You are on page 1of 15
2.2. Az európai kultúra bölcsõjénél: antik görög nevelés (Kr. e. XIII-IV. sz.) Az európai kultúra fejlõdésének történetében az antik görögök szerepe rendkívül jelentõs. Ez a fiatal nép a mükénéi elõdök kultúrájának közvetítésével - sok szállal kapcsolódott az egyiptomi, babiloni, perzsa és zsidó civilizációhoz. Zsenialitásuk titka abban rejlik, hogy miközben értékek tömegét asszimilálták, a felhalmozás nem vált káosszá, hanem fokozatosan harmonikus szintézissé ötvözõdött saját kulturális értékeikkel. Nietzsche gondolatmenetét idézve: "A görögök fokozatosan megtanulták szervezni a káoszt ... s látszatszükségleteiket hagyták elhalni. Így vették ismét birtokba önmagukat; nem maradtak sokáig az egész Kelet túlhalmozott örökösei és epigonjai; sõt õk lettek, önmagukkal vívott súlyos küzdelem árán ... az öröklött kincs legboldogabb gazdagítóivá és gyarapítóivá, s minden eljövendõ kultúrnép elsõszülötteivé és mintaképeivé." [15] A hellén törzsek az Ázsiából Európa felé vándorló indoeurópai népek sorába tartoztak. A Kr. e. második évezredben foglalták el a Balkán-félsziget déli részét. Elsõként az akhájok érkeztek, akik a peloponnészoszi Mükéné városában virágzó kultúrát teremtettek a Kr. e. XVI-XIII. század között. A leigázott õslakosokat nem pusztították el, hanem beolvasztották. A XII. század elején a barbár törzsek újabb rohama következett. A dórok, thesszalosziak és élisziek - a korábban bevándorolt törzseket elûzve a IX. századra telepedtek le véglegesen. A görögök földje belsõ tagoltsága miatt nem kedvezett nagyobb államegység létrejöttének. A lakott völgyeket, fennsíkokat szinte járhatatlan hegyek választják el. Az egymástól elszigetelt földrajzi egységek kedvezõ feltételeket teremtettek a poliszok (városközpontú államok) kialakulásához. Ezek lakói alig érintkeztek más poliszbéliekkel. A törzsek letelepülése közben a nemzetiségi-törzsi keretek fokozatosan fölbomlottak, megkezdõdött a társadalom tagolódása. Az arisztokraták ("legjobbak") hatalma örökletessé vált. Õk irányították a közösség politikai, gazdasági és vallási életét. Kialakult az arisztokratikus köztársaság. A területszerzés, a megtelepedés állandó harcokkal járt, s e küzdelmek során az arisztokráciának bizonyí-tania kellett rátermettségét. A csaták hõsei kiérdemelték a közösség anyagi és erkölcsi elismerését. A Kr. e. VIII. században élt ión görög költõ, Homérosz volt az, akinek nevéhez fûzõdik ennek a heroikus emberideálnak a mûvészi megörökítése. A történelem során talán egyetlen költõ, egyetlen irodalmi személyiség sem játszott olyan fontos szerepet népének életében, mint a görögség kimagasló jelképe, Homérosz. Hatalmas eposza, a trójai háború eseményeit megéneklõ Iliász, korának legfontosabb "tananyaga" volt. A fiatal arisztokraták ugyanis ezt az elbeszélõ költeményt hallgatva ismerkedtek meg a rettenthetetlenül bátor, önfeláldozó Akhilleusz alakjával. Testi erejük, ügyességük, harcedzettségük fejlesztésén túl nevelésük fontos összetevõje volt ez a fajta példaadás, szemléletformálás, a kiváltságos helyzetet igazoló hõsi múlt megismertetése. Mindez - mivel írni-olvasni általában nem tanultak meg - az irodalmi alkotások (mondák, eposzok, hõsi énekek, legendák) meghallgatásával, átélésével, a hõsökkel való érzelmi azonosulással ment végbe. Értelmi, érzelmi és erkölcsi nevelés egysége valósult meg így az esztétikum segítségével. Az elõkelõk gyermekeit - akárcsak korábban a királyokét - magánnevelõk oktatták-nevelték. (Az Iliász hõse, Akhilleusz például Foiniksz segítségével sajátította el mindazt, amire felnõtt korában szüksége volt: a testi erõt a "közös viadalhoz" és a kifejezõ, másokat meggyõzõ beszéd képességét.) Az Iliászban ábrázolt hõskor heroikus értékei - mint láttuk - a katonai arisztokrácia életfelfogásának feleltek meg, az õ azonosságtudatukat erõsítették. A hõsi hírnév dicsõítése azonban már Homérosz korának, a Kr. e. VIII. századnak a konszolidáltabb társadalmi viszonyai között is egy túlhaladott értékrend továbbélését jelentette. Amíg az Iliász a régmúltba, a hõskorba tekint, abból merít értéket, s azt mutatja fel követendõ ideálként, addig az egy vagy másfél évszázaddal késõbb keletkezett, s szintén Homérosz alkotásának tulajdonított Odüsszeia egy közelebbi múlt valóságát ábrázolja. A nagy görög "héroszok" kora már az emlékeket megszépítõ mondák világáé lett. Egy új emberideál van kialakulóban: az eszében bízó, leleményességével, tapasztalataival felülkerekedõ hõs típusa. E két érték ütközését példázza a következõ részlet is, amely az Iliászból való: "Ó Akhilleusz, Péleusz fia, legjobb minden akháj közt, nem kicsivel vagy több nálam, sõt sokkal erõsebb dárdáddal, de eszemmel sokkal több vagyok én, mert nálad elõbb lettem, sokkal többet tudok is már; éppen ezért szelídüljön a szíved az én szavaimtól. Könnyen jóllakik ám zajos viadallal az ember..." [16] Odüsszeusz Trójából való hazatértekor "sokfele bolyongott", és eközben "sok nép városait s eszejárását kitanulta". Olyan ismeretek és képességek ezek, melyek inkább a görög poliszpolgár értékeinek feleltek meg, s az Odüsszeia költõje is feltehetõen õket tekintette közönségének. (Ezt látszik igazolni az is, hogy a szerzõ a korabeli arisztokráciát az Odüsszeiában már kritikusan szemléli. Jó példa erre az Odüsszeusz hûséges feleségét, Pénelopét ostromló kérõknek a jellemzése.) A furfangos, találékony s néha bizony hazugságaiban is leleményes Odüsszeusz alakja annak a polgárságnak jelenthetett példaképet, amely az egyre jobban kibontakozó kereskedelem és a fejlõdõ kézmûves ipar révén tett szert gazdasági hatalomra. E korai idõszak, az ún. "homéroszi kor" nevelési gyakorlatáról viszonylag keveset tudunk. A fiúk nevelésének és mûvelõdésének legfontosabb színtere a háború és a népgyûlés volt. Az elõbbiben sajátították el a fegyverforgatás fortélyait, itt tettek szert az önfeláldozó bátorság erényére. Az utóbbi pedig arra tette képessé õket, hogy - a tapasztalt szónokokat követve - maguk is meg tudják gyõzni a tömegeket az élõ szó erejével. A legfontosabb nevelõ "iskola" maga az élet volt: a hétköznapi élet gyakorlatában tettek szert ismeretekre, s alakítottak ki készségeket. Az élõ példa nevelõ szerepe rendkívül nagy volt ebben a korszakban. A fiataloktól elvárták az idõsebbek feltétel nélküli tiszteletét, s az általuk közvetített értékekkel, eszmékkel való teljes azonosulást. A helyrôl-helyre vándorló énekmondók is ilyen követésre méltó példaképet állítottak hallgatóságuk elé dicsõítõ énekeikben. A gyermekek elsõ nevelõ közege maga a család volt, és elsõ nevelõjük saját édesanyjuk. Lányok esetében a nevelés köre ennél tágabbra nem is igen bõvült: anyjuk irányításával tanulták meg a ház körüli teendõket. Legfõbb erkölcsi erényük - amint azt Odüsszeusz felesége, Pénelopé is példázza - az állhatatosság, a kikezdhetetlen házastársi hûség volt. Az évszázadok során a görög nevelés ideáljaiban és gyakorlatában olyan fejlõdés ment végbe, melyet leginkább két polisz, Spárta és Athén nevelésügyének kissé részletezõbb bemutatásával érzékeltethetünk. A spártai nevelés (Kr. e. VIII-IV. sz.) A dór törzsek egy része a Peloponnészosz-félsziget déli részén telepedett meg, egy hegyek és mocsaras vidékek által övezett zárt területen. A hódító "spártaiak" (szpartiaták) rabszolgasorba kényszeríttették az õslakosokat, a helótákat, akik teljes jogfosztottságban éltek, és földmûveléssel foglalkoztak. A társadalom harmadik osztályát a "körüllakók" (perioikoszok) alkották, õk személyileg szabadok voltak ugyan, de politikai jogokkal nem rendelkeztek. Az archaikus Spárta a Kr. e. VIII-VI. században a görögség egyik kulturális centruma volt, s a többi polisszal élénk kapcsolatot tartott fenn. Viszonylag rövid virágzás után a második messzéniai háborút követõen a Kr. e. VII. században egyszeriben minden összeköttetést megszakított a többi városállammal. Az uralmat a katonai arisztokrácia ragadta magához. Ennek az osztálynak a hatalma Lükurgosznak a Kr. e. VIII. században szentesített törvényein alapult. Lükurgosz a következõképpen kívánta biztosítani az uralkodó osztály egységét. Elrendelte, hogy a kiváltságos