HÚROK részlet Levezető futás, 2013.

január Nehéz elhinnem, hogy lassan két évtizede fejeztem be a Bródy Jánosról szóló portrészerű vallomást. Amikor az újrakiadáshoz átnéztem (s kicsit farigcsáltam), meglepett, milyen sok bekezdés hangzik úgy, minthta mostanában írtam volna. Ennek örülök. Ezen bánkódom. (Most nem fejtem ki.) Eltűnődöm, történt-e alapvető változás azóta B. J. – és V. M. – életében, pályafutásában. Igen. Kezdjük plusz három gyerekkel, egy ott, kettő itt. Folytassuk mindenféle lemezekkel és könyvekkel. Érdemes talán megemlíteni tévéműsorokat is (LEHETETLEN, RÖGTÖN, 2 EMBER). Egy bizonyos adás szorosan kaocsolódik tárgyunkhoz. Amelyben V. M. összehozta Bródy Jánost és Presser Gábort. Másként: Tinit és Picit. A hazai rock pantheon legfontosabb figurái közül ők ketten soha nem dolgoztak együtt. A műsorban különös tényekre derült fény. Például arra, hogy amikor az LGT megalakulása miatt az Omega nemcsak a zeneszerzőjét és billentyűsét vesztette el Presser személyében (továbbá a dobosát, Laux Jánost), hanem a szövegíróját is, Adamis Annát, aki amúgy Lauxné volt, B. J.-t kérték meg, hogy segítsen. Ő a legnagyobb titokban írt néhány szöveget az Omegának. Azért titokban, mert B. J. zenekara ezt a lépést árulásnak tekintette volna. A legismertebbet valamennyien kívülről fújjuk: „Hull a hó, fú a szél, Dimitrij Lénáról mesél…” stb. Pressernek leesett az álla. V. M.-nek is. Pedig gondolhattuk volna. Hiszen a továbbiakban megtudjuk, hogy „Léna eltűnt egy hajnalon.” Sejthető, hogy nem a trojkát húzó lovak tüntették el, nem is a dalban nem szereplő tajgafarkasok. Bizonyára elvitte a KGB. Meggyőződésem, hogy ha B. J.

szerzőségét feltüntetik, ezt a dalt is betiltják az illetékesek. De a lézervilágításos, szürreálisan dramatikus Omegáról nem föltételeztek rendszerellenes gondolatokat a cenzori feladatokat végzők. Amúgy B. J. szólókarrierje tovább terebélyesedett és teljesedett. Átlagosan kétévente megírta a maga programadó felnőttslágerét (példa: Mindannyian mások vagyunk), és a maga programadó gyerekdalát is (példa: Boldog születésnapot), amelyek úgy járnak szájról szájra és nemzedékről nemzedékre, mint a népdalok. Tízévente pedig előáll valamivel, ami hattól kilencvenig elnyűhetetlen kedvenc (példa: Micimackó). Túllépte a nyugdíjkorhatárt. De nem hajlandó annak megfelelően viselkedni vagy élni. V. M. dettó. Barátságuk fája egyre újabb ágakat növeszt. Történt, hogy 2012 márciusában V. M. elfáradt egy hangszerboltba a tizenharmadik kerületben, mert az egyik kisfia zenetanára azt kérte, szerezzen be kottatartót a gyereknek. Az üzletben tíz-tizenöt Fender gitár várt vevőkre. A Fender a legszebb angol szavak közé tartozik. Ez a márka a jazz gitárok közt a Rolls Royce. (A rock gitárok között pedig a Gibson.) Valaha régen, amikor V. M. még gitározott, a Leo Fender amerikai hangmérnök tervezte zeneszerszámokat Magyarországon nem lehetett kapni. V. M. leült egy zongoraszékre, és amúgy kabátban végigpróbálta valamennyit. Pedig tudta, melyikbe szeretett bele végzetesen. A feketébe. A gitár voltaképp nő. Isteni nő. Istennő. Gondoljunk csak az alakjára. És egy fekete istennő mindannyiunk álma, valljuk be, férfitársak. Mint sejthető, V. M. megszerezte magának a fekete Fendert. (Egyrészt alliteráció, másrészt: „Az én babám egy fekete nő, a szeme izzó fekete kő” stb.) Ugorjuk át a részleteket, a gyakorlást, a kottaolvasási jártasság leporolását, majd továbbfejlesztését. V. M. megalakította a Vámos Miklós Rock & Blues Bandet. Ez egy fiatal, feltörekvő zenekar, az átlagéletkor ötvenkilenc év. Kéttagú banda, a társ B. T. (Bornai Tibor, a KFT-ből). Ő ugyan profi zenész, de billentyűsként, a gitáron félig-meddig kezdő. Volt – háromnegyed éve. Azóta rendszeresen

próbálnak, sőt már föl is lépnek, magyarított Lennon, McCartney, Eric Clapton, Elvis Presley számokkal, meg az új saját szerzeményekkel. Immár a tizedik koncertnél tartanak. (Ezek persze irodalmi estek is.) V. M. úgy érzi, talált magának még egy szenvedélyt (a tenisz mellé), amellyel elszórakozhat, amíg él. Itt válik hihetetlenné (ha úgy tetszik, transzcendentálissá) ez a história. Mert bármily hihetetlen, amikor V. M. kitalálta, hogy a Teniszezz… és a Bródy… kerüljön ugyanabba a kötetbe, még szó sem volt a Fenderről, a gitározás újrakezdéséről, a koncertekről. Inkább csak formai jegyek alapján gondolt e két szöveg együttes kiadására: mindkettő a fikció és a tényirodalom határmezsgyéjén mozog, s annak idején mindkettő (fekete-fehér) képmelléklettel jelent meg. Most azonban napnál világosabb: két meghatározó SZENVEDÉLY kapcsolódik itt össze a könyv fedelei között, a harmadik, még elementárisabb SZENVEDÉLY, az írás segítségével. Amikor ezt B. J.-nek megemlítette, az alábbi választ kapta: Mázlista vagy. Mit mondhatnék? Hagyom az álszerénységet: igen, MÁZLISTA vagyok. Ha szerencsecsillagom kitart mellettem, nem lehet panaszom. Úgy látszik, ez a gyöngém: KELLENEK A HÚROK. Ütőn. Hangszeren. Érzelmi vonalakon. Fémből vagy műanyagból. Esetleg bélből, ahogyan eredetileg mind a gitárra, mind a teniszütőre sodorták. Hm. Szöveg húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára. Barátaim, hol a cseleszta? És főleg: mi az? Nézem a neten. Harmónium, benne fémrudakkal. Jut eszembe: mondott Bartók-darab megvolt énnekem fekete lemezen. (Hova lett? Egy padláson maradt, az összes többi fekete lemezzel együtt.) Bernstein vezényelte, a fölvétel itt készült, Budapesten. (Hungaroton?) Úgy rémlik, Bernstein a borítón a Halászbástya kőpárkányát támasztotta, fehér dzsekiben. Mindez valamikor a hatvanas években. Fütyültem én akkor Bartókra,

rock-bódult teenagerként. Honnan keveredhetett a birtokomba a lemez? Talán ajándékba kaptam. Kitől? Legédesebb volna azt hinnem, hogy a gitártanárnőmtől, ám ez nem valószínű. Apám-anyám kizárt. Mindegy. Back to the Future. A V. M. Rock & Blues Band koncertjeit nem azért említettem, hogy dicsekedjem (vagy nem csak azért). A legelsőn megjelent a színház nézőterén maga a nagy B. J. is. Az est vége felé előadtunk egy ősrégi, közismert Illésszámot. Nézz rám, mosolyod álarc, nézz rám, ismerlek már Nézz rám, tagadni nem tudsz, látom azt, hogy valami bánt Nézz rám, emeld fel arcod, nézz rám, megértelek Nézz rám, s ne szólj egy szót se, mindent elmond a te szemed! (Stb.) Az a szokásom, hogy mások dalait kissé átalakítom, itt-ott szemtelenül beleírok. Ehhez is hozzátoldottam két sort, második szólamként: Szörényi és Bródy, régen írta ezt, elénekelni élvezet! B. J. mosolygott a bajsza alatt. Az est után elmondta nekünk az előcsarnokban, hogy ennek a dalnak nemcsak a szövegét, hanem a zenéjét is ő írta. De az akkori megállapodás szerint minden szerzeményt SzörényiBródyként jelöltek (a Beatles, azaz Lennon-McCartney módszerét utánozva). Következésképp így volna tényszerű: Bródy és Bródy régen írta ezt… Igen ám, de akkor elromlana a prozódia. Ezt az érvet B. J. sportszerűen elfogadná. Egyébként is, félig-meddig viccelt. Általában viccelünk. Ahogyan idősbödünk, inkább meddig, mint félig.

Sejtem, hogy az ilyen apró adalékok jelentősége nem rengeti az eget. De a rock és a gitár rabjai bizonyára érdeklődéssel fogadják. Tapasztalataim szerint nem csupán a tenisz reneszánszát éljük, hanem a gitározásét is. Hallom, hogy nem kevesen kértek gitárt az idei karácsonyra, felnőttek is. Az én környezetemben hárman. (Ketten megkapták.) Sokan csak titokban pengetik a húrokat (például két neves prózaíró), vagy házibulin, többnyire részegen. Teniszezni viszont elég nehéz odahaza. Részegen még nem próbáltam. Végezetül álljon itt egy utolsó versszak, melyet V. M. bátran hozzátoldott a klasszikussá vált eredetihez. Akiknek füleik vagynak, hallják, akiknek penig filhallást is adott az Úr, énekeljék velünk. Ha én Bródy volnék, Új dalokat írnék. Minden utcasarkon Koncerteket adnék, Várnám, kalapomba Hulljon pénz, hozsanna. Juszt sem búslakodnék, Mindig barátkoznék.

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful