Neil Gaiman Tükör és füst A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült: Neil Gaiman: SMOKE AND MIRRORS Copyright

©1998 by Neil Gaiman Avon Books, New York 1998 november Fordították: Horváth Norbert, Papp Cseperke, Csigás Gábor, Laczkó Krisztina Felelős szerkesztők: Győrffy András és Hauck Ferenc Lektor: Moose Borítóterv: Hawk DTP: Szigeti Sándor Levilágítás: TIMP Stúdió Kiadja a Beneficium Kiadó Ügyvezető igazgató: a kiadó ügyvezetője ISBN 963 85914 9 8

Budapest, 1999
BENEFICIUM

Ám ahol szörnyeteg van, a csoda ott van. Ogden Nash: Túl ritkák a sárkányok

Tartalom A jóslás tudománya (rondó) fordította Horváth Norbert Bevezető fordította Horváth Norbert Küldetés fordította Horváth Norbert Miklós fordította Horváth Norbert Az ajándék fordította Horváth Norbert Troll fordította Horváth Norbert Ne kérdezd a krampuszt! fordította Horváth Norbert Az aranyhalas medence és más történetek fordította Horváth Norbert A fehér út fordította Papp Cseperke Kések királynője fordította Papp Cseperke Változások fordította Horváth Norbert Baglyoknak leánya fordította Horváth Norbert Shoggoth Különleges fordította Horváth Norbert Vírus fordította Horváth Norbert Keresem a lányt fordította Horváth Norbert Megint világvége fordította Horváth Norbert Bay Wolf fordította Horváth Norbert Leszállítjuk nagykeráron fordította Csigás Gábor Egy élet, korai Moorcock-stílusban fordította Laczkó Krisztina Hűvös színek fordította Horváth Norbert Az álomseprő fordította Horváth Norbert Idegen részek fordította Csigás Gábor Vámpír sextina fordította Papp Cseperke Egér fordította Horváth Norbert Változó tenger fordította Horváth Norbert Amikor elmentünk megnézni a világ végét – írta Keleti Hajnalka, 11 és ¼ éves fordította Horváth Norbert Sivatag szele fordította Horváth Norbert Kóstolók fordította Laczkó Krisztina Babahús fordította Horváth Norbert A gyilkosság misztériuma fordította Horváth Norbert és Csigás Gábor Hó, tükör, almák fordította Horváth Norbert Gondolatok a mítoszról fordította Csigás Gábor

13 15 45 59 61 67 77 79 113 125 135 145 149 161 163 175 191 199 211 227 239 241 257 259 269 273 279 281 289 291 323 335

A jóslás tudománya (rondó)
„–Úgy értem – mondta Alice –, mit kezdhet egy ember az öregedéssel? – Egy talán semmit – mondta Humpty Dumpty –, de kettő talán igen. Megfelelő segítséggel megállhattál volna hétévesen.” LEWIS CARROLL: Alice Tükörországban

Hívják szerencsének, vagy Végzetnek – Kártya, csillag, maga útját járja. Eljön a holnap, de nincsen párja Csókért, halálért mind megfizetnek. Érdekel a jövő? Csak türelem: Kérdésedre megfejtem a választ – Hívják szerencsének, vagy Végzetnek – Kártya, csillag, maga útját járja. Ma éjjel, kedvesem, ma ott leszek, Talán megborzongsz, de senki sem látja, aludj csak, én megsúgom a választ. Jóslataim még sosem tévedtek, Hívják szerencsének, vagy Végzetnek. Fordította: Horváth Norbert

Bevezető
Írni olyan, mint repülni álmomban. Ha emlékszem rá. Ha lehetséges. Ha működik. Ilyen egyszerű. – jegyzetek, 1992. február

Tükrökkel csinálják. Klisé, persze, de így van. A bűvészek tükröket használnak, általában negyvenöt fokos szögben megdöntve. Azóta van ez így, mióta a viktoriánus korban elkezdtek megbízható, tiszta, minőségi tükröket gyártani több, mint száz évvel ezelőtt. John Nevil Maskelyne kezdte 1862-ben egy szekrénnyel, ami egy ravaszul elhelyezett tükörnek hála többet rejtett el, mint amennyit megmutatott. A tükrök csodálatos dolgok. Úgy tűnik, az igazat mondják, az életet vetítik vissza ránk; de egy megfelelőképpen elhelyezett tükör olyan meggyőzően képes hazudni, hogy azt hisszük, valami eltűnt, ott sem volt; egy galambokkal, pókokkal, zászlócskákkal teli doboz valójában üres; esetleg a színpad szélén, vagy a zenekari árokban rejtőző emberek szellemként repülnek át a színpadon. A megfelelő szögben beállított tükör mágikus tulajdonságokkal bír; olyan dolgokat mutathat, amiket csak képzeletben láthat az ember; vagy még ott sem. (A füst pedig elmossa a kontúrokat.) A történetek így vagy úgy: tükrök. Arra használjuk őket, hogy elmagyarázzuk magunknak, hogyan működik a világ, és hogyan nem. Elvonják a figyelmet a sötétben lapuló dolgokról. A fantasy – és bizonyos szempontból minden történet az – egy tükör. Torz képet adhat ugyan és elrejthet dolgokat, negyvenöt fokos szögben a valósághoz képest, de mindig tükör marad, aminek segítségével elmesélhetünk olyan dolgokat, amiket amúgy nem látnánk. (A tündérmesék, amint arra G. K. Chesterton egyszer rámutatott, több mint igazak. Nem azért, mert megmutatják: sárkányok léteznek, hanem azért, mert azt mondják el nekünk, hogy a sárkányokat le lehet győzni.) Beköszöntött a tél. Az ég szürkére váltott, eleredt a hó és a sötétedésig szakadatlanul esett. Figyeltem, hogyan hullanak a pelyhek; csillogtak, táncoltak a fényben, aztán eltűntek a sötétben, én pedig azon tűnődtem, honnan erednek a történetek. Ez olyasmi, amiről akkor tűnődik az ember, ha abból él, hogy kitalál dolgokat. Még mindig nem sikerült meggyőznöm magam, hogy ez igazi foglalkozás, de most már túl késő: olybá tűnik, sikerült végül olyan pályát választani, amihez nem kell korán fölkelnem. (Gyermekkoromban a felnőttek azt mondogatták, ne találjak ki dolgokat és figyelmeztettek, mi minden történhet, ha nem hagyom abba. Tapasztalataim alapján az, hogy sokat utazom külföldre, és nem kell túl korán fölkelnem.) A legtöbb történet, amit összegyűjtöttem ebbe a könyvbe mindenféle szerkesztők szórakoztatására született, akik megkértek, hogy írjak valamit egy adott antológiába. („Olyan kötetbe, amiben a Szent Grálról szóló novellák lesznek”, „… szexről”, „tündérmesék felnőtteknek…”, „…szexről és horrorról”, „…a bosszúról”, „…babonaságokról”, „…még több szexről”). Néhányat saját szórakoztatásomra írtam, vagy, egészen pontosan azért, hogy kiűzzek a fejemből egy ötletet vagy képet, és papírra rögzítsem; ez van olyan jó indok az írásra, mint bármi más: szabadjára engedni a démonokat. Néhány történet akkor született, amikor nem volt jobb dolgom: elképzeltem valamit, kíváncsi voltam, aztán elszabadultak. Egyszer kitaláltam egy történetet, amit nászajándékba akartam adni egy barátomnak. Egy házaspárról szólt, akik egy történetet kaptak nászajándékba. Nem volt megnyugtató történet. Miután kitaláltam, úgy döntöttem, talán jobban járnának egy pirítóssütővel, így vettem nekik egyet és a mai napig nem írtam meg a történetet. Itt üldögél a fejemben, arra vár, hogy olyasvalaki házasodjon meg, aki értékelné.

Eszembe jutott (miközben kék töltőtollal egy fekete kötésű jegyzetfüzetbe írom ezt az előszót – ha valakit érdekel), hogy a legtöbb történet ebben a könyvben a szerelemről szól valamilyen formában. Kevés a vidám történet a kellően viszonzott szerelemről például, hogy ellensúlyozza a többit, ami még szerepel benne, és történetesen vannak olyan emberek, akik nem olvasnak előszavakat. Előbb-utóbb e sorok olvasója is megházasodhat. Tehát azoknak, akik szoktak előszót olvasni, íme egy történet, amit nem írtam meg. (Ha pedig nem tetszik a kész történet, kihúzhatom az egészet, és az olvasó sosem tudja meg, hogy abbahagytam az előszót, hogy egy történetet írjak helyette.)

A nászajándék
Az esküvő minden öröme és nyűge, a téboly és a varázslat elmúlta után (valamint Belinda apjának kínos pohárköszöntője után, amiben fölsorolta a család összes föl- és lemenőjét), és a mézeshetek gyakorlati (de nem metaforikus) végeztével és mielőtt még a sok napozástól lebarnult bőrük kifakult volna az angol ősz sápadt fényében, Belinda és Gordon nekiállt kicsomagolni az esküvői ajándékokat és megírni a köszönőleveleket. Minden egyes törölközőért és pirítóssütőért, turmixgépért és kenyérsütőért, a terítők és edények garmadájáért. – Rendben – mondta Gordon. – Ez volt az utolsó köszönőlevél a nagyobb tárgyakért. Mi van még? – A borítékok – mondta Belinda. – Remélem pénz. Akadt néhány csekk, számos képeslap és ajándékutalvány, még egy tízfontos könyvkupon is, amit Gordon nagynénje, Marie néni adott, aki szegény volt, mint a templom egere, mesélte Gordon Belindának, de kedves asszony. Mióta az eszét tudja, minden születésnapjára könyvutalványt kapott tőle. Aztán, a kupac legalján ott hevert egy nagy, barna, irodai boríték. – Mi az? – kérdezte Belinda. Gordon kinyitotta és egy krémszínű papírlapot húzott elő belőle, teteje és alja rojtos volt, egyik oldalán gépelt írással. A szavakat hagyományos írógéppel írhatták rá, ilyesmit Gordon már évek óta nem látott. Lassan elolvasta a szöveget. – Mi az? – kérdezte Belinda. – Kitől van? – Nem tudom – mondta Gordon. – Olyasvalakitől, akinek még van írógépe. Nincs aláírva. – Egy levél? – Nem igazán – mondta és megvakarta az orrát, aztán újra elolvasta. – Hát – mondta Belinda ingerülten (valójában nem volt ideges, boldog volt. Mikor reggel fölkelt, ellenőrizte, hogy ugyanolyan boldog-e még, mint előző este, vagy akkor, amikor gordon fölébresztette, ahogy hozzásimult. Még mindig boldog volt). – Akkor mi az? – Úgy tűnik, az esküvőnk leírása – mondta. – Szépen megfogalmazott írás. Tessék. Belinda átolvasta. Történt pedig, hogy egy csípős kora októberi napon Gordon Robert Johnson és Belinda Karen Abingdon esküvel fogadták, hogy szeretni fogják egymást, amíg a halál el nem választja őket. A mennyasszony sugárzó és csodálatos volt, a vőlegény ideges, de láthatóan büszke és ugyanolyan elégedett. Így kezdődött. Tisztán, egyszerűen, lenyűgözően írta le a szertartást és a vacsorát. – Milyen kedves – mondta Belinda. – Mit ír a borítékon? – „Gordon és Belinda esküvője” – olvasta Gordon. – Nincs név? Semmi, amiből kiderülne, ki küldte? – Nincs. – Hát, mindenesetre nagyon kedves és előzékeny, bárki küldte is.

Belenézett a borítékba, hátha akad még benne valami, egy cetli az ajándék írójától, de semmit sem talált és valahol hálás volt érte, hogy eggyel kevesebb köszönőlevelet kell írniuk. Visszatette a krémszínű papírt a barna borítékba, és az egészet belerakta egy dobozba a meghívó és a vacsora étlapja, valamint a meghívottak listája mellé. Volt még a dobozban egy szál fehér rózsa az esküvői csokorból. Gordon építész volt, Belinda állatorvos. Amivel foglalkoztak mindkettejük számára hivatás volt, nem munka. Húszas éveik elején jártak, egyikük sem volt még házas korábban, még komoly kapcsolatuk sem igazán akadt. Akkor találkoztak, amikor Gordon elvitte tizenhárom éves golden retriever kutyáját, Goldie-t a rendelőbe, mert félig lebénult és el kellett altatni. Gyermekkora óta az övé volt a kutya és ott akart lenni, amikor elalszik. Belinda fogta a kezét, amíg ő sírt, aztán hirtelen és amatőr módon átölelte a férfit és magához szorította, mintha kipréselhetné a veszteséget és a gyászt belőle. Egyikük megkérdezte a másikat, hogy találkozhatnának-e aznap este a helyi sörözőben egy italra, de nem tudták volna megmondani, ki tette föl a kérdést. Házasságuk első két évéről a következő fontos dolgokat kell tudni: egészen boldogok voltak. Időnként civakodtak, olyakor nagy veszekedéseket csaptak valami apróság miatt, s a végén könnyek közt kibékültek, szeretkeztek és lecsókolták egymásról a könnyeket, őszinte bocsánatkéréseket súgtak egymás fülébe. A második évben, hat hónappal az után, hogy Belinda leállt a fogamzásgátló szedésével, állapotos lett. Gordon apró rubinokkal kivert karperecet vett neki és a vendégszobát gyerekszobává alakította át, amit saját maga tapétázott ki. A papírcsíkokon mesehősök sorakoztak tarkán, vidáman, újra meg újra. Miután Belinda hazajött a kórházból a kis Melanie-val, Belinda anyja hozzájuk költözött egy hétre és a nappaliban a díványon aludt. A harmadik napon történt, hogy Belinda előkereste a dobozt, amiben az esküvői emlékeket őrizték, hogy megmutassa az anyjának és nosztalgiázzanak egy kicsit. Megmosolyogták a száraz barna valamit, ami egykor fehér rózsa volt és csacsogtak az étlap és a meghívó szövege fölött. Máris nagyon távolinak tűnt az esküvő. A doboz alján ott állt a nagy, barna boríték. – „Gordon és Belinda házassága” – olvasta Belinda anyja. – Az esküvőnk elbeszélése – magyarázta Belinda. Nagyon aranyos, még apa beszédéről is ír. Belinda kinyitotta a borítékot, kivette a krémszín papírt. Elolvasta a szöveget, aztán fintorgott. Visszatette anélkül, hogy bármit mondott volna. – Elolvashatom? – kérdezte az anyja. – Szerintem Gordon viccelődik – mondta Belinda. – Nem valami mulatságos. Belinda aznap éjjel ült az ágyban, szoptatta Melanie-t. Gordon nézte őket, arcán buta vigyorral. – Drágám, miért írtál olyanokat? – kérdezte Belinda. – Mit? – A levélben. Az esküvői írás. Tudod. – Nem tudom. – Nem vicces. Gordon sóhajtott. – Miről beszélsz? Belinda a dobozra mutatott, amit fölhozott magával a hálószobába és a pipereasztalra tette. Gordon kinyitotta és kivette belőle a borítékot. – Mindig ez volt rajta? – kérdezte. – Úgy emlékszem, az esküvőnkről írt valamit. Kivette a papírt és elolvasta az egy oldalnyi egyszerű szöveget, aztán összeráncolta a homlokát. – Ezt nem én írtam – megfordította a lapot, rámeredt az üres oldalra, mintha arra számított volna, hogy a túloldalán is van írás.

– Nem te írtad? – kérdezte Belinda. – Tényleg nem te írtad? Gordon megrázta a fejét. Felesége letörölt egy csöpp tejet a baba arcáról. – Hiszek neked – mondta. – Azt hittem, hogy te írtad. – Nem. – Hadd nézzem meg még egyszer – mondta. Gordon odaadta, - Ez olyan furcsa. Nem mulatságos és nem is igaz. A papíron, géppel írva házasságuk elmúlt két évének rövid összefoglalása állt. Nem volt jó két év a papír szerint. Hat hónappal az esküvő után Belindát megharapta egy pincsi, de olyan csúnyán, hogy össze kellett varrni az arcát. Csúnya heg maradt utána, s ami még rosszabb, Belinda inni kezdett, talán azért, hogy enyhítse a fájdalmát. Sejtette, hogy Gordon viszolyog az arcától, a baba pedig csak egy kétségbeesett próbálkozás volt házasságuk megmentésére. – Miért írnának ilyesmit? – kérdezte. – Kicsodák? – Akik ezt a szörnyűséget elkövették – egyik ujját végighúzta az arcán: sima volt és hibátlan. Nagyon szép, fiatal nő volt, bár mostanság fáradtnak és törékenynek látszott. – Honnan tudod, hogy többen vannak? – Nem tudom – mondta, miközben átemelte a babát a másik melléhez. – Olyan csapatmunkának tűnik. Megírni, aztán kicserélni a régivel és várni, hogy valamelyikünk elolvassa… Gyere Melanie, ügyes kislány. – Kidobjam? – Igen. Nem. Nem tudom. Azt hiszem… – végigsimított a baba homlokán. – Tartsuk meg. Jó lesz bizonyítéknak. Talán Al keze van a dologban (Al Gordon fiatalabbik öccse volt) Gordon visszatette a papírt a borítékba, a borítékot a dobozba, azt pedig az ágy alá tolták, és lassacskán elfelejtették. Egyikük sem aludt túl sokat az elkövetkező pár hónapban a szoptatások és a sírás miatt. Melanie ugyanis hasfájós baba volt. A doboz az ágy alatt maradt. Gordonnak állást kínáltak Prestonban, párszáz mérfölddel északabbra és mivel Belinda otthon maradt a gyerekkel és nem tervezte, hogy a közeljövőben visszamegy dolgozni, még tetszett is neki az ötlet. Egy macskaköves utcában álló, erkélyes házba költöztek, ami magas volt, öreg és mély. Belinda olykor besegített a helyi állatorvosnál, kisállatokat vizsgálgatott. Mikor Melanie tizennyolc hónapos lett, Belinda fiút szült, akit Gordon nagyapja után Kevinnek neveztek el. Gordon üzlettárs lett egy építészeti vállalkozásban. Mikor Kevin óvodás lett, Belinda visszament dolgozni. A doboz sosem veszett el, a ház egyik emeleti szobájában kuporgott egy halom Építészek szaklapja és Építészeti magazin alatt. Belinda gondolt néha a dobozra és a tartalmára, aztán egyik éjjel, amikor Gordon Skóciába ment tárgyalni egy régi családi kúria fölújításáról, előkereste. Kivette a papírt a borítékból és elolvasta. Aztán visszatette, elrakta a dobozt és csak ült a szobában megrendülten és kicsit émelyegve. A gondosan gépelt írás szerint Kevin, a második gyermekük meg sem született; Belinda öthónapos terhesen elvetélt, és azóta gyakran depresszió és melankólia tört rá. Gordon ritkán volt otthon, mivel meglehetősen nyomorúságos viszonyt folytatott egy vonzó, de ideges, nála tíz évvel idősebb nővel, aki a kollégája volt. Belinda egyre többet ivott és magas nyakú pulóvereket hordott, meg sálakat, hogy takargassa az arcán esett sebet. Gordonnal keveset beszéltek, kivéve, ha kicsinyes dolgokon vitatkoztak a nagy dolgoktól való félelmükben, tudván, hogy amit mondhatnának egymásnak, az túl komoly és tönkretehetné az életüket. Belinda, semmit sem mondott Gordonnak a Gordon és Belinda házassága legújabb változatáról. Gordon pár hónappal később magától elolvasta, amikor Belinda anyja megbetegedett és elutazott hozzá egy hétre, hogy ápolja.

A papíron, amit Gordon a borítékból kivett egy hasonló házasság leírása állt, mint amit Belinda olvasott, bár legújabban azt írta, hogy a kollégával folytatott viszony rossz véget ért, és veszélyben forgott az állása. Gordon kedvelte a főnökét, de nem tudta volna elképzelni, hogy viszonyt folytasson vele. Szerette a munkáját, bár örült, volna valami önálló kihívásnak. Belinda anyjának állapota javult, ezért hamarosan hazajött. Férje és gyermekei már nagyon várták. Karácsonyeste volt; amikor Gordon odahozta a borítékot Belindának. – Te is megnézted, ugye? – korábban belopóztak a gyerek szobájába, és beletették az ajándékokat a zoknikba. Gordon repesett az örömtől, miközben az elsötétített házban osontak és megállt az ágyuk mellett; ám az eufóriába némi szomorúság is vegyült: tudta, az ilyen boldog pillanatok nem tartanak örökké. Az ember nem állíthatja meg az időt. Belinda tudta jól, mire gondolt. – Igen, elolvastam – mondta. – Mit gondolsz? – Már nem hiszem, hogy tréfa lenne. Még csak rossz tréfa sem. – Hmm, akkor micsoda? – kérdezte Gordon. Ültek a félhomályos nappaliban és figyelték a kandallóban táncoló lángokat. – Szerintem tényleg esküvői ajándék – mondta Belinda. – Egy olyan házasságról szól, amit nem éltünk meg. A rossz dolgok mind ott történnek a papíron, nem itt, a mi életünkben. Ahelyett, hogy átélnénk, olvasunk róla és tudjuk, hogy így is eshetett volna. – Akkor szerinted varázslat? – nem kellett volna hangosan kimondania, de Karácsonyeste volt és nem égtek a lámpák. – Nem hiszek a mágiában – mondta Belinda határozottan. – Ez egy esküvői ajándék és szerintem vigyáznunk kell, hogy ne történjen baja. Másnap reggel a borítékot az ékszeres fiókjába tette, amit mindig zárva tartott. A nyakláncok, gyűrűk és brossok alá tette. A tavaszból nyár lett, a télből megint tavasz. Gordon fáradt volt. Napközben az ügyfelekkel foglalkozott, tervezett, építkezési vállalkozókkal kötött szerződéseket, éjszakánként pedig sokáig fönnmaradt és magának dolgozott, múzeumokat és galériákat tervezett; középületeket mindenféle pályázatokra. Néha dicsérő kritikákat kapott és terveit leközölték az építészeti újságokban. Belinda nagyobb állatokkal kezdett foglalkozni és egyre jobban élvezte. Járta a környékbeli farmokat és lovakat, birkákat, teheneket látott el. Olykor a gyerekeket is magával vitte az ilyen utakra. A mobiltelefonja éppen akkor csördült meg, amikor egy karámban egy vemhes kecskét próbált megvizsgálni, de az állat nem hagyta magát még csak megfogni sem. Visszavonult a kerítés másik oldalára, magára hagyva a meredten bámuló állatot és fölvette a telefont. – Igen? – Találd ki, mi történt? – Szia drágám. Megnyerted a lottót? – Nem, de majdnem. A Brit Népművészeti Múzeumra beadott pályázatom bekerült a döntőbe. Nem vagyunk sokan, de itt már nagyon kemény a verseny. Az a lényeg, hogy bekerültem. – Ez, csodálatos! – Beszéltem Mrs. Fulbright-tal és átküldi Sonját ma este, hogy vigyázzon a gyerekekre. Ünnepelünk. – Nagyszerű. Szeretlek – mondta. – Most vissza kell térnem a kecskéhez. Aznap este a kelléténél több pezsgőt ittak az ünnepi vacsora fölött. Mikor a hálószobájukban Belinda levette a fülbevalóit, azt kérdezte – Megnézzük, mit mond az ajándék?

Gordon komoran nézet rá az ágyból. Csak zokni volt rajta. – Nem, nem hiszem. Ma különleges este van. Nem akarom elrontani. Betette a fülbevalót a fiókba és bezárta, aztán levette a harisnyáját. – Azt hiszem igazad van. Úgyis tudom, mit írhat. Depressziós vagyok és alkoholista, te pedig egy pancser. Pedig mi... hát, éppenséggel egy kicsit becsíptem, de nem ezt akarom mondani. Ott kuksol a boríték a fiók alján mint az a festmény a padláson a Dorian Gray arcképében. – „És csak a gyűrűjéről ismerték föl”. Igen, emlékszem. Még az iskolában olvastam. – Igazából ettől félek – mondta Belinda magára húzva egy hálóinget –, hogy az micsoda ott; a papíron a házasságunk igaz története és mi csak egy szép festmény vagyunk. Az az igazi és mi nem. Vagyis… – erőlködve beszélt, a becsípett emberek lassú módján – nem gondolod, hogy mindez túl szép, hogy igaz legyen? – Néha – bólintott Gordon. – Ma este, például. Belinda megborzongott. – Talán tényleg részeges vagyok, és kutyaharapás van az arcomon, te meg kefélsz mindenkivel, aki csak mozog, Kevin pedig meg sem született és… az a sok szörnyűség. Gordon fölállt, odasétált hozzá és átölelte. – De nem igaz – mondta. – Ez az igazi. Valódi vagy, és én is. Az az esküvői dolog csak egy történet. Szavak. Aztán megcsókolta és magához szorította. Kevés szó esett aznap éjjel. Hosszú hat hónap telt el, míg bejelentették, hogy Gordon terve nyerte meg a pályázatot a múzeumra, bár a The Times szerint „túl agresszív és modern” volt, a különféle építészeti újságok szerint pedig túl régimódi, az egyik zsűritag szerint pedig, a Sunday Telegraphnak, nyilatkozott „kompromisszumos megoldás – mindenki második választása”. Londonba költöztek, a prestoni házat kiadták bérbe egy festőnek és a családjának, mert Belinda nem hagyta, hogy Gordon eladja. Gordon keményen, de boldogan dolgozott a múzeumon. Kevin hat éves volt, Melanie nyolc. Kevin szerette Londont, Melanie szerint ijesztő volt. Mindkét gyerek rosszul viselte kezdetben, hogy elveszették a barátaikat és osztálytársaikat. Belinda alkalmi munkát vállalt egy kisállatklinikán Camdenben, hetente három délután dolgozott. Hiányoztak neki a tehenek. A londoni napok hónapokká, aztán évekké nyúltak, Gordon pedig az alkalmi anyagi nehézségek ellenére egyre lelkesebben dolgozott. Közeledett a nap, amikor lerakhatják a múzeum alapkövét. Egyik este Belinda fölkelt még kora hajnalban és nézte alvó férjét az utcai lámpa nátriumságra fényében, ami épp a hálószobájukkal szemben állt. A haja kezdett visszahúzódni a homlokából, és a tarkójáról, ő pedig azon tűnődött, vajon milyen lenne egy kopasz ember feleségének lenni. Úgy gondolta, ugyanolyan lenne, mint amilyen mindig is volt. Legtöbbször boldog legtöbbször jó. Eszébe jutottak ők, ott, a borítékban. Érezte az ajándék jelenlétét, száraz és komor volt, a hálószoba sarkában lapult egy fiókba zárva, biztonságban. Hirtelen sajnálatot érzett a borítékban, a papíron ragadt Belinda és Gordon iránt, amiért gyűlölték egymást, meg minden. Gordon horkolni kezdett. Finoman megcsókolta az arcát, aztán suttogva elcsitította. A horkolás abbamaradt, de Gordon nem ébredt föl. Melléfészkelte magát és újból elnyomta az álom. Másnap, nem sokkal ebéd után Gordon a toszkánai márvány importőrével beszélgetett, amikor nagyon meglepetten a mellkasához nyúlt és annyit mondott. – Szörnyen sajnálom – aztán megroggyantak a térdei és a padlóra zuhant. Hívták a mentőket, de mire megérkeztek, Gordon már halott volt. Harminchat éves múlt. A törvényszéki orvosszakértő szerint a boncolás kimutatta, hogy Gordon szíve születése óta gyenge volt. Bármelyik pillanatban fölmondhatta a szolgálatot.

A halála után három napig Be1inda semmit sem érzett, mélységesen és szörnyen semmit. Vigasztalta a gyerekeket, beszélt a barátaival és Gordon barátaival, a családjával és Gordon családjával büszkén és visszafogottan fogadta a részvétnyilvánításokat, ahogy a kéretlen ajándékokat szokás. Hallgatta, hogyan sírnak mások Gordon miatt, de neki még nem sikerült. A megfelelő dolgokat mondta mindenkinek, de nem érzett semmit. Melanie, aki ekkor tizenegy éves volt, úgy tűnt egészen jól viselte. Kevin azonban nem törődött a könyveivel, a számítógépes játékokkal, csak ült a szobájában és nézett ki az ablakon, senkivel nem akart beszélni. A temetés után a szülei visszamentek vidékre és magukkal vitték a gyerekeket. Belinda nem akart menni. Azt mondta, túl sok még a teendő. A temetés utáni negyedik napon éppen, beágyazta az ágyukat, amikor sírva fakadt. A zokogás hatalmas, szörnyű hullámokban tört rá, patakzott a könnye és folyt az orra. Hirtelen a földre huppant, mint egy marionett, aminek elvágták a zsinórjait és több, mint egy órán keresztül zokogott, mert tudta, hogy többé nem láthatja őt. Megtörölte az arcát, aztán kinyitotta az ékszeresdobozt, kivette a borítékot és fölnyitotta. Kivette a krémszínű papírt és átfutotta a gondosan gépelt sorokat. Az a Belinda részegen összetörte az autójukat és bevonták a jogosítványát. (Gordonnal már napok óta nem álltak szóba. Csaknem másfél éve, hogy elveszítette az állását és napjai nagy részét otthon töltötte, salfordi lakásukban. Csak Belinda dolgozott. Melanie nevelhetetlen volt: egyik nap, a szobáját takarítva Be1inda öt és tízfontosokat talált egy dobozban. Mikor megkérdezték, hogyan lehetséges, hogy egy tizenegy éves gyereknek ennyi pénze van, nem válaszolt, csak visszavonult a szobájába és összeszorított szájjal meredt rájuk, miközben faggatták. Sem Gordon, sem Belinda nem kérdezősködött tovább, féltek attól, amit megtudhattak volna. A ház, ahol laktak dohszagú volt és nyirkos, a vakolat foltokban potyogott és mindhármukat alattomos száraz köhögés gyötörte. Belinda sajnálta őket. Visszatette a borítékba a papírt és azon tűnődött, milyen lenne gyűlölni Gordont. Vajon milyen lenne, ha nem volna Kevin, nem látná a repülőgépes rajzait, vagy nem hallaná, amint hamisan fütyörészi a népszerű slágereket. Eltűnődött, vajon Melanie – nem az ő Melanie-ja, hanem a másik, ott a papíron –, honnan szerezte azt a pénzt és megkönnyebbült, hogy az ő Melanie-ját csak a balett és az Enid Blyton könyvek érdekelték. Annyira hiányzott neki Gordon, hogy úgy érezte, valami éles, hegyes dolgot döftek a szívébe, egy karót talán, vagy jégcsákányt, amit hidegségből és magányból kovácsoltak és abból a gondolatból, hogy soha többé nem láthatja őt. Aztán fogta, a borítékot, lesétált a nappaliba, ahol a kandallóban égett a tűz, mert Gordon szerette a lángokat. Azt mondta, hogy a tűz életet ad. Belinda nem szerette a széntüzelésű kandallókat, de megszokásból minden reggel meggyújtotta, mert ha nem tette volna, azzal végérvényesen beismerte volna, hogy Gordon nem jön vissza többé. Egy ideig bámulta a tüzet, azon gondolkozott, mit ért el az életben, mit mondhat az övének és mit adott föl; és azon gondolkozott, hogy melyik a rosszabb – szeretni valakit, aki nincs többé, vagy gyűlölni valakit, aki él. Aztán végül, szinte flegmán a tűzbe dobta a borítékot és figyelte, ahogy megfeketedik, összekunkorodik, és pillanatok alatt elhamvad, amint lángra kap. A nászajándék hamarosan már csak pernye volt, nagy pelyhekre szakadt és a huzat magával ragadta, föl a kéményen, ki az éjszakába. Belinda hátradőlt a székben, lehunyta a szemét és várta, hogy megjelenjen a sebhely az arcán. *

Ez tehát a történet, amit végül nem írtam meg a barátom esküvőjére. Ugyanakkor ez nem az a történet, amit akkor írtam volna, sőt, nem is az aminek indult pár oldallal korábban. Amibe belekezdtem, az sokkal rövidebb volt, elbeszélésszerűbb és nem így ért véget (Most már nem tudom, hogyan máshogy ért volna véget. Volt valami vége, de amint a történet belelendült, az igazi vég elkerülhetetlenné vált). A legtöbb történet, ami itt összegyűjtésre került, ebben megegyezik: nem oda érkeztek meg, ahova én szántam. Néha csak onnan tudom, hogy véget ér egy történet, hogy nem akad több szó, amit leírhatnék.