osztály tagjai azonos nagyságú földdel rendelkezzenek; étkezésük közösen történjék; gyermekeik egységes állami nevelésben részesüljenek. Spárta ekkor már felvette a hagyományosan ismert "katonai rendõrállam" arculatát, ahol a nevelés legfõbb célja az állandó harci készenlétre való felkészítés volt. Olyan kíméletlen harcost akartak formálni a gyermekekbõl, aki mindenkor képesek az uralkodó pozíció megvédésére. Szükség is volt erre, hiszen a perzsa háborúk idejére (Kr. e. 492-449) az uralkodó osztály tagjainak száma 8 ezer körül mozgott, ez a kisebbség állt szemben az állandóan lázongó helóták 200 ezres tömegével. Az állandó harckészségre való nevelés együtt járt az egyéniség teljes elfojtásával, a gyerekekben rejlõ egyéni sajátosságok megszüntetésével. Plutarkhosz írja a "Párhuzamos életrajzok"-ban: "Senki sem tehette, amihez egyénileg kedve volt, hanem mintha a város egyetlen katonai tábor lenne, elôre megszabott kötelességeket kellett mindenkinek elvégeznie a köz érdekében. A spártaiak általában úgy gondolták, hogy senki sem él önmagának, hanem a polisznak." [17] A spártai harcost a testi erôn és az edzettségen túl fanatizmus jellemezte. Szükség esetén képesek voltak gondolkodás nélkül, mindenféle erkölcsi megfontolást félretéve, gátlástalanul cselekedni. Hogyan tudtak gyermekeikbôl ilyen kíméletlen harcost faragni? A polisz vezetõinek joga volt beleszólni a polgárok legszemélyesebb magánügyeibe is. Így például a házasságkötés feltételeit is szabályozták, hogy egészséges gyermekek születhessenek. Az újszülöttel nem saját szülei rendelkeztek, hanem az állam. A csecsemõt édesapja "karjába vette és elvitte a Leszkhé nevû helyre, ahol a törzsek vénei összegyülekeztek és megvizsgálták a kisdedet. Ha egészséges alkatú és erõteljes csecsemõ volt, utasították az apát, hogy nevelje fel, egyben pedig kijelöltek neki egyet a kilencezer spártai parcellából. De ha idétlen vagy nyomorék volt, bedobták a Taigetosz Apothetai nevû szakadékába - azzal a meggyõzõdéssel, hogy nem elõnyös sem a gyermeknek, sem az államnak, ha egy születésétõl kezdve gyenge és életképtelen ember életben marad. Ezért fürdették meg az asszonyok az újszülöttet borban és nem vízben, hogy kipróbálják szervezete életképességét." [18] A gyermekek nevelésére igen nagy gondot fordítottak. A csecsemõket - akárcsak az egyiptomiak - nem pólyázták be, azért, hogy testük szabadon fejlõdjék. Szervezetüket fokozatosan edzették, egyre nehezebb erõpróbák elé állították õket. Már a kisgyermekeket is hozzászoktatták ahhoz, hogy ne féljenek a sötétben. Sírniuk sem volt szabad. A fiúk családi nevelése hétesztendõs korukban befejezõdött, ekkor táborokba kerültek, melynek vezetõjét paidanomosznak (gyermekfelügyelõ) nevezték Itt közös nevelésben részesültek. Csoportokba osztották õket, s vezetõikké a legértelmesebb és legbátrabb fiúkat tették. A többiek zokszó nélkül engedelmeskedtek nekik. Elõfordult, hogy az idõsebbek vitát és verekedést provokáltak a kisebbek között csak azért, hogy megtudják: hogyan állnak majd helyt a harcban. A nagyobbacska fiúk haját lenyírták, mezítláb járatták õket. Tizenkét éves koruktól kezdve egész évben ugyanabban a köpenyben kellett járniuk mosdatlanul. Fekhelyük szalmazsák volt, melybe õk maguk törtek puszta kézzel nádat. A rendkívül szigorú testi nevelésen túl értelmüket csak annyira képezték, amennyire az egy jó katonának szükséges volt. A lopás nem számított bûnnek, de akit rajtakaptak, alaposan elverték. Egy korabeli történetíró így tudósít a spártai fiúk életérõl: "Azért, hogy ne szenvedjenek túlságosan az éhezéstõl [a paidanomosz, táborvezetõ] bár nem engedte meg nekik, hogy minden további nélkül elvegyék, amit megkívánnak, lehetõvé tette nekik, hogy éhségüket azzal csillapítsák, amit lopnak maguknak. [...] Ezt a fajta nevelést tehát azzal a szándékkal rendelte el, hogy a gyerekeket találékonnyá tegye szükségleteik megszerzésében, és ügyesebb harcossá formálja õket. De akkor megkérdezhetné valaki, hogy ha Lükurgosz a lopást jó dolognak tartotta, miért büntette alapos veréssel azt, akit rajtacsíptek? A válaszom: azért, amiért a tanárok, bármit is tanítanak, megbüntetik azt, aki rosszul tudja az anyagot. A spártaiak azért verik el a tetten ért fiúkat, mert rosszul loptak." [19] A spártai fiúk írni-olvasni, számolni alig tanultak meg. Fontosnak tartották viszont gondolataik egyszerû, világos, szabatos kifejezését. Vezetõjük kérdéseire tömören, lényegre törõen kellett válaszolniuk. (Innen ered a "lakonikus beszéd" kifejezés: Spárta államának neve Lakedaimón vagy Lakónia volt.) A "lakonikus beszéd" nem csak a gondolatok tömör és elmés megfogalmazására utal, hanem arra is, hogy a beszédmód kifejezi a spártaiak gondolkodásmódját. Az egyik legismertebb spártai mondás szerint egy spártai anya a következõ szavakkal küldte harcba fiát, miközben pajzsára mutatott: "Vagy ezzel (térj haza), vagy ezen (hozzák haza holttestedet)." Jellemzõ ez a mondtat a városállam érdekét a szülõi érzelmek elé helyezõ spártai mentalitásra. A lakonikus beszéd gyakorlása így történt a táborokban: "Vacsora után az eirén (a fiúk vezetõje) kerevetén végigheveredve, felszólította az egyik fiút, hogy énekeljen, a másiknak pedig jól átgondolt feleleteket kellett adnia ilyenféle kérdésekre: «Kicsoda a legderekabb férfiú a városban?» vagy «Mit gondolsz ennek meg ennek az embernek a magaviseletérõl?» Ily módon az ifjakat kezdettõl fogva hozzászoktatták, hogy megbírálják, mi a jó és mi a szép, és hogy foglalkozzanak a város polgárainak magatartásával... A feleletet röviden és szabatosan kellett megindokolniuk, és akinek válasza nem ütötte meg a kívánt mértéket, azt az eirén azzal büntette, hogy megharapta a hüvelykujját..." [20] A költészet és a zene alig kapott helyet a fiatalok képzésében. Csak olyan mûveket tanultak, amelyek alkalmasak voltak az elszántság, a lelkesedés, a bátorság fokozására, az erkölcsök nemesítésére. Egyszerû stílusú, világos szerkezetû dalokat, indulókat, dicsõítõ énekeket tanultak, amelyek dicsõítették az életüket Spártáért feláldozni kész bátrakat, és ugyanakkor szidalmazták a gyávákat. Ünnepeiken gyakran felhangzott a következõ ének, amely a különbözõ életkorok feladatait zengte. Elõször az öregek kara szólt: "Mi harcra termett ifjak voltunk egykoron." A fiatalok kara erre így válaszolt: "Mi most vagyunk azok; tapasztalj meg, ha mersz. A fiúk éneke így hangzott: "Mi meg leszünk; de sokkal markosabbak ám!" [21] Az ifjak erkölcsi nevelésének középpontjában a hazaszeretet, a fegyelem, az idõsebbek tisztelete és az engedelmesség állt mint követendõ érték. A feljebbvalóknak való feltétel nélküli engedelmességet, a parancsok kétkedés nélküli végrehajtását követelték meg azok a gyakorlatok is, melyeket krüpteiának (rejtõzködésnek) neveztek. Ez elõbb a közösségbõl ideiglenesen kivetett ifjak "túlélési gyakorlata" volt, késõbb egy a harcias szertartássá, "titkos megbízatássá" vált. Lényegében abból állt, hogy az idõsebb fiúk a rabszolgák táborát óvatosan megközelítették, becserkészték, majd egy adott jelre megrohamozták õket, válogatás nélkül lemészárolva férfiakat és nõket, gyermekeket és aggastyánokat egyaránt. A krüpteia kettõs célt szolgált: egyfelõl erkölcsi aggályok nélküli kegyetlen magatartásra szoktatta a fiatalokat, másfelõl állandó rettegésben tartotta a rabszolgákat. Ennek az állandó harckészségnek a fenntartását az a tény is indokolta, hogy a hódító spártaiak nem tudtak és nem akartak a leigázott bennszülöttekkel összeolvadni. Ahogyan a francia történész, Maurice Croiset írja: a spártai uralkodó osztály "ennélfogva sohasem tehette le a fegyvert; egyszer s mindenkorra nem volt egyéb, mint megszálló hadsereg ellenséges területen". [22] A tényleges háborúk, a külsõ ellenség ellen vezetett hadjáratok bizonyos szempontból megkönnyebbülést is jelentettek a fiatalok számára. Fegyelmi rendszabályaikon enyhítettek valamelyest. Megengedték nekik, hogy hajviseletüket csinosítsák, felékesítsék fegyvereiket, ruházatukat; és "hagyták, hogy mint a szilaj paripák, ficánkolva és nyerítve induljanak a küzdelembe". Háborúban az egyetlen érték a hõsi helytállás volt. Ezt