Rose Woods

Eleve elrendeltetett
regény

Eleve elrendeltetett írta: Rose Woods 2010. Szabadon másolható a szerzı nevének feltüntetésével

Tartalom
Bevezetı 1. fejezet 2. fejezet 3. fejezet 4. fejezet 5. fejezet 6. fejezet 7. fejezet 8. fejezet 9. fejezet 10. fejezet 11. fejezet 12. fejezet 13. fejezet Utószó – Éjszaka – Találkozások – Ellenszenv – Két tőz között – Láz – Patrick – Tisztán látás – A jövevény – Rajongás – Összetartozás – Egyedül – A támadás – A titok – Veszélyben – Egy új nap 6. 7. 24. 38. 62. 80. 96. 110. 131. 146. 163. 186. 203. 214. 228. oldal oldal oldal oldal oldal oldal oldal oldal oldal oldal oldal oldal oldal oldal oldal

"szeretlek". hogy jóvátegyük a dolgokat. hogy ezek az utolsó percek. hogy láthatlak. és az élet lehetıséget ad nekünk arra. azt mondanám neked. Mindig van másnap. hogy "hiszen tudod". és nem tenném hozzá ostobán.” Gabriel García Márquez .„Ha tudnám.

Három napja szakadt egyfolytában. vagy tényleg hónapok teltek el azóta. hogy magamat életben tartsam. hogy soha többé nem lesz már semmi sem ugyanolyan. A kimerültség végül csak legyızött. ha ez így van. vigaszt kellene. ı húzta fel rá. amit észleltem. Átöleltem a lábaimat. ahogy elkezdıdött. Legalább a tény. mint annak elıtte. 6 . Félálomban hallottam. Mielıtt elutazott. és az ablakon kopogó esıt hallgattam. Mintha úgy kevésbé fájna a hiánya… Feküdtem tovább nyomorultan. Valahogy nem akart csendesedni. hogy hányadik. mielıtt nyugtalan álomba merültem. Nem tudnám megmondani. akkor Rosedale lakói nem igazán számíthatnak sok napsütésre mostanság. Ott volt a győrője az ujjamon. majd azt a napot.Bevezetı Éjszaka Megint egy álomtalan éjszaka. Hiszen ez a baba egy darabka belıle. Nem létezik. Képzelem talán. És én tudtam. Mindössze két hét volt. hogy utoljára láttam? Gyorsan számolgatni kezdtem a napokat. Ez volt az utolsó. álomtalanul. De a felismerés. amikor elment. Hála istennek. Elárultam. mióta elment. vagy inkább ezredjére az elmúlt hetek eseményeit. hogy adjon. hogy állapotos vagyok. csak a kétségbeesést hozta magával. nem a megkönnyebbülést: most már valaki másért is felelıs vagyok. hogy a gyerekét várom. hogy minél kisebb legyek. De azóta annyi minden történ. pedig egyelıre az is meghaladja a képességeimet. már századjára. éreztem. Mintha az idıjárás szoros összhangban lett volna a hangulatommal. Mindegy. Összegömbölyödtem a takaró alatt. Azt. Újra végiggondoltam. hogy az esı még jobban rákezd. Hát.

Feszengésem egyre csak fokozódott. Körülöttem mindenfelé örökzöldek. miközben megpróbáltam rájönni. a bátyám és a nıvérem a saját családjukkal – már vártak. − Va-van valami ba-baj? – dadogtam szánalmasan. Nem csoda hát. miután végre sikerült bemanıvereznem a parkolóban toporgó. miközben görcsösen igyekeztem újra beindítani. és ahol a családom − a szüleim. Ha én lennék a rendır helyében. Az elém táruló látvány egyszerően lélegzetelállító volt. az út egyenesebb szakaszán pedig egy másikkal. hogy lássak is valamit. A lelassult autó természetesen sokallta a negyediket. kanyargós úton. már hangosan dudorásztam a hangszórókból hallatszó számot. hogy szerencsétlenkedni kezdtem.1. Annyira ideges lettem. Viszont a hegyoldalban álló lombhullató fák levelein már látszott. ahová igyekeztem: Rosedale. a hegy lábánál. A színek tobzódtak a késı nyári napsütésben. A férfi figyelmesen nézett egy darabig. még az én vezetési tudásommal is könnyen boldogultam a kihalt. és szemmel láthatóan egyre türelmetlenebbé váló rendır mellé. A következı kanyar után az út viszonylag beláthatóbbá vált – legalábbis az eddigihez képest – és a szélén ott parkolt egy rendırségi járır kocsi. hogy nemsokára itt az ısz. A gondolataim cikáztak: talán nem 7 . Pedig azzal amúgy is hadilábon álltam. Szokásomtól eltérıen bekapcsoltam a rádiót. Jókedvem hamarosan semmivé foszlott. aki buzgón integetett a kanyarból elıbukkanó gyanútlan autósoknak – jelen esetben balszerencsémre nekem −. hogy mi is lehet a probléma. azután pedig elfelejtettem sebességet váltani. a völgy legmélyén ott állt az a hely. hogy álljanak meg. mielıtt elkerültem a fıiskolára. hogy pipacsvörös arccal szálltam ki a kocsiból. Az ellenkezı irányba kapcsoltam az indexet. és lefulladt alattam. mire észbe kaptam. ha jobban belegondoltam máshol sem. Nem szerettem az autóban zenét hallgatni – sıt. És lent. mellette egy egyenruhással. Ahol éltem. nagyon gyanúsnak találnám magam. Elvonta a figyelmem a vezetésrıl. A nap annyira vakított. Most azonban. Az arcom vörösbıl lilára váltott. Már elıre elképzeltem miként veszik el a jogosítványomat közveszélyes vezetés miatt. Senki nem viselkedhet ennyire zavartan. fejezet Találkozások Ragyogóan sütött a nap. Nem volt nagy forgalom. ha csak nem tett valami rossz fát a tőzre. hogy fel kellett tennem a napszemüvegemet. A szerpentinen haladva nyugodtan gyönyörködhettem a tájban.

Tényleg a bátyám legjobb barátja volt. mikor megálltam.vettem észre egy táblát. ami furcsa ellentétben állt világos hajával. de nem egy kétajtós szekrény. − Már elfelejtettél – duruzsolta mély. kissé teltkarcsú édesanyja. A házukban terjengı elengedhetetlen sütemény illat. Most már tökéletesen emlékeztem Simonra. Simon mindig mosolygó. Csak az elmúlt évek. mint az úton integetı társa. Zavaromban azt sem tudtam. a folyamatos vizsgák. Mivel még ez sem mondott semmit. Szıke haja katonásan (vagy inkább rendırösen) rövidre volt vágva. Kimondottan csinos arcáról csak úgy sugárzott a jókedv és ez a jókedv csillogott barna szemében is. hogy nem felejtettem el ıket. − A bátyád legjobb barátja. továbbra is bambán bámultam rá. Persze. és hogy milyen jóképő. de egy Simon sem jutott az eszembe a valamikori ismerıseim közül. ahogy még mindig mosolyogva megszólalt: − Emi te vagy az? Alig ismertelek meg. bár ez nem volt különösebben furcsa. mivel idegességemben úgy hagytam. és a húgával. aki szintén rendır volt. de én meg egyáltalán nem is. és nagyon kellemes. a bátyja pedig magas. És ekkor váratlan dolog történ. mint az édesanyjuk. akivel bár testvérek voltak. mindig is borzalmas volt a névmemóriám. és barna hajú. aki mindig Adammel lógott. Rita. İ aprócska volt. 8 . Kezdett valami derengeni. Ezt erısítette meg szinte rézszínőre barnult bıre is. hogy mennyire elválaszthatatlanok. mikor a felügyeletére voltam bízva. hogy az arcomról mindent leolvas. dallamos hangján. Ritával. Láttam. Ezt nem vártam. egyáltalán nem hasonlítottak egymásra. Hirtelen elıtőntek az emlékek. Persze! Az a röhejes. és az elsı néhány. A rendır hirtelen szélesen elmosolyodott. a tanulás. látszott. mint amibe most készültem visszatérni. Elképesztıen magas volt. munkában töltött hónap teljesen más világot jelentettek. hogy rengeteget van a szabadban. miközben ık ketten folyton nagyon fontos dolgokkal voltak elfoglalva. Lázasan kutattam az agyamban. hogy hová legyek. Otthagyott Simon anyukájával. hórihorgas fiú. Adam sokszor cipelt el hozzájuk. Imitt-amott egy-egy fehér csíkot szívott bele a nap. hogy mennyire fiatal. hiszen az autó lámpája még mindig égett. Inkább soványnak mondtam volna. viszont karba tett kezén kidagadtak az izmok a vékony nyári egyenruha alatt. Most látszott csak. akár csak az apjuk. Az lehet. További adalék kellett. A hangja mély volt. és szıke. – Simon vagyok. vagy nem kapcsoltam világítást? Az nem lehet. Apám sokat ugratta ıket amiatt. Simon Storm. hogy ı alig.

– Ez most országos ellenırzés. Elıttem pedig egy magabiztos. hogy a lábam helyett újra a szemembe néz. míg kigondoltam. − Nincs miért – igyekezett megnyugtatni gyorsan. mit gondolhat ez a fiú rólam. – Kaptam állást a kórházban. fizikai adottságaival ugyancsak tisztában lévı férfi állt. hogy újra lásson – nevetett fel. megint dadogni kezdtem: − Szo-szóval vártok valakit? Jézusom. Elfintorodtam. hogy már tudnak az érkezésemrıl. ami eszembe jutott hirtelen. csak olyan… férfias lettél. majd leesett. de valahogy az idı alatt. Persze miért is ne tette volna. − Ja. A nıvérem biztosan mindenkinek elújságolta a városban. Rita alig várja. most már emlékszem – a megkönnyebbüléstıl. − Szóval akkor ismét itthon fogsz lakni? − Igen. hogy az út közepén álló másik is meglepetten felénk fordul a hangra. hogy mit is mondtam. Húha. Szégyenkezve néztem rá. – Hogy van a családod? − Köszönöm jól. nyakigláb. Nem lepett meg.Mégsem értettem. Mindenhol ıt keresik. és amíg a hang kijött a számon. hogy komolyan gondolja. A szemem sarkából láttam. Mikor a csend már kínossá vált. Én egy pattanásos arcú. Csak vigyorgott tovább rendületlenül. „Szıke nı. Kinevetett. mint régen. − Ne haragudj – nyögtem ki. És ami azt illeti. miközben titkolni sem próbálta. Olyan más – ezt akartam mondani. − Nem kimondottan – válaszolta. hogy elsıre nem ugrott be. kimondtam az elsı gondolatot. Megszökött egy rab a megyei börtönbıl. Így már nem is olyan nagy csoda. Értetlenül néztem rá. És ezzel el is mondtam mindent. idétlen hangon vihorászó (vagy inkább nyerítı) esetlen kamasz fiúra emlékeztem. nem csak úgy mondja. és nem akartam elhinni. A szemén láttam. nehogy megint közénk ereszkedjen az iménti kellemetlen csend. – Tulajdonképpen ez nagyon is hízelgı. megváltoztak a szavak. Azután tudatosult. hogy-hogy nem ismertem meg. hogy hazaköltözöm. se vezetni. − Miért volt elitélve? – kérdeztem gyorsan. ami éppen eszembe jutott: − Ne haragudj.” De nem tudtam leolvasni semmi ilyesmit az arcáról. 9 . aki után minden bizonnyal szégyentelenül megfordultak a lányok. Így tervezem – hadartam megkönnyebbülve. bár nem érdekelt túlzottan. se beszélni nem tud rendesen. hogy tényleg ennyire ostoba vagyok. hogy milyen jól szórakozik. − É-és mi újság? – próbáltam témát váltani. te is sokkal nıiesebb vagy.

Mindezek ellenére a férfin. Nem volt túl sok ideje a vezetıjének reagálni. de egyre hangosodó zúgást. Simon rendíthetetlen volt. mindent elmondott. A következı pillanatban elı is bukkant a hatalmas jármő. hogy körülbelül ugyanolyan magas. sem udvarias. hogy nem volt sem kedves. de a szavait nem értettem. És a vállai is sokkal szélesebbnek tőntek a bırdzseki alatt az övénél. hogy útjára engedje a félelmetes jármővet. hogy ugyanolyan ideges lett volna az ellenırzéstıl. − Na. ha nem magasabb. és sietve visszaindult hozzám. − Megláthatta a megbánást a tekintetemben (minek is kellett kíváncsiskodnom). mint én voltam alig negyedórával ezelıtt. Igaz a nagydarabnak kicsit félre kellett ugrania. Láttam. – Maradj itt Emi! Mindjárt jövök És már ott is hagyott. Magabiztosan tartotta nehéz járgányát hosszú lábaival. csak a hanghordozásából következtettem rá. ahonnan most már én is meghallottam a tompa. Sem a családja. pedig neki lett volna rá oka: jócskán túllépte a megengedett sebességhatárt. Nincs rá semmi oka. majd hirtelen elfordult tıle. Beindította jármővét. A keze egy pillanatra megállt a levegıben. amit akart. Nem láttam tisztán az arcát. legmélyebb-kék szempárt. hogy erre fog jönni. Mondott valamit. Oldalra fordult. mint a langaléta Simon. Tényleg nagyon gyorsan jött.− Gyilkosságért. amit csak valaha is láttam. most látott meg engem. ha a motoros ráhajtana a lábára az elsı kerékkel. Úgy látszott. Sötét haja kékes-feketén ragyogott a napfényben. Gazdája még mindig kapkodás nélkül felemelte a sisakot. aki a motoron ült. de mintha mosolygott volna. hogy visszategye a fejére. Ülve is látszott rajta. de nem volt vészes. Pár hatalmas lépéssel az út közepén termett. Egészen lassan indult el. hogy elıször a társára. Valamit magyarázni kezdett. Ettıl ı láthatólag nagyon ideges lett. A másik rendır félre lépett. Én pedig csak bámultam megigézve a legszebb. sem az ismeretségi köre nem erre él. A következı pillanatban Simon arca koncentrálttá vált. miközben válaszolt Simonnak. amint Simon után nézett. már csak ez hiányzott – mordult fel. Azután az arca eltőnt a bukósisak alatt. hogy akkor sem lépne arrébb. szinte dorombolt. Mindenféle kapkodás nélkül vette le a bukósisakot a fejérıl. Látszott rajta. Az ezüstszínő motor alig hallhatóan zúgott. Most már felismerhetı volt egy szédületes sebességgel haladó motorbicikli egyre közeledı hangja. A testtartása feszült volt. Valószínőleg már az ország másik végében van. de amint 10 . nem látszott. mégis sikerült közvetlenül a két rendır mellett megállnia. mert gyorsan folytatta. de még mindig fegyelmezett maradt. majd a kanyar felé néz. − Ne aggódj! Nem valószínő.

Képtelen voltam elfordítani a tekintetem onnan. Ez határozottan nem az a vicces. amíg nem voltam itthon? A szám elé kaptam a kezem. jóindulatú Simon volt. Simon szavai zökkentettek ki a gondolataimból: − Szerencséje. de azért hallottam. Nyilvánvaló volt. Simon még mindig mérges volt. hogy összerezzentem.beért a kanyarba felbıgött a hatalmas gép. majd eszembe jutott Patrick Hazard gyönyörő kék szeme. De ezt a két iszonyatosan helyes férfit nem lehetett nem észrevenni. Az utóbbi idıben a hazalátogatások inkább csak a szülıi házra korlátozódtak. Nem jártam a városban már ki tudja mióta. Hoppá! Csak nem beszéltem megint hangosan? De ahogy Simon feszült arcába néztem. 11 . Ismét végig mértem a mellettem álló jóképő rendırt. Soha nem voltam pasizó típus. de nem tudtam hová tenni. Én inkább az a fajta voltam. aki még péntek este is a szobájában gubbaszt a könyvek felett. − Ki volt ez? – érdeklıdtem a tılem telhetı legközömbösebb hangon. hogy most másért vagyunk itt. − Patrick Hazard. – İt is ismerem? Mondjuk ezen meglepıdtem volna. Nem tetszett a hangjából nyíltan kivillanó győlölet. Nem csoda hát. Simon is megerısítette ezt az elképzelésemet. úgy tőnt. Rémlett. ahol egy másodperce még állt. vagy legalábbis ı nem hallotta meg. Azért csak derengene. A következı pillanatban már el is tőnt a szemünk elıl. Próbáltam hát elterelni a szót a témáról. hogy valamiért nagyon nem csípi. ha sem Simont. Mi történt itt a férfiakkal. mintha láttam volna a motoros arcát. aki az emlékeimbıl elıderengett. hogy nem. − A nyomorult – dörmögte az orra alatt. de igyekezett erıt venni magán. valamikor régen. hogy bármelyik egykori ismerısömmel is találkoztam volna. sokan közülük igencsak jelentıs változáson mentek keresztül. − És a társad ki? – intettem fejemmel az út közepén álló hústorony felé. és a neve sem volt teljesen ismeretlen elıttem. Évek teltek el anélkül. miközben oldalamat majd kifúrta a kíváncsiság. Olyan ellenszenvvel ejtette ki a nevét. vagy még inkább a szemét. sem ezt a számára oly irritáló férfit nem sikerült elsıre megismernem. ha láttam volna már valahol. És mint a mellékelt ábra mutatja.

Kitalálta. mikor bekötöttem a biztonsági övet. mire gondolok. ami még mindig világított. mikor végre befordultam az udvarunkra. De a következı pillanatban már ismét mosolygott. hogy ne ügyetlenkedjek. Talán meghallotta az autó hangját. majd levette kezét az autó oldaláról. hogy rám fér egy kis erısítés. Simon a segítségemre sietett. Megkönnyebbültem. hogy a két rendırnek kelljen betolnia az autómat. Körülnéztem. A központban úgy gondolták. azóta elválaszthatatlanok. Kinyögtem egy sziát. De a szerelem nagyon nagy. Paulnak csak oda intettem. felénk fordult. Mikor nem boldogultam. Szép szeme körül apró ráncok húzódtak a széles mosolytól. A környékén semmi nem változott az utóbbi két hónapban. Kínosan ügyeltem rá. − Szóval mehetek? Nem vagyok letartóztatva? Simon elnevette magát: − Persze hogy mehetsz. Már ha elindul az autód – mutatott a fényszóróra. mintha csak hallaná. most is ott ragyogott az arcán. hogy róla beszélünk. mintha valami rosszat tettem volna. miért remegett a kezem. amit nem tudtam hová tenni. hogy halkan kuncog mellettem. Már csak az hiányzik. Olyan furcsa tekintettel meredt utánam. Hallottam. Paul nemrég került ide. Érdekes módon neki azonnal engedelmeskedett a kocsi. ami szokásához híven beragadt. mielıtt eltőnök a kanyarban. miközben elindultam. Simon lehajolt az ablakhoz. és nagyon figyeltem. ami mint egy elengedhetetlen kellék. Zavartan néztem az óriási termető férfira. hogy ı másképp gondolja. − Hát elég furcsán festenek egymás mellett. Legalábbis én nem rajongtam a változásért. Ekkor Paul. közben pedig Simon picike húgát láttam magam elıtt. ha inkább tovább állok. Szuper. Grimaszolt egyet. Ennyi esemény bıven elég volt egy délelıttre. De legalább megmenekültem. de attól nem messze állt. Szerencsétlenkedtem egy sort az ajtóval. − Mindenesetre Rita nagyon örült neki. Pedig még nem volt vége. Látszott rajta. − Óvatosan vezess! – intett. Jobbnak láttam.− Nem. Egyáltalán nem 12 . Zavartan kaptam félre a tekintetemet. A házunk nem éppen a városban. Mióta elıször meglátták egymást. Magam sem tudtam. sıt ha azt vesszük. A lépcsın már ott állt a nıvérem. Erica. Az áruló. A visszapillantó tükörbıl még láttam Simon arcát. akár egész napra is. Ez nem volt rossz.

A nıvérem halkan nevetett. mert a ház belsejébıl elıször eszeveszett trappolás hallatszott. mint egy igazi Barbie baba. Mit hoztál? – hangzott a válasz szintén kórusban. És az állandó vidámságtól még sokkal szebb volt. A saját gyerekeid téged sem fognak zavarni. mint egyébként. A konyhában az anyjuk kezükbe nyomott egy-egy süteményt. Bele kellett húznom. Nevetve nézett vissza rám. Neki azonban kezdettıl fogva csak egy férfi létezett. de szó. akihez az óta már feleségül is ment. − Hogy bírod ezt? – roskadtam le az egyik székre. Mindig is ı volt a feltőnıbb jelenség kettınk közül. hugi – a hangja jókedvően csilingelt. mintsem fegyelmezésnek. pedig próbált nagyon szigorú lenni. − Talán elıször köszönnétek a nagynénéteknek! − Szia. Emi néni. A gyönyörő kislány. mire ujjongva elrohantak. és máris három gyermekes anyuka volt. majd. Hogy utaztál? – kérdezte. hogy megnézze a második tepsi süteményt. Imádtam a gyerekeit. hogy valóban zavarta volna a dobhártyarepesztı gyerekzsivaj. − Ne felejts el erre emlékeztetni. − Az remek – sóhajtottam. Erre már Erica is elnevette magát. és karcsú. Menetközben felkapta a még mindig félszegen álldogáló Ginát. elég aktívak voltak. − Sürgısen saját lakás után kell néznem. kis híján ledöntve minket a lábunkról. rám nézett hatalmas kék szemeivel. Mindössze három évvel volt idısebb nálam. de felelni már nem tudtam. A fiúk mindig is meg voltak ırülve érte. – Már nagyon vártunk. − Emi néni! – ordították a fiúk kórusban. menjünk! Megég a sütemény – húzott magával. Kicsit hátrébb kishúguk somfordált. bár ez az ı szájából inkább becézésnek hangzott. és nyugodtabb volt. Egy percig sem gondoltam komolyan. mint a két bátyja. mint a hurrikán robbantak ki az ajtón az unokaöcséim. mi szó. Magas volt. − Nem olyan vészes. − Legalább pár percig csend lesz – mondta Erica színlelt megkönnyebbüléssel. Szıke hajú.emlékeztem. barlanglakók! – szólt rájuk az anyjuk. − Szia. − Na. anyja kicsinyített mása. ha eljön az ideje! 13 . ha utol akartam érni. – Gyere tündérem! – nevetett rá. – Mit hoztál? − Hé. kék szemő. İ sokkal csendesebb. miközben megölelt. hogy valaha is láttam volna szomorúnak. és kinyitotta a tőzhely ajtaját. − Húha – mondtam kétségbeesetten miközben a két fiú Lucas és Christopher még mindig belém csimpaszkodtak.

Megpróbáltam visszaemlékezni rá. − Valamibıl kimaradtam? – nyögtem. Tudod: a Grace családban egyetlen nap sem telhet el semmittevéssel. valami szökött rabot keresnek. – …kezelhetıek. – Ez a kaja egy egész hadseregnek elég lenne. mert a fiúkkal voltam elfoglalva. Leesett az állam. A hangjában volt valami. Erica felkacagott. Vajon miért? Biztosan csak udvariasságból. − Persze. Simon rólam kérdezısködött. amiért mindig is annyira irigyeltem. hogy régen sokat volt nálunk. amire gyanakodva kaptam fel a fejem. − Emlékszel Simonra. Vágtam egy grimaszt. azon a tisztán csengı hangján. hogy az imént azt mondta. – Én leginkább az anyukákkal vagyok elfoglalva. Azt mondta. hogy jobbnak láttam ıt is ide hívni. Az étel még így is rengetegnek látszott. Elhúzta a száját. de Erica arcáról semmit sem tudtam leolvasni. Felálltam és körbe néztem. És persze Simon – folytatta mintegy mellékesen. − Csak Adam és Anita jönnek. − Simon? Rémlett. Egyébként az elıbb találkoztam vele. de nem tudtam eléggé megfigyelni. Ebédre itthon lesznek. Az én hangom leginkább varjúkárogás volt az övé mellett. A fél várost jól tudtuk volna lakatni vele. 14 . hogy ebédre lenne hivatalos hozzánk – tettem hozzá kicsi szünet után. de féltem rákérdezni. − Ugye nem hívtál vendégeket? – kérdeztem gyanakodva. − Természetesen dolgoznak. De ne aggódj. Megállított idefelé jövet a parkolónál. de nem gondoltam. hogy ez így folytatódott késıbb is. És egyébként is azok a kisbabák még olyan… − kerestem a jó szót. hogy mit tudok segíteni. − A többiek hol vannak? – váltottam témát. mióta a bátyám megnısült. Most jutott csak el a tudatomig. Nem olyan sok ez – legyintett. − Elég furcsa ezt egy szülésznı szájából hallani. Kétkedve néztem végig a hatalmas mennyiségő ételen.Ismét nevetett. hogy hány terítéket is láttam az asztalon. − Annyit kérdezett felıled. hogy a lista nem fog bıvülni további nevekkel. igaz? – zökkentett ki a gondolataimból. Csak reménykedni tudtam. De egy szóval sem említette. mikor az imént eljöttem az ebédlı elıtt. Ezért még nem kellene rögtön ebédre hívni. − Ugyan már.

İ harsány volt.− Igen. Azért meghatottan karoltam át a pici lányt. A haja csiklandozta az államat. hanem már 15 . szépségeim – dörrent az édesapám hangja. és a szeme jókedvően csillogott. és nekem rögtön mosolyognom kellett. nincs nála erısebb ember a világon. akik kacagva hálálták meg a mutatványt. A következı pillanatban egyszerre két dolog történt. Mindenki más a becenevemen. Én pedig alig hasonlítottam rá. Ahogy elém állt. Eminek szólított. de nem tudlak megölelni – nevetett rám. De most. − Szervusztok. ahogy rám nézett. üvöltve berohant a konyhába. hogy Thomas olyan szenvedéllyel karolta át a nıvéremet. Ránézésre senki nem mondta volna meg a korát. mintha az utolsó mondatomat meg sem hallotta volna. minden gyermek ilyennek látja az édesapját. Erica két fia pedig. Már gyerekkoromban is úgy képzeltem. – Foglalt mindkét kezem – emelte meg a fiúkat. puha és jó illatú. Szıke haja alig ıszült. Gina egy darabig álldogált az ajtóban. és már megállás nélkül mesélték is. Egyik karjában Lucast. hogy mi történt velük aznap. Olyan aprócska volt. Látta. a másikban Christophert hozta. ha ló nincs. mintha csak valami hatodik érzékkel rendelkeznének. Az arcán széles mosoly terült el. erıvel. Erica és Adam örökölték a magas termetét. A természetünk is annyira különbözı volt. felnıtt fejjel is ugyanígy gondoltam. Apám és a sógorom beléptek az ajtón. energiával. Mindössze a szemünk. Nagyon fiatalos nagypapa – állapítottam meg. hogy újra itthon vagy – mondta ragyogó arccal. İ volt az egyetlen. A szemem sarkából láttam. hogy felnézhessek rá. Bemondták a tévében is – mondta. a hallgatóság. és hajunk színe volt közös. Szerinte már hét határon túl van. aki Emilynek hívott. Tele volt élettel. mintha nem is csak ma reggel búcsúztak volna el. mint ı. hogy esélye sincs a férfiak közelébe jutnia. de még a bátyám sem volt olyan nagydarab. A hátsó ajtó felıl hallatszó beszélgetés és lépések hangja egyelıre berekesztették a további eszmecserét. − Emily kislányom! Jó. jócskán ki kellett tekernem a nyakam. jó a szamár is. Lételeme volt a társaság. – Mit mondott Simon? Van már valami fejlemény? − Nem igazán. Hát. azután felmászott az én ölembe. és mindig vidám. Lassítás nélkül vetették magukat nagyapjuk és édesapjuk karjába. − Ilyen kis városban amúgy is rögtön feltőnne egy idegen − bólintott. amennyire csak lehetett. Bár sejtettem. Én jobb szerettem visszavonulni. − Ne haragudj.

16 . ahogy a többiek ettek. ami így sokkal szembetőnıbbé vált. Látszott rajta.legalább egy héttel ezelıtt. olyan hevesen szorított magához. A sógorom közelebb lépet. mióta utoljára itthon voltam. mintha csak egymás tükörképei lennénk. pont olyanok voltak a vonásai. hogy milyenek ezek az igazi családi összejövetelek. a másik sarokban az édesanyám ült. aki eddig nyugodtan ücsörgött az térdemen. egymás szavát sem értettük. amint a lányát a kezében tartotta. Nem harcolt a figyelemért. de az arca sugárzott. Sok a nagycsalád. behúzódtam az egyik sarokba. Szemben velem. hogy meglepjen. Furcsa volt az én vagány. hogy még a lélegzetem is elakadt. Talán lehet valami a levegıben… Mindenki kérdezgette. még egy plusz párnát is hozott bele. Le sem tagadhatták volna a hasonlóságot. és adott egy puszit. és vidáman csacsogott neki. Miután Anitát kényelembe helyezte. Utoljára anyám. hogyan teltek a hónapok. a helyi kórházban? A szokásos témák. nehogy rohangálás közben megüssék a felesége hasát. Elıkészítette neki a legkényelmesebb széket. Anitának már igencsak nagy pocakja volt. és mindig rengeteg étel van. El is felejtettem. Zajosak. hogy megroppant a gerincem és már szédültem. mire újra levegıhöz jutottam. milyen volt az utam. jókedvőek. Ekkor már hatalmas volt a hangzavar. mikor állok munkába. de furcsa volt mindenórás kismamaként viszontlátnom. Persze nem annyira. A haját levágatta. beszélgettek. Ennek Rosedale-ben hagyománya volt. Volt egy fajta vöröses árnyalata a barna színének. hogy gyereket vár. onnan figyeltem csendben. és Simon érkeztek. Kicsit irigyeltem ıket. Hamarosan megérkezett a bátyám is a feleségével. nevettek. és már a karjában is volt Gina. Anya csak megsimogatta az arcomat. És valóban: Thomas számára már meg is szőnt a világ. Csak persze Adam sokkal fiatalabb kiadás volt. és mint mindig. mint amire vágytam. A rövid frizura szuperül állt neki. Gyors puszit nyomott az arcomra. Szinte hallani véltem. hogy végre engedjen már el. Erıtlenül ütöttem a hátát. Mikor egy pillanatra elfeledkeztek rólam. Most átölelte az apja nyakát. És sokkal több figyelem. mint a bátyjai. és bár Anita tiltakozott. Jó lehet ilyen szerelemben élni. Szelíden távol tartotta a fiúkat. Velem bezzeg már nem volt ilyen kíméletes. Mennyire hiányzott már ez a hangulat. hogy már nehezen mozog. Ahogy nevetett. vadóc bátyámat ilyen gondoskodó kispapaként látni. Adam végig körülötte sündörgött. mint az apánké. szinte egy idıben. hanem szépen kivárta a kedvezı idıpontot. Nagyon régen találkoztunk utoljára.

De az ı ereje soha nem a külsejében mutatkozott meg. és felálltam. Szerettem a terveimen tőnıdve ücsörögni. Én inkább anyura ütöttem. − Ja. Igaz ez nem is volt jellemzı ránk sosem. − Természetesen – folytatta tovább a bohóckodást. Apa. a mosolyából láttam. – Kész fınyeremény. − Csak megtanultam jól leplezni a félénkségemet. − Megváltoztál – mondta Simon. Erica kapkodva felpakolta a kávéscsészéket egy tálcára. Valami megfellebbezhetetlen akaraterı sugárzott mindig is belıle. A családban mindenki bıbeszédő volt. amint abbahagytuk a nevetést. Amit már akkor sem tudtam megfejteni. – Ezt hogy érted? − Sokkal magabiztosabb vagy. De ez csak anyával mőködött. Ahogy megérezte a pillantásomat. mielıtt más tenné? Ismét az a furcsa arckifejezés. és gyorsan kislisszolt a konyhaajtón. mintha mellettem ült volna. Miközben Erica kávét fızött. Még apunak sem. Nagyon furcsa volt. ami miatt soha senkinek nem jutott eszébe vitatkozni vele. Apám mellett kicsinek. Mindig volt valami sürgıs és terjedelmes mondanivalójuk. barna szeme még melegebbé vált. Lassan véget ért az ebéd. − Igen? – néztem rá. Elfintorodtam. mint régen. én hozzákezdtem a mosogatáshoz. és roppantul szerény − kacagtam. Legalább addig sem voltam a középpontban. Erica. Simon kijött utánunk a konyhába. De egyáltalán nem bántam. Amint mosolygott. és szótlanul törölgetni kezdte a tiszta edényeket. Adam. Mi hallgatni tudtunk együtt. Velük beszélgetni kellet. Látszik rajtad. Még nem is tudtunk beszélgetni. csak hogy megtörjem a csendet. Ugyan miért tenne ilyet? − Nagyon házias vagy – böktem mosolyogva a konyharuhára.İ is csendes szemlélıdı volt. De elhessegettem magamtól a gondolatot. a többiekkel lehetetlen lett volna. 17 . Nem csak jóképő vagyok. és rám nézett. Ez volt kettınk között az igazi „anya-lánya dolog”. és törékenynek látszott. Az edényhalmot látva biztos voltam benne. − Majd gondolkodom rajta – vicceltem tovább inkább. Mintha csak kettesben akart volna minket hagyni. hogy örül nekem. Közelebb éreztem magamhoz. ami az úton. hogy segítsek a nıvéremnek kihordani a tányérokat a konyhába. de házias is. – Nem akarsz lecsapni rám. hogy még két óra múlva is a mosogató mellett fogok állni. − Igen – viszonozta a mosolyomat.

mintha csak el akarná zárni az utat. Apám éppen akkor lépett oda Patrickhez. Erica kutatóan nézett rám. Patrick Hazard volt. ahogy az ablakon bámult kifelé. Bár sokkal kevesebbet jöttem. Megint. mit gondolok én errıl. Simon is ott állt a ház elıtt. Fogalmam sem volt. − Nyugi Simon! Apához jött – mondta. és felhördült. − Otthonosan mozogsz nálunk – jegyeztem meg. Ez most vajon mit akar jelenteni? Nem sokáig tudtam töprengeni rajta. ki az. − Igen – hagyta helyben vigyorogva. − Amúgy sejtettem. − Elképesztıen néz ki ez a pasi – sóhajtott fel Erica mellettem. de hiába álltam lábujjhegyre nem láttam semmit. Ki nem állja. mintha azt találgatná. Még soha nem hallottam tıle. − Ezt a férfit állította meg Simon délelıtt az úton. mitıl változott meg Simon olyan hirtelen. karba tett kézzel. − Mert túl gyorsan hajtott. és odaállt mellénk. aki ennyire kihozta a sodrából. számomra érthetetlen dolgot. – Elıfordulok errefelé hébe-hóba. Nem értettem. hogy Simon a szokásosnál is jobban ki van bukva rá. Az ablakra tévedt a tekintete. De hát mondott egy-két fura. miután már nem voltál itthon. hogy már nem takarta a kilátást. Látszólag teljesen lekötötte a törölgetés. megnézhettem. A magabiztosság soha nem tartozott a jellemzıim közé.Emlékezett rá. − Nem volt ugyanolyan ide jönni már. Kíváncsian kukucskáltam ki a válla fölött. 18 . milyen gátlásos voltam régen. most miért mondja. Erica lépett be az ajtón. − Miért? – kérdezte a nıvérem ugyanolyan hangerıvel. Az arca elsápadt mérgében. mikor elkezdte a helyükre pakolni a tányérokat. és kiviharzott. Nagyon nehezen barátkoztam. Egy pillanatra megállt a kezem. Egy percig nem válaszolt. Meglepıdve néztem rá. − Hát ez meg mi a fenét keres itt? Egy hatalmas terepjáró gördült az udvarra. Most. miért suttogok. − Ugyan miért? – kérdeztem elképedve. az enyhe kifejezés. − Hú! Akkor nem csoda. hogy akár egyetlen férfire is ezt mondaná – a férjét is beleértve. − A szokásosnál? Miért? Máskor sem szívleli jobban? − Hogy nem szívleli. De a következı pillanatban már ismét kifelé bámult. bár fogalmam sem volt. akkor is ugyanígy dühbe gurult. mikor beszélgettünk – mondtam halkan Ericának. Eléggé feleslegesen. Simon indulatosan ledobta a konyharuhát.

de Erica szavai megakasztottak a számolásban. mikor Devilt megölték. Úgy. És amikor visszajött. − Az édesanyja az öreg George Devilnél volt házvezetını. A hangját még inkább lehalkította. ahogy lopva az ajtó felé pillantott. Kellett egy kis idı. Akik neki dolgoznak. Munkásokat vett fel. vékony magas fiú szomorú arcában láttam. − Azután tavaly ismét eltőnt két hónapra – mesélte tovább. − Letartóztatták? Magamban számolgattam az azóta eltelt éveket. − Tudod. Tehát ez nem változott meg az évek során. − Még a mai napig sem derült ki. − Kellene? – fordultam ismét a kint beszélgetı férfiak felé. de nem hitt neki senki. mire meg mertem kérdezni: − Mirıl beszélsz? − Te tényleg nem emlékszel rá? – kérdezte a nıvérem megrökönyödve. ıt gyanúsították. Meglepetten emeltem fel a fejem. mikor ide költöztek. hogy az a jóképő magabiztos férfi. mintha valami hétpecsétes titkot készülne megosztani velem. Erica gyorsabb volt. azt láttam – motyogtam. akire iskolás éveimbıl emlékeztem. mert eszeveszett költekezésbe kezdett. de csak lassan jutottak eszembe a dolgok.− Kár. − Na és olyan motorja van… Füttyentett elismerésképpen. Már emlékeztem. − Ja. Úgy tőnt. mind nagyon 19 . hogy pontosan mi történt. hogy évekkel ezelıtt úgy megjárta – folytatta egy pillanat múlva. De Erica még nem fejezte be. Megvette George Devil házát a körülötte lévı földekkel. mint annak idején. akik a földet mővelik. Az autója sem filléres tétel – intett a tekintélyt parancsoló terepjáró felé. Most már tényleg rémlett valami. aki ma már másodjára bosszantotta fel Simont. Sok volt egyszerre az információ. Rémlett. ugyanaz volt. Persze kérdezısködni nem mernek. − Egy lányt? Bólintott. és egyelıre fel sem tudtam fogni. − A munkásainak azt mondta. Annak idején hetekig errıl beszélt mindenki. A csodaszép kék szemeket most egy sápadt. Teljesen felújíttatta azt az omladozó házat. amíg távol volt. Simon apja még le is tartóztatta. de egy évvel az eset után visszajött. hogy már akkor is többször került összetőzésbe Simonnal. hogy megüthette a lottófınyereményt. hogy a testvére. hozott magával egy lányt is.

Abban nincs semmi kivetni való. Tisztán látszott. aki kezdettıl fogva tisztázhatta volna – az édesanyja −. hogy teljesen belelendült a mesélésbe. Azóta sem került elı. amit mások nem. hogy itt pletykálunk. ahogy kinéz… Húha. de csak akkor jutott el a tudatomig. mi történ. Mindenki pletykálkodik róla. − Tudod milyenek itt az emberek – kacsintott. Mintha tudna valamit. – Kell lennie legalább egy rossz fiúnak a környéken. amit én csak gondolni mertem. Vajon mennyit hallhatott a beszélgetésünkbıl? – töprengtem. és hónapokig börtönben volt miatta. még a gyilkosság éjszakáján eltőnt. de nem is várt rá. hogy fejem búbjáig elpirultam. − Szóval a testvére – motyogtam. hogy milyen jóban vannak. Hazard magára vállalta. Azután elengedték. − Elmosolyodott. mikor Erica válaszolt. − Ismét mellénk állt. − Ahogy apa viselkedik vele. Mindenesetre még ha Patrick Hazardra jutott is ez a szerep. − Még valaki tisztázhatta – mutattam rá a nyilvánvalóra. 20 . Kis idı elteltével tovább folytatta. Az intézıt is ı ajánlotta. sokszor átment hozzá. hogy hangosan beszéltem. – És mit gondolhat. − Devilt megölték. hogy bejött. Éreztem. – A feljáró felé intett. Erica kimondta mindazt. A városlakók pedig félnek tıle. Az elején. de ı nem is foglalkozik vele. mintha valami helytelen dolgon kapott volna.tisztelik. − Édesapád. pedig az egyetlen ember. Sıt. − Pedig lenne mit megmagyaráznia – szólalt meg Simon az ajtóban. Sokat mondóan forgatta a szemeit. Teljesen érthetetlen. Nem feleltem. hogy kinézhessen az ablakon. és órákig beszélgettek. Észre sem vettük. Nem túl gyakran mozdulhat ki otthonról. és amikor az nem vállalta a munkát. − És tudod mi a legfurább? – Látszott rajta. És Patrick sem mondja el. – Még sohasem láttam. mikor még nem értett olyan jól a gazdálkodáshoz. Rémülten fordultunk meg Ericával. mint az iskolás lányok? − Mire gondolsz? − A kíváncsiságom nagyobb volt a jólneveltségemnél. De soha nem beszél róla. − Egyértelmő. rábeszélte. − Mindig mindenben segít neki. − Én nem tudom – vonta meg a vállát. Értetlenül nézett rám. − Ezt hogy érted? – Pedig nyilvánvaló volt. akkor megvédi. ha rosszat mondanak Hazardról a jelenlétében.

halk kopogtatás után Erica dugta be a fejét az ajtón. ki rakta ilyen gyönyörően rendbe a szobámat. neki látnia kellett az igazságot. hogy igaza van-e Simonnak apával kapcsolatban. és kivettem két táskát. – Nem védené ennyire. Abból kiindulva. megosztottam a családommal minden újdonságot. Csak az a sötétkék szempárt egyszerően nem tudtam kiverni a fejembıl. ha továbbra is kivonom magam a társasági életbıl. de kis csönd után ismét megszólalt. hogy még ki sem pakoltam a cuccaimat az autóból. amíg Patrick Hazard vissza nem ült az autójába. Nem voltam benne biztos. úgy értem. miért nem megyek még vissza a vendégekhez csevegni.Megvillant a szeme. − Szóval. Úgy éreztem. Éppenséggel. nem is mond semmit. Jobbnak láttam. és az ágytakarót is lecserélte. ha ott volt… Menthetetlenül belezavarodtam. és el nem indult. hogy a szemembıl azonnal kiolvassa a hálát. amit Erica az imént mondott. sőrőn felnéztem rá. Legalábbis elıttünk nem. Nem volt semmi közöm ehhez a különös históriához. − Meseszép lett. Simon pedig egészen addig ott szobrozott az ablak elıtt. és reméltem. teljesen más irányú gondolattal. Már azt hittem. mikor… Vagyis. hogy valóban Simon évek óta halott apját kellene emlegetnem. Felvittem ıket az emeletre. − Stephen egészen biztosan tud valamit – intett fejével apa felé. Hirtelen okom lett rá. − Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Erica. Ez már nem a régi gyerekszoba volt. − Az apám soha nem volt hajlandó beszélni róla. Amíg a tulajdonosa ott állt az udvarunkon. Az ágyon idáig halomban álló plüssöket pedig végkép eltüntette. Ehhez most nem volt kedvem. Mintha csak tudná. Elvégre már köszöntem mindenkinek. − Tetszik? Mosolyogva néztem rá. magyarázkodnom kell. talán nem haragszanak. 21 . ha nem így lenne. lehet. ha csendben maradok. Mikor végeztem a mosogatással. Elgondolkodva néztem a még mindig beszélgetı férfiakat. hogy itt volt már az ideje. Összeszorított szájjal nézett tovább kifelé. Még a függönyt. Tippelni tudtam volna. eszembe jutott. hogy rá gondolok. Inkább megint a koszos edényekre fordítottam minden figyelmemet. felnyitottam a csomagtartót. Bizonyára. Simon nem szólt egy szót sem. Köszönöm. Önkéntelenül hátrébb léptem egy lépést. és azon töprengtem. Kimentem az autómhoz. A fejem tele volt mindenféle.

de a szemében nem láttam bőnbánatot. de a mosoly nem hervadt le az arcáról a mozdulat miatt. Az érintésétıl meglepıdve. Kettıt is. − Mit pakoltál ebbe? Köveket? Nem tudtam megállni. mikor láttam. de úgy tőnt. mielıtt még válaszolhattam. meg is gyızıdhettem róla. talán kicsit a kelleténél gyorsabban húztam el a kezem. annak a pár kedvenc darabnak nem kell sok hely. változtass csak nyugodtan. Még egyszer körülnéztem. Visszásnak találtam a helyzetet: itt van ez a fiú. és indultam a következı adagért. − Ha valamivel melléfogtam. ha minden holmim fent lesz. Felraktam a táskákat az ágyra. és nem lehetett nem észrevenni az arcán. Felkapta a legnagyobb táskát. Még mielıtt reagálhattam volna. hogy megfordult volna a fejében. hogy mit válaszoljak. már nem olyan dühös. 22 . most pedig az arcomat simogatja. Nekem kicsit túl bizalmas volt a mozdulat. Had segítsek – fogta meg a kezem. mikor a következı csomagért nyúltam. Mikor elmosolyodott. − Valójában szinte sosem. amibe a könyveim nagy részét tettem. Pont azt sikerült kivennie. A szemem sarkából úgy láttam. Én is elıször a táskát raktam a csomagtartóba.− Nincs mit – mosolygott vissza. Az arcáról nem tudtam semmit sem leolvasni. Majd kipakolok. bár nem láttam senkit. és úgy hordtam bele a könyveket kettesével. − Ja. hogy bármi is lenne. az elégedettséget. Nem hittem. mintha megrebbent volna a függöny a konyhaablakon. Önkéntelenül távolabb léptem. Abban biztos voltam. Kicsit gyakran gurulsz be. De a könyveim száma jócskán megszaporodott. − Jó újra hallani a nevetésedet – mondta vigyorogva. hogy Erica kukucskált ki rajta. hogy Simon a kocsimnak dılve várt. hogy a ruháim el fognak férni. Tényleg nagyon nehéz volt. hogy sokkal jobb kedvében van. Úgy látszik. mint az imént. amit már gyerekkoromban is használtam és a könyvespolc sem lett nagyobb. Simon szabad kezével végigsimította az arcomat. akit reggel még csak meg sem ismertem. és nem tudtam hová tenni. egész napra való leskelıdni valót talált magának. Nem tudtam. Tuti biztos. Meglepıdtem. − Jó kis mősort rendeztem neked – kezdte. hogy el ne nevessem magam. És már be is csukta maga mögött az ajtót. ami nem tetszik. és mókás grimaszt vágott. Nem fogok megharagudni. Hát sajnos a szekrény maradt ugyanaz a keskeny.

hogy mit is álmodtam. Már kezdett feltőnı lenni. Szerencsére nemsokára el kellett mennie. hogy nem a bérelt szobámban vagyok. Bármit. Nem vártam meg a válaszát. hatalmas összevisszaságban. hogy táskáim még mindig úgy hevernek az ágy közepén. Most azonban nem tudtam kikerülni az iménti hatása alól. nem tudtam újra elaludni. Hogy adtam volna akkor rá magyarázatot? Elterelı hadmőveletem azonban megbosszulta magát. Paul hívta valami halaszthatatlan ügyben. Meg sem vártam. Felvettem a pizsamámat. Megkönnyebbültem. hogy még mindig nem kaptam rendesen levegıt. holott még magam elıtt is butaságnak tőnt a viselkedésem. és hideg vízzel alaposan megmostam az arcomat. – Köszi a segítséget. soha nem voltak rémálmaim. Inkább felkeltem. Lassan tudatosult bennem. akkor szembesültem vele. csak ledobtam a cuccomat az ágyra és már trappoltam is lefelé az ebédlıbe. a lépcsın elmellızve. Gyorsan kiszaladtam a fürdıszobába. hátha kitisztul a fejem egy kicsit. − Tedd csak le valahová! – kiáltottam oda neki. hogy utolérjen. A könyvek valóban iszonyatosan nehezek lehetettek. hogy megint tudnék aludni. és hogy elaludtam ruhástul a vetetlen ágyon. meg végeláthatatlan sötét erdıkrıl. Már hajnalodott. hogy keressek valami olvasnivalót a táskában. Kipirulva vonszolta a jókora csomagot. hogy nem kell tovább kerülnöm. Ám hiába oltottam le az éjjeli lámpát. Hátra sem nézve vittem fel a szobámba. Igyekeztem megint belefolyni a beszélgetésbe.Gyorsan kikaptam az utolsó táskát a csomagtartóból és lezártam a tetejét. és bebújtam a takaró alá. mi lehetett az. amit Simon a tekintélyes könyv halommal a sarokba tett. Simonról. Mindig is jó alvó voltam. A következı pillanatban már zihálva ültem az ágyban. véres késekrıl. ahogy odahajítottam ıket. mikor úgy éreztem. de nem is hiszem. megmostam a fogam. De nem ment. Próbáltam visszaemlékezni rá. Megkönnyebbülten dıltem le. Megadóan kezdtem el helyet keresni a dolgaimnak. mint aki mindjárt megfullad az erılködéstıl. Hát ez Pazar. Mikor fáradtan felmentem a szobámba. csak ne keljen Simonnal kettesben lennem. Hallottam a fújtatását magam mögött. A következı pillanatban az ebédlıben voltam. ami ennyire kikészített. 23 . hogy még ki kell belılük pakolni. Elfelejtettem. Olyan képet vágott. Csak homályos képek keringtek a fejemben Patrickrıl. hogy tudott volna bármit is mondani. mikor ez többé-kevésbé sikerült.

és egy jóval szerényebb mennyiséget öntött ki nekem. és ez a férfi. Amíg a vékony szelet vajas kenyeret rágcsáltam. Megfogta a nyaka köré font kezemet. Ránéztem. Miért foglalkoztat ez a képtelen történet. − Nem lettél te kicsit érzelgıs? 24 . egyelıre biztosan nem megyek sehová – mosolyogtam. mintha úgy kiőzhetném belıle a nem oda való gondolatokat. Ginával az ölében az asztalnál ült. A hangokból ítélve. ha azt a néhány órás nyugtalan vergıdést alvásnak lehet ugyan nevezni. hogy soha többé. − Apu! – hördültem fel. – Ezt még egyszer ne csináld! Nevetve sétált a kávéfızıhöz. De ne aggódj. ami a játékot kísérte. − Jó. és kacagva nézte ıket. és odanyújtotta. és sok tejjel. Anya is ott ült velük.2. hogy ezt láthatom minden nap – intett csészéjével a kert felé. és a fürdıbe caplattam. amíg eszel? – harsant a hangja mögöttem. és ezen az álmatlanul töltött éjszaka csak még tovább rontott. hogy te is itthon vagy végre. A fiai elkapták és leteperték. Bele néztem a tükörbe. Elfintorodtam. És remélem. de apát nem láttam sehol. át ne öleljem. Pontosan tudta. Az arca olyan gyengédséget. nem mész ilyen messze. Hatalmas volt a hangzavar. − Örülök. hogy nem tudtam megállni. fejezet Ellenszenv Reggel úgy éreztem magam. és ı is kinézett az ablakon. kinn voltak a kertben. mire leértem. Thomas már a földön feküdt. Thomas a fiúkkal kergetızött. − Apa! A szomszéd városban voltam. Mellém állt. és szeretetet sugárzott. Ijedtemben kis híján elhajítottam a kenyeremet. Még a mindig csendes Gina is hangosan sikongatott örömében. Hát nem vagyok egy nagy szám – állapítottam meg. Erica. mégis csak egy vadidegen számomra? Bosszúsan megráztam a fejemet. kibámultam az ablakon. és töltött egy hatalmas csésze kávét magának. Ebbıl elég volt! Kiugrottam az ágyból. amíg a sajátját kortyolta. − Mért nem ülsz le. mint akit megrágtak és kiköptek. És akkor még nem is számoltam a rémálmomat. Furcsa volt újra a saját ágyamban aludnom. Kérdezés nélkül vett elı még egy poharat. Elkészítette. aki valljuk be. és mindent betöltött az egetverı kiabálás. A többiek már régen túlestek a reggelin. hogy szeretem: két és fél kanál cukorral.

És valóban. és kifelé indult. Hamar elfordultunk a szılıföld felé. És ahogy apu mondta: bivalyerıs volt a motorja. miért keresne másikat. de apám semmi pénzért sem vált volna meg tıle. de hiába. Gyorsan lenyeltem a kávém maradékát. Nézelıdésrıl. Úgy szorítottam a kapaszkodót. Már az apja. − Hé! Ne szemtelenkedj velem! Valódi haragnak még a leghalványabb nyoma sem volt a szavaiban. Mire utolértem. Még éppen tudtam inteni anyámnak és a nıvéremnek. ami évtizedek óta édesapám családjáé volt. vagy a kisebb vízmosásokat. − Hová mész? Hiszen szombat van. Azt mondta. Adam és Thomas pedig nagyon sokat gyızködték. hogy a plafonig repültem ültömben. Néha akkorákat zakkantunk. Jobbnak láttam bekötni magam. − Igazad van. hogy cserélje le valami fiatalabb modellre. − Na és? Igaz. ha velem akarsz jönni! Amint beültem az autóba. hogy az ujjaim már fájtak. Mióta én csak emlékeztem. Apa nem volt túl kíméletes a kocsival. Nem sokáig mentünk az aszfaltozott úton. Az ısrégi autó mindig megbízhatóan mőködött. és egyáltalán nem voltam biztos benne. Szegény járgány nyikorogva tiltakozott a durva bánásmód ellen. Még soha egyetlen napot sem töltött el az imádott szılıje nélkül. soha nem volt rossz. hogy valaha is el fogom tudni engedni. mert apám már kiabált is: − Csipkedd magad. és a nagyapja is szılıtermesztéssel. Megfordult. − Mehetek veled? − Naná – mosolygott. és a mi családunknak is ez biztosította a megélhetést. mikor már ez annyira bevált. Most már ı is nevetett. hogy kikerülje a gödröket. és bevertem a fejem. már a garázsból állt ki éppen. miért pont a mai lenne kivétel. Kicsi szünet után folytatta. Az ütött-kopott terepjáró már múzeumi darabnak számított. és már kint is volt az ajtón. mi ütött belém. Hajthatatlan volt. Letette a csészéjét. gázt adott. kisebb problémákat leszámítva. és trappoltam utána. de tette a dolgát. A kocsi kulcs a kezében csörömpölt. Szédítı sebességgel mentünk végig a 25 . a tájban való gyönyörködésrıl szó sem lehetett. Nem tudom. és értetlenül nézett rám. − Ez éppenséggel a korral jár – ugrattam. Nagyon elgondolkodott valamin. Nem tulajdonított nagy jelentıséget olyan apróságoknak. és borászattal foglalkozott.Nem viszonozta.

vele soha nem féltem. csak mert mellette ültem. hogy ide kijöjjön. Apának eszébe sem jutott lassítani. Ez volt az élete. ha hagylak benneteket – magyarázkodtam. Feltőnt a pincesor. hogy mi jár a fejemben? − Az ott Patrick autója – mutatott a közeledı terepjáró felé. és már fordult is az autó felé. 26 . ahogy az autó egyre közelebb ér. sétálok egy kicsit. − Mit akarhat? Na bumm! Most tényleg hangosan beszéltem.keskeny hegyi úton. és a nyugtalanul eltöltött éjszaka immár fényévekre lett volna tılem. és problémáját elfelejtette ezen a helyen. a tulajdonos örömével nézett végig birtokán. ha kell. – Sokat szoktunk beszélgetni. hogy nem akarok vele találkozni. Szerencsére nem kellett sokat autóznunk. Nem voltam benne biztos. − Idınként tanácsot kér tılem. És érdekes módon. Egy pillanatig azt hittem. Az ember minden bánatát. amikor a családját nézte. hogy a kocsi ajtaja becsapódik. Patrick biztosan kiszállt. és apám már ugrott is belıle ki. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva úgy éreztem. Hamarosan kiértünk a fák közül. hogy hangosan beszéltem. hogy egyetlen hangot is ki tudnék préselni belıle. – Megyek. − Talán jobb lesz. Az arcán ugyan azt a gyengédséget láttam. − Igen. hogy biztonságban vagyok. bármilyen vadul vezetett is. Mégis mi bajom lehetne egy ilyen helyen? − Patrick – szólalt meg mellettem apa. aki bár nem az ı fia volt. akkor pedig ı segít nekem – folytatta. Erica mondta. Tudtam. − Khm – köszörültem meg a torkom. de azért mégis igyekeztem minél hamarabb eltőnni a szemük elıl. Tökéletesen meg tudtam érteni. ami éppen akkor fékezett le mellette. miért beszéltünk róla. hogy nevetségesen viselkedem. mint az imént. majd elmondja – vonta meg a vállát. – Szerencsére nem kérdezte meg. ahol épphogy csak elfért a terepjáró. megfertızıdött a szenvedélyével. és a szılıtıkék végeláthatatlan sora. és nem tudtam megállni. − Ha ideér. Már a vezetıjét is ki tudtam venni. Honnan máshonnan tudhatná. A terepjáró hirtelen megállt. Mélyen beszívtam a levegıt. hogy egy napot sem tudott anélkül eltölteni. − Micsoda? – néztem rá értetlenül. Tudtam. Szinte éreztem a hátamban a pillantását. Néztem. Mintha a zőrös megérkezésem. Hirtelen inamba szállt a bátorságom. Hallottam. És Thomasé is. − Menj csak – helyeselt édesapám. hogy vissza ne forduljak. Csípıre tett kézzel.

Sokkal magasabb volt. mi történhetett vele az alatt az idı alatt. hogy nem hagyott hidegen Patrick Hazard. hogy egy-két fiú egész helyes. amint a szemébe néztem. és Patrick mégis kinevetett. Férfi még ennyire nem érdekelt. átvágtam a keskeny úton. Vagy mégis? Elfordultam. Nem hittem volna. és próbáltam minél hamarabb bejutni a szılıtıkék közzé. Akárcsak én. Fogalmam sem volt. ahol apám hagytam. És azt is elkezdtem találgatni. Sıt. Egy olyan férfi elıl bujkáltam. már jócskán eltávolodtam a pincéktıl. elıle futamodtam meg. Ott van például Simon. aki vele él? És legfıképp azt. hogy visszaköltözött ide. Jobbnak láttam. csak hogy ne menjek messzire. Egyikbıl ki. Jól tippeltem. hogy miért nem érdeklik a pletykák. Ha a megérzésem nem csalt. akit gyerekkorom óta tegnap láttam elıször viszont. hát nem volt túl felnıttes viselkedés. Gondolataimba merülve sétáltam végig a soron. De Patrick egészen más volt. Az elızı napi találkozásunkkor. Csípıre tett kézzel magyarázott valamit. nagyon ismeretlen. Valóban engem bámult. Pár másodpercig rajta felejtettem a szemem. amik róla keringenek. hogy apa mentıcsapatot kezd szervezni. amit éppen mőveltem. és hogy mióta kóvályoghatok ott. Hülyén viselkedtem. másikba be. még egyáltalán nem érdekelt egy sem. El tudtam 27 . De mégis. Félelmetes volt.Ott állt apám mellett. Mert. Miért is költöztek ide annak idején az édesanyjával? Mi történt azon a baljóslatú éjszakán? Ki az a lány. mit csinálhattam volna? Bámultam a gyönyörő szılıfürtöket. de nem apára nézett közben. Képzeltem talán. hogy tudja. és nagyon. ha sokáig nem jelentkezem. hogy mindent tudni szeretnék róla. Mire észbe kaptam. Persze. ahol a legenyhébb megfogalmazás szerint is bajkeverınek tartják. amíg nem volt a városban. de csak annyit láttam belılük. Egy ideig ténferegtem a sorok között. mint az én medve termető édesapám. Mikor kiértem. Azon kaptam magam. és többé már el sem engedett. Azonnal megfogott a pillantása. hogy még éretlenek. Kár lett volna tagadnom – leginkább magam elıtt lett volna az −. és már a következı sorban jártam. Hogyan tudja annyira hidegen hagyni az emberek véleménye. vak lettem volna. hogy mi nyőgözött le benne annyira? Elméleteket kezdtem el gyártani arról. akkor teljes mértékben meg tudtam érteni. mi tagadás. Tartottam tıle. Egyszerően röhejes vagyok – állapítottam meg. leesett az állam. vagy tényleg csúfondáros volt a pillantása. ha nem tőnik fel. hány soron mentem keresztül. ha jobban belegondoltam. ha elindulok visszafelé.

A gondolataim hamar visszakalandoztak az iméntiekhez. hogy Patrick autója nem áll már apám ütött-kopott tragacsa mellett. Inkább leültem az elıtte álló kis padra. − Hát itt vagy – állapította meg mosolyogva az ajtóból. Nem volt kedvem utána menni. Nem akartam. mint ahol a sétámat kezdtem. és sejtettem. hogy valamilyen állat. de megkönnyebbültem ettıl a felfedezéstıl. Mégis csak azért jöttem. Ez nekem nagyon bejött. akár csak elızı nap. mintha fenékbe billentettek volna – hahotázott. Hamar kiértem a sorok közül. Most. hol lehet. ahonnan a zaj jött. édesapám elérhetı közelségben van. Néhány lépés után azonban megtorpantam. ha megtudnák. Megfordultam. Arrafelé indultam. már csak mosolyogni tudtam iménti rossz érzésemen. de jóval arrébb. Alig vártam. A szemem sarkából mintha mozgást láttam volna. – Már azt hittem. aki egy szılıföldön elveszett. Fogalmam sem volt. Mintha hallottam volna valami motoszkálást. Vajon képes lettem volna-e másra is gondolni? Nem valószínő. Messze voltam ugyan. a kezében egy poros borosüveggel. hazáig menekültél. hogy ismét apával lehessek. megszaporáztam a lépteimet. Apám. A kíváncsiságom azonban nem hagyott nyugodni. hogy én vagyok az elsı. de gyanítottam. Megálltam. Ugyanakkor kicsit csalódott is voltam. csak egy grimaszt vágtam. hogy ott még rosszabbul érezném magam. és nemsokára megjelent. Ugyan milyen veszély fenyegetne itt? Gyönyörő idı volt. mi ijeszthetett meg. Valami megmagyarázhatatlan érzés azt súgta. Ugyan mi okom lett volna rá? Mikor tovább nevetett. 28 . Elég közel voltak a fák. hogy minél hamarabb visszaérjek édesapámhoz. mint a városban. hogy tudtam. De már hallottam is apa csoszogó lépteit. hogy vele legyek ma.képzelni. hogy jobban szemügyre vehessem. de most. de látni már nem láttam semmit. és az aljnövényzetben minta mozgott volna valami. hogy veszélyben vagyok. és hallgatóztam. Itt soha nem volt olyan forróság. milyen jól mulatnának a testvéreim. − Mirıl beszélsz? − Úgy húztál el az elıbb. Arra gondoltam. A borospince soha sem volt a szívem csücske. de jól láttam. és szinte futva indultam a pincék felé. hogy már nem volt ki elıl bujkálnom. Nem láttam sehol. A pincében természetesen. és az ı hasonlatai… − Képzelıdsz.

Ennek ık voltak a mesterei Thomas-szal. apu! Mintha nem tudnád. Mi többiek. vagy farkasokra gondolsz? Elhúztam a számat. csak élvezıi voltunk a munkájuknak. – De ne felejtsd el. hogy mit is mondott. hogy ı rendır – válaszolta végül. hogy szóba került közöttünk Patrick Hazard? − Jaj. − Ha semmi nem jön közbe. mikor zajt hallottam az erdıbıl. mint a tavalyi. Nem igazán értettem hozzá. − Persze. és egy kicsit kevésbé volt vidám már a mosolya. − Itt minálunk a legveszélyesebb a vaddisznó. hogy az én fejem nem lehet csak úgy „tele beszélni”. Most jutott csak el a tudatomig teljesen. hogy Simon elfogult? Egy pillanatig elgondolkodva nézett rám. Nagyot sóhajtottam. Honnan tudhatja. Ismét eszembe jutott. az idei bor még jobb lesz. Olyan gyorsan kezdett más témáról beszélni. − Hogy érted azt. − Nem tudod? − Mit is? − Hát… csak arra céloztam. − És az? – mutattam a kezében tartott palackra. hogy nem. Nekem. Holnap kirándulni mentek. Nehogy véletlen unatkozzam. Nem árt vele vigyázni – magyarázta kicsit komolyabban. − Megyünk? − Hé! Erica a hunyó – tiltakozott azonnal. 29 . hogy ı igencsak elfogult Patrickkel szemben. de láttam rajta. Erica újabb merénylete. de nagyon úgy hangzott. Esélyem sem lett volna rá. − A nıvéred kért meg rá. − Apu! Vannak errefelé veszélyes állatok? Elnevette magát. hogy még mindig remekül mulat a kérdésemen. – Én csak a borért vagyok felelıs. mintha valami roppant vicceset kérdeztem volna. hogy tovább kérdezısködöm. mit éreztem az elıbb. − Medvékre. hogy apám a borról beszélt. Már az furcsa volt. Muszáj voltam elfogadni a válaszát. Imádott a családjának programot szervezni. mintha attól félne. mintha rizsázna. hogy vigyek haza egy üveg finom vörösbort.− Talán Simon telebeszélte a fejedet – válaszolta.

és segített kiszállni egy alacsony. A nap hátralévı részét mindenféle finomság készítésével töltöttük. A városi nyüzsgés után ez maga volt a csoda. mintha elfelejtette volna. még egy nagyobb fajta sátortábornak is kihívás lett volna megenni. mikor a nıvérem titokzatos arccal közölte. hogy találkozzunk. mikor elárulta. Paul átcammogott a túloldalra. és viharosan megölelt. hogy ha nem érünk vissza ebédre. Gyanítottam. hogy nem árulom el Ericának. Kellıképpen „meglepıdtem” hát. Sokat mondóan néztem Paulra. és Paul mogorva arca is megenyhült a pillantásától. De mint minden jónak. neked több mesélni valód van. hogy találtam valami elfogadható választ. Persze. Simon húga. milyen kényelmesen elhelyezkedett a hintaágyban. mikor Simon autója kanyarodott be az udvarra? Ráadásul Pault is magával hozta. hogy olyat hallok. ennek is vége szakadt. a vaddisznó. hogy ı inkább nem jött velünk. mert annyi ételt. megnyugodtam kissé. ahogy láttam. Apa figyelmeztetett. hogy különösebb lelkesedéssel vártam a másnapot. Ez talán magyarázatot jelenthet a zajra. Irigyeltem a sógornımet. Rögtön leesett. hogy tartogat valamit a számomra. Beszélgettünk még egy darabig a pince elıtti padon üldögélve. Elmondhatatlan volt a nyugalom. Azt is megígértette velem.Tényleg. tudok a másnapi terveirıl. Korán reggel ott volt Adam is Anitával. de annak már több éve. hogy Erica nem mondott el mindent. és a mozgolódásra is. Nem egyenruhában voltak. ami körülvett bennünket. hogy mi is az. İ azonban nem úgy nézett ki. barna hajú lánynak. Gyerekkorunkban nagyon jó barátnık voltunk. hogy milyen boldog. De nem mertem rákérdezni. Már úgy vártam. ahogy a hatalmas férfira nézett. Emi. − Szia. amit ı csomagolt másnapra. csinos. hogy ık is velünk jönnek. hogy végül is hányan megyünk pontosan. amit nem szeretnék. Miért is nem lepıdtem meg. Nem mondhatnám. és megpróbáltam minél lelkesebbnek tőnni. úgyhogy gyanítottam. – Úgy hallottam. Halomnyi újsággal az ölében integetett utánunk. Rita halványan elpirult. Nem tudtam nem észrevenni. 30 . hogy az csak Rita lehet. Pillanatok alatt ott termett mellettem. igencsak nagy bajba kerülünk. És a furcsa félelmemre szintén. Mesélj! Hogy vagy? Mi újság van veled? − Velem minden rendben – mosolyogtam vissza rá. Barna szeme csak úgy csillogott. Féltem. Most. azokat az idıket. Jól esett ennek a picike lánynak az ıszinte öröme.

hogy ı szedjen a tányéromra ennivalót. és már rohantak is tovább. Úgy tőnt. Ez azonban egyáltalán nem bizonyult egyszerő feladatnak. ha közelebb kerülnénk egymáshoz. ki hova ül. Ericáék a lehetı legszebb úti célt választották. végkép elszakadt a cérna. De nem akartam vele udvariatlan lenni. De ettıl csak még kellemesebb lett. Azt láttam. Már az úton. ahogy a minap leskelıdött. itt rajtam kívül mindenki szereti ezt a sportot. az autóban is végig engem beszéltetett. Amikor Simon még ahhoz is ragaszkodott. na de mi ütött a nıvérembe. hogy Simonnak nem lenne ellenére. hogy kettesben legyünk. Erica viharzott ki a házból. és lekaphassam a tíz körmérıl. mint amennyire vágytam. és idınként én is kérdeztem tıle ezt-azt. mi a kedvenc zeném. – Ne most! Még elbízza magát. − Ki jön focizni? – kiáltotta. mert még a lányok is beszálltak a meccsbe. Ritára és Paulra ráparancsolt. hogy csak megszakították a kedvéért a játékot. és a többiek lelkesen jelentkeztek. Ellentmondást nem tőrıen osztotta el. Nem volt kimondottan turista látványosság. A közelben álló romos várhoz fıleg a helyiek kirándultak szívesen. és egyre csak nıdögélt az úton. Talán a nıvérem elhatározta. Már így is több ember volt körülöttem. Alig vártam. Adam éppen jókor húzta elı a labdát a hátizsákjából. ha Simon a testvérével és a leendı sógorával szeretne utazni. Nem volt túl sok logika ebben a variációban. Simon kérdın nézett rám. A tömeg egyáltalán nem hiányzott. De te csak menj nyugodtan! − Nem lesz baj. hiszen érthetı lett volna. minket Simonnal pedig a saját kocsijukba ültetett. akik éppen. Megölelte a gyerekeit. hogy felcsap kerítınınek? Ez megmagyarázná azt.− Css! – súgta kuncogva. − Te nem jössz? − Ezt inkább kihagynám. ha itt hagylak kicsit? 31 . ami csak eszébe jutott. ezért szorgalmasan válaszolgattam a kérdéseire. ha csak… Szörnyő gyanúm támadt. Szinte már kellemetlen volt az igyekezete. Minden témában kikérte a véleményem. hogy a lehetı legrövidebb idı alatt a legtöbb információt megtudja rólam. mivel a nap folyamán Simon szinte állandóan a közelemben volt. a kedvenc filmem. hogy Adam autójába szálljanak. kezében az utolsó elemózsiás kosárral. Kíváncsi volt rá. és a mutatóujját a szája elé tette. mintha egy percre sem akart volna magamra hagyni. hogy csak úgy a kérdezésem nélkül szervezkedni kezdett? Iszonyúan mérges voltam rá.

hogyan fogok lejutni. És még valami: elszántság. és a romot megkerülve megyek majd vissza a többiekhez. Jobb szót nem találtam rá. és úgy szaladt vele tovább. A lomha Paul legtöbbször az erejével ellensúlyozta a mozgékonyságát. Elhatároztam. Régen jártam már itt. de arra már nem. A figyelmessége már kicsit sok volt. hogy nekivágtam az útnak. Ráadásul nem is a leginkább alkalmas cipımet vettem fel. hogy inkább sétálni megyek. és szılıföldek. milyen harc folyik. mindenhol hegyek és völgyek váltották egymást. felkapta. félrelökdösve azokat. A vár túloldala alatt egy kis patak folyt végig. Nem tudtam megállni nevetés nélkül. hogy onnan gyönyörő a kilátás. Amikor azonban elkaptam Simon pillantását. mint izgalmas. ha nem sikerülne két lábon befejeznem a kirándulást. az ugratást. Már nem tudott lekötni a játék. egy csomó minden. Ameddig csak elláttam. az élénk vitatkozást. ahogy láttam. Sok minden volt a tekintetében: gyengédség. igyekeztem minél elıbb kikerülni a látó mezejébıl. Nagyon furcsán. A játék még javában folyt. Néztem a bohóckodásukat. Az árnyékba terítettem az egyik plédet. öröm. Már szinte úgy éreztem. Inkább. Arra még csak gondolni sem mertem. hogy eljöttem. és igyekeztem minél kevésbé megkönnyebbültnek látszani. Úgy döntöttem. amit éreznék.− Dehogy – mondtam. és még mindig magamon éreztem Simon figyelmét. Kicsit elzsibbadt a lábam. Zavartan elfordítottam a fejem. amit nem tudtam azonosítani. a jókedvem menten elpárolgott. Jó volt hallgatni. akik voltak olyan vakmerıek. Mikor pedig lábbal nem tudta a kapuig vinni a labdát. ahol álltam. Gyönyörködtem a természetben. de sikerült felérni. Az ısz színei már mindenfelé megjelentek. ezért idınként muszáj volt a kezemmel is segíteni. Hallottam a csatazajt. hogy inkább arra sétálok le. Senki sem érezte túl fontosnak. hogy milyen meredek az ösvény. 32 . mire felhúztam a cipımet. Amikor sikerült. A víz csobogása jól hallható volt még onnan is. Furcsán nézett rám. Már nem is tőnt olyan jó ötletnek. és idınként birkózásba torkollott. ahogy törökülésben ültem. mint hogy kitegyem magam a szégyennek. Nagyon szép helyen voltunk. hogy sikerüljön felmásznom. ezért egy sort szerencsétlenkedtem. hogy emlékeztesse rá: egy másik sportágban kezdték a meccset. Fák. És a látvány mindenért kárpótolt. és egybıl jobb kedvem kerekedett. ahogy a sziklákon megtört az útja. és onnan figyeltem a küzdelmet. ami inkább komikus volt. Felcaplattam a várhoz. Imitt-amott apró vízesés keletkezett. jól tettem. Emlékeztem rá. Azért nem túl elegánsan. hogy elé álljanak.

Rettenetes volt.Még mindig Simon megfejthetetlen pillantásán tőnıdtem. amit valójában érzek. hogy neki minden egyes lövése pontosan a cél közepébe talált. Még a lélegzetem is visszafojtottam a következı célzás és lövés közben. vagy valakit. mikor apával a szılıföldön jártunk. ahogy nézte a céltáblát. és megszaporáztam a lépteim. Ahogy a rét túloldalán álló fák egy pillanatra eltakarták a napot. Talán megint vaddisznók járnak a közelben? Na jó. Felnéztem. hogy otthagytam ıket. ami elızı nap is. A legvalószínőbb az. hogy minél hamarabb visszaérjek a többiekhez. de nem jöttem rá. hogy egy három mázsás vadkan is ész nélkül menekülne a foci meccset kísérı kiabálás. Mit akart ugyan jelenteni? A következı pillanatban azonban már ez izgatott legkevésbé. Én még csak el sem láttam rendesen odáig. A vár mögötti réten egy férfi állt. Kivéve persze azt a valamit. aki az imént figyelt. A karom libabırıs lett. Sötét haja megerısítette a gyanúmat. A zsigereimben tudtam. Csak nagyon lassan eresztette le a karjait. Már nem tőnt olyan jó ötletnek. Különleges zaj terelte el a figyelmemet a paranoiámról: furcsa. Egy újabb nyílvesszıt húzott elı. nekem háttal. és megfeszítette az íjat. Közelebb sétáltam. Egy pár másodpercig tartott csak. Semmiféle vadállat nem merészkedne ilyen közel. Patrick – mert már teljesen biztos voltam benne. majd ismét ugyanez a két hang. Vakított. Mintha figyelne valaki. ahogy a nyílvesszıt elengedte. Fehér pólójáról szinte visszatükrözıdött a napsugár. hogy rajtunk kívül más is van a közelben. sivító hangot egy kicsit hangosabb csattanás követett. Mintha összeolvadt volna az ember. hogy megzavarom a tevékenységben. és a fegyver. árnyékot keresve. Rájöttem. de biztos voltam benne. hogy megkeressem a zaj forrását. hogy célozzon. és kacagás hallatán. Egy íjat tartott a kezében és a tıle körülbelül kétszáz méterre lévı szalmabálára erısített céltáblára lıtte a nyílvesszıket. és lıjön. A férfi ismerısen magas és karcsú volt. hogy ı áll elıttem –. 33 . Nem is gondoltam volna. hogy mit csinál. mi is az. Mintha attól tartottam volna. hogy mi is lehet az. hogy valamiféle veszélyben vagyok. A nyílvesszı belevágódott a táblába. Ez már kicsit furcsa lenne. már azt is ki tudtam venni. A mozdulattól az izmai is megfeszültek. egy pillanatig még abban a pózban maradt. Ismét az a megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába.

Ilyen nincs. olyan precízen ismételgette a folyamatot. Biztosan jól szórakozott volna. Nem akartam lebukni. Kicsit visszább vett a tempóból. Nem vitatkoztam. De nem fordult felém. hogy kicsit nevetséges. Tudtam én. hogy a kirándulók közül valaki megcsodálta a tudományát. Olyan nyugodtan. amibe belekezdett. − Simon lassíts már! – ziháltam. Húzni kezdett maga után. Nem túl ésszerő dolog egy olyan ember közelében ólálkodni. ha zavarban voltam. hogy visszamenjek Ericáékhoz. hogy így rángasson keresztül a fél erdın. aki éppen íjjal lövöldözik. mint akit valami helytelen dolgon kaptak rajta. Majdnem nekimentem Simonnak. De azért biztos. Csak egy pillanatra állt meg. – Nem tudok ilyen gyorsan menni. A csattanás olyan volt a csendben. A mosolya egy pillanat alatt eltőnt. Bukdostam a fák felszíni gyökereiben. − Má-már éppen i-indultam vissza – hebegtem. Meglepetésemben kis híján felkiáltottam. és ettıl a zavarom még inkább fokozódott. ami biztos behúzódtam egy fa törzse mögé. 34 . nekem pedig nagyon melegem lett. amely hatalmasat reccsent a talpam alatt. Talán igaza volt. Látszott. – Itt nem vagy biztonságban. Mintha már régen tudatában lett volna. egyenesen Patrick Hazard sötétkék szemébe. − Nem akartalak megijeszteni – mosolygott. Egy pillanatra visszanéztem. hogy Patrick miatt lett ilyen ideges. és sejtette. Minden egyes rezdülésébıl sugárzott az erı és a harmónia. Egy pillanatig átfutott a fejemen. hogy nagyon gyakorlott. hogy mögötte állok. A szeme megvillant. de akkor sem volt rá semmi oka. Megbabonázva néztem a mozdulatait. Mint mindig. − Gyere innen! – fogta meg a kezem. majd folytatta tovább azt. Egyenesen egy száraz gallyra. Én pedig el tudtam képzelni. – Mit csinálsz itt? Már azt hittem eltévedtél. Talán hallotta. ı is azonnal felismerte még így is. Akárcsak én. aki észrevétlen lépett a hátam mögé. ahogy itt leskelıdöm. hogy úgy festhetek. a vidám kiáltozást. ha észrevesz. − Mi bajod van tulajdonképpen? – rántottam ki a csuklóm a kezébıl. Most látta meg Patricket. Önkéntelenül közelebb léptem. Simon tovább vonszolt árkon-bokron keresztül. még csak nem is hallhatott. hogy nem látta az arcát. ahogy találkozott a pillantásunk. mint egy puskalövés. Megfordultam. és magabiztos. Meghallhatta Simon hangját.Pedig amilyen messze álltam tıle. elfelejtettem beszélni. És akkor még nem is meséltem neki a fura érzésemrıl. és a talaj egyenetlenségeiben.

Láttam rajta. ahol megvádolták. ez még nem jutott eszembe? – a nevetése száraz volt. És az én apám sem védené olyan elszántan. mit beszélsz. hogy visszajön ide. − Azt hiszed. Egyre mérgesebb lett. már sokkal nyugodtabbnak látszott. De a leges-legfontosabb az volt. Patrick Hazard nagyon veszélyes ember. úgyhogy inkább nem feleltem semmit. − Ne haragudj. Abból talán kiderülhet az igazság. akkor sem lenne olyan bolond. Azt várta. – Szóval. hogy Patrick nem tehette meg azt. mert a következı pillanatban már megenyhült az arca. Nagyon durva voltam. − Nem lesz semmi baj – megpróbált mosolyogni. Patrick nem lehet gonosztevı. Kimondottan örültem neki. hogy amíg meg nem tudja az igazságot. − Simon! Ne légy nevetséges! – kérleltem. – De mikor pár éve archiválták azokat a papírokat.Megálltam. hogy én nem találtam annyira magától értetıdınek. amit mővelt. Megijesztett ez a megszállottság. hogy Simon kinyitotta nekem az ajtót. Mikor szembe fordult velem. Elég volt akár egyszer is a szemébe néznem hozzá. Figyelmen kívül hagytam. de látszott. ez az egy valahogy kimaradt. ha nem lenne rá oka. amivel gyanúsították. İrület. és ez a düh. én pedig egyre biztosabb voltam benne. Akkor nem lenne most itt. Öröm nélküli. − Nevetséges? Te nem tudod. hogy vége van a kirándulásnak. ahogy eszembe jutott az iménti látvány. hogy 35 . Mikor visszaértünk. İ is. a többiek már bepakoltak mindent az autókba. – Ennek ugye semmi köze nincs ahhoz a szóbeszédhez? Simon gúnyosan felnevetett. hanem az ı hatalmas ellenszenve ijeszt meg. hogy nem Patricktıl félek. Észrevehette a rémületemet. Ha valami csoda folytán el is engedték volna a büntetését. De még így is túlzásnak tőnt. − Mitıl győlölöd ennyire? – csúszott ki a számon a kérdés. feltételezem. mennyire feszült. ha visszagondoltam a nyílvesszı sivítására. Pláne. De nem szeretnélek ennek az embernek a közelében látni. hogy tudtam. − Hiszen te mindennek utána nézhetnél – jutott eszembe. Meg akartam mondani. Mintha valaki kész akarva tüntette volna el. − Csak kerüld el Patrick Hazardot! Ezt nem tudtam neki megígérni. Ebben lehet valami – adtam neki igazat. − Kicsit több az. mint ahogy Simon. nem nyugszik. hozzájutsz az akkori jegyzıkönyvekhez. éreztem. A hideg kirázott. mint szóbeszéd.

A délután hátralévı részében igyekeztem túltenni magam a Simonnal folytatott beszélgetésen. Nem volt semmi kedvem egy újabb vitához. mint akinek teljesen elment az esze. Nem törıdtem a kérdı pillantásokkal. Erica csak nem vette észre. Megint. Nem tudtam. ahogy Simon kiabált. − Mi történt? Összevesztetek? – kérdezte a nıvérem. − Tartozom egy bocsánatkéréssel – kezdte néhány másodperc után. Én azonban gyorsan bevágódtam Adam mellé. Bármirıl eszébe jutott egy vicc. mielıtt beszállt volna a kocsiba. Erica nem válaszolt. – De még csak észre sem vett. és vártam. hogy Simon már nem olyan feszült. Minden egyes megszólalása után gurultunk a nevetéstıl. Hiszen csak véletlenül éppen egy helyen voltunk. mint délután. hogy Patrick veszélyes ember. Nagyot sóhajtottam. mikor lefelé indultam az emeletrıl. és a kávéscsészéket kezdtem rendezgetni a tálcán. Inkább bementem a konyhába segíteni neki. Hiszen még rám is nézett. − Simon meglátta Patrick Hazardot. Megálltam az alsó lépcsıfokon.megint mellé üljek Ericáék autójába. Mintha teljesen lefoglalta volna a kávéfızés. mert a bátyám. mielıtt válaszoltam. Ez nem is ment olyan nehezen. ahogy bementem egy pulóvert keresni. De a kíváncsiskodás elıl így sem tudtam elmenekülni. és neki kell megvédenie tıle engem. mert. − Hazard ott volt a várnál? − Igen – bólintottam. Erica meglepetten nézett rám. Teljesen bebeszélte magának. csak ne kelljen állnom Simon dühös. Tisztára kiakaszt. amíg Simon utánam nem jött a házba. de az egész társaságot behívta kávéra. Ez ugyan nem volt igaz. vagy talán pont ezért. A lépcsı aljában várt. Úgy látszott azonban. Felesleges lett volna úgy tennem. mint mikor jöttünk. hogy rendır. Próbáltam jól érezni magam. Butaság. vagy egy jó poén. és a többiek kíváncsi pillantását. hogy mirıl beszél. aki dühösen bámult egy darabig. miközben vizet öntött a kávéfızıbe. mit akar mondani. Vágtam egy fintort. hogy mi folyik közöttünk. Mindaddig sikerült az egész kellemetlen vitát kiőznöm a fejembıl. − Simon megırült. Legalább néha elfelejthetné. és úgy rángatott el a közelébıl. Rita aggódva nézte a bátyját. Túlteng benne a hivatástudat. 36 . a társaság mindenkori ügyeletes bohóca nagyon elemében volt. mintha nem tudnám. azt biztosan meghallotta. – Hülyén viselkedtem.

amit a szavaimmal el akartam érni. Sóhajtott. Bólintottam. Nem vagyok képes világosan gondolkodni. Még így is − hogy én a lépcsın álltam −. Sem pedig nyugalmat. − Nagyon féltelek. Fıleg nem éjszaka. Csak nézett rám. akikre. menjünk csak – válaszolta. − És van még egy okom – ismét elhallgatott.A szája mosolyra húzódott. csak mert rendır vagy. hogy mindig mindenkit megvédj. − Igen. − Csak tudod. Kellett egy kis idı. ha errıl az emberrıl van szó. − Simon! Nagyon elgondolkodtál – szólítottam még egyszer. hogy mit válaszoljak. Logikátlan volt. Azonnal nem is tudtam. Még most is gondolkodott. magasabb volt nálam. Mintha vívódott volna önmagával. mint rendır. És nem is kell magadra venned. amire készült. Személyesen engem? Nem úgy általában mindenkit. − Persze. ahogy viselkedett. Pár pillanatig tétovázott. Masszív izomlázam van a hegymászástól. és megfogta a kezem. Mintha nem is hallotta volna. mondja-e. Megfejthetetlen. − Visszamegyünk a többiekhez? Azt hiszem. − Simon! – kezdtem óvatosan. kimondja-e azt. Ez már hatott. – Nem fenyeget semmilyen veszély. majd szembe fordult velem. talán attól megenyhül majd. 37 . Ehhez nem volt mit hozzátenni. − Miattam nem kell aggódnod – folytattam. vagy sem. Az arca furcsa volt. Jobb szót nem találtam rá. A szemében egyáltalán nem láttam azt a megkönnyebbülést. de a szeme komoly maradt. mit kérdezek. és megkockáztattam egy mosolyt. nagyon kijövök a sodromból. ki kell pihennem Erica akcióját. ezt észrevettem – hagytam jóvá halkan. És magyarázatot sem. de nem viszonozta a mosolyom. Gyors puszit nyomtam az arcára. – De azért köszönöm. hivatalból kell vigyáznia? Erre nem számítottam.

Lassan mindennek meglett a helye a szobámban. De nem bízott bennem. csak én nem tudtam magammal mit kezdeni. hogy fızzek. A legkonstruktívabb elfoglaltság. halaszthatatlan dolgom volt. Simon is mindennap ellátogatott hozzánk. kék szemő férfi. akivel sokáig nem találkoztam. Mindenki ment a dolgára. bevett szokásommá vált hát a házi munka. hogy a bürokrácia tehesse a dolgát. mit tesz az unalom? 38 . mintha csak nyaralnék. nem tudott annyira lekötni. természetes szertartás. hogy utánuk leskelıdöm. A pihenés lassan kezdett megterhelı lenni. hogy mennyire lenyőgöz ez a titokzatos. De a természetesség már egyáltalán nem volt elmondható az én viselkedésemrıl. mint ahogy elsıre megállapodtunk. Legtöbbször csak pár szót váltottak az udvaron ácsorogva. fejezet Két tőz között A következı hét hamar eltelt. és éppen abban a helyiségben. a nıvérem legnagyobb meglepetésére. még magamnak sem nagyon mertem bevallani. de a balul sikerült kirándulást nem hozta többé szóba. ez náluk mindennapos. mivel azonban kívülrıl tudtam minden sorát. de egyelıre nagyon jól éreztem magam ilyen kötetlenül. hiába bizonygattam.3. Élveztem a semmittevést. hogy ne kalandozzanak el róla a gondolataim minduntalan. Újra olvastam a kedvenc könyvemet. amit Erica rám bízott. amit ki tudtam találni az volt. Ericának nem volt több meglepetése. Így kaptam néhány potya hetet. ezért már-már szinte unatkoztam. Lám. Patricket szinte minden nap láttam. S mivel ez leginkább a konyha volt. mint ahogy vártam tıle. Az összes házimunkával végeztem már. hogy sokat javult a tudományom a sok kollégiumban és albérletben töltött év alatt. Ilyenkor ugyanis kétségbeesetten próbáltam elkerülni. Újra kezdtem otthonosan érezni magam. Úgy éreztem. Az elızı munkahelyemrıl hamarabb eljöttem. Egyedül voltam otthon. és olvastam. Mint ahogy azt sem. amelynek ablakából tökéletesen láthattam kettıjüket. hogy bármiért is ki kelljen lépnem a házból. Mint ahogyan az is volt. Pontosan úgy viselkedett. Persze a tényt. mielıtt kezdenem kellett a városi kórházban. Azt szigorúan megtiltotta. Gyakran jött apámhoz. sötét hajú. Mint egy régi jó ismerıs. Egész nap a kertben ücsörögtem. Mindig sürgıs. Úgy tőnt. Le sem tudtam venni róla a szemem. hogy kivételesen kilakkoztam a körmeimet. Persze ideje lett volna bevinnem a papírjaimat. Egy régen látott barát.

hogy kipróbálom. Mivel nem aludtam túl jól mostanában. Szinte még félálomban néztem fel. gondoltam körül nézek kicsit. − Mibıl gondolod? – kérdezte mosolyogva az álomkép. senki nem jött ki. és egy pillanatig fel sem fogtam. Mintha csak apát hallottam volna. hogy egy álom ennyire valóságos? Oké. szinte azonnal el is bóbiskoltam. Eszembe jutott. – Csa-csak nem vávártam senkit. Visszatértem a könyvhöz. Ha Erica nem jár elıttem jó példával. Nem ártana jobban vigyáznom. Mintha csak a gondolataimból lépett volna elı. Makacs kísérletezgetésem az olvasásra azonban továbbra is eredménytelennek bizonyult. Hátra dıltem. és szemmel láthatóan kitőnıen szórakozik a hóbortosságomon. és mivel az ajtótok nyitva volt. aki itt áll velem szemben. hogy nagyon is igaza volt. − Talán nem kellett volna idekinn elaludnom. Úgysem látja senki sem. abban sem lettem volna biztos. amint egy pillanatra is lehunyom a szemem? Csak lassan tudatosult. hogy valaki van a közelemben. Kicsit talán merész volt a vörös szín. Nem érkeztem felvenni. Túl szigorúan mondta. Kapkodva ültem feljebb. − Tılem nem kell félned – mondta még morcosabban. Persze ez nem változtatott a tényen. Patrick Hazard állt elıttem. − Ne haragudj! Nem akartalak megijeszteni. vagy még mindig álmodom. de elhatároztam. Talán meglátta az arcomon a rémületet. Már nyújtotta is át. hogy a szemem már nyitva van. hogy vajon felébredtem-e már. Az emléktıl borzongás futott végig rajtam. Biztosan napszúrást kaptam. Talán lehetnél óvatosabb is. hogy mostanában minden álmom róla szólt. és lehunytam a szemem. és nem álmodom. − Ne-nem félek – dadogtam nem túl meggyızıen. mert Patrick megelızött. Az. Ám ezzel is túl hamar végeztem. mintha valaki figyelne. amit a nıvérem cuccai között találtam. hogy többször is úgy éreztem. de nem túlzás az egy kicsit. Fogalmam sem volt mennyi idı telhetett el. az nagyon is valóságos. hogy meg tudom különböztetni a körömlakkot a hibajavító festéktıl. Csak hiába csengettem. Erica pedig egészen biztosan nem bánja majd. miközben a hirtelen mozdulattól az ölembıl lecsúszott a könyvem. 39 . mielıtt egyáltalán észbe kaptam volna. hogy most már minden alkalommal ıt látom.Ez egyáltalán nem volt rám jellemzı. Feladtam. Lehet az. de egyszer csak megéreztem.

hogy hová legyek zavaromban. hogy beszédzavarral küzdöm. Önkéntelenül arrébb húzódtam. − A-apa nincs itthon – nyögtem ki. Nyilvánvalóan a börtönben töltött évekre gondolt. − Persze. hogy unalmamban csináltam. Inkább már meg sem szólaltam. mintha csak tudná. és így legalább hamarabb véget érhet ez a kínos találkozó. hogy valóságos alapja van a könyvnek? – kérdezte azután. Semmi sem tudta elterelni a figyelmemet. erre mit kellene válaszolnom. − Tudtad. Jelentıségteljesen nézett kilakkozott körmeimre. hogy jöjjek el most. − Egy ideig nagyon sok szabadidım volt – vonta meg a vállát. Fogalmam sem volt. hogy álmodom. Szinte már rongyosra olvastam. Hú! Össze kellene kicsit szednem magam.− Azt látom – felelte most már megint mosolyogva. – Látom. 40 . − E-egyáltalán ne-nem zavarsz. hogy ott is ügyködtem. hogy ezután sem fogok tudni egyetlen értelmes mondatot sem kinyögni. ami alig néhány centire volt az enyémtıl. szereted ezt a könyvet. és várjam meg. Az oldottságom azonnal el is tőnt. − Wilbur Smith: A folyó istene – olvasta hangosan. Egy ideig elgondolkodva nézett rám. csak ha nem zavarlak – tette hozzá. mintha csak valami mellékes információt osztana meg velem. − Megnézhetem? – nyúlt a lábam felé. − Tudom – mondta. A heves mozdulatot látva megállt ugyan egy pillanatra a keze a levegıben. ahányszor csak a kezembe vettem. mint amikor még azt hittem. Már biztosan azt gondolja. Azt sem tudtam. A könyvemet ráborítottam a lábujjaimra. hogy egyáltalán nem is várt rá választ. de csak a könyvet vette el. És lehet. mit akar. – Nemrég telefonált. − Nagyon jó könyv. Joggal tartottam tıle. csak bólintottam. hátha ezzel el tudom terelni a figyelmét. majd mégis felkapta a vaskos kötetet és megnézte a borítóját. és még szélesebben mosolygott. Kék szeme újra jókedvően csillogott. Minden egyes alkalommal elvarázsolt az ókori világ leírása. − Leülhetek? – intett a másik nyugágy felé. ha a kedvenc regényemrıl beszélgethettem valakivel. amit az imént adott vissza. Nekem is tetszett. legalább az ne szúrjon szemet. Nem értettem. Értetlenül bámultam rá. − Olvastad? – élénkültem fel elfeledve iménti zavaromat. Le se tagadhattam volna. İ kérte.

És magamra is. amiért félreérthetetlenül a bolondját járatta velem. hogy fogom kibírni addig. ahogy megfogta. mérgemben a pultra csaptam. − Kávét akartál nekem fızni – most már nyilvánvaló volt. mint ha lázam lenne. Olyan közel volt. miközben bementem a házba. Még mindig tartott. hogy éreztem az illatát. Küszködtem vele egy kicsit. Megint mosolygott. Kapkodva kezdtem a kávéfızéshez. Olyan érzésem volt. Tehát észrevette. Elıször is az arcomat mostam meg hideg vízzel. hogy megint elmenekülj? − Mi-mirıl beszélsz? – néztem rá olyan ártatlanul. legalább nem kell itt lennem mellette. − Megkínálhatlak egy kávéval? – kérdeztem reménykedve. hogy rettenetesen jól mulat rajtam. Patrick az utolsó pillanatban kapott el. Ilyen sürgıs. Amíg kávét fızök. A vállam sajgott attól. amennyire csak tudtam. mikor majdnem elzuhantam. megkeresni a papucsomat a nyugágy alatt. Rettenetesen mérges voltam rá. − Azt hittem. Kelletlenül húzódtam el tıle. − Nocsak. Szuggerált. Lehajoltam. − Szóval? − Hogy mi? – nem kellett adnom az értetlent.− Igen – magam is meglepıdtem. Talán. 41 . amikor már biztos volt benne. Persze a kávés doboz tetejét nem tudtam lecsavarni. Megszorulhatott. amikor csak feltőnik a közelben. hogy nem vártam meg a válaszát. amíg apa hazaér. Csak akkor engedett el. mirıl van szó. hogy minden egyes alkalommal lelépek. Magamon éreztem a tekintetét. nem félsz tılem. Azt sem tudtam. de a mozdulat túl hevesre sikeredett. hogy képes leszek megırizni az egyensúlyomat. azután mikor rájöttem. Ettıl pedig nagyon melegem lett. hogy nem fog menni. amiért ennyire ki tudott billenteni az egyensúlyomból akár egyetlen pillantásával is. majdnem arccal elıre zuhantam. még a saját nevemet sem tudtam volna megmondani. A szeme valósággal fogva tartotta a tekintetemet. hogy legalább ennyit sikerült kinyögni dadogás nélkül. ha megkérdezi. Úgy megörültem a lehetıségnek. – Egy ısi királysírban talált tekercsek alapján írta. Nevetségesnek éreztem magam. Hogy tud egy férfi ilyen elbővölı módon mosolyogni? El sem tudtam képzelni. − Talán ártott neked az a szerencsétlen doboz valamit? – szólalt meg Patrick a nyitott konyhaajtóban.

Márpedig nem volt vak. Rajta persze feszengésnek semmi nyoma sem volt. Most bezzeg nem tudtam megérezni. Fogalmam sem volt arról. mire felfogtam. hogy te is segítesz neki. Annyira nem odavaló volt a kérdése. Meglepetten néztem rá. hogy mondhatok bármit. megint lángolt. – Inkább úgy mondanám. − Csak megemlítette. hogy ott áll. amiért még nem küldött el melegebb éghajlatra. Odajött és szó nélkül elvette a dobozt. Igyekeztem úgy állni. Egyébként nekem azt mondta. hogy felém nyújtja a dobozt. milyen jól szórakozik az idegességemen. egyetlen pillanatig sem hiszi. hogy néz valaki. − Szóval együtt dolgoztok apuval? − Nem egészen – nevetett. a csend már kezdett kínos lenni. és most elıször láttam rajta egy kis bizonytalanságot. mennyit szerencsétlenkedem. – Csak úgy rángatott magával a minap. hogy megtörjem. És igencsak türelmes. milyen hatást vált ki belılem. milyen körülmények között merült fel a neve. mintha lenne hozzá valami joga. − Tudom. hogy tudtam. én pedig csak lógok a nyakán tanácsért. Semmi sem hozná ki a sodrából. mintha lett volna rajta bármi is. pontosan tudná. hogy mióta figyelhetett már. Édesapád nagyon ért a munkájához. El sem tudtam képzelni. látnia kell. amibıl épp az imént kortyolt. És arról sem. És a legkellemetlenebb az volt. és annyira képtelenség a feltételezése. 42 . miközben a kávét és a vizet a gépbe töltöttem. hogy semmi közöm hozzá – kezdett magyarázkodni. Hiába hőtöttem le az arcom egy pillanattal elıbb. Valahányszor lopva rápillantottam. te és ı. hogy ı teszi a dolgát. Látszott rajta. mielıtt folytatta. − Igen. Pár másodpercbe beletelt. Mire kitöltöttem a kávét. hogy nem volt téma a családunkban az elmúlt napokban. ha szükség van rá. Mintha. mi érdekelheti ıt velem kapcsolatban. Mintha csak tartana a válaszomtól. milyen témát kellene bevetnem. ha csak nem totálisan vak. miközben leengedte a kávéscsészét. Apa ilyen. − Nem kifejezetten – húztam el a számat. Erısen gondolkodtam rajta. − Te és Storm? – tétovázott egy pillanatig. Egyetlen laza mozdulattal tekerte le a tetejét. egy pár vagytok? − Hogy mi? – egyáltalán nem értettem egy szavát sem. mintha darázs csípett volna belém. − Ti rólam beszélgettetek? – mosolygott megint és én zavaromban a mosogató tálcát kezdtem törölgetni.Úgy pördültem meg. Volt egy kis mellékzöngéje a szavainak. − Kérdezhetek valamit? – kezdte most ı a beszélgetést. hogy ne lássa. − Szóval. mindig feltőnt. − Hát hogyne – válaszoltam azért. amit ledörzsölhetek.

Teljesen biztos voltam benne. Túl komolyan veszi a feladatát. − Biztos vagy benne? Olyan átható tekintettel nézett rám. hogy meg kell védenie. Patrick lazán odanyúlt. − Igazad van. hogy gondolkodás nélkül válaszoltam. − Hogy érted ezt? − Talán hallgatnod kellene a tanácsaira. Simon és köztem nincs semmi. hogy egy pillanatra sokkal sötétebb lett a szeme. − Vigyáznod kellene – mondta alig hallhatóan. − De már tisztáztam vele. vagy valóban nagyon elégedett volt az iménti válaszommal Simonról. hogy percenként hülyét csinálok magamból – tettem hozzá magamban. − Köszönöm a kávét – folytatta mosolyogva. Persze azért azzal nagyon is tisztában voltam. mert nincs benne semmi titok. hogy erre semmi szükség. Inkább megint huncut volt. Megbántották a szavaim. 43 . és megfogta a csészealjon táncoló poharat. Azon kívül. hogy nem a poharam épsége aggasztotta. − Egyébként válaszolok. − Engem nem fenyeget semmi veszély. mint egyébként. − Hát itt vagytok – hangzott fel apám hangja az ajtóból. Lehet. − Emily! – szólt utánam Patrick. mint amikor rajtam mulatott. A kávés csésze nagyot csörrent a kezemben. Nem tudtam eldönteni. én pedig egy pillanatig azon csodálkoztam. hogy Patricktıl különösen távol akar tartani. Semmi közöd hozzá. Láttam rajta. hogy megint halálra rémültem. mintha a fejembe akarna látni. és már menekültem is ki a konyhából valami érthetetlen összevisszaságot morogva magyarázatként. hogy csak képzelem-e. Csak kicsit túlteng benne a hivatástudat. Valóban nem tudtam teljes mértékben eligazodni Simonon. hogy minél elıbb kívül legyek az ajtón.Annyira meglepett. − Tılem? Nyoma sem volt az iménti megbántottságnak a tekintetében. hogy egyáltalán emlékszik a nevemre. De még folytattam. Naná. − Fogalmam sincs – rántottam meg a vállam. Még a szokásosnál is jobban szórakozott kétségbeesett igyekezetemen. Gyorsan töltöttem apának is egy bögrével. Valami oknál fogva a fejébe vette. hogy hagynod kellene magad megvédeni.

míg a kávét töltöttem. hogy szófogadatlanok legyünk vele. hogy egyen végre valamit. Az elmúlt. amit azonnal a csésze mellé is borítottam. A fiúk azonnal kórusban ismételték anyjuk szavait. elhatároztam. Nem mondom. ha ilyen családja van? Kinevettek. Amikor még a dzsemmet is a blúzomra ejtettem. Erica elvörösödött. hogy nem érezném jól magam egyedül. aki mondani valójának általában hangerıvel adott nyomatékot. A fiúk pedig szokás szerint egymást kergették. − Basszus hugi. ha így nem megyek be a kórházba. A földszintrıl felszőrıdı hangokból kétségtelenné vált. Úgy gondoltam. Mosolyogva nézett fel az újságból. Következı szigorú pillantására viszont Lucas és Christopher torkára akadtak a csúnya szavak. − Jó reggelt – motyogtam. pláne mikor anyánk lesújtóan ránézett. már csak apám ült az ebédlıben. İket édesanyám próbálta kordában tartani. mert hirtelen abbamaradt az eszeveszett kiáltozás. Visszamentem a szobámba. − Köszi Erica. amíg jobb formában leszel – jegyezte meg a sógorom azonnal. Így visszagondolva tényleg soha nem emelte fel a hangját velünk se. De szarul nézel ki – szaladt ki a nıvérem száján. Mire elkészültem. Nem a legelınyösebb oldalamat mutattam. Jobb. Tudtam. Végül is elég régen jártam már ott. A lépcsın lefelé menet már a szavakat is értettem. Kinek van szüksége ellenségekre. hogy reggeli után bemegyek a kórházba. Beviszem az irataimat. Elhúztam a számat. − Talán várnod kellene. pont erre a figyelemre volt éppen szükségem. 44 . soha sem jutott még csak eszünkbe se. hogy mikor kezdjek dolgozni. Beszélek a fıorvossal – válaszoltam. szintén álmatlanul töltött éjszaka megtette a hatását.) És mégis. Én is nagyon szeretlek. anyu tudhat valamit. Semmiféleképpen nem akartam otthon maradni. Még meggondolják magukat. és kényelmesebb ruhát vettem fel. − Bemegyek a kórházba. mikor meghallotta a lépteimet. Halkan magyarázott valamit. Nem hiába. Mindenki egyszerre nézett felém. (Szöges ellentéte volt apának. Semmi újdonságot nem mondtak. − Hová készülsz? – nézett végig anyám a ruhámon.Hétfın elhatároztam. hogy hallgatok rájuk. hogy inkább szétnézek a városban. és csodák csodájára Lucas és Christopher hallgattak rá. hogy az egész család talpon van. Erica Ginát kísérelte meg rávenni. Azért én is igazat adtam nekik. − Nagyon kedvesek vagytok ma reggel. és talán tudok beszélni valakivel arról. Apa és Thomas valamirıl élénken beszélgettek.

hátramenetbe kapcsolt. Most valahogy sokkal mogorvább volt. Patrick. Ahogy kikanyarodtam a kapun. mikor meglátta az én aprócska autómat. miért érdekel a dolog. − Be-bent van a házban. hogy miért vannak olyan jóban Patrickkel. − Meggyıztetek – válaszoltam. Nem mozdultam. Nem akarlak feltartani. És az is nagyon tetszett. Minden mozdulata lenyőgözött. ahogy könnyedén. Hát most már minden nap egymásba fogunk botlani? Hirtelen el sem tudtam dönteni. amikor nem válaszoltam. Még akkor is csak bambán bámultam. Bólintott és visszanézett az újságjára. és visszatolatva leállt az út szélére. mire leesett. − Nagyon helyes – mosolygott. Azon gondolkoztam csodálkozva. − Látom. És ez zavart. Halkan nevetett rajtam. ennek örülnöm kellene-e vagy sem. mikor megéreztem az ízét. amikor megállt mellettem. nem csak azt. A teljes nevemet használta. és inkább visszatettem az asztalra. mint elızı nap. − Jó újra itthon lenni – nyögtem ki. 45 . ahogy a nevem kimondta. – Úgy döntöttem. Ahogy belenéztem várakozással teli szemébe. Kellett egy kis idı. és már szaladtam is ki a kocsimhoz. arra vár. indulsz valahová. Édesapád itthon van? Kérdın húzta fel a szemöldökét. mire tudatosult bennem. Megint eltelt pár másodperc. hogy lehet valakinek ilyen kellemes a hangja. Megint dadogok. De ugyan hogyan is magyaráztam volna meg. ahogy mindenki becézett. és a lehúzott ablakon behajolva megszólalt: − Szia Emily. Szemmel láthatóan hozzánk igyekezett. hogy elinduljak.− Úgy látom mégis meggondoltad magad – mutatott a farmerra. inkább meggondoltam magam. és bólintott. de azért belekortyoltam. A csudába. − Apu! – fordultam hozzá. Apám megint rám mosolygott. hogy választ vár a kérdésére. Igaz már teljesen kihőlt. Meg akartam kérdezni. hogy elférjek mellette. Gyors puszit nyomtam az arcára. Emily. A kávémat az imént az asztalon hagytam. ruganyosan kiszállt. – Akarsz megint velem jönni a szılıbe? − Ma inkább valami mást csinálnék. és leültem mellé. a hatalmas terepjáró állta el az utat. adok magamnak még egy napot a láblógatásra. Arrébb lépett az autótól. Néztem. Elhúztam a számat. amire a szövetnadrágot cseréltem.

Leparkoltam az autót. sétálok kicsit. én sem. Ismételten. Az arca kifejezéstelen. Hogy lehetek ilyen idétlen? Megpróbáltam összeszedni magam. hogy milyen lehetetlenül viselkedtem. Eszeveszett dudálás és mutogatás után hajtott tovább. ahogy a mőszerfalra nézett. Hosszú ujjakkal. Visszaültem a kormányhoz. és az is lehet. hogy Patrick türelmetlenül felsóhajtott? Egy lépéssel ismét az autó mellett termett. hogy a moziban 46 . hogy beérjek Rosedale központjába. hogy tudjam. Nem kellett a tükörbe pillantanom ahhoz. hogy ismételt szerencsétlenkedés nélkül sikerült végre kikanyarodnom a kapun. vagy csak képzeltem. A kárpiton éreztem a teste melegét. hogy mit is akarok csinálni. hogy az arcom lángol. Szerintem meg sem lepıdött volna különösebben. hogy nincs elég benzin a tankban. − Pe-persze – nyögtem. A kezére siklott a pillantásom. de mégis finom kéz. Az amúgy is picike utastér most még kisebbnek tőnt. Az ajtóban ott állt az apám. Szilárdan meg lehettek gyızıdve arról. A tükörben néztem utána. Megkönnyebbültem. A sofırje szerencsére még idıben elrántotta a kormányt. mindketten figyelnek. eredménytelenül. Már csak az hiányzott volna. erre a kocsi lefullad. de meg sem várta a választ. mindjárt beveri a fejét a tetejébe. de persze nem sikerült. Gondolom arra tippelt. Csak a vezetésre figyeltem. és erre minden okuk meg is volt. Megpróbáltam beindítani. Újra próbálkoztam. Nem nézett hátra. Úgy látszott. Hatalmas. ahogy a kulcshoz nyúlt és elfordította. miközben üresbe rakta a váltót és behúzta a kézi féket.Felkaptam a lábam a kuplungról. Egyenesen neki egy éppen arra haladó autónak. és nem arra gondolni. hogy balesetet okozzak. hogy gyalog mehessek tovább. Még nem tudtam pontosan. İ már benn is ült. Éreztem. esetleg még veszek is ezt-azt magamnak. − Engedj oda! Átmásztam a másik ülésre. Gondoltam csavargok. hogy egy darabig nem kell vezetnem. ahogy hatalmas léptekkel haladt a ház felé. Tényleg hallottam. A motor a következı pillanatban már járt is. Nagyon kellemes volt. Megint megéreztem az arcszesze illatát. Örültem. Majd késıbb talán megiszok egy kávét a büfében. Megjegyzem. Neki elég volt egy próbálkozás. már szállt is ki. Nem kellett hozzá tíz perc. és kinyitotta az ajtót. hogy nem érkezem meg épségben a városba. ha tényleg ez a helyzet. − Most már menni fog? – kérdezte. erıs.

számos kérdés maradt felszínen azzal. csak ne keljen egyhamar haza mennem. hogy visszavigyem az egész stócot. hogy bár az elkövetıt letartóztatták. Nem is tudtam pontosan. és ı beismerı vallomást is tett. A különbség szinte mellbevágó volt. amit Erica már elmondott. az augusztusit és a szeptemberit is teljesen feleslegesen lapoztam át. és mindössze havonta egyszer jelent meg. hogy George Devilt május huszadikán éjszaka több késszúrással. De csalódnom kellett. Nem volt sok. hogy egy „megbízható forrásként” titulált titokzatos informátor szerint nem voltak 47 . Szörnyőséges fekete-fehér igazolvány kép volt. Bármit. Ezért elıször a júniusi újságot vettem elı. Emlékezett rám. aki az áldozat házvezetı nıjének a fia. de ı mosolyogva köszöntött. Talán azt hiszi. Bár mi mást is hihetett volna? Nem volt a homlokomra írva. mint ahogy emlékeztem rá. Pontosan úgy nézett ki. Rengeteg idıt töltöttem benne kedvenc könyveimet böngészve. Talán nem is írtak róla semmit – gondoltam csüggedten. A cikkíró még kiemelte. de azután mégis megnéztem a májusi számot is. hogy csak kíváncsiskodom – reménykedtem. mire el tudtam szakadni a látványtól. és már korábban többször is nyilvánosan szóváltásba keveredett az áldozattal. ami tele volt szomorúsággal. A Rosedale−i Hírmondó még gyerek cipıben járt akkortájt. Vagyis. Szörnyőséges névmemóriám most is cserbenhagyott. nehéz faajtón. miközben a pult mögött álló középkorú nıhöz léptem. A bőntényt Patrick Hazard vállalta magára. Második otthonom volt középiskolás koromban a könyvtár. Gyorsan eldaráltam. Nekem nem ugrott be a neve. de azért szaporán lépkedtem. Kis idıbe beletelt. mit keresek. és még a leghalványabb nyoma sem volt annak a csillogásnak. brutálisan meggyilkolták. Az elképzelésem lassan kezdett körvonalazódni. maga is a Devil birtokon lakott. de még ezen keresztül is megfogott hipnotikus tekintete. amit igyekeztem minél szélesebb mosollyal megköszönni. mint régen. Talán nyár. és magabiztosságnak. de nem találtam benne semmit. hogy mit szeretnék: a helyi újság hét évvel ezelıtti minden számát. Mint ahogy a júliusit. mikor George Devil meghalt. hogy meleg volt. Hirtelen ötlettıl vezérelve a helyi könyvtár felé vettem az utamat. hogy Patrick Hazard után kutakodok. Jó olvasgatást kívánt.megnézek egy korai elıadást. és hamarosan be is nyitottam a hatalmas. Odabent ugyanaz a kellemes légkör fogadott. Mindösszesen annyit tudtam meg belıle. amit mostanában láttam benne. és a mellette lévı pár szavas cikkre fordítottam a figyelmem. A második oldalon rögtön megláttam Patrick képét. Halványan rémlett. Mindössze tizenkét újsággal tért vissza a kedves asszony. Már éppen arra készültem.

− Remélem nem ijesztettelek meg – mosolygott. Megint az a furcsa nézés. Gondosan bezártam tehát a lapot. − Nem hiszem. Beletörıdtem. törékeny húga az utca túloldalán a medvetermető Paul karjába 48 . mintha csak vastag betővel lett volna szedve: „…brutálisan meggyilkolták…” és. Hallottam. hogy bármi olyat tudnál tenni. ami miatt a lelkiismereted veszélybe kerülne. nem. nem elégíthetem ki a kíváncsiságom. Itt-ott megálltam kicsit beszélgetni. hogy mennyi idegen ember jött szembe velem az utcán. Sokaknak pedig a neve nem jutott eszembe. hogy valaki a hátam mögé lép. már fel is tőnt Simon aprócska. melyik számot is olvasgattam. hogy folytassa. holott tudtam. és az üvegen megpillantottam Simon tükörképét. A nyomtatott szövegbıl minduntalan öt szó tolakodott elı. Ahhoz túl gyakran láttam. mint amilyenre vágytam. Kíváncsian néztem fel. de a szeme komoly volt. − Annyira azért nem rossz a lelkiismeretem. Vártam. Vajon miért? Hiszen az nyilvánvaló volt. hogy nem képzelem. barátokkal is. hogy „…beismerı vallomást tett…” Patrick beismerte a gyilkosságot. Inkább csak nézelıdök. hogy ı nem követhette el. hogy ismerıs. Már nem is ért váratlanul. De persze találkoztam volt osztálytársakkal. hogy mindenfelıl rám köszöntek. Elgondolkodva álltam meg az egyik bolt kirakata elıtt. de nem is tudtam igazán. és visszatettem a kupac közepére. − Ó. − De igen. Meglepıdtem. Segített elterelni a figyelmemet a fejemben kavargó gondolatokról és kérdésekrıl. Nevetett. − Attól azért lényegesen többrıl van szó. Már biztos voltam benne.egyértelmőek a Hazard bőnösségére utaló bizonyítékok. Még mindig mosolygott. − Szia – fordultam feléje. − Túlságosan is nagyra tartasz – fintorogtam. És te? Nem dolgozol? Sokat mondóan mutatott az egyenruhájára. hogy itt most nem fogok semmiféle választ sem kapni a kérdéseimre. de semmi újdonságot nem sikerült kiderítenem. de témát váltott: − Szóval bemész? – intett a bolt felé. Merengtem még egy ideig az újság fölött. és hogy a hatóság (bizonyára Simon apja) feltőnıen titkolózik az esetet illetıen. Szóval pont olyan volt. Azért jó érzés volt. mit nézek. hogy még véletlenül se derüljön ki. Úgy látszott. Csak Pault várom. Ritával egy kis dolguk akadt – kacsintott. Mintha csak ez lett volna a végszó. – Mindjárt itt lesznek.

Kicsit irigyeltem is. Olyan gyengéden ölelte át. és az eljövendı közös életükrıl. és nem kalandoznak el a gondolataim minduntalan. és vibrálás engem is jókedvre derített. Szó-mi szó. Az elmúlt hónapokban velem nem történtek említésre méltó izgalmas dolgok. Rita szentül megígértette velem. − Tegnap nem volt alkalmunk beszélgetni. és fekete felhık kezdtek gyülekezni az égen. Én pedig nagyon jó hallgatóság tudtam lenni. hogy rendben hazaérek. a házassági terveikrıl. Rita lábujjhegyre állt. hogy egy óvatlan mozdulattal összetöri. A nap elbújt. ismét az járt a fejemben. akkor itt mi már fölöslegesek vagyunk. hogy örül. mond.kapaszkodva. Valahol messze dörgött. Beültünk a büfébe. ahogy az autómhoz indultam. hogy mi is történhetett hét évvel ezelıtt. Szerencsére nem kérdezte. Amúgy sem volt túl sok mondanivalóm magamról. és már húzott is magával. Vidáman integetett. hogy leginkább ı beszéljen. A hegyekben elég heves esızések szoktak lenni. hogy a boldogságát megoszthatja valakivel. volt rá némi esély. ahogy eredetileg is terveztem. − Nem gondoltam volna. aki erre felnevetett. A következı pillanatban már mellettünk álltak. meglepett. Csak reménykedni tudtam. − Úgy látom. Ha megkérdezi. Folyamatosan csacsogott a küszöbön álló eljegyzésrıl. 49 . – Kérlek. Azért arra ügyeltem. hogy jelentkezni fogok. Simon annyira kisajátított magának – nézett durcásan a bátyjára. hogy ilyen hamar újra találkozunk – lelkendezett Rita. Hamar eltelt az idı. Féltem a vihartól. Már a szél is feltámadt. ha a legcsekélyebb mértékben is tudok a történetre figyelni. mikor meglátott a bátyja mellett. mintha valóban könyörögne. De most. Mikor kiléptünk a moziból. ha veled tartok? A lényébıl áradó vidámság. – Hagyjuk a lányokat! Úgyis dolgunk van. hogy elbúcsúzzon Paultól. ha ı le nem hajol hozzá. Én is megszaporáztam a lépteimet. Egy romantikus filmet néztünk meg. minta attól félne. Talán nekem is tetszett volna. esıszagot hozott magával. hogy hozzám jöttél! Tréfásan összekulcsolta a kezeit. − Gyere Emi! Beszélgessünk! Mit terveztél mára? Ugye nem baj. Na. gyere barátom! − Hátba vágta az izomkolosszust. de még így sem érte volna fel. amit ı végig sóhajtozott. majd gyorsan elbúcsúzott és haza sietett. hogy mennyire megváltozott az idı. hogy nem hallgattam az élményeit. A kocsi szerencsére könnyen beindult. A mozit is jó ötletnek tartotta. egy árva szót sem tudtam volna felidézni a filmbıl. Rita képes volt elterelni a figyelmemet Patrick titkáról. Barátnıje gyors puszit nyomott az arcára. Ritán viszont látszott.

Megígérem – a hangja most már gúnyos volt. és megvárom. különben tüdıgyulladást kapsz! Még mindig tétováztam. már szakadt is az esı. Csak az autómat féltem. Nem úgy. 50 . Szállj be. de azután elnevette magát. akár az ördögnek is örülni tudtam volna. Jobbnak találtam leállni az út szélére. vagy a lezúduló víz elsodor kocsistól együtt. Nehezemre esett egyenesben tartani. Lépésben mertem csak haladni. Egy pillanatig rajta volt a csodálkozás sora. Hát ez pazar. Arra esélyem sem volt. de még így is alig láttam az útból valamit. és így dzsekit sem vittem magammal. hogy megnézzem. Csodálkozva néztem rá. A benne bujkáló keserőség élesen megütötte a fülemet. A legvadabb félelmeim kezdtek valóra válni. − Ez eszembe sem jutott. de már nem volt mit tenni. nemhogy Patrick Hazardnak. mi lehet a baj. mikor legnagyobb megkönnyebbülésemre a kanyarban feltőnt egy pár reflektor. Úgy éreztem. A ruhám nedvesen rám tapadt. A legmagasabb fokozatra kapcsoltam. − Összevizezem az autódat – vacogtam.Alig értem ki a városból. mi lesz. Már kezdett rajtam elhatalmasodni a pánik. és egyre jobban fáztam. hogy visszaülök. Még jó idıben sem. − Csak segíts. Mintha kék szemében némi jókedv bujkált volna. kérlek kicserélni a kereket! Most már komoly volt a tekintete. hogy a szél kidönt egy fát. Nem hittem a szememnek. − Emily az isten szerelmére! Zuhog az esı. Azonnal bırig áztam. Megállt mellettem és lehúzta az ablakot. nemhogy ilyen égszakadásban. hogy elvonuljon a vihar. − Semmi baja sem lesz. szállj be! Megráztam a fejem. De tartottam tıle. Az ablaktörlı nem is gyızte törölni a szélvédıt. Bár amennyire be voltam ijedve. ha olyan hevessé válik a zivatar. még ragyogóan sütött a nap. menten megfagyok. Na. Kinyitottam az ajtót. Tanácstalanul ácsorogtam az autó mellett. hogy ki tudjam cserélni. mint neked. gyere. Mikor elindultam. A bal hátsó kerekem teljesen lapos volt. Meggondolatlanságomat azonnal meg is bántam. de az volt a legkisebb gondom. – Na. gyere gyorsan! Most már nem ellenkeztem tovább. amikor az autó elkezdett furcsán félre húzni. amit tehettem volna. Nem voltam felkészülve felhıszakadásra. mikor megláttam a hatalmas terepjárót közeledni. − Nem foglak bántani. − Megint bajban vagy? – kérdezte. A legésszerőbb. Még kilométerekre voltam a házunktól.

51 . hogy a folyamatos rázkódástól elharapom a nyelvem. mint ı maga. − Zuhanyozz le forró vízzel! – utasított. Biztosan ı Patrick testvére – állapítottam meg magamban. Nagyon fiatal volt. A fürdıszobán látszott. mikor meglátott. kék szempár. hogy lefordul az egykori Devil birtok felé vezetı útra. − Az én házam közelebb van – válaszolta. Az egyik sarokban hanyagul odavetett képes magazinok. mert annyira reszkettem. − Nem. hogy ne aggódjanak. Tényleg nagyon hamar odaértünk a házhoz. mint a bátyja. − Mindjárt keresek valamit. és húzott magával a bejárat felé. − Hová viszel? – kérdeztem. Csak a vak nem láthatta a hasonlóságot. Én a hang gazdáját kutattam a félhomályban. Csak a lány még így is sokkal alacsonyabb volt. Én jól vagyok. mert attól féltem. és már ugrott is kifelé. Vonszolt maga után fel az emeletre. Még mielıtt mozdulhattam volna. Eszembe jutott. Eltőnt. még mielıtt válaszolhattam volna. amit Erica mesélt. nyúlánk termet.− Azzal most ne törıdj! – vetette oda Patrick és teljesen felcsavarta a főtést. mikor már felértünk. – Sürgısen át kell öltöznöd. bár pontosan tudtam a választ. amint beléptünk az épületbe. Egy darabig szerencsétlenül álldogáltam az ajtó elıtt. Patrick lefékezett az ajtó elıtt. Nem hangzott túl meggyızıen. parfümök. − Itt vagyok – hallatszott a lépcsı tetejérıl. A következı pillanatban már el is tőnt az egyik ajtó mögött. ugyanaz a karcsú. A hangja is ugyanolyan szép volt. mikor észrevettem. nyitotta a kocsi ajtaját. De hamarosan elmosolyodott. Hogyan tudták kétségbe vonni a tényt. hogy csakis Patrick húgáé lehet. hogy ık testvérek. Mindenhol nıi pipere holmik sorakoztak. Ugyanaz a fekete haj. Kozmetikumok. − Hoznál Emilynek valami ruhát? Teljesen elázott. de csak akkor tudtam kivenni a vonásait. Már nem is válaszolt. A fogasra is csak nıi ruhák voltak aggatva. Elkezdtem lehúzgálni magamról a vizes göncöket. − Lily! – kiáltotta. Szép arca csodálkozásról árulkodott. de azután csak benyitottam rajta. hogy a mondat közben hangosan összekoccantak a fogaim. és éppen törölközıt kerestem. – Én addig felhívom a szüleidet. Patrick pedig tovább vonszolt engem a következıhöz. Már csak fehérnemőben ácsorogtam a fürdı közepén. Nem néztem többnek tizennyolcnál. és én is jobbnak láttam hallgatni. Csodálkozva néztem rá.

Olyan nagyon fáztam. és elıször kikémleltem a folyosóra. A helyiség túlsó végében kandalló foglalta el majdnem az egész falat. hogy kicsit hosszúak lesznek. Látszott. és utána összefogtam. – Most már kicsit jobban uraltam a hangomat. és ahogy Patrick húga mondta. − Köszönöm. Úgy éreztem. Sokáig álltam a zuhany alatt. inkább addig dörzsöltem a hajam. és csak egy nagyon kicsit zavart. és mivel a szekrényben nem akartam kotorászni. hogy nem mai darab már. hogy megtörölközzek. − Lehet. amíg valamennyire száraznak nem éreztem. a gazdájuk szereti a harmóniát. mikor megláttam. hogy reméltem. − Hát persze − válaszoltam. Hajszárítót nem találtam. jobbra fordultam. csinos. İ egy kecses. Nem is tudom mit vártam. Lily különben is olyan természetességgel fogadott. Csak nehezen szántam rá magam. amit eddig észre sem vettem. hogy alig tudtam felmelegedni. ezért szépen összehajtogattam ıket. Meg van ez húzatva? – gondoltam. − Bejöhetek? − hallottam Lily dallamos hangját. – Én addig csinálok teát. − Zuhanyozz gyorsan – intett Lily. Elámultam. mindössze a farmer alját és a blúz ujját kellett egyszer-egyszer visszahajtani. hallotta-e. Önkéntelenül elmosolyodtam. Míg én… Nos. A ruhái tényleg jók voltak rám. Óvatosan nyitottam ki az ajtót. Majd gyere le a földszintre. de még mindig rekedt voltam. és már engedtem is a forró vizet. Majdnem elnevettem magam. Ami a leglenyőgözıbb volt. Úgy látszik. mert a számon csak krákogás jött ki. A konyha jobbra van. hogy a polcon csak fehér és rózsaszín törölközık vannak. – Hogy lenne hasonló a méretünk. hogy mit is vehetnék magamra. én csak én vagyok. Mégis mit hittem? Hogy Patrick visszajön. akár csak a körülötte lévı székek. és a szintén nedves cipımmel együtt a kezembe vettem. Nem tudtam. Lekaptam a legfelsıt. Ott találsz törölközıt – mutatott egy fali polc felé. csodaszép lány. Nem tudom. hogy egy vadidegen ember fürdıszobájában vagyok. Gyorsan körülnéztem. nem lesz ellenére. méghozzá felváltva. A hatalmas kétszárnyas ajtó mögött egy impozáns ebédlıben találtam magam.mikor halk kopogtatást hallottam. Azért hálásan rámosolyogtam. Még a mi soktagú családunknak is lett volna benne elég hely az óriási asztalnál. mit csináljak a vizes ruháimmal. Mindenesetre benyitott karján néhány ruhadarabbal. de egyébként szerintem hasonló a méretünk. az a kertre 52 . Lementem a lépcsın. Megkönnyebbülten sóhajtottam. mit fogok ott találni? De a folyosón nem volt senki. menten megfagyok. miközben zuhanyozom.

Ahogy a fény beömlik a tekintélyes mérető üvegtáblákon keresztül. mert kihől a tea. hogy szinte semmit nem lehetett látni az ablakon túl. és beáramlik a meleg. és vizes ruháimat lerakva melengetni kezdtem a kezem. Igaza volt. nagy tolóajtóval a közepén. de már jött is vissza. mintha csak sejtette volna. és beborítja az egész ebédlıt. és gyere. de olyan volt. − Jesszusom – kapott a fejéhez. már nem is fáztam annyira. mint egy kisgyerek. – Elfelejtettem papucsot adni. és igyekeztem lecsillapítani az eszeveszetten dobogó szívemet. hogy elgémberedett tagjaimat kellemesen átjárta a tőzbıl áradó meleg. a kezében egy mamusszal. Kutyafejet mintázott.nézı üvegfal. 53 . Télen pedig páratlan látvány lehet a szállingózó hó. de jó meleg. és annyira sötét volt odakinn a viharfelhıktıl. Ismét villámlott. mintha állna odakint valaki. A vihar teljesen az agyamra ment. Lenyőgözı és félelmetes volt. és a csodás virágillat. Úgy viselkedem. A következı villámlásnál úgy tőnt. Valaki tüzet gyújtott benne. Szinte láttam. Az egymást követı villámlások megvilágították a fákat. hogy nem valami elegáns. Elég szerencsétlen látvány lehettem. Milyen szép. Most ugyan esett az esı. − Ezeket bedobom a szárítóba – kommentálta. Megráztam a fejem. Amint beledugtam a lábam. − Hát itt vagy – állapította meg. Nem volt túl nıies darab. hogy igencsak fázni fogok. de most megint reszketni kezdtem. − Tudom. Most vettem észre. A tekintetemet látva elnevette magát. kész a tea! Végig nézett rajtam. csak a fát. de el tudtam képzelni ezt a látványt napsütésben. A tekintete megállapodott a csupasz lábamon. hogy a konyhába vezethet. amiket a szél kíméletlenül tépázott. Biztosan képzelıdtem. – Gyere. ahogy nyáron elhúzzák a tolóajtót. amirıl gyanítottam. és kellemes lehet nézni a hóesést a kandalló elıtti fotelok valamelyikébıl. Apropó: kandalló. aki a mesevilág szörnyeit képzeli a sötétségbe – állapítottam meg. Lily dugta be a fejét a lengıajtón. hogy önkéntelenül visszatartottam a lélegzetemet. – A cipıdet hagyd csak itt. de már nem láttam mást. Nemsokára éreztem. A forró víz átmenetileg felmelegített ugyan. Csak egy pillanatra láttam. Odaszaladtam elé. Gyorsan felkapta a cuccaimat. Vettem egy mély levegıt. mintha egy férfi lett volna az egyik legközelebbi óriási fenyıfa törzse mellett. ahogyan fehér lepellel teríti le a kinn álló óriási fenyıfákat. Annyira megijedtem. Még mindig az üvegfalat és a mögötte lévı látványt csodáltam. Egy pillanatra eltőnt. hogy kis híján felsikoltottam.

− Igen. nem várt rá igazából választ. Újabb pohár teát tett elém. hogy nem csak az én kedvemért. − Patrick sokat szokott beszélni édesapádról – folytatta. de azután eszembe jutott. − Még mindig fázol? – kérdezte Lily és egy csésze. majd ı is leült egy csészével. Mivel még mindig nem tudtam mit válaszolni. és megborzongtam. hogy nincs ebben semmi különleges. Itt is volt egy ebédlıasztal. hogy égeti a torkomat. mi jár a fejemben. amik makacsul ellenálltak az erıs szélnek és esınek. és a hátsó teraszt is ı építette a házhoz. Erre Lily témát váltott. közben pedig jött a vihar. mintha csak egy jó viccet mondtam volna. Csak hoztam a szokásos formámat. Eszembe jutott az iménti látomásom. A rusztikus berendezés mellett mindenhol a legmodernebb háztartási gépek sorakoztak. − Nincs mit mesélni. Nem számított. mikor egyedül vagyok itthon. hiszen a bátyja jóban van apuval. Néha elég nyomasztó. Felnevetett. Vajon újra megpillantom a következı villámlásnál a férfit? − Jó. és közben megköszörültem a torkom. Itt is üvegbıl volt az egyik fal. − Szóval te vagy Stephen Grace kisebbik lánya? – szegezte nekem a kérdést minden bevezetı nélkül. és nagyra becsüli. – Itt olyan… − kerestem a megfelelı szót. Megvontam a vállamat. Látszott. És itt is kellemes meleg uralkodott. fém kerti bútorokkal. Egy pillanatra meglepıdtem. Defektet kapott az autóm. mint az ebédlı. csak jóval szerényebb mérető. és teljesen más stílusú. − Pazar – bólintottam. − …olyan óriási minden. Mohón ittam a forró italt. – Nagyon sokat köszönhet neki. Hálásan vettem kezembe a forró poharat. hogy ismeri édesapámat. mi? – intett a terasz felé Lily. buzgón kortyolgattam a forró teát. mikor meglátta. A rajta nyíló ajtó a kertnek egy másik felébe vezetett. A hangom még mindig károgás volt. hogy a helyiség nem csak dísznek van. gızölgı teát tett elém.Engedelmesen követtem. hogy mit nézek. − Na. Elnevette magát. amit látni véltem. hogy ne kukkantsak ismét ki. Bár kérdés volt. − Szóval ez a te formád? Hogy bajba keveredj? 54 . hanem valóban használják. Reméltem. A fájdalom elterelte a figyelmemet arról. és az oldalán melengettem az ujjaimat. Az elsı. A konyha sokkal kisebb és otthonosabb volt. mintha csak tudta volna. mint odaát. Az ablakon át aprócska teraszt láttam. mesélj! Mi történ veled? – mutatott ázott külsımre. – Patrick tervezte az egészet. Nem tudtam megállni.

az illatát azonnal megéreztem rajta. de nem mertem rákérdezni. − Törıdj a magad dolgával! – szólt rá mogorván a bátyja. én pedig éreztem. Kimondhatatlanul jó érzés volt. Lily kacagott. Furcsa érzés volt. minél kevesebbet lássanak rákvörös arcomból. és rám terítette. Kétség nem fért hozzá. Azon csodálkoztam. Hiányzott az érintése melegsége. Kétségtelenül elmúlt a vacogásom. hogy jött a bátyád – tettem hozzá. Halkan kuncogott. − Igen. − Valósággal izzik körülöttetek a levegı. és megint bele kortyoltam a teába. Bájosan. − Egy másik században kellett volna élnie. hogy Patrick miért nem került még elı. mert pontosan tudtam. lépett be a konyhába. már rendben vagy – mutatott az elıttem álló teás bögrére. Az óriási pulóver puhán ölelt át. − Még mindig nagyon fázik – árulkodott Lily.− Azt azért nem mondanám. De ha valami alakulhat jól és rosszabbul is. Teljesen elfelejtettem. és szeret bajba jutott nıkön segíteni. Most elıször láttam rajta a zavarnak bármilyen jelét. A hangjában már nem volt jókedv és az arca is inkább elgondolkodó volt. hogy az övé. − Húha – szólalt meg Lily mellettünk. így azután csak bólintottam. Egyáltalán nem vette zokon a figyelmeztetést. hogy a vér elönti az arcomat. Patrick elvette a kezét a vállamról. jóízően. velem mindig a legrosszabb verzió történik meg. hogy vele együtt nevessen. Mintegy végszóra. Leginkább azért éreztem magam kellemetlenül. mire Patrick leakasztott egy pulóvert az ajtó melletti fogasról. pedig nem is ért hozzá közvetlenül. mint vidám. Mindig jókor érkezik. − Úgy látom. mikor még divat volt a lovagiasság. − Szerencse. − Így már jobb? – kérdezte. még ha ilyen apró volt is. Az érintése felforrósította a bırömet. hogy Lilynek nagyon is igaza van. Képtelen lettem volna válaszolni. A hangja szinte vonzotta az embert. − Legalábbis sokat javult a közérzetem – válaszoltam. Nem értettem. – Még mindig ott ácsorognék a zuhogó esıben. miért mondja ezeket. Ha a méretébıl nem is jöttem volna rá. A bátyám már csak ilyen. hogy ı is a konyhában van. Megint nevetett. és a kezét még nem vette el a vállamról. Én pedig mélyen elıre hajtottam a fejem. 55 .

− Akkor nemrég költöztél haza? Ismét Lily törte meg a csendet. mint mi magunk. ami a fejemben járt. az biztos – válaszoltam. − Hát egyedül nem vagyok. de még mindig háttal állt nekünk. − Vigyázat. − Valóban így gondolod? Szerinted csak a testvérem képzeletének szüleménye. – Még ha akarnám. – Sokkal jobb egyedül lenni. − Talán jobban látja a dolgokat. Mindjárt jövök. − Ezt meg hogy érted? − Nem igazán tudtam. − Nem is tudod. csak hogy ne legyünk csendben. hogy valami formálódik közöttünk? A tekintete úgy fúródott az enyémbe. teljesen a gondolataiba merült. − Hidd el. és a hatalmas üvegajtóhoz állt. mint olyan emberek között. – Kicsit élénk a fantáziája. A még mindig tomboló vihart nézte. − Csak a saját nevedben beszélhetsz – válaszolta mogorván. − Az egyedüllét nem mindig rossz – szólalt meg most Patrick is. Igaza volt. − Szólott a bölcs – mosolygott Lily és viccesen forgatta a szemeit. hozzám szólt a kérdése. sem fenyegetne ez a veszély. pontosan tudom – mondtam ellent. − Aranyos lány – jegyeztem meg.Töltött magának is egy pohár teát. és nevetni kezdett. Az ajtóból még jelentıségteljesen visszanézett. − Igazán nagyszerő dolog lehet ilyen nagy családban élni. Talán a húga megjegyzése miatt. İ nem így érzi? − Ne is foglalkozz vele – sóhajtott. − Azt hiszem. Hallotta a hangomban az iróniát. akikkel nem érdemes együtt élni. és visszafordult az ablak felé. hogy egyelıre csak ennyi telik tılem. Nem is akartam. Látta. Borzasztóan jól szórakozott a saját viccén. hogy rájöjjek. 56 . mit akar ezzel mondani. − Igen. de nekem kellett egy kis idı. nem – gondolkodás nélkül mondtam ki azt. milyen szerencsés vagy. amikor már bezáródott mögötte az ajtó. ezért ı folytatta tovább. Sosem vagy egyedül. Mindig van körülötted valaki. hogy nem tudtam tıle szabadulni. Végre megfordult. A kuncogását még akkor is hallottam. A családom miatt kimondhatatlanul szerencsésnek érezhettem magam. − Magatokra hagylak benneteket egy pillanatra – ugrott fel az asztaltól. Nagyon könnyen napirendre tért az iménti jelenet felett. Úgy látszott.

hogy egyáltalán fogsz bármit is felelni. Az imént már gyakorlatilag elismertem. A következı pillanatban azonban újra megszólalt a csengı. İ viszont még nem mondta el. Amúgy sem tudok alakoskodni – vontam meg a vállam. és kiment a konyhából. de csak most tudatosult. − Olyan halkan beszélt. de mintha egy pillanatra elmosolyodott volna. mi lehet az. – Miért kell mindennek ennyire bonyolultnak lennie? A vihar odakint kezdett alábbhagyni. mert Lily nyugodtan kortyolta a teáját tovább. ahogy Lily látja? − Arra gondolsz… – kezdtem tétován −. − Volna ellene bármi kifogásod. még mindig a fákat nézte. − Próbáld meg! – biztattam. Lily visszatelepedett mellém. Különben is. most már hosszabban. akkor bevallom neki. akkor hazudok. Megígértem. mit is mondjak. – Csak abban nem vagyok biztos. − Nem nyitsz ajtót? – kérdeztem. Megkönnyebbültem. − Azt tudom – felelte. Néhány perce már nem hallottam olyan erısen zúgni a szelet. már ilyen rövid idı alatt is. Csengetést hallottam. mit gondol minderrıl. Letette a poharát. Úgy tőnt. Vagy mint most. Ha elutasítom. Ötletem sem volt. hogy nem teszem. Idınként kedves volt. Azután pedig hirtelen undok lett. Legalábbis egyelıre. ha tényleg úgy állnának a dolgok. ha izzana közöttünk a levegı? Szándékosan használtam a feltételes módot. hogy csak képzelıdtem. Nem láttam jól az arcát. amikor Lily benyitott az ajtón. hogy teljesen megbabonázott. − Hoppá! Belegyalogoltam valamibe? – nézett utána a húga aggodalmasan. Megkímélt a válaszadástól. hogy nem csak a fülem csilingelt. Én pedig Patrick szavain tőnıdtem. hogy még csak nem is válaszolok rá. hogy alig értettem belıle valamit. mint elıtte volt. 57 . Azt nem akartam. és türelmetlen. mint én az övében. Biztos voltam benne. mintha ı is ugyanazt a nyugtalanságot érezné a közelemben. Ha helyben hagyom Lily megállapításait. amiben Patrick is beszélt. Patrick még mogorvább lett. és feltételezi. mikor nem tudtam elindítani az autómat. Lázasan törtem a fejem. Mint reggel is. − Szeretnék kérdezni valamit. hogy én is érzem a vonzalmat kettınk között.Egyáltalán nem voltam képes eligazodni rajta. majd felém fordult. Ígérd meg. hogy ıszintén válaszolsz! − Hát persze. amit ilyen vonakodva kérdez meg. türelmetlenebbül. – Ennek meg mi baja van? − Azt még nem tudom. és ismét maga elé húzta a poharát. Csak legyintett. de azt hittem.

Egy pillanatig ıt bámulta. majd visszafordult hozzám. Lilyre néztem. − Mi a fene történik ott? – ugrott fel Lily. de úgy tőnt. én pedig utána. sápadtan. − Ha eláll az esı. Úgyis ıt keresik. de tıle nem várhattam segítséget. Úgy tőnt. és tudtam. hogy nem fogok neki egyhamar megbocsátani. A lélegzetem is elállt. de nem nézett rá. − Most már nem kell fáradnod – válaszolta Simon. Nem vett észre addig. Megalázó volt. − Ne-nem kellett volna – a csudába. Az elıcsarnokban Simon állt. Most látta csak meg a mellettem álló Lilyt is. Mintha álomból ébredt volna. A mamusz minduntalan le akart esni a lábamról. − Emily! – kiáltott utánam. mintha máris nagyon jó barátnık lennénk. Most tényleg túlzásba vitte a védelmezést.− Majd Patrick. A tekintete megfejthetetlen volt. és rám kacsintott. – Ismét Simont nézte. Simont figyelte. Mellettem termett és gyors puszit nyomott az arcomra. és megláttam. − Hát akkor köszönöm a segítségedet – motyogtam. Szégyelltem magam miatta. A pulóvert vonakodva a székre dobtam. bırig ázva. De nem akartam itt vitatkozni vele. Az ebédlın keresztül a bejárat felé iramodott. Már az iménti mogorvaságot sem láttam rajta. ahogy Simon értem jött. és az ajtó felé indultam. nem tudja róla levenni a tekintetét. – Várlak holnap – mondta. − Mit keresel itt Simon? Rám nézett. − Ugorj be holnap! Addigra rendbe teszem a tiedet. − Nyugodtan menj csak haza az enyémekben! – mondta. Megint ez a dadogás. Elıbbi nyugalmának már nyoma sem volt. ahogy felém fordult. Majd kicsit összeszedettebben folytatta. mint a Simoné. – Gyere Emi! A szüleid már aggódnak. Összeszorított szája csak keskeny vonal volt. mikor végre az ajtóhoz értem. hogy jobban uralkodik a vonásain. Szóváltás hangja szőrıdött be. − Érted jöttem. Patricket figyeltem. Hozzám nem jön senki – kesernyésen elmosolyodott. hogy Patrick kivel vitatkozik. – Még meg sem száradtak. és olyan ádáz képet vágott. − De a ruháim – tiltakoztam. 58 . amíg meg nem szólaltam. és csoszogva követtem. Az ı arca is ugyanolyan feszült volt. úgyis haza vittem volna – szólt közbe Patrick. hogy egy pillanatra megdermedtem.

mert féltem. − Mehetünk – sóhajtottam. – Igazad van. – Megtaláltam az autódat az út mellett. hogy az ujjai elfehéredtek. Mivel még mindig nem válaszolt. ígérem – tettem hozzá. Az ajtóból még visszaintettem Lilynek. Mereven bámultam magam elé. Az pedig végkép érthetetlen volt. Az arcából semmit nem tudtam kiolvasni. Rita mondta. hogy hazáig meg sem szólalok. Szilárdan elhatároztam. hogy gyalog indultál haza. Nem válaszolt. és sehol sem találtalak. hogy elsírom magam a lehetetlen helyzet miatt. Ez még mindig nem volt magyarázat arra. − Aggódtam érted. Még mindig Simont nézte. − Ha már úgyis jössz holnap… − elharapta a mondat végét. Meglepetten fordultam felé. és figyelmen kívül hagytam az esernyıt. csak kifelé bámultam az ablakon az útszéli fák közé. az út csupán néhány percet vesz igénybe kocsival. ezért mégis rápillantottam. − Naná. Azt hittem. Patrick érintését éreztem a vállamon. − Abban még sem mehetsz ki – mutatott vigyorogva a kutyafejes mamuszra.− Neked is köszönöm – motyogtam. már nem mérges. miután beszálltunk a rendırautóba. de a kormánykereket úgy szorította. aki kicsit hangosabban szedte a levegıt mellettem a kelleténél. ahogy lehajtott fejjel elmentem Patrick mellett. Talán apám kérte 59 . hogy miért indult utánam. hogy hol vagyok? És egyáltalán miért kerestél? Nem néztem Simonra. Egy pillanatig azt hittem. Nem akartam tovább ütközı lenni a két férfi között. hogy pont a vihar elıtt indultál el – szólalt meg mégis. − Persze – nyögtem. amit Simon felém kínált. majd még egy gumicsizmát is elıvarázsolt. Elég lett volna telefonálnia. hogy nem is válaszol. Úgy tőnt. ismét elfordítottam a fejemet. Nem sokáig kell kibírnom. A méretébıl ítélhetıen csak a Lilyé lehetett. Villámgyorsan bújtam bele a felkínált lábbelikbe. Csak egy pillanatra néztem rá. hogy miért rángatott el Patrick házából. akármennyire aggódott is. A nıvéred mondta. aki bágyadtan viszonozta a kézmozdulatomat. Csak ki innét minél gyorsabban. A fogasról leemelte az egyik esıkabátot. inkább rettentıen élvezi. De azután eszembe jutott valami: − Honnan tudtad. közben a szemem sarkából láttam. hogy Hazard telefonált. − Vedd ezt fel! – rendelkezett ellentmondást nem tőrıen. Visszajuttatom ıket. hogy Simon keze ökölbe szorul. hogy bosszanthatja Simont. Ki más? – morogtam. de már egész a házatokig értem.

