NNCL1414-50Bv2.

0

Fekete István

Tüskevár

NEGYEDIK KIADÁS SZECSKÖ TAMÁS RAJZAIVAL © FEKETE ISTVÁN 1962 622364 Az Athenaeum Nyomda rotációs magas- és offsetnyomása Felelős vezető: Soproni Béla igazgató A kiadásért felel a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó igazgatója. Felelős szerkesztő: Janikovszky Éva. Képszerkesztő: Szántó Tibor. Műszaki vezető; Korom Ferenc Műszaki szerkesztő: Mérei Zoltánné. Terjedelem: 21 (A/5) ív, MSZ 5601-54

Az osztály zsongása lassan elcsendesedett. Először a suttogás szűnt meg, aztán a mozgás is megdermedt, és nem lehetett mást hallani, mint egy-egy köhintést s az osztálynapló lapjainak lassú fordulását, ami olyan volt, mintha kaszát suhintottak volna a levegőben. – Acél! Egy pápaszemes ifjú állt fel az első padban. Először elpirult, aztán elsápadt, s keze idegesen nyúlt számtanfüzetéhez. – Hogy vagy, fiam? Az osztály némán sóhajtott, és a feszültség elernyedt lélegzetét szinte látni lehetett. A Dunán egy hajókürt távoli bődülése hallatszott, és Acél Béla reszkető keze megállt a füzet mellett. Rövidlátó szeme elpárásodott. – Köszönöm, tanár úr, tegnap kiszedték a varratokat. – Maradj csak. A vakációban majd foglalkozz kicsit a számtannal… – Igen, tanár úr. A fiú leült, és beteges arca megnyugodott. Az osztályon az együttérzés jósága lebegett át: nem rossz gyerek ez a Kengyel, és ma – úgy látszik – szíve is van… A számtantanár tovább nézte a naplót, a naplónak azt az oldalát, ahol az Acéltól Ernyeiig következő egyének lapultak egyrészt a naplóban, másrészt szétszórva a teremben. Hosszan nézte, s ezzel szinte pattanásig húzta újra azokat a láthatatlan szálakat, amelyek az első oldalon tartózkodó neveket és az élő tulajdonosokat nagyon is valóságosan összekötötték. A dermedés újra némaságot szült, ami azonban Wallenberget például nem érintette annyira, mint – mondjuk – Herényit, aki közelebb esett a tűzhöz. – Dubovánszky! – Szszsz… – egy olyanféle hang volt ez, mint amikor a bicikligumi kiadja lelkét, s az utolsó padban felállt egy lomha, nagy fiú. Máris izzadt. Vonalzóját egyenesre igazította asztalán, gallérjához nyúlt, mintha kevés lenne a levegő, és hátratolta székét, mielőtt a táblához indult volna. – Várj! Elégszer feleltél már, és másokkal kell foglalkoznom. – Dubovánszky arca szétterült, mint a megnyugodott telihold –, de beszéltem apáddal a kamatszámítást illetőleg – folytatta Kengyel. – Ezt majd szíveskedjél a nyári programba beilleszteni. Jó? A nagy fiú némán meghajolt, és mindenki tudta, hogy az öreg Dubbal nem lehet viccelni, tehát ez a fiatal óriás a birkózáson kívül a kamatos kamatokkal is ádáz csatákat fog vívni – naponként. A vakációban! Az ifjú Dub leült, az osztálynapló első lapja elfordult, s az Acéltól Ernyeiig létező ifjúság úgy érezte magát, mintha most bukkant volna fel a víz alól, megfulladás előtt negyed másodperccel. Ellentétben a Feketétől Jandáig húzódó “hallgatókkal”, akik ugyanekkor csendesen elmerültek a bizonytalanság hullámaiban. – Janda! Egy fürge fiú pattant fel az első asztalnál, és már indult is, vidáman, szinte parádézva. Janda az osztályelső volt. de Kengyel leintette. – Úgy tudom, Acéllal egy házban laktok. – Igen, tanár úr. – Ha ráérsz, látogasd majd meg. – Igen, tanár úr, de eddig nem kérte. – Ezután sem kérné, azért kérem én!… A fiú kissé elpirult, és mintha válaszolni akart volna, de Kengyel már nem foglalkozott vele. Fordított megint egy lapot, s a Feketétől Jandáig terjedő ifjúság lélegzethez jutott, helyet adva azoknak, akik elég szerencsétlenek voltak a Jelka – Nánai nevek közé esni. – Kertész!

A szólított fiú felállt, de nem mozdult, mintha lennének még csodák, és az órák magánbeszélgetésekből állnának. – Mire vársz, fiam? – Talán tapsra… – vélte egy meggondolatlan hang, mire a tanár szeme lassan a közbeszólóra fordult, és megállt rajta. A meggondolatlan ifjú füle pirulni kezdett, és sürgősen megátkozta az anyatermészetet, amelytől ezt az ellenállhatatlan locsogó örökséget kapta. – Jöjjön ki maga is, Sós fiam, idekint közbeszólhat… Az osztályon csendes derültség szaladt végig, ámbár, ha Kengyel magázni kezdett, viharszag úszott a levegőben. Balogh ennek ellenére kinyitotta füzetét, amelyben a tegnapi sportújság lapult, Wallenberg pedig az órájára nézett. Fél tíz – a fene egye meg, de lassan megy az idő! Közben Sós Károly is kiérkezett a katedra elé, immáron századszor megfogadva, hogy inkább tőből leharapja nyelvét, de ezentúl hallgat… most aztán itt van! Még lerontja azt a szép nyugodt négyest. Kertész felírta a táblára a feladatot, és döcögve hozzálátott a megoldáshoz. Az osztály lassan megnyugodott, most már körülbelül sejtették, kik a kétes osztályzatúak, akik ezen az utolsó összefoglaló órán sorra kerülnek. Az ablakon a nyár nézett be, és a nyár szólt be a verebek gondtalan csiripelése hangján. A gömbölyű kis felhők puha lengéssel úsztak ismeretlen tájak felé, valahol egy vonat pöfögött, és ígéretes kőszénszag úszott be az ablakon, utazásszagot vegyítve a törtek és aránypárok közé. A kőszénszag egy közeli sütöde kéményében született, és semmi köze nem volt a pöfögő mozdonyhoz, de illúzió és képzelet is van a világon, amiből némelyik hetedikes többet kapott a kelleténél. Ladó Gyula Lajos – például – annyira többet, hogy a vándorló felhők és a kőszénfüst egyszerűen kiemelték az aránypárok kötött világából, és áthelyezték egy nyüzsgő váróterembe, hol időnként a hangszóró mondott be különféle vonatindulásokat. Ladó Gyula Lajos számára megszűnt a tanterem minden izgalma. Megszűnt a tábla, a katedra, a verejtékező Kertész, sőt Kengyel is, aki már harmadszor szólítja Sóst, hogy: kedves Sós “barátom”, most szóljon közbe, de Sós nem szól közbe… Ladó Gyula Lajos kinéz az ablakon, de csak teste van jelen. Ő éppen jegyet vált, majd később elindul vele a vonat, és az ablak előtt elszaladó táj végképpen kihúzza a számok, tanterem és iskola szürke világából. Gyula – úgy is, mint Lajos – utazik. Üveges szemmel néz ki az ablakon, és egy utastól nem lehet kívánni, hogy törtekkel foglalkozzék. Kengyel tanár úr azonban érthetetlen csökönyösséggel ragaszkodott a törtekhez és a jelenlevők teljes jelenlétéhez. – Gárdony! – kiáltja a képzeletbeli kalauz, miközben a Velencei-tó nádasai fölött súlytalan, fehér sirályok vitorláznak, és Gyula már csónakba akar szállni, amikor valaki bokán rúgja. – Alszol? Gyula tehát kiszáll a csónakból, és visszaérkezve az osztályba, kissé bután néz a mellette ülő Pondoray Bélára, aki köznyelven “Bütyök” nevűé hallgat. – Mi? – Kengyel szólít… Igen, Kengyel őt nézi. Az osztály előbb mély csendbe merül, aztán halkan derülni kezel, (Ezzel is múlik az idő…) – Nem hallotta, Ladó, hogy szólítottam? A fiú kissé kótyagos még az utazástól, de a veszély már megérintette idegeit. – Parancsoljon, tanár úr. Az osztály derültsége erősen szélesedik. – Ha majd felébredt, Ladó, talán fáradjon ki.

de nem ült vissza. Bütyök egy cédulát csúsztatott át az asztalon. mint a megrémült levelibékák. hanem a katedrához. mint a megfagyott rózsa. Csillik. A fantázia könnyed szárnyait egyetlen nyisszantással lenyeste Kengyel. Ladó Gyula Lajos visszatámolygott tehát Bütyök mellé. Az osztály erre lekonyul. mint amikor a karvaly kivág egyet a verébcsapatból. az jó. javítottál. mint a süllyedő hajón. ez bizonyára megnyugtatja magát… meg a többieket is. A negyven fiú úgy néz Csillik után. Pislognak. hogy a következő órán földrajz helyett is számtan lesz. “Ne búsulj. Kertész újra nekiveselkedett a táblának. és a hangulat ezt a csikorgást átvette. a kréta csikorgóit. – Elmehetsz – intett Kengyel –. vigyázni kell az érzelemnyilvánítással… – Folytassa. mint ahogy Vas Péter volt a “Fuszekli” és Csillik a “Bika”. Ez az a pillanat. és a jólelkű tutajosok megengedték a tutaj megtekintését. amikor társai elakadnak. hogy csak egy kis biztatás kell… –. A hangulat megenyhült.“Hhh – sóhajt Gyula is és Lajos is –. ha felsüt a nap. de jövőre jobban szedd össze magad. Úgy látszik. Amit eddig leírt. Ráeshetik az iskolára egy ilyen gép… szörnyű! – Tanár úr kérem. – Elhiszem. A fiú egyszerre megtalálta magát – Kengyel pontosan tudta. mire Gyula szigorúan hátranézett. az biztos a dolgában. s végül is Kengyel elzavarta. bizonytalankodott. Kapkodott. Miféle neveletlenség ez?… Hozok neki vizet. gondolatai közé odaszállt a kőszénfüst. A táblán számok. akár a csónakba. És így tovább… Gyula Lajos barátunk ugyanis egyszer a Tisza mellett nyaralt. sőt… – és szeme az osztályra villan. azonban Ladó Gyula Lajoson már ez sem segített. Fogd a krétát. Tutajos!” Ladó Gyula Lajos ugyanis az osztályban a “Tutajos” nevet viselte. – Csak nyugodtan. és ifjú barátunk szemét elhomályosította a könny arra a gondolatra. Sós. meg kellene tiltani hogy iskolák felett repülők gyakorlatozzanak. nem jól érzem magam… Kengyel szelíden bólint. Én sem érzem jól magam. van időnk. hogy Kengyel egy pohár vizet hozatott… krétát… szivacsot… – Parancs. Most már kényelmesen visszaülhetett volna akár a vonatra. kegyetlenül véget vetve a ravasz játéknak –. ámbár az én osztályzatom már le van zárva…” – ezért tehát nem a mereven hallgató Sós kartárs mellé megy. amikor a padló himbálódzni kezd. A nagy folyón lefelé vándorló tutajok közül egy kikötött. Szerettem volna négyest adni. és megoldotta a feladatot. és legyen szíves folytassa. hát mi a mennykőt lehet itt folytatni? – Nos? A füle zúg – vagy repülő megy? –. – Sajnálom. egész is. Tűnj el! Jó atyád mint mérnökember valószínűleg keblére ölel a hármasoddal együtt. tanár úr… Az osztály most már hangosan és kegyetlenül hahotázott. tört is. ne nézze az óráját! Elfelejtettem bejelenteni. hogy ez a hármas esetleg sötét fellegeket borít a vakáció ragyogó egére. elkapva a legszélesebben hahotázó rémületté torzult pillantását – sőt Árpád sem érzi jól magát. Kertész! Wallenberg. Javítani akar… Jöjjön ki. . és az ember gyomra a torkába törekszik. Előfordult ugyanis. Akinek ilyen jó kedve van. Sós se és Kertész se. és kész! Esetileg krétát? – Oda álljon – intett Kengyel. oda. Árpád a Csillikéktől. Sós mester mellé.

és a legjobb futó volt az osztályban – mit keresnél te egy tutajon? Mondjuk. amivel azonban nem bántott meg soha senkit. éhes tízpercekben kecsegepörköltről mesélve. Mindez azonban régen történt. még az ősmagyarok idejében. hogy: nem. Alapjában Gyula jellemes fiú. felelt-e és hányasra. te – elvégre – a hímnemű szarvasmarhákhoz tartozol… – szólt közbe Avas Elemér. Ami a valóságban megtörtént. Igaza is volt. erről szó sincs. Gyula megmondja. amitől az ifjúságnak majd a szeme ugrott ki. Ezért vagyok én Gyula Lajos. Bütyök. de az idők folyamán egyre bővült és színesedett. aki annyira érdeklődött. azt Gyula soha nem ferdítette el. a jászol előtt… – de már ugrott is. majd én megfogtam volna azt a kormányt! – Nézd. mert belehalok – rebegte a lomha nagy fiú. a jószívű Bütyök újabb cédulát csúsztat át. mert az őseim Gyulák voltak. Bika. és esetenként újabb történetekkel egészíti ki a tutajozást. Mindezek ellenére nem mondhatjuk azt. – Én kellettem volna oda – mondta Bika. feleltessen még egyszer… sose feleltél hármasra… Tutajos csak a fejét ingatja. Majdnem felfordultunk. mint nehéz komondor elől a cikázó nyúl. Anno dacumál. és Dubovánszky hallhatóan nyelt. most azonban nem létezik más. és lihegve dobogott a Jogász után. mert ott nem babra megy a játék: emberéletről van szó. még kora tavasszal. – Tulajdonképpen mért hívnak téged Gyula Lajosnak? – kérdezte egyszer Tímár. azt el is hiszi. Ha például apja megkérdezi. az apám Gyula Ákos.Ez a megtekintés negyedóráig tartott. mert Bika szeme forogni kezdett. amelyről “Egy nyár a Tiszán” címmel könyvet is kezdett írni. Nem. viharos kalandos utazássá és… – … kérlek szépen. – Azért. de amit így megálmodik. és elment egy zsemléért. . csak egy rettenetes. szinte az ősködben. hogy a gyomrában jelentkező forradalmat elhallgattassa. aki játékosan futott előtte. azaz Csillik Árpád. aki az osztályban a kevésbé előkelő “Bolha” nevet viselte. s ez Bolhát gondolkodóba ejtette. És ha büntetés jár érte: akkor is megmondja. A tutajon töltött percek előbb órákká. Sőt! A hallgatóságnak szívbéli gyönyörűséget szerzett. azaz vezérek. Anno dacumál… – tette hozzá. majd napokká dagadtak. Kengyel jóvoltából. Eredj utána a tanáriba. mert azt apja is így szokta mondani. de a főtutajos nagyon összeszidta a kormányost. és érzi már. ha azt a kis fantáziát leszámítjuk. Mert ez az épületes beszélgetés – természetesen – tízpercben történt. én megtisztítottam a halat… hagymánk. és nem zavarta többé Gyula Lajos előadását. vérszívó hármas. – Egyszer… – vallotta be Gyula szerényen – csak egyszer. Tutajos. amikor a márciusi szél megmozdította a fiúk vérét és – mint láttuk – fantáziáját is. borunk volt elég… – Kormányoztál is? – kérdezte Bütyök. És ha apja a részletekre kíváncsi: azt is megmondja. – Ne kínozz. de a köd mintha oszlana. aki éles nyelve után a “Jogász” melléknevet viselte. amit Gyula könnyein keresztül alig tud elolvasni. hogy kicseppent a nyál a szájából. – Hogyhogy… minden ősöd Gyula volt? – Nem. a nagyapám Gyula Xavér… – Xavér… nahát! – csodálkozott Bolha. telt hasú. a főtutajos megfőzte a lebbencslevest. hogy ifjú barátunk a hazudósok felekezetébe tartozott volna. Gyulák voltak. Azóta Gyula bizonyos fölénnyel viseli a “Tutajos” jelzőt. és kifeszítette mellét –. hogy utánamegy Kengyelnek. – Ez biztos? – Nyugodt lehetsz.

azaz gyerekre. Ilyen szorult helyzetben kardot rántottak vagy buzogányt. aztán megtörülte a szemét. a hetedikben törtekkel és aránypárokkal foglalkozni olyan neki. Nem! Kengyel hideg. mindenki Lajos bácsiját. Ehhez az elinduláshoz a legnagyobb lelkierő szükséges. Kengyel a számok világában él. úgy. a magyar és természetrajz tanárát. és egy bonyolult egyenletre úgy néz. nem apád! A késői utód azonban ezt a példát nem követheti. mint egy képlet. mintha most látná életében először. és tutajos – úgy is. aztán üsd-vágd. mert a tanári szobában. – … és… – És? – … bocsánatot kérek. hogy figyelmetlen voltam. Jelen esetben azonban a vakáció forog kockán. és itt. Végül is becsapja a naplót. azért nem tudtam folytatni… bocsánatot kérek. ha megkopogtatja a harkály. és kibuggyant az első szippantás édes füstje. a krétát beledobja a tartóba. mint az “Egy nyár a Tiszán” című mű szerzője – elindul Kengyel után. Kengyelnek neve van a jónevű matematikusok között is. . Kengyel megállt. és olyan könyörgően néz a tanárra. mintha a nagy festőművésznek állandóan cégtáblát kellene festeni. A berregés szétugrasztja a csengő kupoláján lebzselő legyeket. ahogy szokott… – Nos? – Tanár úr kérem… – Nos? – Én felelni szeretnék… – Itt? Hát erre mit mondjon az ember? A vezéri ősöknek határozottan könnyebb dolguk volt. s a ragyogó égen érzéketlenül vitorláztak csapott fenekű kis felhőgályák. És amikor azzal a hideg kék szemével ránéz az emberre. Gyula a földet nézte. ropogósra sült kacsapecsenyére. mindig négyesem volt… – Az volt – ismeri el Kengyel.Kengyel ezt nem tudja. és kimegy az osztályból. hát akkor azonnal összezavarodnak a szépen kicirkalmazott mondatok. ha Arany Toldijáról vagy a hangyák csodálatos államalkotó szervezetéről beszél. és feláll. ha megbízhatatlan öngyújtók és általában dohányos emberek nem lennének a világon. ámbár korrekt. Szedd össze addig magad. és a tizenhárom éves ember egyszerre szűknek érzi a gallérját. – Megbocsátok. akinek elcsuklik a hangja. mint a kisborjú a mészárosra. – A jövő órán folytatjuk: még egy példát adok. négyszemközt. és öngyújtóját csattogtatta. annyi ember előtt… nem… még így négyszemközt is… huh! Gyula aligha érte volna el a jeles számtantudóst. nos. de nem is érdekli. sajnos. aztán megtörli verejtékes homlokát: – Hát kellett nekem röhögni? Az osztály pedig felzúdul. akár Pitagorasz tétele. Hóna alá vágja a könyvet. és azt mondja: – Nos?… Akkor. Kengyelt nem lehet csak úgy leszólítani. mert erre szüksége volt. Aztán ránézett Gyulára. elgondolkoztam. Kengyelt lehetőleg még az udvaron kell elfogni. és Kengyel úgy néz Csillikre. mint például Lajos bácsit. ha ez elég magának… Az udvaron már nyüzsgött az ifjúság. Csillik még áll egy kicsit. amíg végre fellobbant a láng. aki “majd megfogta volna a kormányt… A rettenetes Bika szeme most nem forog. mint a kertész valami csodálatos rózsabokorra vagy a nagyevő a még érintetlen. Ladó. de ezeket Gyula nem látta. és a vezérek ivadéka: Gyula Lajos a vértanúk mindenre elszánt bátorságával lohol a tanár után. Ebben a pillanatban csengetnek. – … javítani szeretnék – nyögi –. mert Csillikkel van elfoglalva. Nézi a táblát. mint a méhkas.

és letette a krétát. sőt az arcát is megmosta. Csillik végül is befejezte művét. Nyaraljatok vidáman. Ladó. de a bajtársiasság is valami. amit tud. reszketést. inkább meleg villanások táncoltak a szemében. hát öngyilkos lesz. maga megbízhatatlan abban is. Aztán – egyszer csak – vége lett az órának. de Janda feje. gondolta – újra megjelent a váróterem. ahol Attila mérkőzött bizonyos Aétius nevezetű rómaival. és arra gondolt. de így?… Nem olyan rossz jegy az a hármas… – Tessék még egyszer megpróbálni… – Olyan biztos a dolgában? – Biztos vagyok! – mondta Gyula az ősök elszántságával. évközben elképzelhetetlen vidámsággal. és – megőrültem. mint – anno dacumál – a catalaunumi síkon.– Maga javíthatatlan álmodozó. amelyben alig volt kisebb lárma. És nézzen rám. esetleg Kengyelt is megöli. Játszva lehetne kitűnő is. Bütyök – a tapintatos Bütyök – csak később tette fel a kényes kérdést: – Mit mondott? – Semmit! Sok felelő van még… azt mondta. és amikor Csillik a következő órán felírta a példát. ne félj. intett. – Ladó mit szól hozzá? Gyula úgy ugrott fel (a csónak mellől). jól van-e megoldva a feladat. és a közösségi érzésnek is van matematikája. végeztünk is. Természetesen nem azért. hogy a beszélgetést befejezte. és most hátrafordult. Úgy érezte. Azt kérdem. és szétveri a világot… De Kengyel nem látszott ijedtnek. – Ne idegeskedjen. fiúk – állt fel Kengyel –. hogy őrajta segítsen. feledve minden sérelmet. mégpedig eldöntetlenül. – Hát akkor elmehet. Érti? Nem érti… Üljön le. feleltet! De Gyula most már a feleltetésnek sem örült. A csónak elég rossz állapotban volt. de a nagy táblát mindenesetre leakasztja. Sok felelő van még… – ezzel intett. hogy ha belesül a feladatba. Gyula ezek után egy pohár vizet ivott. – Mi isi Mi is! – üvöltött az osztály. azonban jegyezze meg magának. semmiképpen nem tudta követni a megoldást Mereven nézte a táblát. és nem tudott semmit. tanár úr! – Biztos? – Igen. sőt a csónak is a Velencei-tó partján. Ladó. mert a fejetekre szükség lesz jövőre is. mintha egy skorpiótenyészetet fedezett volna fel nadrágja alatt. ámbár nem is akartam feleltetni… és ezzel el is búcsúzhatunk. félelmet. ha velem beszél… maga nem tud koncentrálni. a stréber Janda feje. És hogy majd meglátja… – Feleltet. . Egészen biztos. és kiment a teremből. Kengyel eddig az osztálykönyvben lapozott. – Jól. – Mi is minden jót kívánunk a tanár úrnak! Kengyel. Wallenberg most nézte meg harmincötödször az óráját. hogy a számtan szép és okos dolog. – Mikics! És folyt a feleltetés tovább. de semmit. de ez már nem is volt fontos. de a nyakatokat azért ne törjétek ki. Csillik. – Hát. És hát minden jót kívánok nektek. Gyula nem látott semmit. az áldott Janda feje helyeslőén bólintott. és legszívesebben barackot nyomott volna Gyula elbúsult fejére. nem tud semmit. Ehelyett azonban azt mondta: – Hát… majd meglátom. de emberismerőnek is. A tanár nemcsak matematikusnak volt kiváló.

Kengyel megadja. – Képzeld el: itt ülni ebben az undorító kelkáposztaszagban. Arról persze nincs szó. s abban a percben “Piri mama” lett. hogy: “A MI fiúnk!…” De ha Gyula rossz fát tett a tűzre – ami gyakrabban megesett –. – Csak nem beteg ez a Béla? Piri mama szerint ugyanis nem illik senkinek “csúfnevet” adni. hogy nemcsak Bütyök szeretett mindenkit. – A tied. hogy: . mert ez a párbeszéd – ezt mondanunk sem kell – Tutajos és közte zajlott le hazafelé menet. vajas kenyeret. de nem szólt semmit. – Dehogynem! Akkora négyesed lesz. hadd szórakozzon. és kemény dolgokat mondott a doktornak. csörömpölésben Piri mamával. – … akkor pedig öngyilkos leszek – fejezte be a mondatot Gyula. Ha két-három nap elmaradt Gyuláéktól. megláthatnád. mint egy ház… – Ha hármasom lesz. amikor Gyula született. jó volt az a gondolat. Régen özvegy. aki mindennap elmondja. olyan meredeken sugárzott le a nap. ha a doktor el nem tévesztette volna az orvosságot. – Nem vagyok nyugodt. amely rendkívül hosszú karon lógott. a férfi gépészmérnök. – Nyugodt lehetsz. amit nem is mondtak ki. vagy valami vérszegény bizonyítvánnyal bátortalankodott haza. cukrot. még most sincs ott fű. hát ott nem nőtt többé fű. dolgozó emberek. Janda? Az osztályelső elvörösödött. mert amikor meghalt. és tekintélye megóvása érdekében odébbállt. hogy van-e ott fű?… – Jó asszony a Piri mama… én igazán szeretem. hogy az az áldott Laci bácsi még ma is élne. Piri mama azonnal hiányolta. Bütyök… neked mindenki jó… sose verekedsz. hanem Gyula apjának a testvére. azzal. Te úgysem érsz rá – mondta ilyenkor Gyula Ákos.Az utcára alig vetettek árnyékot a magas házak. de én nevelem… – Hagyd Piroskát. apám nem enged sehova. dudliztatta. Janda szerint Bütyök egész testalkata közeli majomősökre vallott. és felemelte nagy kezét. de Piri mama anyai kitörései ellen nem tehetett semmit. ámbár a boltozatos kapuk alól félhomályos hűvösség lengett ki a ragyogásba. Mindebből látható. ámbár minden meggyőződés nélkül. Akkor pedig… – Jelesed lesz! Meg is érdemled – mondta Bütyök. A fiú szülei mérnökök voltak. Ez nem számít feleletnek. hogy gyermekét világra hozta. gázszagban. és kiöntötte a folyadékot az udvarra. meg a patikus is. forróra tárcsázta a telefont. ha a fiú valamiben kitűnt – ami ritkán fordult elő –. szívem. Ezt a megjegyzést annak idején meghallotta Csillik is. pedig legerősebb vagy az osztályban. azonnal és kereken megmondták. kisfiam – mondja Piri mama –. aki nem rohant azonnal a “súlyos beteghez”. mert a háromkilós Gyula igazi mamája. aki ott lakott már. Gyula melegen nézett Bütyök nevezetű barátjára. az atya. Az asszony vegyész. És ez igaz volt. és ennek az állapotnak sok jó oldala is volt. mintha a valódi mama nem szerette volna egyetlen gyermekét. és szeme forogni kezdett. Soha! “Ha leutaznál. – Te mindenkit szeretsz. mert mindig ad valamit. drágám. Gyanúsan közeledett az osztályelsőhöz: – Megrúgjalak. Ezenkívül. és ha Gyula Lajos tüsszentett. és a “Bütyök” egyébként is olyan “közönséges” szó… Ez a nevezetes hölgy egyébként nem a mama volt. szinte be is szüntette anyai tevékenységét. de általában őt is szerették. megnézni. elfoglalt. – Nem szeretek verekedni – mondta a zömök fiú. Gyulát Piri mama az első percben elorozta. azon a helyen…” Hát most én utazzak le Kajászóremetére. Nem azért. Fürdette. – Hát kié ez a gyerek tulajdonképpen? – berzenkedett néha a valódi mama.

de majd meglátjuk a bizonyítványt. tud már magára vigyázni – gondolkodott hangosan az apa –. hogy “kelekótya” – sértődött meg az asszony. De láthatjuk a csodálatos anyai ösztönt is. Ha – ellenben – a számtannal volt baj. – Meg akarod gyilkolni a gyermekedet. akkor természetesen: megbízható. – Tizennégy éves lesz. aztán jöhet a tébécé… Pazar logika! A reggelizőasztal fölött ellentétes. mert István a testvére volt. – Piroska. de ha valamiből rossz jegye lesz – és itt a számtanra gondolok –. hogy Tutajosnak semmi oka sincs öngyilkossággal fenyegetőzni. István majd ellenőrzi. Szépen növekedett tovább. helyes táplálkozás. megölöd ezt a gyereket. mire a férj elmosolyodott. Ha például Piri mama ragyogó májusban pulóvert erőszakolt rá.– Piroska nevelése… Gyula tehát két anya közt nevelkedett. Gyula mamája szőke volt. szinte előrevetve árnyékát a mai szerencsétlen napnak. zömök és hangos. – Hát… – akart valamit mondani Ladó. – Istvánhoz kellene elküldeni. ha nem lenne olyan kelekótya… – Hát azt nem lehet éppen mondani. amely egyenesen a számtanra célzott. s a cigarettafüstben megszelídültek az ellentétek is. s a vakációt elsötétítő fellegek is csak azért voltak. Bőséges. ne? És a tébécét se fessük a falra. de ott van az a nagy mocsár. minden napra viszi magával a feladatokat. Terka? Szétmegy a feje a folytonos számolásban… És Gyulának nem ment szét a feje. olyannyira. hogy ha egyetlen hármasa lesz: nem megy sehova! – A bizonyítvány s a gyerek egészsége – ugye? – nem tartoznak össze… de nem vitatkozni akarok. de a sportorvos. és jó ellátása is van. – Hát vesd le a pulóvert! – Piri mama akarta. törékeny. ami Gyulának ellenszenves volt. amíg anyja meg nem kérdezte: – Mi a bajod? – Melegem van. . s ennek is megvolt az a jó oldala. Ha éppen büntetni kell… – Elküldjük nyaralni. hogy vegye le. folyó… István nem lehet folyton a gyerek sarkában. Piri mama állt a sarkára. nyárra meg el kell küldeni valahova. mert Gyula hitt bennük. azt a másik anyával el lehetett intézni. mert olyan dorombolóan mély volt. hogy legmagasabb volt az osztályban. Kijelentem. és a vegyész mama különféle extra példákat írt elő gyakorlatképpen gyermekének. mintha hordóból beszélt volna. aki az egész osztályt megvizsgálta. – Vesd le! Aztán kiment a konyhába. ugye? – Nem! Beskatulyázzuk a lakásba. talán kicsit ellenséges hullámok torlódtak. addig sóhajtozott. Hát hogyan gondolja? – Mindenképpen menjen a gyerek. Mindezekből látható. hogy ha az egyik anya akart valamit. Istvánéhoz hasonló hanggal csak a doni kozák kórusban találkozik az ember. ámbár mintha nem is lettek volna testvérek. megbízható! – válaszolt a ki nem mondott gondolatra Ladóné. Ilyen tekintetben István megbízható. – Már tavaly is hívta. megnyugtatta az aggódó szülőket: – Semmi baj. – Ne veszekedjünk. István pedig fekete. A férfi később cigarettára gyújtott. Ilyenkor pulóver… mondtam neki. szívem: ugye. Két anya: több mint egy anya. – Igenis. ahol mindig a szabadban lehet. és nőtt is szépen. halk. – István! – mondta az idősebb Ladó. – Ha maga mondja.

Most Lili ura a férjének. és mintha keze-lába lazán lett volna törzséhez kötve. és ami még szomorúbb. mert Nancsi néni közelében úgy teremtek a rántott csirkecombok. de – egyedül. s összegezve a csata eredményét. amit nem lehet kibírni… – mire a férj szeme forogni kezdett. Lilit tehát meglátogatom. – És az ura mit szól hozzá? – Nem “ura”. csak azt a földet. csak egyszerűen kicsit meghajolva járt – ami a gyors növés következménye –. sem erről a beszélgetésről. ahol csak pióca terem. de nem is szólhat. és kijelentette. ezért váltunk el. István bácsi soha nem írta. hogy eszembe hozod: meg is látogatom. A kölyök itthon van? – Itt vagyok. agyonszorítasz – tiltakozott Piri mama elhalóan a rokoni ölelés ellen –. István bácsit pedig módfelett szerette – Piri mama szerint imádta… –. s eddig is Nancsi néni volt mindenkinek. te mérnök leszel vagy orvos. de nem is értették. Egyszóval: Gyula úgy járt. És Lili néni ment. s az ilyen durva környezet csak elrontana. és amikor Lili néni szóba hozta. s a szárazföldön kacsázik. mint egy pisztolylövés. de már az ajtónyitásról tudni lehetett. a mérnök szülők semmi értelmét nem látták fiúk csavargásának erdőnmezőn. mert ennek a zajos mezei embernek minden érkezése ünnep volt. mert tegnap vágták. ami a gazdasághoz tartozott. és megeszi a fene ebben a melegben. amelyek csak ordítva használatosak. Nem is szeretett kitartóan és jobban semmit és senkit. Közben olyan dolgokat mondott nejének Pestre és a “paraszti életre” vonatkozólag. Lili néni ezek után még hozzátette. A libát azonnal a tepsibe. aminek minden barázdáját ismerte. ahol csak szúnyog. ha szülei egy-egy hétre lehozták. nem csodálom. te égimeszelő! Hadd öleljelek meg! Ezek után Gyula is kapott két olyan csattanós csókot. mert távozni akartak. István bácsi fél óra alatt kiordította magát. úgy nézett feleségére. s ezt nem bírta. vízen és a nagy lápon. és Gyula mindig kellemesen emlékezett vissza ezekre az időkre. mint erdőben a gomba. hogy jobb lenne Pesten élni. hogy mi keresnivalója lenne a nádasban. hogy a legyek rémülten verték fejüket az ablaküvegbe. felajánlotta Lili néninek. aki örvények felett egyensúlyoz. s az előszobából olyan csók hallatszott. városi liliomszál. vagy a vízen. hogy ő érkezett. hogy ott is akar meghalni. mintha azt sürgősen elmegyógyintézetbe kellene szállítani. István bácsi! – Szervusz.Gyula Lajos azonban nem tudott sem a tébécéről. s ez határozottan jót tett megsértett egyéniségének. mintha egymás után két ember esett volna le a harmadik emeletről. mint ahogy egy tutajoshoz illik. Jó. hogy: – … végeredményben ez olyan paraszti élet. és lila lett. A tüdeje tökéletesen rendben volt. ott is született. Nancsi néni öreg szakácsnő volt. aztán olyan ordításba csapott. s ez az előléptetés nem jelentett neki semmit. Elhiheted: az ilyen posvány csak messziről szép… . – Lili szamár volt és előkelő. ahova akar. s ezután is az lesz. arca felfúvódott. Gyula Lajost – aki akkor még nem volt Tutajos – Nancsi néni azonnal szárnyai alá vette. mert István tudását a minisztériumban is megbecsülnék. hogy Lili otthagyott. mert megrendült a ház. és egyéb vízi emberek. – István. mert eddig is ő vezette a házat. hogy jön. István bácsi pedig még abban az órában előléptette Nancsi nénit házvezetőnőnek. – Nem neked való az ilyesmi – mondta az atya –. Féltették is fiukat. csak férje. István bácsi egy nagy dunántúli állami gazdaságnak volt a főagronómusa. hogy menjen. aki nem szól semmit. mint a tengerészek. Ebben a csomagban egy liba van és más apróság. Egyedül azonban és hosszabb időre még soha nem volt ebben a kellemes környezetben. Én az ura voltam.

talán az öreg Matulától akarsz tanulni?… Bagószagú vénember… alig tud írni-olvasni… – Terka! – szólt közbe István bácsi szigorúan. amikor árnyékra volt szükség. – Terka. hogy így meg úgy. gyermekkorunkban mindenféle játékot hozott… apró vadrécéket meg tündérrózsát… de mégiscsak elmaradt öregember: Gyula nem tanulhat tőle semmit. bölcs öregember. hal meg annyi van. de felügyelt a nádvágókra is és a gyékényszedőkre.« tudja. nem szoktam hazudni. de hát lányféle nem is odavaló. és ruhája is ugyanaz. beleértve az orvhalászat izgalmas mesterségét is. hogy mióta ismeri. Én nem szólok bele. Gyula úgy gondolta. Nagyon fontos. de Bütyök inkább kockáztatott egy becsületszót. ez nem igaz. – Belemész a pirosba. ahol nem volt egyetlen jegenye sem. tudod.– Olvasgassál fiam – tanácsolta akkor a mama –. mert jó volt Bütyök mellett maradni. becsszavamra láttam. hogy engeditek vagy nem. miket beszélsz? – Jó. Matulának pipa-. nem látsz? – Elgondolkodtam. hogy a végén négyest írt be. majd jövőre. meg ennénk is… – Nem engednek. és úgy érezte. mert óriás volt. mert ez alatt mosott Béla édesanyja nyáron s a . a Jegenye utca végén. – Hogy van. csak barátját vidámabbnak lássa. – Jövőre. – Hazakísérlek – mondta Gyula kissé felszabadulva. És arra sokszor volt szükség forró nyarakban. ha olyan kíváncsi? A récék kikötöttek. és ez a tudat elkeserítő. Matula bácsi? – kérdezte a hivatalos kézfogás után. füst. s az udvarban is csak egy öreg hársfa képviselte az erdőt. és emlékezetem szerint az iskolában természetrajzóra is van… Erről a kérdésről aztán nem beszéltek többet. mint a penész. Gyula akkor még nem tudhatta. Ez igaz volt. napozz. és Gyula csak az irodában találkozott néha Matulával. én is szeretem az öreget. – Megvagyok. s a fele udvarra árnyékot vetett. hogy az öreg keze bükkfából van. pihen]. bizonyos elismeréssel jutalmazva a szivarok birtokbavételét. jó – legyintett az asszony –. hogy akadályok jöhetnek közbe… egy pocakos hármas… Kengyel… de most már tudja. a gémek is. Fürödni meg itt is lehet a kert alatt a patakban. Matula bácsi! Jövőre talán egyedül is elengednek. hogy Bütyök keményen visszarántja egy útkereszteződésnél. Bütyökék egy hosszú. Igaz: szépen képviselte. – Szerezte? – hunyorított. csak egy kicsit kérgesebb. de ez a különös szag nem volt kellemetlen. de a természetről annyit tud az öreg. – Maga nem szivarozik? Tutajos erre kissé elpirult. mert István bácsi szivardobozában volt elég… Matula vidáman nézett a szivarokra. aki csősz volt a nagy nádas táján. hogy kinek a társaságában vagy. – Terka. – Ezt csak úgy mondod… – Szavamat adtam. akitől rosszat nem tanulhat a fiatok. mint két egyetemi tanár. földszintes házban laktak. Ha Kengyel… – Hagyd már abba – mérgelődött Bütyök –. hogy Kengyel végül is négyest adott. – Mi újság odakint? – Hát mért nem gyün már egyszer ki. nemkülönben minden “járkélő”-re. akik rendszerint éjjel és “magánügyben” jártak. öregesen. Fognánk halat. Matula tiszta szívű. nem öregedett egy napot sem. amiben először látta. az apám olyan mérnökember… – Nem ért ahhoz a mérnök… ámbár a Terka kisasszony se gyütt ki sohase. – Még nem Matula bácsi. köszönöm kérdésit. Matula bácsi. Arra eszmél fel.és mocsárszaga volt. Persze. Majd akkor! Gyula ezek után egy marok szivarral pecsételte meg a barátságot. aki látta.

de ez azért mégsem illik… Béla. a bizonyítványon már nem lehet. – Béluskám. kenj egy darabot Gyuszinak is. – Rögtön! – csapta le Bütyök a táskáját. Most is vasalt. elővette az esti kétségeket. Piri mama cigánykereket hány örömében.konyhában télen. a bizonyítvány kiosztásának napja is. hogy Bütyök becsszava nem nyomott a mérleg egyik oldalán. – Köszönöm. Piri mama. és ugyanakkor árvíz hömpölyögne az utcán. de itt mindig csodálatosan ízlett. és rövid idő múlva a küszöbön ült a két gyerek. Gyuszikám. Hogy ez a kedélyhullámzás nem tett jót a fejének. aztán. hogy Piri mama cigány kerekezés közben nem lenne mindennapi látvány… ámbár a gondolatot kissé tiszteletlennek tartotta. – Jaj – mondta –. A hatalmas asszonyság letette a kosarakat. hogy mindjárt elvihesd ezt a ruhát. rendesen ebédelsz. még csak ez hiányzott! Mért nem szólt Piri mama? Úgy fáj a fejem… – Beteg vagy és kész. Gyula erre megvonaglott. Pondoray néni. Mondd meg. Igen – gondolta –. – Hány órára mégy. Egy darabig féloldalt pislogott az órára. “Még egy kicsit alszom – gondolta végül –. akkor vasalt.” El is múlt szépen. – Ne izgasd magad. mintha a tetőn már lángok csaptak volna ki. és utána Bütyök eljön hozzánk. és eljött az évzáró. az bizonyos. És odahaza nem is szerette a zsíros kenyeret. szótlanul táplálkozva. és hol az egyik merült le a valóság súlyával terhelten. fiam. csak nyögött egyet. mert odahaza nem volt ilyen jó a kenyér. – Köszönöm. a szenesvasalót néha széles mozdulatokkal lengetve. mert Pondoray néni özvegy volt. Nem. A naptárlapok aztán egyenként hulltak a papírkosárba. – Hát ez pedig csak olyan szegényes kis zsíros kenyér volt… Béluskám. Két csomag lesz. – Azt hittem: kilencre. kisfiam? – Nyolcra. hogy nem sül ki a szeme ötven fillér borravalót adni. – A tetű egye meg az ügyvéd urat – mondta Tutajos fél óra múlva –. akkor elmúlik a fejfájásom. azért siettem. Billegett a mérleg. ha kést ütnek a horpaszába. Hívjanak fel telefonon. aki két kosarával teljesen elfoglalta a lejáratot. Gyere. mint a nemes vad. s arra ébredt fel. . s Gyulának érzelmei is így hánykolódtak Matula és a kelkáposztaszagú város között. vigyázzatok a ruhára. miközben szikrák pattogtak ki a lyukakon. ne gyűrjétek. mert most vari nyolc… Tutajos feje ismét megfájdult. jaj. Barátunk. Hármas vagy négyes? Ezen múlik minden… Azt nem lehet mondani. hogy majdnem elütötte Csalinga nénit. – Én sem ebédeltem még. ha megjöttél. de a másikon ott állt Kengyel. és a bizonyítványon már úgysem lehet változtatni. az ügyvéd úr nagyon kényes. odahaza Gyula soha nem evett zsíros kenyeret. hogy megmondja a véleményét a rohanó és neveletlen ifjúságról. de mivel az még csak fél hét körül ténfergett. Majd én megmondom nekik… Gyula ezek után úgy mosakodott és öltözködött. Gyula Lajos (úgy is mint Tutajos) erős fejfájással ébredt ezen a napon. amit ugyanazon közértből hozattak. ha meglát. hol a másik. Ha nem mosott. – Ne bolondozz – mosolyodott el Bütyök. Bütyök. mert annyi képzelőereje neki is volt. ilyen jó zsíros kenyeret még nem is ettem. amiben talán része volt a rendkívül távoli reggelinek is. Nem szólt. hogy Piri mama költögeti. azaz inkább azok rohanták meg. hogy hívjanak fel telefonon. és kis nyugdíja mellett ebből élt. – Majd segítek – jelentkezett Gyula. Egyél valamit. A hármason… És úgy rohant le a lépcsőn.

– Köszönjük. és Gyula meghajolt. – Ki mondta azt. amire egyébként nem volt senki kíváncsi. – Semmi – hánytorgott Jogász –. legfeljebb a szerelőék kutyája. – Hülye! – mondta Jogász. (Még a gázleolvasót is tisztelettel kísérgette. ezt a kettőt hozhatja. és Csalinga néni csak saját magának mondhatta el véleményét. míg Dubovánszky a nyakkendőjét igazgatta. saját versében állítva.– Hát én csak azt mondom… – ennyit hallott Gyula. éhen! Szóval elkéstünk… de nem bánom. mintha Gyulából azt nézte volna ki. de Gyulára nézett. aki három széket cipelt egyszerre. egy olyan csészealjszerű micsodát. Ott van Kengyel egy nővel. A hölgy valóban szalmakalapot viselt. aztán letette a székeket. – Persze. és még sejtelme sincs róla. és ütemesen kiabálták: – Bé-ki… Bé-ki… Béé-ki! Béki a nyolcadik “osztályköltője” volt. tanár úr. aki fehér sortban érkezett. hogy Dub normális. Az ünnepélyt a kertben tartották. aki a verstől egészen megvadult –. az egész házban riadalmat keltve. és a nagy fa mellett letette a két széket. hogy valaki tintaceruzával egy piramist rajzolt hátul a nadrágjára. hogy soha nem feledik az itt töltött feledhetetlen napokat. Aztán hirtelen befordult az ajtón. mert eddig úgy tudta. hogy nevetését leplezze. – Gyerekek. azaz Kocsis bácsiba. jegyet váltott a villamoson. aki teljesen megzavarodott. – Ott bal kéz felől – rendelkezett a portás –. aki kizárólag a havi fizetés előtt érkezett. mi van még hátra – kérdezte valaki –.) Gyula ekkor már verejtékezve loholt az utca végén. mert ez már az utcán volt. hogy hanyatt ne essék. Éppen Kengyelnek… – és úgy pislogott Tutajosunkra. Az egyik éppen Kengyel tanár úr vendégének kell. ott a nagy fa mellett. mint akinek semmi köze nincs a jeles intézethez. de Bikfic gyenge jellemű volt. amíg saját osztályának kellemes társaságában elvegyülhetett. beleütközve a portásba. – Parancsoljon. hogy feledhetetlen napok. jól áll a nyakkendőm? – Normális ember ilyen melegben nem köt nyakkendőt – mondta Sós. most már csak Kengyel következik. mindig igazat adott mindenkinek. és úgy közelítette meg az iskolát. hogy Kengyelt összetéveszti egy szalmakalapos nővel. azaz Avas Elemér. – Tessék szívem – mondta Kengyel a hölgynek. mert bérletét otthon felejtette. később még visszajönnek… Bolha a markába köhögött. de erre már nem kapott választ. ki volt az az elvetemült? – kérdezte Jogász. Gyula tehát megkerülte a látszólag fegyelmezetten álló ifjúságot. Dubovánszky évzáróra mindig nyakkendőben érkezett. mint akinek pontos értesülései vannak az utolsó számtanóra idegtépő perceiről. saját szerzeményű gyászindulóval. a verebek kerestek a szemétládában. hogy Kengyelnek egyáltalán nincs szíve. de határozottan csinos volt. Hát már ezt is tudja? Rettenetes!… – és kétszer megbotlott. a vonatom egy óra múlva megy. Külön kiemeli Tutajos hármasát… . Kocsis bácsi… – Éhen – mondta a nagybajszú portás –. Hát lehet egy ilyen verset elfeledni?… Egy ilyen szép napon… – Nem kerestek? – kérdezte Gyula izgatottan. szalmakalapja van. mert erőteljesen tapsolt mindenki – később már csalt a nyolcadikosok –. s így olyan mekegésszerű hangokat hallatott. Mármint a nőnek… – tette még hozzá. – Nem keresett senki? – Dehogynem – suttogta a Jogász. – Segítek. Hangverseny. Ezt Tutajosunk még zilált viszonyai között is megállapította. a Bikfic helyeselt a farkával. és éppen egy nyolcadikos búcsúzott. Tutajos – mondta Kengyel. – Csak azt szeretném tudni.

ha Acél meg foglalkozik veled magyarból. rosszul áll a helyén… és a vonatom fél óra múlva indul… meg akartam igazítani… – A vonatod? Micsoda mondatszerkezet ez? És ennek az embernek adtam jelest!? Ha valaki ennyire töri magát egy ilyen bizonyítványért… hát tessék. és Lajos bácsitól a kettes is jobban esett. . Lajos bácsi. de csak úgy. megőrülök. szedd össze magad. Tehát jeles magyar szamár vagy. szemét egy pillanatra behunyta. amikor átvette a nyitott könyvecskét. hozzávágom a tintatartót… – Mit akarsz avval a tintatartóval. – Nyugodt lehetsz… – mondta Bütyök kissé bizonytalanul. Kalmár? – Tanár úr kérem. mint például Kengyeltől a hármas. Sajnos. hogy foglalkozzam vele számtanból. és maga elé tette az ítéletet. Hátha!? Mert Lajos bácsi a legnyomorultabb kettest is úgy írta be. drága csemetéim. és kijavította a kellemetlen jegyeket… Sajnos – tárta szét kezeit az öreg tanár –. Kovács. – Mit vakaródzol? – érdeklődött Bütyök. A kiváló ifjúság a tantermek felé özönlött. és azt hiszitek. te mindenáron egy pofont akarsz búcsúzóul – mondta Gyula. Fiacskám. és előtte azok a “bizonyos” könyvecskék. hogy ez okirathamisítás… – és kezébe vette az első indexet. így vidáman vette át a könyvecskét. akinek vonatja immár fél óra múlva indul. mert aki feleslegesen idegen szavakat használ. olyan derűs részvéttel. de erre már nem került sor. sétálgass. félelem és remény vad hullámzásában várta. – Ha valaki közbeszól. hogy még a reménytelen ifjak is megnyugodtak. Kalmárnak jó bizonyítványa volt. Az éljennek gyenge visszhangja volt. hogy Acélt a vakációban abriktoljam… – Mit csinálj? – Szóval. Ladó!… És Gyula Lajos aránylag daliásán ment a bizonyítványáért. – Acél! Elég rendes bizonyítvány – nyújtotta át a könyvecskét a rövidlátó. az nem érdemli meg magyarból a jelest. meghajolt: – Jó nyaralást kívánok. – Horváth. hogy rá kerüljön a sor. amelyet nem ismert még. Ilontai. – Éljen Lajos bácsi! – kiáltott Sós Károly. sajnos. bár az előbb említett rovarok mintha most a térdkalács körüli részre vetették volna magukat. aki már megint megfeledkezett az ilyen közbeszólások kellemetlen utóhatásairól. könyveidet tedd félre. már nem javíthatom ki az osztályzatodat. mert a kitűnő ifjúság már szeretett volna túl lenni az év utolsó megpróbáltatásán. Kercsarik… – Phh – nyögött Tutajosunk –. Hármas. az osztályfőnök olyan szelíden nézett végig az osztályon.– Jogász. s ez idő alatt be is csukta a kemény fedelű okmányt. Kalmár. mert a tündérek is tudják már. mert rettenetes ideges volt. egyél. Keze ökölbe szorult. kiemelte a tintatartót a helyéről. hogy szinte négyes érzése volt a hanyag egyéniségnek. Keze kicsit reszketett. a vakációban ne törődj semmivel. így magyarból is jelesed van. egy tündérke. – Kibújok a bőrömből. hármast adott… – Kincses. – Lajos bácsi kérem. semmi nyomát sem láttam. Kengyel tanár úr azt mondta. Aztán helyére ment. (Csillik elnézően mosolygott…) De felállt Janda. – Nem bánom. mert vége lett az ünnepélynek. hogy az éjjel belopódzott a tanáriba egy tündér. – Ilyen nagy betegség után ennél jobb nem is lehet. Meglásd. – Most persze lapultok. Lajos bácsi – és kiloholt az osztályból. és kivételesen elcsendesedett. sápadt fiúnak. – Balogh! Bence! Birkás… Ladó Gyula emésztő nyugtalanságban. mert a katedrán már ott ült az osztályfőnök. és hóna alatt mintha mezei poloskák korzóztak volna. hogy szeptemberben Csilliket fél kézzel a falhoz kenhesd.

aztán majd én is… – Guberáljunk – ajánlotta a sorstárs. aztán kiürült a tanterem is. hogy az osztályzatok egyenként tűnjenek elő. hogy négyest írt be… szavadat is adtad… – Láttam is! De hát tudod. Zsongott az egész épület. – Jöjjön.) Lajos bácsitól nem is féltem én. fiúk. én most egy szép. – Hát ti mit csináltok? Az ajtóban Kengyel. mintha megcsiklandozták volna. A csendben itt-ott a könyvecskék lapjai susogtak.– Mutasd! – mocorgott Bütyök. ha a fiúk megengedik. Lajos bácsi kivonulását búcsúzó ordítás. és mellette a szép lány. mint egy naplemente. ajánlanám a “viszketeg kofa” jelzőt. Éva. – Izé… – kezdte Bütyök. hogy menjetek. – Nyisd ki. Bütyök füle olyan piros volt. hogy új nevét semmiféle vegyszer le nem mossa soha többé. Tutajos megdöbbenve nézett barátjára. Pondoray! Bütyök kimászott a padból. és ő sem nézte meg a bizonyítványát. és Bütyök reszkető kézzel egyre lejjebb húzta az újságot. – Na. – Majd ha egyedül leszünk… – Megbolondulok a kíváncsiságtól. A két fiú felállt a dermedt csendben. de le is takarta a sportújsággal. és kinyitotta ugyan a könyvecskét. hogy csak a levegőbe írt. – Számtan – mondta Kengyel –. – Hát. és később már csak egy-egy elkésett kopogás ment végig a folyosón. de ez a zsongás a kapu felé húzódott. Igen. Lajos bácsi! – üvöltött Sós. asztalcsapkodás és felborult székek zuhanása követte. az nem lötyög mindenbe bele. milyen Kengyel. megtévesztésül a leselkedőknek… – Eressz be! Bütyök visszaérkezett. – Hiszen azt mondtad. számtan: jeles… – Tanár úr – fordult meg Bütyök –. mert a perec. és érezte. hosszú beszédet is mondhatnék. – Még csak annyit – emelte fel kezét Lajos bácsi –. de a kofa – igen! – Éljen Lajos bácsi. aztán felállt. húzd már. éljen a “Viszketeg Kofa”! – üvöltött az osztály. – Mikics. ami szelet ígér. tovább! Arra a nyavalyás Kengyelre vagyok kíváncsi… A lány megnyikkant. csak Sós Károly volt csendes. Gyula Lajos pedig úgy érezte. és az újságpapírt szorosan rányomta a még fel nem derített osztályzatokra – tetszik tudni… izé… most mink “guberálunk”… Tutajos úgy érezte. tanár úr… én igazán… –. engem is ez a kutya Kengyel érdekel. Ormos. elsüllyed. hát ez nem fontos… magyar: jó. – Magaviselet – lehelte Bütyök –. – Na. (Az újság lassan csúszott lefelé. de… – … nem mond. Mivel azonban – tudomásom szerint – Sósnak eddig a sósperecre való tekintettel “Perec” volt a mellékneve (ámbár ez tulajdonképpen: főnév). mert Kengyel szemében kaján öröm csapott fel. ezt mi is megnézzük. Pókos. – Na. – Vági. Wallenberg… Lajos bácsi végignézett az osztályon. Kengyel alattomos és kegyetlen… nem lehetetlen. – Földrajzból: jeles – mondta Kengyel –. és lehúzta az újságot – izé… rosszabb is lehetett volna. Bütyök – sóhajtott Gyula –. ahogy a kedves közbeszóló szemtelenül megjegyezte: nem mondok. – Igen. Vas. hogy a gerincén valami hangyahad vonul végig. és Tutajos egyedül maradt a könyvecskével. És odaálltak a guberálók mögé. látod! . Bütyök! – rendelkezett Kengyel. húzd. és örüljetek fiatalságotoknak és a nyárnak.

A jóság és szépség borongott a feldőlt székek között. Ez itt Ladó Gyula Lajos: a Tutajos. amikor Bütyök végre meg tudott szólalni. Bütyöknek úgy tele volt a szíve. és Gyula úgy látta. S az újság most már Gyula bizonyítványán kezdett lefelé vándorolni. Most minden szép volt és jó.) – Hát akkor menjünk. és mintha felszakadt volna a messzeség. azt egyik sem tudta. A fiúk kezet csókoltak. szabadság! Mosolyogtak. ezt látta mindenki. fiúk! Akiknek ilyen bizonyítványuk van. – Gyere majd fel délután. vidám és játékos kutyusok. Ez úgysem igaz – rebbent meg Gyula. Kengyel pedig kezet nyújtott. – Persze – mondta Bütyök –. az nem lehet számtantanár. meleg ragyogással. – Hát nem megmondtam?! De ha Kengyelre valaki rosszat mond. és ilyen szép. persze. ifjú barátom? – csak éppen azt nem mondta. amint odaértek. szívem – mondta Kengyel. és nem lehet megtartani. A forgalmi rendőr azonnal “szabadot” jelzett. (Milyen puha. Nem volt itt semmiféle kelkáposztaszag. aki még reggel keményen visszazavarta Tutajost a túlsó gyalogjáróra. – Gyerünk. Számtanból jeles?! – Tanár úr! – és Tutajos éppen csak el nem sírta magát. – Gratulálok. megmosakodtak volna. összetöröm a csontját… Ámbár… azt nem hiszem el. Ezt meg kell beszélni. hogy a menyasszony számtantanár. fiúk. Aki Éva. mint a fűzfa fiatal hajtása. néha összenéztek. és gyengék voltak. valami simogató. Két hónap! Szabad. mindent megbeszélünk. Mindez azonban rossz álom volt csupán. Ez a hölgy pedig Barkóéi Éva. hogy gyűrött zsokésapkáját megemelte a rendőrnek. ne ugráljon. megköszönve az udvarias kiszolgálást mire – igen. sőt az egyik morgott is. és – szerencsére nem tudták. jószagú a keze – gondolta Gyula. hogy a csészealjforma kis szalmakalap tulajdonképpen glóriás dicsfény a számtan. Végeredményben és részletesen ezt a délelőttöt sem leírni. A megszokott utcák mintha ezen a délelőttön megváltoztak volna. de a hangyák már eltávoztak gerincéről.Aztán Gyula vállára tette a kezét. A menyasszonyom. Azután már alig beszélgettek. mintha áldást akarna osztani a járókelő emberiségnek. A rendőr most úgy tárta szét karját. hanem vidám vagy tekintélyes emberek jártak. ahol végigömlött a nyár. mintha azt mondta volna: – Tessék. Hogy mit kell megbeszélni. Tutajos! Jobb az ilyesmin túl lenni. ez pedig Pondoray Béla: a Bütyök. A lépések már kint kopogtak elmenőben. Ladó. nem lehet megosztani. de elsősorban Bütyöknek és Tutajosnak. még a bámészkodó verebek is a villanydrótról – a rendőr visszaszalutált. mert Gyula belement a sárgába. Ladó! Hát ez a Kengyel!… Egyébkánt most jut eszembe. – Színvak maga. sem elmondani nem lehet. földrajz: jeles… Lajos bácsinak vajszíve van. Lassan! Magyar: jeles. még be sem mutattalak benneteket ennek a hölgynek. és hideg szeme olyan volt. . de tele voltak valamivel. mint a párás. titokzatos messzeség. de… hát ez meglep.és fizikatanárnő feje felett. – Én is gratulálok. egyszerre végtelen lett a tér és az idő. – Ne kapkodj. amelyek jövet még unottan nézték Gyula fájó fejét. Ténferegtek a ragyogó utcákon. hogy: akinek hármasa van. hogy a boldogságot nem lehet megbeszélni. Semmi önuralom nincs benned! Az ilyen guberálást ki kell “élvezni!”. az a szódás kocsi várhat! És ez a rendőr ugyanaz volt. számtan – fizika szakos tanárnő.

ami szinte fárasztó lett volna. ha elfoglalja magát valamivel. És ez a szoba volt minden titok tudója. s az ajtó előtt már érezni lehetett valamely néhai szárnyas túlvilági illatát. nem tudom. Csak egy kis odú volt ez a szoba. ha neked is alkalmas – válaszol Gyula hasonló udvariasan. később azonban úgy érezte: őt is nézik. árnyékolta be az ifjú homlokát. néha az ifjú maharadzsák nevelője. amelynek rövid fekvőhelyén Tutajosunk elszenderedett. és az a hölgy. de orvos is volt egyúttal. de a lépcsőnél. a fordulónál Bikfic állt. s ez a rang bizonyos előkelőséget megkövetelt. Bütyök időnként terjedelmes térképekkel jelent meg természetesen – Indiáról. Mert bizony. és a bizonyítványt magasra tartva hullott Piri mama nyakába. Bikfic – figyelmeztette Gyula. aki a maharadzsa életét mentette meg. de most úgy érezte. Igen – gondolta –. és megvakarta a bozontos kis kutya füle tövét. és ha madáretetőt tett az ablakba. szívem. – A fiú nem rendetlen. Dőlj végig a díványon. Gyuluskám. hogy milyen minőségben. – Hagyjátok! – mondta Piri mama. milyen szép ez… jaj. pihenj. Mert voltak itt álmok. de hogy valóság volt. Ezt még a fiú édesanyja sem tudta. . mint egy strucc. azzal a kis szalmából készült lapos tányérral a fején – csodaszép nő. de ez a kíséret ebben a percben nem volt önzetlen. abba sem szólt bele senki. csak egy kis odú ez a szoba. mint egy végtelen űrt. amelynek ellenzője törött volt. és boldog révületben nézett végig a szobán. mire Bikfic hazakísérte a fiút. de azt pontosan nem lehetett tudni. és kedélyesen lengette zászlós farkát. amelynek falai egyre tágultak és elködösödtek. István küldte a pulykát a vasútról… akkora állat. elég puha lesz-e… De milyen nyúzott vagy. mint ha csavarog. amíg átdöcögött a jelesek “tengerén”. Tutajos elmerengve nézte a bizonyítványt. A lépcsők felett. amelynek üvegtetejét sugárzó ragyogással hintette be a nyár. ahol már világosabb volt. mert a rokon előkelő állást töltött be. Kengyel kiváló ember. – Látod… látod. az bizonyos. mert – immáron nyolcadikosok voltak. ha nem lett volna benne egy váratlanul felbukkanó szilárd pont: István bácsi! A bizonyítványt mindenesetre a kispárna alá tette. ezzel az udvariassággal tartozik Tutajosnak és önmagának. mert ettől a szagtól lehetetlen volt elszakadni. minden tervek meghallgató ja. Más nem. és jobb. tervek és titkok garmadával. aztán kifényesedtek. a konyhába. – Négy után. ismét elővette a bizonyítványt. Piri mama könnyen és szívesen könnyezett. Bikfic leült az ajtó előtt. – És hogy került oda? – kérdezte Gyula. mert Bütyöknek egyik kalandos vérű nagybátyja ott élt valamelyik maharadzsa udvarában. most már igazán nincs semmi dolgod… Igen. hát szöget vert. Évenként egyszer-kétszer levél jött vagy fénykép. A konyhaajtó mögött zsír sercegése hallatszott. Gyula eltűnt a kapu árnyékában. s ez sok pénzbe került… Bütyök szerint a nagybácsi néha vadászmester volt. és ha Gyula történetesen szöget vert a falba. mert elő kellett vennie. megég a pulyka! Gyere. így szemét és az ókulát többször meg kellett törülnie. és mint a háztető. de volt ennek a kis lyuknak egy csodálatos tulajdonsága: hogy teljesen az övé volt. Gyula pedig megnyomta az előszoba csengőjét. aki eddig ezt sose kérdezte meg. az az Éva. ámbár Bütyök inkább a zsebében tartotta a kitűnő fejfödőt. igen. – Nem illik leselkedni. amit az átélt izgalmak. minden álmok őrzője. fiam. Bütyök ezek után – ma már másodszor! – megemelte sapkáját. ezt Gyula is érezte. mert a kis odú hatalmas csarnokká bővült. elmúlt napok és fejfájós reggel után – nem csodálhatunk.– Mikor jöhetek? – kérdezte Bütyök.

pipa. és öntözd meg. zöldpaprika. és Gyula Lajos elhatározta – álmában –. Csuda feje van! És Tutajosunk meg is nézhette ezt a csoda fejet egy fényképen. Piroskám. mesebeli díszegyenruhában. – Lehet. hanem valóságban. Most már tulajdonképpen csak az volt a kérdés. gyerekek?” – a térkép láttán egyszerre megnyugodott. amikor azt mondta. a szomorú emlékű Héttoronnyal együtt. s a keze most olyan puha volt. mint ilyen maskarába öltöztetett fényképeket. látva Gyula meghökkenését. Bütyök tehát időnként megjelent a térképekkel. hogy az öreg csősznek. mint a bocskortalp. hogy az a világcsavargó inkább pénzt küldene. a bicska. Géza bácsi szakállából még hatalmas bajusz is mutatott a fülei irányába. A közelebb eső vakáció ragyogó lehetőségei elhomályosították a távoli földrészt. mert ott ez a szokás… – Látod ezt a kocsit? Rolls Royce… – Az övé? – Hát persze! Ezen járnak vadászni… Ezek után Géza bácsi vadászmester. mint Éva tanárnőé. hogy: “Mit csináltok. a pákászok utolsó maradékának szivart fog “szerezni”. Trieszt – Bombay – mondta Bütyök. Gyula el is búcsúzott.– Kérlek szépen. míg Gyula úgy gondolta. – Hol van a kölyök. és senki nem tudta beszerelni. éspedig nem álmában. hogy kis odúja erről is hallgat. – Valami gépeket vittek a maharadzsának. ami már csak azért is jó volt. s ezt még Pondoray néni tiszteletlen kijelentése sem ingathatta meg. Álmában Matula jelent meg. ami végleg elsötétíti Indiát és Géza bácsit is. hát igazán köszönöm” – nyújtotta kezét Matula. hogy hol szálljanak hajóra – ha majd arra kerül sor. megnézni Konstantinápolyi. s most hogy István bácsi súlyos és kedves. és Szuezben is felülhetnek ugyanazon hajóra. és Gyula lemondott Konstantinápolyról. és a bizonyítványát is látni akarom… – Pszt… alszik szegényke… – Látni akarom! – ordított odakünt a doni kozákok legmélyebb basszusa –. mert István bácsi jelent meg. amint az öreg a tarisznyába rejti a kincset. mert – csodálatos – ő állt már Matula helyén. szalonna és piros paradicsom mellé. dugó. – Géza bácsi is Triesztből indult el. és valószínű a hajójegyet is úgy küldi. “Köszönöm. madzag. de főképp valóságos személyisége megjelent a porondon – valljuk meg –. kenyérruha. dohányzacskó. hagyma. mint fűtő… aki azonban főgépész lett már a hajón – tette hozzá Bütyök. és mögötte Kengyel… akiért Bütyök bárkinek hajlandó összetörni a csontját… “Tanár úr kérem” – akarta mondani Gyula. de ekkor megdördült az ég. azt a betyár pulykát bőven zsírral. mert olyan lesz. A közelmúlt zivataros napjai azonban mintha háttérbe szorították volna a kincses Indiát és Géza bácsit. csak Géza bátyám… – De hogy orvos is? – tűnődött Gyula. mert ha valamelyik szülő bekukkant. ki a Fekete-tengerre. és Kengyelt elseperte valami földrengés. és turbánt viselt. Erre a gondolatra Gyula elmosolyodott. és már látta. hogy a Dunán kellene lecsorogni. Pondoray Géza egy autóra támaszkodva nézett farkasszemet a szemlélővel. – Azt közben tanulta meg. kellemes dohányszag kíséretében. hogy valami cirkusszal van – tette meg hozzá. . és gyilkos hangulatában még olyant mondhatott volna. Tutajos nem is foglalkozott a maharadzsákkal. talán mert érezte. autójával együtt. mert a néni haragosan csapkodta a lepedőket a mosóteknőben. s ez Bütyöknek nagyon rosszul esett. hadd ölelem meg. Bütyök Triesztet ajánlotta. nevelő és orvosi mivoltához nem férhetett semmi kétség.

– Ákos mindent ostobaságnak tart. de nincs benne vér. Nem tudod. ámbár ezt hallani nem lehetett. amitől a dülleszkedő ifjú sietve távozott. és az első szél feldönti. – Vegyél neki valami könyvet. – Lefekszem én is pár percre. diskurálni kezdett valakivel. látod! Célszerű dolgok kellenek. Bicskája van? – Nincs. megebédelünk. ámbár tett egy olyan mozdulatot. mintha István gazdának neki akarna menni… Még csak ez hiányzott. aztán vegyél neki egyszerűbb horgászfelszerelést. csupán István bácsi horkolt a szomszéd szobában. ami nem gőz meg gáz meg fogaskerék. de ne kényeztesse. és nem volt erdő sem. hol hatalmas tölgyrönköket fűrészeltek. – Na. s először arra gondolt. amíg derék szüleid meg nem jönnek – nyomta el István a szivarvéget –. úgy értem. és nehézkesen felállt. – Most pedig elmegyünk csavarogni. végül valami távoli beszédet is. mert ez a vágya. Végül is feketét rendelt. Ez persze nem volt igaz.Gyula még az álom határán lebegett. hogy álom ez az egész a bizonyítvánnyal együtt. – Tény és való: alszik! – állt meg István az ajtóban. A hivatalos dolgokat már elintéztem. de Gyula ismét álmodott. illetve valamivel később erdőben járt álmában. csak a felháborodásnak azt a fenyegető dörgését. majd megint a fiúra. . de – gondolta – üsse kő. – Napszemüveg… – Nem veszek! Csukja be a szemét. Gyula kedvéért még fagylaltot is eszik. – Fenét! Ebben a korban én mezítláb jártam. Nem volt ott fűrész. s a gyerek is alszik még. Persze. István kérdően nézett Gyulára. és inkább csak nézte a fiú kanalazását. – Hát ez meg mi?… – és megkopogtatta a fiatalember hátát: – Barátom. Edzeni kell a gyereket! Olyan hosszúra nőtt. amint a dübörgés a fürdőszoba felé vonult. állattörténetek meg madarak. a ruhád meg addig kivasalom. Marhaság! Hát még? – Végy neki egy pár jó erős szandált. de majd én kézbe veszem… Gyula nagy megelégedéssel hallgatta volna ezt a beszélgetést. később pedig rá is dőlt az asztalra. hogy az üvegpoharak összekoccantak a polcon. tehát nem hallhatott semmit. amiben állatok vannak. ha a jeges édesség a lyukas fogába megy. ámbár Ákos ostobaságnak tartja. ez is csak álom volt. hát feldönti az asztalt. Szandált veszek. Pihenhetsz is egy kicsit utána. és a válla felett lenézett: – Na és? István arca lilás árnyba borult. ha sok a nap. és… – ekkor egy olyan hang morajlott fel. Pirikém. veszek neki egy s mást. mint a krumplicsíra a pincében. Semmit sem lehetett hallani. meg lehetne fürdeni? – Persze. vágyom már egy adag jó fagylaltra. hozzá való zoknival. a legnagyobb erdei fűrésszel. Ti majd Gyulával ebédeltek. sok lenne egy ökörnek is. aztán elviszem a fiút. Piroskám. hatalmas fújásokat. lesz öt óra. angyalom. Közben egy fiatalember állt meg az asztal mellett. mire Ákosék hazaérnek. aztán a kedélyesen dülleszkedő egyén hátára. hogy ő fáradt ifjú. tehát ki sem nyitotta szemét. aztán meg arra. Gyula hallotta még. – Ez az én asztalom. aztán. igaz. mire van kedve? Piri mama elgondolkodott. zoknit nem veszek. újra elaludt. aki a “rengeteg tanulás” után még ilyen csatazajra sem ébred fel. – De hát nem csoda: amit ezektől a szerencsétlenektől mostanában követelnek. aztán a víz zuhogásába vegyült krákogást. ez az asztal az én asztalom… Az ifjú kissé hátrafordult. Csak úgy ülve lógattam a fejem a vonaton.

s a villanylámpák körül udvara volt a felszálló pornak. hogy vidékre lesz… Gyula Lajos az utcán akadozva mondott köszönetet. megvolt a vizsga. ne menjen a gépekhez közel. személyére s az “ilyen nyegle. Ha szükséges. vagy megőszülne. amit kár lenne ismételni. – És a bicskát se igen mutogasd. . Elég talán annyi. – El! Mért ne engednének el. sem vágni. Erős szandált kérek a fiúnak… – majd egy másik boltban azt mondta: – Egy jóravaló bicskát szeretnék! Legyen rajta lyukasztó. Ez a nap a mámoros beteljesülés napja volt. Bízd csak rám. mert a házak falaiból dőlt a meleg. amiket ő egyáltalán nem szándékozott betartani. kikötésekkel és ígéretekkel. hogy a méhesről megfeledkeztek meg a gémeskútról és a papírvágó ollóról is… – mérgelődött. ahol rúgó és öklelő fenevadak vannak. a kert végében pedig a kis patak fürdéshez éppen elég. – Még azt sem tudom. A szoba már majdnem teljesen sötét volt. sajnálni való az ilyen alak. hogy a mezei szótár egész. – Kérem úgy csomagolni. és olyan terjedelmes véleményt mondott az ellenfél nevelésére. de Gyula nem gyújtott villanyt. naplopó kengurukra” általában. Szandállal és könyvekkel nem lehet sem szúrni. hogy bekap valami óriási csuka. persze hogy elengednek. ne menjen mély vízre. István bácsi majdnem kibökte. s inkább az apját kellene felpofozni… hopp.Gyula sápadtan nézett nagybátyjára. aki egy vastag vizespoharat markolt meg. irodai vonalzókra vigyázni kell! – Mi? – Szamár vagy! Ha jó atyád megtudná. aztán se le. mondtam – nyújtotta át a levelet Terka mama az urának –. elég nagy az udvar és a kert. azokat megmutathatod. – Viszem én… – Add csak ide. még a tankönyvekről sem feledkezett meg. amely – mint minden mámor – a vágynak újabb ablakait nyitogatta ki. se fel. egy szót se többet. A fülledt alkony megállt az utcán. itt megiszom egy pohár sört. Istvánban meg lehet bízni! A megbízható István ebben a pillanatban mondta. attól elmúlik a mérgem. – Megjegyzem – tette még hozzá a sör után –. és Tutajos barátunk derékig elpirult. hogy a kívánságok nagyon természetesek. ne menjen a nádasba. különleges készletét utána küldte a derék ifjúnak. El is múlott. az ugyancsak megbízható Tutajosnak: – Add ide azt a hosszú csomagot. – Megérdemled. azt a kockás rövid ujjú inget nem találom. Időnként Piri mama nyitott be: – Gyuluskám. hogy horgászbotot vettem. aztán a sportboltba. hogy Gyula nyaralása ügyében már terjedelmes levelezés történt. és megírta. A jó szülők elképzelése szerint ugyanis gyermekük lehetőleg ne menjen istállóba. Aztán a könyvesboltba mentek. Ebben a csomagban tehát irodai vonalzók és mércék vannak… – Igenis: irodai vonalzók és mércék… – ismételte Gyula. – Szerencse még. sem horgászni. tankönyveket is hozzon magával…” – Ugye. és “a fiatok jó kezekben lesz. csavarhúzó és körömreszelő is. hiszen… azaz. erdőbe. bizonyára? És remekül sikerült… – Színjeles! István bácsi enyhén hajlamos volt a túlzásokra. elengednek-e. – Várj fiam. s még az utcán is morgott egy darabig. cipőüzlet! Ide bemegyünk. ezt elhihetitek. – Teljes horgászfelszerelést kérek a fiúnak! – Parancsoljon – rakta ki a boltos a csodás készségeket –. és Bütyök sem vágyott világosságra. még lefújná a nyaralásod. ne másszon fára. Az ilyen hosszú.

mint a bagoly. mint az egyszemű szegénység. – Te nem jössz? – Hova? – simogatta Bütyök a barack helyét. hogy könnybe lábadt az ifjú szeme. – Fene egye meg – dörmögött István –. – István bácsi mit szólt? – Semmit. de Istvánnak reggelre otthon kell lennie. írok… Fogták egymás kezét. Tetszik tudni. – Kitalálni – sóhajtott Bütyök. s amikor apád azt mondta. tudod. Piri mama! És István bácsi az apám. és olyan barackot nyomott Bütyök feje búbjára. Mulass jól. az ünneplő ruhád is csomagoljam be. – Nem lehet – mondta Bütyök bánatosan –. De mit? A lámpát akkor sem gyújtották fel. kisfiam. nem szeretném. És a két gyerek keze megkereste egymást a sötétségben. amelyet Ladó Gyula Ákos találmánya örömére ittak. és a szivar parázsló feje. a tehenek kevesebb tejet adnak. mire a dívány olyan fájdalmasan nyikkant. – Apád valami újítást csinált a gyárban. de a találmányra büszke… és most boldog. Látta volna ott a cukrászdában! Azt hittem. Nyugodt lehetsz. – Dugja el. ha énrám úgy nézne. amitől a rugók panaszos nyöszörgésbe kezdtek. ugye. mert hátha vendégségbe mentek. Majd beszélek Ákossal – kelt fel hirtelen. – Elég az. Azt a hosszú csomagot a nagykoffer aljába tettem. Édesanyáddal majdnem összevesztek.– Még szárad – mondta Bütyök. Csend lett a szobában. mert Ladóék is Pondoray nénivel mosattak. ki kell találni valamit… ki bizony – mondta újra –. a ruhákat én viszem haza… anyámnak fáj a lába. Piri mama. – Mért nem hoztad el? – Nem lehetett. mire odaértek. egyáltalán nem lehet. Nem szeretem ezt az éjszakai utazást. Mit lehet itt kitalálni? . Azt mondta. hogy “mérnök fejed” van. és cipője kopogása árván. öreg Bütyök! – mondta. magányosan ugyanezt kérdezte. István bácsi a jelek szerint kitűnő hangulatban volt. de nem a levélre gondoltak. de arról senki nem beszél. majd eldugom. Most nagyra vannak a bizonyítványoddal. – Csak hat inget tudok adni. hogy ki kell találni valamit. helyet adva a pótatya vaskos egyéniségének. Pedig elefánton ült… turbánban… Hát én akkor elmegyek. a csillár szakad le. Piri mama. és leengedte magát a díványra. – Az anyád azt mondta. – És írjál. gyúródott leszel. mert ez volt a fiúk legtitkosabb gondolata. Ha az a jampec nem megy ki. Megint küldött egyet. Tutajos! Mindenről írjál! – Írok. mit lehet itt kitalálni? Géza bátyám is csak fényképeket küld. hogy te. mint amikor a kutyának a farkára lépnek. hogy nem lesz arra szükség. eltűnőben a homályos lépcsőházban. Anyám mérgében belevágta a mosóteknőbe. és ötezer forintot kapott. aminek azonban sok akadálya volt. kisfiam. – Szervusz. az én nevelésem vagy… az én fiam… – Csakis. hogy az ötezer forint nem számít. aztán leült a két gyerek mellé. elég hosszú a nyár. amiben része lehetett annak a kisebbfajta áldomásnak is. amikor Bütyök kiballagott. Csak a szivarfüst illata gomolygott láthatatlanul. most már István bácsi a főnök. Piri mama ezen kissé meghökkent. amiben a hosszú léniák vannak. ha nem hallják az ő hangját. – Hozzám! – mondta István. csak pislogott. nem tud lépcsőt járni… Attól aztán még nagyobb lett a csend. De már jön is… – és Piri mama kisurrant a szobából. Tutajoskám. hogy gépészmérnök leszel vagy vegyész. hanem arra. csak mosolygott. és gondolj rám is. amikor egyedül maradtak –. hát képibe vágta volna a poharat… – Jól van. Azt mondja. de István bátyád azt mondta. hunyorgott a homályban.

sőt szeretettel gondolt az emberekre. majd csak Székesfehérváron. új utasok ténfergése a folyosón. hogy a kis égitest vonzása olyan kicsiny. és elindult az egész pályaudvar visszafelé. egy izgatott hang a peronról: – Jani. három… hány csomagunk volt összesen. az: ablakot.Az események ezek után úgy egymásra estek. és időnként megütött egy-egy kereket. mérik az időt. a berakodás. de reptében is titokzatos ígéreteket susogott. egyiknek sincs. és ide-oda riszálta a kocsikat. A kivilágított állomásokon emberek álltak. Húzd fel. – Tessék csak nyugodtan… az uram annyit bagózik. mint amit azon a szörnyű számtanórán megálmodott. Aztán nádasok jöttek. azonnal írj… – Ssss-ssss-ssss… eregette a mozdony a gőzt. kis őrházak bukkantak fel a sínek mentén. mert ott nyitva volt az ablak. fiam. ott elöl valahol – ksss… ksss… Az ablak előtt egy ember ment el hosszú nyelű kalapáccsal. és szinte érzi a bokáján Bütyök rúgását: “Alszol?” . amelyre idestova eljutnak az emberek. beállították a váltókat. de azt is. hogy mi esett ki a kalapácsos ember zsebéből. lágy ringatózással. Ilonkára vigyázz. és van kedve ugrálni annak. meglett? – Meg. Az ablak előtt hűvös mocsárszag suhant el. csillagos ég. és egyiknek sincs háza. A fene ezt a sok csomagot. A gyorsvonat már kint kígyózott a váltók között. mint a kéményseprő. Nekem egy csomó ismerősöm van. amely ugyanaz volt. amelyeknek nincs vége. akik állnak és maradnak. hogy azon a pénzen már házat vehettünk volna… – Érdekes – mondta István bácsi –. összekeveredett a búcsúzás. görbe cölöphöz kötve. és Gyulának jó érzés volt így elrohanni emberek előtt. a jegyváltás. és a tó vizére fényes gyalogutat rakott a pufók bolygó. és – ha közel hajolt az ember az ablakhoz – sejtelmes messzeségbe nyúltak az ezüstös búzatáblák és kanyargó utak. – Kling – mondta a kerék – pling… az ember pedig átszólt a túlsó vonathoz egy másik kalapácsosnak: – Na. mert elindult a vonat előre. A kocsik most már nem csattogtak a váltók irányítása közben. a zsibongás. Szavamra. aki odaér… – mélázott Tutajos barátunk. ugyanazon öbölben. hogy mire Gyula megnyugodott végre a fülke sarkában. – Itt csak négy van… nem! Itt az ötödik. Gyula Lajos azonban már nem tudhatta meg. Fényjelek. hiszen behálózzák az egész földet. érdekes. – A csónak – rebegte –. A mozdony hujjantott egyet-egyet. Asszonyom. ahogy ő akkor elképzelte. kendős asszonyok. hogy ott egy jó magasugró minden további nélkül beugrik az első emeleti ablakon. Janikám. mintha saját kezűleg vitték volna a sürgős üzeneteket Pest felé. az ajtó melletti sarokban. és Gyula tisztelettel. s a sürgönypóznák olyan vágtatva ugráltak el az ablak előtt. Ez az érzés azonban csak egy-egy pillanat volt. A csónak pontosan úgy hasalt a vízen. akik nem dohányoznak. kettő. Ha ugyan van ott emelet. hanem simán iramodtak. lapátolják a szenet. akik elindították ezt a szabadságos vonatot. nem zavarja a szivarfüst? Egy asszony ült még a fülkében. és mihelyt megérkeztek. mert újra szabad mezők jöttek. mert reggelre olyanok leszünk. – Egy. Miska vette észre. és valamikor lerakták a síneket. a sonkászsemlye a pléd zsebében van meg a kofferkulcs is. Ezt Gyula többször olvasta újságokban és egyebütt. s onnét láthatta a Velencei-tavat. az én csónakom! Becsszavamra – igazolta önmaga előtt a látványt. Gyula? – Öt. és Gyula kiment a folyosóra. A délutáni gyorsnál eshetett ki a zsebemből. buzogányos sáskaréjban. de szeme kerekre is nyílt abban a pillanatban. És nem állnak meg sehol. seprik a kocsikat. Később felkelt a hold. melyet a mozdony szikrái vonalaztak be múló vörös csíkokkal.

és meglepődve látta. – Világosságban nem tudok aludni – magyarázta. mert a nagy körgallér áldóan meleg volt. hogy a kocsis levette már a pokrócot a lovakról. hogy valahányszor elhangzik ez a levesfújó zengés. Később azonban megtudta. és hűvös szellő ömlik be az ablakon. nem ígér. hogy jó lenne valami olvasnivaló. nem szól. A néni vattát dugott a fülébe. A zsebkendő alatt azonban. – Dankasirályok. mert halat esznek. “zabba mennek a lovak”! Gyula felugrott. néha erősebben… – Te jó isten!… Az én uram is horkol… de ez… ilyent még nem is hallottam. – Néha abbahagyja – ígérte Tutajos –. hogy amikor a legelő lovak őrzője elalszik. a bácsi mindig így horkol? – Nem mindig – vallotta be a fiú –. Gyula álmos volt. és tétova gondolatai nem foglalkoztak a lovakkal. s egy-egy fehér madár fellebbent. elhiheted. hogy megfáznak a lovak. és mégis többet mond. úgy látszik. tekintet nélkül az ismeretlen hölgy és István bácsi egyesített fújására és fűrészelésére. “Hát akkor mit csináljak?” – kérdezte Gyula Lajos önmagától. hanem eldőlve aludt a sarokban. István bácsi már nem szivarozott. e a kocsi robogása közben gondolatai is helyrerázódtak. akkor mennek a lovak a zabba. szépen elaludt ő is. s nemcsak Gyula didergett. a csomagokat már kiadogattam az ablakon. Nem beszél. Tutajosunk elég tiszteletlenül vigyorgott. amelyek hol a zabba mennek. zöldes tükre. hanem a nyárfák is. a könyveket azonban Piri mama ismeretlen helyre csomagolta. zsebkendő sehol… sőt a csomagok sincsenek a csomagtartóban… – Ne ijedezz. egyetlen. – Fiacskám. István bácsi dühösen legyintett: . és arcára zsebkendőt borított. és Gyula szíve tele lett a csodálatos táj ősi szépségével. az egyik nyárfán varjú károgott. A nagy tó egy kis öblében sirályokat ringattak az apró hullámok. és mivel választ nem kapott. hol megfáznak. megfáznak a lovak. ugyanakkor a néni zsebkendője meglebben. hogy István bácsi a karját rázza. A napnak még csak vörös ígérete világította meg a nyárfák csúcsát. azaz tilosba. az pedig. A néni könyörögve nézett Gyulára. Ezt szeretem én… István fél karját áttette a gyerek vállán. Arra ébredt fel. csupán azt jelenti. – Atyámfia. A parti nádas nem mozdult. és akkor nem is horkol. hűvös hajnal volt. mint szélben a vitorla. s amint ezt elhagyták. tudott. néha egészen abbahagyja. kártékonyak. s indulni kell. – Phüü… phüüü… phüü… Gyula körülnézett az ismeretlen hang eredete után. és otthagyta az ablakot. Gyerünk. – Vedd fel ezt a gallért. mintha nagy fehér pelyhet kapott volna fel a szél. aztán arra gondolt. Az állomás után kis erdő következett. mert megfáznak. hát nem is hazudik. és mégis odaadja mindenét. mert rövid idő múlva egy furcsa hang szárnyalt István bácsi horkolása felett. végtelen villanásban terült el a Balaton nyugodt. mint amit valaha ember mondott. – Nem vagy álmos? – Dehogy… csak nézek. Odakünt párás. – Azt mondják. mert a pásztornak nem szabadna aludni. A néni sehol. Ezek után Gyula is gondolt Nancsi nénire. és férfiasán horkolt. Nancsi néni gondolt rád is.“Mi?” “Kengyel szólít…” Gyula megborzongott. – Ebben nem is csalódsz.

– Vár? – Vár volt állítólag valamikor. mert esetleg nem lesz melletted senki. Ez az állami gazdaság több mint ötezer hold. Hajnali háromkor kelek. csillogó messzesége. és most már sekély a víz. mit akarsz. – Jól figyelj ide. Az új törvény szerint tilos hozzájuk nyúlni. ámbár nem is kapnak kuglófot. Annyi bizonyos. de akkor még sziget is volt. iszalag és a világ szúnyogtermésének háromnegyed része. és pontosan rájössz majd. és okosan. hogy ha szúnyog száll rá. Annyira Vállalkozz. irtózatos felelősség… de azt hiszem. hogy erősödj. Irtó sűrűség. és most már egész szélességében kitárult a táj. A kocsi zörögve szaladt a hajnali fényben. Jobbról a Balaton ködös. magadnak kell kilábalnod. – István bácsi. ha a bőrét kihozta belőle. – Ha bekenem magam. És István bácsi bekapta a horgot. és Gyula boldogan gondolt arra. és minden szúnyog a barátja… Igaz. tüske. fiam. Azért hoztalak el. hogy Tüskevár nemigen lehetett ellenség kezén. Gyula elpirult. de majdhogy a nadrágom ott maradt. Okos törvény. de a patakok telehordták iszappal a nagy öblöt. abban a reményben. az bizonyos. balról végtelen nádas egy-egy óriás fával. Akkor még odáig ért a Balaton. mert azonnal nikotinmérgezést kap. – Van szúnyogolajam… – kockáztatta meg Tutajos barátunk. szegénylegényeknek s az örökös rettegésben élő szegény népnek is. és mit szabad. és nádas az egész. csak dőlök az ágyba. valószínű. mert aki egyszer beletévedt ebbe az irdatlan nádasba. de nem szabad… – István bácsi – és Gyula Lajos olyan lett. amennyit elbírsz. rám sem száll a szúnyog. ha elvágod a kezed. én csak néhányszor jártam arra. mint a pipacs –. hogy a sirályokat már nem szabad bántani. hogy István bácsi bekapja a horgot. – Az ott sziget? – mutatott Gyula az erdőszerű kiemelkedésre. mit lehet. kiemelkedő zöld halom. míg messze. – Csodálatos! – Hát tudod. – Majd beszélünk Matulával. ott van… Úgy összemartak. de a gazdaságot megtisztítják minden féregtől. és nekem hiába nyivákolsz. Szivart lopni – például – lehet. hogy Nancsi néni nem ismert meg. amit kivet az eke. és este sokszor a vacsora sem kell. Úgy vélem: csak így tanulsz meg a magad lábán járni. ha nem kerülgeted a forró kását. hát az örült. Nálunk hógalamb a nevük. mert annyi eszed már lehet. – Tüskevár. a te dolgod. Matula minden nádszálat ismer. hogy bátyja karja súlyosan nehezedik vállára. aztán majd én is megmondom. hogy nem mégy fejjel a falnak. Balról elmaradtak a dombok. úgy gondoltam… . Ha tehát bevered a fejed. ha alszom.– A kuglófot nem szeretik. – István bácsi nem szokott horgászni? – Ne beszélj bolondokat! Meghalni is csak akkor érek rá. inkább búvóhelye lehetett a végváriaknak. Azt hiszem. Én szeretnék kicsit körülnézni… – A tüskevári erdőben? – Ott is… – Meg a nádban? – Ott is… – Meg horgászni? – Igen… – Meg vadászni? – Hát… A mély hangú mezei ember elgondolkozva nézett maga elé. Matulának olyan bagószaga van. vagy elrontod a gyomrod. én mindent megmondok. ha bajba kerülsz. Korlátokat nem szabok. és örülj a szabadságnak. hogy mit lehet. bokros ligettel. világosan megmondod. Ez mind te magánügyed. a közepe táján. azt hiszem. és Gyula úgy érezte. jobb. szúrni már nem tud.

mert halogatja a foghúzást… Ezt majd megszokod te is. jó lenne Matulával beszélni. ami szamárság. És még valami: Matulában megbízhatsz. mint te. Darabos az öreg. Gyula egészen odasimult bátyjához. hogy talán várja is az öreg. Érre szavamat adom! A kocsi zörögve szaladt az úton. de ezt nem lehetett elkerülni. az eke nem az előírt mélységben megy. hogy én számon tartom a szivarjaimat… de a szemem megszokta: megjegyezni mindent. aztán kiténfergett a konyhába. és volt egy kis reménye. mégis mintha nagy csend lett volna körülöttük. mert én megbocsátok ugyan. Én nem loptam többet. aztán maga is rágyújtott –. Gyula Lajos azonban nem adta mindjárt oda a szivarokat. és én pontosan éreztem. – Szép – mondta –. hogy szóljak. és érted tettem. És most nincs sehol. de ha azt hiszem. és milyen egyenes… vigyázz. összeállította a horognyelet is. Szóltam. melegen sütött a nap. Matula meg örül neki. a lámpát le ne verd. és ez lehet jó és lehet rossz… egyébként Matula nekem régebbi barátom mint neked. a birka vakaródzik. és meg akarsz csalni. csak arra kérlek: ne bujkálj előttem. amit mondani akartam. aludt egy kicsit. és Tutajos keskeny. ámbár később bizonyos aggódással szólalt meg: – Izé… István bátyám. és apám soha nem nézte meg. fiam. és – ha ráér – csináljatok. és valamelyik emberemnek fel van dagadva a képe. ha kellett. de ezt – ha már nem volt más – legalább Nancsi néninek is meg kellett mutatnia. hogy pislogni sem tudok. de olyan csendes volt a ház. mert rühös. Jó atyád nem hal bele – és vidáman legyintett. az első vonattal hazaküldelek. mert én átadlak neki. és ne hazudj. s így a vendég a házba már egyedül érkezett. mert úgy gondolta. amit akartok. Gyula szíve vidám lett és bátor. Én nem verlek meg. mint aratás idején a falusi házak általában. Nem kérdezett semmit. hogy nem sajnálja a szivart. Kicsit elkedvetlenedett. bár otthon még úgy tervezte. – Megmondta a szivart? – háborgott Gyula. ha én nem látnám meg. mert másként nem bírnék ezzel a gazdasággal. hát úgy megver. de ezt megszokod. ugyanúgy loptam én is a szivart Matulának. hogy mennyit vehetek ki. amilyet Matula nem vesz… “Telik a jómódúaknak” – néztem rá. Ezt kell megszoknod. Átesve Nancsi néni rajongásán és a reggelin. visszaténfergett az irodába. mennyit vettem ki. de az öreg csősz nem volt sehol. Ez minden. én hazulról is hoztam szivart Matulának… – Nagyon helyes! Most. István bácsi útközben leszállt. amíg az apám meg nem elégelte. csak előttem gyújtott rá egy olyan szivarra. és nem haragudhattam én sem. és harmincéves korodban is babusgatnának. István bácsi… – Kezet rá! Ekkor már felszálltak a párák. jó… nehogy azt hidd azonban. de ha nem hallgatsz rám. akár bennem vagy az apádban. “A fiatalság nem változik” – nevetett az öreg. fiam. mert minden változásnak jelentősége van. Aztán kicsomagolta holmiját. mondta. Ja! – szólalt meg később – Matulával nem akarsz beszélni? Kiment a kertbe. – Nem lesz baj.– Jó. ha egy ló lesántul. . mert ott a féreg. és súlyos karját már nem is érezte. hogy ő vak. Ők féltenek téged. fehér kezét nagybátyja rettenetes markába tette. hogy megmondtad: rendben is van. – Nem szólt egy szót se. de én bizony elfelejtettem. ha kell. Nagy baj lenne. Az öregasszonyt nem nagyon érdekelte a nyél. mert ugyanabból a dobozból. de meg is érdemli. a varjak egy bizonyos répatáblára gyülekeznek. Azt mondta akkor. – Szüléidet ugyan félrevezettük – ha erre gondolnál –.

Tutajosunk – valljuk be – legszívesebben használatba vette volna a nyelet, az öregasszony szoknyáját illetőleg. Letette a bambuszt, és kirohant a kertbe. – Matula bácsi, hát mért nem szól, hogy itt van! – Mondtam ennek a Nancsinak. – Elfelejtette! – El hát… amúgy hogy van? – Jól, Matula bácsi, különösen, hogy magát látom. Matula megsimogatta egyhetes szakállát, ami úgy hallatszott, mintha padlót súroltak volna. – Sok néznivaló nincs rajtam, ámbár valamikor én is legény voltam. – Nem mennénk be, Matula bácsi? Megmutatnám a horognyelet, meg hoztam is valamit. Az öreg csősz felkelt. – Bicskát is kaptam, nézze. Matula megállt, és komolyan szemlélte a kést. Kinyitotta, becsattintotta, élét a körmén kipróbálta. – Nagyobb is lehetne, ámbár a vasát acélnak nézem. Majd leviszem a műhelybe, köszörülni. A bognár nagyon érti. – Én azt hittem: elég éles… – Ez? – és Matula mosolygott. – Ez? A meleg vizet se viszi el. – És ha elvágom a kezem? – Elvágja? Minek vágja el… vigyázzon, akinek esze van! Vagy kés, vagy nem kés. Akár nyúzni kell, akár halat bontani vagy faragni valamit, csakis éles bicsakkal lehet, nem valami kusztorával. A horognyelet is hosszan vizsgálta. – Orsó, zsineg? Gyula eddig azt hitte, a horogfelszerelés csodálatot és hangos elismerést vált ki az öregből, de ahogy kezébe vette a szerszámot, látszott, hogy ehhez is ért. – Jó! – mondta. – Tízkilósat is kivehet vele. – Nem akarok én tízkilósat, Matula bácsi, de akkora hal talán nincs is a folyóban és a tavakban. – Nincs? íváskor láttam egyet, ami inkább húsz volt. Azt is meg lehet fogni. – Ezzel? – Ezzel! Módjával persze… de hát az még messze van. Hát akkor mibe maradunk? A berekbe csak jókor érdemes menni, mama már eljárt az idő. Két óra oda, kettő vissza, meg utazott is az éjjel. – Majd megbeszélem István bácsival. – Nem kell. Van annak éppen elég dolga. Amit tudni kell, azt már tudom, az én kezem alatt ficánkolt is valamikor. A mi dolgunk, hogy mikor jövünk-megyünk, majd hajnalban bezörgök. – Matula bácsi, hoztam pár szivart. – Köszönöm, hogy gondolt rám. – Sokszor, Matula bácsi, sokszor! Meghaltam volna, ha nem eresztenek el. – Hát azt csak úgy mondja az ember, ámbár persze hogy meghal. Az ilyesmit azonban jobb utoljára hagyni. A bicsakot majd reggel odaadom. – Mit vigyek ennivalót? – Már megmondtam Nancsinak. Víz meg van odakint, bár bor lenne annyi. Csizmát hozott? – Csizmát? Minek az nyáron? Szandált hoztam, meleg ilyenkor a csizma. – Gumicsizmát gondoltam. Víz is van, szúnyog is, csalán is… na meg pióca… – Majd vigyázok, Matula bácsi. – Akkor jó! – szedelőzködött az öreg. – Hát istennek ajánlom.

Az ebéd kellemes és kiadós volt. – Ketten leszünk csak – mondta az öregasszony. – István bácsi? – Kiküldette az ebédjét. Ilyenkor sokszor van ez így. Bent terítsek? – Itt eszünk, Nancsi néni! Szabad a tepsiből mártogatni? – Szabad! Aki olyan, mint a hét szűk esztendő, annak szabad. De majd csak a leves után… – A leves nem fontos! – Leves nélkül nincs mártogatás – mondta Nancsi néni szigorúan –, ki a fene látott ebédet leves nélkül? Tutajos barátunk tehát megette a levest, utána mártogatott, és megvallotta, hogy Nancsi néni – becsszavamra – jobban főz, mint Piri mama. Általában kiválóan érezte magát a konyha tömör légkörében, amelyből azonban kellemesen hiányzott a gázszag, s ez a konyha az ottani konyhához hasonlítva inkább tágas teremnek hatott. És Tutajos úgy evett, mint egy – tutajos. – Egy pohárka bort is adhatok. – Jöhet! – Azt hittem, Pesten finomabban beszélnek… Gyula kissé elvörösödött. – Szóval: kérek. A bor azonban jólesett, és Gyula megérezte, hogy az öregasszony nem érti meg azt a nyelvet, amit otthon már Piri mama is megszokott. Nancsi néni hamar megsértődött, de éppolyan hamar meg is békült. – Egy kis bor nem árt, mert vérré válik. Gyula ezek után még kért húst, és még kért bort is. Végeredményben kitűnően érezte magát. Arca kipirult, szeme csillogott. – Köszönöm, Nancsi néni, ilyen jót még életemben nem ettem… – Feküdj le, fiam, majd helyrehozlak, ne félj! Tutajosunk nem is félt, sőt bizonyos felesleges bátorságot érzett magában, ami a két pohár bor következménye volt. Aludni azonban nem akart. Könyvet vett elő, olvasgatott, s emelkedett hangulatában megakadt a szeme a szivarosdobozon. “Itt a szivar – szólt a bor –, itt az alkalom…” “István bácsi megtudja” – ellenkezett Tutajos, és kivett egy szivart, és nézegette. “Harapd le a végét… az olyan férfias…” “Leharapom, de nem gyújtok rá” – mondta magában, és gyufát keresett, aztán kinyitotta az ablakot, odahozta a széket, és rágyújtott, ahogy látta. “Finom!” – lelkesedett Gyula Lajos, és már látta magát, amint Matulával szivarozgatnak… A füstöt kifújta az ablakon, kellemes érzése egyre emelkedett, de úgy érezte, egy csepp bor még jólesne. Bor azonban nem volt, csak – pálinka. Tutajos megkóstolta a pálinkát, s a szivar még jobban esett. “Tizennégy éves vagyok – gondolta fölényesen –, Bika már két éve cigarettázik. De az nem szivar, és a papír ártalmas is. A szivar! Az igen! Szólni fogok István bácsinak, és ebéd után elszívunk egy-egy szivart…” Ez – ebben a pillanatban – lehetségesnek látszott. “Felséges” – sóhajtott Gyula, ámbár a füst egyre keserűbb lett, és arra gondolt, hogy István bácsi esetleg nem engedi meg a szivarozást. Ezek után a szivart a kályhába dobta, s úgy érezte: egy kicsit sokat evett. De a bort már nem kívánta, és a pálinkát se, és a szivart se… – Szédült. “Elrontottam a gyomrom” – gondolta, ugyanekkor a szoba meglódult, majd hintázni kezdett, s Tutajosunk megfogta a széket, mert mindenáron ki akart szaladni alóla.

– Rosszul vagyok – suttogta –, Piri mama, rosszul vagyok… – de azt csak megszokásból mondta, és hallgatódzott, mert apró csengők csilingeltek valahol, melyeket később terjedelmes harangozás váltott fel. – Jaj!… Jaaaj… merre van itt a fürdőszoba? Jaaaj… A szoba most már körben forgott, de közben lódult is egyet-egyet, s ilyenkor a padlón kemény hullámok képződtek. Tutajosunk viharba került. Az egész házat szörnyű hullámok ringatták, s az ajtókilincs mindig elugrott előle, amikor meg akarta fogni. – Jaaj… meghalok! De nem halt meg, mert a kilincs végül is magától a markában termett. – Végem van… csak Nancsi néni be ne jöjjön… Amikor az ajtó kinyílott, Gyula csaknem fejest ugrott a fürdőszobába, mert padlója elindult, mint a lift, és gyomra egyszerre megmozdult… – Jaaj… vég… ááá…aaa… Gyula hajója most már olyan hánykolódást művelt, hogy a hajótörés elkerülhetetlen volt. A vihar elérte a tetőfokát. ami neon is csoda – miért egy tűzhányó is kitört közben… Gyula Lajosnak határozottan szerencséje volt, hogy egész estéig egyedül maradhatott, mert az egyedüllétet ezen az emlékezetes délutánon módfelett kívánta. Ezenkívül még azt is kívánta: bár ne fájna a feje, és a gyomra nyugodna már meg, mert a fővihar ugyan elült, de Tutajosunk létének hajója erősen megviselt állapotban volt. Becsületére legyen mondva: verejtékes homlokkal ugyan, de “rendet tett” a fürdőszobában, hogy a viharos nyomokat véglegesen eltüntesse, de ezek után már csak annyi ereje maradt, hogy kitámolygott a szobába, és végignyúlt a díványán Az égbolt – azaz a plafon – ugyan mozgott még egy kicsit, de gyorsan lehunyta a szemét, és ugyanolyan gyorsan el is aludt. Amikor felébredt, már a háztetők fölött ballagott a nap, s a verebek valami délutáni gyűlést tartottak az ablak alatti sövényen, éktelen csiripelésben mondva el a mondanivalókat. Tutajosunk csak a fejét fordította arra, és megpróbált gondolkodni, ami kissé nehezére esett. Közeli emlékei simán folytak egészen az ebédig, azután azonban… juj, lóugrásszerű értelmetlenségbe fulladtaik, s közvetlen utána felhangzott a verébcsiripelés. Szája keserű volt, s amikor felállt, gyenge volt – ahogyan mondani szokás –, mint a májusi harmat. De minek van itt olyan szörnyű, émelyítő szaga? A szivar! A hamutartóban egy régebbi szivarcsutka heverészett, ami kicsiségéhez képest túlzott bagószagot terjesztett. “Aha!” – mondta Gyula, s a szivarvéget utálattal kidobta az ablakon. Ezzel aztán elrendeződtek emlékei is. Megtalálta a hiányzó részeket: a bort, a pálinkát és a szivart. “Brrr – borzongott –, ha ezt Kengyel látta volna…” Ezzel újra bement a rossz emlékű fürdőszobába, alaposan lemosakodott, és tiszta inget vett fel, de ha ez lehetséges lenne: legszívesebben a bőrét is levetette volna, hogy a rossz emlékektől megszabaduljon. Az emlékeket azonban csak az idő tudja – úgy-ahogy – tisztára mosni, s így Gyula Lajosnak meg kellett elégednie az inggel is. – Mit akarsz, fiam uzsonnára? – Semmit – tiltakozott Gyula, mert már az evés gondolatára is megmozdult a gyomra –, semmit, Nancsi néni, sokat ettem ebédre. – Fiatal gyomor mindent kibír – méltatlankodott az öregasszony –, legalább egy kis aludttejet egyél. Tutajosunk talán elmondhatta volna, hogy a fiatal gyomor sem bír ki mindent, de mivel ezt nem tehette, vértanúként ült le az aludttej mellé, reménykedve, hogy Nancsi néni majd csak kimegy, vagy valami történik.

hogy ismét ingatag talajra került. Tudatlak. hogy elhiggyék. Gyula leült a méhes mellett a padra. “Meg a szivaré” – gondolta Gyula. és megyünk a berekbe ahol a Tüskevár nevű romok vannak. Bütyöknek el kell mondani ezt a szivaros kirándulást. hogy a mamádat. India és Bütyök. de nem tartotta időszerűnek Nancsi néni értesüléseit kiegészíteni. – Azt mondta? – Azt bizony… Akkor most kimegyek kicsit a kertbe. látod. fiam. hogy kell beutalni. db nincs úgy meg a hozzávaló. Kengyel. Bütyök. Ez még mindig a sok tanulásnak és a gyenge városi kosztnak a következménye. s helyébe tódult a fák és virágok délutáni nehéz illata. és azt hittem. ha itt lennél. Válaszod várom. majd ha itt leszel. s a zümmögő csendben az iskola jutott eszébe. – Jól főz. hogy nagyon rosszul voltam. Nancsi néni nem vett észre semmit és aludttejjel gyógykezelt. mit írok. – Eredj. De ha neked a pesti. itt van egy fürdő. a mamád nyugdíjas. de körtét ne egyél. menj fel apámhoz. Nancsi néni. jól főz. És Nancsi néninek igaza volt. Hajnalban jön az öreg csősz. sokkal jobban érzem magam. Bütyöknek egyedül. és Tutajosunk ismét szilárd földet érzett maga alatt. mégpedig azonnal! Így született meg aztán a következő levél: Kedves Bütyök! A kertben írok a padon. Ma este Bántott csibe lesz. de mink. s békésebb vizekre igyekezett. – Piri mama is jól főz. ott diregt lábfájósok vannak. mert rántott csirke lesz. Piri mamái azonban nem hagyta. Nancsi néni. nagyon jó ember (ő sem tudja a szivart… meg mindent. koszt jobb volt… Tutajosunk érezte. haza is írok. szerető barátod: Ladó Gyula Lajos TUTAJOS Gyula Lajos ismételten elolvasta a levelet. nem messze. mert nem akarom. de aztán elhallgatott ez az aludttejtől szokatlan lázadozás. szaga. – Igaza volt. Most a kertben vagyok. mint nekem. A füst kékes gomolygása távoli lett. hogy engem már csak Nancsi néni főztje tud helyrehozni. teljes terjedelemben. mint valami nehéz álom. csak majdnem… aztán amikor mindent kiadtam és elaludtam és megmosdóztam. mert a fürdőszobát felmostam) A romoknál majd ásunk! Géza bácsi fényképét hozzad el. Igen. – Na. nem azt mondtam én.– Láss hozzá. mert elszívtam egy szivart. – Dehogy volt jobb! Piri mama is azt mondta. halat eszünk. Az SZTK-doktor majd megmondja. és mivel egyetlen helyesírási hibát sem talált benne… gyorsan leragasztotta. illata végleg feledtette a szivart. fiam! Tiszta orvosság ez. az üres tanterem. de nem haltam meg. hogy nem főz jól. A kert sokféle színe. . és jó lenne. hogy valaki megkérdezze. Az első pár kanál aludttej ugyan erősen kívánkozott felfelé. Addig te itt lennél… István bácsival is beszélek. meghalok.

” Ez a váratlan mozgás életre rázta álmodozó gondolatait. mire a cirmos helyből másfél métert ugrott. a csenddel. majdnem álom. s akik írták. Azt értette. de hogy miért gyűjt. Ha most levágnának egy fát. és miért “dög”? A rigó hasznos madár. és elindult lefelé. a tollas kis életet. ahol még napok múlva is vonaglottak a rosszul megölt bogarak. egészen biztosan lelőné azt a rigót. és az mégis. jön a légpuskával. mert a rezeda és rózsák költői illata közé mintha a rántott csirke reális illata vegyült volna. és dicsekedve mondaná: “eltaláltam a dögöt” és leesett. s én óbégatok. az egész határtalan. de azokat nem lehetett látni. Az udvaron csend. mert a kaptárakban fáradhatatlanul folyt a munka. hogy szaporodott. és tövük a parti bokrok között a sötétségbe ért. lélegző. ott dalolgatott. akik kutatók akarnak lenni. Az előbb egy nagy szarvasbogár zúgott el a feje felett. ezt Gyula most nem értette és elítélte. Ez rendben is van. mintha mindig más lett volna. ámbár nem volt álmos. haszontalanul beleavatkozva a természet munkájába. a házban csend. és ebben nem zavarta az sem. a kerttel. és ha valaki el akarná taposni azt a kis cinéért az úton. itt a csúzli a zsebemben. az egész alkonyodó csendet. – Sicc! Azanyád! – ugrott fel Gyula. Gyula szinte harapta ezt a tiszta. és már századszor fuvolázta el ugyanazt a nótát. mint az árnyék. Meleg. tisztítja a kertet a férgektől. és megöli az ingyen napszámost. reszket a térde –. de a patak felől hűvös levegő kúszott t föld felett a kertbe. hogy mit csinált. “Hülye vagyok – suttogta Gyula –. hogy élt. Tutajosunk egy lett az alkonyattal. . és édes. aztán felnézett a fára. csak azért tették. szaglálódott. figyelt. hogy az embernek tudományos célból joga van pusztítani a kártékony állatot és szaporítani a hasznosat a saját hasznára. Most nem nézett egy fára vagy bokorra vagy a méhesre. talán a fiókáknak is. A méhek járása megritkult. és eltűnt a krumpliban. nedves levegőt. volt még. mint egy kis repülőgép. Valami nyugalmas révedezés volt ez. hanem magában érezte az egész kertet. ahogy jöttek. Nem ültette le őket maga mellé. és még erősebben illatoztak. mert belső szerveit is látni akarták a mikroszkóp lencséje alatt. de a zsongás nem hallgatott el. hogy a rigó a legjobb egészségnek örvendett ott a száraz ágon. jó: iskolai bemutatásra persze hogy kell gyűjteni. de a többi? Az a döglött hőscincér már nem mond semmit. de a gondolatokat hagyta elmenni. élő mindenséggel. “mint a rongy”… Miért “rongy”. az neki is fájna. A kert végében álló nyárfák csúcsa lángolni kezdett a búcsúzó nap vörös ragyogásában. nem foglalkozott velük. de az értelmetlen öldöklést most. de a derekuk már szürke volt. s akkor jön Ernyei – akinek állandóan izzadságszaga van. és Gyula nem gondolt most a rovargyűjtő dobozra. s ha megölték. és nem lehet megtudni tőle. és gyűjtsenek azok. Ez megvan a tankönyvben. bár ilyenkor már elhagyták a fészket. Ha Ernyei most itt lenne légpuskájával. miért öldös egymillió diák. Egy feketerigó kiült az öreg körtefa száraz ágára. nagyobb lesz a gyümölcstermés. Hát mindenáron meg kell ölni. az esti dalt. akik természetrajztanárok akarnak lenni. csak úgy magának. az alkonynak ebben a szelíd órájában bűnös ostobaságnak tartotta.Ekkor már hosszú árnyékokat vetett a kertben az alkony. bizonyára megakadályozná. olyan puhán. és bágyadtán gondolt a holnapi napra. a kertnek. és ugyanakkor önmagát is benne érezte ebben az illatos magányban. amíg élt. A kerti úton ekkor egy macska osont végig. haza és minden haszontalanságra. ahelyett. ingyen dolgozik az embernek. azok életében figyelték meg. És ostobaságnak tartotta az egész rovargyűjtést. és ha Kengyel kiszólítja. hogy oldalba lőttem volna. viaszos lépszag lengett a méhes körül. és a vízpáráktól egyszerre felemelték fejüket a virágok. Meg-megállt. amit meg akar ismerni az ember? Jó. nem kérdezett tőlük semmit. s meglátta a rigót. Miért? Tutajos ebben a pillanatban utálattal gondolt Ernyeire.

– Hát nem mérnök lesz. Arra megyünk. ha egyszer megkap a nap. – Matula bácsi. hogy rend legyen. – Hoztam napolajat! – Fityfenét ér az. akár nincs – mindegy. Matula bácsi. ha lebarnultál.Gyula még egyszer alaposan körülnézett a fürdőszobában. ha előbb elvágják a nyakukat. inget. engedje csak a maga feje után. Gyula mosolygott. hogy jól vizsgázott vagy megbukott. ugye. hát megbukna. a végén majd maga mondja meg. “mintha semmi sem történt volna”. mert magát eszem meg ezzel a keszeggel együtt. – M a vacsora. – Értem – mosolygott Matula –. mert sok minden van. a dolgomat meg úgy teszem. Aztán. és a szék mind a négy lábával megkapaszkodott a padlóban. – Tán csak nem akarsz meztelenül menni? – Meleg van… – És ha eső jön… és ha agyonéget a nap? Kabát nélkül nem mehetsz. – Száz kocsi közül is megismerem a mi kocsinkat. amikor István bácsi ráereszkedett. . – Egy kocsi – hallgatódzott Gyula. Nancsi néni. a gyereket meg ide hoztuk megtanulni ezt az életet. amire esetleg szüksége lehet. mert nagy kedve van hozzá. Hátizsákba rakta. aztán előkészült másnapra. hogy akár itt van a kis Gyula. aztán. Azon gondolkodom. mint az apja? – Ez? Akkor lesz ebből mérnök. Nem rózsaszálnak jött ide. hogy a “gyerek szandálban akar gyünni…” Ez még délután volt. – Okosan! Ha meg szandálban akar mászkálni. hogy össze ne rogyjon. Nancsi? Gyula ijedten nézett a tányérjára. Néha későn jön… – Várjunk. ha beleüti valamibe. amikor a főagronómus kocsija megállt egy percre a berekszélen. hogy: döglenek persze. már nem kell félni. s hosszan gondolkodott a kabát felett. de már sötét volt. Csak lassan-lassan. amikor belőlem éneklő kanonok. – Mi a vacsora? – dübörgőit be a vastag férfiú. – Majd megtanulod te is. Közben bejött Nancsi néni is. ez nem valószínű? – Nem gondulnám… – Szóval magára bízom. – Jön – mondta. amikor Jancsi néni fülelni kezdett. de a kabátra mindig szükség lehet. hogy itt most minden a gyerek körül fordul meg… – Ezek – intett Matula a sásszedők felé – maholnap végeznek. várjunk-e bátyádra. azért vigyázok rá. amikor az öregasszony megmagyarázta. Gumicsizmát meg lehet kapni a szövetkezetben… Ezek után a főagronómus intett. akár az embernek. hogy a gazdának több jusson. – Értek mindent. Nancsi néni. Megölelte a Gyula Lajos nevű keszeget. előkészítette a vadonat szandálokat. s a kocsi elrobogott. – Nem tudom. nem kell azt gondolni. vigyek-e kabátot. s csak akkor nyugodott meg. más a hangja. amerre járásom van. amit nem tudhat. majd nem tartja még egyszer oda. hát hagyja… hadd tanuljon. de a kocsi valóban befordult az udvarra. Matula megbökte a kalapja szélét. – Döglenek a csibék. – Semmit sem tud! Ha magát él vinnék abba a városi iskolába. amikor Matula elmondta. pedig. Ha elüti a bokáját: elüti. Minden kocsinak más a zörgése. persze. István bácsi azonban nem volt ilyen aggódó. hanem hogy erősödjön. egyébként nem illik a vendég étvágyát rontani. mert pecsenyére sülsz. ahol Matula a sásszedőket ellenőrizte.

amelyeket nappal sosem lehetett látni. Tutajos az iskolára gondolt. Ezek az éjszakai hangok nem lármának hatottak. Matula elcsoszogott az ablak alól. amíg odaérünk. indulni kell. Itt is kis kuckója volt. Mehetünk. ha Matula nem folytatja: – Két óra. – Matula bácsi? – Én hát. mert a kutyák befejezték esti diskurálásukat. az ágy lágy öleléséből a hajnal friss. de meg is haragudnál. mert akkor nem mosolygott volna. mint odahaza. már elfeledte. amíg a másik befejezte mondanivalóját. és a nap vörös tányérja mintha megállt volna gondolkozni. Az ugatás mintha egyre távolodott volna. Tutajos! – javasolta István gazda. hogy három kubikosnak elég lenne. – Megyek – mondta Gyula. “Mondanak ezek egymásnak valamit?” – kérdezte magában Gyula. merthogy a falu végén találkoztam vele. mert összemorzsollak!” . Egy perccel később – de lehet. de Hogy nem a szivarról álmodott. A paplan két helyen is ki van égetve. – Nem verem fel István bácsit? – Bajosan. Később felkelt a hold. Keresztülvágtak a kerten. – Annyit pakolt ez a Nancsi. de mire ágyba kerültek. – Hajnal van – mondta egy reszelős hang –. – Elbírom. és Gyula hiába gondolta. de aztán egy kutya kezdett az ablak alatt ugatni. az örök titok marad. Később egy bagoly szólalt meg. mert Matulának nagy járása van. de kíméletlen légkörébe. de ez a kutyákat nem zavarta. Elindulás előtt még egyszer megakadt a szeme a szép kis szandálokon. Aztán elhallgatott minden. Ezután már szó alig hallatszott. Most kelt a nap. horgászásra az a legjobb idő. Ha ezt a Bika látná. s a kuvik is egyre messzebbről szólt. de úgy érezte: nem volt ez hét perc sem. hogy: “Tágulj. Hét órát aludt. mert az egyik kutya mindig megvárta. már a konyhában pipázott. ezt a valódi kirándulást és Matulát. de hát hány óra? – Négy! Gyula úgy érezte. hogy elszakadjon-e a föld peremétől. – Nem hoztok ti abból haza egy darabot sem… – A temetőből nem szokás halottat hazavinni – elmélkedett az öreg –. – Holnapra kell az erő. de jobb. Hogy mit álmodott. Gyula Lajos sóhajtva bújt ki a paplan enyhéből. ha az ágyban nem szivarozik. s a kert alatti gyalogúton ballagtak a rét felé. Tutajosunk ekkor már mélyen aludt. és megsimogatta arcát harmatos érintésével. s amikor Gyula kiment. A szivar említésére Gyula Lajos kissé megborzongott. hát inkább megesszük. hogy ez lehetetlen. és mosolygott álmában. és a szúnyoghálós ablakon mintha szitán néztek volna be a csillagok. és a bagoly már csak álmában szólt. de nem szólt semmit. – Az ágyak? – Már régen megvetettem. te lángálló. biztosan nem merne többé szemtelenkedni. hogy csak fél perc volt – valaki megzörgette az ablakot. és abban a pillanatban elaludt volna. és Nancsi boldogan nézte a pusztítást a rántott csirkék eszményi halmában. A fiú tulajdonképpen csak most kezdett felébredni. csak a csontok halmozódtak a csontos tányéron. erre mérget lehet venni. A lekaszált rétek tarlóján pókhálók ragyogtak. A fiú gondolatai a holnapi nap lehetőségeit méricskélték. hogy majd nem tud tőlük aludni. és reszkető derengést szitáit a szobába. és erre egy másik kutya felelgetett jó messziről. mást várt talán? – Neem – ásított ifjú barátunk –. A rét és a mezők hűvös levegője mintha kimosta volna tüdejét.– Csülökre.

mert követ nemigen lehet ott találni. levelek alá. amint megálltak. amikor a kolbászt kereste a jeles műben. előkelő megjelenést kellett volna biztosítani. Meleg lesz mama – nézett az égre Matula –. akkor a kolbásznak igazán vastag betűs. Gyula nem szólt. Az új szandál már a harmatot sem nagyon szerette. Igen. – Nagy kunyhó? – Amekkora kell. pedig úgy tudta. “Miért beretva? – gondolta. és lábszára rövid idő múlva szépen vonalazott kottapapírhoz hasonlított. mindenesetre megnézem az akadémiai helyesírási szótárban. sem mint kalbász. A gyalogút most már tétován kanyargott a zsombék között. Nem nehéz a hátizsák? – Nem. mintha a szemétdombon találták volna. – Meg reggel… meg nappal is a bokrok között – mondta Matula. és kellemetlenül súrolta Tutajos érzékeny bőrét. a szúnyogok erősen érdeklődtek Gyula füle iránt. Nagy csalódás volt ez. Volt. Az tud mindent. A sás – ámbár ezt nem várta volna tőle – karcolt. Ha Matula azt mondja. sőt vágott. kérje el otthon azt a könyvet. akkor nyilván van is gunyhó. mint a beretva. Hó meg fagy mállasztotta. mert gyünnek már szúnyogék. nincs. azaz kálomisták… – Mik? – Kálomisták. szóval nem böjtölnek. de lehet az is. Matula bácsi? – Fene jobban tudja. – Ásni kellene. hát a fele elrepül. hanem annak a pocsétának. szótárgyártó akadémikusnak szólt. hogy dögöt tudnak valahol… ámbár. sőt a katasztrófapolitika is. s itt-ott kis tócsák ragyogtak. hogy legénykorában még látszottak valami maradék falak. Annyi van ott. Matula megállt. ámbár talán tüskéből volt. – Azt lehetne. – Hova? – Mindenféle odúba. Majd a Tüskevárban megláthatja. – Ha pedig többet akar tudni ezekről a madarakról. de a gumicsizmára gondolt. Ámbár – legyintett Tutajos – arra sem lehet sokat adni…” Ez a lesújtó vélemény akkor vert gyökeret Gyulában. mint a pápisták. Majd meglátja. mint szétszórt nagy tükördarabok. hogy megennék a szúnyogok. és – nem találta. Sem mint kolbász. az biztos. A sás némelyütt lehajlott a gyalogúira. Lehet. de a sárból olyan elgyalázottan került ki. hogy “behúzódunk a gunyhóba”. – Apám is borotvát mond. hogy a szúnyogok csak estefelé csípnek. hogy ha az ember megrúg egy bokrot. de aztán elnyelte a föld azokat is. Van ott valami vár? – Csak volt. amit az a Lovassy nevű tanár úr írt. – Matula bácsi. de majd délre behúzódunk a gúny hóba. arra is rá járnak. szép piros vonalzással. Ezek szürkék. kis halat fogni. ha sok a szöcske. bokrok nőttek rajta. mert ha a juhsajt benne van. Azok majd csak a télen lesznek itt. – A nádlevél jobban vág – nézett Matula egy pillanatra Gyula lábaira –. de ez nem a kolbászellenes. hogy ez a kérdés haszontalanul felesleges volt. És nehezen is gyógyul… Gyula erre sem válaszolt. István bátyám is. hogy a tocsogókba. amelybe elgondolkozva belelépett. a feketék. és hátra sem fordult –. De menjünk. iszalag befonta.– Hova mennek a varjak. Az öregapám mondta. ámbár. lyukba. merthogy húst esznek. . – Van? – Ha mondom… Gyula ebből megértette. Lovassy? – Úgy vélekszem. amiben van is valamelyes igazság. – Hogy a fene… – mondja ifjú barátunk. akinek van kedve hozzá. csak esőben meg szélben tűnnek el.

de az nem baj. vidrától. A napba most már nem lehetett belenézni. de így sem talált semmit. de nem tartottak. A fiait régen kiröpítette… – Akkor mért? . – Vizes lesz. aki tanácstalanul nézett körül. mintha alulról fűtötték volna őket. A gödröt kikerülték. egyik lábát a levegőben tartva. ami – úgy látszik – főleg a gyalogúton helyezkedett el. csak a gumicsizmára gondolt… de aztán ijedten állt meg. de később már elcsendesednek. – Le kellene ülni. ezért nem szólt egy szót sem. ha mezítláb megyek. ez előfordul. – Matula bácsi! – No? – Jobb. és jól megnézte a cipőipar csúffá tett remekét. és fenekükön lekvárpuha a fekete sár. de nem mondta. de nem szólt semmit. Megnyomta a szúrás helyét. letörölte a sarat. tehát bele kellett menni a térdig érő fűbe. Én addig lassan ballagok… Gyula kinézett egy szárazabb helyet. vágtak. mint a gép. valami belement a talpamba. de nem fájt. és egyre nehezebben maradt nyomában. ezenkívül szúrt is… A lába csupa sár… a tüskét nem lehet látni… Matula megy… – Hol a pokolban van az a nyomorult tüske? Mérgesen tépett egy csomó füvet. Egész éjjel hallgattak. hogy elkényeztetett lábának szokatlan a hideg harmat. gödör van. addig rágyújtok – és rá is gyújtott. Ilyenkor zajonganak. Hogy gondolja ezt az egész ügyet Matula? Belép valami tüskébe. hogy a kánya megfogja a nyakukat vagy a nagy sas vagy a héja. jiii… – Matula bácsi. talán most kibeszélik magukat. Tutajost nem lelkesítették ezek a kilátások. és Gyula már attól félt: valamelyik tocsogóban benne ragadnak.Matula a cuppanásra megfordult. görénytől menyéttől. ha vízhez érünk. – Szsszsz – mondta Gyula –. Ez nem a diskurálás ideje volt. A fű csupa víz. S méghozzá siránkozott is: – Jiii. de ettől elvonta figyelmét valami távoli zsivajgás. mit akar ez a madár? – Szid bennünket. szszsz… álljon meg. a fészkit keressük. Ha megkeményedik a talpa. – Jó! – mondta az öreg. hogy: jó! S most meg ebben a vadonat nadrágban: üljön le? – Tönkremegy a nadrágom. – Azt is meg lehet szókra. hogy majdnem érintette. mert most már nem kell félni a rókától. A szandál szíjai meglazultak. Azt hiszi. és a rövid nadrág is csak egyszer volt még rajta. – Mi az? – A vadrécék meg a többiek. – Jó – mondta Matula –. Gyula gyorsan kibújt a megereszkedett szandálokból. mert egy fekete-fehér madár olyan közel csapott hozzá. – Hogyan? – Hát úgy. mire azt mondja. A hátizsák egyre nehezebb lett. és a tocsogók gőzölögtek. fél szemmel sandítva Gyulára. örülnek a világosságnak. – Miért zajonganak? – Hát azt én nem tudom. néha meg a sólyom vág közibük… itt vigyázzon. így nem tudom… – Hát üljön le. Hát ez nem víz? – nézett Gyula a pocsolyasorozatra. amikor utolérte –. mert Matula ment. – Csak megszúrta valami – mondta Matula. bár a tocsogók vize langyos volt. mintha lavórba ült volna. Matula bácsi. bár nappal is bajba kerülhetnek. akkor már nem megy bele a drót sem. pedig most már nincs fészke. mégis úgy érezte. – Majd lemossuk – mondta gyengéden –.

Hát menjünk a gunyhóhoz. ahol alacsony volt a fű. Matula szalonnabőrt halászott ki a tarisznya sötét zűrzavarából. mert az ezernyi vízimadár olyan krákogást. Csak a jobbikat. de Matula egyenesen belement a vad szövevénybe. ahol nincs a fészke. a gáton túl ott a nagy víz. s csak ekkor látszott meg a kitaposott gyalogút. elkeveredve a zajongó sokaságban. – De azért lát. hát azt mondja. Gyula meg-megállt. Lassan… És Gyula meglátta. a marhát nem. mintha felrobbant volna. de ezt már hangosan mondta. mert úgy szól. – Mér lenne furcsa? Azt mondja. szeme tágra nyílt. Gyula úgy gondolta. Pedig most nincsenek annyian. mert ez természetvédelmi terület így mondják… és ez igen okosan van. akkor látta volna! Felhő volt madárból. sápogást. Matula bácsi. hogy a sűrű bokrok előtt majd eltérülnek valamerre. csak akinek írása van. – A tojását? – Azt. aztán ott a Csikasz… Gyula nem kérdezte.– így szokta. – Mehetünk. és elcsalogatja. még ha ott legel a fészke mellett. Mindig ott nyavalyog. de majd megnyugszanak. – Nem is bánom – mondta teljes őszinteséggel Tutajos. ment. ha felettük elszállt valami. csak az embert meg a kutyát abajgatja. De látni még nem lehetett semmit. és előttük lassan kiemelkedett a felszálló párákból a folyó széles gátja. letesszük a cókmókot. vagy leereszkedtek újra a vízre. Matula bácsi? – Bakcsó. mert a madarak visongva. – Ez mi? – Szürkegém. károgva gomolyogtak. és elfogyott a levegőből. – Hát ez. de hát elfogy minden… ámbár most itt már nem bánthatja őket senki. Most már ordítva is nehezen értették meg egymást. – Amíg nem volt gátja. pedig új és új tömegek robbantak a magasba. aki a tojását keresi. de a tó vizéről alig hiányzott még. aztán lássuk. melyet Matula “gunyhó”-nak mondott. hogy ki ez a Csikasz. aki elfelejtette már a fuvolázó feketerigóval és a légpuskás Ernyeivel kapcsolatos kegyes gondolatait. és két égerfa alatt ott lapult a kunyhó. kvak-kakkolást. túl a folyón millió darabra tört az óriás tükör. amerre akart. Szája nyitva maradt. . de úgy is mondják: vakvarjú. – Most majd meglátja – mondta Matula –. Azon zsivajognak. sivítva. – Félnek tőlünk. hogy: kvak-vak… – Furcsa. – Megijedtek. akkor sem… Mindjárt kint leszünk ebből a nyálkás rétből. mert vak. ami még a Balatonból maradt itt. hogy mit kell mondani… Na. Okos madár ez a bíbic. hanem azért. – Csak akinek megengedik. miből lesz az ebéd… – Nem viszi el senki a hátizsákot? – Ide nem jöhet be senki. A madársereg elcsendesedett. – Itt nem szabad vadászni? – szomorodott el Tutajos barátunk. füttyögetést művelt. Az öreg megrántotta a vállát. Rövid kanyargás után szinte kiestek egy kis tisztásra. és mennydörgő robajjal lobbant a levegőbe a sok ezer madár. mert alig dugták fel fejüket a parton. Valami ilyen Matula-féle öregember lehet. ugye? – Nem azért mondják. mint régebben… Ez itt a Zala vize – mutatott a folyóra. és bekente Gyula kezét. hogy a csendes beszélgetést nem lehetett volna megérteni. Fene jó rántotta van belüle. – Miért… – Majd megtudja. itt bemegyünk. Ű tudja. A gyalogút erre már szárazabb volt. de előbb adja ide a kézit. Szétrepültek a messzeségbe.

és érezte. morog. milyen vízeszű az öregember. hogy beretva vagy borotva. Felette a nádkunyhó ősi szárnya. De nem… ez nem üt meg. a hátizsák vágta a vállát. Röptében képen nyalta Gyulát. jobb. Csikasz szaglálódni kezdett. de a hátizsák súlya után tartalmas dolgokra következtetett. – Most már kiakaszthatja nyakából a láncot. amíg kiugrálja magát. – Tessék. és többször körülnyargalta a kunyhót. Csikasz. – Lássa. Ha beszélni tud. Csikasz a sarokba hasalt. de aztán a gumicsizma jutott eszébe. “Még megharap” – gondolta. a levegőben jövő-menő titokzatos madarak. és farkát csóválta ugyan. Ne féljen. néha felkel. ha leülünk. Gyula nem tudta. És – tette hozzá – ehetünk is valamit. hát nem elfelejtettem a bicskáját… de vigyázzon. de ez már egészen más morgás volt. ezt a mondanivalóját azzal jelezte. Nem is emlékezett. hoztam szalonnát. mert olyan. Matula tempósan. amibe Csikasz sehogy sem tudott belenyugodni. mintha megőrült volna a szabadságos örömtől.“Az mondja. mikor evett ilyen jó csirkehúst. Gyula pedig úgy ült le. – Vendég! – mutatott Gyulára Matula szigorúan. akár vendég. és a csirkehús tegnap óta határozottan megjavult. de aztán meg is állt ebben a mozdulatban. és nagyokat nyel. – Matula bácsi. akkor én sem eszem! – Hát hogy “szó ne érje a ház elejit” – mondta Matula szerényen. és a fiúra nézett: – Megüt? Akkor megharapom. hogy közelebb csúszott Gyula vonzó szagú kezéhez. nem szégyöllöd magad? . s ebben nem is volt semmi hiba. ha morog is. amiben nyilván az volt. és felszúrt késére egy csirkecombot. Halkan ugatott. A kunyhó előtt ekkor felállt egy kis kutya. Akinek a kezét megnyalta. körülötte a berek sokféle illata. aztán. tartsa lassan eléje a szalonnás kezét. talán azt mondja: – Kellemes illata van ennek a kölyökembernek… csakis jó ember lehet… Mivel azonban Csikasz beszélni nem tudott – csak kutyanyelven –. Ezzel az illattal nem lehet ütni – és szépen lenyalta Gyula kinyújtott kezéről az értékes zsiradékot. de szeme Gyulán volt. de közben morgott is. és amikor Matula elég közel ért. mint a puha vajban. a Csikasz. Néha lefekszik. Ekkor gyanakodva megállt. A kutya meg volt kötve. szinte művészi hozzáértéssel faragja le a csontról a húst. ha hallgat a tanácsra. – Van nekem ennivalóm – szabadkozott az öreg –. Majdnem műmorgás. bár lába vérzett. Amikor azonban lezörrent a lánc. mit csomagoltak odahaza. A kés úgy szaladt a húsban. akár nem. Tutajosunk azonban most nem latolgatta. – Várj a sorodra – intette a kutyáját az öreg. azt már nem harapja meg. adjatok már… – Milyen erőszakos vagy. hát azt mondja. és Csikasz az érdeklődés legmagasabb fokán nézi az evőket. Tegyen úgy. ahol végre megszabadul a hátizsáktól. – Ilyenkor nagy örömben van – intett kifelé Matula –. Csikasz valóban morgott. Ez az én kutyám. izgatottan topog. csak lassan minden mozdulattal. mert engem lát. Ű tudja” – gondolta Tutajos vidáman. és a sáros szandálok bal kezében kalimpáltak. A kis szürke kutya. hagyni kell. mint a beretva. hogy: – Jaj adjatok már. de okos szemében a tartózkodás ellágyult. ugyanazon kezében tartva a combot is és a kenyeret. mert magát nem ismeri. nevét hallva. felágaskodott az öreg combjára. hogy zsíros keze elég közel esett a kutya fejéhez. Matula bácsi. a kunyhó előtt régi tűzrakás hamuja. lelkesen vakkantott. – örül. – Vendég! Eredj a helyedre. mintha észre se venné. Tutajosunknak nagyon tetszett a kunyhó hívogató öle.

és Gyulának Kengyel jutott eszébe. az orsó és minden. Gyula hangtalanul elüldögélt a Duna partján egy-egy horgász mögött. A felmelegedett levegőben új illatok születtek. hogy Matula sem tud sokkal többet a modern horgászatból. Persze pecázott már imitt-amott gyermekded módon. – Hát ez nem megy – mondta Kengyel… azaz Matula –. az ólom. Matula bácsi. a nadrág olyan. megismerni mindent. még a hátizsák is. és úgy ismerte a különféle giliszták használhatóságát. “A szabályt tudja. amikor az emberiség nagy része alszik. amit nem lehet eléggé értékelni. Ide figyeljen. mint a “beretva”. sőt másfél kilós ponty lett belőle. és a Gyulától kapott csontot – volt rajta egy kis hús is – két roppantás után elnyelte. színét.Csikaszt azonban egyáltalán nem gyötörte semmiféle szégyenkezés. – Nagyon érti ez a Nancsi. Matula nézett hangtalanul és kegyetlenül. Valóságos víz. de most már szedelőzködjünk. az orsóhasználat és a fárasztás gyakorlatából. megpróbálunk fenekezni. s ez a kitartó lelkesedés volt. A szandál már csontra száradt. és Kengyel nézett így a kezére. a vizek szeretete – ami szinte mámor volt már – és hallatlan kitartás. sem a fantáziának nem sok szerepe lehetett. mint aki nem csalódott Tutajos jellemében. – Vegyen. és úgy nézett az ifjúra. Itt a vízparton csak valóságok voltak. darabos kezében csodálatosan engedelmeskedett a finom nylonfonál. Kint ekkor már teljes ragyogásában elterült a nyár. mert – itt marad. . és nem kell cipelni. általában minden és mindenki jó. Hol az úszó? Ólom? Ez nagy. és pirulni kezdett Matula ellenőrző figyelése alatt. de ez nem horgászat. de majd együtt rájönnek a nyitjára… Valami volt azonban Gyulában. mintha csecsemőkorában azzal ette volna a tejbegrízt. Tutajosunk tisztában volt a kétféle horgászati móddal. adja ide azt a zsinórt. és egyszer fogott egy tenyérnyi keszeget. melyet csak hosszas fárasztás után sikerült kiemelnie… Itt azonban sem az elméletnek. ami igaz. amelyeknek még tíz neve van. Ladó. mintha az ő kezében lett volna a horognyél. amely az idők folyamán egyre nőtt. de most dolgozza. – Tűzzön föl egyet. bár izgalomra nem volt sok ok. és most csak abban reménykedett. mert többször nem mutatom meg – és Matula kérges. mi? A kis kutya farka azonnal megállt a boldog billegetésben. kézzel fogható szúnyogok és a legvalóságosabb – Matula. Gyula ezt már szépen megcsinálta. de csak elméletben. kisebbet… ez a jó. és éppen úgy izgult és szórakozott. új hangok szálltak. ha nem megy. aztán. a kés. a karcolások elavultak. ami körülötte élt és mozgott. – Tán én őrzöm a tarisznyát. és új érzések buggyantak fel Gyula szívében. – Először Matula bácsi próbálja meg. Elméletben azonban Tutajosunk tudott mindent. – Úszóra szerelje fel a horgot. de a horognyelet elhárította. és esengve nézett a távozók után. és úgy be szélt a Farlow-kanálról. Tutajosunk – valljuk be bátran – nem sokat értett a horgászathoz és még kevesebbet a halakhoz. a kenyér egészen különlegesen jó. az igaz – vett még egy darabot Matula –. helyére ment az úszó. amint a kréta bizonytalan jegyeket rótt a táblán. ki a példát…” Akkor volt ilyen csend. mintha Piri mama azt csomagolt volna tízóraira vajjal és zöldpaprikával Elméletben! Gyakorlatban azonban főleg legyekkel horgászott ártatlan küszökre. – Így! Kukac? – Abban a dobozban van. valamikor a sötét éji órákban. szagát – talán ízét is –. mert nagyon melegben nem kap a hal… Te meg itt maradsz! – szólt rá Csikaszra keményen. amilyen. valóságos nádas. mert a pesti Dunában csak kivételes egyének fognak halat.

És Gyula kiemelte a partra a szép halat. az orsóval motollálja közelebb. mert megugrik. mintha nem is lett volna hal a vízben. mert alig állt meg az úszó. koma! A kiemelőt tartsa készen. de olyan… vadponty. hát én itt hagyom magát. hogy vadponty – nyurga pontynak is mondják –. és pontosan a nád mellett állt meg a vízen. olyan ebéd lesz belőle. de nehéz! Az orsó berregve eresztette a fonalat. s az izgalmak lassan elültek benne. Nagyon a szája szélét fogja a horog. szinte céltalanul keringett alacsonyan a nád felett. – Matula bácsi. – Jaj. s Matulának engedni kellett. . Mondtam. Gyula reszketett az izgalomtól. – Ott is jó helyen van. Fene a dolgodat. hogy vadponty. hogy finoman. Úgy… bele a haltartóba!… Na. de jó íze van. Nyugodtan. hanem a vizet. lassan. Matula végre felhúzta a halat a levegőre. most már a miénk! Matula végre felhúzta a halat a levegőre. Gémet akar ebédre enni? Mondhatom. Gyula bevágott… – Jaj. máris táncolni kezdett. de ez nem béresostor. Matula finoman meglendítette a nyelet. szabályosan egy kis keszeget emelt ki a vízből. de azért van két kiló… lassan. Ekkor már nagyon meleg volt. amíg a kiemelőhálóval eléri. most csinálja maga. Először akadjon be a horog. Mondtam ugye. – Cigányhal. Most egy kis nyugalmas idő következett. milyen madarak ezek? Kócsagok? – Kanalas gémek. aztán felhúzta a víz színére az erősen szabadkozó compót. nem látja a csőrüket?… De most ne az eget nézze. Ebben a pillanatban reccsent az orsó. Játszadozzon. és az úszó reménytelen mozdulatlanságban lebegett. Jó óra múlva itt vagyok. – Majd én… és nehezen megállította az orsót. és egy nagy barna madár imbolyogva. akármilyen szép fehér… Nézze! Az úszó táncolni kezdett. rajtam nem fogsz ki… micsoda motor van ebben. Majd kifárad. “Szépen lebarnulok” – gondolta. A ponty olyan zenebonát művelt a vízben. Na.– Nem bánom. mert dolgom van. – Még egyszer – mondta Matula türelmesen –. Talán ott a nád mellett – az úszó kirepült. büdös. A folyó felett szitakötők táncoltak. Gyula egyedül maradt. de Matula meg volt elégedve. Megérzi. Lányfehér bőre csak úgy világított a parton. aztán kezdte visszatekerni a fonalat. Sok volt itt a hal. ahova Gyula akarta. és lassan tolja alá ja. elhiheti. A nap mintha az égből és a vízből egyszerre sütött volna. Matula bácsi. ha a zsinórral emelem meg: kiszakadhat. hogy az úszó messze hátrarepült. – Rétihéja – intett fejével Matula –. A nagy csapkodásra – úgy látszik – szétrebbentek az óvatos halak. s az úszó mozdulatlanul állt. ki is lehet emelni. tanulgasson. aztán elmerült. és Gyula olyan erővel vágott be. de a hal nem hagyta magát Ide-oda rohant a folyóban. hogy világgá mentek a többiek. Az csinál ilyen parádét. az öreg hagyta. de talán elszakítaná a zsinórt. – Megállíthatnám. Matula azonban reális férfiú volt: – Ha igaz. – Csak nyugodtan. a nádas felett melegen remegett a levegő. nagy betyár. Ha kicsi. aztán az orsóhoz nyúlt. Fogja a kiemelőhálót. finoman. hogy mekkora hal van rajta. és a következő percben rendesen. s a horog beakadt a nádba. és Tutajos levetette az ingét is. Az úszó ugyan nem oda esett. Az ebéd már megvan. gyönyörű volt! Ilyet még nem láttam… Matula mosolygott: – Majd fog maga is… tegye a haltartóba a compó mellé. hogy fáradjon. A hal ide-oda rohant a víz alatt. Matula pedig átvette a horognyelet. gyere. de ne kapkodjon. ha nagyobb.

hogyan kell a halat megtisztítani. mint akinek jogos a bejárás a nádfedelű szentélybe. Matula bácsi? Matula olyan széles mozdulatot tett. A balta ott van a szelemenfán. ahol a rekettyebokrok nagyon mozogtak. mintha nagy hal lett volna. bal kezében tartva a nyelet. talán szellem?” – és körülnézett. – De most már vegye fel az inget. a végin rá se tud nézni… A kunyhónál nem változott semmi. Kezében az elszánt balta. szákkal emeltem ki őket. amely szinte kínálta vastag. amelyek itt az árnyékban egyszerre muzsikálni és énekelni kezdtek: – Huús… vér… huús… véér – és a szúnyoghajadonok. a vérszívók is elmaradtak. “Mi? – tűnődött Tutajosunk. Eredj innen. hogy ilyenkor nem bokrok közé megy fáért az ember… Gyula nem is maradt sokáig a szúnyoghölgyek szorgalmas társaságában. éhen. már öt keszeggel több volt a haltartó hálóban. és tetemes vérveszteséggel sietve tört át a bokrokon. – Okosan! – bólintott az öreg. csak az árnyékok rövidültek meg. hogy a férfiszúnyogok nem is tudnak szúrni. aztán. de majd megtanulja. Kiérve egy újabb tisztásra. kár. – Jó.“Kár. aztán másfelé megyünk. szúnyogmenyecskék. előtte. A következő keszeget már a szákkal vette ki. hogy Matula nem látta – gondolta –. A madarat sem és a szúnyogokat sem. Van itt elég… Gyulát elnyelte a sűrűség. de előbb nézze meg. távolabb nyárfák. A tűzifakereső ifjút ugyanazon pillanatban körülbelül húsz helyen csípték meg. kár. Azon a vékony gerendán… – Ja…? – mondta Gyula. piii-piii… Látni azonban nem lehetett. mintha rosszul értette volna. és csak akkor nyugodott meg. mindegy. Használt a lecke… . és Csikasz most már úgy fogadta Gyulát is. hogy kizárólag nőnemű szúnyogok foglalkoztak vele. szúnyoganyókák nekiestek Tutajosunk meztelen testrészeinek. – Pii… – szólt egy kis madár –. ha mindig mákos rétest eszik az ember. hogy Bütyök nem látta. hogy az egész osztály nem látta…” – és elfeledte a napot. ami körülvette a kis térséget. – Rendesen. összekaszabolt lábát. talpán a szúrás helyét. Gyakorolni kell – gondolta. elszáradt ágát. ebéd után kijöhetek? – Ebéd után szundítunk egyet. Csikasz. mintha az egész végtelen nádast Gyulának ajándékozná: – Ahunnan akar. Nem horgászatból áll a világ. mert mire Matula visszajött. odébb egy fűzfa. Hozzá kell látni az ebédhez. – Öszik már. – Milyen fa. Matula bácsi. úgyis a tied lesz. – Most már rakhatja a tüzet. és Matula oda nézett. mögötte a puha rekettyebokrok szövevénye. amikor a halak belső részeit bekebelezte. Vegye fel már azt az inget! – Matula bácsi. ami a tied… A kis kutya azonban – nemhiába nőtt fel itt a nádasban – szintén a valóságokat szerette és nem az ígéreteket. – Éhen – bólintott Matula a baltacsapásokra felnézve –. – Honnét hozzak fát. de talán nem is tudta. de szelemenfa? – Melyik fán? – Szelemenfán. és gyakorolta is. A kunyhó előtt két égerfa állt. mert úgy felég. Ha ugyan el nem késett… na. és Matula elnézően mosolygott. és itt már volt egy fűzfa. elfeledett mindent. amerre világosabb volt a táj. hogy az eget is bőgőnek nézi. – Tud tüzet rakni? – Hogyne. és békésebbek – mint a férfiak általában… – Azanyátok! – csapkodott Gyula. a gunyhóban. és Gyulát egyáltalán nem vigasztalta.

de visszafelé most már kinézett egy kis nyílást a bokrok között. és szelíden kupán legyintette az érdeklődő ebet. Adja ide azt a baltát. Csak ül. hogy a tűz lánggal ég. úgy gondolom. aztán már nem is megy sehova. Fordítok egyet a bográcson.Tutajos mérgesen vágta az ágat. egyedül van. ami nemcsak Csikasz. mert a sast is meg akarom mutatni. Matula riszált egyet a kis bográcson. – Ennek már az anyja is nálam szolgált. időnk meg lesz elég. Mintha óriás hófehér pehely úszott volna a messzeség határán. – Neked mindenütt ott kell lenned – mondta az öreg inkább elismeréssel. Aztán kanyarodott és leereszkedett. de majd csak egy óra múlva. igaz. – Hát ezek nem aludtak. mert árnyék ugyan volt a nádtető alatt. Mérgesek voltak. de törje rövidre. Később olyan illat lengett a kis edény körül. Majd otthon kérje el a messzelátót. aztán már másikkal nem áll össze. A gunyhó mögött van nád. Megnézte. Matula bácsi? – Három fia van. és ehhez a művelethez elkísérte Csikasz is. Kerülte is mindenki a gunyhómat. Gyula kicsit meggörbítette a hátát az izzadt mg alatt. de már nagyok a fiai is. Most már megteszi ez a kutya is. én is mindig éhes vagyok. Pár perc múlva fellobbant a tűz. Azon kezdte. – Szúnyog nem volt? – érdeklődött Matula. A madárvilág mozgása azonban a déli hőségben sem akadt meg. majd én megrakom. – Ha felverte őket. de hűvösség annál kevesebb. Csikasz a “kutya” szóra megcsóválta a farkát. – A távcsövet? – Annak is mondják. így – mondta az öreg –. Matula bácsi? – Az lesz. de mama nem érünk rá. de Gyula Lajos érdeklődését is erősen felkeltette. – Jó – bólintott az öreg –. aztán megegye… addig elüldögélhetünk a gunyhó hűsén. ami elég lesz az ebédfőzéshez. Még Csikasznak is kilógott a nyelve. öreg már. mert ezt is meg kell tanulni. valahol lelőtték a párját. és ragyogásában elvesztek a lángok. de most. és ellökve a születés füstjét. – Ez a halászlé. – Látta. – Ott van a fészke. elbújnának a nádban. és időnként mérgesen kapott egy-egy erőszakos légy után. mert ha közel mennénk. és Matula egyszer csak kimutatott a nádas fölé: – Látja? Ott a nyárfánál… hát az a kócsag. hogy ne törje a halhúst. Csak egyet. A rétisast. A nap ekkor már majdnem a tetőn volt. hogyan csináltam? Csak erős paprikát tettem bele keveset… – Szeretem. Délután szokott érkezni arra a másik öreg nyárfára. – Millió! Mit csinálnak ezek ilyenkor a bokrok között? – Alusznak. abból hozzon gyújtósnak. az új rendben itt is új rend van. aki az emberekkel szintén bevonult a kunyhóba. Meg azért is jó lesz elhozni. kicsit leégtem… . – Azt hiszem. ahol hazahúzta a fát. mint a tüzet… mert akkor még mászkált erre mindenféle ember. – És új párt nem szerez? – Nem. Matula bácsi. az öreganyja is. sárga lángok nyaltak a bogrács alá. Az volt aztán valódi kutya! Sose ugatott… – Hát? – Csak harapott. csak a víz zümmögése és gőzölgése mutatta. Ezt azonban nem jól mondta Matula. Ha én felébredek. mi? Nem is csodálom. ha csíp.

balról is a fűhöz dörgölte. tehát Gyula Lajosunk a hontalan ziláltság verejtékében ballagott Matula után. és áttért a húsra. Matula kimert Gyulának. – Csípi! – mondta Matula. tán öreg a vérem – tűnődött Matula. ott hátul van széna. és sóhajtva lehasalt. Nancsinak van valami jóféle olaja. de a felkelés sem. hogy ez is valóság volt. ami igaz is volt. mert ez mind valóság. nem – ijedezett Gyula –. . csak a hátizsákot vigye haza. ujja véres lett. még adhatok paprikát. Igen. hogy ennél már csak a pokolban lehet melegebb. és általában a hajnali remények mintha valami tompa ködben fuldokoltak volna.– Kicsit? – bólintott Matula. ha még a fejem búbját is csípi. és csak Csikasz érezte. ennek van még csak íze… – Nem. de engem nem szeretnek. – Ízlik? – Csoda jós Matula bácsi – lehelte Gyula. és magában megállapította. kellemesen enyhítve a paprikától izzó utakat. de sokat mocorgóit. ha nem elég erős. Ide is bevetődik némelyik. és egyáltalán nem okos ember. aztán magának is. – Estére jó lesz bekenni. csont oda – megevett minden maradékot. elég erős így is. sőt Matula akkor sem szólt. Matula tányérokat vett elő a kunyhó mélyéből és két bádogkanalat. – Most már enyhül az idő – mondta Matula. Nincs olyan paplanos ágy. Fene tudja. és nem szépült meg a holnapi vágy súlytalanságában. Elálmosodtam – tette még hozzá. ha ilyenkor útban vagy. – Nem szeretem. szükség lesz rá… Mindent itt hagyunk. – Hát dűljön le. Erre már felébredt. de szeme a tüneményes bográcshoz ragadt. Az öreg szelíden megmondta. Vigyázni kellett volna. Az üres hátizsák is fájdalmasan súrolta hátát. amit gondolt. Aztán már szótlanul ettek. Csikasz aztán – szálka ide. Azt álmodta. – Gyenge a legény – mosolygott az öreg –. nem – tiltakozott Gyula –. hogy hátát időnként tüzes vassal sütögetik. – Helyedre! – mondta keményen az öreg. hogy “haza”. Gyula azonban elég erősnek találta a levet. sőt kissé túl erősnek is. elnyomva egy telt hasú szúnyognőt. hogy Matula szerint: ő sem nem okos. hogy minél előbb bekenje Nancsi. – Egyen hozzá ebből a hegyesből – nyújtott át Matula egy zöldpaprikát –. Iparkodunk. mert a száját jobbról is. Matula elővett egy ajándék szivart. Csikasz bánatosan ballagott lánca mellé. Tutajosnak azonban elég volt a csípésből a torok körüli részeken. Úgy vélem. – Haggya kicsit hűlni. és nehezen igazodott útnak. és az ő gondolatai között nem szerepeltek álomtutajok és képzeletbeli pontyok. csak gyerök. és füléhez kapva. én úgy szeretem. – Kialudta magát? – Hát… – Jó két órát aludt. majd jóval később forró ólmot cseppentettek a füle cimpájára. és ezért még csak nem is lehetett haragudni. – Nem gyújt rá? – Köszönöm. amikor óvatosan Csikasz is megjelent mellettük. de a paprikát ő is túlzottnak találta. aki megszokott ütemben rótta a gyalogutat. A zörgésre a kutya izgatottan figyelt és felugrott. amely rendkívül ízletes és vajpuha volt. aztán elnyomta az álom. A délelőtti horgászat még nem vált emlékké. Tutajosunk ezen kicsit elgondolkodott. bár ez az álom nem volt kellemes. mert a hangját kicsit elvesztette a pirosán lángoló folyadéktól. és Gyula úgy érezte. most nem. Gyula nézte még egy darabig a szivarfüst lenge játékát. sem nem ember. – Mi ez? – Szúnyog volt. De maga még nem ember. Gyula Lajosnak nem tetszett ez a szó. ami puhább lenne. Nem tetszett a fekvés. Okos ember más kárán tanul. A szandál törte a lábát. de ezt nem mutatta.

az öreget már nem látta sehol. ez a jóslat nem vált be. Jobban nézzen máskor körül. hozom. Egy óra múlva már alig érzed. – Miféle olaj? – Ami égésre jó. – Nincs mit. ez csodaszer. Az a hűsítő olaj úgy kell a hátának. “Csak azt nem tudom – töprengett a fiú –. mert ha beleveszik a rétbe. hiszen úgysem értette volna meg senki. valódi liliomolaj. – Hogy a nyavalya rázza ki a nadrágjából ezt a vén tekergőt. hogy mivel leszek én holnap elfoglalva?” – Elég korán megjöttél. mint egy falat kenyér. – Hát – nyújtotta kezét a fiú – köszönök mindent. Sajnos. és mindez összeolvadt a magány megfoghatatlan egyedülvalóságában. Nancsi néni! – Alig értem hozzád. s amikor a szilfa mellől visszafordult. Megállj. hogy itt van olyan olaj. de most már nem megyünk. Holnap nem megyek be. Matula bácsi – mondta később Gyula. Gyula úgy érezte.… – Mondom. hát nem tudott szólni? – Nem volt ott. – Itt jöttünk ki. Gyulánk mereven ült egy hatalmas karosszékben. Ráállítom arra az útra. és halat is fogtunk – tette le Gyula a hátizsákot –. ezért kicsit az ajtó felé húzódott. Az öregasszony összehúzta a szemét. távoli madárfüttyöt. hogy merre jár… – Most már tudom. vén tökéletlen. Csak a rét zsongott körülötte. – Talán… – Az semmi. hozom. ami azonban valóság volt. Gyula szinte megborzongott valami ismeretlen szépségtől. amerre jöttünk. Akkor ugráltál volna. Gyuluskám – simogatta meg Nancsi néni –. – Szilfa mellett kanyarodik el. hát szép volt? Fogtatok halat? – Szép volt. s egy szürkegém már ismerősként szállt el felette. hanem ízé… azt mondta Matula bácsi. – Hová mégy? – érkezett meg Nancsi néni az üveggel. hogy Matula bácsi nem volt ott. hogy a tűzhely kíméletlenül süti a hátát s ugyanakkor a mellét is. ringatva a tücskök muzsikáját. – Jól van. Egy óra múlva Tutajosunk félig sült hajótöröttnek érezte magát. Eget még? Nemsokára alábbhagy… mit ennél? . én meg levetettem az inget… – Hát több eszed lehetett volna neked is. Jó lesz már. akit rövidesen úgyis elfogyasztanak a kannibálok. Nancsi néni. Matula. mert maga is mással lesz elfoglalva… de holnapután hajnalban ott leszek. amikor levetetted az inget. rád adom a tisztát. Innen már hazatalál? Gyula körülnézett. – Süt ez a sparherd… – Szerencsétlen! Iszen nincs is befűtve… Először a hátad. – Vesd le az inget. a méhek dongását. sem elmondani.– Először azt gondoltam – állt meg az öreg –. mélyet Nancsi néni öreg lepedővel takart le. Tutajosunk ezek után nekivágott a gyalogúinak. Nancsi néni! – Bízd csak rám. hogy még elmegyünk valahova. Arról le ne térjen. ki nem talál egy hétig sem. Matula vidáman parolázott. ámbár ezt nem lehetett sem megfogni. Szinte öntudatlanul ment hazafelé. és ott a fa mellett… – Szilfa. – Ezt összeolajozhatod. – Szszszsz – ugrott meg Tutajos –. ne nyomja. – Atyaisten! – csapta össze a kezét.

Körüljárta még egyszer a tüzes trónon ülő ifjút. mert leégtem. Az olaj ugyan segített valamit. hogy olyan halászlevet csak az istenek esznek az Olümposzon vasár. ha rongyos). a sás összevágta a vádlim. ámbár jóindulattal hazudott. – Olvasgassál. Nagyon jó szaga van. amelyet a porcelán huszár viselt a szekrény tetején. Hajnalban indultunk Matula bácsival. mert úgy érezte. hogy nem főz jól. aki enyhén meg szokta lökni: “Alszol? Téged szólít!” Bütyök talán már meg is kapta a levelét. Na és az a halászlé… mutatós volt. Gyulát ezek nem érdekelték. hogy összeragad az ember szája. holott Rézi néni szakácskönyve világosan »édesnemes« kalocsai paprikát ír elő. ha csak meghallotta egy légy zümmögését.” Ezt mondta Piri mama. Gyula e pillanatban a Balaton partján izgult. az olyan édes. Kedves Bütyköm! Itt ülök ebben a kis szobába. tüzet lehelt tőle az ember. s ebben nem kis része volt Kengyel megnyugtató távollétének. de az égés dacára is néha enyhe borzongást érzett. ami kezdődő láznak volt a jele. egészen megfeledkezett érzékeny testi állapotáról. holnapra elfelejted az egészet Tutajosunk azonban egyáltalán nem nyugodott meg. s – az elismerést egy sokatmondó mozdulattal fejezte be. Talán kételkedne is a vadpontyban… Gyula irodalmi hajlamai fellángoltak. – Ettél te már az én halpaprikásomból? – kérdezte az öregasszony keserű megvetéssel a Matula-féle halpaprikást illetőleg. bőre darabokra szakad. ez Nancsi néni találmánya. és elkezdett írni. s egy-egy arcot megvilágítottak valamely csoportképen a falon vagy egy csizmát. biztosan örül neki. Gondolom. Ifjú barátunk tehát fázva égett. Mozdulni alig mert. hogy: “Jól főz ez a Nancsi. Ladó!” – Juj-szsz… – ütötte égett könyökét a szék karjába. mindenhez ért. de aztán mégis azt mondta. az olyan savanyú. hogy a reggelt meg sem éri) Nancsi néni előtt még az édesanyja főztjét sem dicséri meg –. amikor mintha teljesen kiszállt volna hosszúra nőtt porhüvelyéből. s a délután végét járó nap sugarai elnyilaztak Tutajos felett. hogy nem kíván enni. de Nancsi nem tudhatta Tutajos ármányos gondolatait. és voltak percek. s ez a bonyolult testi állapot mélyen elkeserítette.Gyula csak legyintett. . azt nem lehet mondani. nem ettem. aki elhatározta. mert Matula verekedett a hallal. ami azt akarta jelenteni. de agyonzsíroz és agyonfűszerez mindent. és Tutajosunk élénk fantáziájának nem kellett tartani attól. hogy Kengyel hangja visszarántja az olajos valóságba: “Folytassa. hogy olyan halászlevet ettek a berekben. hogy Tutajosunk Piri mama törékeny vállán akart kimászni ebből a léből. de akár a parázs. nem baj. és határozottan. és mérgesen nézett Gyula lángoló és olajtól fényes vállaira. Óvatosan berendezkedett. hogy ebben a rövid földi életben (lehet. A szoba enyhén le volt sötétítve. az igaz. hogy ordítani tudott volna. szóval csősz. hogy az jobb lehet… Piri mama is mondta… Meg kell jegyeznünk. de a szandál nem ide való (ha jössz. amint kíváncsian közeledett a kellemes olajszagra. Gyönyörű volt minden. és megnyugodott. hát még hogy örülne. hogy a kecske elmekegné magát tőle. – Ettél? – Nem – szeppent meg a félig sült ifjú. és magára hagyta. Piri mama ugyanis azt mondta. és már megint írok. s erről Bütyök jutott eszébe. s olyan érzékeny. Nancsi néni. és Nancsi néni bekent liliomolajjal.és ünnepnapokon. Aminek savanykásnak kellene lenni. aminek édesnek. hozzál gumicsizmát. és otthon felejtettem a szúnyogolajat és a napolajat is. ha a mai napot leírná. aki ellenőr a berekben. Később azonban – mintha gondolatai meguntak volna lángoló bőrével foglalkozni – ismét eszébe jutott az elmúlt nap.

de a párnákra olyanokat csapott.) Bütyök. Nancsi néninek nem szabad mondani. ott is marad. Bütyök. Ugye. Mért nem volt ott az a vén tekergő. mert a marha nem bántja a tojást. és Csikasz őrzi éjjel-nappal. s olyan mereven ült. és ócskább ágyneműt adok. Megnézte már a doktor a mamád lábát? István bácsi is írt apámnak. aki vitézül verekedett nekilóduló fantáziájával. – Nem feküdnél le? Gyulának már a lefekvés gondolatára is égnek állt a haja. de moccanni sem mert a takaró sátra alatt. muszáj. Ha azt mondod neki: ott maradsz. és olyant ordított. – Szóltál. A marhát nem csalogassák. A papír a kezemtől olajos. – Dolga… nem dolgozott egész életében… talán aludt valamelyik bokor alatt. amiből kiállt a szög? És itt van ez az öreg ágy. Gyula megelégedetten dőlt hátra. te itt szállsz le. azt mondd meg: mért nem volt ott? – Dolga volt! – mondta Tutajos mérgesen. mert Nancsi néni nem szólt semmit. meg csépelnek is. mikor levetetted az inget. hiszen még nappal van. Estére megint bekenlek… Tutajos keservesen gondolt az estére. Nehezen alkonyodott. vagy végighúztak rajta valami tárgyat. Gyuluskám? – nyitott be Nancsi néni. csak kicsit rövidebb ideje. hanem egy könnyű takarót borított Gyula lángoló hátára. – Fázom – mondta meggondolatlanul. de rögtön. – Ennek nem árt… – Háááá – bődült fel újra az ifjú –. a halból Csikasz is kapott meg csontot is. és Matula bácsi fogott egy óriás pontyot. mert aratnák. amik csalogatják az embert. Szürkegémet is láttam. jujujuháá… – Most már örülj. vajon ki karcolta? Megcsúszott a kés. A kis asztalon éles karcolás látszott. – Mintha szóltál volna. mamád kezét csókolom. hogy elgyere! Aztán halászlét ettünk. csak az a baj. ha itt leszel. aztán megégtem. mert Matula bácsi kérte… (Ez igaz is – gondolta Tutajos. mintha Matula tartózkodott volna bennük. hogy nézze meg a doktor. de meg is bánta. mért. Ezt is tulajdonképpen én fogtam meg. Meg is vetem az ágyad. aki kicsit gyengén hallott. A kunyhó is gyönyörű. Nem értem. és a szoba árnyai gondolatokat hoztak és vittek. aztán elmentek. hogy az olajszag irányában érdeklődő legyek ijedten repültek az ablaknak. hagyd rajta. hogy valahol már ettél jót életedben. hogy levettem az inget.Aztán fogtam 7 (hét) keszeget. mint egy fáraószobor. Itt minden olajos. Írj!! Hűséges barátod: Tutajos Ui. – A sásszedőket ellenőrizte. és Gyula nagyszüleire gondolt. és most be vagyok olajozva liliomolajjal. . finom ez az olaj? – mire Gyula csak intett. István bácsit alig látom. mert rögtön haragszik. Matula bácsi kutyájának Csikasz a neve. ha ő megy a fürdőre. akik ezek között a bútorok között egy életet éltek le. – Csak úgy gondoltam. ami majdnem háromkilós volt. hogy ne bántsa a tojásokat. “szelemenek” tartják. Bütyök. Aztán láttam kanalas gémet meg bíbiceket. írj. és ne ordíts… Akkor ordítottál volna. Erre már nem szólt Nancsi néni. de én oda nem megyek. de aztán átadtam a nyelet. Nancsi néni. A bútorok valahogy élőbbek lettek. – Inkább olvasgatok. mert az olajat nem lehet kimosni.

aztán lehunyta szemét. utána a súlyos léptek elindultak Gyula ajtaja felé. fiam. Még egy kis zörgés hallatszott. István bácsi? – Én. Én adom. hogy a szobában teljes sötétség van. megpörkölődtél. De most már mindegy. Na. s a másik szobából beszéd hallatszik át. látod. és a jókedv fellobbanó pillanatában István bácsi két szem orvosságot tartott eléje. amelyből nem lesz est. egyébként semmi közöd hozzá. hogy érintetlen bőrét valósággal megégesse. Gyula lassan. – Olyan szép volt. de ez elég volt. amelyet a növekvő láz enyhített. atyámfia. hagyja Matulát békén. és nem lesz hajnal már többet soha. – Ébredj. – Nem hiszem. De hátha nem is gyógyul meg holnaputánra? Ekkor még Gyula nem tudta. István bácsi. – Vedd be. István bácsi. hogy asszony olyan halászlét nem főz. reménytelenül. Nem sokáig volt Gyula meztelenül a napon – talán egy jó óráig mindössze –. de homályosan érezte. mint a krumpli decemberben. és lehunyta szemét – egy pillanatra. mint egy végtelen. de ezt ne mondd Nancsi néninek… – Dehogy mondom! – nevetett Gyula. csak aztán ne mocorogj az ágyban. A takaró alatt meleg volt. ha neked jó… – Haragszik. miért? Van egy közmondás. és tompán összekeverte a gondolatokkal. – Mi ez? – Sztrichnin. árnyékos alkonyat. lefeküdt. és fogtunk egy nagy nyurga pontyot is. de nem talált az elmúlt napban egyetlen percet. egyedül és másnapok nélkül. – Nekem jó. hogy megfeledkeztél a napról. már lenyelte az orvosságot. amelyben meghűlhetett volna. Ez a pillanat azonban. óvatosan hátradőlt. fiókhúzogatás. Ha nagyon haragszik rá. mi lesz holnap? . aki erre lehunyta a szemét. De maga az öreg ház is olyan csendes volt. megfeledkeztem a napról… fogtam hét keszeget. – Le kell fektetni! – hallatszott István bácsi hangja. erős volt. de nagyon jó… – Az biztos. hallom. amit akarsz. majd az olaj helyrehoz mindent. csak akarni kell… – István bácsi. amiért otthon Piri mamának fél óráig kellett könyörögni. Ezenkívül a saját bőröddel azt csinálsz. – Nem ülhet egész éjjel.Talán haldoklóit benne valaki. amit a horgászat izgalmában nem érzett. Ámbár bekentem liliomolajjal… ez a vén Matula… – Nancsi néni. mert árrá ébredt fel. De miért borzong néha? Talán meg is hűlt? Gyula ezen elgondolkodott. amely szerint: minden szamár a maga bőrét viszi a vásárra. de férfiasán állva a fájdalmakat. egészen kevés ciánkálival. – Jó estét. úgy látszik. menjen hozzá férjhez. és holnaputánra megnyugszik ez az égés is. – Na. csúnyán le van égve. hogy tudna aludni. és semmivé váltak életének naptár lapjai. hosszabb ideig tarthatott. és te beveszed – kész. de most nem volt kellemetlen ez a meleg. hogy mire célzott Matula. Gyulának mukkanni sem volt ideje. feküdj le! – István bácsi! – Gyerünk. Matula bácsi megcsinálta a kis bográcsban. Ez a büntetés. A gyerek pedig aludni fog. és holnap mivel lesz elfoglalva… Elálmosodott. ettől elmúlik – és vizet töltött. – … de hát… – Semmi: de hát.

de ez sem volt Nobel-díjra érdemes gondolat. mint egy kedélyes kofa portékáit a reggeli piacon. szerda. azt nem lehet mondani. Tény és való azonban. mert az olajozott rabság nélkül talán eszébe sem jutott volna a szekrényt kinyitni. amelyről az ifjú férj bizonyos elszántsággal nézett a jövőbe. s az események igazolták. hogy el leszel. Vigyázni kellett azonban minden mozdulatra. amely széles volt. és Tutajosunk szinte hallotta az unalom porszagú szárnyalását a lesötétített szobában. és talán azért váltak el. Gyula reménytelenül gondolt a napra.– Holnap. hogy erre az elszántságra szükség is volt. de aztán megnyugtatta magát. mint egy faszent. ami rá is fért kajla egyéniségére. mert el leszek foglalva… – Persze. “mint egy szentre”. Itt az ivóvíz. holnap nem jön értem. ha nem mozogsz. és Tutajosunk azon gondolkozott. ordíts nyugodtan. Olyan lazán foszlányos lett minden gondolata. de fel is ülhetsz. Aztán világosságra nyitotta ki a szemét. meggondolatlan pillanat. és István bácsi horkolása is úgy hallatszott a szomszéd szobából. semmivé vált. Az előbb néztem meg a természettudományos kalendáriumban. és fekszel tovább. mint a sebzett párduc. fáradt galambok. Ugyanilyen férfiasán viselte el az újabb olajozást. Ulrik napja. mint fáradt galambok a dúcba. hogy ezek a fájdalmak már nem voltak olyan nyersek és közvetlenek. mert Lili néni ebben tévedett… Jelen pillanatban ezek már elmúlt dolgok. hát felhördül. hiszen rajta volt a kulcs. Eszel. “Aludtam” – tette még hozzá. mint egy távoli repülőgép zúgása – elmenőben. mint ahogy Piri mama szokott elbúcsúzni. Ülsz. de ez valahogy nem sikerült. Mosakodni ma nem kell. Nem. hogy még a leégésben is van valami jó. tej üveges szekrényen. Tutajosunk egy tűzkárosulthoz méltó buzgalommal evett. amelynek a jelek szerint ebben a szobában kell eltelnie. Mit lehet itt csinálni? – nézett körül az égett ifjú. Tutajosunk tétova gondolatai úgy szállnak vissza valahonnét. hogy amint hozzányúlt. és megakadt a szeme a zömök. és Tutajosunk csak akkor zökkent vissza saját (ámbár égett) bőrébe. amikor Nancsi néni behozta a reggelit. melyeket a dupla adag altatópor tartott zárva az éjszaka sötét kamrájában. bár ez nem volt valami különös felfedezés. hát nem vigyáz rád senki. Ha kell valami. és nem látszott rajta. hogy a berekben. Szabad? – ötlött fel Gyulában valamelyes szerény aggodalom a szekrény termékeit illetőleg. és megjegyzed magadnak. és úgy kínálta magát. Lili néni pedig szinte áhítattal emelte szemét Istvánra. ha nem vigyázol magadra. A nap kél három óra ötvenkét perckor. “Reggel van” – gondolta Gyula. Gyuluskám. mert az ágyban minden mozdulat égetett és fájt. hogy: “Majd alkonyattal sétálgathatsz kicsit az udvaron. hogy Tutajosunk valami különös értelmességgel nézte volna a világosságot és a koszorúval övezett fényképet szemközt a falon. vigyázol a bőrödre. . mint egy elrepült. én úgysem ébredek fel… Hát ez bizony nem úgy hangzott. mert Nancsi néni úgy határozott. legalábbis délutánig. nem úgy értettem… Matula bácsi azt mondta. és minden tiltakozó nyikorgás nélkül nyílt ki.” Az alkonyat azonban alig pár pillanattal látszott közelebbnek. mert – teszem azt – ha az ember nekimegy a szekrény sarkának. Szervusz. De aztán kiderült minden. holott István egyáltalán nem volt szent. amikor Nancsi néni újra beken. lenyugszik tizenkilenc negyvennégykor. A felégés tehát óvatossá és előkelővé szabályozta Tutajosunk mozdulatait. Tutajosunk azonnal látta. ordítasz. fiam. aztán felkelt. István bácsi esküvői fényképe volt ez. hogy meg kellene sértődnie. mint tegnap este. – Nem. hogy a mosakodási tilalom valami mélyebb bánattal töltötte volna el. – Jobb. mint a jövő század.

miért kerültek az elmúlt idők feledékenységének ebbe a temetőjébe. mint a jó vizsla. és a kis csapda alaposan rá nem koppintott. amely a “Családi levelező” címet viselte. amikor aláhúzott sorokat látott meg. hogy az ő egész léte talán éppen így kezdődött. – Jaj – suttogta –. amelyeket valaki valamikor érdemesnek talált aláhúzni. “Mélyen tisztelt Nagysád! Engedje meg. s hogy eljön az idő. mert a vékony pénzű költő sokat koplalt hajdanán. a lényeg nem. bőre a hátán foszlányokba szakadt. Már majdnem letette. akinek “kis kacsóit hódolattal emeli ajkához: Elemér”. Tutajosunk. de külalakjuk nem ígért semmi jót. Ez a vacsora azonban ebben a pillanatban még rendkívül távolinak látszott. és Tutajosnak ilyesmiben csalhatatlan szimatja volt. mert a könyvek alatti polcokon a legcsodálatosabb összevisszaságban kínálták magukat lerakott holmik. fél sarkantyú és szentkép. – István bácsi puskázott…” S ezzel a belső hahotázó rázkódással vetette hanyatt magát a karosszékben. és a családi levelezőt keserű megvetéssel tolta helyére. jaj! – vonaglott csendesen. feledve pörkölt mivoltát. ezért Tutajosunk – megnyugodva. mégpedig véglegesen. Nono – érdeklődött Gyula. amit egészen könnyen fel lehetett állítani. és fölibe írta Lilikét. hanem virágos ünneppé avathassam azokat…” “Azannya! – ámult Tutajosunk. azután pedig Petőfi Sándor összes költeményei. Rémes és megmagyarázhatatlan. ámbár – meg kell hagyni – később kihúzta Lili nénit is. Volt ott új bugylibicska és használt erszény. aztán titokban rámosolygott tányérjára. kihúzta Irmuskát. majd az “Üzemtan” következett. “A jó gyümölcskertész” – olvasta a következő könyv címét. és úgy érezte. A büntetés gyors volt és alapos. aki Irmuskám (az Irmuskám át volt húzva és fölibe írva: Lilikém…) kis kacsóit magaménak vallhatom.A felső polcon könyvek voltak. zenélődoboz és szájkosár. hogy Nancsi néni meg ne halija. úgy látszik. hogy a szakadt csizmák a halhatatlanságot hordják közömbös. ha szimatot kap –. Gyula ezzel játszott egy darabig. és amely ujjának legkisebb érintésére lecsapódott. Találomra kiemelt egy könyvet: “Ábrázoló geometria”… Gyula azonnal visszatette a könyvet. sőt néha komor óriás. gyermekostor és szivarszipka. hogy megismerkedésünk kedves emlékei ne tűnjenek tova a szürke hétköznapok egyformaságában (ez alá volt húzva). amit a könyvbe zárt Elemér. Tutajosnak a szeme fennakadt a fájdalomtól. Vacsoránál azonban – bőre tiltakozása ellenére – többszőr leskelődve nézett István bácsira. de tétovázás nélkül. István bácsi. éppen én vagyok az a boldog halandó. hogy én. azt mondta: “Hohoho… ezt a marhaságot!” “Boldogságomat leírni nem tudom – folytatta Elemér a »Vőlegény és ara között« című fejezetben –. mert csak a forma változik. azért a következő könyvhöz nyúlt. telt hasú és szürke polgártársai között. nono… “Megismerkedés után” – olvasta egy helyen. sáros országutakon.” “Puskázott! – fogta oldalát a tiszteletlen derüléstől Tutajosunk. Tutajosunkat most már nem vonzották a rímek. Petőfi – széles karddal az oldalán – jóindulattal nézett a májas hurkák és töltött szárnyasok nyájas gyülekezetére. akik nem vették észre. amíg kissé ott nem felejtette a mutatóujját. tisztelettel bár. Gyula . hogy bőre nem mállott le hátáról – további kutatásba fogott. nem gondolva arra. itt tartotta régi könyveit minden rendszer nélkül. és ezt a sokat ígérő címet a “Vallomások” és a “Vőlegény és ara között” című fejezetek követték. amikor ő is ugyanezt érzi. sőt egy kis egérfogó is. – Mi a fene az az »Ara«?” Azután az “Imádott Nagysád” következett. hogy István bácsi is… ez a komoly. amelyekről nem lehetett tudni. talán azért. mert egy természetrajzkönyv mellett – például – szakácskönyv volt.

Lelkesen üdvözölt egy-egy régi ismerőst. hogy több világosság érje a “kutatási anyagot”. Gyógyul! Szépen gyógyul. hogy hívják. hogy a kutyától a süllőig. “Magyarország gerinces állatai” – olvasta Gyula. Tutajosunk úgy gondolta. és ha valaki megkérdezte volna. és most megtudta. akinek lovai marhái otthon éheznek. megmondtam. csodaszer ez? Most újra bekenlek. Gyula belenézett itt. mert a beteget el kell pusztítani. mert valaki. hogy alig ismerte őket. hogy estefelé… – Unatkozom. a harcsától a lóig megvan itt minden. “Lovassy… – olvasta – Lovassy. mint a gazdaember. a komoly professzorok úgy néznének rá. s váratlanul egy csodálatos rétre bukkant. hogy valamilyen tudományos kérdést eldöntsenek. talán azt mondta volna: Gyurgyalag. mert – csodálatos – még a latin nevek is érdekelték. a vörös vércse pedig egérrel és pocokkal. de aztán gyorsan behajtotta a szekrényajtót. hogy Passer domesticus. amelyekről hallott ugyan. mint – köztünk szólva – borjú az új kapura. “Magyarország gerinces állatai” – olvasta. Azt már tudta.sértődötten dobta vissza a furfangos szerszámot. és szeme újra a könyvekre tévedt. a dohányzacskótól a kapszlis pisztolyig és a borotvapamacstól a bajuszkötőig. elkezdett gyűjteni kíváncsi szelleme ismeretlen. – Ugye. ne is tagadjuk. A szekrény tárva-nyitva maradt. ha összegyűlnek. amikor szeme megakadt egy könyvön.” “Matula! Matula mondta ezt a nevet. és rosszat gondolt róluk. már nem olyan vörös a bőröd… – Talán már ki is mehetnék? – Estefelé. sarkantyú és ködös fénykép szemrehányóan néztek a magáról is megfeledkezett ifjúra. Nancsi néni. hogy belenéz egy kicsit. hogy: Canis lupus. Tutajos elnyújtózkodott – amennyire érzékeny bőre engedte. amire már régen vágyott. – Én például úgyszólván teljesen rovarokkal élek. ami ebben a könyvben található. a lóról. azonban még nem találkoztak. mert István bácsit a jelek szerint nem érdekelte a szürkegéni. ott a fülesbagoly. nem is kell elkérni” – és kinyitotta a majdnem új könyvet. aztán félreteszi. Itt a zerge. amott a ponty. hogy veréb. Van itt minden. és óvatosan leereszkedve a székbe. Tutajosunk egyszerűen elmerült abban a tengerben. Szabad kutatási jog. amelyekben nincs ilyen ravasz rúgó. birkáról meg – úgy látszik – mindent tudott. hogy a latin nevek a tudomány nemzetközi nyelvét jelentik. mert a japán tudós csak így értheti meg az izlandit és a svéd a fokföldit. hogy hányat ütött az óra. le kell lőni!” “Ki volt ez a szamár? – nézett Gyulára szemrehányóan egy kék vércse. és átböngészi a szekrény csalogató tartalmát. hogy kérjem el ezt a könyvet! Itt van. Most már szélesre tárta a szekrény szárnyait. de Gyula nem válaszolt. valahol azt mondta: “Kártékony. kinyitotta a könyvet. a ravasz Tutajosnak éppen ez kellett. Az előfordulhat. Most aztán szabad a vásár. – És velünk mi lesz? – kérdezték. belenézett ott. mert még a tulajdon nevét is elfeledte. azonnal tudják. megtudta. közbül a madarakkal. marháról. hogy valami beteg verebet is elkapunk. de ha azt mondja. Mert ha a magyar tudós azt mondaná. vagy azt. De még a régi ismerősökről is kiderült. és úgy érezte magát. és a mellőzött öreg óra kilőtt töltényhüvely. mert Nancsi néni jött a liliomolajjal. És Gyula elkezdett kaszálni. amit le lehet kaszálni. válogathatsz… Igen. de ez általános parancs. Szinte utálom a húskosztot…” . és óvatosan ismerkedett olyanokkal. hol találnék könyveket? – Itt a szekrényben. éhes gyermekeinek. de nem így lett. hogy melyek tulajdonképpen a gerinces állatok. Alaposan átkutatja az egész zsibvásárt. rokonom. s a szénát haza lehet hordani.

pedig szegény uram egész életében az embereknek dolgozott. valamint István bácsi. és nehezen igazodott el a szóba bútorai között. Lovassy Sándor. A lövés csattanását a könyv lezuhanása okozta. Gyula elmosolyodott. mint amire okvetlen szükség volt. és szerencsére a lövés nem talált.” “Ezt a városban nem tudják – válaszolt gondolatban Gyula –. s ez lett a veszte. hiszen egy pillanattal előbb még ott állt a várfalon. hogy a fiú hálás legyen. természetesen Tüskevár falán. nem is ismernek bennünket. s amikor elugrott a lövés elől. de a tudománynak is van határa. – Sas« – mondták még tízen. aki az újpesti víztoronyban lakott –. Tutajosunk harci lázban ébredt fel. Sas! – üvöltött. Kiballagott hát a konyhába. de az ölyvek bezzeg… a kis nyulakat…” “Bezzeg. hogy nemcsak a szerelemnek. Inkább magának való… – Tudom én. a Lovassy-féle mű nagyot puffant a földön. hogy húsz egérkét is bevágott. és az új törvény ötszáz forinttal is megbüntetheti azt. Az öreg egy betűvel nem mondott többet. régi tanárom írta. Nancsi néni. mert Gyula egy órakor elaludt. hát mit tanuljak tűié. amikor Tutajosunkra rálőttek. A villamoskalauz nem jár puskával (ámbár úgy hallottam – egy vándorsólyom mondta. – Gyere. Éppen egy ürgét evett a telefonpózna csúcsán – a boldogult nagyon szerette a fiatal ürgehúst –. ismertem én is a tanár urat. járt ki ide a berekbe. hogy Gyula étvágya is teljesen kielégítő. Közben – szinte egy pillanat alatt – dél lett. aki hozzánk nyúl. hogy ezt a könyvet ajánlotta. de a mezőn se tudják. szóval úgy hallottam. mert a vadászok közül egy sem ismerte az ölyvet. – Nincs lázad. Tutajosunk akkor ébredt rá. ebédelni – szólt be Nancsi néni. Boldogult első férjem is ennek lett az áldozata. és hogy valóban dél van. nagyon elég volt. – Most aztán aludj egy kicsit. hogy rettenetesen éhes. ámbár az igazság az. hogy a villamoskalauzok is szívesen kérnének fegyvert a vad utasok kiirtására…). és ők sem tudják. – Áá – tiltakozott a fiú –. és Hálásan gondolt Matulára. aki valamikor szintén elbolyongott a szerelem csalóka ingoványán… – Nem szerelmes. abban a hitben. vagy nem bezzeg – méltatlankodott egy termetes ölyvanya –. ott hallottam…” “Az nem lenne baj – vijjogott az ölyv –. gyere ebédelni. volt olyan nap. amit tudni köll – mondta Matula –. hogy a jó könyv kizárólag szerelmes lehet. Gyula ezeket az előzményeket nem tudta. – Kaptam egy könyvet – mondta annak idején István bácsi –. de a vadászok puskával járnak. mire Gyula értelmetlenül nézett az öregasszonyra. nagyon jó könyvet találtam. Szegény boldogult nyugodtan falatozott a törvényre gondolva. Később azonban úgy érezte. de megnyugodva látta. amikor egy ilyen puskás dúvad elkezdett oldalazni feléje. Engem is kérdezgetett. fiam. ha nincs is étvágyad. hogy Matula a jeles művet nem is látta. – Mi? Nancsi néni a fiú homlokára tette a kezét. Ezt Nancsi néni nem tudta.“Bocsánat – mondta Gyula –. Tudományos… – és kissé nagyképűen ment vissza Lovassyhoz. mert Matula nem is mondta. mert a családi levelezőből kihúzott Irmuska és a nagynénik koszorújából kihúzott Lili néni jutottak eszébe. csak álmában lőttek rá. Talán négy óra körül járt az idő. ámbár gondolatai között sasok röpködtek. Igaz. – Szerelmes? – érdeklődött Nancsi néni. amikor a kedves lefordult a pózna tetejéről. »Sas! – ordított a csirkefogó. és menyétek surrantak. és amit mondott. Igen jó étvágya volt a kedvesnek…” Tutajos – gondolatban – bocsánatot kért az ölyvektől. mi már régen védettek vagyunk. és nagy .

Gyula? – fogadta Nancsi néni. ámbár sokszor csak a tűz. s erre – felébredt. de már szólt a puska is. és Gyula a harc hevében is megjegyezte a gerendák közé szorított agyagfalak omladozó állapotát. de csak keserű tapasztalatokat szereztek. Ezt a tüskefalat pedig sem megmászni. de most már tudta. bozótos tüskefal övezte. és torony – amit egy tisztességes vártól várni lehetett volna – nem volt sehol. Nem lehet tehát azon csodálkozni. itt-ott kis nádszigetekkel.nyílvesszőt eresztett a lent ordítozó törökök közé. Gyula úgy érezte. hiszen a hollókat is kellett valamivel táplálni. A kanizsai és sümegi törökök kisebb martalóc csapatai többször megkísérelték kifüstölni ezt a kellemetlen darázsfészket. Gyula abba a korba álmodta vissza magát. mert csak kisebb rajtaütésről volt szó. és azt hitték akkor is. hogy a nyíl talált-e. hogy a sülő malacra gondolva. – Majd később. ahol a bástyák vízbe értek. hogy a váracskának nem is lehetett más neve. amikor még használatos volt az íj. akit azonban senki sem mert volna “Bütyök”-nek titulálni. víz mindenütt. még az illatát is érezte. Víz. megsülne az egész társaság. és pár ügybuzgó ozmán vitéz hagyta ott a fogát. Tutajosunk elmerengett az álmon. Az álom egyébként olyan világos volt. Nem is vette észre. és araszos bajuszszárnyakat viselt orra alatt. Nancsi néni… Az öregasszony csak legyintett. s a török martalócok megfelelő fogadtatásban részesültek. hol volt akkor még petróleum? Az idők és a föld méhében volt. mintha tűz ütött volna ki a köcsögök között. Nancsi néni… – Vagy talán ennél valamit? – Egy falatot… Nancsi néni úgy ment az éléskamra felé. De a környék más volt. a marakodó emberiség nagyobb gyönyörűségére és sokkal nagyobb nyomorúságára. nem tudhatja. csak Tüskevár. aki vagy etetni. mert a hadnagy öles kardot forgatott.” Gyula mindezekre emlékezett. hogy a harc a török visszavonulásával végződhetett. s a puskákat csak újabb puskákkal lehet megszüntetni. mert az egyik bokorból rálőttek. Sajnos. hogy megmozdulása most már nem olyan kínos. mert a harc mozgalmasságában pokolian megéhezett. és nagyon sajnálta. amelyen csak egy-egy keskeny rés látszott. háta nem olyan érzékeny. A lápi végvár madarai. A szomszéd bástyán vitéz Pondoray hadnagy úr hadakozott. s amikor lehajolt a könyvért. – Bekenjelek. amely azonban nem sikerült. – Már el is készítettem egy kis tejfölös túrót. hogy Tutajosunk szájában összefutott a nyál. . a varjak. – Ez majd csak a végéri derül ki. Ezt a nyomorúságot már tudták akkor is. mint ma. – Sok lesz. azt is hamar el lehetett tömni. mint égő kazalban az egerek… Petróleum…? Észnél légy. Kő csak alul volt. s az emlékek olyan frissek voltak. nem akart a bőr a vállán elszakadni. A “kis tejfölös túró” lavórnagyságú edényben érkezett. vagy gyógykezelni akart. Friss kenyér is van. természetesen fejével együtt. “Ámbár – álmodozott tovább vitézünk – ha valaki egy viharos éjszakán petróleummal meglocsolná ezt a bozótfalat. óriás nyárfákkal. hollók előre jelezték az ellenséget. amelyen nyárson forgatták a méteres harcsát vagy a kótyagos török által megvetett malacot. a sebeket csak újabb sebekkel. mert egészen otthonosan érezte magát a kurta szárú csizmában. amit sürgősen el kell oltani. sem megúszni nem lehetett. A kis erősséget azonban élő és száraz. hogy felébredt. hiszen a vár istállószerű termében szurokfáklyák világítottak vagy egy-egy gyertya. Gyula Lajos. hogy még most is érzi kezében a húr elpendülését és a nyílvessző szisszenő elsurranását.

hogy is mondjam… szóval izé… – és ezzel a nyögés mag is akadt volna. vagy az égre néz. s ha ezek után Gyula nehezebben hajolt meg. és a magány kérdései rajzottak a levegőben. sugárzás és elektromotor. hogy: “Huncut a bíró… huncut a bíró!” Most azonban úgy érezte. ahol hangyák cipelik tojásaikat. hogy más madár szóljon. – Most már kimehetsz. a hűvös estéé pedig a fülemüle. szállhat-e más. atom. mert akár a tejfölös túró volt olyan felséges. hiszen a valóság is olyan szép. A kert most is csendes volt. turbina. de ha megkérdezték volna. Holnapra kutyabajod. hogy egyáltalán nem rigó. miért? Gyula szívesen és sokat olvasott. ahol látszik már a hold gödrös fél arca. “Amúgy” rendes ember. – Matula bácsi jön hajnalban. Amikor pedig a sötétség nehéz szárnya alatt talán télről álmodik a kert. hogy: embrió. és mit jelent az. mint a tölgy? És miért él a tölgy két-háromszáz évig és a paradicsom csak egy nyáron? Miért marad itt a feketerigó. és kígyó kúszik a gyalogúton. ha ez a dal nem simogatná. még csak rokonságban sincs velük. hanem kizárólag a tömött gyomor volt. gáz. hogy mi tulajdonképpen az “atmoszféra”. az olyan… szóval. Matula bácsit is megkínálhatom? Mert tegnap megkínáltam… – Hát persze. de a kitűnő étel elfogyott. A szöveg ugyan adott valami homályos képet. annak oka nem az égett bőr. talán azt mondta volna. Igaz. Csak közel kell hajolni hozzá. ami már annyira természetes. hogy felkapja a könnyelmű egeret? Gyula elgondolkozik ezen. ámbár nem akart többet foglalkozni vele. ha az öreg Matulát valaki szidja. – Tudom. Tutajosunk a tutajra gondol. Az almafáknál leesett egy-egy férges alma. majd a hátizsákban lesz minden. ha a földre néz. – Pedig szép lett “volna” – gondolja. mindenhez ért. törvényszerűséget lát – vagy inkább érez – a dolgok rendjében. és miért megy el Dél-Afrikába a málinkó? Miért. akár a harcban éhezett meg annyira Gyula. amíg fent van a délutánra hajlott nap. Gyula régebben úgy értesült. – Nancsi néni. ügyes.Ki is derült. és valami rendkívüli egyszerűséget. de eddig nem ütötték meg ezek a kérdések. és elsiklott a szavak felett. hogy a sárga fuvolás nem mond ilyen becsmérlő dolgokat a bírói karra. de nélküle talán süket és szomorú lenne a nyári délután. hogy: – … izé…. – István bácsinak van lexikonja. A rigó mást és máskor nem is mondhat. és most először nem helyesli túlságosan a tutaj körül kialakult mesét. Csupa izgalmas titok minden. mert nem szerette. és egy madár sem. egyszerű volt ez a kis dal és mindig ugyanaz. akiről csak ma tudta meg. Igen. mint ahogy az alkony dalosa a feketerigó. mint amit mond. és talán nem is érne meg a szeder a fán. mint a fáradt nyári délután. hogy “anno dacumál”. hogy olyan rántott csirkét csak a Nancsi néni tud… – Vén lókötő! Sokszor evett már az én főztömből. viszont megtalálta a fogantyút. csak az ember. “Utána kell néznem – gondolta.” . amivel Nancsi néni ellenségeskedésének gőzét ki lehet ereszteni. nem is illene. s a neve: aranymálinkó. A málinkófélékhez tartozik. miért. szétbontani és megnézni… hiszen nem tud még semmit. és miért nem lesz magas fa. csak – igen –. – … aztán azt mondta. Ez a délután azonban elgondolkoztató volt. akinek nem kell világosság. pete. és mi van a holdon? Miért zöld a mogyoróbokor levele. Hogyan lesz a hangyatojás. amikor azt olvasta valahol. mint amit érez. de előbb bekenlek. és most csak a sárgarigó flótázott. egyetlen élőlény sem mondhat mást. hogy ez a ragyogó madár azt fütyüli. mint a nagy szemű bagoly. az bizonyos… Gyula ezek után könnyű szívvel ment a kertbe. hogy nem is törvény.

Ránézett olajos karjára. “Miért olajjal kellett a bőröm bekenni, és miért nem vízzel? És miért elmosódik el az ember ebéd után, és ki volt ez a Lovassy? Tanár – mondta István bácsi; tanár úr – mondta Matula, mert az öreg rétjáró az emberek távollétében éppen úgy beszélt róluk, mintha ott lettek volna. Matula olyan közel volt a természethez, hogy csak egy nyelve volt, akár a varjaknak: a valóság nyelve. “És mi az álom? – tűnődött a fiú, és kezére nézett, jobb kezére, amivel meghúzta az íjat, és még most is érzi a húr vágását ujjain. – Az álom is valóság. vagy mi?” Kinyújtott kezét is jól megnézte, és megakadt a szeme gyászkeretes körmein. “Milyen piszkosak” – gondolta, de nem gondolt a körömkefére, és – sajnos – nem gondolt arra, hogy ez is valóság! – Gyula! – kiáltott a ház felől Nancsi néni. – Gyula! Tutajosunk kedvetlenül kiáltott vissza, és a ribizlibokrok egy-egy levelét letépve ment a ház felé. “Nancsi néninek mindig van valami kiabálni való ja…” Ezt a rosszalló gondolatot azonban hamarosan visszaszívta. – A földművesszövetkezetből hozták ezeket a gumicsizmákat. Próbáld fel, ha nem jó, kicserélik. István bátyád küldte… Matula! – gondolta Gyula, csak az öreg szólhatott nagybátyjának az elázott szandálról és az összekaszabolt – elég vékony – lábszárakról. – Jók! Köszönöm, Nancsi néni, egészen jók. – Ne nekem köszönd, fiam, bátyád vette, de hogy Matula keze van a dologban, arra megesküszöm; bár igaza volt, hiszen olyan a lábad, mintha macskák karmolászták volna össze. Persze, nem szólt róla egy szót sem, mi? – Nem. – Hát látod, ilyen. Ide is bejön néha, aztán csak ül, mint egy süketnéma. Csak néz és pipál, de nem szól, aztán, ha kell valami: meghozza. De akkor sem beszél sokat. “Itt a hal – mondja –, de ne vakarjátok, hanem nyúzzátok. Zsír nem kell alája.” Engem tanít főzni. Engem! Egyszer meg márnát hozott. “Az ikráját dobjátok el, mert mérges.” Nekem mondja… Nekem! De aztán mást nem is mond. Aha! – gondolta Gyula, lábujjait mozgatva a csizmában. – Úgy látszik, Matula is belegyalogolt Nancsi néni konyhai császárságába. A különbség csak az, hogy Matula nem törődik vele, mit mond aztán az öregasszony. Nancsi néni néha szidja, és Matula mosolyog. Esetleg megnézi, hogy a pipaszár jól szelel-e. – Nincs egy darab vékony drót a kamrában? Nem szelei ez a szár… És az öregasszony elmegy drótot keresni. De az is előfordul, hogy dicséri az öreget Matula gyékényszatyrot hoz be. – Láttam, a másik már rongyos. – Jaj, de sok eszed van, már szólni akartam. Ilyen formás szatyrot senki sem csinál. – Olyan, amilyen. Gyula mindezt elgondolta, és úgy érezte, hogy az öregemberre hallgatni kell, bár pillanatnyilag az új csizmák erősen elfoglalták. Kellemes volt bennük a járás, s minden lépésnél férfiasán dohogtak! – Majd megírom apámnak, hogy fizesse meg István bácsinak – mondta, amikor este megköszönte a csizmákat. – Felesleges! Te két hónapig az én fiam vagy, de ha netán ezt nem akarod… – Dehogynem! – Vagy haza vágyakoznál… – Dehogy, dehogy! – rémüldözött Tutajos. – Csak úgy gondoltam, mégis… – Szóval állapodjunk meg abban, hogy három apa áll szolgálatodra: egy valóságos apa, egy pótapa és egy nevelőapa. Igazán meg lehetsz elégedve. Nevelőapád érted jön hajnalban? – Azt mondta.

– Jó. A bőrödre vigyázz, és ne vetkőzz neki, mert most nagyon fájdalmas lenne. Ha a hazajárást hosszadalmasnak találod, azt sem bánom, ha akár hetenként jössz haza. Ha olyan nagyon akarod a nádi életet, hát akarjad! – Megeszik a szúnyogok – szóit közbe Nancsi néni. – Az az ő dolguk. – Gyula meg véresre vakarja magát. – Az meg a Gyula dolga. Matulát hetven éve eszik, mégis egészben van. – Van szúnyogolajom – mondta Tutajos tele boldog kalandvággyal, és most határozottan feleslegesnek tartotta az öregasszony beleszólását. – Takarót vigyetek elegendőt meg egy felsőkabátot is. Éjjel hűvös lehet, és esőre is kell gondolni. – És ennivalót? – kérdezte Nancsi néni harciasán. – Nancsi néni majd ad Matulának, ami főzéshez kell. Szalonnát, zsírt, miegyebet… sót, paprikát. Fogjanak halat, nem kell Matulát félteni, aztán, ha unod, hazajössz… – Dehogy unom! Nem is mertem volna kérni. István bácsi, a Lovassy-könyvet elvihetem? – Minden könyvet, amit a házban találsz. Gyula elnevette magát. – Mit nevetsz? – Sok lenne – vágta ki ijedten magát Gyula Lajos, mert a családi levelező jelent meg előtte, az “Imádott Nagysád” és az áthúzott Irmuska –, elég nekem az az egy könyv. – Jó. Tanárom volt az öreg, nagyon szerettem: sokat csavargott itt a nádban, de erről Matula többet tud mondani, ha akar. Nem feküdnénk le? Pálinkát is vigyetek, ha valahol hideg eső megverne benneteket, meg sebre is jó. Gyula ezen az éjszakán nyugtalanul aludt, minden órában felriadt, és összevissza álmodott fűt-fát, tücsköt és bogarat. A bőre is sajgott még. és többször mintha Matula kopogott volna az ablakon, pedig csak a macska vadászott a padláson. Mikor azután valóban zörgött az öreg, Gyula olyan mélyen aludt, hogy kétszer is meg kellett verni a zsalugátert. – Hej, zabba mennek a lovak! – Mi? – ijedt fel barátunk, de aztán hamar összeszedte ébredő gondolatait. – Megyek, Matula bácsi. A konyhában egy hátizsák hevert a padlón, és éppen csak hogy nem ordított a belső feszüléstől. – Jó szíve van ennek a Nancsinak – mutatott Matula a hátizsákra –, majd én viszem, mert a maga hátáról lenyúzná a bőrt. Nancsi néni ekkor jött ki a kamrából, kezében két üveg dunsztos. – Ezt a kis befőttet még… Gyula szereti. – Ha szereti, hozza is el. A zsákban nincs hely. – De a pálinkának volt hely…? – Az orvosság, de ettül csak a hasa fájdul meg az embernek. Szóval, ha Gyula elhozza, hát elhozza. Ámbár elég lesz neki a két pokróc is. – Majd legközelebb, Nancsi néni… Az öregasszony mérgesen nézett Matulára, akit azonban ez nem zavart. – Mehetünk – mondta –, isten áldjon, Nancsi, az a rántott csibe múltkor nagyon finom volt. Mire Gyula elköszönt, a nagy hátizsák már kint ballagott az udvaron, bár még a verebek sem kezdték meg a reggeli értekezletüket. A kert hűvös volt és csendes, mintha az éjszakai titkokat őrizné, a patak suttogva szaladt, mintha még reggel előtt oda akarna érkezni valahova, de a gyalogút a kertek alatt most már ismerősként hívogatta Gyulát és az új csizmákat. – Nem nehéz, Matula bácsi?

– Dehonnem… talán vinni akarja? – Ha tudnám. – Hát akkor? Gyula megint érezte, hogy a kérdés felesleges udvariasság volt. Vagy talán azt várta, hogy Matula is udvarias lesz, és azt mondja: “Áá… dehogy nehéz, mint a pehely…” És akkor csalódott volna az öregben, a “nevelőapában”, mert a vak is látja, hogy a hátizsák nehéz. De akkor miért kérdezte? Miért? “Szamár vagy!” – mondta Gyula Lajosnak, és megjegyezte, hogy a felesleges beszéd s a céltalan udvariasság valóban felesleges. Nem szólt hát többet, mert érezte, hogy a nehéz hátizsák alatt senkinek sem lenne kedve diskurálni, csak azért, hogy mondjon valamit. De most már ismerősek lettek a hajnali illatok is, és ha a fiú becsukta volna szemét, akkor is tudta volna, hogy most kukorica mellett mennek, most kender mellett, s itt le van kaszálva a lucerna. A nagy szilfára ismerősként nézett fel, csak éppen hogy nem köszöntötte. A vén fa barázdás kérgére titkos jeleket írt az idő, és Gyula szerette volna megkérdezni az öreget: hány éves lehet a fa, és miért áll ilyen egyedül, de nem szólt semmit, a nagy hátizsák meg csak ment előtte egyenletesen. Túl a gáton, széles, de csendes diskurálással kezdte a napot sok ezer madár, amelyből azonban kihallatszott egy-egy gém recsegő trombitálása, szárcsák sikkantása és a vöcskök kurjantása, a parti fűzfa száraz ágánál pedig egy szürkevarjú károgott valamelyik távoli atyafinak, de a válaszokat hallani már nem lehetett. A nagy sásos rét hajnali lélegzése, nehéz posványszaga most már ismerős volt, és az éles sáslevelek tehetetlenül nyaldosták a csizma síkos szárát. Az összeszabdalt lábszárak védett biztonságban lötyögtek a csizmaszárban, és Tutajosunk szinte kereste a tocsogókat, ahol tegnapelőtt a szandálok nyúlósra áztak. A nagy locsogásra Matula hátrafordult: – Jó a csizma, ugye? – Nagyon, Matula bácsi, köszönöm, hogy szólt! – Nem azért mondtam, de ide ez való. Na, menjünk, a fene ezt a zsákot, már szeretnék megválni tüle. Amikor felkapaszkodtak a gátra, a túlsó parton megint felrobajlott a madarak orkánja, de Matula oda sem nézett, csak jóval később állt meg megint: – Látja? – Mi az, Matula bácsi? – Pocok. Pézsmapocok. A folyó egyik partjáról a másikra egy zömök állat úszott keresztül, és eltűnt a túlsó part sásos szegélyében. – Harap? – Ha megfogják, minden patkány harap. – Mit eszik? – Amit akar. Mindent. Bogarat, rákot, csigát, de répát, kukoricát is. A búzát nagyon szereti, ahol búzavetés van a parton, csak azt pusztítja, de a bőre szép. A messzelátót elhozta? – Jaj, Matula bácsi, elfelejtettem… – Pedig mondtam, ugye? Az ember nem is gondolja, hogy néha a levegőnek beszél… Gyula szégyenkezve hallgatott, mert nem akarta mondani, hogy ez Kengyellel is előfordult, pedig annak káros következményei lehettek. Kengyel is a levegőnek beszélt, aminek aztán az lett a következménye, hogy: “… folytassa, Ladó…” Tutajosunk megborzongott, és magában szidta ezt a szórakozottságot. Matula azonban már lefordult a gátról, neki a rekettyebokros sűrűnek, és Gyula úgy érezte, a kunyhót őrző égerfák karja kitárul, mintha meg akarnák ölelni, aki hazaérkezett.

a házba. “A gunyhóban – gondolta – egy-kettő? Te jó isten…” . szeméhez igazította. aki szereti. – Én?… és Gyula nem akarta mondani. megigazgatom a gunyhót. Felét behozzuk. lenge füstjét. egy-egy fát. hát mikor jön már meg az eszed? Tutajos úgy érezte. hogy nem hagyod a gunyhót őrizetlenül. hogy ki vette le nyakáról a láncot. Fújtatunk egy kicsit. az itt van. Csikasz hasra feküdt a kormos tűzhely mellett. fulladok is néha. Ez azonban nem volt egészen igaz. hegy a hideg bujkál a gerincén. Aztán háromszor körülrohanta a kunyhót. aki lelkendezve örül a vendégeknek. de a fa üres volt.A kunyhó maga volt a lomha jóság. – A gunyhóban is mindig van egy-kettő. Az öreg ránézett. aztán rendet csinálunk. na fogja meg. de a kocsi is megsüllyedt volna. amíg a fiú kicsatolta a láncot. Olyan ágy lesz belőle… A petrence elég messze volt. fene a kígyóját. és nézte a pipa ellibbenő. Most lett a hajnalból reggel. nézzen oda a nagy fára. és már nem is megyek haza. végül már ott volt feje Matula keze mellett. – Jó – mondta később –. de farka hevesen rezgeti. – Nem látok semmit. és leült Gyula is. tavaly megázott. Matula lelökte a petrence tetejét. le ne dűljön. pipa se ízlik. Az öreg nem szólt. majd végül lefeküdt Matula elé. de Gyula nem lelkesedett az ügyes szénahordásért. mint a beteg kutya. Rágyújtott. Én többnyire itt vagyok. egy nagy kígyó! – Ne fogja meg. Aztán kigyüvök. Csikasz egyre közelebb kúszott gazdájához. és Csikasz a ház népe. Leült az öreg ember. és a két rudat átszúrta a kis kazalon. – Csak olyan kajla ne lennél – nézett a kiskutyára –. – Elbírja? – Hogyne – állt a rudak közé Gyula. elég lesz. Gyula még szemén tartotta az üveget. ha nagyon megnyomta a hó. büdös lesz a keze. a harmatból pára. Két hosszú rudat húzott ki a kunyhó mellől. úgy megrakta a hátizsákot. aztán ha télen hazamegyek a lányomhoz. hogy nincs az a pénz. A fű itt méteres volt s alul még erősen harmatos. Lassan kialakult benne valami önkéntelen tájékozódás. hogy ez neki is szól egy kicsit. Szénát kell hozni. Matula bácsi. a világosságból ragyogás s a szürke magasság felett kék az ég. – Olyan jó itt. – Matula bácsi. mint egy szöcske. Gyula előkotorta a gukkert. A fele petrencét szépen felemelték. De hát így nem bízom benned… Ja! – nézett Gyulára – a messzelátó ott van a hátizsákban. – Emelje. de most már. – Van egy petrence. üres a fa. – Csak lassan. és gondolatai között Matulát kezdte látni: “Amíg ilyen kajla vagy… nem bízom benned…” – Első az ágy – verte ki Matula a pipát –. és Gyula megjegyezte a tájat. Matula bácsi… – Attól még helyin lehet az esze. A kutya Gyula közeledésére kissé tartózkodó lett. először rendbe tesszük a gunyhót. és tavasz felé már csak ténfergek. lehet. Tutajos riadtan nézett. Amíg beszélt. még ha csak ránéz is. mert tudnám. – Milyen kajla vagy – feddte az öreg –. – Eressze el a kutyát. aztán egy darabig csak a madarak távoli zajongása hallatszott. Megizzasztott ez a Nancsi. amerre a kígyó elcsúszott. ami benne van. – Juj! – ugrott Tutajos. még ott van a nagy sas. meg se kötnélek. aztán megsimogatta. sötét odúja a nádszagú otthon. – Fiatal még. hadd ugrálja ki magát… – tette le Matula a hátizsákot – meg aztán nem is felejti el. a bokrok formáját.

Csikasz. . mert úgy érezte. de kenyérgombóccal is megpróbálhatja. – Mondtam. Tutajos melegen nézett Csikaszra és hidegen a kunyhóra. mert nagy halpusztítók. Matula bácsi? – Eszi azt a fene éjjel-nappal… – eredj innen. ha összeszoknak. ugye. Hiába úsztak felette könnyű kis pufók felhők. – De a kígyók inkább csak éjjel járnak. – Igen! – helyeselt élénken Gyula. – Olyan itt nincs. amire kirakodunk. Nehéz? Úgy érzi. Gyula szeretete Csikasz iránt nőttön-nőtt. de nemigen tud… na. ha valami tehetősebb hal akad horogra. A hátizsákból majd kirakodok. csak nem olyan békésen. Amúgy nem bántanak senkit… nem érdemes ennyit beszélni róluk. amikor nehéz? Micsoda szamárság ez? A valóság az. Gyula a földet nézte. hogy a válla szakad le. Matula egy kicsit szárnyra eresztette. “Nem nehéz?… Te ökör!” – mondta Gyula Lajosnak. “Nem bánt senkit” – gondolta Gyula. amikor alszom. lassan. hogy igenis nehéz! És úgy látszik. Jó hely az nekik… ámbár Csikasz néha el-elkap egyet. hogy nem harap? – Hát harapni akar. – Nem. Tutajosunk ezek után elfelejtette a kígyókat. gondolatai között újra megjelent a kígyó. – Pihenjünk? – kérdezte elöl az égi hang. maga a jobbal lépjen. és arra a néma csúszásra gondolt. hegy nem nehéz. Matula bácsi. mert a lábadra lépek – ha van nálam bot. mint Bütyöké. Gyula pedig arra gondolt: miért mondta. mért ne tudna? Matula csak vigasztalni akarja őt? Borzalom… Gyula most már nem nézte a tájat. a nyakamra tekerődzik…” – erre a gondolatra majdnem kiejtette kezéből a petrencerudat. de amint megszabadult a tehertől. Kukacot talál a partban. – Akkor pihenhetünk. – És a vipera? – tette hozzá hangosan. olyan förtelmes. mert ha ledül. Megemlegeti. mert a rakomány megbillent. – Nagyszerű. többnyire agyonverem őket. és nem érdekelte a messzeség ezüstös leheletében szálló madársereg. A lépésre vigyázzon. Gyula gondolataiban tovább tekergett a kígyó… szóval akar harapni… és ha akar. itt a réten csak a valóság a járható út. mint a fenti szarvasmarhának. megtöltjük szénával. fogja meg. büdös levet ereszt… – Nem csíp? – Csíp a ménküt. akkor nem billeg a széna. Aztán ne kapkodjon. az lesz a vánkos.– Amikor én bal lábbal lépek. szöcske van elég a fűben. Fárassza! Csikaszt elviheti. de az esze most igazán másutt járt –. és fogai összecsikordultak. Az ember megfogja a nyakát. maga meg fogjon ebédre valamit. amelynek hívogató öble egyszerre kígyótanyává változott. “… még rám jön – váltott lépést a fiú Matula rendelkezése szerint. – Próbálja ki. s az egyik pokróccal letakarta. meg a kis madarakat is abajgatják. Az a gyors. – A kunyhóban is vannak kígyók? – Szeretik. nehezen rakjuk fel. hideg rémület… Amikor letették a szénát a kunyhó előtt. ugye? A többit megcsinálom magam. tudom… Matula tehát megvetette az ágyat. csak megbotlottam. amivel a kígyó eltűnt a füvek erdejében. – Csak olyan büdösek ne lennének – folytatta Matula –. és karjai olyan hosszúra nyúltak. Én addig összebarkácsolok egy polcot. Hordjuk a szénát. akkor csak bólogat meg tekergőzik. szeme pedig úgy kidülledt. Gyula végigfeküdt a szénaágyon. Matula erre nem szólt. – Nehéz? – szól elöl a feddő hang. nem árt. Mivel csípjen? – Úgy értettem – borzongott Tutajos –. Matula bácsi. Gyula e pillanatban még a kígyót is elfeledte. ha az ember megfogja.

A folyó olyan csendes volt. Szép. hogy a koldulás a kígyók társadalmában nincs bevezetve. jóízű is – ha nem pocsolyában fogják –. az nem is eszik. hápogó madárság egy pillanatig sem maradt csendben. mert tudta már. Ez. és Tű táj ősünk hosszan bátorította magát. s az lehúzta? Óvatosan emelte ki a horgot. utána mint robban fel a sík víz. s a madársereg figyel. – Nini! – kiáltott. hogy ez a mozdulat már Matula mozdulata. – Eredj! – intett Matula. “Ott legalább meglátom…” – gondolta. talán negyedkiló. mire Csikasz is odajött. mert a kis kárász kiemeléséhez nem kellett erő. “Majd estére visszatalál…” – nyugtatta meg magát. de ritkaság a kilós. s mint szidják. Meg is látta az imbolygó rétihéját. . és megugatta az ollós jövevényt. a majdnem kopasz gáton. hogy aki nem dolgozik. mintha csak egészségügyi sétarepülésről lenne szó. bár az izgalmas feszültség alig csökkent. mintha játék lenne az egész. Fogott néhány szöcskét. és úgy maradt félig a víz alatt. hogy új emberbarátja követi-e. mert Gyula ugyancsak szedegette új csizmáit. olyan hanyag nemtörődömséggel. visszavisszanézve. Gyula felemelte a fejét. s a szikvízen csárogó. Ilyen kicsinyekből – gondolta Tutajos – sokat kell fogni. De látta azt is. hajszolják a gyilkos vendéget a békés vízimadarak. Ha mégis hirtelen csend lett. egyszerre megszűnt a kígyókérdés. Most újra nyugalmas percek következtek. de el nem érik. mert megölni nem akarta. mint a boldogság. Ezek után egy termetes gilisztát húzott a horogra. mert csakhamar erősen megrándult az úszó. Pedig állandóan szólt a nádirigó. Csikasz! Csikasz erősen csóválta a farkát. a víz alatt is folytatta. és Gyula érzi. és amikor bevetette a horgot.– Gyere. És ez az érzés nagy elégedettséget ültetett a fiú gondolatai közé. és Csikasz most már vidáman ugrott neki a csapásnak. Közben még botot is vágott. bakcsót már ismerte. Most már igazan nem kapkodott. és a könyvre gondolt De hol az úszó? Elakadt valamiben. A rák véletlenül akadt meg a horgon. mit sem törődve azzal. kanalasakat. – Hopp! – mondta Gyula. amire nem volt szükség. mert ott igazán szó szerint veszik. hogy ebéd legyen belőlük. még kisebb kárászt is szépen kivezetett a parthoz. És nyugodt. hiszen a ragadozóknak főleg a repülés a kenyerük. Hajszolják. Egy villanás. A giliszta erősen tiltakozott szabadon maradt részével. barnakányát vagy más ragadozót. hogy minél hamarabb kint legyenek a derékig érő fűből. és mondanunk sem kell. hogy mozgását csak az utazó nádtörmelék mutatta. hanem egy. ha van nála bot. károgó. A szürkegémet. “Fejbe vágom. úgy látszik. de nem ment. aztán messze elhajította a fűbe. hogy arról kódul” – gondolta futólag és harciasán. s a madarak zajongását lassan már meg se hallotta. mert Matula is agyonveri. hogy ez a könnyed szárnyalás mint változik villámgyors suhanássá. s ez sokszor több. aranyos hal a kárász. A végtelen nádas felett egy pillanatra nem szűnt meg a madarak mozgása. Ebben nem is volt hiba. amit most csúsztat a haltartóba. már felettük volt. Az úszó simán repül a helyére – most kenyérgombóccal csalizva –. gyakorlatképpen. Az égen csapott hasú felhők jöttek-mentek. de ezt nem is lehetett tőle rossz néven venni. amint átlebegett a víz felett. és keményen megmarkolta a horognyelet. hogy a kígyók nemzetségére gondolt. és újra bevetette a horgot. míg hozzá mert nyúlni. Tutajosunk elégedett. de a legtöbbet nem. hogy ez veszélyt jelent. és – bár erre nem volt szükség – a nyeles szákkal emelte ki. gilisztát. és olyan nyugodtan körözött fel a felhők fölé. Ezt a kaszálást. A zsilipnél aztán letáborozott.

a vizeknek is megvannak a maguk ragadozói. hanem a bekapott mutatóujját konokul tartotta szájában. és egyelőre nem gondolt étkezésre. A hal már fáradt. sőt saját gyermekeikkel szemben is. és Gyula most már nem tétovázott. Ez a játék (ami csak Gyulának volt játék) végtelen örömmel töltötte el. és távolabb húzódott a csapkodó vízitigristől. Sőt. Tutajos nagyot sóhajtott. A hal azonban még a szák hálójában sem viselkedett bárányként. ámbár ez lehetett részvétnyilvánítás is. de a csukát nem hatotta meg a mamájára való hivatkozás. amire engedett. mint amikor a levegőben élő embert a víz alá nyomják. Ez pedig annyit jelent a halnak. és különösen két hatalmas “ebfoga” veszedelmes. és szája. Igen. Tutajosunk ezt most megtanulta. miből élünk – visszadobta a horgot oda a túlsó partra. mint a hajlott tűk. De a hal más véleményen volt. Ijedten csapkodtak. mert azokat éppen úgy elkapják. csak az éber marad meg. A háló súlya és a csuka daliás termete erősen csökkentette fájdalmait. apám és Bütyök… és az egész osztály. karvaly. – Huhuuu! – kotorászott Gyula kés után. mert a küzdelem erősen megviselte. amikor végre a haltartó hálóban volt a hal. de most már ki lehetett piszkálni. Gyula rázogatta az erősen vérző ujját. – Azanyád! – üvöltött a fiú. És ez a szelektáló válogatás könyörtelenül igazságos saját fajukkal. és Csikaszra nézett. hogy kezében van a bot. amelyik legkevésbé tud vigyázni magára. Csuka! Hej! De milyen szép csuka! Csak Matula bácsi látta volna. csuka. Kiszopta a sebeket. de már fékezett. – Most levegőt adok neki – magyarázta Csikasznak a dolgot. nem adhatott tanácsot. És a horog még mindig bent volt a hal szájában. miközben Csikasz halkan morgott. és Kengyel látta volna… és Piri mama és a mama. s akkor már úgy megy a szákba. fogai. süllő – s a vizek többi ragadozói – azokat a halakat. Gyula visszadobta a haltartó hálót a vízbe. melyik zsebébe tette. és – lássuk. amelyik leggyengébb. de a fene tudja. És elgondolkodott – íme. ahol egy kis nádsziget mellett – úgy látszik – a legnagyobb volt a haljárás. és Gyula hamarosan visszaemlékezett Matula tanácsára: “Aztán ne kapkodjon…” Azt már hiába mondta volna az öreg. gyere. mint az idegeneket. mart nekirugaszkodott még párszor. A héja. és kezében van a hal is. Fuldoklik. a csuka csúnyán tud harapni. A róka a legbámészabb nyulat fogja meg. hogy a csuka se kapkodjon. párzás idején felébredve a szerelem . mint a kacsáé. de Csikasz csak a farkát csóválta. a farkas az elkódorgott bárányt s a harcsa. sólyom tévedhetetlenül azt a madarat vágja ki a csapatból. és elveszíti az eszméletét. így a kígyóknak szánt bot végét feszítette a csuka fogai közé. amelyik legrosszabbul repül. bár a két kárász nem nagyon örült a veszedelmes társaságnak. amíg fel lehetett húzni a levegőre. a hatalmás csukaasszonyság. ahogy a valóságos horgászoktól hallotta –. mert neki ez a szokása. tépő csőr a levegőben. A többi elpusztul. A bevágásra berregni kezdett az orsó. – Ilyen hülye is csak én vagyok! Csikasz változatlanul helyeselt farkával. mint a karmok s a horgas. aztán újra másik irányba. báránykám – és kiemelte a halat a partra. Most visszafelé rohant – Gyula feltekerte a felesleges zsinórt –. hogy az elvetemült tigris száját kinyissa. mint a bárány. mint a többié. mert most már igazán érezte. ami nagy zenebonát csapott a víz alatt. Az úszó azonban elindult. – Na. s a fiú engedte. de a csuka nem törődött velük. Itt is csak az erős.– Hát most bevágjak. Tutajosunk kerek szemmel álmélkodott. Itt is otthonosak a fogak és körmök. mert a csuka a botot harapta kitartóan. A hal hosszú volt. amelyeknek valamelyik érzékszerve rosszabbul működik. életrevalóságát átadva az utódoknak. vagy ne vágjak? – suttogta a fiú. a többi nem más. – Hohó! – óvatosan megállította a halat. mint élelem.

és a fiúnak sem volt semmi más vágya. apró csigákat. és azonnal szívébe fogadja a három kis fekete jövevényt. és a számára hasznos túlszaporított állatok természetes életfeltételeit biztosítja. mert zrrr… zrrr… – vadul kerepelni kezdett az orsó. Az úszó (Matula tutajnak mondja) mozdulatlanul áll. és ifjú barátunk bevágott. a zsinór félelmetesen fogyott és Gyula megdöbbenve látta. hogy menjenek. és Gyula gondolatai közé alig talál utat az a kedves kis szerény pityegés. aki a saját ujját szopogatja. és az egyensúly megbontása csak rövid ideig lehetséges. hogy annak csak a derék hitves gyomrában van ideje gondolkodni az élet és szerelem változékonyságáról. Elkapja a békát. Ami van. és hogy a ragadozók sokszor bizony nagyon hasznosak. és most csak vannak szegénykék. Tutajosunk egészen elérzékenyedett a három fekete madárka láttán. A süllő például ragadozó. kik vagytok. “Milyen okosak” – akarta gondolni Gyula. hogy a hasznos és káros megállapításokkal vigyázni kell. fiatal. és tudja. nádas menedék. vagy ne menjenek. de most már tudnak magukra vigyázni. de a parttól messze sose mentek. békés kis halat. Sajnos. aki szintén észreveszi őket. A horognyél már karikára görbült. Aztán… egy csattanó rándítás. Elsősorban küszt. ámbár ez már nem válogat. s a zsinór látható része eltűnt a folyó hátán. árva szépségükben. és nem is lesz másként soha. – Pii… piitty – szabad erre menni? – Nektek mindent szabad – érzi Gyula –. mi nem zavarunk senkit. kis vadrécét. A természet bölcs. Gyula már értesült ezekről a dolgokról. a kis szárcsák ezt nem kívánták. Ez nem volt másként soha. Ha elszaporodik a pocok meg az egér. az orsó vészesen berregett. mert veszély esetén ott volt a sásos. Hiába volt újabb és újabb erőlködés. A kis szárcsák előbb még megtanakodták. Majdnem ugyanezt teszi a csuka is. Néha visszanéztek. és ott úsztak el Gyula előtt. Hála Lovassynak. pedig nem csináltak semmit. – Három kis árva szárcsa – mondta otthon Matula. vízipatkányt és – ha veszélyben van – Tutajosunk ujját is. de szemük állandóan Gyulán volt. de erre már nem maradt ideje. . Közben lekapkodták a nádon. ha a változtatásban a természet feltételeit elfogadja. elfeledett mindent a fellángolt izgalomban. de még a sebességét sem csökkenteni. viszont a békés halak lehetnek haszontalanok. Embertől nem is nagyon félnek. ami jobbról jön a part mellől. tengeralattjáró?” A zsinór fogyott. és Gyula teljes erejével se tudta megállítani. Beakasztotta a horgot abba az ismeretlen lénybe. úgy bekapja a kisebb termetű férjet – ha nem vigyáz magára –. csak megsimogatni őket. mentek tovább. és lassan elvonultak lefelé a folyón. annak kell is lennie. – Az anyjukat elfogta valami. Csak húst eszik és csak élőt. Hatvan-hetven méterre vágtatott a folyó közepén.bódulatából. ámbár nem tudom. Itt bogarásznak a folyón. csak éppen hogy voltak. ami majdnem kiszakította kezéből a botot. és hiába volt minden rángatás. ám az is lehet. aztán áteveztek a túlsó partra. fiatal hajtásokat. de el is engedte azonnal. és így lesz az értéktelen küszhúsból nagyon értékes süllőhús. ezt az értéktelen. a hal tempója nem változott. sokszor károsak is. és kézzel is elkapta a zsinórt. A fiú meg se moccant. csak itt evezgetünk… – és mint kis fekete gályák. mert a kezét elvágta volna. mintha a fiú formáját akarták volna megjegyezni. – Pii – piity – mondták a kis madarak –. de könyörtelen. – Hát ti? – mosolyog Tutajos. hogy a tengelyen már alig van pár méter. egyre fogyott. megjelennek a vércsék és ölyvek és sáskajárás idején a pásztormadarak. Az ember néha belenyúl a természet rendjébe a saját hasznára. Gyula elfeledte a csukát. de ez is csak akkor lesz tartós. “Mi ez – gondolta a fiú –. hínáron napkúrázó bogarakat. amely vitte a zsinórt. hogy csak csodálkoztak az emberen. ahol három kis madár ül a vízen és most megrettenve nézik az embert.

Lehet ez másfél kiló is. Csikasz reménykedve nézett öreg gazdája után. és a harcsa nem ment ki a világból. Ladó. jöjjön. tanár úr…” . Egyik komámat nyomorékra harapta a csuka. s az egyetlen ütés után az sem mozdult. de előbb verje ükét kupán. Itt maradsz. ha kiáltok. mintha győzedelmes hadakozásból tértek volna vissza. mert nem szeretem. amit tud… – mondta belül egy hang – nos?” “Igenis. látja? – Igen. így kell. Megvakarta ősz fejét. Csikasz… eredj a fenébe – tette aztán hozzá. tanár úr. – De a nyolcvan dekával Matula bácsi alighanem téved. a valóság is lehet olyan szép – sőt szebb! –. mint a hazug ábránd…” “Igen. hogy egyenesen áll-e a tartó drótokon. mintha gondolatait gereblyézte volna össze. és összeszedi a cókmókot. Gyula pedig elképzelte. tanár úr. mindenestül… Matula bácsi – kiáltott –. ha nem kettő… ha nem…” – és ekkor elpirult a fiú. látja! Maga akar ezzel az öreg emberrel vitatkozni? Maga?” “Nem.” “Ne álmodozzon. olyan vidáman állt eléje a gyalogúton. igaz. “Rémes! – gondolta. Ladó… megbízhatatlan abban is. Csikasz – intette le a jelentkező kutyát –. A kutya itt marad. úszóval. és minden épkézláb gondolatot elnyeltek. – A szájába meg ne nyúljon máskor. Száz méter zsinórt nem lehet csak úgy lenyelni. s amikor látta. és a halakat a kés fokával keményen tarkón vágta. Matulának van igaza. aztán az üres horognyélen. és sóhajtott. A parton kellett volna utána menni és fárasztani… ámbár kivenni akkor se tudta volna. Szeme először a haltartón állt meg egy pillanatra. – Ezt hát megcsináltuk. hogy ne kínlódjanak. hogy Gyula kiemeli a haltartót. Sóhajtott. Csikasz – nézett újra a kis kutyára –. Nem baj! – Nem baj?! – Nem hát. – Véletlenül… – Hát véletlenül se. Rakja ki a holmiját. A halakat tegye hűsre. és erősen megmosta a kezét. aztán az árván maradt orsót és nyelet. mert az elmúlt percek izgalmai még idegeiben örvénylettek. “… Maga javíthatatlan álmodozó. aztán az eget. de nem szólt. szinte megdöbbent. aztán bánatosan lefeküdt az árnyékban. hogy mondjuk ezt el a gazdának? Csikasz tanácstalanul billegette farkát. Most elmegyek csónakért.Tutajosunk inkább lerogyott. – A csukát meg így kell megfogni. csak útban lennél a ladikban. és ugyanígy nézett végig a bevonuló Gyuláékon. aztán csak egy szót mondott: – Elvitte? – El – szomorkodott Tutajosunk –. Két ujjal fogta meg a kopoltyúk mögött a csukát. – Az én csukám hány kilós lehet. mint egy kirakodóvásár. aztán a fiú véres kezén. Két ujja megbénult. Matula éppen végzett a polccal.” “Na. Különben várjon. tíz kilón felül volt. jelezve. hogy Csikasz megnyalta vérző ujját. mint leült a partra. Matula bácsi? – Semennyi… de nyolcvan deka megvan. mekkora fogai lehetnek egy tízkilós csukának. – Nyalhatod már. nem lehetett megállítani! – Elhiszem. horoggal. aztán. ha olyan a gunyhó. Hunyorogva nézte. ide nézzen! Matula nagy kést húzott ki a nádtetőből. el! Száz méter zsinórral. Látja ezt a pócot? Ez lesz a maga hele. Végül is arra tért magához. hogy a horgászatban nem járatos. Nézte a vizet.

– A farára üljön a ladiknak. mert elgondolkodott azon. Nem látott még ilyet? – Nem. és a kiáltásban mintha a táj szólalt volna meg. és Csikasz azonnal összeomlott. hogy “maga”. és látszólag azonnal elaludt. meg nem akad. pedig Matulának csak égy evezője volt. és Matula átkutatta a fentővel a feneket egyik parttól a másikig. a csónak mégis nyílegyenesen ment a középen. A csónakban egy száraz. hogy “nevelőapja” most szólította először nevén. könyvet. hogy valahol megtaláljuk. de lassan ment. újra kifeküdt az árnyékba. – Ezzel gereblyézünk a fenéken. – Nyolcvan deka. mintha egy kicsit hazaérkezett volna. de mivel semmi parancsot nem kapott. Száz méter zsinór elég hozzá. a kunyhóban. Gyula nem tudta elképzelni. – Itt maradsz! – intett a fiú szigorúan a kiskutyának. és egyik oldalon evezett. próbálkozzék vele. . és ez olyan furcsa volt és idegen. s ez a csónak mintha ugyanaz lett volna. – Fentő? De minek az a vasdarab? – Hogy a víz alatt maradjon. befogadva a vezérek ivadékát. amire Matula mutatott. – Mi az. aminek a végére rozsdás vasdarab volt kötve. hát nyolcvan deka. hogy vágta a zsinór a vizet. ott a kanyarban még láttam. Ezzel akarja fejbe verni az öreg a halat? Egyelőre élvezte a csónak siklását. S az ormótlan.Ekkor lágy madárfütty térítette Tutajost magához. és rendesen elrakodott a polcon. hogy az volt – eddig elfeküdt valami gödörben. hosszú. Csikasz közben többször bejött a kunyhóba. Egy kicsit idegennek érezte magát a nádasban. – Gyula… Gyulaaaa… a nyelet is hozza! Többször nem kiáltott az öreg. hova teszi az evőeszközt. a tányért. Aztán megkérdezte: – Fölfelé ment? – Fölfelé – intett Gyula végig a folyón –. és most olyan érzése volt. A harcsa – mert majdnem biztos. Csak a zsinór vége a kezünkben legyen! Tud evezni? – Megpróbálhatom… – Szóval nem tud… de majd megtanul Itt van ez a fentő. A folyó felől kiáltás szállt a kis tisztásra. mintha valaki önmagában nincs otthon. A füle azonban álmában is nyitva volt. talán elő tudjuk ráncigálni. Hoztam vágóhorgot is. Gyula elindult. amíg csak a zsinórba. Gyula csak most látta meg a pad alatt azt a fanyelű hegyes vaskampót. hogy erre a bizonytalan harcsavadászatra miért kellett elhozni a horognyelet. jól megjegyezve. Matula bácsi? – Fentő. Matula egy öreg csónakban ült. – Jól megszaladt… – fene tudja. rozoga alkotmány szinte surranva indult. Egy aranymálinkó ismételten megállapította. hogy “huncut a bíró”. könnyebben megy. A kanyaron túl aztán megálltak néha. és egy-két faroklegyintéssel helyeselte az ifjú tevékenységét. ez ellen nem tehetek semmit… maradok. A víz nem széles. Miért? Eddig csak azt mondta. a vízparton. “Huncut az öregapád!” – mondta Gyula kicsit megbántva. mert egyszer csak felugrott. ágas végű pózna. mintha azt mondta volna: – Hát már te is parancsolsz? Sajnos. hol állt meg. de ezt most Gyula egészen pontosan úgy értette. hogy: “huncut a Ladó”. amit a számtanórán álmodozva a Velencei-tavon látott. zseblámpát. Ki fogott még az osztályban nyolcvan dekás csukát? Senki! Még Kengyel sem! Ezen aztán szépen megnyugodott.

megkeressük a végit. amíg egyszer csak vége szakadt. mint az a lehelet. majd kicsit gyorsabban megyek. Tutajosunkat pedig hideg és meleg verejték verte ki váltakozva. A kampós ágat gondosan húzta meg a fenéken és emelte ki. aztán erősen rácsapott a horognyélre. hogy mozgásba legyünk. Az orsó berregett. és leszakította magát – folytatta az öreg –. – Jó. esetleg krokodil. A zsinórból ekkor már háromnegyed rész az orsó dobján volt. csak lassan. más nem történt. Most rákötöm az orsóra. aztán elindulok. és nem akar mozdulni. – Próbálkozik a kutya! Vagy lefeküdt megint. ami Gyulában az izgalomtól ebben a pillanatban fenn volt akadva. csak úgy hajlott a bot. hogy a ladik súlyának egy részét a hal húzza. – Nyomja. de jól eltartotta a bot végét. ha ugyan a horog még a szájában van. hogy most csendben kell lennie. Jól meghúzta. Csak nyugodtan. maga meg ráteker az orsóra. nyomjon egyet a vízen. hogy Gyula szíve úgy ugrándozott vékony bordái alatt. Vegye kezébe a lapátot. Matula pedig lefékezett. mint Bütyök a bizonyítványt. csak nyugodtan. Minden pillanatban várta. – Mondtam. . mert az orsóba mintha villám költözött volna. s csak pár perc múlva álltak meg újra. ne törődjön semmivel! Fárad már… érzem. de úgy érezte. ami ereje után cápa is lehetett volna. hogy a váratlan rezgés megijessze a halat. hogyan… Gyula lélekszakadva evezett. Vigyázzon! Matula egészen feszesre húzta a zsinórt. gyorsan… jobban! Az orsó szinte sistergett. mert a zsákmány – ami még nem is volt zsákmány – a csónak alatt rohant el.Gyula kézbe vette a hosszú póznát. Gyula óvatosan szedte fel a zsinórt. – Vagy elakadt a zsinór valahol. – Evezzen! Nem baj. – Meg ne húzzál Majd lassan hajtok visszafelé. aztán egyszerre csak leállt. vagy… nem mondom?!… visszafelé megy – és Matula gyorsan tekerte vissza a zsinórt. Na. most már nehezebben megy. – Úgy húz. és ha megugrana. mert újra megfeszült a zsinór. Szerencsére ilyen szörnyetegek nem teremnek a Zalában. amely – talán – összeköttetésben volt azzal a vadállattal. mintha tudta volna. mindegy. s a csónakot is abba az irányba fordította. időnként kiemelve az ágakra akadt hínárral együtt. hogy rátekerte valamire a zsinórt. – Adja ide! Tutajosunk boldogan szabadult meg a nyéltől. – Lassan. mint egy megrémült cinege. vagy elfeküdt a hal. hány mester lehet az orsón? – Fele már rajta van. húzta a fenéken. hogy a zsinór meg ne akadjon a csónakban. Ott volt! Nagyon is ott. legfeljebb annyi. hogy jól megszaladt? Följebb kell keresni – ezzel Matula meghúzta az evezőt. piszkálja! Tutajosunk izzadt és piszkált. mint egy ló – mondta az öreg elismerően. zsombékra… mit tudom én. mert megugrik. amennyit csak lehet – és Matula úgy indult. erősen. és Matula megfeszítette a zsinórt. hogy az a démoni erő mikor rándul meg újra a víz alatt. száz méter zsinórt nem nyel el a főd. és mi lesz akkor? – Matula bácsi. mint a lehelet. ugye. Az orsó olyan halkan kerepelt. s ilyenkor úgy guberálták. – Csak evezzen. mert rátekeredett nádra. Matula megállította a csónakot. amíg csak Matula meg nem szólalt: – Várjon! Hova tette a szemit? A fentő egyik ágán a hínár között mocskosán és alig láthatóan ott volt a zsinór. A csónak állt. – Adja a nyelet. – Ámbár az is lehet. bekotorva a parti nád közé is.

egyformái. csendesen lehajolt. aztán délután beviszem az irodára. közben olyat csapott álmélkodó és boldog Tutajosunk térdére. Én kinn maradok. – Nem kell sietni. Van a gunyhó mögött. hogy a mienk. de az vagy nem akart táncolni. és náddal gyújtson alá. és valóban leszállt nyolcvandekás mivoltára. mert akkor újra fáért kell mennie. Mit tudom én. – Sietek. a harcsát meg kikötöm.” Matula derűsen törülgette verejtékes homlokát. Látta tegnap. . amíg vízben van. másikba a vágóhorgot. S amikor megálltak. mert leszakítja magát. Matula bácsi. Csikaszt. mennyi idő alatt fogom meg a pár halat. és bajsza ide-oda lengett a vízben. iszonyú zenebonát csapott a ladik fenekén. – Most már elmondhatjuk. Matula most már bal kézbe vette a horognyelet. Gyula vidáman ugrott ki a partra. hogy raktam tüzet? – Láttam. Nagy erő van az ilyen halban. egyetlen erős húzással csónakba rántotta a halat. nem elég. aztán a nagy halat csendesen visszaereszti a vízbe. Matula bácsi. – Csak egyszer lássam meg a f éjit! Enged már… Matula szaggatott. A nyurga diák Pestről s az öreg csősz a nádak és vizek országából. tüzet rakni. Sokat ne tegyen rá. ott a balta. fogok még pár keszeget. a megjárt utak. egyedül lenni és újra átélni a csodálatos eseményeket. csak az ősi táj maradt meg s a zsákmányszerző. – Hanem a nyél igazán megérte az árát – mondta –. mint a hazug ábránd. Adja ide az evezőt. A harcsa meg sok lenne nekünk. mert a mainál többet már nem adhat a Zala. de erre csak erős rándítás volt a válasz. Gyula aggódva nézte. És összemosolygott a két ember. Pihenhetünk egy kicsit. A csónakot most már itt hagyjuk a gunyhó előtt a vízen. – A gyufa a polcon van. néha már attól féltem: eltörik. – Ne egyen a fene – korholta Matula jókedvűen a zsákmányt – most már úgyis mindegy – aztán vastag zsinórt fűzött át a hal kopoltyúján. a nagy korkülönbség. nem akart feljönni. Matula pedig megpróbálta emelni. – Most csak lassan… most már nem fordul meg. szedjen fát. az orsó már nem forgott olyan gyorsan. És Gyula majdnem elkiáltotta magát. és Gyula arra gondolt.Igen. Ijesztő nagy szája volt. hogy nem neki kell horgászni. A harcsa még most is más véleményen volt. bizonyítvány és ajándék szivar. Elég volt mára. vágyott látni a kunyhót. érző két ember. – Meg ne mozduljon. vagy nem szerette a bagót. A baltával vigyázzon. és – igen! – örült. hozzáköti a ladik vaskarikájához. És ebben a pillanatban elsüllyedt a múlt. – Akkor menjen. Ennek a betyár Kengyelnek megint igaza volt: “A valóság is lehet olyan szép – sőt szebb! –. az iskola és rokonság. és beakasztva a tűhegyes kampót a kopoltyú alatt. A csuka most már alig volt fontos. mert ami hal van. és rakja meg a tüzet. de csak egy-egy pillanatra. és Matula néha meg is állította a halat. hogy az ijedtében majdnem belefordult a vízbe. – Táncolsz te még bagóért – ígérte az öreg a láthatatlan halnak. erős húzásokkal emelte a halat feljebb. feljebb… – Adja ide a vágóhorgot. A hal tétován ide-oda húzott. hogy a harcsa kopoltyúján és száján átfűzött vastag zsinórt Matula megbogozza. csak éppen hogy égjen. amikor a harcsa széles feje felbukkant végre. nagyon éles. – Van tizenöt kiló… de inkább több – suttogta az öreg. hogy a harcsakalandhoz igazán kár volna egy szót is hozzátenni. Vágyott valami másra. – Így! Ezzel meg is lennénk.

és tüzet rakott. Füst lesz belőle és hamu – gondolta – és meleg. Alul a nádcsóva. Ősi megelégedettség pihent el a szívében. de külön megmarad minden. Mi a füst – nézte Gyula a tüzet –. és ha össze lehetne rakni. mama sütjük a halat. az ebéd ígéretét. – Hozza ki a serpenyőt. ha nem lenne tűz. és mi a láng? És – végeredményben – mi a tűz? Gyula természetesen tanulta. égő és elreppenő gázok és gőzök. de ez itt most más volt és titokzatosan szép. megint fa lenne… De nem lehet összerakni soha többé. – Éhes? – kérdezte Matula a korgásra utalva. Matulára azonban még jócskán kellett várni. Gyula kezdte megérteni a tűzimádókat. a füst szétfoszlik mint gáz és korom. és most öröme tellett a tűzrakásban. ha Ladó Gyula Lajos levágja a fejüket. ami megint csak égés. és kezdődik minden élűiről. ideje volna már inkább őt etetni. és nem is szerették volna. hogy mi a szag. hogyan? – Látom! Matula sűrűn bevagdosta kétoldalt a halak húsát. és úgy nézte a kibuggyanó fehér füstöt. A rekettyeágak ismerősként simogatták meg összekaszabolt térdét. A meleg felreppen a felhők alá. hiszen tűz nélkül szinte semmije sem maradna az embernek. úgy levágom a fejét…” – de a kígyók máshol tartózkodtak. és tűnődő gondolatai egyszerre szétrebbentek. Tutajos Matula kezét nézte és – utánozta. És Gyula ezek után már nem gondolkodott. de a kiugró lángocskák alig látszottak az erős napsütésben. és az anyagból újra növények lesznek. de ne nyomja meg a halat. Más lesz belőle. és Csikasz várta a kunyhó előtt vég nélküli farkcsóválással. része valaminek. ami ebben az állapotban kizárólag illatnak. volt nevezhető. hogy a ragyogó tollak. a lesben ülő szitakötők alig rebbentek fel. de harag csapott fel benne. hogy vágyakozva nézett a gyalogút bejárásához. mintha azt mondja volna: – Én is förtelmes éhes vagyok. Látja. mert a sülő hal olyan gáznemű anyagokat felhozott. és mi a füst. és a tegnapi irányba ment száraz fáért. hol kezdődik? – Huncut a Ladó! – fuvolázta egy aranymálinkó az égerfán. aztán keserű lesz a húsa is. aztán – mint a háztető – vastagabbak. mert gyomra kordulása azt mondta. aztán félreállt. – Nemigen akartak kötélnek állni. Felnézett az aranysárga madárra. aztán arra gondolt: mi lenne. – Mindjárt kész. mint a szépség lenge csodáját. Csikasz… Aztán kézbe vette a baltát. sőt azon sem. és arra gondolt. Tutajosunk tehát megszerezte a tüzelőt. A füst később elszürkült. Gyula olyan éhes lett. ötöt fogtam. mi az égés. Hova lesz a mozgás? Mi lesz a fuvolázó hangok energiájából? Tutajos rakta a tüzet. mi a hő. – Most aztán nem marad más tüske benne. a hamut a földbe viszi az eső. hogy mi a hő. Kezdődik? – tűnődött a fiú –. ezért irdalom be. mi az égés. vagy elkorhadnak. és mi a gáz.Gyula most már úgy ment a rejtett gyalogúton. Hozza ki a deszkát. a szárnyalás és fészek is elégnek az élet láthatatlan lángjában. de Gyula már ezért sem haragudott. – Harcsát fogtunk. ami él. “Kígyó! – jutott eszébe. “Etetem…” – gondolta. rá vékony ágak. amíg a halakkal megérkezett. ahogy Matulától látta. mintha otthon a szobájában ment volna. Matula utolsó szava az volt: . A fiú önkéntelenül is megfigyelte az öreget. Ezután már alig beszéltek. és a kis kutya is odanézett. ahol Matulának jönni kellene. és megborzongott. – Kígyó? Hát itt a balta. hogy Tutajosunk gyomra szemérmetlenül korgott. melyeket esetleg megesznek az állatok. Most aztán nekilátunk! Elő a bicskát! Ezt is meg kell tanulnia. Alá a gyufa. az égni képes gázok szerepe. mert elfakad az epéje. csak a gerince. de odaállt melléje Csikasz is.

ilyen jót még nem ettem. amint kisurrant fent. azonnal kirepült a kis kutyát bosszantani. Lehet. mert most esett ki a vonatból. mely az előbb még Gyula tulajdona volt. és mit sem tudott róla. hogy hasa is van. és hideg orrával megdöfködte Gyula lelógó kezét. hogy gyomra most pótolja a délelőtt elhasznált erőket. hogy vissza is találjon. de őket már nem kelti fel sem az aranymálinkó. A hajadon ugyanis Tutajosunk állába döfte szipkáját. “Nevelődik a gyerök – gondolta –. Gyula most nem kérdett magától semmit. egy kis húst is lehet rajta hagyni. és nem ébredt fel arra sem. Tutajosunk ezen a délutánon nem álmodott semmit. A fiú egy önkéntelen mozdulattal elkente állán a szorgalmas hölgyet. mint aki alagútban ébred. Aztán ránézett Gyulára. és a csukahúsból Gyula-hús lesz. de alkonyaira megjövök. és elmosolyodott. – Ízlett? – Matula bácsi. de messze ne menjen. Ha elmegy valamerre. bár csak kezdődő izomláza volt. Én még elszívok egy pipa dohányt. így Gyulánk egyedül maradt álomtalan álmaival. s első pillanatban úgy érezte magát. mire felébred. Első pillanatra úgy látszott. Kinyitotta a szemét. de már karja mozdulatára úgy érezte. hogy a szárnyas leányzó kizárólag lábakból áll. elmehetnénk valamerre… Csikasz önző volt. a széndioxidot. az oxigénnel égetve a testből a vérbe kerülő salakot.– Én kézzel szoktam enni… – és Gyula is kézbe fogta a halat a tányér felett. azaz potroha. de szemtelen konyhalégy volt. mint az érett barack a magtól. mert jól alszik. nem volt kíváncsi semmire. izgalmas horgászatot. de a halakat hagyja a vízben holnapra. az izmok szokatlan munkája ólomként folyt szét egész testében. majd szívóját tisztogatta. amit ez a nomád élet parancsolt. hogy egy konok légy az orrát választotta kilátónak. mert evezni nem tud. Csak a holtak alusznak ilyen mélyen – ámbár ők is égnek a föld szűkre szabott laboratóriumában –. s általában igen otthonosan viselkedett. és nézte a füstöt. sőt izom. és kinyitotta a szemét. nem! Gyula elnyúlt a szénaágyon. simán és mélyen lélegzett. Ne adjak egy szivart? – Nem. Ebből lehet sokat enni. mert ez a finom tartály pirosodni kezdett. “Talán el sem alszom” – gondolta. és a kézben csak a fej maradt meg a gerinc. – Elhiszem. evezést. mint a tuskó. a levegő benzinjével. A kunyhóban már homály volt. Gyula ismételten megvakarta állat. A délelőtti fáradozások. Aztán ettek és ettek és ettek. de nem kívánta Gyula vérét. Gyula vezéri teste nem szokta meg a napi nyolc-tíz kilométeres sétát. Matula pöfékelt. Ahogy nekimentünk. hogy végtagjait csak fájdalmas drótszálak fűzik testéhez. ez kétségtelen. általában azt az általános használatot. aki megunta az egyedüllétet. Egyszóval alapos. míg egy szúnyoghajadon igenis kívánta. ettől nem lett rosszul még senki. és amikor meglátta Csikaszt a kunyhó előtt. a kunyhó ereszénél. Ott pödörgette első lábait. és lehunyta a szemét. ideg. még a harcsából se sok maradt volna. s az alagút – azaz a kunyhó – bejárása előtt sütött a nap. úgy nézzen körül. amire nagy szüksége is volt. favágást. de ez nem volt kellemetlen. Nyurga teste szinte elfolyt a süppedő szénán. s az átlátszó tartályba vér érkezett. De az ilyen sült halból ehet. Estefelé horgászhat is. Igen. vér és csont. Feküdt. és ezek a végtagok önmagukban is fájnak. A beirdalt hús úgy vált le a gerincről. én már nem leszek itt. – Ide vele! – döfködte Csikasz orrával Gyula oldalát –. . Negyedóra múlva a halakból nem volt egy szálka sem. csak egy szerény. és abban a percben már aludt is. aki unatkozott. Szerencsére nem a szúrólegyek vérszomjas felekezetébe tartozott.” Aztán ő is letette a pipát. de később kiderült. amennyi csak belefér. Most pedig világraszóló alvás következik. sem Csikasz. – Én már kialudtam magam – jelezte ez a figyelmeztetés –. A vízre ne menjen. és jó étvágya van.

“Bevitte a halat. és én fel sem ébredtem… El fogok késni” – rebbent meg. – Most már mehetünk. és röptében ették is. ahol tágasabb a világ. Hatalmasat nyújtózkodott. A madár nem volt nagy. és nagy halpusztító. Puha nyugalom és délutáni béke ereszkedett Gyulára és a teljes pihenés erősítő fürdője. Lábai sárgák… – mondja a könyv. csak kissé kikerülték. s még fájdalmasan növekvő izmait is elfeledte. ha kibújik a kunyhóból. mint repülés. tehát – jól odairányította a messzelátót – szitakötőket kapdosnak. fekete foltokkal. de amit a kábák műveltek. szinte több volt. mintha elkapott volna valamit. ezt meg kell szokni! Nyakába akasztotta a messzelátót. szárnyuk – mint a fecskéé – túlér a farkukon. és elővette István bácsi erős messzelátó ját is. s a felijesztett madarak egyenesen karmaiba rohannak…” Itt azonban nincs robogó vonat – gondolja Tutajos –. – Leggyorsabb ragadozó madarunk. a nyugvó szárnyak hegye a fark végét túléri… fehér mezőben feltűnő. hasuk sárga. de mire vadásznak? Úgy látszik. hogy a kabacsalád világgá megy. azonban a sólymok rá se hederítettek. aztán – reptében – lábait a csőréhez emelte. Csodálatosak voltak és – most már ismerősök. Csikasz? A kis kutya merően kinézett a kunyhóból. Mi lehet ez? Csendesen elővette könyvét. minden zakatoló rohanás. Felette nádtető. Csikasz ismét jelentkezett. Begye rendszerint a levegőben fogott rovarokkal van tömve… Aratás után fiaival vadászik. alatta jó szagú széna.De hol van Matula? Csikasz erre nem tudott válaszolni. Felül palaszürkék. – Ne mozogj. Ezzel el is tűnt a látókörből. és túl rajta az egek kék szoknyáját borítja a világra a nyár. mert az elalvás eddigi életében az iskolából való elkésést jelentette. Később leszállt egy szemben levő fűzfa száraz ágára. Combjaiban mintha feszes huzalok akartak volna mindenáron elszakadni. Csikasz – tápászkodott fel Gyula. Csak sólymok lehetnek – gondolta Gyula –. amikor azt mondja: – Kába! Kabasólyom! “Vércse nagyságú. Csikasz! Aztán még két ugyanolyan madár szállt a száraz ágra. – Mit csináljunk. tüneményesen villant. és átfutva valamennyit. És most láthatta Tutajos. minden – számtanóra. felszedve a horogfelszerelést. fekete bajuszsáv. jelezve az irányt. de aztán elmosolyodott. . markában egy hatalmas hólyag a lapáttól… – Ha jaj – sóhajtott –. kopoltyúval lélegzik. és megállt az ágy mellett. Hiszen a szitakötő is tud repülni. de fordulásban alul sárgás volt. hogy azt a madarat nézte. s az egyik evett valamit. és útnak egyengette rogyadozó lábait. hogy “leggyorsabb madarunk”. a görbe szárnyú sólymok ebben a pillanatban hasznos foglalkozást űznek. hogy nem tévedett. előtte a kunyhó szája. s a gukkerben pontosan látni lehetett szinte fekete fejét és a pofáján fehér alapon egy fekete sávot. Olyan távol volt minden lárma. robogó vonattal együtt nyilall. Egy-egy villanás után már karmaik közt volt a nagy rovar. hátán a felégés nyomai húzódnak. és sötét színt mutatott. Mivel azonban szitakötő van elég. amely elsurrant a rekettyebokrok felett. mert lárvája vízben él. érezte. de Gyula agya lassan működni és emlékezni kezdett. de lehet. hogy miért írta a könyv. hogy a fiú egynek érezte magát a végtelen náderdő lélegzetével. és amellett káros rovar. egész család… Fellapozta a sólymokat. miközben farka ismeretlen jeleket írt a levegőbe. mint egy óriás messzelátó. Az előbb azt hitte. és alig állt a lábán.

Ekkor Gyula elmosolyodott. az érzékek antennája állandóan ki van feszítve. és eszébe jutottak a szandálok. hallod-e! – mondta Gyula derűsen. – Piity – néztek körül –. miféle bokor –. de jó húsz méterrel odébb. amiben be lehet menni a sás közé.Ballagtak Csikasszal a Zala felé. Ilyen lehetett az ősember. és ismerős a táj is. És ismerős volt a víz is. Valahol nagyon messze a somogyi dombok kékes púpjai látszottak. a kis szárcsák idegei tökéletesek. amikor beugrott védő barlangjába a kardfogú tigris elől. mint a táplálkozás. Csikasz azonban nem tudott még a csónakázási tilalomról. és enyhe kísértést érzett egy kis csónakázásra. de meg is dermedt abban a pillanatban. mert sötét árny suhant el mellette. hogy: – Elhibázta. – Szemtelen vagy. mert a túlsó part mellett megjelentek a kis szárcsák. mink csak itt szedegetünk. vízbe. mindenbe. mintha azt mondta volna: – Ismerősök… – Piity… piity – szólalt meg az egyik kis fekete madár –. ez bizonyos. de vissza-visszanézett. Csikasz azonban nem izgult. elment? – és nyugodtan kapkodták tovább a sáslevelekről a bogarakat – Mindennap megpróbálkozik velünk… Gyula ezen elgondolkodott. játékosan szaladt előtte. amikor megkérdezte. ez azonban életükhöz úgy hozzátartozik. sárba. – Úgy is jó – ugrott a partra a kis kutya. – Disznó! – mondta Gyula. A víz felett pedig egy barnakánya vágódott felfelé. mert törik. puha örömmel. Csikasz. nem sokat ér. Ide gumicsizma kell. és úgy vélte. hogy Csikasz megérkezzék. A kis szárcsák csak később bukkantak fel. de megszólalt belül a figyelmeztetés: “A vízre ne menjen. gyerekek – kedélyeskedett Tutajos. a strand homokján vagy a sétány kavicsos útjain. – Gyere. A kánya – mintha a fiú ott se lett volna – került egyet a felzavart víz felett. azért lerakta szerszámait. Meg sem. hát csak van. és egy tökéletes fejessel érkezett a vízbe.” Mindegy. amelyek a szűk úton megsimogatták arcát – rekettyebokrok voltak. “Olyan fűzfafajta – legyintett Matula. – Megállj csali! – és mondott még egyet-mást. tehát egy újabb kör után elszállt a nádas felett. A bokrok. de majdnem bekapott…” . Meleg volt. s az ülésdeszkán egy kecskebéka pislogott. aztán Gyulára. Amint belül volt. amint lassan mozgott a Balaton felé. “Nem sikerült neki – vigyorgott –. állandóan nem lehet félni. várta. és talán nevetett is. mert akkor éhen pusztulnának. de nyári tüzelőnek jó. de itt – semmire sem jók. Az idegek hálója. csak annyit jelzett. fának nem női meg. és Gyula elé penderülve. már elrúgta magát a deszkáról. hogy új barátja nem jelez-e valamit. Kosarat nem lehet csinálni belőle. s a kis szárcsák vad csobbanással buktak víz alá. és állandóan nem lehet idegeskedni. Az öreg csónak ott búslakodott a vízen. és a fáradt délután egyszerre tele lett kedves. és megcsóválta a farkát. Az ő életük állandó veszélyben van. mert evezni még nem tud…” Matula tanácsait jó megfogadni – gondolta Gyula. s egy távoli vonatfüttyöt alig lehetett meghallani a nádirigó kerepelésétől. és egyetlen ugrással repült a rozzant teknőbe. amit Piri mama határozottan közönségesnek minősített volna. de ez előfordul. a repülés vagy az úszás. és elindult felfelé a parton. gyalog megyünk. De a résenállás folytonos. mert nem haragudott a dülledt szemű dalnokra. ami már sok volt a béka idegeinek. Ismerős volt. – Szervusztok. leomlott róla a rémület. Csikasz is odanézett. melyek jók lehettek valami fürdőhelyen. és rá sem hederített az öklét rázó fiúra. A vadászat nem sikerült.

Az ösztönök és idegek öröklött mélységéből nyúltak ki tapogató szálak. amelyre eddig nem volt mint időjelzőre szüksége. Eddig észre sem vette.” így az óra otthon maradt. mint odahaza. de a legtöbbjét nem. nádban és nádszélen éjszakázó madárság egész éjjel a sötétséget lesi tehetetlen szorongásban és jórészt kiszolgáltatva a vak árnyak veszedelmeinek. és ha kevés az egér. hogy hányat mutat az óra? Amennyi van: annyi van. Most már közeledtek a sík vízhez. és árnyékára nézett. De így volt nemcsak a madarakkal. s elfogyott a cserebogár. A táj most már ismerős volt. A madárság szertekóborolt. nyugalmas délután van. Általában azonban otthonosabban érezte magát a fiú. mert a lárma erősödött. Messziről. hogy három-négy órával előbb kelt. elég messze voltak tőlük. Nem látta. Másodszor: nekiüti valaminek. ha akarja. de el is aludt ebéd után azonnal. és a felkelés perceit sem kell odázgatni. hanem a füvekkel és fákkal is. s a kutya izgatottan szaladgált a kakas meleg nyomán. jó lenne megkóstolni… – és még egyszer belebújt a fűbe. ez már aligha jön vissza. hogy a vízen. de érezte. és enni akarnak. amelyben élni vágyott. egy ember és egy kutya megy a parton. s akkor az első gyanús mozdulásra szétszakad a dermedés. Igaz. Egyeseket már repülésükről megismert Gyula. de Csikasz ártatlanul nézett ifjú barátjára. “Először is – mondta Matula – mit számít az. Itt nem kell lesni. a madarak fel sem rebbentek. hallásának sokszor nem veszi hasznát. de csak később gondolt arra. és vágódnak fel valamely vigyázatlan kis hallal csőrükben. és az volt az érzése. Tutajos önkéntelenül is tájékozódott. s a szárnyak íja fellöki az életet a levegőbe. holott otthon ez alig fordult élő. A madárnak szaglása nincs. az alkalmazkodás akaratlan idomulása a környezethez. – Itt volt – szuszogta –. – Brrr… (Tutajosunk majd leült az ijedtségtől) – berregett fel egy ragyogó fácánkakas Csikasz előtt. s a levegőben állandó volt a mozgás. és tizedannyian sem. nem is beszélve a repülő és mászkáló rovarokról. A vízen a vidra. mert elindultak az éjszakai vadászok. hogy mikor csengetnek. . és egyenes vonalat tudott volna húzni az öreg csónak és a kunyhó között. de nem is hiányzott. víz mehet bele… szóval: nincs rá szükség. de Matula tanácsai otthon hagyta. Alvásuk tehát szaggatott és zavart. de a távolság megnyugtató. a récék bukdácsolnak. háta mögött a folyókanyar. mint reggelenként. Miért? – kérdezte Gyula önmagától. a görény. amíg újra látható nem lesz a világ. hogy ezt cselekszi. egyébként – a hatalmas ebéd ellenére – gyomra is jelezte. s az izomláz is mintha megnyugodott volna. egy-egy nagyobb bagoly is lenyúl a kint alvók közé. a kanalasok szürcsölik a vizet. és világosan érezte. a hermelin. de nem is őrizhetjük a kis madarakat. hogy egy háromszög egyik szögletén áll. Az ember ugyan megáll. így a gémek tovább nevelik a fiatalságot. de elhozhatja. mert hol itt hallatszik kínos vergődés. Természetesen Tutajosnak volt órája. ugye – verdesett a kurta farok –. melynek másik két pontja a szilfa és a kunyhó. és csodálatos szeme – kivéve a baglyokat – sötétben nem sokat ér. de most az ijedelemnek jelét sem mutatták. itt volt! – Csikasz. tunikán billentelek. a nádasban a róka. Ez a feszültség eltart hajnalig. Tüskevár dombja a nádasban. – Szép madár. Majd vigyáznak magukra. Csikasz.– Mehetünk. hol van a kunyhó. a menyét. bár nem vetett számot azzal. – Gyerünk. mint hajnalban. Meg-megállt. de most azt gondolta: öt óra lehet Az idő múlását. s a trécselő madárság nem törődik velük. látszott a nagy szilfa a rétség szélén. ha ijesztgetsz – mérgelődött Gyula. de sokkal kisebb volt. Csikasz! Amikor kiértek a nagy sík víz partjára. hol ott sikolt fel valami. De most poshadt. s a csérek rekedt vijjogással csapnak le.

meg egy levelet is hoztam. hídnak kicsi. valami Béla írta. arról van szó… “ – Hát akkor gyere. hogy lángol benne a kíváncsiság. Jól látszott csőrében a vergődő hal s a fényes tolláról lepergő víz. mert a szobor mellén semmi mozdulás nem látszott. Megint előbb járt a nyelved. Pokolbélű fajzat. de bántani nem szabad. hogy maga fogta meg a halat… – Hát nem is én fogtam. s hálásan gondol az optikusra. – Neem… – rebegte Gyula. – Nagyon ügyes madár. – Hol van. A mamája beteg. – Nézi a katonát? Gyula majdnem kiejtette kezéből a gukkert. hogy az öreg nem vette észre megrettenését. Mire észrevenné a veszedelmet. – Kárókatona. aztán csekély erőlködés után elnyelte a tenyérnyi halat. mert az egész országban már csak itt vannak. De nem is látszhatott. de amint kimondta. paprikát. récének nagy. olyan erős gyomorsavba került. aki a lencsét csiszolta. Nancsi küldött rétest. levél – engedte le az öreg a hátizsákot –. Ez a haszontalan Csikasz eltűnt mellőle. Hazulról meg csókoltatják. nem sürgős. mert a fogazott csőr megroppantotta a hal fejét. – Gondolom. Címeres ökör… udvarias ökör vagy. ami a halnak nincs. A mozdulatlan vízen mozdulatlan cölöp áll. kissé kacskaringós betűkre. most aztán esz a penész estig. hogy a levelet előkeresse. Ehhez a fordításhoz azonban nyak szükséges. Kedves Gyula! – és Tutajos ránevetett az ismerős. – De akkor nagyon sürgős. kibelezve is mozog még). mi lehet ez? Hohó. de én emeltem ki. Matula bácsi? – Valahol a hátizsákban – és Matula egyáltalán nem mozdult. Úszik. Matula bácsi. mint a zuhanó kő. hát az a másik hol volt eddig? A cölöp mellett ugyanolyan madár bukkant fel. az meg a másik igazság. Tutajos. húst. miegymást. Gyula pedig nem akarta elárulni. már meg is átkozta magát. A cölöpön ülő mintha csak erre várt volna. mint a vidra. s egyébként is rövidlátó. jókora hallal a szájában. A madár elhelyezkedett.“Hogyhogy a hal nem veszi észre a madarat?” – kérdi Gyula magában. hogy a hal felfelé nem lát. akkor már késő. ahol semmiféle fickándozásnak helye nem lehetett. mint ahogy az ember sem látna. s azon egy mozdulatlan fekete madár. – Ez aztán elnyelte! De mi lehet? És a hal még mozgott… vajon a begyében tovább mozog?” Ezt azonban már nem lehetett megfigyelni. de jól röpül is. de ezt már nem kérdezték. fejest ugrott a vízbe. mint a hal. – Bütyök! – kiáltott Gyula. Gyula nem veszi le szeméről a messzelátót. itt is van. A hal tehát nem láthat felfelé. “Azannya! – álmélkodott Tutajos. ami felülről jön. és ha mégis élt volna (némely hal megtisztítva. a másik pedig felreppent helyére. meg még egy-két helyen. mint az eszed! – Azt mondták. ha a fejét nem fordítaná felfelé. bukik. – Katona? – tért magához a fiú. és remélte. kenyeret. kormoránnak is mondják. és még nem tudja. Mint egy zöldesfekete bronzszobor – gondolta a fiú –. . nem akarták elhinni. és csak messze a háta mögött ugrálta körül gazdáját. – Maga fogta meg! Ez az igazság. és eltűnt. – Bütyköt nem mondtak.

hátul a feladó helyén írva: “Gyere. – Barnakánya. mint apám volt. még össze is szidta. Kengyellel s a levélnek minden betűjével. – Barnakánya. de lebuktak előle – mondta Gyula. Képzeld… Gyulának egyszerre tele lett a szíve Bütyökkel. mert jöttek szépen sorban. nem kerül semmibe. – Bütyök jön. azt mondja. Gondolatban már építette a találkozást az állomáson. Találkoztam Kengyellel. Megdöglik? – A hal? . és nem haragszik Géza bácsira se. mert az öreg szemében valami kaján nevetés bujkált. hát mit szólsz hozzá? Mama mos és vasal most már magunknak. mint a szája. Ölel hű barátod Bütyök U. L Találkoztam Dubovánszkyval. Mához egy hétre érkezünk azzal a vonattal. Aztán néha rajtaveszít. Bütyök. Szüleid csókolnak és Piri mama és én is. néha még kilós halat is kiemel. Menjünk. – Aztán mi lesz? – Semmi. hol a fejem. hogy számtantanár. majd megadom. és várjál. amivel Te is mentél. és Gyula az egész tájat másnak látta. – Hogyan? – Úgy. Nagy betyár. Matula bácsi? – Nancsi mérte meg. megint azzal a szép lánnyal volt. mint amekkorát ki tud emelni. mire az öreg Dub megjön. Csikasz. Tutajos barátod megették a szúnyogok.Tudatlak. A farka olyan villás volt? – Az. Mamát a doktor beutalta fürdőre. és már meg is bánta. ne szagláld a hátizsákot. megvagytok még? Ez a kérdés a három kis szárcsának szólt. hogy összeszedje magát. olyan szép ember. olyan örömben vagyok. Mindenkinek van ilyen neve az osztályban… – A magáé mi? – Tutajos… – vallotta be Gyula. István bácsi kezét csókolom. – Na. Eredj előre. hogy nagyobb halra is levág. hogy Bütyök Béla? – Nem. – Tutajos? Hát annak elég hitvány. egyébként jól érzi magát” – aláírás: István bácsi. hogy azt sem tudom. és ha elmondja Bütyöknek a harcsát… – Milyen nehéz volt a hal. majdnem tizenhat… na. és a mama is. a hölgy meg olyan szépen nevetett. mert zsebében volt Bütyök levele. Pondoray Béla. és meg is sült. Mama továbbmegy a fürdőre a lábaival. Csikasz. sürgős? – Nem… nem olyan nagyon… persze… – Hát akkor menjünk. Bütyök. Matula bácsi. Most hátulról sütött a késő délutáni nap. Újra kezdte olvasni. – Egy nagy. hogy ki van zárva. sötét madár rájuk vágott. de én kiszállok. hogy mért nem szólt eddig. jövő héten megesküszünk ezzel a hölggyel” – hát mit szóljak. és fényes kis szemük bizalmasan csillogott. és köszönöm a százast. Itt csavarog minden délután. de mi csak Bütyöknek hívjuk. Szombaton. – Az a Béla? Szóval az a neve. mindennap három példát kell csinálni neki. Aztán képzeld! Száz forint jött nekem. de – komolyodott el az öreg – majd teszünk róla. mindig láb alatt vagy. de inkább a halakat abajgatja. ha nagyobb a szeme. ízt mondta: “Mit szólsz hozzá. mert orron ütlek. aztán a hal lehúzza a víz alá.

mintha hol az egyik partba lett volna szerelmes. és lőttem egy barnakányát…” Matula azonban nem foglalkozott tovább a puskával. maga meg evezzen le a csonka fűzfáig. hiszen ő is benne ült a csónakban. mire a csónak éppen csak hogy a fejét nem rázta meg. Gyula most a másik oldalon vágta bele az evezőt. mint amilyen közelinek látszott. mert elszédülsz. Megfullad. – Nem ringlispíl ez. és kösse ki a csónakot. a csónak eleje kissé felemelkedett. Megállt a csónak mellett. szerencsére ebben az időben semmiféle villám nem állt rendelkezésére a könnyelmű ifjúnak. A halászok fogtak egy húszkilós pontyot. Gyula izzadt. és az tartotta egyenesben a csónakot. Tutajosunk egy kis lámpalázzal vette kezébe a lapátot. s a csónak most már elindult. – Nem értem – dühöngött Tutajos –. Otthun van. Majd megnézem. olyan görcsösen markolja. Matula bácsi? – Dehogy nincs. nem értem… – Azt látom. de elfelejtette. és visszafelé kezdett forogni. – A hátsó deszkára üljön. Csikasz. – Most már menjetek aludni. ha sokáig nézed… Gyula még a hátán érezte Matula bíráló szemét. – Mindjárt. – És a többi? – Lemállott róla a vízben. Gyula leült a hátsó deszkára. ugrott egyet. . hol a másikba. – Nem is olyan rossz – lelkesítette az öreg a partról –. – A mennykő csapjon ebbe a ladikba! – átkozódott Tutajos. váratlanul a nádas mellől felszárnyalva. Talán a kányát akarná meglőni? – Jó lenne… – reménykedett Gyula. beolajozva. mint egy álmos poloska. mindjárt lemegy a nap – mondta Matula. de olyan lassan mászott. aztán a hátába bele volt már nőve egy pár láb. csüdig. – Iigen… adja ide. – Hát akkor én most beviszem a hátizsákot. de a haladása olyan volt. – Kvááák – recsegett egy gém. az élivel meg kormányoz. A kánya. Matula bácsi. nehezen tudja kihúzni. aztán. ha meghúzta. ha belevágta a karmát. Gyere. keményen markolta a lapátnyelet. Matula nézte. a csónak pedig kedélyesen forogni kezdett. és a csónak tétovázása a két part között mintha enyhült volna. hogyan indul. csak nem hordom mindig. – Puskája nincs. mert. mert ez csak kanalazás. hogy akkor a harcsa húzta a zsinórt. A lapjával húz. ha szabad az öreg csónakra ilyen hasonlatot alkalmazni. Az a bizonyos csonka fűz pedig éppen olyan messze volt. és kihozom a horgot. mert milyen szép lenne azt mondani Bütyöknek: “… aztán fogtam egy tizenhat kilós harcsát. amikor a harcsát fogták.– Fenét. pedig az öreg már a gyalogúton ballagott a kunyhó felé. de meg kell tanulnia rendesen evezni. és Gyula ijedtében majd kiejtette kezéből a lapátot. mert ott a helye. hallja. mint egy jókedvű csikó. és egy kis tanakodás után azt mondta: – Úszni tud? – Tudok. – Én két evezővel szoktam… – Kettővel? Iszen eggyel sem bír… Gyula nem értette a dolgot. Adja ide a lapátot. Gyula pirult. Matula pedig ellökte a csónakot. Ide nézzen: először lapjával. és Tutajosunk – lesz ami lesz! – erélyes mozdulattal belevágott a vízbe. hiszen akkor is ő evezett. Matula bácsi! Tutajosunk utánozta az öreget. – Piity – piity – szóltak közbe a kis szárcsák. fordítsa élire az evezőt.

A denevérek csapongva menekültek. vagy ahogy ő mondja: “Jó a. fáj a tenyerem. A folyó árnyékban úszott. csak egy fácánkakas ijedezett kitartóan. Ezek aztán tudnak repülni! – bólintott elismerően Gyula. addig én megfogom. és mondanivalóját hatméteres köpéssel toldotta meg. Vagy megfordítva. hogy Matulára hallgatni kell. de elsiettem. és az egyik denevér (Matula bőregérnek mondja) úgy elkapta. A gém emésztése teljesen rendben volt. holnap majd gyakorolom. Egyébként pedig jobban szereti a kitaposott gyalogutat. Ezek a halálmegvető amazonok dalolva törtek át a citromolaj bűvkörén. – Miért nem mégy előre? Csikasz azonban kedélyesen magyarázta farkával. de ennek nem sok foganatja volt. Na. Csikasz! A nagy rétség lapályán az alkony párái lengtek. talán valami testes héja vadászott azon a tájon. hogy ne mozogjon. mert az ismerős fáról levagdosta már a száraz ágakat. de a megmarad t rész még mindig elegendő volt a dühös csapkodáshoz. és piros arcába bele lehetett nézni. – Gyere. Csikasz egy darabig ugrált előtte a töretlen fűben. aki csak intett. de azért a csonka fűzfát örömmel üdvözölte. A szúnyogok azonban most kezdtek rajzani. Valahányszor Gyula a csizmákra néz. csak megérteni bajos. de a fecskeszárnyú sólyom már kiválasztotta az egyiket. mire a gém újból recsegett valamit. először István bácsi. szinte koppant. Az evezés ettől kezdve mintha jobban ment volna. – Hogy a nyavalya jöjjön rátok! – átkozódott Tutajosunk. Gyula ezt a munkamegosztást természetesnek találta. és Gyula rövidesen tarthatatlannak ítélte a helyzetet. – Jó. hanem üljön le. és a gémek hazafelé szárnyaltak. – Most már tudom. Aztán nem bánom. ahogy kellett. – De mekkora – ámuldozott Gyula a nagy keszegre –. és felszólította Csikaszt. alaposan bekente magát. mert megesznek. így hátrafelé köpött. Az előbb valami szarvasbogár zúgott át a réten. Majd elmúlik. Matula bácsi. Egy kabasólyom jelent meg a tisztás felett. ámbár azok is inkább a kiadósabb falatokat fogdosták. hogy jöjjön fáért. ami a fiú feje felett csapongott. mint egy palacsinta! – aztán kiszákolta a halat. A madarak egyenként hallgattak el. és megállt. alighanem dévér… Az: dévérkeszeg. Mit kezdhetett a nyavalya kétszázmilliárd szúnyoggal? És mit kezdhetett az a két kis denevér.– Fene a pipaszár lábadba! – mérgelődött Tutajos. Mivel azonban a kunyhó környéke is füstölt a szúnyogtól. azután Matula jut eszébe. a kopoltyúnál. aztán háta mögé állt a fiúnak. és nem is tudja Gyula célját. és az is volt. ami azonban gyilkos veszedelemmé fajult egy pillanat alatt. és mire a fiú felfoghatta volna ennek a . és bekenem magam. és visszafelé úgy érezte: ő mégiscsak szárazföldi lény. meg is ijedt. Aztán át akarta adni a horognyelet. Ekkor már mélyen a nádasra ült a nap. A halat úgy fogta meg. Ezek a mozdulatok most már megszokottak voltak. ha akar. most! Megvan! Szakot! De milyen könnyen jön. Gyulának ma messzebb kell menni tüzelőért. hogy így kényelmesebb. és simán csúsztatta a hálóba. – Csak horgásszon. hogy a meggondolt bölcs tapasztalatok az öregeknél vannak. hogy megnézze a bőregerek vadászatát. és beletette a haltartó hálóba. – Bemegyek. A magas fű alja már harmatos. Talán róka ijesztette meg. Egyszerű nyelv a fácánnyelv. hogy kell. Olyan szép kapásom volt. – Okosan. Azt mondja: kakatt… kakatt… – s ebben minden benne van. Elővette a baltát. és a legfurfangosabb helyekre szúrták szívókáikat. Kikötötte a csónakot. de mindig gondol arra. Tutajosunk nagy derültségére. öreg a háznál” – jelezve. A szúnyogűző olaj határozottan riasztotta a szúnyogok egy részét. amit lehet. de erre jó ez a gumicsizma. a sarkantyús lovag mindenképpen ijedezik. mert gyalog hamarosan Matula mellett volt. ha elmegy fáért.

Most nem gondolt a tűz és az égés fizikájára. Matulához. mint az öregember hangtalan mozgása. A tűz körül egyszerre otthon lett. ahogy az öregtől látta. mint amikor a családfő hazaérkezik. és fészkéből egyre küldte a világosság szárnyaló gyermekeit. – Jó kis tűz – bólintott –. egyszerre vastag. s ebbe az otthonba gyalogolt bele Matula. paprikát. a fák feketén nyúltak a levegőbe. csak a tüzet nézte. . azt már nem kellett nekem parancsolni. – Segítse a halakat tisztogatni. és megkeserítette a környékbeli szúnyogság életét. és Gyula úgy érezte. ahogyan nézem. hamarosan eszünk. a lángok játékosan nyaldosták a bográcsot. nem csípik már? – Nem – lehelte a fiú. Sót. Amit tudtam. és ment a bográcsért. a tankönyv mondataira és a szavakra. nem is nagyon bántották a szúnyogok. A tűz világosságának udvara nem volt nagy. összekeveredett a kora esti köddel. – Ez kell nekik! – mondta az öreg. Gyula tépett füvet. aztán rendesen kikészített mindent. amelyek tudományos kalickába zárták ezt az élő csodát. a kék. A fellobbanó tűz azonban kis udvart rakott a tisztáson. – Most már csak pihengessen. Az esti párák egyre hozták az alkony árnyait. Besötétedett. itt lent nincs füst. s amikor rádobta a tűzre. és könnyei csorogtak –. két hét múlva úgy megy már az a csónak. mert még bennünket is felkap valami… jobban be kellett volna kenőzködni – vakarta meg térdét. vörös.magasrendű vadászatnak tüneményes fordulatait. – Majd holnap gyakorlom… – … de a tüzet igazán rendesen rakta meg – enyhítette a légkört az öreg –. sárgásfehér füstöt öklendezett a sistergő parázs. Elindultak ugyan a? elmúlt év eseményei és emberei felé. mert felemelkedett. akár a vidra. – Szédületes! – álmélkodott Gyula. – Láttad. s a növekvő csendben megszaporodtak azok a hangok és zörejek. kutya. és a dicséret a szívét simogatta meg. vagy visszakerengtek a tűzhöz. aztán. Sötétedett a táj. a zsarátnokok összeomlását. és megállt a kinézett fűzfa alatt. és Matula árnyéka sem volt hangosabb. Tutajos egyszerre elfelejtette a lapátra való célzást. és egy kicsit megfulladok. de a világosság határán elhanyatlottak. – Látja. amelyeket nappal nem lehetett hallani. hogy sötétség nélkül semmi jelentősége nem lenne a világosságnak. mert feltört markával sehogy sem tudta fogni a síkos halat. tányérokat. ugye. és Gyula gondolatai nem tudtak ebből a körből kiszabadulni. Csikasz? De gyerünk. Aztán szinte mindenről megfeledkezett. a lángok lengő lobogását a tűz sokféle színét. A bográcsot fel tudná állítani? Gyula örömmel csattintotta be bicskáját. mert szerettem tenni. És Matula most szólította másodszor keresztnevén a gyereket… amitől még otthonosabb lett a tűz környéke. – Aztán ne úgy fogja azt a halat. Gyula – pislogott Matula elismerően –. ahol valóban nem volt füst. mint a lapátnyelet… Ez a célzás a lapátnyélre nem esett jól Tutajosnak. a denevér már a kaba karmaiban csüngött. Egy-két marok fű is megteszi. sárgásfehér. mint egy élettelen kis szürke rongydarab. Jó vastag ágat baltázott le. Az ég lassan kivirágzóit. – Na. többet ér. és talán a kihűlő Föld utolsó embere nézi majd ilyen kérdően a tüzet. feltört kezéhez – önmagához. ilyen voltam én is legényke koromban. mert a füsttől alig volt lélegzete. de dobjon rá valami ződet. – Ugye? – mosolygott Matula. mint a szúnyogolaj. csak a szemem esik ki. Talán az ősember nézte ilyen kérdően a tüzet. evőeszközt – mindent. Gyula odaült az öreg mellé. a nagy harcsához. s a hamu születését. s amíg ezt hazahúzta. kormospiros villanásokat. és kiborította a hálóból a halakat. kenyeret. amelyei csak nehezen tudott megzavarni a halászlé csalogató illata.

t reális gyomor lelkendezve ölelte magába a lével vegyesen érkező húsdarabokat. – Úgy vélem. mert a tűz megemésztett mindent. mert olyan vékony a nyaka. nem is beszélve az éjszakai lepkékről és rovarokról. akkora kenyérrel. – Kicsi? – Mint egy kurta rigó. Tutajosunk csak most zökkent vissza önmaga valóságába. Kiabál a szamár. legyen az kenyérhéj vagy akármi. hogy mi hát a tűz tulajdonképpen. A bagoly természetesen nem világosítja fel őket a tévedésről. Gyula odahaza néha csak Piri mama rimánkodására evett. aztán elfulladt az is. Matula csak a fejével intett arrafelé: – Eldugja holnapra… – Nem lesz szagos. eltehetjük magunkat holnapra. Gyula szótlanul törölgetett. rövid idő múlva csak a széna zizegett néha. Ezek után pedig megmerítette kanalát az élvezetek habjaiban. hogy: Kuvik. de minden este megkiabálja a tüzet. s az öregember szeme is elkísérte a kis csillagot rövid útjára. Aztán Matula kellő zörgéssel. mint a tűz. Ezt hiszik a pockok. És mivel Tutajos is “úgy vélte”. melyek ugyan csípősnek bizonyultak. hogy nem szereti… na. merthogy farka alig van. De ezek a gondolatok nem tudtak szigetté érni. mintha a vacsoratűz is álomra csukta volna szemét. Mert Matula is úgy nézte a tüzet. hallja? Azt mondja. amit otthon két nap alatt sem evett meg. és ez a valóság irgalmatlan éhségről panaszkodott. és hall is. Gyula nem haragudott meg vékony nyaka lebecsülésén. de áldóan melegnek. Matula bácsi? – Kis bagoly. mint Gyula. Megleste az embert és tüzet. aki megkérdezze. hogy vadászna. a torok és a levezető utak krákoghattak tetszésük szerint. csak tengernek maradtak. s az öreg szemében is úgy lángolt a tűz. A bagoly a sötétség madara. . később azonban egy nagyobb hallejjel a kunyhó mögé szaladt. de percek alatt elmosogatott. és a száj mondhatott. De aztán megszólalt egy kis bagoly. Lehet. és annak a balga hitnek a vámszedője. hogy sötétben nem lehet látni. sem a világosság. mert szerinte az öreg gazda túlméretezte a paprikaadagot. ebben a melegben? – Megbüdösödik. mintha valami elégedetlen szikrát lőtt volna ki sötét számkivetésbe. – Mi az. Utána még rétest ettek Nancsi néni küldeményéből. tartsa a tányérját. de itt minden alkalommal úgy érezte. mozdulatlan. még a gondolatokat is. A tűz pattant néha. de közel nem ment hozzá. bár az előbb elhatározta. hogy gémnek is elmehetne. Gyula tűnődő gondolataiban benne rezgett az egész elmúlt nap. Matula letakarta a kondért. csak egyék. megfogható talajjá. ám talán nem szerette. mert ő lát is. De ő sem gondolt tulajdonképpen semmire. és Csikasz tuszkolt tapintatosan. amit akart. ha van… – Van hát. persze. a kunyhó előtt a hamvasodó parázs derengett. – Kuu-vik! Kuu-vikk – mondta csodálkozva. ahelyett. és az ágyra gondolt. Matula bácsi. Adjak még? – Csak a húsából. és elnyelt még két vastag szelet halhúst. Csikasz helyes érzékkel kettőjük között hasalt. és kint. az egész év s fiatal életének minden elvillanó emléke. és ebből él. aztán almát. csak a kanál koccant néha a bádogtányéron. mert neki nem adott semmit sem a tűz. hogy Bütyök levelét még egyszer elolvassa. tehát szabad a vásár. Csend volt egyébként. hogy gyomra szinte harmonikázva könyörög valami falatért. amelynek “apró hullámai eltűnnek a látóhatár végtelenségében. mondja is a nevét. és utána a vak semmi sötétségében nem lesz majd senki. de azt nem bánja. mint a fiú szemének tükre. mert ő is tisztelte a világosság hatalmát. az egérkék s a többi kis rágcsálók mind.amely ellobban.

Ezek mind megszokott hangok voltak. megfelelő szünetekkel. Aztán lefeküdt. Nem tudta levenni róla szemét. és látatlanban is tovább utálta a holdat. Különös fénye nem a megszokott világosság volt. nem szerette ezt a hangoskodást. hogy Matula miért ragaszkodott a négyes számhoz. s egyidejűleg idegei is felborzolódtak. mint a félelem. ami a fáradt. úgy érezte. ezért hátrament a kunyhó mögé. Tutajos arra sem ébredne fel. Ezután. ezért a kunyhó mögött foglalta el magát. vagy ugatott. és megvárta. ami több volt. és messze a sík vizekről a vízimadarak aggódó. fülelődött. és Csikasz megadóan ment Matula keze ügyébe. mint – evés? Előkaparta hát a halfejeket. mint ahogy a tenger hullámai sem tudnák megmagyarázni látszólag oktalan rohanásukat az ár és az apály kikényszerített útjain. és becsukta a szemét. elég volt megrázni a láncot: – Csikasz! – és a kutya rohant a kunyhó mögé. hogy ez más. Ez volt az a hang. azután pedig nyakára került a lánc. – Ha egy szusszanást hallok. melyek átestek az éberség rostáján. mert mintha a nádfalban mocorgott volna valami. Csikasz tehát nyugodtan alhatott. és aligha törődött vele. de a holdsugárzás ellenállhatatlanul kényszerítette további ugatásra. A kis kutya ilyenkor vagy vonított. a rekettyés éjszakájában valami ijedt madár pityegett – talán álmában –. ha elkezdte gyalázni az érthetetlen égi vándort. – Elhallgass Csikasz. de ez már Csikaszt nem is érdekelte. de ha ott volt. hogy az alvó földi világnak általános nyugtalanságot okozott. mert az ezüstös . ahol nem érezte idegein azt az ugatásra kényszerítő birizgálást. és vonított is. Később már erre sem volt szükség. amit a kis kutya nappal is utált. amit a kutya végképpen nem szeretett. mint fenyegetés. Bánatosan hajtotta okos fejét két első lábára. Ebben a pillanatban óriáskígyók verekedhetnének leopárdokkal a kunyhóban és a kunyhón kívül. ahova már csak erőszakolva lehetett volna felnézni.A kunyhóban az öreg csősz pipája parázslóit. amíg a hold szuszogva kapaszkodott az ég alján. A határtalan nádas éjszakájából ekkor kelt fel a hold. A kis kutya – úgy látszik – szemen át kapta a titokzatos sugarakat. – Gyere ide! Ez volt az a hang. De nem is nézte senki. négybe váglak! Nem lehet tudni. de a füstjét látni már nem lehetett. hozzád vágok valamit… Hát ne nézd. És tovább ugatott. de ez a gondolat felületes volt és átmeneti. Nem is volt semmi baj. Először is kapott egy hatalmas pofont. A kunyhóból nyugodt lélegzés hallatszott. De most még alacsonyan volt. De – órák hosszat. de ha már magasan volt. Tutajos a kígyókra gondolt. sürgősen árnyékba vonult. ha félsz tőle. figyelmeztető kiáltásai. – Csikasz. és pár perc múlva újra kezdte. de igen jóllakott. A hold lassan mászott felfelé. ahonnét nem kellett ránéznie. kikerült Csikasz látóköréből. a büntetést azonban nem feledte el. Ez a foglalkozás pedig mi lett volna más. De Csikasz nem tudta megmagyarázni. mert baj lesz! Ez a hang már komoly volt és fenyegető. és gondosan megette a tartalékot. valóságos nyolcadikost fel tudná emelni az egészséges álom élettelen mélységéből. a berek mélyén egy bagoly szólt. Mert ha a kutya nem ment árnyékba. amíg olyan magasra emelkedik. és nincs is az az ágyúdörgés. Csikasz nem szerette a holdat. ha Matula nem aludt a nádi tanyán. és kiszólt: – Hallgass! Csikasz elhallgatott. vagy ugatott is. mert ha a telihold idegesítette. hogy a testes bolygó szinte megharapja.

így aztán nagyjából megtisztul a kunyhó belseje és környéke is. Holdvilágos éjszakák után nappal pihen a vad a legsűrűbb sűrűségekben. Vastag füst szárnyal a kunyhóban. de ez ellen a növekvő és izomlázas test olyan erősen tiltakozik. Úgy látom. hogy egy ilyen mély sóhaj nemcsak a tüdőnek jó – ami csak átmeneti szerve a vér felfrissítésének –. befejezéséül az éjszakának. összekotorja a parazsat. de kiégeti a vérből a salakot. Matula bácsi! – Hajnal van még – mondta Matula. – Mintha mozsárban törtek volna össze. és láthatólag jól érzik magukat a dermesztő magasságban. . de füst születik a parázs felett is. a tűz mellett foglalt helyet. – Sssszszhh… jó reggelt. Gyula azonban felébredt rá. és egyáltalán nem gondol arra. mintha nem tudnának elszakadni a szépségtől. s ez a füst megül a tisztáson. hogy Tutajosunk valami különösebb értelmességgel nézett volna a derengő világosságba. de füstöt sóhajtanak. A vastag ágak nem lobbannak lángra. mert árnyék kíséri őket. Ha most elhagyja magát. nem értette hirtelen. és most már ő is valóban alszik. hátával. de azt nem lehetett tudni. és pipára gyújt. Valljuk meg. sőt ezen testrészek egyes részleteivel is. de nem jó. amit az éji vándortól kaptak. elölrül kezdődik az egész. A holdat egy-két kis felhő kíséri. Ilyenkor óvatosabbak az éjszakai ragadozók. de a ködlepedők felett végigleng hamuszín kámzsájában az ébredés puha szolgája. lábával.derengés csak szép. mint hogy: káár… így ezzel a kérdéssel nem is érdemes foglalkozni. s a nappali élet nehéz. és elhelyezkedett végre a valóságban. a szürkület. de a legszorosabb barátság sem mondhatná. nehezen mozog. hogy mi van kezével. hogy első pillanatban azt sem tudta. a nádas hideg párát lehel. A csalitokat most már vastagon átszőtte az éji köd. aki ragaszkodott a pontos megállapításokhoz –. Nem. tiszta illata. vállával. nem gondol semmire. s még azt a semmit is Csikasz őrzi? Nem. Lehunyta tehát szemét. Talán hogy a tűzrakás mellett nem maradt semmi ennivaló. kesernyés. Amikor aztán újra kinyitotta szemét. és óvatosabbak a békés kintalvók. hogy mi a “kár” tulajdonképpen. De öntudatáig még ez sem ér el. Matulát például nem engedik. nem is álmodik. Gyula nem gondol most a testére. tétován tapogatva az este elszakadt szálak végeit. – Az a jó! Most aztán: hegyibe… – Mi? – Rádógozni. amúgy egészségére szolgáljon az éjszakai nyugodalom. A folyó ködöt álmodik. amitől a szúnyogok azonnal távoznak. Egy-két szúnyog addig hegedül az öreg füle körül. mert egész lénye az alvás kellemesen élettelen állapotába van vastagon beágyazva. vagy hogy került ebbe a nyirkos hajnalba. ha ugyan a szúnyogok és egyéb vérszívók engedik pihenni. bomló párolgását elnyomja a növények édes. – Káár – káár – mondta ekkor egy trombitahangú varjú az égerfán. és nem volt elég sötét. és vastag ágakat tesz rá. melyet jórészt a néhai dévérkeszeg termel Tutajosunk gyomrában. mert olyan mozdulatlan a levegő. amíg óvatosan felkel. Hajnal felé azonban már sűrűbben változtat helyet. hol van. hogy a legfinomabb pehelytoll is lassan. amely felett egy agg varjú szolgáltatja az ébresztőt. de mást az sem mondhatott volna. ezért Csikasz a kunyhó előtt. sőt könnyelműen nyújtózkodni is próbál. a szürkevarjút csak egy másik varjú értette volna meg pontosan. hogy majdnem felébred. De hűsül lent is a levegő. Tutajos akkorát lélegzik a betóduló üde levegőből. merőlegesen szállna le a földre. amíg gondolatai nyikorogva elindultak. Nem volt elég világos. Aztán ugyanolyan csendesen lefekszik. mert jobban lehet őket látni. A hold ekkor már a nyugati égen ballag. hogy sóhajnak is beillik.

” Ez olyan tetszetős gondolat volt. azt jól tudta. Matula leplezetlen fitymálással nézett végig a fiú túlnőtt. hogy szúnyogok is vannak a világon. aztán azt mondta. Akkor mégis Nancsi néni – gondolta Gyula. s még az ujjait sem merte kinyújtani. annyi bizonyos… ámbár fürdő után nagy étvágya van az embernek. és megnyúzott teste a vízbe merülést elképzelhetetlennek tartotta. – Türülközőt vigyen… Gyulánk tehát ott állt kackiás csizmákban ugyan. és leült. és elfelejtette fájdalmait. Pláne így hajnalban. Gyulának volt egy olyan gondolata is. anyám összecsapná a kezét. – Nem fürdik meg? Addig én elkészülnék. fehér hólyag helyezkedett el. . és csúnya dolgokat kívánt az edzett kutatónak. hogy megállt kiélvezni. A derengő világosságban ónos harmat alatt roskadozott minden fűszál. hajnalban leszaladtam a folyóra. – Kár. Ez alkalommal be kell vallanunk. és Matula amit tudott. tízpercben az udvaron. “Az egész osztály röhögne – dühöngött magában –. Gyula ködös gondolatai szétrebbentek a képzelet tekervényes útjain. s olyasmire gondolt. Piri mama rohamot kapna. de alsónadrágban és még kiálló bordái is reszkettek. Igen. De hát nem akarásnak nyögés a vége… Tutajosunk mérgesen rángatta fel csizmáit. ámbár én nem arra gondoltam. Nehéz lesz. Egészen langyos ilyenkor a víz. “… kérlek szépen. – Most eszünk valamit. Matula bácsi. ámbár az öreg mosolygott volna ezen a csecsemőgondolkodáson. Sietni nem kell. nyurga alakján. de egyébként is fel volt törve. és elindult a folyó felé. hát nehéz lesz. tudta. azanyátok! – lódult meg Gyula. úgy érzi magát. hogy Matula – végeredményben – nem lát a partig. bíbictojás rántottát tálal. a csónakról fejest. – Nem hoztam fürdőnadrágot sem… Nancsi néni is elfelejtette. Gyula hóna alá csapta a törülközőt. a megszokott baráti körben. Gyula meghökkent. amilyent még nem evett.Tutajos bánatosan nézett elkínzott tenyerébe. az ilyenkor a csónakról fejelt a vízbe. a folyó felől hűvös szellő érkezett. Mire megfordul. persze – aztán nem is szólt már az ügyről. de menekülő gondolatait Matula nem engedte szóhoz jutni. hogy a rekettyebokrokról felzavart dalnokok megeszik a jámbor ifjút. de mindenféle nagyobb mosakodási kényszer nélkül képzelte. hogy a fürdőnadrágot kellene megfüröszteni. valami jót. Odahaza Piri mama vajszíve csak amolyan macskamosdást engedélyezett… itt meg… hogy fejest… Imbolyogva talpra állt. Matula tudta. – Rakjak tüzet? – Dehogy. A tenyerében két lapos. hogy szúnyogok is vannak a világon. hogy fel tudná dönteni a világot. akik azonban ujjongva követték a hajnali lakomát. otthagyva jeles barátait a szúnyogokkal együtt. szúrva és vágva. De ha fél a víztül… Vagy a békák előtt szemérmeskedik… – Dehogy… aztán meg is fázhatnék. – Hát nem törné össze a mázsát. apám az asztalra ütne… de ha elmondom…” És elképzelte magát. vagy Nancsi néni küldött valamit. készen leszek a reggelivel. hogy Tutajos ezt a nomád életmódot imitt-amott megfürödve bár. karcolva. ha nem megy a vízbe. – Hüüü. hogy Matula már megjött a horgászatból. – Nehéz lesz. – Persze – mondta az öreg –. és szinte látta Dubovánszky nagy birkaszemét… De megfeledkezett arról. – Volt itt egy tudományos kutató – piszkálta Matula a tüzet feleslegesen –. pár percet úszkáltam… utána a házat tudtam volna f eldönteni. Hideget eszünk.

hogy ez körülbelül a teteje a szakácskönyvekben található ínyencségeknek. – Átmegyünk – intett Matula a csónak felé –. – Blutty! – mondta a folyó. – Hát mit mondtam? – Matula bácsi… erről nem is lehet beszélni! Nancsi néni elbúj ha tik Piri mamával együtt. kicsit körülnézünk. Hazáig rohant tehát. hogy a víz egyszerre mély” – és sértődötten úszott át a túlsó partra. Amit a bográcsban hagytunk. és pirított kenyérrel… – Matula csak széles mozdulattal jelezte. de a fiúét vízzel keverte. mert kétfelé váglak… Csikaszt már a kétfelé vágás is megrémítette. megmondta az öreg. A kutyát nem kötöm meg. Mikor azonban a kondér egész maradékát megkapta. kibújt egyetlen ruhadarabjából. mert a messze nádas felett égő tündökléssel akkor emelkedett fel a nap. A túlsó part olyan volt. utána ismét a bográcsba pislogott. Matula bácsi? Matulának jólesett ez a ki nem mondott dicséret. hogy összetört testét bársonyos kezelésbe vette a folyó. és összecsapott a meggondolatlan ifjú feje felett. óvatosan leszárította magát. De a víz igazán meleg volt. – Itt maradsz. de kevésbe járt. megkocsonyásodik reggelre. – Szabad még? – Azér’ van. s úgy érezte. de valamit tennie kell. – Van még. Matula bácsi? – Kocsonyát. – Neem… – rebegte Gyula – nem szoktam. Matula a tarisznyába csomagolt. A nádasban keskeny ér húzódott befelé. a szúnyogolajat meg zsebre. törülközővel csapkodva a lesben álló szúnyogok felé. mint az innenső. most már talán tudja. – Szó köztünk maradjon… – emelte fel az öreg bütykös ujját. s a fűzfához csónak volt kikötve. kicsit felfelé. és ha nem is fejessel. A pirított kenyérnek enyhe füstszaga volt. Erre a zsíros kocsonyára nem szabad tiszta vizet inni. – Csak igya meg. s Gyula úgy érezte. Gyula rossz emlékű irtózása csak addig tartott. ha nem is házat dönteni. “Micsoda ökör vagyok – emelkedett ki Gyula a habokból –. – Na. – Mit eszünk. ma kétfelé nehéz a szegény kutya sorsa. Matula nem nyúlt az evezőhöz. milyen volt? – érdeklődött Matula. aztán felmászott a csónakba. a nagy víz mellett van egy kis gunyhó. hogy nem szabad elcsavarogni. Egy helyen lekanyarodtak a töltésről. inkább ismerősöket keresett köztük. Bemegyünk a nádba. és a kocsonya felett elhelyezkedett. úszott kicsit lefelé. Gyula evett. Azután pálinkát öntött magának és Gyulának is. Múltkor négyfelé. amíg a folyadék leérkezett.Tutajos sürgősen lerúgta a csizmákat. ivott és észre sem vette. . hogy ez olyan titok. jelezve. Itt maradsz! – reccsent a készülődő Csikaszra. – A messzilátót akassza a nyakába. hanem hosszú rudat emelt fel. de enyhe idegenkedéssel beleereszkedett a vízbe. már csak félszemmel nézett a távozók után. s a gyalogutat inkább csak lábbal lehetett kitapogatni. de a hús! A zsíros kocsonya!! A meleg kenyéren olvadó lé!!! Ettek hangtalanul. – Ez való a tetejibe. hogy hosszabb árnyékot vetnek már a fák. – Nem rontom el a gyomrom? – Halhússal még senki sem rontotta el a gyomrát. És ha már bent volt. abból nézdelődhetünk. mint a fehérnép érzékenysége a főzési tudomány körül. A feldübörgő madársereg most már nem ijesztette meg Gyulát.

s a víz olyan sekély. hogy a csónak néha sárban csúszott. Még a likakat megtisztogatom. Rideg sárga szeme a vízen volt. s amikor kileskelődött egy pillanatra. és kicsi a víz is. És csáklyázva indultak a kanyargó vízen. hogy az ilyen rossz szagú ember egyszerűen élvezhetetlen. Itt-ott kis madarak bujkáltak a nád közt. ami az övé. aztán a nád mindjárt elfoglalja. – Kráá… rákáká – trombitáit felettük egy gém. hol vannak.– Ezzel jobban megy. megállapítva. bár a gém nem őrzött senkit. és pár . – Mindig a nyomomban. A kunyhó aljában vastagon volt a száraz sáslevél. hamarosan kiszállunk. Gyula szót fogadott. amiről kiderült. hogy erre jártam. És Gyula már előre elhitte. – Van már két hete. és csak a kezével mutatta. – Nehézség a pipaszár lábadba! – kívánta Matula. aztán vigyázva bújjon ide előre. mégis gyorsan haladtak. de ne álljon meg sehol. hogy nincs szava arra. néhol térdig süppedve. mint a katona a díszőrségen. de ezen az “úton” is átcsillogott a víz. – Ez nem vizes. akik tündérrózsának mondják. Cölöpön van az egész. és Matula majdnem úgy kúszott be valami sűrűségbe. így maradéktalanul élvezhette a reggeli csónakázást. megijedünk? Később vadrécék rebbentek fel a nádból. A csónak mellett mintha út látszott volna. az áldóját. Látni azonban csak pár lépésre lehetett. és nem parádézott senkinek. de szeme szokta már a homályt. de nem lehet látni. – Azt hiszed. Matula elővette bicskáját. – Ez a gyönyörű virág? – Vannak. Matula bácsi… – Nem hát. – Vízitök – intett Matula a csodálatos virágok felé. – Ne csörtessen. mert a nád benőtte. Gyula óvatosan odacsúszott az öreg mellé. hogy egy leskunyhó. mereven. Árnyékban volt még minden. – Itt? – Hát hol? Szedheti is már a cókmókot. húsos levelű virágok voltak a vízen. Matula bácsi… – lehelte Tutajos. de közben érezte. de nem repültek fel. ha bekeni magát. egész. de a levele olyan. Ezt az elnevezést Tutajosunk szentségtörésnek érezte. – Innét már vigyázva kell menni. Gyula szuszogva mászott bagószagú nevelőapja mellé. hogy kik vagy mik figyelnek. Meg a szára is. hogy a nádi út valóban nem sétatér. és a befelé nőtt nádleveleket kezdte sorjában levagdosni. elakadt a lélegzete. amit lát. és ijedten rúgta el magát a nagy fűzfáról. És milyen közel! – Jaj. Előtte volt az egész tó és kicsit alatta is. A szúnyogok azonban kedvetlenül szálltak vissza leshelyükre. mert ez nem sétatér. – Talán nem vettek észre. mert a kunyhó magasabban volt a víznél. hogy a folytonos kanyargás közt is egy irányba mennek. Kint pedig újra elkezdődött a sokhangú lárma. Néhol bokáig. – Jó lesz. Mindjárt a nyílás előtt egy szürkegém álldogált. bujkálva. ne mozogjon. Deszka az alja. A zajongás azonban elhallgatott. Gyula alaposan bekente magát. És előtte volt a csodálatos madárvilág kora reggeli jövése-menése. máris figyelnek… Gyula azt sem tudta. és egy helyen gyönyörű. mint a töknek. de maga a nádszál ettől meg sem mozdult. és azt sem. látszólag gondtalan élete. Csak csendesen. Gyula nem tudott válaszolni. Hát még később! Ingatag gyaloglás volt ez nagyon. Szűk a hely. A fiú megdermedt.

– Az a vöcsök mégis ártatlan. Ekkor nagy zenebona támadt a víz felett. hegy Gyula már csak a halat látta. igaz. ne nevessen. Sipákulnak egy darabig – talán két-három napig éjjelnappal. búbos vöcsök. Az egyik kicsi még ásított is. – Kánya. amely látszólag nem törődött a szürkékkel. hiszen a vízen mozgó ezernyi madár. mért nem hozunk puskát? – Meglűtte volna a héját? – Talán meg… – Talán!… Egy lövéstől világgá megy minden. Két szürkevarjú vészes károgással üldözött egy nagyobb madarat. amint ültek az anyai páholyban. Aztán két nyelés. – Lehet. csérek rekedt kiáltása. de még elmondani sem lehetne. és hogy a gém halat fog. Ha a gyerekek elfáradtak. A fiú ijedten nézett az öregre. hogy ezt a látványt sem lefényképezni. – Ha tudja. felkapaszkodnak az anyjukra. alighanem mást mondanának… az ivadékhalat tucatszámra szedi össze. De Gyula nem is várt választ. – Vöcsök. mintha semmi nem érdekelné a világon. de ha a halak beszélni tudnának. Gyula ebbe nehezen nyugodott bele. mégis suttogó nádas. – Igaz. mert a tarisznyát rendezte. Matula bácsi. – Halat fogott a szürke – szólt hátra. az a dolga… – … aztán a héja mégis megfogott volna csak egyet is. hogy Gyula bekapta maszatos ujjait. de olyan tüneményes gyorsasággal. aztán – talán – meg is lőjük a kányát. Matula pedig kileskelődött egy másik nyíláson. hogy az öreg válasza már úgyis elkésett volna. a hangok ezerféle színe. ez olyan természetes. – Visz valamit – mondta Gyula izgatottan. aztán éhen döglenek. a vadrécék sziszegő szárnyalása. szárcsa meg van elég… Gyulában megint valami ellenkezés támadt. s olyan érzése volt. Talán ki is hozom. Annak meg az a dolga. – Dögölj meg! – csapott Gyula a térdére. ahol az előbb még nem volt semmi. ezüstös csillanását. amivel a halat egyenesbe irányította. de Matula nem válaszolt. Nem árt nekik egy kis oskolázás. amíg ide bátorkodnának. Eddig már összeszedte őket az öreg. Ki is mondta: – Mégiscsak kellene az a puska. egy-egy madár felbukkanása. mert addigra a család eltűnt a víz alatt. a mozdulatlan. – Csak nem a mi kis szárcsáinkból? – Fene tudja. Nem éri meg. szárcsák versenyfutása a vízen… úgy szétkapkodták gondolatait. amire kár a szó. hátha nem vigyázott volna az anyjuk. Gyula úgy érezte. – Vigyázzon! Azért anya. de csak a vizet súrolta. és a gém újra megmerevedett. – Nem fulladnak meg a kicsinyek? – Ne féljen. hol fogta. nagy a nádas. de hát mégis. sem lefesteni. – Hát embert nem eszik. aki kirándulni vitte az apróságokat a nyár s az idő ezen végtelen reggelén. és kellene két hét. ki kellene érte mászni. – Jajjaj… szsz. egy rétihéja puha szárnyalása. amíg elhallgatnak… . Három-négy fia van annak is. az anya óvatos úszásában s az öt kis pelyhes gombóc szeme csillogásában. – Matula bácsi. a napfelkelte ragyogása. mi ez? Viszi a fiait… Jaaj… – Gyula nyögött a gyönyörűségtől. s ez olyan kedvesen derűs volt. Az élet öntudatlan szépsége volt ebben a lágy mozgásban. mintha az éles karmok a saját horpaszába mélyedtek volna.perc múlva a hosszú csőr levágott a vízbe. Aztán… – … brrrsssplutty… – eltűnt a látomás. Alighanem szárcsát. csapkodó farkát s a gém fejének következő mozdulatát. s az előbbi héja majdnem lekapott egy kis utast a vöcsök hátáról. Aztán ha meg is lőné. fogja meg. összegázolni a gunyhó elejit.

az összevissza kószálókat meg mink. hogy a hitványát szedték össze. mégis összetartozott az egész. s ha olvasni lehetett volna benne. amint rend lett a berekben. olyan tanácstalan. talán nem is tudta. de most már nem jöhetnek? – Ide? Egy lélek sem… hacsak nincs írása. A kényes madarak nem is jöttek vissza. hanem valóságban és végérvényesen. a valóság szereplőivel a végtelenség vásznán. Az idevalók hiába jajgattak. – Éheees… A másik gém merev volt. összeszedtek mindent. és Gyula majdnem hangosan nevetett. színes felvételekkel. amit azok megfogtak. éheees… – nyújtogatta nyakát az ifjú felfedező. És ez a szerep nem volt játék. Gyula ezen is elgondolkozott. – Huh. mint egy karó. és felfedező útra indult. a mozgás s a természet milliószínű egységében. vagy mikor ölik meg. de gusztustalan – köpött Gyula önkéntelenül. – És engedte? – Nem törődött vele. jobb. de lehet. Az anyamadár hirtelen odafordult. talán azt mondja: – Ki engedte meg. a testvéreket. meg sas is. amilyen csak egy gémfióka lehet. Aztán – lássa – visszajöttek a kócsagok is. akkor aztán megfogyatkozott a madárnép. Mindenki magának élt és magáért. Persze kánya is. az se sokat értett hozzá. Matula pedig megfontoltan nekikészülődött. aki törvényt vét. és a nagy vízzel nem tudott mit kezdeni. amint az öreg nyakában feljön valami gombóc. imbolyogva és panaszosán krákogva. aki megunta a fészket. aztán a gombóc a fiú nyakában elindul lefelé. És a bíróság most nem három napra csukja be. Biztos. százszor ennyi volt itt a madár. melyik szereplő lép fel a színpadra. a tojástól az elmúlásig. De aztán idegyüttek a madárfogók az Állatkertből. – Alighanem az anyja – suttogott Matula –. mert ez a csupa láb. – Mit csinálnak? – Eteti… hát nem látja? Az imént fogott hal a jelek szerint helyet cserélt. A két csőr összeölelkezett. a táj. Az orvhalászokat a motorcsónakos rendőrök szedték össze. . hogy elhagyd a fészket? – Éhes vagyok. majd meglátjuk. de ezeket a gondolatokat mindig megzavarta valami. Itt nem voltak fakardok. ha mi nem szólunk bele ezeknek a dolgába. még a kócsagokat is. bizony. Aztán elindult a másik szürkegém felé. csupa nyak madár olyan esetlen volt. – Éhes vagyok! – recsegett a kamasz. – Tudja – tömte a pipát –. de aztán szemét megint csak odavonzotta a nyílás. hogy rágyújtson. így volt. – A fene egye meg – mondta Tutajos mély meggyőződéssel –. eredeti. az idő. Több kárt tettek az állatkertiek egy nyáron. és meg se látszott. s az egész színjátékot valami láthatatlan rend igazgatta. művilágítás és papírkorona. vartyogott valamit. amit várni lehetett. mert hamarosan kívül rakták a bocskorunkat. Matula megrántotta a vállát. a többiek is. Akkor még a hercegé volt a berek. azt átrázza a fia szájába. Mikor én gyerek voltam. hogy ezerszer. mire a kölyök kitátotta a száját. nemcsak az önkéntelen szerep szerint. mikor tűnik el. és a recsegéshez még a szárnyával is verte a taktust. mikor lesz belőle főszereplő. Mert soha nem az történt. Most például egy másik szürkegém ballagott a nyílás elé. ez a szerep az élet komoly valósága volt. mink meg nem szólhattunk. Szemében a felismerésnek.Gyula ezen nagyon elgondolkodott. amely tüneményes mozinak bizonyult. a gyengédségnek semmi nyoma. Tutajosunk is valami ilyesmit gondolt vagy akart gondolni. Az inspektor Pesten lakott. mert látni lehetett. és soha nem lehetett tudni. És most csak állt. olyan végtelenül csipás kamasz. mint a kányák meg a többiek húsz év alatt. itt nem uralkodott senki.

– Idő készül. aztán óvatosan kiemelkedtek a barnás. ahol a part szakad – mosolygott Matula a sólyom felé –. de ilyenkor inkább az nem ijed meg. a víz megnyugodott. milyen fülledten tűz a nap? – De azt érzem. a levegőben levők sürgősen leszálltak a vízre. Bizony még a nagy szürkelúdnak is kitöri a nyakát. a gömbök eltűntek. a földön agyonütné magát. De a levegőben agyonrúgja. – Kerecsensólyom. A nádasból is újabb követelődzés recsegett.– Hát tányérjuk nincs. – Most… most nézzen ki… gyorsan! A sustorgás majdnem zúgássá erősödött. Az öreg gém meggondoltan árnyékba vonult. pettyes. – A gém meg sem ijedt. de aztán megnyugodott. és egy kanalas gém szürcsölte a vizet. azokból már nem eszel. könnyed ívben lendült újra magasba. de az öreg rá sem hederített. . Aztán csattant a víz. – Máskor is kijövünk? – Persze. de ilyenkor elhúzódik minden. A sólyom ekkor már messze járt. mert egyszer csak felbukkant két kis fej. de a továbbiakat már látni nem lehetett. aztán felkapta a fejét. – Még… méééég… Az anya erre sietve elindult a nádas felé. – Azt hittem. amikor leesett. vágja. Jól nézze meg! De a csörgőrécékkel csak akkor boldogul. ha nagyon ugrál – intett utánuk Matula. az üldöző pedig lefékezve. mintha gőz sistergett volna. s aligha lát már újat. Gyula két kis gömböt látott elvillanni a lyuk felett. ha muszáj. mert alig emelte ki anyja a csőrét. fecskeszárnyú madárral. Röpülni azok is tudnak. A sólyom a víz felett körözött. és leste a halat. A sólyom meg is fogadta Matula tanácsát. – Ezek? Olyan mellhúsuk van. mert olyan hang hallatszott a levegőből. és a begyében levő maradékot már a többi gyermeknek tartogatta. akkor jó. ha a kis gémnek jó. s a kunyhóban is főni kezdett a levegő. mint a vas… de azért enni is finomak. És a kis gémnek – úgy látszik – nagyon jó volt. – Elmehetsz. mit csináljanak? Aztán. nem érzi? – Nem érzek semmit. – Azt nem lehet tudni. – Nem érzi. de ilyenkor már csak akkor mozognak. Hiszen látta. agyonütötték magukat. A sólyom csak a levegőben parancsol. csillogó tollú apróságok. ha meglepi őket. csak a récék bukdácsoltak fáradhatatlanul. ahol a kis récék eltűntek. utána valami sziszegéssel. Az árnyék azonban mindenütt fogyott egyre-egyre. elment. és megtörülte verejtékes homlokát. A csónak körül is forrón szikrázott a víz. A hajnal jó a leskelődésre meg az alkonyat. mert tikkasztó melegét feleslegesen pazarolta a nyár. amelyik a földön vagy vízen van. – Kezdheti elölről – mondta Matula. és csend lett általában. Matula kiverte a pipáját. – Mára talán elég is volt? – Gyula pihegett. ahova a kunyhóból látni nem lehetett. aztán leszáll rá. Gyula megizzadt az izgalomban és az aggódásban a kis récékért. már újra krákogott. nyomukban egy szürkéssárga. – Meg is veri. s Matula az égre nézett. s amerre ment. Rövid idő múlva már újra kint állt az anya. – Méég… mééég… – loholt utána a fiú. s mintha a madarak mozgása is lustult volna. de ő is a nád árnyékában. amelyikre szemet vetett. és csak percek múlva hallgattak el a fiókák. Csendesen húzódjunk kifelé.

és akármiben lefogadok. Az öreg inge a hátara volt tapadva. de két füle felállt délnyugatnak fordítva. és amikor felmásztak a töltésre. feltört marka is jobban fájt. Nagyon fél a dörgéstől. hát ez azt jelenti. pedig Matula tolta a csónakot. hogy két-három órán belül itt az idő. – Ez így van ilyenkor. Eredj előre. Matula bácsi. – Gyertek már. – Nézze a kutyát. és – egészen halkan. Ahogy nézem. és újra figyelőre feszült minden. hamarabb itt lesz. a füvek meg se rezzentek. Hallja? – Hallok valamit. – Ilyenkor olyan buszma az ember gyereke – mondta Matula –. mintha fejbe verték volna. ámbár aludni sem tud az ember. a búza fele keresztben… a kukorica gyenge… Gyula hallgatott. és minden fűszál megdőlt a szél egyenletes nyomásától. de nem lesz hosszú. szuszogtak a forró. és ez a meleg más meleg. – Csak jeget ne hozzon – sóhajtott Matula –. . Ami ilyen hirtelen jön. mint máskor. egy-egy levelet szárnyára vett a feltámadt szél. s a feszültséget figyelte önmagában s kint a levegőben. – Nagy idő készül – mondta Matula –. nem tud megállni. mert a bőrömből bújok ki. De kint ekkor már apró széllökések érkeztek. legokosabb ledőlni. no – legyintette meg Matula a szorongó őrszemet –. mintha a föld hörögne. hogy ez mit jelent. Mintha valami ülne a mellemen… izzadok. A tűzhely hamuját kis forgószél kavarta fel. repülőgép. mint ami tegnap ilyenkor volt. de vissza-visszafordult. – Együnk? – kérdezte Matula. és amit reggel már alig érzett: sajogni kezdett gyógyuló felégése is. jobban körülnézünk. Még a pipa se köll… ami pedig nem jelent jót… Oda nézzen! A túlsó parton Csikasz ugrándozott. A levegőben nem lehetett egy madarat sem látni. Csikasz azonnal Matula mellé állt. – Na. A kutya sokkal hamarabb megérzi. – Hallja? Ekkor már világosan megmordult messze valahol az ég. mintha mindenre valami száraz pára ült volna. előbb azonban egy-két vakkantással elmondta. párás levegőben. amelyek aztán elhaltak. mert nem lenne igazság. – Jól mondja! De nézzen csak fel: nincs színe az égnek. de csak most tudom. – Nem kívánok semmit – vallotta be Gyula –. Amikor átcsónakáztak a túlsó partra. még most se érzi? – De érzem. Gyula úgy érezte. hogy Csikasz már a parton vár bennünket. A bokrok és fák mintha összehúzódtak volna. mintha állandóan ellenőrizte volna: jönnek-e ezek a parancsoló személyek. gyertek. – Jól van. – Nem mondtam? Máskor megintettem volna. halkan vinnyogva. nagy csihi-puhi készül. Csikasz mereven ült. s az egész táj más lett volna. Gyuláról folyt a veríték. mégis félelmetesen. a zab még lábon áll.– Na. Tű táj ős megint külön-külön érezte szétzilált csontjait. mint két kis lehallgatókagyló. de ilyenkor nem szólok neki. olyan messze. Ballagtak az ájult melegben. hogy baljós sejtelmei vannak a légköri viszonyokat illetőleg. Majd ha kiérünk. Úgy érzem. mint gondoltam. Nyomasztó kedvetlenség ült a levegőben. pedig amúgy nem fél semmitől. S Csikasz azonnal az élre állt. semmi étvágyam. mink is tudjuk. – megzendült a végtelen nádas. de eddig azt hittem. mintha a kunyhó környéke. csak a bögölyök zümmögtek és szúrtak kegyetlenül. csak jég ne legyen. hogy otthagyja a gunyhót.

meg ez a kutya is. s az ég úgy elszürkült. de nem sokáig. és megfordult. és a völgyek hamvas szakadékaiban úgy jártak a villámok. s amikor már úgy érezte. s úgy lehetett érezni. a fák keservesen sóhajtottak. egy rettenetes. De legfélelmetesebb volt ebben a pokoli színjátékban a kísérőzene.Az égerfák is susogni kezdtek. És ez a szél nem hullámzott. A fiú is eldőlt a szénán. és nem vett lélegzetet. recsegő. Matula megtömte pipáját. de minden mozdulatukban a megkönnyebbülés. Borzongott. gurgulázó hörgés. de amit látott. de nem félt. Amikor azonban negyedszer ellenőrizte az időjárást. csak azt látta volna. hogy az a fojtott végtelen erő az ő mellkasát is szétveti. és szívükben álmosodó nyugalom csordogált. mintha sötét hegyek nőttek volna a látóhatár mögötti mélységekből. mert idegeikben a látóhatár már szélesedett. Hanem az éjjel elkel majd a takaró… – Hideg lesz? . hogy a három lény lélegzése egyre mélyebb. mint a zuhatag vize. Csikasz kényelmesen végignyúlt Gyula ágya mellett. Ez persze nem vonatkozik Csikaszra. – Hát nézzen. mintha porrá vált köd úszott volna a nap alatt. az egész eget széthasító lobbanásban feloldódott minden. reszketve állt ebben az ítéletidőben. de ilyenkor a legjobb az alvás. – Elaludtam. a felhőhegyek már elrohantak felette. s az arcok egyre kisimultabbak. hogy nagy esőcseppek kopognak körülötte. A délnyugati ég már fekete volt. A fiú megbűvölve. A felhőhegyek csipkés taraja sárgásfehér volt. – Te csak mindig mászkálsz… te kutya. és nem szóltak. s azt mély szusszanásokkal helyeselte. a szél majdnem fellökte. A nádas egészen lefeküdt. Messze látni most nem lehetett. a táguló ürességet álmodta. A szél most már ordított. hogy még egy pillanat. Később már az se… Alom nem járt akkor azon a tájon. Néztek. a szörnyű feszültség szikrázó fenyegetése. most már Matulához ment. Közben – amíg az emberek aludtak – háromszor is kiment a bejárathoz. – Esik még – szuszogott Matula markába –. eltűnt már a nap. Gyula alig tudta nyitva tartani a szemét. A nádas legmélyebb hangján zúgott már. ami csak érzés. hogy az öreg parancsnok nézi. levelek utaztak vad száguldással a levegőben. az a szívszorongató. de nem is akartak messze látni. ijesztően szép volt. Tutajosunk félig vakon. de orra alvás közben nyugodtan szívta az esőszagot. akinek arcvonásait sűrű szőrzet díszítette. – Én is – mondta Matula –. Ha valaki bevilágított volna a kunyhóba (mert odabent mindig árnyék volt). aztán visszament a helyére. és Gyula a fáradt öntudatlanságban talán a semmit. Amikor a fiú elment a kunyhó takarásából. aztán csak az eső sustorgása hallatszott a kunyhó tetején és elhalóan az egész. és az a távoli rettentő feszültség egyre közeledett. és szétrobban az egész világ. Egyenletesen rohant. hogy az a rémséges. mint az ázott szalma vastag füstje. mert megérezte. amely előtt nincs akadály. mert mindenféle törmelék repült a levegőben. de nem gondolat. Gyula azt még látta. és észre sem vette. amely mögött eltűnt a táj és az ég. a felszabadult lélegzés volt érezhető. Csikasz odabújt Matula keze mellé. hogy valahol egy vastag ág törött le. s egy nagy reccsenés azt mondta. hogy az öreg leteszi maga mellé a pipáját. mert az istennyila mintha végigrepesztette volna az égi óceán fenekét: locsogva dőlt a földre az eső. de nem fázott. és nézték a kunyhón kívül esőtől füstölgő világot. Egész ágak. s abban a pillanatban lehunyta a szemét. nagy rétségen. mint a takács vetélője. az az állandó morajlás. Gyula erre ébredt fel. nádszálak. reszketett. de erősen igyekezett a kunyhóba. mozgó fal a következő percben rádől a világra. – Kinézek – mondta Gyula.

így a nádból és vizes rozséból születő vastag füst egyenesen nyúlott felfelé. – Hova? – Az ollóba – fene a gusztusát! Jancsi eldobta az ollót. Egy hétig még dadogott egy kicsit. Vadgesztenye meg bükkfa alá már odaállhat. a keleti eget pedig átívelte egy széles. otthagy kapát. – Most már megrakhatja a tüzet. – Hogyan? – Úgy. úgysem tudunk mást tenni. ha már muszáj az eső elől valahova elhúzódni. hogy a förgeteg beszorította őket a házba. csúcsosan. az igaz. ahol elbújni nem lehet. mintha egy kisebb vizsgán esett volna át. – És nem halt meg? – Mondom. – Aztán a ménkű is szereti a vizet. A nyárfát nagyon szereti. Nyugaton megszakadt az ég. és Gyulának olyan jó érzése volt. mintha az eső szétverte volna a légi hullámokat. meg némelyik fába.– Meghűsül az éjszaka ettül a sok víztül. Még a betűket is látta: … a párolgás hőelvonással jár…” A levegő már most is hűvös volt. aztán megmaradtak mégis. Az eső ekkor már kimerültén párázott. Évánál kezdeni? Már mondani is akartam. amíg az idő kicsöpögi magát. tojást sütünk szalonnával és zöldpaprikával. azonban úgy látom. legjobb hasra feküdni. Azóta a sógor nagyon tisztöli a ménkűt. de az eső lankadt. de ki a fenének van kedve ilyenkor halászni? – tűnődött Matula. s a rohanó vihar már messze keleten nyargalt. hogy megmaradt. mert a fa vizes. és a szétesett felhők közül csodálatos ragyogást nyilazott a berekre a narancsszínű nap. Azt a kis ázást jobban elbírja az ember. – Éhes? Matula egyetlen szóval átvágta Tutajosunk gondolatainak fondorlatos kanyargóit. A vasat jobban szereti. A komámat is megcsapta egyszerre a sógorral együtt. – Szóval éhes. Gyula maga elé nézett. de amúgy nem lett semmi baja. a szivárvány a végét jelenti az esőnek. hogy rakja meg a tüzet. csillogó szivárvány. s ha az leégett. Jancsi. A könnyűség érzése volt ez és – igen – az éhségé. Azt mondja a koma: “Hallod-e. de egészen megkékült. hogy be lehetne fonni. de nyárfa annál több. csak kerülő úton közelített a cél felé. meg olyan füstösforma volt. hogy a tojásra is gondolt. nyöszörgő nyavalygásnak. – Hogyan? – Az úgy volt – éppen szénát hordtak –. s egyszerre véget vetettek a gőzös. és a fiú ismét megállapította. aztán nagyon csapkod a ménkű. Azóta borbélyhoz jár. szakadozik az ég. de legjobb az égerfa. – Ilyenkor jár legjobban a hal. s egyik tankönyve jutott eszébe. A szél most már teljesen elállt.” Kiültek aztán a pitvarba. és akkorát ordított. Fele fejivel már meg is volt. csak több nádat tegyen alája. Estére jó idő lesz. A gunyhót is azért raktam ide. Ezt persze nem mondta meg. – Most nem tudunk tüzet rakni…. mert a szoba sötét volt. de mi a fenének Ádámnál. és ha megdörren az ég. és nem engedi magát ezeken a felesleges csapásokon vezetni. mint egy oroszlán. kaszát. most megnyírhatnál. a hajam meg már akkora. világosodik. Szürke függönyét elvitte keletre. Nancsinak sok esze van. aztán csak hazafelé. kilobbantak a lángok. a sógor meg csak lefordult a székről. de a vízbe is odavág néha. szilfát meg fűzfát is – ilyenek alá soha ne álljon. ámbár néha a ménkűt is kibírja. . csak vártam. száraz nádat meg talál itt bent is. hogy Matula nem méltányolja a finomkodás kitérőit. – Most rakja körül vastaggal. a tölgyet. mert alighogy lerakodtak. Fa van. de oda is csak szép időben… Hát így volt. leszakadt az idő. hogy van ilyen is. alig hallatszott ide a dörgése. amikor odavágott. de aztán pattogni kezdett a fa. Ez a füst még gőzzel volt vegyes. párátul. Villámvágta éger nincs az egész berekben. Ha meg olyan helyen szorítja meg az idő.

hogy Tutajosunknak nagy kedve lett volna visszafordulni. mert nem én veszem fel holnap. mert nem aggodalmaskodó természetű. De a tapintatlan nevelőapa azt mondta: nézze meg. milyen a víz.” – … – mert – folytatta Matula – tüzet rakni nem tud mindenki. meglátja. mint Ádám. most legalább megtanultad!” Matula közben kirakta a fiú ruháit a tűz mellé száradni. úgy reszket… persze. ha leveti… Ezek után Tutajos nem tehetett mást. hanem azt meg kell hagyni. Matula a tűzre nézett elgondolkodva. Matula bácsi. mintha ezalatt még egyszer meggondolná. milyen jót tesz… Tutajosunk duzzogva vetkőzött. Vetkőzzék le. – Moslék! – legyintett a fiú elkeseredve. ott állt. a nadrágon át combjait erősen hűsítvén. de a jó meleg megbékítette. de egymásra rakni sem. milyen a víz. de mire kiért. hát megnézte. és majdnem olyan sárga. Gyula. Matulát azzal “büntette” volna meg. – Megszárad így is… – Okosabb. és ha nem fázott volna olyan kegyetlenül. de nem látta meg Matula kaján pillantását. hogy Matula egyáltalán nem aggódik. nézze meg. de kibújt a nevezetes ruhadarabból. s foszlott bőrözete alatt végigbizsergett valami simogatás. A túlzott szeméremérzet azonban lassan lefoszlott . milyen a víz. ázott pacalnak érezte magát. és teljes vízkészletével rádőlt a gyalogúira. A víz belefolyt a csizmákba. ámbár ez a bőr vedlett volt az égés folytán. hol van olyan sokáig. A ruhák versenyt gőzölögtek Tutajossal. és még mondott egyet-mást. Matula azonban nem volt kíváncsi Tutajosunk daliásnak egyáltalán nem mondható termetére. hogy megvárakoztatja. aki rézbőrűként állt a lemenő nap fényében. ezt nevezem én feleletnek! Csak azt szeretném tudni. amit nem jegyez fel Tutajosunk nyári életrajza… – Na. előbb még újra meg kell fürdeni az összehajlott bokrok szövevényes hűsén. máskor hol az eszed. Tutajos undorral nézte a vizet. mert máris a fogát veri össze. de ezt nem felejti el. Tutajos. amikor elindult. oly mértékben. A megtorló gondolatok azonban lagymatagok voltak a valóság és a józan ész parancsaival szemben. milyen? – nézett rá az öreg. A tüzet meg kell építeni. hogy ne legyen lélegzete. “Te voltál. – Mért nem mondta. Ezek ugyanis azt mondták.– Nem fogunk halat? – Nem bánom. amely a legkisebb érintésre záporral könnyített magán. ami nagyon hasonlított ahhoz az érzéshez. – Huh… hühü – hajladozott a fiú. aztán idegenkedve végignézett ösztövér mivoltán. A víz ronda volt. és a lehető legkisebb méretűre összehúzván magát. mint szemérmeskedve ugyan. – Hanem – és hármat szívott a pipán. De hát itt legfeljebb Matula nézhetett volna rá. ezenkívül jó lesz sietni és levetkőzni. A tűzrakást nem lehet csak úgy összehányni. mint egy felháborodott gyomor. hadd aggódjon. azt esetleg elfelejti. amikor Kengyel azt mondta: “Látod. mint egy epeömlés. ezt még Gyula “megúszta”. hogy aki ránézett. – Erről se feledkezzünk meg – mondta kissé szemrehányóan –. Jó. ahogy ez van! A gatyáját miért nem veti le? Gyula enyhén megrándult. hogy… – Minek mondtam volna. az ökör – gorombáskodott magával –. – Juhéé – verte át magát a rekettye esőzónáján. tüzet már tud rakni… Tutajosunk kissé elpirult a dicsérettől. milyen a víz… ha nem sajnálja a bőrét… Tutajosunk tehát megnézte. A rövid füvű kis tisztás után egyszerre övig ért a fű. kedvet kapott vakaródzni. aki azonban valószínűleg daliásabb lehetett. amit mond –. A magas fű után jött a háromméteres sűrű rekettye. és álljon ide a tűz mellé. Ladó. aki ezek után semmiféle vízre nem kíváncsi. mint a házat… szóval így.

szalonnát. mert a hamu alatt élő parázs volt még. és árnyékukat táncoltatta a sötétség határán. és begyógyultak. s majdnem olyan suhogás szárnyalt az estében. ez az idegen. mintha valami kinyilatkoztatást várna. mert nem járt sem bogár. mint ami eddig volt. Éjfél után egy kis szél mozdult. hogy Gergő… – mondta Matula kis idő múlva – mert errefelé úgy mondják. – Kezd színe lenni – bólintott az öreg. – Hajnalban bemegyek – mondta Matula. meglátni nem lehetett. . de olyan vastagon. és szemében olyan természetes mérlegelés volt. A fákról és bokrokról csepegett a víz. mint aki átugrott egy árkon vagy kiérkezett valami ködös alagútból. hogy a fiú valóban levetkőzött. vagy felszállt a köd – ezen kár lenne vitatkozni –. Nagyon sötét nem volt. amit hozott. Aztán már alig szóltak. most szólította így először. Az éjszaka egész hajnalig susogóan csendes volt. ami lerázta az esőcseppeket. Úgy érezte: a puhára száradt ruhákkal valami élő meleg veszi körül. Amint végignézett magán. melyet a nap. senki előtt nem szoktam levetkőzni. hagymát. mert hamar elbolondul benne az ember. A folyó csobbant néha. egy fát az erdőn vagy egy csónakot a vízen. A tűz udvart rakott a tisztáson. leszállt a köd. aludjon. – Jobban szeretem. valami biztonságos erő. messze ne menjen. alig ismert saját testére. alaposan meg volt szabdalva. mintha csendes eső mosná a ködöt és sötétséget. de lehetett vidra is. kapkodó. Csikasz pedig áhítattal nézte a serpenyőt. és egy bagoly szidta a ködöt. de maradjon mindig a parton. én addig felszeletelem a paprikát. sem egér. – Megpróbálok horgászni… – Azt akartam mondani én is. Azt már észre sem vették. mint a folyó háta. s amikor az öreg a parázs fölé tette a serpenyőt. Ez a gyerek. ameddig akar. és ettől kinyújtózkodtak a fák és bokrok. Aztán – intett.róla. mintha kenderkócból szőtték volna. és tejfehérsége eltűnt. aki még Piri mama előtt sem vetkőzött le soha. és fénye szétterült. Gergő bácsi. és leülepedjenek végleges helyükön. valami más. és nem is tudta. És Gyula. A kések szisszenve vágták a paprikát. Matula mereven nézte a tüzet. Senki nem tartotta számon ezeket a csobbanásokat. hogy este lett. puha lélek. mert valahol ott úszott a hold. hogy Gyula nyelt egyet. lehetett pézsmapatkány is. Mire végeztek a vacsorával. mint márciusban a hó. amelyek önmagukba hulltak vissza. ha azt mondja. ami lehetett játékos hal is. Matula is csak érezte. a sásvágások. gomolyogni lomhán és tanácstalanul. mintha egy csikót nézett volna a vásáron. és a lángoknak már fénye volt. most ezt természetesnek érezte. és mélyet lélegzett. olyan illat kezdett terjengeni. s hosszú ideig nem válaszolt. henteregni kezdett a köd. amikor lefeküdtek –. valami bátor nyíltság. és ha járt volna is. Ezután már csak a fáradó gondolatok nézték a tűz apró villanásait. csak a tűzrakás felett kavarodott meg. hogy a szavak és gondolatok elrendezkedjenek. – Gergely bácsi – kezdte akadozva –. A tűz sütött. karcolások és terjedelmes kék foltok térképeztek összevissza. mire átverte magát a ködön. A bőr. Belevágjam az érit is? – Ahogy szokta. A kutyát itt hagyom. amikor kibújnak alóla barna szántások. amikor felvette a megszáradt ruhákat. mint aki végzett a gondolatok finomabb részével – most már kihozhatja a serpenyőt meg a szalonnát is. hátha van valami parancs. mintha arra vártak volna. de ha köd lesz még – ámbár ilyenkor hamar felszáll –. ami ellökte magától a nyirkos párákat.

ahol még a lenge nádbugák is csapzottak voltak. a nagy nádas felett pedig átsuhant a derengés árnyékmadara. Csendesen felöltözködött. Felcsapott tehát diadalmasan. a ködnek már csak apró pókhálói bujkáltak a rekettyebokrok között. és szőre csupa víz – volt. A tűz aztán kinyitotta szemét. szoktatta a szemét a sötétséghez. – Szervusz. de megnyugtató valóságába. se hangja. és elnyelte a köd. de valamikor azért ilyenkor többet láttam. aztán ráállt a gyalogúira. Lerázta már füvekről. szinte ugrásra készen. mint a légy a pók hálójában. csak még azt szeretném tudni: én most a tűzhöz vagy a fához tartozom tulajdonképpen? Erre azonban nem válaszolt senki. Gyula nézi a kutyát.” Állt egy kicsit. és kinyitotta szemét. mintha azt mondta volna: lássuk. és elfeküdt valahol a berek mélyén. és az ég alján fehér lobogással emelkedett a világosság tüzes kereke. mintha el akart volna bújni. Nyújtózkodott egyet. fákról az esőcseppeket. és ellapult egy kicsit. Matula ágya üres. a ködöt hengergetni talán megunta – se színe. hátára vette a hátizsákot. hogy ő mégiscsak tűz. hogy aludtál? A kiskutya erre odaül az ágya mellé. mert Csikasz már ellenőrző utat tett a fűben. Keleten mérgesen és vörösen ekkor kelt fel a nap. és vastag ágdarabokkal jól megrakta a tüzet. aztán megrázza magát. majd örül neki” – gondolta. aki sohasem tudja eldönteni. A bokrok közé. és Csikaszt egyetlen intéssel visszaparancsolta. és megerősödve úgy érezte. – Hát már a vizet sem szabad lerázni? . mivé leszünk – és lángra lobbant. a földbe. Csak a tűz kezdett magára találni. és törülgette arcát és kezét. A szél elállt. s a fában ette önmagát. mert immáron szétszórta a levegőben. A kutya csak a fülével nézett utána. még majdnem éjszaka volt. – Majd csinálok én itt nagytakarítást! És amit egy ilyen komoly égitest elhatároz. Gyula erre végleg felébredt. Odakünt azonban világosodott. Csikasz. A parázs belemart a fába. A köd ijedten kavargóit körülötte. és másik oldalára fordult. A lángocska tapogatni kezdte a többi fadarabokat. mire Csikasz kikullogott a kunyhóból. s a köd emelkedni kezdett. mert ő az erősebb. és a tűz mellől szemrehányóan nézett vissza. “Ha felébred. aki válaszolhatott volna.Amikor Matula felkelt. Megállt egy kicsit. de ez olyan mélyen volt. Tutajosunk dühösen felült. kiment a kunyhó elé. hogy ő az éjszaka vagy a nappal gyermeke-e. hogy még egy fia-álmot sem tudott elindítani. Mire Gyula végre megtért az árnyékvilágba. mintha belenyugodott volna az átváltozás fájdalmas. és Csikasz a farkát csóválja. “Okula nem kell még ugyan – gondolta –. és beleszaglálódott a levegőbe. aztán lekotorta a hamut a parázsról. akárhova. Tutajosunkat mindezen változások azonban a legkisebb mértékben sem érdekelték. mint az ázott csirketoll. aztán újra leszállt. aztán elhallgatott. – Nini! – dalolt a lángocska – nini: repülünk. s a vizes fa keservesen zümmögni kezdett. Valahol nagyon mélyen ugyan érezte a tűz sugárzó melegét. – Takarodj! – kiáltotta. A tűz pattogva égett. hát mit kezdjen vele? –. mert nem volt senki. arra mérget lehet venni. mintha a felháborító látványon elgondolkozott volna. Ennyi volt az egész. de talán nem is tudott volna válaszolni senki.

s a csónakon megint ott ült a nagy kecskebéka. és a derűs. s kezdte már érezni. tisztára mosott és messzelátó. ha gyomra nem figyelmezteti az idő múlására. – Jól megmondtam neki – csóválta a farkát –. és megsimogatta. holnaptalan nyár szétáradt szívében. de ezután már nem ment a csónakba. meleg volt a csónakdeszka is. de még fogta a csónakot –. él. A nap süt. miért mondta az a kutató. Nem szeretem a vizet.” Jobb ezen túl lenni – tápászkodott ifjú barátunk. – Törülközőt vigyen. Csodálatosan ragyogó reggel volt ez. egyetlen ruhadarabot hordozva. Foszlott bőre alatt új vér lüktetett. “Szóval megérkezik Bütyök. s amikor prüszkölve kiúszott a partra. és Gyula magán érezte az öreg Gergő tekintetét. aki jött is már. És Tutajos – igenis – leszaladt a vízre. jelezve. – Huuh – ereszkedett Gyula a vízbe. Hau-hau – és topogott a csónak orrán. repül. Úgy érezte. Gémek jöttek-mentek. Csikasz azonnal elmerült. Csikasz egy-egy vidám vakkantással loholt utána. – Máskor odakint rázd le a vizet. hogy az éjszaka nem történt semmi baja. A nap már melegen sütött. – Ravasz vagy! Ravasz vagy – ugatta –. A párák elégtek. Gyula csak feküdt a széna. s az időnek semmi jelentősége nincs. A kutya azonban csak addig tartózkodott a csónakon. a tűz ég. és más íze volt még a levegőnek is. holnap is nap lesz. mint a köd. berántotta Csikaszt a vízbe. Csikasz. s a levegőben olyan forgalom volt. – Gyere. s úgy érezte. a folyó lomhán kúszik. telt. s ez olyan szép gondolat volt. időnként megszólalt egy fácánkakas. Csikasz! – Hau-hau – ugatott Csikasz –. amint kibújtak a földből. aztán ugyanolyan lendülettel visszaugrott a partra. és Gyula talán elaludt volna. És szombaton megérkezik Bütyök – gondolta. egy-egy kárókatona is jött sűrű szárnyalással. és izgatottan figyelte a fiút. de alattomos szándékkal. amíg a békát elzavarta és megugatta. ugyanilyen nap. és a vadrécék sziszegő röpte egy percre sem állt meg a levegőben. egy kakukk úgy kiabált. s a himbálódzó csónakon törülgette magát. de enni nem szeretem. azt is a kezében. ami nem hozhat megoldhatatlan feladatot. gyere már ki. és most már valóságban megláthatja… megláthat mindent Reggel elszaladunk a vízre…” “Nem fürdik meg? – szólalt meg egy hang belülről. önkéntelenül mélyeket lélegzett.– Majd ha megszáradtál. A vízparton azonban lohadt egy kicsit a becsületes lelkesedés. mert amikor a fiú a csónak mellé ért. aki átúszott a túlsó partra. hogy ami kívül van. hogy fel tudná dönteni a világot. hogy éppen csak a rendőr hiányzott a közlekedés szabályozására. és csak Csikasz közbelépésére fejelt a vízbe. hogy Matulát még csak be lehetett volna csapni. aki azonban nehezen vált meg a napsütötte trónusától. amire a kutya igazán nem számíthatott. nem tudok utánad menni. de Gergő bácsit… nem. egy kis méretű törülközőt. de többet nem csapsz be! Ezek után Gyula is kiszállt. héják és kányák imbolyogtak a nádas felett. . igazán nem hideg… A kis kutya nevét hallva újra beugrott a csónakba. hogy beszólította Csikaszt. hogy ez már nevetésnek is beillett. szólt a málinkó. gyere – biztatta Tutajost. hogy a vízpor szerteröppent a napsugárban. mert a folyó még nem tisztult egészen le. – Gyere. amelyben minden harag nyomtalanul elpárolgott. gyere fürdeni. visszajöhetsz – enyhült meg Gyula. mert ez a reggel olyan volt. ez nem lehetséges. megrázta magát.és nádszagú magányban. – A fene egyen meg! – hessegette Gyula a békát. az belül is szól.

“Elsiettem – sziszegett Gyula –. Mekkora szája lehet. Hiába. a sorodra – intette a türelmetlen ebet. Ma sokkal kövérebb és hosszabb gilisztákat talált. amíg az úszó eltűnt. hogy adjon valami tanácsot. de ebben a pillanatban egy nagy hál dobta fel magát a vízben. hogy nem vágott be. mindjárt itt kellett volna hagyni ezt a helet. A horog berepült a szokott helyre. mert Gyula valóságos szalonnát adott neki. Gergő bácsi? – Rák – mosolygott Matula –. de amikor feltűnt az öreg szikár alakja. Majd húzod te még jobban is… Húzta is! Gyula megvárta. állandó kapás és semmi. de mérgemben visszadobtam őket. Teste forrón száraz volt már. Szalonnát. és egyre jobban megfeszültek idegei. majdnem megfeledkezett a titokzatos halról. aztán semmi. már kezdődött az az óvatos babrálás. . hogy eltalálja a kellő pillanatot. aztán egészen. alig helyezkedett el az úszó. Van már ebédrevaló? – Nem fogtam semmit. pedig Gyula idegei erélyes húzásra voltak beállítva. s akkor nyugodta bevágott. “Óvatos az ilyen nagy hal – gondolta –. mert Csikasz étvágya betölthetetlen volt. Gyula nyársat faragott. mint előbb. de még levelet is írt. meg-megállt. a kukacot meg levette. de rajtam nem fog ki. így mondta Matula is” – és egy még nagyobb csalit tett a horogra. és ne húzhassa le a horogról. nőtt a meleg. Most! És Tutajos értelmetlenül nézett az üres horogra. fogyott a csali. Matula egyébként is egészen megfiatalodott. Semmi. s csak akkor adott neki. ahol a nagy hal felcsapott. – Nincs több! – mondta aztán erélyesen. – Ezt vedd be! – fenyegetőzött Gyula. Gergő bácsi. s összefutott a nyál a szájában. hiába. Csikasz meg volt elégedve az új gazdával. Alig érhetett le a horog. és egy kis mozdulatlanság után kezdődött a játék újra. Két kis keszeget fogtam.“Szalonnát sütök nyárson” – gondolta. s a szalonna kicsorduló levét a kenyérre csepegtette. Birizgálás. és nemcsak a bőrét. Semmi! Akadt ugyan a horog. vén potyka lehet. amikor a tetemes szalonnát három zöldpaprikával bekebelezte. zöldpaprikával… – csapta vállára a törülközőt. de a súly – a hal – lemaradt róla. – Nincs! Mehetünk horgászni. de az úszó mozgása olyan lagymatag volt. De hosszú ideig meg sem moccant az úszó. mert Matula hátán ott ágaskodott a puska. ahol az előbb volt. mert ragyogóra volt “beretválva”. edd csak! Az úszó lassan húzódott lefelé. Ravasz. és két ártatlan keszegen kívül nem fogott semmit. Nézze meg maga. – Várj. de az égést nem érezte. és hófehér ing övezte inas nyakát. de rajtam nem fog ki…” Felcsalizta újra a horgot. hogy az “illetőnek” szájába kelljen vennie. húzás. Csikasz. és Tutajos gondolatai azonnal továbbszaladtak – és utána megfogom ezt a halat!” – Gyere. lehúzta valami. és újra oda dobta. – Gergő bácsi… hát nem felejtette el? – Nem hát! István bátyja adott patront is eleget. Később mintha valami piszkálta volna a horgot. “Megint becsapott!” – gondolta. hiába! Múlott a délelőtt. s horgát oda dobta. – Edd. – Látja. és most már egészen kicsi gilisztával csalizott. hogy így le tudja szopni… Nagyon várta már Matulát. Csikasz! A tűzön éppen megfelelő parázs volt. kenyeret vágott.

” Kedvetlenül ment arra a helyre. “Szégyen-gyalázat! – gondolta Tutajos. mindjár’ kihozom. De azt már igazán restellte megkérdezni. Gyula egy kis kétkedéssel nézte a vizet. – István bácsi ír. Legjobb a két-három napos máj. Matula felemelte a fejét. Hoztam kosarat is. mint a felhő. amíg a víz széthordja a vér szagot. ha büdös. körülbelül méteres zsinegben folytatódtak. Hanem a kosárba tépjen egy kis füvet. azon jobban megmaradnak. A rácsa három szál méteres madzagon lógott – mint a mérleg serpenyője –. ha szükség lesz rá. hogy majd hívja. Ezzel Matula vízbe eresztette a rácsát. csak a zsákja volt egészen sekély. egy újabb. amíg végre odaért a kiáltás: – Gyüjjön! A cókmókot is hozza. kár. Gergő bácsi? . Itt nem fog halat. Annak aztán van szaga… szétterül a vízben. és elnézett a nádas felett. hogy inkább ponty lett volna. azon aztán van mit harapni. Vegye elő a messzilátót. mint egy mély tányér. hogy a mi rákunk nem nagyobb. sőt szakjával a parton is kotorászott. evett már rákot? – Nem – vallotta be Tutajos. Gyula örült a halnak. meg aztán a madzag először a kávát emeli fel. Majd bolond lesz a rák abban a kis hálóban megmaradni! – Nem megy ki belőle. alig mélyebb. Ez pedig egy emberhosszú botra volt kötve. Olyan volt. – Most aztán pipálhatunk pár percig. ahol a vastag madzag belelógott. – Hát több is belemegy? – Majd meglátja. ami a háló fenekén éktelenkedett. vastag drótkávával. mint egy ritka lepkeháló. de ott sem igen mozgott a hal. közel a parthoz. – A halat is? – Hagyja a vízben! – Ez az egész mesterség – mutatott egy kis kör alakú hálóra. Azt mondják. a tengerben nyolckilósak is vannak. és nem is érzett valami nagy kedvet a rákevéshez. de később úgy gondolta. Matula tett-vett egy darabig. – Mit nézzek. Gyula nem talált az egészben semmi érdekeset. de ne vesződjön itt. s ahol találkoztak. Erre elmosolyodott. És Matula éppen eltűnt a bokrok között. de még ráérünk. legfeljebb azt a szétvagdosott békát. amikor eszébe jutott a levél is. mert szétmászkálnának. – Pedig az még csak a finom étel. – Ez a béka a csali? – Az. csak lepakolók. – Hallja? – Mit? – A varjak nagyon hangoskodnak. Persze jobb.– Biztos? – Van rácsám a gunyhónád között. kezdesz elszemtelenedni!” Matula ekkor a parton volt már újra. Gergő bácsi? – Nem hagyják ott a húst. Ezt a szerencsétlent az előbb fogta Matula a szákkal. ami alig volt fél méter átmérőjű. – Jól van – szedelőzködött Gyula –. kell egy kis idő nekik. de Gyula úgy gondolta. meg a vércsék is. és csak későbben fogott egy félkiló körüli dévérkeszeget. ahol először voltak. hogy mi az a “rácsa”. “Tutajos – mondta magában –. de ez is megteszi. és még csak el sem kérem a levelet. A rák a húst szereti. – Hogyan lehet ezzel?… – Mindjárt meglátja. megyek odébb.

– Én – ijedezett Tutajos –. – Ezektül nem lehetett itt horgászni. A hatalmas szárnyak szétnyíltak. A hátuknál kell megfogni. Reggelizett? – Szalonnát. ha lesz kedvünk. csak ül. és visszaeresztette a rácsát.– Azt a nagy fát – mutatott a túlsó part felé Matula –. de ha egyszer lejár az idő. – Jaaaj… mekkora! – sóhajtotta. – Ez volt a királ – mondta Matula –. nem eszik meg. mert a sast felszívta a messzeség. amikor rádobta magát a levegőre. tisztán látta. végül csak egy lapult a megfogyatkozott húson. – Mondom. mintha egyedül lett volna a világon. viaszsárga csőr szétnyílt és összecsukódott. – Dobálja ükét a kosárba! – tartotta Matula Gyula elé a hálót. de aztán csökkenő izgalommal dobálta az ollós népet a füves kosárba. Bár lehet. hol nem lehet hozzáférni. – Ott hagyjuk. ki lát bele a berekbe? Gyula ölébe ejtette a messzelátót. één? – Hát ki a ménkű? Én a nyelet fogom… Csak az ollójukhoz ne nyúljon. A sas valóban csak ült. – Nem. Mi esszük meg ükét. de nagyon közel menni nem lehet. nem eszik. A varjak károgva. . Ilyenkor nem szokott itt lenni. hogy Matulára hallgatni kell. de az akkora volt. ne féljen. csak játszik a farkával. De ilyenkor még aligha eszik. A hatalmas. Milyen hal van a haltartójában? – Égy dévér. meg jobb oldalán is van egy vastag száraz ág. – Lesz még itt? – Lesz. Az elsőt úgy fogta meg. mert a rák pattintott egyet a farkával. de talán szárogatja magát. lelöki közibük a maradékot. se föld. Gyula majdnem kiejtette a messzelátót kezéből. s amikor egészen élesre állította. szarkák és vörösvércsék. de a nagy madár. – Ne féljen. – Óriási! Fehér a farka. – Hűű! – álmélkodott a fiú. mint egy bocskor. Arra nézzen. – Rétisas. és ijedten dobta a kosárba. Matula gyorsan felhúzta a rácsát. mintha kőből lett volna. – Szeretném közelről látni! – Közelebbről lehetne. majdnem egy méter magas. Gyula megkereste a nagy fát. A lárma elhallgatott. Mekkora csőre van! És hogy eltűri azokat a többieket… – Nem törődik velük! Ha megunja őket. Gyula keze reszketett. de megtanulta. akkor aztán azon veszekednek. Három varjú a fa csúcsán ült. – Szélesebb két méternél: most lemegy a Drávára. hogy itt is vadászik. igazgatta a gukkert. és felváltva károgtak. s csak akkor csapott fel újra. hát a királoknak is lejár. fenséges nyugalomban. meglábalni nem lehet az öreg fa környékét. mint a hó. – Rettenetes nagy – kísérte Tutajos –. Fene egye meg az ilyen játékot – gondolta a megrémült Tutajos. a vércsék visítva csapkodtak körülötte. elsüllyedne az ember. Gyula szeme odaragadt az üveghez. De most már lássuk rákékat. de majd teszünk róla – fenyegetődzött az öreg. az ág közepe táján akkora madár ült. egyáltalán nem vett tudomást a zajongó gyülekezetről. mint a tüzes vasat. Lett is. ámbár egyre kevesebb. hogy a nagy fa körül csak úgy örvény lenek a szürkevarjak. de szép nagy. de ennyi már nem. aminek a teteje száraz. mert a kis hálóban nyüzsögtek a rákok. elrepült. Csónak nem járja. Se víz. ahol van. Tudja az ilyen madár. itt még nem láttam vadászni. hogy a jobb oldali ágat nézze végig. Később ásított. majd délután fogunk hozzá.

Lesz rák. Egy alacsony odúból szokatlanul vastag kígyó kúszott ki. még Bütyökről is megfeledkezett. és a polcra tette Bütyök levele mellé. Csikasz? A kutya kissé meghökkent.– Okosan. hogy kísérje el. ha korán ebédelünk. – Sötét hát. Másfelé nem is lehet menni. amikor belenézett a nyüzsgő kosárba. – Hol van az a híd. Gondolom. A rum jó volt. végül ugatott. Gergő bácsi. az már igaz. meg a puskát is megmutatom. Kettőkor elindul. Nancsi néni nagyon akarja. de azért nem árt. a harcsához. aztán odaballag. Csikasz. hogy mi hát a “messzi” Matulának? – István bácsi azt írja. hogy megfelelő ágat találva. Egyszóval: Ladó Gyula Lajos – félt. Gergő bácsi? – Itt lejjebb a Zalán. ameddig jólesik. de aztán megállt. de háromkor már világosodik. másik oldalon a berek. igazán nem hittem volna. hát használd. Bütyök barátodat hozd ide. Csak a gáton. és megugatta a rákokat. Ritka jó puska. mert Nancsi néni kiátkoz benneteket. ha apró ördögök csónakáznak a vízen. Múltkor nem értem rá írni. “Hajnalban négykor légy a hídnál. meg amit küldtek. száraz ágat a fűzfán. Ha péntekig nem jössz meg. Csikasz körültáncolta az érkezőket. Engem is jóltartott ez a Nancsi. – Másfél óra. belevágja mérgét a fába. Ne nézd ükét. maradj. morgott. Ebéd után mehettek világgá! Szervusz! István bátyád Gyula rámosolygott a levélre. A következő húzásban már üres volt a háló. Semmi kétség. – Hau-hau – mondta –. mert tudta. hogy ilyen rátermett vagy. akkor szombaton hajnalban négykor légy a hídnál. és ugyancsak igyekezett lefelé. csak úgy repült a forgács. amíg a hídhoz ér. öcsém. ha nem tetszenek. Kinézett egy vastag. Megy a parton. – Rólam is ír? – Nem… de hogy találok én egyedül oda? – Könnyen. Elhallgass. másfél óra alatt odaér az ember. ha jól kilép… – nézett maga elé a fiú. elmegy a hídhoz egyedül. de én azt mondom. Csikasz ugyanis még mindig a rákokat ugatta. Van magadhoz való eszed. az úton. Alig várta. nincs messzi. Kettőkor elindul… – révedezett Tutajos – kettőkor! És aztán csak úgy “odaballag”… Talán még holdvilág sem lesz… – és újra megnézte a levelet. és ment fáért. de ezt semmiképpen nem akarta bevallani. hogy négyre legyünk ott. ha jól kilép. István bácsi világosan beszél és ír. – “Kettőkor elindul” azanyád! – és lecsapott a balta – “aztán odaballag” – puff a balta. s arra gondolt. Ettől pedig fogcsikorgatóan dühös lett. – Akár mehetünk is. mert haragudott az egész világra. mert egyik oldalon a folyó. ha nem eszitek meg az ünnepi ebédjét. és kapaszkodj fel a kocsira.” Igen: légy a hídnál – nem rossz… – Sötét lesz még akkor. . István bácsi döcögő. mert kupán váglak. a levélre is kíváncsi. mindenre és mindenkire. mert Gyula megmutatta neki. – Látod. hogy pár napra hazagyere. mert szeme megakadt valamin. Megakadt és megborzongott. A levél valami irkalap volt. nagy betűivel: Gratulálok. Hozhatna… Tutajos kivette a baltát a szelemen alól. és leszakad az egész csillagos ég. hogy nem kéri meg az öreget. de most megírom. ezeket nem szeretem… – A levél a hátizsák zsebében van – mondta Matula. aztán hátrahúzódott. akkor is. meg rumot. Hanem a fánk fogytán van. Még teát is adott.

rakja ki. és megolvasta a kis cinegéket. s a látvány nemcsak szemét. előbb kóstolja meg. s kicsit később úgy érezte. amíg meg nem kóstolta. Tutajosunk erősen verejtékezett. és napon megszárította. Körüljárta. mintha nem is ő kiáltott volna. minden félelmét. aztán másik fához ment. ámbár nem sokáig. hiszen még éltek. de a hidat. de mind a hatot elnyelte ez a féreg. hogy kár lenne a szalonnáért. minek szétvágni. ugye? Majd megetetjük azt a Bélát is. Mindjárt forr a víz – a zöldségféle megpuhult már benne –. De mindjárt megorvosoljuk. aztán ebédelünk. Matula tálalt. homokkal megsúrolta a vízparton. vagy ne hányjon. Matula pálinkát kevert vízzel. és ne nézzen úgy rá. a sötétséget s a félelmet teljesen elfeledte. mintha a kígyó jelentékenyen zsugorodna. hát sötét lesz. újabb kígyóval. egészen természetesnek találta. s az egész ügy egyszerűbb lenne. A terjedelmes hüllő darabokban volt már. a gombát ezen szárította. ez nagyon jó! Mondtam. rákok pirosra főttek. és nem is kívánta. ha fejbe csapja. mint az éretlen vadkörtére. elég. Gergő bácsi? – Semmit. Amikor pedig István bácsi levelére nyomatékot tett. – Így kell enni – bontotta fel éppen a “királ” ollóit. Valami ősi. az igazságszolgáltatásból elég volt… Levágott egy jókora ágat. Azóta különféle szerepeket töltött be. hogy hányjon. négyre a hídnál lesz. a szalonnát is. Gyula kirakta Nancsi néni küldeményét. de amikor a vajpuha. pihent kicsit. amit Nancsi küldött. hanem azon gondolkodott. “Odaballag”… Sötét lesz. s általában táblának nevezte. torz rikkantást hallott. Általában asztal volt. az éjszakai utat. de gyomrát is megelégedéssel töltötte el. Ettől fordult fel a gyomra. hogy el ne vigye a szél. – Hát ez meg mi? A kígyódarabok félig tollas kis madárfiakat szültek. – Bütyököt? – Azt. – Mit segítsek. a halat ezen bontotta. mint ahogy az is volt. ami nekik egyáltalán nem volt kedélyes. Matula kedélyesen beleszórta a rákokat. – Hallja-e – nézett rá Matula –. Gyula nem rajongott a rákért.A fiú elvesztette a fejét. Ez a tábla valamikor mérnöki asztal volt a gátcsinálás idején. s a húst Gyula tányérjára tette –. Aztán gyúródeszka lett. omlós első falatot lenyelte… – Gergő bácsi. Vegye elő a táblát. ámbár nem volt lába. Amikor a. aztán vágta. A Bélát. tehát legyűrte gyomra emelkedését. És Gyula meglátta. amelyek életükben hatan voltak. de eltört a lába. Amikor lobogni kezdett a víz a bográcsban. Gergő bácsi. – Majd meglátja. amikor Tutajosunk magához tért. hogy éjfél után kettőkor süssön a nap. . itt hagyták Matulának. – Húzza le! És Gyula lehúzta. mert úgy érezte. hogy kettőkor kel. Jelen állapotában sötétbarna színű volt. de pápista színe van… – Gergő bácsi. irtózását és undorát kiadta. nem lehet kívánni. Aztán úgy határozott. és hazahúzta. vágta. egy olyan vastag kígyó volt az odúban… szétvágtam… tele volt kis cinegével… – Éhen – bólintott az öreg –. Ha aztán a tábla a sokféle használatnak megfelelően különféle színű és szagú kezdett lenni. de Matula a dohányt is ezen vágta. Gyula nem vagdalkozott már. – Nem kell ide rák. hogy nincs-e rajta odú.

de nem is lehet őket lerohanni. milyen fényeskék a tolla? A fiataloké csak feketés. jelentősége és ideje. s közben kicsit utálkozna is. – Pusztulj innét – morgott a kutya –. de Tutajosunk hamar felfedezte. – Ismeri a puskát? – kétkedett Gyula. mert amíg a rákmaradékokat immelámmal rágogatta. – Nagyon jó gyerek. s ezután áttérhettek Nancsi néni táplálóbb küldeményére. rá sem nézve a madárra. Matula most sem nyúlt hozzá. mert felkelt a napcsi… – hát ijedten nézne rá. – Csetecsetecserr – forgolódott a szarka –. Itt mindennek. aszerint. – Cserr! – kiáltott a szarka. – Vegyen. még akkor sem. álldogált egy kicsit. nyugodt mozdulatokkal. hogy: – Gyuszkó. és nem rövidítenek le semmit. se fel. Gyula álmélkodva nézett utána. aztán jól tartjuk. csörögni kezdett. fogyogattak. és ha valaki a szilfából szűcsit. lassú. Gergő bácsi. Gergő bácsi… – Nem? Ide nézzen! Felkelt az öreg. aztán jövünk. hogy megbolondult-e. ha a királyukat eszi meg az ember. – Meg is érdemli – bólintott Matula –. – Cse-cserr-tetete – mindenütt adnak valamit – cserecsere… mindenütt van maradék. kellemes a gyomornak. hogy Csikasz is ezen a véleményen volt. amíg Gyula nem kínálta. Talán a tengeri rák kilós ollójával igen. hogy felfedezték. hol Gyula mellé ült. nem rohanlak le senkit. De nem. de kijövet már kezében volt a puska. a szárcsából szárcsikát és a kunyhóból kuncsit csinálna. egy koszton vagyunk. és újra bement a kunyhóba. értelme. ha elmentek. – Nem lehet az. és mindenki szereti. majd fogunk rákot is meg halat is. Kellemes volt az ínynek. nem hittem volna! . aztán pállott még a szájuk. nem közelednek egymáshoz hangos csörtetéssel. – Szögény… hogyan beszél… És Tutajos ki nem mondott tétova gondolatainak legmélyén megérezte. Matula pedig kijött üres kézzel. Felnézett és morgott. – Elhiszem. és ijedten vágódott a levegőbe. Megcsinálom az ágyát is. Gergő bácsi. Bütyök mellettem ül az iskolában. – Ezt aligha. nem adunk! – Le kellene lőni – és Gyula vágyakozva nézett a puska felé. hol volt hamarabb várható az adomány. A kondér azonban hamarosan kiürült. ez nem is lehetséges! – Tudja. ébredjen. Itt nem esnek egymás nyakába az emberek m«g temetésen sem. amely árnyékát a kunyhó felett tartotta. Egyszer csak felnézett a fára. – Takarodj – mondta ez a morgás. és bement a kunyhóba. de… – és Matula csak egy mozdulattal jelezte. minden valóságnak neve van. Megesszük Nancsi néni ebédjét. – Gergő bácsi. meglátja. még a tolvajok között is. Gergő bácsi. A fa kihajló ágán egy szarka ült. nagyon erős gyerek. de ezzel nem. Matula jól megnézné és – sajnálná. Szeme csillogott. és most. mire Matula is oda nézett.– Mi csak Bütyöknek hívjuk. A szarka elhallgatott és figyelt. hogy ezzel jóllakni nem lehet. Matula megállt a tűz mellett. Itt nincs erőltetett komázás se le. de nekem nem az. Gergő bácsi. majd körülnézek egy kicsit. itt nem becéznek. hogy a bereknek is megvan a maga tartózkodó illemszabálya. – Az már igaz… Úgy látszott. nem gázolják át a barátkozás érzékeny bozótját az első napon. Ismeri a puskát. hogy ha egy reggel Matula azzal keltené. aki híres tolvaj. mégsem verekszik soha. mire meggyünnek… – Köszönöm. Közben a rákok fogytak. a csirkecsontot mohón kapta szájba. és hol Matula. – Tudom. öreg szarka… látja. a kis ollójú köznépről nem is beszélve.

de a sarlós fecskék útra készülődnek. – Nézze meg. és kitett egy újságlapot negyven lépésre. A fészkek egy része már üres. ez az igazi. mert ha mind a kettőt felhúzza. – A fülem még most is cseng – mondta Gyula. a közepibe célozzon! Tutajosunk rémülten vette kézbe a nehéz fegyvert. mintha kezében lenne a fegyver – durr! közibe. Nancsi néni-féle rétesre. finom puska. – Ősszel egyszer nyolc libát lűttem vele egy patronnal. Gergő bácsi! Matula nézte a papírt s a sörét vágta apró lyukakat. – Jól szorítsa a vállához… – … dab-dab-dab – mondta Gyula váratlanul felzaklatott szíve – … dabdab – dabdab… durr! Tutajos majdnem hanyatt esett. s ilyenkor már fiaikkal . Patron van elég. Ezek után rátértek a valódi. de túl volt az első lövésen. ahol legsűrűbb volt a nyak. mert erősen gyanakodtak. hogy öreg szarka volt. de erre a viharvert öreg jószágra bizonyos tartózkodással nézett. és most már nem tartotta olyan rettenetesnek az egészet. de még ment is el egypár.– Mondom. csak akkor rúg mint a veszedelöm. vihar előtti csend feküdt a tájon. hogy kibírja. Majd kipróbáljuk. mert a madárvilág állandóan mozgott. de valamit észrevehettek. ahol voltunk. Nyolcat szedtem össze. Gyula tisztelettel nézett a puskára. A vízen. Matula a pipájával volt elfoglalva. ha még nem is lőtt vele. ne az orrával célozzon. Most is meleg volt. talán megvár. – Mondom. hát ott a tömérdek liba a vízen. itt a puska. és az árnyék hűsén érezni lehetett a különbséget a napsütés és a széljárta kunyhó homálya között. de Tutajos szeme többször a fához támasztott puskára tévedt. – Az nem puska – legyintett fitymálva az öreg –. hogy tegnap ilyenkor fullasztó. és később hideg eső seperte végig a berket. de amikor Matula elrakta az ebédmaradékot. más fészkekben másodszor vannak tojások. ha lepihenünk egy kicsit. – Nem árt. – És szétrobban? – Mért robbanna? Olyan puska ez. – Röptiben? – Fenét. Későn jönnek – néha csak májusban –. hogy jól tartotta. Hajnalban lecsúsztam a lesőgunyhóba. Tegnap ilyenkor fáradtan állt meg minden mozgás a vízen. de flóberttel sokat. Lűtt már ilyen nagy puskával? – Ilyennel még nem. aztán kinyújtotta mind a nyakát. és az öreg fák kérgén hangyakaravánok jöttekmentek titokzatos céllal és fáradhatatlanul. így volt. Ilyen nagy puska már eleget volt a kezében. és tudott vele bánni. A nap ekkor már az ég tetején lángolt. Gyula kirohant a papírért. ha idei lett volna. mert elcsendesedtek. majd megbarátkozik vele – ezzel a puskát visszavitte a kunyhóba. – Na. – Vérzik az orra – mondta csak úgy mellesleg az öreg –. Jó puska. s a felhőtlen ragyogásban nehéz volt elképzelni. elsül mind a kettő. de egyszerre csak az egyik kokast szabad felhúzni. Kinézek a likon. Amúgy rendesen tartotta! Egészen rendesen. ami kapott. és csak később bólintott. szorongó érzései támadtak. de ma talán csak a szúnyogok aludtak. Én meg – mutatta Matula. – Eleinte megesik… de attól még lehet aludni. de ez a meleg könnyű volt. a nád közt és a levegőben is.

– Felébredt? – kérdi Matula ártatlanul. – Fel – mondja Gyula. nem tartoznak a fecskékhez. Aztán ránéz Gyulára. ha boldogulni akar velük. Igen – gondolja az öreg –. mint az igazi fecskék. de eszébe jut. A szürkék óbégatása mindenkit figyelmeztet a veszedelemre. mert a kunyhó kontyának árnyékmutatója elérte már a tűzrakást. mert a bőrfoszlányok alatt vadonatúj bőr erősödik. Sokkal jobban repülnek. mi a teendő. mert az ő naptárukban lejárt a nyár. hogy ezek a fecskék – amelyek tulajdonképpen nem is fecskék. A szürkevarjú komisz egyéniség. de ha étkezésében zavarják. füves térség fölé. s a karvaly utálattal evezett egyre magasabbra. – Akkor kialudta magát… És Gyulának nincs ideje latolgatni. hol van. hogy kialudta-e magát. ami egy rendes embernek elég is. már csak egy-két pár nyilall fekete szigonyként a levegőben. s ez egyet jelent az év fordulásával.végeztetik az előírt gyakorlatokat. az igen. ahol éppen három szürkevarjú foglalkozott Tutajos felszabdalt kígyójával. itt mindig aratás után jelennek meg. de ez már nem olyan vészes. mert külön családjuk van – nagyon ritkán szállnak le. és még a kabasólyomnak is nagyon össze kell magát szedni. Egy karvaly volt a riadalom oka. – Káár… utána! – rúgták fel magukat a levegőbe. hogy: elment. mert ilyen károgó kíséret mellett nem lehet vadászni. de a sarlós fecskék… utálat még rágondolni is. mitől ébredt fel. és csak ritkán kapaszkodnak meg sziklarepedésben. de nem tudja. ezen a tájon nincs már belőlük egy darab sem. és számolgatja: hányszor látta a fecskék érkezését. hogy a kis vándor kivágta magát. Matula azonban egy közbeeső megoldást választ. Azokkal szórakozni. és gondolkodik. . aki mindig hajlamos a verekedésre. mert jobb. és ez már nap alatt született. – Piii-piii – hallatszik újra közömbösen. toronypárkányban. unottan hagyta ott az elérhetetlen madárkákat. s amikor újra kinyitja szemét. Nem szereti a hideget – rakosgatja Matula a gondolatokat –. mintha valóban kialudta volna magát. – Pii-pii – szól újra a figyelmeztető kiáltás. de a forgók. – Én is jót aludtam – folytatja Matula –. Amikor búgni kezdenek a cséplők. hogy micsoda mutatványokat végeznek. de kövér verébfiókák nyüzsögnek. különben is. mire Gyula szeme kinyílik. egyenesen dührohamot kap. és Matula tudja. Hangosan becsattintja a pipakupakot. de hát ki szereti? – Pii-piii – hallatszik élesebben. Be a bokorba! A karvaly tehát – elátkozva a találkozást a szürkékkel és zsebre rakva az összes gyalázkodást. Ezek már mennek – gondolja. ha “magától” ébred fel a gyerek. s az apró madarak pontosan tudják. de azért vigyázzatok… Matula is újra lehunyja a szemét. csontok. és arra gondol: mennyi lehet még vissza? Annyi-amennyi… – legyinti el ezt a felesleges kérdést. Itt a nádasban nem fészkelnek. és nem tudja. izmok mintha jobban elhelyezkedtek volna… és a felégés is megszűnt. de a karvaly elfelejtette. Matula kinyitja a szemét. hogy valamelyik kis sarlós bajban van. hosszas pislogás után úgy véli: négy óra lehet. és Matula tudja. ami talán annyit jelent. hogy most nem valami ostoba kis cinkefiókáról van szó. ahol könnyelmű. s amikor az ekék ősziek alá fordítják a földet. vagy szóljon neki. és amikor éles szii-pii kiáltásuk lehull a kunyhóhoz. és miután kétszer nagyot markolt a – levegőből. de nappal le nem ülnek soha. ami a varjak szótárában található – gyorsan nyilall valamely távoli falu felé. és lecsapott a bokros. hogy hagyja-e még aludni. És Tutajos rendes embernek érzi magát… Kissé törődött még. és repülésük egyszerűen nevetséges.

ha látom világosan. Erőteljesen evezett ugyan – ezt meg kell hagyni –. Majd megmondja. de öntudatlanul élvezi a nyugalmat. – Mi a fene van veled – mérgelődött az öreg –. mint egy török főúr. Megijeszteni kár… ide gyere! – csattant fel. de világosabban közvetítenék a nádi jelenségeket. A verejték már a füle mellett folyt le. – Na. de vagy hívni kell. ami lehet egér. szokatlan. persze… – Gyere – intett Matula a kutyának. csak nézi a nádtetőt. mint első alkalommal. hogy ez az evezés gyenge látványosság lehetett. akit a Márvány-tenger sima vizén csónakáztat a rabszolgája. Nem érzi már külön a nád. széna. és Csikasz az öreg mellé ugrott. – A puskát visszük? – Vihetjük! Gyula erre úgy érezte. Matula ült. merre megyek majd sötétben. és leült Csikasz mellé. addig pihent. amikor a folyóparton Matula azt mondta: – Lecsónakázgatunk… tudom. és csak néha fordult vissza farkcsóválva Matulához. hogy mit szól ehhez a tekervényes evezéshez. – Nem bántlak. ha most egy kígyó csak úgy előkarikázik. De Matula nem szólt semmit. azt nem lehet mondani. – Ne menjünk le a hídig? Megismerné arra is a világot. mert az út két oldalán csodálatos csemegék vannak.De azért feküsznek még egy kicsit. de a csónak rendkívül idegesen viselkedett. sajnálom… De Csikasz tartózkodóan billegette farkát: – Jó. aki fülét hegyezve állt a csónak orrán. mint egy bálvány. – Persze – mondta Tutajos –. és nem gondol arra. nem árt a bolháknak. hol arra zötyög a kordéval. csak akkor hökkent meg egy kicsit. s amíg Matula magyarázott. Csikasz – ígérte Tutajos –. a polcokat. lehet darázs. talán idegen szaga. Matula bedobta a láncot a fenékre. Később más kérdéseket is tett fel. lehetőleg távol Gyulától. Gergő bácsi! Jobb. Nem. Gyula pedig fogcsikorgatva kanalazott. hogy evezni akar… elvisszük a kutyát is. gyere! Csikasz izgatottan topogott a parton. Tutajos nem latolgatja magában ezt a változást. gondoltam. és dühösen nézte Csikaszt. mintha azt kérdezte volna. mintha a vizet figyelné. hogy rakoncátlankodott vagy pláne forgott volna. azt nem lehetett mondani. jó. most meg mintha félne… – Reggel fürdésnél berántottam a vízbe – vallotta be Gyula –. hogy ha most otthoni szobájában találná magát. mint egy éhes szamár. – Úgy gondoltam én is. és most ez már másként van. hadd örüljön. amely hol erre. de miért jönne elő? Nem bolond agyonveretni magát. mondhatnánk zabolátlanul. megkérdezte. de úgy viselkedett. elrúgta a csónakot. de Gyula szégyellt szólni. mintha idegei megvastagodtak volna. . A rabszolga erősen verejtékezett. mocsár és réti virágok szagát. s addig – pihent. – Az igaz. hogy nem utálkozott volna. hanem együtt az egészet. hogy mi volt. lássuk! Tutajos később beismerte. annak lenne különös. és pipált. Ha azonban valami madár rebbent fel a parton. a pókhálós szelemeneket. tűzrakás. vagy előre parancsolni. s a csendben hallja a mocorgást a nádfal között. mint egy kormányos. – Menjünk. s ezzel végzett is velük. Nem. máskor kibújtál a bőrödből! Majd f eldöntött néha – magyarázta Matula –. amikor már bent voltak a csónakban –. de én inkább itt maradok… – és kiállt a csónak orrára. Tutajosnak most nincs semmi terve. és lassabban. szótlanul. hogy teljesen kialudta magát. Pár napja még riadozott – főleg a kígyótól. ha elfáradt – gondolta a nevelőapa. de lehet kígyó is… Lehet – gondolja a fiú.

Akkor menjen. Gergő bácsi! – Egy hét múlva már tud evezni. Durr! – aztán csak azt látta. nem. Ha ezt az osztály látta volna! Kengyel!… – és kissé összeszedte magát. Sosem fogok én így evezni. s amikor már csak a vizet paskolta. A csónak szinte surrant a vízen. Csak ne kapkodjon… és ha odaérünk. Matula kegyesen zsebre vágta a pipát. és lerogyott a kis kutya mellé. – Ha nincsenek lik iránt. Addigra lelassítok… Gyula szíve egyszerre a torkában kezdett serénykedni. de Matula még mindig nevetett. – Jó! “Jaj – mondta magában Gyula –. mintha vágányra került volna. Milyen könnyűnek látszott. de azért – amikor úgy érezte. aki mindenütt bacilusokat sejtett. – A fenét! De azért inkább én… – és már elindult a csónak. Ez már igazi vadászat volt. két varjú is kalimpál lefelé. összerogyik a boldogságtól. lassan emelje a puskát. persze. és markába nézett. de az rámordult: – Ott maradsz! – Nem bántalak. csónakostul… Matula felnevetett. te agyalágyult. . és így nevetni a fiú most látta és hallotta először. s a csónak mégis meglódult. ha kell. mert úgy gondolta. akkor nem törik fel. vállaira veszi Matulát. Csikasz – lehelte Gyula. mért kellett ezt mondani? Miért nem mondtad meg becsületesen: »Gergő bácsi. Belül kicsit mosolygott.– Jól bírja! – dicsérte Matula. úgy látom. meg van is belőlük több. – Talán megvárnak – susogta Matula –. szíve kiugrik a torkán. köpjön a markába. Mire Béla gyün. kellene egy a rácsába. hamarabb kiáll… – Hát… ami azt illeti… – Átvegyem? – Még húzom egy kicsit. Emelheti! A csónak alig mozgott. jaj. és Gyula kissé rezgő inakkal kimászott. szedje fel őket. ormótlan lapátot. te még húzod egy kicsit… Hát húzd!” És Gyula kanalazott. hiába a véletlen.« Nem. nagy fészekpusztítók. mert úgy érezte. hánykolódva az apró hullámokban. igazán véletlen. Tutajos. Ha meg csúszkál. és hozta a varjakat. Kinyomta a csónakot a partra. és kezét napjában ötvenszer megmosatta. nyugodtan. Gergő bácsi? – lelkendezett Gyula Lajos. hogy: most! – behunyta szemét. ahova köpni kell. és nyelt közben. Gergő bácsi. Nem tört fel a marka? – Kicsit… – Jól markolja meg a nyelet. mint egy kisegítő szakácsnő. – Ne evezzek. hogy kettő olyan közel ül egymáshoz… aztán már potyognak is… – Véletlen – motyogta a fiú –. mint kellene. fiatalok. ott a száraz fűzfán varjak ülnek. – Azt hittem. amíg rááll az ember keze. Üres a puska? Jó. – Töltse meg a puskát. – Ezekért nem kár – dobta az öreg a varjakat az ülés alá –. – Mint a tök! Gyula! Iszen maga tud lőni… Tutajosunk mintha nyakig merült volna a dicséret simogató olajába. amint hangtalanul belesimult a vízbe. – Ippen azt akartam mondani. – Cseréljünk! Csikasz azonnal követte volna gazdáját. három hét múlva nevet az egészen. Gyula szinte öntudatlanul nézett végig a puska csövén. Idő kell. ezek még nem tanulták ki a csíziót… Nyugodtan. Hosszúra nyúlt árnyékuk ringva úszott velük. és mintha még az árnyék is nevetett volna. elfáradtam. és nézte Matula kezében azt az egy szál. mert Matula még azt hiszi. jó szagos lesz. és Gyulának hirtelen Piri mama jutott eszébe. te udvariaskodó ökör.

– Meglesem. ha addig élek is! – Hát nem ártana elpusztítani. Na itt a feléül. ámbár mit csináljon? A kis szárcsa is jobban vigyázhatott volna magára. és rendben van minden. és leheletcsendesen mozgatta a lapátot. hajtotta a török a szegény magyar népet. recsegve szidták a csónakot. Csak nyugodtan és csendesen. s akkor nincs kapkodás. pihenjen. és nem is gondolt az útra. ahogy vannak – gondolta a fiú –. mint a jármos állatot. már csak ketten vagyunk. Mióta azonban erre jártak. mert minek mennénk. a Balaton felől. amikor Tutajos megsimogatta. nem késünk el semmiről. egy kis gondolkodás után szerényen a markába köpött. – Nem sietünk. békés tájon. Ki szólhatna ellene? Persze hogy “nem hajt a török”. csak ne sajnálja a markát. békára –. de ez a fény már narancsszínű volt. és ne kapkodjon. – Pedzi már – bólintott Matula –. Csikasz hevesen üdvözölte gazdáját. amelyek szívesen vadásznak alkonyattal is – bogárra. hogy ez a szólásmondás majd fél évezredes. És a madarak most mind hátulról jöttek. (Ha ezt Kengyel látta volna!…) De az evezőnyél nem csúszkált tovább. Most jobbról kapták a leszálló nap ferde sugarait. mint jövet. és nem kapkodott. Még nem voltak a feleúton. Nem hajt a török bennünket. araikor az árva kis szárcsák jöttek szemben. ahogy lesz… de az a lövés igazán szép volt. Ha fáradt. Tutajos maga mellé fektette az evezőt. Gyula önkéntelenül is figyelte ezeket a simogató mozdulatokat. pedig most a lassú folyással szembe mentek. és csak akkor nézett rá idegenkedve. – Kicsit pihenek… – Okosan. – Lii… liii… Matula azonnal átevezett a túlsó part mellé. s a valóság mindig igazság is. s a csónak is lényegesen egyenesebben siklott. már új madarak leskelődtek a vízpárton: bakcsók és gémek. Tutajos pedig kézbe vette a lapátot. igenis. igazán csak vicc volt… – Jó. a víz is bársony lett volna. szüntelen és gyönyörteljes telegrafálásban. Gyula hallgatott. de csak ketten. – Nem bántalak. pedig Matula úgy evezett. Van rajta valami gyalogútféle. s akkor is ugyanaz a . s az éjszakázó helyet még napvilágnál kell alaposan szemügyre venni. rabszíjon. Gergő bácsi? – Majd feleúton átadom. Csikasz megállította farkát a. mintha a lapát is. a lábával is megtalálja. s a fiú arra gondolt. A legkisebb hiányzott.– Ott a híd – állt meg Matula az evezésben –. s mivel a nyél síkos volt. amikor ezen az áldott. amit majd a lábával kell megtalálnia. Most már látta végig a partot. ami arannyá tört a folyó zöldes vizében. jó – jelzett vissza a kutya –. mert igazán csak kárt tesz. Csikasz. Csikasz most már megbarátkozott Gyula közelségével. Ha elfáradtam. Szabad lefelé menni? – Most már tudom. mert véget ért a nap. Most sokkal könnyebben ment a csónak. – Talán megpróbálhatnám megint. elég buta vicc volt. s most ijedten dobták magukat a levegőbe. Matula hazafelé fordította a csónak orrát. de nem megyünk közelebb. Lesz. halra. mit vitt az a büdös kánya. – Hát tik? – Liii… liii – bókoltak a kis madárkák –. és amikor a kezdetleges izmok ernyedten és elkeseredetten tiltakoztak a további gyötrelem ellen. Gyula tehát nem sajnálta a markát. csak úgy belerántani – de gerincén a barátság meleg hullámai szaladtak végig. Tutajosban gyilkos harag hullámzott. Meg kell mondani a dolgokat úgy. hát elfáradtam – ez a valóság.

a kányának. maradt-e még. Ott ment el előttem a kánya öt lépésre. és Tutajosunk fáradtan. mérgesen beleköpött a vízbe. a puska a földön. és valaki megtanította. Kezébe vette az evezőt. Különösen ilyen melegben. ahova esik –. Érti. hát most fájhat a fogad!” “… különösen egy barnakányára fájt a fogam. megtöltötte a puskát. valami ruhába betakarni és hűvösre tenni. Bolha. sajgó tenyérrel. Ott kötünk ki. de legalábbis árnyékba. a puska a földön. A dévér persze hogy nem élt. mintha vízben hagyta volna. A dévért majd megnézzük a haltartóban. hogy azt mondta: nem hajt a török. és Tutajos úgy is érezte ezt. és száz ember állna körülötte. A horognyelet kikötötte a csónakkaróhoz – nehogy berántsa valami cápa –. A horog meg csináljon. – A jót is szokni kell – bólintott Matula –. amit tud. kibelezni. . A csónak döccenve orrolt a partnak.nap nézte a kínlódást. Holnap nagytakarítást csinálunk. – A puskát egy patronnal itt hagyom. – Mikor nézzük meg Tüskevárt. ha nem harap bele az ember. Tudja mit. mintha töltve volna. csüggedt borulat az égen s a szívekben. mert maga nem vendég. mint most. de nagy megelégedéssel tette le a lapátot. amit akar. milyen marha vagy! Álmodozol. Matula már elment. mert látom. mert úgy érezte. hátha visszajön. Sokkal tovább jó a húsa. hogy így fájt a fogad. mert gondolatban veled beszélgettem. Ez az igazság. Ha nem él. mint a türelmetlen utas a síneken. megnézzük. ezen az úton kell visszafelé is jönnie. az vendég… – gondolkodott kicsit az öreg: – Magának azért nem csináltam semmit. szárazra törülni. és “tisztesség ne essék”. aztán fogjon még hozzá. és – elhülyéskedtem. s a halat ott a deszkán gyorsan megtisztította. döglött halnak meg halála a víz. – Ezt mondta István bácsi is… – Gondoltam. Gergő bácsi? Arról jutott eszembe. és úgy kell mindig kézbe venni. ahol a rákok voltak. mert akármi jöhetett. Ha ezt az osztály látná!! “… a puska állandóan mellettem feküdt a parton – mondta Bolhának gondolatban –. meg úgy fájt a fogad a kányára. mert hiába a libacomb. A puskát ölbe vette. megtisztogatni. Gergő bácsi. mindjárt felpucolom. és nem jött utána csak sötétség. holnaptalan. mert az ilyen keszegféle hamar elpusztul a hálóban. Lőszer mindig volt elegendő… különösen egy nagy barnakányára fájt a fogam…” És ekkor… – Juj! – sóhajtott Tutajosunk – jujujuj… – a megálmodott. ámbár eleinte nem éreztem úgy. Ha a hal elpusztult. azonnal ki kell venni a vízből. – Ne felejtse el. testes ragadozó ott vitorlázott az orra előtt. mert a vendég. mellette a két patron. nyilván a kis szárcsákat kereste. Csak nézett. a délutáni gyorsvonat elé. akkora volt. tud vele bánni. hogy itthon vagyok. és Gyula megbűvölve nézett a villás farkú szép ragadozó után. bevallom – már előre elgondoltam. ugyanígy bukott le a messzeségek tengerébe. Bolha…” Ezek után Gyula beledobta a horgot – esik. hogy mit fogok neked mondani. él-e még. kiégett izmokkal. és én csak bámultam. és olyan követelőén nézett végig a folyón. mintha magas kitüntetést akasztott volna Tutajos mellére. Matula berántotta a haltartó hálót a csónakba. Gyula: két patront hagyok… Matula ezt úgy mondta. mint egy tehén. ha erre ment. hogy a puska nem lőcs. és – nézd. ugye? – Nagyon. és várta a kányát. hogy az élő halnak élete. – Majd valamelyik nap. “Látod Tutajos.

nyomában Matulával. de most rögtön. mert nem történt semmi. mint egy telivér mén. nem is magasan. az orsó: – Krrrr-rrr – mint egy megőrült vekker. gondosan vizsgálta a vizet s a partokat. megmarad. Én emelem? – dadogták Tutajos gondolatai. Sokáig sétáltatta. Matula nem átallotta megszólalni: – Úgy látom. mert úgy megdagad. Szuszogva emelte ki a partra. maga csak a vizes zsebkendőjét nyomja a képére. – Megint az orrával célzott? – Gergő bácsi! Matula leguggolt a parton. szinte fekete. Rúgott. aztán dühösen bevágott. amikor Csikasz vágtatott a küzdőtérre. Ezeket már megcélozta… de nem! Tutaj ásnak a kányára fájt a foga… és a kánya – ez már valóság – jött is. kutya! Hohó! Nana…” A hal erősen védekezett. Majd én viszek mindent. Hogy Gyula babonázta meg.” – Azanyád! – méltatlankodott Gyula Lajos. aztán figyelmesen megnézte Tutajost. – Olyan kiló körüli vadponty volt. s a fiú úgy nézett utánuk.Ez a feszült várakozás azonban lanyhult. s amikor két csörgőréce zúgott el Gyula felett. amelyet csak ő hallott egyedül. mert a hal egyre más véleményen volt. amíg a fiú elmondta az eseményeket. merre járt. de végül is felhúzta. amely csak elfüstöl a kis állomás hétköznapi peronja előtt. az étvágy megmaradt. Hanem a jobb arcára valami vizes rongyot teszünk az éjszakára. a fiú kezében pedig emelkedett a puska szinte magától. Az öreg szó nélkül vette ki a halat a szákból és dobta a tartóhálóba. igen. – Egy nadrággal csak egy nyeregben lehet ülni – állt fel az öreg –. okosan “sétáltatta” a halat. Nem fáj? – Nem. nem is beszélve az ünnepi harangjátékról. így a csörgők is. azonnal! Egyszóval ez a délután csupa nyereség volt. Gyula. és Gyula ijedtében elsütötte a puskát! A puska rövid véleményt mondott az irányításról. s nem törődött vele. nyugalom… A kánya jött. ippen ott… de – úgy vélem. igaz – távolodóban. mint egy nyugdíjas pénzügyőr a liget padjának korlátjára. – Gondolhattam volna. nem érzem. Gyula. és nem mondta. és Gyulánk magához térve. – Én emelem? Egy kicsit eléje célozni… eléje… S ekkor. hogy “levegőt adjon neki. hogy Tutajosunk miként akarja búnak ereszteni fejét. és Gyula reszketni kezdett. A kánya elegáns lendülettel tűnt el a túloldali nádban. az úszó pedig olyan unottan dőlt a vízre. izmaiban tüzes drótok. . Amikor aztán Gyula az ötödik darab halat is elnyelte. és még a szákból is majdnem kivetette magát. de hol harangoznak? – A fejében. A kánya ki tudja. Ezeket? Meglőni? Aztán jött három szürkevarjú mérsékelt gyorsasággal. kilövöldöztük! magunkat. mintha Gyula egyáltalán nem érdekelné. Mindkét tenyerében két vízhólyag. vagy horog… de a lecke tiszta haszon. remélem. vagy puska. mára kiladikáztuk. hogy az a Béla nem ismeri meg. Mindenesetre jött… jött. ebben a döbbenetes pillanatban. vagy ez volt a délutáni vadászterülete – nem lehet tudni. Igen ám! De az orsó: – Krr – prrr… Gyula előbb kioldotta a megkötött nyelet. arcán szépen kékülő daganat és csodálatos étvágy! Ki akarhat ennél többet egyetlen délután beszerezni. mint a vegyes vonat utasa az előkelő gyorsvonat után. A napot már csalt a nádbugák tartották a szemhatáron. és dühében rúgott. és Tutajos félig süketen tette le a szigorú szerszámot. – Nyugalom – suttogta –. de gondolta: “Te vagy az oka. és Gyula nem is gondolt lövésre. és egy fűszálat pödörgetett.

És Gyula öntudatlanul is ízlelgette ennek az önállóságnak néha éretlen gyümölcseit. Matula sose faggatta. “Na. mit látott. és semmi ocsú. Sőt! A testrészek egyes helyei önállósították magukat. Piri mama – suttogta Tutajos. Matula természetesen – sehol. ha akarja – gondolta. most már mindent elmondtam.” Gyulánk valóban nyugodtan ment iskolába. de nem is lehet kívánni. aki erre ébredt fel. mert Piri mama ezt pontosan megálmodta. hogy hol járt. hogy aludt. Kengyel nagyon megdicsért. és a külön gratuláció is elmaradt. . de itt valósággal örült neki. és álmai valamilyen formában mindig beteljesültek. De felelni valóban felelt – igaz. aki ugyan félig aludt már. hajnalonként pedig úgy eltűnt. de ennek dacára sem látta meg többé a Topkaput és Isztambult. vagy nem akarta álmait elmondani. hogy két feje van. hogy velük külön foglalkozzék “az ember gyereke” – ahogyan Matula mondaná. Piri mama jeles álmodó volt. Piri mama reggel odaült az ágya szélére. hogy jelesre feleltél. és mit csinált. jobbról erősen megkelt fővel rendelkezett. és nem kerülgette az erdőt. de meg se várta a választ. Odahaza ezt mellőzésnek érezte volna. Tutajosunk már beletörődött volna abba is. Gyula mélyen aludt. hogy a “gy” betűt vagy a vízen hagyta. aludj jól…” – Kézit csókolom. és Matula el is mondta. hogy mit csinált. hogy “mindene fáj”. mégis úgy érezte. amit ki akart vágni. mert a jó. hogy egyedül lehet. s az ő fülével hallani. és mit hallott. a rablóval együtt. és Gyulának nem is jutott eszébe firtatni. talán rablott kincs felett. és szépen fehérlett. ámbár az is lehetséges. hogy a nap eseményeiről beszámoljon. hacsak örök álmában nem. de Gyulának ezenkívül minden testrésze külön-külön is fájt. számoljon vele. Gyula későn ébredt – lehetett már hat óra –. csak három nap múlva –. Tutajos eltévedt bárányka volt Matula mellett. hiszen az ő szemével kezdett látni. s talán ilyen álmoktól borzongtak a fák. vagy a parton felejtette. hogy a holtágakra valóban semmi szükség nincs. Gergő bácsi. hogy egy álom minden részletében teljesüljön. de egyikkel sem tud mit kezdeni. s a fiú megérezte. A továbbiakban történhetett. És este ismét odaült Gyula mellé. mert rásütött a hold. aki buzgón és törökül imádta Allahot. de Gyula erről már nem tudott. míg a borogatás a szénán volt. De ekkor már a vacsoratűz lángjai ijesztgették a sötétséget. és önzőén követelték. és Gyula sokkal fáradtabb volt. és vele is végződött. Egy-két közbevetett kérdéssel átvágta a dagályos elbeszélés kanyarodásait. És ha Tutajos egyedül járt erre-arra. ami akart. hogy rövidebb már nem lehetett. mert sürgősen el kellett mondania saját álmát. hogy Tutajosunk egyetlen. A jelessel ugyan volt egy kis baj. semmi polyva. azt azonban még így is biztosan tudta. Odahaza a nap Piri mamával kezdődött. mert aki felül a lóra. Matula egyenesen nekiment a fának. A nádas talán erről susogott. és észre sem vette. hogy le is esik. De amit elmondott. mint a tegnapi füst. azt olyan rövidre szabta. A berek mélyén lidércláng őrködött. A valóság azonban az volt. semhogy keresgélte volna. ha nem is fújt a szél. ha érdemes volt elmondania. Majd elmondja. hogy fizikai mivolta szánalmas és fájdalmas szétszórtságban éppen csak – létezik. amelyik nem fáj. hiszen már öt perce aludt… Matula azonban – úgy látszik – nem álmodott. hűvös borogatás mindig azon a másikon van. az tiszta búza volt. hogy ennyire önálló nem volt soha. Majd elmondja. Nem igaz? – Dehonnem – mondta Tutajos. Ma nyugodtan mehetsz iskolába.– Mért ne maradnék meg. és ha a fiú beszámolt. de Piri mama szerint megköveteli. megkérdezte. hogy a puska rúgta ki a helyesírási szótárból. ha akarja – gondolta ilyenkor. amelyet sok száz éve nyelt el a láp. mert aznap nem is volt számtan. és úgy érezte. és külön gratulált. “Azt álmodtam. hát panaszkodtam egy szóval is? – Becsületére legyen mondva: egy szóval sem! De nem is illett volna.

Tutajosunk beengedte törődött testét a vízbe. vagy nem. Nyújtózkodott. amikor kezét felemelte. Amikor kikapaszkodott a csónakra. – Nem is árt. Jó volt a víz? – Jó – mondta Gyula. mert – gondolom – “nem szokta a cigány a szántást”. Tudta. hogy: – Gergő bácsi. – Ezt is megsikáljuk – nézegette az öreg a volt asztalt –. kicsit imbolygóit. Fáért én megyek mama… Gyula hálásan gondolt erre az ajánlatra. a tartóoszlopok menthetetlenül összedőlnek alatta. Pótvizsga azonban annyi akadt. és nem gondolt arra. A vízen úszott még egy-két elmaradt. de ezt csak akkor látta meg. azután a hősies fürdésről újabb három perc és végül: – de most úgy érzem: újjászülettem! És most csak ennyi: . Karjait azonban annál jobban érezte. hogy fáj. ha nem is fürdők” – gondolta. Ez azonban könnyelmű lebecslése volt a vékony. de első a reggeli. és így reggel. penészes szénacsomó. és kellemes színe volt. Jobb markában felszakadt a vízhólyag. és combjaiban az izmokat mintha elszakadni készülő zsinegek tartották volna. Dagadt-e vajon? Mert tükör nem akadt a berekben. “Jól kiszívatom magam…” És Tutajos valóban jól kiszívatta magát. s ebben igaza is volt. Matula éppen kihozta a nevezetes táblát. hogy egy héttel ezelőtt erre a kérdésre még azt mondta volna. széna oda. hogy a nagytakarítás szükséges és sürgős. Holnap itt van Bütyök! Azonnal felkelt. mintha Gyula mindenáron azonnal fürdeni akart volna –. Gyula némi tűnődés után úgy gondolta. hogy Matula alighanem a mennykőre célzott. – A fürdéssel várjon még egy kicsit – mondta. jaj! De a víz jót tett. úgy érezte. ha meglátja Gyula arcát. “Jobb. és ez a lényeg. de penész ide. Itt mindig vizsga volt. amikor a fiú visszaérkezett. első mozgásra kicsit rozogán érzi magát. mintha az érzéstelenítő hatni kezdene. a fájdalmakról. ami a fákat repegeti. mely kissé kiment a formájából. ez az elhatározás füstbe ment elképzelés maradt csupán. de csak úgy. gyomra szemérmetlenül megkordult. – Jaj – mondta minden karcsapásnál –. mint a félig érett szilvának. hogy ha feláll. hogy Matula szó nélkül elment. legyünk túl rajta. – Szszszhh – mondta Gyula a testrészek szemléje közben. a jobb felőli részleget. de amikor a kunyhó irányában füst kezdett felfelé kanyarodni. viszont ugyanazon tárgyból többször is meg lehetett bukni. hogy egyedül lehetett a tegnapi sérülések leltározásánál. és úgy érezte. Nem. de nem érezte annyira. aztán vállára dobta a törülközőt. kicsit sziszegett. Piri mama mindenesetre elsírja magát. ha hever még egy keveset. Kicsit még süttette magát a reggeli nappal. Ne lássa Matula ezt a rogyadozó kivonulást. de kitartó comboknak. nagyon jót tett. de a nap éppen besütött a kunyhóba. s amint körülnézett. – Jujuúj… – és úszni kezdett eltörni készülő végtagjaival. Valami disznó beleszórta az avas szénát… hogy szállna rá a nyári harmat. de amikor Matula megérkezett. A mozgás hamarosan könnyebben ment. amikor felébredtem… – és itt ötperces előadás következett volna az ébredésről. De ez nem fájt. mindenféle szemét megy a vízen. használd! – mondta István bácsi és – … ha bevered a fejed. s a felcsapódó hullámok arcát is kellemesen simogatták. sőt kellemesebb volt. Tutajos semmi mellőzöttséget nem érzett. és a jelölt vagy átment. hogy arcát megtapogassa. hát a magadét vered be…” S ez szó szerint így is volt! Itt nem lehetett javítani és egyik felelettel jóvátenni a másikat.“…eszed van. érezte még ugyan a fájást. amennyi kellett.

Ha megtartja az irányt. – A… – Szürkevarjak – állt fel Gyula. – Gergő bácsi járt erre? – nézett Gyula a friss csapásra. mint mi együk a pimpós kenyeret egy hétig. kááár. amint felcsapódott a távoli fák közt. hogy jobban süsse ki a kenyeret. – Az. – És most mindjárt megeszi. mert egy-egy szürkevarjút már látni lehetett. . de inkább ő haragudjon fél óráig. – Azért pirítom meg előbb. Tutajos úgy érezte. utána felkapta a fejét. mint a zsindelytetű. nagy madár – mondta Matula –. és mondja meg Nancsinak. aztán inkább két kicsit küldjön. nincs jégszekrénye. Matula éppen a bicskáját csattintotta be. Gergő bácsi. – Úgy van rendjén – bólintott az öreg –. melyet martalócok támadtak meg. – Oda nézzen! A ritka. Akkor talán el is kezdhetjük. mintha a két embertől kértek volna segítséget: – Látjátok… hát nem látjátok? Viszi már. de a gukkert már kézben tartotta. de a fedél alatt nem volt már semmi. Matula kenyeret szelt és pirítani kezdte.– Jó! És éhes vagyok. hogy az előbbi korgás Elolvadt. kár. Mehetünk szénáért. megy a fájához. – Én. – Nem is gondoltam. Amikor a tűzrakás megrokkant kicsit. mert Tutajosnak csak egyik arcát öntötte el a leányos pír. és kihozta a messzelátót –. Tutajosék lapultak. jó lesz nekiveselkedni a takarításnak. – Jaj! mekkora… és visz valami állatot… kis kutyát! – Aligha – suttogta Matula –. látjátok? És nem ad. mostanában mindig éhes vagyok. még messze vannak. nem megy ez a faluba… – Róka! Kis róka! – lelkendezett Gyula. és nem ad nekünk belőle. már látom. s a kék lángok már a parázson libegtek. erre csorgassa a szalonnáját. A jobb arcfele szigorú maradt. kár… kááár… – Rettenetes nagy! – suttogott Gyula. Pár perc múlva a kunyhó környéke hasonlított egy kirakodóvásárhoz. – Meg hát. dagadt és kék. – Először az ágyakat csináljuk meg. Ezek után hosszú ideig nem szóltak egy szót sem. nagy nyárfák közül ekkor szárnyalt ki a rétisas. és gyomra teltsége lusta jóindulattal hanyatlott a jóllakottság ölelő karjaiba. Na. betegek… Az óriás madár ekkor már alig volt ötven lépésre. hogy ekkora… – Szép. mert gyomra olyant kordult. – Hát igen… – indult el Gyula – de az is igaz. Ez az elpirulás azonban nem volt tökéletes. A varjak iszonyú sivalkodást csaptak. – Megnyúlósodott a kenyerünk. itt a pirítós. mint a távoli mennydörgés. – Gondolom. de most már ettünk. Ettek. ugye. de valamit hajtanak… – Húzódjunk a gunyhó mellé – tanácsolta Matula. Itt a só is meg a zöldpaprika. sast is láttunk. mint egy nagyot. – Hallom… Tutajos erre kissé elpirult. Rühesek a rókák az idén. ne felejtsenek el majd két pokrócot is hozni a vendégnek. Csak a pirított kenyér őrlése hallatszott a fogak között. közel megy el a kunyhó mellett. nem vette észre? – Nem. akárhogy is húzódozunk tőle. – Nancsi néni megharagszik. hogy Bütyökért szívesen takarítok. Majd a hátizsákot vigye be.

ha meg valami zegernye idő gyün. de szegény rókát nem orvosolja senki. A puska a szögön lógott. aztán ott szaporodik ezerszám. hogy miért járt arra Matula. Csikasz – valószínűleg – sajátjának gondolta a cöveket. az esőköpeny és Matula kalapja. – Álljon közibük. Csak vakaródzik. most egymás közt marakodnak. de nem úgy. hogy egyszerre beviszik az összes szénát. – Letesszük. és mivel gazdája semmi megkötözési szándékot nem mutatott. hol ott ült le vakaródzni. Odébb menjünk. De Gyula nem szólt. Matula a kutya karóját is kihozta a kunyhóból. Attól kezdve azonban a cövek parancsolt a lánccal. – Ott van. Abba döglik bele. de a varjakat nem látom. Ült fenséges nyugalomban rebbenés nélkül. – Csípi? – Csípi. mert találtam döglötten. s Csikasz ezt nem szerette. Gyula a nyakában lógó messzelátóhoz nyúlt. A rüh lekopasztotta róluk a szőrt. ámbár úgy hallottam. A darazsak azonban nem nyugodtak bele a kilakoltatásba. és hol itt. Amikor letették a táblát. – Itt lesz a heled – és a kunyhó déli oldalán verte le a cöveket. A kis petrence alatt két frissen vágott pózna volt átdugva. csak szóljon. ha itt eszi a fene ükét. A polcokon való rakosgatás már csak játék volt. de én meg nem szeretem. . – Azt mondta Gergő bácsi. Matula a táblára rakta az edényeket. meg lűttem is kettőt. mindjárt oda is feküdt. tarisznyája hátul. Csikasz kedvetlenül nézte ezt a nagy mozgalmasságot. – Ha nem tart sokáig. s az egész kunyhót megtöltötte a friss széna meleg illata. Egymás mellett akarnak aludni? – Jó lenne. a tál elviszi. bőre kisebesedik. – Megnézem a sast. ne félj. beeresztünk. – A sas nem kapja meg? – Úgy látszik. elgennyesedik. – Ledobta nekik a maradékot. – Szeretik az ilyen nádtetőt – csapkodott Matula –. – Az edényeket meg a táblát majd az árokparton tesszük rendbe. Csikasz körülszaglászta a cövek környékét. iszen alig van bundája. de én olyant még nem láttam. De ha a nyarat ki is húzza. láncostól. – Bírja? – szuszogott elöl az öreg. ez a mosogatás. Ott volt. amint letették a szénát. – Akkor gyühet a széna! Ne sajnálja! A kunyhó belseje kezdett kialakulni. és majdnem méter magasak voltak. amit nem szeretek tenni. – Ippen csak ti hiányoztok – dörmögött. – Ez az egy. pedig egy-egy varjúkárogás most is hallatszott. pedig a madarak egy része megeszik mindenféle dögöt. mint a bolha. csak hallom. és – természetesen Csikasz kíséretében – kivitték az egész konyhát a partra. mert gyökerin él a rüh. aztán emeljük. mert még párszor visszajöttek. Tutajos örült. és agyonvakarták magukat. ott homokos a part.A szénapetrencénél aztán meglátta Tutajos. hogy nincs nyugsága. nem. betegek… miért? – Mondtam. Az ágyak formát kaptak. és kihajtott pár darazsat is. Befurakszik a bőr alá. Gergő bácsi. azt megorvosolja a juhász rühkenőccsel. Aztán elpusztul. és a fáradtság elmúlt abban a pillanatban. – Elegen vagyunk odabent. Ha birka kapja meg. de karjai most is élénken tiltakoztak. a végin csupa gennyes seb az egész állat. amíg a láncot a nyakára nem tették. Ezután Matula lepókhálózott. ha kell. hogy rühesek a rókák az idén. Szőre kihullik. a madaraknak is van valami rühe. ott van-e a fáján.

meg a baglyok is. mert Tű táj ős megtanulta. Aztán megnézzük Tüskevárt. A puska a földön feküdt. ha nem elég a hal. de nem fekszik mellette a fegyver. Korán lefekszünk. hintse be homokkal. aztán úgy csutakolja. Gergő bácsi. amelyet csak meg kell rúgni. aztán kilöttyentjük és kész. hogy veszélyesnek tartotta ezt a helyet. mint egyszer akadjon sörét az emberbe. de ekkor a tábla már fehéren ragyogott. amit bennehagyunk a tartóban. hogy a nevezetes tábla mélybarna színe hogy világosodik. de az aztán olyan is… Egyszóval nem koszos. Gergő bácsi… – Hova? – Úgy értem: horgászni. mert minden gyorsabb és ideges mozdulatára megszólalt gondolatai között a nevelőapa: “Ne kapkodjon!…” És Tutajos sokszor öntudatlanul is számot vetett magában. egy pillanat alatt meg lehet tölteni. Az úgy jó. – Zsíros volt – igazította ki Matula –. – Hagyjuk csak rajta megszáradni – mondta Matula –. mint egy felhúzott íj. Úgy gondoltam: most szépen összegereblyézem a gunyhó környékét. mert nem. igyekszem gyorsan megtenni. hogy amit mondott. hogy a megtöltött fegyver mindig veszélyes.– A rétisas is? – Az is. még horgászunk. Gyula nyugodt akart maradni. héják csak elevent fognak. mit miért tesz. aztán majd én berakodom. de nem szólt semmit. én nem bánom… – Sikálja a nyavalya – rettent meg Tutajos –. – Nem is hozzuk. csak egy kicsit zsíros… Gyula hallgatott. Vizet forralunk benne. – Hát ez elég koszos volt – mondta végül. ha egy kis íz marad benne. hogy robbanjon. ha kicsit zsíros… Matula mosolyogva súrolt egy lábast. De Matula nem szépítette. és visszavitték a kunyhóhoz. mert mindig tudja. de nekem jó volt. mert nem jött. és inkább menjen el ezer vad lövés nélkül. és meglepődve látta. – Mámeg – mámeg kapkod!? Csak azt mondja meg. hogy hogyan siet horgászni. mint egy élesre állított bomba. Hanem – hallja – ne a kézivel maszatulja azt a táblát. ha nincs étvágya: nem kap. maga meg addig fog valami halat. nem olyan nagy baj az. de még a cinegék is rá járnak. akkor sem. És a barnakánya is. hogy a halászat és vadászat fokozott gyönyörűsége. vagy miért nem tesz. ahol a szegény kányára rálövöldöznek… és amíg emlékeiből ki nem hullik az a mennykőnagy puffanás. És ha gyünne az a kánya… csak nyugodtan. és az is maradt. Sose árt. ha cigánykereket hány a parton. Ha maga mindennap megsikálja. talán nem is jön erre. Van olyan csárda. mellette a patron. Ezek után felrakták a táblára az elmosott edényeket. ahol sose fogy ki a bográcsból a pörkölt. – Sietek. mert négyre a hídnál a kocsi. Lehetséges az is. ha zsíros. de a sólymok. Matulával vigyázni kell – gondolta –. – Azt meg úgyis tudom… minek arról beszélni? A puskát vigye magával. – A bográcsot nem hoztuk ki. de nem is piszkos. Gyula megfogadta a tanácsot. nyitva. akárhogy szépíti Matula a dolgot. az más… az is valami bőrbaj. szeretett és nem is akart mindennap mosogatni. vércsék. Gergő bácsi. hogy ebben aztán nem enged. A gémek is megeszik a döglött halat. – Szóval piszkos volt! – Tutajos elhatározta. – Hát az lehet – egyezett bele csendesen –. feszült küzdelme. számító taktikázása lényegesen nagyobb öröm volt . – Úgy értettem. De a barnakánya máshol lehetett elfoglalva. különösen télen. és eszünk olyan uzsonna-vacsorát. a kosz. Ha kap a hal: kap. Ha szükség lesz. Törjön száraz nádat. Ha visszajöttünk.

és megtölti a puskát. hogy az ősember zsákmányolása is. összegubancolódik a horogzsinór. de Tutajos megtanulta már. tenyérnyiek. és tompa puffanással esett a gátra. de enni is. Gyula talán nem értette még tökéletesen. mert kissé balra húzódnak. Az úszó mozdulatlan. hogy a szél átfolyjon leveleik között. amennyire kellett. egyik szeme az orsón volt. három liba már messze járt. de villámmá változik. és bár ritkán kapott a hal. de érezte Matula figyelmeztetésének természetes igazságát: “Ne kapkodjon!…” Ami természetellenes. arról kár is beszélni. élvezet és sport. A hal nemcsak megfogni volt élvezetes. amire lőni lehet és szabad. A lövés csattanása már szétporlott a levegőben. ahova a liba esett. – Libák – suttogja –. s a környék megnyugodott. halott merevséggel. mint a vízen át szálló felhő árnyéka. talán meglátták Matulát. most már lassan munka is lett és kenyérkereset. Nem is vette észre. Ezután a hús simán leválik a gerincről. A nád pontosan annyira hajolt meg. mert gyönyör telj és. közel fél tizenegy is lehet – de ez a gondolat csak annyi volt. másik a tájon. Persze. dárdát hajítani. és nézte a helyet. még ha a fejem rúgja is le ez a puska! – jól eléje célzott az elsőnek. ha arra szükség van. egy ívásból valók.a szertelen kapkodás nélkül és – eredményesebb is. és Gyula arra gondolt. jól elibük… A vadlibák most lehetnek a kunyhó felett. és törtek is össze a természet törvényeinek értelmében. mert el kellett pusztulnia. mint a ponty. aztán Gyula – egy életem. ami nagyobb volt a többinél. csak keszegek voltak. A második liba összekapta szárnyait. a vadat legyűrni több lehetett minden öttusánál. – Hij – sóhajtott a fiú –. Itt nem siet semmi. öntudatlan élvezet volt és öntudatlan sport. s. libák… magasan vannak. Végül – bár idegei pattanásig feszültek – belerögződött a mozdulatok mérséklése pontosan beállítva a szükség mértékére. ha hozzáértő irdalja és süti. Gyula gondolatai szertekalandoztak. mint most ő horoggal. szeme megakad négy madáron. és szinte nem is kívánta. de. elpusztult. a tojások úgy helyezkedtek el a fészekben. Megtapogatta arcát. a madarak: mintha zsinóron húznák őket. A madarak messze vannak és magasan. akkor még nem is álmodott az ember orsóról és nylonfonálról. s amit érzett. s úgy érezte. hogy átalakulása mennyire hasonlított a környezet viselkedéséhez. Az irdalókés apróra vágja a halszálkát. Jól elibük kell célozni – gondolja Gyula –. ami maga az Erő! De igazság az is. amit már nyugodtan meg lehet enni. Tutajos szíve erős ütemben dolgozik. a fák szinte ráfeküdtek a viharra. Szerencsére nem jön semmi – gondolja. az itt nem jó. de amint körülnéz. Tutajosunkat egy görögdinnye nagyságú daganat sem akadályozná meg az izgalmas vadászatban. elsieti a lövést. huj… ez szép volt! És csak szorongatta a puskát. a daganat lohadt. Most semmi rúgást nem érzett Tutajosunk. Gyula egy . de jönnek… Gyula egy kis bokor takarásába húzódik. hogy valamire lőni kelljen. Igaz. s elhúzta a ravaszt. melyek katonás sorban jönnek egyenesen feléje. Az a kis szárcsa nem tanulta meg jól a leckét. Ez a magasság azonban mintha egyre csökkenne. ha nem kell. egy halálom. és csak a száraz ágak álltak ellen. Tíz óra elmúlt – nézte a horognyél árnyékát –. Elmegy a hal. feltörik a kéz. de csontszigonyával ugyanúgy leste a halat. a küzdelmen felül. hangos zúgással jött lefelé. egyetlenegyet sem engedett el. hogy a szél el ne törje. Mert ha olyan valami jönne. lerohanni. némelyik jobb. ahogy a nehézkedés törvénye előírta. A természet csak az erőseket és alkalmazkodókat tartja meg: ez az igazság. hogy ami eddig szórakozás volt. hiszen még a vasat sem ismerte. megég a bőr. hogy a keszeg nagyon jó ízű hal. dicsőséges érzés volt. és megbosszulja magát. és a rénszarvascsordát vagy a vadlóménest belopni.

ahova akar… – ne ugrálj. mert holnapig elpusztulnának. _ – Erre a nyárra végeztünk is a nagytakarítással. ha akarnak… – Mi? – Csak úgy mondtam. Gyula boldogan emelte fel a nagy madarat. Csikasz. de azok is jobban szeretik a sima gyalogutakat. csak azt engedd. de nem tudja. de nyelte az utat. edények elrakva. neki a nádnak. lűni tud… István bátyja majd szerezzen engedélyt… Persze. Tüskevár közeledett. – Nem kötnélek meg – simogatta meg a kutya fejét –. a hátizsákot hozza. mert orron ütlek. mint az olvasztott vaj. mert szeme elöl járt. látod. A puskával bánni tud. Matula elfordult a gáttól. én pedig megvernélek. Ide. vigyázni tud. és Csikaszt már csak akkor vette észre. Itt a legrosszabb. – Persze. A nád itt majd két ember magas volt. Csikasz! – és Csikasz kelletlenül engedelmeskedett a parancsnak. ez pedig – emelte meg Matula – szalonnával tűzdelve. egy kis ennivalót már tettem a tarisznyába. innét már keményedik. Kibukkant és mosolygott. Matula csekély tájékozódás után belement ebbe a zöld falba. hogy a fogunk tört volna a húsába. Matula egyenletesen ment. – Hauvau – hu-hu-hau – ugrálta körül a vadászt –. és a nagy fák zöld halmán már nyílások látszottak s egy-egy vén fa barna dereka. és bánatosan feküdt a cövek mellé. Amikor egy vonalba kerültek a dombbal. Matula szeme követte a fiú pillantását. és van húsunk elég. hogy megszagoljam! A bokrok közül pedig kibukkant Matula. – Mindig a nyomomban… és ne álljon meg. Ez idei liba! A vezető mindig vagy vén gúnár. de valamelyes csapás mintha látszott volna. és Gyula felvette ezt az ütemet. olyan lesz. de minek is járna? Inkább csak a rókák. úgy gondolom: mehet a puskával. ami nem volt gyors. mint amikor a katonának mellére tűzik a medáliát. aztán letette a puskát. A szúnyogolajat elhozta? – El. és ezt Gyula olyannak érezte. Az öreg jobb kezében a libát tartotta. Ott is volt! Hanyatt feküdt. hamu összekotorva. milyen kár lett volna az elsőt lelűni. Hát kell az neked? Na. A csizmák nem cuppogtak már. Szeme ragyogott. Maguk persze takaríthatnak. így a meleg bírható volt. ahol a kívánatos madárnak kell lennie.pillantást vetett az úszóra. amikor az majd a lábáról verte le. – Tudom. . amikor Matulának átnyújtotta a zsákmányt. ahogy szokott. A gáton járt egy kis szél. mert lemarad a csizma. de megennéd a libát. és sietve elindult a zsákmány felé. – Úgy gondolom. Gyula. A libát eldugom hűvösre. Most legalább tudja. mert a vékony láncot Matula a nyakába akasztotta. – Nem lehet ez olyan sűrű… – Majd meglátja. engedj közelebb. hadd szagolom meg. – Pedig az volt a legnagyobb. és a keze reszketett. Az elhullott széna összegereblyézve. és zöld fal állt előttük. – Régen nem járt erre senki. A halakat pedig eleresztjük. vagy öreg tojó… Gyula – amikor hazaértek – a boldogság múló érzésén át is_ jól látta. és látszólag nem törődött már semmivel. mennyivel kell elibe fogni. bal kezét pedig a fiú vállára tette. Közben majd f elbukott egy zsombékban. s egyszerre csak elfogyott a nád. Valami vén gúnár volt. hogy a kunyhó környezete vendégváró tisztaságba öltözött. az elsőre célzott? – Úgyis megmondtam volna – rebbent meg a fiú. Ezt Gyula is érezte.

hogy a mi nevünk a legrégibb a plébánia irataiban meg a Csajágiaké. A legszegényebb gyerekek is nyaralhatnak. Amikor a bokrok ritkultak. ami alatt megálltak. mert úgy érezte. ami kemény volt. Na. vagy ha nagyon egyedül van. – Nézze meg ezt a fát! Ha ez beszélni tudna! A fa koronája nem is látszott. de a szegény ember azért inkább csak méterrel méri. igazuk volt a régieknek. talán csak ha kicsit részeg. akik szentnek tisztelték az ilyen fát. – Aztán – állt meg kicsit később Matula – ne gondolja. igaza volt! Ennyi szúnyog! Szúnyogvárnak is nevezhették volna. és a törzse másfél méter vastag is lehetett. – Volt itt egy tudós ember. hogy nincs igaza. nem is lehetett máshol eltemetni mert víz volt körös-körül. mintha az öreg megbántotta volna – de én úgy gondolom. tivornyákat hallott. Gyulában különös érzés ködlött. Gergő bácsi? – Engem nem bántanak. mert vannak itt még fák. a lombok között megrebbent egy-egy madár. amiket érdemes megnézni. Gyula megsimogatta kérgét. és azt mondta. amelyeket ez a szent fa őrzött magában. csak szedte a cókmókot a falu. csak a szúnyogok elégedetlen hegedülése. és Pondoray néni ingyen fürdőzhet a legdrágább fürdőhelyen. és szótlanul állt az elmúlt évszázadok mellett. és nem is nőttek nagyra. én nem mondom. mert nem a tegnapra gondol az. – Tudja. nyugodjék –. azt mondta. de ebben az ősfában benne van minden! – Én is elnézem néha – mondta Matula –. hogy abban a kutya török világban. Öreg papunk mondta. rabokat és elmúlt embereket. Gyulának a nyaka is belefájdult. – Szuszogjunk egy kicsit. vad harci dalt és jajongó gyászéneket. aki látta még a várat. menjünk. és magasan felettük. Gyula. mert az óriás fák alatt mindig árnyék volt. van benne legalább negyven köbméter fa. Az avar sejtelmesen susogott lábuk alatt. és rettenetes erejükben mintha az eget tartották volna. akinek holnap talán nincs tüzelője. hogy én fejszét tudnék fogni itt akármelyik fára. azt nem lehet méterrel megmérni… Az öreg sokáig hallgatott. Az öreganyám Csajági lány volt… azt mondta az esperes úr – tavaly halt meg. az én régi atyámfiai is itt nyugosznak valahol. akik utálkoztak a szúnyogolajtól. ordítást és suttogást. az egészen biztos. és még egyre változik. Matula megállt. az olajat. mint a temető. Fülledt meleg volt a bokrok között s az avar rothadásának nehéz szaga. – Ne adjak. hogy meddig ér. Saját kiforratlan jelentéktelenségét érezte e mellett a tiszta óriás mellett. – Tudom. de egyéb nem is hallatszott a süket csendben. és elmúlt minden. és ha valaki meghalt. amint felnézett a nyárfára. mert sokszor elgondolom. aki nem néz vissza. Matula bácsi – mondta a fiú. megváltozott a világ. – Más is van benne. ha baj volt. mert kiveri szemét az ág. aztán ide hurcolkodott. és kevesebb a sár. Akkor itt még Balaton volt. Süppedtek az avarban. Az erő és szépség. .– Mögém! Egészen mögém. – Akkor talán még nem volt ennyi… több volt a víz. És Tutajos úgy érezte: igaza volt annak a tudósnak. hogy olyan ez a domb nekem. – Hát… Gergő bácsi. A bokrok itt már jól megritkultak. aki kiáltások és halálsóhajok emlékére emlékezett. több lehet háromszáz évesnél. A koronában emberderék vastag görcsös ágak nyúltak szét. – Elmúlt már az az idő. Gyula – mondta szokatlanul szelíden –. de azért mindig lesz. addig bekenheti magát. de meg is szoktam. mint a szélmarta gránit. Gyula vastagon kente magára. és jól van ez így nagyon. az idő maga volt ez a tölgyfa. Gergő bácsi.

a harag. ha nem célozgat… inkább ismerje meg. csak megcéloztam. vagy itt kereng. az öröm. a mámor. Gyula követte az öreget. Nemsokára érett lesz. elmállott csontok? Mész és foszfor? De hova lett a fájdalom. a gondolattal? Belerakták a falakba. “Itt volt a fal” – mondta Matula. – Gyerekkoromban itt még faltörmelék volt. Látja azt a sok odút? Mindben lakik valami: leginkább a csóka. a kakukkfű. – Tudom. fátlan. Hátrahallgatózott az erdőbe. csodálatosan lágyan. és benőtte a fű. mintha unta volna a beszélgetést. Itt jár egy kis szél. A nádas felett messze lehetett látni. Erre gyűjjön. a tölgyek összekeveredett illatával. hol a kéz. és kerekre nyílt szemét rájuk meresztette. tudom. Gyula nem is nézte. akik rakták. mögöttük az erdő. hogy ez a fülesbagoly. – Jobb. – Leülhetünk. ha szabad lenne. egészen a törzs mellett jókora bagoly ült. és magukkal vitték? . ez az… a temető is tele van vele. hol a gondolat. és megcélozta a baglyot –. aztán egy odúgalamb kezdett búgni. Nem szabad bántani. – Jó még a kés? – Mint a beretva… – Hát akkor nyúljon hozzá! Szótlanul ettek. de a bársonyos hang betöltötte az egész erdőt. a sírás. de aztán behordta a szél. csak megváltozik. a békülés. – Könnyű hát. Akkor volt itt nagy zsivajgás… hanem… nézze csak! – Mit? – Ott a vastag ág töviben. szalonnát. Az ág tövében. tölgymakk és mogyoró lett belőlük? Szél és pára lett belőlük? Felhő? De mi lett a képzelettel. de régen kirepültek már a fiatalok is. és nem nagyon hosszú életű. mi lett belőlük? Föld. hát ez igazán nem fél. – Még ásít is – csodálkozott Gyula –. – Nem is fél – nevetett Gyula. és a falatot öntudatlanul emelte szájához. mert előbb ült már rajta valaki. a kín. víz. s egy helyen meredeken végződött. A bagoly ásított. virág. kitette a kenyeret. Puha fa. könnyű lenne lelőni. majdnem kopasz. Csak innét lehet kilátni a berekre – leterítette a kenyérruhát. Egy baglyot sem szabad bántani. De nézze meg ezt a fát. Gergő bácsi. Előttük a nádas.– A nyárfa gyorsan nő – nézett fel Matula is –. Fa sem telepedett azóta itt meg… – Minek van olyan jó szaga? – szimatolt Gyula. de hol vannak a kőművesek. de a vén fák mégis suttogtak. ahol ül. a szeretet? Egymásnak adták ezeket az érzéseket. eszünk valamit. Erdei fülesbagoly. Fa lett belőlük? Madárszó. és megérinti az ő képzeletének húrjait? Mi lett belőlük. – Hát – legyintett Matula – egyet-kettőt pillant az ember. orra tele volt az avar. zöldpaprikát. más ellensége meg alig van. de gondolatai között hidegen zörgött a pár szó:… “aztán vége a nyárnak…” A kis dombtető itt egyenes volt. s ilyenkor úgy érezte: a bokrok puha árnyékában elmúlt emberek lélegzenek. s a föld. Szereti a temetőt. de mennyi termés van rajta. aztán vége a nyárnak. ami az egészet teremtette? Mi lett belőlük? Milyen erő lett belőlük? Hiszen az energia nem vész el. Soha nem szabad bántani. Néha megállt az evésben. – Nemigen lát embert. amely a habarcsot keverte. Talán azért van itt is… Matula körülnézett. Szél alig mozdult. de Gyula gondolatait most nem szívta a ragyogó messzeség. mit eszik. nézdelődünk. és az erdőt hallgatta. – Mogyoró? Ilyen nagyot még nem láttam. azért meleg. ez itt unokája sem lehet annak a tölgynek. – Kakukkfű – hajolt le az öreg –. A kés magától járt a kezében.

csak itt lehet bejönni. Az élő enyészet puha érintése volt ez. mert máshol leszedi a tüske a nadrágot. mondja-e Matulának. Ha lábasban sütnénk. s amikor színe már megközelítette a cseresznyéét. – Itt van a legtöbb szúnyog – csapkodott Gyula. . – Ha a comb puha. Szakértőén megforgatta a szárnyast. aztán széttárta a bőrt. Nem lehetett tudni semmit. Húzza le a bőrét azzal a kis zsírral együtt. És ha valaki nem szereti. Aztán szótlanul ballagtak hazafelé. mint a kocsikerék a homokot. a kakukkfű illata lengett. hogy csinálják. láttam otthon. mintha megértette volna: – Most megfejtem a libát. akkor már a melle is puha. aztán izgatottan követte gazdáját. Matula jelet tett a bejárathoz. mert te amúgy rendes kutya vagy… Csikasz meghempergett a fűben s a lánctalan szabadságban. Nézte a nyárson forgolódó madarat. hát ne kopasszá. Most megint hosszú csend következett. Matula borotvaéles kése a mellen húzódott végig. és senki a világon nem tudja megkülönböztetni a házilibától. mint aki tudja a kötelességét. zúzáját is. – Addig én tüzet rakok. és nem értette meg senki. a szíved szakadna meg. s a levegőben lustán szárnyalt a nagy rétség száraz illata. de az öreg mosolygott. a vadlibának halszaga van. de most nem bajlódunk vele. Elő a táblát meg a tányérokat. Matula azonban leintette. csak a libától féltettelek. A vadlibának vadlibaszaga van. s amikor hazaindultak. Sokan azt mondják. és amikor megérkeztek. de ez nem igaz. hadd legyen ennek a mihasznának is vasárnapja. Matula kést bökött a combjába. de ezt nem értette meg Ladó Gyula Lajos. amely talán felhord valamit az elmúlt napok végtelenségének óceánjából. Nem próbálná meg? – Ki is belezem. mint a könyvet. – Ha egyedül jön ide vagy a vendéggel. mert megszokta a szúnyogokat is. és Gyula azon gondolkozott. Matula első dolga volt a viháncoló Csikaszt elengedni. Matula meghozta a tűzrevalót és egy jókora nyársat is. milyen könnyen megy? Egy darabban lejön az egész bőr tollastul. máját. Minden belsőséget adjon a kutyának. A nap ekkor már ferdén nyilazott át a lombokon. mert ebben a pillanatban többet enni nem tudott. úgyis tudom. – Csak maradj. megsütnénk a szívit. mindenestül. – Mondom. de ez csak olyan megszokott védekezés volt. szaglászott. hogy ilyen jót még nem evett. ami alatta van. de azért úgy indult Matula után. a nap szállt már lefelé. A tűz körül azonban más illat felhozott. – Gergő bácsi… – kezdte.Az öreg fák csak suttogtak. A kés könnyedén szaladt a húsba. a fák suttogtak. persze. Gergő bácsi. – Látja. A “mihaszna” eb ezt nagymértékben helyeselte. az idő kerekének súlytalan fordulása. hanem fejtse. és kutyabecsületszavamra mondom: mintha még tudnék enni… A liba pirulván pirult a hosszú nyárson. amire előjött Csikasz is. Később bejárták a kis domb minden zugát. és a maradék szalonna mellé odaült a szótlanság. nem értette meg Matula Gergely. hogy kell. jó ha megnézi. s farkát csóválta: – Hát ez azért egészen más – nyelt egyet –. – Jó! Most megtűzdeljük szalonnával… Csikasz ekkor ásta el a kunyhó mögött a liba nyakát fejestül. – Jó! – mondta. a galamb búgott.

de a vonat jön – könnyű neki. De nemigen néztek semmit. Ha krokodilok lennének itt vagy leopárd… de vipera lehet. sietni?… – és akkorát botlott. De erre nem is gondoltak. jön. de mi a fenétől félsz?” “Nem tudom – válaszolt magának –. – Ha ettűl beteg lesz. és látta a baglyot. Dehogy akart. – Úgyis kivettem volna. síneken jár. inkább hallgattak. A homályban már Tüskevár árnyai jártak. hogy mit akart mondani. Éhes lesz. a galambbúgás és a kakukkfű illata. a többit már fekve is nézhetjük. penészes falak szagával. Tutajos – gondolta –. Gergő bácsi? – Viheti. – Gergő bácsi. és nem is tudtak semmit tenni. mint egy kivilágított hernyó a sötétség alagútjában. – Elhiheti pedig. de mielőtt a kocsira ülne. De ne féljen.” . – De hogy reggel van?… Matula szerint “szép” sötét éjszaka volt. – Köszönöm. Gergő bácsi! – Mit? És Gyula megakadt. Nézze a Göncölt… Gyula megnézte a Göncölt. – Sietni – gondolta Gyula. Gyula. Megállt kicsit. – Mindent köszönök. a patront vegye ki. nézte a vizet s a mélyben fürdő csillagokat. nem is akart semmit sem mondani. amelyben éltek. – Gyula – rázta –. – Lehetetlen. – Eleget jöttünk-mentünk. amint ásított. mit akar mondani. – Sietni nem kell… van ideje elég. rúd ja azonban eléggé csáléra állt. Amit egymásnak tettek.– Kár a szóért. én beteg leszek. A fogyó hold fénytelenül és álmosan bujkált a bárányfelhők között. – A puskát vihetem. mert mindez a természet rendjéhez tartozott. Megállt. mert derék Tutajosunknak volt ugyan egy-két rossz szokása. Hallotta a láthatatlan szellő susogását. van idejük elég. bor és bőr szaga keveredett volna össze a fodormenta és. de aztán elfelejtette. maga körül hordva az alagutat is. Gergő bácsi! Ültek még egy kicsit a tűz mellett. aztán kínálja meg azt a Bélát. nem is akartak semmit tenni. és nem is szólt. azt gondolom. “Félsz. s ha megloccsant a víz. hogy reggel van. nem tudom. mintha évszázados menték. és érezte azt az avarszagot. Mit is köszön tulajdonképpen? Hiszen itt annyira közös volt minden. ami olyan volt. ami a másiknak ne vált volna hasznára. dohos kripták. Csomagolunk majd reggelire is. és úgy érezte. aztán mikor a nap ellobbant a nyugati égen. a fiú megborzongott. majd a nyelvét harapta el. Meg is töltheti. meg is érdemli. hallgatódzott. indulni kell! – Mi? – Az. látom. és az alkony hűvös ébredése végiglengett a nádas felett. ettünk. maguknak is tették. és nem bizonytalan gyalogúton –. De belül emberek vannak és – Bütyök! Erre hirtelen felült. de – álmában nem beszélt… … a következő pillanatban pedig valaki megfogta a karját. annyit ettem. mert egész éjjel utazott. Gergő bácsi… – akarta mondani. a nevezetes szekér kerekei ide-oda lődörögtek. Matula kiverte pipáját. amikor kiéri a folyópartra –. vagy valami nesz motoszkált a nádban. s a puskát a hóna alá vette. Gyula tenyerén érezte az óriás tölgy kérgének keménységét. A kocsin bekapják.

“Na és, szamár, a gumicsizmát nem harapja át még egy kobra sem…” – Rákrákrááák – reccsent meg felette valami szörnyű hang, és szárnysuhogás hallatszott. Tutajosunk majdnem leült ijedtében, és a puskát védekezőén tartotta maga elé. “Gém – mondta belül egy hang – gém, és éppen úgy meg van ijedve, mint te…” De Gyula állt, és térde reszketett. Nem vigasztalta, hogy a gém éppen úgy meg van ijedve, ámbár nincs puskája. “Meddig akarsz itt állni?” – kérdezte magától, s arra gondolt, hogy majd otthon, az osztályban… “… kérlek szépen – mondja Bolhának vagy Bikának –, amint megyek, öreg puskámmal a hónom alatt… úgy éjfél körül járhatott az idő.” “Nem féltél?” “Ugyan kérlek, mitől féltem volna?…” És ekkor valahol megszólalt egy mély hang: – Buu-buu… buu-buu A hang messze volt. Valami elszabadult bivaly – reszketett Tutajos, és gondolatban megesküdött, hogy férfiasán bevallja: bizony, borzongott egy kicsit. – Buú… búú… Szerencsére egy helyben bőg – indult el óvatosan, de érezte, hogy ingét átizzadta már. Nagyon meleg volt az éjszaka, de most már valamivel jobban látott. A lábai is jobban megérezték a gyalogút vályúját, és gyorsabban lépett ki, ha arra gondolt, hogy nem ér idejében a hídhoz. Ha nem mozgóit semmi a nádasban vagy a vízen, egyszerre égig ért a csend, de szinte szétesett, ha loccsant a víz, vagy valamitől – de mitől?! – pattant a nád. Ilyenkor arcára mintha pókháló ereszkedett volna, és egész testén átszaladt a borzongás. Ettől aztán dühös lett. “Hitvány legény vagy, Ladó, de legalább azt mondanád meg, mitől félsz. Hitvány vagy, ostoba és – hazudozó…” Ettől a gorombaságtól Gyula Lajos – a Gyulák ivadéka! – egyszerre magához tért. Vállára kanyarította a puskát, és – igen – beleköpött a sötétségbe. Észre sem vette, hogy a névtelen félelem ellen milyen jó orvosság a valóságos mérgelődés. – Buu-buu… hangzott messziről, kissé megrezegtetve a fiú idegeit, de most egészen más hatással. “Egyen meg a fene, ott ahol vagy, ha idejössz, úgy beléd lövök…” – és a hang irányába nézett, ahonnét azonban nem jött semmi, csak… “Nini, virrad!” – és akkorát sóhajtott, mint akinek a sötétség egész dombja szakad le a szívéről. A csillagok homályosodtak, látszott már a víz lomha mozgása, a gyalogút árka, a nádbugák zászlaja és csizmáinak nedves lépegetése. De színe nem volt még semminek. A szürkeség azonban elvált már a feketeségtől, a fény az árnytól, az ég a földtől. – Sáp-sáp-hát-hát – szólalt meg egy vadréce, és hallani lehetett, szárnyaival hogy verdesett. A keleti égen vörös csík szaladt végig, köd szállt fel a folyóról, és valahol messze egy varjú károgott. A csillagok már majdnem eltűntek, a hold vérszegényen sápadt, s a sötétség rongyai ijedten szálltak nyugat felé. Tutajosunk most már szabályosan lélegzett, szabályosan ment, s ha megállt, szabályosan fázott, mintha még az éjszaka hűvös keze simogatná a hátát. Aztán feltűnt a híd könnyed íve, de a hídon nyoma sem volt a kocsinak. Letette a puskát, levetette kabát ját, és megmosakodott. Meg is fésülködött, de tükör nem kellett, mert a vízben jól látta kissé még szabálytalan ábrázatát. De Tutajosunkat ez már nem

is nagyon érdekelte, hiszen felkelt a nap, s a világosság bátor villanása szétsugárzott a vizeken. Aztán meghallotta a kocsizörgést, s elindult a híd felé. A hídon túl már a Balaton látszott, s amikor Gyulánk nekidőlt a korlátnak, nem is gondolt arra, hogy – dacára szépen elválasztott hajának – ha valami gyengébb idegzetű hajadon jött volna, feltétlenül átkerül a túlsó oldalra. Igen, Tutajosunk kissé útonállónak hatott. Elég magas volt, lesült és felégett, térdei összekaszabolva, és jobb képe még a könnyelmű puskatartás kék nyomait viselte. Szerencsére a gyengébb idegzetű hajadonok ebben az időben máshol tartózkodtak, így nem rettenhettek meg Tutajos félelmetes egyéniségétől. De Gyula nem is vágyott ilyen babérokra. A berek felől megindultak a madarak, és Gyula ismerősként vette számba őket. Egy kárókatonát kellene az iskolai szertárnak lőni – gondolta. (Ajándékozta: Ladó Gyula Lajos VIII. oszt. tan.) – Meg egy bakcsót is… A kocsi azonban megérkezett, és Gyula nem folytathatta az elméletbeli adományozást. – Jó reggelt, Balázs bácsi, ide ülök maga mellé – kapaszkodott fel Gyula az öreg kocsishoz –, mi újság? – Mi lenne? A búzát, rozsot már elverték, most a zabot cséplik. Egy tehén felfújódott, de a főagronómus úr megszúrta, aztán leapadt… Nem veszi fel a gallért? Látom, megizzadt. A kocsi nekizökkent az útnak, a gallér alatt kellemes meleg volt, és Gyula most már nem beszélt, csak Bütyök járt eszében s a sok mondanivaló. A jegenyék jöttek-mentek az út mellett, és Gyula szépen elszunnyadt a gallér meleg sátrában. Arra ébredt fel, hogy a sorompónál kettőt, nagyot zökkent a kocsi. – Elaludtam… – Az a jó – mondta Balázs –, aludni mindig jó; aztán meg jókor felpillantott, gondolom. – Muszáj volt, Balázs bácsi, a sötétben nem lehet sietni. Mögöttük kerepelve ereszkedett le a sorompó. Az állomáson két-három ember lézengett. Az irodából kihallatszott a morzegép kopogása, és Gyula kissé álmos izgalommal csikorgatta csizmái alatt a kavicsot Vajon elhozza-e Bütyök Géza bácsi fényképét? Géza bácsiét, aki orvos, vadászmester, és az ifjú maharadzsák nevelője, ámbár eredetileg fűtő volt. Gyula gondolatai között valami bizonytalanság kígyózott, s ez nem illett ebbe a gyönyörű reggelbe, de Gyula nem tudott szabadulni tőle, Matulát érezte maga mellett, s az öregember maga volt a világos bizonyosság, maga volt a mellékutak nélküli valóság és természetesség. Nem, Matulát nem lehetett hasonlítani senkihez, mert Matula maga volt a berek könyörtelen, mégis csodálatos valósága. Gyula elnézett, messze a csillogó síneken, s arra gondolt, hogy a “párhuzamos vonalak a végtelenben találkoznak”. Ezt így tanulta, s ez ködös volt, mint a berek titkai, mint a földbe süppedt várfalak múltja, mint a csillagok fényévei, mint mindaz, amiről Matula nem beszélt, mindaz, amiről az öreg hallgatott. És most jó volt ez a homályos tudat, ami lehetővé tette Géza bácsi valóságosnak elképzelhető háromféle állását, a maharadzsái autót, a néhai fűtő széleskörű karrierjét. Tutajosunk nézte a sínek felett rengő levegőt, a sínek találkozását “valahol”, és öntudatlanul meg akarta menteni az álmok valóságát is, hiszen – gondolta tétován – minden álomból lehet valóság, s a múlt valóságai lassan elmerülnek az idő és messzeség álomszerű ködében. Vajon elhozza-e a fényképet Bütyök, és Gergő bácsi tudja-e, hogy mi az a maharadzsa? Mi is? – hökkent meg Tutajos –, mi is a maharadzsa? Hát olyan izé… olyan gróf vagy mi… szóval földbirtokos, csak nagyobb, majdnem fejedelem, de nem egészen…

Gyulánkat végül is a vonat húzta ki a maharadzsái problémából, belefütyülve, belefüstölve és dübörögve a párhuzamosokba, és elgázolva minden gondolatot, amely nem vele foglalkozik. Az egyik ablakból Pondoray néni integetett: – Gyuszi! Gyuszikám… megy már Béla. Tutajos odaszaladt, és majd az álla esett le, mert az ajtóban nem Bütyök jelent meg, hanem egy lord, egy főúri csemete, egy fiatal maharadzsa. – Bütyök! – ámult Gyula, és ölelésre tárt karja lehanyatlott. – Szervusz, Gyulám – emelte meg zergetollas vadászkalapját Bütyök, de ő is meghökkent, mert Gyula sem volt közönséges látvány szilvakék jobb képével, végtelenül maszatos ruhájával, ütött-vert térdével, és nyíratlan frizurájával. – Gyuszikám, vigyázzon Bélára! – kiáltott a néni, mert a vonat nekirugaszkodott a síneknek. – Jó fürdőzést, Pondoray néni, vigyázok… majd írunk… Bütyök karján felöltő, mellette szép bőrönd, lábán vadonat “tiroli” bakancsok, vastag térdharisnya és golfnadrág. – Bütyök, ez te vagy? – de most már a régi szeretettel rázták egymás kezét, és a vendég szokott szerénységével mosolygott. – Géza bácsi pénzt küldött. – Lehetetlen! – csúszott ki Gyula szájából. – Mért volna lehetetlen? Mindig mondtam… – Ez igaz! – és Gyula azt gondolta: íme az álmok valósága. – Hoztál valami rendes ruhát is? Mert ebben nem jöhetsz a berekbe – ott élek, mióta lejöttem… –, de gyere, ezt a kocsin is megbeszélhetjük. Bütyök megemelte kalapját Balázs bácsinak, és a kackiás fejfödőt szemébe húzta, mert szembe sütött a nap. Elindultak. – Hogy nézel ki, Tutajos? – Hogyhogy? – Mint egy – ne haragudj – betörő… a kezed, az arcod… Te mindig olyan rendes voltál… – Majd nézd meg magad egy hét múlva! – nevetett Gyula Lajos. – … és olyan más vagy! Egészen más… de mintha… és olyan kemény fogása van a kezednek. Milyen a tenyered? – Feltörte az evező… – És a képed? – Rosszul fogtam a puskát. – És a térded? – Sás meg mindenféle tüske. – Ez a te puskád? – Persze… tudod – nyelt egyet Gyula –, én használom. Amúgy… Matuláé. Tegnap lőttem vele egy nyári ludat. Most jut eszembe… Gyula benyúlt az ülés alá. – Álljunk meg, Balázs bácsi. Én is éhes vagyok… ez abból a libából való. Tutajos kirakta a libahúst és a kenyeret. – Láss hozzá, Béla! – Itt? – Hát hol a pokolban, csak nem szállunk le pár harapásért… Egy darab húst tett kenyérre, és előrenyújtotta. – Tessék, Balázs bácsi. Tegnap lőttem, Gergő bácsi sütötte, nyárson. Bütyök ekkor már engedett az előkelőségből, és pár perc múlva csak a zsíros papír emlékeztetett Ladó Gyula Lajos első libájára.

– Hoztam. és Gyula Bütyök vállára tette kezét. az elmúlt éjszakával. és ostorával a vízre mutatott. érti ez a Gergő a libasütést. hogy eljöhettem. Érzések voltak csak ezek a kusza gondolatok. amely körül fájdalom van és a vajúdás gyötrelmei. hanem meg kell hagyni. – Azt nem mondtam. – Akkor jó. de egymást érezték benne. Bütyök egyedül maradt Matulával. – Kezd embörösödni – mondta bizalmasan. A kocsi nekizördült az útnak. és Bütyök tág szíve azonnal befogadta az öreget. – Nagyon köszönöm. Nem volt ez kiformálódott gondolat. és nem is tudták. mert szíve tele volt gyengédséggel –. – Nem is gondolod. mert minek cipekedjenek vele. de hozom a koffert. elvénült lábakra. – Már nagyon vártuk. a lúgtól kimart kezekre. Bütyök – gorombáskodott szelíden Tutajos. hogy legyüvök a csomagokért. a messzeséget s a szabadságot. de a csecsemő él és megmarad. – Igaza van. aki fejével Gyula után intett. de a kocsis megrántotta a gyeplőt. hogy itt vagy… Bütyök egyelőre nem válaszolt. Matula megbökte a kalapját. és az anyára gondoltak. ahol Matula éppen partra húzta a csónakot. Körülöttük most ébredtek a vizek és a nádasok. mert éles füttyszó szállt a dübörgés széles morgásába. az udvar sivárságára s arra az árva hársfára. Gergő bácsi. amelyben visszeres lábú mosónék nyaralni és gyógyulni utazhattak. Puha lelke csordultig volt a tájjal. – Hanem – nézett végig Matula Bütykön – ez a ruha alighanem meleg lesz. – Matula bácsi… – álmélkodott Gyula – mit akarhat? Gyere. aztán hosszú ideig nem szóltak. és a fiúk gondolatainak alján hála lobbant a megváltozott idők eljött új nyara felé. hogy itt vagy. és a mama is… küldött neked egy skatulya túrós rétest. – Isten éltesse! – fogta markába Bütyök kezét. Mióta iskolába jártak. mennyire örülök. Bütyök – mondta Tutajos. erre az útra. ez itt a barátom. . hogy barátját újra láthatja. mi? – tette hozzá Matula. amelynek vándorló árnyékában idegen ingeket tisztított egy fájós lábú öregasszony. Balázs bácsi. Mehetünk? – Menjünk. – Gergő – mondta a kocsis. mert nem tudott mit mondani. Tudod. a mosóteknőre. – Ez a Zala hídja – intett Gyula a híd vasíve felé. jól megleszünk mink hárman. Bütyök.– Köszönöm szépen – nézett hátra az öreg kocsis –. igen jól esett. a Nyár. Béla. – Alig ismertem rá. aztán úgy látom. az út végtelenségét. nekem meg eszembe jutott. amiben a mama mos… Elhallgatott a két fiú. jó az öreg a háznál… – Ha egy csöpp esze sincs. – Van másik is. elfelejtettem megírni. szenny és vér. Gyula. most kezdett ragyogni az örök anya. mint az emberi jóság bölcsőjét. de hallgatásuk ezt a gondolatot ringatta. ne másszon fel az öreg. Pondoray Béla. Gergő bácsi. főleg a várakozás beteljesülésével. – Gergő bácsi. hogy mindig készültek erre a nyárra. hogy Bütyök tulajdonképpen most érkezett meg. aki kicsit zavarban volt –. mindig egymás mellett ültek. amikor dübörögni kezdett alattuk a híd boltozata. az utazás izgalmaival. – Jó. amelynek valósága eddig álom volt csupán. hogy gumicsizmát hozzál. Szóval köszönöm és… – Ne marháskodj. és kezet nyújtott. a tájat és az öreg kocsist. és úgy érezték. Aztán – mérte végig a fiút. amik elmúlnak.

Bütyök elakadt. köszönöm a mama nevében is… – Mi a fészkes fenét? – Mert én azt tudom… – Mi a fenét tudsz? – Hogy tetszett írni. hogy ilyen aljas vagy… – Ez az igazság! – Persze. mint mindig. – Gondolom. hogy az enyhén megroskadt. barátod egészen elvadult. aztán egy szép napon megüti a guta. mindig ilyen. – Bütyök – dördült meg a doni kozák kórus legmélyebb basszusa –. de az ifjaknak előbb át kellett esniök egy valódi és ünnepi jellegű Nancsi néni-féle ebéden és István bácsi ugyancsak túlméretezett vállveregetésén. ami tegnap hullott el baromfivészben. úgy vélem. ilyent nem… – Tutajos – nézett rá nagybátyja. hogy a vendég kevesebbet eszik. . és több marad neki. mert kocsi állt meg kint.Matula – természetesen – most sem tévedett. Látod. – Összeesküvés – ordított –. Ügyesen beszéltél. aljas összeesküvés! Jöhet az a vézna csibe. hogy úgy nem főz senki. – Remélem. nem kérdezett senki! Köszönd meg Bütyöknek. miket eszel te odakint… – Hát bizony. ha a felelésben megállították. – Ne hallgasson rá. Bütyök. de nem baj. – Szerencsétlenek! Nancsi néni levese az asztalon van. Evett a két gyerek. és örömet szerzett neked. de a csodálatos hang tulajdonosa ezt nem vette figyelembe. – Bütyök azt akarja mondani… – fölényeskedett Gyula. hogy eljött. – Tutajos – reccsent rá nagybátyja –. mert levest egyszer sem ettél. amire egyébként is rátelepedett a leves nem közönséges illat. boszorkány. és szeme csillogott –. – Mellébeszélsz. – Azt maga Gergő bácsi is mondja. Mi van az ebéddel? – Ki van merve a leves. nem is gondoltam. és vállát helyreigazította –. az örök tűzre. hogy a pár kósza légy fejvesztetten menekült. és István bácsi megtörölte a száját. Utálok írni… igaz. mint Nancsi néni.és ízfelhője. hogy barátján segítsen. meg a százast is… – Nem írtam. Bütyök. és itt összevissza lötyögtök… Vályúhoz! Így aztán kútba esett Bütyök szépen kigondolt hálaszózata. ha még itt valaki megköszön valamit. téged. Igyatok. fiam – simogatta meg Bütyök fejét az öregasszony –. csak a fejed a régi! – és olyant csapott az ifjú vállára. nem ebben a Váci utcai pompában akarsz a berekbe menni? – István bácsi – pirult el Bütyök. az “szép nap” lesz? Távozz. Nancsi néni? – Igaz. mire a vastag gazdász akkorát nevetett. már nem is füllent… – Nem is szokott! – mondta Bütyök és Nancsi néni is. – Helyes! Az úgy is illik. gyerekek… De aztán egyszer csak az ebédnek is vége szakadt. azt hiszi. ezenfelül pedig. Tutajos. szegény Gyulám. és lássuk azt a kendermagos csontvázat. mióta nevelőapád kézbe vett… Gyula elpirult. – Miii. hogy az öregasszony szeme könnybe lábadt a gyönyörűségtől. Tutajos. szavamra: kupán vágom. – Már megköszöntem – sértődött meg Tutajos.

mióta ismerem. pedig régen ismerem. A két fiú is az ajtóra nézett. És a következő percben aludtak. Mindennap két számtanpéldát kell megcsinálnia. azután azt mondtam: gratulálok. már nem – mondta. az ő becsülete forog kockán. Szervusztok. a tanár úr menyasszonya. képzeld. és napszemüveg alatt izzad. az a Tutajos. s egyszer csak ott vannak. Pedig ha tudná… – Mit? – Kengyel jövőre nem jön vissza… Tutajos megállt. huj! Mekkora madár! . Rekkenő délutáni meleg van. ha lesz időm. Bütyök is csizmában lötyög. és sehogy sem tudták elképzelni a ház urát akkorának mint egy kukoricacső. – Hát beszélj.– Vigyázzatok egymásra. egy ilyen szép nő előtt hülyének lenni… – Erre gondoltam én is. add át üdvözletemet. hogy vagy. De ők nem. hogy meglássanak. amikor akkora volt. beugróm valamelyik kapu alá. S az öreg Dub elviszi valahova ellenőrizni. mit tudsz a fiúkról? Emlékszel még erre a hölgyre?” “Igen – mondtam –. Bütyök. Bütyök. mert Bütyök az otthoniakról számol be. – Mindig ilyen volt – nézett utána az öregasszony –. hát akkor… – Sajnos. “Hát úgy nagyjából… Kengyel Miklósnénak hívják. majd elsüllyedtem. – Úgysem tudunk aludni. “Az kell Ladónak – mondta –.” “Sajnos. de fantáziájuk lusta volt már. azt hittem. mondja meg Ladónak meg a többieknek is.” A nő meg nevetett. ha a felesége? – Jó. jó. vége a szép vőlegénységnek – folytatta Kengyel –. mert elképzelte Bütyköt ott az utcán. és hallgassatok Matulára. Bütyök – mondta Kengyel –. mire elindultak. Az öregasszony könyörtelenül lefektette őket ebéd után. Ladó. – Szegény… – Janda meg Acélt öli. most már a feleségem. Minden délután a nyakára megy. én pólyáztam valamikor. mert ugye… úgy össze voltak bújva… nem akartam. Kitől hallottad? – Kengyeltől. “Szervusz. jöttök-mentek. Egy olyan szép lány… azaz asszony. Gondoltam. Jó kezekben hagylak benneteket az iskolában is. de Kengyelné a vállamra tette a kezét: “Nem lesz semmi baj. de Kengyel már messziről integetett. – Egyszerre nem tudok mindent elmondani… szóval megyek az utcán. meg. bár levetett mindent. amit le lehetett vetni. mondtam a mamát. elájulok… egy nő! – Borzasztó – helyeselt Tutajos is –. Aztán mindjárt téged kérdezett. Képzeld! Ott előttem… Most már Tutajos is nevetett. gondold el. – Mért ne csókolhatta volna meg. azt mondja. De most már kezdenek felébredni. Gyula néha megáll.” “Tetszik ismerni az illetőt?” – kérdeztem. úgy kell mindent kihúzni belőled. mint egy zsandár. ha Kengyel jövőre előveszi a tanítványt. Itt is. Kengyel egyetemi adjunktus lett. amikor akartok. hogy lejövök hozzád. gyerekek. és hogy megmondom a fiúknak is. bár Gyula duzzogott. Jó délután lett. és megcsókolta Kengyelt. az az Éva… Nagy zavarban voltam. Képzeld. talán megnézlek benneteket – ezzel kidöcögött a szobából. Karonfogva. – Dubbal is találkoztam – mondja –. Képzeld. ott is otthon vagytok.” Képzeld. ez a nő máris mindent tud! A számtankönyvet el kellett volna hozni… – Elhoztam – mondta Bütyök –. nem a menyasszonya. A nő meg nevetett. ugye?” – Rémes – ijedezett Gyula –. az ebéd omladozó emlékeivel. – Ez nem igaz. de olyan hirtelen jött. mintha látnák még István bácsi túlméretezett terjedelmét. és az az Éva tényleg számtan-fizika szakos tanárnő. el van keseredve. ide a berekbe. mint egy kukoricacső. tudod.

mert a vacsorát még meg kell fogni. és Matula mosolygott. és Tutajos megsuhogtatta. de meglátva az idegent. a barátság kedvéért. – Jövünk. – Hoztam rántott csirkét. azt is mindig a magadéból adtad. a kutyámat ügyesen elszédítették. hogy itt minden közös. – Jobb. aztán gyüjjenek. . de ne feledd el. és úgy nézett a zömök ifjúra. pedig azt nem szeretem. – Ide gyere. és csak mosolygott. Bütyök tehát két darab rétest adott Csikasznak. – Majd vacsora után. nem mozdult. de ne ácsorogjunk. és ha kettőt akarsz neki adni. hogy azonnal adjam oda. – És biztos. A kutya Matulára nézett.– Vörösgém – legyintett Tutajos –. – Bütyök. Csikasz pedig farkát behúzva közeledett. a határtalan nádassal és határtalan éggel. Gyula. csak hallgatsz. Majd odaadom az én készségemet. Csikasz rövid pillantást vetett Bütyökre. hosszan nézte a szárnyat. mintha azt mondta volna: – Akár a fülemet is meghúzhatod. – Lassan simogasd meg. Megállt és morgott: – Azt a másikat nem ismerem… – Ide gyere! – csattant rá Gyula. – Tartsd eléje a húst. majd megismered őket. Csikasz evett. ne légy szemtelen. hogy Gergő bácsi fog halat? – Nyugodt lehetsz. Gergő bácsi! – Látom. – Ez igen – mondta –. Gyorsan összeszerelték a botot. Csikasz. nem hallod? Csikasz ezek után kelletlenül elindult. nem adhatnék neki egy darabot? – Adjál. Csikasz társaságában. megöl a kíváncsiság. de kicsit még morgott. Eredj attól a doboztól. hát kettőt adsz. – Hogy milyen vagy. meghajlította. Csikasz talán elibe szaladt volna Gyulának. és kötelességszerűen morgott. Erre gondolhatott Matula is. Beajánllak Csikasznak. – Hát elvehetem éppen… – és rendkívül óvatosan kivette Bütyök kezéből a szárnyat. Csikasz. – Most jut eszembe a túrós rétes is… mama meghagyta. Csikasz! Bütyök tele volt a rét szagával. Ma halat ennénk. – Menj csak. Mutasd már azt a horognyelet. – Megjöttünk. és közeledett. vegyél ki egy szárnyat a csirkehúsból. s ezzel előkelő helyet foglalt el Csikasz szívében. – Meg is látszik. mert már a folyóparton találták. ami azonban inkább enyhe dorombolás volt. s utána lenyalta Bütyök kezéről a maradék zsíros prézlit. És ha az enyémből adsz. Hát csak pakoljanak le. – Ugrósdi bácsi választotta. mint Matuláé. és tartsd a kezedben. ez igen! – és megnyalta a szája szélét. mint az enyém. Megnézte a kunyhót kívül-belül. Szeme megenyhült. Gyere. – Tutajos. Bütyök ezek után magához ölelte a jeles ebet. A kis kutya Bütyök combjára hajtotta fejét. – Az eláll. és kiváltottam magamnak a horgászjegyet is. és holnap csinálunk olyant. Hárman csak összeszedünk valami vacsoráravalót. és mi is fogunk. mert kapás alig van. – Hoztam. ha lehetne. te Bütyök. de három lépéssel a fiúk előtt megállt. Gergő bácsi. Bütyök.

ami van. nyavalyoghatsz magad. megfogta – Tutajost. s aki nem volt horgász. – Vigyázz! – mondta ekkor Gyula. mire Matula bólintott. Tanultál belőle. Béla meg kukaccal. és árnyékuk észrevétlenül hidat vert a vízen. hogy: “nemigen”? Életedben sem horgásztál igaz? – Persze – hökkent meg Bütyök. az úgy volt… – Ne magyarázkodj. Majd ha alkonyodik. Elnöke volt a “Poszeidon” horgászegyesületnek és alelnöke az “Öreg vidrák” asztaltársaságának. Ugrósdi bácsi lakatosmester volt. mert Csikasz sokat volt egyedül. én még nemigen horgásztam orsóval… tudod. két vidámat vakkantott. de most már ne szerelmeskedjetek. aki Ladó Gyula Lajostól nem szokta meg ezt az erélyes. vagy legalábbis nem az a Ladó. a mennykő csapjon a horgodba! Az eset úgy történt. – Sokáig ne maradjanak. nem akarok szégyenkezni. – Figyeld. aztán csak a három szótlan horgász maradt a parton. – Bocsáss meg… – Hagyd a pokolba a bocsánatkérést – nyomkodta Gyula a sebet –. Ez nem Ladó – gondolta –. hogy szerelem fel. írunk Géza bácsinak. hogy ne csapkodj a horoggal. de nem szólt semmit. ahol csirkeszárnyat és túrós rétest osztogatnak előkelő jövevények. de szedd már ki. mert Matula is csak egyszer mutat meg valamit. – Nekem is nevelőapám lesz. – Bütyök – álmélkodott Gyula –.– Igazán jó bot – mondta Tutajos –. Gyula. mint három kárókatona. igen. – Tudod. akit eddig ismert. és szerette a társaságot. majdnem semmi. hogy megfogtál. Horoggal fogta meg. mert fa sincs. ahol nagyobb halak születtek. gyerünk – mondta Gyula pár perc múlva. és a horog visszatérőben Gyula karjában akadt meg. Pár keszegecske. mint az. – Géza bácsi küldött pénzt. – Semmi – nézett fel Matula –. . – Na. A nap a hátuk mögött volt. és ha nem nézel oda. aztán ott az orsó. – Jaj. igazán mindent hoztál. még az apa is. itt van. és Pondorayékkal egy házban lakott. hogy Bütyök megfogta. mire Tutajos feljajdult: – Ne húzd… ne húzd. – Viszi a horgodat valami. az enyémen kenyérgombóc van. mert Gergő bácsi vár. hogy itt minden közös. Bütyök. Próbálja meg szöcskével. mint valaha a Dunában. a nevelőapánk. mit gondolsz? – Mondtam. és ezzel vége. Bütyök. aztán fékezz. a horogzsinór hátravágódott. de Tutajos. – A fényképet elhoztad? Micsoda finom orsó! Bütyök. Úgy volt. kissé meghajolva. – Biztos megörülne neki. mint az ostor. Kicsit meg is sértődött. mire Csikasz azonnal az élre penderedett. Kezet csókolhatsz az öregnek. mit hoztál még. és nem történt semmi. az – Ugrósdi bácsi megítélése szerint – erősen csökkent értékű halandó lehetett csak. világos beszédet. Bevágsz. Csikasz különösen szerette az olyan társaságot. – Mi az. Röviden vágj be. És este lett. tálén megindul a kapás. Csend maradt. amikor leselkedik. Matula előbb elment előkészülni a vacsorához. Bütyök valósággal elhűlt. máskor vigyázz. hogy Bütyök széles lendülettel vágott be. – Ugrósdi bácsi csomagolta. s a szakálla félig még kívül volt. Ötven éve horgászott. a hal lemaradt. mint egy kanászostorral. – Mondtam már. Bütyök horgát is Gyula dobta be. ne haragudj! Szerencsére a horog nem volt mélyen. mint máskor.

engem már megharapott egy. az ügyvéd urat és Lapickánét. amikor így is szép. lehet. A botod meg add ide. de Tutajos feküdt. amit Bütyök egyedül fogyasztott el ünnepi érzések között és három tányér halászlé – után. mert erős íze van. Én is eltettem. az el nem égett fadarabok füstje elveszett a sötétségben. – Nézd a kezem. amibe mindjárt belebújunk. miért. vagy: “Az éjjel úgy osztottam be. és mélyen lélegzett. – Engedd. Tutajos. ez az a fűzféle cserje. fiam?” Ez azonban ritkán fordult elő. Mutasd – és már nyúlt a hal felé. Gyula. És amikor megroskadt a tűz. de a kis kutyát most nem lehetett látni. és a halat is segíteni kell megtisztogatni. mester vagy! Tutajosunk talán elpirult az őszinte csodálattól. amit Gyula tartott a hal alá. Fáradt volt a fiú nagyon.és puskavert ábrázatán egyáltalában nem lehetett meglátni. igazán nem hittem volna. meleg szeretettel gondolt anyjára. hogy minden válasz csak rontott volna rajta. – Mi között? – Rekettye között. – Gyula. hogy. az valóság! – Most már látom.És Bütyök bevágott. Tutajos. hogy a csuka akart elhelyezkedni a halászlé tetején. dehogy. kisfiam…” És most a fiú nagy. Reggel sokszor azt mondta: “Már az éjjel elgondoltam”. és érzem is. – Ne! – állította meg barátja. – Két héttel ezelőtt annyit sem tudtam. nem is tudta. és a végén egy szép csukát vezetett a szákba. . Lehet. hogy beszélgessünk valamiről… – Bütyök. csak úgy mondod… meg a tizenkét kilós harcsát is… – Csak nem gondoltad. azonnal átszólt volna édesanyja: “Miért nem alszol. – Rengeteget tudsz. Azután felült. Mi lehetett ez? – akarta kérdezni. mert Gergő bácsinak kell a fa. mindenesetre felült és sóhajtott. már csak Bütyök volt ébren és talán még Csikasz. de ha mégis előfordult. amely felett mintha lágy selymet húzott volna végig a nagy nádas mély lélegzete. mert – ezt nem szabad elhallgatni – mértéktelenül sokat evett. Ismersz mindent. az állkapcsát meg elteheted emlékbe. Majd megsütjük neked. Majd én kiveszem a szájából a horgot. Bütyök sóhajtott. mérlegelte a hal erejét. mintha kiugrottak volna a füvek éjszakájába. Matula parádés rózsaszínre sütötte meg a csukát. de a parázs felett néha kék lángocskák táncoltak végig. Hallgatta a fiú az éjszakát. Gyula erre már nem válaszolt. és olyan jól esett. – Tudod… azt gondoltam. Tutajoskám. – Tutajos. hogy az éjszakát akarta nézni. de az elmúlt nap rohanó. és nem hagyta aludni. mint te… de most szedjük össze magunkat. zümmögtek és ellobbantak. min egy hasáb fa. gyönyörű volt. az álomra készülő tüzet. így… – figyeled? – Igen – rebegte Bütyök –. mert Bütyök jó alvó volt. és hallgatta az ismeretlen hangokat. de mit is válaszolt volna? Bütyök dicsérete elomlott benne. de ez halászlébe nem jó. A tűz már csak parázslóit. munkát és pénzt – egyedül csak őérette. és izgalmában reszketett. És csak most gondolt arra. mert ráízlelt az orsó használatára. anyját mindig ébren találta. amelyek felszálltak s elenyésztek. de ezt vihar. te igazán mindent tudsz… most már a libát is elhiszem… – Hát eddig nem hitted el? – döbbent meg Gyula. és igaz is… a csukát vihetem én? – Persze. színes filmje még mindig ott pergett gondolatai között. amit mondtam. hogy a mama mikor alszik tulajdonképpen. az időt. és Matulának csak fehér haja látszott. hogy hazudok? – Áá. mert én jobban ismerem a járást a rekettye között. mert valószínűtlen volt a környezet a tegnapi kis szoba után. A csukád jó fél kiló lehet. aki beosztotta az ingeket és törülközőket. de minek is színezted volna ki. fékezett. Ha ott így felül. majd kifárad… Közben Bütyök lehiggadt. csak hogy… éppen hogy… szóval.

s amikor kinyitotta. hogy aludtál? – Jól. fijú-fijú – szólalt meg ekkor egy kis kuvik. ámbár a jeles ifjú olyan mélyen aludt. – De gondolt el: mit kínlódik az a szegény nyuszi… – És amikor te rosszul lövöd meg a nyuszit. a Kopár udvarra. s az alsó ágak úgy levakarják még a görényt is. mi tesz úgy.és mocsárszagú lehelete s a csillagos ég a maga mérhetetlen messzeségében és közelségében. “Talán a mama is alszik már” – gondolta. – Lerázza? – Úgy értem. bár a vidra ritkán fog nyulat. Hosszan jajgatott? – Nem. még sötét éjszaka volt. Tutajos! . frissen maradjon? És amikor a rigónak kiszúrják mindkét szemét. Lehet. hiszen a kunyhónak csak oldala volt és hátulja. csak valami vörös derengés ködlőtt az álmosodó hamu felett. és – olvastam valahol – amikor a nagy tengeri halból csak darabokat vágnak ki. Itt általában úgy összefolytak az események. és elöl nyitott volt egészen. – Szervusz. a hálóba csalogassa vándorló társait… és amikor a hálóba akadt fecskét úgy ölik meg. nézi a tüzet és rákuvikol. meg ügyi hogy: máá… máá… mááá… – de nagyon keservesen. a társtalan öreg hársfára. görény vagy hermelin fogja meg. és benne voltak mindazok. Te Gyula. esetleg valami nagyobb bagoly. mint a kő. hogy egyik pillanatban elfáradt a szeme az irdatlan magasságban. Itt nem volt “kint” és nem volt “bent”. Amikor lehunyta. villamoszörgésre. – Mi? – Talán róka. hogy majd reggel megkérdezi. hogy: fijuu… fiju?… – Kuvik. hogy a nyuszi rémületében valami sűrű bokrok közé rohan. ezt én nem tudom. Pláne a baglyot… de hát ez ritkán sikerül. és hagyta becsorogni az éjszakát. hogy kíváncsi… – Aztán még valami úgy jajgatott. és kinyitotta. és törött csonton kínlódik hetekig? És amikor a rákot élve dobják a forró vízbe. vagy haragszik. akiket szeretett. hogy alig lehetett szétválogatni őket Bütyök csak éppen lehunyta a szemét. és Tutajos néz rá éber szemmel. A tűz már alig világított. hogy: máá… máá. – Akkor inkább róka vagy vidra. az nehezebben gyűri le. vagy szereti a tüzet. – Miért? – Bütyök. Minden este megjön. – Sokáig fenn voltam még. Itt minden kint és bent volt egyszerre. mint neked. Hazagondolt egy pillanatra. Vagy csodálkozik. világos. ne légy vérszomjas. – Bütyök. hogy Tutajost meg ne lökje. talán vidra. És itt ez a suhogó csend! Ez a reszkető némaság! A nagy nádas víz. Ha nyest. hogy a jófogú “vadász” átharapja a fecske fejét? – Ez nem igaz. mi szól úgy. amely minden ajtónyitásra rosszul lett – és valami zagyvaságot hányt ki az utcára. régen fenn vagy? – Nem akartalak zavarni. a néma kis szobára. hűvös reggel. hogy bódultán marad a földön. és Bütyök eltette ezt a hangot is a többi mellé. – Fijú. az italbolt kásás hangú hangszórójára. Ezeknek annyi joguk van élni. hát tovább sír szegény. azt csak egy másik kuvik tudja. Ezt még Matula sem tudja. mert benne volt a mama is. hogy az ítéletnapi harsonázás után is még külön meg kellett volna rázni. Matula ágya üres. hogy vakon fütyülve. mááá… – Valami megfogta a nyulat.Bütyök szíve kinyílt. ha ugyan le nem rázza a támadót. – Ezeket kellene mind kiirtani. hogy felébredjen. és a fiú csendesen lefeküdt. amikor ti már aludtatok. úgy aludtál. Bütyök. aztán óvatosan oldalt fordult. és a másikban mintha tenyérre vehette volna a csillagokat. hogy fii-ju – fii-ju. hogy a vásárlóknak napokig élve.

Tutajos. – Jó. ha itt ez a szokás… Fürdő után azonban Bütyöknek el kellett ismernie. mint a vízipók. ha én meghúzom… Elkötötték a nehéz csónakot. amikor a párizsi vásárcsarnokban négyezer pacsirtát adtak el ínyenc franciáknak. nem lehetne kicsit csónakázni? – Tudsz evezni? – Persze. A csónak nekiugrott a víznek. Lapátol az ember és kész. – Hideg van még. ezt meg kell tanulni. rövid alsónadrágban. Gyula pedig úgy érezte. s a csónak. olyan erő lesz benned a fürdő után. – Az más. – Sortban? – Hát ahogy vesszük. Persze. – Jól van. és úgy érezte: most. Bütyök meghökkent. csak gyere! A vendég feltápászkodott. Akkor azután Gyula megmerítette a lapátot. – Mi a fene van ezzel a csónakkal? – Cseréljünk helyet. tudományos könyvben olvastam. De ez most mind valóság volt. . Bütyök nagyon erős fiú volt. mire a csónak simán visszafordult. mintha legelni akarna. hogy férfiak alsónadrágban mászkáljanak. most tökéletesen utánozza Matulát. hogy a mosakodásnak ez a kiadós formája csakugyan okos dolog. – Házat dönthetsz. amit elhoztam. Na. amikor róla is kiderült. Tutajos. – Ne félj. A csónak ekkor már egészen kitette orrát a partra. és megköszöni a Madonnának a holt madárkákat. ha megengedi. és Bütyök belevágott a vízbe. és ez valóság. Micsoda vadember lett ebből a Ladóból! – gondolta. Tutajos. Mamának segítettem teregetni meg egyebet Persze. Gyula. Muzikális nép. Gondolod. de azt nem lehetett mondani. az ormótlan alkotmány szinte szaladni kezdett a vízen. orrát feltartotta. Bütyök. Bütyök? – Az udvarban. Lapicka kisasszony mindenesetre azt mondta a házmesternek. és az is valóság. Bütyök erre a másik oldalon vágott be a vízbe. és valóban jól meghúzta az evezőt. Bütyök… – Mért lenne más? Csónak – csónak. sőt ment is a parton pár lépést – kézen. – Tutajos! Csodálatos! Ezt elmondom a fiúknak… igazán. Ezt. inkább gyere fürdeni. Bütyök. – Szóval ne akarj mindent kiirtani. Az evező meg sem loccsant. a megkínzott izmok. – Azért kell fürdeni. – Hol sültél le ilyen szépen. és mintha kajánul azt mondta volna: – Ejha! Ez volt aztán a lökés! És csendesen megfordult. hogy feljelenti. A vidám olasz vadász átharapja a fecskemadár fejét. Akkor aztán a mama vett egy valóságos sortot.– Ezt én komoly. de bemutatott egy remek kézállást. mert Bütyök alkalmazkodó. hogy volt év. mintha hátra akart volna nézni. Bütyök. hogy a pacsirtáknak is a “fény városa” Párizs? – Lehetetlen… és kik. A Városligeti-tavon is mindig én eveztem. újra el kellett lökni és egyenesbe fordítani. utána elénekli a Santa Luciát. Gyula ellökte a parttól. a tudatlan hetykeség letörése s a szégyenkezés. nem élőt. akik a fecskék fejét?… – Olaszok. Bütyök dühösen vakaródzott. Bütyök elragadtatásában megnyalta a szája szélét. neki a partnak. igazi tutajos vagy. de nem szólt. melyet azonban megelőzött a nevelőapa kemény oktatása. Te. farát megriszálta. Házat ugyan nem döntött. egyenesen beleevez a kelő nap végtelen glóriájába. mert Bütyök békés természetű fiú volt – és ház egyébként sem volt öt kilométeren belül –. jó fiú volt. hogy lelkesedéssel követte barátját. a feltört tenyér.

aranyosak voltak. de szavamra odaadnám. Ne szépítsd a dolgot. – Sokan nem szeretik. hogy bizonyos gyakorlat és fáradozás után talán a számok tengerén is lehetne ilyen simán evezgetni a jelesek dicsőségében… Bütyök megérezte a pillanat nagyszerűségét. igazán nem… Gyula elindította a csónakot. pedig jó húsuk van – bólintott az öreg –. nem akar hozzá egy kis csípős zöldpaprikát? – Dehogynem – mondta Bütyök. Tutajos. és kicsit mintha mosolygott volna. hanem evezni nem tudok. Azt gondoltam. az igaz. A gúnyhóból is leskelődhetnek. A reggel ekkor már teljes ragyogásában szétterült a berek felett. és Matula kenyeret pirított. csak meg kell nyúzni őket. Ez megint teljesen felesleges kérdés volt. Hárman voltak. A csónak simán siklott a vízen. mert belül valami megszólalt: “Tutajos. mint az… mint a – mellébeszélés. – Lehet – gondolkodott el Bütyök –. és a hal sem lett meg. de félelem nélkül bogarásztak. és Gyula mosolygott. de aztán a zsíros. de megijedtél az orsóberregéstől. – A puskát elvihetem? . rosszul fogta az evezőt. – Piii-piii – mi csak erre megyünk… – Ne mozogj. láttuk a szárcsákat. – Egy hete éppen úgy eveztem. mint egy vőlegény a gondolában. csak délután érek vissza. – Nem vagyok vérengző. abban a pillanatban volt erős kapásom. elcsónakáznak. amit Nancsi küldött. – Valami kis fekete madarak jönnek – mondta Bütyök. – Piii… piii… és nem is félünk. és ez sokkal érdekesebb. – Szárcsák. Biztos. Ennivalók voltak. – Csónakáztak? – Igen. – Gergő bácsi – lelkendezett Bütyök –. Ez az igazság.hogy nem tud evezni. Gergő bácsi? – Látja… Tutajos bosszankodva ment a tányérokért. a számtan. és akkor már nem gondol úgy rájuk az ember. és elrántottad a puskát. hogy Matulánál mit jelent a csípős. Tanulja meg Bütyök is. Bütyök is szuszogva táplálkozott. Vigye el a messzilátót is. – Visszafordulunk – mondta Tutajos –. – Nagyon finom ez az izé. hogy az vitte el? – Láttuk… – Tutajos gondolkodott. És – csodálatos! – Kengyel jutott eszébe. Végül a madár is elment. de amikor felemeltem a puskát. mint egy tengerész. pücskörésznek a tavon. Ő is folyton tanul… – Mama nekem dolgom van. Bütyök. tudja. kocsonyás halászlémaradék megbékítette. – Persze. nem hogy messze volt. de azt a kányát igazán meglőhetnéd. ahol voltunk. A kis madarak áteveztek a túlsó partra. aztán kikötöttek. – Tíz forintot adott a mama. hogy szépek. miért kellett ezt mondanod? Miért? A kánya éppen csak hogy az orrodra nem szállt. Kedvesek… inkább sose egyem húst. Matula megfordította a piruló kenyeret. de egyet elvitt közülük a barna kánya. s a kis szárcsák elmaradtak mögöttük. – Nem úgy értettem – kedvetlenedéit el a fiú –. és olyan szeretetteljes elragadtatással ült a deszkán – ahol a béka szokott napkúrázni –. – Gergő bácsitól tanultam. Mit eszünk. Ez a Gyula úgy evez. – Jó étel. de a tepsiben más formájuk van. hogy elmondja-e a hibázást – és egyszer már rá is lőttem. olyan szép kis állatok. és arra gondolt. és Gyula a part mellé evezett. Ebédre megeszik a rántott csirkét. de – messze volt… Ebben a pillanatban loccsant a víz. mert Gergő bácsi esetleg keres bennünket. mint te – szólalt meg Gyula. és – elkéstem. ha megsimogatnám őket – suttogta. A kunyhó előtt égett a tűz. Gyula. – hazudtál!” – … rosszul mondtam – nyelt egyet Gyula –.

– Huh – mondta –. de nehezen mozdultak meg. de nem lesz ma szél. csak két ölyv keringett a magasságban. – Háááá… ksszszsz… – Meleg? – Geher – göhő… báá – csii… ez méreg! Gyula majd hanyatt dőlt a nevetéstől. mintha parazsat nyeltem volna! – Nagyon jófajta paprika – bólintott Matula –. – Hát szólunk. én nem rakom újra. Matula elment. Bütyök csuklott még kettőt-hármat. . – Még – nyögött Bütyök – kérek… – tette aztán hozzá. de még visszaszólt. égjen el. és kitátotta száját. Ne fordítsa ember felé. hogy csípős.Matula nem válaszolt azonnal. fene tudja. – Ugyan. Matula még emlékszik valami falakra. és vijjogott néha. én nem bánom – folytatta Matula a puskadolgot –. Bütyök! Gergő bácsi megmondta. mi minden lehet ott a föld alatt! Egy kis csend lett. – Gyönge a legény. egyen rá a zsíros kenyérből. de nem szólt. – E-hez… e-hez – hhh… tűz! Vizet! Matula mosolyogva kevert egy kis vizes pálinkát. aki felemelte kezét. – Ha lenne téglánk vagy kövünk. aztán megtörölte száját. mert olyan szokatlanul lusta volt ez a délelőtt. Még a nádbugák sem mozdultak. A folyóban aztán kifürdi az iszap ízét. A fiúk még üldögéltek a tűz mellett egy darabig. mert a tó vize poshadt. – Igen. de ahhoz ásni kellene. Csikasz egy darabig nézett utána. olyan tűzhelyet raknék… – Itt nem találsz követ. mert Bütyök – amint már mondtuk – udvarias fiú volt. hogy itt maradjon a gunyhó körül. – Szívesen – és egy ujjnyi tiszta pálinkát adott –. azután pedig Bütyökre nézett. vegye ki belőle a patront. De majd megszokja. Hát ássunk! – Talán holnap. Képzeld el. és némelyik hal iszapízű. maguk meg mehetnek Nancsi köténye alá. – Hát Gyula. a lányom mindig elteszi a magját… Hogy a tűz vesse fel a magját – gondolta a lángoló szájú ifjú. nagyon hallgat az idő. vagy csónakba ülnek. mert Bütyök még ebben a forró pillanatban sem feledkezett meg az udvariasságról. aztán a harkály is igen veszekedett hajnalban. – Vigyázunk. – Ezt a mihasznát ne kössék meg. Bütyök összekotorta a parazsat. A tűz leégett már teljesen. ha mellette is maradnak. aztán ha leég a gunyhó. és ha viszi. a haltartó hálót hozzák át a folyóba. Szerszámok vannak. – Szél gyühet. hál vigye. még töltetlenül se. hogy mi minden lehet a föld alatt… Sisakok és kardok… és természetesen pénz. mint egy karmester. mert a fiúk fantáziája elszaladt a gondolatokkal. és fognak valamit. Gergő bácsi. aki értékes falatokkal szerezte meg Csikasz első osztályú bizalmát. de szigorúan szóljanak rá. De… – Gergő bácsi! – Ne mondjon semmit. Ha a tóban horgásznak. hacsak a Tüskevárban nem. vigye a puskát Múltkor azt mondtam: viheti. de szólni kell Gergő bácsinak. Szóval: arany… A kincskereső vágy csendben játszott még velük egy darabig. Az öreget elnyelték a rekettyebokrok. aztán Bütyök mellé hasalt. – Úgy lesz. ami égni való. Matula bácsi. hogy a tűzre most már csak akkor tegyenek. – Fene tudja – az öreg körülnézett –.

Sehol egy nyílás. – Nagyon hasznos madarak. Menjünk. A tóba itt is. de a csónak egyre kevesebbet rakoncátlankodott. Tutajos? – A barnakányát meglőném. meglátod. Kívül a szikrázó napsütés. közben a kígyó elérte a nád szélét. bár elő kellett venni a messzelátót. El is süllyedhetsz. hadd tanulom meg. hogy elpusztítsam? – Kacsát lőj! – Csak egyet mutass. . Körülöttük minden mozgott. toronymagasan szállt a csónak felett. meglőni. – Gergő bácsi azt mondja. milyen egyszerű. ott is mélyen benyúlt a nád. – Lehet. A madársereg messze kitért a csónak útjából. hogy nem olyan könnyű itt valamit. Mintha egy sötét pálca hasította volna a vizet. Bütyök. Bütyök nehezen találta meg azt a bizonyos fogást. “mindenféle csapások vannak benne”. hogy tudnak repülni. de igaz. A csónak állt a vízen. és Tutajos még mindig nem lőtt. Tutajos… A mozdulatlan vízen vastag kígyó úszott a nád felé. Ha egyszer eltaláltad a fogást. – Ha meghúztad az evezőt. aztán maradunk. Gyula körülnézett. – Nézd. és Bütyök alig tudta levenni szeméről a messzelátót. A nádas közé azonban nem lehetett belátni. Nézd. A tavon volt egy másik csónak. kitömni nem tudjuk. Tutajos a hosszú rúddal áttolta a csónakot a hínármezőn. de a nádasban mély lehet az iszap. de add ide az evezőt. De most már szedjük össze magunkat. Lehet. – Nem hiszik el. – Gyalog kellene megpróbálni – ajánlotta Bütyök. úgy be volt nőve náddal. Ebédet viszünk. Bütyök. csak azért. A nád mellett menjünk. Állt. ameddig akarunk. mint a kefe. aztán horgászunk.– Ölyvek – nézett fel Gyula is. és ami repült. – Lődd meg a disznót! Gyula megtöltötte a puskát – valljuk be: kapkodott egy kicsit –. Balról megtalálta a kunyhót. Sűrű ez. mert vastag hínárszőnyegre kerültek. Jobbról régi cölöpcsonkok álltak ki a vízből. de egyre nehezebben ment. ott repül két kócsag. mert a kígyó nem ment tovább. És Bütyök belátta. de gémet lőjek? Minek? Enni nem jó. erre való a csáklya. A tó vize ugyan csak itt-ott nyelne el – többnyire méteres –. és ha mondja. – Összevág a nád. s egyiken egy kárókatona leskelődött. Tutajos. A csónak elindult. de én nem látok semmit. és nem látsz semmit. – Most evezhetsz. mint a fal. mindig felburrant pár száz madár. hátha látunk valamit. Amikor átrakodnak a folyóról – melyet csak a gát választott el a sík víztől –. – Te. ezt nem hiszi el senki. Itt a gukker. Bütyök. Bütyök ilyenkor megnyalta a szája. – Nézd! – suttogta. – Te vagy a parancsnok. és majd három méter magas volt. s a nádban árnyékos csend. ahonnét Matulával leskelődtek. és ez a fontos. és örülnek. szélét. – Hagyd. fordítsd élére a lapátot. – Nem lősz semmit. kicsit támaszd a csónakhoz. az úgy is van. és adj neki egy kis feszítést. Gyula! – Bánom is én! Mi látjuk. ráérünk. Nem sürgős. Tutajos. végigfektetve rajta hosszú rúd. hogy fiatalok. akkor egyenesben marad. s amikor kibukkantak egy-egy ilyen nádsarkantyú mögül. de feltartott szájában egy kis hal vergődött. – Körüljárjuk a tavat. teste szinte merev volt.

