P. 1
Moravia Alberto a Kozonyosok

Moravia Alberto a Kozonyosok

|Views: 52|Likes:
Moravia Alberto a Kozonyosok
Moravia Alberto a Kozonyosok

More info:

Published by: Boglárka 'Bordo' Nyári on Feb 23, 2013
Copyright:Attribution Non-commercial

Availability:

Read on Scribd mobile: iPhone, iPad and Android.
download as DOC, PDF, TXT or read online from Scribd
See more
See less

09/11/2013

pdf

text

original

NNCL1562-534v2.

0

Alberto Moravia A közönyösök EURÓPA ZSEBKÖNYVEK FORDÍTOTTA DANKÓ ÉVA I. Belépett Carla; barna szövetruhát viselt, olyan rövid szoknyával, hogy már attól a mozdulattól is, amellyel az ajtót becsukta, egy jó arasznyit felcsúszott a lábán a harisnya lágy ráncai fölé; de ő nem vette észre, óvakodva lépdelt, lazán, bizonytalanul, titokzatos pillantással meredve maga elé; az egyetlen égő lámpa fénye bevilágította a díványon ülő Leó térdét; különben szürkés sötétség lepte a szalont. – Mama öltözik – szólalt meg a lány, mikor közelebb ért –, mindjárt lejön. – Majd együtt várjuk – felelte a férfi előrehajolva –; gyere ide, Carla, ülj le ide. – De Carla nem hallgatott rá; megállt a lámpát tartó asztalka mellett, tekintetét az ernyő fénykörére fordítva, amelyben, a szalon homályában elszórt holt és anyagtalan társaikkal ellentétben, teli színüket s tömörségüket mutatták a csecsebecsék, mindenféle tárgyak, s ujjaival megbillegtette egy kínai porcelán figura fejét: felmálházott szamáron, két kosár között valami falusi Buddhaféle ült, egy kövér paraszt, virágos kimonóban, domborodó hassal; a szamár feje előre-hátra billeget, és Carla, szemét lesütve, arccal a fényben, összeszorított ajkával mintha egészen elmerült volna ebben a foglalatosságban. – Itt maradsz vacsorára? – kérdezte végül, de nem emelte fel a fejét. – Persze – felelte Leó, és cigarettára gyújtott –; talán nem látsz szívesen? – Előregörnyedve ült a díványon, és sóvár figyelemmel leste a lányt; ferde lábikráit, lapos hasát, a keskeny völgyet a két nagy melle közt, törékeny karját és vállát, a kerek s oly súlyos fejet a vékony nyakon. „Hű, de szép kislány – mondogatta magában –, de szép kislány.” A délután folyamán már elszunnyadt vágya most feléledt, vére az arcába tódult, ordítani tudott volna, annyira kívánta. Carla újra megbillentette a szamár fejét: – Észrevetted, mama milyen ideges volt ma a teánál? Mindenki minket nézett. – Az ő dolga – felelte Leó; előrehajolt, s semmitmondó arccal megemelte a lány szoknyájának szegélyét. – Tudod, milyen szép lábad van, Carla? – mondta bárgyú s felajzott arccal tekintve rá, amelyen sehogy sem akart megnyílni a hamisan kedélyes mosoly; de Carla nem felelt, el sem pirult, csak visszakapta a szoknyáját egy merev rántással: – Mama féltékeny rád – mondta, s ránézett –; azért teszi lehetetlenné mindannyiunk életét. – Leó egy tisztán érthető mozdulattal felelt: – Mit csináljak? – aztán hátradőlt megint a díványon, és keresztbe vetette a lábát. – Tedd azt, amit én – mondta hűvösen –; amint látom, hogy vihar van kitörőben, elhallgatok... Majd elvonul, s azzal vége. – Vége, neked – felelte a lány halkan, s a férfi szavai mintha valami régi, vak haragot szítottak volna fel benne –; neked... de nekünk... nekem – tört ki dühtől remegő ajkakkal, kitágult szemekkel, ujjával a mellére bökve –; nekem, aki együtt lakom vele, nincs vége semminek... Percnyi csönd. – Ha tudnád – folytatta aztán ugyanazon a halk hangon, amelyen átütött a harag, s valami sajátos, szinte idegenszerű csengést adott a szavaknak –, milyen nyomasztó, nyomorúságos és hitvány mindez, hogy micsoda élet

az ilyen, ezt nézni mindennap, mindennap... – Odalent, a szalon másik felét betöltő homályban meglódult a viszály hulláma, Carla mellének siklott, s elült feketén, tajték nélkül; a lány elnyílt szemmel, felakadt lélegzettel állt, elnémította a gyűlölet, ami átcsapott rajta. Egymásra néztek: „Az ördögbe – gondolta Leó, kissé meghökkenve ennyi indulattól –, komoly a dolog." Előrehajolt, odanyújtotta a tárcáját: – Egy cigarettát – kínálta barátságosan; Carla kivett egyet, rágyújtott, s a kifújt füstfelhőben közelebb lépett hozzá. – Így hát – kérdezte a férfi, alulról pillantva fel rá –, igazán nem bírod már? – A lány a párbeszéd bizalmasra forduló hangjától kissé elkényszeredve bólintott. – Nohát – folytatta erre Leó –, tudod, mit csinál az ember, ha már nem bírja? Változtat. – Azt fogom tenni a végén – felelte a lány némiképp színpadias elszántsággal; de érezte, hogy valami hamis és nevetséges szerepet játszik; ez volna hát az az ember, aki felé az elkeseredésnek ez a lejtője észrevétlenül taszítja? Ránézett: nem jobb, nem rosszabb mint a többi, azazhogy jobb, kétségtelenül, de van benne még valami végzetszerű is, ahogy tíz éven át várta, hogy ő fejlődjék, s megérjen, míg kivetette rá a hálóját most, ma este, ebben a sötét szobában. – Változtass – ismételte a férfi –; költözz hozzám. A lány megrázta a fejét: – Bolond vagy … – De igen! – Leó előrehajolt, s megragadta a szoknyájánál fogva: – Anyádnak kiadjuk az obsitot, elküldjük a pokolba, és teneked, Carla, meglesz mindened, amit szeretnél... – Markolta a ruháját, felgerjedt tekintete a rémült, tétova arcáról lesiklott a láb meztelen darabkájára, amely ott sejlett a harisnya fölött. „Hazavinni – gondolta és lefektetni …" Lélegzete elfúlt: – Minden, amit szeretnél... ruhák, sok ruha, utazás … együtt fogunk utazni … valóságos bűn volna így feláldozni az olyan szép kislányt, mint te... költözz hozzám, Carla … – De hát ez az egész lehetetlen – mondta a lány, hasztalan erőlködve, hogy kiszabadítsa ruháját a férfi kezéből –; itt van mama … lehetetlen. – Neki kiadjuk az obsitot... – ismételte Leó, s újra megragadta, most a derekánál –; elküldjük a fenébe, legfőbb ideje már, hogy befejezzük... és te hozzám költözöl, ugye? Hozzám költözöl, hiszen én vagyok az egyetlen igaz barátod, az egyetlen, aki megért, és tudja, hogy mi kell neked. – Még erősebben szorította magához, bár a lány rémülten húzódozott tőle. „Lennénk csak odahaza – gondolta, s ezek a futó képzetek, mint káprázó villámok hasogattak vágyakozásának viharába. – Majd megmutatnám én, hogy mi kell neki." Felnézett a riadt arcra, s vágy fogta el, hogy megnyugtassa, hogy mondjon neki valami kedveset, akármit: – Carla, szerelmem … A lány újra megpróbálta ellökni, de még lanyhábban mozdult, mint az előbb, mert most már valami beletörődő hajlandóság férkőzött hozzá; miért is utasítaná vissza Leót? Ez az érdem visszalökné a megszokás unalmának, silány csömörének karjába; meg úgy is érezte, valami sajátos gyönyörűséggel, amit az erkölcsi párhuzamokban beteljesülő végzet okoz, hogy régi élete nem is érdemel különb zárszót, mint ezt a szinte családbeli kalandot; ezzel majd újjászületik minden, az élet, és ő maga is; nézte a férfi föléje hajoló arcát. „Véget vetni ennek – gondolta –, lerombolni mindent..." – és szédült, mint aki fejest ugrani készül a semmibe. Mégis kérlelte: – Engedj el – s igyekezett kiszabadulni; zavarosan olyasmire gondolt, hogy előbb visszautasítja Leót, s csak aztán enged majd neki, maga sem tudta, miért, talán, hogy legyen ideje felmérni a kockázatot, amelyet vállalni készül, talán valami maradék kacérságból; s vergődött; halk, szorongó és reménytelen hangja sebesen ismételgette a hasztalan könyörgést: – Maradjunk barátok, Leó, jó? Barátok, mint azelőtt – de megfeszülő ruhája felfedte a lábát, s vonakodó tartásában, mozdulataiban, amelyekkel eltakarni és védeni próbálta magát, szavaiban, amelyeket a férfi buja

ölelése kényszerített ki belőle, mindebben volt valami szégyen, valami pirulás, valami ziláltság, amit az sem tehetett volna már semmivé, ha kiszabadul. – Barátok, de mennyire – mondta Leó is, szinte ujjongva, öklében gyűrögetve ruhája szövetét –; de mennyire barátok, Carla... – Fogát összeharapta, az áhított test közelsége lángra lobbantotta valamennyi érzékét: „Végre megvagy" – gondolta, odább kászálódva a díványon, hogy helyet csináljon a lánynak, s már-már magához vonta a fejét a lámpa fölött, amikor a szalon sötét mélyén megcsendülő üvegajtó figyelmeztette, hogy bejött valaki. Az anya volt; megjelenése meglepő változást idézett elő Leó viselkedésében; hirtelen hátradőlt a díványon, lábát keresztbe vetette, és közömbösen nézett a lányra; sőt, odáig vitte az alakoskodást, hogy jelentőségteljes hangon, mint aki egy megkezdett beszélgetést fejezett be, azt mondta: – Hidd el, Carla, nem lehet mást tenni. Az anya feléjük indult; nem öltözött át, de megfésülködött, s bőven bepúderezte s kifestette magát; így közeledett most bizonytalan lépteivel az ajtó felől; mozdulatlan arca, elmosódó vonásaival és rikító színeivel ostoba, fellengzős álarcnak tetszett. – Soká várattalak? – kérdezte. – Miről beszéltetek? Leó széles mozdulattal a szalon közepén álló Carlára mutatott: – Éppen mondom a lányának, hogy ma este nem lehet mást tenni, mint otthon ülni. – Semmi egyebet – hagyta rá az anya pöffeszkedő méltósággal, s leült egy karosszékbe a szeretőjével szemben –; moziban már voltunk ma, a színházakban meg csupa olyasmi megy, amit már láttunk … Nem lett volna kedvem ellen megnézni a Hat szerepet a Pirandello-társulattal... de hát most mondja meg őszintén, hogy menjen oda az ember?... Népszerű előadás. – Amellett nem is veszít semmit, biztosíthatom – jegyezte meg Leó. – Na, azt már nem – vetette ellen lanyhán az anya -: Pirandellónak szép dolgai vannak... mi is volt az a darab, amit a múltkoriban láttunk? … Várjon csak … ja, igen, Arc és álarc; milyen jól mulattam. – Hát, lehet... – mondta Leó megfordulva a díványon – de engem mindig halálra untatott. – Hüvelykujját mellénye zsebébe dugta, s ránézett előbb az anyára, aztán Carlára. A lányt, aki anyja karosszéke mögött állt, úgy érte ez a kifejezéstelen és súlyos pillantás, mint egy ütés, egyszerre szétporlasztotta üveges dermedtségét; s ekkor, most először, észrevette, mennyire régi, megszokott és kínos a szeme elé táruló kép: anyja és a szeretője, amint társalogva ülnek egymással szemben, ez a homály, a lámpa, a mozdulatlan, ostoba arcok, s ő maga, amint kedélyesen a karosszék támlájára támaszkodva hallgat és beszél. „Az élet nem változik – gondolta –, nem akar megváltozni." Legszívesebben sikítozni kezdett volna; két kezét leejtette s összekulcsolta a hasán olyan erővel, hogy belefájdult a csuklója. – Itthon is maradhatunk – folytatta az anyja –, különösen, mert amúgy is el vagyunk foglalva a hét minden napján... holnapra lenne az a teaestély az elhagyott gyermekek javára … holnapután az álarcosbál a Grand Hotelben... A többi napokra pedig meghívásaink vannak, hol ide, hol oda … Te, Carla... ma láttam Riccinét... hogy az hogy megöregedett... jól megnéztem... két mély ránc van az arcán, a szemétől le a szájáig... a hajáról meg már nem tudni, hogy milyen színe van tulajdonképpen... borzalom!... – Száját elfintorította, s kezét megrázta a levegőben. – Nem is olyan borzalom – mondta Carla, előrelépett, és leült a férfi mellé; könnyű, sajgó türelmetlenség szúrt belé; már látta, hogy anyja e közvetett és kacskaringós mellékutakon végül, mint mindig, el fog érkezni a maga kis féltékenységi jelenetéhez; még nem tudta, hogyan és mikor, de olyan biztos volt benne, mint abban, hogy a nap holnap is felkel, és azután újra éjszaka jön; s jövőbe látása valami félelemérzéssel töltötte el; nincs segítség, mozdíthatatlanul uralmában tart mindent valami silány végzet.

. ettől a beszélgetéstől. csak felveszek egy pulóvert – és kiment. gúnyosan méregetve rá a szemét –. sóvár pillantást vetett a lányra.. folytatta Michele nyugodtan. mint például a múltkor Sidoliéknál.. akkor egy szót sem lehet szólni. „Tudja – azt mondja –. – Úgy értem – magyarázta Michele –. Iparkodnak.. Paglioni úgy. – Mi gyalázatos van ebben? – Hát tudja azt maga – kérdezte az anya áthatóan szúrva feléje a szemével. a fiú arcán erőltetett. kotródnunk máshová. eh... menjen.. vagy úgy – kiáltott fel az anya.. de ő már belátta.. és gátlástalanul kihasználja a barátját. és még annak is szerét ejti közben... micsoda inkább. – És azt tudja – tüzelt Mariagrazia. szegény emberek. hogy eladták a régi kocsijukat. legelsősorban azt. ruhákat vásároltat vele. mit beszél –. a hátára tapad. a beszélgetés folyhat még tovább is. – Most ezt mondja – hajtogatta az anya –. … „Tessék!” – gondolta Carla.. ott mellette: virágzó keblek. bezzeg. – Olyan mosolyogni valónak találod? – Miért mosolygok? – ismételte a fiú. mert érezte.. hogy tönkrementünk. igazán gyalázat. egy Fiatot... fakó mosoly suhant át: – Miért mosolyogsz? – kérdezte a lány. Hazug. tagjain végigfutott a tiltakozó indulat könnyed remegése.. ." – Paglioni így. igazán remek. s nekünk kotródnunk kell. még örülök is neki. hogy a villát át kell majd adnunk Leónak. vagy ravasz. zsibbadt tekintetét súlyosan nyugtatva a megtörten mélázó Carlán.. Paglioni úgy beszél róla. maga pártját fogja ennek a szemérmetlen perszónának. fiatal test.. – És mi rossz van ebben?. viruló orcák.. ez mindent megmagyaráz.. aki még csak nem is szép.. akiről nem tudnám megmondani. mint két pióca.. félig hunyt pillái alól figyelve az asszonyt. hátra se fordult. hogy a megszokott..... elmesélte.. „Itt van. hogy a férje útját egyengesse.. kocsit. sőt. Ilyen elvei vannak magának? Ó. Mintha egy gondosan előkészített kanócot lobbantott volna lángra. helyrehozhatatlan élet nem változott.. egyetlen fillér nélkül. Tudja.. Paglioni már el sem tud lenni nála nélkül. egy halom csont. Leó felnevetett: – Nem. A folyosón találkozott Michelével: – Leó odaát van? kérdezte a fiú. és most kocsit tartanak? Leó feléje fordította a fejét: – Ja. – Egy hirtelen. hogy Paglioni Ricciné barátja? – Tudja azt mindenki – felelte Leó. amikor a közelébe kerül. micsoda maga?. zálogkölcsön-térítés fejében. hülye-e.. „Tessék!" – ismételte magában Carla. minden szótagot külön megnyomva –. mintegy intve. és elfordította fejét ettől a fénytől. a homályba. hát ezért – kiáltott fel. pilláit leengedte. – Mert számomra közömbös az egész. aki becsmérli az árut. el... az ilyen nőket szeretem én" – szerette volna odakiáltani a barátnőjének.. s ez elég is volt. ismerem magát. hogy jól fontolja meg. – Hogy érted ezt? – kérdezte a lány meghökkenve. maga nyilván szereti az efféle nőket. őszintén szólva nem az efféle nőket szeretem.– Be nem állt a szája – folytatta az anya –. – Nem igaz. csak úgy ontja a bókokat. hogy Ricciéknek egy fillérjük sem volt. de az vesz. Összenéztek.. mielőtt Paglionit megismerték.. – Megtudtam egy egész rakás csinos kis dolgot. most ezt mondja. felállt: – Mindjárt jövök. Carla a bátyjára nézett: – Igen. és újat vettek helyette. – Éppen most jövök Leó ügyintézőjétől –. – Miért gyalázat? – vetette közbe Leó. mint aki valószínűleg a társa lesz. akkor összehord minden szamárságot. remek. a férjem most Paglioni jobb keze a Nemzeti Bankban. hogy Leó pillantása. – Á.

. – Á. az anya kiment. s összegombolta a kabátját –.. szerette volna még hozzátenni: És minél kevesebbet találkozunk. hiúság és közöny.. de milyen szívesen. a férfi felé fordulva. – Jó.. a férfira rá se pillantva. – Mi mindent nem lehet két nap alatt csinálni. s kezével lesimította a zakót. nem tudva elnyomni egy örvendező félmosolyt –. ki van itt – harsogta szokott kedélyességével –. tudod?... hogy nem voltál ma velünk – szólalt meg az –... de hűvös magatartása nem hozta zavarba Leót: – Nicsak. – A lámpa fénykörébe tolta széles. szándékai öblében. fél kezével átfogva a vállát –. mint a jól öltözött bábuk a kirakatokban. úgy hitte. Jól szabott. Értelek. hol csináltattad. régóta nem találkoztunk már. hasztalan igyekezve epét oltani szinte szórakozott gondolataiba – már nem úszod meg ilyen simán. Leónak sikerült néhány perc leforgása alatt belebuktatni őt lénye mindkét kietlen szakadékába... régi darab.. Michele. ideje lenne vacsorázni – fordult az anyjához köszönés helyett. a mellükre tűzött árcédulával. legmetszőbb hangon. a hiúsága ellen intézett egyenes támadástól megszédülve egyetlen pillanat alatt megfeledkezett róla. vagy akár szitkozódni.. ellensége színe előtt érezni fog? Másutt.. Vacsora után. nagyszerű filmet láttunk. ami csak tellett tőle: – Az ügyintéződnél voltam." Az ajtónál megálltak: – Kérem – mondta Leó. azzal otthagyta az elképedt lányt ködös rémületével.. a ruha szabása tökéletes volt. efelől nem lehetett kétség.– De bizony igaz – felelte Michele. – Leó most lehajolt. – És két nap neked semmi? – kiáltotta Leó. de már későn. – Tessék. hol volt hát a felháborodás. s oly nyájas . mindent a maga idején. bárki ezt tette volna. de nem volt sem elég talpraesett. Michele gépiesen utánuk indult. s utálkozó szánalommal elmosolyodott rajta: – Azt hiszem. de nagyon elviselt. Michele belépőben elkapott egy te-t. mögötte szembefordult egymással a férfi és a fiú. igen – mondta a fiú." Kiabálni szeretett volna mérgében. gyűlölködő zavar fogta el tetszelgő testtartása miatt. s megtapogatta a szövetet.. erőlködött.. „Szólnom kellett volna: és rögtön – gondolta –.. hogy a törzséhez simuljon. Leó már legalább századszor láthatta rajta.. s a karjára veregetett –. de úgy tűnt neki.. rájött. – Apáskodó mozdulattal.. „De vacsora után – mondta magában. Ninónál csináltattam. – Ahogy akarod – felelte a fiú természetes kezességével. hogy hátát is megmutassa a férfinak. vígan éli világát. ahogy ott áll. az anyja és a szeretője. mindig mintha skatulyából húzták volna ki. – rögtön. sem elég őszinte hozzá.. és veszekedni vele. annál jobb – vagy valami ilyesmit. diadalmas arcát: – Hohó. igazán jó. – Az asszony nevetett. Anyja és Leó még most is vitatkoztak. Most felálltak ők ketten. – Csak két napja – felelte a fiú mereven rátekintve. de tüstént észrevette. – Egy önkéntelen mozdulattal megfordult. – Gondolod?. amely aztán rögtön magá-vá. engedjük előre a házigazdát... Változott. már jó ideje hordom.. – kérdezte. a mi Michelénk.. micsoda szép ruhád van. hogy hidegnek és feszültnek lássék. tessék – kínálgatta Michelét Leó körülményes udvariassággal. gondolatai közé enyhe nyugtalanság csúszott. s végül kicsúfolták. de Michele. sötétkék ruha volt.. – Szívesen harapnék valamit – mondta Leó. csak közönyt. – Michele a szavak csengéséből s a mosolyból. nevetséges és ostoba. az anyjára nézett: – Kár.. s egyébre nincs gondja. a harag.. hogy másodszor is fölébe kerültek. meglátta magát a szemközti falon függő velencei tükörben.. hogy ügyesen körülhízelegték. bár nem érzett mást. De a férfi kezének egy kerek mozdulatával félbeszakította: – Most nem. aztán felegyenesedett: – Derék gyerek ez a mi Michelénk – mondta.. hogy hideg gyűlölködésre szánta el magát.. amely kísérte őket. majd később beszélünk róla. és bement a szalonba. gyere ide. a legszárazabb. Leó.. amit. azután.

te elégedett vagy?. hogy néha.. ez a leggyökeresebben megszokott. „És amikor lopsz?" – szerette volna kérdezni Michele.. bátyjáét. akit akarata ellenére irigyelt. A kislány felnézett: ez a kedélyeskedő. de erőt vett magán: – Bizony. fejét hátrafordítva az utána haladó Leó felé. maguk mind elégedetlenek. hogy a te dolgod sincs a legjobban? . ha kockáztatom is... meg aztán itt van ez a fény. akkor nem szabad másra gondolni. illúziók és reménység nélküli fény.. amely befutotta körül a négy falat.. – Nem én.. nem gondolok semmi másra. hogy hűljön. szép háza. maga aztán ért a szóból – mondta az anya fojtott sóhajjal.." – Jó magának – ismételte az anya gúnyosan –. képeket. Carla. s az asztalra sütött szemmel kavargatni kezdte kanalával a levest.. gyengéden előretolta a fiút. s gúnnyal felfűtött hangon nyilatkoztatta ki: – Nem azért élünk. – felelte Leó. én azt mondtam. hogy maga az egyetlen. a bor pirosát. akár a kőfaragó vésőjétől még csak itt-ott felkarcolt márványtömb. és így tovább. nekem viszont rosszul megy minden. s makulátlanul tündökölt. A másik három közül az anya lépett be elsőnek. én túl sokat gondolkodom.. s lehajtotta újra a fejét. akkor jól megy minden. II.. ellentétéül a tagolatlan homálynak. mint annyi más estén. amely már gúnyolódónak tetszett. – És miért megy minden rosszul? – kérdezte Leó. kilépett a folyosóra az anyja után. bevallom.. kancsók és poharak hármas lépcsőjén. ezek erősebbek az időnél... okos fia.. bizonyosan... nem megmondtam. itt volt hát minden. „Alapjában véve igaza van – gondolta az asztalhoz lépve –. csak az evésre. – Bánatosan méltóságteljes tartásban helyet foglalt. ha hirtelen kigyújtotta az üres asztal fölött. Nem igaz Michele. hogy együnk. nem értem az egészet. Carla is. – Ugyan. Az asztal fehér tömbje a háromágú csillár alatt apró foszlányokra törte a fényt a tányérok.. hogy ostobának tartsanak.. csak a munkára. a beszélgetés is ugyanaz mint mindig. meg egy nagy reményű. – Én a maga helyében elégedett lennék: van egy bájos kislánya... s lemondó mozdulattal.. mint egy ruha szövete. mit lehetne még kívánni? – Na. Leóét..." De nem szólt semmit. mindent.. elhiszi?.. – Tessék – kiáltotta Leó diadalmasan –. a tárgyak is. én például. amely elkopott a használatban. ne higgye asszonyom.. nem gondolok másra. Michele is. – Végeztek a levessel.. amikor dolgozom. anyjáét... a saját magáét. s a mélytányérokban párolgó leves zöld színét magába itta a fehérség. maga pedig éppen a fordítottját csinálja. a házigazda te vagy itt. de ez még nem minden.. hogy négyük arcát is ott látja benne. Carla már a helyén ült. Nahát. és Leó letette a kanalát: – Különben is.. jobban is lehetne – ismerte el. hogy amikor az ember csinál valamit. na. amit annyira megelégelt. puszta kíváncsiságból megtapintotta az éppen csak langyos fűtőtestet – nem értett meg... amint belépett ő is. hamis jóindulat felszította türelmetlenségét: lám.. A foltokat rajta.. ugyan. itt ül a családi asztalnál.. ha eszem. ez jó volt.. s már oly elválaszthatatlan az arcuktól. ahol egész lelke fájt. egybemosva velük bútorokat.. báva tekintettel az étel gőzébe meredve békésen várakozott. határozottan úgy tűnt neki.. már szintén az asztal mellett ülve..mosollyal. aki mögötte jött be: de nem tudta gyűlölni ezt az embert. hogy éljünk. a kenyér barna.. mondd meg az igazat. „A házigazda – gondolta Michele árnyalatnyi neheztelés nélkül –. a gyatra fényudvarban lebegve. s Leó most mégis ott szúrt belé. jó magának... hanem azért eszünk.

mint a nagyböjti prédikáció. de nekem. én nagyon is boldog és elégedett vagyok.. nekem jól megy minden. a fiú önmagát látta. de nem volt elég őszinte benne ez az érzés. olyannak. hogy nagyon. mindhárman sértve érezték magukat önérzetükben. de nagyon más vagyok.. magát is beleszámítva. de akiben megvan az a ritka finomság vagy ostobaság. – Én olyan asszony vagyok – folytatta az anya növekvő indulattal –. kedves Merumeci – tört ki keserű éllel –. akik nemigen szoktak bármit is a szívükre venni. Hát csak úgy.. szeretnélek látni téged az én helyemben. orvtámadásként sebezte meg az. – Nem fejeznéd be? – felelte csendesen. a kis ravaszdi. hogy csinálod.. akitől maga. maga csalódik. – Sohasem tettem fel azt... valamennyien átlátták már. mindenkinek.. de mennyire kijutott – ismételte saját szavaitól felajzva –. de azért még – folytatta most már teljes hangerővel –. akkor se akarnék másnak születni. amely a vacsoraasztal nyugodt fényében tornyosult: – És maga. s szeretett volna felkiáltani: „Nekem aztán igazán van rá okom" – de őhelyettük is a lobbanékony és szószátyár anya beszélt. különben nem volna ilyen hosszú orrod. lepocskondiázni. s be is fogja futni végig. sőt nagyon jól. hogy ne legyek elégedett. hogy a férfi egy kalap alá vette gyerekeivel az elégedetlenségre való általános hajlandóságukban. egy percre csend lett..A fiú is ránézett. mint hogy jól szórakozzanak. – Nem ezt akartam mondani. mint Carla – folytatta az anya duzzogva és elérzékenyülten –. ma az egyikkel. sok bosszúságon és nehézségen keresztülmentem. Amilyen nagyra tartotta magát. közöny. eszelős pillantással meredve szeretőjére –. s azt mondta magában: „Na. meg akarod kerülni a választ... halálos nyugalom. – kiáltotta Leó – ez a ravaszdi Michele. és félreértik. megvan rá a jó okom... – Te jobban tudod. – Hogy csinálom? – ismételte a másik tele szájjal. Carla és az anyjuk is. összeakaszkodni vele. a tőrre. nyomorultnak. és mindvégig fölötte álltam mindenkinek. – Boldog ember! – kiáltott fel Michele csúfolódva.. hogy miért nem vagytok ti hárman is olyanok. hogy. – Nem vonjuk kétségbe – visszhangozta Michele. – kezdte Leó.. miközben italt töltött magának –.. közönyösnek és reményvesztettnek. amit a szobalány eléje nyújtott. én nem tartozom a maga elegáns barátnői közé. mindig érintetlenül meg tudtam őrizni a méltóságomat. Legalább azt mondd meg. súlyt fektetek rá.. hogy nem tolakszik. úgy bizony. nekem kijutott a fájdalomból is. de nem akarnátok azt megtudni inkább – tette hozzá. kedves Merumeci – folytatta Mariagrazia. Michele.. hogy az anya rátalált féltékenysége medrére. gúny. és végül szakítani. aztán: – Én viszont uraim... aki vagyok. – Vett a tálból. ." Carla az örökké változatlan életre gondolt. amit a férfi vetett neki. most meg kéne felelni neki. holnap a másikkal.. ó. bosszúsan várták már a vihart.. magafajta ember is tanulhatna élni. én úgy érzem. – Nem vonom kétségbe – felelte Leó nyugodtan. mint én? – Miért? – Mert – folytatta a férfi – olyan dolgokon mérgelődtök. kedves uram. – Elhallgatott és ivott. mint én. hogy kijelentsem... amilyen.. akik mással nem törődnek. – Nem vagyok már kislány. de világos. nem beszél folyton magáról. mikor hogy. mielőtt válaszolt volna. fanyalogva. nem. és sok más. mint annak. és ezért majdnem mindig mellőzik. ugyanezzel a névvel: Leó Merumeci. mint azok a hölgyek. hogy te is elégedetlen vagy. de mégis. – Ej. „Lám – gondolta –. hogy is állnak a dolgok. szeretője nemcsak hogy elfordult tőle. és ha újra kéne születnem. el akarod ütni.. nagyon is foghegyről beszélt az előbb. és megértem már egyet s mást. hanem még csúfot is űzött belőle: – Jól van – törte meg végül a csendet rosszindulatúan kötekedő hangon –. amiken nem érdemes.. és ellegyenek valahogy.

amikor ő fiatal volt. látva. – Még egy villámló tekintetet vetett a szeretőjére.. – Nem szokás már az ilyesmi. mint én vagyok. nem szabad elfelejtenünk: holnap lesz a mi Carlánk születésnapja. – Na de mama – lépett közbe Carla –. és maga. vegye úgy. – Hát akkor – mondta közben az anya már teljesen megnyugodva –. és szót se róla többé. „Ő. és bocsássunk meg. mint az anyja." Ezzel vége lenne. Mosolya. érzékibb. amikor az eszébe jut. aztán lesütötte szemét az asztalra. e legújabb jelenet után. és gépiesen rakosgatni kezdte az előtte álló tárgyakat. bejött a szobalány. ütni kell a vasat. ismerte még ezt a hangot. féltékenységén kérődzik lehajtott fejével –. szétfoszlik a világban. hallgasson már – vágott közbe az asszony bosszúsan. én sem értettem belőle egy szót se. „Véget vetni ennek – gondolta koros és gyerekes anyjára pillantva. aki. amelyeket Leótól hallott: „Neked olyan emberre van szükséged. felütve a fejét. – Te – zördült rá az anyja –. piros. amelyben a mártás alvadt viaszában hűlt az étel. – De hát hallgasson. – Na persze – felelte az anya rendkívül célzatosan –. én a maga helyében azon volnék. túl nagylelkű vagyok. ismétlem. Merumeci. másnap már késő lehet. hogy megsértsem – mondta Leó nyugodtan –. változtatni rajta mindenáron. amelyet idáig elnyomott." – gondolta. hogy elmegy. hogy elfelejtsenek. értetlen arcok. helyben vagyunk. öleljétek meg egymást.. hogy eltűnjek. az nagyon is érthető. Mély megütközés ült ki valamennyi arcra. hogy máris meghívtuk holnap reggelre. aki nem elégedetlen. kiformált.. ezek a kemény. – Észrevétlenül. most jön a napsugár. – Márpedig meg fogjuk ünnepelni – felelte az anyja ünnepélyesen –. – De nekem soha eszembe se jutott. megereszkedett testének minden porcikája lüktetett: – És. maga nagyon is megértett engem. hogy maga nem elégedetlen. húsos ajkak. hogy én vagyok mindannyiunk közt az egyetlen. – Rémült kétségbeesés lett rajta úrrá most. és a szeretője hűséges. kibékültünk? – Az asszony kifestett arcán szenvedő mosoly tétovázott. türelmének végére ért." – Megbocsátani – mondta Leó pojácás komolysággal – minden jó kereszténynek kötelessége –. . mama – mondta a kislány. Michele megvetően mosolygott. hogy túl jó.. a vihar elvonul. Merumeci – kérdezte. („Vinné el az ördög – gondolta közben. és lesütötte a szemét. azért még.. Érdekes szavak jutottak eszébe. szeme visszafordult a tányérra. ha nem szól semmit. eltűnik. nem mondott ő neked semmi sértőt. megnyomva a szavakat –.. hogy olyan könnyű megbocsátani? A jelenet kezdett érzelmessé válni. mint a többiek. „Ez az – gondolta –. véget vetni ennek az egésznek. kibékültünk anyáddal. érzéki. – Ej. asszonyom. – Meglehet – kezdte Leó vállvonogatva." Fejében képtelen elhatározások születtek. biztosan szót lehet érteni vele. fejét el sem fordítva szemügyre vette a kislányt.. és leszedte a tányérokat. és sokatmondó csengését: – Azt hiszi." Felnézett: – Nahát akkor – kérdezte egy csepp vidámság nélkül – vége a kitérőnek? – Teljességgel – felelte Leó magabiztosan –. sugárzón tárult ki két kétes fehérségű fogsora felett. aki majd kárpótol az anyjáért"). úgy tetszett. ne szólj bele: mit érted te ezt. vacsora után meg kell próbálni. hogy itt van a lánya. – Maga – felelte az anya felhúzott szemöldökkel. én csak azt mondtam. – Jobb.. – még szerencse. „Na – gondolta Michele. ugyanolyan joggal megkívánhatom. a levegőben. gyötrődő pillantása anyja arcáról Leóéra szállt: íme életének arcai. hogy ne sértegethessen bárki bármikor. igaz is – tette hozzá hirtelen támadt anyai szeretettel –. túl tapintatos. – Odafordult Mariagraziához: – Ugye. jobb időkből. negédesen lesütve tekintetét a kezére –. vagy valaki más. – Csend. legyünk keresztények. fellengzőn. drága asszonyom – tiltakozott a férfi –.azért. hogy anyja arcának haragos kifejezése lassanként megenyhül –. amíg meleg. Carla megremegett.

halványan vált ki belőle a tükrök csillogása. kábán néztek egymásra. Beléptek a hideg. megrekedt a homály. – De nem kellett volna megmondanod – korholta az anyja. ó. III. az ember mindig annyi idős. hogy cigarettára gyújtson. a lámpa végre kigyulladt.. mindig mondtam. a dolog veleje pedig ennyi: úgy látszik. az előszoba üveges ajtaja baloldalt. a tükrök. habozott. a narancs elfogyott. s a zongora hosszú tömbje.. mintha azt mondaná „húsz". négyszögletes szalonba. csak gyertyatartónak mintázott lámpák. a sötét előcsarnok jobbra a lépcsőnél. Carla a földet nézte.. aki közönyösen feleli. mintha maguk a falak lehelték volna a mérges párákat. az anya gyászos méltósággal szemlélte lakkozott körmű kezét. s ahogy aztán elfújta a gyufát. s zavarosan az járt a fejében. a falon lógó ovális tükrök is biztosan megőrizték arcuk és alakjuk nyomát. egymástól egyenlő távolságban a falra erősítve. Csend: – Az az ember az igazat mondta – szólalt meg végül Leó.. hogy mit beszél. Kis ideig hallgattak mindannyian. amint szenvelgőn kérdi szeretőjétől: „Olyan fáradt ma este az arcom. aki arra járt. a szőnyeg. az élet nem változott. a saját szakállára járt el. – Ilyen öreg? – kiáltott fel Leó tréfásan álmélkodva. s leültek az ajtóval átelleni sarokba. megértette. egyre maga elé nézve. változhatatlan volt minden. amennyit mutat. a savanyú narancstól... s Michele megszólalt: – Leó ügyintézőjénél voltam. az anya. de kínos útszakasz a folyosón. Összenéztek. Leó kimérten füstölt. s el sem pirult. csak éppen egy pillanatra. a másik oldalon. rendben van-e arcukon a festék. s sorban egymás után kimentek az ebédlőből. a fény. – Menjünk át a szalonba – mondta. s szívébe hatolt annak. tompa világosságot árasztva a szalon kisebbik felében. ugye?" – s Leó. amint megáll egy percre. egy percig mozdulatlanul. Carla bólintott: – Ilyen öreg – ismételte. hogy ez a mindennapos vonulás már elkoptathatta a padlót borító szőnyeg fonadékait. amelyek hosszú évek óta napjában többször is feltűnnek bennük. a zárt ablakokat sötét bársonyfüggönyök takarták. s ajkát olyanformán csücsörítette. egy hét múlva lejár a zálogkölcsön. éppen ellenkezőleg. három közülük égett. hogy valami baja van velünk. és eladnunk a villát. és körbekínálta. itt nem volt csillár. – Lenyelte az utolsó gerezdet is.. csak amíg ő és anyja megnézi.. .. hogy kifizethessük Merumecit. Rövid.. Carla leült.. Michele Leót nézte. Carla meglátta. hetet-havat összehordott nekem. Az anya kimeresztette a szemét: – Az az ember nem tudja. aztán hirtelen megkeményedett a szíve: „Szeretné – gondolta –. hogy őt ne öregítsem" – s nem engedelmeskedett. amelyet éppen evett. felemelte két ujját. Anyja arcán csalódás tükröződött. Leó elővette a cigarettatárcáját. s így el kell innen mennünk. ha fiatalítanám magam. ki sem véve szájából a cigarettát: „Dehogyis. aztán az anya felállt. a boltíven túl. – Huszonnégy – felelte. anyja. a kék füst karcsún emelkedett a feldúlt asztal fölé.. – Aztán Carlához fordult: – Hányadik? – kérdezte. a megszokás és az unalom lesben állt ezen a folyosón. még fancsalibb képe lett –. aki szemközt ült a lányával. ahogy szenved mindettől. Carla szinte négykézlábra ereszkedve igyekezett meggyújtani a sarokban a lámpát. És te nem látszol többnek tizennyolc évesnél.Leó valami meghajlásfélét rögtönzött az asztal felett: – Nagyon lekötelez. amelyet egy boltívféle két egyenlőtlen részre osztott. s Michele megigazítja a nyakkendője csomóját. s minden ismételte önmagát: Michele. sohasem láttam még ilyen ragyogó színben" – s ő maga.

. Ezt felfogta az asszony. intelligensebbek. fehéredett: „Magunk közt kéne beszélnem vele erről – gondolta. Sápadt. és miért ne fizetne ki azonnal? Lehajló arca olyan higgadt és agyafúrt volt.. amikor sztrájkolok fenyegető és szurtos tömegén kellett egyszer egy nagyon alacsony autóval áthaladnia. akkor megértené. s nem igyekezett megnyugtatni: – Ez azt jelenti – kérdezte Carla –.. s nézné anélkül. hogy egy ujját is mozdítaná. elegáns emberek ... Miért ne venné igénybe most mindjárt azokat az eszközöket. drága asszonyom? – Egy csepp hézag sincs az okfejtésedben – jegyezte meg Michele. szegényen. hogy a lejárat napján megkapja a pénzét. hiszen az életünkről van szó. sohasem ismerte el. csendesen nevetett: – Biztos vagyok benne. hogy tudnának másként kifizetni. szeretett volna felindulni ezen az életbevágó kérdésen.. meztelen sötétség. és szeretője arcára függesztette a szemét: – A bankok – tagolta csak biztos fedezetre szoktak kölcsönt adni. nem látom be. ugyanaz az undor. s már látta is magát. Leó lehajtott fejjel. csak adjon halasztást még egyszer. az anya félelme feltornyosult. bizonytalan pillantása Leóról Michelére. Michele és Carla nélkül. nyugodt lehet. a tökéletes. hanem az perzselte. minthogy ezzel nem kerülhetnék el az eladást. magának . és átköltöznünk egy párszobás lakásba? – Azt hát – felelte Michele –." – és most. és most. hírüket se akarta hallani. elsápadt. mint mi – szokta mondani –. hogy egyik pillanatról a másikra nem lesz. az utolsó fillérig. hogy adnának... ezek a gazdag. megtörténhetik. Csend. de bármennyire erőlködött is. elég volt. összekulcsolva a kezét –. bálok. szaporítani a nyomorultak tömegét.. mi érzékenyebbek vagyunk. megkapaszkodva a csábítás eszméjébe –.Mind feléje fordultak. – Hogyhogy nem kerülhetnénk el? – kérdezte az anya. akik fáradságos munkával. bizonyos lehet benne. Leó végre fölemelte a szemét. – kockáztatta meg az anya. maga a család barátja. és ránézett: – Megmondom : hacsak nem tudnak nyolcszázezer lírát előkeríteni. amiket egy év múlva akarna felhasználni. mulatságok. ránézett a szeretőjére. Leó felnevetett: – Ó. de Leó mélyen elmerült szivarjának szemléletébe. annál is inkább.. és valamiképpen elő fogjuk keríteni a pénzt.. akiknek meg kéne ismerniük a szegénység szorongattatásait. idegen maradt tőle ez a romlás. szegényekről tudni se akart soha. megalázottság és félelem nehezedett rá... ünnepségek és társaság nélkül: sötétség.. miféle biztosítékot tudna felmutatni ön. „Jobban élnek. túláradó anyai szeretet öntötte el: – Nézze. Merumeci – ajánlotta vaktában –. mint hogy eladják a villát. – A bankok.. De nem így az anyja: – Maga csak adja meg nekünk azt a haladékot – mondta. kénytelen lesz egyik napról a másikra közéjük keveredni. Adjon valami haladékot. majd Carlára szállt: íme az ő két gyermeke. – Már kétszer adtam – felelte Leó –. s hogy beszélnek majd róla ismerősei. a bankok.. – És miképpen? – kérdezte a férfi gúnyos félmosollyal. s tiltakozni: „Ejnye csak – gondolta –. Merumeci – kezdte rábeszélőn –. barátok nélkül magára hagyatva két gyermekével. nem a rá váró kényelmetlenségek és nélkülözések rettentették. ragyogás." Ránézett a szeretőjére. gőgösen kifeszített mellel pattogtatva a szavakat –.. mintha fuldoklót látna.. köztiszteletben álló. hogy lehetnek emberek. de hát akkor minek a haladék?.. – Maga. csak nem akar így. amiből a puszta létünket fenntartsuk". s a szeme előtt feneketlen rémület nyílt meg.. egyáltalában nem adnak. – De nézze... mint ők. amikor akkora pénzhiány van mindenütt. hogy megfélemlítette az asszonyt. – Előrehajolt. hogy itt kell hagynunk a villát. mert mindenki elpártol majd tőle.. de tegyük fel mégis. pontosan azt. se szó se beszéd kitenni bennünket?. szűkölködve tengődnek.. s így többet is szenvedünk. igen. Merumeci – könyörgött az anya... az a gondolat: hogy bánnak majd vele. amit akkor érzett. mint egy szakadék. íme.

a férfira mutatva –... most előcibálta.. hogy Leó.. hát persze.. amellyel anyja. a mostaninál kínálkozóbb alkalmat is elszalasztott az összeszólalkozásra. akinek mindig akad majd kérője.. az emberek már ilyenek. mint saját ügyére nézve kedvező érvet. ujjai közé fogva a szivart: – Mit mondtál? – Azt akarom mondani – magyarázta Michele a szék karfáját szorítva. akkor aztán megnézheti a lányom házasságát.. a mi Leónk. hogy legyen.. eltűnődött. elegáns barátnőjéhez. Mind feléje fordultak. azon a szent napon. azt például. persze. Leó tiltakozva intett. nekem ehhez az egészhez semmi közöm.. őt férjhez kell adnom. amikor Leó megtagadta tőlük az újabb haladékot. – Hát persze – fejezte be keserű beletörődéssel –. az anya megfordult: – És tudod – nézett rá a fiú. elhiheti. igyekezve metsző csengést erőltetni közönyös hangjára –.. minden férfi ilyen. akármit adjanak is el. hogy nem magamra gondolok. maga ismeri a világot. amikor itt hagynánk a villát. aztán egyszerre. ahol Michele ült..... elhagyhatnám legjobb barátaimat. hogy összecsapott feje fölött ez a vádzuhatag. mély harag öntötte el: „Mit gondolsz. – Egy pillanatra elhallgatott. méltóságában megcsúfolt. – Leó – robbant ki Michele. azért veled nem is törődöm... hökkenten a szeretőjére nézett. fanyar.. és én. szembenézett az anyjával: – Velem ne törődj.. csendesen mulatva. ki lesz az első. az első. mama – mondta határozottan –.. ne ellenkezzék – folytatta becsmérlő mosollyal –. A sarokból. Krisztust is a legjobb barátai árulták el. nem maga tehet róla. mintha barátunk lenne... erre nem is gondoltam. nem rólam van szó. s lábát keresztbe vetve hátradőlt a karosszékben. és felvette a szivart.. erre akár mérget is vehetek. mindenki hátat fordítana nekünk. – A lánya – mondta Leó színlelt komolysággal – olyan szépség. aztán mereven kibökte: – Gazember. kedves uram.. mikor itt van a házban ez az .. nem. Carla folytatta a lányához fordulva –.. s egyszerre hiába keresve közönyében az okokat. és kacsintott.. az anya meglepetten. tönkretett bennünket. letette a szivarját: – Te – szólalt meg Micheléhez fordulva gyerek vagy még. – Eh. mit tudom én.. Leo.. mintha sohasem látott volna bennünket. – Ó. persze. természetesen csak azután. én kész lennék akár egy padlásszobában is ellakni. de nem az. meg ahogy neked is áll a szénád?" Sértette és megalázta az a fesztelenség. és amint engem meglát. hogy ezen az estén már vagy ezer. odaadja magát Leónak. és most úgy tesz. és nem is akarom... hogy odaszegődik valamelyik rokonszenves. de a lányt fojtott. jelenetet rendezni. ." Rájött.. fogvásítón hamis kacaj hangzott fel.elmondhatok mindent. ostoba.. Michelének igaza van.... ha kiköltözünk a villából? Találd ki. gyötrődő gúnytól kigyúlt szemekkel és mosollyal: – Hát hogyne. elfordítja a fejét. persze. „Hogy teszi magát" – gondolta Michele. és akkor aztán már senkinek sem kell majd feleségül. mintha ki akarná olvasni az arcából. hát ezt. – Szemét az égre emelte: – Isten látja lelkemet. aztán egyszerre eszébe jutott. Merumeci? – ismételte az anya bizonytalanul s elkomorodva. ezt nem vártam volna. – Megrázta a fejét.. hogy én.. amelyek erre a goromba sértésre ragadtatták –. de itt van Carla. egyáltalában nem vártam volna. hogy ő végre is a vagyonából kiforgatott.ember. asszonyom – tette hozzá az anyához fordulva –... aki elhagy. – Carlára nézett. mármost. megesküdhetnék rá. és beköltöznénk valami kislakásba. mi? – szólt. az Merumeci lesz. hogy a pénzt zsebre vágta.. aki rendesen mit sem törődött vele. aki úgy tesz majd. nem magam miatt kérem ezt a haladékot. de most már késő volt: – Nem vártad volna. ki fog engem elvenni – szerette volna odakiáltani az anyjának –. a férfi lassan. de hogy maga.. anyja személyében meggyalázott férfi volna: „Lepocskondiázni gondolta –.. ennek véget kell vetni. hogy képes lenne-e ekkora árulásra.

Michele. már észrevettem egy ideje. Michele".. szokott helytelenkedő módján.. a ti utcátokon. A legvidámabb hangulat uralkodott.. dehogy. telt vállán még kisebbnek tűnt a feje a henger alakú. rosszallás: – Ide figyelj Michele – mondta Leó a fiúra szegezve tökéletesen kifejezéstelen szemét –. hogy ma este. De végig akarta járni a megkezdett utat: – Amit mondtam. Merumeci is itt van. ő nem tett tönkre bennünket. és mindig barátunk volt... duzzadó körvonalai a bő kabáton át is dúsan kirajzolódtak. hát mi hírt hozol? – Semmit – felelte Lisa. önző anyját.. ennyi az egész – mondta az anya. most nevetségesnek látta. . a sarokból odáig szüremlő gyér fényben kinyílt kissé az ajtó.. miért kell akkor így sértegetni?. így ni. „Aha. na. – Nem – felelte a másik –. igazán. nem tudtam megállni. amikor a legelőnyösebb feltételeket akartam ajánlani nektek. hogy ne legyen nagyon melegem. Leó fanyalogva. Csend. és Lisa belépett. mért. nem is jöhet úgy ide az ember. Lisa! – kiáltotta az anya. ez a test azonban bámulatra méltón törékeny végtagokban végződött. fényes fekete selyemből készült. – Gyere csak.. de itt vacsoráztam a szomszédban. Ha férfi lennél. az a tiszta igazság – jelentette ki meggyőződés nélkül. hogy hiába ugrálsz.. közbeszólt: – Így igaz – mondta előrehajolva. – Dehogyis – tiltakozott Leó. már éppen egymásnak akartunk esni. hogy kiálljon a szeretője mellett: „nagyon tévedsz. Kioldotta az övét. lepöckölve szivarjáról a hamut –.. és benéztem. mert beleillettek ebbe a valóságba. Ó. virágzó keblének és csípőjének kerek. kedvetlenül vállat vont: – Na de légy szíves – vágott közbe. köszöntötte Carlát: – Jó estét. légy már olyan véghetetlenül szíves. de megmondhatom most rögtön. s megint felvette a szivarját: – És így beszélsz velem – tette hozzá hirtelen –.. azt hinné az ember.. és barátnője elé indult: – Nem veted le a kabátodat? – kérdezte. – Beszélgettünk erről-arról. amikor a szoba túlsó oldalán. ki tudja. legfeljebb kinyitom. s mivel erre jöttem. mozdulatok. már szaladok is. heves ingerültség fogta el saját maga. – Ugyan már – felelte az anya. kék és ezüstszín kalapban. ha lefekszel... csak egy pillanatra jöttem. hogy leesett az állatok. a „gazember" szót valóban sértésnek tekintették. Michele? és leült a díványra az anya mellé. – Erre feltárult az ajtó. – Nem zavarok? – kérdezte Lisa beljebb lépve. – Merumecinek igaza van – szólt közbe most az anya –. s alatta láthatóvá vált feltűnő. álságoskodó tekintetet vetve Lisára szivarja füstje mögül –.. s magát Carlát is. mennyire közömbös számomra az egész" – szerette volna odakiáltani nekik: izguló. hogy őt itt ne találja – Michelét: – Hogy vagyunk... hanem. hát legjobban teszed... érzések és szavak.. Carla – Leót: – Ó. gyere be. amikor félbeszakítottad a vitát. – s az anya már készült. hogy válaszoljak neked. – Késő van. most véded – gondolta a fiú. széthúzva a télikabát szárnyait –. – Elhallgatott.. az álnok Leót. őneki meg csak tettető. folytatta –. a téli szövetekben kigömbölyödő. tudnám. és odanyújtotta a barátnőjének: – Rágyújtasz? Michele most. és alszol rá egyet.. és én félbeszakítottam a vitátokat az érkezésemmel. éppen. felállt. és mindannyiuk ellen: – Ha tudnátok. tudom.. vagy éppen irigylésre méltónak.. hogy meg ne látogassalak. de felelőtlen gyerek vagy...Csend. s figyelmesen tekintve Lisára –. amely majdnem apró lábfejéig ért le.. felvett egy dobozt... és körülnézett –... sajnálom.. üres játék volt minden. mind hátrafordultak. kövér testét sötétkék télikabát fedte. kékbe játszó virágokkal díszített ruhája. ámulni kellett a köpeny alól kibukkanó bokák keskenységén. s egy szőke női fej nézett be rajta: – Szabad? – kérdezte a fej. aki elhűlve nézett rá. hogy veszekedtetek. tengelyt akarsz velem akasztani. – Milyen szép ruhád van – szólt az..

vagy megyek. egy erős. s ez a mosoly nem volt egyéb. egyszerre mindenestül elfelejtette. ugyan – bökte ki színtelen hangon – mit kell ezen mosolyogni? – Én. nem szólt: sivár... kitűnő.. sértődöttnek sem látszott: csak felnevetett. mert félt. – tört ki az anya felháborodva. – Na – folytatta Michele. a végén. meg mély értelműnek is a mondatot." A mondat azonban visszataszítóan és megcáfolhatatlanul így hangzott: „Megszomorítanád édesanyádat". húsos ajkán alig észrevehető mosoly játszott. ezt nem értem. Leóról van szó. miért gazember Merumeci? – kérdezte Lisa.... s egyszerre érezte nevetségesnek is. – kezdte Leó. pilláit lesütötte. amelyek a hallgatóságot megindítják. szamár.. hogy őszinte és haragos akart . felületes keserűséggel –. Leó azonban nem mozdult. s ököllel az asztalra csapott –. hogy a dolog komolyra fordult. „Úgy kell nekem gondolta –. mint az ólmos lobbanás. megsérteni megint.. miután tanukul szólították a jelenlévőket... szamár.. ingerült arcára... rosszallón biggyesztve a száját Michelére: – Szamár! – Én. de most már elég. megvetőn. nézd. nem tudnám megismételni azt.. ő. vagy bocsánatot kér tőlem Michele. csak Carla nem mozdult. s bizonyos fokig őszintén méregbe gurultak. akkor én megyek.. mélységes megrökönyödést színlelve.. hogy megkeverje egy kicsit a dolgokat.... sértő mosoly volt. – De. szánakozó megvetéssel közönyös maradt.. a világ minden kincséért sem akarnám megzavarni a családi tanácsot. parancsolod?. becsületszavamra.. hogy kérj tőle bocsánatot.... igen.. hát legyen folytatta. Á. hogy azért.. – Hova gondolsz – tiltakozott az anya. mi történt? – kérdezte. de veszekedni így kell. sőt. hogy egyszer a villamoson szemlélője volt két egyformán kövér és jelentékeny úr összetűzésének." Leóra nézett: – Na. háborús sebesüléseikre. Leó gúnyosan tekint rá. parancsolom. hamisan. úgy érezte. s eltörődve leskelt ki közülük a többiek ostoba. körülpillantott a szalon ellenséges homályában. – Ó. hivatásukra. megpróbált azonban másodszor is őszinte érzései ellenére tenni: „Ki kell kérni magamnak – gondolta –. kínos utálat nyűgözte le.. mert Lisa itt van. épkézláb ember zokon vette volna.." Iszonyú erővel rohanta meg az unottság s a hiábavalóság érzése. aztán végignézett ezeken az arcokon. meg is ismétlem. cézári hangon. hát ez kitűnő – mondogatta –... ó – felelt Michele gúnyosan. élesen.... Mind átlátták. úgy tűnt neki. valamiféle leverő fölényérzettel. s méltatlankodó szavakkal hivatkoztak tiszteletre méltó voltukra.. a nap apró eseményeinek szorongató árja tüstént kicsap. s általában mindazokra a körülményekre. – Merumecinek tökéletesen igaza van – jelentette ki az anya szigorú arccal. és kikérte volna magának: de ő nem.. elfordította szemét az érzelgős arcról.– Ó – mondta Lisa erőltetett és gonoszkás mosollyal. És ha én nem engedelmeskednék? – Akkor – felelte Mariagrazia meglehetősen színpadias és fellengős méltósággal –.. – aztán hirtelen felegyenesedett a karosszékben: – Amíg tréfa a tréfa. amely a villámcsapást megelőzi. de nem állt fel –. eszébe jutott. ezek. szamár? – ismételte a fiú... „Lám gondolta. gazember! Mind rámeredtek: – Na de már mégis. megszomorítanád édesanyádat. a szeretőjéről … mégse habozik anyai mivoltát vetni latba. amit az előbb mondtam... kegyetlen ingerültség fogta el a fia iránt. azzal a szemmel látható vággyal. neki is így kell hát tennie: – Ne hidd.... de most sem moccanva –. hogy megszakítsa viszonyukat: – Ízléstelenül viselkedsz. most már majd mosolyogni sem lehet.. gátlástalanul ordítozni kezdtek. hogy szeretője kapni fog ezen az alkalmon.. A fiú némán nézett rá egy másodpercig: – Megszomorítanád édesanyádat – ismételte. amiért erőnek erejével fel akarom magamat izgatni a te bajodon. csak hogy fölébe kerekedjenek ellenfelüknek. és maga alá temeti türelmét. kínos erőlködéssel emelve feljebb a hangját. Lisa kíváncsian nézegette Michelét: – Miért?..

" – Azt hosszú lenne most elmondani. – Megperdült a sarkán.. – Jól van. De amint átvágott az előcsarnokon. szóval ide – gondolta magában –." Felnézett. s anélkül. amely nem égette Michelét. amiért megsértettelek – megállt egy percre. módfelett titokzatossá válva hirtelen – de holnap. hogy ellenem uszítod a fiamat.. s megindult felfelé a lépcsőn.. szívből bocsánatot kérek tőled... s furcsa. vagy másutt. annál nyugodtabbnak és éberebbnek tűnt a fiú: – Mikor? – Holnap – felelte Lisa. ha tudnátok. – „Végső soron – gondolta – számomra közömbös az egész. miért ne kérhetnék bocsánatot. – Michele felállt: – Megteszem. ide akartál kilyukadni. hogy nem érdemes. „Áh. hogy nem bírnék bocsánatot kérni Leótól?. Lisa volt az: – Külön azért jöttem el – mondta lihegve. fáradt vagyok. de nem számít. bemutathatlak annak a rokonomnak.. Michele szót fogadott édesanyjának. – Jól van.. ő délfelé fog megérkezni. hogy megkíméljem ettől a bizonyos szomorúságtól?.. Nahát. azért hát ne félj... hogy. – Gyere holnap délelőtt. s most ő nézett az asszony arcába. sértő közönyét: – Hát azt hiszitek – kezdte –.. hogy bárkit is üdvözölt volna. nemcsak bocsánatot kérek Leótól. hallotta. most hirtelen megcsapta az arcát ennyi értetlenség láttán: – Megtettem.. Merumecinek igaza van: Michelének bocsánatot kell kérnie..lenni. kilépett a folyosóra. Lisa – folytatta az anya színpadias sértettséggel –. – Nem... mind ránéztek: – Nagyon köszönöm.. A szégyen és megaláztatás lángja. látva magabiztosságát. hogy így címezhet egy gyerek – mondta ridegen –. ne kérj bocsánatot – vélte Lisa.. rá se tekintve. milyen könnyen csúsztak ki száján a megalázó szavak! – És ígérem. – Nem – felelte az anyja –. .. mennyire közömbös számomra mindez. – Jól van. megfordult. kimutatni teljes. Leó – szólt a férfihoz fordulva –. de mindannyiuk közt legelégedettebb az elámított anya volt: – Michele jó gyerek – mondta. – Minél zavarodottabb lett Lisa. hirtelen gyengédséggel tekintve a fiúra –. ne félj semmit. – Hogy milyen keveset törődöm én ezzel az egésszel folytatta Michele belemelegedve –.. korán gyere. hogy nem teszem többé fejezte be egy hatéves fiúcska nyugodt és közömbös hangján. Leó görbén rásandított: – Nem tetszik nekem.. – Miért? – kérdezte a fiú. azt kívántam. közelebb hajolva hozzájuk ártatlanul bámuló arcával. – Nagyon köszönöm – felelte Michele. ugye? – Hallgatva néztek egymásra: – És miért kértél bocsánatot Leótól? – kérdezte egyszer csak merészen az asszony. hogy kérjen bocsánatot.... hát akkor. ha akarod.. aki a legnagyobb figyelemmel kísérte a jelenetet.. hogy elmenjek lefeküdni. s hogy így beleéli magát szerepébe. mint egy bábfigura. „Hülye" – szerette volna odakiáltani neki Michele. hogy találkozhassatok. hogy megmondjam. a holnapi viszontlátásra – megszorította az asszony kezét.. – Nem kellett volna megtenned. míg megkövette Leót. igazán nagyon köszönöm. jól van – felelte Leó. és most engedjétek meg. a cégénél. azt el sem tudjátok képzelni. és így is lesz..... – magyarázkodott Lisa. ha eljössz. – Ki uszítja ellened a fiadat? – felelte Lisa nyugodtan. hogy valaki utánaszalad. – Nem lenne jobb elfelejteni mindent. amit akartatok felelte kurtán –. – De el kéne jönnöd hozzám. amikor akarod. de azért az igazat akarta mondani. ő találhat valami tennivalót neked. azok odaát még azt hihetnék. – Szép dolgokat mondasz – szólt közbe az anyja. hanem még a lábát is megcsókolom.. Csak úgy találom. majd elbeszélgetünk egy kicsit. mama. megmondom.. és kibékülni? szólalt meg Carla. szenvedélyes tekintetet vetett rá –.

Menjen. és kiment.. .. máris. s akkor jött ő. – Leó ezúttal valóban igazán örült –. – Már hogy volna. de mit ért volna vele. de most az egyszer jól tette.. s nagy fejét rázogatva feléje indult. de most. egy szerelem.. aki mindjárt megtörik. Carla lanyhán felemelkedett. azonnal... Lisa és Leó közé állni. a világ leggondtalanabb ábrázatával közéjük lépett Lisa: – Kocsival van. rezdületlen pillákkal hallgatta –. – Jó. az anya... akinek kifestett arcára teljes fény esett. hogy újra kezdjék? Lisához fordult: Nem. meddig fogom feltartani Lisát. várok én szívesen. meg akarja várni – gondolta arcukat fürkészve –. – Kocsival – felelte rá a férfi felrezzenve –. nem elég. mint magam. már özvegyen. hogy aztán felmenjenek együtt a lakására. hogy kibontakozzék: „Ez már a vég – gondolta –. Hanem az anya értetlen féltékenysége megmentette. Micheléről beszélt: – Világos – magyarázta szeretőjének. hogy hazavigyen. és elrabolta legjobb barátnőjétől jövendőbelijét. a régi életem vége. s gyűlöletesnek érezte ezt az előlegezett cinkosságot.. hogy megtört.." Kegyetlen volt ez a gondolat... menjen. Carla – tette hozzá a kislányra pillantva – majd szórakoztat. várjon odakint. és begombolta a kabátját: – Indulhatnánk is – mondta. én megvárom. „Lám – gondolta –.. Nem az a fajta ő. ekkor zajtalan léptekkel. hogy nem esett neki könnyen bocsánatot kérni. tessék... menjen csak. kocsival vagyok.. – Fenyegetőn intett a kezével. Lisának majd hívatunk egy taxit. – Akkor hazavihetne – mondta Lisa –." A homályban csillogó tükrök visszaverték összefonódva elhaladó alakjuk képét.. Carlával a nyomában. Mind feléje fordultak. Az anya megértette." Leó – neki legalábbis úgy tűnt – csúfondárosan nézett rá. még jobban elsápadt. – Na jó – mondta végül –. hogy nem vagyok terhére. menjen. igazán örülni fogok.. mindjárt visszaadom magának a Lisáját... – Gyanakvó beszéd.. – Leó felállt. ahol annyi tűzlángú napja roskadt hamuvá. s hogy nem tud kettejük. Leó mereven nézte... nem szólt. én megvárhatom a folyosón. Odakint a folyosón a legnagyobb természetességgel körülcsúsztatta a karját a kislány derekán.. az érezte.. aztán az ünnepélyes és nevetséges csoporton ott a lámpa mellett. mit számít az?. te nem mehetsz el máris. – Véget vetni ennek az egésznek" – s úgy érezte.. hogy vesztett. „Világos. ha ellenáll? Sajgó türelmetlenség vett rajta erőt: „Véget vetni ennek – mondogatta magában. hullani kezd lefelé ebben a tétova magaelhagyásban.. féltékeny szavak: Leó nyájas volt. feltéve persze... felvetett pillái alól hosszú pillantást küldve Carla felé –. festett arcán keserű. mint egy pehely a lépcsőaknában.. s titkon ette magát. – Mindhárman elhallgattak. gonosz mosoly remegett. – tette hozzá kihívó arccal – büszke és egyenes lelkű. csak beszéljenek nyugodtan.. Merumeci? – kérdezte.. kettejük. büszke. sőt össze is akartak házasodni.. nagyon régi história volt már ez. a többiek ott ültek hármasban a saroklámpa körül. – Nem vonom kétségbe – felelte Leó. Nem mondott hát ellent. egy perc ide vagy oda. a téma kimerült.Lisa visszament a szalonba. vagy itt. ha most vele maradok. – mondta – beszédem van veled.. végignézve az üres szalonon. – Ó. hogyne. de később nem lesz itt Merumeci.. de. aztán vállat vont. rendben van – Lisa tettetett zavarban ránézett –. míg az a karosszékben elterpeszkedve. még haza is viheti Lisát.. tompa arckifejezéssel. de ellenállt a kísértésnek. hogy Carlával nem ment semmire. – De nem tudhatja – akadékoskodott az anya –. Lisa és Leó közt sok évvel azelőtt volt valami viszony... szeméből leplezetlen féltékenység sütött. ne féljen... de hajthatatlan: – Megvárom.. vége az egésznek. hátha most eszükbe jutott. amiatt ne legyen gondja..

. – Talán az előcsarnokba mentek – felelte Lisa. Egymásra néztek: – Eljössz hozzám? – kérdezte Leó. de még mindig nem szánta rá magát. „Ez a jó alkalom" – gondolta Leó. míg az ajkát nyújtotta neki. amely e mögött az álarc mögött vibrált. de Carla nem látott semmit. a folyosóról kérdezte: – De hát hova mehettek? Kérdés. Leó elhagyott engem. arca előrehajolt. Carla széthúzta kissé a függönyt és kinézett: anyja fényárnyékkal befutott alakja az ajtó világos négyszögében megdöbbenést. mintegy átkutatva az előszobát. hogy ki akarna menni az előszobába. s karja bizalmas.. Carla csak lehajtotta a fejét. de ők maguk nincsenek sehol. s meglapultak az ajtókeretben. s lám. odahallottak az asszony szavai. nyakán: – Majd meglátod – motyogott a férfi. gyere be oda. – Leó dühöngve az ajtóra pillantott. hogy Leó keze végignyomozzon arcán. és eloltotta a villanyt: – Gyere – mormolta a sötétben. végül mégis engedett. itt van mama. mély.– Láttad – szólalt meg a lány fennhangon –. Leó újra átölelte a lány derekát. nincs-e igaza. de miért? – hebegte. magát az eljövendő napok arcát látja benne. – Carla félig szánakozva. Leó elment.. s hagyta. s erre nagyban találgatva és ámuldozva odébbálltak mind a ketten.. Az üveges ajtó kinyílt. s ellenszegült. amely . az anya nyaka kinyúlt. kinyújtotta a karját. Merumeci felöltője még itt van. a lány érezte. – Láttad? – susogta megint Leó. ráfordította az arcát. majd megfúlt dühében. egyenesen. – És ki tudja – folytatta a lány. amikor anyja tudomást szerez majd szeretőjének és lányának árulásáról.. festéktől sötétlő szája. amelyre nincsen felelet. nem mondott sem igent. iparkodva a rejtek felé vonni Carlát –. – Válaszképpen csak a férfi karjának szorítása erősödött egy pillanatra. s már magához vonta. „Az ördög vinné el" – gondolta.. kifestett arcot. – Énrám. örült a sötétnek. mereven állt. az időét.. kocka alakú. itt van – mormogta a sötétben. amelynek még híján volt az előbb. egy másodpercig tartott ez a látvány. fehér falú. már hajolt volna fölébe. – A lány nem értette... ráérzett a félelemre. – Na.. az árnyék elmélyítette vonásait. hogy elengedje a hajlékony derekat. hogy megcsókolja. egy magas. „Helyben vagyunk" – gondolta a lány.. félig kíváncsian nézte. egész arca azt kiáltotta volna: – Leó nincs itt többé. amely az előszobából jobbra nyíló ajtót takarta. újra lehajolt. így összeölelkezve léptek be az előszobába.. s anélkül. A hangok közeledtek. kőlapokkal padlózott szobácskába. szemét lehunyta a függöny porszagúan hullámzó éjszakájában. hogy szeretője a legkényesebb pillanatban a nyakára jött. Carla már nyugtalankodott. aztán a fej visszahúzódott. a mennyezettől a padlóig. amellyel csípőjét a maga kemény csípőjéhez simította. s végül megtelepszik az ajkán.. amint a férfi szája a mellére tapad. szeme csillogott a homályban: – Miért.. amint Lisával vitázott a folyosón. – Pedig – mondta idétlen. sem nemet. most meglátod – susogta. és mellére szorította a lányt. meghitt erővel fonódott Carla köré. Leó újra kiegyenesedett: – Na. úgy tűnt neki. – Furcsa – szólalt meg az anya hangja ismét –.. amikor a folyosón felhangzó beszéd lármája figyelmeztette. igen. tekintete egyszer csak megakadt egy függönyön. s a szenvedő tépelődés állapotában megkövült álarccá varázsolta a lottyadt. esetlenül felcsúszik az álláig. majd körülnézett. megtréfáljuk anyádat. és értetlenséget sugárzott: – Hiszen nincsenek is itt – kiáltott fel a jól ismert hang. mintha minden ránca. elkerekült szeme. a függöny rezgett. s bár semmivel sem adta jelét. olyan biztonsággal. kire kéne féltékenynek lennie? Terád. – Most megállt a férfi. szinte atyaian. de hamar félbeszakadó csók. hogy elengedte volna. és elrontott mindent. felgyúlt mosollyal tudod. hogy az anya a közelben van. Lisa láthatatlanul. bárgyú. „Ez már a vég!" – gondolta megint Carla. s igyekezett kifejtőzni a karjából: – Hagyj. behúzódtak a függöny mögé. miért? – kérdezte tiszta hangon. félig nyílt. ma már másodszor történt. saját léhaságának tudatától megalázottan – ki tudja. mama féltékeny Lisára. senki másra..

hogy itt voltunk. – Az anya egy vállrándítással felelt: – Én éjszaka alszom. Mi itt voltunk végig. – Nagyon jó. a férfi megrázta a fejét. már útra készen. hideg szélroham csapott-be az előszobába. leemelve kabátját a fogasról –. mi meg tűvé tettük értük a házat. Lisa a tanúm rá. de nem bírta felfedezni az okát. összeölelkezve... hogy itt a bolondját járatják vele mindannyian. itt voltunk az előszobában... hogy mivel tölti . hogy érzékzavarokban szenved.. és felnevetett: – A. tetszett neki ez a csel.. én és Leó –. Carla? – De igen – vallotta meg Carla zavartan. – De ez a tiszta igazság. mama – tiltakozott Carla.... én magam jártam itt az előbb. hogy mit mondunk nekik? Azt. úgy szúrt bele a lényét feszítő türelmetlenségbe. most először döbbent rá erre a tényre: tagadhatatlan. ez azt jelenti. az anya. – Hogy Leó megenged magának ilyen tréfákat – tört ki. amit mondtam.... – Hát jó – mondta az anya keserűen. ahogy egy szegény elmebetegre szokás: – Ne beszéljen badarságokat. Anya és lánya együtt mentek fel az emeletre. – Na. az anyának valami azt súgta. mint két tolvaj. Leó – szólt Carla tétován. ők itt voltak. ni. de te szégyellhetned magad.. – De nem. a fény felragyogott. hát nem. a kezét nyújtotta az anyának: – Gondolkozzon rajta – nem állhatta meg.. – Hát ez – felelte a férfi nyugodtan. – Aztán Leó átölelte Lisát. s újra megjelent benne az anya: – Hiszen itt vannak – kiáltott vissza Lisának –. elváltak egymástól. ez a tiszta igazság. s azok ketten kimentek.. és odasúgta neki: – Hát akkor ne felejtsd el. Lisa közben unatkozó arccal megszólalt: – Hát akkor megyünk. szerette volna hozzátenni: a függöny mögött. felnézett rá. felgerjedt arcán vásott durvaság fénylett. gondolkozzon rajta egész éjszaka. a combjára csapott. széthúzva kezével a függönyt –. mosolyogva –. sötét fondorlatokat szimatolt. aki az előszobái móka miatt orrolva idáig még nem szólt egy szót sem. – És most mit mondunk mamának? – folytatta a lány. IV. jelentős pillantást vetve a lányra –... még észrevesznek. nektek igazatok van. amiért bolondot űzöl belőlem. de nem volt itt senki. ezzel véget vetett volna az egésznek. micsoda jelenet robbanna ki ezekre a szavakra.. nem volt itt senki – mondta az csendesen. eltűntek. elképzelte.. most megkérdezte a kislányt. mint a tüske –. hát persze. – De igen – felelte az némi tétovázás után. és Lisa is az. remek. Merumeci?. burkolt célokat. A lány kinyitotta az ajtót.. – Úgy van. hát ez jó volt – kiáltotta –. merre voltatok? Leó meglepett mozdulattal felelt: – Mindig is itt voltunk. idebent az előszobában. Kínos némaság támadt: – Carla pedig az én tanúm arra. Fenyegető csend állt be.. Az anya úgy nézett rá.eltakarta előle a férfit. s összefonta kezét a hasán –. az az ő dolga. már jön is... hogy itt voltunk egész idő alatt.. aki velem volt – fűzte hozzá barátnőjére mutatva. s egymás után előbújtak rejtekhelyükről. igazán? – Igazán – mondta rá a férfi –. hogy itt voltunk – mondta Leó. A férfi kedvetlenül engedett. – Egy pillanatra elhallgatott. bújjunk elő Leó. A férfi vörös. ingerülten vizslató tekintetének hálója körülszőtte Leót. – Maga megőrült – szólalt meg végül –. összenéztek: – Kócos vagyok? – kérdezte Carla. most bújjunk elő mormolta. hogy amikor anyja benyitott. bizonytalanul. Carla? – tette hozzá a lányhoz fordulva. és meghagyta neki illúzióit. csakhogy ez egyben az utolsó is lenne.. hogy ennyit ne mondjon. én pedig bolond vagyok. Az ajtó felnyílt.. aztán Carlához fordulva –. hát így tiszteled te az anyádat.. öt perccel ezelőtt még nem volt itt senki. Nem igaz.. – S a férfi. Carlát és Lisát. sötét volt minden. most már fájdalmassá kezdett válni a tréfa.

de a szoba mégsem volt már egészen ugyanaz. megemelte egy kissé a kezével. és elkerül a háztól. ezt a sajátságos.. most egy boglyas babafejet látott. s kis ideig mozdulatlanul bámult maga elé. „Új élet kezdődik. karikás. fehér falaival.. hogy a bútorok s a többi tárgy is mind rá várakoznak. aztán. fejét hátrafordította. krémekkel. nyugodt.vagy négyéves kislányé is lehetett volna. meg se ölelve egymást. s mély. meg az aránytalanság túlságosan nagy feje és vézna vállai között. visszagondolt rá. Újra megnézte magát. hogy megfeledkezhetik róla. ábrándosán reménykedő tekintete felzaklatta. és a melle. s azt gondolhatja. s különben is – szokta mondani – mi szükség volna új bútorzatra? Ö úgyis férjhez megy. púderekkel. rádöbbent.. az otthonában. alacsony. életének minden szakasza hagyott rajta valami nyomot. amely oly régóta hullt a szoba tárgyaira.... mint egykor. Vetkőzni kezdett. s míg tekintete igyekezett a válla fölül felölelni tükörképének ezt a másik oldalát. elgyűrt szalagokkal. lopva körülnézegetett. olykor gyermekien. aztán az öltözőasztalt. a berendezés még gyerekkorából maradt itt.. mintha a nyugodt. míg e megszokott mozdulatokat végezte. merengésén egyetlen gondolat sem suhant át: a szobájában ült. tisztán női. talán a haja teszi. fehér. s mégis titokzatosan ragyogó. csecsebecséket. harisnyáját. de kétértelműén az.. higiénikus bútoraival. ismerős fényt. s meglátta magát a tükörben.. otthagyta a tükröt.. kezét a tükörre támasztva. hogy egyedül van. bizonyos vonásait tekintve. hogy most már mintha belőlük sugárzott volna ki. elfelejtette eloltani... kifordult szemű. s leült az ágyra. ó. Carla zsibbadt nyugalommal tekintett körül ezeken a tárgyakon. nyitott üvegekből. ennyi az egész. legfeljebb annyit. rongyos baba ült.. illatszerekkel. a lámpát. így állt egy percig. hogy megnézze magát a nagy tükörben: semmi különöset nem vett észre az arcán. mint akármelyik más estén. és visszament az ágyhoz. hogy tiszta pizsamát vegyen ki belőle. és a szekrényhez ment. megpróbált hátulról is végignézni magán. világoskék mintás. felnézett. körülnézett: a szoba. a szobájában van. felserdült korához illőbbel. limlomot.. levetette a cipőjét. lompos. Carlánál égett a villany. csak alig! a térde alatt. igen. micsoda ellentmondás van léha magaillegetése és a nap súlyos eseményei között. kékesfekete árok körítetté. s hirtelen úgy érezte. lábujjhegyen járt. s az ovális tükörre akasztott két széles. rövid függönyökkel elfátyolozott ablakkal együtt a biztonság jóleső. olykor asszonyosan (mint az öltözőasztal például. kívül a világon. kócos nagy fejét megrázva felállt. s ezt a fényt. hogy szeme fáradt. hófehér. az ágyán. amint lehajolt. a lába egy kicsit görbe. a lámpa égett. és a gondosan bezárt.. ezeken a falakon túl alighanem éjszaka van. Elkészült a vetkőzéssel. és meghitt. bement mindegyikük a maga szobájába. milyen suta. lefelé tekintő szeme alatt. felemelkedett. lerúgott cipőkből kavart rendetlenség is bonyolította. „így kéne lennie" gondolta. helyén volt minden. a földre. és gyanútlan . ha nem egyenesen szégyenkező meztelen testének tartása. s nézte. mintha másvalaki arcáról nézne vissza rá. s gépiesen rögtön a szekrényhez sietett. tiszta. Leült. s kétértelműségét még valami lágy. hogy Leó megcsókolta. belépett. s ebben a fehér fényárban úgy tűnt. csak néhány perccel azelőtt. szépítőszerekkel borítva. így Carla messze tűnt évei szűk keretében nőtt fel. meztelen és gyerekes. a szoba most tele volt.. már lenőtt: „El kell mennem a fodrászhoz" – gondolta. aztán elfordult. egy három. hogy súlyos keblei is megrezzennek ott.. úgy. meghökkentette.. anyja pénz szűkén nem cserélhette fel mással. tökéletesen egyedül. kényelmes. a melle nagyon lelóg. az ablak alatt egy sor nyakficamos. s talpig meztelenül. majd a ruhákkal teleaggatott fogast. de őt elválasztják tőle ezek a tárgyak s a fény. egy kis kanapén. a ruháját. igen. székeken elhagyogatott ruhákból. rózsaszínű harisnyatartó-szalaggal). igen. ez kétségtelen. és a tarkója mögé tartotta.el a másnapot. könnyedén. – Teniszezem – felelte Carla. kihúzta a fiókot. felvett egy tükört a szekrény polcáról. s enyhén szorongató érzését árasztotta. igazán" – gondolta végül.

míg a meleg takarók alatt pihent." – mondogatta magában szomorú. nyargaló képzetek forogtak.. már egy ideje rendszeresen éjfél után járt haza. miért. lehetetlen helyzetet teremteni. s így új életnek kéne kezdődnie számomra. s épp holnap. – holnap Leóé leszek.szoba. a lámpa ragyogott. A nagy. fejét fel sem emelve kinyitotta a szemét. földre sütött szemét felemelve. tompa rozsdapirosát. a levegőt megülte az álom. mint ahogy lefeküdt. „Merre vezet az én életem? – hajtogatta magában a földet bámulva –. becsusszant a takaró alá. bánatos. poros homályt szitává lyuggatta az ezernyi fényszál. rossz illatú fából. szégyennel. nagy gyönyörűségére szolgált elnézni. ő nem szerette. így a főzés és mosás elintézésére inkább feljáratta magához a házmesternét. az ablak zárva volt. aki rendkívül szabad. mama. s maga sem tudta.. azon a napon. lehunyta a szemét. ártatlan arcot vágva. hogy ott ül az ágya szélén. a szobát betöltő ritkás.. de Lisa. és az ő ostobácska. egységes személy. úgy tűnt neki. fehér nappali fény áradt a szobába. ráébredt. s aztán megmagyarázhatatlan módon elvesztette szem elől. hogy lássa. s hogy anyjának lett a vetélytársnője. ami lesz” – gondolta. csak üres keserűség. mozdulatlanul. sírni szeretett volna. szennyes. s mikor meglátta mögötte egy háztető szeletkéjének fénytelen. a szoba közepes . se rokonszenv ne keveredjen belé. a múlhatatlan teendők. hogy olykor." Egyszer csak. se szerelem. mint szakadnak le az eső hullámai a tág. amelyen megszülettem. eloltotta a lámpát. aljas. s gyarló szokásai valami eleven dolog lennének. s az ágyról.. az ablaküvegeket begyöngyözte a pára. már fel sem nézett. ezzel a megoldással vitathatatlanul járt némi kényelmetlenség is. valami végzetes összefüggés köti egymáshoz ezeket az eseményeket: „Hát nem furcsa? – mondta magában. csak a romlás sötét érzése: „Botrányos. egy fürge asszonykát. a te kedveseddel fogok elmenni. az ágy mögött két nagy szekrény állt. minden tárgy körülötte a mindenesti helyén volt most is. hideg lehetett. máris elveszítették ezek a gonosz gondolatok. V. úgy érezte. hallatlan árulást sző suba alatt. közönséges. imádkozni. megsárgult tükrökkel. – eszébe jutott az anyja – és a te kedveseddel – gondolta –. hogy meztelen. lustán belebújt. meglátta magát a szekrény tükrében.. nehezen ébredt. iménti felindulásából nem maradt benne más. „Nemsokára. pállott arcába csapzott haját igazgatva az ablakhoz lépett. elfordult." Ez is tetszett neki.. valami fehér. s szinte fáradtabban és idegesebben kelt fel. sőt rendetlen életmódot folytatott. a félsötétben némán. agyában őrült. csak egy méternyire tőle. úgy tűnt. és felhúzta a redőnyt. hatalmas. az ablak dérharmatán elmosódó színek ködlöttek át gyengéden és tisztán. valami zöld.. ez a méltatlan egybeesés. hogy már semmire sem gondol. a leomló szövetek. s a fülledt szobák szaga. éjjel ízetlenül aludt. üdvözletet intett a környező tárgyaknak. egész testében remegni kezdett. legyen csak minden tisztátalan. azok is ebből a házias. örökre elbúcsúzunk. és jelenetekkel telit. a hallgatag tükrök. az ablakkockákon. jobb szerette így. mint egy induló hajóról. sötét diófából készült. téli éjszakákon. mintha víztükörben oldódtak volna fel. Lisa felhasította kezével ezt a folyékony fátylat. egy árnyékos foltban az ajtó. szürke-e az ég. Későn ébredt aznap reggel. gyűrött fehér ágyneművel telehalmozott hitvesi ágy tekintélyes helyet foglalt el. elhúzta a függönyt. ideges ujjongással.. az előbb már élete nagy kérdésének tiszta magváig küzdötte el magát. s oly közel nyomult a négyszegletes ablakhoz. Lisa kilépett az ágyból. határozott formájú. merre vezet?" A fájdalmas szavak végül elvesztették jelentésüket. „Lesz. aki ellen ő. tökéletesen tönkretenni magam. viharos éjszakából odaát. Személyzet nem hált Lisa lakásában. néhány gépies lépést tett a telezsúfolt szobában. fogta a pizsamát. holtan sejlettek fel az ócska bútorok.

s lábát végig fedetlenül hagyta a mély hajlatig. itt egy hímzőkosár. jót fog tenni egy kis ártatlanság. akinek örömrepesve adja majd magát. mintha öle sötét foltját akarná elrejteni a kurta lepel alatt." Álmatlan éjszakák. hogy legutóbb három nappal ezelőtt mosdott meg tetőtől talpig.. félénk Michelét. a kárpitok. mert az éjszakát előreláthatólag Michelével tölti. aztán a nyakát és hónalját. magára öltött egy rózsaszín kombinét. egy tapasztalatlan kamaszt. amelyek még át voltak itatva az éjszaka langymelegével. egyszóval. vigyázott. szemérmes szerelemhez. döntött. alig várta. csak egy kevés púdert kellett feltennie. hogy a víz le ne csurogjon melléről és válláról teste alsóbb tájaira. betelhetetlen vágy fogta el utána. habozott. A fürdőszoba csupasz. Michele a napot hozta neki. s erősen meghajolva. nem. végigment a sötét folyosón. eszébe jutott. s elvakulva. szőrtelen comboktól elválasztotta. édességet. Lisa villanyt gyújtott. hogy megtérhessen ehhez az új. és átment a fürdőszobába. amíg el nem telt. örömtelen lángolások szennyes köde oszladozott körülötte. várt. derűs kis zug. amely még erősebben mutatta domborulatait. s másnap úgyis le kell mosakodnia. meglátta magát az egyik tükörben így. itt csak valami . s hogy meg kéne már fürödni. valóban elodázhatatlan lenne? Lenézett a lábára: körme fehér volt. Michele tisztelni fogja őt. sem krémeket. zománcozott fémkáddal.. A fogashoz lépett. na nem baj. amit a bútorok meghagytak. torkos volt. beillatosítani magát. a padlókockák a kő hidegét lehelték fel rá: végül nem találta a törülközőt. cukros befőttet. fénytelen. hogy lefogyott. s megállapította. és leült öltözőasztalához. mindössze egy. talpig meztelenül. és megfésülködni: végül hátat fordított a tükörnek. hogy ihasson az ifjúságnak e kútjából. tisztának látszott. ezernyi kedves apróság ötlött a szembe. Közben felöltözött. s arcát a térdére fekteti. mint egy fűző. festett csövekkel. amelynek láttán először azt mondja az ember: „Ej. hogy éhomra marad. annál is inkább. hogy hozzon egyet a hálószobából. s addig fel nem állt az asztaltól. odament a falra erősített mosdóhoz. Megtörülközött. amely a gömbölyű fart a sima. szinte tűz nélkül lesz majd az övé. pedig ma félt. vizesen beszaladt. mégsem muszáj. a falakon üveg alatt vízfestmények. majd máskor. a lelkesedést. szeretett jó dolgokat enni reggel a kávéja mellé.. és megmosdott. mint egy istennőt. fáradságos gyönyörök. végre egy tiszta szerelem. világos. míg a kagyló megtelt. „Lehet. amott egy tarka fedelű könyvekből összeállított kis könyvtár. nyurga virágok a lakkozott állványokon. fehérek a bútorok és falak. megnyitotta a csapokat. előbb az arcát mosta meg. egy csomó olyan dolog. a nagy. képzelete vigasztálasképpen eléje festett egy sült szerelmes. szürke kis kamra volt. hogy Michele nemsokára megjön – gondolta –. ingét leengedte derékig. rózsásak a szőnyegek. s belépett a fényben úszó nappaliba. a kerevet. táncos léptekkel megy majd elébe. erezett halomban kiemelkedtek belőle izmos." Felállt. pongyolát kerített magára. kilépett a hálóból. csak egy átlátszó ingecske. félmeztelenül. akkor levetette pongyoláját. amely úgy összepólyálta a mellét.. majd egy alsószoknyát. amelynek létezéséről húsz év óta szinte megfeledkezett. inge minduntalan visszatüremlett a hátán. a kék eget. hogy felhúzza a harisnyáját: most két gondolat kergetőzött a fejében. rozsdaette tükörrel. ha nem talál evés közben. két sima. igen szűk derékkal. dadogó. és jobb. sem szépítőszereket nem használt. első látásra tisztának és ártatlannak tetszett itt minden. hevenyében rendbe szedte magát.nagyságú volt. „Amilyen életem volt – gondolta meggyőződéssel –. vajat. amilyen manapság nincsen már szokásban. prüszkölve és fújtatva. testét nem fedte más. kecses függönyökkel takart ablakok nyugodt világosságot árasztottak. de szép. péksüteményt. ha lehajolt. a sarokban nedves homály lapult. a reggeli és Michele. s azt mondja: „Ölelj meg!" Rendkívüli szerelem lesz ez. hideg. itt csupa fehér és rózsaszín volt minden. de mégis csak nehezen lehetett benne mozogni a szűk helyen. húszéves kora óta alig megereszkedett mellei. Michele a tisztaság: s ő bujaság nélkül. meztelenül. és lehajolt. a nyíltszívűséget.

és különben is közömbös volt számára ez az egész. feldíszíti magát azzal a kevés ékszerrel. meg fura hangon. hogy epekedni lássa. eszébe jutott: „Nyilván fel akar izgatni" . elgondolkodva ült. s imitt-amott bordazatukat mutogató kárpitokat. micsoda vacsora is lesz az: csupa nyalánkság. amit ki tudott menteni egykor férje ragadozó karmai közül. és leültek a kerevetre: – Hogy vagy? – kérdezte Lisa. Lisa leült az íróasztal elé. pár nap múlva. meglátja a bútorok felpattogzott s elsárgult lakkozását. s még evés közben sem veszi le róla a pillantását. cigarettásdobozt vett elő. egyáltalán nem. a poros vagy szakadozott könyvek... mitévő legyen: „Legalább sejteném. A képzelődésben kissé felhevülve ült az íróasztal mellett. dús. fehér combját. és ránézek. a megpattant üvegek a vízfestményeken. amelynek ügyességét.. s meg-megérintve.. keresni sem kellett a hanyatlás mindeme jelét – mintha ő maga vezette volna rájuk a tekintetet.. s visszatért gyengéd.zsenge lányka lakhatik". de te. s azon tűnődött. megnézte magát a tükörben. és kiment a folyosóra...és zöldségpástétommal. a csengő hangjára sebesebben kezdett verni a szíve.. na és. és a cipőjét nézegette. de aztán. s a karórájára nézett. hogy megint lemondjon a reggeliről. „A kerevetre ültetem – gondolta most –. Michele látta két esetlenül mozduló. s a meggondolás már bizonyossággá is vált: addigra már megmutatkoztak a függönyszárnyak hasadékai. – Jól – felelte végül. érdeklődik apró-cseprő szerelmei iránt. a nappaliban térítteti meg. és várt. hogy a nappali sem igen lehet fiatalabb. kegyetlen és felgyűlt képzeteihez. tréfás. végül is azonban sikerült annyira erőt vennie magán. – Ha megengeded – mondta az asszony –. s megfakult. csak maradj nyugodtan. aztán valami sikamlós témával megcsiklandozom. hogy harmadik még ha akarna. az ínyenc gyönyörűségért. mintha gondolatait akarná elűzni. és megkínálta a fiút.. de Lisa nem tetszett neki. a mennyezet széles repedései. bort tölt neki. mint valami szerszámot. ha minden jól megy. ami olyan jól áll neki. kezét a térdére fektetve. s a kerevetre telepedve megízlelik majd. – Dehogyis. ha jobban körülnéz. ő és Michele. majd megváratja a kamaszt.. . célzatosan és anyaian. lábuk egymáshoz ér lent. kicsi.. s magában elmosolyodott rajta. olykor-olykor meg kedvesen rákacsint.. mint az ebédlőben. itt meghittebb.. a szorosabb bizalmasságra jogosító ürügyek. míg végre. megrakva finomságokkal. Michelére ráadja a férje egyik pizsamáját. végül pedig bemennek együtt a hálószobába. beszélgetünk egy kicsit. – Talán túl korán jöttem? – kérdezte. Előbb villanyt gyújtott.. kétszemélyes asztalt készíttet.. és leheverek mögéje. hogy mit is mondhatna neki. aztán kinyitotta az ajtót. a fiú csak vékonyabb valamivel. Fejét lehajtotta. ő aztán levetkőzik. pompásan áll majd rajta. az elhárította. a tépett takarót s az elpiszkolódott párnákat a sarokban álló kereveten. tündöklő asztalt. maradj. se férhessen oda. és elnyúlt a párnákon. pongyolába bújik. vagy tűnődéséből fel sem rezzenve behajlította a lábfejét. még egy pillantás. nevetgélve. vacsora után meg együtt szedik le az asztalt. s főként bor: felveszi azt a ruháját.. Örömtől s gyengédségtől csillogó tekintettel ül majd a drága fiúval szemközt. akkor már észreveszi. ha nem hülye. vacsorára hívja. hadd piruljon. míg elhelyezte kabátját és kalapját a fogason. Michele belépett. nagyjából egyforma a termetük.. s néha. s magánál tartja egész éjszaka. de nem tudta. – Bementek a nappaliba. hús. édességgel. megérti. az asztal alatt. mint a lakás többi része. meglökintve néha egymást kölcsönös nagy vágyakozásukban." Szemügyre vette a kerevetet. meggondolja magát. lesimította a haját. amelyek néhány perce még szinte a nyelvén lebegtek. csend. beszél hozzá. én leheveredek a kerevetre. – Felhúzta a lábát. hallal. az első éjszaka előcsarnokának ingerlő és fösvény gyönyörét. az asztalt itt. sok bort. csak kettőre. két személyre. vásott rá a foga. a kéket. Az asszony nézte a fiút. alkalmasságát akarja felmérni. s ha végül a ház asszonya is megjelent. hogy mikor jön" – gondolta magában bosszúsan. megint a reggeli járt a fejében.. elmosolyodott.

– Csak egyet? A két megoldás közül. nekem nem fontos. mondtam már. – A fiú ránézett: „Ha most megmarkolásznám a csípődet.. Michele a földet nézte. előbbi utálata a nevetségesség keserű érzésébe olvadt. nevetni lett volna kedve. hogy ne kérj bocsánatot Leótól. igazad van. szíve zubogott. hogy most valóban őszinte –. a legkevésbé sem engedve zavarba hozni magát –. amit tegnap este láttam. most már értem – Michele arcán felfénylett a gúny. vagy megbirizgálnám a hátadat – gondolta –. tíz évvel ezelőtt anyád megismerkedett Leó Merumecivel. egy kissé régi szeretőjén is bosszút áll.. amint látom. s úgy érezte. de csak mondd. miben áll ez a botlás? – Nohát.. – Egy pillanat – vágott közbe Michele –. amit mondani akarok. és főként. hogy sutba dobnád ezt a titkolózó képet. hogy ficánkolnál mindjárt!" – Közlöm veled – mondta.. ha el nem mondhatod" – szerette volna felelni. nem tudom.. s ettől lendületet kapott... hogy bosszankodjék-e.. hogy az anyámnak szeretője van?" – gondolta. – Fogadok – mondta felpillantva –.. de erőt vett magán: – Bele éppen nem halok. hogy miért avatsz bele.most szétfoszlottak zaklatottságában. miért mondtam neked. úgy tesz. aztán eszébe ötlött. – komolyan a szemébe nézett –. a veszekedés Leó és Michele közt. szeretném tudni.. s kicsikét közelebb húzódva a fiúhoz –. meg aztán. hogy elvették tőled. vagy nevessen. hogy egynémely igazságtalanság valósággal fellázít. A fiú megfordult: „Te halsz bele mindjárt. az fellázított. szóba hozza-e újra.. eszébe jutott az előző esti jelenet... hogy Leó az anyám szeretője! Összenéztek: – Sajnálom – mondta Lisa fájdalmas egyszerűséggel –. – Az ember sokáig hallgat.. A fiú tudta. de érzem. Csend. nincs semmi rosszabb. hogy anyád egy botlást követett el. de hogyha. – Hát mert nagyon érdeklődöm irántad. – Csak nem akarod azt mondani – szakította félbe Michele a lehető leghamisabb rémülettel –. hogy ha felfedezi a fiú előtt anyja üzelmek – ha még nem tudna róluk –.. miért. Egymásra néztek: – Miért? – ismételte Lisa. de végül a jóból is megárt a sok. hogy beszélnem kell. – Nekem.. ha meghallod. Lisa a másodikat választotta: – Elkövetett ő talán ezret is – felelte mosolyogva. – Ja. úgy szeretnéd már tudni. heves utálat fogta el saját maga és az asszony iránt.. mint az igazságtalanság.. azt hiszem. „Csak nem a nagy újságot akarja tudtomra adni. ami akkor felkeltette az érdeklődését... mint akárkinek. valami komoly dolog. – Engedd meg – szólt közbe Michele –. hogy anyád. a feje üres volt. – Mindenképpen az volt.. több jogom van rá. . mintha nem látna. mi volt az.! Hát akkor ki vele. közelebbről. hogy felnyissam a szemedet – kezdte az asszony. és szeretlek is. egyszerre. hogy megtudjak bármit is. milyen kapcsolat volt annak idején Leó és az asszony között: „Vagy inkább – gondolta – fellázít. majd belehalsz. éppen ő követeljen tőled ilyen megalázkodást. nos hát tudd meg. tűnődött. mit akarsz elmondani nekem.. de ez bizonyosan a legsúlyosabb.. később még meg fogod köszönni. ami fellázított? – A bocsánatkérés Leótól. azután majd egy vargabetűvel rátérhet valami ingerlőbb beszédtárgyra. – Helyes – felelte Lisa. és kétszeresen az lesz.. lassan lesütve a szemét... mi?" – de azért komolyan bólintott: – Igazad van. – Talán nem is volt az megalázkodás – tette hozzá hangosan. – Nem kétséges.. ki tudja. de pontosan ez a helyzet..

. hamis tiltakozása ellenére megcsókolta a száját.. és simogatta a fiú haját –...... meg saját magát. vörös. Lisa visszaült a kerevetre. eszébe jutott a rokon. ne – mondogatta az asszony halványuló hangon.. reménytelenül eltévelyedve az élet tág terében.. de nem baj. mozdulatlanul. végül lehemperedett a kerevetről. és engedett. aztán megelégedéstől . és mennyire. Szétváltak.. no. s elnyílt szájjal felnevetett –.. tétova fejét a fiú vállára nyugtatta. hogy alázkodj meg az előtt az ember előtt. haragot.. ih – visongott fel Lisa. a fiú vállára fektetve a kezét –. A fiú nem mozdult. ihletett révületet színleltek. kell... mintha egy ki nem mondott kérdésre felelne. a tiszteletünket. hogy megérdemli a szeretetünket. vörös és izgatott: „Á.. Michele erre elengedte. és átölelte a derekát. a bizalmasod legyek?. s előtűnt vaskos. konokul leszegett fejjel. Lisa felemelkedett. hálás félmosollyal –. és akkor . Michele kényszeredetten elmosolyodott. mint akinek sikerült végre magába gyűrnie fájdalmát –. Michele karja az asszony háta mögé siklott. amiért ilyen közönyös. mivelhogy látni vélte magát a kerevet szélén ülve az asszony mellett. hogy fájdalmat okoz neked. ám csak ült mozdulatlanul. kezét lihegő mellére szorítva. – No.. de olyan hamisan fuvolázó hangon.– És most már megértheted – folytatta Lisa –. aztán mély csend lett.. ezt kéne tenned.. s szorosabban vonta magához. pedig mennyire szeretett volna felháborodást. és nézték a földet. Lisa azonban ezt a túláradó fájdalom jelének vélte: – Minden rossz jóra fordulhat egyszer – mondta fennkölt és szirupos hangon. hogy a barátnőd. nem szólt... de nem bántotta ez a látomás. s a jelenetet annyira nevetségesnek érezte. félig magába roskadt. – ó.. botor figurákként. Lisa még jobban felbuzdult: – Eljársz majd hozzám látogatóba. abban a bizonyosságban élünk valaki felől. megértem. amint megköveti a. megfontolt kíváncsisággal figyelte: – Pedig – folytatta az asszony. mondta az asszony egy esetlenül vigasztaló mozdulattal a fiú fejére téve a kezét –. hogy csak egyetlen módon bírta visszafojtani kacagását: ha meg se moccant. mindketten – más-más céllal – mélázó.. A fiú megrázta a fejét. ez majd közelebb hoz bennünket egymáshoz.. izmok vonalával árnyékolt combja.. és a szemek néma. engesztelhetetlen gyűlöletet lelni magában... hogy az legyek számodra. . aztán. egy percnyi érzelmes mozdulatlanság után a fiú megfogta az állat. csak bátorság. akarod.. de gonosz vagy! – Michele némán. hát így látsz a berendezkedéshez" – gondolta. – Te gonosz. hideg tekintettel.. mivel valami kis izgalmat érzett szétáradni a testében. berendezni egy új életet. – Őszintén beszélt. miért ne fordítaná a hasznára?. mozdulatlanul ültek egymás mellett. . a szőke huncutkák alatt. megvonaglott. apró. akarod... de igazad van. egyszerre csak minden összeomlik körülöttünk. akinek a délelőtt folyamán meg kéne érkeznie. – Ne. hogy fellázított-e. és teljes erejéből belecsípett az asszony oldalába. komoly. – Hát hogyne – helyeselt Lisa lelkesen. – Rossz vagy – mondta Lisa szenvelgőn. aztán kinyújtotta a kezét. – Michele ránézett. s amint rúgott magán egyet.. Miért ne folytatná a színészkedést?.. beszélgetünk. és ajkába harapott. s közben csak azért szenvedett.. Halk nesz. meg sem fordulva. anyádnak az a kívánsága. ih. rossz és erőszakos.. igyekezni fogunk felépíteni. férfit.. és miért ne vehetné komolyan ezt az egészet. jó tanulság lesz ez neked. aki azelőtt az anyád volt?.. Felemelte a fejét: – Ez kegyetlen volt – nyögte ki. könnyedén rányomta.. mondd. se semmi más érzést nem keltett fel benne.. hogy fel ne nevessen. – Szívformán összecsücsörített ajkát a fiúéhoz vitte. és leült melléje. ih! – kézzel-lábbal kapálózott.. ruhája felcsúszott a hasán. félig bamba arccal. maga előtt látta anyját és Leót. s lehúzta szoknyáját a térdén. a karja alatt: – Ih. A fiú alattomban rápislantott. – Ne – szólalt meg az tiszta hangon. hogy új életet alkossak magamnak.. te! – fuvolázta. nézd csak. hogy Michelének kedve lett volna betapasztani a száját a tenyerével.

ami bánt. „Túlzol" – szerette volna felelni a fiú. a fiú halántéka dobolt. a simogatás. – Mi baj? – kérdezte az ismerős. – A közelünkbe se engedjük azokat a dolgokat. és mégis mennyire elkövetünk mindent az ellenkezőjéért.fénylő szemekkel visszahúzódott: – Ezt kéne tenned – ismételte bárgyún. hamis csengésű hang. csendben hallgat majd téged.. milyen könnyen őszinték lehetnénk. amik fájdalmat okoznak neked. – Gondolkodom – felelte jelentőségteljesen. az asszony fényes szemhéja lecsukódott. aztán fojtottan felnyögött. és én neked adom minden szeretetemet.. szíve kalimpált: „Végre. megfordult. az a rokona nem is létezett." Michele nem mozdult." Dédelgető ujjak szálltak a hajára. hogy izgalmát elrejtse. mintha csak szórakozottságában tenné. szerény társad. együtt leszünk. de valami bujkáló szánalom mindig visszatartotta. életében nem látta még az őszinteséget a nevetségességgel. s tovább simogatta a haját –." Néha már szinte hisztérikus vágy fogta el. eltökéltség ébredt benne: „Miért vagyok én itt? – gondolta. Ezt az egész nyomorúságot.. Lisa lehajolt. – Sóhajtott. zsebre vágott kezekkel körüljárt a nappaliban. és a becézésével vigasztal. itt vagyok neked én. az egyedül lehetségesét. félig nevetséges elragadtatásba oldódtak.. a magáét. mélyedtek Michele meggörnyedt vállába. aki szerényen. hogy a fiú beleborzongott. hiszen neked gyűjtögettem. és szeretnek – gondolta Lisa –. hogy kikiabálja az igazat. aztán. szeretek. de nem. Lisa ott állt mögötte.. A fiú egyedül maradt. arról. felállt. ezek a szavak. és elmenni.. a társad leszek. de alighogy leültek. és lehunyta a szemét –. míg lázas ujjai idegesen kapaszkodtak. amikor megölelte? – Drága. nem akarom megcsókolni többé. az ajtóhoz sétált... tudod. gyűlölködő zavar fogta el. . – Miért hazudok? Olyan könnyű lenne megmondani az igazat. a telefon ott volt a sötét folyosó végén. így. úgy érezte. Felemelte a fejét. drága – suttogta fölötte az asszony –.. és fejét Lisa ölébe ejtette. a tarkóját.. hogy telefonálni megy.. vonásai valami félig visszataszító. arca égett: – „Méltatlan dolog ez" – gondolta utálkozva. Michele elhúzta a száját. talán sohasem is látta a napvilágot. mintha magáévá akarná tenni. s ez úgy lehűtötte. én mindig úgy találtam. végigsimították. el sem tudod képzelni. – Pocsék valamennyi – felelte. a falra erősítve. és sebten megcsókolta a haját. és azzal faképnél hagyja az asszonyt. végignézte a falakon lógó vízfestményeket. elfelejtjük az egész világot – az asszony olyan tűzzel ejtette ki ezeket a szavakat. ha egy kicsit is erőt vennénk magunkon. – Tetszenek? – hallotta egyszerre a háta mögül. amíg itt vagyok – gondolta –. sötétség: „így akarok maradni végig. hogy jók... és kiment. neki beszélnie kell. – Na de igazán – mondta az asszony vérig sértve –... végre. mennyire drága vagy nekem. Te mesélsz majd nekem az életedről. odalépett a fal mellé. így. ez bizony így igaz. de Lisa sehol. hogy vágya nyomtalanul eloszlott. ledöntötte Lisát a kerevetre. s kissé kinyitotta. ami fáj. nem akarom látni. s káprázó szemét dörzsölve felült: Ideje lesz már elmenni – szólt –.. s szórakozottan rábámult az egyik vízfestményre. felállt. Visszamentek a kerevethez.. – A fiú fejét simogató kéz megrándult. „Hallgatna legalább – gondolta –. jó? hűséges. most már majd nem kell neked más. a hamisságot az igazsággal Így összekeveredni. az asszony hazudott. hát az a rokonod mikor jön? – Felhívom – felelte Lisa. no meg hát nem ő kezdett-e ki előbb Lisával. csak színlelte.. jó lesz?. ez a hang a vigasztalan éjszaka képét idézték fel benne. aki láthatóan nem várta ezt a kérdést. szemét ellepte a sötét. hogy felcsalogassa magához. de most már nem szabad erre gondolnod többé..." – Ez bizony így van – felelte az asszony. hidegen megcsókolta az asszony száját.

az a rokonom most el van foglalva. ha tovább is színleli." Kisvártatva kinyílt az ajtó. de ezzel a gondolattal: „végső soron ő is csak olyan. „Egyformák vagyunk mi mind – gondolta -: ezerféleképpen is meg lehet tenni valamit. végképp hiába volt minden: utálat és irgalom iránta. azt hiszi.. hogy nem érzi: különbnek is lehet lenni?" Még egy kísérletet szánt rá: – Nem – hajtogatta –. akkor mit kérdezősködsz annyit? Michele nézte: „Hát létezik az – gondolta –. ... kerítő félreértés. és az arcába nézett: – Nevetséges ez az egész.." Úgy érezte. és ha te nem jössz el. megpróbálkozott egy szemérmetlen. miért ne mondanánk meg az igazat? – Az asszony megzavarodott. joggal teszem". ha kinéztél a folyosóra. aggályoskodás nélkül dűlőre juthatnak minden egyéb dologban. te ilyen vagy. hogy rajtakapták. – Tényleg.. – Nem – felelte –. szégyentelen mosollyal.. s tovább nézegette rajta a falusi házat és a szénaboglyákat. míg odanyújtotta neki a kalapját. szorongató csömörtől. – Kinéztem a folyosóra – magyarázta Michele nyugodtan –. s hitetlenül. aztán Lisa döntött. és szeretné visszafogni. ahelyett. a nem létező rokonra várva. szóval az orromnál fogva akar vezetni. Michelében egyre nőtt iránta az undor és a szánalom. nem jövök el – felelte –. hogy ezt a komédiát csináltad volna. „Tessék – gondolta a fiú –. Michele rátette a kezét Lisa vállára. mint aki nem is nagyon bánja. – Hogyhogy mire lenne jó? – Semmire se lenne jó – megrázta a fejét –. még egyre mosolyogva megvonta kissé a vállát: – Hát.. – Otthagyta az asszonyt. amely ránehezült. Meg aztán ne félj. Másodpercnyi csend." Arca megkeményedett: – Nem... utoljára annyira ment.. és ez a rokon nem is létezik. ne vedd ezt így. mint mikor az ember feltolakodni érzi magában a hányingert.. semmire. azért tettem neki szemrehányást. mert bosszankodom.. – Miféle igazat? – kérdezte ezzel a mosollyal. nem jöhet. valami cinkosság szövődik kettejük között. kínos undor fojtogatta. s ami még rosszabb. tudom. ha valami közbe nem jön... Michelében felsajgott a hasztalan erőfeszítés érzése. mint én".. – Nem értelek.. – az asszony nem meghunyászkodva. inkább kicsit türelmetlenül beszélt –.. ez nagyon komoly dolog. ha nem is beszéltem meg a rokonommal.. ahol az imént. óvatosan behajtva az ajtót –. hogy kezdett némi szánalmat érezni ez iránt a feleslegesen hazudozó figura iránt. majd együtt teázunk"? – Ezt kellett volna mondanom. és kiment a folyosóra. ha lehetne. holnap. amint hozzájutok.. Konyhaszag terjengett a szűk falak közé zárt homályban. de mi ösztönösen mindig a legrosszabb megoldást választjuk. ugye?. nincs mit tenni.. és holnap majd kezdődik elölről a história: gyere holnap.„Ha alakoskodom is – gondolta. – De ő itt lesz – erősködött az asszony igazán arcátlanul –. és Lisa belépett: – Igazán sajnálom – mondta –.. ordítani szeretett volna a kétségbeesett. nem nézve a szemébe. „Ez már sok – gondolta –. és ne beszélj senkivel... a fiú ránézett. de azt mondja. nem telefonáltál. nem jövök vissza holnap.. amiért nem találtam itt azt az átkozott rokonát. de hát akkor így is el fogsz jönni.. hogy pillantását kikerülje.. nem fog eljönni... – Nézték egymást. egész biztosan beszélek majd vele. holnap délután. megragadt hibájában.... miért nem mondtad egyszerűen azt: „Gyere el holnap is. igazán nem jössz el? – kérdezte az asszony esdekelve. visszament a vízfestményhez. – Mire lenne jó... amelynek orvé alatt.. bizonyosan itt lesz. ilyen az egész társaság. a legkönnyebb megoldás mellett. hogy nem látott át a szitán. enyhe. habozott. az asszony most is ugyanott tartott. ha eljönnék? – kérdezte.

mennyi ajándékkal halmozza el a kislányt. „Gyatra. megfogta a kezét. ehelyett azonban így válaszolt: – Jól van. magyarázz meg nekem valamit: mivel most már biztos vagy benne.. hogy én. a küszöbön megfordult. s míg öltözött. elmélyült gonddal húzta végig a koromfestékes ecsetet duzzadt szemhéjain . sőt mondhatnám. valami megindító. miért bújtál még mindig a rokonod mögé. hogy lánya huszonnégy éves.– Hogyhogy ilyen? – erőltette az asszony. azért eljövök.. VI. csak már nagyon régóta nem találkoztam vele... „Csak férje kerülne még – fűzte hozzá magában –. akiknek egy fillér hozománya sem volt?. hogy kitűnően mentek férjhez lányok. de egyszerre észrevette.. Mariagrazia sokáig öltözött aznap délelőtt. – De mielőtt elmennék – folytatta –. s félig hízelgőn.. – egy percnyi csend.. már délfelé járt." Kissé megenyhült szívvel lépett ki a hálószobájából. – Ennyi elég – mondta Michele... és sűrűn fintorogva. később azonban eszébe jutott. angyalian jó. figyelő tekintettel nézve rá. és az ajtóhoz ment. csináltatok neki." A gondolat ellenhatásaként. én meg beveszem ezt a rokonmesét" – szerette volna felelni Michele. s még hajadon. lehajolt... s ajkára illesztett két ujjával búcsúcsókot dob felé.. majdnem lányomnak a legszeretőbb jókívánságokkal. csak erényekben bővelkedve.. elsőrangú nevelést kapott. az előszoba homályában. de hát valóban szentírás volna az. ahelyett. Szép – sorolta magában ujjain számlálva lánya kiválóságait –. Carlának úgy kéne a férje házába mennie. és hogy el fogok jönni újra.. hogy a családalapításon járna az eszük. de hát kinek nincsen hibája?.. A szoba közepén álló asztalon egy pompás rózsacsokor és egy doboz hevert. művelt. hogy Lisa furcsán néz rá. Leó. megértette. az bizony nincs. s fogott az öltözéshez. aki először szerelmes. miért nem mondtad meg az igazat? – Restelltem volna bevallani – felelte az asszony némiképp habozva –.. csórén. hogy először ezt a mesét találtam ki. s ment át az előszobába... ahogy a világra jött.. szeretlek. a virágok közt egy boríték.... lám. mint egy csitri. aztán elengedte.. az anya kivette. Jó is. a féltékenység sugallta látomások már ébredéskor elrontották a kedvét. hogy elhívhassalak. és megcsókolta a száját. – Akkor holnap – kezdte. mit lehet még kívánni? Pénzt. akarata ellenére elpirulva. Meg aztán az a rokonom tényleg létezik.. szemérmesen elbújt a fogason lógó egyik kabát mögé. egyre az járt a fejében. – Igen – ismerte el az asszony alázatosan –. az az eszébe sem tévedt. és aztán már nem lesz több kívánságom. az én szegény kis Carlottinám – gondolta a gyengédségtől már-már könnyekre fakadva –." így. olyan régóta szeretne már. s vissza sem fordulva megindult lefelé a lépcsőn.. valóságos szépség.. hogy üdvözölje: s ekkor meglátta. hogy manapság csak a gazdag lányok mennek férjhez? Nem volt-e rá nem is egy eset az utóbbi időkben. „Na jó" – gondolta. ez kétségtelen.. és egy bundát is kap. – De hiszen először sem lett volna rá szükség – mondta Michele. a születésnapját ünneplő Carlára gondolva kelt fel. De Carla bizonyosan férjhez megy.. félig félénken mosolyog. hogy Carlának éppen aznap van a születése napja. hogy Lisa. és elolvasta: „Carlának. feltépte. szám szerint a huszonnegyedik. de ő még öltözőasztalánál ült. meg aztán okos. szégyenlősen." Visszatette a papírszeletet a rózsák . és nagyon gazdag. csak az idejüket vesztegetik... hát pénz. csak az ágyon jár az esze. mennyi örömöt szerez majd neki. silány... magához vonta az asszonyt. Csak szórakozni akarnak. ádáz düh ébredt benne az egész férfinem ellen: „A sok félnótás siheder. „Kevés ruhája van. csináltatok neki négyet vagy ötöt. s egyszerre hisztériásán fellobbanó anyai szeretet áradt el a szívében: „Az én kis Carlottám. sírni való dolognak tűnt ez előtte. odabent... nem szeret engem rajta kívül a világon senki.." Hogy honnan veszi a pénzt mindeme jótéteményre. igazad van. „Méltatlan komédia" – gondolta..

énrám kéne féltékenynek lenned – gondolta –.. fejét lehajtva –.. letette a táskát az asztalra. nézd. vannak ilyen dolgok.. aztán boldog leszek. mama. felnézett.... – Ö is megjön majd – kiáltott fel az anya nagy bizakodva –. anyja szeme csillogott az örömtől... olyan hirtelen erővel.. – Igen. de a házassághoz két ember kell.. és abban a dobozban mi van? – Egy táska – felelte az anyja lelkesen –. azt mondtad. legalább ötszáz lírát fizethetett érte. s ha Leó ott van. megöregedett. pedig nekem olyan. – Kinyitotta a dobozt. és megmutatta lányának az ajándékot: – Ugye milyen szép? – tette hozzá. a fehér sarkokra homály borult. mama.. – Jó. de szívesen hozzátette volna: „mától fogva nem leszek az többé". hogy még aznap Leóé lesz. félig szánakozva. egy csuda elegáns estélyi táska. Felkapta a dobozt és a csokrot. amellyel a férfi „majdnem lányának" nevezte őt.. s szilárd hangon felelte: – Hogyne. kezében könyvvel.. – Nagyon szép – felelte Carla. – Gondolod? – nézett rá az anya habozva.. a nyakába ugrik.. aztán a dobozt nyitotta fel.. egymásra néztek: – Nohát – szólalt meg egyszerre az anya elérzékenyülten –. és aztán.. mintha tegnap még baba lett volna. anyja értetlensége fájón ébresztette fel benne a sötétség érzését. nekem is – felelte Carla.. alszik.. s egy szót-sem szólva elolvasta a cédulát. mama. amikre nincs magyarázat.. a gyér világosságban leültek egy díványra. olyan. – Igazán. ringattad. hogy nevetségesnek fogod találni.... hogy beleremegett. s hangjában árnyéka sem volt a gúnynak. s eszébe jutott elhatározása. Carla – állhatatoskodott az anyja. fellengzős visszaemlékezéseinek közepén megállt. nem is tudom. hogy férjhez menj. vagy legalábbis eljegyzed magad... nem Lisára. meghatott mosollyal keblére ölelte a virágbokrétát: – Nagyon kedves tőle – mondta hidegen –. s átszaladt velük Carla szobájába: – Még száz ilyen napot – kiáltotta –. miért. s nevetséges pózban. visszahatásképpen eszébe idézte a férfi közeledésének szorongató s bizonyos értelemben vérfertőző ízét. hogy viselkedjék a barátnője gyerekeivel. mintha valami nagy és mély igazságról akarná meggyőzni –. hogy kövérebb lett. ő és én. jó – felelte aztán. mint egy apa. amibe most léptél." . mire akar kilyukadni az anyja: „Énrám.. hímzett. rájött már.... – És mondd – kérdezte aztán az anya –. „Valami más fog beteljesedni" – szerette volna felelni Carla. – Egyszerre. vörös függöny takarta a lépcsőre nyíló üveges ajtót. hogy ne beszéljek.. hogy beteljesedik. ő meg elhárít minden okot a gyanakvásra.. nem hinném – felelte Carla.. férjhez fogsz menni. nézd csak.. – én úgy láttam. majd csak történik valami. hát ezeket a virágokat hová tegyük? Betették a virágokat egy vázába.. mit kaptál. lehet.. – Igen.. ez a szemérmeden kedélyesség. milyennek találtad Lisát tegnap este? – Hogy milyennek találtam? Olyannak. Carlára vetett szemekkel: – Reméljük.. hogy egyszer majd húsból és vérből való babákkal is teheted. valahogy ezt gondolom... valami olyan előérzetem van. intettél nekem. kék kővel záródó táska volt benne. mosolygott. a szabadulás reménye nélkül topognak mindannyian. sőt.. – Én érzem – ismételte az anya meggyőződéssel –. de nekem. és átmentek az előcsarnokba. és majd meglátod. felállt. Carla elmosolyodott: „Te igen. ki tudja. más az ő helyében nem tudná.közé: „Milyen finom – gondolta boldogan –. de én boldog leszek-e?" – gondolta. amelyben vakon. igazán csak egyetlen kívánságom van még. nézd. elragadtatása tetőfokra hágott.. mint mindig.. – Hát. reméljük – felelte a kislány félig kínban.." Tapsikolni szeretett volna örömében. az én kislánykám huszonnégy éves lett ma.. – Carla az asztalnál ült. – Babákkal játszottál – folytatta az anya –. hogy ebben az évben.

. hogy egyáltalán nem miattunk jött ide tegnap este. – Förtelmes volt – jelentette ki az anyja. katt!. azért vetett rá olyan epedő tekinteteket.. ha akarná... ezekkel a szemekkel. annál is inkább. kínjában legszívesebben rákiáltott volna az anyjára: „Nem Lisa volt az. tudod. mintha a féltékenység kísértő képei jelentek volna meg előtte. és felállt –. és alig várta.... a folyosó végén ajtócsapódás döndült: – Ez Merumeci lesz – mondta az anya.. és ha meggondolom. egy pillanatig semmibe meredő tekintettel ült..... a hátad mögött meg elmond mindennek. a fáradságos.. mozdulatlanság.. vannak dolgok. ezt nem bírom elviselni... de Carla arca megkeményedett. amit Lisa művel. hogy mehessen már. Isten tudja.. már tisztában is vagyok vele. úgy néz a férfiakra azzal a fényes szemével. – Ezt te nem értheted – felelte az anyja –. mi van rajta. – Ki látott már ilyen ízléstelen holmit... fogadd te... összeölelkezve álltunk a függöny mögött. hogy Merumeci is itt lesz. ha csak meglátok is egy ilyenfajta alakot. én. hogy éppen az ellenkezőjét tegye annak. – Nem lehet ám mindig megmondani az igazat az emberek szemébe. hogy ráakaszkodott Lisa Merumecire? „Itt van” – gondolta Carla. aztán a bársony ajtófüggönyök közt derengő homályban gyűlölködő fintorra torzult kifestett arca: – Látod. és hogy ragaszkodott hozzá. – Biztosítalak. a légynek sem vétenék.. velejéig irigy és képmutató nő. ! hanem valahogy megtudta. csak ezt nem. csak éppen. – Mit csináljak? – felelte az anya. amit szeretne. Carla szinte szánakozva figyelte. mindig valami utálkozó szánalmat keltett benne. biztos vagyok benne például.. ezzel a viselkedéssel. mintha azt mondaná: „Értsd meg." – De csak azt kérdezte: – Hogyhogy ráakaszkodott? – Ráakaszkodott – ismételte az anyja –..." Felhúzta a szemöldökét. – Őszintén szólva – felelte Carla – én nem találtam csúnyának. és ismerem az életet. – olyanformán miméit.... a társasági illem sokszor rákényszeríti az embert. hogy valamit mondjon. egy percre eltűnődött. összeölelkezve.. aki láttam már egyet s mást.. aztán hirtelen odafordult a lányához: – Hanem. – Semmi kétség – felelte az anyja magabiztosan. ki tudja. mint egy szuka. – hogy nagy kedve volna felvenni az elejtett szálat. csend.. De Merumecinek jobb dolga is van. s igyekezett nem nézni erre az anya-maszkra. amiket te nem veszel észre.... mintha azt mondná: gyertek velem. – De hiszen a barátnője vagy. – Lehet – hagyta rá Carla.... szembe mézesmázos. én is jövök mindjárt. igen. de ha én. ő meg azt hitte. undorodnék tőle. mintha nyálkás lenne... mit hiszek én? – folytatta hozzáhajolva.. minden ujjara kaphatna különbeket is nála. ez egyszer így van. .. ez a nő számomra valahogy testileg is visszataszító.– És az a ruha? – folytatta az asszony. én igazán jóindulatú vagyok mindenkivel szemben. de ezt a nőt... félrevonta a száját. ahogy egy fényképet vesz le az ember... meg amilyen fellépése.. mert nem mondott semmi érdekeset. mondd meg őszintén: láttad... „Egy kicsivel több igazmondás – szerette volna odakiáltani neki – azért nem ártana.... hová jutnánk különben. azt már nem nézhetem szó nélkül. de közben tele tűzzel. – Igazán? – kérdezte. hanem én. egy percre elhallgattak mind a ketten. a kiszámított képmutatást." De az önmagáért való alakoskodást – folytatta az anyja –.. nem tudom... mindent. szegénnyel. az ujjam hegyével sem nyúlnék hozzá.. amilyen kiállása van. én mindenkiben találok valami jó tulajdonságot. alig maradt valameddig... nahát. hogy ha én férfi lennék. hogy rám nincs ilyen hatással... azért nézett be.... tele forrósággal. mama – mondta Carla –. hogy hazakísértesse magát vele.. majd lent a földszinten. és aztán ő. mintha hívogatná őket... mint hogy vele törődjék.... fájdalmas munka.– amellyel anyja kivájta magából a tévedésnek ezeket az építményeit...

nem akart a lányhoz nyúlni. hogy össze ne essék. az igazat megvallva.. igaz is. – De végre is – mondta Michele előrelépve – te nem adsz nekünk semmit. amelyre fehér ég feszült –... s kinézett az ablakon.. aztán minden bevezetés nélkül így folytatta. félig buja mosoly lobban fel: – Először is anyádra való tekintettel.. és még maradna is rajta egypár tízezer líránk. de azt előre . és kifutja az időből.. – Már adtam – felelte a másik ingerülten és bosszankodva. igaz ez? Leó arca elkomorult: – Szamárság – felelte. és maga alá gyűrni ott helyben a díványon. hogy ha eladnánk a villát árverésen. rendben? – Carla bólintott. ugye? – fejezte be Carla.. és mégis. én egy kis idő múlva utánad megyek. fokról fokra. amit akartok.... mivel minden pillanatban várhatta. Michelét szinte vonszolva maga után a kezénél fogva: – Jó napot... ki tudnánk fizetni magát. Merumeci – kiáltotta a szeretőjének. copfokkal a válladon. Leó elégedetten összefonta a karját.. majdnem lányomnak.. A lány megfordult. megszorongatni. – És mégis szeretjük egymást.." De ha Carlára nézett.. későbbre halasztóm az egészet. de minek kellett az a cédula? – Milyen cédula? – „Majdnem lányomnak" – felelte Carla. s hideg düh fogta el iránta. akkor. – ismételte halvány mosollyal –. a legjavából.. s egyik kezével végigsimítva a homlokán. de különben – folytatta sértődötten – csináljatok.. amikor ott voltunk a függöny mögött. hogy jutott ez az eszedbe? – Múlt este – felelte Leó nyugodtan –. – És miért írtad ezt? A férfi arcán félig tetszelgő.. ahol. „Micsoda szégyen – gondolta –.. úgy lépegetett le a lépcsőn. mintha már el is felejtette volna –. belépett a szalonba.. mintsemhogy felcsigázva és vágyakozva hoppon maradjak – gondolta –. amikor magunk leszünk. hogy láttalak még ekkorácska gyereknek... mint amennyit én adok érte.. az apja lehetnél. és arra gondoltam: – Lám.. és leültette a díványra: – Köszönöm az ajándékot – szólalt meg a lány. ezt írtam. abban a szent pillanatban. el sem moccanva a helyéről –. ajándékozzátok el. – általában véve talán. és azzal kész. mert szeretem azt képzelni... Anyád – mordult fel egyszerre – liba. Leó várakozott. – Áh. senki sem kínálhat többet a villájukért. miért. tekintetét rászegezve. pucér lábszárakkal. adjátok el a villát. a te lányod. – De ez természetellenes! Leo a lány komoly és nyugtalan arcát látva felnevetett: – Igen. hogy átengednénk magának. háttal feléje. belépett az anyja.Carla szíve meglódulva vert. – Egymásra néztek.. ahelyett.. Viszketeg vágyától sarkallva még nagyobbra nőtt ingerültsége a szeretője iránt. erre sohasem gondoltam.. mint akit ájulás környékez. vagy amit akartok. de az ajtócsapódás elvágta a szavát. hogy a lányom vagy. aztán meg.. Michele itten – harsogta azt mondja. és felbámult a mennyezetre. – Igaz is – folytatta a férfi –. de az egyes esetekben mindenki a saját érzései szerint cselekszik. ebéd után valami ürüggyel menj le a kertbe. micsoda feneketlen szégyen. mint egy lampion: szerette volna átkapni. hogy az anya tapintatlanul rájuk nyit: „Inkább. – Á – kiáltott fel Leó." De a rombolás vágya erősebb volt iszonyatánál: – Én. az ablaknál állt.. a fiára mutatva: – Nézze. de hát a gondolat nem sokat számít. felelni akart. mielőtt elfelejteném. te csak kiköltöztetsz bennünket. eszembe jutott. persze. az arca kigyúlt. mint anyja sejtette.. ha egyszer úgysem vagy a lányom. Carla ránézett. a lugas felőli oldalon. és a szemébe nézett: – De nem gondolod.. eszébe jutott Mariagrazia előző esti féltékenységi jelenete. s vontatottan mozog.. itt vagy – megfogta a karját. hogy ez a két dolog – hogy is mondjam – összeegyeztethetetlen? – Miért? – kérdezte Leó folyvást mosolyogva.. ki tudja.

hogy ilyen leplezetlenül vádolják naplopással és tehetetlenséggel.. rácsodálkozva magában anyja helyesléstől és büszkeségtől ragyogó arcára –. akinek te hiszel. „Cselekedni – gondolta megrészegülve –. előrelépett.. hogy bolondozik-e. vagy komolyan beszél.. Michele dolgozni fog. amíg keresni fog. – Például úgy – felelte az anya tüneményes ostobasággal –. hanem az anya. amely sugallta. hogy a szeretője elhagyja. míg az szánakozva mosolygott rajta –. és megállapodásra juthatnánk valahogy. – Nem – lépett közbe –. egyik kezével kevélyen végigsimítva . tényekkel fogom bebizonyítani. például felpofozni. Felháborodása túláradt. – mit akar ezzel mondani? – Nem szeretném. nincs mit tartania attól. drága asszonyom. leginkább pedig attól félt. kis mitugrász.. s akármit megtett volna. én mitugrász vagyok – mondta színtelen hangon.. hát akkor..fia fején.. jól táplált. nem kétséges. megint közelebb lépve –. hogy a te segítséged nélkül is fenn tudom tartani magamat és a családomat.. árverésen azért talán mégsem. De Leó nem volt ilyen ostoba. hogy minden közönye ellenére is cselekednie kell: „Most fel kell háborodnom" – gondolta. Michele megint lépett egyet előre. hogy üzlet és csalás rokon értelmű szavak... – Szamárságok – kiabálta –. becsületét. jó kis ideig. és keresztet vethet erre a boltra. jó pár év beletelik még. idáig hallgatott. hogy tudok úgy dolgozni és pénzt keresni. csak hiúság és gőg. megadó tekintetéből kiolvasta gondolatát: „És ki akarna engem elvenni?" – de az érzés. hogy rám ne számítsatok semmiben. lesújtó kacaj fogadta: -Akkor várhatnék egy kis ideig – szólalt meg végre Leó. – Igenis – kiáltott fel Mariagrazia.. amíg Michele keresni. de maga. a kezemben.. és nem gondolod. az bizony.. aki kénytelen-kelletlen hagyta. – Én – szólalt meg tökéletesen félresikerült hangon – nem az vagyok. és a lejárat napján a pénznek itt kell lenni.. de ami Michelét illet. hogy maga meghagyná nekünk a villa haszonélvezetét. ami a pillantás nyomán támadt benne. Michele. erőltetett. – Áh. kis mitugrász vagy. és gazdag lesz – folytatta lobogva –. és Carla férjhez nem megy. az ablakpárkányra dőlve a bársonyfüggöny előtt.. ha a szó jelentését tekintjük. de nem nézett rá. faképnél hagyva az egész társaságot. de most.. mekkora kockázatot vállal ezekkel a szavakkal.. szabhatna kedvezőbb feltételeket is. s a kevéssé barátságos érzést. hogy anyja belekeverje ebbe a vitába. legszívesebben elrohant volna. majd meglátod – tette hozzá. dolgozni nem kezd. ha félreértene – magyarázkodott Leó –. „Mitugrász?" Hát nem súlyos. ha ugyan a helyes utat követi efelé. s a lány bánatos. mint akárki. amit nem hiszek. azt hiszem. hogy Carla mihamar férjhez megy. alapos kétségeim vannak. ha valamiben. Michelével sohasem tudja az ember. – Hogyan? – kérdezte az anya felberzenkedve. amiért ő ennek a létnek eleven végzete.. nem volt benne se szánalom." Egy perc vesztegetni való idő sincs. semmi egyéb. hallva. nem vagyunk mi rászorulva senkire sem. hát az üzletben nem ismert tréfát. merőben más volt. most megnyugtatta. hogy esetleg megsértődhetnék ezen? . nem. hogy maga felé hajlítsa. Leó tudta. megértette. de bizonyosan az.. egész tenyere elférhet rajta...megmondom. akinek eladásról s árverésekről fogalma sem volt. – És hogyan? – kérdezte a férfi.. se ellágyulás. és ha ezek tényleg elárverezik a villát? Akkor kiderül a valódi értéke. egy lépésre tőle. mikor hamis vígsága elült –. Merumeci. ebben a tekintetben. mint az. amit szívből kívánok is neki. hogy elvéti a célt. csak valami olyasmi derengett benne. A javaslatot lármás. vérmes. jól borotvált arc. dühösen megvonta a vállát. teljes fényben a széles. jó hírét kikezdő sértés-e ez a „mit ugrász"? Saját közönyös nyugalma után ítélve. amelyre le kell sújtania. – Carlára nézett. Leó ott áll.

először is. a harmincezer líráról nem is beszélve. ezt láthatja akárki. hogy lelkiismeret-furdalást kelljen ereznem. – hogyan? – Megmagyarázom – felelt Leó –. keményített lenvászon gallér csodásán feszült a kiborotvált nyak köré.. nem gondolja? A két alak elvált egymástól: – Csak annyit akarok neki mondani – jelentette ki a férfi szárazon –.. „Mert te tudod!" – gondolta a fiú rásandítva. – Szóval te pofon akartál ütni – szólalt meg végül a férfi enyhén csúfolódó hangon –.. mondjuk... adok egy bizonyos összeget. – Nyugodtan beszélt.. – Na jó.. hogy még engem se fog tudni kifizetni.. mögötte a két hüledező nő. a magam részéről.... hogy itt hagyhassam a villát. ha belenéz egy újság negyedik oldalába. minthogy a villa a városon kívül van. mindenki eladni akar.. Az anya a háta mögül kiáltozott: – Mi az? miért? – Magára Michelére pedig a legnagyobb hatást még ebben a kényelmetlen helyzetében is a férfi biztos... – Azért – folytatta az anya.. kétsoros zakó simult. – Én elfogadnám Merumeci feltételeit. de a foga közt szűrte a szavakat. aligha ez a legjobb mód arra. az utóbbi időben esetleg végrehajtott munkálatok fejében. – adja el valaki másnak.... mesterien megkötött nyakkendő siklott.. volna még hozzád egypár szavam..– Felőlem nyugodtan megsértődhetsz – felelte Leó semmibe vevő mosollyal. már ott találta magát az ablakmélyedésbe szorítva... hogy nem. – Magának ezerszer is igaza van – vetette közbe magát az anya hízelgőn tüsténkedve –. a mellény hasítékába sárgával csíkozott. egyszerűen: – Engedj el. nem engedlek el. harmincezer lírát. mit tudom én. lássuk csak.. amíg más lakást nem találnak. határozott eleganciája tette: hátára barna szövetből készült. – Carla és az anyja azonban közéjük furakodtak: – Engedje el. és megszólalt. akár szegényen is. adok ezen felül még harmincezer lírát. nem tudja. – Hát akkor tudja..... mik az utolsó feltételeim: meghagyom maguknak a villát. megállították a csuklójában. – Én. ügyet sem vetve a fiú közbeszólására –.... Leo a csuklóját markolta. de tévedsz.. – Ebben maradunk? – kérdezte Leó. hogy a villa értéke meghaladja a zálogkölcsön összegét. körbetekintve az aggályos arcokon.. mit csinál. még nem született meg az az ember. de lendületét meglepő gyorsasággal megtörték. Merumeci – hajtogatta az anya szinte fájdalmasan –. Merumeci – mondta a lány fél kezét a bátyja vállára fektetve. aztán felnézett. amit számítsunk be a. friss. mama – mondta Carla.. többet ér. és majd meglátja. . ezen felül. hogy ^az barátja vagyok. – Hát akkor miért kevertél bele? – kérdezte előrelépve. de azért szemmel tartotta a fiút. hogy történt. beszélhet vele anélkül is. fehér ingén a havasán tündöklő. hogy megállapodásra jussunk. ha erről a dologról akar beszélni. kedvesem – felelte a másik –.... megmondom egyszer s mindenkorra. ebben a válságban nem vásárol senki. s ránézett a szeretőjére –. a világ semmi kincséért sem akarom. – Nem. én állítom. s még rá sem eszmélt. forduljon hozzám.. és nem könnyű találni valakit... hogy ideje volna véget vetni ennek. de ne törődjön Michelével. mit mondok magának? – felelte Leó nyugodtan. amit akar. nem.. aki idefent akarna lakni.. – Akkor nesze – Michele felemelte a kezét.. és elmehessek máshová... maga azt állítja. hogy az ilyesmi megengedhetetlen. és aztán... eltekintve attól. egyszóval a kölcsön felvétele óta történt javításokért... hogy így lefogná. de mert be akarom bizonyítani. – Harmincezer lírát? – ismételte az anya tágra nyílt szemekkel. alig várom.. rossz idők járnak. amiért rossz tanácsokat adtam. meg aztán. de csináljon. akinek ez sikerülne.. – De a villa többet ér. mindezt néhány másodperc alatt figyelte meg.

Az anya elkeseredve legyintett: – Te hallgass. – Ezután megrökönyödött csend állt be; Mariagrazia a nyomorúságot látta maga előtt, Carla a régi élet felbomlását, Michele nem látott semmit, s hármuk közt ő volt a legkétségbeesettebb. – Mindenesetre – fűzte hozzá a férfi – erre még visszatérünk... jöjjön el... jöjjön el, asszonyom, holnapután az irodámba... akkor hosszasabban megvitathatjuk a dolgot. Az anya valamiféle mohó és fájdalmas lelkesültséggel bólintott: – Holnapután?... holnapután délután? – Délután. Néhány percre csend lett; aztán Mariagrazia felszólította a társaságot, hogy menjenek át az ebédlőbe. Az asztal ünnepélyesen s kifinomult ízléssel volt megtérítve; ezüst és kristály – a család legjobb asztalneműje szikrázott a fehér térítőn, az ebédlő fehér fényében; az anya helyet foglalt az asztalfőn, s bár ugyanúgy ültek, mint az este, mindenkinek sorra helyet mutatott: – Merumeci ide, oda Carla... oda Michele – talán, hogy az ünnepi hangulatot fokozza, vagy talán egy hajdan bevett szokást követve, amikor nagyobb számban gyűltek össze vendégek hasonló alkalmakkor. – Szerettem volna – szólt evéshez látva – olyan ebédet tálaltatni Carlának erre a napra, ahogy én elképzelem; mindenféle különlegességgel, vagyis hát egy szabályszerű ebédet... de mit csináljak? Manapság már nem megy az ilyesmi... a szakácsnőm is, rossznak nem rossz ugyan, de jónak se lehet mondani... hogy én mit beszélek annak... így csinálja, úgy csinálja... de nincs benne odaadás... Márpedig ahol odaadás nincs, ott semmi sincs. – Igazad van – helyeselt Michele csúfondáros buzgalommal –, ez bizony így van... odaadás nélkül semmire sem megy az ember... én is például, mennyire erőlködtem, hogy egy pofont adjak Leónak, mégsem mentem semmire... nincs bennem odaadás. – Hogy jön ez ide? – vágott közbe az anya elvörösödve mérgében; – mi köze ehhez Leónak?... a szakácsnőről beszéltem... ó, Michele, te sosem változol... még ilyenkor is, azon a napon, amikor a húgod született, amikor el kéne felejteni mindent, és őszintén örülni, pofonokról meg veszekedésről jártatod itt a szád... hát sohasem fogod már megemberelni magad? – Hagyja, drága asszonyom, hadd beszéljen – jelentette ki Leó szemét fel sem emelve a tányérról –; énnekem úgyis mindegy... én meg se hallom. – Elhallgatok, anyám, elhallgatok – kiáltott fel Michele, aki még idejekorán észbe kapott, hogy rossz hangot ütött meg –, légy nyugodt, néma leszek, mint a hal, nem zavarom meg többé ezt az ünnepet... Csend lett megint; bejött a szobalány, és leszedte a tányérokat; aztán az anya, aki kutató tekintetét le nem vette a szeretőjéről, odafordult hozzá: – Jól mulatott tegnap este, Merumeci? Leó Carlára pislantott, mintha azt mondaná: – Na, helyben vagyunk – de a lány nem viszonozta pillantását; hallotta a férfi válaszát: – Hol? Mikor? – s közben érezte, amint lent az asztal alatt egy láb nyomul az övéhez; ajkába harapott: ez az olcsó kétszínűség mintha koromsötétséget vetített volna elébe, szeretett volna felállni, hogy kikiabálja az igazságot. – Hol? – felelte eközben az anya. – Hát Lisánál... nézzenek oda! – Eh... ha azt hiszi, hogy különösebben szórakoztató dolog valakit hazakísérni. – Nem én – csapott le rá az anya rosszindulatúan vihogva –; én bizonyos fajta társaságban szívből unatkozom... de maga igen, maga keresi az efféle társaságot, hát nyilván kedvét leli benne. Leó már szóra nyitotta a száját, amikor Michele, szokásos szeleburdiságával közbekottyant: – Ó, anyám – kiáltotta, Mariagrazia előbbi szónoklatát utánozva –; te sosem változol... még ilyenkor is, azon a napon, amikor a húgod, nem, bocsánat, a

lányod született, amikor el kéne felejteni mindent, és őszintén örülni, Lisáról meg hazakísérésről jártatod itt a szád... hát sohasem fogad már megemberelni magad? Carla akaratlanul is elmosolyodott ezen a bohóckodáson, Leo pedig szívből jövő hahotára fakadt: – Helyes, Michele – kiáltotta; az anya azonban megsértődött: – Mi közöd neked ehhez? – förmedt a fiára; – én beszélhetek Merumecivel a magam dolgáról, amennyi tetszik, azért neked még nem kell beleártani magad. – De ilyen napon, mint ez a mai? – Hogy jön ez ide? – Az anya dühösen megvonta a vállát. – Én csak megemlítettem, hogy... egyébiránt – folytatta –, felőlem beszélhetünk másról is... de magát, Merumeci, figyelmeztetem, hogy ezentúl keressen más helyet, ahol a szeretőivel összejöjjön, az én házam nem találkahely… értette? Először történt, hogy Mariagrazia idáig engedte ragadtatni magát indulataitól; s ekkor valami váratlan dolog történt; Carla, aki az ilyenfajta jelenetek alatt mindig néma maradt, most szót emelt: – Csak egyet szeretnék tudni kezdte; igyekezett nyugodtra fogni hangját és szavait, de gyermekes arcának rángása, halvány pirulása, szeme szokatlan ridegsége mély haragról árulkodott –; szeretném tudni, mama, hogy van-e fogalmad arról, amit beszélsz... csak ezt szeretném tudni. Az anyja rábámult, mint valami csodára: – Á, hát ez újság!... most már majd beszélnem sem lesz szabad. – Szeretném tudni – fújta tovább a magáét Carla, és hangja már emelkedett, vibrált, ajka remegett –; hogy szabad-e ilyesmit csinálni... – nagy fejét kissé lehajtotta, s furcsán, alulról fölfelé, az anyja szemének szegezte pillantását. Egy percre csönd lett; a másik három hüledezve s értetlenül meredt egymásra; talán csak Leó pedzette meg halványan, milyen lelkiállapotban lehet Carla; aki most, hogy jobban láthassa az anyját, féloldalt fordult egy kicsit az asztalnak, s szinte összekuporodott a túlságosan magas támlájú széken, sovány válla így még szűkebbnek tetszett, feje még nagyobbnak... mint aki ugrásra készül. „Kis fúria gondolta Leó, míg figyelte –, mindjárt ráveti magát Mariagraziára, és végigszántja az arcát a körmével." De katasztrofális sejtelmei mégsem váltak valóra; Carla csak a fejét emelte feljebb. – Ezt szeretném tudni – ismételte –, és, hogy meddig lehet ezt még csinálni, ezt a nyűglődést nap nap után, örökké egyformán, soha ki nem keveredve ezekből az ócskaságokból, rajtaesve minden butaságon, ami az eszünkbe jut, folyvást veszekedve és marakodva mindig ugyanazon, és soha el nem szakadva a földtől egy ennyicskét sem – tenyerét megemelte az asztal fölött, haragos szeme könnybe lábadt, teste remegett –, mármost – folytatta kiegyenesedve – szeretném tudni, hogy szerinted szép dolog-e ez... te nem veszed észre... de csak egyszer látnád magad egy tükörben, amikor beszélsz, amikor porolsz, akkor elszégyellnéd magad, és rájönnél, hogy meddig eljuthat az ember, ha már annyira elege van ebből, és annyira unja, és mennyire kívánkozhat új élet után, ami tökéletesen más, mint ez... – elhallgatott, s könnyes, enyhén kigyúlt arccal, nem is tudva, hogy mit csinál, vett a tálból, amit a szobalány nyújtott eléje. Az anya végre magához tért elképedéséből: – Nahát, ez már a teteje mindennek – kiáltott fel –, szóval mától fogva a lányomtól kell engedélyt kérnem, ha mondani akarok valamit?... én csak hallgattalak, de azt hittem, álmodom... ez már a teteje mindennek. – Én úgy érzem – szólalt meg nyugodtan Michele –, hogy Carla éppen csak érintette az igazságot... ez az egész több, mint kellemetlen, ez undorító... de hát hiába is kapálózunk ellene, jobb beleszokni. – Ne túlozzuk el a dolgot – szólt közbe csillapítóan Leó –, Carla nem ezt akarta mondani. – Menjen már – vágott vissza az anya –, tudom én, honnan fúj a szél, megmondjam, mi a baja Carlának, Michelével együtt? Az, hogy önzők... ez az igazság... önzők, és ha tehetnék, elmennének innen, egyedül hagynának engem.

Remegett a hangja, az ajka: elmenne innen mindenki, Leó is velük együtt; és akkor aztán valóban egyedül maradna. Carla ránézett, most már bánta, hogy beszélt; mert végre is mire volt jó? Rocskával nem lehet kimerni a tengert, az anyja úgyis csak olyan marad, amilyen, értetlen, nevetséges, tovább kóvályog a sötétben, rajta már a csoda sem segíthet; semmi se sül ki abból, ha huzakodik vele; okosabb cselekedni. „Elmenni innen igazán – gondolta, Leó vörös, nyugodalmas arcába nézve –, még ma, most mindjárt, és soha vissza nem jönni többé"; de keserűségét elfojtva mégis békítgetni kezdte anyját: – Na igazán, mama, én nem akartalak megbántani – mondta szelíden –, csak azt kértem, hogy, ha már a születésnapom van, tégy félre minden vitát, hiszen te magad mondtad... és... – És örüljünk őszintén – fejezte be Michele elfintorodva. – Úgy van – hagyta helyben Carla komolyan –; örüljünk – de anyja ostoba, sértetten tanakodó arca láttán szeretett volna felkiáltani: „Minek örüljünk? hogy ilyenek vagyunk, amilyenek?" Egy pillanatra elhallgatott: – Nahát akkor, mama – folytatta aztán –, nem is haragudtál meg, ugye? – Én sohasem haragszom meg – felelte az anya méltóságteljesen –, csak úgy gondoltam, hogy egy lánynak, aki tiszteli az anyját, nem így kéne beszélnie. – Ezerszer is igazad van, mama – erősködött Carla egyre szelídülve –, ezerszer is igazad... de most felejtsünk el mindent, legalább a mai napra, és gondoljunk vidámabb dolgokra. – Nagy ravasz vagy te – felelte az anya, feltünedező mosollyal –, na jó, hát felejtsük el, de csak, mert ma téged ünnepelünk... máskor nem így végződött volna. – Remek – helyeselt Carla, az iménti készségesen nyájas hangon –; köszönöm, mama... ti meg ketten, Leó és Michele, meséljetek nekünk valami vidámat, hadd nevessünk. – Így hirtelenjében – mondta Leó, letéve a villát – igazán nem is tudom, mit mesélhetnék. – Nekem – szólt bele Michele is – volna egy igazán jó történetem... akarjátok, hogy elmondjam? – Halljuk – buzdította az anya. – Íme – Michele elnyújtott nyakkal kántálni kezdte: Nagypéntek éjszakája volt, a kalábriai betyárok körülülték a tábortüzet; s az egyik megszólalt: „Te Beppe, te annyit ismersz, mesélj nekünk valami jó históriát" – és Beppe krákogó hangján rákezdte: „Nagypéntek éjszakája volt..." – Elég, elég – visította az anya nevetve –, az égre... soha sincs vége... tudjuk már. – A farkába harapó kígyó – nyilatkoztatta ki Leó. Belépett a szobalány egy csodálatos tortával, amely tejszínhab-betűkből a „sok boldogságot" feliratot viselte; először az anya vett belőle, utána Leó, aztán Carla, legvégül Michele. – Nahát, nem tetszett? – kérdezte a fiú. – Éppenséggel nem – felelte az anya illedelmesen csipegetve –, ennél ostobábbat már... – Ilyesmiket tanultok ti az egyetemen? – kérdezte csendesen Leó, fel sem pillantva a tányérjáról. Michele görbén rápillantott, de nem felelt. – Volna még egy másik történetem is – készségeskedett –, de félek, az sem lesz az a fajta, ami nektek tetszenék... Egy idősödő hölgyről volna szó, aki szeretőt tartott. – De ez nem vidám történet – vágott közbe sietve Carla, bátyjára szegezve a szemét –; én pedig csupa olyat szeretnék, amin nevetni lehet. – Attól függ – jegyezte meg Leó –, ez lehet vidám is, meg nem is. – Különben is, Michele – tette hozzá az anya hegyesen –, nem szeretem, ha ilyen szabadon beszélsz ezekről a dolgokról Carla előtt...

. – új. aprólékos gonddal hántva le egy alma héját –. menj már – gondolta magában mulatva –. amit szavai keltettek volna. én szívből kívánom neked. – Kár – szólalt meg közben Michele –. tétova maszkot. hogy magához édesítse a lányt. ami mindenben.. – Maga hallgasson – szólt rá az anya nyugtalanul –. hogyhogy megváltoztatod az életedet? Egy szép napon felébredsz. amit evett. hogy máról holnapra férjhez mehetnél. – Minden értelemben. – Új... és gúnyos: – Például – magyarázta szárnyaszegett hangon -: ha ma összetalálkoznék egy amerikai filmvállalat igazgatójával. de • tanulságos. sóvár gyönyörűséggel elképzelte az elképedést.. – a lány ránézett. de gyorsan – gondolta –. – Nem értelek. és behozta a gyümölcsöt... kedvesem – mondta Mariagrazia –. de nem tartom nagyon valószínűnek. gondját kell viselnie a férjének.. „Ej. nem olyan haszontalan. kedvesem – felelte az anya ridegen –.Leó kis híján elvigyorodott ezekre a szavakra. többet tud erről Carla. – De mama – kockáztatta meg Carla. „Véget vetni ennek az egésznek. a felháborodást.. nem olyan felületes. amik változást hozhatnak egy ember életébe. vagy csúfolódva felkacagni. akkor rögtön megváltozna az életem. aki szépségemtől lenyűgözve felajánlaná. úgy értve. hogy anyjának többé semmi ábrándja ne lehessen ártatlansága felől.. a szoba fehér levegőjében lebegő ostoba. az anyját nézte.. ami gyökeresen megváltoztatja a szokásainkat. hogy színésznőt csinál belőlem. – Ezek szerint.. tenni róla. most sem válaszolt bizalmas. és megnyomta. akárcsak az előbb. Újra elhallgattak. akinek szívén feküdt.. – De. vannak más dolgok is.. nahát. mama. Az anya elbiggyesztette az ajkát: – Úgy beszélsz. – Mégpedig? – kérdezte Mariagrazia fagyosan. már aznap este. nem látom be. .. és így nem látom be. nem igaz? – Reméljük – felelte Carla. a szobalány tányért váltott. hogy férjhez megy. nem csak a házasság... – Néha jót tesz a változás.. szomorú... veled nem lehet vitatkozni.. – Minden megtörténhet – szólt közbe Leó. hogy változtathatnád meg egyszerre az életedet. s fojtottan felsóhajtott. nagyon tanulságos történet lett volna.. az ijedelmet.. mondj valami példát. mintha biztatná. neki már elment a kedve a nevetéstől. mint egy gyerek.. és azt mondod: „Ma megváltoztatom az életemet": hát hogy volna lehetséges ez? – Lehet tenni valami olyat – felelte Carla lesütött szemmel. vagyis nem olyan ostoba.. de Carla. – Carlának igaza van – jelentette ki Leó. magyarázd meg. aztán felnevelni a gyerekeit. de azért beletörődő maradt. ott van a háztartással járó felelősség.. – lábát a lányéhoz csúsztatta az asztal alatt. talán nem nevetni való.. s lemetszett egy cikkelyt az almából. mától kezdve új élet kezdődnék számodra. ha nem úgy.... cinkos érintésére.. mi módon változtathatná meg az életét egy tisztességes úrilány. egy sor olyan dolog. idegesen szorongatva a kezében tartott kés nyelét –.. és mindenestül megváltoztatja az ember életmódját. Mármost. dühében összecsikorgatva a fogát –. mint magad". mint a mostani. nem értem... csak mert kedvet kaptál rá. mélyebb.. Akkor valóban megváltozik az élet.. ha vannak. hogy teljesen megváltozik. egy gondolaton rágódott: mikor adja oda magát Leónak. hogy nevessen vele. Carla szinte gyűlölettel nézett rá: „Mégpedig Leó szeretőjének lenni" – lett volna kedve felelni. Carla – szólalt meg Leó. vagy valamikor máskor? – Milyen értelemben új? – kérdezte az anya. hogy holnap már ne beszélhessen így" s feltörő ingerültségében legyinteni lett volna kedve.

Leó. Carla nem nézett fel. Merumeci. nézte őket: „Hát lehetséges lenne – tűnődött szorongva –.. nem tudta volna eldönteni. ma a születésnapom van. másodszor is kitört. és azon is igyekeznünk kell majd. események rajzottak el a szeme előtt. Addig nem változik meg semmi. amiért elvesztette akkori ártatlanságát és felelőtlenségét. de olyan halkari. de maga sem tudta. hogy csak ennyi az én világom." – Itt maradunk – ismételte az anya bizonytalan mosollyal. hogy a húga sírva fakad –. hogy az elöljáróban elhangzott vádakon ne kelljen fennakadnia: – Na de miért kell így sírni. egyszerre keserű és édes is volt az egész. és akit ő is szeretne. alig sikerült heves vállrándítását elnyomnia: „Maradtok a fenét – szeretett volna ráordítani az asszonyra –. mint az elmúlt.. – Addig. és máshová megyünk lakni.. ki tudja. igen. ami elronthatná a dolgát Carlával. úgy mentek el innen. ok nélkül. valami kétségbeesett szemérmetlenséggel keresve szemével a szeretője tekintetét: – Amíg te férjet nem találtál... hogy senki se hallotta meg. rázta a zokogás. nem tudja.. – De tréfán kívül – erősködött Carla –.. tökéletlenségükben . Leó ránézett. ma te vagy az ünnepelt. nevetnem kell". sőt az anya fel is állt... az anyja. itt maradunk.. kislánykának.. maradnak – mert a legsürgősebb azért az volt neki. fejét lehajtotta. és ez tökéletesen más lesz.. hogy ez így menjen tovább. és elsírta magát. arca elvörösödött. – Látjátok – kiáltott fel az anya diadalmasan –. és odalépett hozzá – ezek a könnyek nyilván elég őszintének tűntek előtte ahhoz. amikor felkeltem. mint akkor volt. mindhármukat elviselhetetlenül hamisnak és idegennek érezte. – Nem igaz.. éppen a múltkor mondtam Leónak. miért. te azt akarod. minek sírni? És felemelte a fejét. és a tükörbe néztem. – Micsoda dolog ez rikkantotta közbe Leó –. szemét törölgetve –. mint ezeket a dolgokat. inkább. s nem szólt: „Hisztéria gondolta. Ekkor történt. hogy Carla. nem szabad sírnod. igen. arca vérbe borult a dühtől. úgy néz ki.. asztal mellett sírni. hogy maró fájdalmába vonakodó megindultság lopózott. aztán meghallotta Leó csitító hangját is: – Ejnye.. hogy mit beszél. én el akarok kerülni.– Micsoda? – riadt fel az anya.. Merumeci a szavát adta.. – Anyja bután mosolygott. nem – mormogta a férfi. lehetetlen. hogy elodázza a jelenetet. megint csak nem bírva magával... hogy nemsokára itt hagyjuk a villát. aki szeretné.. „Nevetni – gondolta –.. de megállta. igen.. én ezt az egészet nem hiszem – kiáltotta szinte sikoltó hangon –. Csak Michele nem mozdult. hogy kevesebbet költsünk. anyai vigaszainak visszhangja. ej. azt mondtam magamban: – Ma új évet kezdek. szánalmasnak vagy leverőnek érzi-e a látványt. csak vidáman. hát nem fog akkor az élet megváltozni akárhogy is? – Ki mondta... a többiek zavartan összenéztek. – Kivörösödött arca hirtelen elsápadt. ha egy korához illő fiatalemberre találna. mert lehetetlen. mama. a nyakatokba kapjátok a lábatokat.. annál nevetségesebbnek és érthetetlenebbeknek találta őket magányos kitárulkozásaikban." Nem tett semmi különbséget húga és a másik kettő közt. és boldog. a könnyek fátyolán át gyermekkori alakok. hogy itt maradunk? Mindnyájan a férfira néztek: „Hogy az ördög vinné el" – gondolta Leó. ameddig. hogy elmegyünk? – vágta rá Mariagrazia. – Igazatok van – mondta szilárd hangon. akkor nyugodt lenne. de anyja lanyhán bátorító szavaiban oly tisztán csendült meg gyermekkora együgyű bánatainak. hogy megfúljak itt. érted? a romlást. és ma reggel is.. hányadszor már. Én inkább kívánom a romlást. – Hogy a lányomból még ma színésznő legyen? Maga. csak ezek az emberek tartoznak hozzám?" Minél tovább hallgatta őket. amint. – még valamit szeretett volna hozzátenni. egy percig tartott csak. ott ülnek együtt az asztal körül. Merumeci. mintha olyannak látta volna most önmagát. amikor látta. s hirtelen megbánás mart belé. Carla.. s ököllel az asztalra csapott: – Én.. de azért azt felelte: – Igen... nekem éjjel-nappal csak ez jár a fejemben.

.változhatatlanul. és Leó. olyan bárgyún. szeme fásultan lehunyódott: „Itt valami tévedés van – mondogatta magában –. a gyümölccsel végeztek. – Jó – szólalt meg végül az anya –.. mint Carlának. felemelte poharát: – Az új életre. ellökni. aztán a jobbat – jegyezte meg az anya bölcselkedve –. és ráeszmélt. hogy könyörög-e. még csak el sem mosolyodott. ez utóbbi az állat két kezébe támasztva. no meg – tette hozzá hirtelen megvilágosodott ötlettel – a régi barátokkal egyetemben. amelyeket az imént hozott be a szobalány: – Ez jó – jelentette ki végül szakavatott hangon –. hogy öreg. nem tetszett meg. Leó felvette az egyik üveget. bizalmasan. – A barátságunkra. beszéd és koccintgatás egyszerre abbamaradt. előbb azonban megkérném Michelét. érzik. – asszonyom. – Merumeci – röpködtek meleg s némiképp érzékeny hangon. kívánjuk tiszta szívből. koccintott a szeretőjével. no. aztán ittak. vörös. a férfi célzatos és gúnyos kétszínűsége elébe vetítette a romlást. senki sem értette. egymást keresztezve a rendetlen asztal fölött. aztán a fiúhoz lépett. mind a négyen felemelkedtek a poros csillár alatt. „Neked van igazad” – gondolta Michele –. mi jár a fejedben éjjel. hogy a habot el ne csorgassa. vagy parancsol. most egy-egy talpas pohár állt mindegyikük előtt. s Leó elmerülten betűzgette a francia címkét a két borospalackon. s letette szalvétáját az asztalra. amely olyan bután tekeredett szét elnehezült orcái között. őneki pedig. Michele felnézett a magabiztosan és jóakaratúan mosolygó Leóra. három – számolta ki színészkedve. nevetni kell – és szétvonta a száját. most pedig – folytatta – felköszöntőt mondok. és kezet nyújtott neki. s kissé utálkozva. mire vágyódsz te olyan nagyon. a poharak egymáshoz kocódtak. hogy ne vágjon ilyen siralomházi képet: pezsgő ez. aggodalmasan és parancsolóan nézte őt. ő ült. nem fogok mellé. amint van. – Így már jól van – mondta Leó. eltaláltam? – Az anya lelkesen bólogatott pohara mögül. egy gazdag. megcsendült fájdalmasan minden koccintásra.. Azért azt hiszem. kettő. módfelett elégedetten Szókratészre tett előbbi célzásával. ez pedig kitűnő. és lefejtette róla a fémzsinórt: – Egy. – Az anya szája mosolyra futott. Michele – szólt végül Leó. – Előbb a jót.. fenékig ürítette a poharát. hogy a nevetgélés. ez az óhaja. épp ellenkezőleg. hogy f elálljon. teletöltötte a poharakat. bizonytalan pillantásokat vetve egymásra a bor felett. hogy maga is észrevette. Körülnézett. minthogy ha jól értettem. alulról felfelé látta széles törzsét. a régi szokásokkal. és elmosolyodott rajta. hogy ne változzék meg soha semmi. és az arcába nevetni". Senki sem látta. – Michele. a kelyhek kristálya csengett. nappal. nem bürök. arca elsötétült.. szemével hidegen igent intett hát. és nagy lendülettel ivott. „három"-ra a dugó kipattant. atyai mosolyát. Carla – mosolyogva koccintott a lánnyal: – Én tudom jól – folytatta incselkedő tekintettel –. egy hajtásra kiürítette a poharát. ránézett az orra alá tolt kézre. sorban mindenkire. bontsa fel maga. mintha valami titokról ejtene szót. sietve. „Ellökni – gondolta –. . Leó előtte állt.. és lehajtotta a fejét. mint Carla és az anyja. itt valami tévedésnek kell lennie". szép és okos férfi oldalán. de neki le kellett merülnie az élet legmélyére. Carla – mondta az anya halkan. üdvözlő szavak: – Mama. Carla. mintha megcsiklandozták volna a hóna alatt: – Éljenek a régi barátok – kiáltotta nekifeledkezve. – Ezt a háziasszony egészségére – folytatta Leó –. Merumeci. – A te egészségedre. amely felé haladt. a csillár vagy az asztalon szétszórva heverő edények sem lehettek volna mozdulatlanabbak. mert ezt a francia bort sohasem szerette. mély csend lett. homlokán két ránc mélyült ki. az ünnepelt azonban nem felelt. – Kitűnő – tódította Leó –. hogy maradjon minden úgy. a négy meghajló fej közt. ha neked minden tekintetben szerencsés házaséletet kívánok. hogy elrejtse megnedvesedett pilláit.

" – Ó. igya meg maga vagy Carla. – Rajta. engedte. összehúzta a szemét.. jól van. Erre újból hangos jókedv kerekedett: – Ez már igen tapsolt az anya –.. sőt émelyítette. senki. és. s közben epedő és felgyúlt pillantásokat lövellt a szeretőjére –. mama. a bő ebéd tette-e. édeskés. és Leó megszorította.. s az üveg. álom ez. ismeri a mondást: „Ha üres. mint Michele és én. értetlen arcai a fehér délutáni fényben –. – Az anyja nevetett. – Na. Az anya megsértődött: – Téved – mondta méltóságteljesen –. de erőt vett magán. az asztal végén. most. . és megcsókolták egymást.. se kiürülni a poharat soha. róla tudomást sem vettek. a többiek most. s felmutatta két ujját: – Mennyi ez? – Húsz – vágta rá az anya nyerítő hahotával. tudta. és egy hajtásra kiürítette. már nem törődtek vele. jól jegyezzétek meg – jelentette ki szigorúan. „Akármi legyek – gondolta –. gyerünk – hallotta Leó hangját –. öklendő ízű folyadék eláradt a szájában. ő ránézett a férfira. mintha üvegen át nézné őket. nem nyelte le mindjárt. s a pillantás. nem sokan vannak. hogy szinte hinni sem akarta. hogy Leó magához vonja. olyan ellenállhatatlanul és fenyegetően parancsoló volt. Közben Leó az anyához beszélt: – Igyon maga is – unszolta –. Leó fogta az üveget.. hogy összeölelkeztünk. mint én – s hogy derekasságát bizonyítsa. – Igya meg maga – mondta az anya. duzzadozó vágy kezdett nyújtózni a testében. ne engedd se megtelni. – In vino veritas – folytatta Leó –.. én nem. addig nem szabad felállni az asztaltól. – Nagyon helyes – hagyta rá a férfi –. amely kísérte... aki sűrűn kacarászott. de a férfi mozdulata. békém lesz tőled?" Csak a fiú ült a tányérja fölé hajtott fejjel. ittak. nevettek.Megint felémelyedett benne a szánalom: „Ne félj – szerette volna mondani –. most már tökéletesen jókedvre derülve. egy percre vágy fogta el. – Nohát. ürítsd ki. ha a két üveg közül legalább az egyiket meg nem itatom vele". s hallgatta az elégedett bugyogást undorodó torkában. a habzó. megisszuk mi. A lány ránézett. mintha megbánta volna ezt az ölelést. mint valami rossz cselekedetet. Leó kezéből. villódzó fehér fénygomolyba révült. felnézett. különösen Carlának bőven. végre felnézett. a bor nem ízlett neki. senki se bántja a kedvesedet. hogy visszaköpje a szeretője arcába. én és Carla. amíg ebben a két üvegben maradt valami. igyon velem. – Megengedhetetlen kiáltotta Leó vígan –... nem igaz. összeölelkeztek. aztán Mariagraziára: „Berúgni – ötlött egyszerre lázas.. és fejezzük be ezt az egészet. hogy a lány részegsége megkönnyítené hódítását." – Pillantása megmeredt Leó és anyja közt. hogy a második pohárnál már elkészül. ha tele van. utálkozva felemelte a poharát. igazán. akik úgy bírnák az italt. s gondolatban már ízlelgette a kertbeli találkozás csemegéit. hogy áthághattak gyűlöletének sorompóján. összehajoltak az asztal másik végén – távolinak és idegennek tűntek.. mintha szégyenkeznék. rettegő agyába. adj kezet. az utolsó cseppig.. Michele. és újra töltött a két nőnek. nem-e. töltsd meg. hogy akarva-akaratlan engedett a felszólításnak: – Fenékig – kötötte a lelkére Leó –. sárga borsugarat csordítva magából. aztán pedig olyan nyílt lendülettel. életének silány. haha – nevetett az anya nekividámodva az avítt elmésségéken. ne férjen meg egymással – magában pedig azt gondolta: „Na.. a közöny lidércnyomása. hogy két olyan derék ember. ne lássam őket többé". felhajtotta a poharát.. poharát felemelve –. Carla? – és emelte a poharát. már ismét odahajolt a pohara fölé. biztos vagyok benne. megrémítették ezek az arcok ott körötte.. – Odanyújtotta a jobbját. nézzük – ékelődött Leó.

Felvette a második üveget. felemelte az undok poharat." Ránézett: – Egy kortyot a háziasszony egészségére? – szólt. ekkor hirtelen belényilalló rémülettel megértette. – Most pedig – folytatta aztán hirtelen Carlához hajolva – igyunk. és ivott.. hogy beszéljen. Carla habozott. de a főnökeim szeretnek. torka kiszáradt. hogy olyan férjed legyen.. ruhákat. a tárgyak imbolyogtak. magam ajánlkoznék férjednek. – Vallásos? – Nagyon. mintha vastag szemüveget viselt vagy akváriumba nézett volna. gondosan szótagolva a szavakat –. elmosódtak.. „Még ezzel a pohárral – gondolta –. asszonyom – kérdezte Leó nyugodt. miért beszél így Leó? Csúfot akar űzni az anyjából talán? Hiszen akkor nevetni kell: – Nekem – felelte végül tétován – nincs ellene kifogásom.. mint ő. figyelmes pillantást vetve Carlára.. te az én férjem. – Arra már én is iszom – rikkantotta az anya elragadtatva. egyedül vagyok a világon. erővel gyűrve vissza magába a nevetést.. – rábámult: „Hát nem az anyja szeretője ez?" – De hát te túl kövér vagy. igyon csak.. a feje forgott.. mint kivárni az igazi férjet. – Párizs sokkal érdekesebb – szólt közbe az anya. elfogadna vejének? – Nézzük csak – kapott a szón az anya. hogy előléptetnek. én jobb szeretnék Indiába – vágott közbe a lány nyafogva. most már nincs hátra más. a részegség megkuszálta gondolatait. – Nem.. de hát ki lesz ez a férj? – Azt csak az Isten tudja – felelte az anyja. – Szívesen iszom jövendő férjem egészségére – mondta. nyomban aztán úgy tűnt. – Ha nem tekintenélek már úgyis a lányomnak – kezdte Leó –. hogy tökéletesen eszénél van.. kívánnám neked.. – Hát akkor házasodjatok össze.. mint a gödény. a főpróba jól ment – mondta –. és megígérték.– Kitűnő. nohát. s sürgős szükségét érezte. – A férfi egy percig némán szemlélte a két nőt anyát és lányát. – Senkim sincs már.. és nem tudok semmiről többé". aki sohasem járt ott. részint a belsejét bizsergető izgalom hatása alatt rendkívül mókásnak találta mindezt -: nézzük csak. széles jókedve támadt. szemét már a kezdődő részegség köde borította... egy házat. hogy részeg. Leó – tapsikolt Carla fakó jókedvvel. – És ön. – Ó. és kicsattant belőle a kacagás. – Egyszóval úgy gondolja – fejezte be az anya –. attól még – tiltakozott az anya sértetten –. Leo is nevetett: – Úgy látom. nem is kövér. és az Isten áldjon meg benneteket – kiáltotta Mariagrazia. Leó. aki részint a bor. hozzám jönnél? Carla ránézett. hogy boldoggá tudná tenni a kislányomat? – Meg vagyok róla győződve – felelte Leó. és . és teletöltötte Carla poharát: „Itatni kell – mondogatta magában –. kapnál tőlem egy autót..... – Hát legyen India – állt rá Leó –.. de hát. elfogadnál? – Hogy te – kiáltotta a lány. de a mamától kéne beleegyezést kérni. egymásba folytak. – Hát akkor beleegyeznél. – Házasodjunk össze. feléje bökve az ujjával –.. Párizsba mennénk nászútra.. igyunk leendő férjed egészségére. Carla? – erőltette Leó mosolyogva –. önelégült mosolyával –. báván elmosolyodott.. Carla remegő kézzel felemelte a poharát és ivott. – Hát a családja? – kérdezte az anya... havi nyolcszáz lírát keresek. hogy egy óriás szökéssel fent termett a részegség egében. és megmutassa a többieknek. van-e tisztességes megélhetése? – Az igazságügy-minisztérium alkalmazottja vagyok – felelte alázatosan Leó –..

Leó pedig ugyancsak rajta volt. a szoba hullámzott és remegett körülötte. hogy igyon. érthetetlenül irányított végzet uralja a borosüveget tartó kéz mögött Leó arcát. de akárhogy forgatta is őket. ahová akart: az asztalon álló üveg és ezüst hasogató éllel. Rögtön észrevette. ahogy rápillantott: – Menj ki a kertbe – tanácsolta neki –. mintha a férfi géppel mozgatott bábu lenne. haja a szemébe hullott: – Ej – noszogatta a férfi –. derűs arccal. – Szavai a részegségén át is maró gúnyt ébresztettek Carlában: „Mi tesz jót? – szerette volna kérdezni –. szíve. nem ivott. kezében az üveggel megfordult. villogón tűzött a szemébe. és azt hitte. gyűlölködő utálat nehezedett rá megbánással s megalázottsággal keveredve. már nem oda nézett. foltokká oldva a szájakat és szemeket az arcok márgáján.. úgy tűnt neki. és töltött: – Rajta. Mariagrazia tekintetében nem volt rosszallás. persze" – de csak azt mondta: – Igazán azt hiszed? – és felállt. amit azért tettek oda. amely az anyjáé volt valamikor... sírni szeretett volna. és könnybe lábadt. újra érezte a csók . amit odafent főznek. mi a részegség. hogy nem lesz könnyű dolog megállni a lábán. hamarosan újra megjelenik majd az üveg zömök nyaka – gondolta –. itt van – tartotta eléje a tárcáját –. hallása ugyanígy. s kissé összekócolódott fejét a kezébe támasztva meredt maga elé a szája sarkába fittyent cigarettával. hogy ivott. hogy nem volt tetteinek pontos tudatában. bámulva nézte őt: talán Michele? nem volt ideje megfejteni. és üggyel-bajjal pöfékel: „Csak egy rózsa kéne még a mellére – gondolta –. lába alatt. s lám. kezébe támasztott fejjel. fejét lehajtotta. asztaltársainak arcát olyan mozdulatlannak és merevnek látta. ijedt szemekkel ránézett.. mint a mulatóbeli nők reggel. és újabb borsugarat csordít magából könyörtelenül. a levegőbe fehér cikázás karmolt. mint megannyi álarcot. a rosszullét elhatalmasodott rajta. aki. mint én. Végre elfogyott a második üveg bor is: – Megittuk – jelentette ki Leó vidáman –. bizonytalan léptekkel kiment a szobából. nem sikerült az értelmüket kihámoznia. úgy tett. megjárta a háborút. felfogta a szavakat.. nem felelt a felköszöntőre. mit – felelte a férfi –. odalent az asztalfőn valaki elnyílt szemekkel. meghal. a kép. orra a férfi vállán. – A lány nem felelt: fejét lehajtotta. de nem tiltakozott. a padló emelkedett és süllyedt a. és eltűnt a folyosó homályában. elkábultál egy kicsit talán?. Persze hogy jót tesz. De Michele nem szólt. jól van. aztán letette az üres poharat. Carla. leroskadt az asztalra. amint rágyújt. amely az imént még egyenesen függött.akárhogy méregette a szemét. amott valami bútor meg mindjárt rádől. szívj egy kis levegőt. túl bő. Carla ránézett: „Miért" – akarta kérdezni. mintha a lányt észre se venné. semmi más. mi lelt?. s a megmaradt néhány cseppet kitöltötte Carla poharába: – A barátságunkra. az anyával beszélgetett. az asztal a mellette ülő három emberrel együtt mintha fellódulni készült volna a mennyezetre.. rá se nézne. – Ugyan. most félrebillent. amint Leóval ölelkezik. mint egy törzsvendég valami éjjeli mulatóban. duzzadó tövét. de egyszer csak megállt az anekdotája közepén. csak az tudja. könyökölve ült az asztalnál.. fél vállán lecsúszott. és kóstolta a pálinkát. karja lecsüng. mint a hajófedélzet. hogy fogok beszélni Leóval a kertben?" – Megszállottan üldözte ez az aggodalom. – Nem szokta meg a bort – mondta az anyja utánanézve. vegyél egy cigarettát nézte. mozdulatait. most már bátran elmondhatjuk. szavát. a falak vibráltak. hogy valami irgalmatlan. erőt vett magán." És igaza volt: Carla... oly igen érzelmes szíve mélyén szinte meghatott.. nem oda hallgatott. keservesen bánta. hogy részeg vagyok – hajtogatta magában –. hogy találkozom Leóval. elmosva a vonalakat. „És most. Carla. gyerünk – és felemelte a saját poharát is. – Felvette az üveget. felfedve keble fehér. Michele – kiáltotta a fiúhoz fordulva. túl asszonyos ruhája. de olykor remegő hullámzás fodrozott szét ezen a képen. emlékezetben visszatekintett önmagára. az majd jót tesz. hogy ötpercenként töltsön neki abból az üvegből. és ivott. a világ összefolyt előtte.

aztán kiment. úgy felverte a fű. lent. és kicsúszik alóla. az égő cigaretták füstté fogyatkoztak. elvette tőle a pénzét meg az anyját. a fák vonaglottak. Egy zöldre festett pad támaszkodott a villa falának. odalent a pincében valaki megrakta a kazánt. mint elöl. Két üveg ürült ki. Nem aludt. harsogó hahota lármája zúg a fülében. ágas-bogas cserjék nőttek mellmagasságra. az ellentét saját hagymázas kábulata s a természet néma nyugalma közt ránehezült. leszakított egy virágot. és isznak? Vagy veszekszenek? Felemelt egy kavicsot. most elviselhetetlennek érezte a tárgyak ködös hullámzását.. konok hangon fújni kezdte újra a régi nótát: – Miért nem iszik a távollévő barátnője egészségére? – kérdezte. és kerékbe tört kiejtéssel hozzátette: – Loin de toi. amit kapott.. amit a fák most eltakartak előle. nem gondolkodott. a talaj minden lépésénél hullámot vet. puha ívben távolodva a messzeségben. még erősödött. se szél. a falnak támaszkodva megkerülte a villát. felemelő pillanat! Úgy tűnt. csak ült. a lány felnézett: – Rosszul vagyok – felelte egyszerűen. ó. részegsége. hogy némelyütt alig látszott már a hajdani csapás. a kavics fehér nyüzsgésére meredve –. s cingár hangjára mintha megborzongott volna az egész természet. a dolgok mozdulatlanságában való megsemmisülés homályos vágyával lehunyta a szemét. egy pohárköszöntővel.. Carla leült. az ég szürke. a szavak szüneteiben jóllakott. Az ablakfüggönyön át nyugodt. de az is úgy elvadult. ami véget vetne ennek a gyötrelemnek?" Semmi válasz. „Hát nincs valami szer – gondolta szorongva. Carla kilépett a folyosóról az előszobába. amilyet eddig még sohasem érzett. leóvakodott a lépcső márványfokain. merre rejtőzve. és két kezébe fogta a fejét. igen. a világ ködbe borult. de sűrűbb. ahelyett. . s a magaelhagyás. súlyos csönd nyitotta ásításra a száját: a fűtőtest csöveiből zümmögő nesz hangzott fel: brooon. hogy józanságát bizonyítsa magának. hát megkapaszkodott benne. lehunyt pillákkal jó tíz percen át. nagy. de valamivel odébb már összezavarodott előtte minden. ezer apró műveletet végzett. hogy el ne essen. a fák törzse s meztelen ágai közt ide látszott a komor. és amit. VII. szétszóródva meg összeverődve. mi tagadás. hogy oszladozott volna. felnézett az ebédlő csukott ablakára: mit csinálnak most azok hárman? Az asztal körül ülnek még. fent a magasban hollóraj húzott át rajta. ott volt a függöny. aztán egy kéz érintette a vállát. Lassacskán. mint a kígyók. egy madár füttyögetett. Leó diadalmaskodott. adott is. valahol. az emésztésben elnehezülve hátradőlt a székén. ő meg itt áll. loin de ton coeur.. féltékenységétől megszállottan. a könnyedség és súlytalanság első benyomását a tompultság és az undor váltotta fel. és mozdulatlan volt a levegő.. Leó nem felelt. felnyitotta a szemét. úgy van. egyetlen keskeny ösvény vezetett rajta körül a vadon növényzet tömegében a kőfal mentén. a kerten halálos nyugalom ült. a kert végében volt aztán még egy kis kocka alakú épület is. nagy fák álltak itt. alig bírta a lába. üres kézzel. és meglátta maga előtt Leót. minden hullámzott körülötte. nem érte se fény. Felöltőjét és kalapját karjára vetve hozta magával.ízét. ki tudja. hideg. se árnyék. az anya.. úgy érezte. sárgás nedvességfoltokkal tarkázott kőkerítés. lóvá tették. fehér fény sugárzott a szobába. valami fészerféle. szájában cigaretta csüngött: – Mi bajod? Miéit ülsz itt így? – kérdezte.. és kifejezéstelen szemekkel nézett rá. brooon. amely mögött előző este elbújt Leóval. A villa mögött a kert kisebb volt. elhajította. s ellepték az ágak. olyan rosszullét vett erőt rajta. és még örült is neki. egy öleléssel kifizetve: nesze semmi..

amelyek sugallták. az ösvény itt kiöblösödött a kőkerítés falához ragasztott fészer körül. Szétváltak. félig nyílt ajkát. – Na? – kérdezte a férfi. Megálltak: – Azért ittam – nyelvelt szeszélyesen megfordult kedvvel Carla –. – Hagyjuk a hülyeségeket – rivallt rá a férfi... hogy ne lássak már senkit... Remek. Ej. mert neked úgy tetszett. beviszem a fészerbe." Carla tekintete az ösvény árnyék. mint egy tojás. aztán karja hirtelen lejjebb csúszott. Újra sötét lett. rosszul – ismételte Leó mosolygó bosszúsággal –.. vörös arcát. vággyal telten leste a pillanatot. intőn felemelve egy ujját. azért ittál. és megrázta a fejét: – De ha tudtam volna. vastag. vállával lökdöste magától. „Nyugalom – gondolta –. Egymásra néztek.. ittas s valahogy céda mozdulatokkal. s az érzések is elpárologtak már. a fák és növények holt tömkelege közt.. mit nem szabad? Nem szabad inni?. ejnye – nógatta Leó –. – A lány titokzatosan elmosolyodott: – És azt hiszed talán. az rekedten sikongani kezdett.. s hirtelen belekapaszkodott a férfiba: – Fogj – könyörgött –. – A fejük fölött egybeszövődő növények. – Jobban vagy. Néhány lépés után beértek a kerítésfalat szegélyező. ott már azt csinálok vele. Leó. s enyhén tántorogva beljebb lépdeltek a sűrűbe. magához szorította. hogy ne kelljen látnom mamát.. azért csak állj fel.. és gyere. fehér arcát. – Lenézett maga elé. hogy ilyen rosszul leszek. – A kertész háza?.. kifényesedett szemében a részegség könnyű tébolyával. – Nocsak. – Az ágak alacsony boltíve beitta rikoltó hangját. aztán nem is vagy te rosszul. amit akarok.. nem szabad. Hát a kertész? Az is itt van? – Nincs. hogy szeretlek? – kérdezte bizalmasan. s lábával. csak sokat ittál egy kicsit. és durván átkapta a lány derekát. de akarva sem tudott volna felelni. Leó dúlt tekintettel. fekete avar fogta fel lépteik neszét. Leó olykor-olykor megkérdezte a lányt: – Jobban vagy? – az meg ráfelelte: – Nem. fák éppoly mozdulatlanok voltak... de most már – folytatta előretaszítva a lányt – csak gyere. egy percig még nézte rémült szemét. s beszédről. míg Carla egyszer csak tépelődve megtorpant. akkora hangon. ez a pár szó – „nem szabad" – szinte öntudatlanul buggyant ki a száján. ne. kereken fehérlett. és téged. amelyben sóvárgás és gúny keveredett. se Michelét. – A kertész háza. s míg vergődött. Kérdések. amikor átölelheti társnőjét.... nyirkos útra. és idegesen megszorította társa karját: – Leó – motyogta. nem szabad. – Hát te miért ittál? – vágott vissza Leó.. . ázott. mintha meglepetésként érné a látvány. amely a fekete avarba ágyazva...... mint az ágaik közt kiütköző szürke égbolt. a rozsdás sarokvasakkal. aztán ráhajolt és megcsókolta. mint a gyerekek –. Leértek a kert végébe. egy kis türelem.. – Leó. ágak boltívébe zárt. tudom. csak lógó ajtaja látszott ki... Szeretője végül erőt vett veszkődésén.. – Á. hát ez micsoda? – kérdezte Leó. ne nézz rám így. tüzes vágy fakadt fel benne az érintése nyomán. nem tettem volna. gyere még egy kicsit. hogy maga is megütődött rajta –. ó. – Ránézett a szeretőjére. – Jobban vagy? – Nem. egy-egy pillanatra látta maga fölé ereszkedni a férfi gonosz s valamiképpen vénemberes kéjvággyal telt. engedj el. kerek csípője az övéhez simult. Carla komolyan. a könnyek fátyola alatt különösen elváltozott kifejezésű szemével. Leó! kiáltotta meg-megbicsakló nevetéssel. miért ellenkezik. és mélyet sóhajtott. A lány lankadtan felemelkedett. oldalait egészen betakarták a kúszónövények. semmi zaj sem hatolt a mélységes csendbe....és indáklepte szűk kürtőjében bódorgott: – Miért itattál? – kérdezte végül panaszos hangon. maga sem tudta.. felgerjedve. forog körülöttem minden.. Hirtelen elhallgatott. a lány teste ernyedten dőlt a karjára.. sírásról megfeledkezve mereven bámult valamit az út homályában. de Carlát mintha megbűvölte volna egy kavics.. aztán lehajtotta a fejét. édes? – kérdezte újra Leó. örökké kérdések.– Rosszul. – Leó.

meghal. megemelte egy kicsit a lányt az ágyon. mégis felrezzent. csupasz falú. torkából gurgulázó hangok törtek elő. hogy átölelje. aztán felbolydult zsigereinek görcsös csuklásával újra kezdte. micsoda szép kislány" – s már lehajolt. puha érintését. Leó kibontakozott. némi bajlódás árán legyűrte ruháját a derekára. amelynek szürkés. mintha ezek a szavak.. nézzük meg. Leó. haja csimbókokban lógott a szemébe. magad akartál inni. szétguruló gombok zaját hallotta. fejét vállára ejtette. a lány engedett. látta a föléje hajló. émelygése most már elviselhetetlenné fokozódott. Carla kábán jártatta szemét a szegényes holmin. és tartózkodón megcsókolta lemeztelenített vállát: Majd elmúlik. halvány vállánál-e. fejét rázta. – gyerünk.. ajkát félrevonva. birkóztak. amikor fel kellett emelnie.. mint erőlködése. párolgó sugarat öklendett tátott szájából a rozsdás tálba. és megállt a száján. mikor arra volt szükség. megállt. – ismételte Leó. feslett derékaljából kibodorodott a gyapjú. hol érje hamarább. mint egy szakadék peremébe.. rozsdás mosdótál egy vas-háromlábon. csókja lecsapott a nyakára. – Ez a parancsoló mimika. lehunyt szemmel elnyúlt a derékaljon. mikor az riadtan. és serény ujjakkal nekilátott. Carla lehunyta a szemét.. egyre erősebben émelygett. s amint belökték. mint egy meteor vágódott feléje Leó vörös arca. és a küzdelemben s az elesettség valami ismeretlen érzésében kimerülve elengedte magát. Hanem. összerándult. amerre tágra nyílt s elgyötört szemekkel bámult. hogy lefejtse meztelen karjáról az alsóruha vállpántját. Carla nevetett. belecsimpaszkodott – hiába – ruhái szegélyébe. fél karjával átölelte a lány derekát: – Ugyan már – fuvolázta -: viselkedj értelmesen.. a mennyezet irányából. csak aludni szeretett volna. kinyitotta a szemét. levette róla a mosdótálat. az ajtó nem volt bezárva. azt sem tudta. sovány. „Hű. tekintetét a sarokban álló állványra szegezve.. s Carla már szédüléssé fokozódó bágyadtsága hatékonyabb volt. ez a meztelenség elvakította. szeretett volna visszamenni a villába. azt hitte. felkúszott az arcán. a másikban pedig.. a . de a részegség legyűrte. alacsony mennyezetű. de szót fogadott. de nem felelt. Valahányszor a rémülten rámeredő Carla küszködni próbált. s lezökkent az ágyra: – Miért? – kérdezte elanyátlanodva: – Miért itattál? Nézte a padlat deszkaszálait. hogy válla meztelen. s félrehúzódott tőle. képtelenségnek találta ezt az egészet. mint elhagyott áldozati oltár. semmi az egész. ledöntötte. egyik sarkában keskeny vaságy állt. olyasféle mozdulatokkal felelt. Tekintete makacsul tapadt Carla mellének meztelen darabkájára. holtsápadtan felkapta a fejét.. álla meg-megrándult. kedves. gyengéd. tejfehér fiatal mellénél. – Carla megrázta a fejét. egyszerre durván megragadta a lányt. Leó megértette. már nem igyekezett visszafogni az inget. micsoda szép kislány" – gondolta eközben Leó. „Hű. bízd csak rám. amelyek csukott szája helyett is elmondtak mindent. mintha azt mondaná: Nem. amellyel mohón bámuló szeme nem bírt betelni. Carla holdkórosan felemelkedett az ágyon. megroggyantotta térdét. amit Leó gondosan lehúzogatott a hasára. mint egy műtétet végző sebész.. és nekiesett. ami a bő ruhából előbukkant. közönyösen tűrte a férfi szájának nedves. győzködve vonaglottak: – Hagyj – susogta végül a lány. Leó leült melléje: – Ez a jó alkalom – gondolta felcsigázva. észrevette.– A kertész háza. színjátszó. aprólékos gonddal. deszkapadlós szoba tárult fel előttük. hátát homorította. nem gondolt már semmire. az ágy nyikorgott. lángoló. aztán újra a mellére dőlt. ne izgasd magad. amikor lepattanó. – Meg aztán – tette hozzá a férfi – mit számít az? – Lehúzta a ruhát a lány karján. s még éppen időben nyújtotta eléje: a lány sűrű. vagy tejzsenge. amely különös ellentétben állt dúlt arcával. valami rejtett jelentésüknél fogva rendkívüli módon megnyerték volna a tetszését. egy-két heves rántás csaknem leszaggatta a körmeit. és lefeküdni a szobájában a díványra. felgerjedt arcot. s megérezte kettejük zökkenését a hátán. a feltoluló rosszulléttől meggyűlt a szájában a nyál. s meztelenül. más semmi. felemelte a karját.

odaadásra készen. többször is eszébe jutott. s az esőben futva eltűnt a villa sarka mögött. vágya visszatért. fájt a feje. az az ágy szélén ült. s még csak nem is érintve egymást. felállt. Megcsókolták egymást. s ismét megálltak: – Eredj már mondta Leó bárgyú mosollyal. „Mindennek vége" – gondolta. „Ha szeretni tudnám" – gondolta. – Most öltözz fel. az ágak tömkelegét fekete homály vonta be. meg arra.. Carla megállt. Leó meglegyintette az arcát: – Butuska – mondogatta –. s ahelyett. mikor rosszul vagy is.. és könnylepte szemmel a szeretőjére nézett: – És most? – szökött ki a száján szinte akaratlanul. és aztán esik kora délutántól besötétedésig. „Idomtalan" – gondolta. visszafordultában ránézett a lányra. butuska." Odalépett az ágyhoz.. hogy nem lenne-e jó várni egy kicsit. de visszatartotta a gondolat. nemcsak hogy Carla születésnapja. nevessen-e inkább rajta. hogy ha nem itatom. hiszen szép kislány vagy te... az iszamos talajon meggyűlt a lábnyomok peremén a levelekből kisajtolt víz. s erővel igyekezett elfogulatlannak látszani. véget ért itt. vagy utálkozzék. kis butuska – és magához húzta -: csókolj meg. mint kedveséét.. és menjünk innen – felelte a férfi fojtott dühvel. valami. s szeretetre vágyódott. amit a férfi enyhén utálkozva visszavitt a helyére. és ránézett. – Jobban – felelte a lány –. öröm és méltóság nélkül. ezen a délutánon már nem juthatott semmire. jobban. s fel-alá kezdett járkálni a nyikorgó deszkapadlón.. s meghökkentette az ellentét sovány teste: a kiálló bordák s a szűk hegyes vállak – s keblének és fejének aránytalan nagysága közt. ma már semmire sem jutunk. kavargatva szájában a savanyú nyálat. már az enyém lenne. s eltolta magától a tálat. kifejezéstelen arcába pillantva. – És most hogy vagy? – kérdezte. abban a mosdótálban. de hülye egy nap. belekerült félezer lírájába. a részegség utolja még nem párolgóit el belőle." Csendesen hullt az eső a magas égből. s aztán újra megostromolni ezeket a szép formákat. „Soha többé" – szerette volna mondani. ezt az edényt fogja a térdén. délelőtt elromlik. lassan-lassan felemelte a fejét. Leó magában zsörtölődve igyekezett kifelé. reménytelen undor nehezedett rá. Az út végéhez értek. nem tudom – felelt lehajtott fejjel. a teljes pusztulásig". Carla elkészült. tüstént szétveti a düh: itt van előtte álmai lánykája. s valóban. „Hiába – gondolta dohogva –. ezt érezte.férfi a fejét tartotta. ruhátlanul. „Végig kell csinálnom. a földet nézte. hogy pontosan micsoda. és ne beszéljünk róla többet -. és dühösen nézte. – Hogy vagy? – kérdezte fennhangon. inni akarsz. meztelenül. csüngő karokkal. és azt hitte. hanem annak a feneette bornak hála. Carla némasága feszélyezte. Carla kilépett az út fedezékéből. kis buta. nap nap után ugyanaz az időjárás: reggel derült. hogy megvigasztalja magát. – Semmi válasz: – Hát akkor este találkozunk – erőltette a férfi. esik – kiáltott fel Leó meglepetten. még úgy is járt ezzel a kalanddal. hogy elhagyhassa magát. amíg a lány rosszulléte elmúlik. a vízcseppek nedves.. aki öltözködni kezdett.. – Rosszul – felelt a lány. Carla egyebet sem akarna – gondolta . s megbabonázott tekintettel bámul bele: „És ha elgondolom – mondogatta magában –. kimentek mindketten a fészerből. „Mea culpát kéne mondanom – gondolta -: nem kellett volna ennyire leitatni." Most már hiába áltatta volna magát. – Már készen volt. felállt.. nem nézve a másikra. azt nem tudta volna megmondani. és megszorította a karját -: eredj már. a varázs megtört. – Különös – folytatta a férfi –. szeme néha odatévedt félmeztelen hasára gyűrt ruháira. mit volt mit tenni. nézte a lányt. – Carla visszanézett rá. fázni kezdett. időnként odapillantott Carlára. a virággal meg az ajándékkal. hogy az ő fejét tartaná ott. aztán meg rosszul vagy. – Talán. de most már késő volt. és elváltak. hogy maga se tudja. Odakint surrogtak a levelek: – Nicsak." Carla lecsillapodott. szakadatlan surrogása minden más neszt elnyelt a felázott kertben. mentek néhány lépést: a levegő fojtó és mozdulatlan volt a fák fedezékében. a férfi vörös. „Ronda egy nap – gondolta Leó útnak eredve –. újra elindult. lekókadt fejjel.

" Csengetett. gyerünk csak – gondolta végül –. „Élete legszebb napja lesz – mondogatta magában –. és cigarettára gyújtott. amelyet Carla oltott a testébe. akkor jutott eszébe." Leóra nézett. „Dehogynem. a száguldó kocsi ide-oda zötykölte. karosszékével közelebb rukkolt Lisához.dühöngve.. nagylelkű lesz.. tegnap este komédiázott egy kicsit. a taxi megállt. de ma. én meg legalább még istenesen tölthetem el ezt a hülye napot. „Ravasz – gondolta Leó –. hogy Lisa. hogy Lisa meghívta az este. majd testét. hogy tévedett. annyira. ledobva magát az ülésre. ugyanúgy talált mindent. Leó kiszállt. – Ó!. a szekrények a sötét folyosón. Leült az egyik nyikorgó karosszékbe. a nyakába ugrik –. fel nem ismert érzelmeiben: – Annyi minden történhetik – folytatta elkomolyodva – tegnapról mára. lehúzogatva szoknyáját a térdén –. – Nem vártál? – kérdezte Leó megütődve. – Le se kellett volna itatnom. hogy bámulatosán megszépültél? – kérdezte. helyén volt minden. Leó cigarettára gyújtott. de nyomban meg is bánta gyengeségét: „El kell küldenem – gondolta. amely a szoba gyér világításában még frissebbnek. aztán sietve eltűnt egy kapualjban. megkapja tőlem azt. meglátta vörös. mintha el akarná hessenteni. „Ha ki nem adhatom magamból még ma – gondolta. a kocsi befordult egy platánokkal szegélyezett.. szeme végigpásztázta arcát. az ajtó kinyílt. ami valójában volt is: nem Leó iránt való visszatérő szerelemnek.. válla meztelen darabkáját. áh!. kihalt utcába. mivel szentül hitte. hanem valamikori önmaga állna ott.. és a férfira nézett. felgerjedt. anélkül. Kisvártatva belépett Lisa: – Ól te vagy az – kiáltotta hanyagul. ha most meglátogatja Lisát. hogy egy pillanatra olyan érzése támadt. úgy érezte. melle fehér hajlatát.. ma már nem fogja annyit kéretni magát"." Szeme előtt lebegett a meztelen. – Annyi mindent beszél az ember – kezdte az asszony. különösen éjszaka.. mint a róka!" Előrehajolt. nem szeretett újra rátérni az egyszer már bejárt utakra. amint meglátja. – Tíz év az tíz év. hódításában . – És ha meggondoltam volna magam? – kérdezte Lisa élénken: előző esti gyengeségét most már annak látta. ahogy valamikor volt. mert azelőtt csúnya voltam? – kiáltotta önkéntelen kacérsággal az asszony. magához intett egy taxit: – Via Boezio – szólt. Először képtelenségnek tűnt számára a gondolat. no meg. és hozzáhajolt: – Márpedig én meg voltam győződve róla. igen. hogy merre induljon el. végtére Lisa is csak nő. hanem megtévelyedésnek Michele iránti. bolhát akart tenni a fülembe. mintegy látogatása okát tudakolva. de másfelől meg jól kellett lakatni a vágyat.. s körülnézett. most meg kezdhetek mindent elölről. elő a pénzt." Kidobta cigarettáját az ablakon. amit soha remélni sem mert. még hamvasabbnak. „Ki akar puhatolni – gondolta –. kéretni akarja magát". hogy komolyan beszélsz. hogy megpróbált volna utánagondolni. hogy visszatérjen régi szeretőjéhez. jótéteményt művel. hogy hozzákapott a kezével.. olyan makacsul. mintha nem is mostani. mint amilyen valóban volt. „Szó se róla – járt eközben a fejében. nekivágva az esőben a gazdag villanegyed széles. leült. ravasz ám. ugyanaz a leeresztett függöny. s ez a látogatás afféle „felmelegített leves"-nek tetszett.. még teltebbnek látszott.." Az elhatározás szárnyakat növesztett a lábára. közben pedig maga is megtalálja a számítását. áh!. hogy sóvárogva lesik a jöttét: – pedig tegnap este éppen az ellenkezőjét hitetted el velem.. üres utcáinak – felrobbanok. menjen fel hozzá aznap. könnyező Carla képe. ugyanazok a szőnyegek is... Leó mereven nézett rá. fizetett. neki is megvan a maga női büszkesége. – Tudod. a kerekek puhán csusszantak egyet az aszfalton. a kocsi elindult. na persze. nyakát válla közé húzva az esőben. „Élete legszebb napja lesz – gondolta. amikor nem látni. hogy is érti ezt tulajdonképpen. s már elképzelte. – Meg kell értetnem vele. a folyosó végén a nappali csengős üvegajtaja." Csak amikor már kint volt az utcán.

jelentőségteljes hangjával húzva alá a szavakat – mert én mindig időben kitalálom a mások szándékát. ne tégy úgy.. és béküljünk ki. és azt mondom: felejtsük el a múltat.. hogy kezdjük elölről. nekem milyen szándékaim lennének most? – Neked most – az asszony ránézett: ez az orv játék.. hogy felejtsünk el mindent.... szerfölött hatásos módon vegyítve vonakodó szemérmet és gonoszkás habozást –... én nem köntörfalazok. – Ez azért van... ha akarod.. Elhallgatott.. – Vagyis? – kérdezte Leó. ami az elölről kezdést illeti. mint azelőtt. olyan.. most rajtad a sor. – Nem.. Michelét szeretem. hát béküljünk ki....... miért ne?. „vége.. ennek már vége – gondolta –.. és odanyújtotta a kezét Lisának.. hogy már kihasználta. Az ránézett.. – Á! nagyszerű – kiáltott fel Leó. mert az arcának ágaskodó vörös arc láttán elöntötte a méreg – hiába töröd magad.. mint hajol ki alacsony karszékecskéjéből. van ennek esze. büszke megvetést ébresztett benne. most szeretek. az ostobát. arról. Veled nincs annyi huzavona. mindennek... világosan beszéltem.. ez így nem megy.. – felelte az asszony. Michele a . már bocsánat. veled szemben hibáztam.. én a magam részéről benne vagyok.. – Hát – kezdte Lisa. – De neked ott van Mariagrazia – vetette ellen Lisa... igen... aztán tekintete továbbsiklott a kezére: – De minek béküljünk ki?. Ezt aztán igazán nem lenne nehéz megmondani. ne add itt. – Nagyon köszönöm... hogy is mondjam?.. te pedig ugyanúgy érdekelsz megint. és olyan diadalmas dölyffel vegyülő bosszúság támadt benne („most szeretek és szeretnek" – kiáltott volna rá legszívesebben).......bizakodó arcát.. mennyivel mulatságosabb és csípősebb dolog lenne elhitetni vele. – Na jó – fejezte be Lisa –. – Mindig is szép voltál – felelte eközben a férfi –.. amely egyszerre beszédes és szenvedélyes akart lenni... ez így nem megy. de ma idejöttem. mit akarsz? Az ember gyakran követhet el hibát... ismét közelebb faroltatva karosszékét Lisáéhoz –. és szeretnek". az a számon. harcias szándékaid vannak. most.". hogy felelj... én nem kertelek. Sohase vesztünk össze. „Vagyis – szerette volna felelni. ami a szívemen. hogy álla szinte súrolta Lisa meztelen vállát.. beismerem. mit számíthatok neked én? – Köztem és a között a nő között mindennek vége. – Egy félreértés választott el bennünket idáig. színlelve. akkor mondd meg.. érted te nagyon jól.. megértett mindent.. az Istenért.. hogy miről van szó.. terve végrehajtásához fogva –. lehajolt. neked. ha tudod – noszogatta a férfi elfúlva –. – Neked most?. dagadozó mellel. s aztán egy csapásra kijózanítani: vagyis hát járatni vele egy kicsit a bolondját. hogy szereti és kívánja.. úgy látom.. aztán felnézett rá: – Az egyszerűséged tetszik nekem benned a legjobban. csak látni kellett.. meg arról is. ez a folyton ugyanarra a célra tartó kérdésekből és feleletekből álló szertartásféle.... – tiltakozott Leó – ezt mindjárt megmondom...... azt majd még meglátjuk. mintha nem értenél. meg félreértés.. mohón fénylő tekintettel.. és béküljünk ki. – folytatta a férfi – csak egy félreértés... ha éppen tudni akarod.. de a végéig akarta játszani a szerepét. Lisa az arcába nézett.... Na.. – Hogyhogy nem tudod?.... szedd össze magad. – Hát.. én nem is tudom – kezdte Lisa.. amint látod.. csak ki vele.. hogy szörnyen tusakodik magában. annyira előrehajolva. mint rendesen. nagy hévvel megcsókolta az asszony kezét.. „A nehezén túl vagyunk – gondolta Leó elégedetten –. de most még szebb vagy. – Nohát. hogy egyszerre megsejdítette. és például.

. . nem térek vissza Mariagraziához. mint hogyha a nyakamhoz nyúlnak. hogy igazán szeretsz. és a mozdulataiból.. hajlandó vagy eljönni velem. neki semmi köze sincs ehhez.. levette kezét a szájáról: – Hagyj. és végül hazakísérlek..szeretőm". ez jó – riadt fel Leó.. mintha csak a ruhája szegélyét akarná megigazítani. – Mit? – Na. lassan. és meg akarta csókolni. – Hiszen valamikor úgy szeretted – felelte Leó lassan. mondtam már.. – folytatta Lisa feléje hajolva. – kérdezte bambán. ahogy kezét próbálta lefejteni a szájáról. aki valamikor voltam – felelte Lisa sietve. részben megszokásból. és ránézett -: ne keverd bele Mariagraziát. Lisa még éppen időben kapta a szája elé a kezét.... haragos tekintettel... hagyj. hogy tiltakozó ajkát birtokba vegye. akkorát lökve közben León.. ami után újra visszatérsz Mariagraziához? – Dehogy. végül sikerült kitépnie magát.. visszafojtott vágyból és türelmetlenségből szövődött csökönyösségével. hogy újra barátok leszünk?. vergődve tűrte egy percig a csókot. Lisa tépelődni látszott: – Mennék – szólalt meg végre –... s igyekezve leküzdeni a férfi kezének vonzását -: hagyj.. aztán megvacsorázunk.. hogy Lisát egyszerre vak düh rohanta meg.. hogy oda figyeljen: – Hogyan. s egyik kezét Lisa vállára fektette. vagy megüt a guta. Lisa szabadulni vágyón küszködve. esetleg hozzám. csakhogy a férfi kihasználta ezt az alkalmat. ne tréfáljunk. konokul -: az én szándékaim nagyon egyszerűek: most felöltözöl.. s olyan őszinte kétely a visszautasítás komolysága felől.. és talpra ugrott.. inkább felelj. és a szeméből.. de lenyelte: – Vigyázz – figyelmeztette fanyarédes hangon –. vele maradtam... és elmegyünk együtt teázni.. hát nem határoztuk el. és hátraesett a székébe. olyan bizonyosság sugárzott végső diadala. mi mindent fogsz itt összehordani. megnézünk valami darabot. – Micsoda? – hördült fel Leó nekidühödve.. meg se biccentve leszegett fejét – tévedsz... egy pillanatra. s az arcába sziszegve a szavakat – hagytam. hogy az elvesztette az egyensúlyát. – Ugyan mit. – Na. amely most mintegy véletlenül a nyaka tövét kezdte lapogatni. hajánál fogva hátrarántotta a fejét.. még felborulsz.. kimentette: – Ne – tiltakozott –.. de ki állhat jót azért.. Leó túlságosan felforrott már ahhoz. hogy rövid legyek – Leó végre felemelte a szemét.. vagy nem? Az asszony habozott: megmondja-e neki az igazat? De a kéz. – igazította helyre a férfi. – Hát ezt? – Leó hirtelen felugrott. könnyedséget erőltetve a hangjára. részben meg más okok miatt. ne légy rossz – zördült rá Leó.. és ez nem csak futó szeszély. – mondtam már. – Nem szeretlek.... és most menj innen. amelyek végeérhetetlenül vonszolódnak. Felállt. ha mondom – kiáltott rá makacsul. Percnyi csönd. és most megismétlem. hogy halljam. Micsoda dolog ez? Az asszony színpadias mozdulattal az ajtóra mutatott: – Menj innen – parancsolta.. – Akárhogy is – felelte a férfi fel sem pillantva.. sohasem is szerettelek. és fölébe hajolt. gyakorlati okok.. amíg bírtam. ez is azok közé a viszonyok közé tartozott. de most már nem vagyok az. – Még felborulsz – ismételte Lisa –..... semmit sem utálok úgy... – Igen.. ha így előrehajolsz. s idegesen igazgatni kezdte félrecsúszott kabátját: – Lisa. – Gyakorlati okok miatt? – pendítette meg Lisa. mert köztem és közte már régóta vége mindennek. hogy ma el hidd.. merev tekintettel feléje közelítve az arcát. egyszóval.

és belépett rajta Michele.. elrémülve a férfi feléje hajló arcát feszítő durvaságtól. mindjárt befordul a sarkon. s talán örökre távozott. – Kivörösödött. szétnézett: hideg volt a levegő. tar platán elfogta a kilátást felfelé. igen alacsony ablakokkal. nem Mária van itt. elmosolyodott: – Ez a te szerelmed. derekasan kilépett. lihegett. és feltépte. menjek el. hogy nem jövök ide többé. a fiú most még csak meg sem fordulva. Ez a lagymatag krampusz. – Menj innen – ismételte. tajtékozva keresgélt valamit. csuromvizes zöld esőkabát volt rajta.. nincs szükségem semmire . amin méltóképp elégtételt vehetne Lisa vétkéért: összezúzza valamelyik bútorát vagy porcelánját? Felpofozza? – Nem megyek el. és eltűnt. zöld esőkabátban: – Michele – kiáltotta kihajolva az ablakon –.. Kalapját kezében tartotta. az pedig próbált az ölelésből kiszabadulni. de dermedt elképedése hirtelen megátalkodott. hogy meg kéne ragadnia az alkalmat a végleges szakításra Lisával. egy másodpercig előrehajolva. az ajtó becsukódott. az ajtó kinyílt. vagy úgy.. ahogy gondolkodott. hogy ledobja az asszonyt a földre.A férfi kővé meredve.. bocsássatok meg. a kivörösödött Leóra. az ablakhoz futott. néhány méterrel odább. bosszúszomjas dühbe csapott át: – Az ám – kiáltotta –. sötéten rábólintott. derekán övvel összefogott. Lisa belátta. bototnyelt mozdulattal meghajolt. félretaszította a karosszéket. megzavartalak benneteket. mert már eleget bohóckodtam neked. az én hibám. az ablak alatt álló terebélyes. vagy csengetek. de Lisa elsiklott előle. nyisd ki. zilált hajú Lisa. és magáévá teszi ott. esett az eső... és továbbment. – Michele! – kiáltotta újra Lisa.. a széket szorongatva farkasszemet néztek.. amíg meg nem csókoltalak. haragja ködében ez a csók már magát a birtoklást jelentette. kíváncsian felpillantott. vissza sem fordulva –. . Földszinti lakás volt. ziháló mellét kifeszítette. Michele! – Az a válla fölött hátranézett. – Lisa gépiesen félrehúzódott. aki még nem ocsúdott fel megdöbbenéséből. – Nyisd ki – felelt vissza egy férfihang. nyugodt léptekkel távolodott valaki a fal mentén. meg sem állva visszaintett neki. valami olyasmi járt a fejében... elakadó hangon –. és magához szorította az asszonyt. Leó ekkor. hogy Michele búcsú nélkül. borzas volt. – megakadt. végre sikerült is kibújnia a férfi karjából.. megrángatta az ajtót: – Nem fontos. elbámulva állt egy pillanatig. no és nem ilyen viselkedést írt elő talán a bevett szokás is?" – Bocsássatok meg – mondta fahangon. és mégis eljöttem... Egy darabig küszködtek egymással: Leó igyekezett megtörni Lisa mozdulatait. és Lisa nem kért belőle. sarkon fordult. nahát.. menj innen. és visszafordult a szobába. jóval lejjebb járt már odalent a csillogó járdán. mi!. aki a folyosóról be akart jönni. parlagi csellel hirtelen belemarkolt a hajába. hogy karjába szorítsa Lisát.. és az ajtóhoz ugrott: – Menj innen – parancsolta újra. azé. amit erőlködve igyekezett gúnyosra idomítani –.. a szőnyegen.. még hangosabban. elhatároztam. fürkésző tekintetükkel igyekezve kiszámítani a másik mozdulatait. Az asszony. lecsillapította Leót. hogy összecsomózza a régi kötést. nem megyek el. ázott. – Nevetséges. s tüstént megképzett előtte a feltáruló jelenet egésze: „Leó eljött – gondolta –.. hogy hasztalan erőlködik. hanem balra. . az asszony kihajolt.. fél vállán kioldódott a ruha. és bemenekült egy karosszék mögé. kezét az ajtónak támasztotta. úgy el is tűnt mindjárt a folyosó homályának skatulyájában.. Mária – kiáltott ki az asszony. homályosan felötlött benne. de tenni nem úgy tett. – Menj innen – szólalt meg végül a lihegő. ekkor valaki. Lisa? kérdezte. ránézett a lihegő. mintha végül is elbírhatatlannak erezné a gondolatot. aztán egyszerre. amely ahogy előbújt. – Félrelökte a széket. aki odakint az ajtót feszegette –. megtépázott Lisára. az utca üres.

. akit sohasem szerettem. hogy a feje tetejére állt a világ. várok. a világon mindenki olyan.. Ez a válasz megmosolyogtatta Leót: – Na.. megismerte Michelét: – Ej! hát te még itt vagy – szólította meg minden neheztelés nélkül. se túl gyorsan.– Visszajön. Lisa.. amit akartok – fejezte be Leó. igazi nőstény... hogy az ilyen magadforma gyerek. A szobalány nem értette a dolgot. miért nem maradtál? – Hát. akinek se nagy ismeretsége. hol Lisára. hát nem láttad? Michele nem felelt mindjárt. sem virágágyak.. kabátját.. nem olyan fajta ő. Véresen sértő. hogy ezt a húrt jobb nem pengetni többé". mint Lisa. Lisát magát is úgy kaptam meg... se túl lassan. se sok herdálnivalója nincs. mert Lisa igazán nem elvetendő portéka. Lisa merev méltósággal a szemközti ajtóhoz vonult. meg aztán. hadd álljon a feje tetejére – mormogta Michele... minthogy hazafelé tartok. Leó pedig nem várta meg. taxi! Michele beleegyezett: „De minek ez az egész?" – gondolta. hogy miért mentél el?. micsoda csípője.. egyebet sem akart. neki aztán van vére... öregem. Az utca végén kifordult egy nagy. s megszokott iramában haladt tovább. az egyik alakban.. – Á! énmiattam csinálhattok. megnyomott egy gombot. s a sarkon. aki komolyan csinálná a dolgokat.. ügyelve. azt hiszed te. ujjai közé fogva a cigarettáját –. – mormogta Leó kissé megzavarodva de nekem például – folytatta végül nyugodtan – rengeteg olyan nőm volt. de a férfi nem hallotta meg. ismerem. ilyen banálisán és nevetségesen. mint a szokásos egyszálbél kisasszonykáktól. Kis ideig hallgattak: – Nem mondanád meg – kérdezte végre a férfi –. hát nem ment – és. a házak ázott homlokzatát nézte a kocsiablakon át.. kövér. Az eső felfrissítette a kedvét.. aki a jelzőoszlopot támogatta. mégsem kellett megbánnom soha. biztos lehetsz benne. – Hát így végződött. ha szereti az ember? – Én azt hiszem – felelte Michele komolyan. nem fordulva feléje. a megállóhely táblája alatt kis csoport várt a villamos érkezésére. derűsen: – na.. akitől többet kaphatsz. felvette kalapját. – Azt hiszed. – De hát akkor – mondta Leó –. – Hát persze hogy nem. amelyen nem voltak sem emlékszobrok. hagyjuk csak el – folytatta a férfi –. ugyan már kezdte –.. cigarettára gyújtott. amint levetette magát az autó ülésére a férfi mellé. – Hagyd. és bután nézett hol a férfira. bántó. de kemény húsú. esőáztatta térre. Michele ránézett: – Szóval szerinted – kérdezte – nem kéne lemondanom Lisáról... alig két lépés volt az út. aki ... visszajön. velem jöhetnél taxin. – Hja – felelte a fiú. mulattam olyan jól. odaérve. elsősorban. s ezután már nem gondolt semmire... aki a szoba közepén állt –.. mint hogy ott maradj. most már látom. hogy utat mutasson neki.... ha azt látom. micsoda melle van. mert nem szeretem.. dehogyis – jelentette ki Leó. gondolatok nélkül tett meg néhány lépést: „Mehetett is. s kisvártatva belépett a szobalány: – Kísérje ki az urat.. Üdvözöld nevemben Michelét.. ne félj – mondta álságos jóindulattal Leó. mint akárki... cigarettára gyújtott.. – Tudom – felelte aztán. gyalázó volt ez a hang. Az úr méltatlanul dúlva-fúlva távozott: – Megyek már. mindentől függetlenül korántsem megvetendő nőre. nahát akkor azt hiszem. – Na és akkor.. éppen ma néztem. – Nem kétlem – dünnyögte Michele összeszorított fogakkal . ráemelve unatkozó tekintetét –. megyek. olyan nő az... meg nem is – kezdte aztán vigasztalni magát –. mint te?" – Na és... hogy lába be ne nedvesedjék a pocsolyákban. onnan a bejárati.. az orrát húzogatja egy olyan. – Egy percnyi csend. Mária. – Hát akkor. hogy nem szerettem. „Verne meg az Isten – szerette volna felelni. és kiment egymaga. és összébb húzta magán felöltőjét. hogy csak akkor szabad összeereszkedni egy nővel. másodsorban pedig hol kapsz manapság olyan szeretőt.

és felpofozod. neked a szóban forgó személy nem ellenszenves. Pillanatnyi csend: – Most tegyük fel – folytatta aztán –. akkor mikor is találkozzunk? – De Leó felismerte a kérdésben a szokásos végeérhetetlen beszélgetések csíráját. hát felpofoznám – jelentette ki Leó habozás nélkül. – De tegyük fel. aki nem tudsz szobát vagy lakást tartani.. Michele kiszállni készült. hogy ne is törődjem vele. kilenc.. menj vissza hozzá ma este... menjünk el táncolni a Ritzbe. esernyőket és a járműveket. fogadd el. a lámpavilág meg túl erős volt még a szürkés félhomályban.. akkor igazán nem tudom. hogy megírja a választ.. szüntelen áradása.. amiknek még a gondolatától is elmegy az ember kedve.. ahogy kedved tartja... amelyen sebesen kígyóztak át a villamosok. sőt... s a kocsi elindult. nem tudod gyűlölni. de Leó még megrántotta a kabátujját: – És jól jegyezd meg – mondta kacsintva. magasan körülfutó talpburkolattal védett falak között. a kinti bágyatag fénynél már nem lehetett látni. úgy egy óra múlva – felelte a férfi. – Na jó. – Igaz is – folytatta az asszony –. . – Jó. egy szinte csupasz helyiségbe. – Dehogy kéne – vágott közbe Leó –. hol ki az utcára. Carla azt mondta. már miért kéne?. mit kívánhatnék még?" Nem szólt. mit kívánhatnál még. hogy valaki valami módon megsértett. van kedved velünk jönni?.. – Majd meglátjuk – felelte.... „Mariagrazia hangja" – gondolta Leó: – Harmincegy. ne törd rajta annyit a fejedet.. hol a férfira nézett. kissé meggörnyedve ült. ne vedd fel ennyire. hogy szeretem – kezdte. – Eredj már. ekkor megszólalt a telefon. mint gondolod.. amelyben csak néhány könyvespolc és egy amerikai íróasztal állt a barna fából készült. A kocsi megállt a téren. kiszállok. elfátyolozva a torkolatát.. bement a dolgozószobájába. mintha otthon lennél. mindent bele – azzal hátradőlt az ülésen.. kifejező kézmozdulattal –.. egy filléredbe se fog kerülni.. Öt perc múlva otthon volt. és tárt karokkal fogad.. a dolog sokkal egyszerűbb. ezeket a hasznos tárgyakat. ami létezik.. de Leó könnyen túltette magát ezen a félszeg érzésen. bár megsértett. a kutya sem szól hozzád. mondom. és ha még hozzászámítod mindehhez.. jössz-mégy.. embereket. autók magányos. már nem a fehér délután. akkor megjátszod. vagy nem? – Sértése válogatja – felelte Leó. s még nem is a fekete éjjel. – Igen.. odakiáltotta címét a sofőrnek. és nekiült. szürkült.. márpedig. Lisa csak terád vár.. leült. – Merumeci úrral beszélek? – erősködött a hang. – Akkor Mariagraziával beszélsz. olyan vendéglőkbe. esős messzeséggé mosva össze mindent. különösen a te korodban. de még nem gyúltak ki a lámpák. hogy Lisa egy filléredbe.. és kurtán-furcsán letette a kagylót. lámpát gyújtott. valahányszor szemébe tűnt az élet mozgalmas. – Az a legsúlyosabb. a vége mindig az. hat – felelte. Michele elgondolkodva kinézett ismét az utcára: – Állítsd meg a kocsit a téren – szólt oda a férfinak –. Lisával.. az esős alkonyat árnya elviselhetetlenül unalmassá és sivárrá fakította a köznapi bútorokat. sárga fényei: „És most mihez kezdjek?" töprengett magában a fiú. és érd be vele... hogy kész lefeküdni veled. és azt a másikat továbbra is rokonszenvesnek tartsam. öregem – hallotta Leót –.. a legkellemetlenebb napszak volt ez. rémülettel töltötte el saját renyhesége. s már kis távolságra is egyöntetű. és a füléhez emelte: – Kivel beszélek? – kérdezte egy női hang. fütyülsz mindenre. hogy kikeltél magadból. elolvasott egy üzleti levelet. nahát. „Na bizony – mondta utána magában a fiú. Michele megfordult: – Szóval meg kéne játszanom..a lakásán fogadhat? Micsoda kényelem ez például neked. – De akkor meg – válaszolta a férfi – lehetetlen. a lényeg az. Kezében a tollal felvette a telefonkagylót. négy. szállodákba stb. hogy afféle ronda helyekre kell vinned a babádat. kissé elszomorodva –... nedves homály futotta be a nyüzsgő utat.

. ugyanolyan hangon.. – Ugyan. és átment a hálószobába. ismét cigarettára gyújtott.. valóban rendkívüli szabású öltönyébe. és kezét erőteljesen összedörzsölte: – És. megyek.. – Tényleg. amellett bizonyos méltóságteljes mélabútól árnyalt. – Táncolni? – Michele leült. megmosdott. egy óra múlva Ardengóéknál kell lennie. Lezárta a levelet. végtelen gyönyörűsége telt a szép szövetekben. akár mert a szép holmik tökéletesen megrészegítették.. fölébe ezüstös-fekete nyakkendőt kötött. . nemes. gondosan megborotválkozott. s ő jövedelmének csak háromnegyed részét élte fel. tényleg. lerohant a garázsba. hogy én fizetek mindent. ki volt púderezve. jó estét. már csak tizenöt perce maradt.. Michele – jegyezte meg Carla –. csak akkor jöhetsz. Egy percre mindhárman elhallgattak. fehér selyeminget öltött. ugye? – Azt talán nem – felelte Leó –. – Felállt: – Ezerszer köszönöm.. szürke. mit is csinálunk? – Táncolni megyünk – felelte Carla mélán –. a szeretőjére pillantva.. – Csend: Leó megfogta a lány kezét. és kiment. s végül beletornázta magát sötétkék. a lány fürgén visszahúzta a kezét. és megcsókolta: – Velem fogsz táncolni – mondta a lány a csók után. – Carla újra a férfira nézett: – Erről nincs szó – sietett az a válasszal –. és ma este velünk vacsorázol. Leó felnézett: „Fenét se hívtam meg.. hogy megjelenése szép. de vacsora után biztosan eljövök. és megcsókolta: – Hát akkor. ha átöltözöl.. Carla ült alatta már útra készen. – Akkor megyek én is.. könnyű. utána megcsodálta alakját a szekrény tükrében. amelyeken ingó csillámlás jelezte a lecsurgó esőt: – Talán az idő teszi – nagy feje tikkadtan a férfi felé hajolt. szőr mentében és szőr ellenében. megtisztogatom magam.. – Szomorú vagyok – szólalt meg Carla. nem dolgozott. – Hanem.. halszálkás. Nahát. Leó. – Meghajolt. s akár mert a szoba félhomálya megváltoztatta. – Miért? – Ki tudja? – Az ablak fekete kockáira nézett. aztán a hálószobába ment.. mint az előbb. mamát ülni hagyod. tevékenysége néhány házból álló vagyona kezelésére. őszibarackszín ruhát viselt. bodorítva. mikor még az ajtó is alig csukódott be a fiú után. s olykor egy-egy óvatos tőzsdei spekulációra szorítkozott. nyugodt szemérmetlenséggel –. Bement a fürdőszobába. az belemarkolt a hajába.és veresmintás gyapjúharisnyát húzott. és magától értetődik. – A fiú lehajolt: hihetetlenül mocskos volt. mit csináltok itt. aztán megnézte az órát. Leó – tiltakozott eközben Michele –. az öltözködés egyik kedvenc foglalatossága volt. A szalonban egyetlen lámpa égett. én hívtalak meg benneteket. javai azonban rendszeresen gyarapodtak évről évre. a cipője tele sárral. – Remek – kezdte Leó. micsoda pompa – kiáltotta erőltetett jókedvvel –. s addig még borotválkoznia és öltözködnie is kell. a többit újra lakások vásárlására fordította. sietve kiment hát a lakásból.. nadrágja térdig összefröcskölve. festve: – Mama rögtön jön – mondta. boldog és jól öltözött emberek? – Táncolni megyünk – felelte Carla ugyanúgy. Carla? – Leó hívott meg bennünket – felelte a lány. Nyíló és csukódó ajtók zaja hallatszott. majd táncol mással.A beszélgetés végeztével befejezte levelet. igazad van. s agyongyűrődve az esőben: – tényleg... nagylelkű barátom. hogy vagy? – Jól... és öltözni kezdett. belépett Michele: – Ó. azt hiszem. ti gazdag. a szép ruhákban. megfiatalította. akarod.. kihozta a kocsit: s tíz perc múlva becsengetett Ardengóéknál. elvégezte magában. leült ő is. őszintén szólva" szerette volna felelni. és lassan megírt még egyet: a szó valódi értelmében vett üzleti ügyei nem voltak. mindig csak velem. a teámat még ki tudom fizetni magam is.

akkor. s most hirtelen olyan szorongás fogta el.. – megígérted. kalapkája alatt oldalt fordított tekintettel. lehajtotta a fejét. – Carla is felállt. ugye... hogy össze kellett harapnia a fogát. Ajtónyílás: – Hát akkor mehetünk. s a rémült. átfogta a lány derekát: – Carla. kiment. – Miért nem azt a táskádat hozod.. „Minden éjjel – ismételte magában –.. akkor – fejezte be szerényen – hegy tudnál új életet kezdeni? A lány ránézett: „Csak a kedvét akarja tölteni velem – gondolta eleven valóságérzékkel –. – felelte Leó. rendben vagyunk? A lány. Leó a lányt nézte... hogy így adja oda magát. hogy eljössz? Carla az utolsó kifogás mögé bújt: – Még csak két napja. gyönyörűm. éjszaka. – habozott. előbb rombolnia kell könyörtelenül. végre is világosan kell beszélnie... hogy kiabálni szeretett volna. úgy érezte. Újra megcsókolták egymást. hogy eljössz – folytatta Leó.. kifestett arc felé nyújtva felhevült arcát: – Tudod.. – Lehozom.. jó?.. jó lesz így? – Nekem nem tea kell. értem. „Ez a vég" – gondolta. – Már miért volna lehetetlen? – erősködött Leó. a szemébe nézve. igen – tette hozzá. egy édes kicsi lány.. majd a napokban... – De nézd. hogy. hogy szeretjük egymást.. – Igazán csodálatosan állhat ehhez a ruhához. hát mi ez? Hogy jutottam én ide?" – Biztos vagyok benne... mintha keresne valamit a szőnyegen. édes. nem – lehajtotta a fejét. aztán Leó határozott hangon megkérdezte: – Akkor eljössz hozzám ma este. el kell jönnöd.... muszáj. hogy eljössz majd minden éjjel. – Nem... hogy feltétlenül várlak ma éjjel. hogy minden nőben van büszkeség? – Hát kedvesem – felelte rögtön a férfi –. vagy ma este. valami ürügyet keresett. menjünk csak. s mennyire vágyik új életre -. a teánál biztosan megmondom. beszélgetünk. meg kell mondania mindent.. ez lehetetlen – felelte végül. még habozott.akár Michelével. még ilyet! hogy ebből micsoda szerető lesz!" Annyira kívánta.. szokatlan forróság kúszott fel az arcába: „Micsoda szerető lesz belőle – gondolta –. a ruha alatt duzzadozó keblek látványa felizgatta. el kell jönnöd. amit Merumecitől kaptál? – kérdezte Mariagrazia. Ránézett a férfira. aztán egyszerre a karjába kapta: – Mondd. valóban öregedett egy évet. ez annyit jelent. hogy ha változást akar.. „Istennek legyen hála" – gondolta Leó. Nem... – fogta könyörgőre a lány. .. s egyszerre eszébe jutott. de nyomban visszatért az ilyesminél foganatosabb komolysághoz – nem.. – ez lehetetlen... Miért ne várnánk még? Nem gondolod. te kellesz.. Egy percre elhallgattak. de vonakodott attól. és jövök – felelte Carla. ugye... önmagát bátorítva –. annyira nem lesz ellenedre.. mekkora utálatot érez a lány ez iránt az élet iránt. ha nem jössz. – Majd a teánál megmondom – felelte végül –. – Kint várlak a kocsival – vágott közbe a szeretője –.. átfogta a lány csípőjét. vagy hagyjuk az egészet. Merumeci? – kérdezte az anya belépve. Carla habozott. hát akkor most már csak gyerünk táncolni – mondta vidáman... tetőtől talpig végigvizsgálva a lányát. – Nem. Carla? A lány elsápadt: – Hogyhogy hozzád? – A lakásomra – magyarázta Leo. átölelte: – Na. és hajnal előtt hazahozlak – elnézte egy pillanatig -: és meglátod. együtt teázunk. mi vagy te?. és az anyja elé indult. hogyne – felelte sebten –.. de igaza van: hát az új élet?" Belátta. igen. Leó. ettől félt: – Majd eljövök nappal – ajánlotta hamis egyszerűséggel –. – Szárazon felnevetett. amibe belekapaszkodhatna.. egy idegen házban. Leó felállt... – Igen. – Nem – felelte a lány csendes riadalommal.

egy pillanatra élénk fény világította meg a mozdulatlanul ülő alakokat: ekkor megjelent az anya petyhüdt. s haladt el előtte a tömeg árjától sodorva. aztán Carla beszállt. pöffeszkedő tekintetével. kijátszhatatlan képzettársulással egymáshoz kapcsolva tért vissza emlékezetébe Leó parancsoló felszólítása az aznap esti látogatásra. eszeveszetten cikáztak mindenfelől az esőben a járművek. Az anya is kinézett az ablakon. neki úgy tűnt. elégedett arca tekintett ki rá kíváncsian. minthogy még nem tudatosult benne eléggé ez az érzés ahhoz. hát ez az új élet?" – tűnődött el. Carláé.. amit a kocsi fényűző doboza hordozott magában. és leszaladt a lépcsőn. piros foltot látott meg a nyakán. sehol se kelljen megszabnia tetteinek és vágyainak határát. s e tárgyilagos mozgás közben. Az úton végig hallgattak mind a négyen. Carla mozdulatlanul. vagyis röviden. felvette a púderesdobozát. íme. semmit sem lehetett látni. megdörzsölte az ujjaival. s már akaratlanul is rámosolyodott erre az elképzelésre. a szalonban. tapogatózva jutott el az előszobába. hogy a tükörbe ámuló tekintettel megállt. nem is érdemelsz mást. ékszere legyen. szabályosan. az éjszakai kertből feltülkölő autóduda hangja figyelmeztette rá. oldalról. gyalog jársz. amelyek mögül.Sietve felszaladt a lépcsőn. miért nem mások?" Ezek . valóban finoman ízléses – ott volt a komódon. s valahányszor egy szegényes vagy köznapi fej bukkant fel az út ködös kavargásából. hogy kevéssel előbb. hogy az anyja észreveheti. árkos vonású arca. de nem azért. míg feléjük haladt. az az igazat megvallva mindez igen vonzó volt. meg utazzon. „Ez volna az?" De elmélyedésre különben ideje sem volt. s vonta arcát siralmas fintorba. s halk hangon pénzt kér tőle valami ruhácskára. ahányszor csak meglátta őket. úgy tetszett. amint teljes testével a tükörhöz hajolt. homály lepte három társának arcát. megnézegette. maró szomorúság. ruhák sora: „Űristen. egyszerre. s amint felvette. őt jobban érdekelte az. amint meglegyinti a férfi arcát. A folyosó sötét volt. a bélelt dobozból. ez a gondolat úgy megragadta. vastagon bepacsmagolta. Leó megcsókolta a nyakán. hülye állat. de az igenis rendjén való.. vörösen. víg. valamint az is. Először nem értette. Eloltotta a lámpát. háza. nincs is körötte semmi más. eltűnt-e már az a pirosság. s megrendel hármat-négyet azokból a párizsi kalapokból. a kocsi csillogó oldalai mentén. Leó térdén ülve látja magát. vagy fejét szeretetteljesen a mellére hajtja. a bálba készülő kislány gyermekes és elbűvölt arca. amikor. tájakat lásson. az autó elindult. amelyek ebben az évadban jöttek divatba. hogy ez még talán csak az első az ajándékok hosszú sorában. hogy lásson. bolondul megrettent. mint azok a kivehetetlen és félelmes tárgyak. szeretett volna megvető fintort vágni az ismeretlen szeme közé. míg végül eszébe jutott. Egy perc volt az egész. hogy lássa. befutott a szobájába. hogy igazán megrémüljön. Leó ügyesen kormányozta a terjedelmes kocsit az utcák feltorlott zűrzavarában. hanem inkább hogy őt lássák: ez a nagy. bár semmi határozott gondolat nem merült fel elméjében. az eső hangtalanul szitáit. kinyitotta az ajtót. amelyeket egy-egy másodpercre megvillantanak a viharban cikázó tűzsugarak. eszébe villant. és Leóé. hogy velük van: „Miért ezek – gondolta –. felületes és szokványos ijedelemmel. egy kerek. és a megálmodott ajándékok. odakint a kocsiban várakozó anyja. Csak Michele nem nézte az utcát. csak a kocsi csillogását itt-ott. vagy amint bemegy szeretőjével az ismert divatárushoz. ahol két fekete esernyő-menet közt. mintha azt mondaná: – Te.. de amikor a kocsi egy lámpa alatt haladt el. a többiek pirosló. hogy ideje lemennie. rendkívül vonzó. mi lehet az. pompás kocsi a boldogság és gazdagság érzését keltette benne. embereket. mindig újra meglepődött azon. fojtogató zokogás gyötörte. kissé élesen.. Leó és Michele ünneplő lármája fogadta. Sűrű homály burkolta a kertet. s akkor. a táska – olyan elegáns. meg sárgán világító ablakait. és lezökkent anyja mellé. úgy kell neked. hogy én ezekre a párnákra dőlve nyissak utat magamnak a sokaságban. révedezve bámulta az út nyüzsgését odalent. s úgy megtetszettek neki. közelebb lépve a tükörhöz. Michele. hogy autója.

tetőtől talpig fényes viaszosvászonba bugyolálva. mert a maga festőnője már öt napja Milánóban van. kék szemű lány ülne. – Hogyhogy Milánóban? – kérdezte Leó meghökkenve. kár. bementek. különállón. – Találkozója. felébressze-e az anya féltékenységét. vendégváró fényben ragyogott. mutatta nekem ez a divatárus a kalapot.. igazán kár.. pontosan. nem találkozó hanem látogatás. mint ilyen távolian. a fenti jóslat ellenére. – És Santandreáék.. – Á! kitűnő – csapott le rá az anya keserű diadallal –. a feleség és a feleség barátja.. – tizenegykor egy találkozóm van. Valentiniék. az anya levetette köpenyét: – Tudjátok – mondta.. visszatértek a helyükre. Smithson. s leültek. . amit az anya nem ismer: – Smithson. Leó megzavarodott.. amelyhez a terem végében.. meglátod. hogy éppen tegnapelőtt. szikár hölgy. egész csomó ismerősünk van itt.. képzeld csak el!. Carla. ez az. nem kapunk helyet. amit Smithson rendelésére utána kell küldenie Milánóba. s középütt folyt a tánc. – bukkant rá végül – tudja. . az anya a szeretőjéhez fordult: – Mit szólna hozzá – vetette fel –. s halkabban folytatta -: ha már Santandreáékról van szó. Merumeci.. az anyjáén egy magas.. – Micsoda tömeg – mondta az anya elismerőn s borúsan.. ha szabadna tudni? – kérdezte az anya puskaporosán..az alakok idegenebbek voltak számára.. mint az élettelen bábuk: semmi sem tűnt szorongatóbbnak számára. nővel vagy férfival? Leó habozott.. kis csoportokba gyűlve beszélgettek és dohányoztak. a társalgás moraja hirtelen felerősödött.. az asztalok a fal mentén sorakoztak. Leó fizetett... úgy érezte. Megérkeztek: a szálloda előtti sötét kis téren négy sorban zsúfolódtak a kocsik. Mégis kaptak egy asztalkát az egyik sarokban. Carla... előredöccent. éjjel tizenegykor – ismételte az anya. mama. egymáshoz verődve a kocsi minden zökkenésére. Volt itt mindenféle fajta és nagyság. egy hölgynél. orvosolhatatlanul magányosan látni őket. hogyan utaztak két hónapja nászútra Párizsba? Egyazon hálókocsiban utazott a férj. pazar. hidegvacsora. félig gunyorosan. vagy sem? – Nővel. – És ki az a hölgy. félig bizalmaskodón: – És mondja. s a táncosok. Az ismerős neszű... kis asztalkánál ülve egy ember belépőjegyeket árult. mikor a divatárusnál voltam. miután hiába tapsoltak. keresgélt valami nevet. az ajtó mellett. egyszerre mindhárom kísérőjéhez intézve a szót. fából és üvegből készült forgóajtó egymás után eregette be őket az inas és fullajtár népséggel lepett előcsarnokba. természetesen – felelte végül –.. a festőnő. így elmesélve alig hinné az ember... rideg hangon.. világlón vetélkedve a sötét téli estével. az ő életén az sem változtatna semmit. hosszú terem tömve volt emberekkel ...... – Ma este nem mehetek – felelte a férfi. nézd. vezetőik. figyelmesen tekintve a lányra. szinte meg sem ismerte őket. majd eljutottak a táncterembe. aranyozott termen. amint végignézett a termen –. mint valaha. – felelte Carla. – Giorgetti. végig egy sor üres. amiről nem maradhatok el. hogy is hívják? – Giorgetti. az a. mozdulatlanul. Későre járt. csak hát éppen ezek ültek itt a homályban. hja. és megnéznénk azt a francia társulatot... tudsz róla.. ha elmennénk ma este a színházba.... keresgélt. ha Carla helyén egy szőke.. de rosszul mondtam. A zene elhallgatott... aki baráti összejövetelt rendez. körülhordozva méltóságteljes tekintetét –. és Leóén egy apró. ideges emberke. két pálmával árnyékolt pódiumpáholy-félén amerikai négerek verték a ritmust. áthaladtak a megszámozott felöltőktől elárasztott ruhatáron. A Ritz kapuja azonban. ekkora tapintatlanságra mégsem számított. ma estére vagy holnaputánra. az alacsony.. – És Contriék – tette hozzá az anya. Páholyom van egy ismétlő előadásra.

– Hangja elváltozott. nem volt már szilárd. – Komolyan? – A legkomolyabban. mindenki minket nézett. feltétlenül várj. mereven nézve Leóra –. hogy ha most rögtön vonatra is száll. – Soha többé – folytatta az anya -: képzelje el.. kérném tisztelettel. A zene elhallgatott. újra elkezdődött a tánc: – Hát akkor. . csak táncolni akarok. Leó teljes erejéből megfeszítette karját a lány dereka alatt. mint akit megloptak. inkább valami rossz nő. előbbre hozták a kiállítása vernissageát. beleszédült ebbe a konok körforgásba. meghallhatja valaki. míg elhaladt a zsibongó asztalkák között. a sápadtság. egymás nyomában lépdelve az üldögélők közt. komolyan vagy mosolygósán forgott. s valami merev méltóság ült ki rá... elmegyek hozzád ma este.. akkor sem érkezik idejében.– Igen – szólt közbe Michele –. de egyik sem történt: – Mama. Három pálcaütés koppant. s alig fértek közte. mozdulatlanul. úgy táncolt. valaki mással. – És kérném tisztelettel – kérdezte a fiú erőltetett mosollyal –. nők arca. jött az anya is Michelével.. azt igen. – csak menjen.. de félek. hallgass – könyörgött az anya körülpislantva. olyat maga nem is ismerhet. most sem oszlott el Carla arcáról. Carla pedig szinte rémülten nézte az anyját. hanem remegő. – Egy pillanatra elhallgatott. hogy táncolnak a tolvajok?. De hogy megtudjuk. ki tudja. a táncosok gyűrűje szakadatlan körben keringett előtte: férfiak. én vagy valaki más? – Ugyan. lábának szárnyakat kölcsönzött valami szokatlan könnyűség. hogy Leó attól tartott. s behunyni a szemét. valami huszadrangú kokott. vagy sírógörcsöt kap. melankolikus akkord .. szörnyű volt... nem tudtad?. – kapkodó felháborodásában nem találta a megfelelő jelzőt – mint egy tolvaj.. szilárd hangja összeszorított fogak közül szűrődik elő –. nem akarja inkább. sánta kutyát hamar utolérik – folytatta Mariagrazia –. keserűn perlekedve: – Soha többé nem táncolok veled – mondogatta Mariagrazia méltatlankodva. és kicsoda a tolvaj ebben a társaságban?.. a legcifrább lépésekben igyekezett forgolódni. bizony – vágott vissza a fiú. – Kedves uram...... és leülni egyedül egy sarokba.. ki az a nevezetes hölgy. mint egy. – Mint egy kapcabetyár – igazította ki az anya méltóságteljesen. merő szenvedélyben és elragadtatásban. akit meg kell látogatnia? Kétségkívül nem valami tisztességes személy. ne kiabálj így – szólalt meg a lány nyugodt hangon –. – Mi történt? – vágott közbe Leó bírói hangon. felnézett rá... táncolunk? Kimentek a táncparkettre.. s a férfinak úgy tűnt. én mindenesetre úgy táncolok... amely az előbb feltűnt Leónak. még elájul. egyébként igen köznapi. „Megvagy már – gondolta –. hogy megmondjam én. a férfi nem felelt. és beérve az embersűrűbe. – De nem – makacskodott Michele –.. meg a bátorság. szeretett volna kikerülni ebből a csődületből. mielőtt a vállához simult volna: – Természetesen. a párok visszamentek a helyükre. Leó – tette hozzá –. hogyan táncolnak a tolvajok. Leó – mondta. mintha egyszerre apadt volt el benne a lélegzet.. – Hát csak menjen Smithsonhoz – mondta gyilkos mosollyal az anya. – Áh! Igazán? – kiáltotta Leó megrökönyödve... – De most – tette hozzá ne szólj többé hozzám... s bár sűrű volt a tömeg. megkönnyebbítve minden földi tehertől. vagy akár repülőgépre.. Táncoltak. valaki mással kéne megpróbálnod. hazug embert. szokatlan lángolás. megvagy. a diadalmasan ujjongó zenébe időnként makacsul visszatért egy hirtelen felzengő. Carla olyan fehér volt már. mint egy." A lány szíve azonban kusza bánattal telt meg: kedveszegetten táncolt.. mit gondolhattak.

– Igen.. nem tudta felrázni közönyét. aztán elmosolyodott: – Én azt hiszem – mondta felállva –. azért jobb is lesz. aztán eldobta a cigarettát: nincs mit tenni. mintha derűs idő járta volna.. ha nem járok. pupillája kitágul. bármi aljasságot. egy szó. én se így. közönyösen. nézte őket. ráérősen nézegette az üzletek kirakatait. ittak. „Meddig?" Felnézett az égre. amint csendesen baktatott a nyüzsgő járdákon. azért törődnek. – és elment. egymásra vetett lábukon felcsúszott szoknyájukkal. s egyre jobban megcsömörlött önmagától. egy-egy hamis gyűlöletkitörés után megint csak így állt a világban mindig.. Leó fizetett" – maga elé nézett: a nagy. valami bizakodás. Michele. földre szegett szemmel bámulva a latyakban taposó száz meg száz lábat. alvó figyelme felserkent. hogy én menjek el. nincs mit felelni. apránként kiszárad a torka. tényleg történt valami. a fiú ránézett. valami mesterkélt hevületben –. és kénytelen volt gondolkodni. amit hit és lelkesedés nélkül jár végig. ha elmégy. alacsony teremben tompán zsivajgott a beszélgetés lármája. ki vidáman. hogy egyáltalában nem is haragos. fényreklámok talmi világától elbűvölt szemekkel. ám. mint egy idegent.. sőt teljesen nyugodt. semmi célom.. békében magával és másokkal. ha nem akarod. nyomorultan. amikor a legkevésbé várta volna. Michele. a sötétségben lebegő fényreklámokat. de néhány perc múlva döbbenten kellett megállapítania. ő mindenütt ilyen. akár az élete. ehhez lassan a cselekvés a lelkesedés utáni vágy csatlakozott. Kedve támadt bemenni egy moziba. aggodalmak nélkül. hát ülök: egyre megy. súlytalanul. kissé bávatagon... ebben a sok lábban. míg fokozatosan. a nap legforgalmasabb órája volt ez. egy gondolat elébe idézte újra az örök kérdést. a kifestett nők. amely minden ok nélkül rátört. fejében makacsul keringeni kezd egy-egy értelmetlen mondattöredék. megnézte a fényképeket: Amerikában készült kínai holmi. hiábavalóság tompa érzésével kezdődött.. ilyenkor már hiába volt minden erőfeszítése. Most. de váltig hasztalan igyekezett érdeklődést erőltetni magára. egyszóval.. ami belőle hiányzott. elmegyek. üres fejjel.. kiábrándult kétségbeesés lesz rajta úrrá. amely márványajtaján egy örökmozgó fénykarikát fitogtatott. ilyen dologtalan és közönyös. „hülyének lenni" – sóhajtott fel olykor. egy ábra. De szorongása eközben – nem kétséges – egyre nőtt. amelyről nem bírt megfeledkezni. Michele olyan kényelmesen sétált esernyő nélkül az esőben. az utca örök látványossága iránt. – lám. Lisát is megpróbálta ellopni tőlem. a fesztelen tartásban. volt egy ezen az utcán.. de én." Nézte a földet: valóban. túl ostoba. amely ott verte előtte a sarat. Odakint még esett: „Tolvaj. már ismerte alakulását: a bizonytalanság.. cigarettát szopogatva üldögélő férfiak mind ettek. hová mennek. a nőket... az úttesten hemzsegtek a járművek.. fecsegtek. igen. feltéve persze. Michele fájón rettegett ettől a szorongástól : szeretett volna nem gondolni rá. és mit akarnak.. igen fényűző. – Igazad van – felelte végül –. s percről percre élni. saját mozgásának hiábavalósága kapta meg. mulass jól. valóságos alakja. hogy veled.. cigarettára gyújtott. megkeseredik a szája. akármit művelt is Leó. Michele odalépett. a tolvaj elmegy. s afelé sietnek. – Szóval – szaladt ki a száján – te szívesebben elküldöd a fiadat. mintha látná magát magányosan. van céljuk. menj – esdekelt az anya. most is megszállva tartotta a szorongás. saját képe üldözte.. reménytelenség. mint mindenki más. volt valami biztonság. s elkedvetlenedve továbbment az esőben a tömeg között. se úgy. „Ezek az emberek itt – gondolta – mind tudják. tolvaj – mondogatta magában Michele. dühös. A járdákon zajlott a tömeg.Leó egy percig hallgatott a két aggodalmas nő közt.. az esős utca. hát kicsoda a tolvaj?". ki szomorúan. szinte sértettség nélkül. a fekete homály magasában ott virítottak az . kis csoportokba gyűlve: odalent a pálmák alatt a négerek hangolták hangszereiket. míg a szálloda üres termein keresztülhaladt. mint Leót? – De hát ha Leó hívott meg bennünket! Erre nincs mit felelni: „Igaza van – gondolta Michele –..

. a pompás kocsiban összefonódó férfinak és nőnek emléke nem ment ki a fejéből. – És én hová megyek? – kérdezte újra magában. „Mi vagyok én? Miért nem futok. ahol valótlan. torz alakok keringenek: anyja. hogy fedetlen fejére hulljon az eső. A szalonajtó előtt elhaladva azonban gyenge fényt látott kiszüremleni a sötét ajtónyíláson. beszállt. ezt a férfit igazán tudta volna gyűlölni. Michele átvágott az úton. de az úttesten a megtorlott járművek csak lassan gördültek előre a járdák széle mentén. Michele csak egy pillanatig látta a mozdulatlan férfit és a ráfonódó nőt a reflektorok fehér fényében. belépett: a . hogy hová megy. egy sereg meghatározhatatlan kívánság forrongott a lelkében. akármi. megkérdezni tőle. Újra lehajtotta a fejét. Leo. ledobta kalapját és kabátját egy székre. neki is várnia kellett. hamis érzésekkel teli pokoltornáca. az emberek ismerték útjaikat az első lépéstől az utolsóig. az úttest közepén valami szédülésféle. tűrhetetlenül kínos érzés fogta el. szerette volna megállítani valamelyik járókelőt. megnyugtatták kissé. s igazán szeretni tudta volna azt a nőt. lehetetlen átvágni köztük. nem ismerte a férfit és a nőt. mellén egy kar nyúlt keresztbe. de annak a párnak. amit érez. és belépett a sötét előszobába. úgy látszik. „Kényszerképzetek" – gondolta. aztán a kocsi nekilendült. mintha ugyanazt a táncritmust hallotta volna. ha megmondhatnám a sofőrnek a címüket. bekötött szemmel járnak. vakság. szíve mélyéből merült fel ez a jelenet. „Hová megyek én?". hogy vegyenek magukhoz. de tudta azt is. Carla. megragadni a gallérjánál fogva. akiknek van. akik az övétől nagyon különböző környezetben lehettek otthon. lámpavilágos homlokzatai közt egy felfelé s egy lefelé tartó sávban várták a kocsik a ferde szálú esőben.ostoba pörgettyűk. mint ezek az emberek mind? Miért ne lehetnék én is nyíltszívű. s világosságot se gyújtva. aki az ölébe roskadva ülhetett mellette. sietve átvágott a kerten az erősödő esőben. s ne kéne csak így caplatnia utcáról utcára. a kocsi minden zökkenőjénél mintha elérhetetlen álomból riadt volna fel. hogy képzelődése a legkevésbé sem fogja megváltoztatni a valóságot. kinyitotta az ajtót. Lisa. elviselhetetlen szomorúságot oltott belé ez a látomás. sőt. ez az ő világa. most nem. s nem ez az esztelen zsivajjal. pompás kocsi. mégis úgy érezte. sötétség. a fiú már csak a rendszámtábla fölött világító piros fényszemet látta belőle. szorongásának egyik képzetét öltöztette testbe. jelzőtűznek tetszett. miért siet úgy. s az ábrándképek. sietek én is. amelyben igazán szenvedtek. hogy hiába remélne. Közben egy rendőr megszakította a végeláthatatlan áramlást. őszinte ember? Miért nincs hitem?" A szorongás ránehezedett. amik kísérték. Öt perc alatt hazaért. s ők előreszökkenhessenek. tartozik. s ilyenkor keserű szívvel belátta. S ekkor a többiek közül kivált előtte egy különösen nagy. valamikor. s mind. egy asszonyé. mintha könyörögne hozzá." Eszeveszett gondolat volt. és bálnasiklással elindult a többi között. cipősarka alól freccsent a sár. könyörtelen vállakat öleltek át. Nyugtalan. levette a kalapját. hazamegy. talán külföldiek voltak. Hirtelen sietség fogta el. ujjával meglazította nyaka körül az ingét. bár lenne valami célja. de valamerre azért mégiscsak menni kell. mi az. hogy a sor megbomoljon. tapogatózva elindult a lépcső felé. Egy üres taxi hajtott éppen melléje. s tárta szeme elé valamely felsőbb hatalom. de nem merné ráemelni a szemét. aki őhozzá. a házak fekete. azt kívánta. még ha csalóka is. számára tilalmas ez az ígéretföldje. „Ha tudnám.. olyan emberek közt. és megkérném őket. a gondolkodás gyötrelme már testi szenvedéssé vált benne. amelyben élt. lába egyenletes ütemben járt. amit néhány perccel előbb. hova mentek – gondolta már szinte komolyan –. de hová? Michele úgy gondolta. a tömeg haladt. de ez. a másik cipőkrémet. A folyosón is sötétség honolt. elmennék hozzájuk. az egyik fogpasztát kínált. megadta a lakása címét. Nem tudta volna megmondani. és kezével a vállába kapaszkodott. és zeneszó ütötte meg a fülét. és hiába esdekeltek. egy férfi ült benne mereven az ülés hátának támaszkodva. soha el nem juthatna oda. az arcát árnyék takarta. a szálloda tánctermében. aztán eltűnt ez is.

hogy haragudj rám és Leóra.. hát eljöttem.. hogy kimutassa. – Ó! értem – mondta Lisa kissé csalódottan. most sötét volt. és a fiú szemébe nézett -: ha azt hiszed. hogy te mindmáig férjnél vagy – szólt közbe Michele. hidd el. ez az igazság. mint is történtek a dolgok valójában: „Azután minden tisztázódik – gondolta –.. de lenyelte. Leült vele szembe. Lisa elhallgatott. szerette volna hozzátenni még: sajnos. leült az egyik karosszékbe a félhomályban:– A Ritzben voltunk – szólalt meg csendesen –. mennyire képtelenek Leó reménységei: – Mintha nem volna rajta kívül senkim.. nem miattad.. – Én megértelek téged – folytatta Lisa –. és ránézett: Lisa volt. Éppen el akartam küldeni. hogy magyarázattal tartozom neked. összevesztem Leóval.szalonnak az a fele.. de igazán nagyon unalmas volt.. ő szeretett engem – Lisa hanyagul legyintett." De míg ezen tűnődött. egymásra néztek: – Azért kérdeztem – vágott neki Lisa –. hiszen mit is érhetett volna vele? – És nem találkoztunk többé. s torkát feszegetni kezdte a nevetés. mintha nem is hallanám. „Szegény Lisám – felelte volna legszívesebben –. amíg egy szép napon rájöttem. mint aki szava elejtett fonalához igyekszik visszatalálni. és neki csak oda kéne jönnie." – De legelőször is – Lisa előrehajolt. valamennyi ékszeremmel. a saját ügyeink.. egészen. a boltív s a két oszlop mögött. – Egy percre eltűnődött. amelyet a társas életnek szoktak szentelni.. tekintetét állhatatosán. „Kimagyarázkodni jött – gondolta Michele elkedvetlenedve –. se nem zavartan. mint ma reggel. félig tétován a fiúra nézett.. mintha nem is volnék jelen. – Engedtem neki – folytatta rövid szünet után –.. nem mozdult: „Olyan hatást kell benne keltenem. egyrészt mert ő annyira akaratoskodott. és a dolog elhúzódott egy-két vagy három esztendeig. . hogy nem szeretlek?". akkor biztosítalak. de nem bánatosan. hogy arról beszéljen.. és bizalmasan: – Énmiattam talán? Michele ránézett a bizonytalan arcra. minden okod megvan rá.. hogy mentegesse magát. egészen máig.. Na meg. másrészt az én akkori körülményeim miatt. hogy engedtem neki. és újra a térdemre hajtja majd a fejét. hogy tévedsz.. elölről kezdheti. – Nekem azt mondták. – A férjem megszökött – felelte Lisa végtelen egyszerűséggel – egy évvel azután. ezért érzem úgy. és akkor éppen segítségre volt szükségem. az idő múlt. hogy nem is szerettem soha. hogy összeházasodtunk.. amilyen közel csak férhetett: – És min? – folytatta aztán habozva.. s a vége az lett. figyelő tekintettel nézve rá. mintha nem hatna el hozzám a beszéde. amikor te jöttél. hogy nem szeretem. hogy egyszerűen csak beállított.. hogy van valami köztem és a között az ember közt. szánalomból: – Nem – felelte röviden –. se az egyiktekre.. gyötörte a vágy. Beljebb lépett.. és megváltunk egymástól... az anyám ügyei miatt. s feléje indulva. ó! de mennyire megértelek!. a billentyűsorra hajló alak ekkor megfordult. – Nevetett. de visszanyelte. s valaki zongorázott. Michele nem szólt.. mit vehetett a fejébe. képzeld. csak úgy. amit szent. „Vagy netalán otthagyott inkább. legfeljebb itt nálatok egypárszor. a kezét bámulta. az anyám miatt?" kívánkozott ki Micheléből a kérdés. mintegy jelezve. – Miért?.. mivel tudnálak meggyőzni róla. s ő nem talált rá ürügyet... szinte akarata ellenére... ami a szívét nyomja. mert úgy gondolom. megesküdhetek mindenre. hogy régi dolog ez már –. se a másiktokra – felelte Michele. fiatal voltam. mintha nem volnék már amúgy is tisztában az egésszel". s félig esdeklőn. Az asszony érdeklődve ránézett: – Ó! Igazán? – kérdezte felemelkedve. hogy megkapjon mindent.. a lámpa a másik felében égett. valami figyelemre legkevésbé sem méltó közbeszólás után.. az lehajtotta a fejét. amikor ki tudja. hogy megmagyarázza.. talán azt hitte.. szenvedélyesen a fiúra szegezte.

mintha arcán akarná felkutatni a válasz magyarázatát. teljességgel lehetetlen is.. mint egy hülye." így. anyádat nem is számítva. hogy megváltoztasd a véleményedet. micsoda? Mit jelentsen ez a tényleg? Talán azt akarta mondani: tényleg.. egy őrülttel kerültem össze: végig kell hallgatni. inkább zavartan. és. úgy érezte. mint viszolyogva. igen – tette hozzá halkabban. hogy én szeressem Leót: ő olyan durva és anyagias. hogy az után. mint egy koporsófedélen nyúlt el a két kartoncseppeket könnyező műgyertyaszálra srófolt lámpácska fénye. nekem valami többre van szükségem. még eltelve saját szavainak hevétől.. arcával a fiúhoz hajolva – megvan ez a valami. És nézd. aztán az asszony felnevetett. mi eshetett volna fájdalmasabban egyetértésre s szenvedélyre éhező vágyának. s főként attól kell óvakodnom. mit úgy szeretett volna feltalálni.. mennyit gondolkoztam ezen. ami ma reggel történt közted és közöttem. meggyűlt a baja velem is.. részint saját gondolatának alantasságától. ami nem csak külsőség. igen. s tekintetéből valami ridegség. keserű levertség lett rajta úrrá. vele szemben. részint a Lisa iménti szavaiból kicsapó hamis levegőtől. Hű.. – Ez a szegény Leó – kiáltotta –. „Ezt nevezik világos beszédnek" – gondolta Michele.. majd szétvetette a szűk ruhát. s a nevetés lassan elhalt a torkában Michele mozdulatlan. Ez a válasz bizodalma utolsó maradékától is megfosztotta Lisát. s az ő szenvedélye is igaz volt. te azt hiszed." De nyomban aztán olyan utálat fogta el. könnyű eset. hiszen az már rendes dolog. Leónak igaza van. kínzó.. de biztosítalak." Lesütötte a szemét... kell. nincs valami jó napja ma. s látta.. de a fiúból csak rezdületlen közöny áradt. enyhén szánakozó arca láttán: a fiú arckifejezéséből világosan kiolvashatta: „Semmi kétség. az asszonyra emelve értetlen tekintetét. hogy felingereljem". jobban is járhatott volna. hanem. asszonyos combja a harisnyatartó rózsaszín pántjával átszorítva. meg veled is." Michele ott ült. azt hiszi. már meg sem akar hallgatni. hányszor megjárta szegény! Idegesen. én egészen más vagyok. megcsaltál? Ez a szó még sűrűbb zavarba taszította az asszonyt. Michele – hajolt újra előre könyörögve –. ráhagyni mindent.. előrehajolva nézte Michelét. nevetett. ott volt szemében és a homlokán. mintha soha meg se szólalt volna. mint ez a kiszámított hidegség. magától jött oda. ha tudnád. rosszul ítélsz meg engem. én délután csak úgy összeadhatom magam azzal az emberrel. és ránézett Michelére -: és tebenned. Lisa csalódottan felegyenesedett: fejében sokféle aggodalomtól fűtött gondolatok találkoztak: „Nem hisz nekem – mondta magában. hogy én frivol vagyok. a zongora hosszúkás tokján. Tényleg.. nem én tehetek róla. ha a megfelelő szavakat megtalálja. – hirtelen elhallgatott. fejével kissé visszahőkölt. nem csaltál meg? Vagy azt: tényleg. hogy értetlensége megkettőződik. a nevetés egy-egy hulláma közt odasandított a fiúra.– Igen. Ez utóbbi részlet megragadta: „Igazán nem elvetendő – gondolta –. biztosan meggyőzheti a fiút: – Nézd. és enyhén gondterhelt arcát. valamire. ez bizonyos. tényleg – szólalt meg végül. és még hátrább húzódott. ez nem lehet az. hamisan kacagott. felhúzódó szoknyája alól kibuggyant vaskos. zavart csöndben telt el néhány pillanat.. Nevetett.. a szalont homály borította. pedig ez az igazság. kétrét görnyedt teste. az teljes felsőtestével kihajolt az alacsony székből. a tisztaság s az őszinteség. és végignézett Lisán. hogy is mondjam.. . valóságosan létező. s szerette volna a kezét tördelni kínjában –.. Aztán Michele megszólalt: – Hogyne – mondta –... hogy Leóval találtál. hogy belevonaglott az ajka: „Nem ez az – gondolta –. de meg hogy is hiheted. hogy ez nem igaz. hogy megcsaltam.. lassabban.. „Most megbosszulja magát – gondolta –. s én ezért tisztellek és szeretlek téged. és ilyen válaszokat ad. nem csak testi. Nem felelt..

hogy nevetséges gyengeségnek enged. amiben nyoma sem volt a gúnynak. nem tudott mit mondani. ráborult kettejükre. vörös arca. vagyis hát Lisa meztelen lábáé. sűrűsödött. láthatóan azon erőlködve. a gyér fény barlanggá boltozódott felettük. és részvétlenül elmosolyodott. röptében elpárolog belőle. felismerve Lisát. és képzeld csak. egy gyertya remegő lángja tört a homályba.." De nehézkes képzelete nem vette be a gúnyt. „Most már vége mindennek – gondolta utána. – Semmi – jött a felelet –. kormos ívű. – És méghozzá milyen jól ment – szólalt meg Leó. ülő alakot. s ekkor. s úgy érezte. s már nekikészülődött. várjunk.. hogy nem jönnek meg még. A szalon ajtaja kinyílt.. aztán Michele egy kéz érintését érezte a kezén. s már ismét megdermed – ne légy ilyen. amely majd elválasztja őket: „Ó." Közben egyre mélyebb lett a szalonban a homály. sötétségből durván kinagyolt barlanggá. legalább annyit.. a zárt ablaktáblákon. „íme. míg sötétbe merülő tekintete előtt képek sorjáztak el. minden kísérlete visszavonhatatlanul meghiúsult. számolni kezdte a másodperceket... ilyen zárkózott. „Lisa miért nem az a nő? – gondolta – és én miért nem vagyok az a férfi?" Az eső kopogott a villa falain. kérlek.. buta kéz becézve simogatta. s mögötte Carla és Leó. a bútorokat. de egyszerre nevetés és beszéd zaja hangzott fel a folyosón. ha nem utasítom vissza Leót. . a jótékony sötétben bátran ráhagyatkozhatnánk érzelmeinkre. a gyertyát Leó tartotta a kezében... amelyhez vágya vonzotta. Leó rávette mamát. köd telepedik az agyára. hogy táncoljon charlestont. előrébb kerülve. és megcsókolom a száját". amelyen a gyertyák lángja egyszerre lobogni kezdett. elhatározó csókban. az asszony nem mozdult. akik kétfelől álltak mellette. látva.. Egy percig küzdött gyengesége ellen. – Ó! te vagy az? – kiáltott fel végül az anya. hogy a látszatot megmentsük. lehajolt. először. meg azé a férfié és nőé.. félig elégedetten. s Michele. félig letörve -: most az ölembe ültetem. alacsony. az anyára és lányára. és megcsókolta a kezet.. a perc letelt. megfeketült körülöttük. hogy felismerjék a két másik. sötétség. hogy rossz idő van. várj még egy keveset." De a fény nem jött.... hogy egy percig vár még a világosságra. a feledésre. a sűrű sötétben a buzgólkodó. áramszünet van a vihar miatt. s ebben a halódó sugárkarimában meggörnyedve virrasztotta a két fekete alak a koporsót. amit gondolsz. – azt gondolom. mondd meg őszintén. csak féloldalt esett fény. most legalább ő meglenne.– Ne. elfakult. eszébe jutott Leó s a két nő. akiket a kocsiban látott futólag. a simogató ujjakból ürügyet formált a szenvedélyes ábrándozásra: ha megkeresné Lisát ebben az éjszakában. s végighullámzott a szobán. felelj. most. – Újra itt? – kérdezte Carla is. kéz – fohászkodott. bár tudta. – régóta nincs már villany? Mi táncolni voltunk. s magához ölelné végre egy őszinte. nem merte elveszíteni. – Hát ez meg mi? – hangzott fel Lisa bátortalan hangja az éjszakából. esőzúgás. Aprózó lépésekkel igyekeztek beljebb. tessék.. világosan vált ki mögüle a láng arányával befutott. belépett az anya. Lisáé. Újra csend lett. amióta hazaért. megveresedett. azt gondolom. elhatározta. mosolyt erőltetve magára –. Csend. most volna jó alkalom a megbocsátásra. és végül kihunyt. akiket a szállodában hagyott: – Amit gondolok? – kérdezte végül olyan hangon.. ne nézz rám így – kiáltott fel az asszony rémülten. ezt gondolom. amelyet meztelensége váltott ki. a falakra s a mennyezetre felfutó óriás árnyékaik követték őket.. fehér fénysávok között óriás árnyékok szöktek fel a mennyezetre. megint meghallotta az eső surrogását amott. „Jobb lett volna – kapta rajta magát a gondolaton –. Michele cipőjét nézte. szórakozni. hogy a cinkos felajzottság.. s ő nem merte eltaszítani. tétován közeledtek. Csend. a megfelelő pillanat – gondolta –.. elnyelte a falakat. mielőtt a fiú még szóra nyitotta volna a száját. kétrét görnyedve ült még mindig.

én nem szoktam a levegőbe beszélni. – Hogyhogy nem? – háborodott fel az anya.. – Ahogy látod. a táncszámok között.. Michele és Carla mozdulatlanul. nem lehet ilyen egykettőre megtanulni valamit. hogy világítson neki. aki halálra fáradt képpel már letelepedett: – Képzeld el – folytatta Lisához fordulva –.. Levetette köpenyét. ha megkérlek? – fordult a barátnőjéhez. a szállodában nem ezt játszották – mondta –... a gyertyafény még egyszer megcsillant az ajtókeretben. Merumeci? – kérdezte az anya. mert egyszerre csak megállt. – Magad választottad. kövér... hogy térdét szorosan összezárva tartsa. – Találsz ott a zongorán. Nem is olyan nehéz az a maga charlestonja. – Ne is képzeld – érzékeny bosszúság ült ki az anya megvilágított arcára –. – Melyiket akarod? – kérdezte az asszony Mariagraziát.. azt. Lisa felállt. Leó. – ide nézz. ugye. – felelte Leó.. aztán elmerült a folyosó éjszakájában... nekem volt igazam. kifőtt. – Maga velünk marad vacsorára.. a zene nem volt ugyanaz. de érti a dolgát.. aki mindenáron ki akart csikarni szeretőjéből egy találkozót másnapra.. Lisa leült a zongorához. Merumeci. hogy lásd. bokája erre-amarra kaszált... semmi az egész. erre nem tudok táncolni. azt azért nem lehet mondani. recsegő muzsika: – Rajta – buzdította Leó az anyát. aztán mégiscsak utánoztam. – jegyezte meg Lisa hátrafordulva a zongorától. – jegyezte meg Carla.. – Carla nevetett. mint te. mint akárkinek ott a teremben. játszanál egy charlestont. Egy éjszaka New Yorkban – felelte az anya. Egy percig elnémulva néztek egymásra mind az öten... – A. és játszani kezdett. elnyújtott zuhogása az ablak fatábláin. azazhogy igen. némán szemlélték őket a szemközti fal árnyékába takarva.. és öt perc alatt jobban ment. Leó melléje állt. nemsokára vacsoraidő lesz. hogy igazán megtanultad volna. ne emlegesse nekem azt a charlestont sóhajtotta az anya. – Nem tudom. nem baj – mondogatta békítőn -: majd egyszer máskor.. – Lisa. kisvártatva Carla megszólalt: – Át kéne öltözni – mondta –. csak azért. hogy megmutassam. és kisietett ő is a többiek után. a gyertya fénye halványan rávilágított kifestett. egyszerre csak eltol magától. – Ejnye. Bizonytalan léptekkel megindultak egymás után az ajtó felé. és egy székre dobta. most az anya vette fel a gyertyát.. Lisát nem szabad félvállról venni. s rájuk rikkantott: – Aki szeret. melle és csípője ugrándozó mozdulatait kísérve dagasztotta szűk ruhája fényes szövetét. mama – mondta Carla előlépve az árnyékból –. úgy? – felelte az anya most már egészen felpaprikázva. – Én először nem akartam..– Ó. közönyös fiúra. gyertyával a kezében követte. de a Leótól kapott lecke alighanem kiment a fejéből. behallott szélrohamokban leverődő. hallgattál a szavamra? Ne felejtsd el. – AZ óceánjárón-t? az Egy éjszaka New Yorkban-t? – Azt.. – Rákacsintott a szótlan. – Nem. követ. odakint erősödhetett az eső. elkezd toporogni. és csalódott arccal a szeretőjére nézett. A csendben felharsant az olcsó. és felemelkedett: – na jó. a gyertyacsonk rezgő világánál lapozgatva a kották közt.. hát most már igazán azt akarom.... Leó gyertyájával belépett a három nő formálta hökkent és ingerült körbe: – Nem baj. – De mama – erősködött Carla –. akár most rögtön is megmutatom. s a ritmushoz igazodjék. ernyedt ráncoktól barázdált arcára.. aki ülve maradt a helyén: – Nohát kérdezte –. míg azon fáradozott.. Leó előbb még odalépett Micheléhez. Mariagrazia a lábait figyelve táncolni kezdett. és azt mondja: Csinálja utánam.. még ..

hogy lássa őket megrettenve. mert fehér volt. valami oda nem illő ráncot: – Odateszek egy szalagot – mondta –. – Ülj ide – mondta közben a férfi –.. adj kettőt. Egymásra néztek: a férfi üres szeme tükrén komor. és elcipelte Lisát. hűvös és sovány. alig hallhatón. az anya szavait.. mért. hogy az a függöny megmozdult. ezt a kezet. Carla kényszeredetten elnevette magát.. ha bent vagy. „Az a fajta kéz ez – gondolta –. ide. és elrejtőzött. Első elbámulását bosszúálló öröm váltotta fel: „Most karon fogom Mariagraziát – gondolta –. – De Leó – könyörgött a lány –. Leó – ismételte –... fekete feje törékenyen megbillent. s Lisának ott a függöny mögött kedve lett volna tényleg kopogni. Lisa nesztelenül visszafordult az anya szobájába. Mikor rányitott. Meglátta az előcsarnok közepén a két ölelkező alakot. ha nem vagy. s körül az öt.. összeszorult a szíve – lehunyta a szemét. ezt nem. riadozva. annál jobban felgerjedt. most ez a legnagyobb divat –. aztán vigyázva kilesett megint: azok ketten már szétváltak. – Michele. míg tompa képzelete lassan bontogatta magából a tanult becézések sorát. kopogj egyet. segíts te is egy kicsit. Botladozva. maga sem tudta. – És most... meglátod. amelyekre döbbent természetességgel ráadja majd magát ez a hideg kéz. kopogj kettőt. fel-alá sétált a gyertyával a kezében. a szíve dobolt. Carla – szólt Leó vidáman –. mikor újra kinézett az óvatosan széthúzott függöny hasadékán. lecsukló fejjel. s most beszéltek: – Mintha úgy láttam volna – mondta Leó –. súlyos lobogás úszott. miért. Carla nagy.. miben sántikál a drága Leója. vörös arccal.. ami olyan finom. – Az asztaltáncoltatókat majmolta. árnyékuk süket csendben táncolt a mennyezeten.. Vergődött.. és megmutatom neki. vagy. alulról nézett fel a lányra. egyszerre lehűlt. vigyázz – motyogta halkan." – De amint belépett a szobába. ijedt szemekkel felrezzenni. s tanácstalanul állt egy percig az ajtó. és meglátta az anyát. csak hogy élvezz. ne. arcával arcához dőlve. Leó... hogy megmutassa neki az új ruháját: – Arany kihajtóval – hajtogatta –..hallotta beszédüket. bársonyfüggönyös ajtót.. hogy áll az új ruhája: – Hogy tetszik? – kérdezte. az anya magához ragadta őket. az óriás árnyékok vonaglottak. s hirtelen elsiklott: – Nem. . pedig hát akármire képes. Carlának nyilván egészen másfelé járt az esze: – Ne. – Nem is tudom – felelte találomra. hiún kacsingatva a tükörbe.. ha benne vagy.. Szellem – tette hozzá nevetve –. hol összezsugorodott. csókban hajladozó fejjel az asztalra helyezett gyertya mögött feltorló homályban. körülpillantott rémülten. amint rendelkezett: – Carla. hogy lássa. Lisa feje üres volt. mert a deréktájon valami hibát fedezett fel. végül megkeményedett az arca. csak a dívány nyikordult meg olykor. s a függöny takarója között. amely annyira elragadta. – Zizzenés. vagy. Lisa. s átfogta a derekát. a gyertyát letette az asztalra.. adj egy csókot. nyisd ki az ajtót. merev tartással. – Csend lett. Leó és Carla magukra maradtak az előcsarnokban. elengedte a lány kezét. ha bejön valaki! – Ne félj semmit.... ki tudja.. nem. fecsegve mentek fel a lépcsőn. s végül engedett. igen: Leó megcsókolta a nyakát. mozdulatlanul hallgattak. hátrahúzódott. hogy szinte virágra hasonlít. Leó. Carla ott ült a férfi ölében. nem álmodott. félig megvilágított arcában látszott a mosoly vájta üreg. sötétben maradt. alamuszi-áthatón. ha nem vagy. azok ketten elmerülten. majd megállt. a karosszékében ülve. még mindig összefonódva álltak. Ekkor lépett be Lisa. és aztán.. – elégedetlenül forgolódott. újra behúzódott a függöny mögé. Az emeleti előtérben egy komódon Carla talált még két gyertyát. az ölembe. szörnyen főtt a feje. Lisa kimeresztette a szemét: nem. és sörtés ujjaival Carla kezét szorongatta. a gyertyaláng hol kinyúlt." Minél többet gondolt erre... Lisa leült egy sötét sarokba: az odakint látottak emlékétől most.

az előcsarnokban. kilépett. mintha kételkednék a szavában. hogy ilyen helyzetbe került szegényke. Felállt: – Megyek – mondta. de nem tartóztatta. hogy hazamehessen. s nem az iránta érzett megvetés. Carla tüstént felállt a díványról. – Tennél ide egy rózsát? – kérdezte eközben az anya. két kezével felemelte a szoknyáját. A gyertya lobogott. és elébe ment: – Kikísérlek – mondta –. végre már hisztérikus vágy fogta el. hanem. Lisa szótlanul. Hirtelen megszállta a kívánság.. és megindult lefelé a lépcsőn. a kezében tartott gyertya lángja meg-megvillantotta az aggodalmat málladt arcán. amelyet ez a viszony hozni fog rá.– Hogyhogy nem tudod? – ismételte az anya elképedve.. hogy az anya figyelmesen fürkészi. amely. – Lefekszem – felelte csendes egyszerűséggel Lisa. s végiggondolhassa a nap eseményeit. – Igen. mint rendesen. vagy sem. Lisát minden egyes lépcsőfoknál ez a gondolat gyötörte lefelé haladtában: „Szóljak. mit látott. sőt önmaga közt is. Ezeknek az érzéseknek újdonsága szinte megijesztette. mozdulatlanul ült székén a sötét sarokban: szeme az anya vaskos. „Nem ő tehet róla" – mondogatta magában. – megvilágított arca töprengővé vált: – Talán az alsóruhám nem lenne rendben? – tűnődött. csak az a ránc. látnoki csüggedtség. – Hát akkor Isten veled – mondta még egyszer. Leó és Carla ölelkezett. mint valami szomorú és elűzhetetlen dologtól. de már valamivel elégedettebben: – Gyönyörű ruha ez – folytatta –. valami bizonytalan természetű szánalmat. fekete füstkígyócskák tekeredtek róla a levegőbe. Leó.. hogy azt hihessek róla." Leértek az előcsarnokba: szóljon-e.. Csüggeteg érzés járta át – megint újdonság az ő számára –. – És egy övhöz – folytatta csökönyösen az anya –. de a lány már hátat fordított neki. s tovább nézegette magát a tükörben: – én itt emésztődöm. s aztán az ajtóhoz kísérte a gyertyával. te meg azt feleled: nem tudom. sem megdöbbenést. nagy fejét. pislákolt. s az arca sápadtabb. . Leó. hát mit tudsz akkor egyáltalán. Az anya már levetette a ruhát. Lisának feltűnt. halálosan fáradt volt. s szeretett volna valami mozdulattal vagy pillantással szavak nélkül vágni közébe a lány szégyenletes titkának. hogy szeme fáradt és fénytelen. s szenvedett miatta. sem ilyen bőven ezt a számára új érzést: a szánalmat. egyedül lehessen. hidegen felmérte a romlást. s becsapta az ajtót. és egyre jobban szánta: „Egyedül Mariagrazia az oka – gondolta –. vagy ne?" – Nézte Carla gyermekes arcát. számot vetve a lány zsenge korával. egy kis aranyövhöz mit szólnál? – Még vizsgálgatta magát. el akarta kerülni. de most már semennyire sem kívánta felfedni a megdöbbentő titkot: valami sajátos tartózkodás gátolta – hogy is mondhatnánk? –. „Sok mindent" – szerette volna felelni Lisa. felháborodást nem érzett. s matatni kezdett a bőrét fedő könnyű leplek közt. hogy figyelmeztesse a két szeretőt az előcsarnokban. az az átkozott ránc. s a gyertyacsonkot a padlóra állítva. de a szeme előtt az a két összeboruló fej lebegett. – A gyertya lángja bevilágította kerek arcát. szenvedett. látta. Carla. amikor lerántja a leplet Leó legújabb mesterkedéséről. meztelen lábáról az ajtóra szállt. hogy elmondja. s most ingben és nadrágban lépett eléje: – Máris? – kiáltott fel. megölelte. amely egyformán oszlott meg mindannyiuk. így hát hallgatott.. ami először történt vele életében. de nem bírta megtenni. ó nem! nem olyan életet élt ő. a méltóság tartózkodása: igen. és nem Carla iránti szeretete. amely mögött. Lisa sohasem kóstolta még ezt a zavaró bizonytalanságot. a megcsalt szerető kicsinyes bosszúja dolgozik benne. – És mit csinálsz ma este? – kérdezte a küszöbön. hogyne – hagyta rá Lisa zavartan. te meg.. hogy beszéljen vele. az anya. igen. majd sötétben maradsz öt percre.

" A sötét előcsarnokban felbukó gyertyafény megvilágította a karosszékébe süppedő Leót. kivéve. s torz.. ha meghívom vacsorára. Carla letette a csonkot az asztalra. hiába próbálta volna rejtegetni. Ne titkolj előttem semmit.. de rettenetesen elégedetlennek érezte magát: „Nem így – tépelődött önmagát korholva –. kivéve. tempósan szedte a fokokat. Lisa megcsókolta a lány hideg. akár nem – döntötte el végül a kérdést. csak telne el gyorsan ez az éjjel: mást nem kívánok. egymásra néztek. – Hogyne. hogy felkészüljön a maga. de nem sikerült. a férfi nem felelt. megfogta Carla kezét. gyermeki sóvárgással –. Választ nem kapott. és leült melléje: – De kellemetlen ugye? hogy ez a villany nem akar kigyulladni – kezdte. óriási fejű árnyéka a falon. maga sem tudva.. hogy Leóval értik egymást. közben szüntelenül a lányra leskelt. a másikkal a fakorlátra . Lisa szavai homályos rémülettel töltötték el: „Rájött volna valamire?" – tűnődött. előző este: „Különben most már úgyis késő. amit szeretne. csak hogy mondjon valamit. mama? – kiáltott utána Carla felemelkedve. – Hová mégy. nem így kellett volna beszélnem. de hát mit akar?. s valamiképpen érzéketlen arcát. ideje lenne vacsorázni – felelte az anya hátra sem tekintve.. mint szoktál.. tudod? – folytatta Lisa. annál valószínűtlenebbnek találta: csak egy napja még. Merumeci.. lehetetlen. ha valami.. a gyertya fényénél. Lisa meg éppen csak felugrott hozzájuk. egyik kezével a gyertyát tartotta maga elé. A lány elgondolkodva ment vissza az emeletre. Lisa feszengve halogatta az indulást: – Hát akkor ölelj meg – mondta hirtelen. szerette volna tökéletesen nyugodtnak érezni magát. a kezében tartott gyertya fénye kísérte..." Átmentek az előszobába: – Jusson eszedbe – folytatta zavartan –. eljössz ma este? – kérdezte. az ember nem kaphat meg mindig mindent. a szíve kalimpált. – Azt hiszem. a lány nem állta barátnője kutató tekintetét. nem igaz?.. semmi. vagy örömmel –. maga.. Gyertyával jött. fekete sálba burkolózva. útra készen.. szinte szégyenkezve. megváltoztál. megállt a szeretője előtt –. – mintha nem úgy néznél ki. ma este elmegyek Leóhoz. – Sápadt vagy.. bánat ér.. és Mariagrazia belépett. aggodalom és bizonytalanság nehezült rá –. nem. de Carla nem juthatott szóhoz. – Velem? – Carla láthatóan elcsodálkozott. – Mi van veled? – kérdezte egyszerre. becsukódott mögötte az ajtó. – Semmi. hogy sajnálkozva-e. mi történt veled? – De hát.. egy széles. így legalább lesz ideje a drága barátnőjének. szóljon hát. s választ sem várva megindult lefelé a lépcsőn. „Az új élet elébe megyek – gondolta. az öt ajtó egyikén megnyíltak a függönyök.. fénylepte arcán gonosz kifejezés ült: – Lisa elment – mondta. hogy szöget nem ütött a fejébe megmagyarázhatatlan eltűnésük az előszobában. Fojtott nevetéssel nyomta meg az „éjszakai" szót. éjszakai látogatására. csak gyorsan múlnának ezek az órák – gondolta mély. és különben is. megfogta a kezét: – Nahát. – szerintem túlerőlteted magad.... ha. akár rájött.. s így.A folyosó tükre előtt feltette a kalapját. hogy ha valami baj lenne.." Lassan lépegetett felfelé. gyere el hozzám. hogyne – felelte Carla. s lesütötte a szemét: – Carla – szólalt meg hirtelen az asszony ellágyulva –. de minél tovább hányta-vetette ezt a lehetőséget.. amelyet Carla hozott magával. talán szívesebben vette volna. Összeölelkeztek. vagy sem? Köpenyét is felvette. Lisa kiment.

a földre esett és elaludt. a két lángocska hangtalan ingásába vesző tekintettel. hogy valami óvatlan válasszal elszabadítsa az anyát ezen az úton. ami kiverje belőle. megeshet. csak meglepődött egy kicsit. attól én ki tudnék bújni a bőrömből.. letette a gyertyát. de a hang... de közben eszébe jutott. – a lány szokatlan hévvel küszködött. egyszerre nekicsapódott az asztalnak. egy másodpercre csend lett. Végre aztán rászánta magát. csak gyengén megvilágított arca látszott. Jó. most megfordult: – Hiába – szólalt meg Leo a karosszékben –. „De furcsa kislány – gondolta Leó. csak egy kicsit. Az sorjában.. megkereste a gyertyát. hogy a szeretőjére nézzen. Leó fitymálva intett: – Tőlem. csak sejtsen... a gyertya. és lement a lépcsőn. igen. amit akar – s közben a lány után kapott.. egyet meggyújtott.. és nekiindult. Michelének. felőlem lehet anyád akármi. kinyúlva felgerjedt arcával az árnyékból. aki tekintetével követte ezt a levonulást. hogy miért kell olyan hazug embereknek lenni a világon. nincs az a hatalom. az utolsó szavak elhaltak a keskeny lépcsőhajlatban. senki sem merte volna magára venni.. Csend. hogy magára maradt a sötétben –. – Nem.. szeme haraggal telt meg. előbb hagyná. Carla. most az utoljára érkezett Leó is leült közéjük. mikor és miképpen találkozzanak az este. A terített asztalon csak egy gyertyatartó világított. aztán elnémult minden. Szótlanul költötték el az első fogást. A fény elmerült a sötétségben. Carlának. Michele pedig másfelé . a forduló másik oldalán. de a legelmerültebb s leggondterhesebb vitathatatlanul az anya volt mindannyiuk között. hogy felmenjenek hozzá. akik már helyükön ültek.. mintegy szóra ösztökélve végigpillantott rajtuk. – Ugyan – unszolta Leó. egyformán fordulva mind a négyükhöz –. koromsötét lett. – Lemondó kézmozdulattal elhallgatott. a tárcájából előhúzott névjegyre módszeres lassúsággal megírta az üzenetet az imbolygó fénynél: „Egy óra adandó" – gondolta. vágyakozása most már lehiggadt. most már elég – tiltakozott. öt perccel azután meg már azt sem engedi. állat összekulcsolt kezeire támasztva ült. szenvedő. hogy levetkőztessék. lehajolt. – Ne.támaszkodott –. mint az előbb.. de ha Lisa után akarna szaladni.. ahogy velem beszélt. a szoba szinte teljesen sötét volt. Carla szinte rémült aggodalommal nézte szerelmesét: – Tudod. valamennyiüket lekötve tartotta. – Miért? – Nem tudom. de hogy aztán takargassák. Merumeci.. szája sarkába két keserű ránc mélyedt. hogy a homlokát megcsókolják. számomra úgyis egészen mindegy. ne zavartassa magát. és az anyának. – Hogy Lisa megsejtett valamit. s furdalta belül valami tépelődő gondolat. hogy magához húzza. ezt szeretném tudni. a férfi vallanak feszítve a kezét. de Leó és Carla lesütötte előtte a szemét.. mit gondolok? – kezdte végre. vad gúny dúlta fel az arcát: – Igazán szeretném tudni – kezdte csökönyös hangon. s ekkor gyötrődő. amit megtesznek. a gyertya ringó lángjába meredve mind a négyen. hang sem hallatszott." Nem bosszankodott. tudatnia kell Carlával..... s vaskos arany töltőtollával. és csendesen evéshez látott. amely az asztal peremén állt. hogy megteszik. minekutána elégedetten felvette a gyertyát. megengedem. és a lánghoz érintette: „Most pedig – gondolta – gyerünk enni. Visszament az asztalhoz.. de az önfejűén ellenszegült. s igyekezve visszafogni Carlát a derekánál -: mit számít az?. zsebéből gyufát vett elő. de ha egyszer a fejébe vett valamit. a lépcsőn száguldó léptek dobogtak kusza ritmusban." Felállt... hazudozzanak. Tekintetével kutatva körültapogatott a környező sötétben.. kiforgassák az igazságot..

... maga szemtelen. remegő kezekkel. hogy megmondaná az igazat. A férfi sanda pillantást vetett a szeretőjére. amelyen a vörös. mért kell egy csomó mesét kitalálni. így hát a megkerülő mozdulatok helyett a nyílt támadás mellett döntött: – Magának például – folytatta a szeretőjéhez fordulva – tökéletesen szabadságában áll. elutasítón intett a szobalánynak.. de akár mert az izgalom. ostoba arcot –... fejezze már be végre. hogy a szerencsétlennek elállt a lélegzete. és így bánik velem" – járt tétován. „Én szeretem. Én meg azt feleltem volna. . gépies mozdulatokkal széttologatta. „Megérdemelné. hanem még gorombáskodik is... – És szinte futva.. az asszonyra szegeződő. izgalma a végsőkig csapott. ideges türelmetlenséggel töltötte el. bökje ki már valahára azt a híres igazságot. konokul.. kiment. ahová tetszik. ijedten. csak menjen. és joggal. különben kénytelen leszek igazán gorombáskodni. beszéljen.. félig erőszakosan görbülő száj vonalát kihangsúlyozta az állába ékelődő árnyékháromszög. a jóság és szeretet tökéletes hiányának. ezt a katapultábrázatot. megmegbotolva a szőnyegben. két óra hosszat legalább". kiborotvált bőr alatt vonaglottak a megfeszült izmok. letette a szalvétáját. Az anyát semmi se tudta volna jobban kihozni a sodrából. hogy Leó megfordul. az sok.. hanem még meg is sért.. látva. ez jóvátehetetlen.. De ahelyett.. hogy két órán át pofozzák egyhuzamban – gondolta. de ami sok. bosszús tekintetű szeme sarkában durva vonást rajzolt az érzéki elteltség.. és ennyiben maradtunk volna. ahol az embert vendégül látják. mintha én vétettem volna magának. hogy nem jövök rá bizonyos dolgokra. s elfedni arcát a kezével. akár mert a sértés valóban megbántotta. senki sem tiltja meg.nézett. amiről nem maradhat el. de csak ült a helyén.... moccanatlanul.. de azért vett a tálból. hogy elígérkezzék vacsora utánra.. hogy meghívása van. – Én a szemére vetem. kezdte megsokallni ezt a szívósságot. s a foga közül felelte: – Nincs semmi mondanivalóm. amit a lány oltott a testébe. és erre maga nemhogy magyarázatát adná a viselkedésének.. aki meg közben Milánóban van. és nyugodtan vesz a tálból.. tagjai remegtek. gyűlölettel figyelve a túlérett... fojtogatta a torkát. Elhallgatott. rémülten hüledezve bámulta ezeket a vonásokat. Szólt. mint ezek a közönyös szavak: – Micsoda? – sivította. ha jólesik.. Most mondja meg: ki kényszeríti rá? Ki kérte magát. Leó rendszerint válasz nélkül hagyta a szeretője kirohanásait.. micsoda maga.. s újra helyükre rakta maga előtt az evőeszközöket és poharakat: – Hát mondjon már valamit – kiáltott fel. amit a szobalány elébe tartott –. a megfékezett indulat fintorában félig megvetőn.. két szelet húst meg zöldséget. szemét elfutotta a könny.. üres fejében.. hogy Smithsonhoz készül.. mintha olyan hülye lennék én. és ernyedten ellökte magát az asztaltól: – Nem kívánok enni – mondta –.. ezt most zokon vette: – Ide figyeljen – mondta nyersen. ti csak maradjatok. így nemcsak hogy lódít. pedig sokkal egyszerűbb lett volna megmondani az igazat: tudja. módjával még elmegy. Mariagrazia bőbeszédű háborgásának közepén megakasztva. szokatlan.. aki a sötétből kinyúlva egy tálat tartott eléje. amely épp az arcába sújtott.. ekkor és ekkor el kell búcsúznom. mert ahhoz a. hogy Leó csak nem akarja kinyitni a száját –. „Lulu. hogy tücsköt-bogarat összehazudozzon?. Aztán látta. bár vastag neveletlenség rögtön evés után elmenni onnan. hát nincs már mit mondania. a két gyertyaláng minden lobbanására megbolyduló fény és árnyék még jobban elmélyítette a visszafojtott düh kifejezését a férfi állkapcsán. kedves asszonyom. hogy hazudik.. visszakapva fejét a táltól. szóval ide és ide megyek. akár a pokolba.. s olyan dühödten acsargó képpel meredt egy pillanatig a szeretőjére.. Hát megmondjam. ne nézz így rám" – szerette volna kiáltani. a boldogtalanságnak metsző érzése elszorította a szívét. és így tovább?.

lenyomva a szalonajtó kilincsét –. a sarokdíványon ült. ejnye – mondogatta. A dívány megnyikordult. most késsel és villával a kezében.. most már majd beszélni sem lehet. kissé elszomorodva felsóhajtott. aki. hirtelen eszébe jutott. hol vagy? – kérdezte világos hangon.. elképedt arccal bámult az ajtó sötét foltja felé. mintha a szemét ellepő sötétség. Carla elkerekült szeme is arra szegeződött.. anyád. – gyere vissza.. megkerülte a díványt. hogy Leó igazán nem akart.. hogy ő sajnálja a legjobban.. s aztán akkorát botlott a szőnyegben. hol a tányérjára nézett. egy ilyen jelenet után a szalonba vette be magát. megérintette az anyja vállát. túlontúl is sokat. s gyengén megrázta a vállát. hogy anyja egyszer. aztán Carla letette a szalvétáját az asztalra.. nem ingerülten. miként. a szalonban vonult menedékbe. a férfihoz fordult: – Nem kellett volna így felelned – mondta.. csak az én Istenem tudja. heves ingerültség fogta el a koros és gyerekes Mariagrazia iránt: „Vége kell hogy legyen már ennek az egésznek – gondolta összeszorított fogakkal.. csak úgy. hallotta is. Leó. hidd el mama. tapogatózva járt a fal mellett. de én. és sóhajtozik: – Uuuh. Carla megborzongott: – Ej. végül Michele. Vaksötétség volt a folyosón. Merumeci. szemét felfelé. – Túl sokat is beszéltek ti ketten – és Michele a férfi szemébe nézett –. hogy amúgy is eltakarja előle síró anyja képét. tudod.. Anyja. nem messzire tőle. keressük meg azt a hígeszű anyámat" – tette hozzá gondolatban. véget vetek az egésznek. sírdogál az éjszakában. s leült az anyja mellé: – Ejnye na. aki már felvette az evőeszközöket. mama – mondta újra. a lány nyakára két kar fonódott. de azért mégiscsak nő. Végre. Rosszul tette. aki a legkevésbé hökkent meg hármuk közül. kitárt karokkal tapogatózva előre a sötétben. ajkába harapott. – ha megrendültek az idegei.. Senki sem felelt. viszolygott attól. oly részvétlennek érezte magát.Váratlan távozását csend követte. s valahogy mégis olyan fájdalmasan esett neki saját részvétlensége. az igen. uuuh – s közbe-közbe kifújja az orrát: Carla ingerültsége valami enyhébb érzésnek adta át a helyét: – Mama. én nem megyek – felelt Mariagrazia hangja.. – folytatta – mit csináljunk? Csak nem akar éhen maradni. „Magammal kellett volna hoznom a gyertyát" – gondolta. mint akinek rendkívül terhes a dolog –. és székét hátratolva kiment ő is. – Hát mondtam én neki valamit? – vágott vissza a férfi határozottan. bosszús türelmetlenséggel telt el: – Megnézem.. – Egy pillanatra elhallgatott.. nem kellett volna így bánni a mamával. amit tenni készült... menjünk.. amelyben az anya eltűnt. Neki is meglehetnek a maga hibái. amint. a szívébe is behatolt volna. hogy kis híján végigesett rajta.. ő sokat beszél. „Gyerünk. s kissé eltűnődött. mint sejtette. jön-e már – szólalt meg végül. Most aztán vége-hossza nem lesz az ügynek... amelyben hűlni kezdett az ínycsiklandó étel. még ma este elmegyek Leóhoz. hol az ajtóra.. kezeltesse magát. amelyen az anya kiment: – Hát most.. – A hát meghullámzott: – Egyetek magatokban. milyen hirtelen természetű. két kezét a zokogó asszony vállára fektetve –. – Michelének igaza van – mondta a szeretőjének –. ki tudja.. ahogy megállapíthatta. milyen boldogtalan vagyok – szipogta válaszul az anya. átbotladozva a bútorok között." Úgy tűnt neki. arcán érezte anyja nedves arcát: .. milyen boldogtalan vagyok.. – Szamárság – morgott Leó vállat vonva –. – Mit csinálsz itt? – kérdezte Carla. kissé elbizonytalanodva. tovább ment néhány lépést... – Felállt. és benyitott. mintha nem is volna a sötétség.. – Ó. a láthatatlan mennyezetre fordítva. ami történt. hangjában gyerekes elkeseredéssel –. – Percnyi csend. Carla kissé türelmetlenül.

és kifújta az orrát. a folyosón is világos volt. – valóban. elöl Carla. felállt. – makacskodott a szipogó hang. hogy ha ilyen módon adja el. szeme bedagadt. hogy vigasztalnia kelljen az anyját. kigyúlt a két lámpa a zongorán. nem tudta. Carla a közelgő éjszakára gondolt. hogy milyen arcot vág rá az asszony. micsoda hasznot hajt igazában ez a számítása.. aztán átmentek mindketten az ebédlőbe.. Itt is égett már a villany.. és most itt van. s már éppen le akarta fejteni magáról az anyja karját. hogy mivel állhatna bosszút León. – Hát Lisát. hogy mennyit ér a villa. s viharos zaklatottság kerítette hatalmába. egyikük sem beszélt. nemcsak borsot tör majd a szeretője orra alá. Mariagrazia odalépett az egyik kerek tükörhöz. hanem pár ezer lírával még többet is húzhat. mögötte az anyja. Feláldoztam érte az egész életemet. Carla felállt. a szalon mélyén. és úgy-ahogy rendbe hozta magát. mivel az eloszlott fájdalom helyét most szikár harag foglalta el benne.– Igazán úgy gondolod – kérdezte a sírós hang –... mintha súlyos náthában szenvedne. ebből a szokatlan haragtartásból azonban mégsem nézett ki semmi jó. s felemelkedett ő is. Biztos vagyok. – Hát vétettem én neki valaha is? – hallotta közben Mariagrazia panaszos hangját. azt gondolod. „Legalább a sírást hagyná abba" – hajtogatta magában. mintha csak a kapcsolót csavarta volna fel valaki... mondd. nyugodtan. – Nem láttad. lehajolt. „Hogy menne a pokolba" – rágódott magában Leó hökkenten. az asszony arcán fehér csíkok futottak végig.. nem tudta. amint meglátta a két nőt. leült a helyére. Hallgatagon fejezték be a vacsorát: mindannyian el voltak foglalva valami gondolattal. barátok vagyunk. – nagyon vörös az arcom? A lány ránézett. az anya ösztönös mozdulattal tüstént elhúzódott a lányától. hogy megint szeretik egymást. ma éjjel kell elmennem hozzá?" Michele pedig kínosan feszengett. anyja és Leó összetűzése alatt példátlan közönyt tanúsított. hogy közvetlenül neki engedjem át a villát jött végre a diadalmas ötlet –. mikor lent. „A szívén fekszik. orra kivörösödött.. nagyon jól nézel ki.. a lágy. – Ezer mérföldre szeretett volna lenni innen: – Nem tudok semmit – szólalt meg végül. de zavarosan úgy rémlett neki. – Kócos vagyok? – kérdezte Mariagrazia. „Igazán megígértem neki? – tépelődött. mit csináljon. asszonyom? – mondta. s Michele és Leó nyugodtan beszélgettek az asztalnál. mint valami természetellenes cselekedettől. – Bizonyos határig – felelte az anya tüntető hidegséggel. – Hogy ezt érdemelném?. és Mariagraziához lépett. mindegy volt ugyan neki. úgy érezte. Mariagraziát nézve." VIII. Ó! milyen boldogtalan vagyok.. Az anya pedig azon törte a fejét.. hogy bánik velem. Kimentek a szalonból. akik értik. . viszolygott tőle. sem azt. – Dehogyis. láttad. A sötétség szétfoszlott. ugye. ami körülötte történik. – Azonban. biztos vagyok benne.. hogy tényleg őt szereti újra? – De hát kit? – kérdezte Carla felindultan.. hát én meg árverésen fogom eladatni. aki nem érti a dörgést.. „Engem szeret" – szerette volna felelni Carla. rábízza a pénzét olyanokra.. hogy szakítsak vele. „Újra elszalasztottam egy jó alkalmat – tűnődött –. hogy nekimenjek. lihegő mell a karjára nyomódott. a fiúra ügyet sem vetett többé: – Hát akkor. hogy együtt mentek el tegnap este?. egymással szemben : – Az üzleti életben – mondta éppen Leó – nehéz felvergődni. de hát így volt-e valóban? Hirtelen utálat fogta el aziránt.

oda. mint saját rajongásának és vágyakozásának hála. Beethovent vagy Chopint. s kétségbeesett reménykedéssel abban. a társaság és szeretet szükségének átható érzésével töltötte el. közte és Carla közt.. amely a zenét szelíden áradó folyónak fogja fel. semmi kedve sem volt veszekedni. félig kihántva annak a képzeletbeli nyíltszívű és őszinte világnak többi alakja közül." Egyelőre nem találta meg... Lisának már a gondolatára is beleszédülve a féltékenységbe : .. megjelenült ez a lény. cigarettára gyújtva.. most Bachot hallgatunk. Carla – kapott a szón az anya.Végül komótos léptekkel. akár most rögtön elmehet abba a vendégségbe. egy mosoly. magánya. ahol várják.. menjen csak oda. – Ma este – szólt Leó. „A párom" – gondolta ő. csak az a nyílt.. egy tiszta.. Michele a pilláit leengedve várni kezdte a dallamot.." – Hát persze – lódította az anya –. ahol élni szeretett volna.. se nem ostoba. futó pillantásokat vetve a folyosói tükrökbe. sohasem érezte még olyan igaznak. sem árnyalatnyi ledérség. elbűvölt kíváncsiság. és figyelmes pillantással nézett vissza rá. tekintete.. akit őszintén. amikor még nem találták ki ezt a fejfájdító dzsesszt. ne is mondja. erre meg is esküdhetett volna.. a zene majd segít tovább formálni a szeretett képet. csak menjen. ezzel a két szememmel láttam.... s lám. hogy itt untassa magát a zenehallgatással. se nem romlott nőt. hogy ásított. maga unatkozik itt. aki véghezvitte szándékát... nem is annyira a zene jóvoltából.. beszélgetése Lisával.. hogy mulattassuk valahogy. senki sem tartja vissza. ami olyan jól ment. Leó tekintete most visszatűzött rá. séták. Carla felé intett. de hát csak nem kerekedhetünk táncra. ó nem. s egymásra vetette a lábát. majdnem háttal fordulva állt feléje. hogy annyi ember közt találhat még a világon egy nőt. – Göcögve felnevetett. – Igen... az. amelyben nem volt sem magakelletés. mint most.. Carla – fordult a lányhoz –. Mi untatjuk.. igen. egy kéz libbenése.. – A zongorához ment. csak a régi jó időkből legyen. Merumeci – kezdte rá." – Már régóta nem játszom – bocsátotta előre Carla –. sunyi elnézés és megalkuvás nélkül tud majd szeretni. meghallva. merre keresse. se nem hamis. s már mozdulatok alakultak. s a szokványos képet... valami ölelésféle. felnyitotta. az aztán helyrehozna mindent. sőt azt sem tudta. Az anya volt az. amint helyet foglalt Mariagrazia mellett a díványon – egy kis jó klasszikus zenére volna kedvem.... ha megtalálnám. és senki sem fog alkalmatlankodni magának. átmentek az ebédlőből a szalonba.. no.. játssz nekünk valamit. „Egy igazi nőt – gondolta –... amelyen elring és felejt az ember. Bachtól. hogy a zene palástja alatt most majd előveheti egy kicsit a szeretőjét –. valódi muzsikát. hogy nem. Na menjen csak. amellyel a kisgyerekek tekintenek kortársaikra. azt a fúgát. – Egy Bach-fúga – jelentette be aztán. beszélgetések húztak el képzeletének sóvár egében. kibeszélje magát a szeretőjével: – Ha akar.. „Zenét – gondolta lehunyódó szemmel –. hát ne legyetek nagyon szigorúak. mint karcsú teste. aki szinte hinni sem akart a fülének. halk pusmogás törte meg. ostobán mosolygott hozzá. – Beszélt. átfutott néhány kottát. és senki sem fog zongorázni. hogy a zene adta alkalommal élve. mikor ábrándjait szapora. s egyfolytában.. és események.. fáradt volt és ingerült. s valóban rendkívüli bájjal felruházott külseje mutatta.... például.. mérgezett pillantással figyelve elmerengő szeretőjét –. ahol tárt karokkal fogadják. és pokolba minden silánysággal. semmi szükség sincs rá. A zenélés ötletének Michele is határtalanul megörült. de magában nagyjából már megalkotta szellemi s testi valójának képét. játssz valamit. menjen. visszavetve az ábrándozót a valóságba. fiatal lányka volt. ami tetszik.. mintha ezt mondaná: „Most ne. Felcsendültek az első ütemek.. kitől is volt? Á! igen.

. kerek csípőit. – De nem. Michele utálkozva figyelt feléjük karosszékéből. Carla ott volt előtte. – Nagyon.. tessék. s figyelmes.. Carla – szólt közbe az anya –. két óra múlva pedig már a szeretője hálószobájában lesz. mennyire sajnálom. majd unatkozik még tíz percig. nem igaz? De tudja. Carla. úgy döntött. Leó vállat vont. Leó akármit megtett volna. és nyomottan elmosolyodott.. – Á. hogy mehessen már. ne játssz. nem felelt. az odaadás visszafordíthatatlan pillanatát. a kis boszorkány – gondolta Leó –.. még egyszer. hogy alig áll a lábán. csak hogy lerázhassa a nyakáról ezt a nyűgöt. szándéka ellenére is felmérgelődve.. ívelt völgyecskével kettéosztott hátát. úgy tűnt. s most. szörnyen szeretett volna két csárdás pofont lekenni javíthatatlan szeretőjének. hogy azt ne higgye. magánál unatkozik az ember. micsoda éjszaka!. sem a szalont. leverte szivarjáról a hamut. – Nem szégyellem magam. szégyellje magát. ha tudná. hogy Milánóba vitesse a vendégeit. hanem ég is a vágytól.. Már napok óta éjfél után fekszem le. csak magára való tekintettel tettem. látja a homályos sarokban fehér.. De a zene elhallgatott. Visszatért a valóság.. s mivel megsejtette a férfi sóvár türelmetlenségét. ma este korán ágyban akarok lenni. ért engem? Mindent! Tudom a tegnap estét. telt hátával fordulva feléje. most meg már zenét sem lehet hallgatni. s csak egyet kívánt: . nagyon – felelte Leó –. Csak egy-két óra még." Merev. Merumeci nemcsak.. Carla anyaszült meztelenül ült a zongoránál a kis forgószéken. most meg az álmosság. mindent. legyen olyan szíves.. most sem fordulva feléje. anyja és Leó diadalmaskodott. mozdulatlan tekintete meg sem látta az anyát.. hanem aludni. beszéd. Michele tapsolt. elmélyült arccal játszani kezdett. és csendesen odafordult az asszonyhoz: – Ha hazudtam – mondta –. széles.. két mellét is.. Leó elhúzta a karját. mint aki átlátott a szitán –. – Aludni. igen. értelmetlen hangegyveleg.. hogy itt pusztuljak el a szeme előtt. a lány szokatlanul meleg hangon szólalt meg: – Tetszett? – kérdezte. ennyivé lett a zene. hogy egyik hazugságát a másikba ölti? – zördült fel Mariagrazia: – először Smithson. – Nincs szükségem senki sajnálatára – felelte Leó. hogy megfordult. szegényke!. annyira álmos. az hát! – folytatta az anya a férfi fülébe duruzsolva.. – Hát pedig nem tud semmit – tört ki Leó.. hogy ma este nem megyek semmiféle fogadásra. „Ó. Az az igazság... szóval aludni akar. megrántva a kabátja ujját –.. hát akkor miért tartanánk vissza? – Aztán a szeretőjének: – No – hajtogatta csökönyösen. ki mindenki lesz ott... „Valóban el kell mennem hozzá még ma este?" – tűnődött el ismét. – De hát nem veszi észre. mit mondok én magának? Hogy tudok mindent. részint.. annyira álmos.. húsos... és fáradt vagyok. hogy meghaljak a türelmetlenségtől. menjen aludni.. – aludni. hogy halogassa.. ki tudja.. azt akarja. alighanem különvonatot fogadott.. hallgatás. miért kéne szégyellnem magam? – De hát hallgasson már. vágya látomásokat vetített elébe. milyen furcsa: most ott ül a zongoránál. hogy unja.. „Az ördög vinné el őket – gondolta –. nem bírja tovább. ugye – kiáltott fel az anya. ugye.. „Micsoda éjszaka – gondolta a férfi –." Most már elviselhetetlenül terhére volt minden... meg a mait is. akármi. hogy már alig bír magával..– Meg aztán – folytatta – micsoda neveletlenség is lenne elmaradni Smithson fogadásáról. de egy örökkévalóságnak érzem. persze. hogy tovább játszik: – Jól van – mondta határozottan -: Leó nem megy el. részint meg valami maradék kacérságból. Carla rájuk pillantott... örökké ez a hitvány marakodás" – a szeretett lányka eltűnt. nem. Leó? – Felütött egy vaskos kötetet. kifújta maga elé a füstöt. amíg lehet.. ölte a vágy. álmos. zene. látszik is. aludni szeretne. fenn virrasztott minden este. Michelét.

elmegyek. de ezúttal a legtudatosabb szándékkal –.. amihez nem értesz. meddig tarthat még – gondolta. – Várj csak – mormolta. és csak alá kellene írni. Ha természetes indulatára hallgat. gondolja meg egy kicsit. hogy ötven százalékot veszítsen rajta. Ha egy tégla válik le a mennyezetről. ne bolondozz itt nekem. aki figyelte őket. dühében tegezve. negyedórát?... ha üzletről van szó. és éppen ma este.. maga árverésen akarja eladni a villát.. Az asszony kacéron pillogatott erre-amarra. s a fejére pottyan. azt hiszem. – ismételte –.. – Elhallgatott. és leszorította a díványra: – Te árverésen akarod. „Még csak ez hiányzott. fogát összeharapta..... hát akkor megegyeztünk. és magáévá tenni.. amikor a szerződés már le van fektetve. arca kipirult. és megbízom a villa elárverezésével. – De mennyire hogy megteszem – felelte az asszony tüntető nyugalommal –. könnyű becsapni olyasmiben.. nem. fejében szaggatott mondatfoszlányok kavarogtak. Mariagrazia – kezdte Leó megint tegeződve. hogy hinni is alig akart benne –. – Már meggondoltam. de majd elhalasztóm. igen. ahogy akarja – felelte az anya. tajtékzó pillantást vetve Carla felé. tétovázott.. ezt nevezik színtiszta tébolynak... – „És ezzel ma este jön nekem – éppen ma este" – ismételte magában.. tíz percig?. de nagy nehezen azért erőt vett magán: – De maga nem beszél komolyan – erősködött –. az sem lephette volna meg kellemetlenebbül Leót. ördög vitt volna el.. s ösztönös mozdulattal mellére szorította az öklét. nézd csak.. sohasem szabad indulatoskodni... akkorra van egy találkám. hát ezt. – Na. – Gondolod? – kérdezte az anya bizonytalan mosollyal... most mindjárt hajba kapnak – gondolta utálkozva Michele. és megagyalja. hogy játszassam... jól van. „Szeretsz?" – kívánkozott az ajkára.. találkozzunk holnap délután? – Hiába – felelte az anya megingó szilárdsággal –. s már meg akarta kérdezni tőle halkan: „És szeretsz egy kicsit?" – amikor a zene hirtelen félbeszakadt... – Most. – Biztos vagyok benne. aki oly szépnek találta. várlak holnap négykor.. de holnap reggel az első dolgom lesz elmenni az ügyvédemhez." Hanem az anya nem nyugodott bele a kudarcba.. hogy meggyőzhetsz. egész testével az anya felé fordult: – Ezt nem fogod megtenni mordult rá.. az ügyvéded lehet gazember is. inkább. tele van velük a világ. hogy egy szent megingathatatlan nyugalmát öltheti magára.. mint ezek a szavak.. az Isten akárhová tegye. – Megáll az eszem – kezdte Leó. de csak az ujjait fonta össze. te nő vagy. jobb lesz. – Hallgass rám. – Mariagrazia.. ha elmegyek az ügyvédemhez. az árverés kockázatos dolog – könyörgött –... olvadó mosollyal –. de ne hidd – tette hozzá felfénylő... megérintette a férfi vállát: – És holnap reggel – mondta negédeskedő mosollyal. – Hát akkor holnapután. és méghozzá mindjárt holnap. Leó ránézett: most még ez az új akadék is nyomta kielégítetlen kéjvágytól felkorbácsolt ingerültségét.. aztán pulykavörössé vált. vagy akár kitekeri a nyakát. megfogta az asszony egyik kezét. elnézve a levegőbe.. aztán megfogta a szeretője kezét.. – Nevezze. nem lehet. dühösen figyelve a dallam kezdőütemeit –. mintha vissza akarna emlékezni valamire –. „Ki tudja..hazavinni Carlát. s mintha csak egy megkezdett beszélgetést folytatna – elmegyek az ügyvédemhez.. „Hülye ló" – szeretett volna ráordítani Leó. érett szíve remegett. ráveti magát az asszonyra. azonban: Holnap. és Carla megfordult: . ilyesmi is csak velem eshetik meg". amikor az a ritka ötletem támadt.

most már elég legyen. – Csend. csészék s a kávéskanna mellett állt egy hamutartó márványból. Ez az újabb hazugság jeladás volt valamiféle lázadásra. – A játékodat méltattuk – felelte végre Leó. Lehajolt. hogy papnak menjek. Carla visszafojtotta a lélegzetét. az anya. s kutató pillantással vizslatta a fiút: – Nem tudtam... maga sem tudta. hogy a márványdarab célt tévesztett: Leó helyett az anyját találta. megértette. aztán. bár nyilvánvaló volt. Leó szedte össze magát legelőbb: – Tévedsz – szólt rá szigorúan Michelére. folytasd csak.. szürkével erezett alabástromból: holdkórosan kinyújtotta utána a karját. Szembenéztek egymással.. talán nem is létezett. amelyre áldozata hanyatlott. hamis a hangja. mint én arra. kezét összecsapva -: ez az igazság. Carla. a virágok. sőt. és ránézett: az anya most. Ez az olcsó képmutatás harsány.– Felesleges. mozdulatlan alak iránt: szíve lanyha maradt. hiába keresett magában egy kevéske szeretetteljes részvétet ez iránt a balfogásaiba tévedt. legünnepélyesebb módon szavalta el. amelyeket kiejtett a száján.. szemét lehunyva tartotta. megütöttem. hogy ilyen kötekedő vagy – folytatta. hamisak voltak a szavak. Csend lett.. Az asztalon. mindenki beszél. meg is halhatott volna". mintha Leó szilajul induló fenyegetése fokozatosan egyre összébb töppedt volna.. s időnként bizonytalan arccal felsóhajtott. megsebesítettem. sem megsértett becsületével ágálni. s ez túlontúl kevés. hogy játsszam – szólalt meg nyugodtan –. – Ez aztán jó. Michele a másik kettővel együtt fölébe hajolt. – Nevetése hirtelen elakadt: – Hazug! – kiáltotta nyersen. de belül hideg és közönyös maradt. nem érzett semmi lelkifurdalást. és ájulása teljességgel képzelt... elterülve a karosszékben. Látta. Michelének úgy tűnt. mint én arra. kis szünet után -: ha abba nem hagyod. hogy semmi fájdalmat sem érez. végre fellélegzünk. – Az utolsó mondatot a legbárgyúbb. Mintha kicsapta volna valaki az ablakot. A díványon ülő pár magára eszmélt. helyzetén mit sem változtatva. dühében is. – Látszik... kénytelen leszek meghúzni a füledet. öklével az asztalra vágva –. s az éjszaka hideg levegője eláradt volna a szobán. legelsőnek Michele. fehér... Hol volt innen a hév? A felháborodás? Messze. elkomorodó arccal. ügyvédről – itt erőltetetten felnevetett – és más egyebekről. az anya elsápadt: – Annyit mondok – robbant ki egyszerre Leó. Felállt. – Ez az – kiáltott fel egyszerre Carla. . s zavarodott arccal a lányára nézett. ne játszassatok közben. hogy mégsem figyeltél eléggé ide. A fején? Nem.. – Jól játszol. csak a fenyegetett testrészt. – Ha beszélni akartok – folytatta a lány –.. felkapta a térdén kiterített újságot. hallotta sikoltását. aki idáig hallgatva tűrte anyja és Leó fecsegését. s lazán elhajította.. Hiába gondolt arra: „Az anyám. ülve maradt. az anya elhúzódott a szeretőjétől.. mindenki társalog. nem volt mit tennie. és földhöz vágta: – Egy szó sem igaz belőle – kiáltotta. Leóra szögezve a szemét –. miért.. s jóllehet fájdalmasnak kellett volna találnia ezt a látványt. míg elérte egy fülhúzás lapos közönségességét. ezért sem kihívó kesztyűt dobni nem lehetett. – De-nem állt fel. hogy anyja összecsapja a kezét. egy percig dermedten bámultak egymásra. a fülét kellett volna eldugni. mint hogyha egyszerre valamennyien felébredtek volna hosszú tespedésükből. úgy gondoltatok ti a zenére. – Meghúzni az én fülemet? Micsoda? Micsoda? Micsoda? – Mindegyik „micsoda" közelebb hajtotta a cselekvéshez.. üzletről beszéltetek. meg a cselekvés ösztönző szükségétől is hajtva.. a vállán. folytasd. és sután a díványhoz lépett. tényleg jobb. nem bírta elfojtani magában azt a benyomást. ha elmegyünk lefeküdni. Leó felordított: – Ez őrület!! –. hogy a jelenet nevetséges... válaszul saját indulata is lelohadt hirtelen. kellemetlen kacajra fakasztotta Michelét: – Ha! ha! – nevetett. szemérmetlen hazugság az egész.

elviselhetetlen érzelgősseggel álcázza nagyon is egyszerű óhajait. – Talán jó lenne. hogy én fogtam fel a neki szánt hamutartót. Töredelmes ábrázattal leemelte szeretője keménykalapját a fogasról. s szeretőjéé lesz első pillantása. . Mennyien hallgathatták még ugyanígy. nem tudja. és odanyújtotta neki. a lámpa az üres karosszékek mozdulatlan gyűrűjében ragyogott. hiába.. előtűnt kövér. hanem egy kietlen... aztán megfordult. továbbhúzogatták. „Hiába – mondogatta magában Michele." Elbódult képzelete már elébe festette Leót. hamis szívélyességgel felnevetett: mintegy elismerést várón Carlára pillantott.. gúnyos jelentőséggel teli hangon. lehűlt pillantással szemlélve őt. Csak magát sajnálom. szeretője számára lemeztelenített vállán. engem egy ujjal se bántott.. a kert fáin suhogott az eső: csendesen hullt a villákra. de Leó? hol van Leó? Dehogyis az ő oldalán: felemelte a hamutartót. aztán hirtelen odafordult Micheléhez: – Jól van – mondta csúfondáros elismeréssel –. s nem lehet." Emlékezetében újra lepergett a jelenet a hamutartóval. anya s lánya kimentek... komikussá válik. és a súlyát méregette. ne nyúljon hozzá. mint a sebek mutogatása. nem is a szalonnak. ráemlékszik majd.. felült.. Az anyát mintha hideg vízsugár érte volna.. és lehetetlenség szeretnie: úgy érezte. ha kimennék addig – mondta ehelyett Carlának. mintha közben valami más érzés is keveredett volna lelkifurdalásába. – Engem – felelte Leó. Ekkor a férfi háta mögött felcsattant az anya hangja. csak a téboly. meztelen mellel – valahogy ilyesformán gondolta Mariagrazia –. amely egyre bővebben tárult. hogy kikísérjék a vendéget az előszobába. a néptelen utcákra.. tévedező ujjait végigjártatva az ablakkereten –. – Az égre. hátat fordítva a szobák bensőséges melegének. amint a karjába veszi. lemeztelenítve a kart. övé az első mosoly. és visszanézett rá: – Hogyne. ne kezdje újra. hálás gyengédséget ne erezzen irántam. Merumeci – csengett –.. Leó. és Carla. se kipirosodott nyoma nem látszott: semmi. jól van.. ne szóljon hozzá. ugyanilyen szorongással telt szível. a nevetséges ájulás. A fiú behúzódott az ablaknyílásba: még esett. amelyen sérülésnek azonban se kékülő. éppen ott. s ujjaival megbontotta a ruhát a megütött részen. kitűnően – tagolta nyugodtan. meztelen válla. de hát akkor?" Ajtó csukódott mögötte. „Nem ez az én életem – ismételte magában meggyőződéssel –. semmi sem őszinte. „Sebesülten. amelyen túl már nincs más. utoljára pedig majd lassan feléled... a zárt ablakok mögött. akit gyűlölnie kellene.. s megfordult. akit szeretnie kellene. s végül aggodalom fogja el.. a vetkőződésre például. aki megkapta a vállára a szóban forgó lövedéket. tűrték le a ruhát. én nem erre az életre születtem. felfedve a hónaljat. nem kell komolyan venni." A férfi.még szemét se nyitva fel. mintha ennyit még kevesellnének. Michele megvonta a vállát. nem teszi magát elég gyűlöletessé. keltegeti. hogy visszahúzgálja a ruhát fedetlen mellére. hamis. – Úgy tűnt.. megszokott élével. De nem így történt. ez nem az én életem. rá se nézzen. Rendkívüli volt: a szemérmetlen ujjak sürgölődése a mellen. fehéredett elő. azon igyekezve.. az égre. vidoran tekergetve a nyaka köré egy gyapjúsálat –. amiért mégsem tér magához. felnyitotta a szemét. valami egészen más célra látszott törni. lankadtan felemelte a karját. hogy mély. a szalon üres volt. mint ő. hogy magára öltse a kabátját. elérkezett türelme és felfogóképessége végső határához. regényes megindultságnak kellett volna fakadni belőle. Hanem az ujjak.. – Gyerek még – magyarázta az anya Leónak az előszobában –.. az üvegtáblákon. nagyon jól van. Ez az ernyedt elomlás valójában csak a szeretőnek szólt.. se nevén nem szólította. sőt. s körülnézett: Michele állt mellette. a nő.. Lisa. nevén szólítja. felnyitja a szemét. hogy a testemmel védtem. ami majd a szívére hasson. s visszaemlékezett saját közönyére. sötét szakadéknak fordul hátával. ájultan fog látni... megmutatva a keblek hajlatát. „Itt minden hamissá. mit csinál.. – Hidegen. Leó nem vette a karjába.

de senki sem mozdult. keserű tekintettel nézte a szeretőjét... nézd meg. – Annyi fontosabb dolog is van. – Hű. hogy mulatnak majd rajta.. az elsápadt.. mikor sok huzakodás után végre sikerült becsuknia az ajtót –. amint hol közelebbről. remegett az egész villa. s őt hideg házára. – Ugyan már – szólalt meg Carla.. óvatosan szökdécselt az elárasztott padlón: – Csukd be – ismételte az anya.– Gyerek még – hajtogatta az anya gépiesen. hogy kinevetik őt ma éjjel ezek ketten! Egy utolsó kísérletet tett. amely a fogason lógott. felsüvölteni a foszforeszkáló felhők ormára. elhűlve bámulták mind ezt a semmiből támadt fergeteget. mereven a szemébe nézve. megadó mozdulattal lenyomta előtte a kilincset. csukd be – kiáltott az anya. arca megfeszült.. cselekszem is. – De ha mondom – unszolta az anyja mohón. magas szobák. másfelé. – Megújuló örömmel szemlélte a fájdalmas kifejezést szeretője szemében: – Érzékcsalódás – zárta le. – Biztos lehet benne – tette hozzá alázatos. leghevesebb csapásra készült volna. amely nem hasonlított a haragos vagy szórakozott kezektől belökött ajtószárnyakéhoz. felvidulva az asszony sületlenségén –. teljes erejéből megtaszította volna odakintről. de tekintélyt sugárzó hangon –. – Megcsókolta a még mindig nyugtalankodó asszony kezét.. újra kezébe fogva keménykalapját –. végigszáguldott a folyosón. biztos vagyok benne – folytatta. fülét hegyezte. hogy Leó.. hogy csapkod? Leó elnevette magát: – Dehogy – mondta nyugodtan. különös robajjal.! – sikongott az anya. mint aki hallgatózik: – Úgy rémlik – mondta –.. nyögött. most mit csinálunk? – Várunk – volt a felelet. esetlenül előrehorgadva két összezárt lába fölött. – Csukd be. persze. üres ágyára hagyja. hiszen Lisánál várják már olyan régóta. Leo nemsokára elmegy. amely üres küszöbükön bömbölt. rettegéssel töltötte el a gondolat. míg segédkezett körülötte. és szemét lesütve elmosolyodott –. Ki tudja. amelyet a villa csendje megtagadott tőle. mint valami vízimadár.. felhasználva fiának ezt a meggondolatlanságát. Légörvény perdült fel. eredj. Csend lett. például Lisához. megszakíthatná kapcsolatukat. mintha egyszerre el akarna válni a talajtól. csalódik. az eső dühösen verte a csillogó kőkockákat. – És most – kérdezte Leó az anyát. felcsapódtak. Carla. a fény megremegett.. aztán a lábszárukra sodródtak. és saját tengelye körül forogva. hallották.. dehogy. és. – Nem hiszem – szólalt meg kisvártatva Carla. a falig csapódva kivágódott. hallod – tette hozzá a legtökéletesebb csendben –. aki az ajtónak támaszkodva figyelte az anyját –. eltűnik az esős éjszakában. drága asszonyom. mintha csapkodna valami a szalonban. hol távolabbról megdöndülnek az ajtók.. amely mintha a végső. ez a nagy sietség felkavarta. – Úgy bizony – felelte Leó. mintha valaki. – Nem hallok semmit.. ne izgasd magad. majd én beszélek Michelével. Michele egyik könnyű felöltője. de hideg van. Carla – folytatta türelmetlenül –. hosszú ujjaival többször végigsújtott Leó arcán. hallod. Az ajtó hevesen. semmit. – Viszontlátásra nemsokára – fordult aztán Carlához.. csikorgott és könnyezett. ebben a robajban a szél szava keveredett a meg-megtorpanó vergölődésbe. s egy lassú. Mindhárman hallgattak: Mariagrazia kijózanult. mint egy őrült röppentyű. befelé törekedve. micsoda víz. ha szükség lesz rá – folytatta bizonytalan hangon –. – Mindhárman hallgatóztak: az anya mintha kényszerítő arcjátékával akarta volna megteremteni a lármát. Válaszul tomboló szélroham tört be a szobába. a két nő ruhái duzzadozva megemelkedtek. nem csapkod ott semmi. elmegy. . ugyan. végül kivágódott az előszoba másik ajtaja is. igen. csökönyösen –. belezajdultak az üres. két kézzel kapaszkodva az ajtóba. hogy soha többé nem fog előfordulni ilyesmi. – Elmegy? – kérdezte az anya. hogy Leó maga már el is felejtette az egészet. hogy meg ne ázzék.. s aztán megrekedt a lakásban.

mélyen eltöprengett. Szűkszavú üzenet volt: „Egy óra múlva várlak a kocsival a kertkapunál – s utána aláírás is: – Leó. Elfordult a szekrénytől. amelyből egy karosszék és a dívány egyik sarka látszott. – Nem volna jobb várni még egy kicsit? – Úgy esik – felelte Leo a felöltőjét gombolgatva –. pihenni. egy cédula. zárt térségében otthonos. csillogó szeme aljáig lángban égett. visszahajtva.. de nem sikerült.. amely úgy felzaklatta. szépítőszerektől elhasznált arcára dísztelen pőreség telepedett. de amikor közelebb hajolt a tükörhöz. mint valami bűnös gondolat. megszorította feléje nyújtott kezét. fekete árkot fedezett fel. magában ködösen tudatában volt.. bebújni a takarók alá. Visszatértek az előcsarnokba.. s elállta szeretője előtt az ajtót. itt az ideje. hogy pontosan mikor. s újra megnézte magát a szekrény tükrében. ez rendben van. a fordulónál megtorpant. amely az eső zúgásával együtt mély sóvárgással töltötte el nyugodalom és biztonság után. olyan viszolygás a kalandtól. kiment. teste reszketett. és sétálgatva. ami a másikban volt. uh! micsoda hideg! – mondogatta: arca fáradt izmai megereszkedtek. hogy aznap éjjel Leóé lesz.. – Kezet csókolt a megsemmisült asszonynak. ölében összefont kezekkel. egy óra múlva bizonyosan mélyen alszik már Michele csakúgy. felért a szűk lépcsőfordulóra. most üres volt.. kinyitotta. s kezével visszafogva a szél ellen. a rózsaszín ernyős lámpa égett. belépett. hogy megrettent magától. jó éjszakát. az ajtóhoz lépett.... A lámpához lépett: zárt öklében zizegett valami. – Megyek. ajka alig láthatóan remegett.. az anya megborzongott: – Micsoda hideg. és akkor hogy kezdhetnék valaha is új életet?" Lelépett a küszöbről. Leó cédulája. amelyet hosszú kézszorításuk közben csempészett szeretője tétova ujjai közé. csak egy ünnepre öltözött lánykát látott. Lábait átvetette egymáson. hol kissé hátrálva nézegette magát benne: arca. úgy hitte. meleg levegője megütötte: szokott rendjében volt minden. ahol idáig. egyenesen a folyosó végének. mint az anyja. zavart mosollyal kissé féloldalt hajtva. körülnézegetve várta a háziasszony mosolygó megjelenését. hogy aligha képes most gondolatokra. téblábolt egy kicsit a szobában. de azután? Holnap reggel ugyanott lennék." Lassanként szedve a fokokat. könnyű inge." Hökkenten indult fel a lépcsőn. kíváncsinak és türelmetlennek érezte magát. lefekszem. „Nézzük csak – gondolta -: elaludni. nem esik túlságosan? – erősködött az asszony kapkodva.. mint amikor látogatóba ment valahová. a szoba meghitt. belekotort egyik zsebébe a kesztyűje után.. mosolygott. ám ha hátrább húzódott. felkészültnek. a kigyúlt pirosság fölött egy mély. ágyán kiterítve égszínkék. a szobája felé indult. amelynek elébe nézett. úgy tűnt. és elaludni. Semmi mást. szeretett volna behatolni tükörképének rejtélyébe. majd leült az ágyra. félhomályos. fejét lehajtotta. Carla – mondta a lánynak. s hol közelebb hajolva. szemének mereven elrévedő tekintetén meglátta. a takarók felvetve. Így telt el néhány perc: az alvás immár szóba sem jöhetett. majd rézsútosan megnyúló mozgással végighaladt a falon. megroskadt. és eltűnt. az a pillanat szerencsére még nagyon távol van. Felért. – Viszontlátásra. de amikor felállt. a szekrény tükréhez ment. a szoba álomra hívogatott: csak le kellett volna vetkőznie. vagy az ágy látványa. de nem gondolt arra. hogy egy óra múlva menjek el. – De. ennyi volt az egész. – Árnyéka feltört a mennyezetig. annyi bizonyos. belül. ahogy az ajtók csapkodnak. szeme alján. Valóban a nap fáradalmai tették-e..– Hogyne. „Hogy esik!" – szaladt át . hogy egyszerre olyan kísértő gyávaság tört rá. tévedező tekintete vaktában rebbent tárgyról tárgyra. lüktetett. „Egy óra múlva – mondogatta magában –.. súlyos fejét bánatos pillantással. Carla egyedül maradt az előcsarnokban. nyugodt csend lebegett. és felnézett: az előcsarnok. gondolatait könnyű szorongás fátyolozta.

megállt az óra. agyaltam ki őket?" Az a kézszorítás. a ruháit. Oktalan aggodalom. de az már eszébe sem jutott.. a csecsebecsék közt – semmi. nem volt benne egészen biztos. még a kezemben volt. aztán elment. hová lett hát az a cédula?. csakhogy neki most nem erre az emlékre. fejét két kezébe szorítva. egynémely hirtelen és rendkívüli eseményt idézve ezt a gondolatot sugallja: „Megtörtént vajon. az a papírdarab egyetlen. ernyedt tompaság nehezedett rá. döbbenten. és hol is kell találkoznia szeretőjével? Emlékezett ezekre a szavakra: „egy óra múlva". így hát igaz. még elmehet Leóhoz. lehajolt. szemét lehunyta. a púderesdobozát. nyugalom. Ez lehetetlennek látszott. Ekkor azonban újabb kételye támadt: hogyan.. Álma üres volt. kétrét görnyedve. ha az eső zúgása felerősödött. s valahányszor lehajolt megint. tekintetét élezve a rekeszek sötétjében. hol a cédula?" Kutatva körülnézett: nem látta sehol. „A cédula – villant az eszébe –. minden különösebb ok nélkül felriadt. Nem talált semmit. rémülten felegyenesedve az ágyon. észrevéve. de amikor bejöttem.olykor a fején.. de szinte csalódást érzett. hogy ruháját be ne piszkítsa. fekete. fülébe csak a viharos éjszaka hangjai jutottak el: s bár még egyszer elmondta magában. mint előtte volt. „Lássuk csak – gondolta – lent az előcsarnokban olvastam el.. a fiókokat. és Carla. Megnézte a komódon. azt hitte. hogy szeretőjével találkozzék.. hogy Carla emlékezete oly hézagosán s oly elkalandozva működött ezen az éjszakán. és végigdőlt az ágyon. amely egynémely szót. hogy megkapta. én ötlöttem. visszatette az órát a komódra. felrázta. elaludt. esztelen sietség szállta meg. felhányt mindent. valahányszor újra felemelkedett. alig megkülönböztethető pillanatra megtörte a megszokás folytonosságát. s ennek kétségtelenül nagy része volt abban. hogy maga sem vette észre. aztán egyszerre megállt a szoba közepén. s e zavarodottságában Carla szerette volna még egyszer látni azt az írást! Bár homályosan emlékezett. végül két kezébe fogta a fejét – de nem szomorúan –. Gyerekes aggályossággal összekereste a legképtelenebb helyeket is: a hímzőkosarát." Kis ideig sírással küszködött megbánásában és kétségbeesésében. az ágyhoz ment. és Leó biztosan elment. Bár okát nem tudta adni magának. Így csak a megvilágított mennyezetet látta. s benézett a bútorok alá. várt. amely a kertkapunál fog várni rá. hogy elaludt. s mozdulatlanul. világos szobában –. „Aludtam – gondolta.. vagy csak én álmodtam. Az idő. Ideges törődöttséget érzett minden tagjában. hogy egyszer majd fel kell kelnie.. mihelyt elolvasták? Az álmok sejtelmes irrealitásának érzése tört rá. és el kell indulnia. hanem . s körülnézve a csendes. itt kell lennie. a füléhez emelte. nos. Fel-alá szaladgált.. hogy e szomorú kutatással bizonyosan valamely elfeledett bűnének engeszteléséül tartozik. hogy ezzel az esővel dacolva majd még neki is kell vágnia az éjszakának. fürge állatot. csak hát. a zsibbadás lassan álomba olvadt. óvatos gonddal. szegte el a lélegzetét. ki tudja. megforgatta a párnát – semmi. egy egeret vagy pillangót akar elfogni az ember.. és fejében volt még az a másik részlet is a kocsival. összetört tárgy. amelyik elpárolog. vigasztalanul kitárt karokkal eltöprengett magában azon. emlékképei közé oltva azt a megfoghatatlan levegőt. odafutott a komódon álló órához: még csak háromnegyed óra telt el. szeretett volna kettéroppanva ott maradni a földön. kettő vagy három is talán. a mutatók háromnegyed tizenkettőn álltak. mint a szurok. szörnyű félelem dermesztette meg. az álomképek hiányával szövetkezve tévedésbe ejtette az alvót: mikor egyszerre. a padló porába nyomva homlokát és arcát." Mint mikor valami apró. aztán minden olyan lett megint. hamarosan lehunyta a szemét. összeomolva leült: hát miféle írás az.. „Elaludtam – mondogatta fennhangon. tüzetesen nyomozott. tehát itt kell lennie. és átengedte magát valami félelemből és gyanakvásból szőtt zsibbadásnak. oly csendesen. járt.. mint egy elejtett.. rémült szemű képmására a tükörben -: elaludtam!" Felkelt. s rámeredve felborzolt hajú. hány óra lehet már.

majd a korlátnak támaszkodva. harisnyák közt. lendületét mesterségesen visszafogva. s nem több. Isten hozzátok. gazdag háznegyed: Carla mozdulatlanul ülve a helyén Leó mellett. a tarkójára tolva. gyorsan. az éjszaka nem vallott színt. meglátta maga előtt a kapu fekete foltját a két fehér oszlop között. háta mögött a szoba ironikus végzetszerűséggel fordította ellene fehér ábrándjait.tartalmának tiszta és bizonyos ismeretére volt szüksége. s lámpája közönyös fényét. „Akár esik.. kivilágított előtér mindennapos rendjében fogadta. utcák. nedves volt az éjszaka. kerek homlokára pillantva. a szobalányra kiabált." A szekrényhez szaladt. s most a pocsolyákat kerülgetve végigmegy a kerti úton.. és olvasta ugyan. hogy emlékezetébe vésse.. az ívlámpa nyugodt fényében bámulva a lucskos. kinyitotta a kis cselédbejárót. „akár az amerikai lányok" – gondolta. az előszobában kivette esernyőjét az esernyőtartóból." Kinyitotta az ajtót. be is púderezte még magát. meztelen karokkal hadonászva a kalapok. lám. késő van. esik-e még: hallgatózott. Isten hozzád. s egy megszokott mozdulattal kinyitotta esernyőjét. kalandos bánatot sem érezte. félelem és csodálkozás nélkül haladt át a parkon ezen a késői órán. elszántan kilépett a folyosóra. s kilépett az utcára. Carla. városnegyed. még azt a tág. Úgy találta. hogy zajt ne üssön. azzal a hebehurgya sebbel-lobbal. kezében tartotta. s az idő muladozott fölüle. és aludni. arcát a fekete üveglapra tapasztotta. és megfésülködött. lába alatt olykor megnyikordultak a fagrádicsok. megszorította meglazult harisnyatartóját. Az üres. vonul az eső. hosszú fasorok. ajkára egy kevés rúzst simított. s most kétségeskedett. öngyilkosságot követ el." Az órára nézett.. de nem volt rá ideje. elővette viaszosvászon köpenyét. a pihenőről végignézett a következő fordulón. előregörnyedve esernyője alatt. saját kezével oltja ki életét. vigyázva. vizsgálódott: semmi. ahogy más tenné az ő helyében. mint amerre Leó várta őt. és nagy óvatosan. esztelen sietség fogta el: az ablakhoz futott. mint rendesen." Megnézte: „Már tíz perc eltelt – gondolta –. úgy tűnt.. s lábujjhegyen. meggörnyedve ült. látta. hogy Leó már vagy tizenöt perce várhat rá. amelyen mint valami hadsereg. most a falnak. amely a sorsdöntő lépéseket kíséri. Mi is állt rajta? Pontosan egy óra. vaktában a fejébe csapott egy kalapot. akár nem – gondolta sebten –. amelyre kibuktak haj fürtjei a szűk karima alól. végigment a folyosón a két sor tükör között. lelépdelt a szűk lépcsőn. az égszakadás zaja áradt mindenfelől. hogy kivédje az arcába csapó esőt. „Siessünk. akkor álmodtam. késő. alig sejlett rajta a fokokon felfelé kígyózó barna szőnyeg. s ő gyönyörködve hallgatta zaját: ez volt minden. Az éjfelet ütő óra éles kondulásaira felrebbent. éppen az ellenkező irányban tekintve szét. s egy nagy fa esőben hajladozó sötét koronáját. aztán úgy meglepődött ezen. e vívódásban. keresgélt: „Az az átkozott kesztyű!" Már nem gondolkodott. kivette az asztalfiókból a kapukulcsot. vegyünk esőkabátot. mintha legalábbis – gondolta – rendkívüli körülmények között mindent másképp kéne csinálni. néptelen aszfaltot. ügyetlenül. Felnézett. nem kevesebb? Ma. Keresgélt. Az órához rohant. és kiment. hogy holnap majd újra kezdje mindennapi életét? Mozdulatlanul. fekete. ekkor támadt az első gyakorlatias gondolata: „Lemegyek: ha nincs ott. mint mikor valami látogatásra készülődve. karosszékeivel és pamlagával. de szeretője már közeledett kocsijával a háta mögül. előkelő... vagy másnap éjjel? És nincs-e már túl késő? És nem esik-e túlságosan? És nem lenne-e jobb lefeküdni. kiszámította. Carla lement a bejárati márványlépcsőn. nem érzi át annyira szökésének szomorú és szégyenteljes jelentőségét. amely szinte teljesen sötét volt. ő csak kilépett a házból. csapzott kertjeitekben alvó villák. ugyanúgy.. gyorsan. kábán nézte a . az előcsarnokban már koromsötét honolt. „Nincs itt" – gondolta csalódottan. s a tükör előtt belebújt: aztán lehajolt. Sűrűn esett. hogy lássa. az ázott kavics csikorgott a lába alatt. viharzó parkok. csak létezett: a gépies sietség magába szívott lényéből minden emberit. előreküldve a két égő reflektor felvillanó fényét. Villanyt gyújtott.

mozdulatlanul ültek egy kis ideig: Carla kíváncsiság nélkül tekingetett szét. Itt a sötét és csuromvíz kertecskével ellentétben tarka és ragyogó volt minden. rekesztékében felvonó is várakozott. Tágas. Némán tettek meg két fordulót. a feje üres volt. ezek a képtöredékek megbabonázták. s Carláról is lesegítette az esőköpenyt. az égő csillár alatt álldogáló táncosokat. s a csukott ajtószárnyakat. s már hallotta is egy redőny gördülését. Úgy. Bementek a szalonba: – Üljünk ide – mondta Leó egy nagy. mint fordulnak el mellette. fekete. Carla hol Leót nézte. részben hogy elaltassa kissé saját türelmetlenségét – kedves feleségével és ifjú gyermekeivel együtt méltón fogadja házában a társaság színejavát alkotó barátainak és hölgyeiknek válogatott körét. sürgést-forgást. – Kik azok? – Itt – felelte Leó. szemét most az asztalkán álló likőrösüvegre. amint belök valami kapunak látszó feketeséget. Leó Carlát bámulta. aztán eltűntek. kivilágított lépcsőházat. s odavetette neki: – Várj itt. mindketten kiszálltak. a négy márvány lépcsőfokot előtte. aztán eltűnik a kert homályában.. Szótlanul. hogy amikor mintegy tíz perc múlva a kocsi hirtelen megállt. a zökkenőknél házak fekete homlokzatai váltak ki az éjből. Leó pedig aprólékos gonddal belakatolta. még egy forduló. megdöbbenésében elállt a lélegzete. Utca jött utca után. négyszögletes ablak. bukdácsolva. amely mellmagasságig hintette körül fényét. benzin és olajos acél bűze. távoli visszhangja telizengte a fehér. beszállt. majd a falakra fordítva. részben hogy felvidítsa Carlát. a meszelt falakat sárga lábazat körítetté. lenyűgözve. s ezen a zuhatagellenzőn át a város. Gömbburás lámpa világította meg jobb felől a ház kapuját. arrébb. ahogy vezetett. elvonultak előtte. a világos ajtók. a lámpák. a kormánykeréken nyugvó kezét. s karon fogta Carlát: – Gyerünk – mondta –. mint aki nézelődik. s ő a kocsi gördülő dobozából nézte. víg zsivaja áradt ki a fényes kőkockákra: – Táncolnak – állapította meg Carla erőltetett mosollyal. vörös lámpácska az egyik sarokban. ... Megindultak: a gramofon lármás. fehér helyiség volt az előszoba. s küszködve lehúzták a redőnyt. s előrehajolva a pléh névtáblát vizsgálta az ajtón -. bekormányozta a kocsit a lucskos kavicson át a garázs fekete üregébe. Innamorati doktor úr lakik. s a sarkokban. Leó kiszállt. hol az utcát. s neki eszébe jutott: „Megérkeztünk". Ilyenkor tisztán el lehetett képzelni a kis szalont.. a nevetgélést. meghitt. nyilván valami belső udvarra. a mennyezetről kovácsoltvas lámpa függött. és megérkeztünk. néptelen. s rá ügyet sem vetve. mozdulatlanul. a zene szüneteiben mélységes csend lett. egy mozdulatot. zöld pálmák meredtek a sarokban. Leültek: mellettük egy asztalkán vörös ernyős lámpa állt. Az előszobában Leó letette kalapját és felöltőjét. „Be kell vinni a kocsit" – gondolta. s a bejárattal szemben egy nagy. az utcalámpák és mozgó hirdetések oldottan csörgő fényeit. hanem inkább mint aki szorongva vár egy szót. nem úgy. a férfi újra megjelent. s betuszkolta Carlát az előcsarnokba. párnákkal teleszórt bőrheverőre mutatva. fejük s a szoba körülöttük félhomályban maradt. Az első pihenőnél alig tompított gramofonzene.szélvédőn zokogó tomboló esőt. mint a háborgó hullámokat szelő óceánjárók oldalai. – A szélvédő esőverte üvegén át látta. a függönyöktől takart ablakok öblében az ártatlan széptevést. vadonatúj volt minden. a sötétlő embercsoportok. Felnevetett. nyugodt. a korlátnak támaszkodva. Leó benyitott. meg dobogó lábak elmosódó. A második emeletre érve beléptek egy ajtón. három ajtó nyílt belőle. csevegés. nyomtalanul benyelte őket a sötét. de ők inkább gyalog mentek fel a lépcsőn. mint bomlanak egymásba kanyarogva. megfontolt mozdulatait. minden csak egy-egy pillanatra bukkant fel útközben. s elködlöttek. aki – folytatta.

meglátod... nem hagyta egészen érzéketlenül ez a becézés. hogy. különben nem tettem volna. fel a fejjel. csak simulékonyan fogadta ezt a viharos rohamot. rávetette magát Carlára. és Carla rózsaszín harisnyás lábait. viaszfehéren elhanyatlik a heverő sötét huzatán. s komoly pillantását a férfira függesztette... „az új élet" – gondolta még bágyadtan.... ugye érted? Még meg kell. olyan aranyos. rábeszélőn: – De hagyd most ezeket.. Néhány pillanatig mozdulatlanul hevertek így.. csak Carlát.. hogy a kellő pillanatban megzabolázza kéjvágyát. amit tettem. feszült vonású arca elé. izgága ujjait a lány hajába mélyesztve –. kívánom az ajkát. mintha otthon volnál. és még csak rám se nézel? Na. de még hogy szeretem. és ha valami kívánságod volna. de mennyire. mi lelt. életem egyetlen kislánykája.. meg kell szoknom.. a testét.. ruhája egyik vállpántja elpattant az ölelésben. mit is csinálok?.. amelynek megfeszülő izmain pattanásig húzódott a kabát szövete. bájos. „Ménkűt – gondolta zaklatottan.. simogató hangon.. de nem simította le.. – Én?. így. – felelte –. ilyen megbocsáthatatlan és kártékony színben.. – A háló – felelte szeretője rászegezve a tekintetét. még közelebb húzódott a lányhoz." Viszonya a férfival sohasem tűnt fel még előtte ilyen közönséges. Persze hogy szeretlek.– Nohát. ide figyelj. mint most. s egy perc múltán... ajkát sebesen végigsiklatta Carla kezén.. s lezuhant vele a heverőre. nőiesség. itt nem. bizony.. majd odaát.. szótlanul ültek egymás mellett. elváltak egymástól: – Ülj ide – biztatta a férfi. aki még kevéssel előbb – borzas hajának egy csimbókja a szemébe lógott. egyszóval. minél nagyobb képtelenségnek vélte.. Miért én?.. zilált izgalom kezdte perzselni. az én aranyos kislánykám. – Ki csinálta?. magához húzta a nagy. csak.. De Leó értett hozzá. s ez a hanyagság végképp meggyőzte Leót hódításának biztos voltáról. – Ott milyen szoba van? – kérdezte a kislány a szalonból nyíló ajtóra mutatva. hogy szeretem az én kis Carlottámat. hogy. Carla azonban hallgatott. kérj csak. Carla engedelmesen szót fogadott. ahogy elhelyezkedett." Felemelkedett. nagyon örülök.... – Hát csak szokd meg. az arcát.. arcát szégyenletes. a férfi szájából vágyakozva felrángó becéző szavak törtek elő. nem. hogy eljöttél? Carla feléje fordította az arcát: – Nem... vedd úgy.. De szép kicsi lány vagy te. és kívánom is. de esze nem maradt olyan tiszta. – Kinyújtotta a kezét. összecsókolóztak. a vállát.. amit annál áthatóbban érzett. ami csupa. mondd. Nem megtörtén. öntudatát elhomályosította a gyönyör könnyű felhője. komoly fejet. feltámogatta a lányt is. mi tagadás. teljes erejéből magához szorította. mire gondolsz. de unalmas az előzetes hercehurca. én.... ahogy van. mondd meg. hogy megbolondít – robbant ki végül. önkéntelenül megremegve szeretője buja és kegyetlen szorításában –.. máris eszébe villant: „Nem. hogy nem beszélsz.. a térdére mutatva.." Karját átfonta a lány derekán. milyen jól megleszünk együtt: te leszel az én kislánykám. aztán lehunyta a szemét. mint ahogy számította volna... a heverőn hátradőlő Leót nem érte a lámpa fénye. mozdulatlanul. újra köréje fonva a karját.. az mintha észre sem vette volna: – De szép ruhácskád van – kezdte Leó halk. ezt a két szép karját. amit akarsz.. egy pillanatra megállt a nyakán. az én Carlottinámat – folytatta Leó. s ő dehogyis volt már az az ifjú hölgy. édesem – szólalt meg végül –.. kipirult. – lebbent vissza Carla ajkáról a kérdés. hogy Carla hunyt szemmel. s . az én kisbabámat. látva. „Ejnye – gondolta. szoknyája felcsúszott a lábán.. dúlt. Elhallgatott.. felcsigázva –. amennyire lehetett. egy percig zihálva. meztelen karján. s ujja hegyével megsimította a lány komoly arcát: – Csak nem sajnálod tán – fűzte hozzá árnyalatnyi zavarodottság nélkül –. aki hozzányúl. a lámpa közönyös fénnyel világította meg a férfi hátát. s mintha őrjöngés szállta volna meg.. itt túl kényelmetlen. szeretsz? – És te?. és jaj annak. ne szerénykedj. szokd meg nyugodtan – felelte Leó gondtalanul. olyan édes.

ha nem veszed rossz néven. ami nagyon hasonlított egy papírdarabhoz. hogy ő dugta volna oda. amit olyan féltékenyen őrzői a melleden – erősködött Leó. micsoda? – Az a. feltakarva meztelen. szeretője nem tévedett.most kettéhasadva csüngött vállán és a mellén. és elalhatna. ha szakad. – No lássuk. miféle fontos személyiségtől.... és megtapogatta ezt a valamit: – Hát ez meg micsoda? – kérdezte. fáradt volt. sem arra. bár lehajthatná fejét erre a titokra. mennyire kitelik. – Ezt nem engedem – kiáltott fel egyszerre Carla. éppen ott kell tartogatnod. és nem hagyhatod otthon? Carla fejét meztelen vállára hajtva felnézett rá félig hunyt pillái alól.. – Fél kezét a mellén tartotta.. mégsem vette elő. – Minden kislány ott szokta őrizni a titkait – folytatta Leó. – Kinyújtotta a kezét. értem. hogy azt most már ingerelni kezdi ez a história a papírdarabbal. csak azt kívánta. hogy ne engedd. – Értem – felelte Leó erőlködő mosollyal –. S míg elmerülten bámult maga elé... hogy benyúljon a lány ruhája alá. mint viselkedik Leó. világos. kezét térdére fektetve –. feltéve persze. – Azt – felelte. szinte apai mosollyal. mellén. – Világos – helyeselt csúfondárosan Carla –.. ha féltékenység szurkálja. hogy van még valakije. lássuk azt a titkot. „Nagyon is kitelik tőle – gondolta Leó most már igazán felingerülve –. nehogy valami hirtelen mozdulattal meglephessék. vedd elő magad azt a drágaságot. kinyújtotta a kezét.. félig tanácstalanul nézte a szeretőjét. valami udvarlód. és kitől. – Egy férfitól – felelte Leó." Lassan felemelkedett a heverőről: – Ide figyelj. A férfi arcáról lefoszlott a mosoly: – Jól van – felelte. az a darab papír. én. tekintete elsiklott a levegőbe. amit mindenkitől meg kell óvnia). Carla – mondta. Carla elkaccantotta magát. valami siheder. . hogy nem nőtől. s külön megnyomva minden szótagot –. ami nem létezik. Leó elmosolyodott. azt nem mondom meg. igen. megengedem. puszta kíváncsiságból. maga sem tudta. nagyon is kitelik tőle. hogy mi is lehet az.. – És ha én – szólalt meg végre kihívó hangon. hogy kitől van az a levél.. ha én nem akarnám neked megmutatni ezt a levelet? – Á! szóval levél – kiáltotta Leó felélénkülve s már nyugtalanul –. hogy lássa. másrészt annak a homályos szándékának engedve. és olvasd fel hangosan. ennek a rejtekhelynek a gondolatától egyszerre ellágyulva és fel is pezsdülve. és kezét a mellére szorította. s ujjaival a térdén dobolva elnézett mellette a levegőbe –. Csend. ha törik.. a homálylepte mennyezetre forduló szemét félig lehunyta. mint az előbb: – Találd ki – mondta. Carla. szeszélyes arcot öltve. zavarodottan felnézett a férfira. A lány leszegte a fejét. és a melléhez kapott.. megsejtette. a lányra szegezve parancsoló és vizsgálódó tekintetét. a férfi féltékenysége csiklandozta. s ugyanolyan rátartin biggyeszkedve felelt. leginkább négyrét hajtott papírdarabra emlékeztető dudorodás nyomta ki. az inge alatt rejtőzött valami. tudni akarom. de nem emlékezett rá. a férfi valami furcsát vett észre rajta: ruhájának piros selymét két melle árkában egy kéthárom hegyes pontban kiszögellő. hogy ott. miért. de egyrészt holmi szomorú kényességnek (mert hátha valóban valami titka lenne az. Carla félig habozón. különösebb érdeklődés nélkül. Carla ijedt szemekkel nézett rá: – Mi. vizsla tekintettel méregetve a lányt –.. fehér bőrét.

mert most szinte úgy tűnt. és. foga összecsikordult. sohasem kívánta még annyira. a másnak jutott hódításra gondolt.. vágyainak gyermeki és hamvas CarIja egy szerelmi ügyekben jártas hölgyikének adta át a helyét. – A szemközti falon ide-oda himbálózva látta Leó elmosódó árnyékát. hogy rávesse magát: – Egy férfitól – ismételte lankadó hangon. és mégis. szeme vörösre gyulladt a dühtől.. s gúnytól rikoltó hangon felkiáltott: – A.. ismét elpirulva. micsoda förtelem. hogy nem ez az első eset. – Egy magas – kezdte Carla. inkább sápadt. feléje kapva a fejét. mire? – kérdezte a lány. képzeletének teremtményét –." – Egy férfitól... Carla szemébe nézett. és. lebegő gyönyörűség járta át... mi vagy te?. hogy ki az az úr? – kérdezte. értesz engem. szíve megremegett: „Pedig – gondolta hidegen – ez a férfi nincs is. hogy. – És még ha igaz is lenne? – kérdezte. küzdött benne a vágy. egy férfitól. – A. szóval igaz? – Leó keze ökölbe szorult.... hogy formába öltöztesse azt a homályos eszményképet. na.. ebben a pillanatban maga is szentül elhitte. – Micsoda ügy. . megragadta a lány karját: – Tudod. ez aztán szép – mondogatta Leó vontatottan. – Az első eset. lecsapva az elsőre Carla barátai közül.. akármit.. – Nem. zsengéje odalett. hogy tovább folytassa a megkezdett színjátékot. ami elbűvölte. s felfedje az együgyű igazságot. hogy férfiakat látogasson meg a lakásukon... hogy nyitott kapukat dönget: – Én tehetek róla – folytatta meggyőződéssel -: gondolhattam volna. de nem vörös. ez szép. – Carla maga elé bámult: „Bár létezne – gondolta –. szíve felsajdult a gúnyolódó hangra. – Az első eset. patyolatos leányzó.. – Szemét könny futotta el. mint most. barna férfi. erőlködve.. és neki elmondhatok mindent. végül is az utóbbi mellett döntött. és ha tudnád – folytatta. akiről úgy rémlett neki. úgy értem. hogy felmégy valakinek a lakására. és azóta folyton találkozunk. a kívánsággal. nem ő az. hogy megért engem. ujjait kitartón játszatva a térdén –.. csábító önhittségében felsülve vette észre.... szép... – León most már valóban felülkerekedett a méreg: a fene ette... nagyon hosszú keze. aztán erőt vett magán.. szemét elfutotta a könny. szembefordulva a férfival. valami oktalan bánattól megrészegülve –. – haragjában nem talált rá mindjárt a megfelelő jelzőre – gyalázatos. és elcsodálkoztatta.. ránézett a szeretőjére. egyre felszegett fővel –. már-már színről színre maga előtt vélte látni őt.. ha a lány nem létező tisztaságára.. neked szeretőd van. mennyire szeretem!. nyugodt homloka van. – Na. illata. ő legfőképpen jó. hogy tiltakozzék.. hasonlít valamelyest a Carla szavaiból kibontakozó arcképre. – Santore – kiáltotta Leó.. amely felé lelke kívánkozott –. hozzám is eljöttél? – Ez más dolog – felelte Carla nyugodtan. most nem lennék itt. és ő igazán nem . és ő úgy beszél hozzám. és ha elképzelem. s eközben valami halk.. olyan a lánya. aki nem rettent vissza attól.– A világért sem – válaszolta Carla. ő nem olyan.. és én is nagyon szeretem – folytatta.. – hangja megremegett. egy. hogy valaki jó legyen hozzá.. Egy .. vagy úgy. ovális arca. pillái leereszkedtek. – Egyszerre vérbe borult előtte a világ... mintha arra készült volna. ha tudnád. de mintha önmagához beszélt volna: – De hát persze. gratulálok. ej.." Egy percre elhallgatott: – Nagyon szeret engem. két évvel ezelőtt ismerkedtünk meg. mint te. mint más senki. az idill sava-borsa. nem is hazudik –.. és a karjába vesz. amilyen az anyja. hogy alig huszonnégy éves – fortyogott Leo a lányt méregetve: – És megtudhatnám legalább.. amit mondott.. – Igen – vallotta Carla. még ha nem is szólok. Carla arcát égő pirosság futotta el. hogy meglátogatsz valakit. ő.

– kezdte esdekelve. aki a legkevésbé sem illetődött meg a lány hangján. Megértette. utóvégre is ez a levélhistória képtelenség volt. Megörvendve látta. nyisd ki. senki sem írhatott neki. mint a makrancos gyereket. egy névjegy talán. hogy így van. mikor egyszerre meglátta. Leót határtalan düh szállta meg. amit ma adtam neked. sem szavain –. nekirontott a csukott ajtónak. Leó elvette. maga sem hitt mozdulata jelentésében. hogy be kelljen vallania Leónak: álmodozásának semmi alapja sincs. lerázta magáról. míg tapogatózva igyekezett beljebb. nem mehetett utána: – Nyisd ki – üvöltötte végsőkig korbácsolt dühvel. a szobában nem volt senki. Leó?. Azt most mintha leküzdhetetlen szégyenkezés rohanta volna meg. ide a levelet. ami lesz" – gondolta megadón. „Az ördög vigye. hogy a férfi felnevet. és eltűnt. hogy erőszakkal semmit sem lehet elérni? – kiáltotta. hiszen gyanította ő. mi lenne? . hogy az a papírdarab cseppet sem fontos dolog. az ágyhoz futott. Másodpercnyi csend.. – kezdte siránkozó hangon –. – A levelet! – reccsent rá a férfi másodszor is. senki sem szerette őt. meg tudhatnám végre a nevét? Carla megrázta a fejét. és nincs senki. de Carla a másik oldalon ráfordította a kulcsot. hülye.. s karjánál fogva. – A levelet. miért. csak ő – fejezte be elérzékenyülve. a homályban csillogtak a nikkelezett csövek s a fényes majolika csempék. előrántotta búvóhelyéről: – Ide azt a levelet – mordult rá szigorúan. előhúzta a papírdarabot. hogy hiába szállna szembe vele.. s már ki akart menni. a lányt megrémítette és megalázta a kilátás. ritkás sötétség honolt a szobában. onnan a fürdőbe. hogy a többi szobákat is felkutassa a szökevényért. igazságtalannak érezte ezt a földhözragadt valóságot: elsápadt.. hogy szeretője a nyomára jöhet hazugságának... mert érdekelte.. – Mit képzeltél. – A nevét – mondta Leó. és felemelte a fejét: – Hiszen ez az én cédulám – kiáltotta Leó feléje indulva –. hogy a zöld üvegtáblás ajtó résnyire nyitva van. a lámpa nem égett. vagy valami más butaság. Felgyújtotta a villanyt. Egy utolsó kísérletet tett: – Ez nem járja. „Kiugrott volna az ablakon?" – futott át az agyán. s megpróbált erővel hozzáférkőzni a levél rejtekhelyéhez. az én cédulám. itt semmi különöset sem talált. ki tudja. és dúlt ábrázattal a szoba másik végébe futott: – Nem tudod. aztán: – Add ide azt a levelet – parancsolt rá a férfi ellentmondást nem tűrőn.. ököllel esve az ajtónak –. – A nevét nem. s kissé meg is ütődve saját hazugságán. A lány riadtan mellére szorította a kezét: – Miért. igazságtalanságnak érezte. és gyötrődött a gondolattól. A lány nem lepődött meg. farkasszemet néztek egymással. Egyszerűen odament hozzá. arca hirtelen megvonaglott. „Lesz.. s kissé kíváncsian is.olyan. és átnyújtotta a férfinak: – Tessék. melléhez emelte a kezét. azzal feltépte a hálószoba ajtaját. a kikerülhetetlen csalódás keserű érzésével. először nem találta Carlát. Egymásra néztek.. hogy nem történt csoda (miért is nem tudta az ő mélységes sóvárgása szerelmes levéllé változtatni azt az ostoba cédulát?). és arcát kezébe temetve levetette rá magát. Leó. szorosan markolva a karját. – Az. én.. a cédulád – mondta. De Carla kibújt a karjából. hogy mi lehet a levélben. a falhoz lapulva a fürdőszoba ajtaja mögött. – Semmi válasz. – Hirtelen átkarolta a lány derekát. de nem látott rögtön az olvasáshoz. de lelke s érzései nem mozdultak együtt a testével.. hát hova lehetett?" – tűnődött. mégis kegyetlenül igazságtalannak érezte. kirohant az előszobába. Hirtelen eszébe jutott. egyszerre meghallotta. megfordult. aki engem valaha is igazán szeretett volna. mint a többiek mind. hogy a fürdőszoba felől is átkerülhet a hálóba. előbb rápillantott a lányra.

és ki ment a fürdőszobába. . IX. s lesütve szemét a tudatban. hogy ideje lenne aludni?. s egy percig elnézte meztelen lábszárát. hegyes fogakkal teli kitátott szája. csak ügyesen – mondta a férfi –. négyszögletes.. aztán megfordult: a fürdőszobaajtó kivilágított üveglapja mögött hol megjelent. riadt alakján. – rámutatott valami szélesen sávozott lebernyegre az ágy támlájára vetve – ha szükséged van rá. Carla mosolyt erőltetett az ajkára. ott a szekrényben mindent megtalálsz.. én is jövök mindjárt. alacsony ágy egy teljes sarkot foglalt el a szobában. vetkőzz le.. esetlenül feltápászkodott az ágyról: – És most? – kérdezte. mintha semmit sem mondtam volna abból. egyik kezét a lába közé.. s melléje lépve leült ő is az ágyra –. Felkelt. szinte fiatalosan. vízcsobogás... a redőny le volt engedve. a szokatlan események.. az arcát. barna haj.– De hát akkor – folytatta a férfi. A széles. Csak az ágyban. gépiesen járt néhány lépést a szobában. kibújt abból is.. hogy nem odahaza van ilyenkor. a mellét: már újra izgatta ez a test. szívből felnevetett: – Nem én – kiáltotta. igen. Légióként az fogta meg. és körülnézett: a félhomályban. mióta Carla ismerte. mint egy akvárium fala. mintha igyekezne rálelni a vörös. tökéletesen lefoglalták. valami féléber kábulatba ringatták. az én hazudós kislánykám.. megcsókolta a vállát. tevés-vevés zaja hallatszott. a lapos. melyet nem tudott megtörni az ágy fejénél égő egyetlen lámpa világa. átfogta a derekát: – Vedd úgy. s megakadt. ez alacsony volt. Én olyan álmos vagyok. bekucorodott szorosan a fal mellé. olyan rettenetesen álmos. úgy kell lennie.. a szemközti falat teljes egészében elfoglalta az ablak. amelyeknek résztvevője volt.. kurta mancsú. s hagyva rendetlenül lógni szétzilált haját. a fürdőszobáé is: üveglapja halványan derengett. s félénken bólintott. csak az ádáz fejet hagyva épen belőle.. hogy megint csak hazudik – még nem jöttél rá? Leó. és – felelte habozva. keskeny szárnyakra osztva. – Nahát akkor. hogyne. és vetkőzni kezdett. megveregette a vállát. és ledobta többi ruhadarabja tetejébe. én vagyok.. egy a szalonajtótól jobbra. az ablak alatt. meglebbentett egy függönyszárnyat. félig komolyan. lábánál egy nagy. Nem soká húzta a szerelmes ömlengést. illúzióival együtt visszatért vágyakozása is: – A kis hazug – mondogatta –. hószín. akkor én vagyok az a férfi. ami a toaletthez kell. fehér. amit mondtam – s megismételte –. mintha semmit sem mondtam volna. Carla elnyúlt rajta.. nyugodt homlok. a nadrágját. Bizodalmasan rámosolygott megint. hanem itt. és leterítette az ágy végében álló alacsony karosszékre. akit szeretsz. s ahogy a szeme sarkából látta. az ingét is le kell vetnie? Ezen eltöprengett. rövid függönyök takarták.. aztán az alsószoknyáját. – Ráhajolt. most először. itt a pizsama. megtapintotta a meleg kályhát. a nyakát. Carla hosszan nézte.. a szalon felé nyíló ajtó csukva. félig csintalanul. áttört fémlemez mögött a fűtőtest rejtőzött. más nem is volt odabent. amely valami ittas vagy esetleg egyszerűen csak bumfordi vonást adott a külsejének: – Nem gondolod. két szekrény sejlett csillogó tükrökkel. levetette a harisnyáját. bozontos medvebőr hevert: sárga celulloidszeme volt. Nem gondolt semmire. és feküdj az ágyba. a hideg takarók alatt kezdte magát meztelennek érezni. ha rátűz a fény. kibújt tépett ruhájából... Visszament az ágyhoz. végigpillantva közben a tükörben zilált. hol eltűnt szeretője árnyéka. ebben a szobában. Lenézett a padlóra. frissen. elégedett arcban a megálmodott eszményképre: – És. tömpe farkú bőr olyan volt. a másik vele átellenben. mintha egy óriás úthenger lapította volna szét.

ki tudja. megtetszett neki. s nem tudta. elrévedt kifejezéssel felemelte a takarót.. víz csobogott. hallotta zúgását. Nem az otthoni. összekuporodott benne. szemét egyre a lámpa gyenge fényében pirkadó falra szegezve: a hozzáható ismerős neszek jóvátehetetlenül eszébe idézték. „Nem fordulok meg. piheágy. és becsúszott melléje az ágyba. A sóvár várakozásban. már elgondolta. se nem olyanformán idegen. mint azok. nem. végtelen. hogy észrevegye. nagyon is figyelmes és dédelgető. az ágy tompa nesszel bemélyedt alatta. kellemetlen érzés volt: mint sötét utcán járni. aztán Leó egy sima mozdulattal. ha megmozdult. még a lélegzetét is visszafojtja. S ez a gondolat egy sor másikat is elindított. és megfordult: szeretője föléje hajolt. az élvezet ösztönös kívánsága volt-e az. széles sávos pizsamát lehajította a földre. s hogy gondosan megborotválkozott. . milyen édes s egyben milyen szomorú is lehet másodmagával hálni. hogy valaki követ a hátunk mögött. de felgyűlt képzelete nem feledtette el vele a várakozást. arcán azzal a kemény. Aztán kéjelgésének fáradalmaiban eltörődve elalszik majd szeretője mellett. mint egy baráti lény közelsége valami ismeretlen vagy rémületes helyen: így. mikor a fürdőszoba ajtaja üveges csendüléssel megnyílt. szeme tágra nyílt. s vagy túl alacsonyan. ez kényelmes ágy volt. Forró tagjai lassanként átmelegítették az ágyneműt. az eső még nem állt el. meztelenül egymásba fonódva az éjben.. nem tudta. most mohó vágy született benne a sötétség után. Szeme könnybe lábadt. csakhogy félt tőle a teste. amit feltett magában. s tán összeölelkezve. mely utóbb elfogta. „Miért nem jön Leó?" – jutott egyszerre az eszébe.. a romboló szándékból. Éppen csak arra volt ideje. ebbe a vászonból való. hogy talán az anyja is viselte. „Miért nem jön Leó?" – mondta el magában újra meg újra. hogy álma sem esik igen jól. többször egymás után." Összeborzongott. szegényke.. miért. s olykor kinyújtotta tétova kezét. elképzelte. mint egy anyáén. hogy fel ne ébressze. s kisírni magát rajta. megfésülködött és behintőporozta magát. s már szinte szerette is érte Leót. amelyről ha pontos fogalma nem is. amikbe hosszú utazás után dől az ember.. mély gyengédség. a langyosság feloldotta benne a kábulatnak és a félelemnek azt a csomóját. hogy beletapogasson a háta mögött húzódó. Behunyta fáradt szemét. elnéző szánalom fogta el önmaga iránt. valaki jött-ment a fürdőszobában. testies illat meghatotta. mint másutt. – mondogatta. vagy túl magasan érzi magát bennük. egymás mellett. amelyben majd magához öleli szeretőjét. míg ajka kerek térdét nem érintette. valami emléke teszi-e. hogy hol van. vagy csak a különösen süppedős pelyhek. Egy csapásra elfelejtett mindent. de nem gyűlölettel -: nem akarom látni. amely eddig az ágyig vezette. amely idáig elszorította a szívét. s megsimogatta a testét. igyekezett még jobban összehúzódni. náluk odahaza is. tudva. szenvedélyesen megcsókolta: – Szegény. hogy tökéletesen lealjasodjék. eszébe jutott. de ismerős zörej. X. összezsugorodni. „Most már vége" – gondolta szórakozottan és meggyőződés nélkül..másikat a mellére szorítva: a rabruhára emlékeztető. csak valami könnyű háziköntösfélét. hideg térbe. egyedül érezte magát. és reszketett. sejtelmei már voltak egy idő óta. miképpen fogja belevetni magát ennek az éjszakának züllött sötétjében a legállatiasabb tobzódásba. Egyszerre úgy tűnt. szerette volna fejét saját virágzó keblére hajtani. csakúgy. vagy elhatározása. csak mikor már eloltotta a villanyt – határozta el. amennyire csak bírt. hogy meg sem fog mozdulni. hogy felbolydulva elképzelje. a férfi nem visel pizsamát. a falon meglátta a férfi széles árnyékát.. ugyanilyen zajjal nyílik fel valamennyi üveges ajtó a világon. kedvesen esett neki ez a váratlan. alig egy percet töltött még az ágyban. keskeny. hogy olyan távolinak érzi ezt a hangot.. lakatlan és ellenséges Szibériába. ez a gondolat. aztán felfülelt. kemény ágy volt ez. de neki egy órának tetszett. A belőle áradó egészséges. ami arra vezette.

. az alvó nyugodt lélegzését hallgatva – és holnap reggel?" Nagyon fáradt volt ő is. hogy a forróság Leó melléereszkedő meztelen törzséből árad. mielőtt összeszűrte a levet Leóval. ha nem is tudja.).. úgy tetszik. s lelkét mélyen megindító neveken. az az igaz homlok.. nem tudja. lábát lecsúsztatta az övéről. s a lepedők sajátos. egész életén át szeretni fogja (s az örökkévalóság íze. s máris visszaemlékezett mindenre. megejtett testére forduló tekintetének gyötrelme (s ami a legrosszabb. szeme száraz marad. s úgy érezte. „Hol vagyok?" – kérdezte magában megrettenve. dúlt félelmet ültetve a szívébe. s hogy már az ő. végre nem bírja tovább. hogy teste nem hajlik.. mint amikor elaludt. bár teste még tisztán érzékelte a ráboruló meztelen test emlékét.. a legédesebb neveken. keserű megbánás marja. meztelen.. San. vergődve. s fojtogatja. akit olyan jól le tudott írni Leónak: magas volt. s ő visszazuhan a sötétbe. Pedig. teste verejtékben fürdött. a szobáról. mint öblös harangkondulás. miféle foltokkal és nyomokkal. lelkéből fakadó. a karján bemocskolt testtel elnyúlva az ágyon. ekkor.. Zavarodottsága nem tartott tovább egy pillanatnál. karját kihámozta a lepedők kínzó béklyójából. moccanatlanul. s aztán. öltözéke hanyag. olykor-olykor feltűnik előtte a nyugodt arc. sírni" – hajtogatja magában. sikolt. végtelen fájdalom. valamiféle törődött félálomban. de hasztalan... s ámuló figyelemmel néz rá. mozdulni nem mert. megfordult. igen.. hogy örökké. nyöszörög. mély keserűséget olt belé). és sírni akarna. ebben a helyzetben nézik egymást néhány pillanatig. hajdan érintetlen. a párnán összeboruló fejjel. új. nagyon messziről. onnan túlról. minthogy eluralkodó idegessége talán. de féktelen heve kimerítette. miért. szüntelen feléje fordul az a tekintet. tekintetében derű és elnéző türelem keveredik. így. a hasán.. aki volt. és befordult a falnak. – jutott zavarosan Carla eszébe. vagy úgy lehet. verítékpárás tagokkal. sudár. de ismét kínos meglepetés éri. – marcangoló. egyre fennebb zengőn.. ő nem láthatja magát) végül elviselhetetlenné válik. de a nyugodt. már egy évszázada. hogy a szoba sötét levegője fedi. ahol volt. az újabb lidércnyomástól való félelme már amúgy is . óriás teherként ül a lelkén. fájdalma nem juthat kifejezéshez. s vonagló karját kitárja a távoli arc felé. félig hunyt szemmel hevertek néhány pillanatig. mozdulatlanul.. Carla tapasztalatlan. homloka domború. akárhogy erőltetné is. azzal a megfoghatatlan párával átfűlt melegét. de hiába. Ugyanúgy takarta még az éjszaka. nem bír kiegyenesedni. és elaludt. s jóllehet még mindig hanyatt fekszik (újabb kínszenvedés: az érzés. ez a sok különösség egyszerre már nem lepte meg többé. az idegen szemében sem ugyanaz a Carla többé. különösen talán mert állt. miért. aztán a férfi lassan leoldotta karját a lány derekáról. míg ő maga hanyatt fekve hevert. s most megesett. Hamarosan furcsa álma támadt: mintha képzeletbeli szeretőjét látná. egy ösztönös mozdulattal elfedi az arcát.. de a férfi pillantásaiból megérti. a mellén. hogy le van szegezve erre az ágyra. hogy tagjai tele vannak Isten tudja. San. amely egy pillanatra sem engedte megfeledkezni a lakásról. mert a férfi egyszer csak eltűnik. mintha szólítaná a férfit. mintha varázsütésre megszokássá gyökerezett volna benne. neki legalábbis úgy tűnik az álom zűrzavarában. számára olyan újszerű hővel. ami történt. „És holnap reggel?. mintha ígérné. szigorú és figyelmes arc látványa. rájött. egy szótag bomlik ki a levegőben: – San. mély megkönnyebbülés fogta el. s bal oldalán valami nedvesen égető forróságot érzett. nem buggyán belőle könny. „Sírni. Ö hanyatt fekszik.. s míg így fetreng. úgy érezte. s így nem látja magát. maga felé húzta a takarókat. Leó friss kéjétől imitt-amott. ledobta hát melléről a takarót. még egymásba bonyolódott..Leó aludt el előbb. megfullad. s így talált volna rá. míg egyre-másra próbálja legalább egyetlen könnycseppel enyhíteni pillái tüzet. a feje fájt. most egészen felnyitotta a szemét. nem tud sírni. Az utolsó ölelés után. és. hogy testét hűsen s szabadon érezte. a teljes névre – Santore – hirtelen felriad. mintha valóban betoppant volna most a szobába. aztán egyszerre. mint a tűre szúrt lepke. meztelen csípője vonaglik.. melle.. San.

Szaggatottan jöttek az emlékképek: egyszer mintha az esőben guruló kocsiban. hogy szereplői életnagyságban mozogtak előtte. percegésére hallgatózva. nemhogy számíthatott volna rá. amikor álmosan. kétség sem lehetett felőle. félelmeire. mint egyebütt a szobában. nem védelmezte – mintha ott sem lett volna. „És most – jutott egyszerre az eszébe – mi lesz velem?" Nem szívesen vallotta be.. olyan szörnyeteg módon trágár helyzetekben kapta rajta magát és szeretőjét. s szinte meg is vigasztalódott. akár a ráboruló sötétség volt az oka. s mégis. hogy meginduljon a csapból a meleg víz. a férfi odavonja őt magához. tágra nyílt szemét az éjszaka lepi el. féljen-e inkább.elvette kedvét az alvástól. amelyekben. itt. az ő szorongásaitól s lidércképeitől hátborzongató módon elütő szabályszerűség. s arcát az arcára szorítva fülébe suttogja az édes szavakat. fülét hegyezte a lakás gyér neszeire. akár valóban valami félelem. szinte emberieden lélegzetvétel rátelepült. s valahogy személyétől különállónak tűntek számára. csak ez juttatta eszébe néha-néha. valami olyan. a nyugodt. mert az üveg bocsátott magából valami kis fényt. a város utcáin látta volna viszont magát. csak ki kellett volna nyújtania kezét a lepedő alatt. s nem is igen tudta hová tenni őket. szeretője ölében ülve.. nem érezte sajátjának.. iparkodott megfeledkezni róla. vagy lámpát gyújtani.. „Milyen szép lenne – gondolta utoljára letörten –. hogy meggyőződjék róla. „Távol otthonról – gondolta végül határtalan felindulásban –. néhány látnokian világos pillanat éles emlékét például. a szeretőm ágyában.. hogy úgy mondjuk.. és nem a sajátjában. még zaklatóbb. „miért alszik? – morfondírozott – miért nem törődik velem?". akár. vagy felháborodjék. szolgai készségben ezen az ágyon. kimeresztette szemét a sötétben. magányos gondolataira. semmi kétség. nem volt vele féléber szorongásában. egymás mellett állva várják ketten.. amelynek soha még csak létezéséről sem tudott. a puszta gondolattól is ellágyult. és azt mondaná. hogy a kép. szeretője nem simogatta a homlokát.. hanem valami idegen.. Hirtelen hisztériás vágy szállta meg társaság és gyengédség után. újra meg újra végiggondolni. amely éppúgy lehetett Leóé... de hiába volt minden igyekezete. s talán gonosz indulatú férfi. S ha mégoly új keletűek voltak is ezek az emlékek. csak a nyugodt lélegzetvétel a jobb oldalán. ő maga élte le.. kitörölhetetlenül emlékezetébe vésődött.. s akarva akaratlan elkezdte elejétől felidézni az éjszaka során lefolyt eseményeket. lám.. egyenesen feldúlta. de rettenetesen egyedül érezte magát. hogy igazán nem is tudta. hogy szeret. keresve valamit. amivel egészen elfoglalhatja figyelmét." S már el is képzelte. hogy nincs egyedül. igen. távolinak. az ajtó. hogyan történik ez.. gyengeségére hagyatva. egyszóval. amely nem tudta már kioltani benne jelenlegi helyzetének tudatát. káprázva a fehér majolika csempével kifalazott fürdőszoba vakító fényében. ahol ő várja s az a másik. ritkább volt a sötétség.. s szinte ugyanekkor jelent meg újra előtte Leó. ahogy mondani szokás. nem is szeretője az. hogy megérinthesse alvó szeretője meztelen testét. és még különösebb jelenet. ekkor azonban egyszerre szörnyű félelem fagyasztotta meg a vért az ereiben. elfogadhatatlanul valószerűtlennek tetszettek. amellyel majd lemosakszanak. itt fekszik. bútorok reccsenésére.. néhány más dolog. mint akárki másé. amely oly közel játszódott le hozzá.. vagyis." És ha az éjszaka legmagátólértetődőbb eseményei már megdöbbentették. majd meg a szalonban. igen. nem igazgatta helyre szétkócolt haját. ha most felébredne.. ezeket nem győzte boncolgatni. újra ízlelte őket. ha csak szempillantásnyi időre is. arrafelé. valami olyan közönyös ritmus lüktetett ebben a lélegzésben. az öntudatlan lélegzetvétel ott mellette végül is észrevétlenül rémületet csempészett a szívébe. akár mert a fürdőszoba bezsaluzatlan ablakán át beszüremlett az udvar gyenge félhomálya.és bizonytalanságérzés... már-már úgy tűnt neki. hogy ezt az életszakaszt. Odalent az ágy lábánál mintha lassan megnyílt volna a fürdőszoba ajtaja. és lám. semmi más. lassanként megelégelte a visszaemlékezést. De. csendesen kinyílt .. amint befeküdni készül az ágyba. valóban Leó szobájában van.

" Az ajtó ekkor halkan megcsendült. hogy mikor öltötte fel mégis. a megelégültség.. végül a benne lappangó fáradtság legyőzte. vagy nem akarta meghallani. amely kevéssel előbb még csak felrémlett a lelkében. a szeretője mellett.. újra megrázta. mire felébredt. és megrázta a férfi vállát. most kivédhetetlennek tűnt. mint amilyen voltam. Arcán szaporán csurogtak le a könnyek.. míg a falnak támaszkodva rányitotta szemét a fojtogató homályra. bár nem emlékezett rá pontosan.. a huzat lehetett. ujjaival a hajába túrt. maga sem tudta. eltűnt a fürdőszobában. mi történt? – Az ajtó – hebegte Carla fehéren. az ajtóra szegeződő szemekkel. ámulata. arca – érezte – a kietlen fájdalom fintorára torzult. a villany kigyúlt. mintha valaki befelé igyekezve óvatosan belökte volna a másik oldalról. mintha most egyszerre sokkal öregebb lennék. megmeredve. hogy rajtakapjon itt. mellszaggatón felsikoltott. mert a redőny lécei közt egy kevéske fény szivárgott a szoba megritkult sötétjébe. hogy így ébredjen. elfordult. halk hangon. nem lepődött meg. bizalmasan csengő hangon –.. s lefeküdt: Ne törődj vele most már. megint azon a halkan. türelmetlensége. szíve vadul dobolt a mellében. „Ha szeretett volna – mondogatta magában –. mozdulatlanul feküdt. Visszament az ágyhoz. a fürdőszobaajtó. hanyatt. elszállt a valótlanság szomorú és kalandos levegője. A rémülettől elállt a lélegzete. Leó fél kézzel kinyúlt.. Könnyen ébredt. ebben az ágyban. Szeretője a takarót fülére húzva mélyen aludt. s először vagy nem hallotta... felvilágolt az előző esti nyugalmas fény. panaszosán. Carla újra lehajolt. meztelen karjával eltakarta a szemét. megszűnt gyötrődése. hogy Carlának sem szólni nem volt ideje.. s Carla tekintetétől követve kinyitotta az ajtót.. de menten el is vetett: „Mama jön. az álom felitatta az éjszaka döbbenetét és félelmeit. haza kéne már mennem. sem amikor – alighogy felemelkedett. s Leó. ijedten-e vagy lehangoltan –. s amint pillanatnyi megrökönyödése felengedett. torzonborz folt: Leó feje. nyitva hagytam a fürdőszobában az ablakot.. hogy valóban új életre ébredt. „Furcsa – gondolta egy idő múltán. aztán lehajolt. olyan volt. mint száz. mely átjárta. most szívének minden kamrájából előtört az éjszaka alatt felgyűlt keserűség.. akkor vigasztal. s meg sem fordult. még álommal eltelve felpattant az ágyon: – Hé!. csak aludj – mondta –. sem amikor meglátta magán azt a széles csíkos pizsamát. és sírdogálva elaludt megint. Hirtelen felfordulás támadt.odalent.. – Leó. de különben egy szót sem szólt. megértette Carlával. de mit: eloltotta a lámpát. felhajtotta a takarót. mintha évek óta megszokta volna már. és meggyújtotta a lámpát. engem senki sem szeret" – zakatolt a fejében. fején egy őrült gondolat suhant át. melyet agya szavakká formált ugyan. kiugrott az ágyból. arcát felszántották a könnyek. s hátát a falnak vetve hozzászoktatta álomittas szemét a szoba poros félhomályához kivált előtte a párnán egy sötét." A magány.. amit az este nem akarózott felvennie. s Carla színről színre . a szobában olyan mellékesen rövid időre gyúlt ki a fény. valami különös.. összeszedte minden erejét. kissé gondterhelten időzött néhány pillanatig. hogy hol van.. pihegve –.. és befordult.. elébe hozva a békés szobát. s ez már sok volt Carlának: szemét lehunyta. „Nem szeret. elsírta magát az újra ráboruló sötétben. – szólította. s előbukkant megint: – Én nem látok semmit – jelentette ki –. Egy szó. sem legalább egy öleléssel vagy tekintettel kifejezni a szívét nyomó vágyakozást dédelgetés és vigasztalás után. s hosszan." – Mozdulatlanul.. erre megszólalt a párna sötétjéből álmos hangja: – Miért keltettél fel? – Késő van – felelte Carla. A férfi olyan villámgyorsan mozgott. Már megvirradhatott. nyomban tudta. szép álmokat – és eloltotta a lámpát. Szeretője nem kérdezett többet. nyugalom és megfontolt türelem érzése.

utánanyúlt másik karjával is. és megrázta: – Leó. – Hát lehet az – gondolta.. az alacsony karosszéket. a lámpa alatt az éjjeliszekrényen fél hatot mutatott az óra. Hozzálépett. aztán felegyenesedett: – Kelj fel – kiáltotta az alvó férfi fölé hajolva. s úgy látszott. incselgő arcra. miért keltettél fel? – Késő van – ismételte a lány ugyanúgy... alszik.. „Otthon gondolta – majd lemosakszom egészen.. Leó már újra a falnak fordult. kelj fel. s figyelmesen végigvizsgálta a tükörben sápadt arcát. és elaludt megint. de még csak fel sem kelt. mennünk kell. most. ridegen: a férfi csak egy esetlen mozdulattal válaszolt. hogy ez lenne az új élet?" Tikkadt szívében egyre ezt a gondolatot forgatva felöltözött. gyere vissza a te Leódhoz... nyilván behunyta a szemét. A férfi mintha észre sem vette volna. késő van. csak egy pillanat volt az egész. mint az előbb. kigyúlt szemével...... ha mondom – felelte újra. abban a bizonyosságban.. az ágyon ülve. berzenkedő érzés kezdte feszíteni a mellét: – Hagyj – szólt rá konokul. gondolta a lány. és hátrapillantott: dereka fölött meglátta szeretője borzas. – Jól van – felelte az. és megpróbálta lerántani maga mellé. amelyen alsóneműje fehér halmocskája hevert... vörös arcát. Leó fésűjével és keféjével rendbe hozta a haját. aztán. „Az új élet – lehajolt. csak percek múlva emelte fel ismét gondterhelt tekintetét. aztán vigyázatosan átkerült a szeretője teste fölött. álmos. hiszen magában nagyon is rendjén valónak tudta. végül saját magát is. mintha csak ez a futó gondolat ültette volna el benne. Első mozdulata az ijedelemé volt.. a lány azonban kipenderült a karjából az ágy lábánál álló karosszékhez ment. ahogy megbeszéltük. A harisnya után a harisnyakötőjére kerített sort. izgatott szemét ráhunyorítva elnevette magát: – van. hogy rideg arccal az ágyra pillantson.. miért mennél el ilyen hamar? Gyere ide. öntudatának alsóbb rétegeiben egyre zengett a bánatos kérdés: „Hát lehet az. s úgy látszott. rá se hederített többé. s közben tettette. és aztán már mehetek is teniszezni. a két ajtót. de közben.. amit pedig nem érzett –. még mindig moccanás nélkül -: nem mondanád meg. különösebb ok nélkül.. A férfi álmos arcát alig emelve fel a párnáról megfordult. bement a fürdőszobába. már felöltözve találja. hát te már felöltöztél? – Késő van. menni kell. félelem és bizonytalanság markolt a szívébe.. s erőlködve igyekezett lefejteni oldaláról a rátapadó ujjakat –. – Fél hat van – szólalt meg újra Leó neheztelőn és bosszankodva.viszontlátta a bútorokat. késő van. ugyanúgy feküdt most is. A lány lenézett a lámpa csendes fényében úszó. miután már hosszú órák óta tökéletesen megfeledkezett róluk. s valami megmagyarázhatatlan. De amint levetette az utálatos. és leült az ágy szélére.... hogy alig forog a nyelve a nagy álmosságtól. hogy mire visszajön. hogy ez lenne az új élet?" A hálószobában meglepetés fogadta: Leó nemhogy felöltözött volna.. kiejtette kezéből a ruhát. – Carla – motyogta Leó kihajolva az ágyból. mennem kell már.. hanem öltözni kezdett. egy kar hirtelen átkapta hátulról a derekát. egy kis ideig habozott. még mindig alszik. s megfogta a vállát – igyekezz. ahogy hagyta. újra zengeni-bongani kezdtek fejében a régi szavak. szélesen sávozott rabruhát. nem felelt. s felpillogva rá alvástól kába." De hiába voltak higgadt és gyakorlatias gondolatai. s idegesen markolva kezében a ruhát –. megfürdöm. ügyet se vetve többé. Carla. és ránézett: – He?. felnyalábolta az alsószoknyáját.. Leóra rá se nézve. és lehajolva húzni kezdte a harisnyáját. hogy szeretőjének ilyesfajta kedve támadjon: – Hagyj. „Szép álmokat" – gondolta. . s most már feléje sem nézett. A férfi apró. mereven maga elé bámulva.. s meztelenül kinyújtózva magára akarta venni az ingét.. amire soha sincsen késő – a lány haragja erre egy csapásra felforrott.

mehetek egyedül is. hogy nem csak azért tettet most álmosságot.. fején kalappal. és legfőképpen azért.. Meghalok az álmosságtól.... Leó – mondta szinte nyájasan –. ismerlek én titeket. s semmi sem lehetett volna kevésbé ínyére. én parancsolom.. aztán meg majd örökké a szememre hányod. akárhányszor rád jön is az ötperc.. tíz perc alatt otthon vagyok... ha mégsem viszlek haza.. míg nézte –. nézték egymást: – És ha megparancsolnám? – kérdezte a lány hirtelen. hát akkor biztos. – De itt megakadt. ha meglátnak együtt... tovább alhatsz. igazán nagyon rendes kislány vagy te. meg aztán a kocsit is elő kellett volna hozni. elkísérlek. Leó elbámulva rányitotta a szemét: – Akkor – felelte bizalmatlanul – másképp állna a kérdés. most meg már nem akarod. hogyisne – jelentette ki végül tunya elszántsággal –.. Percnyi csend: – Az előbb azt akartad. „Nyilvánvaló” -ötlött hirtelen az eszébe. mert az előbb nem engedtem neki. szólongattál. – Mindenesetre – folytatta Leó. – Na és aztán? – Mi az." – De nem – folytatta ugyanolyan lágyan –. s kinyújtott kezével megsimogatta az arcát: – Alapjában véve azért – mondta –. – Hogyne – felelte Carla. – Nahát – felelte Carla nyugodtan. – Lassan.. – kezdte. hogy téved – gondolta Carla. mit bolondozol nekem? „Á! még én bolondozom" – gondolta a lány összeszorított fogakkal. esetleg hírbe hozhatsz.. Leó most. – Egy árva pillanatra sem hagytál békén egész éjjel. hanem. nem akarlak zavarni. így aztán ne gyere nekem később azzal. másikunknak is örömére szolgál.. ne zavartasd magad. „Meg kell mutatni neki. Némán néztek egymásra.. hogy ha hazaviszel. nem azért van... meg mit tudom én?... nem. – hosszan. hogy. hanem eszembe jutott.. A férfi ásított. ha már felébresztettél... hevesen megrázta a fejét.. s végigsimított a haján: – Ha tudnád. hanem azért. inkább megyek egyedül... vontatott hangon beszélt. rugdostál. de nem felfortyanva. hogy én nem vagyok olyan.. ha magamban megyek. gondterhelt arccal felhúzta egyik kesztyűjét.... most ezt mondod. érted most már? Jobb.. kiment. hogy na és aztán?... esernyővel. mert én aludni akarok.. hogy elengedhetlek egyedül?. mint ő. én kérlek rá. hogy vigyelek haza – szólalt meg végül a férfi –. – Mit? – Hogy ne kísérj el...... haza kell vinned. az esőbe talán.. igaz. hogy bolondozni akarok – felelte –. – kiegyenesedett: – Ha aludni akarsz. egyikünknek is. milyen álmos vagyok. hogy Michele már felkelt.. Leó kissé elbizonytalanodva nézett rá: – Egyedül. hogy feltegye a kalapját. a ruhája övét igazgatva –. szamárság. futón fellobbanó vágyakozása elültével valóban nagyon álmos volt. beszéltél... már döntöttem is: elkísérlek.... meg aztán lehet. mintha nem értené. kerülve a lány pillantását. nem vesztve el nyugalmát –. – Eh. de nem mozdult. esőkabátban.. hogy én az utolsó pillanatig erőltettem a dolgot. hát akkor meg lehetünk elégedve mind a ketten.." Egy perc múlva visszajött Carla... „Annál jobb – gondolta Leó –. Carla annál elevenebb figyelemmel nézte őt. inkább saját magának –.. neveletlenül nyújtózkodott –. hírbe hozhatnálak. csak hagyd.... sőt.– Késő van? – ismételte Leó. Carla már nem volt a szobában. – Elhallgatott... leült az ágy szélére a szeretője mellé: – Nem arról van szó... ismerem az utat. ez a hang bosszantotta –. s végigkeresgélte valamennyi zsebét a . mert nem aludt.. és felállt. te álmos vagy.. mert mint nagyon helyesen megjegyezted.. minthogy kimenjen Carlával az utcára. és te. láthattad. rámosolygott a lányra.

Leó zakója ott lógott az ágy közelében egy szék hátán. becsavarozva.. tegnap este megígérted.. ásított... no meg az a másik körülmény. bár aludt. igen. eloltotta a lámpát. s a falnak fordulva újra elaludt. XI... biztos elvesztettem valahol. de már két hónapja nem fizetjük a számlát. mint repedezett medencébe a víz. jól van? – Jól. úgy számított.".. de ígérni nem akart semmit. görcsösen erőlködött. de a hívogató szavak egyre tisztábban ismétlődtek.. s odakint szép idő lehetett. Carla lehetett. amelyeket a reggel álmodott álmok hoznak. hogy ha még aznap félreteszi útjából az anyát. és ez. „nyitva találta az ajtót? – gondolta – hja. de nem hallott semmi zajt. és kikapcsolták a telefonunkat. amint ez a zavaró pillanat elszállt.. s Iehajolt: – Hát akkor ma látlak.. hogy holnap találkozunk. akkor majd tudok mondani valamit. hogy még álomba merülve találta. ahogy csak bírt. kis ideig még várta a lakásajtó csapódását. míg óvatosan kilépett. – Ide figyelj – mondta –. még mindig öntudatlanul azt hitte. Az ágyhoz lépett. „nem szabad felébrednem – mondogatta magában öntudatlanul –. mintha ellensúlyozni akarná előbbi csúf gondolatát. gyönyörűséges szövevényébe. drágám – mondta szinte szeretetteljesen. adhatnál pénzt taxira?. ébredj fel. de közben mást gondoltam. én vagyok az. mintha a külső világosság szívná ki a színüket. Mariagrazia fancsalin. hogy féltékeny gyanakvásában . korholón: – Leo.. s odanyújtotta neki. Leó álmában ki-be jártak a hóka hajnali alakok. az anya. – Jól csukd be az ajtót kiáltotta még Leó. örvendő s trágár mozdulatokkal. de nyitva találtam az ajtót. hogy le ne szögezze magában. ma ebéd után elmegyek hozzátok. hát bejöttem. akkor a hét egész hátralévő részében szabad lehet Carla számára. de figuráik sápadoztak... nem szabad felébrednem". Leo. mely sápadtnak s kissé gyűröttnek tűnt. az ágyat. egyre reménykedett. „Kezdek keresni" – Carla nem állhatta meg.. Leó elbámulva nézett rá. nyakán szőrmeboával. s meglátta mag előtt Mariagraziát.. figyelmesen vizsgálgatta az olyannyira ismert bútorokat. Igaz is – tette hozzá elfogulatlanul –. rosszul lát. fején kalappal. elegendő volt hozzá. elégedetlenül nézegetett körül.. mert a tompa fényű. a férfi kinyújtózott. Nálam nincs.. Sokáig hallgattak mind a ketten. de bizony szeretője állt saját személyében az ágy mellett. s újra odanézett.. szeretője arcát. hogy visszatartsa őket.. s fénye mindenfelől szivárog a feldúlt szobába. Először azt hitte. – Hogy tudtál bejönni? – Egy írott üzenetet akartam hozni neked – felelte Mariagrazia –. nem érnél rá véletlenül ma délután? Leó átkarolta a térdét: – Ma délután? – ismételte. csak álmodik. megcsókolták egymást.másikért: Na nem baj – szólalt meg végül –. valami távoli zugból egy búsongó. s kimarkolt a zsebéből egy csomó ezüstpénzt: – Tessék – mondta. utána nézett. messzi hang szólongatta. poros bútorokon elszórva kacagó fényfoltok csillogtak mindenütt. s makacsul lezárt szemekkel.. szürke ruhában. amikor fenn ragyog a nap. a takaróiba. nehogy meglepetések érhessék. Michele. – Te itt? – találta meg végül a szavát. bárdolatlanul nyújtózkodott: – És mit akartál közölni velem? Az anya leült az ágyra a redőny lécei közt beáradó fénysávoktól csíkosra festett homályban: – Telefonon akartam megmondani – kezdte –. s végül egy kéz megrázta a vállát: erre felnyitotta a szemét.. hogy visszamerülhet az álom sűrű.. Carla.. az éjszaka sötétje eltisztult a szobából.. Zsebre a pénzt. az ajánlat nem volt kedve ellen. mélán. Leó.

.. ahol találkozót beszéltek meg. és én itt ülök. járni sem fogsz már tudni. s vénségtől megzöldült felöltőkbe bugyolált alakjukat. légy szíves. csak énhozzám fordul mindig. és hallgatlak. a fehér.. fehérrel. mikor fél egyre megbeszélésem van. már nem engedheted meg magadnak. Lisa már vagy húsz perce várhatott rá abban a kalaposüzletben.. s epés rosszallással teli pillantást vetett szeretőjére... mint ha húszéves lennék. tudom én. akkor jobb. hogy ezzel valami kedves dolgot művel. eredj. Az órára nézett az éjjeliszekrényen. amiket ma éjjel valószínűleg véghezvittél. tégy úgy. egy kevéssel ezelőtt Lisa talán még itt is volt – kegyetlen harag öntötte el. Mariagrazia csökkent lendülettel. s összehasonlítva a jelen nyomorúságát az elmúlt szép időkkel. vissza fog térni hozzám". idejövet vette az utcán. – Kiugrott az ágyból. fel sem emelkedve az ágyról. – És a köntöst... Leó zuhanyozott. Leó háziköntösben. s betette egy kis vázába a fénykép mellé. ha valami baja van. az ablakhoz ment. erőtlen napocska nagylelkűen árasztotta fényét ezekre a rongyokra. semmi kétség. – Akkor én most hagylak – mondta az asszony –.. a fürdőszobában vízcsobogás hallatszott. „Alapjában véve csak engem szeret – gondolta –. és micsoda szép színed van. és felhúzta a redőnyt. – Én – mondta keserédes hangon – a te helyedben nem viselkednék úgy.. kirakataikon vörössel. amennyire csak lehetett. ez csak múló elhidegülés. sűrűn sóhajtozott. nézd meg. szürke fényreklámjaik a . legfőképpen az előrehaladó korára tett célzáson bosszankodva – miféle őrültségeket beszélsz? – Eh.. aztán bement a fürdőszobába. hogy az olyan őrültségeket. a hideg februári napsütés megvilágította jeges széltől vörösre mart arcukat kifakult.. milyen a szemed. és kinézett az útra. levette melléről a virágot.. állva borotválkozott... amit tőlem kaptál. hűlt. eredj máris.. „Lisával töltötte az éjszakát – gondolta –. amit tudok – felelte az anya legyintve –. ha kellemetlenség éri..... mintha valóban az üzenetet kaptad volna meg. saját fényképének látványa a fiókos szekrényen azonban egy kis lelket öntött belé. most egyrészt hálából. Azt is elajándékoztad? kiáltott fel egy idő múlva.. – Talán már odaajándékoztad valamelyik futószerelmednek? Leó nem felelt.. légy oly jó. de nem veszed észre. kékkel festett feliratokkal. és.. – Értjük – felelte a férfi hátra se fordulva. kilépett a kapun.. és miféle őrültségeket?... nézz csak a tükörbe – folytatta. a járdákon különböző foglalkozásaikból hazafelé tartó munkásemberek eleven sokadalma nyüzsgött. belebújt a papucsába. ma.. az ágy mellett: – Tizenkettő!. az utca sarkán felszállt a belváros felé tartó villamosra. nem veszed fel? – kérdezte az anya. odaát.. Az anya egy sarokban foglalt helyet az ablak mellett. hát egy-két év múlva kerekes székben fognak tolni.megerősítse. hogy szemrevételezzék az új párizsi modelleket. – Én öregszem?.. mintha nem találkoztunk volna... mit mondok én neked?. de le nem győzetve folytatta ellenőrző körútját. csillogó üzletek vonultak el sorban.. a szoba megtelt fénnyel. hogy elmond nekem ezeket a szamárságokat.. milyen karikás. mintha meg akarná áldani őket. a szoba minden tárgya kellemes emlékeket idézett az eszébe. – ismételte Leó. s részint kíváncsiságból. és nem veszed észre azt sem.... átment a fürdőszobába. – Hogy érted ezt? – kérdezte Leó elhűlve. Mariagrazia elégedetten távozott: sietve lement a lépcsőn. háttal fordulva a villamosbeli népségnek. formája vesztett kalapjuk nyűtt karimája alatt. igaz is.. keblére tűzve egy kis ibolyacsokrot viselt. ha elmégy. nézd meg. de tudod.. ha eljössz. hogy ha előbb nem. annyi biztos. részint unalmában elkezdte körüljárni a szobát. hogy öregszel. választ most sem kapott. értjük egymást?. – Az a másik ajándékom. Leó dühösen vállat vont: – Ha azért jöttél... emelve egyet a hangján –. Mariagrazia pedig felállt. – Úgy értem – felelte Mariagrazia –. az a pompás muranói váza is eltűnt. másrészt abban a hiszemben.

. ifjúsága elröppent álmainak csillogó automobilján. hanem az anya meggondolta magát: – Nem. egy sor tükör meg új kalap között ülve. a villamos lassan haladt előre. mint egy vásári körhinta..párkányokon elhamvadt lárváknak tűntek. fehér kartondobozok.és üvegbatáron. kesztyűs kezét a kormányra nyugtatva. s nekilendült. a bőrhuzatos párnákra dőlve. egy elégedettségtől sugárzó pocakos urat. legalább nem én adogattam el őket. szemérmetlenül elkalandozó képzeletét követve egyre nőtt: – Ha nem később. dohogott. lágy vonású arcon. féltékenysége gyötrelmesebben tört rá. hát tegnap este – gondolta. csengettyűzött. előkelőn pipiskedő mozdulatokkal fel-alá lejtve. – Lisa ránézett." – Én azért maradok – jelentette ki tétova arccal. de nem maradhatok veled. kifestett hölgyet. valami nehezen meghatározható. faállványokra kapaszkodva új kalapok sűrű bozótja terjeszkedett. tanulmányozta Lisát. amelyet arra az elvre épített. Az anya ilyenkor akaratlanul is felsóhajtott. – Lisa nem felelt. kedvetlen méltósággal folytatta útját a tarka vas. mintegy átjárót keresve nagy reflektoraival. s valóban észre is vett rajta valami újfajta varázst.. vagy dagadozó prémekbe burkolózó. az egyik sarokban piramis alakban felhalmozva könnyű. s az üvegajtó csukódása hallatszott. „De az enyémeket – gondolta – a férjem vitte el. de aztán a tömeg. érzéki . a fényes délelőtt megenyhítették haragját. s latolgatva az árakat. hát tegnap este – gondolta – ővele volt.. egy tokjában díszelgő gyöngynyakékre mutatva –. finom vonású. amint azonban egyszer csak színről színre meglátta Leót a téren. az árut vizsgálgatva. az ablak üveglapja mögött bőrzekés-nadrágos sofőrt látott mereven ülni a helyén. haza kell mennem. kicsukva." Megcáfolhatatlanul tartotta ezt a feltételezést. „Ha nem később. hogy még az őnála elfogulatlanabb szemlélő számára is nyilvánvalónak kell tűnnie: ezek között „van valami". Nézte. de nem szólt semmit. a szoba szürke volt és csupasz. reménységét is odahagyták. és nem akarja. tűnő alakok apródonként már képzeletét. és kicsoda szereti? „Leó – gondolta az anya.. ezek a dübörgő kocsijaikban nyílsebességgel elszáguldó. – Ahogy akarod – s Lisa már nyújtotta is a kezét. az ő ékszerei is távoli hazákba költöztek. szerény és gyengéd színekben. barátnőjének nedves pillantásában. az ékszerészek üzletei előtt az anya elszontyolodott: Volt egy olyan nyakláncom – mondta. mentek tovább egymás mellett. a szomszéd teremből beszéd zaja.. ő sohasem hajtathat el a tömegben tiszteletet keltő. s féltékenysége. félig lehunyt szemhéja alól tekintve le a tömegre. hogy kiadhassa Leó körüli gyanújának mérgét. Együtt léptek ki a zsúfolt utcára: – Elkísérlek a parkig – mondta az anya –.. s a férfi éppen csak egy kalapemelintéssel üdvözölte. megyek én is veled: a kalapokat majd elintézem máskor. mint az anya beteges borzadással felfedezte: nem is vitás. a másikban. Az anya szeme előtt olykor-olykor sebes siklassál előretört egy automobil hosszú csillogó páncélja. a padló viasztól szaglott. ki már kibontva. Lisát a divatárus üzletének hátsó helyiségében találta. amilyen gyakran a szőke nőké: Lisa szeret. mint valaha. sűrűn megmegállva a kirakatok előtt. Lisára nézett. az állótükör előtt egy fiatal hölgy bámulta magát hiún. de félreismerhetetlen testi boldogságot. tarkán és közönségesen. s ő megtörtén. a járdán állva egy feketébe öltözött úr társaságában. hogy kihúzzam az esztendőt.. Az anya gyanakodva nézte: „Lám.. Az anya azért tartott barátnőjével. hogy én is hozzájussak. Amint az anyát meglátta. ez a változás pedig nyomra vezető volt. irigységének ábrái. késő van. ő már választott.. s mögötte. meglátszott a kövér. de már nincs meg. hatalmas gépkocsikban. a szerelem jele. szavait sem szakítva félbe. Lisa felállt: – Annyira sajnálom – mondta –. szemközt. ó! igazán annyira. és szeretik. az ő évei már lejártak. milyen önző – gondolta –." Lassan leértek az út torkolatáig. majd megtorpant. zsúfoltan. friss. az üzletek. így lesz időnk beszélgetni. feléje se fordulva.

s már hisztériás undorral. mint egy kisfiúval). – Kik is hívtak meg titeket? Berardiék? De hiszen én ismerem őket. hogy ismerem.. amilyenekről az anya álmodozott. ezt a fejet. és hazakísértetné magát. együtt nyaraltunk. mert az események olyan kivédhetetlenül következtek benne egymásra: lehetetlen.. amiből baljós . Berardiék asztalához vagyunk meghíva. te is eljössz? – Én – felelte Lisa maga elé tekintve – a bálba. Mariagraziának meg kéne hívnia őt a bálba. oly keveset csepegtetett belőle a szavaiba. – folytatta Lisa – hát persze. akik azt hiszik.. hogy Michele ne lenne hajlandó felmenni hozzá. túlságosan is kedves vagy. én?. hogy veszedelmes fegyvertáruk van a gúnyból.. úgy gondolta. – És nagy bál lesz? – tette hozzá töprengő arccal. valóságos. hogy viszontlássam Berardiékat. aki mindenáron meg akarta hívatni magát –. mind jól vannak? – Kitűnően. tudod. nincs senkim. Mariagrazia az estére tervezett bál előkészületeiről mesélt: – A spanyol kosztüm csodálatosan illik a bőröm színéhez – mondta. hogy észre sem vevődött: – Barátokban nem szenvedsz hiányt – mondta jelentőségteljesen –." Ujjai görcsbe rándultak az undortól a gondolatra. meg hallgatni is. – Én hozzáérni se tudnék. Az út hosszú. jól kitervelte a választ.. másik asztalnál lesz. aki elkísérne. maga elé merülő tekintettel – már csak azért is.. Megint csend lett.. szinte hangtalanul a márványsima aszfalton. kertek mögött rejtőző villa közt. – Az én barátaim ti vagytok – felelte Lisa. és te. s közben csipkedné.. fái. Fanny.. ingerelné. széles fasor nyílt ki egyenesen a szürke távolba.. tapogathatta ezt a testet. és mint mindazok. a levegő hideg és rezdületlen. mulatna egy kicsit. csak ti. Tekintetük előtt most egy hosszú. – Leó – felelte az anya.. zümmögve. ne félj. hanem állat. – Á! Éppen Berardiékat? – az anya kezdett kijönni a sodrából. Nincs. – Éppen őket? – Igen – felelte Lisa elmélázó pillantással. lehetetlen. nem is nő ez. „Mit bánom én Leót!" – gondolta Lisa.. két sor. ezt a sok forró.. csupa hevület.orrcimpáiban irtózásának igazolását látta: – Hogy lehet az ilyen nőt szeretni? – tűnődött.. hogy Leó simogathatta. – Egy nagy fésűm is lesz. külön megnyomva minden szótagot –.. hiszen Berardiékat maga is ismeri. – Ó! Igen? – És kettőtöket ki visz oda? – kérdezte Lisa ártatlanul. csukott kocsiban mennének haza. tréfálna vele.... olyan régóta nem találkoztunk már. és hát iszogatna. nagy kocsik. mielőtt nekivágna megint az útnak a hideg éjszakában. folytatta aztán Lisa könnyedén. ernyője hegyével a járda kőkockáit csapkodta. Hazafelé aztán elkérné az anyjától Michelét (szeretett úgy bánni vele. jó két éve legalább. eloltott lámpával. A terv tetszett neki. és akkor a kapuban majd felhívja egy pohárka italra vagy egy csésze teára. Pippo. kísértesd el magad valamelyikkel. valami jelmezt meg összeütne. haladtak selymes zizzenéssel. Az anya közben beszélni kezdett... s kissé szorongva várta barátnője válaszát. Egy percig hallgattak. nem fenyegeti semmi veszély az egészségüket. mint aki emlékei közt keresgél –..... „Hát most meg – gondolta Lisa.. dobogó valamit. röviden szólva megállapodni. barátnője enyhén kivörösödött arcába tekintve – mi ütött belé?" Végre neki is feltűnt az anya idegessége. – Nem lenne rossz elmenni. lenne elég idejük beszélni is. ember csak elvétve járt a magányos sétányon.... az óriás platánok meztelenek voltak. – Elhallgatott. Minket oda is Berardiék kísérnek. Mary. – Köszönöm.. csupa forróság.. – Ragyogó. a közbülső utcák sötétek. olyan andalúz fésű.

S mivel Lisával talán először történt most életében. ezzel az igazságtalansággal szemben úgy érezte. álmos volt.. de rászánta magát még egy utolsó erőfeszítésre. ébredő. keserűen rázogatva a fejét –. s Michele szereti őt.. – Magam is azt tartom. jegeces dárdáiból fényt és vizet csurrantó. de talán magaddal vihetnél Berardiék asztalához? – Várt. mártírglóriája támadt. de én az ilyen szolgálatokra nem vagyok kapható. angyali lelke. Lisáé rőt színű.. az anyáé ezüstös. mit bánnám én. a kedves gondolatot. ha ki is rabolnak. mintha eltaposna valamit –. és most azért sem hív meg. a februári ég azúr pólyáiba csavart lábadozó.. Az anya csak mondta a magáét: – Túlságosan jó – jegyezte meg Lisa harsány. előreszegezett pillantással.. s hozzá. csak hogy ellenemre tegyen. hogy ok nélkül vádolták. a vasrácsok mögött a mély kertek. . – Egy pillanatra. vagy meg is ölnek? Azt se kéne bánnom. ha egy anya csak azért törődik a saját fiával. mit mondok én neked? – tört ki aztán. úgy is van: hiszen te vártad. mert én jó vagyok.. semennyire se. ezt nem lehet megérteni. de szomorú. de a másik félbeszakította: – Na. te. ha ő azért akarna is elmenni a bálba. Mariagrazia? Bolond vagy? A két nő torzsalkodva ment tovább az üres járdán. újra feléje fordulva: – Hogy szégyellhetned magadat! – Megvetően elhúzta festett ajkát. se nem Berardiék miatt jönnél te a bálba... mentek. – És mit bánod te azt? – Na persze – mondta az anya. Mariagrazia – mormogta rábeszélő hangon –. – Miféle szolgálatokra? – kezdte Lisa felberzenkedve. – Egy pillanatra elhallgatott: – Tudod. rókaprém volt mindkettejük nyakában. majd folytatta: – És ez azért van.. túlságosan jó. miért viselkedik barátnője ilyen ridegen és könyörtelenül? Nem vétett ő neki semmit. s perlekedtek. mivel végre elértette. derűsen. aki érdekel. az arany nap. én vigyelek el?. hogy nagyon szeretnék elmenni a bálba.... hogy lehet egynémely nőt szeretni.. hogy ment a dolog tegnap este? Jól.. Lisa elsápadt. mit is bánnám én az egészet? Semmit. két angyalszárnya.jeleket olvasott ki saját óhajára nézve. hogy visszatért ártatlanságának idejébe. szereti Michelét. nem akarok alkalmatlankodni neked... ez nem történhetne meg. – Értem ám én az egészet: nem énmiattam. elrohant. túlságosan jó? Egy percnyi csend: – Hanem – folytatta Mariagrazia távolabb húzódva barátnőjétől. végső soron igazad van. mintha egy harmadik személyhez akarna szólni – igazán nem értem. Nálunk nem is akart megmaradni. hogy szeretnék elmenni a bálba. mint egy pólyákba. „Micsoda önzés – gondolta keserűen –. szürke és arany. ajka remegett. hogy megmondjam? – kérdezte. már az első szónál rájött. egy-egy elegáns fiatal pár haladt el mellettük. a kihalt fasor. csillogó autók futottak. – Be kell vallanom neked. hogy mire megy ki ez a gúnyos vagdalkozás. s fölülről lefelé végignézett barátnőjén: – Nem vagy már fiatal. hogy találkozzék Michelével?. mi?. persze. éppenséggel semmit. gondolatainak mérgét ízlelgetve elhallgatott." Kissé elcsüggedt. hogy hajdani vetélytársnőjének ártson. igazán köszönöm. – A fejemre tetted volna a lábad? Nekem? De hát bolond vagy te. hogy akadhat hát még mindig valaki. aki megróni s megbotránkozni valót talál ebben az oly tiszta ügyben? – És tegnap este – folytatta az anya –. hideg nap.. az anya szürke ruhát viselt. lesújtó kacagással –. ha már legelőször a fejedre tettem volna a lábam – és olyan mozdulatot tett. hanem valaki más miatt. s hőtelenül. Lisa barnát. Mariagrazia felnevetett: – Ó! Hát ez jó – mondta keserű kacajának hullámai közt el-elfúlva –. és végre mit érdekelheti Mariagraziát. drágám. arany a még tél fagyába alvadt. a platánok. szürkék a járókelők közeli és távoli alakjai. hát igazán azt akarod.. Nagyon köszönöm.

.. anyai szeretet? És miféle anyai szeretet lehet az. – Szegény Mariagraziám – ismételte.– Majdnem egykorúak vagyunk. Lisa kis ideig tűnődve hallgatta a visszhangzó lármát.. a csattogó ütések tompa zajjal visszhangzottak a déli mennybolt csendjében. félreértés. mintha odafent. Az anya szó nélkül fürkészte tovább kutató és gyanakvó tekintetével. nem viszonozva a pillantást." De az anya kissé meggörnyedt hátában volt valami csökönyös elszántság. amellyel a valóságnak fordult. meg is esküdhetek. csodálkozott... gondolkodóba esett volna. ha szembekerül ezzel a . én özvegy vagyok. harsány kiabálását is hallani lehetett. hogy amit ez a féltő. – Hidd el – folytatta Lisa. Lisa egy helyben állva nézegetett maga körül. elsimíthatta volna barátnője arcáról a gyanú redőjét. Lisa nézte. te ugye. Miért. – A métaütők csattogása hallott.. nincs senkim. tisztázhatta volna magát. nem énvelem. aztán ránézett Mariagraziára.. Az út most néptelen volt. – Nem úgy. mintha valami fogódzót keresne mondanivalójához. hogy Lisa előbb jóformán már elismerte bűnösségét. mintha azt mondaná: „Miért kérded?. Egy csukott ablakos villa előtt mentek el éppen... Szégyellhetned magadat! Úgy bizony. hogy nem találkoztam Leóval sem tegnap... Mariagrazia lehajtotta a fejét: – Jobb lesz. aztán mégis síkraszállt ártatlansága mellett? Akárki más . de olyan lelkes öröm is töltötte el. félreértés volt. a nagy. késő van. a férjed életben van." Nézték egymást.. s valami ujjongó részvétféle látszott. de te még férj és asszony vagy. újra látta a jelenetet a gyertyafényben ölelkező Carlával és Leóval. aki kezdte kényelmetlenül érezni magát az anya tekintetének sugarában –.. zavartan. az anya megindult előre." Megszánta kissé tévedéseiben elkeveredett barátnőjét. lehetséges-e. Megszólalt: – Szegény Mariagraziám – magyarázkodhatott volna. és ha a kémények fehér füstjét lengető szél az utca felől fújt. mondd. amiért nem ludas abban. aki sohasem mutatott különös gyengédséget a gyermekei iránt? Nem inkább a test. mely a szemhatárig végigöntötte rajta fényét. Carlával csal meg téged Leó. töprengő. te idősebb vagy nálam – válaszolt Lisa szelíden. Mariagrazia azonban lassan. merev méltóságot mímelni –. szegény Mariagraziám. sem. Visszatértek előző esti emlékei. a kékség mögött meghasadt volna valami.. az más dolog.. „Hidd el – szeretett volna még egyszer utána kiáltani Lisa –. ugye te Leóról beszélsz? – Barátnője igent biccentett a fejével. soha. még elhagyatottabbnak tüntette fel.. mérges arc tükröz. s elmélyedt tartásban maga elé meredve távolodott. aztán ránézett az anyára. az. hogy nem is tudta. Lisa szemében mély megkönnyebbülés.. a lányára kéne féltékenynek lennie. kopár fákkal körülvett villa mögött métajáték folyhatott.. Hiszen úgyis tudod. hölgyem – kelt ki az anya fensőbbségesen –. és fájdalmasan. becsmérlőn-e vagy sajnálkozva.. XII.. gonddal igyekezve hideg önuralmat... „A lányára – gondolta –. miként szóljon hozzá. ugyan. s közben olykor-olykor a játékosok kiáltásai. Körülnézett. a lányoddal. Hirtelen megértette: először megkönnyebbülést érzett. és megint elfogta a kétség: – Mariagrazia – kérdezte –.. nézd. a játszók víg. beleolvad a magas kertkerítések vasrácsainak árnyékfutamaiba... s végül csak egy fekete folt marad belőle lent. amely ennyire felbőszíthet egy asszonyt.. ha elválunk – mondta. s a nap... a szerető féltése ez?. a fasor mélyén. amint a tűző napsugarakon áthaladva egyre zsugorodik és fakul. csak ő.. – Hidd el – ismételte Lisa bizonytalanul –. biztos lehetsz benne. – Efelől biztos lehetsz – mondta végül –.. a legszentebb esküt letehetem rá. amivel vádolják.

Lisa tehát hazug és képmutató. hideg.... hidegen. ha hülye vagyok is. mély önelégültséggel ingatta a fejét. végre is elég volt. mindenki elhagyta.. még kint. s mindennek tetejébe még arra is képesnek érezte magát. elrútulva. együgyűnek vélheti. ennyire mégsem. miért. kóválygó fővel csetelve-botolva tárgyak és emberek között. hogy barátnője afféle jó bolondnak. mint egy kutya... akkor sem adott volna neki akár egy fillér ára holmit sem. az utolsó falatot is.. amikor egységes morajba olvad össze a társalgás és a muzsika. a virágok lehervadnak. az Ég büntetése. a szenvedélyek kigyúlnak. s így minden világos. elhitesse vele. vagy pedig összeaszva. megkínozza.. és nem engedem magam falhoz állítani többé. legjobban az a gondolat bosszantotta. nem tudta. nagyon is megmagyarázható. igen. Akkor majd jön egy szobalány. hogy nem méltatja már a gyűlöletére sem. aki őt. együgyűsége. egyszer majd megbocsát... s térden állva könyörög. a megrakott asztalok mellett. ilyen kéjesen gonosznak.. nagyon. mint az alamizsnát? A második. korábban. amikor mindenkit jónak. és a kezét csókolja.. korábban keljen fel.. nem engedi nagyon közel magához.. Most már jól nyitva tartom a szemem. házában a társaság legjava gyülekezik az égő csillárok alatt. amelyet magában Lisáról rajzolt.kérdéssel. a beszéde. hadd értse meg. a dámák fülébe itt-ott gáláns vallomásokat susognak. és megalázza.. Mariagraziát be akarja csapni. hogy nem is várja Leót estére. megtagadja tőle az utolsó pohár vizet. adósságokba verte magát. igen. nem ő. és ha halála óráján kérette volna magához.. de oly nélkülözhetetlen vonásává vált a szellemi arcképnek. meleg és derűs-e? Vagy a másik fajta. beesett arccal." Míg így tűnődött. Lármás zenekar húzza a talpalávalót. a meghitt sarkokban.. csak hát olyan volt az arca. de miféle megbocsátás? A szerető. Akkor ő majd megbocsát neki. elszegényedett. mint kitörölni elméjéből barátnőjének alakját.. Lisa a tönk felé halad.. színtelen szemmel. Miért mondta neki szinte sajnálkozva: „Szegény Mariagraziám?" Nyilvánvalóan azért. hogy elvetni annyit jelentett volna. Egyszóval Lisa. mosolya a keserű. elmúlt már az az idő.. mérföldes szarvai fölött. hogy csúfot űzzön belőle.. drágám szerette volna odavágni Lisának dühösen –. amely valami már elfeledett esetben gyökerezhetett. vagy ki tudja. szokásos álnokságával ezerféle stratagémát eszelt ki. ő bizony hagyta volna. de nem úgy az anya: számára mindez világos volt. arcába.. hőbörödötten meg vakon. drágának. mellébe. hogy Lisa képmutató és hazug.. hogy szánakozását éreztesse vele vaksága. „Ne áltasd magad. aranyosom. megesik néha az ilyesmi. rongyos koldussá lett. a megvető. fogát összecsikorgatta a dühtől jártában... és .. azt nem mondhatnánk. vagy még inkább. táncoló párok keringenek termeinek aranyos ajtajai előtt.. de nem a megbocsátás-e a legjobb bosszú? Igaz. a viselkedése.. ha meg hirtelen szegénységbe süllyedt volna. kedvesnek hittem... életében nem érezte még magát ilyen töményen. talán elhülyülve... ő estélyt ad éppen. kiábrándult fölény kifejezését festette az arcára. Régi meggyőződése volt ez.. cipője sarkával taposson a hasába. képes lett volna mindenre. dögöljön meg elhagyatva mocskos fekhelyén. hogy egyedül pusztuljon el. kedvesem.. szeme összeszűkült. nem kapom be a legyet. szívós emlékezettel. megvetőn. megfakulva lábalt ki valami súlyos betegségből. Azért hát ne áltasd magad... De.. végtelenül csavarosán. sohasem érezte még ilyen könyörtelennek magát: ha Lisa szomján halódott volna.. kristálytiszta. És miért tett úgy. mintha annyira kívánkozna a bálba vele és Berardiékkal? Átlátszó: hogy machiavellian vessen neki. hogy összeszurdalja.. és célt ért? Ó! nem. á! nem. az estély most ér forrpontjára.. ha éhen.. megesik néha az ilyesmi. amit úgy vághat az arcába. És hogy történik majd ez a megbocsátás? Igen. átláttam a dolgon. a teraszokon is. mélységesen meg volt győződve róla. hogy kigúnyolja... Isten keze. de csak félig. hogy megzavarja a fejét.. idővel. csavarosán jár ám az én eszem. a külső csarnokokban. amelyeknek márványmellvédjére támaszkodva a fenyők fekete csúcsai mögött felkelő holdat látni. a falnak fordítva arcát az üres szobában. hajánál fogva vonszolja. szerető szívűnek. igen.

s útnak indulnak együtt az éjszakában. hamisnak tetszett mindez. nevetségesnek. át az egymásra halmozott felöltőkkel és kalapokkal telezsúfolt előszobába. jól van. átlátta. a családi érzés csupa ismeretlen érzés volt számára. És a kapuban ki várja egy nyolchengeres. s lám. ha feltekintett. belökte a kilincsre zárt kaput. inkább váratja egy kicsit. az ellenség vagy barát vértócsában hever a földön.. várakozni. fejembe száll a vér.. nem. semmi más. amíg hinni nem kezd.odasúgja neki: „Lisa nagyságos asszony van itt. végre megérkezett villájához. gyere holnap. és belépett. és várj. »gyűlöllek«... de kénytelen leszel egy kis türelemmel lenni. Egy sereg vendégem van. s legpompásabb ruhájában. hogy változatlanul a régi Mariagrazia ő. a napfény és a táj betört gondolatai közé... unott szemében szánalmasnak.. szenvedélyre kell hát gyúlnia. külvárosi utcákat. vagy odafent az előcsarnokban. ma pedig fel fogok menni hozzá.. komolyan is gondolta. tudod... s egyes-egyedül.. s az ember addig színlel. s amint meglátja őt. ha így megy tovább.... „Lisát például gondolta Michele – nem szeretem.. a hamisság és nevetségesség érzését. legszebb mosolyával. nemesek... őszinteség. szeretőt. aki egy karosszékben ülve cigarettázott: – Hullafáradt vagyok.. tragikusnak és őszintének kell lennie. s mi több. távol. tragédia az ő számára már nem létezett. amikor a gondolatot még tett követte. lakolj életeddel bűneidért« . de aztán beleszédülök. és nagyon hidegen. amikor az emberek még nem töprenkedtek annyit.. „Milyen szép lehetett az a világ – gondolta somolygó búbánattal –. akiknek nem mutathatlak be. és. a cselekvés szükségét belső érzéseitől kétségtelenül idegen logika diktálta neki.. az ilyen emberek nem szeretnek akárkivel megismerkedni. s a sok pompás irha közt szegényes ruhában. rokont. kitárt karokkal siet feléje. Sietve ment végig a kerti úton. és cselekednie kell. de tisztában volt helyzetének nehézségeivel és veszélyeivel.. cselekedni. de tegnap este megcsókoltam a kezét." És feltörő kacajjal kimegy. még csak nem is kívánom. hivatkozását barátságukra. Ilyenkor ráébredt. a gyűlölet anyja szeretője iránt.. érted ugye? Arisztokraták.. – Carla hol van? – Nincs itthon – felelte Michele.. és paff! egy tőrdöfés. boldogboldogtalant. Vagyis szemfényvesztés? Hogyne. és leolt feleséget. de azt hiszem... szánalmát. egyetlen szabad szék sincs. – mondta.. Michele rosszkedvű volt: az előző esti események komoran háborgó elégedetlenséget hagytak benne maguk után. de ma este igazán nem maradhatok veled. talán holnap. késő éjjel megjelenik a sötétségbe s bánatába roskadt szerencsétlen előtt. amelyhez két sofőr is tartozik? Leó... Minden hitnek ez az alapja. de mit számít az? Ahol az őszinteség hiányzik... szenvedni... eltörődött. ott színlelni kell..... míg végül. Az előcsarnokban Michelével találkozott. Megvigasztalták ezek a lelke vetítővásznán szakadatlan sorban rohanó képek. nagyon fölényesen így felel: „Igen. gyalogosan rója az üres. eleinte jéghideg leszek. talán a Lisával való civódásban.. s . le kell győznie gyengeségét. ám olykor-olykor. nagyon elzárkóznak a maguk körében. selyemmel bélelt autócsoda mellett." Hit.. Hát akkor értjük egymást." ö tüstént feláll. „Kérlek ne haragudj. megbocsátok. szemfényvesztés. a szeretője leszek.. amely mindig rászakadt. a fiúi szeretet. kapta magát. aztán mentegetőzve kimegy. s utána még csak megbánást sem érzett. vagy csak a hiábavalóság érzésétől. menj fel.. s ernyedt mozdulattal letette a kalapját. legalább tíz évvel megöregedve ott áll Lisa. ha átadta magát az ábrándozásnak. nagylelkűen meghallgatja hebegő bocsánatkérését. Indiáknál távolabb ezektől az álmoktól. Lisa visszatérésén derülve.. Mariagrazia nem szólt hozzá többet. miután helyreállította maguk között az illendő távolságot. vagy itt. aranyom. nikkelezett fedelű." És váratja majd az egész hosszú estén át. Lassan a testtel. hogy végre már le kell győznie közönyét. amikor a megcsalt férj még ekként dörgött feleségére: »Becstelen asszony. se lelkifurdalást. nevetséges. kiment. Lisa – mondja majd neki –.

az üvegtáblák és gyapjúszövetek. későn kelt. – Elhallgatott. de a fia megállította: – Nem – mondta elémelyedve –. még viselem a nyomát. ebben a tragikus és őszinte korban szeretett volna élni ő. Már emelte a kezét. fényesre fésült fejét kissé oldalt billentette. s a felhőszerűen kerek és puha falombok közé temetett cottage-ek elcsépelt eleganciájú díszleteit: elbűvölte őt tartásuk. tekintete jéghideg volt szemhéja szenvedő vonala alatt. ingekkel. Leült. mamát és engem. mint magam. kiborotvált. nem vagyok én Leó.. elsöprő gyűlöleteket érezni. az ütőket. Gondolkodott. és aprólékos gonddal öltözött: mennyi törődés volt a nyakkendőkkel. karját keresztülfonva a mellén. és gondolkodott. köszönöm.. magán érezve figyelő tekintetét: – Mért nézel így rám? – Ideges hangja valami különös. hallod – ismételte Carla tétován. ovális arcán a gúny villódzását néha hirtelen elboruló kifejezés váltotta fel. s az asszony megszólalt: . nem szólt. a nagy. hadd tudja meg hát mindenki. szerencsére engem találtál. s megállt Michele előtt: – Találkoztam Pippo Berardival – mondta... mellére tett kezével. az anya arca elbiggyedt. mint egy Madonna. de e múlékony acélosság mögött elviselhetetlen rossz érzés gyűrűzött.. a labdahálót. megmeredt méltóságteljes mozdulatában. nyakkendőjük csokra. és igazán öltek. mint fény és árnyék egy szobor arcán. fénylett. mosolygott. úgy belenőve a valóságba.. te odajöhetsz utánunk. de milyet? a póz megbomlott... ne." Az irónia lassan eloszlott szívéből... Megjött Carla a teniszpályáról. bőszabású felöltőiket.. arcbőre. és húsból és vérből voltak valamennyien. cigarettája felé. – Meghívott vacsorára kettőnket. aztán elvisznek a bálba. hogy lehúzza válláról a ruhát. s felemelkedni a korlátlan érzések közé. Előkelően kényes tartásban ült a karosszékben.. aki átszúrt szívére mutat. puha. tekintete elborult. aztán elvisznek a bálba: ha akarsz. már csaknem két órája ült a fehér délelőtti fényben fürdő előcsarnokban.. Berardiék meghívtak bennünket vacsorára. fehér rakott szoknyája fölött tarka pulóvert viselt.. amit a hamutartó ütött. Bejött az anyjuk: – Mama. s valódi könnyeket ontottak valódi csapások miatt. megcsappant jókedvvel –.. az asztalon már csak egy maradt a tíz cigaretta közül a dobozban. az emberek Igazán meghaltak. fekete álom sötétjébe vágyott volna hullani. amely kiszívta erejét. karján hozta a kabátját. de hát mégis saját korában. amelyet hanyagul lankadt mozdulattal fogott két ujja közé. melyről lepergett a rizspor. hagyjuk a felesleges meztelenkedést. hanem tragikus. valami mély. – Velem? – kérdezte Michele. a földön. szomorúsággal és reménységgel teli kihívásként csendült az üres előcsarnokban. cigarettázott. Michele cigarettázott. tegnap este hozzávágtad Leóhoz a hamutartót. az imént még nevetséges mozdulat szinte mély értelművé vált. Akkor – tette hozzá – hamarosan jelmezt kell vennünk. mintha valami más sebet akart volna feltárni. lassan lépdelt fel a lépcsőn. s nem azt. orra vörösre fagyott. jobban. hogy szemét lehunyva. amikor az élet még nem nevetséges volt. – Veled pedig – mondta Michelére tekintve –. az új élet megkezdődött.első indulatuk mindig a helyes is volt. ruháik esése. hogy az angol divatlapfigurák tündöklő ápoltságához felkapaszkodva megvigasztalja magát nyomorúságaiért. felért a lépcsőn. – Hol van mama? – kiáltotta. Szerette ezeket a versenykocsik mellett álldogáló úriembereket. veled beszédem van. meleg gyapjúsálakba süppedő szőrtelen arcukat.. hogy igyekezett. – Jól van – felelte rá az anyja lelkesedés nélkül. keresztbe vetett lábán előírásos szögben csúszott fel a nadrág gyapjúharisnyája fölé. komolyan gyűlöltek vagy szerettek. Carla kiment. mint ma. – Csend lett. saját életében maradt. és. még mielőtt Michele rájöhetett volna. s csak bánata maradt meg. öltönyökkel. mint a fa a földbe. és cigarettázott. – Velem? És miről? Az anya megrázta a fejét: – Tudod te azt.. határtalan ámulatot színlelve.. – Mi bajod? – kérdezte a lány.

– ő úgy szeret téged.. hallanod kellett volna. a zene diadalmas és vágyódó hangjai mellett elvonulnak a szemét meresztő sokaság előtt a büszke városok valamennyi kincsükkel. csak a silány való marad utána. – gondolta – amíg így vagyunk. – Nem hiszed? – kérdezte az anyja – pedig látod. Becsvágyának mozgóképei egyre sebesebben peregtek elbódult szíve felgyorsult ritmusára.. az élet az övé. keserű arccal néznek egymásra. neki is munkához kell majd látnia.. mint egy apa. az üzlet és nagysodrú szórakozások közt megoszló. hogy legyen belőlem valami. utazásokat. azt mondja – az anya itt kenetes arcot öltött. a legszebb nők s a legszerencsésebb férfiak.. mintha ott látná az előcsarnok közepén egymás mellett Leót és az ő jóságát –. Michele. mint egy könnyűvérű nő.. – Mi van veled.. És akkor – hallgasd csak –... s a nézők kiábrándult. a távoli tájak. amire vágyott. ennyi jóhiszeműség. nevetséges és fellengzős. s végül semmivé lesz. akinek nincsenek. ennyi értetlenség bátorságát szegte. szállodákat. megremegteti bennünk a lelket. például azt. a gondjairól. Nemsokára. Egy másodpercig szótlanul néztek egymásra: – Hát ő – kérdezte Michele hirtelen ridegre vált arccal – barátsággal van talán irántam? – Ö? – szólt az anyja fiatalos s ábrándos együgyűségében megható mosollyal. hogy Michele nem szeret engem valami nagyon. az ő tisztánlátása számára nincs benne hely. számára.. fogvásítóan hamis. segítséget. a reménységeiről.. s egymás elébe szöktek a képek... Természetesen neki is vannak hibái. se kiabálni. Mindenáron elejét kell vennem a regényeskedéseinek. maga elé bámulva. de az vesse rá az első követ. „Ha igaz lenne – mondogatta magában –. s amit irigyelt: a drága mosolyú luxusnőket. hogy kifejtette nekem a terveit kettőtökre. „Tudhatná. ha farát. milyen jóságos az az ember: „Jól tudom. – Sokszor beszél velem – folytatta az anyja – rólad.. aki készpénznek vette a komédiát – bizonyítékul tégy meg egyet..– Jó akarok lenni hozzád – mondta.... gazdag legyek?" Ez a reménység megvillantotta felajzott képzeletében mindannak képét. én megelégszem ennyivel. amikor világos lesz. amint Carla férjhez ment. „Nincs mit tenni. semmi áron. a reménység versenyfutása volt ez. – Nagyon köszönöm – vágott közbe a fiú. vagy mutasd úgy legalább. mint a moziban." – Michele – folytatta az anyja –.. hogy mi van velem” – gondolta megindultan és kétségbeesve. kalandok. éppen.. bátorítást nem fogok sajnálni tőle.. – Á! Kitűnő. csak tegnapelőtt volt. amely lélegzetünket szegi. hogy. mint mikor a moziban.. se könyörögni hallani.... ha Leó igazán hozzá akarna segíteni. rád és Carlára nézve.. keserűen fintori világ is. mellét lapogatják: gyönyörködő mosollyal. de az nem számít. „És ha igaz lenne – gondolta –. ha igaz lenne?" – Ezt mondta – tette hozzá az anyja –. nem akarom se sírni.. Egy pillanatra elhallgatott: – Ö jó – folytatta aztán.. hogy légy kissé több barátsággal Leó iránt. nagysodrú életet. anyja sirámos hangjától összeborzadt. mintha imát mondana –... képzelete vásznán egymást követték. hogy belásd. látod." S anyjáé ez a torz.. és még sok mást is. igazán jó. én azért ugyanúgy szeretem őt.. – Ö – folytatta az anyja megint azzal a tiszta és ujjongó nevetéssel – a legjobb ember a földön. fellengzős lesz és nevetséges. egymásba folytak. – A fiú egyre nagyobb kínba került." – Ezt mondta? – kérdezte Michele érdeklődve: közönye úgy hajlott a csábításra. nem az enyém. – Ha ezen a hangon folytatja – gondolta –.. tégy meg egy szívességet anyádnak. elámít. akkor semmi ajánlást. hangot változtatva. – Nohát! Igazán! – kiáltott fel a fiú elképedve. egymást érték. remek! erre nincs mit mondani. mi van veled? – Semmi. .. – Akkor – felelte kissé felderülve az asszony.. erre már a megcsúfolt föld maga is megáll forgásában – Michele beletörődőn hallgatott. – Ezret is – vágott közbe a fiú nyájas arccal.

nem szabad a látszat után ítélni: ő szűkszavú ember, nyers, nincs minden a száján is, ami a szívén, rejtegeti az érzelmeit, de ha bizalmasan ismeri az ember... „És te ismered" – gondolta Michele félig mulatva, félig bosszúsan. -… akkor derül ki, hogy mennyire szíves, vidám, milyen aranyszívű tud lenni... Még emlékszem rá – folytatta az anya ellágyult mosolygással –, amikor az ölében tartott benneteket, téged és Carlát: kicsinyek voltatok még, s ő teletömte a szátokat meg a markotokat cukorkával... Vagy úgy leptem meg, hogy veletek játszott, Michele, úgy játszott veletek, mint egy gyerek... A fiú szánakozva elmosolyodott: – És mondd – kérdezte, hogy kimenekedjék e fellengzős és családias visszaemlékezések veszedelméből –; igazán azt mondta, hogy segíteni fog? – Hogyne – felelte az anyja egy kissé bizonytalanul –, hogyne segítene... Amint meglesz a diplomád... annyi ismerőse, barátja van magas körökben... – S felemelte egyik kezét, mintegy a csúcsok felé mutatva, ahol szeretője ismerősei trónolnak dölyfösen pöffeszkedve. – Hogyne segítene... – Ó! Segíteni fog? – Michele ajkán örvendező mosoly kísértett: a kiváló, a nagyszerű Leó! Anyjának igaza van, Leó végre is nyers, gyakorlatias ember, de aranyszíve van... Egy szép napon majd beállít hozzá, és azt mondja neki: „Te, Leó... írj nekem pár sornyi ajánlást ehhez és ehhez... tudod, ahhoz a nagyfejűhöz..." Vagy pedig: „Kérlek szépen, Leó, nem tudnál kisegíteni százezer lírával?" Leó pedig: „Azonnal, Michele... parancsolj... itt az ajánlás... itt a pénz... készpénzt óhajtasz inkább, vagy csekket?... És ha szükséged van valamire" – teszi majd hozzá szeretetteljesen, miközben kikíséri, s bátorítón a vállára vereget: „Csak gyere ám... hiszen megígértem a mamádnak, hogy segíteni foglak az életben... bármiben, bármikor." „Ó! Leo, Leo, te erős, te szilárd, te jóságos ember!..." Szíve most barátságtól és szeretettől dagadozott... emlékezetében ezernyi esemény, mozzanat jelent meg, amely Leót szerénynek, gyakorlatiasnak, szilárdnak és nagylelkűnek tüntette fel, beharmatozva jó kedéllyel, belátással és jósággal, hol komoly, hol híg alakban, de sohasem nevetségesen; zsörtölődő és gunyoros, példamutató atyai alakban. – Igen – folytatta az anyja, fokonként nekilelkesedve –; igen, segíteni fog, de csak, hogyha kedvesebb leszel hozzá... különben még megbántódik a végén... Nézd Carlát például: soha egy felesleges szó, egy helytelen mozdulat... és ő... és ő pedig megszerette. – A, megszerette?... – vágott közbe Michele nyiladozó mosollyal. – Meg bizony, annyira, hogy úgy gondol rá mindig, mint a saját lányára... Rájött például, hogy férjhez kell adni... most vagy soha... és gondja van rá... ha látnád, mennyit töri rajta a fejét!... Éppen tegnap beszélt nekem róla, amikor táncolni voltunk... azt mondta, Pippo Berardi jó parti lenne... – De olyan csúnya! – kiáltott fel Michele. – Csúnya, de rokonszenves... – amint látod – fejezte be az anyja –, magunkhoz kell fűznünk a mi Leónkat. „A mi Leónkat" – ismételte magában a fiú, repesve az örömtől. – Nem pedig eltávolítani magunktól mindenféle gorombasággal, vagy ami még rosszabb, hamutartókat vagdalva hozzá. – Tökéletesen felderülve megfogta Michele kezét: Hát akkor megígéred nekem – kérdezte –, megígéred, hogy kedvesebb leszel Leóhoz? – Hangja hirtelen támadt, őszinte elérzékenyülésében megremegett, szíve kitárult, mint egy szeretettel teli szelence, készen elárasztani tartalmával valamennyiüket, Leót, Carlát, Michelét, Pippo Berardit... – Megígéred, Michelino? – ismételte; ez a becéző alak a gyermekkort jelentette számára, a tiszta szemű cseppséget, az elszállt éveket, fiatalságát; Michelino volt az ő fia, nem Michele.

– Hát persze – felelte a fiú, anyja meghatottságtól fénylő tekintete alatt feszengve –, igen, megígérem. – Túl későn jött rá, hogy eltévelyedett anyja szenvedélyében, mint valami világtalan vadonban. Belépett Carla: – Mit csináltok? – kérdezte. – Azt hittem, már ebédeltek. – Semmit – felelte Michele, aki már megbánta ígéretét –, beszélgettünk... – Igen – magyarázta bőbeszédűen az anyja –, megmondtam neki, hogy kedvesebbnek kéne lennie Leóhoz... Nem gondolod, hogy igazam van, Carla?... ö elhalmoz bennünket szívességekkel, a család régi barátja, úgyszólván a szeme előtt nőttetek fel... nem szabad úgy bánni vele, mint akárki idegennel. Carla az előcsarnok közepén mozdulatlanul állva nézte az anyját; most, hogy ilyen vaknak és ártalmatlannak látta, első ízben vált világossá előtte, hogy megcsalta. „Mit szólnál – gondolta –, ha tudnád az igazat?" – Én azt hiszem – felelte végül jelentőségteljes hangon, pilláit leengedve –, hogy mindenkivel kedvesnek kell lenni. – Lám – kiáltott fel az anya boldogan –, Carla is úgy gondolkodik, mint én... Gyere ide, Carla – folytatta hirtelen felbuzdulva –, gyere ide, mutasd magad -. Magához vonta, leültette karosszékének karfájára, s megsimogatta az arcát: – Kislányom – mondta –, sápadtnak látszol egy kicsit... jól aludtál? – Kitűnően. – Én nem – jelentette ki az anya együgyűn. – Szörnyű álmom volt... mintha egy nagyon kövér úr ült volna valamelyik sarokban... Én sétálok fel-alá, mindenfélén gondolkodom, a végén odamegyek hozzá, és megkérdem, hogy hány óra van... nem felel... Én azt hiszem, hogy süket, s odább akarok menni, mikor látom, hogy a szeme úgy belesüllyedt a húsába, hogy szinte nem is látszik... a szemhéja dagadt, a homloka a szeme alját éri, éppen csak hogy átlátszik közte valami fényes, ami két zsírpárna mögött mozog, les kifelé... hát szóval valami szörnyűség... Megesik rajta a szívem, és megkérdem, hogy mi baja, ő meg azt mondja, annyira hízik, hogy a végén majd már látni sem fog... Én azt felelem, kevesebbet kéne ennie, vagy valami ilyesmit, de csak hallgat, mint az előbb... Akkor az a gondolatom támad, hogy mindenképpen ki kell nyitni a szemét, hogy lásson, mondom magamban, nem tudom, miért, és már nyújtom a kezemet, hogy szétnyissam azokat a hájredőket, amik elveszik a látását, mikor egyszerre elered a hó... Olyan sűrűn és kavarogva esik, hogy hamarosan semmit se látok; tele lesz vele a szemem, a fülem, a hajam; folyton botladozom, elesek, meg feltápászkodom, és úgy fázom, hogy a fogam is vacog belé... Végre felébredek, és látom, hogy a szél kifeszítette az ablakot... Hát nem furcsa? Azt mondják, az álmok sokszor a dolgok magyarázatát jelentik... igazán szeretném tudni, hogy ez például mit jelent. – Téli álom – jegyezte meg Michele -... nem mennénk enni? Felálltak: – De igazán – erősködött az anya –, te nagyon sápadt vagy, Carla... talán kifárasztott a tenisz? – Dehogyis, mama. Elszótlanodva lementek. A hideg ebédlőben leültek hárman a túlságosan nagy asztal mellé; egymást tekintetét kerülve ettek, a rítust celebráló papok hódolatba fagyott mozdulataival; nem beszéltek; a csend, amelyet a fehér nappali verőfényben néha megszaggatott a tányérokhoz kocódó kanalak zördülése, műtétekre emlékeztetett, a tálcákhoz csörrenő szikék dermesztő hangjától megtörve; a barátságtalan, fagyos hallgatás terhére volt a társas kedvű, szószátyár anyának. – Micsoda csönd – kiáltott fel egy idő múltán mosolyogva. – Angyal szállt át a szobán... mondjátok meg az igazat, ugye, hogy hiányzik innen Leó? – Az – mormolta Michele töprengve –, Leó. Carla felnézett: „Ha már most hiányzik neked – szerette volna kérdezni –, mi lesz még később? Mit csinálsz majd, ha sohasem látod többé?" Súlytalannak érezte magát,

s nyughatatlannak, mint aki útra készül, és utolszor ül a családi asztalnál, s esze már a közelgő utazáson jár, míg sietve bekapja az ételt... Anyját ellenben örökre helyéhez szegezve látta, megkövülve panaszos testtartásában, a panaszos szóval az ajkán. „Hiányzik innen Leó" – fogja mondani tíz meg húsz év után is, amely alatt nap nap után itt ül majd az asztalfőn, s bánkódva gondol elvesztett szeretőjére. – Tény az – szögezte le az anya, mintha bárki is kétségbe vonta volna a szavát –, hogy vígabban vagyunk, ha Leó is itt van... például tegnap is... mi mindent nem mondott?... mi mindent nem csinált?... Kifogyhatatlan volt. – Hiszen ha annyira hiányzik neked – szólalt meg Michele szűrős mosollyal –, ha igazán nem tudsz meglenni nélküle, hát hívd meg mindennap... sőt, egyszerűen ide lehetne venni kosztra-kvártélyra. – Micsoda szamárság – vágott közbe az anya ingerülten, mivel megorrontotta a gúnyt –; nem azt akartam mondani, hogy élni sem tudnék nélküle, nem... – „Pedig ez az igazság" – kívánkozott Michele ajkára a közbeszólás. -... csak, hogy szeretem a társaságát, mert vidám, szeretetre méltó, mulatságos... ennyi az egész. Elhallgatott, evett. – Beszéljünk másról – mondta aztán. – Carla, ki hívott meg tulajdonképpen: Pippo vagy a többiek? – Pippo. – Aha! kint volt a teniszpályán... és sokáig maradt veled? – Fél órát. – Csak egy fél órát? – ismételte az anya csalódottan. – És miről beszélgettetek? – Semmi különösről – felelte Carla, és letette a villáját. Néztük a játékot. – És... hogy tetszik neked? – erőltette az anyja. – Hm... hát – volt a bizonytalan válasz. – És neked hogy tetszik? – fordult az anya Micheléhez. – Csúnya, de rokonszenves – felelte a fiú, az ő iménti szavait szajkózva; anyja elégedetlenül nézett körül, mintha még másvalaki véleményét is hallani akarta volna: – Okos, művelt fiatalember, sokat utazott, sok embert ismer... azt hiszem – tette hozzá, parlagiasan huncutkodva –, nincs rossz szívvel irántad, Carla. – Ó! igen? – Gazdagok lehetnek – folytatta az anya gondolatainak fonalát követve –, nagyon gazdagok... „És így – Michele kedvet érzett rá, hogy ekképpen gúnyolódva zárja le a mondatot – ebből jó házasság lehetne.” De hallgatott, egy kívül álló, távoli szemlélő derűs kíváncsiságával tekintve végig anyja balfogásain, mintha őt magát a legkevésbé sem érintenék. – Öt kocsijuk van – folytatta az anya nyilvánvaló túlzással. – Tíz – jelentette ki Michele nyugodtan, fel sem pillantva –, tíz kocsijuk van. – Nem – igazította ki Carla csendesen –, csak három: egy Pippónak, egy az apjának, és egy kicsi a lányoknak. Megint belépett a szobalány egy tállal, kimentve az anyát szorulttá váló helyzetéből: – Berardiné azt mondta nekem – folytatta, miközben szedett magának –, hogy csak Mary és Fanny ruháira nyolcvanezer lírát költ évente. Ebben is nyilvánvaló volt valami enyhe túlzás, de Michele nem bolygatta; mire is ment volna vele? Vannak dolgok, amikre nincs orvosság. – Szép ruháik vannak – ismerte el Carla irigység nélkül, szavai azonban magukban foglalták a saját ruhatárának szegényességére vonatkozó bánatos megállapítást is; káprázó aléltság nyűgözte le: valami fehér kísértet – köd vagy muszlinfodrok? –, roskatag fehérség, amely az elfüggönyözött ablakokból lengett be a szobába, s hatalmas, dagadt pólyakezébe szorította remegő szívét; a foszlós vattagomoly minden szorításra nyiszogott, szemét ellepte a köd, s minden fehérré vált, sűrű, villódzó fehérségbe borult körülötte, amelyben anyja és Michele magányos hangja hosszú

magánhangzókká nyúlva bomlott el, mint a lejáró lemezé. Ekkor hirtelen megképzett előtte az elmúlt éjszaka néhány mozzanata: a ködből, amely arcát s alakját tüstént elnyelte, kivált Leó keze, és megsimogatta súlyos, érzékeny mellét, lapos hasát; ő pedig – úgy tűnt – mozdulatlanságában is beleremeg; aztán a köd eloszlott, s megjelent előtte a valóság, a magafeledt pillanatok után még tömörebben, még ridegebben, anyjával, Michelével s a szobalánnyal, aki egy tálat nyújtott elébe. Egy ernyedt intéssel elhárította magától: – Hogyhogy nem eszel, Carla? – kérdezte az anyja. – Csak... – Nem volt étvágya életének e falánk keretében; ez a szoba, amelyben táplálnia kellett volna magát, igazában őbelőle táplálkozott: ezek a lélektelen tárgyak az ő életerejét szívták napról napra, szívósabb erővel, mint ahogy ő igyekezett – hasztalanul – szabadulni tőle: a hasas pohárszékek sötét fájában vérének sűrűje keringett; az örökké fehérlő levegő szöveteinek tejét itta magába, a vén tükörben odaát, helyével szemközt, fogva maradt serdülő korának képe. – Csak: ez nem válasz – erősködött az anyja. Mohón evett, rásandítva a falatra, mielőtt a szájába tette volna: – Az apjuk – folytatta a végeérhetetlen életrajzot – sokat keres. – Iparos – Michele bort töltött magának, s kántálvá folytatta -: nyers és feldolgozott gyapot, mintás gyapotáruk. – Ó! Iparos! Eszes, energikus ember, a semmiből küzdötte fel magát. – Az anya ivott, megtörülgette a száját, s végül valami különös, tompán eltelt arckifejezéssel Michelére meredt: – Lovag – mondta. – Á! Igazán – kiáltott Michele ámulva. – Berardi lovag? És miért? – Honnan tudnám én, mit gondolsz – felelte az anyja, aki nem kapott észbe –; talán tett valami szolgálatot az államnak... – De hát hogyan? Hol? Miképpen? – firtatta Michele a legteljesebb komolysággal. – Eh! mit tudom én – mondta az anya, és lehajtotta a fejét; evett; aztán felvetette értetlen tekintetét: – Igen – ismételte elrévedve, álmatag gőggel –, lovag... Carla – riadt fel egyszerre –, figyeltelek a múltkor, amikor Pippóval táncoltál... úgy találtam, hogy hideg voltál és merev... úgy táncoltál, mint egy gép... a következő fordulókra már nem is kért fel. – Nem én voltam hideg – felelte Carla kissé megélénkülve –; ő volt túlságosan meleg... illetlenségeket mondott... én meg rászóltam, hogy hallgasson, és aztán már nem szóltunk egymáshoz tánc közben... Anyja hitetlenkedve megrázta a fejét: – Ugyan – mondta átható mosollyal –, ugyan... mit mondhatott már olyan illetlent?... legfeljebb a szokásos butaságokat, amiket fiatalemberek szoktak mondani fiatal lányoknak... Én inkább azt hiszem, Carla – tette hozzá –, hogy te eleve ellene vagy. A szobalány behozta a gyümölcsöt; Carla megvárta, amíg kimegy, kivett egy almát, és nézegetni kezdte: – Először – felelte nyugodtan, lehajtott fejjel – bókokat mondott nekem a te szépségedről. – Az én szépségemről!... – szólt közbe az anyja tetszelegve. – Igen... aztán megkérdezte, hogy nem mennék-e el a műtermébe... Megkérdeztem, hogy mit működik, és azt felelte, hogy főképpen női aktokkal foglalkozik. – Na és, mi rossz van ebben? – szólt közbe az anyja. – Ha egyszer festő... – Várj... erre én ártatlanul megkérdem tőle, hogy fest-e, vagy rajzol... ő meg elneveti magát, és azon az affektált hangján, ismered, azt mondja nekem: „Kisasszony, hiszen egy ceruzát se tudok a kezembe fogni..." „Ö! hát akkor meg" – kérdem én; mire ő megint elneveti magát: „Jöjjön – azt mondja –, azért csak jöjjön el... ami az aktját illeti, valami azért lesz vele, nyugodt lehet..." Közben meg, hogy is mondjam? úgy hunyorgat

rám... – Carla itt félbeszakította elbeszélését, s komikusán komoly tekintetet vetve elképedt anyjára, hirtelen furán rákacsintott: -... így... és megkérdi, elmegyek-e... Én szárazon azt mondom: „nem"... és ő... ő meg felkiált, mintha csodálkoznék: „Csak nem akarja azt mondani, hogy először tenné..." Érted? Azt hitte, hogy nekem szokásom... szokásom műtermekbe járni; erre természetesen még csak nem is feleltem, és azzal vége volt... Nyomasztó csend lett; az anya, mintha Pippo abban a szent pillanatban, s személy szerint vele viselkedett volna tiszteletlenül, szidalmazta, vagy mi több, meglökte volna, szétzilálva valamelyik méltóságos pózát, maga volt a megtestesült felháborodás és megdöbbenés. Michele báván nézte Carlát: ez a történet legmélységesebb közönye kellős közepén lepte; szerette volna átérezni Pippo nemtelenségét s a húgát ért hantáimat, de nem sikerült; a dolog kivonta magát mérlegelése alól, idegen és távoli maradt a szemében... Mintha Lucrezia esetén akart volna felháborodni, akin erőszakot tett a feslett Tarquinius, s aki ifjú is, szép is, jó is volt valamikor, de olyan régen. „Szörnyű" – gondolta, s közben azon vette észre magát, hogy nem tudja, miben is áll voltaképpen ez a szörnyűség. Az anyának végre megjött a szava; megvetőn elfintorította a száját, s ezt a becsmérlő szót lökte ki rajta: – Gazember! – Az a helyzet, mama – folytatta Carla, most sem nézve fel –, hogy sokan pletykáinak rólam. Mélységesen nyugodt volt. „A rossz nyelvek nemsokára diadalmaskodni fognak" – gondolta; vagy megszökik Leóval, vagy óhatatlanul rajtakapatja magát; ez mindig így történik; a beletörődés és a botrány előérzete közt kihunyni érezte magában az új élet minden reményét. – Máskülönben, mama – folytatta szomorúan –, miért beszélt volna így Pippo? Michele le nem vette a szemét húgáról; bánatosnak és védtelennek látta... de ennél a részvevő megállapításnál nem jutott tovább. „Nézzük csak – gondolta, teljességgel átlátva közben a kérdés nevetséges voltát. – Nézzük... nem • kéne-e felháborodnom?" Hidegnek és fontolgatónak érezte magát; szemügyre vette Carlát; vonzónak találta, s úgy tűnt, jobban megérti a Pippóban támadt kívánságot, mint a lány felháborodását. „Szép kislány – ez a nemtelenül léha gondolata támadt –; nincs is rossz ízlése Pippónak... jól kinézte... És aztán, ki tudja, az is lehet, hogy igaza van, és valóban nem először tenné..." Hidegen kóstolgató fantáziával elképzelte húgát valakinek a karjában: így... öltözetlenül, borzasán, egymáson átvetett lábakkal, félmeztelenül egy férfi mellére simulva; vagy szabadon ülve az ölében... Nagyon is lehetséges... ő is csak nő... nyilván neki is vannak vágyai... rokonszenvei... ha a teste ilyen érett, miért ne lenne a vére is az?... Eszébe jutott, hogy egyszer meglátta véletlenül, amint a fürdőből kiszállt: emlékezete a hosszú, fehér hát tűnő képét őrizte a csüngő, ázott fej alatt, s egy súlyos, fehér makkhoz hasonló valamiét, melléét, amely a fürdőző meghajtó törzsén előrebillent a sötét hónalj alatt. „Zsuzsanna a fürdőben" – gondolta tapintatosan visszahúzódva; és most Pippo... ej, ej, ez a Pippo... nincs is olyan rossz ízlése, lám. Ilyenformán tűnődött magában, némán, gunyorosan: hanem egyszerre csak ráeszmélt, hogy beszélnie kell; ráébredt, hogy a helyzethez illő és őszinte felháborodást kell mutatnia, úgy, amint a szomorú körülmények megkívánják; különben, mint mindig, visszaesik abba a halálos közönybe, amely nem engedi, hogy ugyanúgy éljen és cselekedjék, mint mindenki más; eleget játszadozott már képzeletével; most végre meg kell kísérelnie, hogy tragikus és őszinte legyen. „Most vagy soha" – gondolta. Anyjára nézett. – Valóban gazember – ismételte, s úgy érezte, megfagy saját hangjától, mely oly hidegen és hétköznapian csengett, mintha azt mondta volna, jó napot, vagy pedig, hány óra van. – Lesújtott öklével az asztalra: – De én – harsogta kenetlen s felszínes hévvel –, én meg tudom tenni, hogy felmegyek hozzá, és

minden fehér lett megint. boldog ujjongással beszélne hozzá: „íme. .felpofozom. – Nem gondolod. alaposabban megértené.... hogy odaadtam magam Leónak – gondolta zaklatottan –. újra együtt lehessen a férfival. cigarettára gyújtott. szégyenletes titokra bukkant volna a szemében. kimentek a szobából: az anya borzongva. miért.. felkapaszkodottak. szeretője visszatér hozzá. s úgy találta. – Végül belépett Michele. s újra kiment. derűs kifejezés áradt el az anya koros. semmi sem árulta el rajta erőszakos szándékait... a mozdulat. – Claretta meghívott teára." Felálltak. „Csak azt ne mondja – gondolta –. De Carla hallotta. aki ezzel a képmutató ábrázattal. kínos érzés belül arra intette. ujjaival kenyérgalacsinokat gyúrt. megborzongott. mintha szerényen diadalmas. Higgadtságától Michelét még erősebben kezdte szurdalni a háboroghatnék: – Rád bízzam! – kiáltott fel azzal a megkönnyebbült érzéssel függesztve tekintetét Carlára. – Én? – kérdezte az anya szórakozottan. – Nem tudom. megcsalt szíve dobolt: ez a nap az övé lesz. mélyen a szemébe nézve -: bízd rám. látod. – És mára – kérdezte Carla cigarettára gyújtva – mi dolgod van. s lelkűk most egyformán őfeléje tárult gyengéden... tekintetét cigarettája parazsára ejtve.. mint egy vidéki ripacs. hangjában s arcán örvendő meglepetéssel: Ó! Leó van itt. valami halk. mint már másszor is történt – ez a tapasztalat reménységgel töltötte el. üdvözletet intett." Az anya nem szentelt figyelmet ennek a fivéri felháborodásnak: – Mindenki tudja. és feléje fordult: – Nagyon köszönöm neked – mondta –. mint akinek másutt jár az esze. alulról felfelé les vissza rá. túlzó és idétlen. hogy durván tévedett? – Kérlek – ismételte Carla. az ő régi. azt hiszem. mintha egy szomorú. hogy a bosszúálló fivér szokatlan mezében volt alkalma látni Michelét. Befejezték az étkezést. mit csinálna?" Ránézett: Michele fényesre fésült fejét a tányérjára hajtva hallgatott. hogy nem tehet másként. ugyanaz a megkönnyebbült. vagy valaki más. és kész. nem tudod megtenni. kivetettem a cselt.. ugyanolyan szórakozott hangon. anyja hangja szűrődött át a ködön. hogy bátyjának viselkedése.. már belátta. mintha fojtott. és amikor Michele felnézett.. de biztonságos szerelméhez. és szavai valahogy hamisak. hogy tartsak vele. fagyos kezeit dörzsölgetve legelöl lépett be a szalonba. – Elébe sietett. mint az anyja. mama? – kissé szorongva várta a választ. hogy visszatérhessen abba a szobába. s mohó.. és lánya gyermekes arcán. senki. vásárolni megyek. – Lesütött szemmel hallgattak mindketten. ha rám bízod. hogy mifélék – hajtogatta -: felkapaszkodottak. – Én? – kérdezte Carla. szívükben közös szeretőjük képét hordozták mindketten. senki sem fog zavarni bennünket. drágám. sajgó türelmetlenséggel várta. és megszorította a kezét: – Régóta vár ránk? – kérdezte. bár nem tudta. a halvány kísértet ismét elszorította remegő szívét. és jobb. – Először esett. s ő is felkiáltott. s mintha némán tűnődött volna. és meglátta magát a szemközti falon lógó velencei tükörben: ő lenne az. mintha azt akarná mondani: „Nem.. s meglepetten felkiáltott: – Ö! Merumeci van itt. s tetemes vigaszt nyújtott a férfi múló botlásai után.. hogy máris őszintébb. – Egy pillanatra elhallgatott. de én már helyre tettem a fejét. „Mit csinálna?" – ismételte magában Carla." A szeretőjénél akarta tölteni a délutánt.. Mögötte Carla jött. – Felvetette a szemét. – És te? – kérdezte. „És ha megtudná. élemedett. ahogy az asztalra nyomta öklét. az új élet utáni vágyakozása helyébe a megszokás lépett.. elégedett pillantásukat takargatnák. hogy ha szólnék vele egypár szót..

– És most – mondta az anya behízelgő mosollyal... nagyon okosan. mi szél hozta erre? – Nem éppen a szél.. de okos leszel. mondd. gyengéd és izgatott arccal szeretője háta mögé lépett. hogy mit felelj nekem? – Igen – mondta Leó. az anya arcát. mint egy hű kutya. értük azokat a nagyon sürgős üzleti ügyeket is felrúgja az ember. – Nagyon okos – mondta akkor is. s gondosan megcsókolta a férfi ernyedt kezét –. – Hát bizony. aztán megváltozott hangon. gondolatban az élvezetes rítust kóstolgatva.. s megállt a vállánál. Lulu? – mint aki meghitt mozdulatával vallomásra akar serkenteni. azóta tizenöt év telt el. hogy ma nem találkozhatunk. Mariagrazia – mormolta minden zavar nélkül –. az asszony megfogta a kezét és végigsimította az arcán. azoknak – folytatta – lehet mindent.. szeretője lakásának előszobájába lépve. Te – mondta –. nohát. amelyekkel hajdan válaszolt Leónak. valahányszor fehér kövérségében elfeküdt az ágy sárga takaróján. csak forrj. és fel akartam hívni. tipródik. leült. nézz utána. mintha megsejtette volna az érzelmesség veszélyeit: – Elmegyek ma – folytatta –. tartását bizalmasra lazítva –. egy csapásra elfogulatlanná válva. s a nyakát átölelve arcával az övéhez hajolt: – mi az? – ismételte.. mint jóllakott emberek szoktak. elmerülten szemlélve szivarja parazsát. ne hármat. – És feljött – fejezte be az asszony. még erőteljesebben dörzsölte egymáshoz a kezeit –.. Leó azonban a fejét rázta: – Azt kell mondanom. – Melléje lépett. – Öntudatlanul ugyanazokat a szavakat ismételte. felcsattanva nevetett. Carlához fordult.. jó gyerekek leszünk -. hanem a kocsim – válaszolt Leó avítt elmésséggel. s hirtelen felemelkedett. – Mi az? – kérdezte az anya gyanakodva és nyugtalanul. mire a két nő nyájasan. s hogy örömének kifejezést adjon. aggodalmas. s intőn felemelte hozzá az ujját. de gyengéd tartásán nem változtatott: – Ez azt jelenti – kérdezte tusakodva –. üzleti megbeszélésem van.. és földre sütött szemmel kiment. Megnyalta a száját. nagyon sürgős. keze felcsúszott a mellén. amikor az valami légből kapott ürüggyel először hívta el magához.... Carla felállt. Ölelő karja leoldódott a férfiról. amire ez a feltételes mondat utalt. tündöklő mosollyal. hogy négy kávét csináljanak. és forr. – Mi az... nagyon okos.. repeső és intő mozdulattal fogadta – „jó gyerekek leszünk" – s aztán belemerültek tobzódó. gondolkoztál rajta. de a Lisa-féle dajnák.– Nohát – kérdezte az asszony.. Leó. gyönyörködő borzongással ejtette ki. lehetetlen találkoznunk.. Lulu. Leó szavába vágva. s a képmutatón citált okosság végül is elérkezett. szabadulni igyekezett bűnre csábító öleléséből.. csalódott. hozzádörzsölve hideg orrát és puha ajkait. s összeszorított körme hegyével belecsípett a karjába. bonyolult szerelmükbe. Forrj. – Megkaptam – fordult a férfi az anyához elkomolyodó hangon – üzleti levelét. . azok igen. gyerekesnek szánt arckifejezéssel. hogy ma nem láthatlak.. s maga mellé hívta a szeretőjét. hogy valami baj van a vonallal. azokért szépítkezik. akik ebéd után szívesen elhallgatják egy kényelmes és hideg szalon zugában a hülye ékeket. miután lelkiismeretesen megharapta Leó kezének hüvelykujját: – Jó gyerekek – ismételte ínyesen ízlelő hangon és arccal. mindig ezzel az örömteli. – Szivarjára függesztett szemmel lehajtotta a fejét. Leó kelletlenül félrevonta a fejét: – Semmi – felelte. ostoba. egyre a szivarját bámulva. arca keményre vált: – Én nem – sziszegte sajátságosán metsző éllel telítve lenyomott hangját –... mint egy kéz. – Jók leszünk – folytatta Mariagrazia.. de aztán megtudtam. – Szeretsz? – kérdezte halkan. fájdalmas kifejezés facsarta meg.

Carla felállt: – Miért? – kérdezte. nem felelt.. a lányt is bosszantja már a sok pityergés. legszívesebben felállt volna.. ért maga engem. s megmerevült vonásokkal. hogy otthagyja ezeket az embereket. majd újra kettő. de ezerszer. festett szeméből két tisztátalan csepp gördült alá. – Kissé távolabb lépett.. esztelen felindulás űzte sebesebb dobogásra a szívét. gőgösen kidüllesztette a mellét – csak bízd rám. mint ő. kibújik a szeg a zsákból. észre sem véve. a mi Leónk – folytatta emeltebb hangon. s igyekezett tekintetét változatlanul cipője himbáló hegyén tartani. felszakadtak belőle a könnyek.. Leó megkapja az ő kávéját. hirtelen nagyot rántott a nyakláncon. s gyűljenek fel öle hajlatában a lepergő gyöngyök. a hülye. a gyöngyök és a könnyek egyneművé vegyültek arca és teste egyformán görcsös. nyakából tovább peregtek remegő ölébe a gyöngyök. legszeretőbb. igen méltóságteljes volt. hogy felmérje fenyegetésének hatását: de hiába. Aztán. kihúzott derékkal. merőn szegezve rá tekintetét. . megdörzsölte a csípés helyét. rendkívül elmerült ebben a foglalatosságban. – Az enyémmel? – vágott közbe Leó nevetve.. hol a másik szemével sandítva rá.. eltűnjék ebből a szobából. – Hangja. kezét a karfára támasztva ült. – Teljes testében remegve felnevetett. hogy hazudik –. a padlón tompa zörgés hallatszott: hullani kezdtek a gyöngyök: az anya mereven. arcára kelletlen kifejezés telepedett... s meggyorsítva ujjai játékát a nyakláncon – üzletember. nedves árkocskát vájva púderbevonatos arcán.. – Van egy hírem. éppoly hirtelen. körülkínálta őket és leült. letéve üres csészéjét -: ma délelőtt találkoztam a maga Lisájaval. hol az egyik.. S hogy szeretője sírva fakadt. a levegőbe bámulva.. én nem tudok élni. „Ördögbe az idegbajos nőket" – gondolta Leó.. mereven tartotta magát. Leó úgy sejtette.. nem is egyszer. s alkati nevetségessége ellenére is tragikus. szótlanul itták a kávét. meglátod. amikor elpattant a nyaklánc. hagyva. s idegesen játszadozva hamisgyöngy nyakékével azon erőlködött. ami örömet fog magának szerezni – mondta az anya.. s Carlát mintegy kirekesztve ebből az egyetértésből –. mintha sajnálta volna elrontani fájdalmának színpadias. s mereven... akik úgy értik a szakmát. s most kezében a kávéstálcával belépett Carla: – Michele elment – mondta –.Leó dühösen megvonta a vállát.. remegő és fájdalmas merevségén.. nagyon jól – mondta az anya egyre agyafúrtabb képet öltve... – És megkért – folytatta.. de nem értem.. igazán kár lenne.. hogy mit jelentsen mindez. ebből a levegőből... semmi. – Mi történt? – Hangja hideg volt. – Ne féljen. el ne maradjon egyetlen találkozójáról sem. Én vagyok a buta. hohó!. a lepergő cseppek. ajka remegett. nemsokára.. hogy adjam át magának legmelegebb. lélegzete elakadt... Hanem – tette hozzá egy sokat sejtető kézmozdulattal. Leó megvonta a vállát.. legszívélyesebb üdvözleteit. ostobán ravasz arckifejezéssel. úgy tűnt. „Ördögbe a könnyeket" gondolta. hogy fesztelennek lássák – üzletről. „Az ördögbe a könnyeket" – mondta újra magában. színpadias. undok zavarodottság kezdte szorongatni. mint a könnyek. hadd bomoljék fel a lánc. és igen ajánlom. – felelte az anya. tudja ezt mindenki. ahogy a füzér elpattant. – Az enyém lenne? És aztán miért? Mióta? – Okos ember kevés szóból is ért – mondta az anya. de egy szót sem szólt.. merev élőképét. mit mondok én neked? – folytatta az asszony. – Miről van szó? – kérdezte Carla. – Üzletről. – Megtöltötte a csészéket. nem sokan vannak.. cipője csillogó orrát bámulta. drága asszonyom. – hogy igazad van.. – De tudod. nagyon elfoglalt. – Nagyon köszönöm – felelte Leó mosolytalan arccal –.. derékból előrehajolt. nagyon is jól.. Közben az anya kezét és fejét megrázva elhárította magától lányát. szoborszerűen redőzött vonalú pózban.

ajzottságán át is felsejlett benne.. – Remekül. kissé meggörnyedve.. s az ölébe húzta a lányt: – Most már nem félsz – kérdezte. felnézett. anyja üres karosszéke mellett állva hallgatott. hogy ereje egyre . olyan zöngétlen hangon. és vörös arccal. – Én megyek – és kiment. bizsergőn bárgyú fesztelenséggel. – De a könnyeket megpillantva. hogy amit mond. felöltőben.. – Még szorosabban ölelte magához. zavart tekintettel méregette a férfit. veszekedjen. Leó a földet nézte. vagy látogatóba. hogy bejön valaki? Carla megvonta a vállát: – Most már – felelte. mint teste ez egyetlen. rámeresztve zsírosán ostoba képét –. és velem jössz. – Mi történt? – firtatta Michele. amit akartok – vetette oda kurtán.. ha most. – Jól aludtál? – kérdezte a lány melléje lépve. mit sem változtatva tartásán. amíg a fiú beteszi maga után az ajtót –. mintha dugdosna valamit. s átölelte. legkevésbé nemes részének –.. mit csinálnál? – Megmondanám neki az igazat. meg sem várva. ebben a pillanatban benyitna a mama. és semmi gyűlöletet Leó iránt. hogy faggatózzék. – Gyere ide. – Mi az? – kérdezte. izmos combja felé feszítve. hogy egy barátnődhöz mégy. Michele a szoba közepén határozatlan. amelynek okát félreértette: – Aranyos kislány vagy te – jelentette ki. semmi szánalmat nem érzett az anyja... az megrántotta a vállát: – Semmi – felelte –. senki sem vett észre semmit. Carla. csak azt érezte. hogy felesleges és semmirevaló. aztán sírva fakadt. felugrott.. – mondta Leó. hízelgett neki ez a komolyság. Csend lett.. elmennék veled. – Korán volt még. mellém. aki lesunyt homlokkal ült előtte. – Háromtól hétig együtt lehetünk – kezdte újra a férfi. hogy voltaképpen semmi köze az egészhez: – Csináljatok. elszakította a nyakláncát. a lány nagy. kisietett. aztán. ifjú testét szorítva. útra készen: kalappal. Elváltak. végül felrezzent mozdulatlanságából.. – Semmi.. mintha csak önmagához beszélne.. s letekintett.Ekkor benyitott Michele. amelytől meggyűlt szájában a nyál – mit számíthatna? – Na de mégis – erősködött Leó mulatva –. s zajosan kifújta az orrát: – Rögtön jövök – mondta. hogy undorral-e vagy félelemmel. – Egy asszony keres – szólt be az anyjának. – És aztán? – És aztán – felelte Carla bizonytalanul. csak hogy mondjon valamit –. mintha szavait csak a hasához intézné. amelyhez a ruha ráncai alatt tisztán kitapintható ívben forrott a gömbölyű far: – És ma reggel – folytatta. Leó elmosolyodott. s tekintetét sem emelte fel az öléből. majd mondasz valamit. semmi – felelt az anyja.... maga sem tudta.. és magához vonta: – Aztán velem jössz – folytatta duruzsoló hangon –. bár marón áthatotta s megalázta restségének tudata. a lány tömör. egy pillanatra heves vágy fogta el. rendben volt minden? – Minden rendben – felelte Carla. Megcsókolták egymást. hogy ne hagyja annyiban. poroljon. ez a kilátás nem lelkesítette. kesztyűvel. s a párbeszédben nem is lenne része másnak. a varrónő. Kinyújtott karjával átölelte Carla derekát. azt hiszem.. egy mélyebb valóhoz viszonyítva hazugság –. azzal az aggodalmas érzéssel. kíváncsi pillantást vetve Leóra... ide.. hozzád költöznék. a férfi nyakkendőjének csokrán babrálva. – Valami doboz van nála. mégis oda lyukadt ki. a férfi fejére. ügyet sem vetve a földön szétszóródó gyöngyökre. elakadt. kezét lefelé. Carla – vezényelt Leó...

igazában nem is annyira azt szerette volna tudni..... – Egy mozdulattal lerázta magáról a férfit. amikor a szalon ajtaja kicsapódott. hogy élhet-e ő majd másképpen. a tagjain átfutó borzongásból ítélve nem is minden gyönyörűség nélkül tűrő teste.. mint mamáé?" A férfi nem felelt. Némán telt el néhány pillanat. vettem tőle egyet.. ugye? Leó elméjében hirtelen világosság gyűlt: „Féltékeny Mariagraziára. Olyan érzése támadt. Leó? – Miért? – A legnagyobb s legcsiklandóbb érdeklődést most az ellentét keltette benne a lány viselkedése. ne is gondolj erre. De később? – Maga sem tudta. kérdése azt jelentette: „Olyan lesz-e az én életem is. Leó mulatva figyelte mélyen lehajló feje és homorító háta fölött gömbölyödő mozgékony ülepét. vörös arc. – Hát itt mi van? – kérdezte. nagy sebbel-lobbal jött. – Nem a varrónő volt – mondta az anya –. aki szőtteseket és párnákat árul. hogy megkísérli megmagyarázni homályos érzéseit. féltékeny a saját anyjára. hogy el fogja-e hagyni a szeretője vagy sem. – Hagyj – motyogta. s fejét újra lehajtva folytatta módszeres kutakodását a lány testén. arcába lógó hajjal. – A lány lehajolt homlokát szeretője csontos homlokának koccantva: – És. csomaggal a kezében: – Mit csinálsz? – kérdezte. mint kövér orcák. s kibújt Leó karjaiból –. az anyáddal vége van. féltékeny. hogy mamát sohasem szeretted." Elmosolyodott. szeretsz? – kérdezte. – Velem is – kérdezte a lány kedvesen – ugyanezt fogod csinálni majd egyszer. szórakozottan végighúzta kezét Carla nyakán: – Milyen meleg vagy – kiáltott fel. miért beszél így. Az anya felderülve. – A harisnyakötőm.. hanem egy hölgy. hogy csillapítsa étvágyát. „mintha a testéhez semmi köze se lenne" – gondolta mulatva. hogy nem bírja szusszal.. – Carla már arra készülődött. – Majd szólok neki.... hogy nem jöhet ma hozzám. amikor nekem is azt fogod mondani.. lehajtott fejjel. hogy nem mehetek hozzád. ha nincs tovább. aztán Leó felnézett a lány szemébe. értem én. vörös arcát figyelve hallgatott: – Miért sírt mama? – szólalt meg végül.. ." Míg ezen tűnődött. itt van mama. mint az anyja. hanem. és közönyös. amelyeken acélos-kéken csillog a borotválatlan szakáll: a meglett kor. fürgén szedegette a lehullott gyöngyöket.. azaz. simogatását engedelmesen. tisztán és kellemetlenül. „Fütyülök rá – zárta le végül magában eleven gyakorlatiasságával. érted? Vé-ge! – Nem azért. sőt inkább bánatosan méltóságteljes arca és hanghordozása közt. – Mert megmondtam neki. a legfinomabb ételektől roskadozó hatalmas asztalokat meg szobasorokat kínáltak volna neki. – Mire gondolsz? – kérdezte... a szőnyegen négykézlábra ereszkedve. – Arra a napra – felelte Carla. A lány a szeretője durva. „Ugyan mit tudok majd csinálni – gondolta magában vigyorogva – háromtól hétig?" Carla válla fölött belenézett a tükörbe: kopasz homlok.kevésbé tud majd dühödt mohóságával lépést tartani. vagy – hogy is mondjuk? hogy tehetetlen: mintha borral csurig töltött hordókat. – Mi köze a te dolgodnak az anyádéhoz? – Most – folytatta Carla – ezt mondod. inkább duzzadt. büszke volt szimatjára.. – Mesebeszéd – felelte Leó. s lecsusszant a földre.. Leó csodálkozva ránézett: – Úgy értem – folytatta sietve a lány –. figyelmesen motozott a szoknyáján. de engem igen. s ez a vetélkedés hízelgett neki: – Na ne félj. amelyekben egymás hegyen-hátán heverve nyüzsögnek a világ legszebb női. – Felszedem a gyöngyöket – felelte a lány. ujját a lábszárára nyomva. valamelyest tudatos kétszínűséggel –. súlyos.

elrejtőzzék gyönggyel teli kezével.. . az autó iramára ügyet sem vetve. megriadt madár. az előszobában rákezdte pojácás eredetieskedését: – Lehet-e részem – kérdezte meghajolva – a kellemes megtiszteltetésben. s bemutatta szerzeményét: négyszögletes. – Leó. Leó puha kalapja széttöredezve. de nem. – Legalábbis feleslegesnek találom – felelte Carla kissé nyersen. a villogó kocsit. Az autó megindult. Leó egyedül maradt. – Gondolod? – kérdezte a másik halvány. ott. s utánaszaladt. ugyanaz a színes. sündörögjön. a megfürdetett természetet. Az anya kibontotta a csomagot. sebesen végigfutott az utat szegélyező fák meztelen törzsei közt.. – Hogy tetszik? – fordult az asszony Carlához. műgonddal nyomva le az önindítót. ragyogó ifjúság ült. hova fogod tenni. piros. hogy arcára friss rizsport pacsmagolt.– Mit? – kérdezte Carla egy gyöngyszem után nyújtózva. abban a sarokban. mint két nagy. kissé kipirulva felállt. s élvezte a kék eget.. hogy elkísérhetem. lábait. – m. de hát honnan ez a vágy. Nevetgélve. amelyre harsány. ásított. bolondozva odamentek a csillogó kocsihoz. A kristályos. hogy lekushadjon. sima mozdulatokkal beszálltak. – Az előcsarnokba – ajánlotta az anya töredelmesen. – De nem – felelt az anyja –. utána Carla. s tágra nyílt. előbb Leó... elhelyezkedtek. amelyen a kertek és az ég elmosódó kavargása fölött alakjuk néhány vonása tükröződött: szemük. szájuk. nagy kerekei fölé lapulva hasalt a napon az autó. – Mutasd – mondta.. örvendező mosollyal. s intett –. egymást nézik a szélvédő üvegében. amely begurult a dívány alá. eltűntek a nyíló-csapódó ajtók robajában. a két mozdulatlan fej fölé váltakozva nyúlt ki a napfény. merev. – Nem baj – felelte a lány.. megropogtatta karját. már a szalon másik végéből. s akarata ellenére elmosolyodott. szomorú szemével? Nem tudta. és tisztogatni kezdte a körmét. mint a délibáb megfejthetetlen ábrái. – Egyébként – enyhítette szavait Carla szelesen támadt részvéttel – igazán nem csúnya. ült Leó mellett. – Semmit – felelte a lány. ott is van egy. lebegve az űrben. – Szép – mondta Leó. meggörnyedve keresgélt. – Látom már – felelte Carla. karjukat lengetve. s megindult a lány után. A lány az ajtóhoz indult: – Megyek. – Nem felejtettünk el semmit? – kérdezte a férfi. össze-össze lökdösődve léptek ki az ajtón. arany színekkel a szokásos tüzet okádó. fauni könnyedséggel ugráltak le a nemrég lehullott esőtől megsárgult márványfokokon: a tér közepén. – S csárogva. tüskés farkú kínai sárkány volt hímezve. – Korán van még – kiáltott fel az anyja az órára nézve. fürge. felöltözöm – mondta. a gyöngyöket beleszórta egy hamutartóba. Carla gyerekes arca. a mozdulatlan ágak. eldobta kialudt szivarját. kisasszony? – Megengedjük – felelte Carla kissé elpirulva. mehetünk? – All right – felelte Leó. Carla ebben a foglalatosságban lepte meg tíz perccel utóbb: – Hát akkor. – Tele van már a ház ezzel a holmival.m Leót tüntetőén mellőzte. hideg levegőben elporlottak bánatai s félelmei. zöld.. a szél.. – Nézd – tette hozzá. Nevetve. Világosan látszott. végül zsebéből reszelőt vett elő. majd együtt megyünk. nem tudom. úgy tűnt. szeretője megjegyzését eleresztve a füle mellett. kesztyűjét húzogatva –. mindkettőjük arcán ugyanaz a gyermeki csodálkozás. várj meg. cserfelve. égszínkék selyemdarab volt. – Egy párnát – magyarázta az anyja.. felállt. Leo – mondta.

sötétben adott kézcsók emléke egész délelőtt ott lappangott öntudatának mélyebb rétegeiben. minthogy már benne volt. ideiglenes légkört formált gondolatai köré: mindvégig az a homályos érzés uralkodott rajta. amint behúzta maga mögött a kert kiskapuját –. Michele azért ment el hazulról. Az első világos. tovább kényszerítette a téves irányban. az előző napi. amely – de csak egyetlen pillanatra – elhitette vele. a rögtönzésre kényszerült komédiás szimatával ezt az ironikus fellépést választotta. abban semmit sem mozdít. Mostani látogatása nyilvánvaló és rendkívüli jelentőségre tett szert a szemében: őszinteségének végső próbája volt. ennek a találkozásnak eszméje egész délelőtt ott bujkált minden gondolata mögött. hogy nem sétálni indulok. és felnézett az imént még tiszta égre. de ha kiállja a próbát. Rájött már. vagy beleszokik. mint más a ruháját." Úgy érezte. amely a városnak abba a részébe vitt. amit népes társaságban szokott ébreszteni az olyan tény vagy eset. vagy megmarad a kétség és keresés ez ideiglenes állapotában.. minden megváltozik: visszatalál a szilárd valóságba. amiről mindenki tud. akármi teendőjével foglalkozik is. és elcseveg velük. hogy úgy éljen. ugyanazt a kínos érzést keltve benne. engedi. vagy ne várja meg? Az órájára nézett: korán van még. kint az utcán már se féltékenység. A valóságos ok. az őszinteség elvéhez hűen elölről kell kezdenie az életet. Nekieredt hát.. az egyedül lehetséges élet. mely engedte. akit valóban szeret – már ha akad ilyen –. s bizonyos módon bátorságot is tanúsít azáltal. vagy beszél és él a világban. gyermeteg gőg. Befordult egy nagyobb utcába.. hogy kiszakítja Lisát Leó karjából. hogy ami lényeges elintéznivalója van. és magával viszi. „Természetes – gondolta nyugodtan. ha csak az ő vereséget szenvedett lelkében nem. mint egy csúf. hogy nem az a fontos. vagy kávézni valahová. nem. vagy helyesebben. helyet foglal. de senki se meri elsőnek szóba hozni. s lassan fölébe rétegeződik az elfeledett szellemnek. amely miatt elindult. s ezen a gyér. hogy így szembenéz saját eltagadhatatlan hitványságával. mint ami a körülményeknek legjobban megfelel. felkeressee újra Lisát.. mire volt jó az a konok alakoskodás. ő . mint mindenki más. csak afelől kell dűlőre jutnia végre. és új élet kezdődik. hogy bemegy. néhány személlyel. tüstént megvilágosodott előtte. vessünk csak számot vele: én Lisához indulok. hogy szemernyi valódi érzés sem indította arra a gúnyos meghajlásra az ajtóból a lihegő. végső soron tehát két lehetőség van: vagy sikerül feltett szándéka szerint őszintének lennie. amelyen most fehér bárányfelhők gyülekeztek. ír-e vagy olvas. a legtermészetesebb és leghagyományosabb ebben a helyzetben: néhány szó. amelyen ha megbukik. amerre mindenki tart. hogy meglátogassa Lisát. hogy elfogadja azt a helyzetet. hanem hogy szereti-e Lisát. hogy bármiféle őszinte meggyőződés legyen az alapja. egy meghajlás. de szilárd alapon. vagy derűsen megnyugszik a befejezett tényben. hogy napról napra váltogassa eszméit és viselkedését. s valami nyomasztó. rendkívül erős most. de utána. ha pénz híján nem építhet másikat. vagy sem. néhány érzéssel. vagy éppen. amerre a cselekvés önmagát szolgálja ki. ahogy a művész is feltalálhatja ismét boldogabb idők ihletét. düledező házat. végül ebéd után egy séta ürügyén elindult. tépett Lisa felé: ugyanazzal az erővel megtehette volna azt is. vagy kitartassa magát Leóval. mihelyt kilépett az utcára. s akkor úgy-ahogy elegyengeti a helyzetet. se fájdalom: csak elviselhetetlen utálat csélcsap közönye iránt. és tovább tűnődött. ő azonban. vagy átvált az ellenkező irányba. az igazi.XIII. és el. inkább gyalog megy. ebben az esetben el kell zárkóznia néhány eszmével. Megvárja-e. amit valóban érez. ahol Lisa lakott. s egyszerre maga előtt látta a villamos megállóját. hogy Lisa újra összeállt régi szeretőjével. A második meg – a második meg ez: semmi sem változik. míg meg nem fojtja. amit semmi akarattal meg nem változtathat. aztán pedig. s nem kell. amit feliből-harmadából kitoldoz az ember. hogy a családja tönkremenjen.

. melegen köszönetet mond. s behúzza maga mögött az ajtót. s átadja neki helyét a szétdúlt... hogyne. „Ez is megoldás lenne" – fejezte be szórakozottan.. nem is utoljára történik majd így. a szerelem majd megjön később. hogy folyik majd le a dolog.... hosszas habozás után szóba hozza az asszony előtt." ö erre megöleli. hogy képes még egyre hitványabb aljasságokat is felfedezni. Hát a villa? És a kölcsön? Efelől majd megegyezik Leóval: „Te adsz nekem annyi pénzt. végeérhetetlen éjszakát tölt odakint üldögélve. üres ház szögleteiben? Ég veled. valahányszor csak neki. én meg cserébe ráveszem Lisát. ezen a lejtőn ide is el lehet jutni. reménytelen fáradtság. Nagyon helyes. ez is megtörténhet. amennyivel én meg a családom elhúzhatjuk. Lisa. Afféle érdekházasság lenne. aki... rá se néz. mint súlyos részegségtől álomba. bemocskolt ágyban. hogy a családodért teszem. jó éjszakát kíván. nem marad más.. meg kell tenned. és ha már muszáj így élni. és hol adja át Leo a pénzt? Itt Lisánál. hát ő majd elvállalja... ha szeretsz. Hanem. Lisa vár. egy pillanatra.. a fáradságos kéjtől...... Hanem. szépségét tekintve. neki nem köszön semmit. nagyon helyes. Egy este. s kimegy az előszobába.. hogy a kabátját felsegítse.. csak így adná oda a pénzt? „Mert az erre is képes – gondolta Michele –. valósággal megtörtént volna.. tartalékban van még Carla is. fülelve a szomszéd szobából átszűrődő neszekre. ha Leó nem akarna tudni Lisáról... kétszer-háromszor annyit kell leszurkolnia." Csakhogy mi is maradt még voltaképpen. ő meg cserébe elvállalná. csak érted. hogy legyen a szeretője Carla. Nohát akkor.. Michelének pénzre lesz szüksége. Leó megint csak odaadja a pénzt. undor telepedett rá: szíve remegett. gyerünk.." – gondolta. Carla sokféleképpen vigasztalódhat... az tiltakozik.. vagy máshol? Máshol.. akit hozzáadhat. tündöklőn tiszta élet: ő Lisa szeretője lesz.. menjünk csak mindennek a mélyére. maradt még Lisa.. amit Leó ne vett volna el máris?. s gondolkodott kitartóan tovább: „Gyerünk.. vagy fordítva. hanem. micsoda vég nélküli éj! Hajnal felé aztán majd Leó elmegy. akivel Leó hiába próbálta meg felvenni a hajdan elejtett fonalat. végre is nemcsak Leo van a világon. mintha mindaz. mint egy nagy. küldd ide. ha fel-felriad szunyókálásából... én meg cserébe odaadom neked. de ne hidd.. Nézzük csak.. nem is lesz nagyon ellenére.... nagyon is.. megvető pillantást lövellve feléje –. akkor... hogy csak ennyi vigasszal kell beérnie) s így elrendezi a maga dolgát is." Szinte látta is. ki nem hullajt el efféle kis disznóságokat. még sokszor is.. mint hogy Carla mentse meg a helyzetet." S kézen fogva bevezeti. mikor ér vajon a végére? Pedig a végére kell járnom. úgy szabják meg az árát.. tanúságát annak...... ő meg." Lisa a végén beletörődik. ebben a légkörben.. az asszony szeme láttára.. kicsiny álnokságokat létének minden zugában.. Olyan halálos fáradtság nehezült rá. S nem először. és ha nem jön meg. üzleti frigy. romlott Lisát megkaphatta volna. s aztán még ezek sikerülnek a legjobban." Halványan elmosolyodott.. „Legyen – feleli majd. akkor másképpen is meg lehet kötni az egyezséget a vitás felek között.. ahol azok ketten fekszenek egymással... most majd ő megy ki az előszobába várakozni. apró aljasságokat. Marad tehát Carla. mint amennyiért az érett. hát persze.... homályosan csodálkozva rajta.pedig majd megkártyázza a maga mocskos kis ügyét Lisával (akármilyen megalázó is.. „Tedd meg az én kedvemért – fogja akkor ő majd könyörgőre –.. feleségül adhat Leóhoz. hogy a másik odabent van szeretőjénél. sötétségbe dőlt Lisa mellett.. de azért csak ment. Ö aztán tapintatosan elvonul. odalöki az asszony karjába. hogyne. amit elképzelt. micsoda hosszú. hogy felmelegítse a régi barátságot. persze. ki tudja. ha Leó nem akarna házasodni. de most már.. hogy beszólítsa Leót: „Menj – mondja majd neki –. s titkon talán. hogy megpuhítja a . Carla érintetlen ifjúságát.. amilyet számtalant látni manapság. nohát akkor: „Te ideadod nekem a pénzt. éppen csak annyit enged meg. Leó eljön megint. már amilyen a portéka." Megtorpant: feje szédült. az sem olyan nagy baj. ha Leó megkötné magát..... Lisa Leóról? Akkor. mindig maga előtt látja azt a felöltőt a fogason.

Menekülés a sötét szobákon át. hát persze. holt. letelepednek Leó kis szalonjában.. semmi. nap nap után elejtett célzásokkal üldözi. Úgy érezte. Aszályosán száraz torkából. ők ketten egymás tekintetét fürkészve. moziban. mint megy majd végbe húga elcsábítása.. felhoz mindenféle érvet. egy félresiklással. kiszállnak hárman a kapu előtt. ki tudja? szeret valakit.. lankadt délutáni fényben. Leó... mögötte a két férfi. Carla alighanem elvekhez tartja magát. nagy testben a férgek.. a tejet. Carla és Leó nélkül.. Estére aztán hazamegy. mert az ég egy kissé elsötétült. megállt. amelyen a gyümölcsöző és bűnös kaland megismétlődik..húgát. amely semmivel sem volt . s kitölti nekik az utolsó csésze teát. valami látomásos bizonyossággal el is tudja képzelni. amely elárulná. Leóhoz. szürke. Az ablak előtt ülnek. gyenge Carla előbb-utóbb engedni fog. a kielégült étvágyat követő báva csendben ő majd Leóra pillant... a húgát meg őt. nyomorát. egymaga morzsolja le a délután végeérhetetlen óráit az utcán.. amit áruba bocsáthat. furcsán szilárd léptekkel kimegy.. És tea után. egy hamissággal több.. hangosan nevetve. de csak gyerünk tovább.. most aztán valóban végére járt jövendőjének: nincs többé semmije. ott isznak s esznek együtt hármasban.. s a szoba mélyén már gyűlik a homály... a szürke égbe vágott ablak előtt. ők készséggel rá is állnak.. aztán szeme hirtelen rebbenéssel Carla szelíden meghajtó fejére s az ajtóra ugrik. utalások. Aztán a lakásajtóban. egyet kocsikázni. vagy valamelyik kis kávéházban. ilyen zsibbadt. a. mint egy oszladozó. s emelt fővel. de hiába keres arcukon valami jelt. régóta sejtett s végül is elfogadott bukás előtt? Sohasem fogja megtudni. szikkadozó lelkéből könnyes szitkokat szeretett volna szórni képzeletének útjára. borult nap. sem Carla ártatlansága. ha volt is ez a délután.. a célzások. ők ketten ülve fogadják kezéből az italt. s vakon belebámult egy üzlet kirakatába. és hová mennek majd teázni.. a férfit és húgát. nagyon nehéz.. miután ő elment. Akkor pőrén állnának egymással szemben.. beszélgetnek is a lakás délutáni csöndjében. életüket a szokás s a kényelemszeretet hatalma megtartja olyannak.. és akkor vége lenne. Leóhoz. mint a mai. Bizonyos dolgokat sokkal könnyebb sejtetni. vagy talán. meghívja őket.. Vagy felszínre eszik magukat egy szép napon ezek a titkos szégyenfoltok. a cukrot. s lassan feláll. makacsul ismételgetett utalásokkal érteti meg vele. a séta végén?.. ahová Carla. a lisztes kétszersülteket. s Leó elkapja a tekintetét. amilyen azelőtt volt. az alkonyodó ablak előtt? Vagy pedig halálos beletörődés a kikerülhetetlen. hogy mit várnak tőle. igazán vége. s az ajtót óvatosan becsukva maga után elmegy. ö elérti. mozdulatlan alakot. egy pillantást. miért ne történhetne meg éppen ővele?" Leszegett fejjel jártában úgy tűnt neki. megfullad.. vagy pedig apródonként dolgozza meg a lányt... kedves szájának gyanútlan mosolyát.. Kétféle módszer jöhet számba : vagy kitálal egyszerre mindent. melyik ér többet a kétféle módszer közül?. a csábítás állandó tüzében a magára hagyatott. hogy mi történt odaát. Kétségkívül a második. meg aztán a körmönfont művészettel felforrósított levegőben. míg Carla az előszoba tükre előtt leteszi a kalapját. a másik lakás négy fala közt. mint kimondani. bátyja biztonságos kíséretében szívesen fel is megy..... eljön hozzájuk... sem elszántsága.. Nehéz vállalkozás. talán Leóval is. a család becsületét. Kimegy az előszobába. ki-becsapódó ajtók..... és sok más nap még... s egy nekirugaszkodásra nyeri meg az ütközetet.. s az egymásnak ütköző sokféle érdek kiváltja majd a végső összeomlást.. elöl a lány. szemének tiszta pillantását. a lány mit sem sejtőn.. magával a roham rajtaütésszerű hevével. amit cserébe adhatna Leónak a pénzéért.. tréfálkozva. „Annyian járnak így – gondolta Michele –.. s a villában.. akárcsak ma. felballagnak a lépcsőn. Végül Carla megint feláll... langyos nap lesz. ők egy kézszorítással megpecsételik az egyezséget.. felboruló székek robaja közepett? Kurta küzdelem a kis szalonban. a családi asztalnál találkozik Carlával. mozdulatlan arcuk mögött más-más gondolatokat őrizve mind a hárman.. s miután körüljárták és megbámulták a lakást.. magára hagyva a két fekete. „Lemegyek cigarettáért" – mondja. felveszi a kabát ját.. sem saját szerelme Lisa iránt.

hogy fürgébben iramodhasson tovább. egy-egy bókot csap minden lépésénél. a kezével. aztán óvatos mozdulatokkal bebújt az ágyba. mintha felsejleni látta volna az igazságnak. hogy át is élte. A szobába felérve eljátszotta a maga kis szemérmetességi komédiáját. vagy akár a hegyek havas homokjáról olvadáskor titkos utakon alákígyózó. amit elképzelt. vidám. megsebzett szemet. aki darabonként elhajigálja vértezetét. behúzódott a legmelegebb és legsötétebb sarokba. és megkeresi a neki való embereket és helyeket. hogy esténként társ után ne nézzen magányában : élni csak kell. mint a szállodai lépcsőn felfelé menet közölte – árnyéknyi szomorúság nélkül. A gyászeset azonban. De látta. a világ valamennyi. túl késő van már képzeletét csendesebbre fogni: gondolkodni annyi. Ledér kis testében volt valami mulatságos. amelyben fogant. akit az utcán szedett fel. mikor már nem volt rajta más. valami üde és derűs természetességgel: kicsi. érezte. s most a küzdelem. bár nem tudta. szeretnie Lisát. amelyben léte mind alább bukott. oly furán riszáló keblekkel és csípőkkel. csak a harisnyája.. azzá tette a naiv aránytalanság. hogy a néhány szó: „Szerencsére csak kitaláltam az egészet" – nem elég hozzá. a kavicságyukban habzó patakok. két lehunyt. ha nem tudja legyőzni közönyét: hit és szeretet nélküli magányra. a fű közt csevegő erek. ahol mindennek. vagy pedig útjára megy. amelyeket. Különös volt az is. fürge. fáradt volt. sehogy . miféle kifinomult gyönyörök ígérete rejlett.. vagy kilábalni belőle mindörökre. minden szónak. mintha derekát előreszegve járna. vagy át kell élnie őszintén s a hagyományos fogalmakhoz igazodva ezt a tűrhetetlen helyzetet. mint páva a farkát. elfelejtve. hogy megtisztuljon: dúlt kedélye. ahogy rendesen csak a bukott nőkre szokás gondolni. alsóruháját és fehérneműjét. hogy levetkőzve azt a hatást keltette. mintha kevéssel előbb valóban Leó lakásán hagyta volna Carlát. hogy úgy tetszett. elhasznált bájakat holmi nyomorúságos fekete fátylakba burkolva kínálta fel (melyek egy kissé még kajlán is álltak rajta. amely saját kifejezésével élve egy szál egyedül hagyta a világon. hanem amikor Michele megkísérelte valami pusztán mesterségbeli ügyeskedésre rászorítani. egy másik test görbült. a kályha mellé. és egy szállodai szobába vitte magával. Továbbment: már belátta. hogy megmosakodjon. hivalkodón hordozva virágzó domborulatait. azzal a közömbös egyszerűséggel. azokban a színekben s formákban. fehér vízesések. Carla iránt pedig gyengédséggel kell eltelnie: csupa számára ismeretlen érzés. Egyszer. lompos gyászdrapériákban. anyja iránt levert szánakozással. meztelen mellet. végül. miért.. hogy e rózsás. sötét foltja alá tepert testet.. Onnan aztán csak nagy teketóriával jött elő. panaszos sóvárgás tiszta vízért. ahogy a természeti jelenségekről általában beszélni szoktunk – anyja egy héttel azelőtt bekövetkezett halálakor szedett magára. nem gátolta meg abban. s ha ettől meg akar menekedni. amelyben ki tudja. legüdébb vízfolyása is kevésnek tűnt most szomorú szomjának. a sziklaormok magasáról folyamatos morajjal alázuhogó. mint a valóság. Olyan utálat és törődöttség nehezült rá. a szoknyáját. mint a menekülő. keserű szájíze megértette vele. gyűlölnie kell Leót. mintha a tisztító fürdő hűs sugara végigcsoboghatna lelke zegzugain. a valószerűségnek ezt a paradicsomát egy szajha könnyeiben.meredélyesebb. s oly elbírhatatlanul kínosan érezte magát. öntudatlan vágy kelt. mint egy farsangi maskarádé). takarva magát. mint élni. a fekete fátylakat. kedves. ahol tudta. hogy testében. amely furán kidudorodó melle és fara. tettnek vagy érzésnek közvetlen kapcsolata van a valósággal. nagy húzódással bújt elő. s hátának homorú karcsúsága közt mutatkozott. vagy két évvel ezelőtt. szerény szobácskában voltak: ő sorra elhagyogatta a földön öltözékének könnyű darabjait. amelyek képzeletének lázas égboltján fel-felvillámolva elébe idéztek egy kifeszülő kart. mire jut. völgyekben egybeolvadó csobogók. a paradicsomot. lehetetlen lesz újra testvéri szemmel tekintenie Carlára. hogy olyan szemérmeden helyzetekben látta magában. titokzatos mosollyal. a menekülés s az ölelés mozzanataival betelne a szégyen odaát az üres lakásban.

haladást jelentene a jelenlegi helyzetedhez mérten. káprázó tekintettel meredt előre egy kirakat üvegére. Elég lett volna csak egyetlenegyszer őszintén cselekedni. aki a mások szavainak. Ő bezzeg más. illő.sem állt kötélnek. mire vezetne az őszinteség: egy illatszerbolt előtt állt. s így gyakran előfordult. talmi. olcsó kölnivizes üvegek szőke csillogásában. s mégis oly távol az övétől. ha valóban vissza tudnád helyezni a dolgokat oda. mint mindenki más?" „Vagyis hát mire vezetne akkor – gondolta félig kajánul. s nem is látták egymást többé. amelyek hagyományos értelemben családtagjait személyesítették meg.. nem is beszélve Leóról. valódi mindennapi. amiket akkor ejtett az a lány. minthogy a fiú nem tágított. nem. fölébe hajolva. fehér ellenzőre hasonlít. s mintha állhatatlan lénye hatna külső világára is. amelyen fájdalom és öröm árnyék alakban. legfőképp két könnyű. amelyek mindenkor mély és egyszerű igazságokat hozhatnak felszínre. serény igyekezettel kifújta orrát. elcsigázó zötykölődésre kényszerített két ártatlan utas. s a kirakat közepén. nyomtalanul halad át. de néhány perccel utóbb már gyengéden szerette. Most rossz szelleme kezdte gyötörni: „És ha valóban – szegezte neki a kérdést –. ez valamiféle gyermeki. Felnézett. ha sikerülni fog szeretnie az asszonyt.. amelyen most haladsz. amilyen annyi van? Tényleg úgy gondolod? Igazán biztos vagy benne?" Csupa felelet nélküli kérdés. látogatása Lisánál ennélfogva óriási jelentőségűvé nőtt számára. Végre. származnék belőle valami előnyöd? Azt hiszed. amely oly közel volt. Ilyenformán nem volt lehetetlen Carlában egy ingatag erkölcsű lányt. s az értékjelzők visszahelyezkedjenek a szokás szabta síkba. meg ami még hátravan. a kifestett arcon végigcsurgó könnyek. hogy előbb azt hitte gyűlöli. s egy óra múlva elváltak a szálloda kapujában. mint egy zabolátlan ló hátán folytonos. anyjában nevetséges és ostoba asszonyságot. Alighogy végére ért azonban a zavaros s álmosan pityergő magyarázatnak. kövér könnyeket ontó sírás volt. ahol Lisa lakott: visszafordult. sokkal messzebb vihet? S azt sem gondolod. mint fény és árnyék játéka: a kísértetfigurákból. mire vezetne feltörni az őszinteségig?" Saját tükörképébe veszve. Aztán már rendben folyt minden. ahol közönségesen lenni szoktak. s még buzgó is. sok faggatódzás után sikerült valami olyasmit kivennie. valódi fiúvá. valódi szeretővé válnál. Bűneivel s erényeivel egyetemben teljes volt ez a lélek. szótlanul hallgatott végig. s egyszerre csak úgy tűnt. húgát. hogy gyávaság lenne tőled olyanná válni. és saját. osztályosa mindama valódi és szilárd dolgoknak. mint a sűrű véráramú. oly elviselhetetlen erővel lett úrrá halott anyjának emlékezete. félig elkeseredve –. közönyében sík. „Nem véled-e inkább folytatta a kétkedő hang –. puha melle. rózsaszínű és halványzöld . anyját és a szeretett nőt. önző és következetes emberré. azt hiszed. ö elképedve nézte.. csak egyszer hitet tenni. nem értette a hirtelen átmenetet a vidámságból a fájdalomba. Lisában dajnát látnia. hogy nem nyomhatta el lármás zokogását. hogy a lány fejében. nem méltóságteljes vagy fájdalmas és tragikus zokogás volt ez. amelynek hevesen felcsukló lökéseibe belezökkent egész teste. ha valódi fivérré. Ez a zokogás most úgy tért vissza emlékezetébe. egy végtelenségig folytatható osztódás útján egyre újabbak váltak ki hangulata s a pillanatnyi alkalom szerint. s észrevette. mindig csak tükrözve valamit. mint ahogy a könnyedén megfeszülő izmok rajzolódtak ki egyszerre a bőr alatt. nagyon is tárgyilagos benyomásainak hatása alatt időről időre tökéletesen átvedlett a szemében. éppen. hogy vége szakadjon ennek a zajgásnak. és újra derűs és vidám lett. Lisát. a lepedő csücskével letörölte könnyeit. amikor arra kérte. mintha ki akarta volna engesztelni helyén nem való fájdalmáért. se nem afféle kiabálással s hánykolódással kísért hisztériás roham. hogy szakmai avatottságának adja tanújelét. utána már minden lehetséges lesz: gyűlölni Leót. hogy a kétellyel és elvetemültséggel kirakott út. s végül. hogy túlment az utcán. könnyekben tört ki. körülötte minden súlytalan. amit a fiú még mindig hökkenten. őszinte élet példája.. életének titkos teljességéből buggyantak elő. megérti. ment mindegyikük a maga útjára.

amit végzett. borús. sárgássá évült fehér blúzt hordott szürke szoknyával. erre – mondogatta. élénk színekkel kifestett figurája inkább természetes. kettő. amelyek mögött hol egy párás levegőjű hálószoba tűnt fel széttúrt ágyneművel. elhaladtában becsapdosva a nyitva álló ajtókat. szemmel láthatóan egyenesen az asztal mellől. gépies lökésekből összeálló folyamatos mozgással – egy. semmi köze sem lehetett a pozsgás arcon elömlő vidám elégedettséghez. mint stilizált mintára készült. mint én. amelynek nyúlós anyaga már megereszkedett a sok viselésben. mintha önmagát és saját őszinteségét látná. nyakán hevenyén megcsomózott s nemigen friss nyakkendő. nem a szerény értelmi képességekkel.. élesítette. s válasz nélkül hagyva a fiú üdvözlő szavait. féloldalt az asszonyra sandítva.. vakító fény tört a szobába. fehér pánt között rózsás szőkeségben gyúródott fel a hús az áttetsző szövet alatt. dúsan duzzasztotta a blúzát. barna szeméből ártatlan. – Itt kényelmesebben leszünk – mondta az asszony. poros fogadószoba. és – talán a bőven fogyasztott bortól – kissé felhevült képpel: – Erre. szájában cigarettával. mint az enyém. jóravaló személytől kapott volna: „Tégy úgy. A köznapi műveletnek. majd a már ismert. Erőt vett magán. A két elfüggönyözött ablakon át fehér. papírból kivágott. hogy letörölje róla a sugárzó mosolyt. – Rosszul – felelte nagy sokára a fiú. kézelőjét két. mint mindenki másé. hogy vagy? – kérdezte Lisa. volt valami tébolyult és kápráztató ebben az állandó mozgásban). de csillogó. Lisa arcán vastagon ült a rizspor. s megdönthetetlen hit áradt.. mint ez itt. képtelen mondattöredékek táncoltak: „Tessék. – Nahát. rózsás bábu legyen belőle. csakhogy a gondolataiba merült Michelében más visszhangot keltett. idétlen. hanem a jó borotvapengével járó előnyöket akarta ábrázolni. hasonló házakból.. ellentmondva férfias öltözékének..szappandarabokból rakott talapzaton egy reklámbábu hívogatta a járókelők tekintetét. mint én" – példakép s követendő cél gyanánt lemondásának s gondolatai rideg hegységének csúcsára helyezve saját ostoba. mire lenne jó – ingerkedett tovább rossz szelleme –. s végre a lényeg az. hanem a borotva kiválóságára mutatott. a mosolygó bábu mintha választ adott volna a kérdésre: „Mire lenne jó hinni?" Leverő választ: „Arra – üzente a bábu –. kutyafejeket ábrázoló zománcgomb díszítette. „Lám. látnivalóan most bújt ki az ágyból. hogy használni lehet.." XIV. ahol Lisa lakott. Úgy tűnt. benyitva a nappaliba. hogy olyan ostoba. és befordult az utcába. „Legjobb lesz mindjárt nekivágni" – gondolta. Virágzó keble. elébe kínálva a cigarettásdobozt. s oktató mozdulatokkal fel-alá húzogatott egy borotvapengét egy bőrszíjon. boldogságod. az égen odakint már eloszolhattak a felhők. csinos háziköntöst viselt. hogy legyen egy pengéd." De a bábu mosolygott és fent. amit akármelyik tisztes. fejében esztelen. vidor arca ostoba volt és mozdulatlan. ö földre szegett fejjel s változatlanul gondterhelt arccal kivett egy cigarettát.. Leültek egymás mellé a kerevetre." Káprázva bámulta a bábut. Lisa maga jött ajtót nyitni. hogy el tudjon szakadni a lenyűgöző látványtól (valóban. „Sírnod kellene – gondolta –. itt van a te szegény pengefenő bábud. hol egy edényekkel telezsúfolt sötét kis konyha. Lisa – mondogatta magában –. az alsóruháját tartó két közönséges. de a reklám hatása éppen ebben a képtelenségben rejlett. . szegényes és ostoba forrásból ugyan. közönséges személyét. bántón éles ragyogás vert az ablaktáblákra.." Ugyanazt a feleletet adta. arra. három – fente a pengét. nagy. amely apró. s szeretett volna az arcába sújtani. ez a túlméretezett boldogság nem a pengefenő ember hülyeségére. és olyan leszel. A folyosót elárasztó halvány konyhaszag már ismerősnek rémlett számára más. megindult előtte a nappali felé. s vállán. krokodilkönnyeket sírnod.

színlelem. – Michelének úgy tűnt. s ők ketten.. mint amikor temetésre vagy esküvőre megy az ember: mindkét esetben éppúgy kötelező az örvendő vagy bánatos viselkedés. embertelen lenne.." Felvette a cigarettát: – Meg kell mondanom neked – kezdte –. – Veled szemben is – felelte a fiú.. érted? – Egy pillanatra elhallgatott: Lisa rajta nyugvó tekintetében csalódás tükröződött.. Unott szomorúságot érzett. gerjedezve meglódult. kigyúlt. a sok hamis érzéssel. kéne. – És kész – felelte a fiú.. amely egy perccel előbb még beragyogta a nappalit. – Lisa szíve. érted ugye. mit akarok neki mondani – gondolta Michele csúfondárosan –.. hogy az élet megint csak álcába kényszeríti közönyét. hogy magányos hangja meghallgatatlanul kong el a nappali csendjében – téged ez az egész nem érdekel. hogy az még nem felejtette el az előző napi kézcsókot a sötét szalonban. mint amilyet ő ütne meg. kezébe fogta a kezét. hogy megértenélek. – Lehajtotta a fejét. a két ablak között. mondom. Nézte az asszony arcát: félig nyílt. maga sem tudta.. a fehér fényességet. sőt úgy is mondhatnánk. gondolattal valami besült komédiává válik az életem. hogy szeretem az anyámat... a húgom. Ó! szegénykém – mondta magában –. te. meghűvösödtek. szóval. szerető érdeklődés pózába illegette.. eh! az hát.. s hangja.. vagy sírva fakadni. „Ugyan mit képzelhet. hogy rólad beszéljek!" – gondolta Lisa arcába nézve. letörve. hogy minden helyzet megkíván valamilyen érzést. ugyanolyan hang cseng a fülében. elcsuklott – én nem tudok színlelni. egy álló napig beszélhetnék neked. máris megvillanni látja maga fölött a sebészkést. nézd – gondolta keserű gúnnyal –. mintegy nógatva.. hogy furcsa helyzetben vagyok veletek. Hosszú ölelés. Lisa fürkésző tekintettel méregette: – Velem szemben is? – kérdezte. nem lehet a koporsó után nevetve lépdelni. felzajdult tekintet. anyám. s ekkor végre megszólalt vele szemben az asszony bensőségtől hamisan átfűtött hangja: – Megértenélek.. a falakból kifutott a szín. csak. s reménykedett... – És aztán – fejezte be zavarosan. – Mindannyiótok iránt – folytatta letörten – valamiféle érzelemmel kéne viseltetnem.. fel se tudod fogni.. komoly tekintetű arcába vérhullámok tódultak: – És miért? – Nézte Michelét. lélegzete elszorult. könyörgő ajkak. „Na nézd. a bortól-e vagy valami mástól. hogy megrémült tőle: „Már itt lenne az idő?" – gondolta zavarosan.. hiszen mi egyforma cipőben járunk... Én nem tudok színlelni.. hogy szeretem.. mert lassanként észrevettem. na és hát. – Ki az a mindannyiótok? – Ti mind. aki hosszú előkészületekre számított.. akik a családhoz tartoztok .. mint az alkalmi ruha. hiszen egyébre sem vár. amikor a házasulandók gyűrűt váltanak az ilyesmi botrányos. Aki közönyében nem érez semmit. biztos vagyok benne. – A fiú letette a cigarettáját. hogy tétován megakad.. összeforrt szájjal.. vonuló felhők homályosították el. „Ha arra vársz. engem akarsz te komédiázni tanítani?" De amikor felnézett. kipirult arc – s míg lassan hajolni kezdett erre a könyörgésre. vagy ami még rosszabb.. Egymásra néztek. átlátta.– Rosszul.. s levert szánakozás fogta el önmaga és az asszony iránt: . s természetes mozdulattal. de alighogy végignyúlt az ágyon. szegény Michelém. mintha csak véletlenül tenné... annak színlelnie kell. és megcsókolta a száját. azzal a hirtelen érzéssel. s egy pillanatra szembenézett Lisával: – Sok mindenen gondolkodtam. talán. Leó. látva.. tettel. gépiesen megszorította az asszony ujjait.. .. mint a siránkozó panasztevőé. mindannyiótokkal szemben. – Csakhogy – folytatta. hát így vagyok én veletek. olyan kényszerítőén érzelmes arccal és tekintettel találkozott. lehajolt hát.. hogy gyűlölöm Leót. akkor sem értenéd. – Nem tudom.. csak derékból fordulva kissé oldalt. Lisa ujjai most gyengéden megnyomintották a kezét." Hajára nehezedni érezte Lisa kezét. elmondjam? – az asszony élénken bólintott: – Mondd csak – s arcát és alakját a figyelmes. hogy szánja már el magát.. ha szerelmet akarna vallani Lisának. mint a beteg. – És? – kérdezte Lisa mohón..

szemének olvadó tekintetét –...... hátrahúzódott." Michele tekintete alább ereszkedett.. nedves ajka ámulón és csengve kinyílt. Lisa bizonytalan egyensúlyban ült maga alá húzott lábain. hogy aztán újult szomjjal kezdje újra. tessék. – Mi nem megy? – kérdezte. s időről időre olyan mozdulatot tett a fejével.. hogy ajkuk találkozhassak. Ha nincs éhesen összeolvadó ajkuk... pedig már tudtam. „És most – gondolta Michele. aztán kinyújtotta karját. ülj le. mozdulatlanul. inkább hagyom az egészet. hogy én csak úgy tettem. – Hogy érted ezt? – Igen. s igyekezett lehúzni maga mellé – gyere ide. hamis hangon azt suttogta: „Drágám.. mi az. kínosan odébb-odébb szuszakolva magát a kereveten: felhúzódó szoknyája eközben mind többet tárt fel a meglazult harisnya gyűrűivel övezett kövér combjából.. mintsemhogy halálos szenvedélyt színlelve a nyakadba boruljak. – Lehajolt. vagy pedig a képmutató ellentét miatt. hogy az mennyire megdöbbent és elfancsalodott. „Ostoba kölyök – gondolta paprikásán –. mérgében-e. s a mozdulataiból alattomban kitárulkozó tisztátalan pucérság között tátongott.annyira. hogy társalognak. ami leesett az asztalkáról. mint aki egy lélegzetnyi időre abbahagyja az ivást.. – Elhallgatott. józanul nyitott szemének pillantása lustán bolyongott a szemközti falon. mit sem sejtető arccal egyre közelebb csúszott hozzá... ami nem megy.. – Most sem. ahogy nem tudom gyűlölni Leót.. amit az ölelés felkavart benne. aztán leült: – Már megmondtam. s tettetve.. mindig csak a közöny. elomlását szégyenítette meg. lehiggadt. szinte megbotránkozva nézett rá. ujjait végigfuttatta a fiú hajában. az oka pedig egy és ugyanaz. nem megy. És így – fejezte be ingerülten – inkább... ugyanúgy nem tudlak szeretni téged sem. s reszketeg. mondd el nekem. s szemét mereven Lisára szegezve felállt..... bosszús szánalomra indult iránta: – Próbálj megérteni – folytatta komoran –. pedig töviről hegyire elmesélhetném a viszonya történetét mamával. amihez nincs bennem érzés? . nem tudta. ahogy nem tudom gyűlölni Leót.. s megismételte: – Nem megy. odaadón bámulva valamit Lisa háta mögött. és vallomásokat tegyek. Michele ránézett: – Hadd mondjam meg – kezdte kissé zavartan –.. a közöny. dühös ingerültség fogta el. mereven ültek egymás mellett a kereveten. olyan jól kezdődött.. és erre ő. melyhez már csak a könyörgőn feléje tárt kezek hiányoztak.. hisztériás vágy tört rá az igazság után: – És úgy. amiért engedte magát belevinni ebbe az ölelésbe.. – mondta. s míg visszatette. és most?" Lisa kigyúlt arcán a hála pirosa ömlött el. mint hogy ölelkeznek: Michele az oldalához simított karokkal ült. révedten bámulva az asszony zavaros. amit mamáról mondtál.. dédelgető szava. – Nem – mondta fejét ingatva –.. Lisa a fiú kezébe kulcsolta kezét." A fiú újra megrázta a fejét. hogy tegyek olyasmit. szeméből szinte vallásos imádat áradt. hogy nem veszi észre magán az asszony kezének ideges motozását. azután. – Lisa előrehajolt. felvett egy papírvágót. nem. Michelét feszengő... s míg a haját simogatta. döbbenten.. izgalmát se csitítva le... mintha nem tudnék arról. s egymásra néztek. végül elváltak. amit elmondtam neked?. felugrál nekem. mint a többiekkel.. ami az asszony simogató keze. felgerjedt s elmerevült arcába. hogy veled is ugyanúgy vagyok. „Kinek néz ez engem?" – gondolta nyomottan: a kevés vér. –. Michele habozott egy kicsit. megmondtam már. – Tudtad? – Legalább tíz éve. Lisa. Michele hidegsége az ő pirulását. lévén. s bizonytalan mozdulattal a keze után kapott: – Gyere.. el sem takarva meztelen lábszárát. hogy ez úgysem akar sikerülni. hogy mi nem megy – magyarázta unott hangon.. illedelmes tartásukból ítélve inkább azt lehetett volna hinni. és Lisára nézett: s látva.

ám újra csak nyöszörgött: – Nem beszélhetsz komolyan. nem törődve szétzilált hajával s felgyűrt ruháival. elnyomhatatlan düh. Az asszony hozzásimult. tenyerét a parancsolón esdeklő arcnak feszítette. Michele meglepetésében elengedte magát. – De a szerelem mindig később jön meg.. bután felnevetett. amit tudsz. menj vissza Leóhoz. – Lisa kurtán. . ugye? – Igen – dadogta a fiú. térde a lábát érintette. megzavarodva a hirtelen kitöréstől. megfogta a kezét.. őszinte barátságot érzek irántad.. és jól felképelném. mit mondok én neked? – robbant ki újra.. kis ideig tétovázott. egyetlen lendülettel lerázta magáról az ölelést. felmagasodva helyében. – Egy pillanatra elhallgatott. – De hiszen ott még nem tartunk.. – Ha igazán annyira kívánod.. hogy Michele alig mert hinni a fülének –. soha. senkitől sem volt még része ilyen durva visszautasításban. hátracsukló nyakát. azt is mondtad. Leó.. – mondta zordul..... s közben hanyatt dőlt a kereveten. nekiállnék.. öregem. két kezébe temetett arccal. de az nyomós. s a fiúra függesztve hideglelős tekintetét: – Hogy csak egy ok van rá. hát értsd már meg . hogy a lába elé veti magát. és ránézett -: igen. egész testével Micheléhez hajolt.. A fiú megrázta a fejét: – Mit ér az.. s megérezte nyakán testének lefelé húzó súlyát. – felelte az asszony. Lisa elsápadt. lefegyverezhetetlen mozdulattal átvetette a fiú nyakán... ugye megszerzed nekem ezt az örömet? – folytatta.. de amikor meglátta Lisa vörös. körülkerítve karját a fiú nyakán. s szintúgy valótlan. gépiesen igazgatva félrecsúszott nyakkendőjét – hát akkor menj.. hogy menjek vissza Leóhoz? – kiáltotta. hogy nem tudod gyűlölni Leót. ahogy az utcanőket szokás.– Próbáld meg. érzelgősen csengett. Lisa a kerevetre rogyva. – motyogta Lisa makacsul. és azzal gyerünk. hogy szeretni fogsz egy kicsit? – arcát nyers vörösség.. s vádlón a fiúra emelte ujját: – Leó.. azt mondtad. megijedt.. ziháló mellel nem létező fájdalmat. fejét hátrarántotta. hogy ledönts a kerevetre. és így igazán nagyon sajnálom. – Komolyabban már nem is lehetne. szégyenkező megalázottságot alakított..... aztán karját egy puha. ugye. – Túlságosan is ismerjük már egymást. felgerjedt arcát. hát nem érzel semmit. mint egy istenséghez. utálat fogta el. én nemhogy nem gyűlöllek.. ha jól emlékszem... de nem tehetek másként. – És... amikor jobban megismertük egymást... ledöntenélek ide a kerevetre. oly tökéletesen félretéve minden szemérmet.. igaz? Ha tudod is. és talpra ugrott. hogy te gyűlölni tudd Leót.. a fiú megrázta a fejét: – Érts meg – kezdte újra. s egy másodpercre az az őrült ötlete támadt. és én ne menjek vissza hozzá.. arcán esztelen aggodalom tüzelt: – Ne légy rossz – erősködött hebegve. szíve lüktetett. mély ingerültség ágaskodott fel benne az asszony konok vágyakozása ellen: – Mivé lenne ez a te szerelmed. – Michele. s úgy esdekel hozzá.. csakúgy. az érzéseimmel nem sokat bíbelődve.. régi szeretője nevének hallatára azonban megbabonázott szemekkel felemelkedett. mintha odamennék Leóhoz. Mondd.. hogy az „ő kamasza" örökre ki talál siklani a markából. ha én.. Mozdulata elsőre sikerrel járt. olyan lenne... minden hűhó nélkül?... s csiklandósan. idegesen felnevetett – azt én tudom.. nyelt. s a kezét simogatta –. de semmit a te Lisád iránt?. hanem nagyon is rokonszenves vagy nekem. nyálával együtt visszanyelve türelmetlenségét is: – Tudod. és előreesett. magamévá tennélek.. ejnye.. kénytelen vagyok lekenni neked egy pofont".. lángoló gerjedelem kuszálta el. zavaros tekintetű szeme fölött parancsolóan ívbe szökő szemöldökét. hogy. hangja buján.. és azt mondanám neki: „Ide figyelj.. de hogy függ ez össze? – Azt én tudom.

hogy szeretnélek. már réges-régen. ő pedig érdeklődés nélkül.. bökd ki.. ha nem mondok semmit. legfőbb vigasztalása volt nyomorúságában.. mintha a megkérgesedett.. Percnyi csönd: – Azt mondtad – kezdte Lisa kissé habozva –. A fiú ránézett. hanem saját tisztább lényének érzéséből támadt benne az övénél alantasabb és vakabb nyomorúság láttán. nagyon magasról tekint le erre a bosszúálló alakra. a szőnyegre szegezte tekintetét. – Ide figyelj.. amellyel az asszony szeme visszafordult rá. szegény Michelém. de valami hiba van a derekán.. mint aki emlékeit rendezgeti.. hogy jó okom van nem menni vissza hozzá.... Melléje lépett. zilált haját igazgatva –. az anyád és a húgod hazajöttek a szállodából.. most úgy érezte. egyre a kezét bámulva. amely. nem volna ilyen.. hogy alig bírsz már magaddal. de meggondolta magát: – Nem – folytatta a fejét rázva –.. olyan hirtelen.. csökönyösen vontatott hangon. kit látok az előcsarnokban? Michele ránézett: Lisa mindezt hideg hangon... – mondogatta. leintse vádló mozdulatát. miért. szép ruha. eltűnődött. lesimította haját és ruháját.. – Igen.. szűkszavún beszélte el.. – folytatta az asszony egyre feléje meredve tekintetével.. és azt is mondtam. és hátrarántotta a fejét.. nem. akit zavarba hozott az asszony vádlón rászegeződő ujja. a részvétlenül és ostobán eltökélt pillantáson. de nem tudlak szeretni téged.." Visszaült melléje: – Hogy viselkedsz – hajtogatta Lisa dúltan... Lisa – szólalt meg végül Michele –.. őszinte felindulásának elültével visszatalált szokott álságos modorához. és találd ki. hiszen látszik. szórakozottan hallgatta. ezek a körkörös vonalak az ő neve körül futnak össze.. – Első. nem mondtam már. amit Párizsból hozatott. sötét.. – Michele nézte: „Nem ők tehetnek róla – gondolta –.. hogy szeretnéd. Egyszer aztán. s eltaszította magától az asszony fejét –. kinyitom az ajtót. – Nem szeretném. jobb.. ki ez az ok?.. amit mondani akarsz.. de nem tudod gyűlölni Leót? – Igen – felelte Michele –. fölénnyel..– Az anyám – próbálkozott Michele.. lenyűgöző játék. – Én? Megrökönyödve legyintett. majd éppen az anyád!. – Tegnap. fenyegető szorongás tört rá. de nem volt rá ideje: – Nem. na találd ki.. szegény Michelém. Száraz kézmozdulat: – Engem hagyj – felelte az asszony hidegen... mint akármi más... s mint aki elszánta magát a hallgatásra. emlékezetének alakjai közé látott volna. és szaporán.. és gyertyát kerestek... hogy viselkedsz... egyik kezével belemarkolt a hajába. szeretett volna lehajolni hozzá. drágám... . nem volt villany. hogy ezek a vargabetűk egytől egyig Leóhoz vezetnek.... hanem én. – Te – jelentette ki a fiú. hogy a lélegzete is elapadt. legkevésbé sem az anyád.. emlékszel? Amikor Leó...... találd ki. kilépek. anyád már jó ideje lekerült a porondról. – Idegesen elkaccantotta magát. a keserű nevetésben elelbicsakló hangon. ki? – mármár kimondta a nyelvén lebegő nevet.. – De hát... mielőtt mesélni kezdene: – Rövid történet – szólalt meg végül. amely mintha a szoba s a ház falain túlra. de Lisa megvető kacagásban tört ki: – Az anyád. ki akartam menni. és vess véget ennek. köznapi elbeszélést. – Én.. s kényelmesebben elhelyezkedett. mint valami elmés. és tudod. de hát. tekintetét leejtve a kezére. ami nem annyira az iránta érzett viszolygó szánalomból fakadt. ha súlyos dolgok történnének miattam. Engem aztán anyád becipelt a szobájába. gyógyíthatatlan balítélet ütközött volna át: ismét elömlött rajta az előbbi utálkozó szánalom: „Ha szeretném – gondolta.. hogy helyre simítsa szétborzolt haját. már nem emlékszem. most azonban egyszerre eszébe jutott. Tudod. – Cigarettára gyújtott. – nem." – Hát akkor igazán tudni akarsz mindent? – kérdezte Lisa. hogy megmutassa az új ruháját. szükségük van az érzéseimre.... és én nem érzek semmit.

de valaminek történnie kell.... megkettőziháromszorozza a látást." De szelleme lomhán tespedt. hát ez óriási". – Hogyhogy összeölelkezve? – kérdezte aztán Michele. a vég.. hogy kíváncsi gyönyörűséggel várja az erényes felháborodás közismert. – Belül hideg volt. „Ejnye csak – gondolta –. odább a kerevet állt. mint egy sebzett állat vonaglásán. s úgy érezte. meztelen. sunyítva nézett vissza rá. „Összeölelkezve – mondogatta közben magában –.. elbukott Carla. a baj nem volt elég. a szégyen. Carláról van szó.– Leót. amely. valami történni fog.. Michele mozdulatlanul.. mint a nappali egész berendezése.. amely sehogy sem akarja kiadni végre a páráját.. nem indította meg az újabb romlás. s elhallgatott: – Leó azt hiszi. – Igen. s nem szólalt meg –. – Hogy összeölelkezve? Ahogy mindenki szokta. bővebb tájékoztatás iránt. amely szintén rózsaszínű volt. váratlanul kínálkozó próbáján is megbukott. fitogtatott nyugalommal himbálva égő cigarettáját –. ha valami. hangja nem elég határozott.. egyszóval. hogy már megint híján van azoknak az érzéseknek. gyűlölettől menten: a könnyező. adakozón.. mint aki úgy érzi. folytonos áramú forrásainak elérhetetlen. mint akármelyik ismerős vagy ismeretlen pár.. most már betelt a pohár. nem volna-e jobb. tiszta vizű. hát leginkább az élénk érdeklődés fúrta részletek. Csend. Tekintetük találkozott. nem ért el hozzájuk. sem elkeseredést.. dühtől. összeölelkezve.." Felállt. sőt. hirtelen. mintha ólomból lenne. Carlával. döbbenet nélkül nézett rá. ha most már egyszer s mindenkorra elszánná magát a színlelésre. de téved. Kétségbeesett eszméje támadt. – „Nem. Michele mozdulatlanul bámulta a szőnyeget. haragtól.. mint akinek még fölöslegben is van?. világias kíváncsiságot keltett benne. üdítő hűvöséről –. az ölelkező Leó és Clara csak valamiféle. ez így túl gyenge – . minthogy ezen az utolsó próbán sem állt helyt. szinte elrémülve észrevette. gúnyos. s róni kezdte a nappalit fel s alá.. nem. Nem iszonyú ez? Nem elborzasztó?. s a nem várt fordulattól felajzott kíváncsisággal. ahogy az egy felháborodott s aggodalomtól sújtott emberhez illik –.. Örült eszme.. úgy találta. Leót. szeretett volna felkiáltani: „Ez fantasztikus" – mulatva. Lisa meg kíváncsian. ez már sok.. ez nem mehet így tovább. sőt dúskálva tettetne mindent.... ízes jelenetét. nem szinte vérfertőzés-e?" De méltatlankodó és nekibúsult háborgása nem jutott el a vérfertőzőn ölelkező Carlához és Leóhoz... Lássuk csak. hogy neki mindent szabad – folytatta aztán. „Ez a vég – gondolta. „Dühöt.. amelyekkel a szomorú eseményt fogadnia kellett volna. de közben nevetségesen feszítve is.. megvetést. de amikor kis híján már kibuggyantak belőle a kérdések. akik miatt leginkább érinthette volna az esemény. gyűlöletet – kavargott Michele fejében lázasan –. hogy jól megadta. hogy fordít rajta egyet. Leót – felelte Lisa. – szakadt ki belőle.. haragot. a szőnyegen egymás mellett nyugodott Lisa két lábfeje. a húgomról. elhatározta.. Leó véres mohósága. szája a száján. – Összeölelkezve – ismételte az asszony kegyetlenül. s egyik sem azt a személyt jelképezve. holt szellemét a leggorombább inger sem tudta életre villanyozni. hogy valami nagyot mondott. Ez a hangulat csak néhány másodpercig uralkodott rajta. minthogy Lisa előrehajolva leste őt. de azzal a mereven révült tekintettel. összeölelkezve.. felingerülve a fiú értetlenségén. szeretetet.. Lisa összeölelkezve látta azzal az emberrel. s kuporgatás nélkül... összeölelkezve. s a szélein már erősen megkopott. hogy felrázza. valóban lemondott örökre az élet önként fakadó. őszinteségének e végső. a két ölelkező alak úgy jelent meg előtte. Rápillantott az asszonyra. úgy mondhatni.. gyűlöletet. a világ minden gazdagságát cserébe egy szemernyi őszinte gyűlöletért. Carla Leó ölében. – Nem – mondta.. Felháborodást nem érzett.. az anyám szeretőjével.. akinek tekintete s egész testtartása elárulta. mint a hibásan csiszolt üveg.

... ennyi az egész. és a leggyűlöletesebb. eltekintve attól. most már egyre jobban beletalálta magát a szerepébe. hogy mint kéne alakoskodnia. De nem. csak megtetszett neki. a szürke ég nedves. mint egy megfakult. engedte. hogy nem szereti. de nagyon hűvösen fogok beszélni vele – válaszolta a fiú... ezt se megérteni nem lehet. ha nem is mentené. ő nem tehet semmiről. csak érzékiség. s az ablakhoz lépett.. hogy letérdelve Lisa elé. s az asszonyt –. – Mikor.. nem számít nekem senki semmit. és el akar szórakozni vele.. mint a szeretett nő elé szokás. – A fiú elfordult.... semmi. Michele.. erkélyek. És ahogy már mondtam: hagyján.. összemorcolt szemekkel bámult maga elé. akit a húga becsületében gyalázott meg az anyja szeretője (az erénynek ez az ismerős szótára nevetségesen csengett a fülébe. míg azon törte a fejét. amilyenben ő van Carlával. padlásablakok. Mármost. kedvesnek találta.. csak elítélni. De itt nincs szerelem. megállt és ránézett. legvisszataszítóbb fajta álnokság. én vagyok a fivér. sürgetően vágyakozva rá. Lisa meglepett pillantással hirtelen végigmérte alulról felfelé: – És mit fogsz neki mondani? – folytatta... amilyet csak magára tudott erőltetni: – Mit fogok csinálni? Mit fogok csinálni? – hadarta sebesen. az Leó álnoksága.. s méghozzá olyan helyzetben teszi. ha elragadták volna az érzései. – Ami Carlát illeti – fejezte be kis szünet után –.gondolta. mély lendülettel ejtette ki. Lisa mozdulatlanul. Hagyján. legszívesebben abbahagyta volna a komédiát. – Lisa megint rávetette a szemét. meggyújtotta. hogy mindenképpen hitványság egy fiatal lány tapasztalatlanságával visszaélni.Lisa. az aljassága.. az. – Felvett az asztalról egy cigarettát. Lisa a magasföldszinten lakott. amelyik tiszta. mint aki jövendőjébe lát. nem is vallana rá... sőt ma... és mindannyiunkkal szemben.. hogy az álnokság csúf vétek. se menteni. hogy maga is elbámult rajta.. amelyet az ablak hibás üvege némelyütt elcsurgatott. de legalább részben megmagyarázná a dolgot. – Mit fogsz csinálni?. hogy nem tréfálok. – De ami a legundorítóbb – folytatta. hogy az az ember megzavarja a fejét. – Úgy rémlett. megvallja neki a teljes igazságot: .. olyan hideglelős pillantással... holnap. s az utolsó szavakat olyan különös. elmenni ahhoz a csirkefogóhoz. ő is... Lisa elhűl ekkora indulat láttán: – Mikor – kérdezte éles pillantással tekintve rá a szájában lógó cigaretta füstje közül. én nem vagyok őszinte: nem számít nekem semmit a húgom. ügyetlenül mázolt díszlet. mintha valami avítt szöveget hallana). tetők. eszményi érzéseket színlel.. és meg fogja érteni. de a folytatás már egyre magabiztosabban ment. ha a szenvedély vitte volna rá. – Ocsmány... a város fölé sűrű. de mivel a ház egy kis halomfélén állt. aki ezt hideg fővel.. s meglendítette a kezét. a szükségszerű és természetes viselkedést várta el tőle.. mit csináljak?" De Lisa nem volt a szeretett nő." De fáradt szomorúsága egyre nőtt. – Egypár szó. „De hülye vagyok" – gondolta a fiú... ha igazán beleszeretett volna a húgomba. ha kell. párkányok látképét. nincs szenvedély. és meggyőzze magát.. – Világos.. most rögtön.. – Akadozva kezdte. szétkent. Lisa. az ablakból háztetők tág panorámája bomlott ki a szem előtt.... Csend. el is lehet vetni a súlykot. háromszorosan alávaló az az ember. távolabb a házakból feláramló füst összemosódott a felhőkkel. és nem értette volna meg.. fakó sárgásbarna színbe vonta a kémények... úgy nézett ki. s ebben a ködrétegben a . amely a leghűbben jellemezhetné Leó viselkedését – disznóbb már nem is lehetne... hogy belemelegedjék. – Ó! nagyon. egyre fel-alá járva –. a nap eltűnt... valami erősebbet kell mondani.. ez még. valami keményebbet kell találni. nincs vonzódás. Ennél – keresgélte a kifejezést. mint mindenki más.. hogy mit kell tennem. és megmarkolászni a torkát. szürke felhőtakaró ereszkedett le mélyen... két kezébe támasztott fejjel ült a kereveten. biztos vagyok benne.. – kérdezte az asszony.. és a fiút nézte: – Nem kétséges – szólalt meg végre lanyhán helyeselve –.

– Visszaakasztotta a kagylót. kétkedőn fordulva Michele felé. majd újrakezd te. A telefon csengője felberregett. összetömörült. és megfordult: – Velem ne gondolj – mondta az előbbi. lenyűgözte a sok háztető. Milyen úrral?.. és átölelte a derekát: – Nohát – kérdezte behízelgő. Lisa lábujjhegyre emelkedve torokhangon kiabált: – Hallóóó.... keskenyebbnek tetszett. a telefon a szalonajtó mellé volt felerősítve embermagasságban. s szeme elé emelte karóráját: – Négy – felelte. alatta ott volt a telefonkönyv is.. s tovább tárcsázott. mire álmosan pilledt. melybe kétoldalt belefalt a homály. először vette észre most... s megláthatnám.. – Egymásra néztek. és Lisa. s a falnak támaszkodott. – nem kéne már indulnom Leóhoz? Lisa késlekedő lustasággal éledt fel mozdulatlanságából. megyek – mondogatta. – Hány óra van? – kérdezte hirtelen. s egy percig fülelve várt. A fiú gyerekesen megfontolt mozdulattal felemelte a kezét. báva szemmel figyelte mindezt. „Színlelni – gondolta leforrázva –. megátalkodott kételyt. – Felállt. a pirosas téglák közt fűcsomók nőttek.. de színlelnem kell." A „színlelni" és „aludni" közt nem volt semmiféle kapocs. nohát. Michele nézte a tájat. figyelmesen vizsgálva a fiút –. – Rájuk már gondoltam – felelte Michele megzavarodva..háztetők szabálytalan vonulata s a kéményrengeteg elvesztette távlatait. Michele a folyosót nézte: két szekrény. Lisa nyilvánvalóan kételkedik felháborodásának őszinteségében. Lisa háttal fordult feléje. Lisa bemondta a számot.. csípője. hallóóó. távolról sem – felelte Lisa." Anélkül. Merumeci úrral?. – A húgodra gondolj inkább. hogy tudta volna mit tesz. Lisa felkattintotta a villanyt. megborzongott. az asszony mellé lépett. – Kivel?. s végigsimította ajkát a nyakszirtjén –. még valószínűleg ott találod. minek úgy sietni.. mérlegelő tekintetével.. de elengedte az asszonyt. – Hát akkor menj – szólalt meg kisvártatva az asszony. Ó! pardon. odament hozzá.. otthon van-e. „Ha felemelhetném őket – gondolta –. nedves térben. – Nem. csak színlelni. ha telefonálnál. itt vagyok Lisa lakásában a folyosón. s ő követte percnyi útján a tekintetével. megfordult. és nem tudott tőle elszakadni. aludni szeretnék. – Még kételkedsz benne? – vágott vissza a fiú határozottan. s gyanakodva fürkészte Lisát. hamis hangon. mit tegyen. s megforgatta néhányszor a tárcsát: – De aztán elmégy? – kérdezte. s a távoli. megjelent előtte a színehagyott nappali.. Az ablak alatt.. egybefolyt. mozdulatlanul a mállott kereveten. ami a házakban történik odabent. a mozdulat talán azt jelentette: lassan... még mindig haragszol rám? – A telefonban megszólalt egy hang. hogy megtudd. . – Ha most elindulsz. „Lám.. – mondogatta magában – színlelni kell.. végig a sötét falakon. de talán jobb lenne – folytatta –. hogy meggyőzze? Az asszony már beszélt: – Kivel? – kérdezte." Egy fekete macska talpalt át sietve két padlásablak között.. mint a ránehezedő halálos fáradtság igéje. elnémult. lába egyenesebbnek. két szék. s az ajtóhoz indult... igen.. a második szó magától merült fel benne.. Lisa sietve fellapozta. de az asszony szemében mégis látni vélte a csúfondáros. valami üres könyvállványféle. „Esni fog" – gondolta szétnézve a szürke égen. de meddig?" Ez a második pillantás világosan beszélt. meg Leóra.. egy percre sem hagyhatom el magam. „Színlelni – gondolta.... mint odaát a nappaliban. sárgás fénnyel átitatott blúza alatt most még duzzadóbban sej lett át az alsóruha két pántja közé szorított rózsásfehér háta. és megfordult: – Otthon van – mondta szárazon. tévedtem..... sárgás fény csordult le az alacsony mennyezetről. töprengem.. – Nem hisz nekem – gondolta Michele. s erejét megfeszítve belekapaszkodott az álságos valóba – szeretnék. megmoccant: – Megyek.. A folyosón teljes volt a sötétség.. megfordult.

Mond néha az ember ilyesmit. – Tényleg nem hiszem – felelte az asszony egyszerűen.. Megint csend lett. hogy az utolsó kétséget is elfojtsa magában –.. hogy képes lennék megölni Leót? – nyakaskodott. engem személy szerint nem érdekel. hogy mondom?.. De Michelének nemigen akaródzott mennie. holnap visszajövök. „Ahogy mondom – gondolta Michele.. hogy azt mondjam: megölök valakit?" A függöny lehullott. – És ha – kérdezte Michele – tettekkel bizonyítanám? – Miféle tettekkel? Michele újra gondolkodóba esett: Lisa szeme most valami bizonytalan dölyffel fordult feléje. keserű mosollyal. hogy maga is tudta volna: megöli Leót.. hogy gondolatai.. amit mondott.. már felmérte a fiú nyugodt arcát. hogy mégy-e vagy sem. és beszámolok.. és le vagyok sújtva.. nem mintha keresztül akarta volna vinni.. megölném Leót? – Ha megölnéd?. aztán. különben is. viszontlátásra holnap. szemét.. csend volt.. mint valami olyasmire.. – És ha megölném? – ismételte a fiú a lépcsőfordulóról.. amoly meggyőzhetné az asszonyt őszinteségéről. mint lelépni: – Szóval nem hiszed. megszorítva az asszony feléje nyújtott kezét –. és máris látni. dühösen. – Biztos vagyok benne – mondta végül.. nem maradt más hátra.. nem túl könnyedén ugyan... hogy nem fogod megtenni. szegény Michelém – felelte végül felvidulva és részvéttel –. nem engednélek el innen csak úgy. tehetsz úgy is. akkor elhinném – felelte Lisa mélységesen hitetlen mosollyal.. senki sem fog nekem . s most esküdözni szeretett volna. ha komolyan mondtad volna. ahogy mondod. mondtam már neked: csak a szemedbe kell nézni. meggyőzni Lisát. ágálni. – Kinyitotta az ajtót. amelyben nem volt harag. és mindjárt tudja az ember. Az előszobában Lisa felsegítette rá a kabátját. és kezet nyújtott: – Igyekezz – tette hozzá –. különben majd még a színét se láthatod Leónak. Lisa azonban már felderült.. – Akkor igen. hanem mert jelentős fordulatot várt tőle az asszony hangulatában : – És akkor se hinnéd – tette fel tehát a kérdést nyugodtan –. – És miért nem? – Csak. a fiú. – Lisában először a rémület mozdult meg.. ha megölném. érezte. – mosolyodott el gúnyosan – de csak látni kell. miféle tettekkel?" – kérdezte ő is magában. A tetőablakokból fehér fény szitáit a lépcsőházra. Megtetszett neki az ötlet. hogy eszed ágában sincs. ha teszem azt. hogy nem tud olyan cselekedetre hivatkozni. „Senki sem hisz nekem – gondolta nekiindulva a lépcsőnek –. hogy nem hiszed.. habozott. hogy gyűlölöm Leót. az ajtó már bezárult. amit már régóta keresett. az ajtó becsukódott.– De ha nem akarsz. Csend. Van annak valami külön módja.. Csend. – Akkor igen.. Félelem lebegte körül a gondolatra. s kezébe adta kalapját: – Hát akkor – szólalt meg a fiú –... szavai hatásával elégedetten. az asszony felkacagott. Egyébiránt – folytatta.. váratlanul rábukkant. de semmiképpen sem rémülten: – Nem én. a komédia csütörtököt mondott. de amíg a szóból tett lesz. mint egy refrént. nagy szavakat ejteni: egyszóval. amiért ennyire elrontotta a hatást –. anélkül.. Lisáról ellenségére tértek át. mintha nem tudnál semmit. hogy Lisa egyetlen szót sem hitt abból.. XV. hát nem mégy – mondta az asszony ridegen –... – Jól van. elmosolyodott: – Igenis.. „Tényleg.

lépteinek katonás ütemére képtelen mondattöredékek lejtettek üres fejében: „Gyerünk. . utca hosszat sehol se fény. lassú tűzön megsütjük. túltengő indulat rohanta meg: „Á! hát nem hiszed... egy-egy kisiparos üzlete tünedezett fel ritkásan." Valóban úgy hitte.. Leócskát." Felnézett. én vagyok az első. a falnak támaszkodva." A kapuban észrevette. ilyen nyugodtan arcába vágni ellenségének ezeket a szavakat. – hadarta magában sebesen –. szeme sem bírta végig s minden oldaláról belátni életének e panorámáját.. viharváró szomj... „Lássuk csak – tűnődött –. annak nem bírt nyomára jönni. egy ácsműhelyt... ti szegények. te vagy az erősebb. Leó.. látott egy virágüzletet. hadd puffantom le. anyám.. Leó. Gondolkodni próbált. hiányzik belőlem a hit és az őszinteség. „Magam vagyok az. kőből vésett égbolt súlyosult a görbe tetőkre. mindannyian hibásak voltak. te is. csak epedt. fejét hátraszegte: „Ti szegények. nem egyebek. mintha látta volna őket.. Élettelen házak álltak a néma platánok között a mozdulatlan levegőben. micsoda kár... a kérdésnek két oldala van. szánalmasak.. mindenkinek volt benne része: de hogy hol kezdődött. szorongó feszültség tartotta fogva. rendszert teremteni. hogy meg tudnám ölni Leót. „Nem – gondolta újra elégedetlenül –. ami magabiztossággal ruházta fel egész alakját. „Senki sem hisz nekem – gondolta." Ajkán hideg. s bármennyire igyekezett is.. s megfogja a kezét. de tehetett róla Carla is. „Különösen te vagy szánalomra méltó. merev járásával.. könnyű részegség borította el.... ziláltan.. te is.. könnyű.. véhége a szép életnek" – valamelyik közismert... azt hiszed. újra feltűnt előtte Lisa gúnyos arca az ajtónyílásban. szerencsétlen alakok vagytok.. sietve lépdelt. azt a kis Leócskát.. s rögtön utána -: Carla odaadta magát Leónak". egy belső és egy külső. hogy közönyös vagyok.. hogy mint a bábjátékos. Nyomorúságának alkotói." Tovább lépkedett lefelé. meglátjátok.. lássuk csak.. bús nóta dallamára.. Carla elcsábítása. se árnyék. anyja. markában tarthassa a bábuk zsinórját. és kilépett a kapun. De amikor megkísérelte egybefogni a fejében kavargó képeket. én tehetek róla." Szerette volna így. gyerünk együtt. aztán megsütjük. ilyen ragyogó jövővel. ott a lépcsőfordulón. nem bírta eloszlatni elméjének szomorú zűrzavarát... mintha végig akart volna tekinteni a kérdésnek e két oldalán. Leó.. egy borbélyüzletet... most aztán jól néztek ki. már újra idelent járt a földön. amelyre nem tudok hogyan válaszolni. ezzel a szép karrierrel. összeterelni és hatalmába keríteni a tényeket. „Szerencsétlen alakok vagytok – gondolta –. minek is annyit veszkölődni.." Dalolni lett volna kedve: „Véhége.. a csatába masírozó katona pattogó.. hogy kalapját még mindig a kezében tartogatja. miért tetted ezt?" És az anyja is. „Carla – szerette volna kérdezni –.. és ha megölném?" Erőteljes léptekkel... hirtelen felhasadó fényben villantak meg előtte. hogy hidegen. s ez az apró szórakozottság elég volt hozzá.. Lisa hitetlensége.. te. Szegényes mellékutcán haladt. akkor elfúlva kapkodott lélegzet után: erőtlen gondolatai nem bírták befogni a kusza valót. kétségbeesett mosollyal maga elé meredt: „Hát véged neked is." Vagy pedig: „A Leót.. egy mindenféle-fajta névjegyekkel kirakott nyomdát. öljük meg Leót.. a külső pedig ez a sor esemény. félmeztelenül a szeretője karjában. hogy látja Leót.. valamennyien. hogy romba döntse fölényét. amely halotti koszorúkat kínált. ha! ha! szegény Leó.. nem tudok lelkesedve élni.. egyenként. nyomorúságos kirakatokkal. amelybe belekeveredett.. mi lesz itt mindjárt. a nevetséges féltékenységeddel.. elfogulatlanul tekintse át a szövevényt.. nem hiszed. s megalázottságot érzett. mint viharos éjszakán csapkodó villámok fényében egy táj foszlányai. ha rá akarta erőltetni magát.." Lassan lelépdelt néhány fokon. mint egy kiskutyuskát.. aki megsiratlak.. derekas iramban járt. „Most pedig gyerünk Leóhoz" – gondolta Michele. vagy még jobban elkomorodva Carlát látta. s mindkét oldal egyformán elviselhetetlen.. ellenállhatatlan határozottsággal. és mi volt az eredendő ok. én magam vagyok a szerencsétlen alak" – gondolta. a belső. de mit tegyünk? Neked is véged. te bizony.hinni soha. kimondhatatlan düh és aggodalom fogta el. fejébe csapta kalapját. a győzedelmes pózaiddal.... Lisa.

és lenyomja a ravaszt. sovány. de könnyeket sehol. Felnézett: a kicsiny. most egyenként kirakott elé az üveglapra egy sor különböző fajtájú revolvert. hanem most nem ment tovább. hetven. fémes zaj. elhaladtában bepillantott az üres bejárat alá. s ahogy letette őket. hogy a golyó eltalálja valahol. lassacskán ballagott. és a borbély. Egy üzlet előtt megállt. s csak utána következett az ajtó. káprázat lett volna? Befordult egy szélesebb utcába.. egy. felmegy a lépcsőn. A kereskedő. kiér az útra. ajtaja küszöbén egy mocskos kezeslábasba öltözött férfi egy bicikli kerekét szerelte le. feje hátranyaklik. és mindennek vége lesz. amott is. a borbély majd gondosan megborotvál. hogy melyik részen. feketék meg pohosak és csillogók. mozdulatait kötetlennek érezte. valami géppisztolyfélét bámulva. voltak köztük laposak. még egyet lépett előre: s ekkor feltűnt a fehérrel mázolt felirat: Fegyverek. a másik forgódobos. keze görcsösen markolja a szőnyeget. és kiment. meleg volt. aztán. s utána átvág a téren. ha ezen végigmegy. A nagyjával tehát már elkészült. volt köztük egyszerű és sima meg bonyolult fajta is. lepillantott. végül átvette a csomagot.. Először nem vehette ki. fáradt.. két. kirakatokat bámulva. amelyek a járda kövein azonban nem hagytak nyomot. mély kapubolttal. rugalmasan meghajoltak az ég hulló könnyeinek útjában. „Gyerünk Leóhoz" – ismételte el magában. míg leszámolta a bankjegyeket a pultra. s megmarkolta a fegyver agyát. a hatemeletes házak eltorzultak. így oldalról. „Éppen hogy kifutja a pénzemből" – gondolta.. semmi nesz. hörög. itt van minden. – Elő a pénztárcát. mindegy. kezében a fegyverrel várakozik. kezét mozdulatlanná merevítette. igen. de most nagyon megijedt. lassú mozgású. elég széles a célpont.. keze ráfonódott a revolver agyára. hideg érintés. s egy állványon barna háttér előtt egy sor vadászpuska. a cső.. a másikban kutyáknak való nyakörvek. amott meg bekattintva.. hogy miféle üzlet az.. igen. vége. nyugodalmas arcot öltött. A mozdulatlan.. kétszázötven. újabb bolthelyiség sejlett fel előtte: a feléje eső oldalon a kirakat volt. terebélyes. összemosta a tárgyakat. ami a falon lógott: agyát higgadtnak. „Itt meg veszek egy revolvert" – gondolta. kilencvenöt. az üveg csillogása. vigyázva szétfejtette a papírburkot. komótosan térült-fordult a pult és a polcok között. igen. ahol Leó lakik. Leó ott fekszik a földön. Leó számára. deres fejű. az egyiken puskák álltak tartójukban. tessék Leó. – Egy revolvert szeretnék – mondta emelt hangon.. amelybe sörétszemek voltak beütve nagyságrendben. szürke tér most mintha ingó könnycseppekben futott volna szét olykor. lehajol. Michele?" „Ez" – feleli ő. aztán sarkon fordult és belépett. zsebre vágta. s ujjaival óvatosan.„Tessék – gondolta –. hogy történik majd az egész. belép a szobába. hogy a fegyverkereskedő meg találja neszelni szándékát. kolostorra emlékeztető. hideg. emitt egy csomó legyező alakban kinyitva hevert. három lövés. s határozott mozdulattal rámutatott a legolcsóbb fegyverre: – Ezt – mondta nyugodt hangon – és töltényeket. mint aki csak lézeng. Fogát összeszorította. szemét lesütötte. kifejezéstelen tekintetű ember. amit hasassá dagasztott a sokféle penge. végre Leó megkérdi: „Mi az. a boltos alakjából csak fekete ruhába bújtatott törzsét látta. mint a nap a planétáival. és ő megcélozhatja a fejét.. sárgás köpéseket látott itt is. a ravasz. aztán veszek egy szép koszorút. az utca sarkán valamiféle javítóműhely volt. kopogó hangon megmondta az árukat is: száz. az embereket. a pultnak támaszkodva. a revolver húzta a zsebét. tétován megállt a kapu előtt. odább a pulton egy falemezt pillantott meg. egy könnyű mozdulat. az első lövésnél csak az a fontos. a rovátkolás. az előbbi fajta önműködő. különös. szinte látta is. a pult üveglapja alatt egy sereg csillogó bicskát látott egy vöröses alátéten kiterítve. zömökén.. moziplakátokat. s ő . Leó akkor elesik. sötét bolthelyiség falait üveges állványok borították." Az ácsműhely után egy szigorú külsejű épület következett. rátűzöm a névjegyemet. ami neked kell: először megrendelem ezt a pompás koporsót. megvonaglottak. sietségre nincs ok. amely mestersége sajátos mozgásával. „Leóhoz az illenék ott" – gondolta Michele kajánul egy lehajtható agyú mordályt.

s egyszerűen odamegy hozzá. egyre sűrűbben.. kicsi. adatfelvétel. Pedig ugyanilyen könnyen mondhattam volna neki azt is: »Gratulálok. hogy ismét a zsúfolt törvényszéki teremben áll fegyveres őrök közt. ahogy valami idomtalan lényre szokás. lármásán. a „serény" rendőrfelügyelőről. a szobáról. a poros törvényszéki padhoz. vagy átcserélik térdükön fáradt lábukat. ahol a hullát megtalálták. járművek suhannak. egyszer már volt ott egy lopást feljelenteni. dörej. a tárgyalás napján zsúfolásig telik a törvényszéki terem. aki letartóztatta. elmerülten figyelik minden egyes szavát.. rendőrök. szórakozott aggastyán. fekete tógája a sarkát veri. az mintha lassan-lassan közelebb kerülne. a húgom igazán szép kislány. továbbment. ahol a meggyilkolt férfi kifogástalan ruhájában. tartóztasson le. ahol az ember fel szokta adni magát?)." Kérlelhetetlen verdikt. a legsúlyosabban elítéllek. mint a templomhajókon végighömpölygő zajok. azt hiszi. az értetlenül bámul rá. valami semmiség miatt. szigor nélkül tekintve rá fehér szemöldökének eresze alól. minden szem őrá szegeződik. mintha valami szörnyeteg rendellenességet kéne rejtegetnie alatta.. a légy zümmögését is meg lehetne hallani. az írópult.. végül széktologatás zaja hangzik fel. hatalmas lábakkal. az üres székek fonnyadt levegőjében. de elítéllek az őszinteség és hit hiánya miatt. hogy a lábszárai összezsugorodtak. ahogy a tintahal veszi körül magát váladékának sötétségével. van valami mondanivalója?" A megszólításra feláll. Elfordult a kirakattól.. keres egy rendőrt (hol vannak azok az őrszobák. az első sorban elegáns hölgyek ülnek.. kifordult szeme felpillant rá: ekkor elsüti a fegyvert." Csend. jóakaró arccal: „Ó. a szórakozott bíró színe előtt. az megfordul.« Ez az én valódi bűnöm. ki az utcára. S amint megvallja az öreg bírónak az őszinteség. ezekre a szavakra megbolydul körülötte a tömeg. őszintén. mint a színházban. jelenés. álom az álomban. ez is olyanféleképpen mehet. apró kis emberke. ő megismétli: „Megöltem egy embert. odamegy valamelyikhez az egyik útkereszteződés közepén. el ebből a kis szobából. egyszerre észreveszi. mit tett. ahol a gyilkosság történt. hideg fővel. tömeg. nem veri bilincsbe. belép a bíró. szinte látja: higgadt. kitárt karokkal hever a padlón az ablakok fehér tekintetének tüzében. a hölgyek a közönség sorai közt kényelmesen ülve. valami tudakozódni kívánó járókelő. aztán vád alá helyezik.. aláereszkednék hozzá. megigazgatják makrancos haj fürtjeiket. lőporfüst. Leó. tartóztasson le". közben hébe-hóba mocorognak. le a lépcsőn. bíró úr.. kövér. a rendőr végre hitetlenkedve." – s az agg lábához veti magát.. fényképek őróla. bíró úr. megöltem egy embert". a bíró leszáll trónjáról.. s könnyedón megérinti a vállát. megöltem Leót. ismerősök. a bíró. nem ragadja galléron. különös érzés. és ő a poros padon. kihűlt szivarfüst éves bűze. ha megtámadják. addig ült talán igazságot osztva a trónján. a szürke terem nesztelenül kiürül: csak ők ketten maradnak a négy fal. s ő elmondja. „Kérem szépen – mondja ő nyugodtan –. ezen persze kis kereszt jelzi majd a helyet. odafent pedig.. forgalom.. a hit hiányát magában. szinte hallja is: „Vádlott.. őszinte indulat nélkül. úgy beszél hozzá. „Feloldalak bűnöd alól – hallja majd egy percnyi csönd után –. Beteges érdeklődés. vétkes vagyok a közöny bűnében. csak elkíséri a legközelebbi őrszobára.pontosan a homloka közepére illeszti a fegyver csövét. a szobácska négy fala közt a meggyilkolt. s amint felemeli a fejét. s ő beszél tovább: „És íme – Így fejezi be végül –. mielőtt rajtaüthetne valamelyik lakó. mint iskolamester a tanítványához.. szomorú valóságával átitatott szavai valami sajátos közeget vonnak köréje. gyűlölet nélkül. s ő beszélni kezd a csendben. közönséges rendőrfelügyelő. hosszú beszámolók. Leó feje megmozdul. most pedig mennie kell.. .. alacsony öregember.. poros hodály. óriási címek. várakozás. valamennyi újság az ő bűntényéről beszél majd. potyás életét. a meggyilkoltról.. értetlenül bekíséri.. vissza se nézve.. s az őszülő hajú. a bíró kíváncsian néz rá.

„Hát akkor nevezzük őrültségnek" – nyomja meg a szót gúnyosan Michele ügyvédje. hogy a férfit valamennyire is szenvedély vezette? Nem. Tisztességes. még meg is tapsolják. hegyesen és bizonytalanul. hogy Leó jóvátette volna ezt az őrültséget azzal. mintha ismerőséhez sietne.. Milyen kapcsolat volt a vádlott és a meggyilkolt között? Baráti. Tudott Michele az anyja viszonyáról? Igen. szóváltás a vád és a védelem között. sőt. tudott. Kire? Mindenkire. hogy az valóban kiforgatta-e őt vagyonából. a tárgyaláson. Miért? Az anya féltékenykedett. hogy a vádlott azt állította a meggyilkoltról. Hogy viselkedett a meggyilkolt szeretőjének otthonában? Mint a ház ura. s egyenesen a bíró felé tart. ápolatlanul. s a kérdésre. . lomposan. hangja fellengzős. hogy a meggyilkoltnak szándékában állt feleségül venni Carlát? Tudomása szerint nem. nem biztos benne. Gyanakodott-e az anya a leányára? Nem.. előadja hamis hangján. hogy felfedje Michele előtt húga viszonyát? A fiú iránti szeretet és a család iránti barátság.. Mi indította rá. nekiszegezik ármányos kérdéseiket. És üzleti? Az is. elmeséli. hogy s mint fedezte fel Leó és Carla viszonyát. Tudott-e a lány az anyja viszonyáról? Igen. neki gyakran el is mondta. És miért nem hitt neki? Mert nem olyan hangon mondta. általában szigorúan elítélték. akik úgy vetik magukat erre a prédára. mély gyászban. vállát verő copfokkal. az elnök erélyesen rendre inti őket. Egy utolsó kérdés: hitte volna valaha.. Hogy viselkedett a meggyilkolt odáig Carlával szemben? Mint egy apa: látta kislánynak. És Carlát? Őt sem. És Carla elcsábításáról mit tud? Hogy őrültség volt. Mióta tartott viszonya az anyával? Tizenöt éve. ellépdel a tanúk emelvénye előtt. felmagasztalják benne az előbb szenvedő és megalázott. de az vesse rá az első követ. nem.A valóságban másképp folyik majd minden. Igaz-e. a villára adott kölcsön. Igaz-e. tudott. És hogy a két szerető közt gyakori volt az összezördülés? Igen. vallomásában terjengősen elkalandozik. hogy megöli Leót. kifestve. Hiszi-e. Miféle üzlet volt az? Nem emlékszik pontosan. hogy a fiú képes efféle bűntényt elkövetni? Nem. hogy szeretője tisztán apai érzelmekkel viseltetik a lány iránt. hogy a meggyilkolt nem titkolta a gyermekek előtt viszonyát az anyjukkal? Igaz. végre is újra vall a szoros vonzalomról. Hanem hogy mondta? Nyugodtan. Éváig. mély megdöbbenés. majd bosszúálló fiú és fivér alakját. jóravaló fiatal lány hírében állt-e Carla. Miért? Mert túl gyenge. álcának ható fekete fátylakat. színpadias mozdulatai folytonosan lobogtatják fekete fátylait. s hogy ő nem hitt neki. de úgy rémlik. És a lányával? Tudomása szerint néhány napja. a sűrű. meztelen lábszárral. nemmel felel. hogy feleségül veszi Carlát? Tétovázás. neves ügyvédet kérnek fel védelmére. mint megannyi hegyes fogú cápa a lágy húsú bálnára. hogy az tönkreteszi őket? Igaz. s amikor a védelem képviselői.. aki sohasem követett el őrültségeket. szinte tréfálkozva. visszamegy Ádámig. vagy nem? Nem.. aztán felvonulnak a tanúk: jön Lisa. amely a meggyilkolthoz fűzte. úgy lehet. miképp adott Michele hangot szándékának. Gondolja-e. És gondolja-e. Jön az anyja is.

mert már egy idő óta feltűnt neki. a lány megfogódzik a korlátban. Az öreg bíró szigor nélkül néz rá. És hogy viselkedett akkor a meggyilkolt? Atyaian. s nem a lányára? Igen. sápadt. a hallgatóság kíváncsiskodik. a kihallgatás folytatódik. világos színű kis kalappal. igaz. hogy ürítsék ki a termet. ahogy őrá is nézett. hogy magától cselekedjék. S azzal is vádolta. hogy férjhez adja Carlát. ő csinált mindent. mindenesetre elegáns. túl gyenge lett volna arra. mindig így szokott lenni.Szenzáció: és ő hajlandó lett volna elfogadni ezt a helyzetet. dajna – kiabálja tele tüdőből –. Szenzáció: „Úgy tűnik – jegyzi meg Michele ügyvédje –. de Leó már gondolt erre. s zárt ajtók mögött folytassák a tárgyalást. És Michele? Michele egy szegény. a közönség lázas kíváncsiságától követve jön előre. az elnök figyelmezteti. felelőtlen gyerek. asszonyos. Derültség. talán ki is van festve. az elnök megfenyegeti a hallgatóságot. hogy az utóbbi időben bizalmas kapcsolat szövődött közte és a meggyilkolt között? Igen." Újabb szóváltás. hogy Leó a zálogkölcsönt kihasználva ki akarja fosztani őket. a terem lassan kiürül. az elnök azonban rövid tanácskozás után elrendeli. hogy Lisa udvarol a férfinak. az emberi gyengeség. nem félénken. a legteljesebb egyetértés fűzte össze őket. vállán szőrmestóla. És az igaz. kissé lefogyott. Utolsónak Carla jön élete három női szereplője közül. minden oka megvan rá. dajna és gyilkos. ő uszította Michelét. eszköz Lisa kezében. De Lisa tanú másképpen nyilatkozott? Természetes. hogy senki sem menekülhetett meg tőle. világos ruhácska lesz rajta. hogy meg akarja rágalmazni az elhunyt emlékét. Igaz-e. férfiúi fölénnyel. És miért tette ezt Michele? Mert tévesen azt gondolta. de hát tudjuk. a saját maga és a lánya szeretőjét? Hökkent zavar. Igaz-e. ő bujtotta fel a bűntényre. hogy a meggyilkolt szándékozott valamennyi hozományt adni a lánynak? Igaz. És helyesen tette-e szerinte a meggyilkolt. megtűrni házában ezt a férfit." És mikor? Őelőtte. . sikamlós részletekre les. lassan beszél. színes folt az igazságszolgáltatás szürke és fekete kellékei között. És hogy Michele egy hamutartót vágott Leóhoz? Igen. Milyen oka? Ó! csak egy. egy gyalázatos. a tömeg csalódottan felmorajlik. Carla ott áll. Igen. délelőtt van. hogy mérsékelje a szavait. füttyök hangzanak. a vállán. hogy gyakran tört ki veszekedés közte és a meggyilkolt között? Nem. Az előkészítő tárgyaláson azzal vádolta Lisát. s nem is merészen. a közönség őneki fogja pártját. az izgalom a tetőfokra hág. világos harisnyával. az egy szemérmetlen dajna. egyedül. hogy az utóbbi időkben heves összetűzésekre került sor Michele és a meggyilkolt között? Igen. igaz. Igaz-e. hogy szeretője elhidegülése miatt Lisára gyanakodott. Ironikus megjegyzések. Megütközés. de az kiadós: a szeretője volt. és el is határozta. meg aztán talán nem is csak egyedül a meggyilkolt volt vétkes a dologban. Újfent rendreutasítják. hogy meg akarta rontani Michelét? Hogyne. hogy kiürítteti a termet. És mi vitte volna erre Lisát? Féltékenység és irigység. Egyszóval őszerinte Lisa a főbűnös? Persze. nem. hogy ő volt a bűntett felbujtója – és most? Most megismétli a vádat. hogy elcsábította a lányát? Nem. „És cserében – veti közbe a védőügyvéd – előre biztosította magának a jus prímae noctis-t. Igaz-e. füttyök a tömegben. az anya felzúdul. de őt találta.

amikor neki tetszik. Hogyan? Becsmérlőn. hogyléte felől érdeklődik. s ő járásának vigyázó. Miért? Csak. méltóság nélküli gyászában már felrémlett előtte. meglátta őket egy tükörben. hogy tönkreteszi magát. tisztában volt. és átölelve tartotta? Igen. amely anyja cafrangos. hogy a meggyilkolt azt ajánlotta neki. félig esdeldő. s Carla továbbmegy. És miért? Csak.Tudott az anyja viszonyáról? Hogyne. hogy az anyja meglepheti? Nem. hogy előzőleg összetűzések lettek volna a meggyilkolt és Michele között? Igen. nem igaz. egyszer. és férjhez adni: igaz ez? Nem. Miért? Mert azt tartotta. s lassanként valami ajzott bizalmasság alakult ki köztük. Hogy viselkedett a meggyilkolt ővele szemben: mint akit érzések hajtanak. Carla is kimegy. hogy Michele kifogást fog emelni a terve ellen? Nem. a meggyilkolt egy este azzal fenyegette Michelét. Hatalmas beszédet mond. Nem gondolta-e a meggyilkolt. félig megindult tekintettel. anyja és szeretője most eltűnik. és hívta. hagyja el a családját. Tud-e arról. ahol ő akkor látogathatja. mindamellett. aztán kezet szorítanak. egész alakjának vonásaiban egy új életet lát megjelenni. hogy menjen fel hozzá. ha összeáll azzal az emberrel? Nem. Anyja szerint a meggyilkoltnak. hogy Lisa egy bál utáni estén meglepte őt az előcsarnokban. néhány nap múlva az államügyész szólal fel. Beszélt-e neki a meggyilkolt az anyjáról? Igen. Tisztában volt-e azzal. mindennap. hogy üdvözölje. Hogyhogy kicsi kora óta? Igen. húga. már kicsi kora óta. Nem gondolta meg. S mindeme tényeknek tudatában mégis odaadta magát neki? Hát. nem szerette. miután a lehető legkomolyabb színekkel ecsetelte a romlott és romlasztó környezetet. És ő felment? Igen. másnap. s unatkozva olvasgatott. még kisgyerek korában. buta. amint ölelkeztek. amelyben a bűntény lejátszódott. Honnan tudja? Onnan. amely azonban az anyját találta. megy mindegyik a maga útján. hogy viszonyt kezdett vele. És felment hozzá megint? Igen. szándékában volt őt hozománnyal ellátni. komolyan. hogy meghúzza a fülét. Ezek szerint nem szerette a meggyilkoltat? Nem. lehetséges. Életének három női szereplője. Titkolta előtte az anyja viszonyát a meggyilkolttal? Nem. Mi történt köztük ennek a találkozásnak alkalmából? Minden. Milyennek mutatkozott Michele családi ügyekben? Közönyösnek és gyengének. hogy Michelének egy kis pénzzel könnyen betömheti a száját. amint szeretője ölében ült. óvakodó szerénységében. szinte látta: feszengve. Nyilvánította-e valaha előtte Michele gyilkos szándékát Leó irányában? Soha. és már nem szereti. de előbb odalép hozzá. elismeri ugyan. Nem félt akkor. sőt bizalmába avatta. és költözzék külön egy kis lakásba. Milyen módon mutatta ki a férfi szenvedélyét iránta? Eljött egyszer. És ő elfogadta volna ezt az ajánlatot? Talán. aztán a férfi megcsókolta. . igen. beszédbe elegyedett vele. csípőjének lágy ringatásában. de aztán megnyugodott volna ő is. amikor egyedül volt otthon. a per pedig folyik tovább. És Michele? Michele a fejéhez vágott egy hamutartót. Igaz. rövid ruhácskájában. hogy a meggyilkolt nem tudta. És az anyja? Az anyja először biztosan lármázott volna. magas sarkain tipegve. Mit mondott róla? Hogy öreg. vagy mint egy kéjenc? Mint egy kéjenc. vagy nem akarta őt feleségül venni? Igen.

ahol az lakik. amint habozva megáll a kapuban. és ki beszél majd a vádló után? Az ügyvédje. többször végigrója az utcát. aminek gondolhatnánk. ők ketten pedig. S lám. Lisa könnyű erkölcsű és pletykás nőszemély. hideg. hogy a halálba siet!. A háreme volt ez a . már bent is van ellensége lakásában. amit Lisa mondott. nem a megsértett erkölcs kitörése. fogadd az ítéletet tisztító vezeklésképpen. esküdt uraim. beteges vetélkedés folytán éppen fordítva történt. hanem egy hosszasan érlelt véres terv előkészítése és kivitele. a tanúvallomások bizonysága szerint.. és hetven líráért egy revolvert vásárol. s most már a lányé is lesz. majd az anya szeretője volt – harsogja a szónok –. és a halántékába küldött golyóval hidegen. „Carla – jelenti ki a szónok – azok közé a fiatal lányok közé tartozik. Leó nyerészkedő és vérfertőző. szűzies lény. esküdt uraim. még ott az utcában. az áldozatok.." A szónok itt hosszasan fejtegeti azt a konok. amint a revolverrel zsebében. Hosszan elemzi azt a feltevést. akit mondhatni. ne felejtsék el. de teljes mértékben fenntartja az előre megfontolt szándékkal elkövetett bűntett vádját. s következésképp csábításról sem lehet beszélni a szó valódi értelmében. felindult hangon – akit látott még ártatlan kislánynak. egy fegyverkereskedésbe." „Ki tudja – jutott Michele eszébe –.. amikor még élt. mint akinek sejtelme sincs róla. s helyét az emberek közt még nem jelölte sírhalom. amellyel Michele Leót meggyilkolni törekedett. Szórakozottan elmosolyodott. A kezét nyújtja. Carla és ő. hanem az anya és lánya közt folyó egészségtelen.. a mai romlott idők szerencsétlen teremtménye.. hogy Carla. akár nem. mint a tanúvallomás bizonyítja. Elképedés.. Michele pedig erre vetemedett. akit ölében tartott. s még kevésbé az isteni igazságszolgáltatás folyásába avatkozni. hogy Michele számára Leó halott volt már akkor. most szóra emelkedik ez a lumen. A gyilkosságig közel két óra telt el azóta. akik sohasem voltak ártatlanok: ma eggyel. az derűsen. Michele nem azért megy Leóhoz. s egyenként megrajzolja a per sötét figuráit. miért hiszik az ügyvédek. hogy húga bukásának hírét vette. a kirakatokat bámulva meg-megáll az üzletek előtt. s felszalad a lépcsőn... akik szülői szeretet.. hanem hogy meggyilkolja. „Igen. Esküdt urak – fejezi be végül -: senkinek sincs joga az emberi. Michele tudomást szerez Lisától húga elcsábíttatásáról. éppen ellenkezőleg. mit csinál Michele ez alatt az idő alatt? Alighogy az asszony lakásából kitette a lábát. a lányé.. hogy magyarázatot kérjen. ezután pedig önmagára s véres bosszúterveire hagyatva... „tévedsz. mit család. mit tisztító vezeklés. Leó halálra volt ítélve. beront mint egy őrült.. saját maga. Michele lehajol. barátságosan megy elébe. látják-e. ami után visszatérhetsz családod és a társadalom körébe. akár igaz. mosolyog. a család tagjait: anyja szemérmetlen dajna. s öklével az asztalra sújt –.. tréfásan céloz a lehetőségre.. vallásos és erkölcsi nevelés nélkül nőttek fel. látják-e végül. „Előbb Lisa. hogy megöli a csábítót. saját szennyes vágyai számára nevelt fel. céltalanul bolyong a városban. csillapíthatatlan elszántságot. szeretettel. hogy minden valószínűség szerint nem is Leó környékezte meg a lányt. s rámosolyog. azután megrögzött bűnözőkhöz méltó hidegvérrel becsukja maga után a lakás ajtaját.hogy enyhítő körülmények is forognak fenn. Michele halálra ítélte ellenségét. bár tudta.. komor színekkel ecseteli ő is a környezetet. előre megfontolt szándékkal elkövetett bűntettel állunk szemben. holnap mással. S ekkor Michele lő. majd belép. s elmenőben. ez az új Demoszthenész.. hogy beszédeikben tegezniük illik a vádlottakat. érintetlen. Te pedig. esküdt uraim – kiált fel idáig érve.. vállát verő copfokkal és meztelen lábszárral. mint hajó a viharos tengeren. esküdt uraim. korántsem volt az a tiszta. közöny. egy alkoholista gyermekei („az apák mindig alkoholisták" – gondolta). Michele – kiáltja a vádlotthoz fordulva –. ne felejtsék el ezt. amelyben Leó lakik. közöny. és ítéletét végrehajtotta. közvádló – gondolta csúfolódva –.. – ismétli lobogó. és jelentkezik a rendőrségen. tehát már minden el volt határozva. a férfi összeesik. könyörtelenül végez vele. gyilkos elszántság az ő igazi bűne: nem a túláradó szenvedély." Megrázta a fejét. ez a féktelen. tévedsz. aztán tovább indul. csak közöny"..

itt volnánk" – gondolta. megölni. Leó magáévá tette. a közelben már a mezők terülhetnek el... és meg fogja ölni. meztelenül. senki sem fordult utána..." Futva nyargalt fel két fordulón. és meg fogom ölni..... „Most már – gondolta.. hogy nem fog tudni cselekedni. kövezetlen járda.. mint egy tisztátlan épület köveit... vad félelem járta át. a hetvenhatos. Leó Merumecl. semmi sem lesz az egészből. a pléh névtáblán ez állt: Cav. hogy valóban megöli. nézzük. nesztelenül föléje hajlok. aki kezén egy kisfiút vezetve szembetartott vele. meztelenül a karjaiban. képzelete hiába járt.. amelyet keresett. villák.. hány okom is van gyűlölni Leót... bánva. már szinte hallotta is: „Elítélnék Michelét... kertek . néhány napja még tiszta volt. halálos szédület lett rajta úrrá. azon a mocskos ágyon fekve. végtelen hosszan.. gyorsabban...... hogy észre se vegyem – gondolta –.. meg kell ölni. a ravasz. és idegesen megmarkolta a revolvert. Leót megölni azt jelenti. ha csak rágondolok.. elhatároztam... hogy nem érinthette őket legalább.. szíve dobolt. senki sem nézte meg. a húgom. elbukva. iszonyú. iszonyú.. hetvennyolc. a fegyver agya. és végzek vele".. „Fel kell hevülnöm – gondolta lázasan –.. felháborodni. a második emeleti pihenőn jobbra ott volt ellenségének ajtaja.. a revolver a combját csapdosta. ó... neheztelve –." Kezével végigsimított a nyakán.. „Az ördögbe mindenkivel. nekigerjedt Cicerót lengő üstökével. vadonatúj házak. „Pedig embert ölni megyek" – gondolta. ember alig járt.. ahol Leó lakik. most meg egy ágyban vele.. egy autó. miután halomra gyűjtötte Leó visszaéléseit. némán tűnt fel előtte. változatlan nyugalmát... már a hetvenötösnél tartott. még ti is ellenem fordultok?" Kezét oldalára szorította. zsebébe dugta a kezét..." Továbbment. hogy megölöm. azt hitte. iszonyú. egy cseppet sem hevítette fel. imitt-amott sűrűn beállványozott épületek. s befordult rajta. A jelenet. „Az ördögbe a húgommal" – gondolta kétségbeesetten fedezve fel magában előbbi. a húgom. el fog haladni mellettük.ház. hogy lihegése és szívdobogása lecsendesedjék. mint egy dajnával... a torka kiszáradt. igen. összeesik... ember alig járt.. a járdán megpillantott egy tíz év körüli lánykát. itt a hetvenötös. amiért megbosszulta családjának sértett.. dübörögve ugrált mellében. az övé volt. Jeges. akkor jól menne minden.... az övé volt. akkor igen... „Úgy kéne megölnöm. hogy a test is oly kész legyen. igyekezett erőt venni magán. egyenesen állva várta a zárt ajtó előtt. a nyolcvanhármas szám még odább van." S a szónok. kapzsi kezét még a családi vagyon után is kinyújtotta.. ha nem találnám otthon. romlottságának kényére-kedvére. hirtelen futni kezdett. zsebe mélyén a revolver.. fájdalmasan zihálva. valószínűtlen szavak. az övé volt. lélegzet – gondolta ideges szomorúsággal. mint a lélek? Elszámolt egytől . egy keresztutca. a mellének célozni. a húgom.. takarékoskodás nélkül kieresztett hanggal síkraszáll a vádlott igazáért. mit számítanak az okok.. így.. széttagolva. még gyorsabban.. még üres kertek. de előbb odaért Leó kapujához. hetvenhét.. a házak egymás után siklottak el mellette. s megérintette a revolvert. felnézett egy kapura. kezét a zsebébe süllyesztette... az anyám. mennyi idő kell hozzá.... a húgom. amelynek villámgyorsan kellett volna lezajlania." Szürke volt az ég. Nem csengetett. szív. hogy megnézze a házszámot: s ekkor megrettent saját nyugalmától: „Ha ilyen nyugodt maradok továbbra is – gondolta rémülten –. Megállt egy pillanatra. de ő nem érte be ennyivel. fehéren ragyogó. Lássuk csak. „meg kell ölnöm – gondolta lázasan –.. s már szinte látta is a vörös. felforr a vérem. míg felfelé kaptatott a lépcsőn – az lenne csak szép. a földre zuhan. dühöngeni kell... még levegő után kapkodott. „Ó. a húgom." Megszaporázta lépteit. így. Az utca tényleg az volt. vérét ontja. ennyi az egész.. a húgom.. márpedig nyugodt lélegzettel akart belépni.. hogy abban az utcában jár. én lassan. úgy bánt vele. az asztalt nyomó ökleivel.. tüdeje erőlködve feszült meg.. kitörli az élők sorából. sárba tiport becsületét?" – amikor felpillantva észrevette. „Nohát. halálos bénultság fagyasztotta meg benne a vért. csak ne sok lármát..

– Te vagy itt – kiáltott fel álmos arccal és álmos hangon... de szilárd hangon –. amint megfordul. Az ajtó becsukódott. hogy kikerülje a széket. és te most felébresztettél. s Michele ekkor gyűlölettől eltelve felemelte a kezét. arcán valami trágár és ostoba kifejezés suhant át: – Na. Ide figyelj. s ... a férfi most megfordult. – Nem – mondta dúlt. Leó előtte lépett be a szalonba. feloldódva. nem elég tiszta a fejem. „Beszorult" – gondolta a fiú.. – Mondd meg az igazat – bökte ki végül nagy nehezen. tüzel. „Nem igaz. a láthatatlan gyufaszál fölé hajló. a golyók pedig a zsebemben vannak. mint valami birkózó. – Úgy bizony. „Nem. s lelke fenekestül felbolydult. s a szoba túlsó sarkába futott. Leó felüvöltött: – Megőrültél? – s testét fedezetlenül hagyva a levegőbe emelte a széket: előrehajolt. „Carla odaát van" – gondolta. végül fáradtan abbahagyta. amint visszafordul. ide figyelj. boldog megkönnyebbüléssel. – Á! Igazán? – Igen. szégyentelen. kócos. mert most megint elfúlt a lélegzete –. lázas ujjakkal előmarkolt néhány golyót. nem mozdult a küszöbről: – És mit akarsz mondani?.. aludtam... köntösében. hogy célba talált. szétvetett lábával. Michele belépett. nem aludtál – gondolta Michele. csak egyetlen golyót. le az utcára. – A rend kedvéért még egyszer becsöngetek.. He! he.hatvanig. a kilincs lenyomódott. betaszította az ajtót. van valaki odaát. ki a városba. a ravasz tompán kattant. amint a csengőszó végigvisszhangzik az üres lakáson. aztán megyek" – amint újra a csengő felé nyúlt. valami fojtott bődüléssel. hogy mit akarok... Rövid tétovázás.. Leó felnézett. és cigarettára gyújtott." Kotorászott. mit akarsz? Nézték egymást.. „Mit akarok? – szerette volna kiáltani Michele. látja is odabent.. mozdulatlanság. és elsütötte a fegyvert. a ravasz újra elkattant. s egyszerre csak a fejébe villant -: Carla odabent van. Hallotta. s megindult előtte az előszobában –. még ma kell veled beszélnem. aludtam – ismételte Leó hátra sem fordulva. s kezét a férfi vállára tette. és belépett. s már meg is feledkezett bosszútervéről. s a rosszul leplezett hiúság gyűlöletes mosolyával tiltakozott: – Egyáltalában senki. „Nincs itthon – gondolta mély. majd újrakezdte. csak beszélni veled. torka kiszáradt. A férfi megfordult. nem. amely meztelenül hagyta mellét. – Tudod te jól. kedvesem – folytatta. halálra rémülten egy szék mögé ugrott. szabadon. nem lenne jobb valamikor máskor? Aludtam. amit Leó feléje hajított. s újra lőtt. – Michele megértette. Háziköntöst viselt.. „Nincs megtöltve – kapott észbe végre halálra váltan –. de nem tessékelte beljebb –." Félreugrott.. szíve zubogott.. s kezét oldalához szorítva megcélozta vele Leót. az asztalhoz ment. A lövést nem követte se dörej.. meztelenül ülve az ágy szélén. busa fejével maga volt az önmaga s élete felől bizonyos ember. valami édes kettesben zavartalak meg. amint reszkető aggodalommal figyeli szeretője és az ismeretlen látogató párbeszédét. amint az az ajtót csukta be –.. amikor az ajtó mögött nehéz lépések hangzottak fel. előhúzta zsebéből a revolvert. nevetséges mozdulatlanságban a néma ajtó előtt. és megjelent Leó. hátulról nem" – gondolta Michele. felülről lefelé végigmérte a fiút. – Na jó – vakkantotta a másik. haja kócosán égnek állt. beszélni? Velem? Ilyenkor? – mondta eltúlzott ámulattal. s kezdte behajtani előtte az ajtót –.. már látta is." De fékezte magát: – Semmit – lehelte. Zsebébe nyúlt. szédült.. igaz?.. mint akinek már fogytán van a türelme.. ez jó. csend. se füst. most rögtön. s megnyomta a csengőt.. Leo a revolvert megpillantva. és szépeket álmodtam. például holnap. valami szép kislány. mélyen aludtam. és megmarkolta a revolvert. a szobájában" – és úgy tűnt. mondd meg az igazat. „Egy golyót – gondolta kétségbeesve –.

– Kedve lett volna valami gorombaságot is hozzátenni. Carla odaát van. sápadtan jelent meg.. amit akarsz – mondogatta Leó. és rézsút hozzáhajított egy széket.. elengedte magát.. Kabát nem volt rajta. mert fél. érezve. csak azt nem tudta.. s gépiesen dörzsölgette a csuklóját. nézte. mégy bizony.. hogy elmégy. hogyan forduljon vissza. mint most. – A férfi megtaszította. újabb szorítás. a fájdalom és a düh végre megadásra kényszerítette a fiút: homályosan valami olyasmit érzett. mintha vadállat fújtatna rá. Az ajtó ebben a pillanatban kinyílt.előregörnyedve. vagy úton valahol. megvetve a lábát –. csak azt nem bírta kisütni. a heverőre legyűrt. mert kócosán. – Őrült vagy! – szólalt meg végül. olyan erővel.. azzal a sajátságos. minden megtörtént. a szobában. hogy az élet sohasem volt még olyan keserű. a revolver. s hamarjában öltözhetett fel. mozdulatlanul állt a szoba közepén... amikor hirtelen bevágták. de Leo átnyalábolta. a férfi szemérmetlen arcán a meghökkenés könnyű árnyéka szállt át. fenyegető düh áradt. és lerogyott a heverőre. ami nekem a legjobban tetszik. de az ellenállt: – Én azt hiszem – kiáltotta gyorsan.. a szomszédban.. s amott a sarokban valami fekete. és belépett Carla. a fájdalomtól lehunyta a szemét. akkor megyek el. amely a kezét és térdét találta. De Michele nem mozdult. amely odaszorult.. csak az imént. – Hol van Carla? – kérdezte végül tiszta hangon. mint akármelyik másik ajtót.. – a saját házamban azt teszem. s megfogta a karját. de elmégy innen. de nyomban el is illant: – Carla? – ismételte a legnagyobb természetességgel. rávetette magát Leóra. nézte Leót. és leszorította a csuklóit. hogy felfedezem Carlát. fájó izmai elernyedtek.. s igyekezett kezei közékapni a nyakát. ugyanolyannak. hogy megijedek tőled. vagy sem? – Pszt – mondta a fiú elsápadva. vagy sem – ismételte Leó kiabálva. hogy az ajtóhoz vonszolja Michelét. A férfi még nézte egy percig: köntöse kinyílt. „Nem szid.. s szinte csodálkozott. de Leó észrevette. – Elmégy innen – hajtogatta szinte gyönyörűséggel. aztán balra rántotta a testét.. – Gazember. – Odalépett Micheléhez. – Te meg hagyj engem – riadt rá Michele küszködve. rövid szoknyát és barna gyapjúpulóvert viselt. hogy vakon átbucskázott egy széken. de Leó nem hagyta.. – És erről a hülyeségedről – tette hozzá – majd még beszélek anyáddal. – Jó. csak ránézett: – Ne hidd. kivörösödött. nem dühöng. szeretne mielőbb kitenni – gondolta –. legyek gazember. hogy mire készül. ziháló Michele erejét összeszedve megpróbált kiszabadulni. vagy legyen-e inkább megfélemlített. hogy a revolvert leejtette a földre. aztán elmondhatatlan düh rohanta meg. – Hát mit képzelsz. – Mégy már... nekidurálta magát. míg az ajtó felé taszigálta –. hogy olyan köznapinak látja. amikor ilyen kegyetlenül legyűrve panaszos vágy támad fel benne holmi messze távolba tűnt anyai becézés után. végül teljes erőből ellódította... hogy Carla éppenséggel ott van. mondjuk egy szövetdarab. hogy nem jelzi rajta valami valamiképpen a húga jelenlétét." A másik ajtóra nézett. – Mégy már. Csend. s egész alakjából nehezen fékezett. hogy lába alól kifut a talaj. – Ó! gazember! – kiáltotta. félig . odább a fellökött szék. mint a kezes bárány.. hogy még mindig felháborodást kell-e mutatnia. előbb jobbra.. most igazán vége van mindennek. meztelen szőrös mellét emelő lélegzete olykor. nem dulakodott Leóval. újabb kísérlet. s erőteljesen megrázta a fejét. táncoló kezekkel megpróbálta kinyitni a dobot. – És most – mondta végül a férfi az ajtó felé fordulva –. Leó erre csavart egyet a csuklóján. s beledugni a töltényt. Michele sajgó csuklóit dörzsölgetve felemelkedett: Leó egyenesen. s Michele nem tudta. szemét elfutotta a könny.. amikor kedvem tartja. remegő orrlyukain tört elő: nézte őt.. honnan tudnám én? Otthon. tekintetük egymásba kapcsolódott. elengedte. A másik nyomban fölötte termett. de magába nyelte. – A férfi hátulról taszigálta. most pedig tedd meg nekem azt a páratlan szívességet.

a karikás. hacsak az ő megejtett testében nem. ezerféleképp a kéj jármába hajtott test nem árult el semmit. a megejtett. és hallgatott. csinálj vele. s a karjánál fogva rángatni kezdte: – Hát ez meg mi? Megmondtam neked. és összehúzta magán a köpenyt. – Michele az asztalhoz lépett. előjöhettél volna úgy is. amit akarsz. Csend. hát ez meg mi?. amint meglepetéséből felocsúdott. hogy hatalmasat ártottál magadnak. hát tessék. hogy sebtében hányta magára a ruhát..sivár.. Kinek nézel te engem. ha Leó nem ragadja olyan durván karon a lányt. sebzett szemek. mind megerősítette gyanúját. s eszébe jutott. valami más miatt történt. amikor jöttem" – gondolta. a félelem.. én mosom kezeimet. – Hát ez meg mi? – Leó.. ne beszélj így – tört fel Carlából szorongva. hogy mi jöhet még. „Á! Valami más miatt!" – ismételte magában Leó csendes megvetéssel. – Nem szeretem – ismerte el Carla főldre sütött tekintettel –. de felesleges volt az öltözködéssel fárasztanod magad. hol van hát az erényes felháborodás. aztán erőt vett magán: – Na jó. most. Michele Carlára bámult. a színtelenné nyűtt ajkak.. s mint aki békében akar maradni végre. egyedül mellének lankája keltette benne azt a különös érzést.. még az sem fordult volna meg a fejében. hogy ott maradj! és te mégis előjössz. és kijöttem. ha már úgy tetszett. olvas húga bűnében. nem maradhat el ilyen pillanatban? Ugyan hol. hát ez meg mi? – Dühében elfúlt a szava. „Megmondhatnám neked én. hogy a húgát elcsábították.. mulatva nézte kettőjüket. s a tetejébe én még biztos is vagyok benne. de nem volt hozzá bátorsága. – De tudom – tiltakozott Carla felpillantva. dühe időközben lelohadt. kedvesem. hanem valami tisztátalan kiszögellés. hogy látta... hogy mit jelent ő mamának. kereste rajta a bűn nyomát: és a sápadt arc. – Nincs mit megmagyarázni. amiről megszokta. esdekelve –. mi volt rajta.. megfertőztetett. ha nem tudták vagy nem akarták rendbe hozni magukat. amiről azt hitte. magad sem tudnád megmondani. Hiszen tudod.. elrejtett részétől különállónak. ez a távoli ok már nevetségesnek és méltatlannak tetszett. megbénította a nyelvét. az bosszúsan megrándult.. hogy a test többi... – És a férfira mutatott.. hogy mi miatt – gondolta. micsoda szemérmeden helyzetben látta Carlát csak alig tíz perccel ezelőtt –. és rátámaszkodott: – Nem tudom.. a lányhoz ugrott. s valamiféle szemérem. tűzbe jött. mint egy nyitott könyvben –. hadd magyarázzam meg. Carla előbb Michelére. s fájdalmas mohósággal kutatta. – Elengedte a lányt. letelepedett egy székre az ablak mellett.. mintha nem volna többé az az ártatlan dolog. hogy kigyere – folytatta –. – Akkor mondd meg.. amely a teljes. hanem a test.. aki lövöldözni szokott az emberekre.." – Magad sem tudod. félig fáradt külsővel. .. egyenesen. fivért és nővért. függetlennek tekintse. s most már csak arra volt kíváncsi. és miféle ember. merev tekintettel kilépett a szalonba: – Lármát hallottam – mondta –. otthagyta Michelét. s úgy tűnt neki. – Szívből gratulálok – szólalt meg végül erőlködve –.. Becsukta maga mögött az ajtót. mint olyankor szoktak lenni a nők. meztelen testet felfedi a szemnek. mert tetszett... és mégis odaadtad magad neki. s Carla öltözékén nem árulkodott volna némi hanyagság arról. hogy miért tetted – folytatta Michele.. olyan volt.. lehajtotta a fejét. semmi sem változott. eltelt arc mind.. beszélj vele te. házi pongyolában. bolondok vagytok ti mindahányan. hogy szereted-e – folytatta. lám. hogy nem hisznek neki vagy kinevetik.. mintha a másik ott az ablak mellett jelen sem volna –. de annyi biztos. mint Leó. mint bármikor máskor. a kusza. hogy nem szereted.. mert már odavoltál érte. aztán Leóra fordította tekintetét: „Hogy új életet kezdhessek" – akarta volna felelni. itt van Michele bátyád. – Michele.. „Csak az Isten tudja.

– Aztán rájöttél. hogy az ember éljen.. – Az unalom. jobb megmaradni ennyiben. érted? ezért az új életért. ha helyedbe jön. a poros táblákra csíkokat vontak a hullani kezdő eső cseppjei. egy percre elhallgatott. „Ö valaminek hívja azt. futó tűnődésbe merült..... mint az olyan betegek.. hogy valamennyiük ügye az övébe torkollik. tehetetlen kínjában üvölteni szeretett volna: – Elölről kell nekifognunk mindennek – ismételte keserűn –. s mert mindeközben ő is oly távol érezte magát az igazságtól. s angyalszárnyakat és a szentek glóriáit aggatva magukra. legyetek. – Volt egy gyenge. bámulatosnak és ostobának kezdte érezni. hasztalan ballépés volt. de bizonytalan hangon. hogy már az iménti csekélyke kis hit is elpárolgott belőle –. amik vagytok.. hogy tégy valamit. elunt pillanatod. dehogyis – vágott közbe Michele közönyös hangján. – Ránézett Carlára." De erőt vett magán. bár ellenkező módon. hogy nem érti meg Carlát. „De hát legyetek már olyan véghetetlenül szívesek – szeretett volna rájuk kiabálni –. – Én legalábbis azt hiszem... semmi több? Úgy érezte. félt. és ekkor. – Igen. – Dehogyis. ez a kis szajha. adják a tisztaságost. hamis ösvényre terelt bennünket. és én nem gyűlölöm.. semmi más. amit akart.. amelybe szellemének ernyedtsége taszította. – Nem hiszem. de mindenképpen közönyösen hallgat valami érdektelen dorgálást. hogy csak azért szöktél meg egy lehetetlen helyzetből. mint ők. nem fordulva hátra. bár lelke mélyén szörnyen bosszantotta a szerep. ahhoz.. ne többek. amibe belekényszerült („Mi vagyok én? – gondolta – holmi családapa talán?"). – folytatta kifejezésteli. miért. megfullad. ahogy elfogadtál volna akadd mást is. új életet kezdünk.. így történt. amikor még arra sem volt kedved. hogy Michele. de mindketten őt tettük cselekedeteink központjává. aki le akarta őt lőni. csak elfogadtad őt. talán csak azért. hogy León túl is szétnézz.. ahogy tekintete megpihent a lányon... Hogy eljöttem vele – suta mozdulattal szeretőjére mutatott.. hogy lehetséges Ienne új életet kezdeni. hogy önző módon csak saját magát látja. hát akkor jobb nem kísérletezni tovább.. te nem szereted ezt az embert. miféle véget ér ez a testvéri találkozás.. hogy saját megindult érzelmeinek köréből alá kellett szállnia húga egyedi esetéhez. hogy így van – fűzte hozzá elbátortalanodva –." Lesütötte a szemét: – Most kezdhetünk mindent elölről. csak a sötétség – gondolta –. nevezzétek nevén a gyereket. megrettenve vette észre.– Hát megmondom neked én. azt hiszem. kínzó megalázottság rohanta meg.. hanem csak mint aki. hogy el kell .. azért nem változott semmi. De most már látom. ez az ostoba kölyök. hogy ezek most mindketten felhágjanak valami bírói pulpitusra. aki pár perccel előbb még meztelenül hevert a karjában. hogy nem tettél semmit – folytatta Michele –. aki konok némaságában nem mint bűnös állt előtte. most. oly mélyen elkeveredve a hazugságba. hogy miért – folytatta Michele diadalmasan.. engedtél neki.. és még kellemetlenebbe keverd magad. de a revolverét elfelejtette megtölteni hozzá. – Szíve remegett. mert kíváncsi volt rá.. Új életet? Tehát valóban nem változott meg semmi? Piszkos kalandja most már csak piszkos kaland lesz mindig. hogy egy még szomorúbba. bár tisztelettel. hagyjátok az ájtatos pofákat és a mély diskurzusokat. egyedül hagyva őt a sárban és mocsokban.. és megváltozzék. – Nem – felelte határozott hangon. dehogyis.. csak a sötétség.. vagy akár meghunyászkodva is. hogy tegyek valamit – ismételte a lány. – Új életet? – Carla letörten az ablakhoz lépett. hogy nem változott meg semmi. – hirtelen. hogy sötét szorongás. semmi részvétet sem érzett magában a két testvér iránt: különösen azt találta képtelennek és nevetségesnek. akik azt hiszik. amit csinált" – gondolta Leó kajánul. aki moccanatlanul ült a székén –. és ő azt tehetett vele. őszintén kell cselekednie. és Carla.. mégis...... hogy mindenki ugyanabban a bajban szenved. és hogy nagyon siettünk élni.. magad sem tudod. mert nem szereted Leót. azt ezért tettem... „Nincs semmi.

akit nem szeretsz. mi különös volna benne? A lány megrázta a fejét: visszataszítónak tűnt előtte ennek a házasságnak gondolata... hogy mi ketten házasodjunk össze. de túl késő a házasságra. hogy tegyük jóvá. ösztönösen védekező megtorpanásában a házasság távoli. hadd gondolkodjon. még a legaljasabb és legkínosabb helyzet is kívánatosabbnak tűnt számára.. eladjuk a villát.. gondolkozz. – hogy mi ketten házasodjunk össze? – Hát persze – makacskodott Leó –. s tüstént el is határozta. békében hagyni valahára a húgodat?. ahogy üzleti ügyeit szokta intézni –. de szó nem jött az ajkára. mindenki . kiábrándult tekintetéről. hangjából a szilárdság. olyan kezesen. de nem válaszolt – Hát akkor – mondta. mintha csak önmagának beszélne. egy mozdulattal félretolta Michelét. és lenyomta egy székre: – Ülj le ide.. Leó is leült. hagyd. „Még hogy új életet – gondolta –. vagy... férjének féltékeny szeretőjével otthonában... félig rábeszélő mosoly lebegett... Carla megpróbálta elhúzni a kezét. aztán majd behívunk. én is itt volnék. ha végeztünk.... füstbe megy az üzlet. nem téged.. hogy Leó is meg ne hallja. meghúzzuk magunkat egypár szobában. mit szólnál hozzá. _ Nyugodj meg... mit ér valójában ez a tágas. gondolkodtam ezen.. itt hagyjuk ezt a sok cécót. mint az oltár. új életet kezdünk. Sőt.. első. hibákat követtünk el. hogy házasodjunk össze? – Húsos ajkán félig diadalmas. hadd feleljen úgy. amíg ti beszéltetek. aztán Michelére.. ahogy a javára válik. ehhez mit szólnál? – ismételte... de nem sikerült: – Hogy házasodjunk össze? – kérdezte csalódott mosollyal.... egy pillanat. – Felállt. én itt maradok – felelte Michele kihívóan. hogy hiányzik belőle a hév. elment ennek az esze" – gondolta. gondolkodott. szemben Carlával: – Kétségtelen – kezdte. Carla. jobb elmenni. hogyne. hogy helytelenül cselekedtünk..... ha azután még nekünk is marad valami.hagynod ezt az embert. hogy élni fog vele. amelyet felparcellázva. Csend. – A lány kezesen engedelmeskedett. kész tönkremenés". ami fölött nem lehet soká tanakodni. mindent. és visszaadjuk neki a pénzét. ha azt ajánlanám.. nyereségesen lehetne eladni új építkezések számára. gondolkodtam rajta. – Megint kezébe fogta Carla kezét: – Gondolkozz. akkor előbb felbecsültetik.. az lenne a legjobb. aztán két kezet érzett a vállára nehezedni.. mondj nemet – de nem elég halkan ahhoz. hiszen ha eladják a villát.. olyan határozottan és akkurátusán. szeretőknek. Carla elfordította szemét bátyja hitetlen. és magunkra hagynál bennünket Carlával. biztos helyzetem.. ha azt ajánlanám.. akkor bizony keresztet vethet a boltra. a város legelegánsabb negyedének központjában emelkedő hajlék. – Egy pillanat – kiáltotta –. – förmedt bosszúsan a fiúra... egyszerre azonban eszébe jutott valami. bizonyos volt benne. s a téres park körülötte. mint az afféle kétségbeesett gyógymóddal. elválni. Ránézett Carlára. Eleresztette Carla kezét.. ezeket az embereket. anyjával. és az ablakra nézett: – Lehetetlen – szólalt meg végül. – De érezte.. szavaiból a magabiztos melegség.. közönyös volt és fáradt.. Utálatának első felindulásában. a másik ingerülten legyintett. keze a húga válláról. hát annál jobb. hogy férj és feleség legyenek. Michele kezét. miért.. kétségtelen. mintha szeretőjének mosolya s tekintete elbűvölte volna. meg aztán késő is volt már. hetyke gúnyt: „Eladni a villát.. ha átmennél egy kicsit a másik szobába. tőkém van. s újra leült –. ki tudja?.. nem vagyok megvetendő parti. ha eladják.. én azt mondom.. karon ragadta szeretőjét. hogy Michele elborzadt á láttán: „Sohasem lesz belőle semmi" gondolta elkeseredve. megszorítva a lány kezét az asztal fölött. túlságosan jól ismerték már egymást ahhoz. Mármost. hogy rá fogja venni a lányt: – Na. és felállt: – Lennél olyan szíves. megmaradni így.. amivel már torkig vagyunk.. – Nem – suttogta fülébe a fiú –. nem tudta. a fiú szavat Leóban egyszerre jéggé dermesztették a melengető. akkor kiderül. – Öt kérték meg. tiszta gondolata előtt akármi...

amelyen most a csendes eső bő könnyei csurogtak. boldogtalan házasság lesz".. újra járkálni kezdett. számítónak és közönyösnek.. én járkálok. – Ó! Nem.. távol egymástól. csak közönyösnek érezte magát. nem az anyám miatt l – felelte –. egyenes... alighanem esett. – Ó! Hát akkor? – kiáltott fel a férfi.ismer és tisztel. Csend.. ha beleegyezik. de visszanyelte.. sohasem is fog megváltozni. Leónak igaza van... Michele fel-alá járkált a homályban: „Elhelyezkedni.... Bizonyosan nem.. ha így állok" – kívánkozott ki Carlából a kiáltás. mit válasszon?. a kísértés erős volt. és lehajtotta a fejét: – Én azonban – folytatta Leó – mindent rendbe hoznék nemcsak ami téged. „Nem szeretjük egymást – gondolta –. keresethez juttatná az ő lanyha őszinteségével a férfi biztos ígéreteket szegezett szembe. – Akkor miért ne egyeznél bele?. én fel-alá sétálok a sötétben. nem azért. közben meg-megállt. érted.. így.. ó. Leó ígéretei korántsem hódították meg. mulatságokkal. roppan-e már. hogy megfeledkezzék gondolatainak aljasságáról. hogy férjet találhatsz magadnak így." Könny futotta el a szemét. nem hitt tisztességben és kötelességben. de Carla az ablakot bámulta. miért ne egyeznél bele.. s nem felelt.. légy egészen nyugodt. Leó kétségkívül komolyan beszél. nem. talán a bőség.. hogy lássa... különállók vagyunk. nem látom be.. amíg csak mulatságról van szó. addig mind kaphatók. nem adná el a húgát. igen... „Ti tehettek róla. mint a favágó.. és. ismeretségek.. biztosítalak. nők. Csend. de mindenesetre biztos. ahogy állsz? – ismételte a lány rátekintve. dolgozni" – mondogatta magában zaklatottan.. hanem azt is. első. a bizonytalan fényben tisztán. azt meg egyenesen gyerekesnek találta: „Az élet nem változik – gondolta megint –.. ők meg ott ülnek az ablak előtt.. hol látta már ezt a két alakot? Leó beszélt: – Ha az anyád miatt haboznál... – tette hozzá elmosolyodva. – Egy percre elhallgatott: – No meg – tette hozzá aztán – hogy gondolod. hagyom. megtenné. – Így – Leó elhúzta a száját: – Egy fillér nélkül..... de el nem vennének... „Nem szólok bele többé – határozta el végül. jó.... s megszorította a lány kezét – érzelmi okok miatt. nem hitt ezekben a nagy és rettenetes szavakban.... Carla megrázta a fejét: – Nem... ideges szomorúság rohanta meg: „Igen – gondolta –. kell-e mondanom? Alaposan megtépázott hírnévvel. tiltakozó indulatát most szomorú tisztánlátás váltotta fel: „Tényleg.. ha . hogy köztünk már jó ideje vége mindennek. ha nem." A rátelepedő könnyű feszültség azonban nem engedte. nem. és rájuk nézett: hol látta már ezt a két alakot az ablak előtt? Valahányszor végignézett rajtuk... Az ránézett. ahogy állsz? – Hogyhogy. Barlang-nyirkos árnyék lepte el a szobát. – Hogyhogy megtépázott hírnévvel – szólt közbe újra Carla elvékonyodott hangon. de amit Michele ígért. szíves szavakkal teli élet. felnézett. kihasználnának.. pénz. betenném valahová – Minden újabb ígéreténél figyelmes pillantást vetett a lányra. miért kéne tőle megtagadnom a kezemet. – Egy barátod se vesz téged komolyan. amit mondott. gondolkozz.. Michele dolgozhatna talán én magam keresnék neki valamit.. mintha nem is látnánk egymást. te és mama... s az ablakra fordította szemét. ha a többit már mind átengedtem neki?" Lelkében valami újfajta ridegség fészkelődött meg... Carla házassága mindezt meghozná neki... világos. örömmel. feketén rajzolódott ki a fej a szürke üvegen. hadd döntsön maga. szinte akarata ellenére –. az is jó. de miért? Akárcsak mintha egymagunk lennénk. – Hát talán Lisa miatt – találgatta Leó. egymás szemébe néztek.. – Megtépázott hírnévvel – ismételte Leó. ők beszélgetnek.. munkával.. talán utazások is... amit mondok. jobb. mint mindig.. ami a családodat illeti anyádat magunkhoz vennénk.. aki minden fejszecsapás után odaodapillant a bevágott fatörzsre.

. nagy. mondj nemet. szerelem nélkül is megvan az ember.. hogy olyasmibe üsd az orrod... nem tudja. megelégeled már egyszer. – Ez nem elég. amihez semmi közöd? Michele előrelépett: – A húgom – mondta. hogy leendő férje a derekát átölelve homlokon csókolja.. a tapasztalatlanság sután állati mozgásával. vaskos vidámsággal odacsapjon súlyos mellére. ne törődj vele. – Itt van az anyánk. a szabadságot. hogy szép aligha lenne. Csend. „Egy szajhát veszek el" – mondta el ismét magában. bizonyos értelemben én is éppen olyan helyzetben vagyok. majd később megtudod. Leó magabiztosan elmosolyodott: – Szavak – hajtogatta –. benne. hogy mit tanácsol a bátyád.. időről időre úgy tűnt neki.. ahogy neki tetszik? – Visszazökkent a székre: – Hallgass rám. hogy az új élet mámora elpárolgott a fejéből. a nedves üvegtáblákról valami maradék fény. – Mondj nemet. mintha ugyanúgy látná Carlát most is... – Csend. Ha hozzámennél Leóhoz. az. kinyújtotta a kezét: – Esküszöm neked – jelentette ki ünnepélyesen –. bizonytalan derengés húzódott a szobába. orcáin homály feketéllett. saját szavainak ürességén megütődve –. Carla. gömbölyű feje aránytalannak tetszett vézna vállai fölött. és aztán? Talán nem választhat úgy férjet magának. hogy rosszul fog sikerülni? – erősködött Carla. Megfordultak.. hogy új életet kezdj. félig szégyenkező mosollyal már-már kimondta az igent. hogy mindig hű leszek hozzád. mint te. üde arcát figyelve.. hogy nyers... – Ne hidd.. hogy összeházasodjunk? – Hogyne – kapott rajta a férfi. – Mennünk kell már – szólalt meg végül a lány. – A húgod – mondta utána Leó –. el fogunk érkezni a saját életünkhöz. az élet olyan. kuszáit hajának tömege élettelenül körítetté az arcát: – Mit kapnál te?. az maga lenne a romlás. csak azért kéne visszautasítanod. esett. „Te fogsz megcsalni engem. – Én például – tette hozzá csendesen – biztos vagyok. hogy sok akadállyal kell szembenéznünk. hogy meg fogsz csalni... tudom. te" – gondolta Leo a lány árnyék lepte.. mit beszél.. hogy hamisan beszélek – tette hozzá Michele.. – Carla az ablakra meredő tekintettel megrázta a fejét.összeházasodunk.... ahogy néhány perccel ezelőtt. s kedve támadt. – És nem félsz. ő nem sok vizet zavar. Michele mintha elérzékenyült felkiáltásán restelkedve állt volna a szoba közepén. s odafordult a szeretőjéhez: – Akkor hát. este lett. – kezdte. várva. – Carla – kötötte meg magát Michele –. nem hiába kérem. miért kéne nemet mondanom? Michele tétovázott: – Nem szereted. – Carla – kezdte újra makacsul a fiú egy percnyi szünet után –. képzelete már valami szép.. kis szajhám. de végül el fogunk érkezni.. te azt akarod. amikor a szoba mélyéből felcsattant Michele hangja: – Az Isten szerelmére. Carla hallgatva bámult ki az ablakon.. fehér meztelenségében." S már-már engedett. az Isten szerelmére. Leó felállt. a szabadságot. – Hangja megremegett. felállt. s a vállára fektette egyik kezét.. – Ó! Az anyánk – Carla megvonta a vállát –. félig megalázott. „Annyi biztos gondolta magában Carla a fiút figyelve –.. amilyen. mondj nemet. szürke vágy ébredt benne a valóság után: – És én – kérdezte érdes hangon – mit kapnék cserébe? – Mit kapnál te cserébe? – A fiú ránézett: Carla tekintete nyugodt volt és üres. megható jelenetnél járt. . A lány végre felrezzent. se nem régi. szomorú. mert én kérlek rá. Leó – kérdezte erőltetett kacérsággal –.. – Húgához lépett. A lány azonban egy mozdulattal leintette: – Miért – kérdezte a fiúhoz fordulva –. „Bízzál" – szeretett volna rákiáltani Michele. Carla – erősködött –." De most. az élet se nem új. s öklével az asztalra sújtott: – Abbahagyod végre – süvítette –. s az asztalon nyugvó kezük emelkedett ki belőle. sötétség borult rájuk: csak a homálytól üreges arcuk.

Leo a fal mellett.. a földön megpillantotta Michele revolverét. – Könnyed. vagy legalább egy pillantást szán neki. rövid bőráncú köntösében. széttúrt lepedők.. A két férfi mozdulatlanul.. – Felteszem a kalapomat és jövök. és mosakodáshoz látott. se nem hallotta volna. Michele – mondta. Leó az ajtó mellett állt. a szemébe nézve. ugye? – motyogta a férfi. és hogy Mariagrazia is ott akar lenni: – Jó alkalom lesz kedvet csinálni Carlának a házassághoz – gondolta. Carla a tükör előtt jött-ment. s most a táskájával jelent meg újra. anélkül. ólmos felhőnek tetszett a borzas.. fesztelen ügyességgel elsiklott a fiú és az asztal között. . a szoba kivilágosodott. és meggyújtotta a villanyt.. kezét nyújtotta Leónak. ahonnan kába szemekkel figyelte nővére otthonos. aztán kiment.. magabiztos volt és elégedett. – Menjünk – szólalt meg nyugodtan. és megnézte magát: – Eredj már. szinte vidáman járt-kelt ebben a levegőben. kilép a homályos tükör elől. egyforma. elmosódó árnyékaiktól kísérve.. szerette volna. szétvetett lábbal. és gondosan megfésülködött. – A válasz? – ismételte percnyi hallgatás után a lány. s Carla kötetlenül. szótlanul várt rá. mint aki mélyen töpreng valamin. Michele egy tükrös szekrényt látott. – Hát akkor igen. mellére tette a kezét: – Várj meg itt. a párás levegőből.. meztelen mellel. romlott pára üli meg a szomszéd szobát. derekán megkötött. majd súlyosan visszazökkent a sarkára. sápadt. kimentek mindhárman az előszobába. s időnként. elöl a lány. lesodort párnák. kissé kacéran eligazgatta magán mindkettőt. egy pillanatig káprázó szemekkel. felvette. míg Micheléén valami ideges.– És a válasz? – kérdezte Leó. Carla és Michele az ablak előtt. aztán becsukta az ajtót. tisztátalan rendetlenség lehetett odabent. és kinyitotta a jobb oldali ajtót. fejét lesütve a földre. egy szőnyeget meg egy széket. míg Michele a szemközti sarokban belekászálódott a felöltőjébe. beszélnem kell a mamával. félénk karmozdulataik. de Carla rendíthetetlen szórakozottságában mintha se nem látta. Úgy érezte. kezét összefonta a hátán.. miközben készülődött. hogy fejét felvetette volna. felállt ő is. összeházasodunk – sugdosta a fülébe. egyik új javai a földet súrolva. tapogatózva a falhoz lépett. holnap. vékony szálú haj. holdas bánat ült. Leó – mondta még egyszer. festett ajkával. szinte felajzva a szeretője körül keringek: – Összeházasodunk. Michele sem mozdult az ablak mellől. tökéletesen megelégedve bement a hálószobába. – Aztán átment a fürdőszobába. s megcsókolta a lány ujjai helyét. a fal s a szék mellől. szemét. s kabátjával és kalapjával jött vissza. s kedve lett volna megveregetni a hasát: – Házasembernek is csak a régi Leó leszel. fáradt volt. otthonos biztonsággal meggyújtotta a szekrényen a lámpát. hiszen derék fickó vagy te – szólt hangosan. elhaladt szeretője előtt. A férfi egy kis ideig még utánuk nézett az ajtó résén át.. megint eltűnt. Carla ránézett. amint végigsimított sebzett szemén. amíg vissza sem pillantva megindultak a lépcsőn. és bepúderezte az arcát. A férfinak ekkor először tűnt fel némi hasonlatosság fivér és nővér között: ugyanaz a tétova arckifejezés. – Holnap. amikor kilépett az ajtón. semmi más. kétoldalt hegyesen friss. nehéz. Leó elegükén. – Viszontlátásra. illatszerek. Leó. fésületlen. mögötte a két férfi. kopasz homlokán piciny. nem csukta be maga után. de Carla arcán csak fáradtság tükröződött. léha sürgésforgását a tükör előtt.. ebben a rendetlenségben mozgékony lábain.. dohány és álom szaga. – Bátyjához fordult. eszébe jutott. lábujjhegyre emelkedett. mintha féltek volna tőle. ha a lány beleegyezésével biztatva rámosolyog. rózsás és púderes arcára kunkorodó fürtjeivel. s elmerülten a levegőbe bámulva megbecsülte súlyát a kezében. mintegy hökkenten meredtek egymásra a világosságban. hogy van egy meghívója a Grand Hotelban rendezett bálra. amelyen egy férfiing hevert odadobva. Leó. ügyesen szemére húzott kalapjával. s úgy tetszett.. és feléje tart. álltak egymás mellett az ablakmélyedésben.. s visszament a szobába. a tükör elé állt. székeken eldobált ruhadarabok. de nem felelt. És most itt áll útra készen. – Viszontlátásra.

nem csapkodott. nem beszéltek. feltörő bánat hatja át. mintha napfény égetne el egy fényképlemezt. s az autó elindult. alakot ölteni. eső. ünnepélyes.. A templom láthatatlan kapuja alól sereglenek elő. a nők színes. közös esernyőjük alá húzódva. mindenfelől ontotta tisztátalan sugarait. s úgy látszott.. az álmok fekete mezejére nyíló ablakok: Lám. mint két élettelen. lépésről lépésre utána tódulva a . mögöttük egyenként lépnek elő a násznép figurái. az egyik utcafordulón egy szabad bérautó rontott rájuk lámpáinak merev fénykévéivel. a felhők ölében régóta erjedő. tisztán látszik a férfiak nadrágjának vasalt éle. mi az? . hosszú menyasszonyi fátyollal – derűs idő lehet –. a nők fehérben. a sötétből egy templom napsütötte lépcsői bontakoznak ki és saját alakja. mások teljes fényben. kezében kerek. víz sustorgása hallatszott a sötétből. de lomha bőséggel áradt. templomi zene hangzik fel. egy kérdéssel. Összerezzent. arcok. leszűkíteni világát. feszült pillantással tágra nyílt szemű bábut. gondolataiba merült. szerette volna közelebb hozni a végcélt.. fények. kerek csokrainak minden egyes virágát látni lehet. a kövezeten ónos vízhártya bugyborékolt. ó. titokzatos szikráitokkal. a házak mereven. csengettyűk. de ez nem látszik idáig. kivetkeződve a homályból. férje karjára támaszkodva nem a boldogság. a férfiak feketében.nászmenetnek. akiknek nem vehetni ki a vonásait. hangok. hogy hová teszi a lábát. bomladozó bokrétát szorít. néhányan még félig a sötétben. s megfordult –. Egymás mellett ültek a sötétben. Úgy érezte. nagyon messziről. tülkölés. súrlódó nesz. Fáradt pillantása a szemközti üvegfalra szegeződött.. hogy sír.XVI. az utcalámpák fulladoztak. Carla kissé meghajolva ült. mintha bátyjával együtt ebbe a sötét dobozba zárva kirekesztették volna a világból. s ő félt. mintha fehér ruhájában.. kezére egy kéz. mintha azt figyelné. s az ő régi élete. így. belátni teljes létét. s a fényes. s eltörölte a nászmenet világló alakjait. de hiába. szorosan. orgona vagy harangok? Mintha hallaná az őt kísérő diadalmas zengést. mint egy kicsiny szobát. de merre? így ér hát véget a nap. szorongva s elszéledezve kettejük mögött. feketén álltak a szakadó ég alatt. pompázatos tavaszi ruhában. az autó végre megrázkódva nekiindult. legyőzhetetlen nehézségekkel teli élet felé.. kissé lehajtott fejjel párjának karjába kapaszkodik. hanem a sajgó áldozat felé lépdelne. megállt. Meggörnyedve. sötétben és esőben vagy teljes nappali fényben? Nem tudja senki. lám. járdaszélekből. mind rendkívül gondosan öltözve. A kapu alá érve látták. lehajtott fejjel. a fal mellett. és még egy seregnyi vendég. semmit sem lehetett látni. s egymáshoz lökték őket. amelyen tarkán játszik a fény. kéthetes. hogy áthaladhasson egy zsúfolt útkereszteződésen. Michele.. az út zökkenői fel-feldobták. Lisa. biztos. mintha feneketlen dézsából ömlenék. kövér eső ereszekből. fakezű-lábú. tovább suhant: – Nohát – kérdezte. monoton. hogy zuhog az eső. anyja. merre tart az ember nappal vagy éjszaka. fekete lapon mintha világló figurácskákat látott volna felbukkanni. s az utat kémlelte. beszálltak. aztán egyszerre lassú. tiszta fehérben. s most sebesen ragadnák valami ismeretlen cél felé. Michele keze fonódott: az üvegen szétfutott a sötét. mindegyikük csillogó cilindert fog a kezében. s levonulnak a lépcsőn az ifjú pár után. bánat sújtotta. s mozdulatlanul várta. házak ablakai az esős éjszakában. Michele hátát a támlának vetve szinte feküdt. fényben úszik a kő. az elárasztott járdák a tengeri kikötők félig víz alá merült mólóinak kétéltű külsejét vették fel. a kocsi lassított. csurgókból. az ázott ablaküveget deres pára futotta be. amelyre felelni lehetetlen. fecsegő vonatablakok. sietősen szedték a lábukat az esőben. nem néztek össze. „Hozzámegyek Leóhoz" – gondolta. de valami keserű..

mintha azt a jelenetet láttam volna... – És akkor... amiket elgondolok. úgy látszik. csinálj vele. „Tessék – mondtam magamban –. érted? elvállalnám. s hirtelen feléje fordult. és mintha látnám is. Ne sértődj meg. tegnap.. a helyzetünkön. fehér arcán az alázat suta. az ő lakására. hogy elvigyem a húgomat. a húgom. ahogy felmegyünk hármasban. amit elképzeltem magamban. igaz is. egyszóval elvigyelek téged hozzá. és én cserébe. hogy Leó házasságot ajánl neked. De gyerünk tovább. ha jól emlékszem.... és hogy teázunk Leó fogadószobájában. már nem emlékszem. vagy éppen valami egyezséget köztünk. mit gondoltál. hogy unod magad. egy év alatt koldusbotra jutunk. az Leó.Michele esetlen.. mi vagyok én? Egy tárgy? Egy állat? – Nem. elfordult.. hogy is mondjam? kedvező a talaj. minden tartózkodást. no és... nincs mit tenni. visszatetsző kifejezését. mindenét odaadná... Ma. s hirtelen belekapott a beszédbe: – Azért.. ahogy elgondoltam.. mielőtt Lisához mentem. érted? Amikor láttalak benneteket az előbb ott az ablak mellett. – Hát ezért. szinte magam sem tudom. elhiszed? keze + kinyúlt.. mintha valóban azt mondtam volna Leónak: »Ide figyelj.... és lassanként annyira belefeledkeztem a gondolataimba.. szép teremtés«". nem lenne-e ajánlatos valami áldozatot hoznunk. ami őszintén szólva egy cseppet sem rózsás. de magunkon kezdtem gondolkodni. minden úgy történt. és egyedül hagylak vele téged.. Én tehát. és hallottam. hogy levetettem minden – hogy is mondjam –. hogy könnyen engedtél volna. hogy nagyjából a következő dolog fordult meg a fejemben: „Itt van. .. virágzó. Leó... – szinte láttam. szinte magam előtt látom a dolgokat. és ahogy nem lett volna szabad gondolnom. mindenkivel megtörténik ilyesmi. sokat.. – Á! Ő volt az. mielőbb Lisához mentem volna. ha így megy tovább.. számítottam Leó pénzére.. hogy miért kéne visszautasítanod Leót.. aztán tényleg úgy lesz. mert. szép teremtés – ismételte Michele. de Michele nem hallotta. az előcsarnokban. én. – „. és arra gondol. egy utcalámpa fénye most éppen Michelére esett. a fiú folytatta: – Ez jutott eszembe. – Ez jutott az eszedbe? – kérdezte a lány. Carla látta feszült.. minden úgy történt.. hogy bizonyos embereket bizonyos helyzetekben fog találni... – A fiú előrehajolt.. – Igen. aki megtetszik neki. Virágzó.. meglepett benneteket tegnap.. és hogy én aztán tapintatosan eltűnök. tönkrementünk. ő mondta el nekem az egészet rólad meg Leóról. görcsös kézmozdulattal válaszolt: – Ha jól emlékszem – kezdte erőlködve –.. és.. te és Leó. az ember megy az utcán. tágra nyílt szemét. – Nem sértődöm meg – mormolta Carla a fejét elfordítva – folytasd csak. a kocsi futott... ha zaklatott hangulatban vagyok. hogy ezt a szerencsétlenséget kikerüljük?" Az egyetlen.. s egy pillanatra megvilágította az arcát. még nem mondtam el. amit akarsz. A lány ránézett: – Nem. cserébe szabad kezet engedek neked Carla fölött. nem volna-e okos dolog megértetni vele... hogy én erre számítást építettem.. Csakhogy az én esetemben itt van az is. milyen úton-módon... mintha meg akarna ragadni valamit. – Iszonyú – mormolta Carla rémülten.... hogy a pénze fejében én elvállalnám. de tudtam – felelte Michele diadalmas félmosollyal –. hogy egy nőért. hogy és mint... – te adsz nekem pénzt. képzeletben így beszéltem vele. s igent bólintó. akire ilyen szempontból számítani lehet. hogy. Carlát. és azon kaptam magam. itt van Carla.. amint előzőleg megegyeztünk benne. – Tudtad? – motyogta a lány. magadra vállalod a családom eltartását. hogy egymás mellett ültetek. remegő szívét fullasztó bánat szorította.... hogy mivel ez az ember akkora szoknyabolond. oda lyukadtam ki." – De hát mit képzeltél te – tört ki Carla haragosan és elkeseredve –...

.. hogy ez a szörnyű valami bekövetkezzék...... inkább elfogadja. nem öltem meg Leót. hogy visszautasítod. senkinek.. sírós hangon. mintha valóban segítettem volna benne. hogy éppen ezek a szavak mondták ki végleges ítéletét: „Nem csináltam semmit mondogatta dermedten. és senki sem. az utcák kiszélesedtek s elnéptelenedtek.. mintha elvettem volna érte a pénzt." Megadta magát a vereségnek: – Hát akkor – kérdezte újra. Érted most már? Ha te hozzámégy énmiattam. mintha valóban átengedtelek volna a pénzéért Leónak.. közös utak és utazások. bukottan.... Carla? – Hozzámegyek – felelte a lány. ez a kocsi az ő vakon sötétbe lendülő élete. érted?. feléje sem fordulva.. de ő már belefáradt.. s közben úgy érezte... az olyan. mintha odalöktelek volna Leónak... s fehér falú villák jöttek helyettük sötét. mintha tényleg én lennék az oka. egyfelől olyan.... A lány hallgatva nézett maga elé. ahogy elgondolta. teáznak. – Mi lenne belőlem." Lehajolt. míg gondolatai a kocsi futásával egy iramban robogtak ajzott. komisz dolgot.. rengeteget megélt. s mozdulatával mintha meg akarta volna mutatni önmagát. pillantásával egyre a kocsi ablakára meredve –.... esőáztatta kertek között.. előrehajolva húga mellé –. irtózó érintésben. . amilyen. Carla?.. érted?. hogy békében hagyjanak. kihalt járdákon messze távolodtak egymástól a lámpák. – Mondd. megint csend lett. hát itt van az én bűnöm. Michelének azonban úgy tűnt.. mintha kezdettől végig bűntárs lett volna mindenben.. ahol még meg lehet fordítani a dolgok menetét. ugyanúgy szenvednék miatta. olyan.. – hajtogatta a fiú hirtelen fellobbanó kétségbeesésében. a házak elmaradtak.... másfelől meg annyi. barátnője. erőltetetten felnevetett: – Nincs mit megbocsátanom – felelte –. semmi rosszat. megbocsátasz nekem..? Gondold csak el egy percre. és közben abból a pénzből élnék. csak hagyják békén. de nem teszi meg.– És hogy mégsem tettem meg igazán – folytatta Michele felelet nélkül hagyva a kérdést –.. csak egy bizonyos határig. mintha közbenjárótok lettem volna a bűnben.... „Mindennek vége – gondolta Carla gyermekes arcát nézve. mint akármiféle okoskodás. azért ugyanúgy furdalna miatta a lélek... aztán pedig minden úgy történik. igazán odavittelek volna hozzá. hogy összekerüljetek. közös asztal.. – Mi lenne velem... mint az előbb. ha házasoknak kell látnom titeket.. – Érted?. A kocsi útjuk vége felé közeledett. ha nem mennék hozzá? – folytatta aztán szomorú és rideg hangon. valami ocsmány. s megfogta Carla kezét: – De ugye visszautasítod? – kérdezte mohón.. úgy.. valaki belép a fényűzőn. végre is nő. hogy akár önmagát. – Szemét elfutotta a könny. – Így igaz. de azért mégsem egészen. Az ember elképzel valamit. közös élet jön." Rettenet futott végig rajta: „Nem szerettem Lisát. amelyre rátűzött a kocsi lámpájának fénye –. alázatos hangon. csak gondolkoztam. mindenki vétkes. aztán szárazon. hozzámégy. szép lakásuk a város valamelyik előkelő negyedében.. nem tettél velem semmit. mit kéne megbocsátanom? – Csend.. Hozzámegy Leóhoz. közös ágy. Érted már?. csak annyit akarok.. akár a többieket vizsgálgassa. az már semmit sem számít. sem ítéletet osztani.. ha nem teszi. a kocsi tovább száguldott velük: – Megbocsátasz nekem – kérdezte végül a fiú meghatott. finom ízléssel berendezett szalonba. egy hölgy az... semmit. csend. s megragadta a karját. Hát mit tesz ilyenkor az ember? Megpróbál közbelépni. – Senkinek sem kell megbocsátanom semmit – ismételte a lány kétségbeesetten. Carla figyelmesen nézte az utat. ez alatt az egyetlen nap alatt megöregedett. nem tettem semmit. Hangja ridegsége jobban hatott Michelére. – Megmozdult. számomra nincs más hátra.. mintsem megítélje... amint volt. s ő elébe megy.. mint hogy hozzámenjek. s újra maga elé meredt.. csak gondolkoztam. s egymáshoz lökte őket. Csend. nem csináltam semmit. pőrén. igyekszik megakadályozni. nem akar sem bocsánatot.. – A kocsi megzökkent. az olyan. kimerült agyában.. ilyen helyzetben.. az élet olyan. a térés. szép otthonuk lesz.. érted?. – Elhallgatott. mint egy hitetlenkedő gyerek –. – Hozzámegyek – szólalt meg végre Carla. szenvedés és öröm. nincstelenül: – Őrültség lenne visszautasítani.

elegáns ruhájában belép egy szálloda zsúfolt termébe.. biztos. sír. éjfekete spanyol ruhájának bő redőzete csípője minden mozdulatára puhán megringott körülötte. táncolnak. nevet. férje. gazdag. beszállnak... egy nagy csillogó fedelű autót a járdaszélen megfenekelve. a levegő párás volt. akit eddig valami mulaszthatatlan látogatás késleltetett. – Tényleg – állapította meg a fiú. csuklóján ékszerek. S most hideg külsejével. fekete festékárnyék gyűrűjében. dadog. ujjain. szeme alig pillogott az epedő. sokan irigykednek rá. fehér az egész szoba. Leó követi. öröme fehér. égőpiros arcát szépségflastromokkal pettyegette tele. aki már feléje közeledett. teát rendelnek. s őt egy csomó ember bámulja. kissé magasabb. ha eljött az ideje. biztosan értünk jöttek.aztán bemennek a városba. Benyitottak a kertkapun. szép nő. a lába jól mutat. sohase mosolyog. mi kell még? Megvan mindene. hallgatva mentek végig a parkon. amíg Michele kifizeti a kocsit. és ... szeretője van.. ő pedig ül a férje mellett. csípője szélesebb – a házasság hizlal – nyakán.. keresztbe vetett lábbal... őrá gondol. az előcsarnokban szembetalálkoztak anyjukkal és Lisával. amit asszony csak kívánhat magának. ruhája rövid. recehímzetű fátyol hullámzott alá kövér vállára és vaskosan rengő. az eső elállt... Mary és Fanny. aki végre újra látja a napvilágot. szeretőjéhez siet. röpke pillantást vetve az autóra –." Mindenki őróla suttog. mélyen kivágott.. ragyogó. Felmentek a lépcsőn. fáradtan s boldogan visszatér a hitvesi hajlékba. Mintha látná is magát. utazik... hosszú. aki az ajtó küszöbén várta –.. mint fogságból szabadult rab. „Berardiék kocsija" – gondolta ámulva. Merumeciné.. meghízott. furcsa. Carla ügyesen átugrotta a széles pocsolyát a járda és az úttest között. vezetője az ülésbe süppedve. kivilágított előszobában Michele levetette kabátját.. kemény tekintete van... óvatosan széthúzta. mint egy szobor. de gonosz. Pippo. őfeléje pillant.. íme.. kiölt volna lelkéből minden érzést.. Aztán. Asszonynéven fogják hívni. ki tudja.. hideg. kezében strucctoll-legyezőt tartott.. kislánnyá lesz újra. óvatosan ugrálva át a járdaszéli pocsolyákat –. kiszálltak. aztán hirtelen eszébe jutott a meghívás az álarcosbálba. Egy szoba.. az anya már felöltözött spanyol ruhájába: lágy. mind a hárman. Berardiék kocsija.. bután mosolygott. leülnek. a szalonból beszéd és nevetés lármája csapott ki. de különben nem sokat változott. mint egy áradáskor szárazra került bálnát.. meztelen karjára.. aki még a mamánál is idősebb. szemére húzott sapkával szunyókált.. hogy szeretőt tart.. elindulnak. aki mind azt gondolja magában: „Szép. – Michele – szólt oda bátyjának. mindenki olyan mohón lesi. s hogy rejtve tarthassa. s szeretője karja közt ő is folttalan. nedves szél zilálta szüntelen a kertek sötét lombjait.. fekete tömeget pillantott meg az úton... testesebb.. szórakozik. lépteik alatt csikorgóit a kavics. s ő közönyt sugárzó pillantással tekint vissza rájuk. szeszélyes árnyak a ködös égbolton. nem szereti a férjét.. zord. és cigarettázik. nedvesség. gondosan a lábuk alá nézve. s arcára ölti szokott ridegségét. széles teknősbéka-fésűjéről dús. A meleg. mintha bele akarna harapni. kocsija a kapuban várja őket. a lány az ajtót takaró függönyhöz lépett. rideg tekintete mögött egy titkot őrizne. békesség. az ő karjai közt felenged szobormerevsége. Merumeciné. közben egy hosszú. Merumecinénak. Megindultak a folyosón. már elállt az eső. mikor beszélsz mamával erről a házasságról? A lány ránézett: – Holnap – felelte nyugodtan. szenvelgős arcára tékozlón mázolta fel a festéket. keményebb és hidegebb. A kocsi megállt. és belesett: – Mind ott vannak – mondta hátrafordulva –. így folyik élete éveken át. visszanyerte tisztaságát. s egy lámpa alatt megállva várt. ajka bíborlott..." Mások a terem oszlopai körül álldogálva összesúgnak: „Az anyja szeretőjéhez ment feleségül. nagy fák mély tengerzúgása. de hideg. mi járhat a fejében. mintha odabent. lába vastagabb. kissé megkopaszodott. letette kalapját: – Carla – fordult aztán húgához.. ezek a rideg nők tudnak a leglángolóbbak lenni.

„egy kis őszinteség – hajtogatta magában. „Pedig – gondolta – szólni kell majd neki erről a házasságról. hogy anyja kivonszolja magával az előcsarnokból. – Jelmezt vegyek? – kérdezte a lány mélyen eltűnődő hangon. örömében túláradóan szíves volt barátnőjéhez.. miután hiába várta. Lisa haladt. mert én sem megyek. mesélj... nagy. De Michele csak legyintett. szinte úgy tűnt neki. szemét a földön jártatva. rosszul. erről azonban mégiscsak letett. Az anya tüstént elébük sietett. hogy szeretője igazat mondott.. hogy volt?.. – És megsebesítetted? – Még csak nem is súroltam. gyorsan – kiáltotta Carlára... és akkor.. és megsértődhettek volna. – Berardiék már negyedórája várnak.. reménységre.. mert még elkésünk. Csak nem akarsz jelmez nélkül jönni a bálba? – Karon fogta a lányt: – Gyerünk – tette hozzá –. s lehetetlen volt kiirtania szeméből azt a sunyi. félrehúzódva. mereven felszegett fővel lépdelt. „Ezúttal – gondolta bosszús örömmel – ne félj. hogy felérjenek a lépcsőn. hol jár az eszed?. s hogy anyját ilyen változhatatlannak látta. hogy meghívja az estére készülő bálba.. mondd. mintha a délután folyamán nem is történt volna semmi. egyrészt zsugorgató önzésből. – Michele keserűen elmosolyodott. ha ekkora szabadságot vesz magának..mintha félne. Carla – mondta megringatva hullámzó spanyol fátylait –.. ne aggódj. – Akkor – a fiú habozott –. Lisára nézett.. Elégedetten ragyogott: Lisa az egész délutánt vele töltötte: s ebből az következett. lisztes fehérségében. türelmetlenül. Az anya nevetett: – Ébredj fel. – Őszintén? Hittel? Mondd meg nekem. – Elmégy a bálba? – kérdezte végül.. ennyire azonosnak önmagával. – Nem.." S engedte. a spanyol fátyol kecsesen hullámzott alá az asszony ülepének két fűzőbe szorított domborulatáról. s egy pillanatra még az is megfordult a fejében.. elmehetnék hozzád vacsorára. Torka elszorult.. és nem csalta meg. hogy akár csak egyetlen pillanatra is megfeledkezzék nyomorúságáról. amint Lisa lelkesen rábólint: – Helyes. mellette. nem foglak visszautasítani.. Lisa és Michele egyedül maradtak: az asszony.." Tompa levertség nehezedett rá. s ránézett: – Hogy volt – ismételte lassan –. majd később.. amelynek árnyékában megpihenhetett s felüdülhetett volna.. mert Berardiék csak igen kevéssé ismerték Lisát.. és leült melléje -: Ülj ide.. Carla nézte." . fáradtan: – Most nem. mint egy csepp víz". nagyon jó.. – Gyorsan. – Nézte az asszony rózsás-szőke bőrét. amióta meglátta őket. de most tiszta lennék. zaklatott.. – Úristen! – kiáltott fel Lisa eltúlzott rémülettel. együtt vacsorázunk. hogy a fiú szólaljon meg elsőnek. virágzó keblét.. most. gyerünk. aki mozdulatlanul nézte –. Carla gépies mozdulattal levette fejéről a kalapját. akkor. a lelkét betöltő hamisságot és megalázottságot ott látta mindig. – Gyere ide – izgatottan a díványhoz vonta. s ingó. „Hogy élsz? – szeretett volna rákiáltani. odalépett hozzá: – Nohát – kérdezte. meg sem várva. öltözz jelmezbe. eredj hamar. tisztátalan pillantást. mindenkiben... másrészt meg. Látta. belekapaszkodva ismét régi rögeszméjébe – egy kevés hit. elhalmozta bizalmával.. amely közé és az élet közé ékelődött. nem is takargatva tolakodó kíváncsiságát –. amint meglátta őket: – Késő van – kiáltott rájuk.. mohó kíváncsisággal fürkészte a kettesben érkező fivért és nővért. mint éjszaka nyomán a nappal. tetőtől talpig világos színekbe öltözve. hogyan bírsz élni.. hogy mozdulataival megbonthatja fejékének egyensúlyát. és megöltem volna Leót. borzas fejét megrázva anyja után indult.. s elfordította róla tekintetét.. gondolatai szikkadt sivatagában sehol sem lelt egy kevéske hitre. akiről sugárzott az elégedettség. s élénk pillantást vetett rá. hogy volt? Michele megfordult. olthatatlan vágy tört rá. elmesélném az egészet. rálőttem.

" Visszatért anyja a Pierrot-nak öltözött Carlával. menjünk már. – Ne félj – felelte Carla komolyan. a lány arcát fekete selyemálarc takarta. az élet útvesztős. nyakából óriási. úgy vélte.. hogy is mondjam?.. remekül – buzgólkodott Lisa –. és elmegyek a bálba. talán csak pénz.. a fordulón az anya megállította a lányát: – Jusson eszedbe – mormolta a fülébe –. hogy tönkretegye az életét... a vallomás. az is bizonyítja.." Kedve lett volna odakiáltani Michelének: „Olyan egyszerű minden" – s már azon törte a fejét. akármit. „És még az is meglehet – gondolta hirtelen. fehér selyemcipőcskét viselt. hogy az egész csak az én megrendült idegeimen múlik. „Lehetetlen. és jó parti. legyél. hogy amint összeházasodnak. hogy én. hogy ez így menjen tovább. Aztán lementek a második fordulón is. Berardiék várnak. egymásnak fordultak... világtalan vadona körülfogta. és kellemes estére készülődött." De minél inkább igyekezett kicsinyíteni. egyszerűsíteni a problémát... kedves Pippóhoz.. amelyhez hosszú nadrágot és nagy fekete gombokkal díszített. idő vagy körülmények kérdése az egész. Jobban meggondoltam.. egy állást. Bátyjához lépett. – Mi pedig majd még beszélünk egymással holnap – súgta oda neki. – Meg is tesszük – felelte a lány kacagva. egy kétségbeesett fordulattal visszatérve a valóságba –... akármi történt is. súlytalanabbnak érezte magát.Gondolatai zavarosan összefolytak. most átöltözöm... – Remekül néztek ki. szánakozó érzést ébresztett benne. álöltözetében szinte másvalakinek. az annál ijesztőbbnek tűnt. míg a tükör előtt belebújt Pierrot-nadrágjába –. De anyja már húzta magával: – Menjünk már – noszogtatta –. vidámabbnak. és rejtelmesen mosolygott: – Hogy tetszünk? – kérdezte az anya. villogó lánc csüngött zubbonyára.. s legyezőjével megkoppintotta a vállát. a távolból nem ragyogott feléje semmi fény: „Lehetetlen.. Az anya elégedetten mosolygott: a szeretőjére gondolt. kerestet neki Leóval valami munkát. A fehér Pierrot és a fekete spanyol nő megindult egymás mellett a lépcsőn. amit bátyja a kocsiban tett neki.. „pedig olyan egyszerű minden – gondolta.. lábujjhegyen tipegett. háromszögletű kalapját kissé féloldalra csapta. mulassatok jól. Michele azon van." Sírni szeretett volna. aki szintén ott lesz a bálban. . talán szeret.

You're Reading a Free Preview

Download
scribd
/*********** DO NOT ALTER ANYTHING BELOW THIS LINE ! ************/ var s_code=s.t();if(s_code)document.write(s_code)//-->