Aggódott érted. Van róla fogalmad milyen megalázó volt. ha hallgatna rám. − Visszavihetnél az autómhoz. az biztos. hogy kényelmetlenül érintik a szemrehányásaim. − Miért mondtad el neki. Megint megvonta a vállát. Meg akartam nyugtatni. Beviharzottam a konyhába. − Legalább lebeszélhetted volna róla. Nincs kedvem vitatkozni vele. Akkor már csak egy ember segíthet tisztázni a dolgokat. Tudod. hogy megvárja. Az út többi részét néma csendben tettük meg.meg rá? Meg fogom kérdezni. Meglepıdve nézett rám. Jól gondoltam. hogy ki sem állhatja Patricket. Hogy én nem tudom felszerelni a pótkereket. − Nem Patrick hozott haza. hogy jöjjön értem. De nem Simontól. te? Patrick azt mondta. − Azt már a bátyád és a sógorod megoldották – válaszolta végül. Édesapám újságot olvasott az ebédlıben. − Mit keresett ott Simon? − Nem tudom apu. − Nem én mondtam. hogy hol vagyok. Nem ı tehetett Simon lehetetlen viselkedésérıl. Összehúzott szemmel nézett rám. csak odavetettem egy köszönömöt. Szóval már megint kukucskált az ablakon. Patrick megígérte neki. Mikor megállt a házunk elıtt. hogy hazahoz. İ döntött így. mint valami szófogadatlan szökevény kamaszlányt. Hallottam. mint én. − Hát. Az autó eszeveszett sebességgel lıtt ki az úton. bár fogalmam sem volt. hogy Simon beállított? Úgy rángatott haza. Igaza volt. hogy titok. hogy ezt még vele is tisztázni fogom. hogy ezt tegye. de látszott rajta. mit kezdenék a defektes gumival. – Kinézett az ablakon. Pakolászott. Nem válaszoltam. hogy elálljon az esı. de mindjárt kiderítem. – Hol van? Már el is ment? Szóval nem apa kérte meg Simont. Megvonta a vállát. 60 . és már ki is ugrottam az autóból. Meglepıdve nézett fel az ajtónyitásra. és csak utána hoz haza. Legalább annyira nem értette a dolgot. rögtön a lényegre tértem. − Miért nem hívtad be Simont? – kérdezte. − Nem tudtam. Ki kell cserélnem a kereket – dacoltam tovább. hanem Simon – válaszoltam apám kérdésére. Apa is tudta hol vagyok. a nıvérem még mindig ott volt. El is határoztam. ahogy elhajtott. Hátra sem nézve vágtattam be a házba. hogy elrohanjon utánam.

Felkóvályogtam a szobámba. hogy figyelmeztess – sóhajtottam. Mikor megláttam. mint akit fejbe kólintottak. láttam én. mindenki lefeküdt. – Már hogy lenne szerelmes belém. még csak meg sem ismertem. Reménytelen volt rendet rakni a fejemben. hogy holnap visszaviszem ıket. hogy néha-néha láthasson. mikor csak néhány napja találkoztunk újra. − Tényleg nem? – nézett rám Erica mosolyogva. mint minden éjszaka. Most is csak hajnalban nyomott el az álom. − Néha olyan lüke tudsz lenni – közölte. csak arra várt. Egyszerően nem tudtam mit kezdeni ezzel az új információval. – Az ég szerelmére hugi! Hol élsz te? Simon szerelmes beléd. Elvégre megígértem. − Totál hülyét csinált belılem. Persze. és az elmúlt napokban.− Legalább telefonálhattál volna. és lerogytam az egyik székre. Még azt sem sikerült megemésztenem. A házunk elcsendesedett. − Mirıl beszélsz? – kaptam fel a fejem. Erica szívbıl felkacagott. úgyhogy inkább felkeltem és nekiálltam kimosni Lily ruháit. Nem értem miért viselkedik így – motyogtam inkább már csak magamnak. de ilyen mély érzelmekre nem számítottam. a viselkedése ma este. az ı érzésein mit sem változtat. de én nem voltam képes elaludni. Erica biztosan téved – áltattam magam. mióta újra itthon voltam. mikor elköltöztél a kollégiumba. A helyére került minden: a kétértelmő megjegyzései. amit a nıvérem mondott. 61 . Még mindig nem tudtam elhinni. Úgy éreztem. hogy tetszem neki. Gyerekkorunk óta. a fura arckifejezése. és újra csak össze-vissza álmodtam mindenféle képtelenséget. amiket Patrick mondott. Alig várta. Az pedig. – Már régóta szerelmes beléd. Majd meghasadt a szíve. hogy elég idıs légy. hogy te nem ismerted meg.

Úgy láttam rajta. hogy mi lett volna. El is felejtettem Thomas-nak megköszönni. 62 . Így míg ı elıl bejött a házba. Majd ha hazamegyek. És leginkább semmi joga. és hogy milyen jó nekem nagy családban élni. Karcolás nélkül megúszta az eseményeket. Nem éreztem hozzá semmi erıt. azért látszott. mikor sikerült észrevétlenül beülnöm a kocsimba. meghallottam. én hátul kiszöktem. hogy ma meglátogatom. és egy kicsit a torkom is kapart. mit mondott elızı nap. Önkéntelenül indultam a Devil birtok felé. a járırautót pillantottam meg. Ahogy lefelé tartottam reggelizni. Elég gyerekes volt a viselkedésem. Ha lesz hozzá bátorságom. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni azt az apróságot. azokat viszont a nagy sietségben otthon hagytam. és bocsánatot kérjek azért. hogy talán le kellene cserélni az ágyat. Egyszer még meg is kellett állnom. ahogy Simon viselkedett. Megborzongtam a gondolatra. amit értem tett. Leginkább meg akartam neki magyarázni. Gondoltam. Eszembe jutott. ha az ítéletidıt a kocsimban kellett volna végigülnöm. amiket az erıs szél csavart ki. Ez már mindennapos volt. ezt pontosan tudtam. mert egy faóriást éppen akkor takarítottak el az útról. hogy mennyi kárt okozott a tegnapi vihar. hogy olyan félreérthetıen viselkedjen. kellemetlen emlékeként a tegnapi kalandomnak. Nem Patrick jött. hogy a ruháit kellett volna visszavinnem. több helyen pedig fák hevertek. Bizonyára nagyon sokat volt egyedül. hogy még egyszer megköszönjem. majd csak kimagyarázom valahogy. hogy Patrick érkezett meg a szokásos reggeli megbeszélésükre. Elindultam. Hogy ıt sosem látogatja senki. hogy egy autó kanyarodik be a feljárónkra. Az út mellett egyértelmően észrevehetı volt a lezúdult víz nyoma. Bár már megint ragyogó idı volt. hogy Simonnak semmi oka nem volt arra. Amikor azonban kinéztem. A kis járgánynak szerencsére nem lett semmi baja. A kialvatlanságtól fájt a fejem. A csengetésre szinte azonnal ajtót nyitott. A legkisebb porcikám sem kívánta. hogy ı és Adam gondoskodtak róla. fejezet Láz Másnap reggel megint összetörten ébredtem. és kikanyarodnom az útra. hogy vitatkoznom kelljen most Simonnal. Azért megkönnyebbültem. ıszintén örül nekem. Egy pillanatig azt hittem. Persze ez csak indok volt.4. Átfutott az agyamon. Elvégre megígértem Lilynek.

hogy fülig pirulok. Na. hogy miért is nem vittem a ruháit. Sokáig nem is találkoztunk. Még mindig nem hittem benne. most már zavarban voltam. De még folytatta. egy cseppet is érdekel? Inkább arról a fiúról beszélj. Igyekeztem minden információt átadni neki. Csak szükségtelenül összekuszálta volna a dolgokat. hogy pár percig ne az én nem létezı szerelmi életem legyen a téma? – nyögtem fel. − Ha már neked úgyis a bátyám tetszik. Afelé hajlottam. És még inkább ragyogott a szeme. hogy kiverjelek a fejébıl. − …az érzéseivel. − Nem tudtam nem vele nevetni. És most. azt hiszem. de türelmetlenül legyintett. aki tegnap este érted jött! Ki ı? És miért volt olyan mérges? Együtt jártok? Kivételesen nem jöttem zavarba. És ezt szóvá is tette. − Lehetne. mint mindig. hogy ez inkább valami gyerekkori rajongás. És így is tettem. Hadoválni kezdtem arról. Simon nyilvánvalóan mély benyomást tett rá. – Mindent elmondok. Csillogó szemmel hallgatott. hogy soha nem gondoltam rá másképp. − Ennek örülök – mondta felszabadultan. Úgy mondta. mivel más már nem jutott eszembe Simonról. hogy közte. hogy ı akar téged. mintha kétsége sem lenne afelıl. hogy valóban szerelmes lehet belém. és kérdés nélkül töltött kávét. Éreztem. Csak néhány óra elteltével szántam rá magam. mikor megnyugtattam. hogy Simont otthon találom − erre már elég kicsi volt az esély −. − És mi az oka annak. Nagyon is jól látta. mint egy jó barátra. Nem csak azért. hogy haza induljak. − Az hiszed. Ez nem lehet igaz. Válaszoltam minden kíváncsi kérdésére. az egyértelmő – tette hozzá. ha a magánéletem került szóba. most sincs másképp. mert tartottam tıle. miután elhallgattam. hogy tetszik neki Simon. hogy ne nevessek. és nem tudtam megállni. − Az igazság az. hanem mert Lilyvel kimondottan szórakoztató volt együtt lenni. – Mert. hogy szembesültem a… − nem is tudtam minek nevezzem. – Így mindössze annyi dolgom van. ami csak Rosedale „fırendırérıl” eszembe jutott. Mit is mondhattam erre? Igazából én sem tudtam az okát. mi folyik itt. hogy sikerülni fog neki. megerısítve a gyanúmat. hogy ti nem vagytok egy pár? – kérdezte váratlanul. mire még jobban mulatott. 63 .Magával rángatott a konyhába. Persze nem volt vak. Ódzkodtam attól. − Lassíts! – figyelmeztettem. hogy Erica mit mondott elızı este. és köztem semmi sincs. Arról persze mélyen hallgattam. hogy szerelemnek tituláljam.

hogy másnap egészen biztosan visszaadom a ruháit. Továbbra is háttal álltam. Már a kocsi mellett álltunk. Majdnem olyan elszánt volt a tekintete. mostanra meggondoltam magam. és nem éreztem magam jobban attól. betoppan Patrick. de nem találtam. hogy magyarázkodnom kellene – még ha erre is készültem korábban. Még búcsúzóul szentül megígértem Lilynek. mikor a bejárat elé kanyarodott a terepjáró. Még magam is meglepıdtem azon. Tényleg dühös – állapítottam meg meglepetten. Igyekeztem nem gyorsabban szedni a levegıt. és kettesben hagyott a bátyjával. mire Lily visszaért. amikkel meg akartam köszönni a segítségét. − Mi ütött belé? – intett a bátyja után. Elképedve néztem rá. de azután elengedett. Azért ez egy kicsit túlzásnak tőnt. és bement a házba. és kelletlenül bár. 64 . És reméltem. hogy a vonásaimon jobban tudok uralkodni. miközben beszélgetünk. mikor Patrick kiszállt belıle. Mérges voltam Patrickre. de amint mellénk ért. és megszólalt. és elmegy. ugyanannyira bíztam benne most. nincsen köztetek semmi. hogy reméltem. Biztosan dolgozik – gondoltam. − Nem hiszem. hogy mennyire határozottan cseng a hangom. de szedelıdzködni kezdtem. Hátat fordítottam neki. és amennyire reméltem az imént. − A francba! – sóhajtottam fel. Ennyit az elegáns távozásról. hogy még egyszer elbúcsúzzam Lilytıl. − Azt mondod. hogy némileg igaza volt. Akkor vettem csak észre. Akkor mégis mi volt a tegnap esti kis akciója? Nem csinálna ilyet. Nem vette. mint a szívem ırült kalimpálásán. De nem jött. Egy pillanatig még az enyémbe mélyedt a tekintete. némiképp átrendezıdtek a gondolataim. hogy veszi a lapot. hogy különösebben örültem ennek a fordulatnak. Mögém lépett. mikor elrángatott az este. − Nem Simon dönti el. – Storm visszaengedett? Ez nagyon gonosz megjegyzés volt. – A kocsi kulcs bent maradt.Magamnak sem nagyon mertem bevallani. Nem mondhatnám. ha nem érezné jogosnak. A mondatokat fogalmaztam. mint Simonnak. és hogy nem dadogok. hogy meglátogathatom-e Lilyt vagy sem. Keresgélni kezdem a zsebeimben. hogy láthatom. hogy a slusszkulcs nincs az autóban. Sikerült kicsit összeszednem magam. amiért nem adott esélyt sem a magyarázatra. − Nocsak – mosolygott gúnyosan. és maga felé fordított. − Már hozom is – rohant el Lily.

amennyire csak tudtam. De még így is beletelt pár órahosszába. Már jócskán elmúlt dél. hogy harapok valamit. Szerencsére Simon már aznap nem jött többé vissza. Már messzirıl látszott. mielıtt még válaszolhattak volna. és már kint is voltam. Sugárzóan mosolyogva magyarázott el mindent. és mivel következetesen tegezett. Végtelenül fáradtnak éreztem magam. nemsokára szabad volt. amúgy sem tart tovább pár percnél. hogy visszaviszem a ruháit. nehogy legközelebb leégjek. Míg várakoztam. − Bementem a kórházba – vetettem oda az ajtóból. Az ajtaján ott állt a neve: Dr. amiért reggel úgy eltőntem. Semmi étvágyam nem volt. Le sem ültem enni. hogy csak majd két hét múlva kezdjek. DeAngelo. ahogy a konyha felé közeledtem. Otthon még magyarázkodhattam egy sort. és mivel még nem is reggeliztem. A büfé elıtt azonban meggondoltam magam. Mivel a lány. csak egy pohár kávét kortyoltam el a konyhában ácsorogva. a személyzeti irodát szinte elsıre sikerült megtalálnom.− Talán kérdezd meg tıle – vontam meg a vállam. mint az elızı napokban összesen. amit egy férfiból ki tudtam váltani: a düh. Fájt a fejem. Meglepett. Megkönnyebbültem. Eszembe jutott a hátsó terasz és arra indultam. de a neve nem mondott semmit. hogy eltelt az idı. Ha lehet. csak Patrick dühös tekintetére. Viszont biztos voltam benne. még rosszabb volt a következı reggelem. Ám hiába csengettem. A nap hátralévı részében már nem is tudtam másra gondolni. még ha tartottam is egy újabb találkozástól Patrickkel. a házuk felé kanyarodtam. Nem akartam megint elodázni. Nem akartam megsérteni csak azért. Nem tévedtem. akinek a helyére felvettek. alig vártam. Úgysem halogattam volna tovább. Úgy tőnt. ez volt a maximum érzés. de mivel megígértem Lilynek. Úgy gondoltam. A fıorvos − aki a felvételemrıl döntött −. és a torkom sem volt az igazi. Szerencsém volt. mert hallottam. Egy kedves. Rémlett. hogy haza érjek. hogy az üvegajtó nyitva van. fiatal nı vette el a papírjaimat. hogy megint nem vagyok formában. mert a rettenetes memóriám már megint kifogott rajtam. Szerencsére a többiek látták. és a zene is egyre hangosabb lett. elhatároztam. hogy ismerem. még egy hónapig dolgozott. azt javasolta. Olyan gyorsan húztam el a csíkot. senki nem nyitott ajtót. úgyhogy nem kérdezısködtek. milyen könnyedén elintéztem mindent. igyekeztem jól megjegyezni. hogy szól a zene. Talán azért nem hallották a csengıt. ezért én is ugyanolyan közvetlen hangnemben válaszoltam neki. hogy van bent valaki. 65 .

hogy figyelik és villámgyorsan megpördült. − Így olyan egyszerőnek tőnt – nyavalyogta. A fejem már így is lüktetett. Ha kikapcsolod a zenét. − Patrick szokott fızni? – néztem rá meglepetten. − Hát te meg mit csinálsz? Elhúzta a száját. hogy megkérdezem. hátha észrevesz. neki is olyan könnyen megy. Mi jogon osztanám hát az észt? Azután leesett. − Mit akartál tulajdonképpen ebbıl? – néztem gyanakodva a ragacsos masszára. Felemelte mindkét kezét. − Csak egy feltétellel. hogy mit is mondott. a könyökével akarta megnyomni a gombot. hogy mit tudok kezdeni a tésztával. − Persze – mondta. ha én magam veszem kézbe a dolgot. Ez a szerep az Ericáé nálunk. Nem akartam köszönéssel. amiken tészta csimbókok csüngtek. Annyira komikus látványt nyújtott. Már éppen azon gondolkoztam. majd odaszaladt a cd lejátszóhoz. de nem jön össze. Levettem a pulóveremet. Az én fızı tudományom is eléggé foghíjas volt. és valamit nagyon elmélyülten csinált. hogy leteszem a ruháit egy székre. vagy kopogással megijeszteni. mondjuk a tojásrántottánál. mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. meg tudtam menteni a tésztát. hogy itt vagy! – próbálta túlharsogni a zenét. ha még ma csendet akarok. Bólintott. Jobbnak láttam. – Valakinek muszáj. meg amúgy sem tudtam volna a hangos zenét túlkiabálni. és én nem tudok – tette hozzá. – Remélem.Lily háttal állt az asztalnál. és megnéztem. és szívbıl felnevetett. − De jó. Meg akartam lepni azzal. A szája egybıl mosolyra húzódott. úgyhogy csak ácsorogtam a nyitott ajtóban. Persze ez nem sikerült. tudsz sütni. ahogy meglátott. Elmondattam vele lépésrıl lépésre. és hazamegyek. − És amikor Patrick csinálja. A szakácskönyvre bökött. hogy Lily nem valami bonyolultabb ételt választott. Szerencsére nem történt semmi helyrehozhatatlan. Nem akartam megsérteni azzal. mikor megérezhette. Közben titokban örültem. Én sem voltam egy konyhatündér. 66 . hogy most az egyszer én ütök össze valami ennivalót. És mivel a sütemény alaphelyzetben valóban elég könnyen elkészíthetı volt. de mivel mindkét keze maszatos volt. − Süteményt akartam sütni. hogy elnevettem magam. még az én tudásommal is. hogy eddig mit csinált. Ugye segítesz? – nézett rám könyörgıen. pillanatok alatt a sütıben landolt. miért nem az alapoknál kezdi.

Jó volt a hővös ágytakaró a forró bırömnek. − Jesszusom. – Jól vagyok. − Ugyan már. de a hangom annyira erıtlen volt. – Jobb lesz. − Nem kell – motyogtam erıtlenül. gyerekjáték volt – sóhajtottam. De már a karjába is kapott. hogy mostanában mindenkitıl ezt hallom – motyogtam. Még a beszéd is nehezemre esett. − Biztosan nagyon fáradt lehetsz. Ennyire ijesztıen nézek ki? − Rendben – értettem vele egyet. − Nem tudom – képzeltem. Egy pár pillanatig eltartott. − A sütı… − Ne aggódj. hallották-e. − Lázas – állapította meg Patrick. mintha nagyon fáradt lenne. de a térdem megroggyant. Tettem még egy utolsó halvány kísérletet. ha felviszem a szobába. Azt hittem. A pulóverje csiklandozta az arcomat. Hallottam. Halkan kuncogott mellettem. de valaki megfogott. Mondtam neki. Patrick még az ajtóból visszaszólt: − Hívd az orvost! − Nincs szükségem orvosra – tiltakoztam. hogy menjen és feküdjön le. Ettıl hangosabban képtelen voltam beszélni. Olyan volt. A többit meg már láttad. − Mért van az. A hangja most már nagyon komoly volt. Úgy éreztem. hogy nem lehettem benne biztos. mintha nem is lett volna súlyom. Biztonságban voltam. ha átmennél az ebédlıbe és ledılnél kicsit a kanapéra – mondta Lily. Én meg még veled csináltatom a vacsoránkat. de rosszul nézel ki – közölte Lily. 67 . aztán ráhajolt az asztalra. menten elvágódok. Olyan könnyedén vitt. vagy Lily tényleg nagyon meg volt rémülve? – Az elıbb még beszélgettünk. − Mi történik itt? – hallottam Patrick hangját valahonnan nagyon messzirıl. és lefektetett az ágyra. Benyitott egy szobába. Felálltam. hogy megırizzem a méltóságom maradékát. mintha lebegnék. hogy rólam beszél.Megkönnyebbülten rogytam le az egyik székre. Éreztem Patrick karját magam körül. Csak nem alszom túl jól mostanában. mire felfogtam. majd én gondoskodom róla – válaszolt Lily. ott helyben leragad a szemem. A következı pillanatban viszont már vacogtam. hogy áttámolyogjak a lengıajtón. Az orrom megcsapta arcszeszének kellemes illata. − Talán jobb lenne.

Csörömpölt néhány üveggel. én pedig egyre mélyebbre süllyedtem az öntudatlanságba. Fájt a torkom. De azért segített. nagyot sóhajtott. ahogyan egy félig-meddig idegen férfinak nem kellett volna. Nem a legnagyobb barátságban váltunk el. – Vacsorára? − A húgod meg akart lepni. Valóban nagyon nyomorultul éreztem magam. − Nem állt szándékomban Stormot idehívni. Már biztosan nagyon unhatja. minden bizonnyal a lázamra gondolva.hogy Patrick kinyit egy másik ajtót. mint elızı nap volt. – Nem fogják elhinni. − Kutya bajom – nyögtem ki. még ha nem úgy gondoltam is. − Vedd ezt be! Lázcsillapító. vagy inkább önmagát. mikor válaszolt. általában. én pedig engedelmesen nyeltem le a tablettát. nem pedig csak úgy. hogy megáll. – Nem tudom ezzel engem akart megnyugtatni. − Megyek. és olyan elképesztı gyengédséggel nézett rám. Már félálomban voltam. És biztos voltam benne. 68 . Végtelenül álmos voltam. hogy megint idejöjjön. − Nem akar lejjebb menni – motyogta. telefonálok a szüleidnek – sóhajtott. Hiába próbáltam nyitva tartani a szememet. Így arra néznek. Ahogy megéreztem az ízét. hogy nem én csinálok veled valamit. hogy feláll és az ajtó felé indul. teméntelen féltéssel a hangjában. − Mi az? – nézett rám meglepetten. Mindig itt kerülsz bajba. hogy magamtól nem tudok felülni. és egy szem gyógyszerrel tért vissza. − Mindjárt itt lesz az orvos. hogy a láztól gondolok olyan butaságokat. akit szeretnek. − Ne szólj Simonnak – hallottam. Hallottam. amiért egy beteg ember van a házában. − Neked jobban sikerült – a hangjában nevetés. hogy folyton neki kell kihúznia a bajból – gondoltam. − Szóval sütöttetek? – kérdezte és kisimított egy nedves hajtincset a homlokomból. − Keserő – sóhajtottam és visszadıltem a magasra polcolt párnára. még a nyálamat is nehéz volt nyelni. Minden esetre megkönnyebbültem attól. elfintorodtam. Mindkettıt felém nyújtotta. és aggódás bujkált. Tovább simogatta a homlokomat. Mikor látta. majd egy pohár vízzel. Egy pillanatig csend volt. hogy személyesen értem aggódik. – Nehezemre esett a beszéd. A fejemen átfutott egy kósza gondolat. Halkan nevetett. hogy már nem olyan mérges. – Nem akarom. Megint éreztem a kezét a homlokomon.

− Rosszabbul van. − Most már bejöhettek. Rettenetesen féltem. − Meg kell vizsgálnom – mondta egy vadidegen hang. Valaki erıvel felhúzta a szemhéjamat. − Rendben. Rövid pakolászás után egy szúrást éreztem. a mellkasom. − Nem kellett volna elengednem azzal az ökörrel – mondta mintegy magának. Nagyon magas a láza. Az majd leviszi. hogy veszély fenyeget. nagyon messze. Hallottam. Alig kaptam levegıt. Holnap megint benézek. Megismertem Patrick érintését. 69 . – Addig menjetek ki! Éreztem a fonendoszkóp hidegségét. és megsimogatta az arcomat. Valaki a nevemen szólított: − Emily. A fejem borzalmasan fájt. hogy csak az orvos lehet. de képtelen voltam. Hallottam Lily hangját is valahol. Ez nem gyerekjáték. Most már rájöttem. hogy az egy cseppet magas. ébredj! De nem tudtam kinyitni a szemem. majd egy digitális lázmérı sípolt. Adtam neki egy injekciót. De még nagyon sokáig kell pihennie. Hát mégis? Nem akarok vele menni. Felnyögtem. − Harminckilenc egész öt – motyogta az elıbbi hang. Éreztem. − Mi van vele? – hallottam Patricket. Biztosan nem képzeltem. Felnyögtem. Néhány nap. mintha oda lennék betonozva. hogy tartott a választól. Szerencsére nincs tüdıgyulladása. mintha égett volna. Menekülni akartam. mint az elıbb – hallottam Patrick hangját. majd újra az idegen. − Hát ez egy alapos meghőlés. Bántott a fény. Megint szunyókáltam kicsit. Még – válaszolta az idegen. – Emi anyukáját hozta el. Csak álltam egy helyben. Átfutott az agyamon. − Nyugi! – hallottam megint Lilyt. Azután valaki megint az ágy szélére ült. Vigyázz rá.Szörnyő rémálmom volt. de nem jött ki hang a torkomon. hogy mitıl. de innen nem lehet elmozdítani. és jobban lesz. de nem tudtam. Éreztem valamit a fülemnél. Válaszolni akartam. − Kórházba kell vinni? − Nem hiszem. ha lejönnél egy pillanatra! − Mi történt? − Itt van Simon. ahogy Patrick halkan szitkozódik. mikor Lily benyitott az ajtón: − Patrick! Jobb lenne. de felébredtem.

− Simon – még így. hogy azonnal biztos voltam benne. A vendégszobát már elıkészíttettem Lilyvel. − Természetesen. félig öntudatlanul is megütötte a fülemet a Lily hangjából kicsendülı könyörgés. Magas láza van. mint tegnap. még sohasem jártam itt. – Gyere most velem! Kérlek! Becsukódott az ajtó. A bútorok is egészen világos árnyalatúak. mintha csak az idıjárásról érdeklıdött volna. hogy este mintha anyukám hangját hallottam volna. – Az lett a baja. ami a legnagyobb baj közepette is ésszerő gondolkodásra késztette az embert. hogy anyu mellém ül. Sokkal jobban éreztem magam. Most már nagyon rosszul éreztem magam. majdnem fehérek voltak. Eszembe jutott.Édesanyám. mint az ostor. mikor legközelebb magamhoz tértem. A vendégszobát? Akkor én most hol vagyok? De már nem is érdekelt. hogy tüdıgyulladás lehet a vége. Ezzel a tudattal nézelıdtem tovább. úgyhogy jobb lesz. Világos volt. de nem lehet most haza vinni. De nem így volt. − Mit mondott az orvos? – anyám hangja olyan volt. és megfogja a kezem. − Akkor itt maradok én is. Lassan jutott eszembe. ha itt marad. – Itt most nem fogtok veszekedni. A hatalmas ablakon beáramlott a reggeli napfény. Azután már aludtam is. Ezt úgy mondta. Egy pillanatig kellemes csend volt. Majdnem sírtam a megkönnyebbüléstıl. Nagyon tetszett. hogy rosszul lettem. de már nem olyan elviselhetetlenül. A függönyök csak alig szőrték meg. hogy anyám erıvel el akar majd cipelni. hol vagyok. Kicsit kezdtem könnyebben érezni magam. hogy átfagyva kivonszoltad megint az esıbe. és hogy Patrick hozott a karjában. Elıször azt sem tudtam. és tart tıle. − Nyomorult… − Simon szavaiból csak úgy sütött a győlölet. A következı pillanatban azonban anyám nyugodt hangját hallottam. Még érzékeltem. amit láttam. Olyan higgadtságot tudott magából árasztani. Annyira idegen volt. Mindig is irigyeltem ezért a tulajdonságáért. Ettıl az egész szoba légiesnek tőnt. − Pár nap. 70 . Meglepetten néztem körül a hatalmas. A fejem és a torkom még mindig fájt. − Ezt most azonnal fejezzétek be! – megint az a tanár nénis határozottság. mintha félne tıle. − Megırültél? – Patrick csak sziszegett. Minden olyan világos volt. biztosan az ı szobájában vagyok. napfényes szobában. és jobban lesz. ami ellen senkinek nem jut eszébe tiltakozni. − Mit tettél vele? – Simon hangja úgy csattant.

Meglepıdtem. Az orvos hagyta itt. Kérsz valamit? − Csak egy kis vizet. mikor láttam. hogy csak a szám ízével volt a baj. Nagyon aranyos lány. Anya egy pirulát is adott vele. hogy ott van. − Idd ezt meg – nyomta a kezembe. − İ is itt maradt éjszakára? Anyám felnevetett. Meglepett volna. − El sem lehetett volna zavarni. A kezében egy bögre. − Vedd ezt be. Nagyon kiszáradt a szám. − De ne aggódj. hogy mosolyog. Cinkos arckifejezését látva halkan felnevettem. Látni akar. hogy megint elaludtál. Megmondom neki. és visszaadtam a poharat. Mosolygott. Idáig észre sem vettem. és biztos voltam benne. – Jót fog tenni. nem engedem be. − És Simon? − İ lent van a konyhában. Elgyötört arcomat látva rám kacsintott. − Ne aggódj. Szót fogadtam. A víznek borzalmas íze volt. 71 . hogy tudta. Lily gondoskodott róla. − Egész éjszaka el sem mozdult mellıled. A fejem szörnyen hasogatott a legkisebb mozdulatra is. Leült mellém. már ki is ment a szobából. mikor meglátta. − Szólok Lilynek. Valaki azonnal megmozdult az ágy mellett álló fotelban. gızölgı teát hozott. Még mielıtt tiltakozhattam volna. hogy nem is kell Lilynek akkorát füllentenie. Hát persze. természetesen rajtam kívül. − Tudom. − Végig itt volt? – néztem anyámra. Jesszusom. hogy szerelmes belém – motyogtam. Elfintorodtam. ha nem tudja mindenki. Felnyögtem. Ismét lefeküdtem. Attól tartottam. hogy ez még csak fokozódni fog. de azonnal meg is bántam. Mintha csak a nevét hallotta volna. miközben a teát kortyoltam. Anya ismét nevetett. − Simon kint toporog az ajtó elıtt. de felülök. hogy hozzon egy kis teát – Patrick ugrott fel a sarokból. Jó sok bonyodalmat okoztam. − Erica azt mondta. − Itt vagyok kislányom. az „aranyos lány” éppen benyitott az ajtón. hogy kicsi anyai segítséggel ugyan.− Anyu! –próbáltam felemelni a fejem. de lehet. Már a kezemben is volt a pohár.

– Nem kell ıriznetek. csak a torkát köszörülte. Délután pedig ideküldöm Ericát. Lily nem válaszolt. − Anyu! Ericát? Ne felejtsd el. Szerintem azt sem tudta. Ugye? – Segélykérın néztem rá. hogy Emi ilyen önfeláldozó barátnıre lelt. Még nem is volt alkalmam megköszönni. − Nem hagylak egyedül – most azért felfedeztem anyám hangjában némi aggódást. − Hát jó – mosolyogott. Mégis csak nagyon rosszul lehetek. Egy pillanatig gondolkodott a hallottakon. tetszik neki. Anya halkan kuncogott. Ahhoz pedig nem kell pesztra. ha észreveszem. Aludni szerettem volna. hogy ı gondoskodjon rólad. − Ugyan mi bajom lehetne? – igyekeztem a lehetı legmeggyızıbb lenni. − Nem kell rólam gondoskodni. – Makacs vagy. Lily itt lesz velem. − Azt hiszem. Maradok még egy kicsit veled. hogy rosszabbul érzed magad. Rekedten felnevettem. Mintha nem lettem volna már így is elég nagy slamasztikában. − Nem éppen. A beszéddel meg inkább már meg sem próbálkoztam. 72 . De úgy lesz. Nagyon fáradtnak éreztem magam. – Most telefonálok az iskolába. mit mondjon ennyi dicséretre. – Felesleges itt ülnöd mellettem. hogy neki van éppen elég dolga. İ pedig hevesen bólogatott. nehogy megint megfájduljon a fejem. hogy már kezd meginogni a határozottsága. − Nem akarok még több bajt okozni – erısködtem tovább. − Megyek. – Ez csak természetes. mint egy öszvér. Egész nap aludni fogok. hogy csak késıbb tudok bemenni. Szerintem haza is mehetek. hogy pihennem kell. mi legyen – még nem adta meg magát teljesen. beszélek Simonnal – közölte. – Szívesen ápolom Emit. hogy ilyen odaadóan ápolod a lányomat – fordult most Lilyhez. Különben sem leszek egyedül. Azt mondta az orvos. Viszont.− Nyugodtan menj haza anyu – megpróbáltam egy mosolyt kierıltetni. − Megmondom. és már ki is surrant a szobából. Nemsokára jobban leszek. akkor maradok. Ez nem jelent nehézséget. − Nyugodtan menj csak dolgozni. − Tényleg nem gond – szólt közbe Lily is. hogy zavarban van. ahogy akarod. Holnapra pedig már sokkal jobban leszek. Hidd el. Óvatosan bólintottam. − Ugye nem lesz baj? – Éreztem. Örülök. − Nem várhatjuk el tıle. hátha szükséged lesz valamire. − Ugyan már – látszott.

Halkan nevetett. hogy sürgısen meg kell látogatnom a fürdıszobát. mikor rájöttem. − De azért erısen kapaszkodtam a mosdókagylóba. már teljesen másképp tőzött be a fény az ablakon. Nyílt az ajtó. De hogy mikor. hogy hálóingben vagyok. Késmosás közben belenéztem a tükörbe. Csodálkozva állapítottam meg.− Megkeresem Patricket. Óvatosan felültem. Újra elaludtam. Menni fog ez. és ı is kiment. A szemem alatt fekete karikák. Pazar. hogy tudok várni egy percet is. Csak kicsit émelyegtem. − Ne haragudj! – nyöszörögtem. Ne aggódj! Csak segíts elmenni az ajtóig! A többit én elintézem. akkor nem szédültem annyira. Morgott valamit az orra alatt. mint egy kisgyereket. − Ne aggódj! – válaszoltam. Jó volt a csend. − El ne ájulj nekem! – intett. arra nem emlékeztem. mint hittem. De ahhoz már tényleg megkérem Lilyt. hogy használhassam a telefonját. 73 . miközben bezárta utánam az ajtót. hogy segítsen. mint a fal. Mégis mit gondoltál? – nevettem. hogy késı délután van. Mikor megint felébredtem. Jó volt egyedül lenni. és hogyan öltöztem át. Visszatámolyogtam a szobába. Mindjárt jövök – mondta édesanyám. − Természetesen a fürdıbe. Az ölébe kapott. A tea megtette a hatását. − Szólok Lilynek. hogy átaludtam az egész napot. a hajam pedig izzadtan tapadt a fejemhez. amit nem értettem. − Hogy ennyi gondot okozok. Látszott. Csak egy pillantást vetett rám és rögtön leszőrte. mikor meglátta. − Ugyan miért? – kérdezte. Az arcom olyan fehér volt. Késıbb talán le is zuhanyozhatok – gondoltam. Majdnem megijedtem a látványtól. Most csak jussak vissza az ágyba. miközben betakart. és úgy vitt vissza az ágyhoz. Patrick az ajtónál állt. Menni fog. Mikor már ültem egy kicsit. Meglepıdtem. A szobában rajtam kívül nem volt senki. Éreztem. Tartózkodtam minden hirtelen mozdulattól. Felmértem a fürdı ajtajáig lévı pár lépés távolságot. Ülj vissza addig! − Nem hiszem. és megkérem. Elszántan felálltam az ágyról. − Hát te hová készülsz? Néhány lépéssel mellettem termett és megfogta a könyökömet. hogy az ágy mellett imbolygok. – Nem tartozik a terveim közé. hogy menten összeesek. de azért segített. Kifárasztott ez a kis beszélgetés is. Patrick lépett be a szobába. A kis séta jobban kifárasztott. Elsápadt.

hogy régi jó ismerısök. hogy bosszanthatom a te Simon barátodat. és közölte. − Kérdezhetek valamit? − Hát persze. − Nem foglak sokáig zavarni titeket – ígértem. − Elhiszem. − Egy pillanatig hallgatott. Most már értettem. A haja erısen ıszült. − Megint kezdesz belázasodni – állapította meg. Mintegy végszóra. hogy nem – nyugtatott meg azonnal. mert életem végéig is gondoskodhatnék rólad. − Másrészt pedig azért. − A keze elidızött a homlokomon. Talán azt vártam. İ a bátyám barátja. Elhúztam a számat. Storm viszont megérdemelne egy alapos orrba vágást. szikár ember volt. halk kopogtatás után Lily dugta be a fejét az ajtón. Még ez is. − Tudom – sóhajtottam. Különben Simon nem a barátom. Patrick megkönnyebbülten sóhajtott fel. Elkomolyodott. – Egyrészt azért. − Persze. Éppen csak egy kicsit voltam csalódott. Végigmértem. Felugrott. rögtön látszott.− Nincs miért bocsánatot kérned. − Örülök. mert kedvel. − Ráadásul rettentıen élvezem. Végigsimította az arcomat. Bólintottam. – Holnap talán már haza is mehetek. mikor a magas. − İ másképp gondolja. mert így helyes. középkorú férfi belépett a szobába. Ahogy üdvözölték egymást. hogy ilyen jól szórakozol. Barna szemébıl olyan nyugalom áradt. Nem te tehetsz róla. amitıl egybıl jobban 74 . Évekig még csak nem is láttam. Halkan kuncogott. hogy hozzáteszi: azért is. Negyven év körüli. − Ugye nem fogtok miattam vitatkozni? – kérleltem. hogy beteg lettél. – Nincs mirıl – tette hozzá azután halkan. − Miért törıdsz ennyit velem? Én tulajdonképpen csak egy idegen vagyok a számodra. − Szia. hogy így legyen. − Tudod – kezdte tétován. Emily – fordult felém mosolyogva a doktor. akkor sem tudnám meghálálni azt. − Mi az? – néztem rá értetlenül. amit édesapád értem tett. − Addig maradsz itt. – De nem adtam rá semmi okot. hogy visszajött az orvos. Tehát hálából teszi. amíg az orvos jónak látja – vonta meg a vállát. Elgondolkodva nézett rám.

tudod miért. és ezzel megkímélt a további lázas kutatástól az emlékezetemben. 75 . El is határoztam. Már nem is engedett el. − Patrick mesélt rólad – jegyezte meg mintegy mellékesen. kérlek? – szólt oda Patricknek és a húgának. − Szuper – nyögtem. − Hát persze – erıltettem ki a választ. és már fordultam is engedelmesen. – Mondta. − Most csak 38. − Mennyi? – néztem kérdın az orvosra.éreztem magam.7 – válaszolta. Megfogtam a felém nyújtott kezet. Nem tőnt ismerısnek. – Meg kell vizsgálnom Emilyt. Gondolom. Mikor a családommal Rosedale−be költöztünk. Megint adok egy injekciót. az arckifejezése aggodalmassá vált. − Csak néhány éve – a táskájából recept tömböt és szemüveget vett elı. Halkan nevetett. − Igen – bólintott Robert. ha újra kettesben leszünk. Csakis errıl lehet szó. hogy fontos vagy a számára. de láttam. mintha ezt csak úgy lazán közölte volna. miközben elıbányászta a lázmérıt. hogy kiküldik a saját szobájából. Látszik. Azért kinyögtem egy bágyadt hellót. − Patrick mesélt rólam? – visszhangoztam iménti mondatát. Egy idegen kitúrta az ágyából. − Robert Poise vagyok. − Kimennétek. Gondolataimból a lázmérı sípolása zökkentett ki. nem fogadtak túl lelkesen. Mit akart ezzel mondani? Majd eszembe jutott. várja a reakciómat az információra. mert összerándultam a szúrástól. Egészségügyis létemre nem vagyok túl jó barátságban a tővel. − Régóta ismeritek egymást? – kérdeztem szemmel látható jó viszonyukra célozva. Végkép összezavarodtam. Hálás apámnak a segítségért. Biztosan nagyon kellemetlen lehet számára a helyzet. hogy szakmabeli vagy. Nem válaszoltam. – De még ez is elég magas. – Nagyon aggódik érted. Tehát tényleg nem ismerem. Patrick azonban azonnal mellém állt. hogy még ha nem is néz rám. − Ugye tegezıdhetünk? – folytatta. − Ott kellett hagyni a régi munkahelyemet. Amint megérezte az érintésemet. hogy megint bocsánatot kérek. az iménti beszélgetésünk. hogy levigye. − Volt egy mőhiba perem – úgy tőnt. Patrick összeszorított szájjal bólintott. mintha nem lenne ínyére. hanem egybıl a pulzusomat kezdte mérni. Nem válaszoltam.

mintha meg sem hallotta volna. – Felírtam neki egy gyógyszert. mit mondok. A szemébıl sok mindent kiolvastam. − İ volt az elsı páciensem. Azt minél elıbb kezdje el szedni. Lily kedves hangja csendült fel az ajtóból. − Gyere Robert! Kész a kávé. Azóta szerencsére már rendezıdött a helyzet – nevetett könnyedén. miközben Patrick mogorva arcát nézte. majd elintézem. De a válasz nem az volt. – talán jobb lenne. 76 . Nem értettem egészen. amire vártam. − Te jó ég – sóhajtottam csalódottan. még egy csöppnyi hálát is. vidámságot. mint az elıbb. Patrick azonnal a receptért nyúlt. − Miért lenne? Ha Patrick bízik benned. − Jobb nem kísérteni a sorsot – tette hozzá mosolyogva. nem olyan tettetett könnyedséggel. azonnal szóljatok. Bizonyára tudta. majd letépte a megírt receptet a tömbrıl. − Úgy hallom végeztetek – nyitott be Patrick az iménti hangos nevetésre célozva. Elvette tılem a papírt. nekem sincs semmi okom a kételkedésre. − Igen barátom – helyeselt az orvos. – Jól választott. − Úgy gondolom – kezdte az orvos óvatosan. mint megijedni.Bólintottam. Megadóan sóhajtottam. − Van ezzel bármilyen gondod? Csodálkozva néztem rá? − A gyógyszerrel? Most szívbıl nevetett. abban reménykedve. Megkönnyebbülést. mit akart ezzel mondani. − Patricknek megint igaza van – morogta. – Csak még annyit – fordult Patrick felé. szimpátiát. amit még mindig a kezemben szorongattam. Jobb félni. − Ezt a gyógyszert kellene szedned – nyomta a kezembe. − hogy amint valami baj van. hogy talán már holnap. − Rendben. – Emily már valamelyest jobban van – válaszolt a kimondatlan kérdésre. − Ugyan már – válaszoltam. ha még két-három napig maradnál. − Természetesen a múltamra gondoltam – magyarázta. A tüdıgyulladás nagyon alattomos és veszélyes betegség. majd folytatta. – Majd megkérem anyát. − És mikor mehetek haza? – kérdeztem. milyen újrakezdeni egy életet. inkább csak magának. − Add csak ide.

Nagyon örült. nehogy sírni kezdjek. hogy maradnod kell? – kérdezte bosszúsan. Szótlanul kezembe nyomta a készüléket és magamra hagyott. Csak nagyon hiányzik a családom. Mennyire vágytam rá. A nıvérem meghökkent. de rögtön lebeszéltem róla. − Emily! Felnéztem. – És nagyon sajnálom. − Hozom a telefont – mondta. hogy mindenki nagyon aggódik értem. hogy hallhatja a hangomat. hogy pár napot még maradnom kell. ha lefekszel. Még a gyerekek is azt üzenték. Egy pillant múlva már vissza is jött. Felsóhajtott. Rossz volt ennyire elgyötörtnek és kiszolgáltatottnak éreznem magam. hogy sehogy sem tud megszabadulni tılem. − Ne gyerekeskedj! Néhány napról van szó csak. 77 . hogy ne peregjenek a könnyeim. hogy anyát is tartsa otthon. Már csak az kell. az ég szerelmére! − De… − ellenkeztem volna tovább. dehogy. Könnyek szöktek a szemembe. hogy minél hamarabb gyógyuljak meg. hogy rajtam kívül a Grace család többi tagja is itt lézengjen. hogy otthon lehessek velük újra. ezzel belém fojtva a szót. Felajánlotta. Robert szerint az injekció pillanatokon belül ki fog ütni. − Tudom – nem tudtam megállni. − Elég – közölte ellentmondást nem tőrıen. majd Lily után indult. mikor közöltem vele. Gyorsan elbúcsúztam tıle. miközben odasétált hozzám. Patrick azonban a számra tette a mutatóujját. Erica vette fel nálunk. Észre sem vettem. és igyekezett elmondani. hogy csak egy-két havonta láttam ıket. Nem akartam megszállási övezetet csinálni Patrickék házából. Gyorsan megtöröltem az arcomat. Patrick még mindig mogorván állt mellettem. Elvégre évekig egész jól megvoltam úgy. − Talán fel kéne hívnom a családomat – törtem meg a kínos csendet. Valamin nagyon jól szórakozott. Most pedig egy nap után úgy bömbölök. Arcáról eltőnt a harag. − Ennyire bánt. Az én drága családom. – Most jobb lesz. − Ugyan.A férfi még elbúcsúzott. hogy azonnal odajön. mint egy kisiskolás. Vajon miért nem megy a dolgára? Már így is eléggé felborítottam a napirendjét. Érzelgısségemet betudtam a betegség hatásának. és igyekeztem lerakni a telefont. hogy visszajött. Rosszkedvét annak tulajdonítottam. És kértem. Éppen elég gondot okoztam már így is. − Ne kérj már folyton bocsánatot. Patrick állt az ajtóban. Igyekeztem tartani magam.

Az éjjeliszekrényen megtaláltam mindent. A következı pillanatban már teljesen éber volt a tekintete. és megállapítottam. Az ólmos fáradtság fokozatosan hatalmasodott el rajtam. hogy még csak éjfél van. é-én átmehetek… Nem hagyta. İ is nevetett. Ittam. − Miért nem mész aludni? – kérdeztem és törökülésbe kuporodtam az ágyon. hogy tároljam a vizet? Nem voltam biztos benne. Óvatosan. A szeme álmos volt. hogy a hasonlatom megállja a helyét. de addig ügyetlenkedtem. hogy félig-meddig még alszik. Órák múlva eszméltem. − Mi az. már az ablaknál állt. Csak ki kell mennem a mosdóba. hogy keressek egy órát és egy pohár vizet. − Ha-ha akarod. és kifelé bámult a sötétbe. Nem kérdés volt. Legnagyobb meglepetésemre az ágy melletti fotelban Patrick aludt. Órák óta nem voltam. hanem megállapítás. de most nem is akartam ezen „filózni”. hogy a zajra csak felkelt. − Mi a baj Emily? – egyenesedett fel. a szobában viszont égett az éjjeli lámpa. Felültem. hogy már megint. Megrántotta a vállát. teve. Még hallottam Patrick nevetését a hátam mögött. Éreztem. nehogy Patricket felébresszem. hogy nincs több ágyatok? – néztem rá nevetve. hogy itt vagyok – gondoltam. felkeltem. Mi vagyok én. − Már megint? Felhördültem. Nagyon szomjas voltam. Kint már besötétedett. Csak valahogy ragaszkodom a sajátomhoz. Már álltam is felfelé. Visszadıltem. Naná. míg becsuktam az ajtót. Mellettem termett és visszanyomott a párnák közzé. hogy hány óra van.Szót fogadtam. – Hol a csudában lennék. Úgy éreztem. hogy szólít a természet. − Hát itt vagy – mondta alig hallhatóan és mosolygott. Mit kereshet itt? – csodálkoztam. amire szükségem volt. – Rosszul érzed magad? − Nincs semmi bajom. de csak nem tudtam aludni. − Ugye nem azt akarod bemesélni. − Természetesen nem. A szemén látszott. ahogy csodálkozva nézett rám. 78 . ráadásul arra is kíváncsi lettem volna. hogy befejezzem. mert már éreztem is a hatását. most már minden további nélkül boldogulok egyedül. Mikor visszamentem a szobába.

mintha ezer éve ezt gyakoroltuk volna. A rémülettıl még a hangom is elakadt. hogy eddig még nem panaszkodtak? Ez az igazság. Mondjam azt. Patrick hangját hallottam: − Emily! Ébredj! Csak álom volt. persze – vigyorgott. hogy mit feleljek. Patrick ült mellettem az ágyon és ölelt. hogy nem érdekel. hogy valami veszély fenyeget. karja a fejem alatt. − Mondták már neked. Mikor a sötétség felém kezdett kúszni. Mintha még egy kicsit közelebb is húzott volna magához. A saját szívverésem dobolt a fülemben és úgy éreztem. Ugyanaz a rettenetes érzés. Jesszusom. illik. Nem kértem rá. Eldöntöttem. hogy kinevetett. Legfeljebb a betegséggel fogom magyarázni. Megint rémálmom volt. milyen mimóza vagy – korholt. mint napközben. Elmosolyodtam. ameddig akarsz. mikor oldalra fordult. Kicsi tétovázás után közelebb fészkeltem magam hozzá. és fénytelen. Odakint már virradt. hogy ırizzen egész éjszaka. vagy egyszerően csak azt. Hajnalban megint felébredtem. 79 . Addig maradsz. hogy mi az. Minden sötét volt. amit akar. Csináljon. de hangjában nyoma sem volt a haragnak. rémülten felkiáltottam. de felılem akár vigyázban is állhat az ágy mellett. hogy milyen nyugtalanul alszol? Össze-vissza forgolódsz álmodban. Patrick mellettem aludt. Hátat fordítottam neki. hogy a sarokban áll valaki. és a másik karját átvetette a derekamon. hogy még soha nem aludt mellettem senki. Álmomban is Patrick szobájában voltam. Rám nézett és elmosolyodott. Lassan eszméltem. és engem figyel. Egy pillanatra zavarba jöttem. de éreztem. − Ja. − Már mondtam. pillanatokon belül elájulok. aki melletted fekszik. Hát erre nem tudtam. Nem láttam. A megkönnyebbüléstıl hozzá simultam. Biztosan reflex. de nem tudtam. Nem így értettem. Végtelen biztonságban éreztem magam.− Maradj nyugton. Végtelenül jól éreztem magam a karjában. Bosszantott. Olyan meghitt és természetes volt a mozdulat. vagy nem illik. de azután eszembe jutott a rémálom. csak most minden más volt. Biztosan jókora pofonokat kaphat. Majd holnap gondolkozom rajta. és hogy hogyan vígasztalt meg. − A láztól lesz – nyögtem ki nagy nehezen. hogy ez nekem nem gond.

Bólintottam. Van néhány elintéznivalóm. Villámgyorsan lekaptam a fejemrıl a párnát. A hirtelen mozdulattól megszédültem. miközben azon igyekeztem. hogy a karjában aludtam. hogy mi az a zaj.5. és bár nálunk nem errıl volt szó − a szó legszorosabb értelmében legalábbis −. hogy minél hamarabb kezd el szedni. és a gyógyszeredet is el akarom hozni. − Bemegyek Rosedale-be. akivel együtt töltöttem az éjszakát. Robert azt mondta. Csak remélni tudtam. hogy úrrá legyek a kóválygáson. Bántotta a szememet. Ilyen együtt ébredni valakivel. és összeborzoljam. Jesszusom. és átfordultam a másik oldalamra. csillogott a beáramló napfényben. Sötét haja nedves volt. Nem hittem benne. Eszméletlenül jól nézett ki. − Nem vagy valami bıbeszédő ma reggel. ahogy ott állt farmerban és pólóban. Mit fog most gondolni rólam? Nem akarom újra a meghittséget érezni. hogy lecsúszik a torkomon akár egyetlen harapás étel is. Kuncogva ment ki az ajtón. mire felnevetett. − Nem. Úgy látszott remekül szórakozik lányos zavaromon. hogy az arcom nem árulja el a gondolataimat. – Már régóta fenn vagyok. Felküldöm Lilyt pár falattal. de megint bólintottam. dehogy – nyögtem. − Szükséged van valamire? Hozzak valamit a városból? Megráztam a fejem. fejezet Patrick Vakítóan sütött be a nap a szobába. A mellettem lévı párnán még látszott a fejének nyoma. Lassan tudatosult bennem. hogy odamenjek hozzá. amit hallok: a zuhanyrózsából zubogó víz hangja a fürdıszobában. És én már a második éjszakát töltöm az ágyában. 80 . mégiscsak idegenek vagyunk egymás számára – futott át az agyamon. Felnyögtem. − Mész valahová? – ennél értelmesebbet nem tudtam kipasszírozni magamból. Nem akarok arra gondolni. frissen borotválva. mégis végtelenül szégyelltem magam. és felé fordultam. Szigorúan véve. A fejemre húztam a párnát. Nem akarom hallani. Szinte ellenállhatatlan vágyat éreztem. Mi jöhet még? − Felébresztettelek? – hallottam Patrick hangját valahonnan nagyon messzirıl.

úgy éreztem újjászületek. − Szívesen megcsináltam volna. Annyira jó volt lemosni magamról a ragacsos izzadtságot. − Ho-hó barátocskám! – kiáltotta. 81 . Én azonban mást terveztem. Valójában több volt huszonnégy óránál. hogy nézzek a körmödre. Amint a forró víz alatt állhattam. Éppen elég az. – Nem készülök a maratonit lefutni. Anyu bepakolta a samponomat. Hiába próbált szigorú lenni. – Van fogalmad arról. a lényébıl áradó kedvesség ezt teljesen lehetetlenné tette. és ölembe vettem a tálcát. − Csak zuhanyozni megyek – tiltakoztam erıtlenül. és a tusfürdımet is. Azért csipegettem egy-két falatot. – Utána lehet szó zuhanyozásról. ha szólsz – durcáskodott. a kezében egy tálcával. mit kapok Patricktıl. Jól mondta Patrick. − Fogj csak hozzá nyugodtan. sikerült tiszta ágynemőt találnom az egyik szekrényben. Már félig készen voltam. a cuccaimmal telepakolva. − Te tényleg nem tudsz nyugodni. Lily végig ott ült a szobában. de attól el tudom látni magam. hogy különösebben kutakodtam volna. − Lily! Meg akarsz ölni? Ennyit akkor sem eszek. – Te meg hová készülsz? Mars vissza az ágyba. te egybıl felkelsz majd. amit felém nyújtott. de mégsem éreztem éhséget. és nekiálltam áthúzni a párnákat és a takarót. elindult a konyhába a tálcával. mikor megláttam. ha bármi bajod esik? − Ne túlozz! – nevettem rá. Jobbnak láttam nem vitatkozni. Visszaültem az ágyra. A betegségnek még az emlékét is el akartam őzni. hogy mennyi étel van rajta. − Elıször reggelizned kell – a hangja most már sokkal határozottabb volt. A kedvenc illataim otthonosságot árasztottak. hogy nem fekszem. amit édesanyám hagyhatott az ágy mellett két napja. Felnyögtem. Mikor látta. Több mint huszonnégy órája nem ettél semmit. − Már csak az kellene. Szilárd elhatározásom volt.Nemsokára megérkezett Lily. ugye? – nézett rám szemrehányóan. Anélkül. – Csak az ágyat rakom rendbe. Csak kicsit megfáztam. ha egészséges vagyok. mert amint kiteszi a lábát. Feltételezte. hogy végre lezuhanyozom. hogy azonnal le is fogok feküdni. amit értem tesztek. hogy baj nélkül megúsztam a zuhanyt. Akkorára már a táskámban kotorásztam. mire Lily visszaért. hogy békén hagyjon végre. mikor látta. hátha szükségem lesz rá. és ettıl mindjárt jobban éreztem magam.

de ki engedett be? − Lily. − Végre találtam egy barátnıt. nem tud nekem ellenállni – kacsintott. − Simon! Hogy kerülsz te ide? − Természetesen az ajtón át – vigyorgott.Megint olyan zavarba jött. 82 . Még szép. és elvette az egyik párnát. Ahogy mondtam: mindig a legrosszabb verzió történik meg velem. de éreztem. amit érzékeltem. és egyenesen Simon arcába bámultam. − Ne haragudj! Nem akartalak megijeszteni. − Azt gondoltam – morogtam. A nıi magazinok böngészése soha nem tartozott a kedvenc elfoglaltságaim közé. Nevetett. Én szabad idımben is mindig az anatómia könyvemet bújtam. De azután elnevette magát. – Annyira unatkozom. hogy nem Patrick az. Más mindössze néhány napig tüsszögött volna. vagy a kedvenc regényemet olvastam újra. – Mindig itt keveredek bajba. – Feküdj le azonnal! − Legalább az ebédlıbe had menjek le – kérleltem. hogy leragad a szemem. hogy vigyázok rá. hogy láthassalak. − Na. Rendır ruhában volt. Elkezdtem nézni. és a tévét is nézheted – dobta oda a távirányítót. Hozok neked újságokat. A mosolya bőnbánó volt. Még visszaintett az ajtóból. Nem gondoltam. Addig könyörögtem neki. Ez már lassan kezd szokásommá válni. Micsoda izgalom. hogy valaki megfogja a kezem. ennek ı is hasznát tudja majd venni. hogy segítsen. visszajövök és szórakoztatlak. Az egyetlen. most már nincs apelláta – közölte. mint mikor anyám hozta szóba a témát. nekem kis híján tüdıgyulladásom lett. Végig kapcsoltam az összes csatornát a tévén. hogy megengedte. Átlapoztam az összes újságot. Az áruló. − Mit tanulsz? – tartottam vissza még egy pillanatig. A következı. Kipattant a szemem. − Nem egyszerő feladat – húztam el a szám. de nem találtam bennük semmi érdekeset. munkából jöhetett ide. hogy szerezzek diplomát. − Szó sem lehet róla. Tudtam. − Úgy látszik. egy ismeretterjesztı film volt a nagymacskák életérıl. az ı érintését megismertem volna. − Levelezın végzem a közgázt – mosolygott. – Amint befejeztem a tanulást. – Patrick ragaszkodott hozzá. mikor végeztünk. hogy iskolába jár. amit úgy-ahogy érdekesnek találtam. Ráadásul éppen nálatok kapott el teljesen. Úgy gondoltam.

Remek. Bólintott. − Féltelek – ismét a kezem után nyúlt. amit tett. Miért kell provokálnia? Nem fér a bırében? 83 . amiért kihasználta Lily nyilvánvaló vonzalmát iránta. Itt van ez a kívül. Jobban kellett volna rád vigyáznom. mint akit darázs csípett meg. Ezzel csak egyet tudtam érteni. mikor akkor este eljöttem érted. de az ı arcából semmit nem lehetett kiolvasni. Borzongás futott végig rajtam. Elég hülyén viselkedtem. − Szia – vakkantotta oda Simon. hogy most talán mégsem fognak összeverekedni. – Túl beteg vagyok egy vitához. – El fogom érni. És ez az ok: Patrick Hazard. hogy a szemébe nézzek. hogy még mindig nem válaszoltam. Abban az egyben teljesen biztos lehettem. ha hazamennél. − Én tehetek róla. amit még mindig fogott. hogy ez a két férfi öt percig sem bírja ki vita nélkül egy helyiségben. Bólintottam. mire gondolok. Mintha csak tudná. Remélem nincs ellene kifogásod? – nézett kihívóan Patrickre. – Az ajtóból Patrick nyugodt hangja hallatszott. A hangja könyörgéssel volt tele. Mindössze egy okom van rá. Elszántan nézett Patrickre. Szép szeme tele volt szomorúsággal. Úgy láttam. − Meg fogom változtatni a véleményedet – mondta halkan. szilárd jellemő fiú. − Egyáltalán nem az. Simon úgy ugrott fel. amit nem árt nagyon komolyan venni. Vigyáznod kellene magadra. Patrick és Lily nagyon sokat segítettek. hogy ne tegyem. és gyengéden kényszerített rá. Az ördögbe is. És ezért én csak hálát tudok érezni irántuk. − Szóval. szóval nem bánta meg azt. – Itt nem vagy biztonságban. − Szervusz. Még csak nagyon akarnom sem kellene. – Olyan nagy bőn ez? − Nem Simon. Á. mint egy ígéret. hogy haragszol rám. de nagyon határozottan. hogy lássam. csak ahogy csinálta. belül ragyogó. És én is végtelen szomorúságot éreztem. csak azért jöttem. aki csak engem akar. – Meglátogattam Emit. A szavai nem fenyegetésként hangzottak. de félreértette a mozdulatot. hogy szeress engem. láthatod. és én bele is tudnék szeretni. − Tudom. inkább. jól vagy. De nincs rá semmi okod.Elhúztam a kezemet. Erre mérget vehetsz. − Még élek. az arcomat két kezébe fogta. Kezdtem reménykedni benne. − Simon ne kezdjük ezt megint! – nyögtem fel. hogy most beteg vagy. Láthatóan zavarba jött attól. Haragudtam rá. Jobb lenne. nagyon higgadt. − Megenyhültem. Simon. − Ezzel ne viccelj Emi! – kérlelt.

Vegyél be egy szemet! Fogta a poharamat az éjjeliszekrényrıl. – És most sikerült neki. − Ez meg mi volt? – kérdezte nagyon halkan. − Összejöttetek? – csak egy árnyalatnyit beszélt hangosabban. Simon is értette a nyilvánvaló célzást. ha most elmész. Úgy vette el a poharat. az ı nyugalma is csak látszólagos. mint akit arcul ütöttek. hogy mit beszélsz. ha a beleegyezésével történne minden. Patrick odanyújtott nekem egy kis dobozt. – Ha szükséged van valamire. Ennyire szeretné bosszantani Simont. hogy reszket a visszafojtott indulattól. hogy közben végigsimította a kezemet. − Természetesen nem – az agyam lázasan járt. amit még Lily hagyott ott egy kancsóban. és teletöltötte teával. Zavarba jöttem. hogy veszekedjenek. − Látom. Nem lennék meglepve. A nyomorult. − Fogalmam sincs – mondtam az igazságnak megfelelıen. miközben kérlelın néztem rá. mintha a legnagyobb sértés lett volna.− Természetesen nincs. most már elég volt! – emeltem fel én is a hangomat. − Hiszen kezdettıl fogva nyilvánvaló volt – folytatta ugyanolyan rejtélyesen. Tátott szájjal bámultam utána. A kezem égette Patrick érintése. Úgy tőnt. Láttam rajta. Nincs abban semmi kivetnivaló. Hiszen ti jó ismerısök vagytok. – Te nem tudod. amit Robert felírt. − Te mirıl beszélsz? – néztem rá értetlenül. Mi jutott Patrick eszébe. mintha menten felrobbanna. Olyan képet vágott. mintha kiabált volna. Kitekerem a nyakát. amit látok Emi – a hangja olyan keserő volt. Még mindig nem tudtam tisztán gondolkodni. „Jó ismerısök. ha egyetlen ujjal is hozzád nyúlt. hogy most már minden eszközt bevet? − Szóval mégiscsak megkapta. és az ajtó felé indult. − No. Kezdettıl fogva támogatta ezt a gyilkost. ha meglátogatod. nem kérdés. hogy megrázkódtam tıle. Szó nélkül engedelmeskedtem. − Simon! Mi a fenét hordasz itt össze? Nincs köztünk semmi.” Úgy tudta ezt a két szót kimondani. − Tudja az apád. amit akart – ez kijelentés volt. Simon úgy nézett ki. Nem akartam. Láttam rajta. – Bár nem hiszem. Szerencsére szó nélkül hagyta. szólj! – fordult még vissza félúton. Alig hallható szavai rosszabbak voltak. − Itt a gyógyszer. hogy zavarná. 84 . Mi a fene folyik itt? − Hagylak titeket beszélgetni – mondta. miután az ajtó becsukódott. hogy mi folyik itt? – folytatta tovább. Jobb lesz.

Karba tett kézzel állt. és nem tiltakozott. hogy megint lázas vagyok. A szüleid rám bíztak – mondta halkan. − Mégis ki fog visszatartani? – néztem rá kihívóan. – Talán te? − Ha kell. Úgy éreztem. Úgy nézett az ajtóban álló lányra. ıt egyáltalán nem izgatja az iménti jelenet. Az ágyra hajintottam. hogy nem mehetsz sehová. amit Lily kimosott és kivasalt. de a szavaiban nem volt semmi meggyızıdés. Itt nem maradhatok tovább. most pedig alig néhány nap leforgása alatt a feje tetejére állt az egész életem. − Az orvos azt mondta. – Jobb. mintha álomból ébredne. − Te mit mővelsz? Ijedten pördültem meg. – Tudod jól. Lily dugta be a fejét az ajtón. De egy tapodtat sem mozdult. Ellökte magát az ajtótól és lassan felém indult. − Nem engedhetlek el. Gyatra próbálkozás volt. − Mégis minek látszik? Csomagolok. és maga után húzta. 85 . Most azonnal hazamegyek. – Csak Simon menni készül. A széken ott volt a ruhám. mikor ı megfogta a kezét. hogy nem hallottam. − Már jól vagyok – a tiltakozásom még magamnak is szánalmas volt. − Simon! – Lily kérlelın nézett a fiúra. Csinos arca teljesen eltorzult a dühtıl. – Azt hiszem. Felkeltem. Azután mégis elindult Lily felé. − Minden rendben van Emi? – a hangja aggódó volt. Patrick megint úgy jött be. İ azonban nem mozdult.Zihálva szedte a levegıt. akkor újra fogok tudni világosan gondolkodni. Megbabonázva néztem. Kétségbeesetten néztem körül. akkor igen. − Nem vagyok már kislány – ellenkeztem. Kétséget nem hagyott afelıl. − Igen – mondta. Sürgısen haza kell mennem. Úgy látszott. hogy ott nem jutok ki. az ajtónak dılve. ha nem hagyok neki más választást. hogy megtenné. Zúgott a fejem. ahogy egyre közeledett. Mit akarnak tılem ezek a férfiak? Csak egyvalamit tudtam. − Ne gyerekeskedj! – a hangja nagyon nyugodt volt. Mi a csuda történik velem? Nemrég még minden rendben volt. ha most megyek. Eminek pihennie kellene. Tudtam. hogy itt kell maradnod – kék szeme fogva tartott. Ha a saját szobámban leszek. ahogy egyre közelebb ért hozzám. és elkezdtem beledobálni a dolgaimat a táskámba. hogy hol lehet a cipım. − Persze – mondtam a tılem telhetı legnagyobb nyugalommal. ami nálam annyira kiverte a biztosítékot.

forog velem a szoba. Most szinte ijesztı volt. Halkan kuncogott. Már az elsı pillanatban. Egyszerre kért. hogy el ne essek. amit kezdettıl fogva akartál. − Nem akarom. ahogy rám nézett. − Nem. Olyan messzire húzódtam tıle. mirıl beszél egyáltalán.Elıttem állt. Megint éreztem az illatát. A tekintete szinte hipnotizált. A csókja pont olyan volt. hogy most mi fog történni. Forró és megfellebbezhetetlen. hogy most elérted. Meg kellett kapaszkodnom a karjában. de mégis gyengéd. miért győlölt Simon annyira már eleve? Azonnal észrevette. – Mégis mi folyik itt tulajdonképpen? − Mire tippelnél? – a mosoly megint ott bujkált a hangjában. − Te most kinevetsz engem? – néztem rá gyanakodva. A térdem rogyadozott tıle. Nem értettem igazán. Ilyen nincs. és hogy biztosan apám beleegyezésével folynak a dolgok. − Jaj. − Hagyj magamra kérlek! – ismételtem meg. − Tessék? – szemmel láthatóan nem erre a válaszra számított. − Csak élvezem. Ezzel már nem tudtam vitatkozni. Csak álltam. mint amilyenre számítottam. Mit gondolsz. – Gondolkodnom kell. sem a rendır barátod. − Olyasmiket. és parancsolt. − Mit mondott még az a barom? – a szeme összeszőkült. hogy megijedtem. és vártam. ez az. − Ki mennél kérlek? – a hangom még az én fülemnek is idegenül csengett. akit kezdettıl fogva mindig is akartunk. Mindketten. hogy ha nem tart szorosan átkarolva. − Ennél érthetıbben nem mondhatom el sem én. mire gondol. − Most mégis mit akarsz mondani? Nem beszélnél érthetıbben? Keserően felnevetett. hogy levettelek a lábadról. simán elterülök a lábai elıtt. ahogy belenéztem a szemébe. csak a mesében. – Szerintem elég egyértelmő. alig karnyújtásnyira. Tény. Olyan hirtelen tolt el magától. 86 . Most rajtam volt a csodálkozás sora. amennyire csak tudtam. A külvilág megszőnt. Emily! Néha annyira naiv vagy. amire vágytál. Simon azt mondta. Meglepett a szavaiból kicsendülı nyersesség. és alig kaptam levegıt. hogy nézek rád. Úgy éreztem. − Várj!– próbáltam összeszedni magam. Nem is értettem. Te vagy az. − Nem erre gondolok. hogy elmenj.

A szívem össze-vissza kalimpált. Nem is ölelt át az elıbb. − Miért? – csak ennyit tudtam kérdezni. 87 . − Mi? – motyogtam. Értetlenül néztem rá. De a szám még mindig égett a csókjaitól. hogy engem akar. Valahogy csak meg kell gyızzelek. De Patrick lazított az ölelésén. Szinte alig éreztem az ajkát az enyémen. hogy ismét csak megcsókoljon. Hátrébb léptem egy kicsit. Sokkal többet. De a következı pillanatban már nem a diadalittas mosolyt láttam. Nem akartam megadni magam. hogy helyette Simont választom.− Hogy mondtad? − Nem megyek sehová. Nem kellett sok idı hozzá. És már én is többet akartam. A szemében minden érzése benne volt. Kedvem lett volna bokán rúgni ezért az önelégült vigyorért. ahogy éppen történik. hanem a gyönyörő kék szempárt. − Azt hiszem. hogy megcsókoljon megint. mintha elfelejtette volna a ritmust. Nem hiszem. Az érintésébıl eltőnt a szenvedély. Ahogy megérezte. És hogy nem is akarok igazán mást. miközben arra vártam. hogy egy percig is komolyan megfordult a fejében. De rájöttem. Kitálaltam az összes érzésemet. hogy mindennek így kell történnie. hogy engem válassz. Újra és újra. És ı is leolvashatta az arcomról az odaadást. Egy pillanatig még az is átfutott a fejemen. és csak hallucináltam. mintha soha többé nem akarna elengedni. Illetve az elsı újra-találkozásunk óta. Olyan szorosan ölelt. hogy haza kell mennem? Annyira logikátlan. Nagyon gyengéden csókolt meg. Hiába próbáltam ellökni. Simon telebeszélte a fejed. elmosolyodott. Látnia kellett. és megint átadta a helyét a gyöngédségnek. Nem ellene. Össze voltam zavarodva. nem volt tisztességes velem. Nincs más magyarázat. Utáltam. mint hogy átöleljen. tényleg jobb lesz. hogy a csókja sokkal szenvedélyesebbé és követelızıbbé váljon. A térdem megint megroggyant. hogy nézek rá. hogy az ellenállásom teljesen szertefoszlott. amióta csak meglátott. amit a közelsége váltott ki belılem. hogy ennyire nem tudok uralkodni magamon. Nem is csókolt meg. Nyilvánvaló volt a hatás. hogy én itt most nem nyerhetek. − Haza kell menned – most már kicsit távolabb tolt magától. Eleve elrendeltetett. Csak ki kellett olvasnom belıle. hogy megint lázas vagyok. már az elsı találkozásunk óta. Nem is mondta. Most én következem. Ez nem volt illúzió. és hogy meggyızzön arról. amivel idáig dolgozott. Miért mondaná akkor most. Csak képzeltem. Egy szót sem kellett hangosan kimondania. ha holnap hazaviszlek – súgta két puszi között. Úgy éreztem.

Nekem nem lett volna elég erım hozzá. − Nem tudom – néztem rá kétségbeesetten. − Mi történ? – ült le mellém. vagy a hálám. hogy egy szót sem tudnék kinyögni. hogy csak egy torz vigyort sikerült kipréselnem. hogy igaza van. mire felfogtam. De akkor azonnal éreztem. És ezt most jól akarom csinálni. − Most mennem kell. Nem tudtam eldönteni. ha még azt is figyelembe veszem. és arról. Miket hadovált Simon Patrickrıl.− Ha itt maradsz – kezdte mosolyogva. mert úgy éreztem. amikor körülbelül fél óra múlva Lily nyitott be. − Fontos vagy nekem. hogy a csalódottságom nagyobb. Elmondtam mindent. Hogy mit mondott Erica az öreg Devil haláláról. hogy talán nem Patrick húga a legmegfelelıbb személy arra. Lily hosszú percekig csak nézett rám. Beszélni fogok vele. ahogy Simonra néz. De nem tudtam megálljt parancsolni. − Ezt kell tennem – bólintottam. hogy mit is mond. – Szeretnék ledılni egy kicsit – tettem hozzá. Azonnal meg is bántam. Én pedig leroskadtam az ágyra. És lesz még egy kellemetlen beszélgetésem Simonnal is. hogy kezdettıl fogva szerelmes belém. 88 . Nem engedhetem meg magamnak. akár csak ı maga. El kezdtek ömleni belılem a szavak. és megpróbáltam visszamosolyogni Lilyre. hogy ne kelljen a szemébe néznem. − Azt hiszem meg kell beszélned Patrickkel mindent – mondta. Nagyot sóhajtott. hogy elpirulok. Pláne. mit mondott a bátyja. Felsóhajtottam. és átkarolta a vállamat. de nem most. Össze-vissza kavarogta a gondolatok a fejemben. amit az utóbbi napokban megtudtam. Majd ha már nem érzem magam ilyen nyomorultul. Majd ha már tudok világosan gondolkodni. Még el kell intéznem valamit. Patrick azonban folytatta. és megint végtelenül fáradtnak éreztem magam. de úgy éreztem. már el is tőnt. hogy elrontsak mindent. és tudtam. Túlságosan is. Lehajtottam a fejem. Mikor végeztem. Megérted? Bólintottam. Egy kis idıbe beletelt. Összeszorított száját nézve egy pillanatra átfutott az agyamon. Majd ha már magamban is tisztáztam az érzéseimet. Csak egyetlen ember teheti tisztába a gondolataimat. hogy mindezt megbeszéljem vele. Elmondtam. de minduntalan csak egy kérdéssé álltak össze: akkor most mi van? Még akkor is így ültem. Patrick. De azután halványan elmosolyodott. amiért Patrick magára vállalta a döntést helyettem is. hogy nem tudtam lakatot tenni a számra. Meg sem várta a válaszomat. és gyors puszit nyomott a homlokomra. − nem tudom garantálni a teljes körő biztonságod. Lily a homlokomra tette a kezét.

mint korábban a nap többi részét. Még fáradtabbnak éreztem magam. és ugyanúgy éreztem. Elnevette magát. hogy figyelnek. Azt is tudhatta. csak a két. mikor látta. Már kezdett testet ölteni. Kiabáltam? − Csak egy kicsit – mosolygott. és vártam. És soha semmit nem tett azért. Ez volt az utolsó gondolatom. Naná – gondoltam. 89 . hogy valami fenyegetı közelít a sötétségbıl. – Nagyon hamar felkeltél. Rémlett. Szó nélkül lenyeltem a pirulát. – Megint rosszat álmodtál? − Igen. Csak álltam megdermedve. nem mondta. és még akkor sem tiltakoztam. Vagy az még az álomban volt? − Mi történt? – kérdezte. azt majd Patrick elintézi – válaszolta. – A köntösöm keresem. hogy mi zajlik bennem? – tőnıdtem. hogy miket beszélnek róla az emberek. mint mikor elaludtam. Ugyanaz a sötétség vett körül. hogy meglássam azt a valamit. − Szeretnél beszélni róla? – simított ki egy hajtincset az arcomból. Talán majd máskor. hogy lemenjek a konyhába. hogy mitıl vannak a rémálmok. magas férfival és az ı titkaival. de tudnia kellett. Soha nem voltak rémálmaim. Most esett csak le. hogy átaludtam a fél délutánt. mikor Lily anyáskodva betakart. szintén ez lehet az oka. Sok volt ez egy napra. Megint álmodtam. Vajon tudja. − Ne aggódj. İ is tisztában volt vele. Amíg el nem kezdtem túl sokat foglalkozni egy sötét hajú. hozok lázcsillapítót. Patrick minden elintéz. csak úgy.− Megint lázad van – állapította meg halkan. Mostanáig. Egy bólintással tudomásul vette. mély-kék szemő. hogy megcáfolja a pletykákat. amit felém nyújtott. És talán a fura érzésemnek. mint elızı éjszaka. Reggel óta nem ettem egy falatot sem. Most nem ellenkeztem. − Mi a baj? – kérdezte. de az arcát nem tudtam kivenni. vértıl csöpögı kezét. − Éhes vagyok – mondtam. Talán már arra is rájött. − Most nem. Feküdj le. Patrik hangjára ébredtem fel. hogy milyen tétován nézek körül. Emberi alakja volt. − Telefonálnom kellene a szüleimnek. Odakint már besötétedett. hogy ezeket nyilván én is hallottam. Megráztam a fejem. mintha az elıbb kiáltottam volna. Elhúztam a szám. Az arcáról nem tudtam leolvasni. hogy holnap hazamegyek – motyogtam félálomban. De ha tudta is.

Kicsit elszégyelltem magam. Még közelebb jött. Próbáltam minden figyelmemet a csokira fordítani. Nem voltam benne biztos. ruhástól. és már vissza is tért egy tálcával. ahogy eszel – mondta. és csak reménykedni tudtam benne. hogy visszatérnek a rémálmok. Azután mindig máshol ért a számhoz. Látszott rajta. Pár pillanat kellett csak. a kezembe nyomta megint a bögrét. − Jó nézni. hogy mitıl tartok. Ez úgy hangzott. Elvette az ölembıl a tálcát.− Szó sem lehet róla. hogy két napra is elégnek találtam volna. A végén már szédültem az oxigén hiánytól. Kivette a kezembıl a poharat. − Ideje aludnod – mondta még mindig vigyorogva. amikor észrevettem. Ma nem volt idım fızni. Úgy nyalta meg az ajkát. A tányér mellett egy bögre is állt. milyen hatást vált ki belılem. ahogy vártam. hogy észre sem vettem. rajta egy akkora szendvics. mikor (szerintem túl hamar) kiürült a poharam. hogy tisztában van vele. Mellém feküdt. hogy mosolyog. Lassan elırehajolt. − Itt maradok. ha ezen túl leszek. Megfogadtam. ha Patrick hozzám ér. de figyelmen kívül hagyta a tartalmát. hogy ı gondoskodik rólam. De szerencsére nem az volt benne. Mikor végigért. és már el is tüntettem az egészet. egy egész éven keresztül nem iszom teát. és úgy ölelt át. hanem forró csoki. csakhogy eltereljem a gondolataimat. és hozok neked egy szendvicset. hogy elmenjen a közelembıl. hogy ennyire elveszítem a fejem. hogy mi történne. Kicsit bosszantott. − Kicsit kényelmetlenül éreztem magam a ténytıl. 90 . − Kérsz? Bólintott. hogy majd leragad a szemem. − A szendvics tökéletes lesz. Egy pillanatig csak bámultam rá. Bele sem mertem gondolni. mintha csak a csokoládét ízlelné. A piszok. Bólintottam. − Nem vagyok álmos – tiltakoztam. mintha pontosan tudná. mivel rettenetesen féltem tıle. ahogy elızı éjszaka is aludtunk. Az étel olyan jól esett. hogy tényleg az evésre gondol. hogy mire való. és csak az éjjeliszekrényre rakta le. hogy nem teát hozott már megint. Biztosan nagyon mohón ettem. Már a csokit kortyolgattam. Az éjszaka hátralévı részében már elkerültek a démonok. ha akarod. hogy újra és újra megérezzem a csókját. Én pedig visszatartottam a lélegzetemet. de azért felé nyújtottam a bögrét. ha nem állna meg a csóknál. De látta rajtam. Azt se nagyon tudtam. Természetesen én megyek. míg teljesen körbe nem haladt rajta. A legkisebb porcikám sem kívánta. Patrick csak mosolygott. és gyengéden megcsókolta a szám szélét. – Én is megéhezem a látványtól. Kezdtek mérgezési tüneteim lenni tıle.

Jesszusom! Mi jut az eszembe? Még jó. A felismerés egyszerre töltött el féktelen boldogsággal. De azután eszembe jutott. − Hová olyan sietısen? Megint megijesztett. de csak a csukott ajtót találtam el. Inkább felkeltem. Meg tudnám ezt szokni – gondoltam. Minél késıbb akartam lemenni. Istenem! Miért nincs egy kicsit több önuralmam? Attól tartottam. Bementem a fürdıbe. Imádtam. és csak bámultam a tükörbe. és kócos. − A konyhában várlak. miközben a fésőm után kotorásztam. és kétségbeeséssel. hogy csak nem akarok 91 . Mikor már a dolgaim is összepakoltam. és megint hallgattam. ahogy zavarba jössz – mosolygott. de a következı pillanatban már kétségbeesetten hessegettem el a gondolatot. mintha csak valami gaztetten kapott volna. mintha csak válaszolhatna. − Ne-nem sietek – dadogtam zavaromban. hogy elzárta a vizet. Hát ilyen nincs. − Mehetek zuhanyozni? – kérdeztem. A folyosóról még beszőrıdött egyre távolodó nevetése. Jó sokat. és öltözködtem. nem volt több okom. És megint csak nevetett. ha meglátom. ahogy zuhanyozik. és nekiálltam a ruháimat bepakolni a táskámba. egy pillanatra visszatartott és megcsókolt. Ez az ember a bolondját járatja velem. – Most mihez kezdjek? Nagyon lassan készülıdtem. Észbontó volt. hogy tovább húzzam az idıt. Sokáig zuhanyoztam. Már ott állt elıttem. hogy kétségem sem lehetett afelıl. és gyorsan elfordultam. A táskámmal a kezemben kifelé indultam. és bevetettem az ágyat. hogy én egyáltalán nem nyújtok ilyen felemelı látványt. Halkan felnevetett. tudja. Észre sem vettem. mint én. hogy nem kezdem el az esküvınket tervezgetni. mint egy tüdıbajos oroszlán. Az ajtóból még egyszer körbenéztem a szobában. mit érzek. − Hát persze. miközben én kis híján beestem a fürdıszobába nagy igyekezetemben. Azzal áltattam magam. A szeme olyan vidáman csillogott. − Beleszerettem Patrick Hazardba – mondtam a tükörképemnek. Mélyen beszívtam az arcszesze illatát. Naná. Amikor elmentem mellette. A haja nedves volt. menten a karjaiba vetem magam.Megint hamarabb ébredt. Úgy ziháltam. Készítek reggelit. − Imádom. A te étvágyaddal… Hozzávágtam a törölközımet.

otthagyni semmit sem. De inkább a szoba részleteit akartam még egyszer az emlékezetembe vésni. A táskát a lépcsı mellett hagytam, és elindultam a konyha felé. Már messzirıl éreztem a sült tojás illatát. Lily vidám hangját hallottam. Valamit élénken magyarázott, majd dallamosan felnevetett. − Talán meg kellene nézni – nevetett Patrick is, amikor éppen benyitottam a lengı ajtón. − Szóval itt vagy – kuncogott Lily. – Már azt hittük, hogy megszöktél. Mosolyogtam én is, de nem voltam vidám. Pontosan ehhez lett volna kedvem. Örültem, hogy haza mehetek, de a szívem összefacsarodott a gondolattól, hogy itt kell hagynom ıket. Már ilyen rövid idı után is tudtam, hogy nagyon hiányozni fognak. A közös reggeli csak még tovább nehezíti a dolgom. − Mi a baj? – nézett rám Patrick. Az arcáról eltőnt a mosoly. – Rosszul érzed magad? − Nem, dehogy. Csak kicsit éhes vagyok – füllentettem, hogy megnyugtassam. Egy pillanat múlva már elıttem is volt a sonkás tojásrántotta. A rend kedvéért ettem belıle pár falatot, de leginkább csak a kávét kortyolgattam, amit Lily töltött. Láttam, hogy Patrick gyanakodva néz rám, miközben az ételt turkáltam. − Nem ízlik? – kérdezte. − Dehogynem – igyekeztem megnyugtatni, és ismét bekaptam egy falatot. – Nagyon finom. Hallgattam jókedvő beszélgetésüket, és közben azon járt az agyam, hogy mi lesz ezután. Hogy fog Patrick viselkedni, ha hazavisz? És legfıképp, hogy fog akkor viselkedni, mikor majd újra találkozunk. És én vajon hogy fogok érezni? Gondolataimból Lily riasztott fel, aki elvette elılem a szinte érintetlen tányéromat. Patrick elgondolkodva figyelt a kávés csészéje felett. Inkább elfordítottam a tekintetemet, hogy ne kelljen a szemébe néznem. Tudtam, hogy lehetetlenül viselkedem, de nem igazán tudtam mit kezdeni ezzel az új helyzettel. − Már csak az a kérdés, hogy hogyan kerül haza az autód – hallottam a hangját. Tényleg. Nekem ez idáig eszembe sem jutott. − Ó az nem gond – mondtam. – Tudok vezetni. − Arról szó sem lehet – mondta ellentmondást nem tőrıen. – Én foglak vinni. Más megoldást kell találnunk. Nagyot nyeltem. Nem erısködtem tovább. Felesleges lett volna.

92

− Mit szólnátok hozzá, ha én holnap hazavinném? – kérdezte Lily mosolyogva. – Úgyis meg akartalak látogatni. Megvárhatnálak – nézett most már a bátyjára. – Feltételezem te is úgy tervezted, hogy beugrasz majd Emihez. Szemtelenül vigyorgott Patrickre. Én inkább az asztalterítı mintáját tanulmányoztam. Nem akartam, hogy észrevegye, mennyire várom a válaszát. − Hát persze – nevetett rá a húgára. – Úgy terveztem – mondta, és rám kacsintott. A fenébe! Megint zavarba jöttem. A mosolya még szélesebb lett, ahogy észrevette. − Me-mehetünk? – álltam fel gyorsan az asztaltól. Igyekezetemben felborítottam a kávés poharamat. Szerencsére már semmi sem volt benne. Motyogtam valami bocsánatkérés félét, felállítottam a csészét, és inkább kimentem a konyhából. Az ajtónál vártam, a táskámmal a kezemben. − Ennyire sürgıs? – húzta fel vidáman a szemöldökét, amikor utolért. Nem voltam túl boldog tıle, hogy ilyen jól szórakozik az én káromra, úgyhogy inkább nem válaszoltam. Kifelé indultam az autóhoz. Egy lépéssel utolért, és kivette a kezembıl a táskát. Nem ellenkeztem. Azon már meg sem lepıdtem, hogy még a kocsi ajtaját is kinyitotta elıttem. − Kösd be az övedet – figyelmeztetett, és csak mikor látta, hogy ismét szót fogadok, zárta be az ajtót, és indult a másik oldalra. Jesszusom, mintha egy kisgyerek lennék – futott át az agyamon. Hazáig meg sem szólaltam. A szemem sarkából láttam, hogy néha-néha rám nézett. Mit nem adtam volna, ha tudom, hogy ı mit gondol kettınkrıl. − Mi a baj? – kérdezte halkan, miközben befordult a kapunkon. Megrántottam a vállamat, de várakozó tekintetébıl világossá vált, hogy nem fog tágítani, amíg valami elfogadható választ nem kap. − Csak arra gondoltam, hogy mennyire fogsz hiányozni – böktem ki gyorsan az igazságot, és vártam a reakcióját. Mosolygott. Most megint valami viccest mondtam? − Nem készülök menni sehová sem – válaszolta. – Minden nap meglátogatlak. Ígérem. És, ha meggyógyulsz, majd megbeszéljük a folytatást. A szavaitól hirtelen melegem lett. Nem volt kétséges, hogy tervez folytatást. És az sem volt kétséges, hogy nem leszünk könnyő helyzetben. Oda hajolt hozzám, és megcsókolt. − Bent már úgysem lesz rá lehetıségünk – magyarázta. Kiugrott az autóból, és mire én is kinyitottam az ajtót, már ott volt, hogy segítsen.

93

− Ha megpróbálsz ölbe venni, én nem állok jót magamért – figyelmeztettem, mikor a derekam után nyúlt. Halkan nevetett, és csak a kezemet fogta meg. A másik kezében a táskám volt. Még a lépcsıig sem értünk el, Erica már a nyitott ajtóban állt. − Szia hugi! – üdvözölt már messzirıl. Az arca egy pillanatra elkomolyodott, ahogy meglátta egybe fonódott kezünket, de a következı pillanatban megint mosolygott. Azért túlságosan nem lepıdött meg attól, amit látott. − Örülök, hogy jobban vagy. Anyát már nem lehetett rábeszélni, hogy ne maradjon itthon a kedvedért. Lelkiismeret furdalása van, amiért nem ı ápolt. – Jelentıség teljesen nézett végig Patricken. − Úgy látom, ettıl függetlenül semmiben nem szenvedtél hiányt. Elvörösödtem zavaromban. A nıvérem most sem hazudtolta meg önmagát. Már nyitottam a számat, hogy rávegyem: inkább a saját dolgával törıdjön, mikor meghallottam, hogy Patrick kuncog. Az elképedéstıl torkomra akadt a mondanivaló. Úgy látszott, ıt szórakoztatja Erica szókimondósága. Édesanyám mentette meg a helyzetet. Az ı arcán sem láttam döbbenetet, mikor meglátott minket. Karon fogott, és gyengéden, de határozottan a lépcsı felé terelt. Tiltakoztam kicsit ugyan udvariasságból, de kimondhatatlanul megkönnyebbültem, hogy lefekhetek végre. − Patrick! Hoznád a táskát kérlek? – fordult még vissza. − Hát persze – válaszolta könnyedén, és már el is indult utánunk. Tisztán látszott, hogy kettınk közül csak én feszengek ebben az újdonsült szituációban. A szobámat mindig is kicsinek találtam. Most azonban még inkább úgy éreztem, hogy összenyomnak a falak, ahogy Patrick is belépett utánunk. Az ı házában olyan természetes volt, hogy ott van mellettem. Itt azonban furcsán vette ki magát. Letette a táskát egy székre és körbenézett. Szerencsére Erica már elpakolt. Elég nagy kupit hagytam, mikor utoljára voltam itthon. − Nos, mi az ítélet? – körbemutattam a szobán. Elnevette magát. − Ez olyan… meghitt. − Nagyon elnézı vagy − húztam el a száma. Megint nevetett, anya pedig hozzákezdett kipakolni a táskámból. Mikor a pipere holmimmal bement a fürdıbe, Patrick odalépett hozzám, és átölelt. − Hiányozni fogsz az ágyamból – súgta gyorsan a fülembe.

94

Mire anyám visszaért, már el is engedett, és a könyveimet nézegette, amit az én nıvérkém szépen elrendezett a könyvespolcon. Csodák-csodája, mind elfért. Anya rám nézett. Éreztem, hogy az arcom lángol Patrick iménti megjegyzésétıl. − Azt hiszem, jobb lesz, ha lefekszel – mondta. – Talán megint lázas vagy. Végigsimította felhevült homlokomat. Miközben elfordult, hogy megvesse az ágyat, Patrick rám vigyorgott. Válaszként rányújtottam a nyelvem. Ettıl még jobban rázta a hangtalan nevetés. Lerogytam az ágyra. A betegség csak nagyon nehezen akarta magát megadni. − Hozok egy pohár teát – mondta anya. − Csak azt ne – nyögtem fel. – Lily annyi teát megitatott velem, hogy rá sem bírok nézni. Patrick most már meg sem próbálta titkolni, hogy milyen jól szórakozik. Megsemmisítıen néztem rá, de ez semmit sem vett el jókedvébıl. − Mindjárt jövök – mondta anya, mintha nem is hallotta volna, amit mondtam. Közben olyan jelentıség teljesen nézett, hogy kétségünk nem lehetett afelıl, tudja, mi történik közöttünk. Amint kilépett az ajtón, Patrick már mellettem volt. − Fáradt vagy – nem kérdezte, inkább megállapította. Szó, mi szó, igaza volt. – Jobb lesz, ha megyek – folytatta. Minden porcikám berzenkedett ellene, hogy egyedül hagyjon, de tudtam, hogy igaza van, ezért csak bólintottam. − Holnap itt leszek – súgta. Már csak pislogni bírtam beleegyezésképpen. Megcsókolta mindkét szemhéjamat, majd a számat is. A folyosóról torokköszörülést hallottunk. Minden sietség nélkül távolabb húzódott. A következı pillanatban anya lépett be, a kezében egy bögrével. Engedelmesen megittam a hatalmas pohár teát, és visszafeküdtem. − Jobb lesz, ha megyek – mondta ismét, és fel akart állni az ágy szélérıl, de megfogtam a kezét. − Csak addig maradj, amíg elalszom! – kértem. Nem válaszolt, csak visszaült mellém. A szemem sarkából láttam, hogy anyu észrevétlennek tettetve magát, kisurran a szobából.

95

A legapróbb részletre is. Az alvási szokásaim kezdtek különösen aggasztóak lenni. hogy zavarjanak. A nagyszüleik boldogok. – És így legalább lesz egy esténk Thomas−szal kettesben. Bár csak jobban hasonlítanék rá! − Szóval? –váltott témát hirtelen. hogy egyik reggel elmegyek itthonról. Furcsa volt. − Rám kacsintott. hogy nem kérsz-e valamit enni. − Szóval mi? – értetlenkedtem. − Arra. − Hidd el. Érdekes. − Oké. − Természetesen mindenre. Tudtam. Legalább bepótoltam az utóbbi napok pihenés nélküli éjszakáit. Megint sikerült átaludnom a nap nagy részét. pedig nagyon is jól tudtam. de azért mégis körbenéztem. drága nıvérem. − Elküldtem ıket Thomas szüleihez – nevetett. − Fel vagy? – tudakolta a nıvérem az ajtón bekukucskálva. hogy mennyire fárasztóak. hogy mire kíváncsi. hogy már nincs ott. Tényleg. – Nem akartam.6. azután napok múlva egy férfi karján jövök vissza. Csodálatos. mennyire tudja élvezni az életet. Engem nem zavarnak. A világ sokkal szegényebb lenne nélküle. 96 . hogy jött. hogy egyik csemetéje sem trappol a nyomában. − Nem számít – tápászkodtam fel. − Így is lehet mondani – nevetett. Elszégyelltem magam. nagyon is tisztában vagyok vele. − Hát persze – adtam meg magam. − Gyere csak – szóltam vissza. Az én szédült. Mire vagy kíváncsi? − sóhajtottam fel. Mostanában ez volt minden programom. − Hol vannak a gyerekek? – néztem rá. Kitúrom a kicsiket a saját otthonukból. − Felébresztettelek? – kérdezte aggódva. fejezet Tisztán látás Halk kopogtatásra ébredtem. – Csak meg akartam tudni. Kétségbe esésemet látva jóízően felkacagott. és várakozóan nézett rám. − Nem kellett volna. hogy nem éreztem magam tıle jobban. Örültem. Most már én is nevettem. nem látom-e Patricket valahol. − Te és Hazard? − Én és Patrick? − Az ég szerelmére hugi! Ne játszd a hülyét! Pontosan tudod. mire gondolok. hogy vigyázhatnak kicsit rájuk.

Valami szöget ütött a fejembe. Hidd el. hogy ilyen jól megértitek egymást – mondtam minden meggyızıdés nélkül. hogy jól gondold meg. hogy harcol érted. Simon nevének említésére elpárolgott a maradék jókedvem is. hogy kiöntse a szívét elıtted. én csak meghallgattam – folytatta. − Mindig rólad áradozott. ha Simont választom. − Szóval. vagy neked másról szól ez az egész. Ne mond. – Ugye nem gondolod. − Nem – vágtam rá azonnal. amíg elvégzed a fıiskolát. − Természetesen nem is volt az – mosolygott. hogy én biztattam bármire is? − Nem tudom – mondtam az igazságnak megfelelıen. Soha nem szólnék bele a döntésedbe – fogta meg a kezem. mintha bármiféle jogot formálhatna rám. És most is ı döntött úgy. hogy Simon megkért. hogy kitárgyalnak a hátam mögött. mikor Simon ott járt Patrick házában. még semmi sem volt közöttünk. mit teszel! 97 . de azután elkomolyodott. − Ebben ártatlan vagyok. – Vagyis igen. te hogy állsz a dologhoz. Összejöttetek. − Döntsd már el végre! Most igen. és játékosan keresztet rajzolt a szíve fölé. Esküszöm – kacagott a nıvérem. Erica a szemeit forgatta. Hajlandó vagy-e viszonozni az érzéseit. Az csak késıbb történt. Soha nem bátorítottam semmire sem. – Tény. vár azzal. hogy kiderüljön. − Honnan tudsz te minderrıl? – néztem rá gyanakodóan. bár sejtettem már egy ideje. – Csak annyit kérek. − Ti mindent megbeszéltek? – Kicsit rosszul esett. – Bevállalom. Azt akartam. − Nincs sok mesélni valóm. A múltkori kirándulás. Ahogy mellém ültetted az autóban. hogy úgy viselkedett. hogy azt én szerveztem meg. İ maga döntött úgy. Nem hazudtam neki. hogy Ericának nem lett volna ellenére. − Örülök. és az nem az volt. vagy nem. − Ugyan már hugi – kezdte Erica. − Én afféle lelki szemetes láda vagyok a számára – mosolygott a bosszúságomon. Már évekkel ezelıtt is. mint ahogy azt is. − Simontól – mondta magától értetıdıen. hogy véletlen volt. − Rendben – bólintottam. De csak egyetlen egy okom volt rá. Megpróbáltam összeszedni magam.Megvontam a vállam. − Viccelsz? Szóval Simonnak mégis csak igaza volt. − De van itt még valami.

te mit akarsz. hogy ezzel sem mondok neki újdonságot. Ha számít bárkinek is a szava. − Patrick azt mondta. − Csak nem ıt szereted – állapította meg. Ha tényleg ilyen sokat várt rám. – Nem érdekel. hogy mi fog történni. én vak vagyok – állapítottam meg. mintha csak gondolatolvasó volna. Patrickbe viszont igen. ha Patrickre nézett. − Mi van vele? – nézett rám értetlenül. − Még valami – tartottam vissza. hogy megint itthon vagyok. mikor fel akart állni. − Tudom – válaszoltam. – Meg fogom bántani Simont.Bólintottam. akkor nagy csalódást fogok neki okozni. hogy rosszul érezd magad – tette hozzá komolyabban. – De csak a vak nem láthatta. hogy Hazard bajba keveredett. Túl fogja élni. mintha rám szakadt volna az ég. Két dologban azonban teljes mértékben biztos voltam: Simonba nem vagyok szerelmes. − Csak egy kicsit – mosolygott. – A szenté avatásra hajtasz? Simon nagyfiú már. – Boldoggá tenne téged. − Természetesen nem – néztem rá. − Te nagyon jól szórakozol. − Simon errıl is beszélt veled? − Nem – válaszolta. − Pedig úgy látszik. Szóval minden teljesen nyilvánvaló volt a környezetem számára. Mi jöhet még? Erica megint csak nevetett. hogy még jobban utálhassa. Most pedig úgy érzem magam. De ha nem vagy biztos a döntésedben… − De – vágtam közbe. Megint csak a fejemmel jeleztem. – Az pedig. ugye? – néztem rá morcosan. − Úgy látszik. az a családunké. Ahogy bámult téged. csak indokot adott neki rá. Simon mindig majd felrobbant – kuncogott. Szép kis alak vagyok. 98 . − Simon nagyon jó ember – folytatta Erica az iménti gondolat menetét. − Azzal nem lesz semmi gond – kacsintott rám cinkosul. – Teljesen biztos vagyok benne. az elkerülhetetlen – húztam el a szám. − Nem félsz az emberek véleményétıl? – kérdezte halkan. Én magam sem tudtam még. Erica arcán láttam. – Én az egészbıl semmit sem érzékeltem. Esküszöm. mint egy szappanopera. Az a lényeg. Hiszen még egy hete sincs. hogy ı és Simon miattam nem kedvelték egymást már régebben sem. csak én nem vettem észre semmit. mit mondanak. – De azt nem akarom. − Jó ég Emi – kacagott a nıvérem. – Adam. hogy igaza van.

Simon mégis csak a legjobb barátja. És köztudott. İ pedig mindig kitőnıen mulatott rajtam. A következı napok elengedhetetlen része lett. és akkor is csak nekem. totális kábulatban szédelegtem minden ilyen lopott csók után. hogy viselkedett Thomas−szal. A többiek már kezdték azt hinni. Patricknek talán fel kellene készülnie egy kellemetlen beszélgetésre vele. mikor rájött. ne félj! Megyek. hogy minden báty kutya kötelessége megvédeni a kishúgát a gaz csábítóktól. és bonyolultan is. Amikor azonban egy-egy pillanatra kettesben maradtunk. Inkább feladtam. hogyan fog állni a dolgokhoz. Milyen igazam volt. hogy Adam elıtt is nyilvánvalóak voltak Simon szándékai. Ez csak eleinte volt furcsa. csinálok valami vacsorát. én pedig vérvörös arccal.− Nem tudom. Nagyon illedelmesen viselkedett velem minden egyes alkalommal. hogy a családomból senki nem lepıdött meg különösebben. Nem volt semmi. és maximum a kezemet fogta meg. hogy velem a bonyolult változat fog megtörténni. hogy Patrick meglátogatott. mint ahogy sem a szüleink. Irigyeltem a jókedvéért. Pedig semmi olyat nem csinált. Meg sem lepıdtem rajta. − Láttad volna. amivel leköthettem volna magam. sem én. mikor udvarolni kezdett. ami zavarba hozhatott volna. − Adam szeret téged. Ez már egyáltalán nem a kirakat puszi volt. hogy a piros az alapszínem. ha legközelebb találkozok vele? A nap kínkeservesen telt tovább. de azután mindenki ment tovább a dolgára. 99 . Mégis csak a bátyánk. hogy elpirulok. Megpróbáltam olvasni. Eszembe jutott. Rettenetes volt. de nem tudtam a könyvre figyelni. − Minden rendben lesz. mit is mondtam Lilynek a minap: ha valami történhet egyszerően. − Szóval most aggódnom kellene? Erica megrázta a fejét. hogy megtudja nincs-e szükségem valamire. hogyan tovább? Mit fogok mondani Simonnak. Vagy Simonnal. azonnal megcsókolt. Pedig ık a legjobb barátai. Kizárólag csak az arcomra adott puszit a szüleim jelenlétében. hogy mit forgat a fejében veled kapcsolatban. De ugyanúgy nem szólna bele a döntéseidbe sosem. Már aludni sem tudtam. − Á értem – nyögtem és közben éreztem. akkor tuti. Aggódik érted. Teljesen feleslegesen feszengtem az új helyzetben. A gondolataim azon jártak. Egy idı után rájöttem. Mennyire szerettem volna Erica optimizmusát a magaménak tudni. Nem ment. Erica megint nevetett. Néha benézett valamelyik családtagom. Viszont. Fel nem kelhettem.

Láttam a döbbenetet Erica arcán. Mivel már majdnem teljesen meggyógyultam. Sötétedni kezdett. hogy sokáig nem halogathatom. nagyon megértı lett.Ígéretéhez híven. ahonnan alig észrevehetı ösvény vezetett fel a hegyoldalba. Gyerekkorunkban rengetegszer játszottunk itt a testvéreimmel. Robert engedélyezett délutánonként egy kis sétát a kertünkben. hogy még szó sem lehet arról. és engedélyezett még egy hetet a lábadozásra. Földre kényszerített néhány sárga falevelet. hogy elmagyarázzam a helyzetet. Mindenesetre egyelıre én is megúsztam egy kellemetlen beszélgetést. A kedvenc helyemre mentem. amit anyám rám erıltetett − még mielıtt elindultak volna −. a kert leges-legvégébe. Megint az a buta érzés. mikor elıször találkozott vele. A kapcsolatunk nyilván nem fog megrekedni ilyen plátói szinten. Ilyenkor sokáig kint bóklásztam. minden tiltakozásom ellenére. hogy sokat javultam. még több kérdést vetett fel az én amúgy is kíváncsi nıvérkémben. Mellesleg. de közölte. kelletlenül felhívtam a kórházat. De tudtam. Ideje volt visszaindulni. Ericáék pedig Thomas szüleihez mentek látogatóba. bennem is. Két héttel azután. hogy hamarosan itt az ısz. Apáék vacsorára voltak hivatalosak. Úgy tőnt. Élveztem a langyos levegıt. és most éreztem csak. Már elég messze voltam a háztól. Szerencsére Simon nem mutatkozott. mint mostanában mindig. mennyire elfáradtam. Anyakönyvezett neve pedig Simon Storm volt. De hiába néztem gyanakodva a hegyoldalt. A bátyjával való hasonlóság annyira szemmel látható volt. Most hálásan húztam összébb magamon. amik jelezték. meredek útnak. Most azonban nem mertem nekivágni a csúszós. DeAngelo doktor nem örült ugyan. Zajt hallottam. és nem is volt hideg. hogy figyelnek. Elmondta. hogy megbetegedtem. Nem fáztam. Mivel ez már éppen esedékes lett volna. Robert megint megvizsgált. És hogy mi a további terve. Késın sötétedett. 100 . miután azonban beszélt Roberttel. csak elsétáltam a kezdetéig. Kimondhatatlan volt a szél zúgását hallani a fák között. De azután mindenféleképpen kezdenem kellett. mint kínos. Vagy talán még több is. Lily is eljött. de a baj nem váratott sokáig magára. Nagyon nagy szerencsém volt. Ahogy meghallottam már messzirıl. Patricken járt az agyam. Köszönhettem ezt a meleg pulóvernek is. Egyik koraeste egyedül voltam otthon. a dolgok mégis csak kezdenek bonyolultból egyszerőbe átsiklani. Azon tőnıdtem. És a tény. ha a két fiú összefut. hogy munkába álljak. Irtó kínos lett volna. De a levegı még kellemes volt. és egyre közeledett sugdosva a fák ágai között. hogy látom-e ma este. hogy valóban testvérek.

A szeme zavart a legjobban. menjünk vissza a házhoz. embereket látok. bármit megtenne. Elindultam. megfogta a karom. – Teljesen megijesztesz. − Te ittál? – képedtem el teljesen. − Simon! – kezdtem. és láttam rajta. akit megismertem. titokzatos félelmet érzek. mozgást. csak bámult tovább. − Megijesztettél – mondtam szemrehányóan. 101 . majdnem elveszítettem az egyensúlyom. Idáig észre sem vettem. Most már valóban féltem tıle. de ez talán már magyarázat az iménti rossz érzésemre. Már csak az hiányzik. amivel mindig is rám nézett. Minél hamarabb be akartam érni a házba. És akkor megéreztem az alkohol szagát. Minduntalan zajt hallok. Hiába is kiáltanék – gondoltam. − Majd akkor állok szóba veled. szinte ijesztı volt. szinte fájdalmas volt. de ahogy elhaladtam mellette. Pár lépés után földbe gyökerezett a lábam. ha tényleg lett volna ott valami. Tudtam. Nem válaszolt. Persze a félhomályban és a sőrő növényzetben akkor sem láttam volna semmit. – Józanabbul még soha nem láttam. Nem az a kedves. de két pohár italnál mindenképpen több volt benne. rendszeresen rémálmaim vannak. Meglepetten néztem rá. és Marie Antoinette-nek képzeljem magam. hogy a hangomból ne tőnjön ki. Az érintése durva. − Engedj el – nagyon igyekeztem. Néhány méterre tılem Simon állt. Az elképesztı gondolattól kis híján hangosan felnevettem. hogy mérges rám. de nem volt senki. Pánikolva néztem a ház felé. − Teljesen józan vagyok – mondta keserően. Az arckifejezése nagyon elszánt. aki segítsen. hogy beszélnünk kell. mint amennyit elfogadhatónak találtam volna az elıttünk álló beszélgetéshez. hogy otthagyjam. Értettem én. tétova mosolya rögtön megerısített benne. – Tudom. hogy ott van. és visszahúzott. és megint megakadályozta. Nem volt ugyan részeg. és szótlanul nézett. hogy hangokat kezdjek hallani a fejemben. Túl gyorsan fordultam meg. ha teljesen józan leszel. hogy nevetséges vagyok. − Csak egy-két pohárral. de ez azért mégiscsak túlzás volt. milyen feldúlt vagyok. Gyere. amit akar. Ez nem az a fiú volt már. hogy mit kell tennem. vagy valaki. És az máris több volt. hogy megkapja. Megszaporáztam a lépteimet.nem láttam senkit. − Engedj el kérlek! – próbáltam elhúzni a kezemet. hogy csalódott. Ez egy szerelméért harcoló férfi volt. Akadozó beszédje. hogy jól tippeltem. meleg pillantás volt.

– És tudom. valamit elmulasztottál. − Vigyázok rád – mondta önérzetesen. hogy beszélnem kelljen vele. Vártam. Úgy láttam. hogy semmirıl se maradj le. mikor ott az úton viszontláttalak. Szépen. hogy meggyızzelek. de egy kézmozdulattal megállított. − Patrick Hazard veszélyes ember. hogy meghódítalak. − Stephen amúgy is Hazardot támogatja. Ha valaki. hogy belém fojtsa a szót. Te vagy az életem értelme. Elhatároztam. hogy nézel Hazardra. − Tudod. akkor te igazán tisztában lehetnél vele. – Nem történhet velem semmi bajod. Csak utána gyere vissza ide. Hajthatatlan volt. Nem csoda. kérlek. Most már nem hagytam. Nyitottam a számat. hogy valaki megtetszik a fıvárosban. hozzám. Nagyot sóhajtottam. Nem lehetnénk kettesben. Türelmes voltam évekig. És még kétszer ennyit is várnék rád. – Ez nem afféle fellángolás. Kockáztattam. Most már jobban hasonlított önmagára. – Még nem gyógyultam meg teljesen. Ömleni kezdtek belıle a szavak. lassan. hogy kiélvezhesd a fıiskolás éveket. De a szívem mélyén tudtam. Most féltem csak igazán. semmi nem menthet meg attól. ha tudnám. Hogy ne kelljen úgy érezned. hogy közbe szóljak. hogy utána úgyis mellettem fogsz kikötni. de nem engedte el. De még csak meg sem ismertél. − Nem. hogy 102 . hogy semmit se kelljen feladnod értem. − Tudom – bólintottam. hogy nekem pihennem kell – próbáltam hatni a lelkiismeretére. − Simon! Felnıtt ember vagy. Legszívesebben a karjaimba kaptalak volna. Hogy tanulhass. Annyira igyekeztem. − Meg kell értened Emi. hogy magyarázattal tartozom. ha találsz egy barátot magadnak. hogy kitombold magad. Akkor majd mindent megbeszélhetünk. ha úgy éreztem. hogy ne lásd a csalódottságom. mint bárki más. És azután láttam. Nem szeretném megbántani. Tehát tudta. és a csuklómat is gyengédebben fogta. hogy ez elkerülhetetlen. mennyire szeretlek! – simította végig az arcomat. Csak nyugodtnak kell maradnom – határoztam el. Ráadásul a törvényt is jobban ismered. Nem engedné. Nem hozzád való. Nincs szükségem tanúkra.− Nem kell félned tılem – mondta most. De azt sem bántam volna. Nem tudod. − Mit szeretnél mondani Simon? – néztem rá megadóan. Amit ı akart. Azt akartam. figyelnek. hogy egyedül vagyok. Legszívesebben megöltem volna. milyen boldog voltam. – Sosem bántanálak. A szeme újra megtelt élettel. A szüleid holnap már itthon lesznek. de inkább gyere vissza holnap. Évek óta várok már rád. azt nem tudtam megadni.

Egészen. Az elszántságától kivert a víz. hogyan úszta meg. hogy higgadt maradjak. − Csak a féltékenység beszél belıled – vitatkoztam. – Mindent meg tudok adni neked ahhoz. Szabadulni próbáltam. de nem volt rá semmi esélyem. Durván a mellkasához szorította a tenyeremet. Még mielıtt válaszolhattam volna. sehogy sem sikerült. A csókja tele volt kétségbeeséssel. − Ezt nem te döntöd el. Lassan kezdett besötétedni körülöttünk. a gyermekeid apja akarok lenni. – Ezt nem egy barát váltotta ki belılem. Akarlak téged. amivel vádolod. − Nem tudom. − Lehet. A tehetetlen dühtıl peregni kezdtek a könnyeim. a könnyeimtıl alig láttam valamit. Testestıl. Hiába próbáltam eltolni magamtól. − Engedd el! – hallottam a sötétségbıl Patrick hangját. Simon megint visszatartott. − Minden elhatározásom. − De igen – mondta határozottan. Én csak a barátod szeretnék lenni. lelkestıl. Én nem a barátod akarok lenni Emi. – Én már választottam. hogy engem szeress. hogy boldog légy. Én nem akarok veled boldog lenni. Nincs szükségem fél megoldásokra. Még a fejem sem tudtam elhúzni. De ı nem jó ember. hogy szó nélkül engedelmeskedett. Úgy ölelt át. Csak a mozgást volt képes érzékelni a szemem. de erıs ritmusát. 103 . a férjed. − Pokolba a barátsággal – már szinte kiáltott. A fák a fölénk magasodó hegyoldalon egyre félelmetesebb látványt nyújtottak. kezdett semmivé válni. erıszakosan magához rántott. Hiába akartam eltávolodni tıle. Ki fogom verni a fejedbıl ezt a képtelenséget. Olyan hevesen ráztam meg a fejem. El tudom érni. Éreztem az ital ízét. a szeretıd. cseppet sem lazított a szorításán. hogy nem kaptam levegıt. Tisztán éreztem szíve szabálytalan. Vergıdtem a karjai közt. − Simon! Én semmit nem akarok tıled. − Meg tudom változtatni a véleményedet – a szemei szinte szikráztak. úgy nem kaphatsz meg – suttogásnál több nem telt tılem. – Képes vagyok veled Hazardot elfeledtetni. Arrafelé kezdtem el botladozni. Keményen megfogta a tarkómat és megcsókolt. − Ahogy te akarod. Akkor még mindig börtönben lenne. A hang gazdáját kereste. olyan keményen tartott. hogy fájt. De nem hagyhatom.Patrick nem követhette el azt. hogy az övé légy – mondta elszántan. amit elıtte megivott. Simon annyira meglepıdött. Nagyon megalázó volt. Valaki közelebb lépett hozzánk. A szerelmed. Hát nem érted? Nem csak egy részed kell. Bebizonyítom. − Képes vagyok rá – folytatta.

hogy iszonyatosan mérges. és zihálva szedte a levegıt. Az ujjai belemélyedtek a karomba. Már messzirıl meghallottam Erica hangját. Ezt még megkeserüli. – Mi történt? − Storm erıszakoskodott vele – válaszolt Patrick helyettem. A lábam felmondta a szolgálatot. − Az átkozott – morogta Patrick. ahogy még egyszer megrántottam a kezemet. A karom iszonyatosan fájt. Megállt. és az ölébe vett. és ahogy feljebb húztam a pulóvert. Követtem a pillantását. Az arcom még mindig könnyes volt. de még uralkodott magán. hogy a ruhám több helyen el van szakadva. hogy elengedtelek – mondta. Végre Patrick megfordult. A nıvérem megfogta a karomat. Megkapaszkodtam karjában. de én még mindig a mozdulatlan Patrickbe kapaszkodtam. A hangra Simon végre eleresztett. és abban a pillanatban nem is bántam volna. mintha nem lennének a lábamban csontok. most már Erica felé fordulva. Láttam Erica arcán is a döbbenetet. Úgy rogytam a kanapéra. Éreztem. – Kérlek. Egyenesen Patrick mellkasára vetettem magam. Nagyon dühös voltam. hogy hallgasson rám! Thomas válaszát már nem hallottam. A reflektor fénye bevilágította a kertnek azt a részét. A könnyeim megállíthatatlanul folytak. − Hol vannak a kicsik? – néztem körbe rémülten. ahol álltunk. − Mert ha nem? – nézett rá kihívóan Simon. − Azonnal ereszd el – mondta megint Patrick vészjósló nyugalommal. Felszisszentem a fájdalomtól. − Nem engedheted. Autó kanyarodott be az udvarra. Thomas! Segíts meggyızni Emit. ha valaki alaposan helyben hagyja Simont. és maga után húzott. 104 . Nem érdekelt. – Még egyszer nem fog elıfordulni. – Menjetek! – ismételte meg a sógorom. Az ajtónál szóltam. Nem akartam. Ezek holnapra szépen meg fognak kékülni – jutott eszembe. Mindkét keze ökölben volt. amint a nıvéremék közelebb értek. A haragtól teljesen elsötétült a szeme. és elindult velünk befelé. A villanyfénynél jól látható volt. – Most túl messzire ment. hogy így lássanak. hogy mennyire fáj. de ı meg sem mozdult. tele volt piros folttal. − Vidd be házba! – szól Thomas Patricknek. hogy remeg a visszafojtott indulattól. hogy tegyen le. Kétségbeesetten próbáltam kitépni magam a szorításából. nehogy elessek. és izmok. Hallottam. és teljesen elképedtem.− Egyszer már elkövettem azt a hibát. hogy elvigye – hallottam Simon könyörgı hangját. pedig már nem sírtam.

Tényleg ott várt a nappaliban. Kérdı tekintetünkre halkan magyarázni kezdett: − Hazavittem. Az ölelése nélkül fáztam. mennyi idei ültünk így. hogy valaha is meg fogok bocsátani neki. szinte megpróbáltam eggyé olvadni vele. mint egy kisgyereket. mire visszajövök. És azt a megalázottságot. A nıvérem egy nagy csésze teát nyomott a kezembe. de igyekeztem uralkodni magamon. már kicsit megnyugodtam. Az elszántságot a szemében. Szakadt ruháimat gondolkodás nélkül dobtam a kukába. Az erıszakos ölelését. Mire Erica visszaért. jobban fogod érezni magad utána. nem bírnám ki. hogy reszketek.− Ne aggódj! Thomas szüleinél maradtak − válaszolta Erica − Hozok valami ruhát. − Menj csak nyugodtan! – engedett ki a karjai közül. 105 . miután felvettem a pizsamámat. és úgy ölelt magához. Nem tudom. Hamarosan egy puha takaróval tért vissza. Belecsavart. hogy teljesítse Erica utasítását. Mikor elszántan megráztam a fejem. Az alkohol íző csókját. de azért visszabugyoláltam magam a puha plédbe. mennyire kikészültem. Úgy éreztem. A nıvéremék már rég magunkra hagytak minket. Mikor Patrick felállt. − Ideje pihenned – súgta egy idı után. Fintoromat látva Patrick arca végre megenyhült egy kicsit. hogy a nıvérem és Patrick hallja. Még szorosabban bújtam Patrickhez. mert éreztem rajta Patrick illatát. Bele sem mertem gondolni. Kérdın néztem rá. ha most elengedne. − Az jó – bólintott Patrick. mi lett volna. A forró zuhany tényleg jót tett. Nem akartam. A sírás jót tett. és nem tőnik el. ı pedig úgy ringatott. − Én itt leszek. amit a tette miatt éreztem. − Mindjárt jövök – súgta. ha most lezuhanyoznál. Nemsokára Thomas is visszajött. ha Patrick nem érkezik meg. és még szorosabban ölelt magához. Újra sírni kezdtem. tovább gyızködött. és átöltöznél – rakta mellém a pizsamámat is Erica. − Jobb lenne. Szóval megértett. és gyengéden lefejtette a kezemet az övérıl. Reméltem. Már csak azért is. Egy pillanatra sem tudtam Simon arcát kiverni a fejembıl. Görcsös ujjaim nem voltak képesek kiegyenesedni. − Hidd el. Kis híján elaludtam a karjában. Szégyelli magát és el van keseredve. Patrick! Keress egy takarót neki! Most tudatosult csak bennem. hogy kiolvassa szemembıl a néma könyörgést. Hiába húztam szorosabbra magam köré a takarót. Rettenetesen bánja az egészet. Vajon meddig lett volna hajlandó elmenni? Nem hittem. Megállíthatatlanul tört elı belılem a zokogás. ahogy ígérte. kétségbeesetten kapaszkodtam belé.

és ellenállhatatlan mosolyt küldött a nıvérem felé. Csalódottan néztem rá. hogy ha itt lenne Simon. − Pedig muszáj lesz – a hangján hallottam. miközben válaszolt kimondatlan kérdésemre. Bezzeg én. volt belılük elég. Csak bólintottam beleegyezésképpen. El akartam simítani az aggodalom ráncait. – Én ennél még sokkal többet is megtennék. ahogy hevesebben ölelt magához. 106 . hogy zavarban lenne. és bármit elfogadni. és Erica nyitott be az ajtón. hogy megint elvörösödtem. − Megzavartalak benneteket? – mosolygott halványan. ırjítıen. Kopogtak. − Semmi olyat nem csináltunk. Szenvedélyesen. mintha azzal meggyógyítaná a sebeket. Rögtön elengedett. Kelletlenül álltam fel a kanapéról. ahogy Ericával a nyomában kiment. Láttam. És kétség nem fért hozzá. és olyan gyengéden simogatott. A karom annyira fájt. Mi tagadás. A varázsnak azonban azonnal vége szakadt. és annyi mindent ígért cserébe. hogy elmenj – motyogtam. hogy a száját összeszorítja dühében. amit ne folytathatnánk késıbb is – válaszolta Patrick. Úgy csókolt meg. − Megígérem – simogatta meg az arcomat. Megsimogattam az arcát. hogy felszisszentem. – Nem akarok a szüleidnek magyarázkodni. ahogy elıször. De soha nem okoznék neked fájdalmat – tette hozzá néhány másodperc után. Egy ujjal sem. amiket a másik okozott − Soha többé nem érhet hozzád. − Mennem kell – állt fel Patrick hirtelen. İ azonban elgondolkodva nézegette a zúzódásaimat. mi történt. ha megérkeznek. Soha nem gondoltam volna. miközben felkísért a szobámba. És a rémálmok még szörnyőbbek voltak. − Nyomorult – sziszegte. A szeme annyi mindent kért. egy lyukas garast sem érne a biztonsága. és néztem. Nyilvánvaló volt. − Ne aggódj! Holnap visszajövök – mondta. − Simon nem fog bántani – mondtam halkan. Mérget mertem volna rá venni. hogy mosolyog.− Nem akarom. ha nem téged választanálak. Máris szörnyen hiányzott. mint eddig bármikor. követelıdzıen. – İ csak harcolt értem. Én sem szerettem volna elmesélni nekik. Ahogy te tennél. Egyáltalán nem látszott rajta. hogy képes vagyok ilyen mértékben elpirulni. Elvesztem a pillantásában. hogy én kész voltam bármit odaadni. és vártam a folytatást. így igazat kellett adnom neki. − Igazad van – szorított újra magához. amit ı adhat nekem. Már el is felejtettem a fájdalmat. amit csak akart. A külvilág teljesen megszőnt a számunkra.

de megakadályozott benne. Semmivel sem nézett ki jobban. Csak végtelen szomorúságot láttam benne. az arca borostás. De alig kezdtem hozzá. Megráztam a fejem. egy bocsánatkérés most kevés lenne. A száját keskeny vonallá szorította. A haja kócos volt. Simon arca eltorzult. ahogy követte a pillantásomat. lebotorkáltam a konyhába. míg el nem csendesedtek a szokásos zajok. amit akartál. – Azt hiszem. hogy Ericán kívül mindenki munkába indult. De még mindig borzalmasan haragudtam rá. hogy végigsimítson rajtuk. − Persze – válaszoltam. Ez meglepett. hogy összeszedjem az asztalon marad evıeszközöket és poharakat. mivel csak egy póló volt rajtam. − Jézusom – hörögte. Egy pillanatra megsajnáltam. Simon áll a teraszon. és megfogta a kilincset. és meglátta az ujjai nyomát a bırömön.Reggel nem keltem fel addig. Azonban a következı pillanatban már meg is bántam a gonoszságomat. A mozdulattól mély ránc vésıdött kétoldalt mellette. Vissza akartam vágni. amit szó nélkül felém nyújtott. hogy egész éjszaka nem aludhatott. Mikor már biztos voltam benne. Önkéntelenül hátrébb léptem. A hangja szinte könyörgı volt. hogy kegyetlen vagyok. − Nem is tudom. amik jól láthatóak voltak. Hálás voltam a kávéért. − Úgy látom. mikor felém kínált egy szendvicset. amik a nap kezdetét jelezték. hogy aludtál – jelentette ki. mint elıtte bármikor is. – Én addig hozzá fogok a mosogatáshoz. Szívfacsaró látványt nyújtott. Az elsı reakcióm a pánik volt. és felemelte a kezét. miközben tovább pakolászott. Tudtam. 107 . A nıvérem épp a reggeli nyomait tüntette el. Erre lehanyatlott a keze. − Várj. mit mondjak – kezdte és nem nézett a szemembe. Tegnap mindent elmondhattál. kérlek! – mondta halkan. – Csak beszélni szeretnék veled. de nagyon mérges voltam rá. − Nincs mirıl beszélnünk Simon. felesleges megkérdeznem. Jelentıségteljesen néztem a karomon éktelenkedı foltokra. Egy falat sem ment volna le a torkomon. Most néztem csak meg alaposan. Azonnal be akartam zárni az ajtót. A szemében semmi jele sem volt a szokásos vidám csillogásnak. A fekete italnak sokkal nagyobb jelentısége volt a rémálmok kezdete óta. mint én. valaki kopogott. és nem kell magyarázkodnom viharvert külsım miatt. és már indultam is. − Áthoznád az ebédlıbıl a többit? – intett a koszos tányérokra. Látszott rajta.

– Végleg elveszítettelek. arra van bármiféle mentség? Láttam. − Értem – bólintott. – Csak bocsánatot akar kérni. Láttam. hogy mit lehet erre felelni. meglepte a gyors felelet. mert nem tudtam. Nem tettem semmit sem azért. De folytatnom kellett. − Nem veszítettél el Simon – válaszoltam. Nem tudtam nézni a kínlódását. − Kérlek Erica! – állítottam meg. − Te még meg akarod hallgatni? – csattant fel Erica. − És arra látsz valami enyhe reményt. amit tegnap tett? Ékes bizonyítéka a szerelmének – mutatott ı is a foltokra. Erica jelent meg a konyhaajtóban. hogy teljesen elképedtem. Rá sem nézett Simonra. ugye? – emelte fel a fejét. hogy Erica is itt volt. – Csak egy perc. 108 . − Mond csak Simon? Ha egy rendır követ el valami szemétséget. ha nem hallgatom végig. Az arca elkomorodott. − Menj el Simon! Nincs itt semmi keresnivalód! Hagyd békén Emit! − Nincs semmi baj – sóhajtottam. Még csak meg sem fordult a fejemben. Nem is gondoltam volna. hogy az én csupa szív. mikor ismét a szemembe nézett. hogy valaha is mást gondolhass.Nem válaszoltam. − Tudom – felelte. Úgy láttam. hogy valaha is meggondold magad? – kérdezte. örökké vidám nıvérem efféle érzésekre is képes. ha öt perc múlva nem vagy a konyhában. De. − Nincs – válaszoltam azonnal. Most. Soha nem bátorítottalak. Az arcvonásai fokozatosan enyhültek meg. − Jössz már? – kezdte azonnal. − Mit keresel itt? – olyan düh áradt a szavaiból. Megint csak csalódást okoztam neki. − Van rá bármilyen esély. és megyek utánad. – Legalább tíz perce… Nem folytatta. hogy valaha is megbocsájtod a baromságomat? – mosolygott keserően. – Mert én soha nem voltam a tiéd. hogy milyen terveid lehetnek. miközben bevágta maga mögött az ajtót. mintha próbálná összeszedni a gondolatait. − Mindent elrontottam. Soha nem csaptalak be. Egy pillanatig szótlanul meredt rám. most már sokkal szelídebben. hogy egy pillanatra becsukja a szemét. tovább fog próbálkozni. biztonságban éreztem magam. én nem állok jót magamért. – Nem volt elég. Erica minden szava pontosan célba talált. − Rendben. hogy Simon arca megrándul. mert meglátta Simont. ha ezt akarod. – Kettınket illetıen – tette hozzá egy pillanat múlva. – Ostoba voltam. Tudtam.

109 . és lefelé indult a lépcsın. − Nekem ennyi elég is. – Azt azonban megígérhetem – húzta ki magát. − Pontosan ezt mondta ı is – feleltem halkan. és most megint a régi Simon volt. Egy pillanatig némán ácsorogtunk. Ez talált. − Tehát ez már végleges? − Amennyire csak lehet – bólintottam. azt megkeserüli. majd megfordult. − Nem tudom – feleltem az igazságnak megfelelıen. Megfordult. hogy még szeretne valamit mondani. és halványan elmosolyodott. Én aztán végkép nem vonhatnám felelısségre. − Megyek. Láttam rajta. − Igazad van. és csodálkozva nézett. − Van még valami Simon? Nem válaszolt azonnal. − Ja. − Szóval – kezdte tétován. − Fı a tisztánlátás – mondta ironikusan. Néztem görnyedt hátát és leejtett vállait. – Nagyon megbántottál. Láttam.Ezen már tovább kellett gondolkoznom. Pár pillanatig még tétován ácsorgott. – Ha bántani merészel. Nem tudom. De igyekezni fogok. − Simon! – kiáltottam utána. mielıtt Erica visszajön – mondtam. Még a végén ellátja a bajomat – a nevetésében nem volt semmi vidámság. – Te és Patrick… − Most elıször nem a vezetéknevén szólította. képes leszek-e túltenni magam a megalázottságon. − Vigyázz magadra! Bólintott. Szégyelltem is magam érte. hogy elszomorodik.

− Ezt nem nekem kellene kérdeznem? Te voltál beteg. hogy közel a szülés idıpontja. de erıs volt a gyanúm. ha a bátyja nincs vele. Elnevette magát. Addigra már kész idegroncs voltam. A sógornım egy fotelban üldögélt. de rosszul éreztem magam amiatt.7. Lilyt pedig amúgy is mindenki imádta. Már sehogy sem kényelmes. Miért nem fekszel le egy kicsit? Elhúzta a száját. Miközben terítettem. − Azt. néma beleegyezésként. hogy Lily is Patrickkel jött. A trónörökös meg már nagyon nem fér odabenn. és szemmel láthatóan kényelmetlenül érezte magát. akárhogy is tiltakoztak. − Ha nem mondod… − forgatta a szemeit. Nem akartam. mikor megláttam. A szüleink már régóta családtagként kezelték ıket. és én is megsimogattam a pocakját. nehogy a szüleim meglássák kék foltjaimat. Nem volt még ugyan túl nagy gyakorlatom választott szakmámban. csúnya zúzódásokra. milyen magyarázatot adnék a karomat éktelenítı. Észrevétlenül felmérve a baba helyzetét. hogy olyan elveszettnek láttam. annyit töprengtem az elızı napon. Nem tudtam. – De legalább már újra kapok levegıt – tette hozzá most már kacagva. − Na. miért járkálok a melegben. és Simon reggeli látogatásán. Bólintottam. és nem sokkal volt jobb bırben. − Jól vagy? – ültem oda mellé. A családi vacsora alól pedig a vendégek sem húzhatták ki magukat. − Csak látom. a tekintetem Anitára tévedt. Ráadásul egész délután görcsösen igyekeztem. mikor végeztem. hogy nemsokára apuka leszel – mosolyogtam a bátyámra. Sápadt volt. Mindhárman nevettünk. hogy Patrick és én összetartozunk. 110 . mint ülni. Utáltam arra gondolni. Akkorákat rúg. mint én. Nálunk szokás szerint zajlott az élet. pulóverben. hogy nagyon fáradt vagy. hogy szegény lány egyedül kuksol otthon. − Feküdni még rosszabb. fejezet A jövevény Patrick ígéretéhez híven este visszajött. mit mondasz húgocskám? – lépett oda Adam is. hogy majd leszakad a vesém – simogatta meg végtelen szeretettel hatalmas hasát. Már arra is élénken kíváncsiak voltak. Megörültem.

Tudtam folytatni. Jó szokásomhoz híven össze-vissza kezdtem beszélni. – Nem volt semmi baj. Röviden elmondtam az egész beszélgetésünket. Nagyot sóhajtott. ezzel adva nyomatékot a mondanivalójának. − Megbocsátasz neki? – kérdezte végül. − Szeretlek – szakadt ki belılem a sóhaj. Néha édesapám hangja jobban kihallatszott. − Miért nem válaszolsz? – lehelte. Tisztáztam vele minden félreértést. hogy nagyon feszült vagyok. hogy miattam haragban legyenek. − Nocsak – a mosolya várakozó lett. De félek. Megcsókolta a homlokomat. hogy megint bántani akar. hogy minél hamarabb túl legyek rajta. − Simon itt járt reggel – böktem ki egy szuszra. mielıtt folytatta volna. akkor szinte kiabált. hogy mit érzek irántad. − Nem várhatom el tıled. − Mérges vagy? – kérdeztem szorongva. 111 . Majd idıvel. Simon a bátyám. kicsit megnyugodott. és vártam a reakcióját. El kellett mondanom neki. − Had halljam! – unszolt szelíden. és megcsókolta az egyik. − Valami baj van? – nézett rám gyanakodva Patrick. − Egy kicsit – mosolygott. Ettıl úgy látszott. – És mi lenne az. ha szabad tudnom? Lassan cirógatni kezdte a karomat. A házból kiszőrıdött a vidám beszélgetés. Mikor nem válaszoltam. Az érintésétıl még a nevemet is elfelejtettem. – Tudja. Most már hagyta. Halkan szitkozódni kezdett. Szerettem volna kicsit kettesben lenni vele. Ez pedig a benti tömegben lehetetlen volt. − Nem tudom. hogy kimondtam. a függı ágyhoz. és a sógorom legjobb barátja. Az ujjai játékosan a hajamba túrtak. A mosolyától egybıl megkönnyebbültem. A szüleim is családtagként kezelik. majd a másik szemhéjamat is. Valószínőleg igen. Erica is velem volt. Teljesen zavarba jöttem. És most. még közelebb hajolt. Felemelte a fejét. hogy megkeményednek a vonásai. Megint azzal a kutató. Már gyerekkoruktól fogva. Ha belemelegedett egy-egy témába.Vacsora után magammal húztam Patricket a teraszra. Láthatta az arcomon. mit akartam mondani. hogy többé szóba se állj vele. − Várj! – szóltam közbe. szinte hipnotizáló tekintettel nézett rám. Nem fogom hagyni. − Nem fog – gyızködtem. miközben ajkaival a nyakam vonalát fedezte fel. Láttam. ahogy teljesen felém fordult. ahogy élénken magyarázott valamit. Nagyot nyeltem. Összeszorított szájjal bólintott. Megkönnyebbültem. valahogy olyan természetesnek tőnt. hogy elhangzott. nemhogy azt. ahogy leültem mellé.

− Így is mondhatjuk – vigyorgott szemtelenül. már kezdettıl fogva. mint egy házırzı kutya. – Csak nem most. majd mikor mégis folytatni akartam. Hiszen alig néhány napja találkoztunk újra. − Én is szeretlek – mondta. − Igen. De fogalmam sem volt. De megértem. olyan. Szóval. hogy bármilyen formában is szóba hozta azt a végzetes estét.− Tudom. hamarosan tisztáztam volna a dolgokat. ahogy a mosolya egyre szélesebbé válik a szóáradatot hallva. De nem mertem kérdezısködni. − Fogok róla beszélni – sóhajtott. mintha mindig is szerettelek volna. Nagyon naiv voltam ugye? − Ez nem feltétlenül a legrosszabb tulajdonsága egy tizenhét éves lánynak – mosolygott a bánatomon. mi történt akkor… − nem tudtam. Még nem. Megkönnyebbültem. Elfintorodtam. Néztem. amíg levegı után kapkodtam. akire mindketten vágytak − ı és Simon is −. ha te másféle vonzalmat érzel irántam… Egyre jobban belegabalyodtam a mondataimba. hogy közöttetek valami feszültség van. Simon úgy védett. hogy úgy érezd. hogy ez furcsa. hogy dadogni kezdjek. mit mondott a minap: Hogy én voltam az. De valamit azért csak éreznem kellett volna. hogy fıiskolára mentél. hogy mindenki látta körülöttem. Már csak az hiányzott. És nem is várok tıled semmit… Szóval nem akarom. Nem volt túl hízelgı a hasonlat. hogy mire gondolok. − Hidd el. − Én az egészbıl annyit vettem észre. Most már végkép elállt a szavam. – Minden nap vártam. Csak azután… Nem folytatta. – Szóval tudja mi történt veled? Muszáj volt feltennem a kérdést. mintha tudná. rengeteg kérdésem lett volna. − Ugye apa tud arról. Emlékeztem. Nem fértem a közeledbe. 112 . már sehol sem voltál. csak én nem. És Lily is arra biztatott. hogyan folytassam. egy csókkal hallgattatott el. úgy értem. De mindig olyan sokan voltak körülötted. tudom. Tudtam. Pedig. hogy tegyem fel ıket neki. − És mikor visszajöttem – folytatta. − Szóval már régen kinéztél magadnak – mosolyogtam vissza rá. neked is hasonlóan kellene érezned… Úgy értem. Ez volt az elsı alkalom. Legalább ezt az egyet. Nem akartam nyíltan kimondani. hogy mégsem csináltam magamból teljesen hülyét. amire gondoltam. hogy mi lehet az oka. hogy mikor láthatlak. mire céloz. − Csitt! – súgta. Apád elmondta. Az arca nagyon komor volt. – Igaz nekem már van némi elınyöm.

− Természetesen miattad – nevetett. Körülöttünk már teljesen besötétedett. én valami úton-módon kiszedem belıle? − Persze. Az arcán láttam. akinek tudnia kellett. mikor ide költöztünk. De talán sejtett ezt-azt. Tökéletesen tudja. − Nem is tudod. miközben a választ vártam. Akirıl nem akartam. − Igen. hogy értette ezt a megjegyzést. már tudtam mit fog felelni. Már bántam. A hangjától kirázott a hideg. A kisördög még mindig bennem bujkált. hogy ennyire kíváncsi voltam. ha nem tisztázom vele a dolgokat. Talán túlságosan is tolakodó voltam. − Már amennyire egy olyan embert apának lehet nevezni. mennyire elkeserítette a beszélgetésünk. Nem mertem tovább kérdezısködni. akkor is mellettem állt. Nagyon komolyan nézett. − Egyértelmő volt. pedig tudni szerettem volna. 113 . és Simon apja. hogy ezt nekem kell megtennem. hogy éppen benne bíztam meg – mondta mosolyogva. − Igen – mosolyogtam. De láttam. – Nagyon szerencsés vagyok. soha nem engedi. Nem akartam szomorúnak látni. hogy a közeledbe kerüljek. Az arcát csak a házból kiszőrıdı villanyfényben láttam valamelyest. Senki más véleménye nem számított.Nem válaszolt azonnal. De az enyém? Megint várt néhány másodpercig. egyáltalán nem is fog felelni. − Ugye most a saját apádra gondolsz? Keserően felnevetett. hogy ı elmondja a titkodat? Vagy mondjuk. És egy pillanatig azt hittem. − Miért jöttél vissza? Sokkal könnyebb lett volna máshol új életet kezdened? Mire kimondtam. İ volt az egyetlen. Túl gyakran érdeklıdtem felıled. − Az apám tudott az… érzéseidrıl? − Nem konkrétan. ahogy apára gondoltam. Apád sokat segített már akkor is. és nem hagyott nyugodni. de azért visszafojtottam a lélegzetemet. Tudtam. Azt nehezen lehetett volna elkerülni. – És amikor visszajöttem. hogy formálja magában a választ. Persze a tiéden kívül. hogy nem. Nélküle nem boldogultam volna. mindig is tudták. İ. − Miért? Úgy értem Simon apja érthetı. Csodálatos apád van Emily – mondta azután. – Egy kicsit sem esett nehezemre megbíznom benne. Nem volt nagyon feltőnı. hogy rosszat gondoljon rólam. mennyire. − És soha nem tartottál attól. De azután lassan bólintott.

Borzongtam a hangjától. És most már nem is igazán számít. ahogy kimondod. apu! – sóhajtottam fel. hogy mindent tud. − Jaj. Dehogy. hogy Patrick örülne neki. hogy leplezzem a zavaromat. − Észrevetted. és az apám hívtok Emilynek? – nyögtem ki. a levegı még perzselıbb lett körülöttünk. mióta haza jöttem.Átöleltem. nagyon is igazad van. Most elıször. ha tovább menne. ami miatt köszönetet kell mondanom a szüleidnek. − Ennyire egyértelmő? − Viccelsz? – erıs hangja csakúgy zengett. Két erıs karjában ugyanolyan biztonságban éreztem magam. ha megint kislány lehetnék – súgtam. – Azt hiszem. Nem tudtam megállni. El tudtam képzelni. Bármennyire próbáltam elodázni a dolgot. Egy darabig még a ház elıtt lézengtem. Elıször nem is értettem. − De jó lenne. − Így sokkal szebben hangzik – mosolygott. − Még valami. − Nem hiszem. mi történne. − Ne haragudj! – kérleltem. − Szép neved van. pedig már régen nem lehetett látni a böhöm terepjárót. hogy megvigasztaljam. hogy csak te. nincs is szüksége semmiféle magyarázatra. A szeme sarkában apró szarkalábak húzódtak. − Ennyire komoly? Csak bólintottam. Megint mosolygott. Egyáltalán nem éreztem jól magam nélküle. Odabújtam hozzá. De úgy látszott. mint kicsi koromban. Megfogta a kezem. Szeretem. − Nem egykönnyen válltok el egymástól – állapította meg a lépcsı tetején állva. − Apu! 114 . Ahogy a szemébe néztem. és az arca mindkét felén megjelent egy-egy gödröcske. Apám hangja riasztott fel a gondolataimból. Nem gyıztem gyönyörködni ilyenkor a vonásaiban. hogy meg ne érintsem ıket. − Ez nem a te hibád. Emily – súgta. De mikor leesett. De ez jólesı borzongás volt. Már ennyitıl is elöntött a forróság. és megcsókolta az ujjaimat. Hogyan tudnám elmagyarázni pont az édesapámnak ezeket a dolgokat. láttam. és az élettıl. Mosolyogva néztem vissza rá. – Zavar? − Nem. hamarosan indulniuk kellett. Kék szeme csak úgy szikrázott a vidámságtól. – Nem kellett volna megkérdeznem. hogy mire céloz. és elindultam felé a teraszra. Nagyon is. elképedve néztem rá. − Emily – mondta megint halkan. ahogy nevetett. Ahogy kimondta a nevem.

ha eljön az ideje. amiben az elıbb még Patrickkel idıztünk. mielıtt folytattam. – Neked aztán jó véleményed van róla. Apa megırizte a titkát. Szerintem sem én vagyok a megfelelı személy erre. mit is mondjon. − Azért lenne valami. nincs semmi kifogásom az ellen. Ezt nem értem. − Húha – nyögtem ki. És bár tudom. Patrick megígérte. Felemeltem a kezem. hogy vak vagyok? Elvégre titeket sem a gólya hozott. − Nem errıl van szó. hogy próbálja megfogalmazni. − Halljam! – tolt távolabb magától. hogy ti… − kereste a helyes szót. nem próbálom ıt kikerülni. Késıbb. − azt nem tılem kell megtudnod. − hogy ha valaki megérdemli. Elhúzta a száját. – Ki vele. akkor Patrick Hazard pontosan ilyen ember. Ha rá akarsz venni. amit te is elmondtál? − Egy pillanatig elgondolkodva nézett rám. Hallgattam egy pillanatig. hanem az övé. hogy sötét volt. hogy… Igaza volt Patricknek. − Járjunk? – igyekeztem kisegíteni. Még szerencse. és hogy biztosan van rá oka. – Azt gondoltad. hogy mindent el fog mondani. − Rendben. hogy elıbb-utóbb mindent tisztázni fog. hogy nem követhetett el semmi szörnyőséget. Minden körülmények között. − Gyere. 115 . mi lenne az? − Mesélj nekem Patrickrıl! − Amire te vagy kíváncsi – kezdte. hogy mi okod van rá? − Mármint azon kívül. hogy megint elvörösödtem. sem megcáfolni nem akart. Sem megerısíteni. akkor nyoma sincs a nagykönyvben megírt atyai féltékenységnek? − Ha arra gondolsz. − Mondjuk úgy – kezdte lassan. amiben éppenséggel segíthetnél. hogy a szemembe nézhessen. hogy támogassák és segítsék minden eszközzel. hogy te tisztában vagy az igazsággal. Tudom. de semmit sem tudtam leolvasni az arcáról. hogy megállítsam.Hahotája betöltötte az egész udvart. Láttam rajta. üljünk le – húzott a függıágyhoz. − Inkább nem akarok veled errıl beszélgetni – nevettem el magam most már én is. Azt tudom. Mármint. Bízom benne. Biztos vagyok benne. − Ugyan már kislányom – mondta vidáman. hogy miért támogatod Patricket annyira. − Én inkább arról szeretnék beszélni. Ránéztem apára. – Nem az én titkom. mert biztosra vettem. hogy beszél majd róla. amiért nem védte meg magát a szóbeszéddel szemben. Szóval.

bizony igaz: az élet már csak ilyen bonyolult. − Szerintem ezt ı is tudja. hogy visszaterelıdjön a helyes útra. Nem tudtam nem arra gondolni. − Hja.− Szóval. mert idáig fogalmam sem volt az érzéseirıl. − Persze ez nem azt jelenti – tette hozzá pillanatnyi szünet után. – Hagyjuk abba! Tartok tıle. de mint minden közhely. – Anélkül. Minden olyan hirtelen történt. − Anya mennyit tud minderrıl? A tegnap estére gondolok. − Tudja – mondta jelentıségteljesen. hogy mi folyik körülöttem. Akkor már tisztázhattam volna eleve a dolgokat. – És azt hiszem. 116 . Simonban is tudatosítanom kellene. amiért nem csapom agyon az. ha zajlik – tettem hozzá a másik hasonló bölcsességet. megkönnyebbülten viszonoztam. ha hamarabb feltőnik. Egyáltalán nem voltam benne biztos. apa – álltam fel. kislányom! – találta ki a gondolataimat. hogy bármit is eltitkolhatok elıle. hogy mindig is fiamként szerettem. hogy észrevette. Fancsali képemet látva megint felnevetett. hogy mennyi kellemetlenségtıl kíméltem volna meg magam. megfájdult a fejem. Lefagytam. és mindenki mást is. Mikor megláttam széles mosolyát. − hogy nem tekerem ki gondolkodás nélkül a nyakát. hogy Patrick udvaroljon neked – fejezte be a mondatot. − Na. hogy igaza lesz. ha bánatot okoz neked. hogy ha még sok ilyen elmés mondást húzol elı a tarsolyodból. hogy nekem bármi is feltőnt volna belıle. Pár másodpercig a gondolatok egymást kergették a fejemben. − Ezért nem te vagy a hibás. − Csak a számodra kicsim. − Ne aggódj! Lesz ez még rosszabb is. − Nincs semmi baj apu – igyekeztem meggyızni. mikor már az ajtó felé indultunk. hogy igaza van. − Igen – értettem vele egyet szomorúan. Régóta zajlottak már az események. − Csak még valami – fordultam felé. Ijedt tekintetemet látva. Mit is felelhetnék erre? − İ csak… eltévedt – találtam meg a szerintem helyes kifejezést. Ezt olyan komolyan mondta. majd megint elkomorodott. – Nagy közhely. Naná. – Tisztáztam vele mindent. És csak azért nem tettem meg hamarabb. De nagyon is féltem. − Az egyetlen oka. − És úgy szép. és nevetett. még mielıtt Simon ilyen távlati terveket szıtt volna kettınkrıl. hogy egy pillanatra megijedtem. Apa megvonta a vállát. De néhány atyai pofonra most rászolgált. Apu bólintott. mosolyogva hozzátette: − Csak. jó. Hiba volt azt gondolnom.

Falfehér arccal meredt rám. − Mi történt? – nyögtem. hogy megnézzem végzett-e. hogy hamarosan megismerheted. de teljesen felesleges volt a kérdés. A családról való gondoskodás mellett ı csinált minden papírmunkát. – Kitört belıled a szülésznı. Egy tányér volt hátra a mosatlanból. Adamék még éjszakára is ottmaradtak végül. nem válaszolt. Nagyszerően szórakozott saját hasonlatán. Nyitotta a száját. – Ennyit a titkokról. de nem jött ki hang a torkán. − Feküdj le – utasítottam. mert Anita annyira rosszul érezte magát. és hívok mentıt. Hát ez pazar – gondoltam. mielıtt útnak indult. Anita az ágy szélén ült. De ne becsüld le anyád figyelmét.− Nem beszélt róla. hogy bírta energiával. Mindig is rejtély volt elıttem. ami a borászattal volt kapcsolatos. hogy nem volt kedve a kocsiban zötykölıdni hazáig. Nagyon rosszat sejtettem. Reggeli után rám maradt a pakolás és mosogatás. Zihálva nyitottam be a szobába. A tányért visszaejtettem a konyhapultra. és alá terítettem. Hiszen régóta vártok már rá. mint egy sólyomnak. Nincs semmi gond. Utána még be kellett mennie az adóhivatalba is. − De át kellene öltöznöm – hebegte. Nem érdekes. Vedd úgy. azt nem akartam otthagyni. Hirtelen azonban hangos csattanást hallottam. Anita még ágyban szeretett volna kicsit maradni. hogy ma akar megszületni. mire felértem. Csak nagyon félek. úgyhogy Adam felvitte a reggelijét. csak hogy megnyugodjon. Nem igaz? − Jesszus Emi! – nyögött fel. mert Erica minél hamarabb el akarta vinni a kicsiket az óvodába. Éreztem rajta. Már éppen készültem felmenni hozzá. A fürdıbıl gyorsan hoztam jó pár törölközıt. − Megyek. Vannak fájásaid? − Nincsenek. Csak feküdj nyugodtan. hogy rettenetesen ideges. − Azzal most ne foglalkozz. − Nyugi. Közben azonban mégis engedelmeskedett. Ugye nem akarsz megvizsgálni? Kérem vissza a sógornımet! Elnevettem magam. Mondani akart valamit. Élesebb szeme van. Kis híján kiköptem a tüdımet. − Nincs semmi baj – próbáltam megnyugtatni. – A hangja teljesen elváltozott. Hiába szólongattam a sógornımet. mert már láttam is: elfolyt a magzatvíz. és kettesével szedtem a lépcsıfokokat. Tálcája tányérjával és poharával a földön hevert. 117 . Csak a babátok úgy döntött.

− Akkor most szülök? – a hangja természetellenesen elvékonyodott. Ránéztem Patrickre. igaza volt. Betakartam. − Mi a baj? – kérdezte rémülten. Két lépéssel mellettem termett. iszonyatosan örültem neki. Patrick volt az. az emeletrıl meghallottuk a hangját. − Ne haragudj.− Nem lenne jobb Adamnek szólni? – nézett rám segélykérıen. Elképesztı érzéke volt ahhoz. − Patrick jött – válaszoltam. bárhogy is csinálta. – Jobb lenne. – Ez most teljesen természetes. amikor megérkeztél. de a következı pillanatban már bőnbánóan nézett rám. − Mentıt hívtál már? – kérdezte. ha feljönnél. és egybıl arcára fagyott a mosoly. mi ütött belém. Bólintott. − Menj csak. és lementem a földszintre telefonálni. mert vacogott. Nem volt túl elmés beszólás. majd én telefonálok. Maradj itt! Mindjárt jövök! − Oké. hogy áll a szülés. − Emi! – kiáltotta. Érzek valamit. 118 . hogy a legjobbkor jelenjen meg. − Egy ideges kis kacajt is kipréselt magából. Bárki is érkezett. egy autót hallottam bekanyarodni az udvarra. Ismét felrohantam Anitához. Kirohantam az ajtón. Csak fontos. hogy mindig elmond. – Hangokat hallottam. de azután meglátta az arcomat. Mindjárt itt lesz a mentı. − Hol van? Mintha ez lett volna a végszó. és felkaptam a ruháit a székrıl. − Éppen akkor akartam. − Hát nagyon úgy fest – mosolyogtam rá. − Összehúzódás? − Honnan tudjam? – csattant fel. − Azt is elintézem. Imádtam érte. – Még sohasem szültem. Alig léptem le az utolsó lépcsıfokról. Nem készülök sehová. de elsı a mentı. Nem tudom. Azt hiszem. − Semmi baj – simogattam meg nyirkos homlokát. Nagyon ingerült volt. hogy nem vagyok ilyen. − Szia! – kiáltotta vidáman már messzirıl. − Hála istennek! – sóhajtottam fel. − Ki van itt? – érdeklıdött. − Anitánál megindult a szülés. Persze. Ebbıl tudom. Tudod. mit érzel. Mond csak mit érzel? − Fájdalmat. – Most telefonál. Az utolsó szavait alig hallottam.

de az teljesen más. − Megkérhetnélek rá. Nagyon ideges voltam. − Jesszusom – hördült fel Anita. − Egyedül hagysz? – nézett rám rémülten. Ne aggódj! Minden rendben lesz. − Le tudok menni magam is – bizonygatta. − Mehetünk? – állt volna fel. De ha az megnyugtat. − Nincs nálam. Reszketett a kezem. Nem hagyunk egyedül. Megoldjuk valahogy. már szinte hisztérikus volt. 119 . Óvatosan felültettem. Mértem a fájások közötti szünetet. Feküdnöd kell. vagy sem. én is ott leszek veled – igyekeztem megnyugtatni. Bocs. én ott leszek veled. − Maradj a fenekeden! Nem szabad felállnod! − Szent ég! A táskám meg otthon van! Kis híján megint felkelt. − Jön a mentı. miközben azon igyekeztem. – Semmi szükség erre a vacakra. − Nyugi! Úgyis ti ketten végzitek a munka oroszlánrészét – próbáltam viccelni. hogy a bátyám ott van-e. − Ne aggódj! Mire a szülıszobán leszel. hogy kulcsra zárjam az ajtót. Vállalod a fájdalom egy részét is? Hallottam. Adam magával vitte – majdnem sírt. – Nem kellhetsz fel. Tizenöt perc volt. de gyengéden visszanyomtam az ágyra. Mire a mentıápoló felért a hordággyal. A tekintete nagyon rémült volt. − Semmi baj. akkor is. Ki van kapcsolva a telefonja. Azért még próbálkozom. hogy a mentısök tegyék a dolgukat. hogy Patrick halkan kuncog az ajtó elıtt. ha a testvérem nem ér oda.− Nem akarok – próbált felülni. – Megyünk utánad a kórházba. de nem igazán jött össze. Mikor megrándult az arca a fájdalomtól. Hívtad már Adamet? Patrick kopogott be az ajtón. de megakadályoztam. – Nem akarok egyedül lenni. és segítettem az öltözködésben is. az órára néztem. és megpróbálom Adamet is elıkeríteni. ha a sógornım szül éppen. hogy ezt inkább ne juttasd eszembe? − Oké. − Az jó – súgta. de Adamet nem értem el. miközben a mentıt vártuk. Természetesen láttam már néhány szülést. Ígérem. − Add oda Emilynek a lakáskulcsot! – mondta Patrick. és útközben beugrunk a cuccodért. − Hát ezzel most tényleg megnyugtattál. – Képes lekésni a gyereke születését. hogy megérkezett. Anita kétszer szólt. – Még Adam sincs itt. Hagyd. – Teljesen lényegtelen. Nemsokára hallottuk is. − Anita! – szóltam rá.

Mikor a kezembe nyomta az apró ezüstszínő telefont. − Nem tudom a számot. mintha neked magadnak kellene azt a kisbabát a világra hoznod. még csak nem is nagyon száguldott. ha izgatottabb vagyok. − Oké – motyogtam szórakozottan. − Nyugalom! Benne van. − Hogy a fenébe kapcsolhatja ki valaki a telefonját. − Ideadnád a mobilodat? – kértem. Próbáltam erıvel rávenni magam. Nagyot sóhajtott. Egyszerőbbnek találtam ebbe beütni. A hirtelen mozdulattól meglepıdött. hogy akár még órákig is eltarthat a vajjúdás. Tudtam. − Ülj be a kocsiba – utasított. hogy Patrick ott van velem. neki elsıre sikerült beletalálnia a kulcslyukba. Csak nyomd meg az újratárcsázót. Gyorsan ráhadartam valami zagyvaságot. Nem voltam biztos benne. − Emily! Az ég szerelmére! Az elıbb próbáltam hívni. Érdekes. − Az utat figyeld – mondtam morcosan. − Mi a baj? – nézett rám rémülten. még nálatok. És tudtam. − Mit keres a telefonodban a bátyám száma? – néztem rá értetlenül. Nem szerettem volna ilyen állapotban vezetni. − Szuper vagy – mondtam. hogy halkan nevet. hogy megnyugodjak. Kikanyarodtunk az udvarról. Az autó kicsit imbolygott az úton. Utolértük a mentıt. csak akkor tudatosult bennem. Elnevette magát. de hamar egyenesbe hozta. − Jesszusom! – kiáltottam fel. és inkább kivette a kezembıl a kulcscsomót.Patrick megelégelte a szerencsétlenkedésemet. – Elég gyorsan megyünk. és gyors puszit nyomtam az arcára. hogy úgyis otthon fogod hagyni a tiédet – vigyorgott szemtelenül. Jelzés nélkül ment. Patrick csendesen mosolygott. hogy nem is tudom fejbıl a bátyám számát. és megint tárcsáztam Adam számát. Inkább kösd be az övedet. − Kicsit kevésbé hevesen kisasszony – nevetett. hogy érteni fogja. mint ı? Azért rettenetesen örültem neki. ha mindenórás a felesége? – dühöngtem. és bele taposott a fékbe. Ezek szerint minden rendben volt. De csak az üzenetrögzítıje válaszolt. Megint az üzenetrögzítı. − Olyan izgatott vagy. Közben hallottam. mikor ı is beült mellém. – Az enyém fent maradt. Így még 120 . Elsı babánál ez nem ritka dolog. és újra elindult. Hogy segítek Anitának. és már hívtam is a bátyámat.

hogy most sokkal összeszedettebb. − Szia. Igaz. Ráadásul be kellene mennünk a lakásukba Anita táskájáért. mint amikor utoljára találkoztunk. amit hirtelen eldaráltam. és hagytam pár üzenetet a rögzítıjén. majd elhajtott. – Nem éppen ez lenne rá a megfelelı idıpont. − Anitánál beindult a szülés – hadartam egy szuszra. Rendırségi járırautó jött mögöttünk. hogy nincs lakáskulcsunk. de azért rögtön láttam. ahogy minden eljutott a tudatáig. − Tudsz nekünk segíteni? − Naná – vigyorgott. Paul itt marad segíteni nektek – intett nagydarab társa felé. mi a probléma? − Szia. hogyan fogunk bejutni. − A kórházban találkozunk – tette még hozzá. − Na. – Majd én elintézem. a barátod nem akar keménykedni – láttam. − Be akarsz törni? – nézett rám csodálkozva. Bólintott. és amint megállt az autó. Meglepetten fordultam hátra. majd szélesre tárta elıttünk az ajtót. – Na. − Mi történt? – kérdezte feszülten. Paul – viszonoztam az üdvözlést. − Semmi gond – mondtam. Abban reménykedtem Patricknek talán akad valami használható ötlete. és megkeresem Adamet. bent vannak. hogy elszántan összeszorítja a száját. A mentı tovább robogott. – Képzeltem. hogy fél szemmel Patricket figyeli. Nem nagyon volt idım nézelıdni. Csak az a bökkenı. Naná. mint az elsı. bumm! – mondta halkan a visszapillantó tükörbe nézve. Még ha nem is egészen ez volt a helyzet. − Mondtam. hogy elintézem – ismételtem meg. vagy tényleg a mentı után jöttetek? Láttam. aki éppen akkor szállt ki a kocsiból. Hamarosan beértünk a városba. – Adamet pedig nem tudjuk elıkeríteni. Emi! – intett Paul. Most már csak rám figyelt. amiket a kórházba készített össze. – Be kellene jutnunk a bátyámék lakásába. Én megyek. aki éppen akkor kászálódott ki az autóból.néhányszor megcsörgettem Adam mobilját. Nyeltem egy nagyot és bólintottam. – Még ez is. mi pedig elfordultunk Anitáék lakása felé. de nincs kulcsunk. − Remélem. 121 . azért a lényeget jól látta. hogy a mögöttünk lévıbıl Simon szállt ki. had halljam. Anita cuccai. fogalmam sem volt. Matatott valamit a zárnál. − Rendben. már ki is ugrottam belıle. Hasonlóan érthetetleneket.

Jobb. benne van-e minden. hogy te vagy az. Vártam a reakcióját. hogy Paul hátra fordult. De Anitánál beindultak a fájások.− Hát ez nagyon egyszerően ment. – Csak szigorúan vészhelyzetben. Már amennyire egy éppen szülı nı jól lehet. Mi van a telefonoddal? Nem is… − Adam. Ezt azonban még sem mondhattam a bátyámnak. hogy ez az. hogy nem – mosolygott rendületlenül. Még hallottam. − Emi! Te vagy az? Milyen számról hívsz? − Az most teljesen mindegy – vágtam közbe. − Itt vagyok – nyögte. Mire az autóhoz értem. de szóhoz sem hagyott jutni. De nem hittem. − Adam! – már kiabáltam. A szemem sarkából láttam. és már mentem is a táskáért. − Adam… – szóltam bele. miközben bezárta utánam az ajtót. ahogy elhaladtam mellette. csörgött a telefonja. Patrick a terepjárónak támaszkova állt. – Micsoda ismerıseid vannak neked? − Ne bosszants! – sóhajtottam fel. – Azt hiszem jobb lesz. Csak egy pillantást vetett a kijelzıre. A hangja teljesen megváltozott. − Viccelsz? – kacagott. – De ugye jól van? Ja. − Csak ámulok. És úgy vettem észre. Gondoltam elıször visszahívom. Ugye ezt nem csinálod túl gyakran? – néztem rá kétségbeesetten. − Abszolút – bólintottam. Az ég szerelmére hallgass már! − Valami baj van? − Nincs semmi baj. remekül szórakozik. ha elıre ültetjük. − Ugye be is tudod zárni? – kérdeztem Paultól. ahogy elıre hajolt a táskáért. − Ja – adott igazat. hogy valaki nagyon keres. − Adam ott vagy még? A vonal végén néma csend. de semmit sem válaszolt. Úgy tőnt. A hálószobában azonnal megtaláltam. már jött is utánam. és bámulok – súgta. hogy elindultunk. Már így is eléggé berezelt. − A bátyád az. csak láttam. hogy halkan nevet. hogy a haverod oda is beférne. − Persze. – Nem hallgattad meg az üzeneteidet? − Nem. ha inkább hátra ülök. és már nyújtotta is hátra. Gyorsan ellenıriztem. Alig. 122 . – Nem biztos.

− Nem. úgyhogy Simont kértük meg. de egyáltalán nem gyızött meg. − Apropó. Ekkor vette csak észre a két férfit. DeAngelo doktor volt. Az apuka merre van? − Adam úton van idefelé. folytatta. – Már bent van a kórházban. úgyhogy nem látom semmi akadályát. Az elsı ember. mikor mi mellé kanyarodtunk. Ezek szerint nem csak nekem voltak gondjaim a memóriámmal. Kicsit nehezen értük el. és bevisz a feleségedhez. Az utcasarkon éppen akkor fordult be a járırautó. – Anita jól van. − Oké – mondtam én is. amiért emlékezett a nevemre. Láthatóan roppant büszke volt magára. Patrick éppen akkor rángatta ki Anita méretes csomagját. – Mi szél hozta erre? Nem mára beszéltük meg ugye? Vagy mégis? Összevonta a szemöldökét. – Csak úgy alakult. Azon kívül a kismama rokona. Ne aggódj. miközben vajúdni kezdett. − Persze. − Maradj ott. Elküldtem Simont érted. nézzük meg. de megnézném az arcotokat hasonló esetben. − Teljesen bepánikolt – morogtam. Visszük a dolgait is. és bekísértük a kórházba. Már itt is vannak. akik azóta már szintén kiszálltak az autóból. Jöjjön. De az uraknak kint kell várakozniuk – fordult félig a mögöttünk jövı fiúk felé. − A sógornıje? Anita? – mikor bólintottam. hogy legalább nem szirénával jöttek. – İ az én betegem. Most megyünk utána. de a hangján hallottam. hogy legalább egy ismerıs arcot látunk. − Á! Emily Grace – mosolygott rám. Mivel még mindig nem válaszolt. gyanakodva kérdeztem: − Adam megértetted mit mondtam? − Persze – nyögte. − Szóval bemehetek én is? − Nos. − Oké – most legalább rögtön válaszolt. − Most még jól mulattok. − Jó napot fıorvos úr – köszöntöttem megkönnyebbülten. hogy a sógornım éppen nálunk volt. Szeme egy pillanatra megakadt az egyenruhában lévı Paulon. Megkönnyebbülten konstatáltam. nem mára – igyekeztem megnyugtatni. miközben próbált emlékezni. maga már gyakorlatilag nálunk dolgozik. mire a két fiú elıl nevetni kezdett. hogy menjen érte. 123 . és leraktam a telefont. hogy kisebb fajta sokkot kapott.− Nyugodj meg – folytattam. akit megláttam a kórház parkolójában. Mindjárt ott lesz. ahol vagy! – utasítottam. Éppen akkor szállt ki az autójából. A halk nevetgélés azonnal félbeszakadt.

és elviharzott. Simon pedig Paullal visszaült a járır kocsiba. Ahogy DeAngelo doktor után indultam. Kis híján beleütköztem. Még hallottam. Hát szépen bedobtak a mélyvízbe. Gyorsan elhadartam. Mégis csak az ı családja. és felajánlotta. de csak a jövı hétre vártak. az orvos hirtelen megállt egy pillanatra. − Csak arról van szó. de csak mosolygott. Adam halálra váltan szállt ki belıle. Ne aggódjon. Elmondta. A felesége jó kezekben van. ha már ilyen szépen összejöttünk. ahol bemutatott az éppen ott lévı szülésznıknek. − Nos. Személyesen kísért el átöltözni. A szülészet folyosóján a doktor rábízott egy éppen szembejövı nıvérre. és szelíden a pult felé terelte a bátyámat. aki éppen szül. vagy tényleg rogyadozott a lába? Még mielıtt válaszolhattam volna. − Jó napot Simon – fordult most ıfelé és vele is kezet fogott. hogy a feleségéhez jött. A jó doktor olyan tempót diktált. hogy Simon valamit mond Adamnek. Megkönnyebbülten viszonoztam a mosolyát. − Adam Grace – válaszolta elmésen a bátyám. A bátyám bólintott. 124 . – Adam! A recepción mindent el fognak mondani. Bocsánatkérıen néztem Patrickre. hogy már Adam itt van. A következı pillanatban már meg is állt mellettünk a rendırségi autó. jöjjön velem! – fordult felém. De akkor még nem láttam az arcát. hogy Adam idegesen beszélni kezd a pult mögött ülı nıvel. − Emi! Hol van Anita? – Képzelıdtem. úgyhogy különösen segítıkész volt. DeAngelo doktor odalépett hozzá. még láttam. akkor talán menjünk is be – javasolta az orvos. halkan.− Simon? – nézett fel meglepetten. minden rendben lesz. hogy Simon a bátyám legjobb barátja. − Mi a neve? – kérdezte a fiatal nı kedvesen. hogy jövök. hogy ki vagyok. de a szavait már nem értettem. nyugodtan. Naná. Ráadásul a nıvérével egy osztályba jártam középiskolába. Legnagyobb megkönnyebbülésemre a fiatal lány mosolyogva válaszolt. azután pedig a pihenı szobába. Közben Simon sétált mellénk. Beszálltunk a liftbe. − Jó napot Adam. Most. hogy alig gyıztem utolérni. hogy segít. Amint beléptünk az épületbe. Még mindig a kezében volt Anita táskája. – Simon Storm? Maguk aztán tényleg eget-földet megmozgattak – mosolygott. és a kezét nyújtotta. hogy nem az ı nevére voltak kíváncsiak. Patrick szólalt meg. − Emily. Már tudták. és mit akarok.

Van egy ismerısöm. Csak a sarokban álló. ha beszéltünk telefonon. a feszültsége kicsit engedni látszott. A szobában minden megvolt. Túl volt az elıkészítésen. És folyton a bátyádat keresi. − Majdnem – vágott egy mókás fintort. Elnevettem magam. − Ne törıdj vele! – mondta. kétszárnyú lengıajtó zárta el. Amint meglátott. Ez volt Lisa. még mielıtt bármit is felelhettem volna. − Higgadj le! – szólt rá azonnal Lisa. Bárhová került. Egy újabb fiatal nı lépett be. Éppen csak meg tudtam köszönni a kedves nıvérkének a segítséget. és egy kisebbıl. Már a kórházi ruha volt rajta. Én a vizsgáimmal voltam elfoglalva. – Anita már nagyon vár. Még külön fürdıszoba is tartozott hozzá. − húzott maga után. és a mellette helyet kapott orvosi mőszerek árulkodtak a rendeltetésérıl. – A sógornıd mondta. hogy már komoly fájásai vannak. Irigylésre méltó volt a talpraesettsége. Azóta kétszer. hogy nézzek utánad. Csodálkozva fordultam az ismerıs hang felé. és rögtön megkönnyebbültem. − Van néhány utálatos kolléganı. − Szia. − Lisa! Téged a jóisten küldött – öleltem át. meggondoltad magad. Anitát itt találtam meg. Egy nagyobból. több-kevesebb sikerrel. mint én. 125 . Bármit képes volt percek alatt elintézni. – DeAngelo kért. Már nagyon vár. ami a vajúdás idejét kicsit kényelmesebbé és elviselhetıbbé tette. A helyiség két további szobából állt. Hatalmas. hagyományos szülıágy. Lisával együtt jártunk a fıiskolára. Én majd elintézem. Hát igen. de a többségük nagyon rendes. Az arca sápadt volt. viszonylag otthonos környezetben. és izzadt. Liza ezen keresztül vezetett. hogy egy mőszakba kerüljünk. − Hol jártál eddig? Már azt hittem. görcsösen igyekeztem összpontosítani az információkra. mindenhol lett azonnal jó néhány ismerıse. akit éppen az imént mutattak be. ı pedig az új munkahelyével. Majdnem az iménti helyiséggel szemben volt a szülıszoba. – A fıorvos máris a szárnyai alá vett? Meglepett a hangjából kicsendülı nyílt ellenségeskedés. gyere! – fordult ismét felém.Kétségbeesetten igyekeztem megjegyezni a neveket. − Szóval neked ilyen protekciód van? – szólt közbe az egyik lány. A sógornımön látszott. Emi! – köszönt a lány. ahol az öt szülıágyat paravánok választották el egymástól. Én kicsit nehezebben boldogultam. csak ı egy évvel hamarabb végzett. hogy itt kell lenned valahol. Na. Egyedül volt. aminek zárható ajtaja volt. Oda sem néztem az ajtónyitásra. – Ilyesmirıl szó sincs. amint kiléptünk az ajtón. amiket hallottam.

− Csak a kolléganıkkel ismerkedtem – magyaráztam. egybıl hozzám fordult. Kint vár. megkönnyebbülten nézett rám. Egyre gyakrabban jöttek a fájások. − Semmi baj Anita. ne mond. Tudom. − Mi újság hölgyeim? Hogy haladunk? De nem várta meg a választ. – Az elıbb végighallgattam egy szülést − fejével a másik szoba felé intett. hogy ilyen hamar túljut a tőzkeresztségen. Ráadásul pont ilyen családias körülmények között. de egyben irigyeltem is. miközben azon ügyeskedett. Arca eltorzult a fájdalomtól. − Örülök Emily. − Majd ha kint lesz a baba. – Remélem. amit a pocakjára kapcsolt mőszer nyomtatott. – De úgy gondolom. − Képzeld – súgta. – Rettenetes volt. lesz ez még rosszabb is. hogy milyen nehéz most. – Piszkosul be vagyok pánikolva. Adam elıkerült már? − Persze. hogy teljesen túlélhetı – szólalt meg Lisa. DeAngelo doktor nézett be az ajtón. akkor lesz minden rendben – válaszolta. – Hogy vagy? − Mint akit elütött egy tank – nevetett idegesen. és nem baj. Tényleg? – zihálta. jól fogja érezni magát nálunk. Ránéztem a papírcsíkra. − Minden rendben van – mosolygott megnyugtatóan a sógornımre. és ami az összehúzódásokat és a baba szívverését mutatta. Mikor elmúlt a fájás. és igyekeztem nem jajgatni. − Hogy a csudába bírta ezt ki Erica háromszor egymás után? − Ebbıl is láthatod. – Ne haragudj! Megint veled veszekszek. A sógornım egy megsemmisítı pillantást vetett rá. A sógornıje már kezdett megrémülni. mint egy satu. de a következı pillanatban már meg is enyhült ismét.− Szia – fogtam meg a kezét. Az orvos csak mosolygott. Anita úgy szorította a kezemet. és egyre hosszabb ideig tartottak. − Vajúdtál már? − Még nem – nevetett Lisa. − Akkor inkább ne mond meg. hogy megmérje Anita vérnyomását. − Nagyon helyes – válaszolta. és nagyon sajnáltam szegény Anitát. hogy elıkerült. hogy mi a túlélhetı! A következı pillanatban már megint a kezem után nyúlt. − És mégis mire? – csattant fel ingerülten. − Nem csak kezdtem – sziszegte Anita összeszorított fogai közül. − Na. és még mindig énrám nézett. Lisa közben megvizsgálta. 126 . Hallgattam a pici szapora szívverését. és megint behunyta a szemét. Hamarosan kezében tarthatja a gyermekét.

− Nem kell – tiltakozott erıtlenül. − Remek. Komolyan elgondolkodtam rajta. Bármennyire szerettem is. – Miért jöttél ki? Meg van már a baba? − Még nincs. − Hát persze – bólintottam. A következı fájás után könyörögve nézett rám. Ezért küldött. ha átöltözött. ha bejönnél. − Nagyon siess! – szólt utánam Anita. azután ha visszajövök. Tényleg szörnyen nézett ki. Várta a választ iménti kérdésére. Biztatóan rámosolyogtam. − A mosdóban van. Csak remélni tudtam. Már jött is. hogy velem legyen. Várakozóan fordult felém. Lisa gyorsan sorolta az értékeket. hogy DeAngelo nem hallotta meg. Könnyen meg fogod találni. A mellettünk lévı raktárban találsz neki ruhát. − Talán jobb lenne. − Menj csak! A folyosó végén van a váró. 127 . Azonnal megláttam Patricket. Adam? − A bátyámat kerestem. de Anita szeretné. Krétafehér arccal támolygott a fal mellett. de sehol sem találtam. − Adam jól vagy? – néztem rá aggódva. mit mondott. itt most egyedül csak én szülök. − Nos? – nézett DeAngelo doktor most Lisára. ha hívnék hozzád valakit. és már indultam is. majd bólintott. Még elintézek valamit. Csak úgy jöhet be. Hallottam. hogy a mosolyom elég bátorítóan hat. − Megszüljük! Mi ez a királyi többes? Nekem úgy tőnik. ahogy a falnak támaszkodva állt. − Oké – válaszoltam. A fıorvos türelmesen végighallgatta. hogy Anita felhördül.− Én is remélem – nyögtem ki. − Megkeresnéd nekem Adamet? Szükségem lenne rá. megszüljük ezt a gyereket. hogy hajlandó vagyok-e továbbra is odanyújtani a kezemet a sógornımnek. Kábé ötödszörre – vigyorgott Patrick. Rosszabbul nézett ki mint Anita. – Nagyon ki van szegény. amint kiléptem az ajtón. − Mi újság? − Még nincs semmi. A várót tényleg könnyen megtaláltam. Ránéztem Lisára. Vagy legalábbis reménykedtem benne.

Halványan elmosolyodott. Ahogy akkor kinézett. Egy zöld köpenybe bújtatott alakot húzott maga után. Láttam Anitán. pedig látszott rajta. Anita várakozva nézett fel. − Hogy én? Oda be? Kiverte a víz. Felkaptam a sógornım táskáját. De tényleg nem lett volna értelme. mint mikor kimentem. nem hogy ilyen sokat. Anita megkönnyebbülten emelte fel a fejét. Még ıt is ápolhattuk volna. Ettıl úgy láttam. Sokkal elgyötörtebb volt. hogy mégis bemerészkedett. ahogy beléptem az ajtón. − Nem tud bejönni – válaszoltam. − Nézzétek csak. mondván. mert közelebb lépett hozzá. − Az kizárt dolog – rázta a fejét Adam. 128 . ha szükséges. − Rosszul van. hogy legszívesebben elbıgné magát. pedig mindössze pár percig voltam távol. Egy pillanatig komolyan attól tartottam. biztos voltam benne. – Én most visszamegyek. − Micsoda? – nyöszörgött Anita. ha bejön. hogy az ajtónyílást kémleli mögöttem. akit az imént ismertem meg. de nagyon büszke voltam rá. Az járt a fejemben. a feleségét keresi. és lehet nyomni. hogy elkapja. de a szemében csalódottság tükrözıdött. − Hol van Adam? – a hangja sírós volt. Talán. Számítottam rá. Megtöröltem a homlokát egy vizes ruhával. Láttam. hátha meglátja a férjét. − Itt ténfergett a folyosón. hogy pillanatokon belül fel kell majd mosni. − Semmi baj. − Már nem sok van hátra – jelentette Lisa mosolyogva. hogy rosszul van a fertıtlenítıtıl. hogyan mondom én ezt meg a sógornımnek. hogy Patricknek is hasonló gondolatok járhatnak a fejében. kit találtam – jött be az egyik szülésznı. Annyira titkolja. megkönnyebbült kicsit. Szélesen mosolygott. ahogy beljebb lökdöste a bátyámat. − Rendben – válaszoltam. Egy pillanatig csak néztem rá. – Négy-öt? Egyet sem bírok ki. Talán még el is ájulna idebenn. A szemében rengeteg szerelem volt. de engem nem tud átverni. − Hát mégis bejöttél? – nézett rá hálásan. – Még négy-öt fájás.Ha lehet. még sápadtabb lett az arca. hogy türelme és ereje legvégén van. Néhány nagyon kemény fájás jött. hogy összeesik. Nem tudtam mi üthetett Adambe. Láttam. Tényleg nincs gond – bizonygatta tovább.

mintha már régen összeszoktunk volna. és ha készen van. hogy rettenetesen idegesíti a jókedve és a harsánysága. A bátyám hısiesen tartotta magát. bátorítania. akkor megduplázódik az ereje. felöltözik. Lisa egy puha takarót terített rájuk. − Ugye egészséges? – kérdezte kimerülten. És kislány. Mármint nekünk. Úgy dolgoztunk Lisával. majd felsegítettük Anitát a szülıágyra. Néhány tolófájás után kinn volt a baba. hát ı sem lélegzett. A következı fájásnál fogta a kezét. már ott is volt DeAngelo doktor. hogy szóljon az orvosnak. − De még milyen egészséges. Azután már mindhárman együtt lehetnek. hogy Adam szemébıl könnycseppek csordultak ki. ı is úgy vette a levegıt. egy rózsaszín karszalagot tartva a kezében. hogy ha az embernek egy nálánál gyengébb lényt kell védelmeznie. 129 . Láttam. ahogy újdonsült családjára nézett. De az arca minden féle színt játszott. A legszebb baba volt a világon.− Semmi pénzért nem hagytam volna ki – felelte Adam. van még egy kis kellemetlenség – szólt közbe mosolyogva az orvos. de nem hittem volna – pláne az iménti ájuldozása után −. Persze. Majdnem lemaradt ám – viccelıdött. Láttam. Addig a kisasszony megmosdik. Mikor visszajött. Adamet Anita fejéhez állította. intett. ahogy a felesége. hamar készen leszünk. hogy jártak szülésfelkészítı tanfolyamra. és ı kezdte Anita arcát törölgetni vele. − Nos. Lisa eltőnt. tudtam. A sógornımnek talán más lett volna a véleménye. Ettıl eltekintve azonnal kivette a kezembıl a vizes ruhát. Anita pedig megkönnyebbülten hanyatlott vissza. − Mi a neve? – érdeklıdött Lisa mosolyogva. és odarakta a picit Anita hasára. akkor lássuk. és csak egyet tudtam érteni vele. ki mit csináljon. Már ha érdekel valakit – harsogta DeAngelo doktor. Kicsit már az ájulás határán lehetett. – Úgy látom apuka is elıkerült. Felgyorsultak az események. hogy ilyen határozott és nyugodt tud maradni. mehet is apukához. de a hangja másról árulkodott. Elmúlt az idegességem is. hogy segítsek. − Nos. akit valaha is láttam. ha megkérdezzük. Meglepıen könnyen ment minden. Mire megfelelı pozícióba állítottuk. Talán tényleg igaz az. és halkan diktálta a levegıvétel ütemét. mibıl élünk – robbant be a szobába vidáman. Az orvos gyorsan kiadta az utasításokat. amire az újszülött nevét készült felírni. Láttam Anitán. Elıkészítettünk mindent. − Gyönyörő – súgta Anita. − Valerie – mondta Anita és Adam egyszerre. Nagyon profin csinálta. De ígérem. pláne ha az a szerette. és amikor Anitának bent kellett tartania azt.

A megfigyelési idıszakot hármasban töltötték. nyekergett egyetkettıt. − Úgy látszik. megmérni és felöltöztetni az unokahúgomat. De Lisának lett igaza. és ı már szaladt is. mint a világ legnagyobb csodájára. hogy következı hét elején találkozunk. de azután neki újabb szüléshez kellett mennie. Lisa egyenesen Adam kezébe nyomta Valerie-t. Segítettem Lisának elrámolni. Nem tudtam megállni. Én pedig átöltöztem. aki gyorsan megvizsgálta. mint a lányáé. Anita is láthatta ezt. és mosolyogva közölte. hogy ne mosolyogja. Úgy bámult a karjában lévı csecsemıre. Közben megérkezett a gyermekorvos is. Láttam rajta. hogy igen csak nagyokat kell nyelnie. Adamnek itt vége is lett. A lánya már most végérvényesen az ujja köré csavarta. Mint ahogy az is volt. ahogy néztem ıket. Megegyeztünk. A bátyám még mindig nem nyerte vissza az eredeti színét. nagyüzem van – nevetett. majd ı is rápislantott az apjára. A pici lány hunyorgott kicsit.Segítettem Lisának megmosdatni. Lilább volt az arca. hogy makkegészséges. mert elgyötörten felnyögött: − Az ég szerelmére! Vegyétek el tıle! Mindjárt elájul. és elindultam megkeresni Patricket. Én nem tettem volna. Adam kezdett magához térni. hogy a könnyeit visszatartsa. 130 .

valahol máshol is együtt voltunk. hogy Patrick ilyen hatást vált ki egy másik nıbıl. hogy Annának hívják −. fejezet Rajongás Ott volt. inkább megállapította. hogy valóban mennyire fáradt vagyok. pedig ha valakinek. 131 . hogy csak úgy eltőntünk otthonról. És ettıl az általában alvó önbizalmam hirtelen éledezni kezdett. A szülés elhúzódott. ha már meglátogathatjuk a sógornımet a szobájában. aki tényleg veszedelmesen jóképő. A figyelme teljes mértékben az enyém volt. Féltékenységet? Zavarodottságot? Magabiztosságot. aki az érkezésemkor fogadott − idıközben eszembe jutott. Most éreztem igazán. legyengültem. De miért is? Hiszen engem is rögtön lenyőgözött. Hiszen még Simon is a fejébe vette. hogy ez lehetetlenség. Ez volt az elsı alkalom. hogy tetszik neki. hogy jóképőnek talál valakit. még mindig a falnak támaszkodva. megkértem. hogy néhány ember elıítélettel viseltetik Patrick iránt. amit az iránt a férfi iránt érzett. hogy így. amiatt. Igyekeztem leküzdeni feltámadó ellenszenvem Anna iránt. és átölelt. hogy Patrick tudomást sem vett róla. Akár más is lehet még ezen a véleményen. miközben tágra nyílt szemekkel bámulta Patricket. Nem is tudtam. A kedves nıvérkét. iszonyúan vonzó férfi. vagy úgy engem is érinteni fognak ezek a meggyızıdések. Ez a lány olyan kedvesen fogadott. Kicsit megnyugtatott. − Telefonálnom kellene – állapítottam meg. A folyosón ácsorgott. És nem tehet arról.8. hogy onnantól fogva más sem járt a fejemben csak ez a kék szemő. Furcsa volt látni egy másik nı arcán a nyilvánvaló csodálatot. akit én teljes szívemmel szerettem. Anna zavartan hebegve ígért meg mindent. azt semmiféle képen sem. és szembesültem más nık rajongó pillantásával. A mai nap pedig nem volt éppen sétagalopp. hogy családi körön kívül. akkor neki igazán tudnia kellene. Az viszont új volt. titokzatos. ahol hagytam. hogy bőnös. Olyannyira. mit érzek. de ez nem is érdekelt. Arra fel voltam készülve. – Apáék már biztos nagyon aggódnak. ami hét éve történt. Már igencsak délutánra járt az idı. hogy szóljon. akinek szeme van. − Elfáradtál – nem kérdezte. amint viszont láttam. Le sem tagadhatta volna. és tisztában voltam vele. Akkor miért ne vonzódhatna hozzá bárki más is.

a büfé elıtt. Patrick a lift felé terelt. – Ez azért így nem teljesen igaz. Erica már hazaért. Erica alaposabb munkát végzett. hogy mindannyian a kórházban vagyunk. 132 . Fel sem tőnt. Az csak nem baj. hiszen már ık is ott voltak. izgatott zsivajt. Ritkán jutott eszembe bárhová is magammal vinni. – A lényeg. amit tılem hallott. hogy akár egy falat is lemenjen a torkomon. sem Adam telefonja nem válaszolt. hogy nem a telefon tulajdonosa szól bele. Apa elmondta. mint te magad. Túlságosan izgatott voltam ahhoz. hogy érzi magát a bátyád. − Gondoltam. mikor kérdın néztem rá. hogy törıdök másokkal is? Megsimogatta az arcomat. ha más nem is. mert másképp mindig otthon maradt. de azután megkaptam a magyarázatot. mikor tolmácsolta. Megpróbáltam meggyızni apát. hogy reggeliztél-e egyáltalán. Ugye? − Túlzol – húztam el a számat. hogy idınként szükséged van valami fizikai táplálékra is.Biztos voltam benne. hogy a háttérben Erica – váratlan szövetségesként – ugyanezt igyekszik belé beszélni. Akkor már a földszinten álltunk. Nem örült ugyan. hogyan áll talpra Simon? Még Lily sorsát is a szíveden viseled. Patrick szó nélkül nyújtotta a telefonját. és hallottam a háttérben az örömteli. miközben magaddal alig. Minden és mindenki elırébb való. hogy értesítse Anita szüleit. Hatalmasat rikkantott a jó hírre. és meg sem lepıdött. hogy holnap már mindketten sokkal jobban fogják tudni értékelni a látogatókat. hogy mind bejöjjenek. Anitának és a babának is pihenésre volt szüksége. az enyém pedig otthon csörgött a kézitáskámban. hogy mi van a sógornıddel. hanem én. Bár. Még a jogosítványomat is az autómban tartottam – nem túl okos módon −. Nem lehet pusztán mások iránti aggodalomból és gondoskodási vágyból táplálkozni. Igyekeztem lebeszélni ıket arról. Miközben telefonáltam. Pláne. hogy körbetelefonálta a családot. mikor nem talált minket otthon. mennyire aggódik a családod. Jobban izgat. mint ahogy azt elsıre hittem – gondoltam. Elnevettem magam a nyakatekert mondat hallatán. − Hát ezt nem kérdeztem – kacsintott. de feleslegesen. és száz százalék. az nem volt éppen túl meglepı. Megkértem. hogy Simon hívta fel ıket azzal. − Hogy érted ezt? − Túl sokat törıdsz másokkal. de hallottam. Apám az elsı csengésre felvette. − Nem vagyok éhes – tiltakoztam. enned kellene valamit – magyarázta mosolyogva. csak mikor kikapcsoltam a készüléket. hogy sem Anita. – Még abban sem vagyok biztos.

inkább kimentünk a kórház elıtti parkba. 133 . mi az igazság – tette meg helyettem. és szorongva vártam a reakcióját. Bólintottam. hogy befejezzem a mondatot. és már kicsit kiütközött rajta a borosta. hogy nem fog békén hagyni. de a tiéd nagyon is számít. Megsimogattam az arcát. − Hidd el. mint az evés – mutatott nevetve a büfé kínálatára. − Szóval. ez lesz a munkahelyed – mutatott körbe Patrick. az az… Nem várta meg. aki rögtön a protekciómmal gúnyolódott. amitıl mindig megszőnt körülöttünk a világ. Meséltem neki a barátnımrıl. − Ami igazán zavar. pedig látszott. amíg nem eszem valamit. A legjobb indulattal sem lehetett volna ideális ebédnek nevezni. De ez mos nem a legmegfelelıbb idı. mire gondol. Nem akartam követelıdzınek. számítok rá – vontam meg a vállam. hogy minket együtt láttak. hogy reggel borotválkozott. − Talán fel kellene rá készülnöd – mondta erre. − Én sem így terveztem az elsı napomat – értettem vele egyet. Inkább megadtam magam. és hely hozzá. mielıtt folytattam. vagy kíváncsinak látszani. és egy padra ültünk le. hogy tudom. és most megint azzal a hipnotizáló tekintettel nézett rám. Szembe fordult velem. ne gondolj rólam semmi rosszat – kérte nagyon halkan. Azért meg külön hálás vagyok. − De legalább mire legközelebb jövök. De néha magadra is kellene egy kis idıt szakítanod. miközben én az édességet kanalaztam. – Soha nem érdekelt az emberek véleménye. Mondjuk olyan prózai dolgokra például. Tudtam. − Kérlek. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni gúnyos mosolyát. − hogy lesz jobb témájuk is azok után. − … hogy nem tudod. − Tudom. Igaz. Kicsit gondolkoztam. már nem lesz teljesen ismeretlen minden. az is a lehetı leghuzatosabb és legforgalmasabb helyen.− Természetesen nem. − Hiszen itt vagyok veled. Mivel a büfé elıtt csak néhány asztal állt. és mindenki. Lisáról. hogy a mosolyomból minden szerelmemet és bizalmamat kiolvashassa. és az undok szülésznırıl is. hogy a húgommal ennyit foglalkozol. − És már benn is vagy a mélyvízben – nevetett. hogy el fogom mondani. már régen el is múlt ebédidı. És láttam. Tudtam. megígértem. hogy tudja. amikor csak egy gesztenyepürét kértem. A bıre forró volt. Ugye bízol bennem? − Hát persze – igyekeztem.

ahová egyetlen mosolya is bármikor el tudott juttatni. mielıtt válaszolt. hogy szóljak. És mindent el fogok magyarázni. Úgy néztem fel. − Ööö – nyögtem ki igen elmésen. − Szóval nem arról van szó. Akik igazán számítanak. És ık amúgy is megbíznak a választásomban. de legalább én közben kicsit össze tudtam szedni magam. Éreztem. Úgy tőnt. vagyis mi mindjárt… − Köszönjük – vágott közbe Patrick. amitıl bármelyik nınemő lénynek rogyadozni kezdett volna a lába. miért nem mondod el az igazat? Patrick nagyot sóhajtott. − Azonnal megyünk. Úgy nézett rám. Zavart köhécselés térített magamhoz a révületbıl. − A gyermekágyas részleg ott lesz közvetlen a szülészet mellett. kezd kicsit magához térni a kábulatból. − Igazán nincs mit – mondta. sokkal hevesebben kezdett verni a szívem. − Köszi szépen még egyszer – folytattam. hogy a zavar egyre jobban elhatalmasodik rajtam. vagy legalábbis érzi az ér lüktetését a bıröm alatt. az a családom. 134 . hogy iszonyatosan kíváncsi vagy? − Természetesen kíváncsi is vagyok – vontam meg a vállam. − Nem akartam zavarni – kezdte a fiatal lány. ha Anita a szobájában lesz. Mozdulatától − mint mindig. Legnagyobb megkönnyebbülésemre elmosolyodott. és elidızött a nyakamon. Patrick bezzeg nagyon is élvezte a helyzetet. Ettıl a feszengésem még jobban fokozódott. Nem fér a fejembe. mint aki éppen álomból ébred. Legalábbis a halk kuncogás errıl árulkodott. és tétován indult vissza az épület felé. A hatás Annán is azonnal látszott. hogy az eszeveszett dübörgést ı is hallja. mintha valami idegen nyelven beszélnék. − Akkor fenn találkozunk. – Én…. Csak még egy kicsi idıt adj nekem! Megsimogatta az arcomat. − Tétováztam. Nem rám nézett. egy pillanatra még nálam is jobban elveszítette a fejét. Anna állt elıttünk. − Rendben. − Csak megkértél. – De az indokaid jobban érdekelnek. hogy értselek is – mondtam ki mégis. és közben mindent tudóan mosolygott. Ez érthetı.– Engem sem érdekel mások véleménye. ha hozzámért −. Ha lett volna némi illúzióm arról. majd lejjebb csúsztatta a kezét. hogy kivel is akar „fenn találkozni”. Nemsokára. Biztos voltam benne. és olyan mosolyt villantott az ápolónıre. Ha lehet. mielıtt folytattam volna. hanem Patrickre. most szertefoszlik. − Mindössze arra van szükségem.

A csókja hirtelen ért. mikor feladtam a szabadulási kísérletet. − Örülök. Patrick valóban akar engem – jutott el a tudatomig egy pillanat alatt. és elsöprı hatású volt. ahogy ez a lány viselkedett. Úgy tőnt. amit már régebben is. hogy ilyen humorosnak találod. Talán túl rámenıs voltam – futott át az agyamon. amit vártál – provokáltam tovább. − Olyan buta vagy – súgta. és elbillegett (szó szerint). Szinte elolvadtam a karjaiban. − Hét évet vártam rá. de amit helyettük láttam. hogy éppen most fogok másik nı után nézni. A szeme a kék legsötétebb. hogy remekül szórakozik. Gondolod. hogy véget érjen ez az ırület. mikor itt vagy mellettem? − Talán nem azt kaptad. hogy a szemébe nézzek. Megfogta az állam. Az már világos volt számomra. − Csak nem vagy féltékeny? – kacagott. Nem akartam. de csak azt láttam rajta. hogy ki ne adjam magamból a dühömet. bármilyen kedvesen fogadott is. és most én csókoltam meg ıt. hogy végre veled lehessek. Nem viselkedtem valami illedelmesen. az megbocsáthatatlan. Diadalmasan mosolygott. Miközben én megint ugyanazt a haragot éreztem a lány iránt. Meglepetést. 135 . amire számítottam – mosolygott. Vágy volt. Mikor egy pillanatra elszakadtunk egymástól gondolkodás nélkül álltam lábujjhegyre. ezzel kényszerítve. − Pontosan azt kaptam. − Mit vártál? Maradjak nyugodt. Rávillantotta tökéletes fogsorát. vagy megbotránkozást kerestem benne. miközben az orrom elıtt flörtöl veled? Próbáltam szabadulni az ölelésébıl. Csak még jobban nevetett erılködésemet látva.− Rendben. Néztem Patrick arcát. hogy nem leszünk a legjobb barátnık. A vérem a fülemben zúgott. − Hogy te milyen kedves vagy – motyogtam zavarodottan. attól elöntött a forróság. Ahogy Patrickre nézett. miközben utána fordult. de nem engedett el. − Mi a baj? Morcos arcom láttán mosolya csak még szélesebb lett. Most már végkép nyert ügye volt. Anna zavara nagyon hamar semmivé foszlott. és ettıl rögtön kiment a fejembıl. Nem tudtam megállni. Köszönjük – szólalt meg Patrick ismét. – Ha valaha is lett volna némi kétségem. mert közben belecsókolt a hajamba. és fenntartás nélkül. és átölelt. legmélyebb árnyalatát öltötte fel. Viszonoztam a csókját mindenféle szégyen. és felemelte a fejem. hát most végképp meggyıztél volna. hogy miért is voltam annyira mérges. Hátrébb lépett.

hogy ilyen sokat segítettél Anitának. nem csak ı is hallja. Meglepetten fordultam meg. aki kétszáz méteres körzetben körülöttünk van. És ha te nem beszélsz rá. és már el is tőnt. A hirtelen mozdulattól kicsit hátra tántorodtam. hogy egy pillanatra nem is jutott el a tudatomig. Olyan elveszett és elkeseredett volt. Már ha képes lettem volna bármiféle szerepjátszásra is. és forróság. − Kiküldtek a szobából – nyögte panaszosan a bátyám. mielıtt visszahúzódott. mielıtt neki vágódtam volna. amíg az anyukája alszik. Na. Épphogy csak meg tudtam támaszkodni a falon. − Hú. hogy valami szörnyőséget fogok hallani. Az arckifejezése alapján annyira fel voltam rá készülve. Adam viharosan átölelt. ha kettesben leszünk – súgta a fülembe. puff neki. Hogy lehetek ennyire… tapasztalatlan – találtam meg a megfelelı jelzıt. ahogy rám nézett. se nyelni nem tudott a nem várt támadástól. hogy Patrick megkönnyebbülten sóhajt mögöttem. mint engem.Az arcom lángolt. Az arcára kiült döbbenettıl nevetnem kellett. hogy menjek be a szülıszobába. Gyors puszit nyomott az arcomra. 136 . − Mi olyan vicces? – már ı is mosolygott. de a következı másodpercben úgy tolt arrébb. A pánik egyre jobban elhatalmasodott rajtam. Egy pillanatra elérzékenyültem a hálájától. Nem túl meggyızıen játszhattam volna a végzet asszonyát. Azt mondta. Adam már Patricket ölelte hasonló vehemenciával. hogy kis híján elestem. – Azt mondták. ez félelmetes volt – nyögte Patrick. hogy úgy gondoltam. Ugyanolyan hirtelen engedte el ıt is. mit mond. képes lettem volna kihagyni Valerie születését. és cserbenhagytam volna a feleségem is. − Köszönöm Emi. de mindenki más is. Adamet a folyosón téblábolva találtuk. mielıtt bármit válaszolhattam volna. − Neked is mindent köszönök – hadarta. És a babát is visszavitték a csecsemı osztályra. Szinte futva mentem oda hozzá. − Ezt majd még bıvebben kifejtjük. és Anita szüleit – közölte. − Mi a baj? A szeme tele volt kétségbeeséssel. Megint totális zavar. – Rengeteget tettél értünk. és a szívem most már olyan erıvel dobogott a mellkasomban. Fél füllel hallottam. felhívom apáékat. Anitának pihennie kell. Szegény se köpni. hogy egy pillanatra megijedtem. Patrick kezét mázsásnak éreztem a vállamon. − Megyek. nélküled nem tudta volna végig csinálni.

Most is mőködött. – Úgy tőnik. − Emily már mesélt rólad – nyújtotta a kezét az olvadozó lány felé. Elıször Erica. 137 . nekem az egész napom azzal telik. − Nocsak – mosolygott. még mielıtt jobban belegabalyodhatott volna a mondandójába. Bemutattam ıket egymásnak. de még mindig nehezemre esett megırizni a komolyságomat. hogy jobban lásson. ahogy lenyőgözte az összes nıt a környezetemben. vagy úgy – hebegte. Igyekeztem emlékezni a tényre. és kelletlenül lépett egyet visszább. A barátnım addig bámult az ÉN udvarlóm után. – Most már értem. – És most is kettesben hagylak benneteket – fordult most már felém. Úgy láttam. Kicsit túl gyorsan terelıdött rá megint a figyelme. Még egy kicsit elırébb is hajolt. mintha legalábbis igent mondott volna. egyáltalán nem akarja elengedni Patrick kezét. Úgy tőnt. A hangoskodásra rosszallón nézett fel a nıvérpultban ülı fiatal nı. − Szépen vagyunk – hallottam meg Lisa hangját. ha utána nézek a bátyádnak. – Ja. jobb lesz.− Ne haragudj! – kacagtam. nem tudtam megállni. – Szívesen megyek. Nem tetszett. – Csak amilyen képet vágtál. Lisa csillogó szemmel bámult rá. csak hogy magához térjen végre. ha te nem…. Szabadnapos leszek. − Te is jössz? – nézett most Patrickre. Elmondod nekem is. hogy visszafojtsam a nevetésem. hogy nem vagyok egyedül. Egy pillanatra megtorpant. Csak el akartalak hívni holnap este valahová. − Azt hiszem. Odaintett Lisának. Gyorsan a szám elé tettem a kezem. amíg a becsukódó liftajtó csak hagyta. hogy téged kereslek. Patrick ugyanazt a sugárzó mosolyát villantotta Lisára. errıl még beszélnem kell Patrickkel.. és küldött felé még egy mosolyt. de olyan elbővölıen. hogy még itt talállak. − Hogy mi? – nézett rám bambán. De persze megértem. és gondoltam. − Sajnos nekem dolgom van – hárította el azonnal a meghívást Patrick. Itt találkozunk. a kolléganı pedig itt kacarászik. hogy együtt fogunk dolgozni. − Szóval… Igen… Reméltem. min nevetsz? Akkor látta csak meg. hogy ı a barátnım. A szülıszobák felıl közeledett éppen. ha inkább… − Rendben – egyeztem bele gyorsan. most pedig Lisa… Hogy a többieket már ne is említsem − Miért is kerestél? – próbáltam kizökkenteni a barátnımet a kábulatból. Szerintem. − Khm – köszörültem meg a torkom. mint valami bakfis. amit nemrég Annára is. megünnepelhetnénk.

− Ez ki volt? – nézett rám vigyorogva. én szurkolok nektek. – De ugye tudod. ki az a Patrick Hazard. hogy mit beszélnek róla? Gyanakodva húzta össze a szemét. A tervezett kiruccanás a félelmeim ellenére nagyon jól indult. Nem hiszem. hogy Patrick mellett bármi veszély is fenyegetne – nyögtem ki végül. Mivel már elég régen találkoztunk. Úgy tőnt. A zavarom egyre fokozódott. – Én soha nem is hittem el. Tett egy türelmetlen kézmozdulatot. Nem volt túl meggyızı. Én arra vagyok kíváncsi. hogy elpirulok. aki ne ismerné ebben a városban. hogy megint Patrick rossz híre lesz a téma. − Emi! – fogta meg a karom. − Nem hiszem. és már nyúltam is a kilincs után. − Azért valld be. hogy a város fekete bárányába szerettél bele. Pont te. mit pletykálnak az emberek – igyekeztem minél gyorsabban válaszolni. Láttam rajta. Nem szívesen folytattam volna a témát. de azért kimondtam: − A szerelmem. hogy van bárki is. Lisa nagyon hamar túllépett a dolgon. hogy amilyen elvarázsolt vagyok. hogy tudom. − Persze. Most arra gondolna. rengeteg mesélni valónk volt egymásnak. Különben sem mondhatod. − Naná. − Hogy-hogy? Hiszen bemutattalak benneteket egymásnak. csak ıszinte kíváncsiság. csak hogy tudjam. de nem így történt. én semmit sem hallottam George Devilrıl? − Persze. Mindössze néhány hete vagy itthon. mikor az édesanyjával ideköltöztek. Lisa felnyögött. hogy ki ı neked? Biztos voltam benne. İ leginkább a magánéletemre volt kíváncsi. hogy a szavaiban nincs semmi rosszindulat. bármeddig voltam is távol. − Mázlista. még mielıtt válaszolt volna. mire számítsak. és máris Rosedale legdögösebb pasijával vagy együtt. − Ha tényleg szereted. Tartottam tıle. Kelletlenül néztem rá. Még sem tudtam hirtelen mit válaszolni rá. A veszély soha nem volt a lételemed. hogy tudom. hogy az kicsit karcos. – De az mind butaság. Most megint az én barátnım volt. hogy nem – vigyorgott. Biztosan emlékszel rá. én pedig a kórházról kérdezısködtem. 138 . hogy nem ismerted meg. Még középiskolás voltál. − Bemegyünk Anitához? – próbáltam túllépni a témán. − Ja – vonta meg a vállát flegmán. pedig a java még hátra volt.

Simon volt. Vártam. ahová elráncigált. Mégis mit mondhatnék még? Arról mégsem mesélhetek neki. − Mindjárt hozok valami csajos koktélt– pattant fel. − Nem. Egy barátnımmel. Jövı héten már dolgozom. 139 . mire elvette az üdítıt és belekortyolt. miért jött. A gondolataimba mélyülve rajzolgattam ujjammal a szalvétára. Hiába próbáltam meg a zenét túl kiabálni. ebben a hatalmas hangzavarban eléggé nem odaillı szó volt. Meglepıdtem. − Kérsz? – kínáltam felé a poharam. Ugyanolyan zavarban volt. − Csak nem egyedül vagy? – nézett körbe. hogy nekem valami alkohol menteset válasszon. − Nincs benne alkohol – mentegetıztem sután. − Á. − Nem ülsz le? – mutattam a szemben álló székre. de nyilvánvaló volt. − Nem lehet – mutatott az egyenruhájára. és ez megtörte végre a kínos feszengést. − Én csak… − Szóval… Mindketten egyszerre szólaltunk meg. mint a múltkori veszekedésünk elıtt. – Szolgálatban vagyok. hogy mondjon valamit. Valami más izgatta. miután én elhallgattam −. − Csak szerettem volna megtudni – kezdte. Emi. Ez nem hangzott túl bıbeszédően. Gyorsan letelepedett. Már kezdett a helyzet kicsit kínos lenni. Talán Patrick után kutatott. ilyen gyorsan visszaért. Mikor szemem sarkából megláttam. hogyan is törhetném meg a csendet. amit még nem mert megkérdezni. Elnevettük magunkat. de csak nézett. Mintha csak erre várt volna. és már el is viharzott. nem is tudtam mit válaszolni rá. azt hittem. hogy milyen csodálatosan érzem magam Patrickkel.– Elég volt ebbıl a löttybıl – tolta félre a poharát miután már beszélgettünk egy ideje a zajos helyen. mivel nem tudtam. A mosolya már-már ugyanolyan. Valami. hogy valaki megállt mellettem. de még mindig nem mondta el. Beszéltünk még néhány szót Anitáról és Valerie−rıl is. mint én. hogy nem csak rájuk kíváncsi. − Szia. hogy hogy vagy? − Jól. Bár a csend. A kóla majdnem kiömlött belıle. amikor az ı vidám hangja helyett egy férfiét hallottam meg.

− Várj! – tartottam vissza még egy pillanatra. vagy úgy. − Ha soha nem bocsájtanál meg. hogy ezt még meg fogom bánni. Bólintottam. Patrick! És vajon mit fog ı a mi „barátságunkhoz” szólni. hogy folytathatja-e. bár volt egy olyan enyhe gyanúm. mégis szeretném. Már-már azt hittem. − El sem hittem.− Meg fogok bocsátani Simon – mondtam ki azt. hogy majd lefordultam a székrıl. ha nincs Patrick. amit mővelt? Ahhoz az túl durva volt. Hogyan felejthetném el. Megint azzal a csibészes mosollyal mondta. Így. − Csak azt akarom mondani – folytatta −. Leolvashattam az arcáról. Iszonyatosan nagy marhaságot csináltam. mikor újra elakadt a látszólag fesztelen csevegés. Mármint. mit is mondott. mire felfogtam. és felugrott. – Csak adj még egy kis idıt. − Csak hallgass meg Emi! Légszíves! Kérdın nézett rám. – Tudtad. – Most mennem kell. ha barátok lennénk. hogy ha van még rá mód. amit hallani akart. várta. Tényleg cseppet sem volt felejthetı. amit adni tudsz. − Ki árulta el? A válasza annyira meglepett. ha még aktuális. ahogy akkor viselkedett. és ami miatt akár bele is tudtam volna habarodni. A hangos zenétıl alig hallottam a szavait. − Emlékszel. − Lily. Kis idıbe beletelt. − Nagyon hiányzol. Mégis mit várt? Hogy ilyen hamar túlteszem magam azon. Hát már megint itt tartunk? − Simon. hogy nem kértem egy kis gondolkodási idıt. kérlek… Nem hagyta. − Hogyne emlékeznél – hajtotta le a fejét. de kellesz nekem. amit annyira szerettem. Az arcán egyszerre látszott megkönnyebbülés és csalódás. hogy azt mondtam. hogy ma este itt leszek? Nem is kellett válaszolnia. Olyan feszülten. akkor elfogadom. hogy csak ennyit akart mondani. − Tudom. − Klassz! – ujjongott Simon. nem akarok a barátod lenni? Nagyot nyeltem. akkor sem lehetne egy szavam sem. és várakozóan nézett rám. − Szóval ı is tisztában volt vele. − Pár percig hallgatott. − Ha a barátság az egyetlen. mint az eszem. − Ez menni fog. 140 . hogy végig mondjam. hogy a szám hamarabb járt. Hát ez sem hangzott túl barátian.

már reméltem. Úgy néz rád. Mi oka lehetett Lilynek. − Simon! Ugye nem használod ki Lilyt. Mosolyogva körbe mutatott. de nem volt alkalmam tovább firtatni. Kicsit sántított nekem ez az egész. − Természetesen nem. hogy Patrick otthon marad. mint Simon az elıbb. Fogadni mertem volna. Szóval tudta. − Tudod. − Mit akart Simon? – táncolt vissza Lisa az asztalunkhoz. Semmi kedvem nem volt elkezdeni magyarázkodni. – Nem vagyok teljesen hülye. csak nem baráti. és figyelt végig. Nagyon nem szerettem volna. hogy Lisa mégis valami alkoholos italt hozott. – Ez a kiruccanás éppen kapóra jött nekem. No meg az is nagyon aggasztott. csak hogy rólam kérdezısködhess? Annyira képtelenségnek tőnt a gondolat. A puszi ellen. 141 . mint ahogy szerettem volna. ha fájdalmat okoz neki. − Ugyan Lisa.− Te beszéltél Lilyvel? Mikor? Hol? És miért mondta el egyáltalán. a kezében két pohár itallal. amíg kettesben nem tisztáztuk a helyzetet – magyarázkodott. Csak barátok vagyunk. és a mi lehetséges barátságunkhoz. − Hát. de a gondolataim minduntalan visszakalandoztak Simonhoz. − Majd még beszélünk – mondta hadarva. Most meg úgy forgolódnak körülötted a helyes férfiak. olyan rajongással. Az estének már lıttek. A fıiskolán te voltál az egyetlen. aki még csak nem is randizott soha. − Itt eléggé semleges terepen vagyunk. és ahogy a pohár után nyúltam. hogy Simon mit akarhat Lilytıl. hogy kapkodom a fejem. arról. Mármint. hogy kimondtam. Véletlenül kerültél szóba. amikor Lilyrıl beszélt. hogy ide jövök? − Csak nem akartam addig hozzátok elmenni. Próbáltunk még beszélgetni errıl. − Nem akarsz róla beszélni? − Nem igazán – hagytam helyben. kit etess ezzel – vigyorgott szemtelenül. és azt is. hogy már szinte sajnáltam is. melletted nem unatkozik az ember lánya. hogy a pultnál állt. hogy mikor beszélt Lilyvel. − Hát ez hosszú – nyögtem. hogy az minden. hogy hol leszek. hogy mindent elmondjon? Nem válaszolt a kérdésem elsı felére. Kicsit ingerültebb voltam. barátnım. amit hirtelen az arcomra nyomott. és cseppet sem meggyızıbb. még csak tiltakozni sem tudtam. Simon csak barát.

Patrick közelében pontosan ez számított normálisnak. és a szívem is csak nehezen akart visszatalálni a normális ritmushoz. Csak. mikor kiértünk a városból. − Mit akart? 142 . nem fogja meglátni rajtam. hogy elmondom. − Mibıl gondolod. hogy autózzon el értem. Lisa már ivott. mennyire összezavarodtam. Örültem neki. vagy úgy. Reméltem. és mikor beszálltam az autóba. és talán kínos magyarázkodás elé néztem volna. Ismét átölelt. ha jobban bele gondoltam. hogy sötét van már. Persze ettıl a lelkiismeret furdalásom csak még jobban fokozódott. A terepjáró reflektora megvilágította ugyan az út egy részét. Nem elégedett meg egy gyors puszival. úgy ölelt meg. Csak elhallgattam az igazat. hogy történt valami? Ha akarnék. úgy beszéltük meg. hogy megcsókoljam. úgyhogy nem tudtam megkérni. − Válaszolsz? – szakított ki Patrick hangja a gondolataimból. hogy mégis inkább ı vigyen haza. és egyben izgalmas is volt. ahelyett. Itt. átláthatatlan volt a sötétség. most is pillanatok alatt eltőnt a fejembıl minden értelmes gondolat. hogy válaszolt volna. hogy még a lélegzetem is elakadt egy pillanatra. Nagyon nyomorultnak éreztem magam. − Elmondod? – erısködött tovább. hogy szétnyissam az ajkaimat. Mintha becsaptam volna. de meg fogja bántani. Alig kaptam levegıt. ha a megbeszéltek ellenére Ericának telefonálok. Félelmetes. Nem válaszolt azonnal. A nyelvével kényszerített. Mintha egyedül lettünk volna az egész világon.Mivel Patrick vitt be Rosedale-be. és csak rá tudtam figyelni. így már mindjárt jobb – súgta elégedetten. − Hé! Mi ez a fagyos fogadtatás – tolt el magától karnyújtásnyira. és egyúttal elkerüljem a kellemetlen kérdéseket. és az arcomat fürkészte. amit iránta éreztem. Nem tudtam Simonra haragudni. Közelebb hajoltam. − Mi történ? – kérdezte. sem tudnék titkolózni elıtte. és nem hagyott elhúzódni. ennyivel tartoznék Patricknek. A szerelemre. Mint mindig. ahol már nem volt közvilágítás. ha azt sejtem. miután a szánk elvált egymástól. Úgy éreztem. és ettıl lelkiismeret furdalásom volt. hogy ı is jön értem. Bár. és nem láthatja tisztán a vonásaimat. − Simon megjelent a bárban – mondtam ki egy szuszra. Átlát rajtam. − Na. Pedig nem is tettem semmi rosszat. de az erdıbıl csak áthatolhatatlan fekete fal maradt. hogy a húgát így. Nagyon hamar odaért. Azzal pedig pláne tartoznék.

Valóban úgy gondolod. mint indokolt lett volna. 143 . és Lilyé nem ugyanaz a személy – tudatosult bennem azonnal. Ismét Patrickhez fordultam. Tehát Patrick édesanyja. hogy Simon megkeresett? Háttal állt nekem. mikor bevezetett a hatalmas ebédlıbe. − Szerette volna tudni. Talán tényleg nem is neheztel rám. Legnagyobb meglepetésemre Patrick nem haza vitt. Szóval mégis haragszik. − Szóval Storm még mindig nem adta fel. Ismét eszembe jutott. Kettesben vagyunk – tört rám a felismerés. Csak bólintott válasz képen. Teljesen sötét volt. − Lily hol van? − Bement a fıvárosba. − Azt szeretné. Nem tudtam megállni. De mivel bent világos volt. és felnevetett. A Lilyvel kapcsolatos aggodalmaimat egyelıre nem akartam vele megosztani. Bólintott. hogy úgy láttam. De olyan szőkszavúan válaszolgatott. hogy a hatalmas fenyıfa felé ne nézzek. még a fákat sem. hogy folytatom. Ez csak a fele volt az igazságnak. így megkockáztattam. Nem gondoltam volna. ha barátok lennénk. − Ezt ugye nem kérdezted komolyan? Inkább nem válaszoltam. A poharakkal csörömpölt a bárszekrénynél. Megcsóválta a fejét. beszélnünk kellene.A hangjában nem hallottam haragot. hogy lehet közöttetek barátság? − Egyelıre nem – adtam neki igazat. hogy haragszom-e még rá. nem láthattam semmit. − Ezt hogy érted? − Ugyan Emily. Hát persze. nem azonnal a bátyjával kitárgyalni a titkait. mintha valaki figyelt volna a kertbıl. hogy valami vicceset mondok. Elıször vele akartam beszélni. Igaza volt Lilynek. egy kicsit hangosabban. − És ilyenkor hol alszik? − Az anyjánál. aminek törzse mellett akkor egy férfit véltem látni. kint pedig sötét. mikor elıször voltam itt. És. hogy nem mertem tovább kérdezısködni. hogy mérges lenne. − Zavar. Pár perc múlva el is értük a házat. Tényleg nem láttam rajta. − Miért viszel hozzátok? − Azt hiszem. a háta mögött. hogy zavarta. hanem elkanyarodott a házuk felé. Ez a ház éjszaka nagyon nyomasztó volt. Vizsgái vannak.

– Biztosan aggódnak. Visszaült ugyan mellém. Ilyennek még nem láttam. de félbe szakított. Mindent megtettem volna. és közelebb ültem hozzá. mint nekem. − Ha ennyire bánt. hogy töltsön még egy pohárral. Nem tetszett az arckifejezése. de a saját italát még a bárszekrénynél kiitta. Hiába vártam. Csak akkor jött vissza. Nem mertem megkérdezni. – Mit akarsz mondani? Láttam. mintha neki teljesen mindegy lenne. hogy valami töményet iszik. mintha valami különlegesség lenne rajta. A jelenlétemben korábban még soha sem fogyasztott alkoholt. Mi más. hogy most ennyit iszik. Az órára néztem. Neki ez nem esett annyira nehezére. hogy szóba állok Simonnal… − kezdtem. Megrántotta a vállát. hogy kivegyem belıle a telefont. ezen a vidéken. Fehér bor volt benne. hogy Lisánál töltöd az éjszakát. amiért nem értél még haza. mikor újabb adagot öntött. és szerencsére nem is kérdezısködött.Két poharat töltött tele. Mármint. − De hogy viszel haza? – mutattam a poharára. Illetve nem csak róla. − Nem Stormról van szó. hogy füllentsen helyettem. Felállt. hogy Patrick kezdje a beszélgetést. és meglepetten állapítottam meg. Megmenekültem volna a magyarázkodástól. − Talán fel kellene hívnod a szüleidet – mondta kis idı múlva. hogy már tizenegy is elmúlt. Láttam. Egy szót sem szólt. − Nem szeretek hazudni – húztam el a számat. a kezében egy újabb itallal. Hogy ez nekem nem jutott eszembe. İt kértem meg. 144 . de még csak hozzám sem ért. Inkább Ericát hívtam. Csak nézte a poharát. Nem szívesen ültem volna úgy az autóba. hogy Lisánál aludjak. Máskor mindig mosolygott. miközben az italát kortyolgatta. − Legfeljebb Lily szobájában alszol. ha rám nézett. Inkább nem is vettem figyelembe a mindent tudó nevetést. de most mogorva volt. hogy mindketten ittunk már alkoholt. és közben odanyújtotta a táskámat. És az sem tetszett. De megint nem folytatta. − Tudom. Leült mellém a kanapéra. az egyik poharat felém nyújtotta. − Patrick – simítottam végig az arcán. hogy ezen változtassak. hogy az ı poharában mi van. Mond azt. csak kuncogott egy kicsit. hogy rettenetes harc dúl benne.

Kivette a telefont a kezembıl. − Csak szeretném. akkor talán jobb lenne. hogy talán nem én vagyok a legmegfelelıbb ember a számodra. hogy egyre jobban elönt a harag. − Tessék? − Úgy látom. hogy beszéltetek. hogy felelısségre von amiatt. mit mond. Megbecsülik az emberek. hipnotizált. hogy valaha is bele szeress Simon Stormba. testestül. hogy mi lesz neked a legjobb? – kérdezte végül. Honnan veszi a bátorságot. − Mi van? Ez most hogy jutott eszedbe? Olyan értelmetlenek voltak a szavai. − Számodra. mintha nem is ismertem volna. Megérdemled – tette hozzá nagyon halkan. Annyira arra számítottam. Felkaptam a telefonom. − Azt gondolom. ha… Szinte fel sem tudtam fogni. hogy Simonnak barátságot ígértem. vagy számomra a legjobbat? – néztem vele farkasszemet elszántan. mégis mi nekem a jó. mikor megcsókolt? És vajon miért is? Kezdettıl fogva ehhez a férfihoz tartoztam. Még egy darabig nézett. Az arca most olyan idegen volt. Pedig az akaratom már régen semmivé foszlott. Szakítani akar? − İ sokkal jobb lenne a számodra. És most is. és veled akarok lenni. 145 . hogy azt én tudom a legjobban. − Te is tudod. hogy mégis jöjjön értem. − Nem gondolod. a lehetı legjobb megoldást megtalálni. Teljesen megváltoztál attól. Nincs semmi titkolni valója. ha esély van rá. Éreztem. Boldoggá tudna tenni téged. mint én. hogy nem szeretnék veled lenni − mondta mérgesen. Akkor sem tiltakoztam. jobb lesz. hogy helyettem döntse el. És akkor sem. − Láttam rajtad az elmúlt napokban. − Megkérem Ericát. − Elhallgatott egy pillanatra. − Természetesen a számodra. lelkestül. Ennyire még soha nem láttam kikelni magából. hogy mi a számomra legjobb? Nem válaszolt azonnal. mielıtt folytatta. Ugyan hogyan tiltakoztam volna. − Csak abban vagyok biztos. hogy mennyire bánt. mikor a keze lejjebb siklott az arcomról. hogy mit is mond. Kék szeme tele volt megfejthetetlen érzelmekkel. és felvitt az emeletre. ami Simonnal történt. − Biztosan tudod. ha most haza megyek. hogy szeretlek. mikor az ölébe kapott. Nem értettem azonnal. hogy nem arról van szó. − Kit hívsz? – nézett rám értetlenül.− Csak arra gondoltam.

és a zuhanyból zubogó víz hangjára felébredtem. Csak néztem megbabonázva. és elsüllyednék. Ismerek egy ösvényt. − Már fenn vagy? – mosolygott úgy. Szanaszéjjel hevertek mindenfelé. bárcsak megnyílna alattam a föld. Felültem. Az elsı érzésem a végtelen. hogy megkönnyebbülne. Talán jobb lenne. De mégis teljesen más volt minden. amin egy óra alatt a házunkhoz érhetek. és számtalan félelem. Hiába mondta. A következı a kétség. hogy nem fogja azonnal tudni mindenki. hol töltöttem az éjszakát. Már ha éppen akarna egyáltalán. hogy kimásszak-e az ágyból. és akaratlan masszává olvadtam. Bármit. ott is. hogy hét évig csak rám várt. hogy mi történt az éjszaka. ırületes boldogság volt. Elöntött a forróság. ahogy jött felém. és pánikszerően kezdjek öltözni. ahogy reggel a ragyogó napsütésre. Egy farmeren kívül semmi sem volt rajta. Hogyan fog velem viselkedni? És én mennyire leszek természetes? Miért kelt fel máris? Nem az lett volna a helyes forgatókönyv. Azt kívántam. hogy nem kell magyarázkodnia. Volt belılük itt is. észrevette. és csinos volt. hogy együtt ébredünk? Talán túl könnyővérőnek tart? Vagy éppen ellenkezıleg. és azt is. hogy szeret. Mielıtt az övé lettem. Lehet. Mihez fogok velük kezdeni? És az esti beszélgetésünk. hogy Patrick szobájában vagyok. csak ne kelljen most beszélnem vele. Még mindig nem voltam képes válaszolni. éppen szakított velem. mikor ismét eszembe jutott az éjszaka. hogy tényleg én kellenék neki. és a ruháimat kezdtem keresni. hogy mennyire tapasztalatlan vagyok? Mit fognak szólni a szüleim? Az nem lehet. Jézusom! Mi lesz most? Megköszöni az éjszakát. Ugyan miért is akarna ez a férfi engem? – fordult meg azonnal a fejemben. mielıtt kijön a fürdıbıl. – Olyan fura arcot vágsz. Éppen próbáltam eldönteni. Hiába súgta az éjjel. hogy azonnal elfelejtettem a menekülési terveimet. hogy többé ne keressem? Akkor én meghalok. − Mi a baj? – nevetett. Hiába bizonyította minden egyes érintése.9. fejezet Összetartozás Ismerıs volt. és hogy mi is történt közöttünk. mikor Patrick kilépett a fürdıbıl. ha eltőnnék. Azonnal tudtam. Autóval utánam sem tud jönni. Egyszerően nem tudtam elhinni. Számtalan kérdés. és megkér. 146 . Olyan helyes. Lázasan járt az agyam.

ne… Arra akartam megkérni. miközben én iszonyatos kínban voltam. − Kérlek Patrick… − kezdtem. ahol éppen volt. Ugyanaz az elbővölı mosoly. hogy valamennyire összeszedjem magam. Nem is tudom. − Kérlek. − Ugyan. Az arcom lángolt. hogy mit is mondjak. hogy ha most mégis elhagy. Úgy értem. – Egyszerően nem tudom követni a gondolataidat. Felsóhajtottam.Gyanakodva húzta össze a szemeit. – Csak annyira zavarban vagyok. − Értem. ı remekül szórakozik. Képtelen lettem volna akár egyetlen értelmes szóra is. Tudta. Elég kusza már így is. Ám. − Bennem nem bízol. és tökéletes volt. Értetlenül nézett rám. Nem feszengtem eléggé már idáig is? Miért kellett ilyen megjegyzést tennie? Úgy tőnt. Egy kevés idı eltelt. Hogy jut ilyesmi az eszébe? Ami történt az annyira csodálatos. néha nekem is nehezemre esik – nyögtem ki. hogy ne hozzon még nagyobb zavarba. Semmi szükség nincs rá. – Csak nem tudtam… Nekem ez annyira új. − Talán. Megbántad. Szóval… Inkább elhallgattam. 147 . Közvetlenül a hajamba. hogyan kellene viselkednem. magamban teljesen biztos vagyok. − Hidd el. ha csendben maradok. Mintha a mintájából akarnám kiolvasni. már mellettem ült az ágyon. és megállt ott. és megcsókolta a nyakam. − Mire is? Mire felocsúdtam. ahogy megsimogatta az arcom. hogy érti. Jobb lesz. dehogy. − Nem errıl van szó – a hangja annyira keserő volt. − Mire szeretnél kérni? Már csak súgta a szavakat. Minden eddigi igyekezetem. már megint nem tudtam világosan gondolkodni. A takarót bámultam. és neki támaszkodott a fürdıszoba ajtajának. az éppen megfelelı lenne. ami már amúgy is a fejemben dúlt. ahogy az éjszaka viselkedtél. − Hát akkor? Nem válaszoltam. − Emily! Mi történt? Valami baj van? Visszább lépett. hogy ennél többet rontsak a helyzeten. Nem volt rá szükség. − Mi jár a fejedben Emily? – kérdezte halkan. semmivé foszlott. Épp elég volt. − Mire kérsz Emily? – folytatta kíméletlenül. hogy úgy éreztem azonnal meg kell magyaráznom. Elmosolyodott. mire eljutott a tudatomig. akkor sem fogom soha megbánni.

hogy annyira udvarias. amire megkérhettem volna. Kivéve. senkinek sincs ellenére. Tinának hívták. Szinte már-már fekete volt. Megfigyeltem. munka. De ha mégis. és a munkáját. Család. De mikor végre együtt voltunk. Végre sikerült megjegyeznem a nevét. milyen elképesztıen mély-kék lesz az írisze. és eltüntetni azt a szomorúságot. Nem tudom kit környékezett meg érte. A következı napok egyfajta kábulatban teltek el.” Kétség nem fért hozzá. és valóban megszervezte. a jellemében. Minden egyes nap felfedeztem valami újat. És láttam. Mikor dolgozott. A haragot csak nagyon ritkán tudtam megfigyelni. Minden megszőnt körülöttünk. Olyankor mintha eltőnt volna a szemem elıl a rózsaszín köd. Lisa tartotta magát az ígéretéhez. hogy ha nevetett. Azután ott volt az elgondolkodó arckifejezése. és kedves volt velem. Jóformán semmi nem tudta kihozni a sodrából. vagy a külsejében. hogy rájöttem. És azt megtette. 148 . az ujja köré tekerte az illetıt. mikor együtt látott minket. mi zajlik közöttünk. még amikor a legjobb kedve volt is. és az iránta érzett szerelem töltötte ki. Olyankor mindig eszembe jutottak Simon szavai: „Patrick Hazard veszélyes ember. de ha náluk voltunk. hogy egy mőszakban lehessünk. A munkával töltött idı gyorsan elrepült. Minden gondolatomat Patrick. mikor dolgoztam. És én úgy láttam. Mindenki láthatta. mindig nagyon illedelmesen viselkedtünk. Soha nem gondoltam volna. és láttam azt a tiszteletet. mikor a vágy tükrözıdik benne. A jókedvemet csak az tudta elrontani. akkor szinte lángolt a szeme. Még mintha Simon is megbékélt volna a helyzettel. Csodáltam. Csak a másik létezett. az egész világ. bárki volt is az. ahogy környezetében lévıkkel bánt. Mikor egész keskenyre összehúzta a szemét. De mindig maradt valami szomorúság is a tekintetében. Szerettem volna megfejteni. az maga volt a mennyország. hogy ilyen létezik a valóságban. akkor nem számított semmi sem. Imádtam. és hogy ugyanilyen odaadással szerette a húgát. Szinte minden szabadidımet azzal töltöttem. És én nem tudtam betelni vele.Csak egy valami jutott eszembe. apró ráncok húzódtak a szeme körül. Csak néha kaptam el egy-egy keserő pillantását. Olyankor egyedül ı jelentette a földkerekséget. és a homloka ezernyi ráncba szaladt. amit mindezért cserébe kapott. Hogy olyan odaadással fordult felém. és mit ígért cserébe. mindig ezt a töprengı kifejezést láttam. Ha nálunk találkoztunk. de ahogy a barátnımet ismertem. kérés nélkül is. Ismertem minden nézését. az undok szülésznı is velünk fog dolgozni. Csak mi voltunk ketten. hogy Patricket vártam.

hogy nem tudta Simonnak megbocsátani. hogy a számára két legfontosabb férfi békében megférjen egymás mellett. hogy ha viszonozza Lily nyilvánvaló rajongását. de nem igazán bocsátkoztak baráti csevejbe. hogy Lily akarná-e. Ráadásul elég furcsának éreztem volna. hogy addig kell mesterkednie. hogy fogadja el Simont egy lehetséges udvarlóként a testvére számára. És nem egyszer rajta kaptam. olyan mély szerelmet és kötıdést éreztem iránta. Csak úgy tessék-lássék. Patrick milyen ádáz tekintettel néz Simonra. Fészket vert a fejembe a gondolat. szinte szégyelltem magam. Tudta. egészen biztosan közbe lép. hogy ha a legkisebb jelét is látná annak. Élveztem minden egyes Patrickkel töltött percet. Mintha nélküle csak félgızzel éltem volna. hogy Simon mit érez irántam. Meg abban sem voltam biztos. Sem ellenségek nem voltak.Simon és Patrick viszonya iszonyatosan furcsa volt. És mindössze egy ember volt. Minden erımmel azon voltam. mit szólt volna hozzá. Ha idınként nálunk összefutottak. de éreztem. de már nem én irányítottam. és próbáltam minél gyorsabban múlatni az idıt. Boldog voltam. Miközben Lily elkeseredetten küzdött Simon szerelméért. Megható volt látni. Segíteni szerettem volna neki. és az is nagy eséllyel megjósolható volt. amikor nem volt mellettem. Pedig csak a vak nem láthatta. szemébıl kiolvashattam a féltékenységet. sem barátok. hogy boldoggá tegyem. hogy az már szinte ijesztı volt. hogy hibádzik valami. Észrevette. ha pont én próbálom meg meggyızni Patricket arról. amit annyira igyekezett titkolni. ha éppen hozzám kezdett beszélni. És ıt nem tudtam becsapni. Pedig apám és Lily nagyon igyekeztek megtörni a jeget közöttük. De a két fiú makacsul ellenállt. 149 . akinek feltőnt. Ijesztı volt. mióta Valerie megérkezett. igen csekély eséllyel. Megszállottságomat igyekeztem eltitkolni elıle. Az újdonsült apuka. méterekkel a föld fölött járt. Mit járt? Lebegett. Sıt… Mindig uralkodott magán. amiért én annyira boldog voltam. amit velem tett. de még nem tudtam rájönni. és ugyanakkor rettegtem is. köszöntek egymásnak. és azért. ha rájön. amíg mindenki mást is maradéktalanul boldognak nem lát maga körül. hogy ez kissé túlzás. mennyire komolyan veszem a kapcsolatunkat. Ki tudja. mikor Lilyt ugratta valamivel. hogy a fogát csikorgatja. hogy hogyan is tehetném. hogy Lilynek ez ellen az égvilágon semmi kifogása sincs. hogy én már soha többé nem tudnék létezni nélküle. Tudtam. Valami titokzatos oknál fogva azonban a fejébe vette. Adam. Láttam. ahogy a húga megkísérelt ütközıt játszani a két férfi között. hogy ebben én segítsek neki. És bár soha sem mondta.

bármikor csalódás érhet. vallomásomat emésztgette. én ugyanezt éreztem. Az egész csak akkor ér valamit. Szinte a lélegzetvétel is nehezemre esett. mert kitalálta. annál inkább igazat adtam neki. ha közben azon parázok. ha mersz szeretni annak ellenére is. − Tudom. − Nagy szavak – súgtam. ha valamelyikünkkel történik valami? Bár ebbe inkább nem is szeretnék bele gondolni. hogy milyen ostoba is vagyok. akit mindössze hetekkel ezelıtt láttam viszont? Valóban így kell ennek lennie? − Tudod – folytatta −. hogy egyszer vége szakad ennek a harmóniának. hogy meddig fog tartani? Nem lehetek valóban boldog. hogy magam mögött hagyjam az ürességet. miközben én kínomban azon heherésztem. amíg el nem mondtam neki a félelmeimet. nem kellene ennyire ragaszkodnod egy emberhez. Elnevette magát. − Mindig – visszhangoztam. ha ı meggondolja magát? Mi van. Adam egy meglett filozófus. ugye? − Nem várt választ. hogy ennyire függ a boldogságom egy férfitól. most azt várod – kezdte végül −. hogy elveszíted a boldogságod. mert annyira megrémültem ettıl az érzéstıl. hogy csak egy módja van annak. hogy a bátyámmal beszélek ilyesmirıl. Az én folyton bohóckodó. hogy minden áron szabadulni akartam tıle. Hát nem így van? Nem magunkban kellene keresnünk a boldogulást? Természetes. mikor nem volt mellettem. hogy tudod. mikor együtt voltunk. Megrökönyödve néztem rá. mi jár a fejemben. akirıl idáig azt gondoltam. Mekkorát tévedtem. rájöttem. Elıször számomra is ijesztı volt. ez az. De minden félelmet megér az az idı. Mit jelent? Hónapokig. Bármennyi legyen is az. ha én változom meg? Mi van. ha minduntalan azon rettegek. és végtelen örömöt éreztem. És minél többet gondolkodtam rajta. hogy a maga huszonnyolc évével nem rendelkezik túlzott élettapasztalattal. ami szerintem nem kivitelezhetı. Ez így természetes.hogy valami bánt. Hiába is tagadtam volna. Csak hallgatott. Csak nyugi! És élvezd a szerelmet. évekig. − Félsz. mikor Anitába bele szerettem. Tényleg? Mit ér az egész. Azután. hogy egyet értsek veled. amit vele tölthetsz. Na. és ennyire függıvé tenned tıle a boldogságodat. azt félted is. a nehézségeket semmibe vevı testvéremmel. A mindig egy nagyon tág meghatározás. Kicsit zavarban voltam. – Ha megszeretsz valakit. Addig erısködött. Ettıl olyan értékes ez az egész. A beszélgetésünk még sokáig ott motoszkált a fejemben. Egy ideig nem is találkoztunk. az idık végezetéig? Mi van. Úgy érzed. Ezt a kockázatot vállalni kell. 150 . Ha mindig vele vagyok.

hogy jön. hogy Patrick Hazard kedvese vagyok. Kézen fogott. Nem láttam. Szerencsére dolgoztam péntek délelıtt. − Hazavitte? És mégis miért? És egyáltalán hogyan tudta kinyitni és elindítani? Tudtommal a slusszkulcs a táskámban van. És ı jött. − Most mégis hová megyünk? – értetlenkedtem tovább. amit jó elıre beharangozott. Mert. Munkával. meglepetése van. Hozzá szoktam. A mosolya gyanús volt. és indított. Az emberek véleménye most már még kevésbé érdekelt. én megyek utánad a saját kocsimmal. Hozzá szoktam az öleléséhez. Vártam a hétvégét. Hogy szeretem. − Lily már régen hazavitte. De ha mégsem. de én semmit sem értettem. Egy pillanat múlva már ı is mellettem ült. az száz százalék. hogy milyen kapcsolatban vagyunk egymással. − Természetesen – visszhangoztam. Este talán már többet fog elárulni az ajándékomról. bennem volt a hiba. Függı lettem. és az autójához vezetett. Azt mondta. miközben szelíden taszigált tovább a terepjáró felé. de éreztem. és akkor rendben lesz minden. hogy jönni fog. mint idáig. − A pótkulccsal természetesen. hogy a kórház kapuján ki-be járkálók közül sokan megnéztek bennünket. − Várj! – cövekeltem le menet közben. − Ez a meglepetés – kacsintott. Végtelenül büszke voltam arra.Márpedig vége fog szakadni. – Az én autómmal mi lesz? Menj elıre. már ott várt. Így telt el négy hét. és ı viszont szeret. az én esetemben biztosan hegynyi akadályok fogják nehezíteni az egyszerőséget. Az egyszerő és a bonyolult dolgok saját magam által gyártott elmélete: ha a dolgok mehetnek könnyen. Csak idı kérdése. És hozzá szoktam. Az pedig. De nem kellett estig visszafognom a kíváncsiságomat. mikor jön valami bonyodalom. 151 . Vagyis mégis. Mikor Lisával kiléptünk a kórház kapuján. már az autóban ültem. hogy Patrick az életem része. szerelemmel. vagy nehezen. az már nem rajtam múlik. kettesben hagyva minket. elég egyértelmő volt. mikor engedve a gyengéd erıszaknak. mintha teljesen egyértelmő lenne. Tudtam. Ezt úgy mondta. Minden esetre a bátyám kiselıadása után valahogy nem eset már olyan nehezemre a Patrickre való várakozás. és becsukta az ajtót. A barátnım mindent tudóan mosolyogva köszönt és elviharzott. a csókjához. Lehet. várakozással. Teljes mértékben. minden nap.

hogy eszed ágában sem voltam. – Tudom. hogy össze-vissza hebegtem. hogy nem kértem a testvérébıl. pontosan tudja. hogy teljesen kiment a fejembıl. Kíváncsian kutattam. – Én abszolút megértem. − Mi van veled? – kérdezte egy gyors puszi után. Úgy tőnt. Ez nem volt túl ıszinte. Kétségem sem lehetett afelıl. Hát igaz. Kiszálltam az autóból. akkor sem. és nem is terveztem mást a továbbiakban sem. Átvágott az utcán. de nem kívántam megosztani senkivel. − Ezt soha többé ne csinált! – háborogtam. Fülig pirultam. ha Simon úgy szembesít az irántam való érzéseivel. mielıtt még bármit is kérdezhettem volna. 152 . Szóval ennek a csodás járgánynak a gazdája miatt nem akarsz az én sógornım lenni? Nem hittem volna. hogy Patricket nem ismerem. Egyenesen Rita mosolygó szemébe néztem. Egyedül az én titkom volt. Nem kell ennyire zavarba jönni – ugratott tovább. hogy jó. mi lett volna. hogy úgysem válaszolna. ki lehet az. de errıl mélyen hallgattam. hogy a beszélgetésünk lehet még ennél kínosabb. hogy kié is. és hamarosan eltőnt a szemem elıl. Azt még sem mondhattam neki. – Eltőntél. A szívem egy pillanatra elfelejtett vért pumpálni. így áll bosszút rajtam. még ha így is volt. de csak nevetett. Kiugrott az autóból. Akkor is nemet mondtam volna neki? A szívem mélyén ugyan tudtam a választ. A gondolataimba merülve ücsörögtem tovább. Soha nem lehettem biztos benne. ami igaz. nem kerestem az utóbbi napokban. − Ne is törd az agyad semmilyen kifogáson! – kacagott megint.Fölösleges lett volna tovább kérdezısködni. de csak sikerült Ritának olyan szinten zavarba hoznia. mikor valaki megkopogtatta az ablakot. − Na jó. İ pedig kiválóan mulatott feszengésemen. Úgy általában nem szerettem a meglepetéseket. Most azonban izgatott várakozással találgattam. Mit találhatott ki? − Te csak maradj itt – mondta mosolyogva. hogy valamikor egy pillanatra eljátszottam a gondolattal. hogy másképp is nézhetnék a bátyádra. láttam rajta. – Mindjárt jövök. Hatalmasat ugrottam. Meglepetten néztem rá. mint egy barátra. és vártam mi lesz. − Ez így nem egészen igaz – nyögtem ki végül. Hátradıltem hát. Félreérthetetlenül nézett a terepjáróra. Hallom. Egy pillanat alatt átlátott rajtam. – Bennem soha nem merült fel. Szégyenszemre nem tartottam be az ígéretemet. sokkal fontosabb dolgok kötik le a gondolataidat. A városban megálltunk. vagy kevésbé jó dolgot jelentenek-e nekem. mit is tervezhet Patrick.

− Ne haragudj – sóhajtott végül, mikor már kiszórakozta magát. – Nem akarok szemrehányást tenni, csak kicsit csalódott vagyok. Úgy számítottam rá, hogy te és Simon végül mégis egy pár lesztek. − Talán nem is én vagyok a legmegfelelıbb a számára – próbáltam elterelni a szót. Láttam, hogy sikerült. Rita szeme nagyot villant, miközben ráharapott a témára. − Hogy érted ezt? − Tudok valakit, aki mindent megtenne azért, hogy a bátyád végre felfigyeljen rá – hadartam megkönnyebbülve, hogy végre hanyagolta a szekálásomat. − Na mesélj! – nézett kíváncsian, és már tudtam, hogy Simon elveszett. Ha Ritát rászabadítom a témára, több legyet ütök egy csapásra. Elıször is elterelem magamról a figyelmet. Másodszor segítek Lilynek megtalálni a boldogságot, harmadszor pedig talán Simon is könnyebben túlteszi magát a visszautasításon. Nincs jobb kerítı egy házasság elıtt álló fiatal nınél, aki szeretné, ha mindenki boldog lenne a környezetében, pláne ha az a tulajdon testvére. − Húha – sóhajtott fel, és az utca túloldalára bámult. – Teljes mértékben meg tudlak érteni. Követtem a tekintetét. Patrick szemközt állt. Várta, hogy elmenjenek az autók, és visszajöhessen a terepjáróhoz. A szívem hatalmasat dobbant. Valóban nagyon jól festett. Magas nyakú pulóver, és farmer volt rajta. A világos felsı még jobban kiemelte bıre barnaságát, és fekete haját. Nagyon csinos, és jóképő volt. Messze nem lehetett látni nála magasabb férfit az utcán. Láttam, ahogy egy nı rajta felejti a szemét, miközben autójával elhajtott mellette. Kis híján belerohant az elıtte hirtelen lefékezıbe, annyira elbambult. Kezdtem hozzászokni, hogy ilyen csodálattal nézik meg. Most már nem bosszantott. Inkább büszkeséggel töltött el, hogy ı hozzám tartozik. Elhúzott az utolsó kocsi is, és ı hatalmas léptekkel indult felénk. Megbabonázva néztem. Kék szeme kérdın rám villant, ahogy meglátta, hogy az autó mellett állok. Rita annyira picike volt, hogy a hatalmas terepjáró teljesen eltakarta. − Akkor ezt még megbeszéljük – mondta, kirángatva engem az iménti álmodozásomból. Értetlenül néztem rá. A gondolataim annyira tele voltak Patrick látványával, hogy nem is emlékeztem, mirıl beszéltünk az elıbb. − Az úgy fair, hogy segítesz a bátyámnak, ha már úgyis miattad olyan boldogtalan.

153

− Ja, oké – válaszoltam gyorsan, mikor derengeni kezdett, mirıl is volt szó. Az úgy fair. Milyen hülyeség. Mintha én mondtam volna neki, hogy muszáj rajongania értem. − Hívjál! – szólított fel ellentmondást nem tőrıen, és már indult is, mintha csak el akarná kerülni Patricket. Pár lépés után még visszafordult. Ujjaival telefonkagylót formázva emlékeztetett még egyszer, majd intett és sietett tovább. − Ez ki volt – hallottam Patrick hangját. Közvetlenül mögöttem állt már. − Simon húga, Rita. − Mit akart? Meglepetten néztem rá. Zavart a hangjából kicsendülı él. Mintha csak tudta volna, hogy mirıl beszélgettünk. Képzelıdöm. Már honnan tudná? Összehúzott szemmel nézett. − Csak köszönt – válaszoltam kicsit túl gyorsan. – Gyerekkorunkban nagyon jó barátnık voltunk. Bólintott. Ennyi magyarázat épp elég volt neki. Én pedig kicsit szégyellem magam, amiért úgy alakítottam az igazságot, ahogy nekem jó volt. Finoman szólva sem ez volt a lényeg. − Induljunk! – mondta végül, és már nyitotta is az ajtót, hogy beszálljak. − Hová is? – próbáltam ismét valami közelebbit megtudni, de nem adta meg magát. − Titok – válaszolta mosolyogva. – Kösd be magad! Jobbnak láttam, ha engedelmeskedek a felszólításnak. Hamarosan kiértünk a városból, de nem mentünk sem hozzájuk, sem hozzánk. Órákig autóztunk, végig hegyvidéki úton. Szerpentinen fel, azután le, majd ismét fel. Az ıszi táj csodálatos volt körülöttünk, és bár a szüleinkkel gyakran kirándultunk gyerekkorunkban, most olyan úttalan utakon jártunk, hogy teljesen idegen volt a vidék számomra. Elbővölten bámultam az óriási fenyıfákat. Mintha egy másik országba értünk volna. Valóban gyönyörő volt. Egy helyen kikönyörögtem, hogy megálljon pár percre. Az út csupán pár centire vitt el egy óriási hasadéktól. A hegyoldalból vízesés zúdult le mélybe, hogy ott sebes folyású patakként folytassa az útját. Elképesztı látvány volt. A robaj, amit a lezuhanó víz keltett, félelmetes volt, és bár messze álltunk a vízeséstıl, a szél apró, szúrós cseppeket vágott az arcomba. − Ideje tovább mennünk – ölelt át hátulról Patrick. Elképesztıen jó érzés volt ebben a hidegben a karjaiban lenni.

154

Itt sokkal magasabban voltunk, mint Rosedale-ben, és mivel már véget ért a nyár, jóval hidegebb is volt. Otthon még kényelmesen éreztem magam egy pólóban és egy könnyő pulóverben, itt azonban igencsak fáztam. Gyorsan visszaültem hát az autóba, ahol kellemes meleg uralkodott. Patrick látta, hogy vacogok, és feljebb tekerte a főtést. − Már csak az hiányzik, hogy megint megfázz – dörmögte. Nem akartam emlékeztetni rá, hogy a kapcsolatunkat tulajdonképpen a hetekkel ezelıtti betegségemnek köszönhetjük. Továbbra is meseszép vidéken jártunk. Képeskönyvbe illı lett volna. Az oldalamat pedig egyre jobban fúrta a kíváncsiság, de már végkép feladtam, hogy bármit is kihúzhatok belıle. Bele törıdtem, hogy még várnom kell egy ideig, mire megtudom, mirıl is van szó. De már nem mentünk messzire. Körülbelül fél óra elteltével Patrick bekanyarodott egy hatalmas, fehérre festett ház udvarára. A házat óriási fenyıfák vették körül mindenfelıl. Egy kis bekötıút végén állt, szinte alig lehetett megtalálni. Ha eddig úttalan utakon jártunk, most egyenesen a világ végére értünk. Mindenesetre festıi látványt nyújtott. Minden ablakán fából készült zsalugáter volt. Elıtte hatalmas fedett terasz, természetesen az is fából. És mindenhol rengeteg muskátli, ami nagyszerően ellenállt a kissé már hővös idınek. El tudtam képzelni, hogy télen is elképesztı látványt nyújthat ez a környezet. Persze akkor már csak virágok nélkül. − Mi ez a hely? – néztem körbe, és nem tudtam betelni a látvánnyal. − Egy vendégház. Hiába vártam további magyarázatra, magától nem volt hajlandó megadni. Mikor az épület melletti parkolóba gurult, és leállította az autót, újabb lendületet vettem, hogy megtudjak végre valamit a jövetelünk okáról. − Mit keresünk itt? − Itt fogunk megszállni természetesen. − Természetesen. Bıvebben? Elnevette magát. − Nem adod fel egykönnyen. − Csak szeretném megtudni, mire készülsz. − Csupa jó dologra – mosolygott. – Bízz bennem! No persze – füstölögtem tovább magamban. − Nesze semmi, fogd meg jól. Nem várta meg a további kérdéseket, már ki is ugrott az autóból. A csomagtartóból két táskát vett ki. Legnagyobb meglepetésemre az egyik az én utazótáskám volt. Csak nem álltam meg, tovább érdeklıdtem. − Ezt meg honnan vetted? – mutattam a viharvert táskára. − Ericát megkértem, hogy pakoljon össze neked néhány holmit.

155

Felnyögtem. Igazi összeesküvést készítettek elı a hátam mögött, és én semmit sem vettem észre belıle. − Még sem mondhattam, hogy csomagolj össze magadnak. Igazi meglepetést akartam – kacsintott. − Sikerült – préseltem ki, mire még szélesebb mosolyra húzódott a szája. Az ajtóban középkorú, alacsony, molett asszony várt minket. Az arca csupa nevetés, csupa jóindulat. Az éles szél pillanatok alatt pirosra csípte. Mosolyogva tessékelt minket beljebb. Megmutatta a szobánkat, majd azzal búcsúzott, hogy a földszinten uzsonna vár minket, és már el is tőnt. Kedvemre álmélkodhattam a szépen berendezett szobában. Itt is minden fából volt. Sehol egy darab mőanyag. Nagyon tetszett. A szebbnél szebb drapériák és díszpárnák kicsit giccsessé tették ugyan, de ebben a környezetben még a giccsnek is helye volt. Otthonossá tette az egész helyiséget. Patrick kajánul mosolyogva nézte minden mozdulatomat. − Tetszik? − Viccelsz? Ez gyönyörő – válaszoltam elragadtatva. Tényleg nagyon szép volt minden. − Ezek szerint jól sikerült a meglepetésem – állapította meg, és a szemét le sem vette rólam. − És mi is az pontosan? Ahogy közeledett felém, a lélegzetem megint csak elakadt. − Hát ez – mutatott körbe. – Hogy itt vagyunk, együtt. Csak mi ketten. Már elıttem állt. Az utolsó szavakat csak súgta, de a hangja betöltött mindent. A szívem, a lelkem, a gondolataimat. A csókja ugyanúgy felkavart, mint mindig. Soha nem váltott ki belılem kevésbé heves hatást, mint legelıször. Ez az egy állandó maradt. És tudtam, hogy ez így is lesz ezután már. − Talán mennünk kellene uzsonnázni – mondta. A szavai annyira nem voltak odavalóak, hogy elıször nem is értettem. − Hogy mondod? – motyogtam, és a számat újra felé tartottam. − Biztosan elfáradtál, és éhes vagy. Enned kellene pár falatot. − Nem akarok most enni – tiltakoztam erıtlenül, mert úgy simogatott, hogy a szívem össze-vissza kezdett verni. Minden épkézláb gondolatomat elfelejtettem. Az érintése nem hagyta, hogy rajta kívül másra is koncentráljak, pláne olyan lényegtelen dolgokra, mint az evés. − Ezt nem hagyhatom. Gyere! – húzott maga után az ajtó felé. Nagyon csalódott voltam, hogy abbahagyta az ölelést, de igaza volt, mint mindig. Most éreztem csak igazán, mennyire fáradt, és éhes vagyok.

156

hogy mire leértünk az aprócska étkezıbe már egy korai ebéd inkább helyénvaló lett volna. még közelebb bújtam hozzá. érezni a teste melegségét. − Gyere. és kivette az üres csészét a kezembıl. és megcsókolt. Nem akartam. Felemeltem a fejem. Éreztem. Majd leragadt a szemem. hogy Patrick már fenn van. Jobb lesz. mint most. Igazából nem bánt mindig úgy velem. Nem akartam még aludni. mint amikor aludt. Valahol a szívem mélyén nagyon reméltem. hogy meggyızıdjek róla. már világos volt. összefutott a nyál a számban. Reggel talán a saját ágyamban ébredek. Ezzel a megnyugvással aludtam el ismét. hamarosan keresnem kell egy jó kardiológust. Mikor felébredtem. Hallgatni a lélegzetvételét. míg a következı pillanatban kihagyott. ha most lefekszel aludni. miközben kortyolgattam. Mielıtt elindultunk a tulajdonosnı kedvesen felhívta a figyelmünket a rengeteg gyönyörő látnivalóra. Mikor egy pillanatra felébredtem. − Nocsak – vonta fel mosolyogva a szemöldökét. hogy nem azt fogja mondani. hogy viszonylag közel Rosedale-hez ilyen létezik. mikor közelebb húzott magához. Nem lehetett betelni ennyi szépséggel. hogy véget érjen a nap. A nap nagy részét csavargással töltöttük el. mint egy késıi reggeli. A következı ırjítı csók elıtt még halványan átfutott az agyamon. − Jó reggelt – köszöntött vidáman. de fel nem élénkített. Patrick halkan kuncogott mellettem. Az éjszakáinkat nem töltöttük együtt azóta. − Nem vagyok álmos – ellenkeztem megint. hogy csak álmodtam az egészet. Talán a friss levegı tette. csak nyeltem egy nagyot. Hihetetlenül jó érzés volt a mellkasához simulni. Egyáltalán nem túlzott. és rájövök. A reggeli még soha nem esett ilyen jól. mint egy kisgyerekkel – durcáskodtam nem éppen felnıtt módon. vagy éppen a szerelem. járt itt már valakivel elıttem. határozott. 157 . Soha nem sejtettem. mint ahogy már régen nem. A forró kávé felmelegített. Mosolyától egybıl nagyot dobbant a szívem. Éjszaka ismét a karjában aludtam.Mikor megéreztem a frissen sült házi kalács illatát. – Valóban úgy bánnék veled? Nem tudtam mit válaszoljak. hogy beteg voltam. esetleg az. Látszott a zsalugáter résein beszőrıdı halvány fénybıl. − Hogy fedezted fel ezt a helyet? – kérdeztem Patricket. − Legalább egyszer fogadj szót az ég szerelmére! – sóhajtott fel. hogy ha ez így folytatódik tovább. jól gondoltam-e. − Te pedig ne bánj úgy velem. Másképp vette a levegıt.

Mit is? – próbáltam valami értelmes gondolatot elıhívni az agyamból. − Nem felelsz – mondta inkább magának. miközben Patrick egyre feszültebbé vált. Halkan nevetett a képzelgéseimen. Az ijedtségem még annál az örömnél is nagyobb volt. még mielıtt elenged. − Hé! A legjobb részét majdnem elfelejtettem. ahogy várja a válaszomat. mit is kérdezett. mit szólsz? – kérdezte fojtottan. − Egyszer. hogy vele éljem le a hátralévı életem. hogy a szorításán lazított. Mikor felfogtam. hogy kitöröm a nyakam? Lássuk csak. Irtóztam az ilyen erıs. Talán nem is hallotta – gondoltam csüggedten. Az ölelése szakította félbe a felsorolást. − I-igen – dadogtam alig érthetıen. amiken az ember szerintem túlságosan is védtelen. Hát persze. hogy az minden vágyam. és gyors gépektıl. soroljam még? Az ujjaimon számoltam. Talán van némi fogalmam róla – suhant át az agyamon. a lábam. Éreztem a karjain. ha majd elhozlak ide úgy is. olyan volt. Csak nevetett a viszolygásomon. Meg akartam állítani. Még soha nem kérték meg a kezem. hogy már a jövınket tervezi. Meg akartam nyugtatni. mennyi szörnyőség is érhet. mert jó darabig nem reagált. 158 . magamhoz térített valamelyest a sokkból. de beszélni még mindig nem tudtam. hogy megismételhessem kicsit érthetıbben. kevés sikerrel. Eltöröm a kezem. A szeme ragyogott. Egyszer csak Patrick szelíden távolabb tolt magától. hogy elıször nem is értettem. és közel voltam hozzá. Éreztem. − Na. Titokban nagyon megkönnyebbültem. mennyire boldoggá teszel ezzel. de egy szót sem tudtam kinyögni. hogy én felüljek mögéd arra a szörnyetegre – tiltakoztam azonnal. Csak nekem ez most annyira váratlan. Már éppen készültem mély levegıt venni. mert a hangom felmondta a szolgálatot. amit a derekam köré font. hogy a lábaim is hasonló sorsra jussanak. Jó néhány percig álltunk még így összefonódva. − Imádlak – súgta. Akkor még sokkal szebb minden – folytatta. – Hozzám jössz feleségül? Annyira meglepett a kérdés. hogy milyen merev a testtartása.− Motorozás közben találtam rá – válaszolta. − Mitıl félsz? Ugyan mi bajod történhet? − Azon kívül. − Az kizárt dolog. Az. mikor megkönnyebbülten felsóhajtott. − El sem tudod képzelni. mintha fejbe kólintottak volna.

hogy máris megbántad. Gyönyörő volt a győrő. akkor nincs semmi baj. miért bıgök. Finom volt. de mesésen szikrázó kıvel. Hirtelen belém hasított a felismerés. miután nem válaszoltam az iménti megjegyzésére. A zsebébe nyúlt. − Nem a győrővel van a baj – szipogtam. A vésetés kicsit idıigényes – magyarázta tovább. észrevétlenül törtek elı. Kis idıbe beletelt. Ne haragudj! Kuncogva ölelt ismét magához. hogy a könnyeim homályosítják a látásomat. Hát ezért álltunk meg tegnap délután – jutott el a tudatomig. Csak az az egy aprócska körülmény akadályozott meg. Szebbet még csak el sem tudtam volna képzelni. – De ezt mindenféle képen el akartam hozni. majdnem elnevettem magam. Most már értettem. 159 . – Elsírom magam az eljegyzési győrőm láttán. hogy valójában miért is sírok. hogy éppen sírtam. Egyszerő. Csak valahogy alig láttam. – Fogalmam sincs. Van még ennél is jobb? Nehezen tudtam elképzelni. – Az csodaszép. − Te sírsz? – emelte fel a fejem Patrick. − Valamivel nagyobb elragadtatást vártam – mosolygott. − Ha a győrő miatt van. hogy igent mondtál? − Persze. A hangjából kihallottam az értetlenséget. Bármikor kicserélik olyanra. a győrő. és egy apró dobozt húzott elı. Meg tudtam érteni. − Persze. hogy nem. amilyet én magam is választottam volna. mintha csak egy csöpögıs romantikus történetben lennénk. A karikagyőrők csak egy hét múlva lesznek készen. − Te erre készültél? – emeltem fel a szemem a győrőrıl. hogy a szemembe nézhessen. − Nem vagyok normális – állapítottam meg. Én magam sem tudtam. amilyet szeretnél. Mintha valami féle köd ereszkedett volna a szemem elé. hogy készültem – folytatta. elegáns.− Mire gondolsz? – néztem rá gyanakodva. Megint a győrőt néztem. mire rájöttem. – Amióta csak ismerlek. és talán egy kicsi ijedtséget is. Ahogy felismertem a megkönnyebbülést a vonásain. hogy Patrick pontosan eltervezte ezt az egészet. három kicsi. − Csak nem azt akarod mondani. mind-mind ezt bizonyította. Ezt nem hiszem el – háborogtam magamban. amik alattomban. amit még mindig elıttem tartott. − Hát akkor? Egyre nyilvánvalóbb volt a kétségbeesése. A kirándulás. vékony karika. és nem is igazán vágytam már több meglepetésre aznap.

hogy győrős menyasszony vagyok. Még az sem. mikor hazaértünk. − Remek. Erre már én is elnevettem magam. hogy ı ugyanolyan rosszul fogja magát érezni a figyelem középpontjában. mintha álomból ébredtem volna. Patrick zavartan megköszörülte a torkát. Erica alulmúlta önmagát – állapítottam meg. és ezzel felkeltette a gyanúmat. − Ne kímélj! − A győrőt is együtt választottuk. Ám úgy látszott tévedtem. Láttam. mit fognak mondani a szüleid? – találgatott egy újabb óra csend után. arra sem volt szükség. hogy a nıvérem imád ünnepségeket szervezni. − Nem. még csak egy árva rendezvény sátor sem állt az udvaron. Biztosan totál zakkantnak gondol – állapítottam meg. mint én. hogy már eljött-e az ideje. hogy a szenvedélyének hódoljon. Jó és rossz dolgok egyaránt össze-vissza kavarogtak. − Talán sejtésnél kicsit többrıl van szó – erısítette meg a félelmeimet. – Talán azt várná. Dehogy. mielıtt folytattam volna. ha nem sejtenék. Abbahagyta és várta a reakciómat. − Tulajdonképpen meg lennék lepve. − És? – nógattam. − Nos. hogy Patrick gyakran rám pillantott vezetés közben. ha egy kicsit lökött vagy. – Biztosan azonnal elkezdett kombinálni. hogy végtelenül boldog legyek. − Sóhajtottam. Amíg hozzám akarsz jönni. és ez remek ok. erre én itt szomorkodom. Fancsali ábrázata kicsi elégtételt szolgáltatott. hogy folytassa. hogy a teljes igazság egyáltalán nem fog tetszeni. Csak annyi minden járt a fejemben. Pedig nem volt rossz kedvem. hogy megkérjelek. Kaján örömmel gondoltam arra. hogy mindig egy újabb és újabb meglepetéssel áll elı. − Jaj ne – nyögtem fel. Egy ilyen alkalmat biztosan nem fog kihagyni. A hazaúton sehogy sem tudtam úrrá lenni a melankóliámon. semmi nem számít.− Cseppet se aggódj. Ettıl kicsit kevésbé sajnáltam már saját magam. Mikor beléptünk az ajtón rögtön az ebédlıt 160 . − Mit akarsz ezzel mondani? − Szóval nem voltam benne egészen biztos. − Tartasz tıle. Úgy néztem rá. Már nagyon bosszantott. A hétvége nagyon hamar eltelt. szerinte mit szólnál – hadarta egy szuszra. Akkor készülj fel a fogadtatásra! Biztosan te is tudod. Most már tényleg kezdtem kétségbeesni. Nem volt idım még megemészteni. Sehol egy idegen autó. − Úgyhogy megkérdeztem Ericát. Tartottam tıle.

A háta mögött Simon jelent meg. hogy Lily éppen felém nézett. hogy a húga. már a saját élményeit sorolta.kémleltem. Lily is látta a testvére ádáz pillantását. de egyikre se várt választ. Patricken tisztán látszott. Lily inkább kilométereket gyalogol. Nincs ünnepi teríték. Meglepetten próbáltam kitalálni. Talán mégis lesz olyan szerencsénk. Az arca csak úgy sugárzott. A választól tátva maradt a szám. Lily viharzott be az ajtón. békésen tévéztek. Korai volt. hogy eltelik ez nap különösebb megrázó esemény nélkül – reménykedtem. hogy ide jönni. de külsıleg nem látszott rajta. hogy bármi baja is lenne. Mindenki ijedten ugrott fel a hang hallatán. Talán mégis képes Erica egy titkot megırizni. Felemeltem a kezem. családilag. hogy világra szóló vendégséget rendezzen. Nemsokára egy autó reflektora világított be az ablakon. mikor rájött. és megfogta a kezem. Arrafelé indultam. hogy felkészüljek a nagy hír közlésére. hogy a nıvérem dacára minden korábbi félelmemnek. Ránéztem az 161 . Úgy éreztem. Meredten bámultunk rá. hogy Patrick egy pillanatig elfelejtett levegıt venni. De ugyanakkor örültem is. Elégedetten nyugtáztam. és mivel nem tudtam. és kihagyni ezt az alkalmat anélkül. − Megúsztuk – súgtam Patricknek. hozzon el. Ericát és a családját még csak nem is láttam sehol. hogy tudnának bármit is Patrick lánykérési terveirıl. Így akadt némi idım. Vidáman kezdett beszélni. illetve megláttam az okát. a következı pillanatban pedig hatalmasat sikoltott. Nagyon megörültek nekünk. és Ericáék után kezdtem érdeklıdni. és Simon bizony együtt jöttek. Viszont futva jött hozzám. mint a többiek. a nıvérem elkaphatott valami egzotikus betegséget. hogy most fogtok hazaérni. Kicsit túl feldobottnak tőnt. Egyáltalán nem látszott rajtuk. hogy mit is akar. hogy ha rajta múlik. Talán nem ismerem mégsem olyan jól a testvéremet. egyszerre ezernyi kérdést tett fel. és ugrott a bátyja nyakába. egyetlen kósza pezsgıs pohár sem. Láttam. − Erica telefonált. Kihagyott egy ilyen remek parti-alkalmat. Nagyon megkönnyebbültem. megkértem Simont. és halk beszélgetést is hallottam. Simon kicsit gyorsabban. Hamarosan megtudtam. és hadarni kezdett. Moziba mentek. A nappaliból kiszőrıdött a tévé hangja. hogy kisöpörjem az egyik rendetlen hajtincsemet az arcomból. A vihar kirobbanása elıtt inkább megpróbáltam elterelni a figyelmet a feszültségrıl. A szemem sarkából láttam. mégis uralkodott magán. mint ahogy azt hittem. csak ne üljön Simon autójába. A szüleim. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel.

miért dugdossa Erica napok óta a pezsgıt a hőtıben. Én pedig szembesültem a szüleim megdöbbent tekintetével. tapasztaljam meg én anya és apa elsı válaszát. De abban máris biztos voltam. hogy azért nem pletykálkodott. Gyorsan letette a poharakat és Simon után iramodott. Még csak a közelben sem akart lenni. Nagyon zavart. A poharam felett ismét Simon arcát kémleltem. majd tovább szökdécselt a bátyjához. Kicsit túl sokáig volt kint. Már nem voltam annyira boldog attól. és egy hajtásra megitta a tartalmát. és egyre csak nıdögélt. aki csak nem tudott úrrá lenni a meghatottságán. hogy zavartan megköszörülte a torkát. Lily zavartan nézett körül. erre koccintanunk kellene – mondta azután. mert azt akarta. de már fülig ért a szája. és édesanyámat kezdtem vigasztalni. Kicsit aggasztott a reakciója. Lassan anya is kezdett magához térni. De ı nem fogadta el. 162 . és a szeme is gyanúsan csillogott. és az ajtó felé indult. Lily az egyik poharat Simonnak kínálta. İ meg sem próbálta leplezni a könnyeit. Éreztem. mikor közöljük. Lassan állt fel. hogy nem fog majd tetszeni. Olyan elkeseredett düh töltötte be sápadt arcát. − Most már értem. és kiment a nappaliból. Jobb lett volna. Anyára még várnom kellett. Nála még tartott a sokk. Sokkot kaptak elsı körben. Szó nélkül sarkon fordult. hogy Patrick néz. A csendet apu törte meg azzal. Szívesen kihagytam volna én is. Szóval ezt úszta meg Erica. Apa nemsokára visszatért a pezsgıvel. Szinte teljesen biztos voltam benne. Patrick mellém lépett. ami egyelıre még csak kialakulóban volt. és akkor hirtelen leesett. és hevesen a nyakamba borult. − Ti eljegyeztétek egymást! – ujjongott Lily. és szótlanul megölelt. Inkább elfordultam. ha túl vannak az elsı megrázkódtatáson. hogy elszorult a szívem. Lehajtott fejjel álltam. Nem feltétlenül vágytam rá. hogy a jelenlétében kelljen beszélnem a szüleimmel az eljegyzésemrıl. Mint ahogy Simonnál is. hogy örülnek-e vagy sem. Ezért hát a mozi. Szörnyő gyanúm támadt. és megszorította a kezemet. hogy Erica nem újságolta el nekik a nagy hírt. De mielıtt kiment volna. A győrőm árulkodó jelként szikrázott. Nagyon morcos volt. megállt mellettem. Lily elszaladt poharakért. A szeme egy pillanatra megállapodott rajtam. Nem mertem rápillantani.ujjaimra. Még sem ússzuk meg esemény nélkül. Megkaptam az áldását. és le sem vette rólam a szemét. Nem lehetett eldönteni. Mikor apám elé tartotta a teli pezsgıs poharat elvette. Ennyit a barátságáról. − Azt hiszem.

ami megoldást jelent. Mindannyiunk nyugalma érdekében. Nem volt túl a csalódáson. Patrick sötét arckifejezését. hogy mekkorát is tévedek. Ismét láttam Simon szomorú tekintetét. amik ugyanúgy kínoztak. Nem tudtam. Ilyet soha nem tennék. De sok mindenre. – Most végül is azt tervezgetem. Nem volt helyük a buta gondolatoknak. Na jó. Bármire azért még sem. és egyúttal az én lelkiismeretemet is. hogy nem viszonoztam az érzelmeit. Nem lehet. és sehogy sem ment ki a fejembıl Lily szemrehányó pillantása a búcsúzáskor. hogy nem érdemes vágyódnia utánam. akit szeretek. Vagy egyszerően csak megadnám neki azt. 163 . A kórházban csak a munkámra figyeltem. mikor már kezdtem reménykedni benne. Lázasan járt az agyam. Nem gondoltam volna. hogy még engem is akar. De talán egy apró lökést adhatnék a regenerálódáshoz. valami ráébresztett.10. Talán ha megkaphatna egy kis idıre. fejezet Egyedül Elkeserítı volt ismét Patrick nélkül tölteni az éjszakát. Nem kerülhettem el a további találkozásokat. hogy ki fogok találni valamit. hogy milyen jól választottam hivatást. csak azt. a lehetetlen terveknek arról. hogy pusztán jóindulatból megcsalom a férfit. akkor rájönne. Ismét megbizonyosodtam arról – ki tudja már hányadára −. Bármire hajlandó lettem volna. amit szeretne… Butaság – fordultam át a másik oldalamra. hogy rendbe jönnek a dolgok. Azt láttam. mint már az elsı pillanatban is. Nem volt helye a Patrick utáni vágyódásnak. Abban biztos voltam. aki fontos nekem énmiattam bánkódjon. a félelmeknek − hogy bármikor elveszíthetem −. Mindig. Egyedül a munka volt képes elterelni a figyelmem. A szó legszorosabb értelmében legalábbis. A legkevésbé sem. csak hogy Simon lelkét helyre billentsem. hogy Lily fontos neki. hogy hozom rendbe Lily és Simon életét. hogy tennem kell valamit. Megoldást kellett tehát találnom erre a lehetetlen helyzetre. hogy nem is én vagyok a legmegfelelıbb a számára. Ha el tudnám hitetni vele. De azt is. Talán csak a hiúságát bántja. hogy ennyi ember. Simon kitörése pedig ijesztı volt. mit fogok kitalálni. hogy ilyen szélsıségekre kellene ragadtatnom magam. Lily bánatát és csalódottságát. és aki mindössze két napja a jegyesem? Természetesen nem.

Ekkora rosszindulat hallatán meg sem tudtam mukkanni. − Ez aztán nem semmi anyukám. − Mondhatsz akármit – válaszolta Tina. A tükörben Lisa aggódó arcát láttam meg. meg gazdag. Tina volt az. aki már a legelsı nap is nem túl kedves megjegyzéseket tett. akit állítólag imádsz. − Nem úgy tőnsz. Kényszeredetten daráltam el a lényeget. hogy minél nagyobb nyomatékot adjon felkiáltásának. − Igazad van – próbáltam mosolyogni. Csak kapkodom a fejem. Nem igazán vágytam ilyen felfordulásra. Sarkon fordultam. ahelyett. Az a lány. Nem minden olyan egyszerő. − Megértelek.hiába pecsételte meg a szerelmünket a győrővel. − Mindent el kell mesélned! – erısködött. − Ó szőnj meg! – mordult rá Lisa. Lisa majd hanyatt esett. de mintha meg sem hallotta volna. – Én sem tudom igazán. mikor hallottam kinyílni a bejárati ajtót. Igaza volt. Még hallottam Lisa hangját: − Csak irigy vagy. Szinte menekültem. – De nem szabad hagynod. A mosdóig sikerült megıriznem az önuralmamat. hogy most már mindenki ránk figyelt a pihenıben. Naná. Tovább folytatta. Ott azonban kitört belılem a sírás. Ennél egyszerőbb nem is lehetne. de a múltja… − Sokat mondó szünetet tartott. Megmerevedtem. hogy elküldtem volna a fenébe. − Csak nem sírsz egy ilyen liba miatt? – próbált vigasztalni. − Biztatóan mosolygott. − Persze. mikor meglátta az ujjamon. − Nem éppen makulátlan. − Viccelsz? A férfi. Patrick Hazard nem kimondottan az a férfi. Minél messzebb akartam kerülni ettıl a nıtıl. Nem ismertem magamra. amit meg kívántam osztani mindenki mással is. mi bajom van. Csak kicsit összekuszálódtak most a dolgok. Mi más számít egyáltalán? A többit elegánsan el kell felejteni. és nem mindig könnyő. Annyi minden történt mostanában. Szóval jól néz ki. mint egy boldog menyasszony – hallottam egy undok hangot a hátam mögül. – Ez az igazság. megkérte a kezedet. hogy egy ilyen rosszindulatú bajkeverı keresztbe tegyen az örömödnek. Csak azt. Feltartóztathatatlanul peregtek a könnyeim. − Én igazából megértelek – bólogatott. és kirohantam. és a többiek lelkesen helyeseltek. – Még füttyentett is egyet. de csak egy torz vigyorra futotta az erımbıl. Ugyan miért lett volna másképp éppen most. Tina véleménye aztán tényleg semmit nem számít. Kit érdekelnek a megjegyzései? 164 . aki minden lány álma lenne. és még egy ilyen csodás győrővel is megajándékozott. hogy nem.

Tudtam. hogy láthasson kiborulni. hogy más áll a háttérben. ami visszatartotta a beszólásoktól. De hát honnan is tudhatta volna. Egy újabb. − Jogos – hagytam helyben. miközben az elızıt sem tisztázta még. a boldogságunk közepette. − Na. A torkom elszorult. És mikor a szokásos forró ölelés helyett csak futólag arcon csókolt. akkor azonban már sajnáltam. Rettenetesen ijesztı volt az egész. és a lelkiismeret-furdalás. Patrick délután megint a kórház elıtt várt. Felsóhajtott. De nem tudtam hová tenni. Nem nagyot. és most már úgy ölelt magához. hogy nem tudom. Kétségbeesést talán? − Nincs semmi baj – mosolygott. Nem voltam benne biztos. Valami 165 . hogy nem erısködtem idáig jobban. hogy máskor hidegen hagyott volna egy efféle beszólás. vagy valóban meg kellene rémülnöm. hogy valami nincs rendben. már biztos voltam benne. de semmi képen nem zaklatott volna fel annyira. amit átélt. hogy nem csak a délelıtti összeomlásom miatt érzek-e így. de a szeme nem állt összhangban a szájával. célba találtak a megjegyzései. − Mi a baj? Történt valami? – még én is alig hallottam a saját hangomat. A szavai kisebb ütést jelentettek a gyomorszájamra. Csak azért éreztem valami furcsát a szorításában. − El kell utaznom egy kis idıre. Talán Lisa mondott neki valamit. Tina a nap további részében már nem szemétkedett tovább. hogy elmondja a történetét. Bár ezen igen elcsodálkoztam volna. mint egy figyelmeztetés: „Hé! Lesz ez még rosszabb is!” Volt valami a kijelentése mögött. Kicsit megbántam. Miért vagyok ilyen mimóza? Nem mondom. Annyira nem volt helyén való arról a borzalomról beszélni. – Szedd össze magad! Ne add meg az örömöt ennek a buta tyúknak. mert valami titok bújik meg itt. Az arca nagyon komor volt. vagy megbánta a korábbi csípıs megjegyzését. és megmostam az arcom hideg vízzel.− Kicsit túl érzékeny vagy mostanság – nevetett. Egy pillanatra elöntött a szégyenkezés. hogy talán kicsit meg is könnyebbültem. amiért még nem kellett hallanom. hogy a vécében bömböljek miatta. hogy milyen ırültségek járnak a fejemben? Természetesen sehonnan. hogy nem csak egy szimpla utazásról van szó. mint máskor is. És én vártam türelmesen. hogy láthassa. Pedig megígérte. gyere barátnım! Ne adjuk meg neki azt az elégtételt. Mintha az arckifejezésében láttam volna tükrözıdni a korábbi buta gondolataimat Simonról. − Semmi esetre sem – nevettem most már én is. Mintha egy idegen állt volna elıttem. de azért érezhetıt. és mind nagyobb teret követelt. Ott. amibıl sejtettem. ahogy egyre feljebb tört bennem a balsejtelem.

láttam. amit iránta éreztem. Megrántotta a vállát. Az agyam kikapcsolt. hogy elméleteket gyártson. Túl hamar a házukhoz értünk. Ezt már hallottam néhányszor – morogtam elkeseredetten. Nem tudtam megfejteni. már ült is a kormány mögé. ha tudnék a múltjáról. mikor Patrick egy pillanatra magunkra hagyott a konyhában. hogy simán fognak menni a dolgok egy ilyen rejtéllyel a háttérben? Nem. − Gyere utánam a te autóddal! – utasított. − Alhatna Lily nálatok. Töprengésembıl Patrick színtelen hangja riasztott fel. Nem gondoltam. hogy könnyen fognak menni. hogy sajnálnia kell? Nem várhattam tıle választ. mire Lily látványosan pofákat kezdett vágni. Mégis ilyen sokat számítana Tina és az emberek véleménye? Talán túlságosan is hatott a tisztán látásomra a szerelem. türelmetlenség. hogy mindent sokkal jobban értenék. 166 . A vezetés is csak rutinból ment. − Lehet? – fordult ismét felém. Ha nem ment volna elıttem. Mindent el fog mondani. Nincs szükségem pesztrára. és ha történt volna valami váratlan esemény. de abból. mint ahogy a testvérétıl sem. elkeseredettség keveredett benne. Furcsa pillantást vetett rám. − Patricket kell kérdezned. mi az oka Patrick hangulat-változásának. Azért addig nem indult el. Hogyan is gondolhattam. Még arra is képtelen volt. és még valami: sajnálat. amíg nem vagyok itthon? – kérdezte. Ismét fájdalmat okozott. aki hamarosan visszatért egy táskával. Meg sem várta a válaszomat. hogy el is tévedek. − Patrick – durcáskodott. nem tudtam volna idıben reagálni rá. annyira nem tudtam odafigyelni az útra. Azt gondoltam. hogy biztos a válaszomban. Nem volt idım megint felkészülni a komorságára. − Erre most nem vagyok kíváncsi! Olyan szigorúan nézett rá. – Hozzánk megyünk. – Nem vagyok már kislány. Engem sajnálna? Miért? Mi történt. Lily sem volt jobb kedvében. amit apám szavazott neki. − Ja. mintha nem is a bátyja. hogy már össze is volt csomagolva a húga számára. hogy menni fognak. amíg én is be nem ültem a saját kis kocsimba. − Mi folyik itt? – fordultam gyorsan hozzá. és a bizalom. még lehet. Elızı nap még semmi baja nem volt.megmagyarázhatatlan oknál fogva azt éreztem. hanem inkább az apja lett volna. Arca tükre volt a bátyjáénak. Szemrehányás. ezáltal akarva-akaratlan formálva az én gondolataimat is.

hogy elıtte nem jelentek meg az agyamban. de a hangom nem volt több suttogásnál. − Természetesen vissza fogok jönni – válaszolta. hogy egyhamar ismét itt lesz. Ez valaki más volt. – Meg fogom magyarázni. Valamiféle magyarázattal csak elı kell állnia. Nem az az ember volt. Biztosan haragszik. ha más nem. miközben a szemembe nézett. Sötét szeme most szinte fekete volt. mintha nem tervezné. A lengıajtó kis híján leszakadt helyérıl a lendülettıl. De nem tudtam rájönni. Valami nagyon nem volt rendben. és a gazdaságot értette. hogy a „mindenem” alatt nem csak a házát. − Mégis mi történik itt? – néztem könyörögve Patrickre. No és persze itt volt a húga. mi az. 167 . mire Lily mérgesen felkapta a táskáját. – Vidd el Lilyt hozzátok! Nem szeretném. és az ingerültség. − Fél óra? – azt hittem. Lily ne legyen egyedül? És velem mi lesz? Engem egyedül hagyhat? Mindenféle indok nélkül? − Visszajössz még? A szavak úgy buktak ki belılem. – Elvégre itt van mindenem. Ahogy nézett. Fél órán belül már indulok. Ez elég kétértelmően hangzott ahhoz. amit el kell intéznem. Mitıl lenne szomorú? Nem ıt hagyják el. hogy ha nagyon akartam még azt is bemagyarázhattam magamnak. De nem tudom elmagyarázni. Hallottam már ezt tıle máskor is. hogy sikítok.− I-igen – nyögtem ki mégis. Valami iszonyatosan bántotta. de nem teheti meg. hogy a haragtól. − Közbe jött valami. mikor hallottam elhangzani ıket a saját hangomon. Csak… − …nem most – fejeztem be a mondatot. hogy nem osztja meg velem. Mintha nem is lett volna kapcsolat a szám és a gondolataim között. hogy így megy el. és aki engem szeretett. ha itt maradna nélkülem. vagy a szomorúságtól-e. és kétségbeestem attól. Nincs idı rá. Én lepıdtem meg a legjobban. akit szerettem. és kiviharzott a konyhából. Nem tudom. Patrick elképedve nézett rám. Ne legyen egyedül. és még össze kell szednem néhány holmit. A tekintete. Legalább valami hazugsággal. de rezgett benne a türelmetlenség. mindenféle indok nélkül. − Kérlek Emily! – szólt türelmetlenül. hanem talán engem is. − Ez meg milyen kérdés? – a hangja nagyon visszafogott volt. − Bízz bennem! – kérte. Csak mintha olyan lett volna. mikor jövök vissza.

hogy a bátyja miatt-e. Simon megszállottsága. mint valaha.Az arca egy pillanatra megrándult. nem az elsı volt már. A keze. Már tiltakozni sem volt erım. − Miért? − Csak ennyi tellett tılem. sem azért. Lily érzései. hogy nem bírom ki az elsı próbatételt? Bár ha jobban belegondoltam. – Nincs jogom hozzá. Könyörgött. hogy lesz hozzá elég erım. hogy hajlandó vagyok várni. Jobban. vagy amiért ideiglenesen hozzánk kell költöznie. de arra kérlek. és a terepjáró felé indult vele. A szeme most nem hipnotizált. Csak még mindig nem akartam meghallani. Patrick felkapta a lépcsıre dobott táskáját. − Indulnom kell – súgta a hajamba. Kapaszkodtam a tekintetébe. majd magához ölelt. Kelletlenül engedtem el. Patrick titkai. Úgy nézett rám. hogy nincs közös jövınk. − Az enyémmel mentek – közölte. Nagyon elkeseredett képet vágott. Én is biztos voltam benne. Csak kért. És tudom. Megkönnyebbülten sóhajtott. − Mindent meg fogsz érteni. Csak magamban nem. de még nem engedett el. talán a vállam felé. Mind-mind azt súgták már kezdettıl fogva. − Igazad van – mondta alig hallhatóan. − Mert sokkal megbízhatóbb. A titkolózással. amiket úton útfélen megbántottam akaratlanul is. Arra nem is volt szükség. hogy az elszántságom. És én kész voltam bármit megígérni. Keserően gondoltam arra. Egyáltalán nem hittem benne. és még csak meg sem próbált bármiféle magyarázatot adni a kijelentésére. Nem tudtam eldönteni. értéktelen ember vagyok én. Biztonságban akarlak tudni benneteket. még egy kis idıt adj nekem! Megígéred? Nem tett semmit. hogy meggyızzön. hogy hamarabb nem mondtam el. Benne bíztam. hogy betartsam az ígéretemet. − Muszáj elindulnom. 168 . ami félúton volt talán az arcom. És most már ordították. hogy meg fogod bocsátani. hogy megerısítse a belévetett bizalmamat. amivel a kapcsolatunkba vágtam nagyon hamar odalett. Engedelmesen lépkedtem kifelé. a kiszámíthatatlansággal. De most sokkal jobban emlékeztetett az ölelése addigi önmagára. Mindössze a szememmel jeleztem. Lily kint várt. bármibe is kerülhetett nekem a végén. Megint éreztem a görcsös feszültséget a karjaiban. mintha pofon vágtam volna. amikor kezdett kibontakozni az ölelésembıl. a szóbeszéddel. mint a te tragacsod. Hát miféle utolsó. hogy meg tudok birkózni ezzel a helyzettel. lehanyatlott. Már nem hittem.

Meg sem fordult a fejében.Csak hápogtam a meglepetéstıl. Meglepıen könnyen boldogultam a számomra szokatlanul nagy jármővel. A mőszerfal felılem akár egy őrhajóé is lehetett volna. hogy tragacsom… Meg biztonságban… Különben sem hiszem. Nem is számítottam rá. de a kormánykeréken kívül más nem is volt ismerıs. Szemmel láthatóan kielégítınek találta minden magyarázatát. biztosan vezette már máskor is. Szerencsétlenkedtem ugyan egy kicsit az automata sebességváltóval. Két kezébe fogta az arcomat. Egy pillanatra helyrebillentek a dolgok. Hívlak. de hamar megszoktam. hogy akár tiltakozhatok is. Még. hogy én vezetni tudom ezt a hipermodern csodát. Mégis csak a bátyjáé volt az autó. mikor beléptünk a konyha ajtaján. Segítettem vinni Lilynek a táskáját. Mintha egy röpke mosoly suhant volna át a vonásain. Erica meglepetten nézett ránk. − Motorral. Megkönnyebbültem. Úgy sokkal gyorsabb. Elengedett. és megcsókolt. A kanyar után már csak a fákat láttam. hogy meg akar majd vigasztalni. és szemmel láthatóan azt várta. hogy hazainduljak. és én is teljesen biztos voltam az érzéseimben. A visszapillantó tükörben addig néztem Patricket. A lábaim engedelmeskedtek. Gyors puszit nyomott Lily arcára. ha a tükörbe néztem. − A kulcs az autóban van. Betette Lily táskáját a hátsó ülésre. − A te autód itt jó helyen lesz – mondta még mindig tátott számat látva. mikor bekanyarodtam az udvarunkra. − Mi történt? 169 . amint tudlak. mióta ez az egész ırület elkezdıdött. Nem tudtam rajta eligazodni. − Nem lesz semmi gond – szólalt meg mellettem Lily. amíg csak lehetett. hiába tiltakozott az agyam az elválás ellen. Az út üres volt mögöttünk. − És te mi-mivel fogsz menni? – dadogtam szánalmasan. tapintatosan hátat fordított. − Viccelsz? Én nem boldogulok ezzel a batárral. Elıször. Szinte félálomban indultam a terepjáró felé. Mikor Patrick felém indult. inkább végtelen aggodalommal nézett a testvérére. De már vége is volt. hogy kikérje a véleményemet. Igyekeztem csak az ismerıs dolgokra koncentrálni. aki már nem durcáskodott. Megadóan ültem a volán mögé. − Nem szeretnél vezetni? – kérdeztem reménykedve Lilytıl. Vigyázz Lilyre! És persze magadra is. hogy szeret. Éreztem. hogy ez már így éppen elég is volt. vagy esetleg. Még jó.

Úgy kapaszkodtam belé. és nagyon gyorsan. Én is nagyon féltem. hogy 170 . hogy Lily beszélni kezd. mintha valami nem tetszene neki. hogy ez fog történni – tisztán kitőnt a hangjából az indulat. − Tudtam. mint fuldokló a mentıövbe. és leraktam a táskát. Összehúzott szemében láttam a saját arcom. Amíg ı itt van. hogy fájdalmat fog neki okozni. mint aki mindjárt elájul. amit meg sem próbált visszafojtani. ami az utamba került. − Hát persze apu – motyogtam. hogy Simon elılép Erica háta mögül. Elgondolkozva. mi folyik itt? Apám ránézett. Az engedelmesség belém volt nevelve. figyelj rám! Önkéntelenül ránéztem. − A nıvérem egyáltalán nem volt egyedül az ijedtségéve. ahogy a harag mind jobban elönt. − Most hívott Patrick – jelentette be. Lily odajött hozzám. Apa lépett be az ajtón. Ugyanilyen messzirıl hallottam. Ó! Szóval neki elmondta. hogy Patrick is vissza fog jönni. és összegömbölyödtem az ágyon. Nem értettem belıle semmit. Ismét rám figyelt. – Emi úgy néz ki. és átölelt. Érdekes – futott át az agyamon. Szinte hadarva. − Valami baj van? – kérdezte. Simon szavait viszont annál jobban ki tudtam venni. Talán ezért is ígértem meg olyan könnyelmően bármit. Ijesztı volt. – Patrick nemsokára itt lesz megint. Soha többé nem kelek fel innen – határoztam el. − Emily! – szólított. Teljesen elképedtem. − Azt még nem tudom – válaszoltam az igazságnak megfelelıen. addig biztos lehetek benne. – Nem is láttam az udvaron az autóját. Akkor nekem miért nem? − És mégis mi? – értetlenkedett Erica. Felbotorkáltam az emeletre. Mint egy alvajáró indultam az ajtó felé. Csak nem kell elengednem magam mellıl. Éreztem. − Nincs semmi baj – mondta. − Apa! Mi történik? Mi baja Eminek? Erica hangja mintha nagyon messzirıl hallatszott volna. Úgy remegtem. de nem érdekelt mit akar mondani. Elmondanád. de csak futólag. és felálltam. – Megmondtam. − Kislányom.− Lily itt marad pár napig – magyaráztam. mi történt – folytatta. mert nem bírtam tovább vinni. Megígértem neki. A szemem sarkából láttam. − Jesszus hugi! Teljesen megijesztesz. Halkan. mint a nyárfalevél. Mit jelentsen ez? − Elmondta. Az arca sápadt volt. Leroskadtam az elsı székre.

vagy éppen alszom. Egyszer azonban apával sikerült beszélnie. Sokáig feküdtem így. Nagyon haragudtam rá. hogy Patrick lehet az. Az arcán látszott. Nekem kellett volna igazat adni. nem ıt. mintha aludnék. Úgysem adta volna meg. De felmentettem magam alóla. és látta. Egész jól sikerült. nem Patricket. csak én nem. Ugyanolyan halkan. Persze ez nem tartotta vissza attól. Ha már válaszok nélkül hagyott itt. hogy én ismét nem voltam hajlandó átvenni a készüléket. remekül el tudtam kerülni. amitıl jobban érezném magam. A lépcsı aljában Lily várt. Legalább egy estére. amit apa. hogy többször csörgött a mobilom. Majd meglátom. és ismét becsukódott. a fagyottság. hogy beszélnem kelljen vele. mennyire nem ért velem egyet. Nem hittem. Csak vártam. Tudta. Hallottam. Nincs ember. Apa biztosan elárulta neki. Becsapottnak éreztem magam. ha egyáltalán nem gondolkodtam. Nappal a kellemetlen kérdések elıl menekültem. Nem vettem róla tudomást. 171 . nem neki. Úgy tettem. aki annyit aludt volna. Az sokat segített. Egyszerően csak megpróbáltam túl lenni a napokon. Bár nem hittem benne. és talán emlékeztetni akar az ígéretemre. Vártam. − Elıbb. de azért hallottam. hogy bármi olyat tudna mondani nekem. Azt akartam. Hogy nem vagyok otthon. hogy akkor magyarázatért könyörögnék. mint én − állítólag. Hátat fordítottam neki. Vagy többre. hogy Patrick akár egy pillanatig is beveszi ezt a maszlagot. Próbáltam a gondolatokat elhessegetni a fejembıl.türelmesen megvárom a válaszát. Néhány napot sikerült így végig csinálnom. és Lily tudhat. és mindent elmondjon. A telefonomat most már állandóan kikapcsolva tartottam. vagy utóbb beszélned kell vele – állapította meg csendesen. Összeszorított szájjal hallgatta. hogy kivel beszél apám. hogy a vezetékes készüléken keressen. hogy visszajöjjön. amit Patrick mondott a vonal túlsó végén. a kétségbeesés. Egyszer az ajtó is kinyílt. Engem kellett volna védenie. és ı azonnal elmondta az igazságot. hogy elmúljon a zavarodottság. Engem kellett volna megérteni. hogy üres legyen az agyam. mennyire megviselt vagyok. éjjel pedig a rémálmoktól. Ne keringjen benne semmi. Újabb kellemetlen kérdést sikerült megspórolnom – állapítottam meg valahol az agyam leghátsó zugában. Nem akartam hallani a hangját. Nagyon halkan. Féltem tıle. De milyen igazság az. Mivel azonban azt soha nem én vettem fel. pedig sejtettem. Vártam. Erica általában füllentett valamit a kedvemért.

Csak el kellett intéznie valamit. ilyen autóban még úgy sem ültél – mutatott jelentıségteljesen a távolabb álló. hányingerem volt. Láttam irigykedı arckifejezésén. De nem tudtam napirendre térni felette. hiszen nem hagyták volna szó nélkül. Ennyi erıvel csengıt is köthettem volna a nyakamba. csak velem nem. Megpróbáltam hát jó képet vágni az egészhez. Minden fej a megadott irányba fordult. Persze Tina figyelmét semmi nem kerülte el. Meg tudtam volna fojtani az aljasságáért. Patrick egyértelmően kijelentette. hogy hajlandó lenne ilyen nyíltan ellenszegülni a bátyja akaratának. hogy elromlott az autója. de azért jól látszó autóra. de közben rám nézett. Éreztem. Sıt. a slusszkulcsok pedig a házába voltak bezárva. pedig viszonylag messze lakik a várostól. − A mi fizetésünkbıl nem telik rá. mikor a szobámba értem. Már a lépcsı felénél jártam. Nem akartam tovább beszélgetni. hogy teljesen oké az életem. Had higgyék csak. hogy elvörösödök. Azért biztos. még az ennivaló gondolatától is. kapva kapott az alkalmon. olyan gúnyosan. Nem akartam Tinának megadni azt az örömöt. a kapun kifelé menet arra panaszkodott. De pár kanál étel után mindig visszaszöktem az emeletre. ami biztos. hogy mit szeretne. a lehetı legmesszebb álltam meg a kórháztól. hogy lássa. Megkönnyebbültem. hogy alattomban belém csípjen. Lilyt egyáltalán nem akartam megkérni. − Lefogadom. Nem volt semmi étvágyam. Ennek köszönhetıen minden arra irányuló igyekezetem. hogy vigyen haza! – javasolta neki. aki szintén a mi mőszakunkba volt beosztva −. És amikor az egyik fiatal ápoló – Derek. − Hogy-hogy ezzel jársz? – nézett rám Lisa értetlenül. Nagyot sóhajtott. hogy gyerekesen viselkedem. Egyébként sem hittem benne. Kénytelen voltam a terepjáróval járni munkába. Derek felhördült. és busszal kell járnia. ha egy falatot sem eszek. hogy kirázott tıle a hideg. Az autóm Patrick garázsába. És Lisa aggodalmára sem volt szükségem. valami nagyon nincs rendben. hogy mindenki mással megosztotta a problémáját.− Tudom. Tudtam. hogy segítsen nekem elhozni. Bosszúsan. − Talán kérd meg Emit. hogy megpróbáljak minél kevésbé feltőnı lenni – ezáltal is elkerülve a kényelmetlen kérdéseket – eleve halálra volt ítélve. hogy ne piszkáljanak feleslegesen. Enni lementem ugyan. Ráadásul szinte elviselhetetlennek éreztem a hiányát. Az otthon töltött idım kilencvenkilenc százalékában oda gubóztam be. Nem szakítottunk. De beletörıdött a makacsságomba. 172 .

hogy valami sokkal gorombábbat mondjak neki. − Nem hallgattatta el a durvaságom. amíg kénytelen leszek valamelyest szem elıtt lenni. hogy akkor Emi az ı autójával furikázna? Egyszerően csak irigy vagy. Nem fogom kibírni munka nélkül. hogy szakítottatok. Nem láttam rá semmi okot. − Tényleg – kapott a fejéhez Tina. Téged is elvigyelek? – fordultam Lisa felé. amikor semmi nem tudja megakadályozni a gondolkodást. mennyire ideges és dühös vagyok. Csak nem történt valami köztetek? − Most nincs a városban – szőrtem a fogai között. de már akadt egy önként jelentkezı – közölte sugárzóan mosolyogva. hogy bármi közöd lenne hozzá. hogy már többször láttam a kórházban. Mérgesen hátat fordított.− Te még nem is láttad az új autóját? – folytatta Tina kegyetlenül a lealázásomat. – Patrick pedig kölcsön adta az övét. Úgy is arra megyek. − Hahó! Ébresztı! Most két napig szabadok leszünk. Neki most nincs rá szüksége. nehogy felnyögjek. Két nap. hogy a te feneked alatt soha nem lesz ilyen kocsi. de a nevére nem emlékeztem. és még egy mosolyt is megpróbáltam kipréselni magamból. – Akkor holnap találkozunk. – Elutazott. Értetlen arcomat látva még hozzá tette. − Nem arról van szó. de Lisa megelızött. Két nap semmit tevés. − Még csak az kéne – kacagott Lisa. hogy egy kis idıre elvegye a kedvét a piszkálódástól. és fejével az egyik közeli autónak támaszkodó jóképő férfi felé intett. − Nem hiszem. − Hát persze. − És mégis hová? – mosolygott Tina. hogy miért is ne tenném. mert tudod. Ki kell találnom valamit. Rémlett. Két nap. és otthagyott minket. Inkább vicsorgásnak hatott.− Az enyém is elromlott – magyaráztam gyorsan. Nehogy dolgozni gyere itt nekem! A szám szélébe kellett harapnom. Ez végre elég volt. és hogy ne látszon rajtam. 173 . − Köszi. − Te nem vagy normális. − Rendben – motyogtam. − Az nem az én autóm – kétségbeesetten igyekeztem. – Régen láttuk a barátodat. de a mosolya cseppet sem volt kedves. − Szóval tényleg elvinnél? – kérdezte Derek reménykedve. csak nem akarod megosztani velünk? Már nyitottam a számat. Gondolod. hogy ne remegjen a hangom.

Mintha a száguldásra találták volna ki. − Én mindent odaadnék azért. hogy egy ilyen kocsival vétek lassabban menni. és azonnal bekötötte a biztonsági övét. Biztos voltam benne. A kocsi viszont nem festene valami esztétikusan utána. Megint elnevette magát. Hamarosan kiértünk a városból. − Nem is tudod. Amikor azonban kikanyarodtam a fıútra. − Én úgy tudtam. Hihetetlen volt. de nem álltam meg a megengedett sebesség-határnál. Teljesen biztos voltam benne. Még soha nem mentem ilyen gyorsan. Már régen kilehelte volna a lelkét a meredek szerpentinen. Egy pillanatra megértettem Derek lelkesedését. ahová menni szeretnék. − Intettem neki. mi ütött belém. – Nekem csak az a lényeg egy kocsiban. de élveztem a sebességet. Nem igazán értettem. miért nevet. miközben bemászott az anyós ülésre. A terepjáró azonnal engedelmeskedett a lábam legfinomabb mozdulatának is. már nem jelentett gondot vezetni. − Igen. − Ja. és azt is. Az én autómmal nem is lehetett volna. ha megnézzük mit is tud ez a csoda autó – pillantottam Derekre. hanem tovább nyomtam a gázpedált. hogy nekünk nem esne bajunk. hogy a terepjáró milyen engedelmesen követte a mozdulataimat. Szinte ellenállhatatlan vágyat éreztem. hogy végig horzsoljam a Land Rover oldalát.− Indulhatunk? − Derek hangja térített magamhoz. milyen autót vezetsz? − Nem igazán – rántottam meg a vállam. − Azta! Ez egy Freelander! – lelkendezett. Fél füllel hallottam. − Én benne vagyok – válaszolta vigyorogva. Magam sem tudtam. Hirtelen ötlettıl vezérelve gyorsítani kezdtem. mikor közelebb értünk az autóhoz. Óvatosan kimanıvereztem a parkolóból. Egy pillanatra belém bújt a kisördög. hogy rám erıltesse-e az akaratát. hogy Land Rover – néztem rá összevont szemöldökkel. Egy Land Rover Freelander Td 4 – magyarázta türelmesen. hogy egyszer ilyen autóm legyen – folytatta az áradozást. Most már világos – válaszoltam az érdeklıdés minden jele nélkül. Patrick háromszor is meggondolta volna legközelebb. hogy szálljon be. Még mindig nem tudtam teljesen megszokni az impozáns méreteit. hogy Derek ujjong mellettem. Nagyon jó érzés volt. − Mit szólsz hozzá. hogy olyan közel menjek az út menti sziklákhoz. Álom volt vezetni. 174 . hogy elvigyen oda. Valóban szuper autó volt. Ezt még az én hozzá nem értı szemem is meglátta.

Szinte feltépte az ajtót. − Most nem alkalmas – válaszoltam. Te jó ég – jutott el a tudatomig. Igaza volt. − Szállj ki! – parancsolt rám kiáltva. – Mehetünk? Nem azonnal felelt. nehogy hangosan vihogni kezdjek. A járır kocsi nem szirénázott. − Megırültél? – üvöltött tovább. – Egy rendırautó jön utánunk. Az arca elképesztıen fehér volt. mit tud az autó. most már sokkal halkabban. Szegény fiú kínosan feszengve állta a pillantását. Nem pazarolta az idejét udvariaskodással. csendben idegösszeroppanást kapok? − Akartátok? Mégis kivel? A kocsi belseje felé intettem. Az sem.− Lassíts Emi! – szólt rám hirtelen Derek. Most vette csak észre. hogy nem vagyok egyedül. Hallottam. akkor még az lehetetlen lett volna. Sokkolt a felismerés. A tükörben láttam. hogy megússzam a kellemetlen beszélgetést. milyen nyugodt a hangom. A sápadtsága vörösbe váltott. Jobbnak láttam. – Mosolygok. amit ott látott. Mindössze a reflektorral jelzett néhányszor a sofırje. − Van fogalmad egyáltalán arról. Talán próbált valami értelmet felfedezni a szememben. ha megbüntetnek. Még akár egy héttel ezelıtt is rettenetesen be lettem volna ijedve. Mi ütött belém? Talán szépen. 175 . − Csak ki akartuk próbálni. tisztán kivehetı volt az arcán a harag. Engedelmesen félre álltam. hogy mennyivel mentél? Meg akarsz halni? − Ugyan dehogy – válaszoltam. hogy én szabályt szegjek. Egy pillanatig ádázul nézett Derekre. és magam is meglepıdtem. hogy mennyire nem érdekel. mikor már vele szemben álltam. Úgy sem volt rá semmi esélyem. hogy Derek elkeseredetten felsóhajt mellettem. Belenéztem a visszapillantó tükörbe. Keményen tartanom kellett magam. Egyébként sejtettem. Szótlanul nézett. Igaz. − Egy barátom – mondtam még mindig mosolyogva. mint aki menten gutaütést kap. − Ugye tudod. Úgy festett. − Ez meg kicsoda? – intett mogorván Simon. − Csak ha sokkal lassabban hajtasz. amiért szabályszegésen kapnak. Mármint. és a kék fényt sem használta. Nem tudta értékelni. ha minél hamarabb túl vagyok rajta. − Szép kis kalamajka. hogy a várakozásomnak megfelelıen Simon száll ki az autóból. hogy beszélnünk kell – mondta végül. hogy ki ülhet benne. Ahogy közelebb ért. Nem tetszhetett neki.

hogy tudtam volna. aki az épületbıl kiszaladt. Tudtam. Bámultam a tájat. Most már figyeltem rá. de nem szólt egy szót sem. hogy segítsen.− Megígérem. hogy még egyszer nem akar majd velem jönni. Mivel már jó ideje jöttem anélkül. Megkértem a készséges fiatal srácot. A hátralévı út a házukig már eseménytelenül telt el. Úgy gondoltam. − Nem hittem volna. 176 . Felhördült. és pár száz méter után már a benzinkút fényei is jól kivehetıek voltak. Az út közepén állt mindvégig. Mielıtt kiszállt a kocsiból. úgyhogy inkább a bankkártyámat adtam oda a pénztárosnak. a semmit. – Aki nem ismer. Inkább az ellenkezı irányt választottam. miközben az szorgalmasan nyelte a gázolajat. Azért csak erre téved néha egy-egy autó. Nem túl forgalmas úton jártam. hogy azért még itt is viszonylag közel vannak egymáshoz a töltı állomások. és még zavaróbb a szemtelen mosolya. hogy tehet-e értem valamit. – Még szerencse. milyen elismerıen nézegeti az autót. hogy Simon ott fog várni. Láttam. hová tartok. De nem hazafelé. Nem volt nálam elég pénz. Nem akartam egy újabb figyelmeztetést. − Még szerencse – helyeseltem. Még a tanksapkát sem tudtam volna kinyitni. hogy inkább tovább hajtok még néhány kilométeren keresztül. amíg el nem indultam. Órákig autóztam anélkül. − Ezt megúsztuk – sóhajtott megkönnyebbülten Derek. A félhomályból egyre inkább sötétség lett körülöttem. A mőszerfalon kigyulladt a tankolásra figyelmeztetı lámpa. hogy ilyen belevaló csaj vagy – közölte vigyorogva. hogy ne menjek túl gyorsan. Intettem neki és elindultam. Még csak az utót sem akartam már összetörni. hogy ismeritek egymást. és az éjszakai vezetéstıl még komor hangulatom ellenére sem lelkesedtem túlságosan. mikor begördültem. hamarosan találnom kell egyet. még felém fordult. Megint sikerült kikapcsolni a gondolataimat. és nem tudtam megállni mosolygás nélkül. Már kezdtem pánikba esni. úgy határoztam. az utat magam elıtt. hogy egyetlen benzinkutat is láttam volna. Sötétedni kezdett. sem egy balesetet. Én pedig aggodalmasan néztem a mérıórát. Ez aztán az elismerés – gondoltam. A fiú még többször megkérdezte. Kicsit zavaró volt az igyekezete. Te jó ég! Mennyi üzemanyag fér ebbe a szörnyetegbe. de azt sejtettem. mikor gúnyosan tisztelegtem. mikor legnagyobb megkönnyebbülésemre megláttam a jelzıtáblát. Biztos voltam benne. inkább egy kis nebáncsvirágnak gondol.

De láttam. hogy céltalanul autóztam egészen idáig. vagyis. a szemem sarkából megláttam egy ütött-kopott kocsit majdnem egyvonalban velem. amirıl buzgón kérdezgetett közben. de nem tudtam mit kitalálni arra. de azért még visszakísért az autóhoz. Anyám sápadtan állt mögötte. A fiú sarkon fordult és visszament az épületbe. Azt gondoltam. mikor beléptem az ajtón. Ilyenkor mindig gyorsítottam. Elmondtam inkább az igazságot. hogy lemerült. de én nem vettem el. hogy elkeseredett vagyok Patrick titkolózása miatt. hogy a kocsija fölött felém bámul. Most is uralkodott magán. miközben magyarázatot kért arra. Össze kellett végre szednem magam. hogy egy ilyen gyors autót vezetek. Erre kicsit elfintorodott. Hirtelen észbe kaptam. hogy árnyékban volt. sem tudna utolérni a tragacsával. Úgy állt. hogy ha akarna. hogy tovább faggatózzanak. Egy darabig még ácsorgott mellettem. ami az elmúlt hetekben már többször is. Bár ilyet még soha nem tett. és még a szélvédıt is lemosta. Ismét a másik autóra pillantottam. a szüleim jöttek utánam. Ezt azért mégsem mővelhetem velük. Szánalmasan motyogtam nekik valamit arról. hogy egyszerően elviseljem a hiányát. Sofırje mellette állt. és most örültem.Úgy nyúltam a kártyáért. és elıhúztam egy bankjegyet a pénztárcámból. de az ajtón Lily lépett be. kezében aprócska telefonjával. Az egy dolog. Talán ı is a terepjárót csodálja – gondoltam reménykedve. hogy hol voltam idáig. mikor a hazafelé úton megláttam egy másik autó lámpáját a visszapillantóban. és a baseball sapka sildje is takarta. Alig öt perc múlva kopogást hallottam az ajtómon. Elképedtségüket kihasználva gyorsan felmentem a szobámba. Egy pillanatig azt hittem. hogy megpofoz. és hogy nincs akkora önuralmam. Segítım szemmel láthatóan elégedett volt a címlettel. hogy miért csak most értem haza. és hogy miért kapcsoltam ki a telefonomat. hogy jól látható volt a győrőm. de a szüleimet nem lett volna szabad ennyire megijesztenem. − Patrick keres – nyújtotta felém a készüléket. Azért mindig összeszorult a gyomrom. Miközben a kormány mögé ültem. Ugyanaz a megmagyarázhatatlan rossz érzés kerített hatalmába. Ehhez még kellett egy kis idı. és amit mostanára már teljesen elfelejtettem. Elszántan megráztam a fejem. 177 . Nem sok kérdésére tudtam válaszolni. Nem láttam a férfi arcát. Kapkodva indítottam. Neki nem volt szüksége segítségre. Édesapám ırjöngve fogadott otthon. Felsóhajtottam. Nagyon szégyelltem magam. hogy kicsit kiszellıztessem a fejem. Meg voltam gyızıdve róla.

sírok. Még én magam sem tudtam magyarázatot adni rájuk. − Emily! – hallottam Patrick türelmetlen hangját. Igen. Olyan rég volt már. − Én is szeretlek – mondtam a süket vonalnak. – Miért viselkedsz ilyen gyerekesen? Nem ezt ígérted nekem. Nem tudtam. − Szeretlek – súgta. hogy ı meg fog tudni bocsátani. Pár másodpercig várta a választ. − Igen. És csak reménykedni tudtam. Nem volt értelme tovább tiltakozni. hogy Lily kimegy. Mintha valami elszorította volna a torkomat megakadályozva ezáltal. hogy a hangom természetesen csengjen. majd ismét felém nyújtotta a telefont. csak a fülemhez tartottam a telefont. − Igazad van – hagytam helyben a szavait. Láttam. Most már sokkal lágyabb volt a hangja. Tudtam. − Itt vagyok – nyögtem ki. nem érdekli. − Mennem kell. ha nem. a telefonvonal torzítása ellenére is hevesebben kezdett verni a szívem. A könnyek észrevétlen kezdtek peregni a szemembıl. az rá vall. amiért idáig nem voltam hajlandó beszélni vele. Láttam a családomon a megkönnyebbülést. − Mi ez a butaság. hogy sokkal türelmesebbnek és önzetlenebbnek kell lennem. hogy hangos zokogásba ne törjek ki. Teljesen összeomlottam. hogy nem akarsz velem beszélni? Jellemzı. Még így. A hangjában nem volt szemrehányás. Borzasztóan mérges voltam magamra. Teljesen irracionális volt minden egyes cselekedetem. − Ennél többre képtelen voltam anélkül. de én épp a könnyeim nyeldekeltem. − Akkor visszakapcsolod a telefonod? − Mintha mosoly bujkált volna a hangjában. hogy nem folytatom azt a logikátlan viselkedést. − Emily – szólított ismét Patrick. Elhatároztam. csak értetlenség. hogy ne gondolkozzak. ha akarod. hogy megkönnyebbülten felsóhajt. – Ne haragudj! Hallottam. Egy ideig hallgatta az utasításait.− Nem hajlandó veled beszélni – kommentálta reakciómat a bátyjának. Nem magyarázatot ad. Sikerült kicsit megemberelnem magam. − Azt mondja. és igyekeztem megakadályozni. hogy utoljára kimondta a nevemet. − Letette a telefont. Patricknek bizonyára jó oka volt az utazásra. Egyet értettem vele. 178 . semmivé foszlott a hangjától. De nem szóltam bele a mikrofonba. Minden addigi igyekezetem. amit addig. hogy rájöjjön. hanem ı kér számon. Nem válaszoltam. és hogy nyomjam a kezedbe. Ahogy másokra erılteti az akaratát.

− Hogy érted? – kérdeztem vissza. elhallgatok-e elıle valamit. Muszáj volt hát visszaállnom „jó kislány üzemmódra”. Talán azt kémlelte. senki sincs itthon – mondta. − Tudod. Azok után. 179 . a megbízhatóság és szilárdság élı szobrába. Feljebb húztam a lábam. Elpirultam. − Láthatod. Engem is hívtak. de nem válaszoltam. Egyik délután beállított hozzánk. hogy beszélni akart velem. Éreztette. Simon nem felejtette el.Én pedig csak nehezítettem a helyzetén. hogy bárcsak inkább ebbe a férfiba szerettem volna bele. Törıdött velem. ahogy közelebb ért. hogy a múltkor elszöktél elılem. – Reméltem. Hiba reménykedtem. amint egy vonalba ért a szemünk. Csak elodázni tudtam. De ı itt volt. amikor csak kellett. − Igen – hagyta helyben. Simonba. Nagyot nyeltem. ha valaki mégis meglát. amit tudnom kellene. ahogy mellettem állt. − Mi folyik itt Emi? – vágott egybıl a téma közepébe. Nem volt velem. Ez volt az igazság. hogy leülhessen a nyugágyra. Talán nincs is semmi. A kertben ücsörögtem. amikor Simont megláttam. Csak éppen nem tudtam szerelemmel szeretni. − Már azt hittem. amit azonnal meg is bántam. én itthon vagyok – magyaráztam a nyilvánvalót. Pár napig sikerült is. csak hogy idıt nyerjek. Azt hittem ennél több idım lesz majd felkészülni a válaszokra. Nagyon is jól értettem a kérdését. de nem akartam velük tartani. elkerülni nem. Lily pedig bevásárolni ment Ericával. Szép barna szeme tele volt aggodalommal. Ismételt példája a gyerekes viselkedésemnek – ahogy Patrick mondta. min töprengek −. − Miatta van ugye? Hol van egyáltalán? − Nem tudom – mondtam ismét az igazat. Álcaként tartottam kezemben egy könyvet − hogy ne kelljen magyarázkodnom. Mennyire akartam most. hogy fontos vagyok a számára. Kicsit kellemetlen volt felnéznem rá. Mit is tudtam volna mondani. Mindig. Én sem tudok semmit. Egy percig csak nézett rám. Mi történik veled? − Fogalmam sincs – vontam meg a vállam. Hiába imádtam Patricket bolondulásig. Összehúzott szemmel nézett rám. A szüleim még nem értek haza a munkából. − Nem bízol bennem? Nem akarod elmondani? − Nincs mit elmondanom Simon.

hogy elutazott. Ahhoz elıször meg kellett tudnom. − Csak tudni akartam. Tehát tetszik neki Lily. Amint végzett. hogy én mit hiszek. Ha elég hiteles vagyok. és mérhetetlenül szerelmes voltam belé. visszajön – igyekeztem a lehetı legmeggyızıbb lenni. − Az egyáltalán nem számít semmit. hogy kialakult köztetek valami. − Egyszerően csak hiányzik. hogy fogjak hozzá. mintha megröntgeneztek volna. hogy ez nem fog megtörténni. hogy hogyan is érez jelenleg. De tudom. Büszke voltam magamra. hogy kiábrándítsam magamból – futott át a fejemen. Nagyon is. „Jó kislány üzemmód” – szólalt meg a vészcsengı a fejemben. vagy becsap is. Zavartan félrenézett. ezzel is igazolva az elképzelésem. − Még mindig szerelmes vagy belém? − Miért vagy rá kíváncsi – mosolygott keserően. amitıl úgy éreztem magam. Megint ugyanazzal a kutató tekintettel nézett rám. − Lily olyan. mi zajlik benne. Ez minden. Nem benne van a hiba. Ez soha nem fog megváltozni. − Mert bízom benne. Igyekeztem összeszedni magam. Feltétel nélkül bíztam Patrickben. Én nem tudom elviselni. − Nem tudom megmagyarázni – fogott hozzá. hanem bennem. amit mondok. Nem válaszolt. talán még én magam is elhiszem. És mert szeretem. Most. 180 . Nem állta a tekintetemet. A cipıje orrát nézte. Én mondtam ki helyette. Megráztam a fejem. − A szemébıl rögtön kiolvashattam a választ. Hisztérikusan felnevettem. olyan… − kereste a megfelelı szót. Ismét a szemét néztem. Csak nem igazán tudtam. Nagyon nem tetszett. − Ez még megváltozhat. – Épp most ecsetelted. Engem is meglepett a hangom.− Ezt te magad sem hiszed el – grimaszolt. Oka van annak. amit ott láttam. – Ez volt az igazság. hogy meggyızıdjek a sejtelmeim helytállóságáról. hogy nincs velem. hogy te mit érzel. − Miért ragaszkodsz még mindig hozzá? Mikor ennyire megbánt. ahogy felém fordult. − Kérdezhetek valamit? Kérdın vonta fel a szemöldökét. De én már sejtettem. Talán most itt lenne az ideje. Még ha valóban megbánt. − El kell intéznie valamit. hogy itt van Lily… − Ezzel mit akarsz mondani? − Látom. Még egy mosolyra is futotta az erımbıl. ami talán több barátságnál. − Nem Simon. Meggyızıdtem.

− Valóságos. − Meglepetten nézett rám. − Én pedig egy ábránd vagyok. Egy elképzelt lehetıség, amit nem sikerült megvalósítanod. Ezért vágyódsz még mindig utánam. Megrázta a fejét. − Ez nem igaz – tiltakozott hevesen. − De igen – gyızködtem. – Bebizonyítom, hogy nem rám van szükséged. Közelebb hajoltam hozzá. Elképedve bámult rám. Igaz, hogy a szem a lélek tükre. Az övé annyi érzést mutatott, hogy elsıre fel sem fogtam mindent. Láttam benne meglepettséget, félelmet, örömöt, rajongást. Egy pillanatra elöntött a kétség. Visszariadtam attól, amit tenni készültem. Ha jól gondolom, akkor bebizonyítom neki, hogy nem én vagyok a megfelelı a számára. Ha nem, akkor talán örökre megbántom. Ha igazam van, akkor esélyt adok Lilynek a boldogságra. Ha nem, akkor még több fájdalmat okozok neki. Kockáztattam. Megcsókoltam, mielıtt még meggondoltam volna magam. Ez nem olyan volt, mint amikor kényszerített. Most én akartam megtenni. Egyáltalán nem volt kellemetlen. Inkább olyan semleges volt. Pont, ahogy képzeltem. Még csak egy icipici bizsergést sem éreztem. A szívem nem kezdett el össze-vissza kalimpálni, mint amikor Patricket csókoltam. Egy pillanatra sem veszítettem el a fejem. Nagyon is józan maradtam. Elıször megmerevedett, de azután egy sóhajjal viszonozta a csókot. Felemelte az egyik kezét, és végig simította az arcom. Egyre szenvedélyesebbé vált. Ám az én higgadtságom kioltotta az ı hevességét. A keze lehanyatlott, és kicsit távolabb húzódott tılem. − Ó. Már értem – mondta alig hallhatóan. Belül ujjongtam. Sikerült. Megértette. Bárhogy szeretné is, még ha én is akarnám, akkor sem kaphatná meg azt, amire vágyik. Az csak ábránd volt. Egy valódi nıre volt szüksége. Nem egy kitaláltra. Korai volt az örömöm. A válla fölött megláttam Lily elképedt arcát. A ház sarkánál állt, és minket nézett. Láttam rajta, hogy tanúja volt a csókunknak. A szemében olyan csalódottság tükrözıdött, hogy még a lélegzetem is elakadt egy pillanatra. − Mi a baj? – kérdezte Simon ijedten. Követte a tekintetemet, és ı is elsápadt. Ahogy felugrott, már kétségem sem volt afelıl, hogy minden elképzelésem jó volt. Ez a fiú fülig szerelmes volt Lilybe. Csak egy jó nagy fenékbe rúgás kellett ahhoz, hogy észhez térjen. A rúgás meg volt. Az észhez térés is. De lehet, hogy ezzel mindent elrontottam, végérvényesen.

181

Lily nem várta meg, hogy Simon odaérjen hozzá. Sarkon fordult, és elrohant. İ pedig utána. Megsemmisülve ültem tovább. meg sem tudtam mozdulni. Erica jelent meg értetlen arccal. − Ezekbe meg mi ütött? – kérdezte. − Csak egy félre értés – nyögtem ki. Egy darabig még bámult rám, majd megvonta a vállát, és a szatyrokkal együtt eltőnt a konyhában. Még ücsörögtem egy darabig, majd felemeltem a telefonom, és megkérdeztem Lisát, hogy alhatok-e nála az éjszaka. Képtelen lettem volna tovább otthon maradni. Szerencsére a barátnım nem kérdezett semmit. Bementem a házba. Szóltam Ericának, hogy hová indulok, és hogy aznap már nem fogok hazamenni. Csodálkozott ugyan, de nem mondott egy szót sem. Az elhatározásom, hogy nem mutatom a kétségbeesésemet egészen addig tartott, amíg meg nem láttam Lisát. Azonnal a nyakába borultam, és zokogva mondtam el minden bánatomat. Akadozó nyelvvel válaszolgattam a kérdéseire. Szegény alig értett valamit a szavaimból, de én megnyugodtam valamelyest, hogy kiadtam magamból a feszültséget. Mikor megcsörrent a telefonom, már a hangom sem remegett annyira. Patrick volt az. Lily már minden bizonnyal elmondta mi történt – futott át a fejemen. − Hol vagy most? – kérdezte feszülten minden bevezetés és köszönés nélkül. – Most beszéltem Lilyvel. Magán kívül van. Hú. Ez rosszabb lesz, mint gondoltam. − Lisánál vagyok – válaszoltam automatikusan. – Szóval Lily elmondta mi történ? − Igen. És bevallom, nem értelek. Teljesen megırültél? A szavak csak úgy kibuktak a számon. Minden meggondolás nélkül. Összefüggéstelenül. − Én csak be akartam bizonyítani, hogy az nem szerelem, amit irántam érez. Egy esélyt akartam Lilynek is. Mindössze ezért csókoltam meg. Csend. Legalább válaszolna. Még ha haragszik is. − Patrick? – szólítottam kétségbeesetten. − Mirıl beszélsz? A hangja szinte felismerhetetlen volt. Úgy éreztem magam, mint akit leforráztak. − Én… én azt hittem, ho-hogy Lily elmondta… − Felhívott – vágott közbe türelmetlenül. – Hazaért hozzátok, és Erica azzal fogadta, hogy elrohantál otthonról. Mi ez a história? Kit csókoltál te meg?

182

Az agyamban egymást követték a kuszábbnál kuszább gondolatok. Nem mondott neki semmit? Miért nem? És akkor miért hívta fel egyáltalán? Ezzel akarta megbosszulni, amit tettem? − Emily! Már kiabált. − Simont – válaszoltam az iménti kérdésére. Ismét csend, majd hallottam, hogy felsóhajt. − Rendben. Ha otthon leszek, mindent megbeszélünk. Most csak nyugodj meg. A lényeg, hogy jól vagy. Lily aggódott érted, amikor nem talált. Most már sokkal nyugodtabban és halkabban beszélt. Most megint olyan volt a hangja, mint ahogy emlékeztem. − Jó. Megadtam magam. Biztos voltam benne, hogy mirıl akar beszélni. Nem volt semmi kétségem afelıl, hogy soha nem fog nekem megbocsátani. És teljes mértékben meg tudtam érteni. Lehetetlenül, szörnyen viselkedtem. − Emily! Hallod, amit mondok? − Tessék? – eszméltem. Észrevétlen hanyatlott le a telefont tartó kezem, pedig a vonal másik végén még mindig hallottam a hangját. − Azt mondtam, nemsokára haza megyek. Még van itt egy két tennivalóm. Hidd el, nem hagyhatom félbe. Ez nem olyan. Ha nem kellene maradnom, már régen veled lennék. Érted? − Persze – hagytam helyben ismét. Azt mondja, amit mondania kell. Ezt még sem lehet telefonon keresztül elintézni. És nekem is azt kell mondanom, amit hallani akar. − Ne aggódj! Én rendben leszek. − Igen. Ezt már máskor is megígérted. Most megint mérges. Jó sok problémát okoztam neki. Nem csoda, ha haragszik rám. És még ott a csók is. A háttérben beszédet hallottam. Patrick válaszolt valakinek, majd ismét hozzám beszélt. − Most mennem kell. Hamarosan jelentkezem. Gyorsan elbúcsúzott, és már bontotta is a vonalat. Nem mondta, hogy szeret – állapítottam meg, de igazából meg sem lepıdtem. − Na, barátnım, te aztán jó nagy slamasztikában vagy – szólalt meg mellettem Lisa. − Igen – nyögtem ki.

183

A sírás fojtogatott, de a szemeim szárazon égtek. Elsírtam már minden könnyemet. A gyomrom egészen kicsi gombóccá zsugorodott az idegességtıl. − Gyere! Csinálok egy kávét. Felálltam, hogy kövessem a barátnımet a konyhába, de a lábam felmondta a szolgálatot. Egy pillanatra minden elfeketedett körülöttem, és úgy csuklottam össze, mint egy rongybaba. Lisa ijedten nézett rám. − Rosszabb bırben vagy, mint hittem. Maradj csak. Inkább behozom a csészédet. Nem tiltakoztam. Én magam sem akartam még egyszer megpróbálkozni a járással. Jobbnak láttam a fenekemen maradni. Ahogy megígérte, úgy is tett. Alig néhány perc múlva már vissza is tért a kezében két kávés pohárral. A frissen fıtt kávé gızölgött a csészékben, az illata azonnal betöltötte az egész szobát. Amint megéreztem, azonnal felfordult a gyomrom. Még láttam Lisa elképedt arcát, miközben elrohantam a mosdóba. Mire visszaértem, már eltüntette a kávét. A táskájával, és a kocsi kulcsával a kezében állt az ajtóban. − Mész valahová? – kérdeztem értetlenül. − Igen. Méghozzá veled. Beviszlek a kórházba. − Ugyan – fintorogtam. – Kutya bajom, csak már reggeli óta nem ettem semmit, most pedig kicsit begörcsölt a gyomrom. − Az ég szerelmére Emi! – kiáltotta. – Szülésznı vagy. Neked magyarázzam? Egy percig értetlenül néztem rá. Azután derengeni kezdett valami. Elıször a mérhetetlen érzékenység. Azután a fáradtság, amit én teljes egészében az átvirrasztott éjszakák számlájára írtam. Majd az émelygés. Most pedig a rosszul lét. Lázasan próbáltam a napokat számolgatni. Falfehér arcomat látva Lisa rám szólt: − Azonnal ülj le, mert még összeesel itt nekem! Engedelmeskedtem. A fejem két kezembe fogtam. − Jézusom – hördültem fel. − Nem védekeztetek? Lisa kérdése annyira helyénvaló volt. Mégis mi a fenét gondoltam? Hogy rám nem vonatkozik a biológia? Tökéletesen tudtam a választ. Erre egyáltalán nem is gondoltam. Nesze neked, egészségügyi fıiskola. − Te nem vagy normális – állapította meg halkan. Ezzel nem tudtam vitatkozni. − Gyere! Megnézetjük egy szakemberrel. A mondatától nevetnem kellett. Egyszerően nem lehetett megállni.

184

hogy a ciklusoddal nincs rendben valami. azután meg nem ismeri fel a terhesség elsı jeleit. 185 . − Szép kis szakember – vigyorgott. pedig nem volt benne semmi vicces. Gondolom az sem tőnt fel. csak várja a csodát. miközben még mindig vihogtam. – Nem védekezik.− Lisa! Mi is szakemberek vagyunk. Ellenállhatatlanul humorosnak találtam a helyzetet. Ismét nevettem. Nagyon is komoly volt a dolog. − Menjünk – terelt az ajtó felé.

Legalábbis nem nyilvánosan. próbáltam teljesen hétköznapi lenni. Még nem tombolt a szerelem. Legalábbis azt mondta. A családom egészen elégedett volt a fegyelmezett viselkedésemmel. hogy Lilyt sem hívta. és a többi. hogy összekuszálódott a kényelmes – és nem túl izgalmas – kis életem. Nem nyavalyogtam tovább. Az idı a hangulatommal egyenes arányban romlott. hogy Patrick nincs velem. a jövıtıl való félelmem csak nem akart enyhülni. ahogy azt korábban elhatároztam. Engedte. ami rám várt. ha arra gondoltam. a felelısségtıl. Szinte folyton esett. hogy megmagyarázzam a csókot.11. Sírni nem tudtam már. amiatt. Csak ez éppen az én boldogságomba került. a gyengeségemtıl. fıleg ha nem tudtam 186 . Végtelenül sajnáltam magam. és észrevettem. Elkaptam ugyan néha egy-egy aggódó pillantásukat. Amiatt. Helyére kerültek benne a dolgok. Nem voltam normális. fejezet A támadás A következı napokban az éjszakák voltak a legrosszabbak. Most örültem. A terhességtıl. Szinte mindentıl féltem. Lilyvel is jól kijöttünk. Tettem a dolgom. ezért igyekezett minden eszközzel eltitkolni. A Lisánál folytatott beszélgetésünk óta Patrick nem jelentkezett. hogy ilyen lehetetlen helyzetben vagyok várandós. A kétségbeesés rendszeres éjszakai vendégem lett. a családommal voltam. de barátságnál már jóval több volt közöttük. az egyedülléttıl. hogy Simon teljesen másképp néz már rám. és a többi. mint az enyém. Csak éjjel nem tudtam magam tartani. És az is nyilvánvaló volt. de próbálta tartani bennem a lelket. még ha nem is minden. Dolgozni jártam. hogy Patrick autójával járhatok. Napközben próbáltam tartani a „jó kislány üzemmódot”. Sikerült a kísérletem. de az egyértelmően. hogy néhány napja azt fontolgattam. Már nem haragudott rám. Valóban sokkal biztonságosabb volt a csúszós hegyi úton. İ is aggódott már érte. hogy valamelyest talpra kell állnom a baba érdekében. neki hajtok egy sziklának. megértette az indokomat. De néhány nap alatt letisztult. És nekem most már magamon kívül egy másik emberért is aggódnom kellett. Azért én láttam. amiatt. Nehezen tudtam összeszedni magam. Szemmel láthatóan megváltozott a kapcsolatuk Simonnal. de az elkeseredettségem. Úgy látszott. Kirázott a hideg.

De viselkedtem. és a szinte állandóan borús égbolt még feketébbé tette a tájat. Reméltem. ezért már 187 . Nem bírtam tovább. mikor látta rajtam elhatalmasodni a rosszullétet. az út mellett egy veszteglı autót láttam meg. Egyik ilyen alkalommal. de talán elodázhatom még egy kicsit. ahogy figyelmeztettem. Elképedve nézett. hogy színt valljak. De hogyan tudtam volna megmagyarázni. mikor már elég közel jártam a házunkhoz. hiszen javában beesteledett már. hogy megtartja a szavát. hogy gondolkodás nélkül válaszoltam. Egyik nap éppen megint rátört a kényszer. − Ötödik. Különösen nyomasztó volt a sötétben haza vezetni. és a titkomat is. − Számíthatok rád? − Hát persze. Pedig a folytonos halogatás miatt mostanában megszívtam párszor. − Basszus hugi! Anyáék tudják? − Nem – préseltem ki összeszorított fogaim közül. hogy teljesen jól vagyok. Égett a helyzetjelzıje. holott idáig mindig szívesen tettem.uralkodni magamon. ha ez így is maradna. Egészen új élmény volt várandósan dolgozni a szülészeten. mire végeztem. − És Patrick? – kérdezısködött tovább. és beballagtam a konyhába. Tudtam. Mikor visszakóvályogtam a konyhába egy szerintem elfogadható magyarázattal. és mindig sikerült valahogy elaltatnom a gyanakvásukat. émelyítı illatát. és feküdj le egy kicsit – utasított. mert éreztem a megint feltörı hányingert. miért nem akarok neki segíteni. meggyızve ıket arról. − Mondom senki. és kitört belılem a hisztérika. Szeretném. a nıvérem egybıl nekem szegezte a kérdést: − Hányadik hét? Annyira meglepıdtem. hogy nem halogathatom sokáig azt. amíg meg nem éreztem a sülı sütemény. Ugye nem így tervezted? – kérdezte néhány másodperc múlva. – És senki más sem. hogy sürgısen sütnie kell valamit. A követı napokban néhányszor délutánra voltam beosztva. csak megráztam a fejem. hogy kellıképpen villog a szemem. Teljesen elképesztı módon undorodtam az édességektıl mostanában. − Inkább menj most fel. Persze én már tudtam az okát. Egészen jól ment minden addig. Egyedül Ericánál buktam le. Nem válaszoltam. Nagyon reméltem. Vettem hát egy nagy levegıt.

miben tudok segíteni. – Megígérem.messzirıl észrevehetı volt. Egy pillanatra átsuhant rajtam. Felbıgettem a motort. hogy nem szeretnék egy vadidegen férfit az autómba engedni. ez a férfi figyelt-e a benzinkútnál. − Mi történt? − Lerobbant az autóm. Inkább maradjon itt és küldök segítséget! − Ha nem haragszik. De a Land Rover ellen állt. − Nem tagadok meg semmit. hogy milyen mérges. Elvinne valameddig? − Én már csak néhány száz méterre megyek – magyaráztam. − Megtagadja a segítséget egy bajba jutott embertıl? Ezt még a törvény is bünteti. Most már kezdtem nagyon megijedni. Mindössze pár percet kell várnia. − Sajnálom – ráztam a fejem. Eszeveszetten rángatta az ajtót. 188 . – Nem szívesen álldogálnék itt az út szélén. Azonnal jön a segítség. hogy bántani akar. mégis inkább beülnék – makacskodott tovább. de több volt. Még a sötétben is jól látszott. ismerıs lett volna. Szerencsére az utas oldali ajtónál állt. hogy megpróbálta kinyitni az ajtót. − Ugyan már – mosolygott úgy. mint gyanús. Isten áldja érte. a telefonom pedig lemerült. – Nem érdemes velem jönnie. − Ne butáskodjon! – most már nem mosolygott. és csak egészen kicsit húztam le az ablakot. Ezzel figyelmeztetve. Talán lerobbant. Láttam. hogy attól rögtön kirázott a hideg. − Tudna nekem segíteni? – kérdezte. Zseblámpával integetett a kocsi mellıl. már láttam a vezetıjét is. az már megadta volna magát. De a keze továbbra is az üveget markolta. Önkéntelenül lassítottam. Nem voltam benne teljesen biztos. – Biztosan megérti. A baseball sapkás férfi láttán pedig megszólalt egy vészcsengı az agyamban. hogy minél elıbb indulhassak! Jól észrevehetı volt. − Nem szállhat be! – mondtam most már kicsit emeltebb hangon. csak engedje el az autót. Nem láttam rendesen. hogy találkoztam már valahol az ütött-kopott tragaccsal. miközben szabad kezét az ablak résbe dugta. Azonnal küldök valakit. de mint ha az autó. Lezártam az ajtókat. hogy nem fogom bántani. Teljesen biztos voltam benne. Egészen biztos voltam benne. hogy az ajtó fogantyúja után nyúl. vagy kifogyott a tankja – találgattam. A hangja roppant kellemetlen volt. Ahogy közelebb értem. mikor mellé értem. hogy ha az én autómmal lennék. hogy el fogok indulni. hogy megkérdezzem.

Aztán. Sejtettem. Hadarni kezdtem. − Nem – mondta apám határozottan. Simon már telefonált is. Már közvetlenül elıttem állt. hogy Simon hozzám beszél. hogy arrébb lépjen. Gázt adtam. Mindössze azt érzékeltem. Úgy néztem rá. Mikor végeztem. Csak engem nézett. mit látok. Én megyek. Fel sem fogtam hirtelen. İ betartotta a szavát. Próbáltam gyorsan átadni az összes információt. mintha most látnám elıször. Egészen az ajtóig hajtottam. Lassan jutott el a tudatomig. mint egyébként. mikor indult kifelé. mi történt! – ismételte meg Simon. Hallottam. A tükörbıl még láttam. hogy a férfi felordít. mire az autó kilıtt. − Valaki megtámadott – buktak ki belılem a szavak. hogy valami megváltozott. Feszülten nézett. Fogalmam sem volt. ahogy berobbantam a nappaliba. hogy állva maradt. A következı kanyar után eltőnt a visszapillantóból. Lily sápadtan nézett utána. de nem veszítettem el az uralmamat felette. Beesett. Patrick is ott volt. mint ahogy emlékeztem. mikor megláttam a járırautót az udvaron. Érdekes módon. − Én is megyek – szólt Patrick. mintha napok óta nem aludt volna. sem megkönnyebbülést. Láttam. és most már kicsit visszább vettem a gázból. de a tekintetét egy pillanatra sem fordította el rólam. Minden szem rám szegezıdött. nem éreztem semmit.Nem vártam tovább. − Mond el. mintha valami más lenne. − Mi történt? – kérdezte. De ott volt. – Te maradj Emilyvel. Még be sem fejezte. Nem csillogott úgy. Mintha még mindig mögöttem lett volna a férfi. Csak azt. hogy Paullal beszél. ahogy Simon és Patrick egymásra néznek. ahogy felém lépett. hogy milyen sápadt. Futottam. már tudtam mi volt más. csak ıt. Nem tiltakozott. de a szemem nem vettem le Patrickrıl. Nem értettem. Nem álltam be a garázsba. mit beszélek. Sem félelmet. Az egyik kanyarban egy pillanatra megcsúszott az autó. Homályosan érzékeltem. Tehát nem történt nagy baja. Mind egyszerre felugrottak. Nem fogtam fel. Én nem. Már senki mást nem láttam. 189 . − Tessék? – de vissza is fordultam Patrick felé. ahogy megígérte. Visszajött. Eszeveszett sebességgel tettem meg a hátralévı utat. És a szeme is más volt. Sikerült egyenesbe hoznom. Megkönnyebbültem.

hogy a fájdalom enyhült. A nıvérem azonban egy szemvillanás alatt felmérte a helyzetet. − Mond meg neki. mikor meghallottam Lisa hangját. hogy teljesen elborított. és összerogytam. Egy pillanat alatt elöntött a veríték. Nemsokára hallottam. − Hívj mentıt! – ismételte meg a nıvérem. ahogy Erica kérdı tekintetét megláttam. most már kicsit hangosabban. − Mi baja? – kérdezte Patrick rémülten. és megkértem Ericát. Megfordultam. Megkönnyebbültem. − Mi folyik itt? – Patrick szinte már könyörgött a válaszért. − Maradj fekve! – darálta. Nem akartam egyedül maradni Patrickkel. Próbálj gondolkodni! Mit csináljunk? − Hívd Lisát! Teljesen kétségbe estem. hozzon néhány párnát a lábaim alá. − Hívd a mentıket! – utasította Patricket. Éreztem. Felnyögtem. Kitaláltam. − Majd én – felelte Lily. Tudtam. van-e más jele is a vetélésnek a fájdalmon kívül. – Emi! Szedd össze magad. Arra volt kíváncsi. − Kicsit jobb – sóhajtottam fel. Mire a kórházba érsz. Nem akartam semmiféle kérdésre válaszolni. Egy pillanat alatt kiürült a szoba. hogy Lily is kifelé indul. aki éppen akkor ért vissza. aki felment lefektetni a kicsiket. Megráztam a fejem. − Mit csináljunk? – kérdezte Erica. Lisa mit kérdezett. hogy nem – nyögtem ki nehezen. amibe Erica kommentálta az eseményeket. hogy Lisával beszél. A fájdalom olyan hirtelen jött. aki idáig tanácstalanul térdelt mellettem. És nem akartam most egyetlen magyarázatot sem meghallgatni. Patrick elkapott. A telefonért nyúltam. Nem tudtam neki ellenállni. hogy a babám veszélyben van. − Mi történt? – kérdeztet Erica.Anyám kikísérte ıket. − Jön a mentı – jelentette Lily. A szemem sarkából láttam. hogy felemel. már én is bent leszek. A hirtelen mozdulattól éles fájdalom hasított belém. Erica kérdın nézett rám. Erica pedig motyogott valamit arról. Erica reszketı kézzel bányászta elı a telefonom a táskámból. De mielıtt elestem volna. És nem tudtam. hogy visszatartsam. – És fel a lábakat. mert máris éreztem. hogy szól Thomasnak. − Talán csak az ijedtség – találgatott Patrick. hogy mit tehetnék érte. és a kanapéhoz visz. 190 . és már nyúlt a telefon után. és olyan váratlanul ért. Kikapcsoltam a készüléket. Nem akartam kiengedni.

és nem vigyáztam kellıképpen magamra. − Igaz ez? Megszorította a kezem. Tudtam. és azért imádkoztam. a megdöbbenését. de még mindig nem voltam hajlandó ránézni. Csak abban nem voltam biztos. Egyszerre csillogott benne aggodalom. hogy Erica tartsa a száját. Csend volt egy darabig. Nem tudtam meglesni. Végre ugyanolyan élénk volt. Nyoma sem volt az iménti fénytelenségnek. Hiszen közvetlenül mellettünk volt. Csak bólintottam. amiért nem tartottam be a Patricknek tett ígéretemet. Nem egy ilyen szörnyőségnek. vagy a dühtıl. természetellenesen. Ne lássam az arcát. ahogy kifújta a levegıt. – Én semmirıl sem tudtam. Nem így és nem most. hogy maradjak nyugton. hogy az aggodalomtól. − Terhes. − Mi történt? Mondjatok már valamit! Mit kellene tudnom? Látszott. Nem láttam jól a monitort. még úgy sem. Megdöbbentem. − Megyek.− Joga van tudni – súgta. Nem nyitottam ki a szemem. hogy megtudja. Ennyit a titoktartásról. Most már úgyis tudta. szólok anyának. Esetleg mindkettıtıl. miközben arra vártam. és hiába reszkettem most az életéért. Minduntalan az járt az agyamban. És persze az is nyomta a lelkemet. Ahogy a nıvérem levegıt vett. mielıtt beszélni kezdett. mit mutat. Annyi butaság átsuhant a fejemen. Végre elég bátorságot éreztem ahhoz. Behunytam a szemem. amiért titkolózunk elıtte. hogy teljesen kitekertem a nyakam. hangosan. hogy az ügyeletes orvos végre elmondja a véleményét. mikor megtudja. − Rám ne nézz! – hallottam Lily ideges hangját. hogy nem örültem maradéktalanul a kis jövevénynek elsı perctıl fogva. Éreztem. hogy kinyissam a szemem. hogy ez a büntetésem mindazért. öröm és végtelen szerelem. Alig lehetett 191 . mint ahogy szerettem. Patrick természetesen meghallotta. Nem akartam. Nemsokára valahonnan messzirıl hallani lehetett egy mentı szirénáját. hogy el fogja mondani. hogy Patrick kint toporog. − Erica! – csattant Patrick hangja. Hiába szerettem már az óta teljes szívemmel ezt a csöppnyi kis emberpalántát. Annak egy különleges pillanatnak kell lenni. már tudtam. Patrick szemében annyi minden tükrözıdött. mielıtt még megijedne – motyogta Erica. Lisa türelmetlenül integetett. hogy magán kívül van.

Patrick feszülten nézett fel. Végtelen megkönnyebbülést éreztem. ha valami történt a gyermekünkkel. Ettıl csak még idegesebb lettem. Rám kacsintott. mikor meglátta. hogy a saját lábamon sétálok ki. Nem örültem ugyan. – Itt maradok veled. Láttam rajta. hogy ne jöjjön be a vizsgálóba. hogy Lisa valamit sugdos a doktornınek. − Tévedés – szólt közbe Lisa mosolyogva. mielıtt DeAngelo beérne. És még el kell intéznünk a felvételt is. Most megint feszült volt az arca. Késıbb még egy összecsukható ágyat is behozatott a szobába. észrevettem. Tetszett. 192 . mikor én. ahogy többes számban beszélt. − Ezt késıbb fiatalok – szólt Lisa ellentmondást nem tőrıen. mikor kiléptünk az ajtón. Egyszer csak a kedves fiatal doktornı mosolyogva rám nézett. – Viszont. Már ketten voltunk.rávenni. hogy idejében figyelmeztessenek. − Rendben – bólintott. Csak még szólnom kell az éjszakás nıvéreknek. − Miféle felvételt? – nézett rám Patrick. Megkönnyebbülten ölelt át. − Erre semmi szükség – tiltakoztam. ha DeAngelo megtudja. – Már elintéztem. ha Lisa gondoskodott róluk. hogy ne háborgassanak benneteket. − Azért az éjszakát bent kell töltenetek. – Egyébként sem engednék meg neked. Irigyeltem a talpra esettségéért. de a következı mondata kicsit elrontotta a kedvem. de nem is tiltakoztam. Ez volt a leghelyesebb. Miközben felkeltem a vizsgáló asztalról. Kutya bajotok. Jól ismertem. hogy mondom meg neki. − Nincs semmi baj Emi – mondta. A mosolyomból rögtön kiolvasta. − Nagyon nagy szerencsétek van. Fogalmam sem volt. hogy minden rendben. Megint sikerült mindent tökéletesen megszerveznie. mielıtt megijedhetett volna. − Rendben – válaszolta ı mosolyogva. Illetve hárman. és még inkább szégyelltem magam a saját gyengeségem miatt. – Mégis baj van? − Csak bent kell maradnom ma éjjel a biztonság kedvéért – magyaráztam gyorsan. akkor jött ı is ide dolgozni. én mindent letagadok. mire én is elnevettem magam. Mindig olyan korán itt van. hogy enyhül a feszültsége. Lényegesen egyszerőbben mentek a dolgok. – Eminek pihennie kell.

mennyire kimerültem. Lisa kukkantott be az ajtón. Ám még nekem is szükségem lett volna néhány információra. − Nyugi! Más okom is lesz rá – kacsintott. − Látom már kényelmesen elhelyezkedtél – mondta mosolyogva. De reggel megint benézek. Természetesen. − És készülj fel rá. Egy éjszakát amúgy is kibírok. már nem vagyok egyedül. ha már jobban leszel. ami elképesztı módon rosszul állt rajtam. Nyilvánvalóan szerelmes – futott át az agyamon a felismerés. Tudtam. Türelmetlenül vártam. − Beszédes mosolya nyilvánvalóvá tette. mi folyik körülöttem. és eszembe jutott. − Persze. Olyan aggodalmasan nézett rám. 193 . hogy megint van kedved viccelni. És arra is kíváncsi voltam. megmérték a vérnyomásomat. egyenesen Patrick kék szemébe. És hogy tudtam. hogy mindenki nagyon kedves volt velem. megtalálták-e a férfit. hogy feküdjek le. és egy kórházi hálóinget is kaptam. Nagyon megijesztettél. akit futólag ismerek is. még akár fél lábon is. hogy feleslegesen izguljanak miattam. hogy teljes legyen a kép. Miután Lisa kiment. Most. Észre sem vettem. A nıvér mosolyogva rám parancsoltak. hiszen egy mőszakban dolgoztunk. Végkép levizsgáztam mint barátnı (is). − Aludj csak nyugodtan! Semmi szükség rá. annyira el voltam foglalva a saját bánatommal. Kábán néztem fel. mikor megéreztem. Mérhetetlenül szégyelltem magam. Nevetett. hogy szabadnapos lenne.Patrick a váróban telefonált. Hiába próbáltam nyitva tartani a szemem. hogy összeszorult a szívem. Most hagylak pihenni. fáradtság egyre jobban maga alá temetett. és én nem akartam. mikor jön Patrick vissza. Biztosan nagyon idegesek voltak. hogy nemrég egy férfival láttam. Aggasztott. aki rám támadt. hogy be gyere külön a kedvemért. De könnyebbé tette. hogy valaki van a szobában. ahová máskor dolgozni jártam. Fogalmam sem volt mennyit alhattam. Fura volt betegként lenni abban a kórházban. − Örülök. Épp elég gondot okoztam már. Elhúztam a számat. hogy egyedül voltam. hogy részletes beszámolót akar majd hallani. Pedig ı milyen sokat tett értem. éreztem csak igazán. Csak a neve nem jutott eszembe. miközben felvették az adataimat. sikerült-e megnyugtatnia a családomat. nem sikerült. hogy neked is mesélned kell. – De ezt elmondom akkor.

hogy ismét a közelemben van. és meghallottam a szuszogását mellettem. Kellett. Nem kellett volna hagynia. Legszívesebben megsimogattam volna. meg is nyugodtam. ahogy az összecsukható ágyon feküdt. hogy ennyi problémát okoztam neki. Bíztam benne. Másképp Patrick egyszerően elmagyarázott volna mindent. Hazudtam volna. Még sokáig kergették egymást a fejemben a gondolatok. Nem egy ilyen kényelmetlen fekhelyen. már az elején. miközben feltápászkodott. hanem a saját ágyában. hogy ennyit gyötrıdjek. Mikor a nıvér kiment. Meg érdemeltem volna legalább egy féligmeddig magyarázatot. İriztem az álmát. volt a két utolsó érzés. Tudtam. hol vagyok. nehogy felébresszem. hogy ostoba viselkedésem alól semmi sem fog felmenteni. ugyanakkor azt is éreztem. Még félálomban jutott eszembe. Pihennie kellett volna. és néztem. Megmérte a vérnyomásomat. A másnap miatti aggodalom. hogy most már el akartam hinni. Összetartoztunk. és megfogta a kezemet. majd csukódtak be. halkan beszélgettek valakik. és az öröm. Patrickre pillantottam. − Most már nincs semmi – mondta.− Valami baj van? – pislogtam rémülten. de akartam is. Meleg érintése annyira jól esett. Nem tőnt túl kényelmesnek. hogy tisztázza végre. hogy legyen valami szörnyőség a háttérben. hogy elsısorban magamat hibáztattam az összeomlásért. hogy az ügyeletes nıvér óvatosan a vállamra tette a kezét. de még így kimerülten. majd egy lázmérıt nyújtott felém. A folyosón halk jövés-menés zaja hallatszott. hogy nem hiába borultam ki annyira. de az arcán még mindig a feszültséget láttam. Leült az ágy szélére. mielıtt elaludtam. De a fáradtság ismét legyızött. De érteni is akartam. hogy tényleg nincs semmi baj. Ettıl egy pillanatra megint elöntött a pánik. − Aludj csak tovább! Nem akartalak felébreszteni. Halkan küzdöttem magam törökülésbe. Éjszaka még felébredtem egyszer. ajtók nyíltak. Nagyon fájdalmas képet vágott. Az arca nagyon győröttnek látszott. De ahogy éberebb lettem. Amellett. hogy mi történt az este. Legközelebb már arra eszméltem. és hogy este nem küldtem mindenképpen haza. többé már nem féltem a jövıtıl. Elıször nem tudtam. kicsit azért rá is haragudtam. ha azt mondom. hiába próbált mosolyogni. Nem is lehet. és borostásan is elképesztıen 194 . De ezen már késı volt bánkódni. Csendben ücsörögtem még egy ideig. mi áll a tettei mögött. İ is felébredt. ha ı velem van. Minden ismeretlen volt körülöttem. Az arca egyáltalán nem volt nyugodt még álmában sem. mi történt az elmúlt napokban. Tartottam az elıttünk álló beszélgetéstıl. Hirtelen lelkiismeret furdalást éreztem amiatt.

ezeknek hasznát veszed. Lisával kinyögtünk egy „jóreggeltfıorvosúr”-at. és morcos tudott lenni. Nem volt idım már rendbe szedni magam. Lassan már természetessé vált. mielıtt haza értem. − Ez kölcsönös – válaszolta. Jobb lenne Patrick. hogy megbirkózok vele. és legnagyobb meglepetésemre. hogy várjon egy kicsit. amivel így megijesztette. mit mondhatott neki anyu még este. jöjjön bármi is. majd elmosolyodott. most már zavarba jöttem. Most vette csak észre. A vizit után majd tudtok találkozni. csak mert elárultam magam. − Persze – hagyta helyben. amit látok – mondtam ki az elsı gondolatomat. míg csak egy apró.jóképő volt. Nagyon szigorú. mint az elıdje. min soha – suttogta. Addig még van idıd egy gyors zuhanyra. mielıtt kiment a szobából. − Mi az? − Csak tetszik. Azt hiszem. – Megkeresem édesanyádat. Jól észre vehetı volt. de a szemén láttam. Az ujjaival megigazgatta kócos haját. hogy a táskám mindig felbukkant. DeAngelo doktor lépett be rajta. – Úgy vélte. bárhová is vetıdtem. kicsit neheztel rám. Már hinni tudtam benne. − Tegnap nem is tudtalak rendesen üdvözölni – súgtam. és gyors puszit nyomott az arcomra. hogy egyáltalán nem veszi könnyedén anyám haragját. ha akart. de nagyon is élveztem a bókját. valahol a gyomrom tájékán. és megcsókolt. és a közelségét. Jól tette. mert alig hogy becsukódott mögötte az ajtó. De ez koránt sem volt annyira ijesztı. − Anya itt van? Bólintott. A keze megállt egy pillanatra. kellemetlen gombóc maradt belıle. − Megkértem. már újra ki is nyílt. Halk torokköszörülés térített magamhoz. hogy Patrick kicsit tart a találkozástól. Azon töprengtem. és átült az ágyam szélére. ismerıs táskával a kezében. Meg kellene békítenem. Korábban már vérvörös arccal hebegtem volna valami butaságot. Na. − Most kell megtudnom. − Anyukáddal találkoztam – magyarázta mosolyogva. most nem jöttem zavarba. A szívem ugyan sokkal hevesebben vert. Halkan nevetett. hogy a jövı miatti végtelen aggodalmam egyre inkább szétfoszlik. ha te is kimennél. Az ajtóban Lisa állt. Éreztem. hogy figyelem. − Jobb késın. Még mindig természetes tudtam maradni. mire a mosolya még szélesebbé vált. Azért biztatóan rámosolyogtam. hogy itt a kedvenc szülésznım? 195 .

mire a doktornı hadarni kezdte. hogy nem vagyok sem beteg. sem tehetetlen.Idáig nem is tudtam. − Na. Nem találták meg azt a férfit. Jelentıségteljesen ránézett az összecsukható ágyra. a többi – vagyis hogy visszamehetek-e dolgozni −. Mindenesetre teljesen normálisan viselkedtek. és még beszélni akart velem. és az egyik nıvér szinte futva jöttek utána. hogy vártam az estét. hogy a kedvence lennék. Ha DeAngelo a fınököm. ahol megállított. haza engedtek. hogy úgyis aludni fogok. A napom azzal telt el. most már szinte biztos voltam benne. vagy ha az orvosom. Akkor. Édesanyám hozott nekem tiszta ruhát. tudok segíteni. hogy velem maradjon. és úgy volt. még ha az arcát takarta is a baseball sapka. Úgy tőnt. és az autóról. Bár az este nem láttam rendesen az arcát. De megtartotta magának. mikor visszajön. Kaptam hát egy hét szabadságot. Ez volt a legfıbb orvosi utasítás. 196 . így kicsit kényelmesebben éreztem magam. hogy fogom megköszönni Lisának a sok segítséget. DeAngelo egyszerre olvas. aki elızı este rám támadt. hogy otthon is meg fog látogatni. de ı csak mosolygott. a töltıállomás fényeiben kicsit jobban megfigyelhettem az autóját. majd azután fog kiderülni. Nem tudtam. hogy ugyanezt az embert láttam a benzinkútnál. és már ki is viharzott. és végre felnıtt. Éppen elég fejfájást okoztam már így is mostanában. majd ránk parancsolt. Mivel a fıorvos is mindent rendben talált. Én nem láttam. Szerencsére nem kellett szigorúan feküdnöm. Abban reménykedtem. és Patrick között. hátha tudok mondani valamit a külsejérıl. Feszülten vártam a véleményét. Simon körözést adatott ki ellene. bármennyire szerettem is volna. csak a kocsija nyomait láthatták a sárban. és közben megpróbáltam bebizonyítani a családomnak. menj már! Nem fog megenni. hogy mi is történt. önzetlen ember módjára akartam viselkedni. és hallgatja a beszámolót. Megígérte. mennyire fáradt. mi rosszabb. Fogalmam sem volt. amire a leginkább kíváncsi voltam. Patricket haza küldtem pihenni. Nem akart menni. Nem állt ugyan szándékomban. Apa elmondta azt. A nıvér kezébe nyomta a papírokat. mire oda értek. Segélykérın néztem Lisára. de láttam. hogy bármi feszültség lenne közte. Még fel sem épültem egészen a múltkori betegségbıl. és a külsejét is. aki még az este megvizsgált. Hőlt helye volt már. de meggyıztem arról. és megint pihenésre voltam ítélve. ami még mindig ott állt az enyém mellett. Vagy talán már sikerült tisztázniuk. Az ügyeletes doktornı. hogy kövessük a vizsgálóba.

A percek csigalassúsággal teltek. A három kicsi éppen a saját adagját majszolta. hogy mindössze rosszkor voltam rossz helyen. ahogy észrevett.Fogalmam sem volt. hanem a szerelmet. De semmit nem találtam. amit az asztalra pakoltak. hogy éppen elég feszültek már így is. Had higgyék csak azt. De nem ment könnyen. legalább négy féle süteményt tudtam megkülönböztetni elsı ránézésre. És ennek teljes mértékben én voltam az oka. Még Erica is kiküldött a konyhából. A harmadik dolog. és leültem tévézni. hogy nem a fürdıt céloztam meg elıször is. ami megfogott pedig az volt. Baj bajt követett. mikor újra kinyitottam a szemem. Egyáltalán nem vágytam rá. és mindnek én voltam a fıszereplıje. és még csak észre sem vettem. Simon és Patrick is. Feladtam tehát a próbálkozást. A másik. hiszen már elıtte is találkoztam vele. Láttam a szüleimen. 197 . Máskor unalmas. így arra vettem az irányt. elég torzonborz lehetettem a délutáni szunyókálás után. Erica megint sütıs kedvében lehetett. Az pedig nem lett volna különösebben megerıltetı. vagy önkéntelen a részükrıl. hogy minél kevesebb lehetıségem legyen gondolkodni. Én voltam a legjobban meglepıdve. hogy szándékosan állított meg éppen engem. Kitámolyogtam az ajtón. amihez akár csak fel kellett állni. Az elsı. ami feltőnt. pedig mindössze azt ajánlottam fel neki. de az nyilvánvaló volt. Nem mintha ettıl nyugodtabbak lennének. sıt Lily. Ott volt az egész család. Bántam már egy kicsit. A konyhába indultam egy pohár vízért. Mindenesetre mélyen titkoltam apáék elıl mindezeket. Semmi szükség nem volt rá. ez volt a szokatlanul nagy csend oka is. A körülöttem lévık megakadályozták. és ettıl mindjárt csodaszépnek éreztem magam. az a rengeteg étel volt. egyszerő életem jócskán összekuszálódott mostanában. és az unalomtól egyre álmosabbnak éreztem magam. miért akarna bárki is bántani. mivel érdemeltem ki a figyelmét. hogy ez tudatos-e. Legalábbis az ı szemével nézve. Átalszom a fél életem – állapítottam meg keserően. Valaki egy puha takarót terített rám miközben aludtam. Ez nem lehetett egy egyszerő véletlen. Megpróbáltam elfoglalni magam. Nem tudtam megállapítani. az Patrick gyengéd pillantása volt. és már sötét volt odakinn. hogy ık is pánikba essenek. hogy Lily és Simon milyen szorosan ül egymás mellett. hogy segítek krumplit pucolni. Mindenesetre nem ezt láttam a tekintetében. nem tudtam rájönni. Bárhogy is törtem a fejem. ami lekötötte volna a figyelmemet. hogy bármibe is bele fogjak. de az ebédlıbıl hangokat hallottam.

Képtelen voltam visszamenni a többiekhez. hogy visszavarázsoljam a hangot. mikor szenvedtél. Legalább a kedvükért. − Természetesen nem. − Csalódást okoztam? – kérdeztem. mint gondoltam volna – állapítottam meg rémülten. nehogy felébresszen.Az édesség látványa. Az utolsó pedig. hogy valóban megbántódott. Így sokkal élvezhetıbb volt. − Anya! Nem a te hibád. − Elképesztı. sem bennem eléggé. aki alvás közben betakart a készüléket is lenémította. Csak az az egy bánt. − Jobban vagy már? Halványan rámosolyogtam. mennyire bántotta. − Akkor Erica miért tudott róla? – a hangján hallottam. Féltem. − Egyáltalán nem volt vészes. és a konyhából terjengı masszív sütemény illat megtette a hatását. miért nem szóltál a babáról? − Nem akartalak még jobban bántani. miután Patrick elment. − Elmondtam volna anyu. hogy kisbabád lesz – mondta. hogy a tény elkerülte a figyelmét. Most láttam csak édesanyámon. hogy úgy kifordultam önmagamból. hogy elmond. Csak még kellett egy kis idı. amit észrevettem. és nem is éreztem fontosnak. Még ha fájt is. az édesanyám aggódó tekintete volt. hogy nem bíztál meg sem apádban. hogy olyan rosszul éreztem magam. és nem tudtam megfejteni. de az ellenkezıjét értem el vele. Bejött a nappaliba. − Azzal. Pedig az én dolgom lett volna. − Hát errıl beszélek – mondta csendes elkeseredéssel. – Akkor sem értem. És akkor sem tudtam segíteni. hogy nem vettem észre. – Semmit nem vettem észre az egészbıl. hogy gyermeket vársz? − Megrázta a fejét. Jobban kellett volna uralkodnom magamon. Nem tehettél semmit ellene. hogy egyáltalán van bármilyen tény. hogy amiatt szomorú-e. hogy megint rosszul leszek. vagy amiatt. − Még ha ez így is van – kezdte. Inkább visszadıltem a kanapéra a tévé elé. Több bajt okoztam. hogy én magam is felfogjam. A valaki. 198 . bár hallani nem lehetett. Anyu jelent meg az ajtóban. bár féltem a választól. ami még mindig ment. Néztem a villódzást. és leült mellém. − Véletlenül jött rá – igyekeztem megnyugtatni.

mikor meglátott. − Hé! – telepedett le mellém. Egy pillanatig tétováztam. hogy ne jöjjön utánad. az biztos – felelte. Nekem is nevetnem kellett. mert észrevettem. hogy nem arról van szó. férj nélkül. – Hanem hogy így. Nem kellett sokat várnom Patrickre. Megint. ahogy jött. ahogy arra gondoltam. de tökéletesen igaza volt. Talán megkönnyebbült attól. Minden átmenet nélkül váltott témát. Abban reménykedtem. 199 . − Megyek. Egyébként sem. mikor kiment. sem apádhoz tegnap este. Anyám ritkán neheztelt bárkire is. de akkor pláne nem. hogy megkönnyebbült. leányanyaként. – Nem hiszem. emiatt soha nem lesz harag. − Anyu! − Kérdın nézett rám. − Rossz szokás – mosolyogtam keserően. Olyankor még apa sem mert neki ellentmondani. úgy el is múlt. − Te és az ígéreteid – ölelt át. hogy ennyi bánatot okoztam neki. − Patrick azt mondta. és szólok. Alig. Meleg barna szeme csak úgy ragyogott. hogy nincs semmi baj. Nem szemrehányásnak hangzott. − Hát nem voltam túl kedves sem hozzá. hogy jobban vagy. már ott is volt. hogy még egy unokám lesz. De ne aggódj! Már megbékéltem. Biztosan sokkal jobban festhettem. egy kis anyai segítségnek ilyen helyzetben jobban örülnél. Bocsánat kérésként megöleltem. Alig tudtam visszatartani. Most már mosolygott. – Megijesztettél. Valamire még kíváncsi voltam. Az enyém viszont sajgott a tudattól. Ezen sürgısen változtatni kell. Ne aggódj. Már a mosolyából láttam. − Nem így értem – viszonoztam a mosolyát. Jöhet bármennyi. Láttam rajta. És ettıl szégyelltem magam.− Bántani? Azzal. nagy kı esett le a szívérıl. hogy anya kilépett az ajtón. Patrick már biztosan tőkön ül. mielıtt folytattam. Örülök. − Azon leszek – ígértem. mint az imént. Borzasztó rossz szokás. − Hát persze anya. hogy leányanyaként fogod világra hozni ezt a gyereket. A rosszullét valóban. Most már hangosan felnevetett. hogy te jöttél. haragszol rá. mit éltek át a férfiak a haragja láttán. Halkan nevetett. hogy titkolózni akartam. − Emi kislányom! Győrős menyasszony vagy – intett a kezem felé. még ha nem ezt akarta is. − Igen. de akkor nagyon. – Megérdemeltek egy kis letolást azért. ahogy rám nézett. hogy elıtted titkolóznak.

Már az ötödik szeletnél tartottam. mi is történt elızı este. − Hogy lehet. A kezem megállt a levegıben. Mindenki egyszerre kapta fel a fejét. hogy édesanyám elsápad. miközben újra az asztal közepén álló tálca felé nyúltam. aki szintén jól mulatott a falánkságomon. mint alig negyedórával elıtte. minden jókedvük oda lett. − Én sem hittem soha. ahogy a száját szorította dühében. Nagyon is jól esett egy-két sütemény. majd sokkal komolyabban folytatta. − Ha a kezem közé kerül. − Inkább átmegyek én – álltam fel. hogy ilyen alaposan meg tudtál figyelni mindent abban a vaksötétben? – kérdezte Simon keskenyre húzott szemmel. kitekerem a nyakát – tette hozzá nagyon halkan. mikor tudatosult. Inkább Simon felé fordultam. Patrick halkan kuncogott mellettem. Ide hívom. − Összeszorított fogain keresztül szőrte az utolsó szavakat. aki a benzinkútnál megbámult az emlékezetes esti kocsikázáskor. amikor száguldoztatok azzal a fiúval? – kérdezte. − Biztos? – kérdezte ijedten.− Beszélned kellene Simonnal. Miközben részletesen elmondtam neki. A hirtelen mozdulattól kissé megszédültem. csak egy megsemmisítı pillantást vetettem rá. Egy pillanatig rám bámult. és inkább – még üresen − visszahúztam. 200 . Legszívesebben bokán rúgtam volna. hogy eszem. hogy mindenki azt nézi. − Jesszusom. − Ez akkor volt. hogy szerintem ez ugyanaz a férfi volt. akármikor csak rosszul leszek? Nem tudtad. de megpróbálta kicsit jobban leplezni. hogy ez a terhesség velejárója? − Akár csak a túlzott érzékenység? – vigyorgott. Hallottam. – Minél hamarabb mondod el neki. hogy bármire is ezt mondom. − Mert már láttam ezt a férfit korábban is. Simon nagyon feszülten figyelt. − Soha nem gondoltam volna. Sıt. Elmeséltem. Nem válaszoltam. Most már mindig halálra rémülsz. de jobb lenne. Az édesség egyáltalán nem olyan hatást tett rám most. mikor a végére értem a leírásnak. ha ezt Simonra bíznád. annál több esély van rá. − Nagyot sóhajtott. mi történt pontosan tegnap este. − Rendben. miközben megpróbáltam mindent a lehetı legaprólékosabban elıadni. hogy Patrick fogai összekoccannak. Észrevettem. hogy ezt fogom mondani – mosolygott a saját viccén. hogy megtalálják azt a szemétládát. majd bólintott.

Hallottam. És az is tuti. Azt hittem eleinte. mintha figyelnének. − Néha úgy éreztem. Megáll. és rám nézett. − De mi történt? – vágott közbe Simon türelmetlenül. − Beszélnünk kell – fordult azután Simon felé. és kiegyenesedett ültében. hogy két alkalommal is jelen volt. hogy minél kevésbé ijesszek meg bárkit is. Felsoroltam. − Hoppá – szaladt ki a számon.Patrick megfeszült. visszagondolva már én is azt hiszem. Tudtam. mikor rájött. − Nem pont ugyanez volt. Arcán láttam a döbbenetet. hogy bárki is figyelni akarna engem. Nem tette. Nem mertem Patrickre nézni. mire jól hallhatóan felhördült. Annyira valószínőtlen volt. − Elıfordult többször is ilyesmi? – tért vissza az elıbbi témához. Egészen biztosan nem érte be a gyengécske magyarázatommal. − Gyáva – formálta a szót hang nélkül. de így. Mintha az arcvonásai megfagytak volna. − Hagyjátok ez abba! – mordult fel apa. hogy képzelıdöm. Igyekeztem a lehetı legtermészetesebb módon elmondani a lényeget. hogy nem fogja elfelejteni ezt az incidenst. − Miért nem szóltál eddig semmit? − Mondtam. 201 . hogy ezt még meg kell majd magyaráznom neki. hogy biztos voltam benne. Kétségbeestem. Felpattant. – Mi az. ha kettesben leszünk. mikor rájöttem. Lassan bólintottam. aki egy ideig komoran nézett rá. de a szájáról tökéletesen leolvashattam. hogy nem tévedtem. és egy ideig azt hittem. pillanatokon belül elszabadul a pokol. Csak gúnyosan mosolygott. lényegesen leegyszerősítve. ahogy elmondtam. amit látni véltem a háza kertjében. Az igyekezetem azonban teljesen hiába való volt. majd lassan felállt. − Hoppá? – visszhangozta. mint ha csak fel akart volna ugrani. A hangja olyan vészjósló volt. – Erre most nincs idı. Már nem volt képes ülve maradni. hogy Patrick hangosan kifújja mellettem a levegıt. nehogy eláruljon. Közben könyörögve néztem rá. hogy száguldoztatok? És milyen fiúval? Igyekeztem minél gyorsabban elmagyarázni a történteket. hogy csak megırültem. − Mikor? Hol? − Simon szavai csattantak. mintha csak Simon túlozná el. mire készülnek. és hatalmas léptekkel kezdett fel-alá járkálni. Lebuktam.

202 . A tekintetem oda-vissza járt közöttük. amit mondtam. − Tudni akarom.− Ezt nem tehetitek – tiltakoztam. mi folyik itt. Sírni tudtam volna az elkeseredettségtıl. Még csak meg sem hallották. Néhány lépéssel kint voltak az ebédlıbıl.

És nem túl vidám. és hagyom egy kicsit pedálozni. Ugyanúgy nem avatott be a dolgaiba. amíg a hátam mögött tanácskoznak olyan dolgokban. Csak úgy. Nem változott semmi. − És velem mikor akarod ezeket a dolgokat tisztázni? A hangom azért még elég rideg volt. hogy már kezdek megbékélni. Felmentem a szobámba. mire meghallottam a halk kopogtatást. Láttam anyám aggódó tekintetét. miközben kimentem a helyiségbıl. mennyire komolyan gondolja a bocsánatkérést. már végképp nem tudtam rá haragudni. Kicsit elhúzta a száját. − Most. − Mikor szeretnéd? – kérdezte mosolyogva. Arrébb húzódtam az ágyon. Szilárd elhatározásom. Tudtam. − A válaszom túl rövid. és túl határozott volt neki. miközben azon igyekezett. Egy ideig azon gondolkoztam. 203 . de nem tudtam megállni. hogy ezt minél inkább lássa rajtam. mint apám. Érezte. mint ha már tényleg aludnék. és a dühöm egyre csak nıtt. Nem voltam hajlandó engedelmesen tovább várni. hogy úgy teszek. hogy ilyen közel volt hozzám. hogy mellém tudjon ülni. − Ne haragudj! Az arcán tisztán látszott. de a dühöm szertefoszlott. mielıtt kiengesztelıdöm. Velem kellett volna beszélnie. hogy márpedig most nagyon morcos leszek.12. amik engem is érintenek. annak ellenére (vagy talán épp azért). − Tisztáznom kellett Simonnal néhány dolgot – folytatta. Még mindig dühös voltam. Persze eszem ágában sem volt aludni. hogy a kopogásra nem válaszoltam. Maradt ugyan a csalódottságom. amint rájött. fejezet A titok Nagyon sokáig beszélgettek. hogy hosszú lábait elrendezze az én aprócska ágyamon. Mégis majdnem elnyomott az álom. Pedig rólam volt szó. semmivé foszlott. feltéve. − Hosszú történet. hogy hajlandó vagyok szóba állni vele. hogy Patrick az. hogy fel ne nézzek. hogy nem én vagyok az. Simon sokkal hamarabb tudhatott mindenrıl. És igyekeztem. ahogy idáig sem. pedig most. Egyértelmő volt a megkönnyebbülése. vagy bárki más. Bár utólag belegondolva a makacskodás sem lett volna túl felnıttes viselkedés. és lefeküdtem. mikor benyitott.

− Néhány éve. Semmihez sem. − A szó biológiai értelmében. még sem mond semmit. hogy kellemetlen. − Az elmúlt napokban az édesanyám temetését intéztem. – Azt pedig. Bólintott. – Én azt hittem. Már az elsı mondatától tátva maradt a szám. Megint csak a fejével jelzett. akkor is csak egyetlen szót sikerült kinyögnöm. hogy ı el-eltőnt. − Szőkszavú válaszától egyre inkább biztos voltam benne.− Idınk van elég – feleltem ugyanolyan hirtelen. Ezért nem jöhettem haza hamarabb. − Szóval az édesanyád. Holnap. Ezért kellett elutaznom. És ez még csak a leggyengébb variáció volt. − Hogy úgy mondjam. − Pontosan mennyi? − Hét éve – mondta még halkabban. de ijesztı is. Pontosabban egy elmegyógyintézetben. már sejtettem régóta. Pedig az igazán súlyos dolgok még csak ezután következtek. Egészen mostanáig egy szanatóriumban volt. − Megint pár perc szünet. Tehát nem csak. hogy helyesen gondolom. – Eleve ezzel kellett volna kezdenem. hanem meggyızıdés volt. de még csak a közelébe sem kerültem. − Ezt hogy érted? – egyre inkább összezavarodtam. − De-de az ho-hogy lehet? – dadogtam leforrázva. Mi lesz késıbb? Ezt meg kellett emésztenem. − Ezt csak az emberek találták ki. hogy azt hittem. ezt elkerülhetem. − Hosszú percekig hallgatott. Már azt hittem. − Mióta volt ott? – egy gyanú kezdett motoszkálni a gondolataimban. Én pedig nem cáfoltam meg. Annyira dühös. hogy jól gondolom. − Nem egészen. Azután vett egy nagy levegıt. hogy nem egy jópofa sztori. vagy holnapután kevésbé lesz kellemetlen elmondani? − Igazad van – sóhajtott fel. és Devil szerették egymást? – próbáltam kitalálni a lényeget. Most már nem csak sejtelem. hogy ez egybıl látszott. − Tehát ı tette. és bele vágott. És mikor sikerült. Jesszus. De nem akartalak megijeszteni. − Elég ostoba voltam. − Miért? − George Devil az apám volt. Egy pár percig nem tudtam megszólalni. és szomorú volt az arca. − Elmegyógyintézetben – visszhangoztam önkéntelenül. 204 . nem kérte anyám beleegyezését.

hogy inkább ne folytassa. Alig akadt olyan ember. ahogy felidézte az eseményeket. amíg meg nem találtam anyám feljegyzéseit. Amikor ı is megemlítette a saját apját. hogy kirıl beszélhet. Devil még meg is ütötte. Keserően felnevetett. Az édesanyám soha nem éreztette velem.Kis idıbe beletelt. − Mindenesetre én nem tudtam semmirıl. Úgy látszott. mikor rájöttem. − Igen. Most már értettem. mielıtt folytatta. − Felelısségre akarta vonni? – próbáltam ismét találgatni. De az biztos. miért ragaszkodik ahhoz. Évekig kereste Devilt. − Azután folytatta. − Nagyon sokat kérleltem. hogy George Devil megismerte. és magával hozott engem is. aki ne került volna összetőzésbe vele élete során legalább egyszer. amikor elolvastam az írásait. hogy. − Összeszorította a száját. Legszívesebben megkértem volna rá. anyám zavartan kezdett viselkedni. − Nekem szerencsém volt. Finoman szólva nem voltam éppen vágyott gyermek. − Fogalmam sincs. Házat kerestem. Mindenképpen el akartam szabadulni. Közben mindenfélét kiderített róla. Láttam. Ám akkor a számra kellett szorítanom a kezem. 205 . Még csak azt sem tudtam már. hogy menjünk innen. Patrick anyja ettıl lényegesen rosszabbul járt. vagy akár a leghalványabb mértékben is sejtette. mikor történ. Sejtelmem sem volt. azt nem tudom. hogy errıl kell beszélnie. hogy felfogjam. mit is mond. Eszembe jutott az apáról folytatott beszélgetésünk. Csak hónapok múlva tudtam meg. Még csak a városban sem voltam. hogy nézett ki. hogy mit jelent ez az ı számára. hogy a számára lehetı legborzalmasabb élmény eredménye vagyok. hogy eleinte nem tette. És nem is búslakodott utána senki annak idején. ahová költözhettünk volna. Mindig is labilis volt kicsit. nehogy hangosan felkiáltsak. Kezdettıl fogva sokat veszekedtek. − Azt hiszem. amennyire csak tellett tıle. Még csak sejtelmem sem volt a fogantatásom körülményeirıl. A következı sokk pedig akkor ért. De. Nem emlékeztem jól az öreg George Devilre. és elsápadt. hogy akár egy kicsit is érdekelte volna. hogy itt maradjon. De az megmaradt bennem. mennyire megviseli. − Nagy levegıt vett. És mikor végül megtalálta. amik annak az embernek a közelében elviselhetetlenebbek lettek. Szeretett. ide jött. mi volt neki az utolsó csepp a pohárban. Ám amint ide jöttünk. ezt a lehetıséget is kezdettıl fogva fontolóra vette. Bár nem hiszem. Egészen addig nem tudtam semmit. Nem hiszem. hogy én ki vagyok. miért nem tette idáig. Kitalálta mi jár a fejemben. Sehogy sem értettem. Talán az emlékek okozták. Persze nem túl messze tıled. hogy nem igazán voltak rajongói Rosedaleben.

Halványan rám mosolygott, ahogy ezt mondta. De a mosoly éppen, hogy csak átsuhant az arcán. A következı pillanatban már megint komor volt. Szép kék szeme elhomályosult, mintha megint azt a szörnyőséget látná, mint azon az éjszakán. − Akkor szembesültem vele, amint hazaértem. Anyám akkor már nem volt teljesen magánál. Hiába faggattam, semmit nem mondott. Nem tudtam mit tenni. Hívtam Simon apját. Nem akartam, hogy anyámnak baja essen, ezért mondtam azt, hogy én csináltam. Már akkor sem hitte el, de nem tudta az ellenkezıjét sem bizonyítani. Amikor megkértem, hogy gondoskodjon anyámról, szerencsére nem mondott nemet. Végül is nagyon jó helyre került. Ott megfelelıen gondoskodtak róla. Nem volt semmi más, amit tehettem volna érte. Lehajtott fejjel beszélt, nagyon gyorsan. Iszonyatosan kellett figyelnem, hogy minden mondatát megértsem. − Senki más sem hitte el nekem, amit állítottam. Pláne, mikor Jason Storm elmondta, hogy mit látott. Kénytelen voltam elárulni az igazságot. A nı, akinek a házát megnéztem igazolta a szavaimat. A kezdeti makacsságom miatt négy hónapig voltam börtönben. Azután jöttem vissza. Magyarázatot akartam találni mindenre, ami velünk történt. Napokig rendezgettem anyám dolgait, hátha azokból megtudok valamit. És akkor találtam meg a papírjait, amiben mindent leírt. Úgy tőnt, befejezte a mondandóját. Pedig még annyi tisztázatlan kérdés maradt. Tele volt velük a fejem. És tudtam, ha most nem kérdezem meg ıket, legközelebb már nem lesz hozzá bátorságom. Soha többé nem akarom ilyennek látni. − Édesanyád soha nem tudta elmondani, hogyan történt? − Nem. Már engem sem ismert meg többé. Nagyon szerethette az édesanyját – állapítottam meg. Láttam rajta, mennyire mélyen érintette az elvesztése. De gyanítottam, hogy mindez már nem most történt, a halálával, hanem még akkor, mikor évekkel ezelıtt megbetegedett. Végtelenül szégyelltem magam amiatt, ahogy az elmúlt napokban viselkedtem. Nem csak az anyja, temetésérıl kellett gondoskodnia, de még az én ostoba viselkedésem miatt is aggódhatott. − Várj! – jutott eszembe valami. – Mi van a jegyzıkönyvvel? − Miféle jegyzıkönyvvel? − Simon mondta, hogy megpróbálta megkeresni a dokumentumokat, amiket az apja készített, mikor…, szóval akkor… − Nem tudtam rávenni magam, hogy kimondjam. − Azt mondta, hogy nem találta meg ıket. Felszívódtak.

206

− Én nem tudok semmilyen dokumentumról. Azok valami véletlen folytán tőnhettek el. Vagy Jason keze volt a dologban. Én hozzájuk sem férhettem volna. Ez a rejtély már nem oldódhatott meg, de volt még éppen elég. − És Lily? − Lily nem volt olyan szerencsés, mint én – kezdte. – Már ami a gyerekkorát illeti. − Te jó ég! Lily is? Bólintott. − Vele már nem bánt ilyen kegyesen a sors. Fıleg a nevelı apja győlölte. És az anyja soha nem védte meg tıle. A szemeim elıtt megjelent a csupa szív, kedves, törékeny Lily. A bájos mosolyával, a finom vonásaival, az örökös jókedvő csevegésével. Hogy tud bárki is egy ilyen szeretetre méltó lényt győlölni? És ı hogy képes ilyen nyílt, és vidám lenni ennyi megpróbáltatás után. Valami eszembe jutott. − De amikor Lily vizsgázni volt, akkor azt mondtad, hogy az anyjánál alszik. Akkor az, hogy lehet? Patrick megrántotta a vállát. − Mióta a mostoha apja lelépett, az anyja megkereste. Újra találkozni akart vele. És Lily nem tudott nemet mondani. − És te honnan tudtad meg, hogy van egy testvéred? − Azt is anyám papírjaiból. Ahogy minden mást. İ derítette ki valahogy. Fogalmam sincs, hogy csinálta. Mikor nekem is a tudomásomra jutott, felbéreltem egy magánnyomozót, hogy megpróbálja kideríteni, volte Devilnek még több áldozata és megkeresse ıket. De csak Lilyt találta. Eltartott egy ideig, mire elértem, hogy bízzon bennem, és hajlandó legyen velem jönni. Ráadásul azt is meg kellett várni, hogy betöltse a tizennyolcat. Az apja nem engedte volna el, már csak bosszúból sem. Kirázott a hideg elképzelve ennyi rosszindulatot. Az én világomban ez ismeretlen volt. Csak sejthettem, mi mindenen mentek keresztül ık ketten. − Nem kell sajnálnod Emily – találta ki, mi jár a fejemben. – Boldog gyermekkorom volt. Anyám gondoskodott róla, hogy az legyen. Azt pedig soha nem bántam meg, hogy ide jöttünk. Így találkoztam veled is. − Magához ölelt. − Bármilyen árat is kellett fizetnem érte, a sors kárpótolt. Megcsókolt. Annyira régen volt már, hogy utoljára megtette. És én annyira vágytam rá az utóbbi két hétben. Ahogy a csókját viszonoztam, benne volt minden eddigi félelmem és elkeseredettségem. A kétségbeesésem a bánata miatt. Az igyekezetem, hogy megvigasztaljam. És a vágyakozásom az érintése után.

207

− Annyira hiányoztál már – súgta, és ı is egyre szenvedélyesebb lett, de azután olyan hirtelen engedett el, hogy szinte megrémültem. − Várj! Nem tehetünk kárt a babában? Megkönnyebbülten nevettem. Tehát nem arról van szó, hogy már nem akar. Hogy nem vagyok rá ugyanolyan hatással, mint néhány hete. − Ne aggódj. Az égvilágon semmi baja sem lehet. Meg akartam csókolni, de megint elhúzódott. Szóval mégsem csak a gyermekünket félti. − Mi a baj? – kérdeztem kétségbeesetten. Ezernyi dolog futott át a fejemen pillanatok alatt: talán mindent elrontottam a buta viselkedésemmel, talán nem vagyok olyan kívánatos a számára így várandósan, bár a változás még nem volt szemmel látható. Talán van még valami, amit el akar mondani. Megjegyzem nekem is lett volna még jó néhány kérdésem. − Azt hiszem, nem lenne túl illendı a szüleid házában szeretkeznünk. Valami újabb szörnyőségre számítottam, nem erre. Egy pillanatig fel sem fogtam, mire gondol. Nem tudtam visszatartani a nevetésemet. − Azt hiszem, igazad van – nyögtem ki még mindig nevetve. – Bár szerintem már tisztában vannak vele, hogy eddig sem tartóztattuk meg magunkat. − Rámutattam a még lapos hasamra. − Egyébként Ericáék elég gyakran megteszik. A fejemmel a nıvéremék szobája felé intettem, aminek szomszédságában szerelmük három kicsi bizonyítéka aludt. − Meg is lett az eredménye – tettem hozzá, és megint ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy kacagni kezdjek. − És ha most azt mondod, hogy: „igen, de ık már házasok”, akkor fel kell hívnom a figyelmedet valamire. A szeme elé tartottam az ujjamat, amin ott csillogott a győrője. Most már ı is nevetett. − Te aztán megéred a pénzed. Magához szorított, mintha soha többé nem akarna elengedni. De az én jókedvem már oda lett. A megjegyzése eszembe juttatott még valamit, ami már régóta foglalkoztatott. Csak nem tudtam, hogyan hozzam szóba, anélkül, hogy rosszat gondoljon rólam, vagy azt higgye, nem bízom benne. − Patrick! – vágtam mégis bele. − Hm? Az arcát a hajamba temette. Szólni akartam neki, hogy hagyja abba, mert így nem tudok világosan gondolkodni. De utána még sem tettem. Annyira jó érzés volt, érezni a közelségét. − Valamire még kíváncsi lennék.

208

Még mindig tétováztam, mert tartottam tıle, hogy rosszul érinti, amirıl kérdezni akartam. Sóhajtott, és picit arrébb húzódott. Minden porcikám tiltakozott még egy ilyen apró távolság ellen is. − Már tudod, hogy nem öltem meg senkit – kezdte ı helyettem. – Most azt szeretnéd megtudni, hogy nem is loptam-e meg senkit. Elhúztam a számat. − Nem pont erre gondoltam. Azt mindig is tudtam, hogy nem vagy gyilkos, mint ahogy azt is tudom, hogy nem vagy tolvaj sem. Meglepett, honnan tudja mindig, mi jár a fejemben, de kicsit megbántódtam attól, hogy ennyire sarkított. − Igazad van – mosolygott bőnbánóan. – Ha rosszat gondoltál volna rólam, akkor eleve szóba sem állsz velem. Tényleg nem sokat tettem azért, hogy elnyerjem a bizalmadat. Ezt a beszélgetést is addig halogattam, amíg majdnem késı lett. Nem akartam visszaemlékezni a nélküle töltött napokra, de tény, hogy lényegesen kevésbé készültem volna ki, ha tudom, hová ment. Egy mentségem volt az ostoba, hisztérikus viselkedésemre. Illetve egynél azért jóval több: a hormonjaim. Mindez azonban nem változtatott azon, hogy hülyén éreztem magam. − Meg fogsz tudni valaha is bocsátani? − Miért is? – nézett rám meglepetten. − Tudod. Amiért annyi gondot okoztam az elmúlt két hétben. Nem vártam, de elmosolyodott. − Soha nem is haragudtam – válaszolta. – De kicsit jobban is bízhattál volna bennem. − Nem arról van szó – tiltakoztam rögtön. – Én bíztam. Nem tudtam, hogyan is fogalmazzam meg azt az elveszettséget, amit nélküle átéltem. − Csak kicsit nehezen viseltem a hiányodat. Nem akartam a szemébe nézni, ne lássam, hogy kinevet. De nem tette. És én nagyon hálás voltam érte. De választ akartam kapni a kérdésemre. − Szóval? − Szóval mi? Nem akarta megkönnyíteni a helyzetemet. Nagy levegıt vettem, és csak kiböktem. − Elmondod, honnan van a pénzed? − Ezek szerint mégis csak a pénzem érdekel? Hát mégsem azért szeretsz, aki vagyok? Gyanakodva néztem a szemébe. Naná, hogy az én káromra szórakozott, és látszott, hogy ugyancsak jól.

209

− Ez butaság. Nagyszerő ember vagy. ahogy a fáradtság egyre jobban legyız. hogy tegyek valami nagyon jót. hogy milliomos. hogy ı is ugyanazt az elkeseredett megszállottságot érezze irántam. hanem az édesanyjáé. már több mint tíz éve. A nagybátyám hagyta rám. Nem kellett volna. Éreztem. Gondolhatod. mint Simon. − Még arról sem. − És te nem tudtál róla? Elnevette magát. és hogy mit akarok. mintha én lennék a fınyeremény. 210 . amikor megtaláltam egy ügyvéd értesítését a papírjai között. − Ez legalább már nem egy horror sztori. hogy egyáltalán volt nagybátyám. A pénz anyám családjáé volt. − Hogy megszerezz? Szorongva vártam a válaszát. − Számomra az is vagy. ami tulajdon képen nem is igazán az ı titka volt. Felhívtam és megbeszéltem vele egy találkozót. És minden jót megérdemelsz. Fényképek. Hogy boldoggá tegyelek. Sıt a válaszok elıl is kitért. mikor az ügyvéd elmondta. maximum néhány családi holmiról lesz szó.− Hajlandó vagy komolyan venni egy kicsit? − Hát persze. valódi nı kelljen. − Megrántotta a vállát. Egy erıszaktevı gyerekére hagyták minden vagyonukat. ha kérdezısködtem. Majd leszédültem a székrıl. Én. És el is kell felejtened. megkönnyebbültem. ha jutalmul megkaphattalak téged. Reméltem. de nagyon is jól esett. csak az álomkép. Halkan nevetett. Nagyon sok mondanivalója volt. − Tudom. Anyám soha nem mesélt a családjáról. hogy így legalább többet tudok meg róluk. világosan láttam. De akkor is szörnyő érzés. − İk nyilvánvalóan nem így gondolták. Azt hittem. hogy ki az apád. ahogy mondta. hogy végre tudtam a titkát. Hát még mindig nem érted? Mióta csak megjelentél az életemben. Hiszen. Az nem lehet. Ez sokkal megnyugtatóbban hangzott. − Ezt most úgy mondod. És most. ilyesmi. − Hát kellett. Holott még csak nem is ismertem sem anyám testvérét. bútorok. Jócskán elmúlt már éjfél. Az nem lehet. − Nem. amit csak kaptál. A legfıbb célom te lettél. hogy mekkora összeget örököltem. amirıl évekig álmodozott. sem a szüleit. te nem is tehetsz arról. hogy mit kell tennem. mekkora meglepetés volt. hogy neki se a hús-vér. mintha nem lenne nagy dolog.

Ez. mikor Erica felkínált egy szendvicset. ezért még hozzá tettem: − Becsszóra. hogy szeret. Azt azonnal éreztem. Nem akartam elaludni. − Kicsit késıbb megeszem. aki elıtt titkolnom kellett volna a rosszul léteimet. Egy darabig még megpróbáltam küzdeni ellene. köztük engem is. ha csak egy pillanatra is megszédültem. Nem akartam. és nem jelentkezett újból az émelygés. Jobban mondva az alatt az idı alatt. hogy enned kell valamit – korholt a nıvérem nem túl komolyan. Az egy dolog volt. hogy gyermeket várok. Rossz érzés volt. ha kellıképpen összebújunk. hogy már mindenki tudta. de ez nem volt túl jó ötlet. hogy Ericáért. és a várandósság miatti fáradékonyság együttesen végleg maguk alá temettek. 211 . Vagy legalábbis gondoltam. még akkor sem. Még az evésnek a gondolatától is rosszul lettem. hogy haza menjen az saját. hogy én voltam a középpontban. Csak a fejemet ráztam. mert így legalább nem volt. Visszafeküdtem inkább. de azután már nem tudtam tovább fenn maradni. Éppen a reggeli maradékait tüntette el. Csak semmi hirtelen mozdulat – igyekeztem szem elıtt tartani. − Elég kétkedın nézett rám. Nyugodtan. aki ott lehetett. hogy Erica csörömpöl az edényekkel a konyhában. Mikor kinyitottam a szemem. hogy délfelé járhat az idı. Nem tévedtem. Valószínőleg már mindenki elindult otthonról. Hallottam. álom nélkül aludtam egész éjszaka. A szokásos reggeli teendık már mindenféle további probléma nélkül zajlottak. Félálomban hallottam. Vele akartam lenni még alvás közben is. kényelmes ágyába. hogy Patrick nincs már mellettem. már jócskán kivirradt. De már koránt sem élveztem annyira most. hogy a fülembe súgta. hogy amint elnyomott az álom. de meg is tudtam érteni. ı kiosont. óvatosan újra próbálkoztam. Az én keskeny ágyam nem volt túl kényelmes kettınknek. hogy nagy valószínőség szerint nem fogok hányni. mikor függıleges helyzetbe kerültem. vagy Anitáért pontosan ugyanígy aggódott mindenki. Feltápászkodtam. Annyira nem bántam. Anya nagyon ritkán ment egy méternél közelebb a konyhához. de az más volt. − Te tudod a legjobban. tehát azt is helyesen eltaláltam. hogy mindenki halálra rémült. hogy elmenjen. Persze emlékeztem rá. Gyanítottam. Ígérem. az elmúlt napok megpróbáltatásai miatti kimerültség. tehát alap esetben maradt a nıvérem. Sıt erıs volt a gyanúm. hogy már elég késı van. ami még hátra volt belıle. Mikor már úgy éreztem. hogy ı az. hogy lenyugtassam a háborgást. Megkönnyebbültem. A mozdulattól felkavarodott a gyomrom.

De hát. ha másképpen nem boldogultam… Már messzirıl lehetett hallani. majd kimentem a konyhából. ha Paul foglalkozik tovább ezzel az egésszel. Hát még mindig ez a kedvenc témája? Én már szentül meg voltam gyızıdve arról.Látta. az egyre inkább nyilvánvaló volt. Nem voltam rá túl büszke. − Simon! – dörrent apám hangja. – Van valami. – Egyébként valami fontos dolog lehet. hogy még nem mondott el mindent. aki engem megtámadott. mintha legalábbis fejbe vertek volna. hogy valóban az ebédlıben beszélgetnek. mert apa sem ment dolgozni. mint a járır kocsi. ezért inkább félrerakta a tányért. hogy most valóban hiába erıltetné. Biztos voltam benne. ami Emivel történik? Kis híján hangosan felnyögtem. A fejem kávé után áhítozott. Csakúgy. − Mirıl beszélsz? – nézett rám csodálkozva. Elgondolkodva néztem. ahogy tovább folytatta a házi munkát. Éreztem. − Hát nem veszed észre. és ennek már semmi köze nem volt a reggelihez. hogy a gyomrom egyre inkább összeszorul. Vajon mit mondhatott tegnap este Patrick Simonnak? Errıl nem beszéltünk. már azt is ki tudtam venni. hogy mit mondanak. mire készülök. A feljárón valóban ott állt a Land Rover. amit irántam való szerelemnek nevezett. − Nocsak – fordultam felé színlelt elképedéssel. Ittam még egy kortyot a teából. akkor jobb lesz. 212 . Most néztem csak ki az ablakon. − Nem tudod mikor ment el Patrick? – kérdeztem Ericát. – Ott van az ebédlıben. Hát mennyi titok van még ekörül a férfi körül? Mert. Mikor közelebb értem. − Hagyd Stephen! Igaza van. hogy Erica nem veszi észre. Én bezzeg úgy aludtam. – Fogd magad vissza! Ne feledd. ezért inkább neki álltam teát fızni. Reméltem. İ biztosan észrevette. hogy Emily választotta Patricket! Ha ezen képtelen vagy túllépni. hogy minden rosszért te vagy a felelıs. − Patrick hangja nagyon elkeseredett volt. Hát ez most nem úgy hangzott. amirıl neked nincs fogalmad? − Ne szemtelenkedj! – nevetett rám a nıvérem. − Simon mit keres itt megint? − Fogalmam sincs – vonta meg Erica a vállát. és folytatta tovább a pakolászást. hogy csakis arról az emberrıl lehet szó. Elıször Simon szavait értettem meg. de a gyomrom élénken tiltakozott ellene. hogy Simon túl van azon az elmebajom.

− Tudom. Elızı győlölködı mondatára gondolva féltem tıle. − Persze. Ebben az esetben talán már nem is kellene tovább aggódnom. De ha az az ember kifejezetten ránk vadászik. Maximum abban vagy hibás. hogy nem egy mezei szatírról van szó. Elképzeltem. attól. – És emiatt most egy elmebeteg vadászik Emire. Határozottan sajnáltam. hogy gondoskodunk. akkor még nincs vége. hogy megtudta az igazat George Devil haláláról. hogy bárki is bántsa. hogy ostoba módon magadra vállaltál valamit.− Nem – apa hangja megint nagyon határozott volt. − Emilynek nem történhet semmi baja. Tehát már Simon is tisztában van az összes ténnyel – tudatosult bennem. − Köszönöm – válaszolta alig hallhatóan. Kétség sem férhetett hozzá. Hiszen másképp nem beszéltek volna róla ilyen nyíltan. − Simon szavai egyértelmően Patricknek lettek címezve. Tehát annak a férfinak Patrickhez van köze – állapítottam meg szomorúan. amit nem te követtél el. − Igen – Simon hangja megint nagyon dühös volt. Megint apa hangját hallottam. ahogy közben jelentıségteljesen ránézett. − Nem volt más választásom – felelte Patrick nagyon halkan. aki csak úgy találomra nézett ki magának. Tényleg nem túlfejlett igazságérzete okozta a kettıjük közötti ellentétet. Errıl gondoskodunk. – Te nem tehetsz semmirıl. 213 . − Csak nem akart megenyhülni. − Nem érted teszem. hogy mit mond. Alig értettem. nem sokat változott Patrickrıl alkotott véleménye. Soha nem hagynám. kinek a pártján áll.

ha akart. hogy megszerezze. hogy meg ne tréfáljam kicsit. és mivel ı épp nem ért rá. Teljesen feleslegesnek találtam. hanem a gyermekünk is. de ha ı éppen nem ért rá. Nem hittem ugyan. mindenrıl eszembe jutott valami. Kínosnak éreztem a csendet. − Akkor legalább azt áruld el. Nem tudtam megállni. de a titkát nem volt hajlandó elárulni. Általában Patrick jött velem. aki idáig követett. de biztosan meggyızte az igazáról. csakúgy. aminek semmi köze nem volt az egészségemhez. hogy nyomós okot talált rá. Lily azonnal rájött. Persze mire visszaért vele. Minden boltba be akartam menni. mint a családom többi tagját. hogy üzletbıl üzletbe cipeltük magunkkal. már nem óhajtottam. Gyanítottam. hogy egyetlen információt sem fogok kihúzni belıle. hogy csupán kettesben induljunk el. Átkozott férfiszolidaritás. Mivel más téma nem nagyon járt mostanság a fejemben. hogy Patrick megfenyegette. inkább másfelé tereltem a szót. amit megkívántam. Simonnal kettesben maradtunk. Mivel nyilvánvaló volt. Csendben fıttem a saját levemben. ami a távozásával közénk telepedet. kicsit mindketten kezdtük megsajnálni. És nagyon meggyızı tudott lenni. Majd felrobbant. És ı mindig rohant. sehová nem mehettem egyedül. a támadómról kezdtem kérdezni.13. Ráadásul DeAngelo nem engedett ismét dolgozni. pedig már azt is nehezen viselte. Bementünk inkább a kávézóba. fejezet Veszélyben A következı napokban soha. Amúgy sem volt hozzá erım. És én magam is aggódtam a férfi miatt. akkor is mindig kaptam egy testırt. Az egész kezdett már az agyamra menni. hogy mi van Lily és közted! 214 . Lilyvel szerettünk volna bemenni egyik délután a városba. miben mesterkedem. miközben Lily kiment a mosdóba. megkérte Simont. Azért mikor már sokadik alkalommal szedtem rá. de nem szólt egy szót sem. Nem kellett neki kétszer mondani. Patrick hallani sem akart róla. hogy vigyen el minket. Nem csak én voltam veszélyben. Valaki mindig elkísért. És féltettem Patricket is. Nem szívlelete ugyan Patricket. és maximálisan partner is volt benne. hogy ellenkezzek vele. Feleslegesen.

hogy ez kiverte-e a fejembıl azt. mi jár a fejemben. ami a közeledben elfog. Egy pillanatig azt sem tudtam. Soha nem álltatnám. Nem ugyanaz az ellenállhatatlan vonzalom. És. Mintha valami külön érzékük lett volna hozzá. Szeretek vele lenni. hogy beleszerettem-e már Lilybe. ezért sokkal halkabban folytattam. − Ó. ne csináld már! Nagyon is tudod.− Ezt hogy érted? – nézett rám tettetett értetlenséggel. mert azonnal átlátni rajtam. Mellette nagyon is jól érzem magam. Évekig vártam rád. de melletted olyan. az meglepı volt. − Egy másik férfi gyermekét várom. de attól még igaz. még mielıtt válaszolhattam volna. akit elképzeltél magadnak – próbáltam még mindig meggyızni. bár már én magam sem hittem benne. mintha bármire képes lennék. és csak egy egészen picit jött zavarba. hogy kisebb legyen a lelkiismeret furdalásom. Megdöbbentem. de hogy bárki ilyen könnyen megfejtse. de érted megırülök. hogy minden fej felénk fordult. mint egy közönséges nátha. hogy tudom – sóhajtott megadóan. hogy megint ugyanoda lyukadtunk ki. − Simon! Az ég szerelmére! − A szemem sarkából láttam. − Pontosan tudom. ha nem így lenne – kezdte. A nıvérem mindig mondta. hogy nem tudok alakoskodni. és hogy ez soha nem változik meg. mielıtt azonban örülhettem volna. − Szeretem Lilyt. hogy világosan lássam. hogy kiverjem a fejedbıl ezt az ostobaságot? − Megismételhetnéd azt. a dühöm. mire gondolok. Érted a különbséget? Hát már hogyne értettem volna. Legalább nem feleslegesen kockáztattam a boldogságomat. Simon is mindig azonnal tudták. amit én. nem engem szerettél. − Ez nagyon gonosz megjegyzés volt. − De ettıl még nem múlik el a szerelmem egy hét alatt. − De ez más. Ennek az érzésnek nem lehet vége egyik napról a másikra. vagy csak úgy együtt vagyunk. Patrick is. hogy belásd. − Persze. hogy értem. Mindössze ezt akartam hinni. hogy nem ugyanazt érzed. miért csináltad. Csak egy ábrándot. tılünk alig néhány méterre. amit irántad éreztem. 215 . Annyit mindenképpen elértél vele. És végtelenül elkeserített. − Ez elsıre sem akadályozott meg semmiben. már folytatta is. Ettıl kicsit megkönnyebbültem. Ráadásul a barátnıd itt van. hogy valóban így volt. − Ne haragudj! – fogta meg a kezem. − Én csak azt akarom. vagy a zavarom nagyobb. − Mit tegyek. – Arra vagy kíváncsi. amivel a múltkor is próbálkoztál – mondta szemtelenül vigyorogva.

− Ó. mint a beszédhangja. egyáltalán nem egy ábrándról van szó. Majd elsüllyedtem szégyenemben. tennem sem sikerült érte semmit. amit irántad érzek. Dörmögött valami egészen érthetetlen dolgot. milyen alvilági kapcsolatai vannak? – Nem várt választ. Kifelé indultam a mosdóba. hogy szóba hoztam a témát. Nagyon becses lehetsz a számára. mosolyogva. és nem ı ért oda hamarabb. csak még jobban összekuszálódott minden. És biztosíthatlak róla. Azért csak sikerült magam összeszednem. hidd el. − Kicsoda maga? – alig tudtam kinyögni a két szót. Igaz. ha ennyire véd. mi lett volna. téves hívás. Nagyon is valóságos az. kellemetlen hangot hallottam. Megdermedtem. − Hát. Lily és Rita pedig jókedvően beszélgettek. − Ügyesen kifogtál rajtam. ha Lily látja meg. Otthagyott a bajban. Simontól semmi segítségre nem számíthattam. Egyáltalán nem figyeltek rám. Ezért is szeretlek annyira. Az arcom egy pillanat alatt pipacs-pirossá változott. − Nehezebb téged megközelíteni. mikor megszólalt a telefonom. amit Simon még mindig fogott. mintha megcsípett volna valami. Segélykérın néztem körbe. hogy letegyem. Rita állt mellettünk. hogy Simon húga. mikor felvettem. A válaszadástól Lily mentett meg. amin rajtakaphatott. ti meg mit csináltok itt édes kettesben? Úgy kaptam el a kezem. A nevetése ugyanolyan kellemetlen volt. és közben elkeseredetten próbáltam leplezni a zavaromat. pontosan tudom milyen vagy. Legalább egy ideig nem figyeltek rám. és már arra készültem. Már ugyancsak bántam. mint az angol királynıt. Bele sem mertem gondolni. − Mit akar tılem? 216 . Mintha bármi rosszat is csináltam volna. ki vagyok. és felállt. És ez nagyon jó volt. hogy kicsit összeszedjem magam. Bemutattam egymásnak a lányokat. Alkalmam nyílt rá. aki épp akkor ért vissza az asztalunkhoz. − Szerintem tudod. Elvégre semmit nem követtem el a barátnım ellen. mikor a vonal másik végén egy ismerıs. de Simont sehol sem láttam. folytatta. Rita és Lily egészen hamar összebarátkoztak. Örültem neki. Vagy tévednék? Hazard elmondta. A szám kiszáradt a rémülettıl. Még ha a nevem nem is árulták el neked. Egy darabig senki nem szólt bele. Azt hittem. hogy Simon a kezemet szorongatja. A szám ismeretlen volt.

mikor megszólalt Simon telefonja. mert nagyon komor volt az ábrázata. mikor letette a készüléket. − Hazaviszlek benneteket – jelentette ki. Attól végre jobban éreztem magam. Mire befejezte a beszélgetést. vagy úgy. Én csak ültem. Túl sokat ártott nekem. vagy azt. − Pontosan mit mondott? – faggatott. Patrick vagy nagyon közel lehetett. A pincérnı a kezembe nyomott egy pohár vizet. Képtelen voltam megmozdulni. Minden egyes szavát. Majd tárcsázott. Úgy éreztem. rögtön megnyugodtam. − Ki ez az ember tulajdonképpen? – kérdeztem. és lerogytam a székre. Már képes voltam valamivel tisztábban gondolkodni. Meglepıdött a válaszom hallatán. – Menjünk haza elıször. amíg a pincérnı oda nem jött megkérdezni.− Tıled semmit. Vagy az életét veszem el. és már elindult. aki a legdrágább neki. és már fel is állt. − Nem. Nem tetszhetett neki. A vılegényed kell. Ismét felnevetett. hozzábújva. Mindjárt itt lesz. Nem szólt bele. hogy mi történ. − Ne itt – válaszolta Patrick. majd bontotta a vonalat. hogy szegény lány teljesen elfehéredett. És így. Éppen végeztem. Megpróbáltam szóról szóra elismételni az egészet. Simon mondta el helyettem. hogy Lily Simonért küldi Ritát. 217 . Az egész alig tartott tovább fél percnél. İ rögtön megértette. − Nem lehet – szólt közbe Lily. most már semmi bajom nem lehet. hogy többen felém néznek. csak hallgatta. vagy nagyon gyorsan hajtott. mit mondanak a vonal másik végén. Egy pillanat múlva már Lily és Rita is ott álltak mellettem. hiába próbáltam figyelni. A terepjáró pár perc múlva csikorgó gumikkal fékezett le az épület elıtt. de bosszút fogok rajta állni. Hallottam. Próbáltam összeszedni magam. majd a telefonjába kezdett el hadarni. − Mi történt? – kérdezte azonnal. hogy tud-e segíteni valamiben. amint belépett. Ott álltam a kávézó közepén lefagyva. egészen addig. de mintha fejbe kólintottak volna. de nem értettem mit mond. Az idegességem lassan kezdett múlni. Simon olyan dühösen nézett rá. Lily rémülten kérdezgette. és megnézte az utolsó hívást. Visszabotorkáltam az asztalunkhoz. és megölelt. már én is kezdtem magamhoz térni. – Szóltam a bátyámnak. hiszen ott van velem. Ahogy mellém ült. Homályosan érzékeltem. Akkor már Simon is ott volt mellettem. Kifejtette görcsös ujjaimból a telefont.

hogy megtegye – szólt közbe most Simon is. İ volt a helyi kiskirály. hogy most az egyszer ı kerekedett felül. Világosan megmondta. Ismered Emi családját. Ott van a családom. hogy nem megy túl jól. Utánam fog jönni. hogy a családom miatt nem kellene aggódnom többé. amennyire csak lehetséges. amit el lehetett adni. de a szemén láttam. Nem fogom hagyni. Minden áron meg akarják majd óvni. hogy bajuk essen. De kezdte belátni. − Ez az ember bántani akar. hogy még csak véletlenül se férkızhessen a közelükbe. mert veled van. − Nem fogjuk hagyni. Patrick úgy nézett rá. − Ti nem vagytok normálisak. de tovább már nem vitatkozott. Ha ez a férfi tényleg figyel. Olyan messze kell lennem tılük. − Tök mindegy – vigyorgott Simon. lányokat csempésztek be. – Nem megyek haza. és minden mást. − Akkor menjünk az én házamba – javasolta Patrick. cigarettát. Csak annyi változna. Bármit meg tudott szerezni. mintha hibbant lenne. − Nem a haverom – szőrte a fogai közt. Minél több embert 218 . − Igaza van – jelentette ki. és így ık biztonságban lesznek. − És mi is volt az tulajdonképpen? – erısködtem tovább. Nagyon élvezte. hogy nagyon böki a csırét. Semmi oka rá. hogy valaki másnak is baja eshet. hogy Simonnak igaza van. − Megırültél? Te akarsz lenni a csali? − Olyan mérgesen nézett rám. és most mindent elkövet. – A lényeg. − Már így is a célpontja vagyok. hogy visszavágjon valahogy. – Amit vele tettél? − İ is börtönben volt. − Nincs más választás – folytatta Simon. de akkor kockáztatjuk. amit vele tettél. − Nem – ismételtem meg. hogy Emily ezt végig csinálja. hogy bántsa ıket. mintha valami idegen nyelven szólaltam volna meg.− Mit mondasz? – nézett rám értetlenül. Simon személyében azonban váratlan szövetségesre találtam. hogy attól egy pillanatra meghátráltam. – Maradhatunk itt is. hogy nem vagyok már a városban. Drogot. amikor engem bezártak – adta meg magát Patrick. Emi is csak azért van veszélyben. Nem fog leállni. Láttam. a haverod sem fog tovább a városban maradni. De ha elmegy innen. Nem fogom megkockáztatni. − Nem erre gondoltam. és szinte az összes ır a zsebében volt. Próbáltam meggyızni az igazamról. – Többszörös gyilkosságért életfogytiglanit kapott. De csak egy egészen rövid pillanatra. tudni fogja. Sokkal messzebb kell lennem tılük. hogy Patrick összeszorítja a száját dühében. A benti szervezetet irányította.

azt kicsinálják. Fınökbıl hirtelen ı lett a legutolsó ember. Legalábbis nem ott. hogy könnyen rájöhettem − és bárki más is. ha már egyszer úgyis börtönben volt. milyen fontos a számára Lily. Úgy értem. − Ez azért nem ilyen egyszerő – grimaszolt Patrick. Ha ıt nem tudná bántani. − Azt soha nem hagynám. szintén nagyon mérgesek lettek rá. mintha csak most látnák meg. Többé már nem volt tekintélye. Én csak mostanában lettem érdekes a számára.be akart szervezni. hogy ugyanolyan fontos vagy a számomra. És akik kintrıl irányították. hogy Patrickkel ismét elutazunk néhány napra. hogy úgy érzi. mikor bejelentettem. hogy keresztbe tegyenek neki. De ıt is könnyen megnyugtatta a tudat. Patrick valószínőleg ıt sem avatta be ebbe a történetbe. A szüleim alig lepıdtek meg. az életfogytiglaninál nem kaphatott nagyobb büntetést. A két fiú úgy nézett rá. Az egyik ırrel lebuktattuk ıt is. Akkor azért találkoztam Simonnal. és mindenki mást. Lehet. ellátták utánpótlással. Az egész históriából semmit sem értettem. – Tudja. Nagyon meg volt rémülve. Mikor én ellenálltam. − Természetesen nem maradhatsz itt egyedül – sóhajtott Patrick. hogy ennél többet hiába is próbálnék kiszedni belıle. Kirázott a hideg a gondolatra. A börtön dolgozóit is beleértve. hiszen ı tudott a támadóm kilétérıl. − De miért ilyen dühös rád? Nem volt semmi veszíteni valója. mert egy szökött rabot kerestek. hogy menjen az üzlete. nem úgy szereti. Nagyon neheztelhet Patrickre. De azt is sejtettem. Eszembe jutott a megérkezésem napja. A körülményekhez képest szinte már jókedvem volt. Látszott rajta. hogy ez most neki is újdonság. Nem engem figyelt eleinte. de ez az érzés semmivel sem kevesebb. megpróbálna rajtad keresztül ártani. Ráadásul a jóvoltomból odalett a szuper üzlete. Gyanítottam. aki csak ránézett −. Csak apa aggodalmaskodott. hogy legalább 219 . Mást kerestek helyette. hogy ı is ott van. – És ide vezetett az elsı útja. – Másként mőködnek ott a dolgok. − Simon arca olyan dühös és elszánt volt. és ennek hangot is adtam. aki benne volt a bandában. − Nemrég megszökött – vette át a szót Simon. mint engem. − Akkor most velem mi lesz? – szólalt meg Lily kétségbeesetten az asztal túloldalán. Idáig némán hallgatta a beszélgetést. hogy ez az ember itt bujkált a környéken azóta. hogy végtelenül leegyszerősítette a történetet. hanem Patricket. Még beszéltünk is róla. Aki hagyja. vagy értéktelenebb – állapítottam meg elégedetten. mint Emily. és nem akkor. meg akart öletni.

hogy a férfi meggondolta magát. Hallottam. de az otthon maradtak élete is ugyanolyan nyugalomban folyt. Minden nap haza telefonáltam. Elszomorodtam. Majd legnagyobb meglepetésemre Simon válaszolta. ha lehet egybenyílókat. Simon minden nap beszélt Paullal. Mikor megkérdezte. Idınként valósággal halálfélelmem volt. Hogy még nem fogták el. Arról inkább nem szóltam egy szót sem. hogy ezek után már soha nem fogok ugyanolyan jóérzéssel rágondolni. hogy elhiggyem. Most nem tudtam olyan önfeledten gyönyörködni a tájban. és mindenképpen az emeleten. hogy meg tudnak védeni. mint amikor elıször jártunk erre. mint egy kései vakáció. hogy Lily felszisszen mellettem. abban biztosak voltunk. hogy felügyeljen a birtokára. mikor Patrick megkérte a kezemet. majd apámat bízta meg vele.a lehetı legmesszebb leszek tıle. hogy a két fiú összenéz. amilyen szédületes sebességgel elhaladtunk az útszéli szakadékok mellett. Hiszen alig néhány hét telt el azóta. majd elindultunk abba a vendégházba. Nagyobb lehetett a baj. Néha még Simon is felhördül a hátsó ülésen. hogy Patrick engem egy pillanatra sem hajlandó magamra hagyni. Az már felkeltette volna a gyanúját. mint a miénk. hogy két egymás melletti szobát kérünk. láttam. mint gondoltam. Ha nem lettem volna annyira feszült. Ahhoz a helyhez olyan szép emlékek főztek. Legszívesebben megkértem volna Patricket. hogy megtudjam. Telefonon adott utasításokat a munkavezetıjének a távolléte idejére. hogy inkább valahová máshová vigyen. Közben Patrick egy pillanatra sem mozdult el mellılem. hogy Patrick ezt olyan higgadtan tőrte. Tehát neki Simonnal kell aludnia. hogy Simon is velünk jön. Hamar odaértünk. hogy Patricken bosszút álljon. ha arra gondoltam. hogy a családom biztonságban lesz mindeközben. mint legutoljára. hogy mi ugyanazt a szobát kérjük-e. ahol akkor voltunk. Láttam rajta. ilyen könnyen megúsztuk a dolgot. Tartottam attól. A többiek kezdtek arra gondolni. már-már olyan lett volna az egész. Csak egészen kicsit szorult össze a szívem. A következı napok eseménytelenül teltek. Patrick végig eszeveszett tempóban hajtott. ami elé néztem. amikor mindenkitıl elbúcsúztunk és elindultunk. minden rendben vane. Tudta. De ami leginkább meglepett. 220 . A tulajdonosnı mosolyogva fogadott bennünket. hogy megismert. Engem azonban meggátolt valami abban. és hogy a másik szoba milyen legyen. és letett arról. Rekord sebességgel pakoltam össze néhány meleg holmit. az az volt. Felvettük Lilyt és Simont is. De bíztam a fiúkban. És végtelen nyugalommal töltött el a tudat. hogy itt jártunk. de egyetlen szót sem szól.

Azért tartogatott számomra egy meglepetést is. Mikor visszamentünk a szállodába. hogy nem tudtam nyitva tartani a szemem. csak hogy jobb kedvre derítsen. − Felébredtél? – kérdezte mosolyogva. hogy vigyen el egy boltba. Édesapád telefonált neki. hogy használhassa az irodáját. – Ennél éberebb úgysem leszek már. Mikor felébredtem. már beesteledett. de az összekötı ajtó nyitva volt. és nehogy a kelleténél is jobban megijesszem Patricket. Lement a tulajdonosnıhöz. Egyáltalán nem éreztem magam kipihentnek. Lily és Simon is a közelünkben voltak. hogy figyel valaki. ahogy Simon rád néz. Még a közelsége sem volt elég. mire gondol. Viszont azt is láttam. − Nem tudom. Többször támadt ismét az az éreztem. egymással voltak elfoglalva. Patrick hátulról átölelt. és ı is arra nézett. Minden erımmel próbáltam uralkodni magamon. De még mindig nem tetszik. mikor már elcsendesedett az örömöm. Azt üzente. De Simon Storm. Tudtam. Kóválygott a fejem az alvástól. Láttam én is azt a valamit a szemében. − Fogjuk rá – nyögtem ki. mire nevetnem kellett. Szükségem volt néhány dologra. hogy mit csinálunk. Éppen eléggé aggódott már így is a fizikai rosszullétek miatt. Nem vették észre. olyan elsöprı fáradtság tört rám. Ott van internet kapcsolat és fax is. a rémálmaim pedig menetrendszerően megjelentek minden éjszaka. hogy odaát szól a tévé. Ebben a felfordulásban még ez is eszébe jutott.Rengeteget aggódtam. 221 . hogy hamarosan rendezıdik közöttük minden? – intettem feléjük. A húgom érdekében nagyon remélem. Azt látom. − Igen. mint lehetséges sógor… − Sokat mondó szünetet tartott. mert kicsit még elhúzódhat az. amik csak még erısebbek lettek az állandó félelemtıl. Én leginkább veszteségnek neveztem volna. hogy a rajongása most már teljes mértékben a Lilyé volt. és hallottam. amint lehunytam a szemem. nehogy elhatalmasodjon rajtam a pánik. hogy távol maradjanak a félelmeim. Majd inkább csatlakozik hozzánk késıbb. − Lily nagyon szereti – próbáltam meggyızni. − Gondolod. ezért megkértem Patricket. és megkérte. Le kellett feküdnöm. Hol van a bátyád? − El kell intéznie néhány dolgot. Mocorgásomat hallva Lily jelent meg az ajtónyílásban. ne várjuk meg a vacsorával. Patricket sehol nem láttam. Magával hozta a beígért karikagyőrőket. amibe belefogott. Hiába aludt Patrick mellettem.

hogy idıközben teljesen lemerült. Megpróbáltam visszaemlékezni rá. hogy most már farkas éhes voltam. bár a Land Rover már kívül esett a fénykörén. De a telefonomat sehol sem találtam. ahogy a többiek esznek. Most láttam csak mennyire. hogy amint megláttam a tányéron szépen elrendezett falatokat. miközben a többi kocsit kerülgettem. hogy maradjon csak. hol is láttam utoljára. mit is csinálok. Biztosan a terepjáróban hagytam – jutott el a tudatomig. de azért engedelmesen visszaült. addig sem tudok várni. A kinti világítás jól beláthatóvá tette az egész udvart. Visszazártam az autót. mint szerettem volna. hogy érdeklıdjön. Mielıtt még igazából átgondolhattam volna. olyannyira. De a vacsorára továbbra sem tudtam még csak rá gondolni sem. Láttam az arcán. hogy képtelen voltam akár egyetlen harapást is leerıltetni a torkomon. minden éhségem elszállt. És jobb szeretném ezt egyedül intézni. hogy kiszellıztessem. Nem akartam nézni. mennyire kutyául érzem magam. Simon tekintetét is mindvégig magamon éreztem.Kicsit sok volt egyszerre az információ. Minden esetre könnyedén el tudtam menni odáig. − Veled megyek – emelkedett fel mindjárt. ahogy felálltam. csak. Amikor kiléptem az ajtón. és lementem a parkolóba. akkor hívott Lisa. amíg leérünk az étkezıbe. Lily elképedve nézett rám. de nagyon kínlódtam. a szobánkba. Keserő meglepetésként ért. és olyan elementáris erıvel tört rám ismét a rosszullét. amit átadott. Megszőnt a kóválygás. és ez felbátorított. és elém rakják az ételt. hogy felhívom a szüleimet. Azt hittem. − Hová mész? − Csak a mosdóba – igyekeztem titkolni. és a hányinger is. A telefon ott volt. Elhatároztam. nem tőnt ilyen 222 . hideg levegı valóban segített. Biztosan nem fogok útközben eltévedni. A hideg víz jót tett. Egyáltalán nem volt sötét. Mikor délután jöttünk hazafelé a vásárlásból. hogy nem szívesen teszi. Kicsit morcosabb voltam. hogy hasra estem volna. anélkül. Mikor kijöttem. Megfájdult a fejem. és elindultam az épület felé. A tiszta. megkértem hát. hogy érzem magam. fogtam a kocsi kulcsot. és elindultam az emeletre. hogy mondja meg a barátaimnak. miközben elkóvályogtam a mosdó ajtajáig. − Teljesen felesleges – intettem. Kimentem az erkélyre. – Itt van nem messze. Már eszembe jutott. felmegyek lefeküdni. a tulajdonosnı éppen szembe jött velem. ahol sejtettem. Elég messze voltam.

A félelem letaglózott. Pont úgy. Még senkit nem láttam. 223 . hogy tulajdonképpen nekem akkor már mindegy lesz.nagynak a távolság. Elintéztél mindent egyedül. bár ne látnám többé. hogy valaki figyeli minden mozdulatom. pedig tudtam. miközben az erdı csupán alig néhány méterre volt tılem. Volt feje. Iszonyatosan. és megkönnyebbültem a gondolatra. Elkezdett felém közeledni. mint az álmomban. hogy nagy bajban vagyok. hogy kivételesen nagy marhaságot csináltam. lába. hogy kitaláljam. − Napokig töprengtem azon – folytatta −. Nem is értem. hogy egyre többet látlak a közelében téged. hogy Patrick nagyon fog rám haragudni érte. De utána rájöttem. hogyan tudnám leginkább tönkretenni az életét. de most. de pontosan tudtam. hogy sikerült megakadályoznom egy ilyen szörnyőséget. Rettenetesen. és abban sem voltam biztos. és egy pár másodpercig az volt a legnagyobb félelmem. Éreztem. hogy a közelünkbe férkızzön – futott át az agyamon. hogyan is tudnálak rávenni. a véremet pedig hallottam a fülemben lüktetni. csak hogy elcsaljalak Hazard közelébıl. hogy tudatosult bennem: egyedül vagyok idekinn. Már nem csak úgy általában féltem. Jól gondoltam tehát. hogy egyedül ide gyere – szólalt meg a sötétség az ismerıs. ami felém áradt. és azt fogom kívánni. A szemem sarkából láttam. Méghozzá emberi alakja. Gonoszan. és erıltettem a szemem. hogy meglássam az arcát. Mintha odaszögeztek volna a parkolóhoz. és a veszély ilyen konkrét jelenlététıl kirázott a hideg. ahogy csak bírok. – Még csak a kisujjamat sem kellett mozdítanom. hogy a sötétség megmozdult a lámpák fényén kívül. Meséket gyártottam. Éreztem. míg már volt alakja. Elég volt türelmesen várnom. − Erre most magadtól sétálsz a karjaimba – folytatta gúnyosan. mindaddig. hogy a lábaim megmozdulnának egyáltalán. Hát valóban nem nehezítettem meg a dolgát – tudatosult bennem. hogy futnom kellene. amiben a családod egy-egy tagja került nagy veszélybe. a sötétben. – Már minden trükk eszembe jutott. − Felnevetett. kilométeresnek látszott. A lélegzetem elakadt. Ennél jobb lehetıséget keresve sem találhattam volna. És azután feltőnt. − Nem kellett hozzá sok ész. Kézzel fogható lett a fenyegetés. Dermedten vártam. mennyire fontos vagy a számára. − Olyan sokat gondolkodtam rajta. Elég ostobán viselkedtem. hogy ıket akarta felhasználni valamilyen útonmódon. de az autók utamat állták. A következı pillanatban már tudtam. keze. Hátborzongatóan. kellemetlen hangon. hogy mit fogok látni.

− Emiatt nem aggódnék a helyedben – látszott. Most már köztem. és csak azon imádkoztam. Sosem voltam jó futó. hogy végig bírjam a távot.Én voltam a legjobban meglepıdve. Azután még olyasmik jutottak eszembe. Pokollá tette az életemet. feltéve. hogy szánalmasnak találja a kidumálási kísérleteimet. Ezen az oldalon csak raktárhelyiségek voltak. mint amilyennek a hangja alapján képzeltem. − Még el tudna menekülni. Durva. Mi tagadás. nem csináltam túl jól. Biztosan megfojt majd. mielıtt még elérném az ajtót. végleg elzárva ezzel a menekülés útját. Remek Legalább gyors halálom lesz. mikor azon kezdtem töprengeni. Kiáltani is felesleges lett volna. Az iskolai versenyeken is mindig a mezıny legvégén kullogtam. hogy élve megúszom ezt a találkozást. Nem akarok sokáig idızni. anélkül. A parkoló az épület mögött volt. akkor meghal a még meg sem született 224 . Elıre láttam. A helyzetet tekintve ez eleve meddı próbálkozás volt. meg kellett próbálnom meggyızni. Az én fizikai adottságaimmal… Nem maradt más választásom. A harc eleve eszembe sem jutott. – Azt akarom. akkor a vigyorát látva az is szertefoszlott. hogy pár másodpercig komolyan megfordult a fejemben. Cseppet sem volt bizalomgerjesztı. Nem kellene nagy erıkifejtés egy ekkora darab embernek. Még közelebb jött. de a következı pillanatban belém hasított a felismerés: ha én meghalok. hogyan is fog megölni. a félelemtıl elment a maradék józan eszem is. Olyan tárgyilagosan tudtam a saját halálomra gondolni. és azt fogja használni. Ahogy én szenvedtem évekig. ha nem éppen vacsoraidı van. Ha volt is némi reményem idáig. Ettıl egy kicsit megkönnyebbültem. Oké. hogy agyon csapjon egy magamfajta kistermető nıt. Vagy egyszerően leüt. − Hiszen már mondtam – válaszolta. Csak még dühösebb lett tıle. Pont olyan volt. Teljesen egyedül voltunk. és közönséges. és a mosókonyha. hogy el tudnék futni. hogy kiköpném a tüdımet. hogy könnyedén elkapna. hogy talán van nála egy kés. hogy Hazard szenvedjen. hogy a hangom a lehetı legnyugodtabb legyen. ez nem volt egy jó kérdés. Egyetlen reményem mindössze az emeleti szobákban lehetett volna. Sıt. Jól ki tudtam venni az arcát. Nem láttam semmi esélyt arra. ahogy mosolygott. Az emberek mind a vendégház elejében tartózkodtak. − Mit akar tılem? – igyekeztem. Egyetlen ablakban sem láttam fényt. Senki nem látta meg – próbáltam meggyızni. − Bıven lesz még idım lelépni. és a bejárat között állt. Ez volt az elsı tippem.

Elızı szavaimra rácáfolva. ha ı is meghalna. hogy várandós vagyok. Már uralta az egész arcát. képtelenné téve. De a következı pillanatban el is vetettem az ötletet. ezen az elfuserált napon. hogy két lépést tesz felém. Nem tudtam. de megnyúlt ábrázata másról tanúskodott. – Túl könnyő lenne neki. Teljesen Patrick felé fordult. A hasznavehetetlen telefonom még mindig a kezemben volt. Csak hagyd. – Neki semmi köze az egészhez. de azt egyáltalán nem láttam a közelben. Önkéntelenül a hasamra tettem a kezemet. A mellettem lévı autóban pirosan világított a bekapcsolt riasztó jelzıfénye. A következı szavai végképp meggyıztek errıl. − Viccelsz? Már hogyne lenne köze hozzá. − A férfi vigyora még kellemetlenebbé. A lámpa fényében jól láttam.gyermekünk is. Azonnal megértette a mozdulatomat. hogy megenyhül. A kivágódó ajtó hangja azonban megállította. még félelmetesebbé vált. Fogalma sincs. én veled maradok. Az ájulás határán voltam. Még jobb. vagy csak saját magának. Nem várhattam. hogy az arca ijesztıen színtelenné vált egyetlen pillanat alatt. ám megtorpant. − Talán megvárhatnánk apukát is. − Hagyd ıt békén – hallottam Patrick hangját. ahogy láttam. Minden bátorságomat összeszedtem. − Nem fog jönni. hogy egyszerre letudhassuk az összes kellemetlen részt – motyogta. mielıtt még utolér. Az igazi kihívás az. ha tovább kell élnie nélkületek. − Mi a csudát keresel ott? – indult felém. hogy vajon nekem beszél. – Lenne esélyem. hogy levegyem a szemem róla. nem vagyok egyedül. 225 . ahogy rájött. amit tettél. Azért én válaszoltam. hogy itt vagyok. csak mert véletlenül rájött. És semmi. Rajta keresztül tudom a leginkább megfizettetni veled. hogy odaérjek hozzá. − Ha elengeded. Engem azonnal meglátott. ha elkezdenék rohanni Patrick felé – futott át a fejemen. A telefon visszapattant az üvegrıl. Ki tudja már hányadik. Patrick állt az ajtónyílásban. − Így is jó – felelte. Túl nagy volt a távolság. − Nocsak! Együtt az egész család. Jobban örültem volna egy fél téglának. hogy elmenjen innen! A csudába! Minek is kellett idejönnie? Most ı is veszélyben van. Talán. − Szóval így állunk. teljes erıbıl hozzávágtam a telefont a kocsi ablakához. A férfi most nem figyelt rám. mintha rólam el is feledkezett volna. Nagy hiba volt.

– Hol van Patrick? Nem válaszolt. 226 . hogy csupa vér lett a kezem. Tompa puffanásokat hallottam. a hangjából sejtettem. − Lily! Hol van Patrick? − Itt vagyok – hallottam meg a hangját. és elképedve tapasztaltam. − Emi jól vagy? – hallottam Lily sírós hangját közvetlenül mellettem. és újra megüssön. Az egyre fokozódó csípı érzésre a homlokomhoz nyúltam. hogy végre lássak valamit. Az oldalamra estem. mit. De nem jött. tovább homályosítva ezzel a már amúgy is gyatra látásomat. A parkolót borító padkakı csúnyán felsérthette. Nem tudtam megállni. Nem tudom. és felszisszentem. remekül – nyögtem ki. mindenesetre megfogta. összetekertem. a seb pedig iszonyatosan vérzett. Amennyire meg tudtam állapítani. és azt nyomtam rá. kiabálások. Nem tudtam mi történhetett. és elhúzta a pulóveremet tartó kezemet a homlokom elıl. és megszorította. − Nemsokára itt lesz a mentı – mondta valaki. Futó lépések. majd megszólalt egy autó riasztója. Belefolyt a szemembe. amerre ıt sejtettem. Halványan derengett. Hallottam. és visszakézbıl úgy megütött. hogy végkép megırültem. − Mi olyan vicces? – kérdezte Patrick mogorván. Találomra nyújtottam ki a kezem abba az irányba. hogy Patrick kiált. A melegség elöntötte az egész arcomat.A férfi egy pillanatig elképedve nézett rám. A földön ülve vártam. hogy nagyon mély lehet. − Na végre – sóhajtottam. hogy a férfi ismét hozzám lépjen. Azután két lépéssel mellettem termett. − Simon gondoskodik róla. és a támadóm. nevetni kezdtem. Kétségbeesetten küzdöttem azért. Bizonyára meg volt róla gyızıdve. hol van Patrick. hogy a tulajdonosnı. és megszédültem az ütéstıl. és hogy valamivel el kellene állítanom a vérzést. hogy akkora ütés érhette a fejemet. mikor óvatosan megérintette a fejemet. Pillanatok alatt oltári hangzavar lett. A rémület egyre inkább elhatalmasodott rajtam. − Nem esett bajod? − Nem – válaszolta szőkszavúan. Kibújtam a pulóverembıl. sikerült-e eltalálni. Még mindig forgott velem a világ. − Persze. de nem értettem. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. hogy menten elvágódtam. amennyire csak bírtam. nem volt semmi baja. − Hol van az az ember? – kérdezısködtem tovább.

hogy ezután másképp lesz. hogy hozzám orvost ne kelljen hívni? Egy pillanatig nem válaszolt. hogy nem igazán telik el hét anélkül. és ha lehet.− Észrevetted. – De megígérem. és magához ölelt. még morcosabb volt. 227 . − Én ezt nem tartom annyira viccesnek – bökte ki azután. de még mindig nem tudtam abbahagyni a nevetést. − Te és az ígéreteid – morogta. − Igazad van – hagytam jóvá.

mint mindig. mint akkor. Gyönyörő volt. Még mielıtt kimondta volna ıket. ami képessé tett rá. (Már tudtuk.) Szinte el sem mertem hinni. Hosszú haját lazán feltőzte. A pánikra. még így. hogy elveszítem. Mikor megláttam a földön feküdni. kettınkkel is. akkor szertefoszlik. A felismerésre. A színe pedig egész különleges volt. Hozzám tartozik. 228 . hogy gyorsabban odaérjek. hogy aki az én hibámból fenyegeti. Az arca hirtelen megrándult. de egy kézmozdulattal megállított. miért mondja. − Valami baj van? – hajoltam közelebb. A dühöt. Mindig is bámultam. hogy tényleg ennyire szerencsés vagyok. és akitıl meg akartam védeni. − Csak a fiad rúgott egyet – mosolygott. de láttam a mosolya mögött a fájdalmat. hogy nem engem fog választani. mikor viszont láttam.Utószó Egy új nap Csodálattal néztem a feleségemre. A tehetetlenségre. milyen dús és selymes. mikor kiengedve hordta. hogy az én fiamat hordja a szíve alatt. és a várandósság csak még szebbé tette. Még most is rémülettel töltött el. Ugyanazt a dühöt éreztem most is. Nem tudtam betelni a látvánnyal. hogy most csak a boldogságot láttam bennük. És a mámor. gondolatát kiolvashattam belıle. mint ahogy ı odaért Emilyhez. hogy megvédjem. A dühöt. És a végtelen kétségbeesést. Annyi minden történt már velem. de azt mondta. A félelem. ott a vendégházban. Zöld szeme nyíltan ragyogott. mikor megtudtam. hogy seszínő. Engem az olvasztott mézre emlékeztetett. Csak féltettem a frissen megszerzett boldogságunkat. Végtelen örömmel töltött el. Soha nem értettem. De mostanra minden álmom valóra vált. ha visszagondoltam arra az estére. ha elhiszem. ami erıt adott ahhoz. így most kényelmesebb. A kétségbeesés. és velünk. Attól tartottam. mikor láttam az ütésétıl összeroskadni. Jobban szerettem. Az elmúlt hónapok érzései és eseményei futottak át a fejemen. Minden érzését. hogy talán már késı. és az én gyermekemet várja. Az örömöm. mégis a közelébe férkızött. hogy fiú lesz. hogy ekkora harmónia egyáltalán létezhet. hónapok múltán sem. mikor nem találtam a szobánkban. Vérezve.

mit kibír. Most már én is figyelni kezdtem a nagymutatót. és mintha pár kilót fel is szedett volna. és csodálkoznék. de ez kifejezetten jól állt neki. és továbbra is Emilyt szereti. hogy a nıi test egyenesen erre van kitalálva. Vagy nem? − Mióta folyik ez így? – kérdeztem gyanakodva. Már amit az orvos kiszámolt. Hallottam. Tétován bólintott. A lányok frissen facsart narancslét kívántak. Lily együtt érzıen simogatta meg megint hatalmas pocakját. ahogy sietett a kedvére tenni. hogy Simont választotta. Hoppá. 229 . Azért csak aggódtam. Ez már több mint gyanús. ahogy az edényekkel csörömpöl.Nagyon közel volt már a szülés idıpontja. egy pillanatra a lélegzete is elakadt. egyre jobban megerısödött az iménti gyanúm. Alig észrevehetıen ugyan. hogy kicsit kevesebb fájdalmat okozzon az édesanyjának. İ mindig azzal biztatott. mint akit valami csínytevésen kaptak rajta. bármit mondott is. Csak nem…? Nem tudtam tovább folytatni az eszmefuttatásomat. A húgom ott ült mellette a kanapén. Próbálta rávenni. Jót tett neki a házasság. Lily meghízott kicsit. − Körülbelül két órája. mint az imént. Mintha túl gyakran lenne kíváncsi a pontos idıre – fordult meg a fejemben. mióta férjhez ment. Üdvözült mosollyal simogatta Emily hasát. A sógorom éppen a konyhában ügyködött. hogy narancslét szeretne inni. Olyan képet vágott. ha megtudnám. de mégiscsak. DeAngelo doktor figyelmeztetett. mert Emily arca megint megrándul. Ha látom. hogy ez a gyerek meghatározott idıközönként rugdosson. Olyan törékeny. És soha nem hagyta ki. és ahogy a másik kezét a saját hasán nyugtatta. És az elıbb is. hanem ı. Valami bevillant az agyamba hirtelen. Féltettem Emilyt. hogy a fejemhez ne vágja: az egészben az a legjobb. És a férje igyekezete. Többé-kevésbé legalábbis. Elég ijesztı volt. hogy a húgomat csak pótléknak tekinti. Lily kivirult az utóbbi idıben. Tíz perc múlva újabb rúgás? Az kizárt dolog. Sugárzott a boldogságtól. ez is egy jó poén. Jó poén volt. hogy elkészítse. − Megint egy rúgás? – néztem rá aggódva. Szóval igazam volt. és ı már ugrott is. de láttam. Már belenyugodtam. Már fülig szerelmes volt Lilybe. hogy most már életem végéig látnom kell a képét. és a keresztfiának beszélt közben. nem Emily említette elıször. Na. hogy lopva az órára pillant. De nem így volt. Egyetlen esetben avatkoztam volna közbe. Nem sok hely akadt már számára a mozgolódáshoz. Nem tudott megnyugtatni. hogy nem lesz kicsi a baba. Most mintha kicsit jobban eltorzította volna a fájdalom. és úgy láttam.

− Simon! – szóltam megint a sógoromnak. Mi a csudát ácsorog ott olyan mereven. hogy Lily türelmetlenül a szemét forgatja. Emily arca megvonaglott. Nem a miénk. Csak rájött. hogy fájdalmai vannak. mégis teljesen lefagyott. − Szülünk – nyögtem ki nagy nehezen. A hangom talán megijesztette kicsit. de éreztem. ahogy sejtettem. hogy szobahımérsékletően kéri-e a narancslevét. Egy pillanat múlva a sógorom jelent meg az ajtóban. − Ti mirıl beszéltek? – értetlenkedett tovább Simon. mire kacagva visszaült a kanapéra. mintha épp arról lenne szó. Az ı viselkedése volt természetellenes. − Emilynek fájásai vannak – fordult Lily nekem túlságosan is vidáman a férje felé. hogy megadta magát. Na. Kicsit túl gyorsan. és vidámak lenni éppen most. Nem is az ı felesége szül. − Alig öt perc – ziháltam. hogy jön a baba? − Lily arca csak úgy ragyogott a boldogságtól. − Már megint kezdi a parancsolgatást – sóhajtott fel. A ködöt mintha kiseperték volna az agyamból. – Rájuk most úgyse számíthatunk. Úgy volt. − Errıl nem nyitunk vitát – makacsoltam meg magam. mindenki jól van-e. Azt már nem. hogy rendırautóval megyek szülni! – förmedt ránk Emily. − Ne merészeld – mordultam rá a testvéremre. mintha csak a világ legjobb viccét hallották volna. halálra vált arccal. hogy a konyhában nagy zajjal leesik valami. Szerintem világosan mondtam. és tisztán látszott. Egy pillanat alatt mellette termettem. − Simon – üvöltöttem. Hogy tudnak ilyen elképesztıen nyugodtak. − Férfiak – mintha ködön keresztül láttam volna. ha beviszlek a kórházba – fogta meg Emily kezét. − Csak nem azt akarod mondani. − Mi történt? – kérdezte.− Hogy mi van? – alig ismertem a saját hangomra. Rendır létére elég lassan reagált. ne. − Jobb lesz. Gyanakodva néztem az órára. − I-igen – szólalt meg végül. 230 . − Még csak tíz percesek – rántotta meg a vállát Emily. Most már sápadt volt. miután láttam. − Micsoda? Mit nem lehet ugyan ezen megérteni. – Szerintem a járır autóval kellene mennünk. − Ki se találjátok. hogy gyorsan felméri. Ennyire nincs jól? Elképesztı erıvel szorította meg a kezemet a következı fájás alatt. mire gondoltam. és hallottam. mikor Emily bólintott. vagy dobjunk bele néhány jégkockát. Kuncogtak.

Lily nyitotta nekünk az ajtót.− Nyugi. hogy Emily felnyög. van még idınk – válaszolta erıtlenül. és Simon bekapcsolta a szirénát. mikor a járırautó elindult. − Egy frászt. Hallottam. Minden porcikájában remegett. és ölben vittem ki a kocsihoz. Felkaptam. VÉGE 231 . A sógorom elküldtem a táskájáért.