You are on page 1of 35

Az ismeretlen ideál

Cikkek és szemelvények a kapitalizmusról

Tartalom: Leonard E. Read: Én, a Ceruza Ayn Rand: Hagyjanak bennünket békén! Mark Skousen: Közgazdaságtan egy oldalban Thomas J. DiLorenzo: Az "izzasztóműhelyek" segítenek a szegényeken Madsen Pirie: Fontos megértenünk a szegénység okait Henry Hazlitt: Költekezéssel a mennyországba? Murray Rothbard: Gazdasági ösztönzők és jóléti juttatások Madsen Pirie: Az alapvető javak árát a kormánynak kellene szabályoznia, hogy a szegények mindenkor hozzájuthassanak Ludwig von Mises: [Az írástudók bigottsága]

Leonard E. Read Én, a Ceruza
(The Freeman 1958. decemberi számában jelent meg)

A családfám ahogy azt Leonard E. Readnek elmondtam Én egy grafitceruza vagyok – a közönséges fa ceruza, ismerős minden fiúnak és lánynak és felnőttnek aki olvasni és írni tud.[1] Az írás nekem mind hivatásom, mind szenvedélyem; ez minden, amit teszek. Ön csodálkozhat azon, miért kellene nekem családfát írni. Nos, azzal kezdeném, hogy a történetem érdekes. És, következőként, én egy rejtély vagyok – még inkább, mint egy fa vagy a naplemente vagy a villámlás. Azonban, sajnálatos módon, akik használnak, magától értetődőnek vesznek, mintha csak egy mellékes eszköz lennék minden háttér nélkül. Ez a dölyfös attitűd a közhely szintjére száműz engem. Ez a gyászos hibának egy olyan fajtája, amelyben az emberiség nem leledzhet túl sokáig veszedelem nélkül. Mert ahogy a bölcs G. K. Chesterton megfigyelte: „A csodálkozás hiányától pusztulunk el, nem a csodák hiányától.” Én, a Ceruza, habár egyszerűnek látszom, megérdemlem az ön csodálatát és ámulatát, amely állítást megkísérlem majd bizonyítani. Valójában, ha meg tud engem érteni – nem, ez túl nagy kérés lenne bárkitől – ha tudatába tud kerülni annak a csodálatosságnak, amit én képviselek, segíthet megmenteni azt a szabadságot, amit az emberiség oly boldogtalanul elveszít. Egy mélyreható leckét kell megtanítanom. És ezt a leckét jobban tudom oktatni, mint egy automobil vagy repülőgép vagy egy mechanikus mosogatógép, mert – nos, mert én látszólag olyan egyszerű vagyok. Egyszerű? Mégis, nincs egyetlen ember a föld színén, aki tudja, hogyan készülök. Fantasztikusan hangzik, ugye? Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy nagyjából egy, egy és fél milliárd darab készül belőlem az Egyesült Államokban minden évben. Vegyen fel és nézzen meg jól. Mit lát? Nem sok látható – egy kis fa, lakk, a nyomtatott felirat, grafit bélés, egy darabka fém, és egy radír.

Megszámlálhatatlan elődök Éppúgy, ahogy ön nem tudja nyomon követni a családfáját túl messzire, úgy nekem is lehetetlen megnevezni és megmagyarázni minden elődömet. Szeretnék azonban eleget felidézni közülük, hogy érzékeltessem önnel hátterem gazdagságát és komplexitását. A családfám valójában egy fával kezdődik, egy tiszta magvú cédrussal, amely ÉszakKaliforniában és Oregonban terem. Most fontolja meg mind a fűrészeket, teherautókat, köteleket és a megszámlálhatatlan egyéb kelléket, amit a cédrusrönkök kitermelésére és a vasúti rakódó vágányhoz szállítására használnak. Gondoljon az összes emberre és a számtalan szakmára, amelyek ezek előállításában közreműködtek: az érc bányászata, az acélgyártás és annak finomítása fűrészekké, fejszékké, motorokká; a kender termesztés és annak nehéz és erős kötéllé alakításának összes fázisai; a fakitermelő táborok ágyaikkal és kantinjaikkal, az összes étel elkészítésével és megtermelésével. Lám, emberek elmondatlan ezrei járultak hozzá minden csésze kávéhoz, amit a favágók isznak! A rönköket egy üzembe szállítják a kaliforniai San Leonardoba. El tudja képzelni azokat az egyéneket, akik rakoncás kocsikat, síneket, és mozdonyokat készítenek és akik az ehhez járuló kommunikációs rendszereket építik és telepítik? Ezek a légiók mind az elődjeim között vannak. Gondoljon az üzemre San Leonardoban. A cédrusrönköket felvágják kis, ceruzahosszúságú, negyed hüvelyknél vékonyabb lécekre. Mesterségesen megszárítják őket, aztán megfestik ugyanazon okból, amiért az asszonyok rúzst tesznek az arcukra. Az emberek azt szeretik, ha szép vagyok, nem sápadt fehér. A léceket viasszal kezelik, majd újra megszárítják. Mennyi szakértelem kellett a festék és a szárítókemencék előállításához, a hő, a világítás és az villamos áram, az ékszíjak, motorok, és az üzemhez szükséges minden más kellék szolgáltatásához? A gyárudvart seprők az elődjeim között? Igen, és közéjük tartoznak azok az emberek is, akik a betont öntötték Pacific Gas & Electric Company vízierőművének gátjához, amely az üzem számára a villamos áramot biztosítja!

Ne feledkezzünk meg azokról a jelenlévő és távoli elődökről, akik közreműködtek hatvan vagon léc szállításában keresztül az országon. A ceruzagyárba érve – 4 000 000 dollár gépekben és épületekben, az összes tőkét beosztó és takarékos szüleim gyűjtötték össze – minden egyes lécre nyolc hornyot vág egy komplex gép, azután egy másik gép béléseket fektet minden második lécbe, ragasztót tesz rá, és ráhelyez egy másik lécet – egy grafitbélés szendvics, hogy úgy mondjam. Hét fivéremet és engem mechanikusan faragnak ki ebből a „farögzítésű” szendvicsből. A bélésem maga – amit „ólomnak” is hívnak, bár egyáltalán nem tartalmaz ólmot – szintén összetett. A grafitot Ceylonban bányásszák. Gondoljon ezekre a bányászokra és azokra, akik számos szerszámukat készítik és a papírzsákok készítőire, amikben a grafitot szállítják és azokra, akik a zsineget készítik, amelyek megkötik ezeket a zsákokat és azokra, akik a hajóra rakodják őket és azokra, akik a hajókat építik. Még a világítótornyok felügyelői az út mentén és a révkalauzok is segédkeztek a születésemnél. A grafitot Mississippi-ből származó agyaggal keverik, amelyben ammóniumhidroxidot használnak a finomítás során. Ezután nedvesítő szereket adalékolnak, úgy mint kénezett faggyút – állati zsiradékot kénsavval kémiai reakcióba hozva. Túljutva számos gépen, a keverék végül egy végtelen rúdként jelenik meg – mint egy kolbászdarálóból – majd méretre vágják, szárítják, és néhány órán át 1850 Fahrenheit [2] fokon kiégetik. Szilárdságának és egyenletességének fokozására, a béléseket azután egy forró keverékkel kezelik, amely Mexikóból származó kandelillaviaszt, paraffin viaszt, és hidrogénezett természetes zsiradékokat tartalmaz. A cédrusfám hat réteg lakkot kap. Ismeri a lakk minden összetevőjét? Ki gondolná, hogy a ricinusmag termelői és a ricinusolaj előállítói részesei ennek? Pedig azok. Lám, még azok az eljárások is, amelyek a lakkot olyan szép sárgává teszik, több ember szakértelmét igénylik, mint amennyik az ember meg tud számolni! Figyelje meg a feliratot. Az egy film, amelyet gyantával kevert karbonfesték hőkezelésével alakítottak ki. Hogyan készülnek a gyanták és, könyörgöm, mi az a karbonfesték?

A fémdarabkám – szorítópánt – sárgaréz. Gondoljon mindazokra az emberekre, akik a cinket és rezet bányásszák és azokra, akik képesek fényes sárgaréz lemezeket készíteni a természet eme produktumaiból. Azok a fekete gyűrűk a szorítópántomon fekete nikkelből vannak. Mi az a fekete nikkel és hogyan használják? Annak a teljes történetét, hogy miért nincs a szorítópántom közepén fekete nikkel, oldalakba telne megmagyarázni. Aztán ott van az én koronázó glóriám, amit a szakmában csiszolatlanul „dugó”-ként emlegetnek, az a rész, amelyet az ember arra használ, hogy kitörölje azokat a hibákat, amiket ejtett velem. Egy „faktisz”-nak nevezett alkotóelem az, amely a törlést végzi. Ez egy gumiszerű termék amelyet a Holland Kelet Indiákról származó repceolaj kén-kloriddal való reagáltatása révén állítanak elő. A gumi, a közhiedelemmel ellentétben, csak összekötő szerepet tölt be. Azután, emellett, ott van a számos vulkanizáló és kötésgyorsító adalék. A habkő Olaszországból származik; és a festék ami a „dugó” színét adja a kadmium-szulfid. Senki nem tudja Kívánja valaki megkérdőjelezni azt a korábbi állításomat, hogy nincs egyetlen ember a föld színén, aki tudja, hogyan készülök? Valójában emberek millióinak volt benne a keze a megalkotásomban, akik közül egyik sem ismer többet néhánynál a másikak közül. Most azt mondhatja, túl messzire megyek amikor a távoli Brazíliából a kávébogyó szüretelőt vagy máshonnan az élelem megtermelőit kapcsolom össze a létrehozásommal; ez egy szélsőséges álláspont. Maradni fogok az állításomnál. Nincs egyetlen ember mindezek között a milliók között, beleértve a ceruzagyártó vállalat elnökét is, aki többel járul hozzá az ismeretnek egy apró, elhanyagolható morzsájánál. Az ismeret szempontjából az egyetlen különbség a ceyloni grafitbányász és az oregoni favágó között az ismeret típusában van. Sem a bányász, sem a favágó nem nélkülözhető jobban, mint a vegyész az üzemben vagy a munkás az olajmezőn – minthogy a paraffin kőolaj mellékterméke.

Egy meghökkentő tény: Sem a munkás az olajmezőn, sem a vegyész, sem a grafit vagy agyag bányász sem bármelyik a hajók vagy vonatok vagy teherautók személyzetéből sem annak a gépnek a kezelője, amelyik rovátkolást végzi a fémdarabkámon sem a vállalat elnöke nem azért végzi az ő egyedüli feladatát, mert szüksége van rám. Talán mindegyiküknek kevésbé van rám szüksége, mint az elsőosztályos gyereknek. Sőt, vannak néhányan ebben a hatalmas sokaságban, akik soha nem láttak ceruzát, nem is tudnák, hogyan kell használni. Az ő indítékuk más, mint én. Talán valami ilyesmi: Minden egyes tagja ezeknek a millióknak látja, hogy így el tudja cserélni csekély ismeretét azokra a javakra és szolgáltatásokra, amikre szüksége van, vagy amikre vágyik. Én vagy köztük vagyok ezeknek a cikkeknek, vagy nem. Nincs Vezető Elme Van egy még meghökkentőbb tény: egy vezető elme hiánya, egy olyan valakié, aki előírná vagy erővel irányítaná azt a számtalan tevékenységet, ami engem létrehoz. Nyoma sem található ilyen személynek. Ehelyett a Láthatatlan Kezet találjuk munkában. Ez az a rejtély amiről korábban szóltam. Mondva van, hogy „csak Isten tud fát alkotni.” Miért értünk egyet ezzel? Nem azért, mert felismerjük, hogy mi magunk nem tudunk létrehozni egyet? Sőt, le tudunk-e írni egy fát? Nem tudunk, legfeljebb felületes fogalmakkal. Mondhatjuk például, hogy egy bizonyos molekuláris konfiguráció faként testesíti meg magát. De milyen elme van az emberek között, amelyik akár lejegyezni, nemhogy irányítani tudná az állandó változásokat a molekulákban amik végbemennek egy fa életében? Egy ilyen tett teljesen elképzelhetetlen! Én, a Ceruza a csodák összetett kombinációja vagyok: egy fa, cink, réz, grafit, és így tovább. De ezekhez a természetben megmutatkozó csodákhoz egy még rendkívülibb csoda adódott: az alkotó emberi energiák konfigurációja – csekély ismeretek milliói, amelyek természetes és spontán módon konfigurálódnak válaszként az emberi szükségletekre és vágyakra minden emberi vezető elme létezése nélkül! Mivel csak Isten képes fát alkotni, ragaszkodom hozzá, hogy csak Isten tudna megalkotni engem is. Az ember nem tudja jobban irányítani az ismereteknek ezen millióit, mint amennyire molekulákat tud összeállítani, hogy fát alkosson.

A fent leírtra gondoltam, amikor azt írtam: „Ha tudatába tud kerülni annak a csodálatosságnak, amit én képviselek, segíthet megmenteni azt a szabadságot, amit az emberiség oly boldogtalanul elveszít.” Hiszen, ha valaki tudatában van annak, hogy ezek az ismeretek természetesen, igen, automatikusan rendeződnek alkotó és produktív mintákká, válaszolva az emberi szükségletre és keresletre – azaz a kormányzati vagy bármely más kényszerítő vezető elme létezése nélkül – akkor az a valaki rendelkezni fog a szabadság egy abszolút nélkülözhetetlen összetevőjével: a szabad emberekbe vetett hittel. A szabadság nem lehetséges e hit nélkül. Amint a kormány monopóliumot szerez egy alkotó tevékenység felett, mint például a postai küldemények kézbesítése, a legtöbb egyén azt fogja hinni, hogy a küldemények nem kézbesíthetők hatékonyan szabadon cselekvő emberek által. És itt az indok: Minden egyes egyén elismeri, hogy ő maga nem tudja hogyan kell a küldemények szállításakor felmerülő összes dolgot végrehajtani. Azt is felismeri, hogy egyetlen másik személy sem képes erre. Ezek a feltevések helyesek. Egyetlen egyén sem rendelkezik inkább elegendő ismerettel az ország postai kézbesítésének végrehajtásához, mind amilyen ismerettel bármely egyén rendelkezik ahhoz, hogy előállítson egy ceruzát. Namármost, a szabad emberekbe vetett hit nélkül – annak tudata nélkül, hogy csekély ismeretek milliói természetesen és csodálatosan alakulnának és együttműködnének ennek a szükségletnek a kielégítésére – az egyén nem tud ellenállni a hibás következtetés levonásának, hogy a postai küldemények csak a kormányzati „vezető elme” közreműködésével kézbesíthetők. A bizonyíték bősége Ha én, a Ceruza lennék az egyetlen cikk, amely bizonyságot kínálhatna arra, mit érhetnek el a férfiak és nők amikor szabadon próbálkozhatnak, azoknak, akiknek egy kis hite van, már jó esélyük lenne. Mindemellett, bőséggel vannak bizonyítékok; ott vannak körülöttünk és mindenütt. A postai küldemények szállítása elképesztően egyszerű, ha például egy automobil vagy egy számoló gép vagy egy gabona kombájn vagy marógép vagy más dolgok tízezreinek előállításával hasonlítjuk össze. Szállítás? Nos, ezen a területen, ahol az embereket szabadon engedték próbálkozni, elszállítják egy esemény mozgó képét bármely személy otthonába, amikor az történik; kevesebb mint négy óra alatt szállítanak 150 utast Seattle-ből Baltimore-ba;

gázt szállítanak Texasból a tűzhelyünkhöz vagy kályhánkhoz New Yorkban hihetetlenül alacsony árakon és támogatás nélkül; minden négy font olajat kevesebbért szállítanak a Perzsa-öbölből keleti tengerpartunkhoz – félúton a világ körül – mint amennyit a kormány számol fel egy egyunciás levél kézbesítéséért az utca másik oldalára! A lecke, amit tanítanom kell, ez: Mentesítsenek minden alkotó energiát a gátlásoktól. Csupán szervezzék a társadalmat úgy, hogy harmóniában cselekedjen ezzel a leckével. Eltávolíttatni társadalom jogi apparátusával minden akadályt a legjobb amit tehet. Engedjük ezeket az alkotó ismereteket szabadon folyni. Higgyünk benne, hogy a szabad férfiak és nők engedelmeskedni fognak a Láthatatlan Kéznek. Ez a hit majd megerősítésre kerül. Én, a Ceruza, látszólag egyszerű vagyok ugyan, megalkotásom csodáját kínálom bizonyságul, hogy ez egy megalapozott hit, éppoly megalapozott, mint a nap, az eső, egy cédrusfa, a jó föld. [1] Hivatalos nevem “Mongol 482.” Az én számos összetevőmet összeállítja, gyártja és kidolgozza az Eberhard Faber Pencil Company. [2] 1010 ºC [Fordító] A szöveget Rózsás Tamás fordította. Forrás: https://sites.google.com/site/rozsasfamily/en-a-ceruza

Ayn Rand Hagyjanak bennünket békén!
(1962 augusztusában jelent meg a Los Angeles Times-ban)

Mivel napjaink nagy problémája a "gazdasági növekedés", és mert a jelenlegi vezetés azt ígéri, hogy e növekedés érdekében "stimulálni" fogja a gazdaságot, hogy az egyre szélesebb kormányzati kontroll által általános jólétet teremtsen, miközben elkölti még azt is, amit létre sem hoztak - így aztán kíváncsi lennék, hogy vajon hány ember ismeri a laissez-faire kifejezés eredetét. A XVII. század során Franciaország egy abszolút monarchia volt, melynek államrendjét úgy jellemezték, mint "abszolutizmust, amit a káosz korlátoz". Az uralkodó teljhatalommal bírt mindenki élete, munkája és vagyona felett, és az emberek számára kizárólag a kormányzati tisztségviselők korrupciója nyújtott némi szabad mozgásteret. XIV. Lajos egy klasszikus zsarnok volt: egy elbizakodott, középszerű figura grandiózus ambíciókkal. Uralkodásának időszakára mégis mint a francia történelem egyik ragyogó periódusára szokás tekinteni: a király hosszú és sikeres háborúk alakjában "nemzeti célt" adott az országnak, és megteremtette Franciaországot, mint Európa vezető hatalmát és kulturális központját. Ámde tudjuk, a "nemzeti célok" pénzbe kerülnek. XIV. Lajos kormányának fiskális politikája pedig krónikus válsághelyzethez vezetett, amit az ország egyre növekvő adókkal történő kiszipolyozásának ugyancsak hagyományos módszerével oldottak meg. XIV. Lajos főtanácsadója, Colbert volt az egyik első modern etatista, aki hitt abban, hogy az állami szabályozás képes nemzeti fellendülést hozni, és hogy a kirótt magasabb adókból származó bevételeket csak az ország "gazdasági növekedése" képes előteremteni. Így aztán elhivatottan kereste a módját, hogy "az ipar ösztönzése által általános gazdasági növekedés" jöhessen létre. És ez az ösztönzés aztán számtalan állami szabályozásban és aprólékos előírásban meg is valósult, ami megfojtotta az üzleti tevékenységet, és aminek siralmas kudarc lett a vége.

Pedig Colbert nem volt ellensége az üzletnek. Nem jobban, mint a jelenlegi adminisztráció. Colbert szíves örömest hizlalta volna az áldozati bárányt, és egy alkalommal meg is kérdezte a gyártóktól, hogy mit tehetne az ipar érdekében, amire egy Legendre nevű iparos így válaszolt: "Laissez-nous faire!" ("Hagyjanak bennünket

békén!")
Nos, úgy tűnik, a XVII. századi francia üzletembereknek több bátorságuk volt, mint XX. századi amerikai társaiknak, és még a közgazdaságtanhoz is jobban értettek. Tudták ugyanis, hogy az üzletnek nyújtott kormányzati "segítség" éppen oly végzetes, mint a kormányzati üldözés, és hogy az egyetlen dolog, amivel a kormány a nemzeti prosperitás javára tehet az, ha távol tartja magát az üzlettől. Persze mondhatnánk erre, hogy ami igaz volt a XVII. században, az nem lehet igaz ma, mert ma már sugárhajtású repülőkkel utazunk, míg régen lovasszekerekkel utaztak. Ám ez épp olyan volna, mintha azt mondanánk, hogy ma már nincs szükségünk ételre sem, miként régen volt, mert ma már esőkabátot és hosszúnadrágot hordunk rizsporos parókák és merevítős szoknyák helyett. És valójában éppen ez a fajta, a konkréthoz tapadó felületesség, a lényegest a lényegtelentől elválasztó, és az elveket felismerő képesség hiánya az, ami ma vakká teszi az embereket arra a tényre, hogy napjaink gazdasági válsága valójában a legrégibb és legbanálisabb fajta. Koncentráljunk hát a lényegre! Ha az állami kontroll már a pre-indusztriális korban sem volt képes többet elérni, mint bénultságot, éhezést és összeomlást, akkor vajon mi történik, ha valaki egy nagymértékben iparosodott gazdaságot kontrollál? És a bürokratáknak vajon mit könnyebb szabályozni, a kézi szövőszékek és kézi kohók vagy az acélművek, repülőgép üzemek és elektronikai vállalatok működését? És vajon kik képesek inkább kényszer alatt dolgozni, a szakképzettséget nem igénylő fizikai munkát végző nyers emberek serege vagy az a megszámlálhatatlan teremtő zseni, akik nélkülözhetetlenek egy ipari civilizáció felépítéséhez és fenntartásához? És ha az állami szabályozás még az előbbi esetekben is csődöt mond, akkor vajon mi adhat reményt a modern etatistáknak, hogy az utóbbiakban sikerrel járhatnak?

Az etatisták episztemológiai módszerét az egyedi, konkrét, kontextusukból kiragadott, pillanatnyi kérdéseknek a soha véget nem érő vitája jelenti, ami semmilyen összefoglaló eredmény levonását nem teszi számukra lehetővé, és soha nem nyugszik alapelveken vagy végső következtetéseken, ami így intellektuális széthúzást idéz elő híveik között. Ennek a verbális ködnek pedig az a célja, hogy elfedje a kitérést a következő két fundamentális tény elől: (a) a termelés és a prosperitás az emberi értelemnek a terméke, illetve (b) a kormányzati hatalom a kényszerítés hatalma fizikai erő által. Mert amint ez a két tény elismerésre kerül, úgy a megfelelő konklúziónak a levonása is elkerülhetetlenné válik: az értelem nem működik erőszak hatására, az emberi elme nem fog funkcionálni, ha fegyvert szegeznek rá. És ez az az alapvető kérdés, amit meg kell fontolni, és amihez képest minden egyéb vizsgálódás csak részlet kérdés. Mert a részleteket illetően egy ország gazdasága épp annyira változatos lehet, mint ahány kultúra és társadalom ezidáig ténylegesen létezett. Ámde függetlenül az egyes társadalmi formáktól, az emberiség egész történelme gyakorlati bizonyítékul szolgál arra az alapelvre, hogy az emberi jólét, teljesítmény és fejlődés mértéke közvetlen függvénye és folyománya a politikai szabadság mértékének. Lásd az antik Hellászt, a reneszánszt, a XIX. századot. Ami pedig saját korunkat illeti, a Nyugat- és Kelet-Németország közötti különbség olyannyira ékesen demonstrálja egy (relatíve) szabad gazdaság és egy kontrollált gazdaság hatékonyságának a különbségét, hogy a dolog további megvitatására nincs is igazán szükség. És nincs teoretikus, aki komoly figyelmet érdemelne, amennyiben megkerüli ennek a kontrasztnak a tényét, figyelmen kívül hagyja annak következményeit, okait meghatározatlanul hagyja, és nem tanulja meg azt a leckét, amit mindez jelent. Vagy tekintsük akár Anglia helyzetét, a "szocializmus békés kísérletét", egy olyan országnak a példáját, amelyik öngyilkosságba szavazta magát, amennyiben nem volt sem erőszak, sem vérontás, sem terror, pusztán a "demokratikusan" hozott állami kontroll fojtogató folyamata. És figyeljük meg Anglia jelenlegi válságát, az

"agyelszívást". Azt, ahogy a legjobb és legtehetségesebb emberek, különösen a tudósok és mérnökök, elhagyják Angliát, hogy rohanjanak oda, ahol a szabadság bármilyen kis maradékát még megtalálják a világban. És ne feledjük, hogy a Berlini falat is azért emelték, hogy megállítsa a hasonló "agyelszívást" Kelet-Németországból, és ne feledjük azt sem, hogy 45 év totális gazdasági kontroll után Szovjet-Oroszország, ami egykor a világ legjobb termőföldjének egy részét magáénak tudhatta, ma nem képes élelmiszerrel ellátni a lakosságát, és úgy kell importálnia a búzát a félig-kapitalista Amerikából. Olvassuk csak el Werner Keller East Minus West = Zero című könyvét, hogy szemléletes (és nem cáfolt) képet kapjunk a szovjet gazdaság impotenciájáról, és ezután ítéljünk szabadság versus kontroll kérdésében. Függetlenül ugyanis attól, hogy azt milyen célra kívánják felhasználni, a gazdagságot először elő kell állítani. Amíg a dolognak pusztán a gazdasági oldalát nézzük, nem számít, hogy mi motiválta Colbertet vagy Johnson elnököt. Tudjuk, mindkettő nemzeti prosperitást kívánt elérni. Egy nemzet gazdasági produktivitásának alakulására nézvést ugyanakkor mindegy, hogy a vagyont milyen célból csapolják meg adókkal, XIV. Lajos fényűzése vagy az "elnyomottak" javára. Mindegy hogy valakit nemes vagy alantas célból kötnek gúzsba, mindegy hogy a szegények vagy a gazdagok javára, hogy egyesek "szükséglete" vagy épp "kapzsisága" végett - ha valakit gúzsba kötnek, az nem tud termelni. Nincs különbség a gúzsba kötött gazdaságok végső sorsát illetően, mindegy mivel kívánják igazolni a gúzsba kötést. Ámde nézzük mégis párat ezekből az állítólagos indokokból: "Fogyasztói kereslet" teremtése? Érdemes lenne kiszámolni, vajon hány háziasszony adóvisszatérítése lenne egyenlő Madame de Maintenon és a társai által támasztott "fogyasztói kereslettel". "Igazságos" jövedelemelosztás? XIV. Lajos kiváltságosai nem élveztek annyi tisztességtelen előnyt másokkal szemben, mint manapság a "protekció arisztokratái", a tényleges és potenciális Billie Sol Estesek és Bobby Bakerek.

A "nemzeti érdek"? Ha létezik olyan, hogy "nemzeti érdek", amit az egyén jogainak és érdekeinek a feláldozása révén érünk el, akkor a maga részéről XIV. Lajos ez alól teljes mértékben felmentette magát. Ám ez mégsem volt minden ízében "önző": Franciaországot nagyhatalommá tette - és tönkre is vágta a gazdaságot. (Más szóval, XIV. Lajos jelentős "presztizst" ért el egyéb totalitárius zsarnok körében – mindezt a jólét, a jövő és saját alattvalóinak élete árán). A „kulturális” és „szellemi” fejlődés előmozdítása? Kétséges, hogy egy államilag támogatott színházi projekt képes lesz valaha is a zsenik olyan sorát kiállítani, ami hasonlíthatna XIV. Lajos udvara, mint mecénás által támogatott zsenikhez (Corneille, Racine, Molière stb.). Ámde soha nem fogja senki felbecsülni azoknak az elvetélt zseniknek a számát, akik tönkrementek abban a rendszerben, mert nem voltak hajlandók megtanulni a talpnyalás művészetét, azért hogy politikai mecénást találjanak a művészetüknek. (Olvassuk el a Cyrano de Bergeracot.) A helyzet az, hogy az indítékok nem változtatnak a tényeken. Egy nemzet termelékenységének és prosperitásának legfőbb kívánalma a szabadság. Az emberek nem tudnak – és erkölcsileg nem fognak – termelni kényszer és kontroll alatt. Nincs hát semmi új vagy titokzatos a mai gazdasági problémákban. Akárcsak Colbert, Johnson elnök is különböző gazdasági csoportokhoz fordul, és a tanácsukat lesi, hogy vajon mit tehetne értük. És ha nem Colberthez hasonlóan kíván bevonulni a történelembe, úgy jól teszi, ha odafigyel a modern Legendre hangjára (már ha van ilyen), aki ma is ugyanazt a hallhatatlan tanácsot adhatná neki egyetlen szóban: „dekontrollálj!”

Mark Skousen Közgazdaságtan egy oldalban
(The Freeman 1997. januári számában jelent meg)

1. Önérdek: Az ember azon törekvése, hogy javítson a körülményein már a születéssel elkezdődik, és nem is ér véget mielőtt még sírba nem teszik (Adam Smith). Senki nem költheti olyan körültekintően a pénzt, ahogyan azt az ember a saját pénzével teszi. 2. Gazdasági növekedés: A gazdasági növekedés kulcsa az egyre bővülő megtakarítás, tőkefelhalmozás, oktatás és technológia. 3. Kereskedelem: Amennyiben a felek jól informáltak, az önkéntes csere hasznára van mind a vevőnek, mind az eladónak. Következésképp az egyének, csoportok és nemzetek közötti kereskedelem kibővülése előnyére van minden abban résztvevőnek. 4. Verseny: Miután az erőforrások szűkösek, miközben a vágyak korlátlanok, így minden létező társadalomban kell legyen verseny, amit kormányrendeletekkel nem lehet eltörölni. 5. Együttműködés: Mivel senki sem önellátó, és mert minden természeti erőforrás átalakításra szorul, hogy használhatóvá váljék, így az embereknek – legyenek bár munkások, földesurak, tőkések vagy vállalkozók – együtt kell működniük azért, hogy értékkel bíró javakat és szolgáltatásokat állíthassanak elő. 6. Munkamegosztás és komparatív előny: A tehetségből, intelligenciából, tudásból és tulajdonból származó különbségek specializációhoz és komparatív előnyökhöz vezetnek mind az egyes személyek, mind a vállalatok és a különböző nemzetek esetében. 7. Szétszórt tudás: A piac állapotára vonatkozó információk olyannyira sokrétűek és szerteágazók, hogy nem lehetséges egyetlen központi autoritás által összefogni és kikalkulálni.

8. Profit és veszteség: A profit és a veszteség azok a piaci mechanizmusok, amelyek megmutatják, hogy hosszú távon mit kell vagy nem kell termelni. 9. Alternatív költség: Lévén, hogy az idő és az erőforrások végesek, az életben mindig vannak kompromisszumok. Ha valamit meg akarsz tenni, akkor valami másról le kell mondanod, amit esetleg szintén szívesen megtennél. A választott tevékenység ára épp a többi dologról való lemondás. 10. Árelmélet: Az árakat a vevők (kereslet) és az eladók (kínálat) szubjektív értékítélete határozza meg, és nem valamiféle objektív termelési költségek. Mennél magasabb valaminek az ára, annál kisebb a mennyiség, amit a vevők hajlandóak megvásárolni, illetve annál nagyobb a mennyiség, amit az eladók viszont szeretnének eladni. 11. Következmények: Mindennek van következménye. Mind az egyének, mind a cégek és a kormányok tettei előre látható hatással vannak a gazdaság többi szereplőire, jóllehet az előreláthatóság mértéke függ a cselekedetek komplexitásától. 12. Bizonytalanság: A jövőt illetően mindig van valamekkora bizonytalanság, mert az emberek átértékelik a dolgokat, tanulnak hibáikból, meggondolják magukat stb., így aztán nehéz megjósolni a jövőbeni viselkedésüket. 13. Munkagazdaságtan: Magasabb bérek hosszú távon csak nagyobb

termelékenységgel érhetők el, vagyis az egy főre eső magasabb tőkebefektetéssel. A krónikus munkanélküliség oka a bérek kormányzati rögzítése a piaci egyensúlyi szint fölött. 14. Kormányzati kontroll: Az árkontroll, a bérleti díjak és a bérek nagyságának szabályozása bizonyos egyének és csoportok számára ugyan kedvező lehet, de soha a társadalom egészének. Ezek az intézkedések ui. végül hiányhoz, feketepiacokhoz, valamint romló minőséghez és szolgáltatásokhoz vezetnek. Nincs ingyen ebéd. 15. Pénz: A nemzeti valuta leértékelésére tett szándékos kísérletek, a

mesterségesen alacsonyan tartott kamatlábak, illetve az olcsó pénz politikája elkerülhetetlenül inflációhoz, monetáris ciklusokhoz, valamint gazdasági válsághoz

vezet. Nem az államnak, hanem a piacnak kell meghatároznia a pénz- és hitelügyeket. 16. Közpénzek: Ahhoz, hogy az állami szolgáltatások magas hatékonyságúak és jól menedzseltek maradjanak, amennyire csak lehetséges piaci elvek szerint kell eljárni: (1.) A kormány csak olyan üzletbe fogjon, amire a magánvállalkozások nem képesek; a kormány ne vegyen részt olyan üzletben, amit a magánvállalkozások jobban csinálnak, (2.) a kormány ne nyújtózkodjon a takarón túl, (3.) költség-haszon elemzés: a határhaszon mindenkor haladja meg a határköltséget, (4.) az elszámoltathatóság elve: azok fizessenek egy szolgáltatásért, akik részesülnek benne.

Thomas J. DiLorenzo Az "izzasztóműhelyek" segítenek a szegényeken
(Az Organized Crime: The Unvarnished Truth About Government című kötetből)

Az egyik legrégibb mítosz a kapitalizmust illetően, hogy azok az üzemek, amelyek magasabb béreket kínálnak a szegényeknek, hogy elcsábítsák őket az utcától (vagyis attól, hogy koldulásból, lopásból, prostitúcióból vagy valami még rosszabból éljenek) vagy a kimerítő mezőgazdasági munkától, szóval hogy ezek az üzemek valamiféleképpen elszegényítik és kizsákmányolják a szegényeket. E mítosz szerint a szegények "izzasztóműhelyekben" dolgoznak "éhbérért". Nos, a XIX. században is éppen ezt állították a marxizmustól megihletett szocialisták, és ma is ezt állítják a különféle neo-marxisták, akiknek a többsége persze soha nem végzett kétkezi munkát, és soha sem tapasztalta meg, hogy milyen megizzadni a melóban. A generációk óta tartó antikapitalista kereszteshadjáratban a szakszervezetek önzése és kapzsisága mindig is nyilvánvaló volt: a szakszervezetek nem létezhetnek anélkül, hogy valamiféleképpen ne akarják korlátozni a nem szervezett munkásság felől jövő versenyt, és ezáltal ne démonizálják az olyan szakszervezetek által nem ellenőrzött üzemeket, mint amilyenek az "izzasztóműhelyek" is. Persze az amerikai szakszervezeteket hangyányit sem érdekli a harmadik világ szegényeinek a sorsa, kizárólag saját pénzügyi helyzetük miatt aggódnak. Ha a szakszervezeteken múlna, akkor az amerikai vállaltok által a harmadik világban működtetett "izzasztóműhelyekből" szép sorjában ki lennének rúgva a munkások, minek okán arra kényszerülnének, hogy koldulásból, lopásból, vagy valami még rosszabból próbáljanak meg megélni. És ezt az "erkölcsi nívót" honosította meg a szakszervezeti propaganda szerte az amerikai egyetemeken, ahol "izzasztóműhelyellenes" kampányokat, előadásokat és tűntetéseket szerveztek. Az izzasztóműhely-elles kampány hamisságát Ben Powell és David Skarbek közgazdászok 2007-es, a Journal of Labor Researchben megjelent cikke tárta fel. A cikk tizenegy harmadik világbeli ország "izzasztóműhelyeinek" vizsgálati eredményét

