztül nem készültünk fel rá, holott Magyarország, azt hiszem, a szomszédos országokhoz képest jól áll a tények és a történelem ilyen irányú ismeretében. Ezt a Regio című folyóirat 1991-es évfolyamában megjelent tanulmányok, vagy a Központi Statisztikai Hivatalnak az 1893-as cigány összeírás adatait tartalmazó kiadványa is bizonyítják. Nem a semmiből indul ki az, aki akár tudósként, akár kormányzati szinten dolgozóként a romakérdéssel találkozik. Természetesen a modernizáció és a globalizáció mindannyiunk számára végiggondolandó, új kérdések sorát veti fel, hiszen új helyzetbe kerültünk valamennyien. Ebben az összefüggésben kérdés, megoldjuk-e a kisebbségek, ezen belül a cigányság helyzetét, vagy éppen felszámoljuk, nivelláljuk az egyéni sajátos kultúrákat, esetleg valami más történik. Jelesül, mi van azokkal, akik nem követik, mert nem tudják követni az új játékszabályokat, mert nincsenek rá felkészülve? S melyek a felkészületlenség okai? A törvényi szabályozás, a vonatkozó törvényeken belüli ellentmondások, a nemzetközi jogharmonizáció késlekedése, vagy nem következetes érvényesítése? Vagy az előítéletek, a

6

diszkrimináció a mindennapi életben, a gazdasági versenyből való kiszorulás, a funkcióvesztés? És sorolhatnám a kérdéseket, melyekre – gondolom – megpróbálunk válaszokat keresni. Ezekre kell ugyanis megpróbálnunk választ adnunk, nemcsak itt, ezen a konferencián, hanem a mindennapokban is. Hiszen valamennyien szereplői vagyunk ezeknek a folyamatoknak. Azok is, akik most itt vannak és azok is, akik már nincsenek itt, mert fájdalmasan korán meghaltak, mint Bogdán János, aki ugyancsak kereste a megoldást és hitt benne, hogy következetes és szívós munkával többségi és kisebbségi társadalom, civil és kormányzati szerepeket betöltők együtt képesek egyet-egyet lépni, hogy elviselhetőbb legyen az, ami elviselhetetlennek és reménytelennek látszik.

7

Doncsev Toso Kormányzati stratégiák A Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal a közelmúltban több tanácskozást is szervezett az Európa Tanáccsal, a Magyar Tudományos Akadémiával, valamint Ausztria és Németország magyarországi nagykövetségével közösen. Ezek – csakúgy, mint az A romák integrációs lehetőségei Magyarországon című tudományos szimpózium – a cigány lakosságot érintő hosszú távú stratégia kidolgozásához kívántak ajánlásokat tenni. Szociológusként és kutatóként személyes meggyőződésem, hogy a tudományos kutatások eredményeit figyelembe kell venni a kisebbségi politika kialakításánál is. Az összegzett tudományos tapasztatokat fel kell használni az államigazgatási döntések, intézkedések meghozatalánál. Vallom ezt annál is inkább, mivel 20 éve a hazai kisebbségek, köztük a magyarországi bolgárság identitásának témakörével foglalkozom. Hivatalba lépésemet megelőzően a Kisebbségi Kerekasztal, illetve a Bolgár Országos Önkormányzat elnökeként elmondhatom, hogy az eddigi kisebbségpolitikai döntések előkészítő munkálataiban felhasználták a tudományosan megalapozott kutatási eredmények egy részét. A közelmúltban elfogadott 1047-es számú kormányhatározat a cigányság életkörülményeinek és társadalmi helyzetének javítására szolgáló középtávú intézkedéscsomagot tartalmazza. Az 1048-as számú kormányhatározat pedig a Cigány Tárcaközi Bizottság létrehozásáról dönt, és a közép- és hosszú távú feladatokat jelöli meg. A középtávú intézkedési csomag 4. pontja arról rendelkezik, hogy a cigányság társadalmi integrációjának elősegítése, életkörülményei, társadalmi helyzete javítása érdekében átfogó, tudományosan megalapozott, hosszú távú társadalom- és kisebbségpolitikai stratégiát kell kidolgozni. Tehát a hosszú távú stratégiának a különböző kutatások eredményeire, a kutatók javaslataira kell épülnie. A kormány feladata, hogy a javaslatok közül kiválassza azokat, amelyekre a gazdaságilag megvalósítható programokat lehet építeni. A miniszterelnök személyesen is fogadta az Országos Cigány Önkormányzat elnökét, és biztosította a roma-ügyben vállalt személyes elkötelezettségéről. Megerősítette a középtávú intézkedési csomag végrehajtásának fontosságát, egyben javasolta, hogy minden évre vonatkozóan készüljön akcióterv, amely ütemezi a szaktárcákat érintő konkrét feladatokat. A kormányfő kiemelt figyelmet kíván fordítani a roma fiatalok tanulmányi ösztöndíj-támogatására, melyhez – kiegészítőül – célzott forrásokat is rendel. A tehetséges fiatalok tanulmányi támogatásával a következő évezred roma elitjét kívánjuk megalapozni. A Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatalt bízta meg az előzőek kidolgozására, koordinálására. Matematikatanár

8

Varjú Gabriella A cigányság társadalmi integrációs lehetőségeiről szóló kormányzati intézkedések Milyen a romák aktuális helyzete Magyarországon, miből kell kiindulni a kormányzati feladatok, intézkedések meghatározásánál? Magyarországon a roma lakosság hátrányos életkörülményei, marginalizálódott társadalmi helyzete közismert, részletesen elemzett problémakör. A romákat rendszerint a rendszerváltás nagy veszteseiként emlegetik. Az őket sújtó hátrányok három egymást általában erősítő problémakörben jelennek meg: - szociális, egészségügyi, foglalkoztatási stb. hátrányok halmazaként, - a cigányságot mint kisebbséget érintő problémák összességeként, - a cigány kisebbséghez és a nem cigány többséghez tartozó társadalmi csoportok problematikus viszonyaként. A cigányság nem homogén csoport, összetett problémáik sok szempontból eltérőek, térségenként, helyi közösségenként differenciálódnak. Állandóan változnak, alapos ismeretük elengedhetetlen az enyhítésükre, megoldásukra szolgáló feladatok, intézkedések meghatározásánál. Elegendőek-e a kisebbségi törvényben meghatározott rendelkezések a romákat sújtó problémák megoldásának elősegítésére, azok kezelésére? A kisebbségi törvény azonos jogokat és lehetőségeket biztosít a cigány kisebbség számára a Magyarországon élő többi taxált nemzeti kisebbséggel. A cigány kisebbségi önkormányzatok az összes ellentmondás és működési probléma ellenére is új lehetőségeket teremtettek a kulturális autonómia erősítésére, fejlesztésére. Erősödött a romák érdekérvényesítő képessége. Olyan településeken, ahol eddig nem vonták be őket a problémák megoldásába, most a roma kisebbség véleményét is figyelembe véve, velük egyeztetve születnek a cigányságot érintő döntések. Az 1998-as kisebbségi önkormányzati választások után – a 768 cigány kisebbségi önkormányzat tevékenységén keresztül – több mint 3000 fő kisebbségi önkormányzati képviselő kapcsolódott be a helyi települések közéleti tevékenységébe. A kisebbségi törvény a cigány kultúrát a többi nemzeti kisebbség kultúrájával azonos értékűnek tekinti. A legnagyobb hazai kisebbség, a roma közösség helyzete azonban, mint ahogy már a problémák felsorolásánál is jeleztem, sok tekintetben más, mint a többi hazai kisebbségé. Gondjai nemcsak nyelvi, kulturális jellegűek, hanem olyan természetűek, amelyek a kisebbségi jog keretei között többnyire nem oldhatók meg, más típusú állami intézkedést is igényelnek. A cigányság

9

társadalmi integrációs esélyeinek növeléséhez kormányzati, megyei és települési önkormányzati támogatásokra, intézkedésekre van szükség. Rendelkezik-e külön programcsomaggal a jelenlegi Kormány? A kormány roma politikáját az előző kormányzati ciklusok eredményeire építő folyamatosság jellemzi. Az új középtávú intézkedéscsomag az 1997-ben elfogadott középtávú intézkedéscsomag értékelése alapján az Országos Cigány Önkormányzattal, a szaktárcákkal, a civil szervezetek képviselőivel és a szakértőkkel történő egyeztetés alapján készült el. Tekintettel a módosító és kiegészítő javaslatok nagy számára, a kormány-előterjesztés tervezetét célszerűbb volt egy új kormányhatározatban megfogalmazni. Többhónapos előkészítést, szakmai egyeztetést követően az új középtávú intézkedéscsomagot 1999 májusában fogadta el a kormány. Az ebben a csomagban meghatározott feladatok célja a társadalmi egyenlőtlenségek mérséklése, az előítéletek és a hátrányos megkülönböztetések megelőzése és csökkentése, valamint a cigány közösségek identitásának, kultúrájának erősítése. A cigányság társadalmi integrációs problémáit egyidejűleg kell kisebbség- és társadalompolitikai kérdésnek tekinteni. Azt kell elősegíteni, hogy a roma kisebbséghez tartozók úgy válhassanak a társadalom egyenrangú tagjává, hogy közben megőrizhessék identitásukat, kisebbségi kultúrájukat is, saját döntésük, választásuk alapján. Miért fontos a középtávú intézkedéscsomag? Elfogadásával a Kormány vállalja, hogy a Magyarországon élő legnagyobb kisebbség, a cigányság társadalmi helyzetének javítása kiemelt kezelést igénylő kormányzati feladat. A probléma összetett jellegének megfelelően a középtávú intézkedéscsomag komplex megközelítést alkalmazó cselekvési program, amely oktatási és kulturális, foglalkoztatási, agrárgazdasági, térségi, szociális, egészségügyi és lakásügyi, diszkriminációellenes, valamint kommunikációs feladatokból áll. A feladatok koordinatív végrehajtása érdekében, továbbá a minisztériumok és országos hatáskörű szervek ez irányú tevékenységének összehangolása céljából hozta létre a Kormány a Cigányügyi Tárcaközi Bizottságot, melynek összetételét a későbbiekben részletesen ismertetem. A középtávú intézkedéscsomagban meghatározott feladatok a romák társadalmi integrációját kívánják elősegíteni anélkül, hogy erősítenék a meglévő szegregációs folyamatokat. A feladatok egy része a romák speciálisan kisebbségi problémáira koncentrál, például az oktatás és a kultúra területére, más esetekben a cigány lakosságot mint hátrányos helyzetű réteget célozza meg például a szociális, lakásügyi, foglalkoztatási, térségi programokkal. A hátrányos helyzetű

10

rétegeket érintő támogatásoknak az a céljuk, hogy azok minél hatékonyabban, eredményesebben jussanak el a roma lakossághoz is. A középtávú intézkedéscsomagban új feladatként jelenik meg egy átfogó, tudományosan megalapozott, hosszú távú társadalom- és kisebbségpolitikai stratégia kidolgozása. Konkrétan milyen intézkedéseket tartalmaz a középtávú intézkedéscsomag, és milyen feladatokat határoz meg a minisztériumok számára? A középtávú intézkedéscsomag mellékletének 6. fejezetében 41 feladat található, ezek minisztériumok és országos hatáskörű szervek részére határoznak meg feladatokat. A csomag megjelöli az intézkedések végrehajtásáért felelős tárcát és a határidőket. A középtávú intézkedéscsomagban prioritást kaptak az oktatásra, kultúrára vonatkozó feladatok. A cigány kisebbségi oktatással kapcsolatban az alapfokú oktatás esetében a tartalmi fejlesztés, a középfokú oktatásban és a felsőfokú képzésben a lemorzsolódás visszaszorítása, a végzettség megszerzése és a tehetséggondozás a legfontosabb feladat. Ennek érdekében a már működő oktatási programok, intézmények fenntartása mellett fejleszteni kell a középfokú oktatáshoz szükséges kollégiumi férőhelyeket, illetve a cigány kisebbség igénye esetén új oktatási központokat kell kialakítani. A nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosának a kisebbségek oktatására vonatkozó jelentését is figyelembe véve, további fontos feladat a cigány gyermekek részvételi arányának növelése az óvodai nevelésben, illetve az iskolai oktatásban és nevelésben. Az oktatásra vonatkozó kisebbségi jogok gyakorlásának elősegítése érdekében szakmailag segíteni kell a kisebbségi önkormányzatok tisztségviselőit abban, hogy élni tudjanak a törvény biztosította jogaikkal. A kultúra területén fejleszteni kell a cigányság kulturális tevékenységéhez, csoportszerveződéséhez kapcsolódó közművelődési intézményrendszert és a kulturális értékek megőrzését szolgáló szakintézmények rendszerét. Ebben a munkában fontos szerepe van az Országos Cigány Információs és Művelődési Központnak. Az Országos Cigány Önkormányzat által működtetett központ 1998 őszén kezdte meg a tevékenységét. Az intézmény létesítéséhez és működtetéséhez a központi költségvetés 180 millió Ft-ot biztosított. Fontos tevékenységet folytatnak továbbá azok az elmúlt időszakban, helyi kezdeményezésre létrejött többfunkciós cigány közösségi házak, amelyek támogatást kaptak a központi költségvetésből. A közösségi házak jelentős szerepet játszanak a helyi közösségek megerősödésében és a roma kultúra ápolásában. Az oktatási feladatok mellett kiemelkedően fontos a foglalkoztatási és a térségfejlesztési feladatok megvalósítása is.

11

A foglalkoztatás területén megkezdett programok folytatásaként a megyei munkaügyi központok és kirendeltségek, valamint a cigány kisebbségi önkormányzatok, szervezetek között létrejött szakmai együttműködési megállapodásokat meg kell újítani, folytatni kell a tartósan munka nélkül lévők központi foglalkoztatási és képzési programjait, bővítésre szorul a pályakezdő munkanélküli fiatalok támogatási rendszere, újabb közhasznú és közmunka programokat kell szervezni a cigány lakosság munkaerő-piaci helyzetének javításáért. Elő kell segíteni a hátrányos helyzetű lakosság vállalkozóvá válásának lehetőségét. Az agrárgazdasági programok között kiemelt feladatként szerepel a hátrányos helyzetű családok megélhetésének elősegítése a szociális földprogram további működtetésével, bővítésével. A szociális földprogramokban résztvevők gazdálkodóvá, őstermelővé, vállalkozóvá válásának elősegítése érdekében képzési és szaktanácsadási szolgáltatásokat kell nyújtani. A térségfejlesztési feladatok keretében a megyei területfejlesztési tanácsok, valamint a megyei munkaügyi központok bevonásával olyan támogatási rendszereket kell kidolgozni, amelyek felhasználásával komplex fejlesztési programok indíthatók a hátrányos helyzetű rétegek – köztük a cigányság – foglalkoztatási körülményei javítása érdekében. Külön támogatást kell biztosítani a regionális, megyei és helyi válságkezelő programok önerős részarányának kiegészítésével a területfejlesztési programok megvalósítására. A szociális, egészségügyi és lakásprogramok közül fontos feladat a telepek, telepszerű lakókörnyezetek kiváltása vagy azok infrastruktúrájának, intézményeinek fejlesztése. A cigány lakosság egészségi állapotának javítása, valamint az egészségügyi szolgáltatások során előforduló hátrányos megkülönböztetést eredményező gyakorlat megszüntetése érdekében kutatási programot kell indítani. Értékelni kell az Országos Cigány Kisebbségi Önkormányzat lakásprogramjának tapasztalatait és azok alapján javaslatot kell készíteni a hátrányos helyzetű családok lakhatási problémáinak megoldására. A diszkriminációellenes programok között kiemelt figyelmet kell fordítani a hátrányos megkülönböztetés tilalmát tartalmazó jogszabályok gyakorlati érvényesülésére, valamint a cigány kisebbséghez tartozókkal kapcsolatos rendőri magatartás jogszerűségére. A jogvédő, valamint a konfliktusok megelőzését és kezelését végző szervezetek, intézmények tevékenységét támogatni kell. A programcsomag végrehajtásának elősegítése érdekében indokolt egy kommunikációs terv kidolgozása. A cigányság problémáiról és a középtávú intézkedéscsomagról kevés tájékoztatást kaptak azok az állampolgárok, akik nem közvetlenül érintettek a roma ügyben. Az elmúlt év eseményei azt mutatják, hogy a társadalom nagy többsége nincs tisztában a roma lakosság problémáival, nem érdekelt helyzetük javításában. A helyi társadalmakban jelentkező előítéletek a cigány lakosság társadalmi integrációját nagyban nehezítik. Az

12

előítéletek meglétét társadalmi ténynek kell tekinteni, melynek megváltoztatásához keletkezésük és intenzitásuk okait is fel kell tárni. A romák esélyegyenlőségének növelése mellett a középtávú intézkedéscsomagnak az egész társadalomra és annak intézményrendszerére is kell irányulnia. Csak így lehet javítani a cigányság élethelyzetén. A többségi társadalom reális cigányságképének kialakítása érdekében stratégiai tervet kell kidolgozni az Országos Cigány Önkormányzat, valamint a médiumok szakértőinek a bevonásával. Javítani kell a roma lakosság és a különböző intézményrendszerek (közoktatási, egészségügyi, szociális, közigazgatási és egyéb szolgáltatási feladatokat ellátó intézmények) közötti kommunikációt, együttműködést is. Ennek érdekében olyan programokat kell indítani, melyek a romák hátrányos megkülönböztetését, az ilyen típusú jogsértéseket csökkentik, illetve az előítéletes társadalmi környezetet kívánják megváltoztatni. Szükségesnek látszik, hogy kiépítsük a lokális konfliktusmegelőző és -kezelő hálózatot a probléma enyhítésére. Van-e finanszírozási háttere a középtávú intézkedéscsomagban meghatározott feladatoknak? A középtávú intézkedéscsomag feladatainak végrehajtására szolgáló forrásokat a szaktárcáknak saját költségvetési fejezeteikben kell tervezniük. A dokumentum 3. pontja szerint a Cigányügyi Tárcaközi Bizottság elnökének minden év szeptember 15-éig tájékoztatnia kell a kormányt az intézkedéscsomag időarányos végrehajtásáról, a feladatok következő évi költségvetési forrásigényéről. A szaktárcák feladataik végrehajtására nevesített formában, valamint a hátrányos helyzetű rétegeket érintő és egyéb szakmai feladataik ellátásához kapcsolódó források között terveznek forrásokat. A pályázati pénzek és a normatív támogatások felhasználásának hatékonyságát úgy kell növelni, hogy ki kell egészíteni a pénzfelhasználás szabályait a rendszerek minőségbiztosító elemeivel, összhangban a támogatási rendszer EU-konform átalakítására vonatkozó kormányhatározatban foglaltakkal. Mi a Cigányügyi Tárcaközi Bizottság feladata? A középtávú intézkedéscsomag feladatait csak kooperatív módon, széleskörű együttműködéssel lehet sikeresen megvalósítani. Ezért hozta létre a kormány a Cigányügyi Tárcaközi Bizottságot. A bizottság feladata a cigányság társadalmi integrációjának elősegítése, a középtávú intézkedéscsomagban meghatározott feladatok végrehajtásának koordinálása.

13

A Tárcaközi Bizottság elnöke az igazságügy-miniszter, alelnöke a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal elnöke. A Tárcaközi Bizottság állandó tagjai: a Belügyminisztérium, az Egészségügyi Minisztérium, a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium, az Igazságügyi Minisztérium, az Ifjúsági és Sportminisztérium, a Miniszterelnöki Hivatal, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, az Oktatási Minisztérium, a Pénzügyminisztérium és a Szociális és Családügyi Minisztérium kijelölt helyettes államtitkárai, valamint az Országos Cigány Önkormányzat elnöke. A Tárcaközi Bizottság eseti tagjai további hat minisztérium helyettes államtitkárai, valamint a Magyarországi Cigányokért Közalapítvány és a Gandhi Közalapítvány Kuratóriumának elnöke. A Tárcaközi Bizottság állandó meghívottja a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosa. A Tárcaközi Bizottság egyes ülésein, meghívás alapján, tanácskozási joggal részt vehetnek: az országos hatáskörű szervek képviselői, a megyei közgyűlések elnökei, a cigány kisebbség társadalmi szervezeteinek képviselői, valamint szakértők. Ami nélkül nem lehet sikeres a programcsomag végrehajtása A középtávú intézkedéscsomag végrehajtása a cigány kisebbségi önkormányzatok, szervezetek, valamint az érintett közösségek aktív részvételével lehet eredményes. A döntések előkészítésébe és meghozatalába minél több cigány származású szakembert szükséges bevonni. A szaktárcák minden évben akciótervet állítanak össze a középtávú intézkedéscsomagban meghatározott feladatok következő évi részarányos végrehajtásának biztosítása érdekében, azért, hogy elősegítsék a feladatok konkrét megvalósítását. A konkrét rövid távú feladatokhoz pénzügyi forrásokat kell rendelni a szaktárcák fejezeteiben. Fontos cél, hogy a középtávú intézkedéscsomaghoz és az éves akciótervhez kapcsolódóan regionális, megyei és helyi szinten minél több, az adott térség, település, illetve az érintettek sajátos helyzetét és igényeit figyelembe vevő önálló kezdeményezés induljon. A középtávú intézkedéscsomag új feladata a cigányság életkörülményeinek és társadalmi helyzetének javítására irányuló hosszú távú társadalom- és kisebbségpolitikai stratégia kidolgozása. A hosszú távú stratégia alapját tudományos kutatási eredmények és a kormányzati intézkedések során szerzett rendszerezett tapasztalatok jelenthetik. Általános kisebbségpolitikai cél olyan kisebbségbarát környezet kialakítása Magyarországon, hogy a hazánkban honos kisebbségekhez tartozó állampolgárok szabadon élhessenek a törvényben biztosított jogaikkal. A romák esetében ez kiegészül még – más hátrányos helyzetű csoportokhoz hasonlóan – a megfelelő életkörülmények megteremtésének szükségességével, a társadalmi egyenlőtlenség mérséklésével.

14

A problémáknak mély társadalmi és gazdasági gyökerei vannak, tehát bármiféle változás csak hosszabb távon várható.

15

Orsós Éva Általános és speciális programok Ugyan a Roma Jogok Európai Központja, a European Roma Rights Center elnökhelyetteseként szólok hozzá a vitához, de a mondandóm alapvetően azokon a tapasztalatokon alapul, amelyeket az elmúlt kb. 11 évben a közigazgatásban, annak is egy nagyon speciális területén, a politika közvetlen közelében szereztem. Ugyanakkor – minthogy a Soros Alapítványnak ügyvezető kurátora, a Medián Közalapítványnak és egy, a Soros Alapítvány által működtetett európai roma központnak pedig tagja vagyok – nyilvánvaló, hogy a mondandóm igen sok személyes, civil és gyakorlati tapasztalaton is alapszik. Tagja vagyok ugyanakkor az Európa Tanács egyik szerkesztő bizottságának is, amelynek az a feladata, hogy a következő évezred belépőjeként a testület miniszteri tanácsa elé terjesszen egy anyagot Másság és kohézió a változó Európában címmel. Ennek témája az Európa Tanácsnak a kisebbségekkel való kapcsolata. Alapvetően nem a kisebbségek helyzetének megismerésére vonatkozó elméleti és módszertani kérdésekkel szeretnék foglalkozni. Egyrészt azért, mert bár kétségtelen hogy vannak olyan területek, ahol szükség van újabb kutatásokra, ismeretekre, és igen fontosak azok a kutatások is – például Szalai Andrea munkája –, melyek komoly hiányokat pótolnak, összességében nem azt tartom a leginkább problematikusnak, hogy nem ismerjük eléggé a kisebbségek helyzetét. Számomra sokkal hangsúlyosabb kérdés az, hogy jelenleg melyek a teendők, és melyek azok a problémák, amelyeket éppen ezek a teendők vetnek fel – itt és most. Az imént említett dokumentumban van egy paragrafus, amely arról az alapfilozófiáról szól, amelyet az Európa Tanács és tagországainak jó része fogadott el azért, hogy elősegítse a kisebbségek integrációját és a jó közösségi kapcsolatok kialakulását. Ezt a dokumentumot egyébként 1991-ben fogadta el az Európa Tanács és meg kell mondanom, sajnos sem a kisebbségekkel foglalkozó különböző intézmények, kormányhivatalok és nonprofit szervezetek, sem pedig a kisebbségek szervezetei és a kisebbségek érdekében működő szervezetek nem ismerik eléggé, holott számos paragrafusa hivatkozási alap lehetne a munkájukhoz. A most készülő új dokumentum visszautal 1991-es elődjének alapfilozófiájára. Ennek sarkalatos pontja, hogy a sikeres integráció és a jó közösségi kapcsolatok alapvető feltétele, hogy a kormányok aktív szerepet vállaljanak a feltételrendszer megteremtésében. Ezért szükség van arra, hogy a kormányok jogi eszközöket használjanak és alkossanak, és politikai stratégiákat dolgozzanak ki a társadalmi élet valamennyi területére. A másik ilyen sarokpont az a tétel, amely szerint a kisebbségek ügye az egész társadalom ügye kell, hogy legyen. A harmadik így hangzik: a közösségeknek reagálniuk kell a felmerült

16

problémákra, a kapcsolatokban és viszonyrendszerekben jelentkező problémákat és kezelési lehetőségeket nyilvánosan fel kell tárni. Ennek az a lényege, hogy együttműködve kell feltárni azokat a szükségleteket, amelyekre a különböző programoknak és intézkedéseknek reagálniuk kell. Az integrációnak a dokumentum ajánlása szerint nem csak a kisebbségek befogadására és elfogadására kellene irányulnia, hanem olyan folyamattá kellene válnia, amely a társadalomnak mint egésznek a beállítódását is megváltoztathatná. Mindezt azért tartom nagyon lényegesnek, mert a magyar kormány nemrég elfogadott középtávú intézkedési csomagjában is megjelent egy nagyon lényeges dolog, amivel én a magam részéről nem értek egyet, éspedig az, hogy jelenleg a legfontosabb feladat a hosszú távú koncepció kidolgozása. Azért nem értek vele egyet, mert úgy gondolom, hogy sem rövid távú, sem középtávú intézkedéseket nem lehet megfogalmazni anélkül, hogy ne lennének világosak a hosszabb távra szóló elgondolások alapértékei. Ráadásul azt gondolom, hogy ezek világosak, hiszen az előbb idézett, 1991-ben elfogadott európa tanácsi dokumentum Magyarország számára is – mint tagország, s mint olyan ország számára, amely a dokumentumot magára nézve elfogadta – a munkát meghatározó dokumentum. Például az 1997-ben elfogadott középtávú intézkedési csomag is ezeken az elveken nyugszik. Természetesen hosszú távra előre gondolkodni kormányzatnak is és kutatóknak is rendkívül lényeges, de azt gondolom, hogy a legfontosabb a hangsúlyokat megtalálni. Mi a teendő és a teendők milyen problémákat vetnek fel? Ahhoz, hogy változás legyen a magyarországi cigányok életében az a legfontosabb, hogy legyen erős politikai akarat annak érdekében, hogy ez a változás bekövetkezhessék. A második rendkívül lényeges dolog: ahhoz, hogy a változásokat el lehessen indítani és a változások be is következhessenek, szükséges egy jó program. A harmadik rendkívül lényeges eleme ennek a folyamatnak a program következetes végrehajtása. Az első szempontról a magam részéről úgy gondolom, hogy jelenleg hiányzik az erős politikai akarat a cigányság helyzetének megváltoztatására. Ugyanis jelenleg a középrétegek megerősítése áll a figyelem középpontjában. Nem szeretnék politizálni, éppen ezért egy egészen más területről hoznék egy példát. Ma már nagyon komoly kutatási eredmények, társadalmi viták is igazolják, hogy a fenntartható fejlődés gondolatának mentén fogalmazódik meg a jövőkép. Talán nagyon leegyszerűsítve tehát már sikerült elfogadtatni azt az alapelvet, hogy a környezet állapotának megőrzéséhez a fenntartható fejlődést biztosítani kell. Nem lehet azt az utat követni, hogy először a gazdaságban érjünk el változásokat, fejlődjön a gazdaság, és a szociális problémákra csak azután koncentrálunk, és a környezet állapotának a megóvása és javítása is csak azután következzék. Itt olyan feladatokról van szó, amelyeket állandóan,

17

egymással együtt működtetve kell kezelni, hiszen a valóságban is így léteznek. Ugyanezt gondolom a magyarországi szegények, középrétegek és a jobb helyzetben levők érdekében végzett kormányzati teendőkről is. Ahhoz, hogy célszerű, jó program szülessen egy kisebbség integrációja érdekében, kétféle típusú intézkedésre van szükség. Speciálisakra, amelyeknek kimondottan az adott kisebbségre kell irányulniuk, és általánosakra, tehát olyan típusúakra, melyek a társadalom egészére hatnak, mint például a lakáshelyzet javítása. Ugyanez a speciális programban úgy jelenik meg, hogy a hátrányos helyzetűek körére, például a magyarországi cigányságra külön is értelmezi a lakhatás problémáját. Igen komoly gond az, hogy a politika formálói – itt a politika szót policy értelemben használom – a két szempont egyensúlyára törekedni, miközben a gyakorlat azt mutatja, hogy a különböző általános intézkedések és speciális intézkedések ötletszerűen kerülnek egymás mellé. Tehát nem mérik fel azt, hogy bizonyos speciális intézkedésektől milyen hatás várható el, az általános intézkedések pedig ezt a hatást hogyan segíthetik elő. Elmondható az is, hogy a politika, még akkor is, ha a szakmapolitika másfajta alternatívákat is javasolt számára, hajlamos arra, hogy az egyébként szükséges speciális intézkedések helyett az általános intézkedéseket válassza. Európában is és Magyarországon is a különböző programok nagyon gyakran koncentrálódnak a kisebbséggel kapcsolatos problémákra és azokra az akadályokra, amelyek az integrációt nehezítik, és sokkal kevesebb figyelmet szentelnek azokra az értékekre, amelyekkel az adott kisebbség tagjai a társadalom egészéhez, folyamataihoz, kultúrájához járultak hozzá. Tehát a magam részéről nagyon lényegesnek tartanám, hogy akkor, amikor rövid távú, középtávú vagy hosszú távú koncepció formálódik, akkor ennek az egyensúlynak a megteremtésére sokkal tudatosabban kellene törekedni. Az egyik legfőbb probléma a programok megvalósításával kapcsolatban az, hogy a különböző programokba kerülő feladatok esetében nem tisztázott, mit várunk a különféle intézkedésektől, és ezek milyen változásokat generálnak. Nem dönthető el az sem, hogy ha bizonyos intézkedéseket a kormányzat vagy a helyi önkormányzat nem tesz meg, akkor az értelmezhető-e egyértelműen szándékosnak, hiszen nagyon sok esetben ha valami nem történik meg, annak lehetséges valós oka is lehet. Egy londoni szociális intézet igazgatójától hallottam, hogy valamennyi program esetében kulcsfontosságú, hogy mindent, amit egyáltalán mérni lehet, azt mérni kell. Nálunk az is komoly probléma, hogy nemcsak, hogy nem mérjük a programok hatékonyságát, hanem az sem tisztázott, hogy bizonyos intézkedésektől, bizonyos programokból egyáltalán mit várunk el. Összefoglalva tehát: a magam részéről fontosnak tartom azt is, hogy a megismerés érdekében bizonyos elméleti és módszertani kérdéseket tisztázzunk, és az is, hogy elemezzük, hogy a különböző programok megvalósulása során milyen elméleti és módszertani kérdések merülnek fel.

18

Eckstein Kovács Péter A román kormány roma politikája Nyilvánvaló, hogy a roma kérdés átnyúlik a határokon, tehát a problémák egy része is közös. Ami a megoldásokat illeti, úgy vélem, hogy eddig is volt mit és ezután is lesz mit tanulnunk egymástól. Romániában az 1992-es népszámlálás adatai szerint több mint 400 ezren nyilvánították magukat roma nemzetiségűnek. Mérvadó források szerint még legalább 500 ezer és 1 millió között van azoknak a száma, akik kikerültek a számlálásból, illetve azok, akik – bár nem vallják magukat romáknak – mégis a gyakorlatban diszkrimináció áldozatai, mert a többség a romák közé sorolja őket. Ez a kisebbség nagyon jelentős, a probléma is az. Románia Európai Uniós csatlakozásának egyik feltétele a romák helyzetének javítása. Az 1996-ban kormányra került koalíció programjának egyik pontja a középtávú, országos roma stratégia kidolgozása. Ez jelenleg is folyik. A munka intézményi hátterének központja az általam vezetett Kisebbségvédelmi Hivatalban működő Országos Roma Hivatal, amely teljes egészében ennek a kérdésnek szenteli a tevékenységét. Létezik egy tárcaközi bizottság is, amely a kisebbségi kérdés megoldásával foglakozik, és ennek van egy roma albizottsága, amely a roma megnevezés mellett tette le a voksát, ezért Romániában ezt használjuk. A tárcaközi albizottságban a kérdésben leginkább érdekelt minisztériumok szakértői szinten képviseltetik magukat. Emellett – hasonló számban – részt vesznek a munkában a roma szervezetek szakértői is. A jelenlegi koalíció elképzelése az, hogy nem lehet roma stratégiát kialakítani anélkül, hogy ebbe bevonnánk a roma szervezetek képviselőit is. Ugyanis nem képzelhető el olyan stratégia, amely ne rendelkezne a roma szervezeteknek a bizalmával, hiszen nélkülük nyilvánvalóan nem lesz megvalósítható sem. Éppen ezért úgy gondolom, hogy a jelenlegi kormányzat és Kisebbségvédelmi Hivatal egyik nagy eredménye éppen az, hogy hozzá tudott járulni ahhoz, hogy a nagyon-nagyon sokszínű roma közösség végül „kigyöngyözze magából” azt a munkacsoportot, amelyben a legjelentősebb roma szervezetek vezetői vesznek részt, és akik így tárgyalópartnerei a kormányzati félnek. Két kulcsszó van, amelyet állandóan vitatnak Romániában: az egyik az integráció, a másik a diszkrimináció. Ezekről nyilván megoszlanak a vélemények a roma szervezetekben, de többségük azt mondja: a romakérdés nem integrációs kérdés, hiszen a romák a maguk sajátos módján már integrálódtak a román társadalomba, hanem elsősorban diszkriminációs kérdés. Emellett nyilvánvalóan szegénységi kérdés, szociális kérdés, hiszen a lakás, az egészségügy és az oktatás láthatóan hátrányost helyzetben van. Diszkriminációs kérdésekben a román törvényhozás még kívánnivalókat hagy maga után. Bár a büntető törvénykönyvben vannak előírások, amelyek

19

tiltják a faji, etnikai, nyelvi vagy vallási alapon történő diszkriminációt, ezek csak a közhivatalnokokra vonatkoznak. A román alkotmány tiltja a diszkriminációt, azon kívül előírja, hogy azokban az emberjogi kérdésekben, amelyekben ellentét van a belső jogszabályok és a Románia által ratifikált nemzetközi szerződések között, az utóbbiak előírásai az irányadók. Tehát gyakorlatilag elég széles kaput nyit a diszkriminációellenes intézkedések számára. Ennek ellenére az irányításommal működő kisebbségi hivatalnak az a szándéka, hogy egy explicit diszkriminációellenes törvényt is a román parlament elé terjeszt.

20

Vasile Burtea Romák a román kormányprogramban Egy olyan országban kell ismertetnem a romániai romák helyzetét, ahol romákról való politizálás a központi, tehát a kormányzati politika részét képezi – holott én egy olyan országból jövök, ahol ezzel még távolról sem állunk így. Persze mondhatnánk, hogy Romániában már vannak közigazgatási és politikai struktúrák a kisebbségi politizálásra, csakhogy ez a struktúra távolról sem azonos a tudatos kormánypolitikával. Az 1996-os őszi választások után a kormány létrehozott ugyan egy kisebbségvédelmi kormányhivatalt, de Romániában az érintettek azóta is csak várják, hogy ennek a hivatalnak, ennek a struktúrának a megszületése konkrét lépéseket is eredményezzen. Az én véleményem is az, ami valószínűleg minden választóé, hogy a kormánytól nem fogalmi tisztázásokat és teóriákat kell elvárni, hanem tetteket. Gyenge és tehetetlen az a kormány, amely csak azzal foglalkozik, hogy informálódik és tisztázza a fogalmakat. Romániában az emberek a cselekedetekre várnak és ezek késnek. Egy kormánynak megalakulása előtt tisztáznia kell a fogalmakat, és olyan politikai programmal kell előállnia, amelyet meg is akar valósítani. Ezt az igényt támasztjuk az egész román kormányzattal, és annak az oly fiatal kisebbségvédelmi hivatalával szemben is. A Magyarországon érvényben levő választási törvényt én kisebbségi törvényként is értelmezem. Egyébként számomra eléggé zavaros törvénynek tűnik. Amit megértettem belőle, azt elsősorban Kaltenbach professzor úrnak köszönhetem, aki 1997-ben igyekezett megmagyarázni nekem. Segített az értelmezésben az Orsós Évával, valamint Radó Péter szociológus kollégámmal folytatott többszöri beszélgetés. Mindannyiuknak hálás vagyok ezért. Ugyanakkor nagy örömmel ismerkedtem meg a multikulturális oktatási programmal, amely szerintem – legalábbis elméleti megalapozottságát tekintve – elit program. Nagyon szeretnék hallani valamit arról, hogy milyen lépések történtek ennek a programnak a valóra váltásáért. Ugyanis ha a program alkalmazása megközelíti az elméleti, elvi célkitűzéseket, akkor bizonyára nagyon értékes tapasztalatot nyújthat minden kisebbség számára, de leginkább a romák számára. Amit a magyar választási törvényről, valamint multikulturális oktatási koncepcióról mondtam, az nem bók. Tartalmukat felhasználtam abban a tananyagban is, amelyet a bukaresti egyetem kisebbségtudományi tanszékén oktatok. Úgy érzem: az, hogy a magyar kormányzat törődik a roma problematikával, önök számára nem csak előnyt, hanem egy nagy kihívást, egy nagy feladatot is jelent. Úgy érzem, hogy az a politikai és elméleti tevékenység,

21

ami ebben a tárgyban Európának ezen a területén, Magyarországon folyik, talán az egész kontinensen a legértékesebb, leginkább előremutató tevékenység. Romániára visszatérve: az a tény, hogy még nincs központi, tudatos roma politizálás, nem jelenti azt, hogy nem történtek lépések. Az önkormányzatok, valamint a roma szervezetek néhány figyelemre méltó akciót valósítottak meg. Kutatásokat végeztek Románia különböző régióiban, amelyek lehetővé tették a továbblépést. Országos, reprezentatív mintákon is kutattak, és ezek segítségével azonosították ennek a népességnek az alapvető problémáit. Az első fontos kutatást 1992-ben végezték. Európa számtalan országában hivatkoznak az erről szóló kötetre. Jövőre remélhetőleg sikerül az 1998-ban végzett vizsgálatok eredményeit is közzétenni. Az általam vezetett szervezet neve „A roma egység egységszervezete”, és az a szándéka, hogy integrálja a romániai roma értelmiség többségét. Akciókkal hívjuk fel a figyelmet a cigányság megoldatlan központi problémáira. Szociológusként jegyzem meg, hogy ez a problémakör két részre oszlik. Egyrészt a gazdasági kérdésre – ennek lényege a szegénység, a lakáshiány, a táplálék hiánya, a hiányos életkörülmények, a marginalizálódás és az ezzel járó túlélési stratégiák. A roma közösségek nem vesznek részt a közéletben, és ez az oka a másik, a kulturális problémakörnek. Tehát a két fájó pont: szegénység és a marginalitás. Ezek a problémák kölcsönösen újratermelik egymást. A kulturális hátrány az iskola látogatásának hiányához vezet, amiből a modernizációból való kimaradás fakad, továbbá az, hogy a romák megőrzik védekezési struktúráikat és ezek nemzedékről nemzedékre újratermelődnek. Mindehhez hozzáadódik a román gazdaság összeomlása is. A gazdasági kérdés három aspektusban nyilvánul meg. Az első a tulajdon hiánya és a munkanélküliség. Amikor tulajdonról beszélek, akkor a termőföldnek és annak a területnek a tulajdonlására gondolok, amelyen a romák élnek. Mindkettő súlyos jogi problémákat vet fel. A foglalkoztatás vizsgálata ahhoz a felismerésre vezetett, hogy a roma lakosság csaknem 89%-ának nincs állandó munkahelye, de kevesebb mint 3%-uk jut munkanélküli segélyhez. 1989 előtt a munkaképes roma lakosság 49%-a a mezőgazdaságból élt meg, tehát a tsz-ekben dolgozott. A rendszerváltás utáni földtörvény életbe lépte után ennek az eredetileg 49%-nak csak 19%-a kapott földtulajdont. Ugyanis bár a romák a mezőgazdaságban dolgoztak, a törvény úgy fogalmazta meg a földhöz való jogosultságot, hogy azok kaptak földet, akik a lakóhelyükön működő tsz-ben dolgoztak. Én már akkor, amikor a törvénytervezetet nyilvánosságra hozták, érzékeltem, hogy ez a kitétel veszélyes a romákra nézve, és figyelmeztettem is rá a törvényhozókat. Javasoltam, hogy a törvény három paragrafusát módosítsák, de a parlament nem vett tudomást a mi észrevételünkről, és ebből megértettük, hogy nem véletlenül. A következő probléma a roma gyerekek oktatása, illetve szakképzése. Romániában a közoktatás ingyenes, ami azt jelenti, hogy nem kell tandíjat fizetni. De ez az ingyenesség nem terjed ki az élelmezésre, ruházkodásra,

22

taneszközökre, az iskolába járás útiköltségeire, és mindarra, amit a gyerekek szüleinek ki kell fizetniük. Ezek a kiadások a roma családok számára gyakran elviselhetetlen terheket jelentenek. Az 1989 utáni helyzetben a szakképzésről szóló bizonyítvány is gyakran hasznavehetetlen, mert a munkaerőpiacon nem keresik a szakmunkásokat. Nem titok, és nemcsak a román sajtóban, hanem még a megyei hatóságoknál is nyíltan közlik, hogy a meghirdetett állásokra nem vesznek fel romákat. A harmadik kérdés az egészséggel kapcsolatos. Példa az egészségügyi intézmények használatára az, hogy több szülőotthonban a roma szülő asszonyok számára az egészségügyi asszisztencia külön szülőszobát jelöl ki. Ami pedig a kérdés kulturális részét illeti, a problémák az önazonosságról, a népviseletről, a szokásokról, a diszkrimináció problémájáról szólnak, amelyeket nagyon nehéz bizonyítani és jogilag megfogni. Nem sikerült megtanulnunk azokat a jogi technikákat, amelyek segítségével mindezt tetten érhetjük, megfogalmazhatjuk, és aminek a jogorvoslását kérhetjük. Ami az emberi jogok sérelmét illeti, az a legfájdalmasabb, hogy saját, létező törvényeinket is képtelenek vagyunk tisztelni. Több olyan törvény is van a romániai jogalkotásban, ami diszkriminálja a romákat. A legbeszédesebb a 67. sz. társadalombiztosítási törvény, amelyet csak a választások előtti és utáni két hónapban tartanak tiszteletben. Azzal próbálkozunk, hogy mind a közigazgatást, mind a közvéleményt érzékenyebbé tegyük a romakérdés problémái iránt és megpróbáljuk erősíteni a kommunikációt a két szféra között. Amíg a Munkaügyi Minisztériumban dolgoztam, megpróbáltam létrehozni egy területi felügyeleti hálózatot, amelynek a célja az volt, hogy a romákkal kapcsolatos munkaügyi problémákat földerítse. Nem sikerült teljesen kifejleszteni a struktúrát, a kihelyezett munkafelügyelőknek nem voltak megfelelő munkafeltételeik. De még így is nagyon értékes tapasztalatokat szereztünk, bebizonyítottuk, hogy ezek a roma származású munkafelügyelők is tudnak nagyon jó közhivatalnokok lenni. Talán kevésbé korruptak, mint a gádzsó kollégák, nagyon korrektül oda tudnak figyelni mind a romák, mind a nem romák problémáira, és jelenlétük ezeken a munkahelyeken hozzájárult a romák, illetve a közigazgatási szervek között a jobb dialógus megteremtéséhez. Segített a romáknak abban, hogy meg tudják fogalmazni az elvárásaikat a hatóságokkal szemben és ezzel is előrelépjenek a rend és a civilizáció felé. A program – valljuk be – eredetileg jóval ambiciózusabb volt, az volt a célja, hogy bátorítsa a közigazgatási szerveket, hogy több roma hivatalnokot alkalmazzanak. 1999. május 10-én úgy kezdtük meg, a román Soros Alapítvány 75 ezer dollárral támogatott, most Románia 7 megyéjében folyik összesen 110 roma közhivatalnok felkészítésével. Reméljük, hogy legalább a felét tudjuk majd alkalmazni. Ez igen nagy kiadás, de ha sikerült ezt a projektet megvalósítani, akkor az igazolni fogja a törekvéseinket. Hiszem azt, hogy Magyarország is és Románia is sikereket fog elérni a romák problémáinak a kezelésében és megoldásában. A probléma nagyon fontos és a kormányszerveknek éppúgy foglalkozniuk kell vele, mint a

23

nem-kormányzati szerveknek. Úgy gondolom, volna értelme annak, hogy a legfontosabb tapasztalatainkat egymás nyelvére is lefordítsuk.

