H. C. Prof. Dr.

Peresztegi Sándor

Az anatómia alapjai

Jelenlét 2000' Könyvkiadó

A SEJT
Az élet legkisebb önálló egysége a sejt. Robert Hooke ad­ ta ezt az elnevezést 1667-ben az általa vizsgált, vékony parafaszeletkében üveglencse alatt talált kis kamrácskáknak, amelyeket cellulának, vagyis sejtnek nevezett el, s ettől kezdve ezt a nevet használjuk az élő szervezetek e fontos egységének jelölésére. A sejt a szervezet egyik legfontosabb építőeleme, mely­ nek élő anyaga a protoplazma. Felületét az úgynevezett sejthár­ tya burkolja és védi, amely jól elhatárolja környezetétől. A sejt belsejében gömb alakú testecske csillog, ez a sejt­ mag. A sejtmag körül sok apró sejtszervecske, szemcse, pálcika, üregecske, rögöcske található, melyek folytonosan változnak, eltűnnek majd újraképződnek, ami a sejt táplálkozásával és anyagcseréjével függ össze. A sejtközpont közvetlenül a sejtmag fölött található. Öszszességében minden egyes sejt több mint kétszázbillió parányi vegyületeknek nevezett atomcsoporttól nyüzsgő világ. Az embe­ ri test körülbelül százbillió sejt összehangolt szerveződéséből áll, melyben minden egyes sejt úgy működik, mint egy fallal körülvett városállam. Minden csodát felülmúl e jelképes város­ ban lévő szervezettség. Különböző érzékszerveink másodper­ cenként több mint százmillió áramimpulzust szállítanak az agy­ hoz, melyet agysejtjeink építenek fel. Hogyan képes az agysejtkomplexum ezt a rengeteg adatot folyamatosan feldolgozni? A válogatás és a feldolgozás két ütemben zajlik: Az agytörzsben van a reticularis nevű, kisujj nagyságú ideghálózat, amely úgy működik, mint egy közlekedési irányító központ. Ez ellenőrzi az agyba beérkező sokmillió ingert, üze7

netet és a legfontosabbakat (mindössze néhány százat) kiszűri s továbbítja az agykéreg felé. A második fázisban az agyon másodpercenként körülbelül tízszer áthaladó különleges hullámok végeznek válogatást a megmaradt, s arra érdemes információk, ingerek között. Ezek a különleges hullámok egyre erősödőbb periodikus jeleket biztosí­ tanak az agy részére. Ezeknek a hullámoknak a segítségével ké­ pes az agy letapogatni és kiértékelni az ingereket, információ­ kat. Ilyen bámulatos teljesítményre egyedül az emberi agy ké­ pes. A teremtés csodája már az anyaméhben elkezdődik, hiszen a fogamzás utáni harmadik héten már megjelennek az agysejtek, melyek szakaszosan szaporodnak. Egy perc alatt a sejtszaporo­ dás eléri a negyedmilliót, a születés után is folyamatosan növek­ szik, s kialakítja kapcsolatainak bonyolult hálózatát mindaddig, amíg az agyban a neuronnak nevezett idegsejtek száma eléri a százmilliárdot. A legfontosabb idegsejtek nem érintkeznek egymással, mert parányi térközök (szinapszisok) választják el őket, s ezeket kémiai anyagok töltik ki. A kémiai jelek felvétele az idegsejt vékony, szerteágazó, rostokból álló részén át történik, s ennek neve dendrit. A jel az axonon, vagyis idegnyúlványon keresztül jut el az idegsejt másik végéhez. A jel az idegrendszeren belül elektromos, a térközökben pedig kémiai úton halad. Tanulás során az agyban több kémiai anyag szabadul fel, s ez által jobb kapcsolódások alakulnak ki. A folyamatos igény­ bevétel, tanulás erősíti ezeket a kapcsolódásokat, mely erősíti a tanulási képességet, míg a nem gyakorolt szellemi képességek elhalványodnak. Minden idegsejtnek több mint ezer kapcsolata lehet más idegsejtekkel. Agyunk bámulatos képessége folytán képes a teljes test felügyeletét kiválóan ellátni, s létfenntartó szerepe van egészségünk megőrzésében vagy a felmerülő beteg8

ségek elhárításában. Képes parancsot adni a világ legcsodálatosabban és leghatékonyabban felszerelt laboratóriumának, az emberi májnak a szükséges gyógyszerek előállítására. Ma már köztudott, hogy az emberi test az agy irányításá­ val különleges csodákra is képes. Még mielőtt a modern tudo­ mány a genetikai kódot felismerte volna, a Bibliában már 3000 évvel korábban lejegyeztette a Teremtő azt a tényt, hogy egy megtermékenyített petesejtbe be van programozva az anyaméh­ ben fejlődő emberi test összes részlete. Most pedig vizsgáljuk meg kissé részletesebben a sejt fel­ építését: A sejthártya egy olyan védőburok, amely ellenőrzi, mi megy be a sejtbe és mi az, ami elhagyja. Ez a világ leghatéko­ nyabb határőrsége, amely a határátlépő helyeken ellenőrzi a ki­ vitelt és a behozatalt. Egy fegyelmezett biológiai hadsereg pedig készenlétben áll a betolakodók ellen. A sejtmagvacska a riboszómák képzésének a helye. A riboszómák erőmüvekhez, gyárakhoz hasonlóan terme­ lik az energiát a sejt számára, olyan szerkezeti elemek, ame­ lyeknek a segítségével aminosavakból proteinek keletkeznek. A proteinek a kémiai kereskedelem számára nélkülözhetetlen ter­ mékek. Az endoplazmatikus retikulum olyan membráncsatornák sokasága, amelyek az előbb említett riboszómákban előállított proteineket elraktározzák, vagy szállítják a sejten belülre és kí­ vülre. A sejtmag az a központosított genetikai kormányzat, amely gondoskodik a jó szervezettségről és a rendről. A kromoszómák könyvtárakként tartalmazzák a sejt DNS (dezoxiribonukleinsav) készletét, a sejt genetikai tervrajzát. A mitokondriumok a sejt energiahordozóinak, vagyis az ATP (adenozin-trifoszfát) molekuláknak a termelő központjai.
9

Tehát a mitokondrium egy úgynevezett akkumulátor gyár. (Ha a sejtet egy motorhoz hasonlítjuk, akkor az ATP tölti be az akku­ mulátor szerepét.) A golgi-apparátus lapos membránzsákokból áll, amelyek a sejt által termelt proteineket csomagolják, és szakszerűen el­ osztják. A centriólumok ott vannak a sejtmag közelében és a sejt osztódásában játszanak szerepet. Most időzzünk el néhány percig a következő ábránál! Vizsgáljuk meg a felmetszett sejtmodellt! Alkotóelemeinek jellemző tulajdonságait fent olvashattuk. Ismétléssel az agyunkban több kémiai anyag szabadul fel, s ez által jobban megérthetjük, s megtanulhatjuk, hogyan mű­ ködnek sejtjeink. A felmetszett emberi sejtmodell:

10

A DNS szerkezete

Genetikai kódunk (a sejt genetikai tervrajza, vagyis a sejt­ magban található örökítő anyag, amely magában hordozza az életprogramot), a dezoxiribonukleinsavból (egy rendkívül bo­ nyolult vegyületből) épül fel. A genetikai kódot teremtő Iste11

nünk programozta belénk, akinek neve (a Jehova név) 6973-szor található a héber és arám iratokban.

A különböző sejtalakok Az emberi test működésének szolgálatában álló sejtek hám­ szövetté, izomszövetté, kötő- és támasztószövetté, idegszövetté valamint vérszövetté alakulnak.

Izomszövet

Idegszövet 13

Vérszövet A fogamzástól kezdődően egészen a felnőtté válásig a szö­ vetek szervekké, a szervek pedig szervrendszerekké fejlődnek a test folyamatos alakulása folyamán. A kifejlett élő szer­ vezet a szervrendszerek összműködése eredmé­ nyének minősíthető. A szervezeti felépí­ tés (vagyis struktúra) valamint a működés (vagyis a funkció) kö­ zött erőteljes és szoros kölcsönhatás fennállása állapítható meg.

Sejttípusok 14

A MOZGÁSRENDSZER
A test mozgását, illetve a térbeli hely­ zetváltoztatását előse­ gítő szerveket együtte­ sen mozgásrendszer­ nek nevezzük. A mozgásrend­ szert egyrészt aktív, másrészt passzív rész­ re oszthatjuk. A passzív részhez tartoznak a csontok, amelyekből a test szi15

A mozgásrendszer

lárd váza áll, valamint a csontokat összekapcsoló ízületek. Az izomzat fejlettsége az izomműködés nagyságától és ak­ tivitásától, más néven edzettségétől függ. A csontvázrendszer fő részei: 1. a végtagok, 2. a törzs, 3. a koponya csontjai, 4. az ízületek. A medencét, a gerincet, a mellkast és a koponyát funkcio­ nális egységeknek minősíthetjük. A CSONTOK RENDSZERE Az emberi szervezet csontváza 206 csontból áll. Összsú­ lyuk a test súlyának körülbelül a 10 százalékát teszi ki. Gyermekben az egyes csontokat még különálló részek al­ kotják, amelyeket porcállomány köt össze. Ez az összekötő porcállomány később, a gyermek egészséges fejlődése során elcsontosodik. A csontváznak hármas szerepe van: 1. a szervezet szilárd vázául, vagyis támaszául szolgál; 2. az életfontosságú szerveket (például az agyvelőt) védi a külső hatások ellen; 3. üregébe zárja a vérképzés szervét a vörös-csontvelőt. A CSONTOK ALAKJA ÉS VEGYI ÖSSZETÉTELE: A csontok alakjuk szerint lehetnek hosszúak, vagyis csövescsontok (például amilyen a combcsont is), laposak (pél­ dául a lapocka), rövidek (például a kéztőcsontok) és szabályta­ lan alakúak (mint amilyenek a csigolyák). Felszínükön izmok, erek, idegek hatására dudorok, benyomatok, barázdák keletkez­ nek. A friss csont színe sárgás; vérteltsége szerint legtöbbször vörös árnyalatú. A csontok két fő tulajdonsága a rugalmasság és a szilárd­ ság. Víztartalmuk általában 40 százalékos.
16

Fiatalabb korban a csontok több szerves anyagot tartalmaz­ nak, s ezáltal nagyobb a rugalmasságuk. Felnőttkorban fokozatosan emelkedik a mésztartalom, és ez által növekszik a csontok szilárdsága, de csökken rugalmassá­ guk, hajlékonyságuk, ami egyrészt előny, másrészt hátrány a szervezet számára. Idősebb korban a csontállomány ritkulása és a szerves anyag megfogyatkozása következtében a rugalmasság és a szi­ lárdság is csökken. Ennek oka, hogy a legtöbb ember krónikus magnéziumhiányban szenved, s mivel a kalcium csak a kellő arányú magnéziummal képes hatékonnyá válni. A bevitt kalci­ um egyszerűen kiürül a szervezetből, ami a csontok elgyengülé­ séhez, úgynevezett elporlásához vezet. A CSONT SZERKEZETE: A csont keresztmetszetén két állomány különül el: kívül a kemény, egyneműnek látszó kom­ pakt csontállomány, belül pedig a vékony csontlemezkék és gerendácskák hálózatából álló szivacsos állomány. A csontok bel­ sejét, a légtartalmú csontok és a csövescsontok középdarabjának kivételével, szivacsos állomány tölti ki. A csövescsontok üregé­ ben van a csontvelő. A szivacsos állomány csontgerendái - különösen a nagy megterhelésnek kitett helyeken - jellegzetes elrendeződést mu­ tatnak, és a statika szabályai szerint helyezkednek el. Lefutási irányuk az erővonalaknak (a hatóerő irányának) felel meg. Ez által a csontok a lehető legkevesebb csontállomány igénybevéte­ lével a legnagyobb teherbírásra képesek. A csont a ráható-, hú­ zó- és nyomóerőnek jobban ellenáll, mintha tömör állományú volna. Tömör csontok esetén a csontváz súlya oly mértékben megnövekedne, hogy a mozgás lehetetlenné válna. Ez is bizo­ nyítja egy tökéletes tervező, egy felsőbbrendű lény létezését. A csontgerendácskák tökéletes elrendeződését bizonyítja, hogy csonttörés esetén a szivacsos állomány szerkezete az új
17

erőhatásoknak megfelelően átépül. Ez a csontszerkezeti változás a combcsont fejében, a sarokcsontban és a csigolyákban a leg­ jellegzetesebb. A CSONTOK FEJLŐDÉSE Az embrionális élet második hónapjáig a későbbi csontváz helyén laza embrionális kötőszövet van. A második hónap elejétől kezdve az egyes vázrészek elő­ ször porcos alakban különülnek el. Az embrió kezdetleges váza csak porcból és kötőszövetből áll. A csontosodás a második hó­ nap végén indul meg, és egy hosszú folyamatnak a kezdete, amely a születés után körülbelül a huszonegyedik életévben fe­ jeződik be. Ez egyúttal az emberi szervezet növekedésének a befejeződése is. A csontszövetet úgynevezett osteoblasztok, vagyis csont­ képző sejtek hozzák létre. A csontosodás megindulásakor ezek a sejtek fokozott mér­ tékben szaporodnak, csoportokba tömörülnek, sejtközötti állo­ mányt választanak ki, és abba ágyazzák be magukat. A sejtközötti állomány később mészsókkal itatódik át, és kialakul a végleges csontszövet. A porc nem egyszerre alakul át csonttá. A csontosodás ki­ sebb gócokból indul ki, amelyeket csontosodási pontoknak vagy más néven magvaknak nevezünk. A csontosodási pontok száma, helye, megjelenési ideje, kiterjeszkedésük gyorsasága és egy­ mással való összeolvadásuk időpontja nagyjából állandó. A csontváz fejlődési állapotából következtethetünk a magzat, a gyermek vagy a serdülő korára. A hosszú végtagcsontokon először a középső rész csonto­ sodik el, a végrészek sokkal később. Különösen soká marad fenn a középső és a végrészek határán egy-egy porckorong (discus), amelynek a csont hossznövekedésében van szerepe. . A koponyacsontok kötőszövete közvetlenül csontosodik el.
18

A CSONTOK NÖVEKEDÉSE: A csontok hosszirányú nö­ vekedését a középső és a végrész határán elhelyezkedő epiphysis (epifízis) porckorongok teszik lehetővé. A vastagság beli növekedés a csontot körülvevő csonthártya felől rárakódással indul meg. A csontok az igénybevételtől függően az élet folyamán ál­ landó változásban vannak. A csontképző sejtek újabb és újabb csontállományt hoznak létre, miközben a régit a csontfaló sej­ tek, az osteoclastok állandóan pusztítják. A fejlődés folyamán az előbbiek működése van túlsúlyban, ami a csontok növekedésé­ hez vezet. Felnőtt korban egyensúlyban van a csontképző és a csontfaló sejtek működése, idősebb korban pedig a csontpusztító sejtek túlműködése következtében a csontállomány felritkul. Ezért, ha nem fogyasztjuk mindennap a 99,4 % hatékonyságú, NUTRELITE nevű biotermékeket forgalmazó KalciumMagnézium nevű táplálék-kiegészítőjét, akkor súlyos csontrit­ kulásra számíthatunk. Csonttörés esetén a csontképző sejtek működése fokozódik. Fiatal szervezetben a csontok jól forrnak össze, és gyógyulás után újból teljes értékűek lesznek. A CSONTOK JÁRULÉKOS RÉSZEI: Ide tartoznak azok az alkotóelemek, amelyek hozzájárulnak a csontrendszer műkö­ déséhez. Ezek a porc, a csonthártya és a csontvelő. 1. A porc szilárd, szívós, de a csontnál lágyabb. Nagy jelen­ tősége van a csontok fejlődésében, mert a csontváz legnagyobb része átmegy a porcos állapoton. Újszülöttben és gyermekben a csontváznak még sok olyan része áll porcból, amelynek a helyén később csontot találunk. Felnőtt egyénben a porc a csontváz ki­ egészítője (ízületi porc, bordaporc stb.) 2. Csonthártya (periosteum). A csontok, felszínét a porccal bevont részeken kívül mindenütt egy erekben és idegekben bő­ velkedő kötőszöveti hártya, a csonthártya borítja. Ez egyes he­ lyeken szorosan összefügg a csonttal, máshol arról könnyen el19

emelhető. Ha a csontot megfosztjuk csonthártyájától, a csont elhal. Ez arra mutat, hogy a csont a csonthártyában futó erek révén kapja táplálékát. Ha a csont megsérül, az anyaghiány pót­ lása szintén a csonthártya felől megy végbe. A csonthártya belső sejtrétege képes új csontszövetet termelni, ezáltal rárakódással vastagítani a csontot. A csonthártya hármas feladata: a) A csont táplálása és védelme; b) Az anyaghiány pótlása, ha a csont meg­ sérül; c) A vastagságbeli növekedés előmozdítása. 3. Csontvelő (medulla ossium). Az emberi csontvázrendszer a következő részekre tagoló­ dik: 1. a végtagok csontjai és ízületei (alsó és felső végtag); 2. a törzs csontjai és ízületei (gerinc és mellkas); 3. a koponya csont­ jai és összeköttetései. AZ IZOM RENDSZERE AZ IZMOKRÓL ÁLTALÁBAN: A mozgás aktív szerve az izom, latinul musculus, amely összehúzódásával a test térbeli helyzetváltozását biztosítja. A csontvázizmok szövettanilag harántcsíkolt izmok. Az izmok másik nagy csoportja a zsigeri izomzat (nyelv-, érfalizomzat stb.) Az egyes csontvázizmokat működésük és táj­ anatómiai elhelyezkedésük szerint osztályozzuk. Az izomműködés során felszabaduló energia az energiában gazdag foszfátvegyületek lebomlásából származik. Ezen anya­ gok újrafelépítésében a glikogén szerepe fontos. Az izmok a testtájékok alapján lehetnek végtagizmok (felső-, alsó végtag izmai); törzsizmok (mell-, has-, hátizmok); fej- és nyakizmok. Az izmok rendszerint nem egyenként, hanem csoportosan működnek. Testünk egy mozdulatának végrehajtásában (például amikor előre lépünk) több izom vesz részt, amelyek részben egy irányban, részben ellenkező irányban működnek. Az azonos
20

működésű, egy irányban dolgozó izmokat társizmoknak, más néven szinergistáknak, míg az e csoporttal ellentétesen műkö­ dőket antagonistáknak nevezzük. Például az alkar hajlító izmai egymás közt szinergisták, az alkar feszítő izmaival szemben azonban antagonisták. A csontvázizmok száma az emberi szer­ vezetben átlagosan 350. Az izomzat a test súlyának több mint harmadrésze, izmos egyéneken azonban a testsúly 50 százalékát is elérheti. Az izomállomány színe friss állapotban sötétvörös. Ez részben a vér teltségétől, részben az izom rostjainak festék­ anyagától, a miokrómtól (myochrom) ered. Az izom szabad szemmel vizsgálva két részre különül, a voltaképpeni összehúzódóképes (kontraktilis) középső részre, és a két végén elhelyezkedő inas részre. A középső részt alakja után izomhasnak nevezzük. Az izomhas ernyedt állapotban puha, tésztatapintású, működéskor, vagyis összehúzódáskor megke­ ményedik. Az izomrostokat kötőszövet egyesíti izommá. E kö­ tőszövetnek összetartó szerepe van. Megakadályozza az izom passzív túlnyújtását, valamint összehúzódáskor a túlságos megvastagodását. Az ín (tendo) fehér, selymes fényével, szívós, tömött köte­ geivel jól elkülönül az izmos résztől. Az ín az izomhassal ellen­ tétben nem nyújtható és nem rövidíthető meg. Az izmokat inak rögzítik a csontvázhoz. Az izomnak az egyik - rendszerint proximálisan elhelyezkedő - rögzülési pont­ ját eredésnek, másik rögzülési helyét tapadásnak nevezzük. Az izom összehúzódásakor ez utóbbi az elmozduló pont. Az izmok változatos alakúak. Megkülönböztetünk hosszú, rövid, lapos és gyűrű alakú izmokat. Utóbbiak a záróizmok. Ha az izom kerek vagy ovális átmetszetű, az ín is hasonló alakú. Némely izom több fejjel ered, így beszélünk két-, három-, négyfejű izomról (biceps, triceps és quadriceps).
21

Ha az izom húsos részét ín szakítja meg, kéthasú izom ke­ letkezik. Az izmokat kötőszöveti lemezek, vagyis izompólyák, fasciák borítják. E pólyák hüvelyt képeznek az egyes izmok, továbbá az egész izomcsoport körül (izomrekeszek). Vannak pólyák, amelyek egész testtájékokat borítanak. Az izmok nagyméretű munkavégzésüknek megfelelően rendkívül gazdag érhálózattal rendelkeznek. Hasonlóképpen gazdag az izom idegellátása is. Az izomba benyomuló ideg mozgató-, érző- és vegetatív rostokat tartalmaz. A mozgató ros­ tok az izomösszehúzódást kiváltó impulzust szállítják, de az izomtónus fenntartásában is nagy szerepük van. Kiesésük az izom működésképtelenségét, bénulását vonja maga után. Az izom érző idegei különleges végkészülékekből, az izomorsókból és ínorsókból indulnak ki, és az izomérzést közvetítik, amelynek alapján állandóan tájékozva vagyunk tagjaink helyzetéről, test­ tartásunkról. Az izomérzés kiesése mozgás- és egyensúlyi zava­ rokhoz vezet. Az érző rostok közvetítik a fájdalomérzést is. A vegetatív rostok az izomállomány táplálását (trofizmusát), to­ vábbá az erek beidegzését szolgálják. RÉSZLETES IZOMTAN: Az izmokat testtájékok és mű­ ködések szerint is csoportosíthatjuk. Testtájékok szerint az izomrendszert a következő fő cso­ portba osztjuk: végtagizmok (felső- és alsó végtag izmai), mell­ izmok, törzsizmok (hasizmok, hátizmok), fej- és nyakizmok. Ezek a fő csoportok részint az együttműködés, részint a helyzeti rokonság alapján kisebb-nagyobb alcsoportokra oszthatók. E csoportokon belül - kevés kivételről eltekintve - az izmok ha­ sonló alakúak. A végtagizmok nagyobbrészt hosszúak, a törzs­ izmok laposak vagy rövidek, míg a fej izmok a legváltozatosabb alakúak lehetnek. Az izmok járulékos részei: Az izületek körül, ahol az ín közvetlenül a csonton fekszik, az ín és a csont között savós
22

válkatömlőt, úgynevezett bursát találunk, amelynek tartalma az ízületi nedvhez hasonló. A nyálkatömlő gyakran összeköttetésben áll az ízület üre­ sével, és annak kitüremkedéseként fogható fel. A bursa szerepe az ínhüvelyéhez hasonlóan az inak súrlódásának csökkentése. A testnek azokon a helyein, ahol az inak erős súrlódásnak vannak kitéve (például a kéztőnél), az inakat savós ínhüvelyek (vagina tendinis) veszik körül. Az ínhüvelyek kettős falúak: kül­ ső, rostos és belső, synovialis rétegük van. A kéz és láb hajlító, illetve feszítő izmainak túlerőltetésekor az ínhüvelyek gyulladásba jöhetnek. Az izmok működése: Működésük szerint az izmok lehet­ nek: hajlító izmok: flexorok, feszítő izmok: extenzorok (extensor), közelítő izmok: adduktorok (adductor), távolító iz­ mok: abduktorok (abductor), és szűkítő izmok: szfmkterek (sphincter). Egy izom csak egy fő működést végezhet. A flexorok a végtagok ízületeit hajlítják, az extenzorok ezekkel ellentétesen az ízület feszítését eredményezik. Az adduktorok a törzshöz vagy a középvonalhoz közelítenek, az abduktorok ugyanettől távolítanak. Az izom fő működése az összehúzódás (kontrakció; contractio), amely az izom megrövidülésében, illetve megvastagodásában nyilvánul meg. A kontrakció az izom két rögzülési pontjának egymáshoz közeledését eredményezi, s így a cson­ toknak, illetve testünknek a térben elfoglalt helyzete megválto­ zik. Ha az izmokat a bőrön át tapintjuk, érezzük, hogy nincsenek teljesen elernyedt állapotban, hanem kisfokú állandó összehúzó­ dásban vannak; ez az izomfeszesség: az izomtónus. Az izomtó­ nust idegrendszeri hatás tartja fenn. Segítségével az izmok az inger hatására gyorsabban kerülhetnek működő állapotba. A hasfali tónus körülírt fokozódása gyulladást jelez (pl. fé­ regnyúlvány-gyulladásban a has jobb oldalán körülírt helyen
23

tónusfokozódást észlelünk). Ilyenkor a gyulladás helye felett az összehúzott izom védi a beteg területet fájdalmas külső behatá­ soktól (izomvédekezés: defense musculaire). Kiterjedt izomvé­ dekezés a hasban hashártyagyulladásra gyanús. Bénulásban a bénult izomcsoport tónusa megszűnik (atonia), és az antagonista izomcsoport tónusa jut túlsúlyra. Az alkar feszítő izmainak bé­ nulásakor pl. az alkar hajlított helyzetbe kerül. Egy izom annál nagyobb erőt képes kifejteni, mennél na­ gyobb a keresztmetszete, azaz mennél nagyobb számú rostköteg fut benne. Mennél hosszabb egy izom, annál kedvezőbben tud összehúzódni, és annál nagyobb lesz a mozgásszög az izomhoz tartozó ízületekben. Az izomhatás nagyságát befolyásolja az izom rögzülési helyének az ízülettől való távolsága is. Ha a tá­ volság nagyobb, a megfelelő csontok mozgatásához viszonylag kisebb erő is elegendő. Az izomműködéstől döntő módon függ az izom fejlettsége. Gyakorlás erősíti, a tétlenség pedig sorvasztja az izmokat. Az izmok - azon kívül, hogy a mozgás aktív szervei - részt vesznek az ízületek rögzítésében, az anyagcserében, szerepük van továbbá a hőtermelésben és a vérkeringés serkentésében. Az izomműködés élettana: Az izmok működése összehú­ zódó képességükön alapszik. Ha az izom inger hatására megrö­ vidül, tónusa állandó marad, és a felhasznált energiával elmoz­ dulást (vagyis munkát) végez, akkor izotóniás összehúzódásról (rángásról) beszélünk. Ha az izom erősebb megterhelés követ­ keztében az adott inger ellenére nem képes összehúzódni, hoszsza nem változik, csak a feszülése és a tónusa nő, a felhasznált energia hővé alakul, akkor izometriás összehúzódásról beszé­ lünk (például fázásnál remegés, reszketés). A testhelyzet válto­ zásait előidéző, a végtagokat mozgató izmok izotóniásan hú­ zódnak össze, míg izometriás jellegű összehúzódás szerepel a normál testhelyzet fenntartásában. Az összehúzódáshoz szüksé24

ses mechanikai energia az izmokban lezajló kémiai reakció so­ rán keletkezik. Az izom-összehúzódás erőssége elsősorban az inger erős­ ségétől függ. Azt a gyenge ingert, amely nem vált ki összehúzó­ dást, küszöbalatti ingernek nevezzük. Az izomra jellemző, hogy több küszöbalatti inger alkalmazásakor az általuk létrehozott elváltozások összeadódnak (szummáció), és összehúzódást vál­ tanak ki. A minimális ingererősség, amelyre az izom összehú­ zódással válaszol, a küszöbinger. Fokozva az ingererősséget, egy bizonyos fokon túl az összehúzódás ereje már nem nő. Ez az inger a maximális inger. Az ingererősség fokozása és az izom-összehúzódás erőssége közti egyenes összefüggést úgy értelmezzük, hogy minimális ingerre az izmot felépítő izom­ rostoknak csak kis százaléka húzódik össze, míg az ingererősség fokozásakor egyre több rost jut ingerületbe, ami az egész izom erősebb összehúzódásában jut kifejezésre. Az izomrost az inger után bizonyos ideig (0,01 másodper­ cig) nem ingerelhető. Ez az állapot a refrakter (refractaer) stádi­ um. Az izom az ebben a szakaszban adott ingerekre nem vála­ szol. Ha azonban a következő inger még az előző összehúzódási vagy az ellazulási stádium kezdetén éri, összehúzódása erősebb lesz, mint egyetlen inger esetében. Az izom az ingerek összeadódása folytán megfelelő időközben adott ingersorozattal (má­ sodpercenként több mint 30 ingerrel) tartósan összehúzódott állapotba hozható. Ez a tartósan összehúzódott állapot a merev­ görcs (tetanus), amely mindaddig fennáll, míg az ingerlést foly­ tatjuk, illetve míg az izom ki nem fárad. Terhelés hatása az izom összehúzódására: A terhelés fo­ kozására az izom-összehúzódás ereje egy bizonyos határig nő, majd fokozatosan csökken. Az izom által végzett munka a meg­ terhelés és az izomhossz szorzatából adódik. Tekintve, hogy terhelésre az izomrostok megnyúlnak, ezáltal az összehúzódás
25

ereje nő. Az izom hatásfoka (az összes energia százalékában kifejezett végzett munka) optimális terhelés mellett 25-30%, amely sokkal kedvezőbb a gépek hatásfokánál. A KOPONYA A fej csontos váza a koponya (cranium). Üregében foglal helyet az agyvelő, az érzékszervek, továbbá az emésztőrendszer és a légutak felső sza­ kasza. Nagyobb részét az agykoponya­ csontok (agykoponya), kisebb, elülső részét az arckoponyacsontok (arckopo­ A koponya elölnézetben nya) alkotják. Előbbihez 7 db (3 páratlan, 2 páros), utóbbihoz 15 db (6 páros, 3 páratlan) csont tartozik. Míg az emberi koponya gömb alakú, nagyobbik felét az agyko­ ponya alkotja. AZ AGYKOPONYA CSONTJAI: Nyakszirtcsont (os occipitale). Az agy­ A koponya oldalnézetben koponya hátsó alsó részén elhelyezkedő kagyló alakú csont, amely páratlan, külső felszínével a tarkót, belső felszínével a kisagyat és az agyvelő nyakszirtlebenyét be­ fogadó hátsó koponyagödröt képezi. Nagy nyílást határol (öreg­ lyuk: foramen magnum), amelyen ke­ resztül a koponyaüreg a gerinccsatorná­ ba folytatódik. A nyílás szintje a nyúltvelő és a gerincvelő határát jelzi. A nyakszirtcsont előrefelé az ékcsonttal képez összeköttetést. Alsó felszínén két ovális ízfelszínt (processus condyloideA külső koponyaalap

26

us: ízfelszín az atlasnak) találunk az első nyakcsigolyával való ízesülés számára. Ékcsont (os sphenoidale). A koponyaalapon középen a homlok- és a nyakszirtcsont között harántul helyezkedik el, és a középső koponyaárok képzésében vesz részt. Alakja repülő de­ nevérhez hasonlít. Rajta középső, kocka alakú testet, két pár vízszintesen futó szárnyat (nagy szárny és kis szárny) és függő­ legesen, a testből lefelé irányuló röpnyúlványt különböztetünk meg. Az ékcsont testében légtartalmú üreg van, amely az orr­ üreggel közlekedik (ékcsonti üreg: sinus sphenoidalis). A test felső bemélyedésében (töröknyereg: sella turcica) az agyalapi mirigy fekszik. A szárnyakat átfúró nyílásokon keresztül erek és idegek lépnek ki a koponyából. Homlokcsont (os frontale). A homlok csontos alapja. Ré­ szei: a függőlegesen álló domború homlokpikkely, két vízszin­ tes lemez a két oldali szemüreg felső falának képzésére, és az utóbbiak között elhelyezkedő orri rész. Közvetlenül az orrüreg felett a homlokcsont pikkelye üreget zár magába, amely kétol­ dalt a szemüreg fölé is kiterjedhet (homloküreg: sinus frontalis). Falcsont (os parietale). A koponyatető középső részének alkotásában részt vevő négyszögletes, páros lapos csont, ame­ lyek egymáshoz a nyílvarratban (sutusa saggittalis) illeszked­ nek. Halántékcsont (os temporale). Oldalt elhelyezkedő páros csont, amely a koponyaalap és a koponya oldalrészének alkotá­ sában vesz részt. Részei a külső hallójárat körül helyezkednek el. A halántékcsont két érzékszervet, a halló- és egyensúlyi szervet zárja magába. A halántékcsont fontosabb részei: a külső hallónyílás (porus acusticus externus) előtt és felett található halántékpik­ kely. A csecsrész legnagyobb részét a csecsnyúlvány (processus mastoideus) alkotja. Belsejében a dobüreggel közlekedő légtar27

talmú üregrendszer van. A csecsrész a külső hallónyílás mögött helyezkedik el. Lefelé irányul az íróvesszőnyúlvány (processus styloideus), melyen izmok és szalagok rögzülnek. A sziklacsont vagy pyramis a külső hallónyílástól a török­ nyereg felé irányul. Olyan három oldalú, vízszintesen fekvő csonka piramishoz hasonlítható, amelynek keskenyebb vége elő­ re és mediái felé tekint, alapja pedig a csecsrészhez fekszik. Belsejében a halló- és egyensúlyszervet találjuk. AZ ARCKOPONYA CSONTJAI: Az arckoponya sokkal változato­ sabb, mint az agykoponya. Alkotásában - az orr- és a szájüreget körülhatárolóan - 15 csont vesz részt. Ezek közül hat páros, három páratlan. Rostacsont. Megközelítőleg kocka alakú csont, amely kisebb
Az arckoponya frontális metszete részben a koponya, főként azon­ ban az orrüreg vázának alkotásában vesz részt. Homlokirányú

metszeten a csont T betűhöz hasonló, ahol a vízszintes szár két végéhez még oldalrészek kapcsolódnak. Részei: vízszintes le­ mez, függőleges lemez és oldalrészek. A vízszintes lemez apró lyukaktól átjárt. Ezért szitaszerű lemeznek (lamina cribrosa) ne­ vezzük. A szaglóideg rostjai lépnek rajta az orrüregből a kopo­ nyaüregbe. A függőleges lemez a középsíkban fekszik, és a csontos orrsövény felső részét képezi. Az oldalrészek a szitalemez két oldaláról csüngenek lefelé. Finom csontlemezkék által határolt légtartalmú üregekből állnak, és együttesen rostacsonti tömke­ legnek nevezzük. A rostacsonthoz tartozik még az orrüregben elhelyezkedő két görbült, vékony csontlemez, a felső a középső orrkagyló, míg az alsó orrkagyló különálló csont.
28

Könnycsont. Páros, négyszögletes csontlemez, a szemüreg mediális falának elülső részét alkotja. Orrcsont. Hosszúkás, négyszögletes páros csont, amely a homlokcsont orri részéhez kapcsolódik, és az orrgyököt és az orrhát felső részét képezi. Ekecsont. A csontos orrsövény alsó részét alkotó csontle­ mez. Járomcsont. Páros csont, külső felszíne az arcot jellegzetes­ sé tevő ún. pofagumót képezi. Belső, homorú részlete a szem­ gödör bemenetének, fenekének és oldalfalának alkotásában vesz részt. Nyúlványa a halántékcsont nyúlványával a járomívet al­ kotja. Szájpadcsont. L alakú csont. Függőleges lemeze az orrüreg oldalfalának alkotásában vesz részt. Vízszintes lemeze a keményszájpad hátulsó részét képezi. A szájüreg körüli csontok közül a legjelentősebb a felső állcsont és az állkapocs. Felső állcsont (maxilla). A felső állcsont nemcsak a száj-, hanem az orr- és a szemüreg alkotásában is részt vesz. Belsejében tág üreg van, az arcüreg (sinus maxillaris), amely mellékürege. A felső állcsont alsó, patkó alakú fognyúlványában (processus alveolaris) önálló kis rekeszekben (alveolusok) fog­ lalnak helyet a felső fogak. A maxilla vízszintes nyúlványa a keményszájpad elülső részét képezi. Állkapocs (mandibula). Az állkapocs az arc alsó részének vázát alkotja. Ellentétben a többi, varratok útján összefüggő ko­ ponyacsonttal, ízülettel, mozgékonyan kapcsolódik a koponyá­ hoz. Patkó alakú testből és ferdén felfelé nyúló ágakból áll. A
29
Az állkapocs oldalnézetben az orrüreggel közlekedik, és annak

test felső szélén sorakozó alveolusokba (foggyökerek befogadá­ sára szolgáló rekeszek) illeszkednek az alsó fogak. A szárak egyrészt rágóizmok tapadására szolgálnak, másrészt az állka­ pocsízület képzésében vesznek részt. A KOPONYA EGÉSZBEN: A ko­ ponyán koponyaboltozatot és koponya­ alapot különböztetünk meg. A kettő közti határ a szemgödör felső szélétől a nyakszirtdudorhoz húzott egyenes. Koponyatető vagy koponyaboltozat (calvaria). Részei: a homlok, a nyakszirt A belső koponyaalap és a halánték. Koponyaalap (basis cranii). Alkotásában részt vesznek az agykoponya összes csontjai, továbbá a rostacsont. A koponyaalapon külső és belső felszínt különböztetünk meg. Külső felszínének elülső egyharmadát az arckoponya telje­ sen elfedi, a szabad hátsó kétharmad rész felülete egyenetlen. Számos nyílást talá­ lunk rajta erek és idegek átjárására. A koponyaalap belső felszíne hátra­ A csontos orrsövény mediál felől felé lépcsőzetesen tagolt. Részeit kopo­ nyaárkoknak hívjuk. Három koponyaárok van: elülső koponya­ árok, középső koponyaárok és hátulsó koponyaárok (scala anterior, scala media és scala posterior). AZ ARCKOPONYA ÜREGEI: Az arckoponya üregei a csontos szájüreg, a szemüreg és az orrüreg. Utóbbit a cson­ tos orrsövény két részre osztja. Oldalsó falán találjuk az orrkagylókat és az orrjá­ ratokat. Ide nyílnak az orrmelléküregek (homlok-, arc-, ékcsontüreg, rostasejtek). A szemüreg és az arcüreg
megnyitva oldalnézetben

30

A KOPONYA CSONTJAINAK ÖSSZEKÖTTETÉSEI: A koponyacsontok az állkapocsízület kivételével egymással varratos, tehát folytonos összeköttetésben állnak. A legfontosabb varratok (suturák) a következők: a koponyatetőn a homlokcsont és a falcsontok közti haránt irányú ko­ ronavarrat, a falcsontok és a nyakszirtcsont közti hasonló irányú varrat a lambdavarrat, a falcsontokat egymással egyesítő, hátul­ ról előre futó nyílvarrat (sutura sagittalis) és a falcsont és halán­ tékcsont találkozásában a pikkelyvarrat (sutura squamosa). A koponya egyetlen saját ízülete az állkapocs- vagy rágóízület össze­ köttetés a halántékcsont és az állka­ pocs között. Az ízületi felszíneket a halántékcsont ízületi árka és az áll­ kapocsszár ízületi feje képezi. Az ízületben létrejövő mozgások eredménye: a száj nyitása-zárása, az alsó fogsornak a felső elé tolása és A koponya oldalnézetben. az állkapocs oldalirányú elmozdu­ A rágóízület lásai. A rágás tulajdonképpen e mozgásoknak a kombinációja, ún. őrlőmozgás. AZ ÚJSZÜLÖTT KOPONYÁJA: Az újszülött koponyatetőcsontjait hártyás részek választják el egymástól. A csontosodás még nem terjedt ki a későbbi csontszélekig, s így ezeket a helyeket megtapintva, a hártyán át érezhetjük az agyve­ lő puhaságát. A hártyás részek a születés folyamán lehetővé te­ szik, hogy a csontos szülőcsatornában a koponyatető csontjai egymásra tolódjanak, és hogy a fej átmérői megrövidüljenek. E több csont találkozása helyén levő hártyás részek a kutacsok. A koponyatető középvonalában elöl és hátul egy-egy páratlan, ol­ dalsó részén pedig két páros kutacsot találunk. A nagykutacs (fontanella major) papírsárkány alakú, a homlokcsont és a két
31

falcsont találkozásánál fekszik. Köznyelven ez az ember „feje lágya". A kiskutacs (fontanella minor) háromszög alakú, a nyakszirtcsont és a falcsontok között foglal helyet. Az oldalsó kutacsok (ékcsonti kutacs) kisebb jelentőségűek, tekintve, hogy a gyermek születése után hamarosan benőnek. A kiskutacs a má­ sodik élethónapban, a nagykutacs másfél éves korban nő be. A nagy- és kiskutacs szüléskor nagy fontosságú, mert tájékoztat az elöl fekvő fej helyzetéről. A kutacsok biztosítják az első életév­ ben a koponya növekedését. A nagykutacs korai elzáródása za­ vart okoz az agyvelő fejlődésében, aminek következményeképp a gyermek visszamaradhat szellemi fejlődésében. A koponyacsontok egyéb fontos, ereket idegeket átengedő nyílásai: 1. Elülső szájpadi nyílás (foramen incisivum); 2. Hátsó szájpadi nyílás (foramen palatinum major); 3. Belső állkapocs­ lyuk (foramen mandibulae); 4. Külső állkapocslyuk (foramen mentale); 5. Torkolati lyuk (foramen jugulare); 6. Látóideg­ csatorna (canalis opticus); 7. Fejverőércsatorna külső nyílása (apertura externa canalis carotici); 8. Fejveröércsatoma belső nyílása (apertura interna canalis carotici).