példázzák Türtaiosz szavai, aki következõképpen buzdította a spártai harcosokat: "Gyönyörû dolog meghalni hõsiesen, elesni az elsõ sorban, amikor az ember hazájáért harcol. Micsoda nyomorúság elhagyni városunkat és földjeinket és elmenni koldulni idegenbe... Tehát, ha a hazátlan embert senki sem becsüli, senki sem tiszteli, senki sem könyörül rajta, akkor harcoljunk hõsiesen földünkért és gyermekeinkért, ne kíméljük életünket és haljunk meg bátran." [23] Plutarkhosz a következõ esetrõl számol be: "Beszélik, hogy egy spártai atléta az olümpiai játékokon nagy összeget utasított vissza, amikor meg akarták vesztegetni. Majd miután nehéz küzdelemben legyõzte ellenfelét, s valaki megkérdezte tõle: »Mi hasznod lesz most a gyõzelembõl, derék spártai« - õ mosolyogva felelte: »Az, hogy a csatasorban a király elõtt harcolok az ellenség ellen«." [24] A fiúk húszéves korukban lettek - kitûnõen képzett katonaként - a hadsereg tagjai. Ekkor már megnõsülhettek, de harmincéves korukig nem a családjukkal, hanem a kaszárnyában éltek. "Asztaltársaságokba" nyertek felvételt, ahol az idõsebbekkel együtt étkeztek (szüsszitia), hogy ott szabad emberhez méltó viselkedésre nevelõdjenek. A férfiak csak harmincéves korukban költözhettek családjukhoz, viszont katonakötelesek maradtak egészen hatvanesztendõs korukig. A nevelés azonban nem fejezõdött be húszéves korban, hanem kiterjedt a felnõtt korra is. Az egész polisz úgy mûködött, mint egy katonai tábor: senki sem tehette azt, amihez kedve volt, mindenki a kötelességét végezte. Ha más dolguk nem akadt, felügyeltek a nevelõtáborokban lévõ fiúkra, hasznos dolgokra tanították õket. A spártaiak - Lükurgosz törvényének szellemében - nagy gondot fordítottak arra, hogy a nevelõtáborok vezetõi tisztségét egy arra érdemes férfi töltse be. Paidanomosz mindig olyan ember lett, aki megfelelõ nevelõi képességekkel rendelkezett. A spártaiak érdeme, hogy a lányok nevelését is szívügyüknek tartották. Szinte a fiúkkal egyenértékû képzésben részesítették õket. Õk is megtanultak sebesen futni, ugrani, birkózni, dárdát és diszkoszt hajítani. Mindezt elsõsorban azért, hogy jövendõ gyermekeik erõs, edzett, egészséges szervezetben foganjanak meg. Másfelõl az sem volt mellékes szempont, hogy a férfiak távollétekor - hadjáratok idején nekik kellett vállalniuk az otthon védelmét. A spártai nevelés - ez a befelé forduló, zárt életmódon és az állandó készenléten alapuló pedagógiai rendszer - a görög kultúrában csak az érem egyik oldalát jelentette. Nem lenne teljes a képünk, ha nem vizsgálnánk meg az athéni nevelést, mely sok tekintetben ellenpontozta, másfelõl pedig kiegészítette a dórok nevelési gyakorlatát. Az athéni nevelés (Kr. e. VI-V. sz.) Periklész, a kiváló athéni államférfi a következõ szavakkal jellemezte a spártai és athéni nevelés különbségét: "Az õ nevelésüket az jellemzi, hogy már kora ifjúságuktól fogva szüntelenül fáradságos gyakorlatokkal eddzik magukat a férfias helytállásra, mi viszont szabadabb módon élünk, de nem csekélyebb elszántsággal tudunk ugyanolyan veszélyekkel szembenézni... S ha mi inkább könnyedebb életmóddal, mint fáradságos gyakorlatokkal, és nem a törvények által belénk oltott, hanem elsõsorban velünk született bátorsággal készülünk a veszedelmek leküzdésére, ez azzal az elõnnyel is jár, hogy nem ízleljük meg már elôre a még csak közelgõ megpróbáltatásokat, ha viszont már bennük vagyunk, nem tanúsítunk kisebb hõsiességet azoknál, akiknek egész élete fáradozásban telik." [25] Vajon valóban beszélhetünk-e az athéniak "veleszületett bátorságá"-ról? Aligha. Inkább nevelésükben rejlik a titok nyitja, amely rávilágít arra, hogyan tudtak gyermekeikbôl embert faragni. Olyan harmonikus embert, aki bátorságban felvette a versenyt a harcos spártaiakkal. Ugyanakkor értelme nyitottsága, erkölcsi érzékének fejlettsége, a szépség iránti fogékonysága többé is tette azoknál. A harmóniát hangsúlyozó - s így kissé egyoldalú - tradicionális görögség képpel szemben Friedrich Nietzsche a görög szellem kettõs alaptermészetére irányítja a figyelmet. Az apollói derû kiegyensúlyozottsága, fenséges nyugalma mellett a görög nép lelke mélyén ott él a másik véglet: a mámor, az irracionalitás, a fékezhetetlen szenvedély dionüzoszi mélysége. E kettõs természet - az apollói és a dionüzoszi jellem - állandó harcban áll egymással, s így a görög nép történetében periódusonként váltakozva jut uralomra. [26] Athénban a rabszolgák és a jogokkal nem rendelkezõ betelepültek (metoikoszok) nem voltak olyan nagy számbeli fölényben mint Spártában. Attika mintegy 2500 négyzetkilométernyi területén kezdetben 250 ezer lakos élt, ennek körülbelül fele volt szabad ember. A rabszolgák száma a Kr. e. IV. századra már elérte a 400 ezret. A szabadoknak mégsem kellett - spártai módra - állandó harci készültségben élniük, akárcsak "egy megszálló hadseregnek idegen területen". A gazdagok és a szegények ellentéte azonban rendkívül nagy feszültségekhez vezetett, ennek enyhítésére Kr. e. 594-ben Szolónt ruházták föl kivételes törvényhozói - és ugyanakkor "békéltetõi" hatalommal. Szolón elengedte a földbirtokokat terhelõ adósságokat, így az elszegényedett kisparasztok tömegei kapták vissza földjüket. Az adósrabszolgaságot megszüntette, a külföldre eladott rabszolgákat pedig az állam pénzén váltották ki. A véglegesen letelepült bevándorlóknak polgárjogot adott. A politikai jogokból azonban nem mindenkit részesített egyformán, a jogok mértékét a vagyon nagyságától tette függõvé. A cenzus alapját a földbõl eredõ jövedelem jelentette, mértékegysége a "mérõ" volt. (Egy mérõ gabona 52,2 liternek felel meg.) A legfelsõ osztály tagjai az "ötszázmérõsök" voltak. Õk lehettek arkhónok és kincstárnokok. (Arkhón az a kilenc személy volt Athénban, akik a legfelsõ végrehajtó hatalmat birtokolták.) A hadseregben õk teljesítették a lovas katonai szolgálatot. Társadalmi kötelezettségeik közé tartozott többek között - a hajóépítés és az ünnepségek költségeinek vállalása. A második osztály tagjai a "lovagok" háromszáztól ötszáz mérõ jövedelemmel rendelkeztek. A hadseregben ugyancsak lovas katonák voltak. Az "igások" - akik kettõszáztól ötszáz mérõig terjedõ jövedelemmel rendelkeztek - a hadseregben nehézfegyverzetû gyalogosként, hoplitaként szolgáltak. Az arkhóni és kincstárnoki hivatal kivételével õk és a "lovagok" tölthették be az összes állami tisztséget. Kettõszáz mérõ jövedelem volt az a határ, mely alatt az ún. "thészek" helyezkedtek el. Földnélküliek, kisbirtokosok, kézmûvesek, napszámosok kerültek ki soraikból - a hadseregben õk voltak a könnyûfegyverzetû gyalogosok. [27] A népgyûlések és bíróságok teljes jogú tagjaiként vehettek részt a politikai életben, de hivatali tisztséget nem vállalhattak. A polisz vezetõ rétegét Athénban tehát - a hellén születésû arisztokraták mellett - a legmagasabb jövedelemmel rendelkezõ polgárok alkották. Hajótulajdonosok, kereskedõk, vállalkozók, ipariüzemtulajdonosok jutottak így hatalomhoz. Õk álltak szemben a csupán alapvetõ polgárjogokkal (szavazati jog, a népgyûlésen való részvétel joga) rendelkezõ szabad emberek tömegeivel. A rabszolgák - akiket pusztán tárgyaknak, "beszélõ szerszámok"-nak tekintettek - semmiféle joggal nem rendelkeztek. Az athéni állam legkiemelkedõbb vezetõi - mint például Drakón, Szolón vagy Periklész - a szigorú jogalkotáson túl a kultúra, a mûvészetek pártfogását is szívügyüknek tekintették. Jelentõs áldozatokat hoztak azért, hogy a kultúra ne csak az arisztokrácia és a jómódúak kiváltsága legyen, hanem a démosz, a nép is részesülhessen belõle. Az oktatásból elvileg mindenki kivehette részét, noha - Spártával ellentétben - ezen a téren semmiféle központi, állami szabályozás nem érvényesült. A taníttatás mégis inkább csak a tehetõsebbek gyermekire korlátozódott a magánoktatásért fizetendõ tandíj miatt. A kiváltságokkal rendelkezõk, a vagyonosok arra törekedtek, hogy gyermekeikbôl "jó poliszpolgár" váljék. Felfogásuk szerint ehhez megfelelõ mûveltséget kellett elsajátítani. E mûveltség két részbõl állt: Szakmai mûveltség. A jó poliszpolgár ügyes kereskedõ, sikeres vállalkozó volt. Az ehhez szükséges ismereteket, készségeket szüleitõl sajátította el. A mesterség apáról fiúra hagyományozódott át. Általános mûveltség. Ezt mindenekelõtt a közéleti szereplések tették szükségessé. A jó polgárnak határozott elképzelése volt saját poliszának helyzetérõl, jövõjérõl. Képes volt arra, hogy véleményét logikus érvekkel alátámasztva kifejezze, gondolatait meggyõzõ szavakká formálja. A népgyûléseken, a bíróságokon és a közszereplés egyéb alkalmai során tudott vitatkozni polgártársaival, okfejtését példákkal is alá tudta támasztani. Ehhez ismernie kellett népének történelmét, a mitológia mondáit, a klasszikus költõk és írók mûveit, tehát általános mûveltséggel kellett rendelkeznie. E mûveltség elemeivel már egészen kicsi koruktól kezdve kezdték megismertetni a gyermekeket. Ugyanakkor az erkölcsi szabályok, a követendõ viselkedési normák elsajátíttatására is nagy gondot fordítottak. Ahogyan Platón is írja "Protagorasz" címû mûvében: "Attól kezdve, hogy a gyermek érti a szót, a dajka, az anya, a nevelõ és maga az atya is azon versengenek, hogy a lehetõ legderekabbá tegyék a kisdedet. Ezért minden tetténél és szavánál figyelmeztetik, és rámutatnak: íme ez helyes cselekedet volt, az helytelen; ez szép, az rút; ez istennek tetszõ, az bûnös; ezt tedd, azt kerüld. Azt szeretnék elérni, hogy önként engedelmeskedjék; de ha nem engedelmeskedik, fenyegetésekkel és verésekkel térítik az egyenes útra, éppen úgy, mint ahogyan az ember egy meghajlított és meggörbített fadarabot kiegyenesít." [28] Hétéves koruktól magántanítókhoz küldték a gyerekeket, akik tovább folytatták a családban elkezdett nevelést és megfelelõ képzésben részesítették tanítványaikat. E képzés összetevõi a következõk voltak: Múzsai képzés. Ezen belül: Grammatikai-irodalmi képzés, ami az olvasás, írás, számolás tanulását, és irodalmi mûvek tanulmányozását jelentette. Kithara-képzés, vagyis a hangszerjátékkal kísért énekelt versek tanulása, és a tánc (orkesztiké) Gümnasztikai képzés: torna, sport és a kifejezõ mozgás mûvészete. A gyerekek nevelése-oktatása, a képzés tartalmainak átadása különféle iskolatípusokban történt: a) Grammatikai "iskola": A hétéves gyermekeket elvitték a grammatisztész házába. Itt elõször az alapkészségek elsajátításával foglalkoztak. Társaival együtt megtanulta az olvasást, az írást és a számtant. Az olvasás tanulása a betûk megismerésével kezdõdött. (A betûk egyben számokat és zenei hangokat is jelöltek.) Ezután a tanító szótagokat írt egy táblára, amelyet a gyerekek "szótagolva" (szüllabizein) utána olvastak. Késõbb nyelvtant és irodalmat is tanultak, melynek oktatója a "grammatikosz" volt. Legtöbbet Homérosz Iliászának részleteivel foglalkoztak, amelyeket - részletes elemzés után - kívülrõl meg kellett tanulniuk. Az emlékezetbe vésést hangos felolvasás segítette. A verseket skandálva mondták vagy énekelték. Mai "pedagógus" szavunk eredete is a görögöknél keresendõ. Azt a rabszolgát nevezték "paidagogosz"nak, aki a gyermekeket a magántanítóhoz kísérte, és aki - mûveltebb rabszolga lévén - segítette õket az otthoni tanulásban. A késõbbi korokban feladatköre bõvült: a gondjaira bízott fiú erkölcsi nevelõje is lett. b) Kithara-"iskola". A múzsai képzésen belül a költészet oktatása mellett fontos szerepet játszott a zenetanítás is. Ez a kithara tanítójának, a kitharisztésznek a házában történt. (A kithara leginkább a mai hárfához hasonlatos húros hangszer.) A kitarajáték tanítása kezdetben minden elméleti oktatás nélkül pusztán bemutatással és utánzással történt. Késõbb e hangszer kísérete mellett énekelték a lírikusok mûveit. Tánctanítás (orkesztiké) is folyt a kitharisztész házában: a kardalokat énekelve és táncolva adták elõ. c) Palaisztra ('birkózásra kijelölt hely'): Az elõbbiekkel párhuzamosan hétéves koruktól kezdve a gimnasztikai képzést biztosító palaisztrába is elkísérték a gyermekeket. A tornatanítás, a testgyakorlás színtere volt ez. A testnevelõ (paidotribész) irányításával a küzdõsportok (birkózás, ökölvívás) és a könnyûatlétika különféle ágait gyakorolták itt a fiúk. Az athéniak - akárcsak a spártaiak - nagy súlyt fektettek a testi nevelésre. Elsõdleges céljuk mégsem a harcedzett katonák kiképzése volt, hanem az esztétikus, harmonikus testalkat kialakítására törekedtek. Emellett bíztak a gimnasztikai gyakorlatok jellemfejlesztõ erejében is. Úgy gondolták, hogy ahogyan növekszik a test rugalmassága, ellenálló képessége, úgy formálódik, erõsödik az akaraterõ, úgy bontakozik ki az önzetlenség, az önfeláldozás erénye. "Jól vésd eszedbe - idézi Xenophón mestere, Szókratész szavait -, hogy sem a harcban, sem másban, semmilyen élethelyzetben nem válik hátrányodra, ha többet törõdsz a tested felkészítésével. Bármit tesznek is az emberek, a testükre szükségük van, és minthogy szükség van rá, sokat számít, hogy minél kiválóbb legyen. Még abban is, amiben a testnek látszólag a legcsekélyebb a szerepe, vagyis a gondolkodásban - ki ne tudná -, hányan követnek el súlyos tévedéseket, mert a testük nem egészséges? A feledékenység, a csüggetegség, a mogorvaság és az õrjöngés sokaknál gyakran épp a test elhanyagoltsága miatt támadja meg az értelmet, úgyannyira, hogy még a biztos tudást is elfeledteti. Akinek edzett a teste, nagyobb biztonságban van..." [29] A görögök hittek abban, hogy az egészséges, ép testben valóban erkölcsileg fejlett, tehát "ép" lélek lakozik. Másként fogalmazva: Szép, esztétikus test csak szép, tehát etikailag kifogástalan léleknek adhat otthont. Ezt nevezték a görögök a "kalokagathia" elvének, amely szerint tehát a "szép" és a "jó" harmonikus egységben létezik. ("Kalosz" görögül azt jelenti: "szép", "agathosz" jelentése pedig: "jó".) Az athéniak nem azért edzették testüket, hogy egy bizonyos területen rendkívüli eredményeket érjenek el. Eszményük nem az az ember volt, aki kimagaslik a többiek közül, hanem az az egyszerû ember, aki - ha a sors úgy kívánja - képes hõssé válni. Ezzel magyarázható, hogy háború esetén mindenki kötelességének érezte, hogy derekasan harcoljon, reguláris hadseregük viszont nem volt. Érdemes megfigyelni szobrászatukban is: a frontalitás elvét, a legnagyobb felületek ábrázolására való törekvést az évszázadok során hogyan váltja fel a plaszticitás igénye, amikor megjelennek a dinamikus, élettel, lendülettel teli szoboralakok. Keresték a kifejezési formákat, kísérleteztek az anyaggal, míg végül sikerült az emberi test harmóniáját meggyõzõen ábrázolniuk. d) Gümnaszion (gümnosz = 'meztelen'): Az idõsebb a gümnaszionban folytatták a testgyakorlást. Olyan épület volt ez, amelyben - a fedetlen és fedett futópályák mellett - különféle céloknak megfelelõ helyiségek kaptak helyet. A vetkõzésre, tisztálkodásra szolgáló szobák mellett késõbb megjelentek az elõadótermek és a könyvtárak is. Hamarosan magasabb szellemi tanulmányokat is folytattak itt a fiatalok. A nevelés fontos színterei voltak Athénban a megszervezõdõ baráti társaságok összejövetelei, a szümpozionok. A résztvevõ fiatal fiúk a bölcsebb, tapasztaltabb polgárokkal folytatott kötetlen beszélgetések során tehettek szert újabb ismeretekre. Az érett fiúk a különféle "iskolákban" elsajátított meggyõzõ beszéd, az ékesszólás mûvészetének birtokában már beléphettek az athéni közélet küzdõterére, a népgyûlés színhelyére (agora), hogy ott gyakorolják állampolgári jogaikat. Az athéni lányok nevelése ettõl eltérõ képet mutatott. Többségüket csak a háztartási és gazdasági ismeretekre tanították meg: anyjuktól tanulták a varrást, a kötést, a fonást és a szövést. Olvasni és írni általában csak szüleiktõl vagy dajkájuktól tanultak meg valamelyest. A politikai élet nyilvánossága zárt világ volt számukra. Legfõbb ékességük a hallgatás, s életük legfontosabb színtere a lakóház idegenek elõl zárt nõi lakosztálya, a günakeion volt. Lubrich Ágost, a budapesti egyetem egykori pedagógiaprofesszora a kövekezôket írta errõl 1874-ben megjelent háromkötetes Neveléstörténetében: "A nõnem nem csak nem részesíttetett olyan tiszteletben, mint a dór államokban, hanem, hasonlóan a gyermekhez, a férj gondnoksága alatt álla. Lakása a ház hátsó részében vala, elzárva, gyakran kuvasztól is