You are on page 1of 213

MÁRIO DE SÁ-CARNEIRO

TITOK
ÍBISZ KÖNYVKIADÓ BT. BUDAPEST, 1997

A válogatás és a fordítás a következő kiadás alapján készült Obras Completas de Mário de Sá-Carneiro: I – A Confissão de Lúcio II – Poesias IV – Céu em Fogo Ed. Ática, Lisboa, 1993, 1995 & Mário de Sá-Carneiro: Obra Completa Editora Nova Aguilar S. A. Rio de Janeiro, 1995

Fordította: Bernát Éva, Kálnoky László, Ladányi-Turóczy Csilla, Pál Ferenc, Székely Ervin, Tótfalusi István, Tóth Éva, Vajdics Anikó

1

A prózaszöveget az eredetivel egybevetette: Albert Sándor Válogatta és szerkesztette: Pál Ferenc A könyvet és a címlapot tervezte: Gosztola Gábor

A fordítás az Instituto da Biblioteca Nacional (A Lisszaboni Nemzeti Könyvtár Könyvintézetének) támogatásával készült

A könyv kiadását az Instituto Camőes (Camões Intézet) támogatta

2

ELÖLJÁRÓBAN
Mário de Sá-Carneiro, költő és prózaíró, 1890-ben született Lisszabonban és 1916-ban halt meg Párizsban. Egy hadmérnök ezredes fia volt, édesanyját két éves korában elveszítette. Jogot tanult a Coimbra-i Egyetemen, majd Párizsban, ahová 1912 októberében utazott el: itt az apjától kapott havi járandóságból élt, sokkal inkább a bohém életmódnak, az irodalomnak és bevallottan zavaros érzelmi életének szentelve idejét, mint a tanulásnak. Csak 1913 júniusának végén, egy évvel az I. Világháború kitörése előtt tért vissza, rövid spanyolországi tartózkodás után, Portugáliába. Az ezután következő időszakról, amely öngyilkosságáig tart, a szigorúan vett életrajzi adatokkal vajmi keveset lehet elmondani erről az emberről, aki az életben éppúgy kudarcot vallott, mint a tanulmányaiban. Meglehet azonban, hogy ebben az alkalmazkodásra való képtelenségében fejeződik ki az a zseniális érzékenység, amely miatt nem vallott kudarcot az irodalomban. Mário de Sá-Carneiro 1912-ben megjelent Barátság (Amizade) című színdarabjával debütál, mint író; ezt a darabot közösen írta egy osztálytársával, Tomás Cabreira Júniorral, aki nem sokkal a kiadás előtt lett öngyilkos. Ugyanebben az esztendőben született meg Kezdet (Princípio) című elbeszéléskötete, amelyet 1914-ben követ Lúcio vallomása (A Confissão de Lúcio) című kisregénye és Szétszóródás (Dispersão) című verseskönyve. Egy másik elbeszéléskötete, a Lángban álló égbolt (Céu em Fogo), 1915-ben jelent meg. Az Aranynyomok (Indícios de Oiro) címmel kötetbe rendezett versei poszthumusz kiadásban látnak napvilágot 1937-ben. Mário de Sá-Carneiro emberi és irodalmi arcképét – írói életművén túl – serény és lelkes közreműködése az Orpheu (1915) című folyóiratban, valamint Pessoa iránti baráti érzései teszik teljessé; ez utóbbiakról vall az 1912 októbere és 1916 áprilisa között írott 114 Levél Fernando Pessoanak (114 Cartas a Fernando Pessoa). Ezekből a levelekből olvasható ki

3

egyébként a legteljesebb személyes vallomás arról az irodalmi nemzedékről, amelyhez mind a ketten tartoztak. Az a rendszeresség, amellyel ezek a levelek íródnak, és az a nyugtalanság, amely Sá-Carneiro minden szavát átjárja, híven vall a barátjába vetett feltétlen bizalomról, mert a költő-barát egyike volt azon néhány embernek, akik társai lehettek ennek a kevesekkel szót értő személyiségnek: „A levelei, kedves Fernando-m, éppen ellenkezőleg, valami olyan mélységesen jó érzéssel töltenek el, amely megvigasztal, fellelkesít, gyönyörűséget ébreszt bennem, és pillanatokra boldoggá tesznek” (az 1913. január 7-i levélből). „Az a maradéktalan igazság, kedves Fernando-m, hogy maga az egyetlen barátom” (az 1915. augusztus 22-i levélből). Ez a bizalom nemcsak azt jelentette, hogy Fernando Pessoa-nak megvallotta folytonos lelki válságait, hanem azt is, hogy úgy érezte, szüksége van a jóváhagyására azokkal a versekkel és elbeszélésekkel kapcsolatosan amelyeket megírt. Mário de Sá-Carneiro-nak, akinek életét és érzelmeit a „majdnem-lét fájdalma” és az érzékek túlfokozásának az igyekezete határozta meg, tisztában kellett lennie azzal, hogy a hasonló című Pessoa-vers nyomán paulikusnak nevezett nyelv egy olyan kifejezés igényének felelt meg, amely a dekadens szimbolizmus vagy a múltba visszavágyódást sugalló saudozizmus lírai motívumaiból táplálkozva, Lúcio vallomása című kisregényétől fogva olyan stilisztikai eljárásokat igényel, amelyek túllépnek a saudade – az elvágyódás – esztétikáján. „Sá-Carneiro káprázatai egy olyan metaforikus és szinesztetikus világban játszódnak le, amelybe csak az lép be, aki beletörődik abba, hogy a levegőben jár, még ha az fényűző és távolba vesző is, ahelyett, hogy a valószínűség talaját tapodná,” (Óscar Lópes: A nagy irodalmak képes története – Portugál irodalom). Innen ered „olyannyira mélyen bizalmas viszonya a Titokkal” (José Régio: Portugál líra), az „ismeretlen érzések kiaknázása vagy az ismertek kóros eltúlzása”, „az a hajlama, hogy feloldódjon, megfoghatatlanná váljon, lebegjen, hogy elveszítse emberi személyiségének egységét és körvonalait, miközben – a különös és az ezoterikus erők vonzásában lebegő – művészi személyisége mindenki mással összetéveszthetetlenné teszi” (José Régio: A fantasztikus elem Mário de Sá-Carneiro életművében, Értelmező-kritikai esszék) – mindez bizonnyal visszarezgett Álvaro de Campos sóvárgásában is, hogy „mindent és mindenféleképpen érezzen”. De valamiféle fegyelmet is kellett találnia benne, mert amint João Gaspar Simões megjegyzi A XX. századi

4

valóságos.. és akinek belső szertehullását talán csak egy másfajta szintézis oldhatta volna fel. Lehet. „a szabadosan megnyilatkozó igevonzatokban és -jelentésekben. Maga Mário de Sá-Carneiro írja 1913-ban.. Mert igaz ugyan az. a metaforának. a mind jobban elhatalmasodó önpusztítás folyamatában végül megvetően csak „kövér Szfinxnek” nevezi önmagát. hogy emiatt erősödik fel benne egyre inkább a vallomástevés igénye is. a különc képekben stb. A személyiség feloldódásától (szertehullásától. aki hullócsillagszerű életében. a soha el nem hagyott gyermekkor ártatlansága iránti nosztalgiáig és a teljes nihilizmus kifejezéséig csupán egy lépésre volt szüksége ennek az embernek. hogy vannak Mário de Sá-Carneiro műveiben olyan stilisztikai újítások. vagy a „soha nem volt dolgok” iránt érzett nosztalgiájában – ahogyan Régio írja idézett cikkében – éppúgy szenvedett az ezoterikus tér vonzásától. a személyiség feloldódásának lehetőségét („Én magam – az a másik” ). a beszédsíkok hirtelen változásával tarkított mondatszerkezetben nyilvánulnak meg” (Óscar Lópes). egy másfajta időbeli távlat: mindannyiunk konkrét. közös 5 . hogy versei „(majdnem teljesen) hűek a hagyományos versformákhoz” (José Régio). azok végső fenomenológiai következtetéseiig eljutva”.. felkiáltásokkal. valamiféle lehetséges rendet teremtene nem egy történetének olykor túlontúl látványos tobzódásában.portugál költészet történetében. megszakításokkal. az „Fernando Pessoa-ban gondolkodott”..” (José Régio) vagy „elliptikus. hogy már ne kiaknázzon. amelyek a melléknevek túlzó használatában. aki mindenki másnál inkább magában hordozta az érzések és a vonzódások kettősségét. s magának a versnek a feszültsége révén. de az is igaz. hogy Mário de Sá-Carneiro pályája a prózától a költészet felé haladt: mintha ez utóbbi a költői képnek. Ez valószínűleg azt jelenti – jegyzi meg Óscar Lópes – hogy a határesetek elképzeléséből megtervezett elbeszélő művészettől halad (. hanem kifejezzen bizonyos feltételezéseket. ahol az összeütközések közvetlenül személyes formában valósulnak meg. Ezért is nincsen semmi különös abban. egyszerű és mindennapi világ csábításától”. mint az ennek csak látszólag ellentmondó „normális.) a lírai alkotás felé. hogy úgy érzi. Mert különös módon ez a költő.). és a képzelet arra törekszik. miközben szabadon átadhatja magát a csapongó képzeletnek. „belülről kifelé alkot”. hogy ami Mário de Sá-Carneiro-ban érzett. az idő visszafordíthatatlan kiterjedését – „elfogyó pillanatainak” mélybe örvénylésében.

ideje, kilépés abból a kamaszkorból, amelyből az idő nem engedte meg, hogy kilépjen. Ennél többre már nem volt képes az a türelemjáték, amelyet Óscar Lópes egy visszájára fordított nagyzási hóbort mesterművének nevez, és amely végeredményben csupán a maga látszólagos megalázottságában nyer megváltást.” A Rimbaud, Cesário Verde, António Nobre, Camilo Pessanha, Fernando Pessoa és a születő évszázad között elhelyezkedő Mário de SáCarneiro különleges eset volt, és személyes tragédiája annak az egész nemzedéknek együttes tragédiája, amelyet elbűvölt az önmaga állandó megkérdőjelezésének lehetőségét magában hordozó értékek modernsége. Az idő – a történelmi idő és irodalomtörténeti idő – még megerősíti SáCarneiro aktualitását: a Presença (1927–1940) című irodalmi folyóirat körül kialakuló csoport kiadja az Aranynyomokat (1937), az Ática kiadó megjelenteti Összes költeményeit (1936), Fernando Pessoa-hoz írt leveleit (1-2. kötet, 1958-59) és esszéit, amelyeket az utóbbi időben megjelent tanulmányok, életrajzok és fénykép-gyűjtemények szerzői úgy értelmeznek, mint fontos utalást – és ösztönzést – a pessoa-i életút követésére. A Mário de Sá-Carneiro-ról szóló művek sokaságából különösen kiemelkedik a születésének századik évében rendezett emlékkiállítás katalógusa – Mário de Sá-Carneiro (1890-1916), amely a Biblioteca Nacional kiadásában jelent meg (Lisszabon, 1990), és a Mário de Sá-Carneiro modernizmusa című könyv, amelyet Fernando Cabral Martins jelentetett meg 1994-ben, Lisszabonban. 1916. március 31-én Mário de Sá-Carneiro így írt Fernando Pessoanak: „Nem valaki miatt vesztem el: önmagam miatt vesztem el, de hűséges maradtam a verseimhez.” Április 26-án lett öngyilkos. Teresa Arsénio Nunes (A Dicionário Cronológico de Autores Portuguesesben megjelent írás kötetünk számára készített változata)

6

PRÓZA

7

8

A PILLANATOK ŐRIZŐJE
O FIXADOR DE INSTANTES
A Pillanat! A Pillanat! Nem tudom, hogy mások, akik nem ismerik a titkomat, a művészetemet, miképpen élhetik az életüket. Nem tudom. Már majdnem belehaltam a vágyakozásba, amikor egy hagymázos éjszakán diadalmaskodtam, ténylegesen diadalmaskodtam az epekedés révén, mivel ráleltem az elveszett művészetek közül a legszebbre. Mert azt nem hiszem, hogy én a művészetemet én alkottam meg. Csupán újrateremtettem. Egy távoli ködös emlékkép – hogy honnan jött elő, nem tudom – de nagyon messziről, talán az álmokon túlról, ez födte fel előttem a titkot. Magamba fogadtam, nem belőlem támadt. És itt van – annyira bizonyosan itt, hogy szertekürtölhetem – a kezemben van az élet, amely mindenki elől, még a legboldogabbak, még a leggazdagabbak elől is könnyedén ellibben, fájdalomról-fájdalomra menthetetlenül szertefoszlik. Fennkölt pillanatokat megélni, aranyfényű testeket, fönséges ajkakat birtokolni, miközben fölemelő magasztos fényével átjár bennünket a dicsőség – ez jelenti a boldogságot? Hazugság! Minden elmúlik, ugyanolyan gyorsan tovaszáll, mint az idő. És szenvedünk a vágyakozástól: hogy vágyódunk az után, ami volt, mert ami elmúlt, az mindig kevésbé kegyetlen, vágyódunk a jövő után –- amelyet nem ismerünk –, vágyódunk a jelen után, amelyről pontosan érezzük, hogy milyen, és ezért a leggyötrelmesebben nehezedik ránk. A legboldogabb ember igazából az a szegény pénzbeszedő, akinek a kezén napról-napra milliók folynak át, és mégis látnia kell, hogy a gyermekei éhen halnak. Így fut át, bizonyosan, a szerencsés ember ujjai között a szépség, de meg nem marad; egyik percről a másikra szédítő örvényléssel tovatűnik. És még ha vissza is tér a szépség: ha ennek az embernek lelke van, ha művész, árnyékos szemét könny futja be – visszavágyik arra, ami volt, de többé már nem tér vissza, csak azért, mert már elmúlt.

9

Az életet nem lehet kitapintani: káprázat csupán. igazat vagy hamisat! És ha egy délután fakóvá hamvasztotta azt az érzést. amely valaha is létezett!. majd kitépett lapok. megmarkolni a csodát. hogy elfelejtettem egy nagy szerelmet. ugyanazzal a nappal... nem több mint elfutó látomás. az lenne is! Mérhetetlen dicsőség! Fölmagasztosulás! Nos – a diadalmas szárnyalás! –ebben rejlik a titkom. Mert ami elszállt. amely egy szempillantás alatt elillant. kitapintani. ugyanazokkal a görcsös mozdulatokkal sem... Akárcsak az élet. amelyet kifeszítettünk. És képes vagyok látni. a tünékeny fény – a káprázat tovatűnt. ez a művészetem. érzékeny pillanatoknak –. Egy titok nem ismétlődik meg. s amelyre a fantasztikus hullócsillag kivetült. A birtokomban lévő titok révén lapozok a létezésben – valósággal lapozok benne. mirtuszfüzérekkel ékesen. nem csak felidézem magamban kitépett lapjait. Magasba emelem belőle azt. Mennyire hatalmas is lenne az... Mert mindenki másnak az élet napjai elolvasott. csak a fény maradt. állandóságot tudna adni minden olyan szépséges. ha úgy akarjuk. a pezsgő szőke habját – ami volt. újra érezni. mert nem hittem el. és megérinthetni végre. testtel felruházni a fantasztikus gáz buborékait.Az élet. megfestve az ujjaimat. Ezáltal új távlatai nyílnának az életnek.. amelyet olvastam már. A lepedőbe. amelyen csodálatos módon úrrá lettem! Igen! örökkönvaló gyötrelmekbe falazom el az életet. amit éreznem adott – gyönyörűséget vagy fájdalmat. de megint elolvashatok. állhatatlanul új és új formákban. az elveszett művészet. aki valósággá tudná változtatni az életet! formát. amely soha nem kínzott– meg tudtam őrizni ezt a különös.. az enyém lett. két megbabonázott kezemmel belekaptam. 10 .és bronzcsipkésen. és hiábavalóan próbáltam a vásznon megakasztani. csupa magasság és örvénylő mélység lenne az örök lapos felszínesség helyett. igen magasba emelni arany. azt nem lehet visszahozni: még ugyanazokkal a csókokkal. valami homályos vágyakozás kínjától hajtva. csalókán zavarba ejtő pillanatot: kőbe véstem. hogy csak szemfényvesztés az egész. igen az élet: gyermekkori laterna-magicám valamelyik elvarázsolt és színpompás csillaga. Magasba emelni az életet. gyötrelemtől sáfránybarna pillanatnak – ezeknek a mindig nagy. új és új színekben felragyogva. mintha egy könyvet lapozgatnék.

a testek velem vannak. szerettem azt a végtelenül civilizált földet! Valahányszor nagy keserűség. Az Isten. a szívem mélyén. hogy bár a művészetem alakítja az életet. tűzzel övezve újra csókolhatom. de azért a sikerültebbek közé tartozik – az volt. hogy fölépítsem magamnak. hogy a legkiválóbb. A többiek elveszítettek mindent – az órák lelkét és testét. szertartásos utcai lámpák megvilágítják ezt a rengeteg életet – ájult büszkeség járt át. a magam használatára. Mennyire magától értetődően éreztem. érzelmi támpontokkal. ahogyan a zseniális művész is ezerféleképpen teljesíti ki művészetét. hogy én is ebben a csodálatos nagyvárosban élek. Mert a lélek valamiféle kiterjeszkedése folytán. és a fényektől kavargó hidak alatt tekergőző latin folyónál. Bebalzsamoztam a pillanatot.– Hogyan lehet magasba emelni a pillanatot. Így kezdtem el megőrizni magamnak. alapjában véve talán csak valami gyermekes vágy táplálta nosztalgikus érzékenységemet az iránt a föld iránt. élni mégis képtelen: Az aranyfényű pillanatot megfoghatom. és végtelen boldogság. gondosan egy hatalmas vászondarabot. Én. azonnal hozzákezdtem. amikor egy roppant főváros egy évét őriztem meg bezárva magamba. mert rádöbbentem létezésem orvosolhatatlan és végleges elmúlására – kiléptem önmagamból. teleraktam. Nem felélesztek. igen. Ezért szomorúan vallom be. miközben elnéztem ahogyan a nyúlánk. ha a lelkeket el is veszítettem. hogy annál jobban emlékezzek rájuk. igazából a maga teljességében átéltem – olyan hatalmas szerelem. mert óriási volt ez a város – mintha gombostűvel erősítgetnék föl lassan. Kőbe dermesztettem. Az egyik legjobban kimunkált művem – nem mondom. halálos csömör kerített hatalmába. de nem – ó! nem! – sarjaszthatok belőle újabb lángos szárnyakat. a mozgást lekottázó városi és távolba vesző zajgásban. Több. a gyötrő vágyakozások nagyvárosát. és örökkévalóvá tenni? Ezerféleképpen. alkot. változatlanul és örökkévalóan. Ez minden. érzelemről-érzelemre – apródonként. Kőbe dermesztek. A zseniális művész – mert nem azt mondtam: az Isten. mindörökre. Mivel végzetes lett volna egy éjszakán elveszíteni mindent. felidézhetem. csodákon átvezető aranyfényű nyomokkal! Enyém lett! Enyém lett! 11 .

azt mondja rá: „szerelmi emlék”. rőt nevét. soha többé nem fogja megismételni azokat a szavakat. alapjában szerette egy kicsit ezt a távoli lányt. mivel a barátom nem jött vissza érte. mert mindketten ugyanazokat a színészeket szerettük. a meg nem vallott vonzalom miatt tette mindezt. és közöttük is egy. Egy este felolvastattam vele a verseimet: Elbűvölő hangján pillanatokra fölzengett egy számára rejtelmes nyelv – egy déli nyelv. Ha valaki lát. áhítatosan levágtam a virág szárát – amely bizonyosan őrizte még a leány szláv ujjainak szorítását – és néhány fonnyadt szirmot. aki csak átsuhant az életén. Higgye el. akit szándékosan több este is meglátogattam. aki elutazott. Csak hozzám szólt. olvatag.. Ezeket a szegényes maradványokat belecsúsztattam egy nagy borítékba. és ráírtam zengő. a neveket felidézve.. Másnap délután. De nem ez volt minden: Egy nap a barátom eljött hozzám. és ezért pillanatról pillanatra egymásra találtunk. és soha többé. lepecsételtem. ottfelejtette azt virágot. mint egyike annak a számtalan bércnek. és orosz – abból az Oroszországból ahol. 12 . vágyakozás – semmi több.. A szája is aranyfényű volt. abból az északi szőke fajtából. amelyet a társnője adott neki.. Hosszasan és semmitmondóan beszélgettünk egymással. és azt mondta. amelyre a felmagasztalt nagyvárost ráépítettem. a társalgás mégis könnyed és kellemes volt.Ekképpen haladtam utamon: Egy régi városnegyedben lakott egy barátom. szőke volt ő is. aki olyan nemes ellenpontja volt túlfinomult érzékenységemnek. amelyet ott csak én érthettem.. amellyel annyira azonosulni tudok. Az ottfeledett rózsát egy vizeskancsóba tettem. ugyanazokért a művekért lelkesedtünk. Ez a bájos teremtés. barátom. és ha valaki hallja tőlem ezeket a részleteket. amikor karcsún és ruganyosan felugrott a hatalmas expresszvonatra. A verseim aranyfényűek voltak. szavamra”. És mikor elment. kezében egy rózsával. különös módon.. így soha többé nem láthatom. méla bánat. aki után még inkább vágyakoztam... Abban a panzióban élt néhány északi lány is. megjegyzi: „Maga. Elérzékenyülés. elbúcsúztatta ezt a lányt. amelyeket csak nekem susogott. él belőlem egy darabka. igazi kincset jelentett számomra.

amit kézbe vehetek. s elszavalom azokat a verseimet. és mindezt összekapcsolom majd a csodálatos várossal. amelyeket idővel majd megjelenítek a műveimben. aki birtokol valamit. Nagyszámú megőrzött pillanat együtteséből lehetséges egy kor. Miután hosszú ideig éltem azon a csodálatos földön. amit megsemmisíthetek –.. amelyeket ajkai harmóniákkal telten visszhangzottak. amelyek a háttérrel együtt kimerevedtek. mint számos más asszony. És később. Csak mint bájos statisztára volt szükségem rá egy epizódban. hogy megéltem. aki. amelyben megmaradt valami ettől a lánytól – valami. mert ez alatt az idő alatt olyan szilaj érzelmeket éltem át. amelyeket még nem ismertem. amikor újraélem majd a rózsa szegényes történetét – bizonyosan elérzékenyülök –. az enyém volt: csak az pusztíthat. és olyan zseniális álmokba vesztem bele. És nem csak láthatom. felforgatom majd a fiókjaimat az után a boríték után. végigcsókoltam a parkok fáit. nekem is lágyítanom kell a városomat. érezhetem. életem egy szakaszában. hogy szenvedélyesebbé. igaz. Éppen azért. messze tőlük. Azokat a kerületeit. Már holnap. ha úgy hozza a kedvem. miközben látom őket. amelyet meg akartam őrizni a szépsége miatt. mint a forgatagból egyvalakit. olyan aprólékosan magamba ittam néhány helyet. úgy merevedett meg a környezet képe is. összetépem a borítékot – eltüntetem városom egy pillanatát. De ennek a környezetnek a képe bizonytalan előttem. kedves volt. fölkapaszkodtam a magas oszlopokra. nem volnék képes érezni őket – annyira részletesen rajzolódnának ki a szemem előtt! És ha nem érezném. ha visszaemlékezem rá. De meg kellett küzdenem az elburjánzó valósággal és a tanult dolgok túltengésével. Ez bizonyítja leginkább. Része a hatalmas városnak. bekukkantottam az elrejtett zugokba. egy tájkép időtálló fölépítése magunkban – és az ezekhez hasonló részletek segítségével sikerült apró mozzanatokból megalkotnom a csodálatos városszobrot: elolvastam az utcai feliratokat és megtanultam őket. végigjártam legzaklatottabb óráimban – azokban az órákban. hogy holnap. de lelkileg névtelen maradt – éppolyan idegen. ahogyan a festő lágyítja képe kontúrjait. mert soha többé nem mentem oda vissza. Ahogy rögzítettem a pillanatot. hevülni sem tudnék értük.. megtapogattam a körutak kövezetét. a bensőmbe rögzültek. Egy éjszaka majd. 13 . érzelmesebbé tegye.Tévedés! Tévedés! Számomra ez a teremtés nem jelentett többet.

........Ilyenképpen burkoltam az egészet olyan homályba. úgy éreztem. mennyi önimádatot... mert enyém a múlt! Megőriztem az órát.. úgy megismerni....... Sokat szenvedek.. Vajon egy nap ezt a testet. Azért........ hogy azt is rögzítsem. Végre! Végre! Rózsák szirmát hullatom.... Mert van múltam...... Amikor megjelent előttem.. hagymázos vágy jár át. illatokat hintek... ujjainak üdeségét – annak a tovatűnő órának minden felszikrázó aromáját. A barátaim kinevettek.... És nekem meg kellett őriznem ennek a délutánnak a fényét. zafírokból és csókokból felfűzött nyakláncot adtam.. távolian. borostyánsárgán tovalebbenve.. ezt a hangot.. mennyi elragadtatást keltenek bennem a szobraim! mennyire gazdag vagyok..... ezt a fényt – amely igazából a nagy világpolgárias színház éjszakai színpadának a világához tartozott – képes leszek-e úgy csókolni.. amit senki sem ért. aranyat csilingeltetek az órákra.... feloldódott ez a különös érzés. amely később feltámadt bennem iránta............ hogy csillapodjon bennem a sóvárgás.. vigyázok rá...... amikor valamely tétova leánynak. igen.... aki azonban valósággal él?..... mintha nem is ebben a világban élne. amelyre egy ilyesfajta műnek szüksége van.... mert egy szerelemittas délutánon megszorította az ujjaimat . amelyeket végigélek s ekképpen fűzök egybe!. Ahogyan a meztelen táncosnő szomorú levelei is... és rádöbbentem. Lélektelen emberiség! Lélektelen emberiség! Az életemben annyi de annyi minden........ És szenvedéseim napról-napra erősödnek... De abban a vágyódásban.. hogy igencsak ugyanabban a világban élünk. Van-e ennél nagyobb diadal? Amikor felidézem némelykor a jövendőt......... aki soha nem volt az enyém.............. amikor végigjárom őket a végtelen fedett folyosókon!....... De ez nyilvánvalóan lehetetlen... újra megláthatom. jó előre.. Ó jaj... ....... mint bárki más.. Szeretem őt. hogy örökkévaló legyen.. a művészetem eszköze csupán. annyira de annyira. azoknak az aranybarna színű szemeknek az árnyékát..... 14 ..

. alkonyfénybe vonták az epekedés elmosódó árnyalatai –talán....... Járás közben glóriás.. Csorranó arany volt a hangja............... és maguk alá temették a zene utolsó hangjai................ ziláltan és köznapian...... meztelenül.. hogy a vágy csituljon... Ma belőle élek... A lábán romlott remegés futott végig..Amikor végül ráhullottak.......... remegés volt..... de a holdfény és halál igézetében élő szfinx kifinomult romlottsága mégis felajzotta... belehalt az epekedésbe....... ... a bűn jelképeként. rettenetesen félek megcsókolni őt. tovalebbenő nyirkos hidegség. arany.. fojtogató éjszaka után... Elragadtatásból elragadtatásba szédülve.. amelyen látomásos költemény rezeg át. amelyek a dobokból zuhogtak alá a nemes dúvadra – átjárt a rettenet.. rémületes költeményben tébolyult vitustánc........ a lágyéka gyümölcsét kínálta.. mert belehalt a szerelembe.... teljesen betölti a remegés.......... amit bennem szított fel..... zsongás és ájulat.... És az álom folytatódott.. A lelke is teljesen meztelen............ Később megismertem........ Hajfonatai ébenfeketén kibomlottak.. és szüntelen örvényébe zárta hibátlan meztelenségét............. ó. süppedős....... hogy nem kel föl többé. igen.. a zengő miszticizmus.... Mégsem........... ...... mégis gyönyörűen magasodott föl.. és már csak romlottságot és tébolyt sugárzott magából...... már inkább csábítás volt... A lelke olyan mint a teste... Egész lénye igazában lángból formálódott.. hogy lezárult a költemény............................ elmosódó káprázat volt minden ilyen árnyék... .. a borzongató illatár.Minden ízében rejtély volt ez a varázslatos asszonyi lény.. vagy – legalábbis – belehalt önnön szerelmébe.. rettenetesen... a színpad előterében hajlongott a romlott tapsorkánban....... A glóriás fény. amelyen átrezgett a bujaság........ és még meg sem csókoltam. bíborvörös színorgiában...... amikor a látomásos vízmedence fölött teljes révületben ívbe feszült.... átjárták... Közönyösen.... távoli és elmosódó nap izzított...... – a két melle kibomlott..... Titokzatos szigetek mámoros aromái suhantak el a teste felett.. 15 .... amelyet fénytestéből ő maga fakasztott.... áttetszőn lélekfényű árnyékok ölelték körül.... amely körülvette.... mint a bujaság felmagasztosulása..... Csak a mellbimbói őrizték titkukat.. mint a rőt kábulat egy szerelmes.. fondorlatosan lehullottak a fátylak. a rettenet. amelyet egy ismeretlen..

....... ............................... reszketőn......................................... Tegnap együtt sétáltunk............................ A birtoklás! Éjszakák hosszú során át birtokolom majd hűvös és meztelen testét – de már soha nem jelenik meg olyan varázslatosnak...................................... Az a legnagyobb gyötrelem..... amelyet magasba kell emelnem – amelyet mindenképpen magasba emelek.. mennyire szeretném őt időtlen rajongásba hullva.............. egymáshoz simulva.. megriadva önnön lángelméjétől................................ kifinomult csüggedés tölt el ennek a zseniális műnek gondolatára........................ amely elvakít....................... álmodozni fogok – és végül enyém lesz a dicsőség................................ egymásba fonódik majd a testünk... hogy cizellálhatom a birtoklás semmi máshoz nem hasonlítható pillanatát........ Mindhiába......... vérezni fogok......... Egy költő... könnyes elérzékenyüléssel kapaszkodott belém.... énbennem is él a kívánság................................... Mostanáig formába tudtam önteni azokat a gyönyörű dolgokat....................... De azután... Azután elváltunk......... De nem! Erősnek kell lennem......... hogy ő is szeret engem............... Megigézve....... mint az első alkalommal............ hogy megfutamodjak a rám váró műtől........... Csoda! .. 16 ....Mennyire szeretem.. . De holnap? Holnap.............................. Félelem.. már át is éltem a legaranyfényűbb pillanatot: a legnagyobbat a múltban és a legnagyobbat a Holnapban! .......................... ......... s szorongva................... végzetesen.. Borzongani fogok... ......... hogy ez a verseiben is kifejezésre juthat............. amikor fenékig ürítettem...... Egy éjszaka. Hogyan ejtsem foglyul. amikor magamévá teszem majd színek elragadtatásában és harmóniák szenvedélyében – vágyak vágya! –......................................... Aggódtam....... Akárcsak benne................... amelyek tűzbe hoztak.... Istenem.......................... ha ez maga a büszkeség is?.......... amely elvakít.......... hogyan állítsam meg ezt az isteni pillanatot...... Siralmas dolgok............................ a kimerültségtől szertehullva golyót eresztett magába a mai hajnalon........ hogy meghaljak.................. még meghal értem........................ Képes leszek rá.. azután..... Csak egymás száját sebeztük fel.........

.... Valósággal... ami túlnőtt rajtam. hogy még aranyfényűbb..... a kristálykelyheket és az arany gyertyatartókat.............. A csodálatos éjszakára úgy készülnék......................... Minden elveszett! Minden elveszett!............... a nagy kígyó............. a selymeket......... szemtől szemben a csodával......... ha a Pillanatot átélve meglátom... De nem számít! Át kell élnem. és mértem föl valószínűtlen művem végtelen magaslatait...................... bőröket..... zavartan tévelyegtem: határtalan szépsége útvesztő volt....... fogadalmas odaadással.. Így viszont. lázas rettenettel tölt el: mi lesz.............. Igazában csak most merültem alá a pillanatba..........Ő is kíván engem........ képtelenül arra.......... észre sem vettem azt a gazdagságot.......... csipkéket.. szerteszét mállottak................. A dicsőség túlszárnyalta önmagát! Az elragadtatott pillanat............ hanem még azzal is tetőződött..... hogy roppant 17 .. Igen! Igen! A földön hevert.... minden órám! Én a romok alatt hevertem összetörve........... Elveszetten... Fénnyé válok! A diadal! A diadal! Előttem........ Ám legyen.... párducszerűségét....... ....... az amaranthusz leveleket.......... a tőrök pengéjét. hogy mellette mindazok a percek... ő is remeg értem.... akárha az óceánba hullanék. hogy valaha még föltámadjak – hacsak nem vagyok rá képes............ Soha véget nem ért...................... Meztelen testét bejárva... a felmagasztosult ágyon tekergőzött felém......... mintha felcsapó hullámok közé..... visszatért önmagába.................. nem csak a legnagyszerűbb volt.............. mint a tajték.. amely körülöttem volt.... hogy bizonyosan meg tudom őrizni... rávetettem magam a testére.. Ekkor............. Kutakodó szemem tovarebbenve riadozott tőle............ amelyeket korábban megtapasztaltam........................... ... pedig meg kellett volna örökítenem: a levegő fényét........ A nemes dúvad!.................. ................. fölkavaró illatát.... ......... mint ahogy elgondolni képes voltam?................................ most nyugodtabb volnék.......... sőt már előre rögzíteném. Ha megalkothatnám a jövőt... szétzúzva.. amelyet átéltem........ Hogyan őrizzem meg mindazt..

menthetetlenül megsemmisíteném – olyan fénylő... végre megfogant bennem a zseniális ötlet.. a testén fényívek hullámzottak át.......lelkierővel megőrizzem azt a pillanatot. hogy ne ébresszem föl magamban. .. mennyire szenvedek.... szerelmem! .... összegyűjtöttem az erőmet. majd őszi csöndbe hulltak...... Gyöngéden fölfedtem a testét.. mennyire szenvedek....... örökkévaló vágyakozássá merevítettem. De fölkeltem................... Belecsókoltam halott mellbimbóiba........... és széttörtem!........... a hasztalan gyöngédség........ Dicsőség! Dicsőség! Ő immár örökre az enyém! Jaj. Elmenekültem.. De azután összeszedtem a bátorságomat. amely így megrázott: életem nagy Pillanata most és mindörökre elveszett..... a kín...... akinek egy ilyen csodálatos álomban van része... Amikor elszunnyadt.... Törött szárnyak mindenfelé.............. bizonyosan áld érte........... De azzal................ Mit számít az.. Szédület ragadt magával... amelyet a bűntett miatt...... hogy széttörtem. Vannak csodák.... Azért öltem meg őt.. olyan hatalmas................. Így lett az enyém...... amerre a lelkifurdalás vezet..... És én mindig álmodni foglak téged... És utána egy rezzenés sem. Ha ezt tudja..... Enyém volt a csoda... Éreztem.... ha győztesen haladhatok szenvedélytől szenvedélyig.... hogy semmivé váljon. Az lenne a legnagyobb szentségtörés......... világos elmével... Legyőztem! Legyőztem őt! Először megrettentem..... áldozati teste komor platinás fénnyel nyúlt el a fantasztikus ágyon... és hagyja..... Szertartásosan. és óvatosan – nehogy elrútítsam – átszúrtam a keblét egy hegyes aranytőrrel..... amelyeket csak álmodni szabad........... A hajszálai fölzengtek......... és a bűntett előtti egész páratlan éjszaka miatt érzek?...... Örökkévalóan átborzongott bennem a szépség... ahogyan én szenvedek! Egész lényemet eltölti az irtózat magamtól.... Soha még senki nem szenvedett úgy........ hogy ez az utolsó keserűség a legmélyemig hatol.... Szivárványos... 18 ... közeledtem a szirmukat vesztett rózsák felé.... A csodával szembesülve mindenki megretten.. Elrendeztem a hajfonatát....... ha elvesztegetném.............. így sokszorozom meg! Ha nem zúznám össze. Gazember az......

hogy amikor kezét a homlokára tette.. mert alig ismertem őket...... beléd reszketek...... ó aroma... elmélázok rajtad..... Lásd: Győzelmünk immár végtelen.. mert nyomban elvesztettem őket.. bearanyoztalak a halállal... ó hang........... a múló óra szobra! ó. soha többé nem felejtem el a kebleidet...... 19 .......... A testetlen vágyódást belefoglaltam a tested utáni vágyódásba – ezt a vágyódást csak én alkottam meg.. Micsoda önkívület lehetséges még? .... 1913 július Pál Ferenc fordítása TITOK MISTÉRIO I. Lisszabon.. Megbocsátasz! Megbocsátasz nekem! Hogy imádkozhassak hozzád........ Többet tettem ennél: kiléptem az életből – ma én magam vagyok ez a dicsfény. Beleolvadtam az időbe.......... A lelkét ma csupa üvegszilánk és rozsdálló ócskavas töltötte be.Győzelem! Győzelem! Soha többé nem felejtem el a csókjaidat.... és ez a hars zötykölődés.. Én vagyok a Pillanat......... Az omnibusz.. az egész csontvázát érezte.... az enyém vagy – mindig érezlek... mert csak én tartottam vissza... fémes csörömpöléssel gördült lefelé a hatalmas sugárúton. amely egybehangzott a csilingelő ablaküvegeken át ostorcsapásként ráhulló káprázatos fénypászmákkal..... mostani lelkiállapotának hű ritmikus kifejezése volt. Ó... Kimerevedtem...... amelyen utazott...... Annyira átjárta a fájdalom........ A nagy árny! a nagy árny!.. Mert nem csupán megőriztem a fénylő pillanatot... szín..........

Az élete mintha nem is létezett volna . Miért volt ennyire vigasztalan? Leginkább azért. vibrál. magasztos keze vonásával. mert az élete lélekben és testben mozdulatlan létezés volt – olyan létezés.. A művész most a körülötte lévő anyagiasult formákra irányította a figyelmét. amelyek különös harmóniába olvadtak és – mindazokkal a dolgokkal együtt. amely bizonnyal méltó volt egy halhatatlan festő ecsetjére. a roppant épületek és a fák félkörben tovaperdülve keresztüljárták. tobzódik.. 20 . vagyis az életnek. látta az elhagyatott első osztály piros üléseinek ijedt és harsány rázkódását. Ezért egy vágytól izzó délután a művész szilaj elhatározással. amelyeket a magasba emeltek vagy átjártak – valamiféle új szépséget alkottak. velük egy irányban haladó járókelőkével. megalkossa saját. és megmámorosodva adta át magát sokféleségének. Mert az autó-omnibusz belső képe állandóan változott: pillanatról-pillanatra módosult a külső tájképtől függően. elhozta magával annak a kapunak lenyomatát. amikor a jármű megállt. amelybe belesimult. És ebben a közegben. amelyet átjárt a mozgás. az a járókelő. kalandok során át az életet. A mozgás! a mozgás! – a nagy újító.A művész szórakozottan körbejártatta a tekintetét.. az elsuhanó lámpaoszlopok pedig egymásba fonódva meggörbültek és örvénylő mozgással befúrták magukat az ablakokon. hogy megkeresse. És attól fogva mohón nekiállt a világnak. Azután. akiknek az arca összemosódott az utcán. Amikor egy-egy sarkon bekanyarodott. a hajladozó majd megmerevedő síkokat. akik kacagva spanyol narancsot hámoztak – immár a messzeségbe tűnve – miközben bánatos lélekkel hullatta rájuk platina visszfényét a decemberi hold.. Alaposan megfigyelte a körben elébe táruló képet. a fényben feloldódó csúcsokat. a szemét meresztve meglátta. lázasan nekiindult. a színes gömbszeleteket. és zuhatagként a mélybe hullottak. aki egy kapumélyedésben várt az autóbuszra. ahogyan egymásnak csapódtak. figyelmét összeszedve valóságosan látta a levegő gubócskáit. aki most leült mellé: még mindig egész testében reszketett a holdfénytől. mert futva vált el társnői csoportjától. ugyanúgy ahogyan az a csinos és európaias lány is. az utasok változatos kinézetét. amelyben soha semmi nem történt. és gyöngyöket pergetett a sietségtől. és felugrott a mozgó járműre. amely mindent megsokszoroz. de végül is csak az övék volt.

A teste és a lelke mintha azzal a különös képességgel lett volna megáldva. télidőben. ezzel ellentétesen. Mennyire vigasztalan! A lelke hatalmas ház volt. kezdte teljesen tisztán látni önmagát. és hogy még nagyobb legyen a gyötrelme. Névtelen vértanúság! Névtelen vértanúság! 21 . zsákvászonba vont bútorokkal. Ki tudja. Csak a benne égő láz nem lüktetett a fülében. akivel együtt ebédelt. és lenyűgözte őt. Ezt a kábult álmot ott érezte mélyen a húsában. egymásra halmozott. A legcsekélyebb dolog is örvénylő gondolatokat támasztott fel benne. egy végtelenül sivár haláltusa. Közben leszállt a nagy téren.. hogyan dolgozik az agya. A fiókjaiban nem volt egyetlen papírlap sem. talán ezért nem létezett számára az élet. Alkotó volt.. De mostanáig semmit nem tudott kipréselni magának belőle. mérhetetlen csalódottsággal elmenekült. és így mindig csak ugyanott maradt ahhoz képest. Már semmi nem vonzotta és semmi nem lelkesítette. amelyeket igazán még a magáénak sem mondhatott. hogy eltaszítsa magától az időt. a nyitott ablakokon át pedig sivítva fútt be a szél. mint valami alkohol. csak ő volt örökös középpontja a roppant körforgásnak. és még amikor igazából semmire sem gondolt. ami ellibbent előle – idővel mindig ugyanaz történt. aki tovalibbent a távoli körtáncban.. lebírhatatlan álom hatalmasodott el rajta – valamiféle telhetetlen vágy. a különleges dolgoktól. ahogyan. hogy a szemét lehunyja. állandó kábulat. Körülötte minden kavargott és elkerülte őt. a tárcáját bárkinek megmutathatta. hanem egész testét is elzsibbasztotta. rohanva..meg-meglódulva. sok por. akkor is érezte. Ha a lelke vagy a teste nekiindult. olyan volt. tömérdek por lepte be a könyvek és a kéziratok halmait. amely átjárta őt. világosan hallotta.. A húsából sugárzott a kívánság. Azután – és ez volt a legújabb gyötrelem – lelki csődjét immár fizikailag élte át. a mágnes húzza magához a vasat. És ez az álom. mely elsorvasztja: nem csak az agyát bódította el. Büszkeség! Büszkeség! De mindenesetre megváltás. ha egyáltalán közeledett hozzájuk. mert közeledni akart ahhoz. Ellenállhatatlanul vonzotta őt magához. hogy lehunyt szemmel éljen.. ahogyan aznap délelőtt is elmenekült attól a szőke lánytól. kapálózva. és ezek átsüvítettek kavargó lelkén.

amelyeket a bágyadt nap fényében belengett a párás levegő hideg szaga. vajon miért éledt fel a lelkében gyermekkorának ez a jelentéktelen. És ahogy gyakran elsiratta az általa tisztelt idősebb emberek gyermekkorát. fönt északon. ahonnan mégis menekült. De délutánra elcsöndesedett a vihar.. ha végre megpihenhetne.. villámlott. Az öregember megköszönte. Az idő már őszre járt. magas. És felrémlett előtte egy vakítóan fehér kórházi szoba. Ilyen nyomasztó gondolatok közepette jutott el a szobájáig. hogy soha többé ne keljen föl belőle. amelyek minden ok nélkül jutottak az eszébe. sárga levelek. előtűnt az ég kékje. elállt az eső. amikor még a hazájában élt. Önző módon úgy érezte. Tökéletesen emlékezett a tocsogós utcákra. 22 . leginkább homályos képzetek. Az ég éjsötét volt. meghitt arany ragyogással bújt elő. Máskor képtelen gondolatok epesztették. egy szomorú nap.Ó. Ahogy váratlanul most is az emlékezetébe villant egy esős nap képe a gyermekkorából.. szőnyegekkel borított. csupán párás és esős délutánja? Vajon miért? Mert a lelkét – döbbent rá elborzadva – ma ugyannak a mozdulatlan vigasztalanságnak az érzése béklyózta: igen a lelkét ugyanaz az átható. A művész a zsebébe nyúlt.. az őszi délutánok fájdalmas napja nyájasan. akik nem szenvednek: a boldogok. már-már belehal a szánakozó elérzékenyülésbe. ahol belefeküdhetne egy ugyancsak vakítóan fehér kórházi ágyba. És a száraz. minden ember iránt. a tenger partján. Ápolt szakállú.. És a nap. most valami végtelen részvét támadt föl benne gyötrőn – részvét mindazok iránt. Mert amikor otthon volt. áttetszően petyhüdt párásság járta át.. a szűk és sötétes utcákra. és azok iránt is. nemes tartású öregember volt. a kenyér melegen és aranysárgán bukkant elő a hatalmas parasztkemencéből. erős szél fújt – borzalmas szél. Egy jó szállodában bérelt tágas. amely nyomasztóan rátelepedett gyermekkorának egy falusi délutánjára. dörgött.. De miért. akik szenvednek. reszketett a hidegtől. Reszketeg hangján alamizsnát kért tőle egy koldus.. a középszerűek. Akkor édesapja öreg dajkájával elment kukoricakenyeret venni. a halott levelek végtelen hosszan kavarogtak a levegőben. Elült a szél. Egész nap baljóslatúan. vadul neki-nekiverődve az ablaküvegnek. odaadta. amikor csak tehette. megállíthatatlanul szakadt az eső. rémisztőn süvített végig a nyaraló kis kertjének ösvényein.. jelentéktelen emlékforgácsok. kényelmes szobát. amely vigasztalanul. Kivett néhány rézpénzt.

.. Árnyéknak éreztem. határtalan részvét hasított bele önmaga iránt.” És másnap reggel. De hol.. Ha horgonyt vethetnék valahol. Reggel mindjárt az eszébe jutott: „Milyen különös érzésben volt részem tegnap. Milyen szomorú!. mintha valamennyi bútor és az ajtófüggönyök átjárnák őt.. de ereje fogytán.. hogy egy újabb egyhangú és üres napot éljen le az életéből. Megértettem. és bele kellene hajítania a folyóba. sőt maguk a falak is.különösen napközben. trágár fintorokat vágva fölébe nőnének. képtelen volna tovább cipelni. Ha legalább elkerülhetné a halált azzal. kiszolgáltatva az áramlatoknak. hogy kínlódásaira megoldást találjon. amely össze-vissza tántorog. Természetesen csak lidércnyomás volt az egész.. amikor kezemet a homlokomra tettem... mintha egy hídon át értékes terhet vinne. miután tíz órát aludt egyvégtében. úgy tetszett neki... El kell pusztítania magát?... hogy ijesztő volta ellenére is hangosan nevetett rajta magában. amikor a céljától már csak karnyújtásnyira van. De eddig végül még minden alkalommal elvetette ezt a gondolatot.... Azután visszafeküdt. hogy nem lesz öngyilkos. hogy agyonnyomják. egyszer meg kell halnia. ez volt a legnagyobb fájdalom kifejeződése.. a dühödten tébolyult székek és a mahagóni ruhásszekrények bizonyosan megfojtják. hogy golyót ereszt a szívébe. és mielőtt álomba merült volna.. végső kétségbeesésében. igazán elhatározta.. Az egész csontvázamat éreztem. Akkor újfent elhatározta. és ha ki nem menekül a folyosóra. Ilyenkor végtelen gyöngédség. De miért. úgy éreztem. hogy alatta tovalebben a csontvázam lenge árnyéka. de annyira groteszk. miután felocsúdott belőle. Igen. hogy megbolondultam? A művészt sokszor megkísértette az öngyilkosság gondolata.. Egy éjszaka borzadva ébredt: az egész szobát őrület járta át. 23 . álomittasan ébredt. talán ez lenne a kiút. Vett egy pisztolyt is. és a legnagyobb örömmel – ám ez az öröm nyomban szerte is foszlott: Még ha nem is lesz öngyilkos. Igaz is: amikor kezemet a homlokomhoz emeltem. De milyen különösen éreztem. ugyan hol?.. És látta magát. még arra gondolt: „Minden szenvedésem ebből fakad: sorsára hagyott hajó vagyok. miért? Lehet.

verejtékező lélekkel... Nem sokkal azelőtt levelet kapott egy bizalmas barátjától.. elérzékenyült óráiban gyötrődve vágyott egy fehér kézre.. egyiktől a másikhoz kap... mint ő. . ámde talán (egészen biztos volt benne) felmagasztosulnak és áttetszővé válnak az órái. nemes lelkű leányt. de igazából semmit meg nem ismerve – olyan gyermeknek érezte magát. mert a műveinek kell hogy szentelje az életét... kristályfényű levegő – bizalom. De a szerelem nem létezett. ha elhatározza. Keresse őt?. egészséges. mire jók. a legteljesebb ragaszkodás kapcsolná egybe őket. egy ifjúságtól és szerelemtől illatos szőke hajfonatra. lázas önkívület nélkül. Még csak nem is lángoló szenvedélyekről. egy leány... Ó. amely rákulcsolódna az ujjaira.. amely rátapadna az övére. mint a többi férfi. béke. hogy nem kellett volna mentegetőznie a tanács miatt. vigasztalan panaszaira válaszul azt írta neki. Számára a szerelem valóban a szerelmet jelentette. És már előre elképzelte ezt az ábrándos létezést: ő. Mert az igaz volt: az életét eddig kudarcok és panaszszavak kísérték. Ha így volna. effajta megoldást kínál. és azután kiábrándul és rájuk un. pedig igazán még egyikkel sem játszott.. aki valamennyire megérti. bizonyos kitérők után. aki mohón vágyik arra. a Művész. néha. rájuk veti magát. ha rátalálna. hogy egy olyan zseniális szellemnek..... Panaszaira. és keres magának egy kedves. Ezért azt válaszolta a barátjának. Tűzben égve. rafinált érzékiségről álmodozott. 24 . Ha olyan volna.. Igen... De vajon miért is keresse.. ha létezne egy ilyen lány. talán ez megoldást jelentene az életére.... Egy hitves talán.. hogy tökéletesen ismerhessen egy lelket és az is tökéletesen ismerhesse az ő lelkét. Igen... egy nedves ajakra. igen. hogy játsszon mindegyik játékkal. lassan-lassan.. Egy leány..II.Egy tágas birtok ösvényei.. De nem olyan volt. mindent meglátva. egyszerűség. Csak arról. biztos révbe kell érnie.. Igen. és akinek a művész az életét szentelheti – más szóval: aki végül is értelmet ad hánykódó életének. különös túlfinomultságról. amelyekben mentegetőzött. amit egyidőben kapott meg. mert már tudja.

. Úgyhogy valamennyiükkel kapcsolatban érvényes volt az a mondat. aki a szakadékon túl létezett!. hogy a szakadék két oldaláról pillantásokat és bizonytalan jeleket váltott egymással. Egyébként ez az akadály ott húzódott minden ember között – örökösen elválasztva őket egymástól. amelyet üveggyöngyként kínálunk föl.. egy hajnalfényű élet: egy őszinte. És a szerelem.. Mintha lehetetlen lett volna. Egyszerűen egy olyan élet után vágyott. Az meg a ponyvairodalom és a lucskos gerjedelmek cukormázával izgatóvá tett egyezség. Csakhogy a többség megelégedett azzal.magasztos kézzel készítené halhatatlan műveit. álmot álomra építve – és a mélyben. megnyílt közte és az elbűvölő leányalak között. 25 . hogy legalább közelebb kerüljön ahhoz a másikhoz.. egymás lelkének mélyére néznek. Ám mindannyiszor riadtan visszahőkölt a szakadék előtt.. Mind ritkábban kereste. nem a boldogságra született. Meztelen karok és tépett szirmú fehér rózsák. aki megnemesítené. aprócska.. szerelmem. amelyet lassanként elfogadtunk. ha valamennyire is közeledett hozzá. még ha tétovázva is. amelyet egyiküknek írt: „Az életedben. természetes. de lemond.. csupán eltűntem belőle. egy föltevésnél.. semmi szerepem nem volt.” A megértés hiánya! Ez volt az az akadály. együtt eltöltött felhőtlen mindennapok után az öreg házasok alaposan szemügyre veszik egymást.. idegennek – ó jaj.. Mert a barátság a mindennapi életben nem több egy hamis eszménél. ami émelyítette őt benne. Eh! nehogy azt képzeljék róla. döntötte el magában. ezer jelentéktelen becstelenség. Alapjában véve nagyon szerette az életet. szőke hitvestárs. akiket ezer ostobaság választ el: ezer apró hazugság. amelybe mindig beleütközött és mindig is bele fog ütközni – nem tehetett ellene semmit. Más volt a megoldás: él. meg sem jelentem. de győz. ezt a gyöngéd társat. Nem. És ezek közül a lelkek közül egy sem törekedett arra. bezárkózva egy egeken túlnyúló elefántcsonttoronyba. két végzetesen idegen embernek – látják egymást. vagy meghal. meghitté tenné a létezést. amely.. mintha a hegy csúcsáról tekintene alá. amely mentes volt mindattól. De éppenséggel mindenki másnak és a mindennapoknak az élete émelyítette. Egymás lelkét soha nem ismerték – még ha őszintén hittek is a barátságukban és a szerelmükben.. ezt túlságosan is jól tudta. hogy más tájakon kóborol. Ha sok-sok együtt töltött év..

eltelve mardosó fájdalommal. Rúgkapálunk. Ahelyett. akivel beszélünk nem szavak által – hanem valami más módon értene meg bennünket. hogy sokkal boldogabb. hogy egyszer ihletett állapotában. Így még aznap délután. amelyeket a fájdalmak és a szomorúság előidézett benne.. hagyta. hogy mennyire nehezen tárulkozik föl egy lélek. A fájdalom számára végül is legfeljebb mélabú volt. szárazon elbúcsúzott tőle. hogy éppen azok a részletek világítanák meg teljes egészében. hogy mindörökre elveszítse. Talán éppen emiatt történt. irodalommá oldódva. Szembesülve azokkal a csodákkal. minden átalakult. hogy végső soron a szenvedésben találja meg élete értelmét – a gyökerét. hogy semmi nem történik vele. csak áldotta és csodálta őket. minden előzetes meggondolás nélkül semmibe vett – hogy a szenvedés által hangsúlyozza. ha bizalmas barátunknak akarunk beszélni a legbensőbb dolgainkról – mindig homályban maradnak bizonyos részletek. már láthatóan nem is szenvedett tőlük. hogy minden lélek titok?” Ha legalább szenvedne. lehetséges. miközben gyöngédségre vágyott... és rádöbbent. De igazából még csak nem is szenvedett. amelyeket kiterjesztve aranyfénnyel tölthetett volna be. Jogos fájdalmaiból és anyagtalan szomorúságaiból csupán remekművekre futotta. elutasítóan viselkedett azzal a bájos leánnyal. 26 . fellengzős dolgokról beszélt neki. ha az.. mint kevéssel korábban. mielőtt elhatalmasodott volna rajta ez a keserűség. Ezért támadt fel a művészben olykor valami sejtelem: „Lehet. amikor egyszer. aki olyan szívből fakadóan és szerelmesen mosolygott rá a bulváron. és így még érzékenyebbé tegye őket – néhány olyan ritka pillanatot. mert csak akkor hullana le. amelyeket nem tudunk elmondani.Egyébként a művész tisztában volt azzal. Igen. A lelkében. Akkor sejtette ezt meg. hogy sokkal teljesebbnek és szebbnek érzi a létezést. pedig érezzük. szembeszállunk a sűrű fátyollal. éjszaka magányosan bandukolt egy szűk utcában. Még akkor is. talán mert hiányoznak hozzá a szavaink. a tágas tér közepén. amelyet nem tudunk szerteszaggatni. és panaszkodott amiatt. amely egy gyötrelmes és halhatatlan könyv olvastán marad meg bennünk.. hogy megfogta volna a kezét..

formás ujjait.. A hatalmas főváros európai bulvárjain rajzott a tömeg – egy igen modern. Az álmok nem válnak valósággá. Hajnalfény! Hajnalfény!. csókjait és mosolyát.. talán ezért korlátozódott élete az erkölcsi térre – azaz a képzelet világára. A legzavaróbb eközben az volt. Az egész valamiféle álomkép volt. de ölni nem. Azután a meghitt délutánok során a lelke lassan-lassan elmerült valamiféle ámulatba. az ékszereit.. és rögtön az első szavaknál reszketve ismert rá. egy hatalmas erődszerű és középkorias királyi palota csodálatos kertjeiben.. látta a hajfonatát. igencsak súlyos aggályai voltak. egy eseményt.. Ő pedig mindent megálmodott. nem volt tévedés! Végre rátalált. míg teljesen megvalósíthatta. De váratlanul oda nem illő zaj riasztotta fel. Végre megtalálta lelki társát – egy naptól rőt délutánon talált rá. egy figurát – hogy valaki soha be ne járja ezt a vidéket. Tudta. ami után vágyakozott – bebarangolta az egész vidékies tájat. ne ismerje meg ezt a személyt. Hogyan is történhetne meg vele valami. és ebben az értelemben.. végre ott tudhatta maga mellett!. Az a lélek képes lett volna álmodni az ő egész lelkével.. ahogy már az ő lelke előtt sem maradtak titkai. végtelenül civilizált és latin tömeg. roppant 27 .Roppant pezsgés fogta őt körül ezen a szép téli délutánon. mintha ópiumködbe révedt volna. És ezer kedves. valamiféle valószínűtlenségbe. hogy képes lenne lopni... ne élje át ezt az epizódot.. mint izgató alkohol áradt szét a fejében. Az egész nagyvárosi nyüzsgés. egy patak hideg vizébe merülő lábát.. és azután különös indulat korbácsolta föl a lelkét. amelyeken selymesen piroslottak a körmök.. Nem. tülljeit. Véletlenül ismerte meg őt. miközben az áradat magával sodorta. csaknem boldognak érezte magát. Talán ezek voltak sivár életének a titkai. a véletlen után sóvárogva merült el éber álmaiba.. hogy mindebből valóban lebírhatatlan gyötrelem fakadt – de ezzel egyidőben a dicsfény büszkesége is.. aki mindig különös gyönyörűséggel merült el a modern élet lüktetésében. ahol szárba szökkenhetett a boldogsága. semmitmondóan hétköznapi epizódot járt végig és építgetett lassan. a pirulását. Nem voltak erkölcsi aggályai – csak fizikai aggályai. megrajzolta magának az elbűvölő leány arcképét. elegendő volt előre megálmodni egy tájat... ha mindent elképzelt? Nyilvánvalóan. Kékellő lelkesültségbe ájultan. A művész pedig.

A köznapi emberek. amelyet nem volt ereje legyőzni. mint ők. az a képtelenül különös érzése támadt... A gyerekek.büszkeség. akik kacagva. ő viszont mégis mindig ugyanott marad az időben. akik csupasz lábszárral. Megilletődve járta be. mint egy méhet . lesz elég ereje ahhoz. oroszlánok és méhek. amikor a visszatekintett a saját gyermekkorára. Ha alaposan magába tekintett. Csak ebben a bizonytalan életkorban volt boldog – amikor megvolt mindene. romantikus parkban találta magát. III. Amikor legutóbb rátört a csömör. rettenetesen szükségét érezte annak. párducok és hattyúk hátán. A közelben egy kintorna zenélt rekedten.. maga sem tudta hogyan. és vásári vidámsággal pörgetett egy csapat gyereket. Ilyenképpen csak az a jövő várt rá – és ebbe bele is törődött –. mélységesen gyöngéd megindultság sajdult meg benne. hogy elpusztítsa magát.. legyőzött 28 . elmondhatatlan vágyakozás. éppúgy meglovagolhatunk egy oroszlánt... egészséges illatoktól terhes levegőben játszadozó gyermekeket. ha alaposan szembenézett önmagával. olyan agyarkodó és aranyfényű hogy talán ez tette őt képzeletben mindenre képtelenné... Most minden pezsgett körülötte. és végigtekintett a létezésén. Egyszer majd. akik éppolyan fiatalok voltak. ódivatú. kipirult arccal futkároztak – és a szőke leányokat. A szerkezet szédítően forgott.. roppant keserűség fogta el. hogy lépésről-lépésre megbarátkozzon az öngyilkosság gondolatával. a boldog emberek. végzetszerűen. megállt egy gyerek-körhinta előtt. akik verseskönyvet olvastak vagy kezüket a másikéba fonva beszélgettek társaikkal. És miért? Ebben a pillanatban értette meg világosan – a példa ott volt előtte: A gyermekkorban még semmit nem érzünk lehetetlennek.. Estéről estére fokozódott a művész szenvedése.. egy nagy. hogy révbe jusson.. elnézve a párás. A művész.. magabiztosan feszítettek az elefántok és galambok. hogy tovaragadják őt a szédítően rohanó órák. Közelebb ment. Ahogy eddig még soha. Váratlanul.

... Egy darabig a művészetről beszéltek. Lefestette neki a gyötrelmeit.. irányt vesztve sodródik erre-arra. mert a feledést sugallta... iszapos. És ettől fogva ez volt az egyetlen reménysége..... miközben gyalog igyekezett hazafelé.. Egy jelentéktelen ismerős volt. akihez semmi nem kötötte....... keserű vizeken...legyen...... A művész egyetértett vele... amelyek elűzhetetlen felhővé tornyosulnak...... De.. majd váratlanul bensőséges hangulatban.. És a kapcsolatuk folytatódott.. .... lecsillapodva.... ott bolyongott magányosan a széles utakon. az idegen is felfokozott állapotban élte meg a nagy gondolatokat – és a nagy bódulatokat. annyira fékevesztett soha nem lenne. Ha megőrülne...... hogy feledkezzen el önmagáról..... véget vessen ennek a tűrhetetlen.. Mennyi közös vonást találtak magukban: Akárcsak a művész. ne is gondoljon rá többet.. ha már nem győzhet – egyszóval.. Az öngyilkosság taszította – mindig annyira büszkén ragaszkodott a létezéshez. nyálkás állapotnak. ki tudja.. Megőrülni – micsoda megdicsőülés......... 29 ...... mindig elválasztja egymástól az apró semmiségek forgataga.. .... mint egy elszabadult hajó.. De milyen szomorú reménysége volt ez. És elkezdett beszélni magáról....És kora este.......... bármilyen szorosan is kötődjenek egymáshoz.... morfiummal átitatva is.... akit jó ideje nem látott már – sőt szót is alig váltott vele eladdig. jaj. Mint minden délután.... tétlen. nem éppen emiatt léteznek-e a lelkek .. hogy megtébolyodjon. Olykor izzó vágyat érzett. kitárták egymás előtt a lelküket...... amelyet ezzel a különös idegennel töltött.. mert bármennyire fékevesztett volna is a tébolyultsága..... hogy úgy érzi.. azért még létezne – ha kihunyt vágyakkal.... Milyen nyílt. a művész visszagondolt arra a néhány kellemes órára. nyirkos.. vallotta meg neki.. az aranytól részegen a mély.. bármilyen hűségesek legyenek is. mint sóvárgó élete.. kitárulkozó és szenvedélyes lélekre talált benne. végre nagyszerű társra lelt – miután annyi időn át nem akadt egyetlen emberre sem... Beszélt a lelkek örök titkáról.. Elmesélte neki.... Végre...... Két lelket... nagy megcsömörléseket..... hogy bódítsa el önmagát a mindennapi élettel. Hirtelen valaki nyájas mozdulattal a kezét nyújtotta felé... És az idegen megjegyezte: – Vigasztalan és szörnyű...... és akárhogyan is de bevégezze az életét..

a mélabúival. Ámde a valóságban. Így némi könnyes érzelem is van a tragédiában. egy megokolatlan tettet követett el – azaz egy tébolyult tettet. Ezért is nem vette magát soha komolyan. hogy megőrüljön – és hozzáfűzi. kimegy az utcára. amellyé a lelki fájdalom már jó ideje átalakult.. a végső homályba. Egyébként ez történt vele mindig – a képzelgéseivel.. Az a fizikai szenvedés. Ekképpen ez az ember azzal. úgy.. izzó örvény elragadhatja őt. és elmegyógyintézetbe zárják. mennyire könnyekre fakasztó megfontolás vezette akkor. hogy a gondolatai végzetesen összezilálódnak. amint bezárják az elmegyógyintézetbe – a gyötrelmes vágyakozástól.. ez az indíték még jobban bizonyította tébolyultságát: csak egy őrültnek juthat eszébe hasonló gondolat. akivel korábban soha nem találkozott. tényleg eljutott valamiféle határvonalhoz. ez az ember őrült volt-e vagy sem? Titok. Ez alatt az idő alatt még fájdalmasabban gyötrődött. beleképzelve magát a lelkivilágába. amelyet végbevitt: azért gyilkolt. és egyszer csak rálő az első arra haladó.. mert ez minden esetben így történik. még ha nem is tébolyult . minden bizonnyal meg fog őrülni – gyaníthatóan. hogy megtébolyodjon. érthetetlen módon cselekedve. és aláhull a kékbe. immár kifinomult gyötrelmeket ébresztett benne: Még mindig ugyanaz az 30 . amikor kiválasztotta áldozatát. a fájdalmaival. Az első pillantásra ez az ember nem lehet őrült: bűntettének volt indítéka – meg akart őrülni. És a gyilkost végül alkalmasint beszámíthatatlannak nyilvánítják. Úgy érezte.Egy hétig nem látta. az Isten szerelmére. a művész rögtön arra a következtetésre jutott.. Megmagyarázza a bűntettet. tudatos és biztos okfejtés útján jutott el. Megőrülni! – bárcsak hasonló dicsőségben lenne része. Másfelől. aki attól a vágytól űzve. irodalmi elméje rögtön alakítgatni kezdte ezt a gondolatot – hamarosan elképzelt egy embert.Ebből az egész különös képzelgésből a művészben természetesen csak egy motívum maradt meg. hogy megölt valakit. Igen. Mivelhogy ebbe az ésszerűen tébolyult helyzetbe egy következetesen végigvitt.. hogy magába tekintsen és megtudja. kecses és szőke lányra esik a választása. . miután egy ilyen körmönfont helyzetbe bonyolódott. hogy ez az ember. De. Egy finom. amelyet majd felhasználhat valamelyik bonyolult elbeszélésében. ez a hatalmas. Letartóztatják.. Lázas felindultságában képzeletdús elméje. ismeretlen emberre. győzött-e vagy sem.

hogy a művész. ki gondolta volna. Csoda! Csoda! Amikor a barátja bemutatta neki idősebbik nővérét. a családja körébe. ugyanaz az álmosság hatott egész testére. bensőséges barátság alakult ki közöttük. sugárzó térközök voltak. amely ezt a pokoli elgyengülést kísérte. Odafelé eszébe jutott. őnála. akit csaknem teljesen ismert. hogy vacsorázzanak együtt. éteri ködben újra látta azt az egykori álmot. és páratlan kaland során megváltást hozott az életébe.alkohol. egy verőfényes országban. Ma pedig – kék diadal! – volt valakije: valaki.. aki nem volt idegen. szétáradt minden tagjában. amely mára kézzel fogható valósággá vált gyengéd társnője oldalán. De azelőtt ez a képtelen alhatnék... akinek immár nem jelentett talányt. Eltelt néhány nap. Most. csillag-ismeretlen. valószerűtlenül. az most megzavarodva. megmutogatni neki a könyveit és a kert virágait. Lassan szép. bár szívesen elutasította volna. az apjával és két nővérével egy kies birtokon a káprázatos főváros környékén. Együtt lakott a családjával. hogy megértse. hogy most először hívta meg valaki vacsorára magához. az illatos délutánokon. mégis elfogadta a meghívást. . amely gyötrődő lelkét lázzal hevítette.. Most viszont álmos testében feszülten éber darabkák.. 31 . ahol a szerelmesek éltek ebben a déli országban – a művész országában. Szerette volna felolvasni neki egy versét. Újra találkozott az idegennel. Annyira a lelkére beszélt. IV. valaki. fokról-fokra. ámulatról-ámulatra fedezte fel abban a lélekben azt. valaki. izgatott kábulatba fonta be azt az ellankadó heves vágyakozást. a magában álló villa egyszerű kertjében. csaknem minden délután együtt töltöttek néhány órát – és egy nap a barátja meghívta.. amit már soha nem remélt megtalálni – a gyöngéd biztonságot! Mígnem ábrándról-ábrándra felnyílt végre a valóság. hogy az a csinos és törékeny kis test jelenti majd számára álmainak megvalósulását? De rövid idő alatt. Ami leginkább gyötrelemmel béklyózta.

. érzékelhetőbb volt a diadal.. szemtől-szembe egymással!. És miközben remegésével átjárta ezt a testet.. szivárványos vággyal... mint az.... .. hogy átszakadjon egy könnyű...... aprócska feleségének törékeny teste fölött.. áttetszőségében légies...... érzékien birtokba vette.. Érezte.... és teljessé válik a dicsősége........ Noha valami hiányzott még – egy aprócska fény – ahhoz. hogy oda ne vágjon nekik a lelkével.... elmosódóan dicsfényes borzongással.. Ó. és mégis olyan gyakran megsebezték – hányszor kellett magába fojtania a szilaj vágyat... van valaki.. akik valójában becsülték őt..... egyúttal ezt a lelket is fölkavarta– igen.. Végre volt valakije.. aki a pirulás leplébe burkolózva adta magát oda neki – végtelen büszkeség röpítette a magasba.. holdas önkívületben... Igen! igen! Felmagasztosult! Nem volt többé idegen: semmi nem választotta el ettől a gyöngéden szeretett lélektől! Testvéri. aki azelőtt csak a halálnak élt......... Estéről estére jobban körvonalazódott. hogy tudta..... És látva a teljes értetlenséget.... a titoktól megszabadulva... és aranyló ajka. fájdalmas gyöngédségének nagy pillanataiban az epekedő vágytól.. a kiábrándult ölelésekben –. még bizonyos hűséges barátaiét is. hogy élet tölti el őt. hogy belevesse magát – szegényes dolog...... valósággal ringatózott – ahogy azelőtt.. miközben ott reszketett koraérett szerelmesének. amelynek gödrébe befészkelhették magukat vágyódó ujjai. 32 .Dicsfény! Dicsfény! Hidat vert az áthághatatlan szakadék fölött – az árnyék szivárványos hódítója: és a két lélek első alkalommal került... Még egy erőfeszítés... zenének. mennyire szenvedett azelőtt... hogy eljusson a beteljesüléshez: a túlnanhoz.. érzi valamennyire a fájdalmát.. szomorú dolog – valaki olyannak a karjába... amely egyenletesen lüktető illatok és ízek leheletfinom árnyalatait szólaltatta meg. egészséges keze volt. milyen sugárzóan boldog is volt most! Fehér.. zengőn.. hanem egy lélek is..... aki titkok nélkül ismeri őt. elnyúló haláltusában......... aki szavak nélkül megérti őt valamennyire... Becsesebb volt számára az..... hogy csókolja – minden porcikája átadta magát a káprázatoknak. hősi és mély gondolatokat tanult egymástól az a két lélek..... az alantas vágyat.. hogy valakinek végre úrrá lett a titkán.. aranyos háló..... elragadtatottan és liliomosan nem csak egy test ringott... Ó...... mert eddig még soha senkije nem volt.. mert a kezei között.. amely véglegesen Keletnek rémlett föl előtte.. Most..

ez jobban felidézte számára önmagát. hogy akármi is legyen ez.. Valószínűtlen! – ott volt. Közben azért biztosan érezte. és annak a szellemi összpontosításnak az eredményeképpen. A zsákvásznak tovaröpültek. megroggyan.. és utat engedtek a napnak. ha megtaposnák!. Nos: ma betöltötte ezt az űrt. És ha még azt is bemocskolnák – megtaposnák. amikor mindenkitől elzárkózva élt. és kissé mélyebben élte meg önmagát. Valóban.akárha egy csilingelve fénylő aranygömböt hajítana feléjük. aki ismerte őt. hogy hiányzik számára valami. ahogyan egy műalkotás zsenialitását érezzük meg. akiről álmodott! Volt egy kedves hitestársa. Ha elmélázott. A fellegek messze szálltak. ami másoknak megvan. Először nem volt egyedül. 33 . mivel a másik lélekkel kapcsolatot tartva létezett. Sőt. végre igazán társaságban élt. ó jaj. valójában csak most ismerte meg önmagát – mert volt valakije. és aki némán kitalálta lelkének titkait – azokat a apró elleplezett dolgokat. valami támpontot biztos talál hozzá. mindig egymaga volt – még barátainak a társaságában is kívülállónak érezte magát. minél kevésbé hatott rá a mindennapi élet.. mint azelőtt. Ma viszont győzött. a bútorokat pedig elefántcsont és ezüst borította be. amelyeket nem tudunk kimondani – szóval: valaki. micsoda. amely annál erősebb volt. Nem tudta. amely ragyogva sütött le az aranyra. A férfi pedig ma széles sugárutakat járt be.. mivel megtalálta a maga tökéletes lelkét. Ma. nem csak úgy mint a többiek. képmutató módon. A szürke dolgok garmadája kékellő romokká esett szét. hogy elnyúlva lefeküdjön a nagy főváros utcáin – talán mert a holtak is így fekszenek a föld alatt. összekuszálódik. hogy a teste gúzsba van kötve. felfelé szárnyalva rögtön látta.. akinek gyönge karjaira szavak nélkül rábízhatta magát.. Ebben a szeretetteljes és bensőséges légkörben a teste kitárulkozott – mert így is történt: azelőtt mindig az volt az érzése. mennyire más tájakon mozog a lelke. Nem volt többé magányos – valóban nem volt az. míg azelőtt szűk utcácskákon és sikátorokban botorkált. mivel még soha nem létezett valaki mással való viszonyban. Valamiféle társasága csak külföldön volt. aki megérezte a lelkét. Nem vágyott már arra. azokban a hosszúra nyúló időszakokban. Ez minden. Diadalmaskodott. A művész nemegyszer homályosan érezte. Magasztos hajnalfény virradt föl benne.

.... Eközben a főváros kavargó fényeivel........... és ez még inkább kiemelte a nyájas lak elszigeteltségét.......... Tágas láthatárként nyílott meg előtte a jövő.. csupán az eszményi lázában égve születnek egymás után a művei – és soha nem hiányzik majd az az engedelmes váll. Olyan nagy.. ragyogóan zöld.... az arany és kék örökösen változatlan háttere előtt. hogy még az a különös vágy is felébredt benne............ Eközben a halál gondolatával együtt egy kétség – réges-régi kétség – is feltámadt benne: Lehetséges-e... az ujjaival összefonódó hideg kezecskék gyönyörűségében.. új hangok........... Nem emészti magát többé....... mi volna ha rózsás társnőjével együtt meghalna...... A környéken közel s távol semmi. a mozgás és a civilizáció elmosódva visszatükröződő foszlányaival felsejlett a messze távolban.......... majdnem szemben velük emelkedett egy másik villa. 34 ....... Csak mintegy száz méternyire...... amelyben egy őrült költő lakott az ápolójával... annyira eszményi volt a művész boldogsága.... Igen..... kívülről pedig egészen beborította a lilaakác. Mostantól fogva egész jövendő létezése nyugalmas boldogságban telik majd el: új illatok........ Már minden készen állt a sugaras végső diadalra – ennek a két léleknek az egyesülésére..... nyálkás és bűzös csatorna volt – vagy ha nem........ amely mindig szűk..... hát holdsütötte mocsár – ma fehér toronyként emelkedett magasba a tenger közepén..A lelke.. amelybe a szerelmesek beköltöztek......... .. füves és illatos kert fogta friss és egészséges ölelésébe...... napsütötte............................. békességben.... mint az övék... zajos....... A két szerelmesről egy kertész és egy öreg szolgáló gondoskodott.... más színek...... hatalmas öbölben... A villa............... zászlódíszes. méltó kerete volt egy olyan csodálatosan boldog létnek..... Az élete végre révbe ért – horgonyt vetett egy vidám...... igen! fordulóponthoz érkezett az élete.... Hasonlított a mértéktartó angol „cottage”-okhoz.......... ahol árbocok és vitorlák hajladoztak... amelyre lehajthatja fölkent homlokát. hogy valóban minden akadály leomlik két lélek között?. De ez a kívánság azon nyomban természetes módon szertefoszlott a mohó élni akarásban........ Meghitt...... ....... simán...

....... Mivel választ nem kapott.... amely fellendült az ablakpárkányra és szilajul megfeszülve.. amint ezen az ablakon át láng csapott ki......... elhatározta.... és elfutott.................. az a finom aranyháló.. egész teste összerázkódott..... hogy a különös esetet elmondja a kertésznek......................... Azután révülten elmondta. abban a kedves és kellemes házban találtak neki szállást.. Szólongatta őket........ Ezért a barátai...... Igen.............. Éppen azért határtalan megdicsőülés volt számára...................... végre szerteszakad.......... Másnap délelőtt. megmentették az elmegyógyintézettől....... és megint kifutott az erkélyre..... szólongatta őket....... vagy még inkább egy fénylő alak......................... átölelte glóriás szerelmének zsenge testét és szájon csókolva őt elvegyült vele összemosódó árnyékukban................... pedig rendesen félig nyitva hagyták....... amikor tizenegy órakor az úrék még nem adtak életjelt magukról – pedig mindig olyan korán keltek – az öreg szolgáló elhatározta................... hatalmas és különös láng.... de mégis elválasztja még a két lelket... .. .. A közelben élő költő tébolya az ábrándképek hajótöröttjének nyugalmas és légies tébolyultsága volt..... Hirtelen – ahogyan a betegápoló másnap elmesélte – kimeredt a két szeme.....Ma este megtudja........... és a szemközt álló villában lakó szerelmesek szobájának ablakára mutatva éles hangon felkiáltott.. hogy egy kicsit mozogjon a levegő. Mivel senki nem válaszolt. amikor alváshoz készülődve fölment a szobájába.. V...... akik szánakoztak a sorsán......... hogy bemegy.................. aki ugyancsak fölment a fiatal pár szobájába... De különös módon az ajtó belülről volt bezárva...... kiabált....... 35 ... Három óra lehetett...... Csillapíthatatlan remegés járta át........ ma este – biztos volt benne – eljut a boldogságon túlra...... Bekopogott az ajtón. be nem jött a szobája erkélyéről – kihajolt. ..................... és mindenkitől távol... amely bár áttetszően. végül is feltörte az ajtót. hogy felébreszti őket.. és a messzeséget fürkészte... amelynek kulcsa belülről volt a zárban....... hogy látta.. amikor kikelt az ágyából............. Ámde aznap este nagyon nyugtalanul viselkedett.... tovaterjedő hullámzással a magasba emelkedett és elrepült valamerre........... Akkor megrettent.....

. Az ablak félig kitámasztva.... hogy ne hagyjon nyomot maga után....... Az ékszerek a toalettasztalkán.. De az erőszaknak nyomát sem találták. Még egy üvegcsét sem találtak. 1913 Augusztus Pál Ferenc fordítása LÚCIO VALLOMÁSA 36 .......... Semmi de semmi.. még egy horzsolást sem.. A szobában a küzdelemnek semmi jele.. össze ne törje a lilaakácot. Minden a helyén volt..... Nem lehetett úgy odatámasztani egy létrát............. És az egész rendőrségi kutatás során csak annyit tudtak megállapítani................ A testük merev és hideg volt. amely szilajul megfeszülve.. és állította. különös titok... egy nagy és különös láng. Fegyvernek nyomát sem látták.. tovaterjedő hullámzással a magasba emelkedik és elrepül valamerre....... Az ajtót belülről zárták be...........A nagy ágyon békésen szunnyadt a két szerelmes..... vagy még inkább egy fénylő alak........ hogy hajnalban látta.. Lisszabon.... ...... amint az elhunytak ablakából felcsap egy láng.... De a második emelet magasságában nyílott.......... Diadal? Kudarc? Titok....... Sehol egy karcolás vagy lábnyom.. hogy az őrült költő aznap este különösen nyugtalan volt........ amelyben valami méreg lehetett volna..

Nem boldogít. Családom nincs: nem kell. Azonkívül. az álom. ahogy az akkori újságok írhatták. mégsem próbáltam védekezni soha: most. hogy beteges hazudozónak vagy bolondnak nézzenek. a szép védőbeszédtől függetlenül. hogy már semmiben sem reménykedhetek és nem vágyom semmire – végre vallomást teszek.. a nyugalom. hogy nem öltem meg Ricardo de Loureiro-t. Az eset roppant világosnak látszott. azaz bebizonyítom az ártatlanságomat. Valójában az órák nem hatnak azokra az emberekre. És mindenki rokonszenvesnek talált. amikor kellett volna? Miért nem bizonyította ártatlanságát a bíróság előtt?”. Cherchez la femme.. hogy nem hisznek. annyira összetörtem. hogy a börtön derűs menhelynek látszott. amelyekbe annak idején belekeveredtem. nagyon is rövidre – kiváltképp nekem. A nő eltűnt.. ez maga volt a romantika. és amelynek a vádja ellen. Ezért azután. hogy azok után események után. és ettől még dicsfény is övezett. A tárgyalás egyébként gyors volt. Nem hitt volna nekem senki. mint bármilyen másik – befejezése romba dőlt életemnek.A CONFISSÃO DE LÚCIO Tíz esztendőt töltöttem börtönben egy bűntény miatt.. Azt pedig feleslegesnek találtam. hogy rehabilitáljanak. azt nem lehet rehabilitálni. Biztos. be kell vallanom. Amúgy is. amely kisugárzott egész életükre. kihunyván bennem az élet és minden álom. amelyet nem követtem el. a bíróság enyhítő körülményeket is felsorakoztatott a javamra.. És a büntetésemet rövidre szabta. A titokzatosság jegyeivel felruházott hős. De nem számít. Csak hát a hallgatás beleegyezés. A bűntény. és nem ismertem be semmit. „szerelmi bűntény” volt. Én nem tagadtam. hogy nem hisznek majd nekem. Ráadásul egy költő – egy művész az áldozat. Lehet. ha valaki tíz évet ült börtönben. akik átéltek már egy olyan pillanatot.. hogy véget érjen a tárgyalás és kezdetét vegye bűnhődésem. Ez az egyszerű igazság.. Ha valaki a fenti sorokat olvasva megkérdezné tőlem: „De hát miért nem akkor tette meg ezt a vallomást. annak azt válaszolom: – Lehetetlen volt védekeznem. Olyan vég volt. Végső soron hős lett belőlem. Az a tíz esztendő úgy elrepült. Ó. mint tíz hónap. ha világgá kiáltom. Legfőbb vágyam az volt hát. Maga volt a feledés.. Aki 37 .

vagyis helyesebben szólva. vallomásom – ezt biztosra veszem – inkább széteső és zaklatott lesz. ha az igazság hihetetlen. Igazából mindenki vár erre a fényes pillanatra. még a legapróbbat sem. a magam részéről. Mégsem tudom biztosan. kevés teremtett lélek él át efféle végzetes pillanatot. Egyszerűen szólva. és az ilyenek sokszor öngyilkosságba menekülnek. annak már semmi nem okoz-hat szenvedést. Aki azonban átéli. hogy én átéltem. Az efféle esetekre. ez az oka annak. 1895-ben azon kaptam magam. hogy mindennek ellenére. Nem fontos. Nem tudom. Csak a világosság kedvéért fogok olykor elkalandozni. mint én. bármilyen világos is szeretnék len-ni. hogy nagyobb boldogságot jelent-e. Kamaszkorom óta csábított a csavargás. vagy – csupán – reményvesztett. Csupán a tényeket szeretném éles megvilágításba helyezni. megmondom. azok békében léteznek – meglehet. Akit a legnagyobb érzelmek ráztak meg. Amúgy viszont. mint ez is. az többé nem rendül meg semmitől. hogy Párizsban tanulok a Jogi Karon. Nem novellát írok. I. Valamikor. Ezekből a tényekből bárki levonhatja a következtetéseket. kijelentem. hogy higgyenek nekem. soha meg sem kíséreltem. még ha látszatra jelentéktelennek is tűnjék föl. Márpedig én kizárólag tényeket fogok előadni. rendre különféle célokat tűztem ki magam elé az életben. hogy csakis az igazat mondom. Alighanem belebolondultam volna. amelyre most próbálok magyarázatot találni. az vagy élőhalott lesz. én akkor is csak az igazat mondom – még akkor is. nem tanulok. De hagyjuk az elmélkedést.eljutott a végső szenvedésig. semmint világos. büszke vagyok arra. Én. becsületszavamra. Valamit azonban biztosan kijelenthetek: a vallomásom során egyetlen részletet sem hagyok ki. Következésképpen mindenki boldogtalan. csak nagyszámú tény összegéből derülhet fény. A vallomásom puszta dokumentum. ha valaki nem él meg egy ilyen nagy pillanatot. majd 38 . Ám még egyszer. Lám. Akik nem élik át.

imádni való a hibáival. ciliciumot meg vöröslő önmegtartóztatást idézve. és csupán a szabása látszott kissé túlzónak. ami már magában is papos jelleget kölcsönzött neki. egyenes gallér élesen hangsúlyozta. mint az. Mindig feketében járt. Különös szerzet volt: az elvetélt. Ennek az embernek nem az arcvonásai vésődtek mások emlékezetébe. az aranyló eksztázis. hanem szokatlan körvonalai. és ezt a jellegzetességet az alacsony. megtört körvonalú testén hol nyugtalanítóan hisztérikus és bódítóan nőies stílusjegyek mutatkoztak. mindenkit magával ragadott meghökkentő és csodálatos nézeteivel. Csakhogy ez a pillantás inkább olyan volt. a testéből áradt a titokzatosság – talán mint teliholdas éjszakákon egy szfinx testéből. Hány és hány leány követte megigézett pillantással a művészt. Már fizikai megjelenésével is zavart keltett. kemény és félelmetes fejét hosszú haj borította. bármilyen különös is. fejét jórészt hol a haja. Arca korántsem volt rejtélyes – épp ellenkezőleg –. a finom csókok felkavaró gyöngédsége. amelyeket hevesen és mindig diadalmasan védelmezett.. Nyomban kapcsolatba kerültem az ilyenolyan művészkörökkel.sorra letettem róluk. Az igazság azonban az. vagy inkább a kudarcra ítélt művész megtestesülése. feltűnően csinos és ékszerekkel felcicomázott társuk után fordulnak. a fejfedője – egy szövet bonet – különös volt ugyan –. a haja hosszúra nőtt. de azért nem botrányosan.. összesúgtak mögötte. izgága és nyúlánk. Gervásio Vila-Nova pedig. Csodálatos társalgó volt. akit ha megpillantunk az utcán.. hogy alakját fénykoszorú övezte. amint nyúlánkan és karcsún sorra látogatta a kávéházakat. hogy az maga volt a gyengédség. drága Lúcio-m – mondta nekem a szobrász nemegyszer –. ellentmondásaival.. azt gondoljuk: az ott valaki . blague- 39 . amellyel a nők saját nemükhöz tartozó. s olyan hullámokban hullt a homlokába. hol a kalapja takarta el. – Tudja. műveltségbeli fogyatékosságaival. zárt. Széles. soha nem én birtoklom a szeretőimet. holott első pillantásra a meg-jelenése nem is lehetett különösebben feltűnő: hiszen az öltözéke fekete volt. állandó társamul szegődött. de számos művész hordott szinte ugyanilyet. Beszéd közben még fényesebben sugárzott a tűz belőle. A nőket teljesen elbűvölte. hanem ők birtokolnak engem. hogy áttelepülök ebbe a nagy fővárosba. Gervásio VilaNova olyan ember volt. tekintetek követték. végül – Európára szomjazva – úgy döntöttem. bő szabású öltönyökben.. A tömegből mindenütt kitűnt. akit úgy-ahogy ismertem Lisszabonból.. hol a sárga aszkétizmus jegyei. Hanem.

káprázatos zuhatag. Tíz perc sem telt el. a bőre arany – a haja meg egyenesen fantasztikus. öt férfi. Izgalmas teremtés! Másnap – egy ragyogó. és képtelen volt arra. elvakítanak. Nyúlánk és karcsú. tegnap bemutattak nekem egy rendkívül érdekes amerikai nőt. Valóban így is történt. hogy két másik épületet lebontatott miatta – és képzelje el. szörnyűséges tettet vitt véghez. aki valamilyen hatalmas. amely már félelmet ébreszt. a testük arányos. amit akkor érzünk.. drága Lúcio-m. Egy nyolctagú társaság vonult be a szalonba – három nő. mert amint megláttam. 40 . Mégsem vallott kudarcot soha. amelyben lakik. elfogott a félelem – ahhoz hasonló félelem. hogy sajnos. csupa tűz! Mégis. Írókat. enyhe. Barátomnak rengeteg kapcsolata volt a művészkörökben. ízekre szaggatta.. Gondolja csak el. Hanem a harmadik igazán álomba illő titokzatos szépség volt. Letelepedtünk. kávéházi estéinket – és lassan arra a meggyőződésre jutok. viszont még ma is vágyakozva idézem fel beszélgetéseinket. zenészeket ismert. Az ilyen emberhez senkit nem kötnek gyengéd érzelmek. a világ minden részéről. Oda jár teázni.jaival. minden erre a fénykoszorúra korlátozódott. mert volt kellő bátorsága ahhoz. hogy igen. mindezt a Bois de Boulogne sugárúton! Gyönyörű nő. festőket. ha megismerné. azt a palotát. úgy építtette. elégette. és mindkettő kifejezetten érzéki – mint annyi más imádni való angol nő. Felsőbbrendű lény volt – nem vitás. és Gervásio megérintette a karomat. Szeretném. hogy minden tehetségét – talán mert túlságosan is fényes volt – önnönmagára fecsérelte. hiába volt alapjában véve kiváló ifjú. A nők közül kettő szőke volt. Valóban. ha olyasvalakivel kerülünk szembe. amikor kéken ragyogott az ég – fiákerbe ültünk és elindultunk az elegáns étterembe. azonnal láttuk. voltaképpen Gervásio Vila-Nova-nak jutott a legszebb sors: nagy és zseniális művész volt. Nem is hinné. lángolóan rőt. Emlékszik rá? Nem is tudom.. Az a kék szemüveges amerikai festő mutatta be nekem. ha értelmünkkel és nem csupán érzékenységünkkel vizsgáltuk meg őt. rendeltünk egy teát. alacsony.. Azt a nőt minden délután ott látni az Pavillon d’Armenonville-ban. akik befészkelik magukat az emlékezetünkbe – és felzaklatnak. ez az igazság. Majd meglátja. Egy reggel ezzel rontott be a szobámba: – Képzelje. milyen mérhetetlenül gazdag ez a nő. Az a fajta szépség volt. a bőrük halvány rózsaszín. Azok közül való. hogy hívják. hogy szerteszórja önmagát. az arca keskeny. hogy belesűrítse egyetlen műbe – szétszórta. napsütötte téli délutánon. Tűz.

különféle színű festékkel nyomtatta. hogy a könyveket különféle papírokra. és bemutatott a barátainak. azt hiszem. Rajtuk kívül az egyik a kék szemüveges amerikai festő volt. már szaladt kezét kinyújtva a szobrász felé: – Kedvesem.. Az ördögbe is. Nem is tudtam. Majd. amelynek leginkább abban rejlett az újdonsága.. elmélkedés színházakról és music-hallokról. – Igen. Soha nem beszéltem vele. de örülök. a másik pedig az izgató.. – Ó. Van Derk holland festőnek és Thomas Westwoodnak. Nem érdekel.. Egyébként. Ezenkívül – ami a barátomat leginkább lelkesítette – a vad költők és írók. Azonmód magasröptű és felszínes társalgás kezdődött.. akiket még nem ismertünk: Jean Lamy-nak. hogy Párizsban van – mormolta Gervásio. és őszintén csodáltam a művészetét. egy újságírónak a Figarótól... Loureiro úr. a Parazsak költője. hogy nem jelentenek semmit. Csevegés a divatról.. Valamilyen bonyolult nevű orosz költő művét. Egy honfitársa. mégsem győzte magasztalni. különös hangutánzással. igazából csak ő beszélt. olvassa a vadakat. amelyek nem jelentettek semmit. szaggatott.. zseniálisnak tartotta... így fordult hozzám: – Maga ismeri? Ricardo de Loureiro. Mi többiek beértük annyival – mint személye és hevülete láttán 41 . Tegnap nagyon sok szépet meséltek nekem magáról. szerintük éppen abban rejlett. egyedül az érzelmeiket köz-vetítették szójátékokban. szerzőjét pedig csodálatosnak.. hóbortos tipográfiai elrendezésben. nem vitatom.Egy szó nélkül foglalt helyet.. miután bemutatott az idegen nőnek. elvetve gondolatot. „azt a köpetet".. meg a többi művészetről is.. ember!.... és amelyeknek a szépsége. csakhogy számomra ez már idejétmúlt művészet.. egészen addig láthatólag csak egyetlenegy könyvet publikált az az iskola.. szőke és légies. helyesen látja. A két lányra csak odamutatott: – Jenny és Dora.. egy költő. az angol szobrásznak. hogy itt találom. A könyvet Gervásio egészen biztosan nem olvasta. erősen kifestett Naudière vicomte. Gervásio tűnt ki leginkább a társaságból... Gervásio Vila-Nova egyik scies-je volt. hogy dicsérte ezt legeslegújabb irodalmi ál-iskolát – a Fauvizmus-t. csupán látásból ismertem. Különös kiejtéséből nehéz volt kihámozni a portugál nevet.. de alighogy megpillantott bennünket. A különös nő az asztalához hívott minket. sőt olyan új szavakat alkotva.

kevesen alkottak ebben a szellemben. ha önkívületbe hoz a láng. ez már csak így van” –.. hogy igazából az ő fia volt. Igen. és Gervásio kinyilatkoztatta. hogy ha átadjuk magunkat a pirkadat mámorának. Merthogy állandóan én beszélek: nem engedem megpihenni a hallga-tóságomat. barátaim. drága barátaim. ha a társaságomban van. mint Sara Novelli – közönséges ripacsok csupán. arra. akik betanulták a szerepüket.. Most mondják meg nekem. hogy van-e szerepe az érzékiségnek a művészetben vagy sem. vagy legfeljebb bátortalanul tiltakozzunk. hogy hallgassuk.. szivarozott. az asszony férjétől mellesleg szobrászi hajlamai is kibontakozhattak. egyik kedves fordulataként hozta szóba mindig a csepűrágókat.mindenki –. hogy az ember remegésbe tudja hozni ezeket 42 . belátom. – Képzelje. hogy szabályos munkának érzi azt.. hogy a színészek – még a legnagyobbak is. hogy válaszoljanak nekem. akikről azon az estén. bizalmasan azonnal elmesélt egy szívbemarkoló históriát is: hogyan rabolta el őt magát egy akrobatacsoport. Szent ifjú! Miután hosszasan csevegtünk a színházról. Csakhogy. a szülei pedig barbár módon elküldték az Estrela hegységbe. talán elvesztett szigetét kutatta arrafelé. mikor belenézünk a vágy vörös színébe – az nem borzongatóbb. a művészet érzékiségére terelődött. mert történt még valami bölcsőcsere is – szóval a beszélgetés. mert az érzékiség már önmagában véve művészet – és talán a legszebb az összes közül. Csakhogy ehhez az kell. és könnyen meglehet. és arról biztosított bennünket – „higgyék el. aki egy fazekas felesége volt. közönséges entellektüelek. nem intenzívebb gyönyör–e. Éberségre kényszerítem őket. aki ritkás szakállat és lavallière-t viselt. hogy igazi művészet csak a csepűrágók közt található. Ekkor az a különös amerikai nő váratlanul hevesen kitört: – Azt hiszem. „állami ösztöndíjas”. hogyan. vágyakozva bámult a semmibe. amikor először össze-futottunk Párizsban. hogy az... higgyék el nekem. Nehéz és fárasztó munkának. mint a szépség légies sejtelmesége.. Gervásio-t leszámítva. Ez a maguk – csak zárójelben jegyzem meg – mindenkire vonatkozott. kár vitatkozni azon. hogy fárasztó a társaságom. mindig hallgatott és üres tekintettel. Vagyis alkalmat adtunk neki. mindmáig. már nem is tudom.. amit egy zseniális vászon vagy egy bronzba öntött költemény kínál? Nem kétséges. Maguknak igazuk van. valóságos művészetnek. hogy csilloghasson. drága Lúcio-m – mesélte egyszer a szobrász – ez a Fonseca azt állítja. Fonseca egyébként egy szegény kis festő volt Madeiráról. amikor még csak két esztendős volt. ahol egy dajka gondjaira bízták.

a levegő. Soha nem fedezték még fel a tűz különös bujaságát. mert éppen így tartja a kedve. ó. aki nyersanyagának a gyönyört választaná. a testük kisugározná. ahol megdelejezném magukat a gyönyörrel.. Előkelő szerelmespár tért be oltalmat keresve a nevezetes létesítménybe.. hogy csak azért hozakodik elő általánosságokkal. akármennyire is kifinomultnak.. hogy az micsoda valótlanságig csodálatos műveket alkothatna!. Barátaim.az érzéseket.. perverziót. a színek. amikor izzó parazsat nézek. Beszéljünk inkább az aszkézisről. Szépséget.. a lemondásról. Ezt bárki megmondja. Micsoda szép pár! Élvezet volt látni. maguk sem egyebek. viszolyogtató simogatásokkal azonosítják. képes legyen őket fölébreszteni. 43 . amikor a testemet elektromos fénycsóvák világítják meg. Övé lenne a tűz. Jenny és Dora nem mert megkockáztatni egyetlen hangos szót sem – de egyet-len másodpercre sem fordították el szőke és kék szemük pillantását Gervásio-ról. Időközben a székek elmozdultak a helyükről. hogy én igazi szexuális vágyat érzek – a szépségtől átszellemült vágyat – amikor mezítelen lábamat egy patak vizébe mártom. nyirkos. de mennyi soha meg nem tapasztalt érzékiség. mint közönséges barbárok. elhihetik nekem. az illatokat és a hangokat. Éppen ez az.. Ó. Milyen büszkén vállalnám azt. Az egész beszélgetés alatt csupán a két kis angol leány. amire nem gondol senki. Még hogy a gyönyör művészet! Nevetséges.. ibolyaszínű alkonyatot idéz. felkavaróan szép.” Látszott rajta azonban. és ezt kedvesen éreztette is. sárga holdfényt.. Közben beesteledett... Bevallom. a narkotikumok meg a selymek – mennyi. Az igen!. ha én lehetnék ez a művész!. mindkettő páratlanul. amely télvíz idején szinte teljesen üres volt. nyálas csókokkal. Egy hatalmas estélyről álmodozom – elvarázsolt kastélyomban... vagy többé-kevésbé így gondolja.. kábító illatokat. Ezért hiszik azt az emberek. amit senki sem tud. bonyolultnak és mű-vésznek akarnak látszani! Gervásio felcsattant: „Azt már nem: a gyönyör nem művészet. a víz meg a hangok. ha támadna egy nagy művész.. bűnt és beteges vágyat. és miután ezek átjárták a testüket. hogy az érzékek gyönyöre nem más. és brutális ölelésekkel. a víz perverzitását. ahogy közös árnyékban egyesül ez a két remek arcél – a szerelemnek ez a két nemes vadja. és a szobrász már az amerikai nő mellett ült. az ízek. mint bujaság. fények és sokszínű tüzek titokzatos borzongatását éreznék – és végre a testükbe fogadhatnák a tüzet és a fényt... a fény. elpárologtatná és hamvukba halasztaná őket!. a fény finom kacérságát?.

. hogy mezítláb van egy egészen furcsa szandálban. Én csak mosolyogtam.. Megkövetelte azonban. Hallatlanul érdekesnek találom őket. barátom. mert megláttam. nézeteivel – az nem hogy nem helyénvaló. – Ellenkezőleg – tiltakoztam ostobán –... meg a prostituáltak iránt. nem akartam hinni a szememnek. mit jelent ez az egész. és amikor felemelkedett ültéből.. A Porte Maillot-nál felszálltunk a Montparnasse felé induló villamosra. barátom. Ilyenkor Gervásio Vila-Nova-nak rendre volt valamilyen meghökkentő válasza. hogy egy művésznek milyenek az alkotásai. aki külső megjelenésében még Balzac-kal szemben is alulmaradt volna. hogy megjelenésében. – Igen? Csakhogy maga nemigen szívelheti az ilyen népséget. a maga idegesítően közönséges beszédmódjával.A szertelen amerikai nő jelt adott az indulásra. olyan rémes ez.. Jaj... – Ó. Tudtam. igencsak csodálom az ilyen embereket. akkor ilyesmit fejtegetett nekem: 44 . Ha például – ez azért ritkán fordult elő – olyan művész neve hangzott el közöttünk. életmódjában. Csak ennyit: Művészet. Hozzászoktam már.. akinek valamikor a műveit dicsérte.. külső megnyilvánulásaiban érdekes és zseniális legyen – egyszóval: – Mert az. akárcsak a pederaszták. Lúcio. mint amilyen az hajlott hátú Balzac... Szinte ellágyulok tőlük. – Dehát... ezért aztán. Ami pedig az egyszerűségemet illeti... hanem egyedül a személyisége. meztelen lábán pedig aranyszínűre vannak festve a körmök. Maga egyszerű természet. milyennek találta az én kis amerikaimat? – Nagyon érdekes volt. be kell vallanom. hogy művésznek. Gervásio pedig így szólt: – Nos. Olyan erős vonzalmat érzek az efféle teremtések iránt. Vagyis szobrász barátomat lényegében nem érdekelte. hogy a művészt nem a művei teszik. – tiltakoztam. de egyenesen tarthatatlan.. Merthogy Gervásio abból az elvből indult ki.. lángelmének nevezzünk egy olyan kövér iszákost. Meg is értem. és felsoroltam néhány igazi nagy művészt.. hogy én a magam részéről rajongok értük.

mint valamilyen ártalmas szenvedély. Amúgy az is jellemző volt Gervásio-ra. ha az illető mindennek homlokegyenest az ellentéte volt. hogy nem lehetek olyan. Ám nagyon sokáig volt ereje ahhoz.. mert legbelül tényleg erősen viszolyogtam ezektől az emberektől – a művészektől. elviselhetetlenek. szép és izgalmas történetet talált ki. akik érzelmeikben és ízlésükben bonyolultnak mutatják magukat. ami benne hamis és külsődleges. Ezek szerint nem tudja. de ez esetben eléggé szűk a látóköre. amit az emberének tulajdonított.. barátom. viszont az sem kétséges. És egy nagyon érdekes. hogy milyenek valójában. akiről beszél. akiknek a műve a viselkedésükre szorítkozik. hogy amikor. Ó. Végső soron pedig a művészetből csak arra van szükségük. hogy ő maga alkotta meg különböző emberek személyiségét. csak látszólag volt középszerű ember. mint ők. mégpedig kizárólag a saját belátása szerint. mert irigylem. Nekem pedig a szavamat szegte vele. Útközben nem állhattam meg.. Nem hiszem. és elalvás előtt sokáig körülötte forogtak a gondolataim. Azután – és ez a legritkábban fordult elő – egy teljes hétig nem láttam Gervásio-t. ámde mesterkéltek.. hogy meg ne jegyezzem: – Megfigyelte.. még akkor is. Az.. Ha bemutattak neki valakit. és aranyszínűre voltak festve a körmei? – Gondolja?. Kusza gondolataim közé azonban máris valami más furakodott: „Lehet. bosszantóak. igazából azonban maga volt a tűz. akik szemtelenül fecsegnek csupán. Természetesen végül mindig bekövetkezett a kiábrándulás. Végre megjelent és mesélni kezdett: 45 . mennyire igaza volt Gervásio-nak.. hogy az a nő mezítláb volt a szandáljában. Jobban mondva az álművészektől. hogy vonzanak is. hogy tényleg gyűlölöm őket.– Már megbocsásson.. hogy kitartson elragadtatásai mellett.” Mindenesetre lehet.. és azt nemigen nézte. Az a különös idegen nő élénken hatott rám.. hogy csak azért érzem őket gyűlöletesnek.. akit bármilyen okból is rokonszenvesnek talált – akkor nyomban a kedvére való nézeteket és megnyilatkozásokat tulajdonított neki..

igen nagy kedvem van hozzá. A végén valamilyen előadás is lesz – látványos jelenetek. Ő is hivatalos.. Magát külön is említette.. És nagy művész.. sikerült közelebbről megismernem az amerikai nőt. Nem fűlt a fogam a nagyvilági élethez. annyi szent. Nem esett több szó közöttünk az amerikai nőről. igaz is. az amerikai nő.. Igazi szapphói természet. Nézze. Mi ketten pedig egymásnak: – Nagyon örülök. Eltelt egy hónap. már jön is.. hogy itt találkozunk. a barátom már várt rám. holnap óriási soirée-t ad. Azt mondta... Mellesleg. Ráadásul szmokingban leszek kénytelen feszengeni. magát ezek a dolgok inkább felháborítják.. író. 46 .. Amikor a kávéházba léptem – különös eset! –. Szokás szerint ostobán tiltakozni kezdtem. – Nem hiszem....... hogy elkísérjem. Már-már elfelejtkeztem a vörös hajú nőről. – mondta. – Még meg kell várnunk Ricardo de Loureiro-t.. akkor ne jöjjön el. Alighanem különleges dolog készül. ha mindez csak bosszantaná. tánc. Úgy emlékszem.. ezért rendezvous-t beszéltünk meg másnap este tízre a Closerie-n. Az estély napján már meg is bántam. hogy épp ellenkezőleg. – Ricardo de Loureiro költő. Maga is hivatalos rá... – Maga. akinek a múltkoriban bemutattam. – Én!?.. mondván. meg ilyesmi.– Képzelje csak. Na jó. hogy igen. hogy elfogadtam a meghívást. Érdekes egy teremtés. Összeismertetett bennünket: – Lúcio Vaz. – Biztosíthatom. oda egy estém. meg hogy milyen nagyra becsüli. amikor egy este a szobrász ezzel hozakodott elő: – Igaz is. Abban állapodtam meg vele. hogy személyesen is megismertem. – Ó. végtére is. Az a két kicsike a szeretője. hogy vigyem el néhány barátomat.

amelyet soha egyetlen kritikus sem méltatott arra. hogy az építészek befejezték. szép és feszesen karcsú fekete ruhás alakjára. onnan pedig vörös márvány lépcsők vezettek egyenesen egy fél-köríves. meg néhány fenséges magánfogat. és már az első látásra erős rokonszenv ébredt bennem Ricardo de Loureiro iránt. hogy akárcsak megemlítse – és amelyet még a barátaim is. Három erkélysor futott körbe. A költő beszéde nem egyszerűen megnyerő volt. a legeslegkedvesebb. szurokfekete szemében pedig az értelem fénye izzott. hogy természeténél fogva valamelyest megértette a lelkemet. mindazonáltal az egyetlen olyan. közepén pazar kupolával. hanem végképp megszilárdította bennem a rokonszenvet. Beléptünk. Elmondtam neki. egy zenekar keringőt játszott. amelyet színes.Útközben lassacskán beszédbe elegyedtünk. ő. Határozott vonású. mert azt éreztem. amely egykettőre felröppentett az első emeletre. hogy megtudakolja véleményünket a teremről. de valósággal lenyűgözött. láthatatlanul. Valóban ez volt a legkedvesebb elbeszélésem. barázdált. a legrosszabbnak tartottak. ellipszis alakú terem. Az amerikai nő nyomban hozzánk sietett. Alig két hét telt el azóta. amelyben kristálytiszta víz csillogott. A bejáratnál. tágas medencébe. arabos arca őszinte és nyílt természetet sejtetett. Kiszálltunk. fenséges. hogy olvasta a novelláskötetemet. ő pedig közölte velem. fényes színháznak látszott. anélkül hogy kimondták volna. Valahol. és ettől az óriási terem fantasztikus. mágikus csigavonalakba tekeredő oszlopok tartottak. aki mindenfajta társaságban egyedül vitte a szót. egy lakáj átvette meghívókártyánkat. Ott azután káprázatos látvány fogadott: Egy hatalmas. egy másik pedig nyomban a felvonóhoz terelt bennünket. A kapu előtt kocsik – többé-kevésbé rozzant fiákerek vegyes serege. hogy ő hallgat valaki mást. 47 . akár a színházban. és most először láttam Gervásio-t szótlannak – azt. A Bois sugárúton végre megállt a coupén-k egy pompás palota előtt. Ez a véleménye nem egyszerűen hízelgett nekem. amely vörös selyemfüggönyein át fantasztikus fényben úszott. mennyire csodálom a verseit. A háttérben különös színpad emelkedett bronzból öntött szfinxalakokon. A mai fényes estéllyel lesz felavatva. és – amint az várható volt – minden tekintet Gervásio VilaNova-ra szegződött. és hogy főképpen a João Tortura című elbeszélésem ragadta meg.

Hangos felkiáltásokkal fejeztük ki álmélkodásunkat a csodás belső tér láttán, mire az elbűvölő hölgy titokzatosan elmosolyodott: – Alig várom már, hogy halljam a véleményüket... Leginkább arra vagyok kíváncsi, hogy mit gondolnak a fényekről... Az amerikai nő ruhája maga volt a káprázat. Valamilyen egész különleges anyagból készült tunika takarta a testét, lehetetlen leírni, hogy milyen. Mintha fémszálakkal sűrűn szőtt háló lett volna, méghozzá különféle színű fémekből sodort szálakkal, és az egészet izzó csillogássá olvasztották volna; ebben a csillogásban pedig ott hunyorgott az összes szín, hol felragyogva, hol kihunyva, mintha az ég csillagmiriádjait tükrözné vissza. Minden szín ott tobzódott azon a tunikán. Jobban szemügyre véve, a háló apró szemein áttetszett a meztelen bőr, és az egyik mell bimbója fénysugarasan meredt előre. Vörös haja rendezetlenül lobogott, számos hajfonatára gyöngyöt fűzött, és ezek mint apró csillagok verték vissza a lángnyelvek fényét. Karján smaragdkígyók tekeregtek. Mély dekoltázsa fölött nem viselt ékszert A vágy igéző szobraként állt ott, maga volt az izzó szenvedély. Teste körül bűnökre csábító kéjes illat lebegett a kékes derengésben. Pár pillanattal később hirtelen ellépett mellőlünk, hogy újabb vendégeket üdvözöljön. A terem időközben képtelenül bizarr sokasággal telt meg. Furcsa, csaknem meztelen nők vakmerő estélyi ruhákban, és gyanús ábrázatok az egyhangúan fekete férfiünneplők fölött. Jöttek hirtelenszőke oroszok, szelíden szőke skandinávok, sűrű, göndör hajú déliek – egy kínai, meg egy indiai. Egyszóval ott gyűlt össze a kozmopolita – rastaquouère és zseniális –.Párizs krémje. Éjfélig csak csevegés folyt meg tánc. Az erkélysorokon vad kártyacsaták kezdődtek. Azután bejelentették a vacsorát: valamennyien az ebédlőterembe vonultunk – az is maga volt a csoda. Kevéssel előtte odalépett hozzánk az amerikai nő és bizalmasan ezt mondta: – Vacsora után rögtön kezdődik az előadás – az én Diadalom! Elhatároztam, hogy belesűrítem minden gondolatomat a gyönyör művészetéről. Fényeket, testeket, aromákat, a tüzet és a vizet – és mindez egyesül majd a test aranyba szellemített orgiájában! ............................................................................................................................. ....

48

Amikor újra beléptünk a nagyterembe – engem, bevallom, elfogott a félelem... visszahőköltem... A színtér tökéletesen megváltozott, mintha egy másik terem lett volna. Nehéz parfümillat áradt mindenfelé, az eksztázis borzongása, rejtélyes szellő fújdogált, valamilyen szürke szellő sárga foltokkal – nem tudom, miért, de nekem különös módon ilyennek tetszett –, olyan fuvallat, amely újabb és újabb borzongást keltett bennünk. Hanem a leggrandiózusabb, a legelbűvölőbb a világítás volt. Bevallom, képtelen volnék leírni. Még ha megfeszülök, akkor is csak azt tudnám valamelyest érzékeltetni, hogy mitől volt annyira páratlan és megigéző: Azt a fényt – elektromos fény volt, ez nyilvánvaló – ezernyi gömb szórta, különleges, színes, sokféleképpen mintás, sokféleképpen áttetsző gömbök – de még inkább azok a rejtett fényszórók, amelyek valahonnan az erkélysorokról árasztották a ragyogást. Fénypatakok rohantak a tér egyetlen álombeli pontja felé, ahol heves örvénylésben egymásba ütköztek – és voltaképpen ebből a meteorikus örvénylésből csapódtak vissza egymásba fonódva, hogy végigcsorogjanak a falakon, az oszlopokon, szerteáradjanak a teremben, és földöntúli ragyogásba vonják. Ilyenképpen az a fény már magának a fénynek a kisugárzása volt – s lett belőle egy másikfajta fény, ez nem is kétséges, ám valójában az a csoda, amely bennünket megvilágított, nem is fény volt már. Valami másnak látszott – új fluidumnak. Nem képzelgek: mindössze egy valóságos érzést írok le: azt a fényt inkább éreztük, mintsem láttuk. Hovatovább nem félek kijelenteni, hogy nem a látásunkra hatott, hanem inkább a tapintásunkra. Ha hirtelen kitépték volna a szemünket, akkor is láttuk volna. Azután – ez volt talán a legborzongatóbb és legmegdöbbentőbb – mindannyian belélegeztük ezt a különös fluidumot. Igen, biztosra veszem, hogy a levegővel, a levegő vörös illatával együtt beszippantottuk azt a fényt, amely, szivárványos tobzódásban, ujjongó szédületben, megtöltötte tüdőnket, szétáradt vérünkben, és megzendítette testünket. Igen, az a fény visszhangot vert bennünk, rezgésbe hozta, megolvasztotta, lenyűgözte lényünket... Testünk pedig önfeledten kitárulkozott az igézetnek, az illatoknak, a melódiáknak. De nem csupán bennünket, a civilizáció és a művészetek által túlfinomult lelkeket ragadott magával a tündöklő misztérium. Mert nem sok időbe telt, és valamennyi néző zavart arca és vágyakozó mozdulatai arról árulkodtak, hogy

49

egytől egyig átjárja őket a rőtfényű varázslat az alatt a poklon túli, szexualizált fény alatt. Ám hirtelen megváltozott a világítás, átalakult valami íves csuszamlássá: és akkor egy másfajta, lágyabb borzongás járt át bennünket, mint amikor harapdálásokat smaragdos csókok követnek. Átható zene szólalt meg ebben az új hajnalfényben, ismeretlen ritmusokban valamilyen halk, monoton dallam, amelybe kristályfüggők csilingelése vegyült, és kardok pengéinek suhogása frissítette fel a levegőt, miközben hangok párálló csíkjai permeteztek szerteszét.... Az utolsó pillanatban, amikor egy újabb lelki varázslattól már sem-mivé foszlottunk volna, valami magunkhoz térített, hogy még tovább tartson az élvezet. A háttérben szétnyílt a függöny, kápráztató jelenetet tárva elénk. Az izgató fény kihunyt, és már csak fehér elektromos fénynyalábok világítottak meg bennünket. A színpadon három táncosnő jelent meg. Hajfürtjeik szabadon lobogtak –, felsőtestüket vörös blúz takarta olyanformán, hogy hullámzó mellüket teljesen szabadon hagyta. Áttetsző tüllcsíkok lengtek a csípőjük körül. A blúz és a tüllök között szabadon maradt a testük – a csupasz bőrre szimbolikus virágokat rajzoltak. A táncosnők elkezdték táncukat. A lábuk mezítelen volt. Forogtak, szökelltek, összekapaszkodtak, egybefonták a tagjaikat, harapva csókolták egymást... Az első táncosnő haja fekete volt, a bőre naptól ragyogó. Szőkéllő hajnalszínben tündöklő lábait sugárzó, glóriás fény ölelte körül, az ágyéka magasában hívogatóan megfeszült az aranyló hús. De a legizgatóbb az a lábaiból áradó tiszta vágy volt, hogy teliholdas éjszakán egy kék tó kristálytiszta vizébe merülhessenek meztelenül és szerelmesen. A második táncosnő egy romlott kamaszlány vonásait viselte magán. Sovány teste ellenére határozott vonalú keble volt, a haja piszkosszőke, arca kihívó, orra fitos. Lába vad, harapásokra ösztönző vágyakat keltett, a férfiasan vonagló izmok játékával... Végül a harmadik, a legfelkavaróbb, egy hideg sugárzású teremtés volt, karcsú, sápadt és elgyötört, akinek halálos léptű lába rejtelmeket és betegségeket idézett fel.

50

A tánc folytatódott. A lányok mozgása mind hevesebbé vált, végül mármár önkívületbe kerültek, szájuk összetapadt, letépték magukról a lepleket – mellüket, hasukat, ágyékukat fölfedve –, és testük a bűn szorításában vergődve összegabalyodott. És ekkor a függöny leereszkedett a korábbi szelíd fény kíséretében... Ezután újabb csodás jelenetek következtek. Meztelen táncosnők kergetőztek a medencében, a víz szexuális csáberejét hangsúlyozva, furcsa balerinák, akik illatfelhőt árasztva, szelíd igézettel tették lágyabbá a terem fantasztikus atmoszféráját: egymásra halmozódó meztelen testek apoteózisa jelent meg előttünk – kápráztató fények tüneménye, őrült kavargás, meztelen testeken kígyózó selymek és fátylak szimfóniája... Ám ez a sok varázslat – bár kétségtelen, hogy elképzelhetetlenül perverz volt valamennyi – nem fizikai izgalmat váltott ki, buja és állatias vágyakat keltve bennünk, hanem a lélek vágyát, valamilyen heves, de mégis szelíd, rendkívüli és érzékeny vágyat. Az elviselhetetlenség érzése járt át bennünket. A bűvöletet azonban, amelybe beleremegett a lelkünk, nem egyedül a buja látvány váltotta ki. Korántsem. Ami bennünk remegett, azt ugyanaz az érzés váltotta ki, amely akkor fogja el az embert, amikor a legkiválóbb zenekarok előadásában egy éterien szép szimfóniát élvez. És azoknak az érzéki képeknek csupán annyi szerep jutott akkor, mint egyetlenegy hangszernek a zenekarban. A többi hangszer pedig: a fények, az illatok, a színek... Igen, ezek az elemek olvadtak ott össze egy varázslatos együttessé, egymást erősítve minden a lelkünkig hatolt, és csakis lázas lelkünkkel érzékelhettük a szakadékok szédületét. Lélek volt mindenki, semmi más. Csak a lelkünkből fakadtak föl testi vágyaink. Ám a legutolsó látomáshoz képest mindez szinte semminek tetszett: Még erősebben zuhogtak a fények, még élesebben, még áthatóbban, és ezúttal vízesésszerűen hullottak alá a kupolából, miközben a függöny keleties lassúsággal szétnyílt... Valamilyen súlyos, mély és távolról hallatszó zene hangjaira ő bukkant elő, a vörösesszőke nő... Táncolni kezdett. Testét sárga csíkos fehér tunika fedte. Haja vadul lobogott. Karján káprázatos ékszerek csillogtak, meztelen lábát ragyogó csillagképek díszítették... Ó, hogyan írhatnám le nesztelen, párálló, kristályhideg lépteit, hajlongó teste hullámverését, leheletfinoman bearanyozott ajka részegítő szeszét –

51

.. furcsa rángatózások után elnyugodva............... És megint ledobva magáról mindent – felgyúlva.. Visszatért a természetes világítás. .... titokzatos módon............ A nők hisztérikus rohamokkal küszködtek. és egybefogva....................... senki sem tudta visszafojtani meglepett kiáltását....... befogadva őt. .. beteges arany-ragyogásban... ahonnan az ezernyi rejtett lámpa fénye ezüstös kéken verődött vissza...... az ágyéka – halavány.... a férfiak vértolulásos arccal összevissza hadonásztak.... Ekkor a háttérben fény lobbant fel egy titokzatos áldozati oltáron............mozdulatainak bűvös harmóniáját....... A tűz azonban elutasította..... amely körülvette.. Akkor következett az apoteózis: Az a kék víz....... ez a megszállott és vad meztelen nő elmerült benne... ........ Minden lángolt körülötte.... oda akarta adni magát a tűznek................. azt az elmosódó horizontot... meggyulladt a testétől. amelyet szédítő forgása tett egyre ködösebbé. sötét-vörösen vonagló virágát. egyszeriben izzó vörössé változott.. 52 ............... a tűz körülötte annál fényesebb lett. Bűnben foganva. Álomszerűen légies..... valamiféle végső romlottsággal... És egész teste misztikus skarlátszínben kígyózott......... Azután........ Legvégül.. .... És a megsemmisülés vágyától űzve....... csupán aranyfényű ölét hagyva szabadon.. leoldódott testéről a tunika.... miközben ő diadalmasan felmagasodott....... a tűz aranyba hunyt és a női test élettelenül.. amelyet átjárt a tűz............... szemben a mellbe vágó csodával... a tóba vetette magát.... felkorbácsolódott.... meztelen teste ezerszeresen valószerűtlen sziporkázás közben emelkedett szertartásosan a magasba......... magáévá tette az egész megmámorosodott tüzet.... vadul szökellt tovább a lángnyelvek között....... a mellbimbója................ És minél mélyebbre merült ő maga....... Abban a pillanatban. megdicsőülve lebegett az aranyló vizeken.. mint egy hullócsillag – egy vérvörös hullócsillag –. hatalmas szökkenéssel.... Aranyfényben csillogott az ajka. és fülledt szenvedéllyel a lábaihoz hullott.... amelyek akkorra már lecsillapodtak és hasonlóképpen élettelenek voltak...... ismét magára húzta fátylait. Ekkor........... a test e félelmetes.....

És mintha csak egy túlvilági titokról lett volna szó. hogy egy zseniális önkielégítő víziója volt. Igen. Végül a költő azzal fejezte be. Életünk bizonyos eseményei utalnak más. néma döbbenettel. Egyébként is. jóval alapvetőbb dolgokra – és nagyon sokszor egy csók körül ott kering egy egész világ. Amikor betértem a Café Riche–be. mert részese voltam – hanem mert azon az estén kezdődött barátságom Ricardo de Loureiro-val. hogy nem volt bátorságunk akárcsak egy szót is kiejteni. Sokáig beszélgettünk azután azokról a rendkívüli dolgokról. – Hogy van. Így van ez mindig.. Maga Gervásio sem beszélt róla később. Összetörve. valaki megveregette a vállamat... őt soha többé nem láttam. Megvacsoráztam. amelyeknek szemtanúi voltunk.. az élmény olyan erős volt. elveszetten. Elmentem hazulról. hogy az egészről inkább az a benyomása. a csoda olyan lenyűgöző. igen. soha többé nem említettük azt a csodálatos estét. nem pedig a tényleges valóság. mi pedig.. II. a jelen esetben mit számít az a fantasztikus este a mi találkozásunkhoz képest – ahhoz a találkozáshoz. kedves barátom? Na. amely életem kezdetét jelentette? Ó. Az emléke nem azért maradt meg bennem örökre. Ami a vörösesszőke amerikai nőt illeti. Másnap délután – tizenegy órás alvásból felébredve – már képtelen voltam elhinni a különös orgiát: A Tűz Orgiáját. 53 . Az éjszaka hűvöse ránk zuhant és felébresztett minket – mintha olyan álomból ocsúdtunk volna. kétségtelenül egy eleve elrendelt barátság kezdődött abban az oly különös. kalap nélkül – az utcán találtuk magunkat.Az ajtók feltárultak. kábán ki–ki hazatért a saját otthonába. ahogyan később Ricardo emlegette. hogy tetszett? Ricardo de Loureiro volt. amelyet mind a hárman egyszerre láttuk – csak bámultunk egymásra nyugtalanul. amelyről jobb nem beszélni. fulladozva és bénultan. az egész emberiség.. felkavaró és aranyfényű közegben.

nem. Voltaképpen most először találkoztam valakivel. mert kizárólag vonagló. akik nem képesek ráérezni alkotásaim szépségére... Ó. Egyedüli menedékünk az alkotás volt.. ne adja közre a műveit. hogy magam miatt mondom. drága barátom. Ricardo-val folytatott beszélgetéseim – érdekes apróság – kezdettől fogva inkább lelki feltárulkozások voltak. Ricardo de Loureiro felkavaró vallomásokat tett..Egy hónap múltán én és Ricardo nem csupán elválaszthatatlan társak lettünk. Őket sajnálom. Vagy efféléket: – Higgye el. ( és megnevezte a vadak orosz vezetőjét) csinálta. intellektuális beszélgetések.. hogy én valaha is kiállítottam volna?. hanem őszinte barátok is. Életünket gyötrő vágyak. azokat a szerencsét-leneket. Kapcsolatom Gervásio Vila-Nova-val teljesen abbamaradt.. – Gyűlölöm a nyilvánosságot!. elnagyolt. mint megszokott. mennyivel természetesebb.. amennyire lehet. mesteri vésőnyomokat lehetett felfedezni. ha egy könyvet csak pár példányban adnak ki. és jószerével titok sem. Az igazi művész. lebegtünk az élet fölött... gyengédebb a meghitt viszony új barátommal! És milyen távol voltunk Gervásio Vila-Nova-tól. hogy annyira igyekszik megjelentetni a köteteit. néhány részletben. Megrészegülhettünk volna a büszkeségtől. sötét kínok dúlták föl. efféle kijelentéseket tett: – Látja. ahogy . ha akarjuk – de ehelyett sokat.. aki ha volt rá oka. akik között nincs semmilyen félreértés. Nem voltunk boldogok – ó. meg nem értettség. nagyon rosszul teszi.. Vele ugyanez történt.. mennyire bánt. ahogy ő maga mesélte később. nagyon sokat kínlódtunk. aki be tudott férkőzni kissé szellemem ismeretlen zugaiba – a legérzékenyebb. (Alkotásai fej és végtagok nélküli szobrok voltak. milyen más volt. hogy azoknak a zuglapoknak dolgozik. a legjobban fájó zugokba. ha nem.) De ne higgye. Legfeljebb azt tudom megérteni. maga el sem képzelheti. Lúcio. ijesztő torzókat faragott. Magasabbra hágtunk. Én tisztában vagyok az értékükkel.. amelyeken azonban olykor. hogy nem kedvelik az alkotásaimat. Nem sokkal később visszatért Portugáliába. és egy kötet ára 100 frank. Különös képekkel viaskodott: 54 . Látta már.. hogy lefesse nekem szorongásait.

nem tudom. mindig minden ugyanolyan. higgye el: csak azért teszem... sohasem történtek meg velem. ha élek. Próbáltam lelket önteni belé: bátortalanul győzködtem.. ha olykor képes vagyok szenvedni amiatt. Tudja? Régebben. Rövidesen azonban – már most előre érzem – ezzel is torkig leszek. csupán attól. amiket nem ismerek tökéletesen. menten elpárolog – mert ha mérlegre teszem.. És akkor pillanatokra boldog voltam. a szerelem és az önkívület között lebegtem álmodozva. az ágyamban fekve elábrándoztam. igen. hogy magamba szállva ráébredek: Istenem... Úgyhogy manapság sivár létem egyetlen célja az. akkor az egész olyan sekélyesnek. nemcsak azzal leszek torkig.. Nézze. éjszakánként. mielőtt elaludtam volna. regénybe illő szerelmi történetet találtam ki.. higgyen nekem! Engem már semmi nem bűvöl el: minden bosszant és émelyít. hogy hiányoznak bizonyos dolgok. És azok a dolgok. hogy az életben. mire a költő így folytatta: – Ó. csak még nagyobb szenvedés és kiábrándulás lenne az osztályrészem.. de belőlük is elegem lett: mindig ugyanolyanok – és másokat lehetetlen találni. amelyekben nem látom magam előre. Ha nagy ritkán elfog a lelkesedés. Namármost: képzeletben sohasem láttam magamat bennük úgy... amelyben sohasem láttam magamat. milyen végtelen ez a keserűség. akkor eleve vagy látom. Ó. hogy milyen álmokból meríthetnék erőt. hogy pergessem az időt. olyan silánynak tűnik. mindmáig nem láttam magam a jövőmben. az igazság akkor is az.. ha írok – egyszóval. drága Lúcio-m. és ezernyi.. ha ez az enyém volna. barátom. az is ingerültté tesz. és azután felidézem.. ahogy később átéltem 55 . Ide hallgasson: gyerekkoromtól fogva úgy van. hogy elemésszem a pillanatot. Szép jövő áll még előtte. Egyébként. A legjobb álmokat magam köré sáncoltam.. És akkor mit tegyek? Nem tudom... ez pedig az élet – mondja meg nekem. akárcsak az álmokban. Azután.. hogy mielőbb tegye félre ezeket a nyomasztó gondolatokat. Például: van egy valami. hogy amikor lehetséges élethelyzetekre gondolok. miközben a dicsőség..– Ó. ezt talán nem értheti. Még nem magyaráztam el. Szedje össze a bátorságát! – Szép jövő?. Ha utazom. amim nincs.. vagy nem látom magamat bennük. A válasz hallatán kérdő kifejezés ült ki az arcomra. De ma már nemigen tudom. amilyeneket egyébként mindenki átél. ami az enyém. vajon benne vagyunk–e egyáltalán? De nézzük az apróbb részleteket: „Gyermeki képzeletem álmokat szőtt.

a társadalmi életbe. És mind a mai napig én vagyok az. akivel nem esnek meg efféle gáláns kalandok. de mindig idegennek éreztem magam. aki a fél világot ismeri.. akire nem esett folt – akit mindenki tisztel.. hogy éppen a „lehetetlen” vált valóra. hogy először látogatott valamilyen vidékre. A mai napig. amiről már bizonyára hallott – talán ismeri is –.. és ott valami olyan távoli. akkor biztos. „Rémes bár. ami ebben a két gondolatban közös. de olykor áldozatokat is követel tőlem ez a különös képesség. hogy déjà vu.. nagybetűs Életbe – ha úgy tetszik.. kósza. hogy nem sikerül megírnom. Valóban nem is láttam magam bárhol „befogadottként”. Nem mintha menekülnék előlük. hogy még nem világos magának....őket.. minden ok nélkül otthagytam az egyetemet.. amelyekhez tartozom. Viszont általam – ezt világosan tudtam – nem volt lehetséges. Párizsba szöktem. Nos. hogy nem tudja mikor és hol. hogy ez a kapcsolat létezik. nem volt szabad bekövetkeznie. nem tudom. akinek nincs tartozása.. Egy másik azonban csak én általam következhet be. már látta azt a helyet?.. és egykettőre kiábrándulok a gondolatból – még ha legbelül csodálatosnak érzem is. barátom. „Kiváló diák voltam. lecsúszott alak. Soha nem fordult még elő magával. „Lehet. Egy magától értetődő végre gondoltam.. Szerencsére nem szorulok rá.. Nem tudom elmagyarázni – de érzem. Sohasem menekültem el semmitől. És még csak az életbe sem léptem ki soha. hiába lelkesít az ötlete. bár huszonhét éves vagyok már. „A gyakorlati életben sem fordultam elő soha.. még nem sikerült munkával pénzt keresnem. Különös: magamnak való ember vagyok. habár ellentétes értelemben. De abban én sohasem szerepeltem. nem is nagyon szép eset. valamilyen helyre. Ugyanakkor történt az életemben egy furcsa. bizonyos vagyok benne.. hirtelen. Ez biztos.. Múlt az idő. És talán mondanom sem kell.. és akit mégsem „fogadnak be” sehol. Egy másikban viszont igen. Ha például nem látom készen egy bizonyos művemet. de már járt azon a vidéken. hogy annak a gyászos kalandnak kell hogy legyen valamilyen vége. de sohasem jelentek meg előttem a befejezett tanulmányok. amit úgy neveznek. az egyszerű. mire a költő folytatta: 56 .. Zavarosan válaszoltam valamit.. zaklató emléke támadt. Még azokban a körökben is. Valóban. hogy még jobban értsen: ez az érzés ahhoz hasonlít. egy szép napon. „Szóval. gyakorta eszembe jutott. miért.

elég gyakran látogattuk a színházakat és music-hall-okat. a beszélgetés pedig felületes és könnyed témákra terelődött. Legfeljebb annyi történhet még. Erre a szellemes megjegyzésre elmosolyodtam. ameddig nem „láttam” magamat holtan. hogy mindannyian meghalunk. ahová betelepedtünk.. hogy felvillanyozzanak bennünket ezek a felettébb korszerű. azt átéli és őszintén gondolja. akkor a saját halálomat sem hinném el. Ha éppen tudni akarja. hogy amit mond. Erre felnevettem. miközben arra is vágytunk még. Ricardo folytatta: 57 . felettébb európai és fényűző intézmények. Csak hogy pár órára megszerezzük azt az élvezetet. legfeljebb hébe-hóba – válaszoltam. De térjünk vissza meghökkentő kinyilatkoztatásaihoz. Tudtam azonban. magát nem kerítik hatalmukba bizonyos megmagyarázhatatlan. Sehogy sem idéződöm meg öregen.– De a legfurcsábbat még el sem mondtam. olyan erősen bízom ebben a babonaságban. Mindenesetre olyan érzelmeket közvetítenek. én félek ezektől a táncosnőktől. ostoba félelmek? – Nem. Futó ismerősök léptek be a kávéházba. Még csak öngyilkosként sem – pedig a gondolatával olykor eljátszadozom. Leginkább akkor. amikor már irodalomként érezte át. s ezzel némiképp Vila-Nova sznobizmusát idézte.. hogy verseimben a legbizarrabbnak és legképtelenebbeknek tűnő gondolatok is őszinték. Odaültek hozzánk. Lúcio. hogy mire megszületnek. amelyek lelkem valamelyik részében támadtak. legalábbis javarészt. haldoklás közben sem látom magamat. amikor Ricardo ezt kérdezte: – Mondja csak. Egy alkalommal angol girl-ök táncát néztük éppen egy revüműsorban. – Engem viszont – folytatta a művész – annál inkább. hogy – megesküszöm magának – ha nem volna tökéletesen biztos. Más alkalmakkor Ricardo meghökkentő kinyilatkoztatásokkal állt elő. mint ahogy betegen.. már irodalmias jegyeket viselnek. barátom.. Egy este azután a költő kifejtette: – Biztosíthatom. hogy belemerülünk a normális életbe és megfeledkezünk önmagunkról. amilyeneket a valóságban átéltem: gondolatokat. És elhiheti nekem.

melyik szomorú városban rendített meg. ugyanúgy sorakoznak fel. De inamba szállt a bátorságom... Nem pózolok. amelyet közrefognak. Valójában az utca emelkedett és onnan. „Amikor gyerek voltam – ahogyan még ma is az vagyok! –. de biztosíthatom arról. amelyikben egy baromfiudvart mutattak be? A szerencsétlen szárnyasok aludni akartak volna. hogy valamilyen életet tulajdonítsak nekik – szeretőt. ahol az építmény állt. ugyanaz a törékeny alkat. Nos ezek a teremtések mind olyan egyformák. hogy felkapaszkodjak odáig. De nem az ívektől maguktól – inkább attól a légtértől. „Végezetül még valamit a félelmekről: Ahogy félelemmel tölt el néhány.. hogy végigültem ezt a csacska revüt. és máris felriadtak azoktól 58 . ugyanazok a meztelen combok. múltat. Már odáig jutottam. nem érzem időpocsékolásnak. ugyanúgy ébreszti fel nyugtalanságomat az ég foltja magas épületek között. az obeliszkek.. Lelkileg aznap este egész biztosan fogékony volt a bizarr dolgok iránt. egy ízben egészen rejtélyes félelem tört rám: már nem tudom. percekig megkövülten néztem. Képtelen vagyok rá. Bevallom. ívekkel határolt űr. amelyeket egy csapat angol lány mutat be. alighanem lefelé vitt tovább. és megtudjam. Egyébként egész lelki életem nem más. nem tudom észrevette–e. módosulva ugyan. mint gyerekkori gondolataimnak a kivetülése – bonyolultabban. „De nemcsak ettől fog el a rettegés. de ugyanaz az értelmük. amely a végtelenbe nyílt. a kupolák. csak éppen más síkon. rémülettel töltöttek el a székesegyházak csúcsívei. bizonyos életmódot. Emlékszik arra a jelenetre. barátom. a hatalmas oszlopok árnyai. Emlékszem.. ez az érzés olyan vadul tört rám. És látja. bizonyos szokásokat. Heves vágy rohant meg. mert a színházból kilépve még ezeket a különös dolgokat mondta nekem: – Drága Lúcio-m. hogy hasztalan próbálom felfedezni bármelyikükben az egyéniséget. bizonyára meglepem vele.– Arról van szó. Például iszonyodom az ívektől – egynémely diadalívtől és leginkább az utcai árkádoktól. Úgyhogy az íven át csak a horizontot láttam. efelől biztosíthatom. Nem tudom kihasítani őket az együttesből: ettől fog el a félelem. Hanyatt-homlok elmenekültem. hová juthatnék az íven át. a széles márványlépcsők... ugyanazok a bájos arcok. Sok mástól is. Fejüket épp csak a szárnyuk alá dugták. hogy minden music-hall-ban divatba jöttek ezek a táncok. melyik fővárosban egy néptelen utca végén egy alacsony boltív vagy még inkább kapu láttán. Megtaláltam szenvedésem alapvető okát. hogy már azt sem tudom. Jól mondom – a végtelenbe. folyton ugyanaz a ruha. amikor a keskeny utca hirtelen kanyart vesz. akárhogy erőltetem.

a lelkem aludni kíván és percről percre fénysugarak meg fület süketítő rikácsolás riasztja fel: erős sóvárgások. meg a gazduram ugrabugrálásától. és még csak fokozza ezt a pokoli kínt. Annyi bizonyos 59 .. És minél keményebb lesz a lelkem.. az én szerencsétlen lelkem meghal az álmosságtól. Szerencsétlen lelkem! Az én szerencsétlen lelkem!. Borzalmas! Az én lelkem nem egyszerűen szorong. még hozzátette: – Az erkölcsi szenvedésem. Nem csillogott. felettébb nehéz ezt megértetnem bárkivel is. amelyeket materiálisan érzek – persze nem a testemben. esküszöm rá. és nem hagyják aludni – fázik. hogy fizikailag belesajdult a lelkem. Ám alighogy lecsukódik. Akármilyen furcsa. kábultan vergődve.. hanem a szellememben. még ha ok nélkül is. Ezért mondtam magának valamelyik este.. amelyeket a „csillagok” szórtak. odáig fokozódott az utóbbi napokban. marcangolja őrjítő szenvedések közepette! Amíg egy napon – igen. az én lelkem vérzik.. – elnézést a hóbortos kifejezésért. Egy későbbi alkalommal. szörnyű gyötrelmekké. hogy a lelkem álomittas. Belátom. kiszikkadt. hirtelen kissé gunyoros hangot ütött meg: – Néha már a lábamra is irigykedem. bevonta a fényből szőtt fátyol. annál inkább nő bennem a vágy a gondolkodásra! Gondolatok forgószele – őrült gondolatoké! – kavarog benne rombolón. szürke valóság. leragad a szeme. ha a lelkem egyáltalán nem tudna elaludni. így van. megmerevedett: olyannyira. barátom. Igen.. Még akkor is kevésbé szenvednék. Mégis.. Az erkölcsi gyötrelmek alakulnak át bennem valóságos fizikai gyötrelmekké. – egészen! –. Hosszú-hosszú órákon át töprengtem magamban művész barátom egyéniségén... ez elkerülhetetlen – el nem hagy végképp. mindegyre lelke fizikai fájdalma körül csapongva. tépi. Merthogy egy láb nem szenved..... hogy minden mozdulat – vagyis a gondolkodás – elviselhetetlen gyötrelmeket okoz nekem.. és nem tudom... Ilyenkor Ricardo szemére fényfátyol borult. Ahogy ezek a szegény jószágok. Igen. máris megzavarják. nincs lelke!. higgye el nekem. Igen. hogyan melegíthetném föl! Egészen megkeményedett. Mivel nincs lelke. hogy így van. hogy a lelkem gyakran valóban álomba zuhan. és újra felébred elveszetten. tüzes gondolatok – aranyszínű álmok. hátha valamilyen végkövetkeztetésre jutok. ugyanúgy az én lelkem is álomittas – erre jöttem rá. de így történt.. szét nem robban apró darabokra hullva. tőle szokatlan módon.fénycsóváktól. ahogy néztem őket. eszembe idézve ezt a megállapítást. Egyik délután.

így azután nem jutottam tovább annál az egyetlen következtetésnél: hogy felsőbbrendű lény – zseniális és felkavaró. „Ó. hogy minden rend nélkül – amennyire az emlékezetemtől telik – megpróbáljam felidézni lélekrajzából a legjellemzőbb részleteket. máris eltölt a büszkeség. A fájdalmamra egyetlen gyógyír van – Párizs! „Jaj. Ha rájuk gondolok a távolból.. amelyet távol töltöttem a Városomtól.. csakis tényekről – ezt már az elején megmondtam. 60 . Ha csak eszembe jut.. annyi év után is ez az egyetlen bizonyosságom. Benne nekem minden olyan fenséges és szertartásos. hogy sohasem sikerült a lelke mélyére hatolnom. Pontosabban fogalmazva.. Ennek ellenére nagyon különbözőek voltunk. a boulevard-jait.. mint amilyen a testet kínozza a hűtlen szerelmes után.. mint puszta dokumentumokat. Ugyanolyan szomorú vágyat éreztem akkor. őrá – mint ahogy a meztelen test emlékezik egy gyönyörű szeretőre! „Amikor végre visszatértem a csodálatos fővárosba.. csak hogy még jobban magához kössön. epedő vágyam szerteszaladt az összes sugárúton. – Párizs. És ebben a forgásban még a testemet is magukkal ragadják. a saját igazolásomra. Párizsom. én Párizsom!. a fáit. „Mindent szeretek Párizsban: a műemlékeit. – Miért szeretlek oly nagyon? Magam sem tudom. hogy még jobban elkábítson. hogy a latin fővárosban élek. „Esténként pedig a kietlen.. a színházait. bús alkonyokon az ő nevét foglaltam imába: Párizsom!. mennyit szenvedtem az alatt az év alatt. a sugárútjait.. hogy szeretem az utcáit. az öröm hulláma önt el és belülről ujjongani támad kedvem. káprázó fényben jelennek meg előttem és egy szivárványíven forogva engem is fénnyé változtatnak.. ezért szorítkozom hát arra. Elvétve találtunk közös jellemvonásokat. a parkjait. a tereit. hatalmas ágyban őrá emlékeztem elalvás előtt – igen. Párizs! – szavalta a költő. ó. Egyikünk lelke tökéletesen értette a másikét – amennyire két lélek értheti egymást. „Lisszabon szomorkás déli utcáit róva. egyformák csak egyetlen dologban voltunk: Párizs iránt érzett szerelmünkben. az összes városnegyeden.. Még ma. hogy egyhamar visszatérhessek hozzá. ó én Párizsom!. miközben reményem sem volt rá.azonban.. Tényekről van szó.

Ezért aztán a lélekről szóló beszélgetéseink általában reggelig tartottak.. éppen ellenkezőleg. „De ez nem minden. Oly jól emlékszem még egy vacsorára az Arany Oroszlánban... És felfokozott lelkiállapotában csak úgy ontotta magából a bizarr képeket és tébolyult gondolatokat: „Igen! Igen! Magam vagyok a merő összefüggéstelenség. mert mindkettőnket átjárt valami rőt méreg.. valóságosan érzem. Meglepődne. És ezt ő maga is elismerte. amely minden más életben megszokott. a városi mozgalmasságot. kávéházai.. hogy nincs benne titok. „Verj hidakat! Verj hidakat! Építs vasutakat! Emelj acélból tornyokat!... Rajongva szeretem a haladást. miközben a néptelen utcákon csatangoltunk. hass át a jelenkorral!. „Csak fennkölt környezetben tudok élni. ilyen vagyok: ám sokkal kevésbé. hogy ezt a nagy várost én a boulevard-jai. Vigasztalan vagyok és levert. Érti? Mindig értettem.. ami mindenki mással megtörténik. Tévedés! Tévedés! Az én életem. és csodálom az életet. nincs bennem energia. színésznői. Még a testem is összefüggéstelen. Valami másért szeretem: talán a sugárkoszorújáért.. műemlékei miatt szeretem. És így vallott: – Ha néha egyszerűbb ismerőseim között tölthetem az időmet. a civilizációt.. nincsenek szeretőim. Két színész volt velem meg egy 61 . noha érzem. mint amilyennek látszom. és mégsem tudom magának elmagyarázni!. eltűnök. Mert alapjában véve nagyon szeretem az életet. Soványnak talál.. ahogyan még nem csodálta senki! „Európa... Engem mindenki titokzatosnak gondol. Csendesebb óráiban Ricardo a normális élet békéjéről beszélt. Hát ezért nem történik velem soha semmi. sem fáradságot. Nem élem az életet.. amelyek nincsenek a normális életben. Csak éppen nem áll össze bennem semmi. Nem! Nem! Kicsinyes dolog volna. senki nem tud rólam semmit. a mai lázas sürgés–forgást!. Voltaképpen nem attól egyedi. ha egyszer meztelenül látna.. „Az én életem nélkülöz minden furcsaságot és mégis bizarr élet – csak éppen a visszájáról bizarr. bizony nem hiányoznak a művésztársak. titok nélküli élet. Európa! Költözz belém.. töltsd meg bensőmet remegéseddel. hanem mert nincs benne olyan elem.... hogy olyan elemei vannak.. Esős december volt. amely körbefogja és lélekkel tölti meg – amit én nem látok. Még az sem..„Ám azt ne higgye. görbén tartom magam? Igen. és nem éreztünk sem hideget. Pontosabban éppen abban rejlik a titka.. Lúcio.

Már megint itt vagyunk annál az átkozott irodalomnál. ugyanakkor ott lent is képes vagyok forgolódni. aki meghalt már. mint ők.. Derék fiúk! Derék fiúk!. Lám. akkor az felszippantaná.. milyen kevés a lelki igénye.. Mindenesetre... Lehangoló!. Carlos Mota. – Agyrém! Agyrém! – válaszolt erre a költő.. Végül sikerült feloldódnom. És Carlos Mota felkért. hogy leereszkedjem hozzájuk. Ez a maguk méltósága. amire vágyom. Csak ez az ösztönös megérzés menti meg őket. figyelje csak meg. hogy nem tudok így élni. izgalmas és kifinomult művészlélek – mindig csodálkozott azon.. És nagyon büszke is vagyok rá. Carlos Mota meg Álvares Sesimbra. én kétszeresen szenvedek. Van olyan nagy. hogy leszálljanak az életbe. milyen kevés a szellemi szükséglete. Mit nem mondok? Ezek után már valósággal a szférákban 62 . Képzelje csak. Rövid idő múlva így folytatta: – Valamikor Lisszabonban egy nagyon jó barátom. egy Bourget-regény. soha meg sem próbálnak kilépni a maguk arafényű köréből – sohasem ébred magukban vágy arra.. akikről az imént beszélt. Igencsak igyekeztem.dramaturg. Roberto Dávila. Talán ismeri őket... a Kosárfonónő szerzője.. az igazi fennkölt lelkek – tudom – sohasem lépnek ki. Nagyon helyesen teszik. hogy miképpen vagyok képes barátkozni alacsonyabb rendű emberekkel.. – Ellenkezőleg.. amivel olyan nagy sikert aratott a Trindade Színházban. – egy nagy. nem kell féltenie tehetségét a középszertől. büszke is vagyok rá. hiszen ugyanabban az aranyfényű körben élek. Csak éppen nem tudok így élni.. – Tudom is én. ha valamiért. né-hány João de Deusverssor vagy egy Tomás Ribeiro-költemény – ez már elég is a magasztosság utáni vágyuknak.. Egy George Ohnet-dráma.. Eközben magának. Hogy a „a nagy többségnek” milyen kevés elég. közhelyekkel hígítaná fel a tehetségüket. maga éppen ezért több – jegyeztem meg.. miért nem lehetek olyan. az igazi művészek. „Mert végeredményben az ő életük – „a mindennapi élet” – az egyetlen olyan dolog... hogy nem alacsonyíthatja le semmi.. Jaj. Az én örökös ellentmondásaimmal! Maguk. hogy nem lehetek boldog. hogy dolgozzam vele együtt valamelyik operettjén. egy Verdi-opera... mert érzik... és én együtt velük ugyancsak ebben az illúzióban ringattam magam. Nos hát ők benne élnek az életben. hogy ha belevegyülnének a köznapi létbe. hát pontosan azért nem mernek leereszkedni. hogy mi vagyok. barátom.. Gyengék.. milyen szánalmas a többiek felszínessége. Sokkal boldogabbak. pillanatokra boldog voltam.. – Azok....

Egy vasárnap délután – nagyon jól emlékszem – hétköznapian.. tovalibbenő mozdulatai. Nekünk. ki tudja. pirulása – a kacagása. Ennélfogva.. amelyre a költő eddig nem igen merészkedett: – De jó belélegezni az élet szagát.. boldog. ami elillan a bennünket perzselő lángolásban! „Ezért a nagyvárosi mozgalmasságáért.. A szerelmeim mindig a gyengéd érzésekből táplálkoztak. a nagy többség.. akik az éteri szépségről álmodozunk. Így viszont csak a fény jut nekünk. amikor beszélgetésünk olyan területre tévedt. Igen! Igen! Jól mondom – gyengéd érzésekkel. Végtére is. amelyet megérintett egy asszony ajka.. hétköznapi életéért szeretem az én Párizsomat. A többiek – az igazán normálisak – nos. akik itt körülvesznek. végtére is. egy virág. Sohasem lennék képes egy nőt a lelkéért – vagyis önmagáért szeretni. finoman búgó hangja. akiket megérintett a Túlnan. „A nagy többség.. húszéves hangon énekelt dal..mozognak. ők bőségesen beérik azzal a csillogó vulgaritással. amelyeket a nő kedvessége váltott ki belőlem: barna bőrű ujjai.. Nincsenek érzelmeim.. ők.. gyengéd érzések-kel. amelyet kecses ujjak fonnak... és minden más csak badarság. ha mi is olyan közönséges emberek volnánk. alkohol mind! – alkohol. vagy: egy selyemzsinór... egy csilingelő. amelyekkel egy napfényes délutánon megszorította az enyéimet. ezekkel a szőke.... akiket kiválasztott Űr. és mi ugyanolyan rokonszenvet. egy meghajló derék.. az ilyen páratlan vasárnapokon. Hónapok teltek el. Alkohol vagyunk. „A szerelemben az érzékiséget nekem egy fehér szoknya suhogása jelenti. nem nekik van–e igazuk. mint azok. ne kerteljünk. Imádatomat mindig azok a gyöngéd érzések táplálták. kedves barátom.. Fensőbbség! Fensőbbség! Pedig mennyivel többet érne. ezért a mostani. Íme az egyszerű élet. a hasznos élet vonul itt el az orrunk előtt. De a fény elvakítja a tekintetet... a tömeg közé vegyülve felfelé haladtunk a Champs Elysées-n. amit egy-egy revü műveletlen szövegírója produkál... Akkor legalább meglelnénk lelkünkben a derűt és a békességet. határtalanul gyengéd érzésekkel. nincs közünk ezekhez a pillanatokhoz. ugyanolyan baráti érzést tápláltunk egymás iránt.. egy széltől borzolt hajtincs. 63 .. az eleven és egészséges élet szagát az ilyen párizsi vasárnapokon.

. Csak én gondolkozom szüntelenül... megfoghatatlanabb – nem mérhető. Ám rögtön ezután egy napernyő végével pajkosan visszahúzták a karomat. és eltűnök az életből..Őrült láng! őrült láng!... Két fiatal lány állt ott... Elmesélem. hogy magamévá tegyek hangokat. ha lehetnék az élet fáklyahordozója. Váratlanul kacagás csendült fel mögöttem.. amely életem minden fontosabb órájában elért. akinek annyira sikerült önmagára összpontosítani a figyelmét.. Kitágult a belső világom – végtelenné vált. Nem... Ez szörnyű! Jaj. „. illatokat és színeket!. Pusztító! Pusztító erő!.. Valami más.. akik itt járnak-kelnek.. soha nem voltak ilyen bonyolult érzéseik... Nem volt rá különösebb okom.. és így szólt: – Ó de szívesen cserélnék azzal a gyönyörű nővel.. „. félek – félek tőle... a merészebb megszólalt: 64 . nem több: „Három éve. ha egy költeményemet vagy a tehetségemet dicsérték.. ha élhetnék óarany ragyogásban. Élnek.. mozdulatokat. De hamar megnyugodott: – Ezeknek a derék embereknek. és óráról órára tovább tágul. „Nem megmondtam? Az az átkozott irodalom... mosolyokat.. nevetős lány. A kezükben csomag volt. teljesen beleveszek. Nem figyeltem oda.. Hátrafordultam. Két bájos.„Nem. hogy elmerülök. hogy végül eltűnt az életből – és végleg átköltözött a saját belső világába. Valaki megérintette a vállamat.. mint mindig. Lúcio.... Lúcio!.... Ha szép lehetnék! ha szép lehetnék!..... „Egyikük. még csak nem is a szépség hat rám. Van-e ennél nagyobb diadal? „Életem legnagyobb dicsősége nem az volt – tényleg nem az volt! –. egy áprilisi délutánon a nagy boulevard-okon bolyongtam.. drága barátom. egymagam. Ezt keresem mindenben. Borzongás futott át egész testemen – az a borzongás. Nem gondolkoznak. amelyet két pompás fekete paripa húzott.. akik a Rue de la Paix valamelyik atelier-jéből szaladhattak ki ebben az órában.Jó novellatéma lehetne ez magának: egy olyan emberről.. sejtelmes dolog: a kedvesség.. mindenben – a kedvességet. Ekkor Ricardo egy fenséges bérkocsira mutatott. mert ennyi volt. megsemmisülök belső világomban.. Ez táplálja bennem azt a bódult vágyat. azt a szexuális vágyat. de minden szorongásomtól szabadnak és különös módon könnyűnek éreztem magamat aznap délután. Két varrólány –bizonyára –.

hogy véget vessek a kalandnak.. Ahogy mindene.. hogy egy barátommal találkozom.... tisztában vagyok vele.. (Higgye el.. Szerelmem! szerelmem!.. csacska szavakat váltva. akkor kiábrándulok. milyen végtelen gyengédség áradt a felé a lány felé. ha szép lennék. úgy hiszem.... a boulevard pedig gyönyörű. Azután elindultunk együtt. hogy az arcát szemügyre vegyem. bizonyos fényben. amikor szemből néztem sovány. az arcán nem ilyen kifejezés ült. ugyanúgy a megjelenése is széteső volt: néha. hogy maga egészen csinos fiú?” „Szabadkoztam. a tehetség fénykoszorújával övezetten. de hány héten át éltem ebből a szegényes vágyakozásból. Egyszerűen szólva azonban. ragyogóan szép! Azon a délutánon pár pillanatra az voltam. hány.„– Tudja.. „ Az a délután a legszebb emlék az életemből!.. A máig fennmaradt képek különösen szépnek mutatják a költőt. e helyett a torz arc helyett mennyire szeretném. melodikus és heves ragyogás fénykoszorúba vonta – Ricardo de Loureiro valóban szép volt abban a pillanatban... perverz vágy ébredt bennem. hogy ha tovább tart.. „Ó.. Habár nem is: olykor a profilja is kellemesnek látszott.. És valami átalakulás révén – miközben portugál szeméből sugárzó.. de rá annyira jellemző kifejezéssel: „magától is összecsuklott”. „Büszkének és csodálatra méltónak éreztem magam. akivel soha többé nem találkoztam – akit soha többé meg sem találhattam.. De mivel nagy művészről volt szó.. Hogy áldom őt. mert önhitt jókedvemben arról is megfeledkeztem.. Valójában..... bizonyos tükrökben.. Akkor írtam meg néhány legcsodálatosabb versemet. a fényképészek és a festők a 65 . Hanem. Oldalról azonban ez nem fordult elő. „Istenem! Istenem! E helyett a görbe test. Mennyire szeretem őt. „Elváltunk. barázdált arcát – sugárzónak tetszett. s ahogy Gervásio Vila-Nova mondta róla... A délután kék volt... volt egy hetyke kalapom.) „A Faubourg Poissonière sarkán búcsút vettem tőlük arra hivatkozva. és a homlokomba legényes hajtincs hullott. amelyet megvetett. a legkevésbé vonzó benne kétségkívül a teste volt. hogy milyen nevetséges ez a vallomás... ezzel az extravagáns. Mennyire szeretem.. hogy a barátom szép volt--e vagy sem. Talán attól féltem. Egyébként mind a mai napig nem tudom.. Azután.. Nem tudom.

...... És eszembe jut egy eltévedt vágy...... Ami a barátom szexuális életét illeti... szőkén alkoholos. száraz.. csókokkal és pezsgővel. A bizonyíték rá – nos hát a bizonyíték sem késett. Igen! olykor erőt vesz rajtam a lelkesedés....... valami távoli... hogy Ricardo de Loureiro versei tele voltak érzékiséggel és hajmeresztő perverzitásokkal – a vele való beszélgetés során azonban nyoma sem volt ilyesminek. Nem tudom......homlokát valami glóriás ragyogással övezték........ amikor márványtestek magukhoz hasonló testekkel egyesülnek... amint hófehér meztelen lábamat.. Mindig vonzott az a nevezetes étterem...... dideregve. csillagközi emlékét egy soha át nem élt szerelmi kalandnak.. Lehet.. száraz levelekkel. meztelen testén végigpillant...... fenségesen.. a benne honoló nagyvilági atmoszférával párosulva. Biztosan tévedtem.. A Champs Élysées-n és a Bois sugárúton mentünk végig egészen a Porte Maillotig. arról semmit sem tudtam... akkor őszintén meglepett. . egyesüljön akár két nő – rőt sugárzásban.... hogy elbűvölten nézzem... Igaz. Fél nyolcra járt... mert azon az estén előállt a legfelkavaróbb és legsúlyosabb vallomással.. a szemérmesség akkor is rögtön megakasztotta. őszi holdfénnyel.... amely idegen volt tőle...... hogy tévedtem..... háttérben a lépcsővel. Az. amint végignyúlik egy ágyon.. hogy vacsorázzunk az Pavillon d’Armenonville-ban – a legnagyobb örömmel álltam rá.... legalább azért.... a kis tavacskával – mindez.. Micsoda felmagasztosulás is a női test! Ha nő volnék sohasem engedném........... fénytelen test.. egy lenvászon lepedő alá csúsztatom.... hogy egy férfi teste birtokoljon – egy szánalmas.. A költő azt javasolta.... Irodalmi helyszínnek éreztem (hiszen regényekben olvastunk róla) azzal a nagy vörös tapétás termével.... a romantikus fákkal.... és maradéktalan csodálattal..... hogy beszélgetésünk ilyen irányt vett. finom és halovány vágyat idézett bennem. Soha nem pengetett érzéki. – Ó...... Ebből a szempontból Ricardo de Loureiro hidegvérű ember benyomását keltette.... de még csak szerelmes húrokat sem – és ha csak távolról próbált utalni efféle részletekre........ Jobb mindig fenntartással szemlélni a nagy emberek arcképeit...... drága Lúcio-m – folytatta tovább a költő – mennyire átérzem egy csodálatos nő diadalmas érzését.... .... és ragyogó... amelyek kívülről beárnyékolták... sárga. 66 ..... hogy bárcsak nő lehetnék – ha másért nem..... maradéktalan gyöngédséggel adózom az olyan kicsapongás előtt..

aki a teljes élet „záloga” – mindenki érezheti a felé irányuló baráti érzéseket és ezeket őszintén viszonozhatja is.. nagyon szerencsétlen. csak gyengéd érzéseim. „Szörnyű gyötrelmeken megyek át: mindenkinek lehet barátja. mennyire elbűvöl a bizalma. ha egyikünk megváltoztatná a nemét. Én még ennél is többre vágynék ugyan. csupán megsejtettem. – Csak annyi az egész – mondta –. Ne tiltakozzék. Szerencsétlen vagyok. Soha nem voltak érzelmeim – már elmeséltem magának –. bárhogy erőlködöm is.. Hogy érezzem is. amit látok. vagy süket.... vagyis hogy valakinek a barátja lehessek (tekintettel arra. feltétlenül az kell. amikor Ricardo belefogott: – Nem is képzeli. nagy és nyitott lélek. higgye el nekem! 67 . A szüleim imádtak. Lúcio. soha semmiféle érzelmet nem tudnék viszonozni: bennem az érzelmek nem anyagiasulnak! Mintha hiányozna egy érzékszervem – mintha vak lennék. hogy nálam a gyengéd érzések felelnek meg a barátságnak).. Mielőtt magát megismertem.. hogy előtte magamévá tegyem azt. amit kitapintok. Ám pontosan emiatt. ami kiváltotta őket. valami. Ezzel szemben maga. És ez már nagyon sok. hogy nem lehetek a barátja senkinek. Egyszóval: a birtoklásét! Nos. Én nem vagyok a maga barátja.Evés közben közömbös dolgokról beszélgettünk. Míg én. A legforróbb barátság számomra úgy jelenik meg. a legkevésbé sem. Következésképpen igazából sohasem éreztem a gyengédséget. csak érdektelen emberekkel bajmolódtam – közönséges alakokkal. eljött az a nap.. Márpedig a gyengéd érzések kedveskedő vágyakat szülnek: egy csók. csak abban az esetben lehetnék én barátja valakinek a saját nememből. amikor találkoztunk. Ezért úgy érzem. mint roppant gyengéd érzések. azután hirtelen más hangon folytatta. Egy pillanatra megállt. Ám egy saját nemünkhöz tartozó lényt semmiképp sem tehetünk magunkévá. egy ölelés vágyát. barátom. és mégsem érzek. legyen szó akár nőről. Van valami... Tehát.. és most először megvallom valakinek lelkem legnagyobb furcsaságát. ők még kevésbé értettek. akár férfiról. de már ez is sok. Már a kávénál tartottunk.. életem legnagyobb fájdalmát. mennyire áldom azt az órát. a magam részéről én csak vágyaim beteljesülése után tudom érezni azt. aki biztos kikötőt jelent az életben. amikor összeszedem minden bátorságomat.. és nem tudom megragadni. akik soha nem értettek. akit becsülhetnék. akiben ott szunnyad a kellő értelem. Előttem bezárult a lélek világa. hogy az enyémmel találkozzék..

Fiákerba szálltunk...„Bizonyos pillanatokban undorodom magamtól. akik iránt megérzem a gyengédséget –. ez borzalmas! Ha olyan emberrel állok szemben. Mindazonáltal a költő felkavaró vallomása nem ment ki a fejemből. Másnap. újra találkoztunk. hogy szerethetném őket – és csak akkor tudnám kielégíteni őket. egészen életem végzetes napjáig. hogy az ajkait mardosva csókoljam! Hány ízben nem tudtam megállni. hogy ezeket a kézzelfogható vágyakat – még korántsem mondtam el valamennyit – testileg érzem. akikről megérzem. mindig rám tör a heves vágy. Hallgattam. Csak a lelkemmel lennék képes magamévá tenni. már nem tudom. Lassan ideje.... A rákövetkező nap sem. Csak a lelkem segítségével tudnám kiölni magamból ezeket a gyengéd sóvárgásaimat. Ellenkezőleg – egy bizonyos naptól fogva nyugtalanítóan vissza-visszatért az emléke. Útközben. és soha többé. de egy szóval sem utaltunk az előző esti különös beszélgetésre. amit egy rémes és gyalázatos előadó játszik. „Ez minden. Tíz 68 . ne mondjon semmit! Szánjon meg engem. mint valami rögeszme. nem. melyik téren. Ám néhány pillanat múlva a költő a legtermészetesebb hangon ezt mondta: – Na jó. Mintha egy sima. vak hegedűs nyekergett egy gyönyörű áriát.. III. azaz viszonozhatnám érzelmekkel a barátságot. Tudja.. mint mindig. Jelentősebb zökkenők nélkül – a megszokott harmóniában és lelki egyetértésben – folytatódott és egyre szorosabbá vált a barátságunk. hogy szedelőzködjünk. És a számlát kérte. szánjon meg a szívéből. „Mindazonáltal ne higgye... Agyamban vihar tombolt.. hogy szeretnem kéne – olyanokkal. „Ne mondjon semmit.. napfényes.. akiről tudom.. birtokba venni azokat a teremtményeket. fákkal szegélyezett úton tüzes szakadék nyílt volna meg a lábaim előtt.. hogy anyámat szájon ne csókoljam... Ricardo megjegyezte: – Hallja ezt a zenét? Az életem fejeződik ki benne: csodálatos partitúra. a lelkemben érzem őket.....

Ricardo az állomáson várt. hogy visszatér Portugáliába – Lisszabonba. és megígértette velem. Meg is írta nekem első levelében: de a részletekről nem tudósított.. amely nagy volt. ami a legjobban meglepett. Megérkeztem hozzájuk. nem is csodálkoztam a tényen – ugyancsak mintha valami valószerűtlenségről lett volna szó. Egy évig nem találkoztunk. ahová tulajdonképpen semmi sem szólította. Ricardo úgy határozott. ez volt a benyomásom: megfogytak külső vonásai – most kevésbé látszottak. Hevesen megöleltük egymást. és homályos volt az egész – mintha valami valószerűtlen dologról lett volna szó.. pontosan olyan 69 . az-alatt. Anyagi körülményeim és a barátom utáni vágyakozás úgy hozta. amíg nem láttuk egymást! Markáns vonásai meglágyultak. De a külseje igencsak megváltozott az alatt az egy év alatt. amíg én távol voltam. A feleségéről egy szót sem ejtett. tényleg megmagyarázhatatlan. mint azelőtt. amikor megérkeztünk a szállodába és rádöbbentem. és két levél a költőtől. kisimultak – elnőiesedtek. Azt természetesen tudtam.. A költő elkísért a szállodába. nem faggattam azonban a részletekről. a haja színe is halványabb lett. Igen.. miért nem. hogy aznap este náluk vacsorázom. És kilencvenhét decemberében megérkeztem Lisszabonba. amiről régóta tudom. milyen zavarba jöttem. hogy én sem kérdeztem róla semmit. amely barátom megjelenésében a leginkább szemet szúrt nekem – a megjelenése kifakult. sötét és nyomasztó. hogy attól kezdve egy szót sem mertem kinyögni vele kapcsolatban. Egy elegánsan öltözött inas bevezetett egy helyiségbe.hónap múlva. 1896 végén. igazából egész valója elhalványodott. Amikor beléptem abba az elegáns terembe. Talán ebből a változásból következett alapvetően az a különbség. hiába világították meg áradó fények. ez az igazság – és. hogy véglegesen elhagytam Párizst. hogy a költő nemrégen házasodott. hogy előbb-utóbb be fog következni. És ugyanígy megváltozott a hangszíne meg a mozdulatai is. Párizs iránti olthatatlan szerelme ellenére. valamiről. Annyira összezavarodtam. Emlékszem. A magam részéről felületes jókívánságaimat fejeztem ki válaszomban. Ez alatt az idő alatt a levelezésünk szinte a nullával volt egyenlő: tőlem legfeljebb három levél.

érzés fogott el. mint amikor a vakító napfényről egy félhomályos szobába érkezik az ember. Sugaras mozdulatai voltak – könnyű.. Igazából ez a hat hónap volt életem egyetlen boldog és derűs korszaka. Éjfélkor elbúcsúztam. mintha hosszú kábulatból révedtem volna fel és térnék vissza az életbe.. hogy tisztában vagyok az eddig leírtak különös voltával. vagy csak pillanatokkal később jelentek-e meg ők ketten.. hogy amikor a szalonba léptem. hogy elmondjam a teljes igazságot. Azután váratlanul. magas. hogy vacsoráztunk és sokáig beszélgettünk. Mindazonáltal. sápadt és vékony. azt hiszem.. aranyba formált. nesztelen léptekkel járt – tétován. eszményi társa lehetett egy költőnek. valami kába szédületben egyszer csak ott ültem egy pamlagon. Ugyanígy. erőteljes szépség... Csak lassan vettem ki a tárgyak körvonalait. Máig sem tudom megmondani. volte már ott valaki.) Attól fogva esténként gyakorta ellátogattam Ricardo házába. hogy kétségtelenül a legalkalmasabb. Ábrándos. Hat hónapon át egyszerűen és nyugalmasan zajlott az élet. amikor elaludtam. miképp. de oly kedvesen. Különös érzéseim tökéletesen szertefoszlottak. kék szeme elvágyódva pillantott a messzeségbe. Csak ekkor ocsúdtam fel. amelyeket legelőször váltottam Marta-val – mert hogy ez volt a neve Ricardo feleségének.. a költővel és párjával beszélgetve. puhán és szeretetre méltóan.. hangsúlyozni szeretném. és immár tisztán láttam a feleségét is. Szép. de gyorsan. hogy akkor ott semmi különös nem történt.. A keze nyugtalan. lefeküdtem és elaludtam. hogy annak az estének az emlékei olyan halványan élnek bennem. Alighogy a szobámba értem. (És most zárójelbe téve. Ez az oka. úgy érkeztem meg abba a terembe. Már a legelején utaltam rá: ahhoz van csak bátorságom. Az arca gyönyörű volt. Irigyelni kezdtem a barátomat. Nem tudom megmagyarázni ezt az ellentmondást.. szőke. olyanfajta zavaró érzésem támadt. még ha valószínűtlennek látszik is. de így volt. mintha a küszöböt átlépve egy álomvilágba tértem volna vissza. nem tudom. Igen.. Egyszóval. Lényét megülte a szomorúság – valami nyugtalan és rebbenő szomorúság –. szoborszerű termettel – a teste aranyfényű volt kemény és tünékeny. Valóban.. azokat a szavakat sem tudom felidézni.. Annyi bizonyos.. 70 . igen szőke nő volt.

azzal felkavaró. aki nem sokkal azelőtt szörnyű öngyilkosságot követett: el egy vonat elé vetette ma-gát. de gondolkodásmódja semmiben sem tért el a költőétől. Ez alatt az idő alatt bizonyos hóbortos gondolataim foglalták el a lelkem. mély és bársonyos. Az orosz az érzékiséget képviselte abban a művészkörben – nem tudom. gazdagította elméleteit és nézeteit. hatásos és eredeti művészetet teremt. Hébe-hóba megjelent még Raul Vilar meg egy barátja – egy lehangoló torz személyiség. mintsem felismertem volna. Aniceto Sarzedas. a Glória színház dramaturgja. azzal a szándékkal (állítja önigazolásul). nyúlánk termetével Gervásio Vila-Nova-ra emlékeztetett. ha valaki a női nemet képviselte közöttünk.Kevés olyan nap volt. hogy most úgy találom itt. amikor ne láttam volna Ricardo-t és Marta-t. mint Marta. orosz követségi attasé. Ezért azután Ricardo szívesen megkérte rá. kiteregetve kortársai legbelsőbb titkait. akit futólag már ismertünk Párizsban. akiknek a nevére nem emlékszem és – elsősorban – Sérgio Warginsky gróf. pedig csak hamis és útszéli volt benne minden. 71 . huszonöt éves fiatalember volt ez a Sérgio Warginsky. két húszéves költő. ha kissé jobban odafigyelt. intellektuális – kifejezetten irodalmi – beszélgetésekkel. mint a költő házának legállhatatosabb vendégét. akkor az sokkal inkább ő volt. akkor a legenyhébb akcentus nélkül beszélte a portugált. (Ez a bizarr érzés előbb alakult ki bennem. amelyeknek az a gyémántos torok különös zeneiséget kölcsönzött. hogy olvassa fel a verseit. Végül is. Olykor Marta is bekapcsolódott a vitáinkba. a vitriolos tollú kritikus. Luís de Monforte. amelyért bizonnyal rajongtak az asszonyok – a homlokába két vörösesszőke göndör tincs lógott. Magas. Ellenkezőleg: beleépült abba. miért. Az esték kedélyesen teltek. de ez volt a benyomásom. Szép. csábos és szereleméhes ajkai mögött ragyogó fogsor villogott. Piros. Csaknem minden este összejött náluk egy kisebb művésztársaság: jómagam. amelyeket átszínezett Aniceto Sarzedas humora. Az oroszokra jellemző nyelvkészségével. finom intelligenciájának. Különös. és meglepett. aki rémes éreintement-jeivel kifigurázta minden kortársát. és apró részletekkel csak erősítette. Aranyfényű szemét le nem vette Marta-ról – ez később eszembe is jutott. aki manapság gyalázatos novellákat ír. hogy ha furcsa pszichológiai eseteket tár fel.) Sérgio-nak gyönyörű hangja volt – zengő. és mindannyiszor tanú-jelét adta széles körű műveltségének.

. Az esti összejöveteleknek vége szakadt a költő házában.Egyébként nyilvánvaló volt. mivel gyakran előfordult. Minthogy ezzel Marta is egyetértett. képtelen voltam leplezni az ingerültségemet. hogy egészen belefeledkeztem a barátom feleségével folytatott beszélgetésbe. 72 . Úgy láttam. utolsó kötetem hatalmas sikert aratott. révbe értünk. amelyeket csak Ricardo és Marta társaságában töltöttem – vagy jóformán csakis Marta-val. őszintén szólva az a legjobb. hogy olykor.. Ehhez pedig. hát maradt. ez kétségtelen. Eljött a nyár. Hosszú órák teltek el úgy. olyannyira. Most végre: éltünk. Egyedül Aniceto Sarzedas került elő időről-időre – monoklijával és elmaradhatatlan felöltőjével – reumás bántalmai meg az utóbb megjelent kötet miatt panaszkodva. mégis úgy döntött. A nyomdából frissen kikerült. ha a fővárosban marad. hogy Lisszabonban marad. Tényleg így volt. Ricardo igen boldog családi életet él. hogy vacsora után rögtön bezárkózott a dolgozószobájába. Szeretett volna sokat dolgozni azon a nyáron. Bizonyos nyomasztó anyagi körülményeim is kedvezően alakultak. hiába töltöttünk hosszú órákat kettesben. Legjobban az ilyen alkalmakkor tudtam értékelni lelki gazdagságát. éjfélig nem került elő. Annál kedvesebbek voltak számomra azok az esték. mert Ricardo olyan munkalázban égett. derűs lett az életem.. Warginsky három hónap szabadságra utazott Szentpétervárra. erre a bensőségességre azonban a vágy árnyéka sem hullott. amely élete fő műve lehetett volna. hogy befejezze Diadém című kötetét. amikor hozzám szólt. Ez alatt az idő alatt vált még bensőségesebbé barátom feleségével a kapcsolatom. Luís de Monforte elvonult nyaralójába. A két kis költő eltűnt valahol Trás-os-Montesben. Egyszóval. Kölcsönös és eleven rokonszenvet tápláltunk egymás iránt. Engem viszont csak dühített ez a Warginsky – leginkább talán eszményi szépségével –. és tizenegyig. Maga Sarzedas is szentelt neki egy terjedelmes méltató és okos írást!. hogy a költő mély rokonszenvet érez az orosz iránt. Ricardo Norvégiába akart utazni. hogy a költő visszavonult a dolgozó-szobájába. Hónapok teltek el.. Mindent összevetve.

hogy megházasodott. igen valóságosnak. Előttem soha semmivel sem utalt a múltjára. Amikor a feleségéről beszél. És ekkor egy újabb... egy este önmagamnak is váratlanul egy kérdés fogalmazódott meg bennem: – De hát végtére is. a lelkünk nem jelent meg bennük. Vagyis: mintha mondta volna inkább.. akinek nem voltak kapcsolatai. Egészen addig föl sem merült bennem. minden bensőségesség ellenére csupán elvont dolgokra szorítkoztak. Még csak efelől sem voltam biztos. hogy valami titokzatos volna a barátom feleségében. végül már minden erőmet arra összpontosítottam.. ugyanaz a megmagyarázhatatlan hallgatás. amelyeket átélt – sőt apró tárgyakról: egy terítőről.. akiket ismert. egy virágról. Így ezzel a nyugtalanító valósággal szembesültem: az a nő úgy jelent meg előttem. amikor annak még a gondolatától is irtózott?. mintha nem lett volna múltja – mintha csak jelene volna! Hiába próbáltam elhessegetni magamtól ezt a fojtogató érzést. ami végképp felkavart: annak az asszonynak nem voltak emlékei. de soha egyetlen szóval sem utalt rá egyértelműen. És Ricardo részéről ugyanaz a hallgatás. még furcsább körülményre döbbentem rá. Házasság? Házasok ők egyáltalán?. Marta pedig elmondta róluk a véleményét – elolvasta legfrissebb írásaimat. Én elmeséltem neki készülő novelláim cselekményét. mindig azt mondja. Úgy van. Soha nem említette egyetlen rokonát.. Merthogy az égvilágon semmit sem tudtam róla. ez valóban roppant különös. 73 . hogy vágyik valamire a korábbi életéből. Sőt. és mindvégig megmaradtunk valamiféle pusztán intellektuális barátság keretei között. az az asszony soha nem említette. olyan emberekről.. váratlanul furcsa rögeszme vert gyökeret a lelkemben. Halványan rémlett valami: mintha a levelében azt írta volna a barátom... aki azt a kevés barátját sem látogatta meg soha – és hogy mehetett bele a házasságba. ki ez az asszony?.A szavaink. Honnan került ide? Mikor találkozott a költővel? Rejtély. ahol korábban járt. olyan élményekről. egyetlen barátnőjét sem. De jaj.. amúgy. hogy Marta – állapítottam meg magamban. hogy megfejtsem a rejtélyt... egy fátyolról sem. Estérőlestére mind jobban eluralkodott rajtam.. Igen.. Mint aki álomból ébred fel hirtelen. Hogy ismerte meg őt a költő – éppen ő. soha nem beszélt olyan helyekről. egyszerűnek és bizonyosnak látszott.

hogy nem vágyik-e vissza életének egyik vagy másik korszakába. Abban pillanatban meg is bántam. mert összetévesztem a valósággal? Teljesen átjárt a kétség. Gyanús nyomok után kutatva éltem.. hogy beszéljen a múltjáról. ő azonban – ugyanolyan közömbösen. elszántam magam. hogy egyenesen Ricardo-nak teszem fel a kérdést. és akár Marta. hogy megbolondulok. tényleg az értelmem fogalmazta-e meg. Időközben azonban ez a rögeszmém végtelen gyötrelemmé vált.. mintha valamilyen illetlenséget követnék el. Egy nap már nem bírtam tovább. De mindhiába.. mi több: mintha nem is értette volna őket. arról sem volt fogalmam. 74 . hogy ismer-e egy bizonyos várost. akár a költő társaságában újra meg újra megkíséreltem valami fényt csiholni. dédelget-e gyerekkori emlékeket. és világosabb pillanataimban már-már attól tartottam. Már semmiben sem hittem. úgy hiszem – a válaszában tudomást sem vett a kérdéseimről. Hogy tudatlanságom még teljesebb legyen. amelynek a megírására készült... Ricardo elsápadt: motyogott néhány szót. egyetlen egyszer sem utalt a szerelmére. Inkább egy másfajta bizonytalanság: van-e a gyanúmnak valóságos alapja.Beszélgetéseink során megpróbáltam arra kényszeríteni Marta-t. Tényleg szereti őt a költő? Afelől semmi kétség. Közömbösen megkérdeztem olykor. Viszont soha nem mondta. Váratlanul így fordultam hozzá: – Igaz is – böktem ki –. nem mertem erőltetni a kérdést – kényelmetlenül éreztem magam. amely pedig bizonyosan létezett. és most nem tudom elfelejteni.. Hanem rögeszmém legkülönösebb oldaláról majdnem megfeledkeztem: Valójában nem is az a titok gyötört legjobban. hogy milyen érzelmeket táplálnak a házastársak egymás iránt. Marta részéről sem tapasztaltam mást – mintha szégyelltek volna utalni a szerelmükre.. aztán gyorsan másra terelte a szót. vagy csupán álmodtam. megmagyarázhatatlan zavaromban. Még a saját rögeszmémben sem. soha nem mesélt a románcáról.. Én pedig. amely elzárta előlem a barátom feleségét. és hogy legalább egy apró részletet megtudjak a feleségéről. és felvázolta nekem egy verses dráma tervét.

