VIKTOR PELEVIN S.N.U.F.

F (részlet)

Az Ősök Múzeumának falán nagy vörös vászon függött „GYAKORLÓTÉR” felirattal. A fehér festékkel odafestett szó közepén az O, R és L betűket valaki fekete festékkel áthúzta, és Grim arra gondolt, hogy aligha valami huligánok tehették, hanem ugyanazok a művészek, akik a feliratot készítették – ezzel is lelkesítve a népet a háború előtt, és emlékeztetve őket arra, hogy az urkok a legnagyobb veszély idején sem mennek a szomszédba egy kis pajkosságért. A kőkeményre taposott földön három fatuskó állt, melyeket durván kipingáltak, hogy embereket ábrázoljanak. Jó nagy, erős tuskók, amiket még vasabroncsokkal is megerősítettek, hogy még szilárdabbak legyenek. Grim észrevette, hogy a falnál van még belőlük néhány. A tuskók mellett ott volt a Hősök Sátra, különböző színű pajzsok borították, és lófarok lengett a tetején. A hősöknek ott kellett szabadságot inniuk a harc előtt, és kislányokat szeretniük, amit örömmel meg is tettek. De a sátor dizájnját minden háború előtt megváltoztatták, és nem váltott ki semmiféle hazafias érzést az orkokból. A sátor bejáratát vörös függöny takarta el. A hősök nyilván épp pihentek. A tuskók nem annyira az ellenség képét tükrözték, mint inkább a művész kínjait, aki próbált különböző alakokat ábrázolni. Kettőre közülük valamilyen mundér volt festve keresztekkel és csillagokkal, a harmadikra félig áttetsző széldzseki, amilyet a Sárga Zóna dolgozóinak adnak. Finom célzás az ellenség belső cinkosaira. Az ellenségek természetesen visszataszítóak voltak. Különösen a keresztek és a csillagok hatottak dühítően, amikkel bizonyára kitüntették

egymást az orkok legyilkolásáért, akiknek a civilizációja régóta lelki úton fejlődött, és ezért nem fejlesztett ki olyan pusztító eszközöket, amilyenekkel a földhözragadt-materialista emberek rendelkeztek. Hát jó, Manitu majd ítélkezik fölöttünk… Grim nem annyira gondolta mindezt, mint inkább tudta, hogy egy orknak így kell gondolkoznia (vagy ha egészen pontosak akarunk lenni: meg kell értenie, hogy így kell gondolkoznia), de ezek a külső parancsok csak tudata perifériáján jelentek meg, majd eltűntek, nem érintve lénye lényegét. És Grim biztos volt benne, hogy ugyanez történik mindenki mással is a téren. – Bamboleo! Bamboleo!!! – kiáltotta két hang a tömegben. A sátorból kijött az első vitéz. Grim felismerte. A kalapácsos harc híres mestere volt, Hrjul a Gumihegyekről (így nevezték el az ősi időkben a használt gumiabroncsok hatalmas kupacait – s bár az abroncsok jó pár évszázada szétmállottak, a név megmaradt). Az emberek értetlenül néztek össze – a háború előtt Hrjulnak valamiért a „Bamboleo” nevet adták. Egy ork számára ennek a szónak semmi értelme nem volt, nyilván a felső szomeliék találták ki. Mint minden mást is, gondolta Grim fölhorgadó indulattal szívében. Gyakran előfordult ilyesmi, és az ork állam hivatalos magyarázatát mindenki ismerte: az ellenségek nehezebben felejtik el az olyan hősöket, akiknek a nevét a saját szakembereik találták ki. De Grim tudta, hogy az orkok leleményessége jóval messzebbre hatol – nemcsak a legjobb vitézek nevét és fegyverzetét találták ki odafent, hanem a hadsereg egyenruháit is ott tervezték. Természetesen ugyanezen okból – ki tudná a legjobban, hogy mitől keríti hatalmába páni rettegés az embereket, mint ők maguk? De beszélni erről az orkok nem szerettek. Hát jó, ha Bamboleo, akkor Bamboleo. Ebben az idényben réz tűzoltósisakot viselt, meg a vállára vetett farkasbundát, csillagmintás kék nadrágot és csillogó, sarkantyús csizmát. A fegyvere a régi maradt – nehéz

kalapács vasnyélen, a nyél végén kerek tárcsával. Ez valójában egy „villamosféltengely” volt, melyet a Sárga Zónában készítettek régi tervrajzok alapján a kézitusához épp megfelelő méretben. Bamboleo integetett a tömegnek, majd rárontott a fából faragott és kipingált ellenségre, lendített, és nehéz, kerek kalapácsával lecsapott a legközelebbi tuskóra. A tuskó nagyot reccsent. Bamboleo még egyszer lecsapott rá, mire elpattant a tuskó körül a vasabroncs. A harmadik ütés után a tuskó már egészen siralmas állapotban volt. Bamboleo nagy nehezen vállára vetette a féltengelyt, és visszaballagott a sátorba. Csillogott a sisakja, és ringatta csillagos fenekét. – Pfuj – köpött nagyot egy idős ork Grim mellett –, mit riszálja a seggét, mint valami ringyó… – A „második millennium” történelmileg hiteles stilisztikája – szólalt meg erre egy precízen kalibrált hang. – Ilyen a világunk történelme, testvér… Egy „csöndes”, gondolta Grim. Vajon miért „csöndeseknek” nevezik őket, gondolta, amikor pedig folyton beszélnek vagy üvöltöznek? Helyesebb lenne „hangosaknak” nevezni őket. Bamboleo nem váltott ki különösebb lelkesedést a tömegből – szó se róla, istenesen csapdosott, de az emberi szomeliék ebben az évben kissé túllőttek a célon a dizájn tekintetében. A „második millennium” történelmileg hiteles stilisztikája semmit sem mondott az ork szíveknek. – Alehandro! Alehandro! – kiáltoztak a tömegben. Ugyanazok kiáltoztak, akik Bamboleót is hívták korábban – egy rekedt férfi- és egy éles leányhang, egymástól jó messze. A tömeg ezúttal sem csatlakozott. Miféle Alehandro? Egy magas, sovány ork ugrott ki a sátorból, bő, fekete nadrágot viselt, amely majdnem a melléig föl volt húzva a hasán. A mellbimbójában lévő

ezüstgyűrűkből Grim felismerte – Drjuk volt az Nádas-Horhosból, a drótvesszős harc híres mestere. De ahogy kinézett! Arca csupaszra beretválva, a haja meg ragasztóval két tömör, oldalra ívelő szarvba tekerve a feje tetején. Drótvessző helyett Alehandro fegyvere most egy vaskerítésből vett cövek volt, hajlított vaslevelekkel és csillagokkal a hegye körül. Milyen édes érzés lehet föltekerni rájuk az ellenség beleit! De a cövek sem segített – az orkok bágyadtan fogadták Alehandrót, és miután néhányszor rárontott a tuskókra fegyverével, a vitéz eltűnt a sátorban. Néhányan még köptek is utána. Ezután sokáig senki sem jött ki a sátorból. Majd hirtelen valósággal felrobbant a tér a lelkes üvöltözéstől: – Drin! Drin! Grim a többiekkel együtt üvöltött – ezt a vitézt ismerte és szerette a nép, és őt, Manitunak hála, nem érintette az emberi sztájlisztok gonosz mancsa. Drin ugyanolyan volt, mint máskor – kerek, borzas, zsíros bőrköpönyeget viselt, két szuronnyal teli puzdrával a hátán. Kihúzott egy-egy szuronyt a két puzdrából, a tuskókra rontott, és veszettül csépelni kezdte őket – csak úgy röpültek a forgácsok szanaszéjjel. – Drin!! – üvöltöttek az orkok elragadtatottan. Az ellenséges tuskók jó pár komoly csapást kaptak, azután Drin földöntötte őket csizmás lábával, a tömeg pedig majd’ eszét vesztette a gyönyörűségtől. – Na, ez már a mi módink – mondta a Grim mellett álló idős ork –, ezt hagyták ránk az őseink… Drint sokáig nem engedték el. Amikor pozdorjává csépelte a tuskóit, és mégis bement a sátorba, formás testű ork fiatalok új tuskókat görgettek a falhoz, és eltakarították a törmeléket. A hatalom szemlátomást megértette a tömeg hangulatát. Most egymás után jöttek ki a sátorból az ork hagyományokhoz híven öltözött hősök. Az ork

nevüket is meghagyták. Először Grizs lépett föl aranyozott kereszttel, melyet még az ősidőkben szedtek le egy pogány templomról, és kettős fejszét készítettek belőle. Aztán Dulja jött különlegesen kemény szögekkel kivert vasbuzogánnyal. Majd a nép nagy kedvence, a hentes Zsran a két szekercéjével. Utána a hatalom újból a kulturális cserét kezdte erőltetni, és valami Ziggit jelentettek be. Az orkok, meg sem várva megjelenését, hurrogni és fütyülni kezdtek. Grim pedig meg se nézte, ki lehet az, hanem sarkon fordult, és elkezdett könyökkel utat törni magának a tömegben, amely morogva, ököllel oda-oda csapva neki, összezárult mögötte. M. Nagy Miklós fordítása