õrizve, gyermekek és rabnõk társaságában. Férfiak közt nem volt helye, sõt a férj által rendezett házi mulatságban sem... Idegen férfi tekintetével még ablakon keresztül sem illett találkoznia. Ha kiment, rabszolga kíséré." [30] Athénban nagy gondot fordítottak a gyermekek lelkületének, jellemének formálására, a nevelésre. Nem elégedtek meg a tanított anyag mechanikus bevésésével, ennél többre törekedtek. Platón így ír errõl: "...a tanítótól elvárják, hogy jóval több gondot fordítson a gyermek helyes magatartására, mint az elemi ismeretekre és a kitharajátékra. A tanítók meg is felelnek ennek a kívánságnak, és miután a gyermek megtanulta a betûvetést, s már annyira vitte, hogy az írott szöveget is annyira érti, mint azelõtt a beszédet, kezükbe adják a nagy költõk költeményeit, hogy ezekkel is megismerkedjenek. Sõt e költeményeket könyv nélkül is megtanultatják velük, hiszen számos erkölcsi tanulságot meríthetnek belõlük, ezenkívül pedig a régmúlt idõk kiváló fiainak viselt dolgaiból [...] is okulhatnak. Így olyan példák állnak a gyermek elõtt, amelyek becsvágyát felkeltvén utánzásra serkentik, és arra buzdítják, hogy törekedjék hozzájuk hasonló lenni. A kitharajáték tanítói ugyancsak hasonló célokat akarnak elérni: a józan mérséklet erényét ápolják, és arra ügyelnek, hogy az ifjak ne térjenek rossz útra [...] Minden törekvésük arra irányul, hogy a ritmusokat és harmóniákat szilárdan bevéssék a gyermekek lelkébe, hogy ezáltal fegyelmezettebbek legyenek..." [31] Amíg Spártában a dresszúra, a fizikai kényszer uralkodott, addig az athéniak bíztak abban, hogy sokkal mélyebben be lehet hatolni a gyermekek, a fiatalok lelkébe az esztétikum segítségével. Arisztotelész fogalmazta meg híres katarzisz-elméletében, hogy az esztétikum átélt elsajátításának hatására az ember képes felülemelkedni saját személyes világán, és megtisztulva, magasabb szintre emelkedve már egy nagyobb közösség, a polisz tagjaként szemléli önmagát. Az esztétikum átélt elsajátítása segítheti hozzá az embert ahhoz, hogy magatartásában az erkölcsi jót megvalósítsa. A szépnek és a jónak, az esztétikumnak és az etikumnak ez az egysége a görög kalokagathia elméletének sajátosan athéni megközelítése. Nem véletlen, hogy Athénban ilyen nagy gondot fordítottak a növekvõ gyermekek esztétikai nevelésére. Ott a gyermek lépten-nyomon találkozhatott az esztétikumnak valamilyen megjelenési formájával. Fináczy Ernô, a századelõ budapesti egyetemének professzora érzékletes szavakkal ecsetelte ezt a páratlan élményt: "A nevelésnek ezt az aesthetikai irányát nemcsak az irodalom, a zene és a testgyakorlás tanítói gondozták. Önkéntelenül is fejlesztette minden, ami a gyermeket kis korától környékezte. Elsõ sorban a természet: a majdnem mindig derült ég, az átlátszó levegõ, a szelíd hajlású hegyek, a kék tenger; azután a mûvészet tárgyai, melyek mindenütt szembeötlöttek. A szülõi ház falfestményei és mennyezeti díszítései, karcsú oszlopai, faragott oltárai éppúgy fejlesztették a gyermek ízlését, mint a közönséges használati tárgyak, eszközök, edények, bútorok, öltözékek [...] A mécses, melyet a gyermek kezébe vett; a szék, melyre leült; az ágy, mely fekvõhelyéül szolgált, mûvészi érzékkel volt elkészítve [...] S ha a gyermek kiment az utzára, lépten-nyomon szépet látott. Emitt egy templom fenséges oszloprendeivel, amott egy gyönyörû színház, oszlopcsarnok vagy más középület. Minden sarkon egy-egy szobor; nem utánzat, hanem kiváló mûvész eredeti alkotása." [32] A hellenisztikus nevelés (Kr. e. 336 - Kr. e. 30) A hellénizmus kezdetét általában Nagy Sándor uralkodásától (Kr. e. 336-323) számítjuk, végét pedig az év jelenti, amikor Augustus meghódította a görög fennhatóság alatt álló Egyiptomot (Kr. e. 30.). Ez a viharos háromszáz esztendõ a görög kultúra kisugárzásának, szétterjedésének idõszaka. A Nagy Sándor hódításainak eredményeként makedón és görög uralom alá került népek magukba szívták, asszimilálták a hódítók által közvetített kulturális javakat. A mûveltség fogalma az egyre inkább kitáguló "lakott világban" összekapcsolódott a görög nyelv és kultúra ismeretével. A hellenisztikus kor nevelése és oktatása is figyelemre méltó tartalmi gazdagodáson ment keresztül. Új "iskolatípusok" jelentek meg, s a régiekben átadott tudás tartalma is módosult. a) Az elemi oktatás színtere a minden városban mûködõ didaszkaleion lett. Általában 7-14 éves korú gyerekek jártak ide. Részint magániskolák voltak ezek, de már megjelentek a városok által fenntartott intézmények is. Az elemi iskola többnyire egyetlen szegényesen berendezett szobából állt, itt tanított az iskolamester: a grammatisztész vagy didaszkalosz. Munkáját fizetségért végezte, ezért - a korabeli mentalitásnak megfelelõen - igen kevésre becsülték. A tanító javadalma a tanított gyerekek létszámától függött. Bárki taníthatott külön képesítés nélkül, csak az olvasáshoz kellett értenie. A napi tanítási idõ közbeiktatott szünetekkel - virradattól napnyugtáig tartott. A gyerekek olvasni, írni és számolni tanultak a didaszkaleionban. b) A középfokú oktatás színtere a grammatikai iskola volt. A grammatikosz ('irodalomtanár') vezetésével itt már megkezdõdött a klasszikus írók és költõk - mindenekelõtt Homérosz - mûveinek beható tanulmányozása. Az alkalmazott módszerek igen alapos és sokoldalú tanulást tettek lehetõvé. Az Iliász tanításakor például a grammatikosz elõbb ismertette az elemzésre kiválasztott részlet cselekményét (ennek szemléltetésére képeket is alkalmazhatott), jellemezte az egyes szereplõket, s a tanulók csak ezután olvasták fel a szöveget. A felolvasás közben kijavították a diákok által készített másolatok esetleges hibáit, majd szóról-szóra elmagyarázták és értelmezték a szöveget. Ez a módszer önmagában is segítette az emlékezetbe vésést, amit megköveteltek a tanulóktól. A magyarázatra azért volt szükség, mert a költõi szókincs kifejezései már eltértek a köznapi nyelvtõl. Miután a gyerekek megértették a szöveget, tartalmát kivonatokba, kérdés-felelet formájú katekizmusokba tömörítették. Házi feladataik között fogalmazások szerepeltek, amelyeket egy elõre megadott témából kellett írniuk. A szónoki beszéd elsajátítására elõkészítõ ismeretek és gyakorlatok köre fokozatosan tovább bõvült a grammatikai iskolában: az irodalmi mûvek elemzése mellett bekerült a tananyagba a nyelvtan (grammatika). Késõbb megjelentek a matematikával kapcsolatos és a természetre vonatkozó "reál" ismeretkörök is: az aritmetika, a geometria, az asztronómia, valamint a zeneelmélet. (Ez utóbbiak lesznek majd a "hét szabad tudomány" rendszerében a quadrivium elemei.) Így vált teljessé, humán és reál ismeretköröket egyaránt felölelve az a mûveltségeszmény, amelyet a hellén emberek enkükliosz paideiának, vagyis a minden szabad ember számára hozzáférhetõ általános nevelésnek-oktatásnak neveztek. A paideia görög kifejezés a 'paideuszisz' szinonimája. Eredete a paisz ('gyermek') szó. Jelentéstartalma igen gazdag: a gyermekgondozást, képzést, oktatást, nevelést épp úgy jelölte, mint a mûveltséget a kultúrát. Hangzása hasonló, mint a paidia ('játék') kifejezésé - a görög bölcsek szívesen játszottak ezzel az egybecsengéssel. c) Továbbra is mûködtek a gümnaszionok, az eredetileg testnevelésre szolgáló pompás épületegyüttesek. Szerepkörük gazdagodott: a test nevelése mellett a szellem gyarapodását is szolgálták már. Hatósugara is bõvült, funkciójuk átformálódott: egyre inkább egyfajta "kulturális centrummá" vált: mindenki betérhetett ide, akinek kedve volt elõadásokat hallgatni vagy a könyvtárban olvasni. [33] d) A felsõfokú képzés színterei azok a filozófiai iskolák is, melyek a híres bölcselõk köré tömörülõ fiatalokból szervezõdtek. Kiemelkedett ezek közül Platón iskolája, az "akadémia". A híres filozófus Akadémosz parkjában a természetben, a gondolkodásban érvényesülõ általános törvényszerûségekrõl beszélgetett, vitatkozott a köréje sereglett fiatalokkal. Hasonlóképpen tanított Arisztotelész az athéniak kedvelt "peripatosz"-án ('sétáló hely, sétány'), a Lükabéttosz nevû dombon sétálgatás közben magyarázva, vitatkozva tanítványaival. (A domb nevébõl származik a