P. 1
Nietzsche versei

Nietzsche versei

|Views: 32|Likes:
Published by Lucz István Ádám
Nietzsche versei
Nietzsche versei
Nietzsche versei
Nietzsche versei
Nietzsche versei
Nietzsche versei
Nietzsche versei
Nietzsche versei

More info:

Published by: Lucz István Ádám on Jan 19, 2013
Copyright:Attribution Non-commercial

Availability:

Read on Scribd mobile: iPhone, iPad and Android.
download as RTF, PDF, TXT or read online from Scribd
See more
See less

01/17/2014

pdf

text

original

NNCL513-36Bv1.

0

FRIEDRICH NIETZSCHE VERSEI
EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1989

A VÁLOGATÁS ÉS A FORDÍTÁS AZ ALÁBBI KIADÁS ALAPJÁN KÉSZÜLT: FRIEDRICH NIETZSCHE: SÄMTLICHE WERKE, STUDIEN AUSGABE, MÜNCHEN, BERLIN, NEW YORK, 1980. DEUTSCHER TASCHENBUCH VERLAG – WALTER DE GRUYTER, HRSG.: GIORGIO COLLIUND MAZZINO MONTINARI

VÁLOGATTA HAJNAL GÁBOR FORDÍTOTTA CSORBA GYŐZŐ GARAI GÁBOR GÖRGEY GÁBOR HAJNAL GÁBOR KÁLNOKY LÁSZLÓ KÉPES GÉZA KERESZTURY DEZSŐ LATOR LÁSZLÓ PETRI GYÖRGY PÓR JUDIT SZABÓ LŐRINC TANDORI DEZSŐ TELLÉR GYULA VIDOR MIKLÓS AZ UTÓSZÓT NÉMETH G. BÉLA ÍRTA

HU ISSN 0324 – 3362

VERSEK 1863–1878-BÓL

AZ ISMERETLEN ISTENNEK DEM UNBEKANNTEN GOTT
Hogy továbbállnak újra egyszer, pillantásom előreküldve, kezem árvultan emelem fel, s kereslek, feléd menekülve, kinek mélyes mélyen szivemben emeltem szent oltárokat, hogy hangodat újra halljam, szólítson engem. S izzik rajtuk: Az ismeretlen istennek! - ez, mélyen bevésve. Övé vagyok, bár latrok seregébe tartozom most is mind e percben: övé - és érzem kötelékem, mely harc közben lehúz, lefog, s megfuthatok, mégis őt szolgálom egészen. Úgy ismernélek, Ismeretlen! Téged, mélyen lelkembe nyúlva, életem, mint viharzás, összedúlva, Megfoghatatlan, Rokonom benn! Úgy ismernélek, szolga lényed.
TANDORI DEZSŐ

A MÉLABÚHOZ AN DIE MELANCHOLIE
Ne haragudj, Mélabú, ha neked hegyezem tollam, hogy téged dicsérjen, s nem kuporgok, lehajtva fejemet, egy fatönkön remetemódra mégsem. Sokszor láthattál így, s tegnap kivált, a meleg napsütésben kora reggel: a völgyben mohó keselyű kiált,

holt fán ülve álmodik holttetemmel. Szilaj madár, csalódtál, jóllehet a rönkön múmiaformán pihentem, nem láttad élénk tekintetemet, amint derülten ide s oda rebben. Igaz, nem a te csúcsaidra szállt távoli felleghullámokba veszve, hanem befelé, hogy fénysugarát a lét mélységes mélyeibe vesse. Csúful görnyedve a puszta felett, mint mikor áldozni akar a barbár, Mélabú, hányszor megidéztelek, mint ki vezekel máris, fiatal bár! Élveztem a keselyűszárnyalást, mennydörgő lavinák sebes futását, s szóltál, zordul s igazat, soha mást: nem tudod, mi az emberi csalárdság. Szeretsz, barátném, vad sziklavilág úrnője, itt lenni a közelemben, s fenyegetően mutatsz lavinát, keselyűnyomot – megtagadni engem. Körül liheg, vicsorog, ölni vágy, gyötrődve küzd minden, hogy éljen. Lepkék után sóvárog a virág az igézetes sziklameredélyen. Borzongva érzem, hogy mind én vagyok, virágszál, elcsábított tarka lepke, keselyű, szél, röptében megfagyott jégzuhatag, a te dicséretedre, haragos, ádáz istennő: fejem térdemre hajtva reszketeg kiáltom, téged magasztalva, hogy szüntelen csak élni, élni, élni, élni vágyom. Haragos istennő, zokon ne vedd, hogy rímhálómmal így körülkerítlek! Reszket, rémarc, akihez közeledsz,

megrándul, akit gonosz jobbod illet. Remegve dalra dalt dadogok itt, rángok alakzatokban, ütemekben: fröcsköl a toll, a tinta szétfolyik – ó, istennő, engedj hát cselekednem!
PÓR JUDIT

ÉJI VIHAR UTÁN NACH EINEM NÄCHTLICHEN GEWITTER
Mint a ködpalást, ma úgy leped be, komor istennő, ablakomat. Ráng, süvít a fehér pihe telje, ráng, zuhog belé a telt patak. S jaj, míg villámfények kergetőztek, s zabolátlan zengtek az egek, s dőlt a köd, te boszorkány, kifőzted halálhozó méregfőzeted. Éjfelekkor lestem dermedetten kéjed s kínod vad hörgéseit, láttam, mint villan szemed, s kezedben mennyköved baltája mint süvít. Így álltál meg puszta ágyfejemnél, villogtatva vad páncélzatod, vasláncoddal ablakomra vertél, s rámdörögtél: Halld hát, mi vagyok! Amazon: nagy, öröklényegű nő, nem asszonyi, galamb-forma, lágy: férfi-dühű, férfi-gőgű küzdő, győztes s nősténytigris egyaránt. Sarkam, amit érhet, tönkrehágja, vad nézésem fáklyát hajigál, eszmém méreg! Térdre hát! Imára! Vagy lobbanj ki! Lidérc! Fénybogár!

TELLÉR GYULA

RÉG VOLT REGGEL MORGEN IST VORBEI
Rég volt reggel, dél veri főnket forró sugarával, üljünk árnyas lugasokban, s a barátságról daloljunk: az volt hajnalpírja, az lesz alkonypírja életünknek. Hanem délben csak a dal szól: a reggel nem igérhet esténknek szebb nyereséget.
LATOR LÁSZLÓ

VERSEK A VIDÁM TUDOMÁNY-BÓL 1881-1884

VADEMECUM - VADETECUM VADEMECUM – VADETECUM
Csábit nyelvem s művészetem, követsz, kísérsz hűségesen? Magad kövesd hűségesen: – azzal követsz: úgy! úgy! igen!
CSORBA GYŐZŐ

A HARMADIK VEDLÉS BEI DER DRITTEN HÄUTUNG
Kezd bőröm töredezni már, kívánja telhetetlen a földet, bőven falta bár, a kígyó újra bennem. S már csúszok kő és fű között, hajt görbe útra éhem, hogy egyelek meg újra, föld, föld, kígyóeleségem.
LATOR LASZLÓ

KÉRÉS BITTE
Sok ember-jellegről tudok, csak nem tudom: melyik vagyok! Túl közel érzem szememet – egy látványom sem lehetek. Tán több hasznom lehetne abból, ha messzebb ülhetnék magamtól. Nem ellenségem távolába! – s még messzibb az ember barátja – de közé s közém, úgy... középre! Értitek, e kérés mi végre?
TANDORI DEZSŐ

AZ ÉN KEMÉNYSÉGEM MEINE HÄRTE
Száz lépcsőn át kell felhaladnom, fel kell jutnom, s szavatok hallom: „Kemény vagy! S testünk kő, igen?” Száz lépcsőn át kell felhaladnom, s nem lenne lépcső senki sem.
GARAI GÁBOR

A VÁNDOR DER WANDRER
„Nincs ösvény! Mélység s halotti csönd van csak” – így akartad! Az ösvényt el te hagytad! Rajta, vándor! Nézz tisztán s hidegen! Elveszejt, vélnéd - a veszedelem.
GARAI GÁBOR

AZ ÁLCÁZOTT SZENT DER VERKAPPTE HEILIGE
Üdvöd szívünk hogy ne bántsa, reményed az ördög-álca, ördög-szó, ördög-ruha. Ám szemedből – mindhiába! – süt szent voltod sugara!
TANDORI DEZSŐ

NEM IRIGY OHNE NEID
Nem irigy: s ti becsülitek ezért? Mi nektek becses, neki mit sem ér; sasszemét a tér messzesége várja, nem rátok lát – a csillagmiriádra!
HAJNAL GÁBOR

SÜLLYEDÉS NIEDERGANG
„Most süllyed, bukik" - gúnyoljátok egyre; valóban: hozzátok ereszkedett le! Nagy üdve a kárára vált csupán, nagy fénye megy sötétségtek után.
GARAI GÁBOR

A TÖRVÉNYEK ELLEN GEGEN DIE GESETZE
Mától nyakamba szőrzsinórra akasztva ott lóg majd az óra: mától a csillag és a nap, árnyék s kakasszó elmarad, süket lesz s néma, azelőtt ami jelezte az időt – a természet nem szól, ahol törvény és óra tiktakol.
LATOR LÁSZLÓ

A TOLL KAPAR DIE FEDER KRITZELT
A toll kapar: Ördög vigye! Mit kárhoztatsz kriksz-krakszolásra? – Tintatartóm nyitom, s... bele! Írok, mint a... tinta folyása. Hogy ömlik, árad, fut kötetlen! Már minden akadályt lebírok! ... Hogy írásom kivehetetlen ? – Sebaj! Ki olvasná, mit írok?!
TANDORI DEZSŐ

A KÉTKEDŐ SZAVA DER SKEPTIKER SPRICHT
Élted fél-útra ért: a mutató fut, lelked hánytorog – mert kószált, visszatért, keresett s nem lelt. Egyhelyben topog! Élted fél-útra ért: kín volt s zavar, s órád forog-forog! Mit keresel? S: miért? Ezt, éppen ezt: az okot, az okot!
TELLÉR GYULA

ECCE HOMO ECCE HOMO
Úgy van! Tudom, honnét jöttem! Telhetetlen láng-gyönyörben égek, izzók, pusztulok. Fény lesz mind, amihez érek, szén, amiből már nem kérek: úgy van, úgy van, láng vagyok!
SZABÓ LŐRINC

CSILLAG-ERKÖLCS STERNENMORAL
Kit rendelt csillag-pálya vár, mit neked, csillag, a homály? Zúgj át üdvözülten a mán! Nézz túl idegen nyomorán! Fény hazád a nagymesszi ég; ne tűrd meg a részvét bűnét! Parancsod csak egy: tiszta légy!
SZABÓ LŐRINC

SANCTUS JANUARIUS SANCTUS JANUARIUS
Te, akinek lándzsa-lángja olvasztja lelkem jegét, s lelkem tovazúgva látja reményei tengerét: egészségben, ragyogásban szabadságot adni tudsz – így dicsérem szép csodádat, te szent Januarius!
HAJNAL GÁBOR

DÉLEN IM SÜDEN
Göbös ágon függve lengek és fáradtságom ringatom. Aladár hívott vendégül engem, madárfészekben megpihentem. Hol vagyok? Jaj, messze nagyon! A tenger elaludt fehéren, bíbor vitorla útrakél. Szirt, fügefák, torony a révben, idill, birkák bégetnek éppen – fogadj be engem, szűzi dél! Csak lépésről lépésre végig, nem élet, német, húz a rög. Kértem: a szél emeljen égig, miként a madarak elérik – s délre szálltam tenger fölött. Ész! Szorgoskodás! Kellemetlen! Túlságos hamar célba visz! Tudom, rászedett röptöm engem – érzem, várja vérem s a merszem

új élet új játékait... Magam bölcselkedni lehet, de magam dalolni – elbutít! Érdemetek dicsérje, zengje dalom, üljetek le figyelve, ti rossz madárkák, körben itt. Oly ifjan, oly csalfán csapongtok, szerelemre termett valótok s hogy szépen teljen az időnk. Északon szerettem – habozva mondom – egy nőstényt, vén csoroszlya: „Igazság”, így hívták a nőt.
HAJNAL GÁBOR

A TITOKZATOS CSÓNAK DER GEHEIMNISSVOLLE NACHEN
Tegnap éj, alvó világ, épp csak a szél tétovázva lihegett utcákon át, s nem adott nyugtot a párna, sem a mák s mi álmot ad máskor – lelkem tisztasága. Végre álmom űztem el, és kifutottam a partra. Lágy lég s holdfény – ott hever homokon férfi és sajka, álmos pásztor s birka kel – s így szállt a sajka a habra. Egy óra, kettő ? – lehet, vagy akár egy év volt? – S még ép eszem s gondolatom végképp örök közönybe esett, és egy határtalan mélység nyílt meg – s azzal vége lett!

Megvirradt: a mély szinén fenn áll egy csónak, nem mozog... Mi történt? hangzott, s eképpen száz hang: Mi volt? Vér folyott? – – Semmi sem! Aludtunk mélyen Mind – be jó, be jó dolog!
GARAI GÁBOR

EZ A SOK NYÁMNYILA LÉLEK DIESEN UNGEWISSEN SEELEN
Ez a sok nyámnyila lélek zord haragra készt: nyelnek mérget, míg dicsérnek, hódolatuk rejt önmegvetést. S mert nem vonszolódom velük e korszakon át: szenvedhetem tekintetük gyilkos-nyájas, irigy sugarát. Gyaláznának, bolondjukat járatnák velem. Szemük bennem vaksin matat, nem igazodik el sohasem.
PETRI GYÖRGY

RIMUS REMEDIUM. AVAGY: MIKÉNT VIGASZTALÓDNAK A BETEG KÖLTŐK RIMUS REMEDIUM. ODER: WIE KRANKE DICHTER SICH TRÖSTEN
Szádból, boszorka idő, nyáladzó, csöpög itt lassan órára óra. Undorom hiába vonyít: „Fuss, hagyd az öröklét csalóka szakadékait!”

Érc vagy, világ: izzó bika – szólíthatlak, üvöltve! Nem hallod... Rep-tőrök kínod szavát visszhangozzák velőmbe: „Ostobaság azt hinni, szív is költözött e földbe…” Láz, mákonyodra vár homlokom! Öntözz mérget agyamra! Tedd! Túl rég rakod kezed kutatva homlokomra. Mit kérdezel? „Mint várod - béredet?!” – Fuj! Dőre kurva, távoztasd csúfondáros lelkedet! Nem! Vissza még! Hallom, eső zuhog künn a hidegben; hozzád gyengédebbnek kellene lennem? – Nesze! Arany: mily fénye ég! – „Boldogság”, így nevezzem? s áldjam lázad hevét? Ajtóm vadul kivágódik – ágyam eső terítse! Szél fújja ki lámpám – baj bajra tolul! – Kinek nincs most százszámra ríme, esküszöm, íme, veszve hull!
TANDORI DEZSŐ

GYÖNYÖRŰSÉG! MEIN GLÜCK
Galambjaid, San Marco, látom ismét: kihalt a tér, nyugodt dél tündököl. Kósza dalaimat küldöm a friss lég szárnyán galambrajként az égbe föl, majd visszabűvölöm, hol tollúkat új rímek ékesítsék... – Ó, mily öröm!

Te tiszta égbolt, kék fényű selyemből, mily védőn állsz a tarka kép felett, melynek lelkét unnám, melyet szivemből szeretek, féltek és irigyelek! Róla lemondanék? Te szem varázsmezője, szót se erről!... – Gyönyörűség! Zord torony, mily hősi-könnyen veted te magasba itt oroszlán-súlyodat, mély hangon az egész teret bezengve! Tán franciás accent aigu-je vagy? Tudom, hogy börtönöm, ha itt maradnék, selyempuha lenne... – Ó, mily öröm! Halkulj, zene! Várj, míg az árnyak újra visszahozzák a langyos, barna éjt! Korán e hang, nem fest az alkony ujja arany cirádákon még rózsafényt, jut még idő elég költészetre, magányra, mélabúra... – Gyönyörűség!
KÁLNOKY LÁSZLÓ

ÚJ TENGEREKRE NACH NEUEN MEEREN
Oda! – s úgy lesz! És ezentúl utam kezem szabja ki. Nyilt, új kék tengerre indúl hajóm, a génuai. A táj egyre glóriásabb, Dél alszik Időn-Teren –: már csak a te óriás-nagy szemed néz rám, Végtelen!
SZABÓ LŐRINC

SILS-MARIA SILS-MARIA
Itt ültem, s vártam, vártam - semmire, túl jón s rosszon, a táj fényeire s árnyaira, merő játék, merő tó és dél, merő céltalan idő. S az Egy Kettővé lett egy perc alatt – s Zarathustra előttem elhaladt.
LATOR LÁSZLÓ

A MISZTRALHOZ AN DEN MISTRAL
Misztrál-szél, te felleg-űző, bánat-gyilkos, eget seprő, zúgó, hogy szeretlek én! Nem egy öl szült engem s téged, nem egy végzet, egy ítélet költözött beléd s belém? Sima sziklás úton lépek, táncolva futok elébed ahogy fütyülsz és dalolsz: ki, se hajód, se lapátja, Szabadság szabadabb bátyja bősz tengeren át ugorsz. Hívtál, épphogy fölriadtam, sziklafokokhoz rohantam: sárga fal a tengeren. Hej! már jöttél fényesen te, mint gyémánt zuhatag egyre a hegyekből győztesen. Égi szérűk sík határát láttam s lovaid futását, s a kocsit, mely száll veled,

láttam ahogy kezed rándul, s villámló ostorcsapástól lovak háta megremeg. – Láttam, kocsidból kiperdülsz, gyorsabban lefele lendülsz, s lényed nyíllá rövidül, egyenest mélybe hatolva – mint az aranyfény a rózsa hajnalpírján átvetül. Táncolj hát ezernyi háton, hullám-háton s – hamisságon – éljen ki új táncba fog! Járjuk ezerféleképp ezt, bennünk majd szabad művészet s boldog tudomány lobog! Minden tőről egy virágot tépjünk, jóhírt, boldogságot s koszorúnak levelet! Mint a trubadúrok járjuk szentek s ringyók közt a táncunk: Isten s világ közt lebeg! Ki nem táncol a szelekkel, kinek pólya-göngyöleg kell, s zord és korcs-agg a szive, ki itt álszent-Jankó mása, erény-mafla, szűz-libácska – Édenünkből ki vele! Forgassuk az utcaport a betegek orrába szórva, beteg-sarjat űzve szét! Hajtsuk el a partról végképp száraz mellek pihegését s bátortalanok szemét! Űzzük az ég-beborítót, föld-homályt, felleg-taszítót,

legyen a menny tiszta fenn! Zúgjunk... minden szabad lelkek lelke, üdvöm temelletted zúg viharként lelkesen. – S hogy őrizd örök emlékét ily üdvnek, vedd örökségét, íme koszorút viszel. Vidd messzebbre, magasabbra, égi létrán fölrohanva, akaszd – csillagokra fel.
GARAI GÁBOR

AZ ÍGY SZÓLOTT ZARATHUSTKA-BÓL II. KÖNYV, 1883

ÉJI DAL DAS NACHTLIED
Éjszaka van: most hangosabbak a szökőkutak. És az én lelkem is szökőkút. Éjszaka van: most sorra ébredeznek a szerelmesek dalai. És az én lelkem is egy szerelmes dala. Valami csitítatlan-csitíthatatlan erő feszül bennem; hangot akar kapni. Vágyakozás él bennem a szerelemre, s már maga ez a vágyakozás is a szerelem nyelvén beszél. Fény vagyok: ó, bár inkább éjszaka lennék! De az én egyedülvalóságom éppen abban áll, hogy fény vesz körül mindenünnen. Ó, bár inkább sötét lennék és éjszakai! Mily mohón rászívnám magam a fény emlőire! És még titeket is áldanálak, aprócska szikracsillagok és világító bogarak ott fenn a magasban – és boldog lennék fény-ajándékotokért. Ám én a saját fényemben élek, és visszahörpölöm magamba a belőlem kicsapó lángokat. Nem ismerem az elfogadás örömét, s gyakorta álmodom arról, hogy még lopni is nyilván jobb lehet, mint elfogadni. Szegénységem fő oka, hogy kezem sohase hagyja abba az ajándékozást; irigységemé pedig, hogy csengő szemeket látok és a sóvárgás derengő éjszakáit. Ó, minden ajándékozó boldogtalansága! Ó, napom elsötétülése! Ó, vágyakozás a vágyakozásra! Ó, gyötrő éhség a jóllakásban. – Elfogadnak ugyan tőlem mindent: de közelébe jutok-e valaha is lelküknek? Szakadék ásít adás és elfogadás között; és a legkisebb szakadék a legnehezebben áthidalható. Szépségemből inger támad: fájdalmat szeretnék okozni azoknak, akiknek világítok, meg szeretném rabolni ajándékozottaimat: a gonoszság éhsége űz tehát engem. Visszarántom kezem, mikor kezetek már-már eléri; habozván, mint a vízesés zuhanás közben: – a gonoszság éhsége űz tehát engem. Ilyesféle bosszút agyal ki az én bőségem, ilyesféle fondorkodás születik az én egyedülvalóságomból. Ajándékozó boldogságom belehalt az ajándékozásba, erényem belecsömörlött fölöslegébe. A szünet nélkül ajándékozót az a veszély fenyegeti, hogy elveszti szeméremérzetét; a szünet nélkül osztogatónak keze és szíve megkérgesedik már a puszta osztogatástól is.

Szememből nem csordul többé könny a kéregetők pirulkodása miatt. Kezem túl kemény lett, hogy a púpozott tenyerek remegését megérezze. Hová lett a könny a szememből s a pehely-rebbenékenység a szívemből? Ó, minden ajándékozó egyedülvalósága! Ó, minden világító hallgatagsága! Sok nap kereng a kietlen űrben: fényükkel beszélnek mindahhoz, ami sötét – de hozzám egyetlen szavuk sincs! Ó, a fény ellenségessége a világítóval szemben, hogy, lám, a fény könyörület nélkül vándorol pályáján. Indulattal szíve legfenekéig minden más világítóval szemben: hidegen minden más nappal szemben – íme, így vándorol a napok mindegyike. Viharként száguldanak pályájukon, ez az ő vándorlásuk útja. Kérlelhetetlen akaratuknak engedelmeskednek, ettől van az ő hidegségük. Ó, csak ti Sötétek, ti Éjszakaiak, csak ti fakasztotok meleget a világítóból! Ó, csak ti isztok tejet és enyhítő nedűt a fény emlőiből! Jaj, hogy jég vesz körül engem, kezem megperzselődik a fagytól! Jaj, hogy szomjúság gyötör, és ez sóvárog a ti szomjúságotok után. Éjszaka van: jaj, hogy nekem fénynek kell lennem! És szomjúhoznom kell az éjszaka dolgait! És jaj, hogy egyedülvalónak kell lennem! Éjszaka van: most forrásként buggyan ki belőlem a vágyakozás – beszélni ösztökél. Éjszaka van: most hangosabbak a szökőkutak. És az én lelkem is szökőkút. Éjszaka van: most sorra ébredeznek a szerelmesek dalai. És az én lelkem is egy szerelmes dala. Így énekelt Zarathustra.
CSORBA GYŐZŐ

A TÁNCDAL DAS TANZLIED
Ment egy este Zarathustra tanítványaival az erdőn át; és miközben egy kutat keresett, fáktól és csalittól övezett zöld mezőre jutott, ahol lányok táncoltak egymással. A lányok, mihelyst Zarathustrát felismerték, abbahagyták a táncot; Zarathustra azonban nyájas arccal hozzájuk lépett, és így szólt: Abba ne hagyjátok, ti kedves leányok, táncotokat! Nem játékrontó közeledik hozzátok gonosz arccal, sem lánykák ellensége. Isten szószólója vagyok az Ördög előtt, aki pedig a nehézkedés szelleme. Hogyan lehetnék könnyű, isteni táncotok ellensége? Vagy kecses

lánybokáké? Erdő vagyok, igen, és sötét fák éjjele: de aki sötétségemtől vissza nem retten, rózsaindákat is lel ciprusaim alatt. És a kicsi istent is, ki leányoknak a legkedvesebb: ott pihen a kút tövében, csukott szemmel. Így bizony, fényes nappal elaludt nekem, a naplopó! Túl sokat hajkurászta tán a pillangókat? Ne haragudjatok rám, szép táncolók, ha most az istenkét kicsinyég megfenyítem. Kiáltozni és sírni fog ugyan, ám ő még akkor is nevet, ha sír! És könnyekkel a szemében fog táncra kérni benneteket; és táncához én magam énekelem a dalt: Tánc- és gúnydalt a nehézkedés szelleméről, az én mindenekfölött való, leghatalmasabb Ördögömről, aki állítólag a „világ ura” – Hát íme a dal, amelyet Zarathustra énekelt, amikor Cupido és a lányok együtt táncoltak. A szemedbe néztem a minap, ó, élet! És úgy tűnt, feneketlen mélységbe süllyedek. Ám te aranyos horoggal kifogtál engem; és gúnyosan nevettél, mikor én téged kifürkészhetetlenül mélynek mondtalak. „Minden hal így beszél, mondtad te; amit ők ki nem fürkészhetnek, az kifürkészhetetlen. Én azonban csak változékony és vad vagyok, mindenekelőtt pedig nő, és nem éppen erényes: Miattatok, férfiak miatt már csak úgy hívnak engem, a »mély«, vagy a »hű«, az »örök«, a »titokzatos«. De ti, férfiak ajándékoztok meg bennünket szüntelen saját erényeitekkel – ó, ti erényesek!” Így nevetett ő, a hihetetlen; de én sohasem hiszek neki, még kevésbé a nevetésének, ha magáról szól gonosz szavakat. És amikor négyszemközt beszéltem erről az én vad bölcsességemmel, haragosan mondta nekem: „Akarsz, kívánsz, szeretsz, csupán ezért dicséred az életet!” Majdnem gonoszul válaszoltam, majdnem megmondtam a dühösködőnek az igazat; és nem tudunk gonoszabbul válaszolni, mint amikor „az igazat mondjuk meg” a mi bölcsességünknek. Így áll tehát hármunk közt a dolog. Alapjában csak az életet szeretem, éspedig leginkább akkor, amikor gyűlölöm. Hogy azonban a bölcsességhez jó, gyakran túl jó vagyok, ennek az az oka, hogy nagyon is az életre emlékeztet engem! A szemük, a nevetésük, még arany horgászbotocskájuk is. Tehetek én

róla, hogy ennyire hasonlítanak egymásra? És amikor egyszer az élet kérdezte tőlem: ki hát akkor ez a bölcsesség? – hevesen válaszoltam: „Ó, igen! a bölcsesség! Szomjazzuk és soha be nem telünk vele, fátylakon át fürkésszük, hálóval kapdosunk utána. Szép-e? Tudom is én! De a legvénebb potykát is horogra lehet csalni vele. Változékony és durcás; gyakran láttam, hogy az ajkát összeharapja, haját a visszájára fésüli. Talán rosszindulatú és hamis és mindenekelőtt egy nőszemély; de mikor ő maga mond magáról rosszakat, akkor vezet félre a leginkább.” Amint ezeket mondtam az életnek, dühösen fölnevetett, és becsukta a szemét. „De kiről beszélsz te? – kérdezte – leginkább rólam, ugye? De még ha igazad van is, szokás ezt így a szemébe mondani valakinek? És most beszélj csak a te bölcsességedről is!” Ó, és most kinyitottad újra a szemedet, kedves élet! És úgy rémlett újra, feneketlen mélybe süllyedek. – Így dalolt Zarathustra. Amikor pedig a tánc véget ért, és a lányok elmentek, Zarathustra elszomorodott. „A nap már rég lement, mondta végül; a mezők nedvesek, és az erdőből hűvösség jő. Egy ismeretlen áll előttem, és elgondolkozva néz. Mi! Te még élsz, Zarathustra? Minek? Miért? Hogyan? Hová? Hol? Miként? Nem ostobaság még mindig élni? – Ó, barátaim, az este volt az, aki kérdezett. Bocsássátok meg szomorúságomat! Beesteledett: bocsássatok meg nékem, hogy beesteledett!” Így szólott Zarathustra.
PETRI GYÖRGY

A GYÁSZÉNEK DAS GRABLIED

„Az ott a sírhalmok szigete, az a csendességgel teljes; s ott vannak ifjúkorom sírjai is. Az élet örökzöld koszorúját akarom odavinni.” Így hát, szívemben eltökélten, átkeltem a tengeren. – Ó, ti, ifjúságom arcai és jelenései! Ó, ti valamennyien, szerelem pillantásai, isteni pillanatok! Hogyan is tudtatok ilyen gyorsan elenyészni? Ma úgy emlékszem rátok, mint halottaimra. Kellemes illat érkezik hozzám felőletek, kedves halottaim, szívrendítő, könnyindító illat. Bizony, megdobogtatja, megrendíti a magányos hajós szívét. Még mindig én vagyok a leggazdagabb és a legirígylésreméltóbb, bizony, én, a legmagányosabb. Mert ti az enyémek voltatok, és én még mindig a tiétek vagyok: ugyan ki elé hullik még a fákról ilyen rózsapiros alma, mint éppen énelébem? Mindmáig szeretetetek osztályosa vagyok és szeretetetek birodalma is, ahol emléketekre, ó, szerelmeim, tarka erények szövevénye tenyészik. Arra teremtettünk, ti meghitt, ti különös csodák, hogy egymás közelében maradjunk; s nem rebbenékeny madárként jöttök elém és vágyaim elé, nem úgy, hanem mint bizalmas a bizalmasához! Ti is hűségre lettetek, akárcsak én magam, csupa gyengéd és örökkévaló dologra: s most mégis hűtlenségetekkel kell megnevezzelek benneteket, ti isteni pillantások és pillanatok: mert más nevetekről ez idáig nincs tudomásom. Bizony, túl korán haltatok meg a számomra, szökevények! De nem szökhettek meg előlem, s én sem szököm meg előletek: hűtlenségünkben sem vétünk egymás ellen. Hogy engem elemésszenek, benneteket üldöztek halálra, reménységem csattogó madarai! Bizony, kedveseim, a gonoszság tirátok lőtte ki nyilait – hogy az én szívemet találja! És talált! Ti voltatok mindig szívem legkedvesebbjei, ti egyetlen birtokom és birtokban-tartatásom: ezért kellett fiatalon meghalnotok és nagyon is idő előtt. Nyilat lőttek a legsebezhetőbbre, akim csak volt: tirátok, akiknek a bőre oly finom, mint a tollpihe, vagy inkább: mint a mosoly, mely egy tekintettől elenyészik! De én szemébe mondom ellenségeimnek: micsoda mindenfajta gyilkolás ahhoz képest, amit ti műveltek velem! Gonoszabbat tesztek ti velem mindenfajta gyilkolásnál; azt veszitek el tőlem, ami visszaadhatatlan. – Hozzátok szólok hát, ellenségeim! Ifjúságom arcait öltétek meg és legdrágább csodáit. Játszótársaimat vettétek el tőlem, a boldog lelkeket! Az ő emlékezetükre helyezem el most koszorúmat és átkomat!

Átkomat, mely benneteket sújt, ellenségeim! Rövid életűvé tettétek örökkévalóságomat, mint amikor a hűvös éjszakában széjjelpattan a cserép. Csak annyi volt nekem az egész, mint isteni tekintet villanása, annyi csak, mint egy pillanat. Valaha egy boldog órán így szólt tisztaságom: „mint istenkéz műve, olyan legyen nekem mindenik teremtmény”. Most szennyes kísértetekkel támadtok ellenem; ó, hová röppent az a hajdani nagyszerű óra! „Szent legyen nekem mindenik napom!” – így beszélt valaha ifjúságom bölcsessége: bizony, derűs bölcsesség szavai ezek! Ti azonban, ellenségeim, elraboltátok éjszakáimat, eladtátok álmatlan gyötrelemért; ó, hová röppent az a hajdani derűs bölcsesség? Valaha szerencsés madár jós jelekre vágytam: de ti szörnyeteg baglyot küldtetek elém, baljós madarat. Ó, hová röppent az a hajdani zsenge vágyam? Hajdanában megfogadtam, hogy elvetek minden ocsmányságot: s ti fekéllyé változtattátok, ami közeli volt nekem és ami meghitt. Ó, hová röppent legnemesebb fogadalmam? Vakon lépkedtem hajdanában boldog útjaimon: s ti mocskot hordtatok a vaknak útjára: s most undorodik a hajdani, vakon-járt ösvénytől. És amikor a legnehezebb munkáimat vittem végbe, és győzelmeimet ünnepeltem: ti elvégeztétek, hogy akik szeretnek, kiáltsák a szemembe: iszonyúan meggyötröm őket. Bizony, mindig is ezt tettétek: epével kevertétek el legtisztább mézemet, legjobb méheim szorgalmát. Jószívűségem elé a legszégyentelenebb koldusokat tereltétek; a javíthatatlan pimaszokat küldtétek versengeni együttérzésemért, így sebeztétek meg hitükben erényeimet. És amikor azt áldoztam fel, ami számomra a legszentebb: „kegyességetek” maga is nyomban odahelyezte zsíros adományait, hogy zsírotok füstjébe az én legszentebbem is belefúljon. És egyszer táncolni akartam, ahogyan még sohasem táncoltam: végig az egész világon. De ti megvesztegettétek kedvenc énekesemet. És ő gyászos, panaszos dalba kezdett; úgy tutult a fülembe, mint valami komor duda! Gyilkos énekes, gonoszság eszköze, ó, te ártatlanság! Már készen álltam a legszebb táncra: s te kántálásoddal meggyilkoltad elragadtatásomat. A legmagasztosabb dolgokra csak tánccal lelhetek hasonlatot: s most a legmagasztosabb hasonlat kimondatlan rekedt meg tagjaimban. Kimondatlan s feloldatlan rekedt meg bennem a legmagasztosabb reménység! Meghalt ifjúságom valamennyi arca és vigasztalása.

Hogyan viseltem el ennyi csapást? Hogyan kötöztem be, hogyan hordtam el ilyen sebeket? Hogyan támadt föl a lelkem ezekből a sírvermekből? Igen, van bennem valami sebezhetetlen, valami eltemetheteden, valami sziklarepesztő, úgy hívják: akarat. Hallgatagon és változatlanul halad át az éveken. Az én lábamon a saját útját akarja járni ez az én vénülő akaratom; eltökélt és sebezhetetlen. Csakis sarkamra állva vagyok sebezhetetlen. Még mindig itt vagy tehát és önmagad vagy, te hosszútűrő. S keresztültöröd magad minden sírvermen! Benned él tovább, ami ifjúságomból kibontakozatlan, mint élet és mint ifjúság üldögélsz, tele reménnyel, a sírok düledékein. Igen, te vagy nekem minden sír szétrombolója: üdvöz légy, akaratom! Csak ahol sírok vannak, ott van feltámadás. – Így énekelt Zarathustra.
TELLÉR GYULA

VERSEK ÉS TÖREDÉKEK 1882-1886

DALOK ÉS BÖLCS MONDÁSOK LIEDER UND SINNSPRÜCHE
Ütem kezdi, rím a vége, s lelke mindig csak zene: égi nesz a dal neve. Rövid fordulattal élve a dal: „Szavak mint zene.” A bölcs mondás más vidék: csúfolhat, ugrálhat, éghet, ámde soha nem zenélhet; szó: „daltalan bölcsesség”. Hozzak mindkettőből nektek?
GARAI GÁBOR

ALBATROSZ MADÁR VOGEL ALBATROS
Ó, csoda! Még repül? Emelkedik csak, szárnya bár pihen! Mi tartja ott felül? Mi vonzza, védi, mi vezérli fenn? Magast ért – s az egek maguk viszik már, győztes szárnyalót: és nyugszik, csak lebeg, győzelmet s győztest feledve suhog. Mint csillag-lét: örök; fenn jár, messze kerüli életünk, az irigység fölött is részvéttel; s nézzük – és száll velünk. Ó, albatrosz madár! Magasba vonnál, örök vonzalom. Csak rád gondolva már könnyre könnyem hull – szeretlek, tudom!

TANDORI DEZSŐ

AZ ÚJ COLUMBUS DER NEUE COLUMBUS
Barátnőm, – mondta Columbus, – ne higgy génuainak! A távoli, a kalandos, a messzi kék vonzza csak! Idegenbe üt az órám! Genua – rég tovahalt – Szív, légy hideg! Kéz, a kormányt! Előttem: víz – s part? – a part? – – Álljuk helyünket keményen! Nekünk vissza soha már! Nézz ki: messze egy remény int, egy dicsőség, egy halál!
SZABÓ LŐRINC

EZ NEM KÖNYV DIES IST KEIN BUCH
Ez nem könyv: mi fontos a könyvön! Mi fontos koporsón és szemfedőkön! Ez itt most akarat, ez itt igéret, ezek a végső híd-összetörések felszedve horgony, tajtékos a tenger, beállt a kormány, zúgó kerekekkel, ágyú bőmből, tűz, füstje tekereg, és nevet a tenger, a szörnyeteg –
HAJNAL GÁBOR

HEGYEN IM GEBIRGE
Nincs vissza se, följebb se út? Tovább már a zerge se jut?

Hát várok és megragadom, mit elér szemem és karom. Öt lábnyi hely, hajnalsugár s ott-lent: világ, ember, halál.
TELLÉR GYULA

A BARÁTSÁGHOZ AN DIE FREUNDSCHAFT
Üdv, barátság! Legnagyobb reményem hajnalhasadása. Végtelennek tűnt az út s az éj, és az élet rossznak, céltalannak. Újra élni vágyom, hajnalfényt látok szemedben s győzelmet, te kegyes szent Istenasszony.
TELLÉR GYULA

A SZÓ DAS WORT
Az élő szó, kezeskedem, előszökik jókedvűen, illendőn, szépen meghajol, a bajban is kedves nagyon, van benne vér, vígan cicázik, siketnek is fülébe mászik, tekergőzik, csapong vígan, akármit tesz, kedvünkre van. De érzékeny: egy semmiségtől megbetegszik, s csakúgy felépül. Ha azt akarod, hogy megéljen, kezed hozzá vigyázva érjen,

ne nyomorgasd, ne törd-gyötörd meg, kit egy rossz pillantás megölhet, s már ott fekszik szegény, olyan lélek nélkül s alaktalan, csúnyán eltorzult kicsi teste, a haldoklás, halál kikezdte. A halott szó ocsmány dolog, csontszárazon zörög-kopog. Ocsmány ipar, mely hatra-vakra halált hoz szócskákra s szavakra!
LATOR LÁSZLÓ

PÍNIA ÉS VILLÁM PINIE UND BLITZ
Túlnőttem állat s emberen; szólok – s nem felel senki sem. * Túl nagyra nőttem s magasan: várok – de mire egymagám? * Felhőkhöz közel van tanyám – a villám mikor csap le rám?
HAJNAL GÁBOR

ÉJ VAN NACHT IST ES
Éj van – most hangosabban beszél hozzám minden szökőkút – s te magad is, én lelkem, az vagy, egyik szökőkút. Éj van – most ébredez éppen dala minden szeretőknek. S az vagy magad is, én lelkem, dala egy szeretőnek.

VIDOR MIKLÓS

ÉJ VAN NACHT IST'S
Éj van: megint fönn jár a tetőkön a hold bolyongó, faggyas arca. Minden kandúrok legféltékenyebbje, féltékenyen néz minden szeretőt s sápatag, hájas „Holdbéli Férfi”. Minden sötét sarkon kéjjel lopakszik, ablakok résénél terpeszkedik, hájas, kéjenc szerzetes, jár ripőkül az éjszaka tilalmas útjain.
TANDORI DEZSŐ

NAP-GONOSZSÁG SONNEN-BOSHEIT
A tisztult levegőn, hogy már a harmat vigasza hull vissza a földre láthatatlan, hallhatatlan is – mert könnyücipős e vígasz harmat, mint mind a szelídek – emlékszel-e, mondd, hév szív, emlékszel-e, mint szomjúhoztál egykoron, ég harmata hulltára, perzselten-nyűtten szomjúhoztál, míg enyhületes fű-ösvényeken esti nap-pillantások hallgatagon futkostak körülötted sötétlő fák közein, gonosz napizzás-pillantások, ám a nap épp így faggatott némán: Mit hordod, te bolond, e tépett lárvát? Isten-lárvát? Kinek arcáról tépted e maszkot? Nem restelled-e, emberek közt istenek után szimatolózni kéjjel? S mily sokszor immár!

Igazság bajnoka? így nyögtem fel – Nem! Csak egy költő! Álarcok kéjence, maga-álruhás. Széttépett lárva maga! Isten-maszkcsalás! A tisztult levegőn, hogy már a hold sarlója, zölden a bíborvörösek közt, s irigyen, oson – minden léptével titkon rózsa-függőágyakat sarlózva, míg lehullnak, éjszaka sápatagon leomolnak, ő ettől vörösül, áll vörösebben, rossz tettét restellve – – –
TANDORI DEZSŐ

FA ŐSSZEL BAUM IM HERBSTE
Mért ráztatok fel, ti durva fajankók, mikor boldog vakságban álltam itt: gonoszabb rémület még nem riasztott, – álmom, arányló álmom nem segít! Elefántormányú orrszarvuak, ti, nem úgy illik-é, előbb jön a kop-kop?! Gyümölcsömből rátok hullt jó maroknyi, odavágtam – koppant kobakotok.
HAJNAL GÁBOR

A TÁJRA MESSZI MENNY DÖRÖG FERN BRUMMT DER DONNER
A tájra messzi menny dörög, és csepp a cseppre hull: pedáns, siet, fecseg-gügyög

elfojthatatlanul. A nap, konok morc, néz reám, s lámpám huny, nem kitartó! Ó, jóéjt! Ó, magány! Ó, könyv! Ó, tintatartó! Minden szürke lesz s fáj csupán.
TANDORI DEZSŐ

A LEGMAGÁNYOSABB DER EINSAMSTE
Most, hogy a nap belefáradt a napba s minden vágy patakja új vigaszt csobog, s minden égbolt, arany pókhálón függve, minden megfáradthoz így szól: „pihenj hát” mért nem pihensz, sötét szivem, mi űz, mért menekülsz, míg felsebzed lábad… mit vártál? kétségbeeső te! magad is jól tudod, mily merészséget adsz azoknak, kik rád figyelnek ó hogyan panaszkodsz! – hova meneküljek? Ó kiket legeltetsz! Kiket befogtál még legelteted is. Milyen nyugalmas a nyugtalanoknak egy börtön! mily mélyen alusznak a bűnös lelkek ha befogták – Most hát az egér szülte meg a hegyet – Hol vagy teremtőerő? Ó melengessetek! Szeressetek nyújtsátok meleg kezetek ne rémüljetek meg jegemtől! Túl sokáig voltam kísértet gleccsereken – – – ide-oda űztek, felkavartak,

hol az a tükör melyre rá nem telepedtem – én, por minden felületen, nem tudtam hova lenni az odaadástól, mint a kutya Üreg, barlang, méreggel teli s éji madarakkal megéneklik s megrémülnek tőle, magányos – Ti utonállók! a markotokban vagyok! mit akartok váltságdíjul? Akarjatok sokat – ezt mondja gőgöm. De röviden! – ezt mondja másik gőgöm. Némán fékszem – kinyújtózva, mint a félholt, kinek a lábát melegítik – a férgek félnek tőlem ti féltek tőlem? A megfeszített íjtól nem féltek? Jaj nektek ha valaki ráteszi nyilát
HAJNAL GÁBOR

MINDEN ENYÉM LESZ VALAHÁRA NUN WIRD MIR ALLES NOCH ZU THEIL
Minden enyém lesz valahára! Reményem sasmadara hát egy új Görögföldet talált, fülem s érzékeim javára – Itt fojtott német zene zeng, Mozart, Rossini és Chopin, de már látom, hellászi tájra visz, német Orpheuszt, a gálya. Ó, ne tétovázz! Déli tájra, játékos nimfák, boldog szigetek felé szálljon vágyón a gálya, nem volt hajónak célja szebb –

Minden enyém lesz valahára, amit csak meglátott sasom, bár reményeim serege fogytán. Zengő hangod nyílként ver átal, fülem s érzékeim javára, az egekből hang harmatoz rám. Előre hát, hellászi tájra repülj, gyönyörű Múzsa-gálya!
LATOR LÁSZLÓ

BIRKÁK SCHAFE
A sast nézd! Sóvár-dermedt szemmel mered a szakadékba, szakadékba alant, mely mind mélyebb mélységbe gyürűzik! Majd gyors, nyílegyenes röptével prédájára lecsap. Azt hiszed éhség ez csupán? Zsigertépő nyomor? Még csak nem is étvágy – mi egy bárány a sasnak! A birkát gyűlöli Hát így csapok le én zuhanva sováran e juhnyájakra, hogy vérengzőn tépje szét gúnyom-dühöm a lomha, rest birka-ostobaságot – – –
VIDOR MIKLÓS

Ó, NAGYSZERŰ, JÓ ÉVADOM OH GUTE ZEIT, DIE JETZT MIR BLÜHT

Ó, nagyszerű, jó évadom, ó, ünnepi, virágzó évszakom – nincs északon, már délre jött az isteni vendégsereg, a kóbor, névtelen, az isteni-királyi had. Minden csúcsról árad felém a hír, mint édes illat, mint sejtelmes szellő suhan, nincs északon, már délre jött ünneplő évadom. A remete magánya véget ért! Itt van közel az évad, az ünnepi, a szép, a nagyszerű, az évközép, mikor vendégség látogat; mint egy szerelmes, úgy vagyok, ki számolja a perceket, figyel s megáll és néz, zavartan-boldogan, míg végül szűk nem lesz szobája, s egy véletlen sötét utcába fut, – s ha ablakot koppant az éji szél, virággal ébreszt alvókat kajánul.
CSORBA GYŐZŐ

HAFIZNAK AN HAFIS
A kocsma, mit rakott kezed, minden háznál nagyobb, nem inná a világ se meg ott kotyvasztott borod. A régen-volt főnix-madár ma vendéged csupán, a hegyet-szült egér ma már te vagy magad talán! Minden és Semmi, csárda s bor, főnix, hegy és egér, magadba hullsz megannyiszor,

majd felszállsz könnyedén. – Minden magasság alja vagy, minden mély felszine, ittasok ittassága vagy, – bor kell-e még ide?
CSORBA GYŐZŐ

WAGNER RICHARDNAK AN RICHARD WAGNER
Kinek minden szabály: teher, szellem, békétlen, szertelen, ki folyton győz, és mégis rab marad, kit mindjobban utálnak, bántanak, s ki balzsamból is mérget nyeldesel – jaj! hogy te is kereszten végzed el, te is! Te is! – hisz túlélted magad! Nézem soká e színpadot, fölötte börtön- s barlang-szag, ború lebeg, olykor szent-szajha-illat, dús tömjén-fellegek, megborzadok: bolond-sipkám röpül, táncra perdít a kedv! Szabad vagyok – – –
CSORBA GYŐZŐ

A VÁNDOR DER WANDERER
Vándor megy csöndes éjjelen, gyorsan halad. Viszi a görbe völgyet, a zöld halmokat. Szép éjszaka – Nem áll meg, megy – mi végre? Hisz nem tudja, útja merre visz. Madár dalol szép éjjelen – „Ó, madár, mit tettél velem? Béklyó szívemen, lábamon

ez az édes szívfájdalom, marasztal, meg kell állanom, a lágy dalon merengni – mért csábítsz vajon?” Elhallgat s szól a kismadár: „Nem téged csábítani száll az énekem – van madárpárom énnekem, azt hívom én: nem szép az éj, ha nincs velem. Nem néked szól a dal – no menj, jobb, ha nem állsz meg sohasem. Mit vársz, mit állsz? Mért fogott meg dalom, szegény vándorlegény?” Töpreng a madár rejtekén: „Mért fogta meg dalom, szegény mit vár, mit áll ? – Szegény, szegény vándorlegény.”
LATOR LÁSZLÓ

AZ ŐSZ IM DEUTCHEN NOVEMBER
Ez itt az ősz: ha rád fúj – összetörsz! Menekülj! menekülj! – A nap lassan lopakodik a hegyre fel és minden lépésnél pihen. Hogy meghervadt a világ! Lankadt húrokon dalol a szél: elszállt a remény – azt siratja. Ez itt az ősz: ha rád fúj – összetörsz! Menekülj! menekülj!