foglalja össze. E szerint a tizenegy országból kilencben a külföldi tulajdonú "izzasztóműhelyekben" magasabbak voltak a bérek, mint a helyi átlagbér. Hondurasban például, ahol a dolgozó népességnek csaknem fele él napi 2 amerikai dollárnak megfelelő összegből, az "izzasztóműhelyek" több mint hatszoros pénzt fizetnek napi 13,1 amerikai dollárnak megfelelő összeget. Az "izzasztóműhelyekben" fizetett bérek - Powell és Skarbek cikke alapján Kambodzsában, Haitiban, Nicaraguában és Hondurasban meghaladta az ottani országos átlagbér kétszeresét. Szóval nem a Hondurashoz hasonló országok munkásai panaszkodnak, hogy léteznek szakszervezet nélküli üzemek, amelyek rögtön 500 százalékkal magasabb béreket kínálnak számukra, mint a helyi átlag. A műhelyek valójában fogyasztóként és termelőként is előnyére vannak az embereknek, mert több (és olcsóbb) fogyasztási javakat adnak így el az egyes országokban. Természetesen, az ilyen tőkebefektetések összehasonlíthatatlanul hasznosabbak, mint a "külföldi segélyek". A segélyek ui. kormányok közötti transzferek, amelyek megerősítik a támogatott országok rezsimjét, akkor is, ha azok egyébként korrupt és elnyomó rezsimek. A piaci alapon történő tőkebefektetés valójában mindig sokkal kedvezőbb, mint a tőke politikai alapon történő újraelosztása. A harmadik világba történő külföldi befektetéseknek az a további haszna is van, hogy üzleti tudást közvetít olyan országokba, ahol ilyen korábban nem volt. Nem egyszerűen csak technológia kerül ilyenkor átvételre, de az üzleti gyakorlatról való ismeret, a kapitalizmus és a gazdagodás, a jólét megteremtésének egész kultúrája, ami nélkül egyetlen nemzet sem kerülhet ki a szegénységből. A külföldi tulajdonban lévő üzemek emellett megteremtik azt, amit a közgazdászok "agglomerációs gazdaságnak" neveznek, vagyis az üzem (vagy gyár) körül számos egyéb üzlet virágzásnak indul, úgy is mint magának az üzemnek a közvetlen beszállítója, és úgy is mint az alkalmazottakat kiszolgáló vállalkozás (pl. étterem). Vagyis nem csak közvetlenül az üzemben jön létre munkahely. Mindezeken túl egy szegény országba történő sikeres befektetés egyúttal jelzés a többi potenciális befektetőnek, hogy az ország kiszámítható környezetet jelent a befektetések számára, ami így még több befektetéshez, munkahelyhez és még nagyobb prosperitáshoz vezethet. A külföldi befektetők általi tőkebefektetések a szegény országokban növelik a béreket azáltal, hogy emelik a termelékenységet, a munka határtermékét. Az ilyen

befektetések megakadályozása, elbátortalanítása, ami az izzasztóműhely-ellenes mozgalom célja, pedig ennek épp az ellenkezőjét éri el, a bérek stagnálását vagy csökkenését. A harmadik világbeli „izzasztóműhelyek” létének egyik legfőbb erénye, hogy csökkenti az amerikai szakszervezetek hatalmát. Néhány kivételt leszámítva ui. a szakszervezetek mindenkor az antikapitalista ideológia éllovasai voltak, illetve a gazdasági növekedést megfojtó kormányzati intervenciók fő támogatói. Így mennél gyengébbek a szakszervezetek, annál jobb az amerikai munkásoknak. A legjobb mód pedig, amivel egyénileg támogathatjuk a harmadik világbeli szegényeket az, ha mennél több, az ottani tőkés vállalkozások által előállított terméket vásárolunk.

Madsen Pirie Fontos megértenünk a szegénység okait
(Freedom 101 című műből)

A szegénységnek nincsenek külön okai. A szegénység maga az alaphelyzet, ami akkor történik, ha nem teszel semmit. Ha találkozni akarsz a szegénységgel, hát egyszerűen ne tégy semmit, és akkor garantáltan megtapasztalod. A szegénység okára kérdezni olyan, mint a világűrben lévő hideg okára kérdezni. A világűrben azért van hideg, mert nincs energia. Szegénység meg azért van, mert nincs gazdagság. Az emberiség történetének nagy részében a szegénység volt a normál állapot. Az emberek vadásztak a túlélésért, vagy valamilyen egyszerű önellátó gazdálkodást folytattak, és szegények voltak. A világ bizonyos részein máig ez a helyzet. Valójában a gazdagság az, ami a nem szokványos; a gazdagság az, ami változást jelent az alapállapothoz képest. A gazdagság feltételeire kell tehát kérdeznünk, hogy aztán mindújra megteremthessük ezeket a feltételeket. Ha a szegénység okára kérdezel, akkor egy rossz kérdést teszel fel, ami végül rossz válaszokhoz vezet. És a rossz kérdések csapdába ejtik az emberek gondolkodását. Ezért is hihetik sokan, hogy egyesek gazdagsága okozza mások szegénységét, mintha legalábbis a gazdagság valamiféle adott nagyság lenne a világban, amiből a gazdagok úgymond túl nagy részt markolnak maguknak. Pedig a gazdagság olyasvalami, amit mi magunk teremtünk, és csak kb. az elmúlt 250 év során találtunk rá annak módjára, hogy miként is kell ezt igazán nagyban csinálni. A gazdagság forrása a vállalkozás, a termelés, a specializáció, és legfőképp a csere. Ahelyett tehát, hogy a tehetősegeket fosztogatnánk, hogy aztán a vagyonukat szétosztogathassuk, inkább olyan feltételeket kell teremtenünk, melyek által a lehető legtöbb ember csatlakozhat az értékteremtés folyamatához. Épp így a szegény országok sem lesznek attól gazdagok, hogy mi nekik adjuk saját gazdagságunk egy részét. A szegény országok csak úgy tudnak kimászni a

szegénységből, ahogyan azt tettük mi is. Azaz, termékek és szolgáltatások termelésévek és értékesítésével, az értékteremtési folyamat segítségével.

Henry Hazlitt Költekezéssel a mennyországba?
(Newsweek 1949.május 9-i számában jelent meg)

Íme, hát megtudtuk: az elmúlt néhány év prosperitását a hatalmas kormányzati kiadásoknak köszönhetjük. Kivált a fegyverkezésre költött pénzeknek és a külföldnek adott segélyeknek. És e kiadások bármiféle megkurtítása, mondják figyelmeztető hangok, gazdasági recesszióhoz vezetne. Sőt immár azt is megtudtuk, hogy amennyiben a recesszió jelei mutatkoznak, úgy a kormánynak további pénzeket kell elköltenie, hogy ezáltal életben tartsa a fellendülést. Ez a nézet persze teljességgel téves. Kiegyensúlyozott központi költségvetés mellett a kormányzati költekezés kiterjesztése egyáltalán nem serkenti az üzleti életet, lévén, hogy minden egyes elköltött dollárt a kormánynak előzőleg el kellett vonnia az adófizetőktől. Így aztán a kormány részéről egy masszív költekezési program legfeljebb eltéríteni tudja a pénzek folyását az egyik irányból egy másikba. Ami pedig a segélyeket illeti, amennyivel több pénzt adunk az európaiaknak, hogy azok amerikai árukat vegyenek, épp annyival marad kevesebb pénz nálunk, hogy mi magunk amerikai árukat vegyünk. És mennél többet költünk hadászatra, épp annyival jut kevesebb TV készülékre, hűtőgépre, vagy élelmiszerre. Még a nácik is tudták, választaniuk kell tank és vaj között. Kiegyensúlyozott költségvetés mellett egy tetemes méretű kormányzati kiadási program nem hogy a gazdaságot nem stimulálja, hanem éppenséggel nagyban visszavesz a jólétből. Egy 15,3 milliárd dollár nagyságú fegyverkezési program, függetlenül attól, hogy az hadászatilag egyébként mennyire indokolt, éppen ekkora összeggel rövidíti meg az új lakóházak építéséhez, vagy más egyéb, a polgári javak termeléséhez szükséges eszközök fejlesztéséhez vagy gyarapításához rendelkezésre álló gazdasági forrásokat. És épp így elmondhatjuk, függetlenül annak indokoltságától, az Európának nyújtandó újabb 5 milliárd dolláros amerikai segély nyilvánvalóan arra kényszerít bennünket, hogy ugyanekkora összeggel fogjuk vissza saját fogyasztásunkat vagy tőkefelhalmozásunkat. Lévén, hogy ugyanazt a tortát nem lehet megenni meg el is ajándékozni.

Így aztán az "irányított gazdaság" pallérozottabb hívei már fölfogták, hogy a kormányzati kiadások pusztán hatalmas méretüknél fogva önmagukban még nem képesek prosperitást teremteni. Ezért a hangsúlyt inkább arra a vásárlóerőre helyezik, amelyet maguk a kormányzati kiadások adnak hozzá úgymond a gazdasághoz, és amely többlet vásárlóerő lényegében a kormányzati kiadásoknak az adóbevételek fölötti részével egyenlő. Avagy némiképp prózaian fogalmazva, e szofisztikált nézet szerint a prosperitás alapja a költségvetési deficit. Vagyis nem a kormányzati kiadások általában, hanem csak a deficit "adja a többlet vásárlóerőt". Ám ha az "irányított gazdaság" doktrínájának lényegét erre az egyszerű és nyílt alakjára hozzuk, vagyis hogy csak a deficit számít, akkor láthatóvá válik e tannak egy olyan következménye, amit az "irányított gazdaság" hívei vélhetőleg még nem teljesen fogtak fel. Hogy mire gondolok? Hivatalos becslések szerint az 1950-es költségvetési évre 41 milliárd dollár a várt költségvetési bevétel. Tegyük fel, hogy a jelenlegi gazdasági fellendülés töretlen folytatásához egy 5 milliárd dollár nagyságú költségvetési deficitet vettek tervbe. Ez ugye 46 milliárd dollár nagyságú költségvetési kiadást jelent (amit a Truman által beterjesztett költségvetési tervezet egyébként könnyedén hoz is). Ha azonban valóban igaz, hogy csak a deficit nagysága számít, akkor az üdvözítő 5 milliárd dollárnyi költségvetési hiány úgy is elérhető lenne, ha a kiadási oldal volna 41 milliárd dollár, és egy adócsökkentéssel a bevételi oldal mindössze 36 milliárd dollár lenne. Vagy éppenséggel a kiadások adnának 36 milliárd dollárt, a bevételek meg csak 31 milliárdot. Az még nagyobb adócsökkentés. Valójában bármekkorát vágjunk is a kiadási oldalon, a vágyott "többlet vásárlóerő" mindig produkálható, feltéve, hogy az adóbevételeket még jobban visszavágjuk. Ráadásul adókat csökkenteni vagy épp újra felemelni mindig sokkal gyorsabban és könnyebben megy, mint a költségvetési kiadásokat visszafogni vagy újra emelni. A növekvő költségvetési kiadások ui. hajlamosak állandósulni, amennyiben a fölmerülő érdeksérelmek miatt utólag igen nehéz azokból visszavenni. Emellett a növekvő kiadásokhoz szükséges nagyobb adóbevétel még a termelésre is ellenösztönzően hat. Röviden, ha költségvetési deficittel szeretnénk élénkíteni a gazdaságot, azaz prolongálni a boomot, akkor az egy adócsökkentéssel sokkal rugalmasabban, hatékonyabban és veszélytelenebbül kivitelezhető, mint a költségvetési kiadások növelésével. De mindezzel persze csak az "irányított gazdaság" doktrínájának teljes csődjét kívánom hangsúlyozni. Növekvő adókból fedezett növekvő állami kiadásokkal

egyáltalán nem lehet gazdaságot élénkíteni. Kizárólag egy pénz- és hitelteremtéssel finanszírozott deficit képes a gazdaságot stimulálni. De az csak egy átmeneti inflációs fellendülés lehet legfeljebb, ami ugyan képes elnyújtani a gazdasági boomot, de csakis egy később elkerülhetetlenné váló súlyos recesszió árán.

Murray Rothbard Gazdasági ösztönzők és jóléti juttatások
(The Free Market 1994. októberi számában jelent meg)

Az emberek többsége nem ért egyet a közgazdászokkal abban, hogy a pénzügyi ösztönzök jelentős hatással lennének az úgymond nem gazdasági viselkedésre. Amikor a brazil fagy elpusztítja a kávétermést, vagy amikor a new yorki metrójegy ára megemelkedik, az emberek úgy vélik, mindez nem fog igazán hatni a keresletre, mert az emberek "ragaszkodnak a kávéjukhoz" meg aztán "csak el kell jutni a munkába reggelente". Az, amit az emberek többsége ilyenkor nem ismer fel (és amire a közgazdászok különösen alkalmasak rámutatni), hogy az egyes fogyasztók különbözőképpen viselkednek. Kétség kívül mindig van olyan "kemény mag", amelyik alig-alig fogja vissza a fogyasztását, ha az általa keresett termék vagy szolgáltatás előállítási költsége megnő. De a többi vásárló igenis visszavesz a kávéfogyasztásból, vagy épp áttér a teára, kakaóra. És a metrót sem kizárólag a munkába járók használják, hanem olyan utasok is, akik bizony más közlekedést választanak, ha a metrójegy ára megemelkedik. A metrójegyek ára ma huszonötször nagyobb, mint a II. világháború idején volt, minek következtében csak fele annyian veszik a metrót igénybe, mint anno. Az emberek el vannak hűlve, amikor a közgazdászok azt állítják, hogy a pénzügyi ösztöntők még az olyan látszólag teljességgel nem gazdasági tevékenységre is hatással vannak, mint a gyermekvállalás. Meg is kapják a közgazdászok, hogy lelketlen, minden emberséget nélkülöző hideg pénztárgépek. Mármint hogy egyáltalán fel mernek vetni ilyesfajta összefüggéseket. És bár bizonyosan vannak olyanok, akik számára a gyerekvállalás valóban nem a pénzügyi ösztönzőkön múlik, vagy csak elenyésző mértékben, én azért hajlandó lennék fogadni, hogy ha a kormány pl. minden egyes megszületett gyermek után 100 000 dollárt adományozna, akkor számottevően több gyermek születne.

A baloldaliakat őszintén megdöbbenti, hogy a közgazdászok, vagy bárki más, komolyan képesek azt gondolni, hogy a jóléti juttatások színvonala és a gyermekek után járó szociális juttatásokból élő nők és gyermekek száma között szoros kapcsolat van. A gyerekvállalás, állítják, kizárólag "szerelem" dolga (már ha ez itt a helyes kifejezés), és nem holmi közönséges pénzügyi megfontolásé. Mindazonáltal, ha a jóléti juttatások összege sokkal magasabb, mint az a pénz, amit egy egyedülálló tinédzser lány a piacon megkereshet, ugyan ki tudna ellenállni annak a lóvénak, ami a közösből csurran, és amiért nem kell egy percig sem dolgozni? A konzervatív Change-NY nevű szervezet nemrégiben közreadott egy tanulmányt azokról a jóléti juttatásokról, amire egy new yorki lakos jogosult lehet. E tanulmány szerint a jóléti juttatások "tipikus" kedvezményezettjei a kétgyermekes egyedülálló nők. Egy ilyen tipikus jóléti "kliens" éves szinten 32 000 dollár nagyságú (azaz óriási összegű) támogatást kap - városi, állami és szövetségi juttatások formájában -, amely összeg megközelítőleg 3 000 dollár készpénzből, 14 000 dollár egészségbiztosítási juttatásból, 10 000 dollár lakhatási támogatásból és 5 000 dollár étkezési támogatásból áll össze. Mivel ezek a juttatások nem adókötelesek, így ez a summa valójában egy 45 000 dollár éves bruttó keresetnek felel meg. És ez a hihetetlenül magas szociális támogatás még "rendkívül konzervatív", állítja a Change-NY, amennyiben nem tartalmaz olyan egyéb juttatásokat, mint óvodai támogatás, szakmai képzések (gyakran olyan roppant gyakorlatias dolgokat értve ez alatt, mint a "kommunikációs készségek" fejlesztése), gyermekgondozási támogatás, kiegészítő élelmezési programok anyáknak, csecsemőknek, kisgyermekeknek stb. És valóban, ezekkel a tételekkel együtt az éves juttatások értéke közel 50 000 dollár lenne, feltéve, hogy az anyuka nem csal, és nem igényel több támogatást, mint amire ténylegesen jogosult, mert bizony gyakran ez a helyzet. És ez az összeg nem csak azt a pénzt haladja meg, amit egy egyedülálló fiatal anya a piacon megkereshet, de lényegesen magasabb annál is, mint amit egy kezdő közalkalmazott keres New York városban. A New York Post (aug. 2.) közlése alapján a kezdő közalkalmazotti éves fizetések átlagosan: hivatali segéd 18 000 dollár, csatorna munkás 23 000 dollár, tanár 27 000 dollár, rendőr hivatalnok és tűzoltó 27 000 dollár, szedő 18 000 dollár. És mindezek az állások olyan képességeket igényelnek, amellyel a tipikus "jóléti kliens" nem rendelkezik. Természetesen ezek a fizetések adókötelesek is.

Meglepő, hogy ilyen különbségek mellett New Yorkban 1,3 millió anya és gyermek él állami támogatásból, és hogy a segélyfüggőség a lányok egyik generációjáról a másikra öröklődik? Vagy ahogy a Change-NY fogalmaz: "miért is fogadna el valaki egy heti negyven órás állást, ha otthon is maradhat, úgy hogy ezzel összejön neki" egy évi 45 000 dolláros keresetnek megfelelő ellátás? A közgazdászok pontosan tudják, hogy mennél inkább támogatva van egy termék, szolgáltatás vagy szociális állapot, annál többre számíthatunk belőle. Pontosan annyi ember fog támogatásból élni, amennyit hajlandóak vagyunk megfizetni. És ha egyedülálló többgyermekes anyának lenni a leggyorsabb módja annak, hogy az ember pusztán jóléti támogatásokból is meg tudjon élni, akkor a többgyermekes egyedülálló anyák száma növekedni fog. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy minden nő a segélyből élés kísértésébe esne, de azt viszont igenis jelenti, hogy mennél intenzívebb a segélyezés, és mennél nagyobb a juttatások összege a munkajövedelmekhez képest, úgy számíthatunk rá, hogy annál több nő és házasságon kívül született gyermek marad segélyen. Ráadásul mennél hosszabb ideig működik egy ilyen rendszer, annál jobban kikezdi a közösségben a munkamorált és a segélyen éléssel szembeni vonakodás, ami egyébként mindig is jellemezte az Egyesült Államok polgárait. És ha egyszer megváltozik az emberek munkamorálja, akkor a jóléti rendszer egy egyre növekvő hógolyóvá változik át. Ahogy a Change-NY csípősen rámutat, az adófizetőknek hosszú távon valójában olcsóbb volna a Harvardra küldeni a "jóléti klienseket", mint fenntartani ezt a támogatási rendszert. És hát tekintettel az oktatásban általánosan tapasztalható romló színvonalra, valamint az egyetem "politikai korrektségére", a Harvard bizonyára szívesen fel is venné őket.

Madsen Pirie Az alapvető javak árát a kormánynak kellene szabályoznia, hogy a szegények mindenkor hozzájuthassanak
(Freedom 101 című műből)

Vannak dolgok, amik elméletben ugyan jól hangzanak, de a gyakorlatban katasztrofálisak. Ilyen dolog a hatósági árplafon is. Az árak ui. jelzések, amelyek a kereslet és a kínálat alakulásáról tudósítanak, éppen úgy, miként a hőmérő a hőmérsékletről. És ahogy nem lehet a hőmérő megbütykölésével szabályozni a hőmérsékletet, épp úgy nem lehet az árak rögzítésével sem szabályozni a keresletet és a kínálatot. Ha valaminek az ára emelkedni kezd, akkor ez azt üzeni az embereknek, hogy fogyasszanak kevesebbet az adott áruból. Vagy keressenek más fogyasztási alternatívát. Ugyanez az áremelkedés másoknak azt üzeni, hogy termeljenek többet az adott áruból, hiszen azt jó haszonnal lehet eladni. Végül az alacsonyabb fogyasztás és a nagyobb kibocsátás e kombinációja megszünteti az adott áru szűkösségét. Ám ez csak akkor működhet így, ha az árak valóban a szűkösség jelzőszámai. Ha ui. a szegényeket megvédendő az árakat rendeletileg rögzítik, akkor semmi sem fogja az embereket arra ösztönözni, hogy visszafogják a fogyasztásukat, vagy hogy új lehetőségeket keressenek, ami által a megdrágult árut valami mással helyettesíthetik. Épp így nem lesznek a termelők sem arra ösztönözve, hogy növeljék a termelést, és ezáltal a kínált mennyiséget. Ha pl. kenyérhiány miatt a kenyér ára növekszik, és ezért az árat rendeletileg rögzítik, akkor semmi sem fogja arra ösztönözni az embereket, hogy a kenyérfogyasztás valamilyen más alternatíváját keressék. Mondjuk nagyobb arányban fogyasszanak más pékárukat, vagy épp burgonyát. Épp így nem lesznek a gazdák sem arra ösztönözve, hogy több búzát vigyenek piacra, vagy a külföldi gabonakereskedők sem arra, hogy a nagyobb bevétel reményében gabonával lássák el a piacot. Semmi sem jelzi a gazdáknak, hogy a nagyobb haszon reményében a következő évben érdemes több búzát vetniük.

Az árak hatósági rögzítésével leginkább azt lehet csak elérni, hogy a szóban forgó áruk kínálata szépen felszívódik, mert a rögzített árak mellett senki nem lát majd üzletet ezen áruk termelésében vagy kereskedelmében. És akkor jön újra az állam, hogy a szűkös jószág valamilyen "igazságos" kiutalását vezesse be, illetve hogy felszámolja a közben kialakult feketepiacokat. Láttunk már ilyesmit a kenyér, az üzemanyag, vagy épp a bérlakások esetében. Az eredmény végül mindig egyértelmű: az árak rögzítésével csak a kínálat kifulladását lehet elérni, ami még nagyobb hiányhoz vezet.

Ludwig von Mises [Az írástudók bigottsága]
(Szemelvény a The Anti-Capitalistic Mentality című könyvből)

A napjaink eszmei áramlatait felszínesen tanulmányozó megfigyelő figyelmét könnyedén elkerülheti a közvélemény meghatározó alakítóinak vakbuzgósága, valamint azok a mesterkedések is, amelyek elnyomják a másként gondolkodók hangjait. Úgy tűnik, hogy már a fontosnak tartott ügyekkel kapcsolatban sincs egyetértés. Kommunisták, szocialisták, intervencionisták, valamint különféle szekták és e pártok iskolái olyan lendülettel küzdenek egymással, hogy a figyelem elterelődik arról: az alapvető dogmák tekintetében teljes egyetértés van közöttük. Másrészt, lényegében törvényen kívül helyezték azt a kevés gondolkodót, akik meg merik kérdőjelezni e dogmákat, így az ő eszméik nem jutnak el az olvasóközönséghez. A hatalmas „progresszív” propagandagépezet és a kiképzés sikeresnek bizonyul saját tabuik betartatását illetően. Az úgynevezett „unortodox” iskolák intoleráns ortodoxiája dominálja a színteret. Ez az „unortodox” dogmatizmus valójában különböző, egymással

összeegyeztethetetlen tanok zavaros és önellentmondásos keveréke. Ez az eklekticizmus legrosszabb arca, téveszmékből kölcsönzött feltevések félresiklott gyűjteménye. A dogmatika számos töredéket épít be a szocialista, az „utópista”, a „tudományos marxista”, a német történeti iskolához tartozó, az amerikai institucionalista, a francia szindikalista, valamint a fabiánus szerzők gondolatai közül. Megismétli Godwin, Ruskin, Bismarck, Sorel, Veblen és seregnyi kevéssé ismert férfiú tévedéseit. E hitvallás alapvető dogmája kijelenti, hogy a szegénység a rossz társadalmi intézmények következménye. Eszerint az eredendő bűn, amely az emberiséget megfosztotta az Édenkert boldogságától, a magántulajdon és a vállalkozás intézményének létrehozása volt. A kapitalizmus kizárólag a kőkemény kizsákmányolók önző érdekeit szolgálja, miközben az igaz emberek tömegeit arra ítéli, hogy az elszegényedés és a lealacsonyodás irányába haladjanak. A népek prosperitásához a kapzsi kizsákmányolók megzabolázására van szükség, amelyet

az Államnak nevezett istenség hajt végre. A „profitot”, mint indítékot a „szolgálattal” kell helyettesíteni. Szerencsére, mondják, a pokoli „gazdasági royalisták” intrikái és brutalitása sem tudja elfojtani a reformmozgalmat. A központi tervezés korának eljövetele elkerülhetetlen, ekkor mindenkinek bőségben lesz része. A fenti nagy átalakulás felgyorsításán fáradozók progresszívnek nevezik magukat, mivel úgy tesznek: annak megvalósításán dolgoznak, amely egyszerre kívánatos és egybevág a történeti fejlődés kérlelhetetlen törvényeivel is. Ezek reakciósként becsmérlik azokat, akik elkötelezettek a hiábavaló erőfeszítés mellett, hogy megállítsák az általuk által haladásnak nevezett jelenséget. * Dogmáik szempontjából a progresszívek bizonyos szakpolitikai intézkedéseket támogatnak, mintha azokkal azonnal enyhíteni lehetne a tömegek szenvedésén. Ajánlásuk szerint például hitelexpanzióra és a pénzmennyiség növelésére, a minimálbérek érvényesítésére van szükség; amelyet a kormányzati és szakszervezeti nyomás, erőszak, a nyersanyagárak és járadékok ellenőrzése, valamint más intervencionista intézkedések is kikényszeríthetnek. A közgazdászok ugyanakkor bebizonyították, hogy az efféle csodaszerek nem képesek olyan eredményeket felmutatni, amelyek azok szószólói szeretnének elérni. Az intézkedéseket ajánlók és az azok végrehajtásához folyamodók szempontjából a kimenetek még kevésbé kielégítőek, mint a megváltoztatni kíván korábbi állapotok. A hitelexpanzió gazdasági válságot és depressziós periódusokat hordoz magában. Az infláció hatására minden erőforrás és szolgáltatás ára megugrik. A korlátok nélküli piac által meghatározott bérszint feletti minimálbér bevezetésére irányuló kísérletek tartósan, évről évre tömeges munkanélküliséget eredményeznek. A szabályozott árak hatására visszaeshet az érintett erőforrások kínálata. A közgazdászok megcáfolhatatlanul bizonyították e tételeket. Nincs olyan „progresszív” álközgazdász, aki valaha is megpróbálta volna megcáfolni őket. A progresszívek alapvető vádja a kapitalizmus ellen az, hogy a válságok és a tömeges munkanélküliség annak inherens tulajdonságai közé tartozik. A progresszív ideológiának annak bizonyítása ad kegyelemdöfést, hogy ezek valójában a kapitalizmus szabályozására és az egyszerű emberek életkörülményeinek javítására irányuló kísérletek következményei. Mivel a progresszívek nincsenek abban a helyzetben, hogy kifogásokat vessenek fel a közgazdászok tanításaival szemben,

ezért megpróbálják elrejteni azokat a nép, illetve főként az értelmiség és az egyetemisták elől. Minden effajta eretnekség említése szigorúan tilos. Azok szerzőit becsmérlő szavakkal illetik, hogy a hallgatókat eltérítsék „bolondságaik” olvasásától. A dogmatikus progresszívek nézőpontja szerint az emberek két csoportja határozható meg, akik a „nemzeti jövedelemből” saját maguk számára kihasított mennyiségről vitáznak. A vagyonos osztály, a vállalkozók és a kapitalisták – akikre gyakran „menedzsmentként” hivatkoznak – a „munkások”, vagyis a bérből és fizetésből élők számára nem hajlandóak többet adni némi csekélységnél, a puszta önfenntartáshoz szükséges mennyiségnél. Könnyen érthető, hogy a kapzsi menedzsment által bosszantott munkásság hajlik arra, hogy a kommunistákra hallgasson, akik a vezetést teljes mértékben kisajátítanák. A munkásosztály többsége ugyanakkor túlságosan mérsékelt ahhoz, hogy ne merüljön a túlzott radikalizmusba. Ők elutasítják a kommunizmust és készek megelégedni kevesebbel, mint a „nem megérdemelt” jövedelmek teljes elkobzásával. Céljuk egy középutas megoldás: a tervezés, a jóléti állam, a szocializmus megvalósítása. Ebben a vitában az állítólagosan egyik csoportba sem tartozó értelmiségtől azt várják el, hogy döntéshozóként viselkedjen. A professzoroknak, a tudomány képviselőinek, illetve az íróknak, az irodalom képviselőinek kerülnie kell mindkét csoport szélsőségeit. Azokat is, akik a kapitalizmust ajánlják; valamint azokat is, akik a kommunizmust támogatják. A mérsékeltek oldalán kell megjelenniük; ki kell állniuk a tervezés, a jóléti állam, a szocializmus mellett; és támogatniuk kell azon intézkedéseket, amelyek megfékezik a menedzsment kapzsiságát, és megelőzik, hogy az visszaéljen gazdasági erejével. * Nincs szükség arra, hogy újra belekezdjünk az összes tévedés és ellentmondás elemzésébe, amelyek ezt a gondolatvilágot jellemzik. Elég, ha kiemelünk három alapvető tévedést. Először is: korunk nagy ideológiai konfliktusa nem a „nemzeti jövedelem” elosztása körüli harcról szól. Nem két olyan társadalmi osztály közötti vitáról van szó, amelyben arra törekednek, hogy a lehető legnagyobb szeletet szerezzenek meg a teljes elosztható jövedelemből. A töréspont a társadalom számára legmegfelelőbb gazdasági szerveződés kiválasztása körül húzódik. A kérdés az, hogy a két rendszer közül melyik, a kapitalizmus vagy a szocializmus biztosítja az emberi erőfeszítések

nagyobb termelékenységét az emberek életszínvonalának javítása érdekében. Kérdés az is, hogy felfogható-e a szocializmus a kapitalizmus helyettesítőjeként, illetve végrehajtható-e bármiféle racionális termelési tevékenység, például gazdasági számításra alapozott tevékenység a szocializmus körülményei között. A szocialisták vakbuzgósága és dogmatizmusa abban a tényben nyilvánul meg, hogy makacsul megtagadják e problémák vizsgálatát. Számukra eldöntött következtetésnek számít az, hogy a kapitalizmus minden gonoszság legrosszabbika, míg a szocializmus megtestesít mindent, ami jó. Minden, a szocialista közösség gazdasági problémáinak vizsgálatára irányuló törekvést felségsértésként kezelnek. Mivel a nyugati országokban uralkodó feltételek még nem teszik lehetővé az efféle elkövetők orosz módra történő felszámolását, ezért sértegetik és becsmérelik őket, illetve gyanúba hozzák szándékaikat és bojkottálják őket.* Másodszor: szocializmus és kommunizmus között közgazdasági értelemben nincs különbség. Mindkét terminus, szocializmus és kommunizmus is, a társadalom egyazon gazdasági szerveződési módját jelzi, tehát a termelés teljes állami ellenőrzését, szemben a termelés magánjellegű ellenőrzésével, tehát a kapitalizmussal. A két fogalom, a szocializmus és a kapitalizmus tulajdonképpen szinonimák. Valamennyi marxi szocialista egyazon dokumentumot, a Kommunista Kiáltványt tekinti hitvallása megingathatatlan alapjának. Másrészt: a kommunista orosz birodalom hivatalos neve a Szovjet Szocialista Köztársaságok Uniója.** A jelenkori kommunista és szocialista pártok között tapasztalható ellentét nem politikájuk végső céljából fakad. Az ellentét leginkább az orosz diktátorok minél több ország (elsősorban az Egyesült Államok) leigázására irányuló törekvésére reflektál. Ezen túlmenően a szóban forgó ellentét magában foglalja azt a kérdést is, hogy az állami ellenőrzést alkotmányos módszerekkel vagy a hatalomban lévő kormány erőszakos megdöntésével kell-e elérni. A „tervezés” és a „jóléti állam” terminusok sem a közgazdászok, sem a politikusok és államférfiak, sem bárki más szóhasználatában nem jelentenek mást, mint a szocializmus és a kommunizmus végső céljait. A tervezés arra utal, hogy az egyéni, állampolgári terveket kormányzati tervekkel kell helyettesíteni. A vállalkozókat és tőkéseket tehát meg kellene fosztani attól a jogtól, hogy tőkéjüket saját terveik szerint használják fel; és kötelezni kellene őket arra, hogy feltételek nélkül megfeleljenek

egy központi tervező testület vagy hivatal utasításainak. Ennek megfelelően a tőkések és a vállalkozók irányítási jogai a kormányzat kezébe kerülnek át. Emiatt komoly baklövés a szocializmust, a tervezést, vagy a jóléti államot a társadalmi gazdasági szerveződés problémáinak olyan megoldásaként láttatni, amely eltér a kommunizmustól, és amelyet „kevésbé abszolút” vagy „kevésbé radikális” megoldásként kell megbecsülnünk. Bár láthatóan sokan így hiszik, szocializmus és tervezés nem ellenszerei a kommunizmusnak. A szocialista jóval mérsékeltebb, mint a kommunista, hiszen nem adja saját hazájának titkos dokumentumait orosz ügynökök kezébe, és nem tör antikommunista polgárok meggyilkolására sem. Ez természetesen nagyon fontos különbség. A különbség ugyanakkor nem utal a politikai cselekvés végső céljára. Harmadszor: a kapitalizmus és a szocializmus a társadalmi szerveződés két, egymástól elkülöníthető mintája. A termelési eszközök magán- és állami ellenőrzése nem csupán egymással ellentétes, hanem egymásnak ellentmondó fogalmak. A kevert gazdaság, a kapitalizmus és a szocializmus között félúton elhelyezkedő rendszer nem létezik. A tévesen félúton elhelyezkedő megoldásnak hitt rendszer hívei valójában nem kompromisszumot javasolnak szocializmus és kapitalizmus között, hanem egy harmadik mintát, amely sajátos jellemzőkkel rendelkezik, és amelyet saját érdemei alapján kell megítélni. Ezen harmadik, a közgazdászok által intervencionizmusnak nevezett rendszer – bajnokainak állításával szemben – nem kombinálja kapitalizmus és szocializmus jellemzőit. Az mindkettőtől teljes egészében eltér. Sem a közgazdászok, sem az intervencionizmus szószólóinak nézőpontjából nem szélsőségesek és hajthatatlanok azon közgazdászok, akik kijelentik: az intervencionizmus nem éri el a támogatói által elérni kívánt célokat, csak ront a dolgok állásán. Ők csupán leírják a beavatkozások elkerülhetetlen következményeit. Amikor Marx és Engels meghatározott intervencionista intézkedések mellett érvelt a Kommunista Kiáltványban, nem a szocializmus és a kapitalizmus közti kompromisszumot javasolták. Ők ezen intézkedéseket – amelyek egyébként megegyeznek a New Deal és Fair Deal politikák alapjaival – a teljes kommunizmus megvalósítása felé vezető út első lépéseinek tekintették. Ezen intézkedéseket ők maguk is „közgazdaságilag elégtelenként és tarthatatlanként” írták le, és csak azért

tartották mégis kívánatosnak azokat, mivel „a mozgalom folyamán túlhajtanak önmagukon, és mint az egész termelési mód átalakításának eszközei elkerülhetetlenek”. Így a progresszívek társadalmi és gazdasági filozófiája tulajdonképpen a szocializmus és a kommunizmus védőbeszéde. *Az utolsó két mondat nem vonatkozik három vagy négy olyan szocialista szerzőre, akik – valójában nagyon későn és egyáltalán nem kielégítő módon – belekezdtek a szocializmus közgazdasági problémáinak vizsgálatába. A mondatok ugyanakkor szó szerint igazak az eszme kialakulásától kezdve napjainkig alkotó összes többi szocialista szerzőre. ** Sztálin kísérletezett azzal, hogy hamis különbségtételt tegyen kommunizmus és szocializmus között. Lásd: Mises, Planned Chaos, Irvington-on-Hudson, 1947, pp. 44–46 (reprinted in the new edition of Socialism, Yale University Press, 1951, pp. 552–553.) A szöveget zulik adta közre. Forrás: http://mandiner.blog.hu/2012/08/25/az_irastudok_bigottsaga_ludwig_von_mises