You are on page 1of 130

FRIEDRICH DÜRRENMATT

AZ ÍGÉRET
HÁROM KISREGÉNY EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1984 EURÓPA ZSEBKÖNYVEK

TARTALOM AZ ÍGÉRET A bűnügyi regény rekviemje (Das Versprechen. Requiem auf den Kriminalroman) Fáy Árpád fordítása A BALESET (Die Panne) Gera György fordítása A BÍRÓ ÉS A HÓHÉR (Der Richter und sein Henker) Ungvári Tamás fordítása

AZ ÍGÉRET
A BŰNÜGYI REGÉNY REKVIEMJE Ez év márciusában előadást kellett tartanom Churban, az Andreas-Dahinden Társaságban, a bűnügyi regényírás művészetéről. Már estére járt az idő, mikor a vonat megérkezett. Alacsonyan kavarogtak a felhők, komisz hóvihar tombolt, s a tetejében minden eljegesedett. Az előadást a Kereskedő Társulat termében rendezték. Közönség csak gyéren lézengett, mivel ugyanakkor a gimnázium aulájában Emil Staiger tartott felolvasást a kései Goethéről. Magam sem voltam hangulatban, mások se melegedtek fel, a helybeliek közül többen előadás közben elhagyták a termei. Utána rövid ideig még együtt maradtam az elnökség néhány tagjával, két-három gimnáziumi tanárral, aki ugyancsak szívesebben töltötte volna idejét a kései Goethénél, továbbá egy jótékony hölggyel, aki a Kelet-svájci Háztartási Alkalmazottak Egyesületében tevékenykedett

dísztagként – majd nyugtáztam a tiszteletdíjat és utazási költséget, és visszavonultam a pályaudvar közelében levő Hotel Steinbockba, ahová elszállásoltak. De itt is olyan vigasztalan volt minden. Egy német gazdasági szaklapon és a Welt-woché-n kívül sehol semmi olvasnivaló, a szálloda csendje embertelen, alvásra gondolni sem mertem, mert elfogott a rettegés, hogy többé nem ébredek fel. Az éjszaka időtlen és kísérteties. Odakint elállt a havazás, minden mozdulatlanságba dermedt, már az utcai lámpák fénye sem imbolygott, szellő se rebbent, az utcán se ember, se állat, csak a pályaudvar tájékáról hangzott fel egyszer valami nesz, az is mérhetetlen messzeségből. Bementem a bárba, még egy whiskyt akartam inni. Az idősebb bárhölgyön kívül csak egy urat találtam ott; alighogy helyet foglaltam, bemutatkozott. Dr. H. volt, a zürichi kantoni rendőrség egykori parancsnoka, hatalmas, régimódi ember – súlyos arany óraláncát a mellényén keresztülfűzve viselte, ilyesmit ma már ritkán látni. Sörteszerű haja korához képest fekete, bajusza dús. A bárpultnál ült az egyik magas széken, vörös bort ivott, Bahianos szivar a szájában, a bárhölgyet keresztnevén szólította. Hangosan beszélt, élénk taglejtéssel, gátlástalanul, engem egyaránt vonzott és visszariasztott. Amikor már három óra felé járt az idő, és az első Johnnie Walkert négy további követte, felajánlotta, hogy másnap reggel Opel-Kapitänjén elvisz Zürichbe. Mivel Chur környékét és általában Svájcnak ezt a részét csak felületesen ismertem, elfogadtam a meghívást. Dr. H. egy szövetségi bizottság tagjaként Graubündenben járt, a rossz idő miatt ő sem tudott visszautazni; meghallgatta előadásomat, amelyről egyébként mindössze annyiban nyilvánította véleményét, hogy egyszer megjegyezte: „Elég ügyetlenül ad elő." Másnap reggel felkerekedtünk. Már derengett, amikor két medomint bevettem, hogy valamit még aludjam, most aztán egészen kába voltam. Már régen nappal volt, de még nem világosodott ki. Az ég egy nagyon távoli csücske fémesen csillogott. Különben felhők vonultak, súlyosan, lomhán, hóval a begyükben; úgy tetszett, az országnak ebben a részében már sose lesz vége a télnek. Mint valami katlant zárták körül a várost a hegyek, de nem volt bennük szikrányi fenség, sokkal inkább földhányásoknak látszottak, mintha valami irdatlan sírt ástak volna ki itt a földből. Chur, a város maga, szemlátomást csupa kő, tele hatalmas közigazgatási épületekkel. Hihetetlennek tetszett, hogy ez borvidék. Megpróbáltunk behatolni az Óvárosba, de a súlyos kocsival eltévedtünk, keskeny zsákutcákba, majd egyirányú utakra keveredtünk, nehézkes visszavonulási manőverezésekre volt szükség, hogy kikászálódjunk a kőrengetegből; a tetejébe még az úttest jégpályává változott, így aztán boldogok voltunk, amikor a várost végre magunk mögött tudtuk, noha tulajdonképpen semmit sem láttam az ódon püspöki székhelyből. Olyan volt az egész, mint valami menekülés. Báván meredtem magam elé, ólmosan, fáradtan. A mélyen úszó felhők mögött mint valami árnyék vonult el a behavazott völgy, minden csupa fagyott merevség. Nem is tudom, mennyi ideig tartott ez így. Azután óvatosan egy nagyobb falu, talán városka felé közeledtünk, és egyszerre csak minden napfényben fürdött, de olyan hatalmas, vakító fényben, hogy a hómezők máris olvadozni kezdtek. Fehér, talaj menti köd szállt föl, sajátos módon a hómezők fölé terült, s megint csak elfedte előttem a kilátást a völgyre. Az egész utazás olyan volt, mint valami gonosz álom, lidérces erők játéka, hogy sohase ismerhessem meg ezt a tájat, ezeket a hegyeket. Aztán ismét rám tört a fáradtság, ehhez még: az útra szórt kavics kellemetlen csikorgása, aztán egy hídnál könnyedén megcsúsztunk, majd katonai oszlop jött szembe velünk; az ablakaink úgy telefröcskölődtek, hogy a törlők már nem tudták tisztára dörgölni. H. mogorván ült mellettem a kormánynál, magába mélyedt, a veszélyes útra összpontosította figyelmét. Már megbántam, hogy elfogadtam a meghívást, elátkoztam a whiskyt és a medomint. De aztán fokozatosan javult a helyzet. A völgy ismét láthatóvá vált, s

emberibbé is. Szerte udvarházak, itt-ott kisebb üzemek, minden takaros, szűkös; az út hóés fagymentes, már csak a nedvességtől fénylett, de biztonságos, így hát tisztességes sebességre válthattunk. A hegyek utat nyitottak előttünk, nem voltunk már úgy közéjük szorítva, és egy benzinállomásnál megállapodtunk. Már az épület különös benyomást keltett az emberben, talán mert annyira kirítt a takaros svájci környezetből. Nyomorúságos állapotban volt, csepegett a nedvességtől, valósággal patakzott róla a víz. A ház felében kőépület, felében pajta, deszkafala az utca felőli oldalán plakátokkal volt teleragasztva, nyilván régóta, mert az egymás tetejébe ragasztott plakátok vastagon rétegződtek itt fel: Burrus pipadohányt szív a modern ember. Igyék Canada Dryt!, alatta Sport Mint, Vitamine, Lindt tejcsokoládé-reklámok... A keresztfalon óriás betűkkel: PIRELLI PNEU. A két benzinkút girbegurba, rosszul kövezett térség közepén helyezkedett el a kőház előtt; mindenről lerítt a gondozatlanság, hiába sütött a nap, amely most tűzőn, szinte gonoszul égetett. – Szálljunk ki – mondta az egykori parancsnok, s én engedelmeskedtem, bár sejtelmem sem volt róla, mi a szándéka, boldog voltam, hogy végre friss levegőt szívhatok. A nyitott kapu mellett, egy kőpadon, öregember ült. Borotválatlanul, mosdatlanul. Világos zubbonyt viselt, amely foltozott és szennyes volt, hozzá sötét, szalonnásan fénylő nadrágot, valaha egy szmoking tartozéka. A lábán ócska papucs. Bambán bámult maga elé; messziről bűzlött a pálinkától. Abszint. A kőpad körül a járda teleszórva cigarettavégekkel, ott úszkáltak a hólében. – Adj' isten – köszöntötte a parancsnok, s nekem úgy tetszett, elfogódott a hangja. – Kérem, töltse fel. Szuperral. És az ablaküveget is tisztítsa meg. – Majd hozzám fordult: – Menjünk be. Csak most vettem észre, hogy a ház egyetlen látható ablaka fölött vendégfogadó cégére díszelgett, piros bádoglemez, az ajtó fölött felírás: A rózsához. Szurtos folyosóra léptünk. Sör- és pálinkabűz. A parancsnok előrement, benyitott egy faajtón, látszott, hogy ismeri a járást. A fogadó ivója homályos volt és szegényes, néhány faragatlan asztal, szék, a falakon filmcsillagok képe, illusztrált lapok kivágásai; az osztrák rádió éppen piaci híreket közvetített Tirol részére; egy szikár asszony állt a söntés mögött, alig felismerhetően. Pongyolát viselt, cigarettázott, és poharakat öblített. – Két krémkávét – rendelkezett a parancsnok. Az asszony térült-fordult, és a szomszéd szobából kijött egy lompos pincérnő, akit harmincévesre becsültem. – Tizenhat – cáfolta meg a parancsnok. A lány felszolgált. Fekete szoknyát viselt, hozzá fehér, félig nyitott blúzt, alatta semmit, kilátszott a mosdatlan bőre. A haja szőke – ilyen lehetett a söntés mögött álló asszonyé is egykor – és fésületlen. – Köszönöm, Annemarie – szólt a parancsnok, és letette a pénzt az asztalra. A leány nem felelt, a pénzt sem köszönte meg. Hallgatagon ittunk. A kávé fertelmes volt. A parancsnok rágyújtott egy Bahianosra. Az osztrák rádió már áttért a vízállásjelentésre, a lány pedig átcsoszogott a szomszéd szobába, ahonnan idevillant valami fehéres, nyilván egy bevetetlen ágy. – Mehetünk – szólt a parancsnok. Odakint egy pillantást vetett a tankmércére, és fizetett. Az öreg feltöltötte az autó tankját, és az ablakokat is megtisztította. – Majd legközelebb – vetette oda a parancsnok búcsúzóul, és ismét feltűnt nekem tanácstalansága; de az öreg ezúttal sem válaszolt, megint csak ott ült a padkán, bambán,

üres tekintettel bámult maga elé. Amikor azonban odaértünk az Opel-Kapitänhez, és még egyszer visszafordultunk, az öreg ökölbe szorította s megrázta a két kezét, közben suttogott valamit, szinte kibuktak belőle a szavak, az arcát valami határtalan hit fénye ragyogta be: – Én várok. Várok. Eljön. Biztosan eljön. Amikor nekikészültünk, hogy átvergődjünk a Kerenzer-hágón, az országút ismét jéggé fagyott, alattunk a Walensee hidegen, elutasítóan csillogott, engem meg újra elfogott a medomin okozta ólmos fáradtság, a whisky füstös ízére emlékezve úgy éreztem, hogy mindez csak álom, végtelen és értelem nélküli álom – ekkor megszólalt dr. H.: – Őszintén szólva, sohasem volt valami nagy véleményem a bűnügyi regényekről, és sajnálom, hogy még maga is ilyesmivel tölti az idejét. Kárba veszett idő. Bár amiről tegnap az előadásában szólt, nem hiábavalóság, legalábbis mióta a politikusok olyan gáládul csődöt mondtak, én csak tudom, hiszen magam is az vagyok, államtanácsos. Amint bizonyára tudja – fogalmam sem volt róla, a hangja is mintha nagyon távolról érkezett volna, elsáncoltam magam a fáradtságom mögé, de azért figyeltem, mint az odújában lapuló állat –, az emberek azt remélik, legalább a rendőrség érti a dolgát, és rendbe szedi a világot; mondhatom, nyomorult dolog, amikor már csak ebben lehet bízni. De sajnos, ezekben a bűnügyi történetekben egészen másfajta szélhámosságot is űznek. Még csak nem is arra a körülményre célzok, hogy a maguk gonosztevői elnyerik büntetésüket. Erre a tündérmesére nyilván szükség van az erkölcsi tanulság érdekében. Ez is valahogyan az államfenntartó hazugságok közé tartozik, mint az a jámbor szólás, hogy legrövidebb az egyenes út – csak egy pillantást kell vetnünk az emberi társadalomra, és meggyőződhetünk róla, menynyiben igaz ez –, én már csak üzleti megfontolásból is belenyugszom, hogy a közönségnek és minden adófizetőnek joga van a maga hőséhez és happy endjéhez, és ezt egyaránt mi vagyunk kötelesek szolgáltatni, mi, a rendőrség, és maguk, írók. Ám sokkal jobban bosszant a regényeik cselekménye. Ez a szélhámosság és arcátlanság netovábbja. Maguk a cselekményt logikusan építik fel, úgy tesznek, mintha sakkoznának, itt a gonosztevő, ott az áldozat, emitt a cinkos, amott az orgazda; a detektívnek csak a játékszabályokat kell ismernie, és lejátszhatja a partit, már ki is ütötte a bűnöst, győzött az igazság. Dühöngök, amikor ezt a fikciót hallom. Mert logikával csak részben tudunk hozzáférkőzni a valósághoz. De ezt tudva – elismerem –, éppen mi, a rendőrség emberei kényszerülünk rá, hogy a tudományos módszeresség elvei szerint, vagyis logikusan járjunk el; ám a zavaró körülmények meghiúsítják számításainkat, oly gyakoriak, hogy a legtöbb esetben csak a vadászszerencse meg a véletlen hozza meg a sikert. Vagy a balsikert. A maguk regényeiben viszont nincs szerepe a véletlennek, s ha olykor valami véletlennek látszik is, akkor az nyomban a sors és eleve elrendeltség szerepét kapja; mert maguk, írók, megszokták, hogy az igazságot odavessék a dramaturgia szabályainak martalékául. Dobják végre sutba ezeket a szabályokat. Valamilyen esemény már csak azért sem mehet végbe számtani feladvány módjára, mivel sohasem ismerjük valamennyi szükséges tényezőt, hanem csak néhányat, keveset, többnyire a mellékes jelentőségűeket. Az esetlegesnek, kiszámíthatatlannak, a felmérhetetlennek túl nagy a szerepe. Törvényeink valószínűségeken, statisztikán alapulnak, nem pedig az okság elvén; csak az általánosra alkalmazhatók, nem az egyes esetre. Az egyén kívül esik ezen a számításon. Kriminalisztikai eszközeink fogyatékosak, és mennél inkább fejlesztjük őket, annál fogyatékosabbakká válnak a lényeg tekintetében. De maguk, az írás mesteremberei, mit sem törődnek ezzel. Meg se kísérlik, hogy megküzdjenek a valósággal, amely minduntalan kicsúszik a kezünk közül, hanem

felépítenek egy világot, hogy aztán térdre kényszerítsék. Ez a világ talán tökéletes, csak éppen hazug. Ha előbbre akarnak jutni, hagyják a csudába ezt a tökéletességet, és térjenek vissza a dolgokhoz, a valósághoz, ahogy férfiakhoz illik, máskülönben osztályismétlő diák módjára örökösen csak stílusgyakorlatokat fognak hajtogatni. De térjünk a tárgyra. Nyilván sok mindenen csodálkozott ma reggel. Gondolom, elsősorban a beszédemen; a zürichi kantoni rendőrség néhai főnökének illenék mérsékeltebb nézeteket vallania, de már öreg vagyok, és nem ámítom magam. Tudom, milyen tanácstalanul állunk itt valamennyien, milyen kevés az, ami tőlünk telik, mily könnyen tévedünk; de azt is tudom, hogy éppen ezért cselekednünk kell, még ha azzal a veszéllyel jár is, hogy helytelenül cselekszünk. Azután meglephette az is, hogy épp ennél a nyomorúságos benzinkútnál álltunk meg, és én mindjárt be is vallom: a szomorú, alkoholista roncs, aki feltöltötte a kocsit benzinnel, a legtehetségesebb emberem volt. Magam is értettem valamennyire a mesterségemet, Matthäi azonban lángész volt, sokkal inkább az, mint bárki a maguk detektívjei közül. Nemsokára kilenc éve lesz, hogy az eset megtörtént – folytatta H., miközben megelőzte a Shell egyik teherautóját. – Matthäi egyik rendőrfelügyelőm volt, helyesebben egyik főhadnagyom, hiszen a kantoni rendőrségen katonai rendfokozatot viselünk. Jogász, akárcsak jómagam. Bázeli fiú volt, ott doktorált, és eleinte bizonyos körökben, amelyekkel hivatása következtében került érintkezésbe, később azonban bent, nálunk is, a „buzgó Máté apostolnak" nevezték. Magányos ember volt, mindig nagyon gondosan öltözött, személytelen, a formákra sokat adó, társadalmi kapcsolatok nélküli lény, nem dohányzott, nem ivott; mestere a hivatásának, keményen és könyörtelenül űzte; sikereiért gyűlölték és csodálták. Sohasem tudtam eligazodni rajta. Valószínűleg én voltam az egyetlen, aki szívelte – mert általában kedvelem a tisztafejű embereket, bár teljes érzéketlensége a humor iránt sokszor már az idegeimre ment. Értelme mindent túlszárnyalt, de a tisztes hazai kicsinyesség lassan minden érzést kiölt belőle. Szervezőtehetség volt, úgy kezelte a rendőrségi apparátust, mint valami logarlécet. Nőtlen volt, a magánéletéről sohasem beszélt, nyilván nem is volt magánélete. Egyetlen központi gondolata: a hivatása, ezt jeles kriminalista módján, de szenvedély nélkül űzte. Bármily makacsul és fáradhatatlanul ügyködött, foglalkozása mintha untatta volna; egyszer azután egy olyan esetbe bonyolódott bele, amely hirtelen a szenvedélyt is fellobbantotta benne. Amellett dr. Matthäi ebben az időben éppen karrierje tetőpontjára jutott fel. A minisztériumban némi bonyodalom támadt a személyével kapcsolatban. A kormányzat az idő tájt kénytelen volt nyugdíjba vonulásom, egyszersmind utódom kijelölésének kérdésével foglalkozni. Voltaképpen csak Matthäi jöhetett volna számításba. De hiába esett rá a választás, olyan akadályok bukkantak fel, amelyek fölött nem lehetett egyszerűen átsiklani. Nemcsak az volt a baj, hogy ő egyik párthoz sem tartozott, a legénység is bizonyára akadékoskodott volna. Másfelől viszont odafent aggályoskodtak, hogy egy ilyen kitűnő hivatalnokot mellőzzenek; ezért aztán kapóra jött a jordániai kormánynak a szövetségi köztársasághoz intézett kérése: küldjenek ki Ammanba egy szakembert az ottani rendőrség átszervezésére. Zürichből nyomban Matthäit javasolták, és ehhez Bern is, Amman is egyaránt hozzájárult. Mindenki megkönnyebbülten lélegzett fel. Magam is örültem a választásnak, és nemcsak hivatásomnál fogva. Matthäi ekkor ötvenéves volt – egy kis sivatagi napsütés jót tesz neki; örült az utazásnak, örült, hogy az Alpok és a Földközi-tenger fölött repülhet, általában végleges búcsúra gondolt, és

értésünkre is adta, hogy utána Dániában élő özvegy nővéréhez szándékozik költözni – a kantoni rendőrség kasernenstrassei épületében éppen íróasztalának kiürítésével foglalatoskodott, amikor megszólalt a telefon. Matthäi csak üggyel-bajjal tudott eligazodni a zavaros jelentésen – folytatta elbeszélését a parancsnok. – Egyik régi „kliense" hívta fel Mägendorfból, egy Zürich közelében levő kis fészekből, valami von Gunten nevezetű házaló. Matthäinek eredetileg nem volt sok kedve hozzá, hogy utolsó kasernenstrassei délutánján foglalkozzék az esettel, hiszen már megváltotta a repülőjegyét, és három napon belül indulnia kellett. De én távol voltam, a rendőrparancsnokok egyik konferenciáján, és csak estefelé várhatták visszatérésemet Bernből. Az ügyhöz avatott kézzel kellett hozzányúlni, a tétovázás mindent elronthatott volna. Matthäi felhívta a mägendorfi rendőrőrsöt. Április vége felé járt az idő, szakadt az eső, a főn már a városba is behatolt, de nem enyhítette a kellemetlen, alattomos meleget, amely valósággal megbénította az ember légzését. Riesen rendőr jelentkezett. – Mägendorfban is esik? – kérdezte először kedvetlenül Matthäi, bár a választ kitalálhatta, és az arca még jobban elsötétült. Utána utasítást adott, hogy a házalót a Szarvasban feltűnés nélkül őrizzék. Matthäi letette a telefonkagylót. – Történt valami? – kérdezte kíváncsian Feller, aki segített főnökének a csomagolásban. Egy egész könyvtárravaló gyűlt össze, ezt kellett most elszállítani. – Mägendorfban is esik – felelte a rendőrfelügyelő –, kérem, riassza a bűnügyi csoportot. – Gyilkosság? – Disznóság, hogy esik – mormogta Matthäi felelet helyett; Feller sértődöttsége hidegen hagyta. Mielőtt azonban beszállt volna az autóba a türelmetlenül várakozó ügyész és Henzi hadnagy mellé, átlapozta von Gunten aktáit. Ennek az embernek priusza van. Tizennégy éves lányon elkövetett nemi erőszak. Már az a parancs, hogy a házalót őrizzék, hibának bizonyult, ezt azonban semmiképpen sem lehetett előre látni. Mägendorf lakossága kis közösségfélét alkotott. Legtöbbjük paraszt, még ha egyesek le is jártak gyári munkára a völgybe vagy a közeli téglagyárba. Igaz, akadt néhány „városi", aki itt kint lakott, két-három építész, egy klasszicista szobrász, de ezeknek nem volt szavuk a faluban. Mindenki ismerte a másikat, a legtöbben rokonok voltak. A várossal hadilábon állt a falu, ha nem is hivatalosan, de a lelkek mélyén; a Mägendorfot övező erdők a város tulajdonában voltak, s ez olyan tény, amit tősgyökeres mägendorfi soha nem fogadhat el jogosnak; akkoriban sok gondot okozott ez az erdőigazgatóságnak. Évekkel ezelőtt ez a hatóság követelte és vívta ki, hogy rendőrőrsöt kapjanak; ráadásul vasárnaponként a városból emberáradat rajzott ki a faluba, és valósággal megszállta, sokakat a Szarvas éjszakára is odavonzott. Mindezt egybevetve, az ott állomásozó rendőrnek nem volt könnyű dolga, hiszen ezenfelül emberséges módon a falusiaknak is kedvében kellett járnia. Wegmüller közrendőr, akit a faluba küldtünk, mindezt hamarosan felismerte. Parasztcsaládból származott, nagyokat ivott, és értett hozzá, hogy a jó mägendorfiakat kordában tartsa, de sok mindent el is nézett nekik, úgyhogy tulajdonképpen közbe kellett volna lépnem, én azonban azt tartottam – és valamennyire a személyzethiány is szorongatott –, hogy ő az a bizonyos kisebbik rossz. Nyugtom volt, én is nyugton hagytam Wegmüllert. De a helyetteseinek –

amikor ő szabadságon volt – aztán főhetett a fejük. Bármit tettek, rossz volt a mägendorfiak szemében. Bár vadorzás, falopás a városi erdőkben, kocsmai verekedés a faluban a nagy konjunktúra óta már csak a múlt emléke volt, az államhatalom elleni hagyományos dac továbbra is ott parázslott a lakosságban. Riesennek ezúttal különösképpen nehéz volt a dolga. Egyszerű legény volt, hamar sértődő, humortalan, nem bírta a mägendorfiak szüntelen csipkelődését, voltaképpen túl érzékeny ember, aki másutt sem állta volna meg a helyét. Napi ellenőrző járőrszolgálata után eltűnt a mägendorfiak szeme elől, félt tőlük. Ilyen körülmények között lehetetlennek bizonyult a házalót feltűnés nélkül megfigyelnie. A rendőr megjelenése a Szarvasban, amelyet máskor félve elkerült, már eleve állami beavatkozásnak számított. Azután Riesen olyan tüntetőén ült le a házalóval szemközt, hogy a parasztok a kíváncsiságtól elnémultak. – Kávét? – kérdezte a vendéglős. – Semmit – felelte a rendőr –, szolgálatilag vagyok itt. A parasztok majd felfalták szemükkel a házalót. – Mit követett el tulajdonképpen? – kérdezte egy öregember. – Ahhoz magának semmi köze. Az ivó alacsony, füstös helyiség volt, afféle deszkaodú, a meleg megrekedt benne, de a kocsmáros nem nyitott ablakot. A parasztok egy hosszú asztalnál ültek, előttük fehér bor vagy sör; olyanok mind, mint valami árny az ezüstös ablaküveg mögött, amelyen vastag cseppekben folyt le az eső. Valahonnan pingpongozás zaja szűrődött be. És valahonnan még: egy amerikai játékautomata csengése és zakatolása. Von Gunten cseresznyepálinkát ivott. Félt. Összekuporodva ült a sarokban, jobb karját kosara fogantyújára támasztva, és várt. Úgy érezte, mintha már órák óta ülne. Minden olyan nyomasztó és néma, és mégis olyan fenyegető. Az ablakok kivilágosodtak, alábbhagyott az eső, és hirtelen ismét kisütött a nap. Csak a szél süvöltött még, és megmegrázta az épületet. Von Gunten boldog volt, amikor kintről meghallotta végre az autók érkezését. – Jöjjön – szólt Kiesen, és felállt. Mindketten kiléptek. A fogadó előtt egy sötét Limousine meg a bűnügyiek nagy riadókocsija, ezt követték az egészségügyiek. A falu főtere vakító napfényben fürdött. A kútnál két gyerek ácsorgott, öt-hat évesek, egy fiú meg egy lány, a kislánynak baba a hóna alatt, a fiúcska kezében egy kis ostor. – Üljön a sofőr mellé, von Gunten – szólt ki Matthäi a Limousine ablakán, megvárta, míg a házaló – fellélegezve, mintha most már biztonságban volna – elhelyezkedett, Riesen pedig fellépett a másik kocsiba, azután kiadta az utasítást: – Most pedig mutassa meg nekünk, mit talált az erdőben. A vizes füvön át mentek, mert az erdei út merő süppedő latyakká vált, és csakhamar ott álltak a kis holttest körül, a bokrok közt az avaron találtak rá, nem messze az erdő szélétől. A férfiak némán topogtak körülötte. A zúgó fákról még egyre hullottak a kövér, ezüstös, gyémántosan csillogó cseppek. Az államügyész elhajította Brissagóját, majd zavartan rátaposott. Henzi nem mert odanézni. Matthäi rászólt: – Egy rendőrtisztviselő sohasem néz félre, Henzi. A férfiak beállították fényképezőgépeiket. – Ilyen eső után bajos lesz nyomokat találni – jegyezte meg Matthäi. Egyszerre csak ott termett a fiúcska meg a kislány a férfiak között, a holttestre bámultak, a kislánynak még ott volt a baba a hóna alatt, a kisfiúnál pedig az ostor. – Vigyétek el a gyerekeket. Egy rendőr kézen fogva vezette vissza őket az országútra. Ott szépen megállt a két

gyerek. A falu felől feltűntek az első szállingózók, a Szarvas kocsmárosát messziről meg lehetett ismerni a fehér kötényéről. – Lezárni – adta ki a parancsot a rendőrfelügyelő. Néhányan kordont vontak. A többiek a környező terepet vizsgálták át. Aztán felvillantak az első magnéziumfények. – Ismeri a kislányt, Riesen? – Nem, felügyelő úr. – A faluban látta már? – Azt hiszem, láttam, felügyelő úr. – Lefényképezték már? – Még két felvételt készítünk felülről. Matthäi várt. – Nyomok? – Semmi. Minden elázott. – A gombok körül is megnéztek mindent? Ujjlenyomat nem maradt? – Reménytelen, ilyen felhőszakadás után. Matthäi most óvatosan lehajolt. – Borotvával – állapította meg, összeszedte a körös-körül heverő süteményt, és nagy óvatosan visszahelyezte a kosárkába. – Perec... Jelentették, hogy valaki a faluból beszélni akar velük. Matthäi felállt. Az államügyész az erdő széle felé pillantott. Fehér hajú férfi álldogált ott, bal karján esernyő csüngött. Henzi egy bükkhöz támaszkodott. Sápadt volt. A házaló a kosarán ült, és halkan, szüntelenül erősítgette: – Tiszta véletlen, hogy itt jöttem el, tiszta véletlen. – Hozzák ide azt az embert. A fehér hajú férfi átbukdácsolt a bozóton, dermedten megállt. – Uramisten – mormogta. – Uramisten. – Szabad a nevét? – kérdezte Matthäi. – Luginbühl tanító vagyok – felelte a fehér hajú férfi halkan, és félrenézett. – Ismeri ezt a kislányt? – Gritli Moser. – Hol laknak a kislány szülei? – A moosbachi tanyákon. – Messze a falutól? – Negyedóra járásra. Matthäi odanézett. Ő volt az egyetlen, aki nem sütötte le a szemét. Mindenki hallgatott. – Hogy történt? – kérdezte a tanító. – Kéjgyilkosság – válaszolta Matthäi. – Magához járt iskolába a gyerek? – Krumm kisasszonyhoz járt a harmadikba. – Több gyermekük van Moseréknak? – Gritli egyetlen gyermek volt. – Valakinek értesítenie kell a szülőket. A férfiak ismét mind megnémultak. – Talán ön, tanító úr? – kérdezte Matthäi. Luginbühl sokáig nem válaszolt. – Ne tartson gyávának – szólalt meg végül akadozva –, de szeretném, ha nem én... képtelen lennék – fűzte hozzá halkan. – Értem – felelte Matthäi. – A tiszteletes úr? – A városban.

– Jó – fejezte be Matthäi nyugodtan. – ön elmehet, Luginbühl úr. A tanító visszament az országútra. Ott már egyre nagyobb számban gyülekeztek a mägendorfiak. Matthäi átpillantott Henzire, aki még egyre a bükköt támogatta. – Kérem, ne engem, felügyelő úr – szólalt meg csendesen Henzi. Az államügyész is a fejét rázta. Matthäi még egyszer odapillantott, majd a piros szoknyácskára, amely széttépve a bokrok tövében hevert, vértől és esőtől átitatva. – Akkor majd magam megyek – szólt Matthäi, és felemelte a kis kosarat a perecekkel. A „moosbachi tanyák" egy kis ingoványos lapályon terült el, Mägendorf mellett. Matthäi a szolgálati kocsit otthagyta a faluban, és gyalog vágott neki az útnak. Időt akart nyerni. Már messziről meglátta a házat. Megállt és hátrafordult. Lépteket hallott. A fiúcska meg a kislány jelent meg ismét, kipirult arccal. Valószínűleg rövidebb utat választottak, különben megmagyarázhatatlan volt a felbukkanásuk. Matthäi továbbment. A ház alacsony volt, a fehérre meszelt falak fölött sötét gerendázat tartotta a zsindely-tetőt. A ház mögött gyümölcsfák, a kertben fekete termőföld. A ház előtt egy férfi fát vágott. Felpillantott, és észrevette a közeledő rendőrfelügyelőt. – Mi tetszik? – szólt a férfi. Matthäi habozott, tanácstalan volt, majd bemutatkozott, és hogy időt nyerjen, megkérdezte: – Moser úr? – Az vagyok, mit kíván? – ismételte újra a férfi. Közelebb lépett, és megállt Matthäi előtt, a fejsze a kezében. Negyvenévesnek látszott. Szikár alak, arca barázdás, szürke szeme fürkészve kémlelte a felügyelőt. Az ajtóban megjelent egy asszony, ő is piros szoknyában. Matthäi fontolgatta, mit is mondjon. Már régóta tűnődött, de még most sem tudta, hogy kezdje el. Moser segítette ki: észrevette Matthäi kezében a kosarat. – Gritlivel történt valami? – kérdezte, és újból fürkésző pillantást vetett Matthäire. – Elküldte maga Gritlit valahová? – kérdezte a felügyelő. – A nagyanyjához, Fehrenbe – válaszolta a paraszt. Matthäi gondolkozott; Fehren a szomszéd falu volt. – Gyakran megjárta ezt az utat Gritli? – kérdezte Matthäi. – Minden szerdán és szombaton délután – szólt a paraszt, majd váratlanul félelem hasított belé: – Miért akarja ezt tudni? Miért hozza vissza a kosarát? Matthäi a kosarat a fatönkre tette, amelyen Moser fát vágott. – Gritlit Mägendorfnál az erdőben holtan találták – szólt Matthäi. Moser nem moccant. Az asszony sem, aki piros szoknyájában még mindig ott állt az ajtóban. Matthäi látta, amint a férfit egyszerre elönti a verejték. Patakokban ömlő verejték egy elfehéredett arcon. Szívesen félrenézett volna, de lenyűgözte ez az arc, ez a verejték, így álltak hát, s egymásra meredtek. – Gritlit megölték – hallotta Matthäi a saját hangját; szinte részvétlenül csengett, és ez most bántotta. – De hiszen ez lehetetlen – suttogta Moser –, hiszen az nem lehet, hogy létezzék ilyen ördög a világon – és reszketett kezében a marokra fogott balta. – Vannak ilyen ördögök, Moser úr – szólt Matthäi. A férfi rámeredt. – A gyermekemhez akarok menni – mondta alig hallhatóan. A felügyelő megrázta a fejét. – Én ezt nem tenném, Moser úr. Tudom, hogy

szörnyű, amit most mondok, de jobb, ha nem megy oda a kis Gritlihez. – Miért jobb? – kiáltotta. A felügyelő hallgatott. Moser kezében egy pillanatra meglendült a balta, mintha le akarna sújtani vele, aztán mégis megfordult, elindult az asszony felé, aki még mindig az ajtóban állt. Még mindig mozdulatlanul, még egyre némán. Matthäi várt. Semmi sem kerülte el a figyelmét, és hirtelen rádöbbent, hogy ezt a jelenetet soha életében nem fogja elfelejteni. Moser átkarolta feleségét. Hirtelen hangtalan zokogás rázta meg. Arcát a felesége vállához szorította, miközben az asszony belerévedt a semmibe. – Holnap este már megnézheti a kis Gritlit – ígérte gyámoltalanul a felügyelő. – Olyan lesz a gyermek, mintha aludna. Ekkor váratlanul megszólalt az asszony. – Ki a gyilkos? – kérdezte oly nyugodt és tárgyilagos hangon, hogy Matthäi megrémült. – Azt majd kiderítem, Moserné. Az asszony most ránézett, fenyegetően és parancsolóan. – Megígéri ezt? – Ígérem, Moserné – szólt a felügyelő, s hirtelen heves vágy fogta el, hogy eltávozzék innen. – Az üdvösségére? A felügyelő meghökkent. – Az üdvösségemre! – mondta ki végre. Mit is mondhatott volna mást. – Menjen hát most – parancsolta az asszony. – Maga megesküdött az üdvösségére. Matthäi akart még valami vigasztalót mondani, de semmi vigasztalót nem tudott. – Sajnálom – mondta halkan, és megfordult. Lassan megindult vissza azon az úton, amerről jött. Előtte terült el Mägendorf, mögötte az erdő. Fölötte az immár felhőtlen ég. Újra megpillantotta a két gyermeket; az út mentén kuporogtak, amint most fáradtan elhaladt mellettük. Felálltak, és tipegve követték. Aztán maga mögött, a ház felől, váratlanul állati üvöltést hallott. Meggyorsította lépteit, és nem tudta, hogy a férfi volt-e vagy az asszony, aki így sírt. Amint Matthäi visszatért Mägendorfba, máris szembekerült az első nehézséggel. A bűnügyi csoport nagy kocsija már megérkezett a faluba, és a felügyelőre várt. A tett színhelyét és közvetlen környékét alaposan átkutatták, és kordonnal körülzárták. Három rendőr polgári ruhában elrejtőzött az erdőben. Az volt a feladatuk, hogy a járókelőket figyeljék: így talán rábukkannak a gyilkos nyomára. A többi rendőrt vissza kellett szállítani a városba. Az ég kitisztult ugyan, ám az eső nem hozott felfrissülést. A főn ráfeküdt a falura, ott gomolygott az erdők fölött, s hatalmas, lágy széllökésekkel zúgott alá. A természetellenes, fojtogató meleg megvadította, ingerültté és türelmetlenné tette az embereket. Még nappal volt, de az utcai lámpák már égtek. Összesereglettek a parasztok. Felfedezték von Guntent. Őt tartották a tettesnek; a házalók mindig gyanúsak. Már úgy vélték, hogy letartóztatták, és körülvették a bűnügyi csoport kocsiját. A házaló csendesen meghúzódott az autóban. Reszketve gubbasztott a két mereven ülő rendőr között. A mägendorfiak egyre közelebb húzódtak az autóhoz, arcukat az ablaküveghez szorították. A rendőrök tanácstalanok voltak. A bűnügyi csoport autója mögött szolgálati kocsijában az ügyész ült; őt is feltartóztatták. A Zürichből érkezett törvényszéki orvos kocsiját is körülkerítették, valamint azt a fehér, vöröskeresztes autót, amelyben a kis holttest feküdt. Fenyegetően, de hallgatagon álldogáltak a férfiak; az asszonyok a házak falához lapultak. Ők is hallgattak. A gyermekek a községi kút kávájára másztak fel. Valami komor, céltalan düh terelte össze a parasztokat. Bosszúra vágytak, igazságra. Matthäi

megkísérelte, hogy átverekedje magát a bűnügyi készültséghez, de lehetetlen volt. Úgy gondolta, a legjobb lesz, ha megkeresi a községi elöljárót. Kérdezősködött felőle. Senkitől sem kapott választ. Csak néhány halk fenyegetés hallatszott. A felügyelő meggondolta magát, s bement a kocsmába. Nem tévedett: a községi elöljáró bent ült a Szarvasban. Alacsony, fekete ember volt, beteges külsejű. Egyik pohár Veltlinert a másik után hajtotta fel, közben kikémlelt az alacsony ablakon. – Mit tehetek én, felügyelő? – kérdezte. – Az emberek csökönyösek. Úgy érzik, nem elég a rendőrség. Hogy saját maguknak kell igazságot szolgáltatniuk. – Aztán felsóhajtott. – Jó gyerek volt a Gritli. Szerettük. Könnyes volt a községi elöljáró szeme. – A házaló ártatlan – mondotta Matthäi. – Akkor nem tartóztatták volna le. – Nincs letartóztatva. Tanúként van rá szükségünk. A községi elöljáró sötét pillantást vetett Matthäire: – Így akarjátok kivágni magatokat – mondta. – Megvan a véleményünk. – Mint elöljárónak elsősorban gondoskodnia kell szabad elvonulásunkról. A másik felhajtotta vörös borát. Ivott, szó nélkül. – Nos? – kérdezte Matthäi kedvetlenül. Az elöljáró tovább nyakaskodott: – Nos hát, a házaló bőrére megy a játék. A felügyelő félreérthetetlenül válaszolt: – Akkor, Mägendorf község elöljárója, vegye tudomásul, előzőleg harcra kerülne a sor. – Egy kéjgyilkosért akartok harcolni? – Akár bűnös, akár nem, rendnek kell lennie. Az elöljáró dühösen járt fel-alá az alacsony ivóban. A söntéshez lépett, és bort töltött magának, mert senki sem szolgálta ki. Olyan mohón ivott, hogy a bor hosszú, sötét csíkokban szaladt végig az ingén. A tömeg odakint továbbra is csendesen viselkedett. De amikor a sofőr megkísérelte, hogy elindítsa a riadókocsit, az emberek szorosabbra zárkóztak. Most az ügyész is belépett az ivóba. Nagy nehezen átfurakodott a mägendorfiak között. Ruházata zilált volt. A községi elöljáró megijedt. Az ügyész megjelenése kellemetlenül érintette; normális ember lévén, idegenkedett ettől a hivatástól. – Elöljáró úr, a mägendorfiak, úgy látszik, lincselésre készülnek. Nem látok más kiutat, erősítést kell kérnünk. Ez talán majd észre téríti magukat. – Próbáljuk meg, s beszéljünk még egyszer az emberekkel – ajánlotta Matthäi. Az ügyész jobb kezének mutatóujjával az elöljáró mellére bökött. – Ha nyomban nem biztosítja, hogy az emberek meghallgassanak – morogta –, nagyon megkeserüli! Kint félreverték a templom harangjait. Mindenfelől segélycsapatok özönlöttek a mägendorfiakhoz. Még a tűzoltóság is felvonult, és a rendőrséggel szemben helyezkedett el. Elhangzottak az első szitkok. Élesen, egyenként. – Zsaruk! Fajankók! A rendőrök felkészültek. Számoltak az egyre nyugtalanabb tömeg támadásával, de ők is éppolyan tehetetlenek voltak, mint a mägendorfiak. Eddig a munkájuk rendfenntartó szolgálatból és egyéni nyomozásokból tevődött össze; itt most valami ismeretlennel kerültek szembe. A parasztok azonban ismét megmerevedtek, és valamennyire elcsendesedtek. Az államügyész az elöljáróval és Matthäijel kilépett a

Szarvasból, amelynek ajtajához vaskorlátos lépcső vezetett. – Mägendorfiak – jelentette be az elöljáró –, kérlek, hallgassátok meg Burkhard államügyész urat. A tömeg látszólag érzéketlen maradt. A parasztok és a munkások ismét úgy álltak ott, mint az előbb, szótlanul, fenyegetően, mozdulatlanul az égbolt alatt, amelyet az alkony első sugarai vontak be; a tér fölött mint halovány holdak imbolyogtak az utcai lámpák. A mägendorfiak el voltak szánva rá, hogy a házalót, akit gyilkosnak tartottak, a hatalmukba kerítik. A rendőrségi kocsik mint hatalmas fenevadak sötétlettek a hullámzó tömeg közepén. Újra és újra megkísérelték a szabadulást, a motorok felüvöltöttek, majd elbátortalanodva megint visszakushadtak. Hiába! E napon olyasmi történt, aminek következtében valami súlyos tanácstalanság nehezedett mindenkire, a falu sötét háztetőire, a térre, az egybegyűlt emberekre – mintha a gyilkosság megmérgezte volna a világot. – Emberek – kérdezte halkan és bizonytalanul az ügyész, de minden szavát hallani lehetett –, mägendorfiak, a förtelmes bűntény megrázott minket. Gritli Mosert meggyilkolták. Nem tudjuk, ki követte el a bűntettet. .. Tovább már nem jutott az ügyész. – Adjátok ki nekünk! Öklök emelkedtek a magasba, innen-onnan füttyszó süvített. Matthäi lenyűgözve nézte a tömeget. – Gyorsan, Matthäi – rendelkezett az ügyész –, telefonáljon. Kérjen erősítést. – Von Gunten a gyilkos! – kiáltotta egy hosszú, szikár, cserzett arcú paraszt, aki már napok óta nem borotválkozott. – Láttam őt, rajta kívül senki más nem volt a kis völgyben. Ez volt a paraszt, aki a földjén dolgozott. Matthäi előrelépett. – Emberek – szólalt meg –, Matthäi rendőrfelügyelő vagyok. Hajlandók vagyunk kiadni a házalót. Olyan nagy volt a meglepetés, hogy halotti csend támadt. – Megőrült? – sziszegte felindultan az ügyész. – A mi országunkban ősidők óta bíróság mond ítéletet a bűnözők felett, ha bűnösök, s felmenti őket, ha ártatlanok – folytatta Matthäi. – Ti elhatároztátok, hogy saját magatok alakítjátok meg ezt a bíróságot. Hogy jogotok van-e ehhez vagy sem, ezt most ne firtassuk, ti magatokhoz ragadtátok ezt a jogot. Matthäi tisztán és érthetően beszélt. A parasztok és munkások feszülten hallgatták. Minden szava fontos volt nekik. Minthogy Matthäi komolyan vette őket, komolyan vették hát őt is. – De – folytatta Matthäi –, valamit elvárok tőletek, mint minden más bíróságtól: igazságosak legyetek. Mert az, ugye, világos, hogy a házalót csak akkor adhatjuk ki nektek, ha meggyőződünk róla, hogy ti az igazságot akarjátok. – Azt akarjuk! – kiáltotta az egyik. – Bíróságotoknak egy feltételt kell teljesítenie, ha igazságos bíróság akar lenni. Ez a feltétel így hangzik: az igazságtalanságot el kell kerülni. Ennek a feltételnek ti is alá kell hogy vessétek magatokat. – Elfogadjuk! – kiáltotta a téglagyár egyik előmunkása. – Ezért hát meg kell vizsgálnotok, vajon igazság vagy igazságtalanság-e, ha gyilkossággal vádolják von Guntent. Hogyan is támadt a gyanú? – A fickó egyszer már ült – ordította az egyik paraszt.

– Ez növeli a gyanút, hogy von Gunten a gyilkos, de még nem bizonyíték, hogy csakugyan ő az. – Láttam a völgyben – kiáltotta újra a napégette, borostás arcú paraszt. – Jöjjön fel ide – szólította fel a felügyelő. A paraszt habozott. – Eredj, Heiri – biztatta valaki –, ne légy gyáva! A paraszt felment. Bizonytalanul. Az elöljáró és az ügyész visszahúzódott a Szarvas bejárata mögé, úgyhogy Matthäi kettesben maradt a paraszttal a lépcsőfeljáró kiszögellésén. – Mit akar tőlem? – kérdezte a paraszt. – Heiri Benz vagyok. A mägendorfiak feszülten meredtek rájuk. A rendőrök újra beakasztották gumibotjukat. Ők is lélegzetvisszafojtva figyelték a fejleményeket. A falu fiataljai felmásztak a tűzoltókocsi létrájára, amelyet félig felcsavartak. – Maga, Benz úr, tehát észrevette a kis völgyben von Guntent, a házalót – kezdte a felügyelő. – Egyedül volt a völgyben? – Egyedül. – És maga mit csinált, Benz úr? – Burgonyát ültettem a családommal. – Mikor kezdték? – Tíz órakor. Az ebédünket is kinn a földön ettük meg a családommal – mondta a paraszt. – És a házalón kívül senki mást nem látott? – Senkit, erre akár meg is esküszöm – erősítgette a paraszt. – De hisz ez ostobaság, Benz! – szólt közbe egy munkás. – Két órakor elmentem a krumplifölded előtt! Két másik munkás is jelentkezett. Két óra felé ők is végigkarikáztak a völgyön, kerékpárjukkal. – Én pedig a szekeremmel hajtottam át a völgyön, te hülye – ordította fel egy paraszt. – Persze, te zsugori, rogyásig dolgozol, és a családodnak is úgy kell robotolnia, hogy belegörbed a hátuk. Száz pucér nő elsétálhatott volna előtted, akkor sem néztél volna fel. Nevetgélés. – Eszerint nem egyedül a házaló járt a völgyben – állapította meg Matthäi. – De kutassunk csak tovább. Az erdővel párhuzamosan út vezet a városba. Járt valaki ezen az úton? – A Gerber Fritz – hallatszott a tömegből. – Végigmentem rajta – ismerte el egy lomha paraszt, aki a tűzoltófecskendőn ült. – A szekeremmel. – Mikor? – Kettőkor. – Erről az útról egy erdei ösvény vezet a helyszínig – állapította meg Matthäi felügyelő. – Látott valakit, Gerber úr? – Nem – morogta a paraszt. – Esetleg egy parkoló autót? A paraszt meghökkent. – Úgy hiszem – mondta bizonytalanul. – Határozottan tudja ezt? – Valami volt ott. – Talán egy vörös Mercedes sportkocsi?

– Lehet. – Vagy egy szürke Volkswagen? – Az is lehetséges. – Ugyancsak bizonytalanok a válaszai – mondta Matthäi. – Végül is félig aludtam a szekéren – ismerte be a paraszt. – Mindenkivel megtörténik ebben a hőségben. – Akkor ez alkalommal figyelmeztetem, hogy közúton nem szabad aludni – dorgálta meg Matthäi. – Vigyáznak a lovak – mondta a paraszt. Mindenki nevetett. – Felmérhetitek tehát a nehézségeket, amelyekkel mint bírák szembekerültök – szögezte le Matthäi. – A bűntettet igazán nem elhagyatott helyen követték el. Mindössze ötven méterre a földjén dolgozó családtól. Ha figyelmesek, nem történhet meg a szerencsétlenség. Csakhogy a család gyanútlanul dolgozott, mert egyáltalán nem számolt ilyen bűntett lehetőségével. Sem a kislányt nem vették észre, sem a többieket, akik erre jöttek, ezen az úton. A házaló feltűnt nekik, ez minden. Ám Gerber úr is bóbiskolt a szekéren, s így semmiféle fontos körülményről nem tud bennünket pontosan tájékoztatni, így áll hát az ügy. Gyanúsítható-e ezek után a házaló? Ezt döntsétek el magatok. A javára szól, mindenesetre, hogy ő riasztotta a rendőrséget. Én nem tudom, hogy mint bírák miként akartok eljárni, de elmondom nektek, hogy mit tennénk mi a rendőrség részéről. A felügyelő szünetet tartott. Most újra egyedül állt a mägendorfiak előtt. Benz zavartan visszament a tömegbe. – Minden gyanús embert, állására való tekintet nélkül, a legpontosabban megvizsgálnánk, követnénk minden elképzelhető nyomot, de nemcsak ezt tennénk, más országok rendőrsége is bekapcsolódna a nyomozásba, ha ez szükségesnek bizonyulna. Láthatjátok, a ti bíróságotoknak alig vannak eszközei, nekünk pedig egy óriási apparátus áll rendelkezésünkre, hogy az igazságot kiderítsük. Döntsétek el hát most, mi történjék. Csend. A mägendorfiak elgondolkoznak. – Csakugyan kiadjátok nekünk a házalót? – kérdezte az előmunkás. – Szavamat adtam – válaszolta Matthäi –, ha ragaszkodtok a kiadatásához. A mägendorfiak elbizonytalanodtak. A felügyelő beszéde hatott rájuk. Az államügyész idegeskedett. Aggasztónak látta a dolgot. De aztán fellélegzett. – Vigyétek magatokkal – kiáltott fel egy paraszt. Némán utat nyitottak a mägendorfiak. Az ügyész megkönnyebbülten gyújtott rá egy Brissagóra. – Merész játék volt, Matthäi – vélekedett. – Képzelje el, ha szaván fogják. – Tudtam, hogy erre nem kerül sor – válaszolta a felügyelő szenvtelenül. – Remélhetőleg olyan ígéretet sohasem tesz, amit meg is kell tartania – szólt az ügyész, s másodszor is rágyújtott rosszul égő Brissagójára, aztán köszönt az elöljárónak, és megindult szabaddá tett kocsija felé. Matthäi nem az ügyésszel utazott vissza. Beült a házaló mellé. A rendőrök helyet szorítottak neki. Hőség volt a nagy kocsiban. Még ekkor sem merték lecsavarni az ablakokat. Noha a mägendorfiak utat nyitottak nekik, még mindig itt ácsorogtak. Von Gunten a sofőr mögött gubbasztott, Matthäi melléje ült. – Ártatlan vagyok – erősítgette halkan von Gunten. – Természetesen – mondta Matthäi. – Senki sem hisz nekem – suttogta von Gunten –, a rendőrök sem. A felügyelő megrázta a fejét. – Ezt maga csak gondolja.

A házaló nem hagyta magát megnyugtatni. – Maga sem hisz nekem, doktor úr. A kocsi megindult. Szótlanul ültek a rendőrök. Odakint már leszállt az éjszaka. Az utcalámpák arányló fényeket vetettek a merev arcokra. Matthäi érezte az általános bizalmatlanságot, amely körülvette a házalót, érezte a feltámadt gyanút. Sajnálta ezt az embert. – Én hiszek magának, von Gunten – mondta, de érezte, hogy ebben maga sem egészen biztos –, tudom, hogy ártatlan. Feltünedeztek a város első házai. – Még elő kell majd vezetnünk a parancsnokhoz – mondta a felügyelő –, maga a legfontosabb tanúnk. – Értem – mormogta a házaló, aztán újra suttogni kezdett: – Maga sem hisz nekem. – Ostobaság. A házaló megmakacsolta magát: – Tudom én ezt – csak ennyit mondott halkan, szinte hangtalanul, és a vörös, zöld fényreklámokra meredt, amelyek mint kísérteties égitestek vetették fényüket az egyenletesen gördülő kocsiba. Ezek voltak az előzmények, amelyekről jelentést tettek nekem a Kasernenstrassén, azután, hogy Bernből a fél nyolcas gyorsvonattal visszaérkeztem. Ez volt a harmadik effajta gyermekgyilkosság. Két éve Schwyz-kantonban öltek meg egy kislányt borotvával, és öt évvel ezelőtt egy másikat Sankt-Gallenben; a tettesnek semmi nyoma. Elővezettem a házalót. Negyvennyolc éves, kicsi, hájas, beteges külsejű, egyébként nyilván fecsegő és szemtelen – de most meg volt félemlítve. Halljuk először a vallomását... Az erdő szélén feküdt, cipőjét levetette, házalókosarát lerakta a fűre. Az volt a szándéka, hogy bemegy Mägendorfba, és túlad az áruján – kefe, nadrágtartó, borotvapenge, cipőfűző s a többi –, ám útközben a levélhordótól megtudta, hogy Wegmüller szabadságon van, és Riesen helyettesíti. Ezért hát habozott, és leheveredett a fűbe; fiatal rendőreink többnyire alapossági rohamokban élik ki magukat, ismeri ezeket az uraságokat. Elbóbiskolt. Előtte a kis völgyet az erdők árnyékában egy út vágta ketté. Nem messze tőle parasztcsalád dolgozott a földön, kutya őgyelgett körülöttük. Bőséges ebédet evett a fehreni Medvében, berni tálat és twannert, szeret nagyokat enni, megvan a módja hozzá, mert bár borotválatlanul, elhanyagoltan, s ócska ruhában járja az országot, a külseje megtévesztő, azok közé a házalók közé tartozik ugyanis, akik keresnek; sőt, ő félre is tud rakni. Ebédjéhez jócskán ivott sört, s amikor már a fűben heverészett, megevett két tábla Lindt csokoládét. A közelgő vihar és az enyhe szél aztán állítólag álomba ringatta. De valamivel később, mintha kiáltás ébresztette volna fel, egy kislány éles sikolya; s amikor álomittasan felbámult a domboldalra, úgy tetszett neki, hogy a parasztcsalád a földön egy pillanatra mintha csodálkozva felfigyelt volna; aztán a kutya körülbóklászta őket, s újra lehajoltak munkájukhoz. Valami madár – cikázott át a fején –, talán bagoly, vagy isten tudja, micsoda. A magyarázat megnyugtatta. Tovább bóbiskolt, de azután a termeszét halálos csendje hirtelen felriasztotta, s egyszerre észrevette azt is, hogy besötétedett. Erre belebújt a cipőjébe, nyakába akasztotta kosarát, elégedetlenül és gyanakodva, mert újra eszébe jutott a titokzatos madárrikoltás. Épp azért elhatározta, hogy Riesennel nem próbálkozik, és elkerüli Mägendorfot. Hiszen sosem volt kifizetődő ez a fészek. Elhatározta, hogy visszatér a városba, s hogy megrövidítse az utat az állomáshoz, az erdei úton vágott neki, mire aztán belebotlott a meggyilkolt kislányba. Ezután Mägendorfba rohant, a Szarvasba, és beszámolt Matthäinek; a parasztoknak nem

szólt semmit, mert attól tartott, hogy gyanúba keveredik. Ez volt a vallomása. Elvezettettem az embert, de még nem engedtem szabadon. Ez talán nem volt egészen szabályos. Az ügyész nem rendelte el a vizsgálati fogságot, de az idő sürgetett, nem lehettünk finnyásak. Noha meséje valószínűnek látszott, mégis ellenőrizni kellett, és végül is von Gunten büntetett előéletű. Rosszkedvű voltam. Kényelmetlen érzés: valahogyan minden rossz vágányra csúszott, csak azt nem tudtam, hogyan; egyszerűen csak éreztem. Visszavonultam – ahogy nevezni szoktam – a „butikba", egy kis agyonfüstölt szoba ez a hivatali helyiségem mellett. A Sihl-Brücke melletti vendéglőből hozattam egy üveg Château-neuf-du-Pape-ot, megittam néhány pohárral. Ebben a szobában, nem titkolom, állandóan szörnyű rendetlenség uralkodott; könyvek, akták hevertek nagy összevisszaságban, természetesen elvből, mert az a véleményem, hogy ebben a rendezett államban mindenkinek szinte kötelessége, hogy megteremtse a rendetlenség kis szigeteit, még ha titokban is. Aztán behozattam a fényképeket. Förtelmesek voltak. Majd a térképet tanulmányoztam. Galádabbul ki sem lehetett volna választani a tett színhelyét. Hogy a gyilkos Mägendorfból, a környező községekből vagy a városból jött-e, gyalog-e vagy vonattal – ezt elméletileg lehetetlen volt kideríteni. Minden lehetséges volt. Matthäi belépett. – Sajnálom – mondtam neki –, hogy az utolsó napon ilyen szomorú üggyel kell foglalkoznia. – Ez a hivatásunk, parancsnok úr. – Ha a gyilkosságról készített felvételeket nézem, a pokolba kívánom a hivatásunkat – válaszoltam, és újra visszacsúsztattam a fényképeket a borítékba. Bosszús voltam, és talán nem tudtam teljesen uralkodni érzéseimen. Matthäi volt a legügyesebb felügyelőm, látja, megmaradok ennél a nem egészen pontos, de rokonszenves rangmeghatározásnál – kilépése e pillanatban nagyon ellenemre volt. Úgy látszik, kitalálta gondolataimat. – Azt hiszem, a legjobb lesz, ha Henzinek adja át az ügyet – jegyezte meg. Tétováztam. Ajánlatát azonnal elfogadtam volna, ha nem kéjgyilkosságról van szó. Minden más bűnténynél könnyebb a dolgunk. Csak az indítékokat kell mérlegelnünk, pénzhiány... féltékenység, és máris szűkebbre lehet vonni a gyanúsítottak körül a kört. Kéjgyilkosság esetén azonban értelmetlen ez a módszer. Ilyen esetben megtörténhet, hogy valaki üzleti kőrútján megpillant egy kislányt vagy egy fiút, kiszáll a kocsijából – se tanúk, se megfigyelés –, s este már újra otthon van, talán Lausanne-ban, talán Bázelban vagy ki tudja, hol, s mi itt állunk minden kiindulási pont nélkül. Nem becsültem le Henzit, derék tisztviselő volt, de szerintem nem eléggé tapasztalt. Matthäi nem osztozott kételyeimben. – Három évig dolgozott a kezem alatt – mondta –, az én vezetésem mellett tanulta meg a mesterséget, jobb utódot el sem tudok képzelni. Úgy fogja megoldani a feladatait, mint ahogy én tenném. És egyébként holnap még én is együtt dolgozom velük – fűzte hozzá. Magamhoz rendeltem Henzit, és utasítottam, hogy Treuler törzsőrmesterrel alakítsa meg a szűkebb gyilkossági csoportot. Örült neki, ez volt az első „önálló esete". – Köszönje meg Matthäinek – mormogtam, s aztán a legénység hangulata felől érdeklődtem. Mert „elúsztunk", sem kiindulási pontjaink nem voltak, sem bizonyítékaink, a legénységnek pedig nem szabad megéreznie bizonytalanságunkat. – Az a meggyőződésük, hogy a gyilkos már a kezünkben van – jegyezte meg Henzi.

– A házaló? – A gyanút nem lehet egészen kizárni. Elvégre von Gunten egyszer már elkövetett szemérem elleni bűncselekményt. – Egy tizennégy éves lánnyal – vetette közbe Matthäi. – Az más. – Keresztkérdések alá kellene vetni az embert – ajánlotta Henzi. – Erre még ráérünk – határoztam el. – Nem hiszem, hogy ennek az embernek valami köze volna a gyilkossághoz. Mindössze ellenszenves, s ilyenkor azonnal felüti fejét a gyanú. De ez, uraim, szubjektív érzés, nem bűnügyi indíték, ennek nem engedhetünk csak úgy egyszerűen. Ezzel elbúcsúztam az uraktól, anélkül, hogy jobb kedvre derültem volna. Bevetettük a rendelkezésre álló egész legénységet. Már az éjszaka és másnap megérdeklődtük a garázsokban, nem találtak-e vérnyomokat valamelyik kocsin, később ugyanígy a mosodákban. Aztán megvizsgáltuk mindazok alibijét, akik bizonyos paragrafusokkal egyszer már összeütközésbe kerültek. Mägendorf mellett az erdőt, ahol a gyilkosság történt, embereink kutyákkal, sőt, aknakereső készülékekkel kutatták át. Átvizsgálták a bozótot, főképp abban reménykedtek, hogy megtalálják a gyilkos eszközt. Módszeresen minden négyzetméternyi területet megnéztek, aztán leereszkedtek a vízmosta szakadékba, s a patakban keresgéltek. A talált tárgyakat összegyűjtötték, egészen Mägendorfig átfésülték az erdőt. Magam is részt vettem Mägendorfban a nyomozásban, ami egyébként nem volt szokásom. Matthäi is nyugtalannak látszott. Igen kellemes tavaszi nap volt, derűs, szélmentes idő, de ez mit sem változtatott komor hangulatunkon. Henzi a Szarvasban kihallgatta a parasztokat és a munkásokat, aztán felkerekedtünk, és elindultunk az iskolába. Megrövidítettük az utat, átvágtunk egy gyümölcsfákkal betelepített mezőn. Némelyik fa már virágjában pompázott. Az iskola épülete felől éneklés hallatszott. Fogjad hát kezemet, és vezess. Az iskola előtti játszótér néptelen volt. Kopogtattam annak az osztálynak az ajtaján, ahonnan a korál kihallatszott, és beléptünk. Fiúk és lányok énekeltek. Hat-nyolc év körüli gyermekek. A három alsó osztály. A tanítónő vezényelt, keze lehanyatlott, s bizalmatlanul tekintett felénk. A gyermekek abbahagyták az éneklést. – Krumm kisasszony? – Tessék? – Gritli Moser tanítónője? – Mit óhajt? Krumm kisasszony negyven év körüli, szikár nő volt, nagy, elkeseredett szemmel. Bemutatkoztam, s aztán a gyermekek felé fordultam. – Adj' isten, gyerekek! A gyermekek kíváncsian néztek rám. – Adjon isten! – mondták. – Szép dalt énekeltetek. – Gritli temetésére gyakorolunk – magyarázta a tanítónő. A homokládában Robinson szigete volt megépítve. Gyermekrajzok függtek a falakon. – Milyen gyerek volt Gritli? – kérdeztem habozva. – Mindannyian szerettük – mondta a tanítónő. – És értelmi képességei?

– Rendkívül gazdag képzeletű gyerek volt. Ismét tétováztam: – Néhány kérdést tennék fel a gyermekeknek. – Tessék. Az osztály elé léptem. A lányok nagyrészt még copfot és tarka kötényt viseltek. – Bizonyára hallottátok – mondottam –, mi történt Gritli Moserrel. Én a rendőrségtől vagyok, én vagyok a parancsnok, ez olyasféle, mint katonák között a kapitány, és az én feladatom, hogy előkerítsem azt az embert, aki a kis Gritlit megölte. Most nem úgy akarok veletek beszélni, mint gyerekekkel, hanem mint felnőttekkel. Az az ember, akit keresünk, beteg. Minden ember beteg, aki ilyesmit tesz. És minthogy betegek, megkísérlik, hogy a gyermekeket egy rejtekhelyre csalják, erdőbe vagy pincébe, vagy bármiféle más eldugott kuckóba, hogy ott megsebesítsék őket. És ez nagyon gyakran megtörténik; évenként több mint kétszáz esetről tudunk a kantonban. És néha aztán az is megtörténik, hogy az ilyen férfiak oly súlyosan megsebesítenek egy gyermeket, hogy belehal, ahogy az Gritlivel is történt. Ezért ezeket az embereket be kell zárnunk. Ahhoz túlságosan veszélyesek, hogy szabadon élhessenek. Ti most azt fogjátok kérdezni, miért nem csuktuk be őket már előbb, még mielőtt a szerencsétlenség megtörtént, mint Gritlivel is? Azért, mert nincs semmiféle lehetőségünk, hogy ezeket a beteg férfiakat felismerjük. Belülről betegek, kívülről nem látszik. Lélegzet-visszafojtva hallgatták a gyermekek. – Segítenetek kell nekem – folytattam. – Meg kell találnunk azt az embert, aki megölte Gritli Mosert, különben újra megölhet egy kislányt. Ott álltam már a gyermeksereg közepén. – Mesélt arról Gritli, hogy egy idegen férfi megszólította? A gyerekek hallgattak. – Feltűnt nektek Gritlin valami rendkívüli az utóbbi időben? A gyerekek semmiről sem tudtak. – Volt valamije Gritlinek az utóbbi időben, ami előzőleg nem volt az övé? A gyerekek nem válaszoltak. – Ki volt Gritli legjobb barátnője? – Én – suttogta egy kislány. Csöpp kis teremtés volt, barna hajú, barna szemű. – Aztán hogy hívnak? – kérdeztem. – Ursula Fehlmann. – Te voltál hát Gritli barátnője, Ursula? – Egymás mellett ültünk. Olyan halkan beszélt a kislány, hogy le kellett hajolnom hozzá. – És neked nem tűnt fel semmi? – Nem. – Gritli nem találkozott senkivel sem? – Valakivel mégis – mondta a leányka. – És kivel? – Nem emberrel – felelte a kislány. Csodálkoztam ezen a válaszon. – Mit akarsz ezzel mondani, Ursula? – Egy óriással találkozott – mondta halkan a leányka. – Egy óriással? – Igen – mondta a lány. – Azt akarod ezzel mondani, hogy egy nagy emberrel találkozott? – Nem, az édesapám is nagy ember, de nem óriás.

– Aztán mekkora volt? – kérdeztem. – Akár egy hegy – válaszolta a kislány –, és egész fekete. – És ez az... óriás, ajándékozott valamit a kis Gritlinek? – kérdeztem. – Igen – mondta a lány. – Ugyan mit? – Kicsi sündisznókat. – Sündisznókat? Hát ezzel megint mit akarsz mondani, Ursula? – kérdeztem tanácstalanul. – Az egész óriás tele volt kicsi sündisznókkal – állapította meg a kislány. – Ostobaság, Ursula – tiltakoztam –, egy óriásnak nincsenek sündisznói! – De hiszen az sündisznó-óriás volt. Emellett aztán meg is maradt a gyerek. Visszamentem a dobogóhoz a tanítónő mellé. – Igaza van, Krumm kisasszony – szóltam –, Gritlinek csakugyan nagy fantáziája lehetett. – Költői hajlamú gyerek volt – válaszolta a tanítónő, és elnézett valahová szomorú szemével. – Tovább kellene gyakorolnunk az éneket. A holnapi temetésre. Még nem megy elég jól a gyerekeknek. Megadta a hangot. – Fogjad hát kezemet, és vezess – énekelték újra a gyermekek. A mägendorfiak kihallgatása a Szarvasban – Henzit felváltottuk – semmi újat nem hozott, és este úgy kocsiztunk vissza Zürichbe, ahogy jöttünk, eredménytelenül. Hallgattunk. Túl sokat dohányoztam és ittam a környék vörös borából. Hiszen ismeri azokat a csalóka, könnyű borokat. Matthäi is komoran ült mellettem a kocsi végében, és csak akkor szólalt meg, mikor már lefelé jöttünk a Römenhofról. – Nem hiszem – mondta –, hogy a gyilkos mägendorfi. Csak ugyanarról a tettesről lehet itt szó, mint Sankt-Gallen és Schwyz kantonban; a gyilkosság ugyanolyan körülmények között zajlott le. Valószínűnek tartom, hogy ez az ember Zürichből operál. – Lehetséges – válaszoltam. – Valószínűleg autós, talán utazó. Hiszen Gerber, a paraszt, látott az erdőben egy kocsit várakozni. – Ezt a Gerbert ma személyesen vettem elő – jegyeztem meg. – Bevallotta, hogy tulajdonképpen túl mélyen aludt, semhogy valamit észrevehetett volna. Újra elhallgattunk. – Sajnálom, hogy egy kiderítetlen eset kellős közepén kell elhagynom önt – kezdte kissé bizonytalan hangon –, de nem szeghetem meg a Jordániái kormánnyal kötött szerződést. – Holnap repül? – kérdeztem. – Délután háromkor – válaszolta –, Athénon keresztül. – Irigylem, Matthäi – mondtam, s ezt komolyan gondoltam. – Én is szívesebben lennék rendőrfőnök az arabok között, mint itt, Zürichben. Aztán letettem a Hotel Urban előtt, ott lakott évek óta, én pedig elmentem a Kronenhalléba, ahol Miró képe alatt étkeztem. Törzsvendég vagyok. Mindig azon a helyen ülök, és ab voiture étkezem. Amint azonban tíz óra felé még egyszer visszamentem a Kasernenstrasséba, s közben elhaladtam Matthäi egykori hivatali helyisége előtt, a folyosón Henzivel találkoztam.

Mägendorfból már délben eljött, ezen tulajdonképpen csodálkoztam, de mivel a gyilkossági ügyet már rábíztam – az volt az elvem: nem szólok bele a dolgába. Henzi berni volt, nagyravágyó, de a legénységnél népszerű. Hottinger lányt vett feleségül, a szocialista pártból átlépett a szabadelvűekhez, s a legjobb úton volt afelé, hogy karriert csináljon. Azt csak széljegyzetként említem meg: most a függetlenségi párt tagja. – A pofa még mindig nem akar beismerő vallomást tenni – mondta. – Kicsoda? – kérdeztem csodálkozva, és megálltam. – Ki nem akar vallani? – Von Gunten. Megtorpantam. – Folyamatos kihallgatás? – Már egész délután folyik – mondta Henzi –, s ha kell, az éjszakát is rászánjuk. Most Treuler vette kezelésbe. Csak azért jöttem ki, hogy egy kis levegőt szippantsak. – Ezt magam is megnézem – válaszoltam kíváncsian, és beléptem Matthäi egykori hivatali szobájába. A házaló egy támla nélküli irodai széken foglalt helyet, Treuler a maga székét Matthäi ócska íróasztalához húzta, bal karjával rátámaszkodott, lábát keresztbe rakta, fejét bal kezébe hajtotta. Cigarettázott. A jegyzőkönyvet Feller vezette. Henzi és én megálltunk az ajtóban; a házaló, minthogy háttal ült felénk, nem vett észre minket. – Nem én követtem el, törzsőrmester úr – mormolta a házaló. – Ezt nem is állítottam. Csak annyit mondtam, hogy elkövethetted – válaszolta Treuler. – Hogy igazam van-e, vagy sem, az majd később kiderül. Kezdjük elölről. Tehát kényelmesen végigheveredtél az erdő szélén? – Igenis, törzsőrmester úr. – És aludtál? – Úgy van, törzsőrmester úr. – Miért aludtál? Hiszen Mägendorfba igyekeztél. – Fáradt voltam, törzsőrmester úr. – Miért faggattad a levélhordót a mägendorfi rendőr felől? – Hogy tájékozódjam, törzsőrmester úr. – Mit akartál megtudni? – Az iparengedélyem nem volt meghosszabbítva. Tudni akartam, hányadán vagyunk a rendőrséggel Mägendorfban. – És hányadán voltunk a rendőrséggel? – Megtudtam, hogy Mägendorfban most egy helyettes működik. Erre megijedtem, törzsőrmester úr. – Én is helyettes vagyok – jelentette ki a rendőr szárazon. – Tőlem is félsz? – Igenis, törzsőrmester úr. – Ezért nem akartál bemenni a faluba? – Igenis, törzsőrmester úr. – Nem is olyan rossz mese – mondta Treuler elismerően –, de talán akad egy jobb változat, amelynek az az előnye volna, hogy megfelelne az igazságnak. – Az igazat mondtam, törzsőrmester úr. – Nem inkább azt akartad megtudni a postástól, hogy van-e rendőr a közelben, vagy nincs? A házaló bizalmatlanul nézett fel a rendőrre: – Mit akar ezzel mondani, törzsőrmester úr? – Nos – válaszolta Treuler kényelmesen –, te elsősorban afelől akartál bizonyságot szerezni a postástól, hogy a Rotkehler-völgyben tiszta-e a levegő, mert a kislányra

várakoztál, én így gondolom. A házaló rémülten meredt Treulerre. – De hiszen én nem ismertem a lányt, törzsőrmester úr – kiáltotta kétségbeesetten –, és még ha ismertem volna is, akkor sem követhettem volna el. Hiszen nem egyedül voltam a völgyben. A parasztcsalád ott dolgozott a földjén. Nem vagyok gyilkos. Higgyen nekem! – Hiszek én neked – csillapította Treuler –, de ellenőriznem kell a történetedet, ezt csak beláthatod. Te azt mesélted, pihenőd után bementél az erdőbe, hogy aztán visszatérj Zürichbe. – Vihar kerekedett – magyarázta a házaló –, s ezért a rövidebb utat választottam, törzsőrmester úr. – És közben belebotlottal a holttestbe? – Igen. – Anélkül, hogy hozzáértél volna a holttesthez? – Úgy van, törzsőrmester úr. Treuler hallgatott. Noha nem láttam a házaló arcát, éreztem a félelmét. Sajnáltam. De egyre inkább hinni kezdtem a bűnösségében, ha talán csak azért is, mert abban reménykedtem, hogy végre megtaláltuk a bűnöst. – Elvettük a ruháidat, von Gunten, s más öltönyt adtunk neked. Sejted, hogy miért? – kérdezte Treuler. – Nem tudom, törzsőrmester úr. – Hogy benzidin-próbát csináljunk. Tudod-e, hogy mi az a benzidin-próba? – Nem, törzsőrmester úr – válaszolta a házaló gyámoltalanul. – Kémiai vizsgálat, vérnyomok megállapítására – magyarázta Treuler kísérteties kedélyességgel. – A köpenyeden vért mutattunk ki. A kislánytól származik. – Mert... mert megbotlottam a holttestben, törzsőrmester úr – jajdult fel von Gunten. – Szörnyű volt. Eltakarta arcát a kezével. – És ezt természetesen csak félelemből hallgattad el előttünk? – Igenis, törzsőrmester úr. – És most mégis újra higgyünk neked? – Nem én vagyok a gyilkos, törzsőrmester úr – rimánkodott kétségbeesetten a házaló –, higgyen már nekem. Hívassa ide Matthäi doktor urat, ő tudja, hogy az igazat mondom. Kérem, tegye meg. – Matthäi doktornak ezzel az üggyel már semmi dolga – válaszolta Treuler. – Holnap Jordániába repül. – Jordániába – suttogta von Gunten. – Ezt nem tudtam. A padlóra meredt és hallgatott. Halálos csend volt a szobában, csak az óra ketyegését lehetett hallani, és néha az utca felől egy-egy autó zúgását. Most Henzi látott neki. Először becsukta az ablakot, aztán leült Matthäi íróasztalához, barátságosan, előzékenyen, de úgy állította oda az íróasztali lámpát, hogy fénye a házalóra esett. – Ne izgassa fel magát, von Gunten úr – mondta a hadnagy rendkívül udvariasan –, mi semmiféleképpen nem akarjuk magát kínozni, csak azon fáradozunk, hogy az igazságot kiderítsük. Ezért kell magához fordulnunk. Maga a legfontosabb tanúnk. Segítenie kell nekünk. – Igenis, doktor úr – válaszolta a házaló, és úgy látszott, némi bátorságra kapott megint. Henzi megtömködte pipáját. – Mit szív, von Gunten?

– Cigarettázom, doktor úr. – Adjon neki egyet, Treuler. A házaló a fejét csóválta. A padlóra meredt. Vakította a fény. – Zavarja a lámpa? – Egyenesen a szemembe világít. Henzi másképp állította be az íróasztali lámpa ernyőiét. – Így jobb? – Jobb – válaszolta von Gunten csendesen. Hálásan csengett a hangja. – Mondja csak, von Gunten, tulajdonképpen micsoda holmikat árusít maga? Törlőkendőket? – Igen, törlőkendőket is. – Tétovázva mondta ezt a házaló. Nem tudta, hová akar kilyukadni a hadnagy ezzel a kérdéssel. – És még? – Cipőfűzőt, doktor úr. Fogkefét. Szappant. Borotvaszappant. – Borotvapengét? – Azt is, doktor úr. – Milyen márkát? – Gillette-et. – Ez minden, von Gunten? – Azt hiszem, doktor úr. – Hát jó. Azt hiszem azonban, hogy egyről-másról megfeledkezett – mondta Henzi, és közben a pipáját piszkálta. – Nem szelel – jegyezte meg, s aztán csak úgy odavetve folytatta: – Sorolja csak fel nyugodtan, von Gunten, milyen portékája volt még. Alaposan átvizsgáltuk a kosarát. A házaló hallgatott. – Nos?! – Konyhakések... doktor úr – mondta halkan és szomorúan a házaló. Verejtékcseppek fénylettek a tarkóján. Henzi egyik füstfelhőt a másik után pöfékelte ki, nyugodtan, kedélyesen, mint afféle barátságos fiatalember, aki csupa jóindulat. – Tovább, von Gunten, mi van még a konyhakésen kívül? – Borotva. – Miért vonakodott ezt beismerni? A házaló hallgatott. Henzi látszólag szórakozottan kinyújtotta kezét, mintha újra a lámpával akarna foglalkozni. Aztán amikor von Gunten összerezzent, mégis visszahúzta a kezét. A törzsőrmester nem vette le merev pillantását a házalóról. Egyik cigarettát a másik után szívta el. Tetejébe még Henzi is eregette pipájából a füstöt. Fullasztó volt a szobában a levegő. Legszívesebben kinyitottam volna az ablakot. De a zárt ablakok is hozzátartoztak a módszerhez. – A kislányt borotvával ölték meg – állapította meg Henzi most tapintatosan, csak úgy véletlenül. Hallgatás. A házaló magába roskadva, élettelenül ült a székén. – Kedves von Gunten – folytatta Henzi, miközben hátradőlt –, beszéljünk egymással, mint férfi a férfival. Nem kell egymás előtt komédiáznunk. Tudom, hogy maga követte el a gyilkosságot. De azt is tudom, hogy magát éppúgy megrémítette ez a cselekedet, mint engem és valamennyiünket. Egyszerűen rátört magára valami, s hirtelen olyan lett, mint az állat, rárohant és megölte a kislányt, anélkül, hogy akarta, anélkül, hogy másként cselekedhetett volna. Volt valami, ami erősebb volt magánál. És amikor újra magához tért, von Gunten, rettentően megijedt. Elrohant Mägendorfba, mert fel akarta adni magát, de útközben inába szállt a bátorsága. A vallomáshoz való bátorsága.

Újra meg kell találnia ezt a bátorságot. És mi ebben segíteni akarunk magának. Henzi elhallgatott. A házaló kissé megingott az irodai széken. Úgy látszott, rögtön összeesik. – Én a barátja vagyok, von Gunten – jelentette ki Henzi –, használja ki ezt a lehetőséget. – Fáradt vagyok – nyögte a házaló. – Valamennyien azok vagyunk – válaszolta Henzi. – Treuler törzsőrmester, hozasson nekünk kávét, s később sört. Vendégünk, von Gunten részére is, mi, a kantoni rendőrség emberei, fairek vagyunk. – Ártatlan vagyok, felügyelő úr – suttogta a házaló rekedten –, én ártatlan vagyok. Csengett a telefon; Henzi jelentkezett, figyelmesen hallgatott, aztán visszaakasztotta a kagylót, mosolygott: – Mondja csak, von Gunten, tulajdonképpen mit evett maga tegnap ebédre? – kérdezte kedélyesen. – Egy berni tálai. – Helyes, és mit még? – Sajtot. – Ementálit, greyerzit? – Tilzitit és gorgonzolát – válaszolta von Gunten, és kitörölte a verejtéket a szeméből. – Jól élnek maguk, házalók – válaszolta Henzi. – És ezenkívül aztán semmi egyebet nem evett? – Semmit. – Én alaposabban visszagondolnék – figyelmeztette Henzi. – Csokoládét – jutott eszébe von Guntennek. – Látja, tehát még valamit – bólintott feléje Henzi bátorítóan. – Hol ette meg ezt a csokoládét? – Az erdő szélén – mondta a házaló, és bizalmatlanul, fáradtan tekintett Henzire. A hadnagy eloltotta az íróasztali lámpát. Már csak a mennyezeti lámpa világította be halvány fénnyel a telefüstölt helyiséget. – Épp most kaptam értesítést a Törvényszéki Orvostani Intézettől, von Gunten – jelentette ki sajnálkozva. – A lányt felboncolták. Csokoládét mutattak ki a gyomrában. Most hát én is meg voltam győződve a házaló bűnösségéről. Beismerő vallomása már csak idő kérdése. Biccentettem Henzinek, és elhagytam a helyiséget. Nem tévedtem. Másnap reggel – egy szombati napon volt – Henzi fél hétkor felhívott. Vallott a házaló. Nyolckor a hivatalban voltam. Henzi még ekkor is Matthäi egykori dolgozószobájában tartózkodott. Kinézett a nyitott ablakon, majd fáradtan felém fordult, üdvözölt. A padlón sörösüvegek, tele hamutartók. Rajta kívül már senki sem volt a helyiségben. – Részletes beismerő vallomást tett? – kérdeztem. – Az még hátravan – válaszolta Henzi –, a fő dolog, hogy beismerte a kéjgyilkosságot. – Remélem, szabályszerűen jártak el – morogtam. A kihallgatás több mint húsz óra hosszat tartott. Ez természetesen meg nem engedett dolog; de végül is mi, rendőrségi emberek, nem mindig igazodhatunk a szabályokhoz. – Egyébként más meg nem engedett módszert nem alkalmaztunk, parancsnok úr –

jelentette ki Henzi. Bementem a „butikba", és elővezettettem a házalót. Alig állt már a lábán, a rendőr támogatta, aki bevezette hozzám: mégsem ült le, pedig felszólítottam rá. – Von Gunten – szólaltam meg akaratlanul is barátságos hangon –, mint hallom, bevallotta, hogy meggyilkolta a kis Gritli Mosert. – Én öltem meg a lányt – válaszolta olyan halkan, hogy alig értettem meg, aztán a földre meredt. – Hagyjon most már békében... – Menjen most aludni, von Gunten – mondtam –, majd később újra beszélünk. Kivezették. Az ajtóban Matthäijel találkozott. A házaló megállt. Nehezen lélegzett. Szája kinyílt, mintha mondani akart volna valamit, de mégsem szólalt meg. Csak ránézett Matthäire, aki kissé zavartan félreállt útjából. – Eredj – mondta a rendőr, és elvezette von Guntent. Matthäi belépett a „butikba", és becsukta az ajtót. Rágyújtottam egy Bahianosra. – Nos, Matthäi, mit szól hozzá? – Több mint húsz óráig tartott a szegény fickó kihallgatása? – Ezt a módszert Henzi magától tanulta, maga a kihallgatások során éppilyen nyakas volt – válaszoltam. – De első önálló esetét tulajdonképpen egész jól oldotta meg, nem gondolja? Matthäi nem válaszolt. Két krémkávét és süteményt hozattam. Mindkettőnk lelkiismerete rossz volt. A forró kávé sem javított hangulatunkon. – Az az érzésem – szólalt meg végre Matthäi –, hogy von Gunten vissza fogja vonni a vallomását. – Lehetséges – feleltem komoran –, akkor majd újra megdolgozzuk. – Maga bűnösnek tartja? – kérdezte. – Maga nem? – kérdeztem vissza. Matthäi habozott: – Tulajdonképpen én is – válaszolta meggyőződés nélkül. Az ablakon át beáradt a reggel. Tompa fényű ezüst. A Sihl rakpartról behatolt az utca zaja, s a kaszárnyából most vonultak ki a katonák. Aztán feltűnt Henzi. Kopogtatás nélkül lépett be. – Von Gunten felakasztotta magát – jelentette. A cella a nagy folyosó végén volt. Odarohantunk. Két ember fáradozott már a házalóval. A földön feküdt. Felszakították az ingét; szőrös melle nem mozdult. Az ablakon még himbálózott a nadrágtartó. – Itt már nem segít semmi – vélekedett az egyik rendőr. – Ez az ember meghalt. Újra rágyújtottam kialudt Bahianos szivaromra, Henzi cigarettát vett elő. – Ezzel lezárult a Gritli Moser-ügy – állapítottam meg, s a végtelen hosszú folyosón fáradtan visszatértem a hivatali helyiségembe. – Magának pedig, Matthäi, kellemes repülőutat Jordániába. Ám délután két óra felé, amikor Feller a szolgálati kocsival az Urban elé érkezett, utoljára, hogy Matthäit a repülőtérre vigye, s a bőröndöket már felrakták – a felügyelő úgy gondolta, ráérnek még, s hajtson Feller kerülővel Mägendorfon át. Feller szót fogadott, átvágott az erdőn. Akkor érkeztek a falu terére, amikor a temetési menet – szótlan emberek hosszú sora – már megindult. Nagy sokaság özönlött ide a szomszédos falvakból, de még a városból is, hogy részt vegyen a temetésen. Az újságok már hírül adták von Gunten halálát; az emberek általában megkönnyebbülést éreztek. Győzött az igazság. Matthäi kiszállt a kocsiból, Fellerrel együtt, gyermekektől körülvéve, a

templommal szemközt állt meg. A koporsót, amelyet fehér rózsák borítottak, egy kétlovas szekéren ravatalozták fel. A koporsó mögött a falu gyermekei vonultak fel a tanítónő, a tanító és a pap vezetésével, párosával egy-egy koszorúval, a kislányok fehér ruhában. Majd két fekete alak: Gritli Moser szülei. Az asszony megállt, és ránézett a felügyelőre. Arca kifejezéstelen volt, szeme üres. – Megtartotta az ígéretét – mondta halkan, de oly tisztán, hogy a felügyelő meghallotta. – Köszönöm. – Aztán továbblépett. Egyenesen, büszkén, a megtört, hirtelen megöregedett férfi mellett. A felügyelő még megvárta, amíg az egész menet elvonult előtte, a községi elöljáró, a kormány képviselője, parasztok, munkások, családanyák, lányok, valamennyien a legjobb, legünnepibb ruhájukban. Néma volt minden a délutáni napfényben, a nézők sem moccantak, csak a templom harangjainak messze hangzó kongása, a szekér gördülése és az emberek lépteinek zaja hallatszott a falusi út kemény kövezetén. – Induljunk Klotenbe – mondta Matthäi, s újra beültek a szolgálati kocsiba. Elbúcsúzott Fellertől, azután átesett az útlevél-ellenőrzésen, és megvette a váróteremben a Neue Zürcher Zeitung-ot. Benne volt von Gunten fényképe, ezzel az aláírással: Gritli Moser gyilkosa. De közölte a felügyelő képét is egy megjegyzéssel, amely beszámolt kitüntető megbízatásáról. Egy férfi, aki elérte karrierje csúcspontját. .. De amikor bal karján esőköpenyével kilépett a repülőtér kifutópályájára, észrevette, hogy a terasz tele van gyermekekkel. Több iskolai osztály tanulmányi kirándulása a repülőtéren. Fiúk és lányok, tarka nyári ruhákban; volt itt integetés zászlócskákkal, zsebkendőkkel, ujjongás és ámuldozás; mint szállnak fel és le az ezüstös óriás gépek. A felügyelő megtorpant, aztán továbblépett a várakozó Swissair-gépek felé. A többi utas már beszállt, amikor odaért. A stewardess, aki az utasokat a géphez vezette, kinyújtotta kezét Matthäi jegyéért, de ekkor a felügyelő újra megfordult. A gyermekseregre nézett, amely boldogan és irigykedve integetett az indulásra kész gép felé. – Kisasszony – szólt –, én nem repülök – majd visszament a terasz alatt a repülőtér épületébe, s a gyerekek sokaságán át megindult a kijárat felé. Matthäit csak vasárnap reggel fogadtam, de nem a „butikban", hanem hivatalos helyiségemben, ugyancsak „hivatalos" kilátással a Sihl rakpartra. A falakon Gubler, Morgenthaler, Hunziker – csupa elismert zürichi festő. Bosszús voltam, egy csomó vesződségem akadt; felhívott egy úr a közigazgatási ügyosztályról és partout – csak franciául akart tárgyalni; a Jordániái követség tiltakozott, és a kormánytanács magyarázatot követelt, amelyet nem tudtam megadni, mert érthetetlen volt számomra volt beosztottam eljárása. – Foglaljon helyet, Matthäi úr – mondtam. Szertartásos modorom nyilván elszomorította kissé. Leültünk. Nem dohányoztam, még csak jelét sem mutattam ilyen irányú hajlandóságnak. Ez nyugtalanította. – A szövetségi kormány – folytattam – megállapodást kötött Jordániával egy rendőrségi szakember átadásáról, a továbbiakban ön, Matthäi doktor úr, szerződést írt alá Jordániával. Azzal, hogy nem utazott el, megsértette ezeket a szerződéseket. Mint jogász a jogászhoz, úgy gondolom, ennél érthetőbben nem beszélhetek. – Nem, ez fölösleges – szólt Matthäi. – Épp ezért arra kérem, amilyen gyorsan csak lehet, utazzék mégis Jordániába – ajánlottam neki. – Nem utazom – válaszolta Matthäi. – Miért? – Mert a kis Gritli Moser gyilkosát még nem találták meg.

– Maga ártatlannak tartja a házalót? – Igen. – Végül is itt a vallomása. – Az idegei felmondták a szolgálatot. A hosszú kihallgatás, a kétségbeesés, az elhagyatottság érzése. És ebben én sem vagyok ártatlan – folytatta halkan. – A házaló hozzám fordult, és én nem segítettem rajta. Jordániába akartam utazni. Különös volt a helyzet. Előző napon még fesztelenül érintkeztünk egymással, most pedig kimérten és mereven ültünk, mindketten vasárnapi díszben. – Arra kérem, parancsnok úr, adja át nekem még egyszer az ügyet – mondta Matthäi. – Ebbe nem egyezhetem bele – válaszoltam –, semmi esetre sem. Ön már nincs nálunk, Matthäi doktor úr. A felügyelő meglepődve rám bámult: – Elbocsátottak? – Ön kivált a kantoni rendőrség kötelékéből, mert el akarta foglalni állását Jordániában – jelentettem ki nyugodtan. – Hogy megszegte a szerződést, az a maga dolga. Ha azonban újra munkába állítanánk, ez annyit jelentene, hogy helyeseljük ezt a lépését. Be kell látnia, hogy ez lehetetlen. – Ó... tehát így – válaszolta Matthäi. – Értem. – Ezen, sajnos, már nem lehet változtatni – szögeztem le. Elhallgattunk. – Amikor útban a repülőtér felé Mägendorfba értem, gyerekekkel találkoztam. – Mit akar ezzel mondani? – Csupa gyerekekből állt a temetési menet – jegyezte meg Matthäi. – De hiszen ez csak természetes. – És a repülőtéren is gyerekek vártak, több iskolai osztály. – No és? – elcsodálkozva néztem Matthäire. – Tegyük fel, igazam van, tegyük fel, Gritli Moser gyilkosa még él... nincsen akkor a többi gyermek is veszélyben? – kérdezte Matthäi. – Természetesen – válaszoltam nyugodtan. – Ha fennáll ennek a veszélynek a lehetősége – folytatta szívósan Matthäi –, akkor a rendőrségnek az a kötelessége, hogy megvédje a gyermekeket, és meghiúsítson egy újabb bűntettet. – Ezért nem repülhet tehát – kérdeztem lassan –, meg akarja védeni a gyerekeket? – Ezért – válaszolta Matthäi. Egy ideig hallgattam. Most már tisztábban láttam a dolgot, és kezdtem megérteni Matthäit. – Azt a lehetőséget, hogy veszély leselkedik a gyermekekre, el kell fogadnunk – mondottam azután. – Ha Matthäi feltevése valónak is bizonyulna, legfeljebb abban reménykedhet, hogy az igazi gyilkos egyszer majd csak elárulja magát, vagy a legrosszabb esetben a legközelebbi bűntettekor hagy hátra számunkra használható nyomokat. Cinikusan hangzik, amit mondok, pedig nem az. Csak borzalmas. A rendőrség hatalmának határai vannak, és kell is, hogy legyenek határai. Noha minden lehetséges, a legvalószínűtlenebb is, nekünk mégis abból kell kiindulnunk, ami valószínű. Nem mondhattuk: von Gunten bizonyosan bűnös – ezt tulajdonképpen sohasem állíthattuk; de azt mondhattuk: valószínűleg ő a bűnös. Hacsak nem oda akarunk kilyukadni, hogy a tettes ismeretlen, akkor a házaló az egyetlen, aki szóba kerülhet. Már követett el nemi erkölcs elleni bűncselekményt, borotva volt nála és csokoládé, öltönye véres volt, továbbá Schwyzben és Sankt-Gallenben is házalt, tehát ott, ahol a másik két gyilkosság

történt, a tetejébe még beismerő vallomást is tett, és öngyilkosságot követett el: nos, merő dilettantizmus lenne, ha ezek után még kételkednénk a bűnösségében. A józan ész azt mondja nekünk – von Gunten volt a gyilkos. Hogy a józan ész tévedhet, s hogy az emberi dolog, az a mi kockázatunk. Ezt vállalnunk kell. S aztán a Gritli Moser ellen elkövetett gyilkosság, sajnos, nem az egyetlen bűntett, amellyel foglalkoznunk kell. A bűnügyi csoport épp most vonult ki Schlierenbe. S hozzá még négy súlyos betörés ezen az éjszakán! Pusztán technikai okokból sem engedhetjük meg magunknak azt a fényűzést, hogy újabb vizsgálatot indítsunk. Mi csak azt tehetjük, ami lehetséges, és ezt már megtettük. A gyermekek mindig veszélyben vannak. Egy év alatt több mint kétszáz a szemérem ellen elkövetett bűntett. Csak a mi kantonunkban. Felvilágosíthattuk a szülőket, óva inthettük a gyerekeket, mindezt megtehettük, de nem vonhattuk olyan szorosra a rendőri hálózatot, hogy bűntett többé elő ne forduljon. Bűncselekmény mindig lesz, éspedig nem azért, mert túl kevés a rendőr, hanem azért, mert egyáltalán van rendőrség. Ha ránk nem lenne szükség, nem lenne bűntett sem. Ezt szem előtt kellene tartanunk. Teljesítenünk kell a kötelességünket, ebben igaza van, Matthäi, de első kötelességünk éppen az, hogy megmaradjunk bizonyos határok között, különben rendőrállammá válnánk. Elhallgattam. Odakint a templomban megkondultak a harangok. – Megértem azt, hogy egyéni... helyzete... súlyossá vált. Most két szék között a pad alá esett – jegyeztem meg, udvariasan lezárva a beszélgetést. – Köszönöm, doktor úr – szólt Matthäi. – Én minden egyebet félretéve, a Gritli Moser-esettel akarok foglalkozni. Magánúton. – Jobb, ha felhagy vele – tanácsoltam neki. – Nincs szándékomban – válaszolta. Nem mutattam, hogy helytelenítem elhatározását. – Megkérhetem akkor, hogy minket többé ne zaklasson ezzel? – kérdeztem, miközben felálltam. – Ha így kívánja – mondta Matthäi. Ezek után elbúcsúztunk, anélkül, hogy kezet fogtunk volna. Matthäinek nehezére esett, hogy egykori szobája mellett kellett elhaladnia, amikor elhagyta a rendőrség üres épületét. Az ajtón már kicserélték a névtáblát, s Feller, akivel összetalálkozott, mert vasárnap is itt őgyelgett, zavarba jött. Alig köszönt, csak magában morgott valamit. Matthäi úgy érezte, olyan ő itt most, mint valami hazajáró kísértet, mindenekelőtt azonban az a körülmény érintette kínosan, hogy a szolgálati kocsi nem áll már rendelkezésére. Elhatározta, hogy amilyen gyorsan csak lehet, visszamegy Mägendorfba; de elhatározását most már nem tudta olyan egyszerűen megvalósítani, a távolság ugyan nem volt jelentős, de az utazás elég bonyolult. A nyolcasra ugrott fel, aztán autóbuszra kellett átszállnia, a villamoson ott ült Treuler is a feleségével, apósához, anyósához ment látogatóba; döbbenten bámult a felügyelőre, de nem kérdezősködött. Matthäi egyébként is csupa ismerőssel találkozott, köztük egy műegyetemi tanárral és egy festőművésszel. Csak bizonytalan válaszokat adott a kérdésekre, hogy miért nem utazott el. Kínos volt a helyzet minden esetben, hiszen már az „előléptetését" és elutazását ünnepelték; kísértetiesnek tetszett önmaga előtt, mint aki halottaiból támadt fel. Mägendorfban épp kifelé harangoztak a miséről. A parasztok vasárnapi ünneplőjükben álldogáltak a téren, vagy csoportosan a Szarvasba vonultak. Az idő

frissebb volt, mint az elmúlt napokban, nyugat felől hatalmas felhővonulatok vándoroltak végig az égen. A fiúk már futballoztak a Moos-patak mellett. Semmi sem árulta el, hogy néhány nappal ezelőtt, nem messze a falutól, bűntettet követtek el. Derűs volt minden, valahol felcsendült a dal: A kapu előtt vártalak, a kútnál... Egy nagy, cölöpkerítéses, hatalmas tetejű parasztház előtt bújócskát játszottak a gyerekek; egy fiú hangosan tízig számolt, és a többiek szétszaladtak. Matthäi nézte őket. – Bácsi – szólalt meg mellette egy halk hang. Matthäi körülnézett. A kerti fal és az ölbe rakott fa között egy kék szoknyás kislány állt. Barna szemű, barna hajú. Ursula Fehlmann. – Mit akarsz? – kérdezte a felügyelő. – Állj elém – suttogta a kislány –, hogy meg ne lássanak. A felügyelő a kislány elé állt. – Ursula – szólalt meg. – Ne olyan hangosan – suttogta a kislány –, mert meghallják, hogy beszélgetsz valakivel. – Ursula – suttogott most már a felügyelő is. – Azt a dolgot az óriással nem hiszem el. – Mit nem hiszel? – Azt, hogy Gritli Moser egy óriással találkozott, akkorával, mint egy hegy. – Pedig úgy volt. – Te talán láttál óriást? – Nem, de Gritli látta. De most maradj csendben. – Szeplős, vörös hajú fiú lopakodott elő a házból. Ez volt a hunyó. Megállt a felügyelő előtt, aztán a parasztház másik vége felé surrant. A kislány kuncogott: – Nem vett észre. – Gritli mesét mondott neked – suttogta a felügyelő. – Nem – szólt a kislány –, az óriás minden héten megvárta Gritlit, és sündisznókat adott neki. – Ugyan hol? – A Rothkehler-völgyecskében – válaszolta Ursula. – És ő lerajzolta az óriást. Akkor mégis létezik. És a sündisznócskákat is lerajzolta. Matthäi meghökkent. – Lerajzolta az óriást? – A rajz a tanteremben függ – mondta a kislány. – Állj félre! – És máris átfurakodott a farakás és Matthäi között, aztán a parasztház felé szökellt, diadalordítás közepette elérte a kapufélfát, megelőzve a ház mögül elősiető fiút: – Nem ér a nevem! Azok a hírek, amelyeket hétfő reggel kaptam, különösek voltak és nyugtalanítóak. Először Mägendorf községi elöljárója emelt panaszt telefonon, Matthäi behatolt az iskola épületébe, és eltulajdonította a meggyilkolt Gritli Moser egyik rajzát; az elöljáró tiltakozott az ellen, hogy a kantoni rendőrség továbbra is ide-oda szimatolgasson a falujában, a sok rémület után most már nyugalomra lenne szükségük; végül, és nem különösképpen udvariasan, közölte velem, hogy Matthäit házőrző kutyával fogja kihajtani a faluból, ha még egyszer felbukkan. Aztán Henzi panaszkodott, összevesztek Matthäijel, a dolog kínos volt, mert a Kronenhalléban történt; volt főnöke láthatóan részeg volt, egy liter Réservé du Patront csak úgy magába döntött, utána még konyakot rendelt, s őt egy ártatlan ember gyilkosának nevezte; felesége, a Hottinger lány, nagyon fel volt háborodva. Ez azonban még nem minden. A reggeli kihallgatás után Fellertől megtudtam, hogy egy alak – s épp a városi rendőrségtől – közölte vele: Matthäit

különféle bárokban látták, és jelenleg a Hotel Rexben lakik. Ezenkívül megmondták nekem, hogy Matthäi most már dohányzik is. Parisienne-t szív. Ez az ember teljesen megváltozott, mintha kicserélték volna, mintha egy éjszakán át valaki másnak a jelleme költözött volna bele. Idegösszeroppanástól tartottam, és felhívtam egy ideggyógyászt, aki több esetben szakértői véleményt adott nekünk. Meglepetésemre az orvos azt válaszolta, hogy Matthäi délutánra bejelentette magát nála, erre aztán tájékoztattam az előzményekről. Ekkor írtam a Jordániái követségnek. Bejelentettem, hogy Matthäi beteg, és szabadságot kértem számára; két hónap múlva jelentkezik Ammanban. A magánkórház messze volt a várostól, Röthen község mellett. Matthäi vonattal ment ki, és jókora utat kellett még gyalog megtennie. Ahhoz túlságosan türelmetlen volt, hogy megvárja a postaautót, amely hamarosan utolérte, aztán meg kissé bosszúsan nézett utána. Kis paraszttanyák mellett ment el. Az út szélén gyermekek játszadoztak, a parasztok a földeken dolgoztak. Fátyolos volt az ég, ezüstös. Újra hidegre fordult az idő, a hőmérséklet a fagypont felé süllyedt, de szerencsére nem érte el. Matthäi végigvándorolt a dombokon, aztán bekanyarodott Röthen irányába, arra az útra, amely a síkságon keresztül a gyógyintézet felé vezetett. Először egy magas kéményű sárga épületet pillantott meg. Mint valami komor gyártelep állta el az utat. De csakhamar barátságosabb lett az eléje táruló kép. A főépületet ugyan még nyárfák és bükkök takarták el. Aztán cédrusokat és egy óriási Wellingtónia-fát pillantott meg. Bement a parkba. Az út kétfelé ágazott. Matthäi az útjelző tábla irányát követte: Igazgatóság. A bokrok és fák mögül kis tó csillant elő, de lehet, hogy csak egy ködpászta volt. Halálos csend. Matthäi csak saját lépéseinek csikorgását hallotta a kavicson. Később gereblyézés neszére lett figyelmes. Fiatalember gereblyézte a kavicsos utat. Egyenletes és lassú mozdulatokkal dolgozott. Matthäi tanácstalanul megállt. Nem tudta, merre forduljon; újabb táblát már nem látott. – Megmondhatná nekem, merre találom az igazgatóságot? – fordult a fiatalemberhez. A legény egy szót sem szólt. Tovább gereblyézett, egyenletesen, nyugodtan, mint egy gép, mintha senki sem szólította volna meg. Arca kifejezéstelen volt, s mert tevékenysége szemmel láthatóan ellentétben állt óriási testi erejével, a felügyelőt olyan érzés fogta el, hogy veszély fenyegeti. Hogy a legény hirtelen rásújthat gereblyéjével. Bizonytalannak érezte magát. Tétovázva továbbment, és belépett egy udvarba. Majd rögtön utána a másodikba, egy nagyobba. Mindkét oldalán oszlopos folyosó húzódott, mint egy klastromban; az udvar végét épület zárta le, külsőre olyan, akár egy vidéki kúria. Itt sem talált senkit, de valahonnan panaszos hang hallatszott, magas és könyörgő hang, folyton egy és ugyanazt a szót ismételte, szüntelenül, újra meg újra. Matthäi, határozatlanságában, ismét megállt. Valami megmagyarázhatatlan szomorúság nehezedett rá. Bátortalan volt, mint még soha. Lenyomta az öreg kapu kilincsét – csupa mély repedés és faragvány a fája –, de az ajtó nem engedett. Csak a hangot hallotta, egyre csak a hangot. Mintha álomban járna, úgy ment végig az oszlopos folyosón. A nagy kővázákban piros és sárga tulipánok pompáztak. Most végre lépéseket hallott; egy magas termetű öregúr haladt keresztül méltóságteljesen az udvaron. Megütközve és kissé csodálkozva. Ápolónő vezette. – Jó napot – köszönt a felügyelő –, Locher professzort keresem. – Bejelentette magát? – kérdezte a nővér. – Várják a látogatásomat. – Menjen csak be a szalonba – mondta a nővér, és egy szárnyas ajtóra mutatott –,

majd jönnek. – Aztán továbbment az öregúrral, aki csak bámult maga elé, majd kinyitott egy ajtót, és eltűnt az öreggel. Az a hang valahonnan még ekkor is hallatszott. Matthäi a szalonba lépett. Nagy helyiség volt, antik bútorokkal, karosszékekkel, hatalmas pamlaggal, amely fölött nehéz, aranyozott keretben egy férfi képmása függött. Nyilván a kórház alapítója lehetett. Egyébként csupa tropikus tájkép lógott a falakon, talán Brazíliáról. Matthäi Rio de Janeiro környékét vélte felismerni a háttérben. A szárnyas ajtóhoz ment, amely egy teraszra nyílott. Kaktuszok álltak a kőmellvéden. A parkon azonban már nem láthatott végig, mert a köd sűrűbb lett. Matthäi széles, dombos terepet sejtett maga előtt, valamiféle emlékművel vagy sírkővel, és fenyegetően, árnyszerűen egy fehér nyárfát. Türelmetlenkedni kezdett. Rágyújtott egy cigarettára; új szenvedélye megnyugtatta. Visszament a szobába a pamlag mellé, amely előtt régi, kerek asztal állt, rajta könyvek; Gustav Bonnier: Flore complete de Francé, Suisse ét Belgique. 1 Belelapozott; gondosan megrajzolt táblázatokon virágok és füvek, bizonyára nagyon szép és megnyugtató; de most nem tudott vele mit kezdeni. Elszívott még egy cigarettát. Végre jött egy nővér, erélyes kis teremtés, keret nélküli szemüveggel. – Matthäi úr? – kérdezte. – Én vagyok. A nővér körülnézett: – Nincs poggyásza? Matthäi megrázta a fejét, és egy pillanatig csodálkozott a kérdésen. – Csak néhány kérdésem lenne a professzor úrhoz – válaszolta. – Parancsoljon – mondta a nővér, és átvezette a felügyelőt egy kis ajtón. Belépett egy szűk és – meglepetésére – szegényes helyiségbe. Semmi sem mutatott itt orvos jelenlétére. A falakon hasonló képek, mint a szalonban, mellettük keret nélküli szemüveget viselő, szakállas férfiak fényképei. Kellemetlen arcok. Valószínűleg az elődök, íróasztal és székek, elborítva könyvekkel, csak egy öreg bőrtámlás szék állt üresen. Az orvos fehér köpenyében jegyzetei mögött ült. Kicsi volt, szikár, madárszerű, és ugyancsak keret nélküli szemüveget viselt, mint a nővér vagy a szakállasok a falon. A keret nélküli szemüveg itt, úgy látszik, kötelező volt, talán jelvény is vagy egy titkos rend ismertetőjele, mint a szerzetesek tonzúrája – mit tudhatta azt a felügyelő. A nővér visszavonult. Locher felállt, köszöntötte Matthäit. – Üdvözlöm – mondta kissé zavartan –, helyezze magát kényelembe. Kissé ütöttkopott itt minden. Alapítvány vagyunk, s ezért aztán döcög a dolog a pénzügyekkel. Matthäi leült a bőrszékre. Az orvos meggyújtotta az íróasztali lámpát, oly sötét volt a szobában. – Rágyújthatok? – kérdezte Matthäi. Locher meghökkent: – Tessék – mondta, s poros szemüvegén keresztül figyelmesen tekintett Matthäire. – De hiszen maga azelőtt nem dohányzott. Ugye? – Soha. Az orvos elővett egy ív papírt, és irkálni kezdett, nyilván jegyzeteket készített. Matthäi várt. – Ugye, 1903. november 11-én született? – kérdezte írás közben az orvos. – Úgy van. – Még mindig a Hotel Urbanban? – Most a Rexben. – Úgy? Szóval most a Rexben. A Weinbergstrassén. Tehát még mindig szállodában él, drága Matthäi barátom? – Csodálkozik ezen?

Az orvos felnézett a papirosról. – Ember – mondta –, maga már harminc éve lakik Zürichben. Mások ezalatt családot alapítottak, utódokat nemzettek, fellendítik a jövőt. Magának egyáltalán semmilyen magánélete sincs? Bocsásson meg, hogy így kérdezem. – Értem – válaszolta Matthäi, aki egyszerre mindent felfogott, a nővér kérdését is a poggyászról. – A parancsnok tehát tájékoztatta. Az orvos gondosan félrerakta töltőtollát. – Hogy érti ezt, tisztelt barátom? – Ön megbízást kapott arra, hogy engem megvizsgáljon – állapította meg Matthäi, és eloltotta cigarettáját. – Mert a kantoni rendőrség szemében nem vagyok egészen... normális. A két férfi hallgatott. A köd is megállt az ablak előtt, valami megnevezhetetlen félhomályt árasztva, amely szürkén kúszott be a könyvekkel és aktákkal telezsúfolt kis szobába. S a tetejébe még a hideg, dohos levegő, valamiféle gyógyszer szagával elegyítve. Matthäi felállt, az ajtóhoz ment és kinyitotta. Két férfi állt kint, fehér köpenyben, keresztbe font karral. Matthäi újra becsukta az ajtót: – Két ápoló. Arra az esetre, ha esetleg nehézségeket támasztanék. Lochert nem lehetett kilendíteni a nyugalmából. – Hallgasson ide, Matthäi – mondta –, most mint orvos akarok magával beszélni. – Ha úgy kívánja – válaszolta Matthäi, és leült. Értesítették, folytatta Locher, miközben újra kezébe vette a töltőtollát, hogy Matthäi az utóbbi időben olyan cselekedetekre vetemedett, amelyeket már nem lehet normálisnak minősíteni. Helyénvaló tehát, ha erről nyíltan beszélnek. Matthäinek nehéz hivatása van, és keményen kellett bánnia az emberekkel, akik a hatókörébe kerültek, így hát ő is bocsássa meg neki, az orvosnak, ha szókimondóan beszél, mert őt is megkeményítette a hivatása. És bizalmatlanná tette. Ha Matthäi magatartását mérlegeli, végül is az a sajátságos benne, hogy egy ilyen soha vissza nem térő lehetőséget, mint ezt a Jordániái utat, egész váratlanul, egyszeriben elejtett. És ehhez még a rögeszme, keresi a gyilkost, akit már megtaláltak; továbbá... ez a hirtelen elhatározása, hogy rákap a dohányzásra, aztán az éppoly rendkívüli hajlam az iszákosságra... ha csak a négy dupla konyakra gondol egy liter Réservé után... ember, emberfia, hisz ez átkozottul olyan, mint egy ugrásszerű jellemváltozás, mint a kezdődő betegség tünetei. Tehát elsősorban Matthäi érdeke, hogy alávesse magát egy alapos vizsgálatnak, hogy világos képet nyerjenek állapotáról, mind klinikai, mind lélektani szempontból, és épp ezért javasolja, töltsön néhány napot Röthenben. Az orvos elhallgatott, újra papirosai mögé bújt, ismét irkálni kezdett. – Van-e láza hébe-hóba? – Nincs. – Beszédzavarok? – Az sincs. – Hangokat nem hall? – Ostobaság. – Hirtelen verejtékezés? Matthäi a fejét rázta. A félhomály és az orvos fecsegése türelmetlenné tette. Tapogatózva cigarettája után nyúlt. Végre megtalálta a dobozt; az égő gyufaszálat, amelyet az orvos nyújtott át neki, reszketve tartotta a kezében. A dühtől. Túlságosan átlátszó ez az egész, előre láthatta volna, hogy ez lesz, más ideggyógyászt kellett volna

választania. De szerette ezt az orvost, akit olykor bevontak a Kasernenstrasse munkájába, inkább jóindulatból, mint szakértelme miatt; megbízott benne, éppen, mert orvoskollégái lebecsülték, különcnek, fantasztának tartották. – Izgatott – állapította meg az orvos, majdhogynem örömmel. – Hívassam a nővért? Ha már most a szobájába akar... – Eszem ágában sincs – válaszolta Matthäi. – Van konyakja? – Adok magának egy csillapítót – ajánlotta az orvos, és felállt. – Nem csillapítószer, konyak kell nekem – felelte gorombán a felügyelő. Az orvos megnyomhatott valahol egy titkos jelzőberendezést: mert az ajtóban megjelent egy ápoló. – Hozzon a lakásomból egy üveg konyakot és két poharat – rendelkezett az orvos, közben összedörzsölte a kezét, nyilván a hideg miatt. – De egykettőre! Az ápoló eltűnt. – Komolyan mondom, Matthäi – jelentette ki az orvos –, úgy látom, hogy feltétlenül sürgősen be kell utaltatnia magát ide. Máskülönben a legpompásabb testi-lelki összeroppanásnak nézhet elébe. Ezt pedig, ugyebár, el akarjuk kerülni? Egy kis huszáros lendülettel elébe vághatunk. Matthäi nem felelt. Hallgatott az orvos is. Egyszer azonban megcsörrent a telefon, Locher felemelte a hallgatót, és ezt mondta: – Most nem érek rá. – Kinn, az ablak előtt már csaknem teljesen sötét volt, oly hirtelen szakadt le itt az este. – Felgyújtsam a mennyezetvilágítást? – kérdezte az orvos, csak azért, hogy mondjon valamit. – Nem. Matthäi újra visszanyerte nyugalmát. Amikor az ápoló megérkezett a konyakkal, töltött magának, megitta, aztán újra töltött. – Locher – mondta –, hagyjon fel most már ezzel a komédiázással, hogy „ember", „emberfia", „egykettőre". Hagyjuk ezeket. Maga orvos. Előfordult már a maga hivatásában is, hogy nem tudott megoldani egy esetet? Az orvos meglepődve nézett Matthäire. Ez a kérdés közelről érintette, nyugtalanította, nem tudta, hová akar kilyukadni vele. – A legtöbb esetemet nem lehet megoldani – ismerte el végül is becsülettel, noha ugyanebben a pillanatban érezte azt is, hogy egy betegnek – hiszen Matthäit betegnek tekintette – sohasem szabad ilyen választ adni. – Ezt a maga szakmájában el is tudom képzelni – felelte Matthäi olyan gúnnyal, amely lehangolta az orvost. – Csak azért jött ide, hogy ezt megkérdezze tőlem? – Ezért is. – Mondja, az isten szerelmére, mi történt magával?... hiszen maga egyébként a legértelmesebb emberünk – kérdezte zavartan az orvos. – Nem tudom... – felelte Matthäi bizonytalanul –, a meggyilkolt kislány... – Gritli Moser? – Folyton erre a kislányra kell gondolnom. – Nem hagyja nyugton? – Vannak gyermekei? – kérdezte Matthäi. – Hiszen én is nőtlen vagyok – válaszolta az orvos halkan és újra zavartan. – Úgy, maga is?! – Matthäi komoran elhallgatott. – Látja, Locher – jelentette ki aztán –, én pontosan odanéztem, nem kaptam el a pillantásomat, mint utódom, Henzi, aki pedig normális: megcsonkított holttest feküdt a lombok között, csak az arca érintetlen,

gyermekarc. Rámeredtern, a bokorban még egy piros szoknya is hevert, és sütemények. De nem ez volt a rettenetes. Matthäi újra elhallgatott, szinte ijedten. Olyan ember volt, aki sohasem beszélt önmagáról, de most ez egyszer mégis rákényszerült, mert szüksége volt erre a kis madárszerű orvosra, nevetséges szemüvegével. Egyedül ő tudott most segíteni rajta, ehhez azonban meg kellett ajándékoznia bizalmával. – Ön az előbb joggal csodálkozott azon, hogy még mindig szállodában lakom. Nem akartam szembehelyezkedni a világgal, le akartam ugyan gyűrni, de nem vele együtt szenvedni. Meg akartam őrizni vele szemben a fölényemet, a fejemet soha el nem veszíteni, uralkodni rajta, mint a technika emberei. Elviseltem azt a látványt, amit a kislány nyújtott, de amint a szülők előtt álltam, nem bírtam tovább, akkor hirtelen el akartam menekülni abból az átkozott moosbachi házból, és így megígértem a lelkem üdvösségére, hogy előkerítem a gyilkost, csak hogy ne lássam tovább a szülők szenvedését, és nem törődtem azzal, hogy ezt az ígéretet nem válthatom be, hiszen Jordániába kell repülnöm. És aztán, Locher, engedtem, hogy a régi közöny újra feltámadjon bennem. Olyan förtelmes volt ez. Nem álltam ki a házaló mellett. Hagytam, hadd menjen a maga útján. Újra személytelenné váltam, amilyen azelőtt voltam, „a buzgó Máté apostol", ahogy az alvilág nevez. Egérutat kerestem vissza, a nyugalomba, a fölénybe, a formalitásokba, az embertelenségbe, amíg csak meg nem pillantottam a repülőtéren a gyermekeket. Az orvos félretolta feljegyzéseit. – Visszafordultam – mondta Matthäi. – A többit már tudja. – És most? – kérdezte az orvos. – És most itt vagyok. Mert nem hiszek a házaló bűnösségében, és be kell váltanom, amit ígértem. Az orvos felállt, és az ablakhoz ment. Megjelent az ápoló és mögötte a másik is. – Menjetek az osztályra – mondta az orvos –, nincs már szükségem rátok. Matthäi konyakot töltött magának, nevetett: – Jó ez a Remy Martin. Az orvos még az ablak mellett állt, kibámult a sötétségbe. – Hogyan segítsek magán? – kérdezte tanácstalanul. – Nem vagyok kriminalista. – Aztán Matthäi felé fordult. – Tulajdonképpen miért hisz a házaló ártatlanságában? – kérdezte. – Nézze! Matthäi egy papírt tett az asztalra, és gondosan szétbontogatta. Gyermekrajz volt. Jobboldalt, lenn, ez állt esetlen gyermekírással: Gritli Moser, s a papirosra színes ceruzával egy férfi volt rárajzolva. Nagy volt, nagyobb, mint a fenyőfák, amelyek mint furcsa fűszálak álltak körülötte, úgy ábrázolta, ahogy gyermekek rajzolnak – pont, pont, vesszőcske, készen van a fejecske. Fekete kalapot viselt és fekete öltönyt, s a jobb kezéből – kerek korong, öt vonással – néhány pihével körülrajzolt másik korongocska hullott le egy picike lányra, olyasfélék, mint a csillagok, és a kislány még kisebb volt, mint a fenyők. Egész fent, tulajdonképpen már az égben, egy fekete autó állt, mellette egy furcsa állat, különös szarvakkal. – Gritli Moser rajza – jelentette ki Matthäi. – Az iskola tanterméből hoztam. – Mit akar ábrázolni? – kérdezte az orvos, miközben gyámoltalanul nézegette a rajzot. – A sündisznó-óriást. – Hogy értsem ezt? – Gritli elmesélte, hogy egy óriás sündisznókkal ajándékozta meg az erdőben. A

rajz ezt a találkozást örökíti meg – magyarázta Matthäi, és rámutatott a kis korongokra. – És most ön azt hiszi... – A gyanú, hogy Gritli Moser a sündisznó-óriásban saját gyilkosát rajzolta le, nem egészen alaptalan. – Ostobaság, Matthäi – válaszolta az orvos kedvetlenül –, ez a rajz csupán a képzelet szülötte, ez ne keltsen magában semmiféle reményt. – Lehetséges – válaszolta Matthäi –, az autót viszont nagyon jól megfigyelte a gyermek. Olyannyira, hogy azt mondhatnám, egy régi amerikai kocsiról van szó, s az óriást is élethűen rajzolta le. – Miféle óriást? – jegyezte meg türelmetlenül az orvos. – Hagyjuk a dajkameséket. – Egy nagy, testes embert könnyen óriásnak nézhet egy kislány, Az orvos csodálkozva pillantott Matthäire. – Maga szerint magas termetű ember volt a gyilkos? – Ez természetesen csak bizonytalan feltevés – mondta kitérőén a felügyelő. – Ha igaznak bizonyul, akkor a gyilkos egy régimódi, fekete amerikai kocsiban utazgat ideoda. Locher feltolta szemüvegét a homlokára. Kezébe vette a rajzot, és figyelmesen megszemlélte. – És mit tehetek én? – kérdezte bizonytalanul. – Tegyük fel, hogy a gyilkosról nem tudok mást, csak azt, ami ezen a rajzon van – jelentette ki Matthäi –, akkor ez lenne az egyetlen nyom, amit követhetnék. Ám ebben az esetben olyan lennék, mint a laikus egy röntgenkép előtt. Nem tudnám a rajzot megfejteni. Az orvos a fejét csóválta. – Ebből a gyermekrajzból semmit sem lehetne kiolvasni a gyilkosról – felelte, és újra visszatette a rajzot az íróasztalra. – Csak a kislányról állapíthatunk meg valamit, aki a rajzot készítette. Gritli értelmes, élénk eszű s vidám gyermek lehetett. Mert hát a gyermekek nemcsak azt rajzolják le, amit látnak, hanem azt is, amit közben éreznek. A képzelet és a valóság összekeveredik. Így ezen a rajzon is egynémely dolog valóságos, a nagy ember, az autó, a lány, más egyebek viszont jelképesen hatnak, a sündisznók, s az állat a hosszú szarvaival. Csupa talány. És a megfejtést, azt persze Gritli magával vitte a sírba. Orvos vagyok, és nem halottidéző. Tegye csak el ezt a rajzot. Ostobaság ezzel tovább foglalkozni. – Maga csak nem meri megtenni. – Gyűlölöm a céltalan időpazarlást. – Az, amit időpazarlásnak nevez, esetleg csak elavult módszer – jelentette ki Matthäi. – Maga tudós, és tudja, mi a munkahipotézis. Tekintse annak azt a feltételezésemet, hogy megtaláltam ezen a rajzon a gyilkost. Fogadja el ezt a fikciómat, és vizsgáljuk meg együtt, mi kerekedik ki belőle. Locher egy pillanatig tűnődve nézett a felügyelőre, aztán újra megszemlélte a rajzot. – Tulajdonképpen miféle ember volt ez a házaló? – kérdezte. – Jelentéktelen. – Értelmes? – Nem buta, de lomha. – Nem ítélték el már egyszer szemérem elleni bűncselekmény miatt? – kérdezte. – Egy tizennégy éves lánnyal volt dolga. – És kapcsolatai más nőszemélyekkel?

– Nos... mint házalónak. Épp eleget barangolt összevissza az országban – válaszolta Matthäi. Lochernek most feltámadt az érdeklődése. Valami nem egyezett itt. – Kár, hogy ez a Don Juan vallott, és felakasztotta magát – morogta –, bennem egyébként nem kelti kéjgyilkos benyomását. De fogadjuk el ez egyszer a maga hipotézisét. A sündisznó-óriás a rajzon, külsejét tekintve, kéjgyilkosnak nagyon is elképzelhető. Nagynak és testesnek látszik. Ezek az emberek, akik ilyen módon bűnöznek gyermekek ellen, rendszerint primitívek, többé-kevésbé gyengeelméjűek; imbecillisek és debilisek, ahogy orvosilag mondani szoktuk, robusztusak, erőszakos cselekményekre hajlamosak, nőkkel szemben kisebbrendűségi komplexusaik vannak, vagy impotensek. Elhallgatott, úgy látszik, felfedezett valamit. – Különös – mondotta. – Micsoda? – A rajz alatt a keltezés. – Nos? – Több mint egy héttel a gyilkosság előtt... Ha az ön hipotézise helytálló, Matthäi, akkor Gritli Mosernak találkoznia kellett gyilkosával a tett előtt. Különös lenne, ha a kislány mese formájában vallott volna a találkozásról. – Gyermek módján. Locher megrázta a fejét. – Gyermekek sem cselekszenek soha ok nélkül – mondta. – A nagy, fekete ember valószínűleg megtiltotta a Gritli gyereknek, hogy a titokzatos találkozásról beszéljen. És a szegény kis teremtés engedelmeskedhetett neki, a valóság helyett a mesét mondhatta el, nehogy gyanút fogjon valaki, pedig meg lehetett volna menteni. Elismerem... ez esetben... ördögi dolog... Erőszakot követett el a kislányon? – kérdezte minden átmenet nélkül. – Nem – válaszolta Matthäi. – Ugyanez történt azokkal a kislányokkal, akiket évekkel ezelőtt Sankt-Gallenban és Schwyz kantonban öltek meg? – Ugyanez. – Ugyancsak borotvával? – Ugyancsak. Az orvos is töltött magának a konyakból. – Nem kéjgyilkosságról van szó – vélekedett –, hanem bosszúcselekményről, a tettes ezekkel a gyilkosságokkal a nőkön akar bosszút állni, függetlenül attól, hogy a házaló volt a tettes vagy szegény Gritli sündisznóóriása. – De hiszen egy kislány nem nő. Locher nem zavartatta magát: – De beteges hajlamú embernél helyettesítheti a nőt – magyarázta. – S mivel a gyilkos nőkhöz nem mer közeledni, kislányokat közelít meg. Megöli őket a nő helyett. Épp ezért mindig ugyanolyan fajta lányokat fog megkörnyékezni. Vizsgálja csak meg: az áldozatok mind hasonlítani fognak egymásra. Ne feledje el, hogy primitív emberről van szó, akár vele született a gyengeelméjűsége, akár betegség útján szerezte, de az ilyenek nem tudnak ösztöneiken uralkodni. Ellenállóképességük, amelyet ösztöneikkel szembeállíthatnának, rendkívül csekély, átkozottul kevés kell hozzá, némi változás az anyagcserében, néhány degenerált sejt... s az emberből állat lesz. – És a bosszú indítóoka? Az orvos fontolgatott.

– Talán szexuális konfliktusok – jelentette ki aztán –, talán egy nő elnyomta vagy kihasználta. Talán gazdag volt a felesége, ő meg szegény. Talán magasabban állt a társadalmi ranglétrán, mint ő... – Mindez nem illik a házalóra – szögezte le Matthäi. Az orvos vállat vont: – Akkor majd akad valami más, ami találó lesz rá. Férfi és nő között a legnagyobb képtelenség is lehetséges. – Az esetben – kérdezte Matthäi –, ha nem a házaló a gyilkos, fennáll-e újabb gyilkosságok veszélye? – Mikor történt Sankt-Gallen kantonban a gyilkosság? – Öt évvel ezelőtt. – És a Schwyz kantoni? – Két éve. – Az időközök esetről esetre rövidebbek lesznek – állapította meg az orvos. – Ez a kór elhatalmasodására mutathat... Az ellenállás az ingerekkel szemben nyilván egyre gyengül, s a beteg valószínűleg néhány hónap, sőt hetek múlva új gyilkosságot követ el, feltéve, ha alkalmat talál erre. – És magatartása a közbeeső időszakban? – Először úgy érzi magát a beteg, mintha megkönnyebbült volna – vélekedett az orvos tétovázóan –, ám nemsokára újabb gyűlöletnek kell felgyülemlenie, újabb bosszúszomj jelentkezik. Azzal kezdődik, hogy igyekszik gyermekek közelében tartózkodni. Iskolák előtt, esetleg nyilvános helyeken. Aztán újra elkezd utazgatni a kocsiján, hogy új áldozatot keressen, s ha megtalálta a kislányt, ismét igyekeznék a barátságát megnyerni, míg újból meg nem történne a szerencsétlenség. Locher elhallgatott. Matthäi fogta a rajzot, összehajtogatta, és felső zsebébe csúsztatta, az ablak felé bámult, amely mögött már ott ólálkodott az éjszaka. – Locher, kívánjon nekem jó szerencsét, hogy megtaláljam a sündisznó-óriást – mondta. Megütközve nézett rá az orvos, és egyszerre feleszmélt. – A sündisznó-óriás bizonyára többet jelent magának, mint egyszerű munkahipotézist, ugye, Matthäi? – mondotta. Matthäi bevallotta: – Csakugyan többet jelent. Egy pillanatig sem kételkedem benne, hogy ő a gyilkos. Az orvos erre, afeletti bosszúságában, hogy félrevezették, és nem látott keresztül Matthäi szándékán, kijelentette, hogy mindaz, amit Matthäinek mondott, puszta spekuláció, az értelem játéka, és nincs semmi tudományos értéke. Csak egyetlen lehetőségre mutatott rá, ezer más lehetőség közül. Hasonló módszerrel tetszés szerint bárkire rá lehetne bizonyítani a gyilkosságot, miért ne, végül is minden ostobaság elképzelhető, s logikailag valamiképp indokolható is, ezt Matthäi jól tudja, s ő, Locher, jóindulatból ment bele ebbe a fikcióba. De most aztán Matthäi legyen annyira férfi a talpán, hogy hipotézisek nélkül nézze a valóságot, s legyen benne annyi bátorság, hogy beleélje magát azokba a tényékbe, amelyek egyértelműen a házaló bűnösségét bizonyítják. A gyermekrajz csupán a képzelet szüleménye, vagy a kislány találkozását ábrázolja valakivel, aki nem a gyilkos, nem lehet a gyilkos. – Bízza csak nyugodtan rám – felelte Matthäi, miközben kiitta konyakját –, hogy milyen mértékben fogadom el magyarázatainak valószínűségét. Az orvos nem válaszolt mindjárt. Most ismét ott ült régi íróasztala mellett,

könyvekkel, látleletekkel körülbástyázva – egy már régen elavult klinika igazgatója, amelynek a legsürgősebben pénzre lett volna szüksége, és amelynek szolgálatában Locher reménytelenül felőrlődött. – Matthäi – fejezte be végre a megbeszélést, és hangja fáradtan, keserűen csengett –, ön a lehetetlent kísérli meg. Nem akarok most patetikus lenni. Az embernek megvan a maga akarata, becsvágya, büszkesége, az ember nem szívesen adja fel a játszmát. Meg tudom ezt érteni, én is ilyen vagyok. De ha most mégis egy olyan gyilkost akar hajszolni, aki minden valószínűség szerint nem létezik, és ha létezik is, maga sosem fogja megtalálni, mert ebből a fajtából, aki csak véletlenségből nem gyilkol, túl sok van... nos, akkor aggasztóvá válik a maga helyzete. Az, hogy ezt az őrületet választotta módszerének, talán bátorságra vall, ezt készségesen elismerem, hiszen ma minden szélsőséges magatartás imponáló, ám ha ez a módszer nem vezet célhoz, akkor – attól tartok – saját magát hajszolja az őrületbe. – Isten önnel, Locher doktor! – felelte Matthäi. A beszélgetésről Locher jelentést tett nekem. Apró, szálkás, gót betűs írása, mint rendesen, majdnem olvashatatlan volt. Hívattam Henzit. Hadd tanulmányozza ő is a jelentést. Ő úgy látta, hogy az orvos maga is tarthatatlan hipotéziseket emlegetett. Én ebben nem voltam olyan biztos, úgy éreztem, hogy az orvos megijedt a saját bátorságától. Kételkedtem hát mégis. A házalótól nem kaptunk részletes vallomást, amelyet aztán ellenőrizhettünk volna, csupán egy általános beismerést. A tetejébe még a gyilkos szerszámot sem találtuk meg, a kosarában levő borotvákon nem mutattunk ki vérnyomokat. Ez újra elgondolkoztatott. Ezzel ugyan von Guntent utólagosan nem lehetett felmenteni, a terhelő mozzanatok még így is súlyosak voltak, mégis nyugtalankodtam. Odáig mentem, hogy Matthäi eljárását is érthetőbbnek láttam már, ha nem is vallottam be. Az ügyész bosszúságára még egyszer átkutattam az erdőt, Mägendorf mellett, de megint csak eredmény nélkül. A gyilkos szerszám nem került elő. Úgy látszik, mégis valahol a vízmosta szakadékban hevert, ahogy azt Henzi vélte. – Nos – mondta, s rettenetesen illatosított cigarettái közül kihalászott egyet a dobozából –, többet csakugyan nem tehetünk az ügy érdekében. Vagy Matthäi őrült, vagy mi. Döntenünk kell. Rámutattam a fényképekre, amelyeket felhozattam. A három meggyilkolt kislány hasonlított egymásra. – Ez megint csak a sündisznó-óriásra utal. – Hogyan? – válaszolta Henzi hidegvérrel. – A kislányok épp a házaló típusának felelnek meg. – Aztán felnevetett. – Csak azon csodálkozom, hogyan vághatta Matthäi a fejszéjét ilyen nagy fába. Nem szeretnék a bőrében lenni. – Ne becsülje le Matthäit – morogtam. – Rendkívüliek a képességei. – Még talán egy nem létező gyilkost is képes lesz előkeríteni, parancsnok úr? – Talán – feleltem, és újra visszatettem a három fényképet az akták közé. – Csak azt tudom, hogy Matthäi nem adja fel a játszmát. És hogy igazam legyen... Az első hír a városi rendőrség főnökétől érkezett. Egy értekezlet után. Ez egyszer újra valami hatásköri ügyet kellett rendeznünk, s utána ez a szerencsétlen alak Matthäiről kezdett beszélni. Talán csak azért, hogy engem bosszantson. Megtudtam, hogy többször látták az állatkertben, továbbá, hogy az EscherWyss téren egy garázsban ócska Nash kocsit vásárolt magának. Hamarosan újabb jelentést kaptam. Teljesen megzavart. A Kronenhalléban történt, egyik szombaton, még pontosan emlékszem rá. Mindenki jelen volt körülöttem, akiknek Zürichben neve, szava

és étvágya volt, az asztalok körül buzgó pincérnők sürögtek, a görkocsin a melegítő, az utca felöl behatolt a közlekedés zaja. Épp a májgombóclevesem mellett ültem, Miró alatt, semmi rosszra nem számítottam, amikor megszólított egy nagy üzemanyagcég képviselője. Kérdezés nélkül az asztalomhoz ült. Kissé kapatos volt és szertelen. Marcot rendelt, és vihogva mesélte el nekem, hogy volt főhadnagyom, a felügyelő, hivatást cserélt, Graubündenben, Chur közelében átvette egy benzinkút vezetését, amelyet a cég már el akart adni, olyan rosszul jövedelmezett. Először nem akartam elhinni. Képtelennek, balgának, értelmetlennek tetszett a dolog. De az ügynök kitartott mellette. Dicsérte Matthäit: új hivatásában is ember a talpán. A benzinkút felvirágzott. Matthäinek sok állandó vevője van. Majdnem mind olyanok, akikkel egyszer már dolga volt, ha más vonatkozásban is. Úgy látszik, széles körben elterjedt a hír, hogy a „buzgó Máté apostol" benzinkútkezelővé lépett elő, mert jöttek az egykori „páciensek" motoros járműveikkel, a szélrózsa minden irányából odadöcögtek és odacikáztak. A vízözön előtti járművektől a legdrágább Mercedesig minden képviselve van. Matthäi benzinkútja az egész kelet-svájci alvilág számára amolyan zarándokhely lett. A benzineladás hatalmasan megnövekedett. A cég épp most állított fel a szuperkeverék részére egy második töltőoszlopot. Felajánlották Matthäinek azt is, hogy a régi ház helyett – most abban lakik – újat építenek neki. Ezt köszönettel elhárította, s azt sem fogadta el, hogy segéderőt adjanak melléje. Gyakran sort állnak itt az autók és motorkerékpárok, de senki sem türelmetlenkedik. Az a megtiszteltetés, hogy a kantoni rendőrség volt főhadnagya szolgálja ki őket, szemmel láthatóan nagyon is megéri. Még válaszolni sem tudtam. Az ügynök elbúcsúzott, és mikor a görkocsi gőzölögni kezdett mellettem, már nem volt igazi étvágyam, csak keveset ettem, és sört rendeltem. Később, mint rendesen, megérkezett Henzi a Hottingerjével, komoran, mert valami választás nem úgy sikerült, ahogy elképzelte; aztán meghallotta az új híreket. Úgy vélte, hogy Matthäi most már az eszét is elvesztette, ő egyébként ezt előre megjósolta, s egyszerre igen jókedvű lett, megevett két bifszteket, miközben felesége, a Hottinger lány szünet nélkül a színházról beszélt. Ismert néhány színházi embert. Ezek után, néhány nappal később, csengett a telefon. Értekezlet közben. Persze megint a városi rendőrséggel volt baj. Egy árvaház igazgatónője jelentkezett. A vénkisasszony izgatottan mondta el, hogy megjelent nála Matthäi ünnepélyes öltözékben, talpig feketében – nyilván ezzel is hatást akart kelteni –, s megkérdezte tőle, vajon a gondjaira bízottakból – így fejezte ki magát – nem kaphatna-e meg egy bizonyos lánykát. Csak ez a gyermek jöhet számításba; mindig az volt a vágya, hogy gyermeke legyen, s most, hogy Graubündenben egyedül igazgat egy garázst, abban a helyzetben van, hogy fel is tudná nevelni a gyermeket. Ő természetesen udvariasan elutasította ezt a sértő ajánlatot, az árvaház szabályzatára hivatkozva; ám a volt főhadnagy olyan különösen viselkedett, hogy úgy érezte, kötelessége engem értesíteni. És letette a kagylót. Ez bizony különös ügy. Meghökkenve szippantottam egyet Bahianosomból. De Matthäi viselkedése egy másik üggyel kapcsolatban vált végképpen lehetetlenné a szemünkben, a Kasernenstrassén. Megidéztünk egy rendkívül kétes egyént. Egy nem hivatásos selyemfiúról, de hivatásos női fodrászról volt szó. Rendkívül lakályosan berendezkedett egy pompás villában, az egyik költők kedvelte faluban, a tó túlsó oldalán. Attól kezdve a faluba irányuló taxi- és magánautó-forgalom több volt, mint élénk. Alig kezdtem meg a kihallgatást, a delikvens nyomban kijátszotta ütőkártyáját. Sugárzott az örömtől, hogy az

orrunk alá dörgölhette legújabb hírét. Matthäi a benzinkútnál együtt lakik Hellerné asszonnyal. Rögtön felhívtam Churt, s aztán az ügyeletes rendőrőrszemet kértem, aki ott teljesített szolgálatot; a hír igaz volt. Megnémultam, ez az esemény belém fojtotta a szót. A női fodrász diadalmasan ült íróasztalom előtt, rágógumiján kérődzve. Megadtam magam, és elrendeltem, hogy a vén bűnöst, isten neki, hagyják újra futni. Átejtett bennünket. Az esemény riasztó volt. Én elképedtem, Henzi felháborodott, az ügyész undorodott, és a kormánytanácsos, akinek ugyancsak a fülébe jutott a dolog – szégyent emlegetett. Ez a Hellerné vendégünk volt egyszer a Kasernenstrassén. Kolléganőjét... no igen, egy ugyancsak városszerte ismert hölgyet... meggyilkolták; mi arra gyanakodtunk, hogy a Heller többet tud az esetről, mint amennyit elmesélt nekünk; később aztán rövid úton kiutasították Zürich kantonból, noha foglalkozásától eltekintve tulajdonképpen semmit sem lehetett felhozni ellene. Ám a közigazgatásban rendszerint olyan emberek ülnek, akiknek előítéleteik vannak. Elhatároztam, hogy odautazom, és beavatkozom. Éreztem, hogy Matthäi eljárása Gritli Moserral függ össze, de nem tudtam, miképpen. Tájékozatlanságom feldühített és bizonytalanná tett, tetézte ezt még kriminalisztikai kíváncsiságom is. Mint a rend embere, meg akartam tudni, mire megy itt a játék. Nekivágtam az útnak. Kocsival, egyedül. Vasárnap volt ez egyszer újra, s nekem úgy tetszik – most, hogy visszapillantok –, mintha ebben a történetben általában sok fontos esemény vasárnap játszódott volna le. Harangzúgás mindenütt, úgyszólván az egész táj csengett-bongott; Schwyz kantonban ráadásul még egy körmenetbe is belekeveredtem. Az országúton egyik kocsi a másikat érte, a rádióban egyik prédikáció a másikat. Később valamennyi falu lövöldéje csak úgy ropogott, sivított, csattogott, dörgött. Minden valami szörnyű, értelmetlen nyugtalanság lázában, úgy látszott, hogy egész Kelet-Svájc mozgásban van; valahol autóversenyt bonyolítottak le, s méghozzá egy csomó kocsi Nyugat-Svájcból: családostul jöttek, egész nemzetségek gördültek elő. Isten békéjének e kavargó zajongásától kimerültén érkeztem a benzinkúthoz, amelyet ön is ismer. Körülnéztem. A tankoló még nem látszott ilyen elhanyagoltnak, mint ma. Sőt inkább barátságosnak volt mondható; minden takaros, az ablakokban muskátli. Akkor még nem volt meg a söntés. Szerény kispolgáriasság tükröződött mindenen. Az út mentén pedig mindenütt különféle tárgyak, amelyek gyermek jelenlétére utaltak: egy hinta, egy babaház az egyik padon, hintaló... Matthäi éppen egyik kliensét szolgálta ki, az – amint én kiszálltam Opel kocsimból – gyorsan elfüstölgött Volkswagenjával. Matthäi mellett, babával a karján, egy szőke copfos, hét-nyolc év körüli kislány állt, piros szoknyácskában. Ismerős volt nekem a gyermek, de nem tudtam, honnan, mert Hellernére tulajdonképpen egy csöppet sem hasonlított. – De hiszen ez a vörös Meier volt – mondtam, és a távolodó Volkswagenra mutattam. – Csak egy éve, hogy szabadon bocsátották. – Benzint? – kérdezte Matthäi közömbösen. Kék szerelőruhát viselt. – Szupert. Matthäi megtöltötte a tartályt, megtisztogatta az üveget. – Tizennégy harminc. Tizenötöt adtam neki. – Hagyja csak, rendben van – mondtam, amikor vissza akart adni, de utána rögtön elpirultam. – Bocsásson meg, Matthäi, csak kicsúszott a számon. – Ugyan, kérem – válaszolta, és zsebre vágta a pénzt –, már megszoktam. Zavarban voltam, és újra megnéztem a kislányt. – Helyes kis teremtés – mondtam.

Matthäi kinyitotta kocsim ajtaját: – Jó utat kívánok. – No igen – morogtam én –, tulajdonképpen egyszer beszélni szerettem volna magával. Az ördögbe is, mit jelentsen mindez? – Parancsnok úr, én megígértem önnek, hogy nem leszek többé terhére a Gritli Moser-esettel. A viszonosság elve alapján ön se zaklasson engem – felelte, és hátat fordított nekem. – Matthäi – szóltam –, hagyjuk ezeket a gyerekségeket. Hallgatott. S most elkezdődött a sivítás és csattogás. Valahol a közelben itt is lehetett egy lövölde. Tizenegy felé járt az idő. Végignéztem, hogyan lát el Matthäi egy Alfa Rómeót. – Ez is leülte már egyszer a maga három és fél évét – jegyeztem meg, amint a kocsi eltávolodott. – Nem mennénk be? Idegesít a lövöldözés. Ki nem állhatom. Bevezetett a házba. A folyosón Hellernével találkoztunk, burgonyát hozott fel a pincéből. Még mindig szép asszony volt. Mint bűnügyi tisztviselő kissé zavarba jöttem, bántott a lelkiismeret. Kérdően ránk nézett egy pillanatra, szemlátomást kissé nyugtalanul, de aztán barátságosan üdvözölt, s egyébként is jó benyomást keltett bennem. – Övé a gyerek? – kérdeztem azután, hogy az asszony eltűnt a konyhában. Matthäi bólintott. – Honnan hajtotta fel ezt a Hellernét? – kérdeztem. – A közelből. A téglagyárban dolgozott. – És miért van itt? – Nos – válaszolta Matthäi –, elvégre szükségem van valakire a háztartásban. Megcsóváltam a fejemet. – Négyszemközt szeretnék magával beszélni – mondtam. – Annemarie, menj ki a konyhába – parancsolta Matthäi. A kislány kiment. A szoba szegényes volt, de tiszta. Leültünk az ablak melletti asztalhoz. Kint éktelen ropogás-pufogás. Sorozatban, egymás után. – Matthäi – kérdeztem ismét –, mit jelentsen mindez? – Egész egyszerű, parancsnok úr – válaszolta volt felügyelőm –, horgászom. – Mit akar ezzel mondani? – Bűnügyi munka, parancsnok úr. Bosszúsan rágyújtottam egy Bahianosra: – Nem vagyok kezdő, de igazán nem értem. – Adjon nekem is egy ilyet. – Tessék – mondtam, és feléje toltam a szivartárcámat. Matthäi cseresznyepálinkát töltött. Ültünk a napfényben; az ablak félig nyitva, odakint a muskátlik előtt enyhe júniusi idő és lövöldözés. Ha megállt egy kocsi – ami most ritkábban fordult elő, mert már délfelé járt –, Hellerné szolgálta ki. – Hiszen Locher beszámolt önnek a beszélgetésünkről – mondta Matthäi, miután körülményesen rágyújtott a Bahianosra. – Ettől nem lettünk okosabbak. – De én igen. – Hogyan? – A gyermekrajz megfelel a valóságnak. – Úgy? És mit jelentenek akkor a sündisznók? – Ezt még nem tudom – felelte Matthäi –, de hogy mit ábrázol az állat, különös szarvaival, azt már kiderítettem.

– Nos? – Kőszáli zergét – mondta Matthäi kedélyesen, szippantott egyet szivarjából, és szétfújta a füstöt a szobában. – Ezért járt az állatkertben? – Napokig – válaszolta. – Gyermekekkel is lerajzoltattam a zergéket. Amit rajzoltak, Gritli Moser állatához hasonlított. Megértettem. – A zerge Graubünden címerében szereplő állat – mondtam. – Ennek a vidéknek a címere. – Matthäi bólintott. – A címer feltűnt Gritlinek az autó rendszámtábláján. A megfejtés egyszerű volt. – Erre rögtön gondolhattunk volna – morogtam. Matthäi a szivarját nézegette, a hamu növekedését, a könnyű füstöt. – A hiba – mondta nyugodtan –, amit elkövettünk, ön, Henzi és jómagam, az a feltevés volt, hogy a gyilkos Zürichből kiindulóan operált. Valójában Graubündenböl jött. Felkerestem a különböző tetthelyeket, valamennyi a Graubünden-Zürich vonalon található. Ezután alaposan átgondoltam a dolgot. – Matthäi, ebben van valami igazság... – ezt el kellett ismernem. – De ez még nem minden. – Hát még? – Horgászfiúkkal találkoztam. – Horgászfiúkkal? – No igen, pontosabban: fiúkkal, akik horgásztak. Csodálkozva meredtem rá. – Nézze – mesélte –, felfedezésem után először Graubünden kantonba utaztam. Logikus. De csakhamar tisztán felismertem vállalkozásom képtelenségét. Graubünden kanton olyan nagy, hogy itt bizony nehéz lenne egy embert megtalálni, akiről csak annyit tudunk, hogy magas termetű, és egy régi amerikai kocsit vezet. Több mint százharmincezer emberből, aki hétezer négyzetkilométernél nagyobb területen, megszámlálhatatlan völgyben szétszóródva él... képtelenség! Egy hűvös napon tanácstalanul üldögéltem Engadinban az Inn partján, a fiúkat figyeltem, akik a folyó partján foglalatoskodtak. Már el is akartam fordulni, amikor észrevettem, hogy a fiúk is felfigyeltek rám. Ijedtnek látszottak, és zavartan őgyelegtek. Az egyiknek maga készítette horgászbotja volt. – Horgássz csak tovább – mondtam neki. Bizalmatlanul bámultak rám a fiúk. – Maga a rendőrségtől van? – kérdezte egy vörös hajú, szeplős, tizenkét év körüli fiú. – Úgy nézek ki? – szóltam. – Na, én azt nem tudom – válaszolta a fiú. – Nem a rendőrségtől vagyok – jelentettem ki. Azt néztem, hogyan vetették a vízbe a felcsalizott horgot. Öten voltak a fiúk, valamennyien mélyen elmerültek tevékenységükben. – Nem harapnak – mondta egy idő múlva a szeplős fiú kiábrándultan, és felmászott a partra, leült mellém. – Nem volna egy cigarettája? – kérdezte. – Jól adod. A te korodban – mondtam. – De magából kinézem, hogy azért ad nekem egyet – jegyezte meg a fiú. – Akkor, úgy látszik, adnom kell – válaszoltam, és feléje nyújtottam Parisienne-es dobozomat. – Köszönöm – szólt a szeplős –, tüzem nekem is van. – Aztán orrán keresztül kifújta a füstöt. – Ez jólesik, ha már a horgászással csődöt mondtam – jelentette ki nagyzolva. – No – jegyeztem meg –, pajtásaidban azért több a kitartás, mint benned. Azok tovább horgásznak, és bizonyos, hogy rövidesen fognak is valamit. – Azok ugyan nem fognak – jelentette ki a fiú –, legfeljebb egy cigányhalat. – Te bizonyára csukát szeretnél fogni – ingerkedtem vele. – A csuka nem érdekel – válaszolta a fiú. – Pisztráng! De ez pénzkérdés. – Hogyan? – csodálkoztam. – Gyerekkoromban kézzel fogtam a pisztrángot. – Lekicsinylően megcsóválta a fejét. – Azok kicsinyek voltak. De próbáljon meg egyszer

kézzel egy kifejlett, felnőtt rablóhalat fogni. A pisztráng rablóhal, akár a csuka, csak sokkal nehezebb megfogni. Ehhez horgászengedély kellene, és az pénzbe kerül – fűzte hozzá. – No de ti végül is pénz nélkül csináljátok – nevettem fel. – Ennek viszont az a hátránya – magyarázta a fiú –, hogy nem jutunk el az igazi helyekre. Ott azok ülnek, akiknek engedélyük van. – Mit értesz igazi helyen? – kérdeztem. – Maga persze nem ért a horgászáshoz – állapította meg a fiú. – Ezt belátom – válaszoltam. Mindketten a rézsútosan lejtő part szélén ültünk. – Maga bizonyára úgy képzeli, hogy az ember egyszerűen csak bedobja a horgot valahol a vízbe?! – jegyezte meg. Kissé csodálkoztam, és megkérdeztem, hogy mi a rossz ebben. – A kezdőkre jellemző – válaszolt a szeplős, és újra az orrán keresztül fújta ki a füstöt: – A horgászásnál mindenekelőtt két dologgal kell tisztában lenni, a hellyel és a csalétekkel. – Figyelmesen hallgattam. – Mondjuk – folytatta a fiú –, hogy maga pisztrángot akar fogni, egy jól fejlett rablót. Akkor először azt kell meggondolnia, hol tartózkodik a hal a legszívesebben. Olyan helyen, természetesen, ahol először is védve van a sodrástól; másodszor, ahol mégis nagy a sodrás, mert itt annyival több vízi állat úszik, tehát a folyás irányában, valamivel lejjebb, egy kő mögött, de még jobb: folyás irányában, egy híd pillérje mögött. Persze az ilyen helyeket, sajnos, megszállják az engedélyesek. – A sodrást tehát meg kell törni – ismételtem. – Jól kapiskálta – bólintott a fiú büszkén. – És a csalétek? – kérdeztem. – Az a kérdés, rablóhalat akar-e fogni vagy cigányhalat, angolnát, ezek ugyanis növényevők – válaszolta. – Angolnát például megfoghat egy szem cseresznyével. De rablóhalat, pisztrángot vagy akár sügért csak valami élővel lehet horogra kapni. Léggyel, gilisztával vagy egy kis hallal. – Valami élővel – mondtam elgondolkozva, és felálltam. – Nesze – szóltam, és odaadtam a fiúnak az egész Parisienne-es dobozt. – Megérdemled. Most már tudom, hogyan fogjam meg a halamat. Először a helyet kell kiválasztanom, azután a csalétket. Matthäi elhallgatott. Hosszú ideig nem szóltam, megittam a pálinkámat, kibámultam az ablakon, a szép nyár eleji puskaropogásos légbe, és újra rágyújtottam kialudt szivaromra. – Matthäi – szólaltam meg végül –, most már azt is értem, mire célzott az előbb a horgászással. Itt a benzinkútnál talált rá a kedvező helyre, s az út... a folyó, ugye? Meg se rezzent Matthäi arca. – Aki Graubündcnből Zürichbe igyekszik, annak itt, ezen az úton kell elmennie, hacsak kerülőt nem akar tenni, az Oberalp-hágón keresztül – felelte nyugodtan. – És a kislány a csalétek – mondottam, és megdöbbentem. – Annemarie-nak hívják – válaszolta Matthäi. – És most már azt is tudom, kire hasonlít – állapítottam meg. – A meggyilkolt Gritli Moserra. Újra hallgattunk mind a ketten. Odakint felmelegedett, a hegyek párában villóztak, a lövöldözés még tartott, nyilván valami lövészünnepély. – Nem gondolja, hogy pokoli játszmába keveredhet? – kérdeztem végül habozva. – Lehetséges – ez volt a válasza. Aggódva kérdeztem: – Maga tehát addig akar itt várni, míg a gyilkos elhalad erre, meglátja Annemariet, és beleesik a kelepcébe, amelyet maga állított fel neki? – A gyilkosnak el kell haladnia erre – válaszolta. Elgondolkodtam. – Jó – mondtam aztán –, tegyük fel, hogy igaza van. Hogy létezik ez a gyilkos. Hiszen nem lehetetlen, hogy így van. A mi szakmánkban minden lehetséges. De nem gondolja, hogy ez a módszer nagyon merész?

– Más módszer nincs – jelentette ki, és szivarcsutkáját kidobta az ablakon. – Semmit sem tudok a gyilkosról. Megkeresni nem tudom. Meg kellett tehát keresnem a legközelebbi áldozatát, s a gyermeket csalétekként a horogra tenni. – Helyes – mondtam én –, de a módszert mégiscsak a horgászás természetrajzából szűrte le. A két dolog azonban nem egészen fedi egymást. Hiszen egy kislányt nem képes úgy állandóan az országút közelében tartani, mint valami csalétket, mert hát iskolába is kell járnia, meg el is akar néha szabadulni a maga átkozott országútjáról. – Nemsokára megkezdődik a nyári vakáció – válaszolta Matthäi csökönyösen. Megcsóváltam a fejemet: – Attól félek, hogy belelovalta magát egy elképzelésbe – feleltem. – Csak nem akar mindaddig itt maradni, amíg be nem következik valami, ami talán sohasem következik be? Tegyük fel, hogy minden valószínűség szerint áthalad itt a gyilkos, ez azonban még nem jelenti azt, hogy meg is ragadja, hogy a maga hasonlatánál maradjunk, a csalétket. És maga csak vár és vár... – A horgászáshoz is türelem kell – felelte Matthäi makacsul. Kikémleltem az ablakon, és végignéztem, hogyan szolgálja ki az asszony Oberholzert. Összesen hat évet ült Regensdorfban. – Tudja Hellerné, hogy maga miért van itt, Matthäi? – Nem – felelte. – Megmagyaráztam az asszonynak: nekem az volt a fontos, hogy házvezetőnőt találjak. Nem a legjobban éreztem magam. Az ember ugyan imponált nekem, volt valami szokatlan a módszerében, valami grandiózus. Egyszerre csodálni kezdtem, sikert neki, ha talán csak azért is, hogy azt a rettenetes alakot, Henzit megalázzam; vállalkozását mégis reménytelennek éreztem, a kockázatot túl nagynak, a nyerési esélyt túl kicsinek. – Matthäi – próbáltam észre téríteni –, még van ideje rá, hogy mégis elfogadja az állást Jordániában, különben Bernből Schafrothot küldik ki. – Hadd menjen. Még mindig nem adtam fel. – Nem lenne kedve újra belépni hozzánk? – Nem. – Először belső szolgálatban foglalkoztatnánk, a régi feltételek mellett. – Nincs kedvem hozzá. – Átmehet a városi rendőrséghez is. Ezt már csak anyagi okokból is meg kellene fontolnia. – Ha benzinkútkezelő maradok, majdnem többet keresek, mint állami szolgálatban – válaszolta Matthäi. – De itt egy kliens, és Hellerné most a disznósültjével van elfoglalva. Felállt és kiment. Majd rögtön azután a következő ügyfelet kellett kiszolgálnia. A szép Leót. Mire elkészült a munkájával, már a kocsimban ültem. – Matthäi – mondtam búcsúzás közben –, magán csakugyan nem lehet segíteni. – Ez már így van – szólt Matthäi, majd jelezte, hogy szabad az út. Mellette állt piros szoknyácskájában a kislány, az ajtóban pedig felkötött köténnyel Hellerné, a pillantása elárulta, hogy ismét csupa bizalmatlanság. Hazaindultam. Matthäi tehát várt. Kérlelhetetlenül, makacsul, szenvedélyesen. Kiszolgálta vásárlóit, végezte munkáját, benzint, olajat adagolt, vízzel töltötte fel a tartályokat, üveget tisztogatott, örökké ugyanazokkal a gépies mozdulatokkal. A gyermek, ha visszajött az iskolából, mellette állt, vagy a babaháznál, ott tipegett, szökdécselt egyre, ámuldozott, és magában beszélt, vagy énekelve hintázott piros szoknyácskájában, röpködő copfjaival. Ő

pedig várt és várt. Az autók elrobogtak előtte, kocsik, minden színben, minden adókategóriában, öreg kocsik, új kocsik. Ő pedig várt. Feljegyezte magának a graubündeni autók számát, kikereste a nyilvántartási jegyzékből tulajdonosaik nevét, telefonon érdeklődött felőlük az elöljárósági irodákban. Hellerné egy kis üzemben dolgozott a falu szélén, a hegyek felőli oldalon, és csak este tért vissza a ház mögött, egy kis kapaszkodón át, bevásárlószatyrával és a kenyérrel telt hálóval, s éjszakánként néha férfiak ólálkodtak a ház körül, halk füttyök hangzottak, de ő nem nyitott ajtót. Jött a nyár, forrón, vég nélkül, szikrázva, terhesen, gyakran hatalmas zivatarokkal – így kezdődött a nagy vakáció. Ütött Matthäi órája. Annemarie-t most már állandóan maga mellett tartotta, hogy mindenki láthassa, aki elhalad az úton. Ő pedig várt és várt. Játszott a kislánnyal, mesét mondott neki, a teljes Grimmet, a teljes Andersent, az Ezeregy éjszakát, maga is kitalált néhányat, kétségbeesetten mindent elkövetett, hogy a kislányt odaláncolja magához az útra, ahol szüksége volt rá. Ott maradt, a történetekkel és mesékkel elégedetten. Az autósok részben csodálkozva szemlélték kettejüket, részben meghatódtak apa és gyermek idilljén, csokoládét ajándékoztak a kislánynak, és közben csevegtek vele – Matthäi pedig lesben állt. Talán az a nagy, testes ember a kéjgyilkos? Graubündenből jött a kocsijával. Vagy ez a hosszú, szikár alak, aki aztán a kislánnyal beszélgetett? Egy disentisi cukrászda tulajdonosa, ezt már régen kiderítette róla. – Az olaj rendben? Parancsoljon. Utánatöltök még egy fél litert. – Huszonhárom tíz. Jó utat kívánok, uram. – És várt, egyre csak várt. Annemarie szerette, kedvére volt; neki pedig csak egyvalami járt a fejében: a gyilkos megjelenése. Számára nem létezett más, csak a hit, ez a hit, hogy egyszer megjelenik a gyilkos, ez a vágy, ez a beteljesedés. Elképzelte, hogyan jelenik meg a fickó hatalmasan, félszegen, gyerekesen, tele bizalommal, gyilkosságra készen, hogy jön el aztán újra meg újra a benzinkúthoz barátságosan, vigyorogva, ünnepélyes öltözékben, talán valami nyugdíjas vasutas vagy kiszolgált vámtiszt; miképp hagyja majd magát elcsalogatni a gyermek, mint fogja őket követni a benzinkút mögül az erdőbe, lapulva, csendesen, a döntő pillanatban előretörve, és hogyan kerül majd sor a vad és véres harcra, ember ember ellen, a döntésig, a megváltásig, amikor már ott fekszik előtte a gyilkos, összeverve, és vinnyog és vall. De aztán újra csak meg kellett állapítania magában, hogy mindez lehetetlen, mert túlságosan feltűnő, ahogyan a gyermeket őrzi; több szabadságot kellene adnia neki, ha eredményt akar elérni. Aztán elbocsátotta Annemarie-t az útról, titkon azért követte, magára hagyta a benzinkutakat, ahol dühösen dudáltak az autók. A kislány aztán elszökdécselt a faluba, félórás út, gyermekekkel játszott a parasztházak körül vagy az erdő szélén, de rövid idő múlva mindig visszatért. Hozzászokott a magányhoz, és félénk volt. S aztán a többi gyerek kerülte is. Ezután Matthäi ismét taktikát változtatott, új játékot talált ki, új meséket, megint magához édesgette Annemarie-t. És várt, egyre várt. Megzavarhatatlanul, eltéríthetetlenül. Anélkül, hogy valami magyarázatot adott volna. Mert Hellernének már régen feltűnt, mennyi figyelmet szentelt a gyermekének. Arra sohasem gondolt, hogy Matthäi csupán jóindulatból vette magához házvezetőnőnek. Érezte, hogy valami célja volt ezzel, ám biztonságban volt nála, talán először az életben, s így nem törte rajta tovább a fejét; talán reményt is táplált magában; ki tudja, mi megy végbe egy ilyen szegény asszony bensejében; mindenesetre idővel valami őszinte vonzalomnak fogta fel Matthäi érdeklődését a gyermek iránt, bár olykor felülkerekedett benne régi bizalmatlansága és régi érzéke a realitások iránt. – Matthäi úr – mondta egyszer –, bár semmi közöm hozzá... de miattam jött ide a kantoni rendőrség parancsnoka? – Ugyan, dehogy – felelte Matthäi. – Miért is jött volna maga miatt?

– Szájukra vettek bennünket az emberek a faluban. – Nem számít! – Matthäi úr – kezdte újra –, valami összefüggésben van az ittléte Annemarie-val? – Ostobaság – nevetett. – Egyszerűen szeretem a gyerekeket, Hellerné, ennyi az egész. – Maga jó hozzám és Annemarie-hoz – felelte. – Csak tudnám, hogy miért. Aztán véget ért a nagy vakáció; beköszöntött az ősz, a táj szembeszökő, vörös és sárga, mintha valami hatalmas nagyítón keresztül nézné az ember, Matthäi úgy érezte magát, mint aki nagy lehetőséget szalasztott el; mégis tovább várt. Szívósan és elkeseredetten. A gyermek gyalog járt az iskolába. Matthäi délben és este rendszerint érte ment, és kocsijával hozta haza. Elképzelése egyre értelmetlenebbé és lehetetlenebbé vált, a győzelem esélye egyre kisebb, jól tudta ezt; elgondolta, hányszor el kellett már hajtania a gyilkosnak a benzinkút előtt, talán naponként, de hetenként biztosan, és még nem történt semmi, egyre csak a sötétben tapogatózik, sehol egy támpont, még a gyanú halvány árnyéka sem, az autósok csak jöttek-mentek, elcsevegtek olykor a kislánnyal, ártatlanul, véletlenül, kifürkészhetetlenül. Ki az közöttük, akit keres, s vajon közöttük volt-e egyáltalában? Talán csak azért nem ért el semmi eredményt, mert sokan ismerték régi foglalkozását; ezt azonban nem kerülhette el, és ki is hagyta a számításból. És mégis tovább folytatta, várt, egyre csak várt. Visszafelé az út zárva; a várakozás volt az egyetlen módszer: még ha felőrölte is, még akkor is, ha néha már közel járt hozzá, hogy összecsomagolja bőröndjeit, és menekül, utazik, bánja is ő, akár Jordániába; még ha olykor már attól félt is, hogy megbolondul. Aztán jöttek órák és napok, amikor közönyössé vált, apatikussá, cinikussá, nem törődött semmivel, csak ült a benzinkút előtt a padon, maga elé meredt, egymás után hajtotta fel a pálinkáspoharakat, s a földön körülötte halomba gyűlt a cigarettacsutka. Majd újra összeszedte magát, de egyre gyakrabban visszasüllyedt ebbe a közönyösségbe, átbóbiskolta a napokat, heteket – képtelen, szörnyűséges várakozásban. Elveszetten, elkínzottan, reménytelenül, és mégis tele reménységgel. Egyszer azonban, amint ott ült borotválatlanul, fáradtan, az olajtól mocskosán – felriadt. Hirtelen tudatára ébredt, hogy Annemarie még nem jött haza az iskolából. Gyalog vágott neki az útnak. A ház mögött az olajozatlan, poros út enyhe emelkedővel kapaszkodott fel a hegynek, aztán lejtősen húzódott lefelé, a kiszikkadt lapályon, keresztülvágott az erdőn, amelynek széléről már messziről látszott a falu, a templom körül lapuló öreg házak, s a kékes füst a kémények fölött. Végig lehetett tekinteni innen azt az utat is, amelyen Annemarie-nak kellett volna jönnie, de nyomát sem látta. Matthäi újra visszafordult az erdőbe, egyszerre feszülten és rendkívül éberen; alacsony fenyők, bozót, a földön vörösen és barnán zörgő levelek, egy harkály kopácsolása valahol a háttérben, ahol magasabb fenyőfák nyújtóztak az ég felé, rézsútosan engedve át a rajtuk áttörő napfényt. Matthäi letért az útról, tüskés bokrokon furakodott keresztül; ágak csapódtak az arcába. Egy tisztáshoz ért, csodálkozva nézett körül. Ezt a tisztást eddig még sosem látta. Az erdő másik oldala felől széles út torkollt ide, nyilván ezen szállítják el a faluból a hulladékot, a tisztáson ugyanis egy salakhegy tornyosult. A szélén konzervdobozok hevertek, rozsdás drótok s egyéb holmi: és ez a limlom lejtősen ereszkedett le a tisztás közepén végigcsörgedező patakocskáig. Aztán megpillantotta Matthäi a kislányt. Az ezüstösen csillogó vizecske partján ült, mellette a baba és az iskolatáska. – Annemarie – szólott Matthäi. – Jövök már – válaszolta a kislány, de ülve maradt. Matthäi óvatosan átmászott a hulladékdombon, és végül megállt a kislány mellett.

– Mit csinálsz itt? – kérdezte. – Várok. – Kire? – A varázslóra. A kislánynak egyre csak mesék jártak a fejében; hol tündérre várt, hol varázslóra; olyan volt ez Matthäinek, mintha saját várakozását gúnyolta volna ki. Újra elfogta a kétségbeesés, mert felismerte, hogy eljárása milyen haszontalan, és megbénította az a tudat, hogy mégis várnia kell, mert már semmi mást nem tehet, vár, vár és egyre csak vár. – Gyere hát – mondta közömbösen, kézen fogta a gyermeket, s visszament vele az erdőn keresztül, újra leült a padra, újra maga elé bámult; jött az alkonyat, az éjszaka; minden közömbös lett számára; ült, cigarettázott, várt és várt, gépiesen, önfejűén, kérlelhetetlenül; néha suttogva fogadkozott, anélkül, hogy tudná: gyere, gyere, gyere, gyere; és ült mozdulatlanul a fehér holdfényben, aztán hirtelen elaludt, a hajnali szürkületben gémberedetten ébredt fel, akkor bebújt az ágyába. Ám a következő napon Annemarie valamivel korábban jött haza az iskolából, mint máskor. Matthäi már épp felkászálódott padjáról, hogy a kislány elébe menjen, amikor megpillantotta a közeledő gyermeket, az iskolatáska a hátán. Halkan dúdolgatott magában, váltott lábakkal szökdécselt. A baba lefelé csüngött a kezéből, apró lábai a földön kalimpáltak. – Mi a lecke? – kérdezte Matthäi. Annemarie megrázta a fejét, és folytatta az éneklést: – És Mária ott ült a kövön... – és bement a házba. Matthäi ráhagyta, túl kétségbeesett, túl tanácstalan, túl fáradt volt ahhoz, hogy új meséket mondjon neki, új játékokkal csalogassa magához. Amint Hellerné hazajött, megkérdezte Matthäitől: – Jól viselkedett Annemarie? – Hiszen az iskolában volt – felelte Matthäi. Hellerné meglepődve nézett rá: – Az iskolában? Ma szabadnapja volt... tanítói konferencia vagy efféle... Matthäi felfigyelt. Egyszerre elröppent az elmúlt hetek csalódottsága. Valami felsejlett benne: reményeinek, őrült várakozásának beteljesedése közeledik. Nagy nehezen uralkodott magán. Nem faggatta tovább Hellernét. Nem puhatolózott a kislánynál sem. De másnap délután bement a faluba, kocsiját az egyik mellékutcában hagyta. Titkon akarta megfigyelni a kislányt. Négy óra felé járt az idő. Az ablakokból énekszó hallatszott ki, aztán kiabálás, jöttek az iskolások, körbenyargaltak, a fiúk birkóztak, kövek repültek, kart karba öltve a kislányok; de Annemarie nem volt köztük. Jött a tanítónő, tartózkodóan, Matthäit szigorúan végigmérve. Megtudta, hogy Annemarie nem ment ma iskolába – talán beteg, tegnapelőtt délután is hiányzott, és igazolást sem hozott. Matthäi azt válaszolta, hogy a gyerek csakugyan beteg, köszönt, aztán mint az őrült, visszahajtott az erdőbe. A tisztás felé viharzott, senkit sem talált ott. Kimerültén, levegő után kapkodva, a tüskéktől összekarmolva és vérezve visszatért a kocsihoz, majd elindult vissza a benzinkúthoz; de mielőtt odaért volna, megpillantotta maga előtt az út szélén ugráló kislányt. Megállt. – Szállj be, Annemarie – mondta barátságosan, miután kinyitotta az ajtót. Matthäi kezét nyújtotta a kislánynak, s az bemászott az autóba. Meghökkent. A kislány kezecskéje ragacsos volt. És amikor a saját kezét megvizsgálta, csokoládényomokat fedezett fel rajta. – Kitől kaptál csokoládét? – kérdezte. – Egy lánytól – válaszolta Annemarie. – Az iskolában?

Annemarie bólintott. Matthäi nem felelt. A ház elé vezette a kocsit. Annemarie kimászott, és leült a benzinkút előtt a padra. Matthäi feltűnés nélkül figyelte. A gyermek bedugott valamit a szájába, és rágni kezdte. Lassan közelített a kislányhoz. – Mutasd csak – mondta, aztán óvatosan szétnyitotta a kislány lazán összeszorított kezecskéjét. Egy megrágott „tüskés" csokoládégolyót szorongatott a markában. Egy Trüffel-csokoládét. – Több is van belőle? – kérdezte Matthäi. A kislány megrázta a fejét. A felügyelő benyúlt Annemarie szoknyájának a zsebébe, kihúzta belőle a zsebkendőt, szétbontotta, további két Trüffel volt benne. A kislány hallgatott. Nem szólt a felügyelő sem. Roppant boldogság hatalmasodott el benne. Leült a gyermek mellé a padra. – Annemarie – szólalt meg végre, s hangja remegett, miközben a két „tüskés" csokoládégolyót óvatosan a kezében tartotta. – A varázsló adta ezeket neked? A kislány hallgatott. – Megtiltotta neked, hogy mesélj magatokról? – kérdezte Matthäi. Semmi válasz. – Hát ne is tedd – mondta Matthäi barátságosan. – Ő kedves varázsló. Menj csak el hozzá holnap újra. A kislány, mint akit hirtelen nagy öröm ért, felragyogott, a boldogságtól forrón átölelte Matthäit, és aztán felrohant szobájába. Másnap reggel nyolckor, épp hogy megérkeztem hivatalomba, Matthäi letette elém az íróasztalra a Trüffel-csokoládét; a felindultságtól alig üdvözölt. Régi öltönyét viselte, de nyakkendő nélkül, borotválatlanul. Kivett egy szivart a dobozból, amelyet feléje toltam, s pöfékelni kezdett. – Mit kezdjek ezzel a csokoládéval? – kérdeztem ügyefogyottan. – A sündisznó – válaszolta Matthäi. Meglepődve néztem rá, ide-oda gurítottam a kis csokoládégolyókat. – Hogyan? – Egész egyszerűen – jelentette ki –, a gyilkos Trüffel-csokoládét adott Gritli Mosernak, és ebből ő sündisznót csinált. Megfejtettem a gyermekrajzot. Felnevettem: – Nos, ugyanez történt Annemarie-val – válaszolta Matthäi, majd beszámolt megfigyeléseiről. Azon nyomban meggyőzött. Hívattam Henzit, Feliért és négy rendőrt, kiadtam utasításaimat, és értesítettem az államügyészt. Aztán elindultunk. A benzinkút elhagyatott volt; Hellerné elvitte a gyereket az iskolába, aztán elment a gyárba. – Tudja-e Hellerné, hogy mi történt előzőleg? – kérdeztem. – Még csak nem is sejti – mondta Matthäi, és megrázta a fejét. A tisztás felé mentünk. Gondosan átkutattuk, de nem találtunk semmit. Aztán szétváltunk. Délfelé lehetett. Matthäi visszament a benzinkúthoz, nehogy távollétével gyanút keltsen. Kedvező nap volt, csütörtök, a gyereknek délután nem kellett iskolába mennie; Gritli Mosert ugyancsak csütörtöki napon gyilkolták meg – cikázott át a fejemen. Derűs őszi nap volt, forró, száraz, mindenütt méhek, darazsak és egyéb bogarak zümmögése, madárrikoltás, s igen messziről fejszecsapások zaja. Két óra, tisztán idehallatszott a faluból a harangszó, és aztán megjelent a kislány; szemben velem a bokrokból tört ki, könnyedén, szökdécselve, ugrándozva szaladt babájával a kis patakhoz,

leült, szüntelenül az erdő felé nézett, figyelmesen, feszülten, csillogó szemmel, látszott, hogy vár valakire, minket azonban nem láthatott. Fák és bokrok mögé rejtőztünk el. Aztán Matthäi surrant vissza, és a közelemben, akárcsak én, nekitámaszkodott egy fának. – Úgy gondolom – suttogta –, félóra múlva itt lesz. Bólintottam. Mindent a legaprólékosabban megszerveztünk. Az országútról az erdőbe vezető utat őrizték, sőt még rádió-leadókészülék is volt a helyszínen. Valamennyien fel voltunk fegyverezve revolverrel. A gyermek a patak partján ült, szinte mozdulatlanul, álmélkodó, szorongó csodálattal telt várakozásban, háttal a hulladékdombnak, hol napfényben, hol egy nagy, sötét fenyő árnyékában; néma csend, csak bogarak zümmögését, madarak trillázását lehetett hallani, és olykor vékony kis hangján magában énekelt a kislány... És Mária ott ült a kövön... újra és újra ugyanazok a szavak, ugyanaz a strófa, és a kő körül, amelyen ült, rozsdás konzervdobozok, bádogkannák, drótok halmozódtak fel, és néha, hirtelen támadt lendülettel végigzúgott a szél a tisztáson, táncolt, zizegett a lomb, aztán újra csend lett. Vártunk. Semmi más nem létezett számunkra, csak ez az őszi varázsba hullott erdő, és a piros szoknyás kislány a tisztáson. Elszántan vártunk a – gyilkosra, mohón vágyakozva az igazságra, a leszámolásra, a büntetésre. Már régen eltelt a félóra; tulajdonképpen már kettő is. Vártunk és vártunk, egyre vártunk most is, mint ahogy Matthäi várakozott hetekig és hónapokig. Öt óra lett; az első árnyak, aztán az alkonyodás, elsápadnak, eltompulnak a világító színek mind. A kislány szökdécselve eltávozik. Egyikünk sem szólt egy szót sem, még Henzi sem. – Holnap újra eljövünk – határoztam el –, éjszakára Churban hálunk meg. A Zergében. És így vártunk aztán pénteken és szombaton is. Tulajdonképpen a graubündeni rendőrséget kellett volna igénybe vennem. De ez a mi ügyünk volt. Nem akartam, hogy magyarázkodásra kerüljön a sor, nem akartam, hogy mások is beleavatkozzanak. Az ügyész már csütörtök este felhívott, tiltakozott, fenyegetőzött, felfortyant, az egészet ostobaságnak nevezte, tombolt, és követelte, hogy térjünk vissza. Én hajthatatlan voltam, kierőszakoltam maradásunkat, csak az egyik rendőrt engedtem vissza. Vártunk, egyre csak vártunk. Most tulajdonképpen már nem a gyermekről volt szó, és nem is a gyilkosról, hanem Matthäi igazáról; az ő bőrére ment a játék; célhoz kell érnie, különben szerencsétlenség éri; éreztük ezt mindannyian, még Henzi is, aki úgy mutatta, hogy meg volt győződve Matthäi igazáról, pénteken este határozottan kijelentette, hogy az ismeretlen gyilkos szombaton jön majd, hiszen megdönthetetlen bizonyítékunk van, tudniillik a „sündisznók", s ehhez még: a gyermek állandó visszatérése, az, hogy mozdulatlanul ül ugyanazon a helyen, szemlátomást várakozik valakire. Így álltunk rejtekhelyünkön, fáink, bokraink mögött, mozdulatlanul, órákig, rámeredtünk a gyermekre, a konzervdobozokra, az összegabalyodott drótokra, a salakhegyre, némán fújtuk a füstöt magunk elé, anélkül, hogy szóltunk volna egymáshoz, anélkül, hogy megmoccantunk volna, egyre ugyanazt az éneket hallgatva: ...És Mária ott ült a kövön... Vasárnap nehezebb volt a helyzet. A tartós szép idő miatt az erdő váratlanul megtelt sétálókkal; valamiféle vegyeskar karmesterestül betört a tisztásra, lármáztak, izzadtak, ingujjra vetkőztek és felsorakoztak. Csak úgy harsogott: Vándorlás, a vándorlás a molnár szenvedélye. Szerencsére nem egyenruhában álltunk bokraink és fáink mögött. Egek, zengjétek az Örökkévaló dicsőségét... de sorunk minél hosszabb, egyre rosszabb...; később egy szerelmespár érkezett, fesztelenül viselkedtek, nem zavarta őket a gyermek jelenléte, az pedig csak ült, felfoghatatlan türelemmel és megfoghatatlan várakozásban, a negyedik délutánt töltötte így. Mi pedig vártunk, egyre csak vártunk. Most már a három

rendőr is visszament a rádióleadóval; csak négyen voltunk, Matthäin és rajtam kívül még Henzi és Feller; s ha erről nem is kellett számot adnunk, de tulajdonképpen már csak három délutánról lehetett szó, mert vasárnap a terep túl bizonytalan lett volna a gyilkosnak; ebben Henzinek igaza volt, így aztán még hétfőn is vártunk. Kedden reggel Henzi is visszautazott. Elvégre valakinek a Kasernenstrasséban is helyt kellett állnia. Henzi azonban még elutazásakor is meg volt győződve sikerünkről. Vártunk, vártunk, egyre csak vártunk, lestünk és lestünk, most már mindegyikünk a másiktól függetlenül, minthogy túl kevesen voltunk, s megfelelő hálózatot nem tudtunk felállítani. Feller az erdei út közelében egy bokorban posztolt, feküdt az árnyékban, s el-elbóbiskolt az őszi nyárias hőségben, és egy alkalommal oly hevesen horkolt, hogy a szél a tisztás felett szétvitte horkolásának zaját; ez szerdán történt. Matthäi viszont a tisztás benzinkút felőli oldalán állt, én meg a másik oldalról, vele szemben figyeltem a színhelyet. Így lestünk és lestünk, várva a gyilkost, a sündisznó-óriást, minden elhaladó autózúgásra, amelyet az országút felől meghallottunk, összerezzentünk, s előttünk a gyermek, aki minden délután a kis patak partján ült a tisztáson, énekelve... És Mária ott ült a kövön... bambán, begubózva, érthetetlenül; már szinte utáltuk, gyűlöltük ezt a gyermeket. Néha persze sokára jött, babájával a falu körül kódorgott, lehetőleg jó messzire, hiszen kerülte az iskolát, ami szintén nem ment nehézség nélkül, és négyszemközt kellett beszélnem a tanítónővel, hogy az iskola ne kérdezősködjék. Óvatosan közöltem a tényállást, felfedtem kilétemet, s elnyertem a tanítónő húzódozó beleegyezését. A gyermek aztán megkerülte az erdőt, tábori látcsövünkkel követtük, de mindig visszatért a tisztásra, az egy csütörtök kivételével, amikor kétségbeesésünkre a benzinkút közelében maradt. S így akár tetszett, akár nem, a pénteki napban kellett reménykednünk. Most hát rajtam volt az elhatározás sora; Matthäi már hosszú ideje elnémult, a fája mögött állt, amikor a gyermek másnap szökdécselve újra megérkezett, piros ruhájában, a babájával, s letelepedett, mint más napokon. A gyönyörű őszi idő még tartott, ereje teljében szikrázó közelségben pompázott – az enyészet előtt; de az ügyész egy félóráig is alig tudta elviselni. Délután öt óra felé érkezett autón, Henzivel, teljesen meglepetésszerűen jelent meg, egyszer csak felbukkant, hozzám lépett, aki már délután egy óra óta itt álltam, egyik lábamról a másikra nehezedve, dühtől kivörösödve a gyereket nézegettem odaát: ... És Mária ott ült a kövön... lebegett felénk a hangocska; már hosszú ideje hallani sem bírtam a dalt, már régóta rá sem tudtam nézni a gyermekre, utálatos, foghíjas szájára, vékony copfjaira, ízléstelen piros ruhácskájára; már az egész kislány visszataszító volt számomra, hétköznapinak, közönségesnek, ostobának láttam, meg tudtam volna fojtani, megölni, széttépni, csak azt az idétlen dalt ne halljam többé... És Mária ott ült a kövön... Őrjítő volt. Minden olyan volt itt, amilyen mindig, olyan értelmetlen és vigasztalan, csak épp a lehullott falevelek halmozódtak fel egyre vastagabban, s talán a szél ismételte sűrűbben rohamait; a nap még aranylóbban sütötte a bamba szemétdombot; egyszerűen nem lehetett már elviselni, s az ügyész egyszer csak nekidurálta magát, olyan volt ez, mint valami felszabadulás; keresztültört a bozóton, egyenesen a gyermeknek tartott, mit sem törődve azzal, hogy bokáig süllyedt a salakba, s amint láttuk, hogy a gyermek felé lépked, mi is kitörtünk; most aztán véget kellett vetni a dolognak. – Kire vársz? – kiáltott az ügyész a kislányra, aki babáját átkarolva, ijedten bámult fel rá a kőről. – Kire vársz? Nem akarsz felelni, te átkozott teremtés? Most valamennyien elértük a kislányt, körülvettük, s ő ránk meredt, tele rémülettel, tele iszonyattal, értelmetlenül. – Annemarie – mondtam, s hangom reszketett a dühtől –, te egy héttel ezelőtt csokoládét kaptál. Jól emlékezhetsz rá, olyan csokoládét, mint a kis sündisznók. Egy

fekete ruhás férfi adta neked azt a csokoládét? A kislány nem válaszolt, csak nézett rám, és szeme megtelt könnyel. Most Matthäi letérdelt a gyermek elé, átölelte keskeny vállát. – Nézd csak, Annemarie – magyarázta neki –, meg kell mondanod nekünk, ki adott neked csokoládét. Pontosan el kell mesélned, milyen volt az az ember. Ismertem egyszer egy kislányt – folytatta nyomatékosan, hiszen most már mindent egy lapra tettünk fel – ... egy kislányt, ugyanilyen piros szoknyácskában, mint a tied, s annak is csokoládét adott egy hatalmas fekete ruhás férfi. Ugyanolyan tüskés golyócskákat, amilyeneket te ettél. S aztán a kislány bement a hatalmas férfival az erdőbe, s aztán a nagy férfi egy késsel megölte a kislányt. Elhallgatott. A kislány még ekkor sem válaszolt semmit, némán, tágra nyílt szemmel meredt rá. – Annemarie – kiáltotta Matthäi –, meg kell mondanod nekem az igazat. Hiszen csak azt akarom, hogy semmi rossz ne történjék veled. – Hazudsz – válaszolta a kislány halkan. – Hazudsz. Ekkor az ügyész másodszor is elvesztette a türelmét. – Te ostoba jószág – kiáltotta, megragadta a gyermek karját, és megrázta –, megmondod végre, hogy mit tudsz! – És mi vele együtt kiabáltunk, értelmetlenül, mert idegeink egyszerűen felmondták a szolgálatot, ugyancsak megráztuk a kislányt, aztán szabályosan ütni kezdtük, ijesztően, dühödten, üvöltve vertük a kicsi testet, amely ott feküdt a konzervdobozok között a vörös avaron. A kislány némán tűrte őrjöngésünket, úgy tetszett, végtelen hosszú ideig, bár a valóságban az egész nyilván csak néhány másodpercig tartott, de aztán egyszerre kísérteties és szinte nem is emberi hangon üvöltött fel, úgy, hogy beledermedtünk. – Hazudsz, hazudsz, hazudsz! Megdöbbenve engedtük el, üvöltésétől újra észre tértünk, borzadtunk és szégyenkeztünk a történtek miatt. – Állatok vagyunk, állatok – ziháltam. A gyermek átrohant a tisztáson az erdő széle felé. – Hazudsz, hazudsz, hazudsz – kiabálta közben is, és oly borzalmasan, hogy azt hittük, eszét vesztette, egyenesen Hellerné karjába rohant, aki – hogy a bajt betetőzze – ráadásul szintén megjelent a tisztáson. Csak ő hiányzott még nekünk. Már mindenről értesült; a tanítónő nyilván mégis kifecsegte a dolgot, amikor meglátta az asszonyt az iskola előtt; tudtam, anélkül hogy megkérdeztem volna. És most itt állt ez a szerencsétlen asszony a gyermekével, aki zokogva a szoknyájához bújt, és ugyanazzal a pillantással bámult ránk, mint az előbb a kislánya. Természetesen mindegyikünket ismerte, Fellert, Henzit és, sajnos, az ügyészt is; a helyzet egyszerre kínos is volt és groteszk, valamennyien zavarba jöttünk, és nevetségesek voltunk egymás szemében; már csak nyomorúságos, szánalmas kutyakomédia volt az egész. – Hazudik, hazudik, hazudik – kiáltotta egyre magánkívül a gyermek –, hazudik, hazudik, hazudik, – Matthäi ekkor megindult kettőjük felé, megadóan, bizonytalanul. – Hellerné asszony – mondta udvariasan, sőt alázatosan, az adott helyzetben teljesen értelmetlenül, mert most már csak egyet lehetett tenni: véget vetni az egésznek, befejezni, mindörökre befejezni, lezárni az ügyet, feladni végre-valahára valamennyi kombinációt, akár létezik a gyilkos, akár nem. – Hellerné asszony, megállapítottam, hogy Annemarie egy ismeretlen személytől csokoládét kapott. Gyanúm szerint csak arról a személyről lehet szó, aki néhány héttel ezelőtt csokoládéval az erdőbe csalt egy kislányt, és meggyilkolta.

Szabatosan beszélt, és oly hivatalos hangon, hogy majdnem felnevettem. Az asszony nyugodtan nézett az arcába. Aztán éppen úgy, mint Matthäi, szertartásosan és udvariasan válaszolt: – Doktor Matthäi – kérdezte csöndesen –, maga csak azért vett ide bennünket a benzinkútjához, Annemarie-t és engem, hogy megtalálja azt a személyt? – Nem volt más választásom, Hellerné asszony – válaszolta a felügyelő. – Maga disznó – felelte az asszony nyugodtan, anélkül, hogy egy arcizma megrándult volna, majd fogta a gyermekét, és az erdőn keresztül elindult vele a benzinkút irányába. Itt álltunk a tisztáson, félig már árnyékban, ócska konzervdobozok s dróttekercsek között, lábunkkal a salakba és a lehullott levelekbe süllyedve. Minden elmúlt, az egész vállalkozás értelmetlenné és nevetségessé vált. Vereséggé, összeomlássá. Csak Matthäi szedte össze magát. Kék szerelőöltönyében ugyancsak merev és méltóságteljes volt. Közvetlenül az ügyész előtt meghajolt – nem akartam hinni a szememnek-fülemnek –, s így szólt: – Burkhard doktor úr, most már minden csak azon múlik, hogy tovább várjunk. Más megoldás nincs. Várni, várni, egyre csak várni. Ha még további hat emberét és a rádióleadót rendelkezésemre bocsátana, ez elegendő lenne. Az ügyész ijedten mérte végig egykori alárendeltemet. Mindenre felkészült, csak erre nem. Az imént még úgy határozott, hogy mindannyiunknak megmondja a véleményét: most néhányszor nagyot nyelt, kezét végighúzta a homlokán, aztán hirtelen sarkon fordult, átcsörtetett Henzivel az avaron, az erdő felé, és eltűnt. Intésemre Feller is eltávozott. Kettesben maradtunk Matthäijel. – Hallgasson ide – kiáltottam, eltökéltem, hogy ezt az embert végre észre térítem, dühösen, mert magam is támogattam, s lehetővé tettem ezt az ostobaságot –, az akció zátonyra futott, ezt el kell ismernünk, több mint egy hétig vártunk, és nem jött senki. Matthäi nem válaszolt. Csak körülnézett, figyelmesen, vizsgálódóan. Aztán az erdő széle felé ment, átvágott a tisztáson, és újra visszajött. Még ekkor is a hulladékdombon álltam, bokáig a salakban. – A gyermek őrá várt – jegyezte meg. Megráztam a fejemet, ellentmondtam: – A gyermek azért jött ide, hogy egyedül legyen, hogy a patak mellett üljön, hogy álmodozzék a babájával, s énekelgessen: És Mária ott ült a kövön. Az, hogy a kislány várt volna valakire, csak magyarázat, amit mi fűztünk az esethez. Matthäi figyelmesen meghallgatott. – Annemarie megkapta a sündisznókat – mondta makacsul, még mindig meggyőződéssel. – Annemarie kapott valakitől csokoládét – mondtam –, ez igaz. Ki ne adna egy gyermeknek csokoládét! De az, hogy a Trüffel-csokoládék sündisznókká változtak a rajzon: megint csak a maga magyarázata, és semmi sem bizonyítja, hogy a valóságban is így van. Matthäi megint csak hallgatott. Ismét elment az erdő széléig, még egyszer átvágott a tisztáson, egy helyen, ahol az avar felhalmozódott, keresgélt valamit, aztán abbahagyta, és visszatért hozzám. – Ez itt gyilkosságszínhely – mondta –, az ilyesmit megérzi az ember, én tovább is várni fogok. – De hiszen ez esztelenség – válaszoltam az iszonyattól hirtelen megriadva, tele

utálattal, reszketve, fáradtan. – El fog jönni – mondta Matthäi. Magamból kikelve ordítottam rá: – Marhaság, ostobaság, hülyeség! Mintha meg se hallotta volna. – Menjünk vissza a benzinkúthoz – mondta. Örültem, hogy végre otthagyhattam ezt az elátkozott, szerencsétlen helyet. Alacsonyan állt már az égen a nap, az árnyékok óriás-hosszúra nőttek, fénylő aranyban égett a távoli völgy, fölötte csupa kékség az égbolt; nekem mégis gyűlöletes volt mindez, úgy éreztem magam, mint akit valami mérhetetlen nagy, giccses képes levelezőlapba száműztek. Aztán felbukkant az országút, robogó autók, nyitott kocsik, bennük tarka ruhák, emberek; a jólét csak úgy hömpölygőit itt előttünk. Képtelenség volt az egész. A benzinkúthoz érkeztünk. Az oszlopok között Feller várt rám a kocsimban, már újra félig szunyókálva. Annemarie ült a hintán, szeme vörös a sírástól, hamis hangon megint csak azt dúdolta: És Mária ott ült a kövön, és egy legény támaszkodott az ajtófélfának, valószínűleg téglagyári munkás, nyitott inge alól kilátszott szőrös melle, szájában cigaretta fityegett, vigyorgott. Matthäi nem törődött vele. Bement a kis szobába, az asztalhoz, ahol egyszer már üldögéltünk; utánabaktattam. Pálinkát hozott, újból és újból töltött magának. Annyira undorodtam az egésztől, hogy még inni sem tudtam. Hellerné nem mutatkozott. – Nehéz munka vár rám – vélekedett Matthäi –, de hiszen a tisztás nincs messze, vagy gondolja, hogy jobb, ha itt várok a benzinkútnál? Nem válaszoltam. Matthäi ide-oda járkált, ivott, nem törődött vele, hogy hallgatok. – Buta dolog, hogy Hellerné és Annemarie most már tudja – mondta –, de ezt még rendbe lehet hozni. Odakint az országút zsivaja, a bégető gyermek... És Mária ott ült a kövön... – Nos, Matthäi, én megyek – mondottam. Ivott tovább, még csak rám se nézett: – Részint itt, részint a tisztáson fogok várni – határozott. – Isten önnel – mondtam, elhagytam a helyiséget, kiléptem a szabadba, elhaladtam a legény, a kislány előtt, intettem Fellernek, aki felriadt bóbiskolásából, mellém hajtott, és kinyitotta a kocsi ajtaját. – A Kasernenstrasséba – adtam ki a parancsot. Ez hát a történetnek az a része, amelyben szegény Matthäinak lényeges szerepe volt – folytatta elbeszélését a kantoni rendőrség volt parancsnoka. (Nos, ez az a pont, ahol egyrészt meg kell említenem, hogy az öregúr és én természetesen már régen befejeztük chur-zürichi utunkat, s most a beszámolójában többször is emlegetett és dicsért Kronenhalléban ültünk, ahogy az öreg szokta, magától értetődően Emma szolgált ki, mégpedig Gubler festménye alatt – amely ama bizonyos Miró-kép helyébe került; ami pedig a továbbiakat illeti, már éppen megebédeltünk… Bollito milanesét a görkocsiról; mint ismeretes, ez is megrögzött szokásai közé tartozott, s miért ne tartsak én is vele... tehát már négy óra felé járt, és a Kaffe Partagas után – így nevezte azt a szenvedélyét, hogy az eszpresszókávé mellé elszívott egy havannaszivart – felajánlott nekem a következő Réservé du Patronhoz még egy második Charlotte-ot is. Másrészt hozzá kell még fűznöm, csupán technikai szempontból és az írói mesterség becsülete kedvéért, hogy a bőbeszédű öregúr elbeszélését nem mindig úgy adtam vissza, ahogy ő előadta nekem: itt nem arra gondolok, hogy természetesen a svájci németet beszéltük, hanem történetének azokra a részeire, amelyeket nem saját szemszögéből, saját élményei alapján, hanem mintegy objektíve, önmagában álló cselekményként mesélt el, mint például azt a jelenetet, amelyben Matthäi ünnepélyesen megteszi ígéretét. E részeknél be

kellett avatkoznom, formálgatnom, sőt újjáformálnom, még ha a legjobb igyekezettel azon voltam is, hogy ne hamisítsam meg az eseményeket, hanem az írás mesterségének meghatározott törvényei szerint csupán feldolgozzam és nyomdaképessé tegyem az anyagot, amelyet az öregúr szállított nekem.) Mint a továbbiakban előadta, néhányszor még visszalátogatott Matthäihez, s egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy az a gyanú, mely szerint a házaló ártatlan, alaptalan volt, mert a következő hónapokban és években sem történt újabb gyilkosság. Nos, nem kell tovább részletezni; az az ember lezüllött, elitta az eszét, elhülyült; sem segíteni, sem változtatni nem lehetett ezen; éjszakánként a legények már nemhiába ólálkodtak és füttyentgettek a benzinkút körül; a dolog elfajult, a graubündeni rendőrség néhány razziát hajtott végre. Tiszta vizet kellett öntenem churi kollégáim poharába, mire ők behunyták az egyik vagy mindkét szemüket. Ott mindig értelmesebbek voltak az emberek, mint nálunk, így fordultak azután az események a végzet útjára, az eredményt ön is láthatta, amikor arra utaztunk. Elég szomorú, mert a kislány, Annemarie, sem lett másfajta. Talán csak azért, mert rögtön különféle szervezetek léptek sorompóba megmentésére. A gyermeket elhelyezték, de újra meg újra visszaszökött a benzinkúthoz, ahol Hellerné két évvel ezelőtt azt az ócska söntést berendezte; ördög tudja, hogyan járta ki magának az engedélyt, ez aztán mindenesetre végképp beadott a kicsinek. Ő is kivette a részét. Mindenből. Négy hónappal ezelőtt jött haza – hogy őszinte legyek –, egy évet töltött el a hindelbanki javítóintézetben; de a tanulságot nem vonta le belőle. De hiszen ezt ön is láthatta, ne is beszéljünk hát róla. Ön azonban bizonyára régen feltehette magában a kérdést, ugyan mi köze az én történetemnek ahhoz a kritikához, amelyet az előadásáról mondtam, és miért neveztem Matthäit zseninek. Meg is értem. Most közbevethetné, hogy egy különös ötletnek még nem kell igaznak lennie, vagy éppenséggel zseniálisnak, így is van! Sőt, azt is el tudom képzelni, hogy mit forgat most írói koponyájában. Csak azt kell kifundálni, mondaná ön ravaszul, hogy Matthäinek igaza legyen, a gyilkost elcsípjék, és máris a legszebb regény– vagy filmanyag kerekedik ki belőle, az író feladata végül csak annyi, hogy a dolgokat egy bizonyos fortéllyal átlátszóvá tegye, hogy a magasabb rendű eszme átcsillanjon, sejthetővé váljék, igen, egy ilyen trükkel, éppen Matthäi sikerével, elzüllött detektívem nemcsak érdekes lenne, hanem valóságos bibliai alakká válna, a hit és remény valamiféle modern Ábrahámjává; az értelmetlen mese pedig... nevezetesen az, hogy valaki azért, mert egy bűnös ártatlanságában hisz, olyan gyilkos után nyomoz, aki nem is létezik... értelmes történetté formálódna; a bűnös házaló a költészet szent birodalmában immár ártatlanná lesz, a nem létező gyilkos létezővé, s a cselekmény, amely az emberi hinni akarást és az emberi értelmet kicsúfolja, most olyan fordulatot venne, hogy inkább dicsőíti ezeket az erőket; hogy a tények is így viselkedtek volna-e, az mellékes, a fődolog végül is, hogy a cselekmény ilyen megfogalmazása valószínűnek lássék. Körülbelül így képzelem el az ön gondolatait, és határozottan kijelentem, történetemnek ez a változata oly felemelő és pozitív, hogy a közeljövőben egyszerűen meg kell jelennie, akár regényként, akár megfilmesítve. Ön nagyjából és egészében mindent el fog mesélni, ahogy én is megkíséreltem – csak természetesen jobban. Elvégre ön szakmabeli, s ezért a gyilkos valóban csak a történet végén jelenik meg, beteljesedik hát a remény, diadalmaskodik a hit, és ezáltal az elbeszélés mégiscsak elfogadható lesz a keresztény világ számára. A tetejébe még a következő enyhítések képzelhetők el. Például ajánlanám, hogy Matthäi, felfedezvén a Trüffel-csokoládékat, ébredjen tudatára, milyen veszély lebeg Annemarie felett, ezért nem képes tervét úgy végrehajtani, hogy a gyermeket használja csaléteknek; Annemarie-t és anyját tehát, történjék ez akár bölcs emberiességből, akár a gyermek iránt érzett apai szeretetből, biztonságba helyezi, és a

patakocska partjára odaültethetne egy nagy babát. Hatalmasan és ünnepélyesen lépne ki aztán a gyilkos az erdőből, egyenesen a gyermeknek vélt baba felé, s ott állna előttünk a lenyugvó nap fényében Annemarie varázslója, telve érzéki vággyal, hogy végre újból a borotvával operálhat; az a felismerés, hogy ördögi csapdába került, őrjöngésbe és tomboló dühkitörésekbe hajszolja, harcba keveredik Matthäijel és a rendőrökkel, és aztán talán a végén... bocsásson meg költői beavatkozásomért... megható beszélgetésre kerülhetne sor a megsebesült felügyelő és a gyermek között, nem hosszan, csak néhány félmondatban, miért ne, a kislány egyszerűen megszökhetett anyjától, hogy találkozzék szeretett varázslójával, hogy elébe siessen rendkívüli szerencséjének, s így aztán mind e sok borzalom után még egy reménysugarat is fel lehetne villantani, tele humanizmussal, s a lemondás meseszerű poézisével; vagy pedig, ami még valószínűbb: ön valami egész mást fog kisütni; hiszen már ismerem önt egy kissé, bár... ha a kezemet a szívemre teszem... Max Frisch közelebb áll hozzám; önt épp az értelmetlenség fogja izgatni, az a tény, hogy valaki egy bűnös ártatlanságában hisz, és most egy gyilkost keres, aki nem létezhet, mint ahogy ezt a helyzetet már eléggé találóan jellemeztük; most azonban ön borzalmasabban viselkedik, mint a valóság, merő élvezetből, és hogy teljesen nevetségessé tegyen bennünket, rendőröket: Matthäi csakugyan fog magának egy gyilkost, valakit az önök mulatságos szentjei közül, esetleg egy áldott szektaprédikátort, aki a valóságban persze még a légynek sem árt, és még aprócska gonoszságokra sem képes, de ön valamilyen kaján ötletével úgy rendezi a dolgot, hogy ez az ember minden gyanút magára vonjon. Ezt a szent őrültet Matthäi el fogja pusztítani, a bizonyítékok mind helytállóak lesznek, mire mi a szerencsés detektívet, lángészként dicsőítve és ünnepelve, újra alkalmazni fogjuk. Ez is elképzelhető. Látja, rájöttem mesterfogásaira. No de azért ezt a sok fecsegést ne írja egyedül a Réservé du Patron számlájára, bár elismerem, a második liternél tartunk, bizonyára érzi, hogy még adós vagyok a történet végével, s azt is el kell mondanom, nem szívesen, de nem titkolhatom el ön előtt, hogy ennek a történetnek csattanója is van, s talán sejti, hogy ez a csattanó ugyancsak nyomorúságos, olyan ócska, hogy tisztességes regényben vagy filmben teljességgel hasznavehetetlen lenne. Olyan nevetséges, ostoba és alpári, hogy egyszerűen el kellene hagyni, ha az ember papírra akarná vetni a történetet. S amellett becsületesen be kell vallanom, hogy ez a csattanó elsősorban föltétlenül Matthäi mellett szól, helyes megvilágításba helyezi, sőt zsenivé avatja; valakivé, aki megsejtette az előttünk rejtett valóság elemeit, olyan erővel, hogy át tudta törni a hipotézisek és vélekedések gyűrűjét, amelyek körülzárnak minket, s eljutott azoknak a törvényszerűségeknek a határáig, amelyeket mi egyébként sohasem közelítünk meg, pedig ezek mozgatják a világot. De természetesen ő is csak a közelükbe ért. De éppen mivel ez a szörnyű csattanó, sajnos, létezik, nevezzük akár előre kiszámíthatatlannak, akár véletlennek, utólag annál fájdalmasabb, hogy mindezt a zsenialitást, a tervezést, a végrehajtást ad absurdum vitte, sokkal inkább, mint előbb, amikor a Kasernenstrasse véleménye szerint tévedett. Semmi sem borzalmasabb, mint egy zseni, aki valami bárgyúságon botlik el. Ilyen esetben azonban minden attól függ, hogyan viszonyul a zseni ahhoz a nevetséges aprósághoz, amelyen elbukott, el tudja-e fogadni vagy sem. Matthäi nem bírta elfogadni. Azt akarta, hogy számítása a valóságban is igazolódjék. Meg kellett tehát tagadnia a valóságot, és belerohannia a semmibe. Elbeszélésem ezért különösképp szomorúan végződik, tulajdonképpen valamennyi lehetséges „megoldás" közül épp a legútszélibb következett be. Nos, ilyesmi is adódhat olykor. Néha a legrosszabb is megtörténik. Férfiak vagyunk, számolnunk kell vele, fel kell vérteznünk magunkat ellene, és mindenekelőtt tisztában kell lennünk azzal, hogy a képtelenen, amely szükségképpen egyre világosabban és

erőteljesebben jelentkezik – csak akkor nem zúzódunk szét, s bizonyos mértékben lakályosan a földön is csak akkor tudunk berendezkedni, ha e képtelen létezését elgondolásainkba alázatosan belekalkuláljuk. Értelmünk csak szegényesen világítja be földünket. És az értelem határainak félhomályos övezetében halmozódik fel mindaz, ami paradox. Óvakodjunk tőle, hogy e kísérteteket „önmagukban való" jelenségeknek tekintsük, szinte olyasmiknek, amelyek az emberi szellem területén kívül telepedtek meg; vagy ami még rosszabb: ne kövessük el azt a tévedést, hogy elhanyagolható hibáknak minősítjük az ilyeneket, mert ez arra csábíthatna, hogy a világot valamiféle konok erkölcsiséghez idomítsuk, csak hogy egy „hibátlan" elmeképletet juttassunk érvényre. A világnak épp ez a hibátlan tökéletessége lenne a leghalálosabb hazugság és legszörnyűbb vakságunk jele. Bocsásson meg hát, hogy ezt az elmélkedést szép történetem közepébe helyeztem; filozófiai szempontból, tudom, nem valami szobatiszta okfejtés, de egy ilyen öreg embernek, amilyen én vagyok, el kell néznie, hogy elgondolkodik azon, amit megélt, még ha tökéletlenek is ezek a gondolatok, és ha jómagam rendőr voltam is, hiszen látja, igyekeztem ember maradni, és nem – ökör. Nos, az elmúlt években, és természetesen megint csak vasárnap, egy katolikus pap telefonfelhívására el kellett látogatnom a kantoni kórházba. Rövid idővel nyugdíjazásom előtt, hivatali működésem utolsó napjaiban történt, tulajdonképpen az utódom is működött már, nem Henzi – aki szerencsére még a Hottingerjével sem tudta kijárni a dolgot –, hanem egy nagyvonalú, alapos ember, bizonyos civil emberséggel, ami állásának csak javára válhat. A telefonhívás a lakásomon ért. Csak azért teljesítettem a kérést, mert úgy tetszett, valami fontos dologról van szó, amit egy haldokló kívánt velem közölni, hébe-hóba előfordul ilyesmi. Napsütéses, de hideg decemberi nap volt. Minden csupasz, bánatos és búskomor. Siralmas képet nyújt ilyenkor ez a mi városunk. Haldoklót látogatni kétszeresen nehéz. Ezért aztán néhányszor meglehetősen borúsan körülsétáltam a parkban Aeschbacher hárfás szobrát, míg végre rászántam magam, és bementem az épületbe. Schrottné asszony, belgyógyászat, külön osztály. A betegszoba a parkra nézett. Tele volt virággal, rózsával, gladiólusszal. A függönyök félig lehúzva. A napsugarak ferdén vágtak be a padlóra. Az ablak mellett egy hatalmas termetű lelkész ült, durva, vörös arcú, szürke szakálla ápolatlan; az ágyban egy néniké feküdt, öreg, finoman ráncos, haja vékony szálú és hófehér, végtelenül szelíd, és nyilván dúsgazdag asszony, a körülményekből következtetve. Az ágy mellett bonyolult készülék állt, valamiféle gyógyászati gépezet, különféle csövek vezettek hozzá, amelyek a takaró alól bújtak ki. A gépezetet minduntalan egy betegápoló nővérnek kellett ellenőriznie. A nővér szabályos időközökben belépett a betegszobába, hallgatagon és figyelmesen, arra az időre a beszélgetés majdnem ilyen egyenletesen megszakadt – hogy ezt a körülményt rögtön az elején említsem. Köszöntem. Az öreg hölgy figyelmesen és rendkívül nyugodtan tekintett rám. Arca viaszos volt, valószerűtlen és mégis különösképp élénk. Noha sárgás, összeaszott kezében aranyszegélyű, fekete könyvecskét szorongatott, nyilván imakönyvet, mégis nehezen tudtam elképzelni, hogy ennek az asszonynak hamarosan meg kell halnia, oly élénk és töretlen volt, s oly szembetűnő az ereje az összes csövek ellenére, amelyek a takaró alól kígyóztak elő. A pap ülve maradt. Méltóságteljes és egyben ügyefogyott kézmozdulattal egy székre mutatott az ágy mellett: – Üljön le – szólított fel, s amint helyet foglaltam, újra megszólalt mély hangja az ablak felől; ő maga, mint valami roppant árnykép tornyosult az ablak elé. – Közölje a parancsnok úrral mondanivalóját, Schrottné asszony. Tizenegykor aztán fel kell adnom az utolsó kenetet.

Schrottné asszony mosolygott. Sajnálja, hogy kényelmetlenséget okoz nekem, jelentette ki kedvesen, hangja halk volt, de még nagyon érthető, sőt határozottan élénk. – Szó sincs kényelmetlenségről – hazudtam immár abban a meggyőződésben, hogy az anyóka valamiféle alapítványt készül tenni ínséges helyzetben levő rendőrök számára, vagy valami hasonlót. Önmagában jelentéktelen és ártalmatlan a történet, folytatta az anyóka, amelyet el akar mondani nekem, olyan ügy, amely egyszer-másszor valószínűleg minden családban előadódik; azért is feledkezett meg róla, de most, ha már úgy kell lennie, hogy közeledik az öröklét, ezt is szóvá tette általános gyónása közben, merő véletlenségből, mert előzőleg épp egyetlen keresztlányának unokája látogatta meg, virágot hozott, s vörös szoknyácskát viselt, és Beck tisztelendő úr egész izgatott lett, és úgy vélte, hogy ezt a történetet nekem kell elmondania, ő igazán nem is tudja, miért, hiszen mindez már elmúlt, de mivel a főtisztelendő úr úgy gondolja... – Beszéljen, Schrottné asszony – hallatszott a mély hang az ablak felől –, beszéljen. – És a városban megkondultak a templomok harangjai, igehirdetés végét jelezték, tompán és távolról zúgott a harangszó... Nos, meg akarja kísérelni, mondta, és bele is fogott az öreg néniké, elkezdett csacsogni. Már régóta nem mesélt történeteket, utoljára Emilnek, első házasságából született fiának, de Emil aztán meghalt, sorvadásban, már nem lehetett rajta segíteni. Most olyan idős lenne, mint én, vagy inkább, mint Beck tisztelendő úr; most tehát azt fogja képzelni, hogy én vagyok a fia, és Beck tisztelendő úr is az, mert csakhamar Emil után megszülte Márkust, aki azonban három nap múlva meghalt, koraszülés, hat hónapra jött a világra, és Hobler doktor úgy vélekedett, hogy jobb volt így szegénynek... És egy ideig ekképp folyt tovább a zavaros fecsegés. – Beszéljen, Schrottné asszony, beszéljen – figyelmeztette a pap mély hangján, miközben mozdulatlanul ült az ablak előtt, és hébe-hóba, mint valami Mózes, jobbjával végigsimította vad, szürke szakállát, és langyos hullámokban határozott fokhagymaszagot árasztott. – Hamarosan hozzá kell látnunk az utolsó kenethez! És most egyszerre büszke lett az anyóka, úgyszólván arisztokratikus, még a fejecskéjét is felszegte kissé, és a szeme szikrázott. Kijelentette, hogy ő Stänzli lány, nagyapja Stänzli ezredes volt, aki a különszövetségi2 háborúban végrehajtotta a visszavonulást Escholzmattig, nővére pedig Stüssi ezredeshez ment feleségül, aki az első világháborúban vezérkari tiszt volt Zürichben, tegező viszonyban Ulrich Wille tábornokkal, s személyesen ismerte Vilmos császárt, ahogy azt bizonyára én is tudom. – Természetesen – válaszoltam unottan –, magától értetődik. – Mit érdekel engem az öreg Wille meg Vilmos császár, gondoltam magamban, rukkolj már ki, öreganyó, az alapítványoddal. Bárcsak dohányozni lehetne, rágyújthatnék legalább egy rövid Suerdieckre, belefújhatnék némi őserdőillatot ebbe a kórházi atmoszférába és fokhagymaszagba. És a pap makacsul, fáradhatatlanul orgonálta: – Beszéljen, Schrottné asszony, beszéljen! – Tudnom kell – folytatta az öreg hölgy, és arcán valami különös, elkeseredett kifejezés jelent meg, igen, határozottan gyűlölködő kifejezés –, hogy a nővére volt az oka mindennek, az ő Stüssi ezredesével együtt. Nővére tíz évvel idősebb nála, most kilencvenkilenc éves, és nemsokára negyven éve özvegy, villája van a Zür-cherbergen, Brown-Boveri részvényei, a fél Bahnhofstrasséban benne van a keze, és aztán egyszerre zavaros áradat tört ki belőle, azaz helyesebben: trágár szitkok zuhataga patakzott a haldokló anyóka szájából, meg sem merném ismételni. Ugyanekkor kissé felemelkedett párnáiról a hófehér hajú, kicsi mamóka, életvidámán ide-oda billegtette a fejét, szinte magánkívül az örömtől és élvezettől, hogy a mérgét így kiadta. De aztán újra

megnyugodott, mert szerencsére bejött a betegápoló nővér: – Nana, Schrottné asszony, ne izgassa fel magát, maradjon szépen nyugton. – Az öregasszony engedelmeskedett, és fáradtan legyintett, mikor újra egyedül maradtunk. Mindezt a sok virágot, mondta, csak azért küldte a nővére, hogy bosszantsa, mert jól tudja, hogy ő nem szívleli a virágokat, gyűlöli a fölösleges pénzkiadást; viszont, ha esetleg arra gondolnék, hát ők sosem veszekedtek, mindig jók és kedvesek voltak egymáshoz, természetesen merő gonoszkodásból; minden Stánzli-ben megvan ez az udvariasság, ámbár soha ki nem állhatták egymást, és épp az udvariasság volt a módszerük, amellyel kölcsönösen gyötörték és vérig kínozták egymást, még szerencse, hogy így van, mert ha nem ilyen fegyelmezett a család, pokollá tették volna egymás életét. – Beszéljen, Schrottné asszony – figyelmeztette a változatosság kedvéért ismét a lelkész. – Várja az utolsó kenet. – Én pedig most már a rövid Suerdieck helyett nagy Bahianos szivaromat áhítottam. Anno 1895-ben férjhez ment a drága megboldogult Glauserhez – csörgedezett tovább a vég nélküli szóáradat –, egy doktor med. univ.-hoz, Churban. Nővérének és az ezredesének már ez sem tetszett, nem találták elég előkelőnek, érezte ezt ő, és amikor az ezredes rögtön az első világháború után meghalt „spanyolban", egyre elviselhetetlenebb lett a nővére, valóságos kultuszt csinált a militaristájából. – Beszéljen, Schrottné asszony, beszéljen – a lelkész nem tágított, de semmiképpen nem volt türelmetlen, legfeljebb valami halk szomorúság érződött a hangján ennyi kuszáltság láttán, miközben én elmerengtem, s olykor, mint az álomból, felijedtem – ...gondoljon az utolsó kenetre, beszéljen, beszéljen! – Hiába minden, az anyóka tovább fecsegett halálos ágyán, fáradhatatlanul, bőbeszédűen, el-elfúló hangja és a takaró alól kikandikáló csövek ellenére hetet-havat összehordott. Amennyire ebben a ködös állapotban még gondolkozni tudtam, valami semmitmondó történetre voltam elkészülve, hőse nyilván egy szolgálatkész rendőr, aztán jön a néhány ezer frankos alapítvány bejelentése, csak azért, hogy kilencvenkilenc éves nővérét bosszantsa. Már készenlétben tartottam forró köszönetemet, és határozottan elfojtottam irreális dohányzási kívánalmaimat; hogy mégis végképp el ne keseredjem, a szokott aperitifemre vágyódtam, és a hagyományos vasárnapi ebédre, amelyet feleségemmel és lányommal szoktam elfogyasztani a Kronenhalléban. A vénasszony ezalatt tovább fecsegett, elmondta, hogy férje, a megboldogult Glauser után nőül ment a most már ugyancsak megboldogult Schrotthoz, aki náluk amolyan sofőr– és kertészféle volt, általában minden munkát végzett, ami egy tágas, régi házban leginkább férfikézre vár, mint például fűteni, ablaktáblákat javítani, és így tovább, és bár nővére nem fűzött hozzá megjegyzést, sőt, még az esküvőjére is eljött Churba, de bosszantotta ez a házasság, ezt határozottan tudja, még ha – csak hogy ezzel is bosszantsa – nem is éreztette ezt vele. Így lett belőle Schrottné asszony. Felsóhajtott. Kinn valahol a folyosón énekeltek a betegápoló nővérek. Adventi éneket. – Nos – folytatta az anyóka, miután néhány ütemet végighallgatott az énekből –, igazi harmonikus házasság volt a drága megboldogulttal, pedig neki elképzelhetetlenül nehezebb volt. Megboldogult Albertkém huszonhárom éves volt, amikor megházasodtunk... pontosan 1900-ban született... én pedig már ötvenöt éves. De biztos, hogy neki ez volt a legjobb, hiszen árva volt; azt nem is akarom megmondani, hogy mi volt az anyja, az apját pedig senki sem ismerte, még a nevét sem. Első férjem fogadta meg annak idején, akkor tizenhat éves volt, az iskolában többet bukdácsolt a kelleténél, az írás és olvasás mindig nehezére esett. A házasság volt természetesen a legtisztább

megoldás, hiszen egy özvegyet olyan könnyen hírbe hoznak, ha köztem és a megboldogult Albertka között soha nem is volt semmi, még a házasságunk alatt sem, ami már a korkülönbség miatt is érthető; ám vagyon dolgában szűkösen álltam, takarékoskodnom kellett, hogy zürichi és churi házaim jövedelméből fenn tudjam tartani magamat; de mire ment volna megboldogult Albertkém odakint az élet kemény küzdelmeiben az ő korlátolt szellemi képességeivel. Elpusztult volna, és az embernek elvégre keresztényi kötelességei is vannak, így hát becsületben éltünk együtt, ő a házban és a kertben szorgoskodott, derék ember volt, el kell dicsekednem vele, hatalmas és erős, mindig előkelően és ünnepélyesen öltözött, nem kellett miatta szégyenkeznem, még ha keveset beszélt is, körülbelül csak annyit, hogy „igenis, mami, természetesen, mami", ám szófogadó volt, az ivásban mértékletes, csak enni szeretett, különösképp metélt tésztát, általában minden tésztafélét és csokoládét. Ez volt a szenvedélye. De különben derék ember volt, és az is maradt egész életében, sokkal rendesebb és szófogadóbb, mint az a sofőr, akihez négy évvel később a nővérem ment nőül, ezredese ellenére, s az is csak harmincéves volt. – Beszéljen, Schrottné asszony – zúgott a pap hangja közönyös kérlelhetetlenséggel az ablak felől, most, amikor az anyóka egy időre elhallgatott, nyilván mert kissé kimerült, miközben én hűséges kitartással még egyre a szegény rendőrök javára szolgáló alapítványra várakoztam. Schrottné bólintott: – És látja, parancsnok úr – mesélte –, a negyvenes években mégis fokozatosan romlani kezdett megboldogult Albertkém állapota, valójában nem is tudom, mi baja volt tulajdonképpen. De valami hiba támadt a fejében; egyre inkább eltompult, egyre csendesebb lett, maga elé meredt, és gyakran napokig nem beszélt, csak a munkáját végezte el annak rendje-módja szerint, úgyhogy kimondottan sose kellett megszidnom, azonban órákig összevissza karikázott kerékpárján, lehet, hogy a háború zavarta meg, vagy az, hogy nem vették be katonának; mit tudja a magamfajta, mi megy végbe egy férfi bensejében! S a tetejébe egyre falánkabb lett; szerencsére tyúkokat és nyulakat tenyésztettünk. És akkor megesett megboldogult Albertkémmel az, amit el kell mondanom önnek, először a háború végén. Elhallgatott, mert a nővér és orvos újra beléptek a betegszobába, részint a gépezet, részint az anyóka mögött foglalatoskodtak. Az orvos német volt, szőke, mintha képeskönyvből vágták volna ki, derűs, erőteljes, megszokott vasárnapi ügyeletes-orvosi körútját végezte: „Hogy vagyunk, Schrottné asszony, csak bátran, hiszen a vizsgálatok kitűnő eredményeket mutatnak, bámulatos, bámulatos, csak el ne hagyja magát"; aztán kiment, a nővér követte, és megszólalt a pap: – Beszéljen, Schrottné asszony, beszéljen, tizenegykor utolsó kenet! Ez az eshetőség azonban láthatóan a legcsekélyebb mértékben sem nyugtalanította a nénikét. – Megboldogult Albertkémnek – kezdte el újból az öregasszony – minden héten tojást kellett Zürichbe szállítania militarista nővéremnek. A kosárkát hátul rákötözte a kerékpárra, és estefelé visszaérkezett, mert korán nekivágott, már hat vagy öt óra tájt, mindig ünnepélyesen, feketébe öltözve, keménykalap a fején. Mindenki barátságosan üdvözölte, miközben végigkarikázott Churon, a városból kifelé kedvenc nótáját fütyörészve: Svájci fiú vagyok én — boldog hazám szép földjén. Rekkenő nap volt, a nyár derekán jártunk, két nappal a szövetségi ünnep után, már éjfél is elmúlt, mire hazaért. Hallottam, hogy hosszú ideig tett-vett és mosakodott a fürdőszobában, bementem hozzá, s azt láttam, hogy megboldogult Albertkémen minden csupa vér, még a ruhája is. –

Jóságos istenem, Albertke – kérdeztem –, mi történt veled? – Ő csak bámult, majd azt mondta: – „Baleset, mami, majd csak minden rendbe jön, menj aludni, mami", s így hát elmentem aludni, egy kicsit csodálkoztam, mert sebet nem láttam rajta. De reggel, amikor az asztal mellett ültünk, és ő a tojását ette, mindig négyet egyszerre, hozzá lekvárral megkent kenyérszeleteket, azt olvasom az újságban, hogy Sankt-Gallenban meggyilkoltak egy kislányt, valószínűleg borotvával, és ekkor eszembe jutott, hiszen ő az elmúlt éjszaka a borotváját is tisztogatta a fürdőszobában, noha minden reggel szokott borotválkozni, és akkor hirtelen minden megvilágosodott bennem, és egész szigorú lettem megboldogult Albertkémhez, s azt mondtam: – „Ugye, Albertke, te gyilkoltad meg azt a kislányt Sankt-Gallenban?" – Erre abbahagyta a tojásevést, a lekváros kenyeret meg a sós uborkát, s így szólt: – Igen, mami, így kellett lennie, égi hang volt – s aztán tovább evett. Egész megzavarodtam, hogy ennyire beteg; a kislányt is sajnáltam, gondoltam rá, hogy felhívom Sichler doktort, nem az öreget, hanem a fiát, aki szintén nagyon alapos ember, és együttérző, de akkor eszembe jutott a nővérem, hiszen az kiugrott volna a bőréből örömében, élete legszebb napja lett volna, így hát egész szigorú és határozott lettem megboldogult Albertkével, és nyomatékosan kijelentettem, hogy ennek soha többé nem szabad megismétlődnie, és ő azt mondta: – Igen, mami. – Hát hogy is történt? – kérdeztem tőle. – Mami – szólt ő –, mindig egy piros szoknyás és szőke copfos lánnyal találkoztam, ha Watwillen keresztül Zürichbe mentem, ez nagy kerülő, de mióta a kislányt egy erdőcske szélén megismertem, mindig meg kellett tennem ezt a kerülőt, az égi hang, mami, és ez a hang megparancsolta nekem, hogy adjak neki a csokoládémból, aztán meg kellett ölnöm a kislányt, mindezt az égi hang kívánta, mami, és utána a közeli erdőbe mentem, és lefeküdtem egy bokor alá, ott maradtam, amíg csak éjszaka nem lett, és aztán visszajöttem hozzád, mami. – Albertke – mondtam én –, ezentúl nem karikázol el a nővéremhez, postán fogjuk a tojást elküldeni. – Igenis, mami – mondta ő, megkent magának lekvárral még egy darab kenyeret, és kiment az udvarra. Mégiscsak el kell mennem Beck tisztelendőhöz, gondoltam, hogy nagyon szigorúan beszéljen megboldogult Albertkével, de amint kinézek az ablakon, és látom, hogy odakint a napfényben megboldogult Albertke milyen hűségesen végzi a kötelességét, és egészen csendesen, bár kissé szomorúan, a nyúlketrecet javítgatja, s az egész udvar milyen ragyogóan tiszta, mondom magamban, ami történt, megtörtént, Albertke derék ember, alapjában véve jószívű, és ez nem fog többé előfordulni. Ismét belépett a betegápoló nővér a szobába, megvizsgálta a szerkezetet, megigazította a csöveket, és az anyóka a párnák között újra kimerültnek látszott. Alig mertem lélegzeni, a verejték végigfolyt az arcomon, anélkül, hogy törődtem volna vele; majd egyszerre fázni kezdtem, és kétszeresen nevetségesnek éreztem magamat, ha arra gondoltam, hogy az öregasszonytól alapítványt vártam, s mindehhez még a temérdek virág, ez a sok fehér és piros rózsa, a lángoló gladióluszok, az őszirózsák, cíniák, szegfűk... tudja isten, honnan szerezték. .. egy váza tele orchideával, értelmetlenül, hivalkodóan, a pap a függöny mögött, a mozdulatlan, testes pap, a fokhagymaszag; hirtelen tombolni tudtam volna, letartóztatni az asszonyt, de mindennek, közvetlenül az utolsó kenet előtt, már semmi értelme nem lett volna, ott ültem hát vasárnapi díszben, ünnepélyesen és haszontalanul. – Folytassa, Schrottné asszony – intette türelmesen a pap –, mondja csak tovább. És ő tovább mesélt: – Utána aztán javult boldogult Albertke állapota – folytatta nyugodt, lágy hangján, s most igazán olyan volt, mintha két gyermeknek mondana mesét, amelyben a Rossz és a Képtelen is megtörténhet, éppen olyan csodálatos módon, akár a Jó –, mert nem

karikázott többé Zürichbe; amint azonban befejeződött a második világháború, újra használatba vettük autónkat, amelyet anno harmincnyolcban vettem, mivel megboldogult Glauser kocsija már csakugyan divatját múlta, és így aztán boldogult Albertke ismét a Buick autónkon vitt engem mindenfelé. Egyszer még Asconába is elkocsiztunk, a Tamaróba, s mivel az autóvezetés nagy örömet szerzett neki, eszembe jutott, hogy eljárhatna újra Zürichbe, hiszen a Buickkal nem olyan veszélyes, azt figyelmesen kell vezetnie, közben semmiféle égi hangot nem hallhatna; s így aztán el-elutazott a nővéremhez, szállította a tojást, szokása szerint hűségesen és rendesen, sőt, néha egy-egy nyulat is vitt ajándékba. Egyszer azonban, sajnos, ismét éjfél után érkezett haza; azonnal a garázsba mentem, rögtön gyanút fogtam, mert az utóbbi időben a bonbonniére-böl újra hiányoztak a Trüffelek, s csakugyan ott találtam megboldogult Albertkémet, amint a kocsi belsejét mosta, és csupa vér volt minden. – Újra megöltél egy kislányt? – kérdeztem, és egészen elkomolyodtam. – Mami – mondta ő –, nyugodj meg, nem SanktGallen kantonban, hanem Schwyz kantonban, így akarta az égi hang, a kislánynak ismét piros szoknyácskája volt és sárga copfja. – Nem nyugodtam meg, még szigorúbb lettem hozzá, mint először; szinte megharagudtam rá. A Buickot egy hétig nem volt szabad használnia, és elhatározott szándékom volt, hogy felkeresem Beck főtisztelendő urat, de a nővérem ujjongott volna, ez tehát nem ment, és így még szigorúbban őriztem megboldogult Albertkét, két évig aztán csakugyan jól is ment minden, amíg aztán egyszer csak újra elkövette, mivel az égi hang így kívánta tőle. Boldogult Albertkém teljesen meg volt törve, sírt is, én azonban rögtön észrevettem a dolgot, a bonbontartóból hiányzó Trüffelek elárulták. Zürich kantonbeli kislány volt, ugyancsak piros szoknyácskában és sárga copfokkal, az ember el sem hinné, mennyire nem vigyáznak az anyák amikor gyermekeiket öltöztetik. – Gritli Moser volt a lány neve? – kérdeztem. – Gritlinek hívták, s az előzőeket Szonjának és Evelinnek – válaszolta az öreg hölgy. – Megjegyeztem magamnak a neveket mind; boldogult Albertkének azonban egyre rosszabbodott az állapota, kezdett felületes lenni, mindent tízszer kellett neki elmondanom, egész nap szidnom kellett, mint valami kölyköt, és ezerkilencszáznegyvenkilencben vagy ötvenben, pontosan már nem emlékszem rá, néhány hónappal Gritli után, újra nyugtalan lett és zavarodott; még a tyúkokat is elhanyagolta, és milyen vadul kotkodácsoltak a tyúkok, mert még enni sem adott nekik, rendesen, s egyre újra elkocsikázott a Buick kocsinkkal, egész délutánokra, csak annyit mondott, hogy kószálni megy, s egyszer csak megint észrevettem, hogy néhány Trüffel hiányzik a bonbonniére-böl. Ekkor meglestem, amint megboldogult Albertke a szobába osont, s a borotvát zsebre vágta, mint valami töltőtollal, odamentem hozzá, és így szóltam: – Albertke, te már megint találtál egy kislányt. – Az égi hang, mami – válaszolta –, kérlek, engedj még ez egyszer, az égi parancs: parancs... és piros a szoknyácskája is, és sárgák a copfjai. – Albertke – mondtam én szigorúan –, nem engedhetem. Hol van a kislány? – Nem messze innét, egy benzinkútnál — mondta boldogult Albertke –, kérlek, kérlek, mami, hagyd, hogy engedelmeskedjem. – Ekkor erélyes lettem. – Szó sincs róla, Albertke – jelentettem ki –, megígérted nekem, menj, és takarítsd ki a tyúkólat, de rögtön, s adj a tyúkoknak rendesen enni. – Ekkor boldogult Albertke dühös lett, először az esküvőnk óta, pedig milyen harmonikus volt egyébként a házasságunk, s elkezdett ordítani: – Én csak a háziszolgád vagyok! – ennyire beteg volt, és kirohant a Trüffelcsokoládékkal és a borotvával a Buickhoz, és rá egy negyedórára kaptam a telefont, hogy összeütközött egy teherautóval, és meghalt. Majd jött Beck fötisztelendő és Bühler rendőr őrmester, ez különösképp finom érzésű ember volt, végrendeletemben

hagyományoztam is ötezer frankot a churi rendőrségnek, ötezret pedig a zürichinek, hisz házaim vannak itt, a Freiestrassén, s természetesen a nővérem is megérkezett a sofőrjével, hogy bosszantson, és az egész temetést elrontotta nekem. Rámeredtem az öregasszonyra. Szerencsére megérkezett hát az alapítvány is, amelyre vártam. Olyan volt, mint valami nyelvöltés. Végre bejött a professzor egy orvossal és két ápolónővel; minket kiküldtek, elbúcsúztam hát Schrottné asszonytól. – Minden jót! – mondtam zavartan és meggondolatlanul, mert csak egy kívánságom volt, hogy amilyen gyorsan csak lehet, kikerüljek innét; mire ő vihogni kezdett, és a professzor furcsán végigmért; a jelenet kínos volt; örültem, hogy a vénasszonyt, a papot, a professzort, az egész gyülekezetet végre otthagyhattam, és kiértem a folyosóra. Mindenütt látogatók bukkantak fel, csomagokkal és virágokkal, és a levegőben kórházszag úszott. Menekültem. A kijárat közel volt, már a parkban éreztem magam. Ekkor azonban egy hatalmas, ünnepélyesen sötétbe öltözött, kerek arcú, gyerekképű, keménykalapos férfi egy összeaszott, reszketeg anyókát gördített tolószéken maga előtt, végig a folyosón. A vénséges vén asszonyon nercbunda volt, mindkét karja tele virággal, óriási csokrokkal. Lehet, hogy ő volt a kilencvenkilenc éves nővér a sofőrjével, mit tudom én, megdöbbenve néztem utánuk, amíg csak el nem tűntek a különosztályon, aztán rohamléptekkel keresztülvágtam a parkon, betegek, tolókocsik, lábadozók, látogatók mellett rohantam el, s csak a Kronenhalléban nyugodtam meg kissé. A májgombócleves mellett. A Kronenhalléból rögtön Churba utaztam. Sajnos, magammal kellett vinnem feleségemet és lányomat is, vasárnap volt, nekik ígértem a délutánomat, és nem akartam magyarázkodni. Egy szót sem szóltam, rendőrileg tiltott sebességgel hajtottam, talán még menthető lesz valami. De családomnak a kocsiban nem sokáig kellett várakoznia a benzinkút előtt. Vad forgalom volt a söntésben, Annemarie épp akkor tért vissza Hindelbankból, a helyiségben meglehetősen rossz külsejű fickók nyüzsögtek; Matthäi szerelőruhájában a hideg ellenére kint ült a padján, cigarettacsikk a szájában, bűzlött az abszinttól. Odaültem mellé, és röviden mindent elmondtam neki. De már semmit sem lehetett tenni. Úgy tetszett, nem is figyel rám, egy pillanatig határozatlan voltam, de aztán visszamentem Opel Kapitänemhez, és elhajtottam Chur felé; családom már türelmetlen volt és éhes. – Nem Matthäi volt az? – kérdezte feleségem, aki szokása szerint sosem volt tisztában a helyzettel. – De ő. – Pedig azt hittem, Jordániában van – mondta. – Nem utazott el, drágám. Churban nehézségeink voltak a parkolással. A cukrászda zsúfolt volt, csupa zürichi, aki itt tömte meg a gyomrát, az emberek izzadtak, gyerekek lármáztak körülöttünk, de aztán mégiscsak találtunk helyet, teát és süteményt rendeltünk. Feleségem azonban még egyszer visszahívta a kiszolgálókisasszonyt. – Kisasszony, hozzon húsz deka Trüffelt is. Aztán kissé csodálkozott, hogy nem akartam enni belőle. Semmi áron. És most, uram, csináljon ezzel a történettel, amit akar. Emma, a számlát!

Fáy Árpád fordítása

A BALESET
ELSŐ RÉSZ Van-e még megírható történet? Ha valaki nem akar önmagáról mesélni, ha nem akarja romantikusan, líraian saját énjét mindenkire rátukmálni, nem érzi szükségét, hogy reményeiről és vereségeiről mindenképp szavahihetőén számoljon be, és elmondja, hogyan hál asszonyokkal – mintha a szavahihetőség mindezt általános síkra emelné, s legjobb esetben is nem csupán az orvostudomány és lélektan területére utalná –, ha valaki nem akarja ezt, hanem inkább diszkréten visszavonul, s a személyes jellegűt tapintatosan magának tartja meg, s a témát úgy munkálja és fejleszti, mint szobrász az anyagát, s miképp a klasszikusok, nem esik azonnal kétségbe, még akkor sem, ha a mindenfelé fellelhető nyilvánvaló ostobaság aligha tagadható le, akkor az írás nehezebb, magányosabb és céltalanabb is lesz – az irodalomtörténet jó osztályzata mellékes, hisz ki nem kapott már jó osztályzatot, s hány kontármunkát tüntettek ki –, a napi követelmények pedig fontosabbak. De a dilemma és a mostoha piaci helyzet így is megmarad. Az élet csupa szórakozást kínál, az est mozit, a napilap lénia alatt verset, mi több, szociális belátással egy frankért lelket, vallomást, valamint szavahihetőséget, erkölcsöt, hasznos aranyköpéseket, valamit mindig meg kell cáfolni vagy erősíteni, hol a kereszténységet, hol a divatos kétségbeesést, mindenben mindenütt irodalom: de ha a szerző vonakodik effélét írni, s egyre inkább, egyre konokabbul húzódozik, mert tisztában van vele, hogy írásának önmaga az alapja, az a viszony, melyet tudata és tudattalan gondolatai esetenként rendeznek, hite és kétségei, s ehhez az olvasótábornak legcsekélyebb köze sincs, érje be azzal, amit a művész ír, ábrázol, alkot, ő ízlésesen megmutatja a felszínt, és csak a felszínt, ezen, és csak ezen dolgozik, egyébként jobb, ha befogja a száját, nem magyaráz és nem locsog... Ha az író erre a belátásra jut, hebegnihabogni kezd, tanácstalanná válik, s mindez aligha kerülhető el. S ekkor fölsejlik benne: nincs többé téma, őszintén fontolóra veszi, ne vonuljon-e vissza, talán mindössze egy-két mondat lehetséges még, egyébként – szakadatlanul termékeny anyaméhvel való versengésben – minden átsiklik a biológiába, a felrobbanó emberiségbe, az egyre hatalmasabb milliárdokba, vagy a fizikába és az asztronómiába, mert a rend kedvéért számot kell adni magunknak az alattunk imbolygó állványzatról. A többi Illustrierte–, Life–, Match–, Quick– és Sie und Er-anyag, az elnök felfújható sátrában, Bulganyin bátyuska kertjében, a hercegnő és kedvese, az incifinci repülőkapitány, a szabvány arcú filmcsillagok és dollármilliomosok, akik már kimentek a divatból, s alig esik szó róluk. Emellett mindenkinek megvan a maga, az én esetemben nyugat-európai, jobban mondva svájci hétköznapi élete, tekintettel az időjárásra és konjunktúrára, gondok és panaszok, csupa személyes élményből fakadó megrendülés, melynek semmi köze a nagyvilág zűrzavarához, a dolgok és képtelenségek kimeneteléhez, a legömbölyödő szükségszerűséghez. A végzet elhagyta a játéktérül neki szánt színpadot, hogy a kulisszák mögül leselkedjék ki, a hagyományos dramaturgia érvényét vesztette, az előtérben minden baleset, betegség és krízis lett. Már maga a háború is az elektronagy

jövedelmezőségétől függ – ám a háború sose hozhat hasznot –, attól, hogy jól működneke a számológépek, ha valaki nem csal, nem végez tiltott beavatkozást a mesterséges agyakba, minden számítás szerint vereség vár ránk, de ez is kevésbé fájdalmas, mint az, hogy egy csavar esetleg meglazul, egy tekercs elromlik, egy billentyű meghibásodik, s itt a rövidzárlat, a téves kapcsolás, a világ vége. így hát nincs többé Isten, aki fenyegethetne, nincs igazságszolgáltatás, nincs sors, mint az Ötödik Szimfóniában, csak közlekedési baleset, műszaki hiba előidézte gátszakadás, laboránsnők szórakozottsága folytán levegőbe repülő atombombagyár, tévesen beállított keltetőgép. E defekttel teli világban, ahova utunk vezet, a poros járdaszegély mellett sorakozó Bally-cipő, Studebaker, Icecréme-reklámok és pórul járt áldozatok sírkövei mellett, akad talán még egy-két olyan elmondható történet is, melyben az átlagember arcából az emberiség tekint reánk, a baj minden szándékosság nélkül általánossá válik, s az ítélet, az igazságszolgáltatás s talán a bocsánat is felvillan, hála egy részeg ember véletlenül odapottyant, sokat felfogó, sokat visszatükröző monoklijának. MÁSODIK RÉSZ Ezúttal is baleset történt, habár ártatlan: Alfredo Traps – hogy minden teketória nélkül nevén nevezzük –, szakmája szerint textiles, negyvenöt éves, kissé pocakosodó, kellemes küllemű, meglehetősen jó modorú férfiú, akinek idomítottnak tetsző jólneveltségén mintha valamilyen primitív házalótempó szűrődött volna át, e kortársunk épp a műúton hajtott Studebakerével, s már-már azt remélte, hogy rövidesen hazaér egy nagyobbacska városba, midőn kocsija felmondta a szolgálatot. Egyszerűen nem ment tovább. A pirosra fényezett jószág tehetetlenül vesztegelt egy út menti domb tövében; északon bárányfelhők gyülekeztek, nyugaton még szinte délutáni pompájában ragyogott a magasan álló nap. Traps elszívott egy cigarettát, majd megtette a szükséges intézkedéseket. A motorszerelő, miután nagy sokára elvontatta a Studebakert, kijelentette, hogy másnap reggelig nem tud a bajon segíteni, elromlott a benzinadagoló. Hogy ez mennyiben volt igaz, felesleges, sőt nem is tanácsos firtatni, hisz az ember éppúgy ki van szolgáltatva a motorszerelőknek, mint hajdan a rablólovagoknak, vagy még régebben a helyi isteneknek és démonoknak. Traps túlságosan kényelmes ember volt, hogy a legközelebbi vasútállomásig félórát kutyagoljon, és a hazavezető rövid, de viszontagságos utazásnak nekivágjon, csupán azért, hogy feleségét és négy fiát mielőbb viszontlássa, így hát elhatározta, hogy itt éjszakázik. Este hat óra volt, meleg, július közepe, a barátságos falu, ahol a garázs meghúzódott, erdőborított dombon, szétszórtan terült el; emitt kis dombocska templommal, paplakkal, egy hatalmas vasgyűrűs, alátámasztott tölgyfa, minden megbízható, tiszta, még a parasztházak előtt levő trágyadombok is csinosak, rendezettek. Valahol a közelben egy kisebb gyár, néhány kocsma és vendégfogadó, az egyiknek Traps hallotta már jó hírét, de most nem volt üres szobája, valami baromfitenyésztő-konferencia foglalta le az ágyakat; a textilutazót egy villába irányították, ahol olykor-olykor szállást adnak. Traps habozott. Még elérhette volna a vonatot, és hazautazhatott volna, de csábította a kaland lehetősége, gyakran akad faluhelyen egy-egy olyan lány, akiről a textilutazók dicsérettel emlékeznek meg – legújabban például Grossbistringenben. így hát újult erővel nekivágott a villához vezető útnak. Harangszó szállt feléje a toronyból, tehenek csámpáztak vele szemben, bőgték el magukat. Az egyemeletes, vakítóan fehér falú, zöld redőnyös nyári lak egy nagyobbacska kert közepén állt, itt-ott bokrok, bükk- és fenyőfák takarták el, a kert utcára néző oldalán

virágok, leginkább rózsák illatoztak, s közöttük egy éltes, aprócska ember, nyilván a ház ura, dereka köré kötött bőrköténnyel, épp kertészkedett. Traps bemutatkozott, és szállást kért. – Mi a foglalkozása? – kérdezte az öreg, miközben szivarozva a sövényhez lépett. Alacsony volt, csaknem eltűnt a kertajtó mögött. – A textilbrancsban dolgozom. Az öreg figyelmesen, távollátón hunyorogva szemügyre vette Trapsot, kis, keret nélküli szemüvege mögül. – Természetesen itt alhat, uram. Traps az ár felől érdeklődött. Semmit se szokott elfogadni, magyarázta az öreg, egyedül él, fia az Egyesült Államokban van, őt egy házvezetőnő, Mademoiselle Simone látja el, még örül is, ha hébe-hóba vendégül láthat valakit egy éjszakára. Az utazó hálálkodott. Meg volt hatva a vendégszeretettől, és megjegyezte, hogy vidéken még elevenek a hagyományok meg a régi jó szokások. A kertajtó kinyílt. Traps körültekintett. Kavicsos utak, pázsit, árnyas zugok, napfényes tisztások. Néhány urat vár estére, mondta az öreg, s a virágágyáshoz érve gondosan megnyesett egy rózsatövet. Barátai nem messze, részben a faluban, részben a domboldalon laknak, nyugdíjasok, akárcsak ő, mindnyájukat a kellemes éghajlat vonzotta ide, itt nem érezni a déli szelet, valamennyien magányosak, özvegyek, kíváncsiak minden friss újságra, épp ezért boldog lesz, ha Traps urat meghívhatja vacsorára s a vacsorát követő murira. Az utazó meghökkent. Voltaképpen az ismert falusi fogadóban akart enni, de nem merte a meghívást visszautasítani. Lekötelezve érezte magát. Elfogadta az ingyenes szállást. Nem akarta azt a látszatot kelteni, hogy udvariatlan városlakó, így aztán úgy tett, mintha örülne az invitációnak. A házigazda felvezette az emeletre. Barátságos szoba. Folyóvíz, széles ágy, kényelmes szék, a falon Hodler-kép, a könyvespolcon bőrkötéses fóliánsok. Az utazó kinyitotta neszesszerét, megmosdott, megborotválkozott, kölnivízfelhőbe burkolózott, az ablakhoz lépett, és cigarettára gyújtott. A domboldalon lefelé guruló óriási napkorong fénybe borította a bükkfákat. Traps sietve számba vette, hogy aznap milyen üzleteket kötött: a Rotacher Rt. rendelése nem rossz, Wildholzcal nehéz zöld ágra vergődni, öt százalékot kért; megállj, koma, neked még a nyakadra lépek. Aztán különböző gondolatok dongták körül. Hétköznapi, rendszertelen emlékek, egyszer meg akarta csalni a feleségét a Touring Hotelben, vásároljon-e legkisebb fiának (kedvencének) villanyvasutat, az udvariasság, sőt a kötelesség azt írná elő, hogy telefonáljon feleségének, és tájékoztassa váratlan távolmaradásáról. Végül azonban elvetette a gondolatot. Mint annyiszor. Felesége hozzászokott már kimaradozásaihoz, de meg nem is hinne neki. Ásított, és egy újabb cigarettát engedélyezett magának. Látta, hogy három öregúr jön a kavicsos úton, kettő karon fogva, mögöttük egy kövér, kopasz aggastyán. Kölcsönös üdvözlés, kézfogás, ölelkezés, majd beszélgetés a rózsákról. Traps visszahúzódott az ablakból, a könyvespolchoz lépett. A címekből ítélve unalmas este várt rá. Hotzendorff: A gyilkosság bűnténye és a halálbüntetés, Sacigny: A mai római jog rendszere, Ernst David Hölle: A kihallgatás gyakorlata. Az utazó már mindent értett. Vendéglátó gazdája jogász, talán ügyvéd. Felkészült rá, hogy terjengős fejtegetéseket kell majd hallgatnia; mit tud egy ilyen diplomás a valódi életről, semmit, a törvény az élet nyomában kullog. Attól is tartott, hogy művészetről meg efféléről lesz szó, és ő könnyen felsülhet, no persze, ha nem kellene hajszolnia magát az üzletek miatt, jártas volna a magasabb tudományokban is. Kedvetlenül ment hát le a nyitott, még mindig napos

verandára, ahol az öregurak – mialatt a házvezetőnő, egy tenyeres-talpas asszonyság, asztalt terített a szomszédos ebédlőben – helyet foglaltak. Amikor aztán megpillantotta a rá várakozó társaságot, el-ámult. Örült, hogy házigazdája szinte piperkőc módra öltözötten, túlságosan bő császárkabátban, gondosan lekefélt, gyér hajjal elsőként jön elébe. Az öregúr rövid beszédben üdvözölte, így a textiles elrejthette meglepetését, azt dünnyögte, részéről, csakis részéről a szerencse, meghajolt hűvösen, mértéktartóan, megjátszotta a nagyvilági textilszakembert, s közben sajnálkozva gondolta: voltaképp azért maradt a faluban, hogy egy lányt csípjen föl. Ennek most befellegzett. Szemügyre vette a másik három aggastyánt; egyik sem maradt el különc házigazdája mögött. A vénemberek, mint hatalmas varjak raja, lepték el a fonott bútorokkal berendezett, lenge nyári függönyös helyiséget, s bár – amint Traps rögtön megállapíthatta – császárkabátjuk a legfinomabb kelméből készült, maszatosak és elhanyagoltak voltak, eltekintve a kopasztól (Piletnek hívják, hetvenhét éves – közölte bemutatkozásakor a házigazda), aki mereven, méltóságteljesen ült egy rendkívül kényelmetlen, támla nélküli széken, noha több komótosabb szék is volt körös-körül –, pedánsán kicsípve, gomblyukában fehér szegfűvel, feketére festett bajszát szakadatlan simogatva, alkalmasint nyugdíjas, talán szerencsésen megtollasodott sekrestyés, kéményseprő vagy mozdonyvezető. Annál lomposabb volt a másik kettő. Az egyik (Kummer úr, nyolcvankét éves), Piletnél is kövérebb, szinte megmázsálhatatlan úriember, olyan volt, mintha zsírpárnákból rakták volna össze, egy hintaszékben ült, vérvörös arccal, hatalmas borissza orral, arany orrcsíptetővel, joviális, kidülledt szemmel, sötét ruhája alá bizonyára tévedésből fölvett hálóinggel, újsággal és papirossal kitömött zsebbel, míg a másik (Zorn úr, nyolcvanhat éves), magas és szikár férfiú, bal szemén monoklit hordott, forradásos arcú, kampós orrú, ősz, oroszlánsörényű és beesett szájú volt, egyszóval régi időkből itt felejtett jelenség, rosszul begombolt mellénnyel és felemás zoknival. – Campari? – kérdezte a házigazda. – Ó, köszönöm – felelte Traps és leült egy székre, mialatt a magas, szikár aggastyán monokliján keresztül kíváncsian szemügyre vette. – Ugye, Traps úr, részt vesz a játékunkban? – Természetesen. Szeretek játszani. Az öregurak nevetgéltek, bólogattak. – Talán különösnek fogja találni – mondta óvatosan, csaknem habozva, a házigazda. – Abból áll, hogy esténként eljátsszuk régi foglalkozásunkat. Az aggastyánok ismét udvariasan, sejtelmesen nevetgéltek. Traps csodálkozott. Hogy értse ezt? – Nos – adta meg a pontosabb felvilágosítást a házigazda –, én valaha bíró voltam, Zorn úr ügyész, Kummer úr pedig ügyvéd, és így bíróságot játszunk. – Ja úgy – gyúlt világosság Trapsban, és elég jónak találta az ötletet. Talán mégsem veszett kárba az estéje. A házigazda ünnepélyesen az utazóra nézett. Általában, magyarázta ellágyult hangon, híres történelmi pereket vizsgálnak felül, Szókratész, Jézus, Jeanne d'Arc, Dreyfus s újabban a Reichstag-gyújtogatás perét, egy ízben Nagy Frigyest, például, beszámíthatatlannak nyilvánították. Traps álmélkodott. – Minden este játszanak? A bíró bólintott. Természetesen, leginkább úgy érdekes, magyarázta tovább, ha élő személyekkel játszanak, így gyakran különösen érdekes helyzetek adódnak elő, például tegnapelőtt egy képviselőt, aki a faluban választási beszédet tartott, és lekéste a vonatot,

tizenegy évi fegyházra ítéltek zsarolásért és vesztegetésért. – Szigorú ítélet – állapította meg vidáman Traps. – Becsületbe vágó ügy – ragyogtak föl az aggastyánok. És milyen szerepet tölthet be ő? A bíró, az ügyész meg a védő szerepe ki van már osztva, de ezekhez amúgy is bizonyos anyag- és játékszabály-ismeret szükséges, mondta a házigazda, csak a vádlott szerepe betöltetlen, de szeretné még egyszer hangsúlyozni, Traps urat senki sem kényszeríti. Az öregurak terve felderítette a textilest. Az est meg volt mentve. Semmi tudákosság, semmi unalom, minden vidámnak ígérkezik. Az utazó egyszerű ember volt, nem lángész, nem is túlságosan fogékony a magasabb rendű dolgok iránt, kereskedő, aki, ha úgy hozza a sor, agyafúrt, aki csak vagy-vagyot ismer. Szerette a vaskos tréfákat. Szívesen részt vesz a játékban, mondta, megtiszteltetés számára, hogy a vádlott üres helyét betöltheti. Bravó, rikácsolta az ügyész, és tapsolt, bravó, ez férfihoz illő beszéd, ezt nevezem bátorságnak. Az utazó kíváncsian megtudakolta, milyen bűncselekményt osztanak ki rá. – Ez lényegtelen – felelte az ügyész, miközben monokliját törölgette –, bűncselekmény mindig akad. Mindnyájan nevettek. Kummer úr felállt. – Jöjjön, Traps úr – mondta szinte atyaian –, igyunk előbb abból a portóiból, régi bor, meg kell kóstolnia. Bevezette Trapsot az ebédlőbe. A nagy, kerek asztal ünnepien meg volt terítve. Magas támlájú antik székek, a falon sötét tónusú képek, minden régimódi és tartós, a verandáról beszüremlett az aggastyánok társalgása, a nyitott ablakon keresztül beragyogott a lenyugvó nap, betódult a madarak csicsergése, kis asztalkákon borospalackok álltak, a kandallón újabb üvegek, a bordeaux-i kis kosarakban várt elfogyasztásra. Az ügyvéd gondosan, kissé reszketeg kézzel színültig töltött két poharat, egy régi butéliából, portói borral, s olyan óvatosan koccintott a textilügynök egészségére, hogy a drága nedű alig rezzent meg. Traps ivott egy kortyot. – Remek – dicsérte a bort. – Én vagyok a védője, Traps úr – mondta Kummer úr. – Igyunk hát a kettőnk barátságára. – A barátságra! Legjobb lesz, vélekedett az ügyvéd, és rezes orrú, orrcsíptetős, vörös arcát olyan közel tolta Trapshoz, hogy hatalmas pocakja kellemetlen, puha tömegként súrolta, legjobb lesz, ha rögtön közli vele, milyen bűnt követett el. Kezeskedik róla, hogy ily módon a tárgyalást is könnyen megússzák. Mert bár a helyzet nem veszélyes, mégsem szabad lebecsülni; a magas, szikár ügyésztől, aki még mindig teljes szellemi frissességnek örvend, tartani kell, aztán meg a házigazda is örök életében hajlamos volt – sajna – szigorúságra, sőt néha pedantériára is, s ez a korral – tekintve, hogy nyolcvanhét éves – még csak fokozódott. Mindamellett neki, a védőnek sikerült eddig a legtöbb esetet eltussolnia, vagy legalábbis elérnie, hogy a bűntény ne vonja maga után a legsúlyosabb következményeket, leszámítva egy rablógyilkosságot, amikor már csakugyan semmit sem tehetett. De ahogy Traps urat nézi, rablógyilkosságról, ugyebár, szó sincs – vagy mégis? Sajnos, semmilyen bűncselekményt nem követett el, nevetett az utazó. Aztán ivott

az ügyvéd egészségére. – Vallja csak be bátran – buzdította a védő. – Nem kell szégyenkeznie. Ismerem az életet, semmin se csodálkozom. Jó néhány ember sorsa tárult föl előttem, s higgye el, Traps úr, nem egy szakadékba pillantottam le. Sajnálja, mosolygott Traps, de ő igazán az ártatlan vádlottak fajtájához tartozik, egyébként is, miként az ügyvéd mondta, a védő dolga, hogy kifundáljon valamit, és ő most szaván fogja. A játék, az játék. Igazán kíváncsi, mi sül ki belőle. Csakugyan szabályszerűen kihallgatják? – Meghiszem azt! – No, ennek örülök. Az ügyvéden látszott, hogy töpreng. – Ártatlannak érzi magát, Traps úr? Az utazó nevetett. – Teljesen – és rendkívül mulatságosnak találta a beszélgetést. Az ügyvéd megtörölte orrcsíptetőjét. – Vésse jól emlékezetébe, fiatal barátom, ártatlanság ide vagy oda, minden a taktikán múlik. Enyhén szólva, nyaktörő vállalkozásba kezd, aki a mi bíróságunk előtt az ártatlant akarja adni, legokosabb, ha rögtön valamivel vádolja magát, s mivel Traps úr üzletember, különösképpen ajánlom a csalást. A kihallgatáson kiderülhet még, hogy a vádlott túloz, tulajdonképp nem forog fenn csalás esete, csupán a tények reklámszerű, a kereskedelemben használatos, ártatlan csoportosítása. A bűnösségtől az ártatlanságig rögös, de nem járhatatlan az út, viszont az ártatlanság hangoztatása éppenséggel hasztalan s eredményében lesújtó. Ahelyett, hogy nyerne, csak veszíteni fog, azonkívül, hogy nem választhat többé, hanem tűrnie kell, hogy akármilyen bűnt rátukmáljanak. Az utazó szórakozottan vállat vont, sajnálja, hogy semmivel sem állhat az urak rendelkezésére, erősítgette, de nem tud olyan gaztettről, ami szembeállította volna a törvénnyel. A védő újra föltette orrcsíptetőjét. Főhet majd a feje Traps miatt, vélte elgondolkozva, nehéz eset lesz. – Mindenekelőtt azonban – fejezte be a beszélgetést – fontolja meg minden szavát, ne fecsegjen a levegőbe, különben azon veszi észre magát, hogy életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, s akkor már semmi se segít. Bejött a három másik öregúr. A kerek asztal köré ültek. Kedélyes vendégkoszorú, vidáman röpködő szavak. Előbb különböző előételeket szolgáltak fel, felvágottat, orosz tojást, csigát, teknősbékalevest. A hangulat remek volt, jókedvűen kanalaztak, fesztelenül szörcsögtek. – Nos, mivel tud előhozakodni a vádlott, remélem, rábukkant egy csinos, finom kis gyilkosságra – mondta rekedten az ügyész. A védő tiltakozott. – Ügyfelem, jóllehet a vádlottak padján ül, nem követett el bűnt, hogy úgy mondjam, az igazságszolgáltatás ritka esete. Ártatlannak vallja magát. – Ártatlannak? – ámult el az ügyész. Forradásos arca elvörösödött, monoklija csaknem a tányérba pottyant, ide-oda himbálózott a fekete zsinóron. A törpe termetű bíró, aki épp kenyeret aprított a levesébe, abbahagyta a munkálkodást, szemrehányóan a textilutazóra tekintett, megcsóválta a fejét, a kopasz, szótlan, fehér szegfűs aggastyán pedig meglepetten rábámult. A kanál- és villacsattogás elcsitult, nem hallatszott se kortyolás, se szürcsölés. Csak Simone kuncogott halkan a háttérben. – El kell rendelnünk a vizsgálatot – tért vissza végül az ügyész hangja. – Ami nem

lehetséges, az nincs is. – Rajta – nevetett Traps. – Állok rendelkezésükre. A halhoz könnyű, pezsgő neuchâteli bort szolgáltak fel. – Nos – mondta az ügyész, és szétnyiszált egy pisztrángot –, nézzük csak. Nős? – Tizenegy esztendeje. – Családos? – Négy gyermekem van. – Foglalkozása? – Textiles. – Tehát utazó, kedves Traps úr. – Vezérképviselet. – Pompás. Defektet kapott? – Véletlenül. Egy év óta először. – Á! És egy évvel ezelőtt? – Akkor még a régi kocsimmal jártam – magyarázta Traps –, 39-es Citroennel, de most egy piros, új típusú Studebakerem van. – Studebaker? Ejha, érdekes. És csak nemrég óta, ugye? Vagy azelőtt is vezérképviselő volt? – Egyszerű, szürke textilügynök. – Konjunktúra – biccentett az ügyész. Traps mellett az ügyvéd ült. – Vigyázat – súgta a fülébe. A textilügynök, most már méltán vezérképviselőnek nevezhetjük, elmerülten a tartáros bélszínnel foglalatoskodott, saját receptje szerint citromot meg egy kevés konyakot csöpögtetett rá, majd megsózta és megpaprikázta. Sose evett még ilyen pompás ételt, jelentette ki ragyogó arccal, mindeddig azt hitte, hogy a vele egyívású férfiak esténként legjobban az Eldoradóban szórakozhatnak, de ez a lakoma még murisabbnak ígérkezik. – Aha – állapította meg az ügyész. – Ön az Eldoradó Klub tagja. Mi ott a neve? – Casanova márki. – Nagyszerű – rikoltott fel jókedvűen az ügyész, mintha nagy jelentőségű hírt tudott volna meg, és helyére illesztette monokliját. – Ezt örömmel halljuk. De lehet-e a gúnynévből valamilyen következtetést levonni a magánéletére, kedves barátom? – Vigyázat – sziszegte a védő. – Csak feltételesen, kedves uram – felelte Traps. – A házasságon kívül csak futó viszonyaim vannak, e téren nincs becsvágyam. Elmesélné-e, Traps úr, dióhéjban, élete történetét az asztaltársaságnak, kérdezte a bíró, miközben újra megtöltötte a poharakat neuchâteli borral, hisz ha már úgy határoztak, hogy kedves vendégüket, illetve a tisztelt bűnöst bíróság elé állítják, és minél több évre ítélik el, meg kell ismerniök néhány közelebbi, személyesebb, intimebb adatát is, ha lehetséges, néhány csiklandós, borsos kalandját. – Meséljen, meséljen – kérlelték kuncogva a vezérképviselőt az öregurak. Egyszer egy szépfiút láttak vendégül, az csuda érdekes és pikáns dolgokat mesélt a szakmájáról, és mindamellett négyévi börtönnel megúszta. – De hát – kacagott a társasággal együtt Traps –, mit mondhatnék én magamról? Hétköznapi életet élek, uraim, őszintén szólva, egészen szürke életet. Proszit! – Proszit! A vezérképviselő felemelte poharát, merőn a négy öreg kitágult madárszemébe

nézett: úgy tapadtak rá, mint egy különleges ínyencfalatra. Aztán koccintottak. Odakint lenyugodott végre a nap, a madarak csivitelése is elnémult, de a táj még nappali fényben tündökölt, a fák között kertek és piros cseréptetős házak, erdőborította dombok, a távolban előhegyek és néhány gleccser, nyugodalmas hangulat, vidéki csend, boldogság, istenáldás és kozmikus harmónia. Küzdelmes gyerekkora volt, mesélte Traps, mialatt Simone kicserélte a tányérokat, és egy hatalmas tálat rakott az asztalra. Champignons à la crème. Apja gyári munkás volt, proletár, aki túlságosan mellre szívta Marx és Engels tanait, savanyú, mogorva ember, vajmi keveset törődött vele, egyetlen gyermekével, anyja gyorsan elhervadt mosónő. – Csak elemi iskolába járhattam, csak elemi iskolába – erősítgette könnybe lábadt szemmel, keserűen s egyszersmind meghatottan a viszontagságos múlt felidézésétől, és koccintásra emelte Réservé des Maréchaux-val teli poharát. – Különös – mondta az ügyész –, különös. Csak elemi iskolába. De azután, ugyebár, saját erejéből felküzdötte magát, tisztelt barátom? – Meghiszem azt! – hetvenkedett a bortól feltüzelt, a szórakoztató társaságtól és az ünnepélyes természettől felélénkült utazó. – Meghiszem azt. Tíz évvel ezelőtt még vacak kis vásári árus voltam, házról házra jártam egy kis bőrönddel. Kutya nehéz volt egész nap talpalni, szalmakazalban, piszkos fogadóban éjszakázni. Alulról kezdtem a szakmát, egészen alulról. És most, nézzék meg, uraim, a bankszámlámat! Nem akarok dicsekedni, de kinek van önök közül ilyen Studebakere? – Lassan a testtel – suttogta nyugtalanul az ügyvéd. – Hogyan történt? – kérdezte kíváncsian az ügyész. – Vigyázzon, ne fecsegjen összevissza – figyelmeztette az ügyvéd. Átvette a Hephaistos európai egyedárusítási jogát, közölte Traps, és diadalmas pillantást vetett az aggastyánokra. Mindössze Spanyolország és a Balkán nem az övé. – Hephaistos görög isten – kuncogott az apró termetű bíró, miközben egy halom champignon gombát szedett tányérjára –, a kovácsolás mestere, aki csodálatos, láthatatlan hálóval úgy fogta el a szerelem istennőjét és annak széptevőjét, Arest, a harc istenét, hogy a többi isten boldogságban úszott, de azt nem érti pontosan, miféle Hephaistost egyedárusít Európában az igen tisztelt Traps úr. – Pedig nem jár messze a valóságtól, tisztelt házigazdám, nagyra becsült bíró uram! – nevetett Traps. – Ön hálóról beszélt, és ez az általam eddig ismeretlen isten, akit ugyanúgy hívtak, mint cégemet, bizonyára pompás, láthatatlan hálót szőtt. Mert manapság nemcsak nylon, perion, myrlon meg ilyen-amolyan műanyag van, hanem Hephaistos is, ez utóbbi a műanyagok királya, elszakíthatatlan és átlátszó, a reumás betegek valóságos jótéteménye, egyaránt használják a divatban meg az iparban, háborúban és békében. Ejtőernyők és szépasszonyok ingerlő hálóingének tökéletes anyaga a Hephaistos, ezt tapasztalatból tudom. – Nocsak, nocsak – karattyolták az aggastyánok –, tapasztalatból tudja, ez igen – és Simone ismét tányért cserélt, s behozott egy tál borjúlevest. – Igazi lakoma – sugárzott a vezérképviselő. – Örvendek, hogy az ilyesmit értékelni tudja – mondta az ügyész. – Valóban a legválogatottabb falatok dús választékát tálalják elénk, olyan menüt, amilyet csak a múlt században ettek, amikor az emberek még enni mertek. Köszönet érte Simone-nak! Köszönet a házigazdának! Az öreg ínyenc törpe maga vásárol be mindent, a borokról pedig Pilet, a szomszéd falvak ökrösgazdája gondoskodik. Köszönet hát neki is! De hát hol is hagytuk abba, kedves jó uram? Nézzük csak tovább az ügyét. Az életét már ismerjük, örömünkre szolgál, hogy hallhattuk, belepillanthattunk, tevékenysége is tisztán

áll előttünk. Mindössze egy jelentéktelen pont tisztázatlan még: hogyan jutott ilyen álláshoz? Csupán szorgalommal és vasakarattal? – Vigyázat – sziszegte a védő. – Kezd forró lenni a talaj. – Az nem volt olyan könnyű – felelte Traps, és sóváran nézte, hogy szeleteli a bíró a sültet –, előbb Gygax fölé kellett kerekednem, és ez kemény dió volt. – Hát ez meg kicsoda, ez a Gygax? – Hajdani főnököm. – Azt akarja mondani, hogy őt kellett legyűrnie? – Félre kellett állítanom az útból, hogy a szakma nyers kifejezésével éljek – felelte Traps, és mártást öntött a tányérra. – Ugye, nem haragszanak meg a nyíltságomért, uraim? Az üzleti életben nem babra megy a játék, szemet szemért, aki gentleman akar lenni, az, kérem szépen, tönkremegy. Jól keresek, annyi a pénzem, mint a pelyva, de robotolok is érte annyit, mint tíz elefánt, mindennap leszaladom a magam hatszáz kilométerét a Studebakerrel. Ahogy mondani szokás, nem valami fairül jártam el, amikor Gygax torkára tettem a kést, és ledöftem, de mit tehettem egyebet, tovább kellett jutnom, üzlet, az üzlet. Az ügyész csodálkozva pillantott föl a borjúsültről. – Félreállítani az útból, kést tenni a torkára, ledöfni, ez meglehetősen rosszindulatúan hangzik, kedves Traps. A vezérképviselő felnevetett. – Természetesen csak átvitt értelemben gondoltam. – Gygax úr most is jól érzi magát, tisztelt barátom? – Tavaly meghalt. – Megbolondult? – sziszegte izgatottan a védő. – Teljesen elvesztette az eszét? – Tavaly? – sajnálkozott az ügyész. – őszinte részvétem. Hány éves volt? – Ötvenkettő. – Ilyen fiatalon! És miben halt meg? – Valami betegségben. – Miután maga megkapta az állást? – Röviddel azelőtt. – Köszönöm, egyelőre elég – mondta az ügyész. – Kezünkre járt a szerencse. Felderítettünk egy hullát, s végül is ez a legfontosabb. Valamennyien nevettek. Még a kopasz Pilet, aki áhítatosan maga elé bámulva, pedánsán, háboríthatatlanul, hatalmas falatokat kebelezett be, még ő is fölnézett. – Nagyszerű – mondta, és megsimogatta fekete bajuszát. Elhallgatott, és folytatta az evést. Az ügyész ünnepélyesen felemelte poharát. – Uraim – jelentette be –, ha már ilyen fogásunk akadt, kóstoljuk meg az 1933-as Pichon-Longueville-t. Jó játékhoz jó bordeaux-i dukál. Ismét koccintottak, ismét ittak egymás egészségére. – Mennydörgős mennykő! – álmélkodott a vezérképviselő, miután a bort egyetlen hajtásra felhörpintette, és újra a bíró elé tartotta poharát. – Ez igen, ezt nevezem! Leszállt az alkony, már alig lehetett látni az egybegyűltek arcát. Úgy tetszett, korai csillagok gyúlnak ki az ablak mögött, a házvezetőnő három nehéz gyertyatartót tett az asztalra, az asztaltársaság árnyképe olyan volt, mintha egy fantasztikus virág csodálatos kelyhét festették volna a falra. Meghitt, kedélyes hangulat, kölcsönös rokonszenv, az illemformák és a jó modor fellazultak. – Akár a mesében – csodálkozott Traps.

A védő megtörölte asztalkendőjével verítékes homlokát. – Maga illik mesébe, kedves Traps – mondta. – Még egyetlen vádlottal se találkoztam, aki ekkora lelki nyugalommal tett volna könnyelmű kijelentéseket. Traps nevetett. – Ne féljen, kedves szomszéd, ha majd elkezdődik a kihallgatás, nem veszítem el a fejemet. Ugyanolyan halálos csönd támadt, amilyen már volt egyszer a szobában. Se csámcsogás, se szürcsölés. – Szerencsétlen – nyögött fel a védő –, mit ért azalatt: ha majd elkezdődik a kihallgatás? – Miért – kérdezte a vezérképviselő, miközben nagy halom salátát rakott tányérjára –, csak nem kezdődött már el? Az aggastyánok mosolyogtak, ravaszul, hamiskásan ránéztek, majd gyönyörűséggel heherésztek. A szótlan, nyugodt, kopasz öregúr felvihogott. – Észre se vette, észre se vette! Traps meghökkent, megzavarodott, megijedt ettől a huncut vidámságtól, de persze rossz érzése rövidesen elpárolgott, és már együtt nevetgélt a többiekkel. – Bocsássanak meg, uraim – mondta –, azt hittem, hogy a játék ünnepélyesebb, méltóságteljesebb, szertartásosabb, jobban hasonlít a törvényszéki tárgyalásra. – Kedves Traps úr – világosította fel a bíró –, el se lehet mondani, milyen megrökönyödött arcot vágott. Látom, furcsának és túlságosan vígnak találja, ahogy törvényt ülünk, de mi, akik ennél az asztalnál helyet foglalunk, mind a négyen nyugdíjasok vagyunk, tisztelt uram, és leráztuk a tárgyalóteremre más körülmények között ránehezedő formulák, jegyzőkönyvek és törvények felesleges nyűgét. Mi silány törvényekre és paragrafusokra való tekintet nélkül hozunk ítéletet. – Bátor dolog – felelte Traps, immár kissé akadozó nyelvvel –, bátor dolog. Csodálattal adózom önöknek, uraim. Paragrafusok nélkül, ez merész gondolat. A védő felkászálódott. Mielőtt a tyúkocskát meg a többi fogást behoznák, szippant egy kis friss levegőt, közölte, tesz egy kis egészségügyi sétát, de meg itt az ideje egy cigarettát is elszívni, s megkéri Traps urat, csatlakozzék hozzá. Kiléptek a verandáról az időközben leszállt meleg, méltóságteljes éjszakába. Az ablakon át kiszűrődő arany fénypászmák elterültek a pázsiton, s egészen a rózsaágyig nyúltak. A holdtalan égen rengeteg csillag, a fák sötét tömegként meredtek fel, s a kavicsos út épp csak sejlett előttük. A védő Trapsba karolt, úgy lépkedtek. Mindketten elbódultak a bortól, csetlettek-botlottak, már nehezükre esett egyenesen járni. Cigarettájuk vége vörös pontként izzott a sötétben. – Istenem – sóhajtott fel Traps –, jó kis hecc volt ott benn – és a kivilágított ablakra mutatott, ahol most épp feltűnt a házvezetőnő terebélyes árnyképe. – Kedélyesen, igazán kedélyesen szórakoztunk. – Kedves barátom – mondta a tántorgó védő, és Trapsnak dőlt –, mielőtt visszamegyünk és hozzálátunk a tyúkocskához, engedje meg, hogy néhány szót, néhány őszinte, megszívlelendő szót mondjak. Maga rokonszenves nekem, fiatalember, bensőséges érzelmekkel viseltetek maga iránt, úgy beszélek, mint apa a fiához: legjobb úton haladunk, hogy a pert szőröstül-bőröstül elveszítsük. – Az baj – felelte a vezérképviselő, miközben óvatosan vonszolta a védőt a kavicsos úton egy nagy, fekete bokor körül. Végül egy tavacskához értek, úgy tetszett, egy padot látnak, és leültek. A faluból harmonika- és énekszó, majd havasi kürt ünnepélyes hangja szállt feléjük, a baromfitenyésztő egyesület mulatott.

– Szedje össze magát – figyelmeztette a védő. – Az ellenség fontos bástyákat vett be felelőtlen fecsegése következtében, szükségtelenül fölfedezte a halott Gygaxot, szerencsétlenség fenyeget bennünket, csehül állunk, egy gyakorlatlan ügyvéd feladná a küzdelmet, de ha szívósak leszünk, az esélyeket jól kiaknázzuk, és főként ha maga ezentúl a legnagyobb fokú elővigyázatot tanúsítja, és fegyelmezetten viselkedik, még nincs minden veszve. Traps nevetett. Csakugyan mulatságos ez a társasjáték, jelentette ki, az Eldorado legközelebbi összejövetelén okvetlenül meghonosítja. – Ugye – örvendezett a védő –, az ember egészen felüdül. Én, kedves barátom, belebetegedtem, amikor nyugdíjba vonultam, és ráeszméltem, hogy nem dolgozhatom, munka nélkül kell leélnem öregségemet ebben a faluban. Mi van itt? Semmi, csak az északi szél, de ezzel vége is. Egészséges éghajlat? Nevetséges, szellemi elfoglaltság nélkül. Az ügyész halálán volt, házigazdánknál gyomorrákra gyanakodtak, Pilet cukorbajban szenvedett, nekem a vérnyomásommal gyűlt meg a bajom. Ez volt az eredmény. Kutyának való élet. Néhanapján csüggedten összeültünk, sóvárogva régi hivatásunkról és eredményeinkről beszélgettünk, ez volt minden örömünk. Ekkor támadt az ügyésznek ez a pompás ötlete, ekkor vezette be a játékot, a bíró a házát, én meg a vagyonomat bocsátottam a társaság rendelkezésére... no igen, agglegény vagyok, és ha az ember évtizedekig a felső tízezer ügyvédje, csinos pénzecskét rak félre, nem is hiszi, kedvesem, hogy egy nagytőkés haramia milyen busásan, csaknem tékozlóan fizeti meg ügyvédjét, ha felmenti; és a játék megszabadított bennünket a betegségtől, a hormon, a gyomor meg a hasnyálmirigy újra jól működött, az unalom szertefoszlott, megint beköszöntött a rend és a fiatalság, rugalmasak lettek az izmok, megjött az étvágy; ide nézzen – és a pocakos öreg, amennyire Traps a sötétben kivehette, néhány tornamozdulatot tett. – A bíró vendégeivel játszunk, ők alakítják a vádlott szerepét – folytatta az ügyvéd, miután ismét leült –, házalókkal meg nyaralókkal; két hónappal ezelőtt azonban abban a szerencsében volt részünk, hogy húszévi börtönre ítélhettünk egy német tábornokot. Erre utazott át a feleségével, és ha nem mozgatok meg minden követ, nem kerüli el az akasztófát. – Pompás! – álmélkodott Traps. – Remek teljesítmény! De az akasztófával valami baj van, ebben túloz, tisztelt ügyvéd úr, hisz a halálbüntetést eltörölték. – Az állami törvényszéken – hagyta rá a védő –, de ez magántörvényszék, és mi újra bevezettük: épp a halálbüntetés teszi játékunkat ilyen izgalmassá és különlegessé. – Hóhérjuk is van? – nevetett Traps. – Természetesen – felelte büszkén a védő. – Hóhérunk is van. Pilet. – Pilet? – Csodálkozik, ugye? Traps nagyokat nyelt. – De hisz ő ökrösgazda, ő szerzi be a borokat a vacsorához. – Régen vendéglős volt – mosolygott kedélyesen a védő. – Csak mellékfoglalkozásként űzte az állami tevékenységet. Mondhatnám: tiszteletbeli hóhérként. Egyike volt a szakma legjobbjainak a szomszéd államokban, s jóllehet már húsz éve nyugdíjazták, még mindig mestere művészetének. Az úton autó haladt el, fényszórója megvilágította a két cigaretta gomolygó füstjét. Traps néhány másodpercig a védőt is látta, foltos császárkabátját, kövér, elégedett, kedélyes arcát. Traps reszketett. Homlokát hideg veríték lepte el. – Pilet. A védő meghökkent. – De hát mi ütött magába, kedves Traps úr? Érzem, reszket. Nem jól van?

– Nem tudom… – suttogta a vezérképviselő, és nehezen kapkodta a levegőt – nem... nem is tudom. Látta maga előtt a kopaszt, tulajdonképp meglehetősen eltompulva viselkedett a vacsora alatt. Kínos egy ilyen alakkal egy asztalnál ülni, de hát mit tehet szegény fickó arról, hogy ez a mestersége, a kellemes nyári éjszaka és a még kellemesebb bor humánussá, elnézővé és elfogulatlanná hangolta Trapsot, végtére is férfiember, aki már sokat látott és tapasztalt, nem álszent és nyárspolgár, hanem nagyvonalú textiles – igen, Trapsnak most úgy tetszett, hogy az est nem volna ilyen vidám és mulatságos a hóhér nélkül –, s már örült is, hogy színesen előadhatja kalandját az Eldoradóban, ahova bizonyára meghívhatná Piletet egy vacsora és némi fizetség ellenében, s így végül is megkönnyebbült. Fölkacagott. – No, én jól beugrottam! Még féltem is! Egyre vidámabb lesz a játék! – Bizalomért bizalmat – mondta a védő, midőn felálltak, és kar a karban, a fényes ablaktól elkáprázva, a ház felé botorkáltak. – Hogy ölte meg Gygaxot? – Már hogy én öltem volna meg? – Hiszen meghalt. – De nem én öltem meg. A védő megtorpant. – Kedves fiatal barátom – mondta részvevőén –, megértem kétségeit. Az összes bűnök közül a gyilkosságot a legkeservesebb bevallani. A vádlott szégyenkezik, nem akarja tettét beismerni, elfelejti, kitörli emlékezetéből, általában csupa előítélet múltjával szemben, túlzott bűntudat gyötri. Senkiben sem bízik, még atyai barátjában, védőjében sem, márpedig ez ugyancsak fonák dolog, mert aki ízig-vérig ügyvéd, az szereti a gyilkosságot, és boldog, ha felfedezhet egyet. Ki vele hát, kedves Traps barátom! Csak akkor érzem magam igazán jól, ha valóban nehéz feladat előtt állok, ha szabad turista létemre ezzel a kifejezéssel élnem: mint egy alpinista, aki meredek, négyezer méteres csúcs előtt áll, ilyenkor az agy úgy kezd gondolkodni és járni, berregni és csikorogni, hogy az valami csudálatos. Traps úr, ha szabad ezt a kifejezést használnom, a bizalmatlanságával, igen, a bizalmatlanságával követheti el a legsúlyosabb hibát. Ezért hát gyorsan ismerjen be mindent, öreg fiú! De hát neki nincs semmi beismerni valója, bizonygatta a vezérképviselő. A védő elámult. Az ablak éles fényében, a pohárcsengéstől és a nevetéstől egyre felajzottabban, Trapsra nézett: – Barátom, fiatal barátom – dünnyögte helytelenítően –, mit jelentsen ez már megint? Még most sem akarja feladni a helytelen taktikát, még most is az ártatlant akarja megjátszani? Hát még most sem érti? Akár akarja, akár nem, vallani kell, és vallanivaló mindig akad, erre lassan rá kellene már ébrednie! Nosza, ne kerülgesse, mint macska a forró kását, mondja meg nyíltan, kedves barátom: hogy ölte meg Gygaxot? Felindulásában? Akkor számolhatunk az emberölés vádjával. Fogadok, hogy az ügyész ide akar kilyukadni. Ez a sanda gyanúm. Ismerem jól a fickót. Traps a fejét csóválta. – Kedves ügyvéd úr – mondta –, ennek a játéknak az az érdekessége... ha kezdőként szerény véleményemet nyilváníthatom, hogy valakit elfog a szorongás, és megborzong. Játék ez, de azzal fenyeget, hogy megdönti a valóságot. Az ember hirtelen azt kérdi magától, bűnös-e vagy sem, tulajdonképp megölte-e az öreg Gygaxot vagy sem? Szinte szédültem, amikor a szavait hallgattam. És ezért bizalomért bizalmat: ártatlan vagyok az öreg gengszter halálában. Igazán ártatlan. – Ezzel ismét bementek az ebédlőbe, ahol már felszolgálták a tyúkocskát, és a poharakban 1921-es Château Pavie csillogott.

Traps jókedvében a komor, hallgatag kopaszhoz lépett, és megszorította a kezét. Megtudta az ügyvédtől hajdani foglalkozását – mondta –, és szeretné hangsúlyozni, hogy nincs kellemesebb, mint egy ilyen derék embert maga mellett tudni az asztalnál, őbenne nincs előítélet, sőt – mire Pilet, festett bajuszát simogatva, kissé zavartan, elvörösödve, szörnyű tájszólásban azt mormolta: – Örvendek, örvendek, minden tőlem telhetőt elkövetek. E megindító barátkozás után pompásan ízlett a tyúkocska. Simone saját receptje szerint készült, ahogy a bíró tudomásunkra hozta. Csámcsogtak, kézbe fogták a csontokat, dicsérték a remekművet, ittak, koccintottak mindenki egészségére, lenyalták ujjaikról a mártást, jól érezték magukat, s a kihallgatás kedélyesen folyt tovább: az ügyész, kibontott asztalkendővel, a tyúkot csőrszerű, csámcsogó szája előtt tartva, annak a reményének adott kifejezést, hogy a szárnyas mellé Traps beismerő vallomással is szolgál. – A mi szeretett és nagyra becsült vádlottunk – tapogatózott – minden bizonnyal megmérgezte Gygaxot. – Nem – kacagott fel Traps –, semmi ilyesmi nem történt. – Akkor hát: agyonlőtte. – Azt sem. – Talán rendezett neki titokban egy kis autószerencsétlenséget? Mindenki nevetett, s a védő újra Traps fülébe sziszegte: – Vigyázat, veszedelem! – Melléfogott, ügyész úr, megint melléfogott – kiáltott vidáman Traps. – Gygax szívtrombózisban halt meg, és nem ez volt az első rohama, már évekkel előbb is volt egy, vigyáznia kellett, s bár megjátszotta az egészséges embert, minden izgalomtól óvakodnia kellett, nehogy trombózisa megismétlődjék, ezt biztosan tudom. – Nocsak, és kitől? – A feleségétől, ügyész úr. – A feleségétől? – Az ég szerelmére, vigyázzon! – suttogta a védő. Az 1921-és Château Pavie minden várakozást felülmúlt. Traps már a negyedik pohárnál tartott, és Simone még külön mellé állított egy palackot. Csodálkozni fog, ügyész úr, emelte poharát az öregurakra a vezérképviselő, de nehogy a tisztelt bíróság azt higgye, hogy eltitkol valamit, őszintén akar beszélni, egy jottányival sem tér el az igazságtól, még ha az ügyvéd azt súgja is a fülébe: vigyázzon. Arról van szó, hogy volt valami köze Gygaxnéhoz, no igen, a vén gengszter gyakran utazott vidékre, és elhanyagolta csinos, kényes feleségét, ő ilyenkor kénytelen volt néha megvigasztalni, előbb csak Gygax nappaliszobájában a kanapén, később a házastársi ágyban is, így van ez már, amióta világ a világ. Traps e szavaira az öregurak megdermedtek, majd egyszerre ujjongva rikoltozni kezdtek, s az egyébként hallgatag, kopasz aggastyán, miközben a levegőbe dobta szegfűjét, felkiáltott: – Beismerő vallomás, beismerő vallomás! – csak a védő kapott kétségbeesetten a fejéhez. – Ezt az oktalanságot! – kiáltotta, ügyfele megbolondult, egyszerűen nem lehet hinni a szavainak, mire Traps felháborodva és az asztaltársaság újólagos helyeslése közepette tiltakozott. Ezzel hosszú párbeszéd indult meg a védő és az ügyész között, makacs, félig mókás, félig komoly szócsata. Traps az egészből semmit sem értett. Egy bizonyos dolus3 szóról vitatkoztak, a vezérképviselőnek fogalma sem volt, mit jelenthet.

A vita egyre hevesebb, hangosabb és érthetetlenebb lett, a bíró is beleavatkozott, ugyancsak tűzbe jött, s jóllehet Traps igyekezett eleinte odafigyelni, és kitalálni, miért civakodnak, fellélegzett, amikor a házvezetőnő behozta a sajtot, camembert-t, brie-it, ementálit, grójit, Tête de Moine-t, vacherint, limburgit, gorgonzolát, s már nem érdekelte, mit jelent a dolus, inkább kiürítette poharát a kopasz egészségére, aki egyedül hallgatott, és úgy látszott, nem ért semmit az egészből – majd nekiesett a sajtnak, ám ekkor az ügyész hirtelen feléje fordult. – Traps úr – kérdezte, miközben oroszlánsörénye felborzolódott, arca kivörösödött, s bal kezében tartotta monokliját –, még mindig baráti kapcsolat fűzi Gygaxnéhoz? Mindnyájan Trapsra meredtek, aki épp egy szelet camembert-rel megkent fehér kenyeret tömött a szájába, és jókedvűen majszolt. Ezután felhajtott még egy korty Château Pavie-t is. Valahol ütött egy óra, s a faluból ismét idáig áradt a harmonika és a férfikórus hangja: Schweizerdegen fogadóban… Gygax halála óta – jelentette ki Traps – nem látogatta meg az asszonykát. Végül is nem akarja a derék özvegyet hírbe hozni. Legnagyobb csodálkozására bejelentése kísérteties vidámságot keltett, az öregurak még jobb kedvre derültek, az ügyész fölordított: „Dolo malo, dolo malo",4 görög és latin verseket kiáltozott, Schillert és Goethét idézett, az apró termetű bíró – egy szál kivételével – elfújta a gyertyákat, és mekegve, szuszogva, furcsa árnyképeket vetett keze játékával a falra: kecskéket, denevéreket, ördögöt és erdei manókat, Pilet pedig úgy csapkodta az asztalt, hogy a poharak, tányérok és tálak táncolni kezdtek: – Halálos ítéletet hoznak, halálos ítéletet hoznak! – Csak a védő nem ujjongott velük, Traps elé tolta a tálat. Vegyen belőle, úgy sincs már más választásuk, legalább sajttal kárpótolják magukat. Egy palack Château Margaux-t hoztak be. A nyugalom ismét helyreállt. Mindnyájan a bíróra meredtek, aki a poros palackot (1914-es évjárat) óvatosan és körülményesen úgy próbálta kinyitni egy különös, régi csaphúzóval, hogy a csapot a kosárkában levő palack megbolygatása nélkül vegye ki. Igyekezetét mindnyájan visszafojtott lélegzettel, feszülten figyelték, vajon sikerül-e a csapot lehetőleg sértetlenül megmentenie, ez volt az egyetlen bizonyíték a palack 1914-beli eredete mellett, az elmúlt négy évtized már rég tönkretette a címkét. A csap nem jött ki egészen, egy darabkát gondosan el kellett távolítani, de még olvasni lehetett rajta az évjáratot, kézről kézre adták, megszagolták, megcsodálták, s végül, miként a bíró mondta, ünnepélyesen átnyújtották a csodálatos est emlékéül a vezérképviselőnek. Traps elsőnek kóstolta meg a bort, csettintett, töltött, mire a többiek szaglászni és szürcsölni kezdtek, elragadtatott kiáltásokban törtek ki, és a nagyszerű házigazdát éltették. Körbekínálták a sajtot, és a bíró felkérte az ügyészt, tartsa meg „vádbeszédecskéjét". Az aggastyán előzőleg újabb gyertyákat kért, a következő percek áhítatot és ünnepélyességet kívánnak, koncentrálásra és önfegyelemre van szükség. Simone teljesítette az ügyész kérését. Mindnyájan izgatottak voltak, a vezérképviselőnek úgy rémlett, rettenetes játékba keveredett, megborzongott, de egyszersmind olyan csodálatosnak is találta kalandját, hogy a világ semmi kincséért le nem mondott volna róla. Csak az ügyvéd látszott valamelyest elégedetlennek. – No, Traps, hallgassuk meg a vádbeszédet – mondta. – Csodálkozik majd, milyen galibát okozott vigyázatlan szavaival és elhibázott taktikájával. Ha ezelőtt csehül állt a helyzet, most éppenséggel katasztrofális, de bátorság, majd kihúzom valahogy a csávából, csak ne veszítse el a fejét, uralkodnia kell magán, hogy ép bőrrel megússza. Idáig hát eljutottak. Általános torokköszörülés, köhögés, újabb koccintás, majd az

ügyész derűs heherészés közepette beszélni kezdett. – A muri fénypontja – mondta, miközben fölemelte poharát, de ülve maradt –, a legtréfásabb dolog az volt, hogy rábukkantunk egy olyan fortélyosan végrehajtott gyilkosságra, mely fölött az állami igazságszolgáltatás természetesen elsiklott. Traps megdöbbent, újra méregbe gurult. – Még hogy én gyilkosságot követtem volna el? – tiltakozott. – Hallják, maguk ugyancsak elvetik a sulykot, már a védőm is ezzel a süket dumával maszlagolt! – Aztán észhez tért, és olyan féktelenül felkacagott, hogy alig tudta abbahagyni, csak most érti, milyen csodálatos tréfa ez, be akarják beszélni neki, hogy bűntényt követett el, gurulni kell a röhögéstől, egyszerűen gurulni kell a röhögéstől. Az ügyész méltóságteljesen Trapsra tekintett, megtisztogatta monokliját, majd visszaillesztette. – A vádlott – mondta – kételkedik bűnösségében. Emberi dolog ez. Ki ismeri magát közülünk, ki tud saját bűneiről, titkos gaztetteiről? Egyet azonban már most hangsúlyozni kell, mielőtt a játék szenvedélye újra fellobbanna: az esetben, ha Traps, miként állítom és szívből remélem, valóban gyilkos, rendkívüli, magasztos pillanat előtt állunk. Joggal. Örömteli esemény egy gyilkosságot felfedezni, olyan esemény, melytől zakatolni kezd a szív, amely új feladat, új elhatározás, új kötelesség elé állít bennünket, s így engedtessék meg, hogy elsősorban kedves, előreláthatólag tettében elmarasztalt barátunknak gratuláljak, hisz tettes nélkül aligha lehetne bárminő gyilkosságot felfedezni, bárminő törvényt gyakorolni. Sok szerencsét kívánok tehát a mi szerény Alfredo Traps barátunknak, aki megajándékozta körünket e nyájas végzettel. Az öregurak örömrivalgásban törtek ki, feltápászkodtak, a vezérképviselő egészségére ürítették poharaikat, aki könnyes szemmel mondott köszönetet nekik, és biztosította őket, hogy életének legszebb estéjét tölti velük. S az ügyész, ugyancsak könnybe lábadt szemmel: – Megrázó szót mondott a mi nagyra becsült barátunk: ez a legszebb estéje. Emlékezzünk csak arra az időre, midőn az állam szolgálatában álltunk, s szomorú tisztünk volt ítélkezni. A vádlott nem barátként, hanem ellenségként állt velünk szemben, nem ölelhettük keblünkre, el kellett taszítanunk magunktól. Keblemre hát! E szavakkal felugrott, fölrántotta Trapsot, és viharosan megölelte. – Kedves ügyész uram, kedves, kedves barátom – hebegte a vezérképviselő. – Kedves vádlott uram, kedves Traps – csukladozott az ügyész –, legyünk ezentúl pertuk. Szólíts Kurtnak. Egészségedre, Alfredo! – Egészségedre, Kurt! Összecsókolóztak, ölelgették, cirógatták egymást, koccintottak, meghatódottság, áhítatos, bontakozó barátság töltötte el szívüket. – Mennyire megváltozott minden – ujjongott az ügyész. – Valaha csak a hajsza volt, egyik ügy a másik után, egyik bűntény a másik után, egyik ítélet a másik után, most meg kényelmesen, kedélyesen és jókedvűen indokolunk, válaszolunk, beszámolunk, érvelünk, beszélünk és felelünk, megtanuljuk becsülni, szeretni a vádlottat, kölcsönös rokonszenvet, barátságot érzünk egymás iránt. S ha ez megvan, minden könnyű, a bűntény súlytalanná válik, az ítélet derűssé, így hát engedtessék meg nekem, hogy elismeréssel szólhassak e jól sikerült gyilkosságról. (Traps ismét ragyogó jókedvvel: – Bizonyíték, drága Kurtom, bizonyíték!) Mert egy tökéletes, szép gyilkosságról van szó. A mi kedves tettesünk felelőtlen cinizmusnak vélhetné e kijelentést, de semmi sem áll tőlem távolabb, sőt tette kétszeresen is szépnek nevezhető, egyrészt filozófiai, másrészt mesteri-technikai értelemben: asztaltársaságunk ugyanis, tisztelt Alfredo barátom,

elvetette azt az előítéletet, hogy a bűntényben valami csúfat, borzasztót, az igazságszolgáltatásban pedig valami szépet, jobban mondva, borzasztóan szépet lásson, nem, mi a bűntényben olyan előfeltételként ismerjük fel a szépségeket, mely nélkül nincs törvénykezés. Ennyit a kérdés filozófiai részéről. Méltassuk most a tett technikai szépségét. Méltatás. Azt hiszem, ez a helyes kifejezés, nem akarom azonban, hogy a vádbeszédem ijesztő legyen, ez feszélyezhetné és zavarba hozhatná barátunkat, hanem méltatás, mely kimutatja, kibontakoztatja és megvilágítja előtte bűnét. De a törvénykezés makulátlan szobrát csak a felismerés csorbítatlan talapzatán lehet felállítani. A nyolcvanhat éves ügyész kimerülten szünetet tartott. Jóllehet, öreg ember volt, harsány, recsegő hangon beszélt, szavait széles gesztusokkal kísérte, s közben sokat ivott és evett. Most megtörölte verítékes homlokát és ráncos tarkóját a kioldott, pecsétes asztalkendővel. Traps megilletődötten hallgatta. Tespedten ült székén, elnehezült a vacsorától. Nem volt már éhes, de nem akart lemaradni a négy aggastyán mögött, habár be kellett ismernie, hogy az öregek telhetetlen bendője és torka próbára teszi. Nagyétkű volt, de ilyen életerővel és falánksággal még sohase találkozott. Nem tudta, hova legyen a csodálkozástól, lustán, kidülledt szemmel elnézett az asztal fölött, hízelgett neki az ügyész szívélyessége, hallotta, hogy a templomban ünnepélyesen éjfélt üt az óra, majd a távolban fölcsendül a baromfitenyésztők éji kórusa: Az élet olyan, mint az utazás... – Akár a mesében – csodálkozott ismét a vezérképviselő –, akár a mesében – majd: – Én követtem volna el gyilkosságot, épp én? Csodálkozom... nem értem, hogyan. Eközben a bíró újabb 1914-es Château Margaux-t bontott ki, az ügyész pedig újra beszélni kezdett. – Mi történt hát – mondta –, hogyan fedeztem fel, hogy a mi kedves barátunkat gyilkosság terheli, méghozzá nem is akármilyen hétköznapi gyilkosság, hanem mesteri gyilkosság, vérontás, méreg és pisztoly nélkül? Krákogott, Traps megigézetten rábámult, még a vacherini sajtot sem nyelte le. Szakértő lévén, abból a tételből indult ki, folytatta az ügyész, hogy minden esemény, minden személy mögött bűncselekmény rejlik. Akkor sejtette meg először, hogy Traps úrban a szerencse kegyencére és egy bűntény nagyra becsült elkövetőjére talált, amikor megtudta, hogy a textilügynök néhány éve még egy öreg Citroennel szaladgált, és most Studebakerrel jár. – Persze nagyon jól tudom – folytatta –, hogy virágzó konjunkturális korszakban élünk, s így előbb bizonytalanul, inkább valamilyen megérzéshez hasonlóan, csak megsejtettem, hogy örvendetes esemény előtt, méghozzá gyilkosság felfedezése előtt állunk. Az, hogy kedves barátunk átvette főnöke hivatalát, hogy maga alá kellett gyűrnie főnökét, hogy főnöke meghalt, mindez még semmit se bizonyított, mindössze néhány, érzésemet megerősítő és megalapozó momentum volt. Logikailag támogatott gyanú először akkor merült fel bennem, amikor kitudódott, miben halt meg a legendás főnök: szívtrombózisban. Itt már érdemes volt kockáztatni, kombinálni, éleselméjűséget és szimatot latba vetni, tapintatosan előrenyomulni, körülcserkészni a valóságot, a megszokottat szokatlannak tekinteni, a bizonyosat bizonytalannak, homályosan körvonalazottnak tartani, gyilkosságra gondolni, és gyilkosságot feltételezni épp azért, mert mindez képtelenségnek tűnt. Tekintsük át a rendelkezésünkre álló anyagot. Vázoljuk fel az elhunyt képét. Keveset tudunk róla, s amit tudunk, azt rokonszenves vendégünk szavaiból merítjük. Gygax úr vezérképviselője volt ama Hephaistos műanyag árunak, melynek előnyös tulajdonságaiban pillanatig sem kételkedünk, mivel hitelt adunk kedves Alfredo barátunk szavainak. Gygax, ha szabad e következtetéssel élnünk, olyan ember volt, aki mindenkin átgázolt, kíméletlenül kizsákmányolta beosztottjait, aki értette

szakmáját, még ha leggyakrabban – enyhén szólva – elgondolkoztató eszközökkel kötött is üzleteket. – Ilyen volt – kiáltott fel lelkesen Traps –, pompásan lefestette a gazembert! – A továbbiakban arra a következtetésre juthatunk – folytatta az ügyész –, hogy Gygax szívesen játszotta meg az erős férfit, a vasgyúrót, a sikeres üzletembert, aki minden helyzetben feltalálja magát, és minden hájjal megkent. Ezért – ezúttal megint Alfrédot idézzük – gondosan titkolta még súlyos szívbaját is, s elképzelhetjük, milyen konok dühvel viselte el fájdalmát, melyet – hogy úgy mondjam – tekintélyén esett csorbának tartott. – Csodálatos – álmélkodott a vezérképviselő –, ez valósággal boszorkányság, fogadni mernék, hogy Kurt ismerte az elhunytat. – Jobb lesz, ha elhallgat – sziszegte a védő. – Ehhez járul még – jelentette ki az ügyész –, ha szabad Gygax úr arcképét néhány vonással kiegészítenem, hogy az elhunyt – Traps barátunk kifejezésével élve – elhanyagolta feleségét, ezt az elképzelésünk szerint csinos, kényes asszonykát. Gygaxnak csak a siker számított, az üzlet, a külsőség, a látszat, és mi szinte teljes bizonyossággal feltételezhetjük, hogy meg volt győződve felesége hűségéről, s azt hitte, hogy az asszonyban – mivel egy ilyen rendkívüli, kivételes férfi felesége – fel sem merülhet a házasságtörés gondolata; épp ezért súlyos csapásként érte volna, ha arról értesül, hogy az asszonyka hűtlenül megcsalja a mi eldoradóbeli Casanovánkkal. Mindnyájan nevettek, Traps a combját csapkodta. – Pontosan így volt – erősítette meg ragyogó arccal az ügyész feltevését. – Betette neki az ajtót, amikor megtudta a dolgot. – Maga egyszerűen megbolondult – nyögött fel a védő. Az ügyész felállt, és boldogan Trapsra tekintett, aki késével a Tête de Moine-t kapargatta. – Nocsak – kérdezte –, hogy tudta meg a dolgot az öreg bűnös? A kényes kis asszonyka vallotta be neki? – Ahhoz túlságosan gyáva volt, ügyész úr – felelte Traps –, rettenetesen félt a gengsztertől. – Maga Gygax jött rá? – Ahhoz meg Gygax volt túlságosan önhitt. – Talán te vallottad be neki, kedves Don Juan barátunk? Traps akarata ellenére elvörösödött. – Ugyan, Kurt – mondta –, miket tételezel föl rólam. Egy jó firma üzletfele világosította fel a gazembert. – Hogyan? – Nekem akart ártani. Szálka voltam a szemében. – Micsoda emberek vannak! – ámuldozott az ügyész. – De hát honnan szerzett tudomást a jóember a viszonyodról? – Én magam meséltem el neki. – Elmesélted neki? – No igen, poharazgatás közben az ember sok mindent kifecseg. – Igaz – bólintott az ügyész. – De épp te mondtad az imént, hogy Gygax üzletfelének szálka voltál a szemében. Nem voltál te eleve bizonyos benne, hogy a vén gazember mindent megtud az ismerősétől? Ezúttal a védő erélyesen közbelépett, s verítékesen, átizzadt gallérú császárkabátjában még fel is emelkedett. Szeretné figyelmeztetni Trapsot, jelentette ki,

hogy nem kell felelnie a kérdésre. De Traps más véleményen volt. – Miért? – mondta. – Egészen ártatlan kérdés. Engem teljesen hidegen hagyott, hogy Gygax megtudja-e a dolgot vagy sem. Az öreg gengszter egyébként is olyan kíméletlenül bánt velem, hogy igazán felesleges volt megjátszanom a kíméletest. Egy pillanatra megint csönd támadt a szobában, halálos csönd, aztán kitört a lárma, a féktelen jókedv, a homéroszi kacaj, az örömrivalgás. A kopasz, szótlan aggastyán megölelte és megcsókolta Trapsot, a védő elvesztette nevetés közben orrcsíptetőjét, ilyen vádlottra nem lehet megharagudni, s közben a bíró és az ügyész körültáncolta a szobát, öklükkel verték a falat, egymás kezét rázták, felmásztak a székekre, palackokat törtek össze, és örömükben mindenféle bolondos tréfát űztek. – A vádlott ismét beismerő vallomást tett – rikoltozta harsányan az ügyész, ezúttal egy szék támlájáról –, a kedves vendéget nem lehet eléggé dicsérni, amiért ilyen kiválóan játssza a játékot. Az eset világos, nincs semmi kétség – folytatta, s az imbolygó széken mállatag barokk szoborra emlékeztetett –, gondoljuk csak el szeretett Alfredo barátunk helyzetét. Még alig egy éve ki volt szolgáltatva gengszter főnökének, a Citroënjével járta a vidéket. Vendégünk négy gyermek apja, gyári munkás fia, büszke lehetett volna sikerére. És joggal. Háború idején házaló, sőt még házaló se volt, hiányzott hozzá az engedélye, egy törvénytelen, csavargó vigéc, kis feketéző, aki vonattal jár faluról falura, rója az ösvényeket, gyakran kilométereket bandukol sötét erdőkön át egy-egy távoli tanyáig, nyakában mocskos bőrtáskával vagy éppenséggel kosárral, kezében repedezett bőrönddel. Azután kissé kivakarózik, befészkeli magát egy üzletbe, tagja lesz a Liberális Pártnak, ellentétben marxista apjával. De aki egyszer már felkapaszkodott az uborkafára, édesebb gyümölccsel kecsegteti? Igaz ugyan, jól keresett, egyik textilüzlettől a másikig robogott Citroenjével, a kocsi nem volt rossz, de a mi kedves Alfredónk látta, hogy mindenféle új típus bukkan fel, rohangászik, száguld vele szemben, s hagyja le. Az országban nőtt a jólét, s persze, ő se akart lemaradni. – Hajszálra így volt, Kurt – ragyogott Traps. – Hajszálra így. Az ügyész most elemében volt, s olyan boldog és elégedett, mint valami bőkezűen megajándékozott gyerek. – Ám az elhatározás könnyebb, mint a cselekvés – magyarázta még egyre a széktámláján trónolva –, a főnök nem engedte érvényesülni, gonoszul, szívósan kihasználta, előlegeket folyósított számára új üzletekre, s egyre könyörtelenebbül gúzsba kötötte. – Szóról szóra – kiáltott felháborodottan a vezérképviselő –, fogalmuk sincs róla, uraim, mennyire a markában tartott az öreg gengszter. – Nem babra ment a játék, vagy-vagy – mondta az ügyész. – De még mennyire! – helyeselt Traps. A vádlott közbekiáltásai feltüzelték az ügyészt, most felállt a székről, borpecsétes asztalkendője zászlóként lobogott, kabátját saláta-, paradicsommártás- és húsmaradék mocskolta be. – A mi kedves barátunk, ha nem is teljesen fair módon, előbb üzleti úton próbálkozott, mint ahogy maga is beismeri. Nagyjából elképzelhetjük, hogyan. Titokban összeköttetésbe lépett főnöke cégével, puhatolózott, jobb ajánlatokat tett, szította a tüzet, tárgyalt a többi textilügynökkel, szövetséget és ellenszövetséget kötött. De aztán eszébe jutott, hogy van egy másik út is. – Egy másik út? – csodálkozott Traps. Az ügyész bólintott. – A másik út Gygax kanapéján keresztül a ház urának családi ágyába vezetett,

uraim. Mindnyájan nevettek, legfőképp Traps. – Csakugyan kegyetlenül megtréfáltam az öreg gengsztert – ismerte el. – A helyzet azonban egyszersmind nagyon komikus is volt, ahogy most utólag visszagondolok rá. Mindmostanáig szégyenkeztem tettemért, ki szeret tisztában lenni önmagával, mindenkinek megvan a maga szennyese, de ilyen megértő barátok között a szégyen fölösleges és nevetséges. Furcsa! Úgy érzem, végre van valaki, aki megért, és kezdem saját magamat is megérteni, mintha egy ismeretlent ismernék meg, aki én magam vagyok, akivel eddig épp csak köszönő viszonyban voltam, tudtam róla, hogy vezérképviselő, Studebakere, felesége és négy gyereke van. – Örömmel állapítjuk meg – mondta az ügyész melegen és szívélyesen –, hogy barátunknak kezd kinyílni a szeme. Segítsünk tovább neki, hogy napnál világosabban lásson. Ássuk ki tettének indokait a régészek vidám buzgalmával, és egy elsüllyedt bűntény pompájára bukkanunk. Viszonyt kezdett Gygaxnéval. Hogyan? Nem nehéz rájönni, találkozott a csinos asszonykával. Talán egyszer késő este történt, talán télen, úgy 6 óra tájban (Traps: 7 órakor, kedves Kurt, 7 órakor!), a város éjszakai fényben tündökölt, arányló utcai lámpák, kivilágított kirakatok, mozik, mindenütt zöld és sárga fényreklámok, az egész kedélyes, csábos és buja. Ő Citroënjével a síkos aszfalton a villanegyedbe, főnöke lakásához hajtott (Traps lelkesen: – Igen, igen, a villanegyedbe), hóna alatt aktatáskával, rendelésekkel és szövetmintákkal, nyilván fontos döntést kellett hozniok, de Gygax Limousine-ja nem állt megszokott helyén a járdaszélen, mindegy, Traps átvágott a sötét parkon, csöngetett, Gygaxné nyitott ajtót, férje ma nem jön haza, és a lánynak is kimenője van, az asszony délutáni ruhát, nem, nem is, inkább pongyolát viselt, ha már itt van, igyon vele Traps egy aperitifet, szívesen látja, és már ültek is egymás mellett a szalonban. Traps álmélkodott. – Hogy te ezt milyen jól tudod, Kurt! Ördögöd van. – Gyakorlat kérdése – felelte az ügyész. – A sors mindig önmagát ismétli. Még csak nem is kellett senkit se elcsábítani, se Trapsot, se az asszonykát, csupán alkalom adódott, és barátunk kihasználta. Gygaxné egyedül volt és unatkozott, semmi rendkívülire nem gondolt, örült, hogy beszélhet valakivel, a lakás kellemes, meleg, s az asszony tarka virágos pongyolája alatt csak hálóinget viselt. És amint Traps mellette ült, és látta fehér nyakát és keblének halmait, s amint az asszony haragosan, kiábrándultan az uráról beszélt, barátunk megérezte, rádöbbent, hogy támadásba kell lendülnie, s már támadott is, s ekkor csaknem mindent megtudott Gygaxról, milyen gyönge lábon áll az egészsége, a legkisebb megrázkódtatás végezhet vele, megtudta korát, azt, hogy milyen gorombán, durván bánik feleségével, milyen szilárdan meg van győződve hűségéről, mert olyan asszonytól, aki bosszút akar állni az urán, mindent meg lehet tudni, s így a viszony folytatódott, mert most már Alfredónak az volt a szándéka, már csak az foglalkoztatta, hogy főnökét minden eszközzel tönkretegye, történjék utána bármi, s így elérkezett egy pillanat, amikor mindent a kezébe kaparintott, üzletfeleket, áruellátást, éjszakánként a fehér, dundi, meztelen asszonyt, és ekkor megrántotta a kötelet, kirobbantotta a botrányt. Előre megfontolt szándékkal. Ezt is el tudjuk képzelni, hogyan történt, egy meghitt, esti órában, már alkonyodott. Barátunkat kissé felhevülten egy vendéglőben találjuk, mondjuk az Óváros valamelyik kocsmájában, minden tartós, hazafias és szolid, beleértve az árakat is, ökörszem-ablakok, derék vendéglősné (Traps: – A városházi pincében, Kurt), helyesbítek, derék fogadósnő, körös-körül az elhunyt törzsvendégek arcképei, egy rikkancs járja végig a helyiséget, majd kimegy, később az Üdvhadsereg énekel: Bocsássátok be a napfényt, néhány diák, egy professzor, az asztalon

két pohár és egy fiaskó finom borocska, az ember ne garasoskodjon itt, végül a sarokban sápadtan, kövéren és verítékezve, nyitott gallérral, gutaütésesen, mint egy jó előre kiszemelt áldozat, a jó firma üzletfél, aki nem érti, hogy mindez mit jelent, minek köszönheti a váratlan meghívást, figyelmesen hallgatja Trapsot, és megtudja tőle, hogy házasságtörés történt, majd néhány óra múlva, ki várhatott volna mást, a mi derék Alfredónk ezt előre látta, kötelességérzetből, barátságból és belső felháborodástól vezérelve a főnökhöz siet, és felvilágosítja a szánalomra méltó férfiút. – Micsoda képmutató! – kiáltott föl kitágult, csillogó szemmel Traps, elbűvölten az ügyész előadásától, boldogan, hogy megtudta végre az igazságot, a saját büszke, merész, különös igazságát. Majd: – Így érkezett el a végzetes, pontosan időzített pillanat, amikor Gygax mindent megtudott. Az öreg gengszter épp csak hogy hazavonszolta magát; képzeljük el, mennyire dühöngött, már a kocsiban kiverte a veríték, szúrt a szíve, reszketett a keze, mérges rendőrök fütyültek utána, de ő figyelemre se méltatta a jelzőlámpát, elcsigázottan a garázstól a lakásajtóig vánszorgott, talán már a folyosón összeesett, felesége – a takaros, csinos asszonyka – elébe ment, de ő nem sokáig húzta, az orvos beadott még egy morfiuminjekciót, aztán vége, kampec, még egy apró hörgés, aztán Gygaxné zokogása. Traps odahaza családja körében vette fel a telefonkagylót, meghökkent, de belül ujjongott, no, ez sikerült: emelkedett hangulat, majd három hónappal később Studebaker. Megint kacagtak. A derék Traps, aki egyik csodálkozásból a másikba esett, kissé zavartan együtt kacagott az öregekkel, vakargatta a fejét, s elismerően, távolról sem szerencsétlenül, odabólintott az ügyésznek. Valósággal jókedvű volt. Úgy találta, hogy az est pompásan sikerült, s jóllehet azon, hogy gyilkosságot tételeznek fel róla, kissé meghökkent és elámult – ezt az állapotot inkább kellemesnek találta –, mégis felsejlett előtte valami bizonyos magasabb rendű dolgokról, igazságszolgáltatásról, bűnről és bűnhődésről, s ez ámulattal töltötte el. Még élénken emlékezett arra, milyen félelem fogta el a kertben és később, mikor a társaság nevetésben tört ki, most úgy érezte, rémülete alaptalan és szívderítő. Minden olyan emberi volt. Kíváncsian várta, mi következik. A társaság tántorogva, a csetlő-botló védővel együtt átment feketézni a szalonba, egy nippekkel és vázákkal agyonzsúfolt helyiségbe. A falon hatalmas metszetek, városképek, történelmi tablók, Rütli-eskü, laupeni csata, a svájci gárda pusztulása, a hét fellázadt kanton zászlócskája, gipszmennyezet, stukatúr, a sarokban zongora, csipkével díszített, kényelmes, alacsony, óriási székek, a csipkén jámbor mondások: „Üdv annak, aki az igazság tövises útját rója", „Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát." A nyitott ablakon át homályosan, meseszerűen az országút sej lett elmerülten, lebegő fényekkel, elvétve tovasuhanó autók fényszóróival, mivel már két óra felé járt. Sohasem hallott még lenyűgözőbb beszédet, mint a Kurté, gondolta Traps. A lényeghez nem sok a hozzáfűznivalója, mindössze néhány apróbb helyesbítésre van szükség, így a jó firma üzletfél alacsony és sovány volt, keménygallért viselt, s nem izzadt, Gygaxné pedig nem pongyolában, hanem mélyen kivágott kimonóban fogadta, úgyhogy a szívélyes meghívást képletesen is lehetett érteni – egyike volt ez Traps vicceinek, együgyű humorának példatárából –, aztán meg a jól megérdemelt trombózis nem odahaza érte a főgengsztert, hanem a raktárban, vihar idején, épp csak beszállították a kórházba, rögtön megállt a szívverése, és agyő, de mindennek – ahogy mondani szokás – semmi jelentősége, lényegében pontosan úgy történt, miként azt nagyszerű cimborája, az ügyész megvilágította, valóban csak azért szűrte össze a levet Gygaxnéval, hogy az öreg gazembert megsemmisítse, igen, most már pontosan emlékszik rá, hogy bámult az ágyból

az asszony fölött Gygax fényképére, arra az ellenszenves, hájas, kidülledt szemű, csontkeretes szemüveges pofára, milyen zabolátlan örömmel eszmélt rá, hogy vidám és buzgó működésével voltaképp megöli főnökét, hidegvérűen kitekeri a nyakát. Traps bejelentésekor már a jámbor mondásokkal díszített, puha székéken ültek, a forró feketekávés csészékért nyúltak, kavargatták a kávét, és nagy, hasas üvegekből 1893-as évjáratú konyakot, Roffignacot ittak. Így hát elérkeztek a vádindítványhoz, mondta az ügyész, aki egy irdatlan nagy karosszékben ült, és lábát, melyen két különböző színű zokni volt (az egyik szürke-fekete kockás, a másik zöld), a karfán lógatta. Alfredo barátunk nem dolo indirecto5 cselekedett, mintha a halál véletlenül következett volna be, hanem dolo malo, rosszindulatúan, előre megfontolt szándékkal, a tények is erre vallanak, egyrészt, mivel maga készítette elő a botrányt, másrészt, mivel nem kereste fel többé a csinos asszonykát a főgengszter halála után, amiből szükségszerűen következik, hogy Gygaxné csupán eszközül, úgyszólván gáláns gyilokként szolgált véres terveihez, s így lélektani módszerekkel elkövetett gyilkosság esete forog fenn, bár természetesen látszólag a házasságtörésen kívül semmilyen törvénybe ütköző cselekedet nem történt, de mivel a látszat szertefoszlott, és a kedves vádlott önmaga nyájasan mindent beismert, neki, az ügyésznek az az öröm jutott osztályrészül – és ezzel méltatásának végéhez ért –, hogy a tekintélyes bíróságtól Alfredo Traps halálbüntetését kérje egy olyan elismerésre, csodálatra és tiszteletre méltó bűntény jutalmaként, mely joggal érdemli ki, hogy a század legrendkívülibb bűncselekményének nevezzék. Nevettek, helyeseltek, tapsoltak, és vadul nekiestek a Simone által imént betálalt tortának – a házvezetőnő szerint: a vacsora fénypontjának. Kint új látványosság tűnt fel, fölkelt a keskeny, sarló formájú, megkésett hold, a fák halkan zizegtek, egyébként csend volt, csak nagy néha bukkant fel egy-egy autó, egy-egy kései, óvatosan tántorgó duhaj. A vezérképviselő magabiztosnak érezte magát, Pilettel együtt egy szívélyes, jámbor közmondással díszített, puha kanapén ült: „Szívesen látlak, kedvesem", átölelte a szűkszavú öreget, aki időnként csodálkozva, fütyülve s az „f" betűket sziszegve, felkiáltott: „fényes", és hozzádörgölte pomádés, elegáns alakját. Gyöngéden. Kedélyesen. Arcával arcához simulva. A bor ellankasztotta és megbékéltette Trapsot, örült, hogy ebben a megértő társaságban ismét önmaga lehet, igaz ember, akinek nincs többé titka, mert nincs szüksége többé titokra, hogy tiszteljék, becsüljék, szeressék és megértsék, a gyilkosság elkövetésének gondolata egyre mélyebben gyökeret vert benne, megindította, átalakította, nehezebbé, hősiesebbé és értékesebbé tette életét. Még fel is lelkesedett tőle. Azért tervelte ki és hajtotta végre a gyilkosságot, gondolta, hogy feljebb kerüljön, de nem hivatásszerűen, nem anyagi okokból, nem azért, mert Studebakerre vágyott, hanem – ez volt a helyes kifejezés, legalábbis most úgy tetszett neki – azért, hogy jelentékenyebb, mélyebb ember legyen, méltóvá váljék e tanult, okos férfiak szeretetére, akiket e pillanatban – Piletet is beleértve – olyannak látott, mint holmi ősi, valaha a Reader's Digest-böl ismert mágusokat, akik azonban nemcsak a csillagok titkait, hanem többet, a törvények titkait is tudják (e szótól megmámorosodott), a textilszakmában eltöltött élete folyamán csupán valamilyen elvont, zaklatásnak vélt igazság most hatalmas, megfoghatatlan napként emelkedett föl szűkös horizontján, mint valami kissé zavaros eszme, mely épp ezért még inkább megborzongatta és megremegtette; így hát, miközben aranyosbarna konyakját szürcsölte, először mélységes csodálkozással, majd egyre nagyobb felháborodással hallgatta a kövér védő fejtegetését, buzgó próbálkozását, hogy tettét szokványosnak, hétköznapinak, a polgári élet velejárójának tüntesse föl. Nagy élvezettel hallgatta az ügyész úr dús képzeletéről tanúskodó előadását, fejtegette

Kummer, levette dagadt, vörös arca fölött trónoló orrcsíptetőjét, és apró, kecses, szabályos mozdulatokkal, fontoskodva magyarázott. Nem kétséges, Gygax, ez az öreg gengszter meghalt, ügyfele keservesen megszenvedett, amíg beosztottja volt, és jogos ingerültségbe lovalta magát, sőt, megpróbálta félre is állítani főnökét, ki akarja ezt vitatni, hányszor fordul elő ilyesmi az életben, csak azon csodálkozik, hogy egy szívbajos üzletember halálát gyilkosságnak tüntetik fel. (– De hát én öltem meg! – tiltakozott Traps, s úgy érezte, felhőkből pottyant le.) Az ügyésszel ellentétben ő nem tartja bűnösnek a vádlottat, illetve képtelennek tartja bűn elkövetésére (Traps időközben elkeseredett: – De igen, bűnös vagyok!). A Hephaistos-műanyag vezérképviselőjének esete szolgáljon intő például. Ha azt mondja ügyfeléről, hogy képtelen bűnt elkövetni, nem azt akarja állítani róla, hogy ártatlan, épp ellenkezőleg. Traps sokféle bűnbe keveredett, házasságtörést követett el, néha meglehetősen alaposan szédelgett, de ez nem jelenti, hogy csak házasságtörésből és csalásból áll az élete, nem, nem, vannak pozitív oldalai, sőt erényei is. Alfredo barátunk szorgalmas, kitartó, hűséges barát, igyekszik gyermekei jövőjét biztosítani, politikailag megbízható, mindent egybevetve csak megsuhintotta, csak épp megfertőzte a tisztességtelen élet, de ez a legtöbb átlagemberrel megtörténik, szükségszerűen történik meg, épp azért, ismétli, ügyfele képtelen ilyen nagy horderejű, tiszta, büszke bűnt, ilyen eltökélt cselekedetet, ilyen egyértelmű bűntényt elkövetni (Traps: – Rágalom, szemenszedett hazugság!). Nem bűnöző tehát, hanem a Kor, a Nyugat, a civilizáció áldozata, mert az emberiség mindinkább elveszti hitét, a kereszténységet, a közösség összetartó erejét (egyre ködösebb lesz), egyre nagyobb a zűrzavar, az egyénnek nincs vezérlő csillaga, minek következtében minden összegabalyodik, és elvadulás, ököljog és erkölcstelenség uralkodik el. Mi történt? Ez az átlagember teljesen felkészületlenül egy rafinált ügyész karmaiba került. Ösztönös sürgés-forgását a textilszakmában, magánéletét, üzleti utazásból, kenyér-harcból, többkevesebb ártatlan örömből álló létének minden kalandját most átvilágították, megvizsgálták, ízeire szedték, összefüggéstelen tényeket ragasztottak össze, az egészbe logikus tervet csempésztek, esetleges eseményeket úgy tüntettek fel, mintha indítékai volnának bizonyos cselekedeteknek, a véletlent szándékká forgatták ki, a meggondolatlanságot elhatározássá, úgyhogy végül, miként a bűvész cilinderéből nyúl ugrik ki, a tárgyaláson szükségszerűen gyilkost varázsoltak elő. (Traps: – Nem igaz!) Nézzék józanul, tárgyilagosan a Gygax-ügyet, tekintsenek el az ügyész misztifikációjától, s arra az eredményre jutnak, hogy az öreg gengszter lényegében saját magának, rendszertelen életmódjának, rossz természetének köszönheti halálát, ismerjük a vigécbetegséget, a nyugtalanság, lárma, feldúlt házasság és idegrendszer, ám a tulajdonképpeni trombózist mégis a Traps említette vihar okozta, mivel az északi szél nagy hatással van a szívbajosokra (Traps: – Nevetséges!), úgyhogy teljes egyértelműséggel mondhatjuk: egyszerűen baleset történt. Természetesen ügyfele kíméletlenül járt el, de hát ő is éppúgy alá van vetve az üzleti élet törvényeinek, mint bárki – ezt maga is állandóan hangoztatta –, az is természetes, hogy gyakran szívesen megölte volna főnökét, az ember sok mindent gondol és cselekszik gondolatban, de csak gondolatban, ám e gondolaton kívül semmiféle bűncselekmény nem történt, és nem is bizonyítható. Ilyesmit képtelenség tehát elfogadni, s még nagyobb képtelenség, hogy ügyfele azt képzeli, hogy gyilkosságot követett el, úgy látszik, nemcsak az autója kapott defektet, hanem őt magát is szellemi defekt érte, s így ő, a védő, azt indítványozza, hogy mentsék fel Alfredo Trapsot stb. stb. A vezérképviselőt egyre jobban bosszantotta ez a jóakaratú handabanda, mely elhomályosította szép bűntettét, eltorzította, feloldotta, valótlanná és árnyszerűvé silányította, s végül a barométer állásának okozatává degradálta. Úgy érezte, hogy

lebecsülik, s így alighogy az ügyvéd befejezte, rögtön kifakadt. Felállt, s miközben jobb kezében egy tányéron egy tortaszeletet, bal kezében pedig egy pohár konyakot egyensúlyozott, felháborodottan kijelentette, hogy ítélethirdetés előtt szeretné még egyszer a leghatározottabban leszögezni: egyetért az ügyésszel – ekkor könnyek lepték el a szemét –, igenis, gyilkosságot követett el, most már tisztában van vele, s a védő beszéde kiábrándította, sőt meghökkentette, tőle igazán több megértést várt, s épp ezért nem hízelgésből, hanem lelkesedésből ítéletet, jobban mondva büntetést kér, mert ezen az éjszakán fogta fel először, mit jelent igaz életet élni (itt a derék férfiú belegabalyodott), s ehhez az igazságszolgáltatás magasabb eszméi, bűn és bűnhődés éppolyan szükséges elemek és vegyületek, mint amilyenekkel a műanyagot kotyvasztják – hogy saját szakmájánál maradjon –, s e felismeréstől újjászületett, mindenesetre – szókincse a szakmáján kívül kissé szegényes, bocsássák meg hát, hogy alig tudja szavakba önteni gondolatait –, mindenesetre úgy tetszik neki, hogy legjobban az újjászületés szó fejezi ki azt az örömet, mely most hatalmas fergetegként átjárja, felkavarja és feldúlja. Így érkeztek el az ítélethirdetésig, melyet a tökrészeg bíró kacagás, visítozás, kurjongatás és Pilet jódlizása közepette nagy erőlködéssel hirdetett ki, nemcsak azért, mert felmászott, jobban mondva bemászott a nemrég felnyitott zongorába, hanem mert a beszéd is nagy erőfeszítésébe került. Dadogott, az egyik szót kifacsarta, a másikat lenyelte, belekezdett egy mondatba, de nem tudott megbirkózni vele, értelmetlen szavakat fűzött össze, de gondolatmenetét nagyjában-egészében így is követni lehetett. Elöljáróban azt firtatta, kinek van igaza, az ügyésznek vagy a védőnek, vajon Traps az évszázad legrendkívülibb bűntényét követte-e el, vagy ártatlan. Ő nem tudja egyik véleményt sem teljesen elfogadni. Traps, ebben igaza van a védőnek, csakugyan nem volt méltó ellenfele az ügyésznek, és sok olyasmit ismert be, ami nem így történhetett, de mégiscsak gyilkolt, természetesen nem ördögi szándékkal, hanem mert a Hephaistos vezérképviselőjeként éppolyan felelőtlenül élt, mint környező világa. Gyilkolt, mert úgy érezte, mi sem természetesebb, mint valakit megsemmisíteni, kíméletlenül törtetni, lesz, ami lesz. A mi szeretett Alfredónk továbbra is nyugodt lélekkel száguldozhatott volna Studebakerével, soha semmilyen összetűzésbe nem kerül a társadalommal, de szerencsére megtisztelte csöndes, fehér villánkat baráti látogatásával (itt a bíró előadása egyre jobban összekuszálódott, a továbbiakat már vidám csuklások közepette, hatalmas, elérzékenyült tüsszentésekkel megszakítva nyögte ki, miközben eltakarta arcát egy óriási zsebkendővel, és ezzel egyre harsányabb kacajra ingerelte a többieket) felkeresett négy öregembert, akik átvilágították életét az igazság sugarával, s bár ennek az igazságnak, tudja, hogyne tudná, nagyon is jól tudja, különös jegyei vannak, négy viharvert arcról vigyorog le, egy agg ügyész monokliján tükröződik, egy kövér védő orrcsíptetőjén, egy fogatlan részeg száján, s egy kissé már dadogó bíró közvetítésével röhög le, no meg egy leköszönt exhóhér tar koponyáján vöröslik fel (a többiek már türelmetlenkedtek, unták az ömlengést: – Ítéletet! Ítéletet!), jóllehet a törvényszék groteszk, különc és nyugdíjazott, de mint ilyen, mégis maga az igazságszolgáltatás (a többiek ütemesen: – Ítéletet! Ítéletet!), miért is a mi tisztelt, drága Alfredo barátunkat halálra ítélem (az ügyész, védő, hóhér és Simone éljenzése és üdvrivalgása, Traps elérzékenyült csuklása: – Köszönöm, kedves bíró úr, köszönöm.), noha jogilag mindössze arra lehet támaszkodni, hogy az elítélt maga is bűnösnek vallja magát. Végtére azonban ez a legfontosabb, így hát örömére szolgál, hogy olyan ítéletet hirdethet ki, melyet az elítélt fenntartás nélkül elfogad – az emberi érdem nem szorul kegyelemre –, s reméli, a tisztelt vendégbarát jókedvűen veszi tudomásul gyilkossága megkoronázását, mivel az bizonyára nem történt kellemetlenebb körülmények között, mint maga a

gyilkosság. Ami a szürke polgárnál vagy az átlagembernél véletlen, szerencsétlenség, a természet puszta szükségszerűségének formájában, betegségként, embólia okozta éreltömődésként vagy rosszindulatú daganatként jelentkezik, itt mint szükségszerű erkölcsi eredmény mutatkozik, az ítélethirdetés aktusában teljesedik ki először az élet, a mestermű következetességével válik láthatóvá a tragédia, s ragyog fel, ölti fel makulátlan alakját, kerekedik ki (a többiek: – Befejezni! Befejezni!), igen, nyugodtan el lehet mondani, hogy először a vádlottat elítéltté változtató ítélethirdetés aktusában következik be az igazságszolgáltatás lovaggá ütése, s nem lehet magasztosabbat, nemesebbet és nagyszerűbbet elképzelni, mint amikor egy embert halálra ítélnek. Ez most megtörtént. Traps, aki – ha talán nem is egészen törvényesen – a szerencse fia lett – mivel alapjában véve e helyt csak feltételes halálbüntetés osztható ki, de ő eltekint ettől, mert ha nem akar csalódást okozni szeretett barátjának –, röviden, Alfredo most egyenrangú lett velük, méltó arra, hogy kollégiumukba mesterként vegyék föl stb. (a többiek: – Pezsgőt!). Az est hangulata csúcspontjára hágott. Habzott a pezsgő, a jókedv zavartalan, magával ragadó és testvéries volt, a védőt is újra rokonszenvükbe fogadták. A gyertyák csonkig égtek, némelyik már egészen elaludt, kint hajnali derengés, sápadó csillagok, valahol távol napfölkelte, friss levegő és harmat. Traps lelkes s egyszersmind fáradt volt, kérte, hogy vezessék fel szobájába, egyik öregembertől a másikig tántorgott. Már csak dadogtak, fejükbe szállt az ital, a szalont pokoli lárma töltötte be, értelmetlen szavak, monológok röpködtek, senki se figyelt a másikra. Mindnyájuknak vörösbor– és sajtszaga volt, simogatták a vezérképviselő haját, dédelgették, csókolgatták a szerencsés, fáradt embert, aki olyan volt, mint egy gyerek a nagyapák és nagybácsik körében. A kopasz, hallgatag öregember felkísérte. Erőlködve, négykézláb másztak fel a lépcsőn, félúton elakadtak, összegabalyodtak, nem tudtak továbbmászni, lekuporodtak a lépcsőre. Fönt, az ablakon át beáradó hajnal érces sugarai színesre festették a fehér falat, kintről az ébredő nap első neszei szűrődtek be, a távoli kis pályaudvar füttye, a tolatás és rendezés lármája, s Trapsban felködlött, hogy haza kellett volna utaznia. Olyan boldog és elégedett volt, mint még soha kispolgári életében. Képek derengtek fel előtte, egy fiú arca, alkalmasint a legfiatalabb, legkedvesebb gyermekéé, majd homályosan a falu, ahol defektet kapott, az út fényes, emelkedő szalagja, a domb a templommal, a hatalmas, zizegő, acélgyűrűs, alátámasztott tölgyfa, az erdőborított domb, mögötte, fölötte, mindenütt végtelen, ragyogó ég, ám a kopasz akkor lerogyott: „Aludni akarok, aludni, fáradt vagyok, fáradt" – nyöszörögte, majd valóban elaludt, még hallotta, hogy Traps továbbkúszik, egy szék feldől, a kopasz, hallgatag öreg félálomban elsüllyedt borzalmak és iszonyú percek emlékével egy pillanatra felriadt, majd lábak tekeredtek össze előtte – a többiek jöttek fel a lépcsőn. Heherészve, rikácsolva, macskakaparással pergamenre rótták a halálos ítéletet egy asztalon, szerfelett pompásnak találták, tréfás fordulatokkal, tudós frázisokkal, latin és ófelnémet szavakkal tűzdelték teli, majd felcihelődtek, hogy szellemi terméküket a dáridó kellemes emlékéül a vezérképviselő ágyára tegyék, hadd örüljön, ha reggel felébred. Kint világosság, reggel, korai éles és türelmetlen madárcsicsergés, így értek fel a lépcsőn, léptek át esetlenül az összetekeredett kopaszon. Egymás kezébe kapaszkodtak, úgy támogatták egymást, alig álltak a lábukon, különösen a fordulóban, ahol elkerülhetetlenül megtorpantak, hátráltak, újra nekiindultak, újra felmondták a szolgálatot. Végül mégis a vendégszoba ajtaja előtt álltak. A bíró kinyitotta, de az ünnepélyes csoport visszahőkölt – az ügyésznek még nyakában lógott az asztalkendő: – az ablakkereten mozdulatlanul, mint egy, a foszló ég előtt meredő sötét árnykép a rózsák nehéz illatfelhőjében, Traps lógott, olyan végérvényesen és kétségbevonhatatlanul, hogy az ügyész, akinek monokliján az egyre fényesebb reggeli napsugár játszadozott, levegőért

kapkodott, mielőtt tanácstalanul és szomorúan elveszett barátjára tekintett, és fájdalmasan felkiáltott: – Alfredo, kedves Alfredóm! Az isten szerelmére, mi jutott eszedbe? Tönkretetted a legjobb murit! Gera György fordítása

A BÍRÓ ÉS A HÓHÉR
Alphons Clenin, a twanni rendőr, ezerkilencszáznegyvennyolc november harmadikán ott, ahol a Lamboingból (az egyik Tessenberg vidéki faluból) vezető út a Twann patak völgyének erdejéből kibukkan, egy kék Mercedesre figyelt fel az út szélén. Ködös idő volt, mint oly gyakran ezen a késő őszön, és Clenin voltaképp már el is hagyta a kocsit, de azután mégis visszafordult. Mert amint elhaladt a kocsi mellett, és futó pillantást vetett a belsejébe a homályos ablakon át, úgy látszik, mintha a vezető a kormánykerékre bukott volna. Clenin azt hitte, hogy részeggel van dolga, minthogy rendes ember volt, és a legegyszerűbb következtetésre jutott. Ezért nem hivatalosan, hanem magánemberként közeledett az idegenhez. Azzal a szándékkal lépett a kocsihoz, hogy felébreszti a szendergőt, elviszi Twannba a Medve szállóba, ahol egy fekete meg egy rántott leves bizonnyal kijózanítja; mert részegen csak autót vezetni tilos, az nincs megtiltva, hogy az út mentén veszteglő kocsiban bárki is aludjék. Clenin kinyitotta a kocsiajtót, és kezét atyaian az idegen vállára tette. De azonnal észrevette, hogy a férfi halott. Halántékon lőtték. És Clenin most már azt is látta, hogy a kocsi jobb oldali ajtaja nyitva van. Az autóra alig freccsent vér, a hulla sötétszürke kabátját egyetlen folt sem éktelenítette. Zsebéből sárga levéltárca kandikált ki. Clenin kihúzta a tárcát, és minden különösebb erőfeszítés nélkül megállapíthatta, hogy a halott Ulrich Schmied, berni rendőr hadnagy. Clenin nem tudta pontosan, mit kell tennie. Falusi rendőr lévén, sohasem találkozott ilyen véres esettel. Fel-alá sétált az útszélen. A felkelő nap keresztültörte a ködfelhőt, és rásütött a hullára – Clenin kényelmetlenül érezte magát. Visszament a kocsihoz, felemelte a halott lábánál heverő szürke nemezkalapot, s olyan mélyen nyomta az idegen fejébe, hogy nem láthatta halántékán a sebet. Ettől megkönnyebbült. A rendőr lassan átment az út Twann felé eső oldalára, s letörölte homlokáról a verítéket. Végre elszánta magát. A hullát áthelyezte a vezető melletti ülésre, gondosan felültette, majd a kocsi belsejében talált bőrszíjjal az üléshez kötözte, maga pedig a kormányhoz ült. A motor nem indult be, Cleninnek mégis sikerült a kocsit a lejtős úton Twannba kormányoznia, a Medve elé. Ott benzint vett fel; közben senki sem gyanította, hogy az előkelő és mozdulatlan alak halott. Clenin örült ennek, mert gyűlölte a botrányt, és most is hallgatott. A tóparton hajtott Biel felé. A köd közben ismét megsűrűsödött, és eltakarta a napot. A reggel sötét volt, akár az utolsó ítélet. Clenin belekerült egy hosszú autósorba, egyik kocsi a másik mögött, s valami megmagyarázhatatlan okból még lassabban haladtak, mint ahogy a köd miatt kellett volna. „Akár egy temetési menet" – gondolta Clenin. A hulla mozdulatlanul ült mellette, csak néha, egy-egy országúti döccenőnél

biccentett a fejével, akár valami vén és bölcs kínai, úgyhogy Clenin egyre kevésbé merte megelőzni a kocsikat, így aztán nagy késéssel futott be Bielbe. Az ügyet Bielben kezdték nyomozni; ugyanakkor Bernben átadták a szomorú leletet Bärlach felügyelőnek, aki a halott felettese volt. Bärlach hosszú ideig élt külföldön, Konstantinápolyban, majd Németországban küzdötte fel magát ismert kriminalistává. Utoljára a Majna melletti Frankfurtban vezette a bűnügyi rendőrséget, de már harmincháromban visszatért szülővárosába. Hazaköltözésének oka nem annyira Bern szeretetében keresendő – gyakran nevezte szülővárosát a tulajdon aranykoporsójának –, inkább abban a pofonban, amelyet Bärlach az akkori új német kormány egyik magas rangú tisztviselőjének kent le. Frankfurtban annak idején ugyancsak szóbeszéd tárgya volt ez a durva cselekedet, Bernben pedig mindig az európai politika állása szerint ítélték meg: először felháborító, aztán elítélendő, de érthető, végül azonban egy svájci állampolgár számára egyedül lehetséges magatartásnak. Ezt azonban csupán ezerkilencszáznegyvenöt után hangoztatták. A Schmied-ügyben Bärlach első lépése az volt, hogy elrendelte: az első napokban tartsák titokban az esetet. Ehhez a rendelkezéshez személyisége teljes súlyát latba kellett vetnie. – Keveset tudunk az ügyről, a sajtó pedig amúgy is az elmúlt kétezer esztendő legfeleslegesebb találmánya – jelentette ki. Alighanem sokat várt a titkos ügykezeléstől, ellentétben a „főnökkel", dr. Lucius Lutzcal, aki különben a kriminalisztika tanára volt az egyetemen. A főnök, akinek ősi berni családját egy baseli örökhagyó nagybácsi tetemesen gazdagította, éppen most tért vissza New Yorkból és Chicagóból; tanulmányúton járt az ottani rendőrségnél, és megrendülten beszélt „a svájci főváros bűnüldözésének őskori állapotairól" Freiberger rendőrkapitánynak, abból az alkalomból, hogy egy villamoson utaztak haza a hivatalból. Bärlach még aznap reggel – miután ismét telefonált Bielbe – felkereste a Bantigerstrassén a Schönler családot, akiknél Schmied lakott. Gyalog tette meg az utat az Óvárosban, végig a Nydeck-hídon – mindig gyalog járt, mert úgy vélte: „Bern túlságosan kicsinyke város a villamosnak meg efféléknek." A Haspel-lépcsőn kissé fáradtan kaptatott fel; túl volt már a hatvanon, s ilyenkor érezte is; de csakhamar ott állt a Schönler porta előtt, és becsöngetett. Schönlerné, egy alacsony, kövérkés, de kellemes megjelenésű hölgy nyitott ajtót, s mivel ismerte Bärlachot, tüstént bevezette. – Schmied az éjszaka hivatalos ügyben elutazott – mondta Bärlach –, hirtelen kellett elindulnia, és engem kért meg, hogy utánaküldjek valamit. Kérem, Schönlerné, vezessen a szobájába. A hölgy bólintott, s végigmentek egy folyosón, egy súlyos aranykeretben függő kép mellett. Bärlach felpillantott a képre: a Holtak Szigeté-t ábrázolta. – Hova utazott tulajdonképpen Schmied úr? – kérdezte az asszony, mikor kinyitotta a szobát. – Külföldre – felelte Bärlach, és a mennyezetre nézett. A szoba a földszinten volt, s a kertkapun keresztül egy kis parkra lehetett látni, ahol vén, barna fenyők álltak. Ugyancsak korhadtak lehettek, mert a földet vastagon borították a tűlevelek. Ez lehetett a ház legszebb szobája. Bärlach az íróasztalhoz lépett, és körülnézett. A díványon a halott nyakkendője hevert. – Schmied úr biztosan a trópusokra utazott, ugye, Bärlach úr? – kíváncsiskodott Schönlerné.

Bärlach egy cseppet megrémült: – Nem, nem a trópusokra; inkább magaslati levegőre. Schönlernének tágra nyílt a szeme, és összecsapta a tenyerét. – Úristen, a Himalájára? – Körülbelül – hagyta rá Bärlach –, csaknem eltalálta. Kinyitotta az íróasztalon heverő aktatáskát, majd rögtön a hóna alá csapta. – Már meg is találta, amit Schmied úr után kell küldenie? – Meg. Ismét körülnézett, de tekintete elkerülte a halott nyakkendőjét. – A legjobb albérlőnk, aki valaha volt, és soha semmi botrány, nőügyek vagy ilyesmi – pletykálta Schönlerné. Bärlach az ajtóhoz lépett: – Alkalomadtán elküldök egy tisztviselőt vagy magam jövök. Schmiednek fontos iratai maradtak itthon, lehet, hogy szükségünk lesz rá. – Küld majd nekem Schmied úr anzikszot külföldről? – tudakolta Schönlerné. – A fiam bélyeggyűjtő. Bärlach sajnálkozva kijelentette: – Alig hinném, mert az ilyen hivatalos utakról rendszerint nem írnak üdvözlő lapot. Tilos. Schönlerné újra összecsapta a kezét, és kétségbeesetten így szólt: – Mi mindent meg nem tilt a rendőrség! Bärlach elbúcsúzott. Örült, hogy kint van a házból. Bärlach mélyen a gondolataiba merült, és szokása ellenére nem a Schmied kocsmában, hanem a Du Théâtre-ban ebédelt. Ott figyelmesen végiglapozta és átolvasta a Schmied szobájából elhozott irattáska tartalmát. Aztán rövid sétára indult a Bundesterrassén, majd két óra felé visszatért a hivatalába, ahol az a hír várta, hogy Schmied teteme megérkezett Bielből. Bärlach lemondott arról, hogy egykori beosztottjánál lerója tiszteletét, mert nem szerette a hullákat, és a legtöbbször elmulasztotta a szemrevételezést. Azt is örömest elengedte volna, hogy Lutzot felkeresse, de hát ez szolgálati kötelessége volt. Schmied táskáját gondosan elzárta az íróasztalába, át se nézte újra, majd szivarra gyújtott, és így indult Lutz irodájába, bár jól tudta, hogy a főnök mindig bosszankodik ezen a szabados magatartáson, hogy telefüstöli a szobáját. Lutz még évekkel ezelőtt megkockáztatott egy-egy megjegyzést, de Bärlach megvető kézmozdulattal leintette, mondván, hogy ő, többek között, tíz esztendeig állt a törökök szolgálatában, és még a konstantinápolyi főnöke jelenlétében is dohányzott; ez a kijelentése annál súlyosabb érv volt, mert ellenőrizni sem lehetett. Dr. Lucius Lutz idegesen fogadta Bärlachot, mert úgy vélte, semmi nem történt az ügyben. Az öregnek az íróasztal mellett, egy kényelmes széken kínált helyet. – Bielből még semmi hír? – kérdezte Bärlach. – Még semmi – felelte Lutz. – Érdekes – folytatta Bärlach –, pedig milyen veszettül dolgoznak. Bärlach leült, és pillantása a falon függő Traffelet-képekre esett, színes tollrajzok voltak, melyeken – hol tábornokokkal, hol nélkülük – hatalmas, repdeső zászlók alatt katonák meneteltek, az egyik képen balról jobbra, a másikon jobbról balra. – Az ember mindig új, ámbátor növekvő félelemmel láthatja – kezdte Lutz –, mennyire gyermekcipőben jár még hazánkban a kriminalisztika. Én igazán sok mindenhez hozzászoktam a kantonban, de ez az eljárás, amelyet itt egy rendőr hadnagy

halálával kapcsolatban nyilvánvalóan természetesnek tartanak, oly szörnyű fényt vet falusi rendőrségünk hivatástudatára, hogy még most sem tértem magamhoz megrendülésemből. – Csillapodjék, Lutz doktor – nyugtatta Bärlach –, a mi falusi rendőrségünk éppoly alkalmas a feladatára, mint a chicagói, s nemsokára kiderítjük, ki ölte meg Schmiedet. – Gyanakszik valakire, Bärlach felügyelő? Bärlach hosszan rámeredt Lutzra, végül kibökte: – Igen, gyanakszom valakire, Lutz doktor. – Ugyan kire? – Még nem árulhatom el önnek. – Ez aztán érdekes – mondta Lutz. – Jól tudom, hogy ön, Bärlach felügyelő, hajlamos arra, hogy szépítgesse a modern tudományos kriminalisztika nagy felfedezéseivel szemben elkövetett baklövéseket. De azért ne felejtse el, hogy az idő halad, és nem áll meg a leghíresebb kriminalisták kedvéért sem. New Yorkban és Chicagóban olyan bűneseteket láttam, amilyeneket ön, a mi kedves Bernünkben, még csak elképzelni sem tud. Most azonban, hogy egy rendőr hadnagyot öltek meg, felrémlett a biztos jele annak, hogy még itt, a közbiztonság épületében is recseg-ropog valami, és nekünk könyörtelenül le kell csapnunk. – Nekem is ez a szándékom – bizonygatta Bärlach. – Akkor jó – kontrázott Lutz, és köhögött. A falon egy óra ketyegett. Bärlach bal kezét gondterhelten a gyomrára nyomta, míg jobb kezével a szivarját oltotta el a hamutartóban, melyet Lutz tolt elébe. Hosszú idő óta már, mondta, nem valami viruló az egészsége, az orvosa legalábbis aggodalmas képet vág. Gyomorfájdalmak kínozzák gyakran, és ezért arra kéri dr. Lutzot, adjon neki a Schmiedgyilkosság ügyében helyettest, aki a nyomozás rutinmunkáját elvégzi, ő, Bärlach, akkor az íróasztal mellől is irányíthatja az ügyet. Lutz beleegyezett. – Ki lenne a legmegfelelőbb helyettes, mit gondol? – kérdezte. – Tschanz – vágta rá Bärlach. – Igaz, hogy még szabadságon van a berni hegyekben, de azért hazahívhatjuk. Lutz helyeselt: – Egyetértek. Tschanz olyan ember, akinek legfőbb törekvése, hogy a kriminalisztikában mindig a helyzet magaslatára emelkedjék. Ezzel hátat fordított Bärlachnak, és kinézett az ablakon a Waisenhausplatzra, mely tele volt gyerekekkel. Hirtelen csillapíthatatlan vágya támadt, hogy Bärlachhal a modern tudományos kriminalisztika fontosságáról vitatkozzék. De mire megfordult, Bärlach már kiment a szobából. Öt óra felé járt az idő, amikor Bärlach elhatározta, hogy még aznap délután elutazik a tett színhelyére, Twannba. Blattert, a nagydarab rendőrt vette maga mellé, akit azért kedvelt, mert soha feleslegesen meg nem szólalt, és a kocsivezetéshez is értett. Twannban Clenin fogadta őket, durcás arccal, mert feddésre számított. De a felügyelő barátságosan viselkedett, kezet rázott vele, és többször is elmondta, milyen örömére szolgál, hogy ilyen önállóan gondolkodó emberrel ismerkedhet meg. Clenin büszke volt a dicséretre, bár nemigen tudta, mire céloz az öreg. Személyesen kísérte el Bärlachot a Tessenberg felé vezető úton a tett színhelyére. Blatter mogorván szegődött a nyomukba, nem szeretett gyalogolni. Bärlach azt kérdezte, miféle helységnév az a Lamboing.

– Németül Lamlingennek hívják – világosította fel Clenin. – Így már sokkal szebb – jelentette ki Bärlach. Elérkeztek a tett színhelyére. Jobbról az országút Twann felé vezetett, mellette egy fal húzódott. – Hol állt a kocsi, Clenin? – Itt – felelte a rendőr, és az útra mutatott –, csaknem az út közepén – és hogy Bärlach alig nézett oda, hozzátette: – Talán jobb lett volna, ha itt hagyom a kocsit a hullával. – Miért? – vágta rá Bärlach felpillantva a Jura szikláira. – A halottakat a lehető leggyorsabban el kell szállítani, nincs köztünk semmi keresnivalójuk. Nagyon jól tette, hogy Schmiedet bevitte Bielbe. Bärlach az út szélére lépett, és lenézett Twannra. Szőlőhegyek húzódtak a falu és a régi település között. Lement már a nap. Az út kígyózva kanyargott a házak között, a pályaudvaron hosszú tehervonat vesztegelt. – Ott lent nem hallottak semmit, Clenin? – kérdezte Bärlach. – Elég közel van a városka, valaki felfigyelhetett a lövésre. – Csak a motor berregését hallották egész éjszaka, de semmi rosszra nem gondoltak. – Miért is gondoltak volna? Bärlach ismét a szőlőhegyeket nézte. – Milyen volt idén a szüret, Clenin? – Jó. Meg is kóstolhatnánk a bort. – Helyes, egy pohár újbort szívesen meginnék. S ekkor jobb lábával valami kemény tárgyra lépett. Lehajolt, és vékony ujjai között egy elöl szélesre lapított, hosszúkás, apró fémdarabkát mutatott fel. Clenin és Blatter kíváncsian vette szemügyre. – Revolvergolyó – jelentette ki Blatter. – Ezt meg honnan az ördögből varázsolta elő, felügyelő úr? – álmélkodott Clenin. – Merő véletlen – mondta Bärlach, s ezzel elindultak lefelé, Twannba. A twanni újbor aligha tett jót Bärlachnak, mert másnap reggel be kellett vallania, hogy az egész éjszakát végigokádta. Lutz, akivel a felügyelő a lépcsőn összefutott, aggódni kezdett érte, és azt tanácsolta, hogy forduljon orvoshoz. – Majd, majd – dörmögte Bärlach, s ez nála azt jelentette, hogy az orvosokat még kevésbé állhatja, mint a modern tudományos kriminalisztikát. Az irodájában már jobban érezte magát. Leült az íróasztalához, és elővette a halott jól elzárt irattáskáját. Még az iratokba mélyedt, amikor – tíz óra volt – jelentkezett nála Tschanz, aki már az éjszaka visszatért szabadságáról. Bärlach összerezzent, mert az első pillanatban úgy rémlett, a halott Schmied jelentkezik nála. Tschanz szakasztott olyan kabátot és nemezkalapot hordott, mint Schmied. Csak az arcuk különbözött: Tschanz jóindulatú és nyílt tekintettel nézett rá. – Örülök, hogy megjött, Tschanz – köszöntötte Bärlach. – Meg kell beszélnünk a Schmied-ügyet. A gyakorlati nyomozást maga vezeti, én nem vagyok elég egészséges hozzá. – Tudom – felelte Tschanz –, erről már értesültem. Tschanz odatolt egy széket az íróasztalhoz, és leült. Az íróasztalon kinyitva hevert Schmied irattáskája.

Bärlach hátradőlt a székében. – Magának bátran elmondhatom – kezdte –, hogy Konstantinápoly és Bern között ezernyi rendőrségi emberrel ismerkedtem meg, jókkal és rosszakkal. A legtöbbje nem volt különb annál a szerencsétlen söpredéknél, mellyel a különféle börtönöket benépesítjük, csak éppen a törvény másik oldalán állottak. De Schmiedről egyetlen rossz szót sem lehet mondani, egyike volt a legtehetségesebbeknek. Előbb-utóbb valamennyiünket zsebre vágott volna. Tiszta fejű ember, tudta, mit akar, elhallgatta, amit tudott, és csak akkor árulta el, amikor kellett. Arról kell mindig példát vennünk, Tschanz, aki különb nálunk. Tschanz lassan Bärlach felé fordította fejét – eddig az ablakon bámult ki –, és azt mondta: – Meglehet. Bärlach látta, hogy nem sikerült meggyőznie. – A haláláról nem sokat tudunk – folytatta a felügyelő –, ez a revolvergolyó az egész. – Az asztalra tette a fémdarabot, amit Twannban szedett fel. Tschanz fölvette, és megvizsgálta. – Ezt katonai fegyverből lőtték ki – jelentette ki, és visszaadta a golyót. Bärlach becsukta az irattáskát. – Még azt sem tudjuk – mondta –, mit keresett Schmied Lamlingenben vagy Twannban. Szolgálatilag nem lehetett a Bieli-tónál, arról tudtam volna. Hiányzik tehát az ok, ami utazását magyarázná. Tschanz csak fél füllel hallgatta Bärlach kijelentéseit, keresztbe vetette a lábát, és megjegyezte: – Csak annyit tudunk, hogyan ölték meg Schmiedet. – Honnan az ördögből tudná? – kérdezte némi szünet után, és nem kis meglepetéssel a felügyelő. – Schmied kocsijában baloldalt volt a kormány, s maga, ha az egészet a kocsiból nézzük, a golyót a bal oldali járdaszegély mellett találta. Továbbá, Twannban hallották, hogy a motor egész éjjel járt. Schmiedet tehát akkor állította meg a gyilkos, amikor Lamboingból lefelé tartott, Twann felé. Valószínűleg ismerte a gyilkosát, különben nem állt volna meg. Schmied kinyitotta a jobb oldali ajtót, hogy felvegye a gyilkost, majd ismét kormánykerékhez ült. Ebben a szempillantásban lőtték le. Schmiednek természetesen fogalma sem lehetett annak az embernek a szándékáról, aki megölte. Bärlach végiggondolta mindazt, amit hallott, majd kijelentette: – Hát akkor én mégis rágyújtok egy szivarra – és ahogy elvégezte a műveletet: – Igaza van, Tschanz, körülbelül így eshetett a dolog Schmied és a gyilkosa között, ezt készséggel elhiszem magának. De ez még korántsem magyarázza meg, hogy mit keresett Schmied a Twannból Lamlingenbe vezető úton. Tschanz erre megjegyezte, hogy Schmied estélyi öltözéket viselt a kabátja alatt. – Ezt nem is tudtam – mondta Bärlach. – Meg se nézte a tetemet? – Nem, nem szeretem a halottakat. – De hát ez áll a jegyzőkönyvben is. – A jegyzőkönyveket még kevésbé szeretem. Tschanz elhallgatott. – Ez még bonyolultabbá teszi az esetet – jegyezte meg Bärlach. – Mi dolga lehetett Schmiednek frakkban a Twannbach-szakadéknál? – Ez sokkal egyszerűbbé teszi az esetet – felelte Tschanz. – Lamboing környékén

nem sok olyan ember lakik, aki megengedheti magának, hogy estélyt adjon, kivált, amelyen frakkban illik megjelenni. Tschanz zsebnaptárt húzott elő, Schmied naptára volt, ahogy tüstént elmagyarázta. – Ismerem Schmiedet – bólintott Bärlach –, semmi fontos nincs benne. – Schmied november másodikára, szerdára, egy G betűt jegyzett be – vetette ellen Tschanz. – Ezen a napon, mint azt a törvényszéki orvos megállapította, közvetlenül éjfél előtt megölték. És egy újabb G áll huszonhatodikánál, szerdánál, és ugyanez a betű október tizennyolcadikánál, keddnél. – Egy G betű mögött sok minden rejtőzhet – fontolgatta Bärlach –, egy női név vagy hasonló. – Női név aligha. Schmied barátnőjét Annának hívják, és Schmied hűséges férfi volt. – Erről sem tudok semmit – ismerte be a felügyelő; majd, hogy észrevette, mennyire meglepi Tschanzot tájékozatlansága, hozzátette: – Engem, Tschanz, egyszerűen csak az érdekel, hogy ki volt Schmied gyilkosa. – Hát persze – hangzott az udvarias válasz, majd Tschanz nevetve a fejét csóválta. – Micsoda ember maga, Bärlach felügyelő! Bärlach nagyon komolyan válaszolt: – Én egy nagy, öreg, fekete kandúr vagyok, aki szereti felfalni az egereket. Erre Tschanz nem talált helyes feleletet, és csak annyit tudott mondani: – A G-vel jelölt napokon Schmied minden alkalommal frakkot öltött, és elhajtott a Mercedesén. – Ezt meg honnét tudja? – Schönlernétől. – Úgy, úgy – mormogta Bärlach, és elhallgatott. S aztán hozzátette: – Hát bizony ezek tények. Tschanz figyelmesen nézett a felügyelő szemébe, cigarettára gyújtott, és tétován megkérdezte: – Lutz doktor említette, hogy maga határozottan gyanakszik valakire. – Igen. Nagyon határozottan, Tschanz. – Tekintettel arra, hogy helyettese lettem a Schmied-féle gyilkosság ügyében, nem lenne célszerűbb, ha nekem is elárulná, kit gyanúsít, felügyelő úr? – Nézze csak – kezdte Bärlach lassan, s éppoly gonddal válogatta meg a szavait, mint Tschanz –, az én gyanúm nincs tudományos kriminalisztikával megalapozva. Érvekkel sem tudom alátámasztani. Láthatta, milyen keveset tudok az ügyről. Mindössze halvány elképzelésem van arról, ki jöhet számításba mint gyilkos, de annak, akiről szó van, még szállítania kell a bizonyítékokat. – Hogy érti ezt, felügyelő úr? – kérdezte Tschanz. Bärlach elmosolyodott: – Ki kell várnunk, amíg a bizonyítékok napvilágra kerülnek, és a letartóztatás indokolható lesz. – Minthogy együtt dolgozunk, tudnom kellene, kire összpontosítsam a nyomozást – jelentette ki udvariasan Tschanz. – Először tárgyilagosnak kell maradnunk. Főként nekem, aki valamilyen gyanúperrel élek, s aztán magának, aki a nyomozást végzi. Beigazolódik-e a gyanúm, azt nem tudom. Kivárom a maga nyomozását. A maga dolga, hogy kiderítse, ki volt Schmied gyilkosa, tekintet nélkül arra, hogy én kire gyanakszom. Ha az a gyilkos, akire én gyanakszom, maga tőlem függetlenül, és velem ellentétben, kifogástalan tudományos módszerrel megtalálhatja; ha nem ő a gyilkos, maga megtalálja az igazit, és akkor nincs

szükség arra, hogy olyan ember nevét is belekeverjük, akit tévesen fogtam gyanúba. Mindketten hallgattak egy ideig, majd az öreg megkérdezte: – Egyetért ezzel a munkamódszerrel? Tschanz egy pillanatig tétovázott, majd így felelt: – Rendben, egyetértek. – Hogyan kezdi a munkát, Tschanz? Tschanz az ablakhoz lépett. – A mai napra Schmied G betűt jelölt be. Elmegyek Lamboingba, hátha találok valamit. Hét órakor indulok, ugyanabban az időben, amikor Schmied szokott indulni tessenbergi kirándulásaira – mondta, majd hátrafordult, és udvariasan, szinte tréfából megkérdezte: – Nem jön velem, felügyelő úr? – De igen, Tschanz, magával megyek – válaszolta váratlanul Bärlach. – Kérem – vágta rá Tschanz zavartan, mert erre nem számított –, akkor hétkor. – Az ajtóban még egyszer visszafordult: – Maga is járt Schönlernénél, felügyelő úr, nem talált ott semmit? Az öreg először bezárta az íróasztalába az irattáskát, és magához vette a kulcsot, csak aztán felelt. – Semmit, Tschanz. Nem találtam semmit. Most pedig elmehet. Tschanz hét órakor elment Bärlachért Altenbergre, a felügyelő harminchárom óta ott lakott, egy Aare-parti házacskában. Esett, és a fürge rendőrségi autó a Nydeck-hídnál megcsúszott a kanyarban, Tschanznak azonban sikerült egyenesbe hoznia. Altenberg főutcáján lassan vezetett, mert még sosem járt Bärlachnál, s a vizes szélvédőn át csak nehezen tudta kiolvasni a házszámot. Többször is dudált, de a házban nem mozdult senki. Tschanz kiszállt a kocsiból, és az esőben a kapuhoz szaladt. Rövid tétovázás után lenyomta a kilincset, mert a sötétben nem találta a csengőt. Az ajtó nem volt kulcsra zárva. Tschanz afféle előtérbe jutott. Szemben vele, a félig kitárt ajtón, fény szűrődött ki. Odalépett az ajtóhoz, kopogtatására nem érkezett válasz. Erre benyitott. Tágas helyiség tárult föl előtte. A falon körös-körül könyvek, és a pamlagon ott feküdt Bärlach. Aludt a felügyelő, de láthatóan már felkészült az útra, mert télikabátban volt. Kezében könyvet szorongatott. Tschanzot zavarba ejtette a felügyelő nyugodt lélegzése. A töméntelen könyv között szundikáló öregember ijesztő látvány volt. Óvatosan körülnézett. A szobának nem volt ablaka, de minden falából ajtó nyílott, nyilván a további helyiségekbe. Középütt hatalmas íróasztal állt. Tschanz megrémült, amikor odatévedt a tekintete: a lapján óriási vaskígyó hevert. – Konstantinápolyból hoztam – szólalt meg egy nyugodt hang a díványról. Bärlach felkelt. – Láthatja, Tschanz, már kabátban vártam. Indulhatunk. – Bocsásson meg – válaszolta a megszólított, még mindig zavarban –, aludt és nem hallhatta, hogy beléptem. Nem találtam a csengőt a kapunál. – Nincs csengőm. Szükségem sincs rá, a kaput sose zártam be. – Akkor se, ha elmegy? – Akkor sem, ha elmegyek. Mindig izgalmas hazajönnöm és megnéznem, elloptake valamit vagy sem. Tschanz felnevetett, és felemelte a Konstantinápolyból való kígyót. – Ezzel csaknem megöltek egyszer – jegyezte meg gúnyosan a felügyelő, és Tschanz csak most vette észre, hogy az állat feje markolatul szolgál, a testét pedig éles acélpengévé csiszolták. Meghökkenten vette szemügyre a különös ékítményt, mely a

szörnyű fegyveren csillogott. Bärlach odalépett hozzá. – Legyetek okosak, mint a kígyók – mondta, és hosszasan elgondolkozva vizsgálgatta Tschanzot. Aztán elmosolyodott: – És szelídek, mint a galambok – s könnyedén Tschanz vállára ütött. – Aludtam. Napok óta először. Ez az átkozott gyomrom. – Annyira fáj? – kérdezte Tschanz. – Bizony, annyira fáj – válaszolta szenvtelenül a felügyelő. – Jobb lenne, ha itthon maradna, Bärlach úr, hidegre fordult az idő, és esik. Bärlach újra ránézett Tschanzra, és nevetett: – Ostobaság, amikor egy gyilkost kell megtalálnunk. Maga bizonyára nem bánná, ha itthon maradnék. Mikor a kocsi a Nydeck-hídon gördült át, megszólalt: – Miért nem Zollikofen felé hajt, Tschanz? Az Aargauerstaldenen keresztül sokkal közelebb, mint a városon át. – Mert nem a Zollikofen-Biel vonalon akarok Twannba érni, hanem Kerzersen és Erlachon át. – Szokatlan útvonal, Tschanz. – Egyáltalán nem szokatlan, felügyelő. Újra hallgattak. A város fényei fel-felcsillantak mellettük. Amikor Bethlehembe értek, azt kérdezte Tschanz: – Ült már Schmied kocsijában? – Elég sokszor. Óvatos vezető volt. – És Bärlach elgondolkozva nézett a sebességmérőre, amely majdnem száztízet mutatott. Tschanz kissé csökkentette a sebességet. – Egyszer Schmieddel mentem, szörnyű lassan hajtott. Emlékszem, hogy valami különös nevet adott a kocsijának. Megmondta, amikor tankolni kellett. Nem emlékszik rá? Én már elfelejtettem. – A kék Charonnak nevezte a kocsiját – felelte Bärlach. – A Charon név egy görög mondából származik, ugye? – Charon vitte át a halottakat az alvilágba, Tschanz. – Schmiednek gazdag szülei voltak, és gimnáziumba járhatott. A magunkfajtának ilyenre nem tellett. Ezért is tudta ő, ki volt az a Charon, és ezért nem tudjuk mi. Bärlach a kabátja zsebébe süllyesztette a kezét, és újra a sebességmérőre pillantott. – Bizony, Tschanz – mondta –, Schmied művelt ember volt, megtanult görögül és latinul, és mint tanult emberre, nagy jövő várt rá, de azért én mégsem hajtanék száz fölött. Valamivel Gümmenen után, egy benzinkútnál, Tschanz hirtelen fékezett. Egy férfi lépett a kocsihoz, hogy kiszolgálja őket. – Rendőrség – mondta Tschanz. – Felvilágosításra van szükségünk. – Kíváncsi és kissé ijedt arc hajolt a kocsi félhomályába. – Megállt itt két nappal ezelőtt egy autós, aki kék Charonnak nevezte a kocsiját? A férfi csodálkozva csóválta a fejét, mire Tschanz továbbhajtott. – Megkérdezzük a következőt. A kerzersi benzinkútnál sem tudtak felvilágosítást adni. – Semmi értelme ennek, amit csinál – dörmögött Bärlach. Erlachnál Tschanznak szerencséje volt. Járt itt ilyen kocsi, hétfőn este, mondták. – No lám – mondta Tschanz, mikor Landeronnál befordultak a neuenburg-bieli útra –, most már tudjuk, hogy Schmied hétfőn este Kerzers-Insen hajtott keresztül.

– Biztos ebben? – kérdezte a felügyelő. – Hiszen bebizonyítottam önnek. – Igen, a bizonyíték hibátlan. De mire jó ez, Tschanz? – Valamire jó. Minden, amit tudunk, segít a nyomozásban. – Ebben viszont megint csak igaza van – mondta az öreg, és a Bieli-tó felé kémlelt. Elállt az eső, Neuveville után a tó előbújt a ködfoszlányok közül. Ligerzbe értek. Tschanz lassan hajtott, a lamboingi elágazást kereste. A kocsi most a szőlőhegyen kapaszkodott felfelé. Bärlach letekerte az ablakot, és lenézett a tóra. A Péter-sziget felett néhány csillag ragyogott. A vízben visszaverődtek a fények, a tavon egy motorcsónak robogott. „Elég későn, ebben az évszakban" – gondolta Bärlach. Elöl, lenn a mélyben Twann terült el, mögöttük Ligerz. Az erdőt inkább sejtették, mint látták az éjszakában. Bekanyarodtak. Tschanz bizonytalannak látszott, és úgy gondolta, hogy ez az út talán csak Schernezig vezet. Egyszer csak egy férfi tűnt fel velük szemben, Tschanz rögtön leállította a kocsit. – Erre vezet az út Lamboingba? – Egyenest tovább, és az erdő széli fehér házsornál jobbra, be az erdőbe – válaszolta a bőrzubbonyos férfi, és odafüttyentette fekete fejű kutyáját, amely a fényszórók fényében ugrált. – Gyere, Pingping! Túljutottak a szőlőhegyen, és máris bent jártak az erdőben. A fenyők szembejöttek velük, égig érő oszlopok a fényben. Az út keskeny volt és göröngyös, újra meg újra ágak csapódtak a szélvédőnek. Jobbra tőlük a szakadék. Tschanz olyan lassan haladt, hogy a mélyből a patak csobogását is hallották. – A twannbachi szakadék – magyarázta Tschanz. – A másik oldalon van a twanni út. Balra sziklák emelkedtek, fehéren villantak fel az éjszakában. Különben mindenütt sötét volt, a kelő újhold nem világított. Az út már nem emelkedett, és a patak most a közelükben zubogott. Balra fordultak, és átrobogtak egy hídon. Előttük volt az országút. A Twannból Lamboingba vezető út. Tschanz leállította a kocsit. Kikapcsolta a fényszórót, teljes sötétség borult rájuk. – És most? – kérdezte Bärlach. – Várunk. Húsz perc múlva nyolc. Vártak nyolc óráig, de mivel nem történt semmi, Bärlach azt gondolta, hogy itt az ideje megtudni Tschanztól, mi a terve. – Voltaképpen nincs határozott tervem, felügyelő. Ott még nem tartok a Schmiedügyben, hiszen ön is a sötétben tapogatózik, ha gyanakszik is valakire. Ma azt a lehetőséget játszom meg, hogy estére társaságot hívtak oda, ahol Schmied szerdán járt, s persze néhányan kocsin jönnek; mert hisz az olyan társaság, ahova manapság frakkot illik ölteni, elég népes lehet. Ez természetesen csak feltételezés, Bärlach felügyelő, no de a mi szakmánkban arra való a feltételezés, hogy utánajárjunk. – A bieli, neuenstadti, twanni és lamboingi rendőrség vizsgálata Schmied tessenbergi tartózkodásáról semmit sem derített ki – vetette oda a felügyelő kétkedően beosztottja meggondolásaira. – Schmied olyan gyilkos áldozata lett, aki ügyesebb, mint a bieli és a neuenstadti rendőrség – válaszolta Tschanz. – Ezt meg honnan veszi? – dörmögte Bärlach. – Senkit sem gyanúsítok – mondta Tschanz. – De szinte tisztelem Schmied

gyilkosát, ha itt egyáltalán beszélhetünk tiszteletről. Bärlach mozdulatlanul hallgatta, majd vállat vont: – És maga, Tschanz, el akarja csípni azt az embert, akit ennyire tisztel? – Remélem, felügyelő. Újra hallgattak és vártak; ekkor Twann felől megvilágosodott az erdő. Egy fényszóró borította szürke fénybe. Egy Limousine rohant el mellettük Lamboing irányában, és eltűnt az éjszakában. Tschanz beindította a motort. Még két autó jött ugyanabból az irányból, nagy, fekete kocsik, zsúfolva emberekkel. Tschanz a nyomukba szegődött. Kijutottak az erdőből. Elhaladtak egy vendéglő előtt. Cégtábláját a nyitott ajtó fénye megvilágította, aztán parasztházak következtek, s előttük már csak az utolsó kocsi stoplámpájának fénye derengett. Elérték a tágas tessenbergi síkságot. Az eget tisztára söpörte a szél, óriásként égett rajta a hanyatló Vega, a felkelő Capella, az Alderaban és a Jupiter tűzlángja. Az út északnak fordult, és előttük kirajzolódott a Spitzberg és a Chasseral sötét körvonala, lábuknál néhány fény pislákolt: Lamboing, Diesse és Nods. Ekkor az előttük száguldó kocsik balra fordultak, egy dűlőútra; Tschanz lefékezett. Lecsavarta az ablakot, és kihajolt. A mezőn egy jegenyék övezte ház körvonalait pillantotta meg; bejárata meg volt világítva, és a kocsik a kivilágított bejárat előtt álltak. Egy ideig hallották még a hangokat, azután mindenki bement a házba, és csend lett. A bejárat felett kialudt a fény. – Mást már nem várnak – jelentette ki Tschanz. Bärlach kiszállt, és jólesően szippantott a hideg éjszakai levegőből. Elnézte, amint Tschanz a kocsit az út jobb szélén túl, a szántóföldön állítja le, mert a lamboingi út keskeny volt. Ekkor Tschanz is kiszállt, és odament a felügyelőhöz. A dűlőúton lépkedtek a mezőn álló ház felé. A föld sáros volt, és tócsák lepték el, itt is esett az eső. Azután egy alacsony falhoz értek, a kapu zárva volt. Rozsdás vasrudai magasabbra szöktek, mint a fal, amely felett a házba láttak. A kert kopár volt. A jegenyék között, mint hatalmas állatok, a Limousine-ok terpeszkedtek, fényt sehol sem lehetett látni. Kihaltnak tetszett minden. A sötétben nagy nehezen észrevették, hogy a rácsos kapu közepére egy tábla van erősítve. Egyik sarkán meglazulhatott, ferdén lógott lefelé. Tschanz felkattintotta zseblámpáját, amelyet magával hozott a kocsiból; a táblára nagy G betű volt festve. Ismét sötétben álltak. – Látja – mondta Tschanz –, a feltételezésem helyes volt. Vaktában indultam el, és a közepébe találtam. – És örömében megkérte Bärlachot: – Adjon egy szivart, felügyelő, rászolgáltam. Bärlach megkínálta. – Most még azt kell megtudnunk, hogy mit jelent a G betű. – Ez nem gond: Gastmann. – Miért? – Megnéztem a telefonkönyvben – mindössze két G van Lamboingban. Bärlach csodálkozva nevetett, aztán így szólt: – És nem lehet ez a másik G? – Nem, mert az a Gendarmerie, a csendőrség. Vagy azt hiszi, hogy egy zsandár a ludas a gyilkosságban? – Minden lehetséges, Tschanz – válaszolta az öreg. Ekkor Tschanz fellobbantott egy gyufát, de az erős szélben, amely most vadul

rázta a jegenyéket, csak nehezen tudott rágyújtani. Nem érti, csodálkozott Bärlach, hogy erre a Gastmannra miért nem bukkant rá a lamboingi, diessei és lignière-i rendőrség, hiszen a háza nyílt mezőn áll, Lamboingból jól idelátni, és a társas összejöveteleket errefelé nem lehet eltitkolni, sőt, valósággal feltűnő, főleg az ilyen Jura vidéki kis fészekben. Tschanz azt válaszolta, hogy ő sem érti a dolgot. Elhatározták, hogy megkerülik a házat. Elváltak, s ellenkező irányban elindultak. Tschanz eltűnt az éjszakában, és Bärlach egyedül maradt. Jobb felé indult. Kabátja gallérját felhajtotta, mert fázott. Megint érezte gyomrában azt a nehéz nyomást, a heves szúrásokat, és homlokát ellepte a hideg veríték. A fal mentén haladt, a sarkon jobbra fordult. A házra még most is teljes sötétség borult. Újra megállt, és a falnak támaszkodott. Az erdő szélén Lamboing fényeit látta. Továbbment. Újra fordult a fal, ezúttal nyugatnak. A ház hátsó falára fény esett: az első emelet egyik ablaksorából fény szűrődött ki. Bärlach zongorázást hallott, és ahogy jobban fülelt, megállapította, hogy Bachot játszik valaki. Továbblépkedett. Számítása szerint itt már találkoznia kellett Tschanzcal; erősen kémlelte a fénnyel elárasztott mezőt, mégis későn vette észre, hogy néhány lépésnyire tőle valami állat áll. Bärlach jól ismerte az állatokat, de ekkorával még sohasem találkozott. Bár alig látott a sötétben, s csak a világosabb talajon kirajzolódó körvonalakból ítélt, a szörnyeteg olyan iszonyatosnak látszott, hogy Bärlach megtorpant. Látta, amint az állat lassan, látszólag véletlenül felé fordítja a fejét, és rábámul. Két kerek szeme, mint két fehér üreg. A váratlan találkozás, a hatalmas állat látványa, az egész különös jelenség megbénította. Józan esze nem hagyta cserben, de mintha elfelejtette volna, hogy cselekednie kell. Félelem nélkül, de lenyűgözve nézte az állatot. A gonoszság szokta így megbabonázni, a nagy rejtély, melynek megoldása mindig is vonzotta. Amikor a kutya hirtelen ráugrott, mint óriási, rázuhanó árnyék, erőnek és gyilkos vágynak elszabadult szörnye, s az esztelenül őrjöngő bestia lendületétől elesett, és bal karját épp hogy a torka elé ránthatta védekező mozdulattal, az öreg egyetlen hangot, egyetlen jajkiáltást sem hallatott, annyira természetesnek és a világ törvényei szerint valónak érezte a történteket. De mielőtt még az állat a torkát védő kart szétmarcangolhatta volna, egy lövés csattanását hallotta; a ránehezedő test összecsuklott, és a kezére meleg vér ömlött. A kutya kimúlt. Teljes súlyával nyomta az élettelen test. Végigsimogatta az állat sima szőrű, izzadt bundáját. Nehézkesen, reszketve emelkedett fel, megtörölte a kezét a ritkás fűben. Közben Tschanz is felbukkant, a pisztolyát zsebébe süllyesztette. – Nem sebesült meg, felügyelő? – kérdezte, és gyanakodva nézte Bärlach ronggyá szakadt bal kabátujját. – Nem. Nem tudott széttépni ez a dög. Tschanz lehajolt, és az állat fejét a fény felé fordította, amely megtört az élettelen szemekben. – Olyan a foga, mint egy ragadozónak – mondta, és megborzongott. – Ez a dög széttépte volna, felügyelő. – Megmentette az életemet, Tschanz. – Sohasem hord fegyvert? – kérdezte Tschanz. Bärlach megérintette lábával az előtte fekvő mozdulatlan testet. – Ritkán, Tschanz – felelte. Mindketten hallgattak. Az állat élettelen testét nézték, ahogy ott hevert a csupasz, sáros földön. Lábuknál nagy, fekete tócsa növekedett: a vér,

mely sötét lávaként ömlött az állat torkából. Mikor újra felnéztek, megváltozott kép tárult eléjük. Elnémult a muzsika, kitárták a világos ablakokat, és estélyi ruhás emberek hajoltak ki rajtuk. Bärlach és Tschanz egymásra nézett: kínos volt nekik itt állni, jóformán bíróság előtt, ezen az isten háta mögötti Jura vidéken, ahol a madár sem járt. Legalábbis a felügyelő haragjában így érezte. Az öt ablak közül a középsőben egy férfi állt, elkülönülve a többiektől. Különös, tiszta hangon kiáltott le, hogy mit művelnek ott. – Rendőrség – válaszolta nyugodtan Bärlach, és hozzátette, hogy feltétlenül beszélniük kell Gastmann úrral. A férfi azt felelte: nem érti, miért kell megölni egy kutyát ahhoz, hogy Gastmann úrral beszéljen valaki; egyébként most Bachot hallgatni van kedve és alkalma, mire újra becsukta az ablakot, sietség nélkül, biztos mozdulatokkal, mint ahogy mondanivalóját is felháborodás nélkül, inkább feltűnő közönnyel mondta el. Az ablakból hangzavar csapott ki. – Hallatlan! – Mit szól ehhez, igazgató úr? – Botrány! – Hihetetlen, micsoda rendőrségünk van, főtanácsos uram! – Azután visszavonultak a vendégek, az ablakokat sorra becsukták, és csend lett. A két rendőr számára nem maradt más választás, mint a visszavonulás. A kertkapunál már vártak rájuk. Magányos alak járt ott izgatottan fel és alá. – Gyorsan a lámpát – súgta oda Bärlach Tschanznak, és a zseblámpa felvillanó fényében egy kövér, puffadt, meglehetősen markáns, de elég korlátolt arc fénylett fel egy elegáns frakk felett. Egyik kezén vastag gyűrű csillogott. Bärlach halk utasítására újra kialudt a fény. – Ki az ördög maga, jóember? – dühöngött a kövér. – Bärlach felügyelő. Gastmann úr? – Von Schwendi képviselő vagyok, jóember, von Schwendi ezredes. A mennydörgős mennykő csapjon magába, hogy jut eszébe itt lövöldözni? – Nyomozást folytatunk, és Gastmann úrral kell beszélnünk, képviselő úr – válaszolta higgadtan Bärlach. De a képviselőt nem lehetett lecsillapítani. – Maga, úgy látszik, szeparatista, mi? – harsogta. Bärlach elhatározta, hogy a másik címén fogja szólítani, és óvatosan megjegyezte, hogy az ezredes úr téved, semmi köze a nacionalizmushoz. Mielőtt Bärlach folytathatta volna, az ezredes még jobban nekivadult, mint az imént a képviselő. Tehát kommunista, állapította meg. Mennydörgős mennykő, ő mint ezredes nem hajlandó eltűrni, hogy lövöldözzenek, mikor szól a zene. Tiltakozik minden, a nyugati civilizáció ellen irányuló demonstráció ellen. Különben a svájci hadsereg fog majd rendet teremteni! Mivel a képviselő félreismerte a helyzetet, Bärlachnak kellett helyreigazítania. – Tschanz, amit a képviselő úr mond, nem kerül bele a jegyzőkönyvbe – adta ki tárgyilagos hangon az utasítást. A képviselő egy csapásra kijózanodott. – Miféle jegyzőkönyvbe, jóember? Mint a berni bűnügyi rendőrség felügyelője, magyarázta Bärlach, ő most vizsgálatot folytat Schmied rendőrhadnagy meggyilkolása ügyében. Tulajdonképpen kötelessége mindent, amit különböző személyek bizonyos kérdésekre válaszolnak, jegyzőkönyvbe venni, de mivel… – gondolkozott egy pillanatig, melyik címét válassza –

az ezredes úr nyilvánvalóan tévesen ítéli meg a helyzetet, a képviselő úr válaszát nem veszi jegyzőkönyvbe. Az ezredes megdöbbent. – A rendőrségtől jöttek – mondta –, az egészen más. Elnézést kér, kezdje újra, de ma délben a török követségen ebédelt, délután az ezredesek A svájci kard elnevezésű egyesületének elnökévé választották, utána esti sörözésen vett részt a Helvétek törzsasztalánál, hozzá még délelőtt a pártfrakció, amelynek tagja, rendkívüli ülést tartott, most meg itt van ez az ünnepség Gastmann-nál, egy világszerte ismert zongoraművész közreműködésével. Halálosan fáradt. – Beszélhetnénk-e Gastmann úrral? – kérdezte még egyszer Bärlach. – Mit akartok tulajdonképpen Gastmanntól? – felelt kérdéssel Schwendi. – Mi köze neki a meggyilkolt rendőr hadnagyhoz? – Schmied a múlt szerdán az ő vendége volt, és útban hazafelé, Twann-nál ölték meg. – No még csak ez kellett – mondta a képviselő. – Hát igen, Gastmann mindenféle alakokat meghív, és ilyen cirkusz lesz belőle. – Elhallgatott, és láthatóan gondolataiba mélyedt. – Gastmann ügyvédje vagyok – szólalt meg végül. – Miért éppen a mai éjszakát szúrtátok ki? Legalább telefonáltatok volna. Bärlach kifejtette, hogy csak most bukkantak a nyomára, hogy mi köze az ügyhöz Gastmann-nak. Az ezredes még ezzel sem érte be. – És a kutya? – Rám ugrott, és Tschanz kénytelen volt lőni. – Akkor minden rendben van – jelentette ki von Schwendi, nem is barátságtalanul. – Gastmann-nal most valóban nem lehet beszélni; néha még a rendőrségnek is tekintettel kell lennie a társadalmi kötelezettségekre. Holnap felkeresem önt az irodájában. Gastmann-nal pedig tüstént beszélek, még ma. Van esetleg egy fénykép Schmiedről? Bärlach elővett a tárcájából egy fényképet, és odaadta. – Köszönöm – búcsúzott a képviselő. Bólintott, és bement a házba. Bärlach és Tschanz ismét kettesben állt a kertkapu rozsdás rácsai mellett; a ház megint olyan volt, mint előbb. – A képviselőkkel nehéz boldogulni – jelentette ki Bärlach –, és ha ráadásul ezredes, sőt még ügyvéd is, akkor három ördög egy személyben. Itt állunk ezzel a szép kis gyilkossággal, és nem tehetünk semmit. Tschanz hallgatott. Úgy látszott, gondolkozik. Végre megszólalt. – Kilenc óra, felügyelő. Célszerű lenne felkeresni a lamboingi rendőrőrszemet, hogy megtudjunk egyet s mást erről a Gastmannról. – Helyes – hagyta rá Bärlach. – Induljon. Próbálja kiszimatolni, hogy miért nem tudnak Lamboingban Schmied Gastmann-nál tett látogatásáról. Én a kisvendéglőbe megyek, a szakadékhoz. Nyugtalankodik a gyomrom. Megvárom ott. Visszaballagtak a dűlőúton a kocsihoz. Tschanz elindult, és néhány perc múlva Lamboingba ért. A rendőrt a kocsmában találta: a Twannból átruccant Cleninnel ült egy asztalnál, külön a parasztoktól, nyilvánvalóan beszélnivalójuk volt egymással. A lamboingi rendőr apró növésű, kövér, vörös hajú ember volt, Jean-Pierre Charnelnek hívták. Tschanz leült melléjük. Bizalmatlanságuk a berni kollégával szemben hamarosan felengedett. Csak az nem tetszett Charnelnek, hogy nem franciául, hanem németül kellett

beszélnie, mert ezzel a nyelvvel sehogy sem boldogult. Fehér bort ittak, Tschanz kenyeret és sajtot evett hozzá, de elhallgatta, hogy éppen Gastmann házától jön, inkább megkérdezte, hogy még mindig nem bukkantak-e nyomra. – Non – mondta Charnel –, a gyilkosnak semmi nyoma. On a rien trouvé, semmit sem találtunk. Ezen a vidéken – magyarázta a rendőr – csak egyetlen ember jöhet számításba, bizonyos Gastmann úr, aki Rollier-től vette meg a házat, amelyben lakik, s akihez mindig sok vendég jár, szerdán is nagy estély volt nála. Csakhogy Schmied nem volt ott, Gastmann semmiről se tud, még a nevét se hallotta. – Schmied n'était pas chez Gastmann, impossible.6 Lehetetlen. Tschanz végighallgatta a zavaros szöveget, és azt válaszolta, hogy azokat is jó lenne kihallgatni, akik aznap Gastmann-nál voltak. Ez az ő feladata volt, szólt közbe Clenin. Schernez-ben, Ligerz felett lakik egy író, aki jól ismeri Gastmannt, gyakran vendégeskedik nála, és szerdán is ott volt. Nem tudott Schmiedről, nem hallotta soha a nevét, és nem hiszi, hogy valaha is meghívtak volna Gastmannhoz egy rendőrfélét. – Egy író? – morgott Tschanz, és a homlokát ráncolta. – Ezt még egyszer közelebbről is megnézem. Az írók mindig kétes egyének, de majd ráncba szedem én ezeket az agyonművelt fickókat. – És ez a Gastmann miféle, Charnel? – kérdezősködött tovább. – Un monsieur très riche – válaszolta lelkesen a rendőr. – Lenni sok pénz, akár pelyva, és très noble. Adni borravaló menyasszonyomnak – és büszkén a pincérnőre mutatott –, comme un roi borravalót, pedig nem is akart tőle semmit. Jamais.7 – Mi a foglalkozása? – Filozófus. – Mit ért azon, hogy filozófus, Charnel? – Olyan embert, aki sokat gondolkozni, de nem csinálni semmit. – Pénzt azért csak kell keresni? Charnel a fejét rázta. – Ő nem keresni pénz, neki lenni! Az egész Lamboing helyett ő fizetni adót. Ezért a mi szemünkben ő lenni legszimpatikusabb ember egész kantonban. – Mégis fontos – döntötte el Tschanz –, hogy alaposan elővegyük ezt a Gastmannt. Holnap elmegyek hozzá. – Óvakodjon a kutyájától – intette Charnel. – Un chien très dangereux.8 Tschanz felállt, és megveregette a lamboingi rendőr vállát. – Majd csak elbánok vele. Tschanz tíz órakor búcsúzott el Clenintől és Charneltől, és a szakadékhoz indult a vendéglőbe, ahol Bärlach várta. De ott, ahol a dűlőút Gastmann háza felé elágazik, még egyszer megállt a kocsival. Kiszállt, és lassan a kertkapuhoz ment, majd elindult a fal mentén. A ház – akárcsak az előbb – sötét és elhagyatott volt, a hatalmas jegenyék hajladoztak a szélben. A Limousine-ok még a parkban várakoztak. Tschanz azonban most nem kerülte meg a házat, csak az egyik sarokig ment, ahonnan a kivilágított hátsó traktust láthatta. Olykor emberi alakok rajzolódtak ki a sárgás ablaktáblák mögött, és Tschanz szorosan a falhoz lapult, hogy észre ne vegyék. Aztán az udvarra nézett. De a kutya nem feküdt már a kopár földön, valaki elvihette, csak a vértócsa csillogott még feketén az ablakok fényében. Tschanz visszatért a kocsihoz. Bärlachot azonban nem találta már a vendéglőben. Félórája ment el, csak felhajtott egy pálinkát, és Twannba indult, mondta a kocsmáros; alig öt percet időzött itt náluk. Tschanz eltűnődött, merre kóborolhat az öreg, de nem folytathatta gondolatait; a keskeny úton nagyon kellett figyelnie. Keresztülhajtott a hídon, ahol az előbb várakoztak,

és onnan tovább az erdőbe. Ekkor különös, hátborzongató élményben volt része, melyen sokáig eltöprengett. Gyorsan hajtott, és a mélyből hirtelen egy tó villant fel: éjszakai tükör a fehér sziklák között. Most érhetett a tett színhelyére. Hirtelen sötét alak vált el a sziklafaltól, és hevesen integetett, hogy álljon meg. Tschanz önkéntelenül lefékezett, kinyitotta a jobb oldali kocsiajtót, bár ezt a következő pillanatban már meg is bánta, mert tudtára ébredt, hogy vele is ugyanaz történik most, ami Schmieddel történt, néhány pillanattal azelőtt, hogy agyonlőtték. Kabátzsebébe nyúlt, és megmarkolta a pisztolyát. A hűvös fém érintése megnyugtatta. Az alak közelebb lépett. Ekkor felismerte Bärlachot, de a feszültség nem oldódott fel benne, hanem elfehéredett a titkos borzongástól, bár maga sem tudta pontosan, mitől fél. Bärlach lehajolt: farkasszemet néztek, úgy rémlett, órák hosszat, pedig csak néhány másodpercig tarthatott. Egyetlen szót sem szóltak; szemük, mint a dermedt kő. Azután Bärlach beült mellé, s ő végre elengedte a markában szorított fegyvert. – Hajts tovább, Tschanz – mondta Bärlach, és a hangja közömbösen csengett. A másik összerezzent, amint meghallotta, hogy az öreg tegezi, de a felügyelő ettől kezdve megmaradt a tegezésnél. Bärlach csak Bielen túl törte meg a csendet, és megkérdezte, mit tudott meg Tschanz Lamboingban – „ezt a fészket most már, úgy látszik, végleg francia nevén kell emlegetnünk". Arra a hírre, hogy Charnel is, Clenin is lehetetlennek tartja, hogy a meggyilkolt Schmied látogatóban járt volna Gastmann-nál, nem szólt semmit: a Clenin említette schernezi íróval kapcsolatban pedig kijelentette, hogy azzal ő maga fog beszélni. Tschanz szokatlanul élénken számolt be a dolgokról, fellélegzett, hogy ismét beszélgetnek: különös izgalmát nagy hanggal akarta legyőzni, de már Schüpfen előtt mindketten újra hallgattak. Röviddel tizenegy után megálltak Bärlach házánál az Altenbergen, és a felügyelő kiszállt. – Még egyszer köszönöm, Tschanz – mondta, és kezet rázott vele. – Ha kellemetlen is beszélni róla, de megmentetted az életemet. Még ott állt egy ideig, és a gyorsan elsuhanó autó stoplámpája után nézett. – Most hajthat, ahogy akar. Belépett a házába, amely nem volt bezárva, és a könyvekkel zsúfolt hallban a kabátzsebébe nyúlt, előhúzott egy fegyvert, és óvatosan letette az íróasztalra, a kígyó mellé. Nagy, nehéz revolver volt. Aztán lassan levetette a télikabátját. A karja vastag kendőkbe volt burkolva, mint az idomároké, akik a kutyáikat támadni tanítják. Másnap reggel az öreg felügyelő, tapasztalatai alapján, néhány kellemetlenségre számított. Így nevezte súrlódásait Lutzcal. „Ismerjük a szombatokat – mondta magában, mialatt az Altenberg hídján lépkedett –, ilyenkor a hivatalnokok már csak rossz lelkiismeretük miatt is harapósak, mivel egész héten át nem csináltak semmi értelmeset." Ünnepélyes feketébe öltözött, mert Schmied temetését tíz órára tűzték ki. Nem maradhatott el róla, és tulajdonképpen ez bosszantotta. Von Schwendi néhány perccel nyolc után jelentkezett, de nem Bärlachnál, hanem Lutznál, akinek Tschanz éppen az előző éjszaka eseményeiről számolt be. Von Schwendi ugyanannak a pártnak tagja volt, amelyiknek Lutz, a Függetlenek Konzervatív Liberálszocialista Szövetsége buzgón támogatta Lutzot, és egy szűkebb

vezetőségi ülés óta, amelyet pártebéd követett, tegeződtek. Lutzot nem választották be a Nagytanácsba, Bernben ugyanis, magyarázta von Schwendi, teljesen lehetetlen, hogy olyan ember képviselje a népet, akinek Lucius a keresztneve. – Ez már aztán több a soknál – kezdte, alighogy kövér alakja feltűnt az ajtóban –, amit ez a berni rendőrség művel, kedves Lutz. Szitává lövik Gastmann nevű ügyfelem kutyáját, egy ritka dél-amerikai fajtát, és zavarják a műélvezetet, Anatol KraushaarRaffaeli, a világhírű zongoraművész játékát. A svájci embernek nincs gyerekszobája, nincs benne semmi nagyvilági, nyoma sincs benne az európai gondolkodásnak. Háromévi katonáskodás az egyetlen gyógyszer ez ellen. Pártbeli barátjának a megjelenése kínos volt Lutznak, és már előre félt végtelen tirádáitól. Fölszólította von Schwendit, foglaljon helyet. – Igen nehéz vizsgálatba bonyolódtunk – kezdte bátortalanul. – Hiszen magad is tudod, és az a fiatal rendőr, aki a nyomozást vezeti, svájci mérték szerint egészen tehetségesnek számít. Az öreg felügyelő, aki szintén ott volt, már nem sokat ér, elismerem. A ritka dél-amerikai eb kimúlását sajnálom, hisz magam is kutyatulajdonos vagyok és állatbarát, különösen szigorú vizsgálatot indítok tehát az ügyben. Hiába, az embereknek fogalmuk sincs a kriminalisztikáról. Ha Chicagóra gondolok, valósággal vigasztalannak látom a helyzetünket. Rövid szünetet tartott, csodálkozva, hogy von Schwendi mozdulatlanul és némán bámulja őt, azután folytatta, de most már egészen elbizonytalanodva, mondván, hogy barátjának tudnia kellene, járt-e szerdán von Schwendi kliensénél, Gastmann-nál látogatóban a meggyilkolt Schmied, amint ezt a rendőrség bizonyos okokból kénytelen feltételezni. – Kedves Lutz – válaszolta az ezredes –, ne akarjuk egymást átverni. Ti, itt a rendőrségen, mindent pontosan tudtok; ismerem a kollégáimat. – Mire céloz, képviselő úr? – kérdezte Lutz zavartan, akaratlanul is visszaesve a magázásba, mert a tegezés mindig nehezére esett. Von Schwendi hátradőlt, kezét összekulcsolta a mellén, és a fogát vicsorította, olyan pózban, amelyben egyszerre látszott képviselőnek és ezredesnek. – Doktorkám – mondta –, szeretném végre egészen pontosan tudni, miért szabadította rá Schmiedet az én jó Gastmannomra. Tudniillik, ami ott a Jurában történik, ahhoz a rendőrségnek semmi köze, végtére is nálunk még nincs Gestapo. Lutz mintha a fellegekből zuhant volna alá. – Hogyhogy mi szabadítottuk Schmiedet számunkra teljesen ismeretlen ügyfeledre? – kérdezte kétségbeesetten. – És hogyhogy semmi közünk a gyilkossághoz? – Ha nektek fogalmatok sincs arról, hogy Schmied mint Prantl, az amerikai művelődés történetének müncheni magántanára járt abba a társaságba, amelyet Gastmann lamboingi házában vendégül szokott látni, akkor kriminalisztikai tudatlansága miatt mondjon le az egész rendőrség – követelte von Schwendi, és jobb kezének ujjaival izgatottan dobolt Lutz íróasztalán. – Erről sejtelmünk se volt, kedves Oszkár – jelentette ki Lutz megkönnyebbülten, hogy e pillanatban eszébe jutott a képviselő keresztneve, amelyen régóta gondolkozott. – Engem is meglep ez a hír. – Aha – vetette oda von Schwendi szárazon, és hallgatott, mire Lutz egyre jobban rádöbbent alárendelt szerepére, és megérezte, hogy ettől fogva lépésről lépésre engednie kell mindabban, amit az ezredes el akar nála érni. Tanácstalanul pillantott a Traffeletképekre, a menetelő katonákra, a lobogó svájci zászlókra, a lovas tábornokra. A képviselő némi diadallal tapasztalta, hogy a vizsgálóbíró zavarban van, és végül az

„Aha"-hoz nagy nyomatékkal hozzátette: – A rendőrség tehát meg van lepve; a rendőrség tehát megint tájékozatlan. Bármilyen kellemetlen volt is, és von Schwendi kíméletlen eljárása bármennyire elviselhetetlenné is tette a helyzetét, a vizsgálóbírónak el kellett ismernie, hogy Schmied nem hivatalosan járt Gastmann-nál, továbbá, hogy a rendőrségnek sejtelme se volt lamboingi látogatásairól. Schmied magánemberként járt ott, fejezte be kínos nyilatkozatát. Hogy miért használt álnevet, ez egyelőre rejtély számomra. Von Schwendi lehajolt, és vörös karikás, zavaros szemével Lutzra nézett. – Ez mindent megmagyaráz – jelentette ki. – Schmied nyilván egy idegen hatalomnak kémkedett. – Hogy érted ezt? – kérdezte Lutz, tanácstalanabbal, mint valaha. – Úgy – felelte a képviselő –, hogy a rendőrségnek most először is azt kell megvizsgálnia, milyen célból járt Schmied Gastmann-nál. – A rendőrségnek először is Gastmannról kellene valamit megtudnia, kedves Oszkár – ellenkezett Lutz. – Gastmann a rendőrség szempontjából teljesen veszélytelen – válaszolta von Schwendi –, és nem is szeretném, ha te, vagy bárki a rendőrségtől, vele foglalkozna. Ez a kívánsága, ő a kliensem, és én azért vagyok itt, hogy ebben segítsek neki. Ez az arcátlan válasz annyira lesújtotta Lutzot, hogy az első pillanatban képtelen volt bármit is válaszolni. Rágyújtott egy cigarettára, de zavarában von Schwendit elfelejtette megkínálni. Csak azután egyenesedett ki a székében, és kezdett vitázni. – Az a tény, hogy Schmied Gastmann-nál járt, sajnos arra kényszeríti a rendőrséget, hogy foglalkozzék az ügyfeleddel, kedves Oszkár. Von Schwendit ez a kijelentés nem zavarta. – Ez a tény mindenekelőtt arra kényszeríti a rendőrséget, hogy velem foglalkozzék, mert én vagyok Gastmann ügyvédje – mondta. – Örülhetsz, Lutz, hogy velem kerültél össze; én nemcsak Gastmann-nak akarok segíteni, hanem neked is. A kliensemnek természetesen kellemetlen az egész ügy, de neked még sokkal kínosabb, mert a rendőrség még nem talált semmit. Egyáltalán kétlem, hogy bármit is sikerül kiderítenetek. – A rendőrség – felelte Lutz – majdnem minden gyilkosságot kinyomozott, ez statisztikailag bizonyított tény. Elismerem, hogy a Schmied-ügyben bizonyos nehézségekbe ütközünk, de – egy pillanatra megakadt – már jelentős eredményeket is fel tudunk mutatni. Hiszen mi bukkantunk rá Gastmannra, és ő ezért küldött téged hozzánk. A nehézségeket Gastmann támasztja, és nem mi, neki kell a Schmied-ügyben nyilatkoznia, nem nekünk. Schmied nála járt, igaz, álnéven; de éppen ez a tény kötelezi a rendőrséget, hogy foglalkozzék Gastmann-nal, mert az áldozat szokatlan eljárása elsősorban Gastmannra hárítja a gyanút. Ki kell hallgatnunk Gastmannt, és ettől csak azzal a feltétellel tekinthetünk el, ha kifogástalan magyarázatot tudsz arra, miért volt Schmied álnéven látogatóban a kliensednél, méghozzá, ahogy megállapítottuk, többször is. – Jó – mondta von Schwendi –, beszéljünk nyíltan. Majd meglátod, hogy nem nekem kell nyilatkoznom Gastmannról, hanem nektek kell megmagyaráznotok, mit keresett Schmied Lamboingban. Ti vagytok a vádlottak, nem mi, kedves Lutz. Ezzel egy fehér lapot húzott elő zsebéből, egy nagy papírlapot, széthajtogatta, és a vizsgálóbíró asztalára tette. – Azoknak a személyeknek a neve, akik az én derék Gastmannom házában meg szoktak fordulni. – A jegyzék teljes. Három csoportba osztottam őket. Az elsőt mellőzhetjük, nem érdekes, csupa művész. Ezzel nem Kraushaar-Raffaelit akarom

lebecsülni, ő külföldi; nem, én a hazaiakra gondolok, von Utzenstorfra és Merlingenre. Ezek vagy drámákat írnak a morgarteni csatáról és Niklaus Manuelról, vagy hegyeket festenek. A második csoportban a gyárosok szerepelnek. A nevekből láthatod: csupa jónevű ember, olyan férfiak, akiket én a svájci társadalom legkiválóbb személyiségeinek tartok. Nyíltan megmondom ezt neked, bár anyai nagyanyám révén paraszti vér is csörgedezik ereimben. – És a harmadik csoport? – kérdezte Lutz, mivel a képviselő hirtelen elhallgatott, és nyugalmával idegesítette a vizsgálóbírót, de hát Schwendinek ez is volt a szándéka. – A harmadik csoport – folytatta végre von Schwendi – a Schmied-ügyet kellemetlenné teszi számodra is, és a gyárosok számára is, elismerem. Mert most olyan dolgokról kell beszélnem, amelyeket a rendőrség előtt voltaképpen szigorúan el kellene titkolni. De mivel a berni rendőrségben nem tudtatok okosabbat kitalálni, mint Gastmannt fölkutatni, és mivel most sajnálatos módon kiderült, hogy Schmied Lamboingban járt, a nagyiparosok kénytelenek felhatalmazni engem a rendőrség tájékoztatására, már amilyen mértékben ez a Schmied-ügyhöz szükséges. A mi számunkra ugyanis az a kellemetlen, hogy elsőrendű fontosságú politikai eseményeket kell feltárnunk, nektek pedig az a kellemetlen, hogy a hatalom, amellyel az országban a svájci és nem svájci nemzetiségű emberek fölött rendelkeztek, nem terjed ki a harmadik csoportra. – Egy szót sem értek az egészből – mondta Lutz. – Te, kedves Lucius, nem is értettél soha a politikához – válaszolta von Schwendi. – A harmadik csoportban egy idegen követség tagjairól van szó, akik súlyt helyeznek arra, hogy semmilyen körülmények között ne emlegessék együtt őket bizonyos nagyiparosokkal. Lutz most értette meg a képviselőt, és most sokáig csend volt a vizsgálóbíró szobájában. A telefon csengett, de Lutz csak azért vette fel, hogy beszóljon a kagylóba: – Értekezlet – utána letette. Végül kijelentette: – Ha jól tudom, a szóban forgó nagyhatalommal most tárgyalunk egy új kereskedelmi szerződésről. – Igen, tárgyalunk – válaszolta az ezredes. – Hivatalosan is tárgyalunk, hadd legyen valami dolguk a diplomatáknak. De nem hivatalosan még többet tárgyalunk, és Lamboingban éppen ezek a nem hivatalos tárgyalások folynak. Elvégre a modern iparban nemegyszer tárgyalnak olyan dolgokról, vizsgálóbíró úr, amelyek nem tartoznak az államra. – Természetesen – hagyta rá megfélemlítve Lutz. – Természetesen – ismételte von Schwendi. – És ezeken a titkos tárgyalásokon jelent meg álnéven Ulrich Schmied, a berni rendőrség sajnálatos módon elhalálozott hadnagya. A vizsgálóbíró újabb döbbent hallgatása elárulta von Schwendinek, hogy számítása helyes volt. Lutz annyira elbizonytalanodott, hogy a képviselő most már azt csinálhatott vele, amit akart. Miként a legtöbb valamelyest egyoldalú természetű embernél lenni szokott, az Ulrich Schmied-féle gyilkossági ügy előre nem látott alakulása annyira feldúlta a rendőrtisztviselőt, hogy bizonyos módon engedett a másik befolyásának, és olyan engedményeket tett, amelyek nem biztosították a gyilkosság objektív kivizsgálását. Igaz, megpróbálta még egyszer bagatellizálni az ügyet. – Kedves Oszkár – mondta –, én nem tartom olyan súlyosnak az egészet. A svájci nagyiparosoknak természetesen joguk van magánjellegű tárgyalásokat folytatni bárkivel,

aki az ilyen tárgyalások iránt érdeklődik, még ha arról a nagyhatalomról van is szó. Ezt én nem vitatom, és a rendőrség nem is avatkozik a dologba. Schmied, ismétlem, magánemberként járt Gastmann-nál, és én ezért hivatalosan bocsánatot kérek; mert kétségtelen, hogy helytelenül járt el, amikor álnevet használt és hamis foglalkozást adott meg, noha mint rendőrségi alkalmazottnak, lehettek bizonyos meggondolásai. Ugyanakkor nemcsak ő jelent meg ezeken az összejöveteleken, jártak oda művészek is, kedves képviselő úr. – A szükséges dekoráció. Kultúrállamban élünk, Lutz, és szükségünk van a reklámra. A tárgyalásokat titokban kell tartani, és erre legalkalmasabb a művészet. Ünnepi együttlét, sültek, bor, szivar, nők, érdektelen fecsegés, a művészek unatkoznak, együtt ülnek, isznak, és nem veszik észre, hogy a kapitalisták és annak a bizonyos nagyhatalomnak a képviselői összeültek. Nem is akarják észrevenni, mert nem érdekli őket. A művészeket csak a művészet érdekli. De egy rendőr, aki közéjük keveredik, mindent megtudhat. Bizony, Lutz, a Schmied-ügy nagyon súlyos. – Sajnos, csak azt ismételhetem meg, hogy egyelőre számunkra is teljesen érthetetlen, miért járt Schmied Gastmannhoz – jelentette ki Lutz. – Ha nem a rendőrség küldte oda, akkor bizonyára másvalaki – mondta von Schwendi. – Akadnak idegen hatalmak, amelyeket érdekel, mi történik Lamboingban, kedves Lucius. Ez a világpolitika. – Schmied nem volt kém. – Minden jel arra vall, hogy az volt. Még inkább szolgál Svájc becsületére, ha kém volt, mint ha rendőrségi besúgó. – Már meghalt – sóhajtott fel a vizsgálóbíró, aki sokért nem adta volna, ha személyesen Schmiednek tehet fel kérdéseket. – Ez nem tartozik ránk – állapította meg az ezredes. – Senkit sem akarok gyanúsítani, de csakis annak a bizonyos idegen hatalomnak lehet érdeke, hogy titokban tartsa a lamboingi tárgyalásokat. Nálunk pénzről van szó, náluk viszont politikai elvekről. Illő hát, hogy mi is tisztességesen járjunk el. Ilyen szempontból tehát természetesen csak kellemetlen lehet a rendőrségi beavatkozás. Lutz felállt, és az ablakhoz lépett. – Még most sem értem egészen, mi a szerepe a kliensednek, Gastmann-nak – mondta. Von Schwendi a fehér papírlappal legyezgette magát, és kijelentette: – Gastmann rendelkezésére bocsátotta a házát a gyárosoknak, valamint a követség képviselőinek a tárgyalásokhoz. – Miért éppen Gastmann? – Tiszteletre méltó ügyfelem – dörmögte az ezredes – rendelkezik ez esetben a szükséges emberi tulajdonságokkal. Hosszú esztendőkig Argentína követe volt Kínában, ezért élvezi az idegen hatalom bizalmát; továbbá mint a fémlemeztröszti igazgatóságnak egykori elnökében, a gyárosok is megbíznak benne. Végül pedig mert Larnboingban lakik. – Ennek mi köze a dologhoz, Oszkár? Von Schwendi gúnyosan mosolygott: – Hallottál már Lamboingról Schmied halála előtt is? – Nem. – Hát ezért – jelentette ki a képviselő. – Mert Lamboingról senki sem hallott, s a tárgyalásokhoz ismeretlen helységre volt szükségünk. Gastmannt tehát békén hagyhatod. Meg kell értened, hogy nem szívesen érintkezik a rendőrséggel, valamint azt is, hogy a kihallgatásaitokat, szimatolásaitokat, örökös kérdezősködéseiteket sem szereti. Még csak

hagyján, ha afféle Luginbühlökről és von Guntenekről van szó, akiknek vaj van a fején, de lehetetlen az olyan embernél, aki a nyugalma érdekében a Francia Akadémia tagságát is visszautasította. Ráadásul igazán kétbalkezesen járt el a te berni rendőrséged: amikor Bachot játszanak, nem illik kutyákra lövöldözni. Nem mintha Gastmann sértve erezné magát, felőle a rendőrség akár szét is lőheti a házát, egyetlen arcizma sem rándul; de Gastmann zaklatásának épp azért nincs többé semmi értelme, mert a gyilkosság hátterében nyilvánvalóan olyan hatalmak állnak, amelyeknek semmi közük a mi derék svájci gyárosainkhoz vagy Gastmannhoz. A vizsgálóbíró fel-alá sétált az ablak előtt. – Nyomozásunk során kiváltképp Schmied magánéletét kell felderítenünk – jelentette ki. – Ami az idegen hatalmat illeti, erről értesíteni fogjuk a szövetségi ügyészt. Hogy ő milyen mértékben foglalkozik majd az üggyel, most még nem tudom megmondani, a munka oroszlánrésze mindenesetre ránk hárul. A kérésedet, hogy kíméljem Gastmannt, szeretném teljesíteni. A házkutatástól természetesen eltekintünk. Ha mégis beszélnünk kell vele, kérlek, engem hozz össze Gastmann-nal, és megbeszélésünkön te is légy jelen. A formalitásokat így kötetlenül intézhetem el vele. Adott esetben nem is vizsgálatról van szó, csupán egy formaságról a vizsgálaton belül, és ez bizonyos körülmények között szükségessé teheti Gastmann kihallgatását, még ha teljességgel értelmetlen is. A nyomozásnak mindenre ki kell terjednie. A művészetekről fogunk beszélgetni, hogy a kihallgatás olyan ártatlanul folyjék le, ahogyan csak lehetséges, és én egyetlen kérdést sem teszek majd föl. Ha mégis kénytelen lennék valamit megkérdezni – a formaságok kedvéért –, előre közlöm veled, mi lesz az. Most a képviselő is felállt; a két férfi farkasszemet nézett. Von Schwendi vállon veregette a vizsgálóbírót. – Akkor hát megegyeztünk – mondta. – Szavadon foglak, kis Lutzom, nem zaklatod Gastmannt. A dossziét itt hagyom; a jegyzék pontos, teljes. Egész éjjel telefonálgattam, és nagy az izgalom. Kérdés, vajon az idegen követséget érdeklik-e még a tárgyalások, ha kitudódik a Schmied-ügy. Milliók forognak kockán, dokikám, milliók! Sok szerencsét a nyomozáshoz. Szükséged lesz rá. Ezzel von Schwendi elviharzott. Lutznak éppen csak annyi ideje volt, hogy átfussa a képviselőtől kapott jegyzéket, és a közismert nevek láttán sóhajtva újra letegye: – Micsoda áldatlan ügybe bonyolódtam! – amikor Bärlach lépett be, természetesen kopogtatás nélkül. Az öreg hivatalos felhatalmazást akart kérni, hogy Gastmannt Lamboingban kihallgathassa, Lutz azonban délutánra halasztotta a beszélgetést. Ideje elindulni a temetésre, jelentette ki, és felállt. Bärlach nem ellenkezett, és Lutzcal együtt hagyta el a szobát. A főnök egyre felelőtlenebbnek érezte ígéretét, hogy békén hagyja Gastmannt; és igencsak félt Bärlach erélyes ellenállásától. Megálltak az utcán, de nem szóltak egy szót sem. Mindketten fekete kabátot viseltek, a gallérját felhajtották. Zuhogott az eső, de a kocsiig csak néhány lépést kellett tenni, nem nyitották ki az esernyőjüket. Blatter vezetett. Az eső valósággal ömlött, és ferdén csapódott az ablakoknak. Mindketten behúzódtak egy-egy sarokba. „Most kellene vele közölnöm" – gondolta Lutz, és Bärlach nyugodt arcélét kémlelte, meg hogy milyen gyakran szorítja a gyomrára a kezét. – Fáj? – kérdezte Lutz. – Mindig – felelte Bärlach. Azután megint hallgattak, és Lutz döntött: „Majd délután közlöm vele." Blatter lassan hajtott. A világ eltűnt a fehér esőfüggöny mögött. Ebben a rettenetes, áradó

tengerben szinte úsztak az autók és a villamosok. Lutz azt sem tudta, merre járnak, az ablakokon csurgott le a víz, nem lehetett kilátni. Egyre sötétebb lett a kocsiban. Lutz cigarettára gyújtott, kifújta a füstöt, és elhatározta, hogy a Gastmann-ügyben nem fog vitatkozni az öreggel. – A lapok közlik a gyilkosságot, nem lehetett tovább eltitkolni – jelentette ki. – Már nincs is értelme – felelte Bärlach –, hisz nyomra bukkantunk. Lutz elnyomta a cigarettát: – Nem is volt értelme. Bärlach elhallgatott, és Lutz, aki szívesebben vitatkozott volna újra, kibámult az ablakon. Az eső alábbhagyott egy kicsit. Már a fasorban jártak. Gőzölgő fatörzsek között nyomult előre a kocsi a schlosshaldeni temető szürke, csuromvizes falai felé. Blatter behajtott a temetőkertbe, és megállt. Kiszálltak a kocsiból, kinyitották esernyőjüket, és végighaladtak a sírok között. Nem kellett sokáig keresgélniük. Egyszerre elmaradtak a sírkövek és a keresztek, és mintha valami építkezés területére értek volna. A frissen ásott sírokon keresztül pallók voltak fektetve. A vizes fűben átnedvesedett a cipőjük, és az agyag is rátapadt. A térség közepén, a sok-sok lakatlan sír között, amelyeknek az alján piszkos tócsákba gyűlt a víz, hirtelen összerótt fakeresztek és földhányások, gyorsan hervadó virágok és koszorúk gyűrűjében emberek álltak egy sír körül. A koporsót még nem eresztették le, a pap a Bibliából olvasott fel, mellette nevetséges, frakkszerű öltözékben ernyőt tartott mindkettőjük fölé a sírásó, és borzongva topogott a nedves fűben. Bärlach és Lutz megállt a sír mellett. Az öreg zokogást hallott: Schönlerné sírt, formátlan volt és kövér a szakadó esőben, mellette Tschanz állt, ernyő nélkül, esőkabátja gallérja fel volt hajtva, öve lógott, fekete kemény kalap volt a fején. Mellette egy lány, sápadtan, fedetlen fővel, szőke haja nedves fonatokban folyt alá. „Ez Anna" – gondolta Bärlach. Tschanz meghajolt, Lutz bólintott, a felügyelőnek szeme se rebbent. A többieket figyelte, a rendőröket, akik civilben, de egyforma esőkabátban és egyforma fekete keménykalapban álltak a sír körül, kezükben az ernyők, akár a kardok; fantasztikus halottvirrasztók, akiket valahonnan idetrombitáltak, szinte valószínűtlenek ezzel a nyárspolgári külsővel. És mögöttük, lépcsőzetes sorokban, a városi zenekar, hirtelen összetoborozva, piros-fekete egyenruhában: kétségbeesetten iparkodtak réz hangszereiket köpenyük alá rejteni, így álldogált a csoport a koporsó körül; ott hevert a faláda, koszorú és virág nélkül, s mégis az egyetlen meleg, védett hely a szakadó esőben, amely egyenletesen csobogva zuhogott, egyre jobban, mintha soha nem akarna elállni. A pap már rég befejezte beszédét, de senki se vette észre. Mindenki az esőre figyelt, az esőt hallgatta. A pap köhintett egyet. Aztán még néhányat. Azután felbőgtek a basszus hangszerek, a trombiták, a pozanok, a vadászkürtök, a kornéták, a fagottok, büszkén és ünnepélyesen, mint sárga villámok a vízözönben, de csakhamar ezek is alámerültek, elenyésztek, feladták a harcot. Mindenki elbújt az ernyője alá és a kabátjába. Egyre vadabbul esett. A cipők besüllyedtek a sárba, patakok csordogáltak le az üres sírba. Lutz meghajolt és előrelépett. Rápillantott a vizes, csuromvizes koporsóra, és még egyszer meghajolt. – Barátaim – hangzott a hangja valahol az esőben, a vízfátyolon keresztül szinte nem is lehetett hallani –, barátaim, Schmied bajtársunk nincs többé. Ekkor vad, rikoltó ének vágott a szavába. Vasárnap jön a vörös ördög, hétfőre jön a szanitéc!

Két fekete frakkos férfi botorkált feléjük a sírok között. Ernyő és kabát nélkül, védtelenül kiszolgáltatva az esőnek. Ruhájuk a testükre tapadt. Fejükön cilinder, a víz az arcukra csörgött róla. Hatalmas, zöld babérkoszorút cipeltek, szalagja a földet súrolta. Két tagbaszakadt, óriás termetű fickó volt, két frakkos, tökrészeg hentes, botladozva, tántorogva, de sohasem egyszerre botlottak meg a babérkoszorúban, mely úgy imbolygott közöttük, mint valami süllyedő óceánjáró, s így meg tudtak kapaszkodni benne. Új dalra gyújtottak: Nem kell nekem a molnár, csak a felesége. Ha megdöglött a molnár, él a felesége. Belerohantak a gyászoló gyülekezetbe, előrenyomultak Schönlerné és Tschanz között, anélkül, hogy bárki megakadályozta volna őket; mindenki megdermedt, és ők máris a nedves füvön botladoztak, egymást támogatták, egymást ölelték, sírdombokon bukdácsoltak, kereszteket döntögettek iszonyú részegségükben. Dalukat elnyomta a mindent elborító eső. Minden elmúlik egyszer, minden végéhez ér! Ez volt az utolsó, amit hallani lehetett. Csak a koszorú maradt ott a koporsóra hajítva, a piszkos szalagon szétfolyó fekete betűkkel az állt: A mi kedves Prantl doktorunknak! De mire a sír körül állók magukhoz tértek a megdöbbenéstől, s felháborodtak volna az incidensen, mire a városi zenekar kétségbeesetten újra rázendített, hogy megmentse az áhítatos hangulatot, az eső olyan viharos erejű lett, s úgy korbácsolta a tiszafákat, hogy a sírtól mindenki elmenekült, csak a sírásók maradtak ott, fekete madárijesztők az üvöltő szélben, az ömlő felhőszakadásban, és nekiláttak, hogy végre leeresszék a koporsót. Mikor Bärlach és Lutz már megint a kocsiban ült, és Blatter a menekülő rendőrök és városi zenészek között behajtott a fasorba, a doktor végre kimondta, ami a lelkét nyomta. – Felháborító ez a Gastmann! – kiáltott fel. – Ugyan miért? – kérdezte az öreg. – Schmied szokott járni Prantl néven Gastmann házába. – Akkor ezt figyelmeztetésnek szánták – felelte Bärlach, de nem kérdezősködött tovább. A Muristalden felé hajtottak, ott volt Lutz lakása. Tulajdonképpen ez volna a megfelelő pillanat, hogy beszéljen az öreggel Gastmannról, meg hogy ezt az embert békében kell hagyni, gondolta Lutz, de mégis hallgatott. Burgernzielnél kiszállt, Bärlach egyedül maradt. – Bevigyem a városba, felügyelő úr? – kérdezte a kormánykeréknél a rendőr. – Nem, Blatter, vigyél haza. Blatter most gyorsabban hajtott. Enyhült az eső, sőt útközben a Muristaldenen Bärlach néhány pillanatra vakító fénybe merült: a nap áttört a fellegeken, eltűnt, majd újra kibukkant a felhőhegyek, a nyugatról száguldó szörnyetegek mögül, amelyek nekitorlódtak a hegyeknek, furcsa árnyékot vetettek a folyó menti városra, erre az erdők és dombok között elterülő tehetetlen tömegre. Bärlach fáradt keze végigsimította a nedves kabátját, szeme felcsillant. Mohón szívta magába a színjátékot: szép volt a föld.

Blatter megállt. Bärlach megköszönte, hogy elhozta, és kiszállt a szolgálati kocsiból. Elállt az eső, csak a szél fújt, a nedves, hideg szél. Az öreg megállt, megvárta, míg Blatter megfordul a hatalmas kocsival, és amint elhajtott, még egyszer odaköszönt neki. Akkor a folyópartra lépett. A megáradt, piszkosbarna Aarén egy használt, rozsdás gyerekkocsi úszott el, ágak, egy kis fenyő, apró papírhajó táncolt a nyomában. Bärlach sokáig elnézte a folyót, nagyon szerette. A kerten át ment be a házba. Bärlach cipőt cserélt, aztán belépett az előcsarnokba, de a küszöbön megtorpant. Az íróasztalnál egy férfi ült, és Schmied iratai között lapozott. Jobb keze Bärlach török késével játszadozott. – Szóval, te vagy az – mondta az öreg. – Igen, én – felelte a másik. Bärlach becsukta az ajtót, és leült az íróasztallal szemközti támlás székre. Csendesen nézett a másikra, aki nyugodtan lapozott tovább Schmied irataiban; majdnem parasztos, nyugodt és zárkózott alak, mélyen ülő szempár a csontos, kerek arcban, rövid haj. – Most Gastmann-nak nevezed magad – mondta végül is az öreg. A másik pipát vett elő, megtömte, Bärlachról egy pillanatra sem véve le a szemét, rágyújtott, és úgy válaszolt, hogy közben mutatóujjával megkopogtatta Schmied mappáját. – Jó ideje, hogy ezt magad is tudod. Te küldted azt a fiút a nyakamra, ezek az adatok tőle származnak. Aztán újra becsukta a mappát. Bärlach az íróasztalra nézett, még ott hevert a pisztolya, markolatával feléje, csak a karját kellett kinyújtania érte. – Szüntelenül a nyomodban vagyok. Egyszer még sikerül rád bizonyítanom a gazságaidat. – Sietned kell, Bärlach – válaszolta a másik. – Már nincs sok időd hátra. Még ha meg is operáltatod most magad, akkor is csak egy évet adnak az orvosok. – Ez igaz – mondta az öreg. – Még egy évet. És még csak nem is operáltathatom meg magam, harcolnom kell. Ez az utolsó alkalmam. – Az utolsó – erősítette meg a másik. Ezután újra hallgattak, ültek és hallgattak, szinte az örökkévalóságig. – Több mint negyven éve – kezdte rá végül ismét a másik –, hogy valamelyik düledező Boszporusz-parti zsidó csapszékben először találkoztunk. A hold mint valami formátlan, sárga ementálidarab csüngött a fejünk fölé, felhőktől övezve, és korhadó gerendák közül világított le ránk, erre ma is pontosan emlékszem. Te, Bärlach, akkor török szolgálatban álltál, fiatal, Svájcból küldött rendőrségi szakértőként, valamiféle újjászervezéshez kellettél, én pedig... nos, én meg kalandorként kóboroltam, mint még ma is, mohón vágyva rá, hogy egyetlen életemet és ezt az ugyancsak egyetlen, rejtélyes bolygót megismerjem. Első pillanatra megszerettük egymást, ahogy ott ültünk egymással szemben, kaftános zsidók és piszkos görögök között. De ahogy felforrt bennünk az átkozott pálinka, amit vedeltünk, az a ki tudja, miféle datolyából erjesztett lé, az az Odessza környéki rozsföldekről származó tüzes özön, amit benyakaltunk, a szemünk mint izzó parázs villant meg a török éjszakában, beszélgetésünk felforrósodott. Ó, mennyire szeretek ezekre az életünket meghatározó órákra emlékezni! Nevetett. Az öreg ült és csendesen nézte. – Egy éved van még – folytatta a másik –, és negyven évig nyomoztál utánam derekasan, íme, a számla. Miről is vitatkoztunk akkor, Bärlach, annak a csapszéknek a

mocskában, a tophane-i külvárosban, török cigaretták füstjébe burkolózva? A te tételed az volt, hogy az emberi tökéletlenség meg az a tény, hogy mások tetteit sohasem jósolhatjuk meg teljes bizonyossággal, meg hogy a mindenben közrejátszó véletlent képtelenek vagyunk terveinkbe beépíteni: ez az oka annak, hogy a legtöbb bűntény szükségszerűen napvilágra kerül. Bűntényt elkövetni butaság, állítottad, mert az embereket lehetetlen úgy mozgatni, mint a sakkfigurákat. Én viszont azt a tételt állítottam fel, inkább azért, hogy ellentmondjak, mintsem meggyőződésből, hogy éppen az emberi kapcsolatok kuszasága teszi kinyomozhatatlanná a bűnösöket, vagyis a bűn túlnyomó többsége büntetlen, mert nem is tud róluk senki, mintha a föld alatt történtek volna. És ahogy tovább vitatkoztunk, mert felajzott bennünket a zsidó kocsmáros pálinkájának pokoli tüze, de még inkább tulajdon fiatal vérünk, önteltségünkben fogadást kötöttünk, épp akkor, amikor a hold a közeli Kisázsia mögé süllyedt, fogadást, melyet dacosan az égre kiáltottunk, ahogyan egy félelmetes tréfát nem tudunk magunkban tartani, akkor sem, ha csupán istenkáromlás, mert izgat a csattanója, mint a szellem ördögi megkísértése a szellem által. – Jól emlékszem – felelt nyugodtan az öreg –, akkor kötöttük ezt a fogadást. – Nem hitted, hogy meg fogom tartani – nevetett a másik –, mikor másnap reggel elnehezült fejjel ébredtünk az üres csapszékben, te egy korhadt padon, én egy pálinkától még mindig nedves asztal alatt. – Nem hittem – felelte Bärlach –, hogy ezt a fogadást ember meg tudja tartani. Hallgattak. – Ne vígy minket a kísértésbe – kezdte újra a másik. – A te becsületedet sohasem kerülgette a kísértés veszélye, a te becsületességed azonban megkísértett engem. Megtartottam a vakmerő fogadást, hogy bűncselekményt követek el a jelenlétedben, s te nem leszel képes a bűntényt rám bizonyítani. – Három nap múlva – mondta az öreg halkan, emlékeibe mélyedve –, mikor egy német kereskedővel a Mahmud-hídon mentünk át, a szemem láttára lökted a vízbe. – A szerencsétlen fickó nem tudott úszni, és te sem voltál járatos ebben a mesterségben, s így szerencsétlenül végződött mentési kísérleted végén félholtan húztak ki az Aranyszarv piszkos hullámaiból a partra – emlékezett a másik rendíthetetlenül. – A gyilkosságot egy verőfényes napon, kellemes, szellős időben egy élettől pezsgő török hídon követték el, az európai kolónia szerelmespárjai, egy csomó muzulmán és helybeli koldus szeme láttára, és mégsem tudtál rám bizonyítani semmit. Intézkedtél, hogy tartóztassanak le, hiába. Órákig tartó kihallgatások, hasztalan. A bíróság az én verziómnak hitt, amely szerint a kereskedő öngyilkos lett. – Be tudtad bizonyítani, hogy a kereskedő a csőd szélén állt, és nem sikerült csalással megúsznia – ismerte el keserűen az öreg, aki szokatlanul sápadt volt. – Gondosan választottam ki az áldozatomat, barátom – nevetett a másik. – Így lettél bűnöző – állapította meg a felügyelő. A másik gondolataiba mélyedve a török késsel játszott. – Nem tagadhatom, hogy valami olyasféle vagyok – vetette oda hanyagul. – Én egyre ügyesebb bűnöző lettem, te meg egyre ügyesebb nyomozó. De azt az egy lépésnyi előnyömet sohasem tudtad behozni. Mindig újra felbukkantam az utadon, mint valami szürke kísértet, mindig hajtott a kedvem, hogy jóformán az orrod előtt, egyre bátrabb, vadabb, istentelenebb bűnöket kövessek el, és te képtelen voltál rám bizonyítani tetteimet. Az ostobákat legyőzhetted, de én téged győztelek le. Elmélyülten és jókedvűen figyelte az öreget, s tovább folytatta: – Egyszóval, így éltünk. Te a főnöködet szolgálva, rendőrkapitányságokon, dohos

hivatali szobákban, derekasan megmásztál egy-egy fokot apró sikereid létráján, tolvajokkal, hamisítókkal hadakoztál, szegény éhenkórászokkal, akiknek nem sikerült az életük, vagy ha szerencséd volt, szánalmas kis gyilkosokkal, én viszont hol a sötétben, távoli nagyvárosok sűrűjében, hol ragyogó pozíciók fényében, rendjelekkel elhalmozva. Elbizakodottságomban, ha úgy hozta a kedvem, jót tettem, rosszkedvemben pedig megint gonoszságot műveltem. Micsoda kalandos tréfa! A te vágyad az volt, hogy szétrombold az életemet, az enyém meg az, hogy veled szemben állva megvédjem. Valóban, egyetlen éjszaka örökre összeláncolt minket! A Bärlach íróasztala mögött ülő férfi összecsapta a tenyerét, egyetlenegyszer, irtózatos csattanással: – Pályánk végére jutottunk – kiáltotta. – Nagyjából kudarcot vallottál, és visszatértél a te Bernedbe, ebbe a te álmos, becsületes városodba, amelyről sohasem lehetett tudni, tulajdonképpen mennyire holt, és mennyire eleven, én meg visszatértem Lamboingba, ezt is csupán szeszélyből: az ember szereti kikerekíteni a dolgokat, mert egy rég halott asszony ebben az isten háta mögötti faluban hozott egyszer a világra, nem valami meggondoltan, és igazán feleslegesen, s ahonnan aztán tizenhárom éves koromban, egy esős éjszakán, meg is léptem. Újra itt vagyunk tehát. Add fel, barátom, nincs értelme. A halál nem vár. És egy szinte észrevehetetlen kézmozdulattal biztosan, pontosan és mélyen a szék támlájába dobta a kést úgy, hogy az Bärlach arcát súrolta. Az öreg nem mozdult. A másik nevetett. – Azt hiszed, én öltem meg Schmiedet? – Még ki kell nyomoznom – válaszolta a felügyelő. A másik felállt, és magához vette az iratokat. – Ezt elviszem. – Egyszer még sikerülni fog rád bizonyítanom a bűneidet – jelentette ki Bärlach másodszor is. – És most van rá utoljára alkalmam. – A mappában vannak az egyedüli, bár hiányos bizonyítékok, amelyeket Schmied Lamboingban gyűjtött számodra. Enélkül elvesztél. Másolataid, fotókópiáid nincsenek, ismerlek. – Nincsenek – ismerte be az öreg –, nem készítettem másolatokat. – Nem akarnád esetleg a pisztolyodat használni, hogy megakadályozz? – kérdezte gúnyosan a másik. – Kivetted a töltényt – válaszolta mozdulatlanul Bärlach. – Persze – mondta a másik, és vállon veregette az öreget. Aztán elsétált előtte, kinyílt az ajtó, újra becsukódott, kint egy másik ajtó tárult fel. Bärlach még mindig a széken ült, arcát a kés hideg vasának támasztotta. Aztán hirtelen felkapta a fegyvert és megvizsgálta. Töltve volt. Felugrott, kirohant az előszobába, onnan a kapuhoz, azt felrántotta, a fegyvert a markában szorongatva. Az utca üres volt. Aztán rátört a fájdalom, a borzalmas, tomboló, szúró fájdalom, nap, amely benne kelt fel, az ágyra dobta, összegörnyesztette, a láz parazsával égette, rázta. Az öreg négykézláb kúszott, mint egy állat, hasra vetette magát, a szőnyegen fetrengett, és végül hideg verítékkel borítva elnyúlt a földön, valahol a székek között. – Mit ér az ember? – hörögte halkan. – Mit ér az ember? De aztán felállt. A roham után jobb volt a közérzete, hosszú ideje először teljesen elmúltak a fájdalmai. Forralt bort ivott, apró, óvatos kortyokban, különben nem evett,

nem ivott semmit. Arról azonban nem mondott le, hogy szokott útján bandukoljon be a városba, végig a Bundesterrassén, még kábultan ugyan, de az esőtől felfrissült levegőben minden lépéstől jobban lett. Lutz, akit tüstént felkeresett az irodájában, nem vett észre semmit, talán túlságosan elfoglalta a rossz lelkiismerete, semhogy bármit is észrevehetett volna. Elhatározta, hogy Bärlachot már most délután tájékoztatja a von Schwendivel folytatott beszélgetésről. Ehhez hideg, tárgyilagos pózba vágta magát, kidüllesztette a mellét, mint a tábornok a feje felett függő Traffelet-képen, és nyers, távirati stílusban oktatta ki az öreget. Végtelen meglepetésére a felügyelőnek nem volt ellenvetése, mindennel egyetértett, úgy vélekedett, hogy a legjobb lesz, ha megvárják a szövetségi hatóságok döntését, és a nyomozást főleg Schmied életére összpontosítják. Lutzot ez annyira meglepte, hogy feladta pózát, és igen nyájas és beszédes lett. – Gastmannról természetesen tájékozódtam – mondta –, eleget tudok róla ahhoz, hogy meggyőződéssel állíthassam: szó sem lehet róla, hogy ő a gyilkos. – Persze – mondta az öreg. Lutz, aki délben néhány információt kapott Bielből, megjátszotta a magabiztosat. – A szászországi Pockauban született, egy bőráru-nagykereskedő fia, még fiatal korában vándorolhatott ki Dél-Amerikába, aztán Franciaországban élt, de sokat utazott. A becsületrend nagykeresztjét is elnyerte, és biológiai tanulmányokkal szerzett hírnevet. Egyéniségére jellemző, hogy visszautasította a Francia Akadémia tagságát. Ez imponál nekem. – Érdekes jellemvonás – jegyezte meg Bärlach. – Két inasáról még szerzünk információt. Francia útlevelük van, de alighanem emmentaliak... A temetésen kegyetlenül kigúnyoltak bennünket. – Úgy látszik, Gastmann-nak szokása az ilyen tréfálkozás – mondta az öreg. – Nyilván dühös, mert megdöglött a kutyája. A Schmied-ügy azonban elsősorban nekünk kellemetlen. Rossz fényt vet ránk. Még szerencse, hogy von Schwendi jó barátom. Gastmann világfi, és a svájci vállalkozók teljes bizalmát élvezi. – Akkor bizonyára rendes ember – vélte Bärlach. – Az ő személye minden gyanú fölött áll. – Persze – bólintott az öreg. – Sajnos, ugyanezt nem mondhatjuk el Schmiedről – fejezte be Lutz, és felhívta a Bundeshaust. De amíg a kapcsolásra várt, a felügyelő, aki már indulni készült, hirtelen bejelentette: – Egy hét betegszabadságot kérek, doktor úr. – Rendben van – felelte Lutz, kezét a kagylóra tapasztotta, mert a hívott fél már jelentkezett –, hétfőn már nem kell bejönnie! Bärlach szobájában Tschanz várakozott; amikor az öreg belépett, felállt. Nyugodtan viselkedett, de a felügyelő érezte, hogy Tschanz ideges. – Menjünk ki Gastmannhoz – mondta Tschanz –, legfőbb ideje. – Az íróhoz megyünk – felelte az öreg, és felvette a kabát ját. – Kerülő út, mindig kerülő út – szitkozódott Tschanz, ahogy Bärlach mögött lefelé ment a lépcsőn. A felügyelő megállt a kapuban: – De hiszen itt áll Schmied kék Mercedese. Tschanz azt mondta, hogy megvette részletre, valaki úgyis megvette volna. Beszállt a kocsiba, Bärlach melléje ült, és Tschanz a pályaudvar előtti téren keresztül

Bethlehem felé hajtott. Bärlach dörmögött: – Megint Insen át mégy? – Szeretem ezt az utat. Bärlach az esőáztatta szántóföldeket nézte. Minden világos, nyugodt fénybe merült. Melegen sütött a nap, de már ereszkedőben volt nyugatnak. A két férfi hallgatott. Csak egyszer, Kerzers és Müntschemir között kérdezte meg Tschanz: – Schönlerné említette, hogy ön elvitt egy irattáskát Schmied szobájából. – Nem hivatalos iratok voltak, Tschanz, csak magánlevelek. Tschanz nem válaszolt, nem is kérdezett többet, de Bärlachnak a sebességmérő órára kellett koppantania: százhúsz körül járt. – Ne olyan gyorsan, Tschanz, ne olyan gyorsan. Nem mintha félnék, de a gyomrom nincs rendben. Öreg vagyok. Az író a dolgozószobájában fogadta őket. Ódon, alacsony helyiség volt, olyannyira, hogy belépéskor kénytelenek voltak meghajolni. Kint még ugatott a fekete fejű fehér kiskutya, és valahol a házban egy kisgyerek sírt. Az író a gótikus ablaknál ült, overallban és barna bőrzekében. Ültében a belépők felé fordult, de nem mozdult a kéziratokkal borított íróasztaltól. Nem állt fel, köszönni se nagyon köszönt, csak azt kérdezte, mit akar tőle a rendőrség. „Udvariatlan – gondolta Bärlach –, nem szereti a rendőröket; az írók sohase szerették a rendőröket." Az öreg elhatározta, hogy óvatos lesz, és Tschanz sem volt az ügytől elbűvölve. „Mindenesetre ne hagyjuk, hogy megfigyeljen bennünket, különben még bekerülünk valami regénybe" – körülbelül ezt gondolták mind a ketten. De amikor az író egy kézmozdulatára leültek a puha támlás székre, meglepetten vették észre, hogy a kis ablak fényébe kerültek, ők viszont az alacsony, zöld szobában, a sok könyv között alig látták az író arcát, olyan alattomos volt az ellenfény. – Schmied ügyében jövünk – kezdte az öreg –, akit Twann közelében meggyilkoltak. – Tudom. Doktor Prantl ügyében, aki Gastmann után kémkedett – válaszolta az ablak előtti sötét tömeg. – Gastmann elmondta. – Néhány pillanatra megvilágosodott az arca: cigarettára gyújtott. Mindketten látták még, amint vigyorogva elfintorodik: – Az alibimre van szükségük? – Nem – mondta Bärlach. – Fel sem tételezik, hogy gyilkos lehetek? – kérdezte az író, érezhetően csalódottan. – Nem – felelte szárazon Bärlach –, önről nem. Az író sóhajtott. – Tessék, már megint, Svájcban rettenetesen lebecsülik az írókat! Az öreg nevetett. – Ha mindenáron tudni akarja: már ismerjük az alibijét. A gyilkosság éjszakáján fél egy körül Lamlingen és Schernez között találkozott a pályaőrrel, és vele ment haza. Ugyanazon az úton kellett menniük. Ön nagyon vidám volt, a pályaőr szerint. – Tudom. A twanni rendőr már kétszer kikérdezte felőlem a pályaőrt. És az egész környéket. Még az anyósomat is. Tehát mégis meggyanúsítottak, hogy én vagyok a gyilkos – állapította meg büszkén az író. – Ez is egyfajta írói siker! – Bärlach arra gondolt: hiába, az író hiúsága megköveteli, hogy komolyan vegyék. Mindhárman hallgattak, és Tschanz elkeseredetten próbált az író arcába nézni. De ebben a világításban lehetetlen volt.

– Akkor hát mit óhajtanak még? – szuszogott végül dühösen az író. – Gyakran találkozik Gastmann-nal? – Mi ez, kihallgatás? – kérdezte a sötét tömeg, és még inkább eltakarta az ablakot. – Erre most nincs időm. – Kérem, ne legyen ilyen könyörtelen – kérte a felügyelő –, csak egy kis beszélgetésről van szó. – Az író dörmögött. Bärlach folytatta: – Gyakran találkozik Gastmann-nal? – Elég gyakran. – Miért? Az öreg most megint csípős feleletet várt; de az író csak nevetett, füstgomolyagokat fújt mindkettőjük arcába, és így szólt: – Érdekes ember ez a Gastmann, felügyelő, az ilyen szörnyen vonzza az írókat. Nagyszerűen tud főzni, csodálatosan, hallja-e! És ezzel belefogott Gastmann szakácsművészetének magasztalásába, felsorolta kitűnő ételeit. Öt percig hallgatták, aztán újabb öt percig; de mikor az író már negyedórája beszélt Gastmann szakácsművészetéről, és semmi egyébről, Tschanz felállt, és azt mondta, hogy sajnos nem a szakácsművészet kedvéért jöttek, de Bärlach leintette. Egészen felélénkült, a téma nagyon érdekelte, és most ő is rákezdte. Az öreg elemében volt, beszámolt a törökök, románok, bulgárok, jugoszlávok és csehek szakácsművészetéről, szinte labdáztak az ételek nevével. Tschanz izzadt, és káromkodott magában. A két férfit sehogy sem lehetett eltéríteni a szakácsművészeti témától, de végre háromnegyed óra múltán teljesen kimerültek, és mint valami hosszú ebéd után, abbahagyták. Az író szivarra gyújtott. Csend volt. Valahol a közelükben újra sírni kezdett a kisgyerek. Odalenn a kutya ugatott. Ekkor Tschanz hirtelen azt kérdezte: – Gastmann ölte meg Schmiedet? A kérdés primitív volt, az öreg a fejét csóválta, és az előttük ülő sötét tömeg így válaszolt. – Maguk ugyancsak nagyon rámenősek. – Kérem, feleljen – mondta Tschanz határozottan, és előrehajolt, de az író arca homályban maradt. Bärlach kíváncsi volt, hogyan reagál az író. Nyugodt maradt. – Mikor is ölték meg a rendőrt? – kérdezte. – Éjfél után – felelte Tschanz. Azt persze ő nem tudja, válaszolta az író, vajon a logika törvényei érvényesek-e a rendőrségre, de nem nagyon hiszi, mivel azonban ő, ahogy a buzgó rendőrség is megállapította, fél egykor találkozott a schernezi úton a pályaőrrel, tehát alig tíz perccel előbb kellett elbúcsúznia Gastmanntól, nyilvánvaló, hogy Gastmannt aligha lehet a gyilkossággal vádolni. Tschanz ekkor azt kérdezte, hogy a társaság többi tagja ott maradt-e még Gastmann házában. Az író a kérdésre tagadólag válaszolt. – Schmied a többiekkel együtt távozott? – Doktor Prantl rendszerint utolsó előttiként távozott – válaszolta az író némi gúnnyal. – És ki szokott utolsónak távozni? – Én. Tschanz tovább firtatta a dolgot: – Ott volt mind a két inas?

– Nem tudom. Tschanz azt kérdezte, miért nem lehet erre világosan válaszolni. Véleménye szerint a válasz elég világos, förmedt rá az író. Nem szokta figyelni a cselédséget. – Jó vagy rossz ember Gastmann? – firtatta Tschanz olyan elkeseredetten és olyan gátlástalanul, hogy a felügyelő úgy érezte, izzó parázson ül. „Valóságos csoda lesz, ha nem kerülünk bele a legközelebbi regényébe" – gondolta. Az író akkora füstfelhőt fújt Tschanz arcába, hogy az köhögni kezdett, aztán sokáig csend volt, még a gyereksírást se lehetett hallani. – Gastmann rossz ember – jelentette ki végül az író. – És mégis gyakran meglátogatja, csak azért, mert jól főz? – kérdezte Tschanz felháborodva, egy újabb köhögési roham után. – Csak azért, – Ezt nem értem. Az író felnevetett. Ő maga is olyan rendőrféle, mondta, de nem áll mögötte se hatalom, se állam, se törvény, és nem rendelkezik börtönökkel. Az ő szakmája is az, hogy a körmére nézzen az embereknek. Tschanz zavartan hallgatott, mire Bärlach szólalt meg: – Értem – és aztán, egy idő múlva, amikor a napfény ellobbant: – Helyettesem, Tschanz – kezdte a felügyelő –, túlzott buzgalmában olyan csávába juttatott, amelyből aligha kerülök ki ép bőrrel. De az ifjúságban is van valami jó, használjuk hát ki az előnyt, hogy féktelenségében egy ökör tört utat nekünk. (Tschanz ekkor elvörösödött mérgében.) Időzzünk el tehát a kérdéseknél és a feleleteknél, amelyek, uram bocsá', elhangzottak. Ragadjuk üstökön az alkalmat. Mi a véleménye végül is az ügyről, uram? Képes lenne gyilkosságra Gastmann, mit gondol? A szobában most már gyorsan sötétedett, de az írónak nem jutott eszébe világot gyújtani. Elfoglalta az ablakmélyedést, és a két rendőr úgy ült ott, mintha foglyok lettek volna egy barlangban. – Gastmannt minden gazságra képesnek tartom – csattant fel durván a meglehetősen alattomos hang az ablakból. – Mégis az a meggyőződésem, hogy Schmiedet nem ő gyilkolta meg. – Ön jól ismeri Gastmannt – mondta Bärlach. – Sikerült képet alkotnom róla – felelte az író. – Inkább egy saját ízlése szerinti képet alkotott róla – igazította ki hűvösen az öreg az ablakkeretbe húzódó sötét tömeget. – Ami engem megragadott benne, az nem is a szakácsművészete, bár más már nemigen gyújt lángra, hanem inkább az a lehetőség, hogy ez az ember igazi nihilista – folytatta az író. – Mindig lélegzet-elállító valóságban az ilyen találkozás. – Lélegzet-elállító egy írót hallgatni – vetette közbe szárazon a felügyelő. – Lehet, hogy Gastmann több jót tett, mint mi hárman együttvéve – folytatta az író. – Ha rossznak nevezem őt, azért teszem, mert a jót éppúgy csak szeszélyből, kedvtelésből teszi, mint a rosszat, amit feltételezek róla. Azért soha nem fog gonoszságot elkövetni, hogy elérjen valamit, mint ahogy másokat az csábít a bűnre, hogy pénzük legyen, meghódítsanak egy nőt, vagy hatalomra tegyenek szert. Ő csak akkor követi el a rosszat, ha nincs gyakorlati értelme, mert nála mindig két dolog lehetséges, a jó és a rossz, s a kettő közt a véletlen dönt. – Az ön következtetése olyan, mint egy matematikai levezetés – jegyezte meg az öreg.

– Az is, matematika – válaszolta az író. – Ellentétét a gonoszban éppúgy meg lehetne rajzolni, ahogy egy mértani ábra egy másiknak a tükörképét alkotja, és én biztos vagyok benne, hogy ez az ember is létezik valahol, s talán vele is összeakadnak egyszer. Ha az egyikre rátalál, megtalálja a másikat. – Ez úgy hangzik, mint valami program – jegyezte meg az öreg. – Miért ne lehetne program? – mondta az író. – Gastmann tükörképének olyan férfit képzelek, aki azért gazember, mert erkölcsi törvénye és filozófiája a Rossz. A rosszat ugyanolyan elszántan viszi véghez, mint más, belátásból, a jót. A felügyelő úgy vélte, okosabb, ha visszatérnek Gastmannra, az közelebbről érdekli. – Ahogy akarja – mondta az író –, térjünk hát vissza Gastmannra, felügyelő úr, a Gonosznak erre az egyik pólusára. Nála a rossz nem filozófia vagy ösztönmegnyilvánulás, hanem a szabadságnak a megnyilvánulása. A Semmi szabadságáé. – Egy lyukas garast sem adnék az effajta szabadságért – felelte az öreg. – Maga ne is adjon érte egy lyukas garast se – válaszolta a másik. – De akadhat, aki az életét teszi fel arra, hogy ezt az embert meg az ő szabadságát tanulmányozza. – Az életét – ismételte az öreg. Az író hallgatott. Úgy látszott, nincs több mondanivalója. – Nekem egy eleven Gastmann-nal van dolgom – mondta végül az öreg. – Egy emberrel, aki a tessenbergi síkságon lakik Lamlingen mellett, és estélyeket rendez, s ez egy rendőr hadnagy életébe került. Szeretném tudni, hogy a kép, amit ön elém tárt, Gastmann képe-e, vagy csak az ön álmaié. – Az álmainké – felelte az író. A felügyelő hallgatott. – Nem is tudom – mondta aztán az író, és odalépett hozzájuk, hogy elbúcsúzzon, de csak Bärlachnak nyújtott kezet, csak neki: – Sose foglalkoztam ilyesmivel. Végeredményben a rendőrség feladata, hogy kivizsgálja az ügyet. Bärlach és Tschanz visszatért a kocsihoz, a haragosan ugató fehér kutyus követte őket. Tschanz beült a volán mellé. – Ez az író nem tetszik nekem – mondta. Bärlach lesimította a kabátját, mielőtt beszállt. A kutyus felmászott a szőlőskert falára, és tovább ugatott. – Most pedig Gastmannhoz – jelentette ki Tschanz, és beindította a motort. Az öreg a fejét rázta. – Bernbe. Ligerznek ereszkedtek lefelé, olyan tájon, ahol iszonyú mélységek nyíltak meg előttük. Kitárulkoztak az elemek: kő, föld, víz. Ők maguk árnyékban haladtak, de a Tessenberg mögött lebukó nap beragyogta a tavat, a szigetet, a dombokat, az előhegyet, a horizont szélén a gleccsereket és az egymásra tornyosuló felhőalakzatokat, amint továbbúsztak az ég kék tengerében. Az öreg rezzenetlen arccal szemlélte az őszutó szakadatlan változó időjárását. „Mindig ugyanaz – gondolta –, bárhogy is változik, mindig ugyanaz." De mikor az út hirtelen kanyarodott egyet, és a tó mint valami domború pajzs, függőlegesen húzódott el alattuk, Tschanz lefékezett. – Beszélnem kell önnel, felügyelő – kezdte izgatottan. – Mit akarsz? – kérdezte Bärlach, és a sziklákat méregette odalenn. – Fel kell keresnünk Gastmannt, nincs más mód, hogy továbbjussunk, ez csak logikus. Mindenekelőtt a szolgákat kell kihallgatnunk.

Bärlach hátratámaszkodott. Ott ült ez az ősz hajú, ápolt öregúr, és hideg tekintetével nyugodtan figyelte a mellette ülő fiatalembert. – Istenem, nem mindig tehetjük azt, Tschanz, ami logikus. Lutz nem akarja, hogy elmenjünk Gastmannhoz. Ez érthető, mert az esetet át kell adnia a szövetségi ügyésznek. Várjuk meg az ő rendelkezését. Kényes külföldiekkel van dolgunk. – Bärlach hanyag közönye megvadította Tschanzot. – De hisz ez őrültség – kiáltotta. – Lutz politikai óvatossága szabotálja a vizsgálatot. Von Schwendi, Gastmann ügyvédje, a barátja, erről aztán mindenkinek meg lehet a véleménye. Bärlachnak egyetlen arcizma se rándult. – Jó, hogy egyedül vagyunk, Tschanz. Lutz talán elhamarkodottan, de alapos indokokkal cselekedett. A titok nyitja Schmied, és nem Gastmann. Tschanz nem zavartatta magát: – Csakis az igazságot kell keresnünk – kiáltotta kétségbeesetten a közelgő felhőhegyekbe –, az igazságot és csak az igazságot, hogy kicsoda Schmied gyilkosa! – Igazad van – ismételte Bärlach, de pátosz nélkül és hidegen –, az igazságot, hogy kicsoda Schmied gyilkosa. A fiatal rendőr az öreg bal vállára tette a kezét, és belenézett kifürkészhetetlen szemébe: – Ezért kell minden eszközt igénybe vennünk, mégpedig Gastmann ellen. A nyomozás legyen teljes. Nem tehetjük mindig azt, ami logikus, mondja ön. De itt azt kell tennünk. Nem ugorhatjuk át Gastmannt. – Nem Gastmann a gyilkos – jelentette ki Bärlach szárazon. – A lehetőség akkor is fennáll, hogy Gastmann parancsára gyilkolták meg Schmiedet. Ki kell hallgatnunk a szolgáit! – vágta rá Tschanz. – A legcsekélyebb indokát sem látom, mi késztethette volna Gastmannt arra, hogy megölje Schmiedet – mondta az öreg. – Ott kell keresnünk a tettest, ahol a cselekedetnek valami értelme lehetett, és ez már a szövetségi ügyész dolga – folytatta. – Az író is Gastmannt tartja a gyilkosnak – kiáltott fel Tschanz. – Te is? – kérdezte Bärlach, mint aki lesben áll. – Én is, felügyelő. – Akkor egyedül vagy a véleményeddel! – állapította meg Bärlach. – Az író csak általában tartja őt minden gaztettre képesnek; ez pedig különbség. Az író semmit sem mondott Gastmann cselekedeteiről, csak a benne rejlő lehetőségekről. Tschanz most elvesztette a türelmét. Vállon ragadta az öreget. – Évekig álltam árnyékban, felügyelő – lihegte. – Mindig mások léptek elő, engem mindig megvetettek, utolsó szemétként bántak velem, mintha valami kézbesítő lennék. – Ez igaz, Tschanz – mondta Bärlach, és mozdulatlanul bámult a fiatalember elkeseredett arcába –, évekig álltál annak az árnyékában, akit most megöltek. – Csak azért, mert tanultabb volt! Csak azért, mert tudott latinul! – Igazságtalan vagy – felelte Bärlach –, Schmied a legjobb kriminalista volt, akit valaha ismertem. – És most – kiabált Tschanz –, mikor itt a lehetőség, újra füstbe menjen minden, egy hülye diplomáciai játék miatt tönkremenjen az egyetlen lehetőség, hogy feltörjek! Már csak ön változtathat ezen, felügyelő, beszéljen Lutzcal, csak ön beszélheti rá, hogy engedjen Gastmannhoz. – Nem, Tschanz – felelte Bärlach –, nem tehetem. Tschanz úgy rázta az öreget, mint egy iskolás gyereket, megmarkolta a vállát.

– Beszéljen Lutzcal, beszéljen vele! – kiáltotta. De az öreget nem lehetett megpuhítani: – Minden hiába, Tschanz – mondta. – Engem ilyesmire már nem lehet rávenni. Öreg vagyok és beteg. Ilyenkor már nyugalomra vágyik az ember. Csak magadra számíthatsz. – Jó – kiáltotta Tschanz, hirtelen elengedte Bärlachot, és újra megragadta a kormánykereket, noha halálsápadt volt és reszketett. – Akkor hát nem. Ön nem tud rajtam segíteni. Újra Ligerz felé hajtott, le a völgybe. – Te Grindelwaldban nyaraltál, ugye? Az Eiger-penzióban? – kérdezte az öreg. – Igenis, felügyelő. – Csendes és nem túl drága? – Úgy van. – Jó, Tschanz, holnap odautazom, hogy kipihenjem magam. Magaslati levegőre van szükségem. Egy hét betegszabadságot vettem ki. Tschanz nem válaszolt azonnal. Csak amikor a biel-neuenburgi útra bekanyarodtak, jegyezte meg, s hangja megint úgy csengett, mint régen: – A magaslati levegő nem mindig tesz jót, felügyelő. Bärlach még aznap este felkereste orvosát, Samuel Hungertobel doktort, a Bärenplatzon. Már égtek a lámpák, lassan éjszaka borult a városra. Hungertobel ablakából Bärlach lenézett a térre, az emberek hullámzó áradatára. Az orvos eltette a műszereit. Bärlach és Hungertobel már régóta ismerték egymást, együtt jártak a gimnáziumba. – A szív jó – közölte Hungertobel –, hála istennek! – Vannak feljegyzéseid a betegségemről? – kérdezte Bärlach. – Egész irattárra való – felelte az orvos, és egy papírhalmazra mutatott az íróasztalon. – Ez mind a te betegséged. – Senkivel sem beszéltél a betegségemről, Hungertobel? – kérdezte az öreg. – De Hans! – kiáltott fel a másik öregúr –, hiszen ez orvosi titok. Odalenn bekanyarodott a térre egy kék Mercedes, s beállt a parkoló kocsik közé. Bärlach jobban megnézte. Tschanz szállt ki a kocsiból, meg egy lány fehér esőkabátban, amelyre szőke fürtökben hullott le a haja. – Nem törtek be egyszer nálad, Fritz? – kérdezte a felügyelő. – Hogy jut ilyesmi eszedbe? – Csak úgy. – Egyszer feltúrták az íróasztalomat – vallotta be Hungertobel –, és a te leleteid voltak legfelül. Pénz nem hiányzott, bár elég sok volt a fiókban. – És ezt miért nem jelentetted? Az orvos a fejét vakarta. – Pénz, ahogy mondtam, nem hiányzott, de azért tulajdonképpen akartam is feljelentést tenni. Hanem aztán elfelejtettem. – Értem – mondta Bärlach –, elfelejtetted. Legalább nálad jól megy a betörőknek. – És ezt gondolta: „Innen tudja tehát Gastmann." Megint lenézett a térre, Tschanz most lépett be a lánnyal az olasz vendéglőbe. „Schmied temetése napján" – gondolta Bärlach, és végleg hátat fordított az ablaknak. Rámeredt Hungertobelra, aki az íróasztalánál ült és írt. – És most hogy állok? – Vannak fájdalmaid?

Az öreg elmondta, hogy rohama volt. – Ez baj, Hans – mondotta Hungertobel –, három napon belül meg kell operálnunk, így nem megy tovább. – Most olyan jól érzem magam, mint még soha. – Négy nap múlva újabb roham jön majd, Hans – közölte az orvos –, és azt már nem éled túl. – Két napom tehát még van. Két nap. És a harmadik nap reggelén meg fogsz operálni. Kedden reggel. És akkor még egy évig élhetek, ugye, Fritz? – kérdezte Bärlach, és kifürkészhetetlenül, mint mindig, volt iskolatársára nézett. Az felugrott, és végigment a szobán. – Honnan szeded ezeket az ostobaságokat? – Attól, aki elolvasta a kórtörténetemet. – Te vagy a betörő? – kiáltotta izgatottan az orvos. Bärlach a fejét rázta. – Nem, nem én. De eszerint igaz, Fritz, már csak egy évem van. – Csak egy éved – felelte Hungertobel, leült a fal mellé egy székre, és tehetetlenül nézett Bärlachra, aki a szoba közepén állt, távoli, fagyos elhagyatottságban, mozdulatlanul és alázatosan; lemondó tekintete láttán az orvos lesütötte a szemét. Éjszaka két óra felé Bärlach hirtelen felébredt. Korán feküdt le, Hungertobel tanácsára altatót vett be, most első ízben, úgyhogy hirtelen ébredését ennek a szokatlan dolognak a számlájára írta. De aztán úgy rémlett neki, hogy zajra ébredt. Szinte természetfeletti erővel látott, agya kitisztult, mint a hirtelen ébredő embereké általában; mégis előbb tájékozódnia kellett, és csak néhány pillanat múlva – ez olykor örökkévalóságnak tűnik – szedte össze magát. Nem a hálószobában feküdt le, mint egyébként szokása volt, hanem a könyvtárban, mert ahogy most visszaemlékezett rá, felkészült rá, hogy rossz éjszakája lesz, és olvasni akart, de úgy látszik, egyszerre mély álom nyomhatta el. Végigtapogatta magát: le sem vetkőzött, csak egy gyapjútakarót terített magára. Hallgatózott. Valami a földre esett: a könyv, amelyet olvasott. Az ablaktalan helyiségben sötét volt, de nem egészen; a hálószoba nyitott ajtaján gyenge világosság szűrődött be, onnan csillant be a viharos éjszaka fénye. Hallotta a messzeségben a szél üvöltését. Idővel felismert a sötétségben egy könyvállványt, egy széket, aztán az asztal szélét is, amelyen, ahogy nagy nehezen ki tudta venni, még mindig ott hevert a revolvere. Ekkor hirtelen léghuzatot érzett, a hálószobában becsapódott egy ablak, aztán – heves csattanással – az ajtó is. Közvetlenül ezután az öreg halk ajtócsukódást hallott a folyosóról. Igen. Valaki kinyitotta a kaput, és behatolt a folyosóra, de nem számolt az esetleges huzattal. Bärlach felállt, és felgyújtotta az állólámpát. Felkapta a revolvert, és kibiztosította. Ekkor a másik is villanyt gyújtott a folyosón. Bärlach, aki a félig nyitott ajtón keresztül megpillantotta az égő lámpát, meglepődött: semmi értelmét nem látta ugyanis az ismeretlen eme cselekedetének. Mire rájött, már késő volt. Meglátta a körvonalait egy karnak és egy kéznek, amint megmarkolja a lámpát, azután kék fény villant fel, és sötét lett: az ismeretlen kitépte az égőt, s rövidzárlatot idézett elő. Bärlach teljes sötétségben állt, a másik kezdeményezte a harcot, és szabta meg a feltételeket: Bärlachnak a sötétben kellett küzdenie. Az öreg megmarkolta fegyverét, és óvatosan kinyitotta a hálószoba ajtaját. Belépett. Az ablakon bizonytalan fény hatolt be, szinte alig lehetett észrevenni, aztán – ahogy a szem megszokta – fölerősödött. Bärlach az ágy és a folyosóra nyíló ablak között a falnak támaszkodott; a másik ablak jobbra volt tőle, az a szomszéd házra nyílt. Vagyis áthatolhatatlan árnyékban

állt, igaz, hogy abban a hátrányos helyzetben, hogy menekülésre nem volt semmi lehetősége, de azt remélte, hogy láthatatlansága ezt a hátrányt kiegyensúlyozza. A könyvtárba vezető ajtót megvilágította az ablakok gyenge fénye. Az ismeretlen körvonalait meg kell látnia, ha belép. Ekkor a könyvtárban egy zseblámpa vékony sugara villant fel, végigpásztázott a köteteken, aztán a padlón, a széken, végül az íróasztalon. A kígyós kés a fénysugárban feküdt. Bärlach ismét meglátta a kezet a nyitott ajtón keresztül. Barna bőrkesztyűs kéz volt, az asztalon matatott, és megmarkolta a kígyós kés nyelét. Bärlach felemelte a fegyvert, célzott. Ekkor kialudt a zseblámpa. Dolgavégezetlen engedte le az öreg a pisztolyt, várt. Onnan, ahol állt, kilátott az ablakon, szinte érzékelte a szakadatlanul áramló folyó fekete tömegét, túlsó partján a várost, a nyílként égbe fúródó székesegyházat, és felette a kergetőző fellegeket. Mozdulatlanul állt, és várta az ellenséget, aki azért jött, hogy megölje. Tekintete az ajtó nyílásának bizonytalan körvonalaiba fúródott. Várt. Minden csendes volt, élettelen. Ekkor a folyosón ütni kezdett az óra: három. Fülelt. A távolból csendesen hallatszott az óra ketyegése. Valahol autó tülkök, aztán továbbrobogott. Emberek léptek ki egy bárból. Egyszer azt hitte, lélegzést hall, de nyilván tévedett, így állt ott, és valahol a lakásában ott állt a másik, és közöttük az éjszaka, ez a türelmes, kegyetlen éjszaka, amely fekete köpenye alatt rejtegette a kígyót, a Bärlach szívét kereső kést. Az öreg alig lélegzett. Ott állt, és görcsösen markolta a fegyvert, úgy, hogy nem is érezte, hogy tarkóján hideg verejték folyik végig. Semmire sem gondolt már, sem Gastmannra, sem Lutzra, a betegségére sem, amely óráról órára falta a testét, el akarva pusztítani az életét, amelyet ő most védett mohó étvággyal eltelve, hogy éljen, egyszerűen éljen, csak az életért magáért. Már csak szem volt, amely az éjszakát fürkészi, csak fül, amely a legkisebb neszre is felfigyel, csak kéz, amely a fegyver hideg vasára kulcsolódik. De végül is másként észlelte a gyilkos megjelenését, mint ahogy képzelte. Bizonytalan hideget érzett az arcán, egy kis légmozgást. Sokáig nem talált magyarázatot rá, aztán rájött, hogy a hálószobából az ebédlőbe vezető ajtó nyílt ki. Az idegen másodszor is keresztülhúzta a számításait, kerülővel hatolt be a hálószobába, láthatatlanul, nesztelenül, feltartóztathatatlanul, kezében a kígyós késsel. Bärlach most már tudta, hogy neki kell elkezdenie a harcot, neki kell elsőnek cselekednie, neki, az öreg, halálosan beteg embernek, a harcot az életért, amely legfeljebb egy évig tarthat még, ha minden jól megy, ha Hungertobel ügyesen és jó helyen vág. Bärlach az Aarera néző ablakra célzott a revolverrel. Azután lőtt, aztán még egyszer lőtt, összesen háromszor, gyorsan és biztosan, a szilánkokra pattanó ablaküvegen át ki a folyóba, aztán hirtelen összegörnyedt. A feje felett elsuhant valami – a kés. Remegve állt meg a falban. De az öreg elérte, amit akart: a szemközti ablakokban világosság gyűlt; a szomszéd ház lakói kihajoltak a nyitott ablakokon; halálra rémülve és zavartan bámultak ki az éjszakába. Bärlach felegyenesedett. A szomszéd ház fénye megvilágította a hálószobát, homályosan látta még az ebédlő ajtajában egy ember árnyékát, azután becsapódott a kapu, majd a léghuzattól a könyvtárszoba ajtaja, aztán az ebédlőé, egyik csattanás a másik után, az ablak kattant, majd csend lett. A szomszéd házból az emberek még mindig kibámultak az éjszakába. Az öreg nem mozdult a faltól, kezében még mindig ott szorongatta a pisztolyt. Mozdulatlanul állt, mintha már nem is érzékelné az időt. A szomszédok visszahúzódtak, a világosság kialudt. Bärlach a falnál állt, alakja ismét beleolvadt a sötétségbe, egyedül volt a házban. Félóra múlva kiment a folyosóra, és megkereste a zseblámpáját. Telefonált Tschanznak, hogy azonnal keresse fel. Azután kicserélte a kiégett biztosítékot: kigyulladt a lámpa.

Bärlach leült a karosszékébe, és az éjszaka neszeit hallgatta. Kocsi érkezett a ház elé, hirtelen lefékezett. Újra kinyílt a ház kapuja, ismét lépéseket hallott. Tschanz lépett a szobába. – Valaki meg akart ölni – közölte a felügyelő. Tschanz sápadt volt. Nem viselt kalapot, haja ziláltan lógott a homlokába, télikabátja alól kikandikált a pizsamája. Bementek a hálószobába. Tschanz kihúzta a kést a falból; nehezen ment, mélyen befúródott a fába. – Ezzel? – kérdezte. – Ezzel, Tschanz. A fiatal rendőr szemügyre vette a szilánkokra tört ablaküveget. – Belelőtt az ablakba, felügyelő? – kérdezte csodálkozva. Bärlach elmondott mindent. 232 – A legokosabb, amit tehettem – dörmögte a másik. Kimentek a folyosóra, és Tschanz felemelte a földről a villanykörtét. – Ravasz – mondta elismerő hangon, és letette a körtét. Azután visszamentek a könyvtárba. Az öreg végigdőlt a díványon, magára húzta a takarót, ott feküdt tehetetlenül, mint aki hirtelen aggastyánná vénült. Tschanz még most is a kezében szorongatta a kígyós kést. – Nem ismerte fel a betörőt? – kérdezte. – Nem. Óvatos volt, és gyorsan eltűnt. Egyszer tudtam csak megpillantani, hogy barna bőrkesztyű van rajta. – Ez kevés. – Semmi. De ha nem is láttam, még a lélegzetét is alig hallottam, tudom, ki volt. Tudom, tudom. Mindezt alig hallhatóan mondta az öreg. Tschanz a kezében méregette a kést, a szürke, fekvő alakra pillantott, erre az öreg, fáradt emberre, ezekre a kezekre, amelyek úgy hevertek a törékeny test oldalán, mint hervadt szegfűk egy halott mellett. Aztán észrevette a fekvő alak tekintetét. Nyugodtan, kifürkészhetetlenül és nyíltan néztek rá Bärlach szemei. Tschanz az íróasztalra fektette a kést. – Holnap utazzon el Grindelwaldba. Ön beteg. Vagy mégsem megy el? Talán a magaslat nem a legjobb. Tél van. – De elmegyek. – Akkor most aludnia kellene egy kicsit. Őrködjem? – Nem, eredj haza, Tschanz. – Jó éjszakát – mondta Tschanz, és lassan kiment. Az öreg nem válaszolt már, mintha máris elaludt volna. Tschanz kinyitotta a kaput, kilépett, újra becsukta. Néhány lépést tett lassan, az utcáig, becsukta a nyitott kertkaput is. Aztán visszafordult a ház felé. Még sötét éjszaka volt. Minden elveszett ebben a sötétségben, még a szomszédos házak is. Csak a messze távolban égett az utcai lámpa, a szomorúság magányos csillaga a folyó zúgásával teli komor sötétben. Tschanz ott állt, és hirtelen elkáromkodta magát. Újra berúgta a kertajtót, határozott léptekkel haladt végig a kerti ösvényen a ház bejáratáig, vissza, amerre jött. Megragadta a kilincset, és lenyomta. De a kapu most zárva volt. Bärlach hatkor kelt fel – semmit nem aludt egész éjszaka. Vasárnap volt. Megmosdott és átöltözött. Azután taxiért telefonált, gondolta, majd az étkezőkocsiban megreggelizik. Felvette meleg télikabátját, és kilépett a szürke reggelbe, de nem vitt magával bőröndöt. Az égbolt tiszta volt. Egy korhely diák tántorgott arra, bűzlött a sörtől, köszönt. „Ez Blaser – gondolta Bärlach –, már másodszor bukott meg az első orvosi szigorlatán a

szegény fickó. Ilyenkor kezd inni az ember." A taxi megérkezett, megállt. Nagy amerikai kocsi volt. A sofőr felhajtotta gallérját, s Bärlach alig láthatta a szemét. A sofőr kinyitotta az ajtót. – A pályaudvarra – mondta Bärlach, és beszállt. A kocsi nekilódult. – Nos – kérdezte mellette egy hang –, hogy vagy? Jól aludtál? Bärlach odanézett. A másik sarokban Gastmann ült. Világos esőkabátot viselt, és keresztbe fonta a karját. Kezén barna bőrkesztyű. Úgy ült ott, mint egy öreg, csúfondáros paraszt. A vezető is hátrafordult, vigyorgott. Kabátja gallérja már nem volt fölhajtva; Gastmann egyik inasa volt. Bärlach rádöbbent: csapdába került. – Mit akarsz már megint? – kérdezte az öreg. – Még mindig szaglászol utánam. Voltál az írónál – felelte a sarokban ülő, és hangja fenyegetően csengett. – Ez a foglalkozásom. A másik mereven nézte: – Eddig még mindenkinek az életébe került, ha velem foglalkozott, Bärlach. A sofőr mint az ördög hajtott felfelé az Aargauerstaldenen. – Még élek. És mindig is veled foglalkoztam – válaszolta szenvtelenül a felügyelő. Hallgattak mind a ketten. A sofőr szédítő tempóban száguldott a Viktória tér felé. Egy idős ember bukdácsolt keresztül az úttesten, majdnem a kerekek alá került. – Vigyázzatok! – kiáltotta mérgesen Bärlach. – Gyorsabban – szólt rá Gastmann élesen a sofőrre, és gúnyosan mustrálgatta az öreget. – Szeretem a gépek gyorsaságát. A felügyelő megborzongott. Nem szerette a levegőtlen helyeket. Keresztülrohantak a hídon egy villamos mellett, és a folyó csillogó ezüst szalagja felett nyílsebesen közeledtek a város felé, amely készségesen tárult fel előttük. Az utcák még néptelenek voltak és elhagyatottak, a város felett az ég, mint az üveg. – Azt ajánlom, add fel a játszmát. Ideje, hogy beismerd a vereséged – mondta Gastmann, és megtömte a pipáját. Árkádok előtt haladtak el, az öreg a boltíveket nézte, a két rendőr árnyékszerű alakját, akik a Lang-féle könyvkereskedés előtt álltak. „Geissbühler és Zumsteg" – idézte fel gondolatban a nevüket, majd megjegyezte: – A Fontanét illenék végre kifizetnem. – A mi játszmánkat – felelte végül – nem adhatjuk fel. Azon az éjszakán Törökországban adósom lettél, mert felajánlottad a fogadást, Gastmann, én meg adósod vagyok, mert belementem. – A Szövetségi Ház előtt haladtak el. – Még most is azt hiszed, hogy én öltem meg Schmiedet? – kérdezte Gastmann. – Egy pillanatig sem hittem – válaszolta az öreg. Közömbösen nézte, hogyan tömi meg a másik a pipáját, aztán így folytatta: – Nem sikerült rád bizonyítanom a gonosztetteket, amiket elkövettél, most rád fogom bizonyítani azt, amit nem követtél el. Gastmann gyanakodva nézett a felügyelőre. – Ez a lehetőség eszembe se jutott – mondta. – Jó lesz vigyáznom. A felügyelő hallgatott. – Lehet, hogy veszélyesebb fickó vagy, öreg, mint gondoltam – jegyezte meg elgondolkozva Gastmann a sarokban. A kocsi megállt. A pályaudvarhoz értek. – Utoljára figyelmeztetlek, Bärlach – mondta Gastmann. – Legközelebb megöllek,

feltéve, hogy túléled a műtétet. – Tévedsz – felelte Bärlach; öregesen és kissé vacogva állt a hajnali téren. – Nem fogsz megölni. Én vagyok az egyetlen, aki ismer, tehát én vagyok az is, aki ítélkezhet feletted. Elítéltelek, Gastmann, halálra ítéltelek. A mai napot nem éled túl. A hóhér, akit kiszemeltem, ma elmegy hozzád. Meg fog ölni, mert hiába, ennek egyszer Isten nevében meg kell történnie. Gastmann teste megrándult, és csodálkozva bámult az öregre, de az bement a pályaudvarra, kezét kabátjába süllyesztette, és nem fordult vissza, csak ment befelé a sötét épületbe, amely lassan megtelt emberekkel. – Te bolond! – kiáltotta hirtelen a felügyelő után Gastmann, olyan hangosan, hogy néhány járókelő megfordult. – Te bolond! De Bärlachot már nem lehetett látni. Egyre világosabb lett, és a napkorong, makulátlan gömb, kemény és hosszú árnyékokat vetett, s az árnyak még akkor is alig rövidültek meg, amikor a nap magasabbra emelkedett. Itt terült el a város, fehér kagyló, magába szívta a ragyogást, elnyelte kis utcáiban, hogy majd éjszaka ezernyi fénnyel árassza ki újra, ez a szörny, mely mindig új embereket szül, zúz össze és temet el. Mind hatalmasabban ragyogott a reggel, fénylő pajzs a harangok hangja felett. Tschanz a falakról visszaverődő fényben sápadtan várt egy óra hosszat. Nyugtalanul járkált fel és alá a székesegyház előtti árkádok alatt, a vízköpőkre is felnézett, a vad arcokra, melyek a napfénytől csillogó aszfaltot bámulták. Végre kinyíltak a kapuk. Hatalmas emberáradat – Lüthi prédikált –, de Tschanz rögtön észrevette a fehér esőkabátot. Anna hozzálépett. Azt mondta, örül, hogy látja, és kezet nyújtott. Felmentek a Kessler utcán, a templomból jövők raja között, öregek és fiatalok tömegében, itt egy tanár, ott egy vasárnapiasan kiöltözött pékné, amott két diák egy lánnyal, néhány tucat hivatalnok, tanító – mind tiszták, mind kimosdottak, mind éhesek, mind örülnek a jó ebédnek. Elérték a kaszinóteret, átvágtak rajta, és lementek a Marzilin. A hídon megálltak. – Anna kisasszony – közölte Tschanz –, ma előállítom Ulrich gyilkosát. – Hát tudja, hogy ki az? – kérdezte Anna meglepetten. Tschanz ránézett a lányra. Sápadtan és karcsún állt előtte. – Azt hiszem, tudom – folytatta. – Ha előállítottam – kissé habozott a kérdéssel –, mellettem maradna, elfogadna elhunyt vőlegénye helyett? Anna nem felelt azonnal. Fázósan szorosabbra húzta a kabátját. Enyhe szél kerekedett, összeborzolta szőke haját. Aztán ezt mondta: – Lehet róla szó. Kezet fogtak, és Anna átment a másik partra. A férfi utánanézett. Fehér kabátja világított a nyírfatörzsek között, elmerült a sétálók rajában, újra felbukkant, végül egészen eltűnt. Tschanz a pályaudvarhoz sietett, ahol a kocsit hagyta. Ligerzbe indult. Dél felé járt, mire megérkezett; lassan hajtott, ugyanis néha meg is állt, besétált a földekre cigarettázni, újra visszaballagott a kocsihoz, továbbhajtott. Ligerzben az állomás előtt állt meg, felment a templomhoz vezető lépcsőn. Megnyugodott. A tó mélykék volt, a szőlőtőkék kopárak, és köztük a föld barna és laza. De Tschanz semmit sem látott, és semmivel sem törődött. Feltartóztathatatlanul és egyenletes léptekkel haladt felfelé, vissza se nézett, meg se állt. A fehér falak szegélyezte út meredeken vitt a hegynek. Tschanz mind magasabbra ért, nyugodtan, lassan, tévedhetetlenül, jobb kezét a kabátja zsebébe süllyesztve. Néha gyík

keresztezte az útját, ölyvek szálltak fel, a mező remegett a nap tüzében, mintha nyár volna; Tschanz feltartóztathatatlanul haladt felfelé. Később az erdőbe jutott, elhagyta a szőlőket; hűvösebb lett. A fatörzsek között a Jura fehér sziklái világítottak. Még magasabbra ért, egyenletes léptekkel haladt, és kilépett a mezőkre. Szántóföld volt és legelő; az út enyhébben emelkedett. Elhaladt egy temető mellett: szürke fallal övezett négyszög, szélesre tárt kapu. Fekete ruhás asszonyok bandukoltak az úton, egy hajlott hátú öregember állt ott, megbámulta az elhaladó idegent, aki csak ment tovább, jobb kezét kabátzsebébe dugva. Elérte Prelest, elhaladt a Medve szálló előtt, és Lamboingnak fordult. A fennsík fölött szélcsend volt, felszállt a köd. A tárgyak, a legtávolabbiak is, végtelen tisztasággal tűntek elő. Csak a Chasserals hegygerincét borította hó, különben minden világosbarnán fénylett, csupán a fehér falak, piros tetők és a szántóföldek fekete szalagjai törték meg az egyenletes csillogást. Tschanz feltartóztathatatlanul ment tovább; a nap a hátába sütött, és eléje vetette árnyékát. Az út ereszkedett, a fűrésztelep felé kanyarodott el, most oldalról sütött a nap. Továbbment, nem gondolkodott, se látott, se hallott, egyetlen akarat űzte, egyetlen szenvedély. Valahol egy kutya ugatott, aztán odaszaladt hozzá, körülszaglászta a makacsul előrenyomulót, és újra eliramodott. Tschanz továbbment, mindig az út jobb oldalán; lépés lépés után, nem lassított, nem gyorsított, toronyiránt ment a ház felé, amely csupasz jegenyék koszorújában most bukkant ki a mezők barnájából. Tschanz letért az útról, és a mezőkön vágott át. Cipője besüppedt a felszántatlan föld meleg televényébe. Továbbment. Aztán elérte a kaput. Nyitva volt. Tschanz belépett. Az udvaron egy amerikai kocsi állt. Tschanz ügyet sem vetett rá. A ház kapujához lépett. Azt is nyitva találta. Belépett az előszobába, kinyitott egy második ajtót, és egy előcsarnokba ért, amely elfoglalta az egész földszintet. Megtorpant. A szemközti ablakon éles fény áradt be. Előtte, alig ötlépésnyire, Gastmann állt, és mellette, mint két óriás, a szolgái, mozdulatlanul és fenyegetően, a két hentes. Mind a hárman felöltőben voltak, mellettük bőröndök tornyosodtak, útra készen. Tschanz állva maradt. – Tehát maga az – mondta Gastmann, és kissé csodálkozva nézte a másik nyugodt, sápadt arcát, és mögötte a még mindig nyitott ajtót. Aztán elnevette magát: – Erre célzott az öreg! Nem csinálta ügyetlenül! Egyáltalán nem csinálta ügyetlenül! Gastmann szeme tágra nyílt, és kísérteties vidámság villant fel benne. Az egyik henteslegény nyugodtan, szó nélkül revolvert húzott elő a zsebéből és lőtt. Tschanz ütést érzett a bal vállán, jobbját kirántotta a zsebéből és félreugrott. Aztán háromszor belelőtt Gastmann nevetésébe, amely mintha valami üres, végtelen távolságban visszhangzóit volna. Charnel, akit Tschanz telefonon értesített, Lamboingból sietett oda. Twannból Clenin jött át, Bielből meg a riadókészültség. Tschanzot vérző sebekkel találták a három holttest mellett: egy újabb lövés a bal alsó karját érte. Rövid ideig tarthatott a tűzharc, pedig a három leterített férfi mindegyike kilőtt még egy-egy golyót. Valamennyiüknél revolvert találtak, az egyik szolga még markában szorongatta a fegyverét. Ami Charnel megérkezése után történt, azt Tschanz már nem látta. Mikor a neuveville-i orvos bekötözte, kétszer elájult; de sebei nem bizonyultak veszélyesnek. Később falusiak jöttek, parasztok, munkások, asszonyok. Az udvar megtelt emberekkel, és a rendőrség lezárta a házat; egy lánynak mégis sikerült a hallig jutnia, ahol hangosan jajgatva, Gastmannra vetette magát. A pincérlány volt, Charnel menyasszonya, Charnel is ott állt, vörösen a dühtől. Azután Tschanzot az utat nyitó parasztok között a kocsihoz vitték.

– Ott fekszenek mind a hárman – mondta Lutz másnap reggel, és a halottakra mutatott, de hangja nem győzedelmesen, hanem szomorúan csengett. Von Schwendi elképedve bólintott. Az ezredes ügyfele megbízásából Bielben járt Lutzcal együtt. Beléptek a terembe, ahol a holttestek feküdtek. A kis rácsos ablakon keresztül ferde fénysugár tört át. Ott álltak mind a ketten felöltőben, és fáztak. Lutznak vörös volt a szeme. Egész éjjel Gastmann naplóival foglalkozott, nehezen olvasható gyorsírásos följegyzésekkel. Lutz mélyebbre ásta a kezeit a zsebében. – Mi, emberek, egymástól való félelmünkben államokat hozunk létre, von Schwendi – szólalt meg szinte halkan –, körülvétetjük magunkat mindenféle őrökkel, rendőrséggel, katonasággal, közvéleménnyel, de mi hasznunk belőle? – Lutznak eltorzult az arca, szeme dülledt és üres, mekegő nevetéssel beleharsogott a hideg és visszhangos terembe. – Egy tökfej egy nagyhatalom élén, képviselő uram, és máris elvesztünk, egy Gastmann, és máris áttörték védőláncainkat, megkerülték előőrseinket. Von Schwendi arra gondolt, hogy legjobb lenne lerángatni a vizsgálóbírót a valóság talajára, de nem tudta, hogyan csinálja. – Köreinket a legkülönbözőbb emberek szégyentelenül kihasználják – mondta végül. – Kínos, rendkívül kínos. – Senki sem sejtett semmit – nyugtatta meg Lutz. – És Schmied? – kérdezte a képviselő boldogan, hogy egy kulcsszóra akadt. – Találtunk Gastmann-nál egy irattáskát, amely Schmiedé volt. Adatok sorakoztak benne Gastmann életéről és feltevések gazságairól. Schmied megpróbálta leleplezni Gastmannt. Magánemberként. S ez hiba volt, amiért meg kellett bűnhődnie; mert bebizonyosodott, hogy Schmiedet is Gastmann gyilkoltatta meg: Schmiedet azzal a fegyverrel ölhették meg, amelyet az egyik szolga szorongatott a kezében, amikor Tschanz agyonlőtte. A fegyver vizsgálata ezt azonnal igazolta. Meggyilkolásának oka is nyilvánvaló, Gastmann félt, hogy Schmied leleplezi. Schmiednek ránk kellett volna hagyatkoznia. De fiatal volt és nagyravágyó. Ekkor Bärlach lépett a halottaskamrába. Mikor Lutz meglátta az öreget, mélabús képet vágott, és kezét újra a zsebébe rejtette. – Nos, felügyelő – mondta és egyik lábáról a másikra állt –, jó, hogy itt találkozunk. Ön idejében visszatért a szabadságáról, és én sem robogtam ide túl későn a képviselővel. A halottak itt fekszenek kiterítve. Sokat vitatkoztunk, Bärlach. Én egy minden fortéllyal kiokosított rendőrség pártján voltam, legszívesebben atombombával is fölszereltem volna, és ön, felügyelő, emberibb hatóságot akart, valamiféle derék nagyapákból álló népfölkelő-csapatot. Ássuk el a csatabárdot. Mindketten tévedtünk, Tschanz a csupasz pisztolyával, teljesen tudománytalanul, megcáfolt bennünket. Nem akarom tudni, hogyan. Rendben van, önvédelem volt, el kell hinnünk, és el is hihetjük neki. A zsákmány megérte, akiket agyonlőtt, ezerszeresen rászolgáltak a halálra, hogy finoman fejezzem ki magamat, és ha tudományosan folytattuk volna a vizsgálatot, most külföldi diplomaták körül szaglásznánk. Tschanzot elő kell léptetnem; de mi ketten itt állunk, mint szamár a hegyen. A Schmied-ügy lezárult. Lutz lehajtotta a fejét; nyugtalanította az öreg rejtélyes hallgatása; magába roskadt, hirtelen újra korrekt, gondos hivatalnokká vedlett vissza, köhécselt, és ahogy a még mindig zavart von Schwendit észrevette, elpirult; aztán az ezredes kíséretében lassan kiment a sötét folyosóra, és magára hagyta Bärlachot. A holttestek a hordágyakon feküdtek, fekete kendővel letakarva. A csupasz, sima falakról gipsz hullott alá. Bärlach a középső hordágyhoz lépett, és kitakarta a halottat. Gastmann volt. Bärlach kissé görnyedten állt mellette, bal kezében a fekete kendő. Hallgatagon nézett le a halott

viaszos arcára, az ajkak még mindig vidám vonalára, de a szemüregek már mélyebbre süppedtek, és semmi rémületes nem leskelődött már ezekben az üregekben. Itt találkoztak utoljára, a vadász és a vad, mely most leterítve feküdt a lábainál. Bärlach sejtette, hogy az élet mindkettőjük játszmáját befejezte, tekintete még egyszer végigsiklott az éveken, szelleme még egyszer végigjárta annak a labirintusnak titokzatos útjait, amely a kettejük élete volt. Most már nem állt közöttük más, mint a felmérhetetlen halál, a bíró, akinek ítélete: a némaság. Bärlach még mindig görnyedten állt; arcát, kezét a kamra fakó fénye világította meg, beburkolta a holttestet is, mindkettőjükre egyforma érvénnyel, mindkettőjük számára teremtve, mindkettőjüket kibékítve. A halál némasága ránehezedett Bärlachra, egész lényét eltöltötte, de neki nem adott nyugalmat, mint a másiknak. A halottaknak mindig igazuk van. Bärlach lassan betakarta Gastmann arcát. Utoljára látta; ellensége mostantól kezdve a síré. Egyetlen gondolat töltötte el éveken át; megsemmisíteni azt, aki most itt, e csupasz, szürke helyiségben fekszik a lábainál, és a hulló gipsz, mint könnyű, gyér hó lepi el; az öregnek már csak egy kimerült mozdulata maradt, hogy betakarja a holtat, a megalázó bocsánatkérés, az egyetlen kegyelem, amely a szívét lecsillapíthatja, amely elolthatja a tomboló tüzet. Még aznap este, pontosan nyolc órakor, Tschanz lépett be az öreg altenbergi házába, Bärlach nyomatékos meghívására. Meglepetésére fiatal, fehér kötényes cselédlány nyitott ajtót, és ahogy a folyosóra ért, a konyhából víz bugyogását, ételek rotyogását, edény csörömpölését hallotta. A cselédlány lesegítette válláról a kabátot. Bal keze még fel volt kötve; mégis kocsival jött. A lány kinyitotta előtte az ebédlő ajtaját, és Tschanz kővé dermedten állt meg: az asztal ünnepélyesen meg volt terítve két személyre. Egy gyertyatartóban gyertyák égtek, és az asztal egyik végén a támlás székben Bärlach ült, a csendes fény vörösen ragyogott rajta, a nyugalom rendíthetetlen szobra volt. – Foglalj helyet, Tschanz – szólalt meg az öreg, és az asztal mellé tolt másik támlás székre mutatott. Tschanz szédülve ült le. – Nem tudtam, hogy vacsorára jövök – mondta végül. – Meg kell ünnepelnünk a győzelmedet – válaszolta nyugodtan az öreg, és kissé odébb tolta a gyertyatartót, úgy, hogy egymás arcába nézhettek. Aztán tapsolt. Kinyílt az ajtó, és egy tekintélyes, gömbölyded asszonyság tálat hozott be, melyet megraktak szardíniával, rákkal, uborkasalátával, paradicsommal, zöldborsóval, rá majonézt és tojáshegyeket halmoztak, továbbá hideg felvágottat, tyúkhúst és lazacot. Az öreg mindenből vett. Tschanz látta, micsoda óriás adagot tornyozott fel gyomorbajos létére, és csodálkozásában csak egy kevés burgonyasalátát kért. – Mit igyunk? – kérdezte Bärlach. – Ligerzit? – Legyen ligerzi – felelte Tschanz, mintha álmodna. A cselédlány töltött. Bärlach enni kezdett, kenyeret majszolt, elnyelte a lazacot, a szardíniákat, a piros rákok húsát, a felvágottat, a salátát, a majonézt és a hideg sülteket, tapsolt, újabb adagot kért. Tschanz, mintha megdermedt volna, még a burgonyasalátájával sem végzett. Bärlach harmadszor töltötte meg a poharát. – Most pedig a pástétomokat és a neuenburgi vörös bort – kiáltotta. Kicserélték a tányérokat, Bärlach három libamájjal, sertéshússal és szarvasgombával töltött pástétomot tétetett a tányérjára. – De hiszen maga beteg, felügyelő – jegyezte meg végül Tschanz habozva. – Ma nem. Tschanz, ma nem. Megünneplem, hogy végre lelepleztem Schmied gyilkosát! Felhajtotta a második pohár vörös bort, és nekikezdett a harmadik pástétomnak,

egyfolytában evett, mohón nyelte el a világ étkeit, megőrölte állkapcsai között, mint valami démon, aki határtalan éhségét csillapítja. A falon kétszeres nagyításban, vad árnyékfoltban rajzolódott ki az alakja, két karjának minden erőteljes mozdulata, az ütemesen lehajló fej, akár egy győzedelmes néger törzsfőnöké. Tschanz borzadva nézte, miféle hátborzongató színházat játszik ez a halálos beteg. Mozdulatlanul ült, nem evett egyetlen falatot se, még a poharából sem hörpintett. Bärlach borjúkarajt, rizst, sült burgonyát és salátát kért, hozzá pezsgőt. Tschanz remegett. – Maga tetteti magát – lihegte –, maga nem is beteg! A másik nem felelt azonnal. Először felnevetett, aztán a salátával foglalatoskodott, minden levelét külön élvezte. Tschanz nem merte rászánni magát, hogy a rettenetes öreget még egyszer megkérdezze. – Igen, Tschanz – mondta végre Bärlach, és a szeme vadul villogott –, tettettem magam. Sohasem voltam beteg – és egy darab borjúhúst tömött a szájába, falt tovább, szakadatlanul, csillapíthatatlanul. Ekkor fogta fel Tschanz, hogy alattomos csapdába esett, melynek zárja már be is kattant mögötte. Hideg verejték ütött ki a pórusain. A rémület egyre erősebb marokkal szorította. Túlságosan későn ismerte fel a helyzetet, már nem volt menekvés. – Maga tudja, felügyelő – mondta halkan. – Igen, Tschanz, tudom – felelte Bärlach rendíthetetlenül és nyugodtan, hangját fel sem emelve, mintha közömbös dologról beszélne. – Schmiedet te gyilkoltad meg. – Aztán megragadta a pezsgőspoharat, és egy hajtásra kiürítette. – Mindig sejtettem, hogy tudja – nyögte a másik, alig hallhatóan. Az öregnek egyetlen arcizma sem rándult. Úgy látszott, semmi más nem érdekli, csak az evés; irgalmatlanul megrakta a tányérját másodszor is rizzsel, mártást öntött rá, tetejére borjúkarajt halmozott. Tschanz még egyszer megpróbált a falánk ördög ellen védekezni. – A golyó abból a pisztolyból való, amit a szolgánál találtak – szögezte le konokul. De a hangja csüggedten csengett. Bärlach összehúzott szemében megvetés villant. – Ostobaság, Tschanz. Nagyon jól tudod, hogy a te pisztolyod az, amit a szolga a kezében tartott, mikor megtalálták. Te magad nyomtad a halott markába. Csak az a felfedezés akadályozta meg, hogy a játszmádba belelássanak, hogy Gastmann gazember volt. – Ezt sohasem tudja bebizonyítani – tiltakozott elkeseredetten Tschanz. Az öreg felegyenesedett a székén – most nem volt beteg és gyenge; valami hatalmas és higgadt, emberfeletti élő szobor volt, tigris, amely eljátszadozik áldozatával. Kiitta a pezsgő maradékát. Azután a szakadatlanul sürgő-forgó cselédlánnyal sajtot tálaltatott fel, hónapos retket evett hozzá, sós uborkát és rokambolhagymát. Újabb meg újabb falatokat kapott be, mintha még egyszer utoljára végigkóstolná mindazt, amit a Föld az embernek nyújt: – Még most sem érted, Tschanz – mondta végre –, hogy bűnösségedet már régen bebizonyítottad? A pisztoly a tiéd volt; mert Gastmann kutyáját, melyet lelőttél, hogy engem megments, ugyanolyan golyó találta el, mint amilyen a Schmied halálát okozó fegyverben volt, a te fegyveredben. Te magad szállítottad a bizonyítékokat, amelyekre szükségem volt. Elárultad magad, mikor megmentetted az életemet. – Mikor az életét mentettem meg! Ezért nem találtam meg a fenevadat! – felelte Tschanz gépiesen. – Azt is tudta, hogy Gastmann vérebet tart? – Tudtam. Bepólyáztam a bal karomat.

– Akkor most is csapdát állított nekem – mondta a gyilkos szinte hangtalanul. – Most is. De az első bizonyítékot akkor szolgáltattad, amikor pénteken Insen keresztül vittél Ligerzbe, hogy eljátszd a komédiát a kék Charonnal. Schmied szerdán Zollikofen felé hajtott, ezt tudtam, mert azon az éjszakán megállt Lyssben a garázsnál. – Ezt honnan tudhatta? – Egyszerűen odatelefonáltam. Aki azon az éjszakán Insen és Erlachon keresztülhajtott, az a gyilkos volt: te, Tschanz. Te Grindelwaldból jöttél. Az Eigerpenziónak szintén kék Mercedesé van. Hetek óta figyelted Schmiedet, ügyeltél minden lépésére, féltékeny voltál a tehetségére, a sikereire, a műveltségére, a lányra. Tudtad, hogy foglalkozott Gastmann-nal, még azt is tudtad, mikor látogatta meg, csak azt nem sejtetted, hogy miért. Akkor véletlenül a kezedbe került az asztalán az irattáska a bizonyítékokkal. Elhatároztad, hogy átveszed az esetet, megölöd Schmiedet, hogy egyszer te is sikert arass. Helyesen gondoltad, hogy könnyű lesz Gastmannra fogni a gyilkosságot. Mármost mikor Grindelwaldban megláttad a kék Mercedest, tudtad, mit kell tenned. Csütörtökre virradó éjszakára kibérelted a kocsit. Azért mentem Grindelwaldba, hogy ezt megállapíthassam. A többi egyszerű: Ligerzen keresztül Schernezbe mentél, és a kocsit a twannbachi erdőben hagytad, keresztülvágtál az erdőn, át a szakadékon, s így jutottál a Twannt Lamboinggal összekötő útra. A sziklánál megvártad Schmiedet, ő felismert, és csodálkozva megállt. Kinyitotta az ajtót, és te akkor megölted. Te magad mondtad el nekem. És ezzel megszerezted, amit akartál: a sikereit, az állását, a kocsiját és a barátnőjét. Tschanz csak hallgatta a kérlelhetetlen sakkjátékost, aki mattot adott neki, és végre befejezte borzalmas vacsoráját. A gyertyák nyugtalanabbul égtek, a fény meg-meglobbant a két férfi arcán, sűrűbbek lettek az árnyékok. Halálos csend uralkodott ebben az éjszakai pokolban, a szolgálók nem mutatkoztak többé. Az öreg most mozdulatlanul ült, úgy rémlett, már nem is lélegzik, a villódzó fény egyre újabb hullámokat vetett rá, piros fényt, amely megtört homlokának és lelkének jegén. – Játszott velem – mondta Tschanz lassan. – Játszottam veled – felelte Bärlach félelmetes komolyan. – Nem tehettem mást. Te megölted Schmiedet, és így téged kellett felhasználnom. – Hogy megöljem Gastmannt – egészítette ki Tschanz, aki egyszerre megértette a teljes igazságot. – Te mondád. Fél életemet áldoztam rá, hogy leleplezzem Gastmannt, és Schmied volt az utolsó reményem. Ráuszítottam az emberbőrbe bújt sátánra, a nemes vadat a vadállatra. Te azonban közbeléptél, Tschanz, a te nevetséges, hiú nagyravágyásod, és elpusztítottad az egyetlen reményemet. Ekkor téged vettelek elő, a gyilkost, és legszörnyűbb fegyveremmé változtattalak, mert téged a kétségbeesés hajtott: a gyilkosnak másik gyilkost kellett találnia. Az én célomat a te céloddá tettem. – Megnyitotta előttem a poklot – mondta Tschanz. – Mindkettőnk poklát – folytatta az öreg félelmetes nyugalommal. – Von Schwendi fellépése a végsőkre kényszerített, Gastmannra mindenképpen rá kellett bizonyítanod a gyilkosságot: minden letérés a Gastmannhoz vezető nyomról a te nyomodra vezethetett volna. Már csak Schmied iratai segíthettek rajtad. Tudtad, hogy nálam vannak, de nem tudtad, hogy Gastmann elvitte őket. Ezért törtél rám a szombatról vasárnapra virradó éjszaka. Az is nyugtalanított, hogy Grindelwaldba megyek. – Tudta, hogy én törtem magára? – kérdezte döbbenten Tschanz. – Az első pillanattól kezdve tudtam. Mindent, amit tettem, azzal a szándékkal tettem, hogy a végső kétségbeesésbe kergesselek. És amikor elkeseredésed a legnagyobb

volt, elmentél Lamboingba, hogy valahogyan kikényszerítsd a döntést. – Gastmann egyik szolgája kezdett lövöldözni – mondta Tschanz. – Gastmann-nak vasárnap reggel megmondtam, hogy elküldök hozzá valakit, aki megöli. Tschanz szédült. Hideg borzongás futott rajta végig. – Tehát úgy uszított egymásra engem és Gastmannt, mint két vadállatot! – Fenevadat a fenevad ellen – hangzott könyörtelenül a másik szék felől. – Vagyis maga volt a bíró, és én a hóhéra – zihált a másik. – Így van – felelte az öreg. – És én, aki csak a maga akaratát teljesítettem, akár akartam, akár nem, most bűnöző vagyok, akit hajszolni fognak! Tschanz felállt, egészséges jobb kezével az asztalra támaszkodott. Már csak egyetlen gyertya égett. Tschanz égő szemmel próbálta kivenni a sötétben az öreg körvonalait, de csak egy valószínűtlen fekete árnyékot látott. Bizonytalanul tapogatózva a kabátzsebe felé nyúlt. – Hagyd csak – hallotta az öreget. – Semmi értelme. Lutz tudja, hogy itt vagy, és a két nő még a házban van. – Csakugyan semmi értelme – felelte Tschanz halkan. – A Schmied-ügyet lezártuk – jelentette ki az öreg a szoba sötétjében. – Nem fogjuk elárulni. De menj! Akárhová! Nem akarlak többé látni. Elég volt egyet kivégeznem. Menj! Menj! Tschanz lehorgasztotta a fejét, lassan kiment, és eltűnt az éjszakában, s amint becsapódott mögötte az ajtó, s röviddel utána elindult egy kocsi, utolsót lobbant a gyertya, és sárga lángja fényét még egyszer rá vetítette az öregre, ahogy ott ült lehunyt szemmel. Bärlach az egész éjszakát a támlás széken ülve töltötte, fel sem állt, meg sem moccant. A rettentő és hatalmas életerő, mely még egyszer fellobbant benne, összeroppant, s kihunyni készült. Az öreg még egyszer utoljára vakon bízva belevetette magát a játékba, de egy dologban hazudott Tschanznak; és amikor kora reggel napfelkeltekor, Lutz berontott a szobába, és zavartan jelentette, hogy a vonat Ligerz és Twann között elkapta Tschanz kocsiját és holtan találták meg alatta – a felügyelő már nagyon rosszul volt. Nagy nehezen megkérte Lutzot, hogy értesítsék Hungertobelt: kedd van, megoperálhatják. – Már csak egy esztendőm van – hallotta Lutz az öreg hangját, aki mereven nézett kifelé az üvegfényű reggelbe. – Már csak egyetlen esztendőm. Ungvári Tamás fordítása

Lábjegyzetek Flore complete de Francé, Suisse et Belgique – Franciaország, Svájc és Belgium növényei (francia).
1

Különszövetségi háború – különszövetséget kötött kantonok háborúja Svájcban, 1847-ben.
2

3

Dolus – csalás, csel, ártó, gonosz szándék (latin). Dolo malo, dolo malo – rosszindulatúan, előre megfontolt szándékkal (latin). Dolo indirecto – erős felindulásban (latin).

4

5

Schmied n'était pas chez Gastmann, impossible – Schmied nem volt Gastmannnál, lehetetlen (francia).
6

Un monsieur très riche… très noble… comme un roi… Jamais – Nagyon gazdag úr… nagyon nemes… mint egy király… Soha (francia).
7 8

Un chien très dangereux – Nagyon veszélyes kutya (francia).

A FORDÍTÁS AZ ALÁBBI KIADÁS ALAPJÁN KÉSZÜLT FRIEDRICH DÜRRENMATT: DAS VERSPRECHEN, REQUIEM AUF DEN KRIMINALROMAN DIE PANNE COPYRIGHT BY VERLAAS AG „DIMARCHE", ZÜRICH DER RICHTER UND SEIN HENKER COPYRIGHT BY BENZIGKR VERLAG, ZÜRICH HUNGARIAN TRANSLATION FÁY ÁRPÁD JOGUTÓDJA GERA GYÖRGY JOGUTÓDJA UNGVÁRI TAMÁS, 1967 NEGYEDIK KIADÁS HU ISSN 0324-2722 KIADTA AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓ – A KIADÁSÉRT AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓ IGAZGATÓJA FELEL – SZEDTE A NYOMDAIPARI FÉNYSZEDŐ ÜZEM – NYOMTA AZ ALFÖLDI NYOMDA – A NYOMDAI RENDELÉS TÖRZSSZÁMA: 870.66-1-2 – KÉSZÜLT DEBRECENBEN, 1984-BEN FELELŐS SZERKESZTŐ: KAJTÁR .MÁRIA – A FEDÉLRAJZ KOVÁTS ALBERT MUNKÁJA– MŰSZAKI SZERKESZTŐ: PINTÉR LÁSZLÓ – MŰSZAKI VEZETŐ: MIKLÓSI IMRE – KÉSZÜLT 47 800 PÉLDÁNYBAN, 12,32 (A 5) ÍV TERJEDELEMBEN ISBN 963 07 2943 l