Szükségorientált evangelizáció

Szentkirályszabadja, 2013. március 3. Gyülekezet természetes fejlődése sorozat 6. rész

L: 1Kir 17, 8-24 T: Lk 24, 13-36 A Gyülekezet természetes fejlődéséről szóló sorozatunkban a 6. részhez érkeztünk. Ebben a sorozatban nyolc olyan területtel foglalkozunk, amire ha odafigyelünk, akkor hozzájárul a gyülekezet fejlődéséhez. A mai alkalommal a szükségorientált evangelizációval foglalkozunk. Először nézzük, mit is jelent ez a kifejezés.

1. Mi is az az evangelizáció?
Kezdjük az evangélium kifejezéssel. Ez szó szerint azt jelenti: jó hír, örömhír. Keresztyén szóhasználatban nem akármilyen jó hír, hanem mindig az Isten szeretetéről szóló jó hír, örömhír. Ebből a kifejezésből származik az evangelizáció elnevezés. Ez az egyháznak, benne az egyes gyülekezeteknek, vagy missziós szervezeteknek olyan tevékenysége, amikor valamilyen formában tovább adják az evangéliumot nem hívő emberek számára. Ehhez különféle programokat szerveznek: vagy gyülekezeti evangélizációs hetet, vagy akár több felekezet vagy keresztyén szervezet összefogásával egy sportcsarnokban tartanak rendezvényeket. Vagy akár szabadtéren, közterületeken. Ilyen volt pl. amikor előző gyülekezetem, a gyáli református gyülekezet 2003-ban egy hetes sátoros evangélizációt szervezett. A gyáli piac mellett kibéreltek és felállítottak egy hatalmas, több száz férőhelyes sátrat, színpaddal, és minden délután különféle programokat tartottak. De mindegyik programnak kifejezetten az volt a lényege, hogy a nem hívő, templomba, gyülekezetbe nem járó emberekkel megismertessék azt a jó hírt, amit a Biblia elmond Isten jóságáról és szeretetéről. Evangélizáció az Alfa tanfolyam is, amit immár negyedi alkalommal fog megszervezni a mi gyülekezetünk is. Ha ez így van, akkor nem feladata minden keresztyénnek az evangélizáció? Tágabb értelemben: igen. Minden keresztyén feladata az, hogy elmondja másoknak azt a jó hírt, ami megváltoztatta az ő életét is. Ez azonban még messze nem teszi evangélistává. Csak azokat nevezzük evangélistáknak, akiket Isten kifejezetten erre a szolgálatra hívott el, és ennek megfelelő ajándékot adott hozzá. „És ő adott némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, ismét másokat evangélistákul, vagy pásztorokul és tanítókul, hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, a Krisztus testének építésére,” (Ef 4,11-12) Megvizsgálták és kimutatták, hogy az evangelizálás ajándékát a keresztyének kb. 10% kapja. Tehát: alapszinten minden keresztyénnek meg kell tudnia fogalmaznia az evangélium lényegét. De a keresztyének közül vannak, akiket Isten arra hív el, és arra tesz képessé, hogy felsőfokon műveljék az evangelizációt. Behozok most egy kifejezést erre: Őket azzal bízza meg Isten, hogy az evangelizálást „mesterien” végezzék. Egy gyülekezet evangélizációs szolgálata ott kezdődik, hogy a gyülekezet

vezetői különbséget tesznek olyan keresztyének között, akiknek Isten az evangelizáció ajándékát adta, és olyanok között, akiknek más ajándékot adott.

2. Szükségorinetált evangelizáció – evangelizáció mesterfokon.
Most nézzük a másik fogalmat: Szükségorientált. Az orientálás irányultságot jelent. Ami felé fordul a figyelmem, ami irányít, ami vezet. A szükségorientált evangelizáció így azt jelenti, hogy valaki úgy beszél Isten szeretetének jó híréről, hogy közben odafigyel az emberek szükségeire. Az evangelizáció nem csodaszer. Sok keresztyén így gondol rá. Azt hiszi, ha egy gyülekezet nem növekszik, az csak azért lehet, mert nincs evangelizáció. Ha tartanának, növekedésnek indulna. Ez így nem igaz. Akárhány evangelizációs szolgálatot tartsanak is egy gyülekezetben, az ettől még nem fog növekedni. Az evangélizáció abban az esetben fogja csak elősegíteni egy gyülekezet növekedését ha szükségorientált lesz. Most térjünk vissza ahhoz a kifejezéshez, hogy vannak, akiket Isten arra hív el, hogy „mesterien” végezzék az evangelizációt. De vajon mitől lesz egy evangelizáció „mesteri”? Kis részben attól, hogy valaki röviden, tömören, személyesen, hatásosan, meggyőző erővel tudja összefoglalni a Biblia tanítását Isten szeretetéről. De ez még csak a kisebb rész, mert ez az emberi oldal, ez a szakmai rész. Fontos, de ez számít kevésbé. Mert ami ennél jobban számít, az a megfelelő lelkület. Azért hoztam be a „mesteri” kifejezést, mert ezzel nem annyira a szakmaiságra akarok utalni, hanem arra a Mesterre, akit mi keresztyének követünk: Jézusra. Akkor lesz mesteri valaki evangélizációs szolgálata, ha olyan lelkülettel műveli, mint a Mester, Jézus. Milyen lelkülettel művelte Jézus? Olyan lelkülettel, hogy kivétel nélkül mindig tekintettel volt az emberek szükségleteire. Bármikor beszélt Istenről és az Ő szeretetéről, minden esetben figyelembe vette a hallgatóinak a helyzetét, szükségleteit. Egy evangelizációs szolgálat ezért akkor válik igazán mesterivé, ha Jézus gyakorlatához hasonlóan: szükségorintált. Miért hangsúlyozom ezt? Mert a történelemben sajnos rengetegszer elkövette az egyház azt a bűnt, hogy teljesen figyelmen kívül hagyta az emberek állapotát és szükségét. Másra irányult az egyház figyelme. Sokszor előfordult, hogy hatalomorientáltan evangelizált, vagy felekezetorientáltan: nem annyira az számított, hogy Krisztushoz térjen meg valaki, hanem az, hogy valamilyen felekezethez térjen meg. Sőt, olyan is gyakran megesett, hogy erőszakorientált evangelizációt művelt az egyház. Ilyen volt az, amikor búcsúcédulákat gyártott, és azt híresztelte, hogy aki vásárol belőlük, az bűnbocsánatot nyer. Akiket így nem lehetett befolyásolni, azokat ijesztgette és fenyegette. Ez egészen az erőszakos térítésekig elment. A közös lényeg: a nyomásgyakorlás volt. Ez teljesen távol áll Krisztustól. Krisztus soha senkit nem kényszerített be az Isten országába. Soha senkit nem kényszerített a követésére. Hívott rá, és volt, aki engedett ennek a hívásnak, volt, aki nem. Aki nem fogadta el, azt hagyta elmenni. A nyomásgyakorlás veszélye akkor nő meg, amikor nem figyelnek az emberek helyzetére és szükségeire. Ilyenkor gyakran fellép a nem hívő beszélgetőpartnerre gyakorolt nyomás. Nekünk nem nyomni kell az evangéliumot, hanem az emberek helyzetére, szükségeire tekintettel felkínálni. Nem betuszkolni kell az embereket Isten országába, hanem meghívni. Ha ilyen

lelkülettel teszünk bizonyságot az evangéliumról, akkor hitelesnek fogadnak el minket az emberek, és azt is, amit mondunk. Ezt látjuk már az Ószövetségben is, pl. Illés és a sareptai asszony történetében: „Az asszony így felelt Illésnek: Most már tudom, hogy te Isten embere vagy, és hogy igaz a te szádban az ÚR igéje!” (24.v.) Így végződik a „mesterien” művelt evangelizáció. Így végződik, de hogyan kezdődik?

3. Mesterfogások
Ehhez nézzünk meg néhány gyakorlati útmutatást, úgy is mondhatnám: egykét mesterfogást. Rengeteg példa közül az emmausi tanítványok történetét választottam, akikről ezt olvastuk: „Tanítványai közül ketten aznap egy faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan futamnyira volt, és amelynek Emmaus a neve, és beszélgettek egymással mindarról, ami történt.” (Lk 24, 13-14.v.) Ezek a tanítványok mindent elveszítettek. Az egész életüket, de még a lakóhelyüket is Jézus követésére tették fel. Jézust azonban kivégezték, és ők azóta nem látták Őt. Most úgy tűnik, mindennek vége. Minden szép reményüknek, vágyuknak, mindannak, ami életüknek értelmet és célt adott eddig. Milyen példát mutat itt Jézus a másik bajára érzékeny, szükségorientált evangelizációra? Milyen mesterfogásokat láthatunk itt magától a Mestertől? 1. Először melléjük szegődik, és velük együtt halad. „Miközben beszélgettek, és vitatkoztak egymással, maga Jézus is melléjük szegődött, és együtt ment velük.” (15.v.) Nemcsak fizikailag, lelkileg is ezt teszi. Melléjük szegődik, útitársukká lesz. Abba az irányba fordul, amilyenben ők vannak. Nem jó irány az, de erről most még nem nyit vitát. Aztán olyan tempót vesz fel, ami az ő tempójuk. Rájuk hangolódik. Itt kezdődik az érzékeny, a másikra odafigyelő evangelizáció! 2. Ez alatt a ráhangolódás alatt derül ki, hogy útitársainak baj van a látásával. „Látásukat azonban valami akadályozta és nem ismerték fel őt.” (16.v) Azért is kell a ráhangolódás, hogy kiderüljön: mi is a baj. Hol van szükség az evangélium gyógyító erejére. Enélkül nem fogjuk tudni jól elhelyezni az evangéliumot. Mindig a legérzékenyebb, legbetegebb területen érdemes elhelyezni. De ehhez meg kell tudni, hol van az, mi az? Az emmausi tanítványoknál a látással volt probléma. „Gátoltatott” a látásuk. „Akadályoztatott”. Ez a különös kifejezés is felfokozza az érdeklődést, mert több magyarázata lehet. A szenvedő igealak mögött rejtőzhet sátáni varázslat, maga Isten, vagy egyéb lelki okok. A lényeg, hogy megvan az oka annak, miért nem ismerik fel az emberek az evangélium jelentőségét. Nem csak azért, mert nem akarják, hanem mert nem tudják. Nekünk ezzel számolni kell. Hát mi vajon nem így voltunk? Már elfelejtettük? Rosszindulatú feltételezés sok hívő részéről, hogy az emberek nem akarják az evangéliumot meglátni. Ez már eleve egy erőszakorientált hozzáállás. A szükségorientált hozzáállás azt feltételezi, hogy nem tudják felismerni az evangéliumot. Szükségük lenne rá, de nem tudják. Vajon miért nem tudják, és mit lehetne azért tenni, hogy tudják? Az a ráhangolódás lényege, hogy ide eljussunk. 3. Jézus csak ezután a ráhangolódás után kérdez. Mert ekkor már lehet jól

kérdezni, találóan kérdezni. Most a Károli fordítást idézem, mert az ezen a ponton kifejezőbb. „Monda pedig nékik: Micsoda szavak ezek, a melyeket egymással váltotok jártotokban? és miért vagytok szomorú ábrázattal?” (17.v.) Jézus úgy kérdez, hogy kérdésével bekapcsolódik beszélgetésükbe, úgy kérdez, hogy fény derül a két tanítvány lelkiállapotára. Meglátja, hogy szomorúak, és szóvá teszi, hogy látja rajtuk. Az is benne van ebben, hogy figyel az érzéseikre. A kérdése ezért sem elítélő, hanem feltáró, megvilágosító, mélyre hatoló! 4. Azt, hogy elég nagy a baj az útitársainál, mutatja, hogy erre a beleérző kérdésre is először csak egy kurta, cinikus választ kap. „Megszólalt az egyik, név szerint Kleopás, és ezt mondta neki: 'Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod mi történt ott ezekben a napokban?'” Hát, ez elég cinikus, bántó válasz. De nézzétek: Jézus nem veszi fel a kesztyűt, amit odavágtak neki, nem vág vissza. Még ekkor sem veszi át a szót, hanem tovább kérdez: "Mi történt?" Zseniális visszakérdezés. Hallatlanul empatikus! Mert ebből kiderül, hogy nem veszi magára amit előbb mondtak neki, hanem továbbra is az útitársainál marad. Az ő problémájuknál, annál a történetnél, ami miatt szomorúak. 5. Ezután már megvan a kellő bizalom az útitársainak a részéről, hogy részletesen elmondják mindazt, ami bántja őket. Kiderül abból, hogy teljesen elakadtak, tehetetlenek, amiről bizony, ők is tehetnek. 6. Jézus itt váratlanul kemény hangot üt meg, amivel szemükre veti értetlenségüket és lelki bénultságukat. „Akkor ő így szólt hozzájuk: 'Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek arra, hogy mindazt elhiggyétek, amit megmondtak a próféták! Hát nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie?'" (25-26.v.) Azzal kezdődik, hogy „akkor” Csak akkor, miután már rájuk hangolódott és végig hallgatta, őket, és csak akkor, amikor látta, hogy annyira leragadtak, lebénultak, hogy itt most kell egy olyan erős beavatkozás, ami kibillenti őket. Csak akkor, amikor látja, hogy ennek a leragadásnak, bénultságnak ők is az okai. Tehettek volna ellene, de nem tettek. Hát tegyenek már végre valamit magukért! Ne süppedjenek már bele teljesen az önsajnálatba. Néha szükség van erre is az evangélizációban, meg a lelkigondozásban. De: csak „akkor...” 7. Itt, ezen a ponton hozza csak be a beszélgetésbe a Szentírást. „És Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt.” (27.v.) Enélkül nem lehet eredményes evangelizáció, nem lehet eredményes lelkigondozás. Jézus váltsághalálát és feltámadását nem lehet kihagyni, megkerülni, mert ebből fakad minden gyógyulás és élet. Emellett még valamire hadd hívjam fel a figyelmeteket. Jézus csak akkor hozza be az Isten Igéjét a beszélgetésbe, amikor már egészen helyénvalóan tudja alkalmazni. Amikor megvan mindenki számára az a fájó pont, ahol a bűn, a baj, a betegség leginkább kiütközik és rombol. Jézus nem csak arra figyel, hogy igét mondjon, hanem arra is, hogy helyén mondott igét mondjon. Miért érdemes erre figyelni? „Mint az aranyalma ezüsttányéron, olyan a helyén mondott ige.” (Péld 25,11) Szép, jó, kívánatos, gyógyító. A tanítványok szeme még mindig nem nyílik meg, de valami különleges folyamat indul meg a lelkükben: mély vonzódást éreznek az iránt, aki Jézus elvesztése óta először szól így hozzájuk. És ezzel együtt újra indul bennük az

élet és életkedv áramlása. 8. A szükségorientált evangelizációnál van utógondozás is. Jézus nem tűnik el azonnal, miután elmondta az evangéliumot. Utána is kíséri még őket, velük marad. „Így értek el ahhoz a faluhoz, amelybe igyekeztek. Ő azonban úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok unszolták és kérték: Maradj velünk, mert esteledik, a nap is lehanyatlott már!' Bement hát, hogy velük maradjon.” (28-29) Akitől ennyi megértést és segítséget kaptak, azt már nem akarják elengedni. Ragaszkodni kezdenek hozzá. A késői időpontra hivatkozva nyomatékosan marasztalják. Talán a kötelező vendégszeretet és tisztelet is indítja őket, amikor asztalukhoz ültetik, de itt hamarosan kitűnik, hogy nekik volt szükségük az ő társaságára. 9. A szükségorientált evangelizálás során van megáldás is. „És amikor asztalhoz telepedett velük, vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta. Erre megnyílt a szemük, és felismerték, ő azonban eltűnt előlük.” (30-31) Megtörténik a Jézus környezetében annyira ismert helycsere: a vendéglátók vendégekké, a vendég gazdává, családfővé lesz. Ez a helyzet annyira „jézusi”, hogy most már megnyílik a két tanítvány szeme: megismerik Jézust. A szükségorientált evangelizáció előbb-utóbb úrvacsorához vezet... „Ekkor így szóltak egymásnak: "Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, amikor feltárta előttünk az Írásokat?" (32.v.) Észrevettétek? Teljes érzelmi bénultsággal kezdődött a történet, és hihetetlenül heves érzelmi megnyilvánulás kimondásával végződik. A szükségorientált evangelizáció nem csak az értelemre hat, hanem az akaratra és az érzelmekre is! „Még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve találták a tizenegyet és a velük levőket. Ők elmondták, hogy valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak. Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és hogy miként ismerték fel őt a kenyér megtöréséről.” (33-35.) Amikor ő hirtelenül ismét eltűnik közülük; visszamennek Jeruzsálembe a tizenegyhez és a velük levőkhöz, hogy elbeszéljék a történteket. Szavuk már élő van készítve: időközben Jézus Simonnak is megjelent, és Simon hívő tanújává lett közöttük a feltámadásnak. A szükségorientált evangelizáció elvezet a keresztyének közösségében, az Isten népének tagjává tesz. Most jön talán a legnagyobb eredmény:„Miközben ezekről beszélgettek, maga Jézus állt meg közöttük, és így köszöntötte őket: 'Békesség nektek!'" (36.v.) Íme, az érzékeny evangelizáció eredménye! Jézus jelenléte, és békessége! Ide kellene eljutni minden evangelizációnak. Ide kellene elvezetni az embereket. Áldjon meg minket Isten, hogy akár otthon, akár a gyülekezetben, akár utcán evangelizálunk, az tudjuk szükségorientáltan tenni. Tudjuk alkalmazni azokat a mesterfogásokat, amikre a mi Mesterünk tanít minket! Ámen.

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful