Szempontok Jób könyve olvasásához

Szentkirályszabadja, 2012. október 14.

Bibliaiskola 6. rész

T: Jób 21, 2-3; 19,21. 25-27/a Mielőtt belemegyünk a részletekbe, tekintsük át Jób könyve felépítését. Jób könyve az ún. bölcsességirodalomhoz tartozik. De ahogy a bölcsességről beszél, az megkülönbözteti minden más ide tartozó Ószövetségi könyvtől. A különlegessége abban áll, hogy az alapigazságokat (szentenciákat), bölcselkedő mondatokat nem úgy sorolja, hogy azok egymás után, de egymástól függetlenül következnek – mint például a Példabeszédek könyvében. Jób könyve mindezt dramatizálva, tehát párbeszédes formában adja elő. Vannak, akik emiatt az ósz-i irodalomból egyébként hiányzó drámai műfaj egyetlen és hatalmas képviselőjét látják benne. Ezért a könyv íróját némi túlzással az Ósz. Shakespear-jének is nevezik. Ez a drámai tartalom határozza meg a formát, a felépítést is. I. Prológus (előszó) 1-2. rész. Prózában írt elbeszélés. II. Fő rész dialógusban kifejtve 3-42,6. Költői formába öntött párbeszédek. Vádoló és védekező beszédek váltogatják egymást. III. Epilógus (zárszó) 42,7-17. Prózában írt elbeszélés A prológus és az epilógus egy keretet ad a fő résznek, ezért keretelbeszélésnek nevezik. A párbeszédes fő részben nincs cselekmény, csak szóharc. Ami esemény, történés van, azt a prózai keretelbeszélés adja elő. Ennyit röviden a felépítéséről. És akkor most hallgassunk bele a fő részben zajló párbeszédbe. A Bibliában, azon belül az Ósz-ben a következőket mondja valaki, aki egyáltalán nincs könnyű helyzetben. Azoknak mondja, akik segíteni akarnak rajta: „Hallgassátok meg figyelmesen szavamat, ezzel vigasztaljatok! Tűrjétek el, ha én is beszélek, s miután beszéltem, gúnyolhattok.” (21,2-3) „Könyörüljetek, könyörüljetek rajtam, barátaim, mert Isten keze vert meg engem!” (19,21) „Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött, s ha ez a bőröm lefoszlik is, testemben látom meg az Istent. Saját magam látom meg őt, tulajdon szemeim látják meg, nem más...” (19,25-27/a) Jób mondja ezeket a szavakat. Most jönne annak a tisztázása, hogy ki is ez a Jób? Bibliaiskolai sorozatunkban, amikor az evangéliumokat megnéztük, megismerkedtünk az evangélisták személyével. De Jób könyvénél most nem érzem szükségét egy ilyenfajta életrajzi ismertetésnek, mert más irányba

szeretném elvinni a kérdést. Ki ez a Jób? Ha meggondoljuk, régóta ismerjük őt. Találkoztatok már vele ti is, meg én is. Minden olyan esetben, amikor valakinél azt tapasztaltátok, hogy egy pillanatra elveszítette a tartását, és nagy fáradtságába került, hogy ismét összeszedje magát, és újra magára találjon. Amikor pedig velünk fordult ez elő, akkor magunkban találkozhattunk Jóbbal. Mielőtt egy kicsit még beljebb megyünk, hadd tegyek két

előzetes

megjegyzést.

Az első, hogy egy ilyen embernek egy egész könyvet szentel a Biblia! Egy olyan embernek, aki nem hithős – bár bizonyos értelemben az! - nem egy makulátlan szent, hanem egy megtört életű ember. Isten a Tőle származó Szentírásban egy egész könyvet szentel olyan embernek, aki elveszítette a tartását, és alig bírja összeszedni magát. Ez azt jelenti, hogy Isten különösen is odafigyel azokra, akik ilyen jóbi lelkiállapotba kerülnek, és foglalkozik velük, A másik előzetes megjegyzésem, hogy akkor is így van ez, ha ezek az emberek nem érzik Istennek ezt a figyelmét és törődését. Hiszen Jób sem érzi! Majd csak a legvégén. Van olyan, hogy Isten törődik velünk, hordoz minket, és mi nem érezzük. Egyoldalúnak éljük meg a kapcsolatot Vele. Mintha csak mi ápolnánk, Ő nem. Mintha csak mi szólnánk, Ő nem. Nem könnyű erre mit mondani. Jób könyve is ettől nehéz, Jób barátai is ezzel a nehézséggel birkóznak - mégpedig sikertelenül. Valahol itt érzem az okát annak, hogy ezzel a könyvvel még senki sem tudott egészen megbirkózni. Én magam sem. Rettenetesen súlyos élmények, tragédiák kerülnek elbeszélésre és kísérlet történik azok feldolgozására. Megpróbálja Jób is, megpróbálják a barátai is feldolgozni. Erről szól az egész könyv. Ezek alapján a személyes tragédiák alapján olyan kérdések kerülnek napvilágra, amelyek talán számunkra sem ismeretlenek. Ilyen kérdések: Miért? Miért éppen én? Mivel érdemeltem ezt ki? Gyötrő kérdések ezek, mert nem találunk rájuk választ. Ettől nehéz Jób könyve. Emiatt nem lehet egy az egyben megemészteni. Mindezt azért bocsátom előre, hogy felszabadítsalak benneteket annak a kényszere alól, hogy mindent meg akarjunk érteni ebben a könyvben. Nem lehet, és nem is kell. De enélkül is nagyon sok tanulságot és erőt lehet belőle meríteni. Ezek után akkor nézzünk néhány olyan szempontot, amik segíthetnek ennek a könyvnek az olvasásában.

