You are on page 1of 370

Anthony Sheenard

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

Anthony Sheenard A Sárkánypap álmai Első kiadás © Szélesi Sándor és Gere Richárd Olivér, 2010

Borítófestmény: Nóthof Ferenc Szerkesztő: Bayer Tibor Korrektor: Csibra István Műszaki szerkesztő: Massár Mátyás

Kiadja: Tuan Kiadó www.tuan.hu Felelős kiadó: Hidegföldi Gyöngyi Tünde és Mórocz Tibor

ISBN 978-963-9940-16-1

A Dreamworld világa, és a hozzá tartozó egyedi személyek és helyszínek, semmilyen formában nem használhatóak fel a jogtulajdonosok engedélye nélkül. Minden jog fenntartva. Utánnyomás, továbbá bármiféle optikai, akusztikai és elektronikus feljegyzés, tárolás és közreadás még részleteiben is csak a kiadó írásos beleegyezésével lehetséges.

2

ANTHONY SHEENARD

Anthony Sheenard

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

A Sötét Angyal trilógia második kötete

3

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

Első rész

A BARBÁROK FÖLDJE

4

ANTHONY SHEENARD

1.

AZ ÁLDOZAT
Carlos egy Desert Eagle-t tartott a kezében. A fegyvert matt nikkel felülete rémisztően rideggé tette, a vastag markolat és a huszonöt centiméter hosszú cső pedig igazán félelmetessé. A Desert Eagle-ben .50 kaliberű töltények vártak sorsukra a végzet beteljesítőjeként, hat a tárban, egy a csőben. Carlos felemelte a fegyvert, majd egyenesen előre tartotta. Egy fiatal, húszas évei végén járó srác szeme közé célzott vele. A másikon nem látszott szemernyi félelem sem, rezzenéstelen tekintettel meredt a pisztolycső alól leendő gyilkosának barna tekintetébe. Carlos ujjatlan inge látni engedte barna karját, rajta a tetovált kígyót, és a párducot, amire rátekeredett. Nem megfojtani akarta, hanem vele együtt küzdeni. Ez a kéz – más-más fegyverekkel együtt – a maga harminchat éve alatt nem egy embert megölt már, és bár Carlos már elszánta magát a gyilkosságra, most mégsem tudta meghúzni a ravaszt. A másik a legjobb barátja és alvezére volt az MS13 egy szakadár, Los Angeles-i csoportjában. És álmodó, mint ő. Egy elhagyatott gyártelep egyik csarnokában álltak Los Angeles délkeleti részén. Az épületet még lebontásra is érdemtelennek tartották a tulajdonosai, csaknem húsz éve állt így, kitört ablakokkal, vakolat nélküli falakkal, rozsdás ajtókkal és két párhuzamos vasúti sínpárral. Ideális hely arra, hogy valakinek kiloccsantsák az agyát. Carlos nem szólt. Láthatóan feszült volt, de különös méltóság is tükröződött az arcán. Valamiféle büszkeség. – Lőj, Carlos! – mondta a másik. – Felkészültem a halálra. Nem ketten álltak egymással szemközt, körülöttük ott volt Carlos bandájának vezérkara, kéttucatnyi rosszarcú figura, akiktől számtalan utcában rettegtek a helyi lakosok és az alvilág figurái. Mindannyian Carlost nézték, azok, akik hittek céljaiban, és azok, akik nem hittek benne. Különbség nem volt köztük: a lövésre vártak. A lövésre, amely majd szétviszi Martín Herrero fejét. – Ez őrület! – szólalt meg oldalt Jorge Navarro, megtörve az utolsó pillanat szentségét. A félvér srác fiatalabb volt a banda alvezéreinek többségénél. Merész húzásaival és bátorságával érdemelte ki az alvezéri tisztséget és
5

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

kapta meg Los Angeles déli részén egy latin negyed fölött az irányítást. – A saját emberedet lövöd agyon, Carlos, és miért? Balról helyeslést lehetett érezni, a jobbról állók felől pedig a közbeszólás miatti rosszallást. – Te nem álmodsz, Kígyó – nézett balra Herrero, és megvédte Carlost. – Nem tudsz erről semmit. Ne szólj bele! – Zakkant vagy, Che – lépett közelebb Jorge, barátja bandanevét használva. – Sosem hittem volna, hogy öngyilkos hajlam van benned. – Ez nem öngyilkosság. Ez a sorsom és kész. Jorge Navarro, a Kígyó arcán düh suhant át. Egy pillanatra elvesztette a fejét. – Ez egy faszság, azt mondom – Carlosra pillantott, és kibökte azt, amire a bandából sokan gondoltak, de nem merték szóvá tenni. A vezér az álomvilágbeli terveiben nem szívlelte az ellenvéleményeket. Különösen azoktól, akik nem álmodtak. – Mindennek van határa, és szerintem elértük ezt a határt. A saját véredet akarod megölni holmi rémálmok miatt! – Tudnád, ha te is megkaptad volna ezt az ajándékot istentől. – Carlos különös módon nem lett ideges. A nyugalma azonban vészjóslóbb volt, mint ha dühös lett volna. Fegyvert tartó kezét még mindig nem engedte le. – Lépj hátra, Kígyó, és ne szólj bele abba, amit nem értesz! A másik azonban nem adta fel. A tehetetlen harag dolgozott benne. – Én tényleg nem álmodom, Carlos, és itt sokan nem álmodnak. És őszintén bevallom, hogy hiába szövegeltek annyit róla, én a felét sem hiszem el. Nyomjátok a dumát egy háborúról, aminek semmilyen bizonyítéka sincs. Térképeket rajzoltok és útvonalakat rá, hogy merre jártok. Tizenketten tizenkét irányba. Mowurokról, tündékről, hegyi népekről, trákokról, lahírokról meg mit tudom én milyen népekről hadováltok, és az egésznek semmi értelme nincsen. – Akkor miért vagy itt, Kígyó? Ha nem hiszel nekem, miért vagy itt? – Mert ezen a világon is fenn kell tartani a hatalmunkat. És ti egyre inkább ott jártok, akárhol is legyen… Már ha van valahol… – Tedd a dolgod, Kígyó, és fogd be a szád! – Herrero keményen szólt közbe, miközben Carlosra vetett egy pillantást, vajon a vezér mikor jut el tűrőképessége határához. – Én is teszem a magamét. Csendben és fegyelmezetten. Kettőnk közül nekem van nehezebb dolgom, és ha én elfogadtam, hogy ott fogom szolgálni az MS13-at, akkor tartsd ezt tiszteletben. – Őrültség. Nem fogom végignézni, Martín, ahogy az agyad kifröccsen a földre. A haverom vagy, és egy ilyen baromságban nem veszek részt. – Jorge körbepillantott, mintha támogatást keresne. – Elmegyek. Velem jön valaki? Senki nem jelentkezett. Azok is hallgattak, akik egy perce még helyeslően morogtak mellette. Túlontúl keményen fogalmazott, túl merész volt. A többiek szerint is átlépett egy határt.
6

ANTHONY SHEENARD

Jorge Navarro, a Kígyó, megfordult és elindult kifele a romos gyárépületből. Carlos a hátát nézte. – Kígyó! Jorge megfordult a vezér szavára. – Kedvellek, Kígyó, de így nem beszélhetsz velem. Carlos odafordította a fegyver csövét és kétszer mellbe lőtte Jorgét. A becsapódás ereje hátralökte a férfit, aki hanyatt dőlt a poros földön. Már az első lövedék megölte. Nem mozdult többé. Carlos visszafordult Herreróhoz. Természetes, hogy csak az álmodók érthetik meg, most miért teszi, amit tesz. Neki elég, ha a többiek elfogadják. Nem kell érteniük vagy helyeselniük. Herrero a főnökére nézett. – Ne húzd sokáig, Carlos. Veled vagyok. Tedd meg! Carlos keze nem remegett. – Találkozunk ott, barátom – mondta a banda vezére. – Vigyázz magadra és tedd a dolgod! Azzal meghúzta a ravaszt. A lövés felriasztott pár galambot, majd hangja elhalt a magas, csupasz falak között. Martín Herrero átlőtt koponyával dőlt a földre.

7

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

2.

BARCELONAI TALÁLKOZÁS
Főnix az ágyában feküdt, a meggyűrt lepedőn, a huzat nélküli takaró alatt. A párnája a földön, a párna mellett üres vagy félig teli whiskys és tequilás üvegek, s azokon túl használt ruhák teljes rendetlenségben. Főnix nem aludt, de nem is mozdult, csak hevert és a mennyezetet bámulta. Órákkal ezelőtt ki kellett volna mennie a mosdóba, de semmit nem tett. Illetve amikor már nem bírta tovább, felvett egy tequilás üveget, beemelte a takaró alá és oldalára fordulva belevizelt. Aztán rácsavarta a kupakot és kidobta a padlóra. Majd a másik oldalára fordult. Jótékony félhomály borult rá, a sötétítőfüggönyök nem engedték be a nap sugarait. Jó volt ez így, a szoba sötétsége megnyugtatta. Nem érzékelte az idő múlását, sem a percekét, sem az órákét, de a napokét sem. Csaknem két hete feküdt így, a félálom és a részegség határán. Kiütött aggyal, álmatlanul. Felejteni akart. Dörömbölni kezdtek az ajtón, majd a dörömbölés elhalt és hosszú csend következett. Főnix a másik oldalára fordult, ahol egy vizes palack állt, alján két-három korty vízzel. Főnix kiöblítette vele a száját, amely taplószáraz volt és kellemetlen ízű, majd az egészet kiköpte oldalra a szőnyegre és a levetett ruhákra. Aztán a legközelebbi tequilás üveg után nyúlt. Később félig elaludt, és félálomban érzékelte, hogy megint elkezdődött a dörömbölés. Kisvártatva kulcsok csörgése hallatszott, majd a zárban matatott valaki. Eltartott egy ideig, míg végigpróbálta a kulcsokat, és Főnix arra gondolt, hogy „biztonsági zár”. Se többre, se kevesebbre. Akárkik is lehettek, egy idő után megelégelték a hiábavaló próbálkozást és erőteljesebb eszközökhöz nyúltak. Rövid csendet követően egy hatalmas reccsenés következett – betörték az ajtót. Főnix még ekkor sem mozdult meg. Nem érdekelte a dolog. – Joshua! – Férfihang volt. – Joshua… Főnix! Kisvártatva Főnix ügynöke, Aaron Alseda lépett be a szobába, és kikerekedett a tekintete. Megtorpant, majd maga mögé intett, ahol a ház gondnoka toporgott, és két rendőr.
8

ANTHONY SHEENARD

– Az ég áldjon meg, Joshua! – Alseda az ablakhoz lépett, elhúzta a sötétítőfüggönyt. – Egy szakítás sosem könnyű, de azért nem kellene így elhagynod magadat. Főnix felnyögött és a fejére húzta a takarót. A mozdulatában alig volt erő. – Ugyan már! – folytatta Alseda, és nem zavarta, hogy magában beszél. – Joshua, szedd össze magad! Akad még nő számtalan Violetán kívül. Nézz meg engem, három házasságon vagyok már túl, de még egyszer sem hagytam el magam. Pedig a második nejem vitte a házat és a kocsit, a harmadik meg a nyaralót. Főnix meg sem mozdult, Alseda ezért a takaróra tette a kezét, oda, ahol a vállát sejtette, és finoman megrázta. – Jól vagyok – morogta Főnix a takaró alól. Alseda elvigyorodott és visszament a szobaajtóhoz, ahol a rendőrök és a gondnok ácsorogtak. – Jól van, innentől elintézem egyedül. Köszönöm a segítségüket. – Minden rendben lesz? – kérdezte az egyik rendőr. – Hogyne – bólintott Alseda. – Szerencsére nincs nagy baj, rémeket vizionáltam… Rendbe szedem a srácot. A rendőr biccentett, aztán a társával együtt távozott. – Ismer egy asztalost? – kérdezte Alseda a gondnokot. – Hogyne ismernék. – Kell egy új ajtó. Intézze el, és küldje hozzám a számlával! – Átadott egy névjegykártyát a gondnoknak, aki azt alaposan szemügyre vette. – Hogyne, senor Alseda – felelte aztán. – Máris intézkedem. Az ügynök egyedül maradt Főnixszel. Visszasétált az ágy mellé, s közben magával ragadott egy széket, amire le is ült. – Két hete próbállak utolérni – mondta a gyűrött ágyneműnek feddő hangon. – Telefonon, e-mailen, már levelet is küldtem egy futárral. Felcsörögtem a barátnődet, ő mondta, hogy szakítottatok. Tudod, milyen nehéz volt a nyomára akadnom?! Főnix nem válaszolt. – Tegnap eljöttem és végigkérdeztem a szomszédokat, láttak-e – folytatta Alseda. – Már azt hittem, meghaltál. Ma aztán rendőrt hívtam, hogy kiderítsem, mi történt… Joshua, Joshua. Nem hittem volna, hogy így látlak majd… Az ügynök felállt, körbejárta a szobát. Undorodva rúgott bele egy whiskys üvegbe, amiben nem tudhatta, mi van. – Mekkora mocsok van itt – ingatta a fejét. – Nem ilyennek ismerlek, Joshua. A legtehetségesebb grafikusok egyike vagy, eddig szépen és pontosan dolgoztál. Örülnék, ha minden ügyfelem ilyen pontos lenne. Szedd össze magad!
9

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

Kilépett a konyhába, amely úgy nézett ki, mintha gránátot hajítottak volna be. A mosogatóban és a tűzhelyen koszos, beszáradt edények sorakoztak, mosatlan tányérok, poharak, evőeszközök. Az asztalon csirkecsontok és kenyérszélek, az előkészítő pulton tojáshéj és összegyűrt szalvéták, illetve fagyasztott élelmiszerek feltépett csomagolása. A szagok a konyhában voltak a legerősebbek, Alseda fintorogva nyitotta ki az ablakot. Aztán benézett a hűtőbe, ahol egy doboz megkezdett csokoládén, egy félig elrothadt barackon és egy üres, összenyomott sörösdobozon kívül semmit nem talált. – Még két-három nap, aztán éhen halsz – tért vissza a szobába. – Időben jöttem. Odalépett az ágyhoz és lerántotta Főnixről a takarót. Főnix megrándult, és késve utána kapott. Aztán felemelte fejét, és haragosan nézett fel a takarót rögtön oldalra hajító Alsedára. Kéthetes szakáll borította az arcát, a haja zsíros volt, a pólója foltos, és az egész ágy rettenetesen testszagú. Mintha egy emberi bűzbomba robbant volna fel a takaró eltávolításával, állott izzadtságszag áradt szét a szobában. Az ügynök hátralépett. Főnix visszahanyatlott az ágyra. – Menjen el! – morogta. – Nem lehet. A filmes megbízóink várják a következő vázlatokat. A világ nem áll le, ha egy nő… – Hagyjon Violetával! – vágott közbe Főnix, és mintha megindult volna a tagjaiban az élet, a srác nehézkesen meglendült, és az ágy szélére kifordulva fölült. Hosszú haja meglebbent, vállára omlott, és ahogy Főnix a földet fixírozva előregörnyedt, a fekete tincsek eltakarták az arcát. – Én rúgtam ki… – Tényleg? – lepődött meg az ügynök. – Akkor minek ez a nagy nekibúsulás? – Csak felejteni akarok! – Az jó. A felejtés remek luxus. – Alseda úgy döntött, hogy magasabb fokozatra kapcsol. – Fiam, felejteni máshogy is lehet. Ezer élvezetesebb formája van, mint egyedül megrohadni egy takaró alatt. És most állj fel, zuhanyozz le, szedd össze magad, én megvárom, és addig is hívok egy takarítónőt. Aztán lemegyünk a sarokra, láttam ott egy kisvendéglőt, és megbeszéljük, hogy hogyan tovább a következő két hétben. Mert a határidőhöz tartanunk kell magunkat, és komoly az elmaradásunk. Főnix ücsörgött még egy kicsit, majd mivel úgy látszott, Alseda nem fog engedni, engedelmesen felállt és ment zuhanyozni. Az asztalos éppen beillesztette az ajtót a keretébe, amikor egy fiatal férfi lépett mellé. Az asztalos futólag rápillantott, majd figyelmét ismét az ajtó felé fordította és kipróbálta, akadálymentesen nyílik-e. Mivel gond nélkül forgott a
10

ANTHONY SHEENARD

pántokon, egyszerűen becsukta, aztán a szerszámosláda után nyúlt. Amikor felegyenesedett vele, a fiatal férfi közvetlen előtte állt, és őt fürkészte. – Itt lakik Joshua Franquesa? – kérdezte angolul, amiből a szerelő egyedül a nevet értette ki. De csak vállat vont. – No sé… Kikerülte a fiatalembert, és mint aki jól végezte dolgát, elsétált. Steve az ajtóra pillantott, majd körülnézett és a kilincsre tette a kezét. Végül is nem lett bezárva kulccsal, tehát biztosan van bent valaki. Kitárta az ajtót és belépett a lakásba. Fertőtlenítő és tisztítószer illatát érezte, és hallotta, amint a konyhából motozás zaja szűrődik ki. Egy kövér, ötvenes spanyol nő takarított bent, egy fekete szemeteszacskóba gyűjtött össze az üvegeket, dobozokat és ételmaradékokat. – Hola! – mondta Steve. A nő felnézett, és leeresztette a zsákot. – Hola. – Izé… Joshua Franquesát keresem – Steve megint csak angolul próbálkozott. – A művészneve Főnix. Grafikus. Itt lakik? – Si, si – bólogatott a nő. – És… itt is van? – Si, Franquesa. Mí el señor Alseda envió aquí. – De itt van-e? Most? – Steve körbeintett a kezével. – Itt van-e Joshua Franquesa? – Jorge… – A nő evést szimulált a kezével. – Jorge… Restaurante. Steve emlékezett rá, hogy mintha a sarkon látott volna egy kis éttermet. Tétován arrafelé mutatott jobbjával, túl a lépcsőházon és a falakon. – A közelben? – kérdezte angolul. – A restaurante? – Jorge – bólogatott a nő. – Si. – Gracias. – Usted es bienvenido. Steve visszafordult, ki a lépcsőházba, és lement az utcára. Az utcasarkon csakugyan megtalálta az éttermet, aminek a cégtábláján az El restaurante de Jorge felirat díszlett. Semmi hivalkodó nem volt benne: natúr faalapra zöld és sárga festékkel festették fel a betűket. Az ajtóhoz három kis lépcső vezetett fel, két oldalt nyitott rács, a rácson az étlap és egy táblán krétával az étterem aznapi kínálata, amiből Steve természetesen egy szót sem értett. Belépett, és megcsapta a frissen sült ételek, fűszeres levesek illata. Körbenézett a kicsi, félhomályos teremben. Nyolc asztalka állt bent, három mellett ültek. Először fel sem ismerte Főnixet kibontott fekete hajával és szakállával.
11

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

Steve beljebb óvakodott, elcsípte az őszes hajú, díszbajuszos pincér pillantását. – Una cerveza – mondta, és ezzel mára ki is merítette spanyol tudását. Aztán óvatos léptekkel megközelítette az alakot, akiben Főnixet sejtette. A szakállas barbár egy kis kerek kétszemélyes asztal mellett ült, és cigizett. Egy üres kávéspohár állt előtte és pár széttördelt söralátét, azokat tologatta ide-oda. – Főnix? – kérdezte Steve halkan. A másik felnézett. Élettelen tekintetébe egy pillanatig meglepetés költözött, aztán egyszerűen intett. – Tedd le magad! – mondta angolul, és figyelme ismét a söralátétek felé fordult. Steve leült. Kereste a szavakat. Főnix annyira máshogy nézett ki, hogy a döbbenettől nem tudta, hol kezdje. – Mióta dohányzol? – kérdezte aztán. – Egy órája. – Azt hittem, egészségesen élsz. – Az ügynököm szerint megnyugtat. – Ideges vagy? – Most már igen. – Kösz. Az öreg pincér, aki a magatartásából és a mozdulataiból ítélve a tulaj is lehetett, azaz maga Jorge, hozott egy korsó Dammot, és letette Steve elé. Rekedt hangon, spanyolul kérdezett valamit Főnixtől, aki Steve söre felé intett, és kért egyet magának is. Csendesen ültek egy ideig az asztalnál. Steve alaposabban szemügyre vette a helyet: a falakon bekeretezett újságoldalak és megfakult képek, nyilván olyan cikkekkel, olyan emberekről, akik fontosak voltak a tulajdonos számára. Az asztalok és székek kopottak, de tiszták, a fehér asztalterítők szintén. Egykét asztalon virág. Barátságos hely volt, olyan időtlen. Akárhol lehetett volna a világban. Mivel Főnix csak nem szólalt meg, ismét Steve kezdte a beszélgetést. – Az álomvilágban is így nézel ki? – kérdezte, és a saját arcán példálózva szakállat mutatott. – Nem tudom. Amióta kinőtt, nem voltam odaát. – Mióta? – Két hete? Steve keze megállt a sörrel a levegőben. – Két hete nem álmodtad át magad oda? Hogyan csináltad? – Nem aludtam, csak felszínesen. Orvosságokat szedtem és ittam rájuk… – Ember! Miért?
12

ANTHONY SHEENARD

– Hosszú történet. – Mindjárt kapsz egy sört. Ráérünk. Főnix a szétszedett söralátétekből egy mozaikszerű emberarcot rakott ki maga elé az asztalra. Steve nézte a kezét, és látta, mennyire csontos. Nem ilyen kézre emlékezett. Felpillantott Főnix arcára, és a szakáll alatt hirtelen meglátta a beesett vonásokat. Valami nagyon rossz történhetett a sráccal odaát. – Nos? – sürgette Steve. – Nos mi? – kérdezett vissza Főnix. Kifejezetten értetlennek tűnt. Mintha máshol járt volna fejben. – Kezdd ott, amikor én leléptem Ongurral Mordovból. – Kivel? – A sárkánypappal. Biztos emlékszel rá, hogy úgy döntöttem, elmegyek vele… Mi történt azután? Főnix megpróbált visszaemlékezni. Utána volt az, hogy páran megtámadták a királyi palotát Mordovban és megpróbálták megölni Meldiana hercegnőt. Azután kérte fel őket a király, hogy Deff-fel, Edvirrel és Elesztriellel menekítsék el Meldianát egy előtte is ismeretlen rejtekhelyre, el a világ és Karmen szeme elől. – Mit keresel itt? – kérdezte aztán ahelyett, hogy válaszolt volna. Steve vállat vont. – Régen beszéltünk. Tudod, nem sok mindenki van, akinek kinyavalyoghatom magam. Meg aztán volt egy kis időm. De én ráérek még nyavalyogni. Te azonban szörnyen nézel ki. Elképesztően szörnyen. Addig nem állok fel, amíg mesélni nem kezdesz. Főnix megfontolta a dolgot, majd bólintott. – Rendben. Miután kiderült, hogy Karmennek a hercegnő vére kell egy varázslathoz, azt a feladatot kaptuk, hogy bújtassuk el a hercegnőt, de úgy, hogy maga a király se tudjon róla – kezdte vontatottan. – Mindannyian mentünk, Deff és a két tünde, meg Igor, az orosz, akiről írtam is neked. – Nekem? Egyetlen egy mailt se kaptam tőled. – Stevesdreams, kukac, gmail pont com. – Nem… Stevesworld. Nem akartam a dream szót használni. Ki tudja, hogy kik figyelik a netet. Főnix hátradőlt a széken, és már-már úgy tűnt, nevetni fog. Aztán nem nevetett, csak nézte a mennyezetet, miközben két karja a teste mellett lógott. Jorge meghozta a második sört, Steve pedig elérkezettnek látta az időt, hogy belekortyoljon a magáéba. – Hát akkor ennyit a leveleimről – mondta Főnix. – Mindegy is. A lényeg az, hogy csatlakozott hozzánk egy orosz, aki kommandós volt valaha, meg egy apró nő, aki tűzvarázslóvá képezte ki magát. Chloé a neve… Vele Ravórában futottunk össze, egy városban Mordova keleti felén, és állítólag a nifini mágusok küldték. Aztán amikor továbbálltunk onnan, megtámadtak
13

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

minket. Feltehetően ugyanazok, akik a mordovi palotát megtámadták. Nagyon jól szervezettek voltak. Találkoztam egy túlélővel. Elmondta, hogy hatvanan támadtak ránk. Hatvanan! – Meghaltak? A többiek meghaltak? – döbbent meg Steve, és azt hitte, érti, miért hagyta el magát ennyire Főnix. – Nem… Illetve nem tudom. A csata közepén felébredtem itthon. És amikor újra visszatértem, nem mellettük jelentem meg. Elkezdtem kutatni utánuk és egy kis faluban ráakadtam a holttestekre. De a halottak között nem volt ott sem a lovag, sem a tündék, csak az egyik gír és egy női test. Vagy a tűzvarázsló, vagy a hercegnő udvarhölgye. Nem tudom. Mocsok egy küzdelem volt… A többiek talán túlélték. – Talán? Nem mentél utánuk? Nem próbáltad kideríteni, hol vannak? Főnix is ivott a Dammból, és láthatóan jobban lett utána. – Nem tudtam. Leütöttek és elraboltak. Egy elmebeteg szekta központjában ébredtem fel, akik úgy tekintettek rám, mint az istenükre. – Ááá… – Steve elvigyorodott. – Fiatal lányok is voltak a szektában? Főnix egy pillantással helyretette. – Istennek tekintettek és a szemem láttára áldozták fel magukat értem. – Bassza meg! Mennyien voltak? – Kábé ezren. – Bassza meg! Steve elkomorodott, és nem mondott többet. – Si – felelte Főnix és megint ivott, de most nem egy kortyot, hanem a fél korsót. – Rengeteg vér volt, mind ott feküdtek. A lányok, akiket elképzelsz, önmagukat gyújtották fel fehér ruhájukban. Elevenen égtek el a szemem előtt. Aztán mind belém szálltak. Az összes lélek belém szállt… Steve. Én nem akarok visszamenni az álomvilágba. Nem akarok többet álmodni. Főnix szemébe könny szökött, tekintete elhomályosodott. A férfi ügyetlen mozdulatokkal törölte ki, majd ivott rá. – Ez nem így megy – mondta Steve halkan pár perccel később. – Akár akarod, akár nem, visszatérsz. Nem menekülhetsz el a sorsod elől. – Ez a tündék szövege – Főnix megvonta a vállát és intett még egy sörért. – Nem. Ez a sárkánypapok tanítása is. Sok mindenre megtanítottak és sok mindent megmagyaráztak. Értek olyan dolgokat, amiket előtte nem. Nincs visszaút, Főnix. Viszont segíthetek. Ha akarod, segíthetek.

14

ANTHONY SHEENARD

3.

Az ÁLMODÓ HALÁLA
Steve csomagja nem volt nagy, pár ruhát hozott csak, egy papucsot és a notebookját. Egy pályaudvari csomagmegőrzőben helyezte el, míg Főnix lakása után kutatott, és csak akkor vette ki onnan, amikor Főnix felajánlotta vendégszobájában a kanapét. – Bocs, de nem lenne pénzem szállóra. A repülőjegyre is a barátnőmtől kértem kölcsön – mondta Steve, miközben a táskát lehajította az ágyra és körbefordult a dolgozószoba közepén. A falakat Főnix képei borították. – Apám, te aztán tudsz! Legalább harminc kinyomtatott kép díszítette a szobát. Steve sorra ismerte fel az elmúlt hetekben, álombéli hónapokban bejárt helyeket: a mordovi palotát, a királyi fogadót, a börtönt, a városi vásárt, a moguszszekeret, a katonákat, őrzőket és… Elesztrielt tucatnyi alakban: nevetve és sebesültek felett, a palotafal tetején a szélben és harcban, az íját ajzva. Steve minden más esetben szóvá tette volna ezt, sőt, addig szívta volna Főnix vérét, míg az mozdulni tud, ám most nem tette meg. Helyette szembe fordult a spanyol sráccal. – Borotválkozz meg, mert úgy nézel ki, mint Assisi Szent Ferenc – mondta. – Este elmegyünk bulizni. Nem iszunk sokat, csak belevetjük magunkat az életbe. Rám is rám fér egy kis kikapcsolódás. Nem is sejted, milyen tempót diktálnak a sárkánypapok! Rendben? – Nem sok kedvem van hozzá. – Nem érdekel. Bízd rám magad! Magunkba szívunk egy kis energiát. Kétszemélyes ez a kanapé? – Elfér rajta két ember. – Jól van. Neked van, ugye, barátnőd? – Nincs. Szakítottam vele. Steve várt. – Nem voltunk egymáshoz valók – fejezte be Főnix kedvetlenül. – Violeta habitusa teljesen más, mint az enyém. Nekem… nekem sose lesz már normális életem. Az álomvilág keresztbe tett nekünk.
15

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Remek, akkor facér vagy. Annál jobb… Nem kell felszedned senkit! – emelte fel Steve a kezét, mintegy megelőzve Főnix tiltakozását. – De nem okoz lelkiismeret-furdalást itatni pár lányt, dumálni velük és jól érezni magunkat mellettük. Nincs elvárás, sem semmi kötelezettség. Csak szórakozunk. – Akkor minek kérdezted, hogy kétszemélyes-e a kanapé? Steve elvigyorodott. – Mert nekem azért összejöhet. Szóval? Buli? – Nem tudom, van-e tiszta ingem. – Biztos akad. – Steve… – Mondd, hogy rendben. Nincs más választásod, nem jöttél még rá? Főnix mély levegőt vett, és ekkor megérezte gyomrában a szorítást. Emlékezett az elmúlt hetek lebegésére, az ébrenlét és álom határára, és a félelmére, hogy talán elalszik. Bólintott. – Rendben. Steve összecsapta a kezét. – Óriási lesz! Meglátod, óriási lesz! Ismersz egy jó helyet? A Nexus fiatalosan elegáns szórakozóhely volt az Avinguda del parallelről nyíló mellékutcák egyikében. A széles bejárat előtt egy fekete biztonsági őr állt, aki intett Steve-nek és Főnixnek, hogy menjenek csak. Pár perccel múlt tizenegy, és a szórakozóhely nem indult még be gőzerővel. Akadtak üres asztalok is, Főnixék a félemeleten ültek le, oldalsó rálátással a színpadra, ahol a zongora tetején egy bikinis lány forgott a house zenére. A táncparketten öt-hat csoport táncolt álmatagon, illetve pár magányos táncos, beleéléssel, önmaguk tükörképével szemben. Steve megállapította, hogy a barcelonai éjszakai élet semmiben nem különbözik a budapestitől. – És te mit csináltál az elmúlt négy hétben? – kérdezte Főnix a harmadik bacardi-kóla után. Talán Steve társasága, talán a színpadon táncoló lányok, talán a hangos zene, amit túl kellett kiabálni… bármelyik is, de megtette a hatását, és Főnix kezdett feloldódni. Még az arcszíne is egészségesebb lett. – Akárhogy is számolom, az majdnem négy hónap odaát. – Miután Ongur úgy döntött, hogy érdemes vagyok tanítványnak, elhúztunk a Sárkányok-hegyére. Rituális mosakodás reggel, húsmentes kaja és lelki gyakorlatok. A második hónapban, amikor szerintük megtisztultam, végre előszedték a mágikus könyveket, és végre belevághattam a papi mágia elsajátításába. Tanulok és gyakorlok álló nap. Nem így képzeltem, de lassan meglesz az eredménye. – És lovagolsz már sárkányháton? – Ez nem egyszerű. – Kettejük közül most Steve lett a komolyabb. Végre beszélhetett valakivel a tanulmányairól. Otthon senkivel nem tudta
16

ANTHONY SHEENARD

megosztani élményeit, bár egy részét kiírta készülő regényébe. – A sárkánypapok a legritkább esetben lovagolnak sárkányháton. A sárkányok ősöreg teremtmények, tisztelni kell őket. – Persze. – Más világ – zárta le Steve a témát. – Talán hamarosan eljutok az első sárkányidézésemig. Az egy fontos pont a sárkánypappá válás során. – Más álmodó is van ott? – Nincs. Én vagyok az első és eddig az egyetlen. De állítólag gyorsabban haladok, mint az álomvilágban születettek, mert az evilági energiáimat is képes vagyok mozgósítani. – És így van? – Sok tanítvány nem néz rám jó szemmel, tehát lehet benne valami. – Steve nevetett és megveregette Főnix vállát. – De nem könnyű ám! Se ital, se szórakozás. Mintha csak egy ferences kolostorban lennék. És a kaja is rossz. Azt állítják, az aszkéta életmód segít a koncentrálásban. Szerencsére itthon ki tudom bulizni magamat. – Nem kellene itt is aszkétaéletmódot folytatnod? – Hát… csak ajánlott. – Steve nevetett. – Szerencsére nem tudják meg, mivel töltöm a budapesti nappalaimat. Bár mostanság az estéim sokkal csendesebbek, mint előtte. – Ennyire csendesek? – Főnix a táncparkett felé intett. – Áh, mondtam, hogy kellett már egy kis kikapcsolódás! Ezért is ültem repülőre és jöttem ide… Elmegyek még egy körért. Mit iszol? – Jó lesz az eddigi. A pultos lány félvér volt, bájos ázsiai beütéssel. Steve bemondta a két kulcsszót, bacardi és kóla, majd amikor megkapta az italokat, fizetett. Aztán a két pohárral visszafordult az asztaluk felé, és meghökkenve látta, hogy már ül valaki a székén Főnixszel szemben. Egy pillanatra megtorpant, majd rossz érzésekkel indult el újra. Eléje sodródott két lány, az egyik rámosolygott elhaladtában. Máskor Steve utána lépett volna, most azonban kikerülte. Rosszallóan ráncolta a homlokát, amikor megállt az asztal mellett. – Ki ő? – kérdezte angolul Főnixet. – Túl hangosan beszéltek olyan dolgokról, amiket nem szabadna másoknak meghallaniuk. – Az ismeretlen felnézett rá és szintén angolul válaszolt. Már ezen a viszonylag korai órán is enyhén részeg volt, a kezében whiskyt tartott, amelyben két jégkocka csörgött. – Hallottam, amikor az álomvilágot emlegetitek. És ha én meghallom, más is meghallhatja. Steve és Főnix összenéztek. – Nyugi – mondta az ismeretlen. – Én is álmodok. Steve letette a poharakat az asztalra, majd a szomszéd asztaltársaságtól kért egy széket magának. Az ismereten megvárta a bemutatkozással, míg leül.
17

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Nicolás vagyok – mondta. – Többet nem árulok el, és azt ajánlom, ti se tegyétek. Újak vagytok az álomvilágban? – Azok – bólintott Főnix, és figyelmeztető pillantást vetett Steve-re, hogy ne cáfolja meg. Steve nem is akarta, benne is megszólalt a vészcsengő. Elsőre nem volt szimpatikus a fickó, bár nem tudta volna megmondani, miért. Normálisan öltözött, normális volt a kinézete is, eltekintve a piától. De egy enyhe részegség bárkivel megeshet. – Hol ébredtetek fel? – Egy kis faluban, még a nevét sem tudjuk. Nikolás bólogatott. – Akkor még mit sem tudtok a szabályokról, mi? Főnixnek nem esett nehezére értetlen arcot vágni. – Miféle szabályokról? – Amiket Orkhon császár adott parancsba. Ő a Birodalom mindenható ura, a seregek vezére. Mivel valószínűleg ti is a Birodalomban ébredtetek fel, az alattvalói vagytok. – Aha – jegyezte meg Steve. – Ne vedd ilyen könnyedén, haver! – rótta meg Nicolás. – Az életeddel játszol, és nemcsak az ottanival, hanem az ittenivel is. – Közelebb hajolt Steve-hez, mert nem akart kiabálni. – Orkhon császárnak több ezer ügynöke van ezen a világon is, akik átvágják a torkodat, ha nem tudod befogni a szádat. – Mik azok a szabályok? – kérdezte Főnix. Nicolás feltartotta egyik ujját. – Nem beszélhetsz az álomvilágról senkinek ezen a világon! – Feltartotta a másik ujját. – Nem írhatsz az álomvilágról sem emailben, sem blogban. Semmi írott nyoma nem lehet annak, hogy te álmodsz. – Következett a harmadik ujj. – És ha megtudod valakiről, hogy álmodik, akkor lejelented. Főnix és Steve pár másodpercig emésztették a dolgot. – Le fogsz jelenteni minket? – Igazából nem tudok rólatok semmit – vigyorgott Nicolás. – Sőt, ti sem tudtok magatokról semmit, így nincs mit jelentenem. – Akkor megszeged a szabályokat? – Részeg vagyok. Steve ezt jó végszónak tekintette az iváshoz. A Nexus lassan kezdett megtelni. Az átlagéletkor huszonöt és harminc között volt, a vendégek elegánsan öltöztek, a nőkön szexi felsők, mély dekoltázzsal, laza Zara, alkalmi D&G, egy-két Custo, Esprit; csillogó ékszerek. A férfiakon sportosan elegáns Ralph Laureen, Tommy Hilfiger vagy
18

ANTHONY SHEENARD

vagány Desigual, a csuklón feltűnő órák. A bárpult előtt sor kígyózott, a tánctérben már többen táncoltak, mint ahányan beszélgettek. Főnix tovább kérdezősködött Nicolásnál, aki szintén választékosan öltözött. – Milyen jogon követeli ezt Orkhon császár? – Azon, hogy ő az uralkodó. Haver, az ott nem demokrácia, ott nincs szavazati jog, és ha valami bajod van, nem szaladgálhatsz ügyvédhez, hanem fegyvert kell fognod. Felejtsd el, hogy itt ki vagy! Ha miniszterelnök lennél, az sem számítana. Ott harcos leszel, és az a célod, hogy hősként halj meg. Nem nagy dolog. – Nicolás megrántotta a vállát. – Nem nagy dolog meghalni? – Hát, ha ott meghalsz, itt azért még élni fogsz. Legfeljebb többet nem álmodsz. Fogd fel úgy, hogy kaptál egy másik esélyt a sorstól vagy az istentől vagy akárkitől, aki az álomvilágot teremtette. – Értem. – Főnix mintha kijózanodott volna ettől a beszélgetéstől. – Meghalhatok a császárodért szabad akaratomból. De miért kellene harcolnunk? – Mert helyet kell foglalnunk magunknak. Az álomvilág már foglalt, és ha ott is élni akarunk, meg kell teremtenünk a saját birodalmunkat. El kell foglalnunk, ahogy Amerikát elfoglaltuk pár száz éve mi, vagy a franciák meg a britek. – Irtsunk ki mindenkit? – Nem kell – Nicolás legyintett, és intett a pincérnőnek. – Még egy dupla whiskyt, drágám! – Visszafordult a két férfihoz. – Talán nem is sikerülne… De át kell vennünk az irányítását. Az álomvilágban utálnak minket. Gyűlölnek minket, félnek tőlünk, mert felsőbbrendűek vagyunk. Az ott élők el fogják pusztítani az álmodókat, ha nem vívjuk ki a helyünket… – Nem mindegy, mit csinálnak, ha az nekünk csak egy álom? – Plusz lehetőségekkel – villant fel a spanyol tekintete. – Ha bejönnének nekem a dolgok, én biztos itthagynám ezt a világot. Főnix szemöldöke a homlokára szaladt. – Mi van? – Öngyilkos lennék… illetve nem, mert állítólag, ha önkezeddel vetsz véget az életednek, akkor nem jutsz el többé az álomvilágba, hanem egyszer és mindenkorra meghalsz. De mondjuk, felbérelnék valakit, hogy megöljön. – Ez őrültség – jegyezte meg komoran Főnix. – Miért lenne az? – vitatkozott vele Nicolás. – Ha lenne ott egy váram, meg rengeteg szolgálóm, ki akarna naponta visszajönni ide? A napi hajtás, az adók, a sok hülye a boltokban meg a hivatalokban. Benzingőz, szmog, terroristák. Nem kell ez nekem. – És hogyan lesz várad?
19

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– A Birodalom legfőbb ellensége Mordova. A leggazdagabb ország álomvilágban. A harcban jól megszedhetjük magunkat! – Értem – felelte Főnix, és nem mondta ki, ami a nyelve hegyén volt. Hogy az egész háború pontosan annak látszódik, ami: egy hatalmas rabló hadjáratnak. A fickó megkapta a whiskyjét, és egy gyors mozdulattal el is tüntette. – Ez egy új lehetőség – folytatta Nicolás. – Mintha újra osztanák a lapokat egy vesztes pókerjátszmában showdown előtt. Sokan vagyunk, és egyre többen leszünk ott. Aki jól helyezkedik, most óriási szeletet ki tud hasítani magának. Orkhon császár érti a dolgát, tulajdonképpen van értelmük a szabályoknak és nem betarthatatlanok. Aztán meg állítólag az ügynökségek is hallgatást parancsoltak… Régebb óta ismerik az álomvilágot, mint azt sejtenénk. A CIA, a KGB meg minden hajdani titokszervezet tudott róla, és aztán, amikor egyre több lett az álmodó, ezeknek az osztályaik önálló ügynökséggé nőtték ki magukat. Legalábbis hallottam ilyen véleményeket. – Feltartotta a kezét. – Bocs, fiúk, ki kell lépnem, dobok egy sárgát. Felállt és elkacsázott a mosdók felé. Steve Főnixre pillantott. – Bonyolódik a helyzet – jegyezte meg. – Csakugyan? – A sárkánypapok szerint is háború jön, olyan háború, amit még nem látott az álomvilág. – Vannak közöttük látnokok? – Állítólag a widroni katedrális falán látták, hogy a birodalmi seregek mordovai seregekkel csapnak össze. Hallottál már a widroni katedrális freskóiról? – Igen. – Főnix most megint egészen letörtnek tűnt. – Hallottam. Sajnos hallottam. A megjósolható jövő, ugye? Nem jó, ha az ember a jövője után kutakodik. – Nekem semmi bajom nincsen vele – rántotta meg a vállát Steve. – Szóval állítólag a katedrális falán egyre több a baljóslatú kép. Mowurok és muhinok. Felégetett falvak, elpusztult városok. Emberek, akiket állítólag fegyverrel lőttek le, holott nem tudunk arról, hogy az álomvilágban lennének lőfegyverek. Ez a pasas most megerősítette azt, hogy a Birodalomban háborúra készülnek. Nyilván ezért is nem szabad ebben a világban beszélni róla vagy kiblogolni… – Modern háború középkori fegyverekkel? – És sárkányokkal és mágiával. Mint egy fantasy regényben. Steve elhallgatott. Feltett szándéka volt, hogy megírja a háború történetét. Már kiadója is volt. – Vagy mint egy animációs filmben – mondta Főnix.
20

ANTHONY SHEENARD

– Nem lépünk le? – kérdezte Steve hirtelen. – Nincs kedvem a fickóhoz. Szórakozni jöttünk, nem háborúról meg ügynökségekről beszélni. – Hallottál már ezekről az ügynökségekről? – Említettem már, hogy szórakozni jöttünk? Főnix megadóan bólintott. – Átmehetnénk a Bikinibe – mondta. Az órát nézte a bárpult fölött a falon. – Fogunk egy taxit és átmegyünk. A koncertnek ugyan ilyenkor már vége, de táncolni még lehet, és lányok is vannak. Ismerek ott pár embert. – Gyerünk! – Steve felhajtotta a bacardi-kólát. A bejáratnál azonban tucatnyi beözönlő rendőrbe ütköztek bele, akik feltartóztatták őket. Mindenkit betereltek a szórakozóhely belsejébe, lekapcsoltatták a zenét és felgyújtatták a normális villanyokat. Nagy kavarodás támadt, páran meg akartak lépni a vészkijáraton vagy a raktáron át, de ott is rendőrök álltak. – Razzia? – csodálkozott Főnix. – Egy halott férfi van a mosdóban – mondta valaki. – Azt mondják, hogy elvágták a torkát… – A fenébe – nézett Steve Főnixre. – Ugye nem?… De igen. Nicolás volt a halott. Főnix és Steve csendesen vártak sorukra egy sarokasztalnál. Mire vége lett a helyszínelésnek és a kihallgatásoknak, addigra kint, Barcelona felett felkelt a nap. – Vajon köze lehet a gyilkosságnak az álomvilághoz? – kérdezte Főnix, miután mindketten túl voltak a nyomozókkal való beszélgetésen. – Úgy ölték meg, ahogy mondta. Elvágták a torkát. – Ez nekem is megfordult a fejemben… – bólintott Steve. Tompa volt, úgy érezte, mintha kavicsokkal volna tele a koponyája. – Lehet, hogy mi is célpontok vagyunk. – Fura. Nem érzek félelmet… – Talán hozzászoktunk már az erőszakos halálokhoz. – Talán… Nem lenne jó. Hallgattak. Pár perc múlva kellemes illat öntötte el a helyiséget. – Kávét főznek – jegyezte meg Steve. Főnix megrázta a fejét. – Fáradt vagyok. Aludni szeretnék végre. – Tényleg? Aludni és átkerülni oda? – Igen. – Főnix megigazította összefogott haját. Tényleg fáradtnak tűnt. – Végiggondoltam, és nem tehetek mást. El kell fogadnom, hogy két világban élek. Amúgy sincs más választásom…
21

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Mi okozta ezt a hirtelen pálfordulást? – érdeklődött Steve. Neki is lelecsukódott a szeme, de ő nagyon megkívánta a kávét. Ha beszél, nem alszik el. – A gyilkosság? – Nem… A fickó azt mondta, hogy ha ott lesz egy vára, akkor itthagyja ezt a világot. Nekem ez a világom, én szeretem, ami itt vagyok. Rend vesz körbe, van munkám, egy edzőterem, ahol sportolok… – Körbepillantott a kivilágított, színét és hangulatát vesztett Nexusban, ahol már csak alig páran lézengtek. Egy kisebb csoport nő éppen ekkor indult el hazafelé. – Majd felszedek valakit, aki szeret vásárolni és szereti a dzsesszt… Nem tudom. Én jól érzem magam itt. Talán ott kellene hagynom az álomvilágot. De ehhez vissza kell mennem. Mindenképpen vissza kell mennem. – Ezt gondold át! – Steve megrémült. – Nem akarok öngyilkos lenni ott, ne félj! – intette le Főnix. – Eszembe se jutott. Csak… csak tudnom kell, hol a helyem az álomvilágban. Ha azt nem derítem ki, be fogok kattanni. – A mi pasasunk már ottragadt. – Ott. És lehet, hogy sokkal rosszabbul járt. – Lehet, hogy összeakadunk vele. Ha szerencséje van, nem egy csatában. – Neked tetszik ez az egész? – kérdezte Főnix döbbenten. – Egyrészt van valami megnyugtató abban, hogy az embernek két élete van – bólintott Steve –, másrészt én abban a másik életemben sárkánypap leszek. El sem tudom mondani, hogy mennyire élvezem. Illetve élvezni fogom, ha túl vagyok a tanulóéveken. – Nekem nem olyan nagy öröm az, amit tudok, vagy amivel rendelkezem… Egy angolul tudó rendőr lépett oda melléjük, és visszaadta a korábban elvett igazolványaikat. – Most távozhatnak, uraim! – Gracias. – A nyomozók még kereshetik magukat. – Én pár napig még itt vagyok – jegyezte meg Steve. – Bediktáltam a tartózkodási címemet valamelyik kollégájának. A rendőr bólintott és elment. Steve úgy érezte, menten leesik a feje. Most csak aludni akart, érezni akart egy ágyat maga alatt, takarót húzni a fejére, és elfelejteni mindent a napból. – Húzzunk haza!

22

ANTHONY SHEENARD

4.

BARBÁROK
Deff nem szerette, ha visszaszólnak neki, azt pedig végképp nem, ha ezt egy nő teszi, aki ráadásul csupán a mellkasáig ér, és nem is ennek a világnak a szülötte, hanem azé a kiismerhetetlenül kaotikus és elképzelhetetlen másiké. A lovagnak már vörös volt a feje. Az este a szabad ég alatt, a Ruon-hegység lábánál köszöntött rájuk. A tábori tűz fénye visszaverődött a határhegységen átvezető hágó szikláin és persze Deff arcán. A vörös arcszínt azonban inkább a veszekedés nyomán támadt vértolulás okozta, mintsem a tűz lángjainak fénye. – Miért, kérdem én, miért van az, hogy minél apróbb a fehérszemély, annál nagyobb a hangja? – fújtatott a lovag. – Talán, hogy rá ne lépjenek? – lépett közéjük a lovak mellől visszatérő Drág. A termetes gírnek csupán a derekáig ért a tűzrőlpattant nő. – Talán ha nemcsak a hangomat hallanátok meg, hanem a szavaim értelme is beférkőzne a szűkre szabott agytekervényeitek mélyére, akkor mindenkinek jobb lenne – riposztozott Chloé. Úgy nézett ki, hogy menten fellöki a gírt és a lovagot. Vagy előveszi a varázserejét és fellevitáltatja egy magas sziklára. Hatalmas barna szeme éles tőr volt, amellyel ölni tudott volna. Nem bírta, ha lenézik. – Nem mehetünk Nifinbe – válaszolta Deff. – Ezt már megbeszéltük akkor, amikor Auras földjére léptünk. – Velem nem. – Talán éppen nem voltál velünk… – Így igaz, azon a megbeszélésen te nem voltál itt – szólt oda Edvir a tűz mellől. A tünde kényelmesen elhelyezkedett. Hátát egy sziklának vetette, és egy bodzanyársra szúrt almát pirított a láng felett. – Így jár az, aki csak háromnaponta jelenik meg. Egyébiránt én is azt hittem először, hogy Nifinbe megyünk. – A mágusok nem akarnak állást foglalni. – Bizonyos iskolák segítenének – mondta Chloé. – Igort az Aranyvár főmágusa, Maximus küldte segítségül. Elrejtené Meldianát. De Szíverőd is segítene, ezt tudjuk.
23

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Más iskolák meg nem akarnak segíteni. Könnyedén felboríthatjuk a nifini egyensúlyt. Különben pedig Karmen mágiája ismeretlen forrásból ered. Nem akarom, hogy mi hozzuk a vészt Nifinre. – Ha Maximus be akart volna fogadni minket, akkor hintót küld és nem Igort – jegyezte meg Elesztriel. Ezzel nem lehetett vitatkozni. Chloé egyedül maradt a véleményével. Eredetileg a törp bányákon akartak keresztülmenni, de nem lehettek biztosak benne, kik követik, követték őket. És ha az ellenségeik tudják, merre mennek, a föld alatti járatok ideálisak lennének egy csapdához. Új terv kellett. Deff felvetette, hogy Meldiana hercegnőt egy ismerős revenzai bárónál is elrejthetik. Ehhez viszont délre kellett fordulniuk, átkelni Aurasba, majd annak északi határánál a barbárok földjéig eljutni. A barbárokon túl ott volt Revenza. Most itt álltak a határnál, Chloé azonban megmakacsolta magát. Azt mondta, női megérzés. A kis csapat – Deff lovag, Edvir és Elesztriel, a két tünde, Drág és Ade, a két gír, Igor és Chloé, illetve Meldiana hercegnő – tehát letáborozott egy sziklafal mellett a határ aurasi oldalán, kicsapták legelni a lovakat, tüzet gyújtottak és megpróbálták megbeszélni a dolgot. Ebből Chloé hosszú monológja, Deff morgása és Edvir almasütögetése lett. Igor ügyesen kivonta magát a vitából: elvállalta az őrködést, és felmászott a föléjük nyúló sziklafalra, ahonnan szemmel tarthatta a vidéket. Meldiana hercegnő egy szót sem szólt, mintha nem érdekelte volna a saját sorsa. Hallgatag volt a másfél hónappal korábbi gyilkos összecsapás óta, amikor is elveszítette udvarhölgyét. Utána Deff közölte vele, hogy az őrzők a vőlegényét is megölték, és bár hozzátette, hogy saját kezével számolt le a gyilkossal, ez már nem jutott el Meldiana tudatáig. Gorán halála után eltűntek hercegnői manírjai, és ezzel együtt eltűnt belőle a kedvesség. Az arcán ritka vendég lett a mosoly, és az utóbbi időben türelmetlenné is vált. Ügy érezte, bár a csapat az ő védelmére tette fel az életét, legkevésbé arra kíváncsiak, hogy ő mit akar. Most egyet értett Chloéval, de csendben maradt. – Másfél hónapot elvesztegettünk – mondta Chloé. – Csak menekülünk és menekülünk, és fogalmunk sincs, merre. – De, tudjuk, merre megyünk. Csak megpróbáltuk lerázni az üldözőinket. – Nekem úgy tűnt, csak kevergünk. Deff arca vörösbe fordult. – A bandavezér volt annyira pofátlan, hogy a támadás előtt személyesen megkeresett engem. Edoánok segítették, és a csatában három társunkat elveszítettük. Jól szervezett támadás volt, az isteneknek köszönhetjük csak, hogy mi megmaradtunk. Ezután aki nem kevereg, az teljes mértékben híjával van minden stratégiai tudománynak.
24

ANTHONY SHEENARD

– Miféle báró az, akihez menni akarunk? – Nem árultam el eddig és most sem fogom. – De a barbárokon át. – Igen. – Melyiktől félsz jobban, csöpp leány? – nevetett a gír. – A muhinoktól, a radinoktól vagy a síbai farkasoktól? – Ez nem egyszerű félelem, te mogusztulok – tört ki Chloéból megint a harag. – Mágus vagyok, és ha nem hallgatnék a megérzéseimre, akkora barom lennék, mint te. A gír csak nevetett. Fél kézzel agyoncsaphatta volna a kis teremtést – legalábbis azt hitte. – A barbárok földje veszélyes hely, ez nem tagadható – lépett közéjük Elesztriel. – De jelenleg nincs más választásunk, mint hogy áthaladunk rajta. – Szerintem… – kezdte Chloé, de ebben a pillanatban eltűnt mellőlük. A táborban hirtelen nagy lett a csend, mintha Chloéval együtt a feszültség is köddé vált volna. Drág letelepedett egy sziklára. – Ideje volt – sóhajtotta a lovag. – Már majdnem megőrjített a fecsegése. – Ne morogj már, vénember! – szólt oda mosolyogva Edvir. – Egyél inkább, az meg fog nyugtatni. – Együnk – ajánlotta Deff. – De nem almát! Eszem ágában sincs sült almát enni… Valami tartalmasabb kell… Van még a tegnapi sült vadkanból? – Van. – Na, az jó lesz. – Alvás előtt nem tesz jót, ha teletömöd magad – mondta Elesztriel. – Nem is fogunk ma aludni. Az estebéd után felkerekedünk. Éjszaka fogunk haladni, nehogy felkeltsük a barbárok figyelmét. Sötétben utazunk, amíg Revenzába nem érünk. – Nocsak, tán nem Chloé ültette el benned a gyanakvást? – megint csak Edvir csipkelődött. – Jobb félni, mint megijedni – közölte a lovag mogorván. – Elegem van ebből a küldetésből. Főnix elaludt ott, és felébredt itt. Felemelte a fejét, és meglepően könnyűnek találta. Maga fölött fákat látott, sárguló-vöröslő levelű fákat. Tenyerével érezte, hogy teste alatt a föld puha és hideg. Könnyű gyepágyon feküdt, ami még kényelmes is lett volna, ha a talaj fölött nem kavarog sűrű alkonyati köd. Emberi hangot nem hallott, a magasban valahol egy varjú károgott. Felült, és körülnézett, hol van. Egy erdő kerítette temetőben volt, és egy friss síron feküdt.
25

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

Az álomvilágban való eszmélései során többnyire különös helyzetekben ébredt. Míg megfigyelései szerint mások egyszerűen csak megjelentek, ő az esetek jelentős részében alva jelent meg és úgy kellett felébrednie. Nem tudta, ez miért van, talán a való világbeli és álomvilágbeli életritmusuk összehangolódott. Már régóta nem volt az álomvilágban, talán ez is számított. De miért pont egy temetőben? Ránézett a kőtáblára, amely a háta mögött meredezett. Öreg volt és kopott, a belevésett betűk alig látszódtak. A tövénél felkúszott rá a moha, a repedésekben föld ült. Kibetűzte a nevet. Egy Sonny Resco nevű férfi sírján ült. Harmincegy évet élt. Főnix feltápászkodott, és leverte a nyirkos földet öltözékéről. Ugyanazt a ruhát viselte, amit legutóbb: egy parasztcsaládtól kapta, miután mezítelenül, félig sokkosan beesett hozzájuk. A temető hatalmas volt és láthatóan nagyon régi, mert a több száz sír között egyetlen egy gondozott sem akadt. Mindenütt gyom tenyészett és csenevész bokrok kapaszkodtak meg. A temető körül viszont igazi óriások álltak, vastag törzsű, nagyapa korabeli tölgyek. Főnix találomra elindult egy irányba. Deff és a csapat éjfél körül léphette át a barbárok földjének határát, és hajnalig erőltetett menetben haladtak. Veszélyes ösvényen jártak, sziklás vidéken, ahol kőomlás fenyegette őket balról és szakadékok lestek rájuk jobbról. Amikor felkelt a nap, Deff közölte, hogy az első megfelelő helyen letáboroznak. Ekkor az egyik ló hátán megjelent Chloé. – Nocsak – jegyezte meg a lovak mellett sétáló Drág. – Az aprócska nő visszatért. Deff hátrafordult a lován, hogy lássa, miről beszél. – Mit keresel itt? – dobta hátra aztán a szavakat. – Későbbre vártunk. – Visszaaludtam – válaszolta Chloé. Láthatóan meglepődött, hol jelent meg, nem örült a szakadéknak az út jobb oldalán. De miután lepillantott a mélybe, felnézett a lovagra és azon a hangon folytatta, ahol órákkal korábban abbahagyta. – Bennem maradt a mondanivalóm fele, ezért bevettem egy altatót, visszafeküdtem az ágyamba, és visszaaludtam. – Ez dicséretes lenne, ha piacon alkudtál volna – morogta a lovag. – Én viszont felettébb örültem az eltűnésednek, és nem óhajtom folytatni a vitát. Már csak azért sem, mert már a barbárok földjén járunk. – A legrosszabb döntést hoztad meg életedben. – Ó, nem tudod, mennyi rossz döntésem volt. Edvir bölcsen hallgatott. – Rendben – egyezett bele hirtelen Chloé. – Akkor azért vagyok itt, hogy megmentsem a seggeteket.
26

ANTHONY SHEENARD

Drág felnevetett, minek következtében a lovag arcára is kiült egy halovány mosoly. – Rendben – felelte. – Akkor tartsd készenlétben a tűzgolyóidat! – Nem vesztek komolyan – mondta Chloé halkan. – Pedig kellene. Igor léptetett mellé. – A barbárok tényleg különös népség, de semmi félelmetes nincs bennük. Legyőzhetők. Chloé lesajnálón pillantott az oroszra. – Afganisztánban is ezzel a hittel mentetek előre? – Afganisztánban az amerikaiak is megszívták. – Nem ez a lényeg, hanem a barbárok földje. – Nagyon jó csapat vagyunk – mondta az orosz. – A gírek erősek, a tündék gyorsak, mi pedig jól kezeljük a mágiát. Ha mi nem jutunk át a barbárok földjén, akkor senki más. – Dicséretes az önbizalom, de csak akkor, ha nem vezet önelégültséghez. – Pont úgy, mint amikor az óvatoskodás rettegéshez vezet. – Elég lesz – dörrent rájuk Deff. Most nem fordult hátra. – Már itt vagyunk, és ezen az úton megyünk tovább. Persze miután keresünk egy megfelelő helyet, ahol napközben meghúzódhatunk. Az első megfelelő helyen azonban már táborozott valaki. Egy barbár csapat. Főnix az égnek kanyargó füstre figyelt fel először. Átverekedte magát a bokrokon és apró cserjéken, és amikor pár perccel később kilépett az erdősávból, a távolban megpillantotta a kis házacskát is. Magányos, alig kétszobás kunyhó volt a nyugati ég alján, még a hajnal előtti sötétségbe és hűvös párába burkolózva. Kinézetre egy szegény, földműves család otthona. Mellette egy apró istálló állt, oldalt egy karám kecskékkel. Jobbról egy közeli hegylánc látszódott, amelynek tetején lassan átszíneződött a hótakaró. A rózsaszín derengés már a reggel előjele volt. Főnix közelebb ment, és a kecskék jellegzetes szaga mögött meleg kenyér illatát érezte meg. Ráébredt, hogy mennyire éhes. Valamit ennie kell, mielőtt továbbmegy. Reménykedett benne, hogy a háziak vendégül látják. Pár lépés után azonban különös dologra figyelt fel, oldalt embernek aligha nevezhető alakok tűntek fel a bokrok között. Mielőtt észrevehették volna, Főnix elhasalt a mezőn, egy puha talajú horpadás alján. Kéttucatnyi alakot számolt meg, akik sorban óvakodtak elő az erdősáv jobb és bal oldalán. Kezükben fegyvert tartottak, ami kétséget sem hagyott szándékaik felől. Félkörívben igyekeztek a ház felé.
27

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

A támadók nagy része muhin volt, de akadt közöttük ember és hegylakó is. A muhinok haladtak elől, mintha csak az emberek velük akarnák elvégeztetni a piszkos munkát, a gyilkolást. A torzszülötteknek nem csupán a külsejük volt undorító, de a lelkük is, sötétségben és nyomorúságban éltek. Egyedül a gyilkolás okozott örömet nekik. Főnix zsibbadást érzett a bal karjában. Testsúlyát lassan a jobb oldalára helyezte. Szemből az istállóból egy tizenéves lány libbent elő, egy kis vödörrel a kezében. A támadók egy pillanat alatt felszívódtak, ugyanúgy a mező kisebbnagyobb egyenetlenségeiben, tövises bokrai mögött kerestek menedéket, mint Főnix. A lány a ház bejáratához sétált és belépett az ajtón. A frissen fejt tejet vihette a reggeli mellé. A támadók lassan felegyenesedtek és folytatták nyomulásukat előre. Maguk mögött hagyták Főnixet. Főnix bal karjából a zsibbadás átterjedt a vállára. A tarkóján forróságot érzett, mintha csak egy fáklyát tartottak volna oda. Tehetetlennek érezte magát. Azt a családot hamarosan meg fogják ölni. Harcolt már az álomvilágban, aki ideálmodja magát, nem tehet mást. Ahogy Nicolás mondta, itt nem ügyvédhez szaladgálnak az emberek, ha meg akarják védeni magukat. De egyedül képtelen elbánni ennyi szörnyeteggel. Öngyilkosság lenne. Mégis szörnyen érezte magát, hogy csak fekszik itt, és nem tesz semmit. Ha már egyszer a közelbe álmodta magát, annak oka kellett hogy legyen. Talán használhatná az erejét, talán feléleszthetné. Visszaemlékezett a hatalom érzésére, amit egyszer, egyetlen egyszer érzett, a lángok közepette, haldokló emberek, égett hús szaga közepette. Főnix a földbe fúrta az arcát, hogy elrejtse nyögését. A borzalom napja volt az, azt a szörnyűséget soha sem fogja elfelejteni. Ezért ivott, ezért gyógyszerezte be magát, ezért nem akart ide visszatérni. Nem érezte az erőt, csak undort érzett. És látta maga előtt az öngyilkos szektatagokat, a vért, a lángokat, a füstöt, a megperzselt végtagokat, lángra lobbanó hajakat… Megint felnyögött, de most a fajdalomtól. A nyakszirtje mintha meg akart volna gyulladni. Aztán a bal karja megemelkedett. Főnix meglepve nézett rá, akaratától függetlenül fordult felfelé a karja. Főnix visszahúzta, és azt hitte, rosszul lát. Két bal karja volt. Aztán egész teste megemelkedett, majd visszahullt. Főnix döbbenten fordult jobbra, és egy ismeretlennel nézett farkasszemet. Egy ismeretlennel, aki belőle szakadt ki, és aki ügyet sem vetett rá, hanem kigördült a mélyedésből és kúszni kezdett előre.

28

ANTHONY SHEENARD

Chloé volt a legszemfülesebb. Az első nekik szánt nyílvesszőt a levegőben hamvasztotta el. A tűzgömbbel, amit útjára bocsátott, egy egész szekeret lángba boríthatott volna, de az apró termetű nő nem gondolkodott, nem fogta vissza erejét. A hajnali erőtlen fényt elnyomta a robbanás, a környező sziklákat, sötét lyukakat egy pillanatra teljes erővel bevilágította. A tündék reagáltak a leggyorsabban, egy pillanat alatt előkerültek az íjak. Edvir és Elesztriel egyszerre küldték útjukra vesszőiket abba az irányba, ahonnan az első lövés jött. Fájdalmas kiáltás hallatszott, az egyik nyíl célba talált, a támadó átlőtt vállal dőlt hátra a sziklafal magasában. A kiáltással egy időben Deff előreugratott, és már húzta is ki a kardját. Ade, a gír Meldiana hercegnő lova elé ugrott, és testével nyújtott fedezéket, Drág pedig Deff után vetette magát. Igor a sziklafal mellett lovagolt éppen, és a lova hátára állt, majd mászni kezdett fölfelé, hogy szemtől szembe küzdjön meg az orvul támadókkal. Chloé tenyeréből újabb tűzgolyó pattant elő, amely elemésztette a sérült íjászt. Száz torokból tört fel ekkor egy mindennél hangosabb üvöltés, és rájuk szakadt egy egész csapat utat védő barbár. A Főnix testéből kiszakadt idegen pár lépéssel távolabb feltérdelt és körbenézett. Nem szellem volt, nem árnyalak, hanem egy meztelen, hús-vér ember: vaskos felsőtesttel, dagadó izmokkal, szögletes állal, csontos arcéllel. Ismerősnek tűnt. Ott volt az Öröktűz szektájának öngyilkos tagjai között. Főnix megremegett és megint csak érezte a forróságot, majd a teste megrándult, és szinte rögtön egy másik alakot érzett a háta mögött. A forróság akkor mindenét elöntötte, és hirtelen emberi testek forgatagában találta magát. A belőle kiszakadó férfiak sokasodtak és sokasodtak, Főnix pedig üvölteni tudott volna, ha éppen van rá ideje vagy energiája. Számolatlan léptek ki belőle alakok, halottak, akik újra éltek és harcolni akartak. Hangtalan indultak útjukra, mint az árnyékok. Lábuk alig érintette a földet, és gyorsabbak voltak, mint a szél. A muhinok és a hegylakók észbe sem kaphattak, hátulról máris lerohanták őket. Egyre-egyre három-négy ellenfél jutott, akik leteperték őket, befogták szájukat, és kicsavarták a fegyvereket a kezükből. Néma küzdelem bontakozott ki, legfeljebb egy-egy halálhörgés hallatszott, de a reggel neszező zajai elnyomták mindahányat. Főnix döbbenten emelkedett fel. Furcsa érzés volt, mintha megkönnyebbült volna, testét könnyűnek és tisztának érezte, de sajgott minden tagja. Árnyakat látott suhanni a mezőn, félelmetes összeszokottsággal dolgoztak az életre kelt szektatagok. A megfojtott, leszúrt muhinoktól megszerzett
29

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

fegyverrel a következő küzdőcsoportig osontak, és kétség nélkül osztották a halált. Csendben, fürgén, érzelmek híján. Főnix örült, hogy még hajnal van és a felkelő nap fényét eltakarja a háta mögötti erdő. Örült a sötétségnek, mert nem akarta látni a mészárlást. A barbárok sokan voltak, legyőzhetetlenül sokan, de nem megölni akarták őket, hanem foglyul ejteni. Hálókat lőttek ki rájuk, nyilaik hegyét bénító méregbe mártották. Deffet négy hegylakó döntötte le lováról. A sziklákról ugrottak rá. A lovag kettőt levágott, akik helyett négy undorító muhin jött. Kevés volt a hely ahhoz, hogy tisztességes küzdelem bontakozzon ki. A tündék is rájöttek, hogy a sziklaperemen, lovaik hátáról nem sokra mennek nyilaikkal, ha hálókat kapnak a nyakukba. Elővették kardjukat, és követték Igor példáját, nekiindultak a szikláknak. Igor már fent harcolt. Amikor felért a szikla tetejére, hegylakókkal találta magát szemközt. Késsel és karddal csapott jobbra és balra, vágott sebeket osztogatva. Chloé mint egy tüzes vadmacska, úgy küzdött. A támadók hamar rájöttek, hogy vele nem lehet mit kezdeni, és ezért az íjak helyett előkerült pár bola, és feléje irányoztak két nyílvetőt. A kövek ellen mit sem ért a tűzvarázslat, a hatalmas íjak viszont lekötötték a figyelmét, így Chloé egyre hátrált, egészen a sziklafal szélére. Mire Edvir felért és levágta az egyik nyílvető kezelőit, már késő volt. Egy bola a lány törzsére csavarodott, aki megingott és egyensúlyát vesztve a szakadékba zuhant. Az utolsó pillanatban, mielőtt eltűnt volna a mélyben, látszott az arcán, hogy rájött, nem tud mit tenni, meg fog halni. Torkából sikoltás tört fel, amit a hegyek egyre halkulva vertek vissza. – Chloé! – kiáltott fel Elesztriel. Harc közben látta, mi történik, de tehetetlen volt. A tünde nő szívében feléledt a harag, a karjába új, gyilkos erő költözött. A gírekbe mérgezett, vashegy nélküli nyilak csapódtak be, de nem a testükbe, hanem a karjukba, lábukba. A hatalmas harcosok lelassultak, ám nem adták fel, karmonjukkal még jó pár támadót megsebesítettek. A véráramukba kerülő mérgek azonban úrrá lettek testükön, kábán inogtak és félvakon csaptak a hangok irányába. Drág még így is megölt két véletlen csapással egy muhint, aztán elzuhant a köves úton. A végsőkig védte Meldiana hercegnőt, aki szintén kardot vett a kezébe, és ügyesen küzdött, amíg tehette. Röhögve kerítették be a támadók, és lasszót dobtak rá. A hercegnő fekve is vagdalkozott, nem sok sikerrel. Karok tucatjai szorították le a földre. Vigyorgó arcok hajoltak fölé, egy muhin végignyalta az arcát.
30

ANTHONY SHEENARD

Deff is hálót kapott a nyakába, amelynek elszakíthatatlan szálaiba menthetetlenül belegabalyodott. Igor egy trollal került szembe. Átfutott a fején a gondolat, hogy egy kicsinyítővarázslatot mond rá, de nem volt ideje varázsolni, a troll válláról, mint ocsmány bolhák, muhinok ugrottak rá. Levágta az első kettőt, a tőrét a harmadik koponyájába vágta, s az ott is maradt. A troll megpróbálta legázolni, Igor oldalra fordult és felvágta a combját. A troll felüvöltött és söprő mozdulattal nyúlt feléje. Nem nézte, kit vagy mit sodor el. Igor egy hatalmas ütés után húsz méterre repült, majd fejét egy sziklába ütve eszméletét vesztette. A két tünde bizonyult a legnehezebb ellenfélnek. Küzdöttek, ameddig lehetett, Elesztriel ugrott, szökkent, repült, míg egy parittyakő halántékon nem találta. A tünde nő megingott és megszédült, és ez az egy pillanat elég volt, hogy egy hegylakó a közelébe férkőzzön és két kezével átölelve a földre rántsa. Edvir bírta a legtovább, mire legyűrték, addigra a többiek már foglyok voltak. A tünde férfi még leszúrta ellenfelét, de aztán hálót terítettek rá, amit nyolcan fogtak, s amikor lenyomva feküdt, dorongokkal és kardlapokkal ütötték, míg eszméletét nem vesztette. Chloé rossz előérzete gyorsan beteljesült. Ha a nő nem zuhant volna a szakadékba, biztos azt mondta volna: én figyelmeztettelek benneteket. A muhinok, emberek és hegylakók mind holtan feküdtek a mezőn. A gyilkosokat meggyilkolták. A gonoszok elnyerték büntetésüket. Mezítelen, testet öltött árnyak toporogtak holttestük felett, tétova életjeleket kerestek, hogy lecsapjanak még utoljára, ha szükséges. Főnix előrebotorkált az egyik véres holttestig, és lenézett rá. Tétován állt, és fogalma sem volt arról, mi következik most. Az árnyak elindultak feléje, lassú, kiszámított léptekkel. Belőle keltek életre. Vajon most mit akarhatnak? Új életet? Vissza akarják kapni a régit? Amikor elérte az első mezítelen alak Főnixet, a férfi a szemébe nézett. Megpróbálta figyelmen kívül hagyni csupaszságát, a vért a szája szélén és a fogain – ami arról árulkodott, hogy egyik ellenfelének torkát a fogaival szaggatta fel. – Mi következik most? – kérdezte Főnix. A hajnal végtelen csendjében furcsán csengett a hangja. Az alak kinyújtotta a kezét, és megérintette Főnix karját. A férfit mintha áramütés rázta volna meg, testének egész felülete érzékennyé vált, a ruha égette bőrét. Az alak ekkor meglendült, mintha fel akarná öklelni, de hirtelen
31

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

áttetszővé vált, homályos körvonalú emberi folttá, és amikor beleszaladt Főnixbe, egyszerűen felszívódott testében. Főnix hátratántorodott, de már ott voltak körülötte a többiek is, mindenfelől jöttek, mint valami rossz kísértetfilmben. Nem volt már testük, csak szellemek voltak, kinyújtották a karjukat utána, megérintették, megrázták, azután eltűntek. Elmosódott foltokként szívódtak fel, áttetsző képekké váltak, amiket elnyelt Főnix teste, egyre gyorsuló ütemben. Mindeközben a férfi úgy rángatózott, mintha kötélen tartanák. Amikor a szellemek rohama véget ért, térdre zuhant és levegő után kapkodott. Két kezével a földre támaszkodott, a harmatos fűre. Tekintete elhomályosult, vér ízét érezte a szájában: elharapta a nyelvét. Egyetlen alak maradt a legvégén, akiben Főnix a fejét felemelve Meruviusra ismert. A papra, aki levezényelte a kollektív öngyilkosságot. A papra, aki az Öröktűz szektája felett őrködött, míg el nem jött az idejük, és aki ott halt meg a többiekkel a lángok között. – Vezess minket! – szólt. – Adj fegyvert a kezünkbe! Képes vagy rá. – Aztán Meruvius alakja elmosódott és felolvadt Főnix aurájában. Főnix megremegett – utoljára – és ott maradt egyedül a hajnali mezőn. Óriási sóhaj szakadt ki a tüdejéből, előrehajolt, mintha hányni akarna, de nem tette. Megint megtámaszkodott a földön. Tekintete az oldalt fekvő halott muhinra esett, amelynek torz arcán egy hatalmas csiga mászott fölfelé, vékony nyálcsíkot hagyva maga mögött. Főnix megrázkódott az undortól. Aztán felegyenesedett és – jobb híján – elindult a ház felé. Nem gondolkodott, nem elemezte a történteket, csak lépkedett előre, gépiesen. Ami visszatérítette az álma valóságába, az a ház felől érkező illat volt. Ráébredt, mennyire kívánja az egyszerű ételt. A tejet és a friss kenyeret. Úgy érezte, hogy a tej és a kenyér maga az élet.

32

ANTHONY SHEENARD

5.

NŐÜGYEK
– Hogy hol ébredtem fel? – kérdezett vissza Főnix. – Egy temetőben. Steve kisétált Főnix után a konyhába. Kisgatyában, kócosan, úgy, ahogy pár perccel korábban felébredt. Kinyitotta a hűtőt, mire fertőtlenítő illata ütötte meg az orrát. Bent üres polcsor fogadta. – A francba, nincs tej. – Nincs. Steve becsukta az ajtót, és Főnixre nézett, aki a szekrényből turmixport vett elő, beleöntötte egy shakerbe, majd vizet eresztett rá. – Milyen temetőben? – Fogalmam sincs. A sír fejfáján a Sony Resco név állt… – Vámpírok voltak? Ez olyan vámpíros név. – Nem tudom, hogy vannak-e az álomvilágban vámpírok. – Remélem nincsenek. A tököm tele van a vámpírokkal. – Írtál vámpíros regényeket? – Nem és nem is fogok. – Steve kézbe vette a turmixpor dobozát. Tejporos-csokis volt. – Szerinted milyen lehet, ha összekeverem ezt kávéval? Főnix végre rápillantott. – Te meg is innád. – Aha. – A legfelső polcon találsz Nescafét. Steve megtalálta a kis üveget, majd fogott egy poharat, vizet töltött bele és berakta a mikróba. Egy percre állította és elindította. – Szóval a sír gazdája nem tűnt fel? Sem mint vámpír, sem mint zombi? – Nem. Senki nem tűnt fel, egy teljesen átlagos temető volt. Egy teljesen átlagos, évtizedekkel korábban elhagyott, csendes temető. – Na, látod, hogy nem volt olyan brutális az ébredés! Főnix nem válaszolt. A mikró csengetett, Steve kivette a forró vizet és felkeverte Nescaféval. Aztán egy másik pohárban kikevert egy fél adag turmixport. – Mi volt utána? – kérdezte közben. – Megpróbáltam kikeveredni az erdőből.
33

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– A temető mellett nem volt falu? – Ha volt is, olyan régen elköltöztek onnan, hogy szétrothadtak a házak és az egészet benőtte a gaz. – Aha. – Steve összeöntötte a kávét és a turmixot. – És?… – És hajnalban rábukkantam egy tanyára, ahol egy parasztcsalád élt. Apa, anya és négy gyerek… Megtámadták őket a barbárok. Erre Steve kezében megállt a pohár. – Barbárok? – Azt hiszem – bólintott Főnix. – Muhinok, emberek és hegylakók egy csapatban… Ha jól emlékszem arra, amit Edvir mesélt pár héttel ezelőtt, akkor ilyen formáció csak a barbárok földjén fordul elő. – Igen. – Steve leült az általa kotyvasztott löttyel az asztal mellé és megborzolta kócos haját. – A sárkánypapoknál áttanulmányoztam a világ térképét, és ők is meséltek a barbárok földjéről. – Mit meséltek? – Hát, nem sokat. Inkább csak azt, hogy miért és hogyan is jött létre. Viszonylag fiatal ország az álomvilágban, amit közvetetten a vikingek hívtak létre. A vikingek a megjelenésük után gyorsan felhúzták az Óvilágban is rettegett flottájukat, és körbekalandozták a part menti vizeket. Ellenük fogtak össze a szárazföldi népek, és alkottak szövetséget. – Ezt a szöveget könyvből olvastad? – nézett rá Főnix a turmix fölül. – Igen, és én írtam. – Te könyvet írsz az álomvilágról? – Megbízásom van rá. Egy német kiadónak dolgozom egy kinti magyaron keresztül. Fantasyt rendeltek, de idővel történelmi regény lesz – Steve önelégülten mosolygott. – A halhatatlanságnak írom a művemet. – Nem zavar, amit Nicolás mondott? Nem beszélhetsz és írhatsz róla, mert elvágják a torkod. – Először is, mi nem a Birodalomban ébredtünk fel, úgyhogy Orkhonnak semmi hatalma nincs felettünk. Másrészt ha megjelenik a könyv, akkor már teljesen mindegy, hogy mit csinál, egy könyvet nem lehet eltűntetni csak úgy, mint egy blogbejegyzést. Harmadrészt pedig téged sem zavar a dolog, tele van a szobád álomvilág-festményekkel. – Az más. – Miben más? – Ne már! Csak tudod, mi a különbség egy kép meg egy szöveg között. – Steve vigyorgott. Főnix bólintott, hogy rendben. Feleslegesnek tűnt Steve-et figyelmeztetni a dolog veszélyeire. Hallotta a szavakat, de nem fogta fel őket. – Meséld el inkább azt, te mit tudsz a barbárokról! – mondta neki. – A vikingek szokás szerint feldúlták a partvidékeket, felhajóztak a folyókon és egy csomó embert és hegyvidékit vándorlásra késztettek. Még a
34

ANTHONY SHEENARD

muhinok egy részét is megfutamították. Ezek a csoportok beköltöztek a szárazföld belsejébe, és előbb harcoltak egymással, majd különös módon kiegyeztek. – Nehéz elhinni, hogy a muhinok kiegyeznek bárkivel is. – Ugye? Hát akkor milyen az, hogy trollok és hegylakók is vannak közöttük. – Mágia? – Minden bizonnyal. A barbárok földjén a királyválasztáskor nifini varázslók segítenek. – Van valami hosszabb távú terv a háttérben? Steve vállat vont. – Mi mögött nincs az álomvilágban? Meglepően jól szervezett ez a szedett-vedett társaság. Még lovagrendjük is van. A radinok. Steve végre rászánta magát, hogy megkóstolja, amit összeütött. Az ajkához emelte a kávésbögrét és belekortyolt. Egy pillanatra megdermedt, aztán leeresztette a poharat. Az arcán elgondolkodó kifejezés ült. – Nem is olyan rossz – állapította meg aztán. – De elugorhatnánk valami boltba, hogy vegyünk tejeskávét. A közeli bolt egy Mercadona üzlet volt, bő választékkal, légkondicionált belsővel. Főnix tolta a bevásárlókosarat, Steve válogatott a polcon az italok között. – Aguardiente – olvasta le egy palackról. Megnézte az alkoholfokát. – Mi ez? – Törkölypálinka. – Az jó. – Steve betette a bevásárlókosárba a tej és a kóla mellé. – Kaját is veszünk? – kérdezte Főnix némi éllel a hangjában. – Persze. De nem fejezted be a történetedet. Mi történt a háznál? Azt mondtad, hogy megtámadták a barbárok. – Igen. – Főnix átemelt egy karton ásványvizet a bevásárlókocsiba. – Amikor megláttam őket, lehasaltam a földre. Húszan-huszonöten lehettek, esélyem se lett volna ellenük… Elhallgatott. – És akkor? – kérdezte türelmetlenül Steve. – Nehéz róla beszélnem… – Azért próbáld meg! Főnix rápillantott és vett egy mély levegőt. – Akkor aztán megsokszorozódtam és egy perc alatt mindenkit megöltem. Steve egy pillanatig bámult, aztán még egy törkölypálinkát betett a kosárba. – Azt hiszem, ránk fér még egy kevés ebből.
35

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

Egy kis koraesti alapozás után Steve és Főnix belevetették magukat az éjszakába. Főnix a Carrer del Commergre vitette kettejüket a taxival. A Navia bár előtt szálltak ki, de az Steve-nek nem jött be, ezért tovább sétáltak, felfelé az utcán. A nappal szürke házak, lehúzott redőnyű éttermek, kávézók a napnak erre az órájára fénytől csillogó, hangulatos helyekké változtak át. Főnixnek eszébe jutott két bár, nem messze ettől az utcától, a Passeig del Born derekán, oda vezette át Steve-et. A Passeig del Born közepén két fasor húzódott, ettől az utca sokkal keskenyebbnek és zsúfoltabbnak látszódott, mint amilyen valójában volt. Főnix megmutatta a kiválasztott helyeket. Az El Copetín egy kisebb bár volt egy komor, gótikus hangulatot árasztó épületben. Hosszú, keskeny ablakaival, kőtéglából rakott sík falával, amit két alacsony erkély tört meg csupán, még nyomasztó is lett volna, ha a kapualja nem világít aranyosan és hívogatón. Közvetlen mellette fénylett a Miramelindo bejárata, címerrel megkoronázott kapuja tárva állt, és áramlottak rajta befelé az emberek. Steve e mellett döntött. Bent lágy fény sugárzott és hangulatos jazz szólt. Főnixen látszott, hogy szereti a jazzt, és már a zene hallatán feloldódott kicsit. Fent kerestek helyet a galérián, és elsőként vodkás-lime-os Caipiroskast ittak, majd megkóstolták a hely konyakos-kókusztejes specialitását, a Cocktailde Cocát. Főnix egyre inkább ellazult. Steve megeskette, hogy nem beszélnek az álomvilágról, helyette inkább felszednek két lányt. Ehhez persze még inni kellett, ezért harmadjára berendeltek egy brandy sangaree koktélt, ami brandyből, pórtóiból, szódából, szirupból és rengeteg jégből állt. Főnix nem szokott koktélozni – nem úgy, mint Steve –, ezért az ital gyorsan a fejébe szállt. Éjfélfelé az egyik pult mellett Steve leszólított egy szőke csajt, akit Danielának hívtak. Daniela a barátnőjével jött bulizni, aki Reginaként mutatkozott be. Steve meginvitálta a két lányt az asztalukhoz. – Főnix világhírű grafikus – mutatta be Steve a barátját Reginának. – Igazi tehetség, aranyba kellene foglalni a kezét. Főnix, ő itt Regina, imádnivaló bombázó, a bankszektor ügyeit tartja kézben. Nem mellesleg Daniela is. Ő is bombázó és ő is bankos. Megismertem őket, és arra gondoltam, én akarok lenni a bankszektor közöttük. A két lány nevetett és leült az asztalhoz. Főnix igyekezett középre helyezkedni, láthatóan zavarba jött. Steve nem zavartatta magát, azonnal lecsapott Danielára. Leült mellé, olyan szorosan, amennyire csak lehetett. – Sosem értettem a pénzügyekhez – mondta bizalmasan. – Én író vagyok. Az emberi lélek mélységeit kutatom. A szerelmet, a gyűlöletet, életet és halált.
36

ANTHONY SHEENARD

– A pénzügyek egyszerűbbek – válaszolta a lány nevetve. – Csak számolni kell tudni. – Én az emberi szívet tartom a kezemben. Ennél nincs felemelőbb. – Ó, van, aki bedől ennek a szövegnek? Steve vigyorgott. – Ez nem csak szöveg. Egy író csak arról tud írni, amit átélt. Ha nem érezted át a lélek szenvedéseit, szenvedélyét, örömeit és bánatát, akkor nem tudod kiírni magadból. – Akkor pörgős életed lehet. – Nem panaszkodom. – És milyen regényeket írsz? Steve úgy érezte, a fantasyvel itt és most nem futhat be. – Többnyire romantikus kalandregényeket – mondta. – Tényleg? – Ezért aztán nagyon jól csókolok. Danielának tetszett a rámenős magyar. Lendületes volt és jóképű. Tetszett neki az a kis pimaszság is, ami a mosolyában bujkált. – Ez személyes vonás? – A magyarok mind nagyon jól csókolnak – tett rá egy lapáttal Steve, aki levette, hogy bejön a lánynak. – Történelmi hagyományok bizonyítják. Ezeréves latin nyelvű feliratok vannak erről a titkos katolikus levéltárakban, meg találtak barlangrajzokat is, bár azokon még vitatkoznak a tudósok, mert szerintük az ősemberek nem csókolóztak. A lány megint nevetett. – Miért nem? – Mert szőr ment volna a szájukba. De ma már minden rendben van, kicsiszoltuk a technikát. – Egyszer majd kipróbálom… Főnix az elején némileg zavartan fordult Reginához. A lánynak pisze orra, csillogó szeme és fülig érő haja volt. Így képzelik el Kleopátrát, futott át Főnix agyán a gondolat. – Bankszektor? – kérdezte aztán. Kicsit bénának érezte magát. – Az – felelte a lány lazán. – Nincs benne semmi izgalom, örülök, ha kiszabadulok a székemből. Te tényleg grafikus vagy? – Igen. – Láthattam a képeidet? – Lehet. Illusztráltam pár könyvet és dolgoztam egy képregénysorozaton pár sráccal együtt. – Nem lehetett nem hallani Steve szövegét, ezért Főnix is igyekezett rámenősebbnek tűnni. – Most egy animációs filmnek dolgozom. – Komolyan? – Igen, de nem beszélhetek róla.
37

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Nem adom tovább. – Regina szimpatikusnak találta a jóképű srácot, aki láthatóan félszegebb volt a barátjánál. Aranyos fiú, fogalmazta meg magának, amint Főnixet nézte a bár színes félhomályában. – Semmit nem mondhatsz róla? Azt sem, miről fog szólni? – El Cidről és a kardjáról. Sok kaland, nagy csaták, nagy szerelem… Steve ekkor tartott Danielával a romantikus kalandregényeknél. – Látod, mégis beszélhetsz róla – mosolyodott el Regina. – De ne add tovább! – Nem adom. És nem is blogolom ki… – A lányban feléledt a kisördög. – Bár nagy a kísértés, hogy kiblogoljam, hogy találkoztam egy grafikus sráccal, aki egy szupertitkos rajzfilmen dolgozik. – Brad Pitt fogja szinkronizálni a főszereplőt – bökte ki Főnix. – Találkozni fogsz Brad Pitt-tel? – Remélem… Steve már javában csókolózott a lánnyal. Főnix egy gyors pillantást vetett rájuk. – Ez persze nem biztos. A lány végigmérte. – Nem úgy nézel ki, mint egy grafikus. – Tényleg? Pedig meg tudom mutatni a képeimet. – Kíváncsi lennék rájuk. Főnix felmérte a lányt, vajon ez mit jelenthet. – Ma nem kell otthon aludnom – mondta Regina mosolyogva. Hosszú éjszaka volt. A koktélok megtették a hatásukat, mind a négyen kiütötték magukat hajnalra. Táncoltak még egy keveset a Miramelindóban, aztán elindultak gyalog egy olyan helyre, amit a lányok ajánlottak, félúton azonban kifáradtak és hívtak egy taxit. Steve csak arra emlékezett, hogy azon a másik helyen valami alternatív zene szólt és romkocsmahangulat uralkodott. Főnix találkozott pár ismerőssel, de Regina akkor már nem hagyta magát lerázni, és visszarángatta a férfit maguk közé. Itt tisztán itták a töményét, és ez be is tett nekik. – Mindig ilyen vagy? – kérdezte Steve Főnixet, amikor a lányok együtt kimentek a mosdóba. – Milyen? – Hát… mint a Nyolcvan nap alatt a föld körül főszereplője… Hogy is hívják? Ááá… Willie Fogg. – Ő milyen volt? – Mint te most. Olyan, mint aki karót nyelt. Távolságtartó. Merev. Főnix jobbnak látta nem válaszolni. Már csak azért sem, mert nem talált szavakat.
38

ANTHONY SHEENARD

– Lazíts, lazíts, lazíts! Ez most a kulcsszó – veregette meg Főnix vállát Steve leereszkedő részegséggel. – Nincs véletlenül neked egy barátnőd otthon? – Ugyan! Ez csak egy kis flört. Pár csók, ami senkinek sem fáj. Ennyi belefér! Miután a lányok visszatértek a mosdóból, elmentek egy harmadik szórakozóhelyre. Itt Steve már nem tudta kimondani az ital nevét, amit rendelni akart, ezért Daniela kért helyette, és a magyar csak úgy ihatott belőle, hogy a lány ajkáról nyalta le. Hosszasan csókolóztak. Regina nevetett rajtuk, aztán Főnixen, aki még részegen is képes volt zavarba jönni. – Te hogy szoktál összejönni lányokkal? – kérdezte Regina csipkelődve. – Általában ragadnak rám. Violeta… Violeta ideges is volt emiatt. – A barátnőd? – A volt barátnőm. Hazafelé is taxival mentek, amit Főnix fizetett. Felszédelegtek a lakásába, aztán Steve tréfásan felajánlotta, hogy szórakozzanak négyesben. Rajta kívül azonban senki más nem akarta, így Steve elhúzott a vendégszobába Danielával, Regina és Főnix pedig a hálóba. Mire Főnix kettőt pislantott, Regina már hanyatt döntötte a franciaágyon, ráült és a nadrág csatját kezdte bontogatni. Főnix hagyta, hogy lehúzza róla a nadrágot és a bokszeralsót, aztán megérezte a lány hideg ujjait a lába között. Felült volna, ha bír, de nem bírt, és akkor a hideg ujjakat egy forró száj követte. Steve a szomszéd szobában átvette a kezdeményezést, és pillanatok alatt kibontotta a lányt a ruhájából. – Nem ittál túl sokat ahhoz, hogy felálljon? – nevetett Daniela. – Tréning – felelte Steve, és a bugyit a fekvő lányról a fogaival próbálta meg lehúzni, de Daniela hamar megelégelte a bénázását és segített a műveletben. – Tréning, mi?! – Telepátia – közölte Steve, és az ágyra vetődött. Kioldotta a nadrágját, aztán a lábával próbált meg megszabadulni tőle, több-kevesebb sikerrel. Hogy időközben se maradjon feladat nélkül, a szájába vette Daniela mellbimbóját. Kint hajnalodott. Steve és Daniela volt a hangosabb, Főnix és Regina a kitartóbb. Steve-nek halovány sejtelme sem volt róla, amikor megébredt, hogy mennyi az idő. Felnézett, a fény a szemébe vágott, a feje egy pillanat alatt megfájdult. A szája száraz volt, akár egy tapló.
39

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

Kikászálódott az ágyból és kibotorkált pisilni. Ezután megmosta az arcát, majd ivott a tenyeréből két kortyot. Valamennyire emberebbnek érezte magát, és most hálát adott a sorsnak, hogy nem ébredt fel az álomvilágban. Visszabotorkált a szobába és leült az ágy szélére. Daniela megérezte, hogy ott van, és átfordult mellé az oldalára. Lecsúszott róla a takaró, a kezét a férfi combjára tette. Steve résnyire szűkült szemmel pillantott le rá. Daniela hozzádörgölőzött. – Szereted a horchatát? – kérdezte álmosan. Steve végigmérte a meztelen lányt. Kinyúlt, és ujjával végigzongorázott a gerince mentén. – Nem tudom mi az, de ha a testedről kell leenni, akkor imádom. A lány elmosolyodott, és nyújtózott egyet, mint valami macska. – A horchatát isszák és nem eszik. – Nekem úgy is megfelel – vigyorodott el Steve. – Ezek szerint nem ismered? – Reggeli másnaposságra jó? – Csak arra… Csengettek. – Ki lehet az? – Daniela felült az ágyon. Rugalmas volt és friss, mintha nem végigszeretkezte, de végigaludta volna az éjszakát. Steve az órára pillantott Tíz óra múlt Alig három órát aludtak. – Talán a postás. A csengetés megismétlődött, most kicsit hosszabban. – Kimegyek – mondta a lány. – Széthasad tőle a fejem. – Azért vegyél fel valamit! Daniela felkapta az egyik törölközőt és maga köré csavarta. Kimenve még visszamosolygott Steve-re. Kisétált az ajtóig. Közben egy pillantást vetett Főnix szobájára, de az ajtó zárva volt, Főnix és Regina nyilván édesdeden alszanak ott bent. Daniela huncut mosollyal a szája sarkában nyitotta ki az ajtót. Egy lány állt kint a folyosón. Steve a törölközőjébe csavartan ekkor lépett ki a szobából. A lány láttán megdermedt, arcáról eltűnt a mosoly. – Réka? Az újonnan érkezett lány Daniela meztelen válla felett visszanézett rá. – Elmész a fenébe, Miklós István – mondta magyarul. – Elmész te a jó büdös fenébe!

40

ANTHONY SHEENARD

6.

FOGSÁGBAN
Eszméletlenek vagy tehetetlenek voltak, amikor vastag lánc került a bokájukra és a csuklóikra. A láncokba nifini rúnákat véstek, amik a varázslatokat (így Igor erejét is) semlegesítették. A béklyókból képtelenség volt kiszabadulni: sem erővel, sem mágiával nem sikerülhetett volna. Mindezek mellett több őr is felügyelt rájuk. A barbár csapat kötőfékre fogta a zsákmányolt lovakat, és amikor Drág magához tért kábulatából, a foglyokkal megindultak az ország belseje felé. Nem mentek messzire, csupán az első városig, ami egy lapos, kietlen fennsíkon feküdt, és tökéletesen illett a kopár környezetbe. – Czigolo – morogta Deff, amikor megpillantotta távolról a várost. – Ezt ki szerettem volna kerülni. Senki sem fűzött hozzá semmit, egészen addig, míg Igor el nem tűnt közülük. – No, ő kikerülte – jegyezte meg Edvir. A barbárok megállították a menetet, kicsit rohangáltak, kiabáltak, fenyegették őket, aztán belenyugodtak Igor elvesztésébe. – Egy álmodó volt – magyarázta nekik Elesztriel. – Most járt le az ideje. Egy harcos visszakézből szájon vágta, a tünde nő ajkán vér csordult ki. Deff álkapcsa megfeszült. – El fogom törni a kezét! Czigolót vastag kőfal kerítette körbe. A fal az aljánál közel négyszer olyan vastag volt, mint a tetején. Az életével játszott az, aki a magasba fel akart mászni kívülről, mert bármikor leomolhatott a talpa alatt a hevenyészve felrakott kőtámasz. Belül azonban jól megtámogatták, hatalmas monolitok tartották a vékony pallókból álló gyilokjárót. A masszív kaput hullórács védte. A csapat előtt az őrök szabaddá tették az utat, és a czigolóiak a rabjaikkal besorjáztak a városba. A barbárok nem adtak az esztétikára. Amennyire tiszták és jól átláthatók voltak a mordovai városok, annyira mocskosak és kaotikusak a barbárok városai. A putriszerű, úgyahogy összetákolt és agyaggal kitapasztott házak vagy vályogviskók előtt karók meredeztek, a karókon emberfejek és kopo41

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

nyák. A rémisztő trófeák azt jelezték, hogy a rajtaütésekben mennyire jeleskedtek az ott lakók. Néhol az utak sarában is felismerhető volt egy-egy csontdarab, állkapocscsont vagy koponyatöredék. A város közepén komor kőpalota állt, magas falakkal, keskeny lőrésekkel. Oda kísérték a csapatot. Várakoztatták egy ideig őket, míg megtalálták a helyüket. Aztán az egyik rondella aljában, egy nyirkos börtöncellában helyezték el őket. Edvir és Elesztriel első dolga az volt, hogy megvizsgálják a falakat és a rácsokat. Nem sokkal később elégedetlen arccal ültek le Deff mellé. – Nem jutunk ki, mi? – kérdezte a lovag. Levetette a csizmáját, és elkezdte masszírozni a lábfejét. – Elszoktam a sziklás gyaloglásoktól – morogta. – Erősek a falak – biccentett Elesztriel. – És erősek a rácsok. – A tűzvarázsló lány meghalt? – kérdezte Edvir. Nem látta, amikor Chloé a szakadékba zuhant, akadt elég dolga. – Minden valószínűség szerint igen – felelte Deff komoran. – Csak a sikoltását hallottam… – Azt én is. De holtan senki nem látta? – Nem. – Megmondta, hogy ne jöjjünk erre – vetette közbe a hercegnő. – Tökéletesen igaza volt. – Lehet, hogy még él, de jobb, ha nem számítunk külső segítségre – Edvir megpróbálta számba venni a lehetőségeiket, és nem figyelt a hercegnő szavai mögött rejtőző szemrehányásra. A lovag bólintott. – Botor dolog lenne. – Szegény lány – mondta Elesztriel. – Túl mély volt az a szakadék. Most valahol temetetlen fekszik a mélyben. Edvir a tünde nőre pillantott, látta rajta a szomorúságot. – Megkedveltem – tette hozzá Elesztriel, elkapva Edvir tekintetét. – Fiatal volt és… tele energiával. – Abban a másik világban még él. Egy élete még maradt. – Igen. De egy elveszett. Csend támadt. Drág feltápászkodott, és a keskeny ablakrés mellé lépett, amelyet egy vasrúd két részre osztott. Egy gyerek sem fért volna ki ott. A gír nem is a vassal foglalkozott, inkább megpróbálta felmérni a látható városrészt. Egy faltöredékre látott rá csupán, amely előtt egy fakereten különböző méretű, lezárt amforák álltak. Feltételezhetően magvak voltak bennük. Mivel a barbárokra nem volt jellemző a földműves munka, nyilván ezeket is úgy zsákmányolták valamilyen karavántól. Kint emberek jártak-keltek, de csak a hangjukat hallotta.
42

ANTHONY SHEENARD

– Ülj már le! – utasította Meldiana hercegnő Drágot. Hallhatóan a türelme végén járt. – Eltakarod a fényt! Drág meglepetten fordult hátra. – A fénynél többet ér a szabadság, hercegnő. Hadd találjuk ki, hogyan szabadulhatunk ki innen. – Persze – felelte szárazon Meldiana. Vörös köd ereszkedett egy pillanatra eléje, aztán a hercegnőből kitört a harag. A mérgét olyanon vezette le, akinek semmi köze nem volt életének tragédiájához. – Ti gírek mind olyan hatalmasak vagytok, te pedig Drág még közülük is kiemelkedsz. A fénynél többet ér a szabadság. Könnyedén éltek a völgyetekben, mi nektek a világ gondja?! Hát nekem most fény kell, mert megfulladok itt, megfulladok köztetek! – Hercegnő?! – Gondolkodtatok volna előre! Akkor most nem ülnénk itt! Te is csak gúnyoltad a tűzvarázsló lányt, nem tettél egyebet! – Igazad van, hercegnő. – Hát találd ki, hogy jutunk ki innen! A tündéknek nem sikerült, neked biztos menni fog! Rajta! De addig se álld el a fény útját! Drág csendesen leült az ablak alá, majd felhúzta a lábát. – Így jobb lesz, hercegnő? – kérdezte, és a hangjában nyoma sem volt a gúnynak. Meldiana még indulatosabb lett, de aztán a tekintete összekapcsolódott Elesztriel tekintetével, és a dühe ellenére is inkább csendben maradt. Majd szétrobbant, de a tünde nő szeméből annyi méltóság, olyan tartás áradt, hogy annak láttán elhalt Meldiana torkában a haragos szó. Deff lábat cserélt, és most a másikat kezdte masszírozni. Ade lehunyta a szemét, Edvir pedig megpróbált megtisztítani a mocsoktól egy fekvőhelynyi helyet a földön. – Hogyan tudtok ilyen nyugodtak lenni? – tört ki aztán megint a hercegnőből. – Itt ülünk egy ócska börtönben, és ti semmit nem tesztek? – Ezek nem olyanok, mint a mordovai börtönök – válaszolt Elesztriel –, ám a falaik ugyanúgy áttörhetetlenek. Ne tévesszen meg a látszat! – El fog jönni a pillanat, amikor alkalom nyílik majd a szökésre – tette hozzá Edvir. – Milyen alkalom? – Meldianának az egyik tündéről a másikra ugrott a tekintete. – Milyen alkalom? – A barbárok nem ölik meg az elfogott utazókat. Elviszik a rabszolgapiacra vagy kihasználják őket egy csatában. – Hogyan? – Élő fedezékként. Vagy küzdelemre kényszerítik őket és fogadnak rájuk. Akárhogyan is legyen, ki fogunk kerülni innen, és amint fegyverhez jutunk, kivágjuk magunkat. – Edvir úgy érezte, hozzá kell még tennie valamit.
43

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Nem értem volna el ezerháromszáz éves kort, ha nem tudnék élni az ilyen alkalmakkal. A hercegnőben nem csillapodott a düh, de rájött, hogy a többiek nem beletörődtek a helyzetükbe, hanem végtelenül türelmesek. Deff felpillantott. – Addig is, takarékoskodunk az erőnkkel. Zaj hallatszott a folyosóról. Deff gyorsan felrántotta a csizmáját. Edvir a helyzethez nem illő mosollyal nézte a nagydarab lovagot, amint nagyot fújva hajol előre. Egy rodin érkezett, nyomában pár barbár katonával. A rodin erősen elütött a barbároktól, arcának vonásaiban, öltözékében, felszerelésében. A testtartásán, és ahogyan a fegyvereit viselte, rögtön látszott, hogy nem falusi kölyköktől tanulta a fegyverforgatást, hanem jól felkészült mesterektől. Bőr öltözéke fémrészekkel volt megerősítve, és bár a nyomába sem érhetett egy mordovi lovagnak a páncél tökéletességében, de a fegyverei voltak olyan jók. A rodin testi erejével és fürgeségével igyekezett az erősebb páncél hiányát pótolni. Felmérte a foglyokat. Tekintetében nem ült felsőbbrendűség vagy öröm. Inkább olyan volt, mint amikor a hentes kiválasztja az ölni való állatot. – Jók lesznek – mondta rekedtes hangon. – A két tündét összekötjük, az öreg meg kap egy csupasz kardot. – Öreg ám az öreganyád – morrant fel Deff. – Ha ki mernél állni ellenem, hát darabonként csapnám le rólad, ami kiáll a testedből. Edvir nevetett, a rodin viszont meg se rezzent. Drágot és Adét bámulta. – Őket külön akarom, kézi harcra. – A mellette álló taplóarcú férfihoz fordult: – Ezzel meg is vannak a harcosaink a ziggai küzdelemre! Holnap indulunk. Készítsétek elő a megfelelő szekereket! – Meglesz, uram. – A nőt pedig vegyétek ki, eladjuk a következő rabszolgavásáron. Meldiana felugrott. – Próbáld meg, és a farkaddal a szádban fogod végezni mocskos kis életed! – A hercegnő arca olyan volt, mint az érett alma. Ez volt az a pont, ahol végleg elszakadt benne valami. A vándorlások, a menekülések, az, hogy elveszítette a társalkodónőjét és megölték a szerelmét, hogy elfogták, hogy születésének szörnyű történésére fény derült, mind most tört ki rajta. Eleddig hallgatott és hercegnőként viselkedett, de most nem tudta befogni a száját. Meglendült, és csak a rács állította meg. Kinyúlt azon keresztül a rodin nyaka felé, hogy puszta kézzel kapja el. A rodin hátralépett, és karnyújtásnyinál kicsit távolabbról nézett a hercegnő szemébe. – Senki nem fog engem rabszolgapiacra vinni, senki! – kiabálta Meldiana. – Előbb fogom a saját torkomat elmetszeni, mint hogy ilyen alávaló dolog történjen velem. A rodin még mindig csak nézett.
44

ANTHONY SHEENARD

Meldiana szemében a gőg és a gyűlölet fénye égett. – Vésd eszedbe, rodin, hogy nem te fogod megszabni a sorsomat! – Legyen! – felelte a rodin. – Te is kapsz egy kardot. – Ne légy akkor a közelemben! Meldiana Elias király lányaként jártas volt a hímzésben, a zenében, de a hercegi ifjak között magára szedte a harcművészetek alapjait. Halott vőlegényétől pedig a kardforgatás művészetét is. Tökéletes pár voltak, és a hercegnő inkább halt volna vőlegénye után harcban, mint rabszolgaként. A rodin látta ezt. – Harcolni fogtok – mondta a rodin. – Mindannyian. Holnapután Zigga városában lesz a féléves megmérettetés. Oda fogtok menni, és harcolni az amfiteátrumban Czigoróért, a hírünkért, dicsőségünkért. Ha vesztetek, halottak vagytok. Ha nyertek… majd meglátjuk… Deff felállt. – Oldd ki a bilincseket, és megmutatom, mit tudok! – tartotta előre a két öklét. A rodin nevetése kimért volt és száraz. – Ó, lovag. Lesz még módod bizonyítani, ne félj! Két szekérrel vasketrecben szállították őket Ziggába. Az egyiken Meldiana és Elesztriel, a másikon Deff és Edvir ültek. A gíreket láncra fogták és szapora lépésekre késztették őket. Az út pirkadattól késő éjjelig tartott. Ezalatt egyszer álltak meg egy falu főterén egy brutálisan egyszerű fogadónál, állatokat cseréltek, a foglyok kaptak némi élelmet és kevés vizet. A barbárok ugyanakkor nem fogták vissza magukat, ettek-ittak, dorbézoltak. Egyikük egy sült marhalábszárral ingerelte a gíreket, de csak addig, míg Drág ki nem emelt egy ház oldalából egy gerendát, és le nem sújtott vele. Eltalálta a barbárt, akinek betört a feje. A többiek rögtön rászakadtak a gírre, mint hangyák a boly közepébe zuhant szarvasbogárra. A láncainál fogva leszorították a földre és megkorbácsolták. Drág egy hangot se hallatott sem korbácsolás közben, sem pedig délután, amikor vérző háttal, erőltetett menetben folytatták az útjukat. Zigga lakossága és a távolról idesereglett barbárok sokasága már a gladiátorjátékok lázában égett. Fáklyáikkal az érkezők köré sereglettek, kitárgyalták a foglyok testi állapotát és találgatták esélyeiket. Megtudakolták, melyik várost fogják képviselni. Megint csak a gírek voltak elsődleges céltábláik: sörrel locsolták és csontokkal dobálták őket. Drág és Ade most tűrtek, itt gondolkodás nélkül megölték volna bármelyiküket, ha visszaüt. Az amfiteátrum vastag falának cellasorában kaptak helyet. A kőpriccseket nedves, büdös szalma borította. Kaptak fejenként egy-egy durva posztótakarót, ki-ki döntse el, maga alá teríti vagy takarózik vele. A szag és a fülledt meleg szinte elviselhetetlen volt, ahogy a csend is. Legalább száz rabot
45

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

tartottak ott láncon vagy szabadon, akik mind hallgattak. Ültek a falak mentén, esetleg fel s alá járkáltak, ám nem szóltak egy szót sem. A halálraítéltek egykedvűségével mélyedtek önmagukba. Miután csattant a külső rács zárja, egyszerre megjelent az orosz a cella közepén. – Mi történt? – nézett rá Deff. – Még nem lenne itt az ideje a feltűnésednek. – Az a kis tűzvarázsló adott egy ötletet – felelte Igor körbefordulva. Nem sok látnivaló volt a cellában. Az orosz a mennyezetet is szemügyre vette. – Az én világomban nem tehetek semmit értetek. Ezért visszaaludtam, hátha a csapat közelében jelenek meg… – Ott jelentél meg – jegyezte meg Edvir. – …és segíthetek – tette hozzá Igor. – Hol vagyunk most? – Ziggában, a barbárok legnagyobb városában. Harcolni fogunk más, hasonló foglyokkal. – Ott vagyunk, ahol az összecsapásokat megrendezik, az amfiteátrum alatt – tette hozzá Elesztriel. – Innen csak a küzdőtérre vezet út. A hercegnő ellépett a fal mellől és az orosz elé toppant. – Mit ér a mágikus erőd, ha nem tudod használni? – kérdezte fojtott hangon Igort. – Sokat – felelte öntudatosan Igor. Eszébe jutott a pillanat, amikor láthatatlanul kihallgatta Eronis királyt, amint parancsot ad egy szírgoblinnak lánya megölésére. – Igenis sokat ér a mágia! Van, amikor előnyhöz juttat. – Ez nem az a pillanat, amikor használni lehetne? – Ez egy mágikusan megerősített hely. – Az orosz kitapogatta a nyakát. A czigolói vaspánt eltűnt. Az nélkül ébredt fel, mégsem tehet semmit. A mennyezet felé bökött, ahol a kőbe vésve furcsa jelek pihentek. – Fogvatartóink gondoltak mindenre. – Ez még nekem is sok – morogta a lovag kétlépésnyire, és vetett a tündékre egy pillantást. – Nem tudom, barátaim, ti hogy bírjátok ezt a szagot. – Azzal a hittel, hogy egyszer kikerülünk innen – Elesztriel a két karjába fúrta a fejét. Meldiana a mennyezetet fürkészte. – És mi van, ha eltüntetjük onnan a mágikus jeleket? Igor pár pillanatig csak bámult rá, mint aki nem tudja eldönteni, a hercegnő csúnya tréfát űz vele, vagy bolond gondolatot kerget a fejében. – Hogyan? – kérdezte aztán. – Letakarjuk, letöröljük, hatástalanító rúnát festünk rá, vagy a tíz ujjunkkal kaparjuk ki. – Meldiana egészen felpaprikázódott. – Nem mindegy? Csak tegyünk vele valamit! Bárki, aki itt született, a legteljesebb tisztelete mellett leintette volna a hercegnőt. Igor azonban a Specnazban szolgált, harcolt Csecsenföldön, és
46

ANTHONY SHEENARD

tudta, hogy a pillanatnyi ötletek életet menthetnek. Az improvizáció a katonáknál is sokat jelent. – Nem is rossz ötlet – morogta. – Igen? – A hercegnő maga is meglepődött. Igor középre sétált és tekintetét a mennyezeten tartotta. – Nem vésővel lett kivésve, az biztos – szemrevételezte a jelet. – Viszont lehet, hogy ennek ellenére eltakarható. Nifini mágia. Némi mágikus akarattal talán átalakíthatnám a jelet valami semleges rúnává… A társaságból Meldiana mellett egyedül Edvir volt az, aki átgondolta a dolgot. – Soha nem hallottam még olyanról, hogy valaki egy rúnát másik rúnává akart volna átalakítani – jegyezte meg a tünde. – De megpróbálni meg lehet, ti külvilágiak sok furcsaságot áthoztatok erre a földre. Igor Deff felé fordult. – Vegyél a nyakadba! Deff felnézett, nézte Igort, nézte és nézte. – Mit tegyek? – kérdezte aztán. – Vegyél a nyakadba. – Vegyelek a nyakamba? – Igen. – Vegyen téged a nyakába az a rühes troll, aki a barbárokkal harcolt ellenünk – mondta a lovag elégedetlenül. – Hogy én két férficombot tartsak a vállamon, az csak akkor fordulhat elő, ha a titánok kiszabadulnak a börtönükből… Vagyis soha. Nincs az a csillagzat. – Deff! – Edvir a lovag felé fordult és félrebillentett a fejét. – Soha. – Barátom. – Mondom én! – Ne légy ilyen élhetetlen! Deff arca elsötétült. – Élhetetlen?! – Hát! A cellában kis csend támadt, Deff és a tünde farkasszemet néztek. – Na jó – dörrent fel egyszerre a lovag. – De tartozol nekem, tünde! Felveszem ezt az álmodót a nyakamba, de valami nagyot fogok kérni tőled egyszer, hogy az öreganyád szelleme suttogjon a füledbe rémtörténeteket éjszakánként. – Ne csak a szád járjon, barátom! – Ááá… – Deff mondani akart valami nagyon durvát, de aztán csak legyintett és feltápászkodott. Odaállt Igor elé. – Mássz a nyakamba, álmodó, de vigyázz, hogyan mászol!
47

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

A lovag bakot tartott, Igor pedig egy gyors mozdulattal a vállára ült. Onnan elérte a mennyezetet. Kezét a mágikus jelre tette. Érezte az energia áramát a vonalakban. Idegen szellem lüktetett a rúnában, és tette harcképtelenné őt, mint előtte annyi mindenkit. Igor koncentrált, kereste a pontot, ahol a rúna esetleg átfordítható lenne. – Lépj balra egyet! – mondta a lovagnak. Deff tette, amit kértek tőle. Igor lehunyta szemét. Ide nem kellettek az emberi érzékszervek, ide több kellett. A mágikus energiák áramában érezte a nifini erőt. Érezte és ismerte, hiszen a mágikus tudást ő is ott szedte magára. Kitapintotta a gócpontot és várta, hogy átjárja a testét. Arra gondolt, hogy ha ezt a jelet egy nifini mágus véste ide, nyilván hagyott egy kiskaput egy másik nifini mágusnak. Nyilván nem akarhatta, hogy varázslata egy hasonszőrű varázsló halálához vezessen. Ezt a gondolatát azonban egyelőre nem osztotta meg a többiekkel. – Még egyet balra! – mondta a lovagnak. – Mi vagyok én? – mordult fel Deff. – Díszkanca? A cellában senki sem válaszolt, türelemről és érettségről téve tanúbizonyságot. Igor beletenyerelt a rúna gyenge pontjába. A pontba, ahonnan megcsapolhatja a mágiát, pontosabban szólva, amelynek érintésére feltámaszthat magában annyi erőt, hogy megakaszthatja a fluidikus folyamot. Ez elég ahhoz, hogy a jel megszakadjon, és másik jellé alakuljon át. Az új jel pedig nem más, mint a kecskepásztorok által annyira áhított varázslat: több tej és bőséges szaporulat az eredménye. Igor remélte, hogy a társaságból ez aztán tényleg nem fog senkit veszélyeztetni. Koncentrált, és a tenyerébe próbálta összpontosítani erejét. Bénának érezte magát, fogalma sem volt róla, sikerül-e. A rúna elszippantott minden mágiát. Olyan volt, mintha ár ellen úszna, mintha tornádóban próbálna falat rakni, vagy mintha repülni akarna szárnyak nélkül. Homlokán izzadtság ütközött ki. Tenyerét a mennyezetre nyomta, karja megfeszült, mintha izmainak ereje számítana. A rúna kitartott, de Igor még inkább akarta az átalakítást, magában ősi litániát ismételt, nifini feloldást és varázsszavakat. Az ujjai lüktettek, minden szívdobbanásával egyre erősebben. Vérrel teli hólyagokká váltak, és elkezdtek égni, a jel forróvá vált, stigmát égetett a bőrébe, majd egyszerre megadta magát, hirtelen szívni kezdett a bőrön át erőt és mágiát, és Igor felszabaduló örömmel érezte, hogy varázsereje működik, hatalma van a szikla felett. Tudta, hogy sikerrel járt, tudta, hogy most már menni fog, a nifini varázslat fölött uralkodik, a megkötésből mindennapi mágia lesz, és utána használhatja az erejét. Azzal aztán rommá dönti a
48

ANTHONY SHEENARD

barbárok városát, és ők kiszabadulhatnak. Nem lesz itt küzdelem az arénában, sem semmilyen véres harc. A rúna felülete ezzel egy időben áttetszővé vált, amit láthattak a cellában ülők és állók is. Meldiana arcára felsőbbrendű öröm ült ki, Edvirére mindentudó mosoly. Igor nekikészült az átalakításnak. Csak egy pillanat… Ekkor azonban a rácson kívülről mérgezett fullánk indult útjára. Egy börtönőr fúvócsövéből röppent ki és Igor nyakában állt meg. Az orosz kommandós szeme fennakadt, karja lehanyatlott. Egy másik fullánk is kiröppent a fúvócsőből. Amaz Deff nyakában végezte. A lovag és az orosz, mint kivágott fatörzs és a hozzá nőtt lombkorona, dőltek hátra a szalmára. Igor pár perccel később el is tűnt. A két gír feltette a priccsre a tehetetlen lovagot, majd leültek melléje. A cellára csend borult. Ezt a szemközti cellából törte meg erőteljes férfihang. – Dicséretes próbálkozás volt. Egy pillanatig azt hittem, hogy a mágus sikerrel fog járni. Edvir kitekintett, és a folyosó cellarácsán túl meglátta a sötétségből kibontakozó férfit, aki a mordovai őrzők páncél alatt hordott ruházatát viselte. – Egy pillanatig meg is volt rá az esély – válaszolta a tünde. – Mordovából való vagy? – Igen. Eronis király őrzője vagyok. – És mit keresel itt? A barbárok földje nem határos Mordovával, odáig pedig nem szoktak elkalandozni csak úgy. – Geográfusokat kísértünk. – Geográfusokat? – Elesztriel furcsállotta a dolgot. – Az álmodók megjelenése a Birodalom és az egész világ földjének növekedéséhez vezet. Minél több álmodó jelenik meg, annál gyorsabban és annál nagyobb méretben tágul a föld, ahol megjelennek. A Birodalom immár kétszer akkora, mint egy évvel ezelőtt. A geográfusok dolga, hogy felmérjék és megrajzolják az új határokat. Ezáltal arról is értesülhetünk, Orkhon császár serege mennyivel erősödött… Edvir egészen a rács mellé sétált és átnézett a szomszéd cellába. Az őrző másodmagával volt, társa a cella hátuljában gubbasztott. Sem öltözékét, sem arcát nem lehetett kivenni. – Ő a geográfusod? – kérdezte a tünde. – Nem. Három geográfust és három katonát kísértem Auras határához, oda, ahol a legkeskenyebb a barbárok földje. A katonák álruhában voltak, és átvágva a barbárok földjén három irányba indultak volna. De nem jutottunk át.
49

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

Az ott – az őrző hátrafelé intett a fejével – az egyetlen túlélő katonám. Az elfogott geográfusokat pár nappal ezelőtt felfalatták a vadkanokkal. Úgy vélték, ez az a mód, ahogyan a tudósok szórakoztatni tudják a közönséget. – Harcoltál már? – Még nem. Az ünnepi játékok ma kezdődtek. Sok gladiátornak szánt rabszolga van itt, sok város mérkőzik a dicsőségért. Lassan kerülünk sorra. – Téged kik hoztak ide? – Hirtos városából szállítottak ide egy aurasi nemes társaságában. A szomszéd ketrecben két trák volt. – Az őrző hangot váltott. – Most én kérdeznék. Egy mordovai lovag a társatok? Aki a nyakába vette az álmodót? – Igen. Egy kóbor lovag. – Edvir visszakérdezett: – Mi a neved, őrző? – Elis Guont vagyok, tünde. Most halljam én a te nevedet és a lovagét. – Jómagam Edvir vagyok, társam Elesztriel. A lovag nevét pedig hallhattad, mert Elias király környezetében tartózkodott nem is olyan rég. Ordon Deff. A másik mereven állt, majd bólintott. – Deff lovag? Aki megölte fegyvertársamat és jó barátomat, Sohan báró fiát. – Khealnort? – döbbent meg Edvir. – Látom, tudod a nevét. Az őrző többet nem szólt, visszahúzódott a cellája mélyére. Edvir még állt ott egy kicsit, majd elcsörömpölt előttük egy őrjárat, s akkor ő is a hátsó fal tövébe sétált és ott leült. Ismét rá kellett jönnie, milyen kicsi a világ.

50

ANTHONY SHEENARD

7.

Száz mowurfej
Carlos és Froster a szekerek előtt lovagoltak, akár a győztes hadvezérek. Mordov városának fehér falai felmagasodtak előttük, a dupla kapuszárnyak pedig megnyíltak anélkül, hogy az őrök ellenőrizték volna a csapatot. Várták őket, az előőrs már fél napja megérkezett a dicsőség hírével, és hogy elhárítson minden akadályt Carlosék elől. A csapat átvonult a királyi város széles és tiszta utcáin, egészen a palotáig. Menet közben gyerekek és felnőttek tucatjai szegődtek melléjük, és kiabálva találgatták, mi van a szekereken. Senki sem válaszolt nekik, sem a katonák, sem a bakon ülő kocsisok. A palotafal bejáratán aztán a kíváncsiskodók nem juthattak át, az őrök elhessegették őket a kapuktól. A belső főtéren Carlos és Froster leszálltak a lovaikról, az embereiknek pedig pihenőt adtak. A három szekér beállt egymás mellé. – Azt hittem, nehezebb lesz bejutnunk a mordovi palotába, mint a mowur fészkekbe – vallotta be Froster, és csodálkozva bámulta azt az építészeti csodát, aminek most a közepén állt. A magasba szökő hófehér falakat, a színes ablaküvegeket, díszes mellvédeket, kecses tornyokat, aranyos tetőket. A mowurvadász – ahogy Mordova egyes vidékein ismerték Frostert – sosem járt még a királyi városban, de úgy sejtette, hogy nem egykönnyen engedik majd be őket az álomvilág leghatalmasabb uralkodójának színe elé. Eddig azonban minden simán ment, beleértve annak a három mowur fészeknek a kifüstölését is, amit a király kérésére végeztek el. Persze Carlos emberei ezt másképpen élték meg, de Frosternek örömet okozott a szörnyek legyilkolása, és ezért fel sem vette az akadályokat. A mesterét mowurok ölték meg, és azóta a bosszúnak szentelte az életét. Ott és akkor ritkította az álomvilág legbrutálisabb és legtitokzatosabb lényeinek sorát, ahol és amikor csak alkalom adódott rá. Lassan legendává nőtte ki magát e földön, míg otthon nem volt más, mint egy egyszerű, visszahúzódó mixerfiú. – A király óhaját teljesítettük – morogta Carlos. – Az ő parancsának szegültek volna ellen, ha nem engednek be minket. – Bízol abban, hogy Eronis sereget ad a kezed alá? – kérdezte Froster.
51

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Nem vagyunk egyedül. A keleti végeken már érezni a veszélyt, Elias hadúr mellettünk áll, támogat minket, és bírom néhány lovag bizalmát is. A király tárnokmestere lépett ki a palota fő szárnyának kapuján. Egyedül jött, kíséret nélkül, gyors léptekkel. Magas, középkorú férfi volt, arcának erős csontozata, orra, vonásai egy lóra emlékeztettek. – Megérkeztek reggel az embereid, vezér, és mindenről beszámoltak – mondta eléjük lépve kertelés nélkül. Frosterre pillantott. – Ő kicsoda? – A legjobb vadászunk. Froster néven ismerik Mordova határvidékein. – Igen, hallottam már róla. Élő legenda – bólintott Lucius és alaposan szemügyre vette a mowurvadászt. – De idősebbnek hittem az elbeszélések alapján. – Az erő a fiatalságban lakozik, most kell harcolnom, nem idősen – válaszolta Froster. – Az eltökéltség számít, nem a kor. – Úgy legyen! – bólintott Lucius. – Úgy vélem, te is a király elé akarsz járulni. – A harcban ő is Mordovát szolgálja majd – vette vissza a szót Carlos. – Nála senki nem ismeri jobban a Karmen szolgálatában álló szörnyetegek szokásait és életét. Úgy talál rájuk, mint disznó a szarvasgombára. – Ah. – A tárnokmester nem mosolyodott el a hasonlat hallatán. – Várnotok kell Eronis királyra, egyéb elfoglaltságai vannak. – Intett. – Kövessetek! Carlos azonban megragadta Lucius karját. Erős fogására a tárnokmester megtorpant, és arcán a fájdalom egy rövid hulláma futott végig. – Mit akarsz? – Mi tudunk várni – mondta Carlos, és elengedte a tárnokmester karját. – De ez a száz mowur fej, ami a szekéren eddig zötykölődött velünk, a napon hamarosan bűzleni fog. Lépj közelebb, már most is érezni a ponyvák alól kiszivárgó szagot. Lucius nem akart közelebb menni a szekerekhez, csak távolról méregette őket. – Megvan mind a száz fej? – Nem szükséges… – Számoltasd meg! – Carlos hirtelen hajthatatlan lett. – Szeretném, ha hitelesen tudnád közölni a királlyal, hogy elhoztuk, amit ígértünk. Carlos betartja a szavát. Számolás után aztán vitesd el, azt javaslom. – Vagy főzesd ki! – vetette közbe Froster. – Mit mondasz? – nézett rá Lucius meglepetten. – Főzesd ki és küldd szét trófeaként a koponyacsontokat Mordova városaiba, hogy mindenki lássa, a mowurok legyőzhetők. Nem kell félni vagy rettegni tőlük. Szembe kell szállni velük és levágni a fejüket. – Megfontolom – morogta a tárnokmester. – De most kövessetek! Megfordult és elindult. Nem érdekelte, követik-e.
52

ANTHONY SHEENARD

Most Froster tartotta vissza egy pillanatra Carlost. – Disznó a szarvasgombára? – kérdezte halkan. – Mégsem mondhattam azt, hogy mint hacker a forráskódra – nézett rá Carlos. – Itt ebből jobban értenek. Froster bólintott, aztán kiléptek, hogy utolérjék a tárnokmestert. Amikor Lucius belépett Eronis király hálótermébe, a király az asztala fölött állt és a tucatnyi kard között válogatott, amit reggel behozatott magához katonáival. Akadt közöttük egyszerű szablya, de királyi penge is. A leghíresebbet Norodal király hordta derekán félezer évvel korábban, azzal vezényelt támadást a Vogh-szorosban a Kereskedő csapatai ellen. Az ott kivívott győzelem megállította a Kereskedő invázióját, és annak serege visszaszorult Mordova határain kívülre. – Melyik penge öl a leggyorsabban, mondd, Lucius? – kérdezte a király, amikor megpillantotta a közeledő tárnokmestert. – Melyik a leggyorsabb, a legveszélyesebb? Válassz! – Az a kartól függ, felség – felelte Lucius diplomatikusan. – A kartól? – A kartól, amely forgatja. – Áh! A kartól, amely forgatja. Nos, a szírek… a szírek ügyesek. Gyorsan megölik a kiszemelt áldozatukat, ugye? A lányom sem fog sokat szenvedni? Lucius az utóbbi időkben egyre többször látta ilyen állapotban az öreg uralkodót. A történésektől elborult Eronis elméje, és egyre rövidebbek lettek tiszta pillanatai. A Mordovát ért támadások, Karmen vadászata Meldianára, a palotabeli gyilkosságok és a fiának elvesztése… sok volt ez a megfáradt, békéhez szokott elmének. A szírgoblin és képviseletében a szír klán feltűnése már nem is ronthatott sokat a király hogylétén. A tárnokmester az asztal mellé sétált. – Felség, Carlos és a mowurvadász itt vannak. Elhozták a száz mowur fejet. – Egy király felelősséggel tartozik a birodalmáért, de egy apa ne okozzon fájdalmat a gyermekének. – Eronis felvett egy aranyozott markolatú, a tövénél gyémántberakásos pengéjű kardot és a szeme elé emelte. Száz éve kapta a mordovai királyi ház egy enobiai uralkodótól. – Meldiana imádja a szép dolgokat. És tudom ám, hogy Gorantól tanult kardforgatást, de talán még Domer fiamat is rávette, hogy tanítsa… Sokat tudok róla. – Ez csak természetes, felség… – A pengéje is éles. Próbáld csak ki, Lucius! Próbáld ki! A király a tárnokmester felé irányozta a kard élét. Lucius zavartan lépett hátrébb. – Felség, itt van Carlos…
53

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

A királyt azonban nem lehetett félbeszakítani. – Hallgass! Figyeld csak az ívét! – Eronis a napsugárba tartotta a pengét, amely hosszúkás fényfoltot vetett a falikárpitra. Elragadtatottan bámulta a nap sugarának siklását a vas élén. – Egyszerre szép és gyilkos. Fenséges. A szír meg gyors. A szír gyilkosok értik a dolgukat, és ha teszik, amit tenniük kell… akkor az ország megmenekül. Én meg meghalok a fájdalomtól… De ezt szükséges vállalnom. – Felség! – A király és az apa. Az apa és a király. Hát ki tudna egyensúlyt tartani közöttük? Veras és Meldiana elveszítése, egy fiú és egy lány elvesztése más apát összetört volna. De nekem nem szabad sírnom, nem lehet jajgatnom, összetörnöm. Ugye, Lucius? – Így igaz, felség. Egy uralkodó nem törhet össze. – Sok szörnyűség kíséri egy uralkodó útját. Szövetséget kell kötnie arra érdemtelenekkel, hogy az érdemesek életben maradjanak. Álmodókat kell seregébe fogadnia, olyanokat, akik saját uralkodójuk ellen törnek… Lucius tudta, hogy Carlosról beszél a király, tehát felfogta, hogy ki jött most audienciára. A tárnokmester kivárt. – Minden bajt az álmodók hoztak ránk – folytatta Eronis kis csend után. A hangja megkeményedett. – A Birodalom meggyilkolt királya nem akart ránk támadni… A Birodalom egyik hajdani királyában sem volt annyi mersz, hogy ránk támadjon. De ez az új… Ez az álmodó császár, ez veszi a bátorságot, hogy a leghatalmasabb országot, a legtisztább királyságot lerohanja. – Lecsapta a kardot az asztalra, és véreres tekintettel nézett Luciusra. – De nem fog sikerülni! Karmennel együtt sem fog sikerülni neki! Mordova uralkodója nem hagyja magát! Mordova uralkodója van olyan erős, hogy feláldozza a lányát, ha kell! – Ezt mindenki tudja a birodalmadban, felség. – Megnyerjük a háborút – kiáltotta a király. – Meg fogjuk nyerni, és akkor mindenki meglátja, hogy mire képes egy erős ország. Akkor azok is megtudják, akik úgy vétkeztek ellenünk, hogy a barátunknak adták ki magukat. Veszni fognak az álmodók és a szír is, aki kezet emelt a lányomra. – A szír nem saját akaratából teszi, amit tesz – Lucius nem mert ennél sarkosabban fogalmazni. Eronis király bízta meg a szírt a gyilkossággal, de ezt így nem mondhatta ki. Emellett persze nem volt biztos benne, hogy Mordova uralkodója a bérgyilkos klán egy ismeretlen tagját meg tudná öletni. Legalábbis észrevétlenül nem. – Meg kell ölni azt, aki megöli a lányom. Még akkor is megbocsáthatatlan a bűne, ha én adtam a parancsot… – Eronis az asztalra csapott, mire megcsörrentek a fegyverek.

54

ANTHONY SHEENARD

– Szentségtelen az a szírgoblin is, aki azt hazudta, hogy tudja, mire gondolok. Honnan tudhatná egy ilyen féreg, mi jár Mordova királyának fejében? Neki is vesznie kell! – És mivel magyarázzuk, felség, hogy megtámadjuk a szír klánt? – Nem kell magyarázkodnunk. Az uralkodó az ablakhoz rohant és kimutatott a palota legmagasabb pontjára, ahol a revenzai Gorán feje függött, okulásul mindenkinek, aki rossz szándékkal közeledne a mordovai uralkodói ház tagjai felé. – Ott függ fiam gyilkosának a feje – mennydörögte a király. Lucius kicsit behúzta a nyakát. – Ott lesz a feje annak is, aki megöli a lányomat. Ezt megígérhetem. A díszteremben ültették le Carlost és Frostert, és bár hosszú idő telt el a tárnokmester távozása után, az álmodók nem türelmetlenkedtek. A szolgák bort és ételt hoztak egy idő után eléjük, amiből sejthették, hogy a várakozás el fog nyúlni. Lement a nap. A palota óratornyán az árnyékvető árnyékát elnyelte a sűrűsödő homály. Pár óra elteltével harsonások és katonák sorjáztak be, aztán Lucius és más udvari előkelőségek, végül őrzői gyűrűjében a díszbe öltözött király. A harsonák megszólaltak, Carlos és Froster felálltak, és a terem közepére mentek, szemben a trónnal, amelyen Eronis elhelyezkedett, de még mindig nem pillantott rájuk. Carlos figyelmét nem kerülte el, hogy a tárnokmester arcán némi aggódás látható. A király felemelte a kezét, a harsonák lehanyatlottak, a teremben hirtelen óriási lett a csend. – Megvan a száz mowur fej – szólalt meg Eronis erős hangon. – Ez volt a feltétele Mordova támogatásának a harcban, amit a Birodalom felkelői indítanak, igaz, álmodó? – Így igaz – válaszolt Carlos. – De a Birodalom felkelői Mordováért is küzdenek majd, tehát a támogatásunk mindkét országnak érdeke. – Felesleges emlékeztetned rá! A király elhallgatott, és csak nézte és nézte a két álmodót. Lucius nem bírta idegekkel, az uralkodó füléhez hajolt. – Felség!… – Hallgass! Carlos és Froster állták a szemrevételezést. Nem ez volt az első eset, hogy felmérték őket. – Megszámoltuk a fejeket, és több is, mint száz. – A király felállt a trónról és közelebb sétált az álmodókhoz. – Teljesítetted, ami ígértél. Engem is köt a szavam.
55

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Szeretném azt hinni, hogy az országod érdekét is szem előtt tartod, felség, nem csupán a szavadat. – Carlos szigorúan tiszteletteljes megszólalása mögött ott volt a hajdani Los Angeles-i utcagyerek pimaszsága és a bandavezér öntudata. – Tanácsadóim is azt javallották, amit te. – Eronis, ha kihallotta is, elengedte a füle mellett a tiszteletlenséget. – Mondd, mire van szükséged? – A mordovai flottára. Orkhon császár a Birodalom nyugati végeinél erősítette meg a határokat embereivel és újonnan felépített helyőrségeivel. Szárazföldi támadásra számít. Én a déli tengerekről akarok behatolni országába. – Mennyi katonád van? – Auras északi részén szétszórva húszezer ember vár szavamra. Ha te is adsz hajóid mellé húszezret, felség, utat nyitok sereged maradékának a Birodalomban. – Negyvenezer emberrel akarsz legyőzni százezreket? – A király hangjában gúny csendült. Carlos elmosolyodott. Várta ezt a kérdést. – Orkhon serege álmodókból áll, és ha van egymillió embere, abból csak háromszázezer hadra fogható egyszerre. Képtelen pontosan irányítani őket, hiszen ki tudná csupán megtervezni is, mikor alszik el vagy ébred fel egymillió ember egy másik világban? – Tényleg csak ennyi lenne az erősségünk? A birodalmi császár gyengéje? – Sok az elégedetlenkedő. – Carlos előrelépett, mire az őrzők megmozdultak, és egy pillanat alatt körbevették őket. Az álmodót láthatóan nem érdekelte a fenyegetettség. – Jó részünk máshoz van szokva a saját világában, nem harchoz vagy ahhoz, hogy gondolkodás nélkül teljesítsen őrült parancsokat. Egy szomáliai diktátor hiheti azt, hogy mindenkit irányítani tud, de ez lehetetlen. Az amerikaiakban vagy az európaiakban túl erős a szabadságvágy. A világunk egyik fele épp csak kiszabadult a szolgaságból, most nem adná el a szabadságát semmiért. Ha Mordova és a lázadók más alternatívát tudnak kínálni, az álmodók egy része mellénk áll. Eronis pár kifejezést nem értett, de nem árulta el tudatlanságát. – Mekkora része? – Annyira jelentős, hogy megroppantsa Orkhon császár terveit. Te pedig, felség, elsöpörheted a trónbitorlót, aki világotok meghódítására tör. A király bólintott, majd megfordult és visszatért a trónra. – Arról beszélsz, álmodó, hogy a világ legbékésebb birodalma meg kell támadjon egy másikat – harsogta fennhangon. – Nos, ezzel egyetértek magam is. Nincs más lehetőségünk, csak a háború. Megkapod a flottát és a húszezer embert. Megkapod mellé Elias hadurat, mint karomat és fegyveremet. Ő fog
56

ANTHONY SHEENARD

rendelkezni a mi katonáink felett. Bízunk benne, tehát őt kell meggyőzd a hadmozdulatok szükségességéről, amiket tervezel. Érted, amit mondok? – Értem, felség. – Carlosnak nem tetszett a felállás, de a király meggyőzhetetlennek tűnt. Carlos emberismerete azt súgta, ez most nem a vita vagy az ellenkezés ideje, és nem menne semmire se kéréssel, se hízelgéssel. Volt valami az uralkodó és a tárnokmestere testtartásában, arcában, ami óvatosságra késztette. Majd egyezkedik a hadúrral. Elias hadúr értelmes embernek és született katonának tűnt. – Remek – mondta a király. – Most távozhattok! – Elias hadúr Revenzában van – jegyezte meg Carlos. – Sok előzetes megbeszélnivalónk lenne… – Távozhattok! – intett a király haragosabban. – Mindent meg fogtok tudni időben. Carlos összeszorította a fogát és meghajolt. Így tett Froster is. Aztán kihátráltak a teremből. A király közben a gyűrűit nézte.

57

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

8.

BOR ÉS VÉR.
– Pimasz, nyegle álmodók! – kiabálta Mordova királya, majd az első kezébe eső tárgyat felkapta és a falhoz vágta. Egy üveg bor volt az, a vörös folyadék szétfröccsent a falon. A király hálóköntösben állt a vacsorája felett a hálószobában. Egy ujjal sem nyúlt az ételekhez. Egészen eddig csak bámulta az aranytálcákon behozott húsokat és mártásokat, majd hirtelen kitört. Az étekhordó, aki az ajtó mellett állt, hátha a király valami mást is megkíván, a kitörésre megrettent. – Hozhatok valamit, felség? – kérdezte ijedten. – Lucius! – kiabálta a király. Az étekhordó fejét vesztve rohant ki a tárnokmesterért. – Áááh! – kiabálta Eronis, és lesodorta az egyik tálcát a földre. Lezökkent párnázott székére és két kezébe fogta a fejét. – Átkozott álmodók! Kicsapódott az ajtó, és a trónörökös lépett be a terembe. Domer lovaglóruhában volt még, a város körüli erdőkben vadászott hajnal óta. Láthatóan nem volt jó kedve, és nem azért, mert semmi sem került nyílvesszeje elé: a hajtók számos nagyvadat raktak le éppen ebben az időben a konyhán. – Most hallom, apám, hogy miféle küldöttség járt itt délután – tört ki a hercegből a harag. – Háborút indítasz, és nem küldetsz előtte értem hírnököt? A király még mindig a fejét fogta. – Túl gyorsan történt minden – motyogta maga elé. – Túl gyorsan. – Egy fél napig várakoztattad őket! – kiabált a herceg. Első mérgében még mindig nem látta, hogy Eronis nem hozzá beszél. – Kétszer ideértem volna, ha rögtön lóra kap valaki. Beljebb lépett, és akkor meglátta a borfoltot a falon, az ételeket a földön. Domer megenyhült. Látta apját letörten és látta dühöngeni is, és tudta, hogy az öregség nyavalyája irányítja ilyenkor. Tudta, hogy ezekben a pillanatokban nem lehet értelmesen beszélni vele. Össze-vissza fecseg, Verast és Meldianát emlegeti, mint holt gyermekeit, és végpusztulást vizionál. Néha véres jövőt jósol, néha a régvolt királyok hatalma után sír. Ilyen alkalmakkor
58

ANTHONY SHEENARD

célszerű a szobájában tartani, mert félreérthető, amit mond, nincs a beszédében rendszer. A herceg ezért is szeretett mostanában minden nagy fontosságú eseményen jelen lenni. Arra a napra készült, amikor átveszi az uralkodói jelvényeket, amikor a fejére teszi a koronát, s vele együtt vállára Mordova minden gondját és baját. – Jól vagy, apám? – kérdezte Domer megváltozott hangon. Most az aggódó fiú szólt belőle. A király leeresztette a karját és a fiára nézett. – Rossz az étel – morogta. – Már a húsokat sem sütik meg rendesen. Vágasd le a szakácsok kezét! – Hogyne, apám… A herceg nem gondolta komolyan, de nem akart ellentmondani. – A húst át kell sütni. Az asztalon legyen aranybarna a hús és vörös a bor. Egy király sem adhatja alább, mint egy férfiember. – Igazad van, nem teheti. – Domer az apja mellé lépett, a vállára tette a kezét. – Sokat fáradoztál ma, apám. Ágyba kellene feküdnöd. – Te csak ne tégy engem ágyba! – morrant rá Eronis. – Mindenki ágyba akar tenni, bele a kriptába, ahol Veras fekszik. – Dehogyis! – Nem kell az a király, aki alatt Mordova összeomlott! – Eronis most már fölállt, és ellökte Domer kezét. – Azt mondják! Szerinted nem tudom, hogy ezt beszélik? Eronis, aki veszni hagyta országát. – Ki mondott ilyet, apám? Nevezd meg és kivágatom a nyelvét! – Egy nyelv, kettő, ezer… A szóbeszéd arctalan. – Én sosem hallottam senkit így beszélni. A mordovaiak tisztelik uralkodójukat. – Tudom én! Három fiam volt és három lányom. Az igazak meghaltak, és maradtak, akik kriptába tennének. – Senki nem tenne kriptába, apám! Csak aludnod kellene! Eronis megint meglökte a fiát, és most Domer hátrébb is lépett. – Aludni? Én nem akarok álmodni! Én nem! Milyen világot teremtettek a titánok, hogy minden jöttment álmodhat? Milyen világot? Egy király pedig nem álmodhat? Békét akarok! Békéről akarok álmodni! – Mint mindenki, apám. – Mindenki?! Senki! Kinyílott az ajtó, és a tárnokmester lépett a szobába. – Segítened kell, Lucius – szólt oda Domer. – Atyámnak megint rohama van. – Lucius, te mindent tudsz – kiáltott fel Eronis. – Áruld el! Hát rossz király voltam én?
59

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Nem. Nem vagy rossz király, felség – Lucius megnyugtató hangon válaszolt, majd Domerhez fordult: – Menj el, herceg! Ezt elintézem én. – Egyre rosszabb az állapota. Sűrűsödnek a rohamok. – Menj! – A tárnokmester finoman kitessékelte a herceget. – Rám bízhatod. – Látom – morogta a herceg, és megenyhült. – De nyugtass meg, Lucius, hogy délután, amikor az a két álmodó itt volt, nem ilyen állapotban fogadta őket! – Tiszta volt az elméje, mindent értett és királyként döntött. – Ez megnyugtató. – A herceg így is gondolta. – Te azonban figyelhetnél rá, Lucius, hogy ne maradjak ki fontos államügyekből. Figyelhetnél rá – Domer tekintete megvillant –, mert ha nem, hát nem biztos, hogy amikor trónra kerülök, megmaradsz a posztodon és földed birtokosaként. Megeshet, hogy új tárnokmestert kell majd választanom! – Figyelni fogok, herceg – hajolt szinte földig Lucius. – Ezentúl figyelni fogok. A herceg még vetett egy utolsó pillantást atyjára, aztán elhagyta a hálót. Lucius bezárta mögötte az ajtót, majd szembefordult az uralkodóval. Szinte rögtön megdermedt, mert látta, hogy valami megint nincs rendben. – Vér, véres a fal – meredt a borfoltra a király. Eronis meredten állt, mintha csak most vette volna észre a foltot, aztán térdre omlott. – A titánokra! Mit tettem? Mit tettem? – Amit kellett, felség – hajolt le a királyhoz Lucius. – Amit kellett, hogy megmeneküljön Mordova. – És ha én viszem a pusztulásba? Ez egy jel, Lucius, nem igaz? – A jel a győzelmet hirdeti, az ellenségeid vére… Ellenségeid vére, felség. – Ó, Meldiana – A király összeomlott, és a padlót verve görnyedt a földre. – Hogy szerettem anyádat! Hogy szerettem anyádat? Ez az én bűnöm. Ezért a szerelemért bűnhődünk most… Ezért kell véred ontani. Az én bűnöm! Lucius egy pillanatig mozdulatlan állt, aztán ment királyát felsegíteni a földről. A helyzet valóban napról napra rosszabb lett.

60

ANTHONY SHEENARD

9.

A BÉRGYILKOS
A szír hetekkel korábban nyomot vesztett. Miután a goblin meghozta neki Mordova királyának megbízását, a szír felszedelőzködött, és Meldiana hercegnő nyomába eredt. Sokakat megölt már, bárókat, lovagokat, kereskedőket, apákat és fiúkat, férjeket és asszonyokat, egész családokat, ölt embert, trollt, tündét, és ölt már a saját fajához tartozót is… de ez volt eddig a legfontosabb munkája. A megbízója Eronis király. A célpont a király lánya. Már éppen utolérte volna őket, amikor egy birodalmi rablóvezér keresztbe tett neki, és megtámadta a csapatot, amely a hercegnőt kísérte. A harc után a csapat eltűnt. A szír nem érzett sem haragot, sem csalódottságot. Távol álltak tőle ezek a gyarlóságok, csak gyengítették volna. A klánjának ezer és ezer besúgója, informátora volt a mordovai határ nyugati oldalán. Üzent mindnek, megüzente, kiket keres. Jutalmat ígért és előrelépést a klánban annak, aki hírt hoz felőlük. Ám a csapatot mintha vihar fújta volna el. A szír feltételezte, hogy megváltoztatták eredeti terveiket, de nem sejthette, mit akarnak. Célpontjaik az eddiginél is jobban kerülték az érintkezést az emberekkel, nem szálltak meg fogadókban, nem kerültek falvak, városok felé. A besúgók semmit nem értek. A szír látnokokhoz fordult. A látnokok adottsága kevésnek bizonyult. A hercegnőt kísérő csapatban mágusok is voltak, akik elrejtették a nyomaikat. A bérgyilkos heteket vesztegetett el, heteket vesztett. Eronis király ugyan nem szabott határidőt, de a szír szerette gyorsan elvégezni a munkát. A gyorsan elvégzett munka gyorsan hozza meg a fizetségét. A klán elvárta a hatékonyságot. Hetek teltek el, amikor végre akadt egy halovány nyom. Egy aurasi katona látott egy társaságot két gírrel és két tündével kelet felé haladni. A katona hét éve jelentett a klánnak és eddig megbízhatónak bizonyult. A szír lóra kapott és vágtatott, amíg a ló ki nem dőlt alóla. Aztán vett egy új lovat és azt is halálig hajtotta. A harmadikkal lépte át Mordova és Auras határát.

61

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

Az aurasi katona alacsony, köpcös ember volt. Olyan, mint egy falusi bivaly, kitartó, erős, de nem túl okos. Pontosan leírta a csapatot, csak éppen a hercegnőt nem látta velük. Keletre mentek, egyenesen keletre. – Miért nem állítottad meg őket? – kérdezte a szír. Testét vastag köpeny, arcát sisak és kendő takarta. Napközben elrejtette kinézetét, nem lett volna jó, ha híre megy, hogy errefelé jár. – A hegyen voltunk, a jelzőtornyok ellenőrzése volt a feladatunk. Nem szakadhattam el az őrjárattól. – Akkor hogyan láthattad őket ilyen jól? – Alattunk mentek el. Nem voltak messzebb, mint száz láb. Ha szárnyat növeszthetnék, eléjük toppanhattam volna. A bérgyilkos fizetett neki. – És az előrelépés, ami még a hírben szerepelt? – érdeklődött a katona. – Nem itt akarok megöregedni. – Nem neked való – mérte végig a szír. – Higgy nekem, tovább élsz, ha itt maradsz. De megváltom az ígéretem még egyszer annyival, mint amennyit jutalomként kaptál. Megfelel? A katona arca felragyogott. – Jó lesz. A szír a kezébe dobott még egy pénzes erszényt, aztán elindult keletre. Már volt nyom, amit követhetett. És csupán pár nappal volt lemaradva.

62

ANTHONY SHEENARD

10.

NŐÜGYEK MÉG MINDIG
Steve egy doboz sörrel a kezében hanyatt vetette magát Főnix franciaágyának bal oldalán. A sört a hasára állította és két kézzel fogta. – Na, nekem sincs már barátnőm – jegyezte meg maliciózusan. Főnix az ágy másik oldalán feküdt, szintén hanyatt és a mennyezetet bámulta. – Azért nem ugyanaz a helyzet – felelte. Daniela és Regina már elmentek, csak az illatukat és a telefonszámaikat hagyták itt. Steve és Főnix a lányok távozása után lezuhanyoztak, felöltöztek, aztán Főnix visszafeküdt az ágyára, Steve pedig csatlakozott hozzá a második doboz – egyelőre felbontatlan – sörével. – Ami nincs, az nincs – filozofálgatott Steve. – Teljesen mindegy, miért nincs. – Azért egy gazember vagy. Kölcsönkérsz a barátnődtől, hogy elgyere Barcelonába, aztán az első adandó alkalommal megcsalod. – A második alkalommal. Az első alkalommal egy gyilkosság tanúi voltunk. – Mindegy. Gazember vagy. – És ezt eddig nem tudtad? Együtt ültünk a mordovi börtönben… Főnix hallgatott. – Az álomvilág más – tette hozzá kis idő múlva. Steve felült, hátát a falnak vetette és felbontotta a sörét. – Miért is? – kérdezte. – Mindannyian ugyanazok vagyunk ott is. – Én nem. – Jó neked. – Steve-nek eszébe jutott, hogy ezen az éjszakán nem voltak az álomvilágban. – Te voltál ott ma álmodban? – Természetesen. – Főnix rásandított. – Miért? Te nem? – Nem… Legalábbis azt hiszem. – A kis házban ébredtem, tudod, amit megmentettem a barbároktól. Elvittük a támadókat egy szekéren a közeli dögkútig és belehajigáltuk őket. Nem volt szép meló. De utána vendégül láttak a háziak. Azt szépen megköszöntem, és elindultam az utamra.
63

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Merre? – Találomra. Én kezdek hinni a sorsban, vagy legalábbis abban, hogy az álomvilágban okkal történnek a dolgok. Nem véletlenül ott ébredünk fel, ahol ébredünk. Én hetekig vagy hónapokig Deff és a tündék mellett ébredtem fel. Most pedig nem. Kaptam egy különleges erőt, amivel nem tudtam mit kezdeni, erre egy ismeretlen tanya mellett jelentem meg, amit éppen meg akartak támadni a barbárok. Mindennek oka van. – És? – És elindultam egy úton, amiről fogalmam sem volt, hova visz. Egy kereszteződésben összefutottam pár paraszttal, akik láttak egy kisebb csoportot két gírrel keletnek haladni. Szerintem ők voltak. Aztán jött az a veszekedés, amit te és a barátnőd csaptatok itt az előtérben, és felébredtem a saját lakásomban, a saját ágyamban egy ismeretlen lány mellett. Regina a neve, ugye? Steve hallgatott. Megpróbált visszaemlékezni, volt-e álma. A halántékánál megint megfájdult a feje, erre felbontotta a sört és félig oldalára dőlve ivott belőle. Valami rémlett. Valami távoli és homályos emlék, ami mintha hetekkel ezelőtt lett volna. De sajnos nem hetekkel ezelőtt volt. – Úristen – mondta. – Lehet, hogy én is ott voltam a sárkánypapoknál, csak nem emlékszem rá? – Lehetséges ilyen? – kérdezte Főnix. – Nem tudom. Ha nem emlékszem rá, honnan tudhatnám?! – Steve megfogta a homlokát. Egy pillanat alatt ideges lett. Vajon mit mondott vagy tett Onogurék előtt?! – Beszéljünk a nőkről, az kevéssé idegesít. – Arról meg én nem akarok. – Akkor hallgassunk bölcsen! Bölcsen hallgattak. Steve bírta rövidebb ideig. – Azt mondd meg, hogy állíthatott be Réka ilyen váratlanul? Normális nő nem csinál ilyet! E-mailt küld vagy telefonál, hogy mikor érkezik. – Nem azt kellene inkább kérdezned, hogy feküdhettél le egy ismeretlen lánnyal, miközben van barátnőd? – Te sosem csaltad meg… izé… – Violetát? Nem. – Na jó. – Steve visszakozott. – Még én sem. Ezért durva, hogy mindjárt az első alkalommal lebukok. Főnix lehunyta a szemét. – Mintha azt mondtad volna pár hete az álomvilágban, hogy egyszer már megesett veled. – Az nem számít, akkor éppen szakítófélben voltunk. Csak utána kibékültünk. – Érdekes mentségeket találsz.
64

ANTHONY SHEENARD

Steve-ből kikívánkozott a frusztráció. – Réka sosem volt ilyen. Mindent megtervez, mindent megszervez jó előre. Sosem okoz meglepetéseket, és ha csinál valamit, azt bejelenti. Kettőnk közül én vagyok a spontánabb. Ez nem rá vall. Nem szokott csak úgy beállítani sehova. Felhívnád a nevemben? Főnix kinyitotta a szemét. – Mit akarsz? Steve feléje fordult. – Hívd már fel! Én nem tehetem meg. De megadom a mobilszámát, és felhívhatnád nekem. – Jobban szeretnék kimaradni ebből. – Nekem biztosan nem venné fel. Most csak te tudsz segíteni. – Nem tudom, mit mondhatnék neki… – Csak hívd fel, és én átveszem. – Nem gondolod, hogy akkor rögtön lerakja? – Szerintem meg tudom győzni, hogy semmi sem történt. Főnix átgondolta. – Értelmes a csaj? – Brüsszelben dolgozik mint tolmács. Beszél pár nyelvet, és olyan emberekkel ebédel, akiket Európa minden tévéjében mutogatnak. – Aha. És tényleg azt hiszed, hogy végig fog hallgatni? Sőt elhiszi a magyarázatodat? – Megpróbálni meg lehet, nem?! Steve olyan kétségbeesetten nézett, mint egy napok óta koplaló kiskutya. Főnix sóhajtott és felállt. A mobilja valahol kint volt az előtérben. Hamar ráakadt és hozta vissza. Akkor már úgy gondolta, legyenek minél előbb túl rajta. Különös érzés volt: Steve-vel együtt harcoltak, kalandoztak, összekötötte őket valamiféle lovagi kapocs, legalábbis Főnix úgy érezte. A srác sárkánypapnak tanul, benne pedig ezer ember lelke, tudása él. Valahol mindketten egy elképzelhetetlenül mesés életet élnek, most pedig egy mérges lányt hajtanak. Nem, ez nem különös, mondta magának Főnix. Szürreális. – Mondd a számot! – Plusz harminchat… – Steve fejből tudta Réka számát. Főnix bepötyögte a telefonba, aztán átnyújtotta a készüléket. – Nem, nem – hárította el Steve. – Először te. – Angolul? – Réka beszéli a spanyolt is. – Jobb lesz angolul. Te is érted. – Ahogy akarod. Steve lerakta a sört, és a térdét átölelve figyelt. Főnix a füléhez emelte a mobilt.
65

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Kicseng. Vártak. A hatodik csengés után a nő felvette. – Halló? – Ömmm… Joshua Franquesa vagyok, Steve barátja… – Nem érdekel ki vagy – szakította félbe a nő. – Te adtad kölcsön a lakásod annak a görénynek? – Nem egészen. Én is itt voltam a szomszéd szobában… És tényleg nem akarok belefolyni, de Steve megkért, hogy közvetítsek… – Bocsánat, ne haragudj! – A nő hirtelen hangot váltott, megpróbálta intelligensen lekezelni a helyzetet, és nem Főnixre borítani a haragját. – Nem veled van problémám. Add azt a szemetet! Főnix megkönnyebbült. Kitartotta a telefont Steve felé. – Veled akar beszélni. Steve átvette a mobilt és magyarul szólt bele. – Szia, Réka! – Nem hittem volna, te görény, hogy akarsz még velem beszélni. – Nagyon sajnálom… – Steve kiódalgott a konyhába, ahol leült egy székre. – Tényleg nem történt semmi komoly, hidd el nekem. – Akkor mit sajnálsz? – Réka dühe megint kirobbant. – Tőlem kérsz kölcsönt, hogy ide gyere a barátodhoz, aztán meg megdugsz egy kis kurvát a spanyol éjszakából? Minek nézel te engem? – Joshuának tényleg kellett a segítségem. Ne tudd meg, hogy nézett ki, amikor ideértem… – Nem is érdekel. Még szerencse, hogy egy küldöttséggel Barcelonába kellett jönnöm. Még szerencse, mert sosem jöttem volna rá, milyen görény is vagy te, Miklós István! Ha hazaértem, összeszedem a cuccaidat és postán megkapod. Találkozni sem akarok veled. Réka nem vesztegetett több szót Steve-re, bontotta a vonalat. Steve ült még egy kicsit a konyhai széken, aztán visszament a szobába. – Sikerült? – nézett rá Főnix az ágyról. – Foglalkozzunk fontosabb dolgokkal! – mondta Steve zavartan. – Mi lenne, ha kitalálnánk, merre vannak Deffék? A dolog nem ment könnyen, rá kellett jönniük, hogy alig tudnak valamit az utazó társaikról. – Tartsd a szád! – mondta Főnix Steve-nek. – Ez az első aranyszabály, amikor felébredsz az álomvilágban. – Ezt már számtalanszor hallottam – morogta Steve. – De nem hiszem el, hogy semmit nem tudsz sem a nőről, sem az oroszról. – Igor csatlakozott hozzánk először, de nem egy bőbeszédű típus. Chloé rámenősebb, de ő sem árult el magáról semmit. Még az igazi nevét sem tudom.
66

ANTHONY SHEENARD

– Az orosznak igen? – Igor… Igor Valujev. – Nézzük meg a neten! Egyszerűbb tőle megkérdezni, hol járnak. Főnix leült a gépe mellé, és beírta a keresőbe az orosz nevét. Egy Igor Valujevet találtak a Facebookon. – Hát ez nem ő – nézte meg az oldalt Főnix. – Biztos? – Steve tamáskodott. Ő még az előtt lelépett a csapattól, hogy a gírek meg a két mágus csatlakoztak volna hozzájuk Ravórában a Három Testőr Fogadóban. – Elég brutálisan néz ki a fickó. – Biztos. – Moszkvai. – Nyilván. De biztos nem ő. A mi Igorunk a Specnaznál kapott kiképzést, nem hiszem, hogy feltenné magát a Facebookra és ezekkel a játékokkal játszana. Egyszerűen nem olyan. Fegyelmezett és katonás. – Nálad is fegyelmezettebb? – Persze. Steve bólintott, aztán leült hátra az ágyra. – Akkor tényleg nincs más választásunk, mint kikövetkeztetni, merre lehetnek. – Lehet, hogy menni fog – felelte Főnix. Az íróasztalfiókok egyikéből kivett pár papírlapot és egy köteg kihegyezett grafitceruzát. Hevenyészve felrajzolta Mordova határait. Steve visszatért az asztalhoz, és gyanakodva nézte. – Ez mennyiben fedi a valóságot? – Hát, ha az álomvilág valóság, akkor nagyjából. A mordovi várban sok olyan történelmi témájú gobelin volt, ahol egy-egy város mellett feltüntették a határokat. Megjegyeztem őket. – Miért? – Ilyen a memóriám. Mindent lefényképezek. – Jó neked. Én mindent elfelejtek. Főnix Mordova határai mellé beírta a szomszédos országok vagy népek neveit. Északon kezdte, ahová odaírta: gírek. Aztán az óramutató járásával ellentétes irányban, még mindig északra odakerült a nomádok felirat. A nomádoktól délre van a hegyi goblinok országa és a Valhalla. Steve közelebb hajolt. – Így írják az álomvilágban a Valhallát? – Miért, van másik írásmódja? – Hát, Magyarországon a kilencvenes években vagy ötféleképpen is írták. Még Páholy is lett belőle. – Színházi társulat? Steve legyintett. – Fogalmazzunk úgy, hogy sok mindent eljátszottak.
67

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Jó. – Főnix kicsit gondolkodott. – Én így írom. A Síbiai-fennsíktól délre élnek az indiánok. Tőlük nyugatra van egy barbár államszerveződés, de szerintem nem itt voltam. – Miért is? – Mert Auras itt van. – Főnix Mordova délkeleti végére bökött, aztán visszahúzta a ceruzát balra. Délre beírta egy hosszanti csíkon: Granduria. – Granduria mellett laknak az edoánok és itt van Nifin. – A mágusok országát bekarikázta. – Nifintől délre Sorogh és tovább keletre Durínia és Auras. Mindent írt, amit mondott. – Keleten van Edír börtöne, a lidércek birodalma, és fölöttük Törphon, amin eredetileg át akartunk jutni Revenzába. Északkeletre élnek a hegylakók és persze a trollok, és már vissza is értünk a gírekhez. – Hol van itt a másik barbár alakulat? – Nem érintkezik Mordovával. Ha Deffék a barbárokon át akarnak Revenzába eljutni… – Ami logikus – vetette közbe Steve. – Igen. Szóval ha a barbárokon át mennek, akkor Aurason kellett átvágniuk. A család, akit a barbárok meg akartak támadni, aurasiak voltak. A távolban pedig hegyeket láttam. – Ezt eddig nem mondtad. – Számított volna? – Nem sokat – vallotta be Steve. – Lehet, hogy nekem is a fejembe kellene vésni álomföld térképét. – Nem árt, ha tudni akarod, merre repülj majd a sárkányoddal. Steve tekintetén harag futott át. – A sárkánypapok a lehető legritkább esetben ülnek sárkányhátra. Ezt már mondtam! Te sem lovagolsz a barátod nyakában. – Ha a tengerben fürdünk, akkor megesik. – Rendben. Visszatérhetünk a témára? – Edír börtöne, illetve a hozzá tartozó földterület olyan, mint egy eltorzult csepp. – Főnix berajzolta a cseppet, majd egy hullámzó vonalat húzott a szárazföld végéig. – A barbár határvidék pedig követi a hegység déli völgyvonalát, egészen a tengerig. Auras sokkal nagyobb, de nincs száz kilométer, ahol érintkezik Mordovával. Itt, ezen a ponton van Edír, Auras és a barbárföld hármas határa. Deffék beléphettek Aurasba, ahol nem fenyegette őket veszély, megkerülték délről Edirt, majd a hármas-határ közelében kereshettek egy átjárót a hegyeken. – Ez mikor volt? – Nem régen. Még ott lehetnek barbárföldön. Talán félúton. Én valahol mögöttük járhatok, két-három nappal lemaradva. Talán ha szerzek egy lovat, utolérhetem őket.
68

ANTHONY SHEENARD

– Én nem tudom, el tudok-e szabadulni… vagyis hogy el akarok-e szabadulni a sárkánypapoktól – vallotta be Steve. – Ha nincs baj, nem is kellene mennem. Érd utol Defféket, aztán mondd el, mi a helyzet. Ha nem gond, egy-két napot még itt maradok nálad. – Nem gond – intett nemet Főnix. – Ha nem akarsz elrángatni szórakozóhelyekre. Dolgoznom kell ugyanis az animációs film tervein. El vagyok maradva két héttel. Steve mérlegelt. – Akkor minden rendben veled? Főnix bólintott. – Nagyjából. A többit pedig feldolgozom. Majd feldolgozom. – Rendben – felelte a magyar. – Legfeljebb múzeumokat látogatok. Ha ajánlasz pár jó helyet…

69

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

11.

GLADIÁTOROK
Zigga amfiteátruma mordovai szemmel is impozáns volt, a barbár világ méltán híres központja. Legalább akkora volt, mint a római Colosseum, ám annál sokkal jobb állapotban, ép falakkal, belül körben kőülésekkel és középen az arénával, amit homokkal szórtak fel, hogy elnyelje a halott harcosok, állatokkal széttépetett áldozatok vérét. Nem múlt el nap, hogy ne láthattak volna halálig tartó küzdelmet a barbár világ itt megforduló utazói, ám most, az évnek ebben a szakaszában mindennél nagyobb viadalok zajlottak az arénában. Megállás nélkül, napkelettől napnyugtáig csaptak össze a gladiátorok, leggyakrabban három-négy pár küzdött halálig a nézők előtt. Ezekben a napokban a ziggai hordaúr is gyakrabban megfordult itt, rodinokkal körülvéve a díszpáholyban. A páholya semmivel sem volt kényelmesebb, mint a többi ülőhely, de tető borult fölé, és kicsit kiugrott a fal vonalából, így jobb rálátást biztosított a küzdőtérre. Deff és a két tünde már a második nap délelőttjén sorra kerültek. A tündék háromágú szigonyt és hálót kaptak a kezükbe, Deff pedig egy csupasz kardot és egy pajzsot. A páncélját a küzdelem idejére visszakapta, de csak hevenyészve tudta magára ölteni. A tündéknek egy hegylakó ikerpár jutott, akik mellett eltörpültek testi erőben, a lovagnak meg egy különösen nagydarab férfi. Még nála is magasabb és vállasabb volt, és ami nem elhanyagolható: legalább húsz évvel fiatalabb. Egy revenzai rajtaütés során esett fogságba, a porondon ő is pajzzsal és karddal harcolt, de könnyű páncélban. Az amfiteátrum tele volt nézőkkel, több tízezer torokból tört fel az üvöltés, amikor a revenzai nekitámadt Deffnek. A lovag a pajzsával hárított, majd visszatámadt. Újabb üvöltés reszkette meg a levegőt, ám az nem neki szólt, hanem a tündék és a hegylakók páros viadalának. A hegylakók kezében is háló volt, azzal próbálták meg egy hirtelen mozdulattal bekeríteni Edvirt és Elesztrielt. A két tünde azonban egy-egy fürge mozdulattal kitért a közeledő háló elől, és egyszerre szúrt. Az egyik hegylakó a jobb kezében tartott pöröllyel elütötte a szigonyt, a másikat azonban elérte a szúrás, és a vashegy beleszaladt a vállába. Amikor Edvir kirántotta, vér freccsent szét.
70

ANTHONY SHEENARD

A közönség egészen megvadult. Deff nem tudott odanézni, nem tudta, ki sérült meg, minek örül a tömeg. Állta a visszakezes csapásokat, és kénytelen volt hátrálni. A fiatalság és az erő ellen csak ésszel védekezhetett. Ésszel, gyakorlattal és kitartással. Meg kellett várnia, míg az ellenfele hibázik. A hegylakók nem torpantak meg egy pillanatra sem. Másodjára a pörölyükkel támadtak, megpróbálták elérni velük a tündéket. Azok azonban annyira fürgék voltak, hogy a fegyvernek még csak a szele sem érte el őket. – Csak csipkedd! – szólt oda Edvir Elesztrielnek, amikor elsiklottak egymás mellett. A tünde nő egyedül is rájött, hogy ez a legjobb taktika. Ha mélyre böki a szigonyt, talán nem tudja kihúzni többet. És ha elveszíti a fegyverét, erővel le nem győzi a hegylakót. A következő ütésnél megint csak eltáncolt, és a lapockája alatt megszúrta az ellenfelét. Éppen csak annyira, hogy három pontból vér serkenjen elő. Távolabb Deffnek esélye nyílt szúrni, és nem hagyta ki: a revenzai oldalába merítette kardja hegyét. A seb nem volt halálos, de Deff úgy vélte, kezdetnek megteszi. A revenzai egy hangot sem hallatott, a pajzsa élével csapott le Deff fegyverére, és kiütötte a kezéből. Nem törődött vele, hogy saját sebét is megnyitja. A lovag kezéből kiszakadt a kard és a homokra hullott a vércseppek mellé. A revenzai rögtön elrúgta, egészen messzire, majd félkörívben, a feje felett átemelve lecsapott a karddal is. Deff meghajolva fordult ki előle, és elindult a kardja felé. A revenzai eléje lépett, és megint vágott, most alulról felfelé. Deff bőre felhasadt a felkarján, de szerencsére csak a penge hegye érte el, nem volt komoly a seb. Ezalatt Edvir a hegylakó kivéreztetésén fáradozott. Tucatnyiszor megdöfte már a másikat, olyan volt, mint egy fürge dongó, körbetáncolta és a megfelelő ponton lecsapott. Nem számított, hogy comb, kar, hát, mell vagy éppen fenék. Szúrt, ahova tudott. Elesztriel is ügyesen harcolt. Kerülte a hálót és a közelharcot. Lágyan mozgott, és ugyanakkor követhetetlenül gyorsan. Deff a közelébe került a kardjának, de nem érhette el. A revenzai nyilvánvaló fájdalma ellenére is gúnyos vigyorral állta el az utat. Most ő volt az, aki nem sietett, tudta, hogy Deff előbb-utóbb rá kell szánja magát a csupasz kezes támadásra. Csak egy pajzsa van… Csak egy pajzsa. Edvir egy pillantást vetett barátja felé, és bár látta, milyen helyzetben van, most nem tudott segíteni rajta. Elhasalt, és a pöröly felette zúgott el. Gyors mozdulattal bökött a hegylakó ágyéka felé. A hegylakó felbődült, érzékeny helyen érte el az egyik hegy, és ahogy hátrébb lépett, elvesztette egyensúlyát és hanyatt dőlt.
71

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

Az amfiteátrum nézői felugráltak helyeikről és az öklüket rázva bíztatták jelöltjüket. Edvir felpattant, és támadott. A hegylakó feléje dobta a hálót, és kiengedte a kezéből. A tünde félrelépett, a háló elszállt mellette. Edvir oldalról döfött. Ellenfelének combját érte el a szigonnyal, ám a hegy most beszaladt az izmok közé. A feléje lökött pörölyt átugrotta, és elengedte a szigony nyelét, de csak azért, hogy aztán teljes súlyával ráugorjon. A hegylakó közben ellentétes oldalára fordult, a szigony hegye megfeszült, és az izmot széttépve szakadt ki a lábból. Deff is lábra támadt az aréna másik oldalán. Felegyenesedett, mintha meg akarná rohamozni a revenzait, majd amikor az felemelte a pajzsát, a lovag a sajátját az ellenfele bokája felé hajította. Pár lépés volt csupán a távolság, a pörgő, kerek pajzs szinte elkaszálta a revenzait, aki előredőlt, de eközben is igyekezett a lovag és kardja közé kerülni. Deff ugyanakkor más taktikát választott. Ölre ment. Könyökével zuhant rá ellenfele gerincére, alig tenyérnyivel a nyaka alatt. Pillanatot sem habozott, amikor a hátára ült, és a kardot tartó kezét felrántotta. A revenzai is mozdult, de nem tudta megakadályozni, hogy saját pengéjének az éle bele ne szeljen a hóna alatt az oldalába. Deff ekkor oldalról még le is fejelte. A revenzai még képes volt arra, hogy kábán ugyan, de lerázza magáról. Deff ekkor a kardja mellé hengeredett és kézbe kapva a felemelkedő revenzai veséjébe döfte. Edvir szinte ugyanekkor szúrta szigonyát a hegylakó nyakába, aki vesztére felült a az aréna homokjában. Vér tört elő a sebből, a hegylakó kimeredt szemmel nézte a szigony nyelét, aztán holtan dőlt el. Deff és Edvir szinte egyszerre tekintettek Elesztriel irányába, de a tünde nőnek nem volt szüksége a segítségükre. A kivéreztetés működött. Nem sokkal később ő is győzedelmeskedett a harcban. Igor a falhoz láncolva tért magához, magányosan egy szűk, ablaktalan, légtelen lyukban. A keskeny bejáratot karnyi vastag acélrács fedte, azon túl egy sziklafolyosó húzódott, derengő fáklyafénnyel. Igor azonban még a fáklyát sem láthatta. Nem tudta, mióta van itt és hogyan került ide. Az idő megtippelésében csak a valódi világbéli emlékeire támaszkodhatott. Amikor Szentpéterváron felébredt abban az olcsó szállóban, majdnem három órájába tellett, míg vissza tudott aludni. Az álomvilágban időközben lement a nap, a többiek a szekerekről egy bűzös cellába kerültek, ahol aztán a nifini rúna eltörlése közben elkábították. Itt még kába volt, amikor Moszkvában másodjára is felébredt, így amikor ott mintegy kilenc órával
72

ANTHONY SHEENARD

később elaludt és itt megjelent, a kábaság még tartott. Ezalatt kötözhették ki ide. Az orosz megpróbált megmozdulni, de a láncok nem engedték. Húzta a kezét, a bilincsek a csuklójába vágtak. A lábát mintha lebetonozták volna. A nyakán vaspánt volt, még csak előre sem tudta billenteni a fejét. Sem előre, sem hátra. Rögtön elkezdett viszketni az orra. Igor azonban tökéletes Specnaz kiképzést kapott hajdanán abban a másik világban. Feküdt napokig sárban, álca alatt, forró sziklán, megtanult moccanatlan maradni órákig, tűrni napot és esőt, szúnyogokat, bogarakat, csúszómászókat, éhezni és szomjazni, vagy olyan lassan mozdulni, hogy ember nem veszi észre. Megtanulta szabályozni a lélegzetét, a testhőmérsékletét és szívének dobbanását. Az ott tanultakat az álomvilágban is tudta hasznosítani. A tudását mindenki áthozhatta ide. Az orosz exkommandós kikapcsolta érzékszerveit, és amennyire lehetett, kényelmesen elhelyezkedett. Testsúlyát elosztotta a két lába között, vállizmait ellazította. Hátradőlt, hogy a fal tartsa a hátát. Hideg volt és nyirkos, de ez még mindig elviselhetőbb, mint később az izomgörcsök. A keringése akadálytalan legyen, ez a legfontosabb. Nem tudta, meddig lesz itt, ebben a világban harmincharmincöt órája lehet. Akármikor is szedik le innen, utána – feltehetően – rövid időn belül szüksége lesz karjának és lábának erejére. Kizárt a tudatából minden zavaró tényezőt, a viszketést, a hideget, a szagokat. Már éppen azon volt, hogy lehunyja a szemét, amikor történt valami. Egyszer csak Chloé jelent meg a cella közepén. Igor ránézett, és csak annyit mondott: – Na, ez a szívás, kicsi lány, nem az afgán háború. Alkonyattájt a czigolói raboknak ismét küzdeniük kellett. Drágot és Adét szemelték ki az őrök a harcra. A két gírnek az arénában egy megtermett troll jutott, aki ellen csak kétkét tőrt használhattak. A troll ugyanakkor egy hatalmas bunkót kapott, amivel kartávolsága kétszeresére nőtt. Vigyorogva forgatta fegyverét, miközben Drágot és Adét méregette. Zigga urai úgy gondolhatták, hogy a küzdelmük van annyira izgalmas, hogy mást nem érdemes közben az amfiteátrum küzdőterére küldeni. Volt benne igazság: a trollt a legtávolabbi néző is remekül láthatta. – Jobban örülnék a karmonomnak – morogta Ade a tőrét méregetve. – Menni fog ezzel is – válaszolta Drág. – Akármekkora is ez a szörny, hátul nincs szeme.
73

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Akkor Kojun legyen velünk… A troll támadott először. A feje fölé emelte a bunkót, majd négy lépéssel a gírek előtt termett. Üvöltött, amikor lecsapott. Drág és Ade sem voltak éppen apró termetűek, hatalmas vállukon annyi izom ült, hogy csak a súlyukkal agyon lehetett volna nyomni egy embert, most mégis úgy lebbentek szét a bunkó elől, mint két tünde táncos. A troll még mindig üvöltött, amikor meglendítette a bunkót és megfordult maga körül háromszor. Drág és Ade hasra vágták magukat és távolabb hengeredtek, ketten két ellentétes irányba. A troll megállt, és hol egyikükre, hol másikukra pillantott. Drág üvölteni kezdett, hogy magára vonja az ellenfél figyelmét, majd megindult, akár egy haragos moguszbölény. A böszme óriás feléje fordult, és ekkor Ade is nekilendült a másik oldalról, csendesen, de fürgén. A troll Drág felé sújtott bunkójával, öklével meg hátra, oda, ahol Adét sejtette. Ade azonban nem ugrott hátra, mint Drág a bunkó elől, hanem elkapta a troll csuklóját, és amikor az visszahúzta kezét, a gír felszökkent a combjára, majd az oldalára. Felmászott a nyakába, két rövid kését pedig a nyakába döfte. A hatalmas szörnyeteg megvadult. Drág ezt a pillanatot használta ki, hogy rákapaszkodjon a bunkóra, és megakadályozza, hogy ellenfele felemelje azt. Ade kihúzta a késeket a troll nyakából. A pengék olyan kicsik voltak, hogy nem ejtettek komolyabb sebet, a bőrt alig ütötték át. Ennek ellenére újra belevágta őket a nyak két oldalán, teljes erejéből. Drágnak sikerült kitépnie a bunkót a troll kezéből. Elhajította a fegyvert, aztán rögtön elhajolt a kaszáló karok elől. Ade kis híján lecsúszott az őrjöngő troll válláról, ezért egyik kezével elengedte a kést, és fél kézzel belekapaszkodott a nyakába. Egyszerre csimpaszkodott és szorította, holott sejtette, az oldalsó, vastag nyakizmok miatt esélye sincs elszorítani a légcsövét. A troll vicsorogva kapott feléje a szájával, Ade ekkor pillantotta meg a nyakán a vastag, kidagadó eret. Egy gyors mozdulattal belevágta a kését, majd feltolta a markolatát. Drág a szeme sarkából látta, mit csinál Ade. A fejével rontott neki a szörnyeteg gyomrának. Kárt nem okozhatott, de megint csak elterelte ellenfele figyelmét és lefoglalta támadásával. Ade elengedte a troll nyakát és két kézre kapta a tőr markolatát. Lecsúszott a szörnyeteg hátáról, de elrúgta magát, így kilendült oldalra. A tőr, a gír súlyával megterhelve, egy egész lábnyit hasított fel a troll bőréből és érfalából, míg végre kifordult onnan. A hatalmas lény nyakából egész vérfolyam robbant ki, amely elérte Adét. A gír vérben fürödve csapódott a földnek. A vérfolyam azonban nem szakadt meg, az első robbanásból lüktető zuhatag lett, minden szívdobbanással messzire csapott ki. A troll ugyan emelte
74

ANTHONY SHEENARD

a kezét, de a nyakáig nem jutott el, a karja elzsibbadt, fel sem tudta emelni. Támolygott, már nem harcolt, aztán egyszerre csak eldőlt. Az amfiteátrum közönsége egy emberként hallgatott el. Hosszabb küzdelemre számítottak, és többségük a troll győzelmére fogadott. Ekkor Drág és Ade leültek a troll tetemére, amelyből még mindig folyt a vér, de már nem lüktetett, mert a szíve sem dobogott. Ade leszakított a szörnyeteg rongyaiból egy darabkát, megtörölte az arcát, kezét. Mondott valamit Drágnak, aki válaszolt és beszélgetni kezdtek. Mintha csak egy tábortűz mellett ülnének.

75

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

12.

MÁGUSOK KÜZDELME
Az őrök nem lepődtek meg, hogy még valaki van a szűk cellában Igor mellett, legfeljebb az okozott nekik gondot, hogy az illető nő. Nők esetén ugyanis nem a harc volt az elsődleges, ami eszükbe jutott. Rohantak parancsot kérni. Megjelent a czigolói rodin és szemrevételezte Chloét. – Harcos ez is, nem látjátok?! – dörrent rá az őrökre. – Sőt, mágus, mint a másik. – Nem fiatal hozzá? – Megkérdeztétek a korát? – A rodin elvesztette a türelmét. – Vagy csak találgattok? Ez a dolgotok? – Bilincseljük meg őt is? – Mondanom kell? Az őr kinyitotta a cella ajtaját és két társával együtt benyomakodott. – Ez aztán a bátorság – csattant fel az apró termetű nő hangja. – Három embert küldesz egy lányra. Micsoda lovag vagy te? Chloé a rodint szólította meg, nem a csatlósait. Ellenük kézzel-lábbal küzdött, már amennyire a kis hely engedte. Harapott is, ha úgy hozta a lehetőség. – Itt mások a lovagság szabályai, mint Mordovában – felelte a rodin érzelemmentesen. – És nem becsüljük alá az ellenfelet. – Nifini mágusok vagyunk, megbánod, ha ujjat húzol velünk. Chloé sikeresen ágyékon rúgta az egyik barbárt, aki térdre hullott. A nő menekülni akart, és a barbár hátán szeretett volna kijutni a cellából, de egy másik őr elkapta. – Álmodók vagytok, akiket valahol valakik mágusnak akartak kiképezni – folytatta a rodin, és nézte, miként ragadják meg az apró nőt az emberei és nyomják a falhoz. – Nincs rajtatok jel, nem árulkodik semmi arról, hogy valamelyik nifini iskolától jöttetek. Nem fog utánatok sírni senki se. – Porrá égetlek – tombolt tehetetlen dühvel Chloé. – A hamvaidon fogok táncolni. Szétrúgom őket a négy égtáj felé…
76

ANTHONY SHEENARD

Szétfeszítették a két karját, és a fal penészrétege alól két rozsdás bilincs került elő, amit rákattintottak a csuklójára. Az őrök ezután a lábát is kifeszítették és rácsattintották a zárakat. – Harcolni fogtok – mondta a rodin töretlen hittel. – Szórakoztatjátok az összegyűlteket, és a halálotokkal vagy a győzelmetekkel sokakat fogtok gazdagítani. Az ágyékon rúgott őr eközben külön örömmel fogta béklyóba a lány nyakát. Megfogta Chloé fejét és minden finomkodás nélkül a sziklafalhoz csapta, majd vigyorgott rá. Chloé érezte, hogy vér csordul le haja tövéből a nyakára. Az őr egészen közel lépett, hozzádörgölőzött. Chloé szemen köpte és tehetetlen dühében bőgni tudott volna. Csak a nem létező méltósága tartotta vissza ettől. Még akkor is rángatta láncait, amikor a barbárok kisorjáztak a cellából. – Nem fogok harcolni – kiabálta. A rodin ekkor mosolyodott el először. – Dehogynem – mondta. – Megvannak az eszközeink, hogy ösztönözzünk. Délután az őreik elővezették Igort és Chloét. A láncokat ugyan levették róluk, ám a nyakukon, karjukon és a lábukon ott maradtak a nifini varázslók semlegesítő rúnáival ékesített bilincsek. A ziggaiak túlbiztosították magukat. Az amfiteátrum lelátói zsúfolásig voltak, a két mágus harcára főidőben került sor. – Ezt nevezem tömegnek – morogta Igor. – Mint egy rohadt valóságshow. – Hátrafordult Chloé felé. – Semmit sem tudok rólad. Van valamilyen harci kiképzésed? – Persze – dörrent fel Chloé idegesen. – Addig beszélek az ellenfelemhez, míg az agyérgörcsöt nem kap. – Lehetne komolyan válaszolni? – Lehetne, de nincs kedvem. Vas csikordulása hallatszott: négy katona lépett ki a cellasorok folyosójáról és egy nagyméretű takarót cipeltek a sarkainál fogva. A takarón valami nehéz feküdt, mert az alja földig ért, a sarkait pedig két kézzel fogták. – Mi lehet az? – kérdezte Chloé. – Nincsenek fegyvereink. Szerintem ott hozzák őket. A takarón tényleg fegyverek voltak. Akadt ott hosszú pengéjű kétkezes kard, rövid gladiusz, pöröly, szekerce, fokos, csákány, bárd, lánc, dárda, és még vagy tucatnyi más szúró és vágó alkalmatosság. A katonák lehajították a csomagot Igor és Chloé elé a homokra, majd kimasíroztak a küzdőtérről. – Ez tetszik – mondta Chloé és felemelt egy kis bárdot. – Azért megadják az esélyt, hogy azzal küzdjünk, amihez értünk.
77

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Nem hiszem, hogy ez lenne mögötte – nézett körbe rosszat sejtve Igor. – Még ne örülj! A lelátókon lassan elcsitultak a barbárok: emberek, hegylakók, muhinok. A csend félelmetesebb volt, mint a sok ezer üvöltő torok. Valami megfoghatatlan dermedtség telepedett az amfiteátrumra. Chloé a baljába egy láncot fogott, a végét a csuklója köré tekerte. Úgy vélte, azzal távol tarthatja az ellenfelét, míg a jobbjában tartott bárddal egy megfelelő pillanatban végzetes csapást mér rá. Igor felkapott egy dárdát és egy gladiuszt. Egymásnak háttal fordultak körbe. – Ez nem jó – morogta Igor. – Ez nagyon nem jó. – Ki lesz az ellenfél? Megint megnyikordult a cellasor rácsának vasa. Mindketten odapillantottak. A folyosó sötéten ásított pár másodpercig, majd feltűnt egy kerek arc, kiugró, csupasz szemöldökkel és éles pofacsontokkal. A szem apró volt, nagy fekete bogarú, a száj széles és lebiggyedt. Az alaknak hosszú nyaka volt és görnyedten járt. – Egy trák – mondta Chloé. – Egy? Az első alakot követte még egy és még egy és még több is. Hatan voltak, hat mocsárból kifogott, vad tekintetű szörny. A trákok látszólag védtelenek voltak, nem volt náluk kard vagy buzogány. Semmilyen fegyver. Ám egy trák soha sem védtelen: a fogaik, karmaik vagy a vállból kicsapódó veszélyes csonttüskék többet érnek minden ember által kovácsolt fegyvernél. Ezek a csonttüskék még a lovagi páncélt is képesek átütni. – Hat – Chloé tekintete elsötétült. A trákok nem késlekedtek: amint megpillantották ellenfeleiket, támadásba lendültek. Igor hirtelen felkapta a dárdát, lépett kettőt és elhajította. A dárda átütötte a legelöl rohanó mellkasát, aki hátrabucskázott és elsodorta egyik társát. – Már csak öt – kiáltotta az orosz. – Ezek állatok, ne sajnáld őket! Lehajolt egy csatakalapácsért, és előrevetette magát. Chloé megforgatta a láncot és követte Igort. Nem akart elmaradni mögötte sem bátorságban, sem elszántságban. A trákok hordái alapvetően vizes területeken, lápokon, mocsarakban éltek. Vad lények voltak, akik saját pusztulásuktól sem félve vetették bele magukat egy-egy küzdelembe. Veszélyesek voltak, mert nem gondolkodtak harc közben, így nem lehetett kiszámítani a mozdulataikat. Igor lecsapott a harci kalapáccsal, de az lecsúszott a második trák vállából kicsapódó csonttüskéről. Megsértette a csontot, amely megroppant, így a szörny nem tudta használni többé, de ez korántsem tette harcképtelenné. A karmaival feltépte Igor ingét és három párhuzamos csíkban a bőrét a mellkasán.
78

ANTHONY SHEENARD

Chloé lánca zúgott el a fejek felett és eltalálta egy trák vállát. Rézsút rácsavarodott. A nő maga felé rántotta vele az egyensúlyát vesztő trákot, s közben ugrott és bárdjával a koponyája felé vágott. Ellenfele maga elé kapta a kezét, ezért Chloénak oldalra kellett fordulnia, így a bárd nem a koponyát, hanem a trák nyakát találta el, félig lenyesve ocsmány fejét. – Egy nekem is – kiáltotta Chloé, és elengedte a láncot, mert majdnem elrántotta az elzuhanó, tehetetlen test. Felugrott és futásnak eredt, nyomában két másik ellenfelével. A barbároknak tetszett a kis nő: a közönség soraiból leginkább őt bíztatták. Igor ekkor már egy karmos kezet fogva küzdött az életéért. Sérült ellenfelét a földre küldte azzal, hogy a gladiuszt átdöfte az oldalán, ám a másik trák a földre döntötte. Egyszerre akarta átharapni Igor torkát és átütni csonttüskéjével a mellkasát. Az orosz egyik kezével a tüskét fogta, a másikkal a trák fejét tolta arrébb. Karján az erőlködéstől kidagadtak az izmok, tenyeréből vér szivárgott. Homlokáról folyt az izzadtság. A trák sziszegett, morgott, a nyála rácsorgott Igorra. – Elééég – hörögte Igor, és megpróbálta felhúzni egyik lábát. Sikerült neki, és így el tudta rúgni magától ellenfelét. A trák nem szállt messzire és gyors volt, nagyon gyors: azonnal felpattant és rohamozott ismét. Az orosznak nem volt fegyvere, ám fektében egy rúgással elkaszálta a trák lábát. A test-test elleni küzdelem tovább folytatódott, de Igor előnyére fordította a helyzetet, és felülre tudott kerülni. Chloé időközben elérte a fegyverekkel teli takarót, és rávetette magát. A pengéjénél fogta meg a kétkezes kardot, és nem törődve a tenyerén megnyílt sebbel, egyenesen felfelé fordította. Üldözőinek egyike éppen utána ugrott, és szinte felnyársalta magát a kardra. A másikuk elérte Chloét, megragadta az öltözékét és kirángatta haldokló társa alól. Aztán vicsorogva hajolt fölé, hogy átharapja a torkát. Igor távolabb a harcművészeti tudását vette igénybe: pár mozdulattal megforgatta a trákot, és máris a hátán volt. Letépte az övét és ellenfele nyakára hurkolta, kétszer megtekerve a bőrt. Egész felsőtestével hátrahajolt, amikor megrántotta az övet. Térdét a trák gerincébe nyomta, és húzta, csak húzta, míg meg nem hallotta a gége roppanását. A halk hang az ezertorkú ujjongáson át is hallatszott. Igor elengedte az övet, halott ellenfele a porba harapott. Chloé ujjai pontosan ebben a pillanatban rátaláltak egy buzogányra, azt tolta nagy hirtelen a föléje hajló trák pofájába, a sárgálló, tűhegyes fogak közé. A trák ráharapott, és ezt két foga bánta. Chloé tovább tapogatózott, fegyvereken feküdt, remélte, hogy talál valamit. Egy balta akadt a kezébe, éppen időben ahhoz, hogy a trák kicsapódó csonttüskéjét tőben, a porcoknál lemetssze vele, majd közvetlen közelről belevágja a balta lapos végét az arcba.
79

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

A trák három sebet kapott gyors egymásutánban és félig megvakult. Elengedte Chloét, de csak azért, hogy karmaival szétszaggassa. A lány kis szabadsághoz jutott. Elkapta a feléje nyúló karokat, majd ágyékon rúgta a trákot. Amaz meg se rezzent, helyette ráfeküdt az ellenfelére és erővel akarta belenyomni karmait a mellkasába. Chloé ellentartott, miközben igyekezett felfelé csúszni. A fegyverek a hátába nyomódtak, és csak remélhette, hogy nem nyársalja fel magát valamire. Ekkor árnyék vetült rá. Igor jött segíteni. Egész egyszerűen felvett egy hajítószekercét és belevágta a lányt szorongató trák hátába. Chloé megérezte, hogy ellenfele karjából elvész az erő, testéből elillan az élet. Minden erejét megfeszítve rúgta le magáról az undorító dögöt. – Ment volna egyedül is – nézett fel Igorra. Az orosz a kezét nyújtotta, hogy felsegítse, és a lány pillanatnyi gondolkodás után elfogadta azt. – Ez nagyon rendben volt – mondta Igor, és elismerően nézett Chloéra. – Nem csak a tűzgolyókkal vagy jó… – LA-ben nőttem fel – morogta Chloé, és felpillantott a díszpáholyba, ahol a hordaúr mellett ott ült a rodin, aki őt a falhoz bilincseltette. – És felbosszantottak. Most már haragos is vagyok…

80

ANTHONY SHEENARD

13.

MEGÖLNI MINDEN ÁRON
A szír elérte Ziggát. Mint egy láthatatlan szellem, szürke árnyék szelte át barbárföld hegyeit és völgyeit. Itt már nem vágtatott, nem űzte halálig a lovát. Gyorsan haladt, de csak annyira, amennyire az óvatosság engedte. Nem azért kerülte a harcosokat, mert félt tőlük (bár széles e világon csak a barbárok olyan őrültek, hogy ok nélkül belekötnek egy szírbe), hanem mert nem akarta, hogy feltartsák. Emellett a gyilkolás a munkája volt. Nem szórakozásból osztott halált. Nem ölt, ha nem fizettek érte, hacsak nem volt muszáj önmaga védelmében megtennie. A város kapuját átlépve azonban nem tudott tovább láthatatlan maradni, nem kerülhette el a konfliktusokat. Belovagolt a kapun és rögtön feltűnést keltett. – Korcs fajzat… egy szír… – A híre gyorsabb volt, mint ő maga, utcahossznyival járt előtte. A szír nem törődött vele, nem nézett se jobbra, se balra. Tudta, hol van az amfiteátrum, egyenesen oda tartott. Lovának lába sarat vert fel, patkója alatt néha eltört egy-egy szabadon fekvő, emberi csontdarab. A összetákolt házak tövében, bűzös sikátorok mocskában részeg magatehetetlen barbárok feküdtek. Ziggában a városok összecsapásának versenyére összegyűlt a barbár világ fele. Többnyire az alsó fele. A szír már csak a céltudatosságával is kitűnt innen. Ha valakinek itt dolga volt, az kocsmáros volt vagy fogadós. Senki más nem dolgozott, nem voltak céljai, hacsak a gyors lerészegedés és a szórakozás nem tekinthető annak. Nem voltak kötelezettségek, sem kötöttségek. Mindent szabadott. Ziggában egyedül a várost irányító hordaúr körül voltak katonák, az utcákon vitás esetekben önbíráskodás folyt. Íratlan szabályként mindenki betartotta, hogy ilyenkor a közönség előtt, nyílt téren zajlik le az összecsapás. – Hé, te korcs, besároztad a ruhámat! – csattant fel egy borízű hang a szír mögött, aki úgy tett, mintha meg se hallotta volna. – Hé, hallod, titánok fattya? Fizesd ki a ruhám vagy fizess meg érte!
81

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

Ló és lovasa haladt tovább. Sárgolyó csattant a szír hátán, röhögés csapott fel körben. – Hé, te fattyú! Most már kezdesz hasonlítani hozzánk. De még mindig nem fizettél! A következő, amit kapsz, egy nyílvessző lesz. A szír visszafogta a hátasát és ültében félig megfordult. Arcát kendő takarta, csak sötét tekintete látszott. – Az életösztön a leghasznosabb ösztönök egyike – suttogta, de valahogy mindenki hallotta. – Nézz magadba, megtalálod-e legbelül! – Miről zagyválsz? – horkant föl a barbár. Hatalmas termetű ember volt, akkora mint egy hegylakó. Bőrpáncél védte testét, alkarját különféle jelek borították. Kopasz volt, de bajuszos és szakállas, a nyúlszáját takarta vele. – Arról, hogy ha nagyon akarod, megöllek. – Azt akarom, hogy fizess a ruhámért, amit besároztál! – A barbár magára mutatott. – Nézz rám! Ez már használhatatlan. Igazi királyi öltözet volt, aranyszálakkal, gyémántgombokkal. Egy új öltözet száz mordovai arany lesz. – Bolond! A szír megfordult és sarkát a ló oldalába vágta. Ebben a pillanatban halk kattanást hallott, ami nyomban megállásra késztette megint. Tudta, hogy egy számszeríjat fogtak rá. Nem csupán a kattanásból, de az elől és oldalt állók arcából is. Mert az esetnek nézői is akadtak. Szinte kivétel nélkül kárörvendve néztek rá. A számuk gyorsan nőtt, egyre szűkebb körbe vonták. A bérgyilkos fölényes könnyedséggel szállt le a lováról. Eközben szétnyílt a köpenye és látni engedte az övéről lelógó fegyverek egy részét. Tőrt, kardot, és egy mini számszeríjat is. A kezét a lován tartva fordult szembe a barbárral és fegyverével. – Tedd el! – Fizetsz? – Eszem ágában sincs. – A bérgyilkos nyugodt maradt. – Ha akarsz, lőj! A barbáron látszott, hogy ivott már, a kezében kis köröket írt le a fegyver, így a vessző hegye is. Első pillanatban nem értette, mit akar a másik. – Lőj! – bíztatta a szír. A barbár meg akarta leckéztetni a titánok fattyát. Felkészült rá, hogy harcolni fognak, és egy test-test elleni küzdelemben győzi majd le. Lelőni túl könnyű lett volna, de aztán megvonta a vállát – mintegy önmagának –, mert rájött, hogy mindegy, mivel öli meg a fattyút. Szinte érezte az elvárást a nézőközönsége felől, hogy megtegye. – Lődd le! – üvöltötte ekkor valaki, és ez mintha áttörte volna a gátat, az utca forrongani kezdett. Öklök emelkedtek a magasba és a körben állók ritmusban bíztatták. – Lődd le!
82

ANTHONY SHEENARD

– Lődd le! A barbár kilőtte a vesszőt. A szír mintha megérezte volna, mikor indul el feléje a halál. Követhetetlen gyorsasággal fordult oldalra, és mintha nem lenne elég, hogy kitér egy nyílvessző elől, még ki is nyúlt érte és elkapta. Ott állt, kezében a vesszővel és a barbárra nézett. Tekintetében gúny és lenézés ült. A barbár egy hosszú pillanatig csak bámult rá, majd elhajította a számszeríjat. Kirántotta övéből a kardját, és rohamozott. A szír elhajolt, köpenye szára lebbent, és a karja egy rövid kört írt le. Támadója elrohant mellette, majd megállt, a feje hátrabillent és vér fröccsent a nézőkre. A szír félig elvágta a torkát. Senki nem látta, mikor és hogyan. A bérgyilkos a ruhája ujjába törölte a tőrről a vért. Az öltözékén több hasonló sötét folt látszódott. A nézőknek kellett kis idő, míg felocsúdtak. Akkor aztán részegen, dühödten, bosszúszomjasan megindultak, ki-ki előkapva kedves fegyverét. A bérgyilkos felkészült erre, eltáncolt a lovától, valahonnan elővarázsolt egy szablyát és a két fegyverrel együtt osztotta a halált. Precíz vágásokkal és szúrásokkal szerelte le ellenfeleit. Szégyentelenül könnyen bánt el velük, és kis idő múlva hullahegyek tetején állt. Mire a barbárok rájöttek, hogy jobb visszavonulniuk, már húsz halott feküdt a mocsokban és sárban. A szír a halottak hátáról lépett át lovának hátára. Aztán mintha mi sem történt volna, tovább indult az amfiteátrum irányába.

83

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

14.

A NYOMOZÓ
Steve nyitott ajtót, mert Főnix nem volt éppen otthon. A spanyol srác három hét kihagyás után ismét elment az edzőterembe, hogy levezesse felgyülemlett energiáit. Kezdett magára találni, visszatért előző életéhez, mindennapi rutinjaihoz, pontos időbeosztásához. Kitakarította a teljesen tiszta lakást, ruháit kivasalta, a számítógép winchesterét rendbe tette. Steve azonban még látta távolba révedő tekintetén, hogy mekkora nyugtalanság feszíti belülről. Néha öntudatlanul is megrezzent vagy ütött egyet valami láthatatlan ellenfél felé. Ilyenkor azonban szinte azonnal feleszmélt, és összeszorított ajakkal nézett valami rutinszerű munka után. Steve tudta, mit élt át, hiszen Főnix elmesélte, de képtelen volt átérezni. Mint ahogy azt sem sejthette, mi lesz vele odaát. Milyen lesz, ha találkoznak? Főnix tehát edzeni ment, Steve pedig úgy döntött, összeüt valami magyaros ebédet. A paprikás krumpli mellett döntött. Talált édes chilit a konyhaszekrény fűszerei között, egy közeli sarki fűszeresnél pedig vett krumplit, hagymát és kolbászt. Visszatért Főnix lakásába, és éppen a hagymát vágta fel, amikor csengettek. Steve megtörölte a kezét a konyharuhák egyikébe és ment ajtót nyitni. Egy nyomozó állt az ajtóban. Felvillantotta a jelvényét. – Jó napot – mondta tökéletes angolsággal. – Sony Resco nyomozó vagyok az Interpoltól. Miklós Istvánt keresem. Steve annyira meglepődött, hogy köpni-nyelni nem tudott. – Az Interpoltól? – kérdezett vissza aztán. – Mit akar tőlem az Interpol? – Ön Miklós István? – Igen. – Bemehetek? Steve félreállt az ajtóból. – Jöjjön! – intett a törlőruhával. Még mindig zavart volt. Mit keres itt az Interpol?

84

ANTHONY SHEENARD

A nyomozó belépett. Középkorú volt, gondozott, sűrű, fekete hajjal, barna szemmel, kis orral, amelynek két oldalán mély árkok húzódtak. Érződött rajta a friss arcszesz illata. Steve bedobta a rongyot a konyhaasztalra, aztán bekísérte a nyomozót a nappaliba. Helyet mutatott neki egy karosszékben, aztán ő maga a díványra ült, annak is a legszélére. Előredőlt, a térdére támaszkodott összekulcsolt két kezével. – A gyilkosságról van szó? – kérdezte. – Ugye, a Nexusban meghalt ürgéről van szó? – Igen. – A férfi elővett egy kis diktafont, bekapcsolta és kitette a dohányzóasztalra. – Nem okoz gondot, ugye, ha felveszem a beszélgetésünket. – Nem. – Steve-et tényleg ez érdekelte a legkevésbé. – Miért nyomoz az Interpol? Tudtommal csak európai ügyekben szoktak eljárni. Olyan bűnügyekben, ami több országot is érint. Maffia, terrorizmus meg ilyenek… – Így van. De egyre inkább úgy tűnik, hogy Nicolás Balseiro halála ránk tartozik, nem pedig a helyi bűnüldöző szervekre. – Tudják, ki ölte meg? – Még nem, de gőzerővel nyomozunk. Miután kiderült, hogy az áldozatnak határon túlnyúló érdekeltségei voltak, kitágult a gyanúsítottak köre. Ön és Joshua Franquesa voltak az utolsók, akik beszéltek az áldozattal. Szeretném, ha megosztaná velem, mit mondott önöknek a halála előtt. – Elmondtam már a rendőröknek. – Steve bajban volt, már nem nagyon emlékezett, hogy becsípve milyen vallomást tett azon a hajnalon. Az igazságot nem mondhatták el, most pedig el kellene ismételni egy hazugságot. – Biztos benne van valamelyik jelentésben. – Nyilván, de én öntől szeretném hallani. – A nyomozó előrehajolt. – Olvastam az aktákat, de nekem mások a vizsgálati szempontjaim, mint a barcelonai nyomozóknak. Ki tudja, milyen lényegtelennek tűnő, ám fontos dolog kerülte el a figyelmüket csak azért, mert nem látják összefüggéseiben a dolgokat. – Értem. – Steve megpróbálta felidézni azt az éjszakát. A zenét, a fényeket, a hangulatot. Nicolás arcát. Aztán azt, amikor kigyulladtak a szórakozóhely illúzióromboló belső lámpái. Amikor a hangulat leolvadt a falakról, amikor a vérforraló táncosokból izzadó fiúk-lányok lettek, és amikor a pultosok mosolya mögött feltűnt a zaklatottság vagy a fáradtság. – Ne haragudjon, de nem emlékszem már mindenre. – Semmi baj! Vegyük át azt, amire emlékszik! Miért ült le maguk mellé Nicolás Balseiro? – Mert belehallgatott a beszélgetésünkbe és tetszett neki valami. – Steve remélte, hogy nem tűnik tétovának vagy hazugnak. Amit mondott, az igaz is volt. – Leült és fizetett egy italt. – Aztán?
85

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Miről beszélgettünk? Ööö… Beszélgettünk Magyarországról. Tudja, én magyar vagyok, és az ürge ezt érdekesnek találta. – Magyarországról? – Persze nincs sok mindent beszélni róla – visszakozott Steve. – De részegen inkább a hangulat számít. Ittunk és dumáltunk. Kérdezett, én meg válaszoltam. – Lehetne konkrétumokat, señor Miklós?? Steve homlokán verejték ütközött ki. – Sajnos nem nagyon emlékszem… – Beszélt-e señor Balseiro valamiféle ügynökségekről? Steve megnyalta a szája szélét. Erre mit válaszoljon? A nyomozó nyilván tud valamit, de mit tudhat? – Ügynökségekről? – Igen. – Talán, mintha… Bár nem rémlik. Igazából fel akartunk szedni Főnixszel két lányt, azért mentünk oda. Nézegettük a táncosokat, az ürge pedig beszélt. – Angolul. – Igen. Szóval figyeltem is, meg nem is. Lehet, hogy beszélt ügynökségekről, de nem tudom, konkrétan, mit is. Szerintem a barcelonai rendőröknek sem említettünk ügynökségeket… Említettünk? – Nem. A rendőrségnek nem sok mindent mondtak azon kívül, hogy señor Balseiro az önök asztalától ment ki a mosdóba. De más szemtanúk szerint majdnem fél órát beszélgettek. – Fél órát? – Steve megtörölte a homlokát. – Nem, nem volt az fél óra! – Nem valami segítőkész, señor Miklós. Melege van? – Barcelona meleg hely – morogta Steve. – Nálunk otthon már hűvös van ilyenkor. A nyomozó nem válaszolt, várta, hogy Steve folytassa. Steve viszont úgy gondolta, a legjobb védekezés a támadás. – Milyen ügynökségekről van szó? Amolyan maffiás ügynökségről, vagy állam az államban… Ez egy belsős nyomozás? – Sajnos nem áll módomban felvilágosítást adni erről. – A nyomozó elkomorodott. – Jó lenne, ha nem vinné félre a témát, señor Miklós. Még azt kellene hinnem, hogy valamit titkolni szeretne. – Nincs semmi titkolnivalóm – mentegetőzött Steve. – Csak tényleg nem emlékszem. A barátommal beszélgettünk, aztán leült mellénk ez a srác és jobbára arról beszélt, milyen jó az a hely. Én is meséltem neki pár budapesti szórakozóhelyről. Semmi komoly nem volt, két ismeretlen felszínes beszélgetésén túl. Ittunk, aztán közölte, hogy ki kell mennie a vécére. Mi Főnixszel közben megbeszéltük, hogy lelépünk, átmegyünk valami más helyre… – Miért is?
86

ANTHONY SHEENARD

– Mondtam, hogy lányokat akartunk felcsípni, és azzal az ürgével nem lehetett. Máshogy akartuk befejezni az estét. – Értem. – A nyomozó benyúlt a zsebébe és elővett egy kis jegyzettömböt. – Miért jött Spanyolországba, señor Miklós? – Turistáskodni. Főnixszel, illetve Joshuával régóta e-mailezünk, és arra gondoltam, hogy meglátogatom. – Steve úgy érezte, ez bővebb magyarázatot igényel. – Tudja, ő fantasy festő én meg fantasy író vagyok. Megvan a közös érdeklődésünk. Talán még dolgozhatunk is együtt. Ki tudja? A nyomozó körbepillantott. – Nem látok itt képeket. – A vendégszoba van kidekorálva velük. – Megnézhetném őket? Steve majdnem rávágta, hogy persze, aztán eszébe jutott, hogy ha az ügynökségek után nyomozó interpolos zsaru valamit tud az álomvilágról, akkor Főnix nyomban lelepleződik. – Nem… nem hiszem – nyögte ki. Érezte, hogy meg kell indokolnia az elutasítást valamivel. – Tudja, Főnix exbarátnőjéről is van ott pár meztelen kép. Nem hiszem, hogy örülne neki, ha ismeretleneknek mutogatnám. – Az exbarátnője meztelen rajzait rakja ki a hálóban? – Én is kiszögezem a falra a jól megírt szexjeleneteimet – poénkodott Steve, de aztán a nyomozó tekintetét látva hozzátette: – Bocsánat, csak vicceltem. – Rendben. – A nyomozó kinyitotta a jegyzetfüzetét és lapozott benne párat. – Ez az ön címe? – Megpróbálta kiolvasni, de aztán feladta. Odatartotta a jegyzetfüzetet Steve elé. – Igen. – Elképzelhető, hogy a magyar Interpol irodától fel fogja keresni önt valaki. Amíg a végére nem járunk a dolgoknak, számíthat ránk. – Ennyire fontos az ügy? – Nincsenek lényegtelen ügyek. – A nyomozó felállt, és közben előhalászott egy névjegykártyát a zsebéből. Csak a neve, Sony Resco, és egy telefonszám volt rajta. – Ezen a számon közvetlen engem ér el, akárhol is vagyok Európában – mondta. – Bármi eszébe jut, hívjon! Steve is felemelkedett a dívány széléről, átvette, megnézte és zsebre rakta a névkártyát. – Viszlát, señor Miklós. – Remélem, nem… – dobott be egy utolsó tréfásnak szánt mondatot Steve, amiért is megint csak egy komor pillantást kapott. Arcáról leolvadt a mosoly, majd kikísérte a humortalan nyomozót. Miután becsukta mögötte az ajtót, megszólalt a mobilja. Steve kivette a zsebéből és ránézett a kijelzőre. „Anyám”
87

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

Steve a falnak döntötte homlokát. Barcelona nem hozott neki szerencsét.

88

ANTHONY SHEENARD

15.

A végső küzdelem
Deff és Edvir újabb küzdelmére délelőtt került sor, az eget szürke felhők fedték. Jó idő volt ez, a hajnali harmat nem tudott felszáradni, a hűs levegő átjárta az arénát is. A homok is sötétebb volt, kicsit nedves. Megváltás volt kijönni a büdös cellából, végig a szűk, kormos falú folyosón, ki a napfényre a kék ég alá. Edvir fellélegzett, arca kisimult. Deff ekkor látta meg, barátja mennyire elgyötört. – A bezártság a tünde legnagyobb rémálma – mondta Edvir. – Szívesebben harcolnék egész nap, mint hogy ott bent ücsörögjek. Az őrök egy újabb alakot lökdöstek ki mögöttük a folyosóról az amfiteátrum küzdőterére. A mordovai őrző volt. – Együtt vagy egymás ellen fogunk harcolni? – kérdezte Guont őrző vérforraló pimaszsággal. – Ha megválaszthatom, inkább rád emelem a kardom, lovag, mint valami szerencsétlen fickóra. Deff figyelemre sem méltatta. Elindult az aréna közepe felé. A közönség eget rengető üvöltéssel fogadta, mire Deff önérzetesen fellökte két karját, és mint győztes vonult középre. Egy harcot már túlélt. Jogában állt ünnepeltetni magát. – Fiatal vagy te még, Elias Guont – válaszolt a lovag helyett a tünde. – Van még mit tanulnod, ha túléled a barbárok arénáját. Edvir elindult a barátja után. Az őrző kissé tétovázva követte. Behozták a fegyvereiket. Deff és Guont egy-egy szekercét kaptak, és egy kerek pajzsot, a kisebbik fajtából, a tünde egy fémhálót és egy görbe szablyát. – Egy kardnak jobban örülnék – méregette Deff a szekercét. – Örülj, hogy a páncélodat fölvehetted. Felhúzódott a cellafolyosó vasrácsa. – Már-már izgulok – morogta a lovag. Két muhin bukkant fel, a nagyobbik fajtából. Buzogány és pajzs volt náluk is.
89

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Ők miért kapták meg a fegyvereket a cellasoron? – értetlenkedett az őrző. – Mert gyengeelméjűek ahhoz, hogy az őreik ellen használják, ahogy mi tennénk, ha ott kapnánk meg – felelte Edvir. – De nem túl könnyű ez nekünk? Csak két muhin? – De mekkorák! – méregette őket Deff. – Ezek valami hegylakó muhinok lehetnek. – Egyedül is levered őket. – Persze. De azt gyanítom, hogy lesz ott még valami, ahonnan ezek jöttek. – Ne légy ünneprontó, barátom! – Nem én vagyok az, hanem ez a hely. A muhinok morogva közelítettek. A rács még mindig nem ereszkedett le. Edvir kényes orrának sok volt a szag. – Ezt a szagot de nem bírom! Bent legalább elnyomta a vizelet szaga. Cseberből vederbe… – Nekem jobb? – ugratta Deff. A lovag érezte, hogy meglódul a szíve, érezte a közelgő összecsapás ígéretét. – Jobb hát – vágott vissza a tünde. – De ha bárkinek elmondod, hogy panaszkodtam, én öllek meg. A muhinok már félúton jártak, amikor a cella ajtajában egy hófehér bőrű, magas, arányos alak jelent meg. Merőben más volt, mint az eddigi ellenfelek, akiknek erőfölénye nem volt elég a csapat feletti győzelemhez. – Ő lesz az enyém – mondta örömtelenül Edvir. Deff az őrzőre pillantott. – Mienk a két muhin. A tündéket hagyjuk meg egymásnak. Edvir ellenfelének a barbárok egy jégtündét szemeltek ki. Ezen a tájon nem élnek jégtündék. Sem csoportosan, sem magányosan. Ez a táj, ez a hőség a halálukat okozza, ha nincs náluk elegendő kihn. Egy jégtünde, itt, Revenza déli részén, a barbárok hegyei között, szokatlan volt. Szokatlan és rendhagyó. Mint a mordovi királyi palotában egy mowur vagy az aurasi tündék erdejében egy gír. A jégtünde Edvirre szegezte tekintetét. Lélegzete fehér páraként gomolygott az orra előtt, aztán gyorsan szétoszlott a melegedő levegőben. Egy fémháló és egy dárda hullott eléje a magasból. A jégtünde nem vette fel, átlépett felette és csupasz kézzel jött közelebb. Fújolás és füttyszó kelt életre a magasban, ami láthatóan nem érdekelte. – Ithonis vagyok – mondta a jégtünde Edvir elé lépve. Meghajolt. – Megtisztelő megismernem téged.
90

ANTHONY SHEENARD

– Míg te ismerkedsz, mi elmegyünk harcolni – vetette oda Deff. A muhinok túl közel értek. Hörögtek és vicsorogtak. Egyikük a mellét verte és bömbölt közben. – Edvir az aurasi tündék közül – mutatkozott be Edvir. – Ezer évnél is hosszabb ideje járom e földet, nem akarnék veled harcolni Ithonis. – Én sem, de dicsőség lesz karodtól elnyerni a halált. – Ithonis megint meghajolt és hátrálni kezdett. – Ha találkoznom kell az őseimmel, hát ne kegyelmezz ma, aurasi Edvir. A jégelf visszatért a fegyveréhez és pajzsához. Felvette őket, majd még egyszer meghajolt. A muhinok ekkor rontottak rá a lovagra és az őrzőre. Edvir nem akart harcolni. Megölni egy trollt vagy egy hegylakót, aki agyatlanul rátámad, és nincs más célja, mint a gyilkolás, merőben más. A hegylakóval való küzdelme alatt nem érezte a kényszerítést, de most igen. Megölni egy fogolytársát, egy tündét a barbárok szórakoztatására? Vagy feláldozni önmagát ugyanazért? Nem, ez nem történhet meg. Körbefordult, kereste a helyet, ahol kiléphet az arénából. Inkább veti magát ezer barbár közé, mint hogy fegyvert emeljen a jégtündére. – Nincs kiút, Edvir – szólította meg Ithonis. Maga elé tartotta a pajzsot és felemelte a kardot. – Kerestem már én is. Csak a győzelem jelent kiutat. Harcolj! – Ebbe a harcba én nem megyek bele. – Ha nem harcolunk, megölnek mindkettőnket. Az aréna fala pedig túl magas. – Te feldobhatsz oda – Edvir is felemelte a szablyáját, és kilépett oldalra. Harci állást vett fel. – Tegyünk úgy, mintha küzdenénk, és én elhátrálok a falig. Ott aztán fellöksz a magasba. Szívesebben halok meg a barbárok között, mint itt. A jégtünde tiszta kék tekintetébe megértés költözött. – Rendben – mondta. – Csak szórj le nekem is néhányat a barbárok közül, ne maradjak dologtalanul. Edvir elmosolyodott, és a jégtündére támadt. Oldalt Deff éppen pajzsa mögé bújva tűrte a muhin erős csapásait. Már kezdett fáradni a keze, és a lovag arra gondolt, hogyan lehet az, hogy a muhin még mindig ugyanazzal az erővel bírja. Az öregség legjobb ellenszere a halál – futott át az agyán. Na nem, ezt nem hagyom, gondolta rögtön ezután, és dühösen előrelökte a pajzsát, majd kicsapott alul. A muhin hátralépett, kikerülte a fegyvert, majd ismét lesújtott a buzogányával. Deff megint csak maga elé kapta a pajzsát.
91

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

Mellette az őrző kicsit rosszabbul állt, ellenfele ugyanis kiverte a szekercét a kezéből. Guont a pajzsával harcolt, két kézre kapta, védekezett és támadott vele. Ám ha be is vitt egy-egy ütést, a muhint képtelen volt megrengetni vele. A harc hevében egy pillanatra erre fordult, és meglátta a védekező lovagot. – Hogy?… Megy?… – kérdezte Guont két csapás közt erőlködve. – Fárasztom – morrantotta Deff, és megint kicsapott a szekercéjével alul. Megismétlődött az előző jelenet. – Én… is… – Az őrző odaküzdötte magát a fegyvere közelébe. Ugrott, átfordult a vállán, s közben felkapta a földről a szekercéjét. A muhin azonban a nyakában lihegett, és lecsapott rá. Az őrző imbolyogva próbálta meg visszanyerni egyensúlyát a csapások alatt. Botladozva hátrált. Deffnek sikerült a harmadik csapásával eltalálni a muhin combját és mélyen belehasított. A muhin felüvöltött, de nem sújtott le rögtön. Ezt a lovag kihasználta: közelebb lépett, majd a karját hátrahúzta, meglendítette és szekercéjével alulról felfelé vágott. Sikerült belenyesnie a muhin oldalába, mielőtt a szörnyeteg ellökte volna magától. Deff a lökés után gyorsan elhátrált, hogy ütéstávolságon kívülre kerüljön, aztán lihegve megállt. Úgy érezte, mintha a pajzsot tartó karja vasból lenne, majd kiszakadt a vállából. Nézte az imbolygó muhint, akinek a szeme vérben forgott, s úgy tűnt, nem is érzi a sebeit. Nem baj, az idő most már mellettem van – gondolta Deff, és valami halovány mosoly ült ki az arcára. Aztán észrevette, hogy Edvir és a jégtünde mennyire formálisan küzdenek. Deff a közösen átkalandozott évek alatt kiismerte a tündét, és rögtön tudta, hogy készül valamire. Edvir az aréna belső fala felé hátrált. A lovag tekintete a fölöttük őrjöngő barbárokra esett, és már azt is tudta, mi következik. Megkétszereződő erővel csapott össze a sérült és felbőszült muhinnal. Nem taktikázott és nem engedett egy kicsit sem. A szekercével védte ki a buzogány csapását, és ügyesen forgatva a fegyvert, megakasztotta a köpünél a buzogány tüskés golyóját. Megakasztotta, aztán megrántotta, kitépve azt a muhin kezéből. Aztán odavágta a pajzsát, és amikor a muhin elhajolt jobbra, Deff ellenfele bal vállába vágta a szekercét. Bár a muhin még nem halt meg, csak térdre zuhant, Deff maga mögött hagyta és a tünde felé rohant. Az amfiteátrum közönsége félreértette szándékát és felharsanó kiáltásokkal bíztatták. A jégtünde odapillantott. – Közös a harcunk – mondta Edvir. – Nem ellened jön. Akarsz utánam ugrani a lelátókra? – Akarok – mosolyodott el most a jégtünde is. – Szép halál lesz.
92

ANTHONY SHEENARD

A fal mellett álltak már, Deff húsz lépés távolságra volt. – Ugorj és én elkaplak – mondta Edvir és leeresztette a kardját. Ithonis leejtette a pajzsát és fegyverét, majd összekulcsolva két kezét, bakot tartott. Edvir elkapta a jégtünde nyakát és belelépett a tenyérbe. Egy rugózás elég volt, és a jégtünde izmos karja megfeszült, majd rásegített az ugrásra. Edvir a fal nyolc méteres magasába olyan könnyedén szállt fel, mint egy szöcske. Elkapta a tetejét és fellendült rá. Ott állt egy szál pengével ezer és ezer barbár előtt. Deff ekkor ért a fal aljára. Ithonis már felvette a földről a kardját, és várt rá. – Kurafi – vetette oda Deff, de nem lehetett tudni, kire érti. Tartotta a markát. A jégtünde belelépett, és a lovag minden erejét beleadva a mozdulatba, már dobta is fel. Ez azonban kevés lett volna, Ithonis nem érte el az aréna falának szélét. Edvir azonban lehajolt és elkapta a jégelfet. Maga mellé rántotta a szegélyre, éppen akkor, amikor az első barbár észbe kapva rájuk támadt. Egyszerre két kard merült a mellkasába. Deff felpillantott és oda kívánkozott maga is. Úgy hitte, ez lesz az utolsó harcuk. Edvir és Ithonis vállt vállnak vetve küzdött az eléjük sodródó barbárokkal. Az amfiteátrum lelátóin, mint megkergült vöröshangyák, tipródtak emberek, hegylakók és muhinok. Nemegyszer történt már hasonló, és majdnem mindig tündékkel. Nyughatatlan népség. Két évvel korábban egy halott troll hátáról ugrottak fel a lelátókra. Hárman voltak és a nézők gyorsan levágták őket: győzött a túlerő. A barbároknak jó móka volt. Edvirnek és a jégtündének sem volt sok esélye, bár jól harcoltak. Ithonis éppen megragadta egyik támadója csuklóját, és maga elé rántotta, azzal fogott fel egy szemből érkező csapást. A levágott kar a kezében maradt, és gondolkodás nélkül belevágta egy hegylakó arcába, majd utána szúrt. Fájdalmas kiáltás szakadt ki áldozata torkából. Edvir szerzett valahonnan még egy kardot, és két kézzel küzdött. Kivédett egy szúrást, miközben balra vágott. Vérző fejjel dőlt el egy kopasz férfi, szeme között nyitott rést a fegyver. A jégtünde egy barbárt átlendített a mellvéden. – Na végre! – harsant fel Deff hangja alul. – Még több ilyet! Edvir is kilökött neki egyet. Nem volt nehéz, a hátul lévők tolták előre a többieket, akik ezért sokszor még a fegyverüket sem tudták használni. A mellvéd pedig alig ért derékig, könnyű volt átbillenteni rajta a kihajló testeket. – Csak így tovább! – bíztatta őket a lovag. – De ennek kitörött a nyaka. Mintha csak egy kocsmában lettek volna, nem a biztos halál kapujában.
93

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

Edvir karját vágás érte, ő egy rúgással viszonozta ezt. Ellenfele fél szemére megvakult, de nem adta fel. Ithonis csapta le a fejét egy gyors mozdulattal. Bár mészárlásnak tűnt, nem tarthatott már sokáig. Egy nyílvessző suhant el a két tünde között. Valaki távolról beszállt a küzdelembe. De ha nem a nyíl találja el őket, ekkora túlerő ellen nem lehet a végtelenségig küzdeni. Ekkor azonban furcsa dolog történt: egy meztelen férfi jelent meg a fal tetején Edvir mellett. Megjelenésekor azonnal lenyúlt egy halott barbár fegyveréért és beszállt a küzdelembe a barbárok ellen. A tünde meglepve látta, hogy úgy forgatja a kardot, ahogy egy ember se forgatta életének ezerháromszáz éve alatt. – Ki vagy? – kérdezte a tünde két csapás közben. Nem kapott választ. Nyílvessző suhanását hallotta, és egy mellvédre felkapaszkodó barbár átlőtt torokkal fordult le a mélybe. Aki a segítségére sietett a távolban, az a férfi is mezítelen volt. Két másik mezítelen társa karddal védte a barbároktól. Az íjász újra vesszőt tett a húrra és lőtt. Most a jégtünde egy ellenfele adta vissza lelkét az isteneknek. – Kik ezek? – kérdezte a jégtünde. Edvir nem tudta a választ. Viszont az amfiteátrum egész közönsége küzdött már akkor, mert száz és száz meztelen harcos öltött alakot közöttük. Aztán egyszer csak kiszabadultak a rabok is a celláikból, és megkezdődött a vérfürdő. Deff a szemét erőltetve próbált meg rájönni, mi történik a távoli lelátón. A háta mögött az őrző és a nagydarab muhin küzdelme is félbeszakadt, ők is azt fürkészték, kik harcolnak fent a magasban. Amikor aztán megjelentek a rabok, a muhin otthagyta Guontot, és üvöltve rohangált körbe-körbe, hogy feljárót találjon a nézők közé. – Mi ez? – kiáltotta az őrző a lovag felé. Deff megpillantotta Főnixet a hordaúr páholyában. Éppen a rodinnal hadakozott. Főnixen volt ruha. Guont futva érkezett meg Deff mellé. – Kik ezek? – Egy régi barát – felelte a lovag. – Nem tudom, hogyan csinálta, de időben érkezett.

94

ANTHONY SHEENARD

16.

JÁRAT A VÁROS ALATT
A lovag Meldiana hercegnő keresésére indult, vissza az aréna alatti cellasorhoz. A rabok nagy része már a lelátón küzdött, de a félhomályos, bűzös folyosón is lézengtek még páran. Deff leütött egy trákot, aki egy keresztfolyosóról rontott rá, és egy goblint a torkának szegezett karddal került ki. A vasajtó nyitva állt, a cella üres volt. Elesztriel és a két gír a hercegnő mellett maradt, amikor nem sokkal korábban Deffet és Edvirt kikísérték az arénába. Deff most körbefordult és megpróbálta kitalálni, hogy merre indulhattak el, miután a rabok kitörtek a cellából. Valószínűleg ők is a hercegnő biztonságát tartották szem előtt, tehát kifelé vezető utat kerestek. Olyan utat, ahol nem találkoznak barbárokkal. Deff arra gondolt, hogy ő biztosan elkapott volna egy őrt, hogy megtudakolja tőle, merre lehet menni. Kár, hogy most nem teheti meg, mert befelé menet látta az őröket holtan. Szó szerint darabokra tépték őket a kitörő rabok. Deff úgy döntött, hogy visszatér az arénába és Edvirrel együtt kivágja magát onnan. Nem hagyhatta magára a barátját. Az amfiteátrumban kezelhetetlen lett a káosz. A harc áttevődött a lelátókról az aréna területére is. A rabok és a meztelen emberek együtt küzdöttek a barbárok ellen. Deff a falat fürkészte, a helyet, ahol a tünde és a jégtünde harcolt, de nem látta őket. Látta viszont Főnixet, amit átzuhan a rodinnal a keskeny mellvéden, és aláhull a kétemeletnyi magasságból. Deff mint egy felbőszült bölény vágott át a harcolók tömegén. Főnix megmentette az életüket, nem halhat meg így. A lovag be nem vallotta volna, hogy Főnixet sem annak a rájuk akaszkodó álmodónak tekinti már, mint pár hónapja. Nemcsak megszokta, de meg is kedvelte. A fiatal férfi rendet tartott, tanulni akart, és volt benne valami mértéktartó visszafogottság, ami már-már alkalmassá tette volna a lovagi életre. Deff odaért a fal mellé, és meglepve látta, hogy Főnix áll és kardját a rodin torkának szegezi. Mellette két oldalt két meztelen vasgyúró.
95

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Nohát – mondta zavarában a lovag. – És talpon áll, nem összetörve fekszik a földön. – Elkaptak – felelte Főnix. – Mit tegyek ezzel a rodinnal? – Ragadd meg, majd kivisz minket innen! – morogta Deff. Nem szerette a meglepetéseket. – Kik ezek a meztelen figurák? – Az Öröktűz szektájának tagjai. – Jól van. – Deff elütött a kardjával egy feje felé lendülő buzogányt, és a bal könyökével betörte a támadó orrát. – Nem ismerem őket. – Már mind meghaltak. Deff megint elhárított egy támadást, és most a kardja markolatával vágta homlokon a rohamozó barbárt úgy, hogy az elájult. – Gyerünk! A lovag felrángatta a rodint, akinek az arcára fájdalom ült ki. A zuhanásban eltörhette pár csontját. A két meztelen alakhoz még ketten csatlakoztak és segítettek nekik visszatérni a cellafolyosó bejáratához. A halottak vagy csonka harcosok száma egyre csak nőtt, az aréna porondja körül izzadtság és vér szaga keveredett. A fegyverek csörgése összefüggő zajfelhőként remegett a fejük felett. Azért Deff körbefordult és elbömbölte a tünde nevét. – Edviiir! Edviiir! Aztán újólag előrelökte a rodint. Egy hegylakó rohamozott, láthatóan a bosszúszomj vezette. Amikor rávetette magát a rodinra, az egyik csupasz harcos nyakon szúrta dárdájával. A mozdulat annyira gyors és pontos volt, hogy a lovagnak leesett az álla a döbbenettől. – Siessünk! – sürgette Főnix. – Nem tudom, meddig bírják még. Surranó hang hallatszott, majd a következő pillanatban egy fémhegyű nyílvessző a meztelen dárdás férfi mellkasában landolt. Deff behúzta a nyakát, és meglódult. A többiek követték. Három nyílvesszőt küldött még ismeretlen támadójuk utánuk, de kettő félrement, a harmadik meg egy eléjük perdülő barbár oldalába állt bele. A folyosó falai jó fedezéket nyújtottak. Deff-fel csak ott álltak meg. Árnyék vetült eléjük az aréna porondjára, és szinte azonnal eléjük toppant a magasból két alak. A csupasz harcosok majdnem nekik ugrottak, mielőtt felismerték őket: Edvir és a fehér bőrű jégtünde voltak azok. – Jönnénk mi is – mondta Edvir, miután beugrottak ők is a folyosó fedezékébe. A karja, nyaka, mellkasa véres volt, de testén csak pár apró seb látszódott. – Ha nem zavarunk. – Csatlakozzatok! – vigyorodott el Deff megkönnyebbülten. – Már-már azt hittem, összeakadtál valaki jobbal, és nem élsz. Edvir a lovag hátára csapott. Öröm és barátság szülte mozdulat volt, némi erővel, amit a lovag megjegyzése provokált ki.
96

ANTHONY SHEENARD

Deff a rodinhoz fordult. – És most áruld el nekünk, hogyan jutunk ki az amfiteátrumból! Egy olyan utat mutass, ahol nincsenek őrök. – Nem tudom, mit képzelsz… – Hogy megteszed… – Deff megérintette a rodin karját, ami furcsán lógott a teste mellett. Amannak a nyilvánvaló fájdalom ellenére a szeme sem rebbent. Nem szólt egy szót sem. – Majd én! – lépett előre Ithonis. – Régebb óta vagyok itt és kaptam egy kis ízelítőt a barbárok vendégszeretetéből. A jégtünde közelebb lépett, és miközben bal tenyerét a rodin jobb fülére helyezte, ráhajolt a balra. – Elvettétek tőlem a kihnt, hogy megnézzétek, meddig tart az erőm – suttogta. – Megcsapoltattátok a vérem, hogy lássátok, milyen a színe, és tűz mellé bilincseltettetek, hogy lássátok, nem olvadok-e el. Én nem fogok neked ennyi kínt okozni. Fájdalommentesen szedlek darabjaidra. A jégtünde visszalépett, és megrántotta a balját. Reccsenés hallatszott. A rodin jéggé fagyott füle törött le. – Fájni majd akkor fog, ha kiolvad – mosolyodott el Ithonis, és Főnix kezébe nyomta a fület. Aztán egyik kezével megragadta a rodin alkarját, majd a másikkal a hüvelykjét. Deff és Főnix látták, amint a hüvelykujj hirtelen csonttá fagy. Akkor aztán a tünde egy gyors mozdulattal letörte azt is. A rodin arcán megjelentek az iszonyat első jelei. Harcban bármilyen sebet elviselt volna, de hogy úgy tördeljék szét, mint a száraz lepényt, az borzadállyal töltötte el. Tisztában volt vele, hogy teljes mértékben ki van szolgáltatva elrablóinak. A jégtünde azonban észre sem vette vagy nem akarta észrevenni a fogoly iszonyatát, és folytatta. Az ujjat is odaadta Főnixnek, mintha csak gyűjtené a fagyott testrészeket. – A csukló egy kicsit lassabban fagy át – mondta csendesen, és újfent csak a rodinhoz intézte szavait. – De nem sokkal nehezebb letörni, mint az ujjadat… Hüvelykujjak nélkül még tudsz vívni, bár a kardmarkolatot máshogy kell tartanod, és kisebb erővel tudsz vágni. De mit teszel majd kézfejek nélkül? – A fogammal fogok küzdeni. A jégtünde némán nevetett. – Ha letöröm az orrod, könnyebben hozzáférhetsz az ellenfeleid torkához… Úgy jó lesz? Bár vannak még mulatságos pontok az emberen, amelyeknek nincs szerepük az életben. Mondhatnám úgy is, hogy feleslegesek. Feltépte az inget a rodin mellén, aki erre végre megmozdult, és neki akart rontani. A meztelen alakok azonban elkapták, megragadták és lenyomták a földre. – Ezt nem teheted – hörögte a barbár lovag.
97

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Mindent megtehetek. A jégtünde megérintette a rodin mellbimbóját. Rövid ideig tartotta ott az ujját, mégis, amikor letörte, nem csak a mellbimbót és udvarát, de féltenyérnyi helyen a megfagyott bőrt is letépte. A barbár lovag megvonaglott, pedig nem érezte a fájdalmat, csak a hideget. A mellén, a csupasz húson apró fehér jégkristályok ültek. Ithonis feltartotta a mellbimbót és a jéggé dermedt bőrt. – Ez minek egy férfiembernek? – kérdezte könnyedén. – Te használtad már valamire? De persze lehetek lényegretörőbb is… A heréket is könnyű letörni. Vagy a nyelvet. Olyan törékeny tud lenni az emberi test. Melyikkel folytassam? A rodin a jégtünde rideg tekintetébe nézett, és látta, hogy amaz nem tréfál. Darabjaira fogja szétszedni, ha nem beszél. – Csak a kiutat keressük, csak a kiutat – szólt közbe Edvir bátorítóan. – Mondd, merre menjünk, és megúszod a fájdalmas kivérzést! Ha kijutunk, akkor pedig szabadon engedünk, erre a szavamat adom. A rodin hitt a tündének. Aztán az jutott eszébe, hogy ha megmutatja a kiutat, az még nem jelenti azt, hogy meg is menekülnek. Bólintott. A cellasoron leghátul volt egy üres, alacsony mennyezetű, mocskos cella, oda vezette őket a rodin. A húgyszag itt elviselhetetlenné vált, a fal mellett, a földön megszáradt emberi fekália halmai sorakoztak, a sziklaköveken vastag penész ült. A cella homályba vesző végében egy keskeny lejárat nyílott az amfiteátrum és a város alá. A lejárat fölötti kőpriccset elhúzták, a szalmát odébb tolták. Valaki már járt erre. – Átférhettek itt a gírek? – kérdezte Deff tamáskodva, és előretolta a folyosóról zsákmányolt fáklyát. – Próbáld ki! – mondta Edvir. – Ha te átférsz, barátom, akkor a gírek is. Ők csak magasabbak, de nem szélesebbek nálad. A lovag válaszként felmordult, aztán bekukkantott a résen. – Nem bízom az ilyen kotoréklyukakban. Hangzavar támadt a folyosón: három vagy négy férfi vitázott. Főnix meztelen segítői fegyverrel tartóztattak fel egy társaságot, akik nem akartak harcolni, ezért hátrébb húzódtak, de nem is akartak elmenni. – Mi van itt? – kérdezte türelmetlenül Deff, és visszalépett a cellaajtóba. Elis Guont állt kint a katonájával és egy másik férfi, aki a ruhája után aurasi lehetett. – Csatlakoznánk hozzátok – mondta az őrző a meztelen vállak fölött a mordovai lovagnak. – És hova lett a Khealnor halála miatti gyűlöleted irántam?
98

ANTHONY SHEENARD

– Övembe tűztem, mint a kardom. Deff nem akarta kisajátítani a szabadságot. – Gyertek hát! – intett. – Csak ne kerülj mögém, mert azt nem szeretem! Főnix segítői átengedték a három férfit. Deff visszatért a cellába, ahol Edvir éppen átlépett a lejáraton. A tündének nem kellett fáklya, a szeme sokkal jobb volt, mint bármelyik emberé a társaságban. Deff egy pillantást vetett a jégtündére, és az élre állva átoldalazott a lejáraton. Két méter után az kitágult és egy barlangfolyosó tárult fel. Deff fellélegzett. – Nem szeretem a szűk helyeket – mondta Edvirnek. – Tisztában vagyok vele. Én sem. A rodin következett, majd a jégtünde, aztán a három frissen csatlakozott harcos. Legutoljára pedig Főnix. – A meztelen katonák nem jönnek? – kérdezte Deff hátraszólva. – Nekik az a feladatuk, hogy hátulról fedezzenek – felelte Főnix. Kellett a hátvédsor, mert pár barbár feltűnt a cellasorok között. – Majd elmondod, mi is ez a szekta? – Majd el. – Akkor jó. A nyolcfősre bővült csapat egy sorban haladt előre az enyhén lejtő barlangban. Edvir ment elöl, Deff tartotta mögötte magasra a fáklyát. Egy idő után halovány fényt pillantottak meg, aminek forrását gyorsan megtalálták: egy kőtálban fekete folyadék égett. Főnix megszagolta, de nem ismert rá, nem petróleum vagy benzin volt. A járat ezen a helyen barlanggá öblösödött, az égő folyadék füstje elveszett a magasban, de haloványan látszott, hogy a boltozaton már levakarhatatlan fekete foltot hagyott. Körös-körül óriási kősziklák hevertek, tövükben vékony ér csordogált, néhol egy-egy tócsa ült meg, zavaros vizében halovány rákocskákkal. – Merre járunk? – penderítette maga elé a rodint a jégtünde. – Az amfiteátrum külső fala alatt. Hamarosan kétfelé ágazik a járat. – Hova vezetnek? – A jobboldali a városon túlra. – És a másik? – Ithonis megrázta a rodint, akin látszott, hogy nem szívesen válaszolja meg a kérdést. – Mentsétek az életeteket! – sziszegte a barbár kiszáradt szájjal. – A másik út a halálba vezet. A biztos halálba. A jégtünde közel hajolt hozzá, és finoman az arcába fújt. A rodin úgy érezte, mintha a bőre jégpáncéllá változna. Könnyek szöktek a szemébe, amik aztán ráfagytak a szaruhártyájára és jéghidegen égettek. A látása elhomályosodott. – A hordaúr palotájába juttok a baloldali járaton – nyögte ki.
99

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

Csend támadt közöttük. A fáklya és a kőtál folyadékának fényében két árnyék nőtt mindegyikük mögé. A bosszú vagy az élet? – Mi kifelé megyünk – mondta Deff a mordovai őrzőre és az aurasi lovagra pillantva. – A legfontosabb az, hogy utolérjük a társainkat. – Úgy van – bólintott Edvir is. – Ki kell jutnunk a városból. – Én túl sokat szenvedtem ahhoz, hogy most elfussak – mondta a jégtünde. – És nem is jutnék messzire kihn nélkül. Ha nem szerzek belőle, úgyis meghalok, mielőtt elérnénk a határt. Megsűrűsödött a sötétség. – Sok őr van ott – morogta a rodin, és az arcát törölgette véres kézfejével. Az ujja kezdett el először vérezni, ezért időközben egy csíkot tépett az ingéből, azt tekerte csonka kézfejére. – Nagyon sok. A jégtünde azonban már döntött. – Folytassátok az utatokat! – fordult Edvirhez. – Nekem is megvan az enyém. Jó harc volt, tünde – mosolyodott el haloványan. Megfordult és alakja pár lépés után kiszakadt a sárgás fénykörből. Lépteinek nem volt nesze. Eltűnt, mint egy szellem. – Annál is jobb – nézett utána Edvir, és a többit már csak a sötétségnek mondta. – Isteneid vezessék fegyveredet! Deff ragadta meg a rodint, és jobbra fordította. A fáklyát az arcához tartotta. A rodin füle helyéről vér szivárogott. – Ha becsapsz minket, én ott folytatom, ahol a jégtünde abbahagyta – morogta a lovag, és a tekintete kétséget sem hagyott afelől, hogy teljesíti, amit ígér. – Csak én egy életlen karddal foglak felszeletelni. Vezess ki minket, aztán mehetsz isten hírével! A rodin felkelt, és elindult.

100

ANTHONY SHEENARD

17.

AZ UTOLSÓ LÉPÉS
A szír nem számolta, hány barbárt, foglyot vagy meztelen alakot vágott le az arénában, míg átverekedte magát a cellasor folyosójáig. Halottak szegélyezték két oldalt az útját, kardjának és pengéjének nem csupán a vasa volt véres, de a markolata is. Köpenye egyre nehezedett, ahogy átáztatta megölt ellenfeleinek vére. Látta a lovagot, a tündéket és Főnixet eltűnni a lelátók alatti folyosó bejárata mögött, és nem volt más választása, mint hogy a lelátóról elrugaszkodva utánuk eredjen. Leugrott a magasból és talpon ért földet. Nem akarta őket kiereszteni a markából. Meglepetésére azonban egy másik csapat is Deffék nyomába eredt, láthatóan siettek, nem akartak lemaradni. A szírnek mindenesetre megkönnyítették a dolgát, hiszen elég volt az ő nyomukat követni. A folyosó bejáratában küzdőket egyszerűen félrelökte, majd beljebb lépdelt a cellák közé. Leakasztott a halott őrök véres teteme fölül egy fáklyát és azzal folytatta útját. Testszag, ürülék, vizelet, ázott szalma és a falakból áradó penészes dohszag fogta bilincsbe pár lépés után. A szír szaglása különösen jó volt, de most mindent elfedett a tömény bűz. Az orrára nem hagyatkozott, ezért a keresztező folyosókon megállt és hallgatózott. A kinti csata zajai ugyan behallatszottak, de máshogy visszhangzottak, mint a belső összecsapások vagy beszélgetések. A szír hallgatózott és hallgatott a hatodik érzékére, amikor utat választott. Nem sokat tétovázott, sejtette, hogy a csapat kiutat keres az amfiteátrumból. Egy égő, üvöltő alak rohant el előtte, félreállt az útjából. Az alak pár lépés után beszédült egy cellába, ahol a földön fekve vergődött, majd elcsendesedett. A szalma egy része lángra kapott, sűrű fekete füst szivárgott elő a rácsok mögül. A szír akkor azonban már messze járt. Számolta a lépéseit és elméjében összeállt az út, amit megtett. Az amfiteátrumba lépésekor felmérte az épületet, és meglehetős biztonsággal
101

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

sejtette, hol van most éppen. Eszerint viszont hamarosan falba kell ütköznie. Hacsak nincs a lelátókra vagy a föld alá vezető út. A folyosó következő fordulójánál egy harcoló csapatot látott. Pár muhin rátámadt három meztelen harcosra. A szűk helyen nem lehetett pontosan felmérni hányan harcolnak, de két muhin már levágva feküdt a földön. A szír rájött, hogy a menekülők hátvédjét látja. Kivárt, hogy a harcolók jórészt legyilkolják egymást, és amikor már csak két meztelen harcos és három muhin volt talpon, akkor a fáklyát egy fali karba csúsztatta, és beszállt a küzdelembe. A meztelen férfiak ügyesebbek voltak, ezért először egyikükre csapott le, majd egy muhinra. A harcoló felek összezavarodtak, és mire felocsúdhattak volna, már az ő testüket is átjárta a szír két pengéje közül valamelyik. A bérgyilkos azzal sem vesződött, hogy letörölje a fegyvereiről a vért. Átnézett a halottak felett a folyosó sötétjébe, majd bepillantott a nyitott cellába. A félhomályban egy sötét foltot látott. Visszament a fáklyáért, és azzal vizsgálta meg a foltot. Egy alagút bejárata volt. A föld alá vezetett. A szír kivont karddal lépett be a résbe.

102

ANTHONY SHEENARD

18.

KIJUTÁS
A barlang hol összeszűkült, hol kitágult, mindenféle jellegzetesség nélkül. Járatok tucatjai indultak el labirintusszerűen hol jobbra, hol balra, kijárt ösvények pedig nem voltak. A rodin mindezek ellenére biztosan mutatta az utat. – Nem fog minket félrevezetni? – kérdezte Főnix suttogva Edvirt hátul. – Megtörténhet, de akkor biztosan meghal. A menekülésre csak akkor van reménye, ha kivisz minket innen. – Biztos? – Egy tünde megtartja a szavát, ő is tudja ezt. Felfelé tartottak egy ideig. Az út egy pontján, ahol a barlang mennyezete jóval a fejük fölé boltosodott, csatazajt hallottak beszűrődni. – Hol vagyunk? – kérdezte Deff a rodint. – A dicsőség sziklája alatt. A város közepén áll, és itt elvékonyodik a barlangfal. Rések is lehetnek fent, mert néha az eső is beesik. Nagyobb viharok idején kis patakok kelnek életre itt bent. – Ne csapjatok zajt! – szólt hátra Deff a társaságnak, és a magasba tartotta a fáklyát. – Meghallhatnak minket. Ezek után lefelé haladtak jó sokáig. Nem beszéltek, csak a lépteik zaja és a lábuk alól kigördülő kavicsok pattogása hallatszott. A falnak támaszkodva jutottak biztonságosan lejjebb, árnyékaik a sziklákon táncoltak a fáklyák sárga fényében. – Most haladunk át a városfal alatt – morogta a rodin. – Nemsokára vége lesz. Deff nem válaszolt, csak egy kicsit megemelte a fáklyát. A kijárat vasajtaja nyitva állt. A keresztgerenda, amely a nem kívánt vendégek előtt zárta be az ajtót, most a földön feküdt. – Erre jöhettek – pillantott Deff reménykedve Edvirre. A tünde kivette a lovag kezéből a fáklyát és kilépett az ajtón. Egy aprócska előtérbe jutott, ahonnan sziklába vájt fokok vezettek fölfelé. Visszaadta a fáklyát és mászni kezdett.
103

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

Háromembernyi magasságú volt a kürtő, a fölött egy újabb barlangot talált. A lyuk mellett rőzseköteg feküdt, nyilván azzal takarták le, hogy elrejtsék. Edvir hangokat hallott, óvatossá vált. Kikúszott a kürtőből. A sziklaodú, amelyben előbukkant, a nagy barlang hátsó részén lehetett. Edvir hangtalanul ülő helyzetbe tornázta magát és kilesett a sziklafal mögül. Alaposan meghökkent, mert egy összekötözött, kipeckelt szájú alak nézett vissza rá alig egy lépésről. Egy barbár… Az alak, amint megpillantotta őt, mozgolódni kezdett, de az csak eldőlni tudott. Edvir nem törődött vele. Még kijjebb hajolt. A két gírt azonnal felismerte a barlang bejáratánál, majd rögtön utánuk Elesztriel karcsú, légies alkatát és mozdulatait. Edvir elmosolyodott és visszamászott a kürtőhöz, közölni a jó hírt. Elesztriel a zajokra hátrafordult, kezét kardja markolatára helyezte. Amikor megpillantotta a közeledőket, eleresztette a kardot, és lépett kettőt a barlang hátsó része felé. – Tudtam, hogy rájössz, mit tervezünk – mondta a megjelenő Edvirnek halkan. A hangjában nem leplezett öröm csendült. – Persze hogy ismerlek már – morogta Deff, miközben a földre dobta a fáklyát, és kavicsot meg port rugdalt rá. – Köszönöm elismerő szavaidat. Elesztriel elmosolyodott. – Rendben. Minden nagyrabecsülésem a tied, lovag. – Megpillantotta a kürtő tetején felbukkanó Főnixet. – Ó, a mi elveszett álmodónk! Már hiányzott. Főnixnek jólestek a tünde nő szavai, de felállva csak bólintott üdvözlésként. Elesztriel mosolygós arcába tekintve sokkal jobban érezte magát. Az álomvilág egy kicsit elfogadhatóbbá vált azzal, hogy mellette lehet. Még akkor is, ha éppen egy barbár városból menekülnek. Edvir a barlang bokrok takarta szájához sietett. A két gír vállalta magára az őr szerepét, közöttük próbált kikémlelni a külvilágra. Drág megfordult és ujját a szája elé tette. – Mi van kint? – kérdezte a tünde halkan. – Egy csapat barbár pont itt táborozott le – suttogta a gír. – Kijutottunk a városból, de nem tudunk kimenni a barlangból, csak éjjel. – Értem. Milyen messze vannak? – Ötvenlépésnyire. Nézd meg magad! Drág félrehúzódott. Hátul Meldiana hercegnő a véres rodinhoz lépett, és győztesen állt meg előtte. A hercegnő nem feledte el a megaláztatást, ami a börtönben érte. – Mondtam én, barbár, hogy nem te fogod megszabni a sorsomat! – sziszegte a barbár lovag arcába. – Én Eronis király lánya vagyok!
104

ANTHONY SHEENARD

A rodin szeme kikerekedett. Arcán érzelmek tucatjai futottak át. Az elvesztett lehetőség, a gazdagodás reménye, a tudatlanság dühe, a hibás döntések haragja… mindent lehetett látni, ha valaki jól figyelt. A rodin ugyanakkor arra is rájött, hogy ezzel a tudással nem fogja túlélni a mai napot. – Bolond vagy? – rántotta el Deff a hercegnőt. – A vesztünket akarod? – Én vagyok a bolond? Hónapok óta barangolunk a világban, nem is tudom, merre vezetsz minket, mellettem ölték meg az udvarhölgyemet, és azt is megtudtam… – A hercegnő elharapta a mondatot. Tehetetlen dühében ökölbe szorította a kezét. – Mit tettél te értem, lovag? Mit tettél értem? Meldiana megfordult, és a sziklafalhoz lépett. Nekidőlt, és igyekezett úrrá lenni a harag könnyein. Nem akarta, hogy sírni lássák. Deff a rodinra pillantott. – Most megöltök? – kérdezte a rodin szinte pimaszul. – Velünk fogsz jönni – jelentette ki a lovag. – Ezek után nem engedhetünk szabadon, ahogy ígértük… De nem is vagyunk gyilkosok. Mi a neved? – Lez Virego lovag. Deff felpillantott az őrzőre, aki ott állt kétlépésnyire tőle, a katonájával az oldalán. – Nem te leszel az egyetlen nem kívánt tagja a csapatunknak Kavicszörgés hallatszott és egy oldalsó hasadékból Igor és Chloé lépett ki. – Ez a járat sehova nem vezet – mondta Igor fojtott hangon, aztán észrevette az újonnan érkezőket. – Remek, együtt a csapat. Körbenézett, és meglátta Főnixet, az őrzőt, a katonáját és az aurasi lovagot. – A mindenit! – tette hozzá. – De sokan lettünk! Chloé fülig érő vigyorral lépett Főnix elé és átölelte. – De jó, hogy itt vagy, Főnix! – mondta a tűzvarázsló lány őszinte örömmel. – Már azt hittem, valami történt veled odaát. – Mi történhetett volna? – Ó, annyi mindenről mesélnek. Igor közben az aurasi lovagot vette szemügyre. – Ő ki? – kérdezte Deffet. – Nem tudom. A falakon belül találkoztunk. – Deff is a lovaghoz fordult. – Mi a neved? – Círus lovag vagyok, Auras földjéről. – A férfi előrelépett és meghajolt. – Abagta király szolgája. Nemessé tizenkét emberöltővel ezelőtt lettünk, és a családom három halhatatlant adott Auras királyainak. A nevem ismert és tisztelt az udvarban. Fogadjátok kardom és karom erejét. Az életemmel tartozom nektek. Elesztriel közelebb lépett.
105

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Üdvöz légy, Círus! – mondta. – Hallottam apádról, aki hősi halált halt a rotoni csatában. Híre elért Auras Erdejébe is. – A nagyatyám volt az – hajolt meg megint az aurasi. – Dicsőség neki és hosszú élet neked, tünde. – Elesztriel – mutatkozott be a tünde. – Elég lesz az ismerkedésből – morogta Deff. – Készítsünk tervet, hogy hogyan jutunk ki innen! Nem várhatjuk meg az estét, mert bármikor feltűnhetnek a nyomunkban… A lovag nem fejezhette be a mondatot, mert Főnix egyszerre csak térdre zuhant. A férfi arcán fájdalom suhant át. – Mi történik? – kérdezte aggódva Elesztriel. A férfi mellé guggolt, kezét a vállára tette, és érezte, amint amaz energiát von el tőle. Csak úgy húzta ki a tenyerén át az erejét, mint halász a halakkal teli hálót e tengerből. – Nem… nem tudom… – lihegte Főnix. – Talán jönnek… jönnek vissza a lelkek… – A lelkek? – Igen… Megint… Főnix felnyögött, és térdelő helyzetből hanyatt dőlt. Elesztriel és Deff egyszerre ugrottak mellé. Főnig egész testében remegett. – Nem bírom… – szakadt ki belőle. – Fogjatok le! Deff a férfi szájára tette a kezét, hogy lefojtsa a kitörni készülő üvöltést. A tünde nő Főnix vállát ragadta meg. Meztelen árnyak jelentek meg a barlang magasában, mint valami szellemek, és úsztak követhetetlen gyorsasággal Főnix teste felé. Amint elérték, feloldódtak benne. Minden egyes visszatérésnél Főnix megrándult, és felüvöltött volna, ha Deff nem tapasztja be a száját. Rángatózott és csapkodott. A lábát Igor fogta le, a derekát az őrző. – Mi az isten történik? – kérdezte döbbenten Chloé. – Fogd szorosan! – mondta válasz helyett Deff. Tenyere alól vér csorgott elő, a saját vére. Főnix fogai a lovag húsába vájtak. A szellemek tucatjával, százával érkeztek, szédítő ütemben. Főnix vergődött, arca eltorzult, majd elájult a kíntól. Akkor aztán elcsendesedett, de még meg-megrándult, ahogy a lelkek visszatértek beléje. Amikor az utolsó szellem is felszívódott Főnix testében, Deff levette a kezét az ájult férfi szájáról. Elesztriel remegő tagokkal dőlt hátra és lihegett. Igor a földre ült le. – Mi volt ez? – kérdezte Chloé ismét. – Most fizette meg a segítség árát – felelte Deff. – Úgy hiszem. Ekkor lépett ki közéjük a szír.

106

ANTHONY SHEENARD

Egy pillanat alatt tovatűnt a barlang csendje. A szír pengéje átjárta a hátul álló mordovai katona torkát, majd lecsapott az aurasi lovagra. Elesztriel fogta fel a kardjával a csapást, a tünde nő gyorsabban reagált, mint Círus lovag, a szeme sarkából előbb megpillantotta a gyorsan mozgó árnyalakot. A következő pillanatban már hárman támadták a bérgyilkost, a két tünde és az aurasi lovag. A szírnek mintha négy keze lett volna: mindegyik támadást kivédte, és még szúrni is volt ideje. Edvir torkát hajszálnyival kerülte el a penge. Igor az eszméletlen Főnixet mentette: gyorsan felnyalábolta a testet és lefektette a fal tövébe. A rodin a hirtelen támadt zűrzavart kihasználva kitépte Meldiana hercegnő kezéből a kardot és Deff felé vágott. Drág csapta oldalra tenyerével a pengét, és ezzel megmentette Deff életét. A lovag rögtön megperdült, kezében a fegyverével, és szembeszállt a rodinnal. Ade, aki addig kifelé figyelt, most visszafordult. – Kihallatszik a fegyvercsörgés – közölte a barlangban viaskodókkal. – Felfigyeltek ránk a barbárok. – Csodás – morogta Deff, és a rodint kifelé szorította két erőteljes csapással. Drág az öklével hátulról letaglózta a rodint, aki összecsuklott. Rögtön elájult. – Legyőztem volna – nézett fel rá Deff. – Hangos volt. Igor látta, hogy a szírhez nem fér hozzá, csak akadályozná a többieket, így Ade mellé zárkózott fel, hogy védje a bejáratot, ha szükséges. Hátul a szír már két emberrel és két tündével harcolt, mert Guont őrző is beszállt a küzdelembe. A tündéknek minden ügyességüket elő kellett venni, ám azzal együtt is védekezésbe szorultak. A szírnek is rá kellett jönnie, hogy nem akármilyen csapattal áll szemben, de nem adta fel. Csak a tündék egyikét vágja le, a többiek már nehezen tudják feltartóztatni. Ekkor vakító fény villant, és egy tűzgolyó száguldott át a barlangon fejmagasságban. Mindenki érezte a forróságot, kiváltképpen azok, akik mellett vagy fölött elszáguldott, mielőtt becsapódott volna a szírbe. Becsapódás előtt kinyílott, mint a rózsa, és ellobbant a barlang hátulja felé. A robbanás oldalra taszította Círus lovagot, az őrzőt és a két tündét. A bérgyilkos felsőteste egyszerűen elpárolgott. A barlang hátuljában ülő börtönőr haja meggyulladt. Az összekötözött barbár rögtön hasra vetette magát és a fejét a földbe verve vinnyogva forgolódott, hogy eloltsa a lángokat. Ha az összecsapás alatt feltérdel, a feje eltűnt volna a szír testével együtt. – Így kell ezt csinálni – jegyezte meg elégedetten Chloé. – Ki volt ez?
107

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Egy szír – felelte feltápászkodva Edvir, de a kérdést, ami elméjében kavargott, már nem tudta kimondani, mert tucatnyi barbár rontott be a barlangba. A két gír a bejáratnál négyet rögtön agyoncsapott, a másik nyolc a többieknek az aréna után csak gyerekjáték volt. De még jöttek vagy húszan. Deff a kardjával a rohamozók felé fordult. A tündék is gyorsan magukhoz tértek. Meldiana kikapta a magatehetetlen rodin kezéből a kardját és dühében belerúgott a férfiba. A barbárok nem tudták, mibe szaladnak bele. Kilenc felkészült harcosba. Gyors győzelem volt. Miután minden ellenfelüket levágták, a csapat sietősen összeszedelőzködött. Leoldották a foglyul ejtett börtönőr lábáról a kötelékeket, és rögtön rácsomózták a rodin kezére, aki időközben magához tért. A gírek a vállukra dobták Főnix testét, és a csapat futva indult meg Zigga városától elfele, minél messzebb.

108

ANTHONY SHEENARD

Második rész

ÚTON

109

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

1.

A TÉRKÉP
Juan Alfonso Villar a 76-os benzinkútra mutatott, a Manchester Avenue hatsávos úttestén túl. – Ott van bent, Carlos. Itt dolgozik. – Hogy néz ki? – Alacsony, mokány pasas. Duzzadt álla van, és lefittyedt szája. Az álomvilágban egy verekedésben a bal arcát felvágták. De szerintem itt nem lesz sebe, hiszen egyikünk sem hozta át a sebeit. Egy ócska, fehér Dodge-ban ültek, amely tökéletesen illett a Manchestert keresztező Figueroa Street két oldalán sorjázó lapos, kopott házakhoz, kiszolgált éttermekhez. Los Angeles déli részének ez a körzete elütött a világváros híres kerületeitől, a boltokon sűrű rács, a cégtáblák kifakultak, a parkolókban szemét, az utak két oldalán magas, nyalókaszerű pálmafák. Carlos gázt adott, kitolatott a Popeyes tábla alól, majd ki a parkolóból. A kereszteződésben ráfordult a benzinkútra és átgurult a piros 76-os golyó alatt. Megállt az egyik kútfej mellett és leállította a motort. Alfonso felé fordult. – Tankolj meg tizenötért, aztán szállj vissza a kocsiba! Kiugrott a Dodge-ból, aztán besétált a benzinkúti shopba. Rögtön felismerte a fickót, akit Alfonso leírt neki. Ott állt a pénztárpult mögött a kút egyenruhájában. Carlos odalépett a hűtőhöz, kivett egy ásványvizet, majd a pulthoz sétált. – Hello – mondta. – Jó napot. Carlos a csokik között válogatott, s közben megnézte a névtáblát. Esposito. Nem volt Espositós feje. Az Espositók magasabbak és bizalomkeltőbbek. Carlos kivett egy Hershey’st, és a vízzel együtt letette a pultra. – Mennyi lesz? A másik elhúzta az árukat a kódolvasó előtt. – Eddig egy hetvennyolc. Mást? – A hármas kút.
110

ANTHONY SHEENARD

Carlos odadobott egy húszast. Míg Esposito kiszámolta a visszajárót, a bandavezér felbontotta a csokoládét és beleharapott. – Nem valami izgalmas meló – jegyezte meg. – De meló – felelte Esposito felpillantva. – Több a semminél. – Ez igaz. – Carlos besöpörte a visszajárót és zsebre vágta. – Minden az embertől függ, mi elég neki. Ezzel le is zárta a témát, megfordult, és kisétált az üzletből. Kint egy afro-amerikai kutas ácsorgott a fal mellett, láthatóan semmi dolga nem volt. Carlos odament hozzá, és közben barátságos mosolyt varázsolt arcára. Ezzel a mosollyal igazán szimpatikusnak tűnt így, hogy a tetoválásait takarta a hosszú pamuting és a bőrmellény, amit hordott. – Mondja csak… – a kutas névtáblájára pillantott – Bill! Bent a srác nem a Manchester utcai suliba járt? Valahonnan nagyon ismerős nekem, és a sulira tippelek. – Fogalmam sincs. – A kutas nem volt valami segítőkész. Flegmán hozzátette: – Nem olvastam az aktáját. – Esposito a neve. Esposito?… – Noguerol. – Köszi. – Carlos megveregette a kutas vállát, eleget tudott. – Akkor nem ő az. Alfonso már a kocsiban ült, ott várta. – Láttad? – kérdezte, amikor Carlos bevágódott a kormány mögé. – Valóban nem nehéz rátalálni. De itt nem kaphatjuk el. – Elővette a telefonját és beütötte egyik emberének a számát. – Enrique! Gyertek értem a West Manchester és a Figueroa sarkára, ott leszek a Church’s Chicken parkolójában. A Villámkezű meg nézzen utána egy Esposito Noguerol nevű fickónak, aki itt lakhat a környéken. – Bontotta a vonalat. – Eszünk valamit? – kérdezte reménykedve Alfonso. – Eszünk – morogta Carlos, és felbontotta az ásványvizet. Meghúzta a palackot, majd megtörölte a száját. – Ettől a rohadt csokitól összeragadt a szám. Aztán, ha Enrique megérkezik, én elhúzok a dolgomra, te meg beállsz egy olyan helyre, ahol jól látod a benzinkutat, és le se veszed róla a szemed. Követed a pasast hazáig, aztán hívsz. Akkor jövünk mi. Alfonso Villar telefonja éjjel fél tizenegykor futott be. Carlos még ébren volt és meglehetősen idegesen járkált fel és alá az autójavító műhelyben, ahol éppen meghúzták magukat. – A kurva életbe, ideje volt! – szólt bele a mobiljába a bandavezér. – Már aludnom kellene. – Most ért haza a pali – mentegetőzött Alfonso. – Bejárta a fél várost, még egy gyors numera is belefért az estéjébe. Úgy benzinkutas ez, ahogy én bárpincér.
111

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Ne pofázz annyit, nincs időm. Mondd a címét! Alfonso bediktálta a címet, Carlos pedig intett az embereinek, hogy szálljanak kocsira. Három kocsival indultak el tizenketten. Nem kellett volna ennyi ember, de Carlos biztosra akart menni. Esposito Noguerolnak – a tudtán kívül – jelentős szerepet szánt a felkelés előkészítésében. Negyvenkét perc múlva megálltak a Dodge mellett a járdaszélen az éjszakai utca egy sötét foltjában. A banda kiszállt, Alfonso közéjük lépett. – Még fent van, jött hozzá egy haverja. – Alfonso egy lapos, egyemeletes házra mutatott. A fala fehérre meszelt, vakolata már hullik, az ablakkeretek barnák. Alacsony kerítés, kapu nélkül. – Az első emeleten, ahol ég a villany. Az emeletnek külön bejárata van. – Bérli a lakást? – Szerintem igen. És alul laknak is. Egy idősebb pár. – Rendben – Carlos leosztotta a feladatokat. – Ti négyen bementek lent, és az ágyukban tartjátok az öregeket, ha esetleg felébrednének a fenti zajra. Semmi erőszak, semmi megfélemlítés! Legfeljebb keménykedtek egy kicsit. Ti négyen az utcát figyelitek, ketten jobbra, ketten balra. Alfonso itt marad, hogy a célpont ne tudja, ki köpte be. Mi öten pedig felmegyünk. A bandatagok villámgyorsan felszívódtak az éjszakában. Carlos az élre állt. Maradék négy emberét is eligazította. – Jorge és Nick, ti az ablakokra felügyeltek, hogy ha esetleg nem sikerül a meglepetés erejével hatni a pasasra, és menekülni akarna, akkor ez ne sikerülhessen neki. Enrique, Sergio és én pedig rátörjük az ajtót. Felóvakodtak a ház oldalsó lépcsőjén. Az ajtó előtt Carlos letérdelt és szemrevételezte a zárat. Bentről kihallatszott a tévé hangja, így Carlosnak nem kellett attól félnie, hogy meghallják, de jobbnak látta az ajtó berúgásánál, ha feltöri a zárat. Fél perc alatt végzett, és csendesen kitárta az ajtót. A lakásban nem sok használati tárgy volt: az előtérben csupán egy fogas meg egy alacsony, dobozszerű cipőtartó. Oldalt nyílott a fürdő, szinte üresen. Carlos intett és előreóvakodott. A nappalinak nem volt ajtaja, sárgás fény szűrődött ki, amely enyhén vibrált, nyilván a tévében játszott film ritmusára. A hangok szerint egy akciófilm ment, amit a behatolók gyorsan felismertek: Volt egyszer egy Mexikó. Jó film, tartotta fel a hüvelykujját Sergio. Rodriguez a király. Carlos belesett a szobába. Esposito és a haverja az asztalnál ültek és kártyáztak. A tévét egyikőjük sem nézte. Mellettük az asztalon gyorskaja és két üveg kentucky whisky. A pia háromnegyede hiányzott. Észre sem vették, hogy Carlos és két embere belépett a szobába, csak akkor, amikor már az asztal mellett álltak. Carlos egy méretes kést vágott bele Esposito pókerlapjaiba. Ezek után minden pillanatok alatt történt. Esposito a kés után nyúlt, mire Carlos elkapta a kézfejét és a könyökét, majd ráfordította a férfit az
112

ANTHONY SHEENARD

asztalra. Az ismeretlen az asztal túloldalán a székét kapta ki maga alól, hogy azzal védekezzen, de Sergio megpördült és oldalba rúgta, míg Enrique elkapta és egy hirtelen mozdulattal az asztalhoz vágta a fejét. A férfi elájult. Eldőlt az egyik whiskys üveg, amiből az ital a beálló csendben hihetetlen hangosan folyt ki a földre. A szaga elöntötte a szobát. Carlos kihúzta a kést az asztallapból és rátette Esposito nyakára. – Most pedig beszélni fogunk – mondta fenyegetően. – Ne hidd, hogy nem öllek meg itt nyomban, ha nem leszel készséges. És ne hidd, hogy nem öletlek meg az álomvilágban is. A hatalmamban áll mindkét életedet elvenni. Érted, mit beszélek? Esposito alig hallhatóan válaszolt. – Értem. Carlos visszanyomta a székre, és elengedte a kezét. Szemben Enrique felállította az eldőlt széket és ráült. A fegyverét, egy Glockot, a kezében tartva kitette az asztalra. Tekintetét Espositóra szegezte. – Kik vagytok? – kérdezte a benzinkutas. Gyorsan józanodott. Felnézett Carlosra. – Téged láttalak ma… – Felejts is el! – Mit akartok? – Tudom, hogy álmodsz – kezdte Carlos. – Én is álmodom. És mindketten a Birodalomba álmodtuk magunkat. Így van? Esposito hallgatott. Carlos nem teketóriázott, a könyökével ráhúzott a halántékára, mire a férfi lezuhant a székről. Sergio azonban utánanyúlt és visszaemelte a helyére. – Nem szeretem, ha nem válaszolnak azonnal, ha kérdezek – hajolt előre Carlos. – Ezentúl a tétovázást is úgy bűntetem, mint a hazugságot. Fájdalommal. Egyre nagyobb fájdalommal. Szóval: álmodó vagy Esposito? – Igen – nyögte ki a férfi. – Remek. Akkor jön a második kérdés. Orkhon császár seregében szolgálsz? – Igen. – Még jobb. Melyik helyőrségben szolgálsz, Esposito? – Dargurban… – Esposito végig sem tudta mondani, Carlos kése megvillant, és mély sebet nyitott az arca bal oldalán. A férfi felüvöltött, az arcához akart kapni, de balról Carlos, jobbról Sergio kapta el. – A bal oldalon van a seb az arcodon, az álomvilágban, ugye? – üvöltötte Carlos a vergődő férfi fülébe. – Hát most itt is lesz egy. Ebben a világban. Espositónak rá kellett jönnie, hogy többet tudnak róla, mint azt hitte. Tudják, melyik helyőrségben szolgál. Ez a kérdés csak biztonsági kérdés volt. – A császár meg fog öletni… – szűkölte.
113

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Nem, mert nem tudja meg. Orkhon és az evilági vérebei távol vannak. Én azonban itt vagyok melletted. – Isagiosban… Isagiosban szolgálok. De csak portyázunk ott, nem háborúzunk… Carlos elengedte a kezét és a kanapéról odadobott egy mocskos pólót. Esposito felkapta és az arcához szorította. – Ezekre a portyázásokra vagyok én kíváncsi – mondta Carlos. Benyúlt a bőrzakója alá és elővett egy összehajtogatott papírlapot. Kiteregette az asztalra, a Birodalom déli határa, barbárföld és Auras északi határa volt rajta. – Tudom, hogy van valahol egy átjáró, amit használhattatok a barbárok beleegyezése mellett. – Kiborított egy tucat ceruzát az asztalra. – Rajzold meg! Pontosan és hibátlanul, különben kénytelen leszek itt is és ott is kiheréltetni téged, Esposito… És össze ne vérezd a térképet, mert rögtön megöllek! Mordova flottája nem számított nagynak az álomvilágban, ahhoz képest, hogy a legerősebb, legjobban szervezett birodalomhoz tartozott, ám kifejezetten nagy volt egy olyan államnak, amely egyetlen lépésnyi tengerpartot sem birtokolt. Mordova a kontinens belsejét uralta, katonái, lovagjai, őrzői nem hajókra termettek. Az ország egyetlen kikötője, ahol a flotta megpihent, Triggoli városában volt, az Ufratu folyó alsó folyásánál. Hogy a flotta mindenkor kijuthasson a tengerre, Mordova külön szerződést kötött a Tizenegyek két legnagyobb államával, Aurasszal és Enobiával, amely szerződés évszázadok óta mindenki megelégedésére szolgált. Mire Carlos és Froster Triggoliba értek, a flotta már készen állt az indulásra, Mordova húszezer katonája megérkezett a városba. Carlos is riadóztatta a maga embereit: Eronis királlyal való találkozása után Los Angelesben beszélte át vezéreivel a haditervet. Hazudott Mordova királyának, mert nem húszezer, de harmincezer embere volt; tízezernek azonban más feladatot szánt. Abban az időben, amikor Carlos és Froster átlovagolt a király által melléjük rendelt őrzőkkel Triggoli mordovi kapuján, a másik oldalon egy magányos vándor is érkezett a városba. A vándor szürke útigöncöt hordott, alatta bőrpáncélt, a lábán kopott csizma, övében kard és tőr, hátán nyílpuska. Semmiben nem különbözött a világ más kalandozóitól. Egy öreg, csontszínű kanca hátán ült. Nem hatották meg vagy nyűgözték le Triggoli terméskőből rakott magas falai, csipkézett mellvédjei, féldrágaköves díszítései, vagy színes mozaikberakásai, amik már a közeli Auras művészi hatásáról tanúskodtak. Ellovagolt jó pár külső városi palota mellett, ám kikerülte a katonai tábort. Láthatóan tudta, hova tart: a piacnegyed egy elegáns fogadójához. Ott ismerősként üdvözölték. A kövér fogadós tisztelettudó volt, egy csendes kis utcára néző szobával szolgált vendégének, és rögtön küldetett fel neki mosdóvizet, ételt és italt. A vendég megmosdott és étkezett, a borból
114

ANTHONY SHEENARD

azonban nem ivott. Szólt viszont a szolgálólánynak, hogy neves látogatót vár, és azonnal vezessék fel hozzá, mégpedig a legnagyobb titokban, minden felhajtás nélkül. Két aranyat adott neki, hogy mostantól csak az ő vendégét figyelje. A látogató alkonyattájt meg is érkezett. Aranyos köpenyt viselt és szemmaszkot. A szolgálólány készséges volt, rögtön a vendéghez vezette, és közben háromszor is rákérdezett, hozhat-e valamit. A látogató háromszor is nemet mondott, majd egyedül lépett be a szobába. Ott aztán levetette a maszkját. A szoba lakója mosolyogva lépett eléje és tette vállára a kezét. – Carlos, de jó látni téged! Carlos ledobta az aranyszín köpenyt az ágyra. – Téged is, Che. Martín Herrero egy gyors mozdulattal átölelte a bandavezért, és meglapogatta a vállát. Akkor látta utoljára Carlost, amikor amaz fejbe lőtte őt a Desert Eagle-lel abban a kietlen gyárépületben. Azóta ebben a világban szolgálta a vezért. Csak ebben a világban. – Minden rendben az Angyalok Városában? – Nyugodt napokat élünk. – Hát ez errefelé nem mondható el! Megvan a térkép? Carlos bólintott és leült egy székre. A zsebébe nyúlt és egy tekercset vett elő. Kiterítette az asztalon, a bal sarkára a teli boroskancsót tette rá, a jobb oldalra a kezét. – Átmásoltam és elhoztam. – Megbízható volt a forrás? – Megoldottuk a dolgot. – Nem fog köpni? – A biztonság kedvéért két-három napig ébren tartjuk. Az egy-másfél hét errefelé. Utána már nem számít, kinek mit mond itt az álomföldön. De feltehetően csendben marad, mert félti az életét. Mennyi embered van? – Kicsivel több, mint kilencezer. Megközelítőleg ezer álmodó és háromszáz régi álmodó, akik ebben a világban ragadtak, mint én. A többiek aurasiak, akik harcolni akarnak a háborúban. Tulajdonképpen zsoldosok. – Tehát nyolcezer állandó katonára számíthatunk. – Carlos elgondolkodott. – Nem túl sok egy város ostromához, de elég falvakhoz, kisebb városokhoz. – Arra számítok, hogy a Birodalomból is sikerül toboroznom pár ezer embert. – Nem sok időd lesz. – Carlos a térképre mutatott, amely pontosan olyan volt, mint amit Esposito Noguerol elé terítettek le, azzal a különbséggel, hogy erre már berajzolták a barbárföldön átvezető rejtett utat. – Itt van az átjáró. Az
115

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

informátorunk szerint csak kisebb csapatok járnak át rajta, húsz-harminc katona legfeljebb. Ha egy gyors alakulatot előreküldesz a sereg elé, akkor felszámolhatod őket, amint feltűnnek. Vigyázz, hogy ne legyen senki, aki elmenekül, és híredet viheti a Birodalomba, mert akkor beszoríthatnak benneteket az átjáróba. – Mennyi időm van? – Mi legkésőbb holnap este elindulunk a flottával. Az Ufratun egy nap alatt lehajózunk a tengerig. Ott, ha nem keveredünk viharba, egy-két nap alatt elérjük a birodalmi partokat. Nehezebb lesz partra tenni negyvenezer katonát. – Tehát maximum négy nap. – Martín Herrero a térképet nézte Carlos mellől az asztalra támaszkodva. – Menni fog. – Száznegyven mérföld sziklás vidéken, nemegyszer meredek hegyoldalban – emlékeztette Carlos. Két pontra rábökött a térképen. – Itt és itt barlangokban haladtok majd. Egyszerűbb a föld alatt, mint a hágókon. – Kipróbált férfiak az aurasiak. Az álmodók pedig négy nap alatt legalább egyszer felébrednek otthon. Akkor kipihenik magukat. – Hogyan biztosítod, hogy veletek maradjanak? – Esküvel. – Herrero elvigyorodott. – Felesketem őket a bandára. Kipróbált technika, mindig mellettünk ébrednek fel. Nem kell még vérszerződés se. – Jó. Ez jó. Carlos összetekerte a térképet és odaadta Herrerónak. – Őrizd, és ne bízz meg senkiben! Hol a tábor? – Három kisebb, gyorsan összefogható részre bontottam a sereget. Kétezren a Rigolo-erdőben várnak, négyezren a Fornaki-fennsíkon, a többiek pedig egy hasadékban a Hor-hegy alatt. Még a saját katonáink sem tudják, pontosan mekkora haderővel rendelkezünk. – Becsüljenek csak alá minket! Mennyi idő alatt lesztek menetkészek? – Három napja azok vagyunk. A futárok gyorsan eljuttatják a parancsokat a seregtestekhez, így két órán belül bárhová elindulhatunk. – Nagyon jó – Carlos erre számított. – Che! Ma éjszaka induljatok is el. Az első célpont a határ túloldalán Isagios legyen. Kis helyőrség, amely a rejtekutat és a határ menti utakat védi. Ha azt elfoglaljátok, szabad az út két város felé, az egyik Merion, a másik Hosidorus, egy tengerparti város, a lakói leginkább kereskedelemmel foglalkoznak. Merion elfoglalásával Revenza felé nyittok utat, Hosidorus a Birodalom fővárosa felé vezet, és Isagios és a flottánk között áll. Rád bízom, hogy a helyzetnek megfelelően melyiket foglalod el először, mi a partraszállás után lezárjuk a déli utakat, és északra tolom előre a sereget, Merca felé. Enrique lesz a küldöttem, ha szükséges. Valamivel több, mint félnapi lovaglóföldre lesz a két sereg egymástól, ha Hosidorust beveszed. – Értem.
116

ANTHONY SHEENARD

– Froster veletek fog tartani. A Keleti-kapunál vár rád egy vándorlovag öltözékében. – Jól fog jönni – bólintott Herrero. – Már Aurasba is elért a híre. Azt híresztelik, van egy varázslata, ami hatásos a mowurok ellen. – Láttam küzdeni. Nincs varázslata. Úgy harcol, mint egy feldühített vadállat. Az ereje és az akarata viszi előre. – Rendben, Carlos… – Herrerónak volt egy kérdése: – Erről a hadmozdulatról miért nem tudhatnak a szövetségeseink? – Mert végül is ez a mi háborúnk. Az álmodók háborúja – felelte Carlos. – És nem tudom, mennyi az áruló a húszezer emberem közül. Ahogy mi megszereztük a nekünk fontos információt, úgy Orkhon is megszerezheti. Állítólag sok embere van a Földön. Te vagy az én meglepetés-játékosom. – Az én embereim között is lehet áruló. – Ennek huszadannyi az esélye. És neked, Che, van két nagy előnyöd! Gyorsabb leszel, mint mi, és csak pusztítanod kell, nem hódítani. Mire az információ, hogy hol vagy, bejárja az útját a két világ között, addigra már rég máshol csatáztok. Azt akarom, hogy legalább akkora sereget lekössetek, mint mi. – Megteszem, amit kell. Carlos elmosolyodott. A legmegbízhatóbb alvezére állt előtte, akinek szétlőtt fejű, véres holttestét nem is olyan régen hat tonna építési törmelék alá rejtették el. – Tudom, Che, tudom. Ezért lettél te a kiválasztott.

117

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

2.

EZER HALÁL
Steve hajnalban arra ébredt, hogy Főnix valahol kint, az ajtón túl öklendezik. Az erőlködés hangja gerincvelőig megborzongatta, és szinte meggyilkolta a melegnek ígérkező barcelonai reggel hangulatát. Kint már derengett az ég alja, az óra öt negyvenkettőt mutatott. Steve kikászálódott az ágyból és ment a szörnyű hang után. Főnix a vécében a földön térdelt és a csészébe kapaszkodott. Nem volt már, mi kijöjjön belőle, így epét hányt. Fel-felhorgadó lendülettel, görnyedt háttal, egész testében erőlködve. – Valami rosszat ettél? – kérdezte fáradtan Steve, majd visszahőkölt, amikor Főnix felnézett rá véreres szemével. – Úristen, mi történt? Főnix nem válaszolt, letépett némi vécépapírt és megtörölte vele a szemét, majd a szája szélét. Aztán felállt, kikerülte Steve-et, támolyogva átment a mosdóba, és megnyitotta a csapot. Előbb kezet mosott, majd a tenyerébe vizet engedett és belefektette az arcát. Majdnem két percig áztatta magát a hidegvíz alatt. Többször is kiöblítette a száját. – Hívjak orvost? – kérdezte Steve, mire Főnix nemet intett, de még mindig nem szólt. Aztán amikor felállt, és a törölközőért nyúlt, látszott, mennyire remeg a keze. Nem, nem csak a keze! – állapította meg Steve. Főnix minden tagjában remegett. Rázta a hideg, mintha magas láza lenne. – Beteg vagy – mondta a magyar. – El kellene menned orvoshoz. – Semmi bajom – vacogta Főnix és visszavánszorgott az ágyába. Steve követte, mint egy kiskutya. – Nem olyannak tűnsz, mint aki egészséges. – Nem itt vagyok beteg. – Azt mondod, hogy áthoztál valamiféle álomvilágbeli vírust? Főnix nyakig betakarózott és lehunyta a szemét. Összekoccantak a fogai.

118

ANTHONY SHEENARD

Steve csak állt és nézte. Azon gondolkodott, hogyan tudna segíteni. Aztán meglátta, hogy Főnix lezárt szemhéja mögül könnycseppek gördülnek ki. – Az istenfáját! Mondd már el, mi van! – tört ki a magyar srácból. – Hozz valami italt! – Szó se lehet róla! Megint feláldozta valaki az életét érted? – Az az Aguardiente… Van még belőle? – Nincs, és ha volna se hoznék neked. Tejet? – Menj a fenébe! Főnix a másik oldalára fordult. Steve kiment a fürdőbe és átkutatta a tükör melletti szekrényeket fájdalomcsillapító után. Krémeket és spray-ket talált. Criogelsport – olvasta, majd leemelt egy másik flakont. – Baselin… Massagemilk. A címkék rajzaiból könnyen kitalálta, hogy izomlazítók és masszázskrémek. Sportolás előtt és után. Bemelegítésekhez és izomhúzódások kezeléséhez. Talált egy dobozt, megörült neki, de korábban, mint kellett volna. Medicina homeopática – állt a tetején. Főnix hisz a homeopátiában. Remek. De homeopátiás szerrel nem lehet fájdalmat csillapítani. Steve ekkor megállt. – Hülye vagy – mondta a tükörképének. Volt a táskájában Algoflex. Fejfájás ellen dobta be még Budapesten a neszesszeres táskájába. Számított az átmulatott éjszakák után némi fejfájásra. Átment a dolgozószobába, ahol az elmúlt napokban meghúzta magát. Előkereste az Algoflexet, és egy pohár víz kíséretében visszatért Főnix ágya mellé. – Vedd be ezt! – mondta. Főnix mélyeket lélegzett. – Fájdalomcsillapító – tette hozzá Steve. – Nem szedek orvosságokat – felelte Főnix. – Egyszer megteheted. Főnix visszafordult és felült. Kicsit egészségesebb színe volt, bár a szeme alá mély árkokat vontak a ráncok, és még mindig vacogott. – Köszönöm a törődést, Steve – mondta. – De nem veszek be orvosságot. Már csak azért sem, mert nem segítene. Kiszállt az ágyból, és kiment a konyhába. Kinyitotta a hűtőt. Valóban nem volt benne semmi komolyabb ital, csak két palack Ambar sör, amit Steve vett magának kipróbálásra. Végül Főnix tényleg a tejesdobozt emelte ki. – Kurvára kaparni fogja a torkodat. – Steve-et nem lehetett lerázni. – Na mondj valamit! Deffék bajban vannak? – Igen. – Főnix leült a kisasztal mellé. – Nagy bajban vannak a barbárok földjén. – És veled mi van?
119

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Segítettem nekik – bökte ki végre Főnix. – Most előjött mind az ezer szektatag. – Mind? – Igen. A ziggai amfiteátrumban voltak Deffék, és csak úgy tudtam kimenteni őket, hogy előhívtam a szektát. Most is meztelenül jelentek meg. De nagy volt a túlerő… Nagyon nagy. Steve megértette, mi történt. – Sokan meghaltak? Főnix a dobozt nézte, de már hozzá sem nyúlt. Kábán nézett maga elé. – Joshua! Sokan meghaltak? – Mind meghaltak. Mind. És aztán visszatértek belém. Steve megpróbálta követni, de nem értette. – Mi van? Főnix nem bírta tovább, a keménykötésű, fegyelmezett spanyol srác egyszerűen összeomlott. – Ezer ember halálát éreztem át, Steve. Minden egyes halált éreztem. Kardokat, buzogányokat, csákányokat, nyilakat. Ahogy belevágnak a testembe és átdöfnek. Hallottam a koponyámat beszakadni, éreztem a csontjaimat eltörni. Érted? Átütötte egy nyíl a gégémet. Nem kaptam levegőt… és kifolyt a szemem. Minden halált éreztem! Mindent! A kezébe temette arcát és úgy bőgött, mint egy gyerek. Ebédet egy közeli pizzériából rendeltek, de csak Steve evett. Főnix a notebookja előtt ült törökülésben az ágyon és egy spanyol nyelvű filmet nézett. Pontosabban szólva csak bámulta a filmet, és ha megkérdik, nem tudta volna elmondani, miről szólt. Steve legalább ötödjére tolta elé a dobozt. – Nem vagyok éhes – mondta ötödjére Főnix, és nem pillantott rá. – Olyan hülyén érzem magam, én nem is tudom… – Ne érezd! – Steve-nek sok volt már az olívabogyó, így lekotorta a pizzáról a doboz tetejére. – Lehet, hogy én is bekattannék, ha ez történne velem. Szerintem elég jól viseled. – Ez egy átok. Egy másvilági átok. A dédnagyanyám még hitt az átkokban. Ullastrellben élt, nem is olyan messze Barcelonától. Kilencvenkét évesen halt meg, én tizenhárom voltam. De emlékszem, ahogy a lugas alatt ülve az átkokról mesélt. Olyan átkokról, amik a szomszédjait sújtották. És elmesélte azt is, hogyan lehet megszabadulni tőlük. – Hogyan? – Nem tudom. Jobban kellett volna figyelnem. Steve letette a pizzásdobozt és megtörölte a szája szélét. – Figyelj, Joshua! Gondolkodtam a dolgon, és biztos nem átok sújtott téged. Szerintem egy lehetőséget kaptál.
120

ANTHONY SHEENARD

– Szép lehetőség! Soha többé nem akarom átélni. Soha. – Kaptál valamiféle erőt – mondta Steve. – Tanuld meg használni! – Miféle erőt? – Főnix fáradtnak tűnt. – Miattam megölte magát ezer ember. Aztán visszatérnek kísérteni. Hús-vér testben. Meghalnak, és megint visszatérnek kísérteni. Most is érzem, hogy itt vannak bennem. – Mutass egyet! – Csak úgy érzem. Még csak az kellene, hogy itt legyenek. Meg is őrülnék. – Semmi sem történik véletlenül – mondta Steve, és látszott, hogy hisz abban, amit mond. – Az az ezer ember pontosan tudta, mit csinál. Lehet, hogy nekik volt igazuk, és te kiválasztott vagy. Ez esetben kaptál tőlük valamit… – Az nem valami volt, hanem az életük – Főnix egy pillanatra ingerült lett. – Az istenit! – Helyes. Neked adták az életüket. Nem semmiért, hanem azért, hogy kezdj vele valamit. Szerintem ez a te feladatot. Hogy rájöjj, mit kezdj velük. Mit is mondott az a szellem-főpap annál a kis házikónál? – Hogy jön ez ide? – Mondd csak! – Vezess minket! – idézte fel Főnix. – Adj fegyvert a kezünkbe! Képes vagy rá. – Szerintem ez itt a kulcs. Adj fegyvert a kezükbe! Ki kell találnod, ez mit jelent. – Mit jelenthet? – Szerintem, hogy irányítani tudod őket. Csak arra kell rájönnöd, hogy hogyan. Főnix eltöprengett. – A faháznál mind belőlem szakadtak ki – mondta. – Az amfiteátrumban már tőlem távol is megjelentek. De nem tudom, hogy ez azért van-e, mert így törvényszerű, vagy mert ezer alak mégse mászhat elő belőlem. – Volt terved? – A városon kívül összefutottam két részeg fickóval. Elszedtem a ruháikat, hogy ne tűnjek ki. Aztán barbárnak adtam ki magamat, és a tömeggel besodortattam magam az amfiteátrumba. Ott megláttam Deffet és Edvirt küzdeni. Azon gondolkodtam, hogyan tudnék segíteni nekik, amikor Edvirék rárontottak az egész amfiteátrumra. Nem sok választásom volt, én is fegyvert ragadtam. Ez tervnek számít? – Akár. – Akkor volt tervem. Egy öngyilkos küldetés volt a tervem. – De megmentettél mindenki mást. – Azt hiszem. – Főnix megpróbált visszaemlékezni, hiányzott-e valaki a társaságból a barlangban. Nem sok ideje volt számba venni a barátait.
121

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Akkor ennyi. – Steve összegezte a történteket. – Önmagad feláldozása árán megmentetted a többieket. Azt hiszem, haver, ezt nevezik hősiességnek. Nem tudom elképzelni sem, mit érezhettél, amikor a szellemeid ismét becuccoltak hozzád, de nem átok, amit kaptál, hanem valami teljesen más. Szerintem igyekezz kihasználni. Kérd Edvir vagy Elesztriel segítségét. Mit mondtál, mennyi idős volt a szekta? Nyolcszáz? – Hét. – Na, Edvir majdnem kétszer ennyi idős. Lehet, hogy tud róluk. Főnix elgondolkodott, aztán lehajtotta a notebook fedelét. Csend lett, amit Steve szívesen vett. Letette maga mellé az ágyra a pizza maradékát. – Mi legyen most? – kérdezte Főnix, és vett a pizzából. Steve megkönnyebbült. – Szoktál kocogni? – Néha. De messze van a sportpálya, és nem akarok most autóba ülni. Nem hiszem, hogy tudnék koncentrálni. – Akkor menjünk erősíteni – ajánlotta Steve. – Kicsit emésszük a pizzát, aztán elmegyünk, megmozgatunk néhány tonnát, megdolgoztatjuk az izmainkat, érezzük, hogy van kezünk, lábunk. Aztán ha este lesz, lefekszünk, és átmegyünk az álomvilágba! Te megpróbálod összeszedni magad, én meg megpróbálom elfogadtatni Ongurral, hogy sürgős dolgom van és lelépek a sárkánypapoktól. Kicsit előbbre hozatom a sárkányidézésem. – Sárkányokkal segítenél Defféken? Még nem vagy felkészülve rá! Steve elvigyorodott. – Megteszem, ami tőlem telik, Yoda mester.

122

ANTHONY SHEENARD

3.

A TRANSZMUTÁLÁS
Főnix eltűnt, Igor és Chloé azonban még maradt, így amikor a menekülők reggel letáboroztak egy barlangban, majdnem egy napi erőltetett menet után, Edvir nem bírta ki, és arról faggatta a kis nőt, hogy miként élte túl a szakadékba zuhanást. – Felébredtem – mondta lakonikus egyszerűséggel Chloé. A fejét a sziklának döntötte, hihetetlenül fáradtnak érezte magát, ami nem csoda: neki kettőt kellett lépnie, míg másnak egyet. – Zuhanás közben felébredtem otthon. – A levegőben voltál, amikor eltűntél a világunkból? – Pontosan. Láttam a sziklákat és azt hittem, hogy szétkenődök rajtuk. Próbáltam lassítani a zuhanásomat, de más dolog tárgyakat lebegtetni, és más repülni… Ez volt az egyik pillanatban, a másikban pedig az ágyamban feküdtem, finom párnák között és meleg takaró alatt. – Szerencsés emberek vagytok – bólintott a tünde kis gondolkodás után. – Egy ide született embernek nincsenek ilyen… lehetőségei. Csak egy álmodó élhet túl egy ilyen zuhanást. – Tudom – felelte Chloé. – És áldom a sorsom, hogy az altató nem hatott. – Nálatok nincs varázslat. – Az altató egy ekkorka kis pirula – mutatta Chloé. – Nem varázslat, hanem kémia. – Az viszont egy nagyon szép varázslat volt, amiben elhamvasztottad azt a szírt. – Köszönöm. – A szírek szörnyű teremtmények. Retteg tőlük az egész világ. – Nekem senki nem szólt, hogy félnem kellene tőle. A barlang szájának közelében ültek, mellettük Deff és Elesztriel. Deff félmeztelenül feszített, a tünde nő pedig valamiféle zöld péppel a kezében állt fölötte. A lovag sebeit kezelte vele. Az alapanyagát útközben szedte össze, aztán a kezében szétmorzsolta, megköpködte, masszát készített belőle. – A fájdalom megmarad, de a sebek gyorsabban gyógyulnak – mondta Elesztriel Deffnek, és finom mozdulatokkal bekent a vállán egy vágást, amely
123

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

minduntalan megnyílt és már egy napja vérzett. – Sajnos csak azzal szolgálhatok, amit találtam. – Elviselem a fájdalmat – morogta a lovag. – De szeretném, hogy amikor legközelebb harcra kerül a sor, ne kelljen törődnöm a sebeimmel. – Egy kis pihenés nem ártana. – Majd Revenzában. Chloé hallotta és feléje fordult. – Makacs ember vagy, Deff. Csak nem adod fel a terved? – Már közelebb vagyunk Revenzához, mint Aurashoz. Miért adjam fel? A hercegnő melléjük lépett. – Harcolni akarok – jelentette ki. – Nem akarok megfutamodni. Elég volt a futásból. – Igen, én is elfáradtam – bólintott a lovag. – Ezért most pihenünk pár órát, alszunk, és csak utána megyünk tovább. – Revenzába? – Ha visszafelé mennénk – a lovag úgy hangsúlyozta a szavakat, mintha egy gyermekhez beszélne –, egyenesen belefutnánk a Ziggából utánunk küldött barbárokba. – Honnan tudod, hogy üldöznek minket? – Szeretem a legrosszabbat feltételezni, úgy nem csalódok. Meldiana legszívesebben odavetett volna valami frappánsat, de nem jutott eszébe megfelelő válasz. A hercegnőt is kimerítette a menekülés. Megérkeztek a gírek, akik gyorsan körbejárták a barlangot és hoztak magukkal két-két dús levelű bokrot. – Derékaljnak jók lesznek – mondta Drág, és ledobta a bokrokat középre. – Hozunk még párat a barlang elé. Ade szintén megszabadult a terhétől, majd szó nélkül megfordult és követte Drágot vissza a szabadba. – Tövestől tépték ki – nézett a bokrokra Igor. – Van erejük a fiúknak. Elesztriel végzett Deff-fel, és odasétált a rodinhoz. A barbár meglepve figyelte, ahogy a tünde nő letérdel melléje. – Őt is meg akarod gyógyítani? – kérdezte meghökkenve Elis Guont. Az őrző melléjük lépett. – Miért ne? – kérdezett vissza a tünde. – Ha nem kezeljük a sebeit, akkor elmérgedhetnek. – Ő az ellenségünk. – Kinek? Nekem nem. Virego lovag éppúgy szolgálta a maga urát, ahogy te a királyodat. – Ez nem egészen így van. Eronis király sosem adta parancsba békés utazók kirablását és elfogását. – Mordova egy gazdag ország. Az ott élőknek vannak választásaik – Elesztriel beszéd közben munkához látott: széthúzta a rodin ingét. A bal mell124

ANTHONY SHEENARD

bimbó helyén fekete vérfolt éktelenkedett, körülötte a csupasz húson sárgászöldes, gennyes hártya feszült. Kellemetlen szag csapta meg a tünde érzékeny orrát. – A barbárok földjén próbálj csak gabonát termeszteni, zsíros malacot elletni vagy duzzadt tőgyű teheneket legeltetni. Könnyű ítéletet mondani a hegy ormáról a lent élők felett. – Ez miféle érv? Elesztriel vidáman vállat vont. – Amolyan tündeféle. – Ezek után a rodinhoz fordult, aki a beszélgetést némán hallgatta végig. – Ez nagyon csúnya, és nem biztos, hogy segítenek a gyógyfüveim, de azért megpróbálom kezelni velük. Előbb viszont el kell távolítanom a gennyes részeket. És az fájni fog. Elesztriel saját ingének ujjából tépett le egy csíkot, és az ujjára tekerve szárazra törölte a mellbimbó körüli sebet. A rodin arca meg-megvonaglott az érintés nyomán, és pár esetben a torkából fájdalmas nyögés szakadt fel. A tünde nő igyekezett puhán megtisztítani a gennytől a sérülést, de ez lehetetlen feladatnak bizonyult. A hártya feljött néhol és engedte látni a nedvedző húst. Amikor már száraznak tűnt, Elesztriel a zöldes pépbe mártotta két ujját, és a kenőcsöt finoman felvitte a sebes rétegre. Amikor végzett, gondterhelten nézett a rodinra. – Nem tudom bekötni, de húzd rá az inget, és ne mozogj! Add az ujjad! Virego odanyújtotta csonkolt kezét. A tünde óvatosan lecsavarta róla a hevenyészett kötést. A hüvelykujj csonkja már nem vérzett. – A seb vége elroncsolódott – vette szemügyre a sebet Elesztriel. – Szebb, mint ami egy kard által levágott ujj után marad. – Szerencsém volt – mondta színtelen hangon a rodin. – Hálát adok az isteneknek. – Tedd meg! – bólintott a tünde. – Bekenem az ujjad és átkötjük egy másik ruhadarabbal. Ugyanezt megteszem a füleddel is. – Már nincs fülem. – Akkor a füled helyével. – Elesztriel nem jött zavarba. – Csináljuk gyorsan, mert vannak még rajtad kívül is sebesültek. – Miért én vagyok akkor a második, akin segítesz? Ahogy az őrző is mondta, én az ellenségetek vagyok. – Mert a többieknek nem ilyen súlyosak a sérüléseik. – Rodin vagyok, egy barbár. – És? Én tünde, Drág meg gír. Jársz, lélegzel, élsz, mint mi… – És ha rád támadok? – Akkor megöllek. De most hagyj, hadd gyógyítsalak meg! A rodin befogta a száját. A barlang akkora volt, mint egy hosszúkás lovagi terem. A bejárat embernyi magas és nyolc lépés széles volt, de pár lépéssel beljebb mélyült és
125

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

magasodott, a gírek meghajolva ugyan, de kényelmesen fel tudtak állni. Az alja leginkább sziklás volt, rengeteg apróvá morzsolódott kaviccsal. Középen látszott egy hajdani tűzrakóhely sötét lenyomata, de csak a lenyomat, a barlangba befolyó esővíz elmosta a hamut és az apró, megszenesedett gallyakat, amelyekből azért pár darabka még felfedezhető volt a hátsó fal tövében. Igor segített a gíreknek álcázni a bejáratot. A frissen szedett, gyökeres bokrokat kis kőtornyokkal támasztották meg. Messziről jól takartak, közelről azonban hamar ki lehetett szúrni, hogy nem élők. De miért jönne a közelbe bárki is? Edvir szeme kellett ahhoz, hogy a vidéken átkelve felfedezzék ezt a helyet a magasban. Itt nem voltak olyan havas sapkájú hegyek, sem mély szakadékok, mint ott, ahol elfogták őket a czigolói barbárok. Azokhoz képest csupán sziklás dombokon keltek most át. A barlang a tájon átvezető ösvénytől távolabb sötétlett, és ha az ember tudta, hogy ott van, könnyedén fel lehetett mászni oda. Ha nem tudta, nem jött közelebb. – Egy napot kibírnak ezek a zöldségek – mondta az orosz a földön térdelve. Szorgalmasan pakolta a köveket az egyik bokor törzse köré, illetve rá a kitépett gyökerekre. – De holnapra el fognak száradni. – Holnapra kihűl még a nyomunk is – morogta Deff hátulról. – Vajon mennyi időbe telhet a barbároknak, míg rájönnek, hogy elszöktünk? – kérdezte Guont őrző. – Nem sokba. Túl sokan voltak Ziggában. Mostanra minden bizonnyal leverték a lázadókat. Ellenőrzik a holttesteket, keresni fogják a rodint. Vagy így vagy úgy, de rájönnek, hogy hiányzunk. – Követni fognak? – A barlangban hagyott holttesteket is megtalálják… Igen, szerintem követni fognak bennünket. A becsületük múlik azon, megtalálnak-e minket. – Lovakon jönnek, és nem adják föl. – A rodin hangja a barlang mélyéből jött. Virego lovagot a hátsó falhoz ültették le, kötelekkel a kezén-lábán. – Kitartóak lesznek, és nem fogja zavarni őket, ha be kell törniük Revenzába. Előbb-utóbb utolérnek benneteket. – Azt mondod, adjuk fel magunkat? – kérdezte gúnyosan az őrző. – Nincs esélyetek a túlerővel szemben. Chloé szembe fordult a rodinnal. – A mi világunk történelme arra tanít, hogy minden megeshet. Kétezer évvel ezelőtt élt egy Spartacus nevű rabszolga, aki arénákban harcolt, mint gladiátor. Fellázadt és nyolcvan emberével kitört az amfiteátrumból. Nem volt más fegyverük, mint a konyhából megszerzett kések. Ezreket küldtek ellene… A harchoz nem volt se elég embere, se étele, se fegyvere, és mégis győzelmet győzelemre halmozott a jól felszerelt, túlerőben lévő légiókkal szemben.
126

ANTHONY SHEENARD

– Nocsak, a ti világotoknak is vannak hősei? – lepődött meg Elis Guont. – Nem sokat tudsz rólunk – morogta Igor elmentében mellettük. Az orosz valamire készült, leguggolt a barlang hátsó végében, és a kövek között kezdett válogatni. – Mi lett Spartacusszal? – kérdezte Elesztriel a rodin mellől. – Rabszolga volt és akkor a Római Birodalomban sok rabszolga élt. Rengetegen csatlakoztak hozzá. Az ellene küldött légiókat legyőzte, de nem tudott fegyelmet tartani az emberei között. Három évig harcoltak, fosztogattak, aztán szétvált a sereg és utána sorban leverték őket. A győzelem után hatezer rabszolgát feszítettek keresztre a rómaiak az út mentén, és évekig otthagyták a holttestüket. Chloé meséjét nagy csend fogadta. – Igazi barbár hagyományok – törte meg a csendet a rodin kárörvendően. – Máris kedvelem azt a másik világot. – Ahol én élek, ott évszázadok óta béke van. – A lány úgy érezte, meg kell védenie a világát. – És ez régen volt. – De ő katona – intett a rodin Igor felé. – És Orkhon császár is katona volt a saját világában, úgy hírlik. – Nem mindenhol van béke nálunk sem – állt fel az orosz. – És sosem lesz. Az embernek ilyen a természete. – Igen – felelte Elesztriel halkan. – Ezt tudjuk. Deff az oroszra nézett. Megérezte, hogy mondani akar valamit. – Mire készülsz? – Hamarosan felébredek, és aztán legalább két napig nem leszek itt – felelte Igor. – Azt hiszem, addig is segíthetnék a továbbjutásban. – Hogyan? – Transzmutálhatnék pár lovat ezekből a bokrokból. – Transzmutáció? – Nifini mágia – bólintott Igor. – Ritkán alkalmazzák, mert volt pár elrontott varázslat az elmúlt évezredben. Persze nem ezen a szinten, hanem egy kicsit magasabb szinteken, amikor egy egész állatfajt vagy erdőt akartak átalakítani másvalamivé. Deff bólintott, hogy hallott ilyesmiről. Ezért élt benne némi kétség. – Pár ló mit segítene rajtunk? – Mi bírjuk Elesztriellel, a gírek bírják – számolt Edvir, aztán látta Deff tekintetét megvillanni. – Természetesen Deff, Círus lovag, Guont őrző és a két foglyunk is bírná, de ők nem olyan gyorsak, és ennek az az oka, hogy emberek… Ezért szerintem hat ló kell. Ennyivel jelentősen megnőne a gyorsaságunk. Hat lovat tudnál transzmutálni? – Nem tudom – gondolkodott el az orosz. – De megpróbálhatom. Ahhoz viszont kell még két bokor. – És derékaljnak még négy az elhasználtak helyett.
127

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

A gírek időközben kényelmesen elhelyezkedtek a kemény terepen, de most Drág intett Adénak, hogy álljon fel. – Hozunk még hat bokrot – mondta. – Ezen ne múljék a dolog. – Köszönöm – hajolt meg Edvir. Ilyen mozdulatot gír fél évezrede nem láthatott tündétől. Nem is tudtak mit kezdeni vele, Drág zavartan biccentett, Ade meg szinte kimenekült a barlangból. Edvirnek ekkor átfutott a fején, mennyire keveset tudnak róluk. Sőt semmit. Jöttek, beálltak a csapatba, egyikük az életét adta a küldetésükért, de a múltjuk, s hogy kik ők gír-földön, az eleddig titok maradt. – A transzmutáció nem könnyű dolog – jegyezte meg Chloé. Ő maga ugyan nem sajátította el a mágia e formáját, de ismerte, hiszen a nifini mágusok bemutatták neki. – Tiszta elme és pihent test kell hozzá. – Ajánlott – helyesbített Igor. – De tapasztaltam már, hogy az emberi szervezet kiélezett helyzetekben rengeteg tartalékot tud mozgósítani. – Nyilván – A lány megrántotta a vállát. – Te tudod. Igor elővette a tőrét és a kezében tartott lapos kődarabra felvéste egy ló hevenyészett körvonalát. – Mi kell még? – kérdezte Deff, aki soha nem látott transzmutálást. – Kő, fa, víz levegő? – Nem éppen. A transzmutálásnál sok függ attól, miből mit akarsz csinálni – felelte Igor. Kiválasztotta az egyik bokrot és a barlang közepére helyezte, majd a tövéhez odatette a megkarcolt követ. A többiek körbeállták vagy éppen ülték. – Itt élőből formálunk élőt. A kő pedig nem azért kell, mert elemi varázslatra készülünk, hanem a ló rajza miatt. Egy darab papír is megtenné, amire lovat rajzolunk, vagy egy fotó… – Fotó? – Az hát! – Igor sebes kézzel kotort szét egy hevenyészett kört a bokor körül, erre figyelt. – Itt fog megjelenni. Élőből élőt… Egyébként ólmot a legkönnyebb az élettelen tárgyak közül transzmutálni, bodzát a növények közül és patkányt az állatok közül. – És nem panaszkodnak a nifini parasztok az Aranyvár körül, hogy sok a patkány? – piszkálódott Chloé. – Azt nem, viszont ellátnak minket bodzalekvárral. És most csendet! Igor felállt és a tőrével megvágta a tenyerét, majd a vért a bokorra csöpögtette. Aztán lehunyta a szemét és koncentrált. Az igazat megvallva még sosem kezdett bele ilyen komoly varázslatba. A nifini Aranyvárban a tanulmányai során eddig csak kisebb tárgyakat és apró élőlényeket transzmutált. Ha Toronis nem küldi el ez után a csapat után, hogy segítsen nekik, most már előrébb tartana. Azt is megtanulta viszont – amit a másik világban tudott és vallott –, hogy az embernek a legerősebb támasza az önmagába vetett hit.

128

ANTHONY SHEENARD

Érezte, amint a mágia megmozdul sejtjeiben, összegyűlik és áramlani kezd tagjaiban, akár a vér. Egy pillanat alatt áttörte a mindennapi gátakat. Edvir és Elesztriel, és csak ők, látták az arany derengést az orosz teste körül. A bokor ágai megzizzentek, és mintha négy oldalról négy láthatatlan pók dolgozni kezdene, egy vékony fényháló kezdett köréje szövődni. Igor mereven állt, hagyta, hogy a mágikus energia kicsapódjon ujjaiból, tenyeréből, és elképzelte a lovat, amit elő akart hívni az anyagból. A vére könnyebbé tette a mágiát, a hús anyaga abból és a levelekből formálódott ki. A háló a végén annyira fényes lett, hogy a jelenlévők eltakarták a szemüket. Különös burkot alkotott, gumiszerű, sugárzó oldalakkal. Alatta sebesen alakult valami, a levelek zizegése megszűnt, helyette sistergett, recsegett, ropogott. Gyors, szellemszerű nyerítést is lehetett egyszer hallani… A háló mindeközben dagadt is, nőtt, majdnem a barlang mennyezetéig… …aztán egyszer csak szétdurrant, elenyészett. Sötét lett és csend. Lópaták elhaló hangja hallatszott. Bizonytalan lópatáké, mintha az állat nem bírna megállni a lábán. – Ez egy póni – jegyezte meg Deff, és akik addig nem nyitották ki a szemüket, hát a megjegyzésre megtették. – És annak is göthös. A transzmutált ló jó, ha ötven kilót nyomott. – Erre egy gyereket nem mernék felültetni – tette hozzá Chloé. – Istenem, szegény!… – Megpróbálom még egyszer – mondta Igor. – Ez már egy kicsit nagyobb, mint az előző – mondta bíztatóan Drág, és finoman megveregette Igor vállát –, csak az a baj, hogy döglött. A második transzmutálás sem sikerült jobban, mint az első. A megjelenő állatban szemernyi élet nem volt, és rögtön eldőlt. Barna, rövid szőre zsírosan fénylett, kicsi, hosszúkás pofájából a földre lógott a nyelve. – Ez nem lélegzik – szólalt meg Elesztriel a ló feje mellett guggolva. – Szerintem ne próbálkozz többször! – Szerencsétlen állat – mondta ki Meldiana. – Ez egy bokor volt – felelte kissé ingerülten Igor. – Ez sosem volt állat, csak egy kurva bokor. Én csináltam volna belőle állatot. Az orosz leült a barlangfal mellé. Láthatóan kiakasztotta, hogy nem sikerült a varázslat. – Én nem akarok egy döglött bokorral egy barlangban aludni! – Rendben, kiviszem és elrejtem. – Ade ajánlkozott. Láthatóan a hercegnő kedvéért. – Ne rejtsd el! – felelte Edvir. – Ha elrejted és az állatok vagy a dögevő madarak rátalálnak, az felkeltheti a barbárok figyelmét. Rakd az ösvény szélére kicsit feljebb! Akkor elmennek mellette, és legfeljebb csak fintorognak, de nem törődnek vele.
129

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Úgy lesz. A gír könnyedén felkapta a lódögöt, és kibújt az álcabokrok között a szabadba. – A másikkal mit csináljunk? – kérdezte az aurasi lovag. – Együk meg! – ajánlotta Deff. A ló még mindig csak tántorgott, mintha újszülött lenne. A saját súlyát nem bírta megtartani. – Nem valami húsos, de ennünk kell valamit. – Nyers lovat? – Chloé majd megsüti nekünk. A tűzvarázsló olyan tekintettel nézett Deffre, hogy ha csak egy kis mágiát rányom az erejéből, a lovag rögtön meggrilleződik. – Ez ugye megy? – kérdezte a lovag barátságosan. – Nem erre való a tudásom. – Ugyan! Jó pár barbárt és egy szír bérgyilkost is megsütöttél vele. – Azok mások voltak. – Igaz, itt csak kis parázs kell, lehetőség szerint füst nélkül. Menni fog? Chloét majd szétvetette a méreg. – Szerintem jó ötlet – állt hirtelen Deff mellé az őrző. – Nem árt, ha bírjuk a holnapi gyaloglást. – Én elvagyok estig azzal a pár bogyóval, amit útközben elmajszoltam – határolódott el Elesztriel. A tünde elhátrált a lótól, hogy ezzel is nyomatékot adjon a szavának. – Nem eszek lovat. – Engem sem zavar – bólintott Círus lovag. A barbár börtönőrre pillantott, aki az egész úton meg se szólalt, és most megkötözve ült. – És szerintem neki is kellene ennie. A börtönőr felnézett rá, aztán kiköpött oldalra. Deff elvigyorodott. – Közkívánatra te készíted el a vacsorát, tűzvarázsló. Remélem, jobban fog menni, mint Igornak a transzmutálás. Az orosz felhorkant a sarokban. – Ha meg sem próbálom, az lett volna a hiba. – Igaz. És így vastagabbak lesznek a fekhelyek – mosolyodott el Deff. – Maradt még négy bokor. Igor legszívesebben behúzott volna neki egyet. Aztán eltűnt a barlangból.

130

ANTHONY SHEENARD

4.

MOSZKVAI TALÁLKOZÓ
Igor szemhéja felpattant, és az orosz máris kifordult a fehér, keményített huzatú takaró alól. A lábát a földre rakta, felült az ágyon. – Job tvoju maty – mondta tisztán és jól érthetően az aprócska szállodai szobának. Még az álomvilágbeli események hatása alatt állt. Az órára pillantott, közel tizenkét óra telt el a lefekvése óta. Megnézte a mobilját. Nem kapott hívást ez idő alatt. Ha egy órával előbb felébred, elkerüli a kínos transzmutálási próbálkozást. Nem tudta, miért nem sikerült a varázslat. Talán tényleg fáradt volt, talán korán kezdett bele. Nem volt szokása rágódni a dolgokon, de ez most zavarta. Elrontotta a feladatát. Elemeznie kell, miért, hogy többet ilyen ne forduljon elő. Kettőkor kellett jelentkeznie Ivan Mihajlovics Nyecsajevnél, aki Alekszej Szamovalov biztonsági főnöke volt. Igornak délután háromtól kellett szolgálatba állnia a gyáros Szamovalov mellett. Volt még elég ideje, ezért lezuhanyozott és megebédelt a szálló éttermében. Aztán visszatért a szobájába, szétszedte és ellenőrizte a pisztolyát, felöltözött, fehér inget, öltönyt, nyakkendőt vett fel, és felcsatolta a pisztolytáskát. A védett személy, Alekszej Szamovalov a Radissonban szállt meg, Moszkva egyik legelegánsabb szállodájában, a Moszkva folyó kanyarulatában. Igor egy ötvenkor a szálloda halljában találkozott Oleg Balskinnal és Makszim Tarakanovval, akikkel együtt látta el a délutáni és esti szolgálatot. – Minden rendben? – kérdezte Balskin. – Miért ne lenne? – kérdezett vissza Igor. – Táskák vannak a szemed alatt. – Hülyeség. Törődj a magad táskáival, Oleg! Beszálltak a liftbe. A biztonsági főnök szobája közvetlen Szamovalov apartmanja mellett volt. Nyecsajev a délutáni és az esti forgatókönyvvel várta őket, az eligazítás mindig közel egy óra volt, ezért kettőkor kezdték. A megszokott menetrend azonban már az emeleti folyosón felborulni látszott. Amikor Igorék kiléptek a liftből, Nyecsajev a folyosón állt egy ismeretlennel. Az ismeretlen legalább egy kilencven magas, szögletes arcú,
131

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

tüskés hajú férfi volt. Ugyanolyan sötét, semmitmondó öltönyt viselt, mint ők, és a hóna alatt ugyanolyan sokat sejtetően domborodott ki a zakó. – Ez nekem nem tetszik – szűrte a fogai között a szót Balskin a lift előtt. – Mit keresnek ezek a folyosón? Senki nem válaszolt neki. – Szergej Ozerov – mutatta be az ismeretlent a biztonsági főnök, amikor az emberei eléje érve megtorpantak, aztán Igorra nézett. Nem kertelt. – Valujev, a maga helyét veszi át. – Miért is? – kérdezett vissza Igor, és ellenséges pillantást vetett Ozerovra. – Mert magát bent várja az FSZB. – Ez még nem jelenti azt, hogy háromkor nem tudom felvenni a szolgálatot. – Azt állítják, hogy velük fog menni. Balskin érdeklődő pillantást vetett Igorra. – Mit akarnak tőled a szövetségiek? – Fogalmam sincs. – Menjen be! – intett a fejével Nyecsajev a szoba felé. Többet nem foglalkozott Igorral, a feladata Szamovalov védelme volt. – Balskin, Tarakanov, az eligazítást most a kistárgyalóban tartjuk meg. Ozerov, maga is jöjjön! – Ne vegyen rá mérget, hogy nem jövök vissza – mondta Igor a biztonsági főnöknek, de a szavai legalább annyira szóltak az új fiúnak. Szergej Ozerov szája sarkában mintha apró mosoly látszott volna. Igor benyitott az ajtón. Hárman voltak bent a szobában, ketten két fotelban, a harmadik az ablaknál állt, és kifelé nézett, a kézfejével tolva arrébb a fényáteresztő függönyt. Maga a helyiség, bár hatalmas volt, túlzsúfoltnak tűnt, vastagon kipárnázott pamlagok és fotelok szorosan egymás mellett, üveglapos dohányzóasztal, a sarokban és a komódon is állólámpa. A tapéta visszafogottan mintás, vajszín alapon kávébarna rokokó díszítéssel. Ám a szoba mindezzel együtt is otthonosnak hatott a nyugodt ívek, az egyszerű formák és a meleg színek miatt: a bútorok összeállításában a pasztellszínek domináltak. Igor belépett és megállt az ajtóban, ahonnan mindhárom bent tartózkodó öltönyös alakot egyszerre láthatta. – Igor Valujev vagyok – mondta. – Mit akarnak? A hangjából csak a legszemfülesebbek hallották volna ki az ellenségességet. – Viktor Kondratyev, a Szövetségi Biztonsági Szolgálattól – állt fel az egyik fotelben ülő férfi. Igor elé sétált és kezet nyújtott.
132

ANTHONY SHEENARD

Igor egy pillanatot kivárt, mielőtt kezet fogott volna vele. A férfinak katonásan kemény és gyors volt a kézfogása. – Mit akarnak tőlem? – Elnézést kérünk, hogy ilyen hírtelen törtünk önre – mondta a férfi és visszasétált a terem közepére. Az ablak mellett álló alak is befelé fordult. Átható, kék szemével felmérte Igort. Arca sem rezdült. – Elnézést kér? – Igor kettőt lépett előre és aprót bólintott. – Lényegében most rúgatott ki. Egy öltönyös pojáca már átvette a helyemet, és nem vagyok benne biztos, hogy jól fogja végezni a dolgomat. – Ozerov nagyon jól érti a munkáját – felelte Kondratyev. – Alekszej Szamovalov biztonságban lesz. Nem szólva arról, hogy ma este, amikor találkozik Igor Ivanovics Szecsinnel, még nagyobb védelemben lesz része. – Engem nem egy estére szerződtettek. – Így van. És mi sem egy estére vagy alkalomra akarjuk szerződtetni. Azt szeretnénk, ha egész életében nekünk dolgozna. – Hogyan? – Igor kiesett szenvtelenségéből. – Üljön le! – intett Kondratyev. – Szükségünk van magára. Igor azonban nem ment közelebb. Két kezét összefonta, jelezve, hogy neki így is jó. Nem bízott a fickóban. Tapasztalatai szerint az FSZB-től még nem indult ki semmi jó. – Igor Valujev – mondta szenvtelenül a szemben álló férfi. – Huszonkilenc éves veterán. Elvált, gyermeke nincs. Húszévesen jelentkezett a seregbe, különleges kiképzést kapott, mesterlövész lett. Csecsenföldre vezényelték, ahonnan három kitüntetéssel tért haza. A grozniji robbanás után titkos feladatot kapott, ami után leszerelt és magánzó lett. Most jobban keres, mint katonaként. Kihagytam valami lényegeset? Kondratyev kinyújtotta a kezét a fotelben ülő férfi felé, aki egy szürke mappát nyomott bele. Azt aztán a férfi egy laza mozdulattal Igor felé hajította. Igor elkapta, majd mivel senki nem akart mondani semmit, kinyitotta a dossziét. Egy fekete férfi nézett fel rá az első lapról. Csontos, hosszúkás arca volt, rövid, göndör haja és sötét tekintete. Az ajka vastag, a két füle magasan ült koponyája két oldalán. Eltökéltség és határozottság sugárzott vonásairól, állának merevsége kegyetlenséget sejtetett. Igor a képet balra fordította, és megnézte az adatlapot. Núr Amiin Mengesha. Nem ismerte a nevet. Átfutotta az adatait. Feltehetően Beledweyne mellett született egy kis faluban, ahol pásztorkodással foglalkoztak. A szüleiről és az ifjúkoráról nincs információ. Sziad Barré szomáliai diktátor hatalmának megdöntése után tűnt fel a Havíje klán tagjaként, szemben a Daroda klánnal. Részt vett 1993 júniusában az ENSZ133

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

erők megtámadásában, és feltehetően az azt követő összecsapásokban is, mint a Mohamed Farrah Aideedhez hűséges milíciák egyik vezetője. Amikor Aideed Szomália elnöke lett, Mengesha elindult felfelé a ranglétrán, és katonai karrierjének ívét az sem törte meg, hogy 1996 júliusában rálőttek az elnökre, aki egy héttel később belehalt a sérüléseibe. – Ez egy titkos anyag – Igor megnézte a pecsétet a papíron. Kezdte sejteni, miért kapta meg az aktát, és nagyon nem tetszett neki. – Olvassa tovább! – intett Kondratyev. Igor lapozott. A Második Köztársaság elnöke Aideed halála után a fia, Husszein Aideed lett. Mengesha a fiút is szolgálta. A puntlandi rész elszakadásakor nem hivatalosan egy csapat katona élére állt, és ott harcolt velük, amit a nagyobb, 1999-ben Etiópiával kitört háború szakított meg. Ekkor visszatért Mogadishuba, és a központi hatalmat támogatta. A többéves káoszban aztán függetlenedett a központi kormányzattól, saját milíciát állított fel, amivel hol ide, hol oda csapódott; éppen ahol többet kereshet vagy rabolhat. Amikor az Iszlám Bíróságok Szövetsége elfoglalta Mogadishut, akkor Mengesha az embereivel északra vonult. Nem tért vissza akkor sem, amikor Etiópia és az USA visszafoglalta az iszlamistáktól a területet Szomália részére. Valahol Szomáliföld és Puntföld határán érte a halál, ismeretlen helyen és időben. Egy biztos, 2007 végéről már nincs hír róla. A rövid összefoglalót még pár kép egészítette ki: Mengesha katonáinak gyűrűjében, Aideed mellett, egy tank oldalán cigivel a kezében. Ezeket Igor végiglapozta, aztán felnézett az FBSZ emberére. – Elolvastam. – Remek. – Kondratyev közelebb jött és kivette az aktát Igor kezéből. – Mi a véleménye Núr Amiin Mengesháról? – Halott ember. Halott emberekről felesleges véleményt alkotni. – Ez igaz. De mi van, ha… tételezzük fel, ha Mengesha nem halott? – Nevet változtatott? – Lehetséges. Mit mondana akkor róla? – Értem. – Igor ekkor már biztosan tudta, hogy mire megy ki a játék. – Egyszerű rabló, akinek nem számít más, csak a megszerzett hatalom és a pénz. Láttam hasonlót Csecsenföldön is. – Pontosan. Egy lelkiismeretlen gazemberről van szó, akit nem hazafias érzés vezet. – Nem hazafias érzés vezet? Nem azt akarta mondani, hogy vezetett? – Vezetett, vezet, nem mindegy? Egy ember, akit kiiktatni szinte kötelesség. – Azt mondta, tételezzük fel, hogy nem halt meg – emlékeztette Kondratyevet Igor. – Akkor most átlépünk a feltételezések világából a valóságba?
134

ANTHONY SHEENARD

– Núr Amiin Menghesa meghalt, ahogy az aktában áll. De újjászületett egy új néven, és most császárrá koronáztatta magát Orkhon császár néven. Hallott róla, ugye? Igor aprókat bólogatott, és közben lázasan járt az agya. – Hol lett császár? Valamilyen afrikai országban? Esetleg egy Szomáliáról leszakadt területen? – A Birodalomban. – A Birodalomban? – Tudnak az álomvilágról, ez rendben van. De vajon tudnak-e arról, hogy ő is ott van, vagy csak sejtik? Ki akarják ugratni a nyulat a bokorról? Erre megy ki a játék? Igor igyekezett fegyelmezett maradni, felvette a katonamaszkját. – Csak így? A Birodalomban? Neve nincs? – Maga nagyon rossz pókerjátékos lenne, Valujev őrmester – mosolyodott el Kondratyev. – Amikor kényes kérdést kap, vagy el akarja leplezni az érzelmeit, hirtelen megkeményednek az arcvonásai és összeszorítja a fogát. – Kik maguk? Mert nem az FSZB, az biztos. A másik erre a zakója zsebébe nyúlt és elővett egy fekete tárcát. Igor elé sétált és megmutatta az igazolványát. Viktor Kondratyev őrnagy, Fegyeralnaja Szluzsba Bezopasznosztyi. FSZB. – Ez igazi? – Nincs ebben semmi hazugság. Hivatalosan az FSZB állományába tartozunk, de egy külön ügyosztály vagyunk – Kondratyev hagyta, hogy a tárca lapja átforduljon, és egy másik igazolvány tűnt fel. Altyernatyivnaja Razvedka Csasztyej. ARCs. Alternatív Felderítési Részleg. – Ez mit jelent? – kérdezte Igor. – Álomügyekben nyomozunk. Álomügyekben. Kimondták. Kondratyev becsukta a tárcáját és zsebre tette. Közben le nem vette a tekintetét Igorról. Igor zavarba jött. – És mi közöm nekem az ARCs… nyomozásához? – Hát maga is álmodó, nem, őrmester? Mit szólnának a nifini Aranyvárban, ha tudnák, hogy megtagadja őket? Költői kérdés volt, Igor nem válaszolt. Ehhez amúgy sem tudott hozzátenni semmit. – Nekünk pontosan egy olyan emberre van szükségünk, mint maga, őrmester – folytatta Kondratyev. – Hivatalosan felvesszük a Felderítési Részleg akciócsoportjába, visszakerül állományba. A nappalait hozzáigazítjuk az álomvilági megjelenéseihez. A fizetését megtriplázzuk, kap egy szolgálati lakást és autót is. – Mire fel mindezt?
135

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Több száz ügynökünk van már az álomvilágban, de maga különleges lenne számunkra. Képzett, fegyelmezett, tudja, mi az a parancs. Az utasításokat kifogástalanul és kérdések nélkül teljesíti. És ott, a túloldalon mágusnövendék. A Részlegnél úgy gondoljuk, hogy többszörösen is megfelel nekünk. Megéri az árát. – Mi lenne a feladatom? – Tájékoztatja az elemzőinket arról, hogy mi történik a túloldalon, és néha egy-két evilágbeli feladatot elvégez. – Pontosabban? – Igor most nem csak játszotta az értetlent. – Mit akar az FSZB egy alosztálya egy másik világban? – Az a másik világ egy újabb front lehet, ahonnan fenyegetés érheti országunk gazdasági, technológiai, de akár geopolitikai érdekeit. Nem szabad lebecsülnünk az erejét. Előbb-utóbb meg fogja változtatni a mi világunk arculatát is, és aki kezében tartja az álomvilágot, irányíthatja a jövőbeli eseményeket is. Az elemzőink szerint maga nem csupán katona, de hazafi is, őrmester. – És ha nemet mondok? – Annak mi értelme lenne? – Kondratyev összeráncolta a homlokát. – Nem akarja a hazáját szolgálni? – Még mindig nem árulta el, mi az FSZB célja. – Mióta kell magának egy parancshoz magyarázat? – Az álomvilág megváltoztatja az embert. – Hah, az álomvilág! – Kondratyev körbeintett. – Itt a maga hazája! Itt kell megélnie, nem? Ha nemet mond, számítson rá, hogy nem sok munkája lesz a jövőben. Még áruházi biztonsági őrnek sem fogják felvenni. A jövőt nem lehet feltartóztatni, vegyen részt benne! Harcoljon ismét Oroszországért! Igornak nem tetszett a stílus, sem pedig az eszköz, amivel rá akarták venni egy ismételt állami szolgálatra, de a szolgálat ötlete nem állt messze tőle. A két világ közti átjárás tényleg megváltoztatta. Ébredések után nehezebben talált önmagára, nehezebben kapcsolt. Attól tartott, egy itteni vészhelyzetben úgy reagál majd, ahogy az álomvilágban tenné. Az automatizmusok kezdtek összemosódni. – Mit szól hozzá? Mit mond? – sürgette Kondratyev. – Most kell válaszolnom? – Most. Igor pár másodperc gondolkodás után igent mondott.

136

ANTHONY SHEENARD

5.

HÍREK ZIGGÁBÓL
Meldiana hercegnő egy szemhunyásnyit sem aludt a barlangban. Rosszabbul érezte magát, mint a ziggai börtönben. Igaz, hogy ott áporodott volt a szalma és büdös a cella, nem volt fény és alig volt levegő, de a cellafalak nagyjából elnyelték a hangokat. Azokat a hangokat, amiket most a barlang öblös belseje felnagyított: a jóllakott férfiak horkolását. A hercegnő forgolódott, idegeskedett, helyezkedett, aztán felállt. A bejáratnál Elesztriel őrködött. – Nem bírom ezt a hangzavart – mondta a hercegnő a tündének. – Remeg belé az egész barlang. Kimegyek inkább. – Vigyázz, észre ne vegyenek! – bólintott Elesztriel. – Ha kint jobbra fordulsz, láthatsz egy nagy sziklát huszonöt lépésnyire. Annak az árnyékában elrejtőzhetsz. – Úgy lesz. – Vigyél fegyvert! – ajánlotta a tünde. – Láttam, hogy jól bánsz vele. Biztosabb, ha van nálad. Az első csapást kivédheted, a másodikra már ott vagyunk mi is. Meldiana bólintott és felvett egy kardot a földről. – Ez jó lesz – mondta. Átlépett a rejtekbokrokon. Az első pillanatokban hunyorognia kellett a napfényben. Bár nem volt meleg, és a nap sem tűzött hétágról, a fehér sziklák visszaverték a fényt, és ez a barlang sötétje után bántó volt a szemnek. Jobbra nézett és meglátta a sziklát. Elindult feléje, aztán megtorpant. Az jutott eszébe, hogy itt az alkalom. Hetek óta érlelődött benne a gondolat, hogy nem elrejtőzni, hanem támadni akar. Nem elbújni, hanem harcolni. Deff lovag nem engedné harcba semmi pénzért sem, ő a király utasításának megfelelően jár el. Az apja parancsát akarja beteljesíteni. Az apjáét, aki nem árulta el neki az igazságot. Aki titokban tartotta, hogy az anyja egy álmodó volt. Deff pedig titokban tartotta, hogy Sohan lovag ölte meg az anyját. Titkok kísérik a születését és az egész életét. Senki nem bízott benne annyira, hogy elárulja őket. Ha Karmen fejvadászai elkapják, úgy halt volna meg, hogy semmit sem tud az igazságról.
137

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

Meldiana mereven állt a sziklák között és hagyta, hadd gyűljön benne a harag. A harag erőt ad. Segít néha megtenni olyan dolgokat, amikhez nem volna bátorságunk. A hercegnő akkor megfordult és elindult vissza, Auras felé. Amikor Deff felpillantott, Círus lovag és Drág már ébren voltak. A gír egy szelet hideg lóhúst rágcsált. A lovag körbepillantott, Edvirt és Meldiana hercegnőt nem látta sehol. – Hol van a hercegnő? – kérdezte suttogva Círustól. – Edvir azt mondta, kiment, mert nem bírta a horkolásunkat. – És hol van Edvir? – Felderíti az ösvényt, hogy ha elindulunk, ne érjenek meglepetések minket. Ez jellemző volt Edvirre. – Hol jár a nap? – Kéttenyérnyivel a járóhatár felett. Deff megdörzsölte szőrös arcát, és tovaűzte az álmot a szeméről. Círus intett neki, hogy egy levél ragadt a hajába, s azt kihalászta fürtjei körül. Ade és Elesztriel még aludtak, ahogy az aurasi és a foglyok is. Guont őrző ébredezett, horkantott, megdörzsölte az orrát, aztán a levélágyon a másik oldalára fordult. Álmukban egészen gyerekesek tudnak lenni még a meglett férfiak is, gondolta Deff, aztán az jutott eszébe, vajon ő hogyan nézhetett ki alvás közben. Szerencsére nem volt ideje végigvezetni ezt a gondolatszálat, mert zörrent a barlangszájat takaró bokorsor. Drág intett, hogy csak nyugalom. Edvir jelent meg. A tünde izgatottnak látszott. – Kereskedők jönnek Zigga felől – mondta. – Hamarosan itt lesznek. Lehet, hogy megérdeklődhetnénk tőlük, mi történt a városban a lázadás után. – És hogyan? – érdeklődött Deff. – Kapjuk el őket? – Két szekérrel és tíz-tizenkét katonával jönnek. Én most nem kockáztatnék. De ha felveszed Virego lovag ruháit, akkor mint rodin kikérdezhetnéd őket. – Nem lesz különös, hogy mint rodin gyalogosan járok? – Mondd azt, hogy megdöglött a lovad. Sőt, kérhetsz is tőlük egyet. Vagy inkább elrekvirálhatsz. – Tesznek ilyet a rodinok? – Cifrábbat is. – A rodin szólt előre hátulról. Akkor ébredhetett, vagy eddig csak tetette, hogy alszik. Deff rápillantott. – Neked aztán nehezen hiszek… Szerintem a szavaidnak az ellentéte igaz.
138

ANTHONY SHEENARD

– Megteheted nyugodtan – biztosította Deffet Edvir. – Rekvirálhatsz lovat, senki nem akad fenn azon, ha egy rodin erőszakosan szerzi meg, amit akar. De sebesen kell cselekednünk, mert szorít az idő. – Miért is? – Elesztriel is felébredt a beszédre. A tünde nő az ébredés után is olyan frissnek tűnt, mint egész nap. Tele volt életerővel. – Mire készültök? – Edvirnek van egy különös ötlete – válaszolta Deff. – Vedd le a göncöd! – szólt Edvir a rodinra. – Oldjátok ki a kötelékeimet, mert összekötözött kézzel nem hogy vetkőzni nem tudok, de az ingem sem jön át a fejemen. Virego lovag előretartotta összekötözött kezét. Feltűnően készséges volt, talán azt hitte, közel a szabadulás ideje. Deff nem kifejezetten rodin-alkat volt, nem viselkedett úgy, mint egy barbár, és néha hamarabb beszélt, mint gondolkodott. Edvir ötletében benne volt a lebukás veszélye is. – Ó, biztos, hogy más büdös öltözékét kell magamra húznom? – elégedetlenkedett a lovag. – A saját ingem-gatyám szagával is elég gondom akad. Ám már vetkőzött is. Alvás előtt lecsatolta a páncélját, most lehúzta magáról az ingét és a barlang vége felé hajította. Edvir Verigo lovag mellé sétált és kibontotta a kötést a kezén. A rodin ledobta a köteleket a földre és megmasszírozta a csuklóját. – Ruhát le! – adta ki a parancsot a tünde. – Gyorsan, különben magam vetkőztetlek le. Elesztriel a félmeztelen Deff mellé lépett. A lovag sebeit vette szemügyre. – Gyógyulnak – mondta elégedetten. – Persze be kellene kennem még egyszer. Deff lehámozta a vállsebéről a száraz, zöldes pép egy darabját és a földre dobta. – Olyan vagyok, mint egy vedlő kígyó. Begyógyulnak ezek már maguktól is. – Dehogy – Elesztriel lágyan legyintett és kedvesen hozzátette. – Te gyógyíthatatlan vagy. Deff hamarosan ott állt alsóneműben előtte. Rosszkedvűnek tűnt, talán nem aludta ki magát rendesen. A rodin is megszabadult az öltözékétől. A melle félig zöld volt, Elesztriel orvossága rászáradt, de nem esett le. Kiszívta a sebet. – Megkapom a lovag ruháit és páncélját? – kérdezte orcátlanul. – Azt lesheted. Visszakapod a magadét, ha befejeztem a beszélgetést a kereskedőkkel. – Deff átvette a rodin öltözékét és bőrpáncélját Edvirtől. – Vállban szűk lesz. – Hasban is…
139

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

Gyorsan felöltözött, Elesztriel hátul segített neki, meghúzta a bőrmellény kötelékeit. – Gyerünk, gyerünk! – sürgette Edvir a lovagot. Félrehúzta a bokrokat és félig kilépett a szabadba. Deff egy utolsót rántott a bőrpáncélon. Úgy tűnt, hogy jól tart. Felcsatolta a fegyverét, amit az arénából hozott el. – Teljesen úgy nézel ki, mint egy barbár – bólintott Elesztriel. – De viselkedj is úgy! – Menni fog. – Gyere már! Elesztriel, te is! Deff követte Edvirt a szabadba. Elesztriel utána lépett harmadiknak, és akkor már neki is a kezében volt a kardja. Edvir elindult előre, lefelé a fehér sziklákon az út irányába. Hosszú árnyékot vetett; közeledett az este, a nap korongja narancssárgába fordult, a felhők széthúzódtak a horizont alján. – Az út közepén haladj feléjük! Mintha tényleg megdöglött volna a lovad. – mondta. – Legyél mérges! Az út Syra felé visz, mondd, hogy onnan jössz, és Zigga hordaurához tartasz. Többet ne mondj, légy titokzatos! – Úgy titokzatos, mint akinek titkai vannak, vagy úgy titokzatos, mint akinek küldetése van? – Természetesen, mint akinek küldetése van. A barbár lovagok rátarti népség, lenézik az egyszerű harcosokat és megvetik a kereskedőket. Mi fent leszünk a sziklán, hogy ha megszorulnál, segíthessünk. – Ennél jobban már nem szorulhatnék meg – morogta a lovag. – Keményebb kötésűnek nézett ki az a rodin. Levegőt nem kapok ebben az ócska hacukában, olyan szűk. Az út fölött három-négy méteres sziklafal állt. Deff lemászott rajta, a tündék fent maradtak. Lent a lovag megint megigazította az öltözékét és a testpáncélt, aztán szigorú arcot erőltetett magára. Fent Elesztriel majdnem elnevette magát. – Nem is kell megjátszania magát – mosolygott a nő. – Bízom benne, hogy menni fog – felelte Edvir. A két tünde lehajolva haladt előre Deff fölött a sziklákon. Ők pillantották meg elsőként a kereskedőket, akik lovakra szerelt kosarakban szállították az árut. Edvir intett, hogy még egy keveset menjenek előre, de lassabban és észrevétlenül. Aztán megbújtak egy nagyobb kőtömb mögött. Deff kihúzta magát, amint meglátta a karavánt, és peckes léptekre váltott. A tündéktől alig pár méterre találkozott velük. Az elől haladó barbár katona a kezét felemelve állította meg a sort. Gyanakodva bámulta a gyalogos, zilált kinézetű lovagot.
140

ANTHONY SHEENARD

– Rodin?! – Egy lovat! Adjátok át az egyik lovatokat! A katona a lovag mögé nézett, majd körbepillantott, lefelé és felfelé is. Keze a kardja markolatára vándorolt. A többiek látták ezt hátul és hasonlóképpen tettek. Mintha a gyanú fertőző lett volna. A lovak átvették gazdáik izgatottságát, idegeskedni kezdtek. – Én a helyedben elhúznám onnan a kezem – morrant fel Deff. – Még tiszteletlenségnek veszem, amit meg kell torolnom. – Gyakorta rabolnak ki errefelé utazókat, rodin – felelte a katona, merőn bámulva. – És neked is tudnod kell, mennyire különös látvány egy lovag a lova nélkül. – Kidőlt alólam. Beteg volt vagy túl öreg… És most add a lovad! Feltűnt egy kereskedő a katona mellett. – A ziggai hordaúr engedélyével és védelme alatt halad a karavánunk – mondta. – Tudod, mi jár annak, aki megtámad egy védelem alatt álló karavánt? Deff ebben a pillanatban veszítette el a türelmét. Két lépéssel a katona előtt termett, és meglendítette az öklét. A megfelelő helyen találta el a lovat, amely egy pillanat alatt kidőlt, a katona pedig a földre zuhant a hátáról. Mire felnézett, Deff már fölötte állt, és az ökle megint lezúdult. A barbár kidőlt, mint a ló. A többiek – kereskedők és katonák – kirántották kardjukat. – Állj! – mennydörögte Deff. – Halott ember az, akinek a kardját a levegőben meglátom! Úgy állt ott a fekvő ló és a katona mellett, úgy villogott a tekintete és úgy tartotta előre a karját, hogy a szemben állók megdermedtek. A magasban felvijjogott egy sólyom. Fent a szikla magasán Elesztriel oldalba bökte Edvirt. Ez igen! – mondta a tekintete. – Egy lovat akarok és nem tűröm az akadékoskodókat. – Deff nem eresztette lejjebb a hangját. A kereskedőhöz fordult. – Teszek a védelemre, nem érdekel a karaván. A ziggai hordaúrhoz tartok, és sietek. – A ziggai hordaúr halott… Deff tényleg meglepődött. – Halott? – Lázadás tört ki a harci játékokon. A gladiátorok kivágták magukat az amfiteátrumból. Egy jégtünde bejutott a hordaúrhoz és lekaszabolta. – Nos, akkor az új uratokhoz tartok… Vele van dolgom. Hátul a katonák eltették a fegyverüket. Elhitték, hogy az ismeretlen egy barbár lovag. – Nem hiszem, hogy ilyen gyorsan kiválasztanák a hordaúr méltó utódát – ingatta fejét a kereskedő. – Nem sikerült leverni a lázadást?
141

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– A lázadásnak vége. Egy mágus segítette a rabokat, nélküle gyorsan győztünk felettük. Sajnos a játékok ezzel meg is szakadtak, mert szinte az összes gladiátort levágtuk. Páran tudtak csak meglógni. De a keresésükre csapatok rajzottak szét, és nem nyugszanak, amíg el nem fogják őket. Deff a leütött ló fölé hajolt, megpaskolta a pofáját, majd segített neki talpra állni. A ló kicsit kóválygott, látszott a szemén, hogy nem tudja, hol van. – A katonánkkal mi lesz? – kérdezte egy másik kereskedő előreugratva. – Kicsit nehezebben tér magához, mint a lova, és hosszabban fog fájni a feje. – A lovagnak eszébe jutott valami. – A jégtündével mi történt? Úgy értem, remélem, hogy megbosszultátok rajta a hordaúr halálát. – Nem tudom – vont vállat az első kereskedő. – Erről nem tudok. Viszont az előbb említett szökevények közül egyet elkaptak. – Kicsodát? – Egy fiatal nőt. Egy félnapi járóföldre innen. Rabszolganőnek tűnt első pillanatra, de úgy harcolt, mint egy fúria. Nem lesz szép sora, ha a ziggaiak kezébe kerül… A rodinnak valóban sietős dolga lehet, állapították meg a karavánt kísérők, mert haladéktalanul felkapott a kába ló hátára, amely abban a pillanatban kis híján kidőlt alóla. – Menjetek tovább! – intett Deff türelmetlenül. – A syrai hordaúrtól kérjétek a lovatok pótlását! Hivatkozzatok… Deffin lovagra. Ketten felnyalábolták az eszméletlen katonát, és feldobták az egyik málhás hátasra. Deff utat tört közöttük. Erőszakos volt, ha kellett, oldalba rúgta az állatokat. A barbárok már nem gyanakodtak rá. A karaván elindult előre, Deff egyelőre lépésben távolodott tőlük hátul. Nemsokára elveszítették egymást szem elől. Akkor a lovag megállt, felállt a lován és felnézett az oldalsó szikla magasába. – Edvir! Megjelent a tünde. – Hol van Meldiana? – kérdezte Deff komoran. – Hűsöl egy szikla tövében. – Ez biztos? – Nem, nem… – válaszolta a tünde. – Elesztriel már keresi. – Látod a karavánt? Edvir felegyenesedett, és elnézett az úton előre. – Nem. – Akkor megyek. Deff a ló hátáról lépett fel a sziklafalra. Frissen megszerzett hátasát hátrahagyta, s olyan sebesen mászott, hogy egy majmot megszégyenített
142

ANTHONY SHEENARD

volna. Azután Edvirrel egymás mellett szaladtak, ugráltak szikláról sziklára a barlang felé. Mindkettejüket ugyanaz a balsejtelem gyötörte, de egyikük sem merte kimondani. Deff nem figyelt a látszatra, az egyik álcázásnak felállított bokrot szinte kitépte a kövek közül és oldalra dobta. Belépett a barlangba. – A hercegnő visszajött? – Még nem – felelte Drág. Deff kifordult a barlangból és szinte elsodorta Edvirt. A sziklás dombtető felé nézett, és találomra kiválasztotta ugyanazt a sziklát, amit délelőtt Elesztriel ajánlott Meldianának. Bele is futott a tünde nőbe. – Sehol nem találom – mondta aggodalmas arccal Elesztriel. – Mit gondolt az a hebehurgya nőszemély?! – dühöngött tehetetlen mérgében Deff. – Mit gondolt? – Biztos róla beszélt a kereskedő? – Holtbiztos… De azért keresd még! Deff visszarohant a barlangba. – Készüljetek! – vetette oda a gíreknek. – A hercegnőt elfogták a barbárok és viszik vissza Ziggába. Ki kell szabadítanunk. – Neked maradnod kell, barátom – mondta Edvir. – Nem akarlak megbántani, de a gírekkel együtt mi gyorsabbak vagyunk. Csak lassítanál minket. – Lószart – felelte a lovag. – Most szereztem egy hátast. – Tudom, hogy nem szereted, ha a dolgokat nem tarthatod kézben – tette a vállára kezét a tünde. – De bízhatsz bennem. – Bízok – felelte végül a lovag. – És megyek, nincs vita! Nem lenne kellemes itt megöregedni! Círus lovag és az őrző szemmel tartják a foglyokat. – Mi készen állunk – szólt közbe Drág. – Rendben. – Akkor nem kapom vissza az öltözékemet? – kérdezte Verigo lovag a barlang mélyéről. – Itt a hegyekben nem éppen melegek az éjszakák. – Vedd fel az én hacukáimat, ezt akartad, nem? – vetette oda Deff, majd az aurasihoz fordult. – Maradjatok itt estére, s ha kell, holnap egész nap. Nem lesz gond, ugye? – Mint ha te magad vigyáznál a foglyokra – bólintott Círus. – Várni fogunk. Deff biccentett, majd intett a gíreknek. Öten mentek a hercegnő után, és fogalmuk sem volt, mekkora lesz a túlerő. Egyet tudtak: azelőtt kell utolérniük a Meldianát elfogó barbárokat, mielőtt azok elérik Ziggát.

143

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

6.

A HAJÓHAD ELINDUL
Az Ufartu csendes, lassan folydogáló békés folyó volt, kék szalagja szépen ívelt kanyarokkal osztotta ketté Triggoli városát. Vizében a lapos, homokos partoknál gyerekek fürödtek, a csónakok kikötőpallóin horgászok ültek. A mélyebb helyeken letekintve halrajokat fedezhetett fel az ember, amelyek között játékos, csillámló testű keszegfajta éppúgy volt, mint kövér, lomha ponty vagy magányos csuka. A felszín közelében százával fordultak, csillámlottak a küszök, egyszerre fordultak, megvillantak egy pillanatra, akárcsak a felszín hullámain a fény. A folyó, az élő víz illata ott lebegett a parti paloták és házak felett. Carlos a kikötő tornyának magasából nézte a beszállást. Négy hajó fért oda a parti pallókhoz egyszerre, de vízre tolták az egyik javítódokkot is, így még két hajó kiköthetett. A mordovi katonák mint a hangyák sorjáztak fel a hat navem fedélzetére. Fegyvereiken, pajzsaikon éppúgy csillogott a fény, mint a folyami halak pikkelyein. A navemek régi típusú hajók voltak, hasonlóak a földi keresztes hadjáratoknál használtakhoz. Két kereszt- és egy latinvitorlája volt, az elején kis felépítménnyel, amit mintha odapottyantottak volna. Egy kormányevezős állt a taton, a horgony az orrárbocról lógott alá. A Los Angeles-i bandavezér, a Birodalom leendő szabadságharcának vezére már legalább két órája állt a torony mellvédjénél. A feje felett öröktűz égett, mögötte bonyolult rendszerű tükrök, letakarva. A toronyba két lépcső vezetett fel, egy kívül és egy belül, és három erkély kerítette körbe lejjebb, egymás alatt. A tövében fegyverraktár állt, ami évszázadok óta nem volt nyitva fertályóránál hosszabb ideig. Megeshet, hogy ez nem sokáig marad így. A hajók megteltek, a katonák sora megállt. Felhúzták a pallókat, hosszú botokkal ellökték a hajótestet a dokkoktól. A navemek vitorlát bontottak. A kormánynál állók ellavíroztak partközeiből, mialatt a folyó közepéről hat másik hajó vált ki a flottából. Carlos páncélcsörgést hallott maga mögött, mire hátrafordult. Elias hadúr érkezett talpig aranyozott vasban, súlyos léptekkel.
144

ANTHONY SHEENARD

– Az utolsó hat navem – mondta a hadúr. – Utánuk jön a vezérhajó, ahova mi szállunk be. Azután indulhatunk. – Igen. – Carlos visszafordult a folyó felé, és rátámaszkodott a korlátra. Lent nehéz ládákat vittek fel éppen az egyik hajó fedélzetére. A beemelést egy apró, ideges alak vezényelte le. A vezér felismerte benne Alonsót. – Ideje volt már. Lassan alkonyodik. – Száznyolcvanhat hajó – lépett melléje Elias. – Sosem láttam még ekkora flottát. Mordovának mindössze negyvennyolc navemje van. Ha az aurasiak nem segítenek ki a kereskedelmi hajóikkal, nem tudnánk átvinni a sereget. Hogyan szerezted meg az aurasiak támogatását? – Pénzzel – felelte tömören Carlos. – Honnan szereztél pénzt? Az álmodók nem gazdagok. – Értek hozzá. Carlos megkerülte a hadurat és elpillantott észak felé, ahol az aurasi gályák várták az indulást. Nagyobbak, termetesebbek voltak, egy vitorlával és az első döntött árbocon a tarcsvitorlával. Nem volt felépítményük és kétoldalt elhelyezett lapátokkal kormányozták. Tengeren jobbak, mint a navemek. – Miért nem fejlesztettétek a hajóitokat? – kérdezte Carlos a háta felett visszapillantva. – Ezek az én világomban ezer, kétezer éves hajók. Ha a Birodalmat le akarjuk győzni, jobb hajók és jobb fegyverek kellenek. – Milyenek nálatok a hajók? Carlos elmosolyodott, de ezt Elias hadúr nem láthatta. – A Nimitzek háromszáznegyven méter hosszúak, a fedélzetükön negyvennyolc vadászrepülő, tizenhat felderítő és elektronikai zavarást ellátó repülő található, továbbá hat Black Hawk helikopter. A repülőket kétezerötszáz fős személyzet látja el. A legénység háromezer-kétszáz emberből áll. Harminc csomóval halad, gyorsabb, mint egy vágtató ló. – Carlos megfordult. – Az Iowa-osztályú csatahajók még gyorsabbak. A fedélzetükön ezernyolcszáz ember, kilenc 406 milliméteres és tizenkét 127 milliméteres ágyú és négy Phalanx gépágyú. Negyvennyolc robotrepülőgép, ebből harminckét Tomahawk, amelyek egy ezeregyszáz kilométerre lévő célpontot is képesek megsemmisíteni. Ha most egyet kilőnénk innen Triggoliból, mire lemenne a nap, a Birodalom fővárosa egyetlen hatalmas romhalmaz lenne. Elias hadúr jó ideig hallgatott. – Csak a felét értettem annak, amit mondtál, álmodó – válaszolta aztán. – De úgy hiszem, nem szeretnék abban a világban élni, ahol ennyire hatékony fegyvereket találnak ki az emberek egymás megölésére. …azzal megfordult, és elindult lefelé a toronyból. Lement a nap, de még látszott Triggoli városfala fölött a felső íve, amikor Elias hadúr a pallón felsétált a vezérhajóra. Teljes vértezetben, teljes
145

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

fegyverzetben, amint a mordovai sereg vezéréhez illik. Egy olyan vezérhez, mint aki évszázadok óta először visz hódító hadsereget egy másik országba. Elias mögött Ravóra mágusa, Rabannos haladt, majd Carlos. Carlos nem tartott igényt a második helyre, az ő seregében nem a sorrend adta a tekintélyt. Egyszerű páncél volt rajta, díszítés vagy aranyozás nélkül. A folyón várakozó száznyolcvanhat hajó fedélzetén húszezer mordovai és közel tizenkétezer álmodó várta az indulást. A mordovaiak az út során végig jelen lesznek, az álmodók száma azonban változni fog, ezért ők a raktérben kaptak helyet, kevéssé kényelmes körülmények között. A háborúban is körülbelül ekkora létszámban lehet számolni velük. Tizenkétezer fő. Elias egyenesen a tatra ment és ott megállt, hogy mindenki lássa. A folyóparton mordovaiak ezrei várták az indulást. Nézték, ahogy a vezérhajó kifordul, és vitorlát bont, és a vitorla felett az aranyos mordovai zászló leng. A navem megugrott, ahogy a sodrás elkapta, és egy pillanat alatt a hajóhad élére állt. Ezzel együtt kiáltás kelt a vizek fölött: a mordovai katonák torkából tört fel. Artikulátlan éljenzés volt, az indulás eufóriája. A parton állók válaszoltak rá, a hangzavar orkánná erősödött, Triggoli minden házában, falainak tetején hallható volt, a víz pedig még messzebb elvitte. A vezérhajó mögé három hajó sorolt be, mögéjük még három, s ekkor feltámadt a szél. Rabannos mágus varázsolt Elias mellett, szelet kerekített, vitorlát dagasztott. A horgonyok sorra kiemelkedtek a vízből és a navemek mögé a hajdani római kereskedőhajók aurasi utódai kanyarodtak ki. Felvették az alakzatot, meglovagolták a sodrást, kibontották a vitorláikat. Dicsőséges pillanat volt, vége volt a határ menti félelmeknek, az álmodóktól való rettegésnek, csak a remény létezett, hogy hamarosan minden megoldódik, és a világ felveszi régi formáját. A városiak integettek és kendőt lobogtattak, a katonák visszaintettek, majd a víz és a szél elsodorta őket. Túl a városfalon, túl Mordova határán a tenger és a Birodalom felé.

146

ANTHONY SHEENARD

7.

SZABADÍTÁSI KÍSÉRLET
Deff legszívesebben meghajtotta volna a lovát, de akkor a ló is és a tündék meg a gírek is kidőltek volna félúton, ezért aztán önmagán uralmat véve, igazodott a mindnyájuk által tartható tempóhoz. A szájára viszont nem tett lakatot, így folyamatosan sürgette, nógatta társait, illetve morgott a felelőtlen hercegnő miatt. Többször is csitrinek nevezte, mintha a felelőtlenség megszabadította volna Meldiana hercegnőt a rangjától. Csillagos-holdas éjszaka volt, és a fehér sziklák között belátták a hegyi utat. A levegő ugyan folyamatosan hűlt, de ezt alig érezték a folyamatos mozgás miatt. Egyszer álltak csak meg inni és itatni Az idő egyszerre telt lassan és múlt gyorsan. Sem a tündék, sem a gírek nem voltak bőbeszédűek, ők összesen nem szóltak annyit, amennyit a lovag. Egyszer csak megérkezett a hajnal a hátuk mögül, ők pedig kikeveredtek a hegyek közül. Bejárták már ezt az utat, és az ismerős táj kiemelkedett az éjszakából: tudták, hogy nincs messze már Zigga. Megszólaltak a reggeli madárhangok. – Reméltem, hogy nem látom viszont egy ideig ezt a nyomorult várost – morogta Deff. – Ha a hercegnő a falak között van, nehéz dolgunk lesz – mondta Drág. Nem panaszképpen, csak leszögezte: – Ideje a legrosszabbra is gondolni. A nagydarab gír alig lihegett. – Bemegyünk a rejtekajtón – felelte Deff. – És ha felfedezték? – Ezt Elesztriel kérdezte. – Akkor bemegyek én egyedül a rodin öltözékében. Kiderítem, hol tartják fogva, és valahogy becsempészlek benneteket. Szöktetési tervnek elég egyszerű, de sikeres lehetett. Mindannyian reménykedtek benne, hogy utolérik a csapatot, mielőtt beérnek Ziggába, ám minden lépéssel csökkent az esélyük. Deff akaratlanul is erősebben hajtotta a lovat, a gírek pedig nagyobbat léptek. A tündék is gyorsabb tempóra váltottak. Kézbe vették fegyverüket, ne akadályozza őket a futásban.
147

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

Hamarosan feltűntek a magas városfalak, egyelőre csak egy erős szürke csíkként az út végén. Aztán kibontakoztak a tornyok, a város körüli csenevész fák. Zigga ismét előttük volt, teljes csúnyaságában. – Ott van egy csapat! – mutatott előre Edvir. Deff lassított, felemelkedett a nyeregben, mire a ló megrázta a fejét és prüszkölt egy kicsit. A lovag a szemét meresztette, de nem látta azt a csapatot, amit a tünde. – Igen, én is látom – mondta csöppnyi izgatottsággal a hangjában Elesztriel. Deff visszazökkent a lóra, ami az állatnak kevésbé tetszett. Megroggyant, fáradt már. – Akkor menjünk közelebb! – morogta a lovag. Az állat oldalába vágta a sarkát és előreugratott. A két futó tünde és a két gír megint igazodott hozzá. Nem sokkal később Edvir ismét megszólalt. – Lovasok málháslovak nélkül. Nem kereskedők. Egy barbár csapat lesz. – Húsz-huszonöt lovas – erősítette meg Elesztriel. Deff megint felegyenesedett a nyeregben, és mintha már látott volna egy barna foltot Zigga falai előtt a hajnali vörösségben. Visszazökkent, a ló erre haragos fejrázással reagált. – Nem sokáig fogja bírni – mondta Edvir. – Csak addig tartson ki. A csapat… amit láttok, milyen messze van a várostól? Elérjük őket, mielőtt bemennének? – Ezt még nem tudom megmondani. Deff egyre izgatottabb lett. Feladata a hercegnő védelme volt. Bármit is érzett Mordova királyával szemben, bármilyen régóta érezte is ezt, a szavát adta, hogy megvédi Meldianát Karmentől. Az életét adta volna ezért a küldetésért. A fél kezét pedig azért, hogy még időben elérjék a csapatot. A város előtt. – Én pedig nem tudok várni – mondta hirtelen a lovag. – Előrevágtatok. Kövessetek! – Nem jó ötlet! – felelte Elesztriel. Ám Deff nem hallgatott rá, vágtára késztette a lovat, és maga mögött hagyta őket. – Deff! – kiabálta a tünde nő utána. – A makacs mindenit! Edvir futás közben Elesztrielre pillantott. – Évek alatt sem bírtam megszokni. – Futás! Futottak.

148

ANTHONY SHEENARD

Valóban egy barbár csapat volt. Hazafelé poroszkáltak, minden fegyelem nélkül, egymás hegyén-hátán. Amikor már Deff is képes volt megkülönböztetni őket, akkor látta csak, milyen sokan vannak. Rajtuk kívül senki nem volt az úton, sem az út mentén. Ha nem ők fogták el a hercegnőt, akkor Meldiana már Ziggában van. Deff érezte, hogy a lova a végét járja, már el-eltévesztette a lépést. Mégsem fogta vissza, hajtotta előre. Le sem vette tekintetét a barbár csapatról, mint a zsákmányban reménykedő ragadozó száguldott feléjük. A város csendes volt, a magas falak tetején feltűnt ugyan egy-egy alak, de csak egy pillanatra. A kapu zárva, bent az átmulatott éjszaka után részegen alhattak emberek és hegylakók egyaránt. Már hallatszott a barbárok hangja is. Fel-felkiáltva beszélgettek, röhögtek. Aztán Deff megpillantotta közöttük a hercegnőt. Óriási kő esett le a szívéről, bár még nem tudta, mit fog tenni. Egyedül állt húsz barbárral szemben. Kicsit lassított. Ki kellett találnia valamit. – Héj! – kiáltotta, amikor már alig pár lóhossznyira volt a csapattól. – Megállj! A hátul lovaglók megfordultak. Arcukon bosszúság ült, egészen addig, míg fel nem ismertek a kiabálóban egy rodint. Deff megkerülte a csapatot, aztán szembe fordult velük. A két tünde és a két gír hátulról közelít, és a meglepetés ereje csak akkor áll melléjük, ha a barbárok előre, Zigga felé néznek. – Miben lehetünk a szolgálatodra, rodin? – kérdezte egy félszemű férfi. Deff a hercegnőre pillantott, akinek felpeckelték a száját. A lovag most örült ennek, mert látszott Meldianán, hogy felismerte és lenne mondanivalója. – Tudjátok, kit fogtatok el? – kérdezte a csapattól a közepébe vágva. – Hogyne tudnánk! Egy szökevényt az arénából. Meg is lesz érte a jutalmunk. A csapat tovább indult volna, mire Deff feltartotta a kezét. – És mondta-e, hogy kicsoda ő valójában? – Mondott sok mindent, azért tömtük be a száját. A barbárok felröhögtek. – Engedj utunkra, rodin! Mindannyian szeretnénk már megpihenni, és elfogyasztani a jól megérdemelt borunkat. – Akartok-e még több dicsőséget és némi aranyat? – kérdezte ekkor Deff úgy, hogy fogalma sem volt, hogyan fogja folytatni. Sosem volt jó mesemondó. A homlokán verejtékcseppek gömbölyödtek ki, és nem csak a kimerítő lovaglástól. – Inkább aranyat… Mert lehet, hogy a dicsőség szép dolog, de ha aranyra váltható, akkor szerintem aranyra is kellene váltani.

149

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

Erre mind ráfigyeltek. A hátsók közül előreléptettek páran. Hallani akarták, miként juthatnak pénzhez. A rodin a szívükből beszélt, a dicsőség nem mozgatta meg a fantáziájukat. – Aki nem akar gazdag lenni, az bolond – mondta egyikük. – Kit kell megölni? – Elmondom, ki ez a nő, és hogyan lesz belőle pénzetek. Sok. Nagyon sok… bár elég népes kompánia vagytok. – Mit kérsz érte cserébe? – A félszemű egy leheletnyit gyanakvóbb volt a társainál. – Megtárgyalhatjuk azt is. Jól járunk mindannyian. – Deff elnézett közöttük a távolba. Sehol nem látta még sem a tündéket, sem a gíreket. Húznia kell az időt. Megtörölte a homlokát. – Szóval semmit nem mondott nektek magáról? Honnan jött, ki az apja vagy… mi a neve? – Átkozódott és fenyegetőzött, de magáról nem beszélt. – Szóval ő… – Mi legyen? – kérdezte magától a lovag. Sebesen forogtak a gondolatai. – Ő egy aurasi hercegnő. Egy igazi aurasi hercegnő. Meldiana tekintete az égnek fordult. Deff most örült másodszor, hogy a hercegnő nem tud beszélni. – Egy harcos hercegnő? – Bizony – bólogatott a lovag. Magabiztosabb lett, most, hogy kitalálta, miről is beszéljen. – Bizony ám! Megszökött a házasság elől, és az apja egy egész vagyont ajánlott fel annak, aki megtalálja. – Mekkora vagyont? – Mint a hercegnő súlya aranyban. A barbárok lemérték a tekintetükkel Meldianát. – Etetni kéne egy kicsit – ajánlotta egy vörös hajú fickó. A félszemű még gyanakvóbb lett. – És te tudod, ki az apja? – Tudom – bólintott Deff, és úgy érezte, kell még valami, hogy kerek legyen a dolog. – De a vőlegénye ennek a kétszeresét ajánlotta fel, mert közben az apja elállt a házasságtól. Ha a vőlegényének visszük el, többet kereshetünk. A barbárok felhördültek, Meldiana feje lehanyatlott. A hercegnő láthatóan feladta, hogy kövesse Deff lehetetlen történetét. – Honnan tudod mindezt? – A félszemű közelebb lovagolt a rodinhoz. – Miféle rodin vagy te? – Olyan, aki szereti az aranyat… Persze ti… ti átadhatjátok Zigga hordaurának, azaz Zigga új hordaurának a lányt. A tiétek! Mindenesetre én sajnálnám, ha így döntenétek. – Deff a hátsókhoz intézte következő szavait. – Ha úgy döntenétek, ahogy félszemű társatok jónak látja. Ez kellett csak, rögtön kitört a hangzavar. A barbár csapat egy emberként hördült fel, és kezdte szidni a félszeműt, aki megfordult a lovával és nem
150

ANTHONY SHEENARD

győzött magyarázkodni. Körbevették és szidalmazták, még a fegyverek is előkerültek. Deff egy lopott pillanatban letörölte az ingével az izzadtságot a homlokáról. A barbárok miatt most nem látta be az utat, így fogalma sem volt róla, mennyire közel van a segítség. Vagy mennyire távol. – Rendben – adta meg magát a félszemű a csapatnak. – Én is pénzéhes vagyok, és azt teszem, amit mondotok. És egyetértek, hogy a kettő több, mint az egy. Deff mosolyt erőltetett az arcára, amikor a figyelem megint feléje fordult. – Mennyit kérsz? – kezdte meg az alkut egy vágott arcú, sötét szemű barbár. – Nos, rodin vagyok, tehát több illet, mint benneteket. – Mennyit kérhetek? – fordult meg Deff fejében. Sosem alkudott még, sem piacon, sem fogadókban. Sehol. Méltóságán alulinak tartotta. – Az arany felét kérem. – Két emberét kapod – válaszolta a vágott arcú. – Rendben – bólintott Deff. – De ki lesz az a két ember? A barbárok megzavarodtak. A félszemű összevonta szemöldökét. – Hogy hívnak, rodin? Deffet a szorult helyzetből a tündék és a gírek vágták ki. Négy holttest dőlt le a lovak hátáról az első pillanatban, aztán megint négy, mire a csapat feleszmélt, és kardot rántva küzdeni kezdett. Kardpengék csattogása törte meg a reggeli csendet. – Végre! – morogta Deff, és rárontott a félszeműre. Az felfogta a vágást, és viszont támadott. – Nem rodin vagy te – hörögte két csapás között. – De akkor mi vagy? – Aki le fogja csapni a fejedet. – Próbáld meg! Ez volt az a pillanat, amikor Deff lova úgy döntött, hogy megdöglik. Nem cifrázta, egyszerűen csak összecsuklott, a lovag alig tudott leugrani róla. Ha a saját páncéljában van és nem a rodin könnyű bőrvértezetében, akkor a lódög maga alá temeti. A ló kidőlt, Deff viszont talpon maradt. A feje fölé emelte a kardot, és védte a félszemű elementáris erejű csapását, majd vízszintesen meglendítette a kardját, és bár a félszemű lábát célozta, a ló szügyét is elmetszette vele. A ló elzuhant, rá féllábú gazdájára, aki felordított a fájdalomtól, majd mocskos szavakat szórt a lovagra. Deff ettől kezdve azonban nem törődött vele, gyorsan el fog vérezni; inkább megrohamozott egy másik lovast.
151

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

A tündék és a gírek is keményen küzdöttek, levágtak még vagy fél tucat barbárt. Így is maradt fejenként kettő mindegyikükre. A várfalon felfigyeltek a küzdelemre. Valaki megszólaltatta a harci kürtöt Zigga felett. Pár íjász célba vette a gíreket, de a kilőtt nyílvesszők a harcolók előtt csapódtak a földbe. Az íjászok lőtávolon kívül voltak. – Nincs sok időnk! – üvöltötte Deff, és alulról fölfelé szúrt. Drág kiemelt a nyergéből egy barbárt és hozzácsapta egy másikhoz. Kis híján elsodorta vele a hercegnőt. Meldiana hátrakötözött kézzel, kipeckelt szájjal ugratta arrébb a lovát. Igyekezett távol tartani magától a fegyvereseket. – Vigyázz! – kiabálta Deff, aki a szeme sarkából látta az egészet. Tűrte a felülről jövő csapásokat, majd lábra támadt megint. Elesztriel elbánt egy nála kétszer súlyosabb ellenféllel, a karját vágta le, majd átdöfte a mellkasát. Már csak heten maradtak a barbár csapatból. A falak tetején megszólalt egy másik harci kürt, és surrogva csapódott közéjük egy nyílpuskából kilőtt vessző. – Mit hisz ez? – hüledezett Deff. – Bárkit eltalálhat! Végre kibillentette ellenfelét a nyeregből. Amaz felugrott a földről, és a lova farára csapott. Az állat kiugrott kettejük közül és elszaladt. Kard karddal állt szemközt. A barbár vicsorogva rontott rá a lovagra. Ade is győzött, bár megsebesült közben. Kihúzta a felkarjába törött pengét, és azt vágta bele a másik ellenfele torkába. Félig levágta vele a fejét. Edvir egy gazdátlan lóra pattant fel, s úgy harcolt tovább: jobbra-balra csapott, rá még mindig ketten támadtak. Drág észrevette szorult helyzetét, és lerohanta a tünde egyik ellenfelét. Miután a barbárok száma négyre csökkent, már nem volt nehéz dolguk. Mindenkit levágtak. – Gyorsan, gyorsan! – Edvir igyekezett újraszervezni a társaságot. A nyeregből kihajolva megfogta két ló kötőfékjét. – Lóra fel! A harccal sok időt vesztettek. Elesztriel is lóra pattant. Deff szusszant egyet, majd lendületet véve, súlyát meghazudtolva termett nyeregben ismét. Kiragadott a gazdátlan állatokból egyet ő is. Elesztriel a hercegnő kötelékeit vágta el. A kürtök zúgása mellett is lehetett hallani a ziggai kapu pántjainak csikorgását. – Rajta! A gírek akkor már elöl jártak. Harmadszor léptek az útra, amely Ziggát összekötötte Syrával. – De rossz alkusz vagy, barátom – vetette oda nevetve a tünde menekülés közben Deffnek. Meldiana hercegnő letépte a kendőt a szájáról: – Hát még milyen rossz történeteket talál ki.
152

ANTHONY SHEENARD

– Jobb tetszett, amikor még csendben voltál – morrant fel a lovag, és gyorsabb vágtára ösztökélte a lovát. Ebben a pillanatban a nyitott városkapun több mint százan zúdultak elő, és a nyomukba vetették magukat.

153

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

8.

MENEKÜLÉS A HALÁLBA
Az út először keletnek vitt, majd északnak fordult. A lovak most jól jöttek, ám a gírek hátasok hiányában lemaradtak az elöl vágtátoktól. Volt ugyan négy váltólovuk, de nem sokáig bírták volna a hatalmas harcosokkal a hátukon. Gyalogosan viszont a gírek nem bírtak lépést tartani a tündékkel, a hercegnővel és a lovaggal. – Lassabban! – kiáltotta Edvir. – Utolérnek minket – vágott vissza Deff. – Nem lassíthatunk! – Menjetek csak! – felelt meg rá öblös hangján Drág hátulról. – Addig feltartjuk őket. Edvir hirtelen megállította a lovát és megfordult. A kantáron vezetett lovak megzavarodtak. A paták alól kövek záporoztak szét. – Egy pillanatig sem tartjátok fel őket! – osztotta le a tünde dühösen a megtorpanó gíreket. Elesztriel még nem látta ilyen haragosnak. – Semmi szükség rá. Edvirt mi sem zavarta jobban, mint a felesleges önfeláldozás. Kiváltképpen, ha két gír akarja feláldozni magát két tündéért. Ilyet tünde nem fogadhat el. – Csak lelassítunk benneteket – morrant fel Drág. – Ez az egyetlen megoldás. Menjetek! – Mi megyünk az úton, ti meg a hegyen át! Nem kell utánunk jöjjetek, vágjátok le a távot! Lovakkal vannak ők is, oda nem mennek utánatok! És a barlangban találkozunk! – Mi lesz már? – kiáltotta elölről Deff. – Odataláltok, ugye? – Oda! – Drág már fel is kapott a sziklákra. Ade követte. – A barlangnál vagy a határon! – kiáltotta Edvir, és útirányba fordulva megugratta a lovát. Lépésbe, majd vágtába váltott. Deff felrikkantott, és Meldiana hercegnővel együtt csatlakozott a vágtató tündékhez. Éppen időben, mert láthatóvá vált az őket üldöző barbár sereg.
154

ANTHONY SHEENARD

Nem pihenhettek. Egy-egy hosszabb szakaszon látták maguk mögött az üldözőik által felvert port, egy-egy mélyebb sziklaszoroson áthaladva a csattogó patákat is hallhatták. A nap felkúszott az égre, aztán elindult lefelé. Egész nap alatta lovagoltak, nem akadt egyetlen árnyékos hely sem. A lovag menet közben megoldotta a rodin szűk bőrpáncélját, mert már majdnem gutaütést kapott benne. Vágta közben Edvir segítségével kötözte át egy másik lóra. Többször is lovat váltottak, hogy az állatok ki ne dőljenek, de még így sem volt könnyű a menekülés. Az utolsó erejüket mozgósították, amikor elérték azt a sekély, hangosan csobogó folyócskát, ahol előző éjszaka ittak. Deff és Meldiana szinte úgy dőltek bele a lovuk hátáról, és közvetlen a habzó szájú állatok mellől ittak, míg ezt a hercegnő észre nem vette. Akkor aztán a folyásiránnyal ellentétesen elhátrált pár lépést. – Ne menj messze! – nézett rá a vízparton hasalva Deff. A tündék belegázoltak a folyócska közepébe. Alig ért a térdükig. Elesztriel lehajolt, megnedvesítette a haját, majd a tincseket a hátára dobta. Megmosta az arcát és a nyakát. Deff, miután oltotta szomját, a víz alá nyomta a fejét. A jéghideg, tiszta folyó mintha leoldotta volna az egész napos hőség maszkját az arcáról. A lovag prüszkölve emelte fel a fejét, és feltápászkodott. – Mennünk kell – jelentette ki rögtön. – A folyó az üldözőinket is fel fogja tartani – mondta Edvir. – Jobban, mint minket. Nehezebben fogják összeszedni magukat. Elesztriel a lovakhoz sétált, és vizes kezével végigsimított annak a nyakán, amelyiken utoljára ült. – Nekik kell még egy kis idő – szólt a lovagnak. Deff türelmetlenül várt, és nézett vissza a hegyoldalra, amelyről leereszkedtek. – Ha meglátjuk az első barbárt, nyomban indulunk, nem érdekelnek a lovak. Nem sok idő kellett, hogy egy fenti kanyarban megjelenjenek az üldözőik. – Lóra! – bömbölte ekkor Deff és felugrott a frissen kiválasztott hátasára. Mire elhelyezkedett, a tündék is lovon voltak. A hercegnő késlekedett csak. – Lóra, a mindenit! – ismételte meg Deff. – Nekem te nem parancsolsz – mondta hűvösen Meldiana. – Megőrült ez a lány? A hercegnő is fellépett a lova hátára, aztán belegázolt vele a vízbe. A menekülés folytatódott.
155

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

Délután volt, amikor elérték a barlangot. Előtte, lóháton vágtatva kellett megbeszélniük, hogy mit tegyenek. – Felmegyünk értük, és velük menekülünk tovább. – Elesztriel úgy tartotta volna jónak, ha ismét egyesül a csapat. – Van még négy lovunk, éppen elég! – De ha mi tovább vágtatunk, ők biztonságban maradnak a barlangban. És marad négy váltólovunk, amivel gyorsabbak leszünk – felelte Edvir. – Emellett nem kell vesződnünk a foglyokkal. – Továbbvágtatok a lovakkal, és magam után csalom a barbárokat. Ti elbújtok a barlangban a hercegnővel – vetette közbe Deff. Hárman három véleményen voltak. – Nem sok időnk van ezt megvitatni – jegyezte meg Edvir. – Jussunk egyezségre! – A hercegnő biztonsága a legfontosabb! – De ha utolérnek, és látják, hogy nincs veled, szétszóródnak a vidéken és előbb-utóbb rábukkannak a barlangra. Meldiana hercegnő szinte letolta Deffet az útról, úgy vágott közéjük. – Engem is meg kellene kérdezni, nem? Nem akarok menekülni. Harcolni akarok. – Persze – morrant fel Deff. – Eljöhet a pillanat, amikor én kötöm össze kezed-lábad. – A rodin és a barbár csak hátráltatna minket – fordult Edvir Elesztrielhez. A tünde nő átgondolta. – Igazad van. – Megyünk mi négyen tovább. Ha elérjük a határt, megmenekültünk. A gírek és a barlangban lakók pedig majd jönnek utánunk. Deff, gondold át! Deff rábólintott Edvir szavaira. – Akkor így tovább! Milyen messzire lehet a határ? – Syra után pár fertályóra lovaglás. A határ túloldalán hasonló távolságra egy revenzai város van… – Giracus. – Igen. Elvágtattak tehát a barlang mellett. Nem másztak fel a szikla magasára, de nem is kiáltottak fel az aurasi lovagnak vagy a mordovai őrzőnek, hogy figyelmeztessék őket a seregre, ami közeledik. A barbárok amúgy is akkora zajt csapnak, mint egy marhacsorda. El fognak bújni előlük. Kicsivel később girhes lótetemet pillantottak meg egy félig kiszáradt bokor tövében. Döglegyek ezrei lepték be, melyeket felzavartak róla. Maguk mögött hagyták a transzmutált lovat is. Az út fordult, az alkonyati nap a bal oldalukra került, és egy-egy nagyobb szikla tövében már árnyékra leltek, amíg ki nem lovagoltak alóla.
156

ANTHONY SHEENARD

Aztán egy újabb kis irányváltás után Edvir kinyúlt, megragadta Deff lovának kötőfékjét, és mindkettejük lovát lefékezte. Elesztriel is gyorsabban reagált, mint Meldiana, és ugyanezt tette a hercegnő lovával. Megtorpantak. – Mi van? – értetlenkedett Deff. – Barbár csapat előttünk. – Megelőztek volna minket? – Szembe jönnek. – Ó. Elesztriel felállt a lova hátára. – Nagy csapat – mondta a szemét meresztve. – Hegylakók is vannak közöttük. Ők gyalogosan jönnek. Keresnek valamit. – Minket – felelte Edvir. – Syrából jönnek, és minket keresnek. – Vissza! – fordította meg a lovát Deff, és megfogta Meldiana lovának kantárát. – Harcolni fogunk, de nem itt, hanem fent a barlangnál. Megfordultak, és vágtában indultak visszafelé is. Szembe a ziggai csapattal. A lótetemnél pillantották meg egymást, kőhajításnyi távolságról. Deff, Meldiana és a két tünde magukra hagyták a hátasaikat és sebesen felmásztak a szikla magasára. Szemben a meglepett barbár csapat tagjai szintén leugráltak lovaikról. Üvöltöttek a boldogságtól, hogy az egész napi kimerítő üldözés immár a végéhez közeledik, és hogy eljött a harc ideje. A forgolódó lovak között lassabban mozogtak, Deffék nyertek némi előnyt. – Szedd a lábad, barátom! – sürgette most Edvir Deffet. Szikláról sziklára léptek, ugrottak, rohantak. Meldiana megbillent, kis híján orra bukott, de Elesztriel elkapta. Balkéz felől, a sziklafal tövében megjelentek az első barbárok. Kivonták fegyvereiket. Tíz, húsz, harminc, negyven és még több harcos tűnt fel, számolatlan jöttek, örömmel és vérszomjasán. Gyilkolni akartak. Amikor Deffék átestek a barlang száját takaró bokrokon, Círus lovag és az őrző már fegyverben álltak. Hallották a barbárokat közeledni, és most hallhatták diadalmas, közeledő csatakiáltásukat. Círus a kardjával kis híján lecsapta Deff fejét, de az utolsó pillanatban visszafogta a pengét. Felismerte a lovagot a rodin öltözék ellenére is. – Mi történt? – kérdezte Guont. – Itt van fél Zigga, fogd a kardod! Az őrző bólintott. – Hercegnő, menjen hátra! – mondta Meldianának. – Harcolni fogok én is – felelte a lány. – És ha más mást akarna, akkor tényleg meg kell kötöznie. – Kihívóan nézett Deffre. – De nem adom olcsón magam. Deff arra gondolt, hogy a hercegnő napszúrást kapott menekülés közben.
157

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

A bokrokon túl hirtelen csend lett. Túl nagy csend. A két tünde összenézett. – Hé, ti ott bent! – Erős hang harsant, valamelyik barbár, úgy látszik, a csapat szószólójává nevezte ki magát. Mivel a barlangból senki nem válaszolt a megszólításra, elismételte. – Hé, ti ott bent! Ha eldobjátok a kardotokat és előjöttök, még túlélhetitek a mai napot. – Nem ígér túl sokat – morogta Edvir. – Ha elmentek, nem esik bántódásotok! – kiabált ki Deff. Derültség fogadta szavait. – Nem szeretem, ha kinevetnek – mondta a lovag a barlangban állóknak. – Feldühít. A barbárok szószólója folytatta. – Túlerőben vagyunk, esélyetek sincs. De ha harcolni akartok, hát az se baj. – Ezt jó hallani – nevetett fel Elesztriel. A tünde nő lerázta magáról a feszültséget, és a lehetetlen helyzet ellenére is teremtett egy kis jókedvet a barlangban. Deff megsuhintotta a kardját. – Fogadok veled, Edvir, hogy többet levágok, mint te. – Mindenki számolja a sajátját? – Tudsz mást? – Te gyakran elvéted a számolást, barátom – nevetett fel Edvir. – Csalással vádolsz? – Csak feledékenységgel. Deff is felnevetett, és beleöklözött a tünde vállába. – Hát, van két potyautasunk – hátraintett a két, megkötözött barbár fogoly felé. – Megkérhetjük őket, hogy számoljanak. – Bennük még kevéssé bízom. A nevetésük kihallatszott a barlangból. Kint a barbárok értetlenül néztek össze. Azok ott bent vagy bolondok, vagy a halált várják. Akármelyik is, be fognak menni értük. Üvöltésük az égig hatolt. Aztán rohamoztak. Az első barbárokat gyorsan levágták, pislantani sem tudtak. A barlang sötétjébe lépve alig láttak, és mire a szemük hozzászokott volna a félhomályhoz, már nem éltek. Aztán az utánuk következők letaposták, kitépték a bokrokat, és a barlang mélyébe fény hatolt be. A második támadósornak sem jutott azonban más, mint éles pengék. A tündék boszorkányos gyorsasággal forgatták kardjaikat, Deff pedig egy tőrt is felragadott és két fegyverrel küzdött. Félszemmel közben a hercegnőt nézte, mikor szorul segítségre.
158

ANTHONY SHEENARD

Círus a fal mellett állt és bár egyszerre csak egy ellenfelet engedett közel magához, viszont azokon rendre halálos sebet vágott. Guont őrző kikiugrott a sorból és bárkivel vívott, aki eléje került. Kapkodónak tűnt, de nem az volt. Egyetlen sebet sem szerzett, amikor már az ötödik barbárt vágta le. Gyorsan gyűltek a halottak a barlang bejáratánál, a barbároknak már úgy kellett átmászniuk a holttesteken. Némelyiküknek az okozta a halálát, hogy térdre estek társaik véres tetemében, és képtelenek voltak védekezni. Nem kellett sok, hogy a túlélők belássák: értelmetlen megrohamozni a barlangot. Túl hatékonyan védik a bent lévők. Visszavonultak. Deff megtörölte a homlokát. Kis levegőhöz jutottak. – Régen nem voltam ilyen verejtékezős – mondta. – Mi lehet ennek az oka? Edvir előrébb merészkedett, és kitekintett a szabadba. – Tanácskoznak – adta hírül. – Nem adják fel. – Nem is számítottam rá. – Ennyi halott! – Elesztriel látható szomorúsággal nézte a holttesteket. Véres fejek, levágott testrészek, átszúrt mellkasok. Némelyik halott a barlang mennyezetére függesztette tekintetét, némelyik tágra nyílt szemét föld és por takarta be. Izzadtság és vér. Az egyik barbár megmozdult. – Ez él még! – kiáltott fel Elesztriel. Az őrző odalépett, hogy leszúrja, de a tünde nő lefogta a kezét. – Nem ölhetjük meg így. – A lovakat is leszúrjuk, ha megsérülnek. – Ezek emberek. – Barbárok. – Emberek – Elesztriel megrázta a fejét. – Sok halált láttam az elmúlt napokban. Sokat magam osztottam ki. Ezt nem akarom ezzel a bűnnel is tetézni. – Rakjuk ki! – mondta Edvir. Ő értette, miről beszél a tünde nő. Elesztriel megfogta a sebesült barbár kezét, Edvir a lábát. Megemelték a nehéz testet, és átbotladoztak a holttesteken. A barbárok meglepődtek, amikor a két tünde feltűnt, és ledöntötte a sebesültet a szikla mellé. – Még él – vetette oda Edvir a támadóknak, azután gyorsan visszahúzta Elesztrielt a barlang belsejébe. – Jólesett? – kérdezte az őrző. – Meg kellett tennünk – mondta a tünde nő és hátrament a barlangba. Látta, hogy Meldiana válla véres. – Nem az én vérem – mondta a hercegnő. Égett benne a tűz és a tettvágy. Még mindig a kardját markolta, le se lehetett volna feszegetni róla az ujjait.
159

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

Elesztriel leült melléje a földre, és a tekintete találkozott a rodin tekintetével. – Nemes cselekedet volt – mondta a rodin. – De értelmetlen. Círus lovag elöl Edvir mellé lépett. – Mire számíthatunk? A tünde hallgatott. – Küzdelemre a legvégsőkig – mondta aztán.

160

ANTHONY SHEENARD

9.

TŰZ ÉS TŰZ
A barbárok úgy döntöttek, hogy kifüstölik a csapatot a barlangból. A ziggai sereg, kiegészülve a syraiakkal, tüzelőt gyűjtött a barlang bejárata elé. Száraz fákat előbb, aztán zöld ágakat is. Nem megperzselni akarták ellenfeleiket, csak kiűzni menedékükből. Nem volt nehéz rájönni, mit terveznek. Azokat a bokrokat is felhasználták, amiket előző nap a gírek hoztak. Még javában hordták a gallyakat, amikor nekiálltak tüzet csiholni. Időközben kint a nap még lejjebb csúszott. A barlang keletre nézett, onnan közeledett a sötétség, a barbárokból egyre inkább csak a körvonalaik látszódtak. – Van valami terved? – kérdezte Edvir Deffet. Leült melléje, a földet takaró levelekre, és hátát a sziklafalnak vetette. – Amikor meggyújtják, le kellene vizelni. – Ennél jobb terv kellene. – Ennél jobb nincs. Mert az ugye nem számít jobbnak, hogy fogjuk a fegyverünket és kirontunk a barbárok közé. – Az nem. Nem jobb. Csendesen hallgatták a kinti zörgést. – Olyan hangja van, mint amikor bogarak motoszkálnak a száraz avar alatt – mondta Edvir aztán. – Gyerekkoromban sokat hallgattam a természet zajait. – A bogarakat az avar alatt? – Többek között. – És még emlékszel rá ezerháromszáz év távlatából? – A gyerekkori emlékeket a legnehezebb elfelejteni. – Ez igaz – bólintott Deff. – Sőt minél idősebb az ember, annál több jön elő. Míg közben arra nem emlékszel, mi volt tegnap. Edvir nagy szemeket meresztett a lovagra. – Jól hallottam, hogy időst mondtál? – Nem magamról beszéltem. A nagyapámról. Nyolcvanéves volt, amikor meghalt, pedig harcolt eleget. Megkérdezném, hogy csinálta.
161

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Nem keveredett olyan helyzetbe, mint mi. Meldiana mászott elő a barlang hátuljából. – Mit akartok tenni? – kérdezte a tündétől és a lovagtól. – Nem tudsz segíteni. – Nem zárhattok ki a harcból, csak mert nő vagyok! Küzdök olyan jól, mint ti. – Akkor menj és vizeld le a bokrokat! Mi éppen ezt terveztük. Tudsz előre pisilni? A hercegnő elhallgatott. – Jobb ötletetek nincs? – Nem az én ötletem volt. – Edvir a lovagra mutatott. – Deff találta ki. Meldiana a tündéről a lovagra nézett, aztán a lovagról a tündére, és megértette. – Meg fogunk halni. – Most már valószínű. – Hát – mondta ekkor a hercegnő rémisztő józansággal – így is megmenekül Mordova. Karmen nem tudja a véremet venni. Círus is csatlakozott hozzájuk. – Kitörünk? – Igen. – Mikor? Deff felállt. – Most. A farakás egy helyen meggyulladt. A barbár egy kard pengéjét, kovát és hamulúgban kifőzött, laposra vert taplót használt. A szikra begyújtotta a taplót, a tapló a kis ágakat és a szétmorzsolt száraz leveleket. A tűzgyújtó azonban nem sokáig örülhetett a sikerének, mert előbb egy harci kiáltás harsant fel, majd egy láb eltaposta a tüzét. Ezek után egy gyors villanás következett, és szétnyílt a koponyája. Utolsó pillantása egy rodinöltözéket viselő alakra esett. Deff a meglepetés erejével támadott. Mellette Meldiana (ehhez a lovag ragaszkodott), aztán Edvir, Círus, Guont őrző, és Elesztriel. Hatan voltak száz ellen. Véres küzdelem bontakozott ki. Az alkonyati fény kevés volt a pontos harchoz: az életük nemcsak a tudásukon, de a véletlenen is múlt. Hamarosan aztán a túloldalon lángra lobbant a szétrugdosott farakás, és a gyorsan növekvő lángok megvilágították a küzdőteret. Senkinek sem volt könnyű dolga. A kis csapat tagjai igyekeztek olyan pozíciót találni, ahol a hátuk védve van. Guont őrző egy nagy sziklát talált, Edvir és Elesztriel egymást fedezték. Deff nem engedte el a hercegnőt, míg Círus lovag igyekezett együtt maradni velük.
162

ANTHONY SHEENARD

A barlangban a rodin előrevetődött és megmarkolta a hátrahagyott fegyverek egyikét. Előbb a lábán vágta el a kötelékeket, majd a börtönőrhöz lépett és annak a kezét szabadította ki. – Erre a pillanatra vártam – vicsorgott a barbár, akinek hirtelen megjött a hangja. Elvágta a rodin kezét fogva tartó köteleket, majd kiszabadította a lábát. Felpattant, de térdre esett, a tagjai elgémberedtek. Nem pihent azonban meg, egy halott fegyverét ragadta magához, és belevetette magát a csatába. A bosszúszomja vezette. A rodin alaposabb volt, megmasszírozta a csuklóját. Amikor azonban felegyenesedett, két barbár állt előtte. Vigyorogtak. – Gyere lovag!… Gyere csak! – Virego rodin vagyok – mondta a rodin, majd éppen hogy kivédte a neki szánt csapást. Deff öltözéke volt rajta, az tévesztette meg támadóit. – Halljátok? A két barbár azonban vagy süket volt, vagy túlontúl elvakult. A rodinnak saját embereivel kellett harcolnia. Két újabb támadó rontott a barlangba. – A rodinotok vagyok! – üvöltötte Virego, de a barbárok inkább hittek a mordovai öltözékének, mint a szavainak. Dühödten támadták, neki pedig nem volt más választása, mint a védekezés és az ölés. Kint kavarodás támadt a tömegben, oldalt két hatalmas árnyék jelent meg, két gír. Mint faékek a szikla repedéseibe, úgy hatoltak be a barbárok seregébe. Drág jobbra hajigálta a nagydarab harcosokat, Ade pedig balra. Egy pillanatra, de csak egy pillanatra úgy tűnt, mintha a segítség a menekülőket túlerőhöz juttatná. A harc azonban csak dühödtebb lett, nem dőlt el. Az őrző arcát felsértette egy kard hegye, és egy szemvillanáson múlt, hogy meg nem vakították. Már két karddal harcolt ő is, a düh megkétszerezte erejét. Az első áldozatuk az aurasi volt. Elsodródott Deffék mellől, és a túlerő körbezárta. Az első szúrást hátulról kapta: a veséjébe hatolt. A lovag előredőlt, még járt a keze, csapott és védekezett, de az erő kezdett elszállni belőle. Ellenfelei elhátráltak előle, hátul viszont nyomultak utána. Círus hátracsapott, a kör tágult, de ennél többet már nem tudott elérni. Jobbról egy csapással szétnyitották csontig a vállát. Círus lovag térdre rogyott, karja lehanyatlott. Egy bárd suhanása hallatszott. A következő csapás elválasztotta a fejét a testétől. Deff már kezdte reménytelennek érezni a helyzetét, amikor hirtelen Drág toppant mellé, hogy balról védje a lovagot és a hercegnőt. – Soha jobbkor – üvöltötte Deff, és mellbe szúrta a börtönőrt, aki féktelen dühében túl közel merészkedett hozzá. A hercegnő felsikoltott, egy barbár elkapta az öltözékét. A lovag fordult és lenyeste a kezet.
163

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

Edvir és Elesztriel kicsit jobb helyzetben voltak. A barbárok rájöttek, hogy lassúak a két tündéhez képest, így csak kerülgették őket és próbáltak rést találni a védekezésükön. Nehéz volt azonban hibán kapni őket, összeszokottan küzdöttek, nemcsak magukat, de egymást is védték. Elesztriel kardja villant, az esti félhomályban a rőzserakás lángjai csillogtak vissza pengéjén, majd fájdalmas üvöltés és átkozódás hallatszott. – Vigyázzatok, ezek sötétben is látnak! – kiabálta valaki. – Időben rájöttek – szólt hátra Edvir. A következő támadást egyszerre védték, és viszonttámadtak. Kétlépésnyit távolodtak el egymástól, amikor kiléptek. Két csapás után azonban visszahátráltak és a hátukat ismét egymásnak vetették. Deff üvöltését hallották, amire válaszul kéttucatnyi barbár torokból tört fel hasonló hang. Nem volt kiút. Levághattak még húszat, harmincat, de előbb-utóbb kifogy belőlük az erő, és akkor a túlerő győz. Egyenként gyilkolják le őket. – Tartsunk arra! – ajánlotta Edvir Elesztrielnek. – Legalább együtt halunk meg. – Úgy legyen! – válaszolta elszántan a tünde nő. Ekkor azonban szélvihar támadt, a tüzek lángja kicsavarodott, majd a földre lapult. A szél belekapott a küzdők hajába és öltözékébe. Csattogás hallatszott, és a szél még erősebb lett. Edvir és Elesztriel mellé egy sötét test zuhant le a magasból. Földet ért és felegyenesedett, a kezében egy méretes pengéjű karddal. – Steve! – Edvirt tényleg sikerült meglepni. – Segítséget hoztam – vigyorgott az álmodó. A csillagtalan éjből ekkor egy sárkány csapott le a barbárokra. A torkából tűz tört elő. Eldöntötte a harcot.

164

ANTHONY SHEENARD

10.

HARAG ÉS HALÁL
A domboldal halottakkal és sebesültekkel volt tele. Nyöszörgés hallatszott innen is, onnan is. A tűz oldalt belekapott a holttestek ruházatába és lapos lánglobokat vetett. Az égett hús fertelmes bűze körbevette őket. A hegytetőn – egy hatalmas sötét folt a sötét éjszakában – egy sárkány ült. A barbárok elmenekültek. A sárkány megtizedelte soraikat. Letaposta vagy kettéharapta őket. Tombolásával maga a szárnyas halál érkezett meg közéjük, és a támadók fejvesztve, fegyvereiket, sebesültjeiket hátrahagyva menekültek. Lóra kaptak és vágtatva indultak Zigga felé. Egyetlen élő barbár maradt itt. Egyetlen egy. A rodin. Virego lovag Deff elé állt. – Mit keresel még itt? – kérdezte mogorván Deff. Arcára vörös fényt vetett a tűz lángja. – Rajtad van a páncélom. Deff elmosolyodott, de mosolyában semmi barátságosság nem volt. – Vissza akarod kapni? – A becsületemmel együtt. A két tünde és az őrző közelebb jött. Drág Adét kereste valahol a domb oldalában a fénykörön túl, Steve pedig felment a sárkányához. – A becsületeddel együtt… – Deff úgy tudta kiejteni ezeket az egyszerű szavakat is, hogy az felért egy sértéssel. A rodin felemelte véres kardját. – A saját embereimet kellett levágnom. – Nem hiszem, hogy ez egyedüli eset lett volna. – Azok más alkalmak voltak. – Nem hiszem. – Deff nyegle lett. – Öltél már barbárt, nem egyet, rodin. A becsületed illúzió. Számomra legalábbis az. Virego egy hang nélkül rontott neki Deffnek kétkezes kardjával. A többiek nem avatkoztak közbe, ez két lovag küzdelme volt. Furcsa módon a lovagok egymás öltözékét viselték.
165

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

Deff védett és támadt. A pengék egymásnak feszültek, majd Virego kifordult és oldalról csapott le. Deff lefordította a pengéjét, felfogta a csapást, majd leejtette feje fölül a könyökét és előreszúrt. A rodin hátrált. A mordovai lovag pedig ment utána és megállás nélkül támadta. Sziklán vagy holttesteken jártak, teljesen mindegy volt. A rodin aztán megvetette a lábát, és nem hátrált többet. Állta a csapásokat, majd kibújt alóluk, és oldalról rontott neki Deffnek. Nem bírtak egymással. A lovag lelkében életre kelt a harag. A harag, hogy ölni kényszerítették. A csata alatt nem volt idő rá, hogy gondolkozzon vagy érezzen, de most alkalma nyílott mindkettőre. A rodin több volt, mint a ziggai amfiteátrum egyik felügyelője, a czigolói rabok őre. Deff szemében a barbárságot testesítette meg. Edvir látta a változást barátja mozdulataiban. – Miért nem segítetek? – lépett Meldiana Edvir mellé. A hangjában szemrehányás csengett. – Kinek? – kérdezett vissza cinikusan Edvir. – Deff lovag nem a kedvenced. – Ne kóstolgass, Edvir! Hercegnő vagyok! – Egy ideje nem úgy viselkedsz… – A tünde a küzdő felekre mutatott: – Ez egy párbaj. Harcban közbeavatkozhatunk, párbajban soha. Deff ekkor lecsapott, és nagyot nyögött hozzá. Virego kezét elvitte a csapás ereje. Deff előrelépett és a vállával felöklelte a rodint, majd utána szúrt. A rodin oldalra hengeredett, a kard elkerülte. Még egyet fordult a sziklás talajon és felugrott. Kivédte a következő csapást. Az azt követőt azonban már nem tudta. A mordovai lovag oldalra csúszott pengéjét félkörívben, alulról húzta fel, és a lába közétől hasította ketté a rodin testét. Virego megmerevedett, keze lehanyatlott. Vér robbant ki combjai közül, amikor Deff visszahúzta fegyverét, a rodin pedig holtan esett össze. Meghalt az utolsó barbár is. Amikor Drág lefektette eléjük Ade holttestét, Deff arca még sötétebb lett. Edvir, aki átérezte barátja haragját, a lovag mellé lépett, de már későn. Deff megragadta a hercegnő karját és Ade holttestéhez vonszolta Meldianát. A lovagban egy napja érlelődött a düh a fárasztó lovaglás, a megerőltető menekülés, a felesleges gyilkolás és a mostani harc miatt. Deff szerette a harcot, de gyűlölte a gyilkolást. Lovagi küldetése a segítségnyújtás volt, nem pedig az ölés. Hosszú éveket megélt, és minél idősebb lett, annál inkább hitte, hogy mindenkinek joga van hosszú éveket megélnie. A bűnösöknek hasznosabb, ha megleckéztetik őket. Szükségtelen a gyilkolás. A történések azonban túlnőttek rajta.
166

ANTHONY SHEENARD

– Nézz rá! – mondta vészjósló hangon Meldianának. – Ez mind a te értelmetlen lázadásod miatt van! Ez a gír az életét adta érted, de még élhetne, ha te nem szöksz el és nem fogatod el magad. – A lovag körbeintett a domboldalon. – Ezek az emberek mind a te döntésed miatt haltak meg, hercegnő. Immár nem teheted azt, amit akarsz, mert az nem csupán egy csitri lázadása a mordovi palotában, hanem kihat mások életére is. Felelősségteljesen kell döntened! Meldiana kirántotta magát Deff fogásából. – Felelősségteljesen döntöttem – kiabálta. – Azt tettem, amit jónak láttam. Ti úgy kezeltek, mint egy királyi bábot! Hát én nem vagyok hajlandó királyi bábként viselkedni. – Teljesítened kell atyád parancsát. Neked is! – Apám elküldött veletek, hogy meneküljek, rettegjek és bujkáljak! Hát én nem akarok. – Látom… Harcolsz, és mások halnak meg. Ez kell neked? Edvir békítő szándékkal lépett közéjük. – Ne tépjétek egymást a gír holtteste felett. Méltatlan dolog. – Ezt mondom én is – dörrent fel Deff. – Nézzen rá Adére, ki halt meg érte! És ott fekszik oldalt Círus lovag fejetlenül. Ha a hercegnő nem a maga feje után megy, mindketten velünk lennének még! – Nem! – sikoltotta Meldiana. – Ez nem kellett nekem! Minek jöttetek utánam? Ki kért benneteket, hogy megmentsetek?… Nem kellett nekem az életem sem. Nem akartam hercegnő lenni, ti tettetek azzá! Azt hiszed, Deff lovag, hogy nem tudom?! Azt hitted, nem derül ki, hogy ki az igazi anyám? És hogy megöltétek? Te is ott voltál, és nem tettél semmit! Deff megdöbbent, arca megnyúlt, kifutott belőle a vér. – Mit mondasz?! – Az anyámat akarom! – ugrott neki ököllel a hercegnő. – Az anyámat, akit nem is ismerhettem, mert meggyilkoltátok a szülés után. Gyilkosok! Én nem akartam ezt az életet! Meldiana zokogott, a keze erőtlenül hullott le a teste mellé. Aztán megfordult, és belevetette magát az éjszakába. – Menj utána! – szólt oda Edvir Elesztrielnek. Elesztrielnek nem kellett kétszer mondani. Edvir odalépett a döbbent, tehetetlen lovaghoz. – Barátom… – Ne… Most ne! Deff leült egy sziklára és két kezébe temette az arcát. Nem is sejtette, Meldiana honnan szerzett tudomást születésének tragédiájáról, de a szavai olyanok voltak, mint hideg, fekete penge, amely a szívébe hatol.

167

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

Ezzel együtt viszont megértette, hogy a hercegnő miért viselkedik így. Érthetővé vált az elmúlt hetek néha visszahúzódó, máskor ellenséges magatartása. Érthetővé, de nem kezelhetővé. Deff lovagnak fogalma sem volt, most mit tegyen. Főnix bontakozott ki a sötétségből, mintha az éjszaka egy ponton összesűrűsödött volna, és kivetette volna magából az addig test nélküli álmodót. – Mi történt itt? – kérdezte a spanyol döbbenten. Egy holttest kezén állt. Gyorsan átlépett egy sziklára. Körbepillantott. Az átlépés egyik világból a másikba sokszor nem volt zökkenőmentes, de amit most látott, az felülmúlta minden rémálmát. Testek testek hátán. Az égett hús és vér szaga beletolakodott az orrába, a fekete éjszakából kihallatszó, arc nélküli, fájdalmas nyöszörgések elborzasztották. – Megvédtük magunkat – vetette oda Guont őrző. Főnix tekintete megakadt a gír holttestén. – Ade meghalt? – kérdezte Edvirtől bénultan. A hatalmas gír békésen feküdt előtte. Seb nyílott a füle fölött és a mellkasán is. Egy embert különkülön is megölt volna, de Ade az első vágást még túlélte. Két halálos seb kellett ahhoz, hogy végezzen vele. – És Círus lovag. – Ez… – Főnix körbefordult. A sok halott mint megannyi mozdulatlan, fekete bogár feküdt a koraesti éjszakában. – Ez döbbenetes. Szörnyű. Mégsem érezte azt a hánytató érzést, amit szerinte éreznie kellett volna. Talán hozzászoktunk már az erőszakos halálokhoz – ezt mondta Steve a Nexusban. Igaza lehetett. Hozzászoktak a szörnyűségekhez, amik álmukban néha körbeveszik őket. Ez nem jó dolog, mert az emberségüket vesztik el általa. Megváltoztatta őket ez a világ. – Mi feküdnénk itt, ha Steve nem érkezik meg a sárkányával – mondta Edvir. – Steve itt van? – Fent a dombtetőn. Igor jelent meg mellettük. – Szerencse, hogy Steve időben jött – jegyezte meg Főnix az oroszra pillantva. – Jöhettem volna én is korábban. De nem bírtam elaludni. Egyszerűen nem bírtam elaludni. – Egyszer te is megmentettél minket – nyugtatta meg a tünde. – Ezt most ne ródd fel magadnak.

168

ANTHONY SHEENARD

– Bassza meg! – szaladt ki Igor száján, amikor végre felfogta, hogy amit lát, az egy csata helyszíne, ahol több mint száz test fekszik szerteszét. – Mi volt itt? Géppuskához jutottatok az álomvilágban? – Egy sárkány is elég. – Egy sárkány? Edvir a dombtető felé intett. – Ott van Steve-vel. Igor és Főnix egyszerre pillantottak arra. A felhők arrébb kúsztak az égen, és a holdsarló halovány fénye alatt óriási test ezüstös körvonalai látszottak. A sárkány hatalmas volt, szárnyait a földön kinyújtva pihentette. A nyaka úgy mozgott, mint egy kígyó teste, a feje lágyan billegett. – A mindenit! – mondta elismerően Igor. – Méretes egy dög. Főnix a szörnyű környezet ellenére is elérkezettnek érezte az időt, hogy bemutatkozzon orosz útitársuknak. Igor elé lépett és a kezét nyújtotta. – Főnix vagyok, te pedig valószínűleg Igor vagy. Az orosz mágus, akit Nifinből küldtek. – A Zigga melletti barlangban találkoztunk már. – Igor elfogadta a kinyújtott kezet és keményen megszorította. – Te voltál az, aki kiszabadított minket azzal a sok meztelen férfival. Nem volt időnk összeismerkedni. – Az orosz megveregette Főnix vállát. Érezte tenyere alatt a másik izmait. – Kigyúrtad magad tisztességesen. Harcolsz valahol? – Az álomvilágon túl nem. Nem vagyok katona. – Békés országban élsz? – Fogjuk rá. Ilyet – Főnix körbeintett – ott nem látni. Hála istennek. Drág érkezett, és lehajolt Ade testéért. – Mire készülsz, Drág? – kérdezte Edvir. – Eltemetem a bajtársamat. – Hova? Itt, ezen a sziklás vidéken lehetetlen. Nekünk pedig indulnunk kell… – A barlangban. Már előkészítettem. Csend telepedett közéjük. – Őseid hite megengedi, hogy ember is nyugodjon abban a barlangban? – kérdezte a tünde. – Círus lovag is a bajtársunk volt. Megérdemelné, hogy ne vadállatok és madarak prédája legyen. Drág, karjában halott barátjával, egy pillanatig tétovázott csak. – A gonosz ellen harcolunk. Két hős egy sírban békében megfér. Mindegy, hogy ember vagy gír… vagy tünde. Főnix érkezését a zajok előre jelezték: először csak az apró kavicsok zörgése, aztán amikor a sötétben térdre esett, akkor az ajkáról felszakadó fájdalomkiáltás. Felállt, és ezzel nagyobb köveket is arrébb lökött. A sárkány hosszan elnyúló árnyékában botorkált fölfelé, nem látta, pontosan hova is lép.
169

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

Amikor megérkezett a dombtetőre, Steve úgy üdvözölte, mintha ezer éve nem látta volna: vigyorogva borult a nyakába. – Hol késlekedtél? – Csak egy fél órával később aludtam el, mint te… – De micsoda fél óra volt az! A sárkány szuszogva hajolt le Főnixhez. Megszagolta, majd kitátotta a száját. – Álmodó ő is – mondta neki Steve. – Főnix, ez itt Torhamato Mel Tiaro, legalábbis az emberi nyelven kiejthető neve… röviden Joe, a megidézett sárkányom, leendő mesterem. Joe, ez itt az én barcelonai barátom, Főnix… Jelen pillanatban a szomszéd szobában szuszog. – Joe? – Főnix elképedt. – Az igazi neve kimondhatatlan. Van egy rövid emberi neve, ami az igazi nevének egy emberi torok számára kidolgozott és rövidített változata. Ez a Torhamato Mel Tiaro. De ez is túl hosszú, ha meg akarom idézni. A magyarázatot maga a sárkány szakította félbe. – Fura szaga van – jegyezte meg mély torokhangon, amitől Főnix hátán felállt a szőr. – Tanúsítom, hogy nem fürdött lefekvés előtt – jegyezte meg Steve. – Sok ember szaga van rajta – morogta a sárkány. – Ezer embert tart fogva a testében. – Nem tartom őket fogva – mentegetőzött Főnix. – Belém költöztek, és egyáltalán nem volt kellemes élmény. – Ő a főnix – morogta a sárkány. – Ezt mondtam én is – felelte Steve. – Az igazi főnix. Főnix kezdte kényelmetlenül érezni magát. A sárkány nagyobb volt, mint a lakóház, ahol lakott. És ez a lakóház most fölé hajolt, szagolgatta, és amikor kitátotta a száját, Főnix elfért volna a nyelvén. – Azért jöttem, hogy a segítségeteket kérjem – váltott témát. – Mihez? – kérdezte Steve. – Visszajönnek a barbárok? – Már nem maradok sokáig – morogta a sárkány. – Ha jönnek, azt magatoknak kell megoldanotok. – Temetni fogunk. Steve elkomorodott. – Nem ismertem azokat, akik meghaltak Deffék oldalán, de megteszek bármit. – A sárkányra… Joe-ra lenne szükség. Joe fujtatott, Főnix azonban ezen már nem hatódott meg. Gyorsan hozzászokunk a különleges helyzetekhez – gondolta. A gyors alkalmazkodás a túlélés záloga. – Mit tegyek? – morogta a sárkány.
170

ANTHONY SHEENARD

– Egy barlangban helyeztük el a halottainkat – felelte Főnix. – Be kellene omlasztanod. Legyen az a sírjuk. A sárkány fújt még egyet, Főnix orrát égett szag csapta meg. – Rendben – mondta az öreg óriás. – Az ember szeret búcsúzni. Búcsúzzatok el, és aztán intsetek. Menni fogok. Főnix Steve-vel együtt visszatért a barlang elé. Drág egy égő bokrot tartott a kezében, akár egy fáklyát. A gír arcán fájdalom ült. Két társát veszítette el a küldetés alatt. Számítottak rá, hogy ez megtörténhet, egy harcos minden pillanatban számít rá, hogy ez megtörténhet; és a halál már nem fáj annak, aki elment. Az élőnek fáj, annak, aki hátramaradt. Círus lovag testét és fejét Edvir és Guont őrző helyezte el a barlangban. A tünde ismerte az aurasiak rítusait, és igyekezett annak megfelelően elrendezni a halottat és végtagjait. Kőágyon fektette végig testét, levágott fejét nyakára illesztette, kétoldalt megtámasztva két kődarabbal. A kardot, amellyel Círus haláláig küzdött, a mellére tette, összekulcsolt keze közé. Ezek után féltérdre ereszkedett mellette. – Nagy isten, legnagyobb az istenek között, bölcsesség ura, aki az eget és a földet teremtetted, az embereknek földet és boldogságot adtál, vedd magadhoz ezt a derék harcost – mormolta a test felett. – Sziklasírjában maradjon tiszta, teste tüzet és földet ne érjen, lelke oldaladon teljen meg örömmel és bölcsességgel. Ahura-Mazda, nagy isten, légy vele türelmes és oszd meg boldogságod, hiszen hősként halt meg! A tünde felállt és Guonttal együtt elhagyta a barlangot. Drág különös fáklyájának fénye mutatta az utat kifelé. Mélységes csend honolt odakint. A sérült barbárok is elhallgattak, vagy eszméletüket vesztették, vagy meghaltak. Vagy egyszerűen csak elfogyott az erejük. Deff hátul állt, a sötétben. – Mi van Deff-fel? – kérdezte Főnix lehelet halkan Edvirt. – Megpróbál megbirkózni valamivel, amivel nem lehet. – Nem mennek jól a dolgok – mondta Főnix. – Túl sokan meghaltak. Elesztriel odalépett mellé és megfogta a kezét. – Túl sok a halál, igaz. És ez még csak a kezdete egy sokkal nagyobb rossznak. Főnix viszontszorította a tünde nő kezét, és nem szólt. Meldiana is visszatért, de hasonlómód távolabb állt meg, mint Deff. Meg akarta adni az elhunytaknak a tisztességet, ám nem érezte úgy, hogy miatta haltak volna meg. Nem menekülniük kellett volna. Semmi keresnivalójuk nem lett volna a barbárok földjén. Drág előrelépett.
171

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Nem búcsúztatunk harcost könnyel – mondta fennhangon a barlang sötét szája felé tekintve. – Jó utat kívánunk neki a népünket teremtő Kojun trónja elé, ahol mindig éles karmonja várja és csodás moguszbölények csordái. Mindent megkap a túlvilágon, ami itt, ebben az életben elkerülte. Ősei oldalán végre megpihenhet. Igornak tetszett ez az egyszerűség. A gírek sem az életükben, sem a halálukban nem hivalkodnak. Nem gyűjtenek tárgyakat és nem vesznek el az örömökben. Egyszerű, kedvelhető nép. – Ade – folytatta Drág, megszólítva barátját. – Küzdöttünk egymás oldalán, és te tértél meg előbb Kojun mellé. Atyáid büszkék lehetnek rád, mert hozzájuk méltó életet éltél. Nekem öröm, hogy mellettem harcoltál, és öröm, hogy én melletted harcolhattam. Drág elhallgatott, és némán állt egy percig. Csak a tűz pattogása hallatszott, és távoli kabócák szaggatott ciripelése. Azután a gír Steve-hez fordult. – Hívd a sárkányod! Steve felemelte a kezét és intett. A dombtető életre kelt, a sárkány szárnyra kapott és eltakarta azt az apró sarlót is, ami a holdból látszott. Az a pár szárnycsapás, amivel ezt a rövid távot átszelte, hatalmas légörvényt kavart egy ideig, és Drág kezéből majdnem kitépte az égő bokrot. Kisebb, parázsló fadarabok lángját szította fel ismét, apró tüzek gyúltak ennek nyomán sok helyütt. Apró lángocskák az éjszaka sötétjében. Drág arca eltökéltséget és komorságot sugárzott. – Nagy harcos volt. Hű katonám. Edvir felnézett a gírre. – Hű katonád? A te katonád? – kérdezte. – Ki vagy te, Drág? A sárkány ráhelyezte lábát a barlangra, majd ránehezedett egész testsúlyával. Felemelte szárnyát a magasba, és felegyenesedett, teljes hosszában, égnek emelt fejjel. A szikla megrepedt, a sárkány nekiveselkedett, lendült és koponyájával lefejelte a sziklát. A barlang mennyezete úgy roskadt be, mintha papírból lett volna. Maga alá temette a gírt, és az aurasi lovagot, akinek fejét a helyére illesztették, szemét lezárták. Gír és ember ezentúl egy sírban nyugodott – s akik körülállták e helyet, tudták, hogy az elkövetkező időkben ugyanez a sors velük is megeshet. Ám kívánhat-e egy harcos többet, mint hogy a csatában becsületben essen el, és aztán amellett nyugodjon, aki vele együtt harcolt?

172

ANTHONY SHEENARD

Harmadik rész

A HALÁL KERESZTÚTJÁN

173

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

1.

A VENDÉG
Az ARCs központja Moszkva külvárosában egy Gorkij-10 nevű település alatt volt. Egy második világháborúban, a náci csapatok megindulása előtt épített titkos föld alatti bunker adta az alapját, amit az ötvenes években Nyikita Szergejevics Hruscsov személyes parancsára tovább bővítettek. Négyszintesre mélyítették, a falait megerősítették, hogy egy atomtámadást is kibírjanak. Épült bele repülésirányító központ, kórház és kutató laboratórium. A bővítés utolsó szakaszaként egy földalatti vasutat is kiépítettek a mezőgazdasági üzemnek álcázott katonai létesítmény felé. Az álcakolhoz felszereltsége magasan felülmúlta más kolhozokét: a traktoroknak fenntartott hangárban először két Mi-2-es helikopter és két MIG-21-es vadászrepülő állt, amiket a hetvenes évek közepén lecseréltek Mi-24-es helikopterekre és MIG-23-asokra. A peresztrojka idejében a bunkert kiürítették, a vasutat lezárták, a MIG-23asokat pedig az európai hagyományos fegyveres erőkről szóló szerződés aláírása után konzerválták. A hidegháború véget ért. A lezárt háborúkat azonban mindig követi egy másik. A kétezres évek elején szükségessé vált a frissen létrehozott Alternatív Felderítési Részleg számára egy Moszkva közeli parancsnokságot kiépíteni. A bunkert tíz év után újra kinyitották, a vasutat modernizálták, a mezőgazdasági létesítményt felújították. Vadászrepülőket ugyan most nem telepítettek ide, viszont a helikopterparkot jelentősen bővítették. Mindezt úgy, hogy a környéken lakóknak fogalmuk sem volt róla, mi van a talpuk alatt hét évtizede. Gorkij-10 pont annyira volt távol Moszkvától, hogy eltűnjön a hatalmas város minden kellemetlen hatása, de gyorsan elérhetővé váljon minden előnye. A lapos, megművelt vidéket erdők szakították meg, az utat kísérő kis falvakban régi, hagyományos parasztházak álltak, csipkézett fatetővel, helyenként festett tornyocskákkal. Autós léptékkel mérve alig pár gázfröccs volt a különbség a birjuljovói erőmű hűtőtornyai és a fatornyos házacskák között. Az orosz fővárost egyébként akár a Moszkva folyón felhajózva is el lehetett érni. A vendég nem Moszkva felől érkezett, és nem is az A-105-ös úton, hanem a földalatti vasúton. Alkonyatkor szállt le a helikoptere a hajdani kolhoz udvarán. Miután abból kiszállt, rögtön egy sötétített üvegű autóba ültették,
174

ANTHONY SHEENARD

és elgurultak vele az ötven méterre álló hangárba. Ott belépett a testőreivel együtt egy tágas liftbe, és harmincméternyit ereszkedett lefelé. A föld alá rejtett vasúti pályaudvaron egy egyfülkés, ezüstszínű szivar alakú szerelvény állt, amelynek az utazók számára fenntartott része belülről inkább hasonlított egy ötcsillagos szállodai szobára, mint vasúti kocsira. A peronon Viktor Kondratyev és egy tábornoki egyenruhát viselő katona várta, a létesítmény katonai parancsnoka. A vendég a tábornoknak szalutált, Kondratyevvel kezet fogott, majd Kondratyev és a testőrök kíséretében beszállt a vasúti kocsiba. Az út a százkilencven kilométer per órás sebességgel alig néhány percig tartott. A végállomáson, a bunkerben a vendég immár a helyi biztonsági erőkből álló kíséretet kapott, akik a második biztonsági ajtónál lecövekeltek. – Erre – intett Kondratyev a steril, fertőtlenítő szagú folyosón jobbra. – A műveleti parancsnokságra megyünk. – A szállások vannak balra, ugye? – kérdezte a vendég. – Jól emlékszem? – Jól emlékszik, uram – mosolygott Kondratyev. Jobbra fordultak, és több szót nem váltottak, míg be nem léptek egy monitorokkal telezsúfolt helyiségbe. Az ott ülő három tiszt felpattant és tisztelgett. A vendég nem törődött velük, nem érdekelte a fali kivetítő világtérképe vagy a légi irányítás radarképei sem. Helyettük inkább a képernyők azon sorát nézte, amely a bázison a szobájukban alvó álmodókat mutatott. Három sorban tizenkét-tizenkét monitor. – Melyik az? – A tizennégyes-tizenötös kamerák mutatják. Alszik. Igor látszódott a két megnevezett monitoron. Nyakig betakarva, békésen aludt, az arcvonásai nem árulkodtak arról, mi történhet ott a másik oldalon. – Tudja, hogy figyeljük? – Megmutattuk neki a kamerákat. – Miért? – Felfedezte volna őket, és akkor odalett volna a bizalom. A profilozók szerint a bizalom kiépítése a legfontosabb. Igor Valujev a hajdani parancsnokai szerint jó katona volt, de az álomvilág megváltoztatta. Ott teljesen más szerepet tölt be, mint amit Csecsenföldön vagy személyi testőrként. El kell érnünk, hogy ne csak teljesítse a parancsokat, de higgyen is bennük. – És biztosan ő az, aki nekünk kell? Az álomvilággal új front nyílott Oroszország és a Nyugat között, és nem csupán jó, de hűséges katonák is kellenek. Nem kockáztathatjuk, hogy nem mellettünk áll. Ott nem tudjuk kontrollálni… És emlékszik, őrnagy, Fedor hadnagyra? Inkább a halált választotta itt, hogy élhessen ott. A barátjával fojtatta meg magát. – Tanultunk abból az esetből. – Nem kell sok, és megváltozik ez a világ is. Az ARCs eddig csak asszisztált a felderítés mellett, ám hamarosan önálló feladatai lesznek.
175

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

Megeshet, hogy fontosabb kormányzati szervvé lép elő, mint az FSZB vagy a GRU. – Igor Valujev tökéletesen megfelel a céljainknak – Kondratyev hitt ebben. Nem hasraütésre választotta ki Igort. Tucatnyi álomvilágbeli ügynök említette. Utánajártak, átvilágították, nem volt az itteni életének olyan perce, amiről ne tudtak volna. A másik élete, az álomvilági az más volt. De az ismert pozíciója és a lehetőség, ami benne rejlett, többet ért, mint akármi ebben a világban. – Olvasta az aktáját, miniszterelnök úr? – Igen. Olvastam. – Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin közelebb hajolt a képernyőhöz. – Sok múlik rajta. Legyen igaza, Kondratyev őrnagy! Számon fogom kérni, ha csalódnunk kell benne…

176

ANTHONY SHEENARD

2.

GIRACUS
A revenzai városok csak távolról hasonlítottak a mordovaiakra, közelről azonban teljesen más képet nyújtottak: a hajdani nagyság fényének árnyéka látszott csupán rajtuk. Az elmúlt évezredek viszontagságai, a megosztottság és a harcok letörölték, felmorzsolták, elpusztították a gazdagság jelképeit. Azét a gazdagságét, ami még a Mordova előtti időkből származott. Giracus tipikus határ menti város volt, hatalmas piaccal, megtermékenyítő sokszínűséggel és vastag falakkal. A városi légió létszáma kétszerese volt minden hasonló méretű revenzai város légiójának. Nem csupán azért, mert barbárföld határa az egészségesnél közelebb feküdt, de azért is, mert kelet felé a legközelebbi város már a Birodalomhoz tartozott. Deff és a csapat védelmet kérve kopogott be Giracus legnagyobb palotájának ajtaján. A város és a hozzá tartozó tartomány Uron bin Triatus báró fennhatósága alatt állt, aki ügyes taktikázással biztosította a békét az alája rendelt vidéken. A különös csapatot is befogadta, és utasította az intézőjét, hogy adjon tiszta ruhát és ételt nekik. – Sosem lehet tudni, mi lesz belőle – mondta a báró a városi kapitánynak, miután a csapatot elhelyezték a palota bal szárnyában. – Járj utána, Siam, hogy kik ők! Egyszerű vándoroknak nem szokásuk bekopogni tartományurakhoz szállásért és védelemért. Ezek vagy sokat képzelnek magukról, vagy sokat érnek. – Azt mondják, a barbárok idáig űzték őket. – Küldj a barbárföldre kémeket! És legyenek gyorsak! – Igenis, báró úr! Triatus báró jó emberismerő volt és bízott a megérzéseiben. Az első estén olyan vacsora került a vendégek elé, amit Mordovból való távozásuk óta nem ettek. Volt ott sült kacsa, borban áztatott bárány, borsikafüves jérce, nyereg alatt puhított marhabélszín. Steve és Drág mértéktelenül evett, Deff élvezettel. A tündék és Guont őrző visszafogottan. Főnix és Igor óvatosan, Meldiana pedig csak csipegetett. Triatus báró, aki leginkább a csinos hercegnőt részesítette kitüntető figyelmével, rá is kérdezett, hogy miért nem ízlik a szakácsának főztje.
177

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Kicsit vidékies – csúszott ki a hercegnő száján. Deff szerette volna bokán rúgni. Triatus báró szerencsére nem hercegnői allűrnek tudta be a megjegyzést, csupán egy fiatal lány kényes ízlésének. – Mondd, mit kívánsz, szép hölgy, és holnap elkészíttetem neked! Meldiana ekkor észrevette a rá szegeződő tekinteteket. – Minden étek ízletes, báró – felelte kényszeredetten. – Ne csinálj magadnak gondot az én érzékeny gyomrom miatt! Triatus báró nevetett és egy apródot elfuttatott a zenészekért. Ezután Drág, Steve és Deff lovag felé intett a késével, amelynek hegyén egy szelet kacsacomb díszlett. – Látom, a harcosok jó étvággyal falatoznak. – Hát, nem is a harc, de a hosszú út meghozza az ember étvágyát – jegezte meg tele szájjal Steve. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy Drág fejbe akarja csapni a kezében tartott báránycombbal. – És mi vitt rá benneteket, lovagok, hogy átkeljetek a barbárok földjén? – kérdezte a báró. Az asztal körül ülőket nem tévesztette meg a csevegős hangnem. – Botor dolog volt, most már belátjuk – felelte Deff. – De egy barátunk lányát mentünk kiszabadítani. Ziggában esett foglyul, és mivel az apja régi barátom, elfogadtam a felkérést. – Az öltözéked alapján Eronis király lovagja vagy, Deffin. – Csak voltam. Immár két évtizede a saját utamat járom. Grandúria, Triosz, Sorogh, a Gelendárok vagy Auras… Kevés olyan ország van délvidéken, ahol meg ne fordultam volna. Barbárföldet eddig elkerültem… – Ó, nem sokan tértek onnan vissza egy ilyen küldetés után. – Hát, mi sem visszatértünk, mert akkor Auras földjén járnánk már. De sajnos nem tudtunk másfelé menekülni, csak Revenza irányába. A nyakunkban lihegett Zigga barbárainak fele. – Ott ekkortájt vannak a harci játékok. – Így igaz. Triatus aprókat bólogatott, mint aki elismeri a teljesítményt. Nem kis feladat túlélni ilyenkor Zigga környékén egy kívülállónak. – Tehát ezután hazafelé tartotok? – kérdezte aztán. – Igen. De inkább a törp bányákat választjuk, mint a barbárok országát. Elég volt a megpróbáltatásokból. – Bölcs döntés. És mivel úgy veszem ki a szavaidból, hogy sikerrel jártatok, azt tippelem, hogy a kiszabadított hölgy nem más – Triatus báró Meldiana hercegnő felé fordult –, mint… – Rhea – mondta be a hercegnő egy hajdani, aurasi ősökkel rendelkező udvarhölgye nevét. – Rhea Migartu.
178

ANTHONY SHEENARD

– Milyen gyönyörű név – mosolygott a báró. – Nem is választanék mást, ha kényszerítenének, akkor sem. Steve megköszörülte a torkát, és felemelte kupáját. Zavarta, hogy a báró ilyen nyíltan próbál flörtölni Meldianával. – Éppen ezért külön köszönjük a vendégszeretetedet, jó uram – mondta. – Jómagam erre ürítem poharam, és emellett egészségedre. Adjon neked hosszú életet az ég! A többiek is felvették kupájukat és ittak. – De kicsiszoltad a nyelvezetedet – súgta oda Főnix Steve-nek. – Álmomban mindig választékosabb vagyok. Ekkor az asztal mellett új vendég tűnt fel: Chloé. A báró arcára ráfagyott a mosoly de csak egy rövid pillanatra. Gyorsan felfogta, hogy a megjelenő lány egy álmodó és a társasághoz tartozik. Chloé körülnézett az asztal mellett falatozókon, látta az ezüsttálcákon roskadozó ételeket, és olyat mondott, amiről Deff úgy hitte, soha nem felejti el. – Látom, könnyen megszabadultatok a barbároktól. Én nem is kellettem. Chloé a vacsora után odament Drághoz és bocsánatot kért tőle elhamarkodott szavaiért. Drág Triatus báró palotájának tetején állt, egy magas mellvéd mögött, és barbárföld távoli, vöröses fényben úszó hegyeit fürkészte. Két kezét összefonta a mellkasa előtt, ruháját és haját alkonyati szél legyezte. A lány várt, hátha reagál, mondd valamit, de miután a gír rá se nézett, hát megfordult és elindult visszafelé a palota belsejébe. Már az ajtónál állt, amikor megállították Drág szavai. – A mondanivalód nem zavarta meg Ade nyugalmát Kojun mellett. Nincs miért haragudnom. Chloé megfordult. – Köszönöm – mondta. A gír meglepetten fordult feléje. – Mit köszönsz? – Hogy megnyugtattad a lelkiismeretemet. Drág megmozdult, kezét leeresztette és közelebb lépett. – Fura dolgokból csináltok ti álmodók lelkiismereti kérdéseket, miközben az élet lényeges elemeit nem értitek. – Tizenhét leszek – vont vállat Chloé. – A saját világomban nem értem, mi miért van. Itt nem is próbálkozom megérteni. – Tizenhét esztendős sem vagy? – csodálkozott a gír. – Ehhez képest túl nagy felelősséget vettél a válladra. – Mondjuk, attól függ, hogyan számolom. Ha az estéket, amikor álmodom, megszorzom néggyel, lehet, hogy már elértem a tizenkilencet is… Nem tudom.
179

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Mit csinálsz a hazádban? – Tanulok. – Chloé lassan visszasétált a mellvéd mellé, amely mögül alig látszódott ki. – Az apámmal élek és iskolába járok. – Mit tanítanak ott? Ahogy tudom, nincs mágia a világotokban. – Mit tanítanak? Tulajdonképpen semmi hasznosat. Olyan tudományokat, aminek az álomvilágban semmi hasznát sem veszem, de még otthon sem. – Akkor minek tanulod? Elfecsérled az életed. – Annyira nem rossz… Illetve nem lenne rossz, ha átlagos gimnazista lehetnék… Gimnáziumnak hívják az iskolákat nálunk – tette hozzá magyarázatképpen. – Ezt kívánod? Chloé nem felelt. – Azt mondtátok, ha meghaltok a mi világunkban, akkor nem álmodjátok vissza magatokat többet – folytatta a gír. Drág meg akarta ismerni a tűzvarázsló lányt. A hetek, hónapok alatt, míg a hercegnőt kísérték, egyszer sem beszéltek ők ketten. Egészen eddig nem volt miről. – Nem akarok meghalni – felelte Chloé kis csend után. – Ez is az életem már. Nem könnyű, suliidőben nem könnyű. Megcsinálod a házidat, elmész egy kosármeccsre a fiúkat bámulni, vagy bulizni a csajokkal… aztán lefekszel, és a következő percben… mert tényleg úgy érezni, mintha a következő percben lenne, harcolsz valaki ellen… vagy lovon menekülsz. Aztán egyszer csak megint az ágyadban vagy, felkelsz, fogat mosol, és mész gimibe, ahol Mrs. Poole-t hallgatod angol irodalomórán Walt Whitmanról. – Angol? – A nyelv, amin mi otthon beszélünk. – És ki az a Walt Whitman? – Egy költő. – Költő? Amolyan vátesz? – Az mit jelent? Mi az a vátesz? – Bárd, aki nemcsak versel, de látomásai vannak a jövőről. Chloé zavartan felnevetett. – Tulajdonképpen nem tudom, milyen verseket írt a fickó. Csak mondtam egy nevet. Azt, ami eszembe jutott. – Keress tőle valamit! – mondta a gír. – Szívesen hallanék a ti világotokból egy verset. – A gírek szeretik a verseket? – Számos hősénekünk van, de megénekeljük a természet körforgásának pillanatait és az élet fájdalmát és örömét is. Békés világ a mienk, kevésszer háborúztunk… egyedül csak a tündék tudtak felbosszantani minket annyira,
180

ANTHONY SHEENARD

hogy a haragunk évszázadokig tartson. Hozz nekem éneket a saját hazádból! Sokat elárul az, egy népnek milyenek a bárdjai. – Megtehetem… – bólintott Chloé. – A versek is áthozhatók ide, nem csak a háborúk. – Bölcs leány – mondta a gír és elmosolyodott. – Tizenhét éves, de bölcs… Vagy egyszer majd bölcs lesz. Chloé nevetett és felnézett az égre. Szép idő volt, békés, nyugodt nap. Meldiana hercegnő az ágyon feküdt, és éppúgy felfele tekintett, mint Chloé, ám felette fagerendák húzódtak faltól falig, s közöttük fehérre meszelt mennyezet. A hercegnő nem látta az eget, de még a napfényt sem, mert elhúzta a nehéz sötétítő függönyöket. A szoba egyszerű volt, de tiszta, az ágy nem túl puha, de jó illatú. A sarokban tükör állt, mellette egy váza hatalmas virágcsokorral. Triatus báró ajándéka. A virágok illata betöltötte a helyiséget, de a sötétség mintha tompított volna az illaton is. A hercegnő elmerült az önsajnálat és a harag mélységeiben. Sajnálta magát és egész hazug életét. A pillanatot, amikor elindult erre az útra, és azt is, amikor kihallgatta Deff és Edvir beszélgetését a születéséről és anyja haláláról. Ezt követően rögtön feltámadt benne a düh, hogy apja hazugságban nevelte fel, hogy az emberei megölték a szerelmét, és hogy itt van, ebben az ágyban, amikor tennie kellene valamit. Harcolnia kellene Karmen és a Birodalom hamis császára ellen. Mindenki ellen, aki meg akarja hódítani Mordovát… minden álmodó ellen. Az anyjához hasonlók ellen… És itt megint csak erőt vett rajta az önsajnálat. Anyjára gondolt, akit Sohan báró egy párnával fojtott meg… És elsírta magát. Kopogtattak az ajtón. Meldiana felkapta a párnát és abba törölte meg könnyes szemét. Felült az ágyon. – Ki az? – Deff lovag. A válasz nem csupán a vastag, fémmel megerősített ajtó miatt volt tompa. A lovag hangja is az volt. Színtelen és lemondó. – Nem kívánlak látni – kiáltotta ki az ajtón túlra Meldiana újra feltámadó haragjában. – Tűnj el, lovag! – Eltűnnék, ha az segítene rajtad vagy rajtam – felelte Deff örömtelenül. – De egyikünkön sem segít, ha nem hallgatsz meg. – Ismerem a történetet. – Nem is sejtem, hol vagy kitől hallottad, de nem tudhatsz mindent. – Nekem elég.
181

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Édesanyádról szeretnék mesélni. Nem akarsz hallani róla? Jól ismertem. Meldiana nem válaszolt. Összegörnyedt az ágyon, fejét a tenyerébe hajtotta. Sírni akart, de aztán mégis visszanyelte könnyeit. Felállt, és résnyire elhúzta a sötétítő függönyt. Annyira csak, hogy megnézhesse magát a tükörben. A szeme vörös volt, a haja torzonborz. A tükör mellé puha kendőket terítettek ki a szolgálók. Meldiana felvett egyet, felszárította a könnyeit és megdörzsölte az arcát, hogy legyen egy kis színe. Gyors mozdulatokkal eligazította a haját, majd az ajtóhoz ment. Bár Deff nem szólalt meg ez alatt az idő alatt, a hercegnő tudta, hogy kint van és vár. Kitárta az ajtót. Deff a páncéljától megszabadulva, friss ingben és bőrnadrágban állt a hercegnő előtt. Levágta időközben hosszúra nőtt szakállát és bajszát, és megnyíratta a haját egy borbéllyal ebéd után. Tíz évvel fiatalabbnak nézett ki, mint reggel, amikor beestek a báró palotájának ajtaján. A tekintete azonban egy sokat látott öreg lovag tekintete volt. – Édesanyád halála miatt nem mentem Mordovba húsz éven át. És sosem hittem volna, hogy olyan feladatot kapok atyádtól, amelynek minden perce arra emlékeztet, amit legszívesebben elfelejtenék. – Azt mondtad, anyámról mesélsz. – Igen. Itt hallgatod meg az ajtóban? Meldiana kivárt még egy pillanatot. – Gyere be, lovag! Deff belépett és finoman behajtotta maga mögött az ajtót. Meldiana a tükör melletti asztalhoz ült le, és nem nézett a lovagra, helyette felvett egy hajkefét és a tükörbe nézve fésülködni kezdett. – Mesélj! A lovagot zavarta a félhomály, de nem tette szóvá. – Édesanyád álmodó volt. Engem hívtak, amikor először megjelent a palota falai között, a konyha közepén a gőzben és a sülő kappanok illatában. Senki nem tudta, miféle varázslat vetette oda. Ő ijedt volt és még annyit se tudott, mint mi. A nevét sem merte megmondani. Meldiana keze lelassult a válla fölött. – Annyira rémültnek és törékenynek tűnt, hogy nem az őrzők kezére adtam, mint más behatolót vagy a tolvajokat a városban, hanem egy szobát kapott, és két őrt, akik vigyáztak rá – folytatta a lovag. – Éreztem, hogy más lesz, mint akiket addig ismertem, bár nem tudtam, hogy egy képzeleten túli világból jött. Néztem, ahogy végigtapogatja az ágyat, végigsimogatja az asztalt, a falat, és lecövekel az ablaknál. Bámult kifelé, csodálta a várost, és én azt hittem, a szépsége bűvöli el… Olyan gyönyörű kék szeme volt, mint neked.
182

ANTHONY SHEENARD

– Másfél napot töltött a szobában. Gyakran benéztem hozzá, és a végén már rám mert mosolyogni. Aztán egyszer csak eltűnt. Bevallom, nem hittem a konyhások meséjének, hogy a lány úgy jelent meg a semmiből, de azok után, hogy saját szememmel láttam az eltűnését, már hinnem kellett benne. Akkortájt a palota legöregebb mágusa Roal Nizigus volt, Feldanor mellette volt tanítvány, Timothis pedig valamelyik nifini iskolában tanított, és éppen csak tervezgette, hogy Mordovba jön a királyt szolgálni… Megkerestem Nizigust, hogy adjon tanácsot, mi történhetett. Az öreg mágus a konyhát és a szobát is bemérte, de semmit sem tudott mondani. Így megkerestem Aramirt is, a királyi tanácsból. A tünde meglepődött és először nem akart beszélni. Aztán elmondott egy hihetetlen mesét egy másik világról, ahonnan emberek álmodják át magukat a mi világunkba. Azt mondta, életének ezerhétszáz éve alatt ő maga is találkozott ilyenekkel, az utolsót Buonaparténak hívták… Deff észrevette, hogy elkalandozott a múltban. Őszinte volt magához: tudta, hogy nem véletlenül. Ha nem lett volna muszáj, sosem mesélte volna el a történetet. – Aztán a lány pár nap múlva megint megjelent, és én el tudtam mesélni, mi történik vele. Akkor már ő is sejtette. Elmondta, hogy Angelicnek hívják és egy Philadelphia nevű városban él. Sosem felejtem el ezt a városnevet… Eronis király is kíváncsi lett a lányra, felkészítettük tehát Angelicet, és bevezettük elé. A királynő éppen akkor valamiféle betegséggel küzdött és nem engedte a királyt magához. Apád életerős férfi volt, tehát… – Nem apámra vagyok kíváncsi – szólt közbe a hercegnő. – Igaz – bólintott Deff. – Szerelem lett. Szerelem, amiről csak ketten tudtunk, Sohan báró és én. Mi kísértük a királyt a légyottokra és mi feleltünk Angelic épségéért. Az istenekre, két világ leggyönyörűbb asszonya volt édesanyád. Kellemes társalkodó volt, értette a viccet és úgy nevetett, hogy rögtön kisütött a nap. És persze teherbe esett. Veled. – Nem tudtuk, mi lesz. A magzat nem veszett el a két világ között. Tudtuk, hogy titokban kell tartanunk. Én parancsba kaptam, hogy keressek egy helyet, ahol te és édesanyád élhettek. Emlékszel a nyári lakra, ahol gyermekkorodban megfordultatok a húgaiddal? Egy aprócska tó mellett, amely tele van hallal, és hatalmas fák övezik. A környéken nem voltak fenevadak, a parkban pedig ezer virág virított. Azt a helyet találtam nektek. – Anyám elfogadta ezt a helyzetet? – kérdezte a hercegnő. Nem fordult Deff felé. – Elfogadta. Tudta, hogy ez a legjobb, ami történhet vele. A királynő is terhes lett. A három fiú után a negyediket a jósok lánynak mondták. Atyádnak dönteni kellett, és jó uralkodó módjára az ország helyzetét előbbre vette a személyes érzéseinél. Mert hidd el, atyád szerette anyádat, ha engem kérdezel, jobban, mint a királynőt… Sokkal jobban. A boldog hónapok után a gyötrődés időszaka jött el. Angelic sokat sírt, és csak egyet kért, ha már el kell utaznia,
183

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

hadd utazzon el a szülés után. Hadd mutassa meg a gyermeket a királynak. Atyád beleegyezett. – Édesanyád azokat a heteket egy szobában töltötte, még a folyosóra sem mehetett ki. Én ültem mellette, megtanított pár játékra, amiket az ő világában játszottak. Elmesélte, hogy az eredeti életében nem terhes, tehát biztosan itt fog szülni. Ám azt nem tudtuk, veled mi lesz, itt maradsz-e vagy édesanyáddal együtt eltűnsz majd, ha ő felébred… Azok a dolgok, amik most természetesek, akkor komoly fejtörést okoztak nekünk. Édesanyád megkért, kerítsek egy dajkát, aki megbízható. Én megtettem. Azt hazudtam, hogy én vagyok az apád. Deff elhallgatott. A történtek felidézése fájdalmas sebet szakított a szívén. A lovag átsétált a szobán, és megállt a legsötétebb sarokban. Remélte, hogy a tükörben nem látszódnak a vonásai. – A királynő a kilencedik hónap végén egy halott csecsemőt hozott a világra, és rövid szenvedés után ő maga is meghalt. Eronis úgy érezte, miatta történt mindez, ez volt az ár, amit a csalás bűnéért fizetnie kellett. Elveszítette a fejét, és olyat tett, amit soha. Soha nem kiabált édesanyáddal, csak azon az estén. És akkor Angelicnél is megindult a szülés. Atyád megijedt, a bábák kitolták a szobából. Én sem voltam bent, de kint sem, az ajtó előtt, mert engem elküldött Nizigusért. Azt akarta, hogy valamilyen mágiával erősítse meg a csecsemőt. Míg a mágust kerestem, Sohan báró meggyőzte apádat, hogy a születő gyermeket, azaz téged, cseréljenek ki a királynő halott csecsemőjére. Elég az országnak egy gyászhír, és így te is a közelében maradhatsz. – Amikor megérkeztem Nizigusszal, ez már eldöntött dolog volt. Te megszülettél, lila voltál és nagyon kicsike. Nizigus segített, apád pedig személyesen vitt a halott királynő szobájába. Anyád utána küldött, a lelkemre bízta, hogy ne hagyjalak egyedül. És így ő maradt egyedül Sohan báróval. Aki megölte… A lovag elmondta. Nagy lett megint a csend. – Amikor megláttalak, rögtön tudtam, ki vagy. Ott álltál a gyakorlótér közepén, és különös aura vett körbe. A hercegnő lassan végighúzta haján a fésűt. – Kezet csókoltál. – Édesanyád volt a legcsodálatosabb nő, akit ismertem – tette hozzá Deff. Nem érzett megkönnyebbülést. A történet felszakította a régi sebeket. – Hálás vagyok érte a sorsomnak, és sosem bocsátom meg magamnak, ami történt. Te jó kezekben voltál, nem léptél át abba a másik világba. Itt maradtál. Nekem meg nem volt helyem többé a mordovi palotában. Így lettem vándorlovag – gondolta hozzá keserűen. – Az utak vándora. – Azt hiszem, hogy én sem tudok megbocsátani neked, lovag – szólalt meg Meldiana halkan.
184

ANTHONY SHEENARD

Deff csak bólintott, majd csendesen elhagyta a szobát. A hercegnő folytatta a fésülködést, és a szemét nézte. A kék, csodálatos szemeket, amiket az anyjától örökölt. A gondolataiba merült Deff a palota főlépcsőjének alján összefutott az őrzővel. Guont felmérte az épületet és körének végén járt. Amikor egymás mellé értek, megragadta Deff karját és megállította. – Mit akarsz? – kérdezte a felriasztott lovag mogorván. – Túléltük a barbárokat – felelte Guont. – Együtt harcoltunk ellenük, ez azonban nem jelenti azt, hogy nincs egymással elintéznivalónk. – Miről beszélsz? – A lovagnak hirtelen nem ugrott be, mire céloz az őrző. – Megölted Khealnor barátomat, és ezért fizetned kell. Nem itt és nem most, de egyszer fizetned kell. Deff lelkében megindult egy egész hegynyi harag. Az arca elsötétedett. – Megöltem Khealnort, jól mondod. De azt tudod-e, hogy megöltem az apját is, Sohan bárót? – mondta vészjóslóan. – Alávaló gyilkos volt, méltatlan a címére és az életre. Tedd, amit akarsz, őrző! Nem zavar, ha téged is le kell vágnom. Azzal kirántotta a karját Guont kezéből, és dübörögve elvonult.

185

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

3.

HAZUGSÁGOK
Triatus báró másnap reggel a pajzsteremben fogadta Deffet és Edvirt. Egy nemes állt mellette és két barna ruhás, bőrmellényes légiós az ajtóban. A báró közvetlen volt, hellyel kínálta a vendégeit egy ovális asztal körül, annak a hozzá közelebb eső oldalán. – Gregor Hiam ipsemaior, a város ügyeinek vezetője – mutatta be a nemest a báró. – Kíváncsi volt a vendégeimre. A városi vezető magas termetű, köpcös férfi volt. Nem lovag, hanem földesúr, széles vállakkal, de boros orral, és nagy hanggal. Apró szemében ugyanakkor kimértség és ravaszság csillogott. A kezük alá ezüstkupákat csúsztatott egy szolgáló, majd vörösbort töltött beléjük, és megállt pár lépéssel távolabb. – Semmi különös nincs bennünk – mosolygott Deff. Hiam a kupa után nyúlt és ivott. – Úgy hírlik, hogy egy álmodó is van veletek, lovag. Ez máris különös. Edvir úgy vélte, hamarosan úgyis kiderülne, hogy többen is vannak. Steve, Főnix és Igor körülbelül másfél napja jelentek meg, a díszebédnél már nem lesznek jelen, és ez fel fogja vetni a kérdést: hol is vannak. És ha most nem vallják be, hogy álmodók, az étkezőasztalnál kínos pillanatokat fognak átélni. Akár el is veszíthetik a báró támogatását. – Nem egy álmodónk van – mondta a tünde, Deff meglepetésére. – Hanem négy. – Négy? – Triatus báró is megdöbbent. – Az őrző és a lovag kivételével az emberek mind azok. Csend lett. Gregor Hiam és Triatus báró összenéztek. – Hogyan szedtétek össze őket? Edvir válaszolt megint. – Nem tudjuk. A lovag úgy vonzza az álmodókat, mint gyertyafény a lepkéket. Deff átgondolta és kicsit jobb hasonlatot talált.
186

ANTHONY SHEENARD

– Őszintén szólva, inkább kotlósnak érzem magam, aki körül összegyűlnek a csirkék. Egyszerűen mellettem ébredtek fel, és ez azóta is így van. – Tudomásunk szerint a Birodalomban ébrednek az álmodók. – Nem mind. Ezer esetből egy nem. Meg ne kérdezd, báró, hogy miért van ez így. Magam sem tudom. Most már a báró is a bor után nyúlt. – Mint a kotlós, mi? – nézett a kupa fölül Deffre. – Pontosan – Deff érezte, hogy pár szót mondania kellene erről, hogy hiteles legyen. – Mordova útjait jártam, amikor az első, akit Főnixnek hívnak, megjelent. Semmit sem tudott magáról, és éppen csak túlélt egy muhin támadást. A második, Steve, szintén mellettünk ébredt, néhány hónappal később egy szénásszekéren. És így tovább… Nem sikerül elhagynom őket. Valamelyik isten szórakozik velem. Triatus nevetett. – Nehéz teher lehet. – Néha az. Őrült egy helyről jönnek, és magukkal hordják az őrültségeiket, mint egy furunkulust. – Mi a tervetek a jövőre nézvést? – kérdezte a báró hirtelen témát váltva. Deffnek kellett pár pillanat, mire felidézte előző napi meséjüket. – Amint tegnap este említettem, szeretném visszavinni a lányt az apjának. Elindulunk északnak és keresünk egy vezetőt, aki a törp bányákon keresztül Mordova földjére átvisz minket. Onnan pedig csak délnek kell tartani. – Háborúról regélnek az utazók. Mordova határvidéke is kezd veszélyessé válni. – Még mindig nem annyira, mint a barbárok földje. – Edvir visszakérdezett, remélve, hogy át tudja venni a beszélgetés irányítását. – Revenzában milyen a helyzet? Mennyire osztja meg a bárókat a közelgő vész? A vendéglátók elkomorodtak. – Revenza a Birodalom és Mordova közé szorult. Ha háború lesz, tovább szakad az ország, attól függően, az egyes bárók hova állnak – felelte Hiam ipsemaior. – Murát király merrefelé hajol? – Murát király… – Hiam elakadt. – Murát király nem döntött még. – De Revenzára sosem volt jellemző, hogy a királyát egyöntetűen követte volna háborúban – elmélkedett Deff. – Ha a Birodalom támad, a félelem vagy a hódítási vágy fogja a legtöbb bárót vezetni a döntésben, nem pedig a hűség uralkodója irányában. Triatus magára vette a megjegyzést. – Revenza nem Mordova, ez igaz – dörrent fel a báró. – Évezredek óta küzdünk a széthúzással, és csak álmodunk a békéről, de nem kellene lenézned az országunkat, lovag. Kiváltképp, ha segítséget kérsz valamelyikünktől.
187

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Nem akartalak megsérteni, báró – kapott észbe Deff. – Mindkét ország rossz helyzetben lesz, ha a birodalmi seregek megindulnak. Össze kellene fognunk ellenük, mert ha Orkhon álmodói elöntik a világot, nem lesz soha többé béke. A vendéglátásodat pedig köszönjük, nem lehetünk elég hálásak érte. – Giracus város és a tartomány talán jobb helyzetben van, mint az északi tartományok – szólt közbe Hiam. – Ha a birodalmiak nyugatnak indulnak Mordova felé, mi kiesünk a hadi területekből, túl délre vagyunk. Ha délre indulnak, a barbárokon át, mi túl nyugatra vagyunk. Van esélyünk rá, hogy elkerül minket a háború. – Gregor reménykedik, mint minden városvezető – morogta Triatus báró. – Talán kimaradunk, talán nem. – Mennyi lakosa van Giracusnak? – Nőkkel, gyermekekkel és öregekkel együtt nyolcvanezer. A tartomány azonban ritkábban lakott, mint a Revenzában található északi tartományok. A barbár szomszédság megrémiszti a parasztokat. Mondd csak, lovag, mennyire használhatók az álmodók harcokban? – Én nem építenék rájuk háborút – intett nemet Deff. – Kétszer annyit vannak távol, mint amennyit itt töltenek. A világuk, amiből származnak, többnyire elpuhult, nem tanít kardforgatást, nem nevel küzdelemre vagy ínség esetén túlélésre. – Valóban így látod? – Valóban így van. Mindent, amit ez a négy álmodó tud a harcról, tőlem tanulták. Mellettem. Tulajdonképpen én voltam a mesterük. Edvir most nem mosolygott. A lovag most nem saját magát akarta dicsőíteni, hanem azt hallgatja el, hogy Igor és Chloé mágusok. – Így igaz – tette hozzá a tünde. – De én nem becsülném le őket. Máshogy látják a világot és máshogy a harcokat. A tudásukkal előnyükre fordíthatják a küzdelmeket. – Ha elpuhultak és nincs harci képzésük otthonukban, mivel segíthetnek? – Elpuhultak, de ötletesek. Nem kötik őket szabályok. Más utat jár be a fejükben a gondolat, mint a miénkben. És ha sokáig vannak közöttünk, megtanulhatnak keménynek lenni. Néha úgy tűnik, mintha ez a világ játék lenne nekik, de ha komolyan veszik, akkor veszélyesek. – Az ő fejüket is le lehet csapni. – Ez igaz. De kiszabadulhatnak a börtönből vagy csata után veszélytelenül kipihenhetik magukat. Az álmodók világa sok furfanggal szolgálhat. – Ha nem lennének a titánok a sziklabörtönükben, esküszöm, azt hinném, hogy ők űznek ilyen durva tréfát velünk – morogta Triatus. – Szívesen elbeszélgetnék az álmodóitokkal. Különösképpen azzal a komor, hallgatag férfival.
188

ANTHONY SHEENARD

– Igornak hívják. Jó a szemed, báró, ő a legjobb harcos négyük közül. Triatus biccentett. – Csak a vak nem veszi észre. – Szólunk neki – mondta Edvir. – Ebéd után minden bizonnyal szívesen áll majd rendelkezésedre. – Hihetetlennél hihetetlenebb mesék járnak körbe arról a világról, ahonnan érkeztek. Mondják, hogy ott a titánok nincsenek börtönbe zárva, vagy hogy a mowurokat sikerült a föld alá kényszeríteni. Beszélnek repülő emberekről, sétáló hegyekről, gondolkodó szekerekről és távolba látó szerkezetekről. Nem tudom, mi ebből az igaz, de szívesen megkérdezném. – Abban a világban nincs mágia – mondta a lovag. – Bármit is hallottál, ott nincsenek varázslók és nincs varázslat. És nincsenek istenek sem. – Szörnyű világ lehet – szaladt ki Hiam ipsemaior száján. – Óóó. – Triatus báró összevonta szemöldökét. – Akkor hogyan jönnek át ide? Ha nincsenek sem titánok, sem istenek, akkor ki az… mi az, ami áthozza őket a mi világunkba? Erre sem Deff, sem Edvir nem tudott válaszolni. Sőt, ha feltették volna maguknak a kérdést, őket ugyanúgy zavarta volna a válasz hiánya, mint a bárót. – Igen – értett egyet a tünde Gregor Hiammal. – Szörnyű világ lehet az, ahol az emberek nem hisznek semmiben. Deff megállította Edvirt a palota egy kihalt lépcsőfordulójában és a korlát mellett nekiszegezte a kérdést: – A tündék nem hazudnak, ugye? Ezért árultad el az álmodóinkat? – Tegnap a vacsoránál hazudtam eleget – felelte Edvir komoran. – Nem tetszik nekem sem a báró, sem az ipsemaior. Nem bízom bennük… Készülnek valamire. – Pontosan ezért kellett volna titokban tartanunk, hogy álmodók utaznak velünk. – Ebédnél kiderült volna. Így, hogy elárultuk, marad valamennyi hitelünk. – Miért törekszel hitelességre? – értetlenkedett a lovag. – Te mondtad, hogy nem bízol a báróban. Nem mindegy akkor, mit hisz rólunk? – Nem mindegy, milyen gyorsan cselekszik. Deff a falnak dőlt és eltöprengett. – Egy egyszerű fogadóban kellett volna megszállnunk, nem a tartomány urának palotájában – felelte aztán. – Az első ötletünk volt a jó. – Két tünde, egy gír meg pár álmodó… Szerinted mennyi idő alatt ért volna el a hírünk Triatus báróhoz? – Edvir a fejét ingatta. – Ez nem Mordov, barátom, ahol annyi az ember meg a többi lény, hogy fel se tűnik, ha egy fogadóban mások is megszállnak melletted. Revenza százszor óvatosabb és
189

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

gyanakvóbb, mint Mordova bármely városa. Mondhatnám azt is, hogy a mordovaiak önteltek és nem hiszik, hogy bármi baj érheti őket. Óvatlanokká váltak, és ez a végüket jelentheti… – Nem kellenek a jóslatok. – Ez csak figyelmeztetés egy öreg tündétől, barátom. – Nem érdekel Mordova. – Dehogynem – a tünde megveregette Deff vállát –, csak szereted az ellenkezőjét mutatni. A lovag felsóhajtott. – Szeretnék minél előbb továbbállni innen – mondta. – Ha ma megszabadulunk az álmodóktól, holnap hajnalban felszedhetnénk a sátorfánkat, és elindulhatnánk végre. – Igen, én is mennék, a kérdés, hogy merre. Hosszú évek óta vándorlunk együtt, és te mégsem mondod el, melyik revenzai bárónál akarod elhelyezni a hercegnőt. – E falak között nem is fogom elárulni – Deff suttogva hajolt a tünde felé: – Induljunk el, és ígérem, elmondom. – Jól van. – Edvir bólintott. – Úgy bízom benned, mint saját magamban. Holnap reggel? – Igen. Adjunk egy napot magunknak! Adjunk egy napot a hercegnőnek! – Kiheveri addigra? – Nem. Soha nem fogja kiheverni. De talán nem támaszt akadályt elénk és ellenkezés nélkül velünk tart. A tünde Deff arcát nézte, és meglátta tekintetének mélyén a gyötrődést és a vágyakozást, hogy jóvátegye a múltban elkövetett hibáit. Azonban semmi, amit a jelenben tesz, nem változtathatja meg a múltat. – Remélem, igazad lesz, barátom – mondta Edvir. Az útjuk könnyű séta volt eddig ahhoz képest, ami előttük áll. Triatus báró fenékig ürítette a kupát, majd letette az asztalra. A fakupa keményet koppant. A szolgáló odalépett tölteni, mire a báró kizavarta a pajzsteremből, majd intett az őröknek is, hogy távozhatnak. Kettesben maradt a város vezetőjével. – El tudod képzelni, Gregor, hogy egy tünde és egy gír egy csapatban harcoljon valamiért? Gregor Hiam ipsemaior, akit nyolc éve Triatus nevezett ki Giracus élére, s akit egy intéssel bármikor le is vehetett onnan, gondterhelten válaszolt. – Nem, Uron, egyáltalán nem. A Lahír-völgyi eset óta nem látott ilyet a világ. Úgy hiszem, különleges kapcsolatnak vagyunk tanúi.
190

ANTHONY SHEENARD

– Én is így gondolom. Szerintem valamilyen nagy cél tartja őket egyben, ami minden bizonnyal nem egy lány hazaszállítása. – Talán át kellene küldeni valakit a barbárokhoz, hogy megtudjon valamit róluk. – Megérkezésük után kiküldtem az embereimet, hogy derítsék ki, kik ők és mit akarnak itt. Nemcsak barbárföld felé, hanem mind a négy égtáj irányába. – Előrelátó vagy, Uron. – Szükséges. Minden időben szükséges, most azonban létkérdés is. Mi a véleményed a lovagról? Hiam alaposan átgondolta a választ. – Harcos. Nem ért máshoz, csak a fegyverforgatáshoz. Olyan, mint a moguszbölény, megy előre. Távol áll tőle a ravaszkodás. – És a tünde? – Nem bízom a tündékben. Azt mondják róluk, hogy nem hazudnak, de én ezt nem hiszem el. Ez is túl simulékony volt, túl készséges. Nem bízom benne. – Értem. Triatus felállt, elsétált az asztal végéig és vissza. – Azon gondolkodom, bezárassam-e őket. – Amíg nem ismered ki az álmodókat, és a viszonyukat a mordovai lovaggal, szerintem óvakodj az ellenséges cselekedetektől. Triatus maga is hasonlóképpen gondolta. – Rendben – mondta. – Vannak ugye kémeid a városban? – Akadnak. – Kutasd ki, hogy a vendégeim nem akarnak-e valakivel találkozni itt! Akár igen, akár nem a válasz, minél előbb tudni akarom. – Úgy lesz! – Hiam a kancsó után nyúlt és töltött magának. – A kémeid, akit kiküldtél, hoztak már valamilyen hírt, amit megoszthatsz velem? – Még nem – morogta Triatus, de rögtön mosolyt erőltetett az arcára. – De remélem, hogy lesz eredmény már ma este. Hiam aprókat bólogatott. – Megosztod velem? – Te intézd a város ügyeit, Gregor! – villant meg a báró szeme. – A többit hagyd rám!

191

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

4.

A SZÍRRŐL
Drág kapta a legnagyobb szobát a vendégek közül, így Deff oda hívta össze a csapatot a báróval való megbeszélés után. Nemcsak a mennyezet volt magasabban, de maga a helyiség is négyszer akkora volt, mint a többiek szobája. A hatalmas gír egy dupla ágyon aludt egyedül, és keresztben. Most Steve és Főnix telepedtek le az ágyra. Volt a szobában két fából készült szék, kerek kis puffal a tetején, azokra Meldiana és Chloé ültek le. Deff, Igor és a két tünde állva maradtak, illetve Elesztriel félfenékkel nekidőlt a hatalmas ablak belső kőpárkányának. – Nem sok időnk lehet, mielőtt az álmodóink felszívódnak – kezdte Deff. – Meg kell beszélnünk, hogyan tovább. – Kezdi eltanulni a szlengünket – súgta Steve Főnixnek vidáman. – Másunk sincs – felelte Főnix cseppet sem vidáman. – Guont őrző nem tart velünk? – kérdezte Elesztriel. – Nem. Nem bízom benne. – Oké – mondta Steve. – Akkor hogyan tovább? Bármelyik perces lehetek, szerintem sürgessük meg! – Ma még a báró vendégszeretetét fogjuk élvezni – biccentett Deff. – Száradnak az öltözékeink, gyógyulnak a sebeink, és kipihenhetjük magunkat az elkövetkező kemény út előtt. – Én nem akarok tovább menni északnak – jelentette be a hercegnő. – Elmondtam már, hogy nem akarok elbújni. Harcolni szeretnék. – A harag rossz tanácsadó – jegyezte meg Edvir halkan. – Belőlem nem a harag beszél, Edvir. Egész életemben felügyeltek rám, megmondták, hogy mint királyi sarj mit tegyek. Aztán kiderül, hogy egy álmodó volt az anyám és az életem egy hazugság. – Nem, nem az – csattant fel Deff. – Apád Eronis király, aki meg akarta adni neked mindazt, amit a gyermekeinek megadhat. Szeret téged. Igor arcán megrándult egy izom, de az orosz nem szólalt meg, megtartotta magának a véleményét.
192

ANTHONY SHEENARD

– Apám szeretete olyan, mint egy nagy, rózsaszín párna, tele finom tollakkal – Meldiana is felemelte a hangját: – Amilyen kényelmes, annyira fojtogató. Már nem tudom, melyik szava volt igaz, és melyik nem. – Nem árulhatta el neked, hogy ki az igazi anyád! Mi lett volna, ha kiderül? – Nem érdekel, mi lett volna akkor! El tudod képzelni egyáltalán, Deff, a makacs, kemény fejeddel el tudod képzelni, mi érzek? Mit érezhetek? A lovag összeszorította a fogait, az arca teljesen vörös lett. Elesztriel azt hitte, menten megüti a guta. – Pillanat! – emelte fel a karját a megdöbbent Steve. – Miről maradtunk le? A csendet vágni lehetett volna, akkora lett. – Nos? – sürgette meg a választ Steve. Főnixhez fordult: – Te tudsz valamit? – Nem. – Chloé? Igor? Chloé nemet intett, Igor csak állt, mintha megkövült volna. Steve felállt az ágyról. – Deff? Meldiana válaszolt. – Fattyú vagyok. Az anyám nem a királyné volt, hanem egy álmodó. Félig a ti véretek folyik bennem. – Nekünk nincs közös vérünk – jegyezte meg Igor racionálisan. – Nyolcfajta vércsoport van a mi világunkban is. Akármelyikhez tartozhatsz. – Ezért kellesz Karmennek? – kérdezte Főnix. – Meglehet. Csend támadt a szobában. Chloé felállt a székről. A kis tűzvarázsló lányról lerítt, hogy Meldianával szimpatizál. – Ne szórakozzatok már ezzel a lánnyal! – állt Meldiana mellé. – Senki sem felelős a szüleiért. – Ki tette felelőssé érte? – tört ki Steve-ből. – Most derült ki, hogy egy álmodó volt az anyja. – Nem – nézett Steve-re a hercegnő. – Van, aki húsz éve tudja. Deff felhördült, majd kifordult oldalra. Edvirre nézett és a fal mellé sétált. Majd szétvetette a méreg, de megpróbált uralkodni magán. Egy dolog, hogy felelősséget érzett Meldianáért és hogy vétkesnek érezte magát, amiért az anyját ott hagyta Sohannal, de a pimaszságát nem volt hajlandó elviselni. Nem fogja elnézni neki a makacsságát és a hisztijét sem. – Ez semmin sem változtat – morogta. – Lehet emlegetni Meldiana anyját és életét, eltagadni mindazt a pompát és szeretetet, ami körülvette, de ez nem változtat azon, merre is kell tovább mennünk holnap.
193

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Mit értesz te mindebből? – horgadt föl a harag Chloéban is. – Tudod, mit érezhet most Meldiana? – Mindent értek és elegem van ezekből a kérdésekből! – robbant ki Deffből. – Ám nem érdekel a hercegnő nyavalygása. Nekem nem az a feladatom, hogy a buksiját simogassam, miközben azon tépelődik, ki is az anyja… Az a feladatom, hogy megmentsem az életét. – Ezt a bunkóságot!… – kiabálta Chloé. – Eddig is sejtettem, hogy érzéketlen vagy, de most be is bizonyítottad. – Csak nyugalom! – mondta Főnix, és ő is felállt. – Nem ezért vagyunk itt. – Hát akkor miért? – Chloé nem bírt hallgatni. – Ezen múlik minden. Deff visszalépett a hercegnő és a tűzvarázsló lány elé. – Nem, a terveink nem ezen múlnak. Karment nem érdekli, hogy ki miért sír. Meldiana vére kell neki. Az, hogy egy késsel megcsapolja az ereit és belefolyassa a maga boszorkányüstjébe. Te, kislány – Chloéra bökött –, sértegethetsz, de mit teszel Karmen ellen? Itt vagy egy napot, aztán kettőt valahol a magad kis világában. Miért vállalsz felelősséget? Mit teszel, ha a vész akkor tör ránk, amikor te otthon csacsogsz a barátaiddal? Mi az, ami vagy, ha itt nem létezel? – Deff! – Edvir békítőleg szólt, de a lovagnak láthatóan elege volt Chloéból és Meldianából, így nem figyelt a tündére. – Ha Karmen elkapja Meldianát, vége a mi világunknak. Mowurok özönlik el a földet, elpusztítják városainkat, egész országunkat. Akkor te mit teszel? Itthagysz minket, és éled az életed ott, a másik világban. Élj itt, és hallgatok rád! Éld át azt, amit mi, napról napra, éjről éjre, és akkor lesz jogod felszólalni! – Ha csak teher vagyok, akkor elmegyek! – kiabálta Chloé is, vérig sértődve. – Látom, szerinted nem segítettem eddig sem, csak a terhetekre voltam. Hát akkor elmegyek! – Rendben… – Hé! – Főnix közelebb lépett. – Ezt nem így kell elintézni. Steve is jött, kezét előretartva. – Nyugodjunk meg! Mindenki nyugodjon meg! Össze kell tartanunk! Deff szusszant egyet, mint egy dühös bika. Chloé, akár egy felborzolt szőrű macska, mereven állt, és le nem vette tekintetét a lovagról. – Négyen vagyunk álmodók – mondta Főnix. – A hercegnőt azoknak kell megvédeni, akik mellette vannak. Deffnek, a tündéknek és Drágnak. Ha a hercegnő ezt nem akarja, akkor bajban vagyunk… és ki kell találni valami mást. – Nincs más út – felelte Deff. – Igenis van! A harc! – Meldiana tekintetében fiatalos hév izzott. – Ha meghalok sem kapja meg Karmen a vérem.
194

ANTHONY SHEENARD

– A harcban nem tudunk elrejteni. Mi van, ha foglyul ejt, mielőtt megölne valaki? – Ez igaz. – Elesztriel szólt közbe. – A harccal felfeded magad. – Te is ellenem vagy? – Érted vagyok… Gondolj a szírre! A szír. Mindannyiukban tucatnyi kérdést vetett fel a ziggai barlangban támadó bérgyilkos. – Szerencsénk volt, hogy Chloé megölte – jegyezte meg Edvir. – Viszont a szír klán nem arról híres, hogy visszamondja a megbízást. Lehet, hogy azóta már új gyilkost küldtek a nyomunkba. – Minden bizonnyal így van – morogta Deff is. Örült, hogy másfelé terelődött a vita, bár tudta, hogy még nem jutottak a végére. – Valaki utánunk küldte, és a szírek nem hátrálnak meg. – Lehet, hogy nem is engem akart megölni. – Talán Drágot? – Vagy téged, Deff. – Ha valaki engem akarna, odaállna elém egy karddal. Senki nem kérne fel egy szírt egy egyszerű vándorlovag meggyilkolására. – Igen, ez igaz – szólt közbe Igor először. – Szerintem is a hercegnő a célpont. – Nocsak – mondta Chloé meglepve, és Igorra pillantott. De nem részletezte. – Visszafelé tehát nem mehetünk – szögezte le ismét Deff. – Nem csupán a barbárok miatt, de a szír miatt is. Marad tehát az előre! – Menjünk a Birodalomba és harcoljunk az ellen! – És hogy gondolod? Rohamozzuk meg a fővárost? Öten nekimenjünk Adesszának? Vagy elég, ha csak a legközelebbi kisvárost foglaljuk el? Mi is az? – Merion – segítette ki a felpörgő Deffet Edvir. A tünde meglepve hallgatta Deff gúnyos hangú szóáradatát. – Merion. Olyan messze lehet, mint Zigga. Három nap múlva a miénk lehet. Rohamozzuk meg? Az álmodókkal leszünk vagy kilencen. Hatalmas sereg. – Nem akarok elfutni – ismételte meg nyomatékosan Meldiana. – Nem futunk el – Edvir megpróbált középutat keresni. – Egy rejtekhelyet keresünk, amíg meg nem változik valami. Most semmit sem tehetünk. Ha a Birodalom megtámadja Mordovát, és kitör a háború, akkor csatlakozhatunk a mordovai seregek egyikéhez. – A tünde Deff felé fordult. – Álruhában vagy akárhogy. – Nem jó ötlet – morogta Deff.
195

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Tudom, hogy szerinted nem jó ötlet. De a legfontosabb az, hogy most mit tegyünk. Támogatlak abban az ötletedben, hogy a terveid szerint menjünk tovább. De ne vesd el annak a lehetőségét, hogy utána részt vegyünk a háborúban. – Tovább megyünk? Edvir Meldianára nézett. – Hercegnő? – És ha évek telnek el, míg a Birodalom császára rászánja magát a háborúra? – Nem évek kérdése, hanem hetek, de legfeljebb két-három hónap – mondta Steve. – A sárkánypapok nyomon követték a szerveződéseket, én pedig… szóval ott voltam, amikor erről beszélgettek. – Kihallgattad őket? – kérdezte Főnix. – Ha annak számít, hogy a közelben voltam, akkor igen. A lényeg azonban az, hogy lázadás készülődik a Birodalomban Orkhon császár ellen. A lázadók Eronis királytól kértek segítséget. – És apám belement? – Azt hiszem, igen. Egy Carlos nevű álmodó vezeti a lázadókat. Sokan álltak már mellé. Orkhon császárt szorítja az idő. – Erről én is hallottam – mondta Igor. – Carlos amerikai. Kellőképpen nagyképű, de komolyak a tervei. – Ezt honnan tudod? – kérdezte Elesztriel. – Egyszer láttam. – Mikor? – Mielőtt csatlakoztam hozzátok… Pár nappal korábban. Ott volt Ravórában. – Amikor mi is? – Igen. – Csak pár hét – nézett Edvir Meldianára. – Elfogadható számodra? – Ha utána nem visszakoztok. – Nem visszakozunk. – Deff lovag szájából akarom hallani. – Meglátjuk akkor – mondta Deff komoran. – Ez nekem nem elég. – Nem fogok ellenkezni, ha úgy hozza a helyzet, de ezt most nem ítélhetem meg innen Giracusból Drág vendégszobájából – Deff igyekezett nyugodtnak látszódni, de a feje még vörös volt. – Ez minden, amit mondhatok. – Még nincs háború – tette hozzá Edvir. – Nem tudunk mit tenni. Főnix ekkor eltűnt mellőlük. – Ezt nem lehet megszokni – morogta Steve. Meldiana aprót bólintott.
196

ANTHONY SHEENARD

– Rendben. Menjünk északnak! De csak míg hírét nem vesszük az első összecsapásnak a Birodalom és Mordova között vagy a Birodalom és Revenza között… Igor kinyitotta vendégszobájának ajtaját, majd amikor Deff elment mellette, megérintette a lovag vállát. – Mi van? – fordult vissza a lovag. – Négyszemközt akarok beszélni veled – intett a szoba felé az orosz. Deff nem is sejtette, miről lehet szó, de bólintott és belépett a szobába. Az övével ellentétben itt tökéletes rend uralkodott. Az ágy letakarva és kisimítva, egyetlen ránc nélkül. Még a nehéz, szőtt ágytakaró is egyforma szélességben lógott le körben az ágyról. Az ablakok zárva, a függönyök egyforma hurkokkal felkötözve. A vastagabb öltözék, amit a báró emberei hidegebb éjszakákra adtak, élére hajtogatva feküdt az ágy sarkán. – Remélem, nálam is rendet raktak a szolgálók – morogta Deff. Igor becsukta az ajtót, majd megkerülte a lovagot, és megállt előtte. Nem kertelt. – Eronis király meg akarja öletni a lányát. Deff először fel sem fogta. – Hogyan? – kérdezte aztán. – A király küldte Meldiana után a szír bérgyilkost. – Az lehetetlen. – Eronis király volt az. Deff az orosz tekintetébe nézett, és látta, hogy Igor igazat mond. Nem lenne miért hazudnia. – Honnan tudsz erről? – Tudok róla. Legyen ennyi elég. – Nem, nem az. – Honnan és mióta tudsz róla? A lovag határozott volt és eltökélt. Nem volt értelme a szavaknak, de ha igazak, még fontosabb az, hogy miért. A király miért küldene egy szír bérgyilkost a lánya után? Az után a lánya után, akinek az anyja a király életének fontos része volt, az után a lánya után, akit szeretett, óvott és védett, aki miatt hazudott mindenkinek két évtizeden át. Karmen miatt? Azért döntött így, mert Karmennek Meldiana vére kell? A király lelkében az uralkodó megölte az apát? Egyszer elküldi őket, hogy menekítsék ki Meldianát Mordovából egy ismeretlen helyre, azután meggondolja magát? Deff tudni akarta a miértre a választ. Talán kiderül, ha az orosz elárulja, honnan tudja, hogy Eronis bérelte fel a szírt. Igor azonban nem válaszolt.
197

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– A megbízók nem küldetnek a szírekért, a szírek küldöttei mennek el hozzájuk – mondta Deff. – A szírgoblinok megérzik a gyilkos szándékot. De én nem éreztem Eronis királyban ezt a szándékot, amikor utoljára beszéltem vele. – Nem hiszel nekem? – Hiszek. Látom, hogy hiszed azt, amit mondasz. Igor nem volt hozzászokva, hogy megkérdőjelezik, amit mond. Ahhoz meg végképp nem, hogy a józan eszét kérdőjelezik meg. Ő legalábbis ezt hallotta ki a lovag szavaiból. Eljött hát az igazság pillanata. Igor megszokta, hogy megőrzi magának az információkat. Miután így döntött ebben az esetben is, az elején elhallgatta a történteket, azután pedig egyre nehezebb lett volna elmondani. Reménykedett benne, hogy meg tudja oldani a problémát. Most be kellett látnia, hogy ez nem fog menni, kiváltképp, ha nincs itt. Ma pedig úgy döntöttek, hogy ha jön a háború, nem fognak elbújni. Ha most is hallgat, azzal már veszélyezteti a hercegnő életét. – A saját szememmel láttam, hogy Eronis király Ravórában felbérli a szírt – bökte ki. – Eronis megőrült, teljesen elmebeteg lett. – Eronis király elméje megbomlott? – Igen. Összevissza beszélt. És igazad van, Deff, egy szírgoblin volt a közvetítő. Bevezették a király elé, és megmondta neki, mit is akar a lelke mélyén. A király pedig rábólintott. De akkor már nagyon nem volt eszénél. – Hogy láthattad ezt te magad? Hogy jutottál be Elias hadúr palotájába? – Volt egy láthatatlanná tevő köpenyem. Deffnek ez sok volt. Egy pillanatig erős késztetést érzett arra, hogy az ingénél fogva megragadja Igort, és a lelket is kiverje belőle. A keze akaratlanul felemelkedett, de aztán csak ökölbe szorult. – És hová lett az a köpeny? – kérdezte Deff határtalan önuralommal. – Elégett, amikor először megtámadtak minket a birodalmi zsoldosok és az edoánok. – Tehát te az elejétől tudod, hogy egy szír szegődött a nyomunkba. Ravóra óta tudod. – Igen. – Miért nem szóltál? – Úgy hittem, hogy meg tudunk lépni előle. Esténként mágikusan eltöröltem a nyomainkat. – Ennyire elbizakodott fickót sosem láttam még – tört ki a lovagból a harag. – Nem azért küldtek a nifini mágusok, hogy segíts? A szír úgy tört ránk, hogy nem is számítottunk a megjelenésére. Mi lett volna, ha Meldiana ott áll a barlang hátuljában? Az ő életét tetted kockára. A küldetésünket tetted kockára! Deff üvöltését elnyelték a vastag falak.
198

ANTHONY SHEENARD

Igor tudta, hogy a lovagnak igaza van. Nagyot hibázott. Ezért aztán eltűrte, hogy Deff felemelte a hangját vele szemben. – Lecsaphatott volna a szír akkor is, amikor nem vagy itt. Erre nem gondoltál azokon az estéken, amikor a saját világodban ücsörögtél? A lovag az orosz elé lépett és meglökte. Igor ezt már nem tűrhette. Felemelte a karját, hogy lecsapjon… …és eltűnt. Deff ekkor az ajtó felé fordult, és addig ütötte az öklével, amíg csak bírta. Azután elment Giracusba sétálni, hogy kiszellőztesse a fejét. Ez után az este után szüksége volt némi magányra.

199

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

5.

REGGELI
Steve gazdag reggelit készített, szalonnával és tojással, majd pirított pár kenyérszeletet. Az egészet kettéosztotta két tányérra, és kivett a szekrényből két tálcát alájuk. Az asztal közepére rakott sót, lekvárt, sajtot, vajat és két hatalmas paradicsomot. – Reggeli – kiáltotta ki a konyhából. Főnix kipihenten, rendbe szedetten érkezett. Túl volt a reggeli előkészületeken. Steve még kisgatyában és pólóban rendezkedett. – Hogy csinálod? – kérdezte. – Később aludtál el és korábban ébredtél. – Nincs szükségem sok alvásra. – Gyúrjál rá, mert ha háború lesz, kelleni fogsz odaát. – Mi van a csapattal? Mit mondott végül a hercegnő? – Beleegyezett, hogy elinduljunk ahhoz a revenzaihoz, aki majd menedéket nyújt. – Komolyan? – De csak addig, míg ki nem tör a háború. Steve előretolta a kaját a konyhai kisasztal túlsó oldala felé. Főnix leült a székre és szemügyre vette a menüt. – Nem szoktam reggelizni – mondta. – Sejtettem. Mindenesetre most van mit megenni. Holnap hazahúzok, többet úgy sem kapsz tőlem szalonnás tojást. – Hazamész? – kérdezte meglepetten Főnix. – Hát… a mór megtette kötelességét, a mór mehet. – Mi van? – Egy mondás egy Schiller-darabból. Itt nincs többé rám szükség. Továbbállok. Főnix megfenyegette Steve-et a villájával. – Ez valami filmes kamuszöveg. – Az. Az igazság az, hogy holnapra foglaltam le a visszaútra a repülőjegyet, persze, ahogy kinéztél, amikor megérkeztem, fogalmam sem volt róla, hogy tudom-e tartani az időpontot. De most már minden rendben. Odaát egy
200

ANTHONY SHEENARD

csapat vagyunk megint, itt meg rendeződtek a dolgok. Leszámítva természetesen a halottat a bárból. – Mikor megy a repülőd? – Koradélután. Főnix bekapott egy falatot. – Ez egész finom – mondta elismerően. Steve elvigyorodott és megkent egy pirítóst vajjal. – Figyelmes pirítás és a megfelelő sómennyiség kérdése. – Még hogy a sárkánypapok nem repkednek sárkányháton – mondta a következő falattal a szájában Főnix. – A karmai között repültem – felelte Steve, és a pirítósra átemelte a szalonnás tojás egy részét. – Nem a hátán. – Csak felkapott és repült veled? – Valahogy úgy. Megjelent, elragadott, aztán egy félnapot repültünk. Vagy lehet, hogy csak nekem tűnt annyinak… Mindenesetre több volt a tűrhetőnél. – Milyen volt? – Kis híján beszartam. Főnix a fejét csóválta. – Egyébként hogyan hívhatsz egy sárkányt Joe-nak? – kérdezte aztán. – Ez nem normális. Steve elropogtatta az első falatot. – Az idézéskor azon a néven kell hívni a sárkányt, ami benned él. Amikor Ongur ezt elmondta, beugrott a Joe név, és egyszerűen képtelen voltam kiverni a fejemből. Ismered az érzést, nem? Amikor keresel egy nevet, mondjuk, egy színész nevét, de egy másik ugrik be, és az istennek nem tudod aztán kiverni a fejedből. – Igen. – Na, pont ilyen volt. Joe. És megidéztem és hallgatott rá. – Megpaskolgattad a nyakát, és úgy? – Szerintem le is harapta volna a kezemet. Joe nem öleb. Több száz éves. Csendesen ettek egy ideig. A pirítósok minden falatnál nagyot roppantak. – Ade temetése után, mielőtt elrepült volna, mondott még valamit – mondta aztán Steve, és egy újabb kenyérszelet után nyúlt. – Azt mondta, hogy nem vagy még főnix. Még meg kell tanulnod, hogyan tudd mindazt, amit azok tudnak, akik benned vannak. – Ezt nem értem. – Azt mondtad, hogy ezer ember szívódott fel benned, ugye? – Igen. – Főnix szájában megkeseredett a falat. A spanyol letette a kést a tányér szélére és megtörölte a száját egy szalvétával.
201

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

Steve nem zavartatta magát, a vajas pirítósra most lekvárt tett. – Szóval Joe szerint az a baj, hogy ezek a figurák még különálló entitásként léteznek benned. Asszimilálnod kell őket. – Ezt Joe mondta? – Hát nem ezekkel a szavakkal. Ezt már én mondom. – Nem néztél túl sok Star Treket? – Itt is ment? – Steve vigyorgott. – Nem úgy kell asszimilálnod, ahogy a borg teszi. Joe nem arra gondolt. Egész egyszerűen meg kell tanulnod elfogadni mind az ezret, és hagyni, hadd váljanak a személyiséged részévé. Akkor aztán irányíthatod őket. – És elkerülhetem, hogy meghaljanak, ha harcolunk? – Azt látod nem tudom. – Annak örülnék a legjobban. Steve láthatóan gondolkodóba esett. – Mi van? – kérdezte kissé idegesen Főnix. – Azon gondolkodom, rátegyek-e egy kis rántottát a lekvárra. – Ez beteges. – Nem tudom. Megkívántam. Komolyan, a sárkánypapoknál töltött aszkéta idő bélpoklossá tett itthon. – Az álomvilágban is. Tisztességesen megkajáltál a palotában tegnap vacsorakor is. Legalább annyit ettél, mint Drág, pedig ő kétszer akkora, mint te. – Egyszerűen éhes voltam. Tartottak volna téged szerzetesi koszton több mint két hónapig. Steve döntött, és rakott egy kis szalonnás rántottát a vajas-lekváros pirítósra. – Még mindig nem értem – tért vissza a témára Főnix. – Mit kell tennem, hogy elfogadjam őket? Beszéljek hozzájuk, ha előjönnek? Vagy beszéljek magamban? Meditáljak? – Fogalmam sincs. – Ha megidézed legközelebb a sárkányt, akkor megkérdezed tőle? – Megkérdezhetem, de lehet, hogy csak hónapok múlva fogom megidézni. – Annyit nem szeretnék várni. Előbb nem lehet? – Nem könnyű sárkányt idézni, az is csoda, hogy elsőre sikerült. És egy sárkány nem rángatható ide-oda. Csak alapos indokkal idézhet a sárkánypap sárkányt. – Nem ülhetsz rá, nem simogathatod, nem idézheted meg, csak alapos indokkal… Nem tűnik valami szorosnak a sárkány és a pap viszonya az álomvilágban. – Kezdő vagyok, akárcsak te. – Remek. Haladjunk előre párhuzamosan!
202

ANTHONY SHEENARD

– Szerintem meditálj. Ez jó ötlet volt. – És hogyan? – És kérd meg Elesztrielt, hogy segítsen. A tündék biztosan értenek az ilyesmihez. Úgyis rákattantál. – Nem kattantam rá. – Ugyan, ez csukott szemmel is látszik. – Inkább egyél! Steve elmajszolta a kenyerét. – Mondjuk, jó lenne, ha irányítani tudnám – töprengett el Főnix. – Először mind belőlem jött ki, aztán már tőlem távol is megjelentek. Ha ki tudnám vetíteni őket, akkor megszabadulnék attól a tumultustól, ami mindkét alkalommal körbevett. Távolról is irányíthatnám a küzdelmeket. – Jó lenne… – Steve nyelt – …ha ruhákat is vetítenél rájuk. – Meg fegyvert a kezükbe. – Na látod! Megy ez neked. – Csak álmodozom. Kiakasztó ez az egész. Jó lenne irányítani. – Meditálj Elesztriellel! Jót fog tenni… – Ne szórakozz már! Steve egy harmadik szelet kenyér után nyúlt. Ez esetben a tojásra sajtszeletet terített. Mivel a tányérja üres lett, azon felkarikázott egy paradicsomot is. – Mit csinálsz délután? – kérdezte Főnixtől. – Dolgozom, aztán találkozom az ügynökömmel, hogy átadjak neki pár képet, amit az elmúlt napokban festettem. Ha ezzel végeztem, elmegyek edzeni, aztán megint dolgozom. – Az utolsó napomon? Este valami buli? – Nem, kösz. Megvagyok nélküle. Különben is, jó lenne korán ágyba kerülni, hogy lássuk, hogyan haladnak Deffék. Ha jól számolom, mire visszajutunk az álomvilágba, már egy napnyi út mögöttük lesz. – Ne hagyd, hogy az a másik világ elvegye az itteni életed! – Pont ezt szeretném én is. Visszatalálni a régi kerékvágásba. Most Steve komorodott el. Eszébe jutott Réka és a szakításuk. – Hát az már nem lesz ugyanaz. Réka küldött egy SMS-t, hogy jövő hét hétfőn feljön elvinni a ruháit. Azt írta, készítsem össze őket. – Ezek szerint nem békélt meg. Nincs rá esély? – Nem ismered. Sosem bocsát meg. Nem kellett volna meglátnia Danielát. – Nem kellett volna lefektetned a lányt. – Ezt ne kezdjük megint. – Rendben. Bocs. – Jó ez a paradicsom. Teljesen más íze van, mint az otthoniaknak. – Kéred a rántottámat?
203

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Neked nem kell? – Jóllaktam. – Add ide! Steve kinyúlt Főnix tányérjáért, amin a szalonnás tojás fele még ott volt. Pirított kenyér még három szelet volt az asztalon. Főnix nézte, ahogy a negyedik kenyerét is megkeni vajjal, és rápúpozza az összes maradék tojást. – Köszi – mondta komolyan. – Mit? – Hogy itt voltál. Tényleg sokat segítettél. Nem is tudom, mi lett volna velem, ha nem jössz. – Ugyan! – Nem. Ez tényleg igaz. Az ügynököm kirángatott az ágyból és a részegségből, de a valóságba te rángattál vissza. Steve teli szájjal vigyorgott. – Ez olyan jó szöveg volt, mintha én írtam volna. – Hülye – mosolyodott el Főnix. – Ez így van, még ha olyan idegesítő is vagy, mint… Á, még ha mindenkinél idegesítőbb is vagy. Steve egy sajtszeletet tömött a szájába és látszott rajta, hogy jólesett, amit Főnix mondott. Úgy érezte, jó párost alkotnak ők ketten.

204

ANTHONY SHEENARD

6.

Az összekötő tiszt
Igor pontban nyolc órakor megjelent az ebédlő ajtajában és körülnézett. A nappali váltás már megreggelizett, most jöttek a leváltott éjszakások. Egy oldalsó kopott fém állványról levettek egy-egy alumínium tálcát, a kiadópultnál kiválasztották a két reggeli menüből az egyiket, majd ki-ki leült a saját társaságához a teremben. Igor a száraz rántotta és a híg kávé mellett döntött és levett mellé egy kis adag vajat. Egy négyszemélyes asztalkához ült le, távol a többiektől. Mielőtt befejezhette volna a reggelit, Viktor Kondratyev állt meg az asztalánál. Igor felállt. – Üljön le! – intett Kondratyev –, maga még nincs állományban, nem kell felugrania. Különben is, ez nem a hadsereg. Igor visszaült a rántotta mellé. Kondratyev kihúzta a szemben lévő széket, és letelepedett az asztalhoz. – Jól aludt? – kérdezte. – Mint mindig – felelte Igor óvatosan. – Láthatták a monitorokon, nem? Sokat forgolódtam? – Semennyit. Úgy kelt fel, ahogy lefeküdt. Tulajdonképpen irigylem. Ha nekem akár egyetlen ránc is van a lepedőmön, nyugtalanul alszom, és egész éjszaka forgolódom. – Jót tesz az embernek néha egy kis háború. Megtanítja minden körülmények között elaludni. Kondratyev felnevetett. – Maga viccel! Ez jó! Ezt fel se tételeztem volna az aktája alapján. – A harctéri humort nem nevezném humornak, uram. – Rendben. – Kondratyev hátradőlt a széken. – Beszéljünk arról, mi vár magára. A mai napra orvosi és pszichológiai vizsgálatokat ütemeztünk be. – Értem. Igor nem evett, mióta az őrnagy az asztal mellé ült, ezért Kondratyev intett.
205

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Egyen csak, őrmester! Fejezze be a reggelit! A vizsgálatok előtt azonban tájékozódnunk kell az álomvilágbeli státuszáról. Nem is a testi, mint inkább a pszichés megítélése miatt. Egyen! Ez parancs. Igor a villa után nyúlt, és folytatta a reggelit. – Az első vizsgálatra el fogom kísérni. Utána kap egy állandó kísérőt. – Mindenkit elkísér az első vizsgálatra, uram? – Nem. Nem jellemző. Viszont én szeretném bemutatni a tisztet, aki elbeszélget magával, mert később ő lesz az egyik legfontosabb ember az életében. Minden reggel jelentkeznie kell nála. Rögzíti a történéseket, és összeveti más beszámolókkal. Így aztán nem csak információkat ad neki, de sokat kapni is fog tőle. Segítünk, hogy eligazodjon az álomvilágban. – Elkísér majd a küldetéseimre is? Vagy itt kell eltölteni a napjaimat a föld alatt? – Nem. Maga fontos feladatokat fog teljesíteni. Az összekötője valószínűleg önnel fog tartani. – Valószínűleg? – Természetesen a feladattól függően. De kap egy közvetlen számot hozzá, és bárhonnan, bármikor értesítheti, ha úgy hozza a feladat. Igor fogott egy kenyérdarabot és kitörölte vele a tányért. – A magam részéről semminek nincs akadálya. Mikor kerülök állományba? – Ha a mai vizsgálatok kielégítőek lesznek, akkor három napon belül… És Valujev őrmester!… – Igen, uram? – Felesleges kitámasztania az ajtót a székével éjszaka. Ha akarnánk, úgyis be tudnánk menni. Igor ekkor felnézett, és mintha mosolyra húzódott volna a szája széle. – A megszokás tette, uram. Csak a megszokás. A bázis folyosóin nem vitték túlzásba a díszítést. Egy méter ötvennél egy-egy centi vastag bordó csíkot húztak a falra. Alatta lemosható, zöld olajfestékkel kenték le, fölötte fehérre meszelték. Igor Kondratyev őrnagy oldalán tartott előre az ismeretlenbe. A bázisnak ezen a részén még nem járt, de sejtette, hogy hetek, hónapok múltán is lesz olyan terület, ahová nem vezetik be. Látnivaló ugyan nem sok volt a folyosón, akiket viszont kikerültek, vagy akik szembe jöttek, kivétel nélkül mind katonai egyenruhát hordtak. Átléptek egy elektronikusan védett átjárón, majd egy kanyar után megálltak egy ajtó előtt, ahova Kondratyev bekopogott. Zöld lámpa villant fel az ajtó fölött, jelezve, hogy beléphetnek. Hatalmas, barátságos szoba tárult fel előttük. Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, mintha kizárták volna a katonaságot: egy szállodai szoba és
206

ANTHONY SHEENARD

egy lakás keveréke tárult fel előttük. A férfi, aki fogadta őket, szintén civilben volt, feltűrt ujjú fehér ingben, kék nyakkendővel. Magas volt, középkorú, enyhén kopaszodó. Húsos ajka fölött nagy orr és barna szem ült. – Nyikolaj Groznov – mutatkozott be. – Doktor Groznov. Jöjjön beljebb, Igor! – Orvos? – Pszichiáter. Egy pillanat, Sulenyin százados hamarosan érkezik, nyolc-harmincra várom, és még van egy perce. Megint kopogtattak, és Groznov most személyesen ment ajtót nyitni. Egy magas, csaknem két méter magas férfi lépett be, egyenruhában, századosi váll-lappal. Enyhén őszült, és vastag bajuszt viselt. Kék tekintete végigfutott a szobán, és megállapodott Kondratyev őrnagyon. – Mihail Sulenyin százados jelentkezem. – Jöjjön százados! – Kondratyev Igorhoz fordult. – Ő lesz az összekötője, Valujev őrmester. A magam részéről én nem maradok, várnak a további feladataim. Igor kis híján tisztelgett, aztán az utolsó pillanatban észbe kapott. Kezdenek visszatérni a régi reflexek. Kondratyev távozott, Sulenyin helyet mutatott Igornak egy dohányzóasztal mellett a fotelekben. – Üljön le! Igor elhelyezkedett úgy, hogy a fal a háta mögött legyen. – Doktor Groznov az én külön kérésemre van jelen – jelezte a százados. – Általában később szokta elemezni a felvételeket, de én szerettem volna, ha az első találkozásunkkor velünk tart. Ő aztán azt ajánlotta, hogy üljünk le nála, mert ott hangulatosabb. – Kérnek egy kávét? – kérdezte Groznov. – Nem. – Nem. – Akkor csak én iszom. – A doktor átsétált a konyhába és ott csörgött egy kicsit a poharakkal. – Úgy érzem, én más elbírálás alá esem, mint mások – jegyezte meg közben Igor. – Bizonyos értelemben ez így is van. Maga katona volt és varázsló lett. Különleges és ígéretes életút. Úgy ejtette ki a varázsló szót, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Igornak ez tetszett. A sereg hajdan az otthona volt, most pedig mintha hazaérkezett volna. – Életutak – javította ki Sulenyint. – Két teljesen külön életet élek. Itt nem nifini mágus vagyok, hanem személyi testőr. – Természetesen – tért vissza Groznov egy csésze kávéval, és leült melléjük. – De nem jutott volna el ott a nifini varázslókig, ha az itteni
207

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

személyisége nem predesztinálja erre. Azt is mondhatnám, hogy a karmája lehetővé tette a fejlődést egy következő életében, ami már most megvalósult. Hisz a karmában és a következő életekben, Igor? – Nem. Egyikben sem. – Még úgy sem, hogy álmában egy mesevilágban ébred fel? – Groznov vidámnak tűnt. – Ezek nem függnek össze. Engem nem úgy neveltek fel. – Amikor először feleszmélt az álomvilágban, akkor mindjárt Nifinben ébredt fel? – kérdezte Sulenyin. Igor feléje fordult. – Igen. És nem csupán egy kis faluban, hanem rögtön az Aranyvárban a mágusok között. – Tud erre magyarázatot? – Nem. – Nem is keresett? – Nem éreztem úgy, hogy keresnem kellene. – Az álmodók nagy része a Birodalomban ébred fel. – Akkor ezt még nem tudtam. Groznov a kávéját kevergetve kérdezett közbe. – Hogyan dolgozta fel, hogy egy fantáziavilágban eszmélt fel? – Nem kellett feldolgoznom. Úgy vettem, mintha ledobtak volna egy ismeretlen területre, ahol a túlélés a legfontosabb. – Igor pontosított: – Azaz a túlélés és a rejtőzködés. – Úgy értem, hogy nem is lepődött meg? – Meglepődni civil szórakozás, doktor. Karácsonykor, születésnapokkor, névnapokkor. Ha egy katona hagyja, hogy a meglepetés ereje úrrá legyen rajta, akkor nem való katonának. Annál fontosabb volt megtalálnom a helyemet. A doktor bólintott, majd ivott a kávéból. – És megtalálta? – Úgy tűnik – Igor maga is érezte, hogy kicsit merevek a válaszai. – Nem volt más választásom. Úgy értem, rájöttem, hogy egy másik életet kell élnem. Igyekeztem beilleszkedni. – Maga nagyon szerencsés – vette vissza a szót a százados. – A Birodalomban ébredőknek nincs esélyük a beilleszkedésre. A császár besorozza az álmodókat a seregébe. Van valami ötlete, maga mitől más, mint a Birodalomban ébredők? – Orosz vagyok? – Százával tartunk nyilván orosz álmodókat a Birodalom seregében. – Akkor nem tudom, uram. – Hol van most, őrmester? – Revenzában, uram.
208

ANTHONY SHEENARD

– Revenzában hol? Igor nem válaszolt. – Ez nem fontos – legyintett Groznov. – Ez most lényegtelen. Én arra lennék kíváncsi, hogy érzi Valujev őrmester, a mágikus tudományok előrébb vitték-e vagy mondjuk mellékutat jelentettek neki? – Egyértelműen segítettek. Igornak eszébe jutott a két transzmutált ló. A doktor észrevette az arcán átfutó sötét felhőket, de nem tudta mire vélni. – Nem okozott gondot kézben tartani a mágiát? Sikerült úrrá lenni rajta? – Tanulok – felelte Igor. – A kiképzésem, azaz a tanulási szakasz még nem ért véget. – De otthagyta Nifint. – A helyzet úgy hozta, hogy küldetésre kellett mennem. – Miféle küldetésre? – kérdezte a százados. – Egy egyszerű megbízás, nem több. Mordovból Revenzába kísértünk valakit. – Azt hiszem, segítene, ha nemcsak kérdeznénk, de pár dolgot el is mondanánk Valujev őrmesternek – pillantott a doktor Sulenyin századosra. A százados megfontolta a javaslatot, majd bólintott. – Rendben van, doktor Groznov. – Sulenyin bizalmat szavazott Igornak, vagy legalábbis úgy tűnt, bizalmat szavaz neki. – A legfőbb feladatunknak Núr Amiin Mengesha, azaz Orkhon császár megállítását tekintjük. A hajdani szomáliai exkatona, zsoldos ki akarja terjeszteni befolyását az egész álomvilágra. Ha ezt a célját eléri, akkora hatalomra tesz szert, amivel ezen a világon is érvényesíteni tudja az akaratát. – A két világ szorosabban összefügg, mint azt sejtjük – tette hozzá a doktor. – Már most is sok gondot okoz. A hívei megfélemlítik az álmodókat, ellenőrzik az internetet, és ha szükséges, gyilkolnak is. Hamarosan kiújul a hidegháború, csak éppen nem az amerikaiak ellen, hanem egy álombeli birodalom ellen. A lehetőségeink azonban erősen korlátozottak. Ezen a világon is meg kell erősítenünk mind a hírszerző, mind a végrehajtói tevékenységünket. Igor mindent értett. – Mennyi emberünk van odaát? – kérdezte. – Kevesebb annál, amennyit szeretnénk. Nem jut mindenhová. Szerencsére azonban vannak támpontjaink. – Mint például? – Orkhon császár szomáliai városokról nevezi el a Birodalom új városait. A legelső Beledweyne volt, aminek a közelében született. De hajlamos arra is, hogy régi városokat átnevezzen. Lehet, hogy nosztalgia, de mindenesetre nekünk könnyebbé teszi az azonosítást. Az új vagy átnevezett
209

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

városok ugyanis kivétel nélkül hadászati központok, komoly vagy hamarosan komollyá váló helyőrséggel. Kit kísérnek Revenzába, Valujev őrmester? – Nem árulhatom el, uram. – A felettese vagyok. – Még nem, uram. – Nem bízik bennünk? – Nem tudom, kiben bízhatok, uram. Ön álmodik? Sulenyin százados kivárt a válasszal. – Igen – mondta aztán. – És… megkérdezhetem, uram, hol tartózkodik éppen, amikor álmodik? – Megkérdezheti. – Hova álmodja magát, uram? – Isagios ostrománál vagyok éppen. Mi kezdtük meg a háborút, Valujev őrmester. Érti már, hogy miért fontos, merre is van éppen? Vége a békének. Eljött a harc ideje.

210

ANTHONY SHEENARD

7.

AZ ÁRULÁS
Deff hajnalban lement az istállókba megnézni a zsákmányolt lovakat, amelyekkel tovább akartak haladni. Öten voltak kilenc lóra, és persze a gír, akit egy ló sem bírt volna el. A lovag úgy döntött, hogy elviszik mind a kilenc lovat, jól jönnek azok majd az álmodóknak. Triatus báró lovászai jól tartották az állatokat, ugyanúgy, mintha a báró sajátjai lettek volna. Deff végigjárta őket, megsimogatta a fejüket és beszélt hozzájuk. Az ötödik ló mellett rátalált a békésen alvó Edvirre. A tünde rögtön felébredt, amikor Deff belépett a bokszba. – Kényelmetlen volt az ágy? – kérdezte vidáman Deff. – Inkább a szaga volt kibírhatatlan. Nem bírom a faggyúból és hamuzsírból készült szappan szagát. Inkább lejöttem ide. – És kipihented magad? – Mintha otthon lennék. Deff elvigyorodott. – Már nem is emlékezhetsz arra, olyan régen volt. Edvir felállt, és megpaskolta a ló nyakát. – Jól van, drágaságom, rendes voltál… Deff kipillantott az istálló folyosójára. Jó páran dolgoztak ott, végezték a mindennapi munkájukat. – Összeszedjük a többieket, és elindulunk – mondta a lovag. – Szeretnék minél előbb útra kelni. Nem akarok visszaélni a vendéglátónk jóindulatával és türelmével, és hosszú utat kell bejárnunk. – Mivel akarod megköszönni a bárónak a szívességét? – Még nem tudom. Tartozom neki, és egy mordovai lovag nem felejti el, ha valaki segítséget nyújtott neki. – Szerinted ennyi elég lesz? – Ha van benne becsület, akkor igen. Edvir leszedegette magáról a szalmát. Kisétáltak az istállóból a szabadba, a palota bal szárnya elé. Hűvös hajnali szél fújt, a közelgő ősz jele. Oldalt egy szekérről bárányt és kakasokat rakodtak be a konyhába, az udvaron keresztben pár katona három mesterembert kísért át. Talán ácsok lehettek.
211

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Örültem volna, ha sikerül még fegyvereket szereznünk – mondta Deff. – Az íjainkat sajnálom, amiket a barbárok elvettek – bólintott Edvir. – De sajnos olyanokhoz csak a tündék erdejében tudnánk hozzájutni. – Jó ideig nem fogunk arra előfordulni. – Tudom. – Most már elmondod, hová megyünk? – Ne légy türelmetlen! Még nem vagyunk Giracuson kívül. – Rossz érzéseim vannak. – Miért? – Ha tudnám, nem csak érzések lennének. Deff hallgatott egy sort. Közben átvágtak a palota fő szárnya előtti téren a szállásuk felé. Ott egy kisebb bejáraton át akartak a szobáikhoz eljutni. – A király bérelte fel a szírt – bökte ki Deff. Edvir félreértette ezt a nagyon egyszerű mondatot. – Murát király? – Nem. Eronis. – Az lehetetlen. – Mordova királyának végérvényesen megbomolhatott az agya. – Honnan tudod? – Igor mondta. Hónapok óta tudja… Nem szabadott volna bíznunk benne. Ki tudja, mit hallgat még el? – Akkor nagy bajban vagyunk… Hogyan csatlakozzunk Eronis seregéhez, ha a király a lánya életére tör? – Ha szírt küldött, akkor titokban akarja tartani – morogta Deff. – Egész éjjel ezen töprengtem. Hogyan történhetett ez meg? Eronis király szerető férj és apa volt. Láttam összetörni a felesége halálos ágyánál és Angelic fölött is. Húsz évig haragudtam rá, mert nem látott túl az orránál és érdemteleneket emelt fel maga mellé… A királyom volt, és én csalódtam benne. De ez… ez… több annál, amit felfoghatok. – Meldiana nem tudja? – És nem is akarom, hogy megtudja. – Értem. Elértek az ajtóhoz, amit Deff kitárt és belépett rajta. A palotában voltak, ezentúl nem szóltak egy szót sem a szírről. A hajnali szél helyett vizes hideg csapta meg őket. A vastag falak között nem járt a levegő. A lépcső közepén eléjük toppant egy légiós. – Triatus báró találkozni óhajt veletek a lovagteremben. Kövessetek! – Éppen most szerettem volna tőle kihallgatást kérni – morogta Deff. A katona a második szintre vezette föl őket. Ott jobbra fordultak, és színesre festett falak között a folyosó legvégéig sétáltak. Masszív, vaspántokkal megerősített ajtó állta el az útjukat. A pántok azonban művészi igényességet jeleztek: növényi indákat stilizáltak.
212

ANTHONY SHEENARD

A légiós kitárta az ajtót, és félreállt. Deff és Edvir beléptek. Tucatnyi nyílpuska hegye szegeződött rájuk. A teremben ott volt Elesztriel, Guont őrző és Drág. – Téged hogy cipeltek át ide? – morrant rá a gírre Deff, miközben besétált a nyílpuskások körébe. Drág kicsit megfordult. A vállából két vessző állt ki. – Kilyuggattak. De már kezdek hozzászokni. Edvir megszámolta a fegyvereseket. Tizennyolcan voltak. Az egyikük előrelépett. – Triatus báró foglyai vagytok – közölte. – A sorsotokról a báró később fog rendelkezni. A fegyveresek kettes sorban kihátráltak a teremből. A végén döngve bezáródott az ajtó. – Cseberből vederbe – jegyezte meg Guont. – Ezt a mocsok alakot – dühöngött Deff. – Megmondom én, mivel köszönöm meg a szíves vendéglátását! Egy éles vassal. Elesztriel odament Drághoz. – Ülj le, gír! Szedjük ki azokat a vesszőket a hátadból! – Ügyesen tedd! – fordult oda Deff. – Azzal már lesz két fegyverünk. A lovagterem szinte teljesen üres volt, szorgos kezek az éjszaka eltávolítottak onnan minden küzdelemre fogható tárgyat. A falak mellett állt pár tölgyfából készült fapad, fölöttük színes zászlók függtek. A mennyezetről gyertyatartó kerekek lógtak alá, vastagon ült rajtuk az elégett gyertyák cseppeket formázó viasza. Elesztriel kiszedte a nyílvesszőket Drágból. Csak a kezét és az ujjait használhatta. A fájdalom ellenére Drág meg se mukkant, és az arca is csak egyszer rándult meg, amikor Elesztriel benyúlt a sebbe az izomkötegek közé, hogy a nyílfejet kiakassza. – Nem értem, miért nem tarthattuk meg a szobáinkat? – mérgelődött Deff. – Azért, mert hirtelen túszok lettünk, még alhatnánk kényelmes ágyban, nem? – Edvirre nézett. – Persze, már aki szeret illatos ágyban aludni. – Ami neked illatos, lehet, hogy mást megfojt – mondta a tünde. – Ülj már le, barátom, mert elszédülök már abba is, hogy látom, ahogy körbe-körbe jársz. – Vajon felénk meri tolni a képét Triatus báró? – Engem jobban zavar, hogy hol van a hercegnő. – Nyilván nem ilyen méltatlan körülmények között tartja fogva, de fogva tartja. – Lehet, hogy a báró tud valamit róla? Deff belegondolt.
213

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Ó, hogy kapjon el a viszketőkor, Edvir! Ezt most miért kellett mondanod? Megint valami, ami aggasztani fog. – A hercegnő mondhatott valamit, ami miatt bezártak minket? – kérdezte Guont őrző. – Nem, ezt azért nem tudom elképzelni róla – Deff komoran intett nemet. – Előbb-utóbb minden ki fog derülni. Elesztriel leheveredett egy padra és kezét a feje alá tette. – Triatus báró nem éri meg a holnap estét, erre esküszöm – morogta Deff később. – Van valami terved? – Persze, megvárjuk az álmodóinkat, aztán a kis tűzvarázsló lány porrá égeti az ajtót és mindent, ami meggyulladhat ebben az átkozott épületben. – Most jól fog jönni Chloé? – mosolyodott el Elesztriel. – Jól jött már máskor is – morogta Deff. – Ha nem fecsegne annyit, azzal együtt még jobb lenne, de nem vagyok telhetetlen. – Még egy nap, mire az álmodók megjelennek. – Féllábon is kibírjuk. – Deff leült egy padra. – De nekem az is megfelelne, ha Főnix elárasztaná a harcosaival a palotát, vagy Steve ideidézné a sárkányát. – Igor? – Igor remek harcos. Csak ne transzmutáljon… És mondjon igazat! Elesztriel erre érdeklődve Deff felé pillantott, de látta, hogy a lovag nem fog többet mondani. Drág és az őrző nem figyeltek fel a félmondatra. A tünde nő következő pillantása Edvirre esett, aki őt nézte és haloványan bólintott. Majd elmondja. – Szépen kinőtték magukat – mondta Edvir. – Pár hónapja még a kardot se tudták felemelni. Most pedig rájuk várunk, hogy megmentsenek minket. Deff felállt és megint járkálni kezdett. – Nem rájuk várunk. De meg fogják könnyíteni a dolgunkat. Legalább volt értelme annak, hogy nevelgettük őket. – Nem tudhatjuk, Főnix min ment keresztül – Elesztriel felidézte a férfi arcát, amikor a holt lelkek visszatértek belé. – Nem beszélt róla, de látni rajta, hogy mély nyomot hagyott benne. Nem kérhetjük mindig tőle, hogy segítsen… – Én nem láttam semmilyen nyomot – morogta Deff. Csizmák csattogása hallatszott be kívülről. Elesztriel felpattant, a többiek mind az ajtó felé fordultak. Csikordult a zár, és sarokvasain kinyílt az ajtó. Légiósok sorjáztak be és vonultak fel kétoldalt. – Sajnálom, hogy ezt kellett tennem – lépett előre Triatus báró a katonái közül. – Nem jó szívvel tettem, de megsértettetek mint vendéglátótokat…
214

ANTHONY SHEENARD

– Kitépem a gigádat, báró – Deff agyát elöntötte a vér, a lovag előrelendült. Vessző pendült, elsuhant az arca előtt, és becsapódott szemben a falba, majd lepattant róla. Öt másik nyílpuska szegeződött rá. Ennek ellenére Drág nyúlt Deff után, és markolta meg a vállát úgy, hogy a termetes lovag lendületében a levegőbe emelkedett. – Mivel sértettünk meg, uram? – érdeklődött Edvir nyugodt hangon. – Hazudtatok nekem… önmagatokról. A segítségemet kértétek, de nem mondtatok igazat. – Fogságba ejtettél minket. – Igazából senkit sem ejtettem fogságba – intett nemet Triatus. – Ti csak őrizetben vagytok, és ki foglak engedni benneteket… idővel. A hercegnő pedig a vendégszeretetemet élvezi, amíg érte nem jön valaki. – Milyen hercegnő? Triatus felnevetett. – Felesleges az alakoskodás, Deff lovag. Meldiana hercegnőre gondolok, Eronis király lányára. Deff lerázta magáról Drág kezét, és megállt szétterpesztett lábakkal, csípőre tett kézzel Triatusszal szemben. – Ha tudod, kik vagyunk, még érthetetlenebb, amit csinálsz – mondta. – Nem, annyira nem. Tudod, lovag, Giracus szegény város, közel a barbárokhoz és a birodalmi határhoz. Fegyvert kell vásárolnunk, élelmet, gabonát. Fel kell készülnünk a háborús időszakra… – Váltságdíjat kérsz a hercegnőért? – Ez nem olyan szépen csengő szó… Én inkább úgy mondanám, hogy Eronis király megmentheti némi aranyért cserébe a lányát a mowuroktól. – Hogyan? – Edvir és Elesztriel egyszerre kapták fel a fejüket. Rögtön nyilak szegeződtek rájuk is. – Köztudott, hogy Karmen vérdíjat tűzött ki Meldiana hercegnő fejére. Minden bizonnyal hírét vették, hogy Meldiana hercegnő itt van. Most az a fontos, ki ér ide előbb… – Haramia vagy te, nem báró! – dörrent fel megint Deff, és meglendült megint. Egy katona előreugrott, és a nyílvessző bronzhegyét hozzáérintette Deff nyakához. A lovag megtorpant. – Fájna a szívem, ha le kellene lövetnem téged – mosolygott a báró. – De megteszem, ha nem bírsz az indulataiddal. – Jönnek a mowurok? – kérdezte Edvir. – Valakit biztos küld Karmen. – És te lelkiismeret-furdalás nélkül átadnád nekik Mordova hercegnőjét? – Giracus nem harcolhat ellenük. – Triatus széttárta a karját, mintha sajnálkozna. – Ha ésszerű árat adnak érte, akkor kénytelen vagyok átadni azt, amit szeretnének.
215

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Tehát neked mindegy, csak arannyal érkezzen. – Nem mindegy. Jobb szeretném, ha Eronis király küldöttei jelennének meg először. – Ó, az is a halált jelentené a hercegnőnek… Deff a kitörése után visszalépett egy lépést. Arca elfehéredett, a lovag megingott, és féltérdre zuhant. Edvir és Elesztriel egyszerre ugrottak mellé. – Mi a baj, Deff? – Nem… nem kapok levegőt. – Deff a mellkasát fogta. – Össze… összeszorult… – Lélegezz mélyeket! Deff megpróbált kiegyenesedni. Mint a frissen meszelt fal, olyan volt az arca. – Gyere, heveredj le!… – Nem! Triatus báró megelégelte a lovag rosszullétét. – Az éjszaka folyamán elfogtunk pár barbárt Giracus falai alatt – mondta, mielőtt kifordult volna a teremből. – Elmondták, hogy fellázítottátok a gladiátorokat Ziggában és valamiféle mágiával győztetek felettük. Jobb, ha tudjátok, hogy ez a terem egy óriási mágikus kalitka. Kétszáz évvel ezelőtt egy nagy mágus építette meg a családomnak, pontosan ilyen esetekre. Nem tudtok innen semmilyen varázslattal megszökni. Ne is próbálkozzatok!

216

ANTHONY SHEENARD

8.

A partraszállás
A flotta még az Ufratun hajózott, amikor Carlos eltűnt a vezérhajó fedélzetéről. Elias hadúr a tervek szerint tovább vezette a hajókat, bár az átkelés nem adott neki különösebb vezéri feladatokat. A térképek pontosak voltak, a csillagok alapján pedig könnyű volt tájékozódniuk. Az aurasi kereskedőhajók haladtak a konvoj közepén, őket navemek kerítették körbe mint kísérők. A tenger és a szelek kegyesek voltak a flottához. A száznyolcvanhat hajó gond nélkül áthajózott a tengeren, sem viharok, sem vízi szörnyetegek nem kísértették őket. Talán volt ebben némi szerepük az aurasi papoknak is, akik folyamatosan imádkoztak Ahura-Mazdához. Carlos a birodalmi partok közelében jelent meg ismét. – Soha jobbkor. Elias hadúr a taton állt, és úgy vetette oda ezt a frissiben feltűnt vezérnek, mintha az mindig is mellette lett volna, és egy ideje már kedélyesen társalognának. Carlosnak az első pillanatokban meg kellett kapaszkodnia, nehogy elessen. Amikor aztán tántorogva ugyan, de megállt a lábán, egy kérdést szegezett a hadúrnak. – Milyen messze vagyunk a szárazföldtől? Elias előremutatott. – Sirályok. Hamarosan megpillantjuk a birodalmi partokat. Carlos megfordult, és a végtelen vízen hajózó flottát vette szemügyre. Fenséges volt a látvány, ahogy egymás mellett, dagadó vitorlákkal szelték a habokat. Az orruk kettészakította a hullámokat, alámerült, majd a magasba emelkedett. Friss, sós tengerillat szállt a levegőben, és finom vízpermet terítette be Carlos arcát és ruházatát. Elias páncélzatán is kövér vízcseppek gyűltek és gördültek alá. – Őrült ötletnek tűnt, de az első lépésen túl vagyunk – szólalt meg Elias, és a hangjában némi elismerés csengett. – Remélem, tudod, mit teszel, és nem száll fejedbe az első siker.
217

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Tudom, mit csinálok – felelte Carlos, és a hadúr mellé lépett. – Felszabadítjuk a világom álmodóit és a te világodat egy diktátor uralma alól. Tesszük a dolgunk, ha kell, fegyverrel a kézben. – Hatalmas háború jön. – Igen. – Volt pár hatalmas és mágikus háborúnk – bólintott Elias hadúr. – Ismered a mi földünk történelmét? – Nem, de ismerem az enyémet – Carlos oldalra pillantott. – És hidd el, voltak köztük szörnyű évek jócskán. – Fööööld! – harsant fel egy vitorla fölötti árbockosárból. Carlos lesétált a tatról a keskeny falépcsőn, és felmászott az orrba. Az orrárbocot megmarkolva nézett előre. Mióta készült erre a pillanatra! Mennyit ült a térképek felett, tervezte a hadmozdulatokat. Hány beszámolót hallgatott meg a Birodalomról, Aurasról, Revenzáról, Mordováról. Hágókról, ösvényekről, folyókról, hajókról, seregekről… Eljött a perc. Vékony, fekete csík volt elől a part, de a távoli vízpárából egyre biztosabban bontakozott ki. Előbb csak a vonala, majd a homokdombjai, mögöttük fekete, kivehetetlen foltok. A fekete foltokról közelebb érve kiderült, hogy bokrok és távoli fák. Végül hallhatóvá vált a parti hullámtörés zaja is. A navemek a hajóhad oldaláról előreszöktek, a merülésük korántsem volt olyan mély, mint az aurasi kereskedőhajóké, és páran közülük felsiklottak a fövenyre. A katonák a vízbe ugráltak róluk, az alacsonyabbaknak csak a feje, a magasabbaknak a válla is kilátszott, majd a fegyverüket és csomagjukat a fejük fölé emelve kigázoltak a partra. Az aurasi kereskedőhajók felzárkóztak, majd csáklyákkal egymáshoz erősítették magukat, így alkottak láncot. Félig az elöl álló navemek mellé siklottak, és rögzítették helyzetüket. Pallók kerültek elő, hajóról hajóra, a kereskedőhajókról a navemekre és még előrébb, majd a katonák vándorlása megindult hosszú, tömött sorokban a part felé. A Hosidorus és Merca közötti lapos, jórészt homokos partvidéken szállt ki a sereg. A partraszállás a behajózásnál kétszer hosszabb időt vett igénybe. Carlos cseppet sem késlekedett, a csapatokat részleteiben küldte be a szárazföldre. Elias hadúr velük tartott, hogy levezényelje a táborverést, mielőtt leszáll az este. A legutolsók már fáklyafényben tették meg első lépéseiket a Birodalom földjén. A végén a hajók különváltak, a fövényről kötelekkel könnyedén a tengerre húzták a fennakadt, de súlyukat vesztett navemeket. Carlos végigkísérte tekintetével a hajóhad távozását, és addig állt a homokdombok között, amíg azok felolvadtak az éjszakában. Vissza fognak térni: pár nap múlva élelmet és egyéb utánpótlást hoznak.
218

ANTHONY SHEENARD

Már csak kéttucatnyian maradtak a parton, két tucat álmodó, kipróbált bandatagok az MS13-ból. Carlos az eget nézte, a milliárdnyi ragyogó csillagot. Tisztán látszottak és közelinek tűntek. Itt nem volt Tejút, csak apró gyémántokból álló gömböcskék. A válla felett hátraszólt: – Los Angelesben nem lát ilyet az ember, nem igaz, Coyote? – Vannak ott más néznivalók – rántotta meg a vállát az embere. – Igaz… Te nem vagy egy romantikus alkat… – A nőm is mindig ezt vágja a fejemhez. A bandavezér elmosolyodott, majd Coyote felé fordult. A félvér srácnak valamiféle gombás betegség miatt kihullt a haja, csak pár tincs maradt meg. Hatalmas orra volt és kerek, orrához közel ülő szeme. – Oké, Coyote, most felejtsd el a nődet! – Carlos mindannyiukhoz szólt. – Tizenöt kilométerre nyugatra van egy kis halászfalu. Foglaljátok el! Aki fegyvert ragad, öljétek meg! A többieket zavarjátok nyugatnak Hosidorus felé. Mondjátok el nekik, hogy ha ismét meglátjátok őket, ők is meghalnak. – Úgy lesz, Carlos. – Lássák, hogy komolyan gondoljátok! Ne féljetek ölni! Menjetek! A katonák felszívódtak a sötétben. Carlos már éppen indult volna Elias hadúr után, amikor egy hírnök toppant eléje. Martín Herrerótól hozott üzenetet, egy aprócska papírszeletet, amin ismerős írással ennyi volt: „Két óra alatt bevettük Isagiost. Tovább megyünk”

219

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

9.

FOGSÁGBAN
Triatus báró gondoskodott róluk, kaptak ebédet és kaptak vacsorát. Egyesével igénybe vehették a latrinát is, igaz egy tucatnyi katona kísérte őket oda-vissza. Estére kaptak tollal töltött takarókat és párnát, vizet, bort és éjjeliedényeket. Deffnek alkonyatra visszatért a színe és már a mellkasát sem fájlalta, de még kicsit bizonytalanul mozgott. Elesztriel Drággal melléje rakatott egy padot, majd odaköltözött. Egész éjszaka ott volt Deff mellett, akármennyire is mérgesen nézett rá a lovag. Szerencsére semmi sem történt az éjjel azon kívül, hogy az őrző és Drág hangosan horkoltak, és hajnalban eleredt az eső. Igor volt az első, aki megjelent a foglyok között, a közös hálóban. Az orosz körülnézett: Deff első pillantásra aludt, mellette Elesztriel feküdt félálomban. Edvir az esőt nézte, Drág egy csontot szopogatott, Guont őrző pedig az ingét csapdosta ki, mintha a beletelepedett bogaraktól akarna megszabadulni. Igor tekintete ezután az ablakokon túli látképre ugrott, majd az ablakrácsokra. – Még Giracusban vagyunk? Mint foglyok? Guont válaszolt. – Vagy túszok. Ahogy tetszik. – Megint? – Megint. – Miért? – A báró túszul ejtette a hercegnőt és súlyos aranyakat akar érte. Deff kinyitotta a szemét és felült a padon. – Robbantsd szét az ajtót! – mondta Igornak elégedetlenül. Megdörzsölte az arcát: megint borostásodott. – Tegyél valamit, mielőtt megöregszünk! Az orosz fegyverek után kutatott tekintetével. – Ha kirobbantom az ajtót, mivel fogunk kitörni? Van fegyverünk? – Két nyílvessző – mutatta fel Drág a belőle kiszedett vesszőket, majd ökölbe szorítva felemelte a másik kezét. – És az öklünk. – Hát az nem sok – morogta Igor.
220

ANTHONY SHEENARD

– Csak próbáld meg! – morrantotta a lovag. – Lássuk, van-e erőd hozzá! Nem kell tényleg kirobbantani, de látni akarom, menne-e, ha szükség lenne rá! Igor biccentett, és megpróbálta feléleszteni magában az erőt, mely a varázslathoz hozzásegíti. Rögtön megérezte, hogy valami blokkolja. Koncentrált, aztán még jobban koncentrált. Végül feladta. – Nem megy – felelte. – A kurafi igazat mondott – morogta Deff. Felállt, és megropogtatta tagjait. – Kényelmetlen volt ez a pad. Ma este már a szabadban akarok aludni, puha levélágyon. Vagy egy kis falusi házikóban. Akárhol, de nem itt. – Van egy rossz hírem – közölte Igor. Zavarta, hogy már megint képtelen használni a mágikus erejét. Minek tanult akkor, ha sehol nem segít rajtuk? Ezzel együtt viszont többet tudott a legfrissebb eseményekről, mint a szobában, de akár a városban tartózkodók bármelyike. – Vagy egy jó, attól függ, kinek a szemszögéből nézzük. – Ki vele, ne kertelj! – Kitört a háború. – Hol? – Isidorost mostanság foglalják el Carlos csapatai. – Carlos megtámadta a Birodalmat? – Szabadságharcnak nevezi, de lényegében igen. Egy alvezére tízezer emberrel tőlünk keletre átkelt a barbárok földjén és lerohanta Isidorost. Carlos tengeren közeledik a Birodalom felé, de lehet, hogy már partra is szállt. – A titánokra! – csapott a levegőbe Deff. – Ez azt jelenti, ha kiszabadulunk, megint előveszi Meldiana azt a buta ötletét, hogy harcolni akar. Edvir ellépett az ablaktól, és megveregette a lovag vállát. – Add fel, barátom! Nem tudod olyasmire kényszeríteni, amit nem akar. – Tulajdonképpen inkább való nekem a háború, mint a gyerekpesztrálás. A tünde nevetett. – Látom, tényleg jobban vagy! – Már miért ne lennék? – Most akkor mit csinálunk? – kérdezte Drág. – Várunk a többiekre. Triatus báró idegesebb volt a foglyainál. Miután elállt a hajnali zivatar, kisétált a palota kapujáig, majd felkaptatott a fal tetejére és Giracus girbegurba utcáit fürkészte. Csak a vak nem látta rajta, hogy vár valakit. Újabb felhők kúsztak fel az égre, a báró pedig visszatért a palota belsejébe. Elsétált a lovagterem folyosójára, megnézte, hogy a katonák a helyükön vannak-e. Aztán gondolt egyet, és meglátogatta egy emelettel följebb Eronis király lányát.
221

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

Mivel Meldiana előző nap az elfogásakor rátámadt a báróra, Triatus két emberével lépett be a hercegnő lakosztályába. Meldiana egy széklábbal támadta a fali gobelin egyik alakját. Hárított, szúrt, vágott. Gyakorolt. – Ez egyáltalán nem hercegnői elfoglaltság – jegyezte meg Triatus. Meldiana megint támadt, és a gobelin-alak fején szörnyű seb nyílt meg. – Finomabb feladatok kellenek ilyen finom kezeknek – folytatta a báró. – Rossz nézni, ha egy gyönyörű lány, kiváltképp, ha az a gyönyörű lány Eronis király lánya, ilyen vérszomjas. – Háborús országban jó, ha tud az ember ellenséget ölni – felelte a hercegnő, és szembe fordult a báróval. – Ha felismeri azt. – Csak szólj, mit szeretnél, és én teljesítem. – Vágd fel az ereidet! – Valami mást? – Engedj szabadon minket! Triatus mosolygott. – Az is meg fog történni, ne félj! Az idő neked dolgozik. – Mit akarsz itt? – Társalogni. Beszélgetni arról, milyen különös társaságba keveredtél, és hogy merrefelé tartotok. Komolyan hiszed, hogy egy vándorlovaggal, két tündével és egy gírrel ki tudod kerülni Karmen mowurjait? – Egyszer már győztünk azok felett, akik el akartak fogni minket. Megszöktünk a barbároktól is. Akik engem kísérnek, értik a dolgukat. – Nem értem, apád hogy gondolta, hogy biztonságosabb neked Mordovon kívül. – Az ismeretlenség az, ami biztonságosabb. A várfalon belül csak hercegnő lehetek. A várfalon kívül viszont bárki. Ezt most már nemcsak a fejemmel, de a szívemmel is tudom! – Talán nem kellene akkor útközben a neveden szólítaniuk. Deff lovag is csupán Deffinre változtatta nevét. Nem túl okos dolog. – Észben fogom tartani a következő időkre. Triatus nevetett és legyintett. – Nem való neked a vándorlás. A harcot is jobb ha férfiakra bízod. Legyél hercegnő apád mellett! – Dörömböltek az ajtón, Triatus megrezzent. – Úgy tűnik, mennem kell… Ha hiányzik valami a boldogságodhoz, csak szólj ki az ajtón! A légiósokkal együtt lépett ki. Meldiana utánuk hajította a széklábat, ami nagyot koppant a gyorsan behajtott ajtón. A folyosón egy futár várakozott. Zilált volt és kimerült. Az egyenruháját megszaggatták, fejét kopaszra nyírták. A báró végigmérte. – Miért hiszem, hogy sikertelen volt a küldetésed? – kérdezte.
222

ANTHONY SHEENARD

– Ziggának még mindig nincs hordaura – mondta elgyötörten a futár. – A barbárok káoszba taszították a várost. Uram, nem tudtam ép választ hozni üzenetedre. A rodinok feltüzelték a városlakókat, akik napok óta tombolnak. Csak azért nem indulnak meg Giracus ellen, mert túl részegek hozzá. – Tehát a barbárok nem fognak fizetni a csapatért – gondolkodott el Triatus. – Sebaj. Eronis király vagy Karmen biztos fog. Egyikük bizonyosan fog… Eljött a délidő, pár katona meghozta az ebédet. Két tálcát raktak le a földre az ajtó elé. Nem jöttek beljebb, óvatosak voltak. Aztán kihátráltak a lecsupaszított lovagi teremből. Elesztriel feltette az egyik tálcát egy padra. Volt rajta kenyér, kacsahús és szószok. Kés egy darab se. A másik tálcán felismerhető volt egy fél bárány pár szem szilvával és aprócska almával körítve. – Merre lehet Steve és Főnix? – morgott Deff türelmetlenül. – Mire számítasz, ha ennek sem működött a varázslata? – kérdezte Guont őrző Igor felé intve. – Nem sokat segíthetnek ők se. – Amit Főnix csinál, az nem varázslat. – Hát akkor micsoda? – Fogalmam sincs, de nem varázslat. Edvir tört magának egy darab kenyeret, úgy döntött, az elég lesz reggelire. – Igaza van Deffnek – mondta. – Pár szót váltottunk arról, hogy az Öröktűz szektájának tagjai költöztek beléje. Ez nem nifini mágia, amely ellen általában védenek az ilyen mágikus ketrecek. Van esélyünk arra, hogy Főnix segítségével kijussunk innen. – De hol maradnak? A kérdés egyértelműen az egyetlen álmodónak, Igornak szólt. Igor vállat vont. – Lehet, hogy későn fekszenek le. De lehet, hogy ugyanakkor, amikor én, csak az időeltolódás miatt ez mégis később van. – Miféle időeltolódás? – Ami a Föld gömbölyűségéből adódik. – A ti világotok gömbölyű? – döbbent meg az őrző. – Igen. – És melyik felén éltek? A belsőn vagy a külsőn? – Micsoda kérdés! Persze, hogy a külsőn! Guont tekintete elsötétedett, és nem kérdezett többet. – Egy-két, maximum három óra – mondta Igor. – Természetesen a mi óráink szerint. Itt persze ez elnyúlik többre is.

223

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Hogyhogy nem estek le a gömbölyű földről? – kérdezett most Drág. A gír megpróbálta elképzelni azt a világot, de meghaladta a képzeletét. Vagy csak fent élnek emberek? – A ti földetek is gömbölyű kell legyen – vonta össze szemöldökét Igor. – Miért kellene? Igor másodszor is vállat vont. A hold és a csillagok az álomvilágban is fordultak az éggel együtt, a nap felkelt és lenyugodott. Számára logikusnak tűnt, hogy ez a világ is egy bolygó felszínén létezik. Steve jelent meg a földön maradt tálcán, a bárány kellős közepén. Lépett volna, de nem tudott, ekkor lenézett, és meglátta, hogy mi tartja vissza. – A fenébe! – dühöngött. – Pont a kajában. Nem hiszem el! – Nem kellene éhesen lefeküdni – szólt be Igor. – Ó, persze – Steve-nek nem volt jó kedve. Leült a földre, levette a csizmáját, és leszedegette róla a csont- és húsdarabokat. – Mi volt ez? – Bárány. – Mindenki azt mondja, van értelme annak, hogy éppen hol jelenek meg. Hogy valami sorszerűség van benne. Meg tudná magyarázni valaki, milyen sorsszerűség érhető tetten azon, hogy egy sült bárányba érkezem meg? – Nem sült át teljesen? – kérdezte Drág. Steve erre a beszólásra felpillantott, ugyanolyan gyorsan rájött, mi a helyzet, mint Igor. – Basszus, foglyok vagyunk? – Giracusban. Igen. – Tudsz sárkányt idézni? – kérdezte Deff. – Nem tudom – vallotta be Steve. – Életemben egyszer csináltam, és akkor se ment könnyen. – Akkor együnk! – mondta Drág. – De persze nem abból a húsból, amibe belegyalogoltál. – Útközben nem volt mindig ilyen válogatós – morogta Steve. Felült egy padra. – Miért is vagyunk itt? Edvir elmesélte neki a történteket. Triatus báró egy percig sem várakoztatta Gregor Hiam ipsemaiort, amikor az megérkezett egy újabb válaszüzenettel. Rögtön bekérette a pajzsterembe. – Kinek a válaszát hozod? – A galambok jöttek meg Eronis király üzenetével. – Mutasd! Hiam sokat sejtető mosoly kíséretében halászott elő egy kis bőrerszényt a ruhája alól, majd kibontotta a száját és kiborított belőle az asztalra két aprócska levéltekercset. A báró kibontotta az egyiket. Az arca felderült.
224

ANTHONY SHEENARD

– A király fizet. Hiam mosolya még szélesebb lett, bár látszott, hogy nem teljesen őszinte. Nehezen leplezte az aggodalmát. – Karmentői jött valami? – kérdezte az ipsemaior feszülten. – Még nem – Triatus elgondolkodva forgatta a tekercseket. – Ha nem jelez, akkor Eronis megkapja a lányát. – És ha többet fizet? – Akkor Karmené Meldiana. – Meg fogja ölni. – Nem biztos. – Triatus töltött magának egy kupa csillogó színű vörösbort. – Az a hír járja, hogy a hercegnő vére kell neki. Ki tudja, mennyi vérre van szüksége? Lehet, hogy csak egy csöppre, lehet, hogy csak egy kupányira… A báró belenézett a borba, aztán ivott belőle egy kortyot. Érezte az ízét a nyelvén, a szájpadlásán, majd a torkán lecsúszni. Nem tagadhatta, hogy ez most jólesett. Ő sem volt teljesen nyugodt. – És ha Karmen kevesebbet ajánl, mint Eronis király? – Akkor Eronisé a lány. – Karmen nem jól tűri a csalódást… – Ó, mi vagy te, Gregor, hogy itt károgsz nekem? Giracus varja? Az ipsemaior behúzta a nyakát, de nem tágított. – A város nem tud ellenállni Karmen mowurjainak. Én csak a lehetőségeket veszem számba, Úrin. – Ezek nem lehetőségek – Triatus báró felhajtotta a kupa tartalmát. – Ez olyan, mintha vészmadarak károgását hallanám. Ha Karmen kevesebbet ajánl, hát alkuszunk. – Valakit ellenségeddé fogsz tenni, Uron… – Báró! Triatus báró! – csattant fel Triatus. Láthatóan nem tetszett neki Hiam ipsemaior faggatózása, holott a város vezetője jogosan retteghetett a polgárok életéért. – Uram… – Karmen távol van innen. Közöttünk van a hegyvidék, egész Mordova… Őket kell legyűrnie, hogy ideérjen. Karmen erős varázsló, de Mordova nem akármilyen falat. A torkán akadhat! Karmen nem fog idejönni. Gregor Hiam meghúzta magát. Triatus arcán verejtékcseppek gördültek le. Nem akármilyen játszmába kezdett. Sokat kockáztatott egy nagy nyereségért. A nyugalma látszólagos volt, a maszk mögött maga is kétségekkel küzdött. – De ugye van terved, báró? – kérdezte halkan az ipsemaior. – Van, hogyne lenne – morrant fel a báró. – Ha Eronis kiváltja a lányát, és elviteti… utána pedig megjelenik Karmen, vagyis a küldöttsége… – …akkor?
225

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Akkor megadjuk neki, merre vitte Meldianát a kísérő csapat. Elmondjuk, milyen úton indultak haza… – És Mordova királya?… – Mordova királya semmit nem fog tudni erről. Karmen pedig ingyen megkapja Meldianát. Mindenki nyer. – A hercegnőt kivéve. – A hercegnő sorsa akkor megpecsételődött, amikor elszökött otthonról. Bármi történik, nem a mi hibánk lesz. Triatus töltött magának még egy kupa bort. Nézte, ahogy a bor a kupába csorog, és megismételte: – Nem a mi hibánk lesz. Egy óra telhetett el Steve érkezését követően, amikor végre Főnix is csatlakozott hozzájuk. A spanyol vidáman ébredt az álomvilágban, de ez az állapot nem tartott sokáig. Őt Elesztriel avatta be a történtekbe. Furcsa módon Főnixet nem is a fogság foglalkoztatta, hanem Deff rosszulléte. – Mellkasi nyomást éreztél? – kérdezte a lovagtól. – Elöl vagy hátul? Milyen érzés volt? – Már elmúlt. – Elől vagy hátul? Érezted-e nyaktájékon vagy állban is a fájdalmat? A bal kezedben zsibbadást? – Leginkább elől, de fájt a hátam is – bólintott rá nehezen Deff. – És nem kaptam levegőt… De ennek semmi köze a helyzetünkhöz! Törődjünk inkább azzal! – Verejtékeztél? – Levert a víz, igen, de fejezd be az atyáskodást, fiam, még én vagyok az idősebb, és a tapasztaltabb. Deff eltolta Főnixet, és csakazértis felvett egy kacsacombot a tálról. – Lehet, hogy a szíved vacakol – mondta komolyan Főnix. – Figyelni kell a jelekre. Egyél kevesebb zsíros ételt és több borsót, babot, halat, diót, Deff. És kerüld az izgalmakat! – Most tört ki a háború – dörrent fel a lovag. – Mégis, hogy kerülhetők el ilyen időkben az izgalmak? Edvir nevetett fel és a nevetésével feloldotta a feszültséget. – Majd vigyázok rá – mondta nevetve. – A több hal tényleg segít? – A szívnek mindenképpen, ha figyel az étkezésére az ember. – De kényelmesen élhetsz otthon, hogy ilyenekre tudsz figyelni! – morogta a lovag, de Főnix nem zavartatta magát. Edvirhez beszélt. – Próbálok egészségesen élni otthon, és megnézem, mit eszek. Tudom, hogy itt nem megy könnyen, de törekedni kell rá.
226

ANTHONY SHEENARD

– Remek, köszönjük, hogy megóvsz minket az infarktustól – lépett közelebb Steve –, de tulajdonképpen rád vártunk. Igor és én képtelenek voltunk kikerülni a palota mágikus védelmét, de Deff szerint neked menne. Aztán ha kint vagyunk, majd halat eszünk malac helyett. Van egy orvos ismerősöm otthon, esetleg megkérdezhetem tőle, mit lehet tenni. Majd. Ha ezt túléltük. Főnix sóhajtott. – Elő kellene hívnom a szektatagokat? – Az a legkevesebb. De az ajtón túlra kellene előhívnod őket, hogy ki is tudjanak szabadítani minket. – Azt se tudom, mit kell tennem. Eddig csak vészhelyzetekben jöttek elő, és nem voltam rájuk semmilyen hatással. – Ez vészhelyzet. – Úgy értem, konkrét fenyegetettség esetén. Főnix körbepillantott a társaságon. Drág fölállt. – Megüsselek? – Szerintem az nem elég – nyugtatta meg a segítőkész gírt Steve. – Nem vagyok elég fenyegető? – De igen. Ám mindannyian tudjuk, hogy odáig nem mennél el, hogy meg is öld Főnixet, ugye? Drág lassan nemet intett. Steve Főnix mellé sétált és a vállára tette a kezét. – Arról beszéltünk otthon, hogy meditálnod kellene. Valahogy felfedezni a benned megbúvó erőt. – De hogyan? – Talán Elesztriel segíthetne. A tünde nő meglepődött. – Én? – A tündék spirituális lények – mondta Steve. – Talán össze lehetne hozni egy olyan lelki gyakorlatot vagy meditációt, ami segít Főnixnek. – Ide nem meditáció kell – jegyezte meg Edvir. – Léleksétára van szüksége. Elesztriel egyetértett Edvirrel. – Vannak gyakorlataink, de nem tudom, ez segíthet-e… – Próbáljuk ki! – Steve bevállalós kedvében volt. – Próbáld ki! Főnix tétovázni látszott, ám aztán Elesztrielre tekintett. A tünde nő sem volt biztos a dolgában, de az arcán bizalom és hit látszódott. – Rendben – bólintott Főnix. – Vágjunk bele! Elhúzták a függönyöket, hogy a fény ne zavarja meg Főnixet. Elesztriel tanácsára hanyatt feküdt egy padon, kinyújtotta tagjait és becsukta a szemét. A
227

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

tünde csendet parancsolt, majd odaült Főnix fejéhez. A kérésére Edvir az álmodó lábához ült a földre, törökülésben, és meditációba merült. Az ő feladata lett vigyázni a gyakorlatlan lélekvándorra azon a másik síkon. – Kényelmesen fekszel? – kérdezte Elesztriel halkan Főnixet. – Igen. – Akkor kezdjük. A tünde nő is lehunyta a szemét, két kezét kényelmesen a padra fektette kétoldalt. – Engedd el magad! – lehelte olyan halkan, hogy csak Főnix hallotta. – Legyen a kezed és a lábad olyan, mintha rongyból lenne! Deff és a gír a terem túlsó oldalában ültek a fal mellett. Guont őrző közelebb helyezkedett el és a fülét hegyezte, de csak szótöredékeket hallott. Igor nem hitt az egészben, így hanyatt feküdt egy másik padon, Steve viszont az ajtó mellett ácsorgott és kifelé figyelt. – Nagyon jó… – folytatta Elesztriel. – Nyugodj meg, és figyelj a lélegzetedre! Lélegezz mélyet és hosszan! A válladat már nem is érzed… A karod sem érzed, az ujjaid megpihennek. A tested egyre nehezebb, szinte belesüpped a padba. Süllyedsz bele a padba, mélyebbre és mélyebbre. Közben boldog vagy, jól érzed magad. Csak magadra figyelsz, a szemed előtt kinyílik a világ… Elesztriel halk hangja ellenére a csend még mélyebb lett a teremben. Főnix ellazult, a tudata kikapcsolt. Csak magára figyelt. – Egy mezőn állsz, képzeld el a mezőt! Lásd a fű zöldjét, a kinyíló virágokat! Látod a méheket? A nap letűz rád, friss levegő borzolja hajad. A friss levegő átszáguld rajtad, megtisztít, és te ott állsz, szinte nincs is a testednek súlya… A tünde nő hagyott egy kis időt Főnixnek, hogy lássa a mezőt és a virágokat. Érezte, hogy jó úton haladnak. Főnix arca, ellazult tagjai, lélegzete mind erről árulkodott. Ezek mellett azonban Elesztriel mezei illatot is érzett… Főnix lélekútja mentén járt ő maga is, nyitott szemmel, éber állapotban. – Látsz egy ösvényt magad mellett – suttogta. – Lépj rá és kövesd! Menj az ösvényen, könnyedén, lágyan. Ez a te utad, Főnix… Menj csak előre, járd a saját utadat. Látod, merre mész, Főnix? A férfi nem válaszolt, ezért Elesztriel megismételte a kérdést kicsit határozottabban. – Látod, merre mész, Főnix? – Igen… – jött a halk válasz. – Hova mész? – Egy erdő van előttem… Egy hatalmas erdő. – Bemész az erdőbe? – Igen. – Mondd el, milyen az erdő!
228

ANTHONY SHEENARD

Főnix kicsit habozott, a feje felfelé billent, mintha csak felnézne valamire. – Hatalmasak a fák – mondta erőtlenül. – Óriási fák. A törzsük vastag, és nem látok messzire, mert sötét van. Nagyon sötét. – Teremts világosságot, Főnix! Te vagy az, aki világosságot teremthet. – Nem megy… – Jó. – Elesztriel közelebb húzta két kezét Főnix fejéhez. – Az erdő biztonságos hely, az történik, amit te akarsz. Ez a te erdőd, Főnix, itt semmi baj nem érhet. Érzed az avar megnyugtató illatát? Itt minden békét sugároz. Menj oda egy fához, Főnix. Sétálj oda… – Odasétálok. – Lassan, nyugodtan. Ne siess! Érintsd meg a fát. Érintsd meg, aztán járd körbe. Menj! Főnix nem szólt, de a vonásain látszott a koncentráció. Elesztriel folytatta. – Megkerülted a fát? Főnix még mindig nem válaszolt. A tünde kivárt egy kicsit. – Megkerülted a fát? – Nem… tudom. – Miért nem tudod megkerülni a fát, Főnix? – Valaki áll ott. – Kicsoda? – Nem tudom… Nem látom az arcát. – Mit csinál? – Fogja a fát, mint én. – Rendben van Főnix. Akkor tüntesd el a fát! Gondolj arra, hogy ami az ujjaid alatt van, az eltűnik, semmivé válik, eloszlik az erdei csendben! Tűntesd el a fát! – Nem megy. – Menni fog! Akard! Amihez hozzáérsz, az eltűnik. Főnix erőlködött, az arca szinte görcsbe rándult. A homlokára hegyeket gyűrt a koncentrálás. – El fog tűnni – suttogta Elesztriel. – Eltűnik… Eltűnik. Főnix hirtelen megkönnyebbült. – Eltűnt… – Nagyon jó. Mi van az alakkal? – Itt van előttem. – Látod az arcát? – Igen… Én vagyok az! Én vagyok az! Deff kis híján megszólalt, de Drág felemelte egyik ujját és a szája elé emelte. – A fák mögött ott vagyok. Mindegyik fa mögött én vagyok. – Látod?
229

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Látom őket. Mindet. Elesztriel még közelebb húzta a kezét Főnix fejéhez, már-már megérintette. – Hol vagy, Főnix? – kérdezte. – Egy erdőben. – Végy mély lélegzetet! Hol vagy Főnix? – Egy sötét erdőben. – Nézz a lábadra! Hol állsz?… Hol állsz? – Állok… állok… Fekszem… – Érintsd meg a másik önmagad! – Megérintem. Steve megugrott. Egy meztelen alak jelent meg mellette. – Basszus! – sziszegte. Az alak rápillantott. Edvir arca eltorzult. A feje előrebukott. – Másik fához megyek – mondta Főnix. – Másik fához… – Látsz fegyvert az ott várakozónál? – Fegyvert… – A fa mögött. – Fegyvert… Van nála fegyver… – Érintsd meg, de gondolj a fegyverre! Érintsd meg, ő a te embered. A te harcosod. – Megérintem. – Harcba küldöd, Főnix. Harcba küldöd! Ekkor az ajtón túlról kiáltás harsant fel, és a folyosón két penge csattant össze. Főnix hirtelen felkiáltott, Edvir oldalra dőlt – a tünde elájult. Elesztriel felemelkedett a levegőbe és a falhoz vágódott. Kintről dühödt ordítás kélt, és már nem két fegyver csengése hallatszott, hanem tucatnyi. Nyílt az ajtó. Kint valaki elhúzta a reteszt. Akkor már Deff, Drág és Guont őrző is talpon voltak. Igor pedig rohant bele a csatába. Kint húszan küzdöttek. Steve örömére mind ruhában.

230

ANTHONY SHEENARD

10.

SZABADULÁS A POKOLBA
Steve visszamaradt a lovagi teremben, hogy segítsen a tündéknek. Elsőként Elesztrielt állította talpra, aki rögtön Főnix fejéhez sietett. Miközben a kezét Főnix homlokára tette és a fülébe suttogott, Steve életre pofozta az ájult Edvirt. A folyosón már javában állt a küzdelem, és a fogolycsapat Főnix katonáival együtt győzelemre állt. Főnix szeme felpattant. – Jól van – suttogta Elesztriel. – Most már velünk vagy. A férfi erőtlen volt, de az arcáról a boldogság fénye sugárzott. – Megvan, Steve, megvan – mondta Steve-nek, majd örömében Elesztriel felé fordult és magáról megfeledkezve egy csókot nyomott a szájára. Ezen mindketten meglepődtek egy pillanatra. – Esetleg harcolhatnánk is – nyögte Edvir. A tünde feltápászkodott. – Harcolunk – mondta Főnix átszellemülten. Elesztriel gyönyörű szemeit látta csak, és szétválva is érezte ajkának melegét. – Mind az ezren harcolunk. – Ruhástól! – mutatott rá Steve egy fontos momentumra. Elesztriel is mosolygott, majd magához tért a meglepetésből, a lélekséta és a csók élményéből, és egyszerre felpattant. – Menjünk! Akkor már nemcsak a folyosóról hallatszott be a harc zaja, hanem a palotaudvarról is. A kardok csengését semmivel nem lehetett összetéveszteni. Felsegítették Főnixet. Kimerítette az idézés, de gyorsan visszanyerte az erejét. – Mi történt? – kérdezte Steve közben Edvirt. – Bonyolult elmondani – rázta le a tünde. – Akkor verjünk le néhány ellenséges katonát! – vigyorgott Steve. – A többit majd utána! Úgyis kiszedem belőled.

231

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

Kisiettek a folyosóra, ahol két tucat halott feküdt, Triatus báró légiósai. Deff és Drág alakját éppen láthatták a lépcsőn felfelé eltűnni. Igor megvárta őket a lépcsőfordulóban. – Főnix harcosai szerint Meldiana fent van. – Beszélnek? – Ha éppen nem harcolnak. És úgy tűnik, telepatikus kapcsolatuk van. Tud valamit ez a srác! Főnixék felszerelkeztek fegyverekkel, és elindultak fel a harmadik emeletre. Kettesével-hármasával szedték a lépcsőket. A márványfokok gyorsan elfogytak alóluk. Fent is halottakba botlottak, ha kevesebbe is, mint a saját szintjükön. Nem volt már ellenfelük, Drág sorra rúgta be a termek vastag ajtajait, a nyomában Deff és Guont jártak. – Mi tartott ilyen sokáig? – csattant fel Meldiana hangja az egyik szobában. – Zárjuk vissza! – morogta Deff. Igor rábukkant egy másik fogolyra. – Itt is van valaki! Harmincas, átlagos férfi volt. Kicsit kopaszodott, és álmosan pislogott. Egy időben lépett ki a folyosóra a hercegnővel. Ám míg Meldiana folyamatosan mérgelődött, a férfi nem szólt egy szót sem. – Mi a neved? – kérdezte Igor az ismeretlent. – Henryk. – Miért tartottak fogva? – Nem tudom. Talán mert álmodó vagyok? Igor meglepetten nézett rá. – Álmodó vagy? Na gyere! – Megragadta a vállát és húzta maga után. Meldiana akkor már a lépcsőn járt, Deff és Drág alig bírták követni. A tündék is erőre kaptak, de fordulhattak ők is vissza. – Megyünk a lovakért! – adta ki a parancsot Deff. – Aztán kitörünk innen! Triatus báró éppen az aranykészlet felett tartott számadást, amikor a harci zajok a fülébe jutottak. Kirohant a kincstárból, becsapta az ajtaját, majd lelakatolta. A kincstár a szobájából nyílott, szerette a közelében tudni a vagyonát. Amikor a lakatot rákattintotta az ajtóra, egy légiós csapta ki a szobaajtót és ugrott be rajta. Triatus bárónak ideje sem volt a haragját kifejezésre juttatni, mert a katona azt kiabálta: – Elfoglalták a palotát. – Kik? – kérdezte a báró, és az első pillanatban Karmen jutott az eszébe. – Nem tudjuk – felelte a katona. – De több százan vannak! – Honnan jönnek?
232

ANTHONY SHEENARD

– Belülről. A palotában alig nyolcvan katona volt, senki nem számított belső támadásra. A sereg nagy része a városban vagy annak falain teljesített szolgálatot. – Fúvasd meg a kürtöket! – kiabálta Triatus, és a kardját az övére csatolta. – Ha segítség kell, jöjjenek minél többen! Kint felharsantak a kürtök, és a báró arcán az elégedettség kifejezése futott át. – Már jönnek is. A katonával az oldalán kirontott a szobából. Deffék is hallották a kürtszót, de nem tudhatták, mit jelent. – Gyerünk! Gyerünk! – sürgette a lovag a csapatot a lépcső alján. Amikor Főnix elszaladt mellette, a hátára csapott, és elégedetten utána kiáltott. – Szép munka volt! Kiléptek az udvarra, és a középső szárnyat kerülve az istállók felé szaladtak. Az udvaron negyven-ötven katona harcolt, igyekeztek kikerülni őket. Csak Főnix nézett más szemmel a küzdő felekre, és elszorult a torka, amikor az egyik belőle kiszakadt harcost látta meghalni. Tudta, hogy a halálát nemsokára ő is át fogja érezni. – Futás! – kiabálta Deff, és eléggé tiszteletlen módon nagyot lendített Meldianán, aki le akart hajolni egy elesett katona kardjáért. Az istállót nem védték katonák, ám az istállófiúk harcoltak, ki-ki azzal, ami a kezébe esett. – Tegyétek le a fegyvert! – bömbölte Drág a fiúknak. – Ha élni akartok… Az istállófiúk Triatus hű emberei voltak. Ha lehet, még keményebben markolták a favilla vagy a szekerce nyelét. – Nem akarunk bántani benneteket – tette hozzá Igor. Látott már ilyet csecsen falvakban. A falusiak fegyvert ragadnak a betolakodók ellen, és botokkal akarnak a gépfegyverek ellen harcolni. Többnyire mészárlás lett a vége. A fiúk elszántak voltak. Az elöl álló felüvöltött és nekiindult. A többiek a nyomában maradtak és rohamoztak. Gyorsan levágták őket. Edvir félreütötte kardjával az egyik favillát, és amint visszahúzta a pengét, a gyakorlatlan fiú szinte felszúrta magát rá. Drág meglendített egy buzogányt és betörte vele a támadója fejét: az agyvelőből Igor arcára is jutott. Deff megpróbálta nem megölni, csak megsebesíteni ellenfelét. Húszéves se lehetett. De a szekerce alig egy ujjnyira zúgott el a lovag homlokától, és Deff az évtizedek reflexével válaszolt a támadásra: kettészelte a gyereket, nem tudta visszafogni kardjának lendületét. Steve a hátába került az
233

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

egyik istállófiúnak és leütötte a kardja markolatával. Elesztriel pedig a könyökével ütötte ki a másikukat. Ez a két fiú élte túl az összecsapást. – Bocsáss meg! – térdelt le Főnix az általa megölt fiú mellé. Megcsuklott a hangja. Lefelé irányozta a pengét támadáskor, de szerencsétlen módon az feltépte a srác combi ütőerét. Minden tele volt vérrel, a sebesültből lassan szállt el az élet. – Állj fel! – rángatta fel Deff a sírás határán álló Főnixet. – Légy erős! – Megöltem… – Mindannyian meghalunk egyszer! És mi is most rögtön, ha nem jössz! Berontottak az istállóba, de ott már nem ütköztek ellenállásba. Kiválasztották a nekik tetsző lovakat, és pillanatok alatt felszerszámozták őket. Igor segített újdonsült társuknak. – Azt se tudom, mi történik – siránkozott a férfi. – Nem vagyok én ehhez szokva! – Meg akarsz menekülni? – Igen. – Akkor fejezd be a siránkozást! Kivezették a lovakat a szabadba és felpattantak rájuk. Akkor nyílt ki a palotaudvar kapuja, és tucatnyi városi katona rontott be rajta. A palotaajtóban Főnix harcosai jelentek meg, és zúdultak a kapuban állók nyakába. Deffék felugrottak a lovakra. Steve az ismeretlen férfi mellé keveredett. – Steve vagyok – kiabálta át. – Henryk Skibinski – kiabálta vissza a kopaszodó férfi. – Tartsad az iramot, Henryk! A palota ajtajában három nő jelent meg nyílpuskával. Követhetetlen gyorsasággal töltöttek és lőttek a báró légiósaira. – Most komolyan – jegyezte meg Steve a lovát táncoltató Főnixnek elégedetlenül. – Nem is tudtam, hogy női harcosaid is vannak. És persze ők csak ruhában bírnak megjelenni. – Gyiá! – kiáltotta Deff, és a sarkát a ló véknyába vágta. A csapat meglódult és kivágtattak a kapun át a városba. Giracus nem megtervezett város volt. Az utcái évszázadok alatt épültek kanyarodtak szélesedtek vagy szűkültek. Házra ház épült, vagy torony, átjárók ívelődtek magasan az utca fölött, egy-egy tér támadt néha egy templom vagy szentély körül, de szűkült az utca, ha kocsma működött. Néhol majd ledőlt az épület, a fala kifelé állt, gerendák támasztották vagy a jó szellemek tartották csak egyben, a gazdagabb porták gazdái azonban még magas kerítést is húztak a házuk köré. A város ezzel együtt is élt és lüktetett, amit csak fokozott a riadó hangja.
234

ANTHONY SHEENARD

A menekülők meghajtották a lovaikat, a paták hangosan csattogtak a kövezeten. A lakók riadtan ugráltak félre, kapták el kordáikat, kosaraikat, ugrottak fel a kitett kocsmaasztalok mellől, hogy aztán átkozódva forduljanak a lovasok után, de csak addig, míg fel nem tűnt a hátul rohanó gír… Egy nagyobb csapat légiós jött szembe és loholt a palota irányába. Deff felkészült rá, hogy át kell törniük közöttük, de a katonák futtukban utat engedtek nekik. Nem törődtek velük. Nem tudhatták, hogy kik ők, és a kürtszó, mely időközben folyamatos lett, a palota felől jött. – Tudod, hol a kapu? – kiabált át Deffnek Főnix. – Oda tartunk – biccentett a lovag. A házak fölött látszott már az északi kapu tornya. Egyszer csak arról is megszólalt egy kürt. – Mi a fene?… – morrant fel Deff és ráfeküdt a ló nyakára. Még gyorsabb vágtára ösztönözte, ami már-már életveszélyes volt ezeken az utcákon. A lovag attól félt, hogy becsukják a kaput előttük. A következő sarok után, amikor is egy kiálló tornyú, több mint száz éves fogadót kerültek meg, emberek százait látták szembe jönni. Riadt nőket, síró gyermekeket és aggódó apákat. Családok jöttek, ki kisebb batyuval, ki üres kézzel, egymáshoz bújva, egymás kezét szorítva. Az emberáradat a kapu felől özönlött be, ellepte az utcát és hömpölygött, amerre tudott. Deff hirtelen vissza kellett fogja a lovát, mert kis híján eltaposott egy családot. A többiek majdnem bele rohantak, a tömeg megmozdult, az emberek kiabáltak, a lovak megrémültek. A káoszon csak nehezen sikerült úrrá lenni. Drág tiszteletet parancsoló termete és fegyvere láttán a tömeg szétnyílt, és aztán a gír vezette át a csapatot a téren. Henryk egyszer csak eltűnt a ló hátáról. Edvir szinte rögtön átnyúlt, elkapta a kantárt, és húzta a lovat. – Vissza fog térni – mondta a tünde, miután látta Steve kérdő tekintetét. – Deff olyan, mint egy kotlós! Összeszedi az álmodó csirkéket! – Tényleg álmodó volt… – jegyezte meg Steve. – Ez első pillantásra látszott rajta. Steve észbekapott. – Mi az, hogy álmodó csirkéket? Deff elől egyre türelmetlenebb lett. – Gyorsabban! – kiáltotta a gírnek. Aztán visszapillantott Meldianára, és az jutott eszébe, hogy el kellene takarni valamivel a hercegnő arcát. Kijutottak a kapuhoz vezető, egyenes, széles útszakaszra. Hiába volt azonban széles, ez is tele volt emberekkel, akik csak úgy dőltek be a nyitott kapuszárnyakon. – Rosszat sejtek – mondta az őrző.

235

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

Átverekedték magukat a tömegen. Látták a kürtöst magasan a fal tetején, amint teljes erővel fújja a riadót. Fent légiósok szaladtak libasorban egymás után, némelyikük futtában csatolta fel fegyverét vagy páncélját. – Ez nagyon nem jó – morogta a lovag is. A kapu boltíve alól aztán már láthatták, hogy kint, a városfalon túl az út megtelt menekülőkkel, akik mind errefelé tartottak. Ám sokkal rosszabb volt, amit mögöttük láttak: ezernyi mowurt egyetlen fekete sávban. Karmen szörnyei megérkeztek Giracus alá. Deff visszafordította a lovát, és mindannyian ezt tették a szűk helyen, a befelé áramló tömeg közepén. – Irány a déli kapu! – kiabálta a lovag. – A déli kapuhoz! Ki kell jutnunk. A tömeg sodrásával már könnyebb volt haladni, de még mindig túl lassúak voltak, ezért Deff befordult az első szűk sikátorba, hogy jobbról kerülje meg a menekülőket. Itt alig fért el a lovával, és néhol a fejét is be kellett húznia a kiugró erkélyek vagy falak miatt, de aztán egy viszonylag üres utcára jutottak ki, ahol megint át tudtak csapni vágtába. – Gyerünk, gyerünk! – kiabálta hátra, és megnógatta a lovát. – Esküszöm, átkeresztelem Gyerünk lovagra – morogta Steve. Újrakezdődött a hajrá, át a kis utcákon, boltok előtt, felriasztva tyúkokat, galambokat, kutyákat és embereket egyaránt. – A nyugati kapu közelebb van – érte utol Elesztriel Deffet. – Nem akarok időt veszteni vele. Maradj Főnix mellett! Nehogy most rohanják meg megint a lelkei… – Úgy lesz! Egy vonalban lehettek Triatus palotájával és a nyugati kapuval, amikor a kapu felől is megszólalt a riadókürt. Semmi jót nem jelentett. Megkerülték a palotát, de arrafelé rohanó légiósokba már nem botlottak. A falakon is szükség volt rájuk. – Le tudod állítani a harcokat a palotában? – szólt át Elesztriel a lova hátáról Főnixnek. – Fogalmam sincs – kiabálta vissza Főnix. – Ha megölöd a katonákat, kiszolgáltatod a várost a mowuroknak. Főnix arcán furcsa grimasz futott át. – Talán. – Vond vissza akkor az embereidet! Főnix elnézett a lova két füle között a gyorsan futó macskakövek sorára. Fogalma sem volt, mit kellene csinálnia. Egyetlen dolog jutott eszébe, azt tette: önmagát szuggerálva mantraként forgatta meg elméjében a „térjetek vissza!” felszólítást. Aztán megérezte, hogy jönnek.
236

ANTHONY SHEENARD

Erősebben fogta a kötőféket és erősebben szorította combjával a ló oldalát. Ez most nem volt olyan fájdalmas vagy erőszakos, mint az első két esetben. A szellemek már nem is látszódtak, csak azt érezte, hogy a lelke megtelik fáradt harcosokkal, akik rögtön feloldódnak benne. Főnix már-már megnyugodott, hogy most minden fájdalommentesen ment, amikor megérkeztek a halottai. Megingott a lovon, Elesztriel támasztotta ki kezével. Edvir látta, hogy baj van, ezért felállt a lova hátára és átugrott Főnix mögé. Megragadta az alélt álmodót, és kivette a kantárt a kezéből. Gazda nélkül maradt lova a lengyel nevű álmodó lovával együtt levált róluk. Igor megpróbálta elkapni legalább az egyikük kantárát, de sikertelenül. A lovak eltűntek egy keresztutcában. Főnix összerázkódott, és fájdalmas kiáltás tört ki belőle. Edvir megpróbálta egyszerre irányítani a vágtató lovat és fent tartani rajta Főnixet. Elesztriel aggódva figyelte, miközben ő is tartotta a sebességet. Főnix megint meghalt, annyiszor halt meg, ahány benne élőt megöltek a palotában. Ez esetben azonban nem mind az ezren vesztek ott, csak hatvanöten. Gyorsan túlesett rajta… A déli kapuhoz közelítve is láttak menekülőket, de jóval kevesebbet, mint az északi kapunál. Csak kicsit kellett lassítaniuk, és átengedték őket. Itt is ugyanolyan ijedtek voltak az arcok, de a férfiak kezében ott volt a szekerce vagy egy-egy ócska kard, íj és nyílvesszők. Giracustól délre kipróbáltabb emberek laktak. A déli kapu masszívabb és vastagabb ráccsal védett volt, a barbár portyázok, úgy látszik, néha-néha megpróbáltak betörni rajta. Itt már nem jött be senki, és a kürt sem szólt fölötte az őrtoronyban. Deff a kaputól ötvenméternyire hátrapillantott. Látta, hogy Főnixék lemaradtak, és a gír is kicsit hátrébb jár, bár igyekszik tartani velük a lépést. A lovag lassított, hogy megvárja a többieket, és együtt vágtassanak ki ebből az elátkozott városból. Előbb Meldiana hercegnő, Steve és Guont érte be, és ugrattak eléje, aztán a többiek is. Deff arca elégedettséget tükrözött, hiszen mind itt voltak. Ekkor a vasrács hirtelen leereszkedett a kapuban, és megszólalt fent a kürt. Errefelé sem volt kiút.

237

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

11.

GIRACUS GYŰRŰBEN
A mowur sereg körbevette Giracust, de nem támadott. A szörnyek megálltak a falaktól két nyíllövésnyi távolságban, és megkezdték különös és félelmetes táboruk felépítését. Triatus báró öltözékét vér borította be. A saját vére, a légiósainak a vére és az ismeretlen támadók vére. A báró két-három könnyebb sebet szerzett csupán, egyet jól láthatóan az állán, egyet a lábán és a vállán. Hogy pár karcolással megúszta, azt egyszerre köszönhette vívótudományának, önfeláldozó embereinek és a szerencséjének. Beszorították a kormányzói terem sarkába, és a katonái egyre hullottak. Nem sokáig tartott volna ki, ha a támadói egyszerre nem tűntek volna el. A báró térdre zuhant és hálát rebegett az isteneknek, bár hallva a kürtöket, sejtette, hogy a megpróbáltatásoknak még nincs vége. Igaza volt, nem pihenhetett: az emberei hatalmas mowur sereg hírét hozták. – Nem érdekelnek a halottak! – bömbölte a terem közepén állva az éppen csak magukhoz térő légiósainak. – Keressétek meg a szökevényeket! Ha nem lesznek meg, mind halottak vagytok! Nem tudta, hogyan voltak képesek varázslatot használni a mágikus ketrecében, de ez már nem számított. Ugyanez történt Ziggában, erről számoltak be a foglyul ejtett barbárok. Hirtelen megjelent több száz harcos mezítelenül. Ezek ugyan nem voltak meztelenek, de ellepték a palotáját, mint a patkányok. – Mire vártok? – üvöltötte a báró, és meglökte a legközelebbi emberét. – Keressétek őket! Véres pengéjű kardjával a kezében kirohant a folyosóra, és fölszaladt a harmadik emeletre. A hercegnő lakosztályának ajtaja nyitva állt, az egyik zsanér kiszakadt a keretből, és a zár nyelve is sérült volt. A báró beugrott a szobába, holott tudta, hogy üresen találja. Felüvöltött csalódottságában. A hercegnő eltűnt, a kapu előtt mowurok állnak. Ha nem lesz meg Eronis király lánya, az Giracus végét jelenti. Triatus leszáguldott az udvarra.
238

ANTHONY SHEENARD

– Lovakat loptak, uram! – kiáltotta egy légiós futtában. – Kimenekültek a kapun! – Akkor kutassátok át a várost! Forgassátok fel az utolsó házat is! És hozzátok elém Hiam ipsemaiort! – Kit keressünk, uram? – Egy mordovai lovagot és egy… Nem! Egy gírt. Egy gírt és tündéket keressetek! Egyetlen gír van a városomban. Hozzátok elém, és mindenkit, aki vele van! Egy gír nem tűnhet el nyomtalanul. Egy omladozó házban találtak menedéket. Akkor már a keleti kapu fölött is szólt a kürtszó: ők pedig csapdába kerültek Giracusban. Az utcákon nem lófrálhattak, fogadóba nem mehettek, maradt a bujkálás. Edvir emlékezett egy gerendavázas, kopottas házra, amelynek nem voltak palettái, és repedt a homlokzata. Kinézetre lakatlan volt. Két hasonló, ámde lakott ház közé volt beszorítva, egy emelettel, bedőlt tetővel. Oda vágtattak vissza. A lovakat bevezették az alsó szintre, ők meg a dülöngélő, foghíjas lépcsőn felmentek az emeletre. – Én lent maradok – mondta a gír a lépcsőfokok láttán. – Ezek nem bírnák el a súlyomat. Úgyis kell egy őr a lovak mellé. Talált egy törött lábú asztalt, azt rakta a bejárat elé, hogy kintről ne lásson be senki, az ablakot pedig egy leszakadt mennyezetdarabbal takarta ki. Az egyik sarokból eltakarította a törmelékeket, azt a helyet szemelte ki magának éjszakára. Éppen csak elfért a hét ló mellett. Az emelet sem volt jobb állapotban, mint a földszint. Két helyiségből és egy kis előtérből állt. Az egyik szoba falán egy óriási lyuk éktelenkedett, és látni engedte, hogy a gerendák között a fal porló vályogból van. Szétrohadt, szétesett fabútorok feküdtek mindenfelé, és ócska rongyok egy elszakadt szárítókötélen. Az egyik szobában vizeletszag terjengett, azt a szobát elkerülték. – Undorító – mondta az orrát húzva Meldiana. – A háború még rosszabb és undorítóbb lesz – jegyezte meg kárörvendő hangsúllyal Deff. – Ha ennyit nem bírsz ki, nem fogod bírni a harctéri körülményeket sem. A hercegnő csendben maradt. – Jó lesz ez – bólintott Edvir az ajtóban állva. – A sok menekült miatt nem lesz rendkívüli, hogy elfoglaltuk ezt a portát. Csak csendben kell maradnunk. Steve körbenézett a szinten, benézett a bútorok alá is. Egyszer, amikor felemelkedett, Henryk Skibinskivel találta szemben magát. – Nocsak – jegyezte meg Steve, miután visszanyerte lélekjelenlétét. – Ez gyors volt.
239

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Az, de hozzá lehet szokni. – A kopaszodó emberke körbefordult. – Hol vagyunk? Az előbb még lovon ültem. – Nem az előbb volt, de nem olyan régen. Nem tudtuk elhagyni a várost és most bujkálunk. Edvir kinézett a szomszéd helyiségből, kivel beszél Steve. – Máris visszatért az új álmodónk? – csodálkozott ő is. Bent a szobában Főnix lerogyott a fal mellé, Elesztriel pedig melléje guggolt. – Hogy érzed magad? – kérdezte. – Ez most könnyebb volt… – Talán minden egyes alkalommal könnyebb lesz. – Talán. – Nem gondoltam volna, amikor rád találtunk, hogy egyszer még te mented meg a hátsó felemet – hajolt Főnix fölé a lovag, és megveregette a férfi vállát. – Különös emberek vagytok ti, álmodók. – Itt egy másik – lépett be Henrykkel az oldalán Steve. – Visszatért. Ebben a pillanatban Henryk megint eltűnt mellőle. Csend lett. – Azt hiszem, vele még nehezebb lesz – morogta Deff. – Hogyan tud ilyen gyorsan megjelenni és eltűnni? – Fogalmam sincs – rántotta meg a vállát Steve és Főnixre nézett. Főnix is csak rázta a fejét. Elesztriel közben melléje telepedett. A kezük véletlenül összeért. Deff, Edvir és Igor rendet tettek, átdobálták a büdös rongyokat a helyiségből a húgyszagú szobába, majd felhozták a lópokrócokat és a nyergeket. Ha nem is fejedelmi volt az elhelyezés, némi kényelmet adott. Amikor elkészültek, és letelepedtek, Chloé jelent meg középen. A tűzvarázsló lány körbefordult. – Ez nem Triatus báró palotája – mondta. – De még Giracus. – Ez a lány mindig megússza – vigyorgott Steve. – Figyeltétek? – Ezt nem mondanám – Chloé rögtön ideges lett. – Szívok én veletek rendületlenül. – Mit szív? – kérdezte Edvir. Steve leintette a tündét. – Egy szólás. – Chloéhez fordult. – Tedd le magad, elmesélem, mi a helyzet. – Ha egyszerre jelennétek meg, nem kellene ennyiszer – mondta Guont őrző. – Hidd el, hogy nem rajtunk múlik – vágott vissza Chloé ellenségesen.

240

ANTHONY SHEENARD

Steve nekiállt mesélni, közben pedig a többiek elhelyezkedtek a nyergeken. Főnix a magáét átengedte volna Elesztrielnek, de a tünde nő nem akarta elfogadni. Kicsit vitatkoztak, míg észre nem vették, hogy mindenki őket nézi. Elesztriel elvörösödött, Főnix pedig zavarba jött. – Jól van – mondta a tünde. – Elfogadom. Főnix a fal mellé ült, és felhúzta a térdét a mellkasa elé. Steve befejezte a mesélést. – Szóval a mowurok körbevették a várost? – kérdezte Chloé utána. – Nincs kiút semerre? – Úgy tűnik, nincs. – Közeli fészkekből jöhettek – találgatott a lovag. – Edir és Revenza határainál állítólag tucatjával vannak mowur fészkek. – Ezek nem pár tucat mowur fészekből jöttek – ingatta a fejét Edvir. – Ahhoz túl sokan vannak. – Meldiana kell nekik. – Minden bizonnyal. Remélem, Triatus bárónak már nincs meg a feje… – Az rajtam nem segít – felelte a hercegnő. – Mi a terv? – kérdezte Chloé. – Pontosan azt kellene kitalálnunk, hogyan tovább. Hogyan jutunk ki a városból… Igor egészen eddig ezen a megoldáson gondolkodott. Eddig azonban nem szólt. Most viszont volt egy terve, amivel kiállt a többiek elé. Triatus báró végigvágtázott a városon, majd az északi kapunál leugrott a lováról és a bal oldali torony belső lépcsőjén felsietett a várfalra. Amit látott, az felülmúlta a képzeletét: mowurok ezrei sürögtek-forogtak a város körül, verték fel primitív sátraikat és ásták bele magukat a földbe. Körben tüzek gyúltak, amik megvilágították a földsáncot, amely mögött a szörnyek sokaságának hullámzó háta látszott. Jobbról már sötétedett az égbolt, közeledett az este. A báró rátámaszkodott a falra és előrehajolt. Ekkora sereggel nem szállhat szembe a légiósaival. Kérdés, hogy mit akarnak. Csak fenyegetésképpen vannak itt vagy támadásra készülnek. Ránézett a mellette ácsorgó két katonára. – Ti ketten kimentek és odavezettetitek magatokat ahhoz, aki ezt a sereget vezeti. Tolmácsoljátok a legmélyebb tiszteletemet és megkérditek, mivel lehetünk szolgálatukra. Értettétek? A két katona arcára kiült a rettegés, amitől Triatus agyát egy szemvillanás alatt elöntötte a harag. A másik oldalán álló katonákhoz fordult. – Lőjétek le őket, ha itt vannak, mire visszafordulok feléjük! A nyílpuskás katonák elvigyorodtak. Szerencsésnek érezték magukat.
241

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

Mire a báró visszafordult a küldöttnek kijelöltek felé, azok már sehol nem voltak. Eltűntek a torony belsejében. Hamarosan résnyire nyílt a kapu, és két lovas hagyta el a várost. Egy szolgáló jelent meg a falon. Tiszta öltözéket hozott a bárónak. Triatus báró ledobta magáról a köpenyét és az ingét, és izzadt, véres testére felvette a tiszta inget és az új köpenyt. A véreset lerúgta a fal tetejéről, át a fakorlát alatt, be a városba. Gregor Hiam jelent meg a torony ajtajában, kissé lihegve. – Nem lóval jöttél, Gregor? – kérdezte Triatus csöppnyit ellenségesen. – De igen. – Akkor nem a lónak kellene lihegnie?! Hiam megállt a mellvéd mellett, és kitekintett a szörnyek seregére. – Istenem, de sokan vannak! – szakadt fel belőle. – Figyelmeztettelek, hogy veszélyes játékot űzöl… Triatus arcát elöntötte az indulat. Az ipsemaior előtt termett. – A város jövőjét én nem egy játékra tettem fel – üvöltötte. A seb a fején lüktetni kezdett. – És azt várom el tőled, hogy úgy végezd a dolgod, hogy közben nem siránkozol! – A józanság nem siránkozás – válaszolta Hiam idegesen. – A mowurok kint vannak a kapuk előtt, és ha megindulnak, kő kövön nem marad Giracusból. Sejthetted volna, hogy Karmen nem fog fizetni… Triatus nem várta meg, míg befejezi, felemelte a két kezét és dühében teljes erejéből megtaszította az ipsemaiort. Gregor Hiam elvesztette az egyensúlyát, és nekizuhant a belső fakorlátnak. Arcán ijedtség és félelem látszott, ami a bárót még jobban feldühítette. Egy lépéssel követte Hiamot, majd lehajolt, elkapta a lábát és felemelve átfordította a korláton a hatalmas testet. Olyan könnyen tette, mintha csak egy szalmabáb lett volna. A harag adott neki erőt. Gregor Hiam üvöltött, miközben lezuhant a magasból, és amint földet ért, kitörte a nyakát. Triatus a döbbent katonák egyikéhez fordult. – Indulj a maiorhoz a hírrel, hogy előrébb lépett a tisztségek sorában! Mostantól ő vezeti a várost! Meghallgatták Igor tervét, aztán Steve számolni kezdett. Feltartotta az ujjait. – Mire felébredsz Moszkvában, az egy nap… Szólsz a századosodnak, aki álmában Isagiosnál harcol, ő szól ott Carlos emberének… ez minimum két nap, de lehet, hogy több. És ha el is indulnak felmenteni a várost, még napok, mire ideérnek. A legjobb esetben is egy hét. Sok. Igor széttárta a kezét.
242

ANTHONY SHEENARD

– Tudsz jobbat? – Egy hét alatt vagy felfedeznek minket, vagy elfoglalják a mowurok a várost. Erre nem építhetünk. – Egy alagút a város alatt? – kérdezte Chloé. – Mindenütt nem lehet egy alagút. De ha van is, ki tudja, hogy honnan indul és hová vezet? – Törjünk át valamivel a mowurokon! – mondta Főnix. – Én nem értek a modern harcászathoz, de csak van valamink, ami használhatna. – Igorra nézett. – Elsősorban tudásra gondolok. – Puskapor, nitroglicerin, dinamit? – kérdezett közbe Steve. – Valami olyasmi. Vagy siklórepülő… Akármi, ami minket előnyhöz juttat. – Az itt élőkkel szemben? – kérdezte Edvir. A tünde arca kiismerhetetlen volt, a hangsúlya azonban arról árulkodott, hogy zavarja, hogy a világát lenézik. – Én nem ítéletet mondtam – felelte Főnix. – Elnézésedet kérem, ha így is értelmezhető volt. Edvir felállt, és az ablakhoz lépett, amit egy félig leszakadt paletta takart. Kinézett rajta, látszott, hogy mondani akar valamit, de vagy nehezen szánja el magát, vagy a szavakat keresi. – Ez a világ lehet, hogy nem olyan fejlett, mint a tiétek – mondta aztán halkan. – De annyival több, amennyivel több hit van benne. Mi tündék, vagy a gírek, csak itt élhetünk, sehol másutt. – Bocsánatot kért – mondta halkan Elesztriel. – Igen – mondta Edvir. – Nem is hozzá beszélek. Csak magamnak szedem össze a gondolataimat. – Terv, terv, terv – mondta Steve. – Koncentráljunk erre! Mert mi egyszer csak eltűnünk innen, és minden rátok marad. És mielőtt valaki azt mondaná, mennyire könnyű nekünk, hát elmondom, hogy nem az. Az otthoni ébredés után egy félnapi stressz jön, hogy amikor lefekszel, hol ébredsz fel. – Én a minap egy börtönben Igor mellett. Semmit nem tehettem ellene – szólt közbe Chloé. – Nem volt uralmam a saját életem fölött. – A második életed fölött – morogta Guont őrző. – Lehetne a harmadikat is mondani – csattant fel Chloé –, mert túléltem egy szakadékba zuhanást is. De nem erről beszélek. – Rendben – emelte fel a kezét Deff. – Térjünk vissza ahhoz, hogyan törünk ki innen! – Mindenki erről beszél – nézett rá Igor. – Tudja valaki, mi a görögtűz receptje? – kérdezte Steve. – Egy fantasy regényemben használtam a kalózok ellen, de már nem emlékszem rá. Ha lenne még egy zivatar, akkor használhatnánk. Chloé begyújthatná.
243

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Salétrom, kén, égetett mész, nafta, gyanta, pirit – mondta Igor. – Nem hiszem, hogy Giracusban össze tudnánk szerezni az alapanyagokat. – Africanus lángja, mi így hívjuk – szólt közbe Edvir. – Ezt mi is ismerjük, csak amit te piritnek hívtál, akár egy kis madarat, azt mi vaskovandnak nevezzük. Ezerkétszáz éve hallottam róla először. Africanus alkotta meg, utána kapta a nevét. – A mi világunkban kétezer-ötszáz éve említik először. – Steve, ez nem verseny. – Nem azért mondtam. Ezzel a névvel, hogy Africanus, csak álmodót tudok elképzelni… De jöhetnek a további ötletek. Igornak és nekem már volt egy. A tanácstalan csendet Henryk Skibinski feltűnése zavarta meg. – Na, ez egyre érdekesebb – jegyezte meg Steve. – Henryk, ezt hogy csinálod? – Micsodát? – A lengyel körbefordult, hogy lássa, hol van. Nem tetszett neki a hely, és kicsit zavart is volt. – Hát hogy olyan vagy, mint egy szellem. Megjelensz, aztán szinte rögtön eltűnsz, aztán megint megjelensz. Nem tudtuk kitalálni, hogy csinálod. – Narkolepszia. – Az mi? – kérdezte Chloé. – Viccelsz – kerekedett ki Steve szeme. – Nem. Elég rossz betegség, de nem végzetes. Legalábbis eddig még nem volt az. – Lengyel vagy? – Aha, egy kisvárosban élek, nem messze Krakkótól. – Jól van, elég ennyi! Soha, senkinek ne áruld el, hol laksz! – Miért? – Hosszú – Steve Igorra pillantott. – Mi lenne, ha Igor tervét Henrykre építenénk? Ha Henryk hamarosan felébred megint, akkor most rögtön elintézheti azt, amit Igor csak holnap. Persze ez azon múlik, hogy az az orosz százados hinne-e egy lengyelnek. – Ez nem nemzetiségi kérdés. – Én sem annak kezeltem, bár van pár lengyel ismerősöm, aki nem szereti az oroszokat. – Steve Edvirhez fordult. – Úgy nem szeretik őket, ahogy a tündék a gíreket… Vagy fordítva. – Értem – biccentett Edvir. – Nektek is megvolt a magatok baja. Igor közben átgondolta. – Lehet rá esély, bár megeshet, hogy még nem látok át minden részletet a részlegnél. – De érdemes próbát tenni? – Próbáljuk meg!
244

ANTHONY SHEENARD

– Rendben – Steve magához ragadta a kezdeményezést. – Henryk, orosz barátunknak van egy telefonszáma, amit fel kellene hívnod, ha megint felébredsz. Meg tudod tenni? Henryk elvigyorodott. – Abban nem lesz hiba. Telefonközpontos vagyok. – Micsoda? – A narkolepszia nem zavarja a melót. Ha cseng a telefon, felébredek és felveszem. Steve nem is fojtotta vissza a nevetését. – Mi az a narkolepszia? – kérdezte kicsit türelmetlenül Chloé. Főnix válaszolt. – Idegingerület átviteli zavar az agyban. Az éber állapot minden átmenet nélkül alvó állapotba fordul át. Azaz bármely élethelyzetben elaludhat az, aki ilyen betegséggel küzd. Evés közben, járás közben, vezetés közben. Bármikor. – Basszus. – Ja. – Ez az ember csupa meglepetés – vigyorgott Steve. – Mondhatnám a telefonszámot? – kérdezte kicsit ingerülten Igor. – Mielőtt a barátunk megint magához tér a telefonközpontban, innen meg eltűnik? – Tulajdonképpen otthon vagyok, és mosogatok. De elzártam a vizet. Steve megint hangosan felnevetett, amiért már elítélő pillantásokat kapott mind Defftől, mind Igortól. – Ez egy speciális telefonszám – mondta aztán Igor Henryknek. – Nem mondhatod el senkinek, sőt, az a legjobb, ha rögtön el is felejted. Rögzítitek a telefonközpontban a kimenő hívásokat? – Igen. – Ki tudod törölni a számítógépből? – Azt hiszem, igen. De még nem csináltam ilyet. – Töröld ki! – Rendben. Igor lediktálta a számot, majd elismételtette vagy tízszer Henrykkel. – És mi legyen a szöveg? – kérdezte a lengyel. – Egyáltalán, meg fognak engem hallgatni? Ő – Steve-re mutatott – azt mondta, lehet, hogy nem. – Ha bemondja, hogy az én álmomból hozott hírt, akkor igen. – Hogy hívják magát? – Igor Valujev. – Igor Valujev. – Igen. Mondja meg az embernek a vonal túloldalán… – Neve van?

245

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Van, de azt nem fogom elárulni. Mondja meg neki, hogy Giracusban ragadtunk, és egy mowur sereg veszi körbe a várost. Azt is feltétlen mondja el, hogy itt van Meldiana. – Meldiana? – Igen. – Igor Valujev és Meldiana. És Giracusban ragadtunk. – Pontosan – Igor türelmes volt. – Mondja meg neki, hogy segítség kell. Gyors segítség. Ezért üzenünk magával. És azt is, hogy itt van velünk, de korábban ébredt fel. – Azt elmondjam, hogy narkolepsziás vagyok? – Ez annyira hihetetlen, hogy erről ne szóljon egy szót sem, mert rögtön leteszik a kagylót. Henryk aprókat bólogatva próbálta megjegyezni, mit kellene mondania a telefonba. Két bólogatás között aztán megint eltűnt. Igor éppen levegőt vett, hogy elmondja, Henryk mivel teheti még hitelesebbé magát Sulenyin előtt, aztán úgy maradt. Helyette Deff szólalt meg. – Ez megint gyorsan ment. – Mennyi időt nyerünk? – kérdezte a hercegnő. Most Főnix számolt. – Isagios pontosan keletre van, de ha egyenesen jönnének, akkor az barbárföldön vezetne át, és persze a hegyeken… Célszerűbb tehát Merion felé kerülni. Úgy hamarabb ideérnek. Akkor talán három nap lovakkal, de Merion birodalmi város, lehet, hogy ellenséges erőkbe futnának. – Honnan tudsz te ilyeneket? – kérdezte Edvir. – A mordovai palota gobelinjeiről – felelte Steve. – Nem – Főnix a homlokát ráncolta. – Nem tudom, honnan tudom. Csak benne van a fejemben. Emlékszem az utakra is. – Ez is érdekes lesz… – Szóval három nap. Ez is túl sok – mondta Deff. – Ennünk és innunk kell, etetni a lovakat. Ha a mowurok nem is támadnak, nekünk akkor is láthatatlannak kell maradnunk. Nem ülhetünk ölbe tett kézzel… Nemcsak holnap, de ma este, éjjel sem. Igor felállt. – A gír, a tündék és te, Deff, nem mehettek ki az utcára. Te is elég feltűnő vagy, lovag. De mi felderíthetjük a helyzetet. – Guont őrző marad – vetett egy sötét pillantást Deff az őrzőre. – Ti mehettek. Hozzatok hírt és szerezzetek élelmet! – Úgy lesz. Triatus báró addig állt a városfal tetején, amíg el nem zsibbadt a lába. Akkor sem mozdult el vagy ült le. A küldötteinek visszatértét várta.
246

ANTHONY SHEENARD

Beesteledett, halovány vörös fénycsíkot hagyott csak a nap maga után a nyugati ég alján, amikor feltűnt egy lovas. Egyetlen egy. Lassan közeledett, mintha a ló nem bírná a járást. Triatus embereket küldött ki eléje. A küldött vállán mély seb éktelenkedett, csontig hatoló karmolás nyomai. A ló a városkapun átlépve, lovas nélkül is összecsuklott és kiszenvedett. Csoda, hogy eddig bírta, az oldala felhasadt, látszottak a belső részei. A küldött nem tudott volna feljönni a lépcsőn, ezért a báró rohant le hozzá. – Mondjad! – üvöltött rá. – Megtaláltuk az úrnőt – nyögte a katona. Ketten támogatták oldalról. – Milyen úrnőt? – Karment… – Karmen itt van? – döbbent meg Triatus báró. – És mit akar? – Napkeltéig… – A küldött torka elszorult a fájdalmaktól. – Napkeltéig adott időt, uram, hogy átadd nekik Eronis király lányát, különben lerohanják a várost és mindenkit elpusztítanak. Triatus lába ekkor úgy elgyengült, hogy le kellett ülnie a torony egyik lépcsőjére. Nem sok idejük van. – Minden katona az utcákra! – kiáltotta aztán. – Elő a fáklyákkal! Keressék meg a gírt és a tündéket! Száz aranyat kap, aki elém hozza egyiküket, és ezret, aki a társait is! Rajta! A hír gyorsan végigfutott a várfalon. A légiósok szétszéledtek a városban. Megkezdődött az igazi hajsza.

247

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

12.

A FELFORGATOTT VÁROS
Chloé volt a legügyesebb vagy a leggátlástalanabb, egy zárt udvarról az éj leple alatt gond nélkül ellopott egy csirkét. Igor félutcányira volt tőle, Chloé futva vitte hozzá a zsákmányát, az orosz pedig egyszerűen eltörte a csirke nyakát. – Vacsoránk már van. – Remélem, nem nekem kell megsütnöm megint – elégedetlenkedett a tűzvarázsló lány. – Te loptad! Csizmák csattogása hallatszott, és ötháznyira tőlük fáklyás katonák fordultak be az utcába. Igor berántotta a lányt egy kapualjba. A tizenkét katona szétvált hat-hat főre, és az utca két oldalához mentek. Ott megint szétváltak, és bezörgettek az első négy házba. Amikor az elégedetlenkedő lakók beengedték őket otthonaikba, Igor az ellenkező irányba lökte a lányt. – Szedd a lábad! A fal mellett maradva, halkan menekültek. Árnyak voltak az éjszakában. Két sarokkal arrébb azonban majdnem belerohantak egy másik csapat légiósba, amely épp benyomult egy fogadóba. Visszaugrottak a fal mögé. A következő pillanatban a fogadó oldalsó ablakán egy szék csapódott ki és elrepült Chloé feje mellett. Faforgács záporozott a lányra, aki lehúzta a fejét. Bentről verekedés hangjai szűrődtek ki. Igor megragadta a lány ingét, és áthúzta őt a fogadó elé. Amint elosontak a nyitott bejárat előtt, láthatták, hogy bent a légiósok részegekkel birkóznak az asztalok tetején, vagy éppen hogy alattuk. – Ne rángass! – rántotta ki a vállát Chloé az orosz kezéből. – Nem zacskó vagyok. Különben is, miért erre jövünk? – Mert a katonák innen jöttek, tehát nem fognak visszatérni ide. Az utca aprócska térbe torkollott. Elégedetlen városiak egy csoportja ácsorgott ott, akik egymás között éppen azt tárgyalták meg, hogy éjnek évad248

ANTHONY SHEENARD

ján kirángatták őket a házukból. Némelyiküknél lámpás volt, másoknál gyertya. Igor nyomban kihúzta magát. – A lányom leszel, ha kérdezik – mondta Chloénak halkan. – Még csak az kellene! A tömeg egyre dagadt. Igor és Chloé lassan átvágtak az emberek között. – Kit keresnek? – kérdezte valaki. – Gíreket és tündéket. – Én láttam őket délután. A tündék lovakon ültek, a gír meg mögöttük szaladt. – Hol láttad őket? – Az északi kapunál. – Állítólag látták őket a déli kapunál is. – Lehet, hogy többen vannak. – Egy katona azt mondta, hogy a mowurok értük jöttek. Ha látod őket, akkor szólj rögtön. Ha átadjuk nekik őket, akkor nem lesz baj. Akkor elmennek. Az orosz és a kis tűzvarázsló lány összenéztek. Légiósok csoportja jött szembe, Chloé menekülni akart, de Igor visszafogta. – Csak a gírt és a tündéket keresik, minket nem. – Honnan veszed? – súgta oda Chloé, és megint csak le akarta rázni az orosz kezét, de az nem engedte. – Mekkora káosz lenne itt, ha minden kislányt és férfit bevinnének a báró elé? – Nem vagyok kislány. – De érted mit mondok? – Persze. – Akkor maradj nyugodtan! A légiósok elmasíroztak mellettük. Igor még rájuk is mosolygott, Chloé elfordította a fejét. – Ezenkívül az is jó, hogy sok helyen láttak minket, ezért nem tudják, hol lehetünk – hajolt le Igor Chloéhoz, mintha csak vigasztalná. – Legalább volt értelme, hogy körbelovagoltuk a várost – Chloé elhúzódott. – Ne vidd túlzásba az álcát, mert tökön foglak rúgni! Lassan elértek az utca végére. Mögöttük az egyik katona felállt egy ház kiugró peremére, és csendre intette a tömeget. Egy embere megvilágította fáklyával az alakját. – Emberek! – kiabálta. – Ha látnak egy gírt és két tündét vagy egy hatalmas termetű lovagot, akkor azonnal szóljanak a katonáknak. Szóljanak vagy lármázzanak! Minél hangosabban! A mowurok őket akarják. Mindannyiunk érdeke, hogy hajnalig meglegyenek, különben a szörnyetegek megindulnak Giracus ellen.
249

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

Rémület hullámzott át a tömegen. A légiós rájátszott erre. – Ezer és ezer szörnyeteg várakozik a városon kívül, és a vérünket akarják. Csak azzal foghatjuk vissza őket, ha átadjuk nekik a gírt és a tündéket! És mindenkit, aki velük van. Menjetek, keressétek őket! Keressétek őket! – Jól sejtettem – morogta az orosz. A környező utcák mindegyikét átvizsgálták már a katonák, Igorék tehát arra mehettek, amerre csak akartak. Elindultak visszafelé a rejtekhelyükre, nyomukban tucatnyi emberrel, akik lassan elmaradtak mögöttük. Először mindenki a szomszédait akarta leellenőrizni. Hamarosan verekedés támadt ebből, nem csupán a férfiak, de az asszonyok és a gyerekek között is. Igor és Chloé gyorsan maga mögött hagyta az utcai balhét. A tér lakókörén túl azonban megint csak légiósokba botlottak. A barna ruhások éppen kiterelték az embereket az utca közepére, és alaposan átvizsgálták őket is, nem csupán a házaikat. Egyikük éppen egy tizenhat év korabeli lányt tapogatott, amit nagyon is élvezett. – Ezek még a halál árnyékában is élvezkednek – dühödött fel Chloé. A tizenhét éves lány igazságérzete felhorgadt, a keze ökölbe szorult. – Mit molesztálja az a rohadék?! – Halál és élet együtt járnak – morogta Igor. – Az élet pedig élvezetekből áll. – A szemétládák! Elterelem a figyelmüket – mondta Chloé, és összegyűjtve erejét, egy tűzgolyót lőtt ki egy üres házra. A tűzgolyó röptének ívéből mindenki csak az utolsó ember-hosszot látta, aztán a robbanást, amiben a ház elenyészett. A légnyomás a közelben álló katonákat a magasba emelte és elhajította, a lakókat a földre döntötte. Igor visszarántotta a lányt a sarok mögé. – Mit csinálsz? – Hadd keresgéljenek itt, mi innen messze bújtunk el. – De nem eléggé messze! Most minden negyedből ide jönnek majd a katonák. Négyszer annyian lesznek itt. Itt fognak nyüzsögni… – Erre nem gondoltam. Igor megfogta a lány kezét és befordultak egy kis sikátorba. A tömeg mindenütt egyre nagyobb lett. A légiósok mindenkit kikergettek az utcákra, a tűz felcsapó lángjai pedig riadalmat okoztak. – Hova szaladunk? – Szólni a többieknek. A tűz gyorsan terjedt, át a szomszédos tetőkre. Most mutatkozott meg a giracusi építészet minden hátránya: a szorosan egymás mellé felhúzott házak pillanatok alatt kaptak lángra.
250

ANTHONY SHEENARD

– Nem érdekel, ha leég is a fél város – ordította a városvédő katonák kapitányának Triatus báró palotájának tetején. Onnan látta a lángokat, és azokat az utcákat, amiket a tűz a fényébe vont. Siam kapitány ötvenes, szikár férfi volt, ősz hajjal, mély ráncokkal. Sok mindent látott az elmúlt évek alatt, de a mowurok őt is megrémítették. Volt azonban annyi lélekjelenléte, hogy ezt nem mutatta ki. – Megtaláljuk a szökevényeket, báró úr – hajolt meg. – A tüzet majd eloltják a lakók. A katonák nem vehetnek vödröt a kezükbe! A gírt és a tündét keressék! Kérdezzétek ki az embereket! – Olyan sok helyen látták őket, hogy ez nem segít. – El akartak menekülni a városból – vette végig komoran a báró –, de nem sikerült. Pontosan akkor jöttek a mowurok. Itt lesznek, mint a csapdába esett patkányok. Valahol meghúzhatták magukat. Fogy az időnk, kapitány! – Mindent megteszünk, uram. – Vidd ki a megmaradt lovászaimat! Vidd ki a szolgákat, a szakácsokat, a fegyvermesteremet, a bénákat, az elmebetegeket, mindenkit! Vigyél ki mindenkit a palotából, engedd ki a rabokat a börtönből! Keressétek a hercegnőt és a kísérőiket. – Uram, a rabok… – Nem érdekel, kit, miért zártunk be! Aki rájuk akad, gazdaggá teszem! Kap egy palotát, tucatnyi szolgálót és kéttucatnyi lányt! Maga válogathat a földeken a parasztlányokból! – Értettem, báró úr! – Hajnalig nincs sok időnk – morogta a végén a báró. – Vagy ők, vagy mindannyian. Karmen itt van, és nem fog kegyelmezni… Nem nehéz a választás! Egy ingerült intéssel elküldte a kapitányt, aki az övéről lógó kardját megmarkolva szaladt teljesíteni a parancsokat. Hamarosan kiürült a palota és a palotaudvar. Triatus báró a fal tetejéről, a tető széléről bámulta, ahogy a palotabeli szolgálók mint ijedt állatok áramlanak ki az utcákra. Aztán feljebb emelte a tekintetét, és a városát nézte meg. Még éjjeli ünnepekkor sem volt ilyen fényes és hangos – hangos, mert a hangok ide is felhallatszottak. A tekintete megakadt a tűzön is. Egyre nagyobbnak tűnt. – Ég a város – nézett ki a rejtekhely ablakán óvatosan Edvir. – Megtámadták Giracust a mowurok? – kérdezte Elesztriel. – Vagy Chloé – Deff inkább a tűzvarázsló lányra gyanakodott, mint Karmen szörnyetegeire. – Felér egy egész mowur fészekkel az a kicsi lány.
251

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

Edvir visszahúzta a fejét az ablakból. – Annyian vannak kint az utcán, mintha nappal lenne. A lovag a lépcsőlejáróhoz lépett és leszólt Drágnak. – Feküdj az ajtó elé, gír, ne jöhessen be senki! – Várj, látom Igort! Deff megint a lépcső fölé hajolt. – Az álmodókat még ereszd be! Drág kilesett az utcára egy lyukon át, és amikor Igor és Chloé az épület elé értek, rögtön elemelte az asztalt az ajtó elől. Chloé surrant be először a lyukon. Rögtön felszaladt a lépcsőn. – A katonák hergelik a városlakókat – mondta fent, és lerogyott Elesztriel mellé. – Kint forró a helyzet. – Láttuk a tüzet. – Izé… – Az bizony a mi tűzvarázslónk volt – érkezett meg Igor is. – Tudtam – morogta Deff. – Járt itt a lengyel? – kérdezte Igor. – Járt, aztán eltűnt megint. Azt mondta, felhívta a maga századosát… így mondják, ugye? Felhívta. – Igen. Távolsági beszélgetés… Felhívás. – Jól van. Átadta az üzenetét, de nem kapott választ. Igor bólintott. – Nem is kaphatott választ. Ez így természetes. – Igen? – Chloé felnézett Igorra. – Milyen titkos hadseregnél szolgálsz? Azt tudom, hogy Specnazos voltál, mert azt mondtad, de valahogy azt hittem, utána átmentél a magánszektorba. – Más a helyzet. – Aha. – Chloé bólintott, aztán hangot váltott. – Hol a csirke? Elhagytad? Igor kiemelte a döglött állatot az inge alól. – Ételt nem hagyunk el – mondta. – Ezt a tanácsot jegyezd meg egy életre. – Egyre? – Vagy kettőre. …és ledobta a csirkét Chloé elé. Nem telt el sok idő, és kopogtattak az ajtókeretbe helyezett asztalon. A lovak nyugtalanok voltak, és ez a gírre is átragadt. Óvatosan közelítette meg a bejáratot, felkészült a harcra. – Drág! – hallatszott egy fojtott hang az ablaknál. – Steve vagyok.

252

ANTHONY SHEENARD

A gír megnyugodott. Elvette az asztallapot a bejárati ajtó elől. Elvette és majdnem ütött is vele, mert az előtérbe két katona lépett be Triatus báró barna ruhás légiósainak öltözékében. – Le ne üss! – kapta a feje fölé a kezét Főnix. – Mi vagyunk azok. – Lehetnétek óvatosabbak is. – Ha hiszed, ha nem, ez a szerelés most inkább jól jön kint, mint az előző. Drág visszarakta az ajtót, és érdeklődve kérdezte meg: – Hogy szereztétek? – Leütöttük őket. – Mi lesz, ha magukhoz térnek? – Steve bezárta őket egy borospincébe. Steve megveregette a gír kezét. – Jó, hogy aggódsz értük, de jó dolguk lesz. – Persze, részegen fogják őket felkoncolni a mowurok. Felsétáltak az emeletre. – Rohadt nagy szarban vagyunk – vágott bele a közepébe a magyar. – Ha nem adjuk fel magunkat, a mowurok lerohanják a várost, és mindenkit felkoncolnak, közöttük minket is. Ha feladjuk magunkat, kiadnak minket a mowuroknak, akik felkoncolnak mindannyiunkat, közöttünk engem is. – Hogy bírod ezt is viccesen felfogni? – csodálkozott Chloé. – Ha máshogy gondolkodnék, rögtön belecsinálnék a nadrágomba. – A legrosszabb, hogy nem menekülhetünk el innen. Edvir, Elesztriel és Drág kis sem léphetnek ebből a házból – mondta Főnix. – Már nemcsak a katonák keresik őket, de az egész város. Illetve a fél város, mert a másik fele a tüzet oltja. – Chloé volt – jegyezte meg Deff. – Hát most éppen kapóra jön – biccentett Főnix. – Ha nem kellene oltani, nyolcvanezer ember keresne minket. Így csak negyvenezren vannak a nyomunkban. – Kevesebben – védte meg magát Chloé. – A tűz egyre terjed, ezért több és több ember fog majd oltani. – Szóval egyre kevesebb hely lesz, ahova menekülhetünk, ha innen mennünk kell. – Miért kellene innen mennünk? – Mert ideérhet a tűz. Basszus! – Steve meglátta a csirkét. – Ezt ki szerezte? – Chloé. – Drágot kellett volna küldeni. Tuti marhát hozott volna. – Most nem mindegy? – De. Nem akarok kicsinyesnek látszani. – Steve a tűzvarázsló felé fordult. – Ügyes voltál. Bocs.
253

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

Chloé rálegyintett. – Mi történne, ha megadnánk magunkat? – szólalt meg hirtelen Elesztriel. – Nem engedhetjük meg, hogy egy egész várost megbüntessenek miattunk. A mowurok nem válogatnak férfiak és nők vagy felnőttek és gyerekek között. Mindenkit megölnek… Én ezt… ezt nem hagyhatom, nem hagyhatjuk. – Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez nekem nem jutott eszembe – mondta Edvir. Deffnek más volt a véleménye. – A hercegnő nem kerülhet Karmen kezére. – Menjünk, aztán harcoljunk! – vetette közbe Meldiana. – Ha lerohanjuk a tábort, a mowuroknak nem lesz oka megostromolni a várost. – Mi van, ha elfognak? – mérgesedett fel Deff. – Karmen elől menekülünk hetek óta, most meg egyenesen beleszaladnál a szörnyeibe? – Hát nem engedem, hogy élve elfogjanak. Az utolsó csepp véremig harcolni fogok. – Készen állsz az öngyilkosságra is? – Ha szükséges. – A dac senkit sem ment meg – mondta Főnix, és ezzel a lovag mellé állt. – Egyébként úgy hírlik, hogy Karmen is itt van. Amit hallottam róla, aszerint még a halott testedből is kifolyatja a véred. – Gyávák vagytok! – Karmen itt van? – nézett fel Deff. Hitte is meg nem is, hogy a világ legtitokzatosabb mágusa a közelben van. Ha itt van, miért nem cselekszik? Ha idáig eljött, miért állt meg a kapukon kívül? – Azt mondod, hogy itt van Giracus mellett? Kitől hallottad? – A polgárok körében gyorsan terjed a hír. A katonák terjesztik. A lovag Igorra pillantott. – Mi nem hallottunk erről – emelte fel a kezét Igor. – A báró kiküldött valakit tárgyalni a mowurokkal – idézte fel Főnix azt, amit hallott. – Aki visszajött, az állítólag megesküdött rá, hogy Karmennel találkozott. A másik küldöttet megölték… Deff még mindig tamáskodott, bár tartott tőle, hogy csupán a legrosszabb álmát igyekszik tagadni. Karmen személyesen jött el a hercegnőért. – Karmen itt van – győzködte magát. – Hogy kerülhetett ide Mordova túlsó végéből? – Varázsló, nem? Steve megint csak számolt. Mi lenne, ha kirontanának, rá az ellenséges seregre? – Némi esélyünk van – mondta. – Van ezer harcosunk a’la Főnix. Én tudok idézni egy sárkányt. Chloé fel tudja gyújtani a maradék várost… – Vicces.
254

ANTHONY SHEENARD

– Igor pedig isten se tudja, mit tud. Harcolni, mint a többiek. Igor tekintete megvillant, de a szót most is beleszakasztotta Henryk megjelenése. – Te mit tudsz, Henryk? – fordult oda Steve, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy a férfi feltűnik a lepusztult szoba közepén. – Van valami varázslatod? – Épp most feküdtem le. Itt leszek veletek most egy ideig. – Remek – fancsalodott el Steve arca. – Te is a legjobb időt választottad, barátom. Most kellett volna otthon a pornócsatornára kapcsolnod. – Azon is elalszom. – Oké, akkor menthetetlen vagy. Itt a helyed közöttünk… legalább együtt halunk meg.

255

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

13.

NÉGYSZÁZTIZENHÉT
Steve felállt, és sétálni kezdett. A homlokát ráncolta, valamin – láthatóan – erősen gondolkodott. Ahogy magában felsorakoztatta az érveket és az ellenérveket, még gesztikulált is. A többiek némán nézték. Az ócska padlódeszka hangosan recsegett a talpa alatt, de kint ezt nem lehetett hallani, mert a város mostani hangjai már túlszárnyalták a nappali zajokat. Idehallatszott a tűzben elkorhadó házak ropogása, a menekülők sikoltozása, kiabálása. Az utcán láncot alkottak az emberek, vödröket adtak sebesen kézről kézre. Mások az értékeiket mentették, megint mások védték azokat, mert megindultak a fosztogatók is. A gír és a tündék felkutatásának álcája alatt házakat, fogadókat, templomokat raboltak ki. Tudták, hogy a légiósoknak jobb dolguk is van, mint a lakosok értékeire vigyázni. – A tündéket el lehet rejteni – mondta Igor bele a szobába, annak, aki hallgatja, vagy tudja, miről van szó. – A fejükre húzunk valami csuklyaszerűt, és kitömjük őket az itt található rongyokkal, hogy emberi alakjuk legyen. Drággal mit csinálunk? Főnix is ezen töprenghetett, mert rögtön válaszolt. – Lehet, hogy azt a cselt kellene használnunk, amit Odüsszeusz kiötölt a megvakított küklopsznál. – Báránybőrbe bújni? – kérdezte Meldiana. – Ismerős nálatok is a történet? – Nálunk is? Odüsszeusz itt hajózott körbe, a tengereinken. A mi hősünk volt. Főnix hümmögött. – Nem bárányra gondoltam, hanem lóra. – Megölnél egy lovat? – Csak lehajolna közöttük. Körbevennénk lovakkal, és azok elrejtenék valamennyire. A városiak ugyan nem vakok, de talán a pánikban, éjjel nem vennék észre. – Képtelenség kijutni a városból. – Csak egy másik rejtekhelyig jussunk el. – Annak semmi értelme.
256

ANTHONY SHEENARD

– De van. – Edvir az ablak alatt ült. – Hallom a tüzet. Egy órán belül ideér. – Jól van – állt meg Steve. – Alig pár óránk van hajnalig, de csak egy, míg a tűz ide nem ér. Ám ha kimegyünk is innen, és elbújunk bárhová, akkor sincs sok hátra. Igazam van? Egyedül Főnix biccentett, viszont ezt Steve helyeslésnek vette. Folytatta. – Mindenképpen ki kell törnünk. – Felemelte a kezét. – Ne vitatkozzatok, várjátok meg a végét! Meldianát nem vihetjük ki, neki itt kell maradnia. Viszont ha kitörünk, magunkkal csalhatjuk a mowurokat. Átcsapunk a vonalaikon, és elmenekülünk. Nekik nem lesz okuk elpusztítani Giracust, és amúgy is a nyomunkba erednek majd, így ezek között a falak között Meldiana is védett marad. – Nem rossz ötlet – szólalt meg pár pillanat elmúltával Deff. – Chloé eljátssza a hercegnőt, tehát nem lő tűzgolyókat, csak harcol. Ismétlem, nem kell bevennünk a mowurok táborát, csak át kell gázolnunk rajta. – Az se lesz könnyű – jegyezte meg az őrző. – Mintha fejjel mennénk egy sziklafalnak, hogy ledöntsük. – De ez az egyetlen esélyünk. Nekünk is és a városiaknak is. Az egyetlen gond, hogy hogyan jutunk át a kapun. – Csak ez? – kérdezte pimaszul Chloé. – De ezt megoldjuk mi ketten Főnixszel. Katonaruhában felmegyünk a kaputoronyba, elfoglaljuk és kinyitjuk. – Miért nem azt csináljátok, amit Han Solo és Chubakka a Csillagok háborújában, amikor vonósugárral behúzták őket a Halálcsillagba? – kérdezte Henryk. – Tegyetek úgy, mintha a gír a foglyotok lenne! Van itt egy szárítókötél, kössétek össze a kezét azzal, és vezessétek el a kapuig! Steve arca felragyogott. – Henryk, te zseni vagy. Komolyan, ez a fickó tetszik nekem! A gírt, a két tündét és Deffet látszólag megkötözzük, és ellovaglunk velük az északi kapuhoz. Azt mondjuk, Triatus báró parancsára kivisszük őket Karmenhez, és maguktól kinyitják a kaput. Kilovaglunk és hajrá. – Túl egyszerű – mondta Főnix. – Nem biztos, hogy jobb, ha valami bonyolult. A lényeg az, hogy gyorsan kell mozognunk. Igor és Chloé előre mehetnek a kapuhoz, felmérhetik a terepet és megvárhatnak bennünket. – Nem mondom, hogy zseniális az ötlet – bólintott Igor. – Viszont az egyetlen, ami kivitelezhetőnek is látszik. – Nem állunk le harcolni a mowurokkal, ez a lényeg. – És ha beszorulunk a vonalaik közé?
257

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Annyi öröktüzest képes lesz Főnix feltámasztani, hogy éket üssön a szörnyek soraiba. – Ha itt van Karmen, akkor a varázslatával bármit megtehet – mondta Deff. A lovag nem akadékoskodni akart, hanem komolyan vette a tervet és kereste a gyenge pontjait. – Ez az egyetlen rizikós rész – bólintott Steve. – De vállalnunk kell. – És a te sárkányod? – Joe? Megidézem. – Nem láttatok még mowurokat, ugye? Az álmodók nemet intettek. – A mowuroknak nincs szájuk. Nincs szükségük rá, mert nem esznek, ők a lelkeket falják fel. Nyálkás páncél fedi a testüket, a derekukon pedig van egy testnyílás, ahonnan az energiacsápjaik előtekeregnek. Azzal szívják ki az életerődet, de emellett olyanok, mint a támadó kígyó, hatalmasat ütnek, és képesek átszakítani egy krokodil páncélját is. Vigyázni kell a karmaikra, mert könnyedén kibeleznek vele, de a fegyvereket is jól forgatják. Veszélyes, kemény, értelmes dögök. Egyedül a sámánjaikkal lehet szót érteni, de ha már egy sámán előtt vagy, nincs miről beszélni vele. – Ocsmány féregnek tűnnek – morogta Igor. – Azok is. – Menni fog ez, csak nem kell megijedni – bíztatta őket Steve. – Engem nem ijesztenek meg – mosolyodott el vészjóslóan Edvir. – Én benne vagyok. Csak menjünk innen! – Ugyanígy érzek – felelte Elesztriel. – Mikor indulunk? – kérdezte Guont őrző. – Ha már érezzük a tűz melegét. Amikor a legnagyobb lesz a káosz. Lélekben már mindannyian döntöttek. Deff feltápászkodott és Meldiana mellé lépett. A hercegnő is felállt. – Edir északi csúcsához közel, a hegység közepén van egy kis falucska – mondta Deff komolyan és tisztelettel. – Úgy hívják, hogy Rinka. Ott találkozunk. Meldiana nem válaszolt. – Hercegnő, a szavamat adom rá, hogy utána én vágok ösvényt neked az ellenfél szívébe minden egyes csatában, hogy a legborzasztóbb helyeken hadakozhassunk – folytatta a lovag. – Becsüld meg az őrzőidet annyival, hogy addig életben maradsz. – Ez jó ajánlat – hajolt közbe Steve. – Ügy lesz – bólintott nagy nehezen Meldiana. Deffnek ennyi elég volt.

258

ANTHONY SHEENARD

Chloé lemászott a lépcsőn Drág és a lovak mellé. Amint elment a sötétben az állatok mellett, megsimogatta az egyik nyakát Érezte a szagukat és a testük melegét, ujja alatt pedig a ló rezzenését. – Mit akarsz? – kérdezte Drág. – Kimennél? – Megtanultam egy Walt Whitmant, ahogy kérted – mondta a kis tűzvarázsló lány halkan, és leült a gír mellé. Olyanok voltak ketten, mint egy nagyra nőtt óriás és egy gyermek. Vagy egy nagy óvodás a babájával. – Nem az egészet, csak egy részletet. Meghallgatod? A gír lenézett az apró lányra. – Megtiszteltetés lesz, ha elmondod. – Dőlj hátra, kérlek! – Félek, hogy kidöntöm a súlyommal a falat. Vékony ez… – Akkor csak lazíts! Az a címe, Ének magamról Drág lazított, kezét az ölébe ejtette, és várt. Chloé belekezdett. Vad muzsikával jövök én, kornétákkal és dobokkal, Nemcsak elismert győztesnek játszom én indulókat, meghódítottaknak is játszom. Hallottad már, hogy jó csatát nyerni? Én azt mondom, elesni is jó, a harcokat ugyanolyan értelemben vesztik el, mint megnyerik. Én verem a dobot a holtaknak, Kürt száján fúvóm legharsányabb és legvidámabb dalomat nekik. Vivát az elesetteknek! És azoknak, akiknek hadihajói a tengerbe vesztek! És azoknak, akik maguk is a tengerbe vesztek! És minden csatavesztett hadvezérnek és legyőzött hősnek! És a számtalan ismeretlen hősnek, akik felérnek a legnagyobb ismert hősökkel! A gír nézte a tizenhét éves lányt, aki lélekben tizenkilenc volt, vagy még öregebb, és csak hallgatott. Chloé pedig elmondta a verset, amit megtanult napokkal korábban, és amikor befejezte, akkor tudta, hogy nem fog megállni, mert már nem is Drágnak szavalt, hanem önmagának. Mert ez a világ Walt Whitman világa is volt, és mindazoké, akik az évezredek során ideálmodták magukat, és persze azoké is volt, akik nem; csak ott éltek, abban a másik történelemben, ahol se mágia, se idegen fajok, viszont ahol az ember ugyanaz, mint itt.
259

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

És a kis tűzvarázsló lány, a Los Angeles-i gimnazista, az iskolakezdésen még innen, mély levegőt vett és folytatta: Most elmondom, mit tudtam meg Texasban, mikor még egész fiatal valék (Nem Alamo elestét mondom el, Hírmondó nem maradt, hogy elmondja Alamo elestét, Hisz a százötven néma Alamóban.) Elmondom regém, hogyan öltek meg négyszáztizenkét ifjú embert hidegvérűen… …és folytatta, amíg csak emlékezett a szavakra.

260

ANTHONY SHEENARD

14.

MERCA ALATT
A mordovai és aurasi katonákból álló sereg, kiegészülve az álmodók folyton változó csapatrészeivel, egy erdős domb mögött táborozott le. A fák takarták a felvert sátrakat és a katonákat Merca védői elől. A tábor közepén félkörívben Carlos, Elias hadúr és Rabannos mágus sátra állt, és egy titokzatos negyedik, ahová a katonák rengeteg kisebb-nagyobb ládát és csomagot halmoztak fel. Középütt pedig egy vezéri sátor emelkedett a magasba, amit Carlos szeretett volna kevésbé hivalkodónak látni, de Elias hadúr kérését figyelembe véve aztán mégis a helyi szokásokhoz igazodtak, és a nemcsak nagyobb lett minden másik sátornál, de díszesebb is. Carlos ebben a vezéri sátorban állt az asztalra kiterített térkép fölött. Körös-körül gyertyák sorakoztak: az asztalon, állványokon, dobozokon, és fényárba borították a sátrat. A gyertyák jellegzetes illatukkal együtt meleget is adtak és kiszorították a tenger éjszakai hűs levegőjét. Csupán ketten voltak bent, a bandavezér laza, utcai öltözékben, Elias hadúr páncélban. – Merca régi város, erős falakkal. A tenger felől lehetetlen megközelíteni, de a szárazföld felől van esélyünk – Carlos rábökött négy pontra a térképen. – Ide, ide… ide és ide csoportosítjuk az embereinket. Gyors behatolás után jöhet a város frontális lerohanása. – Gyors behatolás? – kérdezte a hadúr. Carlos az elmúlt napban úgy vezényelte az embereit, ahogy a hadúrnak soha életében eszébe nem jutott volna. Ehhez a hadművészethez nem értett, de megpróbálta ellesni a praktikáit, és rájönni, mi miért van. – Megkeressük a város gyenge pontjait és beküldünk pár embert, akiknek a feladata a kapuőrök kiiktatása lesz. – Tehát megölik őket. – Igen. És kinyitják a kapukat. Egy másik csapat Merca báróját öli meg, egy harmadik pedig a városvezetőket. – Ez… Ez… – Elias hadúr kereste a szavakat.

261

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Lovagiatlan? – kérdezte Carlos. – Igen, az. De a vezető nélkül maradt várost könnyebb lesz elfoglalni. Kevesebb polgár hal meg, kisebb lesz az áldozatok száma. – Dicséretes, hogy figyelsz a közrendűekre, de túl nagy az ár. A háború és az orgyilkosság a mi világunkban nem összeegyeztethető. A háborúkat a katonák vívják pénzért vagy dicsőségért. Nem szoktunk királyokat vagy bárókat a saját ágyukban leszúrni. – Ha megvadult állatok törnek rád, nem a falkavezért lövöd le elsőnek? – kérdezte Carlos. – Én nem vérengzésre készülök, vagy hódításra, hanem egy ország felszabadítására. Úgy akarom megvívni ezt a háborút, hogy minél többen mellém álljanak józan eszük vagy hitük szerint. A köznépet meg kell nyernem a céljaimnak, nem kiirtanom őket. Nekem ők a fontosak. Elias bólintott. – Értem a célod, de még nem győztél meg. – Merca ősi város, aminek a nevét Orkhon császár nem bírta megjegyezni vagy kimondani, ezért átnevezte Mercára. Miből gondolod, hogy a város irányítását meghagyta a régi uralkodó embereinek? Lehetséges, hogy a városvezetők vagy éppen a báró álmodó volt, csak ittragadt, és Orkhon császár magas tisztségre emelte. A te és a hozzád hasonló mordovai nemesek szemében ők talán nem is nemesek… Ez már nem csak a te világod, hadúr. Ez már mindkettőnké. – Átgondolom. Csak ennyit ígérhetek. – Jöjj közelebb, hadúr! – intett Carlos. – Beszéljük meg, mi lesz a te húszezer emberednek a feladata! A támadás terve nem volt bonyolult. Merca kerek bástyáiból négy a tenger felöli oldalon volt, négy a másik három égtájat őrizte. A parti bástyákon két-két katapultot irányítottak a víz felé, amelyből a szélsőkkel a part felé is lőhettek. Ez volt a város legjobban védhető része, innen öngyilkosság lett volna rohamozni. Carlos az öt kapuból az északnyugatit szemelte ki a frontális támadás irányául. – Egy elterelő támadást indítunk az északkeleti kapunál. Nagy lármával, nagy porkeltéssel. A harcosok húzzanak maguk mögött bokrokat és üvöltsenek teljes erejükből. Seregeink nagy része ugyanakkor északnyugaton lesz, és csendesen közelíti meg azt a kaput az éj leple alatt. Előbb az északkeleti kapu omlik majd le, a birodalmi katonákat tehát oda vezénylik. Aztán leomlik az északnyugati kapu, és ott behatolva hátba támadjuk a katonákat. – Mitől omlik majd le a fal? – kérdezte Elias hadúr. – Ez egyelőre legyen az én titkom – felelte Carlos. Egy őr lépett be az álmodók közül, és tisztelgett Carlosnak. Elias ezt az üdvözlési formát nem bírta megszokni. – Küldött érkezett, uram.
262

ANTHONY SHEENARD

Az MS13 egy katonája, Enrique lépett be az őr nyomában a sátorba. Carlos elmosolyodott és átölelte a belépőt. Megveregette a vállát, majd a vállánál fogva eltolta magától. – Úgy gondolom, azért jöttél, hogy hírt adj arról, mi a helyzet Che táborában. – Úgy van, Carlos. Minden a legjobb úton halad. Elfoglaltuk Isagiost, ahogy erről már értesített a futár partraszálláskor. Che felmérte Mariont és Hosidorust. Biztosítani akarta a partraszállást, ezért kis számú katonát hagyott csak Isagiosban, és most Hosidorust ostromolja. Froster kétezer emberrel Marionba vonult, és körbevette. Az a terv, hogy kiéhezteti és gyengíti, közben pedig ellenőrzése alá vonja a revenzai határt. – Remek – Carlos a térkép fölé vonta az emberét. – Jól gondolom, hogy Hosidorusból jössz? – Igen. – Hogy áll az ostrom? Mennyire köti le az erőiteket? – Hosidorus lényegében a miénk. Bejutottunk a városba és sikerült áttörnünk a várfalon is. – De még nem foglaltátok el teljesen. – Amikor eljöttem, két-három palota ellenállt. Mostanra nyilván azokat is bevettük. Óriási túlerőben vagyunk. – Van rá esély, hogy Martín seregének egy része csatlakozzon hozzánk? – Ha Hosidorust elfoglaljuk, a sereg egy része visszamegy Isagiosba és erősítésnek Marionba. Martín sejtette, hogy megkérdezed ezt, Carlos, és azt üzeni, legfeljebb ezer embere van szabad. – Álmodó vagy toborzott ember? – Hatszáz toborzott. Az utakat és a partot őrizhetik, és így te szabadon mehetsz tovább Dargur vagy Quoryoley felé. – Koncentráljunk most csak Mercára! – morogta Carlos. – Ha ezt nem sikerül elfoglalnunk, nincs út Adessza felé. Menj vissza Martínhoz, és mondd meg neki, hogy jöhetnek az emberei. – A hajó?… – Ssss! – Carlos felemelte a kezét. – Erről egy szót se! Csak mindent a terv szerint. A bandavezér Elias hadúrra pillantott. – Nem miattad, hadúr – mondta –, de egy ekkora seregben lehetnek rossz fülek. – Rossz fülek – mosolyodott el kesernyésen a báró. – A rossz embereknek rossz füleik vannak, álmodó. Kezdek rájönni, hogy ez valóban nem a mi háborúnk lesz, hanem a tietek. Mi csak megszenvedjük. – Mindegyikünké… csak hadd, hogy ezt én vívjam. – Eddig te vívod. A többit majd meglátjuk később.
263

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

Carlos és Elias tekintete egy hosszú pillanatra összekapcsolódott. Egyikben sem volt sem öröm, sem engedékenység. Harcosok voltak, akiket egymás mellé sodort az álomvilág. Harcosok és szövetségesek – kényszerűségből. – Meglátjuk – biccentett Carlos, aztán elfordulva Enrique vállára csapott. – Menj, egyél valamit, aztán csatlakozz hozzánk éjszakára!

264

ANTHONY SHEENARD

15.

A KITÖRÉS
A lángok olyan mohón és hangosan falták fel a szomszédos utcatömb házait, hogy a rejtőzködők úgy érezték, fölöttük is ég a tető. A lovak lent egyre idegesebben topogtak. Drág és Chloé nyugtatták őket. Fent az emeleten Edvir figyelte az utcát. – Meg fogják hallani a lovakat – mondta Főnix. – Indulnunk kellene. – Akkora kint a káosz, hogy észre sem veszik – felelte a tünde. Az arcán sárga fények táncoltak, a kinti tűz visszfényei. – Már alig oltanak, inkább menekülnek. Eső kellene, anélkül menthetetlenül leég az egész város. – Én kicsit izgulok – mondta Steve nagy levegőt véve. Deffre pillantott. – Hatásos volt az a leírás a mowurokról. Tisztán látom őket magam előtt. Ez az élénk fantázia átka. – Lehet, hogy meghalunk – mondta az őrző. – Egy kis izgalom nem árt csata előtt, megélezi a katona hallását és felgyorsítja mozdulatait. – Hát nekünk tényleg könnyebb – mondta Steve. – Ha meghalok, majd élek otthon, kényelmesen Budapesten. Továbbra is az anyám mos rám, rendelem a pizzát, írom a könyveimet és megpróbálom visszahódítani Rékát… Persze hiányozni fog ez a világ, de majd valakivel üzenek. Olyan lesz ez, mint az internet felfedezése előtt a világ… – Fogd már be! – Főnix szólt rá a magyarra. – Jól van. Csak kicsit izgulok. – Már említetted! – Hogy lesz az a sárkányidézés? – kérdezte Deff. – Őszintén szólva, nem tudom – Steve egy helyben járt. – Mert nem ide kellene megidéznem, hanem valahová a városon kívülre. Fogalmam sincs, hogy mit tudnak a sárkányok, vagy hogy hogyan hat a mágia. De szerintem ráérek akkor elkezdeni, ha Igor és Chloé elindultak. Igor azonban látszólag nem volt kész. Két kezét a magasba emelte, majd kört rajzolt a levegőbe. Jobbjával meghúzta az átlót is, baljával pedig hullámokat vitt a képzeletbeli ábra közepébe. Közben csukva volt a szeme. Pár újabb levegőbe rajzolt ábra után kifújta tüdejéből a levegőt a mennyezet felé,
265

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

majd mintha fel akarná tolni magasra, még magasabbra, a két tenyerét is felemelte. Aztán kinyitotta a szemét. – Most már készen állok. – Lehajolt és a derekára kötötte a Triatus báró palotájában szerzett kardját. Szétterpesztett lábbal úgy magasodott a szoba közepén, mint egy győzelmi szobor. – Ez mi volt? – Egy egyszerű esővarázslat. – Karmen ránk találhat – morrant fel Deff. – Ha akart volna, már ránk talál – felelte Igor. – Nem éreztem, hogy bármiféle mágikus erővel kutatott volna utánunk. – Hol az eső? – Elesztriel kipillantott az ablakrésen az utcára. – Majd jönni fog. Kell a felhőképződéshez egy kis idő. – Én is kész vagyok – jelent meg Chloé az ajtókeretben. – Lépjünk! Meldiana hercegnő eléje állt. – Nem úgy nézel ki, mint egy hercegnő. – Te se – válaszolta Chloé nyeglén, majd tüntetően oldalra fordította a fejét, Igor felé. – Mehetünk, Igorkám? – Igen. Felszedték a nyergeket és lesétáltak velük a lovakhoz. Felszerszámozták az állatokat. Ez már az álmodóknak is tökéletesen ment. Volt a mozdulatokban valami megnyugtató. Végigsimítani a lovon, feltenni rá a pokrócot, majd a nyerget. Áthúzni a hasa alatt a hevedert, és meghúzni, nem lazán és nem feszesen, éppen csak annyira, amennyire kell. A lovak persze nem nyughattak, a közeli tűzmarta házak falai iszonyatos robajjal dőltek le, és minduntalan megriasztották őket. Az utcáról beszűrődő kiabálás és jajveszékelés is egyre erősebb lett, egyre közelebbről hallatszott. – Kinyitom az ajtót – mondta segítőkészen Drág, amivel mosolyt csalt Edvir arcára. – Vezessétek ki a lovat gyorsan… aztán pattanjatok fel rá! – Tedd! – felelte Igor és elhelyezkedett az asztallap mögött. A gír elfordította az asztalt, mire Igor kivezette a lovát. Chloé követte, és tették, amit Drág mondott. Mire felültek a nyergekbe, az asztallap ismét a helyén volt. A pánikba esett városiak közül egy szívdobbanással később már senki nem tudta volna megmondani, honnan léptek ki a lovasok. Mintha csak a semmiből toppantak volna elő, hogy aztán lépésre, lépésről vágtába csapjanak át, és eltűnjenek észak felé. És ebben a pillanatban eleredt Giracus fölött az eső. Főnix visszament az emeletre. Steve mielőtt követte volna, látszólagos lazasággal odavetette Deffnek, Drágnak és a tündéknek:
266

ANTHONY SHEENARD

– Kötözzétek le magatokat a szárítókötéllel! Aztán kettesével szedve a fokokat felszaladt a lépcsőn, mielőtt valaki utána hajít egy kardot. – Menjünk külön szobákba! – ajánlotta fent Főnix. – Nem tudom, hogy te mit fogsz csinálni, de nekem kell egy kis nyugalom. Nem messze tőlük nagy robajjal összedőlt egy épület. Most már nemcsak a hangját hallották, de a kis réseken, beroskadt tetőn át a hőhullámát is érezték nem sokkal később. – Tied a húgyszagú szoba! – jegyezte meg Steve. Elesztriel jött fel a lépcső feléig. – Kell segítség, Főnix? – Most nem. Furcsa, de úgy érzem, most meg fogok birkózni vele. Bár nem tudom, hogy az előző idézés után ilyen rövid idővel elő tudok-e hívni mindenkit. – Amennyit csak tudsz – fordult vissza a szobaajtóból Steve. – Mert sárkányunk a legjobb esetben is csak egy lesz. – Megteszem, amit tudok! Steve befordult a tisztaszobába, és megállt a közepén. Arca komolyságot tükrözött, eltűnt róla a könnyed, mosolygós maszk. Nehéz feladat előtt állt, amiről fogalma sem volt, sikerül-e véghez vinnie. Érezte, hogy kevés ehhez. Amikor a sárkánypapok között megidézte élete első sárkányát, Joe-t, a monostor mágikus ereje is segített. Az imák, amiket ezer éve folyamatosan ismételnek szentélyeiben és celláiban, beleivódtak a falakba, az oszlopokba, a kövekbe, a környező sziklákba és az udvari szobrokba, s folyamatosan ott járnak körülöttük a széllel és az illatokkal. Csak mély levegőt kellett venni az idézőkörnél, és Steve máris telítődött a papság mágikus erejével. Akkor, ott könnyű volt sárkányt idézni – vagy legalábbis utólag úgy tűnik, könnyű volt. Itt lehet, hogy nem is sikerül. Három félutas álmodó, gondolta Steve. Hallott Igor transzmutálásáról. Főnix sincs még ereje teljében, ő meg hamarabb elhagyta az iskolát, mint kellett volna. Három félutas varázsló meg egy kislány az álomvilág ezerötszáz éves, legendás mágusa ellen. Kihívás ez a javából! Kár, hogy eleddig nem nagyon szerette a kihívásokat. Felemelt egy félrehajított fadarabot és a végére nézett. Koncentrált, mire a fadarab meggyulladt. Kis zöld lánggal égett, égett, majd parázslott és elszenesedett alig pár másodperc alatt. Ekkor Steve egy két méter átmérőjű kört húzott a padlóra a fa szenes végével, majd belerajzolt egy ábrát, és beült a közepébe. Kihajította a fát, a kezét összetette és imádkozni kezdett. Ugyanazok az imák voltak, amiket a monostor udvarán elmormogott. Ugyanazok az ősi szavak, amiket a sárkánypapok végeláthatatlan nemzedéke mormolt, ha sárkányt akart magához hívni.
267

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

A padlóra rajzolt vonalakból fekete füst szivárgott elő. Ez nem olyan füst volt, mint ami egy mindennapi tűzből tör az égnek, ez nehézkesen gomolygott elő a padló magasságában. Körbefolyta Steve alakját, és ettől úgy tűnt, a férfi egy fekete felhőn lebeg. A füstből aztán a mennyezet felé nyúlt kettő, három, majd még több füstcsík, sorban egymás után. Steve tovább mormolta az imát, és pár perc múlva szél támadt, amely kisöpörte a füstöt a szobából, mintha sose lett volna. Nem is kisöpörte, hanem átlátszóvá tette és eltüntette. Steve válla megereszkedett. A férfi még egy imát elmormolt, köszönetet mondott benne a sárkányok ősének, aztán kimerülten eldőlt a padlón. Valami történt, de fogalma sem volt, hogy mi. A szomszédban Főnix megpróbált elhelyezkedni, de amint kényelmesen leült a fal egy tisztának látszó szeglete mellé, esőcseppek kezdtek hullani a fejére. Főnix felpillantott. A mennyezet átázott, az Igor támasztotta eső átszivárgott a falon. A férfi új, száraz helyet keresett. Különös bizonyosságként élt benne, hogy most tényleg meg tudja csinálni egyedül is. Pár órája fura emlékképek kavarogtak elméjében, amik ugyanakkor cseppet sem voltak zavaróak. Maga előtt látta azt a kis falucskát is, amiről Deff beszélt, mint találkozási helyről, ha túlélik a kitörést Giracusból és elveszítik egymást. Rinka. Rinka volt a falu neve, és mindösszesen tizennégy portából állt. Emlékezett történésekre, amiket nem élt át, emberekre, akikkel soha nem találkozott. Emlékezett a mowurokra is, mintha már látta volna őket. Mindemellett biztos volt magában, és ez a bizonyosság minden képpel együtt erősödött. Elfogadta őket. Főnix leült a belső fal egy gerendájához. Lehunyta a szemét, és próbált koncentrálni. Amint kizárta a képeket, hangosabbak lettek a hangok: a kinti ujjongás, a tűz hangjai és az eső kopogása a háztetőn. A monoton kopogásra figyelt, és érezte, hogy mozdul benne valami. Maga elé képzelte az északi kaput, és megpróbálta kivetíteni oda a szektatagokat. Úgy érezte, hogy egyre könnyebb lesz, és kiürül a lelke. Tudta, hogy ismét sikerült életre hívnia a szellemeit, de csak azokat, akik nem haltak meg a palotai harcokban. Azok még pihentek, az életerejéből erősödtek. Egy pillanatnak tűnt az idő csupán, de amikor kinyitotta a szemét, Steve állt előtte, szokatlanul csendesen és komoran. – Mi van? – kérdezte Főnix, de mivel saját magát is alig hallotta, megismételte. – Mi van? – A szomszéd ház ég – felelte Steve –, te meg itt szundikálsz. Végeztél? – Azt hiszem, igen. – Azt hiszed? – A magyar fújt egyet. – Rendben. Én is azt hiszem, hogy sikerült valamit csinálnom. Jó esélyekkel megyünk a csatába.
268

ANTHONY SHEENARD

– Megyünk? – Hát, ég a ház! Öt lovuk volt csupán, azokra az emberek ültek fel, Deff, Guont, Henryk, Steve és Főnix. A gír és a tünde bírni fogják az iramot – rövid távon nem lesz gond velük. És ez a táv bizony túl rövid lesz, amint Deff megjegyezte. Lehet, hogy hamarosan minden véget ér. Meldiana a lépcső harmadik fokáról figyelte őket. Úgy sejtette, ezek az emberek a halálba indulnak. Szeretett volna valamit mondani nekik, de nem tudta, hogyan fejezze ki, amit érez. Deff lovag arcára nézett, és bár a harag most is feltámadt benne, ezekben a pillanatokban eltompította egy másik érzés: a tisztelet. A hercegnő megszokta, hogy kiszolgálják, a keze alá adnak mindent, lesik a kéréseit. A mordovi palotában semmiben sem szenvedett hiányt, nem tudta, mi az a nélkülözés, amíg el nem indult onnan, hogy elbújjon valahol a világ végén. Azóta sok minden történt vele… Harcolt, embert ölt, és megtudta, hogy születésének jogán nem Mordovban lenne a helye, hanem egy tóparti kis házban. Az élete hazugság volt, a királyné nem az anyja. És ha ez nem lenne elég, rajta múlik a világ sorsa, és azok, akik fél éve még nem is ismerték, meghalnának érte, pedig szinte csak veszekedett velük. Steve zavarta meg Meldiana kavargó érzéseit, amikor egyszer csak eléje toppant. – Nálunk azt mondják búcsúzáskor, hogy viszlát – mondta a magyar. – Azt jelenti, remélem, még találkozunk. – A férfi elmosolyodott. – Vigyázz magadra, hercegnő, mert fontos vagy! Meldiana megzavarodott, és egy szót sem tudott kinyögni. – A csirkét itt hagyjuk – vetette hátra Chloé. – Süsd majd meg! Igor a tűzvarázsló lány arcába vigyorgott, mire amaz meglegyintette kicsit az orosz arcát. – Rinka – szólalt meg Deff. – Ne feledd a falu nevét: Rinka. Ekkor Drág elvette az asztallapot az ajtónyílás elől. Zuhogott kint az eső, a lángok azonban nem csillapodtak, még kevés volt a leesett vízmennyiség ahhoz, hogy a dühöngő poklot lecsendesítse. A csapat tagjai a bőrükig átáztak már az első percben, ugyanakkor forróság csapott az arcukba és meleg sütötte a hátukat. Az esőcseppek a hátuk mögött lángoló házak hőhullámaiban sisteregve gőzölögtek el. A városiak az utca végében gyülekeztek, a szürke vízfüggönyön túl éppen csak látni lehetett alakjukat. Ujjongva üdvözölték az esőt, örömük azonban alábbhagyott, amikor látták, hogy a tüzet még ez sem oltja el rögtön.
269

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

A báró katonáinak ruháját viselő Főnix kantárszáron középre vezette a lovát, majd oldalra fordította, hogy takarja vele az ajtót. Guont követte, ő mindjárt felpattant a ló hátára. A tündék érkeztek aztán, majd Deff, Drág és legvégül Steve. Felkapaszkodtak a lovakra, amik idegesen rángatták a fejüket a közelgő tűz láttán. Steve ránézett Deff ingére és látta, hogy gőzölög. – Kivártuk a legvégét – mondta. – Indulás! Áttörtek a giracusiak során, és rátértek az északi kapuhoz vezető utak egyikére. Amikor az emberek megpillantották az egyenruhás Steve előtt a gírt, kötéllel a kezén, ismét ujjongásban törtek ki. Páran köveket ragadtak és utánuk hajították őket. A hangzavar, ami kísérte a csapatot, többek figyelmét felkeltette. A szomszédos utcákból lovas katonák fordultak ki. Főnix első reflexében elfordult volna az ellentétes irányba, aztán rájött, hogy hagynia kell őket, hadd csatlakozzanak hozzájuk. Triatus báró igazi katonái két oldalról fogták közre őket. A vezetőjük Főnix mellé ugratott, és nem kérdezett, rábízta a vezetést. Ez cifra lesz, gondolta Steve hátul. A csapat elejét nem is látta, a gír háta és az eső szinte mindent kitakart előle. A szürke utcák ismeretlen egymásutánisága olyan volt, mintha labirintusban járnának. Főnix biztosan vezette őket az északi kapu felé, Deff és Guont nem szóltak hozzá. A tündék könnyedén bírták az iramot, Drág azonban megszenvedte az esőt, mert kibomlott dús haja és csatakosra ázva az arca elé hullott. A tüzeket már maguk mögött tudták, így egyre hűvösebb lett. Lassítaniuk kellett, mert a macskakövek síkosnak bizonyultak. Háromutcányira a kaputól megsűrűsödtek Triatus báró légiósai. Tucatjával lehetett látni őket a kapualjakban vagy a házak falai mellett. A városkapu persze zárva volt, a fal tetején pedig legalább százan álltak. Főnix még jobban lassított elöl, átváltott a lovával lépésbe. A lovas katona, aki legelőször csatlakozott hozzájuk embereivel, elérkezettnek látta az időt, hogy rákérdezzen: – Mi Triatus báró parancsa? – megpróbálta túlkiabálni a zivatart. Villám hasította ketté az eget, és iszonyatos mennydörgés volt rá a válasz. A vihar megerősödve vert végig rajtuk. – Ki kell vinnünk a foglyokat a mowurokhoz – üvöltötte Főnix. – Velünk jöttök? – Parancs van rá? – Nincs. – Akkor nem megyünk, pajtás! – intett a katona, és hátrafordult az embereihez. – Vissza a városba!
270

ANTHONY SHEENARD

Nem indulhattak azonban el, mert az oldalt várakozó légiósok rohamra indultak ellenük. Lekapták őket a lovaikról, és harcképtelenné tették mindegyiküket. Főnix kivonta a kardját és döbbenten fordult körbe a lovával. Nem értette, hogy mi történik, de felkészült a harcra. Várta, hogy ők is sorra kerüljenek. – Mi az isten van itt? – üvöltötte Deff mögüle. Ledobta a köteleit, és magához ragadta kardját, amit Főnix lovának nyergére kötöztek fel. A támadók azonban megtorpantak. Főnix rájött az igazságra. – Ezek az én embereim! – Triatus légiósaiként hívtad elő őket? – kérdezte Elesztriel a lovak közé lépve. – Én ugyan nem, de így jöttek. Edvir kioldotta kezéről a kötelet és felpattant az egyik üres ló hátára. – Kaput nyiss! – üvöltötte fel a fal magasára Főnix. Előkerült Igor és Chloé is. A kaputoronyból léptek ki, eddig ott húzódtak meg az eső elől. – A frász jött rám, amikor megláttam ezt a sok katonát, aztán rájöttem, hogy ez te vagy, Főnix – kiabálta vigyorogva Chloé. A feszültség miatt hangosabb volt, mint eddig bármikor. Megpaskolta Főnix lovának a nyakát, a gazdi dicsfényéből egy kicsi rá is átsugárzott. – Miből jöttél rá? – Némelyik hasonlít hozzád! Igor megragadta a derekánál fogva a tűzvarázsló lányt, és feldobta egy ló hátára. – Ne fecsegj annyit! – kiáltotta. Villámlás és mennydörgés következett megint. – Mikor lesz ennek vége? – kérdezte Steve Igort. – Ha az összes tűz eloltódik – felelte Igor. – Egy ideig még esni fog! A nagy fatáblák megrándultak, és a kapu lassan feltárult. Fent felhúzták a rácsot is, az út a mowurok felé szabaddá vált. Alig pár lépésig látták azonban csak be, mögötte az éj sötét fala húzódott. Deff Főnix mellé léptetett. – Ék alakban küldd előre az embereidet! Amikor félúton vannak, megindulunk mi is. Néma csendben sorakozott fel több mint nyolcszáz ember kétoldalt, majd lassan megindultak előre. – A kocka el van vetve – morogta hátul Steve, de öröm költözött a szívébe az erősítés láttán. A lengyel álmodóhoz fordult, aki nyakát behúzva csendesen ázott. Hallani lehetett a fogai koccanását. – Henryk, maradj szorosan valamelyikünk mellett! Ha elkóborolsz, meghalsz. – Igyekezni fogok – vacogta a lengyel.
271

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Hol tanultál meg lovagolni? – Még gyerekkoromban az anyai nagyapám lovardájában. Szép idők voltak… Elöl Edvir és Elesztriel is felzárkóztak Főnixhez, és szembenéztek a kinti sötétséggel. – Nem fogjuk látni, mikor érnek félútig – morogta Deff, és a szemét erőltette. – Edvir, te látod? – Nem. Ezen a viharon még én se látok át. – De én tudom – felelte Főnix. Lehunyta szemét és az esőbe tartotta az arcát. Senki sem szólt, csak a légiósruhában megjelent szektatagok sorjáztak kifelé, de ők is néma csendben. A csapat a nyitott kapu előtt állt. Drág mozdult, és a kötéllel, ami korábban a csuklójára volt tekerve, megkötötte a haját. Főnix a két karját maga mellett lógatva ült a lovon. Hagyta, hogy az arcát verje az eső, lehunyt szemhéja egy-egy ráhulló cseppnél megrezzent. A víz lefolyt az állán, a nyakán. Hideg volt és kijózanító. Miközben kiürítette gondolatait, érezte az elsők lépéseit az északi úton, sőt, kezdte érezni a mowurok szagát. Hirtelen egy finom kéz ért a kezéhez, és megszorította. Főnix kinyitotta a szemét, és Elesztrielre mosolygott. A tündér nő áthajolt és megcsókolta. – Ennyire nem lehet végzetes a helyzet – morogta a megdöbbent Deff. – Csak tízezer mowur van kint. Mi az nekünk? Főnix megragadta a kantárt, és rohamot vezényelt.

272

ANTHONY SHEENARD

16.

KARMEN FOGSÁGÁBAN
Az éjszaka rideg volt és taszító. Dermedt csend uralkodott a város körül, mintha Giracust a tökéletesen üres semmi vette volna körbe. A csapat vágtában rohant bele ebbe a semmibe, szemben az esővel és a széllel. Csak a lópaták tompa dobogása hallatszott… …tompa dobogás, mint megannyi szív egymás mellett dobbanása. Villám hasított az éjbe, fénytelen, hullamerev mozdulatlanságba vonva a vizes tájat, az elől húzódó mowur árkot, a sáros földsáncot és a kétoldalt szaladó Főnix-harcosokat. Mennydörgött az ég, és a mennydörgéssel egy időben elszabadult a pokol. A csapat éke elérte a mowur vonalakat és lecsapott rájuk. A mowurok azonban teljes készültségben várták őket, és az első tucatnyi harcost pillanatokon belül felkoncolták. Csápjaik úgy tekeregtek a levegőben, mintha a sánc mögött egy óriási kígyófészek lenne. A szektatagok azonban nem rettentek vissza, és számbeli fölényükkel kiegyenlítették a küzdelmet. – Át rajtuk! Át! – üvöltötte hátra Főnix, és még erősebb vágtára ösztönözte a lovát. Kékes fények villantak fel az árok felett, Igor oldotta fel a sötétséget egy kis mágiával. A támadók még mindig tömött sorokban hágtak fel a sáncokra és rontottak rá a mowurokra. A szörnyek némán harcoltak, ám Főnix harcosai úgy viselkedtek, mint az élők, üvöltöttek két csapás között és nyögtek a csapások alatt. Főnix elérte a sáncot és a lovával átugratott rajta. Átrepült az első sor feje felett és az árok túloldalán ért földet, a második sor mowur közepében. Kardjával rögtön lecsapott, gyorsabban, mint ahogy azt emberi tudat felfoghatta volna. Egy szörny feje a földre hullt. Edvir és Elesztriel is kivont kardokkal érkeztek. A csápok voltak a legveszélyesebbek, azokat nyesték le először, mintha csak egy kukoricatáblában aratnának. Sikamlós, hideg vér fröccsent rájuk. A lovak megzavarodtak a mowurok szagától, rúgtak-haraptak, forgolódtak. Ezzel azonban
273

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

könnyítettek lovasaik dolgán, mert azok a megritkuló sorból kinyúló csápokat könnyebben észrevették. Harcosok másztak ki a gödörből, az első mowursoron rést nyitottak, és így rávethették magukat a második sorra. Drág is megérkezett, kézzel és karddal egyaránt harcolt. Egy csáp a vállába csapódott, Deff odacsapott és levágta a gazdájáról. Drág dühödten tépte ki magából a lecsapott végtagot és a mowurok hullámzó tömegébe vágta. – Tovább! – üvöltötte Deff. – Ne álljatok meg! Főnix, miközben lecsapott, azt fürkészte, hol van kiút. Akármerre nézett, szörnyeket látott. Körbevették őket. Csapdába kerültek. Az eső kopogásán túl hallani lehetett a mowurok testének súrlódását. Olyan hangja volt, mintha páncélos bogarak tömege közeledne. Amikor a csápok kicsaptak az oldalsó tokból, a nedves test halk cuppantást hallatott. Chloé előrelökte a kezét, de Edvir időben elkapta. – Nem varázsolhatsz, most Meldiana vagy! Chloé dühében felkiáltott, majd lecsapott egy jobbról érkező mowurra. Belevágott a vállába, és megakadt a kardja. Egy csáp emelkedett a magasba szemben a lány homlokával, amit egy élesre fent bumeráng szelt ketté, mielőtt ölt volna. Főnix egy katonája mentette meg a tűzvarázsló lány életét. Addigra Chloé is kiszabadította fegyverét és lecsapott a mowur szájtalan fejére. Elesztriel szemben egy kezet vágott le. A tünde nő hátán négy párhuzamos karmolásnyom éktelenkedett, rózsaszín, esővízzel kevert vér színezte ingét. Mellette Guont őrző is teljes erőbedobással küzdött, neki az alkarján nyílt mély seb, de észre sem vette. Ám hiába harcoltak minden erejükkel és ügyességükkel, alig pár lóhossznyit jutottak előre. Steve megpróbált figyelni Henrykre, de esélye sem volt, hogy segítsen rajta. Meglepetésére Henryk is szerzett egy kardot és küzdött. Nem szépen, nem harcoshoz méltón, de hatásosan szelte fel a közelébe merészkedő szörnyeket. Nem élte volna azonban túl, ha Főnix harcosai nem tolják hátrébb, akár saját életük árán is a mowurokat. Steve egy lélegzetvételnyi nyugodt pillanatban körbetekintett. Főnix ez alatt a röpke idő alatt elvesztette harcosainak negyedét. A mowurok azonban nem fogytak, bár soktucatnyi rémisztő hulla feküdt már a földön. A kékes fényben az esőfüggöny ellenére is látszott, hogy az árok két oldaláról jönnek és jönnek, mint valami megállíthatatlan cunami. Tűz villant fel a távolban az árok felett. Steve odakapta a fejét és diadalittasan üvöltött fel. – Joe!
274

ANTHONY SHEENARD

Valóban a sárkány érkezett meg, és ahogy elszállt az árok felett, megpörkölt néhány tucatnyi mowurt. Csapott párat a szárnyaival, megkeverte a támadók sorát, majd felemelkedett, hogy újra lecsapjon. – Tisztítsd meg az utat észak felé! – üvöltötte Steve a sárkány után, mintha az hallhatná őt. Deff is látta a sárkányt, de nem volt ideje örülni, mert három szörnyeteg is ráakaszkodott. A lovag egy csápot a bal kezével kapott el, és szorította, miközben a jobbal lecsapott. Egy karom felszakította a lova farát, mire a ló kirúgott. A kör tágult a lovag körül, amikor is Edvir odaugratott és átvette az egyik ellenfelet. Drág már folyamatosan üvöltött és a csápjánál fogva forgatott egy mowurt. Hihetetlen látvány volt, a szörnyek mégsem hátráltak. A sárkány visszatért és észak felől közeledett. Alábukott, siklórepülésben szállt a mowur tábor fölé. Hosszú lángcsóvát fújt, és kitartotta, amíg csak lehetett. A sár felforrt, a mowurok megsültek. Joe széles utat nyitott északnak. – Gyerünk! – üvöltötte Főnix, éppen akkor, amikor a sárkány kitárt szárnyakkal elszállt felette és egy röpke másodpercre felfogta az esőt. Steve rácsapott Henryk lovának farára, és a ló megugrott. Igor kitört a mowurok közül, majd elvágtázott Elesztriel mellett. A tündék is előrelendültek, ha csak egy keveset előrejutnak, míg összezárul elöl a mowurok hada, már nyertek valamennyit. Ha meg átjutnak rajtuk, akkor már saját maguk is utat vághatnak, míg Főnix harcosainak maradéka hátul föltartja őket. Chloé szinte vakon és süketen vagdalkozott. Drág vágott oda egy mowurt, és noszogatta meg a lányt. A csapat megindult északnak. Senki sem vette észre, hogy az utoljára maradt Steve-et egy sötét test ledönti a lováról. Chloé lova megdöglött. Egyszerűen összeroskadt és megdöglött. Tucatnyi seb volt rajta, és az állat a csata alatt láthatatlanul kivérzett. Egyedül Drág látta, ő volt a lány mellett, a többiek elöl jártak. A gír megtorpant, és Chloé segítségére sietett. A lány csatakos hajjal tombolt, akár egy kis fúria. Drág föléje magasodott és a hátát védte. Amit a lány a maga apró termetével nem ért el, azt levágta a gír. Nem mindennapi párost alkottak a szörnyek tengerének közepén. – Táguljatok, rohadékok! – sikoltotta Chloé, és felpörgött a kezében a fegyver. Drág rúgott és csapott, kardja átzúgott a fejek felett, majd belevágott a mowurok seregébe. Lenyesett egy fejet, kettőbe szelt egy szörnyet vállban,
275

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

majd elakadt egy harmadik bordáiban. Drág kirántotta a pengét és lefelé sújtott, elnyesve két csápot. Vakon harcolt, a megérzéseire hallgatva. A mowurok köréből kivágódott egy csáp és rátekeredett a lány lábára. A sötétben, a kékes árnyékban szinte láthatatlan volt, de Chloé, ha látja, sem tudott volna védekezni ellene, csak ha a saját lábát is megsebzi. A csáp megragadta a lányt a bokájánál fogva és elrántotta. Chloé hanyatt dőlt. Berántották a mowurok tömegébe. Drágnak egy másik csáp csapott a combjába. A gír észre sem vette, csak amikor fordult, és rántotta magával a szörnyet. Olyan volt, mint egy hozzákötözött, fölösleges csomag. Drág üvöltött és a baljába kapta fegyverét. Míg azzal hadakozott, a jobbjával a csápnál fogva, mint egy kötélen tartott borjút, rántotta előre a mowurt. Aztán rálépett a fejére. Érezte, hogy a koponya összeroppan a talpa alatt és hallotta a reccsenést is. Ekkor döbbent rá, hogy Chloé átkozódása félbeszakadt. Megpördült. A lány nem volt sehol. Egy karom végigszántotta a karját. A homlokának célzott csápot még levágta, de a mellkasának ugró mowurt már nem tudta visszatartani. Éles körmök szaladtak bele a vállába, és a következő karmok a torkát tépik fel, ha le nem csap rá egy hatalmas test a magasból. Joe jött el Drágért. Egy pillanat alatt megragadta, majd erőteljes szárnycsapásokkal felemelkedett és kiemelte a mowurok közül. A gír mellkasán megkapaszkodó szörny visszazuhant a sárba. A sárkány felemelte a kapálózó óriást, akinek a combján ott függött a széttaposott fejű mowur, egészen addig, míg a csáp ki nem szakadt az izmok közül. Drág üvöltött, de nem ezért. Chloé nevét üvöltözte és – amint elrepült felettük – a mowurok undorító seregét bámulta alant, hátha ráakad a lányra. Egészen addig, míg a sárkány le nem dobta egy szénaboglyára egy csendes mezőn, távol a harctól. A Főnix által életre hívott harcosok követték őket, ameddig lehetett. Védték a hátukat. Guont, Edvir, Elesztriel, Henryk, Deff és Főnix egymás mellé felzárkózva vágtattak előre, és összeszokott csapatként védték meg önmagukat és egymást. Amikor összezárult volna előttük a mowurok harmadik sorának fala, akkor megint megjelent a sárkány. Lángba borította a szörnyeket és sietősen összehordott fészkeiket. A halovány, sercegő tüzek fényében láthatóvá vált a földbe mélyesztett mowur tábor, a fából és levelekből felépített hevenyészett alvóhelyek sora. Az eső hamar eloltotta a lángoló fészkeket, de ez a kis idő is elég volt, hogy a menekülők lássák a harmadik vonal végét, és azon túl a keskeny mezősávot. – Ott már erdő van! – üvöltötte Főnix. – Ott lerázzuk őket!
276

ANTHONY SHEENARD

– Hol van Chloé? – üvöltötte vissza Deff. A lovag körbefordult, és nem látta sem az apró termetű lányt, sem a gírt. Látta viszont az utánuk eredő mowurokat. – Gyerünk, Deff! – üvöltötte Főnix. – Chloé! – Semmit sem tehetünk! Deff megtáncoltatta a lovát. Edvir visszafordította a magáét, és szembeszállt két szörnyeteggel. Elesztriel is csatlakozott hozzájuk. Főnix, Guont és Henryk kitörtek előre, és utat vágtak. – Nem tehetsz semmit – kiabálta túl az esőt Edvir. – Gyere, Deff! – Nem hagyhatjuk magára… – Gyere! Nincs visszaút! Edvir megfogta Deff lovának kantárját és megrántotta az állatot. Követték Főnixéket. Joe megint csak megjelent és utat vágott nekik a mező felé. A sárkány ellen a mowurok semmit nem tehettek. Hatan megmenekültek. Hatan túljutottak a szörnyek vonalain és elérték az erdőt. Egy kisebb tisztáson Deff megállította őket. A vihar hangja csendesült, Giracus vonzáskörzetén túl már csak szemerkélt az eső. Az ég távoli részén látszódtak a fényesebb csillagok. Az erdő fái azonban baljóslatúan susogtak körülöttük, és csupán egymás árnyékait láthatták. – Nincs időnk erre, Deff! – mondta Főnix. – Tudtuk, hogy ez megeshet. A lovag szembefordult velük. – Hol van Steve? A többiek csak ekkor vették észre, hogy Steve is eltűnt. – Talán a sárkány kimentette – mondta Edvir. – Talán – felelte Főnix. – Ezt is tudtuk… Mennünk kell, mielőtt… Elakadt a szava, a szeme fennakadt. – Istenem, megint – suttogta, majd minden átmenet nélkül felüvöltött a fájdalomtól és lefordult a lóról. Elesztriel ugrott utána, és előbb földet ért, mint Főnix ernyedt teste. A tünde nő elkapta a férfit, és tompított a zuhanásán, majd finoman a földre fektette. Nem látták a szellemeket, de tudták, mi történik. A halottak visszatérnek Főnix testébe. Igor halovány derengést varázsolt köréjük. Az ordítás amúgy is útba igazítja a szörnyeket, a fény már nem számít… – Mowurok, figyeljétek a… – motyogta Főnix, majd megint felüvöltött. Elesztriel a homlokára tette a kezét, és aggódva figyelte, mi történik. Deff is leugrott a lováról, és tett a város irányába pár lépést, de semmit nem látott.
277

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Edvir! A tünde mellette termett. – Figyeld az erdőt! Ha itt vannak a dögök, riassz! Főnix még mindig a földön vergődött. – Mi történik? – kérdezte Henryk ijedten az őrzőtől. – Epilepszia? – Nem tudom, mi az az epilepszia – morogta Guont. – Főnixbe most térnek vissza azoknak a harcosoknak a halott szellemei, akiket megidézett. És újraéli a halálukat. – Ez szörnyű. – Eddig azt hittem, a mágusoknak könnyebb, mint a harcosoknak – felelte halkan Guont. – Most már látom, hogy néha nem így van. Főnix rohamai csillapodtak, már csak egy-egy kiáltás hagyta el a torkát. Elesztriel megnyugtatóan simogatta a férfi homlokát. Egyikük sem vette észre, hogy a mowur táborral átellenes oldalról kilép a tisztásra egy árny, a titánok legkifinomultabb teremtményeinek egyike. Egy szír.

278

ANTHONY SHEENARD

17.

ESS, ESŐ, ESS!
Karmen jurtasátra száraz volt, középen egy réztálban különleges kövek izzottak, meleget és halovány fényt sugározva szét. Oldalt veretes vasládák verték vissza a hőt, és akadályozták meg, hogy a kinti szél utat találjon ide be. Steve-et és Chloét a két mowur a földre taszította, aztán a fejüket leszorították, hogy a föld felé nézzenek. A sátor egy lefüggönyözött sarka mögött megmozdult valaki. A függöny meglebbent, fülledt illatorgia csapott ki mögüle és megsemmisítette a mowurok bűzét. Olyan gyorsan vette át az uralmat a sátor belseje felett, hogy nemcsak a női parfüm érdeme volt ez, hanem egy kis mágiáé is. Bár a két fogoly nem emelhette fel a fejét, Steve a szeme sarkából egy mezítelen lábat pillantott meg közeledni a vastag, kézzel szőtt szőnyegen. – Engedjétek el őket! – csattant fel egy erőteljes női hang, és a mowurok szorítása rögtön megszűnt. A szörnyek elhátráltak a sátor bejáratáig. Steve lassan feljebb emelte tekintetét. Karmen vékony volt, karcsú és… szőke. Hatalmas barna szemével, hosszú szempilláival és szájával inkább tűnt sztriptíztáncosnőnek, mint egy másfélezer éves mágusnak. Chloé is megdöbbenhetett, mert csak annyit tudott kinyögni: – Ő lenne? Nem sok ruha takarta a nő testét, de a sátor melegében nem is kellett több. Steve figyelme visszavándorolt a combjaira. Karmen mosolygott, aztán felvett valami szipkaszerűt a sátor közepére helyezett asztalról, és megszívta. Mélyen letüdőzte, aztán angyali mosollyal kifújta a füstöt a magasba. – Van valami bájos az őrültek cselekedeteiben – mondta aztán kedvesen. – Megkísérteni a halált pedig olyan… hősies. – Köszönjük – jött meg Steve hangja. – Bár kevéssé érzem magam bájosnak, mint hősiesnek. Karmen félrebillentette a fejét, úgy nézte. Steve fel akart egyenesedni, de hátulról akkorát kapott a térdhajlataira, hogy térdre roskadt. Rögtön ezután a vállát érte csapás, amitől orra bukott. A mowur csáp ott tekergett fölötte, hátha az úrnőnek lesz más parancsa.
279

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Tedd el! – intett Karmen engedékenyen. – A vendégünk tanult az elsőből, nem? – Tanultam – nyögte Steve. Lassan feltérdelt. – Erre volt büszke az édesanyám. Gyorsan tanulok. – Könnyű védtelen embereket megrendszabályozni – fortyant fel Chloé. – Az arrogancia gyökere a hatalom. Hatalom nélkül semmi nem lenne… Karmen rátekintett. – Te ki vagy, kedvesem? – Mordova hercegnője. – Az lennél? A mágusnő közelebb sétált, majd leguggolt Chloé elé. Steve tökéletes betekintést kapott a dekoltázsába, mégsem élvezte a helyzetet. – Ki vagy, kedvesem? – ismételte meg a kérdést Karmen Chloé szemébe nézve. – Eronis király lánya, Mordova hercegnője – ismételte meg a választ a kis tűzvarázsló lány. Karmen az arcába fújta a füstöt, és elgondolkozva mérte fel. A mowurok egyike hátul mindkét oldalából kieresztette csápjait, és hegyes csontélével lassan közeledett Chloé felé. – Eronis király lánya? Nocsak… Te vagy akit égre-földre keresek? – Mondanám, hogy nem, de nem mondhatom. A csápok elérték Chloét. Az egyik a vállát érintette meg, a másik a nyakát, és lassan csúszott lefelé a gerince mentén. Chloé megrezzent, de aztán nyugalmat erőltetett magára és összeszorította a fogait. – Tedd, amit tenned kell! – mondta. Steve csodálta a lányt. Talpraesett csaj volt, aki nem ijedt meg a legszorongatottabb helyzetben sem. Ennek ellenére elhatározta, hogy ha kell, ő leplezi le. Nem akarta, hogy feláldozza magát. Még mindig hazudhatják azt, hogy Meldiana a többiekkel tartott. Talán ők megmenekültek. Hiszen nincsenek itt… – Mit kellene tennem? – kérdezte Karmen, és felállt. Megint szívott a szipkájából, és felvett egy poharat az asztalról, amiből kortyolt egyet. Az ajka még vörösebb lett, a tekintete a mosolya ellenére még ridegebb. A tekintete árulta el a mágust: a szempárból dermesztő kegyetlenség sugárzott. – Kell a vérem, nem? – Meldiana hercegnő vére kincs… – bólintott Karmen. – A tied… mint víz a tengerben vagy… mint vizelet a kanálisban. Chloé kis híján felugrott, de a nyakának szegeződő csonttüske figyelmeztette rá, hogy nem szabad. – Meldiana hercegnő vagyok!
280

ANTHONY SHEENARD

– Nem vagy te senki és semmi, kislány – felelte Karmen. – Egy apró termetű álmodó lány vagy, nem több… Akinek egy jégtünde megölte a barátját. – Nem igaz! – sikoltotta Chloé. A tekintete azonban ennek az ellenkezőjéről tanúskodott. Egy pillanatra ismét ott állt a lángoló hintó mellett, majd a fiú holtteste fölött. – Tűnj el! – sikoltotta. – Tűnj el a fejemből! – Belelátok a gondolataidba – suttogta diadalmasan a varázslónő. – Látom, hogy a te bűnöd volt. Miattad történt. Annyi barát halála… Hát nem szörnyű? – Ezért elporlasztalak!- kiáltotta a tűzvarázsló lány magához térve. – Elporlasztalak! – Tedd! Chloé összegyűjtötte magában mágikus erejét és egy akkora energiahullámot küldött Karmen felé, amely egy házat romba döntött volna. A mozdulat megvolt, az erő megvolt, ám semmi nem történt. Chloé még egyszer próbálkozott, és ugyanúgy felsült. – Szóval ki vagy te? Chloé visszaereszkedett a szőnyegre. – Álmodó vagyok, na és? – rántotta meg a vállát. – Te meg felsültél, mert az igazi hercegnő elszökött előled. – Miből gondolod? – Ha elfogtad volna a hercegnőt, most ő lenne itt, nem én. Karmen felnevetett. – Okos! – Elég ebből a játékból! – csattant fel Steve. – Mit akar? Sosem fogjuk megadni magunkat! – Ti nem érdekeltek. Egy nap, száz nap, ezer nap – legyintett Karmen. – Előbb-utóbb meglesz Mordova hercegnője. És ne higgyétek azt, hogy gyermeteg kirohanásotokkal megmentettétek a várost. Reggel lejár a határidő, és ha nem adják ki a hercegnőt, hát földig rombolom… – De hát nincs a városban! – Mit számít az? Triatus báró nem teljesítette a kérésemet. A parancsomat. Az volt a feladata, hogy kiadja nekem Meldiana hercegnőt. Nem érdekel, hogyan teszi, miért teszi. Az egyetlen dolog, ami fontos, hogy mire felkel a nap, itt legyen a hercegnő a sátram előtt. Ha nem így lesz, Giracusnak pusztulnia kell. – Ez kegyetlenség! – Nem. A város gyorsan elpusztul majd. Kegyetlen az lesz, amit veletek művelnek a mowurjaim… Edvir a sötét erdőséget fürkészte. Mögötte Főnix még mindig vergődött, kiáltásai azonban már szelídültek. Nem a befogadott fájdalom, mint inkább
281

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

erejének csökkenése miatt. Egy bizonyos pont után már nem lehet erősebben üvölteni. Elesztriel nem adta fel. Ahogy az ölében tartotta a férfit, szinte érezte a fájdalmát. Látta az arcát el-eltorzulni, szája szélén a véres habot megjelenni, ahogy elharapta ajkát vagy a nyelvét. A tünde nő oldalra fordította Főnixet, meg ne fulladjon, de ennél többet nem tehetett. Kétségbeejtő volt számára a tehetetlenség. Edvir közben őrködött. Minden érzékszervével a Giracus felé eső erdősávot figyelte. – Drágot sem látom – vetette hátra Deffnek. – Nem látom, de nem is hallom. – A gírek életüket adták a küldetésért – morogta Deff. – Drág sem akart elmaradni a társai mögött. – Remélem, hogy nem kell még elsiratnunk… A roham elmúlt, az utolsó szellem is megnyugvást talált Főnix lelkében. A férfi felnyögött, aztán elájult megint és visszahanyatlott a vizes pázsitra. Deff lenézett a tünde-ember kettősére. – Rakjuk fel egy lóra! – sürgette őket. – Főnix nem egy zsák – tiltakozott Elesztriel. – Várjuk meg, amíg magához tér! – Nincs időnk! Edvir megfordult. – Annyi talán még van. A tünde éles tekintete az éjszakai sötétség ellenére is meglátta a csapat hátában a finom mozgást. Edvir rögtön ugrott és kiáltott. Guont őrző felkapta a kardját, és kivédte az első csapást, ám annak erejétől lezuhant lováról a földre. Henryk lova megugrott, ennek következtében a felkészületlen férfi szintén lefordult a nyeregből, így a szír második csapása elzúgott a feje felett. Edvir akkor már ott volt jobbról, és Igor is balról. A szír két felkészült ellenféllel került szembe. Elesztriel is nyomban reagált, Főnix teste fölött vonta ki kardját, védve a magatehetetlen férfit. – Hátrébb, álmodó! – bömbölte Deff a küzdelembe robbanva, és a felemelkedő lengyelt méterekkel perdítette maga mögé. A lovag Igor bal oldalán csatlakozott az összecsapásba. A mágikus kék derengés sokat segített. A szír és a tündék jól láttak sötétben is, de az embereknek szükségük volt a fényre. Igor kicsit hátrébb vonult, hogy varázserejével segítsen. Elesztriel nyomban beállt a helyére. A szír pokolian jól harcolt négy karddal szemben is. A titánok ősi teremtménye semmi máshoz nem értett, mint a gyilkoláshoz, azt viszont mesterien művelte. A két tünde és a három ember alig bírta feltartani.
282

ANTHONY SHEENARD

Az volt a kérdés, meddig tehetik még meg. A mowurok megragadták Chloét, és felrántották a földről, hogy kivigyék a jurtasátorból. Két másik szörnyeteg is belépett a sátorba, ők a felugró Steve-et fékezték meg. Elkapták, kezénél-lábánál fogva megragadták, majd kiterítették a szőnyegeken. Steve hiába vergődött, az emberit jóval meghaladó erővel nem vehette fel a harcot. – Hagyják! – üvöltötte felpillantva, de a mowurok egyike belenyomta a fejét a szőnyegbe úgy, hogy alig kapott levegőt. Chloé nem adta fel. Beleharapott egy csápba, majd rögtön öklendezni kezdett, és kitette az ebéd maradékát a puha szőnyegre. Karmen arca eltorzult, és megálljt kiáltott a mowuroknak. A szörnyek megtorpantak Chloéval, és felemelték a magasba. A lány rúgott, fordult, kiabált, de semmit sem tehetett. Úgy lógott a magasban, mint egy partra húzott, feltartott hal. Karmen egy korbácsot emelt fel valahonnan az asztal mögül a veretes ládákról. Kioldotta, és maga mögé kanyarintotta a végét. – Tiszteletlen vagy – mondta különös élvezettel. – Összemocskoltad a sátramat. – Összemocskoltad te magad, amikor ezeket a szörnyeket beengedted ide – sikoltotta Chloé. – Ők tisztelnek engem – felelte Karmen és megforgatta a korbács végét a földön. – Megtanítalak rá, hogy te is ezt tedd. Azzal végigvágott a tűzvarázsló lány testén. Nem érdekelte, hogy a csapása a mowurokat is eléri. A szörnyek meg se rezzentek, Chloé viszont sikoltott. Henryk hátravonult, távol a harcolóktól. Rajta és Főnixen kívül azonban mindenki küzdött. Az erők kiegyenlítettnek tűntek: amit a szír a teremtőjétől készen kapott, azt két tünde és pár ember tanult tudása kiegyenlítette. Edvir megvágta ugyan a szírt a kezén, cserébe viszont két sérülést is kapott. – Mit… akarsz? – vetette oda Deff két vágás között. A lovag érezte, hogy nem esővíz, de saját izzadtsága csorog a szájába, és prüszkölt, köpött egyet. – Szírt nem lehet büntetlenül ölni – felelte a szír, és akkor jöttek rá, hogy egy nővel harcolnak. Elesztriel felfogott egy gyilkos vágást, és fordította a kardját, hogy visszavágjon, amikor a szír megpördült, maga mögé lökte, és már Edvir csapását hárította, majd szúrt Guont őrző felé, akinek feltépte az oldalát. Nem halálosan. Főnix magához tért a lovak alatt, és megpillantotta a harcolókat. Feltápászkodott, de még szédült, Henryk segített neki talpra állni.
283

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Vegyél mély levegőt! – mondta a lengyel. – Támaszkodj meg egy lovon, és vegyél mély levegőt! – Segítenem kell – nyögte Főnix. – Meghalni tudnál segíteni, nem legyőzni azt a… – Az egy bérgyilkos. – Pláne. Igor visszalépett és hátrált pár lépést. Az orosz úgy döntött, lezárja az összecsapást úgy, ahogy azt Chloé megtette a ziggai barlangban. A tűzvarázslat nem bonyolultabb, mint fényt támasztani, bár van, akinek jobban megy. Igor összeszedte erejét és két tenyere között egy tűzlabdacsot keltett életre. Meglátta a rést, amelyen át elporlaszthatja a szírt, és útjára küldte a tűzgolyót. A lángoló, forgó gömb átszelte a pár lépésnyi távolságot és becsapódott a szír testébe, de eredménytelenül. Mint aprócska szikra pattant le róla. A fényében azonban feltárult a szír mellpajzsán egy mágia elleni jel. A bérgyilkos felvértezte magát a nifini varázslatok ellen. Nem akart úgy járni, mint az elődje. Steve a tehetetlenség miatt üvöltött, Chloé a fájdalomtól. Karmen ismét felemelte a korbácsot. – Neeee! – üvöltötte Steve, de újfent lenyomták a fejét a földre. – Ne! Hadd lássa! A mowurok egyetlen mozdulattal a hátára fordították a férfit, aki megpillantotta a vérző mellű tűzvarázsló lányt. Karmen csapása felszakította az ingét és a bőrét egyaránt. – Még csak tizenhét éves – nyögte. – Én fiatalabb voltam, amikor mindenkit megöltek körülöttem a muhinok – kiabálta Karmen. – Ki mondja, hogy egy mágus sérülékenyebb, amikor fiatalabb? – Dögölj meg! – sikoltotta Chloé. Karmen megint meglendítette a korbácsát. – Ébredj fel, Chloé! Ébredj fel! – nyögte Steve alig hallhatóan a jurtasátor mennyezete felé, és lehunyta a szemét. Igor fején ötletek ezrei futottak át. Ha nem használhatja a tűzmágiát, amit nem is birtokol teljes egészében, valami mást kellene elővennie. A szírek sem halhatatlanok, megölhetők ők is, mondta magának. Deff is megsérült: csak a karjával tudta felfogni a bérgyilkos egy láthatatlanul gyors csapását, de szerencséjére a penge csak súrolta a bőrét jó tenyérnyi bőrt lenyesve róla. Elesztriel lépett közbe és csapta el a szír fegyverét. Jobbról Edvir ekkor lefejezte volna a bérgyilkost, ha annak másik
284

ANTHONY SHEENARD

kezében nem jelenik meg egy tőr, és nem védi ki a tünde halálosnak szánt vágását. Főnix kivonta a kardját, majd a baljával letörölte a vizet az arcáról. Megrázta a fejét, hátha attól kitisztul és előrelépett. – Meg fog ölni – fogta vissza Henryk. – Menni fog – felelte Főnix. – Menni fog. Igornak különleges ötlete támadt. Ha a mágia közvetlenül nem hat a szírre, akkor közvetetten kell megölnie vele. Az orosz az égre nézett, a szürke felhőkre, amelyeknek csupán megfoghatatlan vonalait látta a fekete űr előtt. Felemelte kezét az égre és a transzmutáláshoz közeli mágiát húzott elő elméjéből. Kizárta a harc zajait, a kardok csattogását, a nyögéseket, amik a vágásokat kísérték, a lovak prüszkölését, ideges topogását. Kizárta a hideget, a fák suttogását, a szemerkélő esőt. Az égen egy óriási ólomgolyót formázott az esőfelhő mélyén. Fent lebegtette a magasban és növelte, súlyozta, forgatta. Aztán lepillantott a szírre, és elengedte az ólomgolyót, amely megindult a tisztás felé, mint egy meteorit. Felizzott a légkörben. Karmen megdermedt. A következő csapása megakadt félúton. A mowurok nem érzékeltek semmi különöset, fogták Steve-et és tartották Chloét, szájtalan csont fejükön sem érzéseknek, sem gondolatoknak nem voltak láthatók nyomai. Chloé hangja elakadt, a lány sírt, de összeszorított ajkakkal tette ezt is. Steve csukott szemmel feküdt és magában mantrázta, hogy „ébredj fel!” A hirtelen támadt csendre azonban kinyitotta a szemét. Karmen különösen nézett ki. Olyan volt, mint egy szimatoló kutya, az orrát az égnek emelte, és körbefordult. Eldobta a korbácsot és nem törődött velük. – Mi ez? – kérdezte. – Mi ez? Az eget lángoló tűzgolyó szakította ketté. Igor után Főnix és Henryk is felpillantott a magasba. A többieknek nem volt idejük vagy érkezésük rá, mert a szír továbbra is lekötötte minden figyelmüket. A lángoló golyó gyorsan nőtt, ahogy közeledett. Igor mágiával szőtte, így az ólomgolyó nem olvadt szét az alacsony olvadáspontja ellenére, csak izzott és lángolt. Igor pontos célt keresett. Mágikus erejével nem jelölhette meg a szírt, mert a jelölése lepattant róla, mint labda a falról, de megjelölhette mögötte a mezőt. Ezt azonban a legutolsó pillanatra kellett halasztania, nehogy ott legyen valaki a csapat harcoló tagjai közül. Az orosz oldalt lépett, mint aki megfelelő helyet keres a célzáshoz. A szír látta, de nem törődött vele, míg olyan messze állt.
285

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

Már a fél égbolt fényes volt, a tüzes gömb hosszú csóvát húzott maga után. – Hátra! – üvöltötte Igor, és a következő másodpercben a transzmutált ólomgolyó félig rézsútosan becsapódott a földbe. A széle éppen csak súrolta a szír felemelt jobb karját, de ez is elég volt ahhoz, hogy letépje azt. A becsapódás óriási krátert vájt a földbe, a szétnyíló földrózsa és a légnyomás a magasba emelte a harcolókat, és méterekkel hajította hátra, be a fák közé. Föld záporozott mindenfelé, a tűz pedig ellobbant az égnek. A lovak megbokrosodtak és elszabadultak, a földgöröngyök miatt azonban éppúgy megvakultak, mint az emberek. Amikor Edvir megrázva a fejét felpillantott, a szírt látta a lábánál feküdni. A szír megpróbált kiemelkedni a rá nehezedő földréteg alól. Csonkolt jobb vállából lüktetve dőlt a vér, ám a bérgyilkos a sebesülése ellenére is csak a feladatára gondolt. – Hol van a hercegnő? – kérdezte. Edvir kiszabadította jobb kezét a föld alól, és egyetlen mozdulattal levágta a szír fejét. Megváltozott a jurtasátor tetején kopogó eső hangja. Karmen tekintete megvillant, majd a varázslónő elszáguldott a mowurok és a foglyok mellett. Fellebbentette a sátor bejáratának egyik szárnyát és kipillantott az éjszakába. Giracus felől sikításokat hozott a szél, a mowurok pedig fájdalmasan vonaglottak az árokban és fészkeik mellett. Karmen az égre tekintett. Ólomeső hullott a magasból. Az első ólomcseppek még szürkék voltak, ám aztán felizzottak, és vörösessárga tűzcseppekként csapódtak be. Az ég világító mezővé változott, pislákoló fények ezreinek füzérévé. Kibontakozott a háttérben a magas városfal, és az izzó ólom hamarosan a derengésébe vonta. A sikoltások hangja megerősödött, már nemcsak ezer, de tízezer torokból fonódott össze egyetlen borzasztó hanggá. Karmen visszahátrált a sátorba. A harag és a döbbenet arckifejezése egyszerre volt jelen az arcán. Steve ekkor meglátta, hogy a jurtasátor teteje egy ponton átszakad, és egy tüzes gömb csapódik bele az őt leszorító mowur hátába. A mowur megrándult, ahogy a tüzes csepp a húsába vágott. Karmen a ládákhoz szaladt, az egyiknek felcsapta a tetejét. Egy rúnákkal telerótt botot emelt ki és a sátor közepére sietett vele. Fellökte az asztalt, majd a bot hegyes végét pár mágikus szó kíséretében belevágta a szőnyegeken keresztül a földbe. – Semmire sem mész a védőmágiáddal! – kiabálta Chloé, aki felismerte a rúnákat. – Dobjátok ki az esőbe! – kiáltotta Karmen dühödten.
286

ANTHONY SHEENARD

A mowurok kihajították Chloét a sátorból az izzó ólomesőbe – a biztos halálba. A felhő széléből szemerkélő cseppek is ólommá változtak, és mintha csak tűeső esne, úgy zuhogtak a tisztásra és az erdőnek erre a részére, hogy minden levelet kilyuggattak. A lovak riadalma fokozódott, és megrémülve vágtattak be a fák alá a sötétségbe, a hét állat hét különböző irányba. – Maradjatok a föld alatt! – kiabálta Edvir. – A föld alatt! – Ha akarnék se tudnék megmozdulni – nyögte Főnix valahonnan a sötétségből. – Lélegezni tudsz? – kérdezte Elesztriel. – Azt még igen. Csörtetés hallatszott a város irányából. – Csendet! – suttogta most Edvir. Mowurok rontottak ki a tisztásra, és egyenesen az ólomgömb által vájt becsapódási kráterhez siettek. Tizenöten-tizennyolcan lehettek, körbejárták a gödröt, négyen a csápjaikat lenyújtották, mintha meg akarnák érinteni. Biztos nem a gömb melegét akarták érezni… talán a mágiáját érzékelték és jobban meg akarták tapasztalni. A tisztáson azonban kaptak a szemerkélő ólomesőből, amely csípte, marta a bőrüket, így folyamatosan mozogtak, csapdosták vállukat és hátukat. Kieresztették csápjaikat, és mintha a mitológiai hidra kelt volna életre, sötétlő, kavargó foltjuk óriásira nőtt középen. A lovak csörtetése idehallatszott az erdőből. A mowuroknak nem volt fülük, de hallhattak valamit, vagy esetleg máshogy érzékelték. Az ólomesőt sem bírták, így mind bevetették magukat a fák közé. Eltűntek az éj leple alatt, csak a bűzüket hagyták hátra. A csapat tagjai nem mozdultak. Az ólomcseppeket hullató zivatar elgyengülve vágott végig az erdőnek ezen a szegletén, a mowurok pedig nem voltak még messze, sőt bármikor visszatérhettek. A biztonság volt most az első. Steve megérezte a sárkány közelségét, aztán meghallotta a hatalmas szárnyak csapásának hangját. Joe felülről támadt rá a sátorra, belekapaszkodott és szinte kitépte a földből. – A hercegnőt mentsd! – üvöltötte a fekvő Steve az emelkedő sátortetőnek, amelynek szélein túl csak sejthető volt Joe hatalmas teste. – Menj érte az idézőkörhöz! Nem tudta, hallhatta-e, de a sárkány visszaejtette rájuk a sátrat, és elrepült. A sátor teljes súlyával rájuk zuhant, az oldala megroppant, megdőlt. A ládák egy része kívül maradt, a rúnákkal teleszőtt bor kifordult a földből. Az
287

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

egyik mowurnak a derekára esett rá egy tartórúd, az alsó teste kint maradt az ólomesőben, a másiknak pedig, amelyik Steve kezét tartotta, úrnője vonta magára figyelmét. Karmen ugyanis elvesztette egyensúlyát és hanyatt zuhant. A fejét beverte egy díszes láda sarkába. Steve kihasználta az alkalmat. Kirántotta lábát a sátorrúd alatt fekvő mowur kezéből és teljes testsúlyával megfordult. Átgördült a fején és arcon rúgta a kezét fogva tartó szörnyeteget. Aztán a kezébe kapta az egyetlen fegyvert, amit látott: Karmen korbácsát. Sosem használt még korbácsot, talán csak gyerekkorában az apai nagyszüleinek házában Kislődön. Emlékezett rá, hogy ott lógott egy a nyári konyha falán, amit levett egyszer-kétszer. Konkrétan nem rémlett, hogy megforgatta volna valaha is, de nyilván megtette. Meglendítette, és odacsapott vele az arcon rúgott mowur felé. A szörny elkapta a korbács szíját, és annál fogva kitépte Steve kezéből a fegyvert. Közben kiengedte lélekszívó csápjait. Steve kezéből kicsúszott a korbács, de ujjai megakasztottak valamit… A korbács nyelében egy tőr bújt meg, amelynek markolata a kezében maradt. A férfi meglepetten pillantott le rá, majd gyorsan reagált és levágta a mowur feléje csapó csápját. Nem várta meg a második támadást és rárontott a szörnyetegre. A tőrt belemerítette a testébe, majd kifordult oldalra a másik csáp elől, miközben felemelte a karját. A hóna alá kapva szorította le a másik csápot, és közvetlen közelről szelte le arról is a csonttüskét. A mowur üvöltött volna, ha van szája, Steve érezte a szörny testén átsuhanó fájdalmat. Az oldalába merítette a tőrt kétszer egymás után, majd elugrott, és nekiszaladt… Kitaszította az esőbe. A másik mowur időközben bemászott a sátorba, de már nem volt meg az alsóteste. Az izzó ólomeső csontig lecsupaszította a húsát, a szörny fel sem bírt állni. Steve dühödten merítette bele a kését a hátába egyszer, kétszer, tucatnyiszor. A sátor tetején kopogó égő ólomgolyók helyenként átégették a bőröket, és behullottak a szőnyegekre, fekete foltot perzselve rájuk. Karmen eszméletlenül feküdt, de Steve-et nem érdekelte a varázslónő, Chloé viszont annál inkább. A férfi kipillantott a megrokkant váz alatt, de nem remélte, hogy a tűzvarázsló lányt életben találja. Ha az ólomcseppek egy mowurt szétszednek, mi maradhat egy törékeny női testből? Steve torka elszorult, ha erre gondolt. Fellebbentette a sátor szárnyát. – Chloé! – üvöltötte a pokoli esőbe. – Chloé! Nem kapott választ. Várt. Távolban Giracus fölött vörösen izzott az ég, a város házai ismét lángra lobbantak.
288

ANTHONY SHEENARD

A csend viszont kísérteties volt. Nem hallatszott már sikoltás, és a mowurok sem mozogtak, élettelen fekete húscsomó volt mindegyik, nem több. – Chloééé! Steve visszafordult a sátorba. Soha nem érzett harag tombolt benne. Karmen magához tért, és felült. A férfi villámló szemekkel közeledett feléje, kezében a tőrrel. – Ne, ne bánts! – szakadt fel a nő ajkáról a kérés. A szemében félelem ült. – A fél világon át üldöztél minket – mondta komoran Steve. – Vérdíjat tűztél ki Meldiana fejére. Megöletted a barátaimat, megölettél ártatlan embereket… – Nem én, nem én voltam! Steve megállt Karmen felett. – Akkor ki más? Karmen nyitotta volna a száját, de ekkor a sátortető egy résén izzó ólomgolyó suhant át, és végigszántotta az arcát. Hosszú, gyógyíthatatlan seb nyílt rajta. A nő felsikoltott a fájdalomtól. Steve megtorpant. A résen újabb tüzes cseppek találtak utat maguknak. A következő ólomgolyók Karmen vállát és kezét találták el. Átlyuggatták, felszabdalták, kiégették a húsát. A fájdalom annyira erős volt, hogy Karmen már csak sikoltani tudott. Fel akart állni, de pár csepp átszakította a csípőjét. Steve elborzadva hátrált. Karmen kinyújtotta utána a kezét, a tekintetéből gyötrelem sugárzott. Aztán az izzó ólom a fejére hullt, a haja lángra lobbant. Már nem lehetett segíteni rajta. Steve fellökött egy ládát, aminek a tartalma a szőnyegekre hullott. A férfinek nem jutott jobb az eszébe, mint hogy magára fordítsa a ládát. Leguggolt, és mielőtt elbújt volna, még Karmen élettelenné váló barna szemébe mélyedt a tekintete. A halál ígéretével rejtőzött el. A halál körülötte aratott. Csak remélhette, hogy elkerüli. Senki sem látta, hogy egy ólomszínű villámlásban két hatalmas lény körvonalai tűnnek fel az égen. A sérült, nehézkesen repülő sárkány kitátotta a száját és az emberi fül számára érzékelhetetlen hullámsávban ráüvöltött a tőle nem messze szárnyaló fekete alakra. Amaz csak elmosolyodott, mire az ég felmordult, megdördült. A sárkány nem árthatott neki, viszont tetszett, amit látott lent a földön. Giracus lángolt, a vidéket forró ólom borította be, megölve növényt, állatot és embert.
289

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

Mindezt pedig egyetlen emberi lény okozta. Valaki, aki nincs tisztában az erejével. A lény nevetett, majd kitárta szárnyát, és két csapással eltűnt a magasban a szürke, súlyos felhők mögött. A gonosz teremtménye volt. Egy sötét angyal.

290

ANTHONY SHEENARD

18.

ÓLOMSZÍNŰ REGGEL
Deff a legutolsó csontjáig átázott a rázuhant földtakaró alatt. Amikor beköszöntött a reggel, zsibbadt, merev kézzel söpörte le magáról a földet, és az egyenetlen ólomlapocskákat, amik beborították. Kiszabadította a bal kezét, majd a testét. Lassan felült. A lovag kikászálódott a föld alól, és elgémberedő tagokkal állt föl. Megrázta a fejét, és kikotorta rövid szakállából a sarat, aztán körbepillantott a többiek után. Mindent vékonyabb vagy vastagabb ólomréteg borított, eltűntek a színek, és eltűnt az élet is. A tisztás szürke volt, akárcsak a környező, megereszkedett lombú fák, amelyeknek ágait szinte a talajig húzta a fém súlya. A középen ásító gödröt szintén beterítette az ólomeső. Igor ólomgolyója eggyé vált a gödörrel, úgy nézett ki, mint egy óriási mag vagy tojás. Deff a fák lehajló ágai alatt a halmokat vizslatta. Egy borókabokor alatt rábukkant Henrykre. A föld tetejéről leemelte az ólompáncélt, és egyben hajította oldalra, majd kihúzta a férfit a föld alól. Az álmodó inkább volt félholt, mint élő, összeesett volna, ha Deff nem tartja meg. A lovag pár kisebb pofonnal életre keltette. Henryk kisebb agyrázkódást kapott emiatt, de megindult tagjaiban a vér. Megmozdult, kezét az arca elé emelte. – Elég! – nyögte, mire Deff elégedetten hagyta abba az újraélesztést. – Minden rendben? – kérdezte. – Nem, de ne üss többet! A lengyel még támolygott, de megállt a saját lábán. Ügyetlen ujjakkal kaparta le a kezéről és a nyakáról a ráragadt sarat. Deff megpillantott egy másik, ólommal borított halmot, amelyből sem kéz, sem láb nem kandikált ki. Azonnal hagyta Henryket, és ugrott segíteni. Az ólomfedőt először le kellett törnie. Bebújt a bokor alá, amely felfogta a fémeső egy részét, és amely alá bújva meg tudta ragadni a szörnyű szemfedő szélét. Nekiveselkedett és felemelte, miközben széttárt lábbal lépett előre, vigyázva arra, nehogy ráhágjon a testre, ami alatta fekszik.
291

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

Az ólom nem tört, hanem hajlott, Deff csikorgó fogakkal tolta feljebb, aztán letérdelt és szinte pánikban kaparta a földet arrébb. Ezen a pár pillanaton nem múlt volna az ott fekvő élete, a lovag mégsem lassított. Először egy könyököt pillantott meg. Főnix feküdt ott, oldalára dőlve, feje felett a karjával. Amikor Deff fölé hajolt, Főnix vaksin bámult fel rá. – Minden rendben? – kérdezte a lovag. – Kicsit kényelmetlen volt. – Kinyújtotta a karját Deff felé, aki felsegítette. – Sikerült egy lyukat fúrnom, és kaptam levegőt. Már reggel van? – Igen. Főnix körbetekintett. – Istenem, mintha megfagyott volna a világ. Mi van a többiekkel? – Nem tudom. Főnix kilépett az ólommezőre. Úgy érezte, mintha jégen járna. Érezte, hogy a léptei belesüllyednek a puha és vékony fémbe. – Elesztriel? – Még nem találtam meg – felelte halkan Deff. – Elesztriel! – Főnix megpördült. A torka összeszorult, és legbelül hatalmas űrt érzett. Mintha kitörölték volna belőle a lelkét. – Elesztriel! Deff oldalra mutatott, egy talajjal összenőtt ólombokor felé, és már szedte is a lábait. – Ott is van valaki. Főnix versenyt futott vele. A dombocska, ami alatt valaki feküdt, úgy nézett ki, mint egy sír. Főnixnek legalábbis ez jutott az eszébe először. Ketten Deff-fel felfeszegették az ólomtakarót, majd közösen estek neki a földhalomnak. Hason feküdt, aki alá került. Kikaparták, majd alányúltak és megemelték. Igor volt. Az orosznak csukva volt a szeme és nem lélegzett. Főnix a homlokára tette a kezét, a test kihűlt. Deff lihegve dőlt oldalra. Az arcán a hűvös reggel ellenére is vastag verejtékcseppek csillogtak, sárrá keverve a földszemcséket. – Meghalt – nézett rá Főnix döbbenten. – Igor halott. Megpróbálta kitapintani a nyaki artériát, de nem érezte, hogy az orosznak verne a szíve. Órák óta halott lehetett. – A saját varázslatának áldozata lett – morogta Deff. – A ti világotokban még él… Remélem, tanul ebből, és ott nem követ el ilyen hibát. – Nehéz lenne, mivel nálunk nincs varázslat – mondta Főnix, és Igor arcát nézte. Ismét elveszítették egy társukat. Kudarcot vallottak, ez az elátkozott város lett az útjuk végpontja. – Nem volt rossz srác – tette hozzá. – Minket akart megmenteni.
292

ANTHONY SHEENARD

– Igaz. – Deff biccentett. A lovag láthatóan ereje végén járt. Fáradtnak és elcsigázottnak tűnt. – Elvesztettük a gírt, a kis tűzvarázslót és Steve-et. És belegondolni sem merek, hogy az ólomeső mit okozott Giracusban… Henryk lépett melléjük, és megállt Igor teste felett. – Az orosz meghalt? – Igen. – Ilyenkor nem tűnik el a testünk? Ha egy álmodó meghal, nem tűnik el a teste? – Eszerint nem – felelte Deff csüggedten. – A világ csupa meglepetés, nemde? Guont őrző kiásta magát a föld alól, Deff szerint úgy, akár egy vakondok. Ám egyikük sem nézett ki jobban: a vizes öltözékükre hullott föld sárpajzsot vont rájuk. Főnix újult erővel állt talpra. A halottakon már tényleg nem lehet segíteni, de mi van, ha Elesztriel még él? – Hol van Elesztriel és Edvir? Láttad őket, Henryk? – Itt vagyok! Edvir lépett ki oldalt az erdőből. – Elesztriel? – Főnix a tünde felé fordult. – Nyugatnak indult, hogy kiderítse, szabad-e az út arrafelé. – Akkor él! – Persze. – Hála istennek. Edvir közelebb sétált, és egy pillantást vetett Igorra. – Igor veszélyes játékot űzött… Karmen tábora megsemmisült, de Giracus is elpusztult. Onnan jövök, szörnyű látvány… Az eső nyolcvanezer embert ölt meg, szinte mindenkit a városban. – Igor meghalt. – Dehogy! – legyintett Edvir. – Csak mágikus álomba merült. Így nincs szüksége levegőre, és a teste sem úgy hűl ki, mint egy mindennapi emberé a föld alatt eltemetve. Fel fog ébredni! – Akkor ébreszd fel, ha tudod – morrant fel Deff türelmetlenül. – Vissza kell mennünk Giracusba a hercegnőért! Elesztriel olyan lágyan suhant a halott erdőben, hogy a lába alig érte a földet. A tünde nő rosszul volt, érezte a halál mindenhonnan áradó dermedt leheletét. Döglött állatok hevertek az ólommal pöttyözött avarban, a fák lombkoronái összenőttek, még a hajnali nap fényét sem engedték át. Fémmadarak ültek az ágakon, úgy, ahogy a vég elérte őket, nyakukat behúzva, tollukat borzolva haltak bele a gyilkos esőbe. Mintha korán beköszöntött volna a tél, de hótakaró helyett ólom terült a tájra.
293

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

A tünde nő alig várta, hogy kikerüljön az erdőből. Ám a fákon túl sem várta szívderítő látvány. A mező, ahol valaha gabonát vetettek és arattak a parasztok, most halotti mozdulatlanságba merevedett. A gabona levágott szárai ólomtüskeként meredtek az égnek. Elesztriel amerre nézett, szürke, egybefüggő tájat látott. Halott vidéket. Már-már vissza akart fordulni, amikor a tarló közepén az egyik dombocska alól egy kéz csapódott ki. Nem emberi kéz volt, de nem is egy mowur csontos, karmos keze. Egészen úgy nézett ki, mintha egy gírhez tartozna. A tünde nő arca felderült, és rohant segíteni. Nem a kezet ragadta meg, hanem a szalmakazlat takaró ólomsüveget bontotta ki, tenyérnyi darabokat törve le belőle. Tágította a rést, mint valami eszelős, az arcán pedig mosoly ült. A kéz után feltűnt egy váll, majd Drág feje is. A hatalmas gír harcos arca fakó volt, és olyan örömmel üdvözölte Elesztrielt, amilyen örömmel talán még soha nem köszöntött gír tündét még a Lahír-hegyi eset előtt sem. Elesztriel megragadta Drág kezét, és kihúzta a szabadba. Minden erejére szüksége volt, de amit lehetett, beleadott. – Jó látni téged – mondta Drág feltápászkodva az ólomföldről. – Nem hittem volna, de jó látni téged. Segíts kihúzni a hercegnőt! Elesztriel szeme kikerekedett. – Meldiana hercegnő itt van? – A nyakamba pottyant, mint egy elkókadt madár. Elesztriel két marokkal tépte ki a lyukon át a szalmát, Drág pedig az ólomtakarónak esett neki. Kiszakított egy jókora darabot, ami mögül aztán sikerült kihalászni Meldianát. – Hogy kerültél ide? – kérdezte a tünde. – Sárkánymarokban. A hercegnő ruházata koszos és égett volt, arcán és karján jó pár seb éktelenkedett. Ennek ellenére nem magával törődött, hanem a szomszédos, ólommal borított szalmakazalhoz futott. Megkopogtatta a fémvázat, majd körbetapogatta. Öklével ütötte, sőt egyszer bele is rúgott. A dombocska megmozdult. A felszíne darabokra töredezett, majd felbukkant a résekben egy pikkelyes nyak, aztán egy láb és egy fej. A halom egy sárkányt rejtett, amely az ólomeső miatt este összehúzta magát, a két szárnyát maga alá gyűrte, majd a fejét a teste alá fordította, így védve azt. – Hol van Steve? – kérdezte Meldiana a sárkányt. – Hol a gazdád? Joe nem javította ki a hercegnőt. Helyette kiegyenesedett, és ahol tudta, lerázta magáról az ólmot. A pikkelyes test nem sérült meg, de a szárnyak több helyen megpörkölődtek. A sárkány nem mutatta, hogy fájdalmat érezne, de a
294

ANTHONY SHEENARD

sötétbarna, megalvadt vérfoltok jelezték, hogy az előző esti ólomeső őt is megsebezte. Amikor kitárta a két szárnyát, több száz vérpötty és több tucatnyi égett folt tűnt fel. A bőrébe ólomgöbök égtek. – Hol van a sárkánypap? – kérdezte a hercegnő. A sárkány ránézett. Két szeme között a fején ólomcsík szürkéllett. – Elviszlek oda, ha akarod. Igor elborzadva nézte a Giracus utcáin heverő holtakat. Nem voltak házak, csak ólommal borított romok. Kisebb tüzek égtek a romok belsejében, néhol még izzottak a falak és a gerendák, pár helyen füstcsík kanyargott az ég felé. A város úgy nézett ki, mint egy óriási, kifestetlen makett, az ólom eltompította a sarkokat és az éleket, elfedte az utcaköveket. Deff, Edvir, Guont őrző, Főnix, Igor és Henryk az északi kapun jöttek vissza a városba, miután gyalog átkeltek az erdősávot a várostól elválasztó csupasz mezőn, mowurok ólommal takart hulláit kerülgetve. Giracus csendes volt, és az utcákon haladva már látták is miért: szinte mindenütt holtak feküdtek. A férfiakat nem lehetett megkülönböztetni a nőktől, a katonákat a polgároktól, az ólomszemfedő alatt mindannyian egyformák voltak a halálban. A visszatérők némán sorjáztak beljebb a csonka falak között. Egy kapualjban egy férfi hevert, a lába mintha belenőtt volna a szürke fémbe, eggyé vált az utcával. A felsőteste azonban védve volt az ólomesőtől, a fél válla, karja és a feje kilógott a dermesztő vázból. Edvir leguggolt mellé. Egy pillantás elég volt, hogy tudja, a férfinak nincs már sok hátra. – Bűnös város voltunk, tünde – nyögte a haldokló rápillantva. – Megbüntettek minket az istenek, de megérdemeltük… – Miben segíthetünk, barátom? – Ez az a pont, ahonnan nincs visszatérés. A haldokló hátradöntötte a fejét és elmosolyodott. Ez a mosoly az arcán maradt akkor is, amikor meghalt. Főnix bepillantott egy házba, amelynek a közepén két szoborszerű alak látszott. A lakókat az asztal mellett érte a halál. Egymás kezét fogták. Ráborultak az asztallapra, és úgy maradtak, arcok és színek nélkül, akár a pompeji halottak gipszmásolatai. A spanyolnak beleégett az agyába a látvány, a kép mögött meglátta az utolsó pillanatokat, amikor kinyúl a férfi és a nő egymás felé, az ujjaik összekulcsolódnak, aztán a beroskadt tető résén át megöli őket az izzó fémeső. Deff egy kereszteződésben járt, és megpróbált rájönni, merre kell menniük, hogy az előző napi rejtekhelyükhöz eljussanak. A romok fölött látta Triatus báró palotájának romos tornyát, ahhoz igazodott. – Jobbra! – intett.
295

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

Edvir lezárta a halott tekintetét, aztán felállt és kihúzta Főnixet a házból. – Ne bámuld őket! – mondta a tünde halkan. – Nem tehetsz semmit! – Nézd, hogyan haltak meg!… – Ha magadra veszed a szenvedésüket, bele fogsz pusztulni a rengeteg fájdalomba. Mennünk kell, Főnix! Tovább ment, és megállt Igorral szemközt. Az orosz egy elszenesedett, magányos gerendának dőlt. Kiismerhetetlen volt az arca, mint egy szoboré. A tekintete azonban tompán meredt előre. – Mennünk kell tovább! – mondta neki is Edvir. – Szedd össze magad! – Tömeggyilkos vagyok – mondta Igor. – Megöltem a városból mindenkit. – Ők is megöltek volna minket minden gondolkodás nélkül – felelte Guont őrző melléjük toppanva. – Igaza volt annak a férfinak – visszaintett a kapualjban ülő halott felé –, ez egy bűnös város volt. Egy jajgató asszony szaladt át előttük. Nem lehetett érteni, mit mond, a jobb lábára bicegett, az oldalán a ruha véres volt és ólomcseppek ragadtak bele. – Kövessetek! – kiabálta hátra Deff. Henryk és az őrző mentek utána. Igor még mindig nem tért magához, Edvir megütögette a vállát. – Ezen már nem tudsz segíteni. Borzasztó, ami történt, de megtörtént. Most élj, tedd a dolgod. Otthon számolj el a lelkiismereteddel és a tetteiddel! Itt nincs rá idő. Deff egyre biztosabban ment előre az egyforma utcákon. Egyre biztosabban és gyorsabban. Mint a kutya, amelyik szagot fogott. – Erre! – intett egy-egy sarkon a lovag, és már rohant is. Amikor rábukkant a házra, illetve arra, ami a házból megmaradt, gondolkodás nélkül lépett át a fal töredékén. Az emelet és a tető törmelékein bukdácsolt előre a lépcsőig, amelynek az alsó három foka állt csak. Fellépett rájuk, maga sem tudta, miért, talán mert körbe akart nézni. A lépcsőfokok azonban összeomlottak a súlya alatt. Az ólomváz alól kiégett a fa, így semmi nem tartotta a lovag súlyát. Deff térdre zuhant. Edvir jelent meg a nemlétező ajtókeretben. – Látod? – nézett fel rá kétségbeesetten Deff. – Ugye nem látod? A tünde végigpásztázta az ólomtakaróval borított épületbelsőt. Nem látott emberi testet sehol. – Nincs itt. – Talán el tudott bújni – állt fel reménykedve Deff. Henryk egy lótetem fölött ácsorgott az utcán. A döglött ló oldalát kikezdte a tüzes eső, lecsupaszította, aztán bevonta a szürke fémmel a csonkot. Szürreális látvány volt és elborzasztó.
296

ANTHONY SHEENARD

Henryk is csak akkor tudta elszakítani tőle a tekintetét, amikor meghallotta a lópaták csattogását. Húsz-huszonöt lovas közeledett, tökéletesen felszerszámozott, páncélos lovakon. A lovasok is páncélt hordtak, amely ezüstösen csillogott a reggeli fényben. Edvir Henryk mellé lépett és maga mögé tolta az álmodót. Deff is felállt és fegyverrel a kezében visszatért az utcára. Főnix csendesen csatlakozott hozzá. Guont is a kardja markolatára tette a kezét. Igor nem mozdult egyedül. A csapat megállt Edvir előtt, a vezérük felmérte a tündét, majd a mögötte külön-külön ácsorgó négy férfit. – Segíteni jöttünk – szólalt meg. – Triatus báró hívására? – Triatus báró halott. Mi történt a várossal? Azt hittük, a mowurokat kell legyőznünk, nem pedig hogy temetni jöttünk. – Nem egy orosz kérésére jöttetek mowurokat ölni? – kérdezte közbekottyantva Henryk. A vezér meghökkent és megtáncoltatta egy kicsit a lovát. Teljesen más szemmel nézett az előtte állókra. – Kik vagytok? Henryk válaszolt volna, de Edvir visszalépett, és figyelmeztetően ragadta meg a karját. Az álmodó becsukta a száját. – Kik vagytok? – kérdezte a lovas kicsit keményebben. – Mondd neked valamit az a szó, hogy orosz? – kérdezett vissza Igor. – És ha mond? – Akkor tudod, hogy kik vagyunk. A vezér bólintott, majd lelépett a lováról, és közelebb sétált. Az emberei a háta mögött idegesebbek lettek, fogalmuk sem volt, hogy mit akar. Amaz kinyújtotta kesztyűbe bújtatott kezét a tünde felé és bemutatkozott. – A nevem Froster. Karmen sátra felfedezhetetlenül beleolvadt a mowur fészkek szürke sorába. Itt nem szemerkélt, itt zuhogott a forró, izzó ólomeső. Nem szurkált, hanem mart, faragott, égetett, és aztán mindent vastagon betakart. A sárkány lassan, finoman ereszkedett alá, és úgy tette le a hercegnőt, mintha csak egy lépcsőfokról lépne alá. Aztán melléje leszállt ő maga is. Meldiana egy pillantást vetett Giracusra. A városfal helyenként vörösen izzott, házai, palotái itt-ott még égtek. A sárkány a fogával megragadta azt a kiálló ólomcsúcsot, amely alatt Karmen hajdani sátrát sejtette, majd megemelte. Felszakította vele a földi ólommező egy darabját is, és elemelte azt is. Ekkor fejének egy rántásával megcsavarta, de csak újabb részeket tépett föl, a hercegnő lába alól is
297

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

kirántotta a talajt. A sárkány hátrált, átlépett az árok felett, amelyet feltöltöttek a mowurok hullái, és megint csak hátrált. Az ólom nyúlt, emelkedett, mintha csak egy terítő lenne a tájon, aztán elszakadt, és a sárkány egyensúlyát veszítve oldalra dőlt… …ekkor aztán feltárult a sátor belseje. Feltárult a sátor, mellette a csupasz föld és a meszes vázukig lecsupaszított mowur hullák. Ahogy feküdtek a földön és az árokban. A csontjuk kivillant, véres tagjaik a halál viaszszínében játszottak. Az ólomtakaróba két mowur test is beleragadt, azok felemelkedtek, majd súlyuknál fogva visszahullottak a hercegnő elé a földre. Meldiana nem törődött velük. Szörnyek voltak, halniuk kellett. – Steve? A sátor alatt felborult ládák feküdtek, egy asztal, függönyök, selymes ágytakarók, párnák és tartóoszlopok. Az egyik láda megmozdult. A hercegnő odalépett és nekifeszült. Sikerült oldalra fordítania, amiben persze szerepe volt annak is, aki a láda alatt feküdt. Steve mászott elő onnan, elgyötörten. – Mintha konzervdobozba zártak volna – nyögte és hanyatt dőlt a puha szőnyegeken. Kinyújtotta elzsibbadt tagjait. Meglátta, ki áll fölötte. – Hercegnő? – Meg akartam köszönni, hogy kimentettél Giracusból – mondta Meldiana. – A sárkányod értem jött. – Istenem, de örülök – nyögte Steve. – Nem kaphatnék egy derékmasszázst cserébe? Joe is megjelent felette. Steve felmérte a sárkányt, és felült. – Köszönöm – mondta komolyan. – Őszinte szívből köszönöm. A sárkány csak morrantott, aztán felegyenesedett, meglódult a város felé, szaladt pár lépést és szárnyait szétcsapva felemelkedett a levegőbe. A férfi oldalra pillantott, és meglátta Karment. A varázslónő csúnya halott volt, a haja leégett, kivillant a koponyája, és azon is egy hatalmas lyuk. Keze előrenyúlt, mintha el szeretett volna érni valamit, és Steve-nek lelkiismeret-furdalása támadt. Tudta, hogy nincs miért, mert nem menthette volna meg, sőt meg se szabadott volna mentenie, ha tudta volna se, de a lelkiismeret-furdalás nem múlt el. Nézte a kinyújtott kezet és a holttestet. Karmen gyönyörű nő volt életében. Gyönyörű nő, és most csúnya halott. – Az ki? – kérdezte Meldiana. – Karmen – felelte Steve. Elszakította a tekintetét a varázslónő holttestétől, és feltápászkodott. Karmen sátra, mint egy színes, virágos tisztás a szürke ólommező közepén, mint egy mesebeli lebegő szőnyeg a felhők felett, úgy nézett ki. – Chloé! – jutott eszébe Steve-nek. – Hol van Chloé? Chloé!
298

ANTHONY SHEENARD

– Itt volt? – Karmen kidobatta a sátorból az ólomesőbe. Chloé! – Steve! – A hang mélyen föld alól jött. Steve megrezzent. A föld alól? A mowurok holtteste alól. – Itt vagyok az árokban! Steve tétova lépést tett a mowurok árka felé, ahol minden kupac egy-egy holttestet takart. – Hol? Beszélj, Chloé, beszélj! – A szörnyek alatt! Bemásztam ide az eső elől, és beszorultam. Meg fogok fulladni, annyira büdös van itt. Segíts már ki!… Steve a hang után ment. Amikor a sárkány feltépte az ólomszőnyeget, a mowurok árkáról is felemelte a fémet. A véres szörnytetemek alól hallatszott Chloé hangja, tompán és élettelenül. – Még, beszélj! – kérte Steve és letérdelt az árok mellé. – Mit mondjak még? – jött a lány hangja jobb kéz felől. – Ide gyere. Ide, ide, ide… Steve arrébb mászott, és egyszer csak ott állt a hang forrása felett. Megragadta a szörny holttestét, és megpróbálta kicibálni, de nem sikerült. Meldianához fordult segítségért, és a hercegnő – Steve meglepetésére – egy szó nélkül jött. Mindketten érezték, hogy valami megváltozott körülöttük. Ennyi ember halálát nem lehet könnyen feldolgozni, nem lehet napirendre térni felette. Ők hozták rájuk a vészt, amikor betették a lábukat Giracusba, és most nemcsak azok halottak, akik bűnösök voltak, hanem az ártatlanok is. Meldiana az undor kifejezésével az arcán belekapaszkodott a halott mowur karjába, Steve pedig a lábát fogta meg, és lassan kiráncigálták Karmen sátrának szőnyegére. A szörnyeteg fejét szitává lyuggatta az ólomeső, a vállát pedig szétszaggatta egészen a csontig. – Undorító – mondta a hercegnő, de visszalépett a tömegsírhoz, hogy segítsen. Megragadták a következő szörnyet is, amely alatt életre kelt Chloé, és tolta ő is felfelé. Mélyebbről kellett húzni, és a lába meg az egyik csápja beszorult egy másik test alá, de sikerült annyira kifordítani, hogy a résen át megpillantsák a tűzvarázsló lány arcát. – Add a kezed! – mondta a férfi. Chloé kidugta a kezét, és Meldiana őt kezdte el húzni, míg Steve a mowurral szenvedett. A hercegnő minden erejét beleadta, és sikerült félig kirángatnia Chloét, aki közben nemegyszer fájdalmasan felnyögött. Meldiana egyszer csak meglátta felhasított ingét és csupasz, véres mellét. A hercegnő elsápadt. – Mit tettek veled? – Karmen megkorbácsolt – nyögte a lány.
299

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Karmen meghalt – morogta Steve, és óvatosan megfogta a lányt a hóna alatt. Igyekezett nem hozzáérni a korbácsnyomokhoz. – Ne finomkodj! – motyogta Chloé. – Szabadíts ki! – Rendben. Steve megemelte, és a lány lába kiszabadult. Meldiana lekanyarintotta mellényét, és ráadta Chloéra, hogy eltakarhassa magát. – Köszönöm – suttogta a lány, és a szemében könnyek jelentek meg. – Hála istennek, hogy itt vagytok. Már alig volt levegőm. És a bűz… Meldiana óvatosan átölelte. Segíteni akart, de ennél többet nem tudott tenni. Chloé hozzábújt és elsírta magát. A hercegnő simogatta, mint egy idősebb nővér a húgát, összeszorult a torka és az ő tekintete is elhomályosodott. Steve zavartan toporgott, majd észrevett egy élő mowurt, amint az a gödörből éppen ki akarta küzdeni magát. Felkapta Karmen rúnákkal teli, kihegyezett botját és a szörnyeteg nyakába döfte, odaszegezve vele a tetemet a földhöz. Meldiana és Chloé rémülten rebbentek szét a mozdulat és a szörny láttán. Chloé akkor látta meg, milyen is lett a vidék. – Úristen! – Ha lehet, még fakóbb lett az arca. Letörölte a könnyeit. – Mi lett itt? – Ez a föld mindörökre a halál birodalma lesz – mondta komoran a hercegnő. – Elborzadni jönnek ide emberek. Nem fognak tanulni belőle, de azt mondják majd, a halál útjai itt keresztezik egymást. – Nem jön ide senki – válaszolta Steve a hercegnőnek fáradtan. – Erre az elátkozott vidékre nem fognak jönni utazók, mert az átok rájuk is átragad. Menjünk mi is innen! Keressük meg azt, aki még életben van… A végszóra tűnt fel Elesztriel és Drág az ólomerdő melletti holt mező felől, és balról egy csapat páncélos harcos, akik kardjukat a mowurok holttesteibe döfték az ólomtakarón át. Biztosra akartak menni. Froster nem húsz emberrel érkezett Giracus alá.

300

ANTHONY SHEENARD

Negyedik rész

FROSTER

301

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

1.

A HADICSEL
Carlos tábora délre már állt, az éjszaka leple alatt felvert sátrak kiegészültek lókarámokkal, őrpontokkal és ispotállyal. A mercaiak ekkor már tudtak a seregről, de nem sejtették, hogy mekkora. A kémeiket Carlos katonái sorra elfogták, és ahelyett, hogy azok hírt vittek volna a támadó seregről, a vallatások során információkat árultak el Merca stratégiai pontjairól. Az MS13 álmodó tagjai értettek ahhoz, hogy megoldják a foglyok nyelvét. Carlos nem pihent, mindent személyesen ellenőrzött. Hatalmas energiával járta a tábort, adott utasításokat, irányított és dolgozott, mintha bármelyik pillanatban felébredhetne otthon, és eltűnhetne innen. Számításai szerint ezt az éjszakát még itt tölti, hajnalig lesz ideje, ennek ellenére egy másodpercet sem pihent. Miután bejárta a tábort, visszatért a közepéhez, a vezéri sátorhoz. Nem oda lépett be azonban, hanem a szomszédos sátorba, ahová csupán egyetlen embernek volt bejárása. Az üres ládákon négy hatalmas falap feküdt. A hevenyészett asztalokon állványok, kémcsövek, poharak, csövek és olajégők álltak. Cseréptálakban, kancsókban folyadékokat és porokat tároltak, a veszélyesebbeket parafával vagy viasszal lezárva. Igazi kis kémiai műhely volt, a helyiek szemében alkimista szentély. – Van valami eredmény, Alonso? – kérdezte Carlos. Egy vékony langaléta fickó emelkedett fel az egyik asztal mögül. A valódi világban szemüveget viselt, itt tökéletes volt a látása. Tétova mozdulata, hogy megigazítson az orrán valamit, ami nincs ott, ennek volt betudható. – Csak most raktam össze. De ne számíts sokra, Carlos! – Mi hibázik? – Nem tudom. Ha tippelhetek, akkor azt mondanám, hogy az álomvilágban nem úgy hatnak a kémiai anyagok, ahogy a valóságban. – Ez hülyeség. – Az. – Akkor mi a gond?
302

ANTHONY SHEENARD

– Fogalmam sincs. A glicerinnel nincs hiba. Az tutira rendben van. A kénsav is annyira kénsavas, amennyire lehet. Carlos, az alapanyagok okésak. Sikerült majdnem tömény százalékos salétromsavat is összehoznom. – Alonso egy palackot emelt fel az asztalról és tartotta Carlos elé. – De ha beledöglök se lesz belőlük glicerin-trinitrát. – Nem tévesztettél el valamit? – Otthon csukott szemmel ezerből ezerszer megcsinálom. Itt egyszer se sikerült. És nem értem, miért. Egyszerűen nem értem… – Rendben. Dolgozz rajta! – Figyelj, ha a glicerin-trinitrát meg is lenne, kovaföldet nem találsz itt. Akármi is lesz, képtelen vagyok igazi dinamitot készíteni. – Miből gondolod, hogy nem akadunk kovaföldre? – Beszéltem egy fickóval, aki elmondta, hogy a kovaföld a földtörténeti múltban élő kovamoszatok páncéljából képződött. Évmilliók kellenek, amíg a kovamoszatok páncélja mint tengeri üledék hasznosítható lesz. – És? – Carlos türelmetlennek látszott. – Mi a baj ezzel? – Az álomvilág, a mienkkel ellentétben, nem létezik évmilliók óta. – A nyurga alak széttárta két kezét. – Legalábbis úgy tűnik. Sehol nincs rajta kovaföld. – Kereste valaki? – Állítólag nem mi vagyunk az egyetlenek akik dinamitot akartak itt csinálni. – Mi az alapja a kovaföldnek? Nem lehet mesterségesen előállítani? – Szilícium-dioxid. – Na. Az?… Alonso kicsit idegesnek tűnt. – Az szimpla homok. Kvarc. Tehát nem jön össze. Nem tudok kovaföldet előállítani. Hacsak nem találsz egy varázslót, aki varázsol nekem néhány tonnányit. De nem hiszem, hogy létezik nifini formula kovaföldvarázslatra. Mondjuk, ennyi erővel rögtön dinamitot is varázsoltathatnál magadnak. – Más nincs, ami jó, csak a kovaföld? Alonso tétovázott. – Akár cukorral is meg lehetne csinálni, de az nem olyan stabil. Egy idő után a nitroglicerin kicsapódik és ugyanolyan veszélyes lesz, mint alapállapotában. Nem kísérleteznék vele. – Cukorral? – Vagy mézzel. Esetleg egy kis gyapottal. Ez utóbbival talán lehetne valamit kezdeni. De még egyszer elmondom, már a glicerin-trinitrát előállításánál megakadtam. Pedig minden klappolt. Carlos, ezzel a világgal nincs minden rendben. Carlos hallgatott, megpróbálta megemészteni az információt.
303

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Tehát ma estig ne számítsak csodára dinamit-ügyben. Mi van a TNTvel? – Ugyanez. Láttál kőolajat az álomvilágban? – Mihez kell a kőolaj? – A toluolhoz, ami a TNT része. Trinitrotoluol a neve. Ki lehet váltani, de a hatékonysága erősen csökkenni fog… – Oké. – Carlos egy mozdulattal elvágta Alonso készülő magyarázatát. – A puskapor azért, remélem, megvan. Az nem egy bonyolult dolog. – Az meg. Ahogy kérted, kilenc csomagot kevertem ki belőle. – Alonso oldalra lépett, és magával vonta Carlos tekintetét. A kémikus rámutatott három fenyőládára. – Ott vannak. – Most ez is jó lesz – morogta a bandavezér. – De keress valamit, ami nagyobbat szól és működik itt is, mert különben nagyon durva háború vár ránk. – Én igyekszem, Carlos, igyekszem. Lőgyapotot is összehozhatok. – Akkor mire vársz?! Láss neki! A srácokat pedig küldöm a ládákért. És Carlos kifordult a sátorból. Nem sokkal később Carlos egy tucat katonájával lesétált a tengerpartra. Hatan három faládát cipeltek, hatan a környéket figyelték. Egy eldugott, sziklás ösvényen sorjáztak végig, ahol senki nem járt, és amit Merca várából sem láthattak. Kellemes idő volt. Kora délután egy gyors zivatar húzott el a part fölött. Alig pár percig tartott, és már felszáradt az eső a sziklákról. A tenger elnyugodott, a felszíne lágyan hullámzott. Egy közepes méretű, egyvitorlás halászhajó horgonyzott a sziklák mentén, és egy palló kötötte össze a parttal. Carlos emberei felsorjáztak a ládákkal a hajó fedélzetére. – Pontosak voltatok, Coyote! – mondta a bandavezér az ott várakozók egyikének. – Láttak benneteket? – Senki, aki tudta volna, hogy nem halászok vagyunk. – Remek. Miután letették a ládákat, a katonák távoztak. Csak a halászoknak öltözöttek maradtak, azok, akik elhozták idáig a hajót. – Akkor egyeztessünk! – mondta Carlos. – Két ponton kell robbantanotok, az északkeleti kapunál a zűrzavarokozás a cél. Lehetőség szerint nyissatok rést a falon, hogy a veszély tényleges legyen. Mi rohamozunk, ezt hallani fogjátok, ekkor robbantsatok az északnyugati kapunál. Itt akkora rést kell nyissatok, hogy gyorsan bejusson a városba húszezer emberünk. – A fejembe véstem a tervet. – Nagyon jó. A lőpor a ládák aljában van. Mi éjfélre felvonulunk és várunk. Legkésőbb hajnali kettőkor robbantanotok kell. Amikor a hold…
304

ANTHONY SHEENARD

– A hold a városfal mögött eltűnik – Coyote bólintott. – Van-e egyéb információ? Carlos elmosolyodott. – Az elfogott kémek szerint a kikötőben is megkétszerezték az őrséget. A puskaport a halak alá rejtsétek el. Vannak halak? – Tele van a hajó alja velük. A faluban annyit találtunk, hogy két ilyen alkalomra is elég lenne. Nem kellett halásznunk. – Csak nyugalom. Ne keltsetek feltűnést! – Dílerként kezdtem, Carlos. A zsaruk úgy mentek el mellettem, mintha virágot árulnék. Láthattad te is. Carlos megveregette az embere hátát. – Bent nincs emberünk. A halat mindenképpen vigyétek el a piacra, hogy ne keltsetek feltűnést. – Értem. – Menjetek! Carlos fellépett a pallóra, de még visszapillantott az embereire. Azok összegyűltek szemben a hajó oldalánál. Kipróbált fiúk voltak mind. Hárman az elmúlt fél évben haltak meg bandaharcokban, ketten balesetben. A többieket úgy szedte össze az álomvilágban, de hűségükhöz kétség sem fért. Mind őt nézték. – Ne csesszétek el, fiúk, mert kiheréllek benneteket! – mondta Carlos komoran. – Ha meghaltok, hát a hullátokról vágom le a tökötöket. Viszont ha megcsináljuk, urak lesztek mind. Ha Mercát bevesszük, megvetettük a lábunkat a Birodalomban. És ez rajtatok múlik. Nem várta meg a parton, hogy elinduljanak, hanem felkaptatott a sziklák tetejére, ahol már látta a tábort. Addigra a halászhajó is elindult. Carlos elnézett jobbra, ahol a dombok és fák mögött Merca vára és városa állt. Eddig gyerekjáték volt eljönni. Most jön az első igazi megmérettetés.

305

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

2.

AZ UTOLSÓ REGGEL
Steve a tenyerébe hajtott fejjel ücsörgött az ágy szélén. Megpróbálta végiggondolni, felfogni, feldolgozni az éjszaka történteket. Nyolcvanezer halott. A szörnyek, amik elözönlötték a város körüli földeket. Karmen arca, amikor ott állt korbáccsal a kezében, és Chloé, amint sikoltott. És végül Karmen, amint ott fekszik a földön, ránéz, és a tekintetében félelem és könyörgés ül. Mintha egy másik ember lenne. Nem a nagyhatalmú varázsló, hanem egy törékeny, sérülékeny halandó. És Steve megsajnálta. Megsajnálta azt, aki megkorbácsolta Chloét, és aki hajlandó lett volna a szörnyeit ráereszteni a városra. Steve nem értette önmagát sem. Főnix kopogtatott az ajtón, aztán benyitott. Ő sem volt sokkal jobb állapotban. Leült Steve mellé. – Ez nem álom volt, ez rémálom – mondta Steve kis hallgatás után. Nem nézett Főnixre. – Magam előtt látom az istállófiúk arcát, akik villát meg szekercét ragadtak és szembeszálltak velünk. Semmi bűnük nem volt, csak a bárójukat szolgálták. És mi megöltük őket… Nem szabadott volna. Valamit tennünk kellett volna. – Ők támadtak. Az életünkért harcoltunk. – Persze. Te látod is, mit csináltak az embereid… vagy a szellemeid, mielőtt meghaltak volna? – Igen – felelte Főnix. – Nem látom, inkább csak emlékezem rájuk. De ezt is csak most, legutóbb. A ziggai csatára nem emlékszem, de a giracusira igen. Azt hiszem, fejlődik a képességem. Gyorsan fejlődik. – Honnan tudod, hogy gyorsan? Senki másnak nincs ilyen. Lehet, hogy ez a természetes gyorsaság. Minél többet használod, annál profibb leszel. – És te? – Én? – Steve megrántotta a vállát. – Vissza kell mennem a sárkánypapokhoz. Állítólag én is gyorsan fejlődöm, de tegnap majdnem megölettem a sárkányomat. Nem hiszem, hogy ezt előrelépésnek tekintik. – Igor idézte meg azt az ólomesőt, nem te.
306

ANTHONY SHEENARD

– Nem erről van szó. A sárkánypap és a sárkánya együtt küzdenek. Én egy láda alatt kuporogtam. Szó sem volt küzdelemről… És azt is végig kellett néznem, ahogy Karmen megkorbácsolja Chloét. Istenem, de szörnyű volt! – Nem tudtuk, mi lett veletek. Én az éjjelt egy kupac föld alatt töltöttem. Mintha sírban lettem volna. Ha nincs Elesztriel, ki tudja, mi lett volna velem… Steve megveregette Főnix combját. – Illetek egymáshoz. – Ez hülyeség. Ő tünde. – És? – A tündék mások. – Mit tudsz a tündékről? Főnix elhallgatott. Tényleg semmit sem tudott a tündékről. Körben a falon ott voltak a rajzai Elesztrielről és Edvirről, de való igaz, semmit nem tudott róluk. – Tudod, mi hiányzik? – kérdezte Steve elmélázva. – Micsoda? – A saját álmaim. Mielőtt felébredtem volna, a másik oldalon rengeteg saját álmom volt. Emlékszem egyre az utolsók közül… Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem vannak álmaim, amik nyomtalanul eltűnnek az ébredés utáni percekben, és vannak, amik megmaradnak. Az egyik ilyen az volt, hogy egy tó mellett éltem egy nyári táborban. A tó egészét körbevette a tábor, és én ott vigyáztam a rendre. De elszúrtam valamit. Aztán… Ne nevess! Aztán jött Chuck Norris és megrótt, hogy tehettem ilyet. Azt mondta, most az egyszer elnézi, de ne legyen több ilyen. Megveregette a vállamat és egy söralátétet csúsztatott a zsebembe. – Söralátétet? – Azt. Sokat gondolkodtam rajta, hogy miért. Tudod, szoktam jegyzetelni söralátétekre, amikor egy-egy kocsmában megszáll az ihlet. Talán azt akarta jelezni az álmom, hogy írjam le. Nem tudom… Na, ezek az álmok hiányoznak. Amik a sajátjaim, amik pihentetnek, amik reggel lazává tesznek. Nem… Nem ezek a rémálmok. – Régebben én is lerajzoltam, amiket álmodtam. – Tényleg? – Sokkal inkább érzések és hangulatok voltak egy-egy alakba oltva. De én megrajzolhatok szürreális képeket is… Te mit csinálsz egy álommal, ha logikátlan? – Összerakom a mozaikokat és kitalálok hozzájuk valamit, ami összetartja a részleteket. Nem nagy művészet. Mindig adja magát, illetve adta magát. – Te álmodtál már, amikor lefeküdtél aludni az álomvilágban? – kérdezte Főnix. – Visszaálmodtam magam ide.
307

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Komolyan? – Nem. Csak vicceltem. Nem emlékszem, hogy ott álmodtam volna. – Én azt hiszem, hogy álmodtam, csak… – Főnix megpróbálta megragadni az élményt. – Csak nem emlékszem rá reggelenként. De volt olyan érzésem, hogy álmodtam ott is valamit. Steve eltöprengett. – Lehet, hogy meg kellene tanulni az irányított álmodást. Ki tudja, hova álmodjuk magunkat az álmunkból. – Nekem ez sok. – Szerintem is ráérünk. Megint hallgattak. – Maradsz még? – váltott témát Főnix. – Nem – intett nemet Steve. – Tartom magam a menetrendhez. Ma hazautazom Budapestre. Lesz otthon is elég dolgom. Egyébként is már összecsomagoltam. Főnix felpillantott a falakra. – Válassz egy képet! – mondta. – Micsoda? – Válassz egy képet! Az internetre még jó ideig nem kerülnek fel, és annyit segítettél, hogy ez a legkevesebb. Steve körbepillantott. – Joe-ról nincs képed? Főnix elmosolyodott. Felállt és intett Steve-nek. – Gyere! Átmentek a másik szobába. Főnix bekapcsolta az asztali számítógépét, és amikor felállt a rendszer, kikereste a legutolsó mappát, amiben a félig kész munkáit tartotta. – Ezek között van. Steve átlapozta őket. Az elsőn a ziggai amfiteátrum volt látható, a másodikon maga a város. Ezután alakok következtek, a jégtünde és egy trák. Ott volt a hercegnő, karddal a kezében a barbárok földjén. A harcos hercegnő, ahogy akkor és ott megmutatkozott. Majd Igor, amint lovat transzmutál, aztán Steve a sárkányával. Egy fekete-fehér rajz volt csupán a sárkányról, de hűen visszaadta Joe félelmetes erejét. – Ez jó – mutatott rá Steve. – Igazából ezek csak vázlatok. Félkészek. Lesznek majd jobbak is, de kinyomtathatom őket. – Köszi. És… – Steve tétovának látszott. – A hercegnőről készült képet is kinyomtatnád? – Persze. – Kösz.
308

ANTHONY SHEENARD

– Tetszik? – Esélyem sincs. – Hát, nekem se a tündénél. Steve és Főnix összeröhögtek. Az élet mindig felülírja a halál borzalmát.

309

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

3.

A MEGBÍZÁS
Igor felébredt, és miután tudta, hogy legalább két kamerán át figyelik a hálóját, rögtön az arcára öltötte a kifejezéstelenség maszkját. Lassan kászálódott ki az ágyból és lassabban készülődött. Gépies mozdulatokkal szedte rendbe magát, miközben az agya máshol járt. Giracus pusztulása az álomvilágban is szörnyűnek tűnt, ám itt, a való életben ezerszeresen az volt. Ebben a világban a háborúk kellőképpen elborzasztóak tudtak lenni a nyersességükkel, a pusztító fegyverek a kegyetlen precizitásukkal, ám a mozifilmek, a hírműsorok, a reality csatornák hozzászoktatták az embereket a borzalomhoz. Ott azonban, ahol a kard volt a leginkább használt fegyver, és ahol szemtől szembe méretődött meg a harcos, viszont volt mágia; ott a rideg gyilkolás, a tömeges halál iszonytatóbb és elfogadhatatlanabb formában jelentkezett még egy olyan sokat próbált katona számára is, mint amilyen Igor volt. A két lét közötti határtalan szakadék itt is megnyilvánult: innen visszatekintve odaátra, az elfogadhatatlan még elfogadhatatlanabb lett. Igor ezen a reggelen mindent úgy csinált, mint máskor. Vizelt, mosakodott, fogat mosott, borotválkozott, és a végén megint elment a vécére. Bevetette az ágyát, kisgatyában kitisztította a cipőjét, majd felvette a ruháját, de úgy, hogy minden egyes gomb begombolása után elsimította a ráncokat. Ezután lépett csak ki a folyosóra, ahol egy tizedes várta. – Kondratyev őrnagy kéreti önt, uram – mondta a tizedes. – Vezessen! – bólintott Igor. Végigvezették a már ismert folyosókon, majd ismeretlenekre vitték. Kondratyev nem a doktornál adott randevút, hanem a saját irodájában. Katonához méltóan rideg volt az iroda, berendezése még az 1970-es évekből származott. A polcokon irattartó dossziék, egy tálca elmosott vizespohár, és semmilyen személyes tárgy. – Elért hozzánk az üzenete, őrmester – fogadta Viktor Kondratyev a közepébe vágva. – Felébresztettük egy emberünket, aki Froster seregében harcolt Marionnál, és üzentünk vele. Így odaérhetett tizenhat órán belül a segítség. – Sajnos így is elkésett, uram.
310

ANTHONY SHEENARD

– Ez igaz – Kondratyev nem mutatott helyet Igornak, hagyta hadd álljon. – Mindezzel együtt érdekel, hogy mi történt Giracusnál. Számoljon be a történtekről, Valujev őrmester! Igor személyiségéhez nem illett a bőbeszédűség. Egyenesen a közepébe vágott. – A város bárója foglyul ejtett minket, uram, és felajánlotta a fejünket Karmennek bizonyos fizetségért. Karmen azonban a mowurjait küldte, és ostromgyűrűbe fogta a várost. Reggelig adott időt, hogy kiadjanak minket. – Miért voltak olyan fontosak, hogy Karmen mozgósította Revenza déli részének összes mowurját? Igor csak egy pillanatot habozott. – Nem árulhatom el, uram. – Értem – biccentett Kondratyev. – És miért nem? – Mert a küldetésünket veszélyeztetné, ha bárkinek elárulnám, uram. Ez a harmadik napom itt, és egyelőre nem bízom senkiben… uram. Az őrnagy nem sértődött meg. – Folytassa, mi történt! – Mi kiszabadultunk a báró fogságából és elrejtőztünk a városban. Ekkor tudtunk üzenni egy lengyel álmodóval. – Lenyomoztuk az emberét, Valujev őrmester. Henryk Skibinskinek hívják és Krakkó mellett él. Egyedülálló, se kutyája, se macskája. Mit tud róla? – Egy teljesen mindennapi figura, kivéve a narkolepsziáját. Aznap találkoztunk vele, a báró fogságából szabadítottuk ki, és csatlakozott hozzánk. Elmondása szerint egy telefonközpontban dolgozik és gyerekkorának egy részét a nagyapja farmján töltötte. – Ez minden? – Igen, uram. – És maga ennyi ismerettel bízott benne annyira, hogy megadja a telefonszámunkat? – Nem volt más esélyünk, uram. Karmen szűk határidőt határozott meg. Végigvettük a lehetőségeinket és a kitörés mellett döntöttünk. Az üzenetküldés reális, menekülést segítő alternatívának tűnt. Egy telefonszám nem vezethet nyomra, és úgy véltem, az ARCs bázisa jobban el van rejtve a kutató szemek és a hackerek elől. – Jó magyarázat, Valujev őrmester. Három napja van nálunk, amint azt említette, és máris megmozgatta az egész szervezetet. Ezért viszonzásul kicsit több lojalitást várunk el. – Értettem, uram. Kondratyev felcsapott egy addig zárt mappát az asztalán, és fennhangon felolvasott belőle egy bekezdést.
311

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– ”Odaértünkkor az egész vidéket ólom borította. Az erdőket éppúgy, mint a szántóföldeket. Az út mentén állattetemeket láttunk. Giracus körül mowur árkot találtunk, a mowurokkal ugyanúgy az ólom végzett, mint az állatokkal. Pár tucat haldokló mowurt megöltünk, mivel alkalmatlanok fogolynak. Ezután belovagoltunk a városba, ahol a lakosság döntő többsége halott volt. A házak leégtek, a túlélők egy részét besoroztuk Froster seregébe, más részüket kitereltük a földekre a tulajdonos nélkül maradt tanyákhoz.” – A százados felpillantott. – Mennyiben fedi ez a valóságot? – Teljes mértékben. – Igor állkapcsa megfeszült. – Miért ideges, őrmester? – Mert én öltem meg az embereket és a mowurokat, uram. Kondratyev addig kiismerhetetlen arcán a döbbenet röpkefelhője suhant át. – Maga? Mit jelent az, hogy maga ölte meg őket? – Én okoztam az ólomesőt, uram. És vállalom a következményeit. A százados becsukta a mappát és felmérte Igort. – Mágiát használt? – Igen. De nem azt a mágiát. – Magyarázza meg! – Áttörtünk a mowurokon, uram. Kitörtünk a várból és túljutottunk a mowurok vonalán. Sikeresen elmenekültünk előlük, de nem messze egy erdei tisztáson ránk rontott egy szír. – Egy szír. – A szírek az álomvilág leghírhedtebb bérgyilkosai, uram. – Tudom, kik a szírek. De azt akarja mondani, hogy miközben ezernyi mowuron átverekedték magukat, megállította a csapatot egy bérgyilkos? – Így történt, uram. A szír védőrúnákkal védte magát a nifini mágiával szemben. Én úgy gondoltam, hogy kikerülhetem a védelmét, ha a mágiát nem közvetlen az elpusztítására használom fel. Ezért létrehoztam az esőfelhőben egy ólommeteoritot, és rázúdítottam a szírre. Sikerült kiiktatnom, de a mágia az esőfelhő minden cseppjéből ólmot csinált, és már képtelen voltam leállítani. – Miért? – Olyan volt, mintha kiszívta volna az erőmet a saját mágiám, uram. Addig áradt ki belőlem, ameddig teljesen ki nem merültem. Az eső feltehetően akkor állt csak el. – Miért feltehetően? – Mert akkor már nem voltam magamnál. – Hol rontotta el, őrmester? – Hogyan, uram? – Hol rontotta el? Tudja-e, hogy hol rontotta el a varázslatot? – Nem, uram. Nem.
312

ANTHONY SHEENARD

Kondratyev kicsit malmozott az ujjaival az asztallap felett, majd oldalra dobta a mappát. – Átkísértetem Groznov doktorhoz – mondta aztán. – Nem hiszem, hogy a doktor ebben tud segíteni, de megeshet, hogy kiderítünk valamit. A két világ közötti összefüggések még felderítetlenek. A meghallgatás után szeretném, ha átesne egy teljes élettani átvizsgáláson. – Ez tegnap megtörtént, uram. – Tudom, ezért lesz érdekes. – A százados felkelt az asztala mellől és kifordult Igor elé. – Ez nem csupán katonai objektum, hanem emellett orvosi intézet is. Kísérletezünk, Valujev őrmester. Megpróbáljuk kideríteni, hogyan tudnánk hatni az álomvilágra vagy hogyan tudnánk bizonyos mágikus metódusokat átemelni ide, a saját világunkba. – Kondratyev őrnagy nagyvonalúan intett. – Én bízom magában. Remélem, ez kölcsönös lesz. – Uram, a titoktartást akkor fogadtam meg, amikor az ARCs még nem volt a képben. A fogadalmam és a feladatom odaköt. De biztosíthatom, hogy amint összeegyeztethetetlen lesz jelenlegi feladataimmal, ezt azonnal jelzem önnek. – Ennél most nem is várok többet – bólintott Kondratyev. Nem erőltette a dolgot, tudta, eljön majd az ő ideje is. A zsebébe nyúlt és egy barna igazolványt vett elő. Átnyújtotta Igornak. – Ez alig egy órája érkezett… A hozzá tartozó paranccsal együtt. Igor kinyúlt, kézbe vette az igazolványt és kinyitotta. Két hadnagyi válllap feküdt benne. – A mai nappal haladéktalanul előléptetjük – mosolygott Kondratyev. – Gratulálok… hadnagy. Igor a tenyerébe csúsztatta a váll-lapokat és megnézte az igazolványt. Altyernatyivnij Zabrosz Csasztyej. AZCs. – Ez nem a felderítési részleg – nézett fel. – Nem, csakugyan. Önt az Alternatív Bevetési Részleg állományába vettük fel, hadnagy. Ez egy fokkal titkosabb és izgalmasabb, mint a felderítés. Egy kicsivel többet várunk el magától. Mit gondol, érdemes behoznunk ezt a Henryk Skibinskit? – Nem hiszem, uram. – Nem hiszi? Igor kihúzta magát. – Nem, uram. Több hasznát vesszük, ha nem nyúlunk hozzá. – Rendben, még nem nyúlunk hozzá. De ez máris az ön felelőssége lesz, hadnagy! Értette? – Értettem, uram. És köszönöm uram! – Szolgálja a hazáját a legjobb tudása szerint. Nekünk csak ez kell. És ne köszönje!
313

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

4.

GIRACUSTÓL ISAGIOSIG
Froster nyolcszáz aurasival és háromszáz álmodóval érkezett Giracus alá, hogy felmentse a várost. Utóbb szembesült vele, hogy a mowurok száma jóval meghaladta embereinek a számát, és jó részük a halálba jött volna, ha nincs a tüzes ólomeső. Igor azonban elvégezte a feladatukat, így nekik csak annyi jutott, hogy átfésüljék Giracus környékét, és ha élő mowurt találnak, leválasszák a törzséről a fejét. Közben összetalálkoztak Deff-fel és Steve-ékkel, és hívták őket, hogy tartsanak velük a Birodalomban harcoló egységekhez. Deff, Meldiana – akit most Rhea Migartuként mutattak be – és a többiek mindahányan rábólintottak. – Szükségünk van harcosokra – mondta Froster és végigmérte Deffet. – És olyanokra is, akik megtanítják a katonáinkat küzdeni. – Igorhoz fordult. – Álmodó vagy, ugye? – Igen. – Harcos? – Fogjuk rá! – Keménynek tűnsz, olyannak, aki képes mowurt ölni. Aki képes szembeszállni egy egész birodalommal. Hol ébredtél? – Mordovában – hazudta Igor. – Szerencsés ember vagy. Akárcsak én. – Igen. Nem volt kérdéses, hogy menekülnek vagy háborúznak; a lovag korábban megígérte a hercegnőnek, hogy csatlakoznak a harcolókhoz. A Giracusban történtek után Revenza amúgy sem volt biztonságos többé. Carlos negyvenezer harcosa viszont megfelelő védőgyűrűt jelenthet a hercegnő számára. Froster azonban nem csak őket akarta magával vinni: Karmen holttestét felrakatta egy közeli tanyáról rekvirált szekérre. Feltett szándéka volt, hogy elküldi Elias hadúr mágusához, Rabannoshoz, Merca alá. A szekeret vastagon kibélelték szalmával, arra került a test. Karment hatan emelték fel, finoman, mintha üvegből lenne.
314

ANTHONY SHEENARD

– Ha ez tényleg Karmen, akkor megérte az áldozatokat – mondta Froster álomvilágbeli alvezére. A szörnyethalt nőt nézte lova magasáról, és az arca undort tükrözött. – Mi erről máshogy gondolkodunk, Bob – felelte halkan Froster. A mordovai alvezért Bobarusnak hívták, de Froster átfordította ezt a maga világának nyelvére. – Semmi sem érhet nyolcvanezer emberéletet. – Egy világ békéje egy városért. A ti világotokban nem szoktak számolni? – Szoktak, de nálunk az emberéletek átválthatatlanok. – Ezt nem értem. Ha megmenthetsz százat, nem áldozol fel egyet? – Ezt nevezik civilizációnak. – Mi az a civilizáció? Froster vállat vont. – Ez. Elesztriel is ott állt a szekér mellett. Érezni lehetett a szalma illatát, amit átjárt a friss szél. Az egyetlen élő dolog volt a vidéken. A tünde nő közvetlen közelről nézett bele a halott tekintetébe, miután Froster emberei elhátráltak a szekér mellől, illetve miközben egyikük felült a bakra. Az álmodók – Chloé kivételével – ekkor már nem voltak közöttük, Chloét viszont egy kirurgus kezelte kicsit távolabb, Giracus épen maradt faltornyainak egyikében. – Steve azt mondta, mielőtt felébredt volna, hogy Karmen elé vitték, és ő volt Karmen – jegyezte meg Elesztriel. – Hiszel neki? – Igen. Edvir a sátor napvilágra került részei között kutakodott. Megtalálta a korbácsot és a tőrt, ládából kidőlt poharakat, gyertyatartót, tőröket, ruhákat, szíjakat, cipőket, füstölőrudakat és az ékszereket. Megvizsgálta őket, aztán felnézett a két lovasra. – Vagy úgy él egy ezerötszáz éves mágus, mint akármelyik más ember, vagy… – Vagy? – fordult feléje Elesztriel. – Vagy nem ő volt Karmen. – Parancsolhatna-e egy halandó nő több ezer mowurnak? Ki merné-e adni bárki is magát a világ leghatalmasabb mágusának? – Rabannos majd eldönti – morogta Froster a ló hátáról. – A mágus minden bizonnyal megérzi, hogy Karmen holtteste fekszik itt vagy egy egyszerű halandóé. Edvir a ládák között aranyerszényeket is talált. Eltett kettőt, úgy vélte, jól fognak még jönni az úton. A többit otthagyta annak, aki Karmen sátrához merészkedik majd. – Mikor indulunk? – kérdezte aztán.
315

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Hamarosan. Ha már a városon nem tudtunk segíteni, segítünk a túlélőkön. – Froster az alvezéréhez fordult. – Mennyi túlélőt találtatok, Bob? – Ezerháromszázat. Egy nyolcvanezres városból. Froster rosszkedvűen vette tudomásul a számot. – És mennyi elhagyatott tanyát vagy portát a környező településeken? – Talán háromszázat. – Telepítsétek ki oda a túlélőket! Illetve áruljátok el nekik, merre kell menjenek. Többre nincs időnk. Elmondtátok nekik, hogy Karmen okozta a szeretteik halálát? – Igen. – Hány férfi állt be hozzánk harcolni a Birodalom ellen? – Eddig nyolcvanhatan. – Jöjjenek! Szükség van rájuk. – Froster visszafordult a két tündéhez. – Szedjétek össze a csapatotokat! Számotokra vannak lovaink, jöhettek az előőrssel. Edvir már csak az alvezérnek tudott válaszolni, mert Froster eltűnt a lova hátáról. – Rajtunk nem múlik. Készen állunk. Merion volt az első birodalombeli állomás, ahol már mordovai katonákat találtak. Itt Bobarus elbúcsúzott tőlük Froster nevében, adott nekik egy pecsétes levelet, és adott melléjük két tucat embert, akik továbbkísérték őket Isagiosba. Isagioshoz közeledve aztán sorra megjelentek az álmodók: előbb Igor, aztán a város határában Steve, majd a falak között Főnix. Sem Merion, sem Isagios nem érte utol falainak vastagságában Giracust vagy Ziggát. Apró határ menti helyőrségek voltak, pár száz katonával és ugyanannyi lakossal, akik leginkább arra szakosodtak, hogy kiszolgálják az ott állomásozó birodalmi hadsereget. A legkeményebben a kovács dolgozott Isagiosban, de senki nem irigyelte tőle a munkát. A katonáknak többnyire nem akadt dolguk, senki sem tört a Birodalom területére még a barbárok földje felől sem: itt nem akadt zsákmány. A város utcáit kőzúzalék fedte, kőből akadt elég ezen a tájon. Az épületeket is kövekből húzták fel, a tetőket viszont szalmával fedték be. Egyszerű, durván faragott bútorok jelentették a házakban a kényelmet, és nem voltak ez alól kivételek sem a fogadók, sem a katonai parancsnokok vagy nemesek otthonai. A város bevétele után a fogadókat elözönlötték Martín Herrero seregének katonái. Szobát foglaltak maguknak és semmiért sem fizettek. Az a hely sem járt másképpen, amit kijelölt Deffnek és csapatának az isagiosi sereg vezére, egy aurasi nemes. Edvir viszont fizetni akart, és fizetett is. A fogadós ezért kimondhatatlan hálás volt, és valahogy elérte, hogy a legjobb szobákba
316

ANTHONY SHEENARD

kerüljenek, fent az emeleten, belső udvarra néző ablakokkal. Egy nagyobb helyiség jutott az álmodóknak, egy a két tündének és egy Deffnek. Guont őrző persze nem volt hajlandó egy szobában aludni a lovaggal, így ő kiszorult Drág mellé az udvarra. Meldiana hercegnőé lett a legkisebb, szinte kamraszerű helyiség, de a hercegnő nem bánta. Ha a lovag azt várta, hogy Meldiana majd szóvá teszi az elhelyezést, hát tévedett. A hercegnő jól érezte magát egyedül, kavargó gondolataival és érzéseivel. Rájött, hogy csak ő maga tudja feloldani lelkének fájdalmát. A csapat tagjai Henrykkel együtt már a számukra kijelölt tiszta szobákban pihentek, amikor Chloé is csatlakozott hozzájuk. Egyszer csak megjelent az álmodók között az ajtón belül. – Ha számolnám a megjelenésünk közti időeltérést, azt kellene mondanom, hogy te nem Európában élsz – mondta Steve. – Amerikai vagy? – Ez eddig nem derült ki? – morogta Igor. Az orosz felállt. – Iszok valamit. Valaki velem tart? Senki sem jelentkezett. Igor pedig nem hívott senkit. Volt egy olyan elképzelése, hogy megkeresi Sulenyin századost, aki valahol itt lehet Isagiosban. Különös oka nem volt erre, de biztosra akart menni, hogy a százados nem hazudott az álomvilági tartózkodási helyéről. Az orosz határozott léptekkel az ajtóhoz ment, félretolta Chloét és kilépett a szobából. Chloé körbenézett. A helyiségben egy asztal, négy szék és négy ágy volt. Semmi más. – Öten vagyunk négy ágyra. Itt fogok aludni? Vagy keressek másik helyet? – Nekem úgysem kell ágy – pillantott fel Henryk az asztal mellől. – Éppen tévézgetek otthon. – Egész jól harcoltál a mowurok ellen – jegyezte meg Steve. – Valaki megtanított vívni? – Nem. Hentes a szakmám. Igaz, nem sokáig dolgoztam benne, csak két évig. Krakkó külvárosában egy kis húsboltban. Jól bánok a késsel meg a bárdokkal – mondta, majd eltűnt. – Még mindig ezt csinálja? – döbbent meg Chloé. – Elég idegesítő – bólintott Steve. – Azt nem tudom, ő hogy bírja, de kész nyeremény a fickó. Egyébként üdv köztünk. – Hol vagyunk? – Isagiosban, félúton Carlos tábora felé. A fogadót Kecskelesőknek hívják. – Nem akarok belegondolni, ez mit jelent – bólintott Chloé. – Mi a program? Alszunk? – Nem vagyok álmos – szólt közbe Főnix. – Mit csinálnak Deffék?
317

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Na ők viszont álmosak. Álmosak és éhesek. Ha jól tudom, most lent vacsoráznak. – Remek – morogta a tűzvarázsló lány. – Lesz egy unalmas esténk. – Én nyugodtnak nevezném – mondta Steve. – Egyébként arra gondoltam, hogy ha már velünk van Karmen, leugorhatnánk megnézni. Rád vártam vele. – Nincs sok kedvem hozzá. – Talán meg tudnánk állapítani, ő-e valójában. Froster ezért akarja elküldeni Carlos mágusához. Te mágus vagy, Chloé, hátha te is meg tudod állapítani. Chloé elhúzta a száját. – Megkorbácsolt. Nem sok kedvem van látni. Még akkor sem, ha halott. Ott van Igor, hívd őt! Bár megértem, ha nem akarod… – Sajnálom… – szakadt ki egyszer csak Steve-ből. Aztán a hangja elakadt. – Sajnálom, hogy nem tudtam segíteni, de teljesen tehetetlen voltam. Csend támadt a szobában. Henryk megint megjelent. – Mi megy a tévében? – kérdezte Steve, csak hogy megtörje a kínos csendet… – Valamilyen krimit néztem – vonta össze a szemöldökét a lengyel. – De nem emlékszem. Nem szoktam követni, mert nincs értelme. A romantikus filmek, azok követhetők akkor is, ha belealszom. Steve bólogatott. – A tini-vígjátékok a legjobbak ilyenkor. – Miről beszéltek? – kérdezte Főnix megütközve. – A semmiről – felelte Steve komoran. – A semmiről. A Kecskelesők tulajdonosa Herrero seregének beözönlése után rátámadt a hódító katonákra egy baltával, lefogták és megverték, majd biztosították róla, hogy amíg a háború tart, ne számítson sem pénzre, sem jóakaratra. Deffék azonban emberként bántak vele és fizettek. A tulaj – akit Bream mesternek hívtak szakácstudása miatt a helyiek – ezért mindent megtett nekik, amit csak lehetett. Olyan vacsorát tálalt eléjük, amilyet senki más nem kapott azon az estén Isagiosban. A szomszéd asztaloknál ülő katonák persze szóvá tették ezt, mire egyszerű vállvonogatás volt a válasz. Bream mester álmatag egykedvűséggel tetette a mélát, és mindent rákent arra, hogy különös vendégekről van szó, akik Carloshoz tartanak egy rendkívüli holttesttel. Senki sem volt kíváncsi a holttestre, és nem kérdezett többet. Deff, a két tünde és Meldiana pedig jóízűen megvacsoráztak. Drág és Guont kint ettek az udvaron.
318

ANTHONY SHEENARD

– Nohát – morogta a lovag a vacsora maradványai felett Edvirnek, miután Meldiana elment aludni. A hercegnő után pillantott, amint az ment felfelé a lépcsőn. – Valami megváltozott. – Talán a háború átnevelte – felelte a tünde. – Sokakkal megtette már. Néha a legjobbat hozza ki az emberből. – Néha – bólintott Deff. – Néha valóban. Nem tudom, mi zajlik benne… Lehet, hogy csak leplezi, mit akar. – Leplezi az érzéseit, ez igaz, de kimondja, mit akar – felelte Elesztriel. – A lelke tele van fájdalommal és káosszal. – És még nem is tud mindent – mondta halkan Edvir. Deff most nem akart erről beszélni. – Jól van – mondta a lovag. – Én is elmegyek aludni, mert lassan magam mellé zuhanok. Csend lesz és nyugalom. Két ágy jutott nekem, választhatok, ez az utóbbi hetek legnagyszerűbb lehetősége. A kis örömök néha a legnagyobbak tudnak lenni. Edvir mosolygott, és barátságosan megveregette a lovag karját. Deff felállt és felment az emeletre. A lépcső tetején találkozott Igorral, aki lefelé indult el. Az orosz meglátta a tündéket az asztalnál, és megváltoztatta a tervét. Sulenyin várhat. Nyilván nem a saját nevét használja, és kérdezősködni sem kérdezősködhet utána. Ezzel együtt nehezen akadhat a nyomára. Inkább leül a tündék mellé. Hozzájuk is van egy olyan kérdése, ami nem tartozik a többiekre. Így hívatlanul is az asztalukhoz telepedett. – Nem bírsz aludni, álmodó? – kérdezte a tünde. – Töprengek valamin, amit nem beszélhetek meg senkivel – felelte az orosz egy pohár bor fölül. – Mi lenne az? – A szír. Deff belépett a hálójába. Az ajtó mellett volt egy mécses, azt megragadta és visszalépett a folyosóra. Ott egy gyertyáról meggyújtotta a mécses kanócát és azzal tért vissza a szobába. Guont őrző állt az ágya mellett egy csupasz pengével a kezében. Deff gyorsan úrrá lett a döbbenetén, és nyugodt hangon szegezte az őrzőnek a kérdést: – Te mit akarsz itt? Nem az udvaron vackoltad el magad? – Megölni téged. – Mégis kell a szoba? – Deff vérforralóan orcátlan hangsúlyt használt. – Vagy csak az ágy? – Elégtétel kell, nem a szobád.
319

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

Deff megropogtatta a tagjait. Fáradt volt, tényleg, de rájátszott. Tette ezt úgy, hogy látni lehetett, hogy rájátszik. – Nem lehetne reggel? Most csak egy jó alvás tud kielégíteni. Az ölés nem. – Most! – Guont ideges lett. – Megfogadtam magamnak, hogy az első alkalommal, amikor elcsendesülnek körülöttünk a harcok, elégtételt veszek Khealnor haláláért. – Most? – kérdezte Deff megadóan. – Igen. – A kardomat magamhoz vehetem? – A lovag az ágya feje felé intett, ahová a fegyverét letámasztotta. Az őrző ott állt közvetlen a kard előtt. – Vagy puszta kézzel küzdjek? – Vedd! – intett komoran Guont, és egy lépéssel eltávolodott az ágytól, hogy Deff odaléphessen. A lovag odasétált, és a kard felé fordult. Úgy tett, mintha lehajolna, de aztán meglendült, és egy gyors félfordulatot téve a könyökével arcon ütötte Guontot. Fordult tovább, és rögtön elkapta a megtántorodó őrzőt. Mielőtt az maghoz tért volna és felemelte volna a kardját, Deff megragadta jobbjával a nyakánál, baljával a bal felkarjánál és lendületet vett vele az ajtó felé. Bream mester bort is hozott, a legjobbat, olyan készletből, amire a hódítók nem akadtak rá. Büszkén tette le a két tünde és Igor elé. – Ez még a tündéket is táncra perdíti – ajánlotta az italt a vendégeinek, azután, mivel látta, hogy az asztal körül ülőknek nincs jó kedve, hozzátette: – Vagy felvidítja… – Köszönjük, Bream mester – hajtott fejet Edvir. – Megízleljük. A fogadós mosolyogva távozott. Ekkor az emeleten kicsapódott egy ajtó és feltűnt két alak a korlát mellett. Deff lendületből emelte meg az őrzőt és egyszerűen áthajította a korláton. Guont teste átfordult a levegőben és az őrző háttal érkezett meg az Igorékéval szomszédos asztalra. A katonák úgy ugrottak szét, mintha egy adag lótrágya csapódott volna közéjük, a pad is kidőlt alóluk. Az ijedtség elmúltával első dühükben felemelték a félájult őrzőt, eldübörögtek vele a fogadó bejáratához, majd kihajították az utcára. Edvir felnézett a magasba, ahol Deff állt, elégedetten, mint egy nagyra nőtt gyerek. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, visszatért a szobájába. – Ez nagyon westernes volt – jegyezte meg Igor, aztán rájött, hogy senki sem érti, mire céloz. – Térjünk vissza a szírekre! Kettőt megöltünk. Vissza320

ANTHONY SHEENARD

riadnak ezután? Abbahagyják, ha látják, hogy értelmetlen a vállalkozásuk… amivel megbízták őket? – Nem, nem hiszem – intett nemet Edvir. – Kitartóak, mint a szagot fogott kutyák. Mint a ragadozó, amikor vért érez az ösvényen. – Tehát örökösen a hátunk mögé kell pillantanunk majd. – Az kevés lesz. Legközelebb hárman jönnek. – És nem adják fel, ha azt a hármat is megöljük? – Ez nem a halott szírek számán múlik – szólt közbe Elesztriel. – Edvir jól mondta, olyanok, mint a kutyák. A szájzárat kapott kutyák. A szíreknek nagyon jó a kémhálózatuk. Mordovában és Aurasban is. A Birodalomban is sokan dolgozhatnak nekik. És ha egyszer a nyomunkra akadtak, többet nem veszítenek szem elől minket. És addig jönnek utánunk, amíg nem sikerül teljesíteniük a megbízatást. – A cél fontosabb az életüknél – mondta halkan Edvir. – És ha megölnénk a megbízót? A tünde komoran mérte fel Igor vonásait. – Deff elmondta nekünk – felelte a tünde –, elmondta, ki a megbízó. – Jó – bólintott az orosz, és megismételte: – Mi lenne, ha megölnénk a megbízót? – A megbízás attól még élne… – Értem. – Ki a megbízó? – ült le melléjük Steve. A magyar úgy érkezett, hogy nem tudhatták, mit hallott. Rátámaszkodott az asztalra, Edvirre nézett, majd Igorra, aztán ismét Edvirre. – Ki a megbízó? – kérdezte még egyszer Steve. – Úgy veszem ki a szavaitokból, hogy ti tudjátok. És Deff is tudja. Szóval? – Ez nem… – Nem nyilvános? – Steve mintha maga mögött hagyta volna a lazaságát. – Akkor nem kiabáljuk szét a teremben. De ti tudjátok, és mivel együtt harcolunk a szírek ellen és együtt védjük a hercegnőt, hát úgy vélem, nekem is jogom lenne megtudni. Igor ránézett a tündékre, ők vajon mit szeretnének. Elmondani vagy titokban tartani? – Eronis – felelte Edvir. Steve az elméjében kutatott a névhez tartozó arc után. Egy pillanatig üresnek érezte magát, aztán rájött, ki az az Eronis. A fogadó nagytermében felhangosodott a katonák részeg zsivaja. Az ő asztaluk körül viszont erősödött a csend, mintha csak egy buborékba kerültek volna. – Oké. – Steve megpróbálta megemészteni a hallottakat. – Most már értem, miért nem mondtátok el. De nem gondoljátok, hogy ezt tudnia kellene a hercegnőnek?
321

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Nem. – Nem – Edvir és Igor szinte egyszerre válaszoltak. Edvir folytatta: – Sok lenne neki. Steve Elesztrielre pillantott, mintha tőle ellenvéleményt várna. Az álmodó sokkal-sokkal komolyabbnak tűnt, mint eddig bármikor. A másik világbeli oldottsága tovatűnt. – Te is így gondolod, Elesztriel? – Bármit gondolhatok – felelte a tünde nő csendesen. – Leginkább apára és lányára tartozik mindez. Mi úgy is megvédjük, ha nem tudja, miért törnek az életére. – Nem jó ez így – rázta a fejét Steve. – El kell neki mondani. Mert előbb-utóbb minden kiderül. Egyszer minden kiderül, és akkor már nem lesztek hatással a dolgokra. Elszabadulnak, és ide-oda vágódnak, mint a… mint az elszabadult vitorlakötél. – Mi történt veled? – Igor is észlelte a változást. – Semmi – rántotta meg a vállát Steve. – Talán elfáradtam. Talán kiborulósabb lettem. Talán sok volt, ami az elmúlt napokban történt. – Átneveltek a sárkánypapok – felelte az orosz. – A táborokban megesik az ilyesmi. – Beszéljünk inkább a hercegnőről! – Ne beszéljünk! – mondta Edvir. A lépcsőn feltűnt Chloé, és elindult feléjük. – Megbeszélhetjük Deff-fel, mit tegyünk. Addig azonban maradjon közöttünk, hogy ki adta a szíreknek a megbízást. Chloé megállt az asztaluk mellett. Felvette az egyik poharat és beleszagolt. – Bor – húzta el a száját. – Megint bor. Alkoholista leszek, mielőtt betölteném a tizenhetet. Nincs itt tiszta víz? – Szerintem csak kérni kell – morogta Igor. – Hozzád jöttem – Chloé figyelmen kívül hagyta az orosz megjegyzését, és Steve-hez fordult. – Hozzám? Miért? – Meggondoltam magam! Menjünk, nézzük meg Karment! – Biztos vagy benne? – Most induljunk, mielőtt meggondolom magam. Steve felállt és mentek.

322

ANTHONY SHEENARD

5.

SZERELEM ÉS HALÁL
A fogadóhoz tartozó istálló az árkádos udvar túloldalán kapott helyet. Steve és Chloé átvágtak az udvaron, ahol jó pár teli asztal mellett újabb hangosan italozó katonákat láthattak, illetve a sarokban a hangzavar ellenére békésen durmoló gírt. Az udvart fáklyák világították be, három-négy oszloponként volt egyegy. Meg sem közelítették a mordovai fáklyák tökéletességét, sűrű, sötét füstcsíkot eregettek az éjszakai égbolt felé. Annyi fényt adtak, hogy a mulatozók a félhomályban lássák egymást és az italos kancsót. Kockázni már nem lehetett volna mellettük. Az első asztalnál egy katona lezuhant az asztal alá, és ott is maradt. A kupája feldőlt, és a bor rácsorgott a hátára. – Van, akiknek a háború egyenlő a vidám ivászattal – mondta elégedetlenül Chloé, miután Steve-vel elmentek az eszméletét vesztett katona mellett. Nem szerette a részegeket. – Milyen katonák ezek? – Olyanok, akik akár már holnap halottak lehetnek. – Akkor miért nem gyakorolnak? Én egy nifini lovagrendben tanultam fegyelmet, pedig még csak gyerek voltam. – Ők nem voltak csodagyerekek – Steve szembefordult a lánnyal. – Ne ítéld el őket! Eljöttek, hogy harcoljanak a világukért. És nekik csak egy életük van. Chloé szigora nem enyhült, de végül csak bólintott. – Rendben. Felőlem!… – Jól van – felelte Steve. – Karmen nem lesz szép látvány, készülj fel rá! Leemelt egy fáklyát a legközelebbi oszlopról, majd megfogta Chloé vállát, és benavigálta az árkádok alá. Egy dupla szárnyú kapun át beléptek az épület istállójába. Öt lépés után eljutottak a bokszok közti folyosóra, amely jobbra-balra egyforma távolságra vezetett. Jobbra a lovarda utcára nyíló ajtaja állt, balra egy fészer. Sehol sem voltak lovak. Az összes hátast eltávolították az istállóból, egyedül a Karment szállító szekér állt a baloldali folyosó végén, a kiöblösödő részen, ahol a lószerszá323

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

mokat és a szénát őrizték. A szekéren pedig ott feküdt Karmen. Levendulaillat keveredett bent a bomlás illatával, különös és borzasztó egyveleget képezve. Karmen látható részei olajtól fénylettek. Steve feljebb tartotta a fáklyát. Chloé az ingujját szorította az orrára, úgy ment közelebb. – Mit kentek rá? – Valami halotti olajat. Henryk és egy öregasszony keverték össze Merionban. – Henryk? Honnan ért ehhez? – Dolgozott egy temetkezési vállalatnál. Mit tudsz mondani róla? Tényleg ő Karmen? A tűzvarázsló lány megállt háromlépésnyire Karmentől. A vért lemosták róla, azonban a beleégett ólomcseppeket nem távolították el. Hajának leégett töveit a sebekre simították az olajjal, így próbálva eltakarni a szörnyű halál nyomait. A tekintetét lezárták. A test látható részén hullafoltok ütköztek ki, a természet megkezdte pusztító munkáját. Ahogy a lángok táncoltak a fáklya tetején, és húzták-vonták az árnyékokat az istállóban, úgy látszott, mintha a halott mozogna. – Nem tudom. – Chloé hangja tompán csengett a keze mögött. – Van valamilyen mágia a varázslók meglátására? – Sok varázslatot nem sajátítottam el… – Akkor miért jöttünk le? – Mert hívtál. – És te igent mondtál. – Igen. Van egy ötletem. Chloé elvette a kezét az arca elől, mert szüksége volt rá, de szinte rögtön öklendezni kezdett. Elhátrált, és végül nem hányt, de még jó ideig közel állt hozzá. Steve aggódva figyelte. Ő is sápadozott, de ő akkor jelent meg, amikor az úton voltak Karmennel, és volt ideje megszokni valamennyire a látványt és a szagot is. Már ha ezt meg lehetett szokni. Steve magában úgy fogalmazott: eltűrte. Legfeljebb tűrni lehetett. Chloé összeszedte magát, és megkerülte a szekeret. Karmen feje felé lépdelt. – Nifini mágiát használt – mondta. – Felismertem a jeleket a boton. Megerősítette velük a sátor védelmét. – Karmen nem nifini mágiát használ. Senki nem tudja, miből nyeri az erejét, de nem nifini praktikákból. – Tudom. És azok nem praktikák. Steve a fejét ingatta.
324

ANTHONY SHEENARD

– Nem úgy tűnt, mint egy nagyhatalmú mágus. Amikor meghalt, a kezét nyújtotta felém és könyörgött. – Meg ne sajnáld! Hidd el, én se teszem. Chloé lenézett a halott arcára és tényleg nem érzett sajnálatot. Aztán kinyújtotta a két kezét és kis habozás után rátette ujjait Karmen halántékára. Beszélt, hogy elterelje a figyelmét a borzasztó érintésről, a halott, olajos bőr tapintásáról. – A világot áthatja a mágia ereje, csupán kevesen érzik, és még kevesebben tudják használni. Ott van mindenben, ezért lehet transzmutálni és ezért lehet azt tenni, amire most készülök. – A halottakban is ott van? – kérdezte Steve. A mágiáról szóló tanításokat ő is meghallgatta a sárkánypapoknál. Bár a sárkánypapok nem úgy élnek a mágiával, ahogy a nifiniek, azért ismerniük kell a varázslatok eredetét, hogy biztonsággal mozogjanak közöttük. De a halottakról nem esett szó. – A test lebomlik, de tovább él… – Chloé! – Tudom, ez nyilvánvaló. De azt akartam mondani, hogy mindegy, élő-e vagy halott. – Chloé úgy érezte, felkészült. Miközben beszélt, életre keltette a mágiát magában. – Élővé teszem a varázslatot Karmenben – mondta. – Ha ő az az ezerötszáz éves mágus, akiről beszéltek, a mágia egy pillanatra életre kel. Ha nem ő az, akkor semmi nem fog történni. – A mágia kel életre vagy Karmen? – Karmen halott marad, megnyugtathatlak. – Rendben. Csináld! Főnix kilépett a szobából az emeleti folyosóra és kis híján összeütközött Elesztriellel, aki lentről jött felfelé. – A szobámba tartok – mondta Elesztriel látszólag zavartan. – Edvir még lent beszélget Igorral. Főnix, aki semmit sem kérdezett, erre csak annyit tudott mondani: – Értem. És nem mozdult. – Átengednél? – kérdezte a tünde nő. – Hogyne! Főnix hasonlóan zavarban volt, és gyorsan félreállt. Amikor a tünde nő elment mellette, testének közelsége akaratlanul is felkavarta a férfi érzéseit. – Elesztriel! – Igen? – A tünde nő megtorpant, és visszafordult. Főnix hirtelen nem tudta, mit mondjon, de úgy érezte, most mondania kell valamit. Emlékezett a kézfogásra és a csókra, és meg akarta érinteni a nőt, és meg akarta csókolni ismét.
325

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

A tünde kezdeményezett, de vajon komolyan gondolta-e, vagy csak a sajnálat és az eufória vezette cselekedeteit? Hogyan lehet ezt megkérdezni? Főnix mély levegőt vett és megszólalt: – Elesztriel… mondd csak, ismer olyan esetet a világotok történelme, amikor egy férfi szerelmes lett egy tünde nőbe, és ez az érzése viszonzásra talált? A nő csak állt és nem válaszolt. – Az én népem más meséket mesél, a mi hőseink másban jeleskednek… – felelte aztán. Főnix elillanni látta tétova reményét, ám Elesztriel máshogy folytatta. – De az emberek gyakorta regélnek hasonlót. Igaz, azok mind tragikusan végződnek. – Nem számít – lépett közelebb Főnix. Megint megerősödött akaratában. Hullámzottak az érzései, mint a nyugtalan óceán felszíne. De belül legalább akkora erő mozdult meg lelkében, mint amekkora a víz alatti áramlatokat ezer és ezer kilométeren keresztül hajtja. – Azt áruld el, hogyan kezdődtek azok a történetek! Már ha emlékszel rájuk… – Nem bonyolult. – Elesztriel immár teljesen Főnix felé fordult, az arca komoly volt. – Kell hozzá egy emberi férfi és egy tünde nő. És egy alkalom meg egy hely, ahol megpillantják egymást. A többit már úgysem lehet magyarázni, a többi varázslat. – A férfi szemébe tekintett. – Hinni kell benne. Elmondani lehetetlen. Talán csak megfesteni lehet… – Örülnék, ha megmutathatnám. – Főnix megtette az utolsó lépést. – Színekről és érzésekről álmodom. A saját világomban megfestettem tucatnyiszor magamnak, de én is csak akkor jöttem rá, mit festettem, amikor bevallottam magamnak… – Nem tudott már mit mondani, most a csóknak kellett következnie. A tünde nő szemének csillanására várt, arra fénysugárra, amely bevonzza őt. Elesztriel tekintete mosolygott. – Megfestetted, csakugyan? – Újra és újra… Főnix egészen közel hajolt, érezte a tünde nő bőrének finom illatát, látta az ajkát és érezte finom leheletét. A szíve dobogása felgyorsult. – Ha kíváncsi vagy egy történetre, akkor elmondhatom – szólalt meg ekkor Elesztriel halkan. – Eszembe jutott egy, amit néhány évtizede hallottam. Főnix megtorpant. A pillanat varázsa megtört. – Egy mese? – A szobámban csend van és nyugalom. – A tünde nő mosolyogva hátrált két lépést és kitárta a szobájába vezető ajtót. – Jössz? Főnix az ajtóra nézett, akárha a mennyország nyílt volna meg ott neki. Bólintott. Ekkor azonban felharsant az udvar felől egy rémült kiáltás: – Ég az istálló!
326

ANTHONY SHEENARD

A tűzvarázsló lány lehunyta a szemét. Ehhez a varázslathoz nem kellett volna ennyire koncentrálnia, hiszen az anyagban a mágia megtalálása az első, amit a tanoncok elsajátítanak, de nem akarta tovább nézni Karmen megcsonkított, fénylő arcát. Az erő életre kelt benne és átáramlott a testbe. Chloé az első pillanatban nem érzett semmiféle visszacsatolást, az átömlő mágia nyomán semmi különös nem történt. Karmen üresnek tűnt, olyannak, mint egy báb. Aztán felült a szekéren. Steve rémülten ugrott hátra. Kis híja volt, hogy el nem dobta a fáklyát. Chloé tekintete felnyílt, és a lány is hátrált egy lépést. Akkor már érezte Karmen erejét, azt a gigantikus, hatalmas erőt, amiről a bárdok regélnek. Olyan volt, mintha a nap egy darabja szállt volna alá, és olyan hatalmas fénnyel ragyogná be az istállót, hogy az ember a csukott szemhéján keresztül is megvakul. A tűzvarázsló lány gyors mágikus védelmet húzott maga köré, míg Steve a földre vetette magát. A férfi úgy érezte, mindjárt meggyullad a teste, és üvöltött a fájdalomtól. Kihullott a kezéből a fáklya és belekapott a száraz szénába. Karmen felemelkedett a szekérről, a szeme kinyílt, mélyén ezüstös fény támadt. A varázslónő körbetekintett, és látta az üres istállót. Chloé tudta, hogy nem hagyhatja feltámadni. Fegyverrel nem érhette el, ezért azt a mágiát választotta megint, amiben a legjáratosabb volt: tűzgolyót formázott a két keze között és kilőtte Karmenre. A tűzgolyó eltalálta a testet és meggyújtotta a maradék ruhákat. Magában Karmenben azonban semmi kárt nem tett. A lebegő mágus szembefordult Chloéval. Démoni látványt nyújtott. A háttérben a tűz nagyobb lángra kapott. Steve még mindig üvöltött, a fejét a padlóhoz csapdosta tehetetlenségében. Chloé másik mágiával próbálkozott: egy erős tűzkígyót keltett életre, ám Karmen a lángoló lényt megállította felemelt kezével és füstté oszlatta szét. Ezüstben izzó tekintete a lányra szegeződött, és halált ígért. – A mowurjaim prédája – mondta, amitől Chloé legbelsőjében is félelem kelt életre, bár tudta, hogy a mowurok mind halottak. – Hogy-hogy túlélted? – Pusztulj el, vén boszorka! – sikoltotta Chloé, és újabb varázslatba kezdett. Ekkor azonban azt érezte, hogy ujjai elhalnak, a karja elzsibbad és képtelen lesz bármiféle mágiára. Sőt, mozdulni sem tudott. – Mit hittél, kislány? – lebegett közelebb Karmen. – Az erőd felérhet az én erőmmel?
327

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Megpróbálni nem szégyen – nyögte Chloé. – Meg sem próbálni… az szégyen. Karmen csonka, koponyáig nyitott arca ekkor felderült, és a varázslónő szája gúnyos mosolyra húzódott. – Ha az én tanítványom lennél, dicséretet kapnál. Így viszont halál lesz az osztályrészed. Chloé nem adta fel, úgy döntött, a végsőkig küzd. Megpróbálta visszaszerezni az uralmát a teste felett. A háttérben a lángok felkúsztak az oszlopokra, és vészesen közel jártak Steve-hez. Pillanatokon múlt, hogy belemarjanak a fájdalomtól kínlódó álmodó öltözékébe. Karmen még közelebb lebegett Chloéhoz, és ujjait a nyaka felé nyújtotta. A lány lélegzete elakadt. Elveszett a varázsereje, s ekkor az életerő is kezdett elszállni tagjaiból. Túloldalt kivágódott az istálló utcára néző kapuja, és egy hatalmas árny jelent meg benne. Egy szemvillanás alatt átsuhant a bokszok közötti téren és Steve-re vetette magát. Steve sikoltása egyetlen pillanat alatt megszakadt, s a hangja nem hallatszott többé. Az alak felállt, és Steve nem volt sehol. Eltűnt. Chloé az életéért küzdött, de az erő, amelyet le kellett volna győznie, elképzelhetetlenül hatalmas volt, százszorosan felülmúlta az övét. Tehetetlenül vergődött a fogságában, és tisztában volt vele, hogy semmit sem tud tenni. Meg fog halni. Hideg, fagyos szél támadt az istállóban, ahogy az idegen meglendítette a kabátját. A lángok lefeküdtek, ellaposodtak, de nem hunytak ki. Ezzel együtt egy undorító állat mászott elő a ruha szárai közül. Mintha pók és meztelen csiga keveréke lett volna, csontszerű nyolc lábán komótosan jött ki, miközben földet érő testével nyálkacsíkot húzott maga után. Szeme nem volt, viszont vastag szívószája mögül reszelős csontlemezkék villantak ki. A fagyos szél még mindig a falak között kavargott, és Karmen lassan megfordult, magával vonva Chloé testét. Az undorító lény, amikor felfedezte a mágust, hirtelen felgyorsult, és rávetette magát. Megkapaszkodott az öltözékében, száját pedig a szabad testfelületek egyikére nyomta. A halálból feltámadt, csonkolt testű Karmen két kezével kapott a gusztustalan állat testéhez, és megpróbálta lefejteni magáról. A lábak azonban nemcsak a ruhájába, de a bőrébe is belekapaszkodtak. Chloé megszabadult a fojtástól, lihegve zuhant a földre. A hideg szél elállt, a lángok újult erőre kaptak. Kint felfedezték a tüzet, kiáltás harsant az utcán. – Ég az istálló! Karmen ezüstös tekintete veszített erejéből, az idegen alak pedig kivonta a kardját. Chloéban feltámadt a düh, és ülő helyzetbe küzdötte magát a földön.
328

ANTHONY SHEENARD

Élete legerősebb tűzgolyóját élesztette fel tenyere fölött. Egyetlen, labdaméretű gömbbe sűrített egy egész dombnyi tűzenergiát. Hagyta, hadd forrongjon, erősödjön, aztán amikor már nem bírta tartani, eleresztette Karmen felé. A golyó elérte a mágust és egy szempillantás alatt elhamvasztotta. Karmen teste ellobbant, és még csak hamu sem maradt mögötte. Elpárolgott az ólom is, minden, ami a holttesten volt. Az undorító lény sikoltó hangot hallatott, majd hátravágódott. Nekicsapódott az egyik falnak és a földre esett. Rúgott párat lábaival, majd megfordult. Gyorsan, bicegve menekült az idegen alak felé. A pókba oltott meztelen csiga visszamászott a kabátszárba. Chloé ujjai között aranyos fény kelt életre, hogy ha kell, megvédje magát az idegennel szemben is. Ám a sötét alak feltette mindkét kezét. – Barát vagyok. Az alak beljebb lépett, komor arca kikerült a gerendák és a fal árnyékából, és jobban megvilágította az istállóban feléledő tűz, mint eddig. – Ongur a nevem – mondta, majd meglebbentette hosszú sárkánybőrkabátjának a szárát, ahonnan, mint egy feneketlen zsákból, kizuhant Steve teste. A magyar már nem üvöltött, helyette összegörnyedve, halkan nyöszörgött a földön. – Én vagyok Steve mestere – tette hozzá Ongur. – Ha magához tér, mondd meg neki, hogy visszajövök… Kettőt lépett hátra, azután elnyelte az éjszaka. A következő pillanatban a fogadó tetejéről több hordónyi víz zúdult az istállóra. Bream mester mindenre felkészült.

329

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

6.

AZ ELSŐ MEGBÍZÁS
Igor folyamatos szirénahangra ébredt, ami a szobaajtó fölé felfüggesztett hangfalból szólt. Amikor kinyitotta a szemét, a hang félbeszakadt és helyette egy férfi parancsot továbbított. – Valujev hadnagy, azonnal jelentkezzen Kondratyev őrnagynál! Igor az órára pillantott. Öt negyvenkettő volt. Egy perc alatt elkészült. Az előző nap kapott katonai egyenruhát öltötte magára. Az ajtón kilépve egy őrmesternő várta, szigorú, távolságtartó arccal. Nem volt harminc, de negyvennek nézett ki a ruha, a haja és a pengevékony, már-már haragosnak tűnő szája miatt. Miközben végigsiettek a bunker folyosóin, Igor utoljára ellenőrizte és megigazította az öltözékét. Már rajta volt a hadnagyi váll-lapja, a tányérsapkája pedig biztosan ült a fején. – Nem keltettük volna fel, ha nem lenne életbevágó – fogadta Kondratyev. – És persze, ha nem tudnánk, hogy az álomvilágban jelenleg minden rendben van maga körül. – Értem – biccentett Igor. – Az a helyzet, hogy Párizsba kell repülnie – mondta az őrnagy. – A gépe kilenckor indul a Domogyedovói reptérről. Igort semmi sem érhette volna váratlanabbul, de meg se rezzent. – Megkérdezhetem, hogy miért, uram? – Megkérdezheti… Híreket kaptunk az álomvilágból. Froster eltűnt, feltehetően vagy fogságba esett vagy meghalt. Nem tudjuk. A felderítés viszont jelezte, hogy az igazi Froster két napja Párizsban van. Maga találkozott vele, ismeri. Keresse meg és vegye rá egy moszkvai útra. Ide kell jönnie hozzánk. – Milyen eszközök állnak rendelkezésemre? – A meggyőzéstől az erőszakig bármi. De a legjobb az lenne, ha meg tudná győzni. Szükségünk van az együttműködésére. Froster fontos a számunkra és mi fontosak vagyunk a számára. Ezt kellene tudatosítani benne. Csak a legvégső, ismétlem, a legvégső esetben használhat erőszakot. – Ehhez ismernem kell a miérteket, őrnagy úr!
330

ANTHONY SHEENARD

– Üljön le! Igor levette a sapkáját és leült a zöld fotelok egyikébe, Kondratyev pedig, mint egy tanár, az íróasztala sarkára telepedett. Az őrnagy elővett a zsebéből egy doboz cigit, megforgatta az ujjai között, majd ledobta az asztalra. Még a saját irodájában sem dohányozhatott. – Ön úgy vélheti, hogy gyorsan lett az AZCs tagja – mondta. – Ugyanakkor tudnia kell, hogy hetek óta figyeltük. – Hetek óta? – Elég jó azonosító rendszerrel rendelkezünk. Ha az álomvilágból bejelentés érkezik valakiről, akkor fantomképet készítünk róla, és megpróbálunk ráakadni. Magát az akcentusa buktatta le, Valujev hadnagy, és egyáltalán nem volt nehéz azonosítani. Aki katonai szolgálatban volt, azokról eleve van akta… De manapság a közösségi szájtokon könnyen megtalálható bárki. – Akcentusom volt az álomvilágban? – hökkent meg Igor. – Az emberi nyelv ugyanaz az álomvilágban, de a kiejtésben lehet különbség. Amiért azonban ezt elmondom, az az, hogy tudja: az álomvilág nem ismeretlen terep a számunkra. Feltérképeztük a területét, igyekszünk leírásokat szerezni a nagyobb városokról és megismerni a vezető hatalmakat és embereket. Sok információt összeszedtünk, de természetesen még csak a töredékét ismerjük a világnak. – Mióta működik az Alternatív Felderítési Részleg? – Az ARCs közel hét éve kezdte meg hivatalosan a működését. Az álomvilág akkor még egy változatlan világnak tűnt, és alig pár száz álmodó élt benne. Az elsődleges célunk nem a befolyásolása, hanem a megismerése volt, és annak vizsgálata, hogy hogyan tudjuk az ott szerzett ismereteket a hasznunkra fordítani. A kutatás során azonban tudomást szereztünk arról, hogy az Amerikai Egyesült Államok is létrehozott egy kormányhivatalt a CIA keretén belül, és az ügynökeik nemcsak vizsgálódnak az álomvilágban, hanem kapcsolatot is keresnek ott. Hogy azt ne mondjam, szövetségest. – Erről tudnak a nifini mágusok? – Igor megpróbálta elhelyezni az új információkat az álomvilágban átélt élményei mögött. – Nem valószínű. A szövetség, amit az amerikai ügynökök kialakítottak, a legteljesebb mértékig titkos. Mi is csak félinformációkra hagyatkozhatunk. – Ki a szövetséges? – A Kereskedő. Mennyit tud a Kereskedőről, Valujev hadnagy? Igor a fejét ingatta. – Veldornnak hívják, és valaha nifini mágus volt. Egy szigetcsoportot irányít évszázadok óta. Sok mendemondát hallottam jóslatokról és a Kereskedő nekromantáiról, de én csupán árukat hordó szekereket láttam, amik semmiben sem különböztek más szekerektől. A nifini varázslók nem szeretnek beszélni róla, éppúgy, mint Karmenről.
331

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Hát ez az! – Kondratyev biccentett. – A Kereskedő volt az, akit az amerikai ügynökök megtaláltak mint szövetségest. Amerika mindig is a szabad kereskedelemben hitt, a pénz hatalmában. Könnyen megtalálták a közös érdekeket. A problémák ott adódnak, hogy a Kereskedő Karmen szövetségese. – Csak volt. Karment megöltük. – Ez még nem lett megerősítve, hadnagy. – Nem a Giracus melletti esőre célzok, uram. Isagiosban feltámadt és megint megöltük. Karmen halott. Kondratyev megakadt a történetben, és nagyot nézett. Felvette a cigis dobozt, kiütött belőle egy szál cigit, majd a szájába vette. Kellett egy kis idő, míg végiggondolta. – Hogyan halt meg? – Elhamvasztottuk. Látszott, hogy az őrnagyot csak hajszál választja el attól, hogy megszegje a bázis szabályzatát és rágyújtson. Aztán kivette a cigit a szájából, és belemorzsolta egy fém szemeteskosárba, ami az asztal mellett állt. – Mikor? – Ma éjjel. – Jelentsen! Igor felállt és vigyázzba vágta magát. – Az éjszaka folyamán egy fogadóban szálltunk meg Isagios városában. Velünk volt Karmen holtteste, amiről Steve és Chloé meg akarták állapítani, hogy tényleg Karmené-e. Lementek megvizsgálni az istállóba, ahol Froster emberei elhelyezték. – Maga velük volt? – Nem, uram, én a fogadóban beszélgettem Edvirrel és Elesztriellel. A történtekről később Chloé elbeszéléséből értesültem, és nincs okom kételkedni a szavaiban. – Jól van. Tovább! – Amikor Chloé mágikus energiát használt, Karmen életre kelt. Steve-et kiütötte és rátámadt Chloéra is. Kettejüket egy sárkánypap mentette meg, aki a köpenyébe elrejtette Steve-et, és lefoglalta Karment annyi időre, hogy Chloé viszont támadhasson és elhamvaszthassa. – A test teljesen megsemmisült? – Semmi nem maradt belőle. – Ez még mindig nem jelenti Karmen halálát – morogta Kondratyev. – Pihenj, hadnagy! Üljön le! Igor leült. – Utána fogunk nézni ennek is – folytatta az őrnagy. – De most térjünk vissza a feladatára, mert szűkös az időnk. Hol tartottunk? – Hogy az amerikaiak a Kereskedővel kötöttek szövetséget.
332

ANTHONY SHEENARD

– Igen… A Kereskedő Karmen és így a Birodalom szövetségese is lett. Elemzőink szerint a kialakuló háborús helyzetet az amerikaiak fel akarják használni a hatalmi bázisuk kiépítéséhez. Orkhon császárra mint szükséges rosszra tekintenek, egyfajta katalizátorra. Ha az álomvilágban felborulnak a hatalmi egyensúlyok és Mordova elveszti geopolitikai státuszát, akkor ezt az űrt az amerikaiak akarják betölteni a Kereskedőn keresztül sajátos politikai berendezkedéssel és lekötelezettjeikkel. – Jól értem, uram, hogy Amerikának érdeke a mostani háború és a Birodalom győzelme? – Igen, hadnagy. Nyilván a győzelem elérése után Orkhon császár kényelmetlenné válik majd a számukra, és akkor eltávolítják a trónról. Láttunk már ilyet, legutóbb Szaddam Husszeinnel. A CIA sosem fog megváltozni, akkor sem, ha fekete az elnök, és akkor sem, ha nő… – Frosternek mi köze mindehhez? – kérdezte Igor. Kondratyev elégedetlennek tűnt. – Ne mondja, hogy nem látja át?! A Froster eltűnéséről érkező álomvilági hírek felértékelik őt ebben a világban. És ha Froster visszatér Los Angelesbe, akkor feltehetően az amerikai ügynökség ráteszi a kezét. Úgy hírlik, Frosternek hatalma van a mowurok felett. Valamiféle varázslattal bír, amelynek segítségével talán bepillanthatunk Karmen mágiájának lényegébe. Most mindegy, mi van Karmennel. Lépnünk kell! Mi vagyunk Froster természetes szövetségesei, erről kell meggyőznie. Menjen, és öltözzön át civilbe! Az öltözékét megtalálja a szobájában. Hét óra nulla-nullakor legyen a vasútnál, az kiviszi a leszállópályára. A fedősztoriját és Froster aktáját megkapja a helikopterben, amely önt a reptérre szállítja. Mindkettőt hagyja majd ott az ülésen. Megértett engem? Igor felpattant. – Igen, uram. De nem tudom, elég-e az angoltudásom a meggyőzéshez. – Erőltesse meg magát, mert erre a munkára nincs más emberünk! – morogta Kondratyev. A jelentésekből tudta, hogy miután Igor testőrködni kezdett, nekiállt angolt tanulni. Eszébe juttatta, hogy ha visszatér Párizsból, akkor egy nyelvtanárt kell rendelniük mellé. – Munkára fel! – intett a százados. – Távozhat! Igor tisztelgett, majd elindult kifelé. Az ajtónál azonban megtorpant, eszébe jutott valami. Megfordult. – Őrnagy úr! Engedélyt kérek kérdezni! – Kérdezzen! – Miért nem Sulenyin százados tartotta ezt az eligazítást? – kérdezte Igor. – Úgy volt, hogy ő lesz az összekötőm. – Mert Sulenyin százados már Párizsban van. Elintéz pár apróságot…

333

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

7.

FŐNIX FILMJE
Főnix szinte az ébredése pillanatától dolgozott, hogy utolérje magát a munkában. Felkelt, bekapcsolta a számítógépét, majd csinált magának egy teát. A gőzölgő teával ült aztán le a gép mellé, vette elő a vázlatait, és kezdte a munkát. Aaron Alseda előző esti telefonbeszélgetésükkor tizenegyre ígérte magát, és a filmes anyagok után érdeklődött. Főnix a fekete-fehér vázlatokra gyorsan felvitt némi színt, illetve új vázlatokat rajzolt, hogy darabra is meglegyen a munka látszata. Csak annyi időre állt fel az asztal mellől, míg készített magának még egy teát. Magához vett egy kis kekszet, aztán visszatért a gép, az érintőpad és az elektronikus toll mellé. Tizenegy előtt pár perccel kiszaladt a fürdőbe, fogat mosott és felkapott valami laza tréningruhát. Éppen mikor belebújt a papucsába, csengettek. Alseda pontos volt, mint egy atomóra, és a szokásos kedélyes mosoly ült az arcán. – Be fogunk indulni! – Ezzel lépett be az ajtón. – A vázlatok és a forgatókönyv alapján minden idők legjobb spanyol animációs filmjét készítjük el. A disztribútorok a lábunk előtt fekszenek. A Disney is érdeklődik, be akarnak szállni pár millió dollárral, de nem biztos, hogy ők lesznek a nyerők. Mutasd, min dolgoztál, te aranykezű gyerek! Főnixet zavarta ez a közvetlenség, de megpróbált átsiklani felette. – Erre! – mutatta az utat. Alseda körbepillantott és elégedettnek látszott. – Látom, minden rendben. Te is és a lakásod is visszanyerte a természetes színét. – Nevetett. – Megijedtem, komolyan megijedtem akkor, mondtam már? – Amikor önnél voltam, fent az irodában, akkor igen. – Persze. De nem lehet elégszer. Tényleg örülök. Főnix benyúlt a konyhába és kiemelt onnan egy széket. Bevitte a szobába a géphez, a fotelje mellé. – Foglaljon helyet, señor Alseda!
334

ANTHONY SHEENARD

Az ügynök leült. Nem egyszerűen leereszkedett a székre, a széket húzta maga alá. – Lássuk azokat a képeket! Főnix megnyitotta a monitoron a mappát. Amikor legutóbb Alseda irodájában járt, a képek jó részét megmutatta az ügynöknek. Amik azóta nem változtak, azokat most csak átpörgette, majd áttért azokra, amiknek akkor a vázlata volt még csak kész, de mostanra már elnyerték végleges formájukat. Alseda felismerte őket. – Á, ezt láttam, de csak körvonalakban – mondta a ziggai képekre. – Ezek lennének a… – A mórokhoz csapódott népek és szörnyek helyőrségei. Úgy gondoltam, hogy kicsit vadabbak lesznek a valóságosnál, illetve eltérnek attól, amit az arab kultúráról elképzelünk. Ténylegesen nem is abból erednek, inkább a vad, meghódítatlan vidékek népei. – Nagyon jó. A szörnyeket számolatlan lehet irtani a rajzfilmekben. Az embereket nem annyira. Minél több szörny, annál jobb. Egy fantasybe kellenek a szörnyek, ma már elvárják ezt a gyerekek is. Főnix tovább léptetett. Pár muhinról rajzolt vázlat következett, amiknél Alseda elismerően hümmögött és az állát simogatta. Egy tökéletesen megfestett jégtünde ellenpontozta a következő képen a muhinok szörnyűségét. – Egy elf? – találgatott az ügynök. – Egy jégelf, igen – bólintott Főnix. – És mit tudnak? – Érintéssel lefagyasztják a testrészeket. – Jó! Főnix következő képén Steve és a sárkány látszott. Alseda efölött is ujjongott, és kifejtette, hogy egy jó animációs fantasy ma már nem lehet meg sárkányok nélkül sem. Főnix hallgatta és kijavított pár árnyékos foltot közben. – A Campeador Production néhány feje találkozni akar veled – tette hozzá az ügynök a végén. – Úgy tűnik, a látványterveid erőteljesen befolyásolják majd a történetet. A forgatókönyvíró utálni fog, de ezzel ne törődj! Őt is csak a cég fizeti. – Mikor akarnak találkozni velem? – kérdezte Főnix. – Majd egyeztetünk! Nézzük, mi van még! Pár vázlat a sárkányról, majd egy szürke árnyalatos kép a transzmutációról. Giracus falairól és a báró palotájáról. Néhány belső. Főnix megrajzolta a lovagtermet és a palota folyosóit. A lovardát védő fiúk utolsó pillanatát. Ennél a képnél még Alseda is megdöbbent. Megkérte Főnixet, hogy nagyítsa ki a részleteket.
335

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

Jól látszott az arcokon az elszántság és a közelgő halál tudata. Főnix nézte, és a kép felidézte a pillanat minden szörnyűségét. – Te aztán tudsz – morogta az ügynök. – Tényleg arany kezed van. A következő képek fantáziaképek voltak Giracus pusztulásáról. Főnix ugyan nem volt ott a várfalon belül, de azok alapján, amiket utóbb látott, elképzelte az ólomeső okozta rombolást és halált. Leomló falak, fejüket védő, menekülő emberek, égő haldoklók… Alseda hallgatott, és csak intett, hogy tovább. A mowur rajzoknál éledt fel ismét. – Milyen elme képes kitalálni ilyen istentelen szörnyeket? – vidámodott meg. – Tudod, Főnix, szerintem a művészt és az őrültet csak egy hajszál választja el. Nem is csoda, hogy bekattantál, ha ilyen álmaid vannak. De azért ne őrülj meg még egyszer, mert alig bírtalak kimosni a megrendelők előtt. Tartottam a hátam, de még egyszer nem menne. Főnix megmutatta még a szírről készült vázlatait, majd egy hangulatképet Isagios kocsmájából. – Mind meg van véve! – intett Alseda. – Nyomtasd ki őket! – De még nincsenek készen… – Nem baj! Nyomtasd ki őket, elviszem! És délután megküldöm, mennyiről állíthatsz ki számlát. Alsedára egy fekete Audi A6-os várt Főnix lakásától harminclépésnyire egy parkolóhelyen. Az ügynök hátulra szállt be. A sofőr indított, tolatott, majd besorolt a forgalomba. Alseda átadta a képeket tartalmazó dossziét a mellette ülő alaknak. Sony Resco, az Interpol nyomozója kinyitotta a mappát és sorra vette a képeket. – Nagyjából időrendben vannak – mondta Alseda. – Az első pár képen Zigga látható. Zigga, aztán Giracus és Isagios. – Keletnek fordultak – morogta Resco. – Átléptek a Birodalomba. Mit akarnak? Csatlakozni Carlos seregéhez? – Úgy tűnik, hogy nem menekülnek tovább. – Ez nagyon nem lesz jó. – Márpedig ezek aurasi katonák – Alseda előhúzta a pakkból a kocsmabeli képet. – Isagiost elfoglalták Carlos seregei. Főnixék ott vannak, és nem mehetnek máshová, csak Merca alá. A helyükben én is odamennék. A Birodalomban nincs más segítségük. – Igen, ha feladják a menekülést, akkor igazad van. De mi vette rá őket erre? – Nem tudom. Resco némán bámulta a kinyomtatott képeket. Némelyiknél megállt, alaposan szemügyre vette. A sárkány láttán összeráncolta a homlokát.
336

ANTHONY SHEENARD

– Ez hogyan került ide? – Jó kérdés. A képeken nincs sárkánypap, tehát azt kell hinnünk, hogy vagy közöttük van egy, vagy egy sárkány spontán segít nekik. Mi a helyzet azzal a magyarral, akit kihallgattál Főnix lakásán? Miklós Istvánnal? Ott van az egyik képen a sárkány mellett… – Mézes ki fogja szedni belőle a könyvét. Legalább egy nyers változatot. Talán abból megtudunk valami konkrétat is. Alseda hátradőlt a bőrülésben. – Ha csatlakoznak Carloshoz, könnyebb dolgunk lesz. Tucatnyi emberünk van a seregben. – De az oroszoknak is. Resco a magasba emelt egy képet, és a feje fölött felkapcsolt egy kis beépített lámpát, hogy jobban lássa. A halott mowurok fölött egy lovas állt, elnagyolt vonásokkal. Az a pár vonal azonban, amivel Főnix megrajzolta az arcát, Frosterhez tette hasonlatossá. – Valami nagyon nincs rendjén ezzel a társasággal – morogta Resco. – A ziggai események, Giracusban az ólomeső, most meg ez a sárkány. Ezek nem olyan álmodók, mint akik fölött Orkhon operettcsászárt játszik. Ki tudja, mi lesz itt, ha összeeresztjük őket Frosterrel vagy Carlossal? Alseda nem válaszolt. Megtette ezt Resco. – Magasabb fokozatra kell kapcsolnunk.

337

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

8.

PÁRIZS
Mihail Sulenyin a reptéren fogadta Igort. Igor sötét öltönyt viselt, fehér inggel és elegáns bordó nyakkendővel. Jól menő üzletembernek nézett ki, aki határozott céllal érkezik a francia fővárosba. Átsétált a vámon, és a reptéri váróban azonnal kiszúrta Sulenyint. Sulenyin is öltönyben volt, és a kezét nyújtotta Igornak, mint egyik üzletember a másiknak. – Nincs poggyásza? – kérdezte, holott tudta a választ. Igornál csak egy vékony kézitáska volt, pár dossziéval, amiben teljesen felesleges, orosz nyelvű iratok pihentek. – Nincs. – Rendben, akkor jöjjön! Kisétáltak az Orly egyik parkolójába. Sulenyin egy szürke Peugeot-val érkezett, és ő maga szállt be a kormány mögé. Egészen addig nem szólt, míg ki nem keveredtek a reptér kanyargós útjairól, és rá nem álltak a Párizs felé vezető N7-esre. – Froster két napja itt van, azonban tegnap ki sem mozdult a szobájából. – Mit keres itt? – Turistáskodik. Pár barátjával átjött Európába, de mintha nem tetszene neki Párizs, mert beteget játszik. – Honnan tudjuk, hogy játszik? – Orvos nem kellett neki. Igor kinézett az autóból. Apró zöld bokrok tarkították a tájat, mögöttük pedig fehér kockaépületek, céges raktárak vagy áruházak maradtak el. Áthajtottak az A86-os út felett. Szemben egy lyukasnak tűnő épület hívta fel magára Igor figyelmét. Belle Epine, olvasta el fennhangon a kilencedik szint fölötti feliratot. Előtte autók álltak. – Bevásárlóközpont – jegyezte meg Sulenyin. – Nem volt még Párizsban? Igor visszafordult az út felé. Eddig semmivel sem volt több vagy szebb a város egy orosz városnál. – Még nem. Hova megyünk?
338

ANTHONY SHEENARD

– Az amerikaiak figyelik az orosz nagykövetséget, ezért nem oda. Nem kockáztatjuk meg a szállodákat sem. Viszont a részlegnek van egy kis lakása a belvárosban, a Rue Jacobon. Két hónapja vettük és tökéletesen fel van szerelve lehallgatásvédelemmel és egyebekkel. – A részlegnek mi a dolga Párizsban? – Mire gondol? – Miért vásárol itt lakást? – Szinte minden európai nagyvárosban van saját központunk. Az uniós ügynökség nem igazán készséges, ezért nyugat-európai cégek fedőneve alatt fenntartunk pár ingatlant itt-ott. – Az Uniónak is van álmodókkal foglalkozó ügynöksége? – Inkább amolyan… koordinációs iroda. Amelynek a hatékonysága nem kielégítő. Az egyes államok ügynökségei vagy hivatalai többnyire a nemzetbiztonsághoz tartoznak, és nem veszik komolyan az álomvilágot. A gazdasági válság elterelte a figyelmet az álmodókról. Kelet-Európának megvan a maga baja, örülnek, ha talpon tudnak maradni. Az olaszok az elnökükkel küzdenek, a franciák meg a bevándorlóikkal… Az álomvilágban történő események másodlagosak Európának. Brüsszel nem is törődik velük. Ügy tűnik, nem akarnak beszállni az ottani háborúba, inkább kivárják a végét. Tipikus struccpolitika. Mindezek mellett van egy titoktartási egyezmény, amit mindenki betart, nehogy kitörjön a pánik. – Értem. Minden titkosan zajlik, aktívan senki sem tesz semmit. Olyan ez, mint az ufó-dossziék… Sulenyin megrágta a dolgot. Áthajtottak egy felüljáró alatt, két másodpercre félhomály borult az autó belsejére. – Nem egészen olyan. Idegen lények nincsenek. – Ha maga mondja – rántotta meg a vállát Igor. – Tíz évet húztam le abban a részlegben. Az álomvilágban az első éjszakám után hittem. Ufó-ügyben tíz év alatt sem lettem hívő. – Lehetséges, hogy az ufó-észlelések álomvilágból átjövő lényekről szólnak? – kérdezte elgondolkodva Igor. – Annyi szörnyet láttam már, lehetséges, hogy átjöttek onnan. – Nem ismerünk ilyen eseteket. – Jó. Addig jó nekünk. A párizsi lakásig hallgattak. A Rue de Seine felől érkeztek és kanyarodtak le balra a Rue Jacobra. Hosszú, szűk, egyirányú utca volt, magasra nyúló házakkal, olyan, mint egy nyitott tetejű ékszerdoboz. Kétoldalt régiségboltok, galériák, aprócska hotelok. Az út szélén kocsik és kis furgonok parkoltak.

339

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

Szerencsére a forgalom nem volt nagy, Sulenyin és Igor gyorsan elértek a historizáló hangulatú bérházig. A százados egy távirányítóval kinyitotta a ház dupla szárnyú kapuját, és behajtott az udvarra. A lakás a második emeleten volt. Négy nagy belmagasságú, fehérre meszelt falú szobából állt, az egyiket megfigyelőszobának rendezték be, ahol tíz monitoron követték nyomon az utca életét. Ezek mellett kettő a lépcsőházat mutatta, egy pedig a tetőt. – Rácsatlakoztunk a köztéri megfigyelő kamerákra – mondta Sulenyin, amikor körbevezette Igort. – Nem lephetnek meg minket. – Kicsodák? – Akik nem örülnek annak, hogy itt vagyunk. – A legszebb hidegháborús éveket élem át ismét – morogta a monitorok előtt ülő hatvanas férfi, és kortyolt a teájából. Felnézett a csésze fölött Igorra. – Maga álmodó? Sulenyin áthúzta a nappaliba Igort és bemutatta neki az ott álló ügynököt. – Borisz Csisztyakov, a francia részleg vezetője. Csisztyakov úgy nézett ki és úgy öltözött, mint egy tősgyökeres francia. A legújabb divat szerint válogatta össze ruháit, és állandó mosoly ült az arcán. A harmincas éveinek vége felé járhatott, magas volt, erős fekete hajú, szögletes állú, enyhén borostás. Kezet fogott Igorral, és rögtön a tárgyra tért. – Froster még mindig a szállodai szobájában van, Vera szemmel tartja. A terv a következő: Igor futárként lép fel, orvosságot visz neki. Az orvosságot csak személyesen adhatja át, felmegy tehát a szobába, és átad egy üzenetet Frosternek. Froster megismeri, ugye? Csisztyakov Sulenyinre nézett, aki Igorra pillantott a válaszért. – Igen – mondta Igor. – Pár napja találkoztunk, és egy napot együtt töltöttünk úton… – elkapta Sulenyin figyelmeztető pillantását – valahová. – Remélem, emlékezni fog rád – mondta Csisztyakov, fel sem véve a titkolózást. Titkok között élt másfél évtizede. Elraktározta azonban magában a tényt: az előtte álló férfi új játékos a pályán. – Erre építünk ugyanis… – Emlékezni fog. – Rendben. Mert amikor átadod Frosternek az üzenetet, nem beszélhettek másról, mint az orvosságokról. Feltehetően lehallgatják a szobát. – Az amerikaiak? – Vagy a franciák. Esetleg mindkét ország ügynökei. Sajnos az Unió több információt megoszt az amerikaiakkal, mint velünk. Régi beidegződés. – Milyen üzenetet kell átadnom Frosternek? – Találkozót fogsz adni neki az Invalidusok dómjában. – Nem beszélek franciául. Hogyan közöljem a recepcióssal, hogy kihez megyek és mit akarok?
340

ANTHONY SHEENARD

– Készítettünk kártyákat. – Csisztyakov a mellényzsebéből kivett egy tucatnyi fehér, névjegykártya méretű lapocskát, amin kézzel írt válaszok sorakoztak. – Süketnémának fogod kiadni magadat. Igor átvette a kártyalapokat. – Hogy tudom, melyik mire válasz? – A hátulján ott van angolul. Természetesen a vásárló kedvéért. Tudod, hogy viselkedik egy süketnéma? – Voltam háborúban. – Jól van. – Csisztyakov feltartotta a kezét, jelezve, hogy várjanak egy pillanatig. Átlépett a hálószobák egyikébe, és két lefóliázott ruhacsomaggal tért vissza. – Öltözz át! Az Invalidusoknál egy mindennapi turista leszel Párizsban. De addig is… Itt egy párizsi kifutófiú ruhája… Sulenyin pedig egy Glockot rakott ki az asztalra. – És a fegyvered. Vera Melnyikova – a zsebében található iratok szerint Nadine Vally – a hotel előtt várta őket, az utca túloldalán. A nő egy közeli áruház szórólapjait osztogatta a járókelőknek, így feltűnés nélkül figyelhette a hotel bejáratát és Froster szobájának ablakát. A húszas éveinek közepén járó ügynök szőke volt és csinos. Hosszúkás arcában és szemének vonalában volt valami egzotikus. Kedvesen mosolygott és tökéletesen beszélte a franciát. Amikor Igor eléje lépett, angolul szólalt meg. Az angolt is tökéletesen beszélte, kis skót kiejtéssel. Bárkit megtévesztett volna. – Froster még fent van – intett a fejével a szálló felé. – Nem mozdult ki egész nap. – A halál tönkreteheti az ember kedvét – morogta Igor. Farmer volt rajta, fehér pólóing és baseball-sapka. – Hogyan? – Nem számít. Vera megfogta Igor sapkáját és megfordította, hogy a sild hátrafelé nézzen. – Így jobb. Ettől kisfiúsabb a kinézeted. Tudsz mosolyogni? Igor elmosolyodott, Vera nevetett, és teátrálisan – hogy mindenki lássa az utcában – adott neki egy puszit az arcára. – Így tökéletes! Mehetsz! A férfi körülnézett, mielőtt lelépett volna az úttestre. Vera játékosan a fenekére csapott, a férfi megugrott egy kicsikét. – Hajrá, vitéz! Igor átvágott az úttesten, és belépett a szálloda fotocellás ajtaján. Légkondicionált belső fogadta, s a bejárattal szemben az információs pult, ahol egy karót nyelt, magas férfi várakozott.
341

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

Igor laza mosollyal lépett eléje, és felmutatta a kis dobozt, amit a kezében tartott. A tetején Froster neve és a szálloda szerepelt nyomtatott betűkkel. – Mit akarsz? – kérdezte a recepciós a láthatóan félkegyelmű harmincastól, aki nem vitte többre a kifutófiúskodásnál. Igor a címre mutatott, majd fel a mennyezet felé. Fogalma sem volt, hogy mit kérdezett a recepciós, csak sejtette. – Értem én, de nem mehetsz fel – morogta a pult mögött álló férfi. Igor ekkor elővette az első kártyát, és feléje tolta a francia feliratú felét. Süketnéma vagyok, megrendelést hoztam ki. – Akkor sem mehetsz fel – kötötte az ebet a karóhoz a recepciós, mire Igor újabb kártyát varázsolt elő. Orvosságot hoztam, alá kell íratnom az átvételt. – Esélyed sincs rá, fiú… Igor vállat vont és letette a számlát a recepciós elé. – Mi ez? Egy számla? Miért nekem adod? Igor állt és nézett. A recepciós állta egy ideig a tekintetét, majd hozzátette: – Nem fogom kifizetni. Mit gondolsz, csak úgy belenyúlok a kasszába és odaadom neked? Akkor buggyantabb vagy, mint ahogy kinézel. Na, tűnj el innen! Igor a fülére mutatott és tovább nézett. A recepciós kopogott egy ideig az asztalon, majd felvette a telefont és egy belső számot tárcsázott. – Monsieur Froster? – Angolul folytatta. – Egy küldönc érkezett önhöz. – Felvette a számlát és megnézte a kiállítót. – Egy gyógyszertárból. Tudom, hogy beteg… Igen? Nem rendelt gyógyszert? Értem… És a barátai?… Jól van. Ahogy óhajtja. Felküldöm önhöz. Igor elméletileg egy szót sem értett mindebből, tehát bambán vigyorgott tovább. A recepciós letette a telefont és intett, hogy menjen fel. Egy cetlire leírta a szobaszámot: 204. Igor bólintott és nekiindult a lépcsőnek. Kettesével szedte a lépcsőfokokat. Örült, hogy túljutott a recepcióson. Lekapta a fejéről a sapkát és zsebre gyűrte, a Glockot pedig a keze ügyébe helyezte. Hamar megtalálta a 204-est és bekopogott. Froster nyitott ajtót. Az álomvilág legendás mowurvadásza kisgatyában és pólóban volt, mezítláb. A haja összevissza állt, az arca nyúzottnak tűnt. Amikor meglátta Igort, megnyúlt az arca, és szóra nyitotta a száját, de az orosz a szája elé emelte az ujját. Csendre intette. Átadott egy kártyát. Lehallgatnak. Vedd át a dobozt és köszönd meg az orvosságokat!
342

ANTHONY SHEENARD

Froster elolvasta, és bólintott. – Nagyszerű, végre megjött az orvosságom – mondta fennhangon. Igor egy másik kártyát vett elő. Délután háromkor az Invalidusoknál. Ha követnek, rázd le őket. – Jól van – bólintott Froster. – Ez biztos használni fog? Igor feltartotta a hüvelykujját, és átadta a harmadik kártyát. Létfontosságú, hogy ott legyél. – Örülök neki. – Froster nem látszott boldognak. – Már teljesen lemondtam arról, hogy visszatérhetek az életbe. Igor bólintott, mosolygott és visszavette a kártyákat Froster kezéből. A srác nem ellenkezett. Igor ezután kilépett a szobából. Elvégezte a feladatát. A többi Frosteren múlik. Ha délután nem jön el az Invalidusokhoz, meg kell szervezniük az elrablását. Igor úgy gondolta, Sulenyin és Csisztyakov már azt is előkészítették.

343

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

9.

EGY BŐRÖND
Steve nyomott hangulatban kevergette a harmadik csésze kávéját. Korán kelt, de utána még ágyban maradt. Az ölébe vette a notebookját és felcsatlakozott a netre. Letöltötte a sorozataiból a legújabb részeket (amivel elmaradt a barcelonai útja miatt), majd megnézte őket. Ezzel és két kávéval ki is húzta a nap elejét. Most a harmadik fölött ülve még mindig nem érezte úgy, hogy bármi hasznosat is kellene ma csinálnia. Ha belegondolt, semmi oka nem volt elkenődni, hiszen újra győztek. Életre keltették Karment, de újra legyőzték. Mit sem számít most az, hogy Ongur segítségével. Nem, nem számít, mondta magának. De továbbra sem lett jó kedve. A tüzet is eloltottuk, gondolta végig. Ez a város nem égett le, senki nem halt meg. A fogadós felkészült volt, az aurasi katonák gyorsan mozdultak, és oltották, ami megmaradt. A tűz minden fajnak és városnak ellensége. Most sikerült megfékezni. Még a fogadóból sem kellett kiköltözniük, mert sem a lángok, sem a víz nem érte el a vendégszobákat. Kicsit füstszagúak lettek, de ez legyen a legnagyobb bajuk az álomvilágban. A füstszag. Megcsörrent a mobilja, és a kijelzőre nézve meglepetten látta, hogy Réka hívja. – Szia – szólt bele. – Miklós István? – kérdezett vissza Réka a túloldalról. – Persze. Hiszen az én számom hívtad. – Otthon vagy már? – Igen, tegnap megjöttem, és arra gondoltam, hogy összefuthatnánk, hogy… – Remek – szakította félbe a nő. – Akkor egy órán belül felugrom a cuccaimért. Neked megfelel? Steve kicsit hallgatott. – Megfelel – mondta aztán.

344

ANTHONY SHEENARD

Réka negyven perc múlva jelent meg az ajtó előtt. Csengetett. Steve addigra összeszedte magát, lezuhanyozott és megborotválkozott. Még vizes volt a haja, úgy nyitotta ki az ajtót Réka előtt. A nő csinosan és visszafogottan öltözködött fel, a tekintete komoly volt, az arca távolságtartó. Belépett a lakásba és szótlanul ellépdelt Steve mellett. Egy kis Samsonite bőröndöt húzott maga után. Egyenesen a hálószobába ment, ahol felhajtotta az ágy sarkáról a takarót és a lepedőt, majd oda tette a bőröndjét és felnyitotta. Steve-vel ellentétben (akinek a ruhái szerteszét voltak), ő egy fiókban tartotta a ruháit, s így nem okozott nagyobb gondot a csomagolás. Steve megállt az ajtóban, és nézte, ahogy a nő pakol. – Én… – kezdte halkan – én szeretnék bocsánatot kérni és megbeszélni, ha lehet. – Mit? – kérdezte Réka, miközben pár pólót tett át a bőröndjébe. – Szerintem nincs mit megbeszélni. – Hibáztam – mondta Steve komolyan. – Nagyon nagyot hibáztam, és szeretném jóvátenni. Az utóbbi időben óriási rajtam a feszültség, és annyira nehéz… nehéz megoldanom a dolgokat. – Azt látom – Réka körbepillantott. A bevetetlen ágy, a notebookot a tévével összekötő vezeték és a lejátszó kis ikonja a monitoron elárulták neki, mi volt a férfi délelőtti programja. – Mit csináltál ma? Tévéztél? Óriási lehet rajtad a feszültség. – Ez csak a látszat. – Annak elég profi. – Réka, ez ne tévesszen meg… – Sok mindent elnéztem neked, Miklós István. – A nő felegyenesedett és Steve szemébe nézett –, mert azt hittem, a linkséged ellenére jó srác vagy. Hát nem vagy az. És nem akarok veled többet egy lakásban lenni, egy ágyban lenni, beszélgetni. Semmit nem akarok veled. – Megváltoztam. Igyekszem változni, rendet tanulni… – Steve kereste a szavakat. De hogyan mondjon el bármit is abból, mit érez, mi foglalkoztatja, ha nem beszélhet az álomvilágról? – Kicsit kaotikus most minden, de ez nem azt jelenti, hogy nincs változás. – De, pontosan azt jelenti. Réka elment mellette és az előszobai komódból kihalászott egy kis női papucsot és egy nyári szandált. Belecsúsztatta őket a bőrönd egy külön zsebébe. Aztán a fürdőszobába sietett és összeszedte a kozmetikumait. Steve fordult utána. – Teljesen más életet élek – bizonygatta. – Más ember lettem. Ne ítélj a lakásból vagy abból, mit tettem Barcelonában. – Akkor miből ítéljek? Abból is ítélek, mit nem tettél meg. – Bocsánatot kértem.
345

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Nem arra gondolok! – Réka ingerülten dobta a ruhák tetejére a kozmetikumait és a fogkeféjét. – Nem tudom, mire gondolsz, mert nem mondod ki. Ha kimondanád, talán tudnám. Így viszont csak azt látom, hogy még kevésbé lehet bízni benned! – Vannak dolgok, amikről nem tudok beszélni… De ez nem jelenti azt, hogy nem szeretlek. És komolyan… Ez az elmúlt fél év szörnyű volt nekem, el se hiszed, mennyire. – Neked volt szörnyű? Neked? Réka összerántotta a zipzárt, kis híján leszakítva azt, majd leállította a bőröndöt a földre. – Barcelonában tanúja voltam egy gyilkosságnak is – mondta Steve. Mást tényleg nem tudott felhozni a mentségére. – Hidd el, nem volt könnyű. Előtte mi beszélgettünk a sráccal, és egész éjszaka faggattak a rendőrök. – Ilyen hülye kifogást is csak egy író találhat ki. Steve az asztalhoz ugrott, ahová kipakoláskor letette a nyomozó névjegykártyáját. – Tessék. Itt az Interpolos fazon névjegykártyája. Sony Rescónak hívják. Akár fel is hívhatod! Réka elé tartotta, akinek a tekintete ekkor az asztalra tévedt, és meglátta Főnix sárkányos grafikáját kinyomtatva. – Steve és a sárkány – mondta gúnyosan, miközben félretolta Steve kezét és a kép fölé lépett. – A haverod rajzolta? Én lennék a képen a sárkány? – Dehogyis – dadogta Steve. – Ez csak egy fantáziarajz. Réka felvette a rajzot az asztalról. Ahogy megemelte, megpillantotta a Meldianát ábrázoló képet is. – Nocsak. Még egy fantáziarajz? Ez nem az a kis szőke, akivel láttalak. Van más is? – Visszadobta a sárkányos rajzot az asztalra. Mozdulatából megvetés sugárzott. – Mindegy is, ne válaszolj! Megfogta a bőrönd fülét és elindult kifelé a lakásból. – Ennyi volt? – kérdezte Steve. – Nem, még nem – fordult vissza a nő. – Majd átdobom a bankszámlaszámomat, ahová utalhatod a barcelonai repülőjegy árát. Látta, hogy Steve feléje lépne, erre feltartotta a kezét. – Ne fáradj! Ismerem az utat kifelé. Kilépett a lakásból és kilépett Steve életéből.

346

ANTHONY SHEENARD

10.

TALÁLKOZÁS IDEÁT
Igor annyit tudott az Invalidusok dómjáról, hogy ott található Napóleon koporsója. Ezt is a Párizsba tartó repülőn tudta meg. Most, jó turistához illően, egy ötnyelvű prospektust vett kézbe az Invalidusokról, azzal lépett be a templom méltóságteljes kapuján. Bent legalább száz turista ődöngött, és ezzel elveszett minden méltóság, amit az épület sugárzott. Összevissza járkáltak, mutogattak, duruzsoltak, fényképeztek. Igor besétált, és igyekezett elvegyülni közöttük. Kettő óra ötven volt. A prospektust az angol résznél nyitotta ki, hogy valamennyire ráhangolódjon a nyelvre. Az Invalidusokat XIV. Lajos építtette a háborúkban megrokkant katonák részére kórháznak és egyfajta nyugdíjasotthonnak. Az épületegyüttes hátsó szárnyát Libéral Bruant tervezte, és hat évig tartott a felépítése. A kórház azonban nem kórház templom nélkül, azt viszont a Napkirály Jules Hardouin-Mansarttal terveztette meg. A Napkirály harminc év elmúltával csak azért érte meg a dóm felhúzásának végét, mert maga is hosszan, hetvenkét esztendőn át uralkodott. Igor megtudta azt is, hogy Buonaparte Napóleon holttestét 1840-ben helyezték nyugalomra a mellékkápolnában, és 1861-től a kőszarkofág ad neki helyet. Napóleon mellett itt nyugszik többek között Foch marsall, és itt helyezték el a fal melletti kőurnában Vauban marsall szívét is. A dóm belseje nem volt elementáris hatással rá: az orosz székesegyházak belseje sokkal dermesztőbb, megdöbbentőbb, gazdagabb. Ha oda belép a látogató, már a második lépésnél elakad a szava, áhítatot érez és isten erejét minden kőben, ikonban, de még a csipketerítők rojtjaiban is. Az Invalidusok… az Invalidusok ezzel szemben olyan volt, mint egy piac. Igor nem látta még Frostert, viszont megpillantotta a tömegben Sulenyint, Csisztyakovot és Vera Melnyikovát is. A lány németes viseletben nézelődött, nyilván németül is tökéletesen beszél. Úgy tettek, mintha nem ismernék egymást.

347

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

Igor beljebb sétált. Oldalán egy fotóstáska függött, a nyakában pedig maga a készülék. Felemelte és fotózott, úgy vélte, ezzel nem lóg ki a tömegből. Új volt neki a turistaszerep. Soha nem látogatott meg városokat, múzeumokat, templomokat csak azért, hogy megnézze őket. Soha nem fotózott helyeket azért, hogy emlékezzen rájuk. Ez eddig kimaradt az életéből. Ha ismeretlen helyeket kellett meglátogatnia, az többnyire azért történt, hogy megölje az ott élőket. Besétált Foch marsall koporsójához és körbefotózta. A koporsót és a fémalakokat is, amik a sír tetején álltak. Amikor visszatért a főhajóba, rápillantott az órájára. Kettő ötvenhat. Előresétált a kupola felé, oda, ahol sokan nézelődtek. A kőkorlát mellett megtorpant és a római díványra hasonlító márványszarkofágra bámult. Ott nyugszik Napóleon. A nagy Napóleon, akinek beletört a foga Oroszországba, és hiába foglalta el Moszkvát, vert seregként kullogott vissza onnan hazájába. Vissza a borogyinói hadtér mellett, több tízezer, temetetlen, jéggé fagyott katonája mellett. A nagy Napóleon, akit a saját katonái közül egy mérgezett meg arzénnal Szent Ilona szigetén. Mindezeket Igor még gyerekként olvasta, és megragadt benne. Érdekelte a hadtörténet. Többszörösen is visszatért gyerekkora az Invalidusokban. Felemelte tekintetét egy gazdagon aranyozott oltárra. A nagyanyja elvitte néha templomokba, a nyolcvanas évek közepén ez már nem számított olyan nagy bűnnek. Igor megint ránézett az órájára, mennyi az idő. Kereken három óra volt. Froster vagy késik, vagy nem jön el. Különös állatfajta a turista, gondolta Igor. Kéz a kézben sétálgatnak, és mindent lefotóznak, ahelyett, hogy alaposan megnéznék. Nem a pillanatot élvezik, hanem majd a fényképmutogatást otthon. Megint az órájára pillantott. Három óra nyolc. Körbefordult, felemelte fényképezőgépét, mintha témát keresne. Nem fotózni akart, Froster után kutatott. Nem látta azonban sehol. Visszafordult a dóm hátsó részén, a lépcsőzetes talapzaton álló feszülethez. Négy csavart, fekete márványoszlop tartotta az akantuszlevelekkel díszített aranyozott tetőt fölötte, amelynek párkányán két angyal egy pajzsot tartott, benne összefonódó SL betűk. Alul is gyermek-angyalok fogták a Törvény és az Evangélium oltárigyertyájának talapzatát, míg a szárnyas kis alakok a lépcső tetején két sokágú gyertyatartót emeltek a magasba. Közöttük
348

ANTHONY SHEENARD

az aranyos kereszten egy fekete Krisztus. A feszület mögött hatalmas ablak nyílott a dóm mögötti múzeumi épületrész íves mennyezetére. Igor letapadt talppal állt a keresztre feszített Krisztus előtt, és különös, megmagyarázhatatlan érzés vett erőt rajta. Mintha valaki állna ott az oszlopok között. Valaki, akit nem lát és nem hall, bár beszél hozzá. Ezzel együtt elcsitult az Invalidusok belső zsibongása, és mintha lehűlt volna a levegő. Felülről két sárgás mozaikablakon át esett be a fény, amely megvilágította az aranyozást. Egyszer csak gyors fényvillanás csúszott végig Krisztus mögött a kereszten. Vera toppant Igor mellé, és lefényképezte a feszületet. Úgy tett, mintha ez lenne a világ legvidámabb dolga. – Ne aludj! – vetette oda derűsen a férfinak, és továbbállt. Igor magához tért. Nem értette ezt az egészet, hogy mi történt vele. Elbambult, vagy valami kezdődő látomás volt ez? Nem hitt a látomásokban. A bejárat felé pillantott, és meglátta Frostert. A mowurvadász idegesen nézelődött körbe. Bizonytalannak tűnt, ahogy közeledett a kupola alá, Napóleon sírhelye fölé. Igor látta, hogy jobbról kerüli meg, így ő is elindult arrafelé. Froster annyira bámulta a fal melletti templomi látogatókat, hogy Igort már csak akkor vette észre, amikor az előtte állt. Egy pillanatra meghökkent, szorongása azonban nem csökkent a felismeréssel, és gyors monológot zúdított az oroszra. – Lassabban! Kérlek, lassabban beszélj! – próbálta csitítani Igor. Froster elhallgatott, vett egy mély levegőt, majd bólintott. – Nem nagyon jól beszélem az angolt – magarázta Igor azt, amire oroszos kiejtése is rávilágított. – Viszont ha lassan beszélsz, akkor megértem. – Mit akarsz tőlem? – kérdezte Froster komoran. – És mi ez a James Bond-stílus? – Azt szeretném, hogy el gyere velem Moszkvába. Amilyen gyorsan belevágott Igor a közepébe, annyira gyorsan csúszott ki a válasz Froster száján. – Az lehetetlen. – Sétáljunk! – intett Igor, és elindult lassú, ráérős léptekkel körbe a kőkorlát mellett. – Miért? – Miért? – nézett rá csodálkozva Froster. Annyira természetes volt a válasz, hogy furcsa volt, hogy el kell magyaráznia. – Mert… nekem van otthonom, családom, barátaim. És a világ másik oldalán élek. Mivel indokoljam meg nekik, hogy Moszkvába mentem? – Nem kell megindokolni. Úgy értem, nem szükséges. – Nálatok lehet, hogy olyan könnyen megy, de nálunk nem – Froster valahogy másnak tűnt. Mintha nem az a személy lett volna, aki féktelen bosszúszomjtól vezetve egyedül is ráront egy mowur fészekre. – Elveszítem a
349

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

munkámat, és kérdezősködni fognak. Sokan így is furcsán néznek rám… Bár ez most már tényleg nem számít. – Mondd azt, hogy körbeutazod Franciaországot, mert megtetszett. De kitalálhatunk egy fedősztorit. – Egyáltalán… mi ez a nagy titkolózás? Kik követnének engem és miért? Igor nehéz feladat előtt állt, hogy korlátozott szókincsével előadja azt a bonyolult történetet, amit Kondratyev és az útközben kapott akták tártak föl előtte. De megpróbálta. – Az álomvilágban kezdődő háború beindította a CIA-t. Beindított mindenkit. Egy titkos amerikai ügynökség a Birodalmat támogatja. Úgy hisszük, veszélyben az életed. Kellesz nekik. Mi együtt harcolunk az álomvilágban, szövetségesek vagyunk itt is. – Ez nevetséges – elégedetlenkedett Froster. – Kiváltképp annak fényében, ami velem történt. Nem hallottátok a hírt? Nem küldtek hírvivőket Carlosnak? – Még nem jutottunk el Carlos táborába. Egy ismeretlen, húszas éveiben járó fiatal férfi lépett eléjük, akinek mintha gumiból lett volna az arca, fülig ért a szája. Farmert, fekete pólót és a pólón világos vászonzakót viselt. – Froster! – örvendezett, és lazán megütötte Froster vállát. – Ennyire nem lehet kicsi a világ, hogy Párizsban találkozunk! – Honnan ismerjük egymást? – kérdezte zavartan Froster. – Ne már, ugyanabba a suliba jártunk! Igort a hatodik érzéke riasztotta. Ez az ember előttük nem ismerkedni jött. – Tűnjön el! – mondta komoran. Az idegen mosolya kicsit fakóbb lett, a tekintete ridegen villant az oroszra. – Húzzon vissza oda, ahonnan jött! – közölte és megemelte a zakója szárát. Megvillant a fegyvere. Ezután megfogta Froster felkarját. – Gyere velem, és nem lesz probléma! Froster egy energikus mozdulattal kirántotta a karját a férfi szorításából, és hátrált két lépést. Egy fegyver csövének ütközött neki. Az ismeretlennek volt egy társa. – Jobb, ha ránk hallgat, Mr. Froster – mondta halkan a hátul álló férfi. – Nem esik bántódása sem most, sem később. – Akkor minek a fegyver? – Motivációnak. Froster úgy tűnt, megadja magát: bólintott, a válla megereszkedett. Aztán egyszerre megfordult, és oldalra ütötte a hátul álló férfi kezét. A fegyver eldördült, óriási visszhangot keltve a dóm festett kupolája alatt.
350

ANTHONY SHEENARD

Mire a lövés hangja elhalt, már sikoltozás váltotta fel a monoton háttérzajt, a látogatók duruzsolását. Igor a szemben állóra támadt rá. Elkapta a kezét, amivel a hóna alatt tartott fegyvere után nyúlt, és az utolsó pillanatban le is rántotta. A fegyver kiesett a tokjából és a földre hullott. Igor ekkor kifordította a férfit, és elkapta a nyakát. Egyetlen lökéssel a földre vitte. A turisták egy része a földre vetette magát, más részük menekülni kezdett. Egymást lökődve igyekeztek a kijárat felé. Eldördült még egy lövés: Csisztyakov tüzelt egy harmadik zakós férfira, aki éppen Igorra célzott. Igor elrúgta ellenfelének fegyverét olyan messzire, ahogy tudta. Aztán rázuhant a térdével a mellkasára, érezte és hallotta is a bordák reccsenését. A férfi tekintete kimeredt, száján véres rózsaszín hab bukott elő. Egy vagy több bordája a tüdejébe szúródhatott. A fényképezőgép és a tokja előrelendült Igor nyakából. Igor gyorsan megszabadult tőlük. Közben kiemelte a tokból a Glockját, amit Sulenyintől kapott. Újabb lövések dörrentek, legalább három pisztolyból, és mivel Igor nem látta, kire lőnek, gyorsan oldalra gurult. Amikor felnézett, egy görnyedten szaladó alakot látott, fekete fegyverrel a kezében. Rálőtt kétszer, de nem találta el, a golyók a falba, illetve az oszlopok egyikébe csapódtak. Froster még mindig az idegennel küzdött. A földön birkózva kerekedett föléje, és durva ökölcsapásokkal dolgozta meg az arcát. Na így már jobban hasonlít az álomvilági mowurvadászra – állapította meg Igor. Melnyikova szaladt a bejárat felé és lőtt rá valakire. Igor nem látta, kire, de gyorsan számolt. Nekik két támadójuk volt, a harmadik, akire ő lőtt most, a negyedik, akit a lány kerget. Csisztyakov és Sulenyin is lekötött egy támadót, azaz legkevesebb hatan vannak. Kikukkantott a kőkorlát mögül a terem túlsó vége felé. Két lövés is eldördült, mire lebukott. Hallotta a lövedékek összetéveszthetetlen hangját. Rá lőttek, nem volt kétséges. – Menjünk! – kiáltotta angolul Sulenyin. – Kifelé! A hangját újabb lövések nyomták el. Igor hátrafordult, hogy Frostert megragadva meneküljenek, de azt látta, hogy Froster a földön, ellenfele pedig éppen felkászálódni készül. Igor gondolkodás nélkül arcon lőtte. A férfi a földre hanyatlott. Igor Froster mellé ugrott, hogy felsegítse, aztán meglátta a mowurvadász fején a lyukat: a koponyájával együtt robbant ki az agyveleje. A seb láttán Igor úgy saccolta, hogy a túloldalról találta el egy lövés. Visszalökte a testet. Csisztyakov is a kijárat felé menekült. Aki ki akart szaladni a dómból, az már kint volt, de még így is legalább kéttucatnyian feküdtek a földön összegörnyedve, páran a saját vizeletükben. Igor lehajolva
351

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

rohant kifelé Csisztyakov nyomában. A szeme sarkából látta, hogy Sulenyin is menekül, és ezt teszik a támadóik is. Rálőtt egy alakra, aki felbukott, majd megpróbált oldalra fordulni. Nem volt végzetes a lövés, Igor megeresztett még párat feléje. Tárat kellett cserélnie, kettő volt a zsebében, azokat nem a táskába tette el. Futás közben töltött, majd megint lőtt. Sulenyin is tüzelt, majd hirtelen megingott, mintha lövés érte volna. Csak a karját találta el. Igor ekkor szaladt el Melnyikova holtteste mellett. A lány a hátán feküdt, merev tekintetét a dóm mennyezetére függesztette. Igor majdnem megállt, amikor Sulenyin elérte és meglökte. Kilőtte mind a két tárát hátra, és remélte, hogy valamelyik lövedék talált is. Aztán hirtelen kijutottak a szabadba. Hárman háromfelé indultak el. Gyors léptekkel távolodtak a dómtól. Sulenyin a karsebére rátette a bőrzakóját, ezzel eltakarta a vért. Az Invalidusok kertje túlontúl nyitott lett volna egy átlagos napon a meneküléshez, most azonban könnyen el tudtak tűnni a zavart tömegben.

352

ANTHONY SHEENARD

11.

A VILÁGHÁLÓ HÍREI
Kellett két-három óra, mire Steve le tudott ülni a gépe mellé regényt írni. Délelőtt nem volt kedve dolgozni, aztán pedig a Rékával való találkozás minden maradék energiáját leszívta. Felbontott két sört, megnézett két újabb filmet, majd rendelt egy lasagnát. A lasagna után már túl volt a harmadik sörén is. Le kellett ugrania a boltba újabbakért. Mire visszaért a lakásba, agyban felpörgette magát annyira, hogy leüljön dolgozni. Volt mit behoznia, Barcelonában egy sort sem írt. Azt hitte, hogy könnyebb dolga lesz, ha olyan fantasyt ír, amelynek valóságalapja az álomvilágban nyugszik. Az elején könnyebb is volt, mintha csak naplót vezetett volna, mindennap leírta az álomvilágbeli eseményeket. Aztán elment a sárkánypapok közé, ahol semmi nem történt vele, csak koplalt, imádkozott és tanult. Ebből minden lehetett volna, csak regény nem. Amikor aztán pár hét elteltével sem jutott előrébb az írásban, elhatározta, hogy segítséget kér, és keresni kezdte Főnixet, Főnix azonban nem reagált. Steve ekkor határozta el, hogy elmegy Barcelonába. Ott azonban már Főnix szorult segítségre. Most pedig itt ül a billentyűzet felett több heti semmittevés után, és annyi mindent le kellene írnia, hogy fogalma sincs, hol kezdje el. Azon gondolkodott, hogy az eddigi történetet, amely meghaladta a félmillió leütést, egy regénynek veszi, akármilyen idegesítően és kurtán-furcsán is fejeződik be. Új regényt fog kezdeni, és a regény elején ugrik pár hetet, ezáltal azokat a dolgokat, amikből kimaradt, nem kell leírnia. Mondjuk, kezdhetné ott, hogy Deffék átlépnek Aurasból a barbárok földjére, aztán fogságba esnek… Steve megnyitott egy üres dokumentumot, és felírta: Első rész. Kicsit töprengett, hogy mi legyen a cím, aztán azt is felírta. A barbárok földje. Ült a billentyűzet felett egy keveset, aztán átformázta a betűket, hogy címnek nézzenek ki. Ült megint egy kicsit, aztán fellépett az internetre olvasgatni. Akármit, de olvasgatni.
353

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

A híroldalak legfrissebb híre egy lövöldözés volt Párizsban, az Invalidusok dómjában. Steve járt már ott Rékával két évvel ezelőtt. Egy hetet töltöttek el ott, és szép emlék volt. – A francba, de barom vagyok! – tört ki Steve-ből. A szakításra gondolt, és arra, hogy hagyta, hogy ez megtörténjen. Kiment egy sörért a konyhába. Sejtette, hogy ma már nem fog dolgozni. Csendesen berúg majd, aztán elalszik. Aztán felébred valahol Merca alatt, Carlos táborában, és lehet, hogy éppen tüzes nyílvesszők zuhognak rá, és tele lesz a föld égő halottakkal. Steve ideges lett, amikor eszébe jutott, hogy legutóbb Ongur mentette meg az életét. Nem találkozott a sárkánypappal azóta, csak Chloé elbeszéléséből ismerte a történteket, ám Ongur isagiosi feltűnése nyugtalanságot ébresztett benne. Mit akarhat? Talán el akarja bocsátani a rendből? Be akarja jelenteni, hogy abbahagyják a tanítását? Talán Joe láttán meggondolták magukat a kolostorban és úgy vélik, hogy nem kell nekik álmodó. Nem akart erre gondolni, mert úgy érezte, gyomorgörcsöt kap. Visszafordult a gép felé, és rákattintott az Invalidusok dómjáról szóló hírre. A hír szerint délután háromkor lövöldözés tört ki a párizsi Invalidusok dómjában, ahol Napóleon szarkofágját őrzik. Az ok ismeretlen, a halottaknál egy kivételével nem találtak iratokat. Az iratokkal rendelkező férfi amerikai állampolgár, valószínűleg vétlen áldozat. Maffia-leszámolás – mondta ki a hír írója. Ami érdekes volt, az a mellékelt, Youtube-ra feltöltött felvétel, amit állítólag a lövöldözés egy tanúja készített a mobiltelefonjával. Durva képek, csak a saját felelősségére nézze meg! Steve rákattintott a felvétel indítóikonjára. A padló magasságából rögzítették az eseményeket. A kép ingott egy kicsit, aztán elnyugodott, ahogy sikerült megtámasztani a készüléket. A dóm belseje látszott rajta, valaki, aki térdel egy alak mellkasán, közben átlő egy fehér kőkorlát fölött. Csak a háta látszódott, az arca nem. Mellette két méterrel egy térdelő alak az öklével vadul csapkodja egy másik fejét, aki a földön fekszik. Egyszer csak az öklöző alak hirtelen felemelkedik a földről és a kamera felé dől, a földre vérsugár hullik. Steve pedig csak nézte az arcot a földön, amely rezzenéstelen tekintettel bámul a távoli mobil küklopsz-szemébe. Csak nézte, és próbálta nem elhinni, amit lát. Froster meghalt.

354

ANTHONY SHEENARD

12.

AZ UTOLSÓ ÁLLOMÁS
Froster, illetve Bobarus írott ajánlása jó belépő volt Martín Herreróhoz. Martín kényelmes szállást biztosított nekik Hosidorusban a városi bíró házában, majd beszélgetésre invitálta őket, ami tulajdonképpen kihallgatás volt. A bírói tárgyalóteremben ült le velük, kényelmetlen, a kelleténél kicsit nagyobb székekre. Deff mogorván ugyan, de őszintén válaszolt az álmodókról szóló kérdésekre. Edvir és Elesztriel visszafogottan beszéltek, a gír szinte sehogy. Guont őrző a saját történetét mondta el, Meldiana meséjébe viszont belezavart Henryk megjelenése, megmentve a hercegnőt attól, hogy belebonyolódjon egy olyan hazugságba magáról, amit nem gondolt végig. – Narkolepszia? – kérdezett vissza Martín, miután Henryk elmondta, mi a baja. – Azt elő lehet idézni szándékosan is? Látszott, hogy a fejében egymást kergetik a gondolatok, mire is lehetne használni a narkolepsziát. – Nem tudom. Én annak örülnék, ha kigyógyítanának belőle – vont vállat Henryk és eltűnt. Martín gondolkodott egy kicsit, majd visszafordult Deffékhez. – Tudjátok-e, mi okozta Giracusban az ólomesőt? – Egy elrontott varázslat lehetett – morogta Deff. – Talán Karmentől. A saját varázslata aztán megölte a seregét és őt magát is. – Ti pedig Isagiosban még egyszer leszámoltatok vele. – Igen. – Nehéz elhinni, hogy Karmen halott. – Mi sem nagyon hisszük el – szólalt meg halkan Elesztriel. – Ezért is akartuk a testét Elias hadúr mágusához vinni, aki állítólag Merca alatt van. – Ki mondta ezt? – Froster. – Ott van – bólintott Martín Herrero. Az ösztönei azt súgták, hogy a szemben ülők elhallgatnak valamit. Amit tudott róluk a kísérő katonáktól, az viszont arról is meggyőzte, hogy tényleg Carloshoz akarnak csatlakozni. Martín úgy döntött, rábízza őket Carlosra. – A seregeink még nem vették be
355

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

Mercát – mondta. – Hadicsellel szerettük volna elfoglalni, és bejuttattunk pár halásznak öltözött ex-álmodót a várfalak közé. – Ex-álmodót? – kérdezett közbe Elesztriel. – Olyan álmodókat, akik a mi világunkban meghaltak, tehát ebből az álmukból többet nem ébrednek fel, már csak ezt az életüket élhetik. – Értem. – Az volt a feladatuk, hogy felrobbantsák a falakat. – A kérdő tekintetekre Carlos automatikusan válaszolt. – Olyan tüzes lökéshullámot idézzenek föl, aminek következtében leomlanak a város falai. Az elterelő robbantás sikerült, de a valódi sajnos nem. Az embereink lelepleződtek, így a roham megakadt. A leomlott várfalnál próbálkoztunk másnap, de a városiak szétszedték a hajóikat és azokkal foltozták be a rést a falon. Állandó ostromra kellett berendezkednünk, ezért Carlos körbevette a várost. – Mit tesz? – Sajnos nincs sok időnk. A két világ között folyó híradások szerint Orkhon császár már összeszedte a felmentő sereget. Ha annak megérkeztéig nem sikerül bevenni Mercát, a felszabadító harc már csírájában elbukik. – Azért is megyünk Mercába, hogy harcoljunk – mondta Meldiana eltökélten. – Minden kar elkél ott – bólintott Martín Herrero. – De azt javaslom, hogy várjatok egy napot Hosidorusban. Holnap újabb erősítés jön hajón, azokkal együtt közösen Merca alá vonulhatunk. – Egyedül is odatalálunk – felelte a hercegnő. – Egy nap – fordult feléje Edvir. – Csak egy ráadás napot kell várnunk. Az bőven belefér. Szerintem maradjunk, úgy lesz a legjobb. Meldiana a tündére pillantott, majd bólintott. Martín Herrero elmosolyodott. – Féktelen egy lány. Tetszik az ilyen tűz. Deff felsóhajtott, mindannyian ránéztek. – Én semmire sem gondoltam – emelte fel a kezét a lovag. – Semmire. Ezzel el lett döntve: megvárják az erősítést. Azon az estén Deff, Drág, a tündék és Meldiana tanácsot tartottak (amelyből Guont őrzőt megint kihagyták) a bíró házának legfelső emeletén, a konyha fölötti cselédszálláson, ahol Drág kapott helyet négy egymás mellé tolt ágyon. Addigra a hercegnő is elfogadta, hogy várnak egy napot és majd Herrero seregével indulnak el Merca alá. Álmodó ekkor egy sem volt velük. Az első, amit megbeszéltek, az volt, hogyan tudják titokban tartani Meldiana kilétét. – Találkoztál Elias hadúrral? – kérdezte Deff a hercegnőtől. Giracus után valami megváltozott közöttük. A hercegnő nem kiabált többet és végighallgatta a lovagot anélkül, hogy félbeszakította volna. Deff sem morgott vagy
356

ANTHONY SHEENARD

kiabált többé, akár észrevette ezt, akár nem, de már nem csitriként kezelte Meldianát. – Két vagy három alkalommal. – Fel fog ismerni? – Nem hiszem. Pár éve történt, hercegnői ruhában, kifestve, kikenve, hosszú hajjal, amit napjában két órán át fésültek a társalkodónőim. – Meldiana kesernyésen elmosolyodott. – Talán nem is én voltam. – Fel kell készülnünk a találkozásra. Ha együtt harcolunk Carlosszal, hamar kiderülhet, milyen erővel bírnak az álmodóink. És akkor a középpontba kerülünk… – Két tünde és egy gír egy csapatban – jegyezte meg Edvir. – Már a középpontban vagyunk, csak nem mondják ki. – Láttam én is a tekintetüket – morogta Drág. – Úgy néznek ránk, mint valami csodabogarakra. – Valljuk be, nem tudunk elvegyülni. – Elesztriel felállt és kinyújtózott. – Az a kérdés, hogy egyáltalán akarjuk-e. Mutassuk meg Chloé erejét, Steve sárkányát és Főnix hadseregét. Mondjuk el Carlosnak, mivel tudunk segíteni Orkhon császár ellen. Talán Mercát is könnyebben beveszik az álmodók segítségével. Ha figyelnek ránk, a szír sem juthat észrevétlenül a közelünkbe. Deff felmorrant. – Ne is említsd a szírt, mert megüt a guta. – Vagy felrobban a szíved. Nem ártana pihenned, barátom. – Majd pihenek a sírban. – Karmen halott – mondta Drág. – A hercegnő akár haza is térhetne Mordovba. – Nem! – Deff és Meldiana egyszerre válaszoltak. – Nocsak. Egyetértenek – mondta Edvir. – És én is egyet tudok érteni velük. – Nem tudok többé őszinte szeretettel az apám szemébe nézni – mondta a hercegnő. – Nem akarok csivitelő udvarhölgyeket, fodros ruhát, báli táncokat. Nem akarok vőlegényt… Gorán után. – A szírek tudnák, hol keressék – mondta Deff. – És Mordovba már bejutott egy rablócsapat. Szerintem sem célszerű hazavinni. – Carlos táborába nem juthat be egy bérgyilkos? – kérdezte Drág. – Oda… – A lovag érveket keresett. Azt nem mondhatta el, hogy Carlos nem akarja megöletni Meldianát, az apja viszont igen. – A tábor mozog, a hercegnő katonaruhában lesz. Könnyebben elrejthetjük. – Mi lenne, ha mi ketten elugranánk a szírekhez? Edvir tette fel a kérdést. – Micsoda? – fordult felé Deff döbbenten. – Szerintem a hallásom is romlik. Mintha azt mondtad volna, hogy menjünk el a szírekhez.
357

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Nem tudom, futó ötlet. Te kitaláltad, hogy vizeljük le a tüzet a barlang előtt, én kitaláltam, hogy menjünk el a szírekhez és beszéljük le őket a merényletről. – Ez egy őrült és lehetetlen ötlet. Elmondom, miért, és lassan fogok beszélni, hogy felfogd, barátom. Két ok miatt is. Az első, hogy senki sem megy a szírekhez. A második, hogy senki sem tudta még lebeszélni őket egy megbízás végrehajtásáról. – Ha senki sem megy a szírekhez, hogyan lehetne lebeszélni őket bármiről is? – A titánok gyilkos teremtményei ők – mondta Elesztriel Edvirnek. A tünde nő is megdöbbent a javaslat hallatán. – Nem ismernek könyörületet, és nem mérlegelnek. Teszik a dolgukat. Nem élnétek túl egy ilyen utat. – Tudom. De lehet, hogy ez lenne az egyetlen lehetőségünk Meldiana megmentésére. – Hát ezt nem hiszem el! – ugrott fel Deff, és tett egy kört a szobában. – Komolyan mondtad! Te komolyan fontolóra veszed egy ilyen út lehetőségét. – De te sem veted el teljesen – mosolyodott el Edvir. – Látom rajtad. A lovag megállt és rámeredt. – Majd visszatérünk rá! – Akármikor. – Lehet, hogy el kellene árulnunk, hogy Meldiana Eronis király lánya – mondta Drág. – Ha Elias hadúr ott van, akkor a hadúr a védelmébe vehetné. – Nem. – Ezt is egyszerre mondta Deff és a hercegnő. – Ez már gyanús – jegyezte meg Edvir. – Két dologról is ugyanúgy vélekednek. – Harcolunk, bevesszük Mercát és megyünk előre, ameddig lehet. De mi lesz a végén? – Hogyan érted, lovag? – Mi lesz, ha elfoglaljuk a Birodalom egy részét? Ha elfoglaljuk Adesszát és megöljük Orkhont? Hova vezet ez az egész? Mit teszünk utána? Nem látom a célt. – Nem volt célunk akkor sem, amikor elindultunk – jegyezte meg halkan Edvir. – Karmen halott – mondta Meldiana. – Ha megnyertük a háborút, akkor tényleg hazatérhetek. Kinyílott az ajtó, és Steve sárkánypap mestere lépett be. – Karmen nem halt meg – mondta. Körbepillantott a helyiségben. – Gír, tünde, egy mordovai lovag és egy harcos hercegnő. Én fel se fogok tűnni közöttük. – Miért kellene, hogy feltűnjél? – Mert én is veletek tartok az utatokon.
358

ANTHONY SHEENARD

Eltelt egy nap. Miközben Martín Herrero összeállította a Hosidorust védők seregét és megszervezte a távozó hadoszlop utánpótlását, Deff és a tündék pihentek. A lovag úgy vélte, jó időre kell erőt gyűjteniük, mert a Birodalom elfoglalása nem egynapos vagy egyhetes harc lesz. Hónapokig, ha nem évekig fog tartani. Délután tizenkilenc aurasi kereskedőhajó érkezett élelmiszerrel és közel kétezer katonával, kevesebbel, mint amire Martín Herrero számított, de nem mutatta csalódottságát. A katonákat szétosztották a házakban, a bírói lakba is került belőlük. Nem volt elég ágy, ezért a harcosok a sarkokban készítették elő alvóhelyüket, készen a gyors hajnali indulásra. A sötétedés második órájáig kaptak kimenőt, addig elmehettek szórakozni. Steve és Főnix szinte egyszerre jelentek meg a bíró hálójában. Megbeszélték MSN-en, mikor fekszenek le aludni, és most működött az időzítés. – Frosterről van hír? – Ez volt Steve első kérdése megjelenése után. Deff még azt sem tudta felfogni, hogy velük van. – Üdv közöttünk – mondta a lovag. A hatalmas ágy szélén ült és a kardját élezte. Edvir az ágy túloldalán feküdt csukott szemmel és valahol a láthatatlan szférák egyikében járt. Nem sokáig. Miután meghallotta az álmodókat, gyorsan visszatért a földre. – Steve? – kérdezte felpillantva. – Ennyi idő eltelt volna? – Ti együtt alszotok? – kérdezte Steve érdeklődve. – Megesett már sok ezerszer, kevésbé kényelmes helyeken – felelte a tünde és felállt. – Ha egy istállóban természetes, miért más egy kényelmes ágyban? Ezen öten is elférnének… – Frosterről tudtok valamit? – kérdezte Főnix is. Aggódó arckifejezését látva a tünde visszakérdezett. – Valami baj van? – Meghalt. A mi világunkban megölték. – Semmi újat nem hallottunk felőle – mondta a lovag. – Miért ölték meg nálatok? Csatába keveredett, vagy orgyilkos végzett vele? – Nem tudjuk. Egyszerűen főbe lőtték. – Lenyilazták? – Nem ennyire egyszerű… – Persze, nálatok más fegyverek is vannak! – Edvir elgondolkodott. – Ezek szerint a mi háborúnk a ti világotokra is kihatott? – Remélem, nem. – Steve leült egy párnázott székre. – Ha nálunk felborul az egyensúly, durvább háborúra számíthatunk, mint itt. – Ennél is fenyegetőbbre? – Nekünk megvannak a fegyvereink, hogy egy óra alatt az egész világunkat elpusztítsuk. – Steve Főnixhez fordult. – Megnézted a Youtube-os felvételt?
359

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Mire megnéztem volna, már leszedették. – Ha legközelebb lesz ilyen, majd lementem. Főnix az ablakhoz lépett és kitárta a fatáblákat. Az első emeleten álltak, az ablak a főtérre nyílott, szemben a városházával és a katonai barakkal, meg egy templommal. – Mercában vagyunk? – Ez még Hosidorus – mondta Edvir. – Egy nappal meghosszabbítottuk az itt tartózkodásunkat. Holnap hajnalban indulunk Mercába. – És van még egy útitársunk – tette hozzá a lovag. – Kicsoda? – Ongur. Steve felkapta a fejét. – Visszajött? – Vissza hát. – Hol van most? – Nem tudjuk. Olyan, mint az istállók illata, ha felénk fújja a szél, ott van körülöttünk, ha ellenünkben fújja, nyomát sem találod. – Nem mondta, miért van itt? – Miattad. Majd elmondja neked, ha akarja. Nekünk csak annyit árult el, hogy akit Giracus alatt találtunk, az nem Karmen volt. – Hanem kicsoda? – Karmen egy porhüvelye. A varázslónőnek vannak női rabszolgái, akiken keresztül megnyilvánulhat bárhol a világban. Olyan lányok ezek, akiket csecsemőkorukban befogad a palotájába. Felneveli, majd szétküldi őket a négy égtáj felé. A lányokat mowur fészkekben rejtik el a sámánok felügyelete mellett, vagy mágikus helyeken altatják őket. És amikor kell, akkor Karmen beléjük száll. Kitölti a testüket, mint egy üres csigaházat a beléjük költöző rákok. Karmen átvetítheti a világ túloldalára minden mágikus erejét. – Chloé azt mondta, nifini mágiát érzett. – Az is megeshet. A porhüvelyek némelyikét áthatja a nifini mágia is. Attól függ, hol és mivel nevelik tovább. – És a lóistálló?… – Amikor Chloé mágikus energiát áramoltatott a testbe, felébresztette Karment. A váz életre kelt ismét, a varázslónő kitölthette megint. Ő jelent meg az istállóban. De megint csak a porhüvelyt semmisítettétek meg, Karment nem. A test elégett, a varázslónő visszavonult. Él még, él valahol a világ túloldalán, és továbbra is Meldianát akarja. – Értem – bólintott Steve. – A csatát megnyertük, de a háborút nem. – Pontosan. Steve nem bírt lefeküdni. Elindult körbenézni Hosidorusban, hátha ráakad Ongurra valahol.
360

ANTHONY SHEENARD

Tétován ődöngött az utcákon, amíg el nem jutott a városfalig. Annak mentén sétált tovább, nézte a meghódított város új életét. A lakosok igyekezték úgy élni mindennapjaikat, mintha mi sem történt volna. Pár nap után rájöttek, hogy az aurasi sereg és az álmodók nem lesznek rosszabbak, mint a birodalmi katonák. Hosidorus álmodói pedig hajlandóságot mutattak az átállásra is. Nyugodt este volt, a város békésen feküdt a tiszta ég alatt. A fáklyák fénye alig világította be az utcákat, az égboltot nem bírta ragyogásába vonni, ezért fent a csillagok töretlen fénnyel világítottak. Steve felmászott a várfal tetejére, hogy közelebb kerüljön az éghez. Vajon ez egy másik bolygó? Másik világ, amit napok és bolygók milliárdjai vesznek körül? Hosidorusnak arról a részéről, ahol Steve állt, látni lehetett a tenger sötét foltját. Idehallatszott a hullámverés halk moraja, és az égre kapaszkodó vékony holdsarló szellemszerű hidat rajzolt a vízfelszínre. Steve nem bírta kiverni a fejéből Froster arcát, amint holtan a földre dőlt. Látott már halált itt, az álomvilágban sokat, de a nappalaiban még mindig szörnyűnek tűnt egy ismerős halála. Mélyeket lélegzett, hogy megnyugodjék, kiűzze a fejéből a visszatérő képeket. – Jól csinálod – morogta mellette egy komor hang. – A kellemetlen gondolatok kiűzését. Jól csinálod. Steve felismerte a hangot, nem kellett odanéznie. – Igyekszem hasznosítani a tanultakat. Ongur melléje lépett, és rátámaszkodott a városfal korlátjára. – Majdnem megöletted a sárkányodat. Elhívtad, és jobban csináltad, mint azok, akik két éve nálunk tanulnak. De a tudás egy dolog, és egy másik a felelősség… – Nem tudtam, mibe hívom – morogta Steve. – Csak segítség kellett volna a kitöréshez. Csak ennyi. Elhallgatott és lehunyta a szemét. Beszívta a sós víz illatát, érezte a gyenge tengeri szelet az arcán. Sok minden kavargott benne, sok minden történt vele. Látta Főnixet összeomlani, mert nem tudta feldolgozni azt, ami az álomvilágban történt vele. Bulizott, és lefeküdt egy ismeretlen lánnyal, akit soha többé nem fog látni, és ezért elveszítette a barátnőjét. Látta, amint Joe eléget több tucat barbárt, majd látta, mi maradt Igor varázslata után egy városból. Karmen porhüvelyét, amint megkorbácsolja Chloét… – Én is ezért vagyok itt – felelte Ongur. – Miért? – Hogy segítsek. – Rajtam? – Steve meglepve fordult a sárkánypap felé. – Mióta követik a mesterek a felelőtlen tanítványokat?

361

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

Ongur előrenézett, a tengerre, az arca árnyékban volt. Hosszú, nehéz, sárkánybőrből varrt kabátja tökéletesen takarta testét. Nem látszott rajta, mit akar, mire gondol, mire céloz. Kiismerhetetlen volt. – Amióta a tanítványuknak a sors különleges szerepet szán – felelte a sárkánypap. – Tanítani foglak, Steve, minden szabad percedben. Amikor nem alszol, vagy nem harcolsz. És ha nem veszed komolyan, megbüntetlek, mint egy engedetlen kölyköt. Steve kurtán felnevetett. – Ez vicces. – Nem, nem az. – Ongur megfordult, és közvetlen közelről Steve arcába nézett. Mélyen ülő, sötét tekintete volt, szögletes, határozott álla és szája. – A jósok szerint te lehetsz az, aki megállítja a sötét angyalt… Te, Steve, legyőzheted őt… amikor eljön az idő. De ehhez gyenge vagy még. És ha nem erősödsz meg, komor évszázadok köszönnek ránk. Steve nem hitt a jóslatokban, kiváltképp azokban nem, amik róla szólnak. De látva Ongur tekintetét, hinnie kellett abban, amit a sárkánypap mondott. – Miféle sötét angyalt? – kérdezte. – Ez még előttünk is rejtve van. De majd meglátod. Addig is, tanulj! – Úgy lesz – felelte a magyar. – Más már amúgy sem maradt a számomra. Feltámadt a szél, és átjárta a ruháit. Közeledett az ősz. Igor megint külön utakon járt, de ez esetben nem tehetett róla: Hosidorusban jelent meg ő is, mint a többiek, ám nem a bíró házában, hanem egy sikátorban. A sikátor annyira keskeny volt, hogy ha kinyújtotta volna a két kezét, elérte volna jobbról-balról is a házfalakat. Magára pillantott és elégedetten konstatálta, hogy ott lóg egy kard az oldalán. Az öltözéke is ugyanaz volt, mint legutóbb, Isagiosban. Még a füstszagot is érezte rajta. Ezek után kisétált az utcára. Este volt, a városban lődörgők számából és az állapotukból ítélve koraeste. Igor nem tudta, hol van, és zavarta, hogy nem látja Deffet vagy a tündéket. A legrosszabb lehetőség az volt, hogy már nem élnek. A Párizsban történtek után az orosz már bármilyen rosszat el tudott képzelni. Nem kérdezősködhetett, mert azzal felhívta volna magára a figyelmet, hogy idegen itt. Ezért aztán beállt az utcán sétálók sorába, és úgy tett, mintha lenne valami célja, kemény léptekkel járt egyre táguló körökben. Közben hallgatózott, hátha elcsíp egy-egy lényeges információt. Ezek ugyanolyan katonák voltak, mint Isagiosban vagy Froster seregében Giracusnál. A város birodalmi város volt, efelől sem volt kétsége
362

ANTHONY SHEENARD

Igornak. Az épületek egyszerűsége, dísztelensége idézhette volna a barbár városokat, ám a falak sokkal erősebbek voltak azoknál, a köveket nagyobb gonddal és szakértelemmel illesztették össze. A házak mindegyike egy kis erőd volt. Aztán Igor meghallotta a város nevét is: Hosidorus. Kicsit megkönnyebbült. Félúton van Isagios és Merca között. Ugyan a számításai szerint Merca közelében vagy éppen a városban kellett volna megjelennie, ez azért így se rossz. De mi van a többiekkel? Igor megpróbált irányt választani, és azt vizslatta, merre tartanak a legtöbben. Hosszú kevergés után egy templom elé jutott ki, egy térre, amely Hosidorus közepének tűnt. Körbefordult, de a végén csak a templomon akadt meg a tekintete. A földbe gyökerezett a lába. De nem azért, mert a templom katolikus templom volt, kereszttel a tetején. Ugyanazt a dermedtséget érezte, amit az Invalidusok dómjában a feszület előtt. Ugyanazt a furcsa érzést, hogy beszél hozzá egy hang, amit nem hallhat… – Mi ilyen megdöbbentő isten házában? – kérdezte valaki mellette. Igor megrezzent és odafordult. Egy magas, arányos testalkatú, fiatal férfi állt ott, és mosolyogva nézett rá. Az orosz nem szerette, ha megriasztják. – Melyik istené? – kérdezett vissza kissé ingerülten. – Az álmodók alakították át a sajátjuknak. Minél beljebb mész a Birodalomba, annál több ilyet fogsz látni. Az álmodók áthozzák ide a saját hitüket. De te ismered az álmodók isteneit, hiszen magad is abból a világból érkeztél. Igornak nem tetszett ez a párbeszéd. A kardja markolatára tette a kezét. – Mit akarsz tőlem? – Én? Tőled? – A másik felnevetett. – Te hívtál! És nem árthatsz a kardoddal nekem, ne játszd a harcost… Igor Valujev. Az orosz körbenézett a téren. Asztalok álltak kint, kisebb beszélgető csoportok, lovuk szőrét kefélő katonák. Ki ivással, ki játékkal, ki felszerelésének ellenőrzésével ütötte el az időt. Sokan voltak itt, félmondataikból kihallható volt, hogy holnap háborúba indulnak. Ha kihúzza a kardját, nem tudhatja, mit okoz vele. A férfi felmérte őt. – Nem is tudod, hogy hívtál, ugye? – kérdezte. – Érdekes. Nagyon érdekes. Ahogy nézem, nem vagy az erőd tudatában… – Ki vagy te? – hajolt közelebb Igor. Közel állt hozzá, hogy elveszítse a türelmét. – Az angyalod. – Miféle angyalom?
363

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Az angyalod, emberbőrben. – Tűnj el innen! A világ ekkor megdermedt. Megszakadtak az utca zajai, óriási csend támadt. Kimerevedtek a katonák, a lovak. A tekintetek megüvegesedtek. Megállt a fáklyák lobogása, akár egy fényképen. A felvert por a levegőben lebegett, nem hullott alá. Az idegen férfi alakja megnyúlt, vakító derengés vette körbe. Ruhája kifakult, fehér, világító szövet gördült alá a válláról és egyszer csak kinyílt a hátán két hatalmas szárny. A szárnyak átérték a fél teret, csak nőttek és nőttek, ahogy a férfi is két, majd három ember magassá vált. Igor szeme megfájdult a sugárzó fehér fénytől, kezét az arca elé emelte. – Az erő, amely benned lakozik, túl nagy – szólalt meg a fehér angyal, és mintha egy harang mélyéről beszélne, zengett a hangja. – Vigyázz rá, ne pusztíts vele többet! – Egy nyomorult lovat sem vagyok képes transzmutálni – üvöltötte Igor. Lelkében minden érzelem túlcsordult. A rezzenéstelen arcú katona nevetett és sírt volna egyszerre. Boldog volt és haragos, magához ölelte volna a világot, majd szétszaggatta volna apró darabokra. – Kurvára nem tudok semmit! – Dehogynem. Ám tanuld meg előbb használni, ne árts másoknak vele! – Azzal az angyal hirtelen összezárta szárnyait és egy villanásban eltűnt. Igor felkiáltott és térdre rogyott. Az élet megindult az utcán. Egy lábat látott maga mellé lépni. – Sokat ittál? – kérdezte egy ismerős hang. Steve volt az. Főnix bekopogott a városi bíróné hálójába. Meldiana hercegnő kiabált ki bentről, megadva az engedélyt a belépésre. Főnix benyitott. Elesztriel és Meldiana kapta meg a bíróné kényelmes, párnákkal és selyemtakarókkal felstócolt ágyát. Meldiana a báróné komódjában talált szépészeti eszközökkel igyekezett rendbe szedni magát. A tükör előtt ült és a körmét reszelgette. A kis komódon két kilencágú gyertyatartó állt, a gyertyák bevilágították az egész szobát. Elesztriel megmosdott, és könnyű, lágy esésű hálóinget vett fel. Az ágy mellett állt, és apró, de alapos mozdulatokkal kefélte a nappali ruháját. A fényt neki is két gyertyatartó adta. Amikor Főnix belépett, mindkét nő feléje fordult. – Elesztrielhez jöttem – mondta Főnix. – Én… Van egy félbe maradt beszélgetésünk. A hercegnő először Elesztrielre pillantott, aztán Főnixre. Igyekezett nem elmosolyodni, hiszen annyira nyilvánvaló volt, hogy a férfi és a tünde nő között vibrál valami különleges.
364

ANTHONY SHEENARD

Meldiana felállt a tükör elől. – Én azt hiszem… azt hiszem, átmegyek Guont őrző szobájába. – Érezte, hogy ez furán hangzik. – Jobb szeretnék ma este egyedül lenni. Kiparancsolom onnan, és ott alszom inkább… Elvégre az apám katonája, engedelmeskednie kell! Letette a körömreszelőt, és elindult kifelé. Amikor elment Főnix mellett, barátságosan rámosolygott. Főnix zavarba jött. – Nos, mi az, amit szeretnél? – kérdezte Elesztriel Meldiana távozása után. Kibontott haja a vállára hullt. Főnix szemében olyan volt, mint egy csodás látomás. – Tartozol egy mesével. Elesztriel nevetett, és azt mondta. – Gyere Főnix. Gyere közelebb!

365

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

13.

Merca alatt
A sereg kora hajnalban indult útnak, akkor, amikor Hosidorus házainak kövein még vékony harmat ült. A lovasok álltak az élre, a gyalogosok középre, az utánpótlást szállító lovak és szekerek pedig hátulra soroltak be. Mögéjük, mindenki mögé kerültek Deffék, ők annyira nem illettek a menetbe, hogy Martín jobbnak látta, ha nem erőszakolja bele őket. Martín Herrero végigvágtatott a felállított menetoszlop mellett és elégedetten vette tudomásul, hogy az újonnan érkezettek hasonlóképpen fegyelmezettek, mint azok, akikkel átkelt a barbárok földjén és elfoglalta Isagiost, Meriont és Hosidorust. Carlos alvezére megtanulta az MS13-ban, hogy a fegyelem mindenek fölött áll. A fegyelmezett seregnek nagyobb esélye van a győzelemre. Az álmodókkal ugyanakkor mindig nagyobb a baj, és nem csak azért, mert a számbavételük nehéznek bizonyul, hanem mert tágabban értelmezik a szabad és a tilos fogalmát. Martín induljt vezényelt, és a sereg kisorjázott Hosidorusból. Egynapos út állt előttük. A vakok és Deff kivételével bárki láthatta, hogy Főnix és Elesztriel között megváltozott valami. Ugyan nem egymás mellett lovagoltak, de a tekintetek, amiket egymásra vetettek, hűen árulkodtak kapcsolatuk másságáról. Steve-nek majd kifúrta az oldalát a kíváncsiság, mégsem mert egy ideig rákérdezni. Aztán amikor a tündék lemaradtak, mégiscsak rászánta magát, és a mellette lovagló Főnixhez fordult. – Főnix! – Hm? – Kérdezhetek valamit? – Kérdezz! Steve igyekezett finoman fogalmazni. – Tegnap este tényleg Elesztriel szobájában aludtál? – Ez nem rád tartozik – morogta Főnix, de egyáltalán nem mérgesen. Steve nevetve csapott Főnix térdére.
366

ANTHONY SHEENARD

– Te kutyaütő! Azt hiszem, ezt nevezik erotikus álomnak – nevetett a saját kijelentésén. – Nem értem, én miért nem álmodhatok ilyet az álomvilágra? Főnix a lova véknyába vágta sarkát és előreugratott. Steve követte. – Mesélj valamit! Azt mondtad otthon, hogy nincs esélyed. Most akkor hogy volt? – Nem mesélek semmit. – Na ne már! – Felejts el! Steve vigyorgott, és most már nem ment Főnix után, aki a sor mellett előrelovagolt. Örült, hogy a srác összejött a tündével. Kellett neki valami, ami ellenpontozza azt a sok szörnyűséget, ami vele történt. Henryk zárkózott fel melléje. A narkolepsziás férfi most éjszakai álmát aludta otthon, és már indulás óta velük volt. – Azon gondolkodtam, hogy mit keresek itt – mondta Steve-nek. – Nem vagyok olyan nagy harcos, mint Deff vagy a tündék, és nem vagyok varázsló sem. Nem értek a sárkányokhoz vagy a mowurokhoz… – És mire jutottál? – Hogy valahol lennem kell. És ha már lennem kell valahol, mellettetek nem rossz lenni. – Ezt bóknak veszem – bólintott Steve. – De mi háborúba megyünk. – Nem tehetek róla, ha egyszer itt eszmélek fel, hát itt eszmélek fel. Steve-nek eszébe jutott, hogy hol és hogyan ébredt ő fel először. Mit érzett hosszú ideig és hogyan próbálta megmagyarázni magának a megjelenések egymásutániságát. Sehogy. Egyszerűen elfogadta őket. – Egészséges hozzáállás – válaszolta Henryknek. – Szerintem is – mosolygott az apró termetű lengyel. – Ezzel élem túl a betegségemet… Egyszerűen elfogadom. És persze igyekszem nem csinálni olyasmiket, amik megölhetnének, ha menet közben elalszom. Steve nevetett. Henryk szemléletmódjától kicsit kerekebb lett a világ. Közben persze ereje lett a napnak, ami felszárította a mezőkről a harmatot és felszabadultak a kora őszi virágok illatai. Az előttük masírozó katonák is derűsek voltak, lehet, hogy szintén az illattól, a mező és a fák vagy a fel-feltűnő gol-induri tenger látványától. Steve hátrapillantott: Edvir és Elesztriel ott lovagoltak mögötte, hallótávolságon túl. Mögöttük Deff, mellette Meldiana, és még távolabb Guont őrző és Drág, gyalogosan. Háborúba tartottak, és lehet, hogy nem lesz holnapjuk vagy holnaputánjuk, de most még szép az idő, süt a nap és csak a jelen létezik.

367

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

Guont őrző haragja mindennél erősebb volt. Lemaradt a csapattól, és dühvel telve nézte Deff hátát. Már régen nem Khealnor megbosszulása írta Guont lelkében a gyűlölet mantráit, hanem a becsületén esett sérelem. Deff semmibe vette, megalázta őt. Meg kell bosszulnia. Az őrző napok óta azon gondolkodott, hogyan vehetne elégtételt. Természetétől és neveltetésétől messze állt az orgyilkosság. Őrző volt, Eronis király katonája, akit becsületre neveltek, és arra, hogy nem szabad tűrnie senkitől a megaláztatásokat. Nyílt összecsapásban akarta megleckéztetni, megölni a vándorlovagot. De vajon mivel tudja erre rávenni? Amikor erre rájött, mosoly ült ki az arcára és galoppra ösztökélte a lovát. Előreléptetett Deff lovag mellé. Nem zavarta, hogy Meldiana hercegnő is ott van, sőt örült neki. Ha Eronis király lánya lesz a tanúja, annál jobb. – Lovag! – kezdte, és haraggal töltötte el, ahogy Deff lekicsinylően nézett rá. – Kihívlak. – Kihívsz? – kérdezett vissza Deff. – Hova? A mezőre? Talán virágot akarsz szedni, Guont? – Kihívlak párbajra. – Az őrzőnek nagy önuralmába került, hogy ne rántsa ki a kardját. – Kihívlak párbajra a mordovai lovagi törvények szerint. – A Birodalomban vagyunk – morogta Deff. – Nézz körül, és talán észreveszed a szemed elé ereszkedő hályogtól! Viselkedj a mordovai becsület törvényei szerint, de ne akarj párbajozni, mert én nem fogok. – Carlos táborában ott van Elias hadúr, őt fogom felkérni ítésznek. Deff tudta, ez mit jelent. Tényleg nem térhet ki a küzdelem elől, bármennyire nevetségesnek és feleslegesnek találja. Guont olyan volt a szemében, mint egy mókás kis ugróegér, akinek az agyában kigyúlt most az isteni szikra. – Első vérig – mondta. – Halálig. És ne becsülj le lovag! Deff bólintott. – Nem becsüllek le. Ha nevetek rajtad, az nem lebecsülés. Az azért van, mert szórakoztatsz. Guont megállította a lovát. Deff és Meldiana tovább poroszkáltak. – A pengémmel fogom a mosolyt a füledig hasítani, lovag! – üvöltötte Guont. – A füledig és még azon is túl! Meldiana Deffhez fordult. – Fontos volt felmérgesíteni? – Ehhez értek. – Ó, azt tudom, lovag, azt tudom. Deff a fejét hátravetve nevetett, és Guont hátul azt hitte, rajta nevet. Megfogadta, hogy nemcsak megöli, de lassan öli meg. A legkorábbi időpontra kéri a párbajt Elias hadúrnál, és felszeleteli, mint egy darab húst.
368

ANTHONY SHEENARD

Merca fölött állandóvá vált a füstfelhő, valami mindig égett a városban. Vékony füstcsíkok kanyarogtak a falak fölött a kék ég felé. Carlos felszámolta a domb mögötti táborát, és előrébb tolta a seregét, már nem akart látótávolságon kívül maradni. Azt akarta, hogy a negyvenezres tábor látványa megrettentse a védőket. Azt akarta, hogy féljenek. Ugyanakkor körbe is vette Mercát, hogy se étel, se fegyver be ne jusson a városba. A kiéheztetésre azonban nem volt elég ideje. Az elmúlt napokban pár aurasi hadmérnökkel katapultot építtetett a közeli erdő fáiból. Alonsóval felvázoltatta a gyújtóbomba leírását, de annak előállításához egyelőre nem volt meg a megfelelő technikai háttere, ezért elhozatta Hosidorusból a kovácsot és a segédeit. Addig is kövekkel bombáztatta a falakat. Az öbölben félig elsüllyedt hajók vázai látszottak. Merca ledőlt falait a védők befoltozták, vastag gerendákkal igyekeztek a lyukakat eltüntetni. Nem adták meg magukat, kitartottak. Nyilaztak, ha a támadók a falak alá akartak óvakodni. Néha visszalőttek a tornyok katapultjaiból, de a kövek általában célt vesztve csapódtak a földbe, a sátorerdőtől távol. Steve döbbenten állt a lovával a tábor mögötti dombtetőn, miközben Martín Herrero serege fegyelmezetten sorjázott el mögötte az úton. Úgy, ahogy Hosidorusban összeálltak: lovasok, katonák, málhás lovak és szekerek. Főnix is kiállt mellé. – Basszus, ilyet csak a Warcraftban láttam. – Steve oldalra billentette a fejét. – Furcsa, de mióta álmodom, nem játszottam számítógépes játékokkal. – Én elég soknak dolgoztam a grafikai megjelenítésén. – Csakugyan? – Igen. – Főnix az ostromot nézte. – De ilyet még sose láttam. Gyönyörű. – A kompozícióra értette, nem a háborúra. – Sok minden megváltozott körülöttünk az álomvilág hatására – merült el emlékeiben Steve. – És ki tudja, mi lesz még… Elment mögöttük a hadoszlop, elhaladt Deff, a tündék és Drág. Végül Főnix is levált Steve-ről. A sereg fegyelmezetten szétoszlott a domboldalon és megkezdte a sátrak felverését. Steve magába itta a látványt. Lenyűgözte a város és a hódító sereg monumentalitása, akárcsak Főnixet. Nézte a meglóduló katapultokat, az apró alakokat, akik az első sorban sürögtek. Ha megerőltette a szemét, még a védőket is látta a várfal tetején, a lobogó zászlók alatt. Annyira elmerült az eléje táruló látványban, hogy észre sem vette a melléje léptető hercegnőt. – Még meg se köszöntem, hogy elküldted értem a sárkányodat – szólalt meg egyszer csak Meldiana. Steve felriadt és a hercegnőre nézett. Kicsit megemelkedett a nyeregben, mert elzsibbadt a lába.
369

A SÁRKÁNYPAP ÁLMAI

– Nem az én sárkányom – felelte. – Joe a maga ura. És egyszer már megköszönted, az elég volt. – Nem, nem volt… Tudom, hogy te küldted értem akkor, amikor magad is életveszélyben voltál. Chloé elmondta, hogy hallotta. A sárkány kimentett volna téged Karmen karjaiból, de te értem küldted. – Ó, hogy Chloé milyen szószátyár… Meldiana elmosolyodott. – Csak meg akartam köszönni. A sárkány odarepült fölém, pontosan akkor, amikor kidőlt a fal és a tető. Ha egy kicsit is késik, én is meghalok. De felkapott, és… és elrepült velem. – És milyen sárkánnyal repülni? – Steve félig megfordult a lovával, és derűsen nézett Meldianára. – Szörnyű – nevetett fel a hercegnő. – Soha többé nem akarok sárkánykarmok között lenni. A sárkányod a tied. Repkedj csak vele te. Én megmaradok a lovaknál. Steve közvetlen közelről nézte Meldiana mosolyát és a tréfás mondat, ami Főnix lakásán hangzott el, hogy semmi esélye nincs nála, hirtelen butaságnak tűnt. A hercegnő nem az a menekíteni való fruska volt már, akivel kiléptek a mordovi palota kapuján, és nem is az a hisztérika, akivel beléptek Aurasba vagy a barbárok földjére. Meldianának volt egy harmadik arca, a kedves lány, a bátor lány, a megközelíthető lány. Steve-ben ekkor megszólalt a lelkiismerete. Nem hallgathatott. Tudta, hogy Deff-fel ezért még lesz problémája, de nem fojthatta magába azt, amit megtudott. Hitte, teljes szívéből hitte, hogy joga van Meldianának megtudni a valóságot arról, miért is törnek a szírek az életére. – Hercegnő… – Nem, nem vagyok hercegnő. – Meldiana mosolygott. – Rhea Migartu leszek ezután. Meldiana megszűnt létezni, egy időre vagy örökre, még nem tudom. Ne is győzködj, így döntöttem! – Hercegnő! – Steve mély levegőt vett. Elhatározása tetté érett. – Rhea… Talán jobb is így… Van valami fontos dolog, amit el kell mondanom. Apádról…

370