24

Miroslav Kusỳ A romakérdés Szlovákiában A romakérdés egyike a szlovák társadalom legégetőbb és legtöbbet vitatott kérdéseinek. Az új szlovák kormányban – elődjétől eltérően – megvan az akarat is ahhoz, hogy megoldja ezt a problémát. Ezt a szándékát nem csak kinyilvánította, hanem valós lépéseket is tett a megvalósítása felé: újjászervezte a kisebbségekkel foglalkozó kormánytanácsot, amelyben a tizenegy kisebbség képviselőinek többségi szavazata van; létrehozta az emberi és kisebbségi jogokkal és a területfejlesztéssel foglalkozó miniszterelnök-helyettesi tisztséget (ezt Csáky Pál tölti be); megalapította az emberi és kisebbségi jogok főosztályát Juraj Hrabko vezetésével, valamint az Emberi és Kisebbségi Jogok Bizottságát Nagy László elnökletével. Több minisztériumban (Kultuszminisztérium, Oktatási Minisztérium, Belügyminisztérium) is működik kisebbségi osztály. A szlovák kormány létrehozott egy tárcák fölött működő, roma problémákkal foglalkozó hivatalt is (Vincent Danihel roma származású jogászdoktor vezetésével). Számtalan kerekasztal-beszélgetést szervezett, melyeknek tapasztalatai szintén a probléma új megközelítését igazolják. A romakérdés súlyosbodását Szlovákiában két rendkívüli esemény is jelezte: egyrészt az 1998. júliusi árvíz, amelynek következtében KeletSzlovákiában drámaian megromlott a romák helyzete, másrészt – 1997 végétől – az, hogy a politikai menedékjogért folyamodó roma menekültek miatt NagyBritannia bevezette a vízumkényszert Szlovákiával szemben. Az ENSZ Fejlesztési Programja 1998-ban készítette el Szlovákiáról szóló emberi jogi jelentését, amelyben megállapította, hogy a romák helyzete a Szlovák Köztársaságban nagyon rossz. Olyan kisebbségről van szó, amelynek nem alakult ki a saját elitje, amelynek nincsenek hiteles politikai képviselői, tagjai marginális helyzetben élnek, a legalacsonyabb társadalmi rétegekhez tartoznak és a többség elhatárolja magát tőlük. A szlovák államnak tiszteletben kell tartania a roma polgárjogokat, meg kell szüntetnie a romák erőszakkal történő rendszabályozását, megbélyegzését, garanciákat kell biztosítania a romáknak ahhoz, hogy élhessenek állampolgári jogaik teljes körével, fel kell lépnie a romák állami intézményekben való diszkriminálásával és a velük kapcsolatos negatív bánásmóddal szemben, valamint elemeznie kell az észlelt elutasító jelenségek és az intolerancia okait. Megkülönböztetett figyelmet kell fordítani valamennyi javaslat kidolgozásakor arra a körülményre, hogy a különféle megoldások sikere azon múlhat: bevonjáke a romákat a kidolgozásukba. A diszkrimináció ma is jelen van. Egy 1994-es közvélemény-kutatás adatai szerint Szlovákia népességének 94 százaléka nem szeretné, ha romák lennének a szomszédai. Nemrég a Sme című folyóirat számolt be arról, hogy

25

Kassa városában több vendéglátó helyiségből kitiltják a romákat. Szükség van arra, hogy olyan konkrét beavatkozási tervet dolgozzunk ki, amely hatással lesz a szlovákiai roma közéletre: kezdve a nagyon magas munkanélküliségi rátával, folytatva az iskolarendszerrel, a romák biztonságával, hiszen ők gyakran válnak különféle bűncselekményeknek, különösen a skinheadek támadásainak célpontjaivá. Annak az 1999. márciusi tapasztalatcserének a résztvevői, akik a szlovákiai roma kisebbség megmentéséről folytattak vitát, három munkacsoportban dolgoztak. Az egyik csoport a karitatív mozgalmak képviselőiből, a másik a központi adminisztráció és az önkormányzatok munkatársaiból, a harmadik pedig a roma kérdések független szakértőiből állt. Az ott elhangzottak alapján fogalmaztuk meg ajánlásainkat a szlovák kormány részére. A karitatív mozgalmak képviselőinek ajánlásai szerint létre kell hozni a roma szervezetek és projektek adatbázisát; létre kell hozni egy alapot, amely eltartja ezeket; meg kell teremteni a szlovák és a roma civil szervezetek (NGO-k) közötti együttműködés kereteit; be kell vonni ennek a kisebbségnek a képviselőit a törvényalkotás munkájába; toleranciakampányt kell indítani az állami tulajdonú, közszolgálati médiában. Hosszú távú ajánlásaik között szerepelt az iskolarendszer reformja, amely a fejlett kommunikációs modellek elsajátítására összpontosul; a jelenleginél jóval hatékonyabb tanárképzés; a szülők bevonása az iskolai szabályok kialakításába; változtatások a kisegítő iskolák rendszerén és a diákok iskola utáni tevékenységének hatékonyabb megszervezése. A legfontosabb lépés az, hogy ki kell alakítani a Kormányhivatal, a Miniszterelnökség Roma Hivatala, valamint az érintett minisztériumok közötti párbeszéd mechanizmusát. Különbizottságot kell létre hozni a kisebbségek elleni rasszista támadások felderítésére, és olyan törvénykezési gyakorlatot kell kialakítani, amely a nemzetközi jogi normák szerint ítéli meg a rasszista bűncselekményeket. Kezdeményezni kell egy olyan programot, amely ösztönözné, hogy a helyi közösségek és a rendőrség között közvetítők (mediátorok) dolgozzanak. Fejleszteni kell a többség és a kisebbség közötti kölcsönös toleranciát ösztönző programokat. A programcsomag az alábbi alapelvek alapján szerveződött: a romák reális esélyeinek felmérése; az oktatásba és a szociális ágazatba való többletberuházás szükségessége; a lehető legkisebb mértékű állami beavatkozás érvényesítése; nevelési programok sugárzása a közszolgálati médiában. A központi adminisztráció és az önkormányzatok képviselői azt javasolják, hogy a romák fogalmazzák meg igényeiket. Több pénzt kell biztosítani a költségvetésből a romák számára, és meg kell teremteni a központi adminisztráció, az önkormányzatok, illetve a roma kisebbség közötti párbeszéd és együttműködés lehetőségét. A regionális problémákat helyben kell megoldani. Hosszú nevelési folyamat után az idegengyűlölet mérséklődik, ekkor a PHARE alapok nyújtotta lehetőségeket jobban ki lehet majd aknázni.

26

Központi, kormányzati szinten tanácsadó testületet kell létrehozni. Növelni kell az állami alkalmazásban dolgozó szociális munkások számát, támogatni kell a roma vállalkozásokat és lakásépítési programokat. Meg kell valósítani a roma diákoknak az iskola rendszerébe való integrálódását. Javaslatuk szerint létre kell hozni egy roma szociális munkásokat és zenészeket képző főiskolát KeletSzlovákiában, és hat hónapos tanfolyamokat kell szervezni azok számára, akik az adminisztrációban dolgoznak. A kassai egyetemen meg kell alapítani a roma kultúra tanszéket. A romakérdés független szakértői azt javasolják, hogy a parlament helyezze hatályon kívül a vándorló népek kötelező letelepedéséről rendelkező 74/1958-as számú törvényt, és változtassa meg az oktatási törvényt. Hatékonyabbá kell tenni az iskola-előkészítő nevelést, lehetővé kell tenni az úgynevezett „nulladik” évfolyamok indítását, meg kell változtatni a tankönyveket oly módon, hogy azok vegyék figyelembe a roma sajátosságokat. A roma kezdeményezésekről szóló híreket meg kell jeleníteni a médiában, és erre a feladatra újságírókat kell képezni. A munkacsoport azt javasolta a szlovák kormánynak, hogy ne újabb és újabb terveket és programokat hozzon létre, hanem fejlessze azokat, amelyek már léteznek és hatékonynak bizonyultak. A kormány hivatalnokai vegyenek részt az NGO-k által szervezett képzéseken, és hozzanak létre egy alapot a roma munkanélküliség megoldására. Az NGO-k vállaljanak szerepet azoknak a kommunikációs tréningeknek a szervezésében, amelyek a többség és a kisebbség közötti kommunikációt segítik, és maguk is vegyenek aktívan részt ezeken a tanfolyamokon.

27

Bauer Edit A kör négyszögesítése – Romák a szlovákiai társadalomban – A romák integrációja nem fogalmazható meg az egyes országok belső problémájaként. A roma probléma ugyanis európai, már csak azért is, mert Európában szinte nincs olyan ország, ahol – még ha különböző nagyságrendekben is – ne élnének romák. Maga a téma néha egészen váratlanul és egészen meglepő súllyal bukkan fel az európai csatlakozás, az európai integráció felé vezető úton. Ennek voltunk tanúi Szlovákiában, amikor elindult a romák elvándorlása, és hirtelen rendkívüli aktualitást és rendkívüli jelentőséget kapott a szlovákiai romák problémája. Romákat mondok szándékosan, nem cigányokat, mert a szlovák alkotmány elfogadásakor a romák romáknak határozták meg magukat, és ezt a törvény akceptálja, nemzetiségnek nevezve őket. Tehát a szlovákiai definíciókban ez így jelenik meg. Szlovákiában becslések szerint 400–520 ezer roma él. Általában szórványban élnek, de vannak területek, ahol fokozatosan többséggé válnak. Rendkívül koncentráltan élnek Kelet-Szlovákiában, Szepességben, Gömörben és Rimaszombat tájékán. Rendkívül nehéz áttekinteni a romák helyzetét, éppen a törvény biztosította védelem miatt. Az 1991-es népszámláláskor ugyanis mindössze 80 ezren vallották magukat romának. Mégis, amikor arról beszélünk, hogy a romakérdés talán elsősorban nem is nemzetiségi, nem is kisebbségi, hanem szocializációs vagy civilizációs kérdés, akkor látnunk kell azt, amiről itt úgy esett szó, hogy a modernizációs folyamat legfőbb vesztesei a romák. 1988ban kb. 14 ezer roma élt az úgynevezett roma településeken – ahogy ezt a tudományos köznyelv nevezi – magyarul azt is mondhatnók, hogy péróban. 1998-ra ez a szám meghaladta a 120 ezret. Háztartásaik nagy része nincs ellátva sem vízzel, sem villannyal. Ennek a felmérésnek talán a legdrámaibb tanulsága az volt, hogy azok a gyerekek, akik ezeken a településeken éltek és nőttek fel, akár elvégezték, befejezték az általános iskolát, akár nem, gyakorlatilag 100%os arányban munkanélkülivé váltak. Rendkívül nehéz ebből a helyzetből kiutakat keresni. Az elmúlt években egyre-másra születtek a különböző középtávú koncepciók, amelyek valamibe mindig belebuktak. Vagy a pénztelenségbe, vagy abba, hogy paternalista, szocialista elképzelés szerint próbáltak meg általános érvényesülési vagy életstratégiai modellt rákényszeríteni a különböző kultúrákban élőkre, elősegítve az asszimilációt, úgy, hogy nem ismerték fel: senkit sem lehet a saját akarata ellenére boldogítani. Ezért azt hiszem, hogy ez a kormányzat, amely az őszi választáson győztesen került ki, világosan felismerte és nagyon gyorsan megfogalmazta azt, hogy a romák nélkül nem lehet semmiféle stratégiában, semmiféle koncepcióban gondolkodni. Helyzetük saját erőfeszítéseik nélkül

28

megoldhatatlan. Azonban szembe kell néznünk egy másik, nagyon komoly korláttal: azzal, hogy nincs elég belső erőforrásuk ahhoz, hogy a helyzetükön saját maguk javítani tudjanak. Hadd mondjak erre még egy jellemző adatot: amikor kiderült, hogy a romák iskolázottsági szintje csaknem tragikus, a pozsonyi Komensky Egyetem megpróbált saját hatáskörén belül egy felzárkóztató programot kiépíteni. Mindössze két hallgatót sikerült rá felvenni. Amikor utánanéztek annak, hogy miért vannak ilyen kevesen, akkor derült ki, hogy a nyugat-szlovákiai középiskolákba is összesen öt roma diák jár. El kell mondanom azt is, minden kormányzat számára rendkívül csábító lehetőség, hogy megtalálja a maga lojális roma kisebbségét és ez a roma kisebbség megosztottsága miatt nem is nehéz feladat. Néha ennek egészen bizarr és paradox következményei vannak. A szociális rendszer ugyanis mára olyan nehéz helyzetbe került, hogy gyakorlatilag majdnem az összeomlás előtt áll. Ráadásul gyakorlatilag a nagyszámú roma választó szempontjából is kontraproduktív. Nem arra ösztönzi őket, hogy munkát keressenek, hanem inkább arra, hogy beálljanak egy alacsony nívójú, „derivált” életformára, derivált szükségletrendszerrel, és ezért egy bizonyos politikai támogatást kapnak. Az, aki a romakérdéshez bárhol a környéken – és itt Közép-Európára gondolok – hozzányúl, talán a lehetetlennel kísérletezik. Éppen úgy, mintha a kör négyszögesítésével próbálkozna. De a kör négyszögesítése, azaz a lehetetlen megoldások keresése elkerülhetetlennek látszik.

29

Ron Korver Emberi és/vagy kisebbségi jogi stratégiák az Európai Unióban Nem én vagyok a legalkalmasabb személy arra a feladatra, hogy részletesen ismertessem a magyarországi romák szociális helyzetét. Sokan vannak olyanok, akik jóval többet tudnak minderről, mint amennyit én tudok. Az Európai Unió álláspontját próbálom ismertetni a csatlakozásra váró országokban élő romákról, továbbá azokat az igen nyomós érveket, amelyek indokolják, hogy a jelenleginél több figyelmet szenteljünk a problémáiknak. Az Unió kisebbségpolitikája szerves része annak a politikai álláspontnak, amelyet az emberi jogokról képvisel. Valamennyi EU-tag általános kötelezettsége, hogy elismerje mindazoknak az embereknek a speciális jogait, akik valamely kisebbségi területen élnek, és ezek a jogok levezethetők a nemzetközi emberi jogi normákból. Az EU-tagok saját jogon tagjai az ENSZnek, az EBESZ-nek és az Európa Tanácsnak, és a társult tagokkal együtt tevékenyen részt vesznek azoknak az ENSZ-szervezeteknek a munkájában, amelyek a kisebbségi kérdésekkel foglalkoznak, beleértve az Emberi Jogi Bizottságot, valamint annak a diszkrimináció megelőzésével és a kisebbségek védelmével foglalkozó albizottságát. Az Európai Bizottság 1993-ban abban is egyezségre jutott, hogy meg kell állapodni a csatlakozás és a gazdasági együttműködés valamennyi alapelvében azokkal az országokkal is, amelyekre a bővítés harmadik hullámában kerül sor, és előírta, hogy mind a Közösségnek, mind az érintett országoknak tiszteletben kell tartaniuk a demokratikus alapelveket csakúgy, mint az emberi jogokat. (Ezeket az alapelveket valamennyi európai megállapodásba beépítették, két kivétellel: ezek a Magyarországgal és Lengyelországgal kötött megállapodások, ugyanis ezek az országok még 1993 előtt váltak társult tagokká.) Mindenestre be kell vallanunk, hogy az Unió emberi jogi politikája és demokratikus elvei fokozatosan fejlődtek mostani szintjükre és csak a Maastrichti Szerződés megkötésének idejére kristályosodtak ki. A szerződés szó szerint a következőket mondja ki: „Az emberi jogokról szóló egyezmények tiszteletben tartása az Európai Unió tagságának egyik legfontosabb alapelve, alapkövetelménye valamennyi tevékenységének.” Az F2-es cikkely leszögezi, hogy „az Uniónak tiszteletben kell tartania azokat az alapvető jogokat, amelyeket az Emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, 1950-es Európai Egyezmény biztosít”. 1997-ben, amikor e rendelkezéseket az Amszterdami Szerződésben megerősítették, további előírásokat is megfogalmaztak. Elsősorban azt, hogy „föl kell lépni minden olyan esetben, amikor valamely tagállamban az alapvető jogokat súlyosan és folyamatosan megsértik”. Amszterdam után tehát arra is

30

lehetőség nyílt, hogy az emberi jogok megsértése miatt akár ki is lehet zárni egy tagállamot a közösségből. Valamennyi említett intézkedés általában rendelkezik az emberi jogokról, sokkal ritkábban szól speciálisan a kisebbségek – vagy éppen a romák jogairól. A kötelezettségek a mai napig az egyéni emberi jogok védelmét írják elő, és ez az Európai Közösség álláspontja szerint egyúttal a kisebbségi jogok kielégítését is jelenti. A kisebbségi jogok nem az a terület, ahol a Közösség egységesen akar fellépni, ezért ezek a kérdések ritkán szerepelnek az Unió napirendjén. A kisebbségek védelmét a tagállamokra bízták, és ezek saját körülményeiket figyelembe véve intézkedések egész sorát hozták meg ebben a kérdésben. Még sohasem merült fel egyértelműen igény arra, hogy az EU megfogalmazza a kisebbségi jogokkal kapcsolatos politikáját. Valójában, az EU bővítéséről való tárgyalások idején fölmerült a szubszidiaritás és a diverzitás elvének a tiszteletben tartása, amelyet széles körben elismernek, mint hatékony és helyben alkalmazható megoldásokat. Mindenesetre azok a liberális és demokratikus alapelvek, amelyekre az EU alapul – ha ugyan ezek még nem veszítették el hitelüket –, a gyakorlatban meglehetősen gyakran ütköznek a valósággal és a megváltozott körülményekkel. Történtek a közelmúltban olyan események, amelyek arra ösztönözték a közösséget, hogy kisebbségvédelmi területen aktívabb legyen. Meghatározó az is, hogy a keleti bővítés radikálisan átfestette azt a képet, amelyet a kisebbségekről korábban alkottak, annak köszönhetően, hogy az új tagok többségében jelentős számú kisebbség él és ezekben az országokban jelentős a kisebbségi kérdés is. Mindez újdonság az EU számára (beleértve a speciális, romákkal kapcsolatos szociális problémákat is, amelyekről korábban azt gondoltuk, hogy azok jellemzően a nem EU-tagországok problémái). Ez olyan terület, amelyen a bővítés várhatóan megváltoztatja az EU jelenlegi politikáját. Ezt én akár most ebben a pillanatban is leszögezhetem. Mindenekelőtt azonban vessünk egy pillantást arra, hogy hogyan fejlődött a kisebbségpolitika a közelmúltban az Európai Unió országain belül. A Maastrichtban aláírt egyezmény tartalmazza azt a szándékot, amely szerint az EU kulturális és oktatási programjait oly módon kell fejleszteni, hogy azok elősegítsék a „különböző kultúrák virágzását az egyes tagországokban, tiszteletben tartva azok nemzeti és területi sajátosságait”. (128. cikkely) Ez a cikkely nem vonatkozik kifejezetten az etnikai kisebbségekre, hanem azt jelenti, hogy az EU alkotmányos alapokmányban ismeri el a kulturális sokszínűség értékeit. Az EU ezzel fektette le a későbbi fejlesztés törvényességi alapjait a kisebbségi jogok területén. Amszterdamban etnikai téren új ajánlásokat csatoltak az EU antidiszkriminációs egyezményéhez. Ilyen a 6/a számú új cikkely, amely jogosítványokat biztosít az Európai Közösségnek ahhoz, hogy „azonnal akcióba léphessen, ha meg kell akadályoznia a nem, faj vagy etnikai származás szerinti, egyházi vagy vallási meggyőződésen alapuló, illetve fogyatékosságból,

31

életkorból vagy szexuális beállítottságból adódó diszkriminációt”. Ennek eredményeképpen megnőtt az Európai Bíróság és az Európai Emberi Jogi Bíróság hatásköre kisebbségi kérdésekben. Ez ösztönzést adott a tagállamoknak arra, hogy közösen gondolkodjanak az etnikai kisebbségek kezelésének kérdéséről. Az etnikai kisebbségek a bővítés kontextusában A bővítésre való előkészületek már önmagában is arra késztették az EU-t, hogy foglalkozzék az etnikai kisebbségek jogaival. Ez új terület volt számára. Kezdetben külpolitikai kérdésként kezelték az ügyet, amely akkor merült fel, amikor – 1989 után – az EU megkezdte a közép-kelet-európai országokkal való kapcsolatainak átértékelését. A közép-kelet-európai országok nyilvánvaló törekvése volt az Európába való visszatérés, és ezt úgy tálalták az EU felé, mint lehetőséget arra, hogy érvényesítse a befolyását a kisebbségi jogok politikai feltételrendszerének széles körű meghatározásában. A taggá válás politikai feltételrendszerében – amelyet 1993-ban Koppenhágában fektettek le – szerepelt, hogy: „a társult országoknak meg kell alkotniuk azt az intézményrendszert, amely garantálja a demokráciát, a jogállamiságot, az emberi jogok és a kisebbségi jogok tiszteletben tartását és védelmét.” Így a kisebbségek kezelése az EU országokhoz való csatlakozás feltételévé vált a pályázó országok számára, amelyet a tagállamok a partnerségi egyezmény teljesítésének előrehaladtával folyamatosan ellenőriznek és menetrendszerűen jelentés is készül róla. Ezek közül az elsőt 1998 novemberében adták ki. Részletesen szólva a magyar jelentésről, meg kell állapítani, hogy nyilvánvalóan a roma kisebbség helyzetére összpontosít, és megjegyzi: „folyamatosan figyelemmel kell kísérni, hogy a magyar hatóságok tiszteletben tartják-e a romák emberi jogait. A romák számára nem mindig biztosított a törvény előtti egyenlőség. (…) A romák oktatásával kapcsolatban a nemzeti és etnikai kisebbségek ombudsmanja feltárt néhány kritikus pontot, különösen a roma gyerekek szenvednek diszkriminációt a szegregált osztályokban és iskolákban. A kormány nem fogadta el az ombudsman jelentését. (…) A kormány elfogadott egy roma esélyteremtő programot 1997 júliusában, amely pozitívnak tűnik, de megjegyzendő, hogy csak igen korlátozott összeget biztosított hozzá a központi költségvetésből.” Nyilvánvaló, hogy a romáknak nagyobb figyelmet kellene szentelni Magyarországon a társadalom minden területén, beleértve a lakhatást, az orvosi ellátást, a nevelést és a nevelőotthonokat, továbbá a munkalehetőségeket és a továbbképzéseket. Fel kell ismerni, sőt bátorítani kell a romák értékes identitásának megőrzését és fejlesztését, beleértve nyelvüket, családi szokásaikat és sajátos kulturális értékeiket.

32

A roma kisebbség helyzetét összegezve az EU úgy látja, hogy ez kulcsfontosságú területet Magyarország csatlakozási felkészülésében. Meg kell jegyeznem ebben a vonatkozásban, hogy a PHARE progam keretein belül a közösség elkülönített egy szerény összeget azon NGO-k számára, amelyek a roma kisebbség körülményeinek jobbításáért dolgoznak. Azok az NGO-k, amelyek a roma kisebbséggel foglalkoznak, a PHARE Demokrácia Program és a PHARE hátrányos helyzetűek számára alapított LIEN programja költségvetésének körülbelül 10%-ára pályázhatnak. Most éppen azt a PHARE Nemzeti Programhoz érkezett támogatási kérelmet bíráljuk el, amely azt kéri, hogy a PHARE alap járuljon hozzá az Oktatási Minisztérium, valamint a Szociális és Egészségügyi Minisztérium 1999-es oktatásfejlesztési programjához. Meg kell mondanom: örömmel láttuk, hogy a minisztériumok jelentős alapot képeztek erre a feladatra. A tervezet három alapelvre épül, amelyeket a következő (egyszerűsített) formában fektettek le: csökkenteni kell az elemi és az általános iskolákból lemorzsolódók számát, felzárkóztató nevelést kell nyújtani azok számára, akik kimaradtak az iskolából és arra kell ösztönözni a roma fiatalokat, hogy vegyenek részt a felsőoktatásban. Nem ismertetem a program állításait és részleteit, de – amennyire én meg tudom ítélni – igen bíztatónak látom, mert rengeteg olyan elemre támaszkodik, amely kisebb léptékű ügyekben már bebizonyította hatékonyságát. Az Unió folyamatosan fejlődik, és a kisebbségek ügye meghatározó kérdés lesz az EU bővítésének folyamatában. Továbbmenve, most, hogy az Amszterdami Szerződés életbe lépett, a foglalkoztatottság is fokozott jelentőséget kap az Unió tervei között. A roma lakosság 75%-os munkanélküli rátájából csak azt a következtetést vonhatom le, hogy általában KözépEurópában, Magyarországon pedig különösen nagy erőfeszítéseket kell tenni a leküzdésére.

33

II. VITÁK ÉS MEGHATÁROZÁSOK

34

Kovács Péter Cigányság és cigány kérdés az Európa Tanács emberi jogi gyakorlatában 1. Az Emberi Jogok Európai Egyezménye Az Emberi Jogok Európai Egyezménye a leghatékonyabb és legtekintélyesebb emberi jogvédelmi mechanizmusnak tekinthető, azonban kisebbségvédelmi hatása mindeddig korlátozott volt, s ez részben jogi struktúrája miatt volt így. Az Egyezmény 14. cikkelye ugyan többek között a kisebbségekkel szembeni hátrányos megkülönböztetést is tiltja, de e cikkelyben a jogvédelem nem autonóm jellegű, hanem csak az egyezményben vagy kiegészítő jegyzőkönyveiben tételesen rögzített joghoz kapcsolódhat: „A jelen Egyezményben meghatározott jogok és szabadságjogok élvezetét minden megkülönböztetés, például nem, faj, szín, nyelv, vallás, politikai vagy egyéb vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, nemzeti kisebbséghez tartozás, vagyoni helyzet, születés szerinti vagy egyéb helyzet alapján történő megkülönböztetés nélkül kell biztosítani.” Önmagában az ún. pozitív diszkriminációt viszont e cikkely sem zárja ki, ahogy arra az Emberi Jogok Európai Bírósága is rámutatott. A 14. cikkely a Bíróság értelmezésében végső soron az olyan elbánásbeli különbségtételt tiltja, mely „nélkülözi az objektív és ésszerű igazolhatóságot”, vagy „ha hiányzik az ésszerű arányosság az alkalmazott eszközök és az elérni szándékozott cél között”. A contrario jogszerű az elbánásbeli különbségtétel, amennyiben „lényegileg különböző tények objektív értékelésén alapul, s ha a közérdektől hajtva, a közösség érdekeinek védelme és az Egyezmény által biztosított jogok és szabadságok közötti igazságos egyensúlyt is biztosítja.” Tényként állapíthatjuk meg, hogy jóllehet az Emberi Jogok Európai Bírósága gyakran hivatkozik az Emberi Jogok Európai Egyezményének 14. cikkelyére, csekély volt azoknak az ügyeknek a száma, amelyekben nemzeti, etnikai, nyelvi kisebbségek vagy ezekhez tartozó személyek panaszai kapcsán született volna ítélet, vagy egyáltalán ebbe a problematikába illeszkedett volna.1 Tíz évet kellett várni egy kisebbségi vonatkozású ítéletre, de az 1996. szeptember 25-i Buckley c. Egyesült Királyság ügyben a panaszos a Bizottság pozitív véleménye ellenére veszített. A letelepedni nem akaró, hanem nomadizáló életmódot folytatni kívánó cigányasszonnyal szemben az önkormányzat környezetvédelmi, településszépészeti okokra hivatkozva alkalmazott szankciókat. A Dél-Cambridge-hez kapcsolódó Meadow Drove településen lakókocsiját leállítani szándékozó Mrs. Buckley ugyanis azzal
1

Lásd az ún. belga nyelvi ügyet (1968.07.23), a Mathieu-Mohin és Clerfayt c. Belgium ügyet (1987.03.2.). Részben ide kapcsolható a területi autonómiák jogalkotási és közigazgatási kompetenciáihoz kötődő Gillow ügy (1986.11.24.) és a Tyrer ügy (1978.04.25.).

35

szembesült, hogy a helyi önkormányzat által hozott jogszabályok nyomán a cigány családok egyrészt higiéniai és szociális megfontolásokból a korábbi rendezetlen letáborozás helyett előre elkészített telephelyekre mehettek, azonban az önkormányzat engedélyezési gyakorlata arra irányult, hogy egy bizonyos számot ne haladjon meg az egy „táborhelyen” megállapodottak száma. Sőt, mint a per során kiderült, azt sem rejtette véka alá, hogy a település több nomád cigányt már nem kíván befogadni. A faluba való beköltözés lehetősége nyitva állt, de azt Mrs. Buckley elutasította. A panaszos szerint az Emberi Jogok Európai Egyezményének 8. cikkén,2 azaz a magánélet tiszteletben tartásának jogán esett sérelem. Az Emberi Jogok Európai Bírósága minden fenntartása mellett3 is úgy értékelte az esetet, hogy az önkormányzat az adatok tanúsága szerint azokon a kereteken belül maradt, amelyeken belül a mérlegelési jogkör érvényesült. Tény, hogy voltak cigány származású panaszosoktól eredő ügyek, azonban ezek nem szükségképpen tükröztek speciális cigány problematikát. Ilyen volt például az 1992. szeptember 24-én született ítélet a Kolompár Gyula c. Belgium ügyben, azonban itt alapvetően a jugoszláv állampolgárságú, Olaszországban élő s ott súlyosabb, Belgiumban kisebb súlyú bűncselekményeket elkövető panaszos Hollandiában lefolytatott kiadatási eljárásának elhúzódása képezte a vizsgálat tárgyát. Az Emberi Jogok Európai Bírósága alaptalannak találta Kolompár Gyula beadványát, mivel az eljárás elhúzódása alapvetően éppen a panaszos magatartására volt visszavezethető. Hasonlóképpen cigány szereplői voltak az Asszenov és társai c. Bulgária ügyben hozott 1998. október 28-i ítéletnek, amelynek kiindulópontja az ún. „itt a piros, hol a piros” nevű hazárdjátékkal foglalkozó Sumen-i fiatalkorú elkövetőkkel szemben alkalmazott bolgár rendőrségi fellépés volt. Ez viszont a gyermekeik védelmére kelő szülőket vonta be a konfliktusba. Az Emberi Jogok Európai Bizottsága előtt lefolytatott eljárásban a panaszos még hivatkozott arra, hogy cigány volta miatt léptek fel vele szemben, az Emberi Jogok Európai Bizottsága azonban úgy látta, hogy nem bizonyítható az etnikai elfogultság, amely a panaszos szerint őt érte, amikor – úgymond – a rendőrök sértő hangnemben beszéltek vele.4 Nem tudott azonban ezt alátámasztó bizonyítékot (tanúvallomást stb.) felmutatni, s így a panasznak ezt az elemét már a Bizottság is elutasította,5 s ezért a cigány problémakör az ügy későbbi fázisaiban már nem
2

8. Cikk – Magán- és családi élet tiszteletben tartásához való jog 1. Mindenkinek joga van arra, hogy magán- és családi életét, lakását és levelezését tiszteletben tartsák. 2. E jog gyakorlásába hatóság csak a törvényben meghatározott, olyan esetekben avatkozhat be, amikor az egy demokratikus társadalomban a nemzetbiztonság, a közbiztonság vagy az ország gazdasági jóléte érdekében, zavargás vagy bűncselekmény megelőzése, a közegészség vagy az erkölcsök védelme, avagy mások jogainak és szabadságainak védelme érdekében szükséges.
3 4

A Bíróság óvatos megfogalmazása szerint "bizonyos tények a belső jog szintjén talán egy másik megoldás felé is mutatnak ugyan..." (84.§) A panaszos itt a kínzás tilalmát kimondó 3. cikk sérelmét panaszolta: „Senkit sem lehet kínzásnak, vagy embertelen, megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek alávetni.” 5 Lásd a Bizottság 1997. július 10-i jelentésének 84–98.§-ait és különösen a 97.§-t.

36

merült fel. A panaszosok az ügy lényegét tekintve azonban sikerrel jártak, mivel panaszuk több pontja (a bolgár nyomozati gyakorlat, az őrizetbe vétel szabályai, a testi fenyítésre vonatkozó panasz kivizsgálásának elmulasztása) megalapozott volt, s így az Emberi Jogok Európai Bírósága elmarasztalta Bulgáriát. 2. Az Európa Tanács kisebbségvédelmi egyezményei Mint ismeretes, az Európa Tanács két kisebbségvédelmi egyezményt is kidolgozott,6 a Nemzeti Kisebbségek Védelmének Európai Keretegyezményét és a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját. A Keretegyezmény nem tesz különbséget a különböző nemzeti kisebbségek között, a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája azonban igen, mivel az ún. területhez nem köthető nyelvekre csak az általános célok és elvek, és azok is csak mutatis mutandis vonatkoznak.7 Ha nem is pontosítja a Regionális vagy Kisebbségi
6

E két egyezményről részletesebben lásd: Kovács P.: Kisebbségvédelem és nemzetközi jog. Budapest: Osiris, 1996.
7

7. Cikk – Célok és elvek 1. A Felek a regionális vagy kisebbségi nyelvek vonatkozásában azokon a területeken, ahol ezeket a nyelveket használják, mindegyik nyelv helyzetének megfelelően politikájukat, jogalkotásukat és gyakorlatukat az alábbi célokra és elvekre alapítják: a) a regionális vagy kisebbségi nyelveknek, mint a kulturális gazdagság kifejezésének az elismerése; b) minden egyes regionális vagy kisebbségi nyelv földrajzi körzetének tiszteletben tartása annak érdekében, hogy a fennálló vagy később létesítendő közigazgatási felosztás ne képezze e regionális vagy kisebbségi nyelv támogatásának akadályát; c) a regionális vagy kisebbségi nyelvek megóvása érdekében, azok fejlesztését szolgáló, határozott támogató lépések szükségessége; d) a regionális vagy kisebbségi nyelveknek a magánéletben és közéletben, szóban és írásban való használatának megkönnyítése és/vagy bátorítása; e) a jelen Charta által szabályozott területeken, valamely regionális vagy kisebbségi nyelvet használó csoportok és ugyanannak az államnak azonos vagy hasonló nyelvet használó egyéb csoportjai közötti kapcsolatok megőrzése és fejlesztése, valamint az államnak eltérő nyelveket használó egyéb csoportjaival kulturális kapcsolatok létesítése; f) a regionális vagy kisebbségi nyelvek oktatása és tanulása, megfelelő formáinak és eszközeinek biztosítása minden megfelelő szinten; g) olyan eszközök biztosítása, melyek lehetővé teszik valamely regionális vagy kisebbségi nyelvet használó körzetben lakók, de e nyelvet nem beszélők számára, hogy amennyiben kívánják, elsajátíthassák e nyelvet; h) a regionális vagy kisebbségi nyelveknek egyetemeken vagy ezzel egyenértékű intézményekben történő tanulásának és kutatásának támogatása; i) a jelen Charta által szabályozott területeken a nemzetközi cserék megfelelő formáinak támogatása két vagy több államban azonos vagy hasonló formában használt regionális vagy kisebbségi nyelvek vonatkozásában. 2. A Felek vállalják, hogy ha azt még nem tették volna meg, megszüntetnek minden indokolatlan megkülönböztetést, kizárást, megszorítást vagy előnyben részesítést, amely valamely regionális vagy kisebbségi nyelv használatát érinti, és célja az, hogy e nyelv megőrzésétől vagy fejlesztésétől elbátortalanítson, vagy azt veszélyeztesse. A regionális vagy kisebbségi nyelvek érdekét szolgáló különleges intézkedések meghozatala, melyek célja, hogy az ezeket a nyelveket használók és a lakosság többi része közötti egyenlőség kiteljesedjen, vagy hogy különleges helyzetüket figyelembe vegyék, nem minősül az elterjedtebb nyelveket használókkal szemben hátrányos megkülönböztetésnek. 3. A Felek vállalják, hogy a megfelelő eszközökkel elősegítik az ország összes nyelvi csoportjai közötti kölcsönös megértést, különösen azt, hogy a regionális vagy kisebbségi nyelvek iránti tisztelet, megértés és tolerancia elvét az országban folyó oktatás és képzés céljai közé foglalják, és a tömegtájékoztatási eszközöket ugyanezen célok követésére bátorítják. 4. A Felek vállalják, hogy a regionális vagy kisebbségi nyelveket illető politikájuk kialakítása során figyelembe veszik az ezeket a nyelveket használó csoportok által jelzett szükségleteket és kívánságokat. A Feleket arra bátorítják, ha szükséges, hozzanak létre olyan szerveket, amelyek a regionális vagy kisebbségi

37

Nyelvek Európai Chartájának kommentárja,8 hogy melyek is ezek a nyelvek, a szöveg szerkesztése során nyilvánvaló volt, hogy ez alatt a kormányszakértők a jiddis és a cigány nyelveket értik. A kommentár korábbi tervezete szó szerint utalt is erre a két nyelvre, s a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájának gyakorlata is megerősíti ezt az értelmezést. 3. A Miniszteri Bizottság és a kormányszakértői testületek Az Európa Tanács működésében meghatározó jelentőségű a Miniszteri Bizottság tevékenysége, amelyről a közvélemény jóval kevesebbet tud, mint a médiában többet szereplő Parlamenti Közgyűlés munkájáról. Legyen-e külön cigányügyi ombudsman az Európa Tanácsban? A Parlamenti Közgyűlés több alkalommal tett ilyen értelmű javaslatot 9, azonban a Miniszteri Bizottság úgy ítélte meg10, hogy az Európa Tanács rövidesen felállításra kerülő emberi jogi biztosi intézménye, amely hatáskörébe az emberi jogok gyakorlatának közérthetővé tétele tartozik, eleve alkalmas lehet a célok elérésére, s ezért nem tartotta szükségesnek külön cigányügyi ombudsman kinevezését. Hangsúlyozta azonban, hogy az egyes államok a cigányság közéletben való részvételét többek között az ilyen intézmények alapján is biztosíthatják és nemzetközi téren mindenekelőtt az Emberi Jogok Európai Egyezménye, illetve a Nemzeti Kisebbségek Védelmének Európai Keretegyezménye által biztosított lehetőségeket kellene megfelelően kihasználni. A Miniszteri Bizottság munkájának szakmai előkészítését különböző kormányszakértői bizottságok alapozzák meg. A különböző kormányszakértői bizottságok egymás munkáját egészítik ki, ugyanennek a kérdésnek mandátumuk szerint eltérő, de érintkező oldalait vizsgálják. A CDMG és a cigányság egyes problémái A CDMG, az európai migráció kérdéseivel foglalkozó bizottság 1995-ben készített jelentést A cigányok (romák és sintik) helyzete Európában címmel. Ebben rámutatott, hogy „ahol a cigányok félig vagy teljesen nomád életet élnek, ott folyamatosan merülnek fel problémák a megfelelő letáborozási lehetőségek tekintetében”. Ebben az összefüggésben utalni kell a Miniszteri Bizottságnak az európai nomádok szociális helyzetéről hozott (75) 13 határozatára, amely a
nyelveket érintő minden kérdésben tanácsokat adhatnak a hatóságoknak. 5. A Felek vállalják, hogy mutatis mutandis alkalmazzák a fenti 1–4. bekezdéseket a területhez nem köthető nyelvekre. E nyelvek esetében azonban a jelen Charta hatályosulását szolgáló intézkedések természetét és terjedelmét rugalmasan kell meghatározni, figyelembe véve a kérdéses nyelvet használó csoportok szükségleteit és kívánságait, tiszteletben tartva hagyományaikat és jellemzőiket. 8 Explanatory memorandum of the European Charter of Regional or Minority Languages, 78. §.
9

1203 (1993) sz. ajánlás.