Jób és az istenfélelem

A legelső, hogy Jób istenfélő ember. Végig az. Maga Isten mondja róla: „Ezt mondta az ÚR a Sátánnak: Észrevetted-e szolgámat, Jóbot? Nincs hozzá fogható a földön: feddhetetlen és becsületes ember, féli az Istent, és kerüli a rosszat.” (1,8) Tehát maga Isten mondja Jóbról, hogy istenfélő, és nem vonja vissza ezt a megállapítását. Akkor sem, amikor Jób kifakad, akkor sem, amikor egyoldalúan éli meg az Istennel való kapcsolatát, akkor sem, amikor borzalmas kínjában és tehetetlenségében vádakat dobál Isten felé. Jób minden körülmények között tudja, és ragaszkodik ahhoz, hogy Isten kezéből jön a boldogság is, a szerencsétlenség is. Ezt tudhatja az ember, de amikor őt magát találja el egy szerencsétlenség, akkor a dolog már egészen másként néz

ki. Jóbbal is ez történik, és velünk is megtörténhet. De nézzétek, hogy közben Jób hogyan küzd, hogyan használja az istenfélelmét: vigasztalhatatlan lesz, a tartásáért harcol, össze akarja szedni magát, de mindeközben meg akarja ragadni Istenét. Talán volt már olyan az életedben, amikor Jób nevét felcserélhetted volna a tiéddel. Amikor Jóbban magadra ismertél. Amikor olyasvalami ért, amire sohasem gondoltál volna, és ami mélységesen megsebez és megnémít. Amikor jön valami borzasztó hír, ami egyre jobban szétterjed benned, és úgy érzed, kezd kiölni belőled minden magasztos érzést, minden vágyat Isten felé, minden hitet. Amikor már érezni sem érzed, csak gondolod: de jó lenne megragadni Istent, de nagyon távol van. Újramondom: Isten ebben az esetben sem vonja vissza azt a megállapítását Jóbról, hogy istenfélő. És ha ő nem teszi ezt egy vergődő gyermekével, akkor velünk sem teszi, ha hasonló állapotba jutunk. De éppen ezért egymással se tegyük, amikor egyikünk vagy másikunk Jóbhoz hasonlóan vergődik. Valamit itt megtanulhatunk az istenfélelemről: az istenfélelem mélyebb és titokzatosabb valami, mint a mi hívő megnyilvánulásaink. Az istenfélelmemben nemcsak én vagyok benne, hanem benne van maga Isten is. Benne van nem csak az én Istenben való hitem, hanem Istennek is a bennem való hite. Jób könyve azt tanítja az istenfélelemről, hogy van úgy, amikor elfogy belőlünk minden istenes szó, minden hitvallás, minden bizonyságtétel, minden istenmagasztalás, minden lelkesedés, minden hit. De Isten ekkor sem fogy el belőlünk! Úgy gondolom, erről a felfoghatatlan titokról beszél Pál, amikor ezt mondja: „Ugyanígy segít a Lélek is a mi erőtlenségünkön. Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal.” (Róm 8,26) Amikor mi nem tudunk már kimondani Istennek semmit, és nem tudunk érezni iránta semmit, Ő akkor is ott van, bennünk van, és Szentlelke által kimondja ami nekünk már kimondhatatlan. Az istenfélelem azt a titkot jelenti, hogy amikor én lebénulok és elnémulok, mint hívő ember, Isten akkor sem fogy el belőlem. Mert Isten nem egyenlő az Istenben való hitemmel. Semmibe sem zárhatom Őt be, még a hitembe sem. Lehet, hogy a hitem a nullára apad, de nem apad vele együtt nullára az Isten. Van az újszövetségben egy nagyon kifejező jelenet: Erre azonnal felkiáltott a gyermek apja, és így szólt: „Hiszek, segíts a hitetlenségemen!” (Mk 9,24) Mintha hullámozna ennek az apának a hite. Mintha egyszer nagyon magasra csapna, máskor meg olyan alacsonyra, mintha nem is lenne. Egyszer dagály, máskor apály. De amikor éppen apály van, Jézus nem veszik bele. Ő változatlan erővel, akarattal, szeretettel áll ott. Nem függ az apa hitének csapongásaitól. És az apára ez visszahat.