késõbbi iskolatípus, a líceum neve, a peripatosz szóból pedig az Arisztotelészt követõ peripatetikus filozófusok nyerték elnevezésüket.) A filozófiai "iskolákban" a fiatalok elõbb egy általános filozófiatörténeti bevezetést kaptak, majd az iskola saját filozófiai rendszerével ismerkedhettek meg. Az iskola vezetõjével folytatott beszélgetések során vitatni is kellett annak tanait, nézeteit. Így is fejleszteni kívánták a görögöknél olyan nagyra becsült vitakészséget. A felsõfokú képzés színterei közé taroztak még az orvosi iskolák, elsõsorban Hippokratész mûveit használták itt. Végül igen népszerûek voltak a szónoki képzést nyújtó retorikai iskolák is, ahol a rétorok oktattak. Az tanítást segítõ kézikönyvek tartalmának elsajátítása után, a jövendõ szónokok stílusát csiszolták, és módszeresen fejlesztették olyan képességeiket, amelyekre a jó rétornak szüksége volt (emlékezet, hangképzés, gesztusnyelv stb.). Görög filozófusok a nevelésrõl A szofisták Miután a Kr. e. V. századi Athénban megerõsödött a demokratikus államforma, fokozatosan megnövekedett a neveléssel, mûvelõdéssel, oktatással szemben támasztott társadalmi igény. Ennek kielégítésére vállalkoztak a szofisták (»bölcsek«), akik vándortanítóként városról-városra járva - jó pénzért - tették közkinccsé bölcsességüket. Elgondolkodtató, hogy kortársaik többségének róluk alkotott véleménye egyáltalán nem mondható hízelgõnek. Xenophón például így vélekedett a szofistákról: "Még egyetlen embert sem tettek nemesebbé, úgyhogy a szofista név gúnynévvé vált az értelmesek között." [34] Munkásságuk ennek ellenére felbecsülhetetlen jelentõségû. Õk voltak azok, akik a politikai közélet küzdõterén sikeres emberek nevelését tûzték ki célul. Mindenekelõtt az egyén boldogulását kívánták elõsegíteni, de ez nem került ellentmondásba a nagyobb közösség érdekeivel sem. Igazán értékes közösség ugyanis nem létezhet individuális értékekkel rendelkezõ egyének nélkül. A szofisták mindent megtettek azért, hogy lerombolják a régmúlt korok hõsi eszményéhez görcsösen ragaszkodó arisztokratikus nevelési cél maradványait. Olyan mûveltséget kívántak tanítványaiknak átadni, amely a gyakorlati életben jól hasznosítható. Mûveltségképük már bizonyos természettudományos jellegû ismeretanyagot is tartalmazott. A filozófia mellett már más tudományokat is mûveltek-oktattak. A természetre, a társadalomra, a világmindenségre és az államra vonatkozó tudásanyagot azonban - végsõ soron - a filozófia szolgálatába állították. Tanításuk tartalma a következõképpen rendszerezhetõ: 1. Dialektika. A logikus gondolkodás és a vitatkozás, érvelés tudománya. Protagorasz, a híres szofista odáig fejlesztette ennek mesterségét-mûvészetét, hogy kijelenthette: Minden dologról két egymással homlokegyenest szembenálló felfogás létezhet, s az ügyes szofista képes arra, hogy "a kevésbé találó felfogást mint helytállóbbat" hitesse el vitapartnereivel. E felfogás szerint tehát az igazság szubjektív, s a virtuóz - de már öncélúságba hajló - vitatkozás segítségével az ember képessé válhat arra, hogy hamis tényeket az igazság színében tüntessen fel. Itt jelentkeznek az abszurditásig túlhajtott szofizmus veszélyei. Eljuthat az objektív igazság létének tagadásáig, egyfajta szkeptikus ismeretelméleti álláspontig. "Minden viszonylagos" - hangoztatják a szofisták, s ez az erkölcsök terén azt jelenti, hogy nem léteznek az emberi magatartást szabályozó általános érvényû törvények. Protagorasz, amikor azt állítja, hogy "minden dolog mértéke az ember" (ezt nevezzük homo mensura-elvnek), egyben azt is sugallja, hogy az erkölcsös magatartás, az erény teljesen a szubjektumtól függ. Sokféle erény létezhet, különbözik egymástól a férfi, a nô, a gyermek, a felnõtt, a szabad és a rabszolga erkölcse. A szofistáknak ezt az alapállását etikai relativizmusnak nevezzük. 2. Retorika. Az ékesszólás, a kifejezõ, hatásos beszéd mestersége ("techné"-je). A szofisták nemcsak a logikus gondolkodást, a meggyõzõ érvelést tartották fontosnak, hanem annak formai elemeit is. Azt is, hogy tanítványaik gondolataikat mûvészien kialakított, kifejezõ és egyben hatásos formába tudják önteni, azaz legyenek jó szónokok. Õk voltak a pedagógia történetében az elsõk, akik rendkívül hatásos módszerbeli eszközöket alkalmaztak e cél eléréséért. A szabályok oktatásán túl nagy súlyt fektettek a gyakorlásra. A "tanulási kedv" felkeltése és fenntartása érdekében sikerrel alkalmazták a dicséretet, sõt a hallgatóság elõtti próbaszónoklatok esetében az elôre lepénzelt "bértapsolók" tetszésnyilvánítását is. A retorikát nemcsak a gyakorlati hasznossága miatt tanították, hanem azért is, mert hitték: ez az akarat fejlesztésének leghatásosabb eszköze. Bíztak abban, hogy az oktatott ismeretek a jellemet is alakítják, tehát a tanítással egyben nevelni is lehet. Ez az etikai intellektualizmus, tehát az a felfogás, mely szerint a megszerzett ismeret, a tudás befolyásolja az erényt. 3. Gyakorlati ismeretek. A szofisták "tananyagrendjében" a humán ismeretkörök mellett bizonyos természettudományok, reáliák is helyet kaptak. Így például Hippiász a dialektikán és retorikán túl számtant, mértant és csillagászatot is tanított. A szofisták vitathatatlan pedagógiai érdeme, hogy mélységesen hittek az egyén alakíthatóságában, nevelhetõségében. Ez a hit bizonyos esetekben túlzott pedagógiai optimizmusba csapott át. Így példáulAntiphón a következõ szavakkal ecsetelte a nevelés jelentõségét: "Véleményem szerint a világon legfontosabb a nevelés; ha ugyanis valamit helyesen kezdünk el, úgy valószínû, hogy az jól is végzõdik. Amilyen a mag, melyet a földbe vetünk, olyan a várható aratás is. Ha egy fiatal lélekbe nemes mûveltséget hintünk el, úgy ez az egész életen keresztül virágzik, és sem esõ, sem szárazság nem pusztíthatja el. A környezet szerint, amelyben napunk jó részét eltöltjük, igazodik szükségszerûen jellemünk fejlõdése is." [35] Egy másik szofista soraiban már újabb tényezõkkel bõvül a nevelés sikerességét befolyásoló tényezõk köre: "Mindenekelõtt természetes adottság kell, ez mindenekelõtt szerencse dolga, a másik azonban magának az embernek a kezében van: a szépre és jóra törekvés, szorgalom, a tanítás minél elõbb való megkezdése és hosszú idõn át való folytatása. Ha e feltételek közül csak az egyik is hiányzik, úgy lehetetlen a legmagasabb tökéletességet elérni. Ha azonban mindezek megvannak, úgy bármi történik is, az [ti. a tökéletesség] utolérhetetlen lesz." [36] Szókratész Szókratész (Kr. e. 470-399) volt a kiemelkedõ görög filozófusok közül az elsõ, aki a nevelésrõl jelentõs gondolatokat fogalmazott meg. Érdeme, hogy hadat üzent a szofisták erkölcsi relativizmusának, és síkra szállt az örök erkölcsi értékek jogainak visszaállításáért. A szofistákkal együtt Szókratész is hangoztatta a protagoraszi tételt, mely szerint: "minden dolog mértéke az ember". Ô azonban a megismerõ, gondolkodó és cselekvõ embert állítja vizsgálódásának középpontjába, s tanítványainak is az önismeretet és az önfejlesztést tanácsolta. ("Ismerd meg önmagadat!" - fogalmazta újra a delphi templom híres feliratát.) Szókratész filozófiája szélsõségesen racionalista. Az igazi megismerés forrását az emberi tudatba helyezi át; az érzékszervi megismerésnek, a külsõ természet tudati leképezésének így kisebb jelentõséget tulajdonít. "Felhagytam a mindenség vizsgálatával - írja - [...] félni kezdtem, hogy még egészen elvakulna a lelkem, ha szememmel vizsgálom a dolgokat, vagy többi érzékszervemmel próbálom felfogni õket. Úgy gondoltam tehát, a fogalmakban kell menedéket keresnem, s rajtuk keresztül vizsgálnom a létezõkben lévõ valóságot." [37] A kétféle megismerés így Szókratész felfogása szerint a következõ: A szakemberek, különféle mesteremberek ismeretszerzése, amely a tárgyi ismeretek tanulását jelenti. Ez csak egy alacsonyabb rendû, relatív értékû tudást eredményezhet. Ha a dolgokat nem szemünkkel, hanem belsõ tudatmûködésünkkel vizsgáljuk, szert tehetünk az egyedül igaz, valóságos ismeretekre. Neveléstörténeti szempontból nagyon jelentõs Szókratésznek az eljárása, mellyel vitapartnerét a konkrét tapasztalat zavaros képzeteibõl rávezette