Óh, fa gyümölcse, remegsz, lehullsz? Milyen titokra tanított az éj, hogy jeges borzadály lepi arcodat, bíbor-arcodat? Hallgatsz, nem felelsz? Ki beszél még? – – – Ez itt az ősz: ha rád fúj – összetörsz! Menekülj! menekülj! „Én nem vagyok szép, – mondja a csillagvirág – de szeretem az embert, – vigasztalom az embert – hadd lásson még most is virágokat, hajoljon utánam, ah! és szakítson le – szemében akkor valami régi gyúl, valami nálam-szebb emléke gyúl: – azt látom, azt, – és úgy halok meg.” Ez itt az ősz: ha rád fúj - összetörsz! Menekülj! Menekülj!
SZABÓ LŐRINC

A HAVASON AM GLETSCHER
Délben, mikor először hág fel a nyár, a bágyatag szemű, a forró szemű fiú a hegyekbe, beszél is, de csupán látjuk a beszédét. Zihálva lélegzik, mint éjszaka a lázbeteg. A havas, a fenyőfa, a patak válaszol is,

hanem mi csak látjuk a választ. Mert gyorsabban zuhog le a szirtről a tordapatak köszönésül, ott áll fehér oszlop gyanánt remegve, vágyva. Még sötétebben és hűségesebben néz a fenyő, és jég közül, holt, szürke kő közül gyors fény nyilall – láttam ilyet, az világosítja meg ezt. A halott szeme is még egyszer megfényesül, mikor bús gyermeke megöleli, csókolja, fogja: egyszer kibuggyan még a láng belőle, izzik és beszél a holt szem: „Gyermekem! Ó, gyermekem, tudod, szeretlek!” És minden izzik és beszél – havas, patak, fenyő – fénynyilakkal mind azt a szót: „Mi szeretünk. Gyermek, szeretünk, szeretünk, tudod.” És ő, a forró-bágyatag szemű fiú, búsan csókolja őket, mind bensőségesebben, s maradna még; mint ha fátylat a szája előtt, fújja szavát, a rossz szavát: „Köszönésem búcsú, a jöttöm távozás, ifjan halok meg.” Lélegzetvisszafojtott figyelmezés – madár se szól. S borzongva

cikázik át fényrebegésként a hegyen. Gondolkodnak, Figyelnek mindenek – délben történt, mikor először hág fel a nyár a hegyre, a bágyatag-forró szemű fiú.
PÓR JUDIT

ELHAGYATVA ABSCHIED
A varjuraj város felé surrog tova:
hó lesz hamar – boldog, kinek van otthona. Sötéten állsz, s hátra meredsz – mióta már! Mondd: merre szállsz a tél elől, bolond madár?! Feléd havas sivár puszták ásítanak. Nem nyughat az, ki oly kifosztott, mint te vagy. Sors átka ver: téli bolyongással gyötör, füst vagy, amely mind hidegebb egekbe tör.

Károgd siket pusztákba hörgő gyászdalod! Vérzik szived? Dacba, jégbe takarhatod! A varjuraj város felé surrog tova: hó lesz hamar –

jaj, akinek nincs otthonai
KÉPES GÉZA

MÁRVÁNYKRIPTA GRABERGROTTE
Márványkripta, szeretlek! Márvány-hazudozás! Itt köztetek a lelkem csupán gúny, semmi más. De ma állok s a könnyek szememből hullanak, te kőszobor, előtted és ti, ráírt szavak. És – senki meg ne tudja – szobrot csókolt a szám. Mi minden jó a csókra: az agyag is talán? Én sírkövek bolondja?! Ki fejti ezt meg itt? Már a szavakra ontja szájam a csókjait.
HAJNAL GÁBOR

A BALSORS UTOLÉRI DAS UNGLÜCK HOLT
A balsors utoléri a futamodót – s ha arany bánata a szegényült kéznek, ha örök-ajándékozó szomorúsága: a balsors befogja a futamodót – s ha bármi gondtalanul s magát feledve szórta is el a gyöngyöket

Ki a győzöttet lekényszeríted, ki bármi büszkeséget könnyre törsz: rettentő alakzat – homokba szórtad a gyöngyöket – elnyelte őket feneketlen tenger! A pazarlónak mit köszön az élet
TANDORI DEZSŐ

ELCSENG A NAP DER TAG KLINGT AB
Elcseng a nap, derűt, fényt fakít, a dél be messze. Még meddig tart? Hold és csillag jön, este, és szél és dér: már nem várhatok itt, mint gyümölcs, mit lehelet leszakít.
HAJNAL GÁBOR

AZ ITTAS ÉNEK DAS TRUNKNE LIED
Ember, figyelj! A titkos éjfél mit üzen. Éj szállt le rám. Mély álomból ocsúdtam fel. A világ mély; mélyebb, mint hittem éberen. Gyötrelme fáj, de kínjánál mélyebb a kéj. Kín szól: halál! De öröklétre vágy a kéj; mély öröklétre vágy a kéj.
KERESZTURY DEZSŐ

MAGAS HEGYEKBŐL AUS HOHEN BERGEN
Ó élet dele! Ünnepi idő! Ó nyári kertek!

Nyugtalanság s öröm messzibe lesnek: barátokra várok, s nap napra jő. Hol maradtok? Jertek! Itt az idő! Nem értetek öltött-e rózsadíszt a szürke gleccser? Rátok vár a patak, fellegeket ver vágyó szél magasba, s a kékben itt madártávlatból jöttötök lesik. Terítettem nektek hegy magasán: – ki él a csillag ily közelében s ily mélyek kit hívnak? Van-e tágasabb, mint az én hazám? S ízlelte-e mézem valaki tán? – Itt vagytok! – Jaj, de én nem az vagyok, akit ketestek! Tétováztok – ó jobb, aki neheztel! Kezem, arcom, léptem megváltozott? S ami vagyok – nektek nem az vagyok? Más lettem? Magamra sem ismerek? s magam okoztam? Birkózó s magam legyőzője voltam? Kit önereje sokszor letepert s öngyőzelme ütött rajta sebet? Ott éltem, hol a szél legélesebb? Tán ott lakoztam, hol senki más: a jegesmedve-honban? Feledtem istent, átkot s emberéletet? Lidércként járok gleccserek felett? – Régi barátoki Borzad arcotok, s mégis szerettek! Menjetek! E hely nem való tinektek: jéghon s sziklák között a csúcsokon vadász légy és a zergével rokon. Gonosz vadász lettem! – Milyen feszes,

nézzétek, íjam! Mily nagy erő kellett, hogy megszorítsam –: de jaj! e nyíl nektek félelmetes, mint egy nyíl sem – fussatok, míg lehet!... Elfordultok? – Ó szív, tűrtél sokat, s nem szűnt reményed: új barátoknak tárj ajtót s belépnek! Hagyd a régit! Az emlékrajokat! Ifjú voltál – s most ifjabb s okosabb! Közös remény volt, mi összekötött – s nincs ki megértse, mit szeretet rótt idők szövetébe. Olyan, mint pergament, mit régidők barnítnak s széthullik kezed között. Nem barátok már, csak – hogy mondjam ezt? – baráti árnyaki Szivem s ajtóm előtt az éjben állnak s szólnak: „barátok voltunk, nem hiszed?” Ó hervadt szó – illatod hova lett! Ó ifjú vágy, nem értetted magad! Akikre vágytam, s hittem, rokonaim a változásban, megvénültek, s így mind messzeszakadt: – Ki változik – rokonom az marad. Ó élet dele! Megifjult idő! Ó nyári kertek! Nyugtalanság s öröm messzibe lesnek! Barátokra várok, nap napra jő – új barátok, jertek! Itt az idő! E dalnak vége – fájó szavú vágy elhalt a szájban: varázsló tette, barát, kire vártam, ne kérdjétek, ki, a déli barát, az egyből kettő lett – hogy délre járt...

Együtt győzünk s ünnepek ünnepét most üljük újra: vendégek vendége jött, Zarathustra! Nevet a föld s függönyét tépi szét, most mennyegzőt ül a fény s a sötét...
HAJNAL GÁBOR

DIONÜSZOSZRITIRAMBUSOK 1888

CSAK BOLOND! CSAK KÖLTŐ! NUR NARR! NUR DICHTER !
Ha már a levegő letisztult s a harmat vigasza földre hull, észrevétlenül, csendesen – könnyű cipőt visel vigasztalónk, a harmat, mint minden vigasz emlékezel akkor, forró szivem, égi könnyek után; szitáló harmatra mint szomjuhoztál, égve s fáradtan szomjuhoztál, míg elsárgult fűösvényen fekete fák között a nap esti kaján szeme reád vetette, vakító, izzó, kárörvendő napszemét. „Az igazság lovagja, te? – gúnyolt – nem! csupán költő! állat, ravasz, ragadozó, lopakodó, mely hazudik, amelynek tudva, akarva hazudni kell, zsákmányéhesen, cifrán álcázva, önmagának is álarc, önmagának is zsákmány, ez – az igazság lovagja?... Csak bolond! Csak költő! csak cifrán beszél, bolond álarcból szól cifra szava, hazug szóhidakon járkál ide-oda, hazugság-szivárványon hamis egek közt kóborol ólálkodva – csak bolond! csak költő!... Ez – az igazság lovagja?... Nem halk, feszes, sima, hideg, nem képpé vált, nem isten oszlopa, mely templomok előtt áll,

nem isten kapuőre: nem! ily erény-szobroknak ellensége, bármily vadon inkább otthona, mint a templom, macska-ravaszsággal minden ablakon beugrik huss! minden csapdába, minden őserdőbe beleszimatol, hogy őserdőkben tarkabundás ragadozók közt bűnös-egészségesen, tarkán, szépségesen, kéjvágyó pofával, boldog-gúnyosan, boldog-pokolin, boldog-vérszomjasan, rabolva, surranva, hazudva fuss... Vagy mint sas, olyan, mely sokáig kémlel mereven a mélybe, saját mélyeibe... – ó hogyan gyűrűznek lefelé, befelé, mindig mélyebb mélybe! – Majd egyszerre nyíl a röpte, már süvöltve bárányokra csap, meredeken, éhesen, bárányokra vágyva, haraggal minden bárány-lélek ellen, haraggal, bosszúval minden ellen, mi erényes, bárányszerű, gyapjasan ostoba, báránytej-jóhiszemű... Ekként sashoz, tigrishez hasonlók a költők vágyai, a te vágyaid, ezer álarc alatt is, te bolond! te költő!... Te, ki láttad az embert mint istent s mint bárányt -, hogy széttépd az istent az emberben,

széttépd a bárányt az emberben, s míg széttéped, nevess – Ez, ez a te üdvösséged, a tigris és a sas üdvössége, a költő s a bolond üdvössége!”... Ha már a levegő letisztult s a holdsarló bíborpárák közt zölden s irigyen odasetteng – a nappal ellensége, minden lépéssel titkon rózsa-függőkertekbe sarlóz, míg mind lehullnak, fakón, lehullnak az éjbe: így hulltam rég le én is igazság-őrületből és napi vágyaimból, a nappaltól fáradtan s fénytől betegen – mélybe, éjbe, árnyba hulltam, egy igazságban elégve s szomjuhozva: – emlékszel, emlékszel még forró szivem, mint szomjuhoztál akkor? – Hogy minden igazság számüzöttje legyek! Csak bolond! Csak költő!...
HAJNAL GÁBOR

A PUSZTASÁG LÁNYAINÁL UNTER TÖCHTERN DER WÜSTE
1 „Ne menj el! szólt a Vándor, ki Zarathustra árnyékának nevezte magát, maradj miközöttünk – különben még reánk talál telepedni megint a régi dohos szomorúság. Nekünk ama vén varázsló a rosszat mint lelke legjavát tárta fel; és íme lásd a jámbor és jóságos pápa könnyben úszó szemét, ahogy ismét a mélabú

tengerén hajózik teljes odaadással. Ezek a királyok tán jó képet vágnának előttünk a rosszhoz: de ha nincs senki, aki látja, fogadjunk, rosszkedvükbe merülnek újra, – rosszkedvébe a felhővonulásnak, a nyirkos mélabúnak, a befüggönyözött égnek, az ellopott napvilágnak, az üvöltő őszi szeleknek, – rosszkedvébe üvöltéseinknek, segélykiáltásainknak: maradj velünk, Zarathustra! Itt sok a nyomorúság, mely szólni szeretne, itt sok az este, sok a felhő, sok a fojtogató levegő! Te súlyos férfiétekkel és erős mondataiddal tápláltál bennünket: ne engedd, hogy végül az édességnél ismét ellepjenek puhán a puhány szellemek! Egyedül közeledben lesz éles és tiszta a lég! Szívtam-e valaha ezen a Földön olyan jó levegőt, mint a te barlangodban? Pedig be sok országot bejártam, szívtam és fitymáltam mennyiféle levegőt: de itt nálad a gyönyörűségtől tágul az orrom! Csak volna... csak volna... egy régi emléket ó, bocsáss meg! Bocsáss meg nékem egy régi dalédességet: utóételnek költöttem egykor a pusztaság lányainál. Őnáluk ugyanis jó, harapnivaló napkeleti levegőt leltem; ott éreztem magam a nyirkos fellegű, mélakóros vén Európától a legtávolabb! Akkoriban ilyen napkeleti lányokat szerettem és kék mennyeket, felhő és gondolat nem függönyözte mennyeket. Nem is hinnétek, mily kecsesen üldögéltek ők, ha épp nem lejtették táncukat, ott üldögéltek, elmélyültn, de gondolattalanul, mint kicsi titkok, felcicomázott rejtélyek, mint mogyorócukrok – úgy bizony, tarkán s idegenül! de felhőtlenül is: rejtélyek, de megfejthet ők – ilyen lányoknak kedvében járni költöttem akkor egy édesség-zsoltárt.” Imígyen szólt a Vándor, ki Zarathustra árnyékának nevezte magát; s mielőtt bárki válaszolt volna, máris megragadta a vén Varázsló hárfáját, s lábát keresztbe téve bölcs nyugalommal körbenézett: – orrlika tágult, szívta a levegőt lassan és kíváncsian, mint aki új tájakon új levegőt ízlel. Végül rákezdett és úgy énekelt, minthogyha üvöltene. 2 A pusztaság nő. Kiben puszta van...
3

Hahó!

Csak ünnepélyesen! méltó kezdetet! oroszlánhoz vagy egy morális bőgőmajomhoz méltót... – de nektek semmit, barátnőim, ti bűbájosak, kiknek lábainál nekem, pálmák legyezte európainak, ülnöm megengedtetett! Úgy bizony! Valóban csodálatos! Itt ülök íme közel a pusztasághoz és oly távol a pusztaságtól, semmivé sivárosodva: elnyel ez a csöppnyi oázis – ásítva épp kitárta bájos kicsi száját, minden szájacskák legillatosabbját: én belezuhantam, mélyen bele – közétek, barátnőim, ti bűbájosak. Úgy bizony! Üdv tehát, üdv ama cethalnak, ha vendégem magában otthont adott! – ugye értitek tudálékos célzásomat?... Üdv a bendőjenek, amennyiben óvó gyomor-oázis volt valóban, akárcsak ez itt: ám ebben kételkedem. Ezért hagytam ott a hitetlenkedő hitveseknél kétkedőbb Európát. Bár Isten jobb útra térítené! Ámen! Itt ülök tehát e csöppnyi oázisban, mint egy datolya, barnálló mézédesen, duzzadón,

lányajakra vágyakozva, ámde még inkább hófehér, éles leányfogak harapására: hisz erre vágyik minden túlforró datolyaszív. Úgy bizony! Akár e bizonyos déligyümölcsök, hozzájuk nagyonis hasonlatosan, itt heverek, míg körbetáncolnak és körüllebegnek kis szárnyas bogarak, akárcsak még bolondosabb és még gonoszabb kis vágyacskák és képzelődések – körbesürögtök ti néma, gyanútlan macskalányok, Dudu és Szulejka – átszfinxesedve, hogy egyetlen szóba mindent, amit érzek, belesűrítsek (– Isten bocsássa meg e szómerényt...) – itt üldögélek, szürcsölve pompás levegőt, paradicsomit, lebegő levegőt, fénnyel sávozottat, amilyet ide hullat a Hold, véletlenül vagy féktelen mámorában – ahogy a régi költők mesélik. Ámde, én kétkedő, kötekedve kérdem, ezért jöttem el a hitetlenkedő hitveseknél kétkedőbb Európából. Bár Isten jobb útra térítené! Ámen. E csodás levegőt belélegezve, kitágult orrom kelyhébe fogva, jövőtlenül és emléktelenül, így üldögélek itt, barátnőim, ti bűbájosak,

és nézem a pálma táncosnő-hajladozását, ahogy csípőjét ringatva illeg – nézvén magad is hajladozni kezdesz. pálmatáncosnő, aki mióta, mióta már, félelmetesen hosszú ideje féllábon táncol. Csak nem feledte el, tűnődöm én, hogy lehetne másik lába is? Hasztalanul kerestem az elveszett ikerlábacskát a légben lebegő legyezőszoknya megszentelt sátra alatt. Úgy, úgy, ha hisztek nekem, barátnőim, ti bűbájosak, bizony a másik elveszett... Hú! Hú! Hú! Hú! Hú!... odavan, a másik lábacska örökre odavan! Ó, be kár azért a gyönyörű lábért! Vajon hol hányódik, elhagyatva, szomorkodva magányosan? Tán retteg valahol egy felbömbölő, aranysörényű oroszlán-rémtől? avagy már régen lerágták, ó jaj, hányódik lerágva! Úgy bizony! Csak ne siránkozzatok nekem, Lágyszívűek! Ne sírjatok, datolyaszívűek! Ti tejkeblűek! Ti mézesbödönszívűek! Légy férfi, Szulejka! Csak bátran! Ne sírj tovább, sápadt Dudu! – Vagy tán valami erősítő, szíverősítő

kellene most ide inkább? Kenetes bölcsesség? Vagy ünnepélyes bíztatás? Hah! Méltóság, rajta hát! Fújtass, fújtass megint, erények fújtatója! Hah! Csak még bömbölni egyszer morális bömböléssel, morális oroszlánként bömbölni a puszta lányainak! – Mert az üvöltő erény, lányok, ti bűbájosak, több, mint az összes európai áhítat, európai falánkság! Ime, itt állok, mint európai, nem tehetek mást, segítsen Isten! Ámen. * A pusztaság nő. Kiben puszta van, azt kő s homok elnyeli nyomtalan. A hatalmas halál kinéz magának s megrág – élete az, ha rághat... Ember, ha gyönyöröd kihunyt, mi vár? Marad belőled: puszta, kő, halál...
GÖRGEY GABOR

UTOLSÓ KÍVÁNSÁG LETZTER WILLE
Meghalni úgy, mint egykor meghalni láttam őt –, barátomat, kinek pillantása égi szikrát szórt sötét ifjúkoromba.

Játékos, de mély, táncos a csatában –, Harcosok közt volt legjobb a kedve, győztesek között érdeme legnagyobb, kemény sorsát keményen viselte, mérlegelt minden megmérhetek –: megrendült azon, hogy győzött, ujjongott azon, hogy haldokolva győz –: parancsolva halálában is – parancsa: mindent kiirtsanak... Meghalni úgy, mint egykor meghalni láttam őt: győztesen, mindent kiirtva...
HAJNAL GÁBOR

RAGADOZÓMADARAK KÖZT ZWISCHEN RAUBVÖGELN
Aki ide le törekszik, mily gyorsan nyeli el a mély! – De te, Zarathustra, szereted még a szakadékot, mondd, felérsz-e még a fenyővel? Ez gyökeret ver, hol maga a szikla megborzadva néz le a mélybe –, és tétova a szakadékok közt, hol körben minden lefelé törne: vad görgeteg, zuhogó patak türelmetlen terében tűr ő türelemmel, kitartón, némán, egymaga...

Egymaga! Ugyan ki merne itt vendég-létet vállalni, vendéglétet, a tiédet?... Talán egy ragadozómadár: az kapaszkodik majd kárörvendőn a kitartó tűrő hajába, eszelős nevetéssel, ragadozómadár-nevetéssel... Mi végre ez állhatatosság ? – kérdi kegyetlen gúnnyal: szárnya legyen, aki szakadék-szerető... miért kell másképp fennakadni, mint te, akasztott! – Ó, Zarathustra, legkegyetlenebb Nimród! Imént még isten vadásza, hálója megannyi erénynek, nyila a gonosznak! Most – magad magad vadásza lettél, saját zsákmányod, meglétedbe szakadt préda... Most – magányosan magaddal, ön-létedben hasadtan, száz tükör közt önmagadnak is torzul, száz emlék közepette bizonytalanul, minden seb sajgója, minden fagy fázója, magad kötelén fojtva, önmegértő! önkivégző!

Mért kötötted meg magad bölcsességed kötelével? Mért csaltad magad ős-kígyó paradicsomába? Mért lopakodtál magadba – magadban?... Immár beteg ember, kígyóméreg betege; immár fogoly, kit a legridegebb sors vonzott: magad aknáján görnyedve gürcölő, magad üregítve, magad kivájva, gyámoltalanul már, hullává meredve –, száz teher nehezül rád, nehezülsz tenmagadra, tudó! önmegértő! a bölcs Zarathustra.... A legsúlyosabb terhet keresve magadra leltél –, nem lökted el magad így, nem... Leskelve, lapulva, te, aki már nem bír egyenest megállni! Eggyé-nősz itt a sírgödröddel, te, elnőtt szellem!... S ifjulsz még oly büszkén, büszkén megannyi büszkeségnek! Ifjulsz még, istentelen remete, ördög remeke, te, minden nagyralátás skarlát hercege!...

Most – görnyedve szorulva két semmi közé, tört kérdőjel, fáradt rejtély – ragadozómadarak rejtélye... Ők majd „megváltanak”, éhesek a te „megváltásodra”, verdes már rejtélyük sodra körötted, te, kiakasztott!... Ó, Zarathustra!... Önmegértő!... Önkivégző!...
TANDORI DEZSŐ

A JELZŐTŰZ DAS FEUERZEICHEN
Itt, hol a tenger közepén feltorlott a sziget, áldozókő meredt fel hirtelen, jelzőtüzét Zarathustra azon gyújtotta meg fekete ég alatt, eltévedt hajósoknak a tűzjelet, kérdőjelet annak, aki tudja a választ. Ez a szürke-fehér hasú láng nyelvét a hideg messzibe mártja mohón, mind tisztább, magasabb közegbe nyújtja nyakát – türelmetlenül felhorgad a kígyó – én ezt a jelet tettem magam elé. Lelkem ez a láng, lobog egyre betelhetetlenül új távolokért, fel, fel csendesen izzó tűzzel. Miért került Zarathustra állatot, embert? A szárazföldtől mért menekült? Megismert hat magányt már, de neki a tenger magánya se volt elegendő,

a sziget felemelte, lánggá vált a hegyen, most a hetedik magányt keresőben feje fölé veti horgát. Eltévedt hajósok! Régi csillagok omladékai! Ti, jövő tengerei! Felfedezetlen egek! Horgom most minden magányosra kivetem: feleljetek a türelmetlen lángnak, fogjátok ki nekem, kőszáli halásznak, a hetedik, a végső magányomat!
PÓR JUDIT

LEÁLDOZIK A NAP DIE SONNE SINKT
1 Már nem sokáig szomjazol, te kiégett szivem! Igéret van a levegőben, ismeretlen szájakból fúj felém – a nagy hüvösség közeleg... Forrón állt fölöttem napom a délben: köszöntelek, hogy ide jöttök ti hirtelen szelek ti délutáni hűvös szellemek! A lég megy tisztán és idegenül. Nem az éjszaka sandít sunyin felém csábító tekintetével?... Maradj erős, bátor szivem! ne kérdezd, hogy miért! – 2 Életem nappala! leáldozik a nap. Az arany áradat

simán megállt. Melegen lélegzik a szikla: délben a boldogság talán rajta aludta délutáni álmát? Zöld mécsesekben boldogságot villant fel még a barna mélység. Életem nappala! az este közeleg! Félig megtörtén izzik már a szemed, serkenő harmatodból gyöngyözik már a könny, fehér tengeren csöndben siet szerelmed bíbora utolsó tétova üdvösséged... 3 Jöjj, arányló derű! te, a halál titkos, édes közelgő gyönyöre! – Túl gyorsan jártam utamon? Csak most, hogy elfáradt már a lábam, tekinteted még egyszer utolér, boldogságod még egyszer utolér. Csak hullám és játék köröttem. Ami rég nehéz volt, elmerült a kék feledésbe, henyén megáll most csónakom. Vihart és utazást is – elfelejt! Elsüllyedt a vágy s a remény, elsimult a lélek s a tenger. Te hetedik magány! Sose éreztem én édesebb biztonságot közelemben, melegebbnek a nap tekintetét. – Izzik még csúcsaim jege? Könnyedén, mint hal és ezüstösen

úszik csónakom kifelé...
HAJNAL GÁBOR

ARIADNE PANASZA KLAGE DER ARIADNE
Ki fűt át, ki szeret még? Add forró kezed, add szénserpenyőjét szivednek! Borzongva, lesújtva, mint félholt, kinek lábát melegítik, és sosem ismert forróhideg rázza, vacogok éles jégnyilak fagyától, egy gondolat üzöttje! Kimondhatatlan! Rejtett! Szörnyűséges! Felhőfödött vadász, te! Villámod leterített, gúnyos szempár, te, mely a sötétből rám süt! Így fekszem itt, görbeszt, hánytorgat, meggyötör kínja örök kinoknak, elejtve tőled, iszonyú vadász, te ismeretlen - isten... Találj el! Mélyebben s megint! Döfd át, törd szét szivem! Mire e gyötrés tompult fogú nyilakkal? Mit nézel egyre emberkínt el nem únó, kárörvendő istenvillám-szemeddel? Megölni nem, csak tovább gyötörni vágysz? Miért gyötörsz hát, te kárörvendő, ismeretlen isten? Haha! Lopódzva jössz

ilyenkor éjfelén?... Mit akarsz? Szólj! Szorítsz, sanyargatsz, jaj, már túl közelről! Hallasz zihálni, szívemet lesed, irigy-féltékenyen! – féltékenyen, mire? Menj! Menj! minek a létra? belé akarsz szívembe lépni? rejtett, legtitkosabb gondolatomba lépni? Arcátlan! Vadidegen! Tolvaj! Mit akarsz hát kilopni? Mit akarsz kifülelni ? Mit akarsz kikínozni? Kín vallató! te – hóhér-isten! Vagy alázatos kutyamód fetrengjek előtted? Odaadón rajongjak, önfeledt imádatot hízelgőn? Soha! Szúrj tovább! Iszonyú tüske! Nem kutyád – vad-prédád vagyok, iszonyú vadász! Foglyod, de legkevélyebb, felhők-takarta rabló... Szólj végre! Villám-borított ismeretlen! Szólj! Utonálló, te, tőlem mit akarsz ?... Mit? Váltságdíj? S váltságul mit akarsz? Sokat kérj! – mondaná a gőg!

s kurtán szólj – mondaná a másik gőgöm! Haha! Én kellek? Én? Egészben? Haha! És csak gyötörsz, bolond, ki vagy, szétgyötröd gőgömet? Szerelmet adj – ki hevít át, ki szeret még? add forró kezed, add szénserpenyőjét szivednek, legárvábbnak, nekem, ki ellenségekért tanít epedni már, add, ó, add meg nekem, vad ellenség, magadat!... Eltűnt! Megszökött innét, ő, az egyetlen társ, nagy ellenem, én ismeretlen hóhér-istenem!... Ne! Jöjj vissza! Gyötréseiddel együtt! Könnyem mindenegy csöppje hozzád csorog s szívem véglobbanásán izzón ragyog. Jöjj vissza, jaj, nem ismert isten! fájdalom! én boldogságom... (Villámfény. Smaragd szépségében Dionüszosz tűnik föl.) Dionüszosz:

Okos légy, Ariadne... Csöpp füled, akár a magaménak mása: egy okos szót rejts belé: Gyűlölnöd kell előbb, hogy megszeresd magadat!... Én vagyok labirintusod...
VIDOR MIKLÓS

HÍRNÉV ÉS ÖRÖKKÉVALÓSÁG RUHM UND EWIGKEIT 1 Mióta kotolsz már balsorsodon? Vigyázz! Majd még kiköltesz egy tojást, baziliszkusztojást hosszú nyomorodból. A hegy élen mért oson Zarathustra? Bizalmatlan, fekélyesen, sötéten, szikár leselkedő – de villám, hirtelen, fénylőn, félelmesen cikkan az égre a mélyből: rázkódik a méhe a hegynek is... Hol villám s gyűlölet támadt valaha, átok – a hegyen most Zarathustra haragja lebeg, viharfelhő, suhan útján. Rejtőzzön el, akinek hajléka van még! Ágyba, ti elkényeztetettek! Mennydörgések görögnek a bolton, remeg gerenda, maradék fal, villámok lobbannak s kénsárga igazságok – átkot mond Zarathustra...

2 Ezt a pénzdarabot, mellyel az egész világ fizet, a hírnevet kesztyűben fogom meg ezt a pénzdarabot, undorral magam alá tapodom. Kinek kell a fizetség? A megvehetőknek... Aki eladó, zsíros kézzel kap a közrézpénz-csilingelés után! – Megveszed őket? Mind eladó. De sokat kínálj! Rázd meg a tele erszényt! – másként csak erősíted őket, erősíted erényüket... Mind erényesek ők. Hírnév s erények összerímelnek. Amíg világ a világ, az erénylocsogást fizeti hírlocsogással – ebből a zajból él a világ,.. Minden erényes előtt vétkes akarok lenni, terheljen mindenféle vétek! Becsvágyam minden hírharangtölcsér előtt féreggé lesz – ilyenek közt szeretnék a legalantasabb lenni... Ezt a pénzdarabot, mellyel az egész világ fizet, a hírnevet, kesztyűben fogom meg ezt a pénzdarabot,

undorral magam alá tapodom. 3 Csend! Nagy dolgokról – nagyokat látok! Hallgasson az ember, vagy egyszerűen beszéljen: szólj nagyszerűen, révült bölcsességem. Felnézek – fénytengerek görögnek ott: ó éj, ó hallgatás, ó halálnéma lárma!... Egy jelet látok – a távoli távolokból egy csillagkép lassan szikrázva ereszkedik rám... 4 Lét magasságos csillaga! Örök nagy képek táblája! Te jössz-e hozzám? Amit senki se látott, néma szépséged – nem menekül hát tekintetemtől? Szükségszerűség pajzsa! Örök nagy képek táblája! – De hisz te tudod: amit mindenki gyűlöl, amit csak én szeretek, hogy te örök vagy! hogy szükségszerű vagy! Örökké csak a szükségszerűség lobbant szerelemre. Szükségszerűség pajzsa! Lét magasságos csillaga! vágy el nem ér,

nem be nem mocskol, lét örök igenje, örök igened vagyok, mert szeretlek, örökkévalóság!
LATOR LÁSZLÓ

A LEGGAZDAGABBNAK SZEGÉNYSÉGÉRŐL VON DER ARMUT DES REICHSTEN
Tíz év oda – árva csöpp engem nem ért, se nyirkos szél, se szeretet harmata – micsoda esőtlen táj... Kérem most bölcsességemet, fösvény ne legyek ily szikkadatban: áradjak túl magam, hulljak harmatként, esőzzem a megsárgult, vadult tájra! Hajtottam egykor a felhőket, hegyeimtől távozzanak – szólottam egykor: „Több fényt, ti sötétek!” Ma csalogatom őket, jönnének már: rajta, sötétet körém! dús tőgyeitekből! – hadd fejlek meg titeket, magasság tehenei! Tejmeleg bölcsességet, szerelem édes harmatát hadd árasszam a tájra. Igazságok, el, el innen, ti komortekintetűek! Hegyeimen nem akarok fanyar, türelmetlen igazságokat látni. Mosoly aranyában közeledhet ma az igazság hozzám, napfénytől édesitve, barnulván szeretettől érett igazságot szedek én csak a fáról. Kezem így nyújtom ma, ha a véletlen csalogat, hogy a véletlent, okosan, mint gyermeket, vezessem s kicselezzem.

Vendégszerető leszek ma, bármi jönne hivatlan, nem leszek tüskés a sors iránt sem – nem sündisznó Zarathustra. A lelkem, nyelvével, jóllakhatatlan, minden jó és rossz dolog végignyalt már, minden mélységbe leszállt. De csak egyre, mint a dugó, egyre a felszínen úszik fenn itt, a barna tengeren hintázik, mint az olaj; e lélekért, hogy így neveznek: A Boldog. Ki apám? ki anyám? Nem apám-e Bőség herceg, s anyám a halk Nevetés? Nem kettejük nászán nemződtem-e, én, titkok állata, én, fények rémalakja, minden bölcsesség tékozlója, Zarathustra? Gyengédségtől betegen, olvadás szele, ül Zarathustra ma, vár csak, vár hegyein – saját levében megfőve-édesülve, maga csúcsa alatt, maga jege alatt, fáradtan s boldogan, dolga hetednapján egy teremtő. – Csend! Egy igazság vándorol fölöttem, felhő-hasonlatos – láthatatlan villámokkal talál. Széles, lassú lépcsőkön száll boldogsága hozzám: jöjj, jöjj, szeretett igazság! – Csend!

Ez az én igazságom! Tétova szemekből, borzongás bársonyából ér el a pillantása, édes, gonosz, kislány-pillantás... Boldogságom okát kitalálja, kitalál engem – hah! mit eszel ki? – Bíborán lapul egy sárkány kislány-pillantásának szakadékmélyén...ű – Csend! Igazságom beszél! – Jaj neked, Zarathustra! Olyan vagy, mint aki aranyat nyelt: felhasítják még a hasad...! Túl gazdag vagy, te, sokak megrontója! Túl sokakat teszel iriggyé, túl sokakat szegénnyé... Fényed nekem is árnyat vet – fázva borzongok: menj el, te gazdag. menj, Zarathustra, el, napfényedből!... Ajándékoznál, fölösleged elajándékoznád, ám te magad vagy a legfölöslegesebb! Légy okos, gazdag! Magad ajándékozd szét előbb, ó, Zarathustra! Tíz év oda – s egy árva csöpp sem ért? Se nyirkos szél? se szeretet harmata? De ki lenne, aki téged szeret, te, oly-túl-gazdag? Szerencséd mindent körben kiszárít, szeretetben szegényít – esőtlen táj... Senki köszönete nem tiéd, de te bárkinek megköszönöd,

ha vesz tőled valamit: erről rád ismerek, oly-túl-gazdag, te legszegényebb minden gazdagok közt! Feláldozod magad, gazdagságod gyötör – leadod magad, nem kíméled, nem szereted magad: a nagy kín mindenkor kényszerít, a túltelített csűrök kínja, a túl tele szívé – de senkitől nincs részed több köszönetben. Szegényebbé kell válnod, bölcs balga! ha azt akarod, szeressenek. Csak a szenvedőt szeretik, szeretetet csak az éhező kap: magad ajándékozd szét előbb, ó, Zarathustra! – Igazságod vagyok...
TANDORI DEZSŐ

VERSEK ÉS TÖREDÉKEK 1888-BÓL

VELENCE VENEDIG
A hídon álltam a minap a barna éjben. Ének zendült messziről: arany cseppek esője futott végig a remegő vizén. Gondolák, fények, zene – részeg ringás vitt ki a homályba... Lelkem tündöklő gyönyöre láthatatlan ujjak alatt titokzatos gondola-dalt dalolt, repeső cimbalom. – Hallgatta valaki?...
SZABÓ LŐRINC

A MAKACS HALLGATÁS DA S EHERNE SCHWEIGEN
A makacs hallgatás – Öt fül s hang egy se bennük! A világ megnémult... Füleltem kíváncsiságom fülével, ötször vetettem ki a horgomat, ötször nem akadt horgomra hal egy sem – Kérdeztem – válasz hálómban nem ficánkolt – Füleltem szerelmem fülével
PETRI GYÖRGY

CSILLÁMLÓ, TÁNCOLÓ PATAK EIN GLITZERNDER BACH
Csillámló, táncoló patak, melyet Kanyargó sziklameder terel. Fekete szirtek között

csillog és hánykolódik nyugtalansága.
PETRI GYÖRGY

FIGYELMEZTETNI DEN VERWEGNEN
Figyelmeztetni óvakodj a vakmerőt! A figyelmeztetés okán rohan bele mégúgy a szakadékba.
PETRI GYÖRGY

KANYARGÓ UTAT KRUMM GEHN
Kanyargó utat jár a nagy ember s a nagy folyó, kanyargót, de az ő célja felé vivőt: legszebb vakmerése, hogy vissza nem rettenti a sok kanyar.
PETRI GYÖRGY

KÖZÖTTETEK UNTER EUCH
Közöttetek én mindig, mint vízen az olaj: mindig legfelül vagyok.
PETRI GYÖRGY

VISSZA MINDIG DU MUSST WIEDER
Vissza mindig a tömegbe: a tömegben kemény és sima leszel. A magány megporhanyít... a magány kikezd...
PETRI GYÖRGY

FÉLRE NE ISMERJÉTEK VERKENNT IHN NICHT
Félre ne ismerjétek! Felkacag – mint a villám: de mögötte dühvel morajlik hosszan a dörgés.
PETRI GYÖRGY

RÉSZVÉTE KEMÉNY SEIN MITLEID IST HART
Részvéte kemény, gyöngéd szorítása szétnyom: ne adjatok kezet óriásnak!
LATOR LÁSZLÓ

MOST ÍGY AKAROM SO IST'S JETZT
Most így akarom, és mióta így akarom, minden kedvem szerint van – ez volt legmélyebb okosságom: azt akartam, amit muszáj, lebírtam így minden muszájt azóta nincs nekem muszáj...
LATOR LÁSZLÓ

VIGYÁZZ HÜTE DICH
Vigyázz, ne légy a sorsod üstdobosa! Térj ki a hírnév bumbumja elől!

LATOR LÁSZLÓ

SZERETLEK BENNETEKET? LIEBE ICH EUCH?
Szeretlek benneteket? Lovas szereti így a lovát: célba viszi.
LATOR LÁSZLÓ

SZŰKÖS LELKEK ENGE SEELEN
Szűkös lelkek, szatócslelkek! Ha a pénz a ládába esik, vele esik mindig a lélek is!
LATOR LÁSZLÓ

A MAGÁNY DIE EINSAMKEIT
A magány nem éltet: érik... S ehhez még a nap is barátod kell legyen.
LATOR LÁSZLÓ

TERHEIDET VESD A MÉLYBE! WIRF DEIN SCHWERES IN DIE TIEFE!
Terheidet vesd a mélybe! Ember, feledj! Ember, feledj! Szent művészet a felejtés! Szállni akarsz, otthon lenni a magasban? Tengerbe legnagyobb terhed! Vesd a tengerbe magadat! Szent művészet a felejtés.

PETRI GYÖRGY

HÍRNÉV-HAJÓKA W A SS E RFAHRT-R UH M
Méghogy ti, hullámok! Kis nőcskék! Fura alakzatok! Ti ágaskodtok ellenem? Ti csobogtok mérgesen? Evezőmmel jó nagyot csapok balga fejetekre! Ezt a sajkát ti magatok sodorjátok a halhatatlanságba!
GÖRGEY GÁBOR

A CSÚCSOKON ÉN AUF HÖHEN BIN ICH
A csúcsokon én otthon vagyok, ezért nem hajt a vágy csúcsok felé. Nem kell fölemelnem tekintetem, én mindig csak alátekintek, a dolgom: áldást osztani, és mind, aki áld, lefelé tekint…
GÖRGEY GÁBOR

IGAZSÁGOK WAHRHEITEN, DIE
Igazságok, melyeket még mosoly be nem aranyozott; zöld fanyar türelmetlen igazságok ülnek köröttem.
HAJNAL GÁBOR

LASSÚTEKINTETŰ SZEM LANGSAME AUGEN
Lassútekintetű szem, mely ritkán szeret, ám ha szeret, villám cikázik, mint aranybánya mélyeiből, hol a szerelem kincsét őrzi egy sárkány.
GÖRGEY GÁBOR

TÚL SOKÁIG ÜLT ZU LANGE SASS
Túl sokáig ült ketrecben ő, a szökevény! Túl sokáig remegett a botozástól. Most remegve járja az útját: csak botorkál, s megbotlik egy bot árnyékában is.
GÖRGEY GÁBOR

TÚL ÉSZAKON JENSEITS DES NORDENS
Túl Északon, jelenen, jégen, túl a halálon, a mi éltünktől, mi üdvünktől – távol! Se szárazon, se vizén nem leled meg az utat hozzánk, Hyperboreusokhoz: ezt jövendölte egy bölcs szája rólunk.
GARAI GÁBOR

EGY FOGOLY EIN GEFANGNER
Egy fogoly, kinek a legkeményebb sors jutott: görnyedten dolgozni, dohos, sötét aknában dolgozni: egy tudós...
GARAI GÁBOR

MÉG ZUG NOCH RAUSCHT
Még zúg a viharfelhő: de már ott függ villogón csöndes-súlyosán Zarathustra bősége a földek felett.
GARAI GÁBOR

CSAK EZ SZABADIT MEG DIES ALLEIN ERLÖST
Csak ez szabadít meg minden szenvedéstől válaszd hát: a gyors halált vagy a hosszú szerelmet.
GARAI GÁBOR

ITT ÁLLNAK, ITT DA STEHEN SIE DA
Itt állnak, itt a súlyos gránit macskák, ősidők értékei: jaj! hogy fogod megdönteni őket?
GARAI GÁBOR

ÚJABB ÉJSZAKÁKBA NEUE NÄCHTE
Újabb éjszakákba burkolózol, oroszlántalpad új pusztákra lel.
TELLÉR GYULA

AZ ESKÜT-ÉRDEMLŐK KÖZÜL ICH BIN EINER
Az esküt-érdemlők közül vagyok: esküdj...
TELLÉR GYULA

TÚLADTAM MINDENEN ALLES GAB ICH WEG
Túladtam mindenen, holmin, vagyonon, egyebem sem maradt, csak te, roppant reménység.
TELLÉR GYULA

AZT MONDJA SO SPRICHT
Azt mondja minden hadvezér: „Győztesnek se hagyj, legyőzöttnek se nyugtot!”
TELLÉR GYULA

MI EZ? WAS GESCHIEHT?
Mi ez? Tán apad a tenger? Nem. Földem gyarapszik: új izzás tolja a magasba.

TELLÉR GYULA

GONDOLAT EIN GEDANKE
Gondolat, mely még forró-folyékony, láva: de minden láva várat épít maga körül, minden gondolatot végül agyonnyomnak „törvényei”.
HAJNAL GÁBOR

A HAJNALPÍR DIE MORGENRÖTHE
A hajnalpír szemtelen ártatlansággal látta ezt és eltűnt. Viharfelhők jöttek mögötte.
HAJNAL GÁBOR

HA A MAGÁNYOSRA WENN DEN EINSAMEN
Ha a magányosra ráront a nagy félelem, ha egyre fut és fut, s maga se tudja, hová, ha mögötte viharok bőgnek, ha ellene tanú a villám, ha a barlang kísértetekkel rémíti őt –
GARAI GÁBOR

A SZFINX DIE SPHINX
Itt ülsz kérlelhetetlenül, mint mohó kíváncsiságom, mely hozzád kényszeritett. Nos hát, szfinx, kérdező vagyok én is, akár te. Ez a mélység közös tulajdonunk lehetne egy szájjal beszélnünk!
LATOR LÁSZLÓ

UTÓSZÓ

1. Vannak szerzők, akiknek művéhez utószót írni tiltja az idők mentében kialakult közízlés, közszokás. Munkásságuk olyannyira bonyolult és vitatott, s ugyanakkor olyannyira folyamatosan s egyre másképp ható, hogy szokásos nézetek sommázása róluk kelletlenül hat. Újat mondó könyvet, de legalábbis átgondolt elemző tanulmányt vár el tevékenységükről az olvasó. Friedrich Nietzsche életműve az elsők sorába tartozik ebből a fajtából. Néhány, Alpokon inneni jeles filozófiai szakíró – még olyan rangú is, mint Lukács György – nem utolsósorban azzal vesztett a magas értelmiség, a nyugati marxista magas értelmiség szemében is tekintélyéből, hogy füzetszerű könyvecskékben vagy nekik megfelelő fejezetekben vélték náluk elintézettnek látni ennek a gondolatrendszernek a kérdését. Sokat mond e tekintetben az, hogy az Olasz Kommunista Párt egyik elméleti tekintélye olyannyira fontosnak tartotta a tisztázó szembenézést ezzel az életművel, hogy végül legjobb kritikai kiadásának is egyik irányítója lett. Még inkább sokrétű analízist követelővé teszi működését az, hogy az un. költő-filozófusok rendjébe szokás osztani őt, s ott is az élvonalba, a Platón-, az Augusztinusz-, a Pascal-félék rendjébe. A fogalom, a jelzős összetétel: „költő-filozófus”, meg kell vallani, meglehetősen közhelyszerű, sőt, kényelmetlenül semmitmondó jelleget vett fel. Végül is mindenki, aki az emberi létezés lényegéről óhajt – a legszorosabb értelemben vett természettudományon túl is – valami érvényeset mondani, óhatatlanul kénytelen a nyelv, a beszéd, az előadás művészi, sőt poétikai elemeihez is fordulni. Az európai filozófia egyik legnagyobbjának, Kantnak a nyelvéről készült jó néhány olyan tanulmány, mely az ő fogalomalkotó s mondatformáló eljárásait, sőt, retorikai s poétikai elemeit igyekszik föltárni, holott őt a legszigorúbb és legtárgyiasabb fogalmiság egyik legkövetkezetesebb képviselőjeként szokás tekinteni. A szaktudósnak készülő s induló Nietzsche viszont már a görög-latin filológia körébe vágó korai tanulmányaiban is tanújelét adta a nyelv művészi ereje iránti vonzalmának, amely aztán mind nagyobb és mind tudatosabb jelentőséghez jutott írásaiban, amint azok egyre inkább a filozófia irányába váltottak át. S végül, de nem utolsósorban: már diákkorában kezdett költeményeket írni, s a költészet végig hű kísérője maradt, versírásban is, versolvasásban is. 2. A művelt magyar olvasó is rendszerint csak fél tucat versét szokta ismerni, vagy még annyit sem. (Annak ellenére, hogy alighanem

Magyarország volt az elsők egyike, ahol két első híres műve, A tragédia születése s a Korszerűtlen elmélkedések rögtön megjelenése után igen meleg elismerésben részesült a fiatal polgári értelmiség lapjában, a Figyelő-ben.) Legtöbben az Elhagyatva című verset ismerik, Képes Géza megragadó fordításában. Ez szinte minden antológiában megtalálható; igaz, némi fintoraként a hazai lírafölfogásnak, őszi hangulatversként, jobb esetben a magányos ember panaszaként. Nem jogtalanul, persze, mert első vagy második jelentésrétegében az is ez a vers. Csak hát ezen túl még – mint a nagy művek általában – néhány sokkal mélyebben fekvő réteget is rejt. Lukács György, aki pedig végső szakasza előtti idején szinte elzárta előle értelmét és érzelmét, a „polgári otthontalanság” egyik első s egyik igazán megrendítő sikolyának tekintette. S valóban, az is volt, de még mennyivel más is, több is. A szakember, természetesen, mindig számolt nálunk is a honi s az európai költészetre tett igen nagy hatásával. E hatásnál azonban nem a Nietzsche-versek kisugárzását vette számba, hanem filozófiai műveiét, főleg a késeiekét, mindenekelőtt a Zarathustrá-t, melynek esetében valóban nehéz eldönteni, aforisztikus, metaforikus, szimbolisztikus kifejezéskincse mikor tér át majd a nehéz veretű, komor dikciójú szabad vers hatalmas mondatgörgetegeinek zuhogó retorikájába, majd meg az előkelő nyelvi könnyedség fölényes találatú, finom tagolású szentencia- s maximaalkotásába. Arról nem is szólva, hogy néha kötött formájú verssorokat, versszakokat, sőt teljes verseket is illeszt szövege folyamába. (Olvashatni, hogy az un. szabad vers Walt Whitman hatására vezethető vissza. Bizonyára arra is. Bár róla már a hatvanas évek végén nemcsak Európa-szerte, de nálunk is tudtak, sőt a hetvenes évek elején magasztaló tanulmányokat is közöltek, mégpedig az akkor ünnepelt fiatal költők, mint például Endrődi Sándor tollából. Szabad verset azonban ennek ellenére senkinek sem jutott eszébe írni. E versfajta korszaka Európa-szerte, nálunk is, csak a századfordulón, a századelőn bontakozott ki. Akkor, amikor a Zarathustra-féle lelki és szövegélmények végighullámzottak egész Európán. Nyilván más művek is, pl. az újra népszerűvé lett bibliaiak is közrejátszottak, de a legfőbb indítás alighanem mégis a Zarathusirá-ból sugárzott ki.) Prózát verssel váltogatni, az előadás hangulatát tiszta lírává oldanisűríteni, sorsélményét szentenciás summázattá töményíteni a mértékbe fogott nyelv erejével a német elbeszélő, sőt mindenfajta német próza eléggé ismert hagyománya, kivált a romantika óta. Itt azonban rendszerint nem egyszerűen – mondjuk így – az örökölt hagyomány érvényesíti erejét. Többnyire a megvilágosodás eksztatikus ereje vagy az elhatározottság büszke öntudata vált át a megszentelt örökségű, de egészen egyéni hangnemű

versbeszédbe. Kitűnő példa erre a nagy, lázas, már-már önkívületi örömű énfelismerésre és énfelmutatásra az Ecce homo csodálatos tömörségű és ünnepiségű végösszegzése: Ja! Ich weiss, woher ich stamme! Ungestättigt gleich der Flamme glühe und verzehr' ich mich, Licht wird alles, was ich fasse, Kohle alles, was ich lasse: Flamme bin ich, sicherlich! 3. A közszokás, mondottuk, tiltja műveihez utószót csatolni. Versei említett ismeretlensége azonban ezúttal nemcsak megengedetté, de tán szükségessé is teszi ezt. Először, úgy lehet, arról kell szólni, hogy ezek a versek, természetesen, nem választhatók el bölcseletétől. Bölcseletét pedig, tudjuk, a huszadik század legembertelenebb s legemberségesebb írói, gondolkodói, művészei egyaránt ösztönző élményüknek vallották. S bár mind a két fél bizonyos okkal-joggal, de távolról sem azonos vonásai alapján s távolról sem azonos módon. Ezzel tán érzékeltetni lehet e szemlélet kétarcúságát anélkül, hogy belemennénk a közhelyek utcájába. S anélkül, hogy verseihez nem okvetlenül szükséges filozófiai elemzésbe merülnénk. Három dolgot azonban alighanem mégis szóvá kell tenni. Nietzsche nem volt híve nacionalista értelemben a rasszizmusnak. Bár ifjú emberként önként jelentkezett a porosz-francia háború idején a hadseregbe, ahol mint akkor már svájci ember s mint nem erős egészségű, szanitációs szolgálatot végzett. A háború végére, a Hohenzollern-császárság bismarcki létrehozása nyomán azonban már mély aggódással írt egyetemi évei s élete egyik leghűbb barátjának, Gersdorff bárónak arról, hogy az új imperiális politika által súlyosan veszélyeztetve látja a német kultúra nagy, hagyományos értékeit és jövőjét. Lengyel oldalági őseire büszke volt, a francia fölvilágosodottakat sokféleképpen példaképeinek tekintette, a zsidóság szellemi készenlétét nagyra becsülte, a német átlagértelmiséget pedig kegyetlen gúnnyal ostorozta. Az ő „szociáldarwinizmusa” abban mutatkozott, hogy az embereket két csoportba osztotta: az erősek és a gyengék, a bátrak és a gyávák, a veszélyt, a tragikumot vállalók és az előlük kitérők táborára. Az utóbbiak örök történeti hivatását, kötelességét az előbbiek szellemi kibontakozása szolgálatában látta, mivel szerinte csak az előbbiek haladják meg újra meg újra az ember addigi eszményeit, eredményeit, esszenciáit. Hogy ez a felfogás a kialakuló monopoltőke számára mennyire kihasználható volt, sőt, kellő áttétellel a nacionalista

diktatúrák számára is, alig kell mondani. A másik említendő, az előbbitől nem független mozzanat a Lukács György által kedvelt paradoxonnak – a „vallásos ateizmus”-nak – mintájára „irracionális racionalizmusnak” lenne nevezhető. A ráció átlátó, leleplező, megformáló erejét és funkcióját, a felvilágosodás módjára, nagyra tartja. Ámde az akaratot tekinti az emberi létezés legfőbb mozgatójának, nem függetlenül sem a schopenhaueri akarat-tantól, sem a kétféle alapösztön darwini elképzelésétől. Az erős ember az akarat igazi megtestesítője, s „a hatalom akarása” fő-fő s végső célja. A Nietzsche pártján lévők, persze, az élet teljes birtokba vétele akarásának s az önmagunk fölötti hatalom akarásának magyarázzák ezt. Ellenfelei egyrészt, elferdítői másrészt viszont elsődlegesen politikai-társadalmi tartalmat tulajdonítanak ennek az akarásnak. S megint mind a két félnek van igazsága. A művészet többnyire az előbbi értelmezést tekintette valódinak, a politika nagyobbrészt az utóbbit. Költészetében is jelen van ez a kettősség. Java, érett költészetét mégis az ember, az értelem kutató bátorságának és felismerő erejének, kimondó képességének és megvalósító lehetőségének heurisztikus élménye, gyönyöre, boldogsága tölti be. De egyben a fölismeréssel, a megvalósítás elhatározottságával együtt járó magány keserűsége s tragikuma is. Ha költeményei szerint az akarat az önmaga fölött való hatalom akarása, akkor ezek jórészt egyben annak a büszke erőnek vagy vállalt gyötrelemnek himnikus vagy tragikus kifejeződései is, hogy a fölismerésből és a vállalásból következő sorssal egyedül kell megküzdenie. Ahogy a feledhetetlen Der neue Columbus-ban (Az új Columbus) mondja: Freundin! – sprach Columbus – traue keinem Genuesen mehr! Immer starrt er in das Blaue – Fernstes lockt ihn allzusehr! Fremdestes ist nun mir teuer! Genua – das sank, das schwand! Herz, bleib' kalt! Hand, halt' das Steuer! Vor mir Meer – und Land? – und Land? – Stehen fest wir auf den Füssen! Nimmer können wir zurück! Schau' hinaus: von fernher grüssen uns Ein Tod, Ein Ruhm, Ein Glück!

A harmadik az örök körforgás sokat hányt-vetett kérdése. Maga Nietzsche is majd mindig – alighanem szándékos – többértelműséggel beszél róla. A kétpólusosság azonban e sokjelentésű lehetőség ellenére is kialakult körötte ellenfelei és hívei, ellenségei és rajongói között. Látszathaladásnak tekintette az előbbiek szerint Nietzsche azt, ami valójában nemcsak változás, nemcsak ugyanazon lényegnek változó alakban való örök visszatérése, de egyetemes és folytonos fejlődése is az egyesnek s a társadalomnak egyaránt. Az utóbbiak viszont arra hajlanak, miszerint annyit jelent az örök visszatérés, hogy a lét alapkérdései minden egyes életben, minden egyes korban és társadalomban, bár más-más alakban, visszatérnek, s rájuk minden egyesnek és minden kornak és társadalomnak újra felelnie kell. A gyenge és a gyáva, zsarnoki és szolgai korok és társadalmak gyűlölik ezt az örök szükségszerűséget, s szeretnék azzal nyugtatni, csalni magukat, hogy számukra is megadták elődeik ezekre a feleletet – a bátrak, az igazi létezésűek viszont vállalják az új meg új felelet kísérletének kockázatát. A költő Nietzsche s a költőket magyarázó és ihlető Nietzsche kétségkívül inkább az utóbbi kettősséget, hívei nézetét látszik érteni híres metaforikus tézisén: Meine Liebe entzündet sich nur an der Notwendigkeit. Schild der Notwendigkeit! Höchstes Gestirn des Seins! – das kein Wunsch erreicht, das kein Nein befleckt, ewiges Ja des Seins: Ewig bin ich dein Ja: denn ich liebe dich, o Ewigkeit! (Ruhm und Ewigkeit – Hírnév és örökkévalóság) A lélektan tudósa, persze, egy sérült és csonka élet „kompenzációjának” is, a szociológiáé egy önhitt, önelégült társadalomban vergődő lélek ellenállásának is, a historikus egy civilizációs s hódító sikereitől eltelt és eltompult, a részletkutatásokba süppedt s az egész értelmezését holdkórosságnak tekintő korszak csömörlöttje tiltakozásának is magyarázhatja – s magyarázta is számtalanszor – ezt a költészetet. 4. Ezért, ha kézikönyvi rövidséggel is, beszélnünk kell életútjáról, hiszen első verseskötet ez tőle magyarul, s a versolvasó vélhetően – s tán

érthetően is – nem mindig szokta filozófusok életpályáját ismerni. Egy Lipcse melletti faluban született 1844-ben, szász-porosz eredetű családból. Apja, a falu lutheránus papja, korán meghalt. Anyjával s nővérével a német és európai gótika egyik legnagyszerűbb dómjának városába, Naumburgba költöztek, ahol, ha szűkösen is, de nem szegénységben éltek. A város gimnáziumában igen kitűnő iskolai nevelést kapott, s igen gondosat az anyai házban. Zene, irodalom, művészet diákkorától napi élménye. A bonni egyetemen antik, görög-római irodalmat tanult a korszak legjelesebbnek tartott ókorfilológusától, Friedrich Ritschltől, akit, midőn azt Lipcsébe hívták, oda is követett. Egyetemi éveiben néhány kiváló emberrel kötött ismeretséget, barátságot is; így Richard Wagnerral vagy a majdani kitűnő vallástörténésszel, Erwin Rhodeval. Tehetsége, teljesítőképessége annyira kiugró, hogy tanulmányai után rögtön a baseli egyetemre ajánlották, ahol a nagy kultúrhistorikus, Jakob Burckhardt fogadta barátságába. A szorosabban vett filológiától azonban hamar az értelmezés, a görög világ és művelődés értelmezése felé fordult, s megírta első híres művét, A tragédia születése a zene szelleméből címűt. Amennyire nagy reményeket fűztek szövegtudósi tevékenységéhez, oly megütközéssel, elutasítással, fölháborodással fogadták a winkelmanni görögségképpel leszámoló művét. Dacosan kitartott amellett, hogy filológusnak tekintsék, s a filológiát a maga módján foghassa fel. Újabb írásai újabb ellenérzést támasztottak, s egyre jobban elszigetelődött s magára maradt. Bár továbbra is rokonszenvezett vele, Burckhardt sem állt ki mellette; s Wagnerral való szorosabb érintkezése is csalódást hozott neki: a nagy zeneszerző kicsinyes nagyzolása, pózoló életformája riasztotta, s zenéjében is hamis vonásokat vélt fölfedezni. 1878-ban szakításra, sőt ellenségeskedésre került köztük sor. Közben baseli katedráját, máig sem egészen tisztázott idegi jellegű bántalmai következtében is, föladta, és Svájc melegebb részén s ÉszakOlaszorszagban élt, ritkábban hazai, német földön. Szerényen, kicsi örökségéből, egyetemi nyugdíjából, megmaradt barátai rejtett támogatásából, amely utóbbi főleg munkái kiadását segítette. 1878-ban megírta azt a művét, amely gondolatrendszerét már egészen éretten s talán legtisztább áttekinthetőségben mutatja: az Emberi, túlontúl emberi címűt. Egy dél-olaszországi útjáról jövet megismerkedett Lou Saloméval, azzal a nővel, aki életében alighanem a legigazibb szerelmi élményt jelentette. Magányát s egyre erősebb elhagyatottságérzését azonban ez sem oldotta fel. Elfeledett ember. Talán ennek lelki ellenhatásaként, talán betegsége következtében folyvást nőtt, szinte állandósult rettenetes idegfeszültsége. Himnikus öröm, profetikus büszkeség s szorongató tragikumérzés hatotta át,

váltakozva. A vélt görög dionüszoszi mámor s a vélt keresztény-zsidó alázat kettőssége, harca végképp eluralkodik benne. Az egyikben, a mámorban, a tragikumnak vállalással való legyőzését, a másikban, az alázatban, a sorsnak való gyáva megadást véli megtestesülni. Most már ennek jegyében akart minden értéket átértékelni, s az emberi létet azon túl, azon kívül szemlélni, amit a történeti etikák jónak és rossznak mondtak. Néha e kettősség egyesült benne, s majd „Dionysosként”, majd „A megfeszített”-ként írta alá, jellemezte magát. Végre 1889 egy januári napján a túlfeszítettség elérte tetőpontját, s bekövetkezett a végső összeomlás. Mondják, előbb levelet írt a pápának s a főbb európai uralkodóknak a világ, az ember állapotáról, majd egy torinói utcán egy, a gazdájától kegyetlenül ütlegelt ló vagy szamár nyakába borulva, részvéttől remegve, eszméletlenül esett össze. Előbb Naumburgban anyja ápolta, majd nővére, de immár Weimarban. Még tíz esztendőt kellett élnie, míg 1900. augusztus 25-én megadatott neki a szabadító halál. Inkább csak homályos órái, percei, pillanatai adódtak, ritkán, nagyon ritkán, mint világosak. Világhíréből, mely már utolsó ép esztendeiben bontogatta szárnyát, az élőhalott már semmit sem tudott meg. Írásait, kéziratos hagyatékát (kezdetben inkább hozzá nem értésből, majd, különösen a fasizmus induló éveiben a szélsőjobboldal, sőt a rasszizmus vágyaihoz igazodva) nővére kezelte és torzította. 5. Nem jó vonása irodalmi esszéisztikánknak-publicisztikánknak, hogy a nagyok minden munkájának mindenáron a nagyság karakter jegyét igyekszik biztosítani. Ezt a vonást itt különösen kerülni kell. Mert Nietzsche verses költői életműve különösen egyenetlen. Mintegy másfélkét tucat verse a világlíra első s kezdeményező vonalában jelöli ki helyét. De van mintegy kétszer, tán háromszor annyi is, mely bizony közepes vagy éppen gyenge. S mikor ezt mondjuk, nem is csak nagyszámú ifjúkori költeményére utalunk. Ezek kétségkívül csak a jó verselőt, a mesterség kellékeinek ismerőjét, a sokféle hangot érzékelőt, sokféle hangra visszarezgőt mutatják. A késő romantika s még inkább a romantika utáni korszak tárcalírájának hangneme ez. Szellemes, gúnyos, érzelmes, bravúros s egyszerű kívánt lenni egyszerre. Heinét igen nagyra tartotta; egy kései gőgös mondatában azt vallotta, Goethe és őközötte csak Heine tudta minden titkát a német nyelvnek. Ezek a korai versek azonban alig válnak ki a Heine-követők, a Heine-utánzók hatalmas seregéből. Később is vissza-visszatévedt erre a hangra, a mesterkélt ellentétezések s a kimódolt csattanók gunyoros-sanzonos hangjára, szerkesztésmódjára. Magánya, töprengése, gondolkodása eredményeinek öröme és félelme

ajándékozta meg saját, új, egészen eredeti hanggal. Négy vagy öt verstípust kedvelt, de nem mindenikben volt egyformán szerencsés és sikeres. Alighanem két olyanban érte el legnagyobb magasságát, amely olyannyira a német klasszika és romantika nagyszerű lírájának fő erőssége, mondhatnánk, teremtménye, hogy gyakran idegen tudományos szövegben is német nevükön említik őket. A Lied és a Spruch ez a kettő; a dal és a szentenciás summádat. Az elődök dalát azonban feszült szcenikával gazdagítja, szerkeszti, keretezi. De sohasem játssza át egészen epikus életképbe. Ellenkezőleg, a hangulatiságot megtartva, a melankolikus zeneiséget drámaian ellenpontossá keményíti. S a véget is ennek megfelelően többnyire nem mélázva elhalkuló visszhangba oldja, nem emlékmeditációs merengésbe távolítja, hanem egy monodráma éles kérdésével, kitérőt nem engedő kijelentésével, katartikus konfliktusfönntartásával zárja. An der Brücke stand jüngst ich in brauner Nacht. Fernher kam Gesang: goldener Tropfen quoll's über die zitternde Fläche weg. Gondeln, Lichter, Musik – trunken schwamm's in die Dämm'rung hinaus... Meine Seele, ein Saitenspiel, sang sich, unsichtbar berührt, heimlich ein Gondellied dazu, zitternd vor bunter Seligkeit. – Hörte jemand ihr zu?... ( Velence) A szentenciás summádat viszont nála, bármennyire becsülte is a nagy francia moralisták maxima-művészetét, részint nem napi, társasági, lélektani, morális un. életbölcsességet fogalmaz meg, hanem java példáiban olyan heurisztikus jellegű, egyéni vonatkozású fölismeréseket összegez, amelyek egyben egyetemes, ontikus érvényt s univerzális magatartásbeli etikai követelményt is foglalnak magukban. Mégpedig úgy, hogy roppant szűkszavúsággal, lényegiséggel magának a heurisztikus folyamatnak feszült indulását, kirobbanó erőfeszítését s mámoros diadalát is sugallják. Hier sass ich, wartend, wartend, - doch auf nichts,