A TÖRZS CSONTJAI ÉS ÍZÜLETEI
A törzset alkotó csontok alaki sajátosságaik szerint három cso­ portra oszthatók: a) csigolyák (vertebrae): a törzs tengelyét képe­ ző gerinc csontos elemei; b) bordák (costae): a mellkast abroncsszerüen határoló csontok; c) szegycsont (sternum).
A vállöv, a törzs és a medence csontjai elölnézetben

32

GERINC (COLUMNA VERTEBRALIS): A gerinc 32-33 csigo­ lyából áll, amelyeket ízületek, szala­ gok és porckorongok kapcsolnak öszsze egymással. A gerinc kétszer S alakú görbületű; rajta nyaki, háti, ágyéki, keresztcsonti és farki sza­ kaszt különböztetünk meg. A vállöv, a törzs és a medence A nyaki, háti, ágyéki csigolyák csontjai hátulnézetben önálló csontok, a keresztcsonti és farkcsigolyák egymással összecsontosodtak, és egységes cson­ tot, a keresztcsontot (sacrum), ill. a farokcsontot képezik. Az összecsontosodás a pubertás végére fejeződik be. A csigolyák megoszlása a kö­ vetkező: 7 nyaki csigolya (vertebra cervícalis); 12 háti csigolya (vertebra thoracalis); 5 ágyéki csigolya (ver­ tebra lumbalis); 5 keresztcsonti csi­ golya (vertebra sacralis); 3-4 farkcsi­ golya (vertebra coccygis). Minden csigolyán nagyjából bab alakú testet, A vállöv, a törzs és a medence abból hátrafelé induló ívet, oldalirá­ csontjai oldalnézetben nyú harántnyúlványokat, hátsó tövis­ nyúlványt és ízületi nyúlványokat különböztetünk meg. Az ív a testtel kerek lyukat zár körül. A lyukak összessége alkotja a gerinc hosszában a gerinccsatornát (canalis vertebralis). A gerinccsatornában a központi degrendszerhez tartozó gerincvelő

i

A gerinc elölről, oldalról és hátulról

foglal helyet.
33

Nyakcsigolyatípusok

Az első (atlas) és a második nyakcsigolya (axis) a fej hordozására alakult át, és formájában eltér a többi csigolyától. Az első és második nyakcsigolya közti, valamint az első nyakcsigolya és a nyakszirtcsont közti ízületben moz­ díthatjuk fejünket különböző irányba.

A 12 hátcsigolya testén és ha­ rántnyúlványán külön ízfelszínek vannak a bordákkal való ízesülésre. Tövisnyúlványuk - a többi csigolyá­ kétól eltérően - meredeken lefelé irá­ nyul. A gerinc csigolyáinak tövis­ nyúlványai élőben hátul, a középvo­ nalban jól kitapinthatók. A legjobban A hátcsigolyák. Oldalnézet. kiemelkedő tövisnyúlvány a 7. nyak­ Felülnézet csigolyáé, amely ponttól kiindulóan a helymeghatározáshoz megbízhatóan számolhatjuk a csigolyákat. A gerinc ágyéki szakaszát 5 ágyéki csigolya alkotja. Ezek mi­ ként a gerinc többi szakaszán is egymással erős ízületi-, szalagos kapcsolatban vannak, további a csi­ golyatestek között a csigolyaközti porckorong helyezkedik el. A tövisnyúlványok között be­ szúrva a gerinccsatornába jutunk Az ágyékcsigolyák. Hátulnézet. Felülnézet (lumbal-punctio). A keresztcsont ásó alakú. Felső, szélesebb részét alapnak, alsó, keskenyebb részét csúcsnak nevezzük. Elülső, homorú fel34

színe a kismedence hátsó falát alkotja. Hátsó, domború, érdes felszínén szalagok és izmok erednek, ill. tapadnak. A gerinccsatorna - erősen beszűkülve - a keresztcsontban is folytatódik. A keresztcsont felső része erősen előreugrik (promontorium), aminek a szülészetben nagy a jelentősége. Ha a promontorium nagyon kifejezett a medence ürege fe­ lé úgy ez szülési akadályt, szülési képtelenséget eredményez­ het. A keresztcsonthoz kapcsolódó és azzal rendszerint össze­ csontosodott 3-6 farkcsigolya a farkcsontot képezi. Jelentőség nélküli csökevény, sérüléskor, szüléskor letörhet. A gerinc működése: A csigolyákat összetartó porc­ korongok, szalagos összeköt­ tetések és az ízületi nyúlvá­ nyok közti kisízületek a ge­ rincnek nagy szilárdságot adnak, és kizárják a szom­ szédos csigolyák nagyobb fokú elmozdulását egymás­ tól. A porckorongok rugal­ Az ágyékcsigolyák ízületi kapcsolatai. A gerinc ágyéki szakasza részletének massága folytán a kis mozgá­ nyílirányú metszete sok összegezéseként a gerinc mégis egész terjedelmében jelentős mozgásra képes. így lehetséges az előre- és hátrahajlítás, az oldalra hajlítás, a hossztengely körüli és a rugószerü mozgás. A gerinc egészében: A gerinc háromnegyed részét csigo­ lyák, egynegyedét porckorongok építik fel. A gerinc oldalnézet­ ben kétszer S alakú görbületet mutat, ami az ember egyenes tar­ tásának a következménye. A görbületeket fő részben a porcogók
35

teremtik meg azáltal, hogy ék alakú formát vesznek fel, és a görbület iránya szerint hol elöl, hol hátul nyomódnak össze. Kisebb fokban a csigolyatestek is kiveszik részüket a görbületek alkotásából. A gerincnek négy görbülete van: előre gyengén domború nyaki, hátrafelé domború háti, erősebb előre konvex ágyéki, és ismét hátra domborodó keresztcsonti görbülete. A gerinc előre irányuló (nyaki, ágyéki) görbületeit lordosisnak, a hátra irányulót (háti) kyphosisnak nevezzük. Lehetséges a ge­ rinc homloksíkban való oldalirányú görbülete is, ez azonban már kóros jelenség (scoliosis). A görbületek kiegyenlítik egymást, így a gerinc alsó és felső pontja egy függőlegesbe esik, és a gerinc egyensúlya a görbü­ letek ellenére biztosítva van. Újszülöttben a gerinc csaknem egyenes. A felnőttre jellem­ ző hajlatok csak a járással és az egyenes testtartással kapcsolat­ ban alakulnak ki. Az élet első hónapjaiban, amikor a gyermek megtanulja a fejtartást, kialakul a nyaki görbület, az ülés követ­ keztében kifejlődik a háti görbület, és a lábra állással kapcsolat­ ban, különösen attól kezdve, hogy járni kezd, képződik ki az ágyéki és keresztcsonti görbület. MELLKAS (THORAX): A csontos mellkast a gerinc háti része, a bordák és a szegycsont képezi. Borda (costa). 12 pár borda van, amelyek többszörösen hajlí­ tott abroncsszerű lemezek. Hátsó, csontos részük a hátcsigo­ lyákhoz mozgathatóan kapcso­ lódik, elülső, porcos részük a A mellcsont és kapcsolatai elölnézetben. A bal oldal szegycsonttal áll összeköttetés­ homlokirányú metszetben ben.
36

Mindegyik hátcsigolyához egy pár borda tartozik. Azokat a bordákat amelyek a szegycsonthoz kapcsolódnak, valódi bordáknak, amelyek csak közvetve, porcos ív útján függenek azzal össze álbordáknak nevezzük. így a felső két pár valódi borda, az alsó öt álborda. Utóbbiak közül az utolsó két pár borda még porcosan sem kapcsolódik a sternumhoz (repülőborda). Minden bordának fejecse, nyaka és teste van. A bordafejecs hátul a csigolyával ízületesen kapcsolódik. A test és a nyak határán gumót találunk, amely a csigolya harántnyúlványával ízesül. A bordák alsó élén barázda fut a bordaközti erek és idegek számára. A bordák különböző hosszúságúak. Legrövidebb az I. bor­ da, majd fokozatosan nőve, a leghosszabb a 8. borda. Lefelé a bordák hossza ismét csökken. Ebből érthető a csontos mellkas alakja is, amely felül a legkeskenyebb, kb. a közepén a legszéle­ sebb és lefelé szűkül. A mellkas keresztmetszetben - a gerinc beugrása folytán kártyaszív alakú. A bordaporcok üvegporcból állnak. A korral előrehaladottan rugalmasságuk csökken, ami a mellkas tágulásának csökke­ nését eredményezheti. A szegycsont (sternum) a középvonalban a mellkas elülső falának képzésében vesz részt. Lapos csont, amelynek három részét különböztetjük meg: felül a markolatot, középen a testet és alul a kardnyúlványt. A markolat a testtel hátrafelé nyíló tompaszöget zár be. A megtöretés élőben jól tapintható. Az ide kapcsolódó második bordától könnyen számolhatjuk a bordákat. Túlzott megtöretés esetén tyúkmellről beszélünk. A szegycsont kompakt lemeze igen vékony, és a két lemez között vöröscsontvelővel gazdagon kitöltött szivacsos állomány van. E két sajátosság, valamint az, hogy közvetlenül a bőr alatt
37

fekszik, alkalmassá teszi, hogy élőben vizsgálatra innen nyerjünk csontvelőt (sternum-punctio). A szegycsont a kulcscsonttal, továbbá a felső hét pár borda porcával képez ízületet. A csontos mellkas nemcsak a mellüreget, hanem a hasüregnek is tetemes részét tárolja. A két üreget elválasztó izom, a rekeszizom (diaphragma), feldom­ borodik kb. a középmagasságig, s így a hasüregi szervek közül a máj, a gyomor és a lép az alsó bordáktól A vállöv és a mellkas takartan helyezkednek el. felülnézetben A mellkasnak a be- és kilég­ zésben van szerepe. Belégzéskor a bordák emelkednek, a mell­ üreg térfogata nő, kilégzéskor pedig a bordák süllyedésével a mellüreg térfogata csökken. A mellkas formája a két nemben jelentősen eltér egymástól. A női mellkas kisebb, a bordák karcsúbbak, kevésbé ferde lefutásúak, a férfié hosszabb, szélesebb, meredekebb lefutású bor­ dákkal. Az életkor is befolyásolja a mellkas formai alakulását. A gyermeki mellkas fejletlen, felfelé néző kúp alakú, a bordák víz­ szintes állásúak. Nemi éréskor, a tüdők erősebb fejlődése folytán, a bordák ferdébb lefutásúakká válnak, és a thorax felveszi felnőtt formá­ ját. Időskorban a mellkas megnyúlik; oka a bordaporcok elmeszesedése és a bordaemelő izmok gyengülése folytán a bordák lefutásának meredekebbé válása. A mellkas formájának és tágulékonyságának a légzésben van fontos szerepe.

38

A FELSŐ VÉGTAGOK CSONTJAI ÉS ÍZÜLETEI A felső végtagot alkotó cson­ tokat és ízületeket a következőkép­ pen csoportosíthatjuk: a vállöv-, a felkar-, az alkar-, a kéz csontjai és ízületei. VÁLLÖV: A szabad felső vég­ tagot csontos gyűrű kapcsolja a törzshöz. E gyűrűt, az úgynevezett Mindkettő elölnézetben csont: és a lapockacsont alkotja, amelyeket ízület és szalagok kötnek össze egymással. A vállöv izmok közé ágyazottan fekszik; a törzzsel csak a szegycsont útján ízesül. Kulcscsont (clavicula). Vízszintes síkban a lapocka és a szegycsont között elhelyezkedő és azokkal ízesülő, kissé S alak­ ban hajlított csont. Közvetlenül a bőr alatt fekszik, így teljes hosszában kitapintható. Felszíni helyzeténél fogva törései nem ritkák. Lapocka (scapula). Lapos, háromszög alakú csont. A mell­ kas hátsó felszínére fekszik rá, ahhoz izmok rögzítik. Érdes, ta­ rajszerű kiemelkedése és csúcsban való végződése (acromion) a hát bőrén keresztül jól tapintható. Izmok eredésére szolgáló, ol­ dalra irányuló kiemelkedése a hollócsőrnyúlvány (processus coracoideus). Az acromion alatt a felkarcsont fejének beillesz­ kedésére kör alakú bemélyedt területet találunk. A vállöv két ízülete a szegycsont és kulcscsont közti, vala­ mint a kulcscsont és a lapocka közti ízület. Bennük korlátozott, de minden irányú mozgás létrejöhet: így a váll emelése és le­ eresztése, a vállak előre- és hátrahúzása, valamint kisfokú forgó mozgás. E mozgások során a lapocka a mellkasfalon, amelyhez
39
A vállízület és a könyökízület. vállövet, két páros csont: a kulcs-

csak laza kötőszövet és izmok kapcsolják, különböző irányban elcsúszhat, attól való elemelkedését azonban az izmok tónusa megakadályozza. A rászorító izom bénulása a lapockák szárnyszerű elemelkedését eredményezi (repülő lapocka), amit fejlet­ len izomzatú, sovány gyermekeknél is megfigyelhetünk. FELKAR: A felkar vá­ zát egyetlen csont, a felkar­ csont alkotja, amely a vállízületben kapcsolódik a váll­ övhöz. Felkarcsont (humerus). Hosszú csövescsont. Rajta középrészt és megvastago­ dott végrészeket különbözte­ tünk meg. Felső végrésze a fej gömbölyű és a lapocka A felkar és az alkar csontjai. ízületi árkába ízesül. Közvet­ Felkarcsont, singcsont és orsócsont len alatta egy nagyobb és egy kisebb, izmok rögzülésére szolgáló kiemelkedés figyelhető meg (tuberculum majus et minus). A fej és a test közötti elvékonyo­ dott részt sebészi nyaknak nevezzük. Elnevezése arra utal, hogy ezen a helyen gyakoribbak a törések. Oldalsó kiemelkedéseiről (epicondylus) az alkar hajlító és feszítő izmai erednek. A felkarcsont és a lapocka ízülete a vállízület (articulatio humeri). A gömbölyű ízfelszín és az azt befogadó homorú ízüle­ ti árok alakja folytán a vállízületben minden irányú mozgás le­ hetséges: hajlítás-feszítés, távolítás-közelítés és forgó mozgás. Ez az emberi szervezet legmozgékonyabb, legszabadabb ízülete. A nagyfokú mozgások és az ízületi tok aránylagos gyengesége folytán a vállízületben gyakoribbak a ficamok, mint más ízüle­ tekben. Az ízület fő összetartói a felette elhelyezkedő vállizmok, s ezek bénulása esetén az ízületi fej könnyen kiugrik árkából.
40

ALKAR: Az alkar vázát két csont, a hüvelykujj oldalán fekvő orsócsont (radius) és a kisujji oldalon fekvő singcsont (ulna) alkotja. A közöttük szabadon maradó rést inas hártya tölti ki. Az ulnának a felső, a radiusnak az alsó vége erősebben fej­ lett. Előbbi csontmegvastagodása hátrafelé a könyöknyúlványt (olecranon), előrefelé a koronanyúlványt képezi. Az ulna lefelé keskenyedik, és kis fejecsben, valamint a kisujji oldalon nyúl­ ványban végződik. A radius felső vége fejszerű, két ízületi felszínnel. Alatta a m. biceps tapadására érdesség látszik. Az alsó vég a kéztőcsontokkal való ízesülésre erősen kiszé­ lesedett. A végrész a hüvelykujji oldalon ugyancsak nyúlvány­ ban végződik. Az alkar csontjai felső és alsó végükön egymáshoz ízületesen illeszkednek. A két alkarcsont a felkarcsonttal a könyökízületet (articulatio cubii) képezi. Benne a singcsont a felkarcsonthoz (hengerízület), az orsócsont a felkarcsonthoz (gömbízület), és a két alkarcsont egymáshoz (forgó ízület) kapcsolódik. A könyökízületben kétirányú mozgás jöhet létre: hajlításfeszítés és forgó mozgás. Ez utóbbinál az orsócsont egy hoszszanti tengely körül elfordul, a tenyér lefelé néz (pronatio), és az alkarcsontok egymáshoz viszonyítva keresztezett helyzetbe jut­ nak. Az alapállásra való visszaforgatáskor az alkarcsontok egy­ mással párhuzamos helyzetet foglalnak el, és a tenyér felfelé tekint (supinatio). Az oldalirányú elmozdulást a könyökízület szalagjai akadá­ lyozzák meg. A radius és az ulna alsó végei egymással izületesen kapcso­ lódnak. Az ízületben csakis forgó mozgás lehetséges.
41

KÉZ: A kéz (manus) csont, jai és ízületei három jól elhatá, rolható csoportra különülnek' kéztőcsontok, kézközépcsontok ujjperccsontok és ízületek. a) A kéztő (carpus) nyolc apró csontból áll, amelyek felső és alsó sorba rendeződtek. A felső sor tagjai a hüA kéz ízületei és szalagjai. velykujj felől kiindulóan: sajkaTenyéri oldal csont, holdascsont, háromszögcsont és borsócsont. Az alsó sor tagjai ugyancsak a hüvelykujj felől: trapézcsont, trapezoidcsont, fejescsont és horgascsont. A kéztőcsontok együttesen a kézhát felé domborulatot, il­ letve a tenyér felé homorulatot képeznek. Tenyéri homorulatukba az ujjak hajlító izmainak inai fekszenek bele, amelyeket erős szalag szorít a kéztőhöz. b) Kézközépcsontok (metacarpus). Számuk öt. Ezek csövescsontok, közöttük izmok és szalagok feszülnek ki. Szin­ tén részt vesznek a kézháti boltozat kialakításában. c) Az ujjak (digiti manus) csontos vázát három kis csövescsont (phalanx) alkotja, kivéve a hüvelyket, amely két ujjperccsontból áll. Az ujjperccsontok száma egy kézen 14. Az ujjak harmadik percét körömpercnek nevezzük. ízületesen a kéztőcsontok felső sora az orsócsonthoz kap­ csolódik (csuklóízület). Az izületet a singcsonttól vékony porc­ lemez választja el. A csuklóízületben, amely alak szerint ellip­ szoid ízület, a kéz fő mozgásai: dorsalis és volaris hajlítás, va­ lamint radiális és ulnaris távolítás. A csukló forgó mozgása a radius és az ulna alsó ízületi összeköttetésében jön létre. A kéz­ tőcsontok egymás közti, valamint a kéztő- és a kézközépcsontok összeköttetése feszes ízület, bennük mozgás nem jön létre. Ki42

'tel a hüvelykujj, amelynek kéztő-kézközépízülete igen mozékony (nyeregízület) és benne a hajlítás-feszítés, valamint a távolítás-közelítés kombinálódása a többi ujj elé való helyezését (oppozíció) teszi lehetővé. Utóbbi kizárólag emberi sajátosság; a harapófogószerű mozgás, amely lehetővé teszi a tárgyak szilárd körülfogását eredményezi. A kézközépcsontok alsó végrészükkel az első, ún. alapujj­ percekhez ízesülnek. Ezek gömbízületek, amelyekben minden irányú mozgás létrejöhet. Az ujjperccsontok egymás közti összeköttetéseiben csak hajlítás-feszítés lehetséges. ínhüvely (vagina tendinis). A testnek azokon a helyein, ahol az inak erős súrlódásnak vannak kitéve (pl. a kéztő), az inakat savós ínhüvelyek veszik körül. Az ínhüvelyek kettős fa­ lúak: külső, rostos és belső, synovialis rétegük van. A kéz és láb hajlító, illetve feszítő izmainak túlerőltetésekor az ínhüvelyek gyulladásba jöhetnek.

AZ ALSÓ VÉGTAGOK CSONTJAI ÉS ÍZÜLETEI
Az alsó végtag az övszerü medenceövből, és szabad részből áll. Az alsó végtag a következőképpen tagolódik: medenceöv csontjai; combcsont; lábszárcsontok; lábcsontok és ízületek. MEDENCEÖV: A medenceövet a kétoldali medencecsont (os coxae) és a keresztcsont (os sacrum) alkotja. A medencecsont három csont összecsontosodásából jön létre. Elülső része a szeméremcsont (os pubis), az alsó az ülőcsont (os ischii), felső része a csípőA csontos medence csont (os ilium). A három csont találfelülnézetben

43

kozásában a külső oldalon ízületi árok (acetabulum) van, amely a combcsonttal képez ízületet. Az egységes medencecsonttá vá­ ló végleges összecsontosodás jóval a pubertás időszaka után, a 20-25. életévben következik be. A kétoldali medencecsontot egymással a szeméremcsontok összeköttetése (symphysis), a törzzsel pedig a keresztcsont-csípőcsonti ízület (articulatio sacroiliaca) fűzi egybe. Az így kialakult csontos gyűrű, a me­ dence (pelvis) fontos szerveket (belső nemi szervek, húgyhó­ lyag, végbél) foglal üregébe. A csípőcsont (os ilium) a medencecsontot alkotó csontok között a legnagyobb. Rajta a combcsont fejének befogadásában részt vevő testet (corpus) és kiszélesedett izmok tapadására szolgáló tányérszerű részt, a csípőlapátot különböztetjük meg. Utóbbi felső széle taraj szerűen megvastagodott (crista iliaca) elülső és hátsó végei tövisszerűen kiemelkednek (csípőtövisek: spina iliaca), élőben jól tapinthatók, és így fontos tájékoztatást nyújtanak a medenceméretek megítélésében. A csípőtaraj elülső és hátsó vége tövisszerűen előreugrik, és sovány egyéneken a bőrön át is látható. A csípőcsont medial felől ízfelszínt képez a keresztcsont felé. A szeméremcsont (os publis) felső és alsó szárból (ramus), valamint ugyancsak az acetabulum képzésében részt vevő test­ ből áll. A kétoldali szeméremcsont felső ágai a középvonalban találkoznak (symphysis), míg az alsó szárak az ülőcsontszárak­ kal egyesülve (valamint a felső szár közreműködésével) nagy nyílást zárnak körbe (foramen obturatum). Ezen nyílást inas le­ mez (membrana obturaturia) és mindkét oldalról izmok fedik. A szabadon maradó keskeny résen át erek és idegek haladunk át a medence üregéből a comb területére. Az ülőcsont (os ischii) jelentős tömegét hátrafelé tekintő nagy csontdudor, az ülőgumó (tuber ischiadicum) képezi. Teste
44

az acetabulum, szára a foramen obturatum alkotásában vesz részt. A keresztcsont ásó alakú. Felső, szélesebb részét alapnak, alsó, keskenyebb részét csúcsnak nevezzük. Elülső, homorú fel­ színe a kismedence hátsó falát alkotja. Hátsó, domború, érdes felszínén szalagok és izmok erednek, ill. tapadnak. A gerinccsa­ torna - erősen beszűkülve - a keresztcsontban is folytatódik. A medencecsont összeköttetései: A kétoldali szemérem­ csont a középvonalban rostos porclemezzel függ össze egymás­ sal (symphysis). E porcos összeköttetésben mozgás nem lehet­ séges. Szüléskor a symphysis fellazulása a szeméremcsontok egymástól való kisfokú eltávolodását eredményezheti, miáltal a medence ürege tágabbá válik. A keresztcsont és a csípőcsont egymással feszes ízületben (keresztcsípőízület) találkozik. Benne az ízfelszínek sajátosságai folytán semmiféle elmozdulás nem jöhet létre. Az összeköttetés szilárdságát még erős szalagok is biztosítják. A kapcsolat fe­ szességének, stabilitásának fontosságát világossá teszi az a tény, hogy a fej, a törzs teljes súlyterhelése a gerinc alsó részét képe­ ző keresztcsont útján a medencecsontokra, majd az alsó végtag­ okra tevődik át. Emberben az egyenes járás és a testtartás a tartó szalagok még erősebb kifejlődését eredményezte. Medence (pelvis): A medencecsontok, a keresztcsont, és a farkcsont a kiegészítő szalagokkal és a symphysissel a medencét alkotja. A medencét egy körbefutó csontos határvonal két rész­ re, kis- és nagymedencére osztja. Nagymedence. Tulajdonképpen a hasüreg alsó része, ame­ lyet csak hátul és oldalt határolnak csontok (hátul a gerinc lumbalis szakasza, oldalt a csípőlapátok). Előrefelé nyitott, és az elülső hasfal zárja le. Kismedence. Teljesen csontok és erős szalagok veszik kö­ rül, hátul a keresztcsont, a farkcsont, oldalt és elöl az ülőcsont, a
45

szeméremcsont és a membrana obturatoria. Ürege jelentősen szűkebb a nagymedencénél. Gyakorlati jelentősége elsősorban a szülészetben fontos, mivel szüléskor a magzat a kismedence üregén keresztül hagyja el az anya testét. A kismedencét mérete­ inek kifejezésére és megítélésére három részre osztjuk: felső­ bemeneti, alsó-kimeneti rész; és a kettő között a tulajdonképpeni üreg. A kismedence méreteit elsősorban a bemenet (aditus és exitus pelvis) adatai határozzák meg. A medencebemenet síkja egyenesen álló embernél nem vízszintes, hanem a vízszintessel lefelé nyíló 50-70°-os szöget zár be. Ez a medencedőlés (inclinatio pelvis). Fontos tájékozódást ad a medencebemenet egyenes átmérő­ je (conjugata vera) a symphysis legkiemelkedőbb pontja és a keresztcsont alapjának előreugró kiemelkedése (promontorium) között. COMBCSONT: A comb vázát egyetlen csont, a comb­ csont alkotja. Combcsont (femur). Az emberi test leghosszabb csövescsont-ja. Felső végda­ rabján gömb alakú fejet (caput), alatta elhelyezkedő nyakat (collum) és izomtapa­ dásra szolgáló dudorokat
A combcsont és alszárcsontok (nagyés kistompor;

trochanter major et minor) találunk. A nagy tompor közvetlenül a bőr alatt fekszik, és élőben jól tapintható. Elmozdulásai a combcsonttörések röntgendiagnosztikájában döntő fontosságú­ ak. A nyaka testtel kb. 130 fokos tompaszöget zár be. A comb­ csont teste hengeres, előrefelé kissé konvex görbülettel, minde­ nütt izmokba ágyazott. Az alsó végdarab kiszélesedik
46

(condylus) és a térdízület alkotásában vesz részt. A porcos ízfelszín elülső részén a térdkalács fekszik. Csípőízület (articulatio coxae). A combcsont gömbölyű fej­ része a medencecsont ízületi árkával (acetabulum) a csípőízület képezi. A csípőízület gömbízület, benne minden irányú mozgás létrejöhet. A vállízülethez képest mozgásai sokkal korlátozot­ tabbak, az ízület tokja és szalagjai erősebbek. A térdkalács (patella) a térdízület elülső felszínén elhelyez­ kedő gesztenye alakú csont. Felszínes helyzetű, csaknem egész terjedelmében tapintható. LÁBSZÁRCSONT: A lábszárat két csont, mediálisan a sípcsont és laterálisan a szárkapocs képezi. A két csont közti teret, az alkarcsonthoz hasonlóan, csont­ közti hártya (membrana interossea) tölti ki. Sípcsont (tibia). A lábszár mediális oldalán fekvő hosszú csövescsont. Erőssége, vastagsága messze túlhaladja a szárka­ pocscsontét. Felső része a térdízület, alsó része a bokaízület al­ kotásában vesz részt. A felső rész erősen kiszélesedett (condylus), a combcsonttal ízesül. A sípcsont teste átmetszetben háromszög alakú. Elülső éle közvetlenül a bőr alatt fekszik, s élőben egész hosszában tapint­ ható. A test felső részén kiemelkedő érdességen (tuberositas tibiae) a négyfejű combizom tapad. Az alsó végrész kiszélesedett, mediálisan vaskos nyúlvány, a belső boka (malleolus medialis) emelkedik ki róla. A végrész alsó felszíne porccal borított és a bokaízület képzésében vesz részt. Laterális oldalához a szárkapocs kapcsolódik. Szárkapocs (fibula). A lábszár laterális részének hosszú, vékony csontja, amely distal felé az ugrócsontra is ráterjed, és a laterális bokát (malleolus lateralis) képezi. Felső része fejként megvastagodott (capitulum), és a térdízület tokján kívül helyez47

kedik el. Kizárólag a sípcsonttal áll ízületes összeköttetésben. Jól tapintható. A szárkapocs teste vékony, átmetszetben négy­ szög alakú. Gyakorta sérül, vagy törik. Térdízület (articulatio genus). Testünk legna­ gyobb és legbonyolultabb ízülete. Fő mozgása hajlí­ tás, feszítés, kis fokban azonban a behajlított ízület forgó mozgásra is képes Alkotásában a lábszár­ csontok közül csak a síp­ csont vesz részt, s így ne­ vezhetnénk combcsont­ sípcsonti ízületnek is. A A térdízület elölről megnyitva és oldalnézetben az ízületi tok combcsont és a sípcsont eltávolítása után kissé homorú ízfelszínei között félhold alakú porclemezek (meniscus) fekszenek. Felada­ tuk az ízfelszínek egyenetlenségeinek kiküszöbölése. Elöl az ízületi tokba ablakszerűen illeszkedik bele a térdka­ lács (patella). Ez részben izmok tapadására szolgál, részben hajlításkor kitölti a két csont között előálló üreget. Az ízület erős belső és külső szalagkészülék tartja össze. Az ízület környékén számos nyálkatömlő helyezkedik el. Gyakorlati szempontból legjelentősebb a térdkalács előtti nyál­ katömlő. Ez nem közlekedik az ízület üregével. Gyulladásos folya­ matokban dió-, almanagyságúra is megnőhet. A lábszárcsontok közti összeköttetések. A sípcsont és a szárkapocs felső végrészét ízület, alsó végdarabját szalagok kapcsolják össze.
48

Az összefekvő lapos ízfelszínek, a feszes ízületi tok és sza­ gok valamint a membrana interossea kizárják a mozgások le­ hetőségét. LÁB: A láb váza a kézhez hasonlóan tagolódik. Részei: a) lábtő; b) lábközép; c) lábujjak. A láb más funkciója embernél magyarázza a kézhez viszo­ nyított eltéréseit. Míg a láb normál helyzetében derékszöget zár be a lábszárral, addig a kéz az alkar egyenes folytatásába esik. Más a részek aránya a lábon, mint a kézen. A lábon a lábtőcsontok a legfejlettebbek, az ujjperccsontok pedig csö­ kevényesek. A statikai viszonyok magyarázzák a lábtőcsontok fejlettségét, mert ezekre nehezedik a test súlya. A lábujjak a kéz ujja­ ival összehasonlítva csö­ kevényesnek nevezhetők: A bal láb csontjai felülnézetben rövidek, zömökek, korlá­ tolt mozgékonyságúak. Lábtő (tarsus). Hét csontból áll, számuk eggyel kevesebb, mint a kéztőcsontoké. Ezek szabálytalanul fűződnek egymás­ hoz. Csoportosításuk tehát nem könnyen valósítható meg. A lábtőcsontok az alábbiak: ugrócsont (talus), sarokcsont (calcaneus), sajkacsont, köbcsont, három ékcsont. A test súlya teljes egészében a sarokcsontra és annak dudorára (tuber calcanei) nehézkedik. Ez utóbbin tapad a háromfejű lábszárhajlító izom ina (Achilles-ín).
49

Lábközép (metatarsus). Formájukban, elhelyezkedésükben megfelelnek a kézközépcsontoknak. Csövescsontok, amelyek a lábhát felé enyhe domborulatot képeznek. Az öt lábközépcsont közül a második a leghosszabb. Lábujjak (digiti pedis). Megfelelnek a kézujjak csontjainak. Számuk szintén 14. Itt találhatók még lencseszerü, apró csontok (szezámcsontok: ossa sesamoidea), melyek az ujjízületek felett elmozduló inakba ágyazottak. Bokaízület vagy felső ugróízület. Alkotásában három csont vesz részt: a sípcsont, a szárkapocs bokanyúlványa és az ugró­ csont. A két lábszárcsont bokanyúlványa lefelé néző U alakú vil­ lát, az ún. bokavillát hozza létre. Ebbe illeszkedik bele az ugró­ csont henger alakú ízületi felszíne. Az ízületet erős oldalszalagok biztosítják a ficamok ellen. A bokaízület hengerízület, amelyben csupán hajlítás és fe­ szítés lehetséges. Mivel az ugrócsont ízületi felszíne elöl szélesebb, mint há­ tul, sarkon állásnál ez teljesen kitölti a bokavillák közti teret, lábujjhegyen állásnál ellenben nem. Ez az oka annak, hogy a lábujjhegyen állás bizonytalanabb, s ilyenkor kisfokú oldalmoz­ gás is lehetséges az ízületben (pl. tűsarkú cipő viselésekor). Alsó ugróízület. Az ízületet az ugrócsont és a sarokcsont, valamint a sajkacsont ízfelszínei képezik. Működésileg forgó­ ízületnek nevezhetjük, amely mozgások létrejöttekor a talp kife­ lé (pronatio), ill. befelé tekint (supinatio). A lábtő többi ízülete, valamint a lábtő-lábközép és lábkö­ zépcsontok közötti ízületek működésileg feszes ízületek, ame­ lyekben az ízfelszínek legfeljebb csak oly fokban csúszhatnak el egymáson, amennyit a feszes tokszalag és a rendkívül erős sza­ lagok rugalmassága megenged.
50

A lábközép-ujj ízületekben hajlítás-feszítés, valamint abductio és adductio lehetséges. Az ujj ízületek hasonlóak a kéz megfelelő ízületeihez, de szerkezetük és működésük csökevényesebb. A lábboltozat. Az emberi láb nem simul egész talppal a tá­ laihoz, hanem boltozatot képez, amelynek domborulata a lábhát, homorulata a talp felé tekint. A lábboltozat nemcsak hosszanti, hanem haránt irányban is ívelt. Fenntartásában el­ sősorban az erős és fe­ szes talpi szalagok, má­ sodsorban a lábszáriz­ mok vesznek részt. A test súlyának legnagyobb része a bol­ tozat hátsó támasztópontjára, a sarokcsontra esik. A lábboltozat jelen­ tősége részben az, hogy
A csontos lábboltozat és a szalagos lábboltozat í g y a l á b t e h e r b í r ó b b , és

alkalmasabb a test sú­ lyának viselésére, mintha lapos volna, részben pedig rugó mód­ jára letompítja a rázkódásokat, és a járást simává, rugalmassá teszi. Ugyanakkor védi a talpi ereket és idegeket, amelyek kü­ lönben minden lépésnél összenyomódnának. A lábboltozat süllyedése lúdtalp néven ismeretes. A lábbol­ tozat kisgyermekkorban fejlődik ki a helyes mozgás következté­ ben. Ebben a lábujjak szabad mozgásának fontos szerep jut.