A jóslás tudománya (rondó)
Azok a szerkesztők, akik azt mondják „…írj, amit csak akarsz. Becsszó. Bármit. Csak írd meg azt a történetet, amit mindig is szerettél volna”, ritkán kapnak bármit is. Ebben az esetben Lawrence Schimel kért fel, hogy írjak egy verset az általa szerkesztett antológia elejére, amiben jövendőmondásról szóló történetek voltak. Olyan verset kért, amiben ismétlődő sorok vannak, mint egy villanelle, vagy pantum, hogy ezzel is utaljon az elkerülhetetlen jövőre. Írtam hát egy rondót a jövendőmondás előnyeiről és hátrányairól, és elébiggyesztettem a leghalványabb poént az Alice Tükörországban lapjairól. Valahogy jó kiindulásnak tűnt ehhez a könyvhöz is.

Küldetés
Rossz hetem volt. Forgatókönyvet kellett volna írnom, de nem akart összejönni, napokig ültem az üres képernyő előtt, olykor leírtam egy névelőt, órákig bámultam, aztán lassan, betűről betűre kitöröltem, helyette és-t, vagy de-t pötyögtem. Aztán kiléptem a szövegszerkesztőből. Ed Kramer telefonált és emlékeztetett, hogy tartozom neki egy történettel egy Szent Grálról szóló antológiába, amit a mindenütt jelenlévő Marty Greenberggel együtt szerkesztett. Mivel volt egy ötletem és semmi más nem akart jönni, azt mondtam, rendben. Egy hétvége alatt írtam meg, afféle isteni ajándék, könnyen és simán ment. Hirtelen megváltoztam: a vihar szemébe nevettem és köptem az írói válságra. Aztán újabb egy hétig meredtem bambán az üres képernyőre, mert az isteneknek van humorérzékük. Pár évvel ezelőtt egy dedikálás alkalmával valaki a kezembe nyomott egy egyetemi jegyzetet, ami a feminista nyelvezet elméletéről szólt és összehasonlította a „Küldetést" Tennyson „Shalott úrnője” című versével és egy Madonna számmal. Remélem, egy napon majd írok egy novellát „Mrs. Whitaker vérfarkasa” címmel és kíváncsian várom, milyen összehasonlító elemzésnek lesz része. Ha felolvasást tartok, szeretem ezzel a novellával kezdeni. Nagyon barátságos történet és szeretem hangosan olvasni.

Miklós…
Minden karácsonykor kapok képeslapot grafikus barátaimtól is. Maguk készítik el, megfestik, vagy megrajzolják. Gyönyörűek, a kreativitás és inspiráció emlékművei. Minden karácsonykor jelentéktelennek, alsóbbrendűnek érzem magam és tehetségtelennek. Egyik éven ezt a történetet írtam még karácsony előtt. Dave McKean elegáns betűkkel leírta, én pedig elküldtem mindenkinek, aki csak eszembe jutott. Az én karácsonyi üdvözlőlapom.

Pontosan száz szóból áll* (102 a címme1 együtt) először a Drabble II-ben jelent meg, ami 100 szavas történetek gyűjteménye volt. Mindig eszembe jut, hogy írhatnék egy újabb karácsonyi üdvözlőlapot, de mire észbe kapok, már december 15. van, így elhalasztom egy évvel.

Az ajándék
Az irodalmi ügynököm, a New Yorkba valósi Ms. Merilee Heifetz az egyik leghiggadtabb ember a világon, aki legjobb tudomásom szerint mindössze egyszer javasolta, hogy írjak valami konkrét könyvet. Egy pár éve történt. „Figyelj” mondta, „az angyalok nagyon mennek mostanság, az emberek pedig mindig szerették a macskákról szóló könyveket, ezért arra gondoltam, milyen jó lenne, ha valaki írna egy olyan könyvet, ami egy macskáról szól, aki valójában angyal, vagy egy angyalról, aki igazából macska.” Én pedig egyetértettem, hogy ez egy nagyon jó üzleti tipp és fontolóra vettem. Sajnos, mire végre átgondoltam a történetet, az angyalos könyvek már kimentek a divatból. Az ötlet azonban már megszületett és egy szép napon megírtam. (A kíváncsi olvasónak: végül egy fiatal hölgy beleszeretett a Fekete Macskába és elvitte magához. Mikor legutóbb láttam, már akkora volt, mint egy kisebbfajta puma és ha jól értesültem, még mindig növekszik. Két héttel azután, hogy a Fekete Macska elment, egy barna keverék macska érkezett és beköltözött a verandára. Miközben ezt írom, a szófa támláján szunyókál.) Most, hogy belegondolok, szeretném megköszönni a családomnak, hogy hagyták, hogy őket is beleírjam a történetbe, és ami még fontosabb, hogy egyáltalán hagytak írni és csak néha nyaggattak, hogy menjek játszani.

Troll
Ezt a történetet 1994-ben World Fantasy díjra terjesztették, bár nem nyerte meg. Ellen Datlow és Terri Windling kérésére írtam, akik a Snow White, Blood Red, címmel antológiát szerkesztettek, amiben klasszikus tündérmesék szerepeltek felnőttek számára átdolgozva. Én a „The Three Billy Goats Gruff”* címűt választottam. Ha egyik kedvenc íróm Gene Wolfe (és, ha már eszembe jutott: ő az egyetlen ember rajtam kívül, aki tudomásom szerint előszóba rejtett egy történetet) nem használta volna el évekkel korábban, azt a címet adtam volna neki, hogy „Trip Trap”.

Ne kérdezd a krampuszt!
Lisa Snellings egy figyelemre méltó szobrász. Ez a történet, az egyik szobráról szól, amit elsők között láttam meg tőle. Azonnal beleszerettem: egy démoni rugós báb. Adott róla egy másolatot és megígérte, hogy az eredetit, rám hagyja a végrendeletében. Lisa Snellings minden szobra olyan, mint, egy történet, amit fába, vagy gipszbe foglaltak. (Van tőle a kandallómon egy szárnyas lány egy ketrecben, amint egy tollat kínál az arra járónak, amíg az őrzője alszik; gyanítom, ez legalább egy regény. Majd meglátjuk.)

* *

Angolul; magyarul 85, 86 a címmel együtt Leginkább a „Hét kecskegida” című meséhez hasonlítható. [a fordító]

Az aranyhalas medence és más történetek
Az írás gyakorlata lenyűgöz. Ez a történet 1991-ben kezdődött, akkor három oldalt írtam belőle, aztán úgy éreztem, érzelmileg túl közel vagyok a témához, ezért félbehagytam. Végül 1994-ben úgy döntöttem, hogy befejezem egy antológiába, amit Janet Berliner és David Copperfield szerkesztett. Diribdarabokban írtam egy viseltes laptopon, repülőkön ülve, szállodákban és autókban, mintha jegyzeteltem volna; párbeszédeket, képzeletbeli találkozókat pötyögtem le, míg végül majdnem biztos voltam benne, hogy elkészült. Akkor sorrendbe raktam a jeleneteket és bekezdéseket és legnagyobb meglepetésemre összeállt. Ennek a történetnek egyes elemei valóságosak.

Triptichon: Fölfalatva (Jelenetek egy filmből), A fehér út, Kések királynője
Pár évvel ezelőtt, néhány hónap leforgása alatt három elbeszélő költeményt írtam. Mind a három történet erőszakról, férfiakról, nőkről és a szerelemről szólt. Az első egy pornográf horrorfilmhez készült, szigorúan jambikus pentameterben íródott; azt a címet adtam neki: „Fölfalatva (Jelenetek egy filmből)”. Meglehetősen extrémre sikeredett (és tartok tőle, nem szerepel ebben a könyvben). A második néhány régi angol népmesét beszélt el, ennek „A fehér út” címet adtam. Annyira volt csak extrém, amennyire az eredeti történetek. Az utolsót az anyai nagyszüleimről írtam és a bűvészetről. Ez kevésbé extrém, de – reményeim szerint – éppoly fölkavaró, mint az előző kettő. Mindháromra büszke voltam. A könyvkiadás szeszélyei folytán a három vers egy év leforgása alatt jelent meg különböző kiadványokban így mindegyik belekerült egy, az év legjobbjait bemutató gyűjteménybe (mindhármat beválogatták az amerikai Year's Best Fantasy and Horror antológiába, egyet a brit Year's Best Horror kötetbe és egyiket, nem kis meglepetésemre kiválasztottak egy nemzetközi kötetbe, az év legjobb erotikus történetei közé).

A fehér út
Két történet kísértett és zaklatott az évek során, olyan történetek, amik gyermekkorom óta egyszerre vonzanak és taszítanak. Egyikük Sweeney Todd története, „a Fleet Street sátáni borbélya”. A másik történet Mr Foxról szól – ez leginkább a Kékszakállú történetének angol verziója. Ehhez a vershez azokat a verziókat használtam föl, amit a Neil Phillip szerkesztette The Penguin Book of English Folktales c. kiadványban olvastam: „Mr. Fox története”, valamit a hozzá tartozó utószó és a „Mr. Foster” című mese, ahol először találkoztam a fehér út leírásával, és azzal, ahogy a leány kérője végigmegy az úton, viszolyogtató házáig. Mr. Fox történetében a refrén „Nem így volt, mondom nem így volt, és Isten őriz, hogy így legyen” litániaként ismétlődik, miközben Mr. Fox menyasszonya elbeszéli azokat a szörnyűségeket, amiket szerinte álmában látott. Végül felmutatja a véres ujjat, vagy kézfejet, amit a házban talált és ezzel bebizonyítja, hogy igaz, amit mondott. Ezzel a törtenetnek gyakorlatilag vége szakad. Ugyanakkor a vers azoktól a furcsa kínai és japán népmesékrő1 is szól, amelyekben a végén mindig a rókáknál kötnek ki.*

*

„Fox” angolul rókát jelent. [a fordító]

Kések királynője
Ez, akárcsak a Mr. Punch című képregény, elég közel jár az igazsághoz, így olykor néhány rokonomnak el kell magyaráznom, hogy valójában nem történt meg. Legalábbis nem így.

Változások
Egy nap fölhívott Lisa Tuttle és megkért, hogy írjak egy történetet egy antológia számára, ami a nemekrő1 szólt. Mindig szerettem a sci-fit, mint közeget és fiatalkoromban biztos voltam benne, hogy ha nagy leszek, sci-fi író leszek Ez nem történt meg. Mikor először jutott eszembe ennek a novellának az ötlete, tíz évvel ezelőtt, még úgy képzeltem, több összefüggő rövid történetbő1 áll, ami a nemek megváltozásának lehetőségét fedezi föl. Végül nem írtam meg egyiket sem. Amikor Lisa fölhívott, eszembe jutott, hogy foghatnám az elképzelt világot és elmesélhetném úgy a történetet, ahogy Eduardo Galeano tette az amerikai kontinensek történelmével Memory of Fire című trilógiájában. Amikor befejeztem a történetet, megmutattam egy barátomnak, aki azt mondta, olyan, mint egy regény vázlata: Csak gratulálni tudtam neki a jó meglátásáért. Lisa Tuttlenak azonban tetszett, így nekem is megfelelt.

Baglyoknak leánya
John Aubrey, a tizenhetedik századi gyűjtő és történész egyike kedvenc íróimnak. Írásai a hiszékenység, a műveltség, az anekdoták, a visszaemlékezés és a találgatás nagyon termékeny egyvelegét alkotják. Aubrey könyveit olvasva az embernek az az érzése támad, hogy egy élő személlyel beszél a múltból, amennyire ez évszázadok távolából lehetséges: hihetetlenül szeretetreméltó, érdekes személy lehetett. Szeretem a helyesírását is. Több kü1önböző szemszögből próbáltam már megírni ezt a történetet, de sosem voltam elégedett. Aztán eszembe jutott, hogy úgy írjam meg, mintha Aubrey műve volna.*

Shoggoth Különleges
A London és Glasgow között közlekedő vonat éjszakai járat, ami hajnali ötre, érkezik meg végállomására. Mikor leszálltam a vonatról, besétáltam a pályaudvar szállodájába. A recepcióhoz akartam menni, kivenni egy szobát, aztán aludni még egy keveset. Az elkövetkező pár napot a szállodában megrendezésre kerülő science fiction találkozóra akartam szánni. Hivatalosan egy országos napilapnak tudósítottam. A recepció felé tartva elhaladtam a bár mellett, ahol egy csodálkozó csaposon kívül csak egy angol sci-fi rajongó, John Jarrold üldögélt, aki a találkozó tiszteletbeli résztvevője volt és kedvére fogyaszthatott ingyen a bárban, amit akkor használt ki, amikor mindenki, aludt. Megálltam hát a bárban, hogy beszélgessek Johnnal és sosem jutottam el a recepcióig. Az elkövetkező negyvennyolc órában beszélgettünk, vicceket és történeteket meséltünk egymásnak, és lelkesen kiveséztünk mindenkit és mindent ami csak eszünkbe jutott a Guys and Dolls-ból, egészen addig, amíg a bár ismét kezdett kiürülni. Valamikor közben alkalmam nyílt beszélgetni az azóta elhunyt Richard Evans-szel, aki akkoriban szerkesztő volt. Hat évvel később ebből a társalgásból született a Neverwhere.* Már nem emlékszem rá, pontosan miért kezdtünk el Johnnal a Cthulhuról beszélgetni Peter
*

Aubrey írói stílusát, legfőképpen szóhasználatát magyarul nem lehet visszaadni. Lévén, hogy az itt szereplő történet egyfajta stílusgyakorlat, tekintsünk úgy a magyar változatra, mintha egy réges-régi könyvben talált kézirat lenne. * Seholvolt, Gaiman első önálló regénye

Cook és Dudley Moore hangján, vagy arra, hogy miért vágtam bele egy kiselőadásba H. P. Lovecraft prózai stílusáról. Gyanítom, hogy a kialvatlanság lehetett az oka. Napjainkban John Jarrold elismert szerkesztő és a brit könyvkiadás egyik meghatározó egyénisége. Ennek a novellának a közepe akkoriban született, a bárpultnál, miközben John és én Peter Cook és Dudley Moore hangján H. P. Lovecraft teremtményeit utánoztuk. Mike Ashley volt az a szerkesztő, aki rávett, hogy írjam meg.

Vírus
Ezt a verset David Barret Digital Dreams című antológiájába írtam, ami a számítógépekről szólt. Manapság, már nem játszom számítógépes játékokkal. Amikor játszottam, rájöttem, hogy befészkelik magukat a fejembe. Kockák potyogtak az égből, vagy kis emberkék rohangáltak és ugráltak a szemhéjam mögött elalvás előtt. Legtöbbször veszítettem, még akkor is, ha képzeletben játszottam. Ez született belőle.

Keresem a lányt
Ez a történet a Penthouse huszadik évfordulós jubileumi számába készült 1985. januárjában. Előtte pár évig újságíróként tartottam fönt magam, jártam London utcáit és hírességekkel készítettem interjúkat, a Penthouse és a Knave számára – mindkettő „pucér” magazin volt, de jóval szelídebbek, mint amerikai változatuk; mindent összevetve inkább oktató jellegűek voltak, Egyszer interjút készítettem az egyik modellel és megkérdeztem, nem érzi-e magát kizsákmányolva. „Én?” kérdezte. Marie-nek hívták. „Jól megfizetnek érte, édes. Jobb, mint éjszakai műszakban dolgozni egy kekszgyárban. Megmondom én, ki van kizsákmányolva. Azok a pancserok, akik megveszik az újságot és havonta az én képem fölött verik ki. Ők vannak kizsákmányolva.” Azt hiszem, ez a történet ekkor kezdett kialakulni. Elégedett voltam vele amikor megírtam: az első olyan novella volt, ami tényleg úgy hangzott, mintha én írtam volna és nem úgy, mintha valakit utánoznék. Kezdett stílusom lenni. A történet előtt kutatómunkát végeztem a Penthouse londoni irodájában és átlapozgattam húsz évkönyvet Az első Penthouse-ban találtam egy írást Dean Smithről, a barátomról. Dean sminkes volt a Knave-nél és, mint kiderült, ő volt a legelső Penthouse Pet of theYear 1965-ben. Lenyúltam az 1965-ös Charlotte fülszövegét, „feltörekvő individualista”, meg ilyesmi. Utoljára azt hallottam, hogy a Penthouse a huszonötödik évfordulós, ünnepségek kapcsán kerestette Deant, aki valahogy eltűnt szem elől. Tele voltak vele az újságok. Akkoriban feltűnt, miközben két évtized Penthouse termésében szemezgettem, hogy az ilyen és ehhez hasonló újságok egyáltalán nem a nőkről szóltak, hanem teljes mértékben a nőkről készült fényképekről. Ez volt a történet másik kezdete.

Megint világvége
Steve Jones és én már tizenöt éve barátok vagyunk. Egyszer együtt szerkesztettünk egy könyvet, csintalan gyermekversekből. Ez a barátság azt jelenti, hogy olykor fölhív, és olyasmiket mond, hogy „elkészítek egy antológiát, ami H. P. Lovecraft-féle Innsmouthban játszódik. Írj egy sztorit.” Ez a történet számos dologból született (nekünk, íróknak Így Támadnak Az Ötleteink, ha valakit érdekel). Az egyik ötletet Roger Zelezny Éjszaka a Magányos Októberben című könyve adta, ami remekül eljátszadozik a horror és a fantasy kliséfigurákkal: Roger pár hónappal korábban adott egy példányt a könyvéből, én pedig remekül szórakoztam rajta. Nagyjából ezzel egy időben olvastam egy beszámolót egy háromszáz évvel ezelőtt lezajlott

francia vérfarkasperről. Miközben a vallomásokat olvastam, rájöttem, hogy az egyik tanú vallomása lehetett inspiráló Saki csodálatos „Gabriel Ernest” című történetéhez és James Branch Cabell The White Robe című könyvéhez, de mind Saki, mind Cabell túl jól nevelt volt, hogy fölhasználja a kihányt ujjakat, amik egyébként kulcsfontosságúak voltak a perben. Ez azt jelentette, hogy az egész csak rám várt. Larry Talbot volt az eredeti farkasember neve, aki találkozott Abottal és Costellóval.

Bay Wolf
És ismét jött Steve Jones. „Szeretném, ha írnál egy olyan verses történetet. egy detektívsztori kellene, ami a közeljövőben játszódik. Talán megint használhatnád a Larry Talbot karaktert a Megint világvége novellából.” Úgy esett, hogy éppen befejeztem társszerzőként egy forgatókönyv írását. A régi angol elbeszélő költemény, a Beowulf legenda adaptációja volt. Kicsit meglepődtem, amikor többen félrehallották a nevet és azt hitték, írtam egy „Baywatch” epizódot. Így hát nekiláttam és újra feldologztam a Beowulf legendát egy futurisztikus „Baywatch” formájában, egy detektívtörténeteket tartalmazó antológiába. Akkor úgy tűnt, ez az egyetlen lehetséges megoldás.* Nézzék, én sem kérem számon, honnan szerzik az ötleteiket.

Leszállítjuk nagykeráron
Ha a kötetben szereplő írásokat időrendi sorrendbe tennék ehelyett a furcsa, összetákolt, így-jól-néz-ki sorrend helyett, ez lenne az első novella. 1983-ban, egy éjszaka a rádióra aludtam el. Mikor elnyomott az álom, éppen egy hirdetés ment, nagytételben vásárolható dolgokról, mikor fölébredtem, bérgyilkosokról volt szó. Innen született ez a történet. Több John Collier novellát olvastam, mielőtt megírtam volna. Pár évvel ezelőtt újraolvastam a novellámat és rájöttem, hogy egy John Collier történet volt. Nem olyan jó, mintha Collier írta volna, nem volt, olyan jól megírva; de ennek ellenére leginkább egy John Collier novella volt, amit nem vettem észre, amikor megírtam.

Egy élet, Moorcock korai stílusában
Mikor megkértek, hogy írjak egy novellát egy Michael Moorcock Elricjéről szóló antológiába, úgy döntöttem, olyan kisfiúról fogok írni, amilyen én is voltam valamikor, és az ő képzelethez való viszonyáról. Sejtettem, hogy semmi olyasmit nem tudnék írni Elricről, ami nem utánzat volna, de tizenkét éves koromban Moorcock karakterei számomra ugyanolyan valóságosak voltak, mint bármi más az életemben és sokkal valóságosabbak, mint mondjuk a földrajzórák. „Az összes novella közül a magáé és Tad Williamsé tetszett a legjobban” mondta Moorcock, amikor összefutottunk New Orleansban pár, hónappal később. „Az övé [Williamsé] azért tetszett, jobban, mert Jimmy Hendrix is szerepelt benne.” A címet egy Harlan Ellison novelláról kölcsönöztem.

Hűvös színek
Az évek során számos médiafajtának dolgoztam. Néha megkérdezik tőlem, honnan tudom,
*

A szójáték végett, s mivel a filmsorozat magyarul is Baywatch címen futott, maradtam az angol változatnál. [a fordító]

melyik ötlet melyikhez tartozik. Legtöbbjükből képregény lesz, vagy film, esetleg vers, vagy próza, novella, regény, vagy valami hasonló. Az ember jó előre tudja, mit fog írni. Ez viszont csak egy ötlet volt. Írni akartam valamit azokról az ördöngös masinériákról, a számítógépekről, fekete mágiáról és arról a Londonról, amit a nyolcvanas évek végén láttam – a mértéktelen pénzköltés és az erkölcsi csőd kora volt. Nem tűnt sem novellának, sem regénynek, így végül versként írtam meg és bevált. A The Time Out Book of London Short Stories kedvéért átszerkesztettem prózába, amitől egy csomó olvasó értetlenül nézett.

Az álomseprő
Ezt az írást egy Lisa Snellings szobor ihlette, egy férfi könyökölt egy seprűnyélre. Nyilvánvalóan valami gondnokféle lehetett. Elgondolkoztam rajta, hogy vajon milyen gondnok, és így született ez a történet.

Idegen részek
Ez egy újabb korai írásom. 1984-ben írtam, a végső változatot (sietve újrasminkeltem és betömtem a legfeltűnőbb réseket) 1989-ben készítettem el. 1984-ben nem tudtam eladni (a sci-fi magazinoknak nem tetszett a szex, a szexmagazinoknak nem tetszett a betegség). 1987ben megkérdezték, hogy eladnám-e egy szexuális sci-fi novelláskötet számára, de nem adtam oda. 1984-ben nemi betegségről írtam ezt a novellát. Ugyanez a történet 1987-ben már más felhangokat kapott. Maga a történet nem változott volna, de a környezete egészen biztosan: már az AIDS-ről beszéltek, így akár akartam, akár nem, a történet is erről szólt. Ha újraírom a történetet, az AIDS-et is számításba kell vennem, azt pedig nem akartam. Túl nagy, túl ismeretlen dolog volt, túl megfoghatatlan. 1989-re a kulturális táj ismét nagyot változott, ahol habár nem kényelmesen, de kevésbé éreztem kényelmetlenül magam a történet miatt, kivehettem a fiókból, leporolhattam és elküldhettem, hogy kedves emberekkel találkozzék. Mikor Steve Niles megkérdezte, hogy van-e valami kiadatlan dolgom a Words Without Pictures című antológiájába, odaadtam neki. Mondhatnám, hogy nem az AIDS-ről szólt a történet, de hazudnék, legalábbis részben. Manapság úgy tűnik, az AIDS már csak egy újabb fertőzés Vénusz arzenáljában. Igazság szerint én úgy gondolom, a magányról, a személyazonosságról szól és talán annak az élvezetéről, ahogy megtaláljuk a helyünket a világban.

Vámpír sextina
Ez az egyetlen sikerült sextinám. (olyan versforma, ahol az első hat verssor utolsó szavai ismétlődnek a többi versszak végén, változó sorrendben, az utolsó versszak pedig háromsoros). Először a Fantasy Tales-ben jelent meg és Steve Jones Mammoth Book of Vampires című kiadványában újranyomták. Hosszú évekig ez volt az egyetlen vámpírokról szóló írásom.

Egér
Ezt a történet egy Pete Crowther szerkesztette Touch Wood című, babonákról szóló antológiájának írtam. Mindig akartam írni egy Raymond Carver novellát; olyan könnyűnek tűnt. Ennek a novellának az írása során megtanultam, hogy nem az. Attól tartok, egyszer valóban hallottam azt a rádióbeszélgetést, ami a szövegben szerepel.

Változó tenger
Ezt egy kis garázsépület tetején írtam Earls Courtban. Egy Lisa Snellings szobor inspirálta és Prtosmouth tengerpartjának emléke gyermekkoromból: a tenger zaja, ahogy visszahúzódik a kavicsos parton. Éppen a Sandman utolsó epizódját írtam, aminek „A vihar” volt a címe, így Shakespeare színdarabjának egyes zörejei is belekerültek, amint éppen visszahúzódtak a fejemben.

Amikor elmentünk megnézni a világvégét – írta Keleti Hajnalka, 11 és ¼ éves
Alan Moore (aki az egyik legkiválóbb író és legkiválóbb ember, akit ismerek) és én egy nap leültünk Northamptonban és elkezdtünk beszélgetni egy képzeletbeli helyről, ahol a történeteink játszódhatnának. Ez a történet ott játszódik. Egy napon majd Northampton tisztes polgárai fölkerekednek, és boszorkányként elégetik Alan Moore-t, ami nagy veszteség lesz a világnak.

Sivatag szele
Egy nap kaptam egy kazettát Robin Anderstő1, aki a Boiled in Lead együttes dobosa, azzal az üzenettel, hogy szeretné, ha írnék valamit az egyik számról, ami a kazettán szerepelt. Az volt a címe, hogy „Desert Wind”. Ezt írtam.

Kóstolók
Ezt a történetet négy év alatt írtam. Nem azért, mert fényesre pucoltam minden szavát, minden betűjét, hanem azért, mert mindig zavarba jöttem tőle. Írtam egy bekezdést, aztán letettem és hagytam, hogy kiszálljon a pír az arcomból. Négy-öt hónap múlva isméi leültem, megint írtam egy bekezdést. Ellen Datlow Of Limits: Tales, of Alien Sex című antológiájába kezdtem írni, ami erotikus sci-fi történeteket tartalmazott. Természetesen lekéstem a határidőt, de folytattam, hogy a második kötetbe bekerülhessen. Sikerült nagyjából egy újabb oldalt írnom, amíg lejárt a határidő. Nagyjából ekkortájt fölhívtam Ellen Datlow-t és figyelmeztettem, hogy idő előtti elhalálozásom esetén van egy félkész pornografikus novellám a winchesteremen DATLOW néven elmentve, de ne vegye magára. Még két határidőt késtem le, négy év telt el, mióta leírtam az első bekezdést és mire befejeztem, Ellen Datlow, valamint bűntársa, Terri Windling pedig betették a Sirens című erotikus fantasy írásokat tartalmazó kötetükbe. A történet javarésze abból a gondolatból született, hogy vajon az emberek miért nem beszélgetnek soha szeretkezés vagy szex közben. Nem hiszem, hogy erotikus lenne, de mire végre befejeztem a történetet, már nem találtam annyira kínosnak.

Babahús
Egy fabula, amit a People for the Ethical Treatment of Animals nevű állatvédő egyesület kiadványába írtam. Azt hiszem, elég egyértelmű. Az egyetlen olyan dolog, ami valaha is felkavart. Tavaly egyszer éppen akkor léptem be a szobába, amikor Michael, a fiam a Warning: Contains Language című felolvasó CD-met hallgatta. Nagyon meglepődtem, amikor a hangfalakból egy halványan ismerős hang, az én hangom hallatszott, amint éppen ezt a történetet olvasom.

A tisztesség kedvéért: bőrdzsekit hordok és eszem húst, de egészen, jól bánok a gyerekekkel.

A gyilkosság misztériuma
Mikor ez az ötlet megszületett, „Angyalok városa” volt a címe. Mire ténylegesen elkezdtem megírni, bemutattak egy azonos című Broadway darabot, így mikor a végére értem, új címet adtam neki. Az „Első gyilkosság”-ot a Midnight Graffiti magazin szerkesztője, Jessie Horsting kérésére írtam egy antológia számára, aminek meglepő módon Midnight Graffiti a címe. Pete Atkins, akinek vázlatról vázlatra elfaxoltam és átírtam, felbecsülhetetlen értékű szóvivő és a türelem, valamint a humorérzék mintaképe volt. Igyekeztem tisztességesen játszani, ami a történet bűnügyi részét illeti. Mindenütt vannak nyomok. Már a címben is.

