Nagyon kicsike voltam még akkor. Ez volt az első fontos kérdésem, amire visszaemlékszem, hogy feltettem Édesapámnak.

"Melyik a legnagyobb ország?" - kérdeztem Édesapámat, fel az égre nézve. Édesapám válaszolta, hogy a Szovjetunió. De a szegény Öreg nem tudta, hogy én azért nézek fel, az égre, mert én azt magasságban értem, nem horizontális kiterjedésben. Gyereklélekkel, öntudatlanul, a legmagasabbat kerestem azt, ami összeköti az eget a főlddel, a világtengelyt, a világ közepét. A szentnek, a világtengelynek, ez a keresése meghatározta és meghatározza életemet. A szent sóvárgása, már gyerekkorban megkezdődik, és meghatározza az egész életet, és nem csak a negyvenedik életév után, mint ahogy Jung állítja. A szent, spontán, közvetlen élménye, keresése, öntudatlanul tovább folytatódott és a nagy hegyek látványának szemlélésében öltött testett. A végtelen magas országot, a nagy hegyek látványa váltotta fel. Gyerekkoromban, Ditróból, tiszta időben csodálatos látvány volt a Mező-havas (1777 m magas). De a Mező-havas látszott, Szovátáról is, a Szakadáttól, a Nagyszüleim házától nem messze lévő magaslatokról. Nagyszerű élmény volt nekem, hogy van egy olyan magas hegy, amely mindkét felölről látszik, Gyergyóditróból és Szovátáról is. Kértem Édesapámat, hogy menjünk el oda fel a csúcsra. A misztika lényege, az Abszoluttal való találkozás, már fiatal koromba meghatározó volt és ennek bizonyítéka, hogy a hegycsúcsra kívánkoztam, ahol mindig is az Istennel találkozott az ember. Végül nem került alkalom, hogy Édesapámmal felmenjünk Mező-havasra. Ditróban, télen, a fürdőszoba ablakából, tiszta időben, a Kelemenhavasok kétezer méter fölötti csúcsában gyönyörködtem. Az egyik katolikus teológia vakáció alkalmával, a Ditrói származású, Gál Alajos, Gyulafehérvári esperessel, a Ditró és Tölgyes közötti Vid-havasra mentünk fel, nagy élmény volt. A katolikus teológián, harmad évtől könyvtáros, negyed évtől főkönyvtáros voltam. A szabályzat nem engedte meg, de a tanáraim elnézték, hogy az időm nagy részét a könyvtárban

töltöm, olvasással. A szabályzat csak a heti két óra könyvtárnyitás idejére engedélyezte a könyvtárosoknak is a könyvtárba tartózkodást. A könyvtárt egy idő után átrendeztem, hogy több természetes fény legyen a könyvtárban, mert az ablakok nagy része el volt takarva könyvszekrényekkel. Felszabadítottam egy északnyugati ablakot is, mely ablakból nagyszerű látvány nyílott a Magyarigen melletti Kecskekőre. Magyarigenben valamikor, réges régen, a protestantizmus hőskorát követően, még Bod Péter református magyaroknak prédikált, már rég nem lakik ott egy fia magyar sem, csak az árva református templom hirdeti a magyar, hangtalanul, a magyar Prédikátor könyve igéit, az erdélyi magyar múlandóságot, hogy mire vagyunk ítélve. Ott lehet látni, a református templom falai elmondják, hogy Illyés Gyula amire felszólította a Vár a vízen című versében, annak utolsó soraiban az ifjúságot, hogy állítsátok meg a sodró Dunát, az sajnos képtelenség, lassacskán elmosódunk. Az asztalomat, a könyvtárban, közvetlenül az ablakkal szembe tettem, hogy direkt rálátásom legyen a Kecskekőre. Közbe-közbe, amikor megpihentem a kedvencem, Pierre Teilhard de Charden olvasása közben, akor hosszasan bámultam a Kecskekövet, valahogy az a hegycsúcs vonzotta a lekem tekintetétt. Most évtizedekre rá értettem meg, hogy a könyvtárban, a magas szintű teológia könyvek között, a lelkemet úgy igazán a szentnek a direkt élménye vonzotta és nem a könyvek, melyek csak az elmét képesek megmozgatni. Utólag látom, hogy a vallások, leginkább a nyugati kereszténység épp a szent intézménynélküli, direkt, tiszta élményétől foszt meg, magától a tiszta vallási élménytől foszt meg, maga a vallás. Carden azért nagyon jól kapcsolódott a hegy látványához, mert ő is azt a direkt, tiszta vallási élményt szomjazta, amit egyháza nem tudott megadni neki. Ez sugárzott könyveiből, a lélek szomja, a közvetítők nélküli, direkt élményre. Arra a csúcsra is eljutottam, Marosvölgyvel az évfolyamtársammal. Egy néhai magyar vár romjai vannak a csúcson hirdetve, hogy egy népet nem tartanak meg a kővárai, ha

annak nincs egy mása a lélekben, egy belső várkastély, mondaná Avillai szent Teréz. Nem olyan rég, a bukaresti rádió, a Romania Actualitati, egyik vasárnap reggeli adásában, a bihari román nótaénekes, az erdélyi románok, XIX. századi magyarellenes harcával kapcsolatban azt nyilatkozta, hogy a románokat a magyarokkal szemben a lelki vár tartotta meg, azokkal a magyarokkal szemben, akiknek kővárakkal volt tele az erdélyűk. Sajnos igaza volt, a kővár múlandónak bizonyult, a múlhatatlan lelki várral szemben. Ebből sokat tanulhatnánk, de nagy a gyanúm, hogy erre képtelen a magyarság. Innen Kösből is gyönyörű nagy hegyek látványára van kilátásom, a Déli-Kárpátok csúcsainak látványában, csodálatosak. Amikor látom térképen a Kárpát-medencét, hogy milyen szépen körbeöleli a medencét a Kárpátok-karéja, akkor elgondolom, hogy a betelepedéskor milyen jól válaszott a magyarság, egy olyan helyet válsztott, melyet a hegyek könnyen védhetővé tesznek. De egyre nem gondolt senki, hogy a csak az véd meg, aminek van belső lelki mása. Sajnos hegyeinknek nem volt kellő szakralítása a magyar lélekben és ezért nem védtek meg, ezért léptünk a fogyás útjára. Nagy Attila, Kökös