És persze Sérgio Warginsky. Kábulatomból hirtelen felriasztott a hallgatók tapsa. szőkébben.. Ujjaival a billentyűkhöz ért....... A költő....... messze tőle.. A benne kifejeződő szívszorító. hogy aranykarmok kapaszkodnak belém és tűzörvény vesz körül.. . hangról hangra szertefoszlik................ belül egy fénygömbbe sűrűsödik........... és megremeg a vágytól. És akkor fokról fokra......... azonban jött helyettük egy jelentéktelen újságíró... láttam – igen... Az volt a benyomásom.... decemberi – estén. amelyet már hetekkel korábban befejezett. hogy eljátssza nekünk Túlnan című versenyművét...... végül teljesen eltűnik.. úgy... ahogy a zene egyre csodálatosabb magasságokba szárnyalt. a nagy zeneszerző.. ami a lelkemet alkotja. szinte a révületig juttatott.....Beköszöntött a tél és vele együtt elkezdődtek az estélyek is a költő házában...... 75 .. láttam a zongoristát is...... hogy mindaz.. Elhallgatott. Ricardo szavai jutottak el a fülemig: – Még sohasem éreztem ekkora érzelmi megrendülést... a terem másik sarkában álldogált... Leült a zongorához... valóban láttam! – hogy Marta alakja elhalványodik... hatása alá vont. aki egy fotelben ült a szoba távoli sarkában....... felzaklató érzelmi viharok már szinte fokozhatatlanok.... de rajta kívül addig nem hallott senki. Rémült tekintetem előtt most csak egy üres fotel állt. A Túlnant elfedő fátylakat tépik fel a harmóniái....... . Tekintetem automatikusan Ricardo feleségén állapodott meg. Narciso do Amaral végre beleegyezett.. Ebben a pillanatban állt fel a fotelből..... és Narciso de Amaral.. A lelkem beteg... Marta visszatért. nagyon beteg volt és ennek bizonyítékát is adtam az egyik ilyen – esős. Amikor a kitartó.. úgy éreztem... A két vátesz örökre eltűnt Trás-os-Montesben........ mint valaha – ő volt a legbuzgóbb és a legbosszantóbb. Körülnéztem.... szemetelő esőben hazafelé tartottam.. mint e csodálatos zene hallatán... Körülöttem minden a titok mámorában imbolygott.. És homályosan... akiket a zseniális zene teljesen magával ragadott.... aki drámaíró szeretett volna lenni.. míg végül az értelmemet erőltetve sikerült a halhatatlan partitúrának tulajdonítanom a fantasztikus látomást.... hogy ha őt néztem...

hogy ha nem akarom. és a saját szavamba vágva határozott. hogy Ricardo vagy Marta társaságában e tekintetben semmire sem juthatok – elhatároztam: más eszközökhöz folyamodok.. Ilyenkor ész nélkül rohantam a költő lakására. Egy éve beszélgettem már vele. mindegy. És így kezdtem el hitvány dolgokat művelni. hogy lássam. Azonkívül. ahol voltunk – minden valószínűség szerint egyedül én vettem észre. hogy mi bajom lenne. akik az esküvője idején Lisszabonban lehettek. Attól az estétől fogva rögeszmém még inkább súlyosbodott. bár némileg homályos 76 . hogy elboruljon az elmém. Én pedig – emlékszem – nyersen azzal válaszoltam. milyenekhez. hogy vajon kell-e az én hozzájárulásom ahhoz.. Annyi bizonyos. és mintha még sohasem váltottunk volna szót. hol lakik?. ez az árnyalak? Honnan jött. Azzal az ürüggyel mentem el hozzá. Bizonyíték rá.. Ki ez. Buzgólkodásomat Luís de Monforte-val kezdtem. hogy egy este gondosan az egészségem felől érdeklődött. képes legyen levenni tekintetét a nem mindennapi előadóról. Igazából. hogy ő legalább létezik. mert azt a különös eltűnést semmi mással nem lehetett megmagyarázni... hogy egy bizonyos dramaturg drámát írjon egyik leghíresebb elbeszélésemből.Különben azzal azért többé-kevésbé tisztában voltam... Úgy éreztem. és mert tudtam. kevéssé természetes dolog az. és egyáltalán mi ütött belé. hogy egyszer-másszor Ricardo is felfedezett valami szokatlant a viselkedésemben. ki ez a rejtélyes nő. De már az elején sem voltam képes türtőztetni magam. de csak ennyit mondott: – Drága Lúcio-m. hogy érzékcsalódásban volt részem. ha a teste valóban eloszlott is abban a térben. hogy ilyeneket kérdez. akkor fényt kell derítenem a titokra. A rögeszme teljesen a hatalmába kerített: végül arra a gondolatra jutottam. ügyelnie kellene az idegeire. végül is. hogy mindez nem maga a téboly. Egyetlen dolgot tudtam róla – hogy olykor már a létezésében is kételkedem. Erősen csodálkozott érthetetlen kitörésemen.. hogy valaki ilyen megrendítő zenét hallgatva. Alig leplezett kérdésekkel ostromoltam a költő összes ismerősét – azokat az ismerőseit. hogy tényleg megbolondulok. hogy megbizonyosodjam a valóságosságáról – hogy megnyugtassam magam afelől.

.... semmi rejtélyes nem volna.. hogy mit tud a barátom feleségéről. amire a kérdéseim utalnak. hogy egyáltalán nincs igazam. éreztetve. Gondolataim kis időre újra kitisztultak. senki sem akad fenn azon. és a maga részéről kevéssé volna korrekt. a kapcsolatunk már két éve tart. újra derűsen elüldögéltem Marta oldalán.. Valamennyien úgy hallgattak végig. Én Biarritzból jöttem Lisszabonba a sud-express-szel... A költő összes ismerősei közül csak egyet nem mertem megkörnyékezni – annyira utáltam –: Sérgio Warginskyt. egy valamire mégis rájöttem: senki sem furcsállja azt. És így lassacskán meggyőztem magam arról. ők ugyanazon a vonaton utaztak. amin én fennakadok.. hogy ezzel a kérdéssel foglalkozom. nem igaz? És olyan szeretetre méltóak. Ám ez a békés időszak nagyon rövid volt. de egészen magától értetődő módon az orosz váratlanul lelkendezve kezdett beszélni Ricardo-ról és a feleségéről: – Elragadó emberek a barátaink. Ó. amit én furcsállok. amely egyébként őt is jellemezte. hogy fel ne pofozzam.... és igen különösnek veszik. És a könnyed beszélgetés közben váratlanul. mintha abban a dologban. milyen aljasnak és tisztátalannak éreztem magam abban a pillanatban – milyen nehéz volt visszafognom a haragomat és megállnom. éppen tőlem. Vagyis: nem értett meg senki. és attól fogva. az égvilágon semmi furcsa. Luís de Monforte megütközve hallgatott – de nem a kérdések miatt. Nem volt rá semmilyen ürügyem. hogy a kérdéseim tapintatlanok. hanem azért. Különös módon ugyanígy jártam mindenkivel. mert én teszem fel őket. de ettől lesüllyedtem a becstelenségnek és közönségességnek arra a szintjére. A költővel már Párizsban is ismertük egymást. amikor egyszer együtt utaztunk. Gyalázatos ügyködésemnek azonban hasznát is láttam. De ha egészen pontos akarok lenni. 77 . azután felháborodva visszautasította őket. ha válaszolna rájuk. amikor másnap este szívélyesen kezet ráztam vele a költő házában. hogy ne vacsorázzunk egy asztalnál. Egyedül Aniceto Sarzedas mutatkozott készségesnek. ám tapintatlanságnak érzik. Hanem egy este véletlenül összefutottunk a Tavaresben.kérdésekkel faggattam arról. akinél csak próbálkoztam. Mert bár valójában semmit sem sikerült kiderítenem.

.. Közölte velem.. mintha lett volna valami ok.... Az a nő... még csak távolról sem utalt rá – mindössze arról beszélt benne. Hát lehetséges ez? Ricardo Párizsból hozta volna magával Marta-t?.. Beteg voltam.. Annyira szerette Párizst.... hogy én nem ismertem? Talán nem én kísértem ki a barátomat a Quai d'Orsay-ra? Igen. rémes influenza döntött ágynak.................. amelyek a költő hazatéréséhez kapcsolódtak. Csakhogy egész testemen ólmos... mint ez.. És csak akkor sikerült pontosan visszaemlékeznem a költő levelére. amelyben.... amely lángbetűkkel táncolt szemem előtt: „most.... fizikai fáradtság lett úrrá.. mindig úgy képzeltem... az nem lehet. mind az ideig homályos részletek. mennyire bántam most... az lehetetlen... az a nő.. az otthonában.. felvillantak... De ha így van.. fel akartam kelni... most először és nagyon élesen villantak fel bizonyos...... hogy házasságról szót sem ejtett abban a levélben....... valósággal fejbe vágtak az orosz szavai. mély kábultságban.....IV..... minden összeomlásból valami új születik. mert. ágyban fekve. különös. vajon ki?... és elhatározta.........” 78 . hogy nem kísértem ki őt a pályaudvarra a rosszullétem miatt meg még valami más miatt is... . hogy elbúcsúzzak a barátomtól........ ami szükségessé teszi ezt a visszatérést....... Mindeközben határozottan emlékeztem rá.... hogy hiába voltam lázas.. Ki lehet..... Fejbe vágtak.. amit mára már elfelejtettem. nem... És ő..... és otthon maradtam.... De amint elkezdtem kutatni az emlékeim között.... és olyasféle mondatok szerepeltek benne........ hogy már valaki él mellettem... hogy visszatér Portugáliába. hasított belém hirtelen.. Hogy történt az az egész?...... végtére is. és én nem is csodálkoztam – nem csodálkoztam. Nem......... valósággal így történt: nem kísértem ki...... hogy „változás történt az életében”. a házasságáról értesített: Az igazság azonban az volt. homályos kábulatban.. hiába fájt hevesen a torkom. ó. .. ami indokolja..... Ó.. akkor hogy lehet.

.. Nem aludtam... megrészegített. lényegesen megváltozott...... ábránddá oldódna..... akkor a lelkemről is legördült volna a súly. amely beleette magát a lelkembe... elmesélni felesleges... amely az ismeretlen asszonyt fátyolba vonta.. Sőt... tüze és aranymetszése...... Minden összetört körülöttem.... Mert ha megszűnne. és próbáltam megakadályozni...... szemembe éles fények hasítottak... mennyire véreztem. 79 ........... ..... .. Volt azonban egy másik. ha fény derült volna rá. nem tettem fel neki kérdéseket – még csak nem is gondoltam rá.. hosszú hetekbe telt.... rémülten visszahőköltem. hogy bármi fény is hulljon rá... és most... a levele nyomán. hogy én magam egyáltalán nem is csodálkoztam... igen: nem is csodálkoztam. nagyon féltem.. akkor talán én magam ápolnám... most vonzott........ mintha általam ismert eseményekről volna szó....... mindazonáltal más jelleget kapott. csak éppen teljesen megfeledkeztem volna róla.. Attól fogva én magam erőltettem...... kívántam őt! ....... fülemet zörejek szaggatták. mint a pezsgő – az egyetlen szépség volt az életemben. nem is említettem neki... végtelen lenne a fájdalmam... Vagyis a rögeszmém.És erre különös tényre csak most figyeltem fel: úgy beszélt mindenről.. állandó borzongás futkosott cikkcakkban végig a testemen... legfeljebb megjegyzéseket fűz hozzájuk az ember... Igen... Ugyanakkor ezt nem vettem azonnal észre. Ez a nő volt a titok! Én pedig csak a titkot szerettem.. mint valaha.. határozottabban. még csak nem is álmodtam. még furcsább körülmény: mégpedig az....... Csupán szorongás volt.. az égvilágon semmire sem gondoltam... hogy feltegyek... a titok......... a gyötrődés igézetté változott..... Istenem..... Féltem. amíg rájöttem – és amint felfedeztem.. hogy megmaradjon.... mintha tényleg tudtam volna az egészről. ha mindennek ellenére.... amiket következésképpen...Szerettem ezt a nőt! Akartam. A titok tehát létezett.. hogy tovább éljen! A lelkem alkalmazkodott a titokhoz – és az a titok lett életem pillére. hogy valamit elfelejtettem volna. Istenem. A lelkem egy rémséges rengés nyomán meghasadt... valami újra derengeni kezdett volna bennem. Annak idején a titok a maga titok voltában izgatott... De most.

anélkül hogy bármit is csináltam volna.. Ez a nő nem a lelkével és nem a szépségével vonzott és szította fel izzó vágyaimat. egy délután maga jött el értem. amelyhez már egészen közel jutottam. de mert egyikre sem válaszoltam. Hiába mondták neki. és most azonnal gyere el hozzám. hogy nem vagyok otthon. megvallom neki szorongásaimat. elillan a varázslat. Kínai kreppből varrt fekete blúzt viselt. amin aztán magam is elélcelődtem. hogy nem próbálok menekülni a bukás elől. csak jártam a szobában fel és alá. nyitott kis cipőben szinte meztelennek látszott. hogy sokkal jobban szenvednék. Hamar rájöttem. De nem válthattam valóra elhatározásomat. amely egyelőre kábulatban tart. 80 . Csak bárgyún mosolyogtam: – Ne törődj vele. Most először ültem mellette az asztalnál. én pedig biztos léptekkel haladhatok tovább utamon. hanem – hanem egyedül: a titokzatosságával.. hogy mondjon el mindent. Hamar letettem róla. hanem kiabálva berontott a szobámba: – Ember! Mi az ördögöt jelentsen ez? Ne játszd itt a neuraszténiást! Gyerünk. meg se hallotta. Ezért azután úgy döntöttem. Megvannak a magam bolondériái.. amely a könnyű. Elmentem Ricardo-val. vigyen ahová kedve tartja. hogy nyíltan Ricardo elé állok. És abban a pillanatban megfogadtam. sokkal inkább elcsüggednék..Ekkor szállt meg valami eltökélt vágy: elszántan és a legtisztább tudattal kutatni kezdtem. Ettől az elhatározástól teljesen észhez tértem. Marta gyönyörű volt aznap este. mert a költő valami léghuzatra hivatkozva lemondott saját megszokott helyéről. ha eltűnne a varázs. Merészen még egyet gondoltam: elmenekülök. mert rájöttem. mély kivágással. Vacsora közben csak az én „érettségemről” beszélt. és esdekelve kérem. Nem tudtam kinyögni egyetlen érvet. öltözz fel. hagyom magam sodortatni az árral. Záporoztak hozzám a barátom üzenetei. Ha szertefoszlik a titok.. töltse meg emlékezetem üres tereit.. bezárkóztam a lakásomba. mindent. avasson be a titokba. egyetlen mentséget sem. légy szíves. hogy milyen módon kerülhetném el azt a mélységes bukást a pályámon. Feszes szoknyája sejteni engedte szoborszerűen formás lábát. Egy álló hétre eltűntem. mert fémszálas harisnyájának rombuszmintáin áttetszett a bőre.

.... nem félelemből......... szelíden sodródom egy fényes felleggel... Azután egy este.. Marta azonban egy hosszú csókkal elhallgattatott.... Hol egymás fogait csókoltuk végig...... amely ezt az estét követte.. Ó....... megfogta az ujjaimat...... Pedig az elmém mindvégig tiszta volt....... hogy végigharapdáljam – beborított lebontott hajával..... És csak annyi perzselő cirógatás.. Szomorú.......Hogyan telt el az két hét.. szürke februári délután volt.... azt hiszem..... amely körülölel.. szót sem szólva....... 81 .... egyre csak csókolt.. felkínálta nyelvemnek csupasz ölét........... megdöbbentem a merészségétől............. ......... Mintha egy fiók mélyén őriztem volna a tudatomat....... Először járt a lakásomon..... ... amit éreztünk.... Szavaink összefüggéstelen mondatokká kapcsolódtak – legalábbis......... eltompítja az értelmemet – és nem engedi............... hogy a keze.. annyi tévelygő lángolás után – amikor már nem volt erőnk újabb romlott játékokhoz – lettünk valóban egymáséi.... nem tudom. először. engem pedig eltöltött a csodálat....... .. hol odanyújtotta nekem meztelen lábát..... amíg az izgalomtól megmeredő bimbó át nem ütött a kimonó rőtvörös selymén.. majd vörös tetoválásokkal obszcénul telirajzolt hasát... De nem mondhattam meg neki. Minden este újabb csöndes gyönyörűséget hozott magával.... Éppen róla álmodoztam.... milyen mélyvörösen izzottak már azok a kettesben töltött órák......... hogy tisztán lássak ................. pedig biztosan tudtam.. semmilyen lelkifurdalás....... hogy sodródom........ A visszatérésemet követő második napon történt........ ......... hanem valamiféle romlott érzéki vágytól hajtva... Nem bántott semmilyen különös gondolat...... esős.. rátalált az enyémre... hogy képes vagyok rá................ Négy óra... csak még nem akartunk kimondani..... és cirógatni kezdte velük a mellbimbóját – egészen addig..... amikor váratlanul csábítóan megjelent előttem........ összekapcsolódtak – és azok mögé a mondatok mögé rejtettük....... És mégis tudtam.. Felkiáltottam a meglepetéstől.. a lehető legtermészetesebben...... semmilyen kétség. mert csókolt.

. a legcsekélyebb feszélyezettséget sem – sehol még egy felhőt sem..... ma egészen különös látomásom volt..... Véletlenül belepillantottam a ruhásszekrény tükrébe........... ráébredtem.. 82 ..... Csak az én képmásomat nem láttam.. Igen különös természet a lelkem..... Talán négy óra lehetett.............Igazából nem én tettem magamévá őt – ő ...... De tudja....... Végül összefonódott a testünk. ..... eszembe jutott. Ricardo aznap délután fejezte be végre a kötetét.. Délután történt...... hogy a költő valami különös dolgot mondott nekem: – Képzelje csak............. Lúcio...... ami már elég régen fordult elő.......................... .............. Este szokás szerint Ricardo házában vacsoráztam. alighogy kinyitottam a szememet...... Csupán nekem jutott eszembe – igen különös és bonyolult emlékek feltörő kavargásában – az. Másnap reggel. hanem a büszkeségé........ hogy a barátom voltaképpen semmi ilyesmit nem mondott.... mit mondok? Nem a félelem érzése volt az............ nem tudja elképzelni azt az ijedtséget.... Csakhogy amikor jobban végiggondoltam.. ami elfogott................. ..... hogy Marta ott van-e velünk. és nem láttam magam benne! Így igaz! Láttam magam körül mindent..... azt a titokzatos érzést.. én mondhattam volna magamnak..... nem éreztem a legcsekélyebb bűntudatot....... A barátom meg is jegyezte......... annál inkább....... azt sem sikerült biztosan megállapítanom.......... amit ő egyáltalán nem mondott nekem............ ....... aki egészen meztelenül a magáévá tett engem..... .... Ellenkezőleg........ Ó. igen...... Bementem a szobámba.......... és minden ott volt a tükörben is....... és remegőn beleveszett a vörös vágyba.... Leírtam az utolsó sort.... ő volt az.. Felálltam az íróasztaltól. És a meghitt beszélgetés közben egészen elfeledkeztem az aranyló epizódról... de amit...... már régen éreztem magam ennyire jól.. Ezért nem hagyott magunkra. Amikor tétován körülnéztem... Sokáig beszélgettünk kettesben aznap este....

Valóban. Az enyém volt! Az enyém!. nagyon sokat szenvedtem tőle. hogy kevésbé szeret... bizonyos aggályokról nem a megszokott módon vélekedtem. Sokat.. ahogyan megéreztem. Ezért nem is érezhettem lelkifurdalást. és amikor feltételeztem a jelenlegi körülményeket. milyen ujjongó büszkeséggel töltött el ez a szerelem. Ám – bármilyen különös is – ezt a teljes. amikor ő tündökölve és borongón. Bizonyos sérelmekről. ha bűn is volt az. Nem bántam meg semmit.. Egyébként. és árnyék sem vetült rá.. nem bűnös indulattal tettem.. De az ég szerelmére. nem háborított fel az. Rajongó lelkesedésem olyan magasra csapott.. Még ha hazudtam is neki – akkor is ugyanúgy becsültem.. akkor sem rossz szándékkal. miért? Kegyetlen talány. 83 . Nem cicázott velem. Egyébként. hogy csakis így fogok érezni.. amit tettem. Micsoda gyönyörben vonaglott őrjöngő testünk.. attól még nem biztos. nem gyötört. sem kölcsönös érzelmeink. s attól féltem. mindig előre látom magam különféle helyzetekben. Megbabonázva éltem. nem utasított el kiszámíthatatlanul.. Eszembe se jutott. Ó. folyamatos vakságban a test fehér felmagasztosulásában. Én szerettem őt.. és amikor beleképzeltem magam az ő helyzetébe. annyira dúlt bennem a szenvedély. Viszonyunk folytatódott. világosan a tudtomra adta. hogy ellene tegyek valamit. Akkor pedig mi fájt? Rejtély. milyen jelentéktelennek is éreztem magam. amit tettem. Igézetétől – és a magam diadalától megmámorosodva töltöttem napjaimat. nem volt bűntudatom. hogy néha már – ahogy az érzelgős szerelmesek írják romantikusan szenvedelmes leveleikben – el sem hittem. Akkor pedig mi hiányzott? Nem szeszélyeskedett. ezt a lelkileg zavartalan szerelmet fájdalmasan. akkor már biztosan tudtam.. mint más szeretőim szokták volt.. nem okoztam neki semmiféle fájdalmat – ugyanúgy becsültem most is. szertartásos meztelenségében fölém magasodott. a hiány állandó érzetével éltem meg.... bizonyosan ő is szeretett engem..V.. nem ártottam semmiben a barátomnak. Ricardo-val mit sem változott a kapcsolatunk. Ha hazudik az ember. hogy igazából az enyém.. hogy mindez csak álom.

hogy ez a fantasztikus nő nem egy démon-e csupán: az én büntetésemre rendelt démon egy másik életből. hogy miközben magamévá tettem. és felidéztem szenvedélyünket. Lázálom volt az egész! Az idő múlásával azonban lassan hozzászoktam ezekhez a különös dolgokhoz. a bűntettünknek tulajdonítani – az önáltatás nem járt sikerrel. s egyre csak nőtt. mintha egy kisgyereket. Nap mint nap harcot vívtam. ruganyos egészséget sugárzó hús maga volt a megdicsőülés. Egyedül azt sajnáltam. hogy valamiféle fizikai undor lehet. hogy egy nap megfojtom őt – az agyamban misztikus képzetek kavarogtak összefüggéstelenül.Az bizonyos. Még a beteljesülés legaranyfényűbb pillanatában is feltámadt ez az undor.. Igen. az ő részegítően ragyogó bőre – az az illatos és fénylő.. hirtelen megmagyarázhatatlan émelygés tört rám. amelyeken annyit gondolkoztam. de mégis halál és rettenet. Ha távol volt tőlem. 84 .. csak felkorbácsolta és növelte vágyamat.. az a dicsőséges test. ahol valaha megfordultam már. Úgy fonódtam meztelen testére.. Pedig.. hogy nem vagyok képes a lelkifurdalásra. megszentelt aranykehelyből. miközben úrrá szerettem volna lenni rajtuk. mint aki az örök kárhozat finom mérgét issza ki egy ősi. kékben oldódó félelem. haldoklás: felemelő haldoklás. nehogy megsejtse az undoromat. egy nem emberi lényt.. csak sejtettem róla. hogy elmúlt. Ha távol volt tőlem?.. valamiféle szörnyűség utóízét. és minduntalan megkísértett a gondolat. azt az undort. amely mint mondtam és most hangsúlyozom is.. az ő diadalmas teste. ahelyett hogy csillapodott volna. vagy egy holttestet tettem volna magamévá.... szétáradt bennem a félelem – valami nyugtalan félelem. végigkísérte ziháló szenvedélyünket – és az egészben az volt a legkülönösebb.. felcsapó lángok és hegyes tőrök várnak rá vad kavargásban – vagy. mint aki beleveti magát egy szakadékba. nyomban valami beteges utóízt éreztem. Akárhogy igyekeztem is minden gyötrelmemet a hazugságainknak.. ahol árnyak.. És a délutánok követték egymást. Már attól féltem. A nyugalmam visszatért. amikor arra gondoltam. amikor elmúlt.. hogy ezt az undort nem is éreztem.

. hogy Ricardo arca jelent meg előttem. Nem kétséges. hogy ezek a valóságos rögeszmék. akivel minden délután ölelkezem. sem hajtincsek. Csupán az az illat. amit maga után hagyott az ágyban. sem egy fátyol. sohasem voltak folytonosan jelen bennem. Volt. hogy amikor velem van. amikor távol volt tőlem. A legbensőségesebb beszélgetéseink. amikor eluralkodtak rajtam. ami materiálisan bizonyíthatta a létezését: de sem egy levél nem volt. amelyeket a nők. Hovatovább. sem egy lepréselt virág – sem arcképek.. és máris újabb különös dolgot vettem észre: Marta mintha nem élt volna. Olykor pedig. Igen.Hanem ez az újabb békés időszak igencsak rövid ideig tartott. és még azokban az időszakokban is. még egy-egy jelentéktelen epizódról sem ejtett szót – az olyan a lényegtelen apróságokról. ismét belém fészkelte magát a nyugtalan vágy. de mindannyian azonnal elmesélünk. Egyetlenegyszer sem hagyta el a száját valamiféle vallomás – továbbra is emlékek nélkül létezett. igazából olybá tűnt föl. még ha a legbensőbb dolgainkról is van szó. (Zárójelben megjegyezném azonban. és csak mondjuk gépiesen. hogy létezik. mintha nem is élne. erős a lelkem. ha jobban belegondoltam. Hanem egy illat maga a teljes valószerűtlenség.. ár és apály követte egymást. amelyeket leírok. A rejtéllyel szembesülve az ember nem maradhat nyugodt – és hamarosan eszembe jutott. amikor távol van tőlem. Ám amikor nem volt velem. ha ilyen örvénylő viharokat kiáll. valaminek mégiscsak ott kellett maradnia nálam. hogy nyomtalanul eltűntek néhány hétig. A gondolat épp csak átfutott a lelkemen. akárcsak annak előtte. ahogy az álombéli alakok vonásai illannak el.) 85 . hogy lássam őt. Vajon mit csinálhat Marta azokban az órákban. a legtébolyultabb öleléseink közepette is mindvégig ugyanaz a szfinx maradt. sohasem sikerült tisztán látnom őt. Amikor megpróbáltam felidézni. akkor legalább azt tudjam biztosan. nem csupán a múltja volt ismeretlen előttem. csak azt értem el. hanem a jelenéről sem tudtam semmi bizonyosat.. Ezért. A vonásai elillantak a szemem elől. és ami finoman lebegett körülöttem. merthogy a költő élt a legközelebb hozzá. amikor nincs velem? Micsoda képtelenség! Azokról az órákról soha nem beszélt. amikor minden erőmmel emlékezni igyekeztem rá. Bizonyára azért. hogy még mindig nem tudok semmit erről az asszonyról.

Ide kívánkozik egy furcsa jelenet. és éppen e miatt a túlzott figyelem miatt követtem el mind több figyelmetlenséget. mert bensőséges kapcsolatunk viszonylag későn kezdődött – nem voltunk gyermekkori játszótársak. mintha Ricardo azt követelte volna tőlem. amelyet megengedtek nekem. okkal tartottam tőle. hebegned és elvörösödnöd. naivan és bizalmasan. Mindamellett a zavaromnak volt oka – még ha szemre egy kissé bonyolult is: Bizalmas együttléteink és ölelkezések alatt mi ketten. hogy egyszer magamról megfeledkezve Ricardo előtt is így szólítom majd. És bár nem sokkal később megegyeztünk a tegezésben. mint egy szégyenlős menyasszony. mintha csak elszóltam volna magam. soha még csak kísérletet sem tettünk rá. felesleges zavarba jönnöd. talán mégis érdemes megemlíteni: Akármilyen mély. társultak még egyéb apróságok. ha nincs is nagy jelentősége. állapodjunk meg abban.. Ide hallgass. Éljen a „te”! Így sokkal természetesebb. mert olyan érzésem volt.. Nos.. mégsem tegeződtünk. Ez az aggodalom végül rögeszmévé vált. hogy mától fogva nincs „maga”. amikor az új megszólítást alkalmaztam – a megszólítást. Így is lett. elvörösödve. 86 .. Eléggé szórakozott lévén. Csakhogy ilyenkor tévedésből Ricardo-t tegeztem.. egy galamb epe nélkül.Azokhoz a dolgokhoz azonban. miközben szavait Marta-hoz intézte: – Ennek a Lúcio-nak azért megvannak a maga bogarai. amikor tévedésből letegezel. hogy tegezem a barátomat. és amelyek a legpontosabban magyarázzák gyötrelmeimet. Végül már oly gyakran ismétlődött a dolog. Mellesleg szólva. Nem látod? Olyan. Ennek ellenére az első napokban mindig elfogott némi zavar... akár a paprika. az idő tájt. hogy egyik este ezzel fordult hozzám a költő: – Ember. bosszantó csacskaságok is. Marta-val már tegeződtünk.. a zavarom még pár napig eltartott. amelyet. Kis nebáncsvirág!. mindannyiszor helyesbítettem. nem pedig Marta-t. hogy az élettársával tegeződjünk.. egyre többször azon kaptam magam. És valahányszor ez előfordult. Ricardo nemegyszer élcelődött velem.. amelyekről eddig írtam. akármilyen bizalmas barátságban voltunk is Ricardoval. bizonyára azért. Köztünk ez annyira nevetséges.

Még az a halvány szomorúság és keserűség is. Ott csupán az ajkát nyújtotta... Magyarázatot kértem: hogyhogy nem tűnik fel hosszas távolléte. Csak rá kellett nézni. És – bármilyen különös – pontosan azután. hogy bármelyik cseléd meglephet bennünket – vagy éppen maga Ricardo. és csak ártatlan játszadozásba ment bele. amikor Lisszabonba érkeztem – vagyishogy az élete ilyen értelemben megtisztult. Kinevetett.Szerelmes együttléteink Marta-val mindig az én lakásomon történtek.. Marta vigyázatlansága nem ismert határokat. a jókedve. Nyitott ajtók mellett tapadt csókkal a számra. derűsnek nem láttam. és meg sem fordult a fejében.. hogy őt aztán egyáltalán nem gyötrik kétségek. Mintha csak velünk nem fordulhatna elő ilyesmi – mintha csak nem is csókolóztunk volna. hogy megcsókoljam. Egyébként pedig. Soha többé nem faggattam őt erről. hogy hány óra van.. Tapintatlanság lett volna erőltetnem. Odahaza egyetlen egyszer sem kínálta fel magát nekem.. hogy látszólag milyen könnyen megy. és lerítt róla. Marta óvatlansága most már napról napra nőtt. és nem is rövid időre. Ekkor hangosan felnevetett. amely a házassága után hébe-hóba beárnyékolta az arcát.. soha nem voltak efféle félelmei. hogy legyen óvatos. hogy minden délután ugyanabban az órában találkozzunk. oszlott el minden felleg. és mindig délután. ha valaki nem gyanított semmit. végérvényesen megszűnt – mintha csak az idő múlásával elfelejtette volna azt az eseményt. Azok a régi lelki bajok sem bántották jó ideje. az a költő volt. Mellesleg szólva. Egy alkalommal azt mondtam neki. és ezt már akkor elmondta nekem. Viszont egy titokkal több lett... hogy tud ilyen nyugodtan járni hozzám. a diadalmassága. amelynek az emléke tünékeny felhőket idézett a feje fölé. Valami esztelen vakmerőséggel már bizonyos gyengéd mozdulatokra is ragadtatta magát Ricardo jelenlétében! 87 . szájon csókolt. kényelmesen sétálva. Eléggé csodálkoztam..és ott hagyott.. hogy Marta a szeretőm lett. és soha nem aggasztja. és csak ekkor láttam igazán. ami a rögeszmémet csak fokozta. Igen. Soha még ilyen elégedettnek. hogy milyen elégedett – ekkor tűnt fel a büszkesége. aki gyakran jött ki váratlanul a dolgozószobájából..

Találkozásaink folytatódtak a lakásomon. és én már remegve vártam az ölelkezés óráit... . tanítsd meg őt.... odajött hozzám... megcsókolt.. maga felé fordította az arcomat. hogy csókoljam meg a homlokán. hogy még egy igazi csókra sem képes....... ugyanolyan színű és ugyanolyan izgató volt. minden délután. mint a szeretőmé..... de most egy újabb kétség rezgett át rajtam: noha a testünk újra meg újra egymásra talált... valóságos alapja volt...... amikor Marta-nak hirtelen az az ötlete támadt – amit abban a helyzetben voltaképpen akár gyerekes szeszélynek is lehetett volna tartani –.. vagy ha látott is.. de mert Ricardo is erősködött..... büntetésül azért.. csak nevetett rajta. Ricardo csókja ugyanolyan........... maradéktalanul odaadta magát nekem – magam sem tudom.... tehát valami okuk ugyan kell hogy legyen – tiszta bizonyosságom azonban csak annyi maradt..... a félelmeim őrült rögeszméimből fakadnak. hogy soha-sem lett teljesen az enyém... Gyötrelmeim estéről-estére nőttek........... pontosan olyan... ..... egyetértően... a költőnek azonban nem tűnt föl semmi – mintha nem is látott volna semmit.... Nem szégyelli magát? Rajta.. egymásba fonódott.. miért. 88 ... És bár világosan láttam.. és ő egészen.. a félelemtől remegve lehajoltam.. és pulykavörös lettem... Rettegve és ugyanakkor remegőn...Egész testemben remegtem...... A barátom nevetve felállt...... Elfelejtkeztem az undoromról.... sóvárogva vártam arra.. Így történt azután... Ricardo. mert valamit rosszul mondtam.. és a számmal éppen csak illettem a bőrét. Rögeszmém lehetett tehát őrültség – de alapjában véve a félelmeim jogosak voltak... hogy a félelemnek..... ami kiváltotta a rettegésemet. de egyre inkább az az érzésem támadt.. hogy egy nyári estén a teraszon uzsonnáztunk.. amely pillanatról pillanatra átborzongott rajtam.......... Tétováztam....... Pontosan olyan érzéseket keltett bennem VI............... Mire Marta: – Milyen szánalmas csók volt ez! Nem tudom elhinni... hogy a szenvedéseim.

...... egyre magasabbra és magasabbra............... amelyek sohasem emelkedtek az ég felé............. . Szegény légvártornyok.................. amely Marta csókjára emlékeztetett: ugyanolyan színű és ugyanolyan izgató volt.. mert hideg fejjel................................... Hogyan is indult az egész? Megfoghatatlan........................ az engem kísértő titokról... székesegyházakat. amelyeket nem szenteltek fel.................... mintha valaki mással történt volna meg............... Hiszen biztos............ amelyek soha meg sem történtek....mintha valami fizikai akadálya lett volna annak.......... amit nem hagyhatok említetlenül: ekkor is sokat elmélkedtem a helyzetemen.............. csendesen folydogált az idő...... Többé-kevésbé nyugalmas időszak volt.. akármilyen furcsa is.... ami még megírásra várt....... Igen..... A felejtésem olyan mérvű volt......................... ............ és végül minden a darabjaira hullt. mint én! És akárhányszor átjárt ez a hagymázos gondolat....... nem bizalmas simogatásokkal – feltétlenül megelőzte őket valami...... nagyszerű terveimmel teli füzeteim – csak halmoztalak benneteket..... szinte közömbösen szemléltem az esetet..... hogy azt a testet teljesen a magamévá tegyem: mintha ő is ugyanolyan nemű lett volna. hogy igazából nem is volt afféle érzésem hogy én azokat az eseményeket elfelejtettem: lehetetlennek tűnt föl ugyanis.................... ... hogy emlékezzek rájuk.. mint ahogy lehetetlen visszaemlékezni olyan dolgokra........... az a férficsók. ..... .......... hogy nem a csókokkal kezdtük..... új elbeszéléskötetemmel voltam elfoglalva – az utolsóval............ amire sehogy sem tudtam visszaemlékezni................. az az igazság... amelyek fel-tétlenül megelőzték......... hogy egytől egyig elfelejtettem azokat az apró eseményeket.. Eltelt néhány hónap..... Elfelejtkeztem a nyugtalanságomról... szegény ködből épült székesegyházak. Elsősorban kapcsolatunk kezdetét fürkésztem.. 89 ... Szomorú álmaim........ .. Örökösen tornyokat építettem................ de abban nem volt semmiféle gyötrődés.. mindannyiszor eszembe jutott Ricardo csókja................ Ez idő tájt volt a válságomnak egy nagyon érdekes szakasza..........

Ellenkezőleg: könnyen lehet.Ezek a furcsaságok azonban. én pedig nem mertem semmit sem kérdezni. amit eladdig szenvedtem. mindig úgy éreztem.. az első csókra.. egyáltalán nem bántottak: abban az időszakban mindvégig kívülről szemléltem magamat. Ahogy már elmondtam. hogy a kezünk valamikor mindenképpen egymásra talált. nem is fogható az előttem álló kínszenvedéshez – ami ezúttal már valódi kínszenvedés volt. árnyaltabb. Kevesebb időt töltött a lakásomon. érzékibb. hogy mindaz. és egy délután nem is jött el. anélkül. Istenem. Mindemellett feltűnt. fájdalmas. perzselő izgalommal. Másnap ő nem utalt arra.. nem hittem volna el senkinek. amilyenből ez a mostani megkönnyebbülésem is származik. hogy már nem ugyanazzal szenvedélyességgel adja oda magát nekem.. amelyik annyira hasonlított a Martaéra. amit alighanem valamilyen aggodalom váltott ki. most szakadatlan gyötrelmek között éltem. ismétlem. egyedül kezünk első egymásra találására emlékeztem.. 90 . akkor először. hogy egészen magától értetődött. még ha ajkunkat illette is.. hogy egymáséi lettünk volna. épp csak bejött. Ilyenképpen. hogy azt a csókot egymás arcára adtuk – oda. Már reggeltől kezdve bezárkóztam a lakásomba. hogy nem jött el. Istenem. És attól fogva mind gyakrabban elmaradozott – vagy nem a szokott időben érkezett. ahová Ricardo is adta a maga csókját... Egy nap bizonyos változást fedeztem fel Marta viselkedésében – a mozdulataiban.. hogy kálváriámnak még a feléhez sem értem. nem volt benne vétek. ködön – valami fényes ködön át. csöppnyi idegenséget. Arra sem olyan nagyon. és csak őt vártam csillapíthatatlan. Az ajkunkat? Hát még abban sem voltam egészen biztos. mint minden szerelmi románcban. nem puszta rögeszme. Minden nap azzal a félelemmel keltem fel. és hogy kellett lennie egy legelső csóknak is. hogy az arckifejezése megint más: visszatért rá ugyan a melankolikus derű – csakhogy ez a derű különbözött a régitől: szőkébb volt. Amikor az első csók édes emléke tisztábban ötlött fel bennem –. az arcában: halvány feszültséget. és máris ment. Az egyszerű igazság ez: annyit tudtam csupán... hogy esetleg nem jön. Eközben észrevettem..

ami pedig egyetlen célja volt váratlan látogatásomnak............. .................. Már jóval elmúlt az az óra.. amint kiadatlan verseit rendezgette két kötetbe – akkor már több mint egy éve kínlódott vele...... Aznap délután azonban sikerült legyőznöm magam.. Ott találtam őt a dolgozószobájában nagy papírhalmok között..... a legártatlanabb kérdést sem mertem megkockáztatni....... hogy viszonyunk kezdetétől megszűnt közöttünk minden bensőségesség.. és nem mertem érdeklődni a felesége felől....... . mit csinálhat most? Miért nem jött el!?..... hogy mégis............................ Elhatároztam magam...... hogy nyomban felkerekedek és megkeresem....... Heves vágytól hajtva elrohantam a barátomhoz... 91 .. – Jaj....... .... hiába kívántam epedve...... akivel a kicsapongó patríciusnő összeszűrte a levet... Én pedig.. Úgy fogadtam a szerelmét mint egy királynő alamizsnáját – mint olyan valamit.. Akárhogyan is.... – De jó.. De éppen ezért még görcsösebben a sóvárogtam utána. Hebegve odatelepedtem mellé.. hogy látlak! – kiáltott fel. Utcai ruha volt rajta...... akinek mindent köszönhetek.. hogy – ha késve is – de mégis eljön....... Persze lehet. Csak a vacsoránál találkoztam Martával...... többször is elszántam magam arra. amit nem is remélhettem. hiába kívántam...... attól fogva........... Amúgy még tartozom azzal a magyarázattal.. de valamit azért tudnom kell róla! Amikor nagyon hiányzott...... megakadályozott benne valami gyermeteg remény.. – Segíteni fogsz nekem ebben a rémes válogatásban!........ hogy megmagyarázza a távollétét vagy az elutasításait.. hogy Marta az enyém lett – úgy tekintettem rá..... Egy délután eltökéltem magam...... Ezért nem mertem megmukkanni sem.... Valóban................ ... Itthon van-e vajon? Nem valószínű......Marta-nak a maga részéről soha még csak eszébe sem jutott. mint valami felsőbbrendű lényre.. amely után Marta már nem szokott jönni......................... mint valami elképzelhetetlen dolgot........... Csupán rabszolga voltam – rabszolga...................... De egyszer sem mertem kilépni a szobámból..........

.. amikor elindultam.. mintha nem is azért jöttem volna... még rőtebb színekbe vonta szenvedélyeimet.... Most már.. soha nem kérdezősködtem felőle – később pedig egészen megfeledkeztem róla............ és szerettem volna visszahozni helyébe a korábbi lázálmaimat... mennyire szenvedtem. Ekkor kezdődött el a végső kínszenvedés.. Ez az irtózat azonban. Mindamellett. és attól fogva többé nem mertem megismételni az amúgy is hasztalan kísérletet..... még inkább fokozta iránta érzett vágyaimat.. Marta csak a vacsoránál jelent meg...... Szóltam a kocsisnak..... Én pedig.. Nyilvánvaló bizonyítékát akartam annak. Végre kilépett a házból....... amit úgy takargattam a szeretőm előtt. hogy mind többször lepem meg lázas képpel abban a kissé alkalmatlan időben. zöld csempés épület felé tartott..... Merő önáltatás volt hajdanán. ott balra fordult és az ő utcájukkal párhuzamos sugárúton ment tovább. hogy megkeressem ennek a bizonyítékát... mint valami szégyenfoltot... legalább három naponként Marta azért az enyém lett... mennyire szenvedtem!.... Micsoda őrültséget követtem el akkor.... hogy egy szerető testi hűtlensége nem hat rám........ amikor nem jött el. Elhatároztam... hogy kémkedek utána.... Kopogás nélkül lépett be a kapun...A rögeszmém ebben a pillanatban teljesen szertefoszlott – és átváltozott féltékenységgé... 92 . Ám egy napon a barátomnak is szemet szúrt már..... Még sokszor elfutottam délutánonként hozzájuk............. Egy alacsony.. Jaj... Az a fizikai irtózás... De mindannyiszor Ricardo-val találkoztam.. ha az a nő másokkal is kedves..... de takargattam önmagam előtt is......... hogy Marta-nak még egy szeretője van.. hogy mit sem számít nekem.. a féltékenységgel párosulva.. hanem csak a barátom kedvéért.... ha akarnám sem cáfolhatná meg semmi......... és a leeresztett függöny mögött meglapulva a házuk elé hajtattam. Egy délután coupé-t fogadtam. amelyet a teste korábban kiváltott belőlem......... amikor azt hittem. Marta átvágott egy mellékutcán. Várakoztam egy darabig... megint visszatért..... De mindhiába.. ...... ahol elég gyéren álltak a házak. hihetetlen félénkségemben. ..... hogy messziről kövesse őt..

... diadalmas test három férfinak kínálta fel magát – három hím került fölébe............. csak még jobban felizgatott.. ki a másik szeretője.. ki a többi szeretője... olyan önkívületbe kerültem. nem volna többé értelme.. hátha elfelejthetném azt.... annyi bizonyos... hol jár azokban a bizonyos órákban – minden féltékenységem eltűnne... hiábavaló erőfeszítést tettem. amely egy másik szeretőtől származik...... valami nyomot.Hatalmas. és én lennék a legelső! Akkor máris legyezgethetném a hiúságomat......... Amikor megöleltem.. hogy bárcsak találnék rajta egy harapást. Igen............. hogy foltot ejtsen rajta........ hogy bárcsak így volna. hogy elnyűje!. ha tudnám... Három? Ki tudja.. amit felfedeztem – mint a gyerekek. hogy egy ízben már a szememre is vetette.. Mintha észre sem vette volna azt a brutális becézést. Valójában az a tudat. Amikor Martát a karjaimba ölelhettem...... Ó... szilaj dühvel tapasztottam rá számat arra a foltra és csak szívtam... téptem... De egy zokszava sem volt. ha csak a többiek elől bujkálna . Ha szabadon és őszintén beszélne nekem a szerelmeiről... ha betörőktől félnek téli estéken..... Marta azonban nem kiáltott. mintha lázas csókjaimmal magamévá tenném az összes férfitestet is... ha nem bujkálna előlem....... amely vele volt.... mit nem adtam volna érte..... perverz vágy töltött el.. Vágyam eszelős sóvárgássá vált. Pedig az lett volna a természetes.. ha megtudhatom.. nem is tudtam felidézni azt a tüzes csókot – a rám törő különös bizonytalanságban képtelen voltam visszaemlékezni rá.... felkorbácsolta a vágyaimat.... egy szerelmes karmolást. és a párnába fúrják az arcukat. haraptam. hogy nem volt-e még több?...... Hevesen........ valósággal úgy éreztem. És egy diadalmas napon végre felfedeztem a bal mellén egy nagy fekete foltot..... És miközben ez a gondolat letaglózott.. . olyan mohón csókoltam... hiszen már ott éreztem a számban a vér ízét.... ha felkiált erőszakosságom nyomán.. Igen! Igen! – mélyvörös foltok! – az a káprázatos.... valamilyen 93 ... hogy más szerető is birtokolja – lelkemnek bármennyire fájt is.... Így azután............ . amint elment...

mozdulatai nyúlósak. kackiás kis bajusszal. Fehérbőrű. Marta-ban pedig minden titokzatos volt. Ha féltékenységem tüzében meg is semmisültek egyéb rögeszméim. ahol a barátaival kártyázott. tartása. hogyan érzek. akire a negyvenéves hölgyek meg a cselédek azt mondják. sőt akár még az együttléteit is. Eladó egy divatáruboltban – semmi más nem lehetett!. csigákba göndörödő hajjal. Úgy emlékszem. Igazán bájos volt az a lány – alighanem modell lehetett – és annyira megtetszett. hogy mit akarok.. Emlékszem például. és időnként láttam ott egy olasz lányt. szerettem volna. Mert az volt az igazság: gyötrelmeim oka kizárólag megsebzett büszkeségem volt. ha megtudja. vagy az érzelmei nem értek fel ekkora szerelmi próbatételhez. akit teljes szívemből utáltam. hogy ezt az irtózást a másik szerető váltja ki belőlem? Megmagyarázom: Gyakran éreztem erős fizikai ellenszenvet. hogy soha többé be nem tettem a lábam abba Saint Michel téri szutykos kávézóba. a szempillája hosszú. és korábban többször láttam már a Saint Michel téren egy kávézóban. amikor úgy gondoltam. hogy elmesélje nekem a szerelmeit. Nem. ha a szeretőm kedves lenne másokhoz is. gyakran igyekeztem ezt meg is értetni vele. És miközben igyekeztem valami magyarázatot találni rá. Csak arra lett volna szükségem. Az a figura volt. Ebből táplálkozott minden szenvedésem – ebből minden féltékenységem. nem áltattam magamat akkor.. A ficsúr jelenléte valósággal elviselhetetlen volt a számomra. De ennek egykettőre vége szakadt. hogy nem okozna szenvedést. hogy szépfiú. a szája keskeny és puhány. Hányinger fogott el a 94 . Annyira viszolyogtam az ilyen mézesmázos alakoktól. hirtelen elfogott az aggodalom: lehet. és azzal véget érnek a szenvedéseim. mintha vajból mintázták volna. hátha őszinte vallomásra késztetem. az a megmagyarázhatatlan irtózás – mint mondtam – továbbra is meg-maradt. Az történt ugyanis. hogy egy vasárnap kézenfogva láttam őt sétálni egy alakkal. A büszkeségem csak a titkokat nem viselte el. de pusztán külsődleges okok miatt. ahol minden este Gervásio Vila-Nova-val vacsoráztam. pirospozsgás szőke ficsúr. ő azonban sohasem értette meg.formában még büszke is lehetnék. hogy már-már megkívántam. hogy volt Párizsban egy étterem.

a királyoktól. a nyál nyirkos ízét érezném. és amikor viszonylag korán beültem egy vendéglőbe. mekkora kedvem lett volna hozzá akkor... a pápáktól. mint már bevallottam. hogy így van. annál is inkább. bemocskolta a zsírjával. amelynek sárgás tajtékjában szalma. a lelkem mélyén csaknem biztos voltam benne. Végső elkeseredésemben azzal akartam megpróbálkozni. Nos amikor megláttam ezt a kis tündért azzal a nagy marhával – olyan volt. az ismeretlenség érzése taszítana.. a varázslóktól. akit nem ismerek. amennyire viszolyogtam mindig is az epilepsziásoktól. De türtőztettem magam. ha Marta csodálatos teste láttán feltörő émelygésem ugyanilyen eredetű? Ha az a szerető. ugyanahhoz az asztalhoz. Fizettem és elsiettem. Nos jó: mi van. hogy rögtön a férfi vajpuha ábrázata jelenne meg előttem.. parafatörmelék és dinnyehéj úszkál. Vagy még inkább: még ha meg is ismerném és ellenszenvesnek találnám a szeretőjét. hogy megint csak áltatom magam: az az ember egészen más. Ha a magamévá tenném. váltja ki belőlem ezt a mélységes undort?. csakhogy soha többé nem lettem volna képes közeledni hozzá. sohasem tudtam elnyomni egy ingerült mozdulatot. hogy felképeljem. mert. Nagyon könnyen lehet. És ha meg is csókolnám valamikor. ahová nemigen jártam. hogy hányinger fogjon el – a testében csak a megfoghatatlan. és az én titokzatos irtózásomnak ennél sokkal bonyolultabb okai vannak. hogy odatelepedjen velem szemben. hogy ököllel verjem be az orrát. Amikor találkoztam vele – ami gyakran megesett –. az olyan volna... Egy nap történetesen nem reggeliztem.. mintha mocskos tengervízben fürödnék. hogy kierőszakolok valami magyarázatot Marta-tól – őszintén elmondom neki 95 . valamiféle megérzés alapján. biztos.. csak annyira viszolyognék a testétől. a csirkeháj. Valóban nem. mintha vele együtt annak a szeretőnek a férfitestét is magamévá tenném. ragacsosan és nyúlósan. az a fajta émelygés.. Mindörökre beszennyezte nekem az az ostoba szőke mitugrász.. Ó. hiszen a teste semmi esetre sem taszítana annyira. a tej és az ánizs együtt vált ki. a látnokoktól. szeretkezés közben elfogott az a szörnyű érzés. Ugyanolyan aranyos kislány maradt továbbra is. ez a pimasz alak arra az arcátlanságra vetemedett. a méz. mintha holtan hullott volna a lábam elé. De az az igazság. akkor sem ez volna az oka undoromnak. bárkitől akit titokzatosság vett körül.láttán. amelyet az avas szalonna.

. – Nocsak? Te ilyenkor errefelé?. És mint egy médium a hipnózis állapotában egészen más mondatokat mondtam – talán azokat. Minden erőmet össze kellett szednem.minden gyötrelmemet. Beleborzongtam ezekbe a szavakba.. – kiáltotta csodálkozva. – Micsoda!? És nekem még meg sem mondtad!. A költő törte meg a csendet: – No... ahol az az épület állt. Tarts velem. Kedvem támadt. Egy vasárnap reggelt választottam ki a nyomozásra. és éppen Sérgio Warginskyhez tartottam. hogy megmutassam neki.. mert ezen a napon csak a költő házában szoktam találkozni Marta-val.... Csak eszembe jutott. ami – tekintettel arra. amire kíváncsi vagyok – végső esetben a portástól is.. hogyan. hogy körülnézek ezeken az új utcákon. Éppen hozzátok igyekszem. a sarokba szorítom. és te?. Mondd csak. Ám amikor befordultam abba a mellékutcába. Amikor az első szót kimondtam volna. De nem voltam rá képes. Akárhogyan is.. Hebegve mentegetőztem: – Talán elfelejtettem.. ez is csak olyan hóbortos ötlet. Reggel sohasem jársz sehova. de nem süllyedtem-e le már azzal is. mint a többi.. Épp most fejeztem be néhány verssort. különösen vasárnap. délutánonként. Ekkor elhatároztam... 96 .. – Ó. Eléggé berzenkedtem az ilyen alantas lépésektől.. amelyeket ő adott a számba. – A melegtől? – Nem.. Elég rossz kedvem van. Itt lakik nem messze. amikor Ricardo rendszeresen elvitt bennünket sétaautókázni... hogy követtem Marta-t? Így azután összeszedtem a bátorságomat. ki lakik abban a kis épületben. hogy elmotyogjam: – Igaz is.. ha egyáltalán van ilyen a házban. Elrejtőzni már nem tudtam. vagy..... hogy 1899-et írtunk – jókora feltűnést keltett Lisszabon-szerte... és ez a tekintet megbabonázott. és hogy áll a darabod? – A múlt héten befejeztem.. Elütjük az időt ebédig. hogy legalább azt megtudom. hogy felolvassam valakinek.. Nem tudom.. és elhatároztam. a földbe gyökerezett a lábam: Ricardo jött velem szembe.. ha másképp nem megy. hogy kérdezősködni fogok a környéken arról. megláttam végtelenbe vesző tekintetét. amelyik a sugárútra vezetett.. Némán és gépiesen mellé szegődtem. de véget vetek ennek a pokoli állapotnak. de meglátott..

. Pontosan emiatt sikerült eltitkolnom mindenki előtt. Nem! Nem képzelődtem: szemben velünk. Hanem... kissé bizonytalan.. Ebben a pillanatban a költő hirtelen karon ragadott és ezt mondta: – Végtére is. Menjünk el érte. sóvárgásaim... mert az automobil javításra szorul..... Igen.... lelki válságomat...... Egy közbevetés: 97 . nem nézett semerre.......... könnyű.. Azt a napot sűrű ködfelhőben éltem meg.. ezúttal kopogtatott..... hogy az oroszt zavarjuk. hol az..... Úgy rémlett.. de valami mindig eltörik benne.. támadt egy eléggé hóbortos ötletem is a felolvasás alatt...... már Marta is otthon volt....... amikor az ágyúszó és az utcai lövöldözés közepette folyik a mindennapi élet – hát így folytatódott az én értelmiségi életem is a lelki tusakodások közepette.. Hogyan oldottad meg azt a bonyolult jelenetet a második felvonásban? A szobrász mindenképpen meghal?......... mint utaltam rá. teljesen felesleges. és belépett a kapun. Majd így folytatta: – Na.. vagyis valami mesterséges dolog.... mondd el gyorsan. a másik járdán Marta haladt jellegzetes.. Egyébként.... és rögtön észrevettem..... hanem utcai viseletet öltött....... csak ment egyenesen a titokzatos kis épület felé.– Ember! Belőled minden választ harapófogóval kell kihúzni!. fájdalmaim..... Annál is inkább..... A szobrász.. hogy ebben a lelki állapotban képes voltam dolgozni. miközben a drámám maga a valóság. A drámát mindenesetre sikerült felolvasnom Ricardo-nak és Marta-nak..... dagály és apály követte egymást: mint a társadalmi forradalomban... Égek a kíváncsiságtól... mind a mai napig..... az előbb leírt világos gondolattal egy időben.. .... hogy megismerjem a színdarabodat...... .. rögeszméim megszakításokkal jöttek. Hol ez. hogy én vagyok a drámám.............. miután megjártuk a lakásomat és megérkeztünk a kis palotába.. – kiáltotta nevetve. Mire én: – Minden szépen megoldódott.... Arra is emlékszem. Szeretném meghallgatni ma délután. Elakadt a szavam..... de szapora és nesztelen lépteivel – nem vett észre minket. hogy a felolvasás alatt mindvégig világosan éreztem: milyen különös.. Megérkeztünk a zöld épülethez.. erre nagyon jól emlékszem........... hogy átöltözött – de szokásával ellentétben nem otthoni.. Elégedett vagy a művel?..

. amikor – erre jól emlékszem – éppen visszafordultam egy épülő magas ház előtt.. Még órákig merengtem arról a napról......... Csak azért.” Egyedül ezekre a szavakra emlékeztem kristálytisztán – és egyedül ezekről a szavakról tudtam biztosan... az őrületemre.Aki eddig követett.. hogy Warginskyhoz menjünk: „..... amely betakart.... de valami mindig eltörik benne. Sietve mentem hazáig.. És ugyanekkor – nem tudom.......... hanem sokkal inkább az eltévelyedésemre vagy mondjuk ki – az őrületemre utalhatnak. Azonnal lefeküdtem. Igen.... A barátaimmal vacsoráztam.. De végre elnyomott az álom. hogy a költő mondta volna őket. az.... és csak az imént leírt emlékeimet hagyta meg tisztán.. Nos.. hogy hallottam is őket.. és egyhuzamban aludtam másnap délig..... mert szükségem van a teljes hitelességre ehhez a rejtélyes és érzékcsalódásokkal teli vallomáshoz...... hogy minden egyértelmű legyen. amikor észrevettem Marta-t.. amikor hirtelen meggondolta magát.....az automobil javításra szorul. a teljes őszinteségemet bizonyára felismerte. Ugyan-akkor egyedül ezekről nem tudtam elhinni... . amelyek szigorúan véve....... semmi esetre sem a bűnösségemre.. látszólagos elmezavaraimat... miért – eszembe jutott. hol az. Enyhe rosszullétre hivatkozva korán búcsút vettem tőlük.. újra végiggondoltam a nap legmegrázóbb pillanatait. Hol ez.. Úgy is van... ártatlanságom egyszerű bizonygatása közben nem fukarkodok leírni rögeszméimet. Biztosan állítani azonban nem tudom..... Tehát látnia kellett engem. De mielőtt elaludtam volna............... és fölfigyeltem egy furcsa körülményre: Ott álltunk zöld épülettel szemben..... nem félek leírni............ Ricardo és Marta melegen gratulált a drámámhoz – azt hiszem.. aki szórakozottan közeledett... és végül bekopogott a kapun. abból az irányból érkezve törvényszerűen végig mögöttünk jött........ ha mást nem is... .... a tárgyilagosságomat. tehát látnom kellett volna őt............ amiatt a szürke ködfátyol miatt... 98 ......... hogy mit mondott a barátom akkor..

. a kínjaim egyre nőttek.. ez a fájdalom eloszlott... anélkül hogy bárkit értesítettem volna... köznapi módon. hogy magas volt és szőke...Két nappal később.. Most azonban. mint annak előtte. mert miközben alig vártam........... ......... hogy akár egy sort is írtam volna Ricardo-nak. Átvágtam a monumentális és előkelő... micsoda megkönnyebbülést éreztem.. huszonhárom esztendőm Párizsa... Ekkor azonban már nem maradtak kétségeim: győztem. hogy soha nem leszek képes úrrá lenni semmin.... fényekben tündöklő Concorde téren......... valamennyi barátom és ismerősöm ott liheg a nyomomban.. Éltem a mindennapi életet...... a nagy éttermeket. a szellemem ugyanolyan tiszta volt... És azt hittem. Az utazás alatt még nem így volt. távol mindattól. mint hogy a lelkem összetört....... Ám ahogy jobban megnéztem – vagyis ahogy először rendesen megnéztem –. hogy visszamenjek Lisszabonba.... Ricardo.. hogy megérkezzem Párizsba...... látogattam a kávé-házakat....... a lelkem felszabadult!..... 99 ...... Újra megérintett Európa.. amely oly régóta a földbe taposott.. valamivel később is – elgondolkoztam azon. elmosolyodtam magamban: az ismeretlen csak annyiban hasonlított az orosz grófra..... hogy minden bizonnyal álmodom csak – vagy hogy tévedésből letartóztatnak útközben... Azt hittem.... és elutaztam.......... végre vettem a bátorságot.. anélkül... hogy már soha nem érek oda.. meg hogy Marta....... görcsbe rándult. amikor leszálltam a vonatról a Quai d'Orsay-n: nagyot lélegeztem.. Az első hetekben – és... És elkövetkezett életem utolsó hat hónapja.. olykor-olykor... akiben hirtelen Sérgio Warginskyt véltem felismerni.. hogy elájulok a szörnyű döbbenettől.... ami fölkavart...... Voltaképpen a lelkem erkölcsi fájdalmait fizikailag szenvedtem el. összezavarodott.... . átadta remegését.. És az a szörnyű érzés.. és kényszerítenek majd... de sohasem mélyedtem el benne..... a színházakat. Ó... nem jelentett mást.. ott lüktetett bennem Párizs – az én Párizsom.. amikor Biarritznál egy magas szőke férfit láttam felszállni a vonatra.. ami velem történt....

....... mi pedig magunkban az autó belsejében. hogy esetleg meglátja a kezünket.... Az lehetetlen....... Igen.. Ijesztő!. hogy felesége a nyomában lép-kedve. Csak ha vak ... akármilyen szórakozottan is ment. amikor több ízben is hátrafordult.... Eközben sehogy sem tudtam megfeledkezni egy körülményről: Ricardo elképesztő nemtörődömségéről – azaz aljasságáról.. ezernyi jelentéktelen részletre figyeltem fel.. hogy ezt ne vette volna észre.... És ugyanez történt volna Sérgio-val is? Ó... Marta titka? Ugyan.......... hogy mondjon nekünk valamit.. hogy ha akarnám... hogy viszonyunk van Marta-val. valami roppant összpontosítással bármire magyarázatot találhatnék.. Amit elfelejtünk. szorosan egymás mellett............ Biztos.. én pedig most először ezernyi látszólag lényegtelen tényre........ Nem lehetett másképp. Erre törekedtem.... sohasem zavart.. Martának.... Ha hármasban mentünk valahova. az nem is volt. ösztönösen......... Csakhogy még ez sem tartotta vissza! És az apró dolgok örvényleni kezdtek körülöttem. ... még csak kísérletet sem tettem rá......... . hogy elengedjem Marta ujjait.. És az volt a benyomásom.. hogy voltaképpen az egész jóval egyszerűbb volt.. 100 ... Mintha a kezünk nem is érintkezett volna....... mintha illő távolságban ültünk volna egymástól. csak hogy odaüljek Marta mellé.. szinte a szeme láttára látogatja meg a szeretőjét? Hiszen...... feltétlenül látnia kellett bennünket.Végre ráébredtem. hogy már odáig fajultak a dolgok.. én mindig Marta mellé kerültem. nem is kétséges.... Lehet.......... és mindent el tudnék felejteni. ugyan........ Sétakocsikázásaink alkalmával Ricardo mindig a volánnál ült. Ricardo annyira becsülte őt... gépiesen.. valami roppant erőfeszítéssel. Ám – bármilyen különös is – ilyenkor igazából sohasem tartottam attól..... kéz a kézben....... ha mi nem is vettük észre őt..... hogy a felesége mellett legyek? Még az asztalnál is átadta a helyét a nem létező huzatra hivatkozva....... Annyi őrültséget elkövet az ember.... hogy a barátom már jó ideje tudott mindent: akarva-akaratlanul. akkor azzal meg nem történtté is tenném. merthogy az ujjaink rögtön egymásba fonódtak. mint képzeltem... Ha sikerülne kitörölnöm ezt a szomorú epizódot az emlékezetemből.... de rá kellett jönnie arra.... és összeérjen a térdünk. annyi kalandornő van... És nem ő akarta-e mindig...

A legutálatosabb, a leghihetetlenebb azonban az volt, hogy hiába tudott mindent, barátsága és figyelmessége irántam meg az orosz iránt napról napra erősödött... Ha azért hallgatott tudatosan, mert annyira szerette a feleségét, legfőképpen pedig, mert nem akarta elveszíteni – ez még elfogadható lett volna. De attól még viselkedhetett volna több büszkeséggel – nem kellett volna hízelegnie nekünk, a kegyeinket keresnie... Mennyire felháborított mindez! Nem kifejezetten a magatartása, hanem a büszkeség hiánya. A büszkeség hiányát soha senkinek tudtam megbocsátani. Úgy éreztem, hogy Ricardo de Loureiro iránt érzett barátságom nyomban szerte is foszlott e miatt a hitványság miatt. A hitványsága miatt! Holott éppen ő hangsúlyozta mindenkor, hogy a büszkeség hiányát senkinél sem tudja megbocsátani... Feltétlenül meg kell azonban mondanom, hogy miközben barátom elfogadhatatlan eljárásáról gondolkoztam, soha nem gyötört régi rögeszmém emléke. Teljesen elfeledkeztem róla. Ha eszembe jutott is, sok jelentőséget nem tulajdonítottam a titoknak – annak a kétségtelenül vásári titokzatosságnak –, sem a féltékenységemnek, sem egyébnek... Csak olykor éreztem valami kósza, kissé szomorkás vágyat az után, ami egykor annyi szenvedést okozott. Így vagyunk vele mindig: az idő múlik és kívánatossá tesz mindent, a szenvedéseket, sőt a fájdalmakat, a csalódásokat... Valóban, a bánatos délutánokon még ma sem tudom elűzni magamtól egy kis teremtés távoli, de eleven emlékét, aki soha nem is volt az enyém, és épp csak átsuhant az életemen. Mindössze azért, mert egy-szer végigcsókolta az ujjaimat, egy nap pedig, a barátaim társaságában, meztelen, aranyszínű karját mosolyogva, titokban a kezemhez nyomta... Nem sokkal ezután csöndesen eltűnt az életemből, pedig hát én, szánalomból – amilyen ostoba vagyok! – még be is aranyoztam volna őt a létemmel, kéklő gyöngédséget kínálva neki cirógatásaiért... És szenvedtem... olyan jelentéktelen teremtés volt, mégis az az igazság, hogy szenvedtem... szenvedtem a gyöngédségtől... valami nagyon szelíd... átható... kristálytiszta gyöngédségtől... Az én kedvességem ugyancsak a gyöngédség révén kapott kifejezést... Hanem amikor felébredt bennem a szelíd vágyakozás régi szenvedéseim – azaz Marta meztelen teste – iránt, abban a pillanatban már szerte is foszlott ez a test Ricardo aljas viselkedésének az emlékétől.

101

Felháborodásom nőttön-nőtt. Szerencsére mindaddig egyetlen levelet sem kaptam a költőtől. De ha kaptam volna is, akkor sem bontom ki... Senki sem ismerte a címemet. Talán tudták, hogy Párizsban vagyok, mert néha egy-egy távoli ismerőssel összefutottam. Nem vásároltam portugál újságokat. Ha a Le Matin távirati hírt hozott le Lisszabonból, el sem olvastam: így azután szinte sikerült diadalmasan megfeledkeznem arról, hogy ki vagyok... Abban a nemzetközi tömegben olyan ember lettem, akinek nincs hazája, nincsenek kötelékei, nem nyúlnak gyökerei sehová sem a világba – Milyen szerencsés volnék, ha nem születtem volna sehol, mégis léteznék... – jutott eszembe sokszor a bulvárokon, sugárutakon és nagy tereken tett magányos sétáim során... ............................................................................................................................. .... Egyik délután, amikor szokásom szerint a legfrissebb irodalmi termést böngésztem az Odéon árkádjai alatt, hirtelen egy sárga borítójú kötetre bukkantam, amely a klasszikus piros papírszalag tanúsága szerint éppen akkor jelent meg... És szemem előtt izzó betűkkel Ricardo de Loureiro neve ragyogott fel... Valóban a Diadém francia fordítása volt az, amelyet egy merész kiadó jelentetett meg, hogy új irodalommal ismertesse meg a világot. ............................................................................................................................. .... ............................................................................................................................. .... Aznap délután, Párizsba érkezésem óta először volt néhány nyomasztó képzelgésekkel teli órám. Ezalatt jobbára Ricardo-n gondolkodtam, azon, hogy mennyire minősíthetetlenül viselkedett és hogy mennyire elfogadhatatlan a büszkeség ilyen fokú hiánya. Sorra vettem az összes jelentéktelen epizódot, amelyekre az előbb már utaltam, és felidéztem még néhány ezeknél is fontosabbat, miközben gondolatban Marta összes lehetséges szeretőjét végigvettem... És az a kényszerképzet is megkísértett, hogy minden férfiről, akit csak láttam valaha a társaságában, feltételeztem, hogy megismerte a testét – méghozzá a férj

102

tudtával: Luís de Monforte, Narciso do Amaral, Raul Vilar... mindenki, végül is, mindenki... Ugyanakkor, mindeközben valami még bizarrabb dolog is történt: Ricardo miatt érzett felháborodásomba, ellenszenvembe, gyűlöletembe – igen, gyűlöletembe! – ugyanis vegyült még más is, valami bosszantó érzés, valami féltékenység, igazi féltékenység őrá magára. Irigyeltem őt! Irigyeltem azért, hogy Marta az enyém volt... az enyém, az orosz grófé és mindenki másé!... Ez az érzés úgy felerősödött bennem aznap délután, hogy villámcsapásként hasított agyamba a vérvörös gondolat: megölöm őt – irigységből, féltékenységből, csak azért, hogy bosszút álljak rajta!... ............................................................................................................................. .... De végül megnyugodtam, és régi barátommal szemben csak viszolygást, gyűlöletet és azt heves vágyat éreztem, hogy a képébe vágjam minden alávalóságát, hitványságát ezekkel a szavakkal: „Tudd meg, hogy az ő szeretői voltunk... én is meg a többiek is, hallod? És mindannyian tudjuk, hogy már te is tudod!...” Este, az elalvás előtti fényes kábulatban még ez a felzaklató gondolat is átjárt: „A hitvány... kiveszett belőle minden büszkeség... De mi van akkor, ha tévedek... ha én tévedek... ha Marta elmesél neki mindent... és ő csak azért tud mindent, mert a felesége elmeséli neki... ha Marta mindenki előtt titokzatos, csak éppen őelőtte nem... mennyire szeretném... mennyire szeretném, ha az enyém lehetne... Mert akkor... mert akkor..." És abban a pillanatban – elállt a szívverésem, a hajam égnek meredt –, mert eszembe jutott az a különös vallomás, amellyel Ricardo lepett meg annyi éve már, egy este... vacsora után... valahol a Bois de Boulogne-ban... abban az étteremben... a Pavillon d’Armenonville-ban... VII. Október elején jártunk a kilencszázas esztendőben. Egyik délután a Boulevard des Capucines-en valaki a vállamra csapva rám kiáltott: – Végre-valahára! Éppen magát hajkurászom...

103

Santa-Cruz de Vilalva volt az, a nagy impresszárió. Karon ragadott, majd szinte kényszerített rá, hogy leüljek vele a La Paix egyik teraszán, és hadonászva ecsetelte, mennyire kétségbe volt esve amiatt, hogy semmi hírt nem kapott felőlem, annál is inkább, mert eltűnésem előtt pár nappal beszéltem neki az új darabomról. Elmondta, hogy Lisszabonban sokan kérdezősködnek utánam, de csak kósza hírek járnak arról, hogy Párizsban vagyok, amit néhány portugál terjeszt, aki itt járt a Világkiállításon. Röviden: „Mi az ördög ütött magába, ember? Neuraszténiát kapott az utolsó postával?...” Mint mindig, ha valaki az életmódomról kérdezősködött, most is zavarba jöttem, elpirultam és dadogva magyarázkodni kezdtem. A nagy impresszárió azonban a szavamba vágott: – Jól van. De mindenekelőtt térjünk a lényegre: Adja oda nekem a darabját. De hiszen még be sem fejeztem, elégedett sem vagyok vele. Mire ő: – Ma este várom a szállodámban... Ott, a Scribe-ben... Hozza magával a kéziratot. Még ma hallani akarom... Mi a címe? – A láng. – Nagyszerű. A viszontlátásra. Premier áprilisban. Az utolsó bérleti előadás. Sikerrel kell zárnom az évadot... Kellemetlenül érintett a találkozás, amely véget vetett hat hónapos elszigetelt magányomnak. Legbelül azonban nem is bántam igazán. Mindig az irodalom... Mióta Párizsba érkeztem, egyetlen sort sem írtam – jóformán arra sem emlékeztem már, hogy író vagyok... És akkor hirtelen az eszembe juttatják – és emlékeztetnek rá, hogy a nevem milyen jól cseng, ráadásul olyasvalaki, aki nemigen hízeleg, aki inkább nyersen fogalmaz, egy üzletember... Este, ahogy megbeszéltük, felolvastam a drámámat. Santa-Cruz de Vilalva lelkendezett: „Harminc táblás ház”, a nyakát tette rá, „a legjobb műve” – biztosított róla. Odaadtam neki a kéziratot a következő kikötésekkel: Nem kell részt vennem a próbákon, nem lesz dolgom a szereposztással, nem érdekelnek a rendezés részletei. Egyszóval a legkisebb dolog sem. Mindent a gondjaira bíztam. Ja, és főleg, egyetlen sort se írjon nekem arról, hogy állnak a dolgok...

104

bátorságomat összeszedve (mert annyi szent.. Már el is felejtettem. elkérte a kéziratot. elfelejtkeztem a darabomról. pedig tudhattam volna. Jó éjszakát.. hogy visszatértem Lisszabonba minden tervem.. minden kedvem ellenére..A nagy impresszárió mindenbe beleegyezett. – Ez egy fércmű!. aztán már a búcsúzáskor ezt mondta: – Igaz is. Mintha nem ismerném az ilyen alakokat.. amíg meg nem írtam az új felvonást... Roberto Dávila a szobrász szerepében alighanem egyik legnagyobb alakítására készült.. hogy mi hozott Lisszabonba... – feleltem már nyugtalanul.... meg minden egyébről. Egy verses drámát. Néhány percig még beszélgettünk. Santa-Cruz de Vilalva.. Tőle is bemutatok egy darabot. Valamennyi színész kitörő örömmel üdvözölt... Végre a harmadik napon. a címét?. Másnap pedig: – Jóember! – kiáltotta.. egészen fellelkesedtem tőle. Le sem tettem a tollat. Elmondhatom őszintén a véleményemet?.. – Természetesen. – Magának elment az esze! Az eredeti egy remekmű.. De ez.. hogy találkoztam az impresszárióval. amikor támadt egy újabb ötletem A láng utolsó felvonásával kapcsolatban – tökéletesen más. tudja. egy sort sem írt.. Meglepő dolog történt: még egyetlen szót sem ejtettem a darabom új felvonásáról. ami pedig az egyetlen oka volt annak.. Santa-Cruz de Vilalva pedig: – Nahát!. barátom. 105 . És egy nap nem bírtam tovább: fogtam és elutaztam vele Lisszabonba. nagy ötlet. Egyforma mindegyik. Eltelt két nap... hogy össze kellett szednem hozzá a bátorságomat) elmondtam az impresszáriónak. már megbocsásson. Amikor megérkeztem. ki kérdezősködik maga felől tőlem? Hogy tudok-e magáról valamit... hogy én olvassam fel. a próbák már elkezdődtek. hogy úgyis megjelenik!. mint az eredeti volt: gyönyörű. és már-már megint belemerültem a semmittevésbe.. mert nem egyezett bele abba.. Hogy maga. Ricardo de Loureiro. A próbák remekül haladtak.

pergő cselekményű és gördülékeny volt – az új felvonás mélyre hatolt. akár most. hogy a darab próbái leálltak. Amikor hazaérkeztem. Időnként azt éreztem. a színház pedig az igazgató és a vezető színészek véleményét meghallgatva kategorikusan megtagadta. hogy így történt. különösen pedig azon. Ellenkező esetben ugyanis nagyon kínos jelenet zajlott volna le közöttünk. és tapintatosan visszahúzódott.. az eredeti kézirattal együtt mindent a tűzbe dobtam. Mert ha valaha megcsillant alkotásaimban a zsenialitás. Megszakítottam velük a kapcsolatot. újságírók. hogy megváltoztassák a színdarabot. akiket korábban ismertem. hiszen többékevésbé valamennyien függtek tőle. hogy adják vissza a kézirat minden másolatát és az eredeti példányt. akik bizonyára így akartak a nagy impresszárió kedvében járni. hogy mennyire durván léptem fel. 106 . Eltelt néhány hét. Nagyon hálás voltam azért. Nemigen tudom. valahányszor a művészet üzleti oldala került elő. hogy azok az emberek. és azt követeltem. Amióta visszatértem Lisszabonba – ez természetes – egyetlen kollégám sem keresett fel. egyenesen kerülnek. amely tökéletesen színpadias. Csak egyvalamin csodálkoztam: azon. Szemtől szemben nem tudtam volna visszafojtani a sértéseket. korlátoltságát látva. Annyi bizonyos. mi történt azután. amelyeknek nem ismertem az okát. hogy Ricardo nem keresett egyetlenegyszer sem.Iszonyatos harag fojtogatott az impresszárió értetlenségét. Hiszen csak az üzleti szellem ítélte halálra darabom új változatát: valóban. a régi felvonással szemben.. sőt nagyon is természetesnek találtam: nyilvánvalóan megértette eltávolodásom okát. Ez lett a sorsa legutolsó alkotásomnak. Írók. hogy az eredeti felvonással mutassák be. mert nem járultam hozzá. akár a jövőben. csakhogy most indokolatlan fájdalmak törtek rám – olyan fájdalmak. Mindenki nagyon megütközött a követelésemen – emlékszem rá jól –. felkavart és felszakította a Túlnant elválasztó fátylakat. A lelkemet kínzó fizikai fájdalmak visszatértek. Roppant émelygés fogott el. akkor az éppen ezeken az oldalakon történt. dramaturgok. A láng esete azonban tényleg megviselt. De erőt vettem magamon. Ezt azonban kellőképpen indokoltnak.

.. Nagyon különös. Egyik reggel hirtelen azt látom...... hogy miért ez a hasonlat jutott többször is az eszembe...... felháborodásomat...... a hangja nagyon szomorú volt... mint aki sürgősen meg akar találni valakit – nem is tudom.. undoromat.. holtfáradtan és eltompulva. hanem mert egyszerűen nem jutott az eszembe ez a megoldás.. és lerítt róla az őszinte bánat... lázban égve. Emlékszem. ....... hogy eltűntem.. Menekülni akartam.. mint azon az utolsó délutánon.. amelyeket először váltottunk....... amit mondott.... Az is lehet........ a sugárutakon...... a magam részéről..Végső megcsömörlöttségemben egész nap a város utcáin kószáltam. amíg ott állt szemben velem: ugyanaz a sűrű ködfüggöny telepedett rám.... a könny is elfutotta a szemét. Akárhogy is.. és mennyire nem érti jelenlegi viselkedésemet sem..... aztán újra nekivágjak... és bolyongjak tovább.... mint aki egészen magától értetődő választ kapott arra. Szótlanul hallgattam a szemrehányásait... szinte futva. kanyarodtam be a mellékutcákba... hogy reggelig álom nélkül aludjak...... hogy valaki átvág az utcán és egyenesen felém tart..... leginkább a külvárosban.. Csakhogy most már kétségtelenül patakzottak a könnyek az arcán: de ugyanabból a fájdalomból fakadtak fel. hogyan mentem végig ... azután hirtelen robbanva átszakadt a gát. mert magamon kívül kiabálva nyakába zúdítottam minden gyűlöletemet. mert kedvem ellenére lett volna az az életmód......... mint korábban. hogy visszamenjek Párizsba.. Csakhogy a lábam szinte a földbe gyökerezett.. amelyet vele töltöttem........ Rendszerint este tértem haza.. és amitől tartottam.. mindaddig megszólalni sem tudtam. . hogy miközben beszélt... Nem azért.. Így fejeztem be: 107 ............ Fájdalmas arckifejezése mit sem változott a szavaimtól – mintha nem is csodálkozott volna rajtuk. bekövetkezett. Én. de ez alatt az idő alatt eszembe sem jutott.... A költő alighanem elmondta.... Nem jutnak eszembe azok a bizonyára banális szavak.......... mennyire megdöbbentette.. visszatérjek lelkem békés elszigeteltségébe. Maga Ricardo állt ott velem szemben.........

E miatt a gyalázat miatt..... mintha Marta a tulajdon lelkem volna.... és nemcsak a te szeretőd. Ezért menekültem el. miközben így magyarázkodott: – Igen! Marta a szeretőd volt. De én sohasem tudtam. hallgass meg!.. Ketten egyek vagyunk.... Lúcio. ugyanúgy érzünk.. de nem tudtam érezni is!.... egy fantasztikusan fehér éjszakán végre sikerült! Megtaláltam őt.. sírós hangon – mintha nem is az ő torkából jött volna... És mindig én mutattam meg neki őket! „Igen. nyöszörgő.– A sárba tapostál. A diadaltól megmámorosodtam. a magamévá akartam tenni – hogy kielégítsem gyengéd érzelmeimet. Olyan tökéletesen megértjük egymást. én azt akartam. azt simogatni szerettem volna... „Tragédia! Tragédia! Láttam a barátságodat. aki ugyanolyan nemű?. milyen szenvedés volt az életem? Elfelejtetted?.. ha magamévá tettelek volna. ha megöleltelek. diadalmasan tudtam. Hallgass meg! Kérlek.. megteremtettem őt.. hogy átjárnak az érzelmeid és viszonozásképpen elküldtem őt hozzád... beszélni kezdett: – Mennyire tévedsz. nem emlékszel már arra. Minden gyöngédséggé vált bennem. De mondd csak meg. és attól az éjszakától fogva tudtam.. amikor rátaláltam!.... Szegény barátom! Szegény. de hát hogy tehetünk magunkévá valakit. Ő csak az enyém. 108 . tompa némaságba süppedve követtem őt... Te nagyon komoly érzésekkel közeledtél hozzám. hogy keretbe foglaljam valahogy a barátságunkat.. igen! Diadalmaskodtam..... csak a gyöngédségre voltam képes.. Hallgatott pár pillanatig.. egészen tisztán láttam. És akinek a láttán feltámadt bennem ez az érzelem.... Ugyanúgy gondolkodunk. érted.. Csak ha megcsókoltalak... Érted? Érted már? Akkor már egész testében remegett. Az arcára sötét árnyék telepedett. Nem lehettem a barátja senkinek. egyedül az enyém. Jaj.... Meg kell hallgatnod!. hogy szenvedtem... nem éreztem érzelmeket. Egyszer sem jutott eszembe. hogy a tied legyen! De amikor szorosan hozzád simult. hogy mások ezt nem érthetik. igen. mert viszonozni akartam őket.és fényszálakon húznának.. Vakító villám hasított a lelkembe. Hamis arany volt az egész.. Akarattalanul.. mintha arany. és nem ment sehogyan sem!.. hogy mennyit szenvedtem!. A költő tovább beszélt: – Ó.. hogy kik a szeretői. hogy átjárjanak azok az érzések... szerencsétlen barátom!. Ó. megteremtettem.. majd végre nagyon furcsa. „Egy éjszaka azonban.. mindig ő mondta meg nekem.

akkor én magam szorítottalak téged magamhoz....... amikor rátaláltam............. hogy igaz barátom.......... Gyalázatosnak.... Beléptünk.. és az én büszkeségem minden hajnallal magasabbra hágott!. ..... mennyire szenvedek.. kitisztult. amellyel hozzád kellett volna közelednem – mint ahogy mások a lelkükben érzik az érzelmeket... Úgy ítéltem...... Nagy.............. amit nem tudom. Szilajul karon fogott. hogy vele fussak.. ha te vagy a barátom? Semmit! Az égvilágon semmit!. miért....... éreztem... 109 . mintha a lelkem... olyan közvetlennek.. Hipnotikus állapotban........... mennyire gyötrelmesen szenvedek megint.... egyetlen lendülettel felszaladtunk a lépcsőn.. Páratlan diadal! Nagyszerű titok!.. egy jelentéktelen apró részlet ragadta meg a figyelmemet............. Warginsky. mert benne volt. Akkor..... hogy a hangja egészen megváltozott. aztán újra elfátyolosodott. ..... Gyere!....... Undorodtál............. Ó.. – hallod? – olyan volt.. nagyon őszinte volt a megbánása is.. Gyere!...... olyan ragaszkodónak tetszett.................... .. „Rossznak hittél.......... de én egy másik férfi iránt is tápláltam gyengéd érzelmeket....... Kielégülést talált a gyengédségem: Győztem! És amikor a magamévá tettem.... meg kell hogy érts................ Végül megérkeztünk a házához................. kábultan hallgattam a költőt – némán a döbbenettől.. amikor ezeket mondta: – Voltaképpen mit számítanak nekem a többiek akkor. olyan méltónak a szeretetre.... És valójában a féltékenységed miatt menekültél..... és megfigyeltem........ ő egyedül az enyém! A szeretetedért odaadnék mindent – még a titkomat is... ..... ahová a cselédek rendszerint a postát teszik.... amikor az oroszról beszélt.. Amikor átmentünk az első emeleti előszobán........... Warginsky volt az.... Elmenekültél...... Te voltál az egyetlen barátom – a legelső és a legjobb voltál –... igazad van............ azt a baráti érzést. egy levél hevert.. anyagiasult volna.. A fájdalma nagyon is valóságos volt. aranycímeres borítékban....... hogy csókolja meg...... Így azután elküldtem őt ahhoz a másikhoz is. pedig hinned kell.. becsapott engem....... de soha többé nem felejtettem el: azon az asztalkán... Csak a lelkemmel tettelek magamévá...... kényszerített rá. anyagiasulva! Így diadalmaskodtam... „Ó..... És becsapott............. miután áthatotta a szexualitás.............. Nem hiszel nekem?. hitványnak neveztél. egyetlen szót sem voltam képes szólni....... Azután: elragadott a szédület.

mintha valaki másnak a torkából jönne – Ricardo magánkívül úgy kiáltozott: – Lássuk csak! Lássuk csak!. 110 .. hogy eloszlassuk a rémképeket...) Megérkeztünk. amely a második emeleten volt.. Ricardo előrántott egy revolvert. És még fátyolosabb.. De az az aranyos címer ott táncolt a szemem előtt.. A barátom – noha egészen elhatalmasodott rajta az izgalom – felnyitotta a borítékot.... attól féltem.. hogy elválasszon bennünket.. csak azt láttam. hogy egy aranycímer. Ennélfogva nem is tudtam kivenni a rajzolatát. Ő csak az enyém! Csak az enyém! Csak temiattad kutattam fel.. Utána még szilajabb erővel ragadott karon... csupán valami roppant kétségbeesést éreztem ki belőlük.. A szoba végében. még hamisabb hangon – vagyis: úgy éreztem. Ricardo vadul feltépte az ajtót. Meglátod! Meg fogod látni!. És ezekkel az összefüggéstelen... gyorsan átfutotta a levelet. és ami a legkülönösebb – úgy rémlett.. hogy abban a megrázó percben hogyan figyelhettem fel ilyen csip-csup apróságra. amelyek elhagyják az ajkát.. Itt az ideje. közvetlen közelből rálőtt a feleségére.. És ekkor ment végbe a Titkos csoda. az egyik ablak előtt Marta állt. még különösebb..... (Egy különös apróság: abban a pillanatban nem volt olyan be-nyomásom.... Életem fantasztikus Titkos csodája. Marta élettelenül hanyatlott a földre.. el kell hinned nekem!.. A szerencsétlen teremtésnek megfordulni sem volt ideje. és egy könyvben lapozgatott. hogy valószínűtlenek azok a szavak. valószínűtlen mondatokkal az ajkán. jobban.. dühödten húzott maga után a felesége lakosztálya felé. mintha a lelkem azért anyagiasult volna miután nemet váltott. De nem engedem. és még mielőtt megmozdulhattam vagy közbeléphettem volna...Nemigen értem.. Megismétlem előtted: olyan volt. amely addig a kabátja zsebében bújt meg.. hogy egy őrült karmaiba kerültem... Vibrált körülöttem minden. A lelkem és a testem együtt remegett abban a süvöltő légörvényben. azután összegyűrte és a földre dobta. ő csak a tiéd! csakis a tiéd. mintha már én is kaptam ugyanilyen borítékot.. mint valaha. Kővé meredve álltam a szoba ajtajában. hogy birtokolhasson téged....

........ a lépcsőkön... és a rendőrség hiába keresi........ ... Elborzadva felüvöltöttem – átható............ Itt akár véget is vethetnék vallomásomnak........ hogy elítéltetésemről igen bizonytalan emlékeket őrzök... a hihetetlen valóság – egy rendőrségi fogdában találtam magam......... borzalom! Ó. egyszóval: amikor felocsúdtam ebből a pokoli lidércálomból.. amikor Ricardo revolvere a lábam elé hullt...... hogy rejtélyes hallgatásba burkolóztam..... .. regényesnek tetszett. Semmi említésre érdemes nem történt alatta.................. Ezzel a fantasztikus rejtéllyel szembekerülve a 111 ...... kifordult szemmel és égnek álló hajjal rohanni kezdtem.......... amely a valóság volt. Az életem abban a pillanatban összeomlott. Nem sok mondanivalóm maradt.. és őr vigyázott rám. Valamiféle homályos titokzatosság vett körül......... Viselkedésem... Valami olyasmit bizonygatott. éles üvöltéssel –........ hogy tettem indítékai között a szerelemféltés is szerepelt...... Ezzel nyertem meg a bíróság jóindulatát.. ..... Biztos.. iszonyat! Az ablak előtt nem Marta feküdt – nem! -....... hogy alapjában véve Marta az igazi vétkes a bűncselekményben... De a cselédek utolértek.... az én lábam előtt! – ott hevert a még füstölgő revolver!...Ó. amellyel vádoltak......... Illendő volna gyorsan összefoglalni a pert. Ki kell jelentenem azonban....... és végre képes voltam egyik gondolatomat a másikba fűzni...... És a lábam előtt – igen........... mert ugyebár eltűnt. Marta eltűnt... ahogy egy lángnyelv huny ki......... Így azután hallgattam............... a folyosókon.. majd a félelemtől űzve.. elmúlt csendesen.. Ricardo..................... VIII.... Ügyvédem védőbeszéde briliáns volt. ........ .. keresztülkasul a szalonokon.....Amikor magamhoz tértem.... A magam részéről egyetlen szóval sem tiltakoztam a bűntény ellen. Valószerűtlen dolgokkal senki sem próbálja igazolni magát........................... hanem a barátom...................... Mégis hozzátennék néhány szót.

és néha-néha még szóltak is hozzánk.. Az a tíz év a börtönben. amelyik nem azonos azzal. mint valamiféle pihenés. A nevét már elfelejtettem. akik közénk keveredve vigyáztak ránk.. korántsem volt a legkeményebb. 112 . Különös. összetörtem. fárasztó órákat mintha ködön át szemléltem volna – olyan volt.. Egyébként. Bizonyos raboknak az jelentette a legnagyobb élvezetet. egy olyan jelenetben következnének egymásra. ahol több kis utca is összefutott. A börtön akkor olyannak tetszett. ahol a büntetésemet töltöttem. csak arra emlékszem. és nézhették az utcát. akinek a rokonszenvében ugyancsak hittem. Védőügyvédemben azonban igazi barátra leltem. Mit tehettem volna azért. már semmi nem lelkesített. hogy lelket öntsön belém. Egyszóval. nagy kőfal. hogy a szellemünk képes tökéletesen elvonatkoztatni a lényeges elemektől. ahol meghatározott órákban sétálhattunk.. persze állandóan az őrök felügyelete alatt. hogy a vizsgálatot folytató bíró emlékeztetett valamelyest arra az orvosra. Volt ott egy tágas udvar. mind távol tartották magukat tőlem: nem jött el sem Luís de Monforte – aki annyiszor hangoztatta a barátságát -. egyikük sem látogatott meg a tárgyalás alatt. megnyugtató vég. egy apró terecskére.. hogy a felszínre kerüljek?. mint a fentiek. ahogy az ilyenkor lenni szokott. a kihallgatásokon azt is megfigyeltem.. amelybe csaknem belehaltam. Az udvart magas fal zárta le. amely egy szűk utcára nézett – jobban mondva. aki nyolc évvel korábban egy olyan ideglázzal kezelt. vagyis: az életet.. viszont kiemel efféle apróságokat. Egyébként. Később. azt nagyon durván leráncigálták onnan. sem Narciso de Amaral.mélybe hulltam. ha felmászhattak a fal tetejére. Szemben vele – ez a részlet mélyen az emlékezetembe vésődött – egy sárga kaszárnya állt (vagy talán egy másik börtön). mintha egymásra rakodnának. Akit azonban a börtönőrök rajtakaptak ezen. ahogy már mondtam. A hónapok derűs egyhangúságban követték egymást. hogy még fiatal volt. gyorsan eltelt. és külsőleg feltűnően hasonlított Luís de Monforte-ra. az a fegyház.. A „barátaim”. Ezért azokat a bíróságon töltött hosszú. amelyben meg kellene történniük.

Szálltak az évek. Belenyugvásomnak és egykedvűségemnek köszönhetően mindenki kedvelt és jól bánt velem.. tudatlanok.Én nagyon ritkán mentem oda a falhoz: csak ha valamelyik fogoly titokzatos hadonászással nagyon kitartóan hívott. Számára. hogy a legtöbbjük nemigen érdemes a bizalomra. Még az igazgatók is. Máskülönben nagyon kevés rabbal elegyedtem szóba. hogy kegyetlenül megvesszőzték az őrök – ráhúzták a vizes lepedőt. ami a másik oldalon történt. Látni való volt. Elmesélte. Miközben hallgattam őt. felébredt bennem a novellista. hogy felidézzük és újra átéljük őket. ahogy a magasból az öreg. ahol a bűn és a szenny tenyészik. aki súgva mesélt mindenféle borzalmakról. mint annyiszor. Egy alkalommal. amely aligha érdekes másoknak. hogy rögzítsük. hogy időnként kiáltásokat hallottunk távolról – hol éles. Megölte a szeretőjét: egy híres francia énekesnőt. mindannyiszor megborzongatott a félelem száraz levegője. tette hozzá a maga tolvajnyelvén. megőrizzük életünk legszebb – szerelemmel és vágyakozással teli – óráit. mint néhány társamnak. megsárgult festék homályos és itt-ott épen maradt apró részletein végigpillantottam. de még nekem magamnak sem. aki egy nap azt mesélte nekem. Az őrök miatt nem volt okom a panaszra. azon a hatalmas udvaron. amelyeknek ő maga is az áldozata volt. hogy 113 . hol tompa kiáltásokat. faragatlanok voltak.. amelyre már a bevezetőmben utaltam. Mégis. ami-kor.. akik időről-időre a szobájukba hívattak bennünket vagy személyesen látogattak meg. ezekről a grandiózus pillanatokról beszélgettünk.. Micsoda gyönyörű oldalak születhetnének egy ilyen felkavaró esetről! Voltaképpen nem akarok több szót ejteni börtönbeli életemről. és nagyon mélyről érkeztek. akárcsak számomra is. akár órákon át is. megállt az élet – ő is átélte a legvégső pillanatot. hogy szerinte van rá lehetőség. hogy ő is gyilkosság bűnéért vezekel. valahányszor felmásztam a falra. Csupán egy szőke. mert számomra végképp nem volt érdekes az. onnan. Annyi mindenesetre bizonyos. magas és karcsú fiatalemberrel beszélgettem szívesen. nagyon finom. hogy egész életében ez volt a legfőbb törekvése – hogy a tulajdon életét művészetté emelje. Volt ott egy mulatt fogoly – alighanem szélhámos –. akit ő hozott Lisszabonba. nem úgy. Elárulta nekem. szóba hozta.

amely megesett velem.. Így magam is. amíg valóban meghalok. Nem érdekel a jövő. nincsenek reményeim. Élőhalottként. körül sem nézve magam körül..röviden elbeszélgessenek velünk.. Előtte azonban őszintén és a lehető legegyszerűbben meg akartam írni ezt a különös történetet. A valódi halál – csak egy mélyebb álom. és ezt-azt kérdezzenek – ők is a legfigyelmesebbek voltak hozzám. mert a bizonyítékai hihetetlenek noha teljesen valódiak. mint valaki másnak a múltja. Lisszabon. amelyet nem követtem el. hogy egy ártatlan ember sokszor nem tudja igazolni magát... Azt hiszem. de már nem vagyok.. 1913.. Ez bizonyítja majd. csak annyi a dolgom. ANTENA 114 . A múltam. Székely Ervin fordítása ANTENA PROFESSZOR KÜLÖNÖS HALÁLA A ESTRANHA MORTE DO PROF.. kénytelen voltam tíz esztendeig vezekelni csendben egy olyan bűntényért. egyenesen erre a magányos és eldugott tanyára jöttem. megnyugodtam – nincsenek vágyaim.. hogy sokszor éppen a legvilágosabbnak képzelt tények a legzavarosabbak. csak hogy higgyenek nekem. És addig. ahonnan soha többé ki nem teszem a lábam. Az élet. bizonyítja majd.. ha visszanézek rá. hogy figyeljem a szemem előtt elfutó órákat.. Azután egy nap letelt a büntetésem és a börtön kapui megnyíltak előttem. Megmaradtam. úgy jelenik meg előttem. szeptember 1-27.

kék szemüveg mögött rejtőző szeme. amelyekből. Nem annyira – ez világos – amiatt a jóvá-tehetetlen veszteség miatt. vidékies és izzadságszagú. a leginkább valószínűtlen. ha felül nem is múlják egymást – egyenlőek. Európától. nincs ami kedvesebbé tenne valakit a nép szemében. akik azonban kétségbevonhatatlan alibivel rendelkeztek – logikus módon kiváló. megfoghatatlanul is eléggé idegenszerű arca. még néhány úrvezetőt is letartóztattak. halavány és áttetsző. Mert a hagyományos tudósokkal és meddő művészekkel ellentétben. éppen hiányoztak a felkavaró események. éppen ellenkezőleg. akik a zajtól és a nyüzsgéstől való agyalágyult rettegésükben menekülnek a sokaságtól. Eközben soha nem hangzott el vele kapcsolatban egyetlen durva megjegyzés sem – azzal a portugál földön szokásos. Mert a nagy tudós ténylegesen alkot – éppen annyira vagy még jobban elképzel.Még a nagyközönség körében is feltűnést keltett Domingos Antena professzor halála. bár mindent megtettek ennek érdekében. A művész megsejt. tova is tűnt. mindig egy négyszögletes. a haladástól – Antena professzor. amely rendőri szempontból a halálát övezte. mint a Művész. a nyáron és télen egyaránt elmaradhatatlan fekete felöltő. A művészi alkotás előre lát. mintegy varázsütésre. úgyhogy képtelenségnek látszott a leghalványabb nyomra is rábukkanni utána. Ráadásul Antena professzor figurája népszerűségnek örvendett közöttünk. Meglehet a Tudomány a legnagyobb művészet – mert a leginkább természetfeletti. Ezért Newton és Shakespeare. a leginkább a Túlnant idéző módon jelenik meg. mint a legenda – és Antena professzort aranyszín fátyolába vonta a 115 . valami egybeesés folytán. amely élesen elütött a hatalmas. Az a látomásszerű autó – amely váratlanul megjelent és azon nyomban szélsebesen száguldva. különösen az alkotás csodálatos pillanataiban. tájízű durvasággal. amikor megszokott figurája föltűnt egy-egy utcán vagy téren. bár eléggé tárca-ízű. amely még ebben a látszatra központi Lisszabonban is szabad teret kap (sőt demokratikusan ki is finomul) –. leginkább ebben lelte a kedvét. hanem amiatt a titokzatosság miatt. Egyébként. amely ezáltal a modern tudományt érte. filc művészkalaptól. Borotvált. alapanyagot szolgáltatott a napilapoknak. hosszú haja meg a hivalkodó csokorra kötött selyem nyakkendő – mindez eléggé belevéste alakját az utca alsóbbrendű sokaságának bávatag recehártyájába.

.. amely megvakított. mintha mindennapos 116 . elborzadva attól a pillanattól. Ezért ezt sherlockholmesi feltételezést rögtön el is vetették. mint egy egyszerű tudós dolgozószobájára. Az a szóbeszéd járta. De aznap reggel egyetlen bűntény sem történt. amellyel azonosítani lehetne azt az autót. szédületes sebességű forgással tépve szét gyémánthegyével a belső szerveket. Nyilvánvaló. a szerencsétlenség helyszínén az út elkanyarodott. még ha ritka iszonyatosak is – volt még egy. Az eset heteken keresztül foglalkoztatta az egész várost. amelyet mintha egy háromszög alakú fúró ejtett volna.Titokzatosság. amely összezúzta?. az egész országot – vitatkoztak róla. Ennélfogva a jármű rendes körülmények között nem száguldhatott volna meteorként tovább. És mivel a megmagyarázhatatlant nem lehet megmagyarázni. és a makadámon rések tátongtak. fölvetődött az is. ha nem lett volna nyilvánvaló a gázolás. akik valami vérfürdő után menekültek. és szoros. hogy ez a különcködő ember többször is belefogott valami hatalmas. szinte megmagyarázhatatlan sérülés is: egy mélybe hatoló. a legkedvesebb tanítványa – ma. Ezért is keltett mély megrendülést tragikus halála. mivel a szétroncsolódott fejen és a letépett végtagokon kívül. Természetesen tiltakoztam. szinte fiúi szálak kötöttek a Mesterhez. kíméletlen gonosztevők ültek.. Hogy lehet az. sokkal inkább emlékeztetett egy varázsló barlangjára. káprázatos dologba – és hogy laboratóriuma. nem láttam semmit. amelyeket az ultra-ibolya sugarak meghökkentő alkalmazásával ért el a kórházakban – a köznép emberbaráti pártfogójává szentelték őt. az örököse – és egyetlen szemtanúja a tragédiának. Másfelől. kúp alakú sebhely a has közepén. Istenem. hogy én.. mesébe illő gyógyulások.. hanem el kell fogadni – Antena professzor különös halálát olybá vették. nem őriztem meg az emlékezetemben egyetlen olyan részletet sem. De igazából. Ezt az érvet el kellett fogadniuk. amelyek valóságos sérülések voltak. hogy az automobilon esetleg Bonnot-hoz hasonló. Az újságok szalagcímeikben nap mint nap népszerű hőssé avatták – és végül a csodás elemekkel átszőtt. bár nagyon különös. Azonfelül. amelyben kézzelfogható szerkezetek voltak. boncolgatták.. a gyanú talán engem is elért volna. bár makulátlan volt a nevem.

aki ténylegesen meg akarja vizsgálni őket. De én csak keseregtem... hullattam a könnyeimet. A józanság legfőbb bizonyítéka abban áll.. mindig ugyanúgy...... és röviden elmondtam nekik..... ha nagyon különös körülmények játszódnak le benne Ez a legfőbb sarkigazság.. Ezek a dokumentumok kétségkívül mindenkinek a rendelkezésére állnak.. A valóságról csak akkor kell beszélni... ezért a füzeteibe a képleteken és vázlatokon kívül valójában csak távirati stílusú – nemegyszer kibogozhatatlan – jegyzeteket írt. De rátérve immár magára a tárgyra.. végre már tudok beszélni.... porfelhő. Ezek a jegyzetek utóbb.. föltűnt a kanyarban. amelyek meghatározott következtetésekhez kellett hogy elvezessék őt.... Én józan ember vagyok...... Egy őrült a helyemben beszélt volna.......... azokat az érveit.. ő is féltékenyen őrizte a titkait.......... Nos: most.. csaknem egy évvel a szerencsétlenség után..... kiindulópontul szolgáltak azokhoz a felvilágosító könyvekhez........... Most megpróbálom egyszerűen elmondani a Mester halálának igaz történetét. még csak nem is dudált – kerékcsikorgás... mint egy meteor. amelyek megcáfolhatatlanul hitelesítik az elbeszélésemet – olyan dokumentumok... és ezen túl.. a szerencsétlenséget: egy hatalmas... és az úttesten ott hevert a Mester összezúzódott holtteste .. A nevem többször is megjelent az újságokban a nyomozás idején. És csak azért most... amelyet meg fognak ismerni....... amelyeket a papírjai között találtam..baleset lett volna. utána pedig értelmezni azoknak dokumentumoknak a segítségével. kibővített formában......... Antena professzornak csodálatos emlékezőtehetsége volt... nem egy külföldi újság tudósítója is.. Sok riporter megkeresett. mert csak most vannak a kezemben olyan dokumentumok...... Sajnálatosan igen hiányosak. egybefoglalva bennük azokat a gondolatait......... zárt automobil hirtelen..... ha végigolvas.. amelyeket minden egyes 117 ... amelyek legalább elfogadható feltételezésekkel...... . A tragédia pillanatában képtelenség lett volna elmondani az igazságot – ebben egyébként mindenki igazat fog nekem adni.... megalapozott feltételezésekkel szolgálnak ahhoz a különös végkifejlethez.. És éppen ezzel bizonyította volna az őrültségét.. Rövid idő múlva már senki sem beszélt róla – elfelejtették az egész titokzatos esetet. hogy elrejtjük a hihetetlen tények valószínűségét. ezért hallgattam. mint minden művész..

határozott választ nem is. Leginkább heves kíváncsiság gyötört.” Hozzászoktam már a furcsaságaihoz. de legalább. az emberiség mára már ezer századévet haladt volna előre –. és bocsáss meg. huszadikán – amikor mindennapi szokásomhoz híven felkerestem a mestert. Csodálkozva bontottam fel. sorba rendeztük és összefüggéseikben végiggondoltuk őket – azokon a meglepő dolgokon túl. Azután röviden összefoglalom – amennyire lehetséges. * * * Az elmúlt esztendő egyik április reggelén.. siess hozzám. A legnagyobb titoktartást kérem. hiányzik egy kötet: a legjelentősebb. amelyeket sejtetni engednek – ha végleges. öreg szolgálója egy levelet nyomott a kezembe. rendszerezetten és világosan – mindazokat a följegyzéseket. ezek.felfedezéséről – vagy csak a kutatásairól közreadott: ezek a könyvek ma egy meglepő olvasmányokat kínáló értékes könyvtárat alkotnak – olyan könyvtárat. a minden képzeletet fölülmúló. – Minden pillanatban várhatsz híreket tőlem. Mi lehet e mögött az annyira váratlan és a szokásaival annyira ellentétes visszahúzódás mögött – ugyan 118 . amelyeket szerteszórva találtam meg a Mester papírjai között. De ne nyugtalankodj. Azonban az elkövetkező napokban nem ment ki a fejemből az eset. megalapozott feltételezést adnak a kezünkbe Antena professzor halálával kapcsolatban..ki tudja. amikor ezt a néhány sort végigolvastam: „Ne keress addig. Egyedül. azután hazamentem. talán végre a Titokra is fény derült volna. Ha nem így volna. amelyből a legnagyobb szerencsétlenségükre. Te fogod először megtudni. amíg nem hívlak. teljesen egyedül kell lennem egy ideig.. miután hiányzó részeiket pótoltuk. hogy pontosabb legyek. S. A viszontlátásig.. összehajtottam és eltettem a levelet.” „P. és amint megkapod az üzenetemet. Addig azonban lássunk tisztán és legyünk rövidek. A tökéletesebb kifejtés érdekében a következő utat követem elbeszélésemben: Először elmondom a baleset igaz történetét. és még inkább meglepődtem. ahogy már mondtuk.

Sürgős távirat érkezett: „Feltétlenül gyere el hat órára” – üzente benne a tudós. mintha fénykoszorú övezte volna. El-elmerengett. amit megérkeztem. egészen más fényben ragyogott. hogy az utóbbi időben. Képzelje csak. mert emlékeztem rá. tudtam. amíg nem láttam. Jézusom.. Azt sem engedi. Odakiáltott nekem: 119 . Az alatt a két hét alatt. Csak enni jár ki. különösen az év elejétől fogva. Már két hete ki sem mozdul abból az építményből – a derék asszony így nevezte a laboratóriumot –.. És még így is.. anélkül. Mert rendszerint. sóvárgó kifejezés sugárzott az arcáról – minden arra utalt. két hét múlva.. Nézzen csak ide.. a szemüveg mögött. és kinyitotta előttem az ajtót: – Az úr azt kéri. Türelmetlen voltam... tétován válaszolt.. Eközben a szószátyár öregasszony bennfentes képpel. minthogy beletörődök és várok. hogy lefogyott. De mivel jól ismertem őt. hogy nincsen más választásom. elmozdult. De nem ez volt a legfőbb változás rajta – hanem valami ennél sokkal különösebb: Az arckifejezése elmozdult. suttogva hozzátette: – Juj. de így volt. Pontosan hatkor kopogtattam az ajtaján. és a legutóbbi napokban egyfajta diadalmas. A szeme pedig. amely a kert közepén álló nagy pavilonban volt berendezve. Nagyon különös. és megölelt. És már meg is nyomott egy csengőgombot...mi? Bizonyosan valami új fölfedezés. amely a kis fogadószoba asztalán volt. hogy lángelméje hamarosan valami új csodával lep meg bennünket.. éppen annyi időm maradt csak... nem átalakult. hogy a fogadószobában várjon – mondta: Újabb furcsaság. hogy bármit is kérdeztem volna. Az öreg szolgáló már várt.. kora reggel a lakásom csengője heves csilingeléssel megszólalt. Furcsállva néztem.. Egy perc múlva a Mester sietve megjelent. Végre. máris mentem a laboratóriumba... Az is lehet. nagyon megváltozott.. hogy odamenjek és kihívjam!.. Egyébként. beszereltetett egy csengőt. hogy felöltözzem és megmelegítsek egy pohár tejet. a Mestert láthatólag valami új probléma foglalkoztatta. Tudja.. ami lekötötte minden figyelmét. kétség nem fért hozzá – bizonyosan egy új felfedezésről volt szó.

hogy a mutatója piros színű. ez az érzés rezgett tébolyítóan bennem.. förtelmes. Ezért hivattalak téged. Csak akkor vettem észre – ma is csodálkozom azon. mintha látná... amelyet ez látott szín az agyamba közvetített. hanem mintha tapintaná.– Végre!.. Azután a zsebéből elővett egy tárgyat. A nyakára egy módfelett hóbortos sálat tekert.. Csak akkor mondok el mindent. amelyet nem is ismertem. Gyere. Szeretném. A szemem nem úgy érezte. mintha valami nyúlós dolgot tapintanék. A kezére vastag. és az órákat mutató számok helyén színes vonások vannak. Csak azt láttam.. Bizonytalannak látszott. nem fogok-e hamarosan mindent megtudni?. Így igaz: ha hosszabb ideig néztem szemüvegének az üvegét. amelyet a Mester arcán észrevettem: ezek mozdították el az arckifejezését. A színt nem színnek láttam. Alig léptünk ki az utcára. Végre!.. még nem tudom biztosan. aki megtudja – az első!.. vagy elbukok.. Majd meglátod! Majd meglátod!. Hirtelen elhatározással megragadta egyik karomat és egy szó nélkül vonszolt maga után. ha mellettem állnál a Legnagyobb Pillanatban... kék üvegű. És csupán ezek a különös lencsék – döbbentem rá – okozták azt a változást. Nem is hinnéd. meglepődtem.. négyszögletes szemüvegének a színe megváltozott: mocskossárga. Igen.. Miközben mentünk.... ami engem egy órára emlékeztetett – megnézte... de tökéletesen bízom benne. Gyere velem. Várj egy percet. A legelképesztőbb titok! A Titkok Titka!. Még nem tudom. és egy nagy bundába burkolózva tért vissza.. Különben is. amellyel az állát is bebugyolálta. Kiment. félelmet ébresztő színe. újra meg újra megnézte az óráját – amelyről egy pillanatban megállapíthattam.... szürke hódprém kesztyűt húzott... mert Antena professzor előre figyelmeztetett. hogy figyelmesebben szemügyre vegyem. Nem mertem kérdéseket föltenni a különös szerkezettel kapcsolatban. Május felé járt az idő. Nem volt elég időm arra.. Minden eddigi munkám – fabatkát sem ér!. hogy semmire sem fog válaszolni. Bár a reggel eléggé hűvös volt. hogy nem óra... a Professzor megállt. Megígértem neked: te leszel az első.. tapintási érzet volt – amikor néztem az az érzés hatalmasodott el rajtam. hogy csak akkor vettem észre –: megszokott. Most még nem mondok neked semmit. igen furcsa színe volt. hogy megszokott fekete felöltője helyett ezt a túlméretezett bundát vette magára.. és körbehordozta a pillantását.. az az érzet. Hamarosan diadalmaskodom. 120 .

.... a kezem fölemelni... Azt hittem mindjárt én is holtan.. hogy megálljak............... Egy kicsivel mögötte lépdeltem.............. a hasán különös kúp alakú sebhely tátongott...... Úgy éreztem.. Váratlanul valami érthetetlen hidegség dermesztette meg az ujjaimat... az út egy éles fordulójánál..... Ennek ellenére két automobil is keresztezte az utunkat... Azután......... Az egész testén átrezgett valami ernyedt hullámzás... . De egy lépést sem tehetett..... a Titok felhője ragadott magával bennünket.................. Fölemelte a karját...... A keze görcsbe rándult. Végtelen csöndesség vett körül.. miközben ő megy.......... Pedig a csodálatos májusi délelőttöt már igencsak átjárta a langyos meleg.... Halálos hörgés szakadt föl belőlem.. És hirtelen – ó az a szörnyűséges. összezúzva rogyok össze.. Közben valamennyire visszanyertem a hidegvéremet............ A rémülettől eltorzult az arca.... befordultunk...... Először két munkás jött oda... A karomat elengedte........... És látva... De váratlanul összeszedtem magam – és roppant kiáltás jött ki a torkomon: velőtrázó. Valamire rámutatott a levegőben..... A lépéseim az ő lépteihez igazodtak..... Végre a távolban egy falusi harang szava tíz órát jelzett...... Két órán át gyalogoltunk....... mintha hipnotizáltak volna..... hogy elfogadom az autót magyarázatként........ káprázatos pillanat! – láttam. Borzongás járta át a testemet...... egy gyér forgalmú városszéli úton jártunk. A Mester némán haladt előre: csak időnként dünnyögött valamit az orra alatt......... megbűvölten jártam a nyomában.. Messze a várostól.... mintha valami nagy veszély felé haladnánk....Viszont.. a titokzatos óra valamiképpen tájékozódásra kellett hogy szolgáljon – mert a tudós a szerkezetet figyelve irányította lépteinket........ .... hogy a Mester visszahőköl........... ijesztő üvöltés........ Néhány perc múlva kicsiny embercsoport vette körül a testet...... Úgy éreztem magam........ akárhogyan is vesszük... akik a közelben dolgoztak – és akik hangos ordítozással nyomban elkezdték szidni az automobilokat..... lezuhant a földre: a koponyája szétmállott..... a lába összeroncsolódott. miközben ő áll..... megmozdulni... Érdekes volt a lelkiállapotom....... Kővé dermedve álltam a szörnyűséges rejtély előtt – nem voltam képes egy szót sem kiejteni.. 121 ......... Menekült volna. Az izmai megfeszültek... Képtelen lettem volna arra......... mozogjak... hogy semmiképpen nem mondhatom meg az igazságot – a képtelen igazságot – egy pillanat alatt eldöntöttem..................

.. Ráadásul – rafinált 122 ... Igen...... bizonyosan azoknak a járműveknek a kerekei. és fekete fényudvart lövelltek maguk köré . Ez a gépezet működött.... Olyan volt... bár még alig tértem magamhoz...annál is inkább...... Nos.. kerékcsikorgás....... amelyekről a nagyközönség nem tudott.. eközben keltette azt a különös zajt és hevítette föl minden bizonnyal a levegőt.... az eredménytelen rendőrségi nyomozás. a nagy temetés............ Egy pillanatig sem haboztam.. mert szörnyű hőség áradt kifelé.... ugyanez történt ezzel az ijesztő fénnyel – ezzel a látomásszerű fénnyel is..... hogy értesítsem az öreg szolgálót a szomorú esetről... mert aggódva a laboratóriumhoz futottam.. hogy rettenetes zajt hallott az épületből..... mert az útba mély nyomot vágtak az autógumik. Kihívták a rendőrbiztost a közeli őrszobáról... mintha árnyékban volna....... siettem a Mester házához..... hogy megnézze.. amelynek zárja szokatlanul nehezen engedett. egész testében remegett.... Megpróbálom elmagyarázni: A laboratóriumot villamos lámpák világították meg... A többi már köztudott: a beszállítás a halottasházba.... Voltak azonban olyan részletek....... A pavilon közepén. a sajtóvisszhang..... Kinyitottam az ajtót... mint egy kis motor. amelynek a hajtókereke helyén egy három üvegcséből összeállított légcsavarszerűség volt... Az üvegcsékben lilás anyag rezgett. És a világító fekete fénykoszorúban lila-arany derengések tekergőztek sziporkázva.. Többet nem hallottam. Íme: Amint elszállították a holttestet. az ablakokon lévő fekete függönyök pedig be voltak húzva.. a derék asszony a rettenettől holtsápadtan nyitott ajtót. beléptem.. és elmondtam azt a történetet..... ...... és oda akart menni..... egy asztalon valami gépezet meredezett... rejtélyes zaj – mintha mesebeli méhek zümmögnének – szűrődött ki belülről. amelyet eddig még nem láttam. A kisugárzott fénypászmák valóságosan feketék voltak... olyan volt. és egy holttest.. éles pattogással. amelyet máig is hitelesnek tartanak: Egy nagy automobil váratlanul sebesen felbukkant az útkanyarban. Elmondta.... amelyek nem sokkal korábban keresztezték az utunkat.. hanem fényudvar – de nem tudom másképpen mondani: fekete fényből. mi történik. Nos. de ijedten vissza is hőkölt.. porfelhő.. nem árnyék.. Amikor bezörgettem. a gépezet körül másfajta fény udvara volt...... Nem beszélek félre. Ez az ásvány fekete ugyan. de valahogy olyanképpen csillog... mint egy fekete achátsugár.... és megtegyem... Valóban. amit kell..

homályos és zengő illatot és lélekbe markoló. az egyszerű tudományos valósággal van kapcsolatban... amelyből látni lehet. A gépezet azon nyomban megállt. füstszerű hangot is kibocsátottak magukból.... ámde igen közvetetten.. De nem vagyunk-e mi magunk is kísértetek? A Titok?. Kísérteties homály....... hova jöttünk...... amely önmagában egyáltalán nem látszott különlegesnek.. Honnan vagyunk......... Időről-időre. a Legnagyobb Titok igazából mi magunk vagyunk....... Így mindabból......... meg egy olyan gépezet...... és nem rohanok oda a villamos kapcsolóhoz.. ha mégoly kis mértékben is föllebbentené erről a félelmetes Talányról a leplet........ Minden hallgat körülöttünk... amely valamennyire... szilánkokra törve találtuk meg mellényének egyik hatalmas zsebében – ugyanígy ízzé-porrá morzsolódott hóbortos szemüvege is. Ködök. amelyen át a működéséhez szükséges áramot kapta a készülék... hogy utánajárok az egész ügynek.. ami elképzelésem szerint valamiféle kapcsolatban állt az elképesztő balesettel – csupán három üres üvegcse volt a kezemben.. ha nem veszek erőt magamon.. Titok. mi történt volna velem. a Túlnan hősi 123 ... Önmagamnak viszont megesküdtem. Rettenet töltött el. hogy a Titok logikusan..titokzatossággal – a mozgó üvegcsék nem csak fényt sugároztak: ezzel egyidőben sűrű........ Mi az élet? mi a halál?. És az értelmes ember nem hisz a kísértetekben!............... Elzártam.. koncentrikus visszhangok formájában tompa robbanások reszkettették meg körülöttük a levegőt.. megfojt a pokoli hőmérséklet – és igazából nem is tudom.. amelyet a tudós több alkalommal is megnézett gyalogutunk során.... A lilás anyag eltűnt – mintha csupán a mozgás hozta volna létre.. És a Mester örökségének birtokába jutva – azonnal mohón kutatni kezdtem valamiféle nyom után... Hagyjuk a jövőt... Íme: * * * „Lehangoló....... Az üvegcsékre pillantottam..... felejtsük el a Holnapot – mi.. hová megyünk?. Nézzen csak valaki ránk: A Teljes Rejtelem...... .. Most végre – miután a teljes igazságot földerítettem – közzéteszem kutatásaim eredményét. hogy milyen keveset tudunk önmagunkról....... Egy tükörrel szemben mindig rettegnünk kellene!............. hogy agyonsújtanak a különös fluidumok.. Azt a finom kis műszert..

sem csodák – és az emberek mégis megteremtették ezeket a valószínűtlen dolgokat?. mint a Jövendőben – ha már sem egyikről sem másikról nincsen tudomásunk. abban a teljes titokban. igen.. jövendőjét próbálta meg fölfedni – hanem előbb az életen-inneni múltunkat fürkészte. hogy nincsenek tündérek.. Azaz: a legmagasabb szintre fejlesztett képzeletre. amelyet jelentünk. mi lehet a legfantasztikusabb? Az értelem – vagy még inkább: a képzelet. Halálon-túli. 124 . hogy ezzel egyidőben képes olyan dolgokat megálmodni. És így. ha az értelmünk csak azt tudja elfogadni..álmodói. az nyomot hagyott. Nos. a mágia határára – valami csodálatos megvilágosodás eredményképpen – ebbe az új irányba terelte a munkálkodását: nem a lelkünk.. hogy az agyunk. amelyek nem léteznek? Igen. aki a többi nagy tudóshoz hasonlóan többször is eljutott a spiritizmus. Nézzük: Egy nap megismerjük egy bizonyos táj képét. miképpen jutott odáig.” Ezért történt hát. ami kézzel nem fogható? Ebben kétségkívül van valami zavaró összefüggéstelenség. amit érez – ami van –. kik voltunk Innen. Igen. ahonnan később elmegyünk. hogy legalább azt tudjuk. Miből építkezik az igazi Művészet? – Képzeletből. könnyebbnek . sőt még érdekesebbnek is látszik előbb megismerni magunkat a Múltban. A múltat viszont vegyük szemügyre – próbáljunk beléhatolni. sem varázslatok. – Mire vezethető vissza a lángelme? Az alkotó képességekre. Összefüggéstelenség? Talán csak látszólagos. sem istenek. folyamatosan maga is létrehozza? Ha az agyunk csak azt fogadja el. hogyan lehetséges az. Mivel már ismerjük. amit lát. hogy Antena professzor. miképpen magyarázható. hogy azt idealizálja. amit kézzelfogható. messze tőle. Ami volt. Igazából logikusabbnak. a Mester keresni kezdte ezeket a nyomokat. képesek vagyunk visszaemlékezni rá. Mert hogyan lehet. később. amely semmiképpen sem hajlandó elfogadni a megmagyarázhatatlant. ugyanakkor képes arra. hogy képzelt dolgok áradatát magába fogadja – sőt akaratlanul. Nem fér hozzá kétség. – Hol lehet rájuk akadni? – Önmagunkban bizonyosan. ebből az igazságból mint axiómából kiindulva.

” 125 . föltehetőleg a felderengő emlékképek alkotóeleme. amelyekre nem emlékszünk. ha így van. kitüntetetten. miért ne tételezhetnénk fel – ezzel párhuzamosan és a valóság számtalan lenyomatát feltételezve – hogy hasonló a képzelet eredete? Ebből a gondolati rendszerből kiindulva a képzelet nem más. hogy láttuk volna valamikor – ebben az esetben tiszta képzeletről van szó. mert képesek vagyunk újra látni őket. ha valamiféle új elragadtatottságba ringatva magát. olyan színű. mert anyagi valóságában már láttuk .Azaz: anyagtalanul látjuk. egy képre. hogy másképpen volna. teljességet ígérő dolog: borzongatóbban más színű. vagy költő. Ha a képzelet szabad volna – azaz. ha pusztán csak képzelet volna. Ha látunk. csak nagyon kevés számú művészeti ágban teheti ezt meg: festő lesz. A művész más Művészetekből. egy épületre. egy partitúrára. Valaki a kéjes révületről ábrándozik. mivel korlátozó erőként működik – és. nem hozhat létre olyan művet. mint az emlékképek valamiféle összegeződése. hogy a képzelet nem határtalan . amilyen még nem volt. amely ne lenne visszavezethető egy versre. aki valamilyen művet akar alkotni. valaminek az alkotóeleme. ez a legfőbb bizonyíték arra. mely a leginkább megkülönbözteti őt a többi élőlénytől. Ennélfogva. befejezésül: A képzelet. a képzeletet emlékezetnek nevezzük. a művészeten kívül. szobrász. Egyszerűen olyan dolgok távoli emlékképei. Következésképpen: „Csak azt képzelhetjük el. de nem emlékezünk arra. Az a művész. egy szoborra. vagy amit felidézünk magunkban. az ember legrejtelmesebb sajátossága. Nos. hogy az ne elragadtatottság legyen. amit látunk. Bármilyen magasan is szárnyal a tehetsége. a vágyak irányította egyszerű életben is minden egyvalaminek három-négy változatára korlátozódik. Egyébként. aki diadalmasan egy Új Művészettel kápráztatna el bennünket. hogy láttuk őket. De még a leggyakorlottabb önkielégítő sem tudja elkerülni. ha nem volna valaminek az összetevője – nem lenne szükség ezekre a megszorításokra. de azért. Másfelől. zenész vagy építész. hogy láttuk volna – de igazából minden arra utal. hanem valami más túlfokozott. más műveket gyűjtene össze és igazából csak annak járna ki a zseniális jelző. Ha csupán felidézünk valamit. El sem képzelhető.

A képzelet azokra a bizonytalan. Megváltoztatva az alakjukat. akik a legkevesebbet felejtették. A lángelmék azok. vagyis módosulnak. Akkor bekövetkezik a halál az A életben. Vagyis: „A léleknek is van kora. amelyekhez a lelkek folytonosan és a koruknak megfelelően hozzáidomulnak. nem utasíthatjuk el azt a föltevést sem. aki a legtöbb emlékképet megőrizte – a legnagyobb a képzelete. hogy jelenlegi életünk előtt már egy másik életet is végigéltünk. két különböző életet élnek a különböző közegekben. Általunk jól láthatóan.” Ha elfogadjuk ezt az eléggé hihető feltételezést. és tüdejük van. És amikor ez megtörténik. Az A életünk szervei.„Annak az embernek. hogy az életünkben távoli emlékképeket őrzünk egy korábbiból? A Mester szerint minden a különböző közegekhez való egyszerű alkalmazkodás kérdése. És ha így van. az idő – vagy bármely más mértékegység – függvényében lassan-lassan elsorvadnak ennek az életnek a szempontjából. amelyeket ebből a másik életből megőriztünk. tekintetbe véve azt. nyomban arra a következtetésre juthatunk. mint az előző életünk „másvilága”. ködös emlékekre vezethető vissza. első alakjukban a vízi közeghez alkalmazkodott lárvák. hogy mostani életünk nem más. mint ugyanannak a csillagok által befolyásolt lénynek a folytonos 126 . És a különböző életek – mert semmi sem utal arra.” Idézzük fel ezzel párhuzamosan: A kétéltűek. egy B életre születünk. Kopoltyújuk volt. távoli. és fogékonnyá váltak iránta. Egészen addig amíg teljes nem lesz a változás. megváltoztatják a szerveiket. mint a halál. hogy a számuk korlátozott volna – mindössze különböző közegek. amelyek általában szárazföldi állatok. a tegnapi és a mai életünk során. Következésképpen nem tűnik föl nagy merészségnek a következő feltételezést megfogalmazni: „Nem vagyunk egyebek. – De miképpen megyünk át az egyik életből a másikba. Ezzel egyidőben azonban ezek a szervek alkalmazkodnak a másik létezéshez.

Alvás idején jelenlegi érzékeink elzsibbadnak. mivel alkalmasint nem érzékenyek az álomra ebben az életben. amely emlékezik. Vagy talán világosabb így: Alvás közben elzsibbadt érzékeink a másik életből való érzékeink befolyása alatt működnek. hogy annyira elfojtsa valamikori érzékeink nyomait. amelyeket a másik életből származó érzékek érzetei értelmeznek. mivel az érzések puszta árnyékai azoknak a megrekedt érzéseknek. és jelenlegi. mint amikor ébren vagyunk. bizonytalan érzékeink közvetítenek az agyunknak. mint valamiféle időleges halál. amelyek olyanok.. anélkül. Ebből ered az önkényes részleteknek 127 . hogy megtartott ebből a másik életből bizonyos tudati. valamiféle kilépés önmagunkból? Az álmok. hogy összecsengenek-e a szóban forgó feltételezéssel.” Ezt a fölvetett feltételezést kíséreljük meg. Ha emlékképeket őriz. szunnyadó érzékeinkben megrekedtek a jelenlegi életünkből származó képek. a kopoltyúnyílások –. Innen ered az álmok tökéletes összefüggéstelensége. ilyenképpen együtt fejtik ki hatásukat. szervi érzeteket. és ténylegesen is megmaradnak. Eközben jelenlegi.átváltozása. eltérő módon történő alkalmazkodása. a valóság feje tetejére állítása. és mint az epilepsziás rohamok. Vajon létezik-e nyugtalanítóbb dolog. De valamikori érzékeink derengése ébren marad. ha nem is bebizonyítani. (Még a farkos kétéltűek között is fellelhetők a primitív kopoltyúk nyomai az óriás szalamandráknál – a kopoltyúívek. amely nem az ő életük. mint azok a valóságos – vagy még inkább elképesztően valóságos – látomások. Az erősségük mégsem olyan nagy. amely megelőzte jelenlegi életét. hogy messzebb mennénk. Az ember olyan lepkebáb. amelyek az álmainkban megjelennek. és nézzük meg. amelyek – másfelől – nem zsibbadtak el teljesen. amelyek nyugtalanítóan alkalmazkodtak az egyidejű két élethez). az epilepsziát. Nagy vonalakban. Keressük meg magunkban a legszembetűnőbben titokzatos jelenségeket.. a tüdővel párhuzamosan működve a vakgőtéknél. érzéketlen. Tekintsük bizonyítottnak. ezeknél a különleges állatoknál. de legalább megvédeni. vizsgáljuk meg az álmokat. hogy az ember emlékképeket őriz egy másik életről – egy másik átváltozásról –. ez azt jelenti.

És továbbra is a Mester feljegyzései szerint haladva. mint ahogy valamikor – a tegnapi életünkben már ott rezegtek ennek. még inkább ennek az előző korszaknak a végén. amely lehetővé tenné. semmire sem emlékezik (még arra a kimaradásra sem. amelynek az eredménye az összefüggéstelenségben. hogy már láttunk. azt jelenti. a gáttalanságban. hogy tegnapi átváltozásunkban. amelyben most vagyunk először. önmagába záruló láncolatot. Így lenne megmagyarázható a már-láttam különös jelensége: Olykor az az érzésünk. Az. egy bizonyos jelenetet. hogy mostani érzékeink teljesen elszunnyadtak. minthogy elzsibbadt valóságos érzékeink harcolnak a működő látomásszerű érzékek érzetei ellen. hogy „nem álmodunk”. Valóban. hogy felébredjünk.az az együttese. és így nem tudtunk emlékképeket megőrizni arról. Ez nem mást jelent. hogy hol. és ha ijesztő álmot látunk. Az epilepsziásoknál a szervek alkalmazkodása a jelenlegi létezéshez valamilyen fizikai körülmény következtében nem folyamatos – kihagyások jelentkeznek ebben az életben. a kísérteties lidércnyomásokban mutatkozik meg. Egyébként nagyon elképzelhető. amelyből különösebb erőfeszítés nélkül levezethető a Lélek halhatatlansága. sőt végtelen sor létet élünk meg – vagy még inkább: körben forgó. Így a roham alatt semmi olyan viszonyítási pontot nem őrzött meg. nagyon is lehetséges. hogy álmodunk. heves erőfeszítést teszünk. a mostani életünknek az előjelei. de nem tudjuk. Annál jobban emlékszünk arra. Éppen ellenkezőleg: minden azt sejteti. amit a másikban megélt. És ennek az utolsó jelenségnek felel meg az epilepszia. amit valamikori érzékeink érzete felvillantott. nemegyszer pontosan érezzük. Amikor álmodunk. amely a jelenlegi életében volt). amit álmodtunk – minél tökéletesebben elzsibbadnak alvás közben az érzékeink. csírájukban léteztek már a jelenlegi közegre érzékeny jövendő érzékek – ezekre távolból is nagy 128 . hogy egész sor. mint egy eljövendő létezéshez való idő előtti és tökéletlen alkalmazkodás. hogy csak két létezés lehetséges. az őrület nem más. hogy már bennünk rezegnek egy közvetlenül előttünk álló élet érzékeinek a derengései. Egyébként semmi nem bizonyítja. Az epilepsziás a krízisek idején visszatér egy korábbi életbe – azonban semmit sem tud elmesélni nekünk. mert a szervei teljesen alkalmazkodtak a tegnapi élethez és teljesen elszakadtak a mai élettől. hogy ebben az életben emlékezzen arra.

akik jól viselkedtek. Ez nagyon jó magyarázattal szolgálna nekünk a Pokol és a Menny fantasztikus emberi fogalmára – a menny azoké volna. ahogyan az akkori életünkben léteztünk.”. amikor valószínűleg tegnapi életemben öreg voltam. És így. és mindennél jobban a romantika korának színe – azé az időszaké. úgy születik meg a B életre. öntudatlanul feltételezéssé átalakított igazság alkalmazásában. a jót és a 129 . fel-felvillannak. és olyan látomásos emlékképeket őriztek meg róla. amelyek ma. annak függvényében. Következésképpen: „ Az ebben a létben élő lényekre haláluk után nem ugyanaz a sors várt. „Ekképpen – írja a Mester – amikor hátratekintek. valóságosan felidéződik előttem bizonyos korok színe. szembesülve vele. Az a teremtmény. amely emlékezik. Ahogyan az A életben meghal. Meg kell vizsgálni egy másik kiindulópontot – amelynek vizsgálatával lehetővé válik. Miért van így? Két feltételezést engedhetünk meg magunknak: A tegnapi életben különböző fajta élőlények voltak – mindegyikük másképpen halt meg. amelyről ebben az életben csak halavány emlékképeket őriztünk meg. mint halálukban” . Igen. Ámde a most következő második feltételezést a Mester sokkal valószínűbbnek és érdekesebbnek tartotta: Ebben a megelőző életben csupán egyetlen teremtmény volt – de sok halál. a pokol azoké. élesen megjelenik. A tegnapi életben tudnánk. amelyik ebben az A életben tökéletesebben meghal.hatással volt a mai környezet. föltételeznénk – a jelenlegi életünket megélve – . mint a másik életben megismert tudatos. akik rosszul viselkedtek. Lássuk: Jelenlegi létezésünkben nem csak mi élünk. Nem másban gyökerezne. azaz: másképpen vált ki az A életből és alkalmazkodott a B élethez. hogy a mostaniban megvalósuló jövőnk annak megfelelően módosulna. Mindazonáltal ebből az A életből az érzékek érzetét csak egyetlen faj őrizte meg. az egyetlen lepkebáb. hogy néhány feltételezést alkossunk közvetlenül megelőző életünk bizonyos körülményeiről. a B életben kevésbé tökéletes lesz. De az ember az egyetlen képzelettel megáldott lény. amely emlékképeket őriz. ahhoz hasonlóan. Azaz: az ember az egyetlen olyan teremtmény. amely a B életben mint ember ocsúdott föl. ahogyan a Mában viselkedtünk. hogy a Holnapi sorsunk másképpen alakulna.

igazából a jóság és a rosszaság egy-egyfajta irányulás. a lélek más-másfajta feszültsége – ami nagyon logikus módon másképpen hathat szerveinknek az eljövendő létezéshez való alkalmazkodására. Csakhogy az egyik élethez alkalmazkodó lények érzéketlenek a másikra. átváltozásainak különböző korszakai. és ezért tartotta Antena professzor megalapozottabbnak a második feltételezést.rosszat. hogy mindez puszta képzelgés. Ha körülnézünk. ahogy a közegeik ” – a tudós. Ha elfogadjuk az egymás után következő életek feltételezését – egyébként. és a jelentől az ennek megfelelően történő elidegenedésére: „Az életünket megelőző életben csak egyetlen olyan lény lesz. Íme. amelyik többé kevésbé tökéletesen hal meg. Nos. úgy tetszik. Azonban még nem érintettük a kérdés nyugtalanítóbb oldalát. milyen megfigyelések vagy tapasztalatok alapján jutott el oda. A Mester viszont egyszerűen kétségbe vonta a különböző csillagok létezését. mert ezek az eszmék csak mai érzékeinknek jelentenek valamit. hogy így képzelje el a világmindenséget) a csillagok csupán ugyanannak az időnek – vagy még inkább: ugyanannak a végtelen kiterjedésnek – különböző állapotai . amiképpen ott tevékenykedett. Így nem láthatják. A jegyzetei szerint (sajnos már soha nem fogjuk megtudni milyen érvelési rendszer. hogy jó vagy rossz volt. milyen környezetben? „Ezek az életek egymásra épülve léteznek. nem érezhetik azt az életet. miközben az folytonosan alkalmazkodik ennek a kiterjedésnek egyik vagy másik állapotához. noha az áthatja. ez azért lehetséges. mint különböző sorsok tényezőit választva. és ebben az életben aszerint alakul a sorsa. párhuzamos tényről emlékek élnek benne. keresztül-kasul átfonja őket. éppen úgy. csupán a mostani és a tegnapi életünkkel foglalkozunk – hol helyezkednek el ezek az életek.” A képzelet emlékképekből épül föl. itt rejlik mindezeknek a következtetéseknek a gyökere. Ne higgyük azt. volt – ez a „volt” természetesen semmiképpen sem fordítható le úgy. az életek pedig: ugyanannak a lelki lénynek a kora. erre a következtetésre jutott. Ha az ember különböző sorsokat képzelt el önnönmagán túllépve. mert valami valóságos. – De ezek a létezések nem inkább a különböző csillagokat töltik ki? Nagyon is elképzelhető volna. nyomban hasonló jelenségekkel találjuk magunkat szembe – a hasonlóság 130 .

Nos. Ennek az a bizonyítéka. mégis ugyanabba a kategóriába tartoznak. C. Gondoljuk még el azt is. amelyekben nem tudunk mozogni. hogy a vízi közeggel kapcsolatban ugyanúgy viselkednek a szárazföldi lények. Nem menekülnek. amikor begyűjtjük őket . hogy teljesen hiányzik belőlük az önfenntartó ösztön. kiegészítésképpen. és a testén keresztülhatolna és áttűnne minden. Miért nem történhet meg ugyanez velünk is? 131 . hogy ugyanúgy. amely eredetileg egy A életet él egy α közegben. amelyek a legnagyobb mértékben eltérnek ettől. Mindazonáltal egyetlen érzékük. Ilyenképpen létezik két összekeveredett. egymásba gabalyodó élet – de mindegyiket kizárólagosan élik meg. és látjuk vagy érezzük azokat a közegeket. amelyek ebből a háromból legalább két közeghez alkalmazkodtak? Nos jól van. Nem létezik-e körülöttünk három egyidőben létező közeg: a szilárd. a folyékony és a gáznemű? És nem léteznek-e olyan teremtmények. sokkal hatásosabb párhuzam is – a növényi élet. életben létezve bennük. mint az állatoké – jószerével még a közegük sem ugyanaz. A mi életünk „áthatol” az életükön. a szemével nem látná sem a hegyfokokat sem a sziklafalakat. amelyeket magunk előtt látunk. Gondoljuk el azt is. ugyanakkor léteznek más kategóriába tartozó egyéb közegek. folyamatosan alkalmazkodna a β. felnőtt életkorában pedig szárazföldi állat – egy ugyanilyen lelki állag. bár különbözőek. lárva korában a vízi élethez alkalmazkodó lény. ami ennek az életnek a része. hogy egy halnak nincsenek a szárazföldi élet érzékelésére alkalmas szervei – és fölemelkedve a víz színére. A növények bizonyosan nem látják. γ. hogy azok a közegek. és az egyik vagy a másik csoportba tartozó közegek valamelyikéhez alkalmazkodó lények egyike sem képes érzékelni egy másik csoport közegét – és ezzel már valóra is vált a Mester föltételezése. Létezik egy sokkal jobb. Ez valójában a következőképpen történik. Fogadjuk el. de azért párhuzamot vonhatunk. Tételezzük föl egy percre. és mindegyik ilyen közeg érzékelhető volna számára az átváltozásai. jól van. azaz a kora következtében. egyetlen szervük sem pontosan olyan. δ közeghez. De van még más is. mivel egyik is és másik is ugyanannak a közegnek különböző elemeit használja föl. nem érzékelik a mi életünket.távoli. Mindannyian csak egymást látjuk. a B. ahogyan egy béka. A növények élnek. mindegyik kizárólag a meghatározott egyének számára létezik. D. de ezt ők soha nem sejtik.

semmi nem gátolhatna annak a fölvetésében. ahol bennünket gyűjtenek be egy másik élethez tartozó lények. (Olyan keveset tudunk. Ki tudja. hogy nem élnek. még ha ennek semmi haszna sem volt. hogy soha nem volna szabad valamit is igazán kijelenteni). a közeg felhasználásának módja különbözik jelentős módon. mert nincsen meg az a képességünk. hogy egyik létezésében érzékennyé tegye a 132 . Csupán nem olyan módon élik az életüket. Nem képesek elkülönülten élni. És ennek a kornak minden „idejét” egy ásványfajta képviseli. És egy-egy ilyen együttes. amely azon belül létezik – az a lény. utódaink – akik látnak. Mert igazából mindannyiunknak – állatoknak. hasonlatosak a begyűjtéshez. különös halála azt jelenti. hogy mire törekedett: Valóságosnak elfogadva az egymásra következő. hogy megsejtsük őket. durva párhuzam csupán. Sajnos azt nem tudhatjuk meg. éreznek bennünket. talán mindannyian láthatjuk is egymást – legalábbis a bonyolultabb szervezettségű egységek látják a kevésbé bonyolultakat. és mi nem menekülünk előlük. amelyek a halálunkat okozzák. összefonódó életek rendszerét. „Mindannyian egy együttest alkotunk. De írásaiból elméletileg tisztában vagyunk azzal. miképpen jutott valami gyakorlati eredményre – mert ahogy majd láthatjuk. noha mi nem látjuk. hogy azok a betegségek. Igazából semmiféle bizonyítékunk nincsen arra. és hogy ezek mindegyike csak azoknak a lényeknek az együttesére érzékeny. hogy eredményt ért el. De együttesen élhetnek: együttes kort élnek meg. vagy ásványoknak – valójában ugyanaz a közegünk: csak a közeghez való alkalmazkodásunk. nem képes egyetlen másiknak a Titkát sem föllebbenteni”.. „Egyébiránt – jegyezte meg zárójelbe téve a Mester – ezek a növényi világgal vont párhuzamok ki kellene hogy terjedjenek az ásványokra is. Antena professzor!. nem érzékeljük őket? Talán túlságosan is merész dolog az ellenkezőjét állítani. természetesen . És ha így van. ha nem felejtjük el: ez az egész puszta összehasonlítás. minden akadály ellenére. Ámde több együttes is lehet. növényeknek.. olyan végtelenül keveset.Miért ne élhetnének körülöttünk más lények. a rokonaink – elődeink. Ebbe a képtelen vállalkozásba fogott bele.” Azonban jó. ahogyan azt mi elképzeljük. amelyik mesterségesen mégis eljut oda.

megtudnánk. az képes arra. és ezzel egyidőben ébren tartja őket ebben a mostaniban is. ahogyan a valószínűtlensége is. „Hogy nem feledkezünk el magunkról”. „– Hogy lehet ez”. csupán jelenlegi szerveinkre jellemző érzések..szerveit a másikra.. „A csillagok között ebben az esetben ott van a távolság is – és mozgás nélkül nem lehet úrrá lenni a távolságon. Bocsánat. mivel. Mi nem tudjuk. amelyik egyetlen Korban alkalmazkodik az összes élethez. Valóságos Istenhez méltó becsvágy! Mindenesetre.. az idő. olyan érzések. közreadjuk ezeket a különös feljegyzéseket.. Ilyen volna az a növény.. Egyébként. De még ettől sem omlik össze az egymás fölött elhelyezkedő világok föltételezése. milyen. Az erre vonatkozó kétségek már igen régóta léteznek – már az eleai Zénó is tagadta létezését. hogy nem feledkezünk el magunkról . ha végbemenne a teljes átalakulás. amelyek meghatározzák őket: és a dolgok valósága más érzés. hogy léteznek különböző csillagok.” 133 . amelyeket csaknem szó szerint idézünk a füzeteiből. hogy a sajátjából ebbe a másikba átlépjen. nem érezzük azt. az a legvalószínűbb.. ugyanúgy semmiről nem lenne tudomásunk – mert akkor csak a saját növényi életünket ismernénk. „Tételezzük fel. Ehhez hasonlóan – és a tudós föltételezése szerint – egy epilepsziás a rohama alatt leereszkedett egy másik világba. a távolság (vagy inkább: az idő és a távolság mértéke). azaz megmaradnánk önmagunknak. Kihunyt érzékekkel járta meg azt a világot. csaknem bizonyos – hogy a mozgás. éppen úgy. Mivelhogy a Világmindenségben semmi sem valószínű vagy valószínűtlen. vethetné ellene valaki. amely növénynek megmaradva egyben állat is volna.. Ha megélnénk úgy. hanem valami más – amit csak az a tökéletes egyed tudhat. De ki állítja. és mindegyikükön kimutatható valami élet és valami közeg. hogy a mozgás létezik? Biztosan lehetünk-e benne? Semmiképpen sem. hogy mit élt át a másikban. és egyetemesen éli meg őket. hogy milyen egy fa létezése. Ezt a diadalmas valakit igazából megillethetné az Isten elnevezés. Összefoglalva – a Mester a következőre vállalkozott: alkalmassá teszi az érzékeit egy másik (a miénket közvetlenül megelőző) életre. De mivel a szervei átmenetileg teljesen érzéketlenné váltak erre a világra – visszatérve nem mondhatja meg.

ami egy másik életből felsejlik.. hogy belemerült ebbe a témába.. mindazonáltal megmaradna bennünk valami tudás – a semmiért maradt meg bennünk a tudás. nem tudok visszaemlékezni rá. hogy nem ismerem föl önmagam.. hogy végigcsinálja. és amidőn eljutunk hozzá... Inkább úgy látszott.. .. „Ez csak alátámasztja az emlékképek elméletét – s ennélfogva a folytonos életekét....... tájakban... ami által felfoghatjuk a Lélek örökkévalóságát... És bizonnyal megdönthetetlen bizonyítékokat talált az elméleteihez – és attól fogva nem foglalkozott semmi mással.. felismerni olykor önmagunkat finom emlékekben.. ha a távolság valamiféle valóság volna – feltételezhetően nem tudnánk idő előtti érzékek érzeteivel megpillantani (feltehetően ködök fátylán át) azt....... derengésekben.. és elszánta magát arra.. * * * Ez minden....„Azután. azaz: megrettentem a saját titokzatosságomtól.. Noha az az érzés............. és bármennyire is igyekszem.. Egyébként lelkileg föltehetőleg valóban örökkévalóak vagyunk – ennek a jele az. utoljára mindig ezt az érzést érezzük: Még ha a halál a teljes megsemmisülés is volna...” „Amikor kisfiú voltam – jegyzi meg a tudós –........... mert nem ismertem meg önmagam...... hogy ki vagyok – de ezt mára elfelejtettem.. Ezeket a régebbi. a közegek egymásra rakódásának föltételezését nem támasztja-e alá hatásosan a már-láttam jelensége? Ha a létezések elszigetelve. Igazából csak a füzeteit használta...... mivel azzal......... és odaálltam egy tükör elé. 134 .. amit a Mester homályos feljegyzéseiből kihüvelyezhettem........... a semmiért őrződött meg bennünk a látvány”.......... amely átborzongott rajtam – most ébredek rá – nem igazán ez volt.. elmélyíthette. egymástól távol kristályosodnának ki..... hogy ha magunkkal kapcsolatosan gondolunk a Túlnanra........ árnyakban. amikor valamilyen meghatározott kérdés megoldásán dolgozott... noha valamikor már tudtam. néhány évvel korábbi feljegyzéseket Antena professzor az utolsó időkben újra végiggondolhatta...... kijavítgathatta. Ettől fogva csak a belőlük kiinduló feltételezéseinkre hagyatkozhatunk... ezt megengedhette magának. megborzongtam..

(Világos. diadalmaskodva. valóban feleszméltek a másik életben. aki a rohama alatt leereszkedik a másik életbe. amely csak később kezdte foglalkoztatni. A szervei. A legtöbbször a következő képlet ismétlődik: W 3 X 2 x N 4 R0 . amelyek a laboratóriumában mozogtak és arra a rejtélyes órára is. a képletek pedig megfejthetetlenek. Ennél többet nem tudunk. a másik életben egy járművekkel zsúfolt téren jelent meg. leginkább csak megközelítőek. amelyeket használok. amelyek valószínűleg kapcsolatban állnak a csoda keresésével. a miénkben bármilyen dolog összeroncsolhatná (egy automobil. tébolyító sebességgel mozgó gépek között. mivel az ismert jelképek mellett nagyon sok olyan is van. hogy azok a kifejezések. ha nem látnánk a testét és nem vigyáznánk rá. hogy a Mester győzelmet aratott a Titok fölött. mindebben – ahogy az első pillanattól fogva állítottam – ott rejtőztek Antena professzor különös halálának valószínű bizonyítékai – és ennek igazságáról csak most győződtem meg. A számítások legtöbbje kibogozhatatlan. egy gép kereke). érzéketlen és sebezhetetlen abban a létezésben. hanem csak valami egészen más. Ebben a Korlátlanná táguló pillanatban a Mester teste többé már nem volt átjárható.. Igen. egy roppant gépműhelyben. amelyet lehetetlen azonosítani. valami abban a világban áthatolt rajta – ahogyan azt az epilepsziást. sem Terek nem lehetnek. Olyan új dolgok. és bizonyítani akarta.. 135 . Lássuk csak. – mert abban a létezésben sem gépek. De amikor ez megtörtént.és ötletei támadtak valamely más kérdéssel kapcsolatosan. Más papírkötegekben számítások és kémiai képletek sorakoznak. amely tragikus sétája alatt mintha irányította volna a lépteit. Ilyenképpen – talán egy szerencsétlen véletlen folytán – Antena professzor. azaz: át akart lépni egy másik életbe – minden valószínűség szerint a miénket közvetlenül megelőző életbe. Bizonyos volt a rendszerében. Nos. amint rendkívüli halála ezt valóságosan megmutatja nekünk. Hogyan akarta ezt a gyakorlatban megvalósítani: Titok. amelyeket a mi életünkből először a nagy Mester pillanthatott meg). miképpen: Nagyon könnyen – ha elfogadjuk. amelyek továbbra is érzékelték ezt a világot. amelyek összeroncsolták őt. α Ez kétségkívül vonatkozhatott azokra különös üvegcsékre.

Ezért adtam őket közre. emberek. ha eltitkolom őket. . Eloszlatják a homályt. Ő-maga: és megteremtette. álljon elő más feltételezésekkel – akár úgy is. aki pillanatokra talán Isten volt – Isten. Hiányosak. hogy az elméletekből kiindulva a gyakorlatban próbálja ki helyességüket. borzongatón átitatnak a titokkal. bámulattal eltelve. örökkönvalóan alkotunk. amelyet mi.. mégis mindennél csodálatosabbak..A magam részéről ezt a feltételezést tartom elfogadhatónak.. Ha valaki úgy gondolja.. amire semmi más nem képes. mindig föl kell idéznünk magunkban azt a Valakit. És Domingos Antena professzorra emlékezve. Lisszabon. Bűn lett volna. egy villanásnyi idő alatt azt az Istent. 1913 december és 1914 január Pál Ferenc fordítása 136 . szövevényesek.

Nem talált benne semmi érdekeset. hogy ezeket arannyal és fénnyel örökkévalóvá teheti – és megkapta a legtöbbet. Megszabadult a nyűgeitől. csodálatos szenvedélyeket hordozott a lelkében.FELTÁMADÁS RESSURREIÇÃO I. mindennel eltelünk – és igazából a regényíró. És 137 . alaposan kiaknázta – hatásosan és gyönyörűen belefoglalta a műveibe. ha már minden átrezgett rajta? Soha nem olvasott el újra egyetlen könyvet sem. másféle hangok térein át. túllépett a határon. ha már mindent tud. Torkig volt a fájdalmával. másféle színek. bár még hozzá nem szokott a balsorsához. És mostanában. Cserébe tömérdek keserűségben volt része. messzire űzte a varázslat elfutó felhőivel. ki nem állhatta. Lüktető aranyba futtatta fájdalmát. hátat fordított neki.. annyira fennhéjázó. nem férhetett hozzá semmi kétség. Mindenhez hozzászokunk. máris megcsömörlött tőle. Nem nyílt-e meg előtte egy ezüstfényű út? Maradéktalanul megbizonyosodott a tehetségéről. Miért foglalkozzon továbbra is önmagával. bár soha nem ez volt a célja. megcsömörlötten – és meglehet bánatosan.. boldog volt.. másféle világok. De végül kiapadt a gazdag forrás. Inácio de Gouveia bizonyosan nem volt már boldogtalan. ha mégoly halhatatlan is volt – önmagát sem fogja újraolvasni. A gazdagság egy darabkája sem kerülte el megszentelt kezét. De áldozat nélkül soha nincs győzelem. a végső határon. Alaposan megmerült benne. amit az élet adhatott neki. azzal a maradéktalan bizonyossággal. mert azért annyira szép volt ez a gyötrelem.. Akárhogyan is történt.

apja hatalmas szobájában. merészen.. egész lényével átadta magát fénykoszorús végzetének. Ugyanígy hihetetlen volt számára.kristályfényű diadala tudatában. mint egy lélek küzdelmét az aranyfényű dolgok végtelen sokaságával – egy olyan önző lélekét. Inácio. tovalibbenő hangfoszlányt. hogy ne így legyen – még az autó berregését is hallotta. ugyanazokon a kanyargós utcákon. 138 . amelyeket átélt. De szemtől szembe soha nem találkozott önmagával.Ó igen. ahogyan maga előtt végigpergette őket – igen. valóban úgy rémlett föl neki. a család többi tagjával együtt. megszokta már. Visszaemlékezéseiben valóban voltak kihagyások – tévedések. teljes eltökéltséggel. a nagyanya halálának éjjelén. Úgy rémlett föl előtte. amelyet olykorolykor még fölidézett. és ugyanazok az utasok ülnek benne. Inácio csak a múltban vált ketté. amelyen egy éjszaka. nem történtek-e meg már korábban valaki mással – esetleg valamelyik közeli barátjával. Amikor visszagondolt bizonyos korszakokra. összefonódó kézzel. hogy nem keveredett-e össze netán valami az emlékezetében. rögtön fölsejlett benne az a titokzatos érzés: nem ő élte át ezeket a pillanatokat. távoli. De végül. Még az is az eszébe jutott.. amelyek egybeforrva vele még léteztek az időben. Néhány esemény. aki egy éjszakán bizalmasan beszámolt neki róluk. és azok a dolgok. ő maga. mintha valaki máson rezgett volna át.. Kettéválása bonyolultabb volt. jelenlegi önmaga igazából nem lehetett a főszereplője azoknak az eseményeknek. amely igyekezett kivetni magából a gazdagságot... visszatekintve. még a múltját sem tudta hiánytalanul felidézni. elképzelhetetlen volt számára. hanem önmagának kivetülései – önnön lényének olyan kivetülései. És érezte. annyira jelentéktelennek látszott ez az áldozat. néhány mélabús. Egykori gyötrelmei sem jelentettek többet. bizonyosan nem úgy történt meg. Különös módon. hogy az a piros autó.. Párizs pompás utcáin kocsizott erre-arra egy bizonyos erősen kifestett leányzóval – még mindig ott gördül az ünnepelt Párizsban. a fájdalmaival és az örömeivel.. hogy egy másik pillanathoz kapcsolódó önmaga nem volt ott. Ezért volt mostanában ennyire érzéketlen önmaga iránt a művész – közömbösen hagyta balsorsa. bizonyos esetekre. tévedések bizonyosan. amelyek felidéződtek benne. mert az elégedettség csak az alacsonyabb rendű lények sajátja. tizenöt évvel korábban. igen. mintha megkettőződött volna. teljes bizonyossággal érezte. egymást ugyanúgy simogatva. egymás száját marcangolva..

Ezt a csupa dallam órát idézte most föl visszavágyódva. sokáig ült az egyik kőpadon. de bármennyire is tisztában volt 139 . Igézet. amikor múltjának legmeghatóbb – olykor bensőséges és szomorú. a Kaméliás Hölgy.. Ilyenképpen. De igazából. olykor vidám – jeleneteit fölidézte magában. amelyet néhány nappal azelőtt fejezett be. A távolba vesző ösvényeket hatalmas fák árnyékolták.. hosszan elnyúló kastély – amelynek régies. letisztult vágyódás.. nem a felidézett esemény vagy a vele együtt megjelenő személyek iránti vágyakozás volt ez. hogy újra ezt a mélabús vidéket járta. libbenő szomorúság áradt szét benne akkor. Ódon hangulat lengte be az egész vidéket. semmibe tűnt virágcsokrok. gyöngyházfényű mellecskék pihentek – kibomlott szalagok. Anthony.. mindig elfogta valami egész lényét átjáró vágyakozás.. elszabadult hajfürtök. a művész vágyakozva emlékezett vissza azokra az időkre. Amott. egy fehér gyapjúkendőbe bugyolálva. nem láthatja. egy – patinás. lemondás töltötte be egész lényét. piruló orcák. romantikus hangulatú – parkba. amikor utolszor sétált a romantikus ösvényeken. édesbús. nehézkes... azon a kerek tisztáson..és ette a tojáshabos süteményt – télidőben. Werther. elégiák. Mindenfelé virágágyások és tavak – itt-ott kerek tisztások. sokkal inkább – valami végletes önzéstől vezettetve – akkori önmaga iránt vágyakozott. amelynek közepén egy emlékmű emelkedik. egyszerű kőpadokkal. Így néhány nappal korábban.. elveszett levelek. Másféle különös érzések is átrezegtek rajta olykor-olykor. Fakó. Ó igen. hogy a múltját valójában nem ő maga élte át. a szürkület költőiségét idézve – ködös melankólia fénylett a bársonyokon és a hímzett selymeken. Mostanában. ahol már jó ideje nem járt. megnyíló szatén mellénykék. kecses táncok elmosódó hangjai kerengtek lágyan – a zugokban csók csattant – és bő abroncsos szoknyák kavarták rózsálló pihegéssel elvegyülve a levegőt.. A távolban egy óriási. amelyeknek színes virágmintázatait itt-ott már kikezdte az idő. még inkább azt bizonyítva. egynéhány barátjával együtt kirándult a város környékére. amelyek fészkében gömbölyded. Réges-régi túlfinomult. nagyon jól emlékezett rá – bizonyosan egy olyan gyöngéd.. illatok... aki maradandóan rögzült az időben – és a művész többé már nem érezheti.. apró négyzetekre osztott üveges ablakai zárva vannak. mert a pillanatokat nem lehet visszapergetni. érzékeny szerelmes regény szomorúsága volt.

........ Ó igen. A legjobb... a Művei. és csak másnap tudott diadalának teljes bizonyosságával sétálni ennek a gyönyörű asszonynak az oldalán.. Igen...... A könyvek..... Ott....... hogy panaszkodjon az életére.. oroszlános indulattal szilaj káprázatok sejlettek föl....... mindenek felett...... miközben a nagy étterem asztalánál ült Karácsony sugaras napján – magányosan –.. Biztos volt benne.... Lehet. hogy soha nem érezte – túlságosan biztos. Nem jutott ki neki az összekulcsolt kezekből.. Ugyanígy. sem a gyöngéd érzésekből vagy a szerelemből – ezekből az ibolyaszínű..... jól összefoglalták ezek a külföldi újságok. sem a marcangolni való ajkakból....... és az a sárgafedelű párizsi 140 .......... akiben igazából van valami belőle. mi ébresztette föl benne. amikor másfelől annyi gazdagság vette körül?.. aki sok-sok évvel ezelőtt. ha büszkén sétált mellette a város utcáin – mivel kapcsolatuk nem folytatódott........................ hogy magáévá tegye még aznap este.. ami az életből neki jutott.... az egyik is és a másik is a legjobb barátja volt.. akivel a művész átlényegült egy pillanatban... vagy inkább: egy másik ő-maga. hirtelen feltámadt benne a kívánság.. az ő idegenszerű művei... amikor életének egy már múltba tűnt korszakában váratlanul szeretője lett egy asszony........ érezte akkori lelkiállapotát (azt a lelki állapotot....... de nem tudta. a leginkább aranyfényű dolgok jutottak osztályrészéül.... olykor......... akit minden férfi megbámult.. derűs.................. Hiába kereste életében ezt a szomorú szerelmet – hiába......... amelyre most visszaemlékezett)......... az újságok kötegei. hogy már az övé volt. sehogyan sem tudta felidézni azt az eseményt.... gyötrődve ült ebben a parkban – hanem egy másik...... könyvtárának megszentelt kötetei és... . kedves semmiségekből...... hogy nem volt sok kellemes dolog az életében – de mit számított ez.. .... mert teljesen bizonyos akart lenni abban............... bizonytalanul rebbenő.........akkori lelkiállapotával....... amelyekben aranyba révült............ Miképpen idéződhetett föl benne mégis ez a képtelen vágyakozás? Valószínűleg nem ő maga volt az...... De kárpótlásul ott voltak neki kötegszámra az újságok... amely kiváltotta belőle.. fennhéjázón tigriscsíkos........ Inácio de Gouveia-nak igazából nem volt oka arra..... amelyek közül néhányban utolsó alkotásáról esett szó..... mert azzal a másikkal csak abban az egy pillanatban lényegült át – így nem ismerhette a múltját.... Azt.. egy áprilisi délutánon........

.. Tévúton járt: ki tudja. amelyet a pincér kihozott. aki a barátja volt. elérzékenyülten. hogy étteremben vacsorázzanak. a végérvényes terméketlenség – előszele. csodálatos oldalainak valamelyikén. a végső telítődés. őszinte. amely nem 141 . úgy érezte. békés polgárcsalád ült – bizonyosan nemigen szoktak hozzá ahhoz. most. Hiszen ő más Fajhoz. aranybarnán fennkölt pillanatok. mindent tudott. * * * Máskor viszont. amelyet aznap reggel kapott egy francia regényírótól. hogy leereszkedik hozzájuk –. Inácio de Gouveia sem gondolkodott ugyanúgy a boldogtalanságáról. a háztartási eszközök.. Mostanában. A szomszéd asztalnál egy szerény.kötet. lassan-lassan elérzékenyül valami bizonytalan vágyakozásban. Apa és anya a lányukkal – a szülők már öregek. Ma már azonban. más Világhoz tartozik – Magasabb rendű náluk!. epekedett ezek után a korábbi időszakok után.. A regényíró akaratlanul is figyelni kezdte semmitmondó beszélgetésüket: egynéhány szó arról a sétáról.. A művész.. mintha megcsapta volna a „vég” – a határvonal. homályos utalások a család tagjaira. A szülők kétségkívül féltőn óvták egyetlen lányukat. De az önkéntelen méltatlankodásban fogant büszkeség hulláma máris tovaragadta.Utóbb már csak valamiféle megtisztult gyöngédséget érzett e szegény teremtések iránt: egy pillanatig valóban körülöttük forogtak fennkölt gondolatai – és egy pillanatig még álmodott is arról. csinoskán. amelyeket meg kell venniük. miközben hallgatta és nézte őket. Személyével kiválasztottá... nem vár-e rá nagyobb kín. gyermekded észrevételek minden egyes fogással kapcsolatban... az utcán pedig mindig olyan hideg volt. Azelőtt valóban átborzongtak rajta sugárzó. amelyet azon a pompás napon tettek a szabadban. s egy napon talán halhatatlanná is teszi őket. Mindenesetre abban az életben szétsugárzott a meleg. . hogy már nem él benne a fájdalom.. halaványan és tisztességesen húsz éves lehet.. kisszerű szerelmük kései gyümölcsét. kiüresedve. és megcsömörlött a saját balsorsától. amikor zseniális fájdalmától megittasulva önmagába fordult és lángolón magasba tört. a következő vasárnapi tervekről. a lány törékenyen. hogy már nem szenvedett tőlük.

a Lelke szabaddá lett – ennélfogva bizonyosan nem volt már boldogtalan. Az pedig tökéletes őrületnek bizonyult. hogy átrezgi-e még egyszer. amely kővonalaival a Lélek teljes állványzatát sejteti. fennkölten lebegve az élet felett. Halálos álmosan nem tudunk összefüggően beszélni – nehezen mozog a nyelvünk. amely szertefoszlik az áttetsző magasságokban. a nyüzsgő körutak. üvölteni. képes borzongani.. ha valaki képes szenvedni... A La Cité. a közeli jövőben.. Még ha újra is akarná olvasni magát. Mostanában a művész igazából már olyan volt. – Párizs! A roppant sugárutak. Notre Dame de Paris! – a fölívelő... mint egy betéve tudott könyv. kihuny a tehetsége: épp ellenkezőleg: ahogy fájdalmáról elfeledkezett. Hol van még olyan tökéletes diadal. Nos. hogy attól tartott. nem jutnak eszünkbe a szavak. a titkokat sugárzó – a fantasztikus Templom. az ördögűzésektől fakó Tragikus Székesegyház.érdekelte többé. más szóval nem érdekelte többé önmaga – ez után pedig az következik majd. felszabadultan. 142 . testetlen és párálló. az igazság az. a legteljesebb dicsőségben. még ha bele is kell pusztulnia.. a dermesztő. úgy teljesedett ki szeme láttára a tehetség benne – függetlenül. hogy feloldódik a vágyakozásban.. csak kínok árán juthat el a dicsőséghez. akkor sem jutna semmire.. hogy olyan csodálatosan átjárja Párizs iránt érzett szerelme. és utolérhetetlenül építi föl a légies és felzengő.. égni. a jeges homállyal borzongató. a megrendítő templomhajók – ámulat és rettenet az üvegablakok figuráin átszitáló fényben. hogy csak sóvárgások. Eközben újra feltöltődött.. és éjszakánként a Szajna. és hamarosan visszatért eredeti eszméihez: ha átjárták a gyötrelmek. tünékenyen lüktető... egekbe szárnyaló. hogy – ezt régóta sejtette – kialszik a tehetsége.. Minden figyelmét összeszedve sem volt képes követni önmagáról alkotott benyomásait. Milyen nagynak is látta magát például azért. történjen bárhogy is. Egyébiránt. amikor távol van tőle – és nem tudja. sok ezernyi fényponttól pihegve a méltóságteljes hidak alatt. mint az... megfoghatatlan mozgást. Belül a csúcsívek. ugyanez történt vele is a rá vonatkozó gondolatokkal kapcsolatban: mintha rátört volna az álom ezektől a gondolatoktól.

Szerelmes. bezengi nagy élet – roppant Szín-orgia.... ... nagyszerű és semmitmondó..... Lisszabonban viszont. Ez a végtelen szerelem.. csókok nélkül – ez éppen olyan volt a művész számára.................. az én időm festett arcú.. amely olyan tisztán tört fel belőle Párizs iránt....... Lisszabon szűk...... Acéltornyok messzesége... lépcsősorok......... távol minden csóktól...... éppilyen magányosnak érezte volna magát. vörös körmű hercegnők – arany....... fakó színárnyalatok.. Királyi paloták..... egyedül.... kihívó testű leánnyal élne................ örvénylő színek.... bizonyosan ez mentette meg több mint egy éve az életét... 143 ... cobolyprémek – kéjhölgyek és színésznők.. Ködös szemhatáron lángoló napnyugta........ tollak.. a Holnap zúgása.. akik nem engedik az utcára a lányokat – petróleumlámpák....... fémgyöngyök. A latin főváros káprázatosan kivilágított.. fogaskerekű vasutak – titáni gyárak... mozdony-füttyök – a Haladás remegése.. erőteljes....... törékeny és kicsapongó......... szemet kápráztató nyüzsgés!. odaadó.......– Az Opera sugárút! Az Európa út.... levendulaillat..... olasz dalok – Ó igen......... ideges bálványai..... mintha egy bájos..... fátylak. sávos holdfény... gyárak magas kéményei – hidak....... .............. boltívek. éjszakai mulatságok – flitterek.. a szatének és smaragdok Béke utcája – fénylő.. még ha övé is lett volna a legtökéletesebb szerető.... a kárminpiros csókok platinafényű álmatlansága.............. a Fajok útja – széles...... oszlopok és obeliszkek........... filigránok – andalúziai táncok... ötkor. Talpkövek........... daruk........... pezseg rajta a forgalom. ódon romantikus parkok...... A kábulatok Montmartre-ja... a pezsgő rideg mámora. – Arisztokratikus Párizs! – Az aljanép Párizsa! – A méhkas Párizs! Párizs! Párizs! Orgiasztikus és ünnepélyes.. minden kedvességtől.......... állványzatok. A Vendôme tér.. A nagyvárosban élni. csipkék.. nagy szalonra emlékeztette – áttetsző illatok........ sárga ház volt – öreg rokonok..

nagy áruházak – tornyok. templomok. Vásári vidámság pezsgett körülöttük. sem nagy könyvtárak – sem meztelen testek a színházak káprázatos forgatagában – a kávéházak üresen ásítoztak.... váratlanul.. Mert szomorúsága leginkább ebből táplálkozott: a középszerű Lisszabonban nem járkáltak elegáns nők... nagyon 144 .. amely egy délután szertefutott..... De eljött Párizsba...... nem tülköltek egymásba torlódó autók a sugárutakon – nem voltak múzeumok.......... rikkancsok kínálták az esti újságokat.... a közelben körhinta forgott....... ... Ereje elhagyta................ Ez előtt a dibdáb.... miközben az elvágyódástól gyötrődött – és miért?.. Azon a helyen a maga kézzelfoghatóságában lehetett tetten érni a régi.. A festő valami egészen köznapi esetről fecsegett – ő nem is hallotta....... nagy paloták...... A Moulin-Rouge előtt álltak és beszélgettek.... látszólag hitvány háttér előtt a művész érezte – Ó igen...... Egy barátjával volt..... A híres music-hall malmán lassan forogni kezdtek a piros fényű lámpácskák.... és még nagyon jól emlékszik a fennhéjázó büszkeség körkörös hullámára... amely körülvette őket.. olyan izgalom töltötte el a környezettől..... pezsgő csorrant.. tébolyítóan ott érezte magában Párizst: átjárta őt........... a lelke összetört – olyannyira.... golyót röpít a szívébe............................. látta magát.... minden ok nélkül... hogy erősen elhatározta.... . akik az utolsó divatnak megfelelően kihívóan lemeztelenítették magukat.... szőrmesapkát viselő kubista festővel.. kacéran. hogy mindezt érezte. az arcuk elmosódott....... előkelő oszlopok!.... a szerelmesek nem jártak kézenfogva és nem érintették össze ajkukat az utcán – sehol sem rajzolódtak az égre fényűző épületek..... amelyről gyermekkorunktól fogva mindannyian álmodoztunk szülőföldünkön... érzelmei kihunytak: az agya kiszikkadt..... A messze távolban is ugyanegy dicsvágy zsendült benne mostanában.......... átmosta a lelkét............. ezernyi fényt gyújtott föl benne – keblek rázkódtak.......Az élete akkor........ egy géporgona rekedt hangja kísérte..... arany csillámlott... hogy mindez átrezgett benne – gyermekes büszkeséggel csaknem boldog volt. és messzire sodorta belőle ezt a fekete gondolatot........................ mély...... Attól..... A Place Blanche-on történt..... vígságos Párizst – az idegenek Párizsát.. ahogy magasan....... igazán.......... egy fiatal... kifestett lányok mentek a félhomályban.. fájdalmasan vigasztalan válságba hullott......

következetesek minden tettükben!. az ilyen a pillanatokban. akikből soha nem tört elő a düh. máris a szokások és az előítéletek rabjai lesznek!. Milyen hitvány dolog! Akkor már inkább az őrület? Akárhogyan is: az őrület – mert csak az értelemmel bíró ember lehet gonosz és tébolyult!. mindazokhoz. Gazemberek! Gazemberek! II. egyetemes szenvedéllyel leereszkedett minden bűnözőhöz is – gyilkoshoz. valahol a legalsó rétegekben álmodott. gyújtogatóhoz –.. Az őrületre mindig úgy gondolt. amelyekről néha..... és akik. mint valami szent dologra. a jámbor embereket. Ó igen.. „Aki őrült – kiáltott fel – annak a lelkében van valami Istenből”. bódító fájdalmat amiatt. Szenvedett a hiányuktól. . mennyire nem jogos a keserűsége. hogy elmerüljenek a mélységben: nem.. ahogyan Inácio de Gouveia mélabús óráiban még érzett valami elmosódó. Egyébként szeretetét nemcsak a bolondokra terjesztette ki. epekedni – akik soha nem juhászkodtak meg. Igencsak valóságos volt az... mindig figyelmesen hallgatják azt.. A boldogtalanság. lázadni. akikben megvolt a tehetség rá. hogy lobogjanak. tisztességesek. akiknek nincsen lelki életük. hogy megtegyék a nagy ugrást.magasan ott lebeg az alsóbbrendű tömeg felett. megértette... amely arctalanul ide-oda lökdöste őt az útkereszteződésekben. hogy nincsenek meg az életében bizonyos becses csekélységek.. egyenesek. léha elérzékenyülések – igazságosak.. rablóhoz. És ezzel a szeretettel egyidőben megvetéssel sújtotta a többieket – a herélteket: az illedelmes és józan embereket. akik mindig lázadoztak. Ezek az aprócska csekélységek. akik soha nem mertek bárkit is megsérteni – halkan beszélnek. mennyire gyűlölte mindig ezt a köznapi tömeget – a kisszerű embereket.. De amint még mélyebben tekintett önmagába. alighogy világra jönnek.. akik képesek voltak kitörni. akivel társalognak – nem borzongatják őket gyermeteg lelkesültségek. 145 .Az „arany középszer”?.

....... óarany színű bőr.. Egyik este véletlenül egy montmartre-i kis kabaréban ült megcsömörlötten.......... végtelen kiábrándultsággal.... Ó jaj......... féktelenül érzéki alkat volt. Esténként talán éppen ő testesíti meg – fenségesen! – Salomé diadalmas testét.. „– Milyen páratlan diadalt is aratnak azok... rücskös.. fénylő........ megtisztult... 146 .. a nemiség borzalma – tisztátalan. rossz szagú.. De az ostoba revü szereplői között hirtelen megakadt a szeme egy félmeztelen táncosnőn – káprázatos... távolba vesző.... végletesen csalatkozva máris menekült előlük. Hol a szépség az üzekedő összefonódásokban? Szépség..... mennyire csalódottan bontakozott ki az ölelésükből... nagy. a szerelem gyakorlata nemcsak anyagi valóságában ébresztett viszolygást a művészben – lelkileg is taszította. Másfelől.. rezgő keblek – vörös ajkak. már régtől. apró és kecses...... Mi lehet ennél viszolyogtatóbban komikus?. amikor végre görcsösen ráfonódhatott ezekre a testekre.... Elmondhatatlanul visszataszító az egész! Elmondhatatlan gyalázat! Hogyan tarthatja magát távol mindettől egy érzékeny lélek?.. gyermekkorától fogva meztelen testeket.. amelyeket annyi álmatlan órán át izzított – Ó jaj... amelyet smaragdokkal kellene beborítani... Lázas............... hibátlan szépség: kidolgozott....... aranyba tűnő révületen – jutott eszébe nemegyszer – csupán összeszorítva ajkukat.. Később. akik a nemiség foltja nélkül lesznek úrrá egy valószínűtlen. Nem sokkal korábban bizonyosodott meg erről. csodálkozó szemek.... bíbor ölelkezéseket.. Határtalan undor – legalábbis keserű öklendezés jár az aranyfényű elragadtatás nyomában....... igazából nem léteztek számára – jobban mondva: amint kapcsolatba került velük.A birtoklás?.... vagy még inkább: éterien. azok a nevetséges... Párizsban történt.amelyek annyira hiányoztak neki....” . megfoghatatlan és szabad testtel!... undort keltő apró micskék.. hullámzó és áttetsző.. fekete haj – és a bőre... ... És a szerelmeskedés sóhajai. Ragacsos és nyirkos...... amire vágyott... nevetséges porcogók. szivárványos szenvedélyeket képzelt maga elé – vízből és napból felfakadó ezernyi varázslatos kéjt... gyötrelmes összerándulások............. mert sehogyan sem kapta meg tőlük azt. izmos test....

. az isteni művész. megaláztatásait – a mélybe leereszkedve építgetni egy történetet. A többiek olyan kevesen voltak.. akik gyöngéd barátnőjükre vártak. hogy meg ne köszönje azt a magasrendű esztétikai benyomást. Ezért is kezdett el az író – bámulva a glóriás testet. hiszi. nehogy azt higgye: beleszeretett –. Mennyi ellentmondás – és bár tele volt viszolygással.. aki mindenfelé csak a dicsőséges érzelmeket kereste. Első szeretőjét nem ő kereste magának. fantáziadús agyában rögtön gyökeret eresztett a gondolat. amit a teste gyakorolt rá. Igen. Íme a történet: Másnap elővette utolsó művének egyik luxuskiadású példányát. Ezért elküldi neki ezt a könyvet – amelyet a kedves kisasszony egyébiránt nem tud elolvasni. És akkor jó ideig 147 ... és rózsaszín tüllökbe burkolják az életünket. manikűrözött. szőke románcok után. légiesen és kedvesen megjelent – míg ő mindig magányosan. reszketeg ujjai talán ráakadjanak a régi papírok között.. a Művész.. ami ővele kapcsolatos (a nevét.. hogy megesett vele. hogy ne kívánjon egy kicsit a csoda bűvkörében élni – ezzel egyébként magára a lányra utalt. mert idegen nyelven íródott –. egy előre megfontolt. hogy regényt írjon róla – de jaj. miközben szájtátva meredt rá. nem tudott ellenállni – először is – annak. amely felidézte irigységeit.. amit mások magukévá tettek.. Ma már pironkodik. azután pedig. az pedig szerényen.. és igazából annyira vonzó színben jelent meg mindig előtte..És a csoda gránátfényű bűvöletében. mégsem tudott végleg lemondani arról. a szavait) – meg ezt a levelet. hogy egy napon majd. a nő tette őt magáévá. hogy ő. olyan távoliak. a nő maga ment elébe – nem ő tette magáévá a nőt. és postán elküldte a táncosnőnek.. hosszú évek múlva. Rögtön föltámadt benne a vágyakozás a gyöngéd érzés után – az olyan szelíd. nyugtalanító ujjaival egyszer megérintsen valamit... hogy legalább finom. megkeményedve üldögélt. amelyek mindig megszabadítják béklyóitól a lelket. a Pavillon d’Armenonville romantikus modorában megírt levél kíséretében – ostoba levél volt. ha eszébe jut az a szegényes történet – el sem. csak egy egészen olcsó kis regényt. hányszor irigyelte a kávéházak asztalainál azokat.. amelyben így magyarázta a könyv elküldését: a táncosnő olyan mélyen hatott rá a szépségével – csak a szépségével.

hogy szellemes legyen – hogy Inácio-t a feltörő gyöngéd érzés levette a lábáról. És nyomban újabb hullámokban tört rá a gyöngéd érzés. képes lesz-e végig eljátszani. tudomására hozta. és kérte. ahol táncolt – valóságosan is tudott valamit a múltjából: a lány kapott egyszer tőle egy levelet. hogy megkapta a könyvet. A betűk rajza szebb volt. és húsz éves – mert meg akarta előzni a csalódást.. lelkesülten.... hogy nagyon szép a rejtélyes „ismeretlen” szerepe.. még mindig cselt szőve. – Végre! egy kis napfény járta át az életét. mert – csöndes dicsőség! – attól az estétől fogva. miért nem ismerkednek meg.. de nem tudja. szerelemmel és a heves vágy 148 . Még aznap délután. az már biztos.. megírta. hogy méltónak mutatkozzon a kifinomult gondolatokra. A leány – talán romantikus volt. talán csak kíváncsi – hamarosan válaszolt neki egy szegényes. hogy nem gazdag. helyesírási hibákkal megtűzdelt levélben. A lány imádni való egyszerűséggel azt tudakolta. Újra meg újra megcsókolta a levelet.. amelyet magára öltött.. amelyen újabb levelet ígért. az ismeretlen férfi... miközben meztelenségét csodálta azokban a színházakban. hogy ugyan soha nem találkoztak. Csak másnap írt neki. Végül elpanaszolta. hogy nagyon örült a levélnek. és magáévá tenni őt – felségesen elnyúlni hajnalsugárú testén.. Végre is. hogy tetszeni akar. hogy írt neki. de a férfi része lett az életének. Ügyetlen mondataiból olyan vágy sugárzott.. írjon még.. valamely idegen nyelven. Annyira szeretné. De ez még nem minden... milyen csodálatos diadal is ezzel az aranysugárzású nővel sétálni Párizs utcáin. Ezúttal már ármányosan gabalyította a történet szálait – merészen megénekelte a lány mámorító testének ragyogását.visszagondol majd rá – mert: akárhogyan is. Postafordultával megkapta a választ..... és ötven frankért szegfűt küldött a táncosnőnek – egy névjegykártya kíséretében. Ó. egy könyvet. . elrohant a Scribe utca egyik nagy virágüzletébe. Végtelen. Látszott. ragyogó ujjongás futott át a lelkén. csodálatos módon mégsem voltak már idegenek egymásnak – ettől fogva valami apróság összekapcsolta őket: létezésük ettől fogva egymásba fonódott.. ő. gondosabb a helyesírás és a nyelvtan.

se sajnálkozást............. ne törjék meg a bűvöletet..... milyen szép is lesz.. a lánynak és két nappal később találkára hívja.. hogy megcsókolom... egy közeli postahivatalban fölbélyegezte a levélkét – bedobta a postaládába.. ha végigjátszom ezt az egészet?............. semmiképpen sem..Olyan alázatosnak.... ő majd elviszi a legnagyobb éttermekbe..... Milyen nagyszerű is lesz... papírt és borítékot..... Határozottan nem éri meg a fáradságot....... hogy igazában annyira varázslatos............. megsebzi! – őt csókjaival.... Jönnek az apró bosszúságok....... A leány nem írt többé – ő pedig eltűnődött azon.. Ékszerekkel ugyan nem halmozhatta el... a légyottok.. az apró csalódások.... bíbor ragyogásban. mindig ugyanabban az órában........................ Néhány napig természetesen még gondolt a szomorú esetre – de mindig könnyedén....” És hirtelen elhatározással egy rövid levélkét vetett csak a papírra..... hogy Delettrez.. magamévá teszem.............. és azután? Mi köthet össze engem vele.......... mi értelme..... Megismerem. Igen............ se fájdalmat.... olyan jelentéktelennek látta a lányt.... és így mindörökre megőrizni éteri jellegét: ne folytassák tovább. .. de megtaníthatta neki.. Houbigant és Lanthéric a legnagyobb illatszer-kereskedők – hogy a legkülönlegesebb bonbonok Boissier és Marquis boltjában kaphatók... .. de az ő szegény kis lényének meglehet eszményi kalandra...... Elképzelte. egyszerű.... És váratlanul ekképpen kezdett gondolkodni: „– Végül is....... egy kicsit elérzékenyülve...... Egy szegény kis sekélyes...... a legelőkelőbb teázókba.. mi lesz belőle!.......... milyen kegyetlen csalódást okozhatott neki utolsó levelével.. érzéketlen teremtéssel................ akárcsak ő – és elragadtatottan készül egy filléres regénybe illő...... megsebzi – igen. . 149 ......... Tegyem magamévá? – Ó igen.... Az Olasz körúton.. Ebéd után beült a Napolitanóba........ ahogy némelykor a szerelemről álmodozik. nem érzett se vágyakozást.. elképzelhető. megírva....... olyan elveszettnek.... Kávét kért.................. Marcangolni fogja. Másnap reggelre várt háromezer frankot Lisszabonból! Elment otthonról..... hogy levelet írjon... a haszontalan bonyodalmak.... annyira tiszta ez a távoli kapcsolat – hogy a legjobb volna abbahagyni...... mi hasznom van abból...... Kiment az utcára. Nem..... Jól tudom. mi értelme.... Nos.. Mi értelme ? mi értelme?.... Mit akarok.....folyamával átjárni őt!.

. De még az önkielégítésben sem talált feloldódást – pedig ez volt a legjobb........ néhány párizsi pillanatot huszonhárom éves korából.. természetellenes módon leginkább azért.. hogy bármennyit is csókolja azt a csodálatos testet....Ilyenképpen tovalibbenő részvét ébredt benne a meztelen táncosnő iránt.. Egy nagy borítékban őrizte a leveleit – becsesek voltak számára.. Igaz. hanem ha ugyanakkor magáévá tudja tenni a táncosnő lépéseit is ott... * * * Egyébként....... amely visszafogja – meddő kapcsolat lett volna.. De magányos...... Ezenkívül.. a mozdulatait.... amelyek megvilágítják – a fény és a hang minden lüktetését..... mennyire jól tette. de mindegyik végigborzongott rajta...... a montmartre-i kabaré kis színpadán... mindegyiktől menekült.. a másfajta kéjes remegések és másfajta............ Inácio de Gouveia minden aggályoskodása... Mert mindannyiszor felrémlett előtte a valóságos..... áttetszővé tették és dicsfénnyel vonták be a kábulatban és megdicsőülésben mindig ugyanolyan testét!.. mert a segítségére lesznek abban. a legkétesebb: azaz a legperzselőbb.. a flittereit.... a mosolyát. ... soha nem jut el általa ahhoz. megfutamodása. a fátylait. viszolygása ellenére immár minden elragadtatott állapotot végigpróbált – minden cirógatást.. Mert ha belemerül.. hogy lezárta ezt a kalandot..... és örökkévaló révületben magáévá tenni őket..... hogy kézzelfoghatóan megőrizzenek néhány pillanatot életének ebből a korszakából.. a legteljesebb és a legmegsemmisítőbb. felnyíló szemérmek valószínűtlen testi valóságának glóriás dicsfényébe burkolózva – soha nem tudott odafigyelni ezekre a látomásokra... ajkának piros színét......... nemiségben tobzódó.. mert az biztos.. többé már nincs erő... minden eltévelyedést... Igazából. és összezavarta ezeket a ragyogó képeket – vigyoran beszennyezte már-már kiteljesedő révületeit: meglottyadt mellek.. a hamis ékszereit... mert egy nap talán nagyon szenvedett miatta... amelyek örvénylőn vitustáncot jártak a teste körül.. meztelen testet...... ami után annyira áhítozott egy este. 150 . Nem..... a művész csak akkor képes kielégíteni a vágyait – ha nemcsak körbefonja ezt a nagyszerű. tiszta és szenvedélyes cirógatásai közepette – még ha körülötte már minden aranyba játszott is... immár tisztán látta.... elaljasult világ.. a fényeket.........

... amikor minden ok. ez már bizonyos. Még a jövő sem tartogatott számára sok meglepetést – elmerengeni sem volt érdemes róla. Révbe jutott. gyerekek szemérme. a hangzavarát.. a csillogását. kifinomult sokszínűségében. . állatok hímtagja............... Nem alkudott meg – a nagy lelkek soha nem alkusznak meg – de igazából olyan volt.. képes volt diadalmasan magáévá tenni ezt az egész csodálatos nagyvárost – magáévá tenni a nyüzsgését.... Bizonyos nyugtalanító anyagi körülményeire rövid időn belül – egész biztosan – megérkezik a megoldás. * * * De mindez..... bármi módon is történt.. fényben úszva.... Mostanában csupán akkor figyelt fel érdeklődve. sáros pocsolyák...... amely azonnal feltárulkozott előtte – zajosan...... mindez a múltba tűnt.... nyüzsgő európai várost... határtalan... minden magyarázat nélkül különös.. áradón... Soha nem dolgozott könnyen – de zseniális és termékeny képzelete volt... átrezgetni a vérén... Csak egyszer diadalmaskodott... ténylegesen azonosulni vele egy pillanatra. Az élete abba az irányba haladt... És ő képes volt.... csöpögős kedveskedés.üszkösödő ágyékok – lucskos vásznak és torokból felszakadó kiáltások emléke – korhadó fák kipárolgása.. És ha néha-néha valamiféle keserűség feltámad benne.. mert a merengés lehetőségét kizárva. mintha mégis megalkudott volna.............. pazar borzongásokban szétáradó. Bármiképpen is történt. kézzelfoghatóan ott alakult a szeme előtt...... félálomban csakugyan felidézett egy hatalmas... Inácio mostanában már csaknem nyugodtan élt. eljutva egy maradéktalanul aranyfényű elragadtatásig – valamiféle fantasztikus... borszagú lehelet – egy rakodómunkás bozontos melle...... végső és felülmúlhatatlan elragadtatásig........ hogy végre a lehető legígéretesebb legyen: szabad és magányos Lélekkel immár csak a Művészetnek él. tétova emlékképek formájában – attól sem fog szenvedni. összefüggéstelen. azonosulni vele......... nyugtalanító 151 .... kuszán........ Egy éjszaka váratlanul....... még ha akarna akkor sem......... csúcsívesen. majd a semmibe foszlatni valamiféle magasba törő önkívületben – áttetszően...

és mi egyáltalán semmire nem emlékszünk ezekből a fájdalmakból. Azaz: mivel nincsen önmagáról tudomása – ez önmaga számára annyi... és kis híján belehalunk – ez történt a regényíróval is.... Beszélne... például..... fölfelé kaptatva Lisszabon egyik meredek utcáján – villámcsapásként hasított belé az a képtelen kívánság: hogy az összes embert......... de azon nyomban el is felejtené a képmását.... Máskor arra a következtetésre jutott....... a kimondott szavak nyomban kihullanának az emlékezetéből........ az egész világot összefogja magában – a teljes világmindenséget valamiféle megbonthatatlan forgatagban összpontosítsa önmaga... jajgatunk. látták. hogy egy napon mennyi szenvedést okoztak nekünk ........... miképpen lehet ekkora győzelmet aratni: Tételezzünk föl egy embert.. lázasan hánykolódunk......... hogy nem is létezik. mint magnetikus pont körül. aki folyamatosan elfeledkezne minden megélt pillanatáról... mozogna – de a bevégzett mozdulatok............... aki úgy teljesítené be a létét......... bármennyire kínoztak is...... az volna az eredménye.................. Viszont.. hogy ugyan mi jajgattunk....... Nos: éppen ilyen volna annak az embernek az esete......... akik beszélnek vele............ 152 .. akinek két esztendős korában tífuszos láza volt.... ellenkezőleg ösztönzően hatottak a képzeletére.. ha önmaga számára nem is létezik...... hogy a legnagyobb diadalra az a valaki juthatna.......... hogy szenvedünk..........gondolatok jutottak az eszébe – amelyek azonban soha nem aggasztották... aki tökéletesen elfeledkezhetne saját magáról..... Tökéletesen....... ........ de folyamatosan – s ilyenképpen csak az adott pillanatban élne... És nemsokára. Ez a kór létezett a többiek számára... de ez a jajgatás számunkra nem létezett – az évek múltak.... Ez az ember valóságosan látná magát a tükörben. ... Az igazság viszont az.. akik látják.... Annak.. hogy elfelejtené önmagát – mivel minden olyan hivatkozási pont hiányozna számára..... hogy ilyenformán minden pillanatáról megfeledkezik.............. bizonyosan létezik mindenki más számára............... Egy délután. némi igyekezettel megtalálta a módját. Kicsiny gyermekkorunkban olykor súlyosan megbetegszünk valami fájdalmas kórban...... mintha nem is létezne.. a leghalványabb fogalmunk sem volna arról. amely tényleges létét bizonyítja....... akik látták a fájdalmainkat....... Ha nem mesélték volna el nekünk.....

.................... egy szenvedély nem más mint egy rossz szokás ......... hogy bizonyos tárgyak láttán a művészt váratlanul képtelen vágy fogta el.... Kétségkívül csupán páratlan... amelyekből csupán zagyva....... akikkel kapcsolatot tudott volna létesíteni..........Ilyenképpen voltak olyan órák.................... attól soha nem tartott............. lebegéssel járták volna át......................... önmaga által védetté vált vele szemben....... ......... Ezek a hóbortos ötletek azonban egyáltalán nem nyugtalanították – csak nevetett magában rajtuk. és érzéketlen azzal a betegséggel szemben................ már soha. a kábítószerek – azon kívül... torz gondolatok maradtak meg........ amelyet ezek a mikrobák más szervezetekben előidéznek – ugyanígy az ő szervezete is érzéketlenné vált az őrülettel szemben... hogy olyan legyen........ ................ amelyik vidéki házuk ebédlőjében állt: éppen ez a borosüvegekkel............. hogy szokásai legyenek..... hogy magáévá tegye.. Mégis átrezgett benne a vágy.... hasas cukortartókkal és konzervekkel dugig tömött szekrény .. Inácio pedig soha nem lett volna képes arra..... Hasonló oknál fogva az alkohol csak elálmosította.. álmokkal................ Miért?....... mert az őrület kezdettől fogva benne élt: Ugyanúgy...... ahelyett.... ....... hozzászokott..... pontosan azért.. a kokainja................ és ide-oda hánykolódtak a lelkében.... hogy remegéssel... hogy megőrül... Sokszor megtörtént az is................ 153 ... állandó izzásban lévő képzelőerejének bakugrásai voltak...... Váratlanul fölsejlett benne: mert ez a nő valamiféle határvonalat jelentett azok között............................... akit a világ összes dolgai közül csak a határesetek vonzanak – akit a „határesetek kedvelőjeként” tart számon a világ. És ugyanebben a pillanatban megfogalmazódott benne egy figura........ aki csak egy kicsit (egy nagyon kicsit) csúnyább nála........................ . Igen: ezt a nőt még talán magáévá tudta volna tenni – de egy másikat........ mint azok – leginkább egy olyan nagy kék szekrény szeretett volna lenni... hogy ragacsos képzetükkel émelygést keltettek benne – csak lehangolták.......... A nő nem volt szép.... Egyébiránt.. ahogyan egy szervezet olykor képes alkalmazkodni bizonyos ártalmas mikrobákhoz – következmények nélkül él együtt velük.. Így az egyik délután akaratlanul is fölfigyelt egy nőre az utcán.. Igazából önmagának volt az alkohola – az étere.......Különben is.. a dohány undorral töltötte el......

büszkén arra. Lélekké átlényegült rőtvörös szépségét!. fakósárga borzongással töltse meg – szivárványosan kiszívja belőle minden ragyogását… elernyedését. a Vidéket: a verejtékességével. felszabadult lélekkel. Éjszakánként végiglátogatta a music-hall-okat. a káprázatos bevonulások. amelyet folytonosan színre vittek – itt viszont csodálatos órákat töltött el. Megint Párizsban volt – immár felhőtlen kedéllyel. levelet írt.. Soha nem értette. Ő pedig mindig és mindenek fölött vágyódott a Világ után. harangtornyaival. túlfinomult légkör vette körül. III. Végigsétált a nagy boulevard-okon. Minden reggel dolgozott néhány órát. amelyben a magáévá tett testet meg sem érintve mégis átfonja... amely valamiféle magasabb rendű életet villantott fel előtte. ahogy előre látta. 154 . a kivágott ruhájú színésznők. egészséges életével – piros tetős fehér házaival. Élete a megszokott módon folyt. végre tökéletesen megszabadult saját magától – tökéletesen alkalmazkodott önmagához. éppen ellenkezőleg. kizárólag az irodalomnak alárendelve.Igen.. ahogyan mindig is gyűlölte – sárga érzésekkel.. álszentségével. hogy egy európai fővároshoz tartozik. Eltelt néhány hónap. a meztelen táncosnők sokasága. és utána belemerült Párizs érzéki mozgalmasságába. Azon kívül.. A színháztól elrettentette az a sok polgári ostobaság. irodalom. anyagi gondok nélkül. ebben az érzékeket felcsigázó közegben jótékony. Ő viszont. betért a nagy kávéházakba és újságot olvasott.. csak a szemét bűvölték el a gazdag színpadképek. mélységes megvetéssel és a legmélyebbről fakadó undorral ezt itt. hogy ott születtek. Irodalom. trágyabűzével. világpolgáriassággal kecsegtette. Manueljeivel és Maria-ival. hogy bizonyos művészek – olykor-olykor még igazi művészek is – miért énekelik meg a falujukat. esetleg megfogalmazott néhány művészi oldalt. idegenként ebben a világban. rajongott Európáért – éppen úgy. hogy nem tudja remegőn átizzítani elragadtatásait: hogy egy nap nem vesz erőt rajta valamiféle látomásos hevület. minden egykori vigasztalansága – ma pedig csak olykor-olykor valami homályos vágyakozás. amelyek mesterséges légkörében mindig annyira jól érezte magát.. azzal dicsekedett.

tágas. Derain műveiért. nem is olyan régen újabb bizonyságát adta annak..hatalmas. a regényíró távoli ismerőseinek. mert ott is jótékony légkör vette őt körül. kényelmes és modern – műtermet tartott fenn. Inácio gyűlölte az összejöveteleket .. annyi bizonyos.. hogy igazságtalan vele. Meglehet nem is igazodott el ebben a szövevényes és zseniális irányzatban. folytonosan képzelődött.. Azután. a gonoszról. de semmiképpen sem középszerű: nem sokkal korábban ténylegesen elkötelezte magát a kubizmusnak.. Manuel Lopes egy ostoba festő volt – ostoba. Manuel Lopes műtermében teázzon. sőt még mint egyszerű ember is. Pazar . ha olykor el-elgondolkodott az ostobaságán.. egy csaknem analfabéta alentejo-i földműves fia volt. mégis eljárt a barátja műtermébe.. barna. hogy minden bornírtsága ellenére is van némi királyi vér a lelkében. Lopes. De igazi barát volt – és pompás cimbora: kövérkés.Délutánonként. a Largo da Biblioteca egykori kitüntetett hallgatóinak. szívtiprásokról. annak a néhány gyér szakállú és parlagi festőcskének. az világos – de mindez kétségkívül joggal utalt arra. Párizsban – ennyiben roppant éles elméjűnek bizonyult – két kézzel szórta a pénzt. párbajokról. elképzelt kalandokról számolt be. bizonyos pillanataiban gyanította. de mindenesetre fölébe helyezte őt. Egyébként a regényíró. Mert a festőnek nemcsak váratlan megvilágosodásai voltak olykorolykor. hogy barátja. hogy ha alacsonyabb rendű lélek is. nagyon csinos. öt óra tájban. ezeket azután áhítatosan kiállították a jólnevelt Szalonokban. Gris.. hogy eszébe jutott védelmébe venni és követőjévé szegődni. lelkesedni Picasso. Archipenko görcsökbe ránduló szobraiért – valamiféle belső feszültségről. Henri Matisse. mint művész. nagy eszmékről – valami képtelen összevisszaságban.. szerelmes szavakról. miközben 155 . a legjobb technikai megoldásokat fölvonultató képecskéiket. mindig készséges. zömök. például. nagy tervekről. Léger. csigákba göndörödött a haja – nyájas. fényűző. kíváncsiságról és merészségről tanúskodott. hogy igazságtalan – biztos volt benne. Esztelen merészség volt. sugárzó – kékes szakállat viselt. Eléggé földhözragadtan. gyakran fölkapaszkodott a Montparnasse körútra. Mégis az. amelyeknek ő volt a főhőse: szerelmi hódításokról.. akik még itt Párizsban is – eszement köznapisággal. Egyszóval. de minden nap újabb és újabb eseményekről. fegyelmezetten festegették maradhatós.

Ezért is igyekezett ezen az esős februári délutánon újra a műterembe. szerelmes. De az alentejo-i legény műterme különösen ezért vonzotta. kecskeszakállas agg mesterek. Ez egyszer kevesen voltak: Robert Lagrange. „Ennivaló kicsikék” – mondta róluk. de leginkább a házigazda lekötelezettje. A társalgás akadozott – az aznapi társaság nem volt különösebben érdekes. a bizonytalan egzisztenciájú vígjátékíró és még bizonytalanabb egzisztenciájú fiatal színész. Mivel már elmenőben volt. mostanában a Comédie Royale balsikerű zongoristája. Rajtuk kívül még: Horácio de Viveiros. a festő egyik legjobb barátja: még alig heverte ki Yvette Dolcey halálát. És Gouveia már éppen búcsúzni készült. mintha belemerült volna a köznapiság fürdővizébe.. jelenleg a Comédie színházi tudósítója.. Jean Lamy szeretője és tolmácsa. mert egyfelől azok az emberek. portugál zenész. És mindannak. amikor váratlanul felörvénylő kacagás hallatszott.. sőt akaratlanul szerepet is játszott a Költő Marta Valadaressel folytatott románcában – akkoriban valamiféle titkári feladatokat látott el de la Barre gróf – a férj – mellett. Természetesen. akit alig ismert – rajtuk kívül fél tucat külföldi: oroszok.. Inácio egyébként némiképp rokonszenvezett az újságíróval.Lisszabonban örömmámorban úsztak a kiszikkadt agyú. a Doré nővéreket: Rose-t és Paulette-et. különös jelentősége volt a művész számára – olyan mély tiszteletet érzett a Mester munkássága iránt. olyanok voltak. akikkel ott találkozott (többé-kevésbé lecsúszott külföldi művészek. a Moulin revüihez hasonlóan pihenésül szolgált zseniális szellemének... egy kissé kedvetlenül fordult vissza. tünékeny revük és operettek szerzője. a kubista művész valamikor modellje – aki két kis kokottot hozott karonfogva magával: új kolléganőit. és ez az Olympia. amelyeket ebben a közegben eltöltött. ami egy pillanatra közelebb hozta hozzá a Diadém fennkölt és szerencsétlen szerzőjét. színésznőcskék. mert az valamikor ismerte Ricardo de Loureiro-t. Jean Lamy. 156 .. Etienne Dalembert. noha az előző nap is járt ott. a Folies.. balkániak vagy talán skandinávok. akit mélységesen tisztelt.. Maroussia volt... mint mindig.. a drámaíró. diákok) a maguk kétes sokszínűségében Párizs egyfajta krémjével ismertették meg – másfelől pedig azok az órák.. férfiak és nők.. hálás és őszinte társa volt.

.. hogy föllátogat a Montparnasse-ra..... Ezért minden percben az a dicsőséges pillanat járt az eszében.. hogy lassan-lassan eltávolodik a festőcskétől és baráti körétől... gyermekies grimasszal: – Milyen kár... valaki széles mosolygással futott elébe.... Az utóbbi időben valóban nagy művészi fejlődésen ment keresztül – lélekben egyre magasabbra hágott. dehogy.. Úgyhogy.... élénk tekintetű indiai portugál.De alighogy a kis színésznők megjelentek.. amelyről mélységes meggyőződéssel hitte.. – Csak nem volt beteg? – Ó... tökéletesítgette a mondatait. Aznap délután tökéletes volt a kubista teája...... sötétbőrű.. és április derekára mindenképpen be akarta fejezni a könyvét. Egyébként is. hogy nem olvashatom el..... Így Manuel Lopesnél tett látogatásai is megritkultak... nagyon kevés hiányzott...... azt is elhatározta. 157 . és mert már vagy két hete nem járt arrafelé –.. Csak a két utolsó fejezetet kellett még csiszolgatnia. és a teát frenetikus hangulatban szolgálták föl... és így szólt: – Mióta nem járt itt! Már nemegyszer kérdeztem maga felől.. teljesen a kötet befejezésének szentelte magát.. Különben is...... tengerentúli ízeket hozott magával. másra kevés időt vesztegetett – napokon át nem ment el otthonról........... A lány.... Most mégis úgy döntött – miután váratlanul jól haladt a munkájával..... A férfi így válaszolt: – Keveset jártam el otthonról...... Paulette Doré volt az... aki gyarmati.. még erősebben áthatotta a Túlnan....... Alighogy belépett.. . Új arcok........ amikor majd bevégzi művét... A regényem befejezésén dolgoztam.. untatta már az a mindig ugyanolyan baráti társaság – semmi felüdülést nem talált már ebben a sekélyességbe fúlt köznapiságban............... Sőt.. * * * Inácio éppen egy regényen dolgozott. Március vége felé járt....... alacsony........ hogy ez lesz a legjobb műve.... hirtelenszőkék – meg egy...... szertefoszlott az unalom... és egzotikusabbá tette a légkört....

........ Kimentek. A szemével eközben egyre azt a lányt fürkészte: fel-felkacagva beszélt a barátjával...... fizetni akart és menni. 158 ......... Nem ismerte azt a nőt..... valamiféle dicsfényes.... Ehelyett azonban kért még egy kávét......... Inácio különös lelkiállapotban volt..... Gyorsan megvacsorázott a Duvalnál............. hogy megölelje.... hanyagul belefogott a jelentéktelen levélke írásába.... hogy aznap éjjel néhány oldalt még javítgat......... úgy rémlett..De ekkor a festő................... összegyűrte.... Hét órakor.........Inácio de Gouveia csak most tudott fölállni....... felbosszankodva.... ............. ebben biztos volt.. Az ismeretlen nő eközben a barátja segítségével fölvette a bundáját. mert korán akart lefeküdni – betért a Café Riche-be...... Jobban mondva... soha nem is látta – mégis úgy érezte... . Végtelenül szomorúnak érezte magát...... hogy már nem is egyszer beszélt vele.. Az volt a szándéka.. amikor rá néz .......... és kész a regénye!........... Kapóra jött. ő is elment. melankolikus és hullámzó szomorúsággal – amelyben mégis volt valami nagyon kellemes is.. utána pedig – csak néhány percre........ De hiába kutatta. Különös........... Most azonban el-elkalandozó figyelme miatt szavakat cserélt föl........... neheztelve hosszas elmaradása miatt: – Ezek a gyötrődő művészek....... aki közben leült mellé...... Végre.... erre a megmagyarázhatatlan izgatottságra... Alig egy hét... nem őt figyelné.. A szeme azonban váratlanul felrebbent a papírról.. – dohogott.. Íróeszközt kért. aki az egyik közeli asztalnál csokoládét kortyolgatott...... amelyet egyik lisszaboni barátjától kapott... Folytatta a levelet......... messziről meglátva őt.... Minden olyan nagyszerűen megy.......... erre a titokzatos „elégedetlen elégedettségre” való tekintettel azonban megváltoztatta eredeti elhatározását.. odasietett... hogy válaszoljon egy levélre.... . mintha valami furcsa tévedés folytán.. és ellenállhatatlan erővel egy erősen kifestett lányra tapadt....... vajon mi idézhette föl benne ezt a lázas állapotot........ még különösebb módon: Miközben nézte. betűket hagyott ki...... Hívta a pincért. amit írt – és későbbre hagyta az amúgy nem sürgős választ.. akik mindent halálos komolyan vesznek. amikor eljött a műteremből......

..... Rögtön lefeküdt................. 159 .............. Máris szabadnak érezhette magát – ez volt az igazság..... Maga sem tudta..... A regényíró odament a barátjához. amelyet nem láthat előre...... már csak fél tucatnyi oldal várt javításra................ Maroussia Horácio de Viveiros társaságában vég nélkül nevetett.......... Tegnap... Másnap reggeltől estig írt – szenvedélyes vágyat érzett... üdvözölte őt is meg a lányt is. Váratlanul érezte........... a vacsoránál valami borzalmas édességgel ettem tele magam!. miért.......... Másnap.... ráfonódnak az ujjaira........................ nagyon nehezen jut majd a végére – bizonyosan valami olyan ok miatt.............. Kevesen voltak a műteremben – és csaknem mind férfiak............. hogy a lány ujjai közelednek az ő ujjaihoz..... hogy ha nem fejezi be egészen hamar. A nők közül csak Maroussia és Paulette........... – Kész gyötrelem ma ez az egész...... a hirtelen rátörő unalomban....... a kivételesen rátörő vágyban.........éppen ellenkezőleg: soha még ennyire heves hideglelés nem áradt szét benne.... öregem – jegyezte meg rögtön ásítozva a kubista –.. A férfiak csoportokba verődtek a terem hátsó felében........... ugyanúgy tett... Nyugtalansága mégsem csökkent ....... amíg álomba merült...... az emlékezetében ott rezegtek a bűvös arcvonások. bizonyosan a művészetről vitatkoztak..... A titokzatos borzongás szertefoszlott..... hogy bevégezze munkáját. nézz csak végig rajtam... alig érezhetően megszorítják az ujjait.. ami ritkán történt meg vele). Inácio..... Manuel Lopes elterpeszkedve ült egy asztalnál és Paulettetel beszélgetett – aki ott állt mellette.. .............. a Montparnassera tartva......................... Másnap délután........ mellette állva.... hogy nem megy el otthonról (még az ebédet is a szobájában ette meg........... Paulette kezével megtámaszkodott az asztal peremén........ rettenetesen fáj a gyomrom..... mint most.... ott vannak az ujjai mellett.... ......................... miután elhatározta............ erős sejtés hatalmasodott el rajta.... Különben is........................ Mégis.....Tíz órakor érkezett haza....... hogy emberek között legyen – mégis ellátogatott a festőhöz... néhány óra alatt mindenképpen befejezi. .

...... a szeme előtt újra élesen kirajzolódott a Café Riche-ben látott ismeretlen nő képe................... mosolyogva odanyomta meztelen.......... ........ ................. miközben hanyagul a többiekkel beszélt. úgy.... Igen.................... Az emlékezetében kutatva.... Mennyire meghatotta a kis színésznőnek az az ösztönös....... Amikor észrevett egy fekete cérnaszálat a zakóján.. hogy mit csinál.. hogy láthassa.. hogy az arca igazából nagyon hasonlított Paulette arcához – leginkább a szeméből aranybarnán sugárzó kósza árnyék.. amelyeken soha nem gondolkodott el. .. nehogy rajtakapják őket.............. mégis bűnbánó........ Igaz volt..... micsoda szőke puhaságban oldódott föl a művész....... váratlan kérdései.......... Ám rögtön utána. barna bőrű karját a kezéhez............. .................. amelyeket szinte észre sem vett...................... Azután szórakozottan a kezébe fogta egyik ujját............. Különös... Egyszerre ráeszmélt......... merész és kedves mozdulata.......... igaz..................... igen............ amikor Paulette szomorú szeme csodálattal az arcára tapadt............... hamarosan rábukkant olyan régen elmúlt apróságokra...... hogy hosszú távolléte felől érdeklődjön. hogy a leány vonzalmat érez iránta......................................... A kezük szétvált.. Azok a pillanatok....... amikor megismerte – ez is az eszébe jutott – odaült a műterem egyik sarkába.... mindebből rá kellett volna jönnie.. Már aznap délután.................................... De a férfi egy alkalmas pillanatban..... .... 160 .. És akkor.Csak most vette észre... rátekerte a cérnaszálat....... titokban újra megkereste az asztal pereme alatt Paulette ujjait – ám azok most elutasítóan odább húzódtak.................. egy-egy különös mosolya. De szinte föl sem figyelt rá...Napokkal azelőtt is milyen örömmel futott oda hozzá........ bűnbánóan........................... és amelyek mégis ennek a mozdulatnak az előzményei voltak............ lecsippentette róla........ a szerelmes gondolatok közepette............................................ részvétteli és mélabús gyöngéd érzés volt ez – kimondhatatlan....... egészen közel hozzá..... Ó....Azonban mások is odaléptek.... és heves mozdulattal ellökte a kezét..................

. akárhogyan is.....”. Egy nagy csokor rózsát küldött neki.. megszorította a kezét.. ha figyelemre sem méltatná. Mintha korbáccsal verne egy kutyát. hogy maga elől is elrejtőzzön – elment a Scribe utcai nagy virágüzletbe. légies simogatások – titokban.... Nagyon is jól tudta.. akik mindig udvarló szavakkal közelednek az asszonyokhoz. ... a montmartre-i táncosnőnek... Egyáltalán nem..Másnap délelőtt... Nem. Inácio csak másnap találkozott vele. Aznap délután azonban főpróba volt a színházban – nem ment el a műterembe.. 161 .. – Akkor hát.. egy mindennapi teremtés valahány hibája. hallotta a susogását..... hosszú hajú. hogy őt válassza annyi más közül...... amelyik a kezét nyalja........... árnyékos...... leginkább a következők miatt érzékenyült el: Ebben a szegény............... Példátlan kegyetlenségnek tartotta volna. újra szétáradt benne az előző esti gyöngéd érzés... leült az íróasztalához. de még egyszer látni szerette volna – legalább arról bizonyságot akart szerezni magának.... mindenki szeme láttára. Most...... gondolni sem akart a mályvaszínű kalandra.. nyurga testű fiúk – igazi széptevők.. Egyszóval......... és ebben a gyöngéd érzésbe – most figyelt föl erre először – különös módon határtalan hála vegyült: az önzés hálája.. izgató ajkú.... szerelmem.. ami vonzotta volna.. ahol már vásárolt egyszer virágot.... határozottan lehetetlen volt. hogy egy szuszra végezzen a kézirattal. Merészen kezdeményezve...... az összes hétköznapi rossz szokás.„Szerelmem. annyira alázatos lelkű leányban ott élt az az adottság...... Nem volt semmi Paulette-ben. Talán csak hegyes fogai – arcának zárkózott kifejezése.... De úgy látta.. .... És hogy felejtsen... mi vár rá – mégsem volt ereje ahhoz. De kívánni nem kívánta őt.. Gyorsan és könnyen ment a munka – leginkább azért.. hogy a lány igazán megszorította-e a kezét.... Valóban.... minek is foglalkozzam vele?. hogy túljutott legfontosabb feladatán.......... viaszfényű két keze..... annyira köznapi.. roppant hálátlanság volna............ És megismétlődtek a néma.. megszólította a férfit. Ezzel szemben viszont megvolt benne az összes szokványos megnyilatkozás. akikben nagyobb gyönyörűsége tellett volna: jóképű... mert kevés javítgatásra volt szükség. hogy ne méltassa figyelemre.. .. hogy ügyet se vessen a lányra..

Az az igazság... Még a miszticizmusban is rejtőzik gazdagság...... hogy megnézze a revüt..... Igen.......... Elindultak: a mama és Rose hátul – ők ketten jóval előttük........................ Paulette azonban messziről is észrevette. Az előadás alatt a kis színésznő le nem vette róla a szemét.. rózsaillatú volt ez a „rossz út”....... aki nemrég érkezett Lisszabonból........ Következésképpen..... De amint megpillantotta.. ahol márványba merevült – magányosan és aranyfényűen.... még bordószínű büszkeséget érezhet amiatt............... Másnap nem mehetett el a műterembe – egy barátjával vacsorázott. Búcsúzásából hiányzott a gyöngédség.... ........ ................. ....... egymás kezét fogva.. Az előadás után az utcán várt rá........ ebben az életben.... hogy volt bátorsága határozottan leszállni a mélységekbe.. most már nem fért hozzá kétség.................. Bár egészen mélyre ereszkedik........................ hogy nézzék meg a Comédie Royale előadását........................ Bárhogyan is van................. hogy várt rá – jobban mondva: hogy a lány látta.................................. a színházba nyíló ajtó mellett. mint rendesen............ A kicsike bemutatta neki az édesanyját..... igen.............. de milyen kellemes.. aki elkísérte őt. A nevén szólította.. .... 162 .... hirtelen elszégyellte magát amiatt.......... elindult az ellenkező irányba........ szükségtelen szégyenkeznie amiatt. Inácio visszament... Le kellett már egy kicsit szállnia gőgös talapzatáról. De az egész revü alatt egy pillanatra sem találkozott Paulette szeme az övével.................. Csak az ujjaik fonódtak még jobban össze útközben................... mindenesetre ő is itt él..................... egyetlen szerelmes szó nélkül. ... Vacsora után azonban rávette...... Aznap délután... Másnap este ugyanaz történt.............. hogy vár rá......... hogy annyi ember vette őket körül...... Ó igen... A lány rövid ideig maradt................................................ hogy él egy kicsit................. beszélt vele a kubista műtermében................... „Rossz útra” tévedt... Hazáig kísérte őt.........................Este elment a Comédie Royale-ba........

........ A Boulevard Raspail egyik ékszerüzletében még aznap vett neki...... A festő gondterhelten ment oda hozzá.......... Hallottam a neved... mi mindent? ......... az előadás után megvárta őt a Boulevard és a Caumartin utca sarkán – és teljes bizonyságot szerzett arról......... A lány rettenetesen boldog volt – szenvedélyesen megszorította a kezét...... Nem vártalak.... a regényírónak az volt az érzése............................................................ Amikor másnap hét óra tájban Inácio de Gouveia belépett Manuel Lopes műtermébe........... már csaknem minden vendég elment..... Azt mondta............ Váratlanul: – Öregem...................... Paulette............... De jó hogy jössz....................... Tegnap a próbán súgott-búgott egy barátnőjével.. és így szólt: –.... kérdezte Inácio reszketve......... Nem fért hozzá kétség: láthatólag kerülte a társaságát.... . De bizonyosan tévedett....... hogy nem tévedett.............. Nagyon szeretnék veled négyszemközt beszélni............... mennyire kedveli........................ Egész biztos volt benne............. Másnap délután viszont. Egyik délelőtt Horácio de Viveiros meghívatta magát ebédre............ amikor a műteremben találkoztak.. mert az egyik legjobb barátod vagyok........... A próba után megvárta.................................. mennyire hű barátja......... a közepén egy kis smaragddal.. hogy tévedett.............. .........Legalábbis ő így látta..... Este... százhúsz frankért........... hirtelen mozdulattal belekarolt a nővérébe – és elsiettek az ellenkező irányba......... mindent tudok! – Mindent...... hogy a lány hűvösen beszél vele............. A zenész pedig: – Hogy teszed a szépet Paulának.. ...... hogy nekem is mondjon el mindent.... és mennyire csodálja őt – a kubista végre kimondta: 163 ......... Amikor magukra maradtak – miután hosszasan bizonygatta........... egy platina brosst.. és rávettem..................... hogy nagyon tetszel neki................ amint messziről észrevette őt. ......................... Megmutatta neki az ékszert......

..... kalapot emelt és elbúcsúzott. A büszkesége valóban nem viselhetett el egy ilyen alantas csalódást. hozzányomta meztelen karját... hogy nem kell menekülnie előle... ki vagy.....– Rövidre fogva........ . Ettől nagyon dühös lettem.. Egyébként.... ......... hogy egy smaragddal díszített brosst adtál neki.................................... kitörölni ezeket a napokat az életéből... amikor Manuel Lopes hosszan beszélt vele.. mibe ártja bele magát....... nehogy azt higgye valaki.. annyira talmi volt a kiábrándulása...... Annyira keserű... Hogy túljutott fénykoszorúsan bevégzett regényén............. hogy néhány hónapra visszatér a szemlélődő életmódhoz – szándékosan múlatta az idejét: hosszú sétákkal..... hogy – erőt véve magán – megpróbálta elfelejteni az egészet. a színházzal szemben............. megvárta a színésznőcskét a Caumartin utcában..... De a Doré-nővérek hamarosan beszüntették a látogatásaikat – Maroussia váratlanul szakított Jean Lamyval. lényegében elhatározta.. Ettől a jelenettől nagy megkönnyebbülés töltötte el – elzsongította.... mert Paulette kínálta fel magát neki elsőként: megérintette az ujjait.. music-hall-okban 164 . mintha mi sem történt volna.... milyen nagy és bonyolult lelked van – hogy ügyeljen arra............... már haza is másfelé jár..... azt sem tudja...... És ott...... hogy te nem hagyod őt békén............. hogy rázzon le .. Azután megszorította a kezét. elment és előadás előtt............ Inácio de Gouveia nem szenvedett – legalábbis az első néhány napon. Inácio. még aznap este...... amikor a színészek gyülekeztek..... Elmagyaráztam neki....... – mostanában gyakrabban és hosszabb ideig volt nála..... Azt felelte............ és ezért az első hetekben szinte eszébe sem jutott ez a közjáték.. Rose és Maroussia előtt kíméletlenül és gorombán megmondta neki.... figyelmeztetlek.. mert ő még senkitől nem kért semmit.................... Tőle – vésse az eszébe – azért kért.... IV......... hogy el ne kerülhesse őt.. mert a barátod vagyok.. Már mindenki tudja. hogy fél Paulette-tel találkozni...... Még számos délutánt eltöltött a kubista műtermében.

... bár feloldja a valóságot. hogy szakított a kis színésznővel? – Őszintén szólva – mondta elismerőleg – nem illett hozzád az a nő........ amin diadalmaskodott...... például.. Más alkalommal.. vidám lélek.. egyszóval olyan valaki. kávéházban töltött bizonytalan délutánokkal. mégis egyszerű.. akinek éppen egy verses egyfelvonásosát próbálták a Comédie Royale-ban..... hogy ilyen határozottan viselkedsz..... Mostani lelkiállapotában igazából a zenész volt a legalkalmasabb társaság számára.. bizonyosan rossz vége lett volna............ soha nem vártam volna tőled. Horácio mindennapos párizsi kalandjairól mesélt neki...... véletlenül hallotta meg Paulette nevét. Értelmes. Egyébként bizonyos konkrét apróságok is szinte erővel kényszerítették a művészt arra.. s szinte el is felejtett az első pillanatokban.. hogy emlékezzen...... amelyeket boldog örömmel élt meg – és mértéktartó terveiről..... hanem éppen ellenkezőleg testetlenné és szellemivé: ennélfogva érzékenyebbé és szertefoszlóbbá finomítja – mígnem már csak az ilyen éteri lelkek mámorosodnak meg tőle.... Már beszéltem is arról Lopessel.. de nem övezi dicsfénnyel.... Idejében észre tértél... aki éli az életet... hogy a 165 ..... hogy tennünk kellene valamit.. * * * Így múlt el néhány hét. és kétségkívül megvalósíthatóak voltak.. De nem volt rá szükség... széles látókörű. Nohát. nemegyszer Horácio de Viveiros társaságában...átmulatott éjszakákkal......... elhozva a feledést – mint a „többi embernek” –............. A zenésznek ezzel a barátjával Inácio őszintén rokonszenvezett – maga sem tudta miért.... miközben Viveiros és színházi barátai beszélgettek. Mert a felszentelt lelkek számára az idő. Nem fejezte-e ki szerencsekívánatait a zenész egy délután amiatt.. Ha folytatod – amilyennek ismerlek...... A regényíró jól érezte magát vele – soha nem hízelgő és felületes társalgással hozott múló megkönnyebbülést emésztő vigasztalanságában. mentes a gondoktól és az emésztő szenvedélyektől – mindig elégedett azzal..... Néha színházi barátait is magával hozta – leggyakrabban Etienne Dalembert-t..... ami van... Így tudta meg.. . amelyek jó ízlésről vallottak.... Ha még öntudatlanul is.. de lassanként már előszivárogtak a derengő emlékképek mindarról........

mert megcsömörlöttem attól. fennhéjázó volt a lemondásban és a számkivetettségben. Ekkor valamiféle.... Egy napon már elhatároztam.. Egyszer.. mert annyira megdöbbentette. összetalálkozott egy leánnyal. Ugyanaz a vágyódás él bennem........ mindig megszabtam magamnak hogy mi legyen a véleményem..... aki voltam...... olyan jól tudta.. azokat a szabálytalan arcvonásokat.. azt a mosolyt...... aki így diadalmaskodna....... Lehetetlen! Lehetetlen!. amikor éppen megborzongatta az egyik ilyen bűvös felindulás. mint ahogy mindig eldöntöttem magamban mások lelkiállapotát is..... milyen legyen a lelkiállapotom......... hogy mindennek ellenére.. De Inácio leginkább azért tért vissza-vissza az emlékeihez... visszatért előző lelkiállapotához....... ugyanolyan keserűség... hogy – immár másképpen – vágyakozva idézi fel a szegényes történet mozzanatait: azokat az ujjaihoz közelítő barna bőrű ujjakat......... Jaj....... De azon nyomban elűzte magától ezeket a gondolatokat – és fellelkesülten.... hogy nem így lesz. hogy nem érdekel többé a bennem élő gyötrelem.két nővér a nyárra a Folies Bergère-ben színre kerülő látványos revühöz szerződött... ugyanazok a kívánságok. mi iránt vonzódjak...... alapjában ugyanaz a szerencsétlen figura vagyok. eltörölni az élet bizonyos óráit.. mindenét átjáró gyöngéd érzés zilálta szerteszét – olyan gyöngéd érzés.. újra felöltötte magára ádámi fennhéjázását. hogy önmaga létezésének dicsőségén kívül semmi más nem lelkesíti – ...... így beszélt magában: – Istenem. . hogy boldogtalan vagyok.. sőt önnön félszegségén is túllépve néhány nap elmúltával Inácio észrevette. csalóka ábrándjaim és aljasságaim.... Ebből erednek a csalódásaim.... olyan féltékenyen ügyelt az életére.. azt a hangot.... de egy bizonyos pillanatban 166 ...... izgékony szelídségbe igézte.............. amely annyira mákonyos és áttetsző volt. aki ugyan nem Paulette volt. Istenem.. hogy egy ilyen história megeshetett vele – vele. amely mélabús bűvöletbe. Egy délután egyébként a Boulevard Saint-Michelen......... hogy a művésznek eszébe sem jutott felháborodottan elűzni magától.. Elfelejteni........ Ezért történhetett. csüggedten. aki diadalmas.. Az lenne a legnagyobb.................... aki: annyira fölülemelkedett minden alantas dolgon.....

... a Titokkal terhes bűvöletet.. emiatt a képzelt gyöngédség miatt futotta el könny a szemét.. az – ma volna... undorát és lázadását. Két hónap múlva. amikor Paulette-et várta az utcán. nem.. könnyek futották el a szemét. gyöngédségénél fogva. mit vesztett. Így. aranyfénybe vonta volna őt. olyan lelkesedéssel töltötte el bevégzett regénye: kétségkívül a legnagyobb műve – a „Mű” – az az izzó könyv.emlékeztette őt a kis színésznőre.. aki kecsesen odanyújtja a cukrot egy fehér kutyának. Egyszóval. egy utolsó gyermekies megnyilvánulásában.. mint egy nyugtalan nőstényagár. megkívánja. 167 ... aranyfénybe. ijedten visszariadt. mert egy kávéházban szinte cukor nélkül itta meg a kávéját. ebben a pillanatban hirtelen úgy képzelte. De mindez nem kavarta föl mélyebben Inácio lelki életét. mert megsajnálta önmagát: mert így sajnálná meg magát. Nem merte végigjárni az utat. aprócska párizsi lány lett belőle – meglehet Paulette –. ha ennyire aprócska volna. a vágyakozás igazából nem okozott neki sem mélyreható. A legjelentéktelenebb apróságoktól is feltörtek benne az emlékek. Mivel ez nagy örömmel töltötte el – akárcsak az utazása Lisszabonba. rőtvörös gyűlöleteit és vonzalmait – ibolyakék szexuális miszticizmusát....... és közben össze-vissza csókolja – ez a nagylelkűség.. de annyira. Egyik este.. hogy a kockákat odaadhassa egy kutyának. A közbeeső időszakban a nyomdai előkészítést végzi. A könyv novemberben jelenik majd meg... kifinomultságát. És őt is annyira sajnálta. amelyre a regényíró eladdig még nem figyelt föl: hogy ha valaha is feltámadt volna benne a vágy.. hogy szeresse a lányt. Pedig mit vesztett. nyomban fájdalmasan fölrémlett benne az a kéthárom alkalom.. az nem tegnap lett volna. és ezért a nyomába eredt – hogy lássa hová megy – mintha mégiscsak Paulette volna . az volt az igazság – az az igazság. hogy a kiadással foglalkozzon. és egy imádnivaló. Szegény kicsike. Emiatt. a Túlnant... amelyik könyörgőn pillantott rá.. Mennyire más valakiként bontakozott volna ki az öleléséből. ha egy barátjára várt. augusztus elején indul Lisszabonba.. amelyben végre sikerült megjelenítenie minden botladozását.. mélyen megindította.. hogy kilépett önmagából.. Igen. vagy legalábbis holnap lenne. kedves és gyengéd. ahol volt két-három igazi barátja –. amelytől hangsúlyt kap az árnyék. sem túl keserű gyötrelmeket..

....mivel... hogy nem hagyja érzéketlenül semmi... Ám Horácio de Viveiros egy délután.... de igen rövid idő elteltével bizonyosan nyoma sem maradna benne egy ennyire jelentéktelen esetnek.. bizonyosan ott érezte azt a szorítást az ujjain. ez volt a valóság.............................. .igen.. aperitifet kortyolgatva.. senki..... olyanformán........... és önmagát a múltban szemlélve újra átélte ezt a ködös történetet........... még nyomokban sem. mint ő...... talán......... Másnap a zenész a színész kíséretében jelent meg................. a legnagyobb természetességgel azt mondta neki: – Tudod ki jár most Paulette után?...... ami jól mutatta....... ahogy teltek az órák.....Csupán...... mindenki előtt.......... senki más nem vonul vissza az első visszautasításra ... bizonyosan a szeretője lesz.. Miképpen lehetne meghatározni azt a különös érzést......................... Így egyszer még azon is elgondolkodott........................ amely Inácio-t a jelenlétében eltöltötte? Nem gyűlölet volt. de mostantól fogva az egészet el kell felejteni! Mert milyen mélyre süllyedne.... Senki nem olyan.... Istenem.... ahogyan ő is................... amelyet azonban mélylila düh sávozott. akárhogyan is....... mert a szereplő ezzel a lelki alkattal soha nem kerülhetne ilyen helyzetbe............... „– Ó igen............ ha Paulette-tel együtt új szerelmesét is felidézné maga előtt........... Etienne Dalembert...... egy délután.................. Nem felejtett el semmit. még inkább valami sarjadó gyöngéd érzés – igazi gyöngédség.. amit ő érzett................ és egykedvűen vette tudomásul a hírt.... milyen megalázó és alávaló dolog volna...... A regényíró erőt vett magán... aztán nyomban másra terelte a szót. titokban.. hogy az elbeszélés lélektanilag hiteltelen.... Ellenkezőleg... amit a kis színésznővel kapcsolatban mondanak neki... erővel ki kell törölnie mindent az agyából..... csak egy közömbös „Igent?” vetett oda.... 168 ....... nem viszolygás.. .... aki... hogy ne emlékezzen ............” ... Mert ez legalább fogékony volt arra. mindinkább alámerült ebbe a vágyakozásba................................ ........ éppen ellenkezőleg – meglepődött: Fájdalmas örömben fogant lobogó rokonszenv volt.......... talán hamarosan a szeretője is lesz .. El kell felejtenie az egészet.... hogy ha mindezt föl akarná dolgozni egy elbeszélésben..... hogy először a lelkéről írna – mindenki azt mondaná........... Kisvártatva azonban hosszan tartó szomorúság telepedett rá.........

.. akit nem ismer.. természetesen irodalmi értelemben... hogy a színész végül elérte azt..... A leány újra azzal az arany tollszemmel papírra vetett szavakat kap............. egy felhőtlen kifejezést........ a mozdulatait.. csókolni árnyékba vont szemét... Milyen gyöngéd elérzékenyülés borzongott át rajta... a zenész őszinte megnyilatkozásaiból.................. és szenvedélyesen csak arra vágyott... abban reménykedve.....Ha valamiféle tünékeny fájdalom el is töltötte.......... hogy levelet írjon................ hogy egy pillanatig azt kívánta... Milyen véget nem érő. ......... amit ő igazából meg sem próbált elérni: marcangolni alázatos ajkait.................... Minden délután találkozott két barátjával az Americano teraszán. 169 ........... a szeme láttára..... amely most. Mindenesetre Inácio-t igencsak meg fogja gyötörni............ Etienne tegye máris magáévá a lányt. Amikor befejezte...... még valami testetlen vágyat is fölajzott benne.. hogy hirtelen fölfedez egy mosolyt........ ott.. Apróságokból – Viveiros Etienne-hez intézett kérdéseiből.... amikor érzelmeit megosztotta valaki mással – hogy így valamiféleképpen összeolvadt egy idegennel – éppen ez az elorzott fájdalom hatotta meg egészen a miszticizmusig: egyfajta nyugtalanító miszticizmusig. ...... felajzott állapotban élt egész júniusban.......... amelyből megtudhat valamit a másik szerelméről – figyelmesen fürkészte az arcát.. amihez ő nem ragaszkodott. Egy alkalommal a színész elkérte a töltőtollát......... hogy kicsaljon belőlük egy szót...... Elmúlt néhány nap............. aki ragaszkodik ahhoz.... amelyeket jó kedvében soha nem fojtott magába – a regényíró lassanként megtudta.... valami sugárzó változást mindig mélabús arcán.............. – Legalább olyan valaki volna. És a rettenet annyira felkavarta. hogy szájon csókolja.......... amikor szemtől-szembe került azzal a valakivel.. hogy Dalembert egyáltalán nem boldog szerelmes............. a regényíró szeme sarkából odapillantva Paulette nevét olvashatta a borítékon. amellyel a művész egy este megírta azt a színházba küldött csokorra tűzött levélkét – és káprázatos Regényét............... ha megtudja..

. ilyen gyermekies elérzékenyüléssel képes borzongani..... Ó igen........... úgy.. mivel a kapcsolatukat leginkább levelek útján tartották fönn párizsi tartózkodásai idején. valamiféle megrögzült büszkeség különös ellen-érzéseként........ Sőt Etienne-nek új szeretője van – egyébként nagyon csinos...... azoktól az őszintén boldog óráktól..... Ámde valamiféle bizonytalan összefüggéstelenségben....................... ......... hogy megcsókolja önmagát – amiért ilyen röpke... V..............................Azután egyszer...... a lelke legmélyén azt kívánta................ Később pedig milyen jótékony hatással volt irodalmi fejlődésére a Költő társasága – jobban mondva: csodálatos levelei. Etienne iránti rokonszenve óráról-órára nőtt – miközben mindig ott munkált benne az a formátlan rettenet..................... mennyire szánandó vágy támadt föl benne ebben a pillanatban...................... 170 .... a Vígopera egy táncosnője........ hogy a másik megfutamodott – ezzel egyidőben................ Igen. ..................... ahogyan ezek a dolgok mindannyiszor véget érnek: önmaguktól..... hogy tartson ki........ önmaga megbosszulására..... a lelke mélyén......... leginkább pedig Fernando Passossal...... a művésznek igazából gondolkodni sem volt ideje. Egyszóval......... ez volt az igazság: még ha bizonyosan nagy megkönnyebbülést is jelentene számára... mert folyamatos lelkesültségben élt – gyermekes lelkesültség töltötte el regénye kiadásának terveitől..................................... hogy diadalmaskodni látja....... amikor egy évvel azelőtt megismerte a zseniális Művészt............... ...... ........ megértette! őt........... micsoda aranyfényű dicsőséget jelentett számára az..... közvetlenül lisszaboni utazása előtt a zenész elmesélte................Jaj........... amelyeket büszkén és fellelkesülten töltött kevésszámú barátjával..... éppen ez a rettenet vonzotta leginkább... hogy az egész dolog véget ért. igen... ha megtudná..... A Lisszabonban töltött első hetek alatt.. jelentéktelen.... aki értékelte és megértette......

És valóban....... Mit számított bármi is..... amikor néha-néha a síkság után vágyódott – hogy leereszkedjen... hogy fölkent szelleme aranyfényűen kibomlott...... és visszatért belé mindahány apró kis vágyakozás.. Lélekké szellemülve. A hosszú séták során folytatott. amit levélben nem tudtak egymásnak elmondani – új irodalmi tervek.. alvajáróként. bizalmas kettesben ereszkedtek a hétköznapi apróságok szintjére. Inácio neki köszönhette.. de mind erősebben – újra feltámadt benne minden szomorúság..... akkor még mindig gondolunk rá... Árnyékkal koszorúzva hordoztak a művei. Szavaik csak ritkán.. ettől a pillanattól fogva – lépésről-lépésre. hogy valamit elfelejtettünk.. Határtalanul nagynak érezték magukat ahhoz............. egy este váratlanul minden összeomlott. tökéletes fölmagasztosulásokban a teste légiessé vált – a virradati derengésben végtelen órákat gyalogolt téres sugárutakon....... Ha viszont eszünkbe jut. hogy már teljesen megfeledkezett arról a kis Párizsi kalandról.. és még kéthárom ember a világon – és még húsz-harminc az idők végtelenében!... És így.. a Más sóvárgása....... elvegyüljön a törpék között. a gránátpiros végtelenek vonzásában? A Fajt.......... művészi eszméik végső áttükröződései.... amelyeket ma már Dicsfénnyel övezve... minden múltbéli vágy.. Először az jutott az eszébe. ők alkották: Fernando Passos. Őrület ragadta el olyankor.... pengevillódzású.......... ha felemelkedett a Magasságokba.......... hogy leereszkedjenek az élethez. Misztikus értelemben ez..... amelyet megszabott magának – újabb szegényes ábránd.... Isten-maga volt... meglehet............... Ennélfogva önmagával szembe követett volna el szentségtörést. 171 ... ha önmagába bezárkózva magasztos életet élt – királysas a fénylő sziklafalak között....... csillagosan nyugtalan éjszaka után – milyen csillagtérrel mérhető boldogság áradt szét a regényíróban... túláradó beszélgetésekben sem jutottak a végére mindannak.. .. aljasság volna. ha leereszkedik..... És ezekben a büszkén felragyogó. Egy-egy ilyen átszellemült. De a magasságoknak ez a mákonyos szédülete csupán egy újabb lélektani állapot volt. a lelke teljesen fölemelkedhetett az elvont jelképiségbe – akárcsak az Újdonságnak azokat a felséges jegyeit... amelyhez tartozott..Fernando Passos ébresztette föl a lelkét..

..Most... annyira maga fölött állónak hitte.... vallásos sóvárgással megalázkodni. mintha csak az imént látta volna a leányt... hogy lássa a kis színésznőt......Szegény szerelmem.. ha el nem is kerülhette az elérzékenyülésnek ezeket a pillanatait.... a maga testi valóságában – felismerte mozdulatait. nagy csokor fenséges.... a sötétben tapogatózva......... ....” 172 .... még olyan érzés is elfogta.. bizonyosan így történt.......... Hazudott neki... keblének finom rezgését – kecses..... elvont módon........ keskeny kezét... ha a kezére pillantott.. ajkának mozgékony árnyékát... vörös rózsát válogatott össze neki............. amely darabokra törve hullott a lábai elé... fürge........... – Istenem..... hogy a nagy párizsi kávéházakban is addig üldögélt.... barna bőrű............ jaj............. Meg-megállt az ékszerészek kirakata előtt – mert egyszer ékszert vett neki........... mert egy pillanatig sem gondolta..... hogy a férfi valaha is tenne egy lépést érte. hogy soha nem küldött neki postán levelet..... hazudott neki......... mosolygott...... Mindazonáltal Inácio........... ... vajon miért futott el tőle? És ilyenképpen rakosgatta egymás mellé... legalább nem figyelt oda rájuk.. hogy erőnek erejével kiveti őket magából............ Sőt. bearanyozódni a Lemondásban.. üvegbálvány volt...... a felindázó gyöngédség borzongása rögtön végigrezgett benne és elernyesztette. mint a többiek..... „Ő viszont.... ha virágokról beszéltek neki. a menekülés okait: „......... Egy-egy postán feladott levél arra emlékeztette. Egy-egy kávéházban üldögélve eszébe villant. Így történt....... Elérzékenyült..... szivárványosan elő-előtűnve...... csalódást okozott.... mert méltatlanok hozzá... amíg elindulhatott a kubista teáira............. fölmagasztosulni a Vágyakozásban................ egy híres párizsi virágüzletben........ Egy napon azonban elhatározta.... hajfonatait...... Megszorította az ujját........ mindenki füle hallatára fennhangon dicsérte „annyira fehér. Kétségkívül ez lett a veszte: ettől fogva pillanatonként gyötörték – érzékletesen.. mindig annyira fehér”........... szenvedni akart.. felkínálta meztelen karját. mert annak idején.. Fölébe magasodott. érzéki ujjait.. éppen úgy....... kezdeményezett... Mert Paulette egy délután. Istenem..