Jób és a rossz hírek

A következő szempont, ami segíthet Jób könyvének olvasásában, az, ha megtanulunk valamit a rossz hírekről. Keresztyén emberekként mi igyekszünk az evangéliumra nézve élni. Evangélium – jó hír, örömhír. De ez nem azt jelenti, hogy rossz híreket nem kaphatunk, hogy ezek el fognak kerülni minket, vagy nekünk el kell kerülnünk azokat. El kell fogadnunk, és a hitünkkel is össze kell valahogy egyeztetnünk, hogy néha borzalmas, tragikus rossz hírek érnek minket. Jóbnak is, aki istenfélő volt, hallania kellett ezeket. Egyiket a másik után. A könyv részletesen elmondja, hogy először a vagyonát veszíti el, azután

a gyermekeit, és akkor jön ráadásul a betegség. Egyik veszteség a másik után. Nem csak az a veszteség, amikor volt valamim, de elveszett. Az is veszteség lehet, amikor nagyon szerettem volna valamit, amikor lehetett volna valamim, vagy valakim, de nem lett. Valaki családot szeretett volna, de nem lett, valaki gyermeket, de nem született. Ez is veszteség. Jóbnak mindezek meglettek, minden olyan, amire egy átlagos ember vágyik, nagy vagyon, szép, nagy család, egészség, és mindezeket sorozatban, gyors egymásutánban veszíti el. A Bibliának ebben a könyvében, Jób könyvében olyan összezsúfoltan és tömören kerül mindez elbeszélésre, hogy nem tudom és nem is akarom egyhuzamban végigolvasni. Szükségem van rá, hogy amikor Jób könyvét olvasom, újra meg újra szünetet tartsak, és közben valami örömtelibb olvasmány felé forduljak. Csak kis adagokban engedhetem, hogy ez a könyv hasson rám. Eközben lélegzethez kell jutnom. Hiszen így van ez, soha nem tudunk mindent és mindenfélét elhordozni. Néha szükségünk van rá, hogy elszigeteljük magunkat a rossz hírek elől. Hogy két rossz hír között valahova elmenjünk, valakivel találkozzunk, beszéljünk. Rossz hírek között szükségünk van arra, hogy Uram bocsá' egy kicsit jól érezzük magunkat. Jób ezt nem tudta megtenni, záporoztak rá a rossz hírek, egyik borzalmasabb, mint a másik (1,13-19). Lélegzetvételnyi szünethez sem juthatott. Sem ő, sem a felesége. Hova vezetett ez? Oda, hogy a felesége azt mondta neki: „Még most is kitartóan feddhetetlen vagy? Átkozd meg Istent, és halj meg!” (2,9) Jób itt még tarja magát, de nem sokkal később már ő sem bírja tovább, megátkozza, ha nem is Istent, de a születése napját (3. rész). Ha nem tartunk szüneteket rossz hírek között, az a teljes megkeseredéshez vezethet. Kell a szünet, ha csak lélegzetvételnyi is. Kell az, hogy ilyenkor az evangéliumból is szippantsunk. Kell az, hogy ilyenkor olyan hatásoknak tegyük ki magunkat, amikor fellélegezhetünk. Ne tételezzünk fel magunkról többet, mint amit el tudunk viselni. Jó, ha ezt tudjuk, és ehhez tartjuk magunkat. Isten nem tesz ki minket nagyobb kísértésnek, mint amit el tudunk viselni. És mi saját magunkat nem tesszük ki nagyobb kísértésnek? Amikor valaki mindennap esetleg többször is megnézi a híreket, amik ma már szinte csak pártpolitikai civódásokról, meg tragédiákról, katasztrófákról szólnak. Folyamatosan kiteszi magát a rossznak. Vannak bibliai könyvek, amiket kifejezetten jó egy szuszra elolvasni. Pl. Filemon levele. Vagy most a gyülekezeti bibliaórán Mk-t kezdtük tanulmányozni, és megállapíthattuk, hogy egy huzamban való felolvasásra szánták eredetileg. Jób könyve azonban nem ilyen. Éppen ezért, ha olvassátok, és túl soknak, túl nehéznek érzitek, nyugodtan tartsatok szünetet, és ilyenkor valamivel vidámítsátok meg lelketeket. Nem szentségtörés ez.

