You are on page 1of 7

Magyar Nemzet - 2013. 01. 24. (7. oldal) Egy törvény öröksége UGRÓ MIKLÓS Kicsúsztunk az időből, de nem maradtunk le semmiről.

Január 13-án volt a vallásszabadság napja, a szokás és az illendőség úgy kívánta volna, hogy megemlékezésünket korábbra időzítsük. Nem mentegetőzésként írom, de a téma így megkésve is aktuális. A vallásszabadság nem olyan ügy, amelyet a magyar társadalom – vagy az emberiség bármely csoportja – megnyugtató módon megoldott volna, s egy emléknaphoz kötött megemlékezéssel letudhatná a hozzá fűződő kötelezettségeit. Megjegyzendő, az emléknap egyáltalán nincs benne a köztudatban, magam csak idén, az ünnep elmúltával szereztem a létéről tudomást. Az erdélyi Magyar Unitárius Egyház Zsinata 2002-ben nyilvánította január 13-át a vallásszabadság napjává. 1568ban, január 13án a tordai országgyűlésen a világtörténelemben először törvénybe iktatták a szabad vallásgyakorlás jogát. Erre az eseményre méltán lehetnénk büszkék, de a világ első vallásszabadságot deklaráló törvénye mégsem épült be mind ez idáig a nemzet történelmi emlékezetébe. A magyar történetírás, ha meg is emlékszik az 1568. évi tordai országgyűlésről, nem feltétlenül a szabad vallásgyakorlás törvénybe iktatását említi meg. Pedig a törvény szövege egyértelmű: „Urunk őfelsége miképpen ennek előtte való gyűlésibe országával közönséggel az relígió dolgáról végezött, azonképpen mostan és ez jelen való gyűlésébe azont erősíti, tudniillik, hogy midőn helyökön az prédikátorok az evangéliumot prédikáják, hirdessék, kiki az ő értelme szerint és az község ha venni akarja, jó, ha nem, penig senki kényszerítéssel ne kényszerítse az ü lelke azon meg nem nyugodván, de oly prédikátort tarthasson, azkinek tanítása ő nékie tetszik. Ezért penig senki az superintendenseök közül, se egyebek az prédikátorokat meg ne bánthassa, ne szidalmaztassék senki az religióért senkitől, az elébbi constitutiók szerént, és nem engedtetik ez senkinek, hogy senkit fogsággal, avagy hyleből való priválással fenyegessön azt tanításért, mert az hit Istennek ajándéka, ez hallásból lészön, mely hallás Istennek igéje által vagyon.” (Úgy látszik, a jogi szövegeket már akkoriban is egy nehézkes, túlbonyolított „bikkfanyelven” fogalmazták.) Az archaikus szöveg döccenései ellenére a lényeg érthető: a prédikátorok a saját meggyőződésük szerint hirdethetik az igét, a gyülekezetek pedig olyan prédikátort választhatnak, amelyik nekik tetszik. Álljon itt néhány szemelvény, történeti szakmunkák miként interpretálják a tordai országgyűlést és a vallásszabadság kihirdetését. A német egyháztörténeti lexikon a Magyarország címszónál nem említi a tordai gyűlést, az unitáriusokról is csak egy vitatható megjegyzést tesz a, vallásszabadság címszó alatt pedig annak első megvalósulását az Amerikai Egyesült Államok alkotmányához köti. A német lexikon hallgatása – bár a hazánkra vonatkozó részt a nemzetközileg elismert Adriányi Gábor írta – nem örömteli, de érthető. Sajnálatos viszont, hogy a hazai művek sem szereznek túl sok örömet. Karácsonyi János 1906-ban megjelent, Magyarország egyháztörténete című művében az szerepel, hogy „az erdélyi országgyűlés (…) 1568-ban az unitáriusoknak vallásszabadságot adott. A vallási gyűlölet nagy fokra hágott ekkor ebben az országrészben”. Szántó Konrád A katolikus egyház története című nagy művében nem tulajdonít különösebb

jelentőséget a tordai országgyűlésnek. Csak annyit jelez, hogy az unitáriusok szabad igehirdetési jogot kaptak. Persze a katolikus szerzők a reform áció időszakából inkább a katolikusokat ért sérelmeket hangsúlyozzák, s nem a protestánsok sikereit. Ám a nemzeti büszkeségre okot adó vallásszabadság-törvénynek mintha a világi szakmunkák sem lennének tudatában. A Magyarország története című sorozat a magyar unitárius egyházat megalapító Dávid Ferenc személyéről hosszabban ír, de a tordai országgyűlést meg sem említi. A Britannica Hungarica nagylexikonban Dávid Ferenc címszó alatt a kérdéses témáról ez olvasható: „…a tordai országgyűlés (1568) rendelkezései révén elérte, hogy a vallási türelem az állami politika rangjára emelkedjék.” Helter Ferenc az egyik legkülönösebb egyénisége a magyar történelemnek. Katolikus papként 1545–50 között a wittenbergi egyetemen tanult, ám onnan már Luther követőjeként tért haza. 1556-ban Kolozsvárott az evangélikus egyház szuperintendensévé (püspök) választották, ám nyughatatlan, igazságkereső természete további tanulmányokra sarkallta. A kálvini reformáció híve lett. S 1564-ben református püspökké választották, de két év múlva már unitárius tanokat hirdetett, s 1576-ban ennek a felekezetnek lett püspöke. Ám unitáriusként is egyre radikálisabb nézeteket vallott, s saját, korábbi hívei jelentették fel, s ítélték el innovatio és blaszfémia (hitújítás és istenkáromlás) vádjával. Börtönben halt meg 1579-ben, hatvankilenc éves korában. A Magyar alkotmány- és jogtörténeti kéziszótárban a vallásszabadság címszónál olvashatjuk: „Az Erdélyi Fejedelemségben (…) európai viszonylatban is példamutató módon elismerték az erdélyi négy bevett vallás gyakorlásának szabadságát (…).” Itt már megvillan valami abból, hogy őseink a vallásszabadság dolgában (is) a világ előtt jártak, de a tordai gyűlésről itt sem történik említés. Az esemény méltó értékelését egy olyan műben találtam meg, amelytől a legkevésbé sem vártam effajta tárgyilagosságot. Az 1933-ban kiadott, a híres és félelmetes jezsuita apologéta, Bangha Béla által szerkesztett Katolikus lexikonban leltem rá erre a kitételre: „A tordai gyűlés világtörténeti jelentősége az, hogy a katolikus többségű magyarság adta meg a teljes vallásszabadságot legelsőnek az egész világon.” (Az igazság kedvéért megjegyezzük: éppen akkor, átmenetileg nem a katolikusok voltak többségben.) Az 1568-as tordai országgyűlés dicsőségét nem nagyon emlegeti az utókor, viszont egyre gyakrabban találkozom fanyalgó, számon kérő megjegyzésekkel. Csak a négy bevett vallás gyakorlását biztosították, de nem foglalkoztak a többiekkel, a szombatosokkal, az anabaptistákkal, az ortodoxokkal, a zsidókkal, a muzulmánokkal. Ráadásul a további hitújítást a törvény tiltotta, mondhatni, hogy nem is vallásszabadsági törvény volt, hanem a vallásokat korlátozó… Az efféle vélemények XXI. századi eszméket hiányolnak a XVI. századból. Olyan eszméket, amelyeket napjainkban is csak egy kisebbség fogad el, de szereti holmi örök értékeknek beállítani. Őseink még pontosan tudták, a szabadságot csak a korlátai tudomásulvételével lehet megélni. Megint egy ügy, amelyet ünnepelnünk kellene, de nagy, sötét hallgatás kíséri, büszkének kellene lennünk rá, de némelyek inkább boronganak és restelkednek miatta. A Magyar Unitárius Egyház erdélyi megemlékezéseinek hangjai ide, az anyaországig is alig érnek el. A kicsiny magyarországi unitárius közösség szinte semmilyen publicitást nem kap a hazai nyilvánosságban. Ha már nem ünnepelünk, s nemzeti önérzetünket sem erősítjük az 1568-as tordai országgyűlés az egész világot megelőző vallásszabadságot hirdető törvényével, legalább őseink felelősségtudatát és szellemiségét őrizzük meg ebből a kivételes eszmei és morális hagyatékból. Vannak kétségeink, hogy a 2011. évi CCVI. törvény a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási
2

közösségek jogállásáról minden tekintetben megfelel-e ennek a nem elvárásnak, inkább csak reménynek. Megint egy ügy, amelyet ünnepelnünk kellene, de sötét hallgatás kíséri, büszkének kellene lennünk rá, de némelyek inkább restelkednek miatta. A Magyar Unitárius Egyház erdélyi megemlékezéseinek hangjai ide, az anyaországig is alig érnek el. A kicsiny magyarországi unitárius közösség szinte semmilyen publicitást nem kap a hazai nyilvánosságban. Ha már nem ünnepelünk, s nemzeti önérzetünket sem erősítjük az 1568-as tordai országgyűlés az egész világot megelőző vallásszabadságot hirdető törvényével, legalább őseink felelősségtudatát és szellemiségét őrizzük meg ebből a kivételes eszmei és morális hagyatékból. Vannak kétségeink, hogy a 2011. évi CCVI. törvény a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról minden tekintetben megfelel-e ennek a nem elvárásnak, inkább csak reménynek.

3

4

5

6

7