– Átmegyünk a túlsó oldalra. – Messze lehet – hallgatódzott Gyula is –. – Tutajos. ittunk. A robbantás mély moraja megint hallatszott. felszereljük a horgokat. és a csónakot félig benyomták a nádfalba. mert felfordul a gyomrom. ott van még valamelyes árnyék – mondta Gyula –. megnézzük. Matula puskája rúgott. aztán fülelni kezdett. becsületszavamra. Bütyök! Ha jól belegondolok. de legalább napszemüveget. percekkel az éhhalál előtt. Homlokukon patakzott a verejték. – Nem hiszik el. Tutajos itt megint elővette a csáklyát. De aztán a bátrabbak már leszálltak. összenevettek. Irtó meleg van. és kúszott felfelé. hogy elment tőlünk. De Kengyel elhinné! – Sajnálom Kengyelt – mondta Gyula –. s egy-egy törpegém vágódott ki a nádas falból. Gyula. és a károgó. Nem vagy fáradt? – Semmi ez. Távoli morgás hallatszott. de kíváncsi vagyok. mi van benne. sápogó. – Nem undorodsz? – kérdezte Bütyök. Csak éppen hogy nem morogtak. füttyögető. csak elővette bicskáját. Meleg volt nagyon. nem az evezéstől izzadok. kiesem a csónakból. fogyott a madár a levegőből. és úgy érezték. a napon sem lenne melegebb. Már fél teste kint volt. – így most aztán jól le vagyunk horgonyozva. A kígyóban további két kis hal volt és valami tollas pép. de a fényes. Evett a két fiú. s a felzaklatott közönség megy a dolga után. és beleköpött a vízbe. A csónak csendesen úszott a nádas szegély mellett – Bütyök is szépen tartotta az irányt –. A puska mélyen beledörrent a napfényes mozdulatlanságba. Talán a badacsonyi bazaltbányában. eddig soha nem hallottam. mint egy ló. aztán menjünk innét. Éhes vagyok. hát én magara sem hiszem el. De a csónak környékéről elhúzódott minden. a sörétzaj utat vágott a nádban. csak a nádirigó szólt a közelben. sajnálom.A kígyó körültekerődzött két szál nádon. Ezt már Tutajos nem nézhette. amíg átértek. de negyedóra is beletelt. elkaszálva a kígyót tartó két szálat is. vagy legalább kalapot hoztunk volna. mert a madárgyomor veszedelmesen gyorsan emészt. Gyula nyugtalanul nézett a vízre. undorító gyűrűiben tartva a két szál nádat –. aztán a levegőbe. mintha a föld alól jött volna. kényelmesen elhelyezkedett. . Tutajos pedig megterített a csónakdeszkán. elhúzatják az autókat. A lövésre millió darabra tört a tó vize. Aztán már csak a gondolatok jártak a nádas posvány szagú árnyékában. sárgás hasú test ott maradt a nádcsonkon. és amikor mindent kirakott. ezt sem hiszi el senki. Bütyök nem szólt semmit. amikor megállt – úgy látszik. És árnyék is van. aztán nyelni kezdte a vergődő kis halat. jól beállunk a nád mellé. és lassan elcsendesedett a sokaság. és Jogász rossz vicceket mond. mint két fiatal farkas. amit Nancsi néni tűzhelye termett. A csónak elfordult. Bütyök tehát továbbevezett. és tűnt el újra a nádas távolabbi homályában. – Hühű – álmélkodott Bütyök –. – Robbantanak valahol. mert mintha a csattanás minden madarat fellökött volna a levegőbe. – Nyomd oda a csónakot. ami szó. – Valami árnyékot kellene keresni – nézett körül Bütyök –. Tutajos kivette a patront. De most már ettünk. mint amikor valami autókarambol után elviszik a sebesülteket. – Együnk. nem hiszik el! Bika majd okvetetlenkedik. méltatlankodó sokaság csak nehezen nyugodott meg. ez aztán a puska! Azt hittem. és egyenesen átvágott a vízen. csak éppen a feje hiányzott. mert szó. de most már kígyómentes vízen. Bütyök megette még a kenyérhéjat is. úgy megszorult körülöttük a levegő. – Dobd már ki. és megsimogatta arcát. a madarak pedig tovább halászgattak. – Undorodom.

majdnem fekete volt az ég alja. és kézzel kezdte húzni a nádszélben elbújt kunyhó felé. mert ekkor már ordítani kellett. a csónak pedig nehézkesen kibillent végre a nád közül. és ennek a fenyegető torlódásnak a pereme foszlányosan sárga. amikor végre a nádfalhoz értek. mert ha itt szorít bennünket a vihar… – Hússzor is hazaérünk addig. mintha a rémület az oldalába vágta volna sarkantyúját. s a nyílt víz felé hajtotta. pedig dermesztő hideg lett egyszerre. mintha ezer kasza vágta volna egyszerre. kapkodva szedte szét a nyeleket. jaj. Bütyökre is ráragadt valami Gyula idegességéből. ahova eddig nem láthattak. Ugyanígy lehajtotta fejét Gyula is. ami magasan volt. Nem. hogy inkább kihasalt a csónakból. addig kinyomom a csónakot. ha már egyáltalán az eddiginél jobban megrémülni lehetett. látod? Egy pillanatra Bütyök látott még valami szénaboglyafélét a nádas szélén. Bütyök. és most már nem is a dörgésre figyeltek. és pillanatok alatt borította el a fél eget. – Hujuj! – üvöltött Bütyök. majd én evezek. A vízen könnyű borzongás szaladt végig. hogy nem megy ez másként.– Te Bütyök. mint a géppuska. Bütyök odarántotta a csónakot. Bütyök! A szél úgy játszott a csónakkal. – Tekerd a láncot a nádra. valahol mélyen. – Fogd a csáklyát. feljebb zöldeskék. ott a kunyhó. átlőtte egy ilyen golyó. Tutajos újra kivizsgálódott. – Nem érünk ki!… – ordította Gyula. ez a dübörgő rémület nem mutatott semmi felhőformát. de aztán semmit. s a vízen egyetlen apró hullám nem mozdult. csak morgott. fölöttük egyetlen felhő nem látszott. Bütyök csak a kezével intett. de gyorsan. Ez a fal most összekuszált törmelékhez hasonlított. és egy perc múlva úgy hánykolódott. aztán recsegni kezdett a nád. hogy körülnézzek. de messze. Már erejük határán voltak. nem értem. de úgy verték a két fiút is. ami alatta jött. húzta ő is kétségbeesetten. és elkapva a láncot. hanem arra a nehéz zúgásra. mert a mogyoró nagyságú jégszemek úgy verték a csónakot. nem voltak gyűrődései és árkai. a madarak eltűntek. – Ugorj ki. A csónak szinte megugrott. mert kegyetlenül vágott a jég. olyan bömbölő ordítással szakadt rájuk a vihar. aztán hosszú hullámok jöttek. Sötét lett egyszerre. – Oda nézz! Hátuk mögött. gyönyörű az idő. és verejtékben úszott. de a madarak is elhallgattak. és összehúzta magát. és valami nem tetszik nekem. csak nagyon meleg. és jeges ostorával rájuk csapott a jég. ha fejen találta egy-egy égi lövedék. Gyula olyan elgyalázott állapotban volt. míg Tutajos csak vonaglott. mintha megmozdult volna alatta a föld. jó lesz már… gyere. mint ugrott. mert úgy érezte. Hátra ugyan nem látott. nem dörgés ez? – Ugyan. de előttük. Tömör falnak látszott. elöl már szennyes tajtékot vetett a tó. – Nem értem. mint a tűzhányó. – Bütyök – ordított Gyula –. Bütyök egy férfi erejével fogta a csáklyát. amely még a villámok cikázását sem eresztette át magán. – Szereld le a horgot. de gyorsan! . de akkor aztán nagyon. mert Bütyök kiugrott a csónakból. mint egy gyufaskatulyával. – Mit csinálsz? – rémült meg még jobban Tutajos. és füléhez kapott. – Meleg van – állapította meg Bütyök –. – Csak a kunyhót érjük el… szorítsd a nád felé. gyere. mert itt veszünk! Csodálatos: fájdalmat alig éreztek és a hideget is csak később. Bütyök… Úgy. – Szereld le az enyémet is. hol a kukacos doboz? És ekkor mögöttük félelmetesen felhördült az ég.

Tutajos. hol az egyik csizmád? – Elmaradt. A felhők hasa már majdnem a nádat súrolta. mintha felszántották volna. Negyedóra múlva kiemelkedett a csónak. aztán csak legyintett: – Csakhogy itt vagyunk! Hallod. – Megfagyunk! – Dőlj a hátamnak. és tíz perc alatt a gáton voltak. Beestek félmeztelenül. Tutajos. te jobban fázol! … és amikor lerogytak ágyukra a kunyhóban. Csupa göröngy. . és most feje olyan volt. akkora tüzet rakok… – Ne álmodozz. Puska. túl rajtuk robogott. – Merd. – Amint hazaérünk. Tutajos úgy reszketett. agyonvert volna bennünket. Tutajosnak egyik szeme bedagadt. nem volt elég? – Hol az a vízmerő kanál. és bordájuk mellett látszott szívük lüktető hánykolódása. félig elmerülve. A csónak ott volt ugyan. hogy kabátot mindig tegyek a hátizsákba. – Nagyon fázom – törölgette orrát Bütyök –. ami felgereblyézett bőrüket verte. véresen. mint szélben a nyárfalevél. amíg – végre! – beestek a kunyhóba. de tele jéggel. mi van odakint? Ha nincs ez a kunyhó. A nád szúrt. én majd a kezemmel. de a kunyhót jól tartotta a benőtt. minden. de a vihar magja már messze. és fájt minden. csak az a szörnyű dübörgés szekerezett felettük s a jég vizet. ha mozgunk. – A mennykő csapja meg! – Hagyd a mennykőt. előkerült a szapuly. Mindenük csupa sár és iszap. aztán dühösen lerántotta. és fond össze a karodat. – Megmondta Matula. nincs még vége. hol? Bütyök bánatos szemrehányással nézett barátjára. Bütyök. nádat verő harsogása. – Brrr – rázkódott meg Gyula a kimászásnak még a gondolatától is –. orrán két vörös búb. – Evezz. és belevágta a csónakba. A jég most már esővel vegyült. Tűzrakásról szó sem esett. de Bütyök kopaszra nyiratkozott. Te nem fázol? – Dehogynem. horgok. annyira elgyötörtek voltak. az a… – Szapuly – valahol a jég alatt Esett az eső. de a fiúk már nem törődtek semmivel. sárosán. vágott. és csordogált belül. füle véres. de addig fúrták magukat. alighanem igazad van. és szakadt az eső. piszkosán. Még az eső is. Tutajos. Gyulának nagyobb volt a haja. és fogai összekocogtak. szavamra. – Bütyök. Bütyök csetlett-botlott az egy csizmában egy darabig. mégsem fázunk annyira. élő nád. véres. És szájukat nem tudták összecsukni a reszketéstől. szivárgó vércsíkokkal.A jég most tombolt legjobban. – Gyerünk! Most már fájt a nádhorzsolás. aztán megszűnt a tördelő pattogás. még itt vagyunk… csak ezt a kunyhót fel ne fordítsa! Tutajos ijedten nézett körül. És ebben igaza volt Bütyöknek. aztán. – Nem kellene elindulni? – Várjunk kicsit – mondta Gyula –. de egyetlen villámot nem láttak még. csupa apró daganat. és mindkettőjük térde. keze-lába összehasogatva. – Legalább tudod. Szakadt kívül. Bütyök fújt egyet. hogy még csak nem is sóhajtottak.

kék véraláfutásokkal. – István úr? – Jaj. fejük összeverve. és egy süldő nyulat hajkurászott a nagy fűben. A kocsira meg tegyetek elegendő kabátot és takarót is. hát mi van velük? – Megáztak. Az eső ekkor már halkan dobolt a kunyhó tetején. tüzet akarok rakni. mert most alusznak. “Haza kell vinni űket!” És Matula szó nélkül visszafordult. – Legalább neked több eszed lehetett volna.” Csendesen bement a kunyhóba. mondd meg. az még többet mondott Arcuk. Amikor elhelyezkedtek. mintha azt mondta volna: – Inkább aludjunk… – mert azt úgysem mondhatta volna el. nehézség ebbe a rohadt időbe! Meg is fázhattak. és összerakta az eseményeket. hogy a kis kutyán sem múlt el nyomtalanul a jég. és amikor letette kalapját a konyhában. – Piszkosak vagyunk. és csinálj nekik forró fürdőt meg teát is. dagadtán. – Szentséges atyám! Matula ezek után fogta a kalapját. Gergő. de még álmukban is meg-megborzongtak. Gergő. – Ha a gazda megérkezik. Nancsi. Aludtak mélyen. fáradtan zökkent a székre. Matula egy pillantással felmérte. Hogy azután a bozontos szőr között mi volt még. és faképnél hagyta a kutyát. Csikasz orrán is egy diónyi daganat jelezte az elemek duhajkodását. csak Csikasz üdvözölte. bújj be! De három pokróc alatt is nehezen melegedtek fel. Csikasz pedig a vadászat izgalmában nem vette észre a jeges veszedelmet. haza! Nancsi majd összeszedi űket…” Amikor a falu alá ért. Ezt azonban viharvert barátaink már nem hallották. Tutajos egyik szemhéja csupa repedés. A két gyereknek ágyazz meg. és csak akkor vették észre. csupa sár mindenük. mint a szegény ember sovány malacai. azt nem lehetett tudni. – Várj. s amikor megállt a kunyhó előtt. Nancsi. amikor a csapzott égerfáról rázúdult a kunyhóra a víz. Bütyök. – Nem bánom. amit látott.– Feküdjünk le – didergett Gyula –. elkomolyodott. ha a nádban voltak. de hát nem vették észre? – fejét csóválta és gondolkodott: – Ámbár. van itt elég pokróc. Matula szokatlanul sietve jött. aztán mire felébrednek. nem is vehették észre. . – Várjál. Csikasz… hol csavarogtál? Csikasz csak pislogott. már sütött a nap. hogy én küldtem el a kocsit. A nyúl végül is valami rejtett útra talált. a határ meg csak a szélit kapta. – Ennivalót nem viszel? – Majd adsz nekik itthon. és Csikasz erről nem is beszélt. Csak haza. hogy kisebb vadászatot engedélyezett magának. és néha a combját nyalogatta. mintha újabb jégről és újabb fázásról álmodtak volna. s amikor közelebbről megnézte az alvókat. és az orra… “Csúnyán elkapta űket. micsoda idő! Oda a termés… mit láttál? – A te termésed nincs oda. mert ami látszott a két fiúból. és csak egy-egy szélrohamra erősödött. és öklére eresztette állat. felszaggatva. Csikasz melléjük telepedett. Gergő… – Nem várok. “Elkapta űket – gondolta –. pedig összebújtak.

A jég már elolvadt az utakon. szóljanak. Először Bütyök ült fel ijedten. s a füves térségeket mintha lehengerelték volna. majd ott vesztünk. mert most maguknak Nancsira van szükségük. Ő meg örül. Jócskán töltött a pohárba. merthogy még ma hazamegyünk. hogy kívánja-e? Ez most orvosság! Gyula lenyelte a méregerős pálinkát. Ez a megsértődés azonban felszínes volt. A fákon tépett a maradék levél. maguk aludtak. de a kukorica még talpra áll. – Rémesen nézel ki. – Hát ne gondoljon rá. – Látom. az szükség. Hol vannak a ruhák? – Csak leszórtunk mindent. ahol az előbb még Matula ült. – Addig helyre jövünk… – Alig hiszem – fordította meg Matula az egyik gőzölgő nadrágot –. meg kenegetheti mindenféle kenőcsökkel. – Mert amikor először itt voltam. – Tutajos.Matula a kalapja felé bökött. Egyelőre azonban csak nézett a székre. A szükség. Gergő bácsi. és lenyelte Bütyök is. – Hát lehet ebből valamit kihúzni? Vén szamár! És igazított egyet a széken. – Hát kérdeztem. és pattogva küldte lángjait a hűvös levegőbe. “Sok madár elpusztulhatott – gondolta Matula –. – A hideg ráz. és nem is mutatott semmit. és úgy tett.” A kunyhó előtt Csikasz várta. foszlottan gőzölgött a délutáni napsütésben. mint aki megsértődött. hát bementem újra. – Ha kell még. A cséplés leállt. mi újság? – kérdezte. és Tutajos olyanféle arcot vágott. Ezek után kissé bambán és végtelen maszatos törődöttséggel néztek a világba. és Matula megnyugodva gondolt arra. hogy mi gyulladt meg. mert a derék Tutajos arca . – Hát nem látták? Tutajos csak legyintett. s a víz egy gémfióka tetemét vitte lefelé. de van ponyva elég. aztán Tutajos is mocorogni kezdett. ha látnád magad… kár. már újra bunogtak a masinák. Meg etetheti is… A fiúk hallgattak egy darabig. – Na. aztán hamarosan fellobbant a tűz. a tea. Ilyenkor semmi sem baj. te is kaptál. és még a takaró alatt is citoráltak. A nagy rétség fáradtan. kabátok és egy általános ápolási terv kibontakozó hadjárata. hogy nem lát jó mamád. és amikor másodszor visszajöttem. maga még most is borzong – és az öreg előhúzta a nád közül a pálinkásüveget. Bütyök… – szerencse. – Juj! – tiltakozott Gyula. hogy tisztába teheti magukat. csak nincs valami baj? – Semmi! Mi lenne? A jég veleje itt adta ki a mérgét. – Gondultam. – Jaj. ha rágondolok. a vacsora. amit Matula meg sem mozdított. Matula pedig szárogatni kezdte a ruhákat. hogy nincs tükör a kunyhóban. de úgy kell neked. de Csikasz is ferdén hordta a fejét. de a nádas zúzott volt. – Nem kívánom. biztosan tekeregtél. Nancsi néni gondolatai között pedig kavarogni kezdett a fürdő. Csakis Nancsira. mintha mosolyogna. Gergő bácsi. – Majd otthun megnézhetik magukat – szólt közbe Matula. – Másodszor? – nézett az öregre Gyula. hogy nincs itt tükör. – Mire észrevettük. a vetett ágyak. a falu határa kiheveri. Matula suttogva szidta Csikaszt. olyan rendetlenül… a puska is csupa víz… – Az nem baj. Be voltunk állva a nád közé. és a hátunk mögül jött. – Gergő bácsi. már rajtunk volt.

és Bütyök akkorát tüsszentett. mert – bár nehezen hagyta itt a kunyhót és az öreg Gergőt – valahogy kívánta Nancsi puha kezét. pedig még csak a fejüket láttam…” – Megjöttünk. és mivel Matula mondta. csupa szúrás. Nancsi néni el volt készülve. – Nem gondolnám. De Nancsi már csinálja a fürdőt meg a téját. És Bütyök megláthatta. A viharvert ifjak dideregtek. A két ifjú ezek után felöltözött. vágás a lábunk… aztán vizes minden… – A kocsi a hídnál várja magukat. és orra – két mogyorónyi daganattal – egyáltalán nem vett részt ebben a mosolygásban. mint egy törékeny köcsögöt. Gergő bácsi? – kérdezte Bütyök. mert úgy húzta be a csónakot a nádba. – Bütyöknek még a csizmája is bennveszett az iszapban. de fejét úgy tartotta. Be kell vallanunk. és mosolyogni igyekezett. és szerette volna megölelni az öreget –. a meleg ágyat s általában a kőből rakott házat. felfelé meredt. hogy Nancsi örülne neki… – Evezhetek. Nancsi néni ott állt a feljárón. és kissé ferdén. hogy István úr szól majd egyetkettőt… de az nem baj. látóm. de úgy öltözött fel. – Hát ami azt illeti – szomorodott el Tutajos –. Amikor a kocsi bezörgött az udvarra. Először Bütyök mozdult meg. nem is szeretek rágondolni. odáig meg csónakon megyünk. most sietünk. – Majd evezhet még. hogy a fiúk “megáztak” – ahogy Matula mondta –. uramatyám… bár ne látnám. hogy egy gém pipaszár lábait széthányva rebbent fel a nád mellől. Evezni nem lehetett. a ruhák megszáradtak. kidugván a takaró alól meztelen lábát. Most sietett és a csónak repült a vízen. maga mindenre gondol. “Úgy álltam ott. mintha a ruhák tüskével lettek volna bélelve. – Inkább meztelenül mennék – mondta Tutajos. csípőre tett kézzel és szelíd harciassággal. – Gergő bácsi – mondta Tutajos. csak amire köll. hogy a fiúk nagyon megáztak. – Jó napot. – Hát mindenre nem. aha! Kezdi már. de így még Gyula sem látta. – Meddig kell bent lenni. hogy enyhítse az ijedséget. de úgy látom. De felszínes volt azért is. mert ezek a lábak… Nancsi néni szeme bűvölten nézte Bütyök lábát. Gergő bácsi? – Ameddig akarnak… – Nem is baj – tapogatta Bütyök jégverte kobakját – nem árt. mint amikor a liba az eget kémleli –. Nancsi néni – mondta Gyula rekedten. A kocsi eddig már a hídnál van. de erre a látványra nem volt elkészülve. A másik megvan. Az egyik csizmája. hogy Bütyök kissé elpirult. megjöttünk. mert testükön csak imitt-amott volt egyegy kis darab ép hely. mert – ráadásul – hüvelykujja görcsöt kapott. amin nem fúj keresztül a szél. de szerencsére nem kell sokat gyalogolni. és a fiú fokozottan pirult. – Aha – mondta Matula –. mint egy kútágas. – Látom – lehelte Nancsi –. és önállósítva magát. mint egy kűbálvány mondta később az öregasszony –. mert Matula eddig soha nem sietett. de bal szeme csak félig nyílt ki. – Hát pofozásról ippen nincs szó… de az lehetséges. aki töretlenebb állapotban volt. mi az evezés. ha kicsit helyrepofoznak bennünket. arra is el volt készülve.egy-két napig nem volt alkalmas semmiféle érzelem kifejezésére. – Egy csizma: nem csizma – mondta Matula –. . Nancsi néni – vidámkodott Bütyök is. Hát szálljatok már le. Az orr nem azonosította magát semmiféle mosollyal.

itt vannak az ingek. – Mert nem vigyázott rátok! – Hiszen… – Mozogjatok. hogy a csata vesztett ifjak álmodtak-e valamit. – Miért? – Ne ácsorogjatok. mit kell veletek tenni. Aztán csukd le a szemed. Bütyök. aki közben körüljárta őket. Odakünt csillagtalan. sötét borulás szállt a falura. – Feküdjünk le. hanem a ponyvákat vigye ki a gépekhez. hogy teste abban a pillanatban fájdalmas darabokra omlik. – Nem bánom. És arról sem tudtak. mert én eldőlök. mért… mért. – Az árgyélusát – sziszegett meglepetten. iszen véres is. Csak! – kiáltott. de pár perc múlva már enyhén szuszogott. Mire a doktor hazaér. hiszen ő adott neki kocsit a szomszéd faluba. de hoztam bakancsot is. – Nem volt szívem felkelteni őket – mondta István bácsinak. csak amíg leszállok… A kocsi elgörgött. Erre a figyelmeztetésre azonban nem volt szükség. Aztán Balázs ne fogjon ki. … És fél óra múlva ott állt a két fiú tisztán és szárazon. szemével benézett az ablakon az est. és felkattintotta a villanyt. – Hogy az a jóisten… hogy az a tüzes ménkű! Ennek is Matula az oka! – csattant fel végül. de Bütyöknek még a szuszogása sem hallatszott. aztán nagyon puhán megfogta öccse kezét. Arról természetesen mit sem tudtak. az ágyak megvetve… még hogy van kedvük beszélni! A fürdőszobában kánikula és vízcsobogás. mert beszélni akarok vele. elmerülve az álom öntudatlan tengerében. és szeme ide-oda járt Tutajos kék-zöld arca. Tutajoskám? Gyula ingatagon állt fel. Szárogatni kell a zabot. Bütyök. aztán be az ágyba. “Ennek a gyereknek láza van. mint két hindu fakír. és csak nehezen fékezte le magában a gyógykezelési szándékokat. ótvarosnak látszó koponyája között –. de mielőtt leoltotta volna a villanyt. – Nancsi néni – mondta odakünt –. – Miért? – állt meg egyszerre a két ifjú. hogy lassan alkony lett. és ezt nem az apró sebek okozzák. szerencsétlenek. aki egyébként is harapós hangulatban volt. és két István bácsira méretezett hálóing. mint kotlós a csirkéit. Figyelmesen nézte Tutajos összeszabdalt térdét és verejtékes homlokát.– A csizmám odaveszett – igyekezett enyhíteni a dolgot –. Majd akkor meglátom. emeletes orra és Bütyök dagadt. Balázs hétre menjen a doktorért. és rövid. “Hát annyira talán nem sürgős” – nyugtatta magát. még egyszer visszanézett. mintha aludnál. bár Gyula néha nyugtalanul hánykolódott. – Szentséges atyám. éjfél lesz” – gondolkodott. félmeztelenül feküdt. akik éppen most keltek fel a tüzes szögekkel kivert heverőről. Visszafelé hozza el az . de igen erőteljes megjegyzéseket tett a jégverést illetőleg. és hőseink bevánszorogtak Nancsi néni után. mert Bütyök nemcsak a szemét hunyta le. a fürdő kész. – Szappanozzátok le egymást. mert újra felhők jártak az égen. mert Nancsi néni másként nem hagy élni bennünket. – Kicsit – állt talpra Bütyök. aki kitakarózva. István bácsi hálóingében. Láza van. mert úgy érezte. Azt sem tudni. – Ugye! – Úgy! Addig hazajövök. – Mit nézzek rajtuk? De azért vacsora után bement a fiúkhoz. – Hát még ha ezeket látná – intett befelé. és csendesen kiment a szobából. ezeket valahol kint kapta a jég! És közelebb ment Gyulához. – Segítsek. hogy Nancsi néni többször bent járt különféle teákkal és tégelyekkel. és később sötét.

a szoba már világos volt. mert ha a kocsi olajos lesz… – Balázs vigyáz az ilyesmire… – … aztán elmegy patkoltatni. menet nézzen be a szövetkezetbe. “Majd holnap…” – gondolta. hol megfagyott. mert a másik ágyból – állig betakarva – barátja nézett vissza. Tutajos – segítette fel Gyulát a doktor –. már ott is volt. Mintha állandó és emelgető. – Bocsánatot kérek – jó reggelt kívánok –. – A gyerekek meg hadd aludjanak… – Nem is ettek. hát bábát kap. ha pótapa kell. – Gondoltam – mondta István bácsi. – A Vica? – Az. hogy igaz. Tutajos bágyadtán mosolygott. Aztán most már feküdjön le maga is. és úgy érezte. mert hol megsült. Erre lehunyta a szemét. de Gyula füle közömbösen eresztette el a hangokat. amelyek olyan lengén zavarosak voltak. hogy szalma közé pakoljon. hogy ez a hangtalan megjelenés igaz-e. Kitakaródzott és betakaródzott. Hallom a csizmád elveszett. a doktornak egészen puha a keze és szárazon hűvös. s mire észrevettük. és annál jobb étvágyuk lesz reggel. – Nem! Én vagyok a pótatya! – Ülj fel. olyan nagyon elaludtam… – Feküdj le nyugodtan. hogy ne kotyogjon bele magasabb műveltségű orvostudorok dolgába. Sóhajts! István bácsi ez idő alatt Bütyökkel sugdolódzott. A ház elcsendesedett. igaz. Gyula átnézett Bütyökhöz.olajoskannákat. Tutajos. de ezt csak Gyula érezte. a nád közt. hozzám gyere. hogy reggelre elfelejtette őket. – Minek a doktor. Nem mondták. és máskor. Aztán István bácsi hangja hallatszott. A tavon ért bennünket. Ha nem jött meg. Az öregasszony elgondolkozva nézte még egy kicsit a tégelyeket és a csalhatatlan orvosságok üvegeit. amikor csuklóját átfogta. és nem érzett fájdalmat sem. puha suttogásban úszott volna. akkora volt a szél. és egy kocsi zörgött be az udvarba. – Talán felülnél. . Úgy. de erre az öntudatlan mozgásra sem ébredt fel. meggyőződni. – Okosan. majd kapsz másikat. de útközben szóljon be a bábához. nem mennél ki? – mondta a doktor. – Persze száraz kabátot nem vittetek? – István. mert Lakatos Jóska felesége kérte. Balázs ráér előbb kivinni a rézgálicot a magtárba. aztán elmegy. Annál jobban alusznak. telefonáljanak érte. – Nem tudtatok elbújni a jég elől? – Nem. a Vica bábát kért. Amikor végre felébredt. Amikor később felnézett. s ezen megnyugodott. derék Tutajos? Ez a doktor meg akar vizsgálni. Egyébként jó reggelt kívánok… Tutajos ijedten felült. aztán újra sorba rakta őket. aztán úgy gondolta. – Nancsi néni. István bácsi? – Megvizsgál benneteket. aztán a bábát Vicához. – Megmondom. mert mindjárt reggel lesz. – Nincs még annak itt az ideje. hozza a magtárba. és mondd meg nagybátyádnak. ha megjött. – Engem is? – Persze. de megmondja neki. hogy sürgős. bár a felülés nehezen sikerült. Evezni meg egyáltalán nem lehetett. egy idegen állt az ágy mellett és nagybátyja. A holnap egyelőre elég távoli volt. megjött-e a gálic meg a kötőfék. Sőt álmaiban. csak álmában. Aludjunk.

– Gyomrod is el van rontva. – Elég szamárság. – Persze hogy megüt. mintha egy éve látták volna. de megfázhattak. – Csikaszt nem hozta be? .– Mamánál van pénz. hogy utálat ránézni. Régen ismerős és nagyon megnyugtató. – Hát egyetek. és elő se mert jönni csodálatos szereivel. – Nem is azt mondtam. mintha tíz éve mindennap együtt lettek volna. hogy megfáztatok. Vadonatúj vadászkalap… – Igen. Bütyök kiugrott az ágyból. mert egy lovas vágtatott végig az udvaron. Mehetünk. – Mondom. mert az enyém elfogyott. Nem mondom. mert olyan volt ez a doktor. hogy baj van. Bütyök ehetik. de csak pár év múlva. hogy “á”! – Aaa… – Á-t szíveskedjél! Miután Bütyök csak egy rekedt “aa”-t tudott kilehelni. aztán mehettek Matula szárnyai alá. de nem hordom – mondta Bütyök büszkén. hogy nem teszitek legalább a hátizsákba. mit gondolsz. de az öcséd befogta. Közben nézték az ajtót. nem hát. a doktor elfordult. Ezzel most ne foglalkozzunk. mert megüt a guta. mert megint olyan félálomféle bódulatba süllyedt. Gergő bácsi. – Nem is kívánok felkelni. aztán beeresztem ezt a vén betyárt. – Lefekhetsz. – Nem mondták. Tutajos – mondta a doktor –. A tüdeje van érdekelve. – Nincs kalapod? – Van. Van lázad? – Nem mondta a doktor bácsi. István ránézett a doktorra. egy-két nap fekszel. Helyette Nancsi néni jött be terjedelmes tálcával. és úgy várták Matulát. Bütyök felült. Bütyök. – Lám csak! – aggódott az öregasszony. azt megeheti a beteg is. István. Gyula? Gyula azonban nem gondolt semmit. fiam. Tutajos alig evett valamit. de Bütyök hatalmasan bereggelizett. Ülj fel. nem is kapsz. Amikor az irodában leültek. – Ne is mondd. szegény gyermekeim. A doktor rendelte. hogy felkelhetünk-e. amit akar. Azt mondja. – Ez is meg van fázva. és széket penderített Matula alá. – De nem ám! Gyula lázasan mosolygott. Mondd. csak beszaladt a berekből. hogy nem oka senki se. aztán ilyenkor okosabb a doktorra hallgatni. – Írd a receptet… Bütyök később az ablakra nézett. meg hoztam halat ennek a Nancsinak. – Összegyűrődik. a hőmérőt meg eltette. – Nos? – A vendégnek semmi baja. és most olyan a fejed. hogy nem lesz tüdőgyulladás. de érezte. – Nem szabad felkelni? – kérdezte Bütyök. mert “új kárnak és régi várnak: nincs gazdája”. enni se nagyon. hogy pótapátok vagyok. aki nem tudta a valóságot. begyüvök – kopogott be az öreg –. – Akarsz egy nyaklevest? Mondtam. – Éhen haltok. és mosolygott. csak tejeskávét és vajas kenyeret. Ellenben… – … ellenben? – Lovasfutár penicillinért a patikába. – Nem vagyunk mi betegek. mert még nem is reggelizett.

Csak arra vigyázzon. és intett Bütyöknek: – Hagyjuk aludni – suttogta. Mikor gyünnek ki? Nem mondta a doktor? – Hát talán pár nap múlva… – Nem is baj. Estefelé megint eljövök. aki már megint elaludt. gunyhót. Erősödik a fiú. nyeleket. orsót. úgy összevágta a jég. mert mindkét fiút megvizsgáltattam (ez igaz. nagyon lázas és majdnem eszméletlen. amikor a fiú felkel. Hát ronda idő volt.– Ott hagytam a haszontalant. Bütyök mélyen aludt. Meghívsz. és jó szeme is van kelésekhez. mert most csúnya a berek. és megesszük a gyerekekkel. mit csináljak vele? Azaz ne te süsd meg. Tegnap nagy jégeső volt nálunk. Kitakarítottam mindent. de Gyulát nézte. nincs a világon semmi baja. Tudatlak benneteket. István bácsinak eszébe jutott ígérete. de a reggeli kellemes hatása alatt nem is ért rá foglalkozni vele. Két hét múlva az öcséd átadhatod Matulának utókezelésre. – Azon a napon. amint a doktor mondja. Még csak egy hisztériás anya hiányzik itt nekem. a levegő meg a víz befejezi a kúrát. és szivarra gyújtott). – Én nem gazdálkodom. sóhajtott a testes gazdász. (Ez is igaz!) Nem árt. Szeme félig nyitva. Amikor a doktor elment. hanem Nancsi. (Mi a mennykőt írjak még?) Nancsinak küldjétek majd valamit. és csendesen kiment. süsd meg. Most voltam náluk. égésekhez miegymás… – Gyengén van ez a szegény gyerek – aggódott István –. Nem volt még dél. de már kaptam újakat. hogy beszámol húgának a fiáról. eteti a kölyköket. de azt a szegény Bütyköt ne fektessétek. Bütyök nem értette ezt a nagy figyelmességet. de Tutajost már ez sem nagyon érdekelte. amikor Tutajos megkapta az injekciókat. Mellesleg: az öregasszonynak igazán jó kenőcsei vannak. most nagy a sár. Jóska. ezért itthon tartottam őket. mert ott a hele. Ezután csendesen bement a fiúkhoz. hogy fiatokkal – és Bütyökkel is – a legteljesebb mértékben elégedett vagyok. és kerestem a másik csizmát is. Erre csendesen felkelt az öreg. kézcsókjukat küldik. de pár nap alatt helyreigazodik. ha a gyerek kicsit erősebb lenne – mondta a doktor később az irodában –. A jó öreg nap. Hadd kuruzsolja kicsit Nancsi néni. Matula Bütyöknek beszélt. A számtannal is foglalkoznak. . egy malacot kapsz. ha heverésznek egy kicsit. kendőt vagy harisnyát. de nem vette észre nagybátyját. és fiatok múlt héten fogott egy óriás harcsát. hogy meg ne fázzon. de bizony nem találtam. – Nem ártana. ezért kellő nekikészülődés után és hatalmas sóhajok közben nekiült a levélnek. megint elaludt ez a büdös szivar. ha a szülei megtudnák… – Mért tudnák meg? Feltételezem: nem akarod megírni. az már igaz. puskát. mint egy kotlós. mert itt-ott – természetesen szigorú felügyelet alatt – a folyóhoz is kieresztem őket. vagy bánomisén mit. Nagyon elesett Volt. Gyula nyugtalanul mozgolódott. Elaludt. Csókol benneteket István – Na – ragasztotta le a levelét –. A patronyok is mind eláztak. Kedves Ákos és édes Húgom! – írta.

a gyomrával vesződik. mert éjjel leszakadt az eső. Ennél a nevezetes pillanatnál véletlenül jelen volt István bácsi is. a vetés rendjét. az úgy is van. hogy Bütyök valóban dolgozott Miután Nancsi néni csodakenőcsei helyresimították göröngyös kobakját. és az nem változik meg. aztán István bácsinak. és úgy határozott. Az igazság azonban az. további nyaraknak. az aratás idejét: mindent. mert amit kitervez. Ma kiadok egy rendeletet. aki ismételten leszállította Gyula Lajost erről a bizonytalan járműről. Jövő héten át akarok adni száz hízott ökröt. egy járvány. ami napról napra változtatja a munkát. könnyű a mérnöknek. s a ház körül ténfergett. és nem lopja a napot. Végül – a kilencedik napon – Tutajosunk nagyot sóhajtott. – Ültessék fel a legközelebbi kocsira. István bácsi bement a kerekes bódéba. egy ostoba rendelet. és nemcsak jól érezte magát. elsősorban derék Tutajosunknak. de nehéz a gazdának. s amikor kijött. égy rovarinvázió. – És a mázsa? – kérdezte a gépész. Bütyök felkapaszkodott a kocsira. Béla? – Szívesen. egy felhőszakadás. – Bütyök hol van? – nézett körül Gyula. hanem az idő és a véletlen. főleg az első nyolc nap. s utána láztalanul nyitotta ki szemét. mert jön egy jég. elhiheti. mert a mérnök valóságos számokkal dolgozik. hogy Tutajosunkat mégis átadja az ősznek. A doktor pedig – a délutáni vizsgálattal végezve – összepakolta holmijait kis táskájába. Bütyöknek. – Látod. mert a maga kenőcsei meg olajai valóban sokát érnek. De nem állt meg. ha akar. beüt egy száj. a beosztást. Estére majd itthon leszek. általában az élet idejének. Bütyök. – Azt mondta? – Nem én találtam ki. – Ki hát. mint “egyesek” – mondta István bácsi. – Mázsáljak én tovább? Úgy értem: amíg lesz valaki. onnét… onnét a mennykő tudja. mi az – álltak meg az egyik cséplőgép mellett –. A nyár azonban – akármilyen nehéz volt ez a két hét – nem állt meg. ha itthon lenne… . hol az ellenőr? – Rosszul lett megint – jelentette a gépész –. A doktor azt mondta: magára bízza. a gépek használatát. kezdhetem elölről az egészet… szóval. – Phü – mondta –. hogy nem is mi gazdálkodunk. nagyon féltettem a – malacot… A nyár azonban ezt is tudomásul vette. friss reggeli levegőt hozott a szobába és Gyula tüdejébe. amikor Gyula majdnem eltutajozott azokra az ismeretlen vizekre. itt néha úgy látszik. mert bizony voltak pillanatok. és nem az időnek és véletlennek. mert adva van az anyag. és holnap már felborult minden. Nancsi néninek és a doktornak is. látszólag közömbösen.– Nancsi néni – szólt be István a konyhába –. szárazság és még ezer ismeretlen nyavalya. Bütyök felkelhet. és olyat fújt. – Bütyök dolgozik. – Nem lehet! Erre szigorú rendelkezés van. – Na. ahonnét nem jött még tutaj vissza… de ott volt a doktor. István bácsi azt mondta neki: – Nem jössz velem. és egyenest a doktorhoz. könnyű a cipésznek. Könnyű az építésznek. ámbár igen boldogan mondta. Én most a felsőpusztára megyek. nagyot aludt. Mert nehéz volt. egy fagy. bent fekszik a bódéban.és körömfájás. mint egy győztes birkózó az utolsó menet után. dühösen vakarta a nyakát. de izgalmas érdeklődéssel látta a nagy gazdaság bonyolult és mégis rohanó életét. mint három valóságos atya. mert pótatyai mivoltában annyit aggódott pótgyerekéért. én mázsálok. és mégis nekünk kell gazdálkodnunk. majd nézzen be a gyerekekhez. – Kijöhetne a tanító kisasszony. a földek állapotát. a szabónak. leromlik a jószág.

a nyárfás utak felett vércsefiak rikoltoztak. Látva azonban Bütyök nyakkendőjét és Katica ünnepi réklijét. három perc alatt úgy mázsálsz… de úgy mázsálsz… na gyere! És ha nem is három perc múlva. kitűnő tanuló. aztán meglegyen a baj. amíg ez a szegény Lajcsi rendbejön? Persze. amíg a gépész a kocsihoz kísérte főnökét. míg Szanyadi Kati felvette piros réklijét. jelezve. hogy reggel volt vagy este. hogy erősen gondolkodik. a vízhordó lányka pedig a következő napon egy doboz cukorkát “talált” ugyanazon kosárban. amitől vastag ráncok képződtek homlokán. hatvan körüli gyermektelen egyén volt. – Vigyázzon a gyerekre. – A géphez ne engedje a fiút. Bütyök tehát ottmaradt a mázsa mellett. Nancsi néni minden idejét a beteg . és elpirult. hogy a dicséretben túlméretezett fantázia rejlett s egyben az a tény. István bácsi pedig levette kalapját. Lehőc bácsi. Bütyök ezek után nyakkendőt kötött. Béla. nemhiába volt színjeles. pláne amikor észrevette. színjeles volt végig – és István bácsi csak egy jelentős mozdulattal fejezte be Bütyökről alkotott kitűnő véleményét. jelezve. míg Pondoray “kartárs” közvetlenül Béluskámnak szólíttatott. atmoszférák. hogy István bácsi – most először – hibát talált az ifjú számadásában. és az utolsó maghordó kocsival hazajössz. – És elvállalnád a mázsálást. s amikor a vízhordó lányka “ellenőr úr”-nak titulálta Bütyköt. és mi sem természetesebb. Nem kell talán mondanunk. nehogy babráljon valamit. hogy kifogyott a tanácsokból. aki átjött a szomszéd majorból –. az iringó virágja megfakult. mely hol elment. és másnap hajnalban feltette mérgeszöld gazdászkalapját… De a nyár még ennek dacára sem állt meg. A traktorok már a tarlókat buktatták. és gyilkosán dühös tekintete megszelídült. rendes fizetésért… – Nem mázsáltam még – idegenkedett Bütyök. s ezt a kérdést tapintatlannak érezte. – Természetesen – parolázott a nyurga öreg gépész. Erről azonban nem tudott más senki. sípolt a megálláskor. mert egy valóságos. végül Bütyökre nézett. és Bütyök egy napon három szál őszirózsát talált ételhordó kosarában. hogy Bütyök teljesen otthonos a dugattyúk. belenézett. az ebédedet majd kiküldőm. Ekkor azonban már a nyurga gépész János bácsi megszólításra hallgatott. aki szívesen apáskodott egy néhai kolléga árvája felett.– Harangozó Laci? – Felvételi vizsgára készül az egyetemre. mintha ott cséplési ellenőrök tartózkodnának. első osztályú gyorsvonat! mozdonyvezető árvájának ezt megtiltani egyáltalán nem lehetett. de negyedóra alatt Bütyök úgy mázsáit. de úgy mázsáit… – Csoda talentum vagy. a jeles ifjú meleg bizsergést érzett a szíve körül. még Tutajos sem. mint hogy másnap már Bütyök indította és állította meg a gőzgépet. – Csuda feje van – mondta a gépész a gazdának. az öcsémnek a barátja. Ezek – valóságok. De az is valóság. mint Bütyök a jelenben. Béla? – Persze – mondta Bütyök. magában azt mondta: nono… – és a hibát szó nélkül kiigazította. az asztagok helyett szalmakazlak nőttek. aztán az égre nézett. dacára a beígért anyai pofonoknak. erősödött az injekció hatása vagy gyengült. amelyekkel ő éppen olyan ritkán találkozott annak idején. hol meg újra visszajött. tengelyek és fogaskerekek világában. – Hát akkor? – és a gépész széttárta karját. Ennek természetesen percek alatt híre ment. hogy a vastag gazdász szívesen adományozta a jeleseket. aszerint. – Hát ha nem vagy hülye. Lehőc egyébként elég száraz. aki lázban és félönkívületben birkózott valami rémmel. mert Kengyelre gondolt. – Tudsz-e számolni.

A doktor naponként kétszer is megnézte Gyulát. – Megcsókoltad? – Hogy képzeled? Azonnal kiábrándulna. és este. hogy a malacsültet ropogósán szereti. Bütyök. de Tutajos ezt nem láthatta. az együttérzés kerekedett felül. ezt nem értem. és nem lopja a napot. Amikor azonban azon a kilencedik napon értelmesen. és talán könnyezett is. hogy ott van. Ezt már meg is mondtam Katicának… – Kinek? Bütyök akkorát sóhajtott. aztán most itt van. de felettébb zűrzavaros lelkiállapothoz.mellett töltötte. – Remek – örvendezett a doktor –. mert egyszerre megfeledkezett saját közeli elmúlásáról. de nem foglalkozott a gondolattal. . és egyelőre ellentétes érzelmeivel birkózott. és többször figyelmeztette Nancsi nénit. Most azonban nagyon hiányzott Bütyök. Bütyök azonnal megsértődött. – Ha te nem gyógyulsz meg. – Bütyök – kiáltott –. De Tutajos nem is tudhatott részletesebben barátja dolgairól. és váratlanul két kövér könnycsepp szaladt szája szegletébe. és Bütyök hiányát alig vette észre. ha a távoli esküvőre gondolt. és Tutajos csak azt nem értette. Szanyadi Katalin a neve. – Ülve… és borogatás nélkül. amikor beszélni sem tudtál? De a doktor meg is tiltotta. én öngyilkos leszek. – Gyula. sehogy. – Haza is mehetek. Tutajos… én magam sem hittem volna. Odaült a beteg ágyára. miért kell ezen szomorkodni. ami többször elővette. A vallomás után Pondoray Béla lehajtotta fejét. – Ki az a nő? – Kérlek. aki dolgozik. amikor megérkezett. Tutajoskám. első gondolata barátja volt. És Bütyök elmondta. aki csak a hűvös borogatásokról tudta. – Ne haragudj. hogy Bütyök miként jutott felelősségteljes állásához s ahhoz az emelkedetten boldog. ne beszélj úgy róla. mert távoli lett minden és mindenki abban a félájult elesettségben. de olyan gyenge vagyok. De az ebédemet is ő hordja. mert eddig a betegségen kívül nem is érdekelte semmi. és… talán… meg sem gyógyulok… Tutajos nem beszélt tovább. és kék szeme van… Gyula erre már felült. szellemi képességeid meglepően regenerálódnak. – Hát ha szeret? – Imád! – Te jóisten. és ott dolgozik a gép mellett mint… mint vízhordó. mert a szerelem őt is érzékennyé tette. Ezt azonban Gyula már csak hallotta. – A… a menyasszonyomnak. Látva azonban barátja komolyságát. Elég zavarosan mondta el. egészségesen és felszabadult boldogsággal kinyitotta szemét. és szíve egyszerre tele lett barátja szeretetével –. aminek köznyelven az első szerelem a neve. mint amikor a kazánból a gőzt kieresztik. kezébe vette kezét. mert elsírta volna magát. Gyula… igazán… – és nem tudott mást mondani. hogy “az a nő”. – Sehogy – suttogta a szerelmes ifjú –. mint “egyesek”… Azt már nem is kérdezte. hogy érted ezt. – Gyula – rémült meg Bütyök. te hogyan szereted? Tutajos keserűen mosolygott. A kitörni készülő nevetéssel és a kíváncsisággal. – Hát mondd el. ha ilyeneket mondasz… – Bütyök! – Mert ez nagy igazságtalanság! Hogyan törődtem volna veled. a betegségtől elgyöngülten és kissé szentimentálisán azt mondta: – Te már nem is törődsz velem. Arca eltorzult.

hogy Gyula tudományos kutató lesz. A testes gazdászban azonban megértő lélek lakozott. István bácsi azonban nem adott új beosztást. hogy valami új beosztást ad. Késő nyári. Lehet. bár Bütyök kimutatásaiban a hibák tetemesen szaporodtak. de ki tudott volna Nancsi néni művészetének ellenállni? A malac piros volt. aki pedig nem szerelmes. Ez volt Gyula első kimozdulása betegsége óta. a csillagok magányosak lettek. – Matulával már megbeszéltem. de esténként elővette könyveit. Te gyakorlatot szerzel. csendes. úgy látszik. nagyon kicsit vágyódtak is a társak és az új iskolaév változatossága után. hogy azt az édesen tövises lelkiállapotot tulajdonképpen senki nem érti. hogy – amikor a két fiú már ágyban volt – odakint felbődült a doni kozák kórus legmélyebb basszusa. Abban már megállapodtak. mintha a malac bosszút akart volna állni korai haláláért. és nem értették a szerelmet. és nem gondolhattak arra. csak hol Tutajos nyögött egyet. süttette magát a nappal. Amikor a Zala hídján átdübörgőit a kocsi. Aki szerelmes. a felnőttek azonban nem tartották kötelezőnek az egy poharat. aki ennek a dalban előadott kérelemnek ellen tudott volna állni. pedig késő este lett közben. A vonat csak pár percig állt. és nem hallatszott már semmi. a berek felett könnyű pára ült. tündöklő este. Ennek az lett a következménye. s ezen elhatározásukra István bácsi azonnal áldását adta. mintha a kőszénszagban. és dörmögve igazította helyre Bütyök szerelmének kézzelfogható botlásait. harmadnap kibotorkált a kertbe. és a fiúk szótlanul álmodoztak. Később azonban. ropogós. Ült a két gyerek a lámpavilágos estében. doktor bácsi. mert a doktort elvitték valahova. De a nyár még ezen emésztő érzések között sem állt meg. mert nem szerelmes. az áldó sugárzás a csontjait simogatja. ennek a hangnak. Közben Pondoray néni is hazautazott. – Mehetsz! – mondta. és ezzel együtt nőttek vágyai Matula és a berek után. De a nótának aztán vége lett. és Bütyök mezőgazda. amiben benne volt a föld és a búzamezők egész szerelme. és szeptemberben földhöz vághatod a legerősebb gyereket is az osztályban. A távoli álmok között Szanyadi Katalin – természetesen – már mint Pondoray Béláné szerepelt. s amikor elment. bujdosva a letarolt mezőkön. mire kell vigyázni. és a fiúk – természetesen Nancsi néni csomagjával – ott várták az állomáson. A vitaminokat szedd. hol Bütyök.– Én sem. azért. hogy ő is színjeles legyen. mert szerelmes. s nekem szükségem van kisegítőre – ezek után némely bankókat olvasott Bütyök markába. hosszan néztek utána. s kiadta a rendelkezést arra a bizonyos malacvacsorára. a susogó kukoricák homályában és a szőlőtőkék mámoros álmai között. Tutajos rohamosan erősödött. beletörődött a sors . mint a szétszórt pásztortüzek. A kocsi hazafelé zörgött. A vacsora azonban kiválóan sikerült. A gyerekek bort is kaptak egy kis pohárral. mondván: Megkérem a lisztes molnárt: Őrölje meg a búzámat… Nem kétséges. amikor a tejút már az ősz felé hajolt. szinte túlságosan kiválóan. – Nem lehet. Tutajos megszólalt: – Most már kijöhetnénk újra. és úgy érezte. István bácsi megharagudna… de pár nap alatt úgyis vége a cséplésnek. – Elég volt – mondta –. hogy nincs a világnak az a lisztes molnárja. a füst távolodó gomolygásában az otthon és az iskola szólt volna. és olyan illat lengett körülötte. mert a vizet bizonyos felsőbbséggel osztogatta a szomjazóknak. Tutajos másnap már kiült a napra. és – bár erről nem szólták – kicsit. de jövőre újra szívesen látlak. és az őszi bogár könnyes kis citerája talán ezen az estén pendült meg először. ami maga volt a mértéktelenség csábítása. mert Bütyök a legerősebb. almát tartott szájában. A doktor még egyszer megvizsgálta Tutajost. Erre a szerepre a kislány erősen készült is. azért. mert a mezőgazdasági technikumot óhajtotta Bütyök tanácsára elvégezni. – Nem hagyhatom a gépet – mondta Bütyök –. Ezen kicsit elszomorodtak.

– Tán nem aludtad ki magad? – kérdezte az öreg. Meglassúdtak a fiúk. változatos munka. Nem beszéltek. ringva kellette magát az öreg csónak. mintha a betegség. ilyen is tudsz te lenni… nem akarsz teát? – Mért ne akarnék. halat vitt. Amúgy semmi újság. hogy folyását látni sem lehetett. és később is világosodott. ahol üres volt már minden fészek. amire nem is kellett válaszolni. – Semmi bajom.kegyetlenségébe. ámbár. Csikasz viháncolva ugatta körül őket. közben le-leült egy pillanatra. az elmúlt három hét csak rossz álom lett volna. Csikasz ezalatt bejött és kiment. és csak a függöny lebbent meg. úgy látom. Mit csinál Csikasz? – Hát azt most nem tudhatom. mert felesleges volt a szó. És amikor másnap reggel megkoppant az ablak. Tegnap láttam. Meglassúdott minden. összeszedte már magát. hogy egy falut el lehetne pusztítani vele. és nyársat faragott. A sárgarigó elment már. a szél csak ritkán lendült munkára. . és csak kicsit bólintott. Gergő bácsi. és ők hárman újra együtt voltak. a folyó olyan lassan mozgott. Gergő bácsi! Matula a szokott helyén ült a konyhában. semmitmondóan billegetve suta farkát. és hamarosan elfeküdt valahol a nádas mélyén. amikor elindultak. akkor is röviden végzett. Bütyök rendbe hozta a polcokat. Gyula úgy nyitotta ki szemét. Gergő. Gyula elment fáért. de ez csak olyan kérdés volt. és Bütyök rendesen elrakta Nancsi néni küldeményét. És amikor felkeltek. de iszen majd meglátják. hanem elvégzendő. – A rétisas? – Megvan. az öreg pipára gyújtott. Ebben az időben már nagyon megcsendesedett a nyár. – Megyünk. sarlós fecskét se látni. szűkszavúak lettek. De el kellett végezni. aminek azonban semmi köze nem volt az előírt és hajszolt robothoz. ha rumot is adsz hozzá? A doktor annyi orvosságot adott Gyulának – fordult a fiúkhoz –. A vén szilfa puhán állt a virradatban. mintha a nyitott felső ablak lélegzett volna. de nem kell már a haszontalant megkötni. kibocsátva a szoba elhasznált levegőjét és beeresztve a kertek üde. ami nem oszlott szét a nap első érintésétől. selymesen suttogott a nád. A nap sokkal későbben kelt már fel. Sötét volt még. sőt Matula is pipált még egy verset a szénaágyon. ami most már nem kapkodó ismeretlenség volt. s az oldalához csapódó hullámok locsogása is olyan volt. hosszabban ácsorgott az ég alján. mert mindenki önmagának és a kis közösségnek tartozott vele. és úgy nézett a két gyerekre. Ezenkívül Nancsinak kedvességeket mondott. és meggyőződés nélkül ásított. A hajnalok tűnődő ködöt szültek. már mindenki tudta a dolgát. és meglassúdtak a fiúk is. mint az ismerős simogatás. mint máskor. Hogy azután ki mennyi változatosságot és örömöt vitt ebbe a munkába. de a világosság ébredése ezen a napon ismerősként szállt rájuk. nyárvégi illatát. mire az öregasszony megjegyezte: – Látod. s a máskor hosszú magyarázatot egy vállrándítással vagy kézlegyintéssel intézték el. s a mocsár hűvös leheletében boldogság volt. az az ő dolga volt. amikor Tutajos a szeleméin alól kihúzta a baltát. mielőtt Telkeit volna. Matula csendesen mosolygott. és a gólyák meg a többi fecskék is készülődnek. mint a vén sas fiaira. A nap felkelt. és csak a nádbugák nézték az eget a rejtett vizek zöld tükrében. amikor visszakapja őket. s a tavon lármázó madársereg mintha hazatérőket köszöntött volna.

hogy a nádhordásnak is megvan a maga furfangja. és Bütyök naponta többször akarta látni ezt a rózsát. amikor a varjúkárogás itt az úr. csak úgy egyszerűen. Persze. – Meghordjuk. Hanem jó. s a madárvilág állandó lármája olyan volt. – Matula bácsi olyankor is kijön? – Ritkábban. hogy itt nem jött a mentőautó. Tutajosék kényelmesen reggeliztek. mert Matulának másutt volt dolga. közben azonban megbeszélték a nádhordás minden lehető furfangját. a jövő évről. cinkék forgolódnak a nádszálakban. mert a “hány zsákkal telik” azt jelentette. ami egy kicsit búcsúzás is volt. embernek már nem maradt hely. ahol soha nem fagy be a víz. mi? – csóválta fejét Tutajos. a kalapom! . – Akkor nem lehet itt kint aludni? – Lehetni lehetne. és ha pár kévét ráraksz. mint a tolvaj. erre ne legyen gondja. Ezeket a kiugró hangokat itt a figyelmeztető sivítás helyettesítette. De nemigen kívánkozik ide senki. öles hó alatt alszik a berek. és tervezgetéseikben a jelen átnyúlt már a jövőbe. nehogy rakodás közben a vízbe essen. A munka hevében azonban megfeledkeztek a kalapról. Érzékenyek. mert az áldozatot elvitte a héja vagy a kánya. és úgy jártak a berekben. hogyan evezel? – Meg kell próbálni! És megpróbálták. amikor északi vendégmadarak zajonganak a jégen s a meleg források táján. és Tutajosnak lett igaza. de amikor pár kéve ráhasalt a csónakra. mert felvették a táj és Matula tempós alkalmazkodását minden változáshoz. ámbár ritkán lett meg. Esténként a télről beszélgettek. az árnyék az időt. Akkor aztán nagy hajkurászás volt a farkas után. ahol feliratok és jelzőlámpák igazítják az embereket. csónakra rakjuk és hazaevezünk. A különbség csak az volt. a hang a távolságot. Most már aligha szorította volna meg bármilyen vihar a fiúkat. de nem idegesek. Ilyenkor a fiúk a tűzbe néztek és a télre gondoltak. ahova Bütyök csodálatos gazdászkalapját helyezhette. – Onnét a zsiliptől? – Onnét. Gyula. vadliba szól a dermedt levegőben. ha valami embercsapást látok befelé: utánajárok. A nádkéve háromnégy méter hosszú. A víz színe megmondta a mélységet. – Nem hordja be a szél a havat a kunyhóba? – Nemigen. de tüzelni kellene egész éjjel. mert körültámogatom nádkévével. hogy mondja. mert érzékenyek lettek minden változásra. – Hipp-hopp.Otthon lettek a nádban. ő hordta a kévéket. vészes károgás vagy ijedt feljajdulása a tömegnek. amelyből kihallatszott egy-egy hirtelen fékező autó csikorgása vagy a rendőr sípja. és Bütyök akkorát ordított. s a hold jeges nézésétől megrepednek a fák. aztán majd meglátom. csak annyi. amit aztán tavasztól eltüzelgetek. Bütyök rakodott. de most a kalap mellett egy kis rózsa hervadozott. mint otthon az utcai zaj. Matula bácsi. mint a városban. kétoldalt belelóg a vízbe. – Csakis csónakon – mondta Bütyök –. ha befagyott a Dráva. a nádat ide lehetne készíteni. – Délre itt vagyok. mint amikor elütött valakit a villamos. hogy Tutajos kiejtette kezéből a nádkévét: – A kalapom! Gyula. hány zsákkal telik. és a hó nyitott könyvként árulja az éjszakai vadászok nyomait. – Ezen még gondolkozni kell. Ezen a napon a fiúk nádat hordtak a zsiliptől. A jeles ifjú általában nem hordott kalapot. a folyó olyan csendesen kúszik a jég alatt. És – amit eddig soha nem tettek – a jövőről beszélgettek. Gyerekkoromban még idetévedt egyegy farkas is. és a farkas át tudott jönni a horvát hegyekből.

evezz fel a kunyhóhoz. hogy a szerelem lehet ugyan valami gyönyörű érzés. és óvatosan leemelte az erősen fejére szorított kalapot. mert elviszi a víz. szavamra mondom. míg Gyula ugyanakkor teljes erővel meghúzta a kötelet. és kihúzta barátját. de le is tette azonnal. – Meg ne fázz. felvette az eldobott kévét. mondtam! Tutajos simán és egyetlen mozdulattal partra dobta a nevezetes jószágot. de nem is lett volna ajánlatos ezeket az érzelmeket tiszteletlenül megbolygatni. de most várnod kell. – Tévedsz. Tutajos. Gyulám. . – Igazad van. de itt nem látnak a tehenek. hogy: – Nagy vagy. – Viszi a fenét. de a valósághoz semmi köze. mert Bütyök a nádrakás tetején nem találta még meg egyensúlyát. add ide a kalapom. Béla. Gyula tehát nyelt egyet. Tutajos! Igazán jól kigondoltad. semmit. hogy ki az a mindenki. Tutajos csak a nagy csobbanásra fordult meg. nem viszi el senki? – Bütyök. – Ne haragudj. és a partról vontatjuk. nem is várta a megrántást. – Bütyök. és Bütyök megenyhülten jelentette ki. felkantározta a csónakokat. Bütyök. majd kipiszkálom a csáklyával. ez marhaság volt! Ne haragudj. Hozd le a kötelet a kunyhóból. – Nem mondtál. de hangtalanul a vízbe hanyatlott. hogy húzom a kötelet… – Szólnod kellett volna. én meg lemegyek a szivattyúhoz a másik csónakért. csak azt nem tudta. miért hordod ezt a lucernaszínű holmit. Bütyök kezébe vette a csáklyát. – Nem láttam. legfeljebb elmerül. – De Béla. odaadta a kalapot. A csónakokat azonban szakszerűen összekötötték. hogy örüljenek ennek a csalamádéutánzatnak. Bütyök… bocsáss meg. és ellökte a szállítmányt a parttól. Én húzom. A két csónakot egymás mellé kötjük. mert Bütyök. gondoltam valamit. azt mondta: – Gyula. és nem is tudom. mert soha nem végzünk. Gyula erre szó nélkül elindult a szivattyú felé. hogy ez helytelen mozdulat volt. Később kiderült. és kötszerre felvisszük az egészet. Ez így nem lesz jó. És Tutajosunknak kétségtelenül igaza is volt. a szelíd Bütyök ölni lett volna képes Katica érdekében. – Sietek. – Ne sértegess. alaposan megrakták. – Ugye. jó. édes gyötrelem. és Katica virágja is rajta van.– Ne ordíts. mert jól tudta. – Minden gazdász ilyent hord. azt hittem… – Nem haragszom. goromba leszek! Itt nem jár a világon senki. amelyből fészek lesz és fiókák: az élet legcsodálatosabb valósága. Bütyök – kivételesen – nagyon mérges volt. ugye. Miután kiköpte a feleslegesen lenyelt vizet. Közben azonban arra gondolt. láthattad. míg átöltözöm. Bütyök. Gyula tiszteletben tartotta Bütyök érzelmeit. Tutajos. – Siess. te meg a csáklyával kormányozol. – Jó. a kalap mindenkinek tetszett. és a gémek nem hordanak ilyen ocsmányságot. Tutajos ezek után egy fűzfabokorra tette a kalapot. hogy ez az érzés még a berek világában is rendhagyó. Bütyök gondolkodott egy kicsit. tehát csáklyával a kezében. de marhaság. A kalapomat. de aztán elkapta a csáklyát.

aztán én itt hagyom magukat. eldugja. hogy ez a nyár ugyan elmenőben van. Ma nem is gondolt senki friss ebédre. szálló madarakra. de jön már a másik. de amikor a kunyhóhoz érkezett. de maga. A két fiú megállt az evésben. – Úgy látszik. húst. a nádkupac ott állt a kunyhó mögött. az iskola. Mire azonban Matula megérkezett. Csikasz! – Jó. aztán Bütyök száradó ruháira. – … ami nem is baj. mert rendes kislány az a Kati. Felszaglálódott. nagyon halkan odahallatszott a déli harangszó. kést. – Vigyázz rá. és elmosolyodott. benne a berek. Matulára. másrészt a füle lángolni kezd. de minek ehhez megfürödni? – Gyula megrántotta a kötelet. hiszen Nancsi néni küldeményét meg kellett enni. Dél volt éppen. Szólni azonban nem tudott.És Bütyök sietett is. – Akár ehetünk is. aki jobban megcsinálta volna. Gyula szó nélkül hozta a táblát. – Megeszi? – gondolta Csikasz. s már az első szippantásra megállapította. A vízre gondoltak. Gondoltam: valamit csak kitalálnak. de most már van válla. Matula és – Kati. égett a tűz. ettek. hogy egyrészt elsüllyed. vakaródzott. hogy mindenki egyformán parancsol. ámbár nekem úgysem kellene. amely most már elmenőben volt. – Igen. aztán papírba csomagolta. nem kerít nagy feneket minden haszontalanságnak. Matula megszólalt. és a meglepetéstől akkora falatot nyelt. nézték a kezükben a kenyeret. hogy Tutajos éppen csak hogy hanyatt nem veti magát a hangtalan nevetéstől. – Aha – pislogott Csikasz –. valahonnét nagyon messziről. sőt ásított is. csak az a baj. Béla amúgy is foghatós legényke volt (Bütyök elpirult). és úgy érezték. Gyula – és Matula legyintett –. – Az anyja Matula lány – nem azért mondom… Szóval: most szusszantunk egy keveset. jó – billegette farkát a kis kutya –. Hát itt maradok. Csikasz tehát elfordult a kalaptól. de a nyárra gondoltak. tehát felszaglálódott a tűz mellé akasztott kalap felé. látva az elcsendesedett két gyereket. amikor Bütyök szájához emelte az ázott kis rózsát. de nem szóltak. “Terülj asztalkám” – mondom. – Most már nem kapkod. a nyüzsgés és hangosság. nem hadonászik. akár egy püspök. hanem megcsókolta. a berek egész megismert világára. – Itt maradsz. hát még ha kivirágzik! Aztán – rokonom is. Kár. – Otthon meg magukra sem ismernek. először a kalapot helyezte biztonságba. – Nincs a berekben senki. a fiúkra. és a szelemen alá dugta. a törmelék elseperve. . és amikor megterítettek. Matula a nádkupacra nézett. hát a legjobbat találták ki. és a legnagyobb rendben volt minden. hogy fulladás környékezte. Igen jól megvagyunk mink hárman. én is vigyázhattam volna – mondta Bütyök. Bütyök sietett. Nem szóltak. igaz. a csónakokra. mint a gyenge fűzvessző. és csodálkozott. pedig beteg is voltam. szóval legény lett a talpán… Bélának meg virág van a kalapja mellett… Bütyök úgy érezte. A kései nyár meleg ragyogása mögött felállt az ősz. és nem láthatta. hogy a kalapnak – kalapszaga van. mert amikor Matula megállt és körülnézett. Csikasz ez időben éppen erősen unatkozott. szép nagy marka… Gyula kezére nézett. van dereka. A legeslegjobbat! Ez az igazság! – megtörölte homlokát. Csikasz. Azt már figyelemre se méltatta. aztán én csak hozzáülök. a kunyhóra és Csikaszra. hogy elmennek. – De hát annál jobb lesz visszajönni… annál jobb! – enyhítette a gondolatokat Matula. mert dolgom van. de jó lenne estére egy kis halat enni. A fiúk hallgattak. Bütyök azonban nem ette meg a kis virágot. Bütyök a hátizsákot. a város. most már mindenki parancsol. – Szóval vontatták. zöldpaprikát. úr lettem vénségemre.

nem esik a vízbe. ha az öreget üres kézzel várnánk. amikor Matula megérkezett. Igenis. mintha látna valakit. – És addig? – Addig nem kopik. a kalapom megszáradt. – Köcsögre kellene húzni. – Ne röhögj. ne légy egészen hülye. mert felfaltunk mindent. fenéken lőlek. – Másra gondoltam… – Jó. de nem szóltak. Olyan lesz. ez mintha most kicsi lenne… Gyula már menőben volt. de tisztán érezte. nincs itt mit őrizni. a fegyvert. Legszívesebben megölelte volna legfrissebb “rokonát”. – És én megint itt maradok? – Gyere. a tihanyi apátot… Gyerünk! – Azonnal. Tutajos megnövekedett tenyerét nézegette. Megáztatom a vízben. mint tökön a gyűszű. – Kérlek. – Kicsit. a kétcsövűt. Matula mosolygott. akkor jobb is. – Csak nem a feje fáj? – összeugrott a kalapom – magyarázta Bütyök –. majd titokban megtapogatta izmait. Ha pedig menyasszonyod a kalapodba szerelmes. kitágítom magam. Gyere. Fogtak valamit? – Keszegeket. nem szorít? – Nagyon szorít – vallotta be Bütyök –. – Kicsit? – fetrengett Gyula. mint az új. de ha gorombáskodsz. aztán nem bánom. és utána megsértődsz. nem koszolod össze. de kell még pár darab. Tutajos. – Kivisszük a puskát is – mondta ki Gyula hangosan gondolatát. úgy látom. így azután. mint amelyekhez furcsa mozdulatok vannak kötve. Csikasz? A kis kutya felágaskodott. – Akkor tágul. – Huhú. hogy ebben a réti világban nem ölelkeznek az emberek. A tűz is melegítette. és talán maradandóbb is. és talán látott is. de hát így is jó. – Te Gyula. most tágítom. . de most fogjuk meg a horognyeleket. – Mi? – A puskát! – A puskát? Tutajos ingerült lett. haza is mehetek… – Bütyök – kiáltott Gyula –. Csikasz. Bütyök. ha lehet – mondta Gyula. a legjobb időt mulasztjuk el. mert Bütyök egyelőre még képtelen volt a szóra. de most visszafordult. Bütyök. Most már érted? – Értem. ha megtudod. és karimájáról csöpög a víz. kissé meghökkenve látta. Bütyök. mert régi rossz szokása szerint megnyalta a szája szélét. a puskát. rám se bagózol. Bütyök pedig úgy nézett a levegőbe. Gergő bácsi. a nap is… – és kellő simogatás után feltette a kalapot. hogy Bütyök kalapja a füléig le van húzva. Matula ágya már üres volt. Amikor felébredtek. legfeljebb Bütyök kalapját. és első lábaival Gyula térdének támaszkodott. ám ebben is lehet annyi szeretet. Kisülne a szemem. és sörétet lövell magából. Mit akarsz. Tutajos. gondolj másra.– Meglesz. de most már azt sem érdemes… – Nem is kell – mondta Bütyök –. mire a puska azt mondja: pu-pu. jóságos isten! De – tette hozzá. amit billeget az ember. Felébredtek. Legfeljebb gondolatban. ha ezt még egyszer mondod. látva Bütyök elkeseredését – a kalapos majd kitágítja. mintha vasabroncsban lenne a fejem. – Gergő bácsit? – Nem. ha haza is mégy! Beszélek hozzád. és vacsorázni is akarunk. Béla. egy pillanatot várj. Kicsit összement. és a fejemen kitágul.

mert előtte folyt a valóság. és nem is lettek tudatos gondolatok.– Hát én megrakom a tüzet. a bélyegzőt. örült a másfél kilós süllőnek. az nem. Nem. de igazi főhatalomnak csak Matulát tartja. csak annyit mondott. Szerette ezeket a gondolatokat. és Gyula szinte látta a vasúti pénztár kis ablaka mögött a fekete. és jól lehetett látni elöl az öregeket. és ha az mondta: igen. mint az álmokkal. és kevés fárasztás után szákba vezette a halat. mert ennek van a legfinomabb húsa. de uralkodni már nem engedte őket. maszatos párnát. hátul a kisebb fiatalokat. hogy Tutajos vágyott erre a pillanatra. szürkevarjak. de nem szomorította különösebben. de amikor közelebbről megnézte. hogy valami van a horgon. – Az lehet. azt nem lehet mondani. elúszott az idő bizonytalan vizén. amelynek története izgalmasabb és szebb minden mesénél. ami nem is baj. hogy Gyula ne gondoljon a vonatra. mint aki elfogadja ugyan a fiúk rendelkezéseit. nem kapkodta fejét. A régi “Tutajos-kor” lezárult. mintha már nem egészen tartoznának ide. és az ő ivadékai talán majd hasonlítanak őhozzá. első osztályú. A varjak alvófájukra utaztak családonként. akiket a természet faragott férfivá. az igen volt. hol kanyarog. A betegség minden nyoma lefoszlott róla. Ladó Gyula Lajos most már talán hasonlított valamelyest az ősi Gyulák ivadékaihoz. – Corvus cornix – motyogta Gyula –. de attúl nem lesz nagyobb. Még egy fél órát maradhatnak. inkább játszott velük. mert a kis kutya minden alkalommal úgy viselkedett. Mindezen gondolatok azonban nagyon mélyen voltak. amely a nyugalom és álomvárás kellemes érzéseit hintette a kis társaságra. s a fiatal szervezet tüneményes gyorsasággal szedte magára a félnomád élet erejét. ha beszélt. még ha gépek között formálódnak is emberré. amikor a fiúk kiöntötték a haltartó hálót a fűre –. és a férfias vonalak alapja elrendeződött már álla körül és szája keménységében. nem húzogatja kabát ját. amelyek beteljesülhetnek. Matula-féle sült hal volt. Egyszerű lett. mintha most más szemmel nézné a? egész világot. A vacsora valódi. aki még a “táblát” is le akarta nyalni. Egyedül maradt a két fiú. de Gergő bácsi megmondja neked dekára. Nem pislogott. Ezen aztán Bütyök is megbékült. s a hűvösödő alkonyaiban mintha valami idegesség szaladt volna végig a vizeken. amely ki tudja. természetesen Csikasz kíséretében. Matula elballagott a kunyhó felé. és szeméből a dolgok valósága világított. és csak később mondta. amelyre ezt a dátumot ráütik. – Mit látok meg? Itt nincs mérleg. hogy ő többnek nézte. mint a természeti erők egybefogott szerkezete. Ezeket az érzéseket a fiú nem latolgatta. és ha azt mondta: nem. nem nézett félre. hogy aligha van annyi… – Majd meglátod. “Kár. s izgalmában még a táguló kalapot is letette. Matula örült is a süllőnek. – Szép kis süllő – mondta. Gyula leszerelte a horgot. de minden mozdulatában benne voltak. Lovassyt mindenesetre elkérem István bácsitól. azután bevágott. de Gyula most már nem élt elképzelt gondolataiban. – Süllő! Kukacra jött – van vagy másfél kilós. az bizonyos… Bütyök kissé megbántva tette száradni kalapját. Fantáziája még most is elszaladt néha. és a jegyet. hiszen a gép sem más. . amíg ide nem talál erre a kis állomásra. de megszületésük pillanatában még nem valóságok. hogy elmennek” – mondta az öreg Gergő. és elegendő volt egy varjúkárogás. beleértve természetesen Csikaszt is. vastagon burkolva az idő ködébe. Aztán elmegyek a múzeumba is… nem megyünk még. és inkább kíváncsiságot érzett. megüti a fél kilót. amelyben benne van a dátum. Bütyök? Bütyök csak a kezével intett.

mondtam. s a kis kutya azonnal félrevonult. s egy óra múlva szürke törmelék jött elő. a homályból. kabátot vigyenek. – Mehetünk csónakon is – tűnődött Matula –. Gyula már majdnem tud… igazán majdnem. Ebédrevalót pakoljanak. Gergő bácsi? – Meg. mert hasunkra süt a nap. amíg az erdő dombjára nem értek. a kövek közül. – Jó lenne egy zacskó aranyat találni – ábrándozott Bütyök. és a gondolatok most már szétszaladtak a lehetőségek csillogó terhével. és alig vették észre. Tudja. hol kellene ásni. hogy az álom hívására előjöhessenek. a múltból. de a fiúk reggel már néni emlékeztek semmire. A kulcs itt van. Hát így is szólíthat. hogy nincs ásó meg csákány. – Adja ide azt a lapátot. az Matulának már reggel. aztán hosszában ásni kezdett. mert Matula evezett. A nap most már elszakadt a földtől. és a csónak úgy ment a vízen. és visszajöttek a föld alól. hogy “Pipigaba”. ha akar… Bütyök nem szólt. de Gyula már megszokta. – Kő! Megvan! – Az – bólintott az öreg –. Mögötte a fiúk lapátoltak. – Hát valami régi pénz talán előkerül. az van. mert az ébredés tiszta áhítata lengett a levegőben. Bütyök! Az erdő csendes volt. Béla. mint a szitakötő a levegőben. és Matula ment elöl. Később koccant az ásó. hanem a víz. csak előre. hogy utaznak. nem bírsz magaddal… Aztán csak ültek a tűz körül. A csónakot kikötötték. s a harkály kopácsolása úgy hallatszott. de aztán nekem dolgom van. de fenyegetés is. . de Gyula mindig így mondja. Iparkodjunk. Matula belevágott a földbe. és fényétől piros derengés ült a tüskevári öreg fákra. Elszaladtak. – Nézd ezt a tölgyfát. de megnyalta a szája szélét. Matula nem ásott mélyen. A lépések susogva csosszantak az avaron. Bütyök… – és bocsánatkérően nézett a fiúra – ne haragudjon. és meglapultak az árnyékban. Kár. szótlanul. Gyula. Lassan ballagtak. hogy elő is jöttek. mint egy nagy. de zacskó és arany alig – mondta Matula. mintha jobban fellobbant Volna a tűz. Gyalog sem érünk hamarabb. – Itt volt a fal. Megmutatja. hagyták az estét magukra szállni és gondolataikat a lángokban ellobbanni. üres templom. hátha találnánk valamit. s a hajnal még kissé bizonytalanul. és rájárt a szám. – Alig hiszem – fújta a füstöt az öreg –. De majd belejön Bütyök is. de még mindig vörösen andalgott a keleti égen. Bütyök evezett. mit Akarnak holnap csinálni? – Megmutatnám Bélának Tüskevárt. ódon korhadásszaga volt. És lehet. adja ide a csákányt. Gyula úgy érezte. vannak a szivattyúházban. Matula letette a csákányt. mert pösze voltam. aztán felcsónakázunk. amire az öreg azt mondta. úgy hívtak. és felszakította a sűrű gyepet. de az erőt nem a csónak kapja. – Úgy látom. de szerszámok.– Csikasz! – szólalt meg az öreg. mintha a kóruson facipőben takarítana a harangozó. hogy ha a nap fél karimája kibukkan a somogyi dombok felett. csak sokkal egyenesebben. – Eljár az idő – mondta Matula később –. mert Matula hangjában nemcsak megrovás volt. de az éjszakához tartozik. Ez persze túlzás volt. ahol múltkor ebédeltek. – Itt gondoltam – állt meg Matula. hogy itt volt valami falféle… A kifordított földnek valami furcsa. és most már látni lehetett a kőfal vonalát a fekete humuszban. először felszedjük a szerszámot. s egy-egy nyíláson vörös-aranyat sugárzott be a nap. kiásnánk a régi falat. hogy erő. és a kicsi kapát pipigabának mondtam. gyerekkoromban nekem is volt csúfnevem.

a múló gondolatok puha földjébe. és Tutajos lapátolt. mint máskor. nemhogy aranyuk. és újra kivirágzik. – Akkor is volt már tégla? – kérdezte Bütyök. de sose tudják sem elmondani. meggondoltan dolgoztak a fiúk. s a föld megdobbant. Egyre hosszabban dőltek az ásónyélre. Később megint keményen koppant a csákány. hol elállt. A földel messze dobták. és most már látni lehetett a nagyobb köveket s közöttük a téglákat is. bár nem volt vidám. .– Most már látják. mert valamelyik mindig elhurcolt innen mindent. a kószáló szellő végignyalta őket. De fogyott a fal mellett a föld. – Vasuk se volt azoknak szegényeknek. mert a lázas sietség hamarosan lelohasztotta a kincskereső lobogást. amire az öregségben is emlékszik majd Pondoray Béla és Ladó Gyula Lajos. hun a német – nehézség a csontjukba –. Egyedül maradt a két fiú. Tedd le a csákányt. és jólesett az erdőből kilengő hűvös szellő. mit mesélt Lajos bácsi. egyegy harkály mintha szögeket vert volna augusztus koporsójába. fele tégla. a vattás kis felhőhajók jöttek-mentek. majd én vágom. Tutajos. tégla. valami rongyos vitéznek. Néha benéztek az erdő árnyékos oszlopai közé. és észre sem vették. – Talán ehetnénk is? – állt fel a görnyedésből Tutajos. ez habarcsban van. ámbár annak is mink voltunk az oka. Ettek a fiúk csendesen. és alig szemernyi örömet hordoz lapos tarisznyájában. Bütyök. aztán ha aranyat találnak. hogy miért is volt olyan különösen szép ez a délelőtt. te meg lapátold. hogy útban ne legyen. amelyből időnként majd előjön. Iszen azért verekedtek. látszik. ha letisztítottuk. pedig könnyű itt ásni – mondta –. és csak ültek. s a kövek emlékeztek. hogy esznek. – Már háromezer évvel előbb is. de élére állítva. Hun a tatár. Bütyök. mintha már emléknek született volna. s a könnyű széltől susogva megszólaltak néha a vén fák. hogy voltak népek. láncos rabnak. itt a fal mellett – ütött a csákánnyal a földre. Odaesett… – Nem. aztán elcsomagoltak szótlanul. jó szélesen ellapátoljuk a fal mellől a földet. hogy ezt a földet úgy hordták de. láttam Mátyás király várát Visegrádon. mert attól jobbra meredeken húzódott le a domb a mocsár felé. – Hát egy darab tégla. itt megint fal van? – Majd meglátjuk. Bütyök vágta. itt a hátizsák… – Nem lehetetlen az. s a kihányt föld mintha megbontott. s az erdő száz évvel ezelőtt is ilyen volt. akik cserépre égették írásaikat. Gergő bácsi. Most már lassan. mintha az öregnek adott volna igazat. – Hallod. Szép volt ez a délelőtt. Némelyik még olyan. hogy egyre mélyebben álltak. A szél hol feltámadt. – Gyere. amikor a magyarok még Ázsiában kalandoztak? – Talán hiányoztam – tűnődött a hosszú karú ifjú –. – Én is megéheztem. ebédre ne legyen gondjuk. Nem ragyogott jobban a nap. Hát ássanak. A kibontott kövek lélegzettek. Egy-két csóka kiáltott néha. Nem emlékszel. lepergette a földet. mint ma. de nem is tudták. Gyula. Olyan délelőtt volt ez. mintha valakinek érkeznie kellene. Olyan vidám volt. sem leírni. a messze nádas felett ölyvek vijjogtak. öreg sírból lélegzett volna. – Aludtál. ugye? Hát csak turkáljanak. és Tutajos neheztelve nézett barátjára. és meglassúdtak már. Én láttam Somló várát. az egész véres múltnak. mintha új lenne. Én úgy két óra körül vetődöm haza. mert igazán nem emlékszem. ha már elkezdtük –. – Tégla – mondta később Bütyök –. és a fal egyik oldala szépen kiemelkedett. mintha levágták volna. hun a török. Ekkor már elmúlt az erdő reggeli csendje. mintha valamit vártak volna. mire Bütyök letette az ásót. amely roskadozik a bánattól. Mellette egy méter széles és négy-öt méter sima út.

de egy hang nem jött ki. Kibírja vajon az a kötél Bélát? És egyedül fel tudja húzni… és ha nem tudja. s őt várja. hidd el. Odalent még hallatszott valami robogás. Rohanok. megbolondítasz. de ne ugrálj rajta. úgy látom. Gyulaaa! – Jaaj. Az öregek tudtak építkezni. aki ott ül” most abban a sötét pincében. nem kereste a járt csapást. Gyula nem érzett fáradtságot. mert még hangosan beszélni sem mert. mert a bolthajtás többi része. – Hol vagy? – rebegte. de odakúszott a pince leszakadt nyílásához. Tutajos elkúszott a beszakadt lyuktól. Béla. mihez köti? . hogy a kapkodásnak most sem lehet semmi értelme. mert láttak ők már ezen a dombon vad futásokat. – Rohanok. mint a vas. Kérlek. – Ugye. – Nem szakadhatsz rám. pedig már kint futott a parton. De hátha megindul a fal? Erre a gondolatra Gyula olyan vágtába csapott. Még rád szakadok. és kiáltani szeretett volna. s amikor leért – megindult alatta a tégla. – Mi? – Ne mozogj. azt mondom. amit sokáig nem lehetett tartani. a kövek gurulása. érezte. Nem. mondtam. elmegyek kötélért… csak ne mozogj… ne mozogj… – Nem tudsz kihúzni. – Itt a sarokban. Aztán susogtak. én meg nem nagyon tudok kapaszkodni. A nádon toronyiránt törte át magát. aztán csákányostól. Bütyök. Ide nézz! Bütyök két lábbal ugrott fel a levegőbe. mint Gyula csörtetését a régi avarban. de vigyázz. rohanok. s ekkor előtűnt domborulata. s az egész táj meglódul előtte.Szótlanul. aztán csend. Béla. és úgy érezte. Olyan. de addig mit csinálok én itt? – Nézz körül. hogy ne ugrálj? – Meg az egyik ujjam… talán kitörött vagy mi… Tutajos riadtan hallgatott. – Lehet. és talán nem is találta volna meg. mindenestől eltűnt a lezuhanó téglák között. s a vén fák tűnődve néztek utána. Bütyök… ne mozogj – suttogta Tutajos. ezen nyugodtan ugrálhatsz. most már nem szakad le semmi – s arra gondolt. és susogásuk a halálhörgést is éppen olyan nyomtalanul nyelte el. erős. Szája reszketett. mert rád szakad a többi… nincs semmi bajod? – Nincs… nagyobb… de hogy megyek innét ki? A fejem is… – Mi van a fejeddel? – Vérzik. – Nem látlak. Talán pince van alatta…. – Tutaaa… – ordított. nagyon vigyázz. és reszkető lába a harmadik ugrásnál már engedelmeskedett a parancsnak. – Tutajoskám. – Hallod? – állt meg Bütyök. A téglasorról könnyen le lehetett a földet lapátolni. – Jó lesz. mozdulni sem merek. amely minden lépésre mélyen dobbant. – Gyula…. üldözéseket. meg gyökerek is tartják… földes… Gyula ezek után reszketve bár. de egy kis izgalommal dolgoztak. mire Bütyök hasonló ijedten kiáltott fel: – Elmentél? – Béla. Majd szépen letisztítjuk előbb. – Ez valami bolthajtás. hogy az ijedtség mennyire elgyengítette. meneküléseket. Gyula fehéren meredt a sötét üregre. rád ne dűljön valami. hogy mentem volna el. a szíve kiugrik a torkán. s csak amikor felállt. Minden gondolata Bütyök volt. – Megkeresem Gergő bácsit. Bütyök – kiáltott vissza. Rohant a fiú. hogy a bolthajtás erősségét bebizonyítsa.

István bácsitól segítséget kérni. A verejték a hátán csörgött le. mert meleg volt nagyon. – Az csak kívülről látszik sötétnek – mondta Matula –. és addig lődöz. amire szükség lehetett. Ha így sem jönne. mint ami valóság. távolról odahallatszott a madarak egyhangú lármája. – Rászakadt valami? – Nem. Délfelé járhatott az idő. amikor beszakadt? – Persze! Azt mondta… a feje vérzik. és csodálatos erőt érzett a szavakban. és elindult a part felé. Jaj. Matula pedig becsattintotta a bicskáját.Matula! Itt csak Matula segíthet. és Gyula összeborzolódott idegein mintha a bizalom és nyugalom olaja csordogált volna végig. hogy ott valami pince van. Amikor kiért a bokrok közül. akármerre ment. Nem lesz semmi baj! Tutajos csak most tért magához. mint egy űzött vad. ott a fejsze a szelemen mellett. Csikasz szaladt elébe. mert a fiú nyomában a félelem s a rettegés repült. visszaszalad a puskáért.” De Tutajos gondolatai is Bütyöknél jártak. elhozza a fejszét is. és zöldpaprikát is vágott hozzá. ott a kötél. és egy ujját kitörte… de kijönni nem tud. De hol lehet az öreg? A puskát is otthagyta a beomlott fal mellett. azt nem mondta. s a kis kutya ezt megérezte. aki sose mond mást. – Ballagjon csak előre. a füle zúgott. – Beszélt vele. a tűzhely mellett Csikasz feküdt nyelvét lógatva. – Hol van Béla? – Matula bácsi!… a gödörben. ámbár most már lényegesen kevesebb aggodalommal. “Nem lesz semmi baj!” – most már csak széteső fáradtságot érzett. senki más. és vigye Csikaszt is. mert azt nem mondta. . ahol a gyalogút jön a faluból. kellett neked ugrálni? A rekettyebokrokon úgy tört át. Gergő bácsi! Matula szalonnabőrt tartott kezében. a szíve tovább verte a riadót. “Nem lesz semmi baj!” – Matula mondta. Reszkető inakkal kelt fel. hogy bemegy a faluba. Nem. nem… de bent van… – és Tutajos nem bánta. – És most ott van abban a sötétségben. hogy az ágak majdnem a szemét verték ki. édes Bütyök. Szaladni kezdett a fiú előtt. és nem törődött vele. Egész ijedtsége. Tehát: először a kunyhóból elhozza a kötelet. mert Matula mondta. mert arra szükség lehet… elszalad ezen az úton. mert az öreg másfelé nem mehetett. hogy a könnyek végigperegtek az arcán. vidáman csaholva. és leteszi a parton. Bütyök. – Menjünk. de el is hallgatott azonnal. Matula pedig megrakta a tarisznyát mindennel. karikába rakta a kötelet. s az öreg meghallaná. Matula levágta a maradék szalonnát. “Az ujja aligha törhetett ki – gondolt Bütyökre –. és Tutajos úgy érezte: nem is lehet semmi baj! Nem lehet. be kell menni. amíg Matula elő nem jön. mert a szénaágyon Matula ült és szalonnázott. amit olyan ember mond. csapja a hóna alá. most talán lődözni kellene. Tutajos magához intette Csikaszt. Odakünt millió bogár zsongta a nap dicséretét. legfeljebb kificamodott. majd utolérem. Hadd mozogjon egy kicsit a kutya is. Fene se gondolhatta. – Gergő bácsi! Matula kezében megállt a bicska. hóna alá vágta a fejszét. és ha így sem találja meg. s a bőrön volt még egy kis darab. idegeinek feszültsége most szakadt fel. azt meg helyrerántjuk. aki alig állt már a lábán. pedig ebben a pillanatban eltörtek az aggódás szárnyai.

gondolta a fiú. a bomlás illatai egyszerre szárnyra keltek. “Hogy várhat bennünket!” – sóhajtott Tutajos. Egy mátyásmadár zajongott az erdőben. s a kapirgálás kezdett izgalmas lenni. “mint egy kriptában”. és Alaposan körülnézve megállapította. a gyökerek és a magány kémiája dolgozott itt pár száz éve. hol ott. még Csikasz se. hogy ezzel sem lehet nagyon handabandázni. ha Matula csak este kerül elő. Bütyök ezt úgy fejezte ki: “Büdös van. csak ott lehet ilyen szag. mert szeme megszokta a sötétséget. ahol olyan szag volt. De nem sokáig foglalkozott ezzel a gondolattal. amely nem felülről hullott le. Amikor Gyula elcsörtetett a nyílástól. bár Pest. aztán elővette tárcáját. aki egyébként se tudhatta. . és megolvasta pénzét. de erre nem válaszolhatott senki. de ez sem fájt különösebben. a csákány! Bütyök kihúzta maga alól a csákányt. ámbár a koppanások helyén csak kődarabkák voltak. hogy morzsolni lehetett. A földet azonban lehetett piszkálni egy kézzel is. de érezte. A föld és a sötétség. és a kezdeti ijedtséget lassan legyűrte a kincskeresés vágya. s Bütyök ezek után turkálni kezdett a földben. s most. Kis kő és nagy kő. ha tudná… és szegény most maga viszi haza a ruhákat…” – Bütyök lelkiismeret-furdalást érzett.“Mit csinálhat szegény?” – kérdezte magától. A tárcában volt egy villamosbérlet is és egy mosócédula. “hogy mi lesz. “Ez már valami – gondolta Bütyök –. mint ahogy az is volt. Bal keze ugyan erősen megdagadt. Egyszer pedig valami cserépedény füle. és benne aranyak…” Közben fel-felnézett a magas égre. “Még ha egész lett volna – sóhajtott a fiú –. mert amikor a fiú hozzányúlt. hogy bezúdult a fény és a meleg. de kiáltásai is olyan messziről jöttek. s ebben teljesen igaza is volt. “A mama halálra ijedne. de úgy lógott. mert mintha éles kövön ült volna. és az egyik ujja kissé félreállt. “Talán doktorhoz is kell mennem… hát kellett nekem ugrálni?” Bütyök elkeseredetten ült le. és nem is kívánkozott az emberi maradványok e titkos helyére. Bütyök egy darabig erősen egyedül érezte magát. “Csak már ez a Tutajos jönne!” És turkált tovább. erre a kérdésre nem válaszolt senki. kör alakú holmi lógott a köveken. bár keze fájt. a mama s a villamosok nagyon távoliak voltak. A csákány hol itt koppant. mert olyan vastagon volt rajta a rozsda. s ez a tojás még vérzett is. de a beverődő napsugáron csak az erdő suttogása szitáit le a mélybe. hanem az egyik falrész nyílásán dőlt be valamikor. ezért ismét a csákánnyal húzogatta el a földet az egyik sarokból a másikba. mintha oda lenne ragadva. most már rendszeresen átnézve minden kanál törmeléket. Bütyök még nem volt kriptában. A fal azonban nem mondott már többet. Valami rozsdás. Persze. a karika könnyen kijött a falba erősített vasszárral együtt. Ekkor megakadt a szeme a falon. bár ez a feltevés csak feltevés volt. és hallgatódzott. a fene egye meg!” De találni egyelőre nem talált semmit. mert még rádől valami. mert Bütyök rabnak érezte magát. Hanem amikor fejéhez nyúlt. azt mondta: – Juj!! Bütyök fején tyúktojáshoz hasonló daganat nőtt. Egy nagy vaskarika volt. akármilyen jól építkeztek is az öregek. Tutajos majd örül…” – és morzsolgatta a karikát. puha semmi – azonban megette már a vas egy részét. Az idő – ez a láthatatlan. Bütyök érzései a rabságról tehát helyesek voltak: ez az üreg börtön volt valamikor. de úgy érezte. “Kellett nekem ugrálni?” Nem. hogy nagyobb baj már nemigen lehet. s arra gondolt. és fején az a törött tojás is érzékenykedett. “Mi ez a kemény? – nyúlt hátra a jeles ifjú. hogy ő most egy mentőexpedíció tagja.

hogy nem találkozik több száz éves embermaradványokkal. – Éhen… kificamodott a gyűrűsujja. és Bütyök nem is bánta. és melegétől szinte gőzölgött a sötétség évszázados nyirkossága. – Az idén már nem akar. “Pedig már dél lehet” – nézett ki a lyukon. és nem gondolt arra. és valami nehéz szagú szövedék. de jövőre is meggondoljuk. vizespoharat vett elő az öreg. sőt később oda nyilatkozott. de – ezt be kell vallanunk – régészkedő vágya elszállt valahova. s amikor Matula azt mondta: “Na. Mutassa. Ez azonban nyilván tévedés volt. akire nem sütött be a nap. hogy itt csak török rab lehetett. a kezét. – Nem akar! – mondta az öreg. ha akarsz. ugye… mégiscsak le kellene menni… Bütyök ekkor már teljesen elfeledte fejét. a rab takarója…” – ámbár maga a rab nem volt sehol. Kivág egy kis fát. és mosolygott. és majdnem teleöntötte szilvóriummal. és egyszerre csak egyik lábán állhatott. Bütyök szót fogadott. hogy azért végeredményben. Bütyök keze most már nagyon fájt. – A fene ezt a likat – mondta Matula –. – Bütyök – hangzott az égi szózat –. és semmi kilátása nem volt. lemehetsz. Tutajosra nézett. amikor mintha zörgött volna a külső világ. mert Bütyöknek nemcsak hogy nem lett vége. pár kisebb-nagyobb vasdarabot. hogy le ne essen. – A kötelet kösse a hóna alá. Amikor ez megvolt. pihenjen nyugodtan. mert a “létrának” csak hol ezen. először azt húzzuk fel. egy hegyes. – Hhhee… – mondta később – végem van. mert sorstársnak érezte magát. Először is vizes ruhába csavarjuk. Béla.így azután előkerült még egy pitykegomb. de Matula tartotta a kötelet… Aztán felbukkant egy véres fej. de azért húzogatta a csákánnyal földet. amelyen Bütyöknek fel kellett “sétálnia”. és meghagyja az ágait. de oda volt láncolva a falhoz. – Tutajos. leeresztették a jobbról-balról ágas fát. lapos vasdarab. hadd látom azt a gyűrűsujjat… – gondtalanul adta az öreg kezébe. és úgy vélte: rabnak lenni töröknek és magyarnak egyformán rabság. és éppen ércesen ütődött újra valami. de valami ruhadarab lehetett valamikor… “Talán pokróc – gondolta Bütyök –. és hajtsa le. Bütyök csak az embert érezte a néhai törökben. . ami úgy mállott. és egyformán fájdalmas. ahol meredeken nyilazott be a nap. ha megcsúszna. Hát majd meglátjuk. Hátha… Talált is még Bütyök egy buzogányfejet. “Valószínűleg kiszabadult” – örvendezett a fiú. – Csukja be a szemét. tojásnyi daganattal… de akkor már húzták is kifelé. – Ne siessen – biztatta Matula –. Csak jobb kezével kapaszkodhatott. Erről alighanem hallgatni fogunk… Bütyök pedig csak feküdt féloldalt. és találtam egy pitykegombot. hogy a lélegzete elakadt valahol. Amikor ez megvolt. ami lehetett kés vagy karddarab is. Bütyök tehát fél kézzel és egy lábon “pihent” – “nyugodtan”. de gyorsan. és úgy érezte. hol azon az oldalon volt foga. ami kellemetlen volt. oda is veszhetett volna. amihez a rabok voltak kötve… meg valami köcsögnek a fülét is… Hol van Gergő bácsi? – Létrát csinál neked. itt vagyunk Matula bácsival. egy karddarabot és egy vaskarikát. s oda se nézett. egy törött csat. hogy jön Tutajos. Pondoray Béla élete alkonyáig emlékezni fog erre a sétára. kezét. – Kösse erre a madzagra a csákányt meg amit talált. és jön Matula. Hogy vagy? – Fáj a kezem. Egyszerűen felsétálsz… addig még keress ott a föld között. mindent. mint a föld. és ha elfáradt. és Matula hangjában tellett minden öröme.

mintha a “kállai kettős” tánclépéseit gyakorolta volna. a fejem megütötte valami tégla. Tutajoskám. Matula újra beborogatta Bütyök kezét és fejét is. mert Bütyöknek egyrészt rengeteg mondanivalója volt. de Bütyöknek – úgy látszik – jobb gyomra volt… Ekkor már a Zala töltésén andalogtak. – összepakolhatunk – indítványozta az öreg –. Ez a Tutajos mindent elfelejt… a nagybátyám fényképe. hogy a visszhang még játszott egy darabig a férfias hangokkal. Tutajoskám? A bérletem ott maradt a börtönben… rettenetes! De végül mégiscsak hazaértek. Tutajos. most már csak borogatni kell. Tutajos eleresztette pálinkával narkotizált barátját. van abban víz elég… Bütyök szemrehányóan nézett az öregre. Katicának nem szólunk. – Nem hát! – Gyenge szíve van. – Hova húzol. aki maharadzsa. nem fáj fejem”… igazán nem fáj a fejem. Aztán majd Katicával is lefényképeztetjük magunkat. és megborzongott meg a szagától is. mert megharagszom. másrészt mindenáron csónakázni akart. – Abból a másikból nincs már? – Egy csepp se! – Kár! Határozottan kár… de azért a fényképet megmutatom Gergő bácsinak. mire Bütyök olyan mozdulatot tett. – Ne lökődj. – Megijedne. Disznóság! Katicának nem szólunk. igen gyenge szíve. Matula erre nem tudott mit válaszolni. de akkorát. – Gergő bácsi úgyis rokonom… igaz? Jaj. Matula bácsi? Megszakadna a szíve… szabad? És Bütyök egy oldallépéssel belekarolt Matulába. Gergő bátyám. – Igaza van.– Kérlek szépen. de Bütyök elég görbén nézett a világra. meghúztam… Jaááá… – ordított. Tutajos. A rossz útra tért ujj ekkor már egyenesen állt. melyek jövet mintha egyenesek lettek volna. – Mindjárt a Zalához érünk – mosolygott Matula –. – Persze. Ilyent ne is mondj. – Esküvő után – mondta Matula nagyon komolyan. ezért csöndesen azt mondta: – Mindjárt hazaérünk… Bütyök a zsebéhez kapott. – Kicsit pihen. hogy miért is fájna az ő feje. sőt egyes fákat is görbének látott. és gondolkozni kezdett. szétveti a lenyelt nevetés. de ez a Tutajos… “ne szólj szám. majd én viszem a szerszámokat. Gyula karoljon Bélába. akármilyen jó barátom is vagy. Tutajos! Ez nem vicc… úgy látszik. Szegény mama. azt mondta: – … és mit szól hozzá. mindig igaza van. és lefektette. de lassan haladtak. aztán megyünk csónakázni. mert úgy érezte. Ő már ismerte a pálinka hatását. Gergő bácsi. – Majd ha hazaértünk. kérlek szépen. és amikor. – A villamosjegyem! Van nálad pénz. és Tutajos hátramaradt. a karika a falban volt. – Gergő bácsi. Béla? – Én nem húzlak sehova. de szomjas vagyok. ugye. ugye? – aggódott a sebesült. És ne kapaszkodj belém. és még a harkály is abbahagyta ácsmunkáját. de mivel erre semmi magyarázatot nem talált. most egyedül viszi a ruhát… disznóság. Gergő bácsi… – Miért is fájna? Bütyök erre megállt. – Helyrehúztam – magyarázta Matula –. de nem fáj. mert elmegyek én a magam lábán is. . Ilyenkor nehezebben megy az ember. Kengyelné fog tanítani bennünket.

aztán kidobtak a szemétdombra. szabad világ. hogy az nagyon fáj. nyakába kanyarította a puskát. és szobájára gondolt. – Piii… piii – jöttek a kis szárcsák –. nézte a vizet. ha megundorodik a pálinkától. az egész világot mérhetetlenül szennyesnek. fiukból és olajos padlószagból keveredik össze. hogy a berek életét olyan nagy szakadék választaná el az utcák. mocsárszagú világán vonat szaladt a város és a szeptember felé. Matulának kell a hal. Bütyök? – Mint akit húsdarálón ledaráltak. egyben fájdalmasnak találta. Lajos bácsi ezt megengedi és az osztály természetesnek tartja. gyerekek – bólintott feléjük Gyula. házak és iskolák életétől. maga mellé fektette a puskát. hogy mit lehet elmondani otthon. Észnél légy. – Szervusztok. Ha felébredt. Most “már nem volt ismeretlen ez a világ. de időben itt leszek. – Alszol. Mama csak heverésszen.– Én evezek – mondta Bütyök. Bütyök is éhes lesz addigra. Valahonnét nagyon messziről vonat dohogása hallatszott. s a levegőben némán úszik a tűnődés. Kinézett a nyár végi. Valami követeli ezt is. ott is. Tutajos!” . amelynek szabadsága azonban könyörtelen törvények közé van szorítva. szüleire. Gyula felkelt. és az ujját helyre kellett húzni. megszokott helyére. Az Osztály!” Tutajos szinte érezte az osztálynak azt a jellegzetes osztályszagát. Most mái nem izgult. fogjon pár halat. azt is. s Gyula a szákba segítette a fickándozó kárászt. ami a ruhákból. és utálattal gondolt saját magára. mint ha megszereti – mondta Matula –. – Most már majd helyrejön – suttogta az öreg –. de elkésett. Az öreg elment. “Acél!” Ekkor újabb kapása volt. A végtelen nádas ott állt a háta mögött. hogy a halottak is összevernék a bokájukat tűle. én bemegyek a faluba. és ez a fő. undorítónak. amikor a pókhálókon sokáig megmarad a harmat. és Gyula – ma először – hazagondolt. nem lesz halászlé. s a csónak azonnal elindult. “Ha elábrándozom az időt. de most már túl vagyunk rajta. és megint Bütyök mellé ülök – természetesen. hátha kell valami Bélának. Rettenetes… – Jobb. Tutajos? – Hogy vagy. s ennek a követelésnek engedelmeskednek itt is. Mélyen érezte. mi csak itt szedegetünk. Fejében mintha hideg ólom lötyögött volna. amint a katedra dobogója megreccsent. hogy kicsit többet adtam. de legalábbis – lemarad. Lesz mit mesélni – gondolta egy pillanatra. és a jeles ifjú az éjszaka folyamán többször “kiszállt”… Azután egyfolytában aludt reggelig. meg kell beszélniük. tegyen rá friss borogatást. de túl a berek hüllő-. Aki nem engedelmeskedik: elpusztul. s amikor felébredt. és nem érezte. Matula elment fáért Csikasz önkéntes kíséretében. és kiballagott a partra. Lehet. persze. Apróságok a nyárban… majd elmondja Bütyök. Bikára. és nem kapkodott. Közben nézzen ide a kunyhóhoz. Gyula csendesen összeszedte szerszámait. Matula bácsi. hogy milyen közel jött hozzá ez a külső. harmatos ragyogásba. de aztán úgy érezte: pár szóval el lehet mondani mindent. ebédre meg olyan halászlevet. – Jól van. sőt erősen hánykolódni kezdett. Hiszen alig történt valami. és éhséget érzett. Bolhára. Tudom magamról. Mindjárt adok új borogatást. Bedobta horgait. és szinte hallotta. és megvidámodott a szíve. Hopp! – a zsineg megrándult. “Egy sóskifli jól esne… milyen régen ettem… köményes sóskifli… – A könyveimet majd beköttetem. Visszadobta a horgot. Lajos bácsira és Jogászra. Piri mamára. Hallgatódzó augusztusi reggel volt. és gyomra hajlamosnak mutatkozott újabb mozgalmakra. és mit nem. hogy a kis madarak elúsztak előtte. hideg vizet hozott. s a borogatás után Bütyök újra elaludt. tehát meg is kell fogni.

meddig barátkozhatunk vele… – Hát bizony… és Tutajos várta. nem. – Ne bántsd. Lemosták a megszokottságot. gyomorfájós. s ha a terített asztal fehér kultúrája jelent meg . ahol már elcsendesedett a lövés körüli izgalom. egyenesen. és átúsztak a túlsó oldalra. – Ide nézz! Szép pillanat volt ez nagyon. Bütyök. Ha itt a gazdád. – Kár… káár – ijedezett a fák közt egy szürkevarjú. algebrával fog kínálni… Bütyök elgondolkodott. – Akasztom. – Mi van. Bütyök elment a kányával. Én majd tisztogatom. amelyet a madár estében megütött. egyszerre letette a horognyelet. aki előjött a lövésre. s általában gyógykezelte magát. Az elmúlt hetek lemosták a városi otthonról azt. hidd el. locsolta fejét. várj. legközelebb a táblára ülsz – korholta Gyula az izgatott ebet –.Lejjebb a folyókanyarban egy gém ijedten trombitáit. és úgy látszott. Azután felöltözött. bezzeg betartod a tisztességes távolságot. a száraz dörrenés végigvágott a nádon. nem megy messze. hogy még azt sem bánja. ha erre jönne! Barnakánya… A madár nehézkesen emelkedett a hallal. Bütyök s amíg Gergő bácsi megjön. zuhant a bokrok közé. igazán elszemtelenedtél. és ide-oda tántorgás után kiemelt egy jókora halat. Gyula. ami még a berekben történhetik. a gázszagot és a lármát. de ez a szomorúság elmaradt. Bütyök tehát kihozta a nevezetes táblát. Béla. A víz felett nagy madár verdesett. mert egy kézzel úgysem tudsz dolgozni. kézfájós barátunk csak egy jelentős mozdulattal mutatta. Az ág még mozgott. megtisztogatnánk a halakat. fél is elég…” A lövés kilobbant. Megfürdöm! – Ne bolondozz… a fájós kezeddel? – Nem akarok úszni. de a víz is csobogott. Egy-két halat még kiemelt a fiú. – Kihozhatnád a táblát. de nem jött elő. felesleges feleleteit. s a kánya. és megkereste a madarat. Hadd lássa Matula bácsi is. de aztán fordult. Csikasz! Jött a madár. A rekettyebokrok felett repült. a szürkeséget. hogy a kányától ezek után már nem kell félniük. hogy valami szomorúság üsse meg a szívét. amely még holtában is karmai között tartotta a halat. – Piii… piii… – bókoltak a kis madarak. és kézbe vette a puskát. – Még a hal is a markában van! Tutajos… – és fejfájós. hogy én milyen beteg voltam… – Most már jól vagy? – Jobban. de ha engem még valaki itallal kínál… – Kengyelné nem fog kínálni. természetesen Csikasz kíséretében. Gyula pedig azt az ágat nézte. – Ronda méreg ez a pálinka. – Csikasz. Bütyök. ki tudja. Lemosták Piri mama felesleges kérdéseit. és lehetőleg közel helyezkedett hozzá. – Akaszd a hűvösre. és odaült Tutajos mellé. te meg lesed a horgot. aztán feküdj le. s amikor Gyula odanézett. mert feljebb a folyón Bütyök áztatta kezét. Gyula a bokor mögé húzódott. szárnyait összekapva. távolodóban. lassan. “Elibe fogni… elibe fogni… ne izgulj… egy méterrel. “Jól van – gondolta Tutajos – jól van!” Kiürítette a puskát. és egy kis latolgatás után azt mondta. Gyula visszaszaladt horgaihoz. hogy ez már aztán teteje mindennek. Gyula? – kiáltott Bütyök. és Bütyök – rossz szokásához híven – megnyalta a szája szélét. de legalább lemosakodom. amíg kimászom ebből a sűrűből. de le nem fekszem. – jaj – suttogta –. hogy ez a lapos holmi mindig evést jelent. amiért kikívánkozott belőle. Tutajos. aki jól tudta. – Barnakánya. – Feküdj le. aztán a visszafelé bogarászó kis szárcsáknak megmondta.

aprólékosan és hosszadalmasán. és elszaladt a parton. Az augusztus végi bágyadt meleg elernyesztette őket. gazdáját. s amikor a fiúkra ránézett. mint amikor mindennap köztük volt. Kiáztattam a kezem is majd inkább ebéd után alszom – mondta Bütyök –. . de látszott. és mosolyogva tisztogatta. és véged. hát arra mérget lehetett venni. és nem is szólt többet. Ezelőtt fél órával beteg féreg voltam. Nem is tudom. jó lesz szülei között lenni. úgy érezte. Matula megadta a módját. hogy jólesett a dicséret. Bütyök? – aggályoskodott Tutajos. – Ejnye! – mondta később Matula. mint éjjeli lepkék a lámpa fénykörében. – Gergő bácsi – mondta Bütyök –. hal van elég – mondta kitérőleg Matula – akkor most megrakom a tüzet. amikor a fiúk bejöttek. ezt hát meglűtték… hanem a halért kár lenne – kifeszítette a kánya markából a halat. és a vágyak néha nagyobbak a gyomorban. olyan erő van bennem. hogy jó. Aggyonisten. – A paprika! – vélte Matula. Lefényképezni. Csikasz mérgesen kapkodott utánuk. a táguló orrcimpáikat. kő szőnöm. – Eddig mintha csupa seb lett volna a gyomrom. és Gyula ezt akarta. hogy az jobb a jónál. Nem lett volna jobb még egy kicsit feküdni? – Lemosakodtam. A tábla felett megjelentek a legyek. lőni tudsz. Lassan merte tele a tányérokat. – Van ölég – mondta Matula. s jó. Gergő bácsi. amikor Csikasz felugrott. hogy valami újság van. most meg legények már! Én mondom… A fiúk nem szóltak erre a dicséretre. Ha ő azt mondta valamire. Csikasz. most meg megfogom a nyákod. s hogy úgy keringenek a bogrács körül. ilyent még én sem láttam. mert Csikasz egyenesen az árnyékban lógó nagy madárhoz vezette. mért nem csónakon jöttünk tegnap haza. akik közelebb jöttek hozzá. de ebbe ne szólj bele. nincs farsang. Majd néz nagyot az öreg… kicsit várjunk még. Hanem aztán az ebéd. jó lesz odaülni. és Gyula odaállt volna melléje puskával. és csak arra figyeltek fel. Mindezt nehéz lett volna értelmesen elmondani. rövid nyelvén csak annyit mondott: – … azért az a Bikfic is rendes kutya… – Engem mindig elkísért az ajtótokig. mert látta a két “legény” farkaséhségét. – Le kellett volna fényképezni – mondta –. hozza a csónakot. Mi célja lenne visszahozni az elmúlt rosszat? Matula kikötött. tudta. – Eez? – Tutajoskám. és a fiúk nem figyelmeztették a kis kutyát az illendő magaviseletre. Matula elment Csikasszal. mint a szívben. hogy megorvosolt. hogy kikupálódtak. – Nem árt meg. Ezen aztán elgondolkodtak. hanem az éhség. hogy a fiú erre nem emlékezett. hogy Bütyköt a széles gáton is nehéz volt megtartani. mert Matula szűkmarkú volt az elismerésben. most meg mintha meleg hájjal kenegetnék… Egy kicsit kaphakad. de nagyon jólesett. – Ez? – nézett az öreg Tutajosra. hogy az ízeket nem az étel szüli. Gergő bácsi. itt a berekben. Matula bölcsen tudta. Annyi azonban bizonyos. Anyátlan csirkék voltak. csak a második tányér után. mert feleslegesnek tartotta megmondani.előtte. aztán maguk is hurcolkodjanak be. – Ejnye – és mosolygott –. és szimatolva azt mondta: – Nem vallok vele szégyönt… – Orvosság! – szuszogott Bütyök. amikor idejöttek. – Látom. olyan erő van bennem. Tutajos nem válaszolt. azért a rét virágos. – Ne táncolj. és véged.

és nem is szóltak. és az álmos ifjúság nem foglalkozik a holnappal. – Majdnem elfelejtettem: levelet is hoztam. mert az öreg marad. – Tedd el emlékbe. s vitt. s az udvarban szállingózó havat Bikfic nézi. Tutajozzatok oda összes holmitokkal. Az alvás előtti és utáni gondolatok megkeresték egymást. De Pesten van naptár. Egy kis időt még itt is tölthettek. és Bütyök kezébe adta. és a magasban szálló madárkiáltások már nem nekik szóltak. és vigyázok rájuk jövő nyárig. . Matula más. Vége! Az idő eljárt. vége a nyárnak! Tutajos összehajtogatta a levelet. a nádas suhogó lélegzete. Úgy látszik. amint helyet keresett. amikor róka surran a havas nádban. és prüszköl. hogy a jóllakott ifjúság kevésbé hajlamos a szomorúságra. és ők elmennek. és nézte a pókhálós szelemeneket. – István bátyjuk. és szombaton vonatra raklak benneteket. Vége! Ami a kunyhóból látszott.– Ne szájaskodj. Matula csak erre várt. és szeretve tisztelt Szüléitek látni akarnak benneteket. mert úgy viselkedtek. Bütyök. Hozott. A kunyhó már nem az övék volt. – Téged meg nem kérdeztelek… de azért kapsz. de a kunyhóban mély gondolatokba esett a csend. a berekben nincs naptár. – Gyere. A vén fák bozontos üstöké. – Szeretem István bácsi stílusát. amit hozhatott. Pesten akkor járdát sepernek a ház előtt. mintha ott akarnátok megöregedni. hogy sajnáljuk. csak Csikasz jelentkezett. az arányló nádtetőt s a darazsat. Az ég befelhősödött. Bütyök csalódottan hanyatlott vissza. Télire. és felvarrja a gombokat a nadrágotokra. már késő délután volt. és be kell vallanunk. Búcsúzzatok hát el nevelőapátoktól. Ne mondd. gyertek pótapátokhoz (mielőtt végleg kitöritek a nyakatokat). hogy a jeles romkutató nem a mamára gondolt… Tutajos pedig kivette Matula tarisznyájából a levelet. hogy Nancsi néni kivakarjon benneteket. Az öreg úgy gondolta. ha orrára esik a hó. mint eddig. hogy elküldhesselek benneteket valóságos szüléitekhez. Kidugja fejét a korláton. Holnap este hat órakor a kocsi a hídon lesz. de jó bolondság. és Matula pipafüstjén kiszárnyaltak a semmibe. Kedves Bütyök és Tutajos! – olvasta Gyula. talán télire. Amikor felébredtek. amit vihetett. és északi madarak zajonganak a vízen. Mi meg lepihenünk egy keveset. ezt a felséges ebédet csak fekve lehet elviselni. és az iskola is megkezdődik tíz nap múlva. Ki kér még? A fiúk nem kértek. s a nagy nádasra laza pára ült. te szereted a stílusát… Aztán hanyatt feküdt ő is. majd a kondérra. áhítattal nézve gazdájára. Vége. mi? Szerető bátyátok István A kunyhó előtt Matula tett-vett. – Ki írta? – élénkült meg Bütyök. A borongó messzeség titokzatos és szomorú lett egyszerre. hónom alá váglak mint egy aktatáskát. Bütyök. Tutajos. Örültök. – Úgy gondoltam: a horognyeleket majd rendbe teszem. – Hangosan! – rendelkezett Bütyök. – Fiatalság – bolondság – mosolygott Matula –. Felébredtek. egyszerre távoli lett a táj. de nem mozdultak.

egyre mélyült. a barátság azért csak barátság marad. de az anyám csak egy szegény mosónő… A kunyhóban fájdalmasan nagy lett a csend. ugye? És Pondoray Béla csak a fejét hajtotta le igenlésül. mintha ez a kérdés teljesen felesleges. és Matula szakavatott vezetésével elindultak a tél felé. Kemény akkor a berek. Béla ezt tudja. A berek szokatlanul figyelő lett. s amikor besötétedett. kicsit mintha megroskadt volna. a madarak lármája csendes. ebbe már nem szólhat bele. A lángok villanásai nem ugráltak vidáman és élesen belevágva a sötétségbe. talán többet. ahol nincs mosónő. amíg végleg ki nem nyújtózkodik. – Szanyadiéknak olyan tisztaszobájuk van. Gyula azt nem is úgy értette. mint kellene. – Is? – mosolygott Gyula. Az nem… Meg aztán rókát is lehet lesni és hajtani is. – Hajtani? – Persze. alig négy hónap. Ha igazi. s átszőtte a rekettyés csalitokat. Bütyök? Bütyök megtapogatta fejét (a daganat kellemesen enyhült). és a fiúkat a legszentebb emberi egységbe fogták. nádkévére ül mellette. A felhők nem úgy jöttek. aztán rekedten azt mondta: – … és… erről… és semmi ilyesmiről. – Soha. vörös derengést . – Semmi – legyintett Matula –. aki nem vérezte még fel magát a szerelem tövises berkeiben. ámbár karácsonykor is lehet csukázni… – Karácsonykor? – De akkor ám! Még a jég alul is. de a csuka nem alszik. mintha a berek fölött születtek volna. Még Matula öreg szívét is megszorította. hanem lettek. És ez a szívszorongató. csak puhán szárnyaltak. de arca már megkeményedett. ha Bélát szívesen látják. csak emberek vannak. Bütyök. a kunyhót. ő is – és Bütyök harciasán nézett barátjára. Gyula szeme vörös volt. Ezen a napon korán alkonyodott. arca eltorzult. Az még csak az igazi… Léket vág az ember. A füst tétován keringett a tűz felett. aztán. aztán ellapult. ami elválasztana bennünket… ami nincs is. Szétterültek. A vasútra szánkó megy. – Nem is akartam. mint egy tigris… azzal vigyázni kell. Kiment. az apám ugyan mozdonyvezető volt – gyorsvonati –. távoli zúgássá enyhült. Néha nem róka gyün. mosolyogni próbált. A fiúk gondolatai itt hagyták a jelent. aztán lesi a dugót. – Kicsit beolajozom. és olyanféle mozdulatot tett. Végül Gyula felállt. – Igaz – bólogatott Bütyök kissé szabálytalan fejével. Éhes olyankor a csuka. hanem vadmacska… Lűttek itt akkorát. és Gyula karjára tette kezét –. a keserves csomagolást. most nem érzem. és ott maradtak. – Eljössz. de a jövő nyár fáradtan messze volt. – Négy hónap – mondta Gyula –. Gyula soha engem meg nem bántott… és Piri mama… és István bácsi és… ugye. amikor visszajött. – Nem érzem – tűnődött Gyula –. de a szavak elültek. – … senki – folytatta Matula –. és kiment a kunyhóból. mert hamar csúffá teszi az embert. nehogy megvetemedjenek. könnytermő csend még csak mélyült. bibliai magasságba emelték. soha. Ő ne jönne? Őőő?!… – István bácsi is hívott a nyárra… rendes fizetéssel. soha többet nem beszélünk! Soha! – kiáltott. és Nancsi elegendő takarót tesz. rendes gyakornoki munkára. – Igen. és nincs mérnök. semmi. valahol elmaradtak a csillagok. Csikasz bejött és kiment. hogy akár a földről lehetne enni – enyhítette Matula a hangulatot –.“Jövő nyárig…” – gondolták a fiúk. sőt értelmetlen lenne. mert a kis halak alusznak az iszapban. mintha az anyaság néma önfeláldozása lebbent volna meg a nyár végi suttogásban és a szívekben.

Matula szalonnát pirított. és ezek már nem nyári viharfelhők. hogy Indiában nem ismerik a havat. – Holnap még horgászhatnak. ha a lányok nadrágot húznak. s hanem – már annyiszor mondtam István úrnak – ide kellene egy kis . ami volt. derék ember – ez a hétköznapi ruhája? – Azt hiszem… – Hát – mindenki úgy öltözködik.küldve a felhők alá és a kunyhó belsejébe is. mégiscsak itthon szeretnék lenni… Matulának csak a szeme mosolygott. Ezek után már csak ültek. ámbár az idő esőre fordult. de azt nem hoztam el. és így is lesz – amíg szoknya és nadrág lesz a világon. s amíg a tűzrakás összeomlott. és nagy udvart raktak a pára puha párnájában. ami lesz. aztán szitálni kezdett. ha mindig sütne a nap? Nem lehet az jó. vagy amit akarnak. – Szép. mintha szégyellne a maga szárnytalanságát. A lángok a ködöt is megzavarták. ahogy akar – nyújtotta vissza a fényképet Matula – ebbe aztán nem lehet beleszólni… – Van olyan is. elintézve az egész hindu társadalmat –. de gondolataik formába öltöztek. A nedves fa sistergett. a kunyhó ajtaja előtt elballagott ragyogó emlékeivel a nyár. – Na. hanem arról. Nagyon leszáll a füst… – Nem. Gergő bácsi – mentegetődzött Bütyök –. ha mindig nyár van. annyiszor mondtam már. mint színe. mert ez már nem nyári hirtelenkedés. persze. de nem szólt. Ámbár az odavalósiak – gondolom – megszokták. néha siránkozott. én meg összepakolok – mondta Matula –. hogy mi az. és csak akkor kezdett emelkedni. és hogy ott soha nincs tél. A füst úgy kúszott ki a nedves ágak alól. mert Bütyök szokatlanul érzékeny volt ezen a napon. hogy elefánton ül. – Pénzt is küld… – Küldhet is. Tutajos megterített. azon lehet az igazi. Bütyök megemlítette. de nem részletezte. – Hát – vakarta meg állat Matula – azért ehetünk is. mint a légy a pók hálójában. Hallgattak. mert már egymást se látjuk. nevelőt és vadászmestert. és hagyták. sőt úgy érezte. mert ki örülne annak. Nézett. amikor a lángok felfelé hajszolták születésük lenge pelenkáját. ez már őszi készülődés. akkor meg egy hónapig esik egyfolytában. – Elfelejtettem. Bütyök előhúzta a nevezetes táblát. Magát nem hívja? – Dehogynem… dehogynem. Ebben az estében előbb lett a tűznek szaga. és mindig elmaradt – itt van. hogy ha megjön az eső. és azt mondta: “persze hogy persze”. mert ez így volt. mert az igazi meleg ideje már lejárt. és a sötétség fekete táblájára ezek a gondolatok egy szót írtak: Kati! – Hát ez így van – mondta Matula általánosságban. de Gyula merőn nézett a levegőbe. vadászhatnak. hogy este legyen. Matula hosszasan nézegette a nagybácsit. erről kár is beszélni. ahol nem beszélt már senki arról. – Nem is eszik meg a disznót. Hanem – nézett Bütyökre az öreg – azt a fényképet már igazán megmutathatná. s amikor a búcsúzás keserűségére rátelepedett a jóllakottság lusta dajkája. – Kár. ami így van. ha már elefántja van. A köd vastagodott. – Azt írta a nagybátyám. sehogy sem lehet jó. Csendben gyün. – Megrakom a tüzet – mondta Tutajos –. – Nem lehet jó – mondta Matula –. mert még sohasem voltak jó csikorgó időben egy tisztességes disznóölésen. a fűtőből lett doktort. nyálkás párával lehelve be lomha önmagát. ha mindig tele lenne a hasa? Ki örülne. s ezen nem változtat az sem. – Egyszálbélű nép – legyintett Matula. de ha én gazdász leszek. ha mindig új ruhája lenne. Elázik ezekben még a ménkű is. lássa.

vályogkunyhót rakni. Semmibe sem kerülne, aztán karácsonykor úgy laknánk itt, mint a grófok. – Szólok neki, Gergő bácsi – mondta Tutajos –, szólok neki, és szavát veszem, mert másként elfelejti. – Okosan, mert nekem már húsz éve ígéri, aztán csak tologatja egyik évről a másikra. A gazdaságban van rossz ajtó, felesleges ablak elég, én meg összeverek három ágyfélét. Hármat, és nem többet, mert mink már összetanultunk… A fiúk erre nem szóltak, de Matula rövid megállapításánál sokkal, nagyon sokkal többet éreztek. “Mink már összetanultunk” – mondta az öreg, de a fiúk e mögött azt is érezték, hogy ők nemcsak tanultak, de tudnak is! Nemcsak néznek, de látnak is, nemcsak hallanak, de értenek is, nemcsak tapintanak, de fognak is, és egész kibontakozó egyéniségük tele van a valóság és a természet szeretetével. Megnőttek, megerősödtek, és most már nemcsak elfogadják, de kívánják is a valóság múlhatatlan, kemény ragyogását. A valóság ebben a pillanatban a búcsúzás, de valóság a karácsonyi remény is, amiért dolgozni, sőt küzdeni kell, s ennek a valóságnak alapja az akarat. – Nem is baj, hogy kicsit előbb megyünk haza – mondta Tutajos –, elő kell venni a számtant… meg miegymás… – Hajaj – sóhajtott Bütyök –, bizony elő! Meghívjuk Jandát, inkább lenyelem a nagyképűségét. Azok az aránypárok meg miegymás… szegény Acél, képzeld, egész nyáron “abriktolta”. Talán nem is bírta ki… – Bütyök, ne mondd tovább, én lefekszem. – Akartam is mondani – szólt közbe Matula. A tűzre majd én dobok pár tuskót, fekve is beszélgethetnek, ha akarnak. A vastag fadarabok elnyomták a lángokat, s a parázs derengése körül a sötétség leskelődött, de a fiúk nem beszéltek már. A gondolatok ellustultak, szárnyukat lassan összecsukták, felültek a szelemenek poros végére, és hagyták, hogy szemükre rászálljon az álom. A kunyhó előtt csak a tűz derengett, s a végtelen nádas csendes volt, mint a virradat reménysége. A köd szemergett egész éjjel. A lassú tűz, a néha kilobbanó lángok haragosan sustorogtak, de a köd óriás volt, s a lángocskák visszaugrottak a tüskök alá, mint ijedt fiókák a fészekbe. A nagy nádas néma volt, a madarak egy része már elment déli tájakra, a folyó nem is látszott, s a magas parton, a vén fák alatt, a csónak öblében és Tüskevár romjai felett az idő múlását nézte a sötétség és a csend. A sötétség aztán megritkult, de a csend még maradt, csak a fákról csepegtek a köd kövér gyermekei, vagy leszaladtak a nádszálak derekán, s eltűntek a mocsár fekete vizében. Hűvös lett, de nem mozdult semmi, csak Csikasz ásított akkorát, hogy majd az állkapcsa ugrott ki, s ebben benne volt egész megvetése az időjárás szivacsos mivolta iránt. Csikasszal azonban nem törődött senki, és rajta kívül nem is érezte ilyen világosan senki, hogy ezen az éjszakán megváltozott minden, és süthet a nap, ragyoghat az ég, ebben az évben nem fogan már virág, és nem terem semmi a nyár áldott méhében. Ami jön, az már az ősz gyermeke vagy vendége, akár virág, akár madár, akár ember. Ezt érezte Csikasz, és enyhén megrázkódott, mert a köd beleette magát a kis kutya ruházatába, amit nem lehetett levetni, csak megszárítani. Csikasz tehát fázott, és mivel unatkozott is, újból ásított, és most már hangosan csattintotta össze remek fogait, mire Matula úgy ébredt, mintha az előzményeket is tudta volna. – Ide bújhatsz, ha fázol… Csikasz erre, feledve minden baját, lehasalt az öreg könyöke mellé. – … ámbár elég vizes vagy… Csikasz tárgyilagosan billegette rövid farkát; mintha azt akarta volna mondani, hogy:

– Reggel van. – Teszek a tűzre – dörzsölte szemét Bütyök, aki kívül feküdt –, jó reggelt, Gergő bácsi. – Reggelnek reggel, de úgy vélem, majd dél lesz, mire napot látunk. Matula nem sokat tévedett, mert tíz óra tájban is csak előhentergett valahonnan egy-egy alacsony ködfelhő, megállt a fák koronájában, a csalitok szövevényében, és a felbukkanó nap lagymatagon sepergette a nagy, szürke rongyokat. Végül megemberelte magát, és olyan meleg ragyogást küldött a berekre, hogy emlékezni sem lehetett a hajnali didergésre. – Ne menjenek még – intette Matula a toporzékoló ifjakat –, nem érdemes. Fél óra alatt felszárad a harmat, most még eláznak, mint az ürge. A fiúk már összecsomagoltak, reggeliztek, és most türelmetlenül nézik az időt, mert már nem a lusta heteket számolják, a meggondolt napokat, hanem a rohanó órákat, amelyek olyan kíméletlenül szórják önmagukat az elmúlás végtelen serpenyőjébe, mint őrült öngyilkosok a Lánchídfői a Dunába. – Minden percért kár… – Dehogy kár; ha el nem múlna, ami rossz, hogyan gyühetne, ami jó? Amíg megfogják az ebédrevalót, beviszem ezt a madarat, hogy felküldjék Pestre. Majd István úr ír levelet mellé. Nem lehet halogatni, mert megbüdösödik. – Köszönöm, Matula bácsi. – Nincs mit, de most már mehetnek is. Bütyök úgy lendült neki a gyalogúinak, mintha estére Pesten akarna lenni, természetesen az egész berekkel, Maflával és Csikasszal a zsebében, de Tutajos elgondolkodva ballagott utána. – Hova rohansz, Bütyök? Bütyök erre meglassúdott, mintha megérezte volna, hogy ebben a napban sincs több, mint ami belefér. És nem is volt. Ez a nap nem tartozott a kiemelkedő napok közé. Horgásztak, mert kellett az ebéd, aztán ide-oda ténferegtek, mert ez mégis a búcsúzás napja volt, de a búcsúzás letörtségét még akarva sem tudtak érezni. – Télen talán még szebb lehet – nézett körül Tutajos, s Bütyök úgy érezte, hogy ő is ezt akarta mondani. De még hozzátette: – Aztán – levelezhetünk is… Tutajos értelmetlenül nézett zömök barátjára, aki kissé félrefordította fejét, és erősen elpirult. Tutajos csak az utolsó pillanatban kapta össze nevetésnek indult ábrázatát, aztán lehajolt, mintha valamit keresne, s amikor legyűrte érzelmeit, csak annyit mondott: – Persze, amennyit akarsz… de – úgy gondolom – Katica szülei… – Már megbeszéltem Nancsi nénivel. – A fenét! – Kati meg a te címedre ír. – Bütyök! hadvezérnek születtél, de Piri mama felbontja. Piri mama meghalna, ha nem bonthatná fel, és ezt mégsem kívánhatod. Apámék soha nem bontják fel egyetlen levelemet sem, de Piri mama… – Majd megkérem, hogy ne bontsa fel. – Lehet, lehet, hogy meg is ígéri. – Ez elég. – Bütyök, ez nem elég. Piri mama a gőz fölé tartja a konyhában, elolvassa és visszaragasztja. – Rémes! – Így van, hanem az lesz a legjobb, ha Ladó Gyulának címezteted, de Pondoray Béla címén, így a mamád sem bontja fel. – Igazad van, és a mama nem is tudja ezt a gőzölő eljárást.

– Na, látod. Most pedig vigyük haza a halakat, és tisztítsuk meg őket, mert eljárt az idő, és Gergő bácsi egykettő itt lesz. Majd én ellátom a halakat, te meg eredj fáért. Bütyök fogta a baltát, és elballagott, Tutajos pedig egyedül maradt a halakkal és – természetesen – Csikasszal, aki ünnepi izgalommal helyezkedett el a tábla mellett. – Hát elmegyünk, Csikasz – mondta később Gyula –, nem sajnálsz bennünket? Csikasz szerelmesen nézte a halakat. – Te csak a gyomrodra gondolsz, te mindig csak a gyomrodra gondolsz. Csikasz ezt nem is tagadta. – Éhes vagyok – rezegtette suta farkát, és féloldalt nézett nyurga barátjára –, ilyen éhes már nem is tudom, mikor voltam. A fiú kése gyorsan járt, és gondolatai elugrottak most a kis kutyától, s arra gondolt, amikor az első halat tisztogatta gyámoltalanul és tudatlanul. Arra gondolt, hogy még a kést is másként fogta, nem is beszélve az evezőről, horognyélről, oktalan leégésről, mindenről, amit a tudatlanság szült. Kezében és cselekedeteiben most biztonság volt, erő és feszítő öröm, még többet tudni és tenni. Micsoda boldogság lenne ezzel az érzéssel ülni a padban s a táblára írt számtanpéldára is így nézni, mint erre a halra, erre a kis csukára, s a feladatnak is ilyen biztos kézzel felvágni a hasát, pontosan tudva, hogyan kell, és mi van benne. “Tessék parancsolni, tanár úr…” Ekkor Gyula kezében megállt a kés… “Jóságos isten! Hiszen nem a »jó« Kengyel uralkodik már, hanem a felesége, azzal a kis serpenyővel a fején. Vajon leteszi, ha bejön az osztályba? Csillik biztosan elröhögi magát… Utána tízpercben Csilliket pofon vágom, ha ezt meg meri tenni. Tutajos már a gondolatra is kiállt a nő mellett, hogy valami sérelem érheti, és nem gondolt arra, hogy ezelőtt pár hónappal még álmában sem jutott eszébe a félelmetes Bikát nyakon vágni, most azonban ezt is lehetségesnek érezte. Nem gondolta, de érezte, s ezek az érzések rendszerint megbízhatóbbak, mint a tétova gondolatok. És Ladó Gyula Lajosnak igaza volt. Ez a nyár sok mindenre megtanította, kiművelte, útba igazította, és hozzáformálta a természetes élet kegyetlen törvényeihez. Amikor a berek először fogadta, idegen test volt a nádas útvesztőiben, tétova bárány a füvetlen pusztaságban; de a nap hozzáégette, a vihar megfürdette, a jégeső meggyalulta, és a nyurga, elpuhult test izmainak állandó munkája fiatal farkast faragott a bárányból. Nem volt tehát semmi lehetetlen Bika megrendszabályozásában, ha megsértené a nőt, aki a “kedves” Kengyel tanár úr felesége. A hölgy egyébként is veszedelmesen szép – gondolta, s ekkor, igen, Tutajosunk öntudatlan mozdulattal megfogta ádámcsutkáját, mintha nyakkendőjét akarta volna megigazítani. Gyula előreszaladt gondolatai ekkor szétestek, mert Bütyök szuszogott a tűzhöz, hatalmas ágat húzva maga után. – Elhoztam az egészet – eresztette a földre terhét –, itt vágom fel, hogy maradjon Gergő bácsinak is. – Igazad van. Én meg azt gondoltam: megcsinálom a halászlét, kész ebéddel várjuk az öreget. Bütyök aggodalmasan vakargatta meg a tarkóját. – Tutajos, elrontod… – Majd meglátod! – Akkor már nem lehet segíteni. – Vágd a fát, Bütyök, megnyalod mind a tíz ujjad… Bütyök erre felemelte hatalmas mancsát, és jól megnézte ujjait, amelyek nem látszottak nyalásra alkalmasnak. – Le kellene vágni a körmeimet – morogta, és körüljárta az ágat, hogy hol kezdje aprítani. A nap már jócskán túl volt a delelőn, mire Bütyök készen lett, de ekkor már gyomorkordító és nyálképző, csodálatos illatködök úszkáltak a levegőben.

pedig az a levél – ahogy látom – nem hűl el. és megtöltötte őket: – Búcsúpohár nélkül ne menjenek el. hogy ez az utolsó nap a berekben. és belemerítette kanalát a lébe. – Persze vannak. igyuk meg búcsúzóra. és lassan szörcsölte. mert akkor még a meleget is jobban kívánja az ember. Azt mondták. mert nagyon kívánom. akik ilyenkor is levelet olvasnak. Az árnyékok óramutatója azonban nem állt meg. Nem. Matula három poharat tett a nevezetes táblára.– A szaga jó – mondta Bütyök –. – Járvány van a faluban – mondta aggodalmasan –. . mert úgy is van. és meg is szagolta. Aztán a gőzbe tartotta kezét. s amikor kibukkant a rekettyék alagútjából. most már csak Gergő bácsi hiányzik. István bácsi azonban olyan bort küldött – mégpedig pintes üveggel –. – Nono – mondta –. de az üveg halk csendülése nyomán nem történt semmi. – Ha én csinálom. hogy az anyatejtől csak aludni lehet. Parancsolt. hogy: “Gergő bátyám nem vinne el egy levelet az ellenőr úrnak?” Hát ilyen ez a mai világ… de hát azért elhoztam… Bütyök az öreg mellé állította a borosüveget. pedig csak egy-egy pohárral ittak. hogy van egy ilyesfajta járvány is. Bütyök megtapogatta zsebében a levelet. hogy ha összekoccan a három pohár. mint a napimádó a felbukkanó sugárzó istenségre. Tutajos kiosztotta az ételt. szaglálódott is. sem jobb. – Elolvasom – mondta a levelet bontogatva –. – Bélának levelet is hoztam. a percre. – Van ott egy üveg bor is. ha tél lenne. és rejtett izgalommal néztek Csikasz után. Teríthetek? Ekkor pár percre elfeledték. – Valódi! – nézett Tutajosra. Aztán ez a tökmag is csak odapenderedik. azt is idehozhatja. és nem gondolt arra. aztán elmosolyodott. hátha sürgős… – Persze hogy sürgős… bólintott Matula. – Szerencsére – mondta Matula egy kis kajánsággal. Bütyök úgy nézett a levélre. aki elrohant a gyalogúton öreg gazdája elé. Matula már messziről látta a füstöt. de maga nem nyúlt hozzá. hogy el ne nevesse magát. megfújta. semmiféle patikában. és ifjaink nem is ellenkeztek. mert az idő végtelen folyását meg nem törheti semmi. és Gyula összeharapta szájában a kanalat. Tutajosunk sehogy sem értette meg Bütyök lelkiállapotát. bár előzőleg nem gondoltak rá. Gergő bácsi? – De gyorsan. szerencsére mindenkit beoltottak. – Eljött az idő – mondta. Matula már kihordta a csomagokat a kunyhó elé. és a fiúk úgy érezték. – Mint az anyatej – csettintett Matula. Matula felnézett Bütyökre. azt is megnézte. Ennek már csak akkor lenne jobb íze. és amikor felébredtek. ebből alighanem lesz valami. És Tutajos úgy érezte. ami immáron elérkezett. – Aggyonisten – mondta. Az ebéd utáni alvást azonban most sem hagyták el. ami mást parancsolt. ott van a tarisznyában. talán elpattan valami. – Igazán? – Azért mondom. és a bográcsba nézett. elhiheti. de Gyula kissé kesernyésen gondolt az indulásra. ami ellen azonban nem található semmiféle gyógyszer. Bütyök azonnal otthagyta a nemes ételt. Nancsi meg az összes asszonyok elbújhatnak. s ez megnyugtatta. – Merhetek. mert az öreg kényelmesen kavargatta a levest.

Az ülésdeszkán idegen kocsis ült. A szekér nehézkesen dörömbölt végig az úton. ne mondják otthon.. s a fiúk hallgatagon a szénába ültek. megvarrjuk. Mi van a fejeden. mosolyogva. A réten kint legelt már a jószág. Nancsi néni… – Megorvoslom. és összenevettek. Csikasz. Gondoltam én mindenre. és kissé megnyugodva egymásra néztek. ha fogdossák. hogy tegyék már le. ámbár parancsnoki tartásban. Gergő bácsi… – Én is! – mondta az öreg a pohárba nézve. hogy így együtt voltunk. általános “jó” eredménnyel… – Szamár vagy! A mamád azonnal megismeri. de előbb a barbély.” – Bütyök – szólalt meg Tutajos –. az útnak s az időnek. Mit szólnának otthon? Nancsi néni a borbélyt következetesen “barbély”-nak titulálta. Mehetünk! Mielőtt csónakba szálltak volna. mert ki nem állhatja. mintha azt mondták volna: “Jövünk. sötét egykedvűséggel. és hozzátette még. – Szerbusz. és Nancsi néni csípőre tett kézzel állt a feljáró teraszán. Matula kézbe vette a lapátot. A kocsi ekkor fordult be az udvarba. Katinak nagyon szép írása van. tömören elutasítottak… Most már könnyebb lett az út. és tartsanak meg jó emlékezetükben… Felhajtotta a poharat: – … aztán most már búcsúzásról szó se essék. . – Bácsi – próbálkozott Gyula –. Gyula felkapta az erősen tiltakozó Csikaszt.” Különben majd megírunk pár borítékot. mint a jajgató sirály. fiúk. Béla? – Jujuj – ugrott félre Bütyök –. – Tutajos – suttogta Bütyök –. Látod. A pakkokat hagyjátok csak itt kint… hátha tetűt hoztatok. s a nagy víz tükre lassan megvakult. azonnal kimossuk. ismeri-e azt a gőzölési trükköt. most végezte a hatodikat. hogy minden cókmók felférjen. Karácsonyra itt leszünk… Bütyök is megsimogatta a szőrös kis barátot. Ladó Gyula Lajosnak. s a csónak simán nekilódult a víznek. mert jó volt ez a nyár. Csak azt nem tudom. és maga után vonszolta Bütyköt a fürdőszobába. hogy “a körmötöket is levágja. Matulának intettek még. mintha ölfát vinne. már néz bennünket. ne nyomkodja. – Felesleges. mert mi már el nem múlunk soha. igazad van. A Balaton felett már az alkony szárnyalt. A vályogvető cigánynak nincs ekkora haja. – Itt maradsz – intett a kis kutyának. trágyát vagy gabonát. aki nyüszítve követelte. Bütyök megrántotta a vállát. hanem vidáman felkapaszkodtak. ne félj. hát itt vagytok! – Úgy látszik. mogorván. azokat a leveleket úgy kell címezni: “Pondoray Béla címén. mint az emlékezet. azt hiszem. – Na – mondta.– Köszönünk mindent. De most már beszéljünk másról. és magához szorította. Ott csak leroskadtak. “itt vagytok. hogy nem törődtem veletek. Tutajos. hogy nő írta… – Bocsáss meg. és ha van rossz fogatok. elmaradt a nádas. Nancsi néni – állt fel Tutajos kissé epésen – mert elgondolta a folytatást. István bácsi igáskocsit küldött. mert Nancsi néni eleget tud úgyis. de aztán elfordult az út. Az emlékek nem húzták vissza a saroglyát. azt is kihúzza…” – Nincs rossz fogunk – mondta Gyula tiltakozva. nem mehetnénk kicsit gyorsabban? – Nem! Gyula ránézett Bütyökre. – Én is köszönök mindent. mert az is elmúlt. és a kolompszó úgy repkedett a bokrok között. amikor a kocsi megállt –. és most a kezembe kerültetek…” – A fürdőbe befűtöttem… amit levettek.

Ne szólj közbe! Bütyök… tudom. amit tudok. én is megtáncoltatom Katit a lakodalomban… – Éhe… izé… – vörösödött el a jeles ifjú nadrágszíjáig – nem erre gondoltam. – Majd megüti a guta – jósolta az öregasszony –. hogy el is aludtak volna. jó. így azután másnap rendkívül korainak érezték az ébresztőt. csapkodó szimfóniáját játszotta végig. mintha a bőrét is lefürödte volna. mint amennyit én adtam nektek. Gyuláék még hosszan elbabráltak a csomagolással. ne szappanozzalak le benneteket? – Majd egymást leszappanozzuk. – Majd a “barbély” felmossa – mondta Bütyök –. István bácsi egy darabig némán evett. de István bácsi kitárta az ajtót. Hanem Bütyök tégy valamit a fejedre. mert hajnalban felmerlek benneteket. kérlek. inkább csirkebél szaga van. – Te mindenkit megszeretsz. Bütyök. Jó asszony a Nancsi néni. – Tutajos!… – Jó. és átdübörögve a fiúk szobáján. Annyi az egész. Matula nem angyal. s alapos fürdő után Bütyök kijelentette. A gyorsvonat hétkor indul. hogy jól ereztétek magatokat. mint haza. hogy úgy érzi. de az is jól van. akkor aztán ríhatok. Bütyök. te se akarj szónokolni. és látszólag elégedetten mérlegelte őket. hogy karácsonyra várlak benneteket. és még hosszabban elbeszélgettek. – Nem baj. – Fene egye meg az ilyen liliomot. de talpig ember. hogy a vályogházat karácsonyra felépíttetem. Kezet adtam rá Matulának. mert rosszul leszek attól az odvas bocskorszagtól. A vacsora szótlanul kezdődött. akár nem. ha nem gondolkozol. – Lehet. Később gyanakodva szimatolni kezdett. felgyújtotta a lámpát. de én szeretném megköszönni… – Jó! Miután ezzel megvagyunk… Tutajos. Nancsi néni. – Béla fejét bekentem liliomolajjal. és mindig úgy gyertek. de ezt inkább Matulának köszönhetitek. szörcsögő. – Jobb. Bütyök. Néha ránézett a két gyerekre. Kész! Megerősödtetek kívül és belül. Ereszd ki. mert Nancsi néni elájul. A víz olyan volt. de a valóságos angyalok valószínűleg visongva futnának világgá. hanem tölts a poharakba. hogy egy modern zeneszerző azonnal lemezre vehette volna. Kapj fel valamit. . ez nem tréfa. és ennél többet nem kívánhat senki. és sokkal nagyobb örömet szereztetek nekem. István bácsi – szólalt meg csendesen Bütyök –. hanem ember. Menjetek csomagolni. Ha megérjük. – Ezzel nem illik tréfálni. – Reggelre nyoma sem lesz a daganatnak. mint a kávéalj.– A szennyest dobjátok ki. Nancsi néni. hanem az öreg jól megkopasztott benneteket. ha az öreg megjelenne köztük pipájával és kéthetes szakállával. – Lehet. Még csak azt akarom mondani. – Gergő bácsi: angyal – mondta Bütyök. – Minek van itt olyan becstelen szaga? – Meg lehet szokni – tiltakozott Nancsi néni. Még csak azt akarom mondani. Ezután már békében maradtak. Muszáj innom rá. mert a legjobb barátod ölnéd meg. hogy otthon nem ismernek meg benneteket. mert úgy hallom megérkezett a “barbély”. és két üstdob segítségével hangszerelve előadhatta volna mint “saját szerzeményt”. – Nézd meg a vizet. hogy gondoskodik rólunk. de az igazán szép. horkoló. azért ne ölj meg. – Száz évig élünk. – Nancsi néni. de hát – ugye – ez Nancsi néni esetében igazán érthető… akár tudja a gőzölési eljárást. és gyerünk a konyhába. a mosakodásnak olyan krákogó. én megszerettem. de ahhoz sokat kell aludnunk. Lehet. – Hát ezt fürödtük le.

Bütyök már ébren volt. de ellankadt ifjaink ezt is sokallották. mintha le akarna ugrani a kocsiról.Viharvert ifjaink azonban nem voltak fogékonyak az ilyen magasabb zenei élvezetek iránt máskor sem. de soha nem beszélnek róla. A kocsi dübörögve ment a nyár őszbe hajló útján. – Ó. és a Nancsi néni által készített csomagot bontogatta. ez a nadrág összement. amivel először intettek áldást az emberek. Bütyök hallgatott. egy varjú károgott valahol. és olyant nyújtózkodott. mert Matula mellett egy kislány állt a csónakban mozdulatlanul. mert ez nem szokása. hogy a kabát begombolásáról szó sem lehetett. két nyakkendős. Bütyök pedig csak kalapját lengette olyan széles mozdulatokkal. A Balaton tükre rózsaszínű lángot vetett. Tutajos kezével. Ez már nem igáskocsi volt. a kocsi robogása úgy loholt alattuk. csak tudnám. a nevezetes kalappal. Gergő bácsi – mondta később Gyula. Az ébredő falut hamar átvágták. – Katica… – sóhajtotta Bütyök. – Gergő bácsi! – ordított Tutajos. és beszélgetni kezdtek a kerekek. és felugrott Bütyök is. és Tutajos karján a kabátujjak könyök alatt végződtek. melyeket utasemberek gondolnak csak önmaguknak. A kocsi azonban dübörögve rohant át a hídon. hanem két jól öltözött. a következő pillanatban már az utazási láz reszkettette meg idegeiket. különösen a leszállásnál vigyázz. a világosság érintésére fehér sirályok szálltak fel a tündöklés tenyeréről. a két fiú lezökkent. – Hajaj – sóhajtott Tutajos. azt mondta. nem merek mozdulni benne. – Hát ne mozogj. amikor Tutajos átnézett a másik oldalra. aztán a küllők csattogása szétesett a reggeli mezőkön. csak kezét emelte fel azzal az ősrégi mozdulattal. és átesve Nancsi néni cuppanós csókjain. – Írjál… várom!! Írjáál… – kiáltotta végre. – Gergő bácsi! – és nem tudott mást mondani. Bütyök. mert még én is szerelmes lettem valamibe. Amikor Tutajos felébredt. a kocsi megrendült. – Hol vagyunk? – Fehérvár után. mert messze valahol Kenése mögött ekkor bukkant fel a nap. – Gyula – mondta Bütyök –. Behúzódtak egy sarokba. Oda nézz! – mutatott kelet felé. ebben az órában meg éppenséggel nem. valóságos nyolcadikost. hangja az útnak és takarója a gondolatoknak. és elmúlik. De csak a megmozdulás volt nehéz. mire Tutajos azt mondta: – Most már kezdelek megérteni. és azonmód elaludtak. hogy az ágy recsegve tiltakozott az ilyen erőszakosság ellen. hogy a verebek azonnal beszüntették röpgyűlésüket a nyárfán. A vonatban kevés utas volt. és amikor fél óra múlva kidobta a papírt az ablakon. Bütyök pedig kalapjával integetett. mutasd! Bütyök végre feltárta a csomagot. – Írjatok!!! – ordított akkorát a testes gazdász. de ez alatt a két hónap alatt úgy kinőtték ünneplő ruhájukat. – Na. hogy: . mint dörmögő szolgája a kerekeknek. – Nem vagy éhes? – Fáj a fejem. s amikor eltűnt a látomás. és nem két nomád rétjárót vitt a gyorsvonat elé. hogy mibe. Két hónap nem nagy idő. akiken csak azért nem jajgatott a ruha. amely nem is volt már másra alkalmas. átmenetileg kinyalt ifjút. hogy ez a kép egész életükön elkíséri őket. hogy elbúcsúzzon a berektől és a folyótól is. és már a híd közelében jártak. és talán nem gondoltak arra. mert elreped. A nagy víz felett megmozdult az elnyúlt köd derengő lepedője. – Ó! – és felugrott. István bácsi csontlazító ölelésén. – Egyél valamit.

hogy a mi fiunk… a viselkedése után. és nem eszik csirkét.– Nem is látszott. ide kérem – és kezével integetett –. és előtte levél. ha készen leszek. azért keres az ember. hogy más is keressen! – Tessék addig itt maradni. mire a nadrág minden lépésnél araszos rést mutatott. sőt lépett is párat. Közben úgy elmentek a Velencei-tó mellett. De amikor a taxi elindult. csendesen tette be az ajtót. még a nadrág varrás menti tragédiája nélkül is. és amikor felrakta a csomagokat. Várlak. mégiscsak azt mondta. Piri mama meghökkenve. Ez a gyerek nem az. és Tutajosunk nagy kezét simogatta. Piri mama. hát mesélj! – Piri mama. két kezébe a bőröndöket. az a csónak ott van. Gyuluskám. mi történt a nyáron idehaza. amíg én átlépem a küszöböd…” És fél óra múlva már ott ült Gyula ágyán. Mindegy. A remény nem törött szárnyú madár. Öt csomaggal nem bírtunk volna. hogy Bütyök intézkedése mindenképpen helyes volt. Tutajos. ott is lesz. Amikor a vonat végre megállt a Déli pályaudvaron. sőt szükséges is. és szemét elfutotta a könny. ugye? – Szívesen. rakja egy taxiba… Tutajosnak egyszerűen leesett az álla. István mégiscsak remek ember… De Tutajos ebben a pillanatban nem nagybátyjára gondolt elsősorban. – Várjuk meg. – Bütyök. ha nem tudnám. és belezuhant Piri mama terjedelmes ölelésébe. megőrültél! Valahogy csak elvittük volna… – Kerestem – ütött Bütyök a zsebére –. amikor a szülők egyedül maradtak. hogy észre sem vették. Negyedóra múlva tessék bejönni. Kedves jó Gergő bácsi! – Gyuszikám – suhant be Piri mama –. vacsora után. ez így van. “Hát ez így van – suttogta. ááá… és szemét törölgetve fedezte Bütyök látványosságát. délután feljövök. s a valóságot megálmodni szabad. Bütyök azt mondta: – Kérem. Ladó Gyula Lajos hátára kanyarította a hátizsákot. ne segítsek a csomagot vinni? – Dehogy. – Hordár! – kiáltotta. hozom a tragacsot. – Hordár. de majd szólok. s ahol ott is volt. hosszas hallgatás után Ladó Gyula Ákos azt mondta: – Szívem. hogy ott van-e az az öreg csónak. ahol megálmodta. majd kiadom az ablakon. teljes betekintést adva Bütyök kék csíkos fehérneműjére. Titok? – Minden levél titok. Olyan régen mentem el… . úgy megettünk egy csirkét mint a pinty… – Bütyök. egyébként hátul végigrepedt a nadrágom. mert így nem mehet az utcára. de előbb Piri mama mondja el. Bütyök lerántotta az ablakot. pedig Tutajos kíváncsi lett volna. – Atyaisten. hogy fájt volna a fejed. amíg elmennek. aztán gyere szorosan mögöttem – intézkedett Bütyök. – Fenét. egész férfi lettél… és hogy áll rajtad ez a ruha? És akkor este. Béla. Tutajosnak a könnye potyogott. a pinty magevő. s amíg Tutajos él. mesélek. de a fejfájásom valóban elmúlt. Öt csomag – mondta a hordár. – Tutajoskám. – Béla – és a vonatnak dőlt a nevetéstől –. Asztalánál ült kis kuckójában. – De most már mesélsz. és Bikfic díszkíséretében becsengetett. amint befejeztem ezt a levelet. te részeges maharadzsa… Béla… – Ne röhögj. de lesheted. hogy idegen. és elzárta a gázt –. azt hihetnem. Képzeld… – és megfordult. aki elment Ez a gyerek felnőtt lett! Hanem vegyen neki valami ruhát. – Nagyon látszik? – Aáá – nyögte ki Gyula –.

hogy haragját feléje fordíthatta. mert ifjaink mindketten új ruhát viseltek. és vad zúgássá erősödött. de egyelőre csak Tímárt vetette ki magából. Bika – mondta Tutajos –. szedtetek-e fel valami kis izmot. nagy fejét oldalt fordította. híresek – állította meg ifjainkat – . Piri mama? – Na. tapogass meg. mert valaki lelökte az első padról. amit esténként hallottak a kunyhóban. Busa. és Bika örült. mint a berekben. lapáton visznek ki. – Kengyel feleségét – folytatta Bolha a beszámolót. a házmesterné foghúzását és a földszinti suszter tizenkét találatát a totón. kérlek szépen – dadogta –. – És Lajos bácsi nyugdíjba megy. – Hát.– Hát bizony. a Bika –. mert kérdezni is szeretett Piri mama. és azt mondta: – Legjobb. és egyre jobban hasonlított ahhoz a csendes mormoláshoz. éljen I. nőt kapunk Kengyel helyett… A vihar elült. azt mondják. hallod. akarsz még valamit? Na. csak a székek reccsentek meg itt-ott. nincs kedvem verekedni. és megnyalta a szája szélét. – Tuta… – ordította estében. – Mehettek. amivel nem lehetett mit kezdeni. amikor az est határán a messze zsongást odahozta a szél a sík vizekről. amikor Tutajos és Bütyök beléptek az iskola kapuján. és egyre távolibb lett. Ez a zsongás aztán felcsapott egy hét múlva. aztán benyitott az osztályba. – Nézd. – És Csikasz nézi – mondta Gyula. – Gergő bácsi most szalonnázik – mondta. és láttatok három szál nádat. Bütyök! – kiáltotta Avas Elemér. mert Wallenberg megnézte az órát: – Négy perc és harminc másodperc múlva csengetnek. A duruzsolás lágyan betöltötte a szobát. – Motorbiciklit vett a szerencsétlen… – Miért szerencsétlen. de előbb megtapogatlak benneteket. A tűzhányó kitört. de beszélni sokkal jobban szeretett. Tutajos hangjában valami szelíd. de ha Tutajoshoz hozzányúlsz – nem azért mondom –. de inkább mondjátok el. ahonnét olyan lárma hallatszott. És ekkor Bütyök. és nyugodtan ballagtak az osztály felé. Tutajos kényelmesen elhelyezkedett. mintha egy tűzhányó készülne kitörni. Bütyök lomhán lépkedett Tutajos mellett. – Bikának vége. mint amikor trónok törnek össze. aztán elhasalt Bütyök előtt – ki volt ez az aljas? – Én – mondta Csillik. mi újság. ahol álomra készülődött százezer madár. a nevelőanya mély lélegzetet vett. amire a ravasz Tutajos állította. erős nyugalom volt. az évnyitás tiszteletére. miért tartózkodott. és nem tett fel több kérdést. mert otthagyta az alacsony ablakban… – Nahát! – mondta Tutajos. a Jogász. de Gyula vállára tette a kezét. és ha akarod. és most már aránylag csendes megbeszélés kezdődött. de mindenki a helyére ült. Bika. Bika. ha ott kezdem. a cipésznek a keresztlánya árulja ezeket a totócédulákat… és a Bikfic megette Plasinka néni karaját. amikor elmentetek… És elkezdte. – Hallod. Erre kicsit megálltak. És ekkor a tűzhányó elhallgatott. – Négyet láttunk. Csillik – aki mindenáron verekedni akart – erre végleg elvesztette lába alól a talajt. a békés és jóságos Bütyök állt az osztály réme elé. minek egy cipésznek motor? Különben is svindli az egész. reggel – mondta Gyula. de talán engednél a helyünkre. . mert Piri mama hangja álmosítóan zümmögött. – Hagyd. griffmadarat lőttetek. mert ez az egy jó ruhám van. és elfelejtették az új ruha szokatlanságát is. kisfiam… – és Piri mama szépen elindult az ösvényen. és Gyula csak egy villamosszerencsétlenséget jegyzett meg az előadásból. ahol nem tudni.

mint amikor egy valóságos uralkodó szól a néphez. egy megfoghatatlan hatalom. – Fiúk. és szeme végigsepert az osztályon. bevezetőül nincs sok mondanivalóm. A tanárnő leült. hálával és tisztelettel viszonozzátok ezt az előlegezett szeretetet… – Természetesen – szólt Avas Elemér. és hangja lassan kiemelkedett a zsibongásból. és világosan tudnotok kell. mert már ő került sorra mint utolsó! – Wallenberg! . Wallenberg gyorsan megmutatta. de ekkor megszólalt a csengő. mintha a férje ülne a katedrán. Kengyelné ekkor kisimította a papírt. mint ti hozzám. hogy amíg itt bent vagyok. Kengyel tanár úr felesége. Wallenberg ismételten megnézte óráját. amit csak ő hordott az osztályban. mert meg akarlak ismerni benneteket. hogy most már pihennem kell. Remélem. és az. Lajos bácsi sötét ruhában. és megengedte. Kengyelné hóna alatt aktatáska. és kiment. vagy akit én kérdezek. A katedra dobogója nyikorgóit. mi is… – Jó. – Jönnek – suttogta valaki. Most felolvasom a névsort. kérem… – És Janda járt hozzád? – Mindennap – mondta Acél bizonyos letörtséggel. szóval – nem búcsúzni jöttem. de azért én nem búcsúzni jöttem. – Én – tartotta fel a kezét húsz fiú egyszerre. csak én beszélhetek. mint amikor elbúcsúztak. – Leülhet. végignézve az osztályon. mi is. – Jók leszünk! – ígérte Avas Elemér bizalmasan. Bármikor jöhettek hozzám – és jöjjetek is – mert én. Ezek után már nem szólt közbe senki. és a tanárnő szeme Jogászra villant. hanem hogy átadjalak benneteket új osztályfőnökötöknek. Hát jó munkát. az osztály halkan zsongani kezdett. Nagy csend maradt utána. felemelte kezét. legalább úgy. aki egyúttal a számtant és fizikát is tanítja.– Nagy kár. de vidáman. az osztály már állt. mert valami hűvös dermedés szállt a levegőben. búcsút intve. Végül csak a csengő hallatszott. és megigazította csokor nyakkendőjét. aki a tárgyra vonatkozólag valamit kérdez. ámbár a nő kedvemre való – szólt közbe Jogász. – Ki volt az? – állt fel Avas Elemér. – Mi is Lajos bácsit. Kicsit öregebben. – Hülye – mondta valaki. – Abriktolta! – kiáltott Sós. – … és… – folytatta az öreg tanár – és úgy viselitek magatokat. A tanárnő szeme megállt a közbekiáltón. mint mindig. Amikor az ajtó kinyílt. szeretlek benneteket. hogy egyszerűen Éva néninek szólítsátok. akármilyen kelekótyák is vagytok. hogy hány óra. – Hogy hívják magát fiam? – Sós Károly. Csupán Jogász zörgött egy sportújsággal. – Acél! – Kiheverted már az operációt? – Igen. s ezt a suttogást is jól lehetett hallani. és elnémult minden. az orvos azt mondta. – Fiúk – kezdte –. az idő. Lajos bácsi megállt egy pillanatra. fiúk! Kezet fogott a tanárnővel. s amíg az aktatáskából papírokat szedett elő. Egyet mondhatok csak: én pontosan olyan leszek hozzátok. és Sós integetett Wallenberg felé. s a zsibongás újra elindult. – Valamit azonban előrebocsátok. orrára mutogatva.

a szépség és jóság. És a fiúk letörve. elhordva a füstöt valamerre a tavasz felé. s amint kinézett a kora őszi verőfénybe. arra gondolt. – Tutajos. szárnyaszegetten. ezt hát kifogtuk! Pedig bent a tanteremben Tutajos úgy gondolta. nem múlik el az emberekkel. . – Gyerekek. Janda pedig Avas Elemér helyére. lobbant a puska döreje. a kis szárcsák úsztak a sás mellett. Aztán szótlanul leültek. nem ismerek rátok. – Ott leszünk. őrjöngött a jégeső. végül is Jogász mondta meg a közvéleményt. Hogyan lehet ezt a nyarat elmondani? Egészen sehogy sem lehet elmondani. zuhant a madár. lobogott a tűz. “Majd elmondom” – gondolta. Az enyém nem megbízható… – Szszsz… – sóhajtott Dubovánszky – szsz… ez rosszul kezdődik. te majd Sós helyére ülsz. téged majd elfújt a szél. hogy a tanárnő szeme most megint olyan. amikor már egyedül maradtak. gyűrűzni kezdett előtte a víz. Pondoray és Ladó itt maradnak. Vége. – Várunk – intett Kengyelné. – Igen. A tanárnőnek meleg kék szeme volt – Tutajos úgy emlékezett –. – Acél fiam. fiúk. égre tartva mindkét kezét. – Fiúk. Éva néni. De odakint. hogy minden órám előtt tegye ide az óráját a katedrára. Ez a két fiú sokat szeret beszélni. – Csak kértem – mondta Kengyelné. a többiek hazamehetnek. s a derengés ragyogásában ott állt a csónakban Matula és mellette Kati. – Parancsára – lehelte Wallenberg. berregett az orsó. – Köszönöm. mindennek. hanem örökös. Kalandok és az egészség ordít rólatok. – Úgy tudom. mert az uram is látni akar benneteket. mintha mindenkit egyszerre látott volna. Szép lehetett… – Nagyon szép volt. és szél zengett volna az ágak között. felszárnyalt a hajnal. De mögöttük mintha már hullott volna a hó. Megkérem hát. és lerogyott. most már megismerkedtünk. és a két fiú még állt egy pillanatig akkor is. Elmondjátok? Tutajos. mint a meleg bársony. mint a befagyott tó.– Parancs! – és felállt. de most ezek a meleg szemek úgy álltak a fiúkori. neked kell elmondani… Ladó Gyula Lajos hallgatott. a szeretet és az igazság nem múlik el az évszakokkal. – Szombaton délután öt óra tájban gyertek el. – Tegez ég magáz – susogta Dubovánszky –. s ezekből annyit kap mindenki. de tisztelettel. és Bütyök csak később szólalt meg. sikoltott a vihar. Bütyök alatt megnyílt a föld. magának pontos órája van… – Másodpercre. és itt az első padban alkalmuk lesz. kis kezét magasra emelve. Nancsi néni liliomolaja érzett. mintha a szívét tartotta volna benne. akár az ura. hogy az idő múlhat. és ekkor úgy nézett az osztályra. s most olyan vagy. összebújva egy-egy csoportban. mint a kardpenge. egyenként vonultak el meghajolva a katedra előtt. mint a testetlen valóság. A helycsere halálos csendben történt meg. de amint barátjára nézett. amennyit megérdemel.