az igazságra. Ez a szókratészi "bábáskodás" (maieutiké) tulajdonképpen nem más, mint induktív eljárások sorozata. A heurisztikus módszer alkalmazásával a beszélgetés során a konkrétumból kiindulva, mesterien megfogalmazott kérdések sorozatán át jutott el az általános igazságokig. A dialógus alatt mindvégig a tanítvány áll elõtérben, s a háttérbe húzódó mester kérdéseivel szinte észrevétlenül vezeti rá õt a helyes útra. (Miután elõbb vakvágányra vitte, s rádöbbentette hibás felfogásának tarthatatlanságára.) Így válik végül teljessé tudás, amelynek megszerzése Szókratész felfogása szerint voltaképpen csak visszaemlékezés az eredendõen velünk született és késõbb feledésbe merült ismeretekre. [38] Szókratész az ésszerûség nevében több ízben helyezkedett szembe az athéni demokrácia fórumaival. Hevesen bírálta azt a korabeli gyakorlatot, mely szerint az állam vezetõ tisztségviselõit sorshúzás alapján választották meg. A szofistákhoz hasonlóan - de náluk még erõteljesebben - képviselte az etikai intellektualizmus álláspontját. Aki tudja a jót, az törekszik megvalósítására - ez volt Szókratész felfogása is. A tudás azonban csak a kevesek, a kiválasztottak privilégiuma lehetett. Nekik, a "hozzáértõknek" kell irányítaniuk a polisz politikai életét, nem pedig a véletlen szerencse kegyeltjeinek. Pedagógiáját is ez jellemzi: Hitt az erény taníthatóságában, abban, hogy a tudás nemesíti az embert. De nála ez a tudás nem a külsõ forrásból származó érzékleteken alapul, hanem a tudat bensõ aktivitásán, a ráció öncélúságán. A tudás átadására viszont kimunkált egy mesteri módszert, a heurisztika, a "rádöbbentés" mûvészetét. Ennek kései - meglehetõsen leegyszerûsített - válfaja "kérdve-kifejtô módszer" néven vált honossá az újkori iskolák hétköznapi gyakorlatában. Platón Platón (Kr. e. 428/7-348/7) az ókori görögök egyik legkiemelkedõbb filozófusa. Jelentõsége pedagógiai szempontból is felbecsülhetetlen. Érdeme ezen a téren kettõs: egyrészt rendkívül szemléletes - s ugyanakkor mûvészi - módon ábrázolta a korabeli görög nevelést, másrészt pedig egy sajátos, egyedülálló pedagógiai rendszert alkotott. Neveléssel kapcsolatos gondolatokat szinte valamennyi mûvében olvashatunk. Ezek nagy többsége csak érintõlegesen vonatkozik a pedagógiára, s így belõlük nem lehet rekonstruálni a teljes neveléstani rendszert. Az "Állam" és a "Törvények" címû dialógusában viszont már nemcsak elszórt megjegyzéseket találunk a nevelésrõl. Itt már - politikai szemszögbõl ugyan -, de aprólékos részletességgel és rendszerbe foglalva tárgyalja a nevelés és az oktatás kérdéseit. "Állam" címû munkájában abból a ténybõl indul ki, hogy a polisz társadalma valójában három fõ osztályra tagolható: filozófusokra, katonákra és kétkezi dolgozókra. (A rabszolgák csak "beszélõ szerszám"-nak számítottak, s ezért természetesen e felsorolásból is hiányoznak.) Társadalmi bajok akkor jelentkeznek, ha e három osztály együttélése nem zavartalan. Hogyan jöhet létre tökéletes városállam? Úgy, hogy érvényesül az igazságosság eszméje, azaz mindenki az õt megilletõ helyet tölti be a társadalomban. Csak így valósulhat meg az államban a harmónia, a boldogság. A cél tehát nem az egyén, hanem a nagy egész, az állam boldogsága. A egyén helyét ebben a társadalmi rendszerben saját lelki alkata határozza meg. Platón az egyes ember lelkének összetevõit vizsgálja, s ezt a következõképpen térképezi föl:az emberi lélek részei: megismerõ részérzõ rész vágyó rész hajlamai: megismerés indulat vágyakozás funkciói: gondolkodás szeretetön- és fajfenntartás létrejövõ erény: bölcsesség bátorság józanság összhangjuk eredménye: igazságosság Ezt a rendszert vetíti ki az egész társadalomra, s így abban a következõ osztályokat különbözteti meg: Filozófusok, akiknek erénye a bölcsesség. Az állam vezetésére kizárólag õk alkalmasak. Õrök õk is, akárcsak a következõ kaszt tagjai. Katonák, harcosok, a filozófusok segítõi. Míg a filozófusok a törvények betartásán õrködnek, addig a katonák az állam területi sérthetetlenségét védelmezik. Család- és vagyonközösségben élõ férfiak és nõk e kaszt tagjai, erényük a rettenthetetlen bátorság. Dolgozók. Õk csak a józanság, az önmérséklet erényét képesek önmagukban kialakítani. Feladatuk a társadalom mûködéséhez szükséges anyagi javak elõállítása. Az államban csak akkor lesz rend, ha e három osztály társadalomban elfoglalt helye megfelel saját egyéni lelki alkatuknak. Egymástól elkülönített kasztokként kell élniük. Dolgozókból nem lehetnek katonák vagy filozófusok, az õ oktatásuk-nevelésük így teljesen felesleges, sõt káros. A tudás birtokában ugyanis felfelé törekedhetnének, és veszélyeztetnék az állam harmóniáját. Egyedül a katonák legkiválóbbjaiból lehetnek filozófusok, tehát vezetõk. Ehhez a gondosan megtervezett nevelés segíti hozzá a fiatalokat, amelybõl fiúknak és lányoknak egyaránt részesülniük kell. Az õrök közül kikerülõ filozófusok nevelését Platón már kisgyermekkortól kezdve szigorú ellenõrzés alá kívánja vonni. A szokásos mesék egy része nem nekik való. Ezért el kell érni, hogy az édesanyák és a dajkák csak a megfelelõ szempontok szerint kiválasztott meséket mondják a gyermekeknek. A homéroszi költészetet is károsnak minõsíti, hiszen az Iliász és Odüsszeia költõje sokszor az istenek gonoszságáról beszél, s ezzel rossz példát nyújt a fiataloknak. Ugyanez a helyzet a drámákkal. A drámaírók mûvészi meggyõzõ erõvel ábrázolják a hõsök jellemét, s ezzel utánzásra késztetik a fiatalokat, akiknek jelleme így változékonnyá, kiegyensúlyozatlanná válhat. A tökéletes államban csak egységes, szilárd jellemek létezhetnek, "nincs kétféle foglalkozású vagy sokoldalú ember". Az sem közömbös, hogy milyen zenére tanítjuk a jövendõ õröket s filozófusokat. Platón feltétel nélkül hisz a zene lélekformáló erejében: "a ritmus és a harmónia hatol be legjobban a lélek belsejébe". Az ion és a líd hangnem csak szórakoztat és elpuhít - ezért ezek mellõzendõk. A dór és a fríg viszont éleszti a harci kedvet, bátorsággal tölti el az ifjak lelkét. A húros hangszerek közül csak a lírát és a kitharát engedélyezte. A fuvolát számûzte a fiatal õröknek ajánlható hangszerek közül. Platón nevelési rendszerében fontos szerep jut a testi nevelésnek. Feladata az egész szervezet fejlesztése, edzése, a test és a lélek összhangjának megteremtése. A testi nevelés sohasem válhat egyoldalúvá, mértéktelenné. A gümnasztikai nevelés mellõl a múzsai nevelés sem hiányozhat. Homérosz költészete helyett - amely az isteneket gyarló emberi lényeknek ábrázolja - Platón himnuszokat és magasztaló énekeket tanítana a fiatal fiúknak és lányoknak. Miután az õrök letöltötték két-három évig tartó katonai szolgálatukat, húsz éves korukban kezdenek hozzá a tíz esztendeig tartó matematikai elõtanulmányaikhoz. Platón kitüntetett szerepet szán a képzésben ennek a tudománynak, hiszen felfogása szerint az éles elme és az elvont gondolkodás képessége nélkülözhetetlen a leendõ filozófusok számára. A matematikai képzés keretei között tanítandó aritmetika, geometria, asztronómia és zenetudomány csupán elõkészület a dialektikához, amellyel nem szabad túl korán megismerkedni. Csak harminc éves koruktól kezdve foglalkozhatnak dialektikával öt esztendõn keresztül. Harmincöt éves korától kezdve a leendõ filozófus tizenöt éven át a közélet gyakorlatában bizonyítja rátermettségét, felkészültségét, s csak ötven esztendõs korára lesz kész arra, hogy az állam vezetõi közé lépjen. A filozófusok fentebb bemutatott magasrendû nevelésének végsõ célja a transzcendens (érzék fölötti) ideák, mindenekelõtt a jó ideájának a megismertetése. Hogy ennek tartalmát megérthessük, elevenítsük fel Platón híres barlanghasonlatát: Eszerint az ember élete olyan, mint a barlanglakóé: Egy nyitott barlangban a bejáratnak háttal leláncolt emberek ülnek, akik képtelenek megfordulni. A velük szemben lévõ falon csak a barlang nyílása elõtt elvonuló tárgyaknak - a külsõ fénysugarak által leképezett - árnyképeit láthatják. Az állam leendõ kormányzóit a neveléssel képessé kell tenni arra, hogy megfordulva ennek a vakító világosságnak a nézéséhez hozzászokjanak. A filozófusok nevelése tehát - "ennek a megfordításnak a mûvészete: hogy miképp fog a lélek legkönnyebben és legeredményesebben más irányba fordulni" [39]. Látható tehát, hogy Platón pedagógiai gondolatai egy általa elképzelt merev, kasztszerû társadalmipolitikai rendszer igényeihez igazodtak. Hitt abban, hogy nevelés útján tökéletesíthetõ a társadalom rendje, ezért a nevelés a legfontosabb valamennyi állami ügy között. Másik fontos mûvében, a Törvényekben szintén találunk gondozásra-nevelésre vonatkozó gondolatokat. Ha ezeket csokorba gyûjtjük, érzékelhetõvé válik, milyen képe volt Platónnak a gyermekrõl, s annak fejlõdésérõl. [40] A következõ táblázat ennek a fejlõdésmenetnek az egyes szakaszait szemlélteti:Életkor Jellemzõ vonások - gondozási, nevelési feladatok Forrás "Törvények" 0-2 év A gyermek lelke "hajlékony", formálható. "Az újszülöttet, mint a viaszt alakítani kell." Pólyázásra van szükség két éves korig. 789e 2-3 év A kisgyermek sírással jutatja kifejezésre vágyait. A dajkák figyeljenek a kisded "jelzéseire". Amíg a gyermek nem tud járni, a dajka vigye mindenhová, hogy élményeket gyûjtsön. "A kisdedet a lehetõ legkevesebb fájdalom, ijedség és szenvedés érje." Kisgyermekkorban "oltódik bele mindnyájunkba döntõ jelentõséggel egész jellemünk a szokás hatalma folytán".792a 789e 792b 792e 3-6 év "A gyermek lelkületének szüksége van a játékra." A gyerekek játsszanak együtt csoportosan a dajkák felügyelete mellett. A fegyelmezés ne legyen túlzott, de a kényeztetést is kerülni kell. 793e 794a,b 793e 6-serdülõkor A gyermekeket már el kell különíteni nemük szerint. A fiúk gimnasztikai és múzsai nevelésben részesüljenek az iskolában. A gimnasztika (torna, birkózás, lovaglás, fegyverforgatás, tánc) a testet fejleszti, a múzsai nevelés a lelket nemesíti. A lányok szintén ismerjék meg a gimnasztikai egyes elemeit. 794c,d 794d 795e 794d Ebbõl a táblázatból is kitûnik: Platón számára fontos volt a gyermek, érdekelték a gyermekkor sajátosságai. Úgy vélte, hogy alakítani, formálni, tanítani kell õket, hiszen tõlük függ a jövõ, az állam jóléte. Arisztotelész Arisztotelész (Kr. e. 384-322) Sztageirában született régi orvos családba. Talán éppen ezért érdeklõdött olyan élénken a természettudományok (elsõsorban az állattan és a botanika)0 iránt. Platón tanítványaként annak iskolájában, az Akadémián tanult. Elsõsorban filozófiával foglalkozott, de érdeklõdési köre - sok más tudománnyal együtt - kiterjedt a pedagógiára is. Nagy Sándor nevelõjeként a gyakorlati pedagógia terén is bizonyította tehetségét. A késõbbi világhódító fejedelem élete végéig ragaszkodott mesteréhez. A sztageirai bölcs kíméletlen kritikának vetette alá kora nevelési gyakorlatát. Az athéni nevelést azért tartja "kétes értékû"-nek, mert nincs tisztázva, hogy mi a célja: a hasznosság vagy az erény. A spártai nevelés sem megfelelõ, mert "egészen elállatiasítják a gyermekeket a sok gyötréssel és edzéssel, mert szerintük ez a leghasznosabb vitézség". [41] A mérhetetlenül sok atlétikai gyakorlat megerõlteti és tönkreteszi a testet, ezért nem helyénvaló. Platón állama szerinte azért nem megfelelõ, mert nem ismeri a család intézményét, ez pedig Arisztotelész szerint a városállam alapja. Az ilyen államban "felhígul a szeretet". A magántulajdon megszüntetése sem helyes, az emberi szükségletekkel összeegyeztethetetlen "közösködéshez" vezet. Fiának szánt mûvében, a "Nikomakhoszi ethiká"-ban arról ír, hogy az emberi élet célja a boldogság. Ki az igazán boldog ember? Az, aki erényesen él - hangzik Arisztotelész válasza. A cél tehát erényes polgárok nevelése. Az erényeket természetes hajlamainkból fejleszthetjük ki tevékenység útján. Kétfélék lehetnek: erkölcsiek és szellemiek. (Erkölcsi erény például a bõkezûség, önuralom, igazságosság, bátorság; szellemi erény pedig az okosság, belátás, éles elméjûség.) Az erkölcsi erényeket szoktatás útján alakíthatjuk ki, a szellemieket pedig oktatás-tanítás segítségével. Az erkölcsi erény fontos jellemzõje a középhatár (mezotész) a végletek túlzásai között. (Így lesz középhatár a kedvesség a hízelgés és az összeférhetetlenség között, a nemes lelkû adakozás a tékozlás és a fösvénység között, a szelídség a dühösség és a halvérûség között, vagy a helyes testmozgás a túlzásba vitt atlétika és a tunyaság között.) Nagyon jelentõs - s ma is érvényes tanulságokkal szolgál - ez a megkülönböztetés. Kitûnik belõle, hogy az erkölcsi erények elsajátításához nem az oktatáson, a gyermek értelmén keresztül vezet az út. Nem a tudás az erkölcs alapja, "az erénynél a tudás keveset vagy éppen semmit sem nyom". Ezzel Arisztotelész túllép - a görög filozófusok körében olyannyira elterjedt - erkölcsi intellektualizmus álláspontján. Ha többször, újra és újra erényesen cselekszünk, a szoktatás-megszokás útján kialakul bennünk egy tartós lelki minõség, a lélek erkölcsös habitusa. Ez lesz az erényes cselekvés garanciája. Természetesen az oktatás sem számûzhetõ a gyermeknevelésbõl. A szoktatás útján keletkezett erkölcsi erényeket ugyanis csak az ész útján lehet tudatos erénnyé alakítani. "Lehetetlen jónak és erényesnek lenni okosság nélkül" - írja Arisztotelész, s ez fordítva is igaz: "lehetetlen okosnak lenni erkölcsi erény nélkül". Örök érvényû igazság ez: a megszerzett tudás nem elegendõ, sõt káros is lehet, ha azt rossz cél érdekében használja fel az ember. Hogyan képzelte el Arisztotelész a nevelés gyakorlatát? A következõ táblázat a Politika alapján foglalja össze az elsõ hét esztendõ fejlõdési szakaszait és gondozási-nevelési feladatait:Életkor Jellemzõ vonások - gondozási, nevelési feladatok Forrás "Politika" Születés-elválasztás A test gondozása és módszeres edzése fontos feladat. "Bõséges tejtáplálék felel meg a testnek." "Minél kevesebb bort élvezzen a gyermek". Szoktassuk hozzá a hideg elviseléséhez. 1336a 2-5 év "Semmiféle tanulásra nem ajánlatos fogni a gyermeket." Mozogjon sokat. Foglalkozzunk és játsszunk vele. A meséket a gyermekfelügyelõk ellenõrizzék. Ne büntessük, ha sír, hiszen ez is testgyakorlás. 1336a 5-7 év Még mindig otthon neveljük. "A gyermekfelügyelõknek vigyázniuk kell e gyermek idõtöltésére." Óvjuk az illetlen beszédtõl, szobroktól és képektõl. Ne halljon másokat gúnyoló verseket, ne lásson vígjátékokat. 1336b 1336b 7-serdülõkorig Folytasson tanulmányokat. Ettõl kezdve tehát nevelõje már fokozatosan a bevezetheti a tudományokba és a mûvészetekbe. A tanítandó tárgyak a következõk: 1. írás-olvasás, 2. nyelvtan és irodalom, 3. testgyakorlás, 4. zene, 5. rajzolás. Arisztotelész talán még Platónnál is nagyobb fontosságot tulajdonít a zenének. Úgy véli, hogy a zene képes az indulatok és szenvedélyek levezetésére, s így megtisztítja az erkölcsöket. (Ez a megtisztulás az arisztotelészi katarzis-elméletnek a lényege.) A passzív zenehallgatás azonban ehhez nem elegendõ, a gyermeknek magának is muzsikálnia kell. Ez a zenetanulás ne legyen mesterségszerû, "versenyekre és díjakra irányuló". Általános zenei mûveltségre van szüksége a gyermeknek. A hangszerek közül a fuvolát elutasítja, mert az "nem arra való, hogy erkölcsös lelki hangulatot keltsen", csupán a szenvedélyeket korbácsolja fel; a kithara sem nyeri meg tetszését; csak a lírát engedélyezi. A hangnemek terén a dór mellett foglal állást, mert "nyugodt, férfias méltóságot" áraszt, s így ez felel meg leginkább a szélsõségektõl mentes erkölcsi erények kialakításának. Akárcsak mestere, Platón, Arisztotelész is azt vallja, hogy a nevelést társadalmasítani kell, az állam irányítása alá kell vonni. A nevelés végsõ célja nála is az "állam boldogsága". Az egyént nem önmagáért neveljük, hanem azért, mert az értékes individuumok összessége az állam értékét növeli. Különbség kettejük felfogása között, hogy míg Platón elkülönült kasztok számára nevel, addig Arisztotelész szerint a nevelés áldásából az állam minden tagjának, minden szabad embernek egyformán részesülnie kell. Platón etikai intellektualizmusán túllépve hangsúlyozza, hogy az erkölcsi törvények ismerete önmagában még nem eredményez etikus magatartást. A nevelésben - az oktatáson, a tudatosításon túl - a gyakorlásnak, a szoktatásnak is teret kell biztosítani.