10

A Miniszteri Bizottság 1999. január 19-i válasza a Joséphine Verspaget által feltett 372. sz. képviselői kérdésre.

38

melléklet B szekciójában a következőket írja: „A nomádok letáborozását és tartózkodását szolgáló területeket úgy kell felszerelni, hogy a higiénia, a biztonság biztosított legyen, és a megélhetést könnyíteni és bátorítani kell (…).” 1995-ben a Miniszteri Bizottság utasítást adott a Társadalompolitikai Igazgatók Tanácsának (Steering Committee for Social Policy – CDPS), gondolkodjon azon, milyen ajánlásokra lenne szükség a (75) 13 határozat aktualizálása érdekében.11 Tulajdonképpen az eredeti ajánlások ma is megállják a helyüket, azonban a „nomád” elnevezés ma már nem megfelelően tükrözi az életmódot, s a CDMG szerint maga a definíció12 sem szerencsés13. A CDMG szerint az ajánlás esetleges megújítása esetén – amelyet a cigány közösségek teljes körű bevonásával lenne célszerű elvégezni – indokolt volna a gazdasági szférára is figyelni. Az MG-S-ROM és a cigányság egyes problémái Ennek nyomán az Európa Tanács cigány kérdésekben illetékes szakértői bizottsága (MG-S-ROM) 1996–1997-ben az alábbi olyan területeket jelölte meg, ahol a cigány lakosság különösképpen hátrányosan érintett: a) munkalehetőségek és munkanélküliség, b) emberi jogi problémák (etnikai alapú diszkrimináció, erőszakos cselekmények, rendőrségi viselkedés, a jogokhoz való hozzáférés, rasszizmus, rasszista támadások, rasszista uszítás), c) jogi helyzet (állampolgárság, kisebbségi jogok), d) oktatás és kultúra (gyermekek részvétele az oktatási rendszerben, színvonal alatti teljesítés, írás- és olvasáskészség, cigány kultúra ismerete és terjesztése), e) média (hozzájutás a médiához, saját újságíró-gárda, a cigánykérdés megjelenése a médiában), f) cigány asszonyok és gyermekek hátrányos helyzete, g) egészségügy, h) lakáskérdés és városfejlesztés (nem megfelelő lakáskörülmények, gettósodás), i) vándorló életmód, j) a hatóságokkal való kapcsolattartás,
11

1995. május 5-i jelentés, 103.§.

12

„E határozat alkalmazása tekintetében a »nomádok« kifejezés azokat a személyeket jelenti, akik történelmi okokból ahhoz szoktak hozzá, hogy vándorló életmódot folytassanak, valamint azokat a nomád eredetű személyeket, akiknek szociológiai, gazdasági vagy hasonló okokból a társadalomba való beilleszkedés során nehézségeik vannak.”
13

A CDMG olvasatában a határozat a cigányokra vonatkozik, azonban nem vonatkozik azokra az emberekre, akik nem hagyományszerűen adták vándorlásra a fejüket. Fontosnak tartja a CDMG azt is megjegyezni, hogy ugyanakkor a definíció teljes mértékben illik a skandináviai lappokra is, ugyanakkor az ő problémáik egészen mások, mint a cigányokéi. Mindezek alapján a „nomádok” jelzőt nem tartja megfelelőnek. Ld.: a Miniszteri Bizottság 1999. január 19-i válasza a Joséphine Verspaget által feltett 372. sz. képviselői kérdésre, Appendix 1.

39

k) határokon átnyúló migráció. Ezt követően a MG-S-ROM megpróbálta a felsorolt témaköröket részletesebben is feltérképezni, ideértve a jogszabályok bemutatásán túl a tényleges gyakorlatot is. Ezen a területen a bizottság az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet és az Európai Unió megfelelő szerveivel is megpróbált intenzívebb szakmai kapcsolatot kialakítani.14 Az ECRI és a cigányság egyes problémái Az ECRI-bizottság (European Commision against Racism and Intolerance) az a testület, amelynek kifejezett feladata a faji elfogultság, intolerancia és rasszizmus elleni küzdelem, részben a tagállami jogalkotás és joggyakorlat ellenőrzése révén, részben önálló kezdeményezések alapján. Az ECRI 3. számú politikai ajánlásában az alábbiakra hívta fel a tagállamok figyelmét: - csatlakozzanak az idevágó nemzetközi szerződésekhez, mindenekelőtt a Nemzeti Kisebbségek Védelmének Európai Keretegyezményéhez és a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájához, - hatékonyan lépjenek fel a diszkrimináció és a diszkriminatív gyakorlatok ellen, ideértve a megfelelő polgári jogi (magánjogi) jogszabályok meghozatalát a foglalkoztatás, a lakásügy és az oktatásügy területén, közigazgatási hatóságaiknak tiltsanak és büntessenek bármilyen diszkriminatív gyakorlatot, és ha mégis sor kerülne erre, nyújtsanak jogi segítséget és elégtételt, ha a cigányok alapvető jogai sérültek volna meg, - az igazságszolgáltatásban és a végrehajtásban dolgozók képzésében megfelelő teret szenteljenek a cigánykérdésnek, - ugyanerre és az előítéletek elleni harcra különleges hangsúlyt kell fektetnie az ügyben nagy felelősséggel tartozó médiának az újságírók képzésében is - figyeljenek fel az oktatásügyi szegregációs jelenségekre, lépjenek fel ellenük, és magában az általános oktatási tematikában is ismertessék a cigány történelmet és kultúrát, - erősítsék a cigányságnak a „civil társadalomban” való megjelenését, támogassák a különböző szervezeteiket, - a megfelelő intézmények révén mozdítsák elő a rendőrség, a helyi önkormányzatok és a cigányság dialógusát. A CDDH és a cigányság egyes problémái A Miniszteri Bizottság CM/625/220695 sz. döntésében arra kérte az Emberi Jogi Igazgatók tanácsát (Steering Committe on Human Rights – CDDH), értelmezze az Emberi Jogok Európai Egyezményének 5. cikkében foglalt „csavargó” kifejezést. A CDDH arra a következtetésre jutott, a „csavargó” jelzőt a
14

587th meeting of the Ministers Deputies, 1 April 1997, Appendix 3.

40

félreérthetőség és a szűk bírói értelmezés miatt legjobb lenne kivenni az Emberi Jogok Európai Egyezményének 5. cikkéből.15 Így nem merülne fel a konfliktus a csavargó és a nomadizáló életmód között.16 A CAHAR és a cigányság egyes problémái A területi menedékjoggal, menekültekkel és hontalanokkal összefüggő kérdések jogi szakértői bizottsága a CAHAR. A Miniszteri Bizottság a CM/622/220695 és CM/623/220695 számú döntéseiben kérte a nemzetközi cigány migráció jellegének felmérését. A CAHAR azonban arra a következtetésre jutott, hogy mivel az állami adatszolgáltatás és a nemzeti statisztikák rendszerint nem utalnak az etnikai hovatartozásra, nem lehet semmilyen hiteles számot adni arról, hogy a határokon átnyúló vándorlásnak mekkora része hozható összefüggésbe a cigány közösségekkel. Az ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a cigányság sérelmére, ilyen volta miatt végrehajtott támadás esetén az ENSZ 1951. évi menekültügyi konvenciója szerinti feltételek teljesülnek.17 A CDCC és a cigányság egyes problémái
15

5. Cikk – Szabadsághoz és biztonsághoz való jog 1. Mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra. Szabadságától senkit sem lehet megfosztani, kivéve az alábbi esetekben és a törvényben meghatározott eljárás útján: a) törvényes őrizetben tartás az illetékes bíróság által történt elítélést követően; b) olyan személy törvényes letartóztatása vagy őrizetbe vétele, aki nem tesz eleget a bíróság törvényes rendelkezésének, illetőleg a törvény által megállapított kötelezettség teljesítésének biztosítása céljából történő letartóztatás vagy őrizetbe vétel; c) törvényes letartóztatás vagy őrizetbe vétel abból a célból, hogy e bűncselekmény elkövetése alapos gyanúja miatt az illetékes hatóság elé állítsák, vagy amikor ésszerű oknál fogva szükséges, hogy megakadályozzák bűncselekmény elkövetésében, vagy annak elkövetése után a szökésben; d) a kiskorú őrizetbe vétele törvényes rendelkezés alapján nevelési felügyelet céljából vagy törvényes őrizetben tartása az illetékes hatóság elé állítás céljából; e) törvényes őrizetbe vétel fertőző betegségek terjedésének megakadályozása céljából, valamint elmebetegek, alkoholisták, kábítószer-élvezők vagy csavargók őrizetbe vétele; f) törvényes letartóztatás vagy őrizetbe vétel az országba való jogtalan belépés megakadályozása céljából vagy olyan személy törvényes letartóztatása vagy őrizetbe vétele, aki ellen intézkedés van folyamatban kiutasítása vagy kiadatása céljából. 2. Minden letartóztatott személyt haladéktalanul az általa értett nyelven tájékoztatni kell letartóztatása okairól és az ellene felhozott vádról. 3. E Cikk 1. c) bekezdésének rendelkezésével összhangban letartóztatott vagy őrizetbe vett minden személyt haladéktalanul bíró, vagy a törvény által bírói hatáskörrel felruházott más tisztségviselő elé kell állítani, és a letartóztatott vagy őrizetbe vett személynek joga van arra, hogy ésszerű időhatáron belül tárgyalást tartsanak ügyében vagy a tárgyalásig szabadlábra helyezzék. A szabadlábra helyezés olyan feltételekhez köthető, melyek biztosítják a tárgyaláson való megjelenést. 4. Szabadságától letartóztatás vagy őrizetbe vétel folytán megfosztott minden személynek joga van olyan eljáráshoz, melynek során őrizetbe vételének törvényességéről a bíróság rövid határidőn belül dönt, és törvényellenes őrizetbe vétele esetén szabadlábra helyezését rendeli el. 5. Mindenkinek, aki e Cikk rendelkezéseinek megsértésével végrehajtott letartóztatás vagy őrizetbe vétel áldozata, joga van kártalanításra. 16 A Miniszteri Bizottság 1999. január 19-i válasza a Joséphine Verspaget által feltett 372. sz. képviselői kérdésre, Appendix 2. 17 A Miniszteri Bizottság 1999. január 19-i válasza a Joséphine Verspaget által feltett 372. sz. képviselői kérdésre, Appendix 3.

41

A Miniszteri Bizottság 1998-ban megbízta a Kulturális Együttműködés Tanácsát (Council for Cultural Cooperation – CDCC), hogy készítsen elő olyan ajánlást, amely felvázolná a cigány gyermekek európai oktatásának területén teendő lépéseket. 4. A Parlamenti Közgyűlés és a cigányság Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése a szervezet lelke. Az itt helyet foglaló parlamenti képviselők javaslataikkal előmozdítják a kormányközi együttműködést. Közismert a testület kisebbségi kérdés iránt tanúsított elkötelezettsége. Így a kisebbségi kérdésben hozott határozatok rendszeresen utalnak a cigányság helyzetének javítására is, ráadásul több tagállam felvétele során külön is vizsgálta a cigányság helyzetéről kapott információk alapján a tényleges helyzetet, így például Albánia, Bulgária Csehország, Szlovákia, és Románia esetében is. Tagfelvételük érdekében az államok kötelezettséget vállaltak bizonyos jogi reformok megtételére, s ezek megvalósulását a Parlamenti Közgyűlés megkísérelte figyelemmel kísérni. A Miniszteri Bizottság tevékenységek áttekintése során már utaltam arra, hogy a Parlamenti Közgyűlés 1203 (1993) számú javaslatával külön Európa Tanácsi cigányügyi ombudsman intézményének felállítását kezdeményezte. Az 511 (1995) sz. rendelet a rasszizmus, a xenofóbia, az antiszemitizmus elleni harc során felhívta a figyelmet a cigányságot ért atrocitásokra és az ezekkel szembeni fellépés fontosságára. Foglalkoztak a képviselők a különösen sérülékeny közösségek egészségügyi problémáival is, ideértve a járványos gyermekbénulás előfordulását, valamint az elmaradt területek fejlesztésének lehetőségeit is. 5. Konklúziók Nyilvánvaló, hogy az Európa Tanács foglalkozott a cigányság problémáival, rendszerint beleillesztve azokat az általánosabb, emberi jogvédelmi vagy éppen kisebbségvédelmi keretekbe. A kérdés azonban az, hogy ezek a kezdeményezések mennyire maradtak fenn az Olympos csúcsán, s mennyiben tudtak lejutni azok közé, akik a cigány ügy alakítói és érintettjei. Tehát a kérdés az, hogy mennyire sikerült hatékony lépéseket tenniük a felé, hogy cigány ügyekben az „acquis européen” valóban közös legyen.

42

Csepeli György Cigány vagy ember? Mielőtt bármely csoportról beszélnénk, tudnunk kell, hogy kikre is gondolunk. Nincs ez másként a hazai romák esetében sem, jóllehet a meghatározás a szokásosnál is nehezebb. Csoportok meghatározása Emberi csoportok meghatározása rendszerint azért nehéz, mert maga a meghatározás is része annak, amit meg akarunk határozni. Ráadásul, mivel csoport soha sincs magában, a meghatározónak egyidejűleg figyelembe kell venni a csoport tagjainak önmeghatározását, valamint az adott csoporthoz képest külsőnek számító forrásból származó meghatározásokat. További bonyolító tényező, hogy a csoporttagok önmeghatározása nem feltétlenül konvergál. Az önmeghatározások eltérő szempontokon alapulhatnak, de még az azonos szempontot követő meghatározások sem esnek mindig egybe. Hasonló zavar jellemzi a kívülről eredő meghatározásokat is. Végül is egy csoport meghatározása akkor sikeres, ha többszörös konszenzus jön létre, aminek egyaránt kell jelentenie az egymással versengő belső és külső meghatározások konvergenciáját. A roma kisebbség meghatározásának fő problémája, hogy konszenzusról nem beszélhetünk. A belső meghatározások éppen úgy nem esnek egybe, mint ahogyan a külső meghatározások sincsenek összhangban. Cigányok és gádzsók Ha ez így van, akkor felmerül a kérdés, hogy miről beszélünk? Sokan vannak ugyanis, akik ha nem is tudják, de valamiképpen tudni vélik, ha másként nem, hát érzik, hogy a szóban forgó, a roma kisebbség létezik. Válaszolnunk kell azonban arra a kérdésre, hogy honnan származik a roma kisebbség létére vonatkozó társadalmi előfeltevés bizonyossága, mely alapját képezi a romákról való beszédnek? A csoport-meghatározás első számú eszköze a csoport neve. Tatár György egy előadásában Mózes első könyvéből vett idézet alapján arra a következtetésre jutott, hogy az emberiségről azért nem beszélhetünk csoportlélektani értelemben, mert a nevek versenyében nem akadt egy olyan név sem, melyet mindenki elfogadott volna a maga nevének. „És mondának: Jertek, építsünk magunknak várost és tornyot, melynek teteje az eget érje, és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész földnek a színén.” (1 Mózes11,4.)

43

A roma kisebbséggel kapcsolatos meghatározás fő problémájának tűnik a megfelelő név hiánya. A meglevő nevek csak a negatív meghatározást segítik elő. A cigány név kívülről származó címke, mely a maga mélységesen negatív, előítéletes konnotációival aligha alkalmas arra, hogy a névvel megnevezettek számára szilárd, kiegyensúlyozott, pozitív társadalmi identitásérzet alapját képezze. Látszólag hasznosabb a gádzsó név, melynek segítségével az érdeklődésünk tárgyát képező csoport elkülöníti magát azoktól, akiket magához képest másnak érez. A meghatározás azonban negatív, hiszen mit sem mond azokról, akik a nem gádzsó meghatározás hatálya alá eshetnének. A negatív meghatározásokra általában jellemző megismerési nehézségeket tovább fokozza, hogy akár a cigány, akár a gádzsó név működését vizsgáljuk, mindkét esetben szembetűnő a szituatív és a diszkurzív változók túlsúlya a társadalmi értelemben objektívnek minősülő jogi, történelmi, kulturális vagy biopolitikai meghatározásokkal szemben. A csoportok közötti határ A határ tehát megvan, azonban nem világos, hogy kik vannak a határ egyik és kik a másik oldalán. A halmazelmélet társadalomtudományi alkalmazására vállalkozó Fokasz Nikosz legutóbb megjelent könyvében fraktálként jellemzi azokat a halmazok közötti határokat, ahol a határalakzatok szeszélyesen egymásba szövődnek, miközben mégis csak betöltik határoló funkciójukat. A határ töredezettségének, egyértelmű megvonásának hiánya fraktálstruktúra esetében azzal függ össze, hogy bármennyire igyekszünk intervallumokra bontani a határegyenest, minden egyes intervallum tovább bontható, miközben a lebontott kis egység reprodukálja az egészt. Az emberi csoportok egymás közötti határairól gondolkozva ez azt jelentheti, hogy minden egyes csoporttag magában hordozza saját csoportját, s ezzel együtt a határt is, mely őt más csoportoktól elválasztja. A csoportok meghatározásának sokrétegűségét figyelembe véve ez egyben azt is jelenti, hogy mind a Parsons-i értelemben vett strukturális funkcionalizmus, mind a Goffmani értelemben vett társadalmi dramaturgia szempontjából nézve számos meghatározási dimenzió lehetséges, melyek mindegyikében más és más a saját csoport és a másik csoport közötti határ. Kívülről nézve A múlt évben fókuszcsoportos technikával kísérletet tettünk arra, hogy szempontokat találjunk azoknak a kérdéseknek a megválaszolásához, amelyek a roma kisebbség meghatározásával kapcsolatosak. Elsőként külső meghatározási eljárásokat kerestünk, amelyek sorában a következő dimenziókat különíthettük el:

44

Az első dimenzió a testi megjelenés. Fontos szerepe van a test valamely részére vonatkozó színítéletnek. Ha a bőr, a szem vagy a haj jelzője a sötét, akkor nő a cigánnyá minősítés valószínűsége. A fehérség a fog esetében lehet jelző értékű. Nehéz leírni, de gyakran említett támpont a testszag. A második dimenzió a társadalmi elhelyezkedés. Cigánnyá válhat valaki, mert olyan szegregált helyen lakik, amelyről köztudomású, hogy főként (vagy csak) cigányok élnek ott (telep, gettó). Hasonló súllyal esik latba a szegénység, és végül itt említhetjük a családnevet. A harmadik – szociálpszichológiai – dimenzió bizonyult a szempontok száma szerint a leggazdagabbnak. A cigánnyá minősítés fő forrása a másodlagos tapasztalás, a hallomás. Ezen túl egyes viselkedési módok speciálisan cigányosnak minősülnek, mint például a cigány zene játszása, a koldulás, a hencegés, az erőszakosság, az összetartás. Eligazítást nyújthat az öltözködés, a magyar beszéd (szótár, intonáció), és természetesen a cigány (oláh) beszéd. Közelebbi meghatározást nem kaptunk az atmoszféra és életstílus jegyeiről, amelyek szintén belejátszhatnak a cigány besorolásba. A megkérdezettek őszintén hittek abban, hogy ezek a szempontok semmiféle hátrányos megkülönböztetésre nem utalnak. Az sem merült fel a beszélgetésekben, hogy az említett jegyek igen nagy mértékben helyzetfüggők, s eltérő helyzetben teljesen más lehet a „névértékük”. Érdemes lenne olyan típusú terepkísérletet végezni, ahol a csoportba sorolást olyan helyzetek függvényében vizsgáljuk, amelyben az ingerszemélynek az egyes említett jegyeken kívül más, „nem cigányos” jegyei vannak (pl. sötét színekkel rendelkezik, de gazdag és magyarosan intonál). Idén Szelényi Iván irányításával öt közép-kelet-európai országban szociológiai felmérésekre kerül sor, melyeknek célja többek között a roma népesség társadalmi beágyazódásának vizsgálata. E felmérés próbájaként az egyes országok lakosságát reprezentáló mintába bekerült megkérdezetteket kérdezőktől a kérdés befejezését követően feltették a kérdést: „Véleménye szerint a válaszoló, vagy a háztartásban élő bármely személy roma-e?” Önmagában nem érdekes, hogy a csoportbesorolás az egyes országokban különböző arányokat eredményezett. Annál érdekesebb, hogy a csoportbesorolás érvényességébe vetett biztonságérzet országról országra változott. 1. táblázat Roma csoportbesorolás az egyes országokban A kérdezőbiztos véleménye szerint… senki sem roma a válaszadó roma valaki roma a családban H 94 4 1 RO 92 6 1 R – – – BG 80 9 – SL 84 1 1

45

nem tudja megítélni

H 1

RO 1

R –

BG 11

SL 14

A csoportba sorolás érvényébe vetett bizonyosságérzet alakulását mutatja a következő tábla: 2. táblázat A roma csoportba sorolás érvényébe vetett bizonyosság az egyes országokban egészen biztos majdnem biztos találgat nem tudja megítélni H 97 3 – – RO 47 26 26 1 R – – – – BG 57 38 3 2 SL 79 13 6 2

Az adatok ránézésre is sejtetni engedik, hogy a roma kategorizáció legalábbis a kérdezőbiztos által képviselt külső csoport szemszögében nem vezet feltétlenül bizonyossághoz. Romániában és Bulgáriában a roma–nem roma határ jóval áttetszőbb, mint Szlovákiában vagy Magyarországon, ahol kirívóan magas szintű a bizonyosságérzet. Az egyes országokban, ahol az azonosítás viszonylag könnyű, az azonosítók válogatni tudtak az azonosításra felkínált szempontok között aszerint, hogy milyen mértékben tartották fontosnak a romák azonosításában. Azokban az országokban viszont, ahol az azonosítás nehéz volt, és számos bizonytalanság jelentkezett, a felkínált szempontok között kevésbé mutatkoztak fontosság szerinti különbségek. A magyar kérdezőbiztosok körében az életstílus, az ahhoz szorosan tartozó lakberendezés, a szegregált lakókörzet, az öltözködés tűnt fontosnak. Ezek jellegzetesen kontextuális támpontok. Kevésbé az a bőrszín, a családnév, valamint a beszédmód. Szlovákiában az eltérő nyelv és az ahhoz szorosan kacsolódó beszédmód szolgált első számú azonosítási támpontként. Romániában egyáltalán nem különültek el a roma azonosítás során fontosnak tekintett szempontok. Bulgáriában a nyelvi azonosítók és a származás tűntek viszonylag fontosnak, valamint az, hogy a romának ítélt személy romának tartja-e magát vagy sem. Belülről nézve Nem rendelkezünk szociológiai adatokkal arról, hogy a roma népesség milyen szempontok alapján határozza meg önmagát. Néprajzi adatok azt mutatják, hogy nagyon nagy a belső tagolódás, s miként az egységes elnevezés, az egységes önkép is hiányzik. A magyarországi fókuszcsoportos vizsgálatok adatai szerint a hátrányos megkülönböztetés, az előítéletes viszonyulás a legnagyobb

46

csoportképző erő. Ennek megfelelően azt látjuk, hogy a roma személyek esetében élesen elkülönül a nem cigány mások által nekik tulajdonított identitás elviselhetetlensége és a saját csoportjukkal való azonosulás. A külső hatások között elsőként azt a gyerekkori tapasztalatot említik, amely negatív módon határozta meg azt, hogy kik ők. A „te nem vagy magyar” mondat emlékétől nem tudnak szabadulni. Ennek a mondatnak az alapjára észlelt diszkriminációk egész sora épül. A gyermek, aki e külső hatások révén, ha akarja, ha nem, cigányként határozza meg magát, azt tapasztalja, hogy tartózkodnak tőle, gyanakszanak rá, elnéznek mellette, ellenségesen kezelik. lenézik, ahol csak lehet, hátrányosan megkülönböztetik. Kiemelkedni sem lehet, mivel a környezet a pozitivitást is negativitásba csomagolja. Ilyen a rácsodálkozás, hogy „jé, te cigány létedre milyen okos vagy!” vagy „nahát, ezt nem vártam volna tőled, ez rátok nem jellemző”. A negatív identitás minden diszkriminált kisebbség jellegzetes lélektani tünete, mely egyes esetekben öngyűlöletbe fordul. Minél súlyosabb a diszkrimináció, annál inkább híján van a kisebbség a politikai, gazdasági és kulturális erőknek, melyek segítségével ellenidentitást mutathatna fel. A1. Véleményed szerint a válaszadó vagy háztartásában élő bármely személy roma-e? A válaszadó a roma kisebbséghez tartozik Sem a válaszadó, sem a háztartás tagjai nem tartoznak a roma kisebbséghez Ez egy etnikailag vegyes háztartás és legalább egy tagja roma Nem tudom megítélni, hogy roma-e vagy sem H 4,3 93,8 1,3 0,6 RO 6,3 92,5 1,2 – R NV NV NV NV BG 8,6 80,0 0,2 11,4 SLO 1,4 84,0 0,9 13,7

Egészen biztos vagyok benne Majdnem biztos vagyok benne Csak találgattam Nem tudom megítélni Nem vonatkozik rá

H 96,2 3,8 – – –

RO 47 26 26 – –

R NV NV NV NV NV

BG 57,0 38,2 3,4 0,2 0,7

SLO 79,1 12,8 6,2 – 1,9

47

H A bőrszín 11,9 szeme színe 4,5 haja színe 5,4 arctípus 6,2 fogak 1,7 öltözködés 7,2 beszédmód 6,9 szókészlet 6,6 anyanyelv 2,2 életstílus 10,2 értékrend 5,9 klikkszerű viselkedés 0 szokások 1,1 agresszivitás 0,8 lakóhely (kerület, 7,5 utca) koldulás 0 kérkedés, felvágás 1,2 babonásság 0 bűnözés 0 szegénység 6,3 vállalt identitás 3,4 élősködő életmód 2,1 családnév 6,6 lakberendezés 7,5 a ház külseje, 11 környéke elődök 5,4 sok gyerek 0,7
A: nagyon fontos B: eléggé fontos

SLO B 9,6 11,6 13 12 7,3 7,7 20,3 12,6 10,1 15,5 11 4,1 5,5 2,8 9,5 1 0,4 0 1,4 6 4,5 10 10,9 12,6 12 3,4 7,1 A 2,1 0,5 1,1 1,6 0,7 1,8 8,3 9 12,5 3,9 2,8 2,8 2,8 1,1 4,9 1,1 1,2 1,2 1,6 1,4 2,6 1,2 2,8 2,1 2,5 2,8 1,4 B 2,3 2,5 2,5 2,1 2,1 6 4,9 4,1 2,6 6 6,3 5,8 6,5 1,8 5,1 1,2 1,6 1,8 1,2 1,9 4,1 1,4 6,5 4,4 3,9 7,1 1,4 A 2,3 1,8 0,8 2 0,2 1,2 3,9 3,2 3,8 1,9 1,3 2 1 0,6 2,3 0,6 0,6 0,2 0,9 1,1 2,7 0,9 3,4 2,4 2,5 3 0,9

RO B 0,3 0,9 1,1 1 1,1 2,5 1,6 2,1 1,4 2,4 2,2 1,4 1,5 1,2 1,3 0,3 1,3 1,3 0,6 1 2,8 0,9 4,1 4,1 1,3 2 1,7 A 1,8 0,3 0,3 1,8 0,5 2,8 6,3 6,8 8,3 5,6 4,1 5,6 5,4 1,1 2,9 0,5 0,1 1 0,9 1,9 6,9 1 4,3 3,3 2,2 6,6 1,3

BG B 3,2 1,9 2,6 4,2 2,1 2,9 1,8 1,4 0,7 3 2,4 2,4 2,4 1,2 2,6 1,4 0,9 2,7 1,3 1,6 1,4 1 3,4 4,7 4 1,4 2,5

48

Kállai Ernő Cigányság és cigányságkutatás Szükség van-e a cigányság kutatására? Nem csak a többségi társadalom romákkal kapcsolatos előítéletei miatt merülhet fel ez a kérdés, hanem azért is, mert gyakran maguk az érintettek, tehát a romák kérdőjelezik meg a kutatás hasznát. Hiszen igen nehéz a tudomány céljait bizonygatni azoknak az embereknek, akik csak azt látják, hogy a sok öltönyös ember ismét valami olyasmiről okoskodik, amit ők nem értenek, miközben ők ugyanolyan körülmények között maradnak, mintha nem is történt volna semmi. Kutatás ide vagy oda, a többségi társadalom továbbra is azt látja, amit a megrögzült sztereotípiák miatt észrevesz: a cigányok nem dolgoznak, lopnak, ha meg tetvesen és rühesen küldik nagy ritkán gyereküket az iskolába, akkor azért még jutalmul pénzt is kapnak, mint a tiszavasváriak. A hétköznapi ember szinte csak ilyen megvilágításban találkozik azzal a problémával, amely sokak megítélése szerint már most is, de a jövőben még inkább a magyar társadalom feloldhatatlan konfliktusokba torkolló kérdésévé válik. Hiszen a tudományos kérdésfelvetésekről és az így született válaszokról csak a legritkábban értesül az újságot olvasó, televíziót néző ember, mivel a tudományos apróságokkal való bíbelődésnek – foglalkozzon az akár az ország jövőjével – a mai médiumokban közel sincs olyan hírértéke, mint egy többé-kevésbé ismert politikus megjelenésének egy-egy konferencián. Pedig a sok, bonyolult és meggyőző érv helyett elég lenne csak két dologra utalni. Egy nemrég elkészült és a kisebbségek helyzetével foglalkozó Kormánybeszámoló a cigányság életkörülményeit elemezve a következő megállapításra jutott: „Az 1971-ben, majd 1993–94-ben végzett reprezentatív szociológiai felmérés adatai szerint két évtized alatt a cigány lakosság létszáma több mint 50 százalékkal emelkedett. Óvatos prognózisok szerint 2015-re a csökkenő összlakosságon belül, a cigányság aránya 8 százalék körül lesz Magyarországon. A demográfiai változások során a csökkenő összlakosság elöregedése mellett a cigányság jóval fiatalabb korösszetételével is számolni kell.”18 Ha vitatnánk is – bár nem hinném, hogy érdemes lenne vitatni – azt a tényt, hogy a cigányság tömegei a társadalom lehető legalacsonyabb szintjén élő rétegét képezik, elég, ha összekapcsoljuk a kormányjelentésben megfogalmazott félelmet a mindannyiunk által jól ismert általános szubkultúra-elmélettel. Több kutató is kifejtette már, hogy a szubkultúrák képviselői azok az úgynevezett gengekbe, bandákba tömörülő fiatalok, az alsó társadalmi réteg ifjúsága, akik nem tudnak státust elérni a hagyományos társadalmi intézményekben, ezért
18

J/1397 számú Beszámoló a Magyar Köztársaság területén élő nemzeti és etnikai kisebbségek helyzetéről.

49

elutasítják a közép- és a felső osztály céljait és normáit, mert ezek számukra egyenlőtlen és igazságtalan létfeltételeket teremtenek. A szegénység, a perspektíva hiánya meghatározza a fiatalok sorsát, törvényszerűvé teszi bűncselekmények elkövetését is. Az ifjúság körében egyre nő azoknak a száma, akik megkísérelték ugyan a felemelkedést, de eredménytelenül. Nem hinném, hogy értelmezni kellene a fenti összefüggéseket. Amennyiben hiszünk abban, hogy a társadalom mozgását is törvényszerűségek határozzák meg, akkor a jelenlegi tendenciák miatt elkerülhetetlen a magyar társadalom kettészakadási folyamatának folytatódása. Ha legalább ezt sikerülne tudatosítani az ország jövőjéért aggódó, gondolkodó emberek tudatában, akkor számukra ezek jelentősebb érvekké válnának, még az EU-csatlakozás romákkal kapcsolatos előírásainál, a humanitárius szempontoknál vagy akár az emberi jogoknál is. Akik kutatnak A fentiekben szándékosan és talán túlságosan is leegyszerűsített „kutatási kényszer” azonban nem teher azok számára, akik a tudománnyal, ezen belül a kisebbségekkel, különösen a cigánysággal hivatásszerűen foglalkoznak. Az elmúlt években, ha nem is robbanásszerűen, de tagadhatatlanul megszaporodtak a tudományos mélységű összefüggések feltárásának lehetőségei. Különösen fontos, hogy a tudomány egyre több területén dolgozó kutatók érzik magukénak a cigánykérdést. Az úttörő jelentőségű, és ma már klasszikussá vált és nélkülözhetetlen eredményekkel jogosan büszkélkedő szociológia és néprajz művelői után a történettudomány, a politológia, az antropológia, a nyelvészet és az egyelőre még nem kikristályosodott paradigmával rendelkező romológia szakemberei is megkezdték a cigánysággal foglalkozó kutatásaikat. Egyre több érdekes adat bukkan fel, de ezek – megítélésem szerint – igazán hasznosíthatóvá csak akkor válnak, ha megindul a letisztult eredményekre épülő szintézisek teremtése is. Tehát amikor nélkülözhetetlenné válik a kutatók összefogása, együttműködése a közös cél érdekében. Mert hiába tudunk fontos statisztikai adatokat arról, hogy milyen nagy a munkanélküliség a cigányság körében, vagy hogy hányan beszélik ősi nyelvüket, ha a következtetések levonása, az összefüggések megteremtésének hiányában nem tudunk velük mit kezdeni. Adós még a kutatás többek között a sikeres, a társadalom által nyújtott lehetőségeket felismerő és kihasználó cigány emberek bemutatásával is. Nagy népszerűségnek örvend ugyanis a tradicionális életmódot folytató csoportok, „egzotikus vademberek” bemutatása, hiszen olyan romantikusnak tűnik a hagyományos népviseletet hordó, cigány nyelven beszélő, rossz körülmények között élő és a mindennapi túlélésért küzdő emberek megélhetési technikáinak leírása. Egy hosszabb ideig tartó résztvevő megfigyelés örök emlék és muníció egy fiatal kutató számára. De legalább ugyanilyen fontos, még ha nem is ilyen

50

látványos munka pl. azt felderíteni, hogy miként boldogulnak a közép- és nagyvállalkozók csoportjába felemelkedett romák, vagy akár az értelmiségi vagy művészpályán hivatást, érvényesülést és megélhetést találók. Ezek az emberek pedig – ha nem is mindenki számára – mintát jelenthetnek, alternatívát nyújthatnak sok elismerésre, biztos megélhetésre törekvő cigány ember számára. Hiányoznak azok a tankönyvfejezetek is, amelyek már az általános iskoláktól kezdődően segítenék megismertetni a többségi társadalom tagjaival a cigányság szerepét Magyarország történetében, kultúrájában, holott ezzel meg lehetne próbálni a lassan már megkövesedett és lerombolhatatlan sztereotípiák halmazát feloldani. Az örvendetesen megszaporodó lehetőségek azonban nagyobb felelősséget is rónak a kutatóra. Hiszen nem elégedhet meg azzal, hogy sikerül feltárnia egy területet, publikálja az eredményt, majd „mossa kezeit”. Meg kell ugyanis találnia azokat a módokat, amellyel a mindenkori politikai döntéshozónak felhívhatja a figyelmét. Ez eddig még nem történt meg. Például a kisebbségi önkormányzatok esetében nem elég csak azt a valóban nagyon fontos érvet hangsúlyozni, hogy Európában egyedülálló kisebbségi törvényünk van, meg kellene vizsgálni azt is, hogy a kodifikált lehetőségek hogyan működnek a gyakorlatban. Ez a vizsgálat megtörtént, a Magyar Tudományos Akadémia kutatói elemezték a kisebbségi önkormányzatok első négyévi működésének tapasztalatait. Azok a politikai szinten történt megfogalmazások, amelyek szerint a cigány kisebbségi önkormányzatok „sajátos módon működnek” és „sajátos feladatokat kell ellátniuk”, a gyakorlatban azt jelentik, hogy az önkormányzatok országszerte működésképtelenek, jobb esetben vegetálnak. Ennek két oka van: egyrészt a valóban elhivatott és lelkes kisebbségi képviselők szakmailag nem készültek fel – és nem is készülhettek fel – azokra a feladatokra, amelyek teljesítését (munkahelyteremtés, szociális, lakásproblémák megoldása) a többségi társadalom elvárja tőlük, ha már a tisztséget vállalták. Másrészt, ha mégiscsak megvan a szellemi kapacitásuk, képzettségük lehetőségeik felismerésére és a feladatok megoldására, akkor a lehetetlen finanszírozási feltételek akadályoznak meg minden szükséges lépést, ráadásul a helyi önkormányzatok kezdik elhárítani a cigánysággal kapcsolatos problémákat, hiszen „ott a cigány önkormányzat”. Ezzel a példával csak arra szerettem volna utalni, hogy küszöbön áll a kisebbségi törvény módosítása, és nincs tudomásom arról, hogy az előbb említett problémák orvoslása szerepelne a változtatásban. Pedig az országos vizsgálat lezajlott, az eredmények rendelkezésre állnak, csak használni kellene őket, ha már ennyi energiát, pénzt és szellemi kapacitást fektettünk a kérdés megismerésébe. És hát így talán a kutató is látja munkájának értelmét. A cigány értelmiségiek szerepe a tudományos kutatásban

51

Végezetül meg kell említeni a cigány származású értelmiségiek helyét, szerepét a tudományos életben. Eltekintve attól az utóbbi években sajnos sok cigány politikus körében megkövesedett felfogástól (és nem is minősítve azt), hogy a cigányság történetét és helyzetét csak roma kutató kutathatja, hiszen csak ő képes megérteni népük sajátos lelki alkatát (lásd: csak madár mehet ornitológusnak), valóban hatalmas feladat vár a roma kutatókra. Közhely, hogy nem elég cigány származásúnak lenni ahhoz, hogy valaki tudományos munkát végezzen, hanem megfelelő szakmai felkészültséggel is kell rendelkeznie. A cigányság közismert katasztrofális iskolázottsági mutatói ellenére azonban már vannak erre a feladatra is alkalmas emberek. Ezeket a többdiplomás, huszonéves embereket még nem ismeri a tudományos vagy politikai élet, többek közt azért, mert az elismerésért igen sajátos kettős küzdelmet kell vívniuk. Egyrészt az egyetemeken kell sokszorosát teljesíteniük az általános követelményeknek, megmutatva, hogy nemcsak származásuk miatt érte őket valamiféle pozitív diszkrimináció, másrészt pedig kell küzdeniük elismerésük érdekében az országosan ismert cigány politikusokkal is. Osztojkán Béla mondta, hogy őt magát, és az országosan ismert cigány vezetők nagy többségét a 70-es, 80-as évek konjunktúrája, a demokrácia lehelete juttatta közéleti szerephez, ők törték az utat, ők tettek sokat azért, hogy egy új, képzett generáció is felnőhessen. Ebben teljesen igaza van az Országos Cigány Önkormányzat alelnökének. De ha az ismert cigány vezetők folytatni és fejleszteni akarják sikeres tevékenységüket, rövid időn belül megfelelő módon be kell vonniuk a munkába, és lehetőségekhez kell juttatniuk a fiatal, szakmailag felkészült roma értelmiségieket. Összefoglalva: A cigányság tudományos szintű kutatása nem egyszerűen csak időszerű feladat, hanem égetően sürgető, az egész ország harmadik évezredbeli boldogulását is döntően befolyásoló tényező. Az elmúlt évek gyakorlatától eltérően már nem elégedhetünk meg „hirtelen és erős felindulásból” elkövetett felületes válságkezelő programokkal, hanem a mindenkori politikai hatalomnak a megbízható tudományos alapokra épülő, valamint a szakmailag is felkészült fiatal roma értelmiségi réteg bevonásával kimunkált válaszokat kell adnia a cigánykérdésre. És nem csak azért, hogy segítsen egy szerencsétlen sorsú népnek, hanem elsősorban azért, mert ez az egész ország jövőjét döntően befolyásolja.

52

Krémer Balázs Viták és holtpontok A cigányság társadalmi helyzetét ma már mindenki nem csak rossznak, hanem elfogadhatatlannak is minősíti. A társadalmi viszonyok konszolidálását illetően azonban ma – legalábbis a témával foglalkozó szakemberek körében – a célok meghatározásában nagyobb és mélyebb az egyetértés, mint korábban bármikor. A cigányság társadalmi helyzetével kapcsolatos politikák alapcéljait illetően úgy tűnik, hogy nincsenek jelentősebb viták abban, hogy: - A cigány származásból eredő társadalmi hátrányok csökkenthetőek. - A többségi társadalom intézményesült viszonyulásaiban háttérbe szorítandóak a többségi társadalom erőszakgyakorlásának eszközei (elsősorban a bűnüldözés és a jogszolgáltatás eszközei), és nagyobb hangsúlyt kell kapniuk a békés egymás mellett élésnek, a mindennapokban fenntartható békés kapcsolatoknak, érintkezéseknek, a kommunikációt elősegítő technikáknak. Némiképpen hajlamosak vagyunk ezeket a technikákat az „integráció” lehetőségeinek tekinteni. A kisebbséghez tartozásból, származásból eredő társadalmi hátrányok enyhítésének technikai készletei ma is könnyen és konszenzuálisan számba vehetőek: - A származás, a kisebbséghez való tartozás nem adhat hivatkozási alapot, okot és módot a társadalom egyetlen szereplőjének sem a hátrányos megkülönböztetésre, diszkriminációra. A társadalom intézményeinek, mindenekelőtt a közhatalom és a közszolgálatok intézményeinek „színvakká”, semlegessé kell válniuk, legalábbis abban az értelemben, hogy az általános emberi jogok, a nemzetközi egyezmények követelményei, valamint a Magyar Köztársaság törvényei minden (állam)polgárra egyformán érvényesek. - A cigány közösségeket és tagjaikat megilletik a szabad identitásválasztás általános jogai, és ennek alapján, éppúgy, mint a magyar társadalom valamennyi más tagja és közössége, egyénileg vagy csoportosan, szabadon ápolhatják identitásukat. - A cigányságot jellemző társadalmi hátrányok enyhítése érdekében olyan célzott megerősítő („affirmatív”) programokra és politikákra van szükség, amelyek enyhítik a társadalmi leszakadás, kirekesztődés, a szegénység kockázatait a cigányok körében is. A félmúlthoz képest mára gyengültek azok a viták, amelyek az egyes politikákat kizárólagosnak tekintők között dúltak, s közös törekvéssé vált az, hogy mindhárom területen előrelépésre lenne szükség. Ma nem tapasztalható az, ami még néhány éve igen, hogy a különböző politikákban érintett szakértők kétségbe

53

kívánnák vonni a más megközelítésekkel operálni szándékozó kollegák erkölcsiségét, tisztességét, épeszűségét. Mára a viták a következő két kérdésben éleződtek ki: - Hol vannak az egyes politikák tartalmi és intézményi határai, kikre, mikor, miért épp azok az elvek vonatkoztathatóak, illetve mi a helyes „arány” a megfelelő politikai eszközök, törvények alkalmazásában? - Milyen konkrét lépések képzelhetőek el az egyes kérdésekben való előrejutás érdekében, hol vannak olyan „áttörési pontok”, amelyeken keresztül a progresszív folyamatok beindíthatóak, később fenntartóak lehetnek? A kérdések megválaszolásához a dialógus stílusváltására lenne szükség. Ma arról a kérdésről kevésbé kell elmélkedni, hogy a szomorú jelennel szemben ki milyen álmokat dédelget magában (meg, hogy ki álmodik szebbeket), inkább azon kell gondolkodni, hogy milyen áldozatok meghozatalára és milyen árak megfizetésére van szükség, hogyan és miképp lehet érzékelhető elmozdulásokat elérni. A következőkben ilyen elmozdulási lehetőségekről esik majd szó, tudva azt, hogy nem egy konzisztens és komplex politikai program vázlatát fogom megadni. Holtpontok és elmozdulások – a diszkrimináció kérdésének operacionalizálása A „sokat markolás” kísérletei után ideje lenne valamit „fogni” is. Sokan szeretnek minden társadalmi hátrányt jogilag kezelhető (elítélhető, büntethető) diszkriminációnak tekinteni, ami minden közhivatalnokból és politikusból elemi ellenállást vált ki bármely diszkriminációs felvetés ellen. Diszkrimináció van, s valóban túl sok származik a jogi, és nem a politikai vagy társadalmi helyzetű hátrányból, hátrányos bánásmódból is. Hogy ezen a téren előbbre lehessen jutni, ahhoz: - Disztingváltan, tehát nem az ideologikusan „jó”-t, hanem az elkerülendő „rossz” kivédését megcélozva jogilag is besorolható kategóriákban, nevükön kellene nevezni mindazokat a tetteket, cselekedeteket, amelyek a közérdeket is sértő módon hátrányos megkülönböztetésként ragadhatók meg, és amelyek ettől kezdve jogilag azonosíthatók és szankcionálhatók. Még akkor is, ha e lépések nem ígérik azonnal minden hátrányos megkülönböztetés kiiktatását a társadalmi gyakorlatból, hanem csak bizonyosakét, szerencsés esetben a legsúlyosabbakét, a legdurvábbakét, a legigazságtalanabbakét. - Ha a hátrányos megkülönböztetést nem csupán a diszkrimináltak „magánnyomorának”, hanem a közérdek sérelmének is kívánjuk tekinteni, akkor tisztázandó, hogy a hátrányos megkülönböztetés tilalmának érvényesítése érdekében milyen közintézményeknek milyen közfeladatai lehetségesek. Végiggondolandó az, hogy a diszkrimináció feltárása, üldözése és szankcionálása érdekében milyen feladatok terelhetőek a közigazgatás felügyeleti hatóságaira, a rendőrségre, az ügyészségre, a bíróságra, mint ahogyan az is, hogy milyen támogatások, közpénzből finanszírozott

54

jogsegély, jogi képviselet illetheti meg a diszkriminációt elszenvedett sértetteket. A kisebbségi identitás szabad megválasztása, a kisebbségi csoporthoz, intézményhez való tartozás szabadsága, a kisebbségi intézmények szabadsága és kompetenciája Ma Magyarországon nem ott vannak a bajok, ahol a legkönnyebb lenne őket keresni. A különféle cigány szervezetek elburjánzó számát figyelve senki sem mondhatja azt, hogy a cigány emberek akadályoztatva lennének saját kisebbségi intézményeik létrehozásában. Ennyi intézmény sokkal érdemibb hozzájárulást is biztosíthatna a származásból eredő társadalmi hátrányok enyhítéséhez, ha jobban működne, működhetne. A működési feltételek dolgában is igaz az, hogy mindenki (kint is, bent is) túl sokat vár e szervezetektől – és e nagyszabású feltételek jellemzően kudarcba fulladó álmokká válnak. Az álomkergetés mindenekelőtt kívülről jövő kényszer: a jogi szabályozás és az igen szűkös közfinanszírozás egyaránt azt a többségi illúziót jeleníti meg, hogy „ennyivel a cigánykérdés egésze megoldottnak tekinthető”. Ha ebből ki akarunk szállni, akkor azt kellene először higgadt fejjel végiggondolni, hogy a létező intézményi feltételek között, a létező forrásokat figyelembe véve mi is lenne az, ami megoldható. Akkor egyre racionálisabban lehetne a hiányokat is számba venni. Kényelmetlen, de mégiscsak megkerülhetetlen jelezni azt a problémát, hogy bármilyen súlyosak is a cigányság gondjai, de az elmúlt években működött szervezetek számához, a felhasznált forrásokhoz képest vajmi kevés kézzel fogható eredményre sikerült jutni. Mindebben a kétségkívül meglevő hivatali érzéketlenség és cinizmus mellett maguk a szervezetek is szerepet játszanak. Nyilvánvalóan érzékelhetővé vált az, hogy a cigány elit személyes és a cigány szervezetek intézményi érdekei gyakran felülírják a cigányság társadalmi érdekeit. A nagyotmondás, a túllicitálás, az irreálisról való ábrándozás, a blöff legalább annyira adódik a belső tagozódásból, a nem mindig fair versenyből, mint amennyire jól jön a hivatal cinizmusának ápolásához. (Vö.: „Ezeknek??? Még többet??? Mire fel???” stb.) És azért, hogy a cigányság szükségszerű belső pluralizmusa, versenyei és konfliktusai kellő arányban vegyülhessenek a közös célok érdekében létrehozott kooperációkkal, együttműködéssel, a magamfajta „gádzsó” legfeljebb annyit tehet, hogy néha jóindulatúan szól cigány barátainak, hogy „fiúk, ezt talán nem kéne…” Szót kell ejteni arról is, hogy az identitásválasztás szabadságának problémája olykor a cigány identitásra épülő szervezeteket is nehéz helyzetbe hozza: nemcsak azoknak a cigány embereknek vannak súlyos gondjaik, akik cigányságukat – legalábbis valamilyen cigány szervezetben való tagságukon

55

keresztül – vállalják, hanem azoknak is, akik nem akarnak „cigánykodni”, akiknek a beolvadás, az asszimiláció az ambíciójuk. Ha nekem szociálpolitikával foglalkozó szociológusként kell beszélnem a cigányság társadalmi problémáiról, akkor ők is benne vannak a képben. Arra azonban nincsen javaslatom, hogy a cigány szervezetek hogyan lehetnének megértőbbek és elfogadóbbak velük, ha úgy tetszik, „árulókkal” szemben is. Azt viszont tudom, hogy az asszimiláns cigányok kirekesztése az intézményesülten képviselt cigánykérdésből gyengíti a képviseletek erejét és hitelét is, legalábbis abban, ami a többségi társadalom intézményeivel való kapcsolattartást illeti. A szegénység, oktatási, foglalkozási, egészségügyi stb. hátrányok enyhítése – affirmatív politikák és programok Nem kis részben a cigány szervezetek intézményi kényszere tette egyre általánosabb törekvéssé a közszolgálatok meghasítására irányuló politikákat: legyen egy iskola, rendelő, munkahely, bármi más a cigányoké, azután legyenek szívesek távol tartani magukat a többi intézménytől. Sajnos, az ilyen kezdeményezések nem tulajdoníthatók a „hatalomnak”, ez némiképp annak a „túllicitálásnak” az egyik megnyilatkozása, amelyről föntebb esett szó. Számos szervezet ugyanis, érzékelve azt, hogy érdekképviseleti működését nem képes finanszírozni, olyan közszolgálati funkciókat vállalt magára, amelynek forrásaiból egyúttal a politikai tevékenységét is működtetni tudja. Mindez drámai: a cigány programok amúgy is alulfinanszírozottak (ebben már az adminisztráció is ludas…), de még ezekből az alulfinanszírozott keretekből mást is ki kell gazdálkodni. A helyzetet csak tetézik azok a nehézségek, amelyek abból adódnak, hogy ezek az intézmények megkerülhetetlenül megöröklik a közösség stigmáit is, ezért ezek a közszolgálatok jellemzően elég rosszak. Jó szándéktól vezérelve konzerválják a társadalmi hátrányokat. Nos, ebből az ördögi körből akkor lehet kitörni, ha ezekről a programokról kevésbé „cigány” fogalomkörben próbálunk meg gondolkodni. Egy lakásprogram nem attól szolgálja jól a cigányok érdekeit, hogy cigány szervezet menedzseli az építkezést, hanem attól, ha az adott pénzen sok jó, elég nagy és kellően felszerelt lakás épül, és ha abban olyan cigány családok tudnak majd lakni, akik addig nagy lakásnyomorban éltek. Hasonló elmondható a foglalkozási, az egészségügyi és egy kicsit árnyaltabban, de az oktatási programokról is: nem attól lehetnek jók, hogy cigányok csinálják, hanem attól, hogy érdemi előrelépést hoznak cigány emberek és roma közösségek életkörülményeinek, mobilitási esélyeinek javításában. Ha ebben konszenzust lehet találni, akkor érdemes eltöprengeni a kártyák lehetséges újraelosztásán is: kinek mi a dolga, mi a felelőssége abban, hogy ezek az eredmények létrejöjjenek? És különösen: mi lehet a cigány szervezetek progresszív funkciója abban, hogy kevésbé pénzhez jutásban, inkább abban

56

legyenek érdekeltek, hogy a cigányság életkörülményei jobbak, társadalmi hátrányaik meg kisebbek legyenek. Mottó a végére A 90-es évek elején egy vitán vettem részt, amely arról szólt, hogy a GE fel akarta számolni a TUNSGRAM kisvárdai gyárát, de méltányos munkahelyteremtési programmal akarta támogatni a dolgozók újra-elhelyezkedését. A vitában részt vevő minisztériumi hivatalnokok elveszítették a türelmüket, nem értették, hogy miért érdemes itt annyi szót vesztegetni 170 ember újraelhelyezkedéséről, amikor csak Szabolcs megyében már tízezrekben mérik a munkanélküliek számát. A vitában részt vett Charles Huebner (alias: Hubner Károly) úr, a Magyar–Amerikai Vállalkozási Alap akkori elnöke, aki hasonló türelmetlenséggel kiengedte mély és öblös hangját, és a következőt mondta: „Hát most mit, mit, mit… hát hogyan lehet megenni egy elefántot? Hát harapásonként, nem???” Amikor meg akarjuk emészteni a cigányság elefántnyi problémáját, és csak járjuk, járjuk körbe azt a böhöm nagy állatot, gyakran eszembe jutnak Huebner úr öblös szavai. Ideje lenne már harapásokról beszélni, vagy még inkább: elkezdeni, harapásonként.

57

Daróczi Ágnes Az identitásvállalás útjai Asszimiláció A cigányságnál a keleti régióban hosszú évszázadok óta két folyamat egyidejű jelenléte figyelhető meg: az asszimiláció és az integráció. Az asszimiláció elsősorban individuális folyamat, amely a cigány közösség elhagyását, a környező népbe való teljes beleolvadást jelenti. Ez a beolvadási folyamat a középkorban például vallási ideológiák mentén szerveződött és könnyű volt, hiszen a keresztények keresztényekhez, a muzulmánok muzulmánokhoz idomultak stb. A 18–19. századtól kezdve, a nemzeti ideológia térnyerésével ez a természetes asszimilációs folyamat nehezebbé vált. Az állam központosító szerepének erősödésével, a nemzetállam igényének megfelelve, minden kisebbséggel szemben erőszakos asszimilációs nyomást fejtett ki a térségben. E nyomás indirekt eszköze volt például a kötelező népiskola, az államnyelven történő állami adminisztráció stb. E folyamat végső eleme volt a szocializmusban a kisebbségi létet tagadó gyakorlat. Integráció A másik folyamat az integráció, mely a külső környezet és a roma közösség közötti szerves kapcsolatra alapozva állandó alkalmazkodást, értékegyeztetést, munkamegosztást, együttműködést jelent, a roma közösség kulturális, nyelvi integritásának megőrzése mellett. Ennek az együttműködésnek, egymásmellettiségnek, kölcsönhatásnak sokféle tartalmi, formai és minőségi megjelenése lehet. Az integrációs folyamat Magyarországon a középkorban, vagy később Szerbiában, a roma közösségeknek közjogi autonómiát is jelentett. Később ez a kapcsolat visszaszorult a közösségi szintek mikrostruktúráira, és egyre inkább igényelte a roma közösségek alárendelt helyzetben való alkalmazkodását. A szocializmus bukása után a romák kisebbségi jogainak törvényi szintű biztosítása jogi lehetőségeket teremtett arra, hogy az integrációs folyamatot a polgári jogegyenlőség és a kisebbségek kollektív kulturális igényei szerint élhessék meg. Az integrációs folyamatnak gyakran kísérője és egyben tagadója is a szegregáció, az elnyomás elkülönítő formája, mind gazdasági, mind kulturális és politikai értelemben. A kelet-közép-európai régió cigányságának folyamatos problémája az, hogy az egyéni és a közösségi asszimilációt, a beolvadást válasszák-e, engedjenek-e

58

az ilyen irányú nyomásnak, illetve az, hogy megmaradhatnak-e a közösségeik, megtalálhatják-e partneri viszonyban az integráció útját úgy, hogy eközben elutasítják a kirekesztést és a szegregációt. Feltételek Mindkét út választásának az előfeltétele, a befogadó, a többségi társadalom nyitottsága, az egyenrangú helyzet és az emberi méltóság elfogadása. Az identitás szabad választása csak akkor biztosított a kényszermentes asszimiláció, illetve az integráció számára, ha ezek megvannak. Sőt, az asszimilációnak is az az előfeltétele, hogy biztosított legyen az integráció útja is. Ugyanis csak akkor lehet szabadon megválasztani és megváltoztatni valakinek cigány etnikai kötődését, identitását, ha egyben szabadon lehet vállalni is azt. A szabad választáshoz másrészt elengedhetetlen a roma értékek felmutatása, polgári egyenlőségük és emberi méltóságuk, kisebbségi létük elismerése. Ennek részeként pedig identitásuk tartalmait megjelenítő és ápoló intézményeik megteremtése. Roma sorskérdések A közép-kelet-európai országok jelentős része, különösen a volt Jugoszlávia utódországai a megkésett nemzeti és állami fejlődés miatt forrongásban vannak. Itt máig elhúzódtak a múlt századi nacionalista, nemzetállam-teremtő folyamatok a feudálszocialista tendenciákkal. Mindezek gátként jelentkeznek mind az európai integrációs folyamatok, mind pedig a romák kisebbségi jogainak biztosítása területén, sőt a romák puszta létének feltételeit is veszélyeztetik. A térség roma lakossága számára két egymás melletti, de gyakran összenövő sorsprobléma jelentkezik: - a gazdasági válság miatt ismét megjelent a létbizonytalanság és elnyomorodás, amely őket történelmi okok miatt nagyságrendekkel nagyobb arányban érinti, mint környezetüket, - meg kell oldaniuk a kisebbségi létükből eredő problémákat is: közösségeik megőrzését, nyelvük megalkotását, kommunikációs rendszerük kiépítését, illetve kulturális intézményeik, oktatási rendszerük és kisebbségi érdekképviseletük megteremtését. Mindkét kihívásra halaszthatatlanul válaszokat kell kapniuk és adniuk. A szociális kérdés Az imént felsorolt két kérdéskör közül az elsőre az államok szegénységet kezelő politikáján, ezen belül rehabilitációs programjain keresztül vezethetne az út. De

59

a válság, a gazdasági átstrukturálódás ezeket az országokat amúgy is megrendítette, tehát önerőből nem telik költséges szociális és rehabilitációs programokra. Ugyanakkor az állami szerepeket fokozatosan leépítik, folyamatban van az olcsóbb állam kialakítása, az állam kivonul a jelentős szociális szférákból (lakásépítés, egészségügy stb.), és ez éppen a szegénységpolitikával és rehabilitációval ellenkező tendenciákat erősíti. A romákat a szűkös szociális forrásokért és új munkalehetőségekért folyó versenyben akadályozza a diszkrimináció jelenléte, a helyi befolyás és a kapcsolatrendszer hiánya, továbbá az érdekérvényesítés gyengesége. Ráadásul a szükséges szociális és munkahelyteremtő programok finanszírozásához politikai erőre is szükség volna. Hiszen a különböző érdekcsoportok közötti országos politikai küzdelem döntően az erőforrások megszerzéséért folyik. Ezekben az országokban most van kialakulóban az új tulajdonosi osztály, folyik a tőkefelhalmozás. Az új tulajdonosok érdekei határozzák meg elsősorban az erőforrásokról szóló döntéseket. Szociális intézkedésekre csak a maradékból telik és ennek a megszerzésére is a választásban tömegesen, szervezhetően résztvevő, politikailag érzékenyebb csoportoknak vannak esélyei. A romáknak tehát ezen a területen is erős érdekképviseletre, szervezettségre, politikai szövetségesekre, elfogadható környezetre lenne szükségük. Jelenleg azonban nem látható olyan erős politikai törekvés ezekben az országokban, amely hajlamos lenne áldozatokat hozni a nyitott, előítéletmentes társadalom építéséért, amely kellő forrásokat is biztosítana azért, hogy a szegény csoportok végleges leszakadását megakadályozza. Ilyen külső körülmények között fokozottan fontos lenne a roma érdekképviselet és a diszkrimináció ellenes polgárjogi küzdelem hatékony megszervezése, a tömeges létbizonytalansággal küzdő, szegénységgel sújtott közösségekhez tartozók vállalkozó szellemének és érdekérvényesítő szervezettségének megerősítése. Ezzel egyidejűleg hatékony propagandát kellene szervezni egyrészt annak érdekében, hogy a többség a romákat elfogadja, sorsukkal szolidaritást vállaljon, másrészt meg kellene teremteni annak a lehetőségét, hogy a romák fölmutathassák értékeiket, törekvéseiket éppen azért, hogy leendő szövetségeseiket meggyőzzék: támogatniuk kell a közös küzdelmet, a jövőt biztosító emancipációs, szociális és munkahelyteremtő helyi és országos programokat. Kulturális kérdés A második sorskérdés a közösségek, a nyelv, a kultúra megtartása és korszerűsítése. A korábban ismertetett „zárvány helyzetben levő” közösségek egyre alkalmatlanabbá váltak arra a küzdelemre, amely a lét fenntartásáért, a kiszolgáltatottsággal, a kulturális és információs nyomással szemben folyik. Új, versenyképes stratégiát kell találniuk. Ehhez pedig kevésnek bizonyult az

60

„ellenkultúra”, a folklór és a családi-rokoni közösségek egymást segítő, összetartó ereje. Új emancipációs ideológiára, polgári öntudatot adó értékek, példák felmutatására, múlt- és jövőképre, ezeket megjelenítő és továbbadó kulturális, kommunikációs, tudományos és oktatási intézményekre volna szükség. De ezek a feladatok sem nélkülözhetik a hatékony érdekképviseletet, a plurális, nyitott társadalom érdekében elkötelezett szövetségeseket és a megfelelő anyagi forrásokat. A roma politikai és érdekképviseleti – ezzel együtt kulturális, művészeti, tudományos és kommunikációs – önszerveződési folyamatok országonként másmás tartalommal, de mindenütt országos, és nem regionális hatókörrel szerveződnek. Ez természetes, hiszen az érdekérvényesítési fórumok és a politikai rendszer intézményei is ilyen súlyozásúak (különösen a korábbi etatista irányítás hagyományai miatt). A romák minden országban nemzetiségi kisebbségként vannak jelen. A politikai és jogi környezet a kisebbségi létről eltérő módon vesz tudomást, van, ahol gátat szab a kisebbségi helyzetből adódó jogos igényeknek, követeléseknek. A roma nemzetiségi létet az utóbbi időben elvileg védené a kialakulófélben levő nemzetközi kisebbségvédelmi rendszer (a Kisebbségi Nyelvek Chartája, Európai Kisebbségvédelmi Egyezmény), de az egyes országok többnyire nem teszik lehetővé a nemzetiségi fejlődés kibontakozását. A központi szervezeti és intézményi modell mindenütt jellemző, és ennek az sem mond ellent, hogy korábban állami finanszírozással létrejött intézményeket vidéki központokba telepítették (lengyelországi roma múzeum Tarnówban, csehországi múzeum Brnoban, németországi dokumentációs központ Heidelbergben stb.) Ezekben az esetekben döntően nem a helyi roma szükségletek, hanem az állami akarat látszik meghatározónak – amellett, hogy helyi fogadókészségről is lehet beszélni. Az állami politika a cigány intézményeket gyakran lehetőleg távol tartaná a politikai centrumoktól és a roma közösségektől, érdekérvényesítési színterektől. Ez alól kivétel a skopjei „Sutka” roma városrészben megalakult „Phralipe” színház esete, ahol a mintegy harmincezres helyben lakó roma közösség értelmiségi magja kezdeményezte és hozta létre az országos színvonalú, sőt azóta ezen is túlmutató európai szintű intézményt, amely a háborús kényszerűség és a finanszírozás nehézségei miatt jelenleg Németországban működik. Az előzőekben ismertetett, létrehozandó intézmények szempontjából tehát három szint különböztethető meg: - európai (kommunikációs, tudományos és érdekképviseleti bázishely), - országonkénti (kulturális, kommunikációs, érdekképviseleti, tudományos, művészeti és közösségszervezési központok), valamint - helyi (érdekképviseleti közösségi intézmények).

61

Szelényi Iván Cigányok Csenyétén – 150 év Pontosan 10 évvel ezelőtt kezdtem el – Havas Gáborral és Ladányi Jánossal együtt – egy néprajzi jellegű kutatómunkát egy faluban, amelyet Csenyétének hívnak, és amely félúton van Miskolc és Kassa között. Csenyéte aprófalu, 1900 körül volt a legnagyobb a lakossága, akkor 500 ember élt benne. Ma 300-an laknak a községben. Számunkra Csenyétén az volt érdekes, hogy a 70-es évek közepétől megkezdődött a paraszt népesség kiáramlása a községből. Amikor 1989-ben először jártunk ott, a község lakosságának csaknem 90%-a roma volt. Ma az ott élő lakosság körülbelül 95%-a roma. Egy pár nem roma öregasszony él még ott. Ezzel természetesen Csenyéte nem egyedülálló, jónéhány tucatnyi hasonló kistelepülés van az országban, főleg Borsodban és Baranyában. Amikor ezt a falut elkezdtük vizsgálni, akkor azt feltételeztük – és az informátoraink is azt erősítették meg – hogy a cigányok valamikor a magyar falvaktól hagyományosan elkülönülten éltek, és a faluba való beköltözésük az 1970-es években indult meg. Magában a faluban élő cigányok esete számunkra új jelenségnek tűnt. Úgy képzeltük, hogy tipikus mintája a falusi cigány népesség kialakulásának az, hogy a cigányok a parasztság elmenekülése után beköltöztek a falvak belsejébe. Inkább az érdekelt bennünket, hogy hogyan zajlott le ez a folyamat, és az ilyen falusi cigány gettók kialakulása miként befolyásolja a cigányság életét. Körülbelül egy évtizede végzünk ezzel kapcsolatban néprajzi jellegű vizsgálódásokat, készítünk mélyinterjúkat. Két évvel ezelőtt kezdett el engem a jelenség történetileg is érdekelni. Arra gondoltam, hogy jó lenne a jelenségnek mégis valami történelmi hátteret is adni, valamit tudni kellene a falu múltjáról. Elkövettem azt a hibát, hogy életemben először elmentem egy levéltárba, és ez jóvátehetetlen hibának bizonyult. Ha egyszer egy levéltárba beléptél, hagyj fel minden reménnyel. Velem is ez történt, a kassai levéltárban kezdtem el keresni az iratokat, ott őrizték Csenyéte anyagait, balszerencsémre megtaláltam az 1857-es népszámlálás jegyzőkönyveit, amely házról-házra dokumentálta a községet. Az volt a meglepő számomra, hogy a köztudatban úgy él: a cigányság a század elején telepedett meg Csenyétén, ugyan a falu északi és déli szélén elkülönülve. 1857-ben elvileg nem lakhatott volna a faluban cigány. Ezt erősíti meg az is, hogy az 1893-as cigány összeírásban sem szerepel Csenyéte. Én 1857-ben öt olyan családot találtam, akiknek a neve cigány hangzású volt, tipikusan csenyétei cigány családnév. Négy családot hívtak Kótainak – Csenyétén minden Kótai cigány – és volt Horváth is, ami Csenyétén szintén cigány családnév. Érdekes, hogy arra az összesítő lapra, amelyre a jegyző vagy a számláló biztos az etnikumot összesítette, azt írta, hogy cigány a faluban nem él. Nem értettem, hogy a cigány hangzású nevek miért kivételek, amikor a más etnikumokhoz

62

tartozókat felsorolták. Ezért nem tehettem mást, mint hogy tovább kutattam. Elkezdtem az anyakönyveket tanulmányozni. Az egyházi anyakönyvek kutatásából kiderült, hogy az öt cigány nevű családból négy római katolikus volt, ott a plébános minden esetben a társadalmi állás rovatba, oda, ahova másnak a foglalkozását írták be, ezeknél a családoknál azt írta be, hogy cigányok. Az egyik Kótai család református volt, ott a református lelkész a születési, illetve halálozási rovatnál más-más nyilvántartást vezetett. A társadalmi állás rovatban először azt írta be, hogy a falu kovácsa, ez volt Kótai Pál 1857-ben, másodjára pedig azt, hogy újmagyar. Tehát kiderült, hogy 1857ben igenis éltek cigányok a községben, összesen 20 személy. Mind az öt család, akiket én cigány családként határoztam meg, a szegénysoron élt, együtt a falu igen nagy számú szegény zsidóságával. 1857-ben Csenyéte 400 lakosából 60 zsidó volt. Felük szegény napszámos volt, nagy családjaik ugyanazon a soron éltek, ahol a földnélküli zsellérek, illetve a cigányok laktak. Az egyik cigány a házának tulajdonosa is volt, ami azért meglepő, mert egyetlen zsidó családnak sem volt saját háza, még a paraszt családok is csak bérlők voltak. A többiek szemmel láthatóan parasztházban laktak, nem putriban, mert a házak tulajdonosai jobb módú parasztok voltak. Úgy tűnik, arra az érdekes jelenségre bukkantam, hogy Csenyétén a múlt század közepén a cigányság nem telepen lakott, nem is volt telep. A családok szerkezete nagyon hasonló volt a többi szegény családéhoz. Apa-anya, két-három gyerek, nagypapa-nagymama. Körülbelül ilyen volt egy tipikus cigány család ebben az időben. A népszámlálási adatok szerint 1850 és 1890 között valamivel magasabb volt a házasságon kívüli születések száma cigányoknál, mint a parasztcsaládoknál, de nem feltűnően magasabb. A tipikus az volt, hogy a cigány családok is házasodtak, és házassági kötelékben éltek. Valamikor 1895–96 körül következett be a lényeges változás. Ez a következőképpen zajlott. Csenyéte tipikusan egy utcás falu volt, ahol a fő forgalom északról dél felé haladt. 1896-ban falurendezést hajtottak végre, megnyitottak egy új utat, ami délen kapcsolódott be a faluba. A déli részen helyezkedett el a szegénynegyed, a szegénysor. Megtaláltam egy 1896-os térképet, amelyre az új útvonal nyomvonalát már bejegyezték – érdekes módon ez az első térkép, amelynek az északi részén viszont megjelenik a későbbi cigánytelep tervrajza. Cigánytelep még nincs, de már megtervezték, amikor tervezték az utat, amely az egykori faluvégi cigánysoron keresztül érkezik meg a faluba. Egyéb bizonyítékom nincs, csak következtetni tudok arra, hogy a falu vezetősége elrestellte magát: hogy fog az kinézni, hogy a köves úton a faluba beérve a cigánysorra érkeznek, tegyük tehát a cigányokat a cigánytelepre. És valóban ez következett, az 1900-as évek elején minden cigány kikerült a cigánytelepre. Úgy becsülöm, hogy a korábban a faluban élő cigányság elköltözött a faluból és egy új cigánynépesség költözött be az új és most már valóban teljesen elkülönült cigánysorra. Itt kezdődött számomra a csenyétei cigányság életének második korszaka. Az első korszak az asszimilációs korszak,

63

amikor a cigányokat ugyan identifikálták, a legszegényebbek közé tartoztak, de nem volt drámai a különbség közöttük és a falu szegényei között. Lakóhelyüket tekintve integráltan éltek, bent laktak a faluban. A második korszak valamikor 1896 körül kezdődött és 1950-ig tartott. Ebben a korszakban a cigányság teljes mértékben kiszorult a cigánytelepekre, megkezdődött a cigányság demográfiai mutatóinak a romlása. Ennek drámai jellemzője a gyermekhalandóság volt. 1935 és 1948 között a cigány gyerekek mintegy 70–75%-a az első életévében elhalálozott. Amikor ez történt, akkor a múlt századihoz képest – amikor is a parasztság körében is nagyon magas volt a gyerekhalandóság – a paraszti lakosságnál lényegesen javultak ezek a mutatók, 30–40% körülire. Ez az arány a század elejétől lényegesen csökkent, a cigányság körében azonban lényegesen növekedett, sokkal magasabbá vált a gyermekhalandóság. 1930 után jelentősen megnőtt a házasságon kívül született gyermekek aránya is. A cigányság sokkal kevésbé alkalmazkodott a közösség normáihoz, a saját normáit követte. Minden jel szerint a cigányság is tartós családi kapcsolatokban élt, de azzal nem törődtek, hogy ezt jogilag legalizálják. Tehát azzal, hogy az apák tartósan azonosíthatóak legyenek. 1950 körül egy új korszak kezdődött, amelyben két dolog is alapvetően megváltozott. A gyerekhalandóság csökkent, sőt 1949 és 1951 között szinte teljesen megszűnt, és csökkent a házasságon kívüli születések aránya is. 1950 óta körülbelül minden második-harmadik évben halt meg egy cigány gyermek. A 20-as évektől a 80-as évekig átlagosan húsz cigány gyerek született évente. Ebből a 30-as években hat-hét egy éven aluli gyermek meghalt, az 50-es évektől kezdve viszont két-három évente egy gyermek halt meg. 1956 és 1961 között volt egy politikai kampány, amelynek során a cigányokat behajtották a tanácsba és összeeskették őket. Egyúttal anyakönyvezték is, a 65 éves nagymamához beírták, hogy hajadon, idős, nagyszülő korú embereket vittek be megházasodni. A gyerekeket legalizálták és anyakönyvezték. A 60-as évek elejére a házasságban élő romák száma megnőtt, ez a csenyétei cigányság harmadik korszaka. A következő változás a 70-es évek közepén, vagy inkább a 80-as évek elején kezdődött. Ekkor indult meg a parasztság elmenekülése a faluból. Ezt elsősorban a gazdasági körülmények indokolták. Az iskolákat, a tanácsokat körzetesítették, ezzel menekülésre ösztönözték a kis falvak lakóit. Az üresen maradt parasztházakba az OTP akciói nyomán beköltözött a cigányság, ez felgyorsította a parasztok menekülését. Ekkor a cigányok már veszélyt jelentettek számukra és menekítették a gyerekeiket az egyre inkább cigány iskolából. Amikor mi 1989-ben ott jártunk, az iskolában már egyetlen paraszt gyerek sem volt, sőt már a 80-as évek eleje óta nem volt paraszt gyerek az iskolában. Tehát megkezdődött a cigány gettó kialakulása, aminek messzemenő következményei lettek a cigányság helyzetére nézvést. Az egyik következmény a népszaporulat megugrása volt. Ebből a szempontból a falu differenciált: a feltörekvő, konszolidáltabb családokban van családtervezés, ott a gyerekszám

64

kettő-három körül van, a leszakadó családoknál viszont nyolc-tíz-tizenkettő körül alakult a gyermekek száma. Nyilvánvaló, hogy az igazán nyomorba szorult családokban a gyerek az egyetlen pénzforrás. Demográfiai robbanás következett be a faluban, aminek a falu népességének lassú, de biztos növekedése és rohamos fiatalodása lett a következménye. A másik érdekesség, hogy ismét lényegesen nőtt a törvényen kívüli kapcsolatok aránya. Míg a 70-es évek végén – bár már nyilván nem volt politikai nyomás a házasságok legalizálására – működött valamiféle normarendszer, az elmúlt 15–20 esztendőben ez lényegesen meggyöngült. Ma minden harmadik évben van egy házasságkötés Csenyétén, míg a gyerekszületések száma 20 körül van egy évben. Tehát lényegesen megnőtt a házasságon kívül született gyerekek aránya. És – első alkalommal – csökkenni kezdett a szülő nők életkora. A múlt századtól a mai napig minden egyes személyről minden adatot ismerek, aki Csenyétén született, vagy halt meg, szült gyereket, vagy kötött házasságot. 1980-ig egyetlen cigánylányt találtam, aki 15 éves korában szült gyereket. Egyébként az első gyereket szülő cigány lányok életkora azonos volt a paraszt lányokéval – 17–19 éves koruk körül. Az elmúlt 15–20 évben kezdett el növekedni a fiatalabb korban szülő cigány lányok aránya, ma már nem ritka, hogy 15–16 éves korban szülik meg a lányok az első gyereküket. Itt tartok most a kutatásban. Egy mondatban összefoglalva a tanulságokat, számomra Csenyéte történetszociológiájának, történeti demográfiájának érdekessége az, hogy mennyire változékony a többségi és kisebbségi társadalmi csoportok viszonya. Hogy milyen óriási különbségek vannak csak ebben a 150 évben. Én nem akarom egyik korszakot az ideális korszaknak nevezni. Nem tudom, melyik a jobb és melyik a rosszabb korszak. Mennyire oka az egyik korszak a másiknak. Ez nagyon bonyolult kérdés. De azt hiszem, annyit tényszerűen megállapíthatunk, hogy a roma kisebbség mennyire áll közel vagy távol például a várható élettartamban, vagy a gyerekek számában, vagy a törvényen kívül született gyerekek arányszámában, vagy földrajzi szegregációban a többségi népességhez. A változások, az asszimilációs vagy szegregációs folyamatok nem drámaiak és nem is lineárisak, sokkal inkább ciklikusak, amelyek során asszimilációs korszakok követik a szegregációs korszakokat. Sokat kell még spekulálnom és dolgoznom ahhoz, hogy tudjak valamit mondani arról: mi az oka annak, hogy egy korszak inkább asszimilációs vagy inkább szegregációs jellegű, és arról is sokat kell gondolkodnom – mert erről sem tudunk semmit mondani –, hogy melyik a rosszabb: ha asszimiláció van, vagy ha szegregáció.

65

III. KONFLIKTUSOK ÉS KEZELÉSÜK

66

Kaltenbach Jenő Cigány konfliktusok és integrációs esélyek az ombudsman szemszögéből19 Többség, kisebbség, esélyegyenlőség Minden jel arra mutat, hogy az európai történelem nyelvi-kulturális értelemben homogén, un. nemzetállamok által uralt korszaka a végéhez közeledik. 20 A jövő európai polgára számára a „multikulturális” környezet ugyanolyan megszokott, hétköznapi élmény lesz, mint a mai városlakónak a gasztronómiai sokszínűség. A sokféle kultúra koegzisztenciája azonban kétség kívül feszültségek forrása, amiket kezelni kell. Nyilvánvalóan ezzel magyarázható a faji (etnikai, nemzeti) megkülönböztetés kiküszöbölésére, megelőzésére szolgáló jogi és nem jogi eszközök, illetve egyáltalán a téma iránt megnyilvánuló érdeklődés ugrásszerű növekedése az elmúlt években. Igaz ez nemzetközi relációban általában (Európa Tanács), a közösségi (EU) jog és politika vonatkozásában és az egyes (főként nyugati) államok belső jogát és közéletét illetően egyaránt. 21 Meg kell tanulnunk együtt élni, és ez nem megy magától, varázsütésre. Különösen igaz ez akkor és ott, ha és ahol a ma még meglehetősen elterjedt – helyenként egyeduralkodó – nemzetállami nézetrendszer a jellemző, amely a minden szempontból domináns többségnek mindenki mással szemben megnyilvánuló fölénye sémájára egyszerűsíti le a közgondolkodást. A „kultúrfölény” tudata – melynek történelmi gyökerei vannak – persze mindennapi megerősítést nyer akkor, ha a nemzetállami többség és egy különösen perifériára szorult, kiszolgáltatott kisebbség (melynek soha nem volt egyenlő esélye) „paramétereit” vetjük össze. Keresve se találhatnánk jobb példát e jelenség bemutatására, mint a cigányság és a mindenkori többség viszonyát. Igen, a „mindenkori” többség nem elírás, hiszen itt általános európai
19

Szeretném rögtön leszögezni, hogy az itt következő írás távolról sem vállalkozik, nem is vállalkozhat a címben említett hihetetlenül összetett és szerteágazó (gazdasági, politikai, társadalmi, történelmi, néprajzi, szociológiai, szociálpszichológiai stb.) problémakör akárcsak vázlatos bemutatására. Írásom jogi karakterű és elsősorban az országgyűlési biztosi tevékenységem során szerzett ismeretekre támaszkodik. 20 Érdemes utalni arra, hogy e korszak által elérni kívánt „ideális”, azaz nyelvi-etnikai értelemben homogén állapotot sehol sem sikerült elérni, már csak azért sem, mert a kulcsfogalomként szolgáló „nemzet” definiálhatatlannak bizonyult, még akkor is, ha nem azonosulunk Karl Popper ironikus megfogalmazásával. („Hegeli értelemben a nemzet bizonyos számú embert jelent, akiket a közös történelemmel kapcsolatos közös tévhit tart össze.”) 21 Elég csak utalni az EU tagállamok viszonyait újraszabályozó Amszterdami Szerződésre, amely tovább finomította az antidiszkriminációs szabályozást befelé a tagállamok jogrendje felé, egyben kifelé, a csatlakozni kívánók irányában feltételül szabta a kisebbségi jogok érvényesítését. Az ET pedig néhány dokumentum elfogadásával (Kisebbségvédelmi Keretegyezmény, Nyelvi Charta) és szervezeti intézkedéssel, így a Rasszizmus és Intolerancia Elleni Bizottság (ECRI) létrehozásával jelezte hasonló törekvéseit. Az egyes államok részben maguk is általános antidiszkriminációs törvényt fogadtak el (Hollandia), illetve a probléma állami kezelésére szakosodott szervezeteket hoztak létre (Svájc, Nagy-Britannia, Svédország, Belgium, Németország, Magyarország).

67

problémáról van szó, ami különös, de számos tényezővel magyarázható okból csak manapság került igazán az érdeklődés középpontjába. A probléma európai dimenziójának – természetesen a teljesség igénye nélkül, inkább csak illusztrációszerű – érzékeltetésére álljon itt az ECRI 1998. évi beszámolója 38. pontjából egy mondat, mely e szervezet 3. számú a romák helyzetének javítását szolgáló ún. általános ajánlásával kapcsolatban megállapítja: „a romák/cigányok Európa szerte súlyos előítéletektől szenvednek, áldozatai egy a társadalomban mélyen gyökerező rasszizmusnak, gyakran válnak célpontjaivá esetenként erőszakos rasszista, intoleráns megnyilvánulásoknak, alapvető jogaik rendszeresen sérülnek, illetve kerülnek veszélybe”.22 És most egy másik, a hazai viszonyokról szóló forrás néhány megállapítása: „… a legsúlyosabb feszültségek a közeli években alighanem a cigány etnikai csoport körül sűrűsödnek majd össze. A gazdasági nehézségek ennek tagjait sújtják leginkább, társadalmi integrálódásuk folyamata megtört, tagjai kiszorulóban vannak ennek legfontosabb szférájából, a munka világából, alig van saját értelmiségük, kultúrájuk és életmódjuk sok sajátos vonást mutat. A körülményeik egyre többüket terelik a kriminalitás felé. Az elmúlt két-három év lokális konfliktusai rendre ezen a talajon pattantak ki, s csaknem mindig az etnikai csoportok közötti feszültség alakját öltötték. Reális esélye van annak, hogy a hazai cigány népesség lesz a közeli jövő ’ügyeletes’ bűnbakja”.23 Ez az 1993-as „jóslat” azóta teljes mértékben igazolódott. Konfliktusok hálója zavarja a cigányság és a társadalom többi részének viszonyát, mégpedig helyi és országos szinten egyaránt. A leggyakrabban hangoztatott vád a cigányokkal szemben az integrációra való hajlandóságuk hiánya. Ha azonban a dolgot közelebbről szemügyre vesszük, akkor azt tapasztaljuk, hogy a társadalom és annak intézményei, egyének és szervezetek nemcsak hogy közömbösek a probléma iránt, hanem számos jel szerint annak súlyosbodásához egyenesen hozzájárulnak. Az ügy rendkívül komplikált, hiszen már a legalapvetőbb kiindulópontot, vagyis az integráció mibenlétét illetően sincs egyetértés. A többségek jellegzetes elvárása a kisebbségekkel szemben a többségi nyelv, kultúra és értékrend maradéktalan átvétele, vagyis lényegében az asszimiláció, a külön identitás teljes feladása, míg a kisebbségek integráció alatt leginkább egy kölcsönösségi alapú közeledést értenek, amely egymás identitáselemeinek részleges átvételét jelenti, az önazonosság lényege elvesztése nélkül. A nemzeti kisebbségek esetében ez utóbbi folyamat jól-rosszul és a legalábbis hosszú távú asszimiláció örökös fenyegetése (esetenként megtörténte) mellett, de végbemegy. A cigányok esetében azonban még a többség számára elvileg kedvezőbb előbbi út sem áll nyitva és pedig éppen a többségi „ellenállás”, a befogadás megtagadása miatt. Ez az „ellenállás” a jogász
22

Annual Report on ECRI s activities covering the period from 1 st January to 31 December 1998. Strasbourg CRI (99) 25. 11. o. 23 Pataki Ferenc: Előítéletek, idegengyűlölet, tolerancia szociálpszichológiai szempontból. 1993. Kisebbségszociológia, 1997. 28. o.

68

szemüvegén nézve az egyenlőség alkotmányos elvének megsértésében, azaz a diszkrimináció változatos formáiban manifesztálódik. De mi is a diszkrimináció? A (faji)24 diszkrimináció természetéről Annak ellenére, hogy a „modern polgári demokráciák” összes alkotmánya (köztük a magyar) huzamosabb ideje kötelességszerűen tartalmaz egyenlőségi (sőt esélyegyenlőségi), illetve a diszkriminációt tiltó klauzulákat, és hogy a bíráskodás (alkotmánybíráskodás) kialakított egy ezzel kapcsolatos joggyakorlatot, nem mondhatjuk el, hogy a diszkrimináció fogalmát, illetve az ellene fellépő ún. antidiszkriminációs jog és politika lényegét illető viták nyugvópontra jutottak volna. A hátrányos megkülönböztetés legnyilvánvalóbb esetei, vagyis a megfelelő alkotmányos indok nélküli – esetenként szándékosan – megkülönböztető jogalkotás és/vagy jogalkalmazás tekintetében még csak kialakítható konszenzus, a diszkrimináció rejtettebb eseteit és formáit, és különösen az ellene való fellépés eszközeit és állami intézményeit illetően azonban alig van egyetértés. A vita gyújtópontjában nem is annyira az áll, hogy a hátrányos helyzetű csoportok állapota mennyiben tekinthető (történelmi) diszkrimináció eredményének,25 hanem az, hogy e hátrányos helyzetek felszámolása, de legalább enyhítése mennyiben tekinthető állami (köz)feladatnak, és ha igen milyen szerepet játsszon ebben az állami-jogi intézményrendszer. Másképp fogalmazva: feladata-e a köznek a társadalmi igazságosság megteremtése annak árán is, hogy hátrányos helyzetben lévő csoportokat általában, és egyes etnikumokat különösen, célzott állami eszközökkel preferál. Meggyőződésem szerint a modern európai polgári demokráciák humanista ihletésű állam- és jogfelfogása nagyon is ebbe az irányba mutat, de abban bizonyára teljes az egyetértés, hogy az állam egyik legalapvetőbb feladata tágabb értelemben a társadalmi béke feltételeinek biztosítása, szűkebb értelemben a közbiztonság garantálása azáltal is, hogy az azt veszélyeztető konfliktusforrásokat minimalizálja. Aligha vitatható, hogy a társadalom egyes csoportjai közötti indokolatlan különbségek és az ebből eredő feszültségek ilyen konfliktusforrásnak tekinthetők, és különösen igaz ez, ha ezek a különbségek az etnikai határok mentén alakulnak ki, illetve e feszültségek etnikai köntösben

24

Tisztában vagyok a „faj” terminus használata körüli magyarországi vitákkal, de az egyszerűség kedvéért, és azért is mert az Alkotmány és a külföldi (elsősorban angol nyelvű) szakirodalom terminológiájának is megfelel, a körülményes körülírás helyett (nyelvi, nemzeti, etnikai stb.) ezt alkalmazom. 25 Ez az írás nem vállalkozhat az ilyen tárgyú igen gazdag, elsősorban amerikai irodalom bemutatására. A friss magyar nyelvű művek közül lásd Sándor Judit: A szabályozás csapdái és dilemmái. Variációk egy leendő törvényre. In: A hátrányos megkülönböztetés tilalmától a pozitív diszkriminációig. Budapest, 1998. 49–71. o.

69

jelennek meg, amit az információs társadalom korában mindenütt jelen lévő média még csak felerősít.26 A diszkrimináció jelensége azonban nem csak az eddig tárgyalt értelemben összetett, hanem a megnyilvánulása területeit tekintve is, azaz a hátrányos megkülönböztetés nem általában, hanem a (köz)élet nagyon is konkrét szegmenseiben jelentkezik, ezért a korábban jelzett, a „diagnózist” és a „terápiát” egyaránt jellemző fogalmi bizonytalanság is talán jobban kezelhető, ha megnézzük ezeket a szegmenseket. A diszkrimináció fajtái az ombudsmani vizsgálatok tükrében A négy éve működő kisebbségi biztosi hivatalhoz érkező évi közel négyszáz panasz kis híján hetven százaléka cigány panaszosoktól érkezik, és ezek túlnyomó többsége valamiféle valós vagy vélt diszkriminációról tudósít. A panaszok „szektoriális” összetétele jól tükrözik azokat a közfeladatokat, illetve a közügyeknek azokat a csoportjait, amelyek a cigányokat érő hátrányok szempontjából relevánsak. Ezek a következők: 1) oktatás, képzés, 2) foglalkoztatás, jövedelemszerzés, 3) közszolgáltatások igénybevétele (beleértve a tágabb értelemben vett közszolgáltatásokat, pl. a nyilvános éttermek és szórakozóhelyek igénybevételét), és 4) hatósági tevékenység (a rendőrség példáján bemutatva). Diszkrimináció a közoktatásban „A jövő számos kihívása közül talán az oktatás a leginkább nélkülözhetetlen ütőkártya a kezünkben, amelynek segítségével az emberiséget a béke, a szabadság és a társadalmi egyenlőség felé terelhetjük (…) az oktatás egyike a lehetőségeknek, s talán a legfontosabb azok közül, amelyek az emberiség minél harmonikusabb, kétségbevonhatatlanabb fejlődését szolgálják a szegénység, a kirekesztő magatartás, a meg nem értés, az elnyomás és a háborúk visszaszorításában.”27 E bölcs gondolatok után ellenpontként álljon itt egy mondat egy másik tanulmányból: „Az esélyegyenlőtlenség mértéke megdöbbentő: több mint tizenötszörös.”28 Talán felesleges említeni, hogy ez utóbbi megállapítás a

26

Lásd erről Csepeli György: Kisebbségek képe a többségi tömegkommunikációban. In: Csurdi S. (szerk.): Kisebbségkép a tömegtájékoztatásban. Budapest: Regio, 1993. 15–27. o. 27 Az idézet egy Jacques Delors vezette Nemzetközi Bizottság UNESCO-nak írt jelentéséből való. Oktatás rejtett kincs. Budapest: Osiris – Magyar UNESCO Bizottság, 1997. 14. p. 28 Kertesi Gábor – Kézdi Gábor: Szakértői jelentés egy országos cigány középiskolai és tehetséggondozói hálózat tervéhez. Kézirat, 1995.

70

magyarországi cigány és nem cigány gyerekek közti különbségre vonatkozik. 29 Diszkrimináció eredménye-e ez, és ha igen teszünk-e ellene eleget? Ezúttal könnyíti a helyzetet, hogy rendelkezésünkre áll egy definíció. Az UNESCO oktatási diszkrimináció elleni egyezménye (Magyarországon kihirdette az 1964. évi 11. tvr.) tilt minden (fajon, bőrszínen… alapuló) megkülönböztetést, amelynek célja vagy eredménye (kiemelés tőlem): - valamely személy vagy csoport kizárása az oktatás bármely fajtájából, - valamely személynek vagy csoportnak alacsonyabb színvonalú oktatásra való korlátozása, - valamely személynek vagy csoportnak az emberi méltósággal össze nem egyeztethető helyzetbe való juttatása, - bizonyos személyek vagy csoportok részére külön oktatási rendszerek vagy intézetek létesítése vagy fenntartása. A hivatal éppen az említettek miatt döntött úgy, hogy átfogó vizsgálat tárgyává teszi a kisebbségi oktatási rendszer működését. Ennek eredménye volt két egymást követő évben az oktatási30 és az ún. kisegítő iskolai oktatási vizsgálat. Mindkét jelentés visszaigazolta a szakirodalomból már eddig is ismert megállapításokat, tényeket és következtetéseket a cigány tanulók, szüleik és az oktatási intézmények közötti viszonyok súlyos zavarairól, amelyek végső soron a cigányság mint csoport részben alacsonyabb színvonalú, részben elkülönült oktatásához vezettek. Mint láthattuk, mindkettő szerepel az UNESCO Egyezmény diszkrimináció definíciójában. Iskolarendszerünk és tanárképzésünk a jelenlegi formájában és állapotában szemmel láthatóan nem képes megbirkózni a vázolt konfliktussal. Aggasztó ugyanakkor, hogy a jelenség tudományos elemzése és évekkel ezelőtt elkészült reformelképzelések és -javaslatok ellenére alig sikerült változást elérni. A következmények riasztóak. Ma a mindenki által kilátástalan zsákutcának tekintett, korábbi nevén kisegítő iskolának titulált intézményben tanuló gyerekek közel fele (de pl. Borsod megyében 94%-a) cigány. A cigány tanulók aránya az általános iskolában 5–6%, a középiskolában 1% körüli, míg a felsőoktatásból gyakorlatilag kiszorulnak (vö. UNESCO). Sorsuk ezek szerint életük különböző, de egyaránt korai szakaszaiban megpecsételődik. A „kisegítősöké” az iskolakezdéskor, a többiek túlnyomó többségének útja pedig az általános iskolából a ma már súlyos zavarokkal küzdő szakmunkásképzőkbe vezet, ahol nemegyszer versenyképtelen szakmákat sajátítanak el. Az értelmiségivé válás útja pedig gyakorlatilag el van zárva. Az igazi feszültségek azután a következő szegmensben, a foglalkoztatásban jelentkeznek.
29

Itt jegyezzük meg, hogy a cigány gyerekek oktatási hátrányairól ma már terjedelmes irodalom áll rendelkezésre. Oktatáskutatók, szociológusok egész sora szentelt jelentős figyelmet a témának úm.: Forray R. Katalin, Bogdán János, Kemény István, Kertesi Gábor, Havas Gábor, Radó Péter, Ladányi János, Csanádi Gábor. Lásd erről egyebek mellett: A cigányság társadalmi helyzetének javítását célzó hosszú távú stratégia alapkérdéseiről c. tanulmányfüzetet Budapest: NEKH – ET, 1998. 30 A vizsgálat eredményeit külön kiadványban publikáltuk: A kisebbségi ombudsman jelentése a kisebbségek oktatásának átfogó vizsgálatáról. Budapest, 1998.

71

Esélyegyenlőség a foglalkoztatásban Mindenekelőtt Kertesi Gábor, Havas Gábor és Kemény István kutatásainak köszönhetően meglehetősen pontos képünk van arról, hogy mit mondanak a számok.31 Az általuk végzett kutatások szerint a cigány munkanélküliek aránya négy-ötszöröse az átlagnak, de ennél is rosszabb, hogy ez a helyzet drámai gyorsasággal ment végbe, a hozzá való alkalmazkodás minden esélye nélkül. Kertesi megfogalmazásában: „A szocialista gazdasági modell összeomlásával a nyolcosztályos iskolai végzettség értéke semmivé foszlott, és korábban integrálódott emberek óriási tömege került pár év leforgása alatt a társadalmon kívülre. Az addig elérhető életformák összeomlásának hihetetlenül gyors sebessége nem teszi lehetővé, hogy a cigányság zöme a puszta megélhetésen túl sikeres alkalmazkodási formákat találjon. S minél hosszabb időt tölt el a cigányság jelenlegi állapotában, várhatóan annál erőteljesebbek lesznek a szegénység–iskolázatlanság–munkanélküliség–szegénység ördögi körei.”32 A kutatók megállapításait nehéz vitatni, a „hétköznapi” ellenérv azonban okként egy „objektív” körülményre, a versenyképes szaktudás hiányára szokott hivatkozni. A Kertesi-tanulmány külön pontban tárgyalja, hogy a foglalkozatási számadatok eltérései mennyiben írhatók a diszkrimináció számlájára, és a következő megállapítást teszi: „Nehéz kitérni az elől az értelmezés elől, hogy a megfigyelhető munkanélküliségi ráták közti különbség mintegy felétkétharmadát kitevő reziduális hatásban ne lássuk a munkaerő-piaci diszkrimináció jeleit is.”33 Diszkrimináció tehát van, a diszkriminációt az Alkotmány „szigorúan” bünteti (70/A. szakasz (2) bek.), van e valóban szankció? Az 1998-ban végzett átfogó vizsgálat annak megállapítását célozta, hogy mennyiben garantálja jogrendszerünk a foglalkoztatási diszkrimináció felderítését és szankcionálását. A vizsgálat igazolta azt a feltevést, hogy bár a munkajog tiltja a diszkriminációt, sőt nemzetközi összehasonlításban is kifejlettnek mondható eljárási garanciákat és megfelelő szankciórendszert intézményesít, a gyakorlatban azonban ezek a szabályok nem érvényesülnek. Jól jellemzi a helyzetet, hogy a munkaügyi felügyelőségek 1997–98-ban országosan több mint harmincezer ellenőrzést végeztek, de egyetlen esetben sem indítottak eljárást diszkrimináció miatt. A sikertelenség fő oka a munkaügyi központokra és felügyelőségekre vonatkozó szabályozás elégtelen volta, a megengedhetetlen „érdekközösség” a központok és a munkaadók között, az érintett munkavállalók igen hiányos ismeretei és gyenge érdekérvényesítő képessége. A jogi környezet és a munkaügyi adminisztráció működési formájának megváltoztatására irányuló
31

Kertesi Gábor: Cigány foglalkoztatás és munkanélküliség a rendszerváltás előtt és után. Esély, 1995:4, 19–52. o., és Havas Gábor – Kemény István: A magyarországi romákról. Szociológiai Szemle 1995:3, 3–20. o. 32 Kertesi: i.m. 19. o. 33 Uo. 41. o.

72

javaslatokat az érintett minisztériumok többnyire kedvezően fogadták, azok gyakorlatba történő átültetése azonban várat magára. A cigányok és a közszolgáltatók A faji diszkrimináció tipikusnak mondható megnyilvánulása a közös javak elosztásából való egyenlőtlen részesedés. A közszolgáltatások mindegyikével kapcsolatban felmerülhet ez a probléma, azonban az ombudsmani joggyakorlat tapasztalatai alapján itt csak két területet említek, az egyik a lakhatás, a másik a nyilvános vendéglátóhelyek igénybevétele. A hátrányos helyzetben lévő egyének és csoportok egyik jól felismerhető jellemzője lakhatási viszonyaik átlagosnál rosszabb volta. Tipikus velejárója és megjelenési formája a szegény gettó, olyan városnegyedek, települési perifériák, ahol az összetartozást nemcsak a közös sors, hanem etnikai hovatartozás is jelenti. Nálunk ennek szenvedő alanyai jellemzően a cigányok. A települési szegregációt számos más tényező mellett egy spontán migrációs folyamat is felerősíti, amelynek eredményeképpen gazdasági és infrastrukturális válságövezetekbe megindul a cigányok oda-, a nem cigány lakosság eláramlása. Az elmúlt évek nem egyszer botrányszagú lokális konfliktusai a felgyülemlő feszültségek levezetésére, a konfliktusok kezelésére való képtelenségről tanúskodnak.34 A lakhatási diszkrimináció azonban jelentkezhet a szociális lakáselosztás működésében, illetve működési zavaraiban ugyanúgy, mint esetenként az önkormányzati tulajdonosi jogok szelektív érvényesítésében. Erre a területre az alulszabályozottság, a kötelezettségi és felelősségi viszonyok, az állami (önkormányzati) szerepvállalás (megosztás) határainak tisztázatlansága a jellemző. Egyre gyakrabban fordul elő, hogy cigányokat különböző indokokkal nem kívánatosnak minősítenek egyes nyilvános, azaz mindenki számára igénybe vehető vendéglátóhelyeken. Itt azonban az első eseteknél tapasztalható jogalkalmazó zavar elmúltával jelentős változások jelei mutatkoznak. Nemcsak az elhíresült pécsi Góman ügyre gondolok, ami kétség kívül egyfajta igazságszolgáltatási áttörésként értékelhető, hanem a közigazgatási attitűdök megváltozására is. A fogyasztóvédelmi felügyelőség – munkaügyi társhatóságával ellentétben – ezekre az esetekre is kezdi alkalmazni azokat a gyorsan bevethető és következetes alkalmazás esetén igen hatékony szankciókat, amit a hatályos jog felkínál. A rendőrség és a cigányok

34

Lásd erről Ladányi János: Pontos szabályok híján. A kisebbségi és szociális jogok és a települési önkormányzatok. In: A hátrányos megkülönböztetés tilalmától a pozitív diszkriminációig. Budapest, 1998. 129– 135. o.

73

A téma önmagában is kifejtésre érdemes, itt azonban csak néhány gondolat vázlatos megfogalmazására vállalkozom. A rendőrség és a cigányok egymáshoz való viszonya kétségkívül a legproblematikusabbak közé tartozik. Az utóbbi években több tanulmány35 tárgya volt ez az egymás iránti kölcsönös előítéletektől terhelt viszony, és ezek is hozzásegítettek annak egyelőre szerény mértékű javításához. A rendőrök romákkal kapcsolatos attitűdjének érzékeltetésére az egyik fent hivatkozott tanulmány megállapítja: „A csoporthovatartozás puszta tényéből önkényesen levezetett bűnözési hajlandóság, a felelőtlenség, az agresszivitás messzemenően részét képezi a rendőrök roma kisebbségre vonatkozóan kialakított reprezentációinak. Ezáltal elgondolhatatlanná válik még a lehetősége is annak, hogy a roma kisebbség betagolódhasson a társadalomba, és a kisebbségi hovatartozás csak egyike legyen a romának minősülő személyek észlelése során érvényesített opcióknak.”36 A rendőri rasszizmus azonban a világon mindenütt igen veszélyes,37 mert a rendőri eljárás súlyos visszaélésekre, jogsértésekre ad lehetőséget. 38 Éppen ezért rendkívüli jelentősége van annak, hogy a rendőrök és az eljárásuk alá vont személyek közötti, később nehezen vagy egyáltalán nem rekonstruálható történések megfelelő pártatlan külső kontroll alatt álljanak. „A rendőri munka a legalapvetőbb jogokat – így az élethez és az emberi méltósághoz való jogot – is elkerülhetetlenül érinti, s ez önmagában is indokolttá teszi a különleges biztosítékok megkövetelését.”39 Több országban próbálkoznak például a rendőrség ún. civil kontrolljával. Ugyanakkor mégoly hatékonynak tűnő jogintézmények önmagukban nem érhetnek célt, ehhez a rendőrökkel kapcsolatos személyzeti munka számos elemének hozzájárulására is szükség van. Olyan ismeretek közléséről van szó, amelyek képesek a rendőri attitűdök pozitív befolyásolására, már a képzésben és a későbbiek során is. Ami a hazai viszonyokat illeti, a külső kontroll tekintetében megítélésem szerint szükséges a jelenlegi ügyészségi felügyeleti funkció újragondolása. Vonatkozik ez az ügyészségi nyomozó hivatali rendszerre is. Nem látszik megnyugtatónak, hogy egy ilyen alapjogi szempontból általában és a tárgyalt téma szempontjából különösen nagy jelentőségű állami intézményrendszer, mint

35

Ezekből ad közre egy csokrot egy 1997-es COLPI Szöveggyűjtemény (Csepeli György – Örkény Antal – Székelyi Mária: Szetelen módszerek, 130–172. o.; Hegedüs Zsuzsa: Társadalmi háttér és helyi problémakezelési lehetőség, 173–194. o.; Neményi Mária: Előítélet-mentes jogszolgáltatás, 195–218. o.; Bólyai János: A rendőrség és a cigányság viszonya Magyarországon, 219–235. o.; Tarján G. Gábor: Milyenek is azok a cigányok? 248–258. o.) 36 Csepeli György: i.m. 155. o. 37 Neményi Mária fent hivatkozott tanulmányában az amerikai rendőröknek a feketékkel kapcsolatos előítéleteiről írja: „A faji hovatartozás fő motiváló tényező a rendőri nyomozásokban, intézkedésekben. (…) A fekete közösség érzése szerint a rendőrség minden tagjukat potenciális vagy valódi bűnözőnek tartja.” I.m. 205. o. 38 Lásd erről Szikinger István: Rendőrség a demokratikus jogállamban. Budapest, 1998. 39 Uo. 7. o.

74

a rendőrség, illetve az ügyészségi nyomozóhivatal a hierarchikus felettesen kívül külső független kontroll nélkül működjön.40 Ami a rendőri szereppel kapcsolatos hazai felfogást illeti, teendők itt is akadnak. Meg kell változtatni a rendőrségnek az egész társadalomhoz és ezen belül a roma közösséghez való viszonyát.41 Bár kétségkívül történtek intézkedések e téren, többek között a rendőrök képzésében is, de ötven év rendpárti múlttal a hátunk mögött a szemléletformálás nem tűnik gyors, zökkenőmentes vállalkozásnak. Erre azonban, nem csak a rendőri diszkrimináció elleni fellépés miatt, hanem azért is szükség van, mert a társadalmi feszültségek növekedése és a közbiztonság ezzel együtt járó romlása rákényszerít bennünket.

40 41

Az ombudsmanok ilyen irányú felhatalmazását ez idő szerint az ügyészség vitatja. A rendőri sikertelenség okát többen abban látják, hogy a katonai jellegű, illetve a professzionális értékeket hangsúlyozó rendőri felfogás csődöt mondott, aminek legfőbb oka a társadalomhoz fűződő kapcsolatok megromlása. A gyógyír pedig az ún. közösségi rendőrség, amelynek tagja a szűkebb közösség szerves részeként működik. Uo. 28. o.

75

Furmann Imre A diszkrimináció fogalmáról Az évente megjelenő Fehér Füzetben azokat a jelentősebb ügyeket mutatjuk be, amelyekkel a NEKI foglalkozott, alapvetően azzal a szándékkal, hogy a Magyarországon napjainkban előforduló diszkriminációk természetét, azok következményeit és lehetséges jogi kezelését ismertessük. Előfordul, hogy egyegy ügyben nem, vagy nem egyértelműen állapítható meg etnikai diszkrimináció. Ezeket az esetleírásokat külön közöljük. Az általunk feldolgozott esetekre általában az a jellemző, hogy azokban megítélésünk szerint etnikai diszkrimináció (hátrányos megkülönböztetés) történt. E fogalmakat nem csak a közvetlen, Magyarországon ismertebb értelemben használjuk: ide értjük a diszkrimináció tapasztalataink szerint egyre nyilvánvalóbbá vált egyéb formáit is. A fogalmak tisztázása végett közzé tesszük az általunk is használt osztályzást. Diszkrimináció A diszkrimináció olyan megkülönböztetést jelent, amit bizonyos csoportokra, vagy az azokhoz tartozó emberekre – szándékosan vagy erre tudatosan irányuló szándék nélkül – alkalmaznak; ez a megkülönböztetés nem az egyénnek az ügy szempontjából releváns tulajdonságain alapul, hanem a kisebbségi csoportról alkotott véleményen. A figyelembe vett kisebbségi (vagy védett) csoportba sorolás alapja leggyakrabban a faj, az etnikum, a nemzetiség, az állampolgárság, a nem, a szexuális irányultság, a betegség, a társadalmi réteg. Diszkrimináción általában hátrányos megkülönböztetést értünk. A már meglevő hátrányok kiküszöbölését célzó megerősítő intézkedéseket (affirmative action) vagy az ezekre alapuló politikát Magyarországon gyakran pozitív diszkriminációnak nevezik. Ez utóbbi elnevezés véleményünk szerint megtévesztő, mert azt sugallja, hogy valamely csoportnak „többet adnak”, és nem azt, hogy a meglévő hátrányok kiküszöbölése az intézkedések célja; ezért a továbbiakban a megerősítő intézkedés elnevezést használjuk. (Előfordulhat, hogy ez a jó szándékú megkülönböztetés negatív hatásokkal is jár.) Nyílt, közvetlen diszkrimináció (facial discrimination) Egy jogszabály, egy intézkedés, vagy magánszemély tudatos cselekedete, amelynek kifejezett célja egy (vagy több) kisebbség kirekesztése, vagy más módon való hátrányos megkülönböztetése. (Pl. a cigányok éttermi kiszolgálásának megtagadása, úgy, hogy a cselekvő a megtagadás okát ki is fejezi, lásd: Góman-ügy.)

76

Rejtett diszkriminációk Történelmi diszkrimináció (historical discrimination): elsősorban az amerikai szakirodalomban használt fogalom. A korábbi diszkriminatív jogszabályok, hatósági intézkedések, vagy magánszemélyek – akkor jogszerű – diszkriminatív aktusai következtében a történelem során fölhalmozódott hátrányoknak vagy a köztudatban élő előítéleteknek a következménye, ami a ma élő kisebbségek számára a jogszabályokban biztosított egyenlőség ellenére hátrányos helyzetet teremt. (Pl. az oktatásügyben korábban jogszerű – vagy a jog által nem tiltott – szegregációból eredő mai oktatási problémák; jó példa a megélhetési problémáknak a korábbi diszkriminációkra visszavezethető része is.) Ennek orvoslására egyes államok megerősítő intézkedéseket (affirmative action) vezetnek be. (Pl. „cigány felzárkóztató oktatás”, 32/1997.(XI.5.) MKM rendelet.) Aránytalan hatás (disparate impact):42 az a jelenség, amikor egy jogszabály, intézkedés vagy feltétel látszólag semleges, de a történelem során felhalmozódott hátrányos helyzet miatt a belőle potenciálisan fakadó hátrány jelentősen nagyobb mértékben jelentkezik a védett csoportok43 esetében, vagyis hatásában rontja az adott csoport helyzetét, vagy nagyobb terhet jelent számukra, ami miatt pl. nem tudnak munkát vállalni vagy magasabb pozícióhoz jutni. (Pl. az oktatási szegregációból eredő alulképzettségre visszavezethető munkanélküliség, valamint pl. amikor a – jellemzően sok roma által igénybe vett – lakásépítési állami támogatás hitelkamatait megemelték, éppen egyre súlyosabb gondokat okozott a munkanélküliség, ami jellemző arányban szintén több romát érint, mint nem romát, így a romák közül aránytalanul sokan kényszerültek arra, hogy elárverezzék a házukat.) Aránytalan bánásmód elve (disparate treatment): az a típusú diszkrimináció, amikor magánszemélyek, jogi személyek vagy állami szervek nem egyenlő módon bánnak a kisebbségekkel, anélkül, hogy ezt elismernék (és esetleg felismernék). Mivel ezt a fajta rejtett diszkriminációt nehezen lehet bizonyítani, Hollandiában, az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban a statisztikai adatokat is felhasználják az ilyen esetek bizonyításakor. Az USAban, ha a felperes bizonyítani tudja, hogy ő a) védett csoporthoz tartozik, b) jelentkezett egy lakás- vagy munkaügyi hirdetésre, c) jelentkezését elutasították és d) ezt követően elfogadták egy nem védett csoport tagjának a jelentkezését, aki az ügy számára releváns tulajdonságokban vagy képességekben nem különbözik a felperestől, akkor az alperes részéről fennálló jogellenes diszkriminációs célzatot a bírói gyakorlat bizonyítottnak tekinti. (Pl. M. Csabáné ügye, amelyben olyan nyilatkozatot kért tőle az önkormányzat, amit más ügyfelétől nem.)
42 43

Szinonímája a szakirodalomban: „nagyobb teher elve”. A „kisebbségek” kifejezés helyett a „védett csoportok” fogalmát használjuk, mert ez véleményünk szerint hívebben fejezi ki a csoport helyzetét és státuszát a jogvédő tevékenységben, ill. általában a demokráciában.

77

Szándékos diszkrimináció (intentional discrimination): az az eset, amikor a törvény látszólag „semleges”, de alkalmazása mégis lehet szándékosan diszkriminatív. (Pl. egy faluban, egymást ismerő emberek között a rendőrségi igazoltatások indokolatlanul nagy száma célozza a romákat; vagy diszkriminatív banki hitelképesség-vizsgálat, amikor a bank a megszokottnál és az indokoltnál több igazolást kér roma ügyféltől.) De jure diszkrimináció („de jure” discrimination): az a jogszabály, amely megfogalmazásában és alkalmazási lehetőségeiben is semleges, de hatályba lépése a gyakorlatban mégis diszkriminációt okoz. (Pl. bármely szociális támogatás, amelynek feltételei egy-egy kisebbségi csoport nagyobb része számára nehezebben teljesíthetők, mint a kisebbségi csoporthoz nem tartozók számára. Ilyen lehet anyagi kötelezettségvállalás, pl. a lakáscélú állami támogatások feltételei között szereplő egyharmad rész önerő előírásával, vagy az olyan, életvitellel kapcsolatos előírás, amelynek korábban, pl. a gyermekek állami gondozásba vétele terén volt nagy a jelentősége, ugyanezt egyébként az anyagi feltételek is befolyásolták.)

78

Haller István Romák a rendszerváltás utáni Romániában Előzmények – romák közvetlenül a rendszerváltás előtt A szocialista rendszerre való áttérés Romániában, csakúgy, mint KeletEurópában mindenütt, jelentős változásokat hozott. Először a falvakban érződött a hatása, ahol a szövetkezetesítés megszűntette a magántulajdont. A hagyományosan földtulajdonnal nem rendelkező romák, mivel nem vesztették el javaikat, a többségi lakosság szemében a változások haszonélvezőinek tűntek. A falvak roma lakossága, mint mindenki más, termelőszövetkezeti munkásként dolgozott. A városok iparosítása a ’60-as években kezdődött, akkor, amikor a szövetkezetesítés már befejeződött. A tulajdonuktól megfosztott falusiak tömegesen indultak meg a városok felé, új lehetőségeket, jobb életkörülményeket keresve. Sok roma, az általános irányzatot követve, szintén a városokban keresett munkát. Mindez hasonlóan zajlott le ahhoz, ahogy Magyarországon vagy a térség más országaiban történt. A ’70-es évek második felétől azonban Romániát gazdasági válság sújtotta, leállt az ipari termelés, megjelent a rejtett munkanélküliség. A romákat tömegesen bocsátották el állásaikból, de minthogy a szocialista rendszerben mindenkit arra köteleztek, hogy legyen munkahelye, családjuktól elszakítva kényszermunkára vitték őket a rendszer által „nagy megvalósításoknak” minősített építkezésekhez, például a Duna-csatornához. A gazdasági válság hatása nemcsak negatív volt, akkoriban pozitívnak minősített változást is hozott a romák életében. Ismét keletjük lett bizonyos hagyományos mesterségeknek (például nagyon keresetté vált a romák által készített illegális pálinkafőző üst, de a fonott kosár is, mivel a műanyag termékek eltűntek a piacról), és virágzásnak indult a feketekereskedelem is. Mivel elsősorban a romák veszítették el állásaikat, megélhetési forrásaikat, ők rendelkeztek nagyobb mobilitással, így ők alakították ki a feketekereskedelem magját is. Felvásárolták a jugoszláv és magyar határon becsempészett javakat, s azokat az ország belsejében értékesítették. Ahogyan a szövetkezetesítés idejében is történt, ismét úgy tekintették a többségi lakosok, hogy a romák a helyzet haszonélvezői. Sőt, olyan híresztelések terjedtek el (a román titkosrendőrség jóvoltából, melynek a „pletyka” alapvető eszköze volt), melyek szerint nem a szocialista rendszer volt a hibás a válság miatt, hanem a romák, akik szándékosan keltették, hogy meggazdagodjanak. Ők vásároltak fel minden terméket csak azért, hogy drágábban adhassák el. A rendszerváltás következményei

79

A romániai rendszerváltás erőszakosan zajlott. Véres összecsapások után sikerült csak eltávolítani a diktátorpárost, majd a hatalomra került politikai erők üzenete (mint például a diktátor karácsonyi kivégzése) is arra utalt, hogy a leszámolás elfogadható megoldást jelenthet. Kezdetben az új vezetők egyetlen politikai programja a hatalom megtartása volt, bármi áron. A romák társadalmi megítélése már a rendszerváltás előtt negatív volt, nem csoda, hogy az adott körülmények között felszínre került az idegengyűlölet, a xenofóbia erőszakos formája. Szemben más országokkal, ahol a romaellenes akciók mögött túlnyomórészt neofasiszta szervezetek állnak, érdekes módon Romániában a „békés” falusi lakosság részéről indult meg az erőszakhullám, mely lincselésekben, házak felégetésében, csoportok elűzésében nyilvánult meg. Több mint harminc településen került sor ilyen eseményekre, az ország egész területén. Mivel ezek az esetek romániai „jellegzetességek”, s egymáshoz viszonylag hasonlóan zajlottak le, szükségesnek érzem egyikük ismertetését. Kászonfeltíz, meglehetősen elzárt falu, csütörtök délután. Négy részeg roma ostorral verte a lovát. Daró Ignác helybéli lakos rájuk szólt, hogy ne verjék a lovat. A négy részeg férfi válaszként megverte Daró Ignácot. Néhány óra múlva a rendőrség őrizetbe vette mind a négy férfit. Utólag meg is büntette őket testi sértés és garázdaság miatt. Eközben a faluban tömeg verődött össze, s találomra megvertek két öreg romát, akiknek az ügyhöz semmi közük sem volt. Utólag Kalányos Ádám belehalt sérüléseibe. A tetteseket a mai napig sem sikerült azonosítani. Szombaton a roma házakhoz vezető úton megjelent egy felirat, mely közölte a romákkal, hogy hagyják el házaikat, mert azokat vasárnap délután fel fogják gyújtani. A romák hiába fordultak a polgármesterhez és a rendőrhöz. Vasárnap a falu lakossága templomba ment, megebédelt, majd elindult a házak felé. A villanyoszlopról levágták a vezetéket, nehogy a tűz rövidzárlatot okozzon és az egész falu villanyáram nélkül maradjon, majd módszeresen, házról házra járva felgyújtották a lakásokat. A romák közben az istállókba költöztek, néhányan azonban a patak túlsó oldaláról nézték, kik gyújtogatnak. Hiába. Tanúvallomásuk a hargitai ügyészség előtt semmit sem ért, a tetteseket nem sikerült azonosítani (illetve sikerült nem azonosítani…). Az ilyen jelenségek mellett a nyílt diszkrimináció is jellemző a romániai társadalomra. Diszkriminációt alkalmaz az igazságszolgáltatás (jellemző példa: a marosvásárhelyi események alatt a környék román és magyar lakossága csapott ugyan össze, de a magyarok segítségére siető romákat ítélte el először a bíróság). Diszkriminatív a rendőrség és a sajtó, amely megnevezi a kihágást elkövető nemzetiségét akkor, ha az illető roma – anélkül, hogy az illetőt megkérdeznék, hogy romának tartja-e magát vagy sem. De diszkriminálnak a magánvállalkozók is, akik kitiltják a vendéglőkből a romákat, vagy olyan álláshirdetéseket adnak fel, amelyekben az állásadó leszögezi: romák kizárva. Míg az 1990–93-as éveket az említett lincselések, házgyújtogatások jellemezték, 1993 és 1996 között egyre szaporodtak a rendőri razziák a roma

80

negyedek ellen. Az ürügy: a bűnözés megelőzése a romák félelemben tartásával. Ezek az akciók a sajtó közkedvelt témájává váltak, több romániai tévétársaság is bemutatta, amint a rendőrök minden előzetes figyelmeztetés nélkül baltákkal törték fel az ajtókat, az álmukból felvert romák félmeztelenül ugrándoztak, hogy mihamarabb nadrágot rángassanak magukra, miközben földre tiporták őket. Az ilyen razziák tömeges letartóztatással értek véget. A sajtó figyelmét azonban rendszerint elkerüli, hogy ezek az emberek az esetek túlnyomó többségében semmivel sem voltak vádolhatók, s miután felmosatták velük a rendőrség épületét, szabadlábra kerültek. A rendszerváltás negatív oldala mellett természetesen a romák számára is megjelentek a pozitívumok. Például az, hogy egyáltalán felvetődhetett: a romákról beszélni lehet, beszélni kell. A diktatúra alatt ez teljességgel tabutémának számított. Másodsorban fokozatosan megvalósul a romák önképviselete. Egyrészt a román törvények értelmében minden kisebbség képviselőjének van egy fenntartott helye a Parlamentben. Ennek következtében a Roma Párt 1990 óta jelen van a Képviselőházban (alsóházban). Másrészt a helyhatósági választások során roma képviselők kerülhettek a helyi, illetve megyei tanácsokba (önkormányzatokba). Más kérdés, hogy ez a képviselet nem kielégítő. Ez a romák politikai járatlanságának, a vezetők iránti bizalmatlanságnak (a bizalmatlanság sokszor jogos, hiszen más politikai szervezetek próbálnak hasznot húzni a roma szavazókból) a következménye. Lépések történtek a roma oktatás területén is, kisebb-nagyobb hatásfokkal (a roma tanítók képzésére „kirakat”-osztályokat indítottak, meglehetősen kétes eredményekkel; a romák számára biztosított egyetemi helyeknek köszönhetően viszont lehetőség nyílt a roma hallgatók számára, elsősorban olyan fontos szakokon, mint szociológia, etnográfia, jog44). A romák oktatásában megindult ugyan egy folyamat, de ugyanez már nem mondható el a romákról történő oktatásról. Mivel a xenofóbia és a diszkrimináció alapja a tudatlanság, igen fontos lenne, hogy a román oktatási rendszer ne mellőzze romák (és a többi kisebbség) kultúráját, történelmét, hagyományait. A rendszerváltás utáni Romániában vita tárgyát képezi, hogyan lehet, kell megközelíteni a romakérdést: emberi jogi vagy szociális szempontból? Az emberi jogi álláspont szerint a romák hátrányos helyzete az évszázados hátrányos megkülönböztetés eredménye, s ezen változtatni úgy lehet, hogy a többségi társadalom mentalitásán változtatunk. Ha megszűnik a diszkrimináció, egyenlő esélyeket biztosítanak a romák számára (ehhez elengedhetetlenek kezdetben az úgynevezett megerősítő intézkedések, vagyis affirmatív akciók), a többi kérdés fokozatosan önmagától megoldódik. A szociális megközelítés értelmében viszont a romák elsőrendű problémája a szegénység, s ha a romák
44

Ezek a külön beiskolázási helyek nem azt jelentik, hogy gyenge képességű roma diákokat vesznek fel az egyetemre. A romániai felvételi rendszerben igen erős a konkurencia, jogi egyetemen például az 1-től 10-ig történő osztályzásban 9,7 körüli a bejutási átlag (a felvételi tárgyak: román nyelv és román történelem). A roma diákoknak lehetőségük volt 8 körüli átlaggal bejutni, amely három osztályzattal van az elégségest jelentő 5-ös fölött.

81

számára megélhetési lehetőségeket biztosítanak, a többségi ellenszenv önmagától megszűnik. Rendszerváltás a romák számára. Romániai lehetőségek Bár tény, hogy a romániai rendszerváltás csak részleges volt, bizonyos csoportok úgy érzik, hogy őket még abból is kirekesztették. Ezek közé tartoznak a romák is. A romák számára a valódi rendszerváltást az integráció jelentené. Az integráció, mely nem asszimilációt jelent, nem a kultúrájuk eltörlését, hanem azt, hogy a romák szociológiai mutatói közel kerülnek az általános mutatókhoz. Például akkor, amikor körükben a munkanélküliség, a gyermekhalandóság, a TBC, a bűnözés, a szegénység stb. nem tér el különösebben az átlagos mutatókhoz képest. Mi kell ahhoz, hogy az integráció megvalósuljon? Számtalan olyan projekt látott napvilágot, mely a roma közösséget célozza meg, de ezek eredménye meglehetősen csekély. Miért? Nem egy roma személyiség panaszkodik: annak ellenére, hogy „integrálódott”, a többségi közösség továbbra sem hajlandó befogadni. Akkor pedig miért tenne erőfeszítéseket? Ahhoz, hogy a romákat célzó projektek elérjék céljukat, lehetővé kell tenni az integrációt, mégpedig oly módon, hogy erre a többségi társadalmat felkészítjük. Csak akkor lehet eredményeket elvárni az integráció folyamatában, amikor a többség, mássága ellenére, képes lesz befogadni a kisebbséget. Miben kell a kisebbségnek, adott esetben a roma társadalomnak másnak maradnia? Kultúrájában. Az asszimiláció olyan áldozat, amely révén értékek vesztődnek el, anélkül, hogy ennek bármilyen ellensúlyozása megtörténne. Erre a legjobb példa Magyarország, ahol az asszimiláció nagyon erős, de az asszimilálódott romákkal szemben ugyanolyan erősek az előítéletek, mint a nem asszimilálódottakkal szemben. Milyen a roma kultúra? Számtalan vita alakult ki ennek kapcsán, egyesek a hagyományőrzés, mások a modernizmus mellett kardoskodnak. Tudomásul kell venni, hogy a kultúra nem egy változatlan és változhatatlan tényező. Annak ellenére, hogy őseim lóháton érkeztek, én már nem tudok lovagolni, sőt, mint polgári családból származó egyén, még csárdást sem tudok igazán járni. Ez nem azt jelenti, hogy elvesztettem kultúrámat, hanem azt, hogy az alkalmazkodott a megváltozott világhoz. A hagyományos életmód ismerete és tisztelete semmiképpen nem jelentheti valamely állapot befagyasztását. Nem hiszem, hogy felelősségteljesen ki lehet állni amellett, hogy a romák táncoljanak és énekeljenek, mert ez a kultúrájuk, s mi, gádzsók, majd tapsolunk és fizetünk. Az indián rezervátumok nem lehetnek példaképeink. Vita alakult ki a körül is, hogy a roma kultúra öltsön-e nemzeti jelleget, vagy maradjon meg a regionális kultúrák változatossága mellett. A történelem folyamán nem egy népcsoport átesett a nemzetté válás folyamatán. Tény, hogy

82

ez negatívan hatott a regionális kultúrákra, azok létét azonban nem tette kétségessé. A nemzeti kultúra kialakításának igénye a romákban kell, hogy megfogalmazódjon, ebbe a folyamatba kívülről, mesterségesen beavatkozni nem szabad és nem is lehet. Ehhez a kérdéskörhöz tartozik az anyanyelv kérdése is, az anyanyelvé, mely a kultúra hordozója. Folyamatban van az egységes roma nyelv kialakítása. Ez számtalan ellenérzést vált ki azokból a romákból, akik más nyelvjárást beszélnek, s féltik hagyományaikat. Létezik megoldás a kérdésre, évszázadokkal ezelőtt kitalálták az erdélyi szász közösségek, akik német nyelven írt tankönyvekből a közösségre jellemző nyelvjárásban tanultak. A valódi rendszerváltáshoz hozzátartozik az a lehetőség is, hogy a romák a demokratikus intézményrendszernek is részesei legyenek. A politikai döntéshozatal lehetőségének keretei adottak Romániában, de hogy ez valóssá váljon, olyan lépések szükségesek, melyek egyrészt növelik a lakosság politikai öntudatát, másrészt megszüntetik a demokrácia „többségi diktatúra” jellegét. A Roma Párt képviselőjének, mint egyetlen roma képviselőnek a több száz tagú Parlamentben mindaddig szűkek a lehetőségei, amíg nem biztosítanak számára korlátozott vétójogot azokra az esetekre, melyekben a politikai döntések egyértelműen hátrányosan érintik a csoportot, melyet képvisel. A romák által várt rendszerváltásnak nemcsak Romániában kell bekövetkeznie, hanem Közép- és Kelet-Európa más államaiban is. Sőt, vannak olyan elképzelések, melyek szerint szükség lenne egy általános, „európai rendszerváltásra”, amelynek eredményeként a romák nem nemzeti, etnikai kisebbségi, hanem európai kisebbségi státuszt kapnának. Mivel nincs „anyaállamuk”, Európa szinte egész területén megtalálhatók, ez biztosíthatná számukra a védelmet, s a közösségek közötti kapcsolattartás lehetőségét. Ez azonban, a jelenlegi körülmények között (amikor például Nagy-Britannia a romákra hivatkozva vízumkényszert vezetett be Szlovákiával szemben), igen távolinak tűnik.

83

Csortán Ferenc Kik a romániai romák? Az éles kérdésfelvetésnek az az oka, hogy a pártállam idején minden, a cigányokkal kapcsolatos problémát tabuként kezeltek. Olyannyira, hogy magát a cigány szót is betiltották. Ha a Stan és Pan-filmekben vagy egy Elvis Presleyfilm dalszövegében elhangzott a gypsy szó, nomádnak kellett fordítani. A roma létből adódó kérdéseket és gondokat mindvégig sikerrel söpörték a szőnyeg alá, ahonnan ezek 1990-ben egyszerre törtek elő. Jelen dolgozat állításai elsősorban a következő forrásokra támaszkodnak: mindenekelőtt az Elena Zamfir és Cătălin Zamfir által koordinált kötetre, amely egy 1992-ben a Bukaresti Egyetem, valamint a Román Tudományos Akadémia Életminőség-kutató Intézete által végzett országos felmérés eredményeit adja közre, Vasile Burtea szociológus kutatásainak az eredményeire, a román Művelődési Minisztérium Kisebbségi Igazgatóságának a tapasztalataira – itt dolgozik Vasile Ionescu előadó, a fontos kulturális programokat kezdeményező Aven Amentza Alapítvány alapítója –, továbbá saját tapasztalataimra. Némileg következetlenül használom a roma és cigány megnevezéseket. A magyar szóhasználat elfogadja, a romániai romák/cigányok viszont nem fogadják el a „cigány” szót. Ugyanakkor a romániai hivatalos nyelvhasználat kerüli a „roma” megnevezést. A helyzet ezen a téren is „cseppfolyós”, átmeneti. Nem az én feladatom, hogy megadjam a romák meghatározását. Ha nemzeti kisebbségként tételezzük e népesség létét, jelentős – talán nagyobbik – részük azonos nyelvű és vallású, mint a szomszédságukban élő többségi népesség. Tehát éppen azon jegyek, „markerek” alapján nem különíthetők el, amelyek a többi nemzeti vagy etnikai kisebbség önazonosságát biztosítják és kifejezik. A romák esetében csődöt mond minden, a többi kisebbségre érvényes elmélet és gyakorlat. Az életszínvonal, a foglalkozások mássága, a halmozott hátrányok ugyanakkor kulturális gyökerekre is visszavezethetők. A roma „sors” úgy is értelmezhető, mint egy közösség túlélési stratégiája. Egy közösségé, amelynek a legfőbb identitáskifejező értéke a szabadság. És e stratégia lényege a marginalizálódás, a szegénység és az elszigetelődés. Egy olyan, ugyancsak heterogén népességről van szó, amelynek kultúrában, nyelvben, foglalkozásban nagyon eltérő csoportjai közös eredetűek, mégis e csoportok esetleg egymással nem is kommunikálnak. Kialakulásukban és létükben meghatározó a többséghez, nem pedig a más roma csoportokhoz való viszonyulás, ugyanakkor erősen kötődnek valamely kisközösséghez, amely más roma kisközösségekhez viszonyítva identitásukat és kapcsolatrendszerüket meghatározza, körülírja. A közös jellegzetesség talán az, hogy mindenütt a többségi közösségek peremén élnek, azok értékeit csak részben veszik át, eltérő mértékben, így az ország különböző vidékein eltérő a többségi társadalom

84

életében való részvételük. Társadalmi helyzetüket, illetve gazdasági szerepüket az utóbbi évtizedekig az határozta meg, hogy milyen hagyományos szükségletek kielégítésére szakosodtak. Sajátos helyzet áll elő a többetnikumú közegekben, például Erdélynek a közelmúltig szász vagy magyar többségű területein, ahol ezekből az etnikumokból származott a gazdasági illetve helyi közéleti-politikai elit, és ahol a (nemzedékek óta letelepült) cigányok nyelvben, kultúrában, felekezetben asszimilálódtak a magyarsághoz vagy a szászsághoz. A legutóbbi évtizedekben hátrányossá vált a magyarsághoz való tartozás, és ez az „első nyelvnek” az államnyelvre váltását, egyfajta disszimilációt idézett elő a roma elit tagjainál, illetve egyes települések teljes roma lakosságánál (például a Nagybánya/Baia Mare melletti Koltó/Coltău faluban). Ugyanakkor több Szászrégen/Reghin melletti egykori szász faluban a helyi cigány közösség vállalta a szász identitást, folytatva egyes szász kulturális hagyományokat. A roma definíciója, persze, ugyanaz, ami Sartre szerint a zsidóké: roma, avagy cigány az, akit a környezete annak tekint. Ez annyiban érvényes, hogy a legutóbbi, 1992. januári népszámláláson 409 723 személy (az ország lakosságának 1,8%-a) vallotta magát roma nemzetiségűnek. A valóságban ez a szám sokkal nagyobb, és csak becsülni lehet. A saját bevallás és a környezet általi azonosítás (a „heteroidentifikáció”) értékei néhány esetben ismertek. Íme néhány példa: Carei város (Nagykároly, Szatmár megye): 413/1200 Ineu kisváros (Borosjenő, Arad megye): 185/1000 Mihail Kogalniceanu község, (Dobrudzsa): 131/250. Bukarestben az említett népszámlálás alkalmával 25 107 személy vallotta magát romának, ez a város lakosságának 1,1%-a. De egy becslés, amely öt bukaresti szülőotthonban az 1989-ben történt szülések számát elemezte, azt állapította meg, hogy az anyák 19 százaléka roma, 81 százaléka nem roma volt. Egyéb tényezőket is figyelembe véve a kutatók szerint a saját bevallás és a heteroidentifikáció közötti országos arány falun 200, városon 300%. 45 Ezekkel az együtthatókkal korrigálva a népszámlálási adatokat, egymillió-tízezer feletti népességszámot nyerünk, amit a kutatók reálisnak tartanak, ez a lakosság 4,6%a. 1989 tavaszán az akkori rendőrség, a milícia egy országos belső vizsgálatot végzett, ennek az eredménye egy kétmillió feletti szám volt. Történelmi háttér Mind a középkori magyar királyság területén, tehát Erdélyben és az újkorban Partiumnak nevezett mai nyugat-romániai tájban, mind pedig a két román fejedelemség, Havasalföld és Moldva területén jelenlétük a 14–15. századtól bizonyított. A Balkán-félszigetre vélhetően Kis-Ázsia felől, a bizánci fennhatóságot megismerve érkeztek, ugyanakkor nem zárható ki az a
45

Zamfir – Zamfir, 1993b, 59–63. o.

85

feltételezés, hogy legalább egy részük a Kaukázuson át, a Fekete-tenger északi partvidékén jött, tatár fennhatóság alatti területeken át. A két fejedelemség a tatárjárás utáni évszázadban született meg, Havasalföld a 14. sz. elején, Moldva félévszázaddal később. És mindkét területen, az önálló államiság kezdetétől, a romák rabok, adás-vétel és adományozás tárgyát képezték, a birtokos bojárok („ţigani boiereşti”), a fejedelem („ţigani domneşti”), illetve a kolostorok („ţigani mănăstireşti”) tulajdonai46 voltak. Emiatt e kolostorok közelében levő falvaknak ma is jelentős a roma eredetű lakossága. Évszázadok óta élnek egy helyen, sokan nemzedékek óta román nyelvűek. Moldvában a 15. század folyamán „tatárnak” nevezték őket, a következő századtól „cigány” a nevük.47 Emancipációjuk a 19. század közepén történt meg, több lépésben (előbb a fejedelmieket, majd a bojáriakat „szabadították fel”). A magyar királysághoz tartozó területeken (tehát Erdélyben és a Partiumban) a középkor végéig a cigányok kis része „rab” 48 volt, nagyobb részük pedig „a király jobbágya”, közvetlenül a központi pénzügyi hatóságoknak adózott, illetve tartozott szolgáltatásokkal.49 Az erdélyi fejedelemség korában (az 1560-as évektől az 1700-as évek elejéig) és az azt követő Habsburgközigazgatás idején a kincstár számára az aranymosást végezték,50 a fejedelemség szinte minden közigazgatási egységében, azon több tucat patak mentén, amelyekben a korabeli ismeretek szerint aranytartalmú homok volt.51 Az erdélyi Érchegység bányáiban is sokan dolgoztak. Az aranybányász vagy aranymosó cigányok ekkoriban jogilag a pénzügyi főhatóság, a „kamara” jobbágyai. 1848-ig szinte minden nemesi birtokon, illetve faluban volt cigány jobbágy vagy zsellér.52 A földművelés mellett sajátos szolgáltatásaik is voltak: általában cigány volt a kovács,53 gyakran az udvari zenész.54
46

Achim, Viorel: Rolul ţiganilor în economia ţărilor române în Evul Mediu [A cigányok helye a román fejedelemségek gazdaságában a Középkorban]. Romathan, 1997, 1. 2. 99–104. o. 47 Gonţa, Alexandru I.: Documente privind istoria României, A. Moldova, veacurile XIV–XVII (1384–1625), Indicele numelor de persoane, Bukarest, 1995, 753–754. o., illetve ugyanő: Robii ţigani şi tătari în satul moldovenesc din Evul Mediu (Cigány és tatár rabok a középkori moldvai faluban), Romathan, 1997, 1, 1. 69–86. o.
48

Achim Viorel: Ţiganii în istoria României [A cigányok Románia történetében]. Bukarest, 1998. 45. o. A 16. század elején Petru Rareş moldvai fejedelem Beszterce városában vásárol egy cigány házaspárt 6 gyermekkel, 50 aranyért és egy lóért. 49 Uo. 27. o. 50 I. Tóth Zoltán: Parasztmozgalmak az Erdélyi Érchegységben 1848-ig. Budapest, 1951. 48. o.: ”az aranyász cigányok…” (1692). 51 Zsupos Zoltán (sajtó alá rendezte és a tanulmányt írta): Az erdélyi sátoros taxás és aranymosó fiskális cigányok a 18. században. Cigány néprajzi tanulmányok 4–5. Budapest, 1996. 52 Egyed Ákos: A parasztság Erdélyben a századfordulón. Társadalom- és agrártörténeti áttekintés. Bukarest, 1975, 22. és 184. o., illetve Tüdős S. Kinga: Székely főnemesi életmód a XVII. század alkonyán. Bukarest– Kolozsvár, 1998, 141. o. (Miklósváron és Bölönben), 159–160. o. (Középajtán), 168. o. (Szárazajtán). 53 Például: 1789–1793-ban a több Marosvásárhely-környéki faluban levő Toldalagi-birtokon „a cigányok főleg vasművesekként, kovácsokként szolgálnak”. Lásd: Imreh István: Erdélyi hétköznapok. Társadalom- és gazdaságtörténeti írások a bomló feudalizmus időszakáról. Bukarest, l979, 142. o. 54 Például 1691-ben Mándoki István, Hegedüs Kálnoki Sámuelnek egyik „czigány jobbágya” 1691-ben, Miklósváron, a birtok központjában. Lásd: Tüdős S. Kinga, id. mű, 141. o.

86

Általános az, hogy az erdélyi városok szélén, a városfalakon kívül, cigány negyedek vannak. A 16. századi Brassóban a cigányok javították a városkapukat és a hidakat, öntötték az ágyúkat, seperték a piacot, takarították az illemhelyeket. Közülük kerültek ki a sintérek, sírásók, hóhérok.55 Tehát: Erdélyben és a Partiumban a vándorló cigányok mellett állandó volt a letelepedés, beilleszkedés, beolvadás folyamata, illetve alternatívája is. A területnek a Habsburg birodalomba való beillesztése után az államvezetés ismételten próbálkozott a teljes cigány lakosság letelepítésével és életmódjának megváltoztatásával. A romániai romák történetének drámai pillanata volt jelentős részüknek 1940 után a Szovjetuniótól elfoglalt, Dnyeszteren túli területekre való deportálása (együtt a főleg Besszarábiából ugyanoda deportált zsidókkal). Az embertelen körülmények között a deportáltak nagyobb része elpusztult (kb. 36 000 személy).56 1990 után két romákkal kapcsolatos jelenség mozgatta meg a romániai (és külföldi) közvéleményt: pár év alatt több mint harminc településen anyagi és emberáldozatokkal járó pogromokra került sor, valamint: nagyszámú roma nyugat-európai országokba vándorolt, időközben egy részüket visszaküldték.57 Hol élnek? Az ország minden megyéjében, minden városában. Eltérő számban és arányban. Mindezen túl: egyik feltűnő, talán meghatározó jelenség a nagyfokú mobilitás. Mivel nagyobb részük halmozottan hátrányos helyzetben él, a jobb megélhetés reményében könnyen változtatnak lakóhelyet. A leglátványosabb migráció az utóbbi 30 évben történt, amikor a körülbelül 200–300 ezres lélekszámú romániai falusi német nemzetiségű lakosság58 kivándorolt, és főleg roma családok vették át az erdélyi szász illetve bánsági sváb lakosság helyét (e jelenség több száz falut érint). De a roma vándorlás céltelepülései más, hátrányos helyzetű falvak is, ha városok közelében vannak. Ezen azokat a településeket értjük, amelyeket a Ceauşescu nevéhez kötődő „falurendezési program” („sistematizare rurală”) ítélt halálra.59 A roma népesség megyénkénti megoszlása a népszámlálási adatok alapján kevéssé releváns, mert az ebből nyert százalékarányok a becsült roma lakosság
55 56

Achim, id. mű, 49. o. Reyniers, Alain: Rromii şi migraţia lor din ţările Europei Centrale şi Orientale spre unele ţări ale Organizaţiei de Cooperare şi Dezvoltare Economică [A romák és vándorlásuk a közép- és kelet-európai országokból a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet egyes országai felé]. Romathan, 1997. 1. 1. 16. o. 57 Uo. 17–18. o. 58 Még körülbelül 150 000-re tehető az 1970-es években a városi német lakosság száma.
59

A program nem volt román sajátosság, Magyarországon is alkalmazták, sajátos csak Ceauşescu naiv cinizmusa volt, az, hogy be is jelentette. E gyakorlat jegyében a halálra ítélt falvakat nem egyből kellett elbuldózerolni (erre nem volt kapacitása az országnak), hanem megszüntették az orvosi ellátást, bezárták az iskolát, nem javították az utat, nem adtak ki építési engedélyt. Így e falvak kiürültek, a fiatalabb, gyermekes, munkabíró családok elköltöztek – és roma családok települtek be.

87

legfeljebb kétötödére, de esetleg csak egynegyedére-egyötödére érvényesek. Mint láttuk, az országos átlag (a népszámlálás alapján) 1,8%. Az erdélyi megyék átlaga körülbelül 2,5%, de Erdélyen belül egyes megyékben ennél jóval magasabb: Szilágy és Bihar megyében 3,4%, Szeben megyében 4,14%, Maros megyében pedig 5,7%.60 Ez jelenthet nagyobb népességszámot, erősebb identitástudatot, de esetleg azt is, hogy a népszámlálás előtt bizonyos hatósági nyomás érvényesült olyan irányban, hogy a magukat általában a környezetükben többségben élő etnikum tagjaként meghatározó romák ne a magyar népesség számát gyarapítsák. Kétségtelenül Maros megye esetében a roma népesség jelentős része erőteljesebben integrálódott, a roma öntudat és önidentifikálás erősebb. Ez egyebek mellett abban is megnyilvánul, hogy a megye több mint 30 településén van a helyi tanácsnak roma tagja. Hányféle roma van Romániában? A köztudatban az él, hogy a romák sajátos „nemzetségek” (románul „neam”) szerint különülnek el. A bevezetőben említett 1992-es vizsgálatból az derült ki, hogy ez csökkenő relevanciájú, illetve: a roma népesség alcsoportjai ma már többféle kritérium szerint azonosítják önmagukat. Ezek között megtaláljuk a hagyományos mesterségek és foglalkozások által meghatározott közösségeket (ennek a kritériumnak a relevanciája az 1950-es évek óta rohamosan csökken), a valamely település (pl. Tismana, Răcari, Bold, Budeşti, Teiş) nevét viselő csoportokat, de az anyanyelv, illetve a környezetükben élő többségi etnikumhoz való hasonulás jellegéből vagy intenzitásából adódó önazonosság-tudatot is. Az 1960-as évek második felében adminisztratív lépésekkel állandó lakhelyhez kötötték a romániai roma lakosság legnagyobb részét. Azóta egyre általánosabbá válik a különböző roma „nemzetségek” közötti házasság is, ami a múltban gyakran okozott konfliktusokat. A folyamat szintén a hagyományos kisközösségi önazonosságtudat oldódását serkenti. A mai állapot bemutatása céljából idézzük a vizsgálat ezirányú eredményeit összesitő táblázatot: Sorszám 1 Bevallott Hozzávetőleges „nemzetség” magyar jelentés román neve „Nemzetség” szerinti megkülönbözte tés nélkül Vătraşi61 Letelepültek Lélekszám 577 % 31,7

2
60

243

13,8

Vofkori László: Erdély közigazgatási és etnikai földrajza. Vörösberény, 1996, 88. o.

88

3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20
61

Căldărari62 Rudari63 Spoitori Mătăsari, „ţigani de 64 mătase” Ursari Cărămidari65 Gabori Florari67 Lăutari68 Ciubotari69 Argintari70 Pieptănari71 Corturari,72 nomazi Lăieşi Cocalari73 Tismănari74 Fulgari75 Zlătari

Üstkészítők „Beások” Ónozók „Selymesek” Medvetáncoltatók Téglavetők „Gáborok”66 Virágárusok Zenészek Vargák Ezüstművesek Fésüsök Sátorosokvándorlók Csonteszközkészítők „Tismana környékiek” Tollgyűjtők Aranyászok

108 81 68 59 49 28 25 22 20 17 15 13 11 9 8 6 5 5

5,9 4,5 3,7 3,2 2,7 1,5 1,4 1,2 1,1 1,0 0,8 0,7 0,6 0,5 0,4 0,3 0,3 0,3

Hozzájuk tartoztak a kovácsok és zenészek is. A kovácsok leszármazottai integrálódtak, illetve asszimilálódtak a legnagyobb mértékben, sok értelmiségi származik közülük. Ide tartoznak a nyelvüket és vándorló életmódjukat nemzedékekkel ezelőtt feladó „elrománosodott” csoport tagjai (26-os sorszám), így a „tismanarok” is (18-as sz. csoport). 62 A vizsgálatot végző kutatók ebbe a csoportba számították a „kovácsokat” és a „patkolókat” is, két „letelepült” csoportot, ami hiba, mert az „üstkészítők” hagyományosan nomádok voltak, és főleg vörös- illetve sárgaréztárgyakat készítettek. 63 Hagyományosan román nyelvű, eredetileg aranymosó vagy bányász népesség, kiegészítő foglalkozásaik erdei gyümölcsök gyűjtögetése és fafeldolgozás. A magyar „beás” szó az erdélyi román „băiaş” (a. m. bányász) szóból származik. 64 Erdélyi, főleg barcasági letelepült romák, szőnyegekkel és selyemáruval kereskedtek, Nyugat-Európában is. 65 A „rudari-nemzetség” egyik csoportja. 66 Erdélyi, marosszéki cigányok, legtöbbjüknek „Gábor” a családneve. Kereskednek, valamint fémmegmunkálók, különösen bádogosmunkát végeznek. 67 A „vătraşi-nemzetség” alcsoportja. „Új” nemzetség, a két háború között alakult ki. Népszerűek és megbecsültek Bukarestben, gazdaságilag gyarapodnak. 68 Természetesen a „vătraşi”, tehát letelepült csoportból. 69 A „vătraşi-nemzetség” csoportja. 70 Eredetileg nomadizáló „nemzetség”, ma kb. 400–600 ilyen család él, Bukarestben és Havasalföld keleti felében. Nagy szaktudású ezüstművesek és ötvösök voltak, ma a mesterség kihalóban. 71 A „cocălari-nemzetség” egyik csoportja. 72 Eredetileg a vándorcigányok nemzetségébe tartoztak a kovácsok („fierari”) és a „lăieşi-ek” csoportjai is. 73 Utódaik egy része műanyagtárgyak készítésével foglalkozik, többen pedig sepregetők a városi köztisztasági vállalatoknál. 74 Az olténiai, középkori alapítású tismanai kolostor hajdani rabjai. Ma a cigányul nem beszélő olténiai romákat nevezik így. 75 Szintén a „cocălari nemzetségből” váltak ki.

89

21 22 23 24 25 26 27 28 29 ÖSSZESEN

Cositorari76 Răcari Bidineri77 Geambaşi78 Ciurari79 Románnak vallják magukat Magyarnak vallják magukat Töröknek vallják magukat Nem válaszolnak

Ónművesek „Răcari környékiek” Meszelőkészítők Lócsiszárok Rostások

4 3 3 2 11 213 120 18 77 1804

0,2 0,2 0,2 0,11 0,11 11,7 6,6 1,0 4,3 100

Más, e felsorolásban nem szereplő hagyományos „nemzetségi” vagy foglalkozási alcsoportok: lingurari (fakanálkészítő, tehát teknővájó a „rudari” nemzetség egyik ága), potcovari (patkolók, a kovácsoktól különültek el). A leginkább hagyományőrző nemzetségeknél (üstkészítők, medvetáncoltatók, ezüstművesek) még él a cigány (romani) nyelv, a sajátos ítélkezés, a „krisz” vagy a „sztábor” hagyománya, valamint a „törvényes” házasság helyett a családok vagy a partnerek megegyezésére alapuló együttélés. Várható új „nemzetségek” kialakulása, például a kereskedelemmel foglalkozóké.80 Mi a foglalkozásuk ma? Az említett, 1992-ben végzett felmérés 5968 személy szakképzettségét vizsgálva a következő helyzetet mutatja: Referencia-házaspárok Férfiak
76

Nők

Együtt

Aktív lakosság

A „spoitori nemzetség” más vidéken használt elnevezése. Leginkább Bukarest és Giurgiu vidékén éltek, az egyik legszegényebb „nemzetség” voltak. Letelepülés után igen jó földművesekké váltak, sok értelmiségi származik közülük. 77 A „căldărari nemzetség” csoportja, a lószőrt használták fel. 78 Mára kihalt foglalkozás. A letelepültek közé tartoztak. 79 Vándorcigány-mesterség, illetve csoport, főleg disznó- és borjúbőrből készítették a rostákat. 80 E fejezet főleg a Zamfir szerzőpáros kötetére (243–247. o.), valamint az 1994-es Burtea-tanulmányra épült.

90

Modern foglalkozások Hagyományos foglalkozások Semmiféle szakképzettség Összesen

547 (34,6%) 116 (7,3%) 916 (58,0%) 1579

187 (10,6%) 11 (0,6%)

734 (22,0%) 127 (3,8%)

16,1 3,9 79,4 5968

1564 (88,8%) 2480 (74,2%) 1762 3341

A kutatók „referencia-páron” a család egzisztenciális javait biztosító párt, a kiskorú gyermekek szüleit értik. A többi 2627 személy a családok 16 évesnél idősebb tagjai. A felmérés szerint a referencia-párban élő felnőttek 74%-ának, illetve az e helyzetben levő nők 89%-ának nincs semmilyen szakképzettsége. 81 A kutatás során kiderült, hogy a legkevésbé tanultak a hagyományos roma csoportok, valamint a magyar nyelvűek.82 A hagyományos romamesterségekről E mesterségek viszonylag kisebb szaktudást igénylő iparos tevékenységek voltak (kovácsolás, edényfoltozás és ónozás, üstkészítés vörösrézből, kolompöntés sárgarézből, ezüst ékszerek készítése, teknővájás, bútorkészítés hasított deszkából, szita és rosta készítése, csont és szaru feldolgozása), vagy pedig a szórakoztatást biztosították (zenészek, medvetáncoltatók). Bukarestben ma is sok a jövendőmondó és varázsló cigányasszony, egyik-másik országos hírű, szolgáltatásaikat a központi sajtóban hirdetik, vagy éppen Interneten is elérhetők. Mindezek a mesterségek ma kihalóban vannak, termékeiketszolgáltatásaikat átvették a mai modern ipari technológiák. Néhány esetben a hagyományos mesterség átmenetileg „modernizálódott”, a mai „căldărarok”, üstkészítők alumíniumból öntik az üstöket, illetve kegyszereket, feszületeket, a hajdani csontfeldolgozók ma műanyagtárgyakat állítanak elő. Mai sajátos roma foglalkozás a kereskedelem, azon belül is például az utcai virágkereskedelem Bukarestben kizárólag a cigányasszonyok monopóliuma. A fővárosban és az ország sok városában az utcaseprők, valamint a városi kertészet alkalmazottai többségükben cigányasszonyok. Néhány mai kulturális jellegzetesség Elsősorban a hagyománytisztelő „nemzetségek” női ruhaviselete követi az örökölt „előírásokat”, de a hajdani Marosszék keleti felében élő vagy onnan elszármazott „gáboroknál” a férfiviselet is sajátos: fekete bársonyruha, nagy, fekete kalap, fekete bőrmellény.
81 82

Zamfir – Zamfir (1993a), 101–102. o. Uo. 105. o.

91

1990 után terjedt el egy új jelenség: sarkaikon „többemeletes” pagodaszerű bádogtetős, földszintes vagy emeletes lakóházak épülnek roma környezetben, főleg a Kárpátokon kívüli „Ó-Románia” településein, Bukarest és a nagyobb városok peremén, de legújabban Erdélyben is (Bánffyhunyad/Huedin szélén). Ezek az épületek ma még elsősorban presztízsjelképek. A Bukarest melletti Sinteşti roma többségű faluban t0bb esetben a palota üres és a család a mögötte felállított sátorban lakik. A romák vallási, felekezeti identitása A legtöbb helyen a romák a többségi népesség felekezetéhez tartoznak (román környezetben legtöbben ortodoxok, magyar környezetben római katolikusok vagy protestánsok). Ez ugyanakkor eléggé dinamikus kötődés, egyfelől ellene dolgozik a többségi lakosság ellenérzése, romaellenes megnyilvánulásai, másfelől a roma családok jelentős mértékben részesültek 1990 után az erdélyi „történelmi felekezetek” nyugatról kapott segélycsomagjaiban, ami egyes helyeken erősíthette az illető felekezethez való tartozást. Ezen a téren a valóban releváns – és eredményeiben pozitív – jelenség a neoprotestáns felekezetek terjedése roma környezetben, mert ezeknek a felekezeteknek (adventisták, pünkösdisták stb.) adekvát stratégiájuk van a romák befogadására, erkölcsben és öntudatban való emancipálására. Sajátos a dobrudzsai muzulmán cigányok esete. Ez a népesség a kb. 50.000 romániai bennszülött muzulmán népességnek legalább 20–25%-át teszi ki, anyanyelve a török, és ragaszkodik „török” identitásához. Néhány szó a jelenről 1990 után cigány szervezetek, „pártok” tucatjai születtek, néhány ifjúsági szervezet is. Ugyanakkor a parlamentben, az érvényes választási törvény minden „nemzeti kisebbség” számára csak egy reprezentatív szervezetet ismer, illetve fogad el, ami a többi kisebbségnél általában „működik”, de az egyik cigány szervezetet képviselő egyetlen országgyűlési tag nem eléggé reprezentatív. A cigány civil szervezetek között kiemelkedően fontos a bukaresti székhelyű Romani Criss, egyfelől tudományos kutató és dokumentációs központ, másfelől azonban külföldről finanszírozott gazdasági emancipációs programokat is kezel. Fontosnak tartjuk az Astra-Satra nevű szervezetet is, ami a roma egyetemi hallgatók egyesülete, mivel ez egyike lehet a közeljövő roma „elitképző műhelyeinek” – amelyekre igen nagy szükség van. Fontos kulturális kezdeményezései vannak a bukaresti Aven Amentza Alapítványnak is. Felvetődött egy roma művelődési intézmény (színház, integrált művelődési központ) létrehozása, remélhetően a gazdasági helyzet javulásával ez a szándék (is) megvalósul.

92

A rendszerváltás utáni kormányzatok roma vonatkozású politikája nem ennek a dolgozatnak a tárgya ugyan, de megemlíteném az Oktatásügyi Minisztérium romákkal kapcsolatos kezdeményezéseit: a tárca Kisebbségi Igazgatóságán roma előadó is dolgozik, elkezdődött egyes romániai iskolákban a roma nyelvoktatás, a Tankönyvkiadó roma nyelvkönyveket adott ki. Az ország három tanítóképzőjében roma tanítók képzésével próbálkoztak. A bukaresti Kriterion Könyvkiadó 1992 óta sorozatban ad ki romani nyelvű vagy roma tárgyú könyveket, szótárakat is, nemrég jelent meg a hatodik kiadványuk e sorban. 1990 után megannyi próbálkozás történt roma sajtó indítására is, de eddig mindegyik lap tiszavirág-életűnek bizonyult. Sikeresebbek az RTV (a közszolgálati televízió), valamint egyes vidéki (például a craiovai) rádióadók rendszeres roma műsorai. Egyelőre túlcentralizáltnak véljük az eddigi romániai „roma politikákat”, túlságosan egységes a szemlélet egy ennyire változatos összetételű és helyzetű népességhez. Egy adekvát, hatékony politikai koncepció és gyakorlat a jövő egyik nagy feladata. Bibliográfia:
Achim, Viorel: Rolul ţiganilor în economia ţărilor române în Evul Mediu [A cigányok helye a román fejedelemségek gazdaságában a Középkorban] In: ROMATHAN 1997, 1. 2. 99–104. o. ––––– : Ţiganii în istoria României [A cigányok Románia történetében]. Bukarest, 1998. Albert Ernő: Sok szép cigányleány. Háromszéki cigányoktól gyűjtött népdalok és népballadák. Sepsiszentgyörgy, 1998. AVEN AMENTZA, bukaresti időszakos kiadvány. Băcanu, dr. M.: Ţiganii-minoritate naţională sau majoritate infracţională? (Cigányok: nemzeti kisebbség vagy bűnöző többség?) Bravo-Press, (h. n. ), 1996. Burtea, Vasile: La promotion sociale et solutions aux problèmes d’emploi de la population Rom. In: Anzias, Claire: Les familles Roms d’Europe de l’Est. Paris, 1993. ––––– : Neamurile de romi şi modul lor de viaţă, in: Sociologie Românească, 1994/2–3, 257–274. o. Cherata, Lucian: Istoria ţiganilor. [A cigányok története.] Editura Z (h. n., é. n., valószínűleg 1993). Constantinescu, Barbu: Probe de limba şi literatura ţiganilor. Bukarest, 1999. Copoiu, Petre: Rromane paramica. Poveşti ţigăneşti. Bukarest, 1996. A DILEMA c. bukaresti kulturális hetilap 314-es, roma tematikájú száma (1999. február 12–18.). Címe: Ei, ţiganii (Ők, a cigányok). Fraser, Sir Angus: The Gypsies. Oxford, 1995. (Magyarul: A cigányok, Budapest, 1996. Románul is megjelent 1997-ben.) A KORUNK (Kolozsvár) 1999/9-es, roma tematikájú száma. Címe: A mi niggerjeink? Liégeois, Jean-Pierre – Gheorghe, Nicolae: Romák/cigányok: egy európai kisebbség. Az MRG International jelentése, 1995/4 (angol és román nyelven is). Merfea, Mihai: Ţiganii – integrarea socială a romilor (Cigányok – a romák társadalmi beilleszkedése). Brassó, 1991. Nicolăescu-Plopşor, Dr. C. S.: Paramisă gilă rromane. Poveşti şi cântece rrome. Bukarest, 1997. Pozsony Ferenc – Anghel Romulus Gabriel (szerk.): Modele de convieţuire în Ardeal: Zăbala (Erdélyi együttélési modellek: Zabola). Kolozsvár, 1999. ROMATHAN, studii despre romi, 1997, vol. I, nr. 1. és 2., bukaresti tudományos kiadvány. Sarău, Gheorghe: Mic dicţionar rrom-român. Bukarest, 1992.

93

––––– : Dicţionar rrom (spoitoresc)-român, Bukarest, 1998. ––––– : Rromii, India şi limba rromani, Bukarest, 1998. Sarău, Gheorghe – Colceriu, Corneliu: Dicţionar român-rrom (căldărăresc). Bukarest, 1998. ––––– : Dicţionar rrom (căldărăresc)-român. Bukarest, 1998. Tüdős S. Kinga: Székely főnemesi életmód a XVII. század alkonyán, Bukarest–Kolozsvár, 1998. Wlislocki, Heinrich: Die Sprache der Transsilvanischen Zigeuner. Bukarest, 1999. Zamfir, Elena – Zamfir, Cătălin (coordonatori): Ţiganii între ignorare şi îngrijorare (Cigányok, félúton az ismeretlenség és az aggodalom között). Bukarest: Alternativa, 1993. ––––– : The Romany population. Socio-economic situation and coordinates of a support programme. In: Romanian Journal of Sociology, vol. IV. no. 1, 1993, pp. 53–77. Zsupos Zoltán (sajtó alá rendezte és a tanulmányt írta): Az erdélyi sátoros taxás és aranymosó fiskális cigányok a 18. században. Cigány néprajzi tanulmányok 4–5, Budapest, 1996. A felsorolt kiadványokban a romániai cigány/roma problematika teljes bibliográfiája megtalálható.

94

Kemény István Nyelv és oktatás: asszimiláció és szegregáció Nyelvi asszimiláció A nyelvi asszimiláció kapcsán két vizsgálatra hivatkozom, az egyik az 1971-es, a másik pedig az 1993–94-es cigány vizsgálat. Köztudott, hogy a magyarországi cigányok körében három nagy nyelvi csoportot különböztetünk meg. Ezek sorjában a következők: magyarul beszélő magyar cigányok, azaz muzsikus cigányok, a második nagy csoport a cigányul és magyarul beszélő, ún. oláh cigányok, a harmadik nagy nyelvi csoport a két nyelven, a románul és magyarul beszélő román cigányok (azaz beás cigányok). Az oláh cigányok és a beások esetében a kétnyelvűségnek azzal a változatával van dolgunk, amelynél az egyik nyelv a családon belüli kapcsolat, a családi társalgás eszköze, a másik pedig a cigányok és nem cigányok közötti érintkezés nyelve. Ezt a második nyelvet használják az iskolában, a hatóságokkal való érintkezésben, az orvosnál, a rendelőintézetben, a védőnővel, a különböző szociális ügyek intézésénél, az üzletben, a piacon, és ezt a nyelvet használják a cigány közösségen belül is olyankor, amikor az említett dolgokról, az iskoláról, munkahelyről, hivatalokról stb. van szó. 1971 és 1994 között Magyarországon roma viszonylatban erős nyelvi asszimiláció zajlott le. Az 1971-es vizsgálat során napvilágra került adatok szerint akkor a cigányok 71%-a volt magyar anyanyelvű, beás anyanyelvű volt 7,6%-uk, cigány (ún. romani) anyanyelvű 21,2%-uk, egyéb anyanyelvű volt pedig – ezt talán felesleges is említeni – 0,2%-uk. Az 1993–94-es vizsgálat idejére ezek az arányok erősen megváltoztak. A beás anyanyelvűek aránya az 500 ezres cigány népességen belül 5,5%-ra csökkent, a cigány anyanyelvűeké 4,4%-ra. Ezt a két adatot mindenképpen ki kell egészíteni azzal, hogy megkérdeztük a vizsgálat során azt is, hogy milyen nyelven beszélnek. Erre a kérdésre adott válaszok szerint a cigányok 11,3%-a beszél beás nyelven, 11,1%-a pedig cigány nyelven. Ezt az utóbbi, a beszélt nyelvre vonatkozó adatot is figyelembe kell venni akkor, amikor a nyelvi csoportokról beszélünk. Ez azt jelenti, hogy Magyarországon 55–56 ezer ember beszéli a beás nyelvet és szintén 55–56 ezer ember beszéli a cigány nyelvet. Tehát nagyfokú nyelvi asszimilációról beszélek. 1960 és 1990 között hasonló változás zajlott le a magyarországi románoknál, ahol 1960-ban még 16 ezer volt a román anyanyelvűek száma, 1990-ben már csak 8700, ez alig több mint a fele az 1960-as adatnak. A szlovák anyanyelvűeknél még nagyobb az eltérés, ők 1960-ban 31 ezren, 1990-ben 13 ezren voltak. A témakör további kiegészítésre is szorul. Ezeknél a csoportoknál – függetlenül attól, hogy románokról, szlovákokról vagy más nyelvi csoportokról beszélünk-e – ez a

95

folyamat nem 1960-ban indult meg, hanem a múlt században. Nagyjából 1880 óta vannak értékelhető adatok, amelyek azt bizonyítják, hogy egymást követő hullámokban rohamosan csökkent a román anyanyelvűeknek és a románul tudóknak, illetve a szlovák anyanyelvűeknek és a szlovákul tudóknak a száma. Most tulajdonképpen az utolsó hullámnál tartunk, a 90-es évek elején meg is jelent egy könyv arról, hogy az utolsó órában vagyunk, az utolsó percben… Valóban arról van szó, a nyelvcsere a románoknál, szlovákoknál és a többieknél olyan stádiumban van, hogy azt lehet mondani, a legrövidebb időn belül bizonyosan megjósolhatjuk a befejeződését. Tehát a románoknak a magyar anyanyelvre való teljes áttérését és ugyanez vonatkozik a szlovákokra is. A cigányok nyelvi asszimilációjának okai a következők: egyrészt a telepekről való kiköltöztetés. Az 1971-es vizsgálat idején cigány telepen élt a cigányok 65%-a, ezen belül is az oláh cigányok 75%-a, a beás cigányok 48%-a. 1994. január 1-jén az oláh cigányok 5%-a élt telepen, a beás cigányoknak 1%-a. A telepről való kiköltöztetés nyilvánvalóan megváltoztatta a közösségek belső kohézióját, és az élet követelményeinek megfelelően „előírta” a nem cigány társadalommal való sokkal gyakoribb érintkezést. Szintén ebbe az irányba hatott a munkahely. 1971-ben már a beás cigány férfiak 84%-a dolgozott olyan munkahelyen, ahol vegyesen dolgoztak magyarok és beások, az oláh cigány férfiak 75%-ának is volt ilyen munkahelye. A későbbiekben, a 80-as években a beás és oláh cigány nők is bekerültek a munkahelyekre, ha nem is mind, de nagyjából a nők fele vegyes munkahelyen dolgozott. Munkahelyen nem feltétlenül gyárat, bányát kell érteni, hanem olyan munkahelyeket, amilyenek ma is léteznek, sokkal inkább léteznek, mint a 70–80-as években, például virágkereskedések, vendéglátóipar, a legkülönfélébb kereskedések, amelyekben jelen pillanatban is szerephez jutnak a cigányok. Ezeken a munkahelyeken a nyelv, az érintkezés nyelve nyilvánvalóan csak a magyar lehet, mert a döntő többség csak magyarul tud. Ennél is fontosabb tényező, sőt a legfontosabb tényező az óvoda és az iskola. Ezek nyelve Magyarországon a magyar. Vannak német, román, szlovák és egyéb kisebbségi intézmények, nagyon kis számban és kis jelentőséggel, ezzel szemben olyan iskola, amelynek az oktatási nyelve cigány lenne, egyelőre még nincs. Azokra a cigányokra, akik ma köztünk felnőttként élnek, az iskola gyakorolta a legnagyobb hatást, mert valamennyien magyar iskolába jártak. Szembetűnő a különbség köztük és a között a generáció között, amelyet nevezzünk nagyszülői generációnak, tehát a 60 éven felüliek, akik úgyszólván – most a beás és az oláh cigányokról beszélek, nem a magyar cigányokról – nem jártak iskolába, vagy csak néhány osztályt végeztek, a nyolc osztályt talán 10%uk sem végezte el, erre létezik megfelelő statisztikai adat is. Ennél a generációnál az érintkezés nyelve az oláh cigányoknál még a cigány, a beás cigányoknál a beás volt. Generációról generációra haladva egyre jellemzőbbé vált, hogy a szülők a gyerekekkel már nem a beás nyelvet beszélték, hanem a magyart, és egymás között is félig magyarul, félig beás nyelven beszéltek.

96

Ugyanígy történt az oláh cigányoknál is. Ebben szerepet játszott az is, hogy a mai 60 éveseket követő generáció tagjainak az iskolában tiltották a cigány nyelv használatát, nemcsak a tanítási órán, de még a szünetben is, ha az iskola területén voltak. Ezért az ő életükben nagy szerepet játszott az a keserves sikertelenség az iskolában, amellyel kapcsolatban már nagyon sok tanulmány jelent meg. A sikertelenség nagyon sok cigány szülőt arra ösztönzött, hogy igyekezzen a gyerekkel magyarul beszélni, abban a reményben, hogy ezzel elősegítheti az iskolai sikert. Arra a kérdésre, hogy van-e mód, lesz-e mód arra, hogy azokban az iskolákban, ahol a cigányok többségben vannak, az anyanyelvi oktatás legalább elemeiben megjelenjen, most nem kívánok válaszolni. A szegregáció Mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy nagy az eltolódás a cigányok és nem cigányok között abban a tekintetben, hogy ki hol lakik. Még nem szegregációként, de mindenképpen nagyfokú eltolódásként kell kezelni azt a tényt, hogy Magyarországon a lakosság 38%-a lakik falun, a cigányoknak pedig 61%-a. Ha ezt az eltolódást jobban megvizsgáljuk, kiderül, hogy a 2000 fő alatti községekben lakik az ország lakosságának 17%-a, a cigányoknak pedig 40%-a. Az 1000 fő alatti községekben az átlagos lakosság aránya 8%, a cigányok aránya 20%. A cigányok letelepedése leginkább az apróbb falvakra szorítkozik, ez különösen jellemző a Dél-Dunántúlon, Baranyában és a szomszédos megyékben, ahol 1000 fő alatti falvakban lakik a cigányság 53%-a. Az 1971-es vizsgálat idején cigánytelepen lakott a cigányok 65%-a, jelenleg pedig 13,7%-a. Radikálisan megkérdőjelezi ennek az elvileg szegregációt csökkentő változásnak az érvényét, hogy az 1993–94-es vizsgálat idején kiderült: a megkérdezett cigányok 30%-a olyan helyen lakott, ahol a környéken mindenütt cigányok voltak, és további 30% olyan körülmények között, ahol a környékbeli lakosok körülbelül fele cigány volt. Ez azt jelenti, hogy a települési elkülönülés továbbra is fennáll. Kertesi Gábor és Kézdi Gábor az 1992/93-as oktatási statisztikai adatokat felhasználva készítettek egy kimutatást. Ebben az időben a magyar iskolákban még nyilvántartották, hogy melyik tanuló cigány és melyik nem. Ennek a statisztikának az adatai szerint akkor, 1992/93-ban 410 olyan általános iskola volt az országban, ahol a cigány gyerekek aránya 25% fölötti volt. Mivel az 1989-es hasonló statisztikából megtudhatjuk, hogy akkor összesen háromszáz ilyen iskola létezett, meg lehet becsülni, hogy ma az ország összesen 3800 általános iskolájából valószínűleg 500-nál nagyobb lehet azoknak a száma, ahol a cigány gyerekek aránya 25% feletti. Ezen belül tudjuk, hogy 10 településen az iskolába járó gyerekeknek 100%-a cigány, további 17 településen pedig 80 és 100% közötti a cigány gyerekek aránya. Azokon a településeken, ahol minden gyerek cigány, természetes, hogy cigány iskolába is járnak. Viszont egy sor más

97

településen is cigány iskolába járnak a gyerekek, olyan településen, ahol a cigányok aránya nem 100%, de nem is 80, vagy 50%. Tehát vannak olyan települések, ahol a földrajzi elkülönülés nem indokolja az iskolai szegregációt, mégis fennáll. Cigány iskolával először 1971-ben találkoztunk, az országos vizsgálatok idején. Akkor még viszonylag friss volt ez az intézményrendszer. Történetére az a magyarázat, hogy 1962-ig az oláh cigány telepekről úgyszólván senki nem járt iskolába, de a beás telepekről is csak nagyon kevesen. 1961-ben volt egy párthatározat – ennek a részleteit most nem ismertetem –, amely előírta – leegyszerűsítve – az asszimilációt, amelynek egyik eszköze volt az az elszánt törekvés, hogy be kell iskolázni a cigány gyerekeket. Ennek eredményeként az akkori oktatási minisztérium rendeleteket bocsátott ki, amelyeknek olykor volt ugyan eredményük, de a települések nagy részén a rendeletek kijátszására törekedtek. Bevitték ugyan az oláh cigány gyerekeket az iskolába, de külön épületbe, külön osztályba. 1962-ben már 70 volt a cigány osztályok száma, 1963-ban 74, 1974-ben 81. Hogy jelenleg mekkora a cigány osztályok száma, azt nem tudjuk. Készült egy felmérés, a területi oktatási központok végezték az adatfelvételt, melyben 840 iskola adatait rögzítették. Ezekből 132-ben volt cigány osztály, vagy valamilyen épület, ahol cigány gyerekek külön jártak. Abban az időben, amikor az 1971-es vizsgálatot végeztük, a bevallottan cigány iskolának, cigány osztálynak nevezett intézmények mellett a kisegítő iskola volt az elkülönítés másik eszköze. Az akkori vizsgálat beszámolójában meg is állapítottuk, hogy a népesebb cigány településeken mindenütt van kisegítő iskola, ami nem más, mint a cigány iskolának egy változata. A jelenlegi helyzetről pontosabb adataink nincsenek, mint említettem, a 132 nem országos adat. Két olyan település van, ahonnan részletes adatok állnak rendelkezésünkre, az egyik Tiszavasvári, a másik Hajdúhadház. Mindkét hely azért került előtérbe, mert országos, politikai botrány színterévé vált. Tiszavasváriban az történt, hogy külön ballagtak a magyar gyerekek és a cigány gyerekek. Erről a Magyar Narancs tudósított és ennek nyomán országos vita alakult ki. A későbbiekben is kevés szó esett a vitában arról, hogy itt nem a ballagás a fő kérdés, hanem az, amiről már többen részletes információt gyűjtöttek különböző alkalmakkor. Ugyanis Tiszavasváriban két cigány telep van, ezek közül különösen az egyik fontos. Az a telep, amelyről a települési önkormányzat emberei azt mondták: ott a külön ballagás hagyomány, hogy ez az állapot nem tegnap jött létre, hanem évtizedekkel korábban, és hogy ott eredetileg kisegítő iskola volt a cigány iskola neve. 1995-ben alakult át úgynevezett felzárkóztató iskolává, mert attól az évtől kezdve így lehetett több állami támogatást kapni. A települési önkormányzatnál azzal védekeztek, hogy ha van cigány nemzetiség, akkor természetes, hogy a cigány nemzetiségű gyerekek cigány iskolába járnak. A Végső Ferenc Általános Iskolában az 500 tanulóból 250 gyerek cigány, ebből 240 gyerek jár cigány osztályba. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy van egy főépület, ahova a nem cigány gyerekek

98

járnak, ez egy korszerűen felszerelt, legalábbis a magyar fogalmak szerint jól felszerelt épület, és van egy melléképület, amely rosszul felszerelt, ide járnak a cigány gyerekek. A fő épületben volt a büfé, amit a cigány gyerekek nem használhattak, a főépülethez csatlakozott a tornaterem, amit a cigány gyerekek szintén nem használhattak. A cigány iskolában tanító pedagógusok képzettsége pedig jóval alacsonyabb volt, mint a nem cigány iskolában tanítóké. Hajdúhadházról is ehhez hasonló helyzetről kaptunk információt. Arról, hogy Hajdúhadházán is ez a hagyomány, magam is meggyőződtem. 1975-ben jártam ott, és akkor is egy oktatási célra alkalmatlan épületet jelöltek ki a cigány gyerekek számára. Ennek a gyakorlatnak az eredménye mutatkozik meg abban az országos statisztikában is, amelyet 1993–94-ben készítettünk. A magyar cigány gyerekek 77%-a végezte el az általános iskola nyolc osztályát, 23%-uk kevesebb mint nyolc osztályt végzett. A beás gyerekek 42%-a nem végezte el a nyolc osztályt, az oláh cigány gyerekeknél ez az arány 48%-os. Havas Gáborral és Liskó Ilonával elhatároztuk, hogy mivel a szegregációról nincsenek pontos adataink, az életkörülményekről indítunk egy vizsgálatot. A vizsgálatban a következő kérdéseket akarjuk megválaszolni: milyen mértékű az elkülönülés az egyes településeken, ezt mi magyarázza, milyen formában valósul meg, milyen körülmények között folyik az oktatás, milyen az oktatás minősége, milyen célra használják fel a települések és az iskolák az állami támogatást, milyen hatékonyak azok a formák, amelyek megvalósulnak – tehát akár az elkülönült, akár a nem elkülönült formák –, és hogy mi a cigányok véleménye arról, ami az adott településen van. Mivel rendelkezésünkre állnak azok az adatok, amelyekre az előbb hivatkoztam, tehát hogy 1992/93-ban milyen volt a cigány gyerekek aránya a településeken, könnyen tudunk reprezentatív igényű mintát készíteni. Azt remélem, hogy ennek a vizsgálatnak eredményeképpen egy sor, egyelőre még megválaszolatlan kérdésre választ tudunk majd adni.

99

Aáry-Tamás Lajos A roma tanulók oktatási helyzete a kisebbségi ombudsman vizsgálatainak tükrében 1998-ban fejeztük be a kisebbségek oktatásáról szóló országos vizsgálatunkat az ombudsmani hivatalban, és a közelmúltban elkészült a cigány tanulók speciális iskolai helyzetéről szóló vizsgálatunk is. Ezek nyomán a következő kérdések merültek fel számunkra: 1. Miért szerveztünk átfogó vizsgálatot a kisebbségi oktatásról? A magyar közoktatási rendszer átalakulóban van. 1996. szeptember 1-jén lépett hatályba a közoktatásról szóló törvény módosítása, 1998. szeptember 1-jétől megkezdték a Nemzeti Alaptanterv felmenő rendszerben történő bevezetését. A kisebbségi oktatás a magyar oktatási rendszer szerves része, ezért a nemzeti és etnikai kisebbséghez tartozók számára nem közömbös, hogy milyen lesz az az oktatási rendszer, amely gyermekeik nevelését és oktatását évtizedekre meghatározza. Az átalakulásnak ebben a kezdeti szakaszában is felszínre kerültek a jogalkotásnak és a jogalkalmazásnak azok a hiányosságai, amelyeket még nem késő pótolni. A vizsgálatunk módszeréről el kell mondanom, hogy sajátos megoldást kellett választanunk. A hazai kisebbségek ugyanis szétszórtan élnek az ország területén, szinte minden megyében található kisebbségi oktatási intézmény. Ezért a hivatal számára lehetetlen vállalkozás lett volna megvizsgálni minden olyan óvodát és iskolát, amelyben valamely nemzeti és etnikai kisebbséghez tartozó gyerekek nevelése és oktatása folyik. A kisebbségi biztoshoz folyamatosan érkeztek azok a panaszok, amelyekben a kisebbségi oktatás terén jelentkező visszásságokra hívták fel a figyelmet. A beadványok vizsgálatán kívül négy megyében nyílt panasznapokat és szakmai fórumokat szerveztünk. A panasznapokon a kisebbségi biztos személyesen hallgatta meg a panaszosokat, a szakmai fórumokat pedig pedagógusok, szülők, kisebbségi és települési önkormányzati képviselők részvételével szerveztük meg. Felhívásunkra számos írásbeli észrevétel is érkezett. A kisebbségi oktatás témakörében számos kutatás állt rendelkezésünkre. Megrendelésünkre neves szakértők készítettek további tanulmányokat, amelyeket felhasználtunk a vizsgálathoz. A cigány kisebbséghez tartozó tanulók oktatásának külön fejezetet szenteltünk. A kisebbségi oktatás alapja a Magyar Köztársaság Alkotmányának az a rendelkezése, amely lehetővé teszi a nemzeti és etnikai kisebbségek számára az anyanyelvű oktatást. A települési önkormányzat köteles kisebbségi osztályt vagy csoportot szervezni, ha azt egyazon kisebbséghez tartozó legalább nyolc szülő kéri. Míg a kisebbségi oktatáson belül a nemzetiségi tanulók

100

kisebbségi program szerint tanulják anyanyelvűket, kultúrájukat, addig a cigány tanulóknak csak kisebb része vesz részt kisebbségi program szerint szervezett oktatásban, ezen belül is többségük úgynevezett felzárkóztató program szerint tanul. A felzárkóztató oktatást azonban nem a cigány szülők kérik gyermekeik számára. A kisebbségi törvénynek van egy vitatható rendelkezése, amely szerint a cigány kisebbség iskolázottságbeli hátrányainak csökkentése érdekében sajátos oktatási feltételek teremthetők. A fenti rendelkezés a cigány kisebbség hátrányairól beszél és nem az egyes tanulók hátrányairól. Ezzel mintegy azt sugallja, hogy a cigány kisebbségnek mint kisebbségnek vannak iskolázottságbeli hátrányai, ami kétségkívül nem igaz. Véleményünk szerint a cigány tanulók számára szervezett felzárkóztató programok megszervezésének alapja nem a hátrányok csökkentésének lehetősége kell, hogy legyen, hanem az esélyegyenlőség megteremtésének alkotmányos követelménye. Természetesen a kisebbségi oktatás mint olyan, az esélyegyenlőséget kívánja megteremteni, azonban a gyakorlatban a kisebbségi oktatás sikeressége eltérő a nemzetiségek, illetve a cigányság esetében. Ebből a szempontból érdemes szólni a külön cigány osztályok megszervezéséről. A vonatkozó jogszabályok vizsgálata után megállapítható, hogy nem eleve alkotmányellenes az oktatás külön osztályokban történő megszervezése, hiszen a kisebbségi oktatásra általában jellemző a külön osztályokban, csoportokban történő tanítás. A kulcskérdés azonban az, hogy kik, miért és hogyan szervezték meg a külön oktatást, és hogy ezzel megvalósul-e az az alkotmányos cél, amelynek elérésére megszervezték. A nemzetiségi tanulók esetében megvalósul a külön oktatás célja, vagyis az identitás megtalálása és megőrzése, a kisebbségi nyelv és kultúra átörökítése. A cigány tanulók esetében alapvetően más a helyzet. Nagyon kevés olyan cigány oktatási program létezik, amely az identitás megtalálását és megőrzését, a cigány kultúra átadását tűzi ki célul. Ennek okai többek között a cigány nyelv és kultúra nemzetközileg is érvényes standardjainak hiánya, a cigány kultúra és általában a cigányság alacsony társadalmi presztízse, a többség részéről érkező erőteljes asszimilációs elvárások, és a cigányságnak a saját kultúrájával kapcsolatos megosztottsága. A fenti okok azonban nem adhatnak alapot arra, hogy a cigány tanulókat pedagógiai program és a szülök beleegyezése nélkül külön osztályokban oktassák. Nem áll rendelkezésünkre pontos adat arról, hogy hány ilyen cigány osztály létezik Magyarországon, a jogszabályi rendelkezések összevetése után azonban kijelenthetjük, hogy kisebbségi program nélkül, illetve a jogszabályoknak nem megfelelő program szerint szervezett külön cigány osztályok, továbbá a szülők tudta és beleegyezése nélkül szervezett külön cigány osztályok törvényellenesek, hiszen ezáltal megvalósul a cigány tanulók hátrányos megkülönböztetése. Ugyanakkor a magyar közoktatási rendszer sincs tekintettel a romák eltérő kulturális hátterére. A felzárkóztató programok pedagógiai módszerei nem

101

kristályosodtak ki, ezek értékelése, hatékonyságuk mérése nem történt meg. Ráadásul a kompetitívvé váló magyar közoktatásban egyre kevesebb esélyt kapnak az ilyen programok, hiszen ezekhez újabb költségvetési forrásokat kellene biztosítani. Ilyen feltételek mellett a cigány tanulók szegregált oktatása nem valósítja meg az esélyegyenlőtlenség kiküszöbölésének alkotmányos célját, sőt a cigány osztályok megszervezése hátrányos megkülönböztetéshez vezet. Megítélésünk szerint a közoktatásnak – mint közszolgáltatásnak – figyelembe kell vennie a szolgáltatást igénybe vevők igényeit és érdekeit is. Mára egyértelmű követelménnyé vált, hogy a szülőket sokkal jobban be kell vonni a gyermekeik oktatására vonatkozó döntésekbe. Jelenleg a cigány szülők és az iskolák között sok helyütt nincs kommunikáció. E kommunikációs hiány felszámolására egyrészt a pedagógusok, másrészt a cigány közösségek és az iskolafenntartó között közvetítő kisebbségi önkormányzatok lennének alkalmasak. Ehhez a jogszabályi feltételek adottak, közvetítő munkájuk azonban csak akkor lehet sikeres, ha a pedagógusok is és a kisebbségi önkormányzati képviselők a szükséges szakmai ismeretekkel is rendelkeznek. 2. Legutóbbi vizsgálatunk eredménye Már kisebbségi oktatási vizsgálatunkban jeleztük, hogy a cigány tanulók oktatási rendszeren belüli szegregációjának Közép-Európa más országaiban sem ismeretlen módja az, hogy ezeket a tanulókat enyhe fokban értelmi fogyatékos gyermekek számára szervezett ún. speciális iskolákba, illetve osztályokba irányítják át. Becslések szerint az ilyen intézményekben tanuló gyermekek fele cigány származású, tehát hatszor-hétszer akkora az arányuk, mint a közoktatási rendszer egészében. A speciális intézményekbe való átirányítás szabályainak többszöri szigorítása sem vette elejét annak, hogy ezek az iskolák ne működjenek a cigány tanulók tömeges „lerakataiként”. Minden tudományos tapasztalatnak ellentmond, hogy egy népességen belül bármilyen fajta fogyatékosság ilyen mértékben halmozódna. A következő táblázat a vizsgálatunk szempontjából a legfontosabb adatokat tartalmazza. Ebben a kisegítő iskolába járó cigány gyerekek számára és arányára vonatkozó országos adatokat mutatjuk be. Cigány tanulók a kisegítő iskolában: TANÉV 1974/75 1977/78 1981/82 1985/86 TANULÓK SZÁMA ÖSSZESEN 29 617 31 666 33 079 39 395 EBBŐL CIGÁNY 7 730 9 753 12 107 15 640 CIGÁNYOK ARÁNYA 26,1% 30,8% 36,6% 39,7%

102

1992/93

32 099

13 662

42,6%

Forrás: Cigány tanulók az alsó- és középfokú oktatásban. Budapest: TÁRKI, 1986 (első négy sor); MKM Statisztikai Főosztály (utolsó sor).

Ez az arány 1998-ban Borsod-Abaúj-Zemplén megyében 94% volt! Egy 1986-ban elvégzett vizsgálat a következőket állapította meg: - Az általános iskolákban nem csak épelméjű gyerekek tanulnak, hanem olyan enyhe fokon értelmi fogyatékosok is, akiket az általános iskola beilleszthetőnek vélt a normál gyerekek közé. - Az általános iskolából nemcsak enyhe fokon értelmi fogyatékos gyerekeket irányítanak a kisegítő iskolába, hanem azokat az épelméjűeket is, akiket az általános iskolai pedagógusok nem tudnak, illetve nem próbálnak beilleszteni az általános iskolai osztályokba. - A kisegítő iskolák heterogén összetétele nagyrészt attól függ, hogy a gyerekeket hogyan értékelik az iskolai pedagógusok, és attól, hogy ezeknek a gyerekeknek milyen a családi háttere, származása. Az 1998-as B-A-Z megyei vizsgálat a következőképpen minősítette az eltérő tantervű iskolákat: - Mivel a kisegítő osztályok tanrendje eltér az általános iskoláétól, s nem tanulnak olyan tantárgyakat, amelyek a szakmai továbbtanuláshoz szükségesek (fizika, kémia, idegen nyelv), joggal állíthatjuk, hogy ez a képzés zsákutcát jelent, s halmozottan újratermeljük a társadalmilag és munkaerőpozícióból is hátrányos helyzetű csoportokat. - A csökkentett tananyag következtében a kisegítő iskolákban egy-két évet eltöltő gyermek visszahelyezése a normál iskolába szinte lehetetlen, s szakmailag megoldhatatlan probléma elé állítja mind a pedagógust, mind a gyermeket. - A kisegítő osztályokat legtöbbször olyan gyerekekkel töltik fel, akiknek a szülei nem rendelkeznek megfelelő információval az iskola zsákutcás jellegéről, a kisegítő iskola mibenlétéről, a visszahelyezés lehetőségeiről és módjáról. Megítélésünk szerint ezek a vizsgálatok azt bizonyítják, hogy az az eljárási folyamat, amely gyermekek eltérő tantervű iskolákba vagy gyógypedagógiai intézményekbe való átirányításával végződik, a cigány gyermekek hátrányos megkülönböztetéséhez vezethet. Ez olyan alkotmányos és kisebbségi jogokkal kapcsolatos visszásság, amelyet orvosolni kell. A jelenlegi rendszer fenntartásával két alapvető hiba követhető el. Egyrészt nem értelmi fogyatékos, többségükben cigány gyerekek kerülhetnek az értelmi fogyatékosok számára fenntartott oktatási rendszerbe. Ez negatívan befolyásolhatja további esélyeiket, pályaválasztásukat, munkaerő-piaci helyzetüket, életmódjukat. A másik hiba viszont, hogy a valóban értelmi fogyatékos gyerekek kiszorulnak a gyógypedagógiai oktatásból! Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az elmúlt években a jogszabályok jelentősen változtak,

103

éppen azért, hogy a jelenlegi helyzet megváltozzon. Azonban félő, hogy intenzív információáramoltatás nélkül a változás üteme nagyon lassú lesz. Megítélésünk szerint a magyar oktatáspolitika irányítóinak egyértelműen állást kell foglalniuk abban a kérdésben, hogy milyen módon és mikorra lehet bevezetni Magyarországon széles körben az integrált oktatást, és ehhez milyen eszközök szükségesek. A másik ajánlásunk az oktatási miniszternek az, hogy a kommunikációs eszköztár felhasználásával érje el: a pedagógusok, a települési önkormányzati képviselők, a polgármesteri hivatalok oktatással foglalkozó munkatársai, a kisebbségi önkormányzat képviselői és a szülők ismerjék meg a fogyatékos gyermekek oktatására vonatkozó jogszabályok tartalmát, célját annak érdekében, hogy az érintettek tisztában legyenek jogaikkal, kötelezettségeikkel, lehetőségeikkel és döntéseik következményeivel.

104

Szalai Andrea A cigány kisebbségi oktatás: a nyelvhasználat és az oktatási nyelvi jogok Az alábbiakban a legnagyobb lélekszámú magyarországi kisebbség, a cigányság különböző nyelvi csoportjainak anyanyelvhasználattal kapcsolatos problémái közül emelek ki néhányat, különös tekintettel az oktatásra. Utalok a kisebbségi oktatás és a nyelvhasználat jogi szabályozására, és felvázolok néhány, az anyanyelvhasználat mint oktatási nyelvi jog érvényesítési lehetőségeit befolyásoló problémát a cigány kisebbségi oktatásban. Ebben a vonatkozásban elsősorban a valamilyen fokban kétnyelvű cigány gyermekek által beszélt kisebbségi helyzetű nyelvek megtartásának esélyeit vizsgálom abból az aspektusból, hogy a jelenlegi magyarországi oktatási gyakorlat hogyan viszonyul a kérdéshez. A romani–magyar és a beás–magyar kétnyelvűséggel kapcsolatban érintem a romani és a beás nyelvi tervezés kérdéskörét, végül pedig azoknak a nyelvhasználattal is összefüggő oktatási nehézségeknek a csoportját, amelyekkel az iskolában a cigány tanulók nagy része szembesül, függetlenül attól, hogy kétnyelvű-e vagy sem. A jogi keretek Az 1993. évi LXXVII. nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvény (a továbbiakban: Kisebbségi törvény) egyik legfontosabb eredménye, hogy a cigányságot a tizenhárom magyarországi kisebbség egyikeként ismeri el, és a nemzeti kisebbségekkel egyenlő jogokat biztosít számára a nyelvhasználat terén is. Ha a kisebbségi törvény és az 1993. évi LXXIX. számú közoktatási törvény nyelvhasználatra vonatkozó előírásait megvizsgáljuk, azt mondhatjuk, hogy e törvényeket – a Tove Skutnabb-Kangas és Robert Phillipson által javasolt modell kategóriáit alkalmazva (ld. Skutnabb-Kangas és Phillipson 1989, SkutnabbKangas 1990, ill. uő. 1997:68) – a kisebbségi nyelvek megtartását nyíltan engedélyező és támogató szemlélet jellemzi (vö. Kontra, 1997a:1717). (Az idézett modell kategóriái annak megállapításához kínálnak támpontokat, hogy milyen mértékben szolgálják a kisebbségi nyelvek megtartását a különböző, például az emberi jogi dokumentumok.) Az oktatással kapcsolatos nyelvi jogok érvényesítése azonban a cigány kisebbség esetében a nemzeti kisebbségek oktatásában szokásos gyakorlattól eltérően alakul. Ennek lehetséges okaira rövidesen kitérek. Ha a cigány gyermekek oktatását a kisebbségi oktatás keretein belül értelmezzük, az oktatási feladatokat több paradigma mentén is érdemes végiggondolni. Ezek közül csak kettőt emelek ki, azokat, amelyek véleményem szerint a cigány gyermekek oktatásának jogi szabályozásában és a hétköznapi gyakorlatban is gyakran konfrontálódnak.

105

Két paradigma A problémákat strukturáló egyik jellemző szemléletmód alapvetően szociológiai. Innen nézve a cigányság általában mint marginalizálódott, gazdasági, társadalmi, területi, kulturális hátrányokkal és a többségi társadalom diszkriminációjával egyaránt sújtott társadalmi, vagy egyre inkább társadalom alatti pozícióba került csoportként definiálható. Ebben a paradigmában az egyenlőtlenségek a hangsúlyosak, és az erre épülő társadalmi és politikai gyakorlat az esélyegyenlőség biztosítását, a hátrányok kompenzálását tekinti a legfontosabb célnak a cigánysággal kapcsolatban, és több gazdasági és szociális jog biztosítását szorgalmazza. Ezzel összhangban a kultúrának azok az összetevői látszanak elsődlegesnek a szociológiai paradigma számára, amelyek – részben az alacsony gazdasági-társadalmi státussal összefüggésben – jellemzően hiányokkal írhatók le. A másik pólust a kultúraközpontú megközelítések képviselik, amelyek a cigány kisebbség csoportjait elsősorban autonóm, szerves kultúrával rendelkező etnikus közösségekként értelmezik, s az etnikus kultúra fenntartásának, működésének jellemzőire koncentrálnak, és e folyamat eszközeként vizsgálják a nyelvet is. Az általuk ajánlott megoldások fogékonyabbak a kulturális jogokkal kapcsolatos problémákra, beleértve talán a nyelvi jogokat is. A két paradigma természetesen számos ponton érintkezik, és a szociális, gazdasági, kulturális és nyelvi jogok felől egyaránt problémákra mutat rá. Különbségeik csak akkor tűnnek feloldhatatlan ellentmondásnak, amikor valamelyik nézőpontot abszolutizáljuk. A cigány kisebbségi oktatással kapcsolatos jogi szabályozásban és oktatási gyakorlatban a deficitteóriák dominálnak, bár néhány ponton megjelenik a gyarapodáselméletekre jellemző kultúrafelfogás is.83 A kisebbségi törvény a cigány kisebbség oktatásáról külön rendelkező részében a szociológiai nézőpont dominanciája érvényesül: „A cigány kisebbség iskolázottságbeli hátrányainak csökkentése érdekében sajátos oktatási feltételek teremthetők” (Kisebbségi törvény 45.§ (2) bekezdés). A deficitteóriák hatása jól érzékelhető a kisebbségi oktatást szabályozó más dokumentumok terminológiájában és szemléletmódjában is. Mind a nemzeti és etnikai kisebbségek óvodai neveléséről és iskolai oktatásáról rendelkező művelődési miniszteri rendelet (Irányelv, 1997), mind a Nemzeti Alaptanterv (NAT, 1995:19) a cigány kisebbséggel kapcsolatos oktatási feladatokról szóló része kizárólag felzárkóztató oktatásról beszél. A miniszteri irányelv szerint „a cigány felzárkóztató oktatásnak nem kötelező eleme a cigány nyelv tanulása, de a szülők igénye alapján biztosítja a cigány nyelv általuk beszélt változatának oktatását” (Irányelv, 1997:3628). Ezen a ponton ellentmond egymásnak az Irányelv és a Nemzeti Alaptanterv. A NAT ugyanis (vö. Kontra, 1997b:140–141) a cigány tanulókat
83

A két teória kisebbségi oktatáspolitikákra gyakorolt hatásával kapcsolatban ld: Skutnabb-Kangas, 1990.

106

eleve dominánsan magyar nyelvűnek tételezi, és kisebbségi anyanyelvük tanulását kizárólag a hagyományos nyelvoktató kisebbségi oktatás keretei között teszi lehetővé. (Ez arra ad lehetőséget, hogy a kisebbségi nyelvet mint élő idegen nyelvet heti 4 órában tanulják a diákok.) A NAT nem csupán a nyelv vonatkozásában diszkriminatív, hanem meglehetősen minimalista elvárásokat fogalmaz meg a cigány kisebbséghez tartozók oktatásáról szóló bekezdésében is, ahol a cigány tanulók számára csupán „a tanulók korcsoportjának megfelelő követelmények teljesítését” (NAT, 1995:19) tűzi ki oktatási célként. A fentiekben felsorolt feltételek – bár megengedik a kivételeket – magukban foglalják azt a prekoncepciót, hogy a cigány gyerekek elmaradnak az iskola minimális elvárásaitól, szocializációjuk és kommunikációs képességeik, az iskolai sikerességhez szükséges készségeik felzárkóztatásra, fejlesztésre szorulnak. Ez a szemlélet indirekt módon az oktatási intézmény követelményeit abszolutizálja, és ezekhez képest tekinti a tanulók egyes csoportjait – ez esetben általában a cigány gyermekeket mint egy adott etnikai csoport tagjait (!) – felzárkóztatásra szorulónak. Nem az egyes tanulók iskolai nehézségeiről gondolkodik tehát, hanem a cigány tanulókat kollektíven, mint kisebbséghez tartozókat ítéli felzárkóztatandónak. Fejlesztési javaslatai is elsősorban a gyerekekre irányulnak, s kevésbé az oktatás szemléletmódjára, módszereire és tartalmára. Az a kiegészítő szakmai normatíva tehát, amelyet az állami költségvetésből a nemzeti és etnikai kisebbséghez tartozók óvodai nevelését, iskolai oktatását végző intézmények igényelhetnek a programokban résztvevő gyerekek száma alapján, az esetek túlnyomó többségében másra fordítják a nemzeti kisebbségi és másra a cigány kisebbséginek nevezett programok esetében.84 Míg a nemzeti kisebbségi oktatás keretében a programok szerves részét képezi a kisebbség nyelve és kultúrája, addig a cigány kisebbségi oktatás az esetek többségében megelégszik a szociokulturális hátrányok kompenzálására irányuló törekvéssel. Nem vonom kétségbe – a gyakran szociálpolitikai elemeket is igénylő – felzárkóztató programok szükségességét és fontosságát. Az a lehetőség, hogy ezekre a programokra kiegészítő normatíva kérhető, valószínűleg ösztönző tényezőként jelenik meg az iskolák és a pedagógusok számára, s mint ilyen, előmozdíthatja a program sikerét. Nem látom be azonban, hogy ezek a kisebbségi nyelvi és népismereti elemeket alig, vagy egyáltalán nem tartalmazó pedagógiai programok miért éppen cigány programok, ha lényegüket tekintve nem különböznek a szokványos felzárkóztató korrepetálástól. Ha a program célja csupán felzárkóztatás, a célcsoport – a tanulási nehézségekkel küzdő gyermekek – sikeres iskolai előmenetelének segítése aligha szervezhető meg az etnikai hovatartozás alapján. A tanulási problémákkal küzdő cigány gyerekek
84

Tekintsünk most el azoktól a súlyos oktatásfinanszírozási problémáktól, amelyek a gyakorlatban gyakran azt eredményezik, hogy a kiegészítő normatívát egyszerűen elnyelik az intézmény fenntartásának költségei (vö. Forray, 1994).

107

felzárkóztatás címén zajló elkülönített oktatása az integráció helyett a szegregáció további növekedéséhez vezethet. A cigány felzárkóztató programok jelenlegi formájukban inkább szociális programoknak tekinthetők, mint kisebbséginek. Ezen az sem változtat, ha kisebbséginek nevezzük őket. A cigányság és a szegénység – gyakran érintkező – fogalma ebben az értelmezésben és oktatási gyakorlatban szinonimává válik. Az elemzett oktatási gyakorlat javulásához hozzájárulhat a szabályozás fejlesztése. Ebben a vonatkozásban kétségtelenül pozitív lépésnek tekinthető a minimumkövetelményeket egyértelműsítő, a kisebbségi oktatási programok tervezését és értékelését megkönnyítő miniszteri rendelet kiadása (Irányelv, 1997; Melléklet, 1998). Ez viszont önmagában még nem eredményezi az oktatási programok színvonalának emelkedését. Az óvodákat, iskolákat ugyanis a romani vagy beás nyelvi és/vagy népismereti elemeket is tartalmazó oktatási program kidolgozásában szinte teljesen magukra hagyták. Nem, vagy csak nagyon kis számban állnak rendelkezésükre megfelelő mintatantervek, tankönyvek, nyelvkönyvek, oktatási segédanyagok. A pedagógusok többsége – megfelelő képzés hiányában – nem rendelkezik a cigányság csoportjaira vonatkozó alapvető kulturális, nyelvészeti, szociológiai ismeretekkel sem. E tekintetben valóban igaz az, hogy a szabályozás, illetve az általa előírt követelmények messze a gyakorlati lehetőségek előtt járnak. Probléma továbbá, hogy alig van a romanit vagy a beást anyanyelvként vagy másodnyelvként beszélő képzett pedagógus, illetve a képzett óvónők és tanárok között alig akad olyan, aki idegen nyelvként legalább alapszinten ismerné az említett nyelveket. Az oktatás minőségének javításához a tananyagfejlesztés támogatásán kívül elengedhetetlen a cigánysággal kapcsolatos korszerű ismeretek oktatásának beépítése a pedagógusok képzésbe és továbbképzésbe. Ez a Művelődési és Közoktatási Minisztérium által kidolgozott Cigány oktatásfejlesztési program javaslataiban is szerepel (Cigány oktatásfejlesztési program, 1995:8–9). Megfontolandó lenne továbbá kisebbségi anyanyelvű asszisztencia alkalmazása legalább azoknak az oktatási intézményeknek az alsó évfolyamain, ahová nagyobb számban járnak kétnyelvű cigány gyermekek. Összegezve az eddigieket azt mondhatjuk, hogy az óvoda és az iskola az esetek többségében nem képes hozzájárulni a gyerekek romani vagy beás nyelvi kompetenciájának megőrzéséhez és fejlesztéséhez, és nem is ösztönzi őket erre semmilyen körülmény. A magyar nyelvi kommunikációs készségekre korlátozódó nyelvi fejlesztés tovább erősíti a diglosszia miatt egyébként is aszimmetrikus kétnyelvűségi helyzetben a többségi nyelv dominanciáját, elősegítve ezzel a nyelvi asszimilációt. Romani és beás nyelvtervezési és nyelvpolitikai tendenciák A romani és a beás nyelvű kultúra döntően orális jellegét, e nyelvek diglossziás helyzetét a korpusztervezési, státustervezési és az intézményes kisebbségi

108

oktatással összefüggésben a nyelvelsajátításra irányuló tervezési és modernizációs feladatok számbavételekor is figyelembe kellene venni. Ebben a modernizációs folyamatban nagyon fontos lépést jelent a romani és a beás nyelvű írásbeliség megteremtése. Az első ilyen célú nyelvkönyvek, grammatikák, szótárak és egyéb, a saját kultúra értékeinek bemutatását célzó, nyelvi információkat is közvetítő segédanyagok megjelenése a beás nyelv esetében (ld: Kovalcsik, 1994; Kovalcsik-Orsós, 1994; Orsós, 1994, 1997; Varga, 1997) még a romanihoz viszonyítva is igen rövid, alig néhány éves múlttal rendelkezik. A diglosszia-helyzetből való elmozduláshoz természetesen a romani és a beás használati körének, funkcióinak bővítése, és az egyes funkciók ellátásához szükséges nyelvi eszközkészlet fejlesztése egyaránt szükséges lenne. Ehhez jó kiindulópontot jelenthetnek az anyanyelvi írásbeliség kibontakozását és a formális keretek közötti nyelvelsajátítást és fejlesztést is elősegítő említett nyelvkönyvek, szótárak, kétnyelvű szöveggyűjtemények. Ezek publicitását, terjesztésének körülményeit feltétlenül javítani kellene. Itt említenék meg egy, a romani és a beás nyelv státusát kétségtelenül pozitívan érintő fejleményt, az állami nyelvvizsgát. Romaniból 1992, beásból 1996 óta lehet nyelvvizsgát tenni. Ez a lehetőség hozzájárulhat a romani és a beás nyelv presztízsének növekedéséhez, és távlatilag pozitív hatással lehet a beszélő közösségek önbecsülésére, identitásának erősödésére is. A nyelvvizsga a sokáig hiányzó nyelvi és társadalmi emancipáció egyik eszköze lehet, de egyelőre még pusztán reprezentációs jellege látszik erősebbnek. Távolról sem az emancipációt tükrözi viszont az a tény, hogy a romani és a beás nyelvből sikeresen vizsgázók bizonyítványában a nyelv megnevezésénél egyaránt a „cigány nyelv” terminus szerepel. Ez is a többségi társadalom strukturálatlan szemléletét mutatja, amely mit sem tud az általa egységesen cigánynak tartott etnikai csoportok nyelvének és kultúrájának sokszínűségéről, különbségeiről. Csak ez magyarázhatja azt a nehezen definiálható tévedést, hogy két, egymástól teljesen különböző nyelvről azonos bizonyítványt állítottak ki, pusztán azért, mert mindkettő beszélőit egyaránt cigánynak tartják. Az oktatási nehézségek és a nyelvhasználat Az utóbbi másfél évtizedben a különböző magyarországi cigány közösségekben végzett szociolingvisztikai, kulturális antropológiai és etnomuzikológiai kutatások nyelvhasználattal kapcsolatos eredményei (áttekintésükkel kapcsolatban lásd Szalai, 1999b) is megmutatták, hogy nem állják meg a helyüket azok a vélekedések, negatív sztereotípiák, amelyek a cigány gyermekek családi, nyelvi szocializációját negatív, alapvetően hiányokkal, nyelvi és kognitív deficittel jellemzett folyamatnak látják, és a szocializáció elégtelenségéről beszélnek.

109

Ugyanakkor azok a jórészt nyelvi természetű nehézségek, amelyekkel az iskolában a legtöbb cigány gyermek – függetlenül attól, hogy egy- vagy kétnyelvű – szembesül, magyarázatra szorulnak. A kétnyelvű cigány gyermekek iskolai nehézségeinek egy része összefüggésben lehet azzal a nyelvi jogokat semmibe vevő gyakorlattal, hogy az iskola a kétnyelvű gyereket egynyelvűnek tekinti, és a magyar egynyelvű gyerekek oktatásában szokásos elvárások és módszerek szerint oktatja (vö. Réger, 1974, 1978; Szalai, 1999a). Ugyanakkor kétségtelen, hogy a magyarországi cigányság nagy része nyelvileg asszimilálódott,85 magyar egynyelvű – kétnyelvűséggel összefüggő iskolai nyelvi nehézségei tehát nincsenek. Réger Zita az iskolai nyelvhasználati nehézségek magyarázatában még a kétnyelvű cigány gyermekek esetében is fontosabb oknak látja azoknak az iskoláskor előtti írás-olvasásra szocializálási stratégiáknak, az „írás-olvasási eseménynek” (literacy event) a hiányát, amelyek az iskolaorientált, középosztálybeli családok szocializációs gyakorlatában preferált és az iskola által is elvárt kommunikációs mintákat közvetítik (erről lásd pl. Réger, 1995). Az összetett probléma az egy- és kétnyelvű cigány gyermekek esetében egyaránt valószínűleg az otthon és az iskolában elvárt kommunikációs módok eltéréseiből fakad (vö. Derdák és Varga, 1996). Ezek egyrészt a társadalmi réteghelyzet különbségeivel összefüggő nyelvhasználati különbségeket (vö. a társadalmi egyenlőtlenségek és nyelvhasználat összefüggéseit vizsgáló nyelvszociológiai kutatások eredményeivel), másrészt a többségi kultúrától több tekintetben különböző, kisebbségi kultúra nyelvhasználati mintáinak különbségeit jelentik. Gyakori, a nemzetközi szakirodalomban széles körben dokumentált jelenség (ld. pl. Heath, 1984, Chafe és Tannen, 1987) és számos oktatási probléma forrása, hogy a nem középosztálybeli, a nem „mainstream” családból származó gyermek saját társadalmi csoportjában és/vagy etnikai közösségében
85

Az alábbiakban sorra veszem a magyarországi cigányság nyelvi megoszlására vonatkozó legutóbbi adatokat. Az önminősítésen mint az emberi jogi szempontból egyetlen releváns klasszifikációs rendszeren alapuló népszámlálási adatok szerint 1990-ben cigány nemzetiségűnek 142 684, cigány anyanyelvűnek pedig 48 072 személy vallotta magát (ld. Magyar statisztikai évkönyv, 1992:22–23). (Az 1990-es népszámlálási adatok szerint 4679 volt azoknak a száma, akik nemzetiség szerint nem vallották magukat cigánynak, de anyanyelvükként a cigányt nevezték meg, és további 17 044 fő azoknak a száma, akik beszélik a nyelvet, de sem anyanyelv, sem nemzetiség szerint nem sorolták magukat a cigány népességhez. Ld. Mészáros és Fóti, 1995:22.) Itt kell megjegyeznünk, hogy az anyanyelvre és a nyelvismeretre vonatkozó népszámlálási adatok nem tartalmaznak információt arról, hogy mely idiómát (a romani valamely változatát, vagy a beások által beszélt román dialektusokat) kell értenünk a „cigány nyelv” terminuson. A cigányság nyelvi csoportjaira vonatkozóan egyedül az 1971-es és az 1993–94-es reprezentatív szociológiai felmérés közöl adatokat. (E vizsgálatok a mintavételi eljárás során azt tekintették cigánynak, akit a nem cigány környezete annak tart. Ld. pl. Beszámoló, é.n.:2.) Az 1971-es reprezentatív cigányvizsgálat a magyarországi cigány népesség számát 320 ezerre becsülte. Az 1971-es adatok szerint e népesség nagy része, 71%-a nyelvileg asszimilálódott, magyar egynyelvű, 21,2% a romani valamely változatát beszéli anyanyelvként, és 7,6% az anyanyelvként román dialektusokat beszélő, anyanyelvükön magukat és anyanyelvüket többnyire beásnak nevező cigányok aránya. Az 1993–94-es országos vizsgálat kerekítve 500 ezerre teszi a cigány népesség lélekszámát (Havas–Kemény, 1995:4). Az anyanyelv szerinti megoszlásra vonatkozó adatok szerint e népesség 89,5%-a magyar, 5,5%-a beás és 4,4%-a cigány (értsd: romani) anyanyelvű. A beszélt nyelvre vonatkozó adatok szerint a beásul beszélők aránya 11,3%, a romanit beszélők aránya pedig 11,1% (lásd: Kemény, 1999:10–11). A fenti adatok ismeretében azt mondhatjuk, hogy a cigányság kétnyelvű csoportjai alkotják Magyarország egyik legnagyobb nyelvi kisebbségét.

110

releváns beszédmódokról az iskola rendszerint nem is tud – vagy nem vesz róla tudomást, és azt várja el a gyerekektől, hogy egyvonalú, uniformizált nyelvi és társas fejlődési utat kövessenek (Heath, 1984:255). Az iskola a kommunikációs helyzetek többségében explicit, dekontextualizált beszédmódokat vár el, és „feltételezi, sőt elvárja a könyvekből származó tudást, s kezdettől fogva épít rá” (Réger, 1987:85). Amint azt Réger Zita is hangsúlyozza, a nyelvhasználati módok különbségeiből adódó nehézségek feloldásához az oktatásnak olyan eljárásokat kellene kidolgozni, amelyek biztosítják a hétköznapi, otthoni és a tudományos nyelvhasználati és ismeretszerzési módok közötti átjárást. Ez a beszélés etnográfusai által javasolt „hídverési stratégia” (ld. Réger, 1990:121–159) természetesen csak úgy lehet sikeres, ha az iskola additív szemléletet követ, és erőfeszítéseket tesz a gyerekek saját, otthonról hozott nyelvi kultúrájának megismerésére és elismerésére, és nem eltörölni vagy „korrigálni”, hanem kiegészíteni, bővíteni törekszik azt. Ehhez feltétlenül szükség lenne olyan további kutatásokra, amelyek a nyelvhasználatot a társadalmi és kulturális kontextussal való összefüggésben vizsgálják, s így hozzájárulhatnak az egyes magyarországi cigány nyelvi és etnikai csoportok nyelvi kultúrájának jobb megismeréséhez és megértéséhez.

111

IV. STRATÉGIÁK

112

Palásti Sándor Társadalmi integráció és alkotmányosság Ahhoz, hogy állami beavatkozásokkal irányítani lehessen a társadalomban zajló folyamatokat, a társadalomnak integrált állapotban kell lennie, a társadalmi szereplőknek egyenlő esélyekkel kell tudniuk bekapcsolódni a társadalom életébe. Az Alkotmány az egyenlő esélyek megvalósulását mint elérendő célt fogalmazza meg: az államnak politikai-morális kötelezettsége fogalmazható meg a dezintegrációs társadalmi folyamatok elleni fellépésre. A dezintegrációs folyamatok a nemzeti kisebbségeket és a romákat – fennálló kulturális különbözőségeik miatt – más-más oldalról fenyegetik. 1. A társadalomban megnyilvánuló dezintegrációs folyamatok a nemzeti kisebbségek esetében asszimilációt, a romák esetében pedig disszimilációt eredményeznek: a dezintegráció egyidejűleg jár a nemzeti sajátosságok eltűnésével és a romák diszkriminációjával. Az asszimiláció ebben az esetben a közösségi sajátosságok eltűnését, míg a disszimiláció azok felerősödését jelenti: a közösségi sajátosságok figyelembe nem vétele a nemzetiségek esetében közösségi, míg azok irreleváns figyelembevétele a romák esetében egyéni szinten megvalósuló hátrányos megkülönböztetést eredményez. Az államnak alkotmányos kötelezettsége mind az egyéni, mind a közösségi szinten megvalósuló hátrányos megkülönböztetés elleni fellépés: olyan intézkedéseket kell tennie, amelyek biztosítják a nemzeti kisebbségek és a romák össztársadalmi integrációját is. Mivel azonban míg a nemzeti kisebbségeket közösségi, addig a romákat egyéni szinten fenyegeti az asszimiláció, illetőleg a disszimiláció, az állami intézkedéseknek igazodniuk kell ezekhez a sajátosságokhoz: a dezintegráció elleni intézkedéseknek a nemzeti közösségek közösségi tulajdonságainak, míg a romák esetében egyéni sajátosságaik megerősítésére kell irányulnia. Az államnak egyidejűleg kell fellépnie a közösségi és az egyéni szinten megnyilvánuló hátrányos megkülönböztetés ellen: a nemzeti kisebbségek számára közösségi, a roma közösséghez tartozó állampolgárok számára pedig egyéni alapjogi jogalanyiságot kell biztosítania. Az állam így teremtheti meg annak feltételeit, hogy a nemzetiségi közösségek a társadalom más közösségeivel, míg a roma állampolgárok a többi állampolgárral egyenlő esélyekkel vehessenek részt a társadalom életében, és ezáltal az össztársadalmi integráció ezen a területen is érdemben megvalósuljon. Az esélyegyenlőség megvalósulásához más eszközök szükségesek egyéni, és mások közösségi szinten: az államnak különböző módon kell elősegítenie a nemzetiségi közösségek és a roma állampolgárok társadalmi beilleszkedését. Amennyiben az állam nincs tekintettel ezekre a különbségekre, az asszimiláció

113

elleni fellépés esetében alkalmazott intézkedések hozzájárulhatnak a disszimilációs folyamatok felerősödéséhez. A diszfunkcionális intézkedések az össztársadalmi integrációt, az ily módon működő jogintézmények pedig a jogbiztonságot, és ezen keresztül az alkotmányosságot veszélyeztetik. 2. Jelenleg kizárólag a nemzetiségek társadalmi integrációjára vonatkozó állami intézkedések mondhatók alkotmányossági szempontból elfogadhatónak: az állam a kisebbségi önkormányzati rendszer révén biztosítja a nemzetiségi közösségek számára önazonossághoz való alkotmányos alapjoguk érvényesülését. A romák társadalmi integrációjának biztosítására irányuló állami intézkedések azonban egyrészt a roma társadalom közösségeinek alkotmányossági szempontból tartalmatlan önmeghatározási jogot adnak, másrészt nem biztosítják a roma állampolgárok társadalmi integrációját. A hatósági hatáskörök nélküli roma kisebbségi önkormányzatok léte a roma társadalom dezintegrációs folyamatainak megerősödését eredményezheti, a jogrendszer egészére kiterjedő antidiszkriminációs intézkedések nélkül pedig a roma állampolgárok nem képesek alkotmányos alapjogaikat más jogalanyokkal egyenlő feltételek mellett gyakorolni. Az államnak tehát a roma kisebbségi önkormányzatok feladatainak átalakításával és megfelelő antidiszkriminációs intézkedésekkel kell a romák társadalmi integrációjának biztosítására vonatkozó alkotmányos kötelezettségének eleget tennie. Az államnak lehetőséget kell biztosítani arra, hogy azokon a településeken, ahol erre tényleges társadalmi igény van, a kisebbségi önkormányzatok a települési önkormányzatok tevékenységében az eddiginél szélesebb jogkörök gyakorlásával vehessenek részt. Az állam különböző jogtechnikai megoldások alkalmazásával tehet eleget ennek a kötelezettségének: a kisebbségi önkormányzat elnökét a települési képviselőtestület, tagjait pedig az illetékes bizottságok (oktatási, szociális, egészségügyi, foglalkoztatási) munkájába kell teljes jogkörrel bevonnia. Az államnak ezen túlmenően közigazgatási jogorvoslati fórumoknak a jogrendszerbe való iktatásával, az anyagi jogi és eljárási jogi szabályok megfelelő átalakításával, a köztisztviselők és közalkalmazottak, valamint általában a roma és nem roma állampolgárok képzésével, ilyen irányú felvilágosító tevékenység folytatásával, a közszolgálati feladatokat teljesítő média és a közfeladatokat ellátó gazdálkodó szervek felé felállított követelmények alkalmazásával kell biztosítania, hogy a roma állampolgárok alkotmányos alapjogaikat a többi állampolgárokkal azonos feltételek mellett gyakorolhassák.

114

Veresegyházy Róbert A termelékenység fejlesztése: a jólét alapja A tapasztalatok szerint a társadalmi béke megteremtésére jóval nagyobb az esély egy olyan országban, ahol magas az életszínvonal. A jólét megteremtéséhez fontos lépés az értékteremtés és a termelékenység növelése. Ezt a lépést az elosztás bővítése nem előzheti meg tartósan, mivel források hiányában eladósodáshoz vezet. A hátrányos helyzetűek problémáinak megoldása több kérdés együttes, egymást támogató kezelését igényli, melyek közül ki kell emelni a munkaügy, a termelékenység és a képzés területét. A nehéz kérdések kezelésére több kísérlet történt az elmúlt években is, de mivel a megközelítés többnyire egyoldalú volt, az eredmények – ha egyáltalán születtek – nem voltak tartósak. Ennek a rövid írásos anyagnak a célja az, hogy felhívja a hátrányos helyzetűek problémáival foglalkozók figyelmét a termelékenységfejlesztés fontosságára mint a megoldáshoz vezető út egy fontos szakaszára. A termelékenység mint átfogó koncepció Szűk, technikai értelmezés szerint a termelékenység az az arány, mely megmutatja, hogy a menedzsment számára rendelkezésre álló erőforrásokból (input) milyen hatékonysággal keletkezik eredmény (output). Az eredmény létrehozásának jó mércéje a keletkezett hozzáadott érték. Ez vállalati szinten az eladásokból származó teljes bevétel, csökkentve a termék előállításához a vállalat által kívülről beszerzett anyagok, szolgáltatások stb. árával. A létrehozott hozzáadott érték a forrása – többek között – a munkabéreknek, az értékcsökkenésnek, a befizetett adóknak. Az ezek felett megmaradó összeg nyereségként jelentkezik a vállalatnál. Egy ország összes vállalata, vállalkozása által egy év alatt előállított hozzáadott érték a bruttó hazai termék (GDP). Bár a GDP nem az egyetlen mércéje egy ország gazdagságának, többnyire igaz, hogy a nagyobb GDP-t előállítani képes országokban magasabb az életszínvonal, jobb az élet minősége, mint az alacsony GDP-jű országokban. Tágabb értelmezésben a termelékenység egy társadalmi-szociális koncepció, mivel a nagyobb hozzáadott érték létrehozásához szükséges kedvező körülmények megteremtését is magában foglalja. Ennek egyik legfontosabb eleme a hozzáadott érték korrekt elosztásának a szociális partnerek egyezségén alapuló ígérete. Ahogy arra a Nemzeti Termelékenységi Központok Európai Szervezete által ez év elején kiadott Memorandum is rámutat, a termelékenység fejlesztése több meghatározó tényezővel áll kapcsolatban. Ilyen a gazdasági növekedés, a verseny és a minőség, az innováció és a technológia, a munkaügy, a munkakörülmények, a munkaszervezetek, a munkahelyi biztonság és a

115

munkakörülmények, a képzettség, a környezetvédelem és a szociális partneri viszony. A Magyar Termelékenységi Központ hitvallása szerint a termelékenység koncepciója az erőforrások optimális kihasználásával a gazdasági eredmények folyamatos javítására irányul, s az értékteremtő folyamatban érintettek (munkaadók, munkavállalók, tulajdonosok, vásárlók, szállítók, társadalmi környezet) szükségleteinek kiegyensúlyozott kielégítését tűzi ki célul. Termelékenység és foglalkoztatottság Szoros kapcsolat van az egy főre eső bruttó hazai termék (per capita GDP) és a termelékenység között, hiszen a per capita GDP a munkavállalók termelékenysége (pontosabban az egy munkavállalóra eső hozzáadott-érték munkatermelékenység) és a munkavállalók összlakosságon belüli arányának szorzataként is kiszámítható. A per capita GDP növelése így egyrészt a termelékenység, másrészt a foglalkoztatottság növelésén keresztül lehetséges. A fentiekből az következik, hogy a munkanélküliség magas szintjénél is nagyobb probléma egy országban, ha a foglalkoztatottság mértéke alacsony, hiszen így magas az egy munkavállalóra (a vállalkozókat is ideértve) eső önálló jövedelemmel nem rendelkezők száma (legális foglalkoztatottságot feltételezve). Sajnos Magyarországon azt a sajátos jelenséget figyelhettük meg az elmúlt években, hogy miközben jelentősen nőtt a termelékenység és valamelyest csökkent a munkanélküliség, a GDP alig emelkedett. A jelenség magyarázata a foglalkoztatottak számának – az inaktívak számának emelkedésével összefüggő – csökkenése (az inaktívak azt a részét képezik a munkaképes lakosságnak, akik a munkaerőpiacról tartósan távol vannak). Közkeletű tévhit, hogy a termelékenység növelésére tett erőfeszítések nagyarányú munkanélküliséghez vezetnek. A tények azt mutatják, hogy azokban az országokban, ahol mesterséges módon, a termelékenységnövelés lefékezésével próbáltak munkahelyeket megtartani, a gazdaság versenyképessége és fejlődése megsínylette ezt az elvet. Ugyanakkor azokban az országokban, ahol folyamatosan törekedtek a termelékenység fejlesztésére (részben központi programokon, részben a piaci mechanizmusokon keresztül), ott a gazdaság jelentősen bővült – mind a termelékenység, mind a foglalkoztatottak száma nőtt. A hét legfejlettebb ipari országban az 1870-es állapothoz képest a termelékenység 10-szeresére, a foglalkoztatottak száma közel 4-szeresére, a GDP ennek megfelelően mintegy 35-szörösére nőtt. A foglalkoztatási problémák kezelését többféleképpen lehet megközelíteni – az elmúlt években ennek nagy figyelmet szentelt erre az Európai Bizottság is. Csak korlátozott siker várható a támogatott munkahelyek fenntartásától, ahol a munkáltató munkahelyteremtő vagy munkahelyfenntartó állami támogatást kap, hiszen ez ritkán ígér tartós megoldást. Általános receptnek tekintik a munkaerőpiac flexibilitásának, valamint a munkavállalók alkalmazhatóságának

116

növelését. Az alkalmazhatóság növelésének útja a képzés, beleértve ebbe az iskolai és iskolán kívüli képzést, felnőttképzést, szakképzést, önképzést stb. A magasabban képzett munkavállaló több ismerettel rendelkezve jobban tudja betölteni munkakörét és magasabb az egyéni termelékenysége. Alternatív, de megfelelő szintű felkészültséget szintén feltételező út a vállalkozóvá válás. Ezt a jelenlegi kormányzat elődeinél is fokozottabban ösztönzi, sőt a hátrányos helyzetű csoportok (hosszú ideje munka nélkül lévők, pályakezdők, romák, csökkent munkaképességűek, a munkaerőpiacra visszatérők) esetében a foglalkoztatási problémák megoldásának egyik fő módszerének tekinti. A szervezett vállalkozóképző programokra jó példa a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) „Indíts el és fejleszd a vállalkozásodat” című programja, amelyet több mint 30 országban vezettek be, köztük számos olyan helyen, ahol nagy az írástudatlanok aránya. A vállalkozás alapításával és működtetésével szembeni idegenkedést a program azzal csökkenti, hogy egyszerű üzleti játékon keresztül mutatja be az érdeklődőknek a sikeres vállalkozóvá válás lépéseit. Természetesen egy ilyen program sikerét több más kezdeményezés, például a szabályozók kedvező változása is elősegítheti. Közismert probléma, hogy a munkanélküli segélyben vagy más támogatásban részesülők támogatási jogosultsága a vállalkozóvá válással megszűnik, holott lehetséges, hogy a vállalkozás jövedelemtermelő képessége csak hónapok múltán éri el a kívánatos szintet. Célszerű megoldás lenne a támogatások fokozatos csökkentése, vagy fokozatosan – de nem feltétlenül hosszú távra – adókedvezménnyé való átalakítása.

117

Miklóssy Endre A cigányság gazdasági-társadalmi újra-integrációja Van egy mérvadó szabálya a tervezésnek, amely szerint, ha a jövőt tervezzük, akkor vizsgálnunk kell a múltat is, mégpedig másfélszer-kétszer olyan hosszú távon, mint amilyen távra a tervezés szól. Ezért például ha a cigányság sorsát „középtávon”, vagyis 4–5 éven belül javító programot készítünk, akkor a vizsgálatot 10 évre visszamenően kell elvégeznünk. De ha hosszú távú, nemzedéknyi időben, vagyis 25–30 évben gondolkodunk, akkor az elmúlt 50 évet is meg kell vizsgálnunk. 1990, vagyis a rendszerváltás a magyarországi cigányok számára a második katasztrófát jelentette a huszadik században. De ennek a körülményeit nagyrészt az első katasztrófa határozta meg. A magyar cigányság életlehetőségeit a kommunizmus előtti társadalomban a parasztgazdaság határozta meg. A városban nem nagyon volt megélhetésük, a muzsikus cigányokat leszámítva, és nem volt a nagybirtokokon sem. (Ez az oka annak, hogy a Dunántúl nagy részén a mai napig jóval kevesebben vannak, mint az ország más részein, Szabolcsban viszont jóval többen.) A területi elhelyezkedésük tehát nagyjából megfelelt a parasztbirtokok megoszlásának. Abból éltek ugyanis, hogy ezek számára végeztek kiegészítő munkákat: kézműipari szolgáltatást, állatkereskedelmet, alkalmi és napszámos idénymunkát. Ezért azután, hogy a magángazdaságokat ideológiai okok miatt felszámolták és a parasztokat beverték a tsz-be, a legrosszabbul a cigányok jártak, akiknek ezzel egész létalapjuk megszűnt (Sára Sándor híres filmje ezt a helyzetet mutatja be). És bár elindult ezután egy hosszú távú kormányzati program a cigányság felemelésére, ez végül is éppen olyan zsákutcának bizonyult, mint magának a „létezett szocializmusnak” az egész rendszere. Habár eközben a cigányság társadalmi szerkezete valóban modernizálódott is. A következő három tényező volt a legfontosabb ebben a folyamatban: - létrejött a cigányság alapiskolázottsága, tehát nagyrészt elvégezték az általános iskola 6-8 osztályát, és írni-olvasni megtanultak; - többségük lakáskörülményei lényegesen megjavultak, a cigány telepek jó háromnegyed részét negyedszázad alatt felszámolták, és így biztosították számukra a lakáskultúra alapelemeit; - megvalósult a „teljes foglalkoztatottság”, legalábbis a cigány férfiak körében. A nyolcvanas évekre a munkaképeseknek 90–95%-a valóban munkaviszonyban volt. De ez a legutóbbi igencsak kétélű eredmény. Egyrészt azelőtt is dolgoztak a cigányok (mellesleg jóval szabadabban), másrészt pedig a „szocialista munkamegosztás” döntően csak alsóbbrendű, anyagmozgató és segédmunkákat kínált nekik. Azoknak, akik annak előtte iparos munkát végeztek – rostát,

118

rézüstöt, forrázóteknőt, vesszőkosarat, vályogot készítettek – vastömböket kellett cipelniük a gyárudvaron. Sőt, gyakran csak „vattaként” használták őket, hogy az átlagbér-gazdálkodási rendszerben ki lehessen fizetni a magasabb munkabéreket is. Ez volt különben az egész magyar gazdaságnak is a fő baja, az értéktermelő képességtől független túlfoglalkoztatottság. Most, hogy egy másféle gazdasági pályára léptünk és a magyar ipar termelését javarészt a multinacionális tőke határozza meg, 300 ezer ember termel az iparban akkora értéket, mint tíz évvel ezelőtt 1,7 millió. Az új rendszerben tehát leginkább a hatékonyság javításának gazdasági kényszere okozta a munkanélküliséget. Máról holnapra csődbe mentek az alacsony értéktermelő képességű gyárak és eltűnt a „vatta”-funkció is. Néhány év leforgása alatt több mint 1,5 millió munkahely szűnt meg az országban. És ez elsősorban a falusi ingázókat sújtotta, különösen pedig a cigányokat, akik egy nemzedéknyi idő elteltével ismét tömegesen váltak munkanélkülivé. A másik alapvető gazdasági problémává piacaink válságos helyzete vált. A Szovjetunió hatalmi és gazdasági összeomlásával a magyar gépipar, könnyűipar, agrár-tömegtermelés legfőbb vásárlója tűnt el. Az ide érkező multik néhány év alatt pótoltak valamit ezen, de csak részben. Gazdasági problémáink nagy része a mai napig is megoldatlan, mivel a megoldásuk kívül esik a nemzetközi befektetői és pénzvilág érdeklődési körén. Megroggyant a belső piacunk is, mert a munkanélküliséggel és a jövedelem általános csökkenésével 25–30%-kal csökkent a belső vásárlóerő, és visszaesett a hetvenes évek közepének szintjére. De a társadalom nagyobbik része számára a helyzet még rosszabbá vált, mert közben a „jövedelmi olló” is kinyílt, és jelenlegi mértéke, a mintegy tízszeres különbség a szélső decilisek között, Európában példátlan mértékű. Azt a gazdasági pályát, amit hazánk a rendszerváltás óta követ, kínálati gazdaságnak nevezik. A multik például éppen kedvező kínálatunk miatt települnek ide. De ha azt akarjuk, hogy ez a gazdasági modell valóban kisegítse hazánkat a kátyúból, akkor a piaci kínálat lehetőségét a társadalom minél nagyobb része számára meg kell teremteni, mert ez a tartós prosperálás feltétele. A stabilitás és növekedés csak a belső piac erősödése mellett lehetséges. De ezt alapjában véve nem az állami újraelosztás és keresletgerjesztés útján kell elérni, hanem ellenkezőleg, csökkenteni kell az állam közvetlen és közvetett gazdasági szerepvállalását. A cigányság tehát, ebben a szigorúan gazdasági megközelítésben, potenciális vásárlóerő, amelynek lehetőségeit növelni kell, hogy ezzel is erősödjön a belső piac. De a lehetőségek nem növelhetőek másképpen, mint a jövedelemszerző képesség erősítésével. Gazdasági problémáinkra a megoldás nem lehet egyéb, mint a helyi piacok újraélesztése, ahol a helyi gazdaság szereplői kölcsönösen munkát adnak egymásnak. Amikor „vállalkozóvá válásról” beszélünk, akkor elsősorban a helyi

119

piacra lépés képességének erősítésére kell gondolnunk. Amihez persze az is kell, hogy legyen ilyen. Nagyon nehéz feladat ez, hiszen a helyi piac nem a mostani rendszerváltáskor veszett el, hanem az előzőnél, amikor a kommunisták az egész gazdaságot államosították és bürokratizálták. A feladatunk tehát alapvetően a társadalom- és gazdaságszervezés. Komoly segítséget jelenthet itt az Európai Unió fejlesztési technikáinak az átvétele. Csak másodlagos fontosságú az, hogy ezek mellé támogatási pénzeket is kaphatunk. Látható a fentiekből az, hogy miért nem lehetséges külön „cigány programot” létre hozni, és hogy a cigányok esélyeit csak a terület- és vidékfejlesztési rendszer egészén belül tudjuk javítani. Ezen belül persze szükséges és lehetséges is pozitív diszkriminációt alkalmazni. A cigányság problémáinak megoldása így a fejlesztési rendszer egészébe illeszkedő hosszú távú feladat. A tényleges megvalósításnak pedig középtávú kormányprogramokon keresztül kell történnie. Az első ilyen program 1997-ben született meg, és a jelenleg hatályosat az 1047/1999. (V.5.) sz. Kormányhatározat állapította meg. Átfogó tartalmának az ismertetése e dolgozatnak nem feladata, viszont beszélni kell a vidékfejlesztési és az agrárfejlesztési összefüggésekről. A helyzet kulcsa a térségfejlesztési programok elkészítésében és megvalósításában van. Szokatlanságuk és a status quo állapotához fűződő sokrétű ellenérdekeltség miatt ilyen programok eddig az évig még nem készültek. Most azonban változik a helyzet, mégpedig az Európai Unió segítségének köszönhetően, akik megindították a SAPARD támogatási rendszert, a hozzá tartozó tervezési módszertannal és társfinanszírozási forrásokkal együtt. A programok középtávúak és alapvetően kistérségekre készülnek, az ottani települések együttműködésére alapulnak. A térségi programok érdemi célja éppen a „helyi piacok” megerősítése. A cigányság felemeléséhez szükséges speciális feltételek (anyagi, szervezési, képzési stb.) itt úgy biztosíthatók, hogy ahol a helyi cigányság létszáma és problémái jelentősek, ott a programba be kell illeszteni az ezt célzó különféle fejlesztési elemeket is. Ennek a feladatnak a megoldása két feltétel meglétét igényli. Egyrészt biztosítani kell a szakszerűséget a programelemek elkészítésében és elbírálásában, másrészt szükség van a legitimációra, vagyis arra, hogy az érintettek a programot elfogadják. Egy olyan szervezetrendszerben, amely az önkormányzatok egyenjogúságának elvén épül fel, kedvező lehetőséget nyújt a legitimáció tényleges biztosítására az, hogy 1995-től kezdve létrejött és kialakult hazánkban a nemzeti kisebbségek önkormányzati rendszere. Csak hosszabb időtávon érhető el az az ideális cél, hogy a helyben élők önálló egzisztenciákként válhassanak a helyi piacok szereplőivé. Addig is az a célszerű, hogy jövedelmüket kevésbé segéllyel, inkább munkával szerezzék. E célt szolgálják a közmunkaprogramok, amelyeket alapvetően a települési önkormányzatok szerveznek a saját infrastruktúraproblémáiknak és lakosaik

120

foglalkoztatásának együttes megoldására, és az állam a vidékfejlesztési és a szociális rendszer forrásaiból támogatja őket. Némileg hasonlít ehhez a szociális földprogram, amely ingyenes földbérlettel és a termeléshez szükséges eszközökkel való ellátással (növendékállat, vetőmag, alapművelés stb. biztosítása) segíti a benne résztvevőket, elsősorban saját életszükségleteik kielégítésének céljából. A földprogram önmaga újratermelésére nem képes, évről évre folyamatos támogatást igényel, de ezzel együtt is jóval hasznosabb és emberibb, mint a munkanélküli-segélyezés. A rendszernek a távolabbi célja azonban az, hogy akik képesnek bizonyulnak rá, néhány év elteltével önálló agrárpiaci vállalkozó szereplővé válhassanak. Ezek a kérdéskörök szorosan illeszkednek az általános agrárstratégiába, illetőleg a földügy törvényi szabályozásába (birtokrendezés, tulajdonszerzés, szociális földalap stb.). Öröklött probléma a cigányságot érintően az, hogy a telepfelszámolási program tulajdonképpen még nem fejeződött be, és mintegy tízezernyi olyan lakás van, ami műszaki-szociális szempontból nem megfelelő. Ezek pontos felmérését el kell végeznünk, és ezeknek a telepeknek a felszámolására akcióprogramot kell készítenünk. A programot úgy kell felépíteni, hogy lehetőleg többféle problémára biztosítson együttes megoldást (lakás, infrastruktúra, foglalkoztatás, környezetvédelem). A vidékfejlesztés logikájának megfelelően a tényleges akcióprogramokat a helyi önkormányzatoknak kell lebonyolítaniuk, a központi szervezetek ehhez pénzügyi és szakmai segítséget nyújtanak. A rendszerátmenet óta a települések a maguk infrastruktúrafejlesztéseihez a központi költségvetésből vehetnek igénybe kiegészítő pénzügyi támogatásokat. Mivel a cigányok gyakran a településeknek az elhanyagoltabb, fejletlenebb részein laknak, elég gyakran merül fel az igény az olyan településfejlesztésre, ami az ő lakórészeiket érintené. Itt azonban van egy alapvető nehézség. A cigányok ugyanis igen nagy részben olyan településeken élnek, amelyek egyébként is rendkívül szegények, és önkormányzatuknak még a fejlesztéshez szükséges önrész előteremtése is gondot jelent. E probléma megoldására szolgál az a lehetőség, hogy ilyen esetekben a saját rész kiegészítésére pályázatot lehet benyújtani az Országos Cigány Önkormányzathoz. Az OCÖ-nek a szaktárcával kötött szerződés alapján saját átengedett forrása van az efféle pályázatok támogatására. A cigányság hajdan, a kommunizmus előtti időkben a helyi piac rendjében találta meg az életlehetőségét, ami a parasztgazdaságok szolgáltatással való ellátását jelentette. Ezt a rendszert így bizonyosan nem lehet visszaállítani, mivel azóta valamennyi körülmény lényegesen megváltozott. De változatlan maradt az a követelmény, hogy a cigányság többségének az életlehetőségeit nem a globális munkaerőpiacon, hanem egy korszerűen felépített helyi piacon kell megteremtenünk. Ez persze nemcsak a cigányokra érvényes, hanem a vidéki társadalomnak a nagy részére, hazánk lakosságának a harmad-negyed részére is.

121

A kötet szerzői: Aáry-Tamás Lajos, jogi referens, Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogok Országgyűlési Biztosának Hivatala Bauer Edit, államtitkár, Szociális Minisztérium, Szlovákia Burtea, Vasile, szociológus, Ombudsman Iroda, Románia Csepeli György, szociálpszichológus, tanszékvezető egyetemi tanár, Eötvös Loránd Tudományegyetem Szociológiai Intézet Csortán Ferenc, főosztályvezető, Kulturális Minisztérium, Románia Daróczi Ágnes, újságíró, népművelő, kisebbségkutató Doncsev Toso, elnök, Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal Eckstein-Kovács Péter, kisebbségügyi miniszter, Románia Furman Imre, igazgató, Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Iroda Haller István, programvezető igazgató, Babeş-Bolyai Tudományegyetem, Románia Kaltenbach Jenő, jogász, nemzeti és etnikai kisebbségi jogok országgyűlési biztosa Kállai Ernő, történész, Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Műhely és Eötvös Loránd Tudományegyetem Kemény István, szociológus, Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Kutatóintézet Korver, Ron, tanácsadó, Phare program manager, cigányügyi referens, Európai Bizottság Magyarországi Missziója Kovács Péter, nemzetközi jogász, tanszékvezető egyetemi tanár, Miskolci Egyetem, főosztályvezető, Külügyminisztérium Krémer Balázs, Szociálpolitikai Intézet, Szociális és Családügyi Minisztérium Kusỳ, Miroslav, politológus, egyetemi tanár, Komensky Egyetem, Szlovákia Mikóssy Endre, szakmai főtanácsadó, Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium Palásti Sándor, főosztályvezető-helyettes, Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogok Országgyűlési Biztosának Hivatala Szalai Andrea, nyelvész, Janus Pannonius Tudományegyetem Szelényi Iván, szociológus, egyetemi tanár, Yale Egyetem, Egyesült Államok Törzsök Erika, szociológus, igazgató, Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Programiroda Varjú Gabriella, elnökhelyettes, Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal Veresegyházy Róbert, ügyvezető igazgató, Magyar Termelékenységi Intézet