..... Az eladónő régi ismerőse lehetett. Párizsban történt eset: Egyszer......... agyrém.... az egyik ilyen alkalommal eszébe jutott egy aprócska. a művész – talán mert annyira álmos volt. beszélgettek... mintha a lány nem is volna igazán a tudatában annak. rebbenő szeme rögtön megakadt a két idegenen...... de ma már nehezen hitte el...... szórakozottan szorította meg... Ugyanilyen bizonytalan benyomást keltett benne – amikor jobban szemügyre vette őt – habozó mozgása... határozatlan tekintete... amelyik egész éjszaka nyitva tartott... nem. így...” – Mindez megtörtént. semmiképpen...... kacér mozdulattal meglengette feléjük a kalapkáját – egy száz sous „zsirardikalapkát”... különös módon. jó estét kívánt neki.. Még csak föl sem figyelt rá – hogyan sejthetett volna valamit is egy ilyen prózai lélek? – egy pillanatra sem rémlett föl előtte az ő glóriás nagysága... Váratlanul...... amit csinál – mintha nem is igazán azt tenné.. 173 ..... Így hívta őt is magához egy este az utcán... férfi módra üdvözölte őket.... Mindebben a leánynak semmi szerepe nem volt. amit tesz. megszorította-e az ujjait egy délután... Nem így történt....... hogy bemenjenek. távolról figyelve a leány körvonalait.... az volt a benyomása.... és így is menekült tőle – öntudatlanul........ hajnali három óra felé Manuel Lopes társaságában betért a Boulevard Saint-Michel egy cukrászdájába...... (döntötte el magában egy másik alkalommal). miközben valami másra gondolt......... amelyet kalaptűk nélkül hordott –..... néhány süteményt rágicsált – és apró....... mintha a lányt elmosódó... Az ujjait tartózkodóan.. Később.. hogy ködbe burkolózott előtte minden – úgy látta..... röpke.. A nyalánkságokra éhes festő akarta... a tétova ajkaira felkenődő mosoly.. „Vajon egyáltalán rápillantott-e valaha. „– Agyrém.... üveges vízpára.......... De Inácio-nak........... jellegzetesen párizsi. lüktetően áttetsző fényudvar venné körül – valamiféle fakó fényben fürdő..... Az üzlethelyiség végében telepedtek le... egy gyűszűre. kiáltotta-e a nevét egy este?. mert a regényíró már teljesen kimerült és halálosan álmos volt.. a Latin Negyed levegőjét árasztó leány – minden bizonnyal egy kis kokott és modell... egy szalagra. Hamarosan megjelent egy aranyos... akik a terem végében rejtelmes nyelven társalogtak.. És ezzel párhuzamosan.

.. amit adott: egybeolvadt a többi félbemaradt mozdulattal.. mint amilyenben a képzelete zavarba ejtően idézett fel jövőbeli. Ugyanaz a szivárványos....... tompa fényben és áttetsző párában elmosódnak a városok..... Még azt a csókot sem érzékelte.. Ebben a pillanatban Inácio először érzékelte múltat idéző gondolatainak különös irányultságát – zűrzavaros kuszaságát..... és még két süteményre valót adott neki. Olyan volt.. teljesítette a kérését............ 174 .............. Ez az egész jelentéktelen eset úgy rémlett föl előtte. mert éppen úgy viselkedett mint az a Latin Negyedbéli lány.. Amikor csak látta.. zavarosan egymásba futó távlatokban játszódott volna le ez a végeredményben igen csalóka történet.. mozdulatlan...... Inácio fölállt. üvegesen párálló.... elcsúszó..... a kis színésznő soha nem figyelt oda a mozdulataira – ugyanolyanok voltak...... megtört vonalait és komikusan elhajló görbületeit.... és egy piruettel mondott köszönetet – amikor pedig Manuel Lopes elment még egy briósért.. .. parázsló izzással. mintha nagyon messze. majd rőtvörösen........... fizetnek-e neki még néhány süteményt.. mint bárki máséi . Minden csak körvonal és homály – lüktető. és ugyanolyan bizonytalan. később sárgásbarnán.. nagyon messze...... áttetsző fénykoszorú ölelte magába minden mozdulatát. elmosódott mozdulatokkal: – „Embrasse-moi sur la joue” – kérte............. Inácio megcsókolta a szája sarkát. Bárhogy is van – miközben még maga sem tudta egész világosan – a finom méreg egyik óráról a másikra átjárta varázslatával: először szőkén.. A kicsike mosolygott.. valami más térben – ilyenképpen ugyanolyan távlatba helyeződve jelent meg most az emlékezetében. –De miért jutott eszébe ez a csalóka emlék.... az Idő távolában szertefoszló jeleneteket: ez a távlat hasonló volt az olyasféle bizonytalan leegyszerűsítésekhez.. és azután el is ment a barátjával együtt – nem emlékezett igazából semmire sem.. messze. villódzó hullámzás....... mint amikor. és megkérdezte........ mintha ködön át villózna. miközben Paulette-re gondolt? Valószínűleg azért. egy-egy napfogyatkozás idején......Végül a lány odament hozzájuk........... odafordult a regényíróhoz..

Ami „természetes” – az az egészséges embereknek . Valóban: irodalmi életünk annyi provinciális alakja. és fölfelé tartott a Chiado-n. akiket én – ugyancsak meztelenül – királyi trónomról tűzbe 175 ... A test... kivételesen. – Csodálatos! Csodálatos!. ha a felmagasztosult képzelet erejével Másféle kéjjé alakítjuk – puszta szexualitássá.. szenvedélyeinkkel. civilizált. és így diadalmasan másféle tulajdonságokkal. magányos ágyamon új elragadtatásokat álmodtam. módfelett érdekesnek ítélt. éppen ellenkezőleg.. De mire is volna jó a test magában. váratlanul szembetalálkozott Vitorino Bragança-val. akikben benne rezeg valami abból.. lüktető mell simul is a kezembe. hogy visszatér a szállodába. még ha egy isteni. a legbujább keblet is csak akkor érezzük. megszabadulunk tőle.. és aki iránt igazi rokonszenvet érzett: azt a fajta rokonszenvet.. A Lélek hordozói vagyunk – lelket lehelünk mindabba. kiteljesítjük: lélekkel töltjük meg.. Mind a ketten rögtön Párizsról kezdtek beszélni – és ilyenképpen hamarosan eljutottak szexuális rendellenességeikhez. akikben túlteng az Aranyfény. ha mi nem ékesítenénk fel csókjainkkal. lelkesült Vitorino – Már kiskoromban.. arisztokratikus – valóságosan európai figura. skarlátvörös sóvárgásunkkal?..* * * Aznap este hiába kereste Fernando Passost a megszokott helyeken. A regényíróhoz hasonlóan.. és csak ez a szellemiség – ez a szellemiség..... ami rajtunk átborzong. másféle gyötrelmekkel. Mi. De amikor már úgy döntött. amellyel mi magunk ruháztuk fel – szítja föl a vágyainkat. ami után sóvárgunk. hogy a meztelen test eltűnjön előlünk és a mell érzete éteri sóvárgás formájában áradjon szét bennünk. Rosszul mondom – mi. a lelkünkből kisarjadt rőtvörös érzékiséget először ráfonódó képzeletünk segítségével fel kell magasztosítanunk. amelyet azok iránt táplálunk. a normális középszernek való. a drámaíróval – akit. Sőt egy egyszerű érintés sem.. Úgyhogy a legdúsabb.. – Kétségtelenül – folytatta Inácio –. Meztelen táncosnőket gondoltam ki. a drámaíró is különös érzések zűrzavarában vergődött: – Mert engem egy meztelen test – magyarázta neki – egy test önmagában nem képes izgalomba hozni. amit csodálunk.. annyi földhözragadt lélek között Vitorino Bragança lelki élettel bíró figura volt: kifinomult... másféle borzongásokkal. másféle aranysárga lüktetéssel ruházzuk fel.

. a színes ruháikat – kívánta mindig.. közösülve teszünk is magunkévá egy nőt. Valóban: még ha a megszokott módon. a flittereiket. teljesen egészséges – jegyezte meg egy délután Fernando Passos. mivel azt a nőt valójában nem a maga testi mivoltában tesszük magunkévá. hogy a színházakban látható lányokban mindig a kendőzést – meg a szalagjaikat. amelyet magamban elhatároztam... magam sem tudom miért – válaszolta pillanatokkal később a drámaíró –.. hanem valamilyen szebb. minden egyes elenyészett kebel láttán jeges. Én a gyönyör csúcsaira csak abban a pillanatban jutok el. Engedelmesen. – Maga. amit a teste helyébe kigondoltunk. más nemiséggel felruházva igazából tennenmagunkat tesszük magunkévá!. egyetlen jajszó sem. Ámde a rabszolganők száját még e kínok közepette sem hagyta el egyetlen kiáltás. Ugyanígy jutott el gyermekkorában Inácio is nemegyszer a varázslatos révületig.. Ó igen.. ezt a betegesen kifinomult különcködést – egy szóval lehet összefoglalni: önkielégítés. Így. akinek először volt bátorsága ahhoz Lisszabonban. a tajtékok cirógatása. csodálatra méltó önkielégítők vagyunk. elhagyott vízpartokon meztelen testek – kristályvizű tavakban fátylak nélkül fürdőző.. sercegnek. a szemérmüket simogatva rohantak a lángokba. sercegnek. De az ő vágyait soha nem a tűz korbácsolta föl. amikor egy kis színésznőről beszélt.. mintha valami távoli vágy támadna bennem az egészség után.. ahogyan azok az ápolt testek égnek. bíborvörös alázattal. bolond ember. Mert mind a ketten: tökéletes. szexualizáltabb formában. de néha. bizonytalanabb. Ellenkezőleg. képzeletében a víz csókjai. – Mindazonáltal. Elragadtatásunk mindig a képzelet befolyása alatt áll.. tünékeny hercegnők jelentek meg. kívánta mindhiába magáévá tenni.vettettem. akárcsak én! – lelkesült föl Inácio – Micsoda diadal!. 176 .. Minden beteges kifinomultsága ellenére megőrizte egészségét. zaklatott. Elragadtatással hallgattam. de más feltoluló vágyak is közelebb vitték őt a drámaíróhoz. hogy meztelen lábát megmutassa a színpadon... Vitorino elmesélte neki.. fájdalmas elragadtatás vett rajtam erőt.... A fájdalom mindig viszolygássá csomósodott benne. kedves barátom – mondta neki végül – ezt az egész zűrzavart.... akkor is az önkielégítésnek hódolunk.. Ó jaj... Megkettőződünk: és más testben.... – Akárcsak én. – Ezt az egészet. tengerből előbukkanó jáspiskeblek..

amikor keserűséggel telve..... – a Legmagasabbra.. és fénykoszorút fonunk magunknak a szavaikból... továbbra is gőgösen magamba zárkózom... a legszenvedélyesebben. a fiókjait. akkor igazuk van – mert ebben az esetben szeretni fogjuk a túlzást önmagáért. Lehet hogy ez már ostobaság: egy felcsendülő hazafias himnusz. Másfelől viszont.. szegény kisszerű lelkek. bevallom magának. kristályfényű érzékenységünknek.. Állíthatják mások.. egy ilyesfajta sértés. Mit akar?. nekem csupán annyit jelent.. nem volna helyük bennem. Rövid csend következett. Csak néhány nap múlva. a könyveit. hogy az egészség csak a szépség hiánya. az csak hízeleg a mi mákonyos és borzongató. az Új légüres tere?. Következőleg..... azok az örök mások. hogy a művészetünk (az enyém is és Fernando Passosé is) végső soron „önkielégítő művészet”! – Szegény kisszerű lelkek.. Mert – minden elfogultságot odahagyva – nem az önkielégülés-e a Lélek legmagasabb rendű gyönyörűsége.. feltételezett őrületünkre mutogatnak. művésznyakkendős és pipás érzékenységüket – sértené. egy csöpp fájdalmat sem érzek az első pillanatokban. amelyben a legkevésbé érzékelhetően...... a legteljesebben. hogy ha a túlzásainkra. meghal valaki. Büszke vagyok a rendellenességeimre – ezért szenvedek tőlük.A regényíró rögtön megjegyezte: – De nem lehet-e. egy menetelő ezred. Bennem maga az őszinteség változik át képzeletté..... a botját az előszobában... hogy az én Művészetem szárnyal a leginkább megszabadulva az anyagtól.. amellyel „azok” próbálkoznak. akit nagyon szerettem – még ha az apám is volt –. a leglátomásosabban és legkifinomultabban van jelen a Túlnan? Bizonyosan így van. Nem értik. Az önkielégítés.. hogy ami az ő megcsökött érzékenységüket. az ő közhelyes érzékenységüket – zsíros sörényű. egy lobogó zászló.. Ha viszolyognék tőlük. a magam részéről. Mennyire távol vannak attól. amelyet Vitorino váratlanul ezekkel a szavakkal tört meg: – A legkisebb dolgok miatt is sírva fakadok. és egy könnycsepp sem csordul ki a szememből. vacsora közben. ritkás szakállú....... hogy annyira különbözünk tőlük.. hogy tudják: ebből a kijelentésből csak dicsőségem származhat. És nem sejtik. elérzékenyült vágyakozással nézem üres helyét az asztal mellett. mindig az önkielégítés. Én. az őrületet önmagáért. Derék fiúk.. A regényíró megjegyezte: 177 .

............ Nem. hogy véget ért ez a história. amit mondott – valami mély......... És később. igen. szenvedek a vágyakozástól. a történet nem akkor esett meg......... Ó jaj......... ez az igazság – futott át az agyán másnap reggel............... .. Föleszméltette..... amikor beszélt hozzá............... És amikor a maga teljességében először meglátta a valóságot – andalító elérzékenyültség támadt benne. vagy legalábbis a gyötrelmes vágyakozás felé – sodorták. amikor a leány megszorította az ujjait. mint még soha: valami végtelenül áttetsző......” Hiába próbálta meg elfelejteni az egészet.. a Művész életével kapcsolatba kerülve – örökkévalón Aranyfénybe halhatatlanult.... amikor várta őt a színház kapujában....... Alig ismerte a lányt....... ... bámultam az ajkát... ő később érkezett – csak akkor érkezett..... amikor már eltűnt..... ... Paulette most az ő belső világában élt ...... páratlan élességgel fölidéződtek – mindazon lelkiállapotokat....... rejtelmes döbbenettel – amikor már bevégezte a mondatot.... amikor az előző esti szavak eszébe jutottak – ez az orvosolhatatlan igazság.......... és átjárta.... 178 ................. Mélabús szerelem......... Az ő életével. mélabús szerelem...... végtelenül áttetsző égkék vágyódás.. távoli láthatárokra..... Nem is tulajdonítottam fontosságot neki abban a pillanatban... ügyet sem vetni az aprócska részletek elterpeszkedésére.. És a messzeségben... Ezek lassan-lassan a végkifejlet – a szerelem.... egy kalandokat idéző országban – egy kiválasztott valaki susogta gyöngéden kecses.... nem is figyeltem rá. egy napon....... „– Nos hát........... föleszméltette őt.– Különös. és mégis mennyi jót tett vele........... pontosan őt kívánom. annyira Párizst idéző nevét.... és nem jöttem izgalomba... egy tétova leány haladt át törékenyen az életemen. egyik pillanatról a másikra úgy éreztem...De Inácio csak akkor figyelt fel arra........ egy délen fekvő nagyvárosban..... amikor a leány már elment. Csak most kezdte érezni – ahogy különös módon...................... Megszorítottam az ujjait. eposzi boltozatokra képzelte oda haszontalan – fölséges és hajlékony – körvonalait....... Csak most érezte. hogy kívánom. csak most idézte fel őt gyönyörűséggel eltelve... Egyszer...... nos hát...................... és nem éreztem őket. amelyek egymásra rakódtak benne azóta.. hogy mennyire hasonlítunk egymáshoz................

...... borzongatóbbá vált.... irodalommá oldódott minden – mindahány kínjából remekművek születtek. hogy testi kielégülést találjon. önsanyargatással............. kétségek között. Mindent megtesz. lassan fölidézte magában... 179 ........... ezen az estén is.. ahogyan ő elrendezte őket – attól a pillanattól fogva ténylegesen úgy sorakozzanak egymás után.... Önmagát tudatosan megcsalva illesztette őket egymáshoz... .. sáfrányszínű önmegtartóztatással........... Mint ahogy nem vált a kárára az sem..... hogy Paulette faképnél hagyta őt: megtanulta.. fel-felvillódzó sóvárgásai közben ugyanis – váratlanul csodálatos irodalmi ötletek jutottak eszébe...... elveszejtve őt..... törékenyen mámorítóvá............ ........ először világos pillanatokat erőltetve magára – azután ördögűzéssel............ Azután. miközben magányosan bolyongott gyötrelmeinek labirintusában. Ahogyan egy bizonyos csodálatos regény hősében....... csak az a képtelen vérvörös vágy él benne... testi szenvedéllyé.... akiben a Krisztus iránt érzett misztikus rajongás apránként heves szenvedéllyé alakul át – határtalan.......... megfoghatatlan bánattal sarkallta tehetségét....... pokoli kínszenvedéssé válik – már elfojtani sem akarja................ úgy az ő lelkében is átalakult....... szellemi erőit összefogva......... Mélabús emlékezései... hogyan hagyta őt faképnél a kis színésznő. Ilyenképpen. amelyek értelmezésével egybevágtak........... ahogyan ő eldöntötte. Ugyanakkor. a lelkéből újabb mélabús történet sarjadt elő: Egy különös........ hogy a dolgok – bár a valóságban nem úgy történtek............ hogy soha nem csókolta meg. Végre ez a szörnyűséges szenvedély... hogy egy árnyalakért szenvedjen – az ebből finoman lepárlódott. egzaltált és fennkölt művészről szólt – egy vallási megszállottról.......... szilaj........ Elmosódott a gyötrelem – kecsessége áttetszővé....... A következő napokban nem változott a lelkiállapota. és csak azokat a megnyilatkozásokat vette számba.. megpróbálta hipnotikus akaratát a múltba sugározni – azaz: azt elérni....... érzékenyebbé. és megint csak a szakítás lélektani okait rakosgatta egybe............. Ugyanakkor a vágyakozás egyáltalán nem jelentett terméketlen gyötrődést számára.......................Milyen jó is volt.. hogy meneküljön előle.......

. amelyből kicsap a tűz.............. véglegesen kiadták az útját – de még arra sem..... hogy egy ilyen szép és mégis ennyire perzselő.. váratlanul. Etienne-re egyszer sem gondolt attól fogva. lila indulatokból emeli az ég felé – visszavisszatorpanó.............. és ott pusztul el a szoborra tapadva – zihálva......... pusztító őrületben.. aranyló szőkeségben megszorította az ujjait.. hogy megtudta..................... VI........ Amint Paulette számára megszűnt létezni – azon nyomban mintha Inácio számára sem létezett volna tovább................. amikor morzsolódó kínnal csak Paulette egyszerű figuráját idézte fel......... ívbe feszülő emlékezetében megjelent előtte valakinek a képe....... de abban a másodpercben...... ebből az alapötletből bizonyosan egyik legnagyszerűbb elbeszélését fogja majd megírni – a legféktelenebbet............ amely igazából inkább meglepte.Végre. hogy lángolását lecsillapítsa...... s betöltött mindent.... Akkor Inácio fején átfutott............ – elaljasultan...... rőtvörösbe és ametisztbe játszó gondolat megszületett benne egy olyan pillanatban. 180 . a színész már egyáltalában nem érdekelte. rézsútosan áttűnve... a meggyalázott Krisztusszobrot felidézve – Etienne Dalembert határozott vonalú arcéle tűnt föl előtte............ hogy milyen gyöngéd érzések támadtak benne iránta – sorsában megnyugodva...................... . ahogyan azon a rózsálló délutánon... dühödten nekipréselve a száját.... hamuszín sóvárgásokból.. .. a Művész – egy szobrász – hatalmas.... fölmeredő férfiasságát.. Ó igen..... ha képzeletben visszavissza is tért a történet apró részleteihez. Másnap még élénken élt benne a különös emlékkép. akit teljesen elfelejtett: igen..... Valóban........ förtelmesen... mint felzaklatta őt.................. teljesen meztelenül – egy utolsó kéjes hörgéssel ráveti magát a megszentelt márványtömbre............. összetörve.... maga sem tudta miért........ mennyire különös is.. A lélek szenvedélyeiből.... ..... gyönyörű Krisztus-szobrot készít. És halhatatlan művét bevégezve.. Bárhogyan is legyen..

. a festő (aki ugyancsak európai és lázban égő... csak jellemtelen volt.. hogy mindig közvetett módon szurkálta).. még azok is. civilizált teremtmény volt.... amely minden új kötetének a megjelenését kísérte – minden gyötrelme szertefoszlott.......... változás – erre volt szüksége a lelkének. A második..... akik a legkevésbé érthették vagy érezhették volna meg európaiságát: meztelen. Mozgás.. hogy piszkálja az írót (az viszont igaz.. amely által még inkább bíborba feledkezve vehetik birtokukba a bámulatos nagyvárost... mind életvitelében) lángeszű gyermetegséggel. 181 .. mind megnyilatkozásaiban.. hogy visszatérjen Párizsába..... fenséges. semmirekellő elégedetlenségüket...... Az olyanok....... aprócska költő (mostanában szorgalmas joghallgató). mindenkitől elfeledve töltötte az első heteket Lisszabonban abban az időben. brokát-tigrises rejtelemmel pompázó. amikor a mellette lévő asztalnál Inácio és Jorge Pacheco. Inácio elkezdett készülődni... Ráadásul..... Közben beköszöntött a december – és mivel már semmi nem kötötte őt Lisszabonhoz. izgalom.. ahogy magára hagyatottan. bronzzöld és kármin oldalait – elismerték a benne lobogó Csillagragyogást ostoba újságkritikáikban............ mindig nagyon mézesmázosan viselkedett a költővel – egy írástudatlan prostituált képmutatásával. Ugyanúgy.......... De a háta mögött egy herélt elégedettségével mindig megjegyezte: „Ez a hülye Inácio de Gouveia. különös könyvét csaknem elismerően fogadták – ami figyelemre méltó jelenség volt ebben a művészi középszerűségben! Valóban........” ............ amikor új kötetét megjelentette – most is ebben a lelkiállapotban várta az indulás reggelét: ez a lelkiállapot bizonyosan elkíséri őt az első párizsi pillanatokban.....Azokban a napokban kezdték el árusítani a regényét...... aki épp ellenkezőleg. egy luxuskörnyezetben szárnyaló nagyszerű létezés káprázatában szertelen himnuszokat zengtek Párizsról – váratlan csodálatos szerencséről álmodoztak.......... És abban a lelkesedésben. amikor viszontlátja a Körutakat... Az első – fanyalgó impresszionista.. akitől még nem jelent meg semmi – soha nem hagyta ki az alkalmat... Mindig ez volt a legjobb gyógyír minden fájdalmára... mind művészetében. mint Epifânio Góis és Eduardo Borba. A kóficok és a kávéházi irodalmárok – természetesen a foguk között – elmorogták hitvány. vékonyka hangjával és szeráfias kinézetével..........

borzongás futott végig rajta.. hogy most újra ott lehetett abban a szerény szállodában. ő diadalmaskodott. ezen kívül más nemigen érdekelte. Ó igen. Ó igen. Csakugyan. Ezért most sugárzott a boldogságtól. Két vagy három nappal azután. amelyet kisgyermekkorunktól fogva mindig láttunk a népszerű regények metszetein: kályha. ahol még ez a köznapiság is érdekes volt: az a jellegzetes. A Folies Bergères új műsorának főtitkára volt. A két nővért egész évadra szerződtette a Richer utcai intézmény.. mohón bámulta a színésznőket.. Ügyet sem vetett arra. hogy többé nem veszíti el – és a visszatérés csak tőle függ. egy párizsi színházban dolgozhatott.az arisztokratikus Tereket és a nagy Kávéházakat. Amikor a nővére megjelent. A következő napokban... a nagy Music-hall-okat – ottani bizonytalan barátait: de leginkább Horácio de Viveirost. egyszerű szobájában. De Paulette csak a 182 . hogy visszatért. A zene igazából mindig csak ürügy volt számára. Horácio de Viveiros – senki sem tudta. De mostanában kevesen jártak ezekre a teákra – és idén csaknem mindenki új ember volt. ha a zenész meg nem hívja. mert biztos abban. néhányszor – régi szokása szerint öt óra tájban – ellátogatott Manuel Lopes műtermébe. Paulette-et kereste. Paulette. ami a színpadon elhangzott.. A zenével már nem foglalkozott – mivel színházban. fölötte üvegburában az óra. két gyertyatartó. Inácio minderről Viveiros odavetett megjegyzéseiből értesült – így nem is mert volna még elmenni a Folies-ba.. Mennyire elérzékenyült. De csak a következő év elején tért vissza a Városba. beeresztett parkett – az ablakon kretonfüggönyök. hogyan – kitűnő állást talált magának. úgy elpirult. mintha ő jelent volna meg. az ágbogak.. A darabban Paulette-nek is volt egy nyúlfarknyi szerepe. a regényíró a híres musichall-ban – a barátja iránti figyelmességből. és amint fölment a függöny. és a tőle kapott tiszteletjeggyel – megnézte egy bécsiesen sótlan operett utolsó előadását.. hogy nem ismeri fel őt – bár tökéletesen emlékezett minden vonására. hogy kapcsolatban lehessen a színházzal. együtt élt valakivel: Daniel Simond komikussal. miközben attól tartott. mennyit álmodozott korábban arról a lehetőségről.. életében először. akivel a Comédie Royale óta együtt dolgozott. a nagy téli revü bemutatása előtt. hogy bármikor elmehet Párizsból... minden újonnan színre lépő szereplőben őt vélte fölfedezni. hagyományos párizsi hotelszoba volt. Leült zártszékébe.

.............. Mindenki Paulette miatt ugratja!..... miközben gyalogszerrel hazafelé tartott – hogy ennyire szenvedett.... mélabús szerelem.... Szegényke................... Lelkesen szorongatták egymás kezét – néhány percig beszélgettek.. A húga viszont nemcsak szép... Mióta visszatért....... Ő már el is feledkezett Etienne-ről...... Ma éjszaka borzasztó kínokat fog kiállni... aki élve az alkalommal............. fürdőzők egy csoportjában... 183 ......felvonás végén tűnt föl.. hogy emelkedik a húga egyre magasabbra........... hogy mégis jelentett valamit a leány életében..... Az író váratlanul.... A második szünetben Inácio összefutott Etienne-nel az előcsarnokban.De bármennyire aprócska is volt.....) Valamit jelentett számára – ezt az is bizonyítja. ma este találkoztak újra a Foliesban.............. a zenész így szólt: – Paulette-nek már biztosan megtiltotta............. miután elhagyta......... Szegény Simond tud róla... A szünetben kiment a pénztárhoz........... egy ilyen jelentéktelen........ hogy nem beszélhet vele..” Inácio látta a húgát.... hogy beszéljen Viveirossal........ Csaknem valamennyi színésznő lábát látni lehetett.. „De nem kétséges......... A nővére csak neki köszönheti a szerződését.. Amikor a színész továbbment onnan........ .. Még így is..... igazán nagyon különös – zakatolt a művész fejében..... szélesen mosolyogva beszélgetett vele............. hogy szóba álljon veled. és hogy jószerével még most is szenved egy ilyen szürke..... A leány láthatólag felismerte őt.. ................ nem kétséges... .. mert megbánta...... Egy közönséges kis revüszínésznő miatt................. Pedig kettejük közül ő a fiatalabb.................... ő pedig mindig ugyanaz a szürke egérke marad............ azután elbúcsúztak egymástól.... egy ilyen semmitmondó lény miatt......................... még nem találkoztak... (Ó jaj. ki tudja........ talán meg is siratta őt.. ..... így igaz............ „– Különös.... és Dalembert-rel... Egyébként megkapta ami neki járt. aki ugyancsak itt van valahol........... .. Megtalálta a neki való szeretőt.... mégis szenvedett miatta.............. Mélabús szerelem...................... sem vele. annyi baja van....... hamarosan a music-hall sztárja lesz.... hogy egy időben forgolódtatok körülötte............ hanem ígéretes tehetség is.... aki ráadásul nem is szép. Paulette fürdőtrikót viselt....... bemutatta neki Daniel Simond-t... Szerencsétlen figura..... sem Etienne-nel.... Etienne-nel sem ... ő – a hatalmas –. látnia kell... azt a mitugrász ripacsot.... Különben is... meglepetten felkiáltott....

................................... amikor valaki odaszólt neki az Americano teraszáról.. hogy két nap múlva lesz a Folies Bergères új revüjének a bemutatója.......................... ........................ az utolsó helyre került...... Olykor a zenésszel együtt jött....................... ...... minden mélabú.................................................................................. 184 .................... és valami furcsa........ hogy Etienne fizesse az italt.................................... misztikus fénybe öltözve visszatért belé minden gyöngédség....................... ....... A szeretője bizonyosan bezárta az öltözőbe. ............ apró betűkkel.. ha a színész véletlenül nem jött el. A boulevard-okon ődöngött aznap délután................... ............. hogy nem pontosan ugyanígy kiáltott-e fel. Inácio soha nem hagyta......... ..................................... ugyancsak ..... De Paulette-tel nem találkozott............ Paulette szeme egészen megváltozott...................................................... amely kisugárzott belőle............................. Hosszú ideig beszélgettek......................................................” Ilyenképpen................. Ettől fogva Inácio és Etienne minden délután találkozott az Americanóban – a regényírót rettenetesen bántotta.................... csaknem hét óráig... „Különös............................ feltűnt neki...... megmagyarázhatatlan zavar vett erőt............. mert sejtette... mosolygott-e valamikor Paulette ...... Inácio-t szomorkás boldogság járta át........... ami ritkán esett meg............................. mintha megnőtt volna.. A Picard-hirdetőoszlopokon óriási plakátok reklámozták....... .......................... bizonytalanul arra gondolt..... Rose Doré és Daniel Simond neve nagy betűvel írva jelent meg.............................. hogy mindig ugyanazt a nyakkendőt viseli.....maga sem tudta miért.... Ilyen alkalmakkor.. Paulette-é............ Dalembert volt az.... ....... Nyugtalanul aludt reggelig..................................................................................... lassan-lassan......... Lefeküdt................. .................... Kért egy aperitifet... őmiatta... hogy erre a pénzre szüksége van..................................... Azután elváltak............. Leült mellé.. megmagyarázhatatlan elérzékenyülés.. Szánakozó gyöngédséggel nézte könnyű felöltőjét azokban a hideg téli időkben........ legalábbis megnőtt az árnyék........................... Viveiros jelenlétében az írón furcsa módon valami bizonytalan...... és a másik miatt.. Megérkezett a szállodába.........

........... Egy reggel....... váratlanul: – Igaz is – mondta nekik – még nem gyóntattalak meg benneteket. mert rettenetesen tetszett................... a következő kötetemben.... Ha azt kívánná....... A kávénál....... Csak percekkel később hallotta – vagy még inkább: sejtette meg homályosan – a színész utolsó................................................... Bár ahhoz maradt még ereje................. beszéljetek a benyomásaitokról..... Viveirost Dalembert társaságában találta.. hirtelen az eszébe villant............................ mindig megtalálja az okokat..... Ezeket a dolgokat az ember érzi.... Mintha félnének a rájuk telepedő csendtől...................................... Az a lány mindkettőtöket az orránál fogva vezetett........................... nem lehet megmagyarázni....... Inácio nem értette mit mond........... Most pedig milyen jó barátok vagytok. Soha nem néznek egymás szemébe.......... Egymás vetélytársai voltatok..................... Etienne kezdett bele először... ................. Gyerünk....... Egy délután a zenész megjelent az Americanóban... megállás nélkül beszélnek..... sokat gondoltam rá. Addig erősködött........... ........ Paulette most az első képben jelent meg. 185 ....... és meghívta őket vacsorázni......... sok idő eltelt már. amikor felébredt.............. – Ez a legjobb válasz – jegyezte meg Dalembert – Bizonyos dolgokat könnyebb leírni........... amikor egymással beszélgetnek. .................................. hogy milyen furcsán viselkedik ő is meg Etienne is...... mint elmondani................... ............. Jobban mondva: ha az ember alaposan belegondol... – És te? – kérdezte Viveiros rövid idő múlva..... . most először.............. .....Egy este a regényíró elment megnézni a Folies új műsorát...... még most is azonnal igent mondanék.. vagy legalábbis egyikőtök a másik nyomába lépett. A húga szebb nála – mégis ő tetszett........................ Csodálatosan szép volt az egész............................Amikor kiment a pénztárhoz....... csodálatosan szép.................................................................... hogy izgatottságát ne mutassa ki........... heves borzongás járta át a vérét............... és gondolok rá még ma is......................... és csak ennyit válaszolt: – Mindent elmondok majd egy regényben........... míg elfogadták.. csupasz lábbal... Inácio nem tudta elrejteni hirtelen pirulását............. vágyteli mondatait: –.....

....... ő is!..” És akkor a regényíróban. ugyanúgy megmaradt benne... ami mindkettőjükkel megtörtént – Inácio csalókán mégis úgy hitte.. hogy csak a húga volt csinos.... aranyfényű....Ó igen............ Elmúlt néhány nap......... igazából............ kicsiny mellei puhán és légiesen rezegtek. ugyanolyan érzékenyen reagált. . mind a ketten jól tudták................. Egyébként mindig így történik: egy mosoly. 186 ........ A másik is gondolt még rá...... Ha a lány úgy kívánná... Inácio egyre jobban átadta magát az elérzékenyülésnek.. Mostanában...... csaknem ugyanez ébresztette fel a színész gyöngéd érzéseit.. mert már meg sem próbálták ezt elrejteni. túlságosan is jól tudták... Ezért ma mind a ketten hallgattak.. a keze kecses volt.. szemének árnyékos pillantása varázslatos.. végre: az igazság!... egy hang... ......... mindig megtalálja az okokat.„........... mindenki másnál jobban megérthette őt: ugyanúgy borzongott.... például...... Jobban mondva: ha az ember alaposan belegondol... ez volt hát az igazság........ aprócskák tétova léptei............ De ő is! ő is................ Bár soha nem esett szó közöttük arról.... Nem kétséges. egy hajtincs..” Bizonyosan........ hogy mi játszódik le a másik lelkében............... az biztos!... Ezért jártak ők mindig együtt.................... nem lehet megmagyarázni őket....... hogy már többször beszéltek Pauletteről: Noha csöndben ültek. – és utána faképnél hagyta. Ó igen......... miközben hosszú órákon át tűnődött Etienne szavain: „Ezeket a dolgokat az ember érzi. A leány ugyanúgy lépett be Etienne életébe.. görcsösen szenvedélyes – gyöngéd érzése.. Ez az ember.. minden ízében alázatos volt.. Azt is nagyon jól tudta. tudatosabban mint valamikor is....... kész volna visszafogadni őt............... Etienne mélabúja is nyilvánvaló volt............... egy pillantás.. hosszú percekig ültek csöndesen egymással szemközt....... kifinomult.. Így – benne – ezek az igencsak apró okok a következők voltak: Paulette egy délután megszorította az ujjait – merészen kezdeményezett. feltámadt a színész iránt érzett minden – különös és mámorító....... bizonyosan............. talán még mindig szenvedett is miatta....... hogy ugyanez....

... és barna bőrű arca is emlékeztetett a kis színésznő arcára.. – Ó igaz is........... De ezekben a pillanatokban határtalanul gyöngéd szánalmat érzett önnönmaga iránt............................................. tudtátok..................... és nem is lehet más ebben az életben.................. És abban a pillanatban minden gyöngédsége............... akárhogyan is nézzük............. – jelentette be Horácio egy este..........Egyébként is.... míg a lány ott állt az ékszerész kirakata előtt................ Egyszóval.................. – Összeállt egy elfajzott....... Etienne minden mélabús arckifejezését....... ................... nem gondolja? ......... amelyet a színész iránt érzett.......... Egyik délután elhaladt előttük egy leány... a tükrökben....... mint eleinte – de sok estét is együtt töltöttek.............. ...... A színész mostanában egyszer sem maradt el............ Az érzéseknek ez az – esetleg.............................. a messzeségből fölsejlőn még eszébe jutott............ hogy az a gondolat ne vonatkozzon rögtön ugyanúgy a másik férfira is............ szájon csókolja..... hogy ugyanúgy éreznek....... Legalábbis nem lehetett másként ........................................ .... Etienne pedig....... hogy talán mindennek semmi köze nincsen a valósághoz. hogy Paulette már nem Simond-nal él?................................. ........ Mert Dalembert igazából ugyanazokat a gyöngéd érzéseket érezhette a társa iránt....... akiben Paulette körvonalai rémlettek fel................................ hogy saját magát.... mindennapos beszélgetéseikben számtalanszor felfedezték.......... saját maga felé irányult – végtelen vágyat érzett arra...... És arra gondolt......... csak gyermek ... esetleg teljesen képzelt – egybeesése csak fölerősítette kölcsönös vonzalmukat................... valóságos........ A regényíró pillantotta meg elsőnek – le nem vette róla a szemét.......... aki néhány pillanattal később fedezte fel: – Figyelemre méltó a kicsike........................................... nőket futtató 187 ....... Az írónak nagyritkán bizonytalanul.... hogy egészen biztosan még mindig gyermek............. legalábbis részben.. minden sóhajtását – sőt tétova szavainak legtöbbjét is közös bánatukra vonatkoztatta. Inácio már nem gondolhatott úgy Paulette-re.......... És nemcsak minden délután találkoztak...............................

......... hogy ma már........................... meztelenül......... azonnal fölmerült előtte a színész képe is.................................................... Az éter.. ahol lakott...... Az a kis buta feje messzire viheti őt még.. .... Dalembert nemrégen átköltözött abba a szállodába... .... hogy égjen.. És minden férfinek felkínálta magát......... A kicsinységében is volt bátorsága ahhoz............. hogy merészen átadja magát a lángolásnak..... Láttátok már a szemét? A szexualitás rázúduló hulláma ekképpen végletekig fokozta Inácio gyötrelmeit: „Szegényke.......... kicsúszott a lába alól a talaj............ ha a leányra gondolt.............. A kábítószerek elvégezték a magukét..... Most a revü egy új jelenetében Paulette látni engedte a mellbimbóit is – és minden szerepében tudatosan csak térdig érő harisnyát hordott................................. és az élvhajhászás.............................. hogy Paulette nagyon beteg: „A kábítószerek... Horácio de Viveiros ebédnél találkozott velük.......................... Napról-napra bizalmasabb lett a kapcsolata a színésszel....................................................... .......................... Tegezték egymást........................ Három héttel később a leány meghalt... ............... a kokain..... szegényke................ ugyanarról a tőről sarjadnak – intézte el magában............... minden este ugyanabban az étteremben vacsoráztak.......................... és váratlanul arról tudósította őket............ Minden férfinak odaadja magát.. ........... Egy délelőtt.....” De ezt fellángolást a regényíró nem tudta elválasztani Etienne iránt táplált gyöngéd érzéseitől.................................... Már második este nem lépett fel....... és nem foglalkozott velük tovább............................ * * * Így múlt el két hónap......................... hogy mindig láthassák meztelen combját......... Olyannyira.. Néhány héttel később újra Paulette-re terelte a szót: – Hát nem megmondtam?! Szegényke................................ 188 .. magától értetődően – és a kicsapongó életmód”......... Inácio gyöngéd érzései rőtvörös izzásig hevültek ezalatt...mexikói táncossal..... Ez a két érzés a valóságban összekavarodott benne............

valami fölösleges szánakozás amiatt......... 189 .................. Olyan jelentéktelen volt... Mélyen sajnálta a kis színésznőt................. úgy érezte........ hogyan lehetne kifejezni azt a különös fájdalmat... „–Megvolt benne a tehetség.. mintha azt mesélték volna neki.. Remegett a hangja.... ........ szeszélyes kicsapongásnak....... Bizonyosan ezért töltötte a regényíró az elkövetkező napokat végtelen szexuális izgalomban. mennyire elszomorodott egyszer egy kutya – egy kedves............... belesüllyedve a hitványságba...... rőt fényben izzó színházban.... a leány halálhíréről értesülve............... .... Egy húsz éves leány halála mindig a legvégletesebb merészségnek. valóságos féltékenység!. említette. Ó igen..... hogy nincs többé.. Egy olyan kis párizsi lány szegényes halála........ ........... Még ő maga is alig vette észre. amelybe Inácio beleborzongott.... még a halála is. hogy Paulette most a szemérmét meztelenül hagyva táncolt egy nagy.. Nem bánat volt. és így fejezze ki még inkább iránta érzett szeretetét.............. Az aprócska űrök............ szinte vágyott arra.. Ugyanígy.............. és mind a ketten megnyugodtak – csak valami ólmos mélabú maradt bennük..... amikor tudomására jutott Paulette halálának a híre......... Mélységes szomorúság vonta sugárkoszorúba az arcvonásait – ezzel egyidőben lázas izgalomtól piroslott az arca és időről-időre idegesen összerándult... a másik is beszélt ezekről az űrökről.. féltékenység. ködbe veszve – miközben soha még ilyen erősen nem járták őt át az Etienne iránti gyöngéd érzések........ aki meztelen lábát mutogatta egy music-hall színpadán. jópofa és szilaj jószág – elmúlása miatt........... és nem mert a barátja szemébe nézni.... Inácio csak most érezte át igazán Paulette halálát.. Valóban....... hogy a végsőkig égjen – belehalt!” És ettől a gondolattól olyan izgalomba jött.. nem vágyódás – hanem csupán: valamiféle titokzatos irigykedés.. a színész viselkedése sem volt természetes ezekben napokban.. érzéki izgalom....... ami tovaillant tünékenyen és sietve........... hogy megcsókolja..Ó igen... Milyen aprócska űr maradt csak utána.......... Eltelt azonban néhány hét............... mintha lila ragyogásban a gyönyör csúcsaira ért volna fel.. a legvégletesebb kifinomultságnak tűnt föl a szemében – egy újabb platinaragyogású......

.. 190 .. még érzékenyebb kábulatban....... szomorúan fájdalmas.................... ................ holdsugár.................... maguk sem tudták miképpen..Míg egy napon........ .. az ő arcán is álmodozó............................ És ez a tiszta.. lassan...... amelyek egy olyan valakiben halmozódtak fel................... maguk sem tudták miképpen......... Gyakran hosszú sétára indultak a távoli boulevard-okra..... a két meztelen férfitest eggyé vált.................. mélabúsan vágyakozó kifejezést fedezhetett fel....................................... ............................................................... És ha az író ezekben a pillanatokban Etienne-re pillantott............ Egyik délután bolyongásuk során............. Árnyék... még mélységesebben............. Biztosan akként................. némán gyalogoltak............ aki egy napsütötte délután maga is bekerült egy párizsi temetőbe.............. azonnal a közös lelkiállapot tükröződését kereste bennük ................. Már csak ritkán rebegtek el egy-egy szót......... az elképzelhetetlen diadalt... kisgyermek nevetése............................ Eleinte valóban azok az egymással megosztott magasztos dolgok kötötték össze őket. amelyet egyikük valaha félébren megálmodott..... Mostanában viszont ez a bűnbánó magasztosság egy múltba tekintő vágyódás körül örvénylett – természetesen még kifinomultabban..... hogy az összefonódások és vergődések közepette – visszafordíthatatlanul mámorítóvá vált................................................... végtelen órákon át bámulták merengve egymás arcát............................... .... szellő illata.................... a megfoghatatlanul legyőzött és tökéletes testetlen-beteljesülést............... bizonyos fények – tömérdek egymástól független semmiség – mind a lányt idézte fel Inácio emlékezetében.... gépiesen lépdelve........... percről-percre hatalmasabbá nőtt a görcsösen szenvedélyes varázslat..... – Hogyan kerültek oda................ aki létezett – valóságos volt...........És így történt............................................ váratlanul a Montparnasse temetőjében ocsúdtak fel...................... amikor annyira féltek a temetőktől?..................... egynemű ölelés elhozta a Győzelmet.. hogy jobban emlékezzenek a halottra – arra a tovatűnő leányra. ég színe..... . .... A regényíró felajzva figyelte Etienne minden mozdulatát – mint rendesen.. bizonyos hangok csengése... ............................ csöndesség.........................................................

... csodálatos látomás fényében – Aranysugaras ragyogás! – a magasztosságban szétfoszlott minden: megtisztult a kísértő lélek...................................... ...................... mintha a közös Vágyódás kölcsönös lelki megkettőződésében kettejük szexuális vágya kozmikusan egybeolvadva............ Ó igen.... a tér végtelenében........ az oroszlán jegyében................ Igen! A Művész nem csak úgy diadalmaskodott...... 1914 január-március Pál Ferenc fordítása 191 ....... meztelenül és kifinomultan.............. holdfény-pihegéssel.. dicsfényes hevületben.......... hogy testet adott a közös Vágyódásnak és rőtvörös ragyogásba burkolta........................... a testük közé illeszkedve új életre keltené – hogy a gyönyör Benne teljesedjék ki – Paulette-et......... .......................... és a föltámadó............ Lisszabon......... nagyon messze... ott a távolban.... a maga valóságában... Még nagyobb volt a dicsőség! Még nagyobb volt a dicsőség! Egy most először kiteljesedett pillanatban tett magáévá! végre a maga teljességében tett magáévá – Szivárvány-ragyogásban: a Léttől megtisztulva.. csillagsugarasan...........................Túlnani-Feltámadás! – A Valóságon túli egyedülvaló csak a Lélek! Úgy rémlett – a művész Csoda által érezte meg –.......

192 .

VERSEK 193 .

194 .

......... – Énemben nem.... 1914) CÍMŰ KÖTETBŐL ÁSATÁS ESCAVAÇÃO Vágyálmom. Semmim lévén..... ám semmit sem találok................ hamu minden....... 195 ............ Kutakodom........... De szertefoszlik arany győzelmem. S csodás lángként mindent merészelek...... S reményvesztett lelkem nem nyughatik...............A SZÉTSZÓRÓDÁS (DISPERSÃO.................... S tűz helyett csak hamu.. hol létezek hát még? ........... ................. birtokoljak valamit... alászállok..... Kóborlok enmagamban.. teremteni kezdek: Kardom markolva: álmom erejével Vagyok magam a harmonikus fényjel.....

Csókolt ajkak nélküli szerelmes éj – Ez más extázis.. Szemem zárom. Minden remeg. megmart szenvedések. hamis temetőtér.Csontváztalan. mint kezdet vagy vég. s enyészek – Hiába A harcom mind!.. Milyen átkot küldtem fejemre? Magam Hogy örökítem eredendő kínban? 196 ... rémiszt ködgomolyag. mi énrám is világol... s habként alároskad. Arany korong libegve felbukkan. mint önmagamnak adtam? Nem éden. Teszek a másvilágra.. 1913.... május 3. Fülemben dicsfény szárnyaverdesése. Ibolyaszínű.. Lelkem hátrál. -fon sok sárga alkony engem.. Tovasiklanak messzi körmenetben. s nem lelem magam.. Hozzám megtérnék. Lélegzem önmagam a légből távol. érzékeim véreznek. Körbejár. Fényből vagyok.. nyaktilók és pellengérek. Bodroz hangja illatnak és színeknek. Párizs. pokol ópiumát szívtam?. Körülkeringem... Milyen szer volt. Bernát Éva fordítása ALKOHOL ÁLCOOL Kastélyok. Sérti szemem késélek örvénylése.

1913. Párizs. Már alászállt fátyolos bánatom. május 5. Ladányi-Turóczy Csilla fordítása 197 . Tegnap és Ma egyformán távoli. Nem sápaszt semmi. Részeg csillag. Ha szomorított. amely nem dőlt le még. Fénycsóva-nászok színhelye az éj. Párizs. Talánytalan szfinx vagyok alkonyon. Megéget Egy áthatóbb és furcsább alkohol: Félre én csakis magamtól beszélek – Napkelte. május 4. sem morfium.. Hamis szobor. Sóvárság kardját kínom széttöri. mit kivetett az ég.Sem ópium. nem sújt rémület: Mint háborút élem az életet. Istene nélkül romló templom: én. Bernát Éva fordítása HAMIS SZOBOR ESTÁTUA FALSA Csak hamis fény aranyozza szemem. Titok már borzongásra nem ragad. S lelkem a félsz nyomától is szabad! Vagyok tengert hagyó őrült szirén.. hol nekem sötét honol. Belőlem fakadt árnyék meg nem él. 1913. mi nem volt sosem.

Ámulat? Béke? Hiába.. csak egy szárnycsapás. csak az ölelt........ A nagy álom. Vágyaim. De a lelkemben zűrzavar ömöl szét.. és balra tévedt. – Majdnem-lét kínja.... amely kitárult.. mint parázs.. Szárny. Nap felé ablakok – látom. magamtól is megcsalattam. amott. mely halhatatlan.... Majdnem-szerelem. ti már megszületve holtak. A meredélyre korlátot rakott.. benyel Mindent a habzó tenger csalfa mélye. bezárva. Ha elmerengek: csírák itt... – Másoktól. Végső erőmmel még rohamra kelve Mindent próbára tettem – és hiába. jaj! már majdnem megélve.. Nem is hiányzott... Majdnem-kezdet s vég... a gyáva.MAJDNEM QUASE Még egy kevés nap – s égek. hol oltárt nem építettem. Még egy kevés menny – s vár a végtelen... de nem száll az égnek. de 198 ... majdnem végtelen. majdnem-láng s dicsőség. Ó. Nem maradt belőlem... kiket tengerbe nem vezettem. kín. A nagy álom ködökbe foszlik el.. legalább maradtam volna lenn. ti eltékozoltak.. Lélek percei. S a hitét vesztett hős keze. Templomok. Csupán a káprázat játszott velem! Minden csak kezdet volt. Folyók..

..... legalább maradtam volna lenn..... Párizs....... Mentem... Tótfalusi István fordítása UNALMON-TÚL ALÉM-TÉDIO Már nem hal meg nekem. Untat mind..... Mert nem enyém. Vágyakozás és becsvágy erejével. hajdan úgy képzeltem........ .Meg nem élt dolgok kiábrándulása........ Ó.. És Új-betegen...... csak egy szárnycsapás...... De a kínhoz menten megtértem. Istenként lépkedtem Oly nyomon... Még egy kevés ég – s várt a végtelen..... Mert minden rám omlott.. Lelkem elfeledve.. s nem is él semmi – Sem bánat.... kórházi ágyban.... Az egyformaság: A körbeölelő ábránd valóság............ május 13............ s gyönyörű órák sora sem. Szeretnék végül aludni békében...... 199 .. Még egy kevés nap – s égtem...... Amíg csöndesen magam ismételtem.... mi enyém nem volt sohasem. 1913....... .. És maga a varázs csak látszat éppen! Az éj legörgetett engem sötétjén.. Irreális fényben annyit kószáltam... kifárasztottam éltem... mely nekem égett rőt fénnyel... Bensőm fáradt..... Nem hiányzott több.. mint parázs......... Eget ostromlok.......... s nem is fog enyém lenni...

Párizs. május 15 Bernát Éva fordítása AZ ARANYNYOMOK (INDÍCIOS DE OIRO. Mirtuszok. ostoroznak Engem. s kemény lettem.. 1913. Hova bújjak?. 1916) CÍMŰ KÖTETBŐL A PÁRIZSI NOTRE-DAME NOSSA SENHORA DE PARIS Hang-csíkok törnek elő a fényből. Unalomtól száradtam.. Csak egy örömem maradt meg mostanra: Lévén oly egyforma s üres is egyben A pillanat mind.. Jön a tenger szaga. mi fut napról.. futni szeretnék.. Minden vibrál. Távoli dal szava Tenger felé röpítsen. Hogy felüdítsen.... tamarindok 200 . A karok a kereszten. Hívogatnak és engem a holdfény is rettent.napra Tőlem libbenőn és egyre sebesebben..Elnyeltem enmagam a mélyek mélyén..

. Mérge megfertőz titkos önkívületben. Szép álmok elmúlnak... gyertyák.. Színes üvegablakok! Liliomok. Márványfehér!. Míg vonaglón szoborba feszíti testét. Dicsfénnyel elveszejt.. hanem Lélek. Csillagok...... Halott holdvilág. Megtébolyult az íz. A Szivárványban hív. – Párizsi Notre-Dame!.. Húsa meztelenségének.. megrepedt...... Gyertyák alatt vagyok eltemetve.... Oltárok. csikorg.... Körötte csak szeszély. Gőg. Tóth Éva fordítása SALOMÉ Lila virrasztás.. Templomhajók vérző sebe. Fény hajlong félelemben. De az Arany is veszve. A Lelkem megrekedt. de nem hold.. színné vált. június 15.. Nő az éj. 1913.. Párizs.. – Érzékeim kihunynak... 201 . Színfoltok csúcsíve. Táncol. Mámortól sötétülök. lerombolja a katedrálisokat.. Fázom....... hiú árnyék a lét..Illatoznak messze. De feltámaszt az Eszme.

e hang–totál teszi. Pőre melle acél.. Emlék. Lisszabon. 1913... lilás testét dobálja. Hangok. Pedig nem láttam őt. Ladányi-Turóczy Csilla fordítása EGY HANG A VIHARZÓ ÉJBEN CERTA VOZ NA NOITE RUIVANTE Rideg varázslat ez.. ölét kitárja. a szóé. indulok. de Honnan is? – Hercegnő szól eképpen.. november 3... Éppen önkívületben ráng. Őrült! Halálba ejt: Sírva tépi magát – sírása kéjes láz. lázálmomban se. visszhangzik.. Ki kardfények között félpőre táncát járja.. Táncol Leonina. 202 . megingok. s tűzbe rejt Királyi ajka. január 31. melynek árja Paréj-szín hangokon száll kusza rajzú éjben. e hang-szobor. E csillag-bajadér párhívó hangja szól Csupán. Ezért Testét nem vágyom én – melynek léte sincsen. 1914. Magától ittasan.. Lélekben kopulálva.. mely Szentből embert aláz. babonáz. Lisszabon...Keblét elém löki. zihálva Szépségében... Minden Emlékem róla a hangja csupán. Üvöltök. sisak s a tőr.. Hogy álmom engem old ivor vétkekbe szét.

... Félelmeim kristályként törtek szét Múlt Aranyam árnyékba faragtam. vég.. Mely belőlem a Másig ér.. Lisszabon...Én lennék?... .... 203 ....... Ezüst percek. február Ladányi-Turóczy Csilla fordítása APOTEÓZIS APOTEOSE Törött árboccal Arany-habokon Hosszan álmodom tétova tüzet.. Unalom-hídnak oszlopa. e kihalt kert ..... Csillagpalást-énemből rég kibújtam....... Jajvirág-lét.....Fénybánat........ Az átmenet vagyok maga....Tótfalusi István fordítása 7 Énem sem Mást. Önmagamban már csak félig lakom....... hol nem áldozom.. A vágyaim már csak fehér kövek Áltemplomokban.... Holdas félsz.... 1914........Ó....... E mocsár........Brokát-illat........ A könnyeim titka bronz-fájdalom– Alkonyatba hullt márványpillérek.. sem Ént nem ér....... Örök álmomban bármi lehetek..

. 204 . Könnyű röptű idő. tó-éjek.Párizs. Keletibb Perzsiák szőnyegei. Atlasz-miséi arany templomoknak. Ivorszerűbb Kínák szőttesei. s a fény egy Mezítelen hercegnő vágya volt csak... Vajdics Anikó fordítása TÁVOLI DALLAM DISTANTE MELODIA Írisz-álomban. 1914. Mely tüllfátylak közt ringatott – sudár. Hol révedezés volt a köd. Lelkemben más távolságok honoltak.. – Varázsotok. kék idő emléke száll.. mely arany parázstól Halott. S ösvényeiket virágok kisérték. hol csak Jáspis órák vágtak neki a térnek. fény-bolthajtások s illat karzatok.. Ha csillagokra gondoltam. Akkor még szín volt bennem minden érzék. június 28.. Hang-balusztrádok és szerelem ívek. Álomköz s hold összhangzó kora.. igazi szárny-kor. hol nincs lakása már a szívnek. arany hullt.. Ott. Ópium s pompa hona. ott lakott szívem. más. sose lanyhult. hogy liljom-terasz volt minden emlék!.. Kert volt bölcsője minden óhajomnak. Holdfénytől izzott önkívületem még...

bennem kavargó. Csak dekadenciáját hurcolta át emebbe: Nincs pompa.. templomkupola-formák. erdőkkel és dűnékkel.. Tágas földje. kit száműztek honából. Suhantak hajói rajban. lépcsők a légben.. dús tanyája.. ki tudja. A bőségből.. (– Ezért. hajdan Vára volt. Talán. körbejárja. élvekből számkivetve. egy más életben ki voltam.. képekben élhet. amely egyre fortyan. kastélya oszlop-ékkel.. Nosztalgiák. S ez örök türelmetlenség keresztje.. Új lélek-Bizáncok... június 30. (– Ezért e düh bennem. – Király vagyok.. Kék irrealitás.. Szirénálomban eltévedt csavargó. Hegye volt és tava. Tenger fölött dómként lebegve: Énem. Kálnoky László fordítása A LORD O LORD A skót lord. Brokát-por. hogy lelkem oly makacs emléket ápol 205 . új Törökország. Lefokozott milord.Halk források. nincs személyzet.. Cseppfolyóssá vált emlékek. mint ez itt.. 1914. honnan homály csorog csak. Becsület lépcsői. Ködös vágyakban és kétes káprázatokban.. Párizs.) Várat néz....

Valahol elveszett nagy atyai birtokomról: Ezért. A képzelt és makacs. 1915 Szeptember Tótfalusi István fordítása AZ UTOLSÓ VERSEKBŐL (ÚLTIMOS POEMAS. hogy bennem a fényűzés roppant vágya tombol. Mely még Arany.. mely ország földje küldte?) Hitvány hízelgés géze köt gazul. Ha ez az Arany végképp földre hull. 1915-1916) A FANTOM O FANTASMA Mily élet vár rám. Ha véget ért a képzelt háború... bár zöld réteg megülte? (Mely forrongás. mitől lazul.) Párizs. S egy Szín a Művemen – ez maradt a varázsból.. csillag-Menekültre. Higult hevem mily bűverőtől hűl le? 206 .

bohóc s légtornász hemperegjen! Koporsómat vigyék szamáron.. csatja. Tótfalusi István fordítása VÉG FIM Ha meghalok majd. szétválik korlát. dob peregjen. minden. mindenki ugráljon.. pörögjön. Rongyokat gyömöszöltek északomba. egy halottól meg ki tagadja. A szőnyegen egy folt.. Párizs. Terjed. ha szamarat kér mindenáron? Párizs.A lépcső igen gyanús és veszélyes. karfa. Kisfiúk haltak meg érzékeimben. melynek andaluz szíja. január 21.... felette kétes. 1916. 1916 Tótfalusi István fordítása 207 . Sorsom ellepte milliónyi hangya. levegőben ostor dörögjön.

208 .

............................. Feltámadás (Pál Ferenc fordítása).............................. Antena professzor különös halála (Pál Ferenc fordítása)................. Lúcio Vallomása (Székely Ervin fordítása).......................... Versek 209 ............ Titok (Pál Ferenc fordítása).........................TARTALOM Elöljáróban (Maria Teresa Arsénio Nunes) Próza A pillanatok őrizője (Pál Ferenc fordítása)...........................................................

................................................................ Apoteózis (Vajdics Anikó fordítása).................... 210 .................................................................................... Az Aranynyomok című kötetből A Párizsi Notre-Dame (Tóth Éva fordítása)..................................................................................................... Alkohol (Bernát Éva fordítása)............................................. Unalmon-túl (Bernát Éva fordítása)....................... Az utolsó versekből A fantom (Tótfalusi István fordítása).......................................................................... 7 (Ladányi-Turóczy Csilla fordítása)........ Egy hang a viharzó éjben (Tótfalusi István fordítása).... A lord (Tótfalusi István fordítása)...............................................................A Szétszóródás című kötetből Ásatás (Bernát Éva fordítása)................................................................. Salomé (Ladányi-Turóczy Csilla fordítása).......................... Majdnem (Tótfalusi István fordítása)........ Vég (Tótfalusi István fordítása)................ Hamis szobor (Ladányi-Turóczy Csilla fordítása)..... Távoli dallam (Kálnoky László fordítása)......

Íbisz könyvkiadó Bt. Budapest Felelős kiadó Rosta Katalin Nyomta a Regiszter Kft Nyomdaüzeme A könyvet tervezte Gosztola Gábor Felelős szerkesztő Pál Ferenc Készült Budapesten 1997-ben Megjelent 14 A/5 ív terjedelemben Gatineau betűtípusból ISBN-963 85575 2 4 211 .

212 .

213 .