51

A FEJ ÉS A NYAK IZMAI A FEJ IZMAI: A fej területén az izmok két csoportra: mimikai izmok­ ra és rágóizmokra osztha­ tók. Mimikai izmok. Az arckoponyán közvetlenül a bőr alatt kis izmok he­ lyezkednek el, amelyek működésükkel az arcmi­ mikát hozzák létre. zódásai szoros kapcsolat­ ban állnak idegrendszeri megnyilvánulásainkkal (öröm, bánat, fáradtság, nevetés stb.): a bőrön redők, barázdák, behúzódások keletkeznek, az arcnyílások állása, helyzete megváltozik. Már pusztán a szájszélek, a száj szögletek helyzetének megváltozása döntően más arckifejezést kölcsönöz, pl. síráskor vagy nevetés­ kor. Előbbi esetben a szájzúg lefelé görbül (szájzúgot lefelé hú­ zó izom), valamint az alsó ajak lebiggyed (állcsúcsizom), neve­ téskor a szájzúg felfelé mozdul el (felsőajakemelő izom) Az arcmimika jellegzetes emberi tulajdonság. A mimikai izmok másik működése az arc különböző nyílá­ sainak szűkítése, tágítása, összehúzása, alakváltoztatása (szem körüli, száj körüli, orrnyílás körüli izmok). Ezáltal az arcizmok­ nak a beszédben, a táplálkozásban, a légzésben, valamint az ér­ zékszervi működésekben fontos szerep jut. Az arcizmok nagy része csonton ered és az arcbőrben vég­ ződik, de egyaránt lehet eredése és tapadása a bőrben is. A mi52
A fej izmai elölnézetben E kis i z m o k összehú-

mimikai izmokat három csoportra osztjuk: fejtetőizmok, fül körüli izmok és a szoros értelemben vett arcizmok csoportjára. Fejtetőizmok. A fejtetőn széles, inas lemez, a fej sisak fe­ szül ki, amelybe elöl a homlokizom, hátul a tarkóizom sugárzik bele. A fej sisak és a fejbőr szoros kapcsolatban van egymással, aminek következtében csak együttesen mozdulhatnak el a csont felett. A fejsérülésnél bekövetkező vérömlenyek könnyen fel­ emelhetik aljzatáról a fejsisakot, amely csak laza kötőszövettel kötődik a csonthoz. Fül körüli izmok. Emberen csökevénye­ sek, állatokon a hang irányába mozgatják a fülkagylót. Arcizmok. Szem körüli körkörös izom. A szemüreg körül kör­ körösen helyezkedik el. Működése: a szem­ rést zárja, de a könny továbbjuttatásában is mechanikai szerepet A fej izmai oldalról játszik. Orr körüli izom. Emberen csökevényes. Az orrnyílást szű­ kíti, illetve tágítja. Száj körüli körkörös izom. A szájrést körkörösen fogja kö­ rül. Kisfokú összehúzódása az ajkakat zárja, nagyobb fokú öszszehúzódása a szájat csücsöríti (pl. fütyülés). Tónusa az ajkak helyzetét tartja fenn. Az ajkak helyzetét meghatározzák még: a felsőajakemelő izom, a szájzúgot lefelé húzó izom és az állcsúcsi izom.
53

Trombitásizom. A szájüreg oldalfalát képező lapos izom, amely oldalról a szájzugba sugárzik, és a száj körüli körkörös izommal olvad össze. Fő szerepe, hogy a szájüreg oldalfalát be­ széd és rágás közben a felső és alsó fogsorhoz szorítja, és így meggátolja, hogy a táplálék a fogak és a pofa közé szorulhasson. Az arcjátékot még több kisebb izom (nevető-, háromszögű, négyszögű izom stb.) munkája hozza létre. Rágóizmok. Négy erős izom, amelyek részben a felületi, részben a mélyebb rétegben helyezkednek el. Rágóizom (m. masseter). A járomíven ered, az állkapocs­ szöglet külső felszínén tapad. Működése: a szájat zárja. Halántékizom (m. temporalis). Legyezőszerűen kiszélesed­ ve a halántékcsont pikkelyén ered, és az állkapocság izomnyúl­ ványán tapad. Az előbbi izommal azonos működésű. Külső és belső röpizom. Működésük: őrlőmozgás. A NYAK IZMAI: Elhe­ lyezkedésük alapján felületes és mély izomcsoportot különbözte­ tünk meg. Felületes nyakizmok: Nya­ ki bőrizom. Közvetlen a bőr alatt fekvő vékony izomlemez. Sze­ repe: feszesen tartja a nyak bő­ rét. Az izom tónusának csökké A nyakizmok oldalról nése a nyak bőrének ráncképző­ déseit okozza. Fejbiccentő izom. A nyak leghosszabb izma, amely a bőrör át is jól látható kiemelkedést okoz. Összehúzódásakor hátrahúz­ za a fejet. Tónusa a fej egyenes tartását biztosítja. A többi felületes nyakizom működésével a nyelvcsontot, illetve a gégét a nyelvcsont alatti izmok segítségével lefelé húzza, illetve emeli.
54

A kéthasú izom, továbbá a szájfenékzáróizom. Elnevezését onnan kapta, hogy az izom húsos részét ín szakítja meg. Mély nyakizmok: A mély nyakizmok az összes képlet (gége, garat, légcső, nyelőcső, nyaki erek) mögött a nyaki gerin­ cen fekszenek. Az elülső csoport izmai­ nak a nyaki gerinc és a fej mozgatásában van szerepük. Az oldalsó csoport izmai, a bordaemelő izmok rögzített bordák esetén a nyakat oldalra hajlítják, ellenkező esetben a bordákat emelve, a belégzésben segédkeznek.
A nyakizmok elölről

A TORZS IZMAI A törzs izmait három csoportra osztjuk: mellizmok, hasiz­ mok és hátizmok. Mellizmok. A mellkas elül­ ső, oldalsó és belső felszínén elhelyezkedő izmokat értjük mellizmokon. Egy részük, a nagy mellizom (m. pectoralis major) és kis mellizom (m. pectoralis minor), a mellkastól a felső végtaghoz húzódik, és an­ nak mozgásaiban vesz részt. Másik részük az egyes bordákat A mellizmok. Felületes réteg kapcsolja össze egymással. Ez utóbbiak, belső bordaközi izmok és külső bordaközi izmok részt
55

vesznek a mellkasfal alkotásában. Működésük: a bordák emelé­ se és süllyesztése, ezáltal a légzésben van nagy szerepük. A mellkas oldalfalán sovány egyéneken jól kirajzolódnak a fürészizom eredési csipkéi. Ez az izom a felső végtagnak a víz­ szintes fölé emelését végzi. Hasizmok néven foglaljuk össze az elülső, oldalsó és hátulsó hasfalban található izmokat. Szé­ les, lapos izmok, amelyek ugyan­ csak lapos bőnyéikkel a középvo­ nalban összefüggnek egymással, és egy érmentes fehér vonalat (linea alba) képeznek. Az egyenes hasizom (m. rectus abdominis) a A hasizmok. Felületes réteg bordaívektől szalagként húzódik lefelé a középvonal két oldalán a szeméremcsonthoz. A széles hasizmok bőnyéi az egyenes hasizom körül rekeszt képeznek. Utóbbi izom működése a törzs előrehajlítása. A külső ferde has­ izom bönyéjének alsó széle a lágyékhajlatnak megfelelően a ligamentum inguinalet (lágyékszalag) képezi. A ferde hasizmok a haránt hasizommal együtt főként az oldalsó hasfal képzésében vesz­ nek részt. Valamennyi hasizom közös működése a hasprés létrehozása; azaz az izmok együttesen nyo­ mást gyakorolnak a hasüregi szervekre, és így elősegítik a A hasizmok. Mély réteg vizelést, székelési, szülést. A hasizmoknak a légzésben is szerepük van; a rekeszizmot felfelé
56

szorítják, ezáltal csökkentik a mellkas térfogatát, és javítják a kilégzést. A hasizmok tónusa nélkülözhetetlen a hasüregi szer­ vek helyzetének fenntartásában. A hasfalat képező izmok rétegei között alul a lágyék vona­ lának megfelelően helyezkedik el a lágyékcsatorna (canalis inguinalis), amelyen férfiban az ondózsinór, nőkben a kerek méhszalag halad keresztül. A lágyékcsatorna a hasfal egyik leggyengébb pontja. így a hasűri nyomás fokozódása következtében e helyen tágulás ke­ letkezhet, amelyen keresztül hasüregi tartalom (bélrészlet) türemkedhet ki, lágyéksérv keletkezik (hernia inguinalis). Mint­ hogy sérvek leggyakrabban itt keletkeznek, a csatornát sérvcsa­ tornának is nevezik, a canalis femoralishoz hasonlóan. A hátsó hasfal alkotásában részt vesz a négyszögű ágyék­ izom. A hasüreget a mellüregtől egy felfelé domborodó, boltozat­ szerű izom, a rekeszizom (diaphragma) választja el. Széli izmos része a mellkas alsó nyílásának (bordaíveknek) belső feléhez, a gerinchez és a szegycsonthoz tapad, középső része inas. Ezen nyugszik a szív. A rekeszizmon nyílások vannak a két üreg között közleke­ dő képletek (nyelőcső, aorta stb.) számára. A rekeszizomnak nagy szerepe van a légzésben. Összehúzódásakor boltoza­ ta ellaposodik, és lejjebb száll a hasüreg felé; ennek következtében a mellüreg térfogata megnő (belégzés). Elernyedéskor az izom visszatér eredeti helyzetébe,

A rekeszizom és a hátsó hasfal izmai elölnézetben

így a mellüreg térfogata csökken.

lyezkednek el. Idesoroljuk a felfelé folytatá­ sukba eső tartóizmokat, is mint ami­ lyen a szíj izom, és a nyakszirt alatti izmok). A felületi hátizmok széles, lapos A hát felületes izomrétege izmok, és nagyobb részük, a csuk­ lyásizom (m. trapezius), a széles há­ tizom, a rombuszizom - a melliz­ mokhoz hasonlóan - a mellkastól a felső végtaghoz húzódik. A mély hátizmok az egyes csi­ golyák, illetve a csigolyák és bordák között helyezkednek el. A mély hátizmoknak az egyenes testtartás biztosításában van szerepük (gerincmerevítő izmok). Csípőizmok néven foglaljuk A hát mély izom rétege össze azokat az izmokat, amelyek a csípőcsont körül helyezkednek el, és a csípőízület mozgásait hozzák létre. A medencével kapcsolatban álló külső és belső csípőizmok: körteképű izom, belső fedőizom, kis és nagy horpaszizom közül utóbbi m. iliacusszal együtt a lágyékszalag alatt átha­ ladva, a combcsont felső részén ta­ pad. A medence és a medencefenék Működése: a csípőízületet hajlít­ izmai ja, tehát a combot emeli és kifelé for­ gatja.
58

H

átizmok. Több rétedben he-

A medencefenék fő záróizmai egyben a végbéllel kapcso­ latban álló izmok: külső végbélzáróizom, mély haránt gátizom és a végbélemelő izom. Kívül a fartájék formáját a három farizom (m. glutaeus) ad­ ja meg, amelyek a medencecsont külső felszínén erednek, és a combcsonton tapadnak. E három izomnak a comb mozgásaiban és a test tartásában van jelentősége. Durva rostú izmok, a muscularis injekciók adásának helyei.

A VÁLLÖV ES A FELSŐ VÉGTAGOK IZMAI A felső végtagok izmai a következő csoportokra oszlanak: vállizmok, felkarizmok, alkarizmok, kézizmok. Vállizmok. Ilyen néven foglaljuk össze a vállízületet oldalról, hátulról és felülről körülvevő izmokat, amelyek a vállízületben hoznak létre mozgást: lapocka alatti izom, hollócsőr-karizom, tövis feletti izom, tövis alatti izom, nagy görgeteg izom, kis görgeteg izom. Erősségük a váll alakját szabja A vállöv és a felkar izmai elölnézetben meg, így a férfiak vállformája inkább szögletes, a nőké pedig legömbölyített; a gyermekek vállformája is gömbölyded. A vállizmok a vállövön (kulcscsont, lapocka) erednek, és a felkarcsonton tapadnak. Legjelentősebb közülük a deltaizom (m. deltoideus) alakjáról kapta a nevét. Szélesen ered a váll­ övön, és rostjai összeérve, a felkar­ csonton tapadnak. Összehúzódásával a
A vállöv és a felkar izmai hátulnézetben 59

felkart emelni, előre-, illetve hátra- húzni képes. A vállizmok ezen kívül a felkart kifelé és befelé forgatják. Ha megbénulnak, a váll úgymond „leesik", és mozgásképtelenné válik. Felkarizmok. A felkar izomzata jól elkülöníthetően két csoportra oszlik: elől helyezkednek el a hajlítók, hátul a feszí­ tők. Müködésileg valamennyien a könyökízületre (articulatio cubii) hatnak. A két izomcsoportot egymástól erős fascia vá­ lasztja el. A felkar izmainak fejlettsége a bőrön át jól látható és tapintható. Elöl az alkar hajlításakor erős izom duzzad ki, a két­ fejű karizom (m. biceps) és annak inas, valamint lemezes tapa­ dása izmos egyéneken az izom nyugalmi helyzetben is elődom­ borul. A felkaron elöl elhelyezkedő izmok együttesen az alkart hajlítják. A felkar hátulsó részét egyetlen izom, a háromfejű kar­ izom (m. triceps) foglalja el, amely az alkart feszíti. Alkarizmok. Az al­ karon az izmok szintén két csoportra különül­ nek. Számuk sokkal na­ gyobb, mint a felkaron. Mind az elülső haj­ lító izmok, mind a hátsó feszítő izmok felületi és mély rétegben feksze­ nek. A hajlító izmok alsó részen van, majd az izmok lefelé ínba mennek át, áthaladnak a csuklócsatornán és a tenyéren inasan folytatódnak.
60
Az alkar és a tenyér izmai, valamint ínhüvelyei elölnézetben eredése a felkarcsont

Az alkar formáján is lát­ ható, hogy felső része erősebb, izmos rész, alsó része pedig a csukló irányába elkeskenye­ dik. Ez felel meg az izmok inas szakaszának. Az alkar elülső izmai az ujjakat hajlít­ ják. A feszítő izmok az alkar hátsó részén foglalnak helyet, Az alkar és a kéz izmai, valamint az ujjakat és a kézhátat feszí­ ínhüvelyei hátulnézetben tik. A csukló felett szalag által leszorítva az inakat ínhüvelyek veszik körül, amelyek szerkezetüket tekintve hasonlóak az ízü­ leti tokhoz. Belső felszínük sima, nedves, az inak súrlódásmen­ tes mozgását biztosítja. Kézizmok. A kéz külső formá­ ját a tenyéri oldal felől az iz­ mok fejlettsége, a háti oldalon a kézközépcsontok körvonalai szabják meg. A tenyéren a hü­ velykujjnak és a kisujjnak megfelelően egy-egy erősebb kiemelkedés van. Előbbi a hü­ velykujj, utóbbi a kisujj saját izmainak felel meg. Mivel a A tenyér izmai és inai hüvelyk sokirányú mozgást végez, izomzata ennek megfelelően fejlett. A középső rész kissé behúzódott: ez a tenyérárok. A tenyérárkot közvetlenül a bőr alatt erős lemez (aponeurosis) takarja, amely az alatta elhelyez­ kedő ereket, idegeket és inakat védi szorító, fogó mozdulatnál az összenyomástól.
61

A kézközépcsontok közeit kis izmok, a csontközi izmok töltik ki szom­ szédságukban találhatók az ujjhajlító inakon eredő gilisztaizmok. Az ujjak finom mozgásai gyakorlással nagy­ mértékben fejleszthetők (jó példák erre a hegedűsök és a zongoristák), ínhüvely (vagina tendinis). A testnek A kézhát izmai és inai azokon a helyein, ahol az inak erős súrlódásnak vannak kitéve (pl. a kéztő), az inakat savós ínhüve­ lyek veszik körül. Az ínhüvelyek kettős falúak: külső, rostos és belső, synovialis rétegük van. A kéz hajlító és láb hajlító, illetve feszítő izmainak túlerőltetésekor az ínhüvelyek gyulladásba jö­ hetnek. AZ ALSÓ VÉGTAGOK ES A CSÍPŐ IZMAI Az alsó végtagok izmai az embernél a járással kapcsolatban rendkívül erős izmokká fejlődtek. Felosztásuk az alsó végtag csontvázának megfelelően: csípőizmok, combizmok, lábszáriz­ mok és lábizmok. Csípőizmok néven foglaljuk össze azokat az izmokat, amelyek a csípőcsont körül helyezkednek el, és a csípőízület mozgásait hozzák létre. A medencében eredő belső csípőizmok: nagy horpaszizom, csípőhorpaszizom, körteképű izorr, a lágyékszalag alatt áthaladva, a A csípő- - és a combizmok combcsont felső részén tapadnak.
elölnézetben

62

Működésük: a csípőízület hajlítása, a comb emelése és ki­ ­s befelé forgatása. Kívül a fartájék formáját a három farizom (m. glutaeus) ad­ ja meg, amelyek a medencecsont külső felszínén erednek, és a combcsonton tapadnak. E három izomnak a comb mozgásaiban és a test tartásában van jelentősége. Durva rostú izmok, a niuscularis injekciók adásának helyei. Combizmok. A combon a térdízületre ható három jól elkülö­ níthető izomcsoport foglal helyet: az elülső oldalon a feszítők, hátul a hajlítók, a belső oldalon pedig a közelítők. Az izmok elhelyezkedése te­ hát fordított, mint a felkaron, ahol a hajlítók elöl és a feszítők hátul vannak. A combfeszítő a négyfejű combizom, amely a térdkalács közvetítésével a sípcsonton tapad. Ennek az izomnak a reflexek vizsgálatában van nagy jelentősége. Három combhajlító izom a térdárki izomtól befelé közös ínban tapad (pes anserinus). A comb külső formája lefelé keskenyedő kúphoz hasonló. A három izomcsoport olyan vastagon veszi körül a combcson­ tot, hogy az közvetlenül sehol sem tapintható. Az izmokat erős pólya borítja, amelyen elöl a belső oldalon, a középső és felső rész határán nyílás van, a combcsatorna külső nyílása. A comb­ csatorna (canalis femoralis) - nevének megfelelően - a hasüreg­ ből a combra vezet ki; izmok és fascia határolják, tartalma a nagy combartéria és véna. A gyakorlatban azonban csak ezektől az erektől mediálisan fekvő kötőszövetes rést tekintjük csator­ nának, amely a fascián, a bőr alatt nyílik. Ez utóbbi - szűkebb értelemben vett - csatornán keresztül a hasüreg tartalma (bél63

kacs) sérvek formájában a comb felső harmadában kitüremkedhet. Ez az úgynevezett combsérv (hernia femoralis). A lábszárhajlítók jó­ val tömegesebbek, mint a feszítők, így a lábszár hát­ só felszínének proximalis része erősen kidomboro­ dik, distalis része pedig az izmok inainak megfelelő­ en karcsúbbá lesz. Egy oldalsó izomre­ keszben helyezkednek el a szárkapocsizmok. A sípcsont elülső, A lábszár izmai hátulnézetben belső felszínét egyáltalá­ ban nem borítják izmok, s ezért az a bőr alatt egész terjedelmé­ vel kitapintható. A lábszárizmok a lábhát és az ujjak haj lírá­ sát és feszítését végzik, részt vesznek továbbá a lábboltozat fenntartásá­ ban. Lábizmok. A láb sa­ ját izmai elhelyezkedésük szerint részben lábháti, részben talpi csoportot képeznek. Valamennyi lábizom A lábszár- - és a lábháti izmok rövid, kis izom, műkö­ elülső-oldalsó nézetben désben a lábszár izmait segítik, tehát egyrészt hajlítók, másrészt feszítők.
64

A talp ínhüvelyei és mély rétege

A talpon találjuk ezen kívül a hosszú- és rövid ujjhajlítók inait, míg a lábháton a hosszú- és rövid ujj feszítőkét, ínhüvelyeikkel együtt. A lábközépcsontok közeit a tenyér­ hez hasonlóan kis izmok töltik ki, amelyek az ujjakat közelítik, illetve távolítják egymástól. A talp kis iz­ mai szerepet kapnak a lábboltozat fenntartásában is. A talpon a vastag bőr és a bőr alatt zsírszövet alatt erős fascia van, amely a talpi ereket és idegeket vé­ di. A talpon is, a kézhez hasonlóan, külön izomzata van az öregujjnak és a kisujjnak. A lábujjak mozgása csökevényes.

A talp izmai

(APPARATUS RESPIRATORIUS) Az úgynevezett külső légzés az élő szervezet sejtanyagcse­ re-folyamatai számára szükséges oxigén felvételét és a szerve­ zetben keletkezett bomlástermékek közül a széndioxidnak a ki­ választását biztosítja. Ez a gázcsere a léghólyagokban megy végbe. A kilégzés kapcsán jelentékeny mennyiségű víz távozik a szervezetből. A belélegzett levegő a légutakon keresztül a tü­ dőkbe jut, miközben felmelegszik, páratartalma nő és megszű­ rődik.
65

A LÉGZŐRENDSZER

A légzőrendszer anatómiailag a következő részekből áll: orrüreg, orrmelléküregek, gége, légcső, hörgők, tüdők.

A légzőrendszer

A légutak és a tüdő

ORRÜREG (CAVUM NASI): Külsőorr. Az orrüreg külső borítá­ sát adó, anatómiailag külsőorrnak nevezett részlet, jelentős mértékben alakítja az arcjelleget, az arcélet. Rajta orrgyököt, orrhátat és orrcsú­ csot különböztetünk meg. Vázát csont és porcok képezik, amelyeket sze. Az orr mozgékony oldalfalait orrszárnyaknak nevezik. Utóbbiak mozgása az orrnyílásokat szűkíti és tágítja. Ha a légzés akadá­ lyozott, az orrszárnyi mozgás kifejezettebbé válik (orrszárnyi légzés). Ennek észlelése különösen kisgyermekkorban nagy fon­ tosságú. Az orrüreget nyílirányú orrsövény választja ketté, amelynek elülső része porcos, hátsó része csontos lemez. Az orrsövény az esetek egy részében nem áll függőleges síkban, hanem valamely oldal felé elferdülést mutat. Ilyenkor az egyik oldali orrfél beszűkül, és a légzés nehezített. Az orrüreg oldalfa­ lain az orrkagylók helyezkednek el. Három pár orrkagyló van:
66
Az orrüreg oldalfala. Nyílirányú

metszet a középvonalban

e g y m á s s a l kÖtŐSZÖVet k a p c s o l ÖSZ-

felső orrkagyló, középső orrkagyló és alsó orrkagyló. A legki­ sebb a felső, a legnagyobb az alsó orrkagyló. Az egyes orrkagy­ lók alatt elhelyezkedő hosszanti hézagokat orrjáratoknak nevez­ zük. Megkülönböztetünk felső orrjáratot, középső orrjáratot és alsó orrjáratot. Ezekbe a járatokba nyílnak az orr melléküregei valamint a könnycsatorna. A kagylók a középvonal felé nem érik el az orrsövényt, így az egyes járatok itt közlekednek egy­ mással. Az orrkagylók csontos vázát nyálkahártya borítja, amelyben dús vénás hálózat található. Az erek az orrüreg gyul­ ladásos megbetegedéseiben kitágulnak, az így beálló vérbőség, valamint a vizenyő folytán a kagylók nyálkahártyája megduz­ zad, és beszűkíti a levegő útjául szolgáló járatokat (ezért nehe­ zül meg a náthás ember orri légzése). Normális légzéskor a le­ vegő az orrüregen át jut be a tüdőbe. Mélylégzés, sóhajtás, ásí­ tás, beszéd közben a szájüregen át szívjuk be a levegőt. Tekint­ ve, hogy az orrnyílások lefelé tekintenek, a beszívott levegő nem egyenesen hátra, hanem felfelé, az orr felső részébe áram­ lik, ahol a szaglószerv helyezkedik el. A levegő az orrüregben megszűrődik, felmelegszik és párásodik. A szűrést az orr elő­ csarnokában levő szőrök, valamint a nyálkahártya végzi, amely­ nek csillószőrei kifelé hajtják a porszemcséket. A levegő a vér­ bő orrkagylók felszínén melegedik fel; a párásítást az orrüreg mirigyei biztosítják. Nyitott szájjal való légzéskor az alsó lég­ utak könnyen hurutos állapotba kerülhetnek. AZ ORR MELLÉKÜREGEI: Az orr melléküregei nyálkahártyával bélelt, légtartalmú üregek, ame­ lyek az orrüreggel közlekednek. Hármas szerepet töltenek be: csökkentik a koponya súlyát, fel­ melegítik az orrüregen áthaladó levegőt azáltal, hogy a bennük táAz orrüreg és néhány mellék üregének homlokirányú metszete 67

rolódó levegő a belélegzett levegőhöz keveredik, valamint hang­ adáskor rezonátorként működnek. A melléküregek a következők: Homloküreg (sinus frontalis). A homlokcsontban az orr­ gyök fölött helyezkedik el. Kiterjedése igen változatos. Belsejét egy sövény rendszerint két egyenlőtlen részre választja. Kiveze­ tő nyílása a középső orrjáratba nyílik. Arcüreg (sinus maxillaris). A felső állcsont testében foglal helyet. A legnagyobb kiterjedésű melléküreg. Az üreg alsó ré­ szébe egyes esetekben bedomborodhatnak a felső fogak gyöke­ rei. Az üreg benyílási helye a középső orrjáratban van. Ékcsonti üreg (sinus sphenoidalis). Rejtett helyzetű, az ékcsont testébe zárt, páratlan üreg, mely az orrüreg felső, hátsó részébe nyílik. Megbetegedése a közelében futó látóideget is veszélyeztetheti. Rostasejtek (cellulae ethmoidales). Egymással közlekedő, apró, légtartalmú üregek rendszere az orrüreg és a szemüreg kö­ zött. Utóbbitól vékony csontlemez választja el. Orrüregi nyílása­ ira az orrkagylók hajolnak rá. GÉGE (LARYNX): A gége a hangadás szerve. Kilégzéskor a tüdőkből kiáramló levegő az útjában fekvő hangszalagokat rezgésbe hozza, és hang keletkezik. A gégét porcok, ezeket összekötő ízületek és izmok építik fel. Ez a szerkezet teszi lehe­ A gége elülső-oldalsó és hátsó-oldalsó tővé a hangrés tágulását, illet­ nézeti képe ve szűkülését, a hangszalagok feszülését és ezzel a hangok képzését.
68

A gége a nyak középső részén, a nyelvcsont alatt, mint ke­ mény, de rugalmas test tapintható. Nyeléskor, magas hangok képzésekor emelkedik, mélyebb hangok képzésekor süllyed. A gégét felépítő porcok a követke­ zők: pajzsporc, kannaporcok, gyürüporc, gégefedő. A pajzsporc nevének megfelelően pajzs módjára fogja kö­ rül és védi a gége üregét. Lemezei elöl szögletben találkoznak, amelynek tapintható felső része kissé előreugrik. Ez a hely a porc legkiemelkedőbb része, amelyet "ádámcsutkának" is ne­ veznek. Férfiakon a gége erősebb fejlődése folytán ez a kiemel­ kedés kifejezettebb. A gyürüporc a pajzsporc alatt helyezkedik el. Alakja pe­ csétgyűrűre emlékeztet, amelynek széles, lemezszerű része hát­ rafelé tekint. Rajta helyezkednek el a szabálytalan, háromoldalú, piramis alakú kannaporcok. Ezeknek elülső nyúlványairól ered­ nek a hangszalagok. A kannaporcok függőleges tengely körüli mozgása ered­ ményezi a hangrés nyitását és záródását. A gégefedő kerékpárnyereg formájú porc, amelynek „ülő­ felszíne" előrefelé tekint. Felső széle szabadon emelkedik be a garat alsó szakaszába, és a gégebemenet elülső határát képezi. Alsó, elkeskenyedő vége a pajzsporc belső felszínéhez rögzül. A gégefedő hátrahajlásával fedőszerüen zárni képes a gé­ gebemenetet. Az egyes gégeporcokat szalagok, ízületek és izmok kap­ csolják össze egységes szervvé. A gégét a nyelvcsonthoz széles szalag rögzíti. A gége­ porcok mozgatását az ízületekben izmok végzik. Legfontosabb gégeizom a musculus vocalis. A gége belsejét csillószőrös hengerhámmal fedett nyálka­ hártya béleli a hangredő kivételével, azt el nem szarusodó lap69

hám borítja. A gége ürege éles határ nélkül folytatódik a légcső­ be. A gége szerkezete leg­ jobban homlokirányú met­ szeten tanulmányozható. A homokórára emlékez­ tető metszet felső része a gé­ geelőcsarnok, a középső, be­ szűkült rész a hangrés, vala­ mint az oldalirányban terjedő piros, vak tasakok, a gégeta­ sakok; az alsó, ismét kiszéle­ sedő szakasz a légcsőben A gége homlokirányú folytatódik. A hangrés a nyíl­ és nyílirányú metszete irányú síkban a középvonal­ ban helyezkedik el. Két részből áll: elülső része a hangszalagok közé esik, a hátulsó a két kannaporc mediális felszínei által hatá­ rolt. A hangszalagok felett találhatók az úgynevezett álhangszalagok. Emberen a hangrés mindkét része teljesen záródik. A hangrést tágító, illetve szűkítő, a hangszalagot feszítő, il­ letve lazító izmok motoros idegének (n. vagus) működéskiesése hangképzési zavarokhoz, illetve teljes beszédképtelenséghez vezet. A gége kiirtása után bizonyos fokú beszédkészség vissza­ állhat azáltal, hogy a gyomorba gyűjtött levegőt kinyomva, a nyelv és az ajkak beállításával hang formálható. LÉGCSŐ (TRACHEA): A légcső a gyűrűporchoz szalagosan kapcsolódó, kb. 10-12 cm hosszú, C alakú porcokból felépített, rugalmas falú cső. Hát­ só falát kötőszövetes lemez képezi, amelyet nyeléskor a mögötte futó nyelőcsőben lefelé húzódó falat bedomboríthat. A porcos
70

fal a légcsőnek szilárdságot kölcsönöz, és belégzéskor megaka­ dályozza a falak összeesését. A légcső a nyak középvonalában húzódik, és a mellüregben fordított V alakban két főhörgőre oszlik. HÖRGŐK (BRONCHI): A jobb oldali főhörgő tágabb és meredekebb lefutású, mint a bal főhörgő, mintegy a légcső foly­ tatása, ezért a légutakba került idegentestek legnagyobb része a jobb főhörgőbe kerül. A légcső és a bronchusok nyálkahártya­ hámját csillószőrös hengerhám alkotja (légzőhám). A csillószőrök mozgása kifelé irányul. A nyálkahártyában és a nyálkahár­ tya alatti rétegben számos nyáktermelő mirigyet találunk. A főhörgők a tüdőbe lépés után villa alakban tovább oszla­ nak: szegmentális hörgők. Szerkezetük a légcsőhöz hasonló, de itt a porcok már teljes gyűrű alakot vesznek fel. TÜDŐ (PULMO): A két tüdő nagy kiterje­ désű, szivacsos tapinta­ tó, rugalmas szerv; a mellüregben, egymástól a szív és a nagyerek által elválasztva helyezked­ nek el. Ha egymás mellé helyezzük őket, kúp ala­ kot mutatnak, amelynek alapja lefelé, a rekesz­ izom felé néz. A tüdők helyzete Mindegyik tüdő kü­ lön-külön egy-egy félkúpnak felel meg. Három felszínük van: az első lefelé, a rekeszizom felé, a második oldal felé, a bordák fe­ lé, a harmadik befelé, a két tüdő közt létrejövő gátorüreg felé tekint.
71

A tüdők alsó, szélesebb része homorú, és a rekeszizmon nyugszik. A felső, süvegszerüen keskenyedő rész (tüdőcsúcs) felnyúlik a kulcscsont feletti térségbe. Bordai felszíne domború, rajta a bordák benyomatai láthatók. A gátor felé tekintő felszínen a szív okoz benyomatot. Ezen a felszí­ nen lépnek be a tüdőbe a hörgők és az erek; hörgői verőér, valamint a tüdőverőér és tüdővisszér. A belépés helye a tüdőkapu (hilus). A tüdőkapuban ezen kívül számos nyirokcsomó helyezke­ dik el, amelyek tüdőfertőzés esetén A jobb oldali tüdő. Gátorüregi felszín megduzzadnak (hilus folyamat). a tüdőkapuval A tüdő gyermekkorban rózsaszí­ nű, később a lerakódott por- és koromszemcsék folytán pala­ szürkévé válik. Felszínein a lebenyéknek megfelelően márvá­ nyozott rajzolatot látunk. Állománya puha és rugalmas; össze­ nyomáskor enyhe sercegést hallat. A légtartalmú tüdő vízbe téve a víz felületén úszik. A tüdőket mély, a tüdőkapuig be­ terjedő hasadékok lebenyekre (lobus) osztják. A jobb tüdő három, a bal tüdő két lebenyből áll. A jobb tüdőn felső lebenyt, középső lebenyt és alsó le­ benyt, a balon felső és alsó lebenyt különböztetünk meg. A lebenyeken belül kisebb egysé­ A tüdő szegmentumainak sémás ábrázolása. geket, tüdő-szegmentumokat különí­ A jobb oldali tüdő tünk el. A szegmentumok az egyes oldalnézetben hörgőágakhoz tartozó tüdőszöveti és működési egységek.
72

A tüdő szerkezete. A tüdő mikroszkópos képe mirigyre em­ lékeztet. A belépő hörgők faágszerűen mindig két-két ágra oszolva egyre kisebb csöve­ ket, a hörgőcskéket (bronchiolus) hozzák létre. Ezeknek a végén vannak a léghólyagok (alveolus). A hörgőcskék fala már nem porcból, hanem kö­ tőszövetből és izomból épül fel. Az izomzat görcsös öszszehúzódása légzésképtelen­ A hörgők oszlási mintázata a tüdőkben séget okozhat, amint ezt asztmás rohamban látjuk. A léghólyagocskák szőlőfürtszerüen rendeződnek. Faluk rendkívül vékony; csak egyetlen sejtréteg (alveoláris hám) alkotja, s ezt erek hálózzák körül. A tüdő alap­ állománya rugalmas rostrendszer. Mellhártya (pleura). A tüdők a légzés ritmusának megfele­ lően a mellüregben jelentős mozgást végeznek: tágulnak és öszszehúzódnak. A súrlódásmentes elmozdulást a felszínüket, va­ lamint a mellüreg belső felszínét borító vékony, fénylő mellhár­ tya teszi lehetővé. A pleura két lemezből áll. A tüdők felszínét borító lemez a zsigeri mellhártya (pleura pulmonalis), amely a tüdőlebenyeket egymástól elválasztó barázdákba is benyomul. A mellüreg falát, a rekeszizmot borító, valamint a mellüreg középső részében (mediastinum) nyílirányban elhelyezkedő le­ mez a fali mellhártya (pleura parietalis). A fali mellhártya ezen utóbbi részlete szorosan összefügg a szívburok külső felszíné­ vel. A pleura két lemezének egymáshoz való viszonya hasonló a hashártya vagy a szívburok kettős lemezéhez. A köztük levő
73

teret (pleura-üreg) néhány csepp savós váladék tölti ki. A két lemez között a rekeszizom és a bordák találkozásánál körös­ körül rések (sinus phrenicocostalis) keletkeznek, amelyekbe a tüdők belégzéskor benyomulnak, kilégzéskor pedig visszahú­ zódnak. A pleura-üreg kóros folyadékgyülemét e rések felől le­ het lecsapolni. A jobb és bal tüdő mellhártyaüregei nem közle­ kednek egymással. Gátorüreg (mediastinum). A két pleura-üreg között a kö­ zépvonalban szabadon maradt térség a gátorüreg, melyet elölről a szegycsont, hátulról a gerinc, oldalról a tüdők mediális felszí­ nei határolnak. A gátorüreget a légcső oszlása és a tüdőkapun belépő képletek elülső és hátulsó részre választják. Az elülső gátorüreg alsó részében a szív, felső részében a csecsemőmirigy, a nagyvénák és az aortaív ágai, a hátulsó gátorüregben az aorta descendens, a nyelőcső, fontos idegek (sympathicus dúclánc, a két nervus vagus) és a fő nyirokvezeték (ductus thoracicus) he­ lyezkednek el. Az egész térséget a képletek körül laza kötőszö­ vet tölti ki.

AZ

EMÉSZTŐRENDSZER
FUNKCIONÁLIS ANA­ TÓMIÁJA: Az emésztőrend­ szer a táplálék felvételét, emésztését, felszívását és a salakanyag kiválasztását végzi. Az emésztés már a szájüreg­ ben megkezdődik a táplálék mechanikus felőrlésével és a nyálemésztéssel. A gyomor­ bél traktusban a kis és nagy

Az emésztőrendszer

74

ernésztőmirigyek váladéka a tápanyagokat építőköveire bontja, majd a szervezet számára értékes anyagok felszívódnak. Az alsóbb bélszakaszokban a bél baktériumflórája is részt vesz az emésztésben. Az emésztőrendszer részei: a szájnyílástól a végbélig terje­ dő cső és két nagy emésztőmirigy: a máj és a hasnyálmirigy. Az ember emésztőcsövét három szakaszra osztjuk: Felső szakasz: 1. szájüreg (nyelv, fogak, nyál-mirigyek, torok); 2. garat; 3. nyelőcső. Középső szakasz: 4. gyomor; 5. vékonybél (patkóbél, éhbél, csí­ pőbél); Alsó szakasz: 6. vastagbél (vak­ bél, felszálló, haránt, leszálló vastagbél, szigmabél, végbél). A középső és alsó szakaszt kö­ zös néven gyomor-bélhuzamnak (gastromtestmalis rendszernek)

A tápcsatorna

nevezzük.

AZ EMÉSZTŐRENDSZER FELSŐ SZAKASZA SZÁJÜREG (CAVUM ORIS): A szájüreg az emésztő­ rendszer tágult kezdeti szakasza. Két részre oszlik: a fogak előtti előcsarnokra és a tulajdonkép­ peni szájüregre. Az előcsarnokot elölről és oldalról az ajkak és a pofák, belülről a foghús és a fogívek határolják. Az előtér
75

falai nyugalmi szájhelyzetben egymáson fekszenek, jól áttekint­ hetővé válnak azonban, ha ujjal az elülső és az oldalsó falakat (ajkak, pofa) elemeljük. Az ajkak és a pofák zsírszövetből és a beléjük ágyazott arc­ izmokból állnak. Az ajkakat kívülről fedő réteg átmenet a bőr és a nyálkahártya között. E helyen a hám vékony, a vér színe átüt rajta: ez az ajakpír. Az ajak színének megváltozása bizonyos betegségekkel, el­ sősorban a vér összetételének megváltozásával áll szoros kap­ csolatban. Az ajkak vázát a száj körüli körkörös izom képezi. A pofák az ajkak oldalsó folytatásai, alapjuk a pofaizom vagy más néven trombitásizom. Ez az izom a pofákat a fogakhoz szorítja, és megakadályozza, hogy táplálék kerüljön a fogak és a pofák kö­ zé. Az ajkak és a pofák belső felszínéről a fogmedrekre terjedő rózsaszín réteg a foghús (gingiva). A gingiva nem "hús", hanem nyálkahártya, amelynek a fogak rögzítésében van fontos szere­ pe. A tulajdonképpeni szájüreg felső fala a szájpad, míg fene­ két a nyelv foglalja el, mely a száj fenék izmon nyugszik. A száj pad (palatum) két részből (kemény száj pad, lágyszájpad) áll. Elülső része csontos, hátsó része izomállo­ mány. A kettő között nincs élesen látható határ. A keményszájpad és lágyszájpad közti különbséget azonban nyel­ vünkkel jól kitapinthatjuk. A keményszájpad nyálkahártyája erősen kötődik aljzatához, a csonthoz, harántirányban redőzött, ami szopáskor és beszéd közben a nyelvcsúcs megtámasztását teszi lehetővé. Utóbbinál a nyálkahártya lazán fekszik az izmos aljzaton. A lágyszájpad tulajdonképpen izomlemez, amelynek legjel­ lemzőbb része a középvonalban lelógó nyelvcsap (uvula). Ettől 76

két oldalra két izmos redő ereszkedik le, az elülső a nyelvgyökhöz, a hátulsó a garatfalhoz. E kettő közrefogva a szájpadi man­ dulákat, a garatíveket képezi. A szájba betekintve, e részletek hátul jól láthatók. A garatívek és az általuk határolt térség: a to­ rok, a szájüreg hátsó kijárata. NYÁLMIRIGYEK: A szájüregbe számos nyálmi­ rigy, köztük a három pár nagy nyálmirigy kivezető csöve nyílik. Váladékuk összessége a szájnyál (saliva). A páros nagy nyálmi­ rigyek a következők: 1. fültőmirigy; 2. állkapocsalatti mirigy; 3. nyelvalatti mi­ A nagy és a járulékos nyálmirigyek rigy. A többi kisebb nyálmi­ oldalnézetben rigyet járulékos nyálmirigy­ nek nevezzük. A fültőmirigy (parotis) a legnagyobb nyálmirigy. A fül szomszédságában fekszik, vele azonban semmiféle funkcionális kapcsolatban nincsen. Nagy részét az állkapocsszár takarja, kis része a fülkagyló elé terjed. A mirigy kivezető csöve átfúrja a pofaizmot, és a második felső nagy zápfognál nyílik a szájüreg előcsarnokába. Az állkapocsalatti mirigy (glandula submandibularis) zölddiónyi, puha tapintatú szerv, amely az állkapocs alatt, a nyakon felületesen helyezkedik el. A nyelvalatti mirigy (glandula sublingualis) az előbbinél kisebb, és nevének megfelelően a nyelv alatt fekszik. Csak elvé­ konyodott nyálkahártya takarja, úgyhogy a nyelvcsúcs felemelé77

sekor körvonalai jól láthatók. Kivezető csöve az előbbi mirigyé­ vel közösen a szájüreg elülső részébe nyílik. A járulékos nyálmirigyek részben a nyelv állományába (nyelvcsúcsi mirigy), részben az ajkak, a pofák és a szájpad nyálkahártyájába vannak ágyazva. A nyálmirigyek ér- és idegellátása igen gazdag. Működésü­ ket idegi és hormonális tényezők szabályozzák. Rágáskor foko­ zódik a nyálelválasztás. A nyálban levő enzimek hatására a szénhidrátok emésztése már a szájüregben megkezdődik. NYELV (LINGUA): A szájüreg fenekén elhelyezkedő izmos szerv. Kívülről idegvégződésekben igen gazdag nyálkahártya fedi. Izomzata harántcsíkolt, és részben csontról (állkapocs, nyelvcsont), rész­ ben a nyelv kötőszöveti elemeiről ered. Az izmok a nyelv moz­ gékonyságát biztosítják, így a nyelvnek a beszédben fontos sze­ rep jut. A nyelven felső felszínt vagy nyelvhátat, alsó felszínt és tompa szélt különböztetünk meg. A nyelv hátsó harmadát nyelvgyöknek, középső - nagyobb - részét nyelvtestnek, elülső, kihegyesedett részét nyelvcsúcsnak nevezzük. Alsó felszínén találjuk a nyelvféket. A nyelvhát elülső vége sűrűn álló szemölcsöktől (papilla) durván bársonyos, hátsó részét dudoros nyálkahártya borítja. A szemölcsök állatokban kifejezettebbek, mechanikai szerepük van, ezért érdes felszínűek. A nyelvgyökben nyiroktüszők van­ nak, amelyek a limfatikus garatgyűrű részét képezik, és a szer­ vezetnek a száj üregen át bekövetkező fertőzéseivel szembeni védelmét szolgálják. A csecsemő nyelvének szerepe van a szopásban, később a táplálék forgatása által a rágásban és az ízlelésben. Az ízingereket felvevő ízlelőbimbók főleg a nyelvháton he­ lyezkednek el.
78

Formájuk különböző. Az egyes alap-ízeket (keserű, édes, sós, savanyú) különböző bimbókkal érzékeljük. A nyelv beidegzése. A nyelv mozgató (n. hypoglossus), ér­ ző (n. lingualis és n. glossopharyngeus), és ízérző (n. facialis és n. glossopharyngeus) idegeket kap. Az egyik idegfunkció kiesé­ se nem vonja maga után a másik működésének megszűnését, például ha a nyelv mozgásában bénul is, ízérzése megmarad. FOGAK (DENTES): A fogak a szájüregben a felső áll­ csont és az állkapocs fogmedri nyúlványaiban helyezkednek el. A 6. életévig kinövő fogakat tej fogaknak, az utána megjele­ nőket maradandófogaknak ne­ vezzük. Az előbbiek száma 20, az utóbbiaké 32. A fogak általános felépítése: A A felső és az alsó fogív fogakat a szervezet legszilár­ dabb állománya: cement-, dentin- és zománcállomány építi fel. A fog belsejében levő üregben a puha fogbelet (pulpa) találjuk. Minden fog három részből áll: korona, nyak és gyökér. A fogkorona a fognak az alveolusból kiálló szabad része. Kívülről zománcréteg fedi, alatta dentinállomány helyezkedik el. Az íny­ től körülvett fognyak átmenet a korona és a gyökér között. A zománc helyét itt cementállomány foglalja el, amely alatt szin­ tén dentinállományt találunk. A fognyakkal azonos felépítésű foggyökér (radix dentis) az alveolust tölti ki. Rendszerint kúp alakú. Csúcsán a gyökér egész hosszán végighúzódó gyökércsatorna külső nyílását talál­ juk. A gyökércsatornán át lépnek be a tápláló erek és idegek a fogkorona belsejében levő fogüregbe. A fogak egy- vagy több
79

gyökerüek. A több gyökerű fogaknak rendszerint több gyökér­ csatornájuk van. A fogüreg formája a fog alakjától függ. Erekben és idegekben gazdag kötőszövet, a pulpa tölti ki. A zománc megkopásakor (fogszuvasodás: caries) alatta a dentinállomány is elpusztul, és a fogüreg megnyílik. Ha a pulpa a külvilággal érintkezésbe jut, az heves fájdalommal jár. A fogak összessége a fogazat. A fogazat alsó és felső fog­ sorból áll. A felső és alsó fogsorban 16-16 maradandó fog helyezke­ dik el, amelyek még külön jobb és bal félre oszlanak. így négy negyed (kvadráns) keletkezik 8-8 foggal. Egy negyedben van: 2 metszőfog, 1 szemfog, 2 kisőrlő (kis zápfog), 3 nagyőrlő (nagy zápfog). Az utolsó nagyőrlő a bölcsességfog, amely a 18. életév körül kezd kinőni. Az egyes fogtípusok eltérő alakúak, és más-más funkciót töltenek be. Az elülsők a harapásban, a hátulsók a táplálék megőrlésében vesznek részt. Metszőfogak. Számuk 8. Koronájuk véső alakú, éles szélű. A felső metszők az alsók elé harapnak. Valamennyi egygyökerű. A gyökér egyenes. Szemfogak. 4 szemfog van, koronájuk hegyes, gyökerük egyenes, és a metszőfogakénál hosszabb. Kisőrlők. Számuk 8. Koronájuk kétcsúcsú. A felső fogak csúcsai az alsókéba illeszkednek. Általában egygyökerűek, ki­ véve a felső kisőrlőt, amely kétgyökerű. Nagyőrlők. Számuk 12. Koronájuk széles, nagy rágófelszínű. A felső nagyőrlők három-, az alsók kétgyökerűek. A fog rögzülése. A fogat az alveolusban a gyökeret körül­ vevő gyökérhártya rögzíti. A gyökérhártya rostjai benyomulnak mind a gyökér cement-, mind az alveolus csontállományába.
80

Tej fogak. Minden negyedben 5-5 fog helyezkedik el. Kisőrlő fogak nincsenek, helyükön két nagyőrlőt találunk. TOROK (FAUX): A szájüreg hátsó kapuja, amely hátrafelé a garatba vezet. Határai: alul a nyelvgyök, felül a lágyszájpad a nyelvcsap­ pal, kétoldalt a 2-2 garatív. A két garatív között kétoldalt van a szájmandula (tonsilla palatina). A mandulák nyirokszervek, amelyek védő szerepet töltenek be a szájüregben. A torokkaput körkörösen körülvevő nyiroktüszőkkel együtt A szájüreg, az orrüreg és a garat. megakadályozzák, hogy a szájon A fej nyílirányú metszete keresztül baktériumok hatolhassa­ nak be a szervezetbe. Gyakori gyulladásuk, illetve esetleges góc szerepük szükségessé teheti a mandulák eltávolítását. GARAT (PHARYNX): A ga­ rat az orrüreg, a szájüreg és a gége mögött elhelyezkedő függőleges üreg, amely felterjed a koponya­ alapig, lefelé pedig a nyelőcsőben folytatódik. A garat nyálkahártyával bé­ lelt cső. Hátsó fala a gerincen nyugszik, hátsó és oldalsó falát A garat hátulnézetben erős izmok képezik (musculus constrictor phossyngis). Elöl fent az orrüreggel, lejjebb a szájüreggel, alul pedig a gége üregével közlekedik. Hossza kb. 12 cm, lefelé a 6. nyakcsigolyáig terjed. A garatnak három részét különböztetjük meg: felső orri, középső száji és alsó gégei szakaszát.
81

Az orri szakasz három fontos képlete: 1: a középfület a garattal összekötő kétoldali fülkürt (Eustach-kürt) garati nyílása; 2: a garatmandula, amely a toroknál leírt szájpadi mandu­ lákhoz hasonló, és az orrüregen át beáramló levegőt szüri meg a baktériumoktól; 3: az orrüregnek az orrsövény által kettéosztott garati nyílá­ sa (choana). A száji szakasz a garatnak közvetlenül a nyelvgyök mögötti része. Ide nyílik a hátsó szájüregi kapu, a torok. Azáltal, hogy az orrüreggel is, a szájüreggel is összeköttetésben áll, e középső szakasz mind a légutak, mind az emésztőutak közös részét ké­ pezi. A gégei szakasz lefelé kes­ kenyedik, és éles határ nélkül megy át a nyelőcsőbe. Ebből a szakaszból nyílik a gége ovális formájú bemenete. A tápláléknak a gégébe való bejutását (félrenyelés) a gégefe­ dő akadályozza meg. Nyeléskor a gége feleméiA garat-, a gége- - és a nyelvizmok kedik, és a nyelvgyök lenyomja
oldalnézetben a gégefedőt.

NYELŐCSŐ (OESOPHAGUS): A nyelőcső hüvelykujj vastagságú, izmos falú cső, amely a garatot a gyomorral köti össze. Hossza kb. 25 cm. Lefutásának megfelelően megkülönböztetünk rajta nyaki, mellkasi és hasi részt. Kezdeti szakasza a gerincen fekszik, majd keresztezi az aortát, áthalad a rekeszizmon, és a gyomorba torkollik.
82

A nyelőcsövön három szűkületet találunk: a felsőt a beme­ netnél, az alsót a rekeszizmon való átlépésnél, a középsőt a lég­ cső oszlása magasságában. Ezeken a pontokon a nyelőcső lumene szűkebb, így az esetleg lenyelt idegentestek elsősorban itt akadnak meg. A nyelőcső beidegzése aka­ ratunktól független. A nyelőcső funkciója a táp­ láléknak a szájüregből a gyo­ morba juttatása.

A nyelőcső

AZ EMÉSZTŐRENDSZER KÖZÉPSŐ SZAKASZA Az emésztőrendszer középső szakasza a hasüregben he­ lyezkedik el. Részei: 1. a gyomor (ventriculus), 2. a vékonybe­ lek: patkóbél (duodenum), éhbél (jejunum), csípőbél (ileum). A funkcionális összefüggés alapján ide sorolható a két nagy emésztőmirigy is: a máj (hepar) és a hasnyálmirigy (pancreas). GYOMOR (VENTRICULUS SEU GASTER): A gyomor az emésztőcsatorna tömlőszerű, leg­ tágabb része, amely közvetlenül a rekeszizom és a máj alatt, na­ gyobbrészt a középvonaltól balra fekszik. Elülső és hátulsó felszí­ nének felső találkozási vonalát
A gyomor. A gyomorfal rétegei

83

kisgörbületnek, az alsót nagygörbületnek nevezzük. A nyelőcső beszájadzásának környéke a cardia, felső tágulata a fundus, a vékonybélbe vezető nyílás a pylorus. A gyomor alakja és hely­ zete az életkortól, a teltségi állapottól és a testhelyzettől függ. A gyomor fala négyrétegü. Kívül savós hártya, a hashártya zsigeri lemeze borítja. Ennek szalagos nyúlványai rögzítik a gyomrot a harántvastagbélhez, a májhoz, a léphez és a rekeszizom­ hoz. Izomzata hosszanti, körkörös és ferde lefutású, több rétegben el­ helyezkedő simaizom. A pylorusnál a körkörös rostrendszer erős záró­ izmot képez, amely összehúzódás­ kor a patkóbél felé elzárja a gyoA lép zsigeri felszíne morkijáratot. A nyálkahártya alatti la­ za kötőszöveti réteg a nyál­ kahártya mozgékonyságát (kisimulását, redőbe vetődé­ sét) biztosítja. A nyálkahártya redőzete igen kifejezett; iránya a gyomor hossztengelyébe esik. A redők nagysága öszszefüggésben van a gyomor teltségi állapotával. Telt A hasüregi szervek I. gyomron a redők elsimulnak, üres gyomron kifejezetté válnak. A táplálék fő útja a gyomornak a cardiát a pylorussal összekötő kisgörbülete. A gyomor ér- és nyirokellátása igen gazdag. Az artériák a hasi aorta ágából, az a. celiacából erednek.
84

A gyomor idegei két működésileg ellentétes, vegetatív rendszerből származnak. A vagusingerület (paraszimpatikus) a gyomormirigyek működését és a gyomorfal izommozgását ser­ kenti, szimpatikusingerület pedig gátolja azt. A gyomor normá­ lis működése a megfelelő ideghatások egyensúlyának függvé­ nye. PATKÓBÉL (DUODENUM): A patkóbél a gyomorhoz csatla­ kozik, és éles határral kezdődik a pylorusnál. Kb. 30 cm hosszú, patkó alakú bélrészlet, amelynek domborulata jobbra, homorulata balra tekint. Felső része szorosan a hátsó hasfalra fekszik, a hashár­ tya mögött. A patkóbél, a hasnyálmirigy A duodenum a hasüreg jobb és az epehólyag felében az első, második és har­ madik ágyéki csigolya magasságában fekszik. Homorulatába illeszkedik a hasnyálmirigy feje. A nyálkahár­ tyán körkörös irányú, sűrűn egymás mellett elhelyezkedő redők, továbbá az epehólyag és a máj közös kivezető csövének (ductus choledochus) benyílása látható. Ide nyílik a hasnyálmirigy kive­ zető csöve is (ductus pancreaticus). Mikroszkóposan a nyálkahártya felszínén a vékonybelekre jellemző bélbolyhok helyezkednek el. Ezek felszívó hámból, kötőszövetből, nyirokérből és vérerekből állnak. A nyálkahártyában és a nyálkahártya alatt mirigyeket talá­ lunk. A patkóbélben az emésztésnek a lebontás mellett új fázisa is kezdődik: a felszívódás. Ennek anatómiai elemei a nyálkahár­ tya által képzett bolyhok.
85

Az emésztést a duodenum saját mirigyeinek, valamint a májnak és a hasnyálmirigynek ide ömlő váladéka végzi. ÉHBÉL ÉS CSÍPŐBÉL (JEJUNUM ET ILEUM): A vé­ konybelek hossza élőben kb. 5 méter. Az éhbél (jejunum) a patkóbél folytatásaként a vékonybélnek mintegy 2/5 részét képezi. Számos, nagyobbrészt haránt irányú kacsot alkotva, a hasüreg középső részében fekszik. A csípőbél (ileum) az éhbélnek éles határ nélküli folytatása, a hasüreg alsó részében helyezkedik el, lenyúlik a kismedencébe is. Az ileum a vékonybél 3/5-ét adja. A vékonybelek összességét a vastagbelek keretszerüen veszik körül. A vékonybeleket hashártyakettőzet, a bélfodor (mesenterium) kapcsolja a hátsó hasfalhoz. Hosszúsága folytán a vékonybélkacsok féregszerű mozgásokkal nagy elmozduláso­ kat végezhetnek a hasüregben. Az éhbélt csak nyálkahártyáik vizsgálata alapján különít­ hetjük el a csípőbéltől. A jejunum nyálkahártyáján megtaláljuk a duodenumnál leírt körkörös redőket, amelyek az ileum felé fo­ kozatosan eltűnnek. Az ileumban már csak elvétve látunk redő­ ket. Az ileum nyálkahártyájára a csoportosan előforduló nyiroktüszők, az ún. Peyer féle plaque-ok jellemzők. A jejunumban csak elszórt, egyes nyiroktüszők találhatók. A vékonybelek nyálkahártyájának legfontosabb funkcioná­ lis elemei a tápanyag felszívását végző bélbolyhok. A bélbolyhok 0,51,5 mm hosszú nyálkahártya­ kiemelkedések, amelyek sűrűn egymás mellett helyezkednek el, és bársonyossá teszik a vékonybelek belső felszínét. A bolyhok felszínét egyrétegű hengerhám borítja, számos mirigyfunkciójú kehelysejttel. Alatta a kötőszövetben ér- és ideghálózatot látni. A boholy tengelyében centrális nyirokér fut, amely a zsírok fel­ szívásában játszik szerepet.
86

Az ileum a vastagbélbe folytatódik. A vakbélbe való beszájadzásnál billentyűt találunk. A beszájadzás a hasüregben a jobb csípőárokban van. A belek erei, nyirokerei, idegei, hashártyakettőzetben (mesenterium) haladnak. Az artériák az a. mesenterica superiorból származnak, a vénás vért a v. portae szállítja a máj­ ba. A vékonybelek beidegzése a gyomoréhoz hasonlóan kettős. MÁJ (HEPAR): A máj legnagyobb része a hasüreg jobb felső felében fekszik, közvetlenül a rekeszizom kupolája alatt. Kis része át­ nyúlik a bal bordaív alá is. A májat normál esetben a jobb bordaív takarja, így nem ta­ pintható. Kóros esetben a megnagyobbodott máj túlha­ ladja a jobb bordaív alsó szé­ A máj felső-elülső felszíne lét. A máj színe sötét vörösesbarna, súlya kb. 1,5 kg, felszíne sima, tapintata meglehetősen tömött. A máj két egyenlőtlen lebenyből, egy nagyobb jobb lebenyből, és egy kisebb bal lebenyből áll. A májnak két felszíne van: egy domború, a rekeszizomnak nekifekvő rekeszi felszín, és egy alsó, kis­ sé homorú zsigeri felszín. Az alsó felszínen a fő képlet a H alakú barázda­ rendszer, amelynek középső A máj alsó felszíne
87

vízszintes része a májkapu. Itt lépnek be a máj erei (a. hepatica, v. portae), idegei, és itt lépnek ki a máj kivezető csövei (ductus hepaticus), valamint a nyirokerek. A barázdarendszer jobb oldali nyílirányú szárába elöl az epehólyag, hátul az alsó fő visszér (v. cava inferior) fekszik bele. A hashártya a májat beborítja, majd annak alsó felszínéről a gyo­ morra csap át. Ez a lemez a kiscseplesz, amely magába zárja a májkapu képleteit is. A hashártya alatt a májat vékony kötőszöveti tok veszi körül. A centrális (központi) véna a sejtsorok közti tág kapillárisok vé­ A hashártya. A férfihasüreg nyílirányú metszete rét vezeti el. Az erek nagyobb tör­ zsekbe gyűlnek, és végül a v. tava inferiorba ömlenek. A sejtsorok közti sugárszerű tág kapillári­ sok a v. portae ágai. A fő epevezeték (ductus hepaticus) a májkapun át hagyja el a szervet. Az epekapillárisok és vérkapillárisok között kóros eset­ ben kapcsolat létesülhet, így az epe a vérbe jut (sárgaság). A máj artéria (a. hepatica) a v. portae ágaival együtt lép be a májba. Szűk ke­ resztmetszete miatt a hatalmas A hashártya mögötti tér elölnézeti képe szervnek csak kis részét táplálja. Epehólyag (cholecysta). A máj alsó felszínén elhelyezkedő, vékony falú, kb. 10 cm hosszú, körte alakú tömlő, amely össze­ nőtt a máj állományával. Mellső vak vége nem ér túl a máj elül­ ső élén, így élőben nem tapintható. Kivezető csöve egyesül a
88

máj epekivezető csövével, és mint közös epevezeték (ductus choledochus) a patkóbélbe nyílik. Az epehólyag az epe tárolásá­ ra szolgál. LÉP: Működése és szerkezete alapján a lép egyrészt a nyi­ rokszervekhez, másrészt a vérkeringési szervekhez tartozik. Dinnyeszelethez hasonló, sötétvörös szerv. A hasüregben baloldalt, a gyomor mögött, a bordaívtől védetten helyezkedik el. Normál esetben nem tapintható, de kóros körülmények közt (pl. maláriában, szepszisben) megnagyobbodik és megkemé­ nyedik; ilyenkor már a bordaív széle alatt tapintható. A lépet a hashártya borítja: a szomszédos szervekhez (gyomor, vese, rekeszizom) hashártyakettőzetek rögzítik. A tokkal körülvett szerv belül kötőszöveti alapállományba ágyazott nyirokszövetből, nyiroktüszőkből álló fehér pulpából és vérrel, elsősorban vörösvértestekkel kitöltött vörös pulpából épül fel. A szerv hilusán belépő artéria kisebb ágra oszlik. Az egyes ágak külső rétegében (adventitia) nyiroksejtek halmozód­ nak fel, és az artériák körül nyirokszövetből álló hüvelyt képez­ nek. Az így kialakult testecskéket - tengelyükben egy centrális artériával - lépnyiroktüszőknek (Malpighi-testecske) nevezzük. Ezek összessége alkotja a fehér pulpát. Az artéria ecsetszerű végágai a nyiroktüszők közeit kitöltő tág szinuszokba ömlenek, ahonnan a lép vénái szedődnek össze. A lép speciális árszerkezete a szerv funkciójával áll szoros összefüggésben. A vér viszonylag lassú visszaáramlása a reticulumban, illetve a szinuszokban a reticulum sejtjeinek a vérsejtekre való hatását teszi lehetővé. Az elöregedett vörösvér­ testek a vörös pulpában bomlanak le („a lép a vörösvértestek temetője"). A tág szinuszokban a lép a vér jelentős részét tárolni képes, így mint vérraktárnak is fontos szerepe van. Élő szervezetben a lép nagysága a hulla lépének kétszeresét is elérheti. Ez magya89

rázza, hogy e szerv az egész vérmennyiség 1/5-ét is képes befo­ gadni. Szükség esetén (fokozott testi munka, futás, vérveszte­ ség) a lép összehúzódik, és a vérpályába nyomja a tartalék vért. A lép fehér pulpája - mint nyirokszerv - részt vesz a limfociták képzésében, továbbá a lép ama sejtes elemeinek im­ munbiológiai reakcióiban, amelyek a RES-hez tartoznak, tehát a szervezet védekezésében van szerepük. A lép a klinikai orvoslás szerint fontos funkciói ellenére sem életfontosságú szerv, ezért indokolt esetekben műtétileg eltávolítható, mert működését a többi nyirokszerv és a retikuloendotheliális rendszer veszi át. Azonban ezen elmélettel az humánus gyógyítóknak nem javasolt egyetérteniük. Vajon az ember felülbírálhatja büntetlenül a Teremtőjét? HASNYÁLMIRIGY (PANCREAS): A hasnyálmirigy részben külső (exokrin), részben belső elválasztású (endokrin) mirigy. Szövettani szerkezete ennek megfelelően exokrin és en­ dokrin mirigyállomány. Az emésztéssel kapcsolatban csak exokrin funkcióját tárgyaljuk; s mint hormontermelő szervet a belső elválasztású mirigyek között lesz ismertetve. A hasnyálmirigy a hasüreg felső részében, a hátsó hasfalon, a hashártya mögött harántul elhelyezkedő hosszúkás szerv. Kö­ rülbelül 20 cm hosszú, puha tapintató, sárgásszürke mirigy. Anatómiailag három részre: feji, testi és farki részre osztjuk. A pancreas feje a patkóbél homorulatába illeszkedik; a test a fej folytatásában a gyomor mögött fekszik; a farki rész elkes­ kenyedve egészen a lépig nyúlik. A mirigyen egész hosszában lúdtoll vastagságú cső húzódik végig, amelybe számos kis kivezetöcsö nyílik. A fő vezeték (ductus pancreaticus major) a közös epevezetékkel együtt a pat­ kóbélbe torkollik. A pancreas exokrin váladéka, a hasnyál, szá­ mos fontos fermentumot tartalmaz, amelyek a szénhidrát-, fe­ hérje- és zsíremésztésben szerepelnek.
90

AZ EMÉSZTŐRENDSZER ALSÓ SZAKASZA A vékonybelek folytatását képező kb. másfél méter hosszú vastagbél a jobb csípőárokban a vakbéllel kezdődik, és a vékony­ beleket mintegy bekeretezve, a kismedencében folytatódva, a végbéllel végződik. A vastagbél nemcsak mére­ teiben, hanem külső felszínének A hasüregi szervek II. rajzolatában is különbözik a vé­ konybelektől. Rajta, a végbél kivételével, kiöblösödések láthatók. A kiöblösödéseket három hosszanti szalag hozza létre, amelyek megrövidítik a belet. A szalagok a bélfal hosszanti izmainak tömörülései. A kiöblösödé­ sek közti behúzódások a bél üregében félhold alakú nyálkahártyaredőket hoznak létre. A vastagbelet a következő részekre osztjuk: vakbél a féreg­ nyúlvánnyal, remesebéi, végbél. VAKBÉL (CECUM): A vakbél a legtágabb vastagbélszakasz. Nevét alsó, vak vé­ géről kapta. Felső határaként az ileum beszájadzási helyét jelöl­ jük meg. A jobb csípőárokban helyezkedik el. Hossza átlag 7 cm. Bal oldalán a csípőbél benyílásánál billentyű van; ez az ún. Bauhin-billentyű, amely normálisan csak a vakbél felé nyelik. Két ajakból áll, amelyek vízszintes rést határolnak. A billentyűt körkörös záróizom zárja. Ha a billentyű alatt a három hosszanti szalag találkozásában szájadzik be a vakbélbe a pontos és gyakori gyulladásai folytán a gyakorlatban sokat említett féregnyúlvány (appendix). A fé­ regnyúlvány a vakbélnek kb. ceruzavastagságú csökevényes da-

rabja, rendkívül szűk keresztmetszetű és változó (általában 8 cm) hosszúságú. A vakbélhez rövid hashártyakettőzet köti, amelyben tápláló artériája is fut. Elhelyezkedése igen változó. Leggyakrabban a kismedence felé irányul, de elhelyezkedhet a vakbél mögött, vagy a köldök irányában is. A féregnyúlvány nyirok­ szerv: "a hasüreg mandulája". Szerepe: a hasüregi fertőzések kivédése, gyakori gyulladása is ezzel áll összefüggésben. REMESEBÉL (COLON): A remesebéi (colon) a Bauhinbillentyűtől a végbélig terjedő vastagbélrészlet, amely keretszerűen övezi a vékonybeleket. A csípőbél és a vakbélközti átmenet Utóbbitól a kívülről jól látható és a féregnyúlvány kiöblösödések különíthetők el. A colon részei: felszálló vastagbél (colon ascendens); le­ szálló vastagbél (colon descendens); harántvastagbél (colon transversum); szigmabél (colon sigmoideum). A felszálló vastagbél a vakbél folytatása a jobb csípőárok­ ból felfelé a máj alsó felszínéig, ahol derékszögű meghajlással megy át a harántvastagbélbe. Ez utóbbi a lép alatt ismét egy haj­ lattal a leszálló vastagbélbe hajlik át, amely a görög szigma be­ tűre emlékeztető bélszakaszba, a szigmabélbe folytatódik. A felszálló és leszálló vastagbélszakasz hashártyarögzítése feszes, így a vastagbélnek e része szorosan rögzül a hátsó has­ falhoz. A harántrész hosszú hashártyakettőzete révén szabadon elemelhető. Ez a kettőzet a hasüreget két részre osztja. A felső­ ben a máj, a hasnyálmirigy, a gyomor és a lép helyezkedik el, míg az alsó rész fő képletei a belek.
92

A szigmabelet hosszú hashártyakettőzete - szemben a le­ szálló vastagbéllel és a végbéllel - rendkívül mozgathatóvá te­ sziVÉGBÉL (RECTUM): A végbél a vastagbél utolsó sza­ kasza, a keresztcsont árkában fekszik. A szigmabéltől való elválasztási vonalát a hashártyakettőzet megrövidü­ lése jelzi. A kettőzet a végbelet szorosan rögzíti a kereszt­ csonthoz. A rectum hossza kb. 15-20 cm. Végződését végbél­ nyílásnak (anus) nevezzük. Felső szakasza ampuUaszerüen tágult. Nyálkahártya-rajzolata jellegzetes, eltér a többi bélszakaszétól. Rajta hosszanti irányú nyálkahártyaredők, és köztük bemélyedések vannak. A végbélnyílás felett közvetlenül sima a nyálkahártya. E gyürü vénái vénás pangás esetén kitágulhatnak, és kidomborít­ ják a nyálkahártyát („aranyér"). A végbél körkörös simaizmai az anus felett a belső záróiz­ mot alkotják. Ez az izom (m. sphincter ani internus) akaratunk­ tól független működésű. Az akaratunktól függő záróizom (m. sphincter ani externus) a végbélnyílást kívülről veszi körül. A vastagbelek és a végbél artériái az a. mesentericaból erednek. Idegei kettős eredetük. Megjegyzendő, hogy a vénás vért a végbél alsó részének kivételével a vena portae gyűjti öszsze, és a májba szállítja. A végbélnyílás körüli vénák közvetle­ nül a vena cavába ömlenek, vagyis a végbél felől bevitt anya­ gok, gyógyszerek (végbélkúpok) a máj megkerülésével jutnak a vérkeringésbe.
93

A VASTAGBELEK MŰKÖDÉSE: A táplálék emésztése emberben a vékonybélben lényegében befejeződik. A vastagbélbe nem ömlenek emésztőnedvek, falában nin­ csenek emésztőnedvet termelő mirigyek. A nyálkahártyában kizárólag nyáktermelő mirigyeket találunk, amelyek a széklet kialakításában és a kiürülés megkönnyítésében játszanak szere­ pet. A még emésztetlen tápanyagok (elvétve keményítőszem­ csék, zsírcseppek, izomrostok stb.) erjedés és rothadás révén bomlanak tovább a vastagbélben. E kémiai átalakulásokat a vastagbél élettani baktériumflórá­ ja (elsősorban a Bacterium coli) hozza létre. A baktériumok en­ zimjei egyrészt az erjedési és rothadási folyamatokat tartják fenn, másrészt a cellulózt és a még emésztetlen zsírokat hasítják. A vastagbél mozgásai. A vékonybelektől eltérően a vastag­ belek csak időközönként végeznek perisztaltikus mozgást. Ez a mozgás a végbél felé hajtja a béltartalmat. A HASHÁRTYA (PERITONEUM) ÉS SZEREPE: A szívburokhoz és a mellhártyához hasonlóan a hasüreg falait és zsigereit vékony savós hártya borítja, amely két lemezből áll. Hasfalat bélelő részeit fali lemeznek (peritoneum parietale), zsigereket borító részét zsigeri lemeznek (peritoneum viscerale) nevezzük. A korai embrionális életben a hashártya egyszerű tömlőként béleli az ébrényi testüreget, amelyben a fejlődés so­ rán fokozatosan helyet kapnak a hasi és kismedencei szervek. Annak függvényében, hogy ezek a szervek milyen helyze­ tet foglalnak el a hashártyához viszonyítottan, megkülönbözte­ tünk hashártyán belüli (intraperitonealis) és hashártyán kívüli (extraperitonealis) viszonyt. Utóbbi, amennyiben a szerv a has­ hártya mögött van, retroperitonealis viszony, ha alatta (kisme­ dencei szervek), akkor infraperitonealis viszony. A hashártya­ lemezek közt megmaradó tér a hashártyai üreg (cavum
94

peritoneale), amelyet normál körülmények között csak néhány csepp savós folyadék tölt ki. Kóros esetekben (szív-, májbetegség stb.) e helyen több li­ ter folyadék is összegyűlhet. A cavum peritonei legmélyebb pontja női szervezetben a hüvelyboltozat magasságáig lenyúló (és szükség esetén onnan tapintható és csapolható) úgynevezett Douglas-üreg. A hasi és medencei szervek közül intraperitonealis helyze­ tűek a máj, a gyomor, a vékony- és vastagbelek, a lép; retroperitonealis helyzetűek a vese, a mellékvese, a hasnyálmi­ rigy; infraperitonealisak a húgyhólyag (üres állapotban), a hü­ vely és a végbél. Külön említést érdemel a gyomorból lefelé szálló hashár­ tyalemez, a nagycseplesz (omentum majus), amely a vékonybe­ leket kötényszerűen fedi, de azokról felhajtható, valamint a vé­ konybeleket a hátsó hasfalhoz rögzítő úgynevezett bélfodor (mesenterium). Utóbbi hashártyakettőzet, amely a vékonybelek egységes jobbra húzása után válik láthatóvá. A méh és a petevezeték a hashártya homlokirányú kettőzetében, a széles méhszalagban (ligamentum latum uteri) helyezkedik el. A hashártya fontos szerepe a szervek védelme. Ha kóroko­ zók jutnak a hasüregbe, a hashártya lemezei összetapadnak, és megakadályozzák a fertőzés továbbterjedését. A hashártyáról a folyadék könnyen felszívódik.

A VIZELETI- ÉS NEMI SZER VRENDSZER
A magasabb rendű élőlények két különböző nemű karakte­ rének megfelelően a nemi szervek kétféle: férfi és női formában fejlődnek. A megfelelő nemi szervek az egyén elsődleges nemi jelle­ gét adják. A nemet még jellemző másodlagos nemi jelleg csak a nemi érés vagy pubertás idején alakul ki, és a nemi mirigyek által termelt hormonok tartják fenn. A férfi másodlagos nemi jellege a csontváz, az izomzat, és ez által az egész testalkat erősebb fejlődésében, a szőrzet (sza­ káll, törzs-, fanszőrzet) kifejezett voltában, a gége átformálódá­ sában (a pubertás idején hangmutálásban, majd ezt követően a hang mélyülésében) jut kifejezésre. Ugyancsak jellemző az emlőmirigy visszafejlődése, és en­ nek megfelelően a kis emlőbimbó. Az eltérő másodlagos nemi jelleg jegyeiként tekintendők a férfi és a női idegrendszer sajátosságai, a lelki alkatuk közötti különbségek is. A nemi szervek elsősorban a szaporodás szervei. Működé­ sük az ivarsejtek termelése, azok egyesülésének létrehozása, továbbá nőkben a magzat fejlődésének biztosítása. Ezen kívül a nemi mirigyek hormonjaik révén a másodla­ gos nemi jelleg kialakításáért is felelősek. A nemi szervek egy része mindkét nemben a kismedencé­ ben foglal helyet; ezek a belső nemi szervek. A külső nemi szervek a medence üregén kívül helyezked­ nek el.

96

VIZELETI VAGY HÚGYSZERVEK (ORGONA UROPOETICA)

Vizeletkiválasztó szervek

VESE (REN SEU NEPHROS): A két sötét vörösesbarna, bab alakú szerv a hasüreg felső-hátsó részében, az ágyéki gerinc két oldalán, a hashártya mögött, a hátulsó hasfalhoz rögzítve fekszik. Kb. 12 cm hosszú, 6 cm széles, 3 cm vastag szerv. A vese belső, homorú szélén bevágás, a vesekapu van, amelyben a vese erei, idegei és a kivezető vezeték (ureter) látha­ tók. A szervet három tok veszi körül. A külső fasciaszerü tok hátsó felszíne szorosan össze­ nőtt a vese mögötti izmok fasciájával, és ez által a vesét rögzíti. A középső tok zsírszö­ vetből áll, amelybe a vese felső pólusán a mellékvese van be­ ágyazva. A belső tok közvetle­ nül a vese állományán fekszik, A jobb oldali vese de arról könnyen leválasztható. elölnézetben 97

A vesét homlokirányban ketté­ szelve, a metszéslapon a veseállomány különböző részleteit figyelhetjük meg. A vese külső, szemcsés részét kéregál­ lománynak, belső, szélesebb, csíkolt részét velőállománynak nevezzük. Et­ től befelé a hilus irányába a gyűjtőA vese. A kéreg és a velő rendszer: a vesekelyhek és a vesemeállomány lap szerinti dence (pyelon) helyezkedik el. A két réteg (kéreg- és velőállo­ mány) fogaskerékszerüen kapcsolódik egymásba. A velőállo­ mány felől velősugarak nyomulnak a kéregbe, és azt kisebb egységekre, a vesekéreg-lebenykékre osztják. A kéreg ugyan­ csak oszlopokat küld a velőállományba, amelyek a velőállo­ mányt alkotó piramisokat (pyramisok) választják el egymástól. A kéregállomány szabad szemmel nem is láthatóan, fino­ man szemcsézett; ezt a vesegomolyagok és a velük összefüggő kanyarulatos csatornák okozzák. A velőállományt 10-15 piramis alakú test képezi. Ezek alapja a kéreg felé, csúcsa a vesekapu felé néz. A piramisok hosszanti csíkoltságát a bennük futó egyenes húgycsatornácskák hozzák létre, amelyek sok apró nyí­ lással a vesekelyhekbe nyílnak. A glomerulust körülvevő kettős falú toknak az érpólussal ellentétes oldalán (vizeleti pólus) kezdődik a nefron csatorna­ rendszere (tubulus), amely átszövi mind a kéreg-, mind a velőál­ lományt. Az első szakasz (elsődleges kanyarulatos csatorna) a glomerulus körül képez kanyarulatokat, majd egy hosszú, U alakú szárba megy át (Henle-kacs), amely a velőből ismét viszszafutva a kéregbe, a glomerulus körül végez kanyarulatokat (másodlagos kanyarulatos csatorna). Ez utóbbi egy hosszú, egyenes szakasszal a piramisokat képező gyűjtőcsatornákban folytatódik, és azok szemölcsszerű végződése a vesekehelybe
98

torkollik. A csatornarendszer különböző szakaszai szerepet ját­ szanak a vizelet kialakításában. A vese szerkezetét meghatározó másik elem az érrendszer. A vesekapun belépő a. renalis a vesében a kéreg irányába futó artériákra oszlik. Ezek két velősugár között haladnak a felszín felé, és közben kiágaznak belőlük a vas afferensek, amelyek a glomerulusokat alakítják ki. A vese vénás vérét a v. renalis gyűjti össze, és vezeti a v. cava inferiorba. VIZELETELVEZETŐ RENDSZER: A vizeletelvezető rendszer a vesepiramisok gyűjtőcsatornáival kezdődik. Ezek 810 tölcsérszerű vesekehelybe nyílnak. A vesekelyhek folytatása a vesekapuban fekvő tágult szakasz, a vesemedence, amely kis­ sé összeszűkülve, a húgyvezetékben folytatódik. HÚGYVEZETÉK (URETER): A húgyvezeték a veseme­ dencét a húgyhólyaggal összekötő izmos falú, kb. 30 cm hosszú, lúdtoll vastagságú vizeletelvezető cső, amely a hátsó hasfalon, a hashártya mögött fekszik. Falát nyálkahártya, izom- és kötőszö­ veti réteg képezi. Az ureter lumene átmetszeti képen csillag ala­ kú (a nyelőcsőéhez hasonló), azaz a nyálkahártya hosszanti irányban redőzött. Fedőhámja urothelium. HÚGYHÓLYAG (VESICA URINARIA): A kismedence elül­ ső részében fekvő húgyhólyag iz­ mos falú tömlő; nagysága teltségi állapotától függ. Normál űrtartal­ ma 200-300 ml. Ennél a mennyi­ ségnél a hólyag felső széle nem haladja meg a symphysis felső A férfihúgyhólyag és a belső szélének magasságát. Kóros ese­ nemi szervek hátulnézeti képe tekben azonban több liter vizelet is megrekedhet benne, és a hólyag a köldök magasságáig is
99

emelkedhet. A húgyhólyag falát urotheliummal fedett nyálka­ hártya és több rétegű, hálózatos szerkezetű simaizom képezi. A hólyag elülső és hátsó felszínén ezen kívül jól kifejezett hoszszanti izomréteget is találunk. Mind a hálózatos, mind a hoszszanti izomzat a hólyag kiürülését hivatott előmozdítani. A hó­ lyag kimeneti nyílását erős, gyűrű alakú, akaratunktól függetle­ nül működő záróizom (m. sphincter vesicae) fogja körül. Az akaratlagos harántcsíkolt rostokból álló záróizom (m. sphincter urethrae) a hólyag alatt 1-2 cm-re, a gát állományában, a húgy­ cső körül helyezkedik el. A hólyag kiürülése a záróizmok és a kiürítőizmok ellentétes beidegzésének a következménye. A nyálkahártya redőzöttsége a szerv nagyfokú befogadóké­ pességét teszi lehetővé. A hólyag fenekén háromszögletű terüle­ ten a nyálkahártya felszíne sima. Ez a rész a tágulásban nem vesz részt; a nyálkahártya szorosan hozzánőtt a hólyagfenék izomzatához. Itt találjuk a húgyhólyag három nyílását. A há­ romszög két hátsó sarkán ferdeszögben nyílnak be az uréterek, míg a háromszög elülső csúcsa a húgycsőben folytatódik. Az uréterek ferde nyílása az oka, hogy ezek a nyílások a hólyag telődése alkalmával sem záródnak el, ugyanakkor megakadályoz­ za a refluxot, a vizelet visszafolyását. A vizelet az urétereken keresztül cseppenként jut a húgyhólyagba, és gyűlik meg benne. A húgyhólyag üres állapotban a hashártya alatt fekszik, telődés közben pedig magára veszi a has­ hártyát. FÉRFI HÚGYCSŐ (URETHRA MASCULINA): A férfi húgycső kb. 25 cm hosszú vezeték, amely a hólyag fenekén kezdődik, és a hímvessző makkján végződik. Lefutása alapján három részét kü100

lönböztetjük meg: első szakasza a dülmirigyet fórja át, a máso­ dik a gát izomzatán halad keresztül, az utolsó pedig a penisben helyezkedik el. Az utóbbi rész kb. 20 cm hosszú. A hólyag falában a húgycső ki­ indulását körkörös, akaratunktól füg­ getlen beidegzésű záróizom veszi kö­ rül. A dülmirigyi szakaszba szájadzik az ondóvezeték, így az alsóbb szaka­ szok a vizelet kivezetésén túl a nemi váladék kiürülésére is szolgálnak. A gáti szakaszon találjuk a húgycső A férfihúgyhólyag és a belső akaratlagos záróizmát (m. sphincter nemi szervek homlokirányú metszete urethrae), valamint a gátizomzatba ágyazottan két borsó nagyságú miri­ gyet (Cowper-mirigyek). A páros mirigy kivezetőcsövei az urethra utolsó szakaszába nyílnak. Az utolsó szakaszt barlangostest veszi körül. Közvetlenül a külső nyílás előtt a húgycső kissé kitágul. A SZAPORODÁSI SZERVEK

A szaporodási szervek, ivarsejtek 101

A FÉRFI NEMISZERV: A férfi nemi szerveit belső és kül­ ső csoportra osztjuk. A férfi belső nemi szervei a következők: here, mellékhere, ondóvezeték, ondózsinór, ondóhólyag, dülmirigy. HERE (TESTIS): A hím ivar­ sejteket (spermiumokat) a páros herék termelik. A spermiumok kép­ zése a pubertástól a késői időskorig tart. Természetesen a folyamat idő­ tartamában jelentős egyéni eltéré­ sek lehetnek. A here kb. galambtojás nagy­ ságú és alakú szerv. A hasüregen kívül, a herezacskóban helyezkednek el. Fejlődésük a hasüreg­ ben megy végbe (ezért soroljuk a belső nemi szervek közé); a magzati élet utolsó hónapjában innen szállnak le a lágyékcsatornán át a herezacskóba. Előfordulhat, hogy a herék leszállása elmarad; ilyenkor rejtettheréjüségről beszélünk. A here bonyolult csatornarendszerből és közti kötőszöveti állományból áll. A spermiumok a csatornák falának hámjából fejlődnek, és a csatornarendszeren átjutnak a mellékherébe. A csatornák közti állomány egyes sejtjei (Leydig féle sej­ tek) a másodlagos nemi jelleg kialakításáért felelős hormont (androgének) termelik. A heréket burkok veszik körül, amelyek alkotásában a has­ hártya leterjedő folytatása és a musculus cremaster, hereemelő izom is részt vesz. Ha a hereburkok között folyadék gyűlik meg, vízsérv ke­ letkezik.
102

MELLÉKHERE (EPIDIDYMIS): A mellékhere a spermi­ um-tároló és -elvezető rendszerhez tartozik. Anatómiailag a herék hátsó felszínén helyezkedik el. Felső, feji része a herék csatornarendszerével áll összefüggésben, alsó, elkeskenyedő vége az ondóvezetékbe megy át. A szerv átmetszetén jól látható, hogy a here 10-15 gyűjtő­ csatornája a mellékhere erősen csavarodott csatornájába torkol­ lik. (A kb. 5 cm hosszú mellékherében felcsavarodott vezeték kiterítve 5 méter hosszú). ONDÓVEZETÉK ÉS ONDÓZSINÓR: Az ondóvezeték a mellékhere-csatorna közvetlen folytatása. 50-60 cm hosszú ve­ zeték, amely a lágyékcsatornán át belép a kismedencébe, és a hólyag hátsó-alsó felszínéhez fut. Itt átfúrja a dülmirigyet, és a húgycsőbe nyílik. Közvetlen benyílása előtt felveszi az ondóhólyag kivezetőcsövét is. Az ondóvezeték erős izomzatú cső; nyálkahártyája hoszszanti irányú redőket képez; izomzata a nemi váladék továbbju­ tását biztosítja. Az ondóvezetékkel együtt futnak a heréhez an­ nak vérerei, nyirokerei, ide­ gei és egy kötőszövettel kö­ rülvett köteget képeznek. Ez az ondózsinór. ONDÓHÓLYAG: Az ondóhólyag a húgyhólyag hátsó felszínén elhelyezkedő páros szerv, járulékos nemi mirigy. A nyálkahártya mirigyei a spermához keveredő nyúlós váladékot termelnek. Az ondóhólyag kivezetőcsövei az ondóve­ zetékkel egyesülve a húgycső felső szakaszába nyílnak.
103

DÜLMIRIGY (PROSTATA): A prosztata (prostata) tokkal körülvett gesztenye alakú és nagyságú mirigy. Váladéka adja a hím nemi váladék (sperma agy más néven ondó) folyékony részének jelentős mennyiségét. Helyzetileg a húgyhólyag alatt fekszik; felső felszíne a hólyagfenékkel össze­ nőtt, alsó része a gát izomzatán nyugszik. Hátrafelé a végbéllel érintkezik, azt bedomborítja. A prosztatát kb. 3 cm hosszúságban a húgycső felső szaka­ sza fúrja át. Itt nyílik bele az ondóvezeték és az ondóhólyag kö­ zös vezetéke. Szövettanilag a prosztata a mirigyszöveten kívül simaizom­ zatból és kötőszövetből áll. Idősebb korban az alapállomány fel­ szaporodása a húgycső elzáródásához vezethet. A férfi külső nemi szervei. Ide soroljuk a herezacskót és a hímvesszőt. Utóbbi egyrészt nemi szerv, másrészt a vizeletelve­ zető rendszer utolsó szakasza. Anatómiai felépítése e kettős fel­ adatának megfelelő. HEREZACSKÓ (SCROTUM): A herezacskó tulajdonkép­ pen a hasfal bőrének kitüremkedése kétoldalt (férfiaknál még a korai magzati életben összeforrnak egymással; nőknél a két bőr­ redő önálló marad, és a nagyajkakat képezi). A herezacskó bőre erősen pigmentált; rétegződése a hasfalénak felel meg. A here­ zacskó a herék működéséhez szükséges - a hasüregnél alacso­ nyabb - optimális hőmérsékletet biztosítja. HÍMVESSZŐ (PENIS): A hím­ vesszőt teljes hosszában átfúrja a húgycső, amely ezen a szakaszon mind a vizelet, mind a nemi váladék kiürítésére szolgál. A penis fő építő­ eleme a kötőszöveti kötegek, sima­ izomzat és elasztikus hálózat által átszőtt szivacsszerű két barlangostest
104

(corpus cavernosum penis). Ezek nemi izgalom esetén a beléjük nyíló artériák kitágulása folytán vérrel telődnek, és a szervet megmerevítik (erekció). A két barlangostestet körülvevő erős kötőszöveti tok a fokozott belső nyomás fenntartását biztosítja. Nyugalmi állapotban az erek zártak, és a barlangostestek pety­ hüdtek. A penis részei. A penisen megkülönböztethetjük a szárat, a testet és annak előrefelé végződését, a makkot. A barlangostestek izom által fedett szárai a szeméremcson­ ton erednek. A test átmetszetén a két barlangestest alatt egy harmadik ugyancsak izommal fedett barlangostestet találunk. Ez utóbbi a húgycső körül helyezkedik el, hagymaszerű tágulattal kezdődik, és elülső vége a makkba megy át. Itt nyílik a húgycső. A húgycső körüli barlangestest az erekcióban nem vesz részt, nem merevedőképes, így a húgycső az erekció idején nincs öszszenyomva, átjárható. A hímvesszőt kívülről vékony, idegvég­ ződésekben gazdag bőr veszi körül, mely a makkra kettőzet alakjában borul rá (fityma), melyet a fitymafék rögzít. A makk és a test határán körkörös, sekély árok van, amelybe a faggyú­ mirigyek kevés váladékot ürítenek. A bőr alatt elhelyezkedő fascia körülveszi mindhárom barlangostestet. A húgycső üregébe az ondóvezeték és az ondóhólyag kivezetőcsövén kívül számos kis mirigy adja le váladékát, ame­ lyek a sperma alkotórészei. Az ondó (sperma) fehéres színű, jellegzetes szagú, nyúlós folyadék, amelynek sejtes elemei a spermiumok, híg része az ondóhólyag, a prosztata és a Cowper-mirigy váladéka. A NŐI NEMI SZERV: A női nemi szerveket elhelyezkedé­ sük alapján belső és külső nemi szervek csoportjába osztjuk. A nő belső nemi szervei a következők: petefészek, petevezeték, méh, hüvely és a széles méhszalag.
1 0 5

PETEFÉSZEK (OVARIUM): A petefészek mandula nagy­ ságú és alakú páros szerv a nagy- és kismedence határán, a kö­ zös csípöverőér oszlási szögében. A szerv felső pólusa a peteve­ zeték szabad hasüregi végével érintkezik, míg alsó pólusát sza­ lag köti a méhfenékhez. Ilyenformán a méh bármely irányú helyzetváltozása esetén a petefészket is magával húzza (pl. ter­ hesség idején). Ugyancsak szalag kapcsolja a petefészket az ol­ dalsó medencefalhoz. Az ovárium a méhet és a petevezetéket borító hashártyakettözet - a széles méhszalag - hátsó felszínéhez rögzül. A szerv felszíne a pubertásig sima, később a tüszőrepedéseket követő hegesedések folytán egyenetlen. Az ivarérett petefészek lap­ metszetén külső, tömöttebb kéregés belső, lazább szerkezetű velőál­ lomány látható. A kéregállományban külön­ böző stádiumban levő tüszők (follikulusok) figyelhetők meg. Ivarérett korban a tüszők között bizonyos ciklusos időszakokban A belső női nemi szervek sárgatest (corpus luteum), vala­ hátulsó nézetben mint már az előzőkben lezajlott tüszőrepedések visszamaradó nyomaiként hegestest (corpus albicans) is láthatók. A velőállomány erekben gazdag kötőszövetből áll. PETEVEZETÉK VAGY MÉHKÜRT (TUBA UTERINA): A petevezeték vagy méhkürt kb. 12 cm hosszú, páros, hullámos lefutású csatorna, a petesejt továbbítására szolgál. A méh üregé­ be nyíló része keskenyebb, a petefészek felé eső része tölcsérszerűén kitágul, és szabadon nyílik a hasüregbe. Ez a vége rojtozott; a rojtok ráfekszenek a petefészek felszínére.
106

A petevezeték a méhet is beborító hashártyakettőzetben he­ lyezkedik el, amely a méhhel együtt a petevezetéket is rögzíti. E homlokirányú síkban álló hashártyakettőzet a széles méhszalag (ligamentum latum uteri). A petevezeték fala három rétegű. Kívülről hashártya borít­ ja. Ez alatt fekszik a petevezeték perisztaltikus mozgását biztosí­ tó körkörös és hosszanti nyalábokból álló izomréteg. Belső réte­ ge redőzött nyálkahártya, amely a vezeték lumenének átmetszetben labirintikus képet kölcsönöz. A csillószőrös hengerhám csillóinak mozgása az uterus ürege felé irányul. MÉH (UTERUS): A méh fordított körte alakú, páratlan, üreges szerv, amely a kismedencében középen, a hólyag és a végbél között fekszik. Nagysága kor és működési állapot szerint különböző. A fejlett, de még nem szült méh kb. 7-8 cm hosszú, felső, szélesebb vé­ gén kb. 4-5 cm széles. A szülésen már átesett méh minden irányban 1-2 cm-rel nagyobb. A méh két fő része a méhtest és a méhnyak. A test és a nyak egymással előrefelé nyíló szöget zár be. Ezt előrehajlásnak (anteflexio) nevezzük. Emellett a méh a hü­ velyhez viszonyítva teljes egészében előrefelé dől a húgyhó­ lyagra (anteversio). A test felső, vaskosabb, szabad vége a méhfenék (fundus), amely a hasfalon keresztül jól tapintható. Ennek két oldalát fúrják át a petevezetékek. A méh lefelé a hüvelyben folytatódik. A méhnyak legalsó részét a hüvely felső vége (hü­ velyboltozat) szorosan fogja körül (portio vaginalis uteri). A nyak alsó végén ovális rés formájában a külső méhszáj látható, amelyet a méh elülső és hátulsó fala egy-egy lekerekí­ tett, ajakszerű részlettel határol. A méh ürege elölről-hátra összelapított rés, amelyet a méh homlokirányú metszetén tanulmányozhatunk. Ilyen metszlapon a méhnyak üregét keskeny csatornának, a testét felfelé szélesedő
107

háromszögű résnek látjuk. Terhesség alatt a méhtest ürege meg­ nő, míg a nyakcsatorna a terhesség végéig szűk marad. A méh fala három rétegű. Kívülről a méh testét és nyaká­ nak felső részét hashártya borítja (perimetrium); a fal legvasta­ gabb rétege izomzat (myometri­ um). A myometrium vérerekben, különösen vénákban, rendkívül gazdag. Terhesség alatt mind a myometrium, mind a benne levő erek tetemesen megnagyobbod­ nak. A méhfal belső rétege nyál­ kahártya (endometrium), amelynek mélyebb rétege az izomré­ tegbe is benyomul. A nyálkahártyát csillószőrös hengerhám bo­ rítja; a csillószőrök a méhszáj felé csapkodnak. A nyálkahártya csöves mirigyei nyálkát választanak el. A méhnyak (cervix) nyálkahártyája eltér a méhtest nyálka­ hártyájától. Mirigyei sűrű nyákot termelnek, amely normális viszonyok között a nyakcsatornát zárva tartja (nyakdugasz). A méhet a fent leírt hely­ zetében (anteflexio-anteversio) részben szalagos-kötőszövetes készülék, részben a medence­ fenék izomzata rögzíti. Utóbbit összefoglalóan gátizomzárónak nevezzük, előbbi elsősorban a méhet körülvevő, a széles méhszalag két lemeze között helyet foglaló, lényegében laza kötő­ szöveti rendszer (paramet­ rium), amely azonban mechanikailag fontos rögzítő funkcióval
108

bír. A medencefenék izomzata a hüvely falával összenőtt lemez, a diaphragma urogenitale. A méh főműködése a megterméke­ nyített pete befogadása és az ébrény, illetve magzat fejlődésének biztosítása. A megtermékenyített petesejt a méh nyálkahártyájában ta­ pad meg. A megtapadás helyén a méh nyálkahártyája és az ébrény burka kifejleszti a méhlepényt, amelyben a magzati és anyai erek találkoznak anélkül, hogy a kétféle szervezet vére egymással keverednék. A méhlepény révén a magzat a születésig összefügg az anyai szervezettel, és anyagcseréje azon át bonyolódik le. A magzat megszületése után a méhlepény leválik, és a szülőcsa­ tornán át távozik. A szülés befejezése után a méh megnagyob­ bodott izmai és erei visszafejlődnek. HÜVELY (VAGINA): A hüvely a női genitalis csatorná­ nak kb. 10 cm hosszú alsó szakasza. Közösüléskor a hím ivarsejteknek a belső nemi szervekbe vezető kapuja, szüléskor a szülőcsatorna alsó szakaszát képezi. Ürege elölről-hátra lelapított. Felső vége szorosan körülveszi a méh nyakát, boltozatos (hüvelyboltozat), míg alsó vége szaba­ don nyílik a gáton. A hüvely fala kötőszövetből és simaizomzatból áll, amely előrefelé szorosan összefügg a húgycsővel. A hüvely hátulsó fala a végbél előtt fekszik; a két szerv kö­ zött laza kötőszövet van. A hüvely falában a vérerek fonatszerüen helyezkednek el, és nemi izgalom esetén az alhasi vérbőség folytán megduzzadnak. A hüvely laphámmal borított nyálkahártyája mind az elül­ ső, mind a hátulsó falon harántredőket alkot. A nyálkahártyában nincsenek mirigyek. Még nem közösült nőben (virgo intacto) kevéssel a hüvelybemenet felett a nyálka­ hártyán különböző formájú (félhold alakú, máskor gyűrűszerű, 109

ritkábban lebenyes) redő, a szűzhártya (hymen) látható. Az át­ szakadt hymen helyén szemölcsszerű maradványok találhatók. A nő külső nemi szervei. Ilyen néven a nemi szerveknek a medence üregén kívül fekvő, a gáttájékra eső részeit foglaljuk össze. Nagyajkak (labium május), a hüvelybemenetet két oldalról körülvevő, főként zsírszövetből álló bőrredők, amelyek fejlődés­ tanilag a férfi herezacskójának felelnek meg. Míg azonban fér­ fiban a scrotum jobb és bal fele a középvonalban összenőtt, ad­ dig nőben a két nagyajak különálló maradt. A két nagyajak között fekszik a jóval kisebb két kisajak (labium minus). Előbbiek alatt egy duzzadásra képes test és egy babnagyságú mirigy található, melynek kivezetőcsöve a hátsó hüvelybemenetbe nyílik. Váladéka nemi izgalom esetén a hü­ velybemenet nedvesíti. A nagyajkak hátrafelé fokozatosan ellaposodnak, és beleol­ vadnak a gátba, előrefelé azonban kiszélesednek, és egy többékevésbé elődomborodó, háromszögű területbe, a szemérem­ dombba (mons pubis) olvadnak bele. A szeméremdombot a nemi érés idejétől kezdve a nagyaj­ kakkal együtt fanszőrzet borítja. Ha a kisajkakat egymástól széthúzzuk, a szeméremrésben a hüvelybemenetet és közvetlenül előtte a húgycső külső nyílását láthatjuk. A csikló (clitoris) közvetlenül a húgycső nyílása előtt he­ lyezkedik el. Fejlődéstanilag és anatómiailag hasonló izmait ta­ láljuk és a penis barlangostestének felel meg, de annál sokkal
110

kevésbé fejlett. Mint a barlangostest, a csikló is merevedésre képes. GÁT: A gát anatómiai értelemben a medence ki­ menetének megfelelő rom­ busz alakú terület. Csontos határai elölről a szeméremcsont, hátulról a farkcsont, két oldalról az ülőgumók. A medence kimenetét izmok és fascia zárják le, amelyeket a húgycső, a hü­ vely és a végbél fúr át. Az anatómiai gátnak két része van: Az elülső rész a pars urogenitalis, amelynek fő záróképlete az izmokból és kötőszövetes lemezekből álló diaphragma urogenitale. Ezt átfúrja a húgycső és a hüvely. Itt helyezkedik el az akaratlagos húgycsőzáróizom (m. sphincter urethrae). Az izom a hüvely falával összenőtt, ezáltal a méhet alátá­ masztja; A hátulsó rész a pars analis, amelyet főként a végbélemelő izom (musculus levator ani) és fasciái zárnak le. Átfúrja a vég­ bél. Itt található az akaratlagos végbélzáróizom (musculus sphincter ani externus) is. Klinikai értelemben gáton csak a hüvelybemenet és a vég­ bélnyílás közötti területet értjük. A gátnak különösen a női szervezetben van jelentősége. Alakja, méretei meghatározzák a szülés kimenetelét, izomzata döntően részt vesz a méh alátámasztásában.
111

A klinikai gát védelme, az esetleges előzetes gátmetszés (episiotomia) a gátrepedés elkerülésére a korszerű szülésvezetés egyik fontos irányelve. EMLŐ (MAMMA): Az emlő a legnagyobb bőrmi­ rigy. Ivarérett nőké a 3.-tól a 6., illetve 7. borda magas­ ságáig terjed. Rajta kb. a közepén kúp alakú kiemelkedés, az erő­ sen pigmentált emlőbimbó látható, amelyet ugyancsak a barnára színeződött bim­ bóudvar vesz körül. Az emlő emlőlebenyekből áll, melyeket mirigyállomány és zsírszövet épít fel. A mirigyek kivezetőcsövei, 12-15 tejvezeték az emlőbimbó csúcsa körül nyílnak a felszínre. Az emlő rugalmasságát, feszességét az állományát átszövő kötöszövetes hálózat adja, amely az emlőt aljzatához, a nagy mellizomhoz rögzíti. A nem működő mirigyállomány a terhesség idején hormo­ nális hatásra felszaporodik és aktiválódik, a bimbóudvar kiszé­ lesedik, és erősebben pigmentálttá válik. A mirigy működése, a tejelválasztás, csak a szülés után in­ dul meg, amikor is a méhlepényhormonok által addig gátolt hypophysis elülsőlebeny-hormon (laktációs hormon) hatása ér­ vényre jut. A tejelválasztás további ingere a mirigyállomány produktumának kiürítése (szoptatás). A szoptatás befejeztével a mirigyállomány fokozatosan visszafejlődik, és visszaáll az emlő nyugalmi állapota.

A SZÍV ÉS RENDSZERE
(COR)

A szív, a vérerek és a vér Helyzete: A szív kúp alakú, izmos falú üreges szerv, amely a két tüdő között a mellüreg elülső részében, a mediastinum anterius alsó részében fekszik. A szív egyharmada a középvo­ naltól jobbra, kétharmada attól balra helyezkedik el. A tüdők a szív nagyobb részét fedik, és csak a középvonaltól balra hagy­ nak szabadon egy kb. gyermektenyérnyi területet a 4-6. borda­ porcnak megfelelően. Ezen a részen a szív közvetlenül az elülső mellkasfallal érintkezik. A szív a rekeszizmon nyug­ szik. A kúpformának megfelelően megkülönböztetünk rajta kissé le­ kerekített csúcsot és alapi részt (bá­ zist). A szív hossztengelye jobbrólfelülről-hátulról előre-lefelé-balfelé irányul. A szívcsúcslökés helye a bal 5. bordaközben, a szegycsonttól 8 cm-re tapintható. A szív és a koszorúerek
elölnézetben

113

Külső leírás: A szívet egy körbefutó barázda pitvari és kamrai részre osztja. A kamrákat kívülről egymástól hosszanti elülső és hátsó barázda kü­ löníti el. A körkörös és hosszanti baráz­ dákban a szív saját erei (koszorúse­ rek) futnak. A szív nagysága általában az egyén zárt ökle nagyságának felel A szív és a koszorúerek meg, függ azonban az életkortól, a hátulnézetben, feltárva nemtől, az alkattól és a szív munkájá­ tól. A szív súlya kb. 300 g. A SZÍV ÜREGEI: A szív üregrendszerét belül hosszanti sövény (septum cordis) egymással nem közlekedő jobb és bal szívfélre osztja. Előbbi a kis vérkör, utóbbi a nagy vérkör mo­ torja. Mindkét szívfél feloszlik a bázist képező pitvari és a szív­ csúcsot képező kamrai részre, amelyeket billentyűk választanak el egymástól. Működésük szívó-nyomó pumpához hasonlítható. Az izomzat összehúzódása a szisztolé (systole), elernyedése a diasztolé (diastole). A szívnek így négy ürege: két vékonyabb falú pitvara, és két vasta­ gabb falú kamrája van. A pitvarokba ömlenek a szívbe vezető nagyvénák, majd onnan a vér a kamrákba jut. A vér befogadása és továbbítása a pitvarokat csak kismér­ tékben terheli, ezért falizomzatuk A szívkamrák és az vékony. Aortaszájadék feltárva A kamrák a nagyvérköri (testke­ ringés) és a kisvérköri keringést (tüdőkeringés) biztosítják. A
114

nagyobb munkavégzésnek megfelelően izomzatuk a pitvaroké­ hoz képest erősen megvastagodott. A két pitvar, illetve a két kamra egymással egy időben (szinkron) működik. A pitvarok összehúzódásakor (pitvari szisztolé) a kamrák elernyedtek (kamrai diasztolé); a kamrák össze­ húzódásakor (kamrai szisztolé) a pitvarok vannak diasztoléban. A jobb pitvarba három fontos gyűjtőér: a felső fő visszér (vena cava superior), az alsó fő visszér (vena cava inferior) és a szív saját főgyűjtőere (sinus coronarius) nyílik. Ezek az erek hozzák vissza a szívbe az elhasznált vért. A jobb pitvar a jobb kamrával a jobb vénás A jobb pitvar és a jobb kamra szájadékon át közlekedik. A vér a elölről és oldalról feltárva jobb pitvarból ezen a nyíláson átjut a jobb kamrába. Az átfolyást háromhegyü (tricuspidalis) billentyű szabályozza. A jobb és bal pitvar a magzati életben közlekedik egymás­ sal: ez a nyílás (foramen ovale) azonban a születés után elzáró­ dik. A jobb pitvar elülső része háromszögletűen kinyúlik, és a fülcsét képezi. A jobb kamra átmetszetben félhold alakú. A jobb pitvartól a már említett háromhegyü billentyű választja el. E kamrákból indul ki a tüdőverőér (arteria pulmonalis). A bal pitvar nagyjából kocka alakú. Négy tüdővéna (vena pulmonalis) szájadzik be. Előrefelé kinyúló része a bal fülcse. A bal pit­ varból a vér a bal vénás szájadékon keresztül a bal kamrába kerül. A bal kamra ürege átmetszetben kör alakú. Fala kétszer olyan vastag
A bal pitvar és a bal kamra hátulról és oldalról 115

(kb. 1 cm), mint a jobb kamráé, tekintve, hogy sokkal nagyobb munkát végez (nagy vérkör). A bal pitvartól a kéthegyű (bicuspidalis v. mitralis) billentyű választja el. A bal kamrából indul ki az aorta és folytatásában az aortaív. SZÍVBILLENTYŰK: A szívben a vér áramlását bil­ lentyűk szabályozzák. A bil­ lentyűknek két fajtája van: a vitorlás (cuspidalis) vagy vé­ nás billentyűk, és a félhold alakú (semilunaris) vagy arté­ riás billentyűk. A billentyűket a szívbelhártya kettőzete hoz­ za létre. A vitorlás billentyűk a vénás szájadékor a pitvarok és kamrák között (pitvar­ kamrai szájadékor) helyezkednek el. Három részből állnak: a vitorlából, az ínhúrokból és a kamrák faláról a kamrák ürege felé beemelkedő szemölcsizmokból. A vitorla háromszög alakú alapja a pitvarkamrai szájadék széléhez rögzül, és csúcsa a kamra felé néz szabadon. A billen­ tyűszélről kiinduló vékony ínhúrok a billentyűt a kamra sze­ mölcsizmaihoz rögzítik. A billentyűk egy irányító szelep módjára működnek, és megakadályozzák, hogy a vér a kamrából a pitvar felé visszaáramolhassék. A pitvar összehúzódásakor a nyomás meg­ nyitja a billentyűket, és a vér a kamrába áramlik. Kamrai szisztoléban a billentyűk vitorlái összecsapódnak, elzárják a pitvar­ kamrai szájadékot, vérvisszafolyás a pitvarok felé nem lehetsé­ ges, a vér kizárólag a kamrákból induló nagyereken át folyhat el. A billentyűk átcsapódását a pitvar felé az ínhúrok akadályoz116

zák meg. A bal pitvarkamrai szájadékban a kéthegyű, a jobb szájadékban pedig a háromhegyű billentyű található. A szívbelhártya-gyulladás következményeként a billentyűk szélein csomók keletkeznek, amelyek később zsugorodnak, és többé nem zárnak megfelelően. Ilyenkor a vér részben a pitva­ rokba folyik vissza (billentyűelégtelenség). A félhold alakú billentyűk a kamrákból kiinduló nagyarté­ riák szájadékában vannak. Ezeket alakjuk szerint zsebes billen­ tyűknek nevezzük (hasonlóan a kabátra kívülről rávarrt zseb­ hez). Mindkét artéria (tüdőverőér és aorta) szájadékában három félhold alakú billentyű van; tasakjaik a keringés irányába néz­ nek. Szisztoléban, amikor a kamrából a vér a nagyerekbe lökő­ dik, a véráram megnyitja a billentyűket, és a tasakokat az érfalhoz nyomja. Diasztoléban, amikor a kamra ellazul, a kilökött vér visszaáramlani igyekszik, de a tasakok vérrel telítődnek, összefeksze­ nek, és ez által megakadályozzák a visszafolyást. A billentyűk kóros elváltozásainak itt is elégtelen zárás a következménye. A SZÍVFAL SZER­ KEZETE: A szív fala há­ rom rétegből áll. Legkívül látható a szívburok vékony, fénylő zsigeri lemeze (epicardium). A szívfal középső, legvastagabb rétege a szívizomzat (myocardi­ um). Ez különleges ha­ rántcsíkolt izom, amely akaratunktól függetlenül
117

működik. A pitvarok izomzata vékonyabb, mint a kamráké. A különböző lefutású izomrostok a szívcsúcsnál mennek át egymásba. A szívüregek felé tekintő belső izomréteg képezi a vitorlás billentyűket rögzítő kamrai szemölcsizmokat, továbbá az üregek felől jól látható hálózatos izomgerendákat. A pitvarok és kamrák izomzatát egymástól rostos kötőszövetes gyűrű választja el, amely a nagyerek szájadékait körülvevő inas rostokkal képezi a szív vázát. A szívet belülről a szívbelhártya (endocardium) béleli, amely vékony, halványfehér, áttetsző hártya. Kettőzete képezi a szívbillentyűket. Szövettanilag az endothel alapja elasztikus kö­ tőszövet, amely a szív térfogatváltozásaihoz alkalmazkodni ké­ pes. A SZÍV BEIDEGZÉSE, INGERKÉPZŐ ÉS INGERVE­ ZETŐ RENDSZERE: A szív ritmusos működését a szívben el­ helyezkedő önálló ingerképző és ingervezető rendszer irányítja, amely külső (extracardialis) beidegzése révén kapcsolatban áll a központi idegrendszerrel. A szívhez kívülről haladó idegek (nervus vagus és truncus sympathicus) a vegetatív idegrendszer­ hez tartoznak. A saját ingerképző és ingervezető rendszer a szív munkájá­ nak összehangolt ütemességét biztosítja. A rendszer részei: 1. sinus-csomó; 2. pitvar-kamrai csomó; 3. pitvar-kamrai köteg (His-nyaláb) és annak két szára (Tawara-szárak); 4. végelágazások (Purkinje-rostok). A sinus-csomó a jobb pitvar falában az elsődleges inger­ képző központ, amely a szívösszehúzódások ütemét biztosítja. A keletkezett ingerületi hullám - közvetlen idegi összeköt­ tetés hiányában - a pitvari fali izomzat útján jut el a pitvar­ kamrai csomóba.
118

A pitvar-kamrai csomó, mint másodlagos ingerképző köz­ pont, a jobb pitvar alsó részében a pitvar-kamrai határ felett he­ lyezkedik el. A His-nyaláb, a pitvar-kamrai csomóból indul ki, majd két szárra válva (Tawara-szárak) a kamrákat elválasztó sövényen húzódik lefelé a jobb és a bal kamra izomzatának beidegzésére. Purkinje-rostoknak nevezzük a nyaláb végelágazódásait a kamraizomrostok között. A His-nyaláb és a Purkinje-rostok az ingerképző központ ingerületét viszik át a kamrák izomzatára. Normális ingerképzés esetén először a pitvarok, azután a kam­ rák húzódnak össze. A SZÍV EREI: Élettani és kórtani szempontból a szív saját táplálóerei (koszorúserek; coronariák) nagyon fontosak. A szív fala vérellátás szempontjából érzékeny. Ha a tápláló artériák valamelyike hirtelen elzáródik, a szomszédos érterülettel való hiányos érösszeköttetés miatt a megfelelő szívrészlet elhal. A szívet két koszorúsér (arteria coronaria dextra et arteria coronaria sinistra) látja el. Mindkettő az aorta kezdeti szakaszá­ ból ered, a szívet a pitvar-kamrai határon öleli körül (innen az elnevezésük). Agakat adnak a pitvarokhoz, a kamrákhoz és szívsövényhez. A koszorúserek a kamrák közti hosszanti baráz­ dákban ágakat küldenek a szívcsúcshoz. A koszorúserek elágazódásai funkcionális értelemben vég­ artériák, így ha valamelyikük is elzáródik, nem képesek helyet­ tesíteni egymást. A szív vénái az artériákat követve a szív hátsó felszínén egyetlen nagy törzsbe (sinus coronarius) gyűlnek össze, amely a jobb pitvarba szállítja az elhasznált vért. Az aorta leszálló része (aorta descendens) a gerinc bal olda­ lához fekszik, és a IV-V. csigolya előtt két végágra: két csípőve­ rőérre oszlik.
119

Az aorta leszálló szakaszának a rekeszizom feletti részét mellkasi aortának, a rekeszizom alatti részét hasi aortának ne­ vezzük. Felszálló aorta (aorta ascendens). A felszálló aortából a szívet ellátó koszorúserek erednek. A felszálló és a mellkasi aorta közti szakasz az aortaív melyből a fej-nyak és a felső végtag verőerei erednek. SZÍVBUROK: A szívet kettős falú savós hártya, a A szív helyzete bal oldali nézetben szívburok (pericardium) veszi körül. A szív e tömlőbe betüremkedve, annak két lemezét hozza létre. A külső (fali vagy parietalis) lemez a szívet környezetétől, a szomszédos szervektől (az elülső mellkasfaltól, a mellhártyá­ val fedett medialis tüdő felszínektől) választja el, míg a belső (zsigeri vagy visceralis) lemez elválaszthatatlanul hozzánőtt a szívhez, és annak külső rétegét (epicardium) képezi. A két lemez között zárt üreg van, a szívburok ürege (cavum pericardii), amelyet a savós hártyák által termelt néhány csepp folyadék (liquor pericardii) tölt ki. A szívburok kettős lemeze segíti elő a szív súrlódásmentes összehúzódásait. A szívburok gyulladásos folyamataiban folyadék, illetve a szívfal átszakadásakor az üreget vér töltheti ki, amely a szívet összenyomja, és halálhoz vezet.

120

A VÉR
A vér rendkívül összetett, ezért egy egyedülálló szervnek is nevezhetjük, s ez az egyetlen olyan szervünk, amely folyékony. Keringési rendszer - amely több mint százezer kilométer hosszú - szállítja az élethez nélkülözhetetlen anyagokat, de azt a rengeteg hulladékot is, amelyek aztán kiürülnek szervezetből, így aztán a vér szinte minden szövettel kapcsolatba kerül. A vér nélkülözhetetlen a szív, a máj, a tüdő és a vese mű­ ködéséhez, hiszen ezek a szervek rá vannak utalva. A vér olyan feladatokat lát el, amelyek az élet alapfeltételei. A vér viszi el a test különböző sejtjeihez az oxigént, a táp­ anyagokat, s a védőanyagokat, miközben elszállítja a hulladé­ kot, vagyis a mérgező szén-dioxidot, a sérült vagy elhalt sejte­ ket, s más salakanyagokat. Fentiekből látható, milyen veszélyes kapcsolatba kerülni a vérrel, miután elhagyta a szervezetet, ugyanis a benne lévő mér­ gező anyagok többségét még a műszerek sem képesek kimutat­ ni. (E kérdéskörben lásd Peresztegi Sándor: ÖNGYÓGYÍTÁS (Az emberi test csodája) A rák gyógyítása című könyvből a Vér­ átömlesztés - Mennyire biztonságos? című fejezetét!). Ugyanis senki sem vállal garanciát arra, hogy a vérben nincsenek mérge­ ző anyagok, amelyet transzfúziók esetén beadnak valakinek, hiszen lehetetlen felismerni és eltávolítani ezeket a veszélyes anyagokat. Ezért van az, hogy sok orvos ma már nem szívesen alkalmaz vértranszfúziót. Az Egészségügyi Világszervezet 2005. júniusában kénytelen volt elismerni, hogy „annak az esé­ lye, hogy az ember biztonságos transzfúziót kap... országonként igen eltérő", ugyanis számos országban nincs szabályozott prog­ ram a biztonsági előírások betartására. Vagyis a fertőzésmentes vér soha nem lesz elérhető cél, mint ahogyan a szennyvízcsator121

nákból való szennyezett víz fogyasztása sem lesz soha biztonsá­ gossá. Aki vért fogad el mástól, azonnal súlyos kockázatnak teszi ki az életét, hiszen az immunrendszere igyekszik kilökni az ide­ gen vérszövetet. Rosszabb esetben a transzfúzió elnyomhatja a természetes immunválaszt, s a fellépő immunszuppresszió kö­ vetkeztében a beteg könnyebben kapja el a fertőzéseket az ope­ ráció alatt vagy azt követően, s jobban ki lesz szolgáltatva azok­ nak a vírusoknak, amelyek egészen addig nem voltak aktívak. Ráadásul a transzfúzió fokozza a tüdőgyulladás, a stroke és a szívroham kockázatát. Nem szabad elfeledni tehát, hogy a transzfúzió valójában egyfajta szervátültetés. Sok orvos viszont nem akar változtatni a kezelési módszereken, mert a maradi módszerek kényelmeseb­ bek, mintha tovább képeztetnék magukat. A bio-gyógyász nem engedheti meg ezt a hanyag, nemtö­ rődöm hozzáállást! Bizonyítottan leszögezhetjük, hogy az a beteg, akik vér nél­ kül kezelnek, lényegében a lehető legszínvonalasabb sebészi ellátást kapja. A vér összetétele: 1. Plazma. A teljes vér 52-62 %-át teszi ki. Ez egy halvány­ sárga folyadék, amelynek 91,5 százalék víz, s 7 % fehérjék (melyben az albuminok közel 4 %-ban, a globulinok közel 3 %ban és a fibrinogén közel 1 %-ban van jelen). A fehérjéken kívül vérsejtek és más egyéb anyagok lebegnek vagy haladnak benne. A plazma maradék másfél százalékát tápanyagok, hormonok, légzési gázok, elektrolitok, vitaminok és nitrogéntartalmú salak­ anyagok alkotják. 2. Fehérvérsejtek. Más néven leukociták, amelyek a teljes vér kevesebb, mint 1 %-át teszik ki. Ezek megtámadják és el­ pusztítják azokat az idegen anyagokat, melyek károsak lehetnek.
122

3. Vérlemezkék. Más néven trombociták, amelyek a teljes vér közel 1 %-át adják. Sérülések esetén ezek képzik a vérrögö­ ket, hogy a vér ne jusson ki a sebekből. 4. Vörösvértestek. Más néven eritrociták, amelyek a teljes vér 38-48 százalékát alkotják. Ezek a sejtek életben tartják a szöveteket azáltal, hogy oxigént szállítanak nekik és elszállítják tőlük a szén-dioxidot. A vörösvértesteken belül megközelíthetőleg 300 millió hemoglobinmolekula van, amelyek az érett vörösvértesteknek az egyharmadát alkotják. Ezek a molekulák a globin nevű fehérje­ részből és a hem nevű festékanyagból épül fel, amelyben egy vas-atom is van. Amikor egy vörösvértest áthalad a tüdőn, az oxigénmolekulák bekerülnek a belsejébe és hozzákapcsolódnak a hemoglobinmolekulákhoz, s néhány másodperc múlva a vö­ rösvértest leadja az oxigént a test szöveteinek, életben tartva így a sejteket. Az egyik legjelentősebb tudományos folyóirat a The Wall Street Journal az alábbiakról tudósított: „Egyre több kórház kí­ nál fel egy másik lehetőséget, a vér nélküli sebészetet". Ez a fo­ lyóirat még arról is tájékoztatott, hogy „az eredetileg Jehova Tanúi kedvéért kifejlesztett módszer általánosan elfogadottá vált, és most már számos kórház mindenkinek ajánlja a vér nél­ küli sebészet programját". Azok a kórházak, aki alkalmazzák a vér nélküli eljárások különböző módszereit, azt tapasztalták, ez rengeteg előnnyel jár, különösen a betegek szempontjából, hiszen gyorsabb a fel­ gyógyulásuk, s nem tapasztalnak komplikációkat. Ezen okokból jelenleg már a képzettebb orvosok ezrei így kezelik betegeiket, vagyis nem használnak vértranszfúziót. Az Awake! című, családokat felvilágosító nemzetközi fo­ lyóirat, amely 32.412.000 példányban (Igen! Nem elírás! - a
123

világ egyik legnagyobb példányszámában) harminckétmillió­ négyszáztizenkétezer példányban és 81 nyelven (magyarul Éb­ redjetek! címen) jelenik meg, az alábbi tájékoztatót közölte Je­ hova Tanúi és az egészség címmel /részlet/: „Jehova Tanúit - akik között orvosok és nővérek is vannak - világszerte arról ismerik, hogy elutasítják a teljes vér és fő vérkomponensek transzfúzióját. Vajon ez az egységes álláspont valamiféle emberi tantételből táplálkozik, netán abból a meg­ győződésből, hogy az ember hite képes betegségeket gyógyíta­ ni? Egyáltalán nem! A Tanúk Istentől kapott ajándékként nagy becsben tartják életüket, éppen ezért minden tőlük telhetőt meg­ tesznek, hogy összhangban éljenek a Bibliával... ...Amikor megbetegszenek, ésszerű módon orvoshoz men­ nek, és az igénybe vehető kezelési módok túlnyomó részét elfo­ gadják... Mi tagadás, megtartják azt a bibliai parancsot, hogy 'tartózkodjanak a vértől', és ragaszkodjanak a vér nélküli orvosi ellátáshoz... Ez a döntésük gyakran színvonalasabb ellátást eredményez." Ugyanez a folyóirat megjegyzi: „Az utóbbi években szá­ mos orvos felismerte, hogy a Tanúknak az egészségük szem­ pontjából a javukra válik, hogy ragaszkodnak a Biblia irányadó mértékéhez. Egy idegsebész például nemrégiben nyíltan állást foglalt a vértranszfúziót helyettesítő eljárások mellett. 'Ez a le­ hető legbiztosabb út, nemcsak Jehova Tanúinak, hanem min­ denkinek' - mondta". A modern bio-gyógyászati módszerek nem tűrik a vértranszfúziós kezelési gyakorlatot módszereik alkalmazásánál, hiszen a vér az egyik legveszélyesebb anyag az emberi szerve­ zetre, s a lelkiismeretes gyógyítók valódi célja a betegek gyó­ gyítása, nem pedig pusztítása...

124

A BELSŐ ELVÁLASZTÁSI MIRIGYEK ÉS A KÖZPONTI IDEGRENDSZER
AGYFÜGGELEK (AGYALAPI MIRIGY, HIPOFÍZIS, HYPOP­ HYSIS): A hipofízis bab alakú és nagyságú mi­ rigy a koponyaalapon, az ékcsont árkában (sella turcica; töröknye­ reg). Az agyalapi mirigy árkát mirigy sejtekből álló elülső lebenyre A belső elválasztási mirigyek (adenohypophysis) és és a központi idegrendszer idegszövet alkotta hátsó lebenyre (neurohypophysis) osztjuk. A két lebeny határán az emberben kevésbé jelentős köztilebeny (pars intermedia) he­ lyezkedik el. A hátsó lebeny keskeny kocsányon át (hypophysisnyél) a köztiaggyal áll összeköttetés­ ben. A hipofízis jelentőségé­ ben felette áll a többi belső elválasztású szervnek, tekintve, hogy hormonjai a testben kifej­ tett sokirányú hatásukon túl egyidejűleg az egész endokrin Az agyalapi mirigy és a tobozmirigy rendszert is szabályozzák. A
középnyílirányú metszete

125

hipofízis az endokrin rendszer karmestereként tekinthető. Ha a hipofízis veleszületetten nem termel szomatotrop (nö­ vekedési) hormont, a csontok, a szervek növekedése elmarad; ezek az ún. hipofizer törpék. Magasságuk soha nem haladja meg az újszülöttekének kétszeresét. Szemben a pajzsmirigy eredetű törpeséggel, az ST-hormonhiányosak szellemi fejlődése intakt. Az előbbivel ellentétben, ha az elülső lebeny acidofil sejtjei a pubertás előtt fokozott mennyiségben termelnek St hormont, úgy óriásnövés jön létre. A pubertás után a túlzott hormonterme­ lés már csak a végrészek megnagyobbodását okozza. Ez a kór­ kép a fent említett akromegália. PAJZSMIRIGY (GLANDULA THYROIDEA): A pajzsmirigy a nyak alsó elülső részén helyezkedik el. Két le­ benyből és az őket összekötő középrészből áll, amelyek kö­ zös tokba ágyazottan a légcső felső, ill. a gége alsó részét (gyűrűporc) veszik körül elöl­ ről. Környezetében találhatók Pajzsmirigy és a mellékpajzsmirigyek még a pajzsporc, a nyelvcsont, elölnézeti és hátulnézeti képe a gégefedő, a garat és a nyelő­ cső. Mint minden endocrin szerv, gazdag a vér- és idegellátása. A PAJZSMIRIGYMŰKÖDÉS SZABÁLYOZÁSA: A pajzsmirigy működését az agyfüggelék TSH (thyroidea, stimulá­ ló hormon) hormonja a vérben aktuálisan jelenlevő thyroxinszint belső visszajelentése útján (feed-back mechaniz­ mus) szabályozza. A folyamatban magasabb szinten részt vesz még a hypothalamus részben idegi, részben ugyancsak hormon­ hatással.
126

MELLÉKPAJZSMIRIGY (GLANDULA PARATHYROIDEA): A mellékpajzsmirigy négy darab lencsényi mirigy a pajzsmirigy lebenyeinek hátsó felszínén. Teljes eltávolításuk halálhoz vezet. MELLÉKVESE (GLAN­ DULA SUPRARENALIS): A mellékvesék páros, piramis alakú (átmetszetben három­ szögletű) szervek, amelyek a vesék felső csúcsán, a vese zsí­ ros tokjába ágyazottan helyez­ kednek el. Nevük e helyzetük­ ből származik, a vesével nincs más kapcsolatuk. A mellékvese metszési lapján külső kéregállomány és belső velőállomány különül el. A két rész élettanilag különálló egység, és más-más hormonokat termel. CSECSEMŐMIRIGY (TÍMUSZ, THYMUS): A thymus a mediastinum anteriusban, a nagyvénák előtt elhelyezkedő, két lebenyből álló szerv. Cse­ csemő- és kisgyermekkorban igen kifejezett (innen az elne­ vezése: csecsemőmirigy), de a pubertás után csaknem teljesen visszafejlődik, elzsírosodik (involúció). Környezetében láthatók a szívburok, a tüdők, a légcső, valamint a nyaki verő- és visszerek és a kulcscsont alatti verő- és visszerek.
127

TOBOZMIRIGY (GLANDULA PINEALIS, EPIPHYSIS, EPIFÍZIS): A tobozmirigy (glandula pinealis vagy epiphysis), amely alacsonyabb rendű emlősökben még az agyvelő felszínén. Közvetlenül a falcsonti régióban helyezkedik el (ún. parietalis szerv). Emberben az agyereszték hátsó részétől takartan a III. agy­ kamra tetejéről nyúlik hátrafelé. Az agyállománnyal csupán keskeny nyéllel közlekedik. A nyélben idegrostok futnak. A tobozmirigyet neuroglia és nyúlványos, szekretoros funkciójú sejtek (pinealocyták) építik fel. A mirigy környezetében látható a kisagy, a kérgestest, a plexus choroideus, a thalamus.

AZ AGYVELŐ (ENCEPHALON) Az agyvelő a központi idegrendszernek a koponya üregébe zárt fő része. Formája a csontos üregnek megfelelő, jóllehet azt pontosan nem tölti ki, hanem közte és a koponya belső felülete közt rés van, amelyet a három agyhártya és közöttük az agyfolyadék foglal el. Az emberi agy sokkal nagyobb súlyú bármely emlősállat agyvelejénél. Míg az ember­ szabású majmoké 300-800 g, addig az emberi agy átlagos súlya 1200-1500 g.
128

szekötő liquorcsatorna.

Az agyvelő felosztása. Az agyvelő három elemi agyhólyagból fejlődik, amelyeknek megfele­ lően három fő részre tagolódik. ELŐ AGY: 1. agyféltekék a) kéregalatti dúcok b) oldalkamra 2. köztiagy a) thalamus - hypothala­ mus b) harmadik agykamra. KÖZÉP AGY: a) középagy b) a harmadik-negyedik kamrát öszUTOAGY: a) híd - nyúltvelő kisagy b) negyedik agykamra. AZ AGYVELŐ ANATÓMIÁJA: A koponyából kivett agyvelőn három fő részlet tűnik elő: 1. nagyagy (cerebrum), 2. kisagy (cerebellum), 3. agytörzs (truncus cerebri).

Az alsó agytörzs elölnézeti képe a látóteleppel

Felülről nézve, a koponyatetőnek megfelelően, csak a legnagyobb fejlett­ ségű nagyagy látszik, amelyet nyílirá­ nyú barázda két szimmetrikus félre (féltekék; hemispherium) oszt. Az erő­ sen barázdált és tekervényezett féltekék formájukban követik a koponya bolto­ zatát. Ezt a felszínüket konvex felszín­ nek nevezzük. Az agytörzset és a kis­ agyat felülről teljes egészében a nagyagy borítja. Az agyvelő alsó, a koponyaalapon fekvő felszínén, a ge­ rincvelő folytatásaként, az agytörzshöz tartozó buzogány formá129

jú test, a nyúltvelő látható, majd ennek folytatásában haránt ki­ emelkedés: a híd. A hídból kétoldalt hídkarok vezetnek a nagy­ agy alsó felszínén elhelyezkedő kisagy féltekéibe. A hídból kiindulva előre két nagy fehér köteg, a középagy­ hoz tartozó agykocsányok térnek szét és olvadnak be a féltekék­ be. Az agykocsányok csúccsal hátrafelé irányuló mély, három­ szög alakú árkot fognak közre, amelyet elölről két félgömb ala­ kú kiemelkedés határol. Ezek előtt ül a bab alakú agyalapi mi­ rigy (hypophysis), amely rövid nyél útján összefügg az agyalap szürke kiemelkedésével, a hypothalamus alsó részével. A mirigy az ékcsont árkában (sella turcica) helyezkedik el. A szürke ki­ emelkedés előtt a látóideg-kereszteződés fekszik, amelyből a két látóideg (n. opticus) indul előre. E képletektől oldalra és előre a féltekék tekervényrendszere, valamint a szaglórendszer felületi részlete (tractus olfactorius) látszik. Az agyalapon helyezkedik el az agyvelőt ellátó artériák rendszere, itt találjuk továbbá az agyidegek be-, illetve kilépő részletét is. NYÚLTVELŐ (MEDULLA OBLONGATA): A nyúltvelő a gerincvelő folytatásaként a nyakszirtcsont nyílása (foramen occipitale magnum) szintjétől a hídig terjedő fordított csonka kúp alakú test. Felszínén a gerincvelőnél megismert hosszanti barázdarendszer található. Az elülső barázda két oldalán a lefelé húzódó motoros pályák (piramisrendszer) erős kiemelkedést (pyramis) hoznak létre. E pályák kereszteződése a nyúltvelőnek a gerincvelőbe való átmeneténél szabad szemmel is látható. A piramisoktól oldalt, az extrapyramidalis rendszerhez tartozó, olajbogyóra emlékeztető formájú olíva látható. Az olíva körül agyidegek lépnek elő az agytörzsből. A nyúltvelő hátsó felszínén, a hátsó barázda két oldalán két-két jól kifejezett, keskeny köteget találunk. Ez a köteg a test hosszú, érző pályáit, a Goll-pályát és Burdach-pályát, valamint ezek magvait tartalmazza. 130

A nyúltvelő oldalsó részét az oldalköteg foglalja el, amely a kisaggyal teremt kapcsolatot (alsó kisagykar). HID (PONS): A hid (pons) páratlan, kb. gesztenye nagysá­ gú és alakú test, amely az agyalapon, a középvonalban fekszik az agykocsányok mögött. Nevét onnan kapta, hogy fontos pá­ lyákat közvetít részben a gerincvelő, a nyúltvelő és a nagyagy, részben a nagyagy és a kisagy között. A híd állományának fő része fokozatosan elkeskenyedve, oldal felé behatol a kisagyba (középső kisagykar). A híd és a nyúltvelő dorsalis felszíne (fos­ sa rhomboidea) a IV. agykamra fenekét képezi. Fontosságát a benne elhelyezkedő agyideg magok (9. és 10. agyideg mag) ad­ ják, amelyek életfontosságú centrumok, mint pl. a légző- és az érmozgató központ. Ugyancsak itt találjuk a nyelvmozgásokért (12.), a gégeizmok beidegzéséért (11.) felelős agyidegek magva­ it, továbbá a halló és egyensúlyi idegmagvakat (8.), az arcizmok idegmagvait (7.), a rágóizmok idegmagvait (5.), a felső és alsó nyálelválasztási központot (7. és 9. vegetatív magok). KISAGY (CEREBEL­ LUM): A kisagy a nagyagy nyakszirtlebenyeitől a ke­ mény agyhártya lemezével elválasztva, a hátsó kopo­ nyagödörben foglal helyet. Közte, a híd és a nyúltvelő között helyezkedik el a 4. agykamra. A kisagy felszínén számos tekervényt és ba­ rázdát látunk. Ezek jóval kisebb méretűek, mint a nagyagy féltekéin, és általában harántul, egymással többékevésbé párhuzamosan haladnak.
131

A kisagy is két féltekéből (hemispherium) áll, amelyeket a középvonalban kb. kisujjnyi vas­ tag test, a féreg (vermis) köt össze egymással. Nevét onnan kapta, hogy alsó felszíne féregre emlé­ keztetően harántul rovátkolt. A kisagyon szabálytalan fel­ ső és alsó felszínt különböztethe­ Az agyvelő vízszintes (jobb oldal), tünk meg. Az apró barázdák és ill. ferde síkban (bal oldal) tekervények között mélyebb be­ készült metszete vágások vannak, amelyek mind a felső, mind az alsó felszínen lebenyeket választanak el egymás­ tól. A kisagyat az agyvelő többi részéhez három pár kar köti (alsó, középső és felső kisagykar). A kisagyból kiinduló vagy oda betérő összes pályák ezeken a karokon át futnak. A kisagy metszetén sza­ bad szemmel is láthatjuk a külső, kb. 1 mm vastag szür­ ke kéregállományt, és a nagy kiterjedésű, belső, fehér ve­ lőállományt. A fehérállo­ mányba ágyazottan helyez­ kedik el a kisagy magrend­ szere. A 4. agykamra az utó­ agy páratlan ürege. MediánAz agytörzs, a kisagy és a IV. agykamra nyílirányú metszete szagittális metszetben há­ romszög alakú. Fenekét a híd és a nyúltvelö rombusz alakú dorsalis felszíne, a fossa rhomboidea képezi. Erre sátorszerűen borul rá a kisagy. A kam132

ra üregét kitöltő folyadékot (liquor cerebrospinalis) a lágy agy­ hártyával benyomuló érfonat (plexus choroideus) termeli. A 4. kamrából különböző irányba nyílások vezetnek, amelyek a liquor továbbjutását segítik elő. Lefelé a 4. agykamra a gerinc­ velő canalis centrálisában folytatódik, míg felfelé a 3. agykam­ rával szűk csatorna, az aqueductus mesencephali köti össze. A liquor jelentős része három kis nyíláson keresztül az agyvelőt körülvevő agyhártyák közti résbe (subarachnoidális rés) jut. ELŐAGY: Az előagy két részre differenciálódik. Elülső ré­ széből fejlődnek szimmetrikusan a nagyagyféltekék (hemispherium), amelyek emberben a legnagyobb kiterjedtséget érik el, és az agyvelő többi részét teljesen beborítják. A két hemispheriumot, összekötő képleteikkel és a bennük foglalt ké­ reg alatti központokkal együtt végagynak (telencephalon) ne­ vezzük. Az elülső agyhólyag alsó részéből a köztiagy (diencephalon) fejlődik ki. Az ébrényi agyhólyag üregének ma­ radványa felnőttben a hemispheriumokban elhelyezkedő oldal­ kamrák és a köztiagyban levő páratlan 3. kamra. KÖZÉPAGY: A középvonalban elhelyezkedő páratlan agy­ részlet, szabadon csak az agyalap felől látható. E része a híd elülső szélétől a corpus mamillaréig terjed. A középagy tagolódása legjobban keresztmetszeti képen tanulmányozható. Ventrális részét két hatalmas köteg, az agykocsányok képezik (pedunculus cerebri), amelyek a híd elülső szé­ létől hegyesszögben széttérve nyomulnak előrefelé a nagyagy állományába. A keresztmetszet középső része az előbbitől a szürkeállomány (substantia nigra) által elválasztva az ún. tegmentum. Benne a középvonal két oldalán fontos mag helyez­ kedik el, a színéről elnevezett vörös mag (nucleus ruber). A tegmentumtól dorsalisan az agykocsányokat vastag lemez köti össze egymással, amelynek háti felszínén négy kis tompa dudor emelkedik ki, ezek az ún. ikertestek (2 felső, 2 alsó ikertest:
133

colliculus sup. et inf.). Innen a lemez neve: négyes ikerlemez (lamina quadrigemina). A két felső ikertest között fekszik a köz­ tiagyhoz tartozó tobozmirigy (corpus pineale). Az ébrényi középső agyhólyag maradványa a mesencephalonon hosszirányban végighúzódó csatorna (aqueductus cerebri), amely a 3. és 4. agykamrát köti össze egymással. A középagy állományába ágyazottan több fontos mag he­ lyezkedik el: a szemmozgásokat irányító kéreg alatti központok (3-4-6. agyidegek magvai), a látási reflexekkel (pupillareflex) kapcsolatos felső ikertestek, illetve a hallóreflexekkel kapcsola­ tos alsó ikertestek magvai, továbbá a nagy festéktartalma folytán feketére színeződött nucleus niger, és a piros színeződésű nucleus ruber. E két utóbbi mag, elsősorban a nucleus ruber, az extrapiramidális-motoros rendszer egyik fő kivitelező centruma, amely a legkülönbözőbb helyekről (kisagy, nagyagykéreg, thalamus és lencsemag) befutó ingerületeket feldolgozva, efferens impulzusokat küld a motoros agyi és gerincvelői idegek gyökérsejtjeihez. A középagy fehérállománya vezető funkciót tölt be. Magá­ ba foglalja a már megismert fel- és leszálló rendszereket, így a fő érző pályát, a hő-, fájdalom- és elemi tapintásérzést vezető tractus spinothalamicust, a hallópályát, valamint a piramispályát és az agykéregből a kisagy felé haladó pályákat (tractus corticocerebellaris). KÖZTIAGY (DIENCEPHALON): A végagynak a félte­ kéktől felülről teljesen takartan elhelyezkedő része, amely sza­ badon csak az agyalap felől látható. Fő részei: két nagy, tojás alakú szürke mag: a thalamus és az alatta fekvő hypothalamus. A thalamusok a köztiagy páratlan üregétől, a 3. agykamrá­ tól kétoldalt helyezkednek el, részben a féltekék fehérállomá­ nyába ágyazottan. A thalamus funkcionálisan fontos átkapcsoló
134

állomás a kéreg felé futó érző pályák számára (az összes szoma­ tikus és viscerális információk). Sokrétű kapcsolata folytán szervező funkciót tölt be elsősorban az érző működések terén, az afferens ingerületek emocionális jegyeinek, a tudatba jutó érző impulzusok színezetének, „kellemes" vagy „kellemetlen" érzetének kialakításában, továbbá a vegetatív aktivitás terén. A thalamus hátsó a (pulvinar) alatt két kisebb szürke mag helyezkedik el: corpus geniculatum mediale et corpus geniculatum laterale. Előbbi a hallási, utóbbi a látási impulzusok fontos kéreg alatti átkapcsoló központja. A pulvinar mindkét maggal szoros kapcsolatban áll, így valószínű, hogy szerepet játszik a látási és hallási ingerületek szintézisében. A thalamusok hátsó pólusai fölött kis nyélen rögzítve he­ lyezkedik el a középvonalban a páratlan tobozmirigy (corpus pineale), amely mai ismereteink szerint elsősorban belső elválasztású mirigy (lásd ott). Tekintve, hogy közvetlen a mesencephalon csatornája, az aqueductus mesencephali felett fekszik, megnagyobbodása a csatornát elzárhatja, és a liquorelfolyás zavara következtében belső vízfejűség (hydrocephalus internus) keletkezhet. A thalamus alatt elhelyezkedő nucleus subthalamicus az extrapiramidális rendszerhez tartozik. A diencephalon másik fő része a thalamusok alatt fekvő hypothalamus. Az agyalap felől tekintve ide soroljuk az agykocsányok közötti két corpus mamillaret, amelyek a szaglópályák átkapcsolódási helyei, továbbá az előttük található szürke ki­ emelkedést (tuber cinereum) és a belőle kiinduló agyfüggelék tölcsérszerű nyelét, amely a hypophysissel képez összeköttetést. A hypothalamus elülső részéhez tartozik még a látóideg­ kereszteződés, amelyből a látókötegek hátrafelé a corpus geniculatum lateraléhoz futnak.
135

A diencephalon ürege, a 3. agykamra, körülötte a szürkeál­ lományban a hypothalamushoz tartozóan számos mag helyezke­ dik el, amelyek révén ez a terület minden vegetatív működés legfelsőbb szabályozó centruma (keringési funkciók, hőszabá­ lyozás, anyagcsere-, kiválasztás-szabályozás, nemi működés stb.). VÉGAGY (TELENCEPHALON): Félteke (hemispherium). A féltekéket a középvonalban mély, nyílirányú hasadék választja el egymástól. Hasonló, de haránt irányú hasadék talál­ ható a hemispheriumok hátulsó része és a kisagy között. Egyegy féltekén három felszínt különböztetünk meg: a koponya­ csontok felé néző domború felszín (facies convexa), a koponya alapja felé néző alapi felszín (facies basalis), a két féltekének egymás felé néző oldala (facies medialis). Mind a három felszín egyenetlen a rajta levő kiemelkedé­ sek és bemélyedések miatt. Az agyfelszín kanyargós kiemelke­ déseit tekervényeknek (gyrusok), az ezek között levő bemélye­ déseket pedig barázdáknak (sulcusok) nevezzük. A közepesnél mélyebb barázdák neve hasadék (fissura). A tekervények és a barázdák egyénenként változhatnak, sőt az agy jobb és bal felén is különbözhetnek egymástól. Az állan­ dó jellegűek mégis jól elkülöníthetők közöttük, aminek alapján a féltekéket lebenyekre (lobus) osztjuk fel. A lebenyeket az egyes koponyacsontokhoz való helyzetük alapján nevezték el: homloklebeny: lobus frontalis; fali lebeny: lobus parietalis; nyakszirti lebeny: lobus occipitalis; halántéki lebeny: lobus temporalis. A félteke domború felszíne. Az oldalsó felszínen legszem­ beötlőbb egy alulról felfelé és hátrafelé húzódó mély, ferde ha­ sadék: a Sylvius-hasadék. Ez az árok választja el az alatta fekvő, csúcsával előrefelé néző halántéki (temporalis) lebenyt a felette fekvő homloki (frontalis) és fali (parietalis) lebenyektől.
136

A homloki lebeny elülső pólusa egyszersmind az agyvelő elülső pólusát is képezi. A lebeny hátsó határát kissé ferdén fu­ tó, az agy elülső és hátulsó pólusa között kb. középen fekvő, ún. központi barázda (sulcus centralis) képezi. Ettől hátrafelé a fali lebeny kezdődik. A központi barázda előtt és mögött egy-egy, azzal párhuzamosan futó hosszabb elülső és hátulsó központi tekervény (gyrus precentralis et gyrus postcentralis) látható, amelyek közül előbbi a homloki, utóbbi a fali lebenyhez tarto­ zik. E két tekervény nagy fontosságú, mert az elülsőben a test fő mozgató, a hátsóban pedig a test fő érző központjai helyezked­ nek el. A homloki lebeny domború felszínén még elölről hátra­ felé húzódó három nagyobb, állandó jellegű tekervényt lehet elkülöníteni (gyrus frontalis superior, gyrus frontalis medius et gyrus frontalis inferior). A fali lebeny elülső határa a központi barázda; hátrafelé nincs éles határ a mögötte fekvő nyakszirti (occipitalis) lebeny felé. Bár a fali lebeny nagy kiterjedésű, működését (központjait) ma még kevéssé ismerjük. A nyakszirti lebeny az agyvelő hátulsó pólusát képezi. Ez a nyakszirti pólus. Rajta felső és alsó, kisebb gyrusokat különböz­ tetünk meg. A halántéki lebeny a Sylvius-hasadék alatt terül el, és ne­ vének megfelelően a halántékcsont jelzi fekvését. Elülső tompa csúcsát halántéki pólusnak is nevezzük. Utóbbitól kiindulva egymás alatt három hosszanti tekervényt (felső, középső és alsó halántéki tekervény) különböztethetünk meg. A felső halántéki tekervényben helyezkedik el a hallás kérgi központja. A halán­ téki lebeny az agy alapi felszínére is befordul. Ha a Sylvius-hasadék felső és alsó oldalát erőteljesen szét­ húzzuk, a hasadék fenekén egy apró tekervényekkel borított hosszúkás test tűnik elénk: a sziget (insula). Az agy fejlődésé­ nek kezdetén a sziget a hemispherium többi lebenyéhez hason137

lóan a felszínen volt, az őt környező lebenyek erősebb növeke­ dése folytán azonban később a mélybe került. A sziget működé­ sét és központjait ma még alig ismerjük. A félteke alapi (basalis) felszíne. E felszínnek képzésében a halántéki, a homloki és a nyakszirti lebenyek vesznek részt. A homloki lebeny alsó felszínén, a nagy nyílirányú hasadék közelében karcsú köteg húzódik, elülső végén ovális megvastagodással. A köteg és annak bunkós vége a szaglórendszerhez tartozó tractus olfactorius et bulbus olfactorius. A bulbusból nyomulnak az orrüregbe a koponyaalap rostalemezén keresztül a szaglóideg rostjai. A tractus hátsó végétől a szaglópálya indul ki. A szaglórendszer a gyenge szaglású (mikrozmatikus) ember­ nél viszonylag gyengén fejlett, összehasonlítva a jó szaglású (makrozmatikus) állatok hatalmas szaglólebenyével. Az alapi felszínen ezen kívül számos tekervény és barázda látható. A félteke mediális felszíne. Ez a felszín csak az agyvelő nyílirányú felezése után válik láthatóvá. Rajta a sulcusokkal és gyrusokkal borított felületek alatt leginkább szembeötlik egy görbült, sima metszésű test, amelyet kérges testnek (corpus callosum) nevezünk. A kérges test jobbra és balra szélesen be­ nyomul a féltekék állományába (agyereszték). Ez a test olyan pályáknak a rendszereiből áll, amelyek a két félteke azonos (szimmetrikus) pontjait kötik össze. Az ilyen kötegeket kommisszurális összeköttetéseknek nevezzük. A kérges testet körülölelő agyrészlet az övtekervény (gyrus cinguli), amely a szaglórendszernek, a rhinencephalonnak egy részét képezi. Újabban a rhinencephalon elnevezés helyett a limbikus rendszer fogalmat használjuk, tekintve, hogy a szaglási funkció mellett ezek a struktúrák (gyrus cinguli, corpus amygdaloideum, hippocampus etc.), mint az agykéreg nem-specifikus aktiváló rendszere az aktivációs szint, a motiváció, illetve a 138

hypothalamusszal együtt a szexuális viselkedés kialakításában elsődleges szerepet játszanak. A nyakszirti lebeny mediális felszínén mély, vízszintes ba­ rázda (fissura calcarina) látható, amely fölött és alatt fekvő agy­ részlet a látóközpont. KÉREG ALATTI DÚCOK (A VÉGAGY SZÜRKE MAG­ VAI): A féltekék fehérállományába ágyazottan fontos szürke magok helyezkednek el, amelyek működésileg a nagyagykéreg alá vannak rendelve. Ezért az elnevezésük subcorticalis dúcok vagy törzsdúcok. Ide tartoznak a két féltekében szimmetrikusan: a farkos mag (nucleus caudatus), a lencsemag (nuclus lentiformis), a zár (claustrum) és a mandulamag (corpus amygdaloideum). A nucleus caudatus a thalamust körülvéve, a féltekék üre­ gétől (oldalkamrák) leterálisan, a lencsemagtól mediálisan látha­ tó. A nucleus caudatus és a nucleus lentiformis külső részét (putamen) a köztük levő összeköttetések folytán közös névvel csíkolt testnek (corpus striatum) is jelöljük. A nucleus lentiformist a nucleus caudatustól és a thalamustól fehérállomány (capsula interna) választja el, amely különösen nagy jelentőségű, tekintve, hogy összesűrűsödve benne rendeződnek mindazok a pályák, amelyek az agykéregből indulnak ki (leszálló pályarendszerek), illetve az agykéreghez futnak (felszálló pályarendszerek). A capsula interna legkisebb sérülése (pl. vérzés) a pályarendszerek teljes féloldali kiesését okozhatja (pl. teljes féloldali bénulás a capsula internán átfutó piramispálya sérülése esetén). A nucleus lentiformis külső, sötétebb színezetű (putamen), és belső, halványabb részre (pallidum) tagolódik. Ugyancsak a törzsdúcokhoz tartozik a nucleus lentiformis és az insula közötti szürkeállomány: a zár (claustrum).
139

A nucleus amygdaloideum a halántéklebeny elülső pólusá­ ban elhelyezkedő kis szürke mag. Szerepe kevéssé tisztázott. Összeköttetései alapján valószínűleg szaglóközpont. Továbbá a limbikus rendszer részét képezi. Funkcionálisan a corpus striatum (nucleus caudatus + nucleus lentiformis) az extrapiramidális rendszer fő központja. A külvilágból a thalamuson, a test belsejéből a köztiagyon ke­ resztül kapott információk alapján az agykéreg (tudatos irányí­ tás) közbeiktatódása nélkül közvetlen válaszokat ad, és így irá­ nyítja az összes akarattól független mozgásokat (kísérő mozgá­ sok, mimika). AGYKÉREG (CORTEX CEREBRI): A féltekék szürke- és fehérállományának elrendeződése ellentétes, mint a gerincvelőé, a nyúltvelőé, a hídé és a középagyé. A szürkeállomány (agykéreg) átlagban 4 mm vastagságú rétegben veszi körül a féltekéket. Színét a benne elhelyezkedő idegsejtek adják. Az agykéreg bonyolult szerkezete szoros öszszefüggésben van legfelsőbb irányító, integráló működésével. A HEMISPHERIUM FEHÉRÁLLOMÁNYA: A féltekék fehérállományát három csoportba sorolható rostrendszerek, il­ letve pályák alkotják: 1. asszociációs (társító) rendszerek, 2. kommisszurális (commissuralis, összekötő) rendszerek, 3. projekciós (vetületi) rendszerek. 1. Az asszociációs rostok ugyanazon félteke különböző ré­ szei, különböző gyrusai között létesítenek összeköttetést. Nagy jelentőségűek, mert az egyes kérgi működésekkel kapcsolatos asszociációkat biztosítják (pl. kép-, hangészlelés és a felisme­ réshez kapcsolódó társítások). 2. A kommisszurális rostok a két félteke azonos (szimmet­ rikus) helyeit kötik össze. Legfontosabb közülük a hatalmas, haránt irányú rostlemez, az agyereszték vagy kérges test (corpus callosum), amelynek átmetszetével az agy mediális felszínének
140

leírásakor már találkoztunk. Úgyszólván minden piramissejtnek, amelynek axonja elhagyja az agykérget, oldalirányú (kollaterális) nyúlványa a corpus callosum útján átmegy a másik agyféltekébe, és ott az eredetének megfelelő tükörképi kéreg­ részben végződik. A commissuralis pályák átvágása a két félte­ ke egymástól függésének megszűnését eredményezi (split brain). 3. A projekciós rendszert a központi idegrendszer hosszú fel- és leszálló pályái képezik. Ezen pályák útján vetülnek ki, „projiciálódnak" az impul­ zusok az agykéreghez, illetve a leszálló rendszereken keresztül a periféria felé. Külön kell említenünk az oldalkamrában elhelyezkedő hippocampusból kiinduló és az agyalapon a corpus mamillaréban végződő pályát (fornix), amely a limbikus rend­ szer fontos része. LIMBIKUS RENDSZER: A limbikus rendszert az elülső agyhólyagból (prosencephalon) fejlődő agyköpeny gyűrűszerű­ ­n kapcsolódó széli részei képezik (gyrus parahippocampalis, hippocampus, corpus amygdaloideum, gyrus cinguli). Fő össze­ köttetései a fornix, a fasciculus mamillothalamicus és a mediális előagyi köteg. Két nagy afferens rendszer sugárzik bele; a tractus spinothalamicus és a szaglópálya. Efferens rostjai az agykéreg nemspecifikus aktiváló rendszerét képezik. A limbikus rendszer fő centrális kapcsolókészüléke az oldalkamra alsó szarvában helyet foglaló hippocampusban van. A hippocampus módosult kéregrészlet, fő sejttípusa a nagy piramissejtek, ame­ lyek sok tekintetben hasonlítanak az agykéreg piramissejtjeihez. A limbikus rendszernek a szaglással való összefüggése filogenetikailag megalapozott. Magasabb rendűekben azonban így az emberben - más funkciók is kötődnek a rendszerhez, töb­ bek között nemi funkciók, továbbá egyéb hormonális működé 141

sek integrációs mechanizmusai, és nem utolsósorban közremű­ ködés lényeges események emléknyomainak rögzítésében. AGYKAMRÁK: Az idegrendszer telepének, az embrionális velőcsőnek és az annak felső részéből keletkező agyhólyagok belső üregének maradvá­ nyai a véglegesen kialakult agyvelőben az agykamrák (ventriculus). Négy agy­ kamrát különböztetünk meg: Az agyvelő homlokirányú 1. és 2. agykamra v. oldalkamrák, metszete a bimbós a féltekék üregei, 3. agykamra, a közti­ testek magasságában agy páratlan ürege, 4. agykamra, az utóagy ürege. A 3. és 4. kamra üregét a középagyon áthúzódó keskeny csatorna (aqueductus cerebri) köti össze. A 4. kamra ürege a ge­ rincvelő felé a canalis centralisban folytatódik. A 4. agykamrá­ ból nyílások vezetnek az agyhártyák közti térségbe is. Az oldal­ kamrák a 3. agykamrával kis nyíláson keresztül közlekednek. Az agykamrák üregébe, de azoktól vékony hártya által elválasztottan, laza szövetbe ágyazott érfonatok (plexus choroideus) nyomulnak, amelyek az agyfolyadékot (liquor cerebrospinalis) termelik. Az agy-, gerincvelői folyadék a vér szűrlete. Az oldalkamrák (1. és 2. agy­ kamra) az agykamrák közül a leg­ nagyobb kiterjedésűek, a fehérál­ lománytól teljesen körülvéve a féltekékben helyezkednek el. Üre­ gük mind a homlok-, mind a nyakszirti, mind a halántékle­ benybe szarvszerüen beterjed. Ezek az oldalkamra elülső szarvai,
142

hátsó szarvai és alsó szarvai. A szarvakat egy központi rész kap­ csolja össze. Az üreg falainak alkotásában részt vesz a corpus callosum, a törzsdúcok és a fornix. A liquort termelő érfonat csak a kamra középső és alsó részében található. Ugyancsak az alsó szarvban helyezkedik el a limbikus rendszerhez tartozó sa­ játos agyrészlet, a hippocampus. A 3. agykamra nyílirányú, résszerű páratlan üreg a közép­ vonalban. Oldalfalát a thalamus és a hypothalamus alkotja. Elő­ re és felfelé többek között a fornix és a corpus callosum képez határt. Az alsó fal egy része tölcsérszerűen benyúlik a hypophysis felé irányuló nyélbe, az infundibulumba. A liquort termelő érhártya (plexus choroideus) a 3. kamra felső falában helyezkedik el. Az oldalkamrával a foramen interventriculare útján áll összeköttetésben. A 4. kamra pá­ ratlan, nyílirányú metszetben há­ romszög alakú üreg. Rombusz alakú alapját a híd és a nyúltvelő dorsalis felszíne, köztük határként a stria medullaris tetejét a kisagy képezi. A kamrák össze­ köttetéseik révén egységes üreg­ rendszert képeznek a központi idegrendszerben.
143

Ez a 4. kamra ki­ vezető nyílásai útján közlekedik az agy- és gerincvelőt körülvevő subarachnoidális rés­ rendszerrel. Mind a kamrákat, mind a résrendszert liquor cerebrospinalis tölti ki.

Az agyvelő vérel­ látása. Az agyvelőt dön­ tően az agyalapon ki­ alakuló artériás érgyűrű (circulus arteriosus) látja el vérrel. Az érgyűrűt a két artéria carotis interna és a két artéria vertebralis öszszekapcsolódása hozza létre. Belőle ered a félteke elülső részét, valamint belső felszí­ nét ellátó a. cerebri Az agyvelő verőérrendszere anterior, az agy dom­ ború felszínét, valamint a törzsdúcokat és a kamrák érhártyáit ellátó a. cerebri media és a félteke hátsó lebenyéhez futó az artéria basilarisból eredő a. cerebri post.
144

Az évgyűrűt egy elülső és hátsó összekötő ág teszi teljessé. Az agyvelő vérét önálló falú nagyvénák vezetik el. Ezek közül kiemelkedő jelentőségű a már GALENUS (i.sz. 2. század) által leírt vena cerebri magna, amely az agyvelő belsejének elvezető véná­ ja. A vénák azután a koponyaüreg A koponyalap visszeres elvezetése sajátos merev falú öbleibe (sinu­ sok) torkollanak, az és ezek összenyílva, mint sinus sigmoideus a belső nyaki vénába (v. jugularis int.) mennek át. AGYIDEGEK (NERVI CEREBRALES): Az agyvelőből ki­ lépő 12 pár agyideg csak részben kevert ideg (érző, mozgató és ve­ getatív rostokkal). Egyesek kizá­ rólag motoros, mások kizárólag érző rostokat tartalmaznak. A tisz­ tán érző, illetve a kevert agyide­ gek érző rostjaihoz, a gerincvelői Az agyvelő alapi felszíne és az idegek érző rostjainál megismert agyidegek kilépési helyei ganglion spinaléhoz hasonlóan, minden esetben egy környéki érző dúc is tartozik. Az agyidegek központjait (agyidegmagok) az agytörzsben találjuk. 1. agyideg. Szaglóideg (n. olfactorius). Kizárólag érző ros­ tokat tartalmaz. Receptorai az orrüreg nyálkahártyájában he­ lyezkednek el, ahonnan az ideg szaglási ingerületeket vezet az agyvelő halántéki lebenyében fekvő szaglóközpontba. 2. agyideg. Látóideg (n. opticus). Tisztán érző ideg. Fény­ ingerületet szállít a szemgolyó ideghártyája (retina) felől a látás
145

kérgi központjába. (Részletes leírását lásd előbb, a látópályá­ nál.) 3. agyideg. Szemmozgató ideg (n. oculomotorius). Mozga­ tó és vegetatív magja a középagyban helyezkedik el. Mozgató rostjai a külső egyenes és a felső szemmozgató izom kivételével az összes szemmozgató izmot beidegzik, beleértve a szemhéjemelő izmot is. Az ideg vegetatív része a szemgolyó belső innerválja (pupillaszűkítő izom és m. ciliaris). 4. agyideg. Sodorideg (n. trochlearis). Kizárólag motoros ideg, mely a középagyi magból kiindulva a szemüregben a felső ferde szemizmot idegzi be. 5. agyideg. Háromosztatú ideg (n. trigeminus). A három ágból összetevődő ideg első két ága tisztán érző, míg a harmadik érző és motoros rostokból áll. Az érző rostok dúca a középső koponyaárokban fekvő ganglion GASSERI. A n. trigeminus érző és mozgató magvai a híd állományában vannak. Az első ág (n. ophthalmicus) a szemgolyó, az orrüreg nyál­ kahártyája és bőre, valamint a homloktájék bőrének érző be­ idegzését adja. A második ág (n. maxillaris) a felső fogak és az arc közép­ ső tájékának érző idege. A harmadik ág (n. mandibularis) motoros rostjai a rágóizmokat, érző rostjai az alsó fogakat, a nyelv elülső kétharmadát és az álltájék bőrét idefizik be. A n. trigeminus így egészében az orr, a szem- és a szájüreg képleteinek (szemgolyó, fogak, nyelv), az arc bőrének érző, a rágóizmoknak motoros idege. 6. agyideg. Távolító ideg (n. abducens). Kizárólag motoros ideg. Rostjai a hídban fekvő magból indulnak ki, és a szemüreg­ ben a külső egyenes szemizmot innerválják.
146

A 3. 4. és 6. agyideget közös néven szemmozgató idegek­ nek nevezzük. 7. agyideg. Arcideg (n. facialis). Kevert ideg. Motoros, ve­ getatív és érző magva a hídban helyezkedik el. Az ideg hosszú lefutása során először a sziklacsont csator­ nájában fut, majd a külső hallójárat alatt kilépve az arc területé­ re, a fültőmirigy állományában ágazódik el. Innen kilépő moto­ ros ágai beidegzik az arc összes mimikai izmait. A n. facialis érző rostjai a nyelv felől ízérzést közvetítenek, vegetatív rostjai ellátják a könnymirigyet, az orrüreg, a szájpad nyálkamirigyeit, a nyálmirigyek egy részének beidegzése foly­ tán pedig a nyálelválasztást szabályozzák. 8. agyideg. Egyensúlyozó és hallóideg (n. vestibulocochlearis). Tisztán érző ideg, egyensúlyérzést, illetve hangingereket közvetít a belsőfül felől az egyensúlyozás központjába (kisagy), illetve a hallás kérgi központjába (halántéklebeny). 9. agyideg. Nyelv-garat ideg (n. glossopharyngeus). Kevert ideg. A nyúltvelői magvaiból kiinduló mozgató rostok a garat izomzatát, az érző rostok a szájüreg hátsó részét és a garat nyál­ kahártyáját, a vegetatív rostok a parotist hálózzák be. Az ideg ízérzést is szállít a nyelv hátsó területéről az ízérzés agykérgi központjához (insula). 10. agyideg. Bolygóideg (n. vagus). Kevert ideg. Lefutása az összes agyidegek közül a leghosszabb. A nyakon, a mellüregen keresztül, a nyelőcső két oldalán jut át a rekeszizmon, és a gyomor elülső és hátsó felszínén elágazódik. Beidegzési területe a legnagyobb. Nyúltvelői magjaiból kiinduló motoros rostjai beidegzik a gégeizmokat és részben a garatizmokat (a 9. agyideggel együtt), vegetatív rostjai paraszimpatikus ingerülettel látják el a nyak, a
147

mellüreg és a hasüreg valamennyi szervét, és érző rostjai a gége nyálkahártyájának érző beidegzését adják. 11. agyideg. Járulékos ideg (n. accessorius). Motoros ideg, amely a fej biccentő és a csuklyásizmot innerválja, valamint a n. vagushoz csatlakozó rostjaival részt vesz a gégeizmok beideg­ zésében. 12. agyideg. Nyelv alatti ideg (n. hypoglossus). A nyúltvelőben fekvő motoros magból kiinduló rostok a nyelv iz­ mait, továbbá a nyaki idegekből felvett idegágak útján a nyelv­ csont alatti nyakizmokat innerválják.

CEREBROSPINÁLIS IDEGRENDSZER GERINCVELŐ (ME­ DULLA SPINALIS): A gerincvelő a gerinccsa­ tornában, a nyúltvelő folytatásaként helyezke­ dik el, és az I-II. ágyéki csigolyáig nyúlik. Körü­ lötte a gerincvelői bur­ kok által képzett, folya­ dékkal (liquor cerebrospinalis) kitöltött tér és gazdag vénás hálózat A gerinccsatorna ágyéki és keresztcsonti szakaszát a gerincvelő alsó kúpszerű ré­ széből kiinduló lófarokszerüen rendeződő idegek (cauda equina) töltik ki. A velőkúpból fonalszerű képződmény húzódik le a ge­ rinccsatorna végéig.
148
A gerincvelő, a nyúltvelő, a híd elölnézetben és hátulnézetben h e l y e z k e d i k el. .

A gerincvelőn a következő szakaszokat különböztetjük meg: nyaki (cervicalis) szakasz, mellkasi (thoracalis) szakasz, ágyéki (lumbalis) szakasz, keresztcsonti (sacralis) szakasz, fark­ csonti (coccygealis) szakasz. Minden szakasz a kilépő gerincvelői idegpárok számától függően szimmetrikusan szelvényekre tagolódik. A nyaki szaka­ szon 8 (jelzése: C1-C8), a mellkasin 12 (Thl- Thl2), az ágyékin 5 (L1-L5), a keresztcsontin 5 (S1-S5) és a farkcsontin 1 (Col) szelvényt találunk. így a gerincvelő a 31 pár gerincvelői idegnek megfelelően összesen 31 szelvényből áll. A gerincvelő felszínén több finom, hosszanti barázda vonul végig. A mélyebb elülső, középső hasadéka és a hátsó felszíni barázda a gerincvelőt két szimmetrikus félre osztja. A két oldal­ só barázda (amelyeken a gerincvelői ideggyökerek lépnek ki) mindkét oldalon 3-3 (elülső, oldalsó, hátsó) kötegre osztja a ge­ rincvelő külső fehérállományát. Szürkeállomány-fehérállomány. A gerincvelő bármely sza­ kaszán ejtett keresztmetszeten szabad szemmel is jól láthatóan két állomány különül el: egy pillangó alakra emlékeztető belső szürkeállomány és egy külső, az előbbit körülvevő fehérállo­ mány. A szürkeállomány mellső, vaskosabb része az elülső szarv, hátsó, karcsúbb része a hátsó szarv; a mellkasi szakaszon az elülső és a hátsó szarv között még oldal felé kiemelkedik az előbbieknél jóval kisebb oldalszarv. A szarv elnevezés csak a keresztmetszeti képre érvényes, ezek valójában a gerincvelő egész hosszában tekintve szürke oszlopok. A kétoldali szürkeál­ lományt a központi szürkeállomány kapcsolja össze, amely egyúttal magába foglalja a gerincvelő egész hosszában végighú­ zódó, liquorral kitöltött központi csatornát.

149

GERINCVELŐI IDEGEK (NERVI SPINALES) A gerincvelő szürkeállo­ mányának szarvaiból ideggyö­ kerek lépnek elő. A szürkeállomány elülső szarvából lép ki a gerincvelői ideg elülső vagy mellső gyöke­ re. Ebben a gyökérben kifelé vezető, részben szomatikus, részben vegetatív mozgató ros­ A gerincvelői ideg kialakulása tok vannak. A szürkeállomány hátsó szarvába lép be a hátulsó, érző vagy hátulsó gyökér. A hátulsó gyökéren, a mellső gyökérrel való egyesülés előtt, orsó alakú megvastagodást találunk, amely dúcsejtek hal­ mazából áll. Ez a csigolyaközti dúc, más néven ganglion spinale. A ganglion spinale sejtjei pszeudounipoláris idegsejtek. Abban különböznek a központi idegrendszer sejtjeitől, hogy egyik nyúlványuk hosszan fut a perifériára, másik (köz­ ponti) nyúlványuk befut a gerincvelőbe. A ganglion spinalétól oldalra az elülső és hátulsó gyökér egyesül, felvéve a szimpatikus dúcláncból ide csatlakozó vege­ tatív gyökeret is. A rostok keverednek, és előáll egy vegyes mozgató, érző és vegetatív ideg, a gerincvelői ideg (n. spinalis), amely hamarosan vékonyabb háti és erősebb mellső ágra oszlik. A háti ág a gerinc mentén fekvő mély hátizmokban és az őket fedő bőrben ágazódik el.
150

A mellső ág vagy magában fut ki a perifériára (bordaközti idegek), és egy-egy testszelvényt lát el, vagy a szomszédos ide­ gekkel összefonódik, és fonatokat (plexusok) alkot. A nyak, a felső és alsó végtag ilyen fonatokból kapja be­ idegzését. A gerincvelői idegek felosztása. A gerincvelőből kilépő 31 pár gerincvelői ideg megoszlása a gerincvelői szelvényezettségnek megfelelően a következő: 8 pár nyaki ideg (C1-C8), 12 pár háti ideg (Thl-Thl2), 5 pár ágyéki ideg (L1-L5), 5 pár kereszt­ csonti ideg (S1-S5), 1 pár farkcsonti ideg (Col). Karfonat (plexus brachialis). Az alsó négy nyaki (C5-C8) és az első háti gerincvelői ideg (Thl) elülső ágaiból áll elő. Jó­ val erősebb, mint a nyaki fonat. A karfonat, a mellkasfal izom­ zatához és bőréhez futó kisebb ágak leválása után, a kulcscsont alatt a hónaljárokban három kötegre oszlik, amely kötegekből a felső végtagot ellátó idegek erednek. A plexus brachialis fontosabb idegei a következők: Nervus axillaris: a vállövhöz tartozó deltaizom motoros idege. Nervus musculocutaneus: a felkari hajlító izomcsoport mozgató és az alkar bőrének érző idege. Nervus radiális a felső végtag összes feszítőizmainak moto­ ros és a hátsó bőrtájék érző idege. Nervus medianus és nervus ulnaris: az alkaron elhelyezke­ dő hajlítóizmok (ujjhajlító izmok) mozgató és a tenyértájék érző idegei. A fenti idegágak vegetatív rostokat is visznek a perifériára, és ellátják a felső végtag ereit és mirigyeit (bőr).

151

AZ ÉRRENDSZER ÉS A KÖRNYÉKI IDEGRENDSZER
ARTÉRIÁK Aorta: A nagyvér­ kör artériái az aortából erednek, amely rugalmas falával egyúttal a szív­ kamrák diasztolés fázi­ sában a keringés ritmu­ sos folytonosságát is biz­ tosítja. Az aorta a bal kam­ rából ered, kezdetben felfelé halad, majd ívben balra és hátra meghajolva, lefelé irányul. Az aorta egyes szakaszai: felszálló aorta, aortaív, leszálló aorta. Felszálló aorta (aorta ascendens). A felszálló aortából a szívet ellátó koszorúserek erednek, amelyekről előbb már szó volt. Az aortaív ágai. Az aortaívből (arcus aorta) három nagy ar­ téria ered, amelyek a keringés irányában a következők: a. brachiocephalica (régebbi nevén a. anonyma), a carotis communis sinistra és a. subclavia sinistra. Ellátják a fej és a nyak képleteit és a felső végtagokat. Az a. anonyma rövid értörzs, mely két ágra oszlik: a. carotis communis dextra és a. subclavia dextra.

152

VÉNÁK A vénás rendszer a hajszálerek hálózatából kiindulóan egy­ re nagyobb vénákba szedődve halad a szív felé. Megkülönbözte­ tünk felületes vénás rendszert, amely közvetlenül a bőr alatt he­ lyezkedik el, továbbá verőeres törzseket kísérő mélyvénás rend­ szert, amelybe az előbbi beletorkollik. Az egyes zsigerek vénái a szerv működésének megfelelően más és más elrendeződést mutatnak.

I

KÖRNYÉKI IDEGRENDSZER A környéki idegrendszer ingerületvezető funkciót tölt be. Idegekből áll, amelyek érző ingerületeket szállítanak a periféria felől a központba (afferens idegek), illetve motoros impulzuso­ kat visznek a központbór a végrehajtó szervekhez, elsősorban az izmokhoz (efferens idegek). Lefutásuk, eloszlásuk a periférián az érrendszeréhez hasonlítható. Ide soroljuk az agyvelőből kilé­ pő 12 pár agyideget és a gerincvelőből kilépő 31 pár gerincvelő­ ideget. Tágabb értelemben a környéki idegrendszerhez számít­ juk a vegetatív idegrendszer környéki részét is. A környéki idegek általában motoros, érző és vegetatív idegrostokat tartalmaznak, ún. "kevert" idegek. A bőrhöz haladó ágak már nem tartalmaznak motoros rostokat, míg az izomágak­ ban megtaláljuk mindhárom rostfajtát. A gerincvelőből kilépő idegek sok helyen egymással keve­ redve idegfonatokat (plexus) alakítanak. Az idegeken kívül az afferens rostokhoz tanozó idegsejtek is a periférián helyezkednek el. Ezeket az idegsejtcsoportokat idegdúcoknak, ganglionoknak nevezzük.
153

NYIROKEREK ÉS NYIROKCSOMÓK NYIROKRENDSZER: A vérereken kívül egy másik erekből álló - rendszer is átszövi a szervezetet, amelyet nyirok­ rendszernek nevezünk. Ezeknek az ereknek tartalma: a nyirok (lympha), nem min­ denütt azonos összetételű. A nyirokrendszer a periférián a vérkapillárisok területén, a szövetrésekben kezdődik, a vénás rendszerrel párhuzamosan egyre nagyobb törzsekbe gyűlik össze, és a fő törzsek végül a vénás rendszerbe torkollnak. így a nyirokrendszer joggal nevez­ hető a vérrendszer, elsősorban a vénás rendszer mellékpályájá­ nak. A nyirokrendszer a vérkapillárisokhoz hasonló szerkezetű hajszálerekkel kezdődik, amelyek nagyobb nyirokerekké sze­ dődnek össze. Ez utóbbiakban számos billentyű található, ame­ lyek az egyirányú nyirokáramlást biztosítják. NYIROKCSOMÓK: A nyirokerek útjába nyirokcsomók (lymphonodus) vannak iktatva. Általános érvényű, hogy a nyi­ rok, mielőtt a vérpályába ömlenek, legalább egy nyirokcsomón keresztülhalad. Az egy-egy testterület vagy zsiger nyirokerekhez tartozó nyirokcsomóit tájéki (regionális) nyirokcsomóknak nevezzük. A nyirokcsomók kis, rendszerint bab alakú képződmények, nagy­ ságuk 2 mm-2 cm között ingadozik. Fertőzések, gyulladások esetén a felülethez közel fekvők tapinthatókká válnak. Pl. a to­ rokmandulák gyulladása a felületes nyaki mirigyek látható és tapintható megnagyobbodását okozza. A lábon keletkező fertő­ zések következtében a lágyéktáji mirigyek duzzadnak meg stb. A nyirokcsomók keresztmetszetén külső kéreg- és belső ve­ lőállomány különíthető el. Az előbbiben a nyirokszövet kerek alakú (folliculus), az utóbbiban sugaras elrendeződést mutat.
154

Az alapszövet hézagait limfociták töltik ki, amelyek rész­ ben itt termelődnek. A bevezető nyirokerek a nyirokcsomó domborulatán lépnek be, a kivezető nyirokér pedig a kissé behúzódott hiluson keresz­ tül hagyja el a szervet. A nyirok a nyirokcsomón belül tág szi­ nuszokon folyik át. A HÓNALJ, A MELL, A HASÜREG ÉS A LÁGYÉKTÁJÉK NYIROKEREI ÉS NYIROKCSOMÓI: Míg a bél nyirok­ erei elsősorban a bélbolyhok felől zsírt szállítanak, és ez által tartalmuk tejszerű emulzió (chylus), addig a végtagok, a törzs, a fej és a nyak nyirokja a vérplazmához hasonló. A nyirok sejtes elemei a lymphocyták. A mellkasi fő nyirokvezeték (ductus thoracicus) a hasüreg­ ből kiinduló és a melléküregen keresztül, az aorta mellett futó legfőbb nyirokértörzs, amely a test 3/4 részéből gyűjti össze a nyirkot, és a bal vénás szögletben ömlik a vénákba. A jobb oldali nyaki nyiroktörzs a test 1/4-ének nyirkát ve­ zeti a vénás rendszerbe. Regionális nyirokcsomók. A test bizonyos területein több a nyirokcsomó. Egy-egy nyirokcsomócsoport meghatározott testtájékok nyirkát veszi fel, szűri és adja tovább. Fontosabb nyirokállomások a következők: A fejen aránylag kevés nyirokcsomó van, amelyek a tarkó­ tájon és a fül körül láthatók. A nyak területén már több a nyirokcsomó. Ezek a nyirkot a száj, a torok, a mandulák és a garat felől, vagyis olyan helyekről kapják, amelyek számos fertőzés kapui lehetnek. Ezért a nyaki nyirokcsomók testünk legfontosabb nyirokcsomói közé tartoz­ nak. A hónalji nyirokcsomók a felső végtag, a válltájék, a mell­ kasfal és az emlő nyirkát gyűjtik össze. Ez a nyirokcsomócso155

port a gyakorlatban jelentős, mert az emlő daganatos megbete­ gedéseiben elsősorban bennük keletkeznek áttételek. A végtag fertőzéseiben, ha gyulladás lép fel, a nyirokerek a bőr alatt, mint piros csíkok futnak a hónaljig, a regionális nyi­ rokcsomók pedig megduzzadnak és fájdalmassá válnak. Ilyen­ kor gyakori a hónalji nyirokcsomók gennyes gyulladása. A mellüregben a legfontosabb nyirokcsomócsoport a tü­ dőkkel áll kapcsolatban (hilusmirigyek). Ezek a tüdőkapuban, a hörgők belépése körül helyezkednek el. Folytatásuk a hörgők és a légcső mentén elhelyezkedő nyirokcsomók. A gátor üregében elöl és hátul több nyirokcsomó található, amelyek a nyelőcső és a szív nyirkát gyűjtik össze. A hátsó gátori nyirokcsomók elvezető útjaik révén kapcsolatba kerülnek a tüdő és a légcső nyirokcsomó-láncolatával is. A hasüregi nyirokcsomók két csoportra oszthatók: a hasfa­ lon fekvőkre és a zsigerekhez kapcsolódó csomók csoportjára. A hasfalon fekvő nyirokcsomók jelentékeny része a hátulsó hasfalon találhatók. A hasi zsigerek nyirokcsomói a gyomorral, a májjal, a has­ nyálmiriggyel és a belekkel állnak kapcsolatban. A medencei nyirokcsomók a hólyagból, a dülmirigyből, a végbélből, a méhből és a hüvelyből veszik fel a nyirkot. A lágyéki nyirokcsomók közvetlenül a bőr alatt fekszenek, így sovány egyéneken jól tapinthatók. Az alsó végtag, a gáttájék, a fartájék és a külső nemi szer­ vek, valamint az elülső hasfal alsó részének nyirkát gyűjtik öszsze. A nemi szervek megbetegedésekor ezek a nyirokcsomók jönnek gyulladásba, illetőleg betegednek meg.

156

A FEJ ÉS A NYAK VÉREREI ÉS IDEGEI ARTÉRIÁK: Aorta. A közös fejverőér (a. carotis communis) a nyakon a légcsö­ vet, a nyelőcsövet, a gégét közrefogva, elágazás nélkül halad felfelé a jobb és balolda­ lon a nyelvcsont magasságáig, majd két végágra, külső és bel­ ső fejverőérre oszlik. A külső fejverőér (a. A fej és a nyak vérerei és idegei carotis externa) lefutása az áll­ oldalnézetben I. kapocs nyaka mögé irányul. Ágai a pajzsmirigy és a gége egy részét, tovább a nyelvet, a garatot, a tarkótájékot, a fülkagylót, a halántéktájékot és az arcot látják el. Mély ága a szájüreg, az orrüreg, a lágyszájpad, a garat és a fogak vérellátásáról gondoskodik. A fej-nyak területén fon­ tos elvezető visszerek a vena facialis, a vena temporalis superior, a külső- és a belső nyaki visszér. Idegek hálózzák be a fül­ kagylót, a halántéktájat, az alsó fogakat, az állat. Fontos szerepet töltenek be a szemüreg alatti és a szem­ A fej és a nyak vérerei és idegei üreg feletti tájékot ellátó ideg­ oldalnézetben II. ágak, továbbá két fontos ideg­ dúc: a ganglion pterygopalatinum és a ganglion submandibulare. 157

A belső fejverőér (a. carotis interna) elágazás nélkül halad a koponyaalapig, a halántékcsont csatornáján át lép be a koponya­ üregbe, ahol elágazik. A halántékcsonti csatornában futó ágai a középfület látják el. A koponyán belül az érből az agyvelő elül­ ső és középső verőere, valamint a szemüreg és a szemgolyó ar­ tériája ered. A kulcscsont alatti verőér (a. subclavia) a mellkasban ered­ ve, ívben felhajlik a nyak területére. Ágai közül az a. vertebralis a nyakcsigolyák harántnyúlványai által képzett nyílásokon át halad fel a koponyaalapra, és az öreglyukon át lép be a kopo­ nyába. Ágai ellátják a nyúltagyvelőt, a kisagyat és a nagyagy hátsó területeit. Az agyalapon összeköttetésbe kerül a belső fej­ verőér agyalapi ágaival, és az így kialakult érgyűrü a nagyagy zavartalan vérellátását biztosítja. A gerincvelői idegek elülső ágai, csak a bordaközökben futnak egyenként eloszlási területükhöz, a nyakon, valamint az ágyéki és a keresztcsonti szakaszon előbb egymással sokszoros kapcsolatba lépnek (fonatokat képeznek). A fonatképződés által egy-egy idegben nemcsak egy, hanem több szelvényből való rostok kerülnek össze. A gerincvelői idegek elülső ágai által képzett fonatok a következők: Nyaki fonat (plexus cervicalis). A felső négy nyaki gerinc­ velői ideg elülső ágaiból (C1-C4) tevődik össze, és a felső négy nyaki csigolya harántnyúlványán fekszik. Motorosan beidegzi a nyak izmait, érzően a nyak bőrét, és mozgató rostokat küld a rekeszizomhoz (nervus phrenicus). Karfonat (plexus brachialis). Az alsó négy nyaki (C5-C8) és az első háti gerincvelői ideg (Thl) elülső ágaiból áll elő. Jó­ val erősebb, mint a nyaki fonat. A karfonat, a mellkasfal izom­ zatához és bőréhez futó kisebb ágak leválása után, a kulcscsont alatt a hónaljárokban három kötegre oszlik, amely kötegekből a felső végtagot ellátó idegek erednek. A plexus brachialis fonto158

sabb idegei a következők: 1. Nervus axillaris: a vállöv­ höztartozó deltaizom motoros idege. 2. Nervus musculocutaneus: a felkari hajlító izomcsoport mozgató és az alkar bőré­ nek érző idege. 3. Nervus radiális: a felső végtag összes feszítő­ izmainak motoros és a hátsó bőrtájék érző idege. 4. Nervus medianus és nervus ulnaris: az alkaron elhelyezkedő hajlítóizmok (ujjhajlító izmok) mozgató és a tenyértájék érző idegei. A fenti idegágak vegetatív rostokat is visznek a perifériára, és ellátják a felső végtag ereit és mirigyeit (bőr). Ágyéki fonat (plexus lumbalis). A hátsó hasfalon, az ágyé­ ki gerinc két oldalán az utolsó háti (Thl2) és az első négy lumbális ideg (L1-L4) mellső ágaiból alakul ki. Ágai beidegzik a comb közelítő (nervus obturatorius) és feszítő izmait (nervus femoralis), továbbá kisebb ágak a hasfal alsó részének bősét és izmait. Keresztcsonti fonat (plexus sacralis). Az utolsó ágyéki (L5) és a sacralis idegek (S1-S5) elülső ágaiból képződött fonat a ke­ resztcsont elülső felszínén helyezkedik el. Ágai ellátják a fartá­ jék izomzatát, továbbá a külső nemi szerveket (n. pudendus), azok bőrét és izomzatát, a gát és a végbélnyílás tájékát. A plexus sacralis ága a test legerősebb idege, az ülőideg (nervus ischiadicus). Az ideg a medencéből kilépve, a comb háti oldalán, a combhajlító izmok között húzódik lefelé. A térdízület magasságában két ágra oszlik, amelyek közül az egyik a lábszár elülső felszínének bőrét és az ujj feszítő izmokat (n. peroneus), a másik a lábszár háti oldalának bőrét és az alszári, valamint a talpi hajlító izmokat idegzi be (n. tibialis). Bordaközi idegek (nn. intercostales). A 12 háti ideg elülső ágai nem képeznek fonatot, hanem egyenként futnak hátulról előrefelé a megfelelő bordaközökben. Beidegzési területük a mellkasfal és részben a hasfal bőre és izomzata.
159

A 31 pár gerincvelői ideg hátsó ágai általában vékony, gyaorlati szempontból nem jelentős idegek, amelyek rövid lefutás tán a hát bőrében és izomzatában ágazódnak szét.

A FELSŐ VÉGTAG EREI ES IDEGEI ARTÉRIÁK: A kulcscsont alatti verőér (a. subclavia) a mellkasban eredve, ívben felhajlik a nyak területé­ re. Ágai közül az a. vertebralis a nyakcsigolyák harántnyúlványai által képzett nyílásokon át halad fel a kopo­ nyaalapra, és az öreglyukon át lép be a A felső végtag, az elülső mellkasfal felszíni vénái koponyába. és idegei elölnézetben Ágai ellátják a nyúltagyvelőt, a kisagyat és a nagyagy hátsó területeit. Az agyalapon összeköttetésbe kerül a belső fejverőér agyalapi ágaival, és az így kialakult érgyürü a nagyagy zavartalan vérellátását biztosítja. A kulcscsont alatti verőér adja to­ vábbá a pajzsmirigy alsó artériáját, va­ lamint a mellkasban részben a borda­ közökhöz, részben az elülső gátorhöz, a szívburokhoz és a rekeszizomhoz ad ágakat. A hónaljverőér (a. axillaris) - az a. subclavia közvetlen folytatásaként A felső végtag, az elülső mellkasfal felszíni vénái ágaival a válltájékot és a mellkasfalat és idegei hátulnézetben látja el.
160

A mellkasfal és a felkar erei és idegei elölnézetben

A mellkasfal és a felkar erei és idegei hátulnézetben

Az ér a felső végtagon, mint felkari verőér (a. brachialis) folytatódik, és a m. biceps belső oldalán levő barázdában fut. Agaival a felkar izmait, a felkar­ csontot és a könyökízületet látja el. Az a. brachialis a könyökárok­ ban két ágra oszlik: singcsonti artéri­ ára és orsócsonti artériára. Az orsócsonti artéria (a. radiális) a kéztő felett közvetlen a csonton fekszik, így lüktetése (pulzus) jól ta­ Az alkar és a kéz erei és pintható. idegei elölnézetben Mindkét alkari artéria a kéz te­ nyéri oldalán egymással összekötte­ tésbe lépve, egy felületi és egy mély verőeres ívet alkot. Ezekből az ívekből erednek az ujjakhoz futó artériák.

Az alkar és a kéz erei és idegei hátulnézetben

161

AZ ALSÓ VÉGTAG EREI ÉS IDEGEI ARTÉRIÁK: A közös csípőverőér (a. iliaca communis) a IV-V. ágyékcsigolya magasságában az aorta kettéágazásából áll elő. Rövid lefutás után belső és külső csípőverőérre oszlik. A belső csípőverőér (a. iliaca interna) belép a kismedencébe, és Az alsó végtag felszíni vénái zsigeri ágaival a medencéi szerveket és idegei elölnézetben (hólyag, végbél, prosztata, méh), va­ lamint a külső nemi szerveket látja el. A külső csípőverőér (a. iliaca externa) a lágyékhajlat irányába fut. Ágai a hasfalat és a külső nemi szer­ vek bőrét látja el. A combverőér (a. femoralis) a külső csípőverőér közvetlen folytatá­ Az alsó végtag felszíni vénái sa, amely a ligamentum inguinale és idegei hátulnézetben alatt lép ki, és a comb elülső, belső részén fut lefelé. A térd felett áthajlik a háti oldal­ ra, és további szakasza a térdárokban helyezkedik el. Az a. femoralis a comb izomza­ tát, a combcsontot és a külső nemi szervek bőrét látja el. A comb erei és idegei A lágyékszalag alatt felületi elölnézetben helyzetű, lüktetése tapintható. Felüle­ tes helyzete folytán könnyen megsérülhet, ami percek alatt el­ vérzéshez vezethet.
162

A comb erei és idegei hátulnézetben

Az alszár és a láb erei és idegei elölnézetben

Az alszár és a láb erei és idegei hátulnézetben

A combverőér folytatását a térdárokban elhelyezkedő térdarki verőér (a. poplitea) képezi. Ágai a térdízületet látják el. A térdárok alsó szélénél elülső és hátsó sípcsonti verőérre oszlik. Az elülső sípcsonti verőér a lábszár izmai között fut lefelé, és ellátja ezeket az izmokat. A két boka közt középen a lábhátra lép, és mint lábháti verőér folytatódik. A lábtőcsontok területén az ér csontos alapon fut, és itt jól ta­ pintható. A hátsó sípcsonti verőér a lábszári hajlító izmok felületi és mély rétege között fut lefelé. A belső boka mögött a talpra kanyarodik, majd két ágra válik, amelyek egy verőeres ívet alkot­ nak. Ágai a talp izmait és az ujjak talpi felszínét látják el. VÉNÁK: Az alsó fő visszér (vena cava inferior) rendszere. Az alsó fő visszér az ágyéktá­ jon a két közös csípővéna összefo­ lyásából ered. Az aorta jobb oldalán fut fel­ felé, és a rekeszt átfúrva ömlik a jobb pitvarba. A hasüregben a májvénák útján felveszi a v. portae
163

rendszerét, továbbá a hátsó hasfal, a vese, a here, illetve a pete­ fészek vénáit. A közös csípőverőér (v. iliaca communis) a külső és a belső csípővisszér egyesüléséből jön létre. A belső csípővisszér részben a medencefal, az ágyéktájék, a gát, és a fartájék vénáiból, részben a belső nemi szervek, vala­ mint a húgyhólyag vénáiból alakul ki. A külső csípővéna a csí­ pőtájék, a hasfal, az alsó végtag és részben a külső nemi szervek vérét gyűjti össze. A hasfal felületes és mélyvénái anasztomozálnak a mell­ kasfal ereivel, s így ezen az úton a v. cava inf. és a v. cava cup. rendszere egymással kapcsolatban áll. Az alsó végtag visszeres rendszerét a felső végtagéhoz ha­ sonlóan felületes és mélyvénák képviselik. A mélyvénák az arté­ riákat kísérik (v. femoralis; v. poplitea stb.). A felületes vénás rendszer a lábháton hálózatot alkotva, két nagyobb véna útján vezetődik el. Mediális oldalon a v. saphena magna, hátul a v. saphena parva húzódik felfelé. Előző a combon, a lágyékhajlat alatt ömlik a mélyvénákba, utóbbi a térdalji árokig halad, és ott ömlik a mélyvénás rendszerbe. IDEGEK: Ágyéki fonat (plexus lumbalis). A hátsó hasfa­ lon, az ágyéki gerinc két oldalán az utolsó háti (Thl2) és az első négy lumbális ideg (L1-L4) mellső ágaiból alakul ki. Ágai beidegzik a comb közelítő (nervus obturatorius) és feszítő izmait (nervus femoralis), továbbá kisebb ágak a hasfal alsó részének bősét és izmait. Keresztcsonti fonat (plexus sacralis). Az utolsó ágyéki (L5) és a sacralis idegek (S1-S5) elülső ágaiból képződött fonat a ke­ resztcsont elülső felszínén helyezkedik el. Ágai ellátják a fartá­ jék izomzatát, továbbá a külső nemi szerveket (n. pudendus), azok bőrét és izomzatát, a gát és a végbélnyílás tájékát.
164

A plexus sacralis ága a test legerősebb idege, az ülőideg (nervus ischiadicus). Az ideg a medencéből kilépve, a comb háti oldalán, a combhajlító izmok között húzódik lefelé. A térdízület magasságában két ágra oszlik, amelyek közül az egyik a lábszár elülső felszínének bőrét és az ujjfeszítő izmokat (n. peroneus), a másik a lábszár háti oldalának bőrét és az alszári, valamint a talpi hajlító izmokat idegzi be (n. tibialis).

A TORZS ES A MEDENCE EREI ES IDEGEI ARTÉRIÁK. Mellkasi aor­ ta: A mellkasi aorta fali ágai a bordaközti artériák. Ezek szegmentálisan erednek az aortából, és minden bordaköz­ ben a bordaközt határoló felső borda alsó szélén levő barázdában futnak előre. A bordaközti erek ellátják a mellkasfalat, hátsó ágaik pedig a hátizomzatot és a hát bőrét; ága­ kat adnak továbbá a csigolyaközti lyukakon át a gerincvelőhöz. A mellkasi aorta zsigeri ágai a hörgőket követve a tüdőbe lép­ nek, és a tüdőszövetet táplálják, valamint a hátsó Bátorüregben a nyelőcsőhöz indítanak tápláló ágakat.

A mellüreg erei és idegei jobb oldali nézetben

A mellüreg erei és idegei bal oldali nézetben

165

Hasi aorta: Az aorta rekeszizmon átlépve a IVV. ágyéki csigolyákig ha­ lad le. A hasüregben köz­ vetlen a gerinc előtt he­ lyezkedik el. Legfontosabb zsigeri ágai két csoportra osztha­ tók; páros és páratlan ágakra. A páros ágak a vese, a mellékvese és a here, illetve a petefészek artéri­ ái. A páratlan ágak a gyomor-bél rendszert lát­ ják el. Az a. celiaca a máj, a gyomor, a hasnyálmirigy, a nyombél és a lép verő­ ereit adja. A felső bélfodri arté­ ria (a. mesenterica superior) ellátja a nyom­ bél alsó részét, a vékony­ beleket, a vakbelet, a felszálló és haránt vastagbelet. A bélhez futó erek egymással ívszerü anasztomózisokat al­ kotnak. Az egyes artériák között több anasztomózis rendszer van, amelyek egymást helyettesíteni képesek. 166

Az utolsó ágak azonban már végartériák. A leszálló vastag­ belet, a szigmabelet és a végbelet az alsó bélfodri artéria (a. mesenterica inferior) ágai látják el. A belső csípőverőér (a. iliaca interna) belép a kismedencébe, és zsigeri ágaival a medencéi szerve­ ket (hólyag, végbél, prosztata, méh), valamint a külső nemi szer­ veket látja el. A külső csípővisszér (a. iliaca externa) a lágyékhajlat irányába fut. Ágai a hasfalat és a külső nemi A medence erei és idegei szervek bőrét látja el. oldalnézetben VÉNÁK: Az alsó fő visszér (vena cava inferior) rendszere. Az alsó fő visszér az ágyéktájon a két közös csípővéna összefolyásából ered. Az aorta jobb olda­ lán fut felfelé, és a rekeszt átfúrva ömlik a jobb pitvarba. A has­ üregben a májvénák útján felveszi a v. portae rendszerét, továb­ bá a hátsó hasfal, a vese, a here, illetve a petefészek vénáit. A közös csípővisszér (v. iliaca communis) a külső és a bel­ ső csípővisszér egyesüléséből jön létre. A kapuvisszér (vena portae) rendszere. A páratlan hasüregi szervek (gyomor, belek, lép, has­ nyálmirigy) vénáit külön rendszer gyűjti össze. A vénák összeömléséből ki­ alakuló v. portae a májba belépve, artéria módjára ismét hajszálerek­ re oszlik. Ezáltal a gyomor-bél A hónalj, a mell, a hasüreg rendszer vénás vére, amely a bél­ és a lágyéktájék nyirokerei ből felszívódott összes tápanyagoés nyirokcsomói
167

kat tartalmazza, közvetlen kapcsolatba kerül a májsejtekkel. A máj bizonyos megbetegedéseiben a portális keringés akadályozott, és a vér egy része a máj megkerülésével más irányban folyik el. Ilyen esetben kitágulnak a v. portaenak a fel­ ső visszérrel és az alsó fő visszérrel alkotott anasztomózisai: a nyelőcső, a köldök és a végbél körüli vénák. IDEGEK: A mellüreg fő idegei a paraszimpatikus hatású bolygóideg, valamint a szimpatikus dúclánc. Mindkettő nem csak a mellüregi, hanem a hasüregi szerveket is, fonatokat képezve beidegzi. Utóbbiak forrása a nagy zsigeri ideg, mely átkapcsolódva a ganglion coeliacumon ellátja többek között a gyomrot. Ugyancsak jelentős a rekeszizmot beidegző nervus phrenicus. A hasüregben és a medencében az ágyéki és a me­ dencei fonat ágain kívül a szimpatikus dúcláncból eredő és a zsigereket beidegző fonatokat találjuk. Ilyenek a méh-hüvely fonat a húgyhólyagfonat, a végbélfonat, a medencei vegetatív idegfonat.

AZ ERZEKSZER VEK RENDSZERE
Az érzékszervek ingerfelve­ vő berendezések, amelyek a belés külvilág ingereit felfogják és az idegrostok útján az idegrendszer felé továbbítandó ingerületté ala­ kítják át. Általuk veszünk tudomást a környezet változásairól (például a fenyegető veszélyekről), továbbá bizonyos értelemben a belső tör168

Az érzékszervek

ténésekről is. Tágabb értelemben az érzékszervekhez tartoznak a felvett ingerületet az érzékszervi központokhoz továbbító érzék­ szervi idegek és az érzékszervi agykérgi központ, amely az in­ gerületet elemzi és feldolgozza, ahol tehát az érzékszervi kép keletkezik. Az ingerek lehetnek fizikaiak (nyomás, hőmérséklet, fény és hang) vagy kémiaiak (gázmolekulák, oldatban levő mo­ lekulák). Adekvát inger. Minden érzékszerv csak egyfajta (adekvát) ingert képes felvenni, pl. a szem ideghártyájában levő végkészü­ lékek, a pálcikák és csapok adekvát ingere a fény. Az érzékszerv különféle ingerekre is csak ugyanazt az érzést tudja kiváltani, pl. a szemre mért ütés (mechanikai inger) ugyancsak fényérzést vált ki. Eszerint minden érzékszervnek speciális érzés felel meg, amelyet az érzékszerv idegvégződéseire ható mindenfajta hatá­ sos inger kivált. Küszöbérték. Az adekvát ingerek, ha nem érnek el bizo­ nyos ingererősséget (küszöbérték), hatástalanok maradnak. Ha az ingert a receptor felveszi, de az ingerületet nem jut­ tatja el az agykéreghez, nem keletkezik érzet. A receptor egy­ magában nem, csak a hozzá tartozó agykéregrésszel együtt válik érzékszervvé. PAVLOV az érzékszerveket analizátoroknak, elemzőknek nevezte. A következő érzékszerveket különböztetjük meg: látószerv, halló- és egyensúlyozószerv, szaglószerv, ízlelöszerv, bőr (mint érzékszerv).

A LÁTÓSZERV (ORGANUM VISUS) A látószerv vagy szem (oculus) a környezetből fényingere­ ket vesz fel, amelyek révén a tárgyak formájáról, színéről ka­ punk információkat. 169

A szem önálló szerv, amelyhez a fényfelfogó receptorokon és az optikai berendezésen kívül még különböző kiegészítő ap­ parátusok tartoznak, így a szemizmok, a könnykészülék, a szemhéj stb. A látószerv részei: a szemgolyó, a szemmozgató izmok, a szem védőkészüléke, a könnykészülék. A SZEMGOLYÓ (BULBUS OCULI): A szemgo­ lyó gömb alakú test, amely a szemüregben zsíros kötő­ szövetbe ágyazva, szem­ mozgató izmoktól körülvé­ ve helyezkedik el. Három burokból áll, amelyek kü­ lönböző szerepet töltenek be: a külső burok védő; a középső tápláló; a belső in­ gerfelvevő funkciójú. A szemgolyó belsejében a fénytörőközegek vannak. A szem burkai: 1. A szem külső burka a szemgolyó vázának fogható fel, amely megadja a szem alakját, és amelyet a szem tartalmának nyomása tart feszesen. Ezen rögzülnek a szemizmok. A külső burok hátsó 4/5 része az ínhártya (sclera), fehér színű, átlátszat­ lan rostos kötőszövetből álló tok, míg elülső 1/5-e óraüvegszerűen illeszkedő átlátszó rész, a szaruhártya (cornea). A sclera elölről, mint szemfehérje látható. A középső bu­ roktól limfával kitöltött rés választja el. A sclera külső felszínét hátul vékony tok borítja, amely a szemgolyót elhatárolja a szemüreg zsírszövetétől, és amelyben a szemgolyó ízületi fej módjára elmozdulhat. A sclerát a szemgolyóba lépő valamennyi ér és ideg átfúrja.
170

A cornea üvegszerüen átlátszó hártya, amely mögött a szem színét adó szivárványhártya teljes egészében áttűnik. A cornea külső felszínét a könnymirigy termelte folyadék tartja nedvesen, megakadályozva, hogy kiszáradjon. Belső felszíne az elülső szemcsarnokkal érintkezik, és onnan a csarnokvíz diffúzió útján táplálja. A cornea nem tartalmaz ereket, de igen gazdag érző idegvégződésekben. Ennek folytán akár a legfinomabb érintés is a szemrés záródását eredményezi (corneareflex). A cornea felszínéről a fénysugarak kis része, mint tükörről visszaverődnek, míg nagy részük a kívülről konvex, belülről konkáv szaruhártyán keresztül továbbjut a szemgolyó belsejébe. így a szaruhártya a szem egyik fő fénytörő közege. 2. A középső burok a szemgolyó érhálózatát és fényt át nem eresztő pigmentsejtek rétegét tartalmazza, ezért fekete. A középső buroknak három részét különítjük el: a) Érhártya (choroidea). A sclera terjedelmének megfelelő hátsó nagyobb részlet az ínhártya és a retina között. b) Sugártest. A középső burok középső része, a choroidea folytatása, előre, gyűrű alakban emelkedik be a szemgolyóba. Szerepe kettős: érfonatokból álló nyúlványai a vérből való szű­ rés útján termelik a csarnokvizet, izmai pedig a szemlencsét kö­ zel- vagy távollátásra állítják be (alkalmazkodási izom). c) Szivárványhártya (iris). Élő szemben a szem színét meg­ határozó, jól látható kerek hártya; oldalfelé a sugártesthez rög­ zül. Középen kb. 4 mm átmérőjű kerek nyílása a pupilla. Az iris nagyjában a homloksíkban a szaruhártya és a lencse között he­ lyezkedik el, és ezt a teret két részre: elülső és hátulsó szem­ csarnokra osztja. A két tér a pupillán keresztül közlekedik egy­ mással (csarnokvízáramlás). A pupilla a fényképezőgép fényre­ keszéhez hasonlítható: nagyobb fény hatására szűkül, kevesebb fényre erősen kitágul. A pupilla ezen működését a szivárvány171

hártya állományában elhelyezkedő vegetatív beidegzésű izmok végzik. Az iris állományában bő érhálózatot és sok pigmentsejtet találunk (fe­ kete, barna szem). Kevés pigmentsejt esetén a szem kék színű, míg a pigmentréteg teljes hiánya­ kor az áttűnő erek a szem­ nek piros színt kölcsönöz­ nek (albínók). 3. A belső burok két rétegből áll, amelyek elöl a pupilláris szélnél átmennek egymásba. A choroidea felé tekintő külső réteg a pigmentréteg, a szemgolyó belseje felé tekintő a tulajdonképpeni ideghártya (retina). A pigmentsejtek nyúlványai a retina csapjai és pálcikái közé ékelődnek, és fényben festék­ anyaguk a nyúlványokba nyomul, míg sötétben ismét visszahú­ zódik a sejtekbe. A retina rendkívül vékony, sima hártya. Megvilágításkor színtelen, sötétben a látóbíbor (rhodopsin) vörösre színezi. Elül­ ső része, amely az irist és a sugártestet fedi, fényre érzéketlen, hátulsó, az érhártyára fekvő része fényérzékeny: ez tartalmazza a tulajdonképpeni fényfelvevő receptorokat. Ez utóbbi részen két fontos terület különül el, éspedig a látóideg (n. opticus) kilé­ pési helye, a látóidegfő, továbbá ettől 4 mm-re oldalt a kb. 2 mm átmérőjű sárgafolt (macula lutea), amely a szem optikai tengelye hátsó végpontjának megfelelően helyezkedik el. A látóidegfő nem tartalmaz fényfelvevő elemeket, így itt nem keletkezik kép (vakfolt). Az éleslátás helye a macula lutea közepe.
172

A retina működésének megértéséhez bizonyos fokig ismer­ ni kell finomabb felépítését is. Az ingerfelvevő receptorok a fényérzékeny pálcikák (kb. 75 millió) és a színérzékeny csapok (kb. 4 millió). Ezek a retina külső rétegében, a pigmentréteg szomszédságában helyezkednek el. Ingerületüket a retinán belül a középső rétegben fekvő bipoláris idegsejteknek adják át. A belső rétegben nagy ganglionsejteket találunk, amelyek felve­ szik a bipoláris sejtek ingerületét, és nyúlványaik a látóideget kialakítva vezetik tovább az impulzusokat az agyvelőbe. FÉNYTÖRŐ KÖZEGEK: A fénysugár különböző fénytörő közegeken át éri el a retinát. Ezek a cornea, a csarnokvíz, a szemlencse és az üvegtest. Ez utóbbi három a szemfolyó belse­ jében foglal helyet. Csarnokvíz. Víztiszta folyadék, amely a szemcsarnokokat kitölti. A csarnokvizet a sugártest nyúlványainak érfonatai ter­ melik, majd a szemcsarnokokon átáramolva, a szem vénás fonatai szívják fel ismét. Két szemcsarnok van; ezek egymással a pupillán át közlekednek. Az elülső szemcsarnokot a cornea és az iris között találjuk; a hátulsó szemcsarnokot elölről az iris hátsó felszíne, hátulról a lencse elülső felszíne határolja. Szemlencse. Kétszer domború (bikonvex), tökéletesen át­ látszó, víztiszta test; különböző betegségekben és a halál beállta után elhomályosodik. A lencse a szem fő fénytörő közege. Ru­ galmasságánál fogva fokozhatja domborúságát, és ezáltal törőképessége (közelre nézéskor) megnövekszik. Idősebb korban a lencse rugalmassága csökken, ami öregkori távollátáshoz vezet. A lencse közvetlenül az iris és az üvegtest között fekszik. Oldal felé lencsefüggesztő rostok kapcsolják a gyűrű alakúan bedomborodó sugártesthez. A lencsefüggesztő rostokat a szem belnyomása és a sugárizmok elernyedése kifeszítve tartja, s így a lencse általában ellapult állapotban van. A szemnek a távolba látásra való beállása a normál nyugalmi állapotnak felel meg. A
173

lencsében erek nincsenek, oxigén- és tápanyagszükségletét a csamokvízből veszi fel. Üvegtest. Csaknem gömb alakú, kocsonyás állományú, át­ látszó test, amelynek elülső oldalán a lencse befekvésére mélye­ dés van; kitölti a lencse és a retina közti teret. Fénytörő képes­ sége csekély, tekintve, hogy törésmutatója a vízével közel azo­ nos. Fő szerepe a szemgolyó és a burkok megfelelő feszességé­ nek fenntartásával a szemgolyó alakjának biztosítása. Ha a szem megsérül, az üvegtest kifolyhat, és a szemgolyó összeesik. SZEMMOZGATÓ IZMOK: A szemgolyó­ kat a szemüreg hátulsó csontos falán eredő és a szemgolyón tapadó 6-6 karcsú, lapos izom moz­ gatja. Közülük 4-4 egyenes (külső-belső­ alsó-felső), 2-2 pedig ferde lefutású (felső és alsó ferde izom). Az egyenes izmok - ha izo­ láltan működnek - a szemgolyót saját oldaluk felé fordítják. A ferde izmok - tekintve, hogy a szemgolyó ha­ ránttengelye mögött tapadnak - a szemgolyót saját húzásukkal ellentétes irányba fordítják. A szemgolyó mozgásai rendszerint több izom kombinált működése révén keletkeznek. A két szemgolyó sokirányú, öszszerendezett elmozdulásait bonyolult idegi mechanizmus szabá­ lyozza. Egyes izmok beidegzési zavara hibás szemmozgások­ hoz, kancsalsághoz vehet. A szemmozgató izmokat a III., és IV. és a VI. agyideg látja el mozgató rostokkal. A szemmozgások
174

összerendezését magasabb központi idegrendszeri (középagy, homloki agykéreg) központok végzik. Helyzeténél fogva a szemizmok közé soroljuk a felső szemhéj saját emelőizmát is, amely a szemüreg hátulsó részén ered, és a szemhéjba sugárzik. Ha idege (III. agyideg) megbé­ nul, a felső szemhéj lefelé csüng, és a látás erősen zavart. A szemhéj szerkezetét a vékony külső bőrrétegen kívül iz­ mok, porckemény kötőszövet, mirigyek és szőrtüszők alkotják. A porckemény kötőszövet, a pillaváz adja a szemhéj lemezszerüségét. Alakja a szemgolyóhoz igazodik. Rajta rögzülnek a fel­ ső szemhéjemelő izom és a pillaváz saját izmai. A pillavázba ágyazottan módosult faggyú- és verejtékmirigyek találhatók. A szemhéjak belső felszínét kötőhártya béleli. A kötőhártya alatti kötőszövetben számos nyiroktüszőt látni, amelyeknek a szemen keresztül behatoló fertőzés elleni védelem a feladatuk. Kötőhártya (conjunctiva). Érzékeny, vékony hártya, amely beborítja a szemhéjak belső felszínét és a szemgolyó szemrés­ ben szabadon álló részét a cornea kivételével. Elnevezése is öszszekötő jellegéből származik. A kötőhártyába ágyazottan járulé­ kos könnymirigyeket találunk. KÖNNYKÉSZÜLÉK: A könnykészülék a könnyet terme­ lő mirigyekből és az elvezető rendszerből áll. A könnyet a szemüreg oldalsó-elülső részén fekvő könnymirigy (glandula lacrimalis) termeli. A mirigy kivezetőcsövén keresztül a vála­ dék a szemgolyó elülső felületé­ re jut, amelyen a sótartalmú fo­ lyadék szabadon végigfolyik (a pislogás nagymértékben elősegíti a könny elkenését a szaruhár175

tyán), majd a belső szemzugban elhelyezkedő könnytóba gyűlik össze. Innen könnycsatornákon át a könnyzacskóba, onnan az orr-könnyvezetéken keresztül az orrüreg alsó járatába jut.

A HALLO- ES EGYENSÚLYOZÓSZERV (ORGANUM VESTIBULOCOCHIEARE) A halló- és egyensúlyozószerv voltaképpen két érzékszerv, amelyek anatómiailag szorosan össze­ függenek egymással. A hal­ ló- és egyensúlyozó-szerv köznapi elnevezése: fül. Anatómiailag három részre különül: külsőfül, középfül, belsőfül. A külsőés középfül kizárólag a hal­ lás szolgálatában áll; ezért hangvezető apparátusnak is nevezhetjük. A belsőfül vagy labi­ rintus ezzel szemben mind a halló-, mind az egyensúlyozószerv receptorait tartalmazza. KÜLSŐFÜL részei: a fülkagyló, a külső hallójárat és a dobhártya. Fülkagyló. A fülkagylót bőrrel fedett, többszörösen görbült, rugalmas porc és csökevényes izomzat alkotja. A porc a kagyló alsó részén hiányzik, itt zsírszövetet találunk a bőr alatt (fülcimpa). A fülkagyló külső felszíne domború, belső felszíne homorú, rajtuk több kiemelkedés és bemélyedés látható. Alakja és nagy­ sága egyénenként változik. Az állatok a fülkagylót jól fejlett fülmozgató izmokkal a hang irányába képesek fordítani. Az em176

bernek ez a képessége visszafejlődött, az izmok elcsökevénye­ sedtek. Külső hallójárat. A fülkagyló közvetlen folytatása, kb. ce­ ruza vastagságú, részben porcból, részben csontból áll, gyengén S alakban görbült járat, amelynek belső végét a dobhártya zárja le a dobüreg felé. A külső hallójárat fala a dobhártyával hegyes­ szöget zár be, s minthogy e helyen a fal is kiöblösödik, a dob­ hártya alsó kerületénél bemélyedés támad. A külső hallójáratba került idegentestek leggyakrabban ide ékelődnek be. A dobhár­ tyát élőben csak akkor láthatjuk, ha a hallójárat hajlatait a fül­ kagyló erélyes fel- és hátrafelé húzásával kiegyenesítjük. A kül­ ső hallójáratot bőr béleli, amelyben védő funkciót betöltő speci­ ális faggyúmirigyek (fülzsírtermelők) és szőrszálak vannak. Dobhártya (membrana tympani). 1/10 mm vastag, kö­ zel kerek, 10-11 mm átmérőjű, rugalmas hártya, amely a kül­ sőfület a középfültől elválaszt­ ja. Élőben szürkés színű, rajta áttűnnek a középfül képletei. A dobhártyát a külső hallójárat felől bőr, a dobüreg felől nyál­ kahártya fedi. Felső része vé­ A dobhártya külső, ránézeti képe kony, könnyen átlyukadhat, ez és a dobüreg felőli oldala az un. Shrapnell-hártya. Belső a hallócsontlánccal felszíne a kalapáccsal szorosan összenőtt. A dobhártya ez által kissé befelé domborodik, töl­ csérszerűvé válik. KÖZÉPFÜL: Fő része a halántékcsont piramisában elhe­ lyezkedő tégla alakú üreg, a dobüreg. Tartalma: ízületesen kapcsolódó három hallócsontocska, szalagok, izmok és nyálkahártya-képződmények. Feladata a
177

dobhártyarezgések továbbítása a hallócsontocskák közvetítésé­ vel a belsőfülhöz. A középfülhöz soroljuk még a dobüreget a garattal összekötő vezetéket, a fülkürtöt is. Dobüreg (cavum tympani). Nyálkahártyával bélelt, légtar­ talmú üreg, amely a külső- és belsőfül között helyezkedik el. Külső falát a dobhártya képezi. Belső falán két nyílás található, amelyek a belsőfül felé létesítenek kapcsolatot. A felső nyílás ovális alakú (ovális ablak); ebbe fekszik bele az egyik hallócsontocska, a kengyel talpa, és azt lezárja. Az alsó kerek nyílást (kerek ablak) a dobhártyához hasonló rugalmas lemez, a másod­ lagos dobhártya fedi. A hátsó falon keresztül a dobüreg a csecs­ nyúlvány légtartalmú üregrendszerével közlekedik. Az elülső falon kezdődik a fülkürt. Hallócsontocskák. A dobüregben három, egymással ízületesen kapcsolódó hallócsontocskát találunk. Ezek kívülről befelé a következők: kalapács, üllő, kengyel. Mindhárom csontocska alakja megfelel a nevének. A kalapács nyele szorosan hozzánőtt a dobhártyához, és annak közepét köldökszerűen behúzza. Ez a szoros kapcsolat biztosítja a rezgések átvitelét. A kalapács feje az üllő vájulatába illeszkedik. Az üllő nyúlványa a kengyelhez kapcsolódik. Az így kialakult hallócsontlánc a dobhártya rezgéseit a kengyel tal­ pának közvetítésével közvetlenül viszi át a belsőfül folyadékára (perilympha). A dobüreg izmai. Az ízületesen kapcsolódó és emelő mód­ jára elmozduló hallócsontocskákat két izom működteti. A dob­ hártyafeszítő izom a kalapácson rögzülve a dobhártya feszességét szabályozza; a kengyelizom a kengyel talpát emeli ki az ovális ablakból, és ez által kivédi a túl erős rezgések átterjedését a belsőfülre. Ha az izom megbénul, a beteg a legkisebb zöreje­ ket is kellemetlen erősségűnek érzékeli.
178

Fülkürt (Eustach-féle kürt). A dobüreget a garat felső ré­ szével összekötő 3-4 cm hosszú vezeték. A dobüreg elülső falá­ tól kiinduló szakasza csontos, garati vége porcos felépítésű. Bel­ ső bélését mirigyekben gazdag nyálkahártya képezi. A fülkürt átmetszetben résszerű, a csatorna lumenét a rajta rögzülő izmok minden nyelésnél tágítják. így a dobüreg a garat felől egyrészt szellőződik, másrészt biztosítja a dobüregben a dobhártyára kí­ vülről ható nyomással azonos nyomást. A hirtelen fellépő lég­ nyomásváltozást a nyelés kiegyenlíti (a repülőgép fel- és leszál­ lásakor az utasok azért kapnak cukorkát, hogy a gyakori nyelés biztosítva legyen). BELSŐFÜL (LABYRINTHUS): Míg a külsőés középfül a hallás szolgá­ latában áll, és feladata a hangvezetés, a belsőfül tar­ talmazza mind a hallószerv, mind az egyensúlyozószerv receptorait. A labyrinthus a halántékcsont piramisában helyezkedik el. Megkülön­ böztetünk rajta egy külső A belső fül és a halló-egyensúlyi csontos tokot, a csontos ideg végződései labyrinthust és a belső, tu­ lajdonképpeni hártyás labyrinthust. Csontos labyrinthus. Részei: az előcsarnok, a csiga és a fél­ körös ívj áratok. Előcsarnok (vestibulum) a belsőfül középső, tágult része, amelyből előre a csiga, hátra a félkörös ívj áratok indulnak. A vestibulum az ovális ablak útján közlekedik a dobüreggel. Félkörös ívjáratok (canales semicirculares). Három félkörös ívjáratot: hátsót, felsőt és oldalsót különböztetünk meg, amelyek 179

a tér három fő síkjában egymásra merőlegesen helyezkednek el. A felső félkörös ívjáratok és hátulsó félkörös ívjáratok vertikális helyzetűek, egymásra merőlegesek, míg az oldalsó a vízszintes síkban, az előbbiekkel derékszöget képezve fekszik. Az ívjárat­ ok a vestibulumból indulnak ki, és ugyanoda térnek vissza. Két ívjárat összenyílása folytán a vestibulumban csak öt szájadékot találunk. Az ívjáratok egyik vége a kiindulásnál hagymaszerűen tágult (ampulla). Csiga (cochlea). A labyrinthus elülső része. Kerti csi­ gához hasonlóan a vestibulum­ ból kiindulva 2 és 3/4 kanyaru­ latból áll, amelyek különböző síkban helyezkednek el. A csi­ ga kanyarulatai egy csigaten­ gely körül futnak. A csigaten­ gely körül a csiga üregét ha­ rántirányban felező spirális le­ A hártyás csiga és a mez fut, amely egy hártyás le­ Corti-szerv metszetben mezzel, kiegészülve az egyes kanyarulatokat felső és alsó részre osztja. A hallóideg végződé­ sei az úgynevezett Corti-féle szervben vannak, míg az idegsejtek a csigatengelyben képeznek idegdúcot. Hártyás labyrinthus. A csontos labyrinthuson belül helyez­ kedik el, de azt teljes egészében nem tölti ki. Közte és a csontos fal között folyadék (perilympha) kering. A hártyás labyrinthuson belül is folyadékot (endolympha) találunk. A hár­ tyás labyrinthus részei: két hártyás tömlő, a hártyás ívjáratok és a hártyás csiga. Ezek közül az első három képződmény az egyensúlyozószerv receptorait, a hártyás csiga a hallás végké­ szülékeit foglalja magába, mely hangrezgést felfogó rendszert a
180

fedőlemezzel együtt Corti szervnek nevezünk. A hártyás csigát a perilimfa tértől a membrana vestibularis választja el. 1. Egyensúlyozószerv. A csontos előcsarnokban a két hár­ tyás tömlő helyezkedik el: a tömlőcske és a zsákocska. A tömlőcskéből indul ki és oda tér vissza a három hártyás ívj árat. Ezek formája megfelel a csontos ívj áratokénak, de azt nem töltik ki teljesen. Az egyensúlyozószerv - mint támasztó- és szőrsejtek­ ből álló érzékhám - a tömlőcske és a zsákocska falában, illetve a hártyás ívj áratok ampulláiban foglal helyet. Az érzékhám felett kocsonyás masszába ágyazottan mikroszkópos méretű mész­ prizmák fekszenek, amelyek a fej elmozdulásakor helyzetüket változtatják, és a szőrsejteket ingerlik. Az így keletkezett inge­ rületet az egyensúlyozó ideg vezeti tovább az agyi egyensúlyozó központba. 2. Hallószerv. A hallószerv érzékhámja a zsákocskából in­ duló hártyás csiga alaphártyáján elhelyezkedő Corti-szervben van.

A SZAGLÓSZERV Az ember az emlősökhöz ké­ pest gyenge szaglású, életében a szaglás mégis jelentős szerepet tölt be. A szaglőszerv a felső légutak kezdetén az orrüreg felső részének nyálkahártyájában elhelyezkedő körülírt szaglómező (regio olfactoria). Helyzeténél fogva al­ kalmas a belélegzett levegő szag­ információinak felvételére. A szaglómező, a felső orrkagylónak
181

és az orrsövény felső részének megfelelően, kb. 250 mm2 nyál­ kahártya-felület. Sárgás-barna színe élesen elválik az inkább rózsaszínű légző nyálkahártyától. A szaglómező támasztósejtek közé ékelt érzősejtekből, a szaglósejtekből áll. E receptor sejtek rövid nyúlványai (6-8 szőröcske) a nyálkahártya szabad felszíne felé tekintenek, hosszú nyúlványai a szaglórostok pedig a felvett szaglási ingerületet szaglóidegként vezetik tovább a szaglóköz­ pontba. A szagérzéseket a belélegzett levegővel az orrüregbe jutó különböző gáz vagy gőz alakú anyagok váltják ki, amelyek a szaglómező területén oldódnak. A szaglósejtek ingerei tehát kémiai anyagok, ún. szaganyagok. A belégzés módosításával (szippantás) az erre a területre kerülő anyagokat koncentrálni tudjuk, és ezáltal a szagokat intenzívebben érezzük. Étkezéskor a kilégzés során a nyelési szünetekben az orrgaratzár megnyílá­ sakor az orrüregen kiáramló levegő a táplálék illatát ismét a szaglómező területére hozza. A szagérzékelés egyik jellemzője a fáradékonyság. E tulajdonságból következik, hogyha kellemet­ len szaginger hosszabb ideig hat a szaglószervre (pl. kellemetlen szagú helyiségben kell tartózkodnunk) egy idő után "megszok­ juk", és nem érezzük a kellemetlen szagot.

AZ ÍZLELŐSZERV Az ízingereket felvevő ízlelőbimbók főleg a nyelvháton he­ lyezkednek el. Formájuk különböző. Az egyes alapízeket (kese­ rű, édes, sós, savanyú) különböző bimbókkal érzékeljük, mivel a nyelv ízérző (n. facialis és n. glossopharyngeus) idegekkel ren­ delkezik. A nyelv különböző idegfunkciói közül az egyik idegfunk­ ció kiesése nem vonja maga után a másik működésének meg182

szűnését. Például ha a nyelv mozgásában bénul is, ízérzése azért még megmarad. A BŐR (INTEGUMENTUM COMMUNE)

A bőr felépítése Testünk egészét kívülről bőr borítja. A legprimitívebb élő­ lényeknél ez az ectodermalis eredetű sejtköpeny szolgál a külvi­ lággal való mindennemű kapcsolat felvételére; a magasabb ren­ dű szervezetekben - az idegrendszer és az érzékszervek kifejlő­ désével - ez a funkció bizonyos mértékben átalakul, de a bőr megtartja ingerfelvevő képességét, így a legnagyobb kiterjedésű érzékszervé válik. A bőr másik funkciója felépítéséből adódó védő szerepe. Szerkezetileg megkülönböztetünk egy külső hámréteget (epidermis), az alatta fekvő kötőszövetes irharéteget (corium) és a bőr alatti kötőszövetet (subcutis). Az első két réteg közös név­ vel a tulajdonképpeni bőr (cutis). A bőr tömött, de egyben rugalmas elemekből áll. A mecha­ nikai igénybevétellel (pl. nyomással) szemben ellenálló; a leg183

több oldott vagy gáz alakú anyaggal, továbbá baktériumokkal szemben átjárhatatlan. A bőr mirigyeinek savas vegyhatású vá­ ladéka kémiai védőburkot képez mindennemű fertőző anyag áthatolása ellen. Ebből az is következik, hogy a felhám sérülése (bőrsebek) szabad behatolási utat nyit a fertőzésnek. A bőrnek fontos szerepe van a hőszabályozásban is. E funkció anatómiai elemei: a bőr gazdag érrendszere és a verej­ tékmirigyek, amelyek útján jelentős lehet a hőleadás. A bőr rossz hővezető, amit még fokoz a bőr alatti zsírszövetréteg. A bőr mirigyrendszere révén kiválasztószerv is, és ezzel a működésével a vese munkáját támogatja. A bőr színét pigmenttartalma és a bőrerek teltségi állapota határozza meg (elvörösödés, elsápadás). A BŐR RÉTEGEI: 1. A felhám (epidermis) több rétegű elszarusodó laphám, amelybe az irha szemölcsök formájában benyomul. A felhám vastagsága összefüggésben van a mechanikai igénybevétellel. A talp és a tenyér területén a legvastagabb. Az epidermis nem tar­ talmaz ereket, a kötőszövet táplálja. A felületi felszarusodott réteg állandóan kopik; a hám a mélyebb rétegek felől pótlódik. A bőr színét meghatározó festékanyag is a mélyebb rétegek sejt­ jeiben helyezkedik el. A sötétebb (pl. négereknél) vagy világo­ sabb (albínóknál) bőrszín kizárólag a pigment mennyiségével függ össze. 2. Az irha (corium) a hám alatt kollagén és elasztikus ros­ tokból álló kötőszövet, amely a bőr szilárdságát és rugalmassá­ gát adja. Helyenként a kötőszövet a felette levő hámot finom redők formájában kiemeli, ezek között pedig barázdák keletkez­ nek. Különösen jellegzetesek a redők az ujjbegyek bőrén (ujjlécrajzolat); ezek hozzák létre az ujjlenyomatok változatos képét. Az irha rendkívül gazdag erekben és idegekben.
184

3. A bőralatti kötőszövet (subcutis) testtájékonként változó vastagságú, laza, zsíros kötőszövetből áll, amely vagy szorosan rögzül aljzatához (pl. tenyér, talp, ujjbegy), vagy lazán kapcso­ lódik ahhoz (pl. a has bőre). Előbbi esetben a bőr elmozdíthatatlansága folytán fontos mechanikai (fogás, járás), illetve tapintó szerepet képes betölteni, utóbbi esetben a bőr könnyen ráncba emelhető. A nők bőralatti kötőszövete rendszerint fejlettebb, különösen az emlő- és a fartájékon. Mind az irha, mind a subcutan kötőszövet idegekben és idegvégződésekben rendkívül gazdag. Egyes szabad idegvégző­ dések az epidermisben is találhatók. A bőr származékai: a szőrzet, a köröm, a faggyú- és verej­ tékmirigy. A szőrzet az epidermis sejtjeinek képződménye. Rövid piheszőrök formájában (a tenyér és a talp kivételével) úgyszólván az egész testfelszínt beborítja. Bizonyos helyeken hosszú növé­ sű szőrzet található (fej, arc, hónalj szeméremtájék). A szőrzet fejlettsége szoros összefüggésben áll a nemi jelleggel. A szőr gyökérrésze a bőrben foglal helyet; azt tokszerűen a szőrtüsző veszi körül, amelybe egy vagy több faggyúmirigy nyí­ lik. A hajgyökérhez finom izomrostok húzódnak. Ezek a bőr saját izmai, amelyek képesek megmerevíteni a szőrszálakat („li­ babőr"). A bőrből kiálló rész a tulajdonképpeni szőrszál, illetve hajszál. A köröm a kéz- és lábujjak utolsó percének háti oldalán ki­ alakuló lapos lemez, amely ugyancsak az epidermis származéka. A köröm a körömágyba ágyazottan fekszik; bőrtől fedett része lágyabb: ez a körömgyökér. A köröm az itt elhelyezkedő sejtek felől növekszik. Szerepét tekintve, az ujjbegy alátámasztásával elősegíti a tárgyak erős megragadását. A bőr mirigyei két csoportba sorolhatók: faggyú- és verej­ tékmirigyek.
185

A faggyúmirigyek általában a szőrtüszőkkel kapcsolatban álló mirigyek, amelyek magas koleszterinészter-tartalmú vála­ dékukat ide öntik. A váladék révén a bőr rugalmas, és folyadé­ kokkal szemben átjárhatatlan. A bőrnyálkahártya-átmeneteknél (ajkak, szemhéjszél, végbélnyílás stb.) találunk a szőrtüszőktől független faggyúmirigyeket is, amelyek szintén a kültakaró vé­ delméül szolgálnak. A verejtékmirigyek a bőrben mindenütt megtalálhatók. Egyes területeken (pl. a tenyér bőrében 1 cm2 területen kb. 1000 verejtékmirigy van) különösen nagy számban fordulnak elő. Vá­ ladékuk, a verejték (sudor) összetétele a vizelethez hasonlít. Mennyisége igen tetemes lehet. Részben a folyadék- és sókiválasztásban, részben a hőszabályozásban (hűtés) van fontos szerepe. Szövettanilag eltérő típusú verejtékmirigyek, ún. illat­ mirigyek találhatók a hónalj bőrében, a végbél körül. E miri­ gyeknek állatokban nagy biológiai jelentőségük van: a nemi vonzást biztosító szagokat termelik.

E könyvben lejegyzett információk csupán az anatómia alapis­ mereteire irányítják a figyelmet, ezért a bővebb ismeretszerzés érde­ kében érdemes más anatómiai tankönyvek segítségét is igénybe venni. /A Kiadói Bizottság megjegyzése./

186

TARTALOMJEGYZÉK
Ajánlás (Tóth Béla Miklós) A sejt A mozgásrendszer A csontok rendszere Az izom rendszere A koponya A törzs csontjai és ízületei A felső végtagok csontjai és ízületei Az alsó végtagok csontjai és ízületei A fej és a nyak izmai A törzs izmai A vállöv és a felső végtagok izmai Az alsó végtagok és a csípő izmai A légzőrendszer Az emésztőrendszer Az emésztőrendszer felső szakasza Az emésztőrendszer középső szakasza Az emésztőrendszer alsó szakasza A vizeleti- és nemi szervrendszer Vizeleti vagy húgyszervek A szaporodási szervek A szív és rendszere A vér A belső elválasztási mirigyek és a központi idegrendszer Az agyvelő Cerebrospinalis idegrendszer Gerincvelői idegek Az érrendszer és a környéki idegrendszer Artériák
189

5 7 15 16 20 26 32 39 43 52 55 59 62 65 74 75 83 91 96 97 101 113 121 125 128 148 150 152 152

Vénák Környéki idegrendszer Nyirokerek és nyirokcsomók A fej és a nyak vérerei és idegei A felső végtag erei és idegei Az alsó végtag erei és idegei A törzs és a medence erei és idegei Az érzékszervek rendszere A látószerv A halló- és egyensúlyozószerv A szaglószerv Az ízlelőszerv A bőr A Szerző rövid szakmai életrajza

153 153 154 157 160 162 165 168 169 176 181 182 183 187

Arra a felfoghatatlan zsenialitással megalkotott csodára - ami vagy? Itt az alkalom! Nem mindennapi élményben lesz részed, ha a minden­ napok rohanásában szakítasz rá időt, és - Peresztegi Sándor e lenyűgöző, olvasmányos könyvével - beneve­ zel egy hosszú utazásra (légy akár az evolúció-, akár az isteni teremtés meggyőződött híve). Vidd magaddal képzeletbeli fényképezőgéped, mert ígérem - gyakran kell majd „ kattintgatnod" azt! Minél tágabbra nyílt szemmel és minél áldozatosabb figyelemmel járod végig ezt a - semmihez sem hason­ lítható - „világkörüli" utat, annál több kinccsel gazda­ godva érsz majd a végére, mikor is új időszámítás veszi kezdetét: egy életre beléd vésődött „úti élményeid" em­ lékezetes momentumai naponta köszönnek majd viszsza, de már értő szemmel csodálkozol rá lépten­ nyomon mindarra, ami fölött tudatlanul elsiklottál ed­ dig. Úgy érzed: beavatott lettél... Tóth Béla Miklós
kiadói lektor

Rácsodálkoztál már - önmagadra?

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful