26

2013. március 16., szombat

Magyar Nemzet · Magazin
Elmúlt négy óra, a román felkelõ szobrához meghirdetett ellentüntetés helyszínére csak a sajtómunkások és a rendõrök érkeztek meg, a szélsõjobbos fiatalok nem. Szemerkélõ esõben gyalogolunk fel a székely autonómiatüntetésre, ahol nincs túl nagy tömeg, így erõs túlzásnak tûnik a szervezõk által beharangozott harmincezres létszám. Vannak rendõrök, de nem nagyon sokan, a szervezõk sárga láthatósági mellényes rendfenntartói elsõsorban azzal vannak elfoglalva, hogy az állástól megszédült idõsebbeket a mentõkhöz kísérjék. Mindenki nyugodt, a kezekben székely és magyar zászlók lobognak. Méltóságteljesen zajlik a rendezvény, a tömbházak közül egyre többen merészkednek elõ, és csatlakoznak a résztvevõkhöz. Ahogy egyre több vásárhelyi lesz, az „Autonómiát!, Autonómiát!” kiáltásokat felváltja a „Nem félünk!” jelszó. Egyre hangosabban, egyre felszabadultabban, mintha egy több évtizedes álomból ébrednének. Közfelkiáltással elfogadják a petíciót is, amelyben területi autonómiát kérnek, továbbá azt, hogy a Székelyföld alkosson önálló fejlesztési régiót az uniós források hatékony felhasználása érdekében. Amikor az emberek elindultak fáklyákkal és gyertyákkal a kézben, zászlókat lobogtatva a legalább másfél kilométerre lévõ prefektúra elé, már egyáltalán nem túlzás a harmincezres szám: a teljes hosszon majd fél órát hömpölygött a tömeg. Az elején a Gábor Áron rézágyúját énekelték, a hátul levõknek Kossuth Lajos üzent – Marosvásárhelyen mostanában ritkán hallani ennyi magyar szót egyszerre. „Felemelõ, felszabadító volt menetelni – mondja késõbb valaki –, az összetartozás ilyen mámorító érzését rég nem éltem meg.” A fõtér egyik oldalán tíz-tizenöt román fiatal áll piros-sárga-kék trikolórokkal, de nem kiabálnak. Körülöttük több a fotós és operatõr, mint az ellentüntetõ. Egyikük éppen nyilatkozik: Románia egységes nemzetállam, soha nem lesz itt etnikai alapon autonómia. Megérkezik a petíciót hozó tömeg, a magyarok azt kiabálják: „Gyertek velünk!” Az egyik ellentüntetõ vékony kamasz ugrana, de egy rendõr ráteszi lapátszerû tenyerét, és azt mondja neki románul: „Nyughass, vagy megjárod!” A bukaresti kormány képviselõje átveszi a petíciót, de a mellé adott székely zászlót már nem. A tömeg csendben, percek alatt szétoszlik, fél óra múlva semmi sem jelzi, hogy több tízezer ember elvonult, az utcák tiszták maradnak. Segesvárról van éjszakai vonatunk, felkéredzkedünk a csíkkarcfalviak autóbuszára. Elmondják, hogy idejében indultak ugyan, de négyszer állították meg õket a rendõrök, így majdnem lekésték az eseményt. Az egyenruhások akkurátusan ellenõrizték az utaslistákat, a tartalék izzókészletet, másutt pedig a csomagtartót pakoltatták ki. Az üres zászlórudakra fel kellett tenniük a lobogókat, mert tudni akarták, nem hoztak-e véletlenül több botot. Balavásáron elkanyarodik az autóbusz Parajd felé, le kell szállnunk. „Lobogtassanak székely zászlót, akkor felveszik magukat a Kovászna felé tartó magyarok!” – jön a jó tanács, mire hátul valaki megszólal: „De akkor nem állnak meg a románok, és nekik sietniük kell!” Nincs zászlónk, nem kell döntést hoznunk. Vaksötétben, fekete dzsekiben, mindketten rövid hajjal állunk az út mellett – nem tudom, felvenném-e magunkat, ha erre járnék. Áll mellettünk egy Kovászna megyei rendszámú autó, a sofõr a kabátját teszi az üres hátsó ülésre. Megkérdezem tõle magyarul, nem vinne-e el a harminc kilométerre lévõ Segesvárra. Nem arra megyek, mondja, majd elindul Segesvár irányába… Jön egy rozoga kisbusz, lefékez. A sofõr románul kérdi, merre megyünk, románul válaszolok. Jöjjenek, mondja. Teljes hangerõn megy a manele zene, de a legigénytelenebb verzióban, mintha Bunyós Pityu alteregóját hallgatnánk. A sofõr mellett ülõ nõ idõnként riadtan hátratekint, mi nagyokat hallgatunk, mert a fotós nem beszél románul, és nem akarunk problémát. Azon gondolkodom, lám, a kovásznai magyar nem vett fel, és egy román ember segít elérni a vonatot, amikor a sofõr tökéletes magyarsággal elkezd beszélgetni az anyósülésen ülõ nõvel. Hosszú még az idõ az autonómiáig.

