P. 1
Roger Silverstone

Roger Silverstone

5.0

|Views: 92|Likes:
Published by minarthos1

More info:

Published by: minarthos1 on Mar 04, 2013
Copyright:Attribution Non-commercial

Availability:

Read on Scribd mobile: iPhone, iPad and Android.
download as PDF, TXT or read online from Scribd
See more
See less

07/30/2015

pdf

text

original

Sections

1958-ban egy Agnes néven ismertté vált nő jelent meg a Los Angeles-i Californiai

Egyetem pszichiátriai tanszékén. Egy Robert Stoller nevű pszichiáterhez és egy Harold

Garfinkel nevű szociológushoz jött. Agnes férfinak született és épp arra készült, hogy

alávesse magát annak a műtétnek, amely lehetővé teszi, hogy fiziológiailag is átváltozzon

azzá a nővé, akivé külsejének minden részletét tekintve már korábban átváltozott és aki egész

lényével, egész valójában lenni kívánt. Az esetről sokan beszámoltak, a legalaposabban maga

Garfinkel, aki érdekes lehetőséget látott benne annak alaposabb feltárására, hogy az emberek

társas viselkedése akadályok folyamatos leküzdését jelenti. Ennek a kivételes

esettanulmánynak a segítségével Garfinkel demonstrálni tudta, hogy egy Agneshez hasonló

embernek hogyan kell naponta, sőt óránként megtanulnia és alkalmaznia egy olyan szerepet,

amelyre eredetileg nem szocializálódott és amelynek kudarca,az esetleges leleplezés

katasztrófához vezetne. A feladat, amelyet Agnes kitűzött maga elé abban állt, hogy „a

szükséges készségek és képességek elsajátításán és használatán, a női szereppel járó látszatok

és szerepviselkedés látványos felmutatásán és a megfelelő érzések és célok mozgósításán

keresztül megszerezze magának azokat a jogokat és kötelezettségeket, amelyekben egy felnőtt

nőnek része van. Éppúgy, mint a normális esetben, erre a munkára mások, normális férfiak és

nők jelenlétében és szeme előtt került sor.” (Garfinkel 1967:134) Ennek a tevékenységnek

Garfinkel az „átjárás” nevet adta. A„átjárás” több egyszerű játéknál, noha egyes elemei

azonosak vele. A legfontosabb különbség abban áll, hogy nincsenek meg azok a határok,

amelyek elhatárolják a játék terét a külvilágtól (és amelyek lehetővé teszik, hogy szükség

esetén a játékosok bármelyike elhagyhassa a pályát). Agnes szerepléseszükségképpen

folyamatosan zajlott és egyre fejlődött. Szó szerint életre-halálra ment a játék, amelyet

működőképessé kellett tennie saját maga, férfi szeretője és általában az egész társadalom

számára, amely olyannyira függ a mindennapos interakciók apró részleteitől, még ha adottnak

is veszi őket. Agnes is ezt akarta elérni, hogy adottnak vegyék, normálisnak, hétköznapinak és

mindezt nőként. Ez pedig, Garfinkel szerint, több mint annak menedzselése, milyen

benyomást kelt valaki a többi emberben. Szerinte Agnes-t sikeres szociológusnak

tekinthetjük, aki annak a nagyon is gyakorlati folyamatnak a során, amelyben megalkotta

magát mint nőt, mélyen, alaposan és személyes szinten megértette, hogy a társas viselkedés

valóban akadályok folyamatos leküzdését jelenti: „Agnestől megtanulhattuk, hogy számára a

társadalminemmel rendelkező személyek kulturális események, amelyketa kultúra résztvevői

hoznak létre, így a megfigyelhető-megkülönböztethető normális szexualitást kizárólag a

résztvevők gyakorlati tevékenysége hozza létre, méghozzá kizárólag az egyes konkrét,

egyszeri alkalmakkor és helyzetekben, a közös beszéd és viselkedés megfigyelt

megnyilvánulásain keresztül.” (Garfinkel, 1967:181). Mit tudunk meg ebből az „esetből”? Mit

mond arról, milyen szerepet játszik a média a társas viselkedés és tapasztalat világában?

Az eset egy adott olvasatát nyújtja a társas-társadalmi létnek és saját felelősségünknek

ezen a téren. Egy bizonyos olvasatát adja magának a társadalomnak. Feltételezi, hogy a társas

viselkedés nem csupán az objektív körülményeken, a strukturális és történelmi feltételeken

múlik, hanem mindenféle bonyolult és kifinomult módon szükségesé teszi saját aktív

részvételünket is. Feltételezi azt is, hogy nélkülünk nem létezhet a társadalom. A

társadalmiság újratermelését ugyanis azok a percről percre zajló, aprólékos interakciók teszik

lehetővé, amelyek alapján bizonyosfajta normalitást, hétköznapiságot, biztonságot és

identitást követelhetünk magunknak és társainknak, nap mint nap.

Ennek a fajta érvelésnek meglehetősen komoly hagyománya van a szociológia és

antropológia területén. Gyakran (és nem ok nélkül) éppen amiatt kritizálják, hogy nem képes

felismerni a történelem hatásait (azt, hogy a világ változik), a hatalom hatásait (azt, hogy azok

a körülmények, amelyek között a jelentéseket létrehozzuk gyakran nem állnak befolyásunk

alatt) és az összebékíthetetlen különbségek hatásait (hogy a társas viselkedés nem egyszerűen

közös értelemkeresés és egyezkedés, hanem lényegét tekintve konfliktusos), mindazonáltal ez

a megközelítés lehetővé teszi, hogy a társas viselkedés szerepjátszói oldalára összpontosítsunk

és azt vizsgáljuk, hogyan lesz a társadalom művészet és hogyan lesz a műalkotás társadalmi.

Az ilyen ihletésű művekben, amelyek szerzői közül különösen kiemelendő Erving

Goffman, a társas viselkedés valóban elsősorban jó benyomás keltéseként(impression

management)értelmeződik. Világunk a láthatóság világa. Kultúránk a megjelenítés kultúrája,

amelyben a látszat maga a valóság. Az egyének és csoportok megmutatják magukat a

világnak, olyan helyzetekben, amelyekben többé-kevésbé magabiztosan tudják szereplésüket

menedzselni: a színpadon, ahol mindent azért teszünk, hogy mások lássák, hogy benyomást

tegyünk másokra és meghatározzuk és fenntartsuk saját identitásunkat. Ami a színpadon

zajlik, az azonban sokban attól függ, mi történik a kulisszák mögött, ahol mások tekintete elől

elrejtőzve kisminkeljük, átfestjük magunkat.

A társas viselkedésnek ez az értelmezése számos következménnyel és nehézséggel jár.

Egyrészt, eltöröl mindenfajta ontológiai különbséget igaz és hamis között, hiszen bizonyos

mértékben valamennyi reprezentáció félrereprezentál. Másrészt, visszaállítja a jogaiba azt,

ami egyébként esetleg csak a civilizáció vékony mázának tűnne, fajsúlyosnak tüntet fel

valamit, ami pusztán felszínesnek látszhatna. Ezenkívül nem hajlandó erkölcsi ítéletekkel

szolgálni és határozottan állítja, hogy a társadalom, valamennyi társadalom, nem csupán a

sajátunk, az ilyen szereplési, performatív aktusok terméke.

Van azonban benne számos olyasmi is, ami megszívlelendő. Az első ezek közül az a

megállapítás, hogy minden cselekedet egyben kommunikáció is. A második, hogy a

performance/szereplés mindig idealizációval jár. A harmadik, hogy a performance/szereplés

sikere az életben éppúgy, mint a színpad vagy a filmvászon körülhatárolt tereiben egy adott

közönség ítéletén, elfogadásán múlik. Végül pedig (és ezt nem Goffman állítja, hanem kritikai

éllel más elméletírók), a modernitás azáltal, hogy egy nyilvánosabb magánélet létrejöttét

bátorította és tette lehetővé, egyúttal az ilyenfajta szerepjátszói viselkedésmódok intenzívebbé

válását is magával hozta. Azok a viselkedésmódok, amelyek mind a társas, mind az egyéni

fogalmát egyáltalán megteremtik, mert lehetővé teszik, hogy nemcsak másoknak tudja

megmutatni magát, hanem– reflexív aktus gyanánt– saját maga előtt is láthatóvá váljon.

A modernitással beköszöntött a ceremonialitás személyessé válása is. Ebben a

tekintetben, mint azt hamarosan kifejtem, a média kulcsszerepet játszik. Beköszöntött továbbá

annak lehetősége is, hogy egy sor különböző, más-más közönségeknek és más-más

helyzetekre szánt identitást építsünk fel magunknak. De a modernitás tette lehetővé azt is,

hogy egyáltalán felvetődjön, hogyhogy a identitásnak még egy olyan alapvető dimenziója is,

mint a társadalmi nem szereplésnek (performance-nak) legyen tekinthető.Judith Butler

például úgy írja le a társadalmi nem jelenségét, mint ami cselekedet, nem pedig valami eleve

adott:

„A szavak, tettek, gesztusok és vágy azt a hatást keltik, hogy van egy belső mag vagy lényeg,

ezt a benyomást azonban a testfelszínén keltik, olyan jelentőséggel bíró hiányok által,

amelyek sugallják, de fel soha nem fedik az identitás mint ok rendezőelvét. Ezek a tettek,

gesztusok, színjátékokperformatívak abban az értelemben, hogy az identitásnak az a lényege,

amelyet ki kívánnak fejeznimesterséges alkotások, amelyeket testi jeleken és más diszkurzív

eszközökön keresztül hozunk létre. Az, hogy a nemmel rendlkező test performatív azt

sugallja, hogy nincs ontológiai státusa leszámítva azokat a tetteket, amelyek realitását

létrehozzák.”. (Butler 1990:136, kiemelés az eredetiben)

Ezek a szereplések nem csupán játékok. Mint Agnes esetében is (akinek az esetét

Butler, úgy tűnik, nem ismeri), halálosan komolyan zajlanak. Életünk és identitásunk múlik

rajtuk. Valóságossá,a valósággá válnak. Ebben az értelemben a társas viselkedés olyan

jelentésháló, amely csak addig tartható fönn, amíg az őt alkotójelentések közösek,

ismétlődőek, kommunikálódnak. A tapasztalat ezekből a jelentéshálókból épül fel, a

mindennapok szövegeiből és diskurzusaiból, de eközben maga a tapasztalat is függ a

szereplésben, az előadásban való kikényszerített vagy önkéntes részvételünktől.

Mint az eddigiekből bizonyára nyilvánvalóvá vált, az eddigiekben használt fogalmak,

–mint„feladat-teljesítés”,„előadás”,„szereplés”,„a szerepjátszó”,–a szándékokban és a

hangsúlyokban megnyilvánuló különbségek ellenére mind ugyanazt a kérdést járják körül.

Együttvéve a társas viselkedésről való gondolkodás olyan keretét adják, amely különösen

központi szerepet tulajdonít a cselekvésnek, a jelentésnek és a szimbólumok hatalmának és

kijelöl egy fontos lehetséges útvonalat ahhoz, hogy a médiáról és annak jelentőségéről

gondolkodjunk.

A média hétköznapjainkban betöltött szerepének megértése tehát éppen annak belátása

nyomán válik lehetségessé, hogy a világ, amelyben élünk és részben mi magunk alkotunk

meg, illetve amely a tapasztalaton, a tapasztalat megértésén és az (akár téves) megjelenítésére

való törekvésünkön alapul– nos, ez a világ egy bizonyos alapvető, szerepjátszói értelemben

már eleve közvetített. E nézet alapján maga a cselekvés is egyfajta közvetítés, mivel benne

van a valódi problematizálása és a materiális és a szimbolikus közötti különbség

problematizálása, ha ugyan nem eltörlése is. Benne van továbbá annak elismerése, hogy a

tapasztalat több, mint a viselkedés, több, mint a pillanat múlása, illetve hogy a szereplés

(mindig) történelmileg szituált és (olykor) történelmileg jelentős és mindaz, amit teszünk, a

szerepek, amelyeket felöltünk, a játékok, amelyeket játszunk, az élet, amit élünk mind-mind a

legtágabban értelmezett kultúra termékei: függnek annak a társadalmi helyzetnek a

jelentésétől, érdekviszonyaitól és hatásaitól, amelyre csak korlátozottan vagyunk befolyással,

de nincsenek teljesen meghatározva általa.

Mindez azt is jelenti, hogy ha a társas viselkedést szereplésnek tekintjük és az ilyen

szereplést folyamatos, szinte mindig adottnak vett, megkérdőjelezetlen tevékenységnek,

amely nélkül semmivé foszlanának a mindennapi élet másokkal közös szimbolikus realitásai,

akkor a társas viselkedés „mintha”-mivoltának újabb dimenziójába nyerhetünk bepillantást. A

buszon, bankban, bárban végrehajtott megkérdőjelezetlen, mindennapos rítusok és a nagyok

és csodáltak valós vagy virtuális térben lejátszódó kivételes nyilvános rítusai közötti átmenet

igen sima, és talán egyre simább. Jól ismerjük a szereplést, mintegy ösztönösen, hiszen

minduntalan csináljuk. Jól ismerjük a szereplést, mintegy ártatlanul, hiszen minduntalan látjuk

a médiában. És noha ismerjük a magán és nyilvános terek közötti határokat, csakúgy mint a

közvetített és a megélt tapasztalat közötti különbséget, tudjuk, hogy a határok egyszerre

elválasztanak és összekötnek, egyszerre működnek hídként és korlátként. Azt állítom, hogy

egyre természetesebben, egyre rutinosabban szeljük át ezeket a határokat éppúgy, mint azt,

amely szereplő és közönség között húzódik.

Egyik részről az, amikorvalaki Cole Porter nótákat énekel zuhanyozás közben vagy

magányos tangót lejt a partvissal a hálószobában, másik részről az, ahogyan az ember a divat

követésével, a választásokon való szavazással, vagy egy nyilvános eseményen, például Lady

Diana temetésénvaló részvétellel kinyilvánítja identitásával azt a részét, amelyet meg tud

osztani másokkal. Mindehhez a média nyújtja az eszközöket és a fantáziákat, a lehetőségeket.

Mi pedig, mint a média közönsége, magunk is szerepelünk vele párhuzamosan, úgy

játékosként mint résztvevőként, utánozzuk és a saját képünkre formáljuk, reflektálunk

igazságaira és hamisságára. Ha erőfeszítéseket teszünk, hogy megértsük a médiát, akkor ezt a

jelenséget is értelmeznünk kell, a szerepjátszói dimenziót: a kirakatkultúra által gyakorolt

bátorítást és megerősítést, amelyet nap mint nap saját életünk kereteihez szabunk és amelyet a

képernyők és a hangszórók tartanak fönn folyamatosan.

Vegyük például Lady Diana temetését. Gondoljuk végig az alábbiakat.

London központjában lakom. Atemetés reggelén akkor kapcsoltam be a tévét, amikor

a halottaskocsi éppen a Hyde Parkon haladt keresztül, majd folytatta útját végig az ismerős

utcákon. A legmegrázóbb számomra nem is a hallgatag tömeg volt (erre számítottam), és nem

is a lópatkók dobogása, a lábak csoszogása, hanem az apátság harangjának folyamatos,

percenként egyszeri kondulása, amely egyhangú gyászindulóként kísérte a délelőtt

eseményeit. Aztán negyed tizenegy tájban úgy döntöttünk Jenniferrel, hogy lemegyünk az

apátságba, nem is annyira abban a reményben, hogy talán megpillanthatjuk Dianát, inkább

csak azért, hogy részünk legyen az atmoszférából, a csendből, a város ürességéből, az egész

helyzet különösségéből, no és persze azért, hogy valamilyen módon mi is benne legyünk,

megtarthassunk magunknak egy részt belőle.

A tévét bekapcsolva hagytuk, a háztartás többi tagja lassacskán ébredezett. Közben is

végig hallottuk a harangot, mialatt lementünk a lépcsőn a bejárati ajtóhoz és kiléptünk a

napfénybe. A küszöbön átlépve is hallottuk, de már nem azt, ami a tévéből jött, hanem élőben,

az apátság felől. Igazi volt. Ugyanaz a harang. Ugyanaz a hang, de igaziból. Valami egyszerű

de rejtélyes módon átfúrtuk a média terét és a valóságot elválasztó falat és átléptünk a

közvetített, letükrözött világból, a reprezentációk világából a tapasztalatba. Ebben a

pillanatban ugyanazt tettük, mint azok a milliók, akik hátrahagyták a médiareprezentáció

biztonságos, otthoni, kétértelműségtől mentes világát és elzarándokoltak Londonba a temetés

napján vagy az azt megelőző, éppoly rendkívüli napokban.

Ebben a fejezetben éppen erről az átmenetről, szökésről, a médiatér birtokba vételéről

szeretnék gondolkodni, méghozzá a szereplésről mondottak fényében. A kérdés a következő:

miért és hogyan lehetséges, hogy Lady Diana halálától az egész világmédia görcsbe rándult,

hétköznapi emberek (köztük jómagam) milliói keltek fel kényelmes karosszékükből a

nappaliban, hogy elvonatozzanak Londonba és személyesen is helyet kapjanak a nyilvános

térben, sőt a nyilvános időben is,hiszen hivatalosan senki nem hirdetett erre a napra

munkaszünetet és maga a temetés is eleve azzal a céllal volt olyan, amilyen, hogy valóra

váltsa a projekcióit mindazoknak, akik ott akartak lenni aznap a hercegnő mellett az utcán.

Az ilyen viselkedés értelmezésére már számos magyarázat elhangzott. Ezekben

általában olyasmik voltak a kulcsszavak, mint tömeghisztéria, vallásos téboly, manipuláció.

Ezek mindegyike a sebezhetőség valamely (általában nemhez köthető) dimenziójára helyezi a

hangsúlyt, amelybena megfigyelt viselkedés (ld. Max Weber, amennyiben a viselkedést

vizsgáljuk, nem pedig a motivált cselekvést) egy olyan keretben határozódik meg,

pszichoanalitikusan vagy szociológiailag, amely szinte egyáltalán nem tartja képesnek az

egyéneket arra, hogyfelelősséget vállaljanak azért, ahogyan éreznek, hisznek vagy

cselekszenek. Persze az ezzel ellentétes nézeteknek is nagy a vonzereje, könnyű romantikus

színekben lefesteni szabadságunkat és korunk kollektív hatásaitól való függetlenségünket,

eltúlozni azegyéneknek azt a képességét, hogy meghatározzák önmaguk számára, milyen

helyet foglalnak el a tömegtársadalomban. Mindkét álláspontban van persze igazság és a

maga módján mindkettő tarthatatlan is. A kérdés most persze az, hogyan értelmezzük ezeknek

a reakcióknak a konkrét, nem pedig általános aspektusait és az általuk létrehozott és kifejezett

viszonyokat.

Ami Lady Dianát illeti, valószínű, hogy abban az (inkább Grimm mint Andersen

stílusú) tündérmesében, ami az életútja volt, az 1995-ösPanorama-interjúvolt a leginkább

kulcsfontosságú esemény. Ebben az interjúban, no és persze az azt követő

médiavisszhangban, amely sokszorosára erősítette fel annak tartalmát, Diana átlépett bizonyos

korlátokat, és,–mint azóta is mindazok, akik az ő nevében foglalnak el nyilvános tereket,–

lyukat ütött azon a konvenciórendszeren, amely a királyi család ábrázolását addig szabályozta.

Ezek a konvenciók, amelyeket David Cheney már alaposan elemzett (1983), nem

függetlenek a magán és köz-, szimbólum és valóság között fennálló és egyre növekvő

feszültségtől. A királyi család tagjai mint médiaszereplők megkonstruálása, azzal a céllal,

hogy központi figurává váljanak Nagy-Britannia meglehetősen szánnivaló huszadik századi

nemzetépítései törekvéseinek folyamatában igen óvatos manőverezést igényelt annak

érdekében, hogy megmaradjon kiemelt státuszuk, de közben váljanak emberibbé,

megközelíthetőbbé. Persze már többen rámutattak a párhuzamokra a hollywoodi

sztárrendszerrel, amelyek Elton John zenei búcsúbeszéde nyomán végképp egyértelművé is

váltak. Noha nyilvánvaló, hogy a televíziónak mint médiumnak kulcsszerepe volt ebben a

folyamatban, amelynek a kezdetét Erzsébet 1953-as megkoronázása jelentette, Diana és

Charles esküvője mindenképp egy olyan pillanat, ahol felgyorsultak az események, és ehhez a

Buckingham Palota (tudtával vagy anélkül) asszisztált.

A Panorama-interjú egy új teret hozott létre, amely kívül esett a média keretein, noha

persze lényegét tekintve mégis azon belül. A szimbólum és valóság közötti egyensúly

megbillent és máshová került, talán végleg, de nem azért, mert Diana kritikával illette a

királyi családot (noha nyilván ennek is megvoltak a következményei), hanem mert

emberibbnek mutatta magát, mint amilyennek szabad volt neki. Mindez persze előre

megfontolt szándékkal történt, sőt nagyrészt előre be volt gyakorolva, egy része pedig

bizonyára őszintétlen volt. Az a törekvés, hogy ő legyen a Szívkirálynő (csakúgy, mint az,

hogy sikerült a Nép Hercegnőjévé válnia) fejvesztéssel járt és lehetővé tette, hogy (noha

továbbra is szimbólumként) egy transzcendens teret foglaljon el. Életútja ekkor kezdetta

szentek életéről szóló legendához hasonlítani. Mindez elsősorban a határátlépések ígéretét

rejtette magában. Fontos tanulság volt ez sokak számára, amelyet milliók ismételtek meg,

amint maguk is átlépték a számukra kijelölt médiaterek határait, amikor, noha továbbra is a

média keretein belül és egyre inkább a média által kizsákmányolva, de ott vonultak London

utcáin.

Azt halljuk, hogy a médiakorszakban nincs menekvés a másolatok, aszimulakrumok

elől. Amihez csak hozzáérünk, minden közvetített, átalakított, média által szennyezett.

Valóság és képzelet, igazság és hazugság, tény és fikció határait nem lehet többé meghúzni,

ezek a határok hasznavehetetlenné váltak. Ezt halljuk tehát. Ez az álláspont azonban a

jelentéktelenségig lefokozza a tapasztalatot. Empirikus vákuumnak tekinthető. Ijesztően

amorális. Noha könnyű eltúlozni a tömegdemonstráció hatalmát (ami még mindig messze van

a tömeges lázadástól), és azt sejtetni, hogy ez a monarchia végét jelenti, sőt, a brit

mindennapok eddig ismert formájának végét, vagy akár azt, hogy ha még éppen nem is

köszöntött be a köztársaság, szörnyen nagy hiba volna ekkora embertömeg érzelmeit és tetteit

egy mozdulattal a média szemétkukájába hajítani.

A temetésre összegyűlt tömegben járkálni azt jelentette (és most nem románcot írok),

hogy hétköznapi emberek között járunk: egész családok, különböző generációk, sokféle

etnikai háttérrel, de legnagyobbrészt külvárosi, középosztálybeli emberek, akik nemcsak részt

vesznek egy médiaeseményen, hanem aktívan teremtik is, hiszen nélkülük értelme sem volna.

Tettükben persze jelen volt a turista és a kukkoló attitűdje (mindkettő saját magam részéről

is), de voltak nagyon is határozott kapcsolódások is: a nők, akik Dianával a nővel

azonosultak, a gyermekek a gyermekeivel, a szülők a szülőkkel, a szerelmesek a szerelmessel,

az álmodozók a szertefoszlott álmokkal. Ezeket az azonosulási, kapcsolódási gesztusok pedig

tettekben is megnyilvánultak, szerepekké alakultak.Egy rítus született meg, ott, a szemünk

láttára. És mindez nyilvános térben, a liliomok illatától körüllengve.

Ebből a szempontból nincs jelentősége annak, hogy mindezt éppen a média bátorította,

illetve tartotta fönn. Maga a szertartás (performance) is egy olyan esemény volt, amelynek

során a jelenlévők közös jelentéseket és tapasztalatokat generálnak, amelyeket

emlékezetükben megőriznek. Szereplés volt abban az értelemben is, hogy „cselekvés volt és a

cselekvés által létrehozott dolog egyszerre, múlt és jelen között félúton, jelenlét és távollét,

tudatosság és emlékezet”.(Diamond, 1996:5). Ebben az önmaguknak és a többieknek szóló

szereplésben, a résztvevők maguknak követelték azt az eseményt, amely maga is éppen ezen

követelések által kiszabadult a média karmai közül. Ebben a tévékamerák és az újságírók

jegyzettömbjei előtt és mögött naponta zajló szereplésben magunk is nyomot hagytunk az

eseményeken.

Diana szerepét játszani. Megtettük, méghozzá rengetegen. A nemzet. A nép. A

médiával és nélküle, mellette és ellene. Nyilvános és privát terek elfoglalásával, határok

átlépésével, tükrök tükrözésével. Az egyéni élmény egybeforr a kollektív tapasztalattal és

mindkettő átszűrődik egyrészt a való életen, másrészt Diana életének megjelenített képén. Ez

most ismét az az eset, amikor a különleges rávilágít a hétköznapira: arra a kimeríthetetlen

képességünkre, hogy részt vegyünk a kollektív eseményekben és ezáltal megteremtsük a

mindennapi élet közös és közvetített drámáit. A folyamat során a média válik a jelentések

hordozójává, ha nem is mindig nyilvánvaló módon. A közvetített és az úgymond közvetítetlen

tapasztalat közötti határvonalat amúgy is lehetetlen meghúzni. A média tanulmányozása során

ezt és ennek következményeit is figyelembe kell venni.

Ez azonban talánmég nem az egész történet. Nem lehet, hogy valami más is történik,

valami sokkal összetettebb és esetleg zavaró?

Ha feltételezzük, hogy a modernitás nyomán előállt az az állapot, amelyet Habermas

(1989) úgy ír le, mint a társadalmi nyilvánosság újrafeudalizálódása; ha akár csak részlegesen

is elfogadjuk Guy Debord (1977) metsző kritikáját, amellyel az általa a látványosság(a

spektákulum)társadalmának nevezett jelenséget illette– a szerepjátszói kultúrában

mindketten a kapitalizmus egyesített erői és azállam által a képzelet szabadságának

korlátozását látják–; ha elismerjük, hogy a média figyelme privatizálta a nyilvános kultúrát és

ezzel együtt (per contra) a privát kultúra nyilvánossá vált; ha tehát mindezek megvalósulnak,

akkor fel kell ismernünk a szereplés (performance) mindennapi életben betöltött helyét és

jellegét illető mélyreható változást is.

Diana temetése a maga túlzóan diadalmas módján arra is példával szolgál, ahogyan a

nyilvános színpadon elmosódik a határ előadó és közönség között, úgy a médiában, mint

annak hatósugarán túl (bár semmi nincsen teljesen túl a hatósugarán). Mindez ráadásul egy

olyan színpadon történik, hála a média által előadódó közvetítettségnek, amely kiemeli a

személyes birodalmából és minden mozzanatát az országos, sőtnemzetközi eseménysor egy-

egy darabjává teszi.

Ennek következtében tehát megpróbálhatunk teljesen más módon gondolkodni a

megfigyeltekről. Nem úgy gondolni a temetésen való részvételre, mint másokkal közös és

elköteleződést jelentő tettre, hanem mint egyfelelősség nélküli szereplésre, valakinek a

magángyászában való osztozásra anélkül, hogy magunk is nyilvánosan gyászolnánk. Egy időn

kívüli rítus: áldozás isten nélkül,–lásd Durkheim,– sőt,társadalom nélkül. Asugárzás lassan

szertefoszlik, ahogyan Diana arcmása a napok, hetek múlásával fokozatosanelpárologa

bulvárlapok címlapjairól. Egy év elteltével a brit médiának lényegében egyáltalán nem

sikerült annak a kezdeti pillanatnak a szenvedélyességét és mozgósítóerejét újrateremtenie.

Egy évvel később nem sok maradt, és ami még fontosabb, nem nagyon volt mit újrateremteni.

Csak homályos alakok, homályos árnyak. Az adott pillanat valóban megélt közös jelentéseit,

amelyeket a nyilvános közösségi cselekvés mintegy szentélybe foglalt olyan tapasztalatnak is

tekinthetjük, amely csakis a személyes, a privát felé vezethet vissza. A média rögtön vissza is

veszi mindazt, amit ad.

Lady Diana temetésének közönsége névtelen volt, és mivel nem ismertük a többi

jelenlévőt, az esemény utóbb el is veszítette jelentőségének nagy részét. Saját szereplésünk

csak saját énünket tükrözi megsokszorozva, nárcisztikusan. A társas viselkedés ebbenaz

esetben egy nyilvános színpadon, idegenek jelenlétében került meghatározásra és

megteremtésre. Saját képzeletünkön múlt, egy olyan esemény emlékeként, amelyben

egyszerre részt is vettünk meg nem is.

Az efféle kötődésekből éppen a kapcsolat borzongása, a figyelem, a kontroll hiányzik.

A médiatérbe való belépés a társas-társadalmi nyomában nem mentes a terhektől, például a

sebezhetőségtől.

Vegyük például a honlap jelenségét. Találomra beírok egy nevet a keresőbe. Donna

Chung. Egy Friends’ Homepages nevű honlapon lyukadok ki, amely 38 nevet sorol fel; ezek

egyike valóban Donna Chung. A felsoroltak többsége a Yale Egyetem diákja, de nem

mindannyian. Donna Chung honlapján látható a fényképe, a címe és a telefonszáma is. A

listán találtam rá Christopher Pan nevére, aki filozófia szakos, a 98-as évfolyamról. Az ő

honlapján az alábbiakat olvashatjuk:

„Wow! Ez lenne hát a cybertér rám eső darabja! Fantasztikus. Túl sok mondanivalóm nincs és

gondolom az is csupa olyasmi, amit bárki más is elmondhat. De örülök hogyerre jársz és

remélem kitartasz mellettem miközben megtanulom használni ezt a cuccot. Még jobban

örülnék, ha írnál is egy pár sor hogy itt jártál, hogy legalább azzal vigasztaljam magam, hogy

tényleg akad valaki aki meg is néziazt, amit itt csinálok. Vannak persze nagyszabású terveim,

hogy mi mindent fogok majd ide fölrakni, aztán majd meglátjuk mi sül ki belőle. Addig is,

amíg találok valami érdekesebbet, megadnám az adataimat: ...”

A honlapon linkek is találhatók, amelyek a Chritophert és családját ábrázoló képekhez

visznek, köztük nővére képeihez, aki stanfordi diák és szintén örömmel fogadja, ha valaki e-

mailt küld neki.

Mi is történik itt? Milyen szereplés ez? Íme egy test a kibertérben, amely porszemként

lebeg a elektronikus éterben. Egyszemélyes kiállítás, feltűnési viszketegség (fontos, hogy a

honlap gazdája külön kéri, hogy válaszoljanak a látogatók), magánszínház, magányos fellépés

a virtuális térben. Itt nincs közönség. Nincs rá garancia, hogy bárki odafigyel. A szereplés

nem jár felelősséggel, kötődéssel. A kommunikáció pont ugyanolyan véletlenszerű, mint

amilyen véletlenszerűen egy tömeg összeverődik egy nyilvános eseményen. Ezek a

kommunikációs gesztusok azonban mégis létrehoznak egy bizonyos fajta társadalmat: a

honlapokat összekötő linkek létrehoznak egy láthatatlan, tünékeny jelentőséggel bíró

kapcsolathálózatot, amely embereket, helyeket, honlapokat köt össze egymással. Minden

gond nélkül végighaladhatok egy-egy ilyen hálózaton, magam is könnyen létrehozhatok

egyet. Elmondhatom az egész világnak, ki vagyok, illetve ki szeretnék lenni, majd csetelés és

fórumok látogatása során tovább terjeszkedhetek az interneten. Mindezért soha senki nem von

felelősségre. Az, hogy mit érek el, csak attól függ, milyen képet tudok magamról kialakítani.

Ez a folyamat azonban a játékosság mellett rengeteg kreativitást és energiát is felszabadít. A

technológiának hála lett egy saját színpadom, amin szerepelhetek, amin helyet követelhetek

magamnak. Már amennyiben hajlandó bárki meghallgatni.

Jó messze kerültünk Agnes esetétől, ahol a szereplés társadalmi szempontból élet-halál

kérdése volt. De túlléptünk már Diana temetésén is, amely egy közéleti személyiség utolsó

szerepléseként képes volt életre hívni egy nagy össznépi áldozás multimediális rítusát. Minél

alapvetőbb módon függ identitásunk az elektromos média játékától, annál inkább beágyazódik

a média a tapasztalatba. Nem kizárt, hogy minél inkább lehetővé teszi és bátorítja egy

virtuális társadalom (ha van ilyen) a közönség nélküli szereplést és a következmények nélküli

performativitást, végül annál inkább magunkra maradunk. Ez netán nem olyasmi, amit

célszerű lenne a jelenleginél jobban megérteni?

You're Reading a Free Preview

Download
scribd
/*********** DO NOT ALTER ANYTHING BELOW THIS LINE ! ************/ var s_code=s.t();if(s_code)document.write(s_code)//-->