Jób és a barátai
Jób könyvének legnagyobb részét az teszi ki, hogy a bajban eljönnek hozzá barátai, meglátogatják, először hallgatnak, majd elkezdenek beszélni, és vitába szálnak vele. Jó, ha vannak barátaink, igazi barátok. Akik nem maradnak el akkor sem, amikor valami elkezdi nyomni a vállunkat, amikor benne vagyunk a bajban. Akikkel meg lehet osztani nem csak a boldogságot, hanem a szerencsétlenséget is. Jób barátai elsőre ilyenek. Példaszerűen keresik fel a

bajjal sújtott Jóbot. Hét napon és hét éjszakán át ott ülnek nála. Mit gondoltok, hogyan? Hallgatva. Csendben. Sokunknak az is nehezére esne, hogy 7 percig hallgassunk, nemhogy hét nap és hét éjszaka. Osztoznak fájdalmában. Nem beszélnek csak azért, hogy beszéljenek. Ezt csodálom Jób barátainál. Nem olyan egyszerű valaki mellett kitartani. Jób pedig átkozódik, panaszkodik, hiszen minden túl nehézzé vált a számára. Hogy mennyire nehéz egy ilyen ember mellett kitartani, mutatja, hogy egy idő után Jób barátai is kinyitják a szájukat, és megpróbálnak foglalkozni Jóbbal, válaszolni neki. De az a mód, ahogyan ezt teszik, engem megrémít. Nem az a baj, hogy kinyitják a szájukat, hanem az, hogy a magukét kezdik mondani. S amikor ezt teszik, mintha eltűnne az az érzékenység, ami addig a hallgatásban megvolt bennük Jób iránt. Három régi barátja vigasztaló szándékkal elegyedik párbeszédbe vele, de ebből hamarosan éles vita, szóharc alakul ki. Ezzel csak azt érik el, hogy Jób végeredményben megkérdőjelezi Isten igazságosságát. Erre válaszul megjelenik egy negyedi barát, a fiatal Elíhú, aki teljes vehemenciával igyekszik meg- és legyőzni Jóbot. Elíhú isten igazságát hirdeti, de érvelésére Jób már nem is válaszol. Sikerült beléfojtani a szót, pedig éppen az ellenkezőjére lett volna szüksége: hogy ő mondhassa el mindazt, ami benne van. Nagy figyelmeztetés ez nekünk minden olyan esetre, amikor vigasztalni szeretnénk másokat. A vigasztalás nem könnyű szolgálat, nagyon könnyen átmehet vádbeszédbe, nagyon könnyen elfajulhat odáig, hogy a másikat védekezésre kényszerítjük, vagy egyszerűen belefojtjuk a szót. Ilyenkor nyilván nem rá figyelünk már, hanem magunkra. Nem ő az érdekes nekünk, hanem amit mi gondolunk, mi mondunk. Jób barátai is ezt teszik. Rendreutasítással jönnek, elhallgattatási kísérletekkel, intéssel, egészen az erkölcsi figyelmeztetésig. Ezzel azonban még soha senkinek nem lehetett ilyen helyzetben segíteni. Miért teszik ezt mégis? Mert azt érzik, hogy ez a Jób kérdésessé teszi őket a jól megszokott válaszaikkal együtt. Amilyen szenvedéseken Jób átmegy, és amilyen kínos kétségek és kérdések ebből születnek, azokkal a barátai nem tudnak mit kezdeni. Ezek a kétségek és kérdések megkérdőjelezik Jób barátainál azokat a kész válaszokat és igazságokat, amelyek a számukra mindig érvényesek voltak. Most pedig azon kellene fáradozniuk, hogy ezek helyett újakat keressenek. Erre nem mindenki kész. Ők sem. Félnek Jóbtól, és inkább megmaradnak a tanultaknál, a megszokottnál. Ezzel együtt inkább megmaradnak önmaguknál, és nem Jóbnál. Így történhet meg velünk is, hogy a bajban elmegyünk egymás mellett, és nem egymás felé közeledünk. Aki mindig barát akar maradni, az igen sokat tanulhat ebből. És Jób reakciójából is, aki ezt mondja: „Hallgassátok meg figyelmesen szavamat, ezzel vigasztaljatok! Tűrjétek el, ha én is beszélek” (21,2-3) Itt világosan megfogalmazza, hogy mire lenne szüksége: nem tanácsra, kioktatásra, feddésre, hanem megértésre, meghallgatásra. Jóbnak nem a barátai szájára lenne szüksége, hanem a barátai fülére, amelybe belemondhatja mindazt, ami nyomasztja, és mindazt, amivel meg kell birkóznia.

Azt gondolom, erre van nekünk magunknak is szükségünk, amikor teljesen elbizonytalanodunk. Szükségünk van olyan igaz barátoknak a fülére, amelybe mindazt belemondhatjuk, amit valaki másnak talán egyáltalán nem mondunk el, és amit másra nem bízunk. És ugyanúgy ezt várják tőlünk a mi barátaink, ha ők kerülnek bajba. Vajon a szánkat vagy a fülünket bocsátjuk rendelkezésükre? Ez a Jób ebből keveset tapasztalt, vagy egyáltalán semmit. Barátainak elege lett belőle. Nem tudták elfogadni, hogy kínjában perbe szállt az Istennel. És nem tudták elhinni, hogy ettől ő még lehet istenfélő ember. Tehát ezek a barátok nem képesek elfogadni mindezt, de Jób meg azt érzi, hogy neki így is végig kell csinálni. Bátorságot vesz, hogy ne tartsa vissza magát, és ne engedje, hogy elhallgattassák. Tovább panaszkodik, és Isten ellen támad. És mégis szorosan ragaszkodik hozzá. Ahhoz, akit megvádolt, és akit már nem tud megérteni. Ez nem hitetlenség, hanem a hitnek egy formája. A bajba jutott ember nyers, de őszinte hite. Nem szép hit, de őszinte hit. Nem értő hit, de mégis ragaszkodó hit. Jób már nem érti Istent, és ugyanakkor ezt tudja mondani: „Mert én tudom, hogy az én megváltóm él” (19,25) Jób könyvének ez a vonatkozása egy olyan valakire emlékeztet, aki élete végén szintén nem tudta megérteni Istent. Pedig Ő Isten Fia volt. Volt olyan pont, amikor nem tudta megérteni, de mindennél jobban ragaszkodott hozzá. Neki is voltak barátai, akik hosszú ideig vele jártak. De legvégül már nem tudták megérteni, útja túl nehéz lett a számukra. Majd csak később tudták felfogni és felismerni: egyedül hagytuk Őt, de Isten nem hagyta magára.

Isten

A bőbeszédű, vitatkozó barátok mellett annál feltűnőbb, hogy Isten végig hallgat. Végig Rá hivatkoznak, az Ő nevében érvelnek, vitáznak, az Ő igazságát hirdetik, Ő pedig hallgat. Ebben a hallgatásban sok minden van. Benne van az, hogy akkor, amikor valaki ilyen borzalmas megpróbáltatásokon megy keresztül, mint Jób, akkor semmilyen vitának, szóharcnak nincs helye, csak a hallgató, csendes együttérzésnek. Isten nem vitázik, és nem is igazolja a vitát – mert annak ilyen esetekben nincs is helye. Isten hallgatásában az is benne van, hogy nem támasztja alá a barátok viselkedését. Nem azonosul vele. Milyen megrendítő, hogy ezek a barátok azt gondolták, hogy Isten igazságát hirdetik, Isten azonban helytelen beszédnek nevezi mindazt, amit mondtak (42,7) Isten csak a legvégén szólal meg: És amikor hosszú hallgatás után megszólal, annak eredményeként Jób megváltozik, és nagy felismerésre jut. Isten az együttérző hallgatással, és néhány mondattal többet elért, és hamarabb, mint a négy barát a szóharcokkal. Nem véletlenül figyelmeztet az Úsz-ben is Isten igéje, amikor ezt mondja: „Tanuljátok meg tehát, szeretett testvéreim: legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra, késedelmes a haragra, mert az ember haragja nem szolgálja az Isten igazságát.” (Jak 1,19-20) Talán ez a néhány szempont segíthet nekünk abban, hogy ne féljünk Jóbtól. Ennek segítségével meg tudjuk érteni perlekedését, Istennel, el tudjuk viselni őt a közelünkben, magunkban és másokban. Akkor képesek leszünk rá, hogy megértőbben álljunk bajba került embertársaink mellé. Képesek leszünk rá, hogy magunkkal és másokkal szemben engedékenyebbek legyünk, egymáshoz emberibben viszonyuljunk, igaz barátok legyünk. Isten ajándékozzon meg

minket ilyen megértéssel teli bizalommal. Ámen.