Milyen messze van a székely autonómia?

Gyógyuló gerinc
Elsõsorban magukat, a bennük lévõ félelmet kellett legyõzniük a marosvásárhelyi magyaroknak, hogy a múlt vasárnap csatlakozzanak a Székely szabadság napja elnevezésû autonómiatüntetéshez, amelyre több ezren érkeztek autóbuszokkal és személygépkocsikkal a tömbmagyar vidékekrõl. A próba sikerült.
F O T Ó K : É B E R L I N G A N D R Á S

Az egyenruhások nemcsak a buszokat, az embereket is ellenõrizték – javukra legyen mondva, az ellentüntetõket is kordában tartották

E

„LUKÁCS CSABA (MAROSVÁSÁRHELY)

zerkilencszázkilencven fekete márciusa óta bizsergetõ mellékzöngéje van minden Marosvásárhelyre szervezett tömegrendezvénynek, akár magyar, akár román oldalról. Amikor a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) a zászlóháború kapcsán március tizedikére meghirdette a Székely szabadság napját a vásárhelyi Postarétre, sokan azt gondolták, ez olaj lesz a tûzre, elszabadulhatnak az egyre nacionalistább román kormány gerjesztette indulatok, és megismétlõdhet a huszonhárom évvel ezelõtti, öt halottal és legalább háromszáz sebesülttel járó etnikai konfliktus. Amikor már a tizedik ember kérdezte meg tõlem, hogy „te minden balhés helyre elmész, ugye, Marosvásárhelyen is ott leszel?” – kíváncsi lettem, mitõl tartanak ennyien, és megvettem a repülõjegyet. Magyar honlapon foglaltam panziót, a kérdéseimre megdöbbentõen sok helyesírási hibát tartalmazó rövid levél érkezett. Mivel az aláírónak román családneve és olyan keresztneve volt (Maria), amely ékezettõl függõen mindkét nyelven létezik, azt gondoltam: milyen szép gesztus, hogy a többségi nemzethez tartozó tulajdonos megpróbál nekem magyarul válaszolni. A reptérrõl autóstoppal mentünk be a városba. Intésünkre Dacia fékezett, és mivel az utastérben egy matricán román feliratot láttam, románul szóltam a sofõrhöz. Megcsörrent a telefonom, értelemszerûen magyarul válaszoltam. A beszélgetés végén a sofõr is magyarra váltott, meg én röstelltem magam, hogy milyen kishitû vagyok, elsõre meg kellett volna próbálkoznom magyarul. A panzióban kiderült, hogy a tulajdonos hölgy magyar. Jól elbeszélgettünk, elmondtam neki, hogy én is a környékrõl származom. Furcsa volt, hogy amikor megkérdeztem, merre is van a Postarét, románul írta be a keresõbe a mondatot, hogy „hol lesz a székelyek ünnepsége?” Nem örült neki, hogy városába szervezték az eseményt, azt mondta, nem kell újabb fekete március. Amikor felbukkant a férje, azonnal románra váltott, és úgy folytattuk a diskurzust. Mivel az eseményt délután öt órára hirdették meg, maradt idõnk sétálni. Igaz, az idõjárás nem alakult kedvezõen – nem volt ugyan hideg, de félóránként eleredt a zápor. Az Avram Iancu-szobor körül (ahova szélsõjobboldali fiatalok villámcsõdületet hirdettek a világhálón) rengeteg rendõr cirkált. Én is próbáltam kiszúrni az ellentüntetõket, de helyettük a Magyar Nemzeti Gárda egyenruhásait láttam meg. Ugyan a szervezõk arra kér-

ték a tüntetésre érkezõket, hogy pártzászlóikat és egyenruhára hasonlító öltözetüket hagyják otthon, õk fontosnak tartották feketében masírozni. Az egyik autóbusz-megállónál egy szintén fekete ruhás férfi tanulmányozta a menetrendet, és apró nyelvtani hibával kérdezte meg tõlem románul, hogy honnan megy busz a Postarétre. Udvarias akartam lenni hozzá, és magyarul válaszoltam, mire rám szólt: románul vagy angolul ért. Akkor néztem meg jobban a ruháját, tényleg nem volt rajta Nagy-Magyarország-matrica, és a zubbony gallérja mögött piros-sárga-kék kendõ védte a nyakát. Ha sok társa jön, tényleg baj lehet… Több idõs magyart megkérdeztem a fõtéren sétálgatva, de nem voltak elragadtatva a tüntetés ötletétõl. Féltek. Ez érthetõ, próbáltam mentséget keresni számukra késõbb, amikor az esõ elõl beültem egy kávézóba. Huszonhárom éve nagy trauma érhette õket. A kávét felszolgáló magyar kislány, meglátva a profi fényképezõgépet, rákérdezett: maguk is a délutáni hülyeség miatt jöttek? Húszéves lehet, még meg sem fogant 1990-ben. Miért hülyeség? – kérdeztem vissza, de nem válaszolt, csak legyintett. Tényleg paradox helyzet: Erdély hatodik legnagyobb városában vagyunk, amely a magyarok lélekszámát tekintve elsõ helyen áll Romániában, miért ne lehetne hát itt tüntetni? Ha azonban megnézzük a település demográfiai adatainak változását, megérthetjük, mikor és hogyan roppantották meg az itteni magyarok gerincét. Vásárhelynek 1910-ben 25 517 lakosa volt, ebbõl 22 790 magyar, 1717 román és 606 szász. 1985-ben készült egy titkos irat a Maros megyei pártbizottságon, amely nemrég került nyilvánosságra. Ebben az áll: az 1977-es népszámláláskor a város 130 ezer lakójából 81 ezer volt magyar, vagyis a lakosság 62,4 százaléka. 1985. január elsején majd 155 ezer lakóból 86 ezer a

magyar (55,9 százalék), és alig nyolc év alatt a románság száma húszezerrel nõtt. A feljegyzés szerzõje azt kérte a Román Kommunista Párt központi bizottságától, hogy a románok arányának ötven százalék fölé növelése érdekében engedélyezzék további 7600 ember alkalmazását. Ez családonként három emberrel számolva 22 800 új román nemzetiségû lakost jelent, írta, és ezzel a következõ ötéves terv végére 58-60 százalékos részarányuk lehet a többségi nemzethez tartozóknak. Ezt akkoriban úgy tudták megoldani, hogy úgynevezett „zárt várossá” nyilvánították a települést, ami azt jelentette, hogy hiába épültek új gyárak, azokban nem alkalmazhattak a környezõ falvak magyarjaiból. Hoztak helyettük a Kárpátokon kívülrõl családostul románokat, akiket a gombamód szaporodó új tömbházakban helyeztek el. A helyi fiatalok sem kaptak munkát otthon: az egyetemet végzetteket például távoli, román megyékbe küldték dolgozni, és a kinevezést kötelezõ volt elfogadni. A központosított rendszer megbillent ugyan a rendszerváltáskor, de jött a fekete március: a román–magyar háborúvá fajult események a magyarok békés tüntetésével kezdõdtek, akik ellen buszokkal hoztak félrevezetett, leitatott románokat a környezõ falvakból. Azokat a márciusi napokat követõen a magyarok megijedtek, és lavinaszerûen menekülni kezdtek a városból. Jellemzõen az értelmiségiek és a fiatalok költöztek el, és bár megállt a szervezett betelepítés (Marosvásárhely lakóinak lélekszáma 1992 óta folyamatosan zuhan, 164 ezerrõl 127 ezerre esett 2011-re), a magyarok sokkal gyorsabban fogynak, mint román társaik, mivel az idõsebbek maradtak helyben. A 2002-es népszámlálás már azt jelezte, hogy a többségi nemzet itt is többségbe került (50,3 szemben a 46,7 százalék magyarral), a tavalyelõtti cenzus pedig már 51,97, illetve 44,87 százalékos arányt mért.

Corneliu Grosu Maros megyei kormánymegbízott nyilvános köszönetet mondott a tüntetés szervezõinek, amiért úgymond ellenõrzés alatt tartották az általa csaknem hétezer fõre becsült tömeget, és Marosvásárhely utcái ugyanolyan tiszták maradtak utánuk, mint amilyenek érkezésük elõtt voltak. Megjegyezte, a tüntetõk által közfelkiáltással elfogadott és a prefektusi hivatal ügyeletesének átadott petíción sem aláírás, sem pecsét nem szerepelt. „Biztos vagyok benne, hogy a szövegezõknek nemcsak érzelmi, hanem történelmi alapjuk is volt ennek a dokumentumnak az elkészítésére, amely így névtelen maradt. Számunkra azonban ugyanolyan fontos marad, és jelentõségének megfelelõen kezeljük” – mondta a kormánymegbízott, hozzátéve, hogy a petíciót már eljuttatta a bukaresti kormányhoz. Nem ennyire barátságos a városi rendõrség vezetõje, aki lapzártánkig nem engedélyezte, hogy a március 15-i ünnepségen felvonuljanak a magyar huszárok. Szerinte a közlekedési szabályok értelmében nincs keresnivalójuk a lovaknak az emberek között. „Nem érdekel, hogy más településeken felvonulhatnak a huszárok, Marosvásárhely közbiztonságáért én felelek! […] Ha egy ló megijedne, megbokrosodna és megfékezhetetlenné válna egy dudaszóra, autóriasztóra vagy kiáltásra, nem a huszárt, hanem engem vonnának felelõsségre” – mondta, majd hozzátette, hogy január 24-én, Moldva és Havasalföld egyesülésének ünnepén a Junii Calimanilor egyesület fiataljai kívántak felvonulni a város fõterén, és nekik is nemet mondott. A rendõr tavaly nem volt ennyire szõrösszívû: az egyik külföldi magáncirkusz elefántjai végigvonulhattak a város lakónegyedein, decemberben pedig a Mikulás szánját húzták a lovak a fõtér közepén. Nyáron pedig friss házasok bérelhetik az állatkert hintóját a városban való sétakocsizásra. (L. Cs.)

Veszélyes lovak

H u s z á r a s z é k e l y m á r t í r o k e m l é k m û v é n é l . L ovakat nem hozhatnak