A könyvesboltokat járó emberben az a benyomás alakulhat ki, hogy a legkorábbi, úgynevezett „ó yar” irodalmi emlékek – a 12.

század végére keltezhető Halotti beszéd vagy a száz évvel későb lom – kisebb érdeklődést gerjesztenek, mint az irodalmi szempontból jelentéktelen, ám állítól 10. századnál is régebbi, úgynevezett „ősmagyar” előzményekre visszatekintő rovásírás.

Ezt az eredetileg nem lúdtollal s nem puha anyagra (papírra, pergamenre), hanem kemény felületre (fára, kőre), késsel rótt, karcolt vagy vésett, s ennek megfelelően egyszerű, mért jelekből álló írást állítólag a szkíta eredetű hun néptől örököltük. A régiek szkíta, hun va vel a középkori történeti hagyomány szerint a székelyek nemcsak rokon népei a hunoknak, mikén magyarok, hanem ők maguk is hunok. Ők közvetítették a szkíta-hun ábécét. Ebben a fejezetben kirodalom túlnyomó részét követve a „székely rovásírás” kifejezést használjuk, jóllehet azok akik a 16. század végén a rovásírás köré sikeres mozgalmat szerveztek, Baranyai Decsi János gdy (Telegdi) János, nem voltak székelyek, és a rovásírás használatát az egész magyarság köré lterjeszteni.

De vajon csakugyan régebbi-e a rovásírás, mint a Halotti beszéd? A hozzáértők túlnyomó többsé a válasz igen.

Nemcsak azok a tudományos intézményektől távoli, önjelölt szakszerzők vélekednek így, akik bi nem szoruló, kétségbevonhatatlan arany igazságnak tekintik, hogy a magyarok beláthatatlan idők óta ősi bölcsességek birtokában vannak (Kiszely 2000). A tudományos környezetben tevéken udósok is többségükben így gondolják. A magyar Kelet-kutatás nagyjai – Harmatta János, Ligeti s, Németh Gyula és mások – s nyomukban a magyar nyelvtörténet kutatói rég megegyeztek abban, y a „türk eredetű rovásírás” ismeretét a honfoglaló magyarok már magukkal hozták (Bárczi 1967 ttős honfoglalás” – legalább a 13. századig visszakövethető – hagyományához kapcsolódó mai ré magyarok már jóval a honfoglalás előtt jelen voltak a Kárpát-medencében, számottevő művelődés ját írásrendszer birtokában (Vékony 2004).

Vannak visszafogottabb álláspontok is. Róna-Tas András a honfoglaló magyarságról szóló összef k utolsó fejezetében (Róna-Tas 1996, 335), nem vonakodva, de nem is a végleges meggyőződés ha gján tárgyalja a székely rovásírást. Sándor Klára elvileg nem zárkóznék el a székely rovásírá edő álláspontok megvitatásától sem (Sándor 1992, 90–91). A magyar nyelvtörténet új egyetemi t erint a székely rovásírás ma ismert rendszere „legkorábban a 9. században formálódhatott ki” ay 2003, 104).

A teljes tagadás álláspontja kihalt. A 17–19. századi magyar nyelvészek közül sokan – Otrokoc s Ferenctől Hunfalvy Pálig (Sebestyén 1915, 11–13) – késői koholmánynak minősítették a szkíta . Ez a bizalmatlanság a 19–20. század fordulóján, az ótörök–székely megfelelések fel ismerése gült, és a mai kutatók között immár senki sincs, aki kételkednék a székely betűk – közvetlen t – ősi eredetében. Mindenki elfogadja, hogy ez az eredet legalábbis ősmagyar, de inkább ótör gy avar, sőt egyesek még tovább is merészkednének.

A honfoglalók csakugyan ismerték már az (egykor, persze, részben más jelentésű) ír, betű, ró, vakat, találkozhattak az írás és olvasás eseményével, sőt lehettek közöttük írástudók is – bá l később sem lesz gyakori: „a XV. századi nemesség többsége nem érdeklődött az írás mesterség 81, 457). Lehetett éppenséggel saját írásrendszerük is. Csakhogy van itt egy bökkenő.

A székely rovásírás legrégebbi hiteles emlékei „sem korábbiak a 15. század végénél”, sőt ezek tt Nikolsburgi ábécét és a Bolognai Rovásemléket, továbbá az 1515-ös Konstantinápolyi felirat közvetve tudjuk datálni” (Róna-Tas 1985–1986, 174). Jól adatolható viszont a rovásírást fölka adi humanisták mozgalma – és ez további kérdéseket vet föl.

E humanisták (vagy 15. századi elődeik) nem módosították-e az ősmagyar rovásírás rendszerét? Péter szerint az írás a Mátyás-korban gyökeres felújításon esett át (Püspöki Nagy 1984, 17). szerint elképzelhető, hogy a Mátyás-korban „betűkészletét kiegészítették” (különösen Róna-Ta 336 is). De akkor helyreállítható-e még a módosítatlan, ősmagyar, vagy – Püspöki Nagy szerin pot? Egyáltalán volt-e valaha ilyen ősmagyar vagy avar állapot? Nem humanista csinálmány-e a z egész székely rovásírás, úgy, ahogy van? Nem kellene-e visszatérnünk a 19. századi nyelvész ptikus álláspontjához?