jenseits von Gut und Böse, bald des Lichts geniessend, bald des Schattens, ganz nur Spiel, ganz See, ganz Mittag, ganz Zeit ohne Ziel. Da, plötzlich, Freundin, wurde Eins zu Zwei – – und Zarathustra ging an mir vorbei... (Sils-Maria) Filozófiájának rajongói rendszerint többször hivatkoznak az előbbieknél harmadik kedvelt verstípusára, a ditirambusra. A tárgyias olvasónak azonban alighanem észlelnie kell részint azt, hogy ezeknek a verseknek az autonómiája, önmagukban megállása kisebb. Van köztük is, persze, jó néhány remeklés, önmagát megvilágító költemény. De sokuk filozófiai művei háttere nélkül kevésbé fogható, s ezzel együtt kevésbé ad ki egy lírai érzelemmé tisztult alapvető emberi tudatállapotot, tudattartalmat, így szemléletének problematikus vonásai is jobban kiütköznek bennük. Gyakran tézisek versbe fogásai, kigúnyolt nézetek, magatartások ritmikus összefoglalásai, kinyilvánítások kihívó hangnemű sorokba tördelései. Az taszítja bennük olvasóját, ami a műfaj: a ditirambus hangossága, kiáltozása, bizonykodása, mutatottsága, néha majdnem titánkodása. Elébük írt mottójuk nagyon is árulkodik erről a folytonos kompenzáló túlzásról, túlkiáltásról: Ezek Zarathustra dalai, amelyeket magának énekelt, hogy a maga végső magányát elviselje. Erőteljesek és összefogottak epigrammái. Rendszerint epésen szatirikusak vagy gyilkosán militánsok, s majd mindig célba találnak. A műfaj követelményét tökéletesen kielégítik. Csak hát a műfaj hagy bennünket többnyire hidegen. Frappánsan idézhető ez a versfajta magánés szószéki beszédben, társalgásban és esszében – de ki olvas esti lámpájánál vagy meditációs délelőtti magányban epigrammát? 6. Körülményes elemzések helyett talán jobb egy-két példán néhány vonással érzékeltetni vers-költeményei korszakos jelentőségét és nagyságát. Az első elem nyelv-, ill. beszédpszichológiai. A beszéd legelemibb megszólaláshelyzeteit, végsőkig egyszerűsített grammatikai alakzatait, legősibb poétizált változatait használja fel. Retorizáltsága éppen úgy, mint stilizáltsága is olyan egyetemes alaphelyzetekre épül, amelyek rendszerint minden eszmélkedő, önmagát kereső ember

gondolatfolyamataiban, belső beszédmeneteiben előfordulnak. S ha forma szerint, ha látszólag kifelé vagy kifelé is szól, oly bensőséges telítettségű, oly világos modalitású, oly személyes feszültségű szcenikája, hogy részint a másképp mondás lehetőségét, részint a nem önmagával (és mindenkivel) szólásérzetét szinte eleve kizárja olvasója. Idézzük újra az Ecce homo utolsó három sorát: Licht wird alles, was ich fasse, Kohle alles, was ich lasse, Flamme bin ich, sicherlich. Szókészlete is a törzsszókincsből kerül ki, de majd mindig egy leheletnyi archaizálással, egy gesztusnyi pátosszal, egy grádusnyi ünnepélyességgel áthatva. Amit főleg az kölcsönöz az egyszerű mondatszerkesztésnek is, a törzsszókincsnek is, hogy állandó többértelműség adódik ez ősegyszerű szócsoportok és az elemi mondatfajták öröklött dikciójából, sorfölhasználásából. Ez a többértelműség pedig nem azt a megszokott talányos szimbolikusságot hozza létre, amely az értés előtti sejtés állapotát sugallja, hanem annak a léleknek az állapotát, amely már tisztán tudja, világosan érti nemcsak sorsa jelentését, de azt is, milyen fájdalom és milyen mámor tudni ezt a jelentést. A tudás folyamatának létrejötte, a tudás állapota, a tudás következménye van együtt mindig e szimbolizmusban. Az egyedi emberi életnek is, az egyetemes művelődéstörténetnek is oly elementáris mozzanataiból, tárgyaiból, történéseiből keveri ki ezt az állandó jelképességet, ezt az állandó, ontikus távlatú útmutatást, amelyek minden életben s a teljes történelemben folyton jelen vannak. Egyedisége és egyetemessége, egyszerisége és örökkévalósága, magábanvalósága és magán túlmutatása már-már nem is tárgyi, de szinte kézzelfoghatóan dologi jelenségekben, jelenségek neveiben ölt testet: láng, tűz, fény, kapu, tél, hó, otthon, varjú, csillag, víz, csönd, várakozás, figyelem, halál, hírnév, boldogság, és így tovább, és így tovább. Miként tud bánni az egyszerű és örök nyelvi-lelki elemekkel, fölkiáltásos zárlatai különösen jól mutatják: „Weh dem, der keine Heimat hat!“; „Hörte jemand ihr zu?“ „Bleib stark mein tappferes Herz! Frag', nicht warum!“ Nagy verseinek minden eleme szigorúan koherens, összetartó, ugyanakkor egy-egy soruk, mondatuk egy-egy sorseszmélkedő írás

mottója is lehetne: „Nimmer können wir zurück!“ „Fernstes lockt ihn allzusehr!” „Vor mir Meer – und Land? – und Land?“ íme, csak egykettő Az új Columbus-ból. 7. Fordítani, a mondottak következtében, rendkívül nehéz. S a líra sajátos retorikája iránti különleges érzékenysége és készsége még nehezebbé teszi. Álljon itt három kitűnő fordításból három példa, éppenséggel nem gáncsként, ellenkezőleg: arra, hogy a legjobb fordítás is majdnem tehetetlen a végletekig redukált lírai nyelv ily nagyfokú, ily erős modalitású, ily sokrétű terhelésével szemben. Két ragrímes, párrímes, teljesen paralelszerkezetű, végtelen egyszerű felépítésű sor és mondat alkotja az Ecce Homo 4. és 5. sorát: Licht wird alles, was ich fasse, Kohle alles, was ich lasse. Szabó Lőrinc a vers többi sorát majdnem teljes erejükkel tudja visszaadni, de épp e döntő kettő rafinált egyszerűségének ősenergiájával nem tud megbirkózni. Ámde hogyan is lehetne? Az Abschied-ban (amely a régebbi kiadásokból Vereinsamt – Elhagyatva – címen ismerős) Képes Géza bámulatos tisztasággal hozza a vers hangulatát; ám ahol éppen az értés és tudás említett fájdalmas gondolati állapotáról szinte dologi egyszerűségű és konkrétságú módon szól a vers, csak a hangulatiságot sikerült átmentenie: „Feléd havas, sivár puszták ásítanak” így a fordítás. Die Welt - ein Tor zu tausend Wüsten stumm und kalt! Wer das verlor, was du verlost, macht nirgends Halt. – így szól viszont az eredeti. Azaz: aki átlépett az értés, a tudás kapuján, az nemcsak elvesztett valamit, amit a nem értők, a nem tudók nem vesztettek el –de az nem is állhat meg többé az úton, amelyre lépett. A Der neue Columbus híres, keményen doboló s himnikusan fölharsanó tragikus utolsó sorát – Schau hinaus: von fernher grüssen, Ein Tod, Ein Ruhm, Ein Glück! – a reménytelenül hosszú magyar szavakkal Szabó Lőrinc igazán kitűnő találata sem tudja visszaadni. Pedig valójában nem is ez a tragikus-eufórikus dobpergés az igazán jellemző, hanem ezeknek a szavaknak, ezeknek a fogalmaknak nagyon is megfontolt sorrendisége, az élesen fölcsapó magas hangú Glück-kel a végén, amelyet szerencsének

fordítani, mondhatnánk némi iróniával, kész szerencsétlenség. De hát honnét is vegyen akár egy Szabó Lőrinc méretű fordító is szókincset ehhez a nagyszerű, tragikus pátoszú, hallatlanul bonyolult egyszerűségű két sorhoz? 8. Arról, hogy a Nietzsche-kérdés a filozófiatörténet, a gondolkodástörténet egyik sokat kutatott, forgatott, vizsgált kérdése ma, tud a magyar olvasó is, s az Európa Könyvkiadó s fordítói jóvoltából a németül nem olvasó is sorra kézbe veheti munkáit. Ezzel a bő válogatással most nemcsak az iránta való, de a líratörténet iránti adósságát is törleszti a hazai fordításirodalom és könyvterjesztés is. Nélküle a századvég s a századelő nagy irodalmi fordulásának ismerete csonka is, érthetetlen is volna. De alapjában érthetetlen volna a mai európai líra is. NÉMETH G. BÉLA

BETŰRENDES CÍMMUTATÓ

A balsors utoléri A barátsághoz A csúcsokon én A gyászének A hajnalpír A harmadik vedlés A havason A jelzőtűz A kétkedő szava Albatrosz madár A leggazdagabbnak szegénységéről A legmagányosabb A magány A makacs hallgatás A mélabúhoz A misztrálhoz A pusztaság lányainál Ariadne panasza A szfinx A szó A tájra messzi menny dörög A táncdal A titokzatos csónak A toll kapar A törvények ellen A vándor (Nincs ösvény!) A vándor (Vándor megy csöndes éjjelen) Az álcázott szent Az esküt-érdemlők közül Az én keménységem Az ismeretlen istennek Az ittas ének Az ősz Azt mondja Az új Columbus Birkák Csak bolond! csak költői Csak ez szabadít meg Csillag-erkölcs

Csillámló, táncoló patak Dalok és bölcs mondások Délen Ecce Homo Egy fogoly Éji dal Éji vihar után Éj van (Éj van - most hangosabban) Éj van (Éj van: megint fönn jár a tetőkön) Elcseng a nap Elhagyatva Ez a sok nyámnyila lélek Ez nem könyv Fa ősszel Félre ne ismerjétek Figyelmeztetni Gondolat Gyönyörűség! Ha a magányosra Háfiznak Hegyen Hírnév és örökkévalóság Hírnév-hajóka Igazságok Itt állnak, itt Kanyargó utat Kérés Közöttetek Lassútekintetű szem Leáldozik a nap Magas hegyekből

Márványkripta Még zúg Mi ez? Minden enyém lesz valahára Most így akarom Nap-gonoszság Nem irigy Ó, nagyszeiű, jó évadom Pínia és villám Ragadozómadarak közt Rég volt reggel Részvéte kemény Rimus Remedium. Avagy: miként vigasztalódnak a beteg költők Sanctus Januarius Sils-Maria Süllyedés Szeretlek benneteket? Szűkös lelkek Terheidet vesd a mélybe! Túladtam mindenen Túl Északon Túl sokáig ült Újabb éjszakákba Új tengerekre Utolsó kívánság Vademecum – Vadetecum Velence Vigyázz Vissza mindig Wagner Richardnak

TARTALOM

VERSEK 1863-1878-BÓL
Az ismeretlen istennek (Tandori Dezső) A mélabúhoz (Pór Judit) Éji vihar után (Teller Gyula) Rég volt reggel (Lator László)

VERSEK A VIDÁM TUDOMANY-BÓL 1881-1884
Vademecum - Vadetecum (Csorba Győző) A harmadik vedlés (Lator László) Kérés (Tandori Dezső) Az én keménységem (Garai Gábor) A vándor (Garai Gábor) Az álcázott szent (Tandori Dezső)
Nem irigy (Hajnal Gábor) Süllyedés (Garai Gábor)

A törvények ellen (Lator László) A toll kapar (Tandori Dezső) A kétkedő szava (Tellér Gyula) Ecce Homo (Szabó Lőrinc) Csillag-erkölcs (Szabó Lőrinc) Sanctus Januarius (Hajnal Gábor) Délen (Hajnal Gábor) A titokzatos csónak (Garai Gábor) Ez a sok nyámnyila lélek (Petri György) Rimus Remedium. Avagy: miként vigasztalódnak a beteg költők (Tandori Dezső) Gyönyörűség! (Kálnoky László) Új tengerekre (Szabó Lőrinc) Sils-Maria (Lator László) A misztrálhoz (Garai Gábor)

AZ ÍGY SZÓLOTT ZARATHUSTRA-BÓL II. KÖNYV, 1883
Éji dal (Csorba Győző) A táncdal (Petri György)

A gyászének (Tellér Gyula)

VERSEK ÉS TÖREDÉKEK 1882-1886
Dalok és bölcs mondások (Garai Gábor) Albatrosz madár (Tandori Dezső) Az új Columbus (Szabó Lőrinc) Ez nem könyv (Hajnal Gábor) Hegyen (Tellér Gyula) A barátsághoz (Tellér Gyula) A szó (Lator László) Pinia és villám (Hajnal Gábor) Éj van (Vidor Miklós) Éj van (Tandori Dezső) Nap-gonoszság (Tandori Dezső) Fa ősszel (Hajnal Gábor) A tájra messzi menny dörög (Tandori Dezső) A legmagányosabb (Hajnal Gábor) Minden enyém lesz valahára (Lator László) Birkák (Vidor Miklós) Ó, nagyszerű, jó évadom (Csorba Győző) Háfiznak (Csorba Győző) Wagner Richárdnak (Csorba Győző) A vándor (Lator László) Az ősz (Szabó Lőrinc) A havason (Pór Judit) Elhagyatva (Képes Géza) Márványkripta (Hajnal Gábor) A balsors utoléri (Tandori Dezső) Elcseng a nap (Hajnal Gábor) Az ittas ének (Keresztury Dezső) Magas hegyekből (Hajnal Gábor)

DIONÜSZOSZ-DITIRAMBUSOK 1888
Csak bolond! csak költő! (Hajnal Gábor) A pusztaság lányainál (Görgey Gábor) Utolsó kívánság (Hajnal Gábor) Ragadozómadarak közt (Tandori Dezső) A jelzőtűz (Pór Judit) Leáldozik a nap (Hajnal Gábor) Ariadne panasza (Vidor Miklós)

Hírnév és örökkévalóság (Lator László) A leggazdagabbnak szegénységéről (Tandori Dezső)

VERSEK ÉS TÖREDÉKEK 1888-BÓL
Velence (Szabó Lőrinc) A makacs hallgatás (Petri György) Csillámló, táacoló patak (Petri György) Figyelmeztetni (Petri György) Kanyargó utat (Petri György) Közöttetek (Petri György) Vissza mindig (Petri György) Félre ne ismerjétek (Petri György) Részvéte kemény (Lator László) Most így akarom (Lator László) Vigyázz (Lator László) Szeretlek benneteket? (Lator László) Szűkös lelkek (Lator László) A magány (Lator László) Terheidet vesd a mélybei (Petri György) Hírnév-hajóka (Görgey Gábor) A csúcsokon én (Görgey Gábor) Igazságok (Hajnal Gábor) Lassútekintetű szem (Görgey Gábor) Túl sokáig ült (Görgey Gábor) Túl Északon (Garai Gábor) Egy fogoly (Garai Gábor) Még zúg (Garai Gábor) Csak ez szabadít meg (Garai Gábor) Itt állnak, itt (Garai Gábor) Újabb éjszakákba (Tellér Gyula) Az esküt-érdemlők közül (Tellér Gyula) Túladtam mindenen (Tellér Gyula) Azt mondja (Tellér Gyula) Mi ez? (Tellér Gyula) Gondolat (Hajnal Gábor) A hajnalpír (Hajnal Gábor) Ha a magányosra (Garai Gábor) A szfinx (Lator László) Utószó (Németh G. Béla) Betűrendes címmutató

EURÓPA KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST FELELŐS KIADÓ OSZTOVITS LEVENTE IGAZGATÓ SZEDTE ÉS NYOMTA A KNER NYOMDA A NYOMDAI RENDELÉS TÖRZSSZÁMA: 89. l KÉSZÜLT GYOMAENDRÖDÖN, 1989-BEN A SZÖVEGHŰSÉGET HAJNAL GÁBOR ÉS LENDVAY KATALIN ELLENŐRIZTE FELELŐS SZERKESZTŐ: VÁRADY SZABOLCS A SOROZATOT MIKLÓSI IMRE TERVEZTE MŰSZAKI SZERKESZTŐ: KELLER KLÁRA MŰSZAKI VEZETŐ: MIKLÓSI IMRE KÉSZÜLT 6.1 (A/5) ÍV TERJEDELEMBEN ISBN 963 07 4819 3

ELEKTRONIKUS KIADÁS MADÁRFEJŰEK TÁRSASÁGA NNCL513-36Bv1.0

You're Reading a Free Preview

Download
scribd
/*********** DO NOT ALTER ANYTHING BELOW THIS LINE ! ************/ var s_code=s.t();if(s_code)document.write(s_code)//-->