Hó, tükör, almák
Ez megint egy olyan történet, ami a Neil Philip-féle The Penguin Book of English Folktales kapcsán született. A fürdőkádban olvastam, immáron talán ezredszer ezt a mesét. (Még mindig megvan az illusztrált verziója hároméves koromból.) Az ezeregyedik olvasás bűvös hatást gyakorolt rám és elkezdtem gondolkozni a történeten – visszafelé, aztán a rossz irányból is. Pár hétig motoszkált a fejemben, aztán egy repülőút során kézzel elkezdtem megírni. Mikor leszállt a gép, már háromnegyedéig kész volt a történet, így bejelentkeztem a szállodába, leültem egy székbe a sarokban és befejeztem. Először a DreamHaven Press adta ki egy korlátozott számú kiadványban, ami a Comic Book Legal Defense Fund javára készült (ez egy jogi szervezet, ami a képregényírók, kiadók és kereskedők szólásszabadságát hivatott védelmezni). Poppy Z. Brite is kiadta a Love in Vein II című antológiájában. Szeretek vírusként gondolni erre a történetre. Ha egyszer elolvasta az ember, az eredeti történet sosem lesz ugyanolyan többé. Szeretném megköszönni Greg Ketternek aki a DreamHaven Pressnél pár évvel ezelőtt kiadta ezeknek a történeteknek egy részét az Angels and Visitations című gyűjteményben, amiben könyvkritikák, esszék, újságcikkek és egyéb írásaim is szerepeltek. Ezen kívül itt jelent meg két füzetem a Comic Book Legal Defense Fund támogatására. Szeretném megköszönni annak a számtalan szerkesztőnek, aki fölkért, megbízott, elfogadta, vagy újra kiadta ezeket az írásokat, valamint az összes béta-tesztelőnek (ők tudják, kikről van szó), akik vállalták, hogy átadom, átfaxolom, e-mailen elküldöm nekik az írásaimat, és akik elolvasták, amit küldtem nekik, aztán a maguk módján elmondták, hogy mi szorult javításra. Köszönöm nekik. Jennyfer Hershey pátyolgatta ezt a könyvet, amíg egy ötletből valóság lett, sok türelem, báj és szerkesztői bölcsesség kellet hozzá. Nem tudom eléggé megköszönni nekik. Ezen történetek mindegyike bizonyos dolgok tükröződése más dolgokon, nem megfoghatóbbak, mint egy vékony füstcsík. Üzenetek Tükörországból és alakzatok az égen úszó felhőkön: füst és tükör, ez minden. Én élveztem megírni őket, és cserébe szeretem azt hinni, hogy nekik pedig jóérzés, hogy olvassák őket. Isten hozott. Neil Gaiman 1997. december Fordította: Horváth Norbert

Küldetés
Mrs. Whitaker megtalálta a Szent Grált; egy szőrmebunda alatt hevert. Mrs. Whitaker minden csütörtökön elsétált a postára, hogy fölvegye a nyugdíját, bár a lábai már nehezen bírták. Hazafelé menet mindig benézett az Oxfam szatócsboltba és vásárolt magának valami, apróságot. Az Oxfam régi ruhákat, csecsebecséket; furcsaságokat, használhatatlan kacatokat és rengeteg régi könyvet árult. Mind adomány volt, amelyek legtöbbször hagyatékokból kerültek ki. A bevétel jótékony célra ment. A boltban önkéntesek dolgoztak; aznap éppen egy tizenhét éves lány, Marie volt az eladó. Kicsit túlsúlyos volt, mályvaszínű melegítőt viselt, ami úgy nézett ki, mintha a boltból kölcsönözte volna magának. Marie a pult mögött ült, kezében A modern nő című újsággal és éppen egy személyiségtesztet töltött ki. Olykor hátralapozott a pontszámokhoz, hogy megnézze, az adott kérdésnél az A), B), vagy C) válasz ér-e több pontot. Mrs. Whitaker körbenézelődött a boltban. Még mindig nem adták el a kitömött kobrát, jegyezte meg magában. Csaknem fél esztendeje állt már ott, kezdte ellepni a por; üvegszemei fenyegetően meredtek a ruháspolcokra, a porcelánfigurákkal és megrágott gyerekjátékokkal teli szekrényre. Mrs. Whitaker barátságosan megveregette a kígyó fejét, miközben elhaladt mellette. Levett pár Mills & Boon regényfüzetet a könyvespolcról (Mennydörgő lelke és Viharos szíve, darabja egy schilling), fontolgatta, hogy megvegyen egy üres üveg Mateus Rosé-t, amin csinos lámpaernyő díszelgett, de végül úgy döntött, nincsen hova tennie. Arrébb tett egy meglehetősen feslett, molyszagú szőrmebundát, ami alatt egy sétapálca és A. R. Hope Moncrieff Lovagi romantika és legendák c. könyvének ázott példánya hevert; ára öt penny. Közvetlen a könyv mellett feküdt a Szent Grál. Kis, kerek papírmatrica volt a talpára ragasztva, rajta filctollal az ára: 30 penny. Mrs. Whitaker fölemelte a poros ezüstserleget és megvizsgálta vastag szemüvegén keresztül. – Ez pompás – mondta Marie-nak. Marie megvonta a vállát. – Nagyszerűen mutatna a kandallón. Marie ismét vállat vont. Mrs. Whitaker ötven pennyt fizetett, visszakapott tizet, mellé egy barna papírzacskót hogy belerakhassa a Szent Grált és a könyveket. Átsétált a szomszédba a henteshez, vett egy pár szép májat, aztán hazasétált. A kehely belsejét barnásvörös por borította. Mrs. Whitaker gondosan kitisztította, egy óráig áztatta meleg vízben, amihez egy csöppnyi ecetet adott. Aztán lepucolta kívülről is, míg végül csillogott-villogott és föltette a társalgóban a kandallópárkányra két porcelán vadászkopó közé, megboldogult Henryje fényképe mellé, ami 1953-ban készült Frinton-ban, a tengerparton. Igaza lett: jól mutatott a párkányon. Aznap este vacsorára kisütötte a májat pirított kenyérdarabkákkal és hagymával. Nagyon kellemes volt. Másnap péntekre virradt; minden második pénteken Mrs. Whitaker és Mrs. Greenberg meglátogatták egymást. Ezen a héten Mrs. Greenbergen volt a sor. A nappaliban ültek, puszedlit ettek, és teát szürcsölgettek Mrs. Whitaker egy cukorral itta a teát, de Mrs. Greenberg édesítőt használt, amiből mindig a táskájában hordott egy dobozzal. – Ez pompás, – mondta Mrs. Greenberg a Grálra mutatva. – Mi az?

– A Szent Grál – mondta Mrs. Whitaker. – A kehely, amiből Jézus az utolsó vacsorán ivott. Utána ebben a kehelyben fogták föl a vérét, ami abból a sebből csorgott, ahol a római centúrió lándzsája megvágta. Mrs. Greenberg szipogott. Alacsony volt, zsidó, és nem szerette az egészségügyi szempontból nem megfelelő dolgokat. – Én ezt nem tudhatom – mondta –, de nagyon szép. Az én Myronom is ilyet kapott, amikor megnyerte az úszóbajnokságot, csak azon a neve is rajta van. Még mindig azzal a kedves lánnyal él? A fodrásszal, igaz? – Bernice? Ó, igen. El akarják jegyezni egymást – mondta Mrs. Greenberg. – Ez pompás – mondta Mrs. Whitaker. Vett egy újabb puszedlit. Mrs. Greenberg saját maga készítette a puszedlit és minden pénteken, amikor meglátogatta Mrs. Whitakert, hozott belőle egy tányérral: kicsi, édes, cukormázas sütemények voltak egy szem mandulával. Beszélgettek Myronról és Bernicé-ről, Mrs. Whitaker unokaöccséről, Ronaldról (Mrs. Whitakernek nem voltak gyermekei) és barátnéjukról, Mrs. Perkinsről, aki szegénykém kórházban volt a csípőjével. Délidőben Mrs. Greenberg hazament, Mrs. Whitaker pedig sajtos pirítóst készített magának ebédre, utána pedig bevette a gyógyszereit: egy fehéret, egy pirosat és két kis narancssárgát. Csöngettek. Mrs. Whitaker kinyitotta az ajtót. Egy fiatalember állt odakint, vállig érő haja volt, olyan szőke, hogy majdnem fehérnek látszott, csillogó, ezüst páncélt viselt és egy fehér köpönyeget. – Jó napot – mondta. – Jó napot – mondta Mrs. Whitaker. – Egy küldetésben járok. – Ez pompás – mondta Mrs. Whitaker udvariasan. – Bejöhetek? – kérdezte a férfi. – Attól tartok, nem – rázta meg a fejét Mrs. Whitaker. – A küldetésem célja megtalálni a Szent Grált – mondta a fiatalember. – Itt találom? – Van valami igazolványa? – kérdezte Mrs. Whitaker. Tudta, hogy botorság volna ismeretlen férfiakat engedni a házába, különösen, hogy idősödik és egyedül él. Eltűnhet az erszénye a táskájából, vagy még rosszabb is történhet. A fiatalember visszasétált a kerti útra. Lova, egy hatalmas, szürke csatamén, akkora, mint egy igavonó ló, békésen, magasra tartott fejjel álldogált a kertkapuhoz pányvázva. A lovag beletúrt a nyeregtáskába és egy tekerccsel tért vissza. Az írást Arthur, Minden Britek Királya állította ki, és közölte mindenkivel, hogy Galaad a Kerekasztal Lovagja az írás hordozója aki Nemes Küldetésben jár. Egy fiatalember arcát rajzolták az írás alá. Egészen hasonlított. Mrs. Whitaker bólintott. Egy kis, fényképes kártyára számított, de ez sokkal kellemesebb volt. – Úgy vélem, jobb, ha befárad – mondta. Bementek a konyhába. Főzött egy csésze teát Galaadnek és átsétáltak a társalgóba. Galaad meglátta a Grált a kandallópárkányon és féltérdre roskadt. Gondosan letette a teáscsészét a szőnyegre és fölnézett a kehelyre. A behúzott függöny rései között átszűrődő aranysárga napsugár beragyogta áhítatos tekintetét, szőke haját pedig ezüst ragyogásba vonta. – Valóban ez a Szent Grál – mondta nagyon halkan. Gyorsan pislogott párat, mintha könnyeit próbálná visszafojtani. Lehajtotta a fejét és némán imádkozott. Végül fölállt és Mrs. Whitaker felé fordult. – Kegyes hölgy, a Szent Kehely őrzője, engedje meg, hogy távozzak a becses tárggyal, hogy véget érjen hosszú utam és teljesíthessem vállalt küldetésemet. – Tessék? – kérdezte Mrs. Whitaker.

Galaad elé lépett és öreg kezét erős tenyerébe fogta. – Küldetésem véget ért – mondta. – A Szent Grál végre megkerült. Mrs. Whitaker rosszallóan csücsörített. – Fölvenné a csészéjét a szőnyegről, kérem szépen? – mondta. Galaad bocsánatkérő kifejezéssel fölvette a csészét. – Nem, nem hiszem – folytatta Mrs. Whitaker. – Nagyon tetszik ott, ahol van, a kutya és az én Henrym képe között. – Arany kell? Erről van szó? Nemes hölgyem annyi aranyat… – Nem – mondta Mrs. Whitaker. – Nem kérek semennyi aranyat sem. Nem érdekel az ilyesmi. Kiterelte Galaadet az ajtóig. – Örülök, hogy megismertem – mondta. A csatamén átlógatta a fejét a kerítésen, és a kardvirágokat legelészte. A szomszédból néhány gyerek gyűlt össze a járdán bámészkodni. Galaad elővett egy pár cukorrögöt a nyeregtáskájából és megmutatta a bátrabb gyerkőcöknek, hogyan etessék meg a lovat: laposan kitartott tenyérből. A gyerekek kuncogtak, az egyik idősebb lány a ló orrát simogatta. Galaad egyetlen könnyed mozdulattal nyeregbe ült. Ló és lovasa végigügettek a Hawthorne Crescent kövein. Mrs. Whitaker figyelte őket, amíg el nem tűntek a szeme elől, aztán fölsóhajtott és visszament a házba. A hétvége csöndesen telt. Szombaton Mrs. Whitaker buszra szállt és ellátogatott Maresfieldbe unokaöccséhez Ronaldhoz és feleségéhez, Euphoniához, akiknek két lányuk volt, Clarissa és Diilian. Ribizlis piskótát sütött nekik. Vasárnap reggel Mrs. Whitaker templomba ment. A helyi templom Szent Jakabnak volt fölszentelve, alig volt több egy épületnél, ahol hasonló gondolkodású emberek összejöttek felfrissülni, és jókedvre derülni. Mrs. Whitaker nem rajongott az ilyen helyekért túlságosan, de kedvelte Bartholomew atyát, a plébánost, de csak akkor, ha éppen nem gitározott. Az istentisztelet után megfordult a fejében, hogy megemlíti az atyának, hogy a Szent Grál ott áll a kandallópárkányán, a társalgóban, de végül meggondolta magát. Hétfőn reggel Mrs. Whitaker a hátsó kertben dolgozott, ahol egész kis füvészkert burjánzott, amire nagyon büszke volt: kapor, vasfű, hibiszkusz, csipkebogyó, menta, kakukkfű és petrezselyem. A kert szélén térdelt, vastag gumikesztyűt viselt, éppen gyomlált és a csigákat gyűjtötte össze egy műanyag zacskóba. Mrs. Whitaker nagyon lágyszívű volt, ha csigákról volt szó. Mindig összeszedte őket, a kert végébe ment és kiszórta őket a kerítés túloldalára, ami mögött nem sokkal a vasúti töltés kezdődött. Leszedett egy kevés petrezselymet a salátához, amikor udvarias köhögést hallott a háta mögül. Galaad állt a kert bejáratánál, páncélja csillogott a felkelő nap sugaraiban. Karjában hosszú, olajozott bőrbe csomagolt tárgyat tartott. – Visszatértem – mondta. – Jó napot – mondta Mrs. Whitaker. Igen lassan fölállt és levette a kesztyűit. – Nos, ha már itt van, hasznossá tehetné magát. Odaadta neki a csigákkal teli zacskót és megmondta, hogy szórja ki őket a kert végében a kerítésen túlra. Galaad megtette. Ezután besétáltak a konyhába. –Teát vagy limonádét? – kérdezte Mrs. Whitaker. – Amit ön iszik – mondta Galaad.

Mrs. Whitaker kivett egy kancsó saját készítésű limonádét a hűtőből és elküldte Galaadet a kertbe, hogy szedjen két levelet a mentáról. Két hosszú poharat vett elő, gondosan lemosta a mentát és belehelyezte a pohárba, mielőtt ráöntötte volna a limonádét. – A maga lova áll odakint? – kérdezte. – Ó, igen. Grizzel a neve. – És messziről jött, ha nem tévedek. – Nagyon messziről. – Értem – mondta Mrs. Whitaker. Elővett egy műanyag lavórt, megtöltötte vízzel, Galaad pedig kivitte a lovának. Megvárta, míg a ló megissza, aztán visszahozta az üres lavórt. – Ha jól sejtem, még mindig a Grált keresi. – Igen, arra van szükségem – mondta. Fölvette a bőrbe csomagolt tárgyat a padlóról, rátette az asztalterítőre, és kicsomagolta. – Cserébe ez kínálom. Egy kard volt, pengéje csaknem négy láb hosszú, oldalába végig szavakat véstek. A markolata ezüstből és aranyból készült, a gombja egy beágyazott ékkő volt. – Nagyon szép – mondta Mrs. Whitaker kétkedve. – Ez – mondta Galaad –, Balmung, amit Wayland Smith kovácsolt az idők hajnalán. Flamberge ikertestvére. Aki, ezt a kardot viseli, legyőzhetetlen a csatában, képtelen gyávaságot elkövetni. Markolatában az ékkővet Bircone-nak hívják, megvédi tulajdonosát a borba vagy serbe tett méregről és a barátok árulásától. – Biztosan nagyon éles – mondta Mrs. Whitaker rövid szünet után. – Egy hajszálat kettészel a levegőben. Nem, egy napsugarat is kettévág! – mondta Galaad büszkén. – Nos, akkor talán jobb, ha elteszi – mondta, Mrs. Whitaker. – Nem kell? – kérdezte Galaad láthatóan csalódottan. – Köszönöm, nem – mondta Mrs. Whitaker. Eszébe jutott, hogy megboldogult férje, Henry nagyon örült volna neki. Kiakasztotta volna a falra a kitömött ponty mellé, amit Skóciában fogott és mutogatta volna a látogatóinak. Galaad visszacsomagolta Balmugot az olajozott bőrbe és átkötötte egy fehér zsineggel, aztán csak ült, gondolataiba merülten. Mrs. Whitaker készített néhány uborkás-sajtosszendvicset a visszaútra és zsírpapírba csomagolta. Adott egy almát is, Grizzelnek. Galaad mindkét ajándéknak nagyon örült. Búcsút intett nekik az ajtóból. Délután busszal bement a kórházba, hogy meglátogassa Mrs. Perkinst, aki szegény, még mindig bent feküdt a csípőjével. Mrs. Whitaker vitt neki házi sütésű gyümölcskenyeret, de mandulát nem sütött bele, mert Mrs. Perkins fogai már nem voltak olyan jók. Aznap este a kis televízióját nézte és korán lefeküdt aludni. Kedden jött a postás. Mrs. Whitaker a padláson volt éppen, tett-vett, csak lassan lépdelt le a létrafokokon. Nem ért ki időben, a postás elment és hagyott egy papírt a ládában, hogy itt járt, megpróbált kikézbesíteni egy küldeményt, de senkit sem talált otthon. Mrs. Whitaker felsóhajtott. Az üzenetet a táskájába tette és lesétált a postára. A csomagot Shirelle unokahúga küldte Sydneyből Ausztráliából. Fényképek voltak benne férjéről, Wallace-ról és két lányukról, Dixieról és Violetről, meg egy kagylóhéj gyapjúba csomagolva. Mrs:Whitakenek volt már néhány díszes kagylóhéja és csigaháza a hálószobában. A kedvence az volt, amelyiken Bahama látképe volt, zománcfestékkel festve. A nővére, Ethel hozta neki, aki 1983-ban meghalt. Betette a kagylót és a fényképeket a táskájába. Ha már úgyis a környéken járt, benézett az Oxfam boltba. – Helló, Mrs. W – mondta Marie.

Mrs. Whitaker hosszú pillantást vetett rá. Marie kirúzsozta magát, (meglehet, nem a legmegfelelőbb árnyalattal és talán nem a legügyesebben, de ez majd idővel javulni fog, gondolta Mrs. Whitaker), és egy igen rövid szoknyát húzott. Jelentős haladás volt. – Ó, jó napot, kedveském – mondta Mrs. Whitaker. – Volt itt egy férfi a múlt héten, arról a dologról kérdezett, amit vásárolni tetszett. A kis fémpohár-szerűség. Megmondtam neki, hogy hol tetszik lakni. Remélem nem bánja... – Nem, kedvesem – mondta Mrs. Whitaker – Már járt nálam. – Álom az a pasi. Igen nagyon jóképű – mondta Marie álmatagon. – Nem utasítanám vissza. És volt egy nagy fehér lova, meg minden. Egyenesebb háttal is áll, jegyezte meghelyeslő biccentéssel Mrs. Whitaker. A könyvespolcon talált egy új Mills & Boon füzetet (Fenséges Szenvedélye), bár még nem olvasta ki a múltkoriakat. Fölvette a Lovagi romantika és legendák viseletes példányát és kinyitotta. Dohos szaga volt Ex Libris Fisher írta bele valaki gyöngybetűkkel, vörös tintával. Visszatette oda, ahonnan elvette. Mikor hazaért, Galaad már várta. A szomszéd gyerekeket lovagoltatta körbe az utcában. – Örülök, hogy itt találom – mondta Mrs. Whitaker. – Volna néhány láda, amit odébb kellene tenni. Fölvitte a padlásra, Galaad pedig félretolta a bőröndöket és dobozokat az útból, hogy Mrs. Whitaker hozzáférhessen egy szekrényhez. Nagyon nagy volt a por odafönt Egész délután ott maradtak, Galaad ide-oda tologatta a ládákat, miközben Mrs. Whitaker tisztogatott. Galaadnek volt egy friss vágás az arcán és egyik karját kissé nehezen mozgatta. Beszélgettek egy keveset, miközben takarítottak. Mrs. Whitaker mesélt megboldogult Henryjéről, hogyan tudta kifizetni a házat az életbiztosításból, hogyan kerültek hozzá ezek a dolgok, amiket nincs igazán kire hagynia, senkire, csak Ronaldra és a feleségére, aki annyira szerette a modern dolgokat. Elmesélte hogyan találkozott Henryvel a háború alatt; mesélt a helyről, ahová esténként táncolni jártak; arról, hogyan utaztak fel Londonba a háború után, amikor először ivott bort. Galaad mesélt az anyjáról, Elaine-ről, aki léha volt, csak azt kapta, amit megérdemelt, és akit boszorkánynak tartottak; nagyapjáról, Pelles királyról, aki jóhiszemű volt, bár, kicsit szórakozott, fiatalságáról Bliant kastélyában a Boldogszigeten. Mesélt apjáról, akit úgy ismert, Mal Fet Lovag és jóformán teljesen őrült volt, de valójában Lancelot du Lac-nak hívták. Ő volt a legnagyobb lovag, csak álcázta magát és már nem volt eszénél; és mesélt Camelotban töltött apródéveiről. Öt órakor Mrs. Whitaker szemrevételezte a szobát és úgy döntött, megfelel az elvárásainak. Kinyitotta az ablakot, hogy szellőzzön és lementek a konyhába, ahol fölrakta a vízforralót a tűzre. Galaad leült a konyhaasztalhoz. Kinyitotta bőrerszényét és egy kerek, fehér követ vett elő. Akkora volt, mint egy krikettlabda. – Hölgyem – mondta. – Ezt magának hoztam a Szent Grálért cserébe. Mrs. Whitaker fölvette a követ, ami nehezebb volt, mint amilyennek látszott és a fény felé tartotta. Tejszínűen átlátszó volt, legbelül ezüstösen csillámlott a kora délutáni napfényben. Kellemesen meleg volt. Ahogy tartotta a fény felé, különös érzés szállta meg: legbelül mozdulatlanságot és békességet érzett. Nyugalom, végtelen nyugalom – ez volt a legmegfelelőbb szó rá. Tisztának érezte magát. Vonakodva tette vissza az asztalra. – Csodálatos – mondta.

– Ez a Bölcsek Köve, a kő, amit Noé a bárkájában kifüggesztett, hogy fényt adjon, amikor sötétség volt; képes arannyá változtatni a fémeket és még ennél is többet tud – mondta Galaad büszkén. – És ez még nem minden. Tessék. Egy tojást vett elő az erszényéből és Mrs. Whitaker kezébe adta. Nem volt nagyobb egy libatojásnál, ragyogó fekete színe volt, néhol vörös és fehér pettyekkel. Ahogy megérintette, érezte, hogy föláll a szőr a hátán. Mintha végtelen forróságot és, szabadságot érzett volna. Távoli tüzek ropogását vélte hallani és egy pillanatra úgy érezte, fölötte áll az egész világnak, lángból való szárnyakon repült és zuhant. Letette az asztalra a Bölcsek Köve mellé. – Ez a főnix tojása – mondta Galaad. – A távoli Arábiából való. Egy napon maga a Főnixmadár kel ki belőle; és amikor eljön az idő, a madár tűzből rak fészket magának, lerakja tojását és meghal, hogy tűzből szülessen újjá egy másik korban. – Gondoltam, hogy ez lesz az – mondta Mrs. Whitaker. – És végül, hölgyem – mondta Galaad – ezt hoztam. Egy almát húzott elő az erszényből és a kezébe nyomta, mintha egyetlen rubinból faragták volna ki, borostyán szárral. Érintésre lágy volt, megtévesztően lágy, ujja máris fölsértette a héját és az alma dús leve végigcsordult Mrs. Whitaker kezén. A konyha csaknem észrevétlenül, mágikusan megtelt a nyári gyümölcsök illatával, eperével, őszibarackéval, málnáéval, ribizkéével. Mintha távoli hangokat hallott volna énekelni, halk zene hangjától kísérve. – Ez a Heszperidák egyik almája – mondta Galaad halkan. – Egy harapása meggyógyít minden betegséget és sebet, a második harapás fiatallá és széppé tesz, a harmadik harapástól, mondják, örök életet nyerhet az ember. Mrs. Whitaker lenyalta az ujjáról az alma levét. Mintha finom bor íze lett volna. Egy pillanatra minden emlék visszatért: milyen volt fiatalnak lenni, milyen volt karcsúnak, erősnek lenni, milyen érzés volt végigfutnia bekötőúton pusztán a futás gyönyöréért, milyen volt, amikor rámosolyogtak a férfiak azért, mert önmaga volt. Mrs. Whitaker Sir Galaadre nézett, a legilledelmesebb lovagra mind közül, amint délcegen és büszkén üldögél a konyhájában. Elakadt a lélegzete. – Ez minden, amit hoztam – mondta Galaad. – Nem volt könnyű megszerezni őket. Mrs. Whitaker az asztalra tette az almát a Bölcsek Köve és a Főnix tojása mellé. Aztán besétált a társalgóba és a kandallóra nézett: a porcelán vadászkopóra, a Szent Grálra és volt férje, Henry fényképére, amint félmeztelenül, kezében fagylalttal mosolygott csaknem negyven év távolából. Visszatért a konyhába. A vízforraló éppen fütyülni kezdett. Egy kevés vizet a teáskannába öntött, ott megkeverte és kiöntötte. Két kanál teát tett bele és még egyet a kannának, aztán ráöntötte a maradék forró vizet. Mindvégig szótlan maradt. Végül Galaad felé fordult és a szemébe nézett. – Tegye el az almát – mondta határozottan. – Nem lenne szabad ilyesmit kínálni egy öreg hölgynek. Nem illik. Elhallgatott. – De elfogadom a másik kettőt – folytatta, némi töpr engés után. – Jól mutatnak majd a kandallón. És kettőt egyért jó vásárnak hangzik. Galaad arca felragyogott az örömtől. Az almát visszatette az erszénybe aztán féltérdre ereszkedett és megcsókolta Mrs. Whitaker kezét. – Elég legyen – mondta Mrs. Whitaker. Elővette a legjobb porceláncsészéit, amit különleges alkalmakra tartogatott és abba töltött teát maguknak.

Szótlanul üldögéltek a teát szürcsölgetve. Mikor megitták, bementek a társalgóba, Galaad pedig a kandalló hoz lépett és leemelte a Grált. Mrs. Whitaker elhelyezte a Tojást és a Követ a Grál helyén. A Tojás mindig eldőlt, ezért az egyik porcelánkutyának támasztotta. – Tényleg pompásan néznek ki – mondta Mrs. Whitaker. – Igen – helyeselt Galaad – Valóban pompásak. – Adhatok valamit enni, mielőtt visszamegy? – kérdezte Mrs. Whitaker. Galaad megrázta a fejét. – Egy kis gyümölcskenyeret – mondta. – Most nem kéri, de pár óra múlva örülni fog neki, majd meglátja. És, ez az utolsó alkalom, hogy használja az illemhelyet. Most pedig adja azt ide, én majd becsomagolom. A kis vécé felé terelte a lovagot, ő pedig, kezében a Grállal a konyhába ment. Talált egy kevés karácsonyi csomagolópapírt, belecsomagolta a Grált és spárgával átkötötte. Nagy szeletet vágott a gyümölcstortából és egy barna papírzacskóba tette egy banánnal és egy alufóliába csomagolt darab sajttal együtt. Galaad visszatért az illemhelyről, Mrs. Whitaker pedig átadta neki a papírzacskót és a Szent Grált. Ezután lábujjhegyre állt és megcsókolta a lovag arcát. – Maga kedves fiatalember – mondta – Vigyázzon magára. Galaad átölelte, Mrs. Whitaker pedig kihessegette a konyhából, ki a hátsó ajtón és becsukta mögötte az ajtót. Töltött magának egy újabb csésze teát és csöndesen zokogott egy papír zsebkendővel a kezében, amíg elhalt a patadobogás a Hawthorne Crescenten. Mrs. Whitaker szerdán egész nap otthon maradt. Csütörtökön elment a postára, hogy fölvegye a nyugdíját, aztán be ugrott az Oxfam boltba. A pult mögött álló nőt nem ismerte. – Hol van Marie? – kérdezte Mrs. Whitaker. A pult mögött álló nőnek őszbe hajló, kékesszürke haja volt, kék keretes szemüveget viselt. Megrázta a fejét és megvonta a vállát. – Elment egy fiatalemberrel – mondta. – Lóháton. Piha! Hát kérem szépen! Heathfieldben kellene lennem, a másik boltban így most Johnny ül ott helyettem, amíg találunk valaki mást. – Ó – mondta Mrs. Whitaker. – Hát, pompás, hogy talált magának egy kedves fiatalembert. – Neki talán igen – mondta a nő. – De másnak meg Heathfieldben kellene lennie. A bolt hátuljában, az egyik polcon megkopott ezüst edény állt, aminek hosszú csőre volt. Hatvan penny volt az ára, hirdette az oldalának támasztott cédula. Leginkább egy lapos, megnyújtott teáskannára emlékeztetett. Levette a könyvespolcról a Mills & Boon füzetet, amit még nem olvasott. Egyszerű Szerelme ez volt a címe. Fogta a könyvet és az ezüst edényt, és a pulthoz vitte. – Hatvanöt penny lesz, kedvesem – mondta a nő és fölvette az ezüst edényt és megnézte magának. – Furcsa egy szerzemény, nem? – Ma reggel érkezett. Régi kínai jeleket karcoltak bele és elegáns ívű fogantyúja volt. – Valami olajoskanna, azt hiszem. – Nem, nem olajoskanna – mondta Mrs. Whitaker, aki pontosan tudta, mi az. – Ez egy lámpás. Valaki barna spárgával egy apró fémgyűrűt kötözött a lámpás fogantyújához. – Tudja mit – mondta Mrs. Whitaker. – Meggondoltam magam, azt hiszem, csak a könyvet viszem el. Öt pennyt fizetett a regényfüzetért és visszatette a lámpást oda, ahol találta, a bolt hátuljában. Végtére is, gondolta Mrs. Whitaker hazafelé, amúgy sem tudná hova tenni. Fordította: Horváth Norbert

Miklós…
öreg volt, mint a világ, a szakálla fakó fehérré kopott. Meg akart halni. A sarkvidéki barlangok törpéi nem beszélték a nyelvét, saját csettegő-cserregő módjukon társalogtak, érthetetlen szertartásokat jártak, amikor éppen nem dolgoztak. Évente egyszer, hiába tiltakozott zokogva, a Végtelen Éjszakába kényszerítették. Útja során minden gyermek ágya mellett hagyott egyet a törpék láthatatlan ajándékából, miközben a csöppségek aludtak, az időbe dermedten. Irigyelte Prométeuszt és Lokit, Sziszifuszt és Júdást. Az ő büntetése kegyetlenebb volt. Hull a pelyhes fehér hó. Fordította: Horváth Norbert

Az ajándék
A csavargók és vándorok gyakran hagynak jelzéseket kapufélfákon, fákon, ajtókon amerre járnak, hogy tudassák a társaikkal, milyen népek élnek a házakban és farmokon. Szerintem nincs ez másként a macskáknál sem: mi más magyarázná azokat a macskákat, akik évről évre föltűnnek az ajtónk előtt éhesen, bolhásan, elhagyatottan. Befogadjuk őket, bolhátlanítjuk őket, ételt adunk nekik és megvizsgáltatjuk az állatorvossal. Fizetünk az oltásokért, és olykor, minő méltánytalanság, ivartalaníttatjuk őket. Egy darabig velünk maradnak: talán pár hónapig, talán évekig, esetleg örökre. Legtöbbje nyáron érkezik. Vidéken lakunk, épp elég messze a várostól, hogy mifelénk rakják ki a megunt kedvenceket a városi népek. Emlékezetem szerint sosem volt nyolcnál több macskánk, és ritkán volt kevesebb háromnál. A macskapopuláció jelenleg így néz ki a házunkban: Hermione és Pod, egyik cirmos, a másik fekete, ők az őrült nővérek, akik a: tetőtéri dolgozószobámban laknak és nem elegyednek a pórnéppel. Hópihe, a kékszemű, hosszúszőrű, fehér macska, aki évekig lakott az erdőben, mielőtt föladta volna tékozló napjait puha díványokért és ágyakért; végül, de nem utolsósorban Szőrmók, Hópihe tarka, párnaszerű lánya, aki narancssárga, fekete és fehér színekben pompázik – őt kölyökkorában fedeztem föl a garázsunkban félig megfulladva, a feje ugyanis beleszorult egy régi, szakadt tollasütőbe. Meglepetésünkre életben maradt és felnőve a legjólelkűbb, legszelídebb macska lett, aki valaha is nálunk lakott. És ott van a fekete macska. Nincs más neve, csak Fekete Macska, aki nagyjából egy hónappal ezelőtt tűnt föl. Először nem hittük, hogy velünk fog lakni: túl jól tápláltnak tűnt, hogy kóbor állat legyen, túl öreg és jó kedélyű ahhoz; hogy magára hagyott jószág legyen. Úgy nézett ki, mint egy kicsinyített párduc és úgy mozgott, akár egy halk, sötét folt. Egy nyári napon pillantottuk meg, a veranda rendetlenebbik vége körül lófrált. Első ránézésre nyolc, talán kilenc éves lehetett, kandúr; zöldessárga szemek, nagyon barátságos volt és nyugodt. Azt gondoltam, hogy egy szomszéd lakóé vagy egy farmeré. Pár hétre elutaztam otthonról, hogy befejezzek egy könyvet, s mire visszatértem, még mindig a verandán volt, egy régi kosarat és pokrócot kapott a gyerekektől. Alig lehetett ráismerni. Foltokban hiányzott róla a szőr, szürke bőrén hosszú karmolások egyik fülének hiányzott a vége, egyik szeme alatt vékony seb, a szájába is belekapott valami. Fáradtnak és soványnak tűnt. Elvittük az állatorvoshoz, ahol fölírtak neki valami antibiotikumot, amit az ételébe kevertünk esténként. Azon, tűnődtünk, mivel verekedhetett? Hópihével, a család fehérbundás királynőjével? Mosómedvével? Vadmacskával? Minden éjszakával egyre nőtt a sebek száma és egyre csúnyábbakat szerzett – harapásnyom az oldalán, hosszú karmolások a hasán. Mikor egyik reggel így találtam, levittem a pincébe, hogy fölgyógyuljon a kazán alatti dobozok között. Meglepően nehéz volt, ahogy a kosárral együtt levittem, tettem mellé egy dobozba almot, egy kevés ételt és egy tál vizet. Mikor följöttem a pincéből, le kellett mosnom a vért a kezemről. Négy napig maradt odalent. Először túl gyengének tűnt még az evéshez is: egyik szeme alatt akkora vágás volt, hogy szinte nem is látott vele, bicegett és sokszor eldőlt, a száját ért karmolásból sárgás váladék szivárgott. Minden reggel és este lementem, megetettem, adtam neki gyógyszert és igyekeztem ellátni a legcsúnyább sebeit, miközben beszéltem hozzá. Hasmenése volt, a pince annak ellenére bűzlött tőle, hogy rendszeresen cseréltem az almot. Az a négy nap, amíg a pincében lakott, elég szörnyen telt a házban: a baba elcsúszott a kádban és beütötte a fejét, csaknem megfulladt; megtudtam, hogy az egyik munkámat – egy

Hope Mirrels regény tévéjáték adaptációját – lefújta a BBC és nem volt erőm újrakezdeni és házalni, a többi tévétársaságnál; a lányom elutazott a nyári táborba és szinte azonnal levéláradatot zúdított ránk, naponta öt-hat szívszaggató levelet, amiben arra kért, hogy hozzuk haza a fiam összeveszett a legjobb barátjával annyira, hogy már nem is voltak beszélő viszonyban; és egyik éjszaka a feleségem hazafelé jövet elütött, az autóval egy őzet. Az őz elpusztult, az autó totálkáros lett és a feleségem is megvágta magát az egyik szeme fölött. A negyedik napra a macska már járkált a pincében, óvatosan, de türelmetlenül, föl-alá a könyveket és képregényeket, leveleket és kazettákat tartalmazó dobozok között. Nyávogott, hogy engedjem ki, én pedig vonakodva bár, de engedtem. Visszament a verandára, lefeküdt a szófára és ott aludt egész nap. Másnap reggel újabb mély karmolásnyomok voltak az oldalán és a veranda padlóján fekete szőrcsomókat találtam a bundájából. Levelet kaptunk a lányomtól, hogy kezd jól alakulni a tábor és kibír még néhány napot; a fiam kibékült a barátjával, bár nem tudtam meg, mi volt a vita tárgya – talán gyűjtögetős kártyák; a Csillagok háborúja, egy lány... A BBC producerről, aki megvétózta a Mirrels adaptációt kiderült, hogy kenőpénzt (vagyis „kétes eredetű hitelt”) vett föl egy független produkciós irodától, ezért véglegesen szabadságolták; az utóda, kellemes meglepetésemre az a nő volt, aki először javasolta, hogy vágjak bele a forgatókönyvbe. Azon gondolkoztam, hogy visszaviszem a Fekete Macskát a pincébe, de végül mégsem tettem. Helyette elhatároztam, hogy megtudom, milyen állat jár a házunkhoz éjjelente és teszek valamit ellene – csapdát állítok, talán. Születésnapomra és karácsonyra mindenféle, apróságokat, szerszámokat, értékes játékokat kapok, aminek mindig nagyon örülök, de hamar elvesztem az érdeklődésemet irántuk, és ritkán kerülnek ki a dobozukból. Van egy gyümölcsaszalóm, egy elektromos faragókésem, egy kenyérsütő gépem; legutóbb egy éjjellátó szemüveget kaptam. Karácsonykor beleraktam az elemeket és sétálgattam a sötét pincében, mert nem bírtam kivárni az éjszakát és egy csapat képzeletbeli manóra vadásztam a dobozok között. (Tartozott hozzá egy figyelmeztetés, hogy fényes helyen ne kapcsoljam be, mert megsérülhet a készülék és valószínűleg a szemem is.) Azután visszatettem az egészet a dobozába és azóta is ott kuporog a szobában egy doboz számítógépes kábel és egyéb alkatrész között. Talán, gondoltam, ha ez a lény, kutya, macska, mosómedve, rozsomák, vagy ki tudja micsoda, látná, hogy, ott ülök a verandán, nem jönne el, így fogtam egy széket, beállítottam az öltözőszobába, ami a verandára nézett, és amikor mindenki lefeküdt aludni, kimentem a verandára és jó éjszakát kívántam a Fekete Macskának. Ez a macska, mondta a feleségem, amikor a vendégünk megérkezett, egy személyiség. Van benne valami karakterisztikus, emberi vonás talán: széles, fekete orra volt, zöldessárga szeme, és barátságos szája (amiből még mindig szivárgott a sárgás váladék). Megsimogattam a fejét, megvakartam az álla alatt és elbúcsúztam. Aztán, visszamentem a házba és lekapcsoltam a világítást odakint. Leültem az elsötétített ház apró szobácskájába, ölemben az éjjellátó szemüveggel. Bekapcsoltam és figyeltem, ahogy apró zöld fénypontok gyúlnak ki a lencséjénél. Telt-múlt az idő. Azzal kísérleteztem, hogy bámultam a sötétséget a szemüvegen át, szoktattam a szememet az élességhez és a zöldes árnyalatokból álló világhoz. Riasztó mennyiségű rovart láttam az éjszakai udvaron: mintha egy nagy sűrű eves lett volna, amiben számtalan létforma úszkált. Aztán lenéztem a koromfekete, kékes foltokkal tarkított üres, csendes és békés vidékre. Telt az idő, egyre több erőfeszítésembe került ébren maradni és hiányolni kezdtem a kávét, meg a cigarettát, két szenvedélyemet, amiről sikerült leszoknom. Mielőtt teljesen elnyomott volna az álom, a kert felől éles hang hallatszott, amitől teljesen fölébredtem. Sietve a szemem

elé kaptam az éjjellátót, de csalódnom kellett, csak Hópihe futott keresztül a kerten; egyetlen villámgyors zöldesfehér fényfoltként, aztán eltűnt az erdőben. Már éppen hátradőltem volna a székben, amikor elkezdtem azon gondolkozni, hogy vajon mi lehetett az, ami ennyire megijesztette Hópihét, így elkezdtem fürkészni a kert távolabbi részét, macskát, kutyát, mosómedvét, bármilyen állatot keresve. Végül meg is pillantottam valamit, ami a kocsifelhajtó felől közelített a házhoz. Tisztán láttam a szemüvegen keresztül. Az Ördög volt az. Még sosem láttam az Ördögöt azelőtt, és bár írtam róla munkásságom során, ha nagyon sarokba szorítottak volna, el kellett volna ismernem, hogy nem igazán hittem benne azon kívül, hogy egy képzeletbeli, tragikus, leginkább miltoni figura. De a kocsifelhajtón közelítő alak nem Milton Luciferje volt. Az Ördög volt az. Szívem hevesen kalapált, annyira, hogy az szinte fájt. Reméltem, hogy nem lát, hogy a ház sötétjében, egy ablak mögött megbújva észrevétlen vagyok. A közeledő, alak folyamatosan változott. Az egyik pillanatban Minotaurusz-szerű volt, sötét és bikaforma, a következőben karcsú nőalak, aztán egy macska, egy sebhelyes, nagydarab szürkészöld vadmacska, gyűlölettől torz pofával. A verandára négy falépcső visz, amire már ráférne egy újrafestés (tudtam, hogy fehér, bár ez is zöldesnek látszott a szemüvegen keresztül). A lépcső alján az Ördög megállt és mondott valamit, három, talán négy szót éles és vonyító hangon, ami már akkor is régi és elfeledett nyelv lehetett, amikor Babilon még fiatal volt. Bár nem értettem a szavakat, éreztem, ahogy föláll a szőr a hátamon. Aztán fojtottan, de még kivehetően meghallottam egy mély morgást, afféle feleletet és – lassan, bizonytalanul – egy fekete alak sétált le a lépcsőn az Ördög felé. A Fekete Macska járása már nem egy párducéra emlékeztetett, botladozott és imbolygott, akár egy matróz, aki nemrég lépett partra. Az Ördög ekkor női alakot öltött, mondott valami megnyugtatót a macskának leginkább franciára emlékeztető nyelven, aztán kinyújtotta felé a kezét. A macska beleharapott a kézbe, a nőalak pedig vicsorogva felé köpött. Ekkor rám nézett és ha eddig kétségeim lettek volna felőle, hogy ő az Ördög, most már egész biztos voltam benne: tekintette vörösen izzott, de az éjjellátón keresztül nem látni mást, csak zöld árnyalatokat. Az Ördög észrevett az ablakon keresztül. Látott engem. Teljesen biztos voltam benne. Az Ördög megrándult és átalakult, most leginkább sakálra emlékeztetett, egy lapos pofájú, nagyfejű bikanyakú lényre, valahol a hiéna és a dingó között. Férgek rágták a bundáját. Elindult fölfelé a lépcsőn. A Fekete Macska ráugrott, aztán pár másodperc alatt vad dulakodás kezdődött, kivehetetlen, ide-oda hempergő verekedés a szem számára követhetetlen mozdulatokkal. Mindez néma csöndben. Aztán mélyről jövő dübörgés hallatszott a kocsifelhajtón túlról, messziről, majd kibontakozott egy kamion, reflektorainak fénye élesen izzott az éjjellátón keresztül, mint két növekvő zöld nap. Lekaptam a szemüveget és csak a sötétséget láttam, aztán a lágy sárga fényeket, majd a hátsó lámpák vörös foltjait, amint lassan eltűnnek. Mikor újra fölvettem a szemüveget, már nem volt semmi a ház előtt, csak a Fekete Macska ült a lépcső tetején és az eget kémlelte. Fölnéztem én is és láttam valamit távolodni – keselyű talán, vagy egy sas – ami aztán eltűnt a fák mögött. Kimentem a verandára és fölvettem a Fekete Macskát, simogattam és nyugtattam. Először szánalmasan nyávogott, aztán egy idő múlva elaludt, én pedig visszatettem a kosarába és fölmentem aludni. Másnap reggel alvadt vérfoltokat láttam a pólómon és a nadrágomon. Ez egy héttel ezelőtt történt.

A lény, amit éjszaka láttam, nem jön el minden nap, de legtöbbször igen: látjuk a macskán, az új sebekből és a szemeiben csillogó fájdalomból. A bal mellső mancsát már nem tudja használni, akárcsak a jobb szemét. Eltűnődöm, vajon mivel érdemeltük ki a Fekete Macskát. Vajon ki küldhette? És önző, riadt módon azon tűnődöm, mennyi ideje van még hátra. Fordította: Horváth Norbert

Troll
A sínek nagy részét még a hatvanas évek elején fölszedték; akkoriban úgy három, négy éves lehettem. Fölszabdalták a vasutat, így csak egy út maradt, Londonba. A kis városka pedig, ahol éltem, végállomás lett. A legkorábbi emlékem: másfél éves vagyok, anyám kórházban, a húgomat szülte éppen, én pedig a nagymamámmal sétáltam egy hídon. Fölemelt, hogy lássam a vonatot, amint átzakatol a híd alatt, kéményéből sűrűn pöfögtetve a füstöt, mint valami fekete fémsárkány. Nem sokkal később leépítették a gőzmozdonyokat, és velük együtt eltűnt a vasúti hálózat is, ami összekötötte egymással a falvakat és városkákat. Nem is érzékeltem, hogy tűnnek el a vonatok, és mire hétéves lettem, már nyomuk sem maradt. Egy régi házban laktunk a város szélén. A szomszédos mező üres volt, parlagon hagyták. Mindig átmásztam a kerítésen és egy sásliget árnyékában olvasgattam; ha pedig kalandosabb kedvemben voltam nekiindultam fölfedezni a közeli üres kúriát. A kertjében gazzal benőtt díszes párkányú tó állt, alacsony fahíd vezetett át rajta. Sosem találkoztam kertésszel vagy gondnokkal a birtokon tett útjaim során és soha nem próbáltam bemenni a kúriába. Túl kockázatos lett volna, mellesleg szentül hittem, hogy minden elhagyatott házban kísértetek járnak. Nem mintha babonás lettem volna, egyszerűen csak hittem a sötét és veszélyes dolgokban. Gyerekfejjel úgy képzeltem, hogy az éjszaka hemzseg a talpig feketébe öltözött boszorkányoktól és szellemektől. Ennek ellentéteként a nappalok megnyugtatóan biztonságosak voltak. A napfény mindig biztonságot nyújt. Volt egy szertartásom: a nyári szünet előtt, az utolsó tanítási nap végén hazafelé tartva levettem a cipőmet és a zoknimat, a kezemben vittem haza és mezítláb sétáltam végig a kavicsos úton. A nyári szünet alatt csak akkor vettem elő a cipőmet, ha muszáj volt. Hétéves koromban fedeztem fel az erdőn keresztül vezető ösvényt. Nyár volt, rekkenő hőség, a nap vakítóan tűzött, én pedig messzire kószáltam el aznap. Felfedező körúton voltam. Elsétáltam a kúria mellett, melynek ablakait bedeszkázták, átvágtam a réteken és egy ismeretlen erdőn. Lekapaszkodtam egy meredek lejtőn és egy árnyas ösvényen találtam magam, amit még nem ismertem. Teljesen benőtték a fák, az ágak közt átszűrődő napfény zöld és aranyszínű volt. Azt gondoltam, elérkeztem tündérországba. Keskeny patak csordogált az ösvény mentén, apró csillogó páncélú rákok hemzsegtek benne. Kivettem őket a vízből, figyeltem ahogy kapálóznak az ujjaim között, amikor a hátukra fordítottam őket, aztán visszaengedtem mindet. Elindultam, végig az ösvényen. Teljesen egyenes volt, rövid fű nőtte be. Időnként csodálatos kavicsokat találtam: hólyagos, olvadt kövek; barna, bíbor és fekete színekben pompáztak. Ha napfény felé tartottam, látni lehetett a szivárvány összes színét. Biztos voltam benne, hogy nagyon értékesek, ezért teletömtem velük a zsebeimet. Mendegéltem a csöndes arany-zöld folyosón, de senkivel sem találkoztam. Nem voltam sem éhes, sem szomjas, csak baktattam tovább, követtem az ösvényt. Nyílegyenes volt, teljesen lapos, néha egy völgyben haladt, néha domboldalban, olyankor elláttam a fák koronája fölött és elszórtan házakat pillantottam meg. Völgyek és fennsíkok, völgyek és fennsíkok és így tovább. Végül az egyik völgynél egy hídhoz érkeztem. Tiszta, vörös téglából épült, hatalmas ívben szelte át az ösvényt, az oldalában kőlépcső vezetett föl a domboldalba, a lépcsők tetejénél pedig egy kis fából készült kapu állt. Teljesen meglepett, hogy emberi kéz nyomára bukkantam utam során, pedig már éppen meggyőződtem róla, hogy egy természetes alakzat, mondjuk vulkán mentén haladtam.

Inkább kíváncsiságból; mint más határozott indokkal (végtére is, feltételezésem szerint mérföldek százait tettem már meg és bárhol lehettem) fölmentem a lépcsőn és átléptem a kapun. Megérkeztem seholföldre. A hídon földút vezetett keresztül, két végén mezők terültek el. Az én oldalamon kukoricaföld volt, a másikon kaszáló. Az úton hatalmas traktorkeréknyomok barázdái száradtak a talajba. Átsétáltam a hídon, mezítláb, hangtalanul. Mérföldeken át semmi sem látszott, csak szántóföldek, kukoricás és fák. Letéptem egy kalászt egy korpával bevetett földön, kiszemezgettem az édes magokat és tűnődve elrágcsáltam. Ekkor jöttem rá, hogy kezdek éhes lenni, ezért lementem a lépcsőkön a fölszedett sínek helyén futó ösvényre. Ideje volt hazaindulnom. Nem tévedtem el, csak követnem kellett az utat hazáig. Egy troll várt rám a híd alatt. – Én egy troll vagyok – mondta aztán rövid szünet után, csak úgy magának hozzátette – Fol rol de ol rol. Nagyon nagy volt, a feje a híd alját súrolta. Egy kicsit átlátszó is volt: mögötte kissé elmosódottan kivehettem a téglákat és a fákat. A testet öltött rémálom. Nagy, erős fogai voltak, göcsörtös ujjain veszedelmes karmok, hosszú és szőrös karjai izmosak. Hosszú, csimbókos haja volt, mint a húgom műanyag babáinak, szemei kidülledtek. Meztelen volt, pénisze lelógott a lábai közötti bozontos szőrzetből. – Hallottalak, Jack – suttogta, hangja akár a szél susogása. – Hallottam, hogy átsétáltál a hidamon. Most pedig megeszem az életedet. Csak hét éves voltam, de nappal volt, nem emlékszem, hogy féltem volna. A gyerekek előnyben vannak, ha találkoznak a tündérmesék alakjaival: sokkal felkészültebbek velük szemben. – Ne egyél meg – mondtam a trollnak. Csíkos mintás barna, pólót és barna kordnadrágot viseltem, még a hajam is barna volt, és akkoriban hiányzott az egyik metszőfogam. Próbáltam megtanulni fütyülni, de még nem ment. – Megeszem az életedet, Jack – mondta a troll. Egyenesen a troll arcába meredtem. – A nővérem nemsokára erre jön – füllentettem. – Ő sokkal ízletesebb, mint én. Edd meg őt. A trol1 beleszimatolt a levegőbe és elmosolyodott. – Egyedül vagy – mondta. – Senki más nincs az ösvényen. Senki. Lehajolt, és végigtapogatott az ujjaival: olyan érzés volt, mintha tucatnyi pillangó ért volna az arcomhoz… mintha vak ember tapogatózott volna. – Nincsen nővéred. Csak egy húgod van és ő is a barátainál játszik. – Ezt mind a szagomból tudtad meg? – kérdeztem csodálkozva. – A trollok érzik a szivárvány illatát és a csillagokét – suttogta szomorúan. – A trollok érzik az álmaid szagát, még azokat is, amiket születésed előtt álmodtál. Gyere közelebb és meg eszem az életedet. – Vannak értékes köveim – mondtam a trollnak. – Vedd el azokat. Tessék. Felé nyújtottam egy maréknyi láva-drágakövet, amit korábban találtam. – Salak – mondta a troll – A gőzmozdonyok hulladéka. Számomra nem értékes. Tágra nyitotta a szájat, kivillantak éles fogai. A leheletének avar és mohaszaga volt. – Megeszlek. Most. Egyre szilárdabb lett a szemem láttára, egyre valóságosabb, a világ pedig kezdett elhalványulni körülöttem, egyre laposabbá vált. – Várj – mondtam, lábujjaimmal belemarkoltam a földbe, erősen tartottam magam a valós világban. Egyenesen a szemébe néztem. – Még nem akarhatsz megenni. Csak… csak hét éves

vagyok. Még alig éltem. Nem olvastam sok könyvet, nem ültem repülőn. Még fütyülni sem tudok… még nem. Engedj el. Ha idősebb leszek és nagyobb, finomabb falat, akkor visszajövök. A szemei úgy világított akár egy autó reflektorai. Aztán bólintott. – Ha visszajössz, tehát – mondta és mosolygott. Megfordultam és elindultam visszafelé a fölszedett sínek néma ösvényén, aztán egy idő múlva már szaladtam. Addig futottam a zöldes fényben úszó ösvényen, amíg szúró fájdalmat éreztem az oldalamban, a megerőltetés fájdalmát; fújtatva és lihegve, oldalamat fogva továbbszaladtam. Ahogy nőttem, úgy tűntek el a szántóföldek szépen lassan, sorról sorra új házak jelentek meg, az új utcákat vadvirágokról és híres írókról nevezték el. A mi házunkat, egy öreg, málladozó vakolatú, viktoriánus épületet eladtuk, az utánunk érkező lebontotta és új házakat építettek a helyére. Mindenütt házakat építettek. Egyszer eltévedtem az új lakónegyedben, ami két olyan rét helyén állt, amit kiskoromban jól ismertem. Nem zavart túlzottan, hogy beépítik a mezőket. Á régi kúriát megvásárolta egy multi, és még több házat épített. Nyolc év telt el, mire ismét visszatértem a régi vasútvonalhoz, de akkor nem voltam egyedül. Tizenöt éves voltam; már kétszer váltottam iskolát. A lányt Louise-nak hívták, ő volt az első szerelmem. Szerettem szürke szemét, lágy; barna haját és furcsa járását (mint újszülött kiscsikó, amint éppen járni tanul, bár ez elég bután hangzik, ezért elnézést kérek); tizenhárom évesen láttam először amint rágózott és azonnal halálosan beleszerettem. A gond csak az volt, hogy nagyon jó barátok voltunk és mindketten mással jártunk. Sosem mondtam meg neki, hogy szerelmes vagyok belé, azt sem, hogy tetszik nekem. Barátok lettünk. Aznap este, nála voltunk: a szobájában ültünk és az első Stranglers lemezt, a Rattus Norvegicust hallgattuk. Ez volt a punk kezdete és minden olyan izgalmasnak tűnt, a lehetőségek száma végtelen volt a zenében, ahogy minden másban is. Végül eljött az idő, hogy hazamenjek, ő pedig úgy döntött, hogy elkísér. Kézenfogva sétáltunk, ártatlanul, csak, mint barátok és szép lassan tettük meg a házunkig vezető tízperces utat. A Hold fényesen világított, minden látszott, csak éppen színtelenül, az, éjszakai levegő pedig kellemesen meleg volt. Elérkeztünk a házunkhoz, láttuk az ablakokon kiszűrődő fényeket és a kocsibejárón megállva beszélgettünk a zenekarról, amit éppen megpróbáltam összehozni. Nem mentünk be. Ekkor döntöttem el, hogy én kísérem haza őt. Elindultunk vissza a házukhoz. Beszélt arról; mennyit veszekedik a húgával, mert mindig ellopja a sminkkészletét és parfümjeit. Louise sejtette, hogy már lefeküdt másokkal. Louise még szűz volt, akárcsak én. Álltunk az úton a házuk előtt, egy villanypózna sárga fénykörében, egymás fekete ajkait és sápadt, fehér arcát fürkésztük. Egymásra mosolyogtunk. Aztán csak sétáltunk, csöndes utcákat és kihalt ösvényeket választottunk. Az egyik új háztömb mögött egy földút vezetett az erdőbe, mi pedig követtük. Az ösvény egyenes volt és sötét, de a távoli házak földre hullott csillagokként ragyogtak, a hold fénye is elég világosságot adott, hogy lássunk is valamit. Egyszer megijedtünk, amikor valami szimatolt és horkantott előttünk. Egymáshoz bújtunk, aztán észrevettük, hogy csak egy borz az és összenevettünk.

Csöndben beszélgettünk semmiségekről, arról, hogy mit álmodtunk, mire vágyunk és mi jár a fejünkben. Egész idő alatt meg akartam csókolni, megfogni a mellét és talán a lábai közé csúsztatni a kezem. Végül elérkezett az én időm. Egy régi kőhíd ívelt át az ösvény alatt, mi pedig megálltunk alatta. Hozzásimultam, ő kinyitotta a száját... Aztán hideg lett, merev és nem mozdult. – Helló – mondta a troll. Eleresztettem Louise-t. A híd alatt sötét volt, de a troll alakja betöltötte a sötétséget. Megállítottam az idejét – mondta –, hogy beszélhessünk. Most pedig megeszem az életedet. Zakatolt a szívem és éreztem, hogy reszketek. – Ne. – Te mondtad, hogy visszajössz. Így lett. Megtanultál fütyülni? – Igen. – Az jó. Sosem tudtam fütyülni – megszimatolt és biccentett. – Elégedett vagyok. Megnőtt az életed és a tapasztalatod. Több ennivaló. Több. Megragadtam Louise-t és magam elé toltam. – Ne egyél meg. Nem akarok meghalni. Vedd el őt. Szerintem sokkal finomabb, mint én. Két hónappal idősebb nálam. Miért nem veszed el őt? A troll elhallgatott. Megszagolta Louise-t, tetőtől talpig, a lábát, az ágyékát, mellét és haját. Aztán rám nézett. – A lány ártatlan – mondta. – Te nem vagy az. Nem kell. Te kellesz. A híd bejáratához léptem, kinéztem a csillagokra és felsóhajtottam. – Annyi mindent nem csináltam még – mondtam részben magamnak. – Szóval, még nem... soha nem szeretkeztem még. Nem jártam Amerikában. Még nem:.. nem csináltam semmit. Még nem. A troll nem válaszolt. – Visszajövök hozzád, ha már idősebb leszek. A troll nem szólt. – Visszajövök. Ígérem. – Visszajössz? – kérdezte Louise. – Miért? Hova mész? Visszafordultam. A troll nem volt sehol, a lány, akiről azt hittem, hogy szeretem, ott állt a híd árnyékában. – Hazamegyünk – mondtam. – Gyere. Hazasétáltunk, egy szót sem váltottunk egymással útközben. Összejött a bandám dobosával aztán jóval később összeházasodott valaki mással. Mikor egyszer találkoztunk egy vonaton, megkérdezte, emlékszem-e arra az éjszakára. Igen, feleltem. – Megtetszettél aznap éjjel, Jack – mondta. – Azt hittem, megcsókolsz. Azt hittem, együtt járunk majd. Igent mondtam volna, ha megkérdezel. – De nem tettem. Nem – mondta. – Nem tetted. Nagyon rövidre vágta a haját, nem illett hozzá. Nem láttam soha többé. Nem ugyanaz a lány volt, akit szerettem és kellemetlen volt beszélgetni vele. Londonba költöztem, aztán évekkel később visszatértem, de a városka már nem hasonlított arra; amit otthagytam; nem voltak szántók, se farmok, se macskaköves kis utcák. Amilyen hamar csak lehetett, továbbköltöztem egy aprócska faluba, tíz mérfölddel lejjebb.

A családommal költöztünk oda – időközben megnősültem, nemrég született meg a gyermekünk – a régi ház egykor vasútállomás volt. A síneket fölásták és a szomszéd öreg házaspár zöldségeket termesztett a helyén. Öregedtem, egyik nap találtam egy ősz hajszálat; később hallottam magamat egy felvételen és rájöttem, hogy úgy beszélek, akár az apám. Londonban dolgoztam az egyik legnagyobb lemezkiadónak. Általában ingáztam London és a házunk között, néha bent aludtam. Egy kis lakást kellett fönntartanom Londonban; nehéz ingázni, ha olyan zenekarokat hajt föl az ember, akik éjfélig nem is tántorognak a színpadra. Ez azt is jelentette, hogy könnyű volt megfektetni valakit, ha akartam. Azt hittem, hogy Eleanora – így hívták a feleségemet, talán már mondanom kellett volna – nem tud a többi nőről, de egy téli napon, két hetes New York-i út után hazatérve hidegen, és kihaltan találtam a lakást. Hagyott egy levelet Nem üzenet volt, hanem tizenöt szépen legépelt oldal, minden szava igaz. Beleértve az utóiratot is, ami így szólt: Nem szeretsz igazán. Sosem szerettél. Fölvettem egy télikabátot, elindultam otthonról és csak sétáltam, megdöbbenve, kicsit tompán. Hó nem esett még, de deres volt a föld, levelek ropogtak a lábam alatt, a fák csupasz ágai feketén rajzolódtak ki a szürke ég alatt. Mentem az út szélén, autók suhantak el mellettem Londonba menet és jövet. Megbotlottam egy gyökérben, ami félig kiállt a fagyott földből, orra buktam, fölszakadt a nadrágom és megvágtam a lábam. Elértem a szomszéd falut. Egy kis folyó futott az út jobb oldalán, mellette egy ösvény, amit még sosem láttam, én pedig lesétáltam rajta és bámultam a félig befagyott folyócskát. Csobogott, locsogott és énekelt. Az ösvény szántóföldeken vezetett át, egyenes volt, fű nőtte be. Találtam egy követ az ösvény szélén, fölvettem és lesöpörtem róla a földet. Olvadt, bíbor színű kavics volt furcsa szivárványszínű csillogással. A kabátom zsebébe tettem és markoltam séta közben. Felmelegített és megnyugtatott, hogy ott volt. A folyócska elkanyargott a szántók felé, én pedig csöndben tovább sétáltam. Már egy órája úton lehettem, amikor házakat pillantottam meg magam fölött a hegyoldalban: új, kicsi, szögletes lakások fényeit és árnyékait. Mikor megláttam a hidat, azonnal tudtam, hol vagyok: a régi vasút nyomvonalán, csak a másik irányból érkeztem. A híd oldalára graffttiket fújtak: Bazdmeg, és Barry szereti Susant és a Nemzeti Front mindenütt jelenlévő NF monogramját. Megálltam a híd vörös téglás íve alatt, körülöttem jégkrémes papírok, chipses zacskók és egy szánalmas, használt óvszer hevert. A leheletem párafellegeit bámultam a hideg délutáni levegőben. A vér a nadrágomra száradt. Autók hajtottak át fölöttem a hídon, hallottam, ahogy az egyikben bömböl a rádió. – Helló? – mondtam halkan. Hülyének éreztem magam. – Helló? Nem jött válasz, csak a szél görgette a szemetet. – Visszajöttem. Megmondtam, és most itt vagyok. Helló? Némaság. Akkor sírva fakadtam, ostoba módon, némán zokogtam a híd alatt. Egy kéz érintette meg az arcomat. Fölnéztem. – Nem gondoltam, hogy visszajössz, – mondta a troll. Olyan magas volt, mint én, de egyébként nem változott. Hosszú, csimbókos hajába levelek ragadtak, szeme tágra nyílt és magányos volt. Megvontam a vállam és megtöröltem az arcomat a kabátom ujjával.

– Visszajöttem. Három gyerek szaladt át a hídon kiáltozva. – Én egy troll vagyok – suttogta a troll alig hallható, riadt hangon. – Fol rol de ol rol. Reszketett. Kinyújtottam a kezem és megfogtam karmos mancsát. Elmosolyodtam. – Minden rendben – mondtam. – Tényleg. Semmi baj. A troll biccentett. A földre nyomott, rá a levelekre és szemétre, aztán rám ereszkedett. Fölemelte fejét, kitátotta a száját és erős, éles fogaival megette az életemet. Mikor befejezte, fölállt és leporolta magát. Belenyúlt kabátja zsebébe és kivett egy hólyagos, megkövült salakdarabot. Felém nyújtotta. – Ez a tiéd – mondta a troll. Fölnéztem rá: olyan kényelmesen, könnyedén viselte az életemet, mintha már évek óta ezt tenné. Elvettem a salakot a kezéből megszagoltam. Éreztem a vonat szagát, amelyikről leesett sok-sok évvel ezelőtt. Megmarkoltam szőrös kezemmel. – Köszönöm – mondtam. – Sok szerencsét – mondta a troll. – Igen, persze. Neked is. A troll az én arcommal mosolygott rám. Hátat fordított és elsétált arra, amerről jöttem, a faluba, ahol az, üres házat hagytam aznap reggel; fütyörészett séta közben. Azóta itt lapulok és várok. Része vagyok a hídnak. Az árnyékból figyelem, ahogy az emberek járkálnak mellettem: Kutyát sétáltatnak, beszélgetnek, csinálják, amit az emberek szoktak. Néha megállnak a hidam alatt, ácsorognak, pisilnek, szeretkeznek. Én pedig figyelem őket, de nem szólok semmit; ők pedig nem látnak engem. Fol rol de ol rol. Itt is maradok a híd ívének sötétjében. Hallom minden lépéseteket, a cipőtök kopogását a hidamon. Ó igen, hallak, benneteket De nem bújok elő. Fordította: Horváth Norbert

Ne kérdezd a krampuszt!
Senki sem tudta, honnan jött a játék, melyik nagyszülő, dédszülő, nagynéni hagyta a gyerekekre. Egy faragott, arany és vörös színűre festett doboz volt. Kétségtelenül jól nézett ki és, legalábbis a felnőttek szerint igazi antikvitásnak számított. A zárja sajnos berozsdállt az évek során, a kulcsa pedig rég elveszett, így a krampusz sosem ugrott elő belőle. Mégis, figyelemreméltó darab volt, súlyos és veretes. A gyerekek nem játszottak vele. Egy régi játékosláda mélyén pihent, ami akkora volt, mint egy kincsesláda, amiben a kalózok szokták elásni a kincsüket, gondolták a gyerekek. A krampusz vonatok és babák, bohócok és papírmasé csillagok, játékkártyák és reménytelenül összegabalyodott marionett-bábuk, babaruhák (itt egy foszlott esküvői ruha, amott egy miniatűr keménykalap), műanyag ékszerek, törött karikák és ólomfigurák alá temetve hevert. A gyerekek nem játszottak vele. Összesúgtak egymás között, mikor egyedül voltak a padláson. Komorabb napokon, amikor odakint fütyült a szél és eső verte az ablaktáblákat, történeteket meséltek egymásnak a krampuszról, bár soha senki nem látta. Egyikük szerint a krampusz egy gonosz varázsló volt, aki szörnyű és leírhatatlan bűnei miatt záratott a dobozba; egy másik (biztos vagyok benne, hogy valamelyik kislány) azt állította, hogy a doboz Pandora Szelencéje volt és a krampuszt, bízták meg az őrzésével, hogy még egyszer ne szabadulhassanak ki a szörnyűségek. Ha tehették, nem is érintették meg a dobozt, bár olykor valamelyik felnőtt hiányolni kezdte és elővette a ládából, hogy előkelőbb helyre, a kandallópárkányra tegye. Kis idő múlva, mikor a gyerekek már eléggé összeszedték a bátorságukat, megint eldugták valahova a sötétbe. A gyerekék nem játszottak a dobozzal. Mikor pedig felnőttek és elhagyták a házat, a gyerekszoba a padláson csaknem teljesen feledésbe merült. De nem egészen; ugyanis minden gyermek, külön-külön, a maga módján emlékezett rá, hogy az éjszaka csendjében, a hold fényében föllopakodtak a padlásra, mezítláb. Mintha alvajárók lettek volna, hangtalanul suhantak a falépcsőn, aztán a gyerekszoba vastag szőnyegén. Emlékeztek rá, hogy kinyitották a kincsesládát, belekotortak a babák és ruhák és játékok halmazába, aztán kivették a dobozt. Akkor pedig megérintették a zárát és a fedő fölnyílt, lassan, akár a naplemente, majd megszólalt a zene és előbújt a krampusz. Nem rugózott, nem pattant: nem az a fajta volt. Helyette szépen, lassan tudatosan, kiemelkedett a dobozból, intett a gyermekeknek, jöjjenek közelebb, közelebb, és mosolygott. Aztán a hold fényénél mindegyiknek mondott valamit, amire nem emlékeztek tisztán, olyasmit, amit mégsem tudtak teljesen kiverni a fejükből. A legidősebb fiú a meghalt a Nagy Háborúban. A legfiatalabb, szülei halála után megörökölte a lakást. Nem sokkal később elkobozták tőle, mert a pincében találták, amint olajba áztatott gyolcsdarabokkal föl akarta gyújtani az öreg házat. A bolondokházába vitték, talán még most is ott van. A többi gyermek, akik egykor leányok voltak, mostanára asszonyok lettek, tagadták, hogy valamelyikük is visszatért volna a házba, ahol fölnőttek; az ablakokat bedeszkázták, az ajtókat hatalmas fémkulcsokkal zárták le és csak olyan gyakran látogatták, amilyen gyakran legidősebb bátyjuk sírját, vagy szánalmas idegronccsá torzult legfiatalabb öccsüket. Teltek-múltak az évek, a lányok idős asszonyok már, a padlást pedig baglyok és denevérek lakják, patkányok bújnak meg a rég elfeledett játékok között. Az állatok közömbösen merednek a fakó tapéta mintáira, a szőnyeg maradványait is belepte már az ürülékük. A láda mélyén, a dobozban pedig a krampusz csak vár, és mosolyog; titkait megtartja magának. A gyermekeket várja. Akár az örökkévalóságig is várhat.

Fordította: Horváth Norbert

Az aranyhalas medence és más történetek
Esett aznap, amikor Los Angelesbe érkeztem, úgy éreztem magam, mintha megannyi régi mozifilm vett volna körül. Fekete egyenruhás limuzinsofőr várt a reptéren, kezében táblával, rajta a nevem, természetesen hibásan írva. – Egyenest a szállodába viszem, uram – mondta a sofőr. Kicsit csalódottnak tűnt, amiért nem volt érdemleges cipelnivaló bőröndöm, csak egy viharvert sporttáska pólókkal, alsónadrágokkal és zoknikkal. – Messze van? A sofőr megrázta a fejét. – Huszonöt, talán harminc perc, legfeljebb. :Járt már LA.-ben? – Nem. – Hát én mindig azt szoktam mondani, hogy LA. egy harmincperces város. Akárhova akar menni, az mindig harmincpercnyire van. Nem több. Berakta a táskámat a kocsi hátuljába, amit csomagtartónak nevezett, aztán kinyitotta előttem a hátsó ajtót. – Szóval, hová valósi? – kérdezte, ahogy kihajtottunk a repülőtérről az esőáztatta, neonfényes utcákra. – Angliába. – Angliába, mi? – Igen. Járt már ott? – Nem, uram. De láttam filmeket. Maga színész? – Író vagyok. Elvesztette az érdeklődését. Alkalmasint a bajusza alatt szitkokat szórt a többi autósra. Hirtelen sávot váltott, lassan elhajtottunk egy négyes karambol mellett abban a sávban, ahol addig haladtunk. – Alig esik pár csepp eső, máris mindenki elfelejti, hogyan kell vezetni – mondta. Még mélyebbre süppedtem az ülésbe. – Maguknál Angliában van ám eső – kijelentés volt, nem kérdés. – Egy kevés. – Annál azért több. Angliában minden nap esik – nevetett. – És köd van. Bazi sűrű köd. – Nem igazán. – Ezt meg hogy érti? – kérdezte zavartan, védekezőn. – Láttam a filmeken. Hallgatásba burkolóztunk, utaztunk a hollywoodi, esőben; végül megint megszólalt. – Kérdezzen rá arra a szobára, ahol Belushi meghalt. – Kicsoda? – Belushi. John Belushi. A maga szállodájában halt meg. Narkó. Hallott róla? – Ó. Igen. – Filmet is csináltak a haláláról. Egy kövér ipse játszotta, egyáltalán nem hasonlított rá. De az igazat senki sem mondja meg. Nem volt egyedül, tudja. Két másik fickó is volt vele. A stúdiók persze nem akarták szellőztetni. De ha limuzinsofőr az ember, hall egyet, s mást. – Igazán? – Robin Williams és Robert De Niro. Ők voltak vele. Ott tüdőzték vele a tündérport. A szálloda épülete egy fehér, ál-gótikus chateau volt. Elbúcsúztam a sofőrtől és bejelentkeztem; nem kérdeztem arról a szobáról, ahol Belushi meghalt. Kisétáltam az esőbe; egyik kezemben a sporttáskával, másikban egy marék kulccsal, ami a recepciós szerint kinyitott minden kaput és átjárót a kis kerti lakig. A levegőnek nyirkos por illata volt és furcsamód kanalasorvosság szaga is terjengett. Alkonyat volt, csaknem, teljesen sötét.

Víz csobogott mindenütt. Erekben és, patakokban folyt az ereszeken, az ablakokon és az udvaron. A víz jelentős része egy kis halasmedencébe áramlott, ami az udvar egyik fala mentén díszelgett. Fölmentem a lépcsőkön egy nyirkos kis szobába. Szánalmas hely volt egy filmsztár halálához. Az ágy kicsit nedves volt, az eső pedig őrjítően dobolt a légkondicionálón. Néztem egy kicsit a tévét – az ismétlések sivataga: a Cheers észrevétlen folyt át a Taxiba, ami aztán kifakult, fekete fehér lett és máris az I Love Lucy lett –, aztán elnyomott az álom. Arról álmodtam, hogy dobok szólnak kérlelhetetlenül, alig harminc perc távolságra. A telefon csörgése ébresztett. – Héj-héj-héjj. Rendben ideért? – Ki az? – Jacob vagyok a stúdióból. Áll még a reggeli, héj-héjj? – Reggeli...? – Nem gond. Harminc perc múlva érted megyek a hotelbe. Ne aggódj, foglaltunk helyet. Megkaptad az üzeneteimet? – Én... – Tegnap este faxoltam át. Viszlát. Elállt az eső. Vakítóan és forrón sütött a nap: a megfelelő hollywoodi fény. Elsétáltam a főépületig, eukaliptuszlevelek szőnyege ropogott a lábam alatt – a kanalasorvosság-illat forrása. A recepción egy borítékot nyújtottak át, benne egy fax: a menetrendem azelkövetkező pár napra, mellette bátorító üzenetek és firkák a lap szélen: „Tuti kasszasiker lesz!" és „Nagy filmet csinálunk belőle!” A faxot Jacob Klein írta alá, az energikus hang a telefonból. Korábban soha nem volt dolgom Jacob Kleinnel. Egy vörös sportkocsi fékezett a szálloda előtt, vezetője kiszállt és vidáman integetett. Odasétáltam. Vékonyra borotvált tüsi körszakálla volt, nyakában aranyláncot hordott és Az ember fiai egy példányát dugta az orrom alá. Ő volt Jacob. Kezet ráztunk. – David is itt van? David Gambol? David Gambollal beszéltem annakidején telefonon, mikor ezt az utat megbeszéltük. Nem ő, volt a producer, pontosan nem tudnám megmondani, mi is volt a beosztása. Úgy hivatkozott magára, hogy „csatlakozott a projekthez”. – David már nincs a stúdiónál. Tulajdonképp most én intézem itt a dolgokat és jó ha tudja, hogy nagyon fel vagyok dobva. Héj-héjj. – Az jó? Beszálltunk a kocsiba. – Hol lesz a megbeszélés? – kérdeztem. Jacob megrázta a fejét. – Ez nem megbeszélés – mondta –, hanem reggeli – zavartnak tűnhettem, mert megsajnált. – Egy megbeszélés előtti megbeszélés-féleség – magyarázta. A szállodától egy bevásárlóközponthoz hajthattunk, az út fél órát sem vett igénybe. Közben Jacob, elmondta, mennyire tetszett, neki a könyvem és mennyire örül hogy csatlakozott a projekthez. Azt mondta, az ő ötlete volt, hogy ebben a hotelben szálljak meg. – Ettől olyan hollywood-filínged lesz, amit a Négy Évszak vagy a Ma Maison sosem tud nyújtani, igaz? – aztán megkérdezte, hogy abban a faházban lakom-e, ahol John Belushi meghalt. Azt feleltem, hogy nem tudom, de valószínűtlennek tartom. – Tudod ki volt vele, amikor meghalt? A stúdiók persze eltussolták. – Nem. Ki? – Meryl és Dustin. – Mármint Meryl Streepre és Dustin Hoffmanra gondolsz? – Persze.

– Honnan tudod? – Szóbeszéd. Hollywood. Tudod? Bólintottam, mint aki tudja. Vannak, akik azt állítják, hogy a könyvek magukat írják, de ez hazugság. A könyvek nem maguktól íródnak. Gondolatok, kutatás, hátfájás, jegyzetelés, kell hozzá és sokkal több idő, meg munka, mint azt az ember képzelné. Kivéve Az ember fiait, az többnyire magától íródott. A legbosszantóbb kérdés, amit föl szoktak tenni nekünk – nekünk, mint íróknak – úgy szól: „Honnan szedi az ötleteket?” A válasz pedig: egybeesésekből. Összejönnek a dolgok, a megfelelő komponensek, aztán hirtelen: abrakadabra! Egy dokumentumfilmet néztem Charles Mansonról, tulajdonképpen véletlenül (egy videokazettán volt, amit egy barátomtól kaptam; több olyan dolog után, ami miatt kölcsönkértem): volt egy felvétel Mansonról, amikor letartóztatták; akkoriban mindenki azt hitte, hogy ártatlan, csak a kormány rászállt a hippikre. A képernyőn pedig ott volt Manson – egy karizmatikus, jóképű, messiásszerű szónok. Olyasvalaki, akit hanyatt-homlok követne az ember akár a pokolba is. Valaki, akiért ölni lehet. Elkezdődött a per; eltelt pár hét és a szónok eltűnt, csak egy reszketeg, majomszerű, habogó senki maradt a helyén, aki keresztet karcolt a homlokába. A zsenialitás, nem volt többé, elszállt. De korábban ott volt. A dokumentumfilm folytatódott: egy szúrós szemű csaló, aki együtt ült Mansonnal, éppen magyarázott, „Charles Manson? Ugyan, Charlie csak egy rossz tréfa volt. Egy senki. Mind rajta röhögtünk, tudja? Egy senki volt!” Én pedig bólintottam. Volt idő, amikor Manson volt a karizmatikus uralkodó. Áldás volt talán, vagy ajándék, amit elvettek tőle. Megszállottan néztem tovább a dokumentumfilmet. Aztán egy fekete-fehér kimerevített fotót mutattak, mialatt a narrátor mondott valamit. Visszatekertem és megint meghallgattam. Akkor támadt az ötlet. Jött egy könyv, ami megírta önmagát. A narrátor azt mondta, hogy azok a gyermekek, akiket Manson nemzett a család asszonyainak, nevelőotthonba kerültek; bírói végzéssel megváltoztatták a vezetéknevüket és adoptáltatták őket. Nekem pedig eszembe jutott egy tucat huszonöt éves Manson, akik mind egyformán örökölték a karizmatikus adottságot. Tizenkét fiatal, végzős Manson, életük teljében, akiket a világ minden tájáról valami szépen, lassan L.A. felé húz. Eszembe jutott még egy Manson-lány, aki kétségbeesetten próbálja megakadályozni őket, hogy találkozzanak és, ahogy a könyv hátsó borítóján olvashattuk „szembesüljenek szörnyű sorsukkal”. Egy hónap alatt, szinte együltömben írtam meg Az ember fiait, aztán elküldtem az ügynökömnek, aki meglepődött egy kicsit („Hát, nem igazán olyasmi, amit eddig írtál, kedvesem” mondta bátorítóan), aztán egy árverés után eladta, több pénzért, mint ,amennyit valaha is remélhettem érte. (korábbi könyveim, háromkötetnyi elegáns és ravasz kísértethistória összesen nem hozott annyit a konyhára, amennyibe a számítógépem került.) Aztán még kiadás előtt megvásárolta Hollywood, egy újabb árverés után. Három, vagy négy stúdió tett ajánlatot: azt fogadtam el, amelyik felkínálta, hogy én írjam a forgatókönyvet. Tudtam, hogy nem fog bejönni, sosem fogják elfogadni, aztán hirtelen, egyik, éjszaka ömleni kezdtek a faxok a telefonomból – minden faxot egy nagyon lelkes Dave Gambol nevű alak írt alá; aztán egy reggel aláírtam egy rémisztően vaskos, ötpéldányos szerződést, pár hétre rá pedig az ügynököm jelentette, hogy megérkezett az első csekk, valamint egy repülőjegy Hollywoodba, „előzetes egyeztetések” címén. Olyan volt, akár egy álom. A jegy business class-ra szólt és akkor már tudtam, hogy nem álom.

Egy jumbo púpjában ücsörögve utaztam Hollywoodba, füstölt halat majszoltam és Az ember fiai friss, keményfedeles példányát tartottam a kezemben. Tehát. Reggeli. Elmondták, mennyire tetszett nekik a könyv. Valahogy egyikük nevét sem voltam képes megjegyezni. A fickók szakállasak voltak, vagy baseballsapkát viseltek, vagy mindkettő; a nő lélegzetelállítóan vonzó volt a maga steril módján. Jacob rendelte a reggelit és ő is fizetett. Elmagyarázta, hogy a következő meeting csak formalitás lesz. – A te könyvedet szeretjük – mondta. – Miért vettük volna meg, ha nem akarnánk megcsinálni? Miért kértünk volna téged föl, hogy írd meg a forgatókönyvet, ha nem a te különleges stílusodat akarnánk visszaadni? A te-ségedet. Nagyon komolyan bólintottam, mintha a fent említett én-ség olyasmi lett volna, amin előtte hosszú órákat töprengtem. – Ez az ötlet. Ez a könyv. Te igazán különleges vagy. – Az egyik legkülönlegesebb – mondta egy Dina vagy Tina nevű nő, de lehet, hogy Deanna volt a neve. Fölvontam a szemöldököm – Szóval milyennek kell lennem a megbeszélésen? – Légy fogékony – mondta Jacob. – Légy pozitív. A stúdióba vezető út mintegy fél órát vett igénybe Jacob kis sortkocsijával. A kapunál Jacobnak kisebb vitája támadt az őrrel. Úgy vettem ki, Jacob még új volt a stúdiónál és még nem kapott állandó belépőt. Odabent pedig, úgy tűnt, állandó parkolóhelye sem volt. Még mindig nem értem a lényeget: Jacob szerint a parkolóhely körülbelül annyira számított státusznak a stúdióknál, mint amennyire az ősi Kínában a császár által osztogatott ajándékok. Egy furcsán lapos New York utcáin hajtottunk végig és egy hatalmas, régi bank előtt parkoltunk le. Tízpercnyi séta után egy tanácsteremben voltam Jacobbal, azokkal, akikkel együtt reggeliztem és vártunk valakit. A nagy nyüzsgésben valahogy nem sikerült elcsípnem, kit várunk és pontosan mit is csinál az illető. Elővettem a könyvemet és kiraktam magam elé az asztalra, afféle talizmánként. Bejött valaki. Magas volt, az orra fitos és hegyes a járomcsontja, a haja pedig túl hosszú – mintha elrabolt volna egy nála sokkal fiatalabb szerencsétlent és elvette volna a haját. Meglepetésemre aférfi ausztrálnak bizonyult. Leült. Rámnézett. – Rajta – mondta. Végignéztem a reggeliről ismert arcokon, de egyikük sem nézett rám, kerülték a tekintetemet. Elkezdtem hát beszélni a könyvről, a cselekményről, a végéről, a leszámolásról a Los Angeles-i night clubban, ahol a jó Manson lány fölrobbantja a többieket. Legalábbis azt hiszi. Beszéltem arról az ötletemről is, hogy egy színész játszhatná az összes Manson fiút. – Maga elhiszi ezt? – ez volt az első kérdés Valaki szájából. Ez könnyű volt. Már legalább egy tucat brit újságírónak megválaszoltam. – Elhiszem-e hogy természetfölötti erő szállta meg Charles Mansont egy időre és a mai napig ott lappang a gyermekeiben? Nem. Elhiszem-e, hogy valami furcsa dolog történt? Azt hiszem, kénytelen vagyok. Talán tényleg így történt, egy rövid ideig a tébolya összhangban volt a környező világgal. Nem tudom. – Hmmm. Ez a Manson gyerek. Keanu Reeves jó lenne? Jézusom, dehogy, gondoltam. Jacob elkapta a tekintetemet és kétségbeesetten bólintott. – Végül is, akár ő is lehet –mondtam. Az egész amúgy is csak képzelgés volt. Csak az lehetett.

– Éppen leszerződünk az embereivel – mondta Valaki tűnődve. Elküldtek, hogy csináljam meg a kéziratot jóváhagyásra. Az ők ez esetben az Ausztrál Valakit jelentette, bár nem lehettem egészen biztos benne. Mielőtt távoztam, kaptam 700 dollárt és alá kellett írnom egy papírt: két hét, per diem. A következő két napot írással töltöttem. Igyekeztem elfelejteni a könyv szerkezetét, és filmszerűen fölépíteni a történetet. Jól haladtam. Ültem a kis szobában, és egy laptopon pötyögtem, amit a stúdió küldött nekem és a kész anyagot kinyomtattam egy kis tintasugaras nyomtatón, amit szintén a stúdió küldött. A szobámban ettem. Délutánonként tettem egy rövid sétát a Sunset Boulevardon, elsétáltam a „majdnem nonstop” könyvesboltig, ahol újságot vásároltam magamnak. Aztán leültem a szálloda kertjében egy fél órára, hogy kiolvassam az újságot, aztán, miután beszereztem a napi napfény és friss levegő szükségletemet, visszavonultam a sötét szobába és átalakítottam a könyvemet valami mássá. Volt ott egy nagyon öreg fekete ember, szállodai alkalmazott, aki minden nap fájdalmas lassúsággal végigsétált az udvaron megöntözte a növényeket és ellenőrizte a halakat. Rámvigyorgott, amikor elhaladt mellettem, én pedig biccentettem. A harmadik napon fölkeltem és odaléptem mellé, amíg a halasmedencét bámulta és kézzel szedegette ki belőle a szemetet: egy pár pénzérmét cigarettásdobozt. – Helló – mondtam. – Uram – mondta az öreg. Arra gondoltam megkérem, hogy ne nevezzen uramnak, de nem tudtam volna úgy megfogalmazni, hogy az kellően udvarias legyen. – Szép halak. Bólintott és mosolygott. – Ázsiai pontyok. Egyenesen Kínából hozták őket. Néztük, ahogy úszkálnak a vízben. – Biztos nagyon unatkoznak. Az öreg megrázta a fejét. – Az unokám ichthyológus. Tudja mi az? – A halakat tanulmányozza. – Úgy van. Ő azt mondja, hogy ezeknek úgy félperces memóriájuk van. Úsznak egy kört a medencében és mindig meglepetés éri őket: „jé itt még nem jártam”. Találkoznak egy másik hallal, amivel már száz éve együtt úszkálnak, és azt mondja „te ki vagy? még nem ismerlek”. – Megkérdezne valamit az unokájától? – Az öreg bólintott. – Azt olvastam valahol, hogy a pontyoknak nincs meghatározott életkoruk. Nem úgy öregednek, ahogy mi. Meghalnak, ha megöljük őket, vagy egy ragadózóhal felfalja őket, vagy elkapnak valami betegséget, de nem pusztulnak el öregségben. Elvileg örökké élnek. Bólintott. – Megkérdezem. Ez jól hangzik. Ezek hárman... ezt itt úgy hívom, Szellem. Csak négy, vagy öt éves. A másik kettő viszont akkor került ide Kínából, amikor én még újonc voltam a szállodában. – És az mikor volt? – Lássuk csak. Az úr ezerkilencszáz huszonnegyedik évében. Hány évesnek látszom? Nem tudtam megmondani Akár fából is faraghatták az öreget. Idősebb, mint ötven, de fiatalabb, mint Matuzsálem. Ezt feleltem neki. – 1906-ban születtem. Isten bizony. – Itt született, Los Angelesben? Megrázta a fejét. – Amikor én születtem, Los Angeles nem volt más, egy narancsliget nagyon távol New Yorktól.

Haleledelt szórt a vízbe. A három hal fölmerült, sápadt, halványezüst szellemköpönyeg mintázatukkal, szájuk folyamatosan tátogott és O-betűt formált, egymással beszélgethettek néma, titkos nyelvükön. Rámutattam az egyikre, amit korábban ő is mutatott. – Szóval, ő Szellem, igaz? – Igen, ő az. Az meg ott… a liliom alatt... látja a farkát? Ő Buster, Buster Keaton után. Keaton itt lakott akkoriban, amikor megkaptuk a halakat. Az meg ott ami Hercegnőnk. Hercegnő volt a legfelismerhetőbb a háromból. Sápadt krémszínű volt, hátán hosszában egy élénkvörös folttal. – Aranyos. – Az bizony. Az már biztos. Nagy levegőt vett és köhögni kezdett, egész teste beleremegett. Akkor láttam rajta először a korát. – Jól van? Bólintott. – Jól, jól. Vén csontok – mondta. – Vén csontok. Kezet fogtunk, aztán visszatértem a forgatókönyvhöz és a félhomályhoz. Kinyomtattam a kész adaptációt és átfaxoltam Jacobhoz a stúdióba. Másnap átjött a házikómba. Zaklatottnak tűnt. – Minden rendben? Van valami gond az adaptációval? – Csak szar van. – Csináltunk egy filmet ezzel a... – és itt megnevezett egy jól ismert színésznőt, aki régebben már játszott néhány sikeres filmben – Nem bukhatunk vele, mi? Csak az a gond, hogy már nem olyan fiatal és mégis erősködik, hogy maga akarja csinálni a pucér jeleneteket. Hát megsúgom, erre a testre már nem kíváncsiak a népek. Az a sztori, hogy van egy fényképész, aki rábeszéli a nőket, hogy vetkőzzenek le neki, ő pedig megtöcsköli őket. Csak az a gond, hogy senki sem hisz nekik. A rendőrparancsnok… Missz Megmutatom a Valagam az Egész Világnak, rájön, hogy csak úgy tudja letartóztatni, ha ő is eljátssza az áldozatot. Lefekszik vele. Na, most jön a csavar... – Beleszeret? – Ó, igen. Aztán rájön, hogy a nők mindig is a férfiak nőideáljainak rabságában fognak élni, ezért, hogy bizonyítsa szerelmét, amikor a rendőrség jön hogy letartóztassa, fölgyújtja a fényképeit és bennég a házban. Először a ruhái égnek le róla. Szerinted ez hogy hangzik? – Hülyén. – Mi is ezt gondoltuk, amikor először láttuk. Ezért kirúgtuk a rendezőt és újra vágtuk az anyagot, meg leforgattunk hozzá pár új jelenetet. Eszerint a csaj föl van drótozva, amikor együtt vannak, és amikor már kezd beleszeretni, rájön, hogy az ipse ölte meg az öcsikéjét. Egyszer azt álmodja, hogy leég róla a ruha aztán rohamrendőrökkel rajta akar ütni a fotóson, de addigra a hugicája lelövi, mert vele is töcskölt a fószer. – És ettől jobb? Megrázta a fejét – Szemét ez úgy, ahogy van. Ha hagyná, hogy dublőrt használjunk a meztelen jelenetekben, jobb helyzetben lennénk. – Mi a vélemény a forgatókönyvről? – Micsoda? – Az én forgatókönyvem. Amit átküldtem. – Ja, az adaptáció. Szuper. Nekünk tetszett. Tényleg jó volt. Nagyon izgatottak vagyunk. – Tehát, hogyan tovább? – Hát, ha már mindenki átfutotta és elolvasta, összeülünk és megbeszéljük a továbbiakat. Vállon veregetett és elment, nekem pedig semmi dolgom nem akadt. Úgy döntöttem, írok egy novellát. Volt egy ötletem még Angliában, mielőtt elutaztam volna. Egy kis színházról, ami egy móló végében áll. Bűvésztrükkök zsákszámra. Meg egy

közönség, aki nem tudja, mi a különbség a mágia és az illúzió között, és akiknek nem számítana, ha minden illúzió valóság volna. Aznap délután séta közben vettem egy pár könyvet a bűvésztrükkökről, a viktoriánus illuzionistákról a „majdnem non-stop” boltban. Egy történet legalábbis a csírája kezdett formát ölteni a fejemben, én pedig föl akartam fedezni. Ültem a padon, az udvarban, és lapozgattam a könyveket. Egy sajátos hangulatot kerestem a történethez. A zsebes bűvészekről olvastam éppen, akik bármilyen tárgyat képesek voltak elővarázsolni kabátjuk számtalan zsebének egyikéből. Nem illúzió volt, csupán figyelemre méltó memória és szervezés kérdése. Árnyék vetült a lapra. Fölnéztem. – Helló – mondtam az öregnek. – Uram – mondta. – Kérem, ne hívjon így. Úgy érzem, mintha frakkot kellene viselnem, vagy szmokingot – megmondtam neki a nevemet. Ő is megmondta a sajátját: – Pious Dundas. – Pious? – nem voltam biztos benne, hogy jól hallottam. Büszkén bólintott. – Néha igen, néha nem. Anyám ezt a nevet adta nekem és én jónak tartom. – Az is. – Szóval mit csinál itt, uram? – Nem igazán tudom. Egy filmet kellene írnom, azt hiszem. Legalábbis várom az üzenetet, hogy belekezdhetek. Megvakarta az orrát. – Ha elkezdeném fölsorolni a híres filmeseket, akik itt laktak, jövő szerdáig is sorolhatnám és még mindig nem érnék a végére. – Kik voltak a kedvencei? – Harry Langdon. Egy úriember volt. George Sanders. Angol volt, mint maga. Azt szokta mondani „Ah, Pious, imádkozzon a lelkemért.” Én pedig azt feleltem, „A maga lelke az a maga dolga, Mister Sanders”, de azért imádkoztam érte. És June Lincoln. – June Lincoln? Fölcsillant a szeme és elmosolyodott. – Ő volt a filmvászon királynője. Szebb volt, mint az összes többi: Mary Pickford, meg Lillian, Gish, vagy Theda Bara, vagy Louise Brooks... Ő volt a legszebb. Volt benne „valami”. Tudja, mi? – Szexepil. – Annál is több. Minden megvolt benne, amiről csak álmodhatott az ember. Ha látott egy June Lincoln filmet, az embernek kedve támadt… – elhallgatott, egyik kezével köröket rótt a levegőbe, mint aki keresi a megfelelő szót – Nem is tudom. Féltérdre ereszkedni, mint egy páncélos lovag a királynője előtt. June Lincoln, volt a legjobb. Meséltem róla az unokámnak, de semmit sem sikerült találnia tőle videón. Semmi sincs róla. Már csak a magamfajta öregek emlékezetében él. – a homlokára bökött. – Nem lehetett semmi. Bólintott. – Mi történt vele? – Fölakasztotta magát. Voltak, akik szerint azért, mért nem tudta fölvenni a versenyt a hangosfilmekkel, de, ez nem igaz: olyan hangja volt, csak egyszer hallotta az ember, többet nem felejtette el. Lágy volt a hangja és sötét, akár egy csésze ír kávé. Egyesek azt mondják, egy férfi törte össze a szívét, vagy egy másik nő, vagy a szerencsejáték, a gengszterek, vagy az ital. Ki tudja? Féktelen idők voltak. – Ezek szerint maga hallotta.

Elvigyorodott. – Azt mondta nekem „fiú, nem tudod, hol lehet a sálam?” aztán amikor előkerítettem és odaadtam, azt mondta „ügyes fiú vagy”. Aztán a férfi, akivel együtt volt, azt mondta „June, ne évődj a személyzettel” ő pedig mosolygott, adott öt dollárt és azt mondta „ő nem, bánja, igaz?”, én pedig csak megráztam a fejem. Erre ő, tudja, csücsörített a szájával. – Csókot dobott? – Valami olyasmi. Itt éreztem – mondta és a mellkasára bökött. – Azok ajkak. Megbolondították a férfiakat. Az alsó ajkát rágcsálta, tekintete elrévedt. Vajon hol járhat, és mikor, tűnődtem. Aztán megint rám nézett. – Akarja látni az ajkait? – Hogy érti ezt? – Jöjjön. Kövessen. – Mit akar…? – azt képzeltem, mutat valami ajaklenyomatot a betonban, olyasmit, mint a kézlenyomatok a kínai mozi előtt. Megrázta a fejét és ujját a szájához illesztette. Csend. Becsuktam a könyvet. Átsétáltunk az udvaron a halastóig. – Figyelje a Hercegnőt – mondta. – Azt, amelyiken a piros folt van? Bólintott. A hal egy kínai sárkányra emlékeztetett: sápadt és bölcs. Egy szellemhal, csontfehér, kivéve a vörös foltot a hátán – két-három centi, akár két íj. Csak lebegett a vízben, mintha tűnődött volna. – Ez az – mondta. – Ott, a hátán. Látja? – Nem igazán értem. Nem felelt, csak meredt a halra. – Nem akar leülni? – kérdeztem, mert már komolyan aggódtam miatta. – Nem azért fizetnek, hogy ücsörögjek – mondta nagyon komolyan. Aztán, mintha egy kisgyerekhez beszélne, magyarázni kezdett. Akkoriban, mintha istenek lettek volna. Manapság csak a tévé van: kis hősök. Kis emberkék kis dobozokban. Olykor megfordul itt néhány. Kis emberek. A régi idők sztárjai: óriások voltak, ezüst fényből fonva, akkorák, mint egy ház… amikor találkozott velük az ember, még mindig akkorák voltak. Az emberek hittek bennük. Nagy bálokat tartottak itt. Aki itt dolgozott, látta, hogyan mennek a dolgok Volt itt pia, fű, meg miegymás, amit alig hinne az ember. Volt egy parti... A sivatag szíve volt a film címe: Hallott már róla? Megráztam a fejem. – Az egyik legnagyobb film 1926-ból a Dicsőség minden áron mellett, amiben Victor McLagen és Dolores Del Rio játszott, meg az Ella Ginders Colleen Moor-ral. Hallott már róluk? Ismét megráztam a fejem. – Hallott már Warner Baxterról? Belle Bennettről? – Kik voltak? – Nagy, nagy sztárok 1926-ban – elhallgatott. – A sivatag szíve. Itt tartották a partit, miután befejezték a forgatást. Volt itt bor, sör, whiskey és gin – ez még az alkoholtilalom idején történt, de a stúdiók akkoriban zsebre tették a rendőrséget, úgyhogy azok nem figyeltek. Volt rengeteg étel és jókora ostobaságok is történtek; Itt volt Ronald Colman és Douglas Fairbanks – az idősebbik –, meg a teljes stáb; egy jazz-banda játszott ott, ahol most a lakok állnak. – June Lincoln volt a bálkirálynő aznap éjjel. Ő játszotta az arab hercegnőt a filmben. Akkoriban az arabok még a szenvedélyességet jelentették meg a vágyat. Manapság... hát, változnak az idők.

Nem tudom, hogyan kezdődhetett; úgy hallottam; fogadott valakivel vagy tán csak részeg volt. Szerintem csak sokat ivott. Szóval fölkelt, a zenekar valami lassút játszott. Ő pedig idesétált, éppen ide, ahol most én állok. Nevetett és nevetett… Miss Lincoln kivette a halat: belenyúlt a vízbe és két kézzel kiemelte, csak úgy, aztán az arca elé emelte. No, ekkor kezdtem aggódni, mert alig pár napja hozatták őket Kínából és darabja kétszáz dollárba került Ez még azelőtt történt, hogy, én gondoskodtam a halakról. Nem az én fizetésemből vonták volna le. Mégis, kétszáz dollár akkoriban rengeteg pénz volt. Aztán rámosolygott mindannyiunkra és lassan megcsókolta ott, a hátán. Nem ficánkolt, vagy ilyesmi, csak hevert a kezében, ő meg megcsókolta a vérvörös ajkaival és mindenki nevetett és tapsolt. Visszatette a halat a medencébe és egy pillanatra úgy tűnt, a hal nem is akar elmenni – ott maradt és böködte az ujjait. Aztán felröppentek az első tűzijáték rakéták és, akkor elúszott. A rúzsa, vörös volt, olyan vörös, amennyire csak elképzeli az ember, az hagyta nyomot a hal hátán... Ott van. Látja? A Hercegnő, a fehér ponty korallvörös folttal a hátán meglibbentette az uszonyát és folytatta örökkévaló harminc másodperces útját a medencében. A vörös folt tényleg úgy nézett ki, mint egy ajaklenyomat. Az öreg haleledelt szórt a vízbe, azok hárman pedig a felszínre buktak és beszippantották. Visszasétáltam a házamhoz, kezemben a régmúlt illúzióiról szóló könyvekkel. Csörgött a telefon: valaki a stúdióból keresett. Az adaptációról akarnak beszélni velem. Egy autó jön értem harminc perc múlva. – Jacob ott lesz? Addigra már letették. A megbeszélésen az Ausztrál Valaki és az asszisztense, egy szemüveges, öltönyös férfi várt. Rajta láttam először öltönyt, mióta megérkeztem, szemüvege élénk kék színű volt. Idegesnek tűnt. – Hol lakik? – kérdezte a Valaki. Megmondtam. – Nem az a hely, ahol Belushi…? – Így mondják. Bólintott. – Nem volt egyedül, amikor meghalt. – Nem? Egy ujjával megdörzsölte fitos orrát. – Volt ott még egy pár ember. Mindketten rendezők, a legnagyobbak, amennyire ez akkoriban lehetséges volt. A nevek nem fontosak. Akkor tudtam meg, amikor az utolsó Indiana Jones filmet csináltam. Kínos csönd. Egy hatalmas, kerek asztal körül ültünk, csak mi hárman, mindannyiunk előtt egy-egy példány a forgatókönyvből. – Mi a véleményük? Többé-kevésbé egyszerre bólintottak. Aztán, amennyire csak bírták, elmagyarázták, mennyire utálták, miközben kerültek minden olyan szót, amivel fölzaklathattak volna. Nagyon furcsa párbeszéd volt. – A harmadik szegmenssel van egy, kis problémánk – mondták, azt sejtetve, hogy ez nem az én hibám, nem is a forgatókönyvé, hanem csakis az övék. Azt akarták, hogy szimpatikusabbak legyenek a szereplők. Éles fényeket és árnyékokat akartak, nem szürke árnyalatokat. Azt akarták, hogy a hősnő férfi legyen. Én pedig bólogattam és jegyzeteltem. A találkozó végén kezet ráztam Valakivel, meg a kék szemüvegkeretes asszisztenssel, aki keresztülvezetett a folyosók labirintusán a külvilágba, a sofőrömhöz és az autómhoz.

Útközben megkérdeztem, van-e a stúdiónak bármilyen fényképe June Lincolnról. – Fogalmam sincs – ismertem be. – De híres volt, híresebb, mint Marie Provost. – Kicsoda? – „A győztes, aki kutyaeledel lett”. A némafilmek egyik legnagyobb sztárja. Szegényen halt meg, miután bejött a hangosfilm és megette a dakszlija. Nick Lowe írt róla egy dalt. – Kicsoda? – „Ismertem a lányt, amikor még táncolt.” Mindegy. Szóval June Lincoln. Tudna valaki egy fényképet keríteni róla? Megint lejegyzett valamit a füzetkéjébe. Egy darabig csak meredt rá, aztán megint leírt valamit. Aztán bólintott. Ekkor értünk ki a napfényre, az autóm már várt. – Mellesleg – mondta –, jó, ha tudja, hogy nagy szarrágó. – Tessék? – Szarrágó. Nem Spielberg és Lucas volt ott Belushival. Bette Midler és Inda Ronstadt. Kokainparti volt. Ezt mindenki tudja. Nagy szarrágó. Ráadásul akkoriban gyakornok könyvelőasszisztens volt az Indiana Jones filmnél, az égszerelmére! Mintha ő csinálta volna. Seggfej. Kezet ráztunk. Beültem az autóba és visszamentem a szállodába. Az időeltolódás végül elkapott aznap éjjel és menthetetlenül fölébredtem hajnali négykor. Fölkeltem, vécéztem, farmert húztam (pólóban alszom) és sétálni indultam. A csillagokat akartam látni, de a város túl fényes volt, a fényszennyezés pedig erős. Az ég vörhenyes, csillagtalan sárga volt, nekem pedig eszembe jutottak a csillagképek, amiket az angol vidéken láthat az ember. Hollywoodba érkezésem óta először ostobamód nagyon honvágyam támadt. Hiányoztak a csillagok. A novellát akartam írni, vagy nekilátni a végleges forgatókönyvnek, ehelyett dolgozhattam a finomításon. Tizenkettőről ötre csökkentettem a Manson-fivérek számát, már az elején érthetően letisztáztam, melyik közülük a jó fiú, és egyértelművé tettem, hogy a másik négy gonosz. Küldtek egy filmes magazint, aminek régi, nyirkos papírszaga volt és egy vörös pecséttel a stúdió neve állt a borítóján és az, hogy ARCHÍVUM. A borítóján John Barrymore ült egy hajóban. Egy cikk volt benne June Lincoln haláláról. Alig volt olvasható és alig is értettem: utalt a tiltott bűnökre, amik a halálát okozhatták, ennyit ki tudtam venni, de mintha olyan kódnyelven utaltak volna rá, amit a mai olvasó már nem érthet. Vagy talán a nekrológ író maga sem tudott többet róla és csak ködösített. Hasznosak – legalábbis érthetőbbek – voltak a fotók. Egy egész oldalas, fekete szegélyű fotó egy nagy szemű, szép mosolyú nőről, amint cigarettázik (a füst, megítélésem szerint meglehetősen ügyetlenül utólag retusáltatott a képre: volt idő, hogy az emberek bevették az ilyet?); egy másik, beállított fotó, amin Douglas Fairbanks-szel ölelkezik; egy kisebb fotó, amint éppen kilép egy autóból, kezében egy pár apró kutyussal. A fotók alapján nem a kor szépségideálja volt. Nem sugárzott olyan légies könnyedséget, mint Louise Brooks, nem volt olyan szexepilje mint Marilyn Monroe-nak, nem volt érzékien szajha, mint Rita Hayworth. A húszas évek buta kis csillagocskája volt: tekintetében nyoma sincs titokzatosságnak, tökéletesen kihúzott dundi ajkai voltak. Fogalmam sem volt, hogyan nézne ki, ha ma élne. Mégis, igazi volt. Imádták és szerették a filmpalotákban, megcsókolta a halat és járt ebben a szállodában hetven évvel ezelőtt: Angliában nem idő, Hollywoodban egy örökkévalóság.

Bementem a stúdióba, hogy beszéljünk az adaptációról. Senki sem volt ott azok közü1, akikkel korábban beszéltem. Helyette egy nagyon fiatal fickóhoz vezettek egy nagyon kis irodában; a férfi, nem mosolygott és elmondta, mennyire tetszett az adaptáció és mennyire örült, hogy a stúdiónál vannak a jogok. Elmondta, mennyire tetszik neki a Charles Manson karakter – milyen vagány és talán, "teljesen kidolgozva" ő lehetne a következő Hannibal Lecter. – Dehát Manson valódi személy. Most is börtönben van, Az ő emberei ölték meg Sharon Tate-et. – Sharon Tate? – Színésznő volt. Filmsztár. Állapotos volt, amikor megölték. Polanski felesége volt. – Roman Polanski? – A rendező, igen. Felmordult. – Éppen most készülünk leszerződni Polanskival. – Az nagyszerű. Polanski remek rendező. – Tud erről? – Miről? A könyvről? A filmről? Sharon Tate haláláról? Megrázta a fejét: nem ezekről – Egy három-filmes szerződés. Félig-meddig Julia Roberts is benne van. Azt mondja, Polanski nem tud erről az adaptációról? – Nem, én azt mondtam... Az órájára nézett. – Hol lakik? – kérdezte. – Legalább jó helyen szállásoltuk el? – Igen, köszönöm – mondtam. – Pár házikóra lakom attól, ahol Belushi meghalt. Újabb bizalmas sztárinformációra számítottam: hogy John Belushi Julia Roberts és Missz Röfi társaságában dobta föl a talpát. Tévedtem. – Belushi meghalt? – kérdezte fölvont szemöldökkel – Az lehetetlen. Most forgatunk vele. – Ez a bátyja, John – mondtam. – Pár évvel ezelőtt halt meg. Megvonta a vállát. – Elég szar helynek tűnik – mondta. – Legközelebb, ha itt jár, szóljon, hogy a Bel Airbe rakjuk. Akarja, hogy átköltöztessük? – Nem, köszönöm – mondtam. – Már hozzászoktam a helyhez. – Mi legyen a forgatókönyvvel? – kérdeztem. – Hagyja itt. Azon kaptam magam, hogy két régi színpadi illúzió felkeltette a figyelmemet. A könyvekben találtam őket: „A művész álma” és „Az elvarázsolt ablak”. Metaforák voltak, efelől semmi kétségem; de a hozzájuk kapcsolódó történet nem akart kialakulni. Első mondatokat írtam, amik sosem bővültek első bekezdéssé, első bekezdéseket, amik sosem bővültek első oldallá. Csak gépeltem a szövegszerkesztőben, aztán kiléptem anélkül, hogy elmentettem volna. Üldögéltem az udvaron és néztem a két fehér halat, meg a vörös foltos harmadikat. Kezdtem úgy látni őket; mintha Escher-grafikák lettek volna, ami meglepett, mivel sosem gondoltam, hogy lehet bármi realisztikus Escher munkáiban. Pious Dundas a növények leveleit tisztogatta. Egyik kezében spricni, másikban finom rongy. – Üdv, Pious. – Uram. – Szép napunk van. Bólintott, köhécselt, megütögette a mellkasát, aztán megint köhögött. Otthagytam a halakat és leültem a padra. – Miért, nem nyugdíjazták? – kérdeztem. – Tizenöt évvel ezelőtt vissza kellett volna vonulnia.

Tovább tisztogatta a növényeket. – A francokat, én itt műtárgy vagyok. Ezek csak mondhatják, ki mindenki lakott a szállodájukban; de én azt is elmondom, mit reggelizett Cary Grant. – Emlékszik rá? – Dehogy. De ők ezt nem tudják – megint köhögött. – Mit ír? – Hát, múlt héten adaptációt írtam egy filmhez. Aztán még egyet. Most pedig várok… valamire. – Szóval mit ír? – Egy történetet, ami csak nem akár jönni. Egy viktoriánus bűvésztrükkről szól, aminek az a címe hogy „A művész álma” Egy művész jön a színpadra, kezében vászonnal, amit egy állványra tesz. Egy nőt ábrázoló festmény van rajta. A művész pedig nézi a festményt és, vágyakozik, hogy ő is igazi festő lehessen. Aztán lefekszik aludni, a festmény pedig életre kel, kilép a vászonból és elmondja neki, hogy ne adja föl; küzdjön tovább. Egyszer nagy festő lesz belőle. Aztán visszalép a vászonba. A fények elhalványulnak. Aztán fölébred és ismét csak egy festményt lát… – …a másik illúziónak pedig – mondtam a nőnek a stúdióban, aki elkövette azt a hibát, hogy érdeklődést mutatott a téma iránt a megbeszélés elején –, az a címe, hogy „Az elvarázsolt ablak”. Egy ablakkeret lóg a levegőben, és mindenféle arcok tűnnek föl benne, pedig senki sincs ott. Azt hiszem, látok valami furcsa párhuzamot az elvarázsolt ablak és a televízió között, talán: végül is természetes leszármazottnak tűnik. – Én a Seinfeldet szeretem – mondta a nő. – Látta már? Semmiről sem szól. Vagyis egész epizódok nem szólnak semmiről. És Garry Shadlinget szerettem, mielőtt még megcsinálta az új műsorát, ami már sokkal komolyabb. – Az illúziók – folytattam –, akárcsak a többi nagy illúzió arra indítanak minket, hogy megkérdőjelezzük a valóságot. Ugyanakkor behatárolják – kigúnyolják, azt hiszem – azt, amivé a szórakoztatóipar válhat. Filmek mielőtt még létezett volna film, tévé, mielőtt még föltalálták volna a televíziózást. A nő felhorkant. – Ez egy film? – Remélem, hogy nem. Egy novella lesz, ha sikerül megírnom. – Akkor beszéljünk a filmről – lapozgatott egy jegyzetfüzetben. A húszas évei középén járhatott és egyszerre volt vonzó és steril. Eszembe jutott, vajon nem ez a nő volt-e ott az első megbeszélésen az étteremben. Deanna vagy Tina. Értetlenül nézett valamit, aztán fölolvasta: – Ismertem a lányt, amikor még táncolt? – Ezt is leírta? Ez nem ez a film. Bólintott. –Szóval, lenne néhány dolog az adaptációval kapcsolatban, ami… vitatott. A Manson dolog… szóval, nem biztos, hogy működni fog. Ki lehetne venni a történetből? – De hát ez az egész lényege. vagyis a könyv Manson gyermekeiről szól. Ha kiveszik belőle nem sok marad, nem gondolja? Úgy értem, maguk ezt a könyvet vették meg – fölmutattam neki a talizmánom. – Ha kivennék belőle Mansont, az pont olyan lenne, mint, nem is tudom, mintha pizzát rendelne, aztán panaszkodna, hogy lapos, kerek és paradicsomszósz meg sajt van rajta. Nem láttam rajta, hogy hallotta volna, amit mondok. Azt kérdezte – Mit szólna, ha az lenne a címe: Rosszak voltunk? – Nem tudom. – Nem akarjuk, hogy az emberek azt higgyék, vallásos dolog. Az ember fiai. Úgy hangzik, mintha keresztényellenes lenne. – Hát, éppenséggel a Manson gyerekek bizonyos értelemben démoni képességekkel rendelkeznek. – Valóban?

– A könyv szerint. Sikerült szánakozóan nézni rám, ami nagyjából annyit tett, hogy szerintük a könyve olyan szerzői jogi tárgyak, amiket nagyjából alapul véve megfilmesíthetnek. – Hát, szerintem a stúdió ezt nem fogja elfogadni. – mondta. – Tudja, ki volt June Lincoln? – kérdeztem. Megrázta a fejét. – Dave Gambol? Jacob Klein? Ismét megrázta a fejét, ezúttal kicsit ingerültebben. Aztán adott egy gépelt listát azokról a dolgokról, amiket szerinte át kellene dolgoznom; ez nagyjából az egész történetet jelentette. A lista tetején a CÍMZETT rovatban az én nevem szerepelt, meg egy fél tucat ismeretlen, a FELADÓ alatt pedig Donna Leary neve. Azt mondtam, köszönöm, Donna, és visszamentem a szállodába. Egy napig rosszkedvű voltam, aztán eszembe jutott egy módszer, ahogy megoldhatnám a Donna által fölvetett problémákat. Még egy nap gondolkodás és írás után átfaxoltam a harmadik változatot a stúdiónak. Pious Dundas megmutatta az albumát, miután úgy látta, hogy érdeklődést mutatok June Lincoln iránt – mint kiderült, a hónapról és az elnökről kapta a nevét, de Ruth Baumgarten néven született 1903-ban. Egy bőrkötéses ódon vázlatfüzet volt, méretre és súlyra egy családi Bibliának felelt meg. Huszonnégy éves volt, amikor meghalt. – Bárcsak láthatta volna – mondta Pious Dundas. – Bárcsak megmaradt volna pár filmje. Nagy volt. Ő volt a legnagyobb sztár. – Jó színésznő volt? Határozottan megrázta a fejét. – Nem. – Szépségideál volt? Mert ha igen, én nem látom rajta. Megint megrázta a fejét. – A kamera szerette, ez biztos. De nem ez volt a lényeg. Egy iskolai kórus leghátsó sorában tucatnyi különb szépséget talál az ember. – Akkor mi volt benne a különleges? – Filmcsillag volt – mondta. – Ezt jelenti sztárnak lenni. Átlapoztam a könyvet: újságkivágások, sosem hallott filmek kritikái – olyan filmeké, amiknek egyetlen negatívja, összes kópiája az enyészeté lett: elveszett, elpusztult, vagy a tűzoltóság égette el: nitrátalapú hordozófelület fokozottan tűzveszélyesnek számított; újabb kivágások filmes magazinokból: June Lincoln játszik, June Lincoln pihen, June Lincoln forgatás közben, June Lincoln óriási szőrmekabátban… – Szerette? Megrázta a fejét. – Nem úgy, ahogy egy asszonyt szeret az ember… – mondta. Elhallgatott. Lapozott párat a könyvben. – A nejem megölne, ha hallaná, amit most mondok… Újabb szünet. – De igen, csontos, halottfehér nő. Azt hiszem, szerettem – becsukta a könyvet. – De magának nem halott, igaz? Megrázta a fejét. Aztán elment, de nálam hagyta az albumot, hogy nézegessem. „A művész álma” illúzió titka, a következő: a művész a vászonnal együtt behozta a lányt is. A vásznat álcázott kábelekkel és drótokkal tartották, így a művész látható könnyedséggel, minden erőfeszítés nélkül behozta a képet, mögötte a szorosan hozzábújó lánnyal. A festmény tulajdonképpen egy vászonredőny volt. „Az elvarázsolt ablak”-nál ellenben tükröket használtak. Törtsíkú tükörlapot, a tükröződő arcokat pedig a színpad két oldalán megbújó emberek szolgáltatták.

A mai napig sok bűvész tükröt használ a mutatványhoz, hogy elhitesse, olyasmit látunk, ami nincs is ott. Könnyű, ha tudjuk, hogyan csinálták. – Mielőtt belevágnánk – mondta a férfi –, el kell mondanom, hogy nem szoktam forgatókönyv vázlatokat olvasni. Mindig úgy érzem, gátat szab a kreativitásomnak. Ne aggódjon, a titkárnőm írt egy rövid összefoglalót, úgyhogy képben vagyok. Szakálla volt és hosszú haja, kicsit Jézusra hasonlított, bár kétlem, hogy neki ilyen hibátlan fogsora lett volna. Úgy tűnt, ő a legfontosabb ember, akivel eddig beszéltem, John Raynek hívták, még én is hallottam róla, bár nem tudtam, mit is csinál egészen pontosan: a neve általában filmek főcímében, közvetlenül az EXECUTIVE PRODUCER neve alatt szokott szerepelni. A telefonban egy hang azt mondta, amikor megbeszéltük ezt a találkozót, hogy ők, mint a stúdió, nagyon izgatottak, hogy „csatlakozott a projekthez”. – És az összefoglaló nem gátolja a kreativitását? Elvigyorodott. – Nos, szerintünk nagyszerű munkát végzett. Igen lenyűgöző. Volna azonban néhány dolog, amivel gondunk van. – Mint például? – Hát, ez a Manson dolog. Meg ez az ötlet a gyerekekkel kapcsolatban. Szóval eljátszadoztunk itt néhány ötlettel: mondok egy példát. van egy ipse, akit úgy hívnak, Jack Ross – két s-sel, mint a rossz-ban, de z nélkül. Ez Donna ötlete volt… Donna szerényen fejet hajtott. – Leültetik sátáni dolgok miatt, megsütik egy villamosszékben, és amikor meghal, megfogadja, hogy visszajön és elpusztít mindenkit. Ugrás a mába, látjuk, ahogy fölcseperednek ezek a kölykök, akik egy Légy Ross nevű videojátékkal játszanak. Az ő arca van a gépeken. Ahogy játszanak, mondjuk szépen, lassan megszállja őket. Lehet esetleg valami furcsa az arcával, egy Jason, vagy Freddy-dolog – elhallgatott, mintha az én jóváhagyásomat várná. – Tehát, ki gyártja a játékot? – kérdeztem végül. Rám mutatott. – Maga az író, barátom. Azt akarja, hogy mindent mi találjunk ki maga helyett? Nem feleltem. Nem tudtam, mit mondhatnék. Gondolkozz filmekben, gondoltam. A filmeket megértik. – De amit maguk javasolnak, az olyan, mint A brazíliai fiúk Hitler nélkül. Értetlenül nézett rám. – Egy Ira Levin film – mondtam. A felismerés leghalványabb szikrája sem. – Rosemary gyermeke – tovább nézett értetlenül. – Sliver. Bólintott. Valahol messze leesett neki a tantusz. – Vettem – mondta. – Ha megírja Sharon Stone-ra, minden követ megmozgatunk, hogy megszerezzük. Ismerem az ügynökeit. Ezzel távoztam. Hűvös volt aznap éjjel, ami nem volt rendjén, hiszen L.A.-ben voltam, a levegőben pedig még inkább kanalasorvosság illata terjengett. Egy régi barátnőm L.A.-ben élt, úgy döntöttem, fölhívom. Föltárcsáztam egy számot, amit még régebben kaptam, aztán tovább telefonálgattam, míg végül az estém nagy része ráment, hogy megtaláljam. Újabb és újabb telefonszámokat kaptam, rendre fölhívtam őket, aztán egyszer csak ismerős hangot hallottam. – Tudod, hol vagyok? – kérdezte. – Nem – mondtam. – Most sikerült megszereznem a számodat. – Egy kórházi szobában vagyok – mondta. Az anyámnál. Agyvérzése volt.

– Sajnálom. Jól van? – Nincs. – Sajnálom. Kínos csönd. – Hogy vagy? – kérdezte. – Elég rosszul – mondtam. Elmeséltem neki az egészet, ami addig történt velem és elmondtam, mit érzek. – Miért van ez így? – kérdeztem. – Mert félnek. – Félnek? Mitől? – Mert csak annyira vagy jó, amennyire az első film, amihez a nevedet adod. – Hogyan? – Ha igent mondasz valamire, a stúdió talán filmet csinál belőle, belekerül húsz, harmincmillió dollárba, és ha bukás lesz, hozzáragad a neved, akkor pedig vesztenek az arcukból. Ha nemet mondasz, nincs kockázat. – Igazán? – Nagyjából. – Honnan tudod mindezt? Zenész vagy, nem filmekben utazol. Fáradtan nevetett: – Itt élek. Mindenki, aki itt él, tudja az ilyesmit. Próbáltad már, hogy megkérdezel valakit a forgatókönyvéről? – Nem. – Próbáld ki egyszer. Bárkit. A benzinkutast. Akárkit. Mindenkinek van – aztán valaki mondott neki valamit, ő válaszolt, aztán megszólalt. – Figyelj, most mennem kell – és letette a telefont. Nem találtam a radiátort, már ha volt valaha egyáltalán a szobában, én pedig kis híján megfagytam a kis lakban, amiben Belushi meghalt; ugyanaz a lehangoló üresség és hűvös nyirkosság. Forró fürdőt vettem, hogy felmelegedjek, de csak még jobban fáztam. Fehér aranyhalak úszkáltak ide-oda a tóban, eltűntek-fölbukkantak a vízililiomok között. Az egyiknek vörös folt volt a hátán, ami egészen hasonlított egy ajaklenyomatra: egy csaknem elfeledett istennő csodálatos stigmája. A kora reggeli szürke égbolt tükröződött a vízen. Komoran bámultam a tavat. – Jól van? A hang irányába fordultam. Pious Dundas állt mögöttem. – Korán fölkelt. – Rosszul aludtam. Fáztam. – Kérhetett volna fűtőtestet, meg takarókat a recepcióstól. – Ez nem jutott eszembe. Nehezen lélegzett. – Jól van? – Dehogyis. Öreg vagyok. Ha maga is ennyi idős lesz, fiam, maga sem lesz jobban. De még itt leszek, amikor elmegy. Hogy halad a munka? – Nem tudom. Abbahagytam a forgatókönyvet és elakadtam „A művész álma” történeten… egy viktoriánus bűvészről szólna egy angliai üdülővároskában, a tengerparton. A bűvész előadja az illúziót és a közönség valahogy megváltozik. Megérinti a szívüket. Lassan bólintott. – „A művész álma” – mondta. – És maga a művész vagy a bűvész? – Nem tudom – mondtam. – Egyikük sem, azt hiszem. Elfordultam, hogy induljak, aztán eszembe jutott valami.

– Mr. Dundas – mondtam. – Magának van forgatókönyve? Amit maga írt? – Nincsen – mondta. – Becsszó? Elvigyorodott. – Becsület szavamra – mondta. Visszamentem a szobámba. Átlapoztam Az ember fiai angol kiadását, és azon tűnődtem, hogy lehet, hogy egy ilyen rosszul megírt regény valaha is piacra kerülhetett; vajon hogy lehet, hogy Hollywood egyáltalán megvette, és vajon miért nem akarják most, hogy az övék. Megint nekifutottam „A művész álmának” és megint csúfos kudarcot vallottam. A karakterek nem mozogtak. Élettelenek voltak és üresek. A vécébe mentem, gőzölgő sárgát vizeltem és néztem, ahogy egy csótány keresztülfut a tükrön. Visszamentem a szobába, új dokumentumot kezdtem és azt írtam: Esőre gondolok és Angliára a móló végében egy furcsa színházra fájdalomra, emlékre, félelemre, mágiára. A félelem tébolyára, tündérmese mágiája, Esőre gondolok és Angliára. Nincs magyarázat a magányra a bukás után maradt hiányra, fájdalomra, emlékre, félelemre, mágiára. Egy mágusra gondolok és kavarodásra, hazugságba bújtatott igazságra. Esőre gondolok és Angliára. Bizarr refrénként ismétlődő formákra, itt egy kardra, ott egy kézre, aztán a Grálra, fájdalomra, emlékre, félelemre, mágiára. A varázsló int, mindenki elsápad, szomorú igazságok, mindhiába. Esőre gondolok és Angliára. Fájdalomra, emlékre, félelemre, mágiára.

Nem tudtam, hogy jó-e a vers, vagy sem, de nem számított. Írtam valami újat és frisset, amit eddig nem sikerült és csodálatos érzés volt. Reggelit rendeltem a szobapincértől, meg egy radiátort és pokrócokat. Másnap írtam egy hatoldalas vázlatot Rosszak voltunk címmel, amiben Jack Ross, egy őrült sorozatgyilkos, aki keresztet karcolt a homlokára, kivégzése után visszatér egy videojáték formájában és megszáll négy fiút. Az ötödik úgy győzi le, hogy elégeti azt a villamosszéket, amiben kivégezték Rosst, ami történetesen egy panoptikumban került kiállításra, ahol az ötödik fiú barátnője dolgozik napközben. Éjszaka sztriptíztáncosnő volt. A recepciós elfaxolta a vázlatot, én pedig visszamentem a szobámba.

Elalvás közben azt reméltem, a stúdió hivatalosan is visszadobja a forgatókönyvet, én pedig végre hazamehetek. Álmaim színházában egy szakállas, baseball-sapkás férfi behozott egy mozivásznat a színpadra, aztán kisétált. A vászon a levegőben lógott. Egy karcos, pislákoló némafilm kezdődött el rajta: egy nő lépett ki belőle és rámmeredt. June Lincoln volt az, fekete-fehérben pislákolt a vásznon és ott állt előtte is, majd az ágyamhoz lépett és leült. – Most azt fogod mondani, hogy ne adjam föl? – kérdeztem. Bizonyos fokig tudtam, hogy álmodom. halványan emlékszem rá, hogy megértettem, miért volt sztár és emlékszem, hogy sajnáltam, egyetlen filmje sem maradt fönt. Igazán gyönyörű volt álmomban eltekintve attól az élénk vörös csíktól, ami a nyakán körbefutott. – Miért tennék ilyet? – kérdezte. Álmomban gin és régi celluloid szaga volt, bár ne emlékszem, hogy korábban valaha is éreztem volna szagokat álmomban. Tökéletes feketefehér mosolya volt. – Én is kiszálltam, nem? Aztán fölállt és körbejárt a szobában. – Hihetetlen, hogy még áll ez a szálloda – mondta. – Idejártam kefélni – hangja recsegett és zúgott. Visszatért az ágyam mellé és úgy nézett, ahogy egy macska bámul át egy lyukon. – Bálványozol engem? – kérdezte. Megráztam a fejem. Mellém lépett és ezüstfényű kezébe fogta a kezemet. – Többé már senki sem emlékszik semmire – mondta. Harmincperces város ez… Volt valami, amit meg akartam kérdezni tőle. – Hol vannak a csillagok? – kérdeztem. – Kerestem az égen, de nincsenek ott. A padlóra mutatott. – Rossz helyen keresed őket – mondta. Korábban még nem vettem észre, hogy a házikó egy járda volt, aminek minden kövén egy csillag volt, benne egy névvel… nevek, amiket nem ismertem: Clara Kimball Young, Linda Arvidson, Vivian Martin, Norma Talmadge, Olive Thomas, Mary Miles Minter, Seena Owen… June Lincoln kimutatott az ablakon. – És odakint. Az ablak nyitva állt, azon keresztül láttam egész Hollywoodot: színes fények végtelen mintázata volt. – Hát nem szebbek, mint a csillagok? – kérdezte. És igaza volt. Rájöttem, hogy az utcai lámpákból és autók fényeiből is csillagjegyeket lehetett kivenni. Bólintottam. Ajka hozzáért az ajkamhoz. – Ne felejts el – suttogta, szomorúan, mintha tudná, úgyis elfelejtem. A telefon csörgésére ébredtem. Fölvettem és beledünnyögtem valamit a kagylóba. – Itt Gerry Quoint a stúdióból. Beszélnünk kellene egy ebéd mellett. Dünnyög, dünnyög, dünnyög. – Küldünk magáért egy kocsit – mondta. – Az étterem félórányira van. Tágas, zöld és levegős étterem volt, mind ott vártak rám. Ekkora már tényleg meglepődtem volna, ha fölismerek valakit. A bemutatkozások után elmondták, hogy John Ray „fölbontotta a szerződést összeférhetetlenség miatt”, Donna pedig távozott vele együtt, „természetesen”. Mindkét férfi szakállas volt; egyiküknek nagyon ráncos volt a bőre, a nő sovány és kellemes külsejű.

Megkérdezték, hol szálltam meg, s miután megmondtam, az egyik szakállas közölte (természetesen bizalmasan), hogy egy Gary Hart nevű politikus és az Eagles egyik tagja narkózott Belushival a szállodában. Ezután elmondták, mennyire várják már, hogy közösen dolgozzunk. Én kérdeztem először – Az ember fiairól vagy a Rosszak voltunkról lesz szó? – firtattam. – Mert az utóbbival problémáim vannak. Zavartnak tűntek. Azt mondták, az Ismertem egy lányt, amikor még táncolt kapcsán akarnak beszélni velem. Azt mondták, Nagyszerű Ötlet és Jó Téma. Hozzátették azt is, hogy Mennyire Aktuális, ami fontos egy olyan városban, ahol az egy órával ezelőtt már történelemnek számított. Szerintük az lenne jó, ha hősünk megmentené a lányt a boldogtalan házasságból, és együtt táncolnának tovább. Rámutattam, hogy a filmjogokat Nick Lowe-tól kell megvásárolniuk, mert ő írta a dalt és nem, nem tudom ki az ügynöke. Vigyorogtak és biztosítottak róla, hogy ez nem lesz gond. Javasolták, hogy forgassam meg a fejemben az ötletet, mielőtt nekilátok a forgatókönyvnek és mindannyian megemlítettek pár fiatal csillagot, akiket szem előtt tarthatnék írás közben. Én pedig kezet ráztam velük és biztosítottam őket, hogy így lesz. Megemlítettem azt is, hogy könnyebb lenne nekem, ha otthon, Angliában dolgozhatnék rajta. Azt mondták, rendben van. Pár nappal korábban megkérdeztem Pious Dundast, hogy volt-e valaki Belushival akkor éjjel, amikor meghalt. Ha valaki, akkor ő biztosan tudja. – Egyedül halt meg – mondta Pious Dundas, öregen, akár Matuzsálem, szemrebbenés nélkül. – Nem számít, volt-e vele valaki, vagy sem. Egyedül halt meg. Furcsa érzés volt elhagyni a hotelt. A recepcióhoz mentem. – Ma délután kijelentkezem. – Rendben van, uram… – Lehetséges volna… a gondnok, Mr. Dundas. Egy idős úr. Nem is tudom. Nem láttam már pár napja. Szeretnék elbúcsúzni tőle. – A gondnoktól? – Igen. Zavartan nézett rám. Nagyon csinos lány volt, szederszínű ajakrúzst használt. Eltűnődtem, vajon felfedezésre vár-e. Fölvette a telefont és halkan beleszólt. – Sajnálom, uram – mondta aztán. – Mr. Dundas pár napja nem dolgozik. – Meg tudná adni a telefonszámát? – Sajnálom, uram, tiltja a szabályzat – rám nézett, miközben azt mondta, mennyire sajnálja… – Hogy halad a forgatókönyve? – kérdeztem. – Honnan tudja? – kérdezte. – Hát… – Joel Silver asztalán van – mondta. – Arnie, a barátom, vele együtt írtuk, szóval ő a kézbesítő. Odatette joel Silver asztalára, mintha egy rendes ügynöktől érkezett volna. – Sok szerencsét – mondtam. – Köszönöm – felelte és rámmosolygott szederszín ajkaival.

A tudakozó két Dundas P-t ismert, ami elég valószínűtlennek tűnt és elárult valamit Amerikáról, vagy legalábbis Los Angelesről. Az első, mint kiderült egy bizonyos Ms. Persephone Dundas volt. A második számon, amikor Pious Dundast kerestem, egy férfihang megkérdezte – Ki keresi? Megmondtam neki a nevemet és a hotel nevét, meg azt, hogy volt nálam valami, ami Mr. Dundasé. – Uram, a nagyapám meghalt tegnap éjjel. A meglepetés valóra váltja a kliséket: éreztem, ahogy kifut a vér az arcomból; elakadt a lélegzetem. – Részvétem. Kedveltem a nagyapját. – Egen. – Váratlan lehetett. – Öreg volt. Megfázott – valaki megkérdezte tőle, hogy kivel beszél, ő pedig azt felelte, senkivel. Aztán – Köszönöm, hogy hívott. Döbbenten álltam. – Nézze, nálam maradt az albuma. Itt felejtette. – Az a régi filmes izé? – Igen. Szünet. – Tartsa meg. Haszontalan holmi. Nézze, miszter, rohannom kell. Kattanás és megszakadt a vonal. Elfordultam, hogy elcsomagoljam az albumot a táskámba, és nagyon meglepődtem, amikor egy könnycsepp hullott a borítójára és rájöttem, hogy sírok. Megálltam a halastónál, hogy búcsút intsek Pious Dundasnak és Hollywoodnak. Három kísértetfehér aranyhal úszkált a medence időtlenségében. Nem felejtettem el a nevüket: Buster, Szellem és Hercegnő; de többé már nem lehetett megkülönböztetni őket egymástól. Az autó a bejárat előtt várt. Harminc perc alatt kint voltunk a repülőtéren és máris felejteni kezdtem. Fordította: Horváth Norbert

A Fehér Út
– Bárcsak eljönnél hozzám egy napon házam előtted nyitva áll. Annyi mindent megmutatnék neked. Jegyesem lesüti szemét, és, igen, megremeg. Apja és társasága mind jót kacag és nevet. – Ügyetlen mese, Róka Úr – köt belém egy sápadt nő a szoba sarkából, haja búzaszőke, szeme felhőszürke, hús van csontjain, gömbölyded, száján gúnyos és derűs mosoly. – Hölgyem, mesemondó nem vagyok – hajlok meg felé, – ha jobbat tud, ossza meg velünk! – felvonom szemöldököm. Mosolyog tovább. Bólint, feláll, szóra nyílnak ajkai: – Egy városi lányt, egy egyszerű lányt, szerelme, egy diák bűnre csábított. Így mikor vérzése kimaradt, pocakja egyértelműen nagyra nőtt, elment hozzá, sírt forró könnyeket. A fiú átkarolta, házasságot ígért, szökést messzire, az éjszakába, együtt, nénjéhez. A lány hitt neki; pedig látta a fiút szemezni egyszer a tanár úr lányával, kinn az udvaron, széppel, gazdaggal, és mégis, hitt neki. Vagy elhitte, hogy hitt neki. – Volt valami sunyi a fiú mosolyában, éles, fekete szemében, rőtvörös hajában. Valami, ami korábban küldte a lányt a találkahelyre. A tölgy alá, a galagonya mellé. Valami, amitől megmászta a fát, és várni kezdett. Megmászni egy fát, másállapotban. Szerelme megjött alkonyatkor, sompolyogva a homályban, egy zsákkal a hátán, melyből csákányt, lapátot és éles kést kivett. Dolgozott keményen, a galagonya mellett, a tölgy alatt, fütyörészett halkan, énekelt, miközben ásta a gödröt, egy régi dalt… Kívánjátok, hogy elénekeljem? Megáll, mi együtt tapsolunk, és kiáltunk, – vagyis majdnem együtt:

Jegyesem, haja oly sötét, orcája olya piros, ajkai oly vörösek, zaklatottnak tűnik. A szépség (Ki ő? A fogadó vendége, gondolom) énekelni kezd: „Útnak indult a róka, ragyogott az éj A hold vezette útján, elég volt a fény. Mérföldekre messze, hosszú volt az éj, Az odvát míg elérte, héj, Héj az odvát, héj! Mérföldekre messze, hosszú volt az éj, az odvát míg elérte, héj!” Hangja édes és szép, de a jegyesemé még szebb. – A gödör elkészült, kicsiny gödör, hiszen a lány is apró egészen, apró még így is, gyermekkel a hasában. Sétált alatta a fiú, föl és alá, a tettet eképp próbálva el: Jó estét, malackám, szerelmem, késő az éj, te pedig mily sápadt, gyermekemnek anyja, gyere, hadd ölellek. Egyik karjával ölelte a semmit, másik kezében gonosz kését tartva csak döfte és döfte a sötétséget. Megremegett a lány a tölgyfán fölötte. Levegőt alig vett, mégis, úgy reszketett. Mire a fiú fölkémlelt: Baglyok, gondolom. Másodszor: Macska van fenn? Cicácska, jer ide… A lány persze maradt. Magát ágnak, gallynak, levélnek képzelve, mozdulatlanul. Hajnalban a fiú felvette csákányát, lapátját, éles kését, zsákmánytól megfosztva, morogva távozott. – A bolyongó lányt megtalálták később, elméje elborult. Hajában tölgylevelek, éneke így szólt: A gally meghajlott, a gally letört Láttam a rókát Ásott kis gödröt. A szív hallgatott a szív megszakadt Láttam a rókát Halált akart. – Megszületett a gyermek, egyik keze rókamancs volt

A félelem csontkovácsa, mondták az asszonyok. A diák megszökött A mesélő leül, tapsot kap sokfelől. A mosoly megremeg, ajkai mögé bújik: ott van még, tudom, szürke szemeiben vár. Derűsen rámnéz. – Olvastam, hogy a távoli keleten a papokat és a diákokat követő magukat nőknek, házaknak, hegyeknek, isteneknek, forrásoknak álcázó rókák mindig megismerkszenek árulkodó farkukról – kezdeném, de jegyesem apja közbevág: Ha már a meséknél tartunk, kedvesem, említetted, hogy neked is volna egy? Jegyesem elpirul. Orcája a legszebb rózsaszirom. Bólint, és belekezd: – Az én mesém, Atyám? Az én mesém egy álom. Az álmom meséje. Hangja oly halk és oly lágy, elhallgat mindenki, hogy hallja. A csendben behallatszanak az éjszaka hangjai: egy bagoly huhog. De, mint ahogy mondani szokás: ki fák közt él, bagolytól nem fél. Jegyesem rámnéz. – Uram, álmomban lovon jöttél hozzám, így hívtál magadhoz: Jöjj a házamba édesem, a fehér út hozzám vezet. Annyi mindent mutatok majd neked. Megkérdeztem ekkor, hogyan találom meg a fehér úton a házadat, hisz hosszú az út és sötét fák alatt vezet, hol a fény zöld és arany, ha a nap delel, de máskor árnyékos, hideg. Éjjel koromfekete: hold nem süti a fehér utat… És ön, Róka Úr, különös módon – de az álmok csalókák olykor, különösek, sötétek is –, azt ajánlotta, hogy vágást ejt egy malacon, mely majd követi önt, szépséges fekete csődöre mögött. Mosolygott, mosolygott, Róka Úr, vörös ajkaival, zöld szemeivel, szemekkel melyek képesek egy hajadon lelkét csapdába ejteni sárga fogakkal, melyek képesek volnának megenni a szívét… Isten őrizz – mosolyogtam. Minden szem rámnézett akkor, nem a lányra, bár nem az én mesém volt, hanem az övé. Szemek, micsoda szemek. – Így, álmomban, mikor meglátogathattam nagyszerű házát, melyre olyannyiszor kérlelt az úr, sétálhattam kertjében, ösvényein, láthattam tavait a görög szobrait, tiszafáit,

a nyárfa sétányt, a ligetet, a lugast. Mivel álom volt csupán, nem hívtam el a gardedámomat; Savanyú szürke aszalt asszony, ki ne méltatta volna sápadt bőrét, sem zöld szemeit, megnyerő modorát, uram. Kaptattunk hát a mészfehér úton, a vérvörös nyomokat követve, Betsy lovam és én. Zöldellő fák között. Tíz mérföld után a vér mezők és patakok között egy kavicsos úton vezetett tovább. De nehéz volt kivenni, alig egy-két csöpp maradt, (szegény pára, rég meghalhatott) Egy ház elé kerültem végül, én és a lovam. Micsoda ház! Oly szép és hatalmas, gyönyörű csoda, ablakok, oszlopok, egy tájkép önmaga, a függőlegesség fehér kőmomentuma. Volt egy szobor a kertben, pont a ház előtt, egy spártai gyermek, köpenyében lopott róka félig eltakarva kucorog, harapja a gyermek oldalát; beleit; gyomrát és más belsőségeit, a sztoikus gyermek nem mond semmit – mit is mondhatna, hideg márványszobor. Csak állt, szemeiben fájdalom, egy alapzaton, melyre nyolc szót vésett a szobrász: Körbesétáltam, így hangzott az írás: Légy merész, légy bátor, de ne légy vakmerő. Kipányváztam az én kis Betsymet az istállóban, tizenkét csillogó éjfekete csődör mellé, mindnek szemében vér és félelem. Nem láttam senkit. A ház elé mentem, fel a hatalmas lépcsőkön. A roppant nagy ajtók zárva, mereven álltak. Kopogtam, de szolga nem jött. Álmomban (ne feledje Róka Úr, hiszen csak álom, Oly sápadtnak tűnik) a ház megigézet, elöntött a kíváncsiság (látom, Róka Úr, tudja miről beszélek) azt mondják ettől jó öreg leszek. Találtam egy ajtót, egy kicsiny ajtót, enyhén nyitva állt. Belöktem, és bent voltam. A folyosókon polcok, díszek, szobrok, kemény tölgyfaajtók. Hangtalanul jártam, bíborszőnyegen, majd elértem a legnagyobb termet, ahol újra, ragyogó vörös kövekkel a fehér márványra írva szavak: Légy merész, légy bátor,

de ne légy vakmerő, Mert megfagy a vér, a halál pedig eljő. Skarlátszín lépcsők vezettek tovább el a nagyteremből, felmentem hát rajtuk halkan, nagyon halkan. Tölgyfaajtók itt is. Az ebédlőben jártam. Gondolom úgy lehet. Kihűlt grizzly maradékai utaltak erre. Egy félig rágott kéz és egy arc, megsütve, megkopasztva, attól tartok, az életben rám hasonlíthatott – Isten óvjon az ilyen álmoktól – kiált fel az apja. – Létezhet ilyesmi? Nem így volt – nyugtattam. A szőke nő mosolya ragyog. Az embereket néha nyugtatni kell. – Az ebédlő mögött volt egy másik terem, ez a fogadó éppen beleférne, benne kupacokban gyűrűk és karkötők, gyöngyök, báli ruhák, szőrmék, selymek és bársonyok, cipellők, csizmák, kalapok és tárcák. Kincsestár, öltöző – lábam alatt rubin, szétszórva sok gyémánt. A terem után a pokolba értem. Álmomban... Fejeket láttam. Fiatal lányokét. Egy falat láttam kitépett végtagok szögelve rá sorban. Egy halom mell. Bél és májkupacok, a szemek, a... Nem. Nem mondhatom. Mindenütt legyek, dongás, egy mély dongó zsongás – – Belzebubzebubzebub, zsongták. Levegőhöz nem jutottam, zokogva szaladtam onnan, neki egy falnak – Rókafészek valóban – mondta a szőke asszony (– Mondom, nem így volt – dünnyögöm magamban.) – Rendetlen lények, odvaikban áldozatuk csontjai, bőre és tolla szerteszét. A franciáknál Renaird, a skótoknál Tod a fenevad neve. – Az ember nem maga választja a nevét – mondja jegyesem apja, Ő is a levegőt kapkodja, mint mindannyian. A tűz fényénél, a tűz melegénél söreik mellett. A fogadó fala trófeákkal teleaggatva.

A lány folytatja: – Kintről csattanás és robajló léptek zajára futásnak eredtem, végig a vörös szőnyegen le a széles lépcsőn – túl késő! – az ajtó kinyílt! a maradék lépcsőről perdülve, gurulva vetettem magam reményt vesztve egy asztal alá ahol imám mormoltam, reszketve vártam. Rám mutat. – Igen, Ön, Uram, ön lépett a terembe Ön tántorgott be a szétzúzott ajtón át, egy fiatal nőt húzva-vonszolva vörös hajánál, torkánál fogva. Hosszú, bomlott haja volt, sikoltva küzdött szabadulásáért. Ön nevetett, mélyen, torokból, csupa verejték, fültől fülig vigyor. Rámnéz, arca kipirult. – Egy kardot vett elő, Róka Úr, és ahogy sikoltott, úgy vágta át a torkát, fültől a fülig, csak hallgattam bugyogását, sóhaját, sikolyát, behunyt szemmel, imádkozva érte amíg elhallgatott. És hosszú-hosszú, túl hosszú idő volt, mire elhallgatott. Kilestem. Mosolygott uram, kardjával kezében, kezei vérben áztatottan – Álmodtad – mondom neki. Álmomban. A márványon feküdt, ön vagdalta, szúrta, tépte és ütötte. Fejét válláról levette, nyelvét a vörös ajkak közé döfte Levágta kezeit. Sápadt, fehér kezeit. Letépte a fűzőt, levágta a melleket. Ekkor zokogni kezdett, üvölteni. Majd hirtelen a tűzvörös hajzatot, a hosszú hajzuhatagot megragadta a fejet lóbálva a lépcsőn fölrohant. – Amint tehettem, kimenekültem a nyitott ajtókon hazalovagoltam Betsymen, vissza a fehér úton. Minden szem rajtam csüngött ekkorra. Letettem söröm az öreg faasztalra. – Nem így volt – Mondom neki, mondom mindenkinek

– Mondom, nem így volt, Isten őrizz, hogy így legyen. Gonosz álom volt csupán. Nem kívánok senkinek ily förtelmes álmokat. Mielőtt kijöttem a kriptaházból mielőtt Betsym tajtékosra hajtottam mielőtt letértünk volna a fehér útról a vörös vérről (valóban koca volt, kinek a torkát elvágta, Róka Úr?) mielőtt apám fogadójába végre elértem volna mielőtt eléjük estem, hang nélkül atyám és fivéreim, barátaim elé… Mind becsületes paraszt, rókavadász, fekete csizmában mind a padlón dobol, – Mindezek előtt Róka Úr a földről, a véráztatta földről a lány kezét elhoztam, a lány kezét, kit szemem láttára daraboltál fel. – Nem így volt. – Nem álom volt. Te vadállat, te Kékszakáll. – Mondom, nem így volt. – Te Gilles-de-Rais. Te szörnyeteg. – Isten őrizz, hogy így legyen! Mosolya kedvetlen és hideg. Barna haja arcához göndören simul, rózsák ölelik így a lugast arcán a pír két kicsiny foltban ég. Íme, Róka Úr, a kéz, a lány sápadt, fehér keze! Keblei közül előhúzza hát (enyhén szeplős, álmaim keblei) ledobja az asztalra elém. Apja, bátyja és barátai, bámulnak rám mohón, felveszem az apró holmit. A prém vörös, valóban, és pazar. Görcsben a mancs és a karom. A vége véres, de a vér megszáradt. Ez nem kéz. Mondom nekik. Az első ütés kiszorítja belőlem a szuszt;

Egy tölgyhusáng a vállamat éri, tántorgok kicsit fekete csizmás rúgás a padlóra terít Majd ütések zápora zúdul felém Összegömbölyödöm, nyávogok, kezemben szorosan a mancsot. Talán sírok is. Látom ekkor a szőke lányt, mosoly újra ajkain, szoknyája libben, ahogy tovalép, szürke szeme leplezetlen vidámsággal, a szobából el. Mérföldekre messze. Hosszú lesz az éj. És ahogy távozik, a földről látom, farka a padlót sepri, kiáltottam volna, de beszélni már nem tudtam, ma éjjel négy lábon szalad tovább, biztos lábon, végig a fehér úton. Mi lesz, ha vadászok jönnek? Mi lesz, ha jönnek? Légy merész, suttogom el, mielőtt meghalok, De ne légy vakmerő… Ennyi a mesém. Fordította: Papp Cseperke

Kések királynője
A hölgy visszatérése egyéni ízlés kérdése WILL GOLDSTON: Trükkök és illúziók

Kisfiúkoromban olykor nagyszüleimnél laktam egy időre (öregek voltak: tudtam, hiszen a csokoládé megmaradt következő érkezésemig, ez jár hát a korral) Nagyapám mindig készítet reggelit napkeltekor: egy kancsó tea, nekik és nekem, pirítós és lekvár (Az Arany és Ezüst Szelet). Ebédet és vacsorát nagyanyám csinált, hiszen a konyha az ő birodalma, minden serpenyő és kanál, a húsdaráló, habverők és kések, hű alattvalók. Velük készítette el az ételt, miközben énekelgetett: Virágszálam, mond hát miért, máskor pedig Belédhabarodtam, így történt. Biz’ így. Nem volt jó hangja, egyáltalán. Vánszorgott az idő. Nagyapám idejét a padláson töltötte, a sötétszobában, ahova nem mehettem, a sötétségből papírarcokat csinált, mások nyarának művi mosolyát, nagyi a szürke sétányra vitt olykor egy sétára, így időm legjavában felfedeztem a ház mögötti füves helyet, sarat és a földiszedreket, a sufni titkait. Nehéz hete lehetett a nagyszülőknek állandóan szórakoztatni egy kíváncsi gyermeket, így egy napon, elvittek a Királyi Színpadra, a Királyi… Varieté! A fények kialudtak, vörös függönyök emelkedtek fel. A kor népszerű komikusa következett, nevét eldadogta (rímelt valamire), egy tükröt vett elő, félig mögé állt; felemelte kezét és lábát, mely tükröződött, mintha lebegne – ez volt a fő száma, ezért nevettünk, és mindenki tapsolt. Mondott egy-két viccet, elég rosszul. Szerencsétlenkedett és ügyetlenkedett, ezt jöttünk megnézni.

Szórakozott, szemüveges, kopaszodó, kicsit nagyapámra emlékeztetett. A komikus befejezte műsorát. Csupaláb nők táncoltak végig a színpadon. A dalt nem ismertem, amit az egyik énekelt. A közönség öregekből állt, nyugalmazott nyugdíjasok, mint nagyszülők, tapsoltak, nevettek. A szünetben nagyapám sorbaállt csokifagyiért. Még ettük a fagyit, mikor újra sötét lett. A BIZTONSÁGI FÜGGÖNY felemelkedett, majd az igazi is. A nők újra végigtáncoltak a színpadon, mennydörgés robajlott, füst gomolygott elő, majd egy bűvész jelent meg és meghajolt. Tapsoltunk. Oldalról nő sétált elő mosolyogva: ragyogott. Csillámlott. Mosolygott. Ránéztünk, és abban a pillanatban a bűvész ujjaiból virágok nőttek, selymek és zászlók. A nemzetek zászlói, bökdösött nagyapám. A kabátujjában voltak. Fiatalember kora óta (nem tudtam őt gyermekként elképzelni) a nagyapám saját bevallása szerint, tudta, hogyan működnek a dolgok. Saját tévét készített, mesélte nagyanyám, még friss házasok voltak; hatalmas darab volt, bár a képernyő kicsi. Még nem volt igazi műsor, de azért nézték, szellemek vagy valós emberek képét. Pályázott az egyik találmánnyal, de sosem gyártották. A helyi önkormányzatnál harmadik helyezést ért el. Megjavította a borotvát, a rádiót, előhívta a filmet, épített házat a babáknak. (Anyám babaháza volt. Otthon még megvolt kopott és öreg, rég elfeledve, kinn az udvaron.) A ragyogó nő egy ládát gurított be. Magas láda volt, felnőtt méretű és fekete. Kinyitották, megforgatták, hátát megkopogtatták. A nő belépett, még mindig mosolygott. A varázsló rázárta az ajtót. Újra kinyitotta, a nő sehol. Meghajolt.

Tükrök, magyarázta nagyapám, A nő még mindig benn van. Egy mozdulat, s a láda összeomlott. Csapóajtó, nyugtatott nagyapám, Nagyanyám intette csendre. A bűvész mosolygott, sok apró fogával, a nézőtérre sétált, a közönség közé. Nagyanyámra mutatott, meghajolt, a földig, és a színpadra hívta, kiválasztottként. A közönség nevetet és tapsolt. Nagyanyám habozott. Annyira közel volt a bűvész éreztem kölnijét, és azt suttogtam: Engem, ó engem. De mégis, hosszú ujjait nagyanyám felé nyújtotta. Menj vele, kedves. mondta a nagyapám. Menj csak. Nagyanyám akkoriban lehetett vagy hatvan, éppen leszokott a cigiről, fogyózott. Legbüszkébb saját fogaira volt. Cigitől sárgák, mégis, egytől egyig az övé. Nagyapa a sajátját elvesztette rég, biciklizés közben, hatalmas ötlettől vezérelve egy buszba kapaszkodott, a busz befordult, nagyapám pedig megcsókolta a földet. Édesgyökeret rágott, a tévét nézve este, karamellát szopogatott, talán büntetésből. A nagyi kicsit lassan fölállt ekkor. Letette a fagyit, kiment a padsorok közé, föl a lépcsőkön, föl a színpadra. A bűvész megtapsolta újra. Jó fogás. Ez volt a nagyi. Egy fogás. Oldalról bejött a csillogó nő újra, egy másik ládát hozott. Ez piros volt. Ez ő, bólintott nagyapám, aki az előbb eltűnt. Látod? Ez az a nő. Talán. Csak egy csillogó nőt láttam a nagyi mellett (aki gyöngyeivel babrált, kicsit feszengett) A nő ránkmosolygott, majd úgy maradt, mint egy szobor, vagy kirakati baba. A bűvész a ládát könnyedén magához húzta oda, ahol a nagyi állt, kicsit beszélgettek,

honnan jött, mi a neve, ilyesmikről. Nem találkoztak soha? Megrázta a fejét. A bűvész ajtót nyitott, a nagymamám belépett. Talán mégsem ugyanaz a nő. Látta be nagyapám elgondolkozva, Mintha az előbbiek a haja sötétebb lett volna. Nem tudtam a választ. Büszke voltam a nagyira, és egy kicsit izgultam is, reméltem nem csinál semmi kínosat, nem énekli el a dalait. Belépett a ládába, rázárták az ajtót. A bűvész egy kis nyílást a tetején kinyitott, láthattuk az arcát. Kedvesem, jól van, kedvesem? A nagyi mosolyogva bólint. A bűvész bezárja az ajtócskát is. A nő egy hosszú, vékony dobozt ad át, melyet a bűvész kinyit. Egy kardot vesz belőle elő, átszúrja a ládán. Egymás után jönnek ki a kardok, nagyapám kuncogva maygaráz. A penge visszanyomódik a markolatba, és egy másik jön ki az oldalán. Egy fémlapot vesznek elő, a ládát kettévágják vele. A két előadó – a nő és a férfi a fölső felet szépen a színpadra leemelte, benne egy fél nagyi. A felső fele. A kisajtót egy pillanatra újra kinyitotta, a nagymamám biztatóan mosolygott, Amikor a bűvész becsukta az ajtót, egy csapóajtón lement most csak félig látszik, a színpad alatt áll igazából súgta bizalmasan nagyapám. Majd elmeséli, ha vége az egésznek. Szerettem volna, ha csendben marad: kellett a varázs. Most két kés, a fél ládába szúrva, nyak magasságában. Hogy van, kedvesem? Kérdezte a mágus. Lássuk csak – énekelne nekünk valamit?

A fickó énekel, mondta nagypapa, hasbeszélő. Mintha a nagyi lenne, mondtam én Hát persze, hasonlít, mondta ő, Hát persze. Jó a fickó, mondta, nagyon jó. A bűvész kinyitotta a kisajtót, A láda kalapdoboz méretű ekkorra. Nagymamám most már egy másik dalnál tartott: Ó, utazni jó, utazni jó, mért állt meg a ló? Így fordulunk vissza, így fordulunk vissza jó öreg Londonba. Nagyi tényleg Londonban született. Mesélt róla néha. A régi időkről, gyermekkoráról. Hogyan csúfolódtak a kissrácok apja üzletébe hirtelen berohanva majd újra ki. Nem engedett a nagyi engem feketét hordani mert emlékezett még a Keletinél a menetre. Moseley Feketeingesei. Még a nővérének is behúztak egyet. A bűvész egy konyhakést vett elő, lassan beleszúrta a piros kalapdobozba. Az éneklés abbamaradt. Szépen visszarendezte a ládát, egyenként kihúzta a sok kést és kardot. Kinyitotta a nyílást a tetején, a nagyi mosolygott kissé zavartan, saját, sárgás fogaival. Majd kihúzta az utolsó kést. Kinyitotta a nagy ajtót, de nem volt a helyén. Egy mozdulat, a piros láda eltűnt egy pillanat alatt. A kabátujjában, mondta nagyapám bizonytalanul. Két galamb szállt elő egy lángoló tálcából. Füstfelhő, s a bűvész is eltűnt. A nagyi lent vár minket valahol, mondta a nagyapám, iszik egy teát. Virágokat hoz majd, meg csokoládét. Csoki jó lenne, gondoltam. Újra táncos lányok. A komikus, utoljára. Majd mindenki együtt a végén. A finálé, mondta nagyapám. Figyelj a nagyi bármikor előjöhet. De nem. Énekeltek:

hullámok hátán lovagolsz a széllel nap ragyog az égen. A függöny bezárult, tolongás kifelé. Álldogáltunk egy kicsit. A hátsó kijáratnál vártuk a nagyit. A bűvész kijött, utcai ruhában, a csillogó néni furcsa volt esőkabátban. Nagyapám beszélt a bűvésszel. Az megvonta a vállát. Nem beszél angolul, mondta el nekünk, inkább egy félkoronást varázsolt elő a fülem mögül, és eltűnt az esőbe a szemünk elől. Sosem láttam többé a nagyit. Hazamentünk. Ment az élet tovább. Most nagyapámnak kellett főznie. Így reggelre, ebédre, vacsorára, arany pirítóst ettünk ezüstlekvárral, hozzá teát. Aztán anyámék jöttek értem. Az estét követően oly öreg lett hirtelen mintha az évek egyszerre érték volna el. Virágszálam, énekelte, mond hátmiért. Ha csak ketten volnánk széles e világban. Az öregem szerint, szivárvány lesz megint. A nagyapámnak volt a legjobb hangja a családban, mondják akár kántor is lehetett volna, de valakinek elő kellett hívni a képeket, villanyborotvát, rádiót javítani… testvérei híres duett: a Nightingales. Még tévében is szerepeltek akkoriban. Jól viselte, bár egy késő éjjel, mikor felébredtem, és lementem nyalókáért a spájzba, a konyhában nagyapámat láttam mezítláb a kövön. Láttam ahogy görnyed, egy dobozba kést döfött. Beléhabarodtam. Így történt, biz’ így. Fordította: Papp Cseperke

Változások
I. Később húga halálának tulajdonították, a ráknak, ami elemésztette a tizenkét éves gyermeki testet, a tojásnyi daganatoknak. Ő hétévesen, sörtehajú, fitos orrú kisfiúként nézte végig a halálát a fehér orvosi szobában tágra nyílt szemekkel, és azt mondják „Ez volt a kezdet”. Talán igazuk van. A Reboot c. életrajzi filmben (rendezte Robert Zemeckis, 2018) előreszaladnak tinédzserkorába, ezúttal AIDS-ben haldokló tanárát figyeli, akivel korábban nézeteltérése támadt egy nagy, sápadt hasú béka boncolása kapcsán. – Miért vágjuk föl? – kérdezi a fiatal Rajit, miközben fölerősödik a zene. – Életet kellene adnunk inkább. Tanára, akit az azóta elhunyt James Earl Jones játszott, szégyenkezve néz, azután mintha ihlet szállta volna meg, fölemeli a kezét a kórházi ágyról és a fiú csontos vállára teszi. – Ha valaki képes lesz rá, Rajit, az te leszel – mondja jellegzetes mély hangján. A fiú bólint, aztán a fanatizmus határát súroló elszánt tekintettel mered ránk a kamera lencséjén keresztül. Ez sosem történt meg. II. Szürke novemberi nap, Rajit immár sudár férfi, negyvenes éveiben jár, sötét keretes szemüveget hord, amit most nem vett föl. A szemüveg hiánya tovább hangsúlyozza meztelenségét. Ül a kádban, a víz már régen kihűlt, a záróbeszédét gyakorolja. Általában kicsit görnyedten jár, bár most kihúzza magát, és gondosan megfontolja minden szavát, mielőtt megszólalna. Nem egy szónoki alkat. A brooklyni lakás, amit egy másik kutatóval és egy könyvtárossal együtt bérel, ma üres. Pénisze kicsire zsugorodott a hideg vízben. – Ez azt jelenti – mondja hangosan és tagoltan –, hogy megnyertük a rák elleni háborút. Aztán elhallgat, képzeletében egy újságíró kérdésére figyel. – Mellékhatások? – ismétli meg a visszhangos fürdőszobában. – Igen, vannak mellékhatások, de amennyire meg tudtunk győződni róla, semmi tartósabb nem marad. Kimászik a repedezett csempéjű kádból és meztelenül a vécécsészéhez sétál, aztán a lámpaláz első tünete gyanánt hány, majd a rohamok múltával fogat mos, szájat öblít, felöltözik és metróra száll Manhattan felé. III. Amint azt a Time később megírja, ez egy olyan felfedezés, ami „ugyanúgy alapjában változtatja meg az orvostudományt, mint annak idején a penicillin fölfedezése”. – Mi lenne – mondja Jeff Goldblum a középkorú Rajit szerepében Zemeckis filmjében –, csak tegyük föl, hogy ha visszaállíthatnánk a test genetikai kódjait? Rengeteg betegség származik abból, hogy a test elfelejtette, hogyan kellene működnie. Zavaros lett a kódállomány. Megsérült a program. Mi lenne… mi lenne, ha meg lehetne javítani? – Őrült vagy – mondja gyönyörű, szőke barátnője a filmben. A valódi életben nincs barátnője; Rajit szexuális élete alkalmi, rohamszerű üzleti tranzakciókból áll közte és az AAA-Ajax Escort Ügynökség fiatal fiúi között. – Hé – mondja Jeff Goldblum sokkal meggyőzőbben, mint Rajit valaha is –, olyan ez, mint egy számítógép. Ahelyett, hogy az ember nekiállna kijavítani a hibákat, amit egy sérült program okoz, egyszerűen újrainstallálja az egészet. Az információ mindig is megvolt. egyszerűen meg kell mondani a testnek, hogy ellenőrizze az RNS-t és a DNS-t… hogy olvassa újra a programot, ha így érthetőbb. Aztán indítsa újra a rendszert.

A szőke színésznő mosolyog, és egy csókkal hallgattatja el, csodálkozva, lenyűgözve és szenvedélyesen. IV. A nőnek rákos daganatai vannak a léében, a nyirokcsomóiban és a hasüregében: nonHodgkin limfóma. ezenkívül tüdőgyulladása is van. Beleegyezett, hogy rajit kipróbálja rajta a kísérleti kezelést. a nő azt is tudja, hogy az amerikai törvények szerint bűncselekmény, ha valaki azt állítja, hogy képes meggyógyítani a rákot. Nemrégiben még kövér volt, de mostanra teljesen lesorvadt róla a fölösleg. A nő egy napon olvadozó hóemberre emlékezteti Rajitot: minden nappal egyre töpörödöttebb, egyre fölismerhetetlenebb lesz. – Ez nem gyógyszer, legalábbis a hagyományos értelemben – mondja a nőnek. – Ez egy utasításkészlet vegyületekből – a nő értetlenül néz. Kétampullányi tiszta folyadékot fecskendez a karjába. Hamarosan elalszik. Mikor fölébred, már nincs rákja. Hamarosan belehal a tüdőgyulladásba. Rajit a nő halála előtti két napon azon gondolkozik, hogyan fogja megmagyarázni azt, amit a boncolás később egyértelműen igazol, hogy a betegnek immár pénisze van, és minden szempontból, funkcionálisan és kromoszómailag teljes értékű férfi. V. Húsz évvel később járunk egy kis New Orleans-i lakásban (lehetne akár Moszkvában, Manchesterben, Párizsban vagy Berlinben is). Nagy buli lesz az este, Jo/e pedig hódítani akar. Választhat egy krinolin-stílusú tizennyolcadik századi lengyelke és Sir Philip Sydney udvari ruhájának fekete bársonyból és ezüstszálból készült másolata közt. Végül Jo/e, mérlegelve a lehetőségeket a gömbölyded idomok mellett dönt az erekció ellenében. Tizenkét órája van: Jo/e kinyitja a piros tablettákat tartalmazó üvegcsét; a pirulákon X jel található. Bekap kettőt. Délelőtt 10 óra van, Jo/e pedig lefekszik, maszturbálni kezd, a pénisze már félig merev, de elalszik, mielőtt elélvezne. A szoba nagyon kicsi, ruhák lógnak mindenütt. Üres pizzásdoboz fekszik a földön. Jo/e általában hangosan horkol, de mikor újraindít, még csak nem is szuszog, mintha kómában lenne. Este tízkor ébred, újnak és lágynak érzi magát. Eleinte ilyenkor mindig gondosan ellenőrizte az elsődleges jegyeket, a fitymát vagy a csiklót, ellenőrizte milyen heg tűnt el, melyik maradt meg. Mostanra Jo/e már rutinos, gyakorlottan ölti fel a fűzőt, ami egymáshoz szorítja új (kemény és ruganyos) melleit, aztán a harisnyát és a kosztümöt. A nagy szoknya miatt fölveheti jó öreg Doctor Martens bakancsait, senki sem látja (nem tudhatod, mikor kell esetleg futásnak eredni vagy rúgni, a cipellők ilyenkor teljesen haszontalan dolgok). Feltupírozott rizsporos parókát ölt, parfümöt fúj magára. Aztán Jo/e keze az alsószoknya alatt matat, egyik ujját a lába közéfúrja (nem hord bugyit, a Martens ellenében szereti kihangsúlyozni a tényeket). A taxi 11:05-kor érkezik, Jo/e pedig lesétál. Jo/e bálba megy. Holnap este Jo/e újabb tablettákat vesz be; Jo/e munkahelyi személyazonossága hét közben szigorúan férfi. VI. Rajit sosem tartotta többnek a Reboot nemváltó képességét egyszerű mellékhatásnál. A Nobel-díjat a rákellenes munkásságáért kapta (az újraindítás a legtöbb rákfajta esetén bevált, de mint kiderült, nem mindegyiknél volt hatásos). Okos ember létére Rajit meglehetősen rövidlátó volt. Bizonyos dolgokat nem látott előre. Például: Azt, hogy lesznek emberek, akik inkább a rák általi halált választják, mint a nemváltást.

Azt, hogy a katolikus egyház tiltakozni fog Rajit gyógyszere ellen, amit Reboot néven hoztak forgalomba; a számítógépes szakszóról kapta a nevét, lévén, hogy a nemváltás során a női test elnyelte és fölszívta a magzatot: a férfiak nem lehetnek terhesek. Számos vallás tiltakozott a Reboot ellen, legtöbbjük a Teremtés Könyvét hozta föl érvként: „És férfinak és nőnek teremtette őket az Úr”. A tiltakozó egyházak a következők voltak: az Iszlám, a Keresztény Tudomány, az Orosz Ortodox Egyház, a Római Katolikus Egyház (néhány eltérő nézőponttal együtt), az Egyesülés Egyháza, az Ortodox Trek Közösség, az Ortodox Judaisták és az U.S.A. Fundamentalista Szövetsége. A Reboot mellett kiálló vallások közé a következők tartoztak (azzal a kitétellel, hogy megfelelő esetben, orvosi felügyelet mellett alkalmazható): a Buddhisták többsége, a Jézus Krisztus és az Ítéletnapi Szentek Egyháza, a Görög-keleti Ortodox Egyház, a Szcientológia, az Anglikán Egyház (néhány eltérő nézőponttal együtt); az Új Trek Közösség, a Liberális és Reform Judaisták és az Amerikai New Age Koalíció. Azok a szekták, akik kezdetben a Reboot élvezeti használata mellett álltak: egy sem. Míg Rajit rá nem eszmélt, hogy a Reboot szükségtelenné teszi a műtéti úton történő nemváltást, sosem jutott estébe, hogy egyesek szexuális vágyból, vagy menekülésként választják majd a gyógyszert. Így azt sem láthatta előre, hogy a Reboot és hasonmásai föltűnnek a feketepiacon; sem azt, hogy tizenöt évvel a Reboot kereskedelmi forgalomba kerülése és közegészségügyi jóváhagyása után a Reboot-másolatok illegális változatai (bootleg, kalózkiadás, így hívták őket) akár tízszer értékesebbek lesznek a heroinnál és a kokainnál. VII. Kelet-Európa néhány Újkommunista országában a bootleg birtoklása azonnali halálos ítéletet vont maga után. Thaiföldön és Mongóliában a jelentések szerint a fiúkat erőszakkal a gyógyszer beszedésére kényszerítették, mert így többet értek prostituáltként. Kínában az újszülött lányokat fiúkra változtatták: a családok egész vagyonokat tettek félre egyetlen adagért. Az öregek pedig ugyanúgy meghaltak rákban, mint annak előtte. Az ezt követő születési válságot nem tekintették problémának, csak amikor már túl késő volt. A probléma megoldására hozott drasztikus megoldásokat nagyon negéz volt érvényesíteni, s ez végül elvezetett a végső forradalomhoz. Az Amnesty International jelentései szerint a Pán-Arab államokban azokat a férfiakat, akik nem tudták meggyőzően igazolni, hogy férfinak születtek és nem olyan nők, akik férfiálcában menekültek a fátyolviselet ellen, bebörtönözték, s gyakran megerőszakolták, majd kivégezték. A legtöbb arab vezető tagadta mindkét jelenség létezését. VIII. Rajit hatvanéves, amikor a The New Yorkerben azt olvassa, hogy a változás szó olyan mellékzöngékre tett szert, hogy tabunak nyilvánították. A kisiskolások zavartan kuncognak, mikor olyan kifejezésekkeltalálkoznak a huszonegyedik század előtti történelmi és irodalmi szövegekben, hogy: „változásokra van szükségem”, vagy „a változások ideje”, „a változás szelei fújnak”. Norwichban egy angolórán szörnyülködő és undorodó kuncogás fogadja egy tizennégy éves gyerek fölfedezését az egyik szövegben: „a változás is lehet pihentető”. A Királyi Nyelvészeti Társaság levélben kesereg a Times hasábjain, amiért egy újabb kiváló szó esett áldozatul a kornak. Pár évvel később egy streathami fiatalt sikeresen elítélnek, amiért jól olvasható betűkkel ez állt a pólóján: TELJESEN MEGVÁLTOZTAM.

IX. Jackie a Szirmokban dolgozik, West Hollywood egyik night clubjában. Egy tucatnyi, ha nem több Jackie él Los Angelesben, ezernyi az országban, százezernyi világszerte. Néhányan a kormánynak dolgoznak, néhányan vallási szervezetnek vagy cégeknek. New Yorkban, Londonban, Los Angelesben Jackie-hez hasonló emberek posztolnak a bejáratoknál. Jackie a következőt csinálja: figyeli az érkező embereket, és arra gondol, született F, most N, született N, most F, szülelett F, most F, született F, most N, született N, most N… Ha „Természetes Estéket” (vagy durvábban változatlan) tartanak, Jackie sokszor mondja azt, „Sajnálom, ma este nem jöhet be”. Jackie-hez hasonló emberek 97 százalékos pontossággal dolgoznak. Egy cikk szerint, ami a Sientific American hasábjain jelent meg, a született nemet megállapító képesség genetikailag öröklődött; olyan képesség, aminek nem volt jelentősége a túlélés szempontjából, egészen mostanáig. Jackie-t kora hajnali órákban támadás éri munka után, a Szirmok parkolójában. Miközben egyre újabb ütések zúdulnak az arcára, mellkasára, fejére és lágyékára, Jackie azt gondolja született F, most N, született N, most N, született N, most F, született F, most F… Mikor Jackie-t kiengedik a kórházból, csak egy szemére lát, arca és mellkasa egyetlen lila folt, egy nagy csokor virág és egy üzenet várja, hogy szeretettel visszavárják a munkahelyére. Jackie azonban felül a Chicagóba tartó expresszre, onnan egy személyvonattal leutazik Kansas Citybe és ott marad, festő-mázolóként és villanyszerelőként dolgozik; ez a tanult szakmája. X. Rajit már hetven éves. Rio de Janeiróban él, elég gazdag, hogy minden szeszélyét kielégítse; többé azonban nem szeretkezik senkivel. Bizalmatlanul méreget mindenkit szobája ablakából, a Copacabana bronzbarnára sült testei és gondolkozik. A tengerparton napozó emberek nem törödnek vele, legtöbbjük azt hiszi, Rajit már régen meghalt. Nem érdekli őket. Feltételezik, hogy egyes rákfajták tovább mutálódtak és túlélik a nemváltást is. Sok bakteriális és vírusos fertőzés képes rá, egy maréknyi egyenesen az újraindításokon élősködik. Egy tripperfélét elméletileg maga az újraindítás aktivál, ami addig lappang a gazdatestben, amíg észre nem veszi, hogy a nemi szervek átalakultak másik fajtájúvá. A nyugati ember életkora mégis megnövekedett. Néhány szenvedélyből nemet váltó látszólag normálisan öregszik, mások szinte jelét sem adják az öregedésnek, s ez zavarba ejti a tudósokat. Egyesek szerint az utóbbi csoport sejtszinten tovább öregszik, mások szerint még túl korai lenne megmondani és senki sem tudhatja biztosan. Az újraindítás nem fordítja vissza az öregedési folyamatot; egyeseknél azonban bizonyítottan megállítja. Az öregebb nemzedék tagjaiból sokan, akik eddig ellenálltak az élvezetből újraindításnak, elkezdik rendszeresen szedni, akár indokolt orvosilag, akár nem. XI. A váltópénz helyett az apró, vagy a tantusz szavakat használják. A nemi átalakulást általában az átfordul szóval írják le. XII. Rajit prosztatatrákban haldoklik riói lakásában. Kilencven éves múlt. Sosem szedte a Rebootot; most már a gondolata is elborzasztja. A rák elburjánzott a medencéjében és elérte a heréit.

Csönget az ápolónak. Rövid várakozás, amíg kikapcsolja a szappanoperát, lerakja a csészét. Végül bejön. – Vigyen ki a levegőre – mondja neki rekedtes hangon. Az először úgy tesz, mintha nem hallaná meg, így Rajit elismétli portugálul is. Fejrázás a válasz. Kikászálódik az ágyból – töpörödött figura, olyan görnyedt, mintha púpos lenne, olyan törékeny, hogy egy erősebb széllökés földöntené – és elindul az ajtó felé. Az ápoló hiába próbálja meg lebeszélni. Végül megfogja a kezét és elkíséri a felvonóig. Két éve nem mozdult ki a lakásból. Már alig lát. Az ápoló kikíséri a vakító napsütésbe, keresztül az úton, le a Copacabana homokjára. A parton sütkérezők bámulják az öregembert, aszott és kopasz, régimódi pizsamát hord és színtelen, egykor barna szemekkel néz körbe szódásüveg szemüvege mögül. Visszabámul rájuk. Aranylóak és gyönyörűek. Néhányan alszanak a homokban, legtöbbjük meztelen vagy valami fürdőruha-szerűséget visel, ami csak kiemeli meztelenségét. Rajit akkor már fölismeri őket. Később, sokkal később csináltak egy másik filmet. Az utolsó jelenetben az öregember térdre rogy a parton, ahogy a valós életben tette, aztán vér szivárog át a nadrágja tövében és a lágy homokra hullik. Körülnéz, egyik emberről a másikra rebben a tekintete, mintha végre megtanulta volna, hogyan kell a napba bámulni. Egy szót mondott, mielőtt meghalt volna, körülötte az aranyló emberekkel, akik sem nem férfiak, sem nem nők nem voltak. Azt mondta: – Angyalok. Az emberek, akik megnézték az életrajzi filmet, ugyanolyan aranylóak és gyönyörűek voltak, ugyanannyira megváltoztak, mint azok, akik a parton álltak; és akkor tudták, hogy az volt mindennek a vége. És ahogy Rajit a maga módján felfogta, valóban az volt. Fordította: Horváth Norbert.

Baglyoknak leánya
Részletek az Fajiságról és Judaismusról írta JOHN AUBREY, R.S.S. (1686-87), (262-263. old.) Eme történetet kedves barátom Edmund Wlyd beszélte el nekem, aki Mr. Farringdontól hallotta, ki azt mondta, már sihederkorában is régi szóbeszéd volt. Dymton városában egy újszülött leányt hagytak a templomnak lépcsőjén, ahol megtalálta öt másnap a sekrestyés, s az csecsszopó gyermek kezében fura dolgot tartott: egy bagolynak köpetjét, amit szétmorzsolván megszokott dolgokat mutatott: bőr, fogak, apró csontok voltak a köpetben. Az városnak asszonyai ekkor következőképpen szóltak: a leányzó baglyoknak leánya volt és máglyán kell elégetni, mivel nem leánynak született. Mindezek ellenére a városi tanácsnak tagjai másként vélekedtek, s a gyermeket a Klastromba vitték (nem sokkal a Pápai Idők után esett mindez, s a Klastrom elhagyatva állott, lévén a derék lakók Ördöngöknek, s egyéb ártó teremtményeknek, kísértetek baglyainak búvóhelyéül tartották) és ottan hagyták, az városnak asszonyai közül pediglen minden napon egy fölment a Klastromba és megetette a gyermeket. Azt jövendölték sokan, hogy az gyermek elpusztul majd, de nem így lett: helyette cseperedett évről évre, mígnem elérte az xiiii esztendejét. A legcsinosabb teremtés volt, akit szem láthatott, szép szál leány, aki napjait a Klastrom magas kövei között élte, ahol senki nem láthatta, csak az asszonyok, akik naponta meglátogatták és gondját viselték. Egy napon a vásárpiacon az egyik asszony túlontúl hangosan talált szólni a leánynak szépségéről, meg arról, hogy nem tudott beszélni sem, mivel nem akadt, aki megtaníthatta volna rá. Dymton emberei, az idősebbek, s a fiatalok, akiknek nem pelyhedzett még a szakálljuk sem, összebeszéltek és így gondolkodtak: ha megnéznénk magunknak, ugyan ki tudná meg? (Megnézés alatt azonban azt értették, mind magukévá teszik.) Végül kigondolták hogyan legyen: akárha vadászatra indulnának együtt, hagy társaságban összegyűlnek, mikor a Hold telve lesz: így is tették, egyenkint kilopóztak házukból és találkoztak az ispán háza megett, aztán a Klastromhoz mentek és ott mindenki egyenként besurrant a kapuján. A pincének legvégében találtak reá, ahova a zajok elől bújt a leány. A leányzó pedig szebb volt, mint azt képzeletükben gondolták: haja veres volt, ami nem szokványos eset, s egyetlen fehér ingruhát viselt, s mikor meglátta a férfiakat nagyon megijedt, mert azelőtt sohasem láthatott férfit, csak az asszonyokat, akik ellátták őt: nagy szemeket meresztett rájuk és kurtán sikkangatott, mintha azt mondaná nékik, ne bántsák. A városnak férfiai azonban csak mulattak ezen, hiszen gaztettre gyűltek és gonosz, kegyetlen emberek voltak: és a Holdnak fényénél jöttek. Akkor a leány nagy rikoltásba és sikoltozásba kezdett, azonban a férfiakat nem tántorította el ez céljuktól és az ablaknak keretjében elsötétült a Holdnak fénye: eltakarta valami és hatalmas szárnyak csapkodása hallattszék; ám a férfiak nem találták úgy, hogy ez gátját vethetné annak, amit tenni készültek. A Dymtonban maradt népek aznap éjjel huhogással, rikoltással álmodtak, miféléket nagy madarak szoktak hallatni: arról álmodtak, hogy kicsiny, apró egerekké és patkányokká változtak. Reggelre virradván, mikor már magasan járt a Nap, a városnak asszonyai keresni kezdték mindenütt az embereket és fiaikat; midőn a Klastromhoz érkeztek, a pince padlózatján csontokat és baglyoknak köpetét lelték: a köpetekben pedig hajat és csatokat és érméket és kis csontokat találtak és szalmát szerteszórva. Dymton embereit nem látták többé. Pár évvel mindezek után azonban, mondják egyesek, látni vélték a leányt magas helyeken, mint például a legmagasabb tölgyfa tetején; ez mindig hajnalban és éjszaka esett és senkise akadt, aki esküvel merte volna fogadni, hogy valóban ő volt az.

(Fehér teremtés volt: – Mr. E. Wyd azonban nem emlékezett rá, hogy a népek, akik látták őt, mondották-e, hogy volt rajta ruha, avagy nem) Nem tudhatom ennek a történetnek igazságát, de érdekes elbeszélés, amit papírra vetek. Fordította: Horváth Norbert

Shoggoth Különleges
Benjamin Lassiter arra az óhatatlan következtetésre jutott, hogy a nő, aki a Gyalogtúra a brit partvidéken című útikönyvet írta, melynek egy példánya a hátizsákjában lapult, valószínűleg sosem volt gyalogtúrán és még akkor sem ismerné föl a brit partvidéket, ha az keresztültáncolna a hálószobáján, egy rezesbanda élén, miközben az „Én Vagyok a Brit Partvidék” című dalt énekelné, melyet az érthetőség kedvéért egy tánckar kísérne. Immár ötödik napja követte a könyv tanácsait, de kevés haszna volt belőle, kivéve néhány vízhólyagot és hátfájást. Minden brit partmenti üdülőhelyen található egy maréknyi panzió, amiknek tulajdonosai tárt karokkal és kedvesen fogadják a turistákat szezonon kívül is, szólt az egyik tanács. Ben gondosan kihúzta és a lap szélére a következőket írta: Minden brit partmenti üdülőhelyen található egy maréknyi panzió, amiknek tulajdonosai Spanyolországba, vagy Provance-ba utaznak szeptember utolsó napjaira, és távoztukban gondosan bezárják maguk mögött az ajtót. Ezen kívül még számtalan lábjegyzetet is készített útközben. Olyanokat, mint: soha, ismétlem, soha ne rendelj sült tojást az útszéli kávézókban, vagy mi ez a sült hal és sült krumpli mizéria?, vagy Nem, nem igaz. Ez utóbbit egy olyan bekezdés mellé írta, amely azt állította, hogy ha van valami, amit a brit partvidék lakói szívesen látnak, az egy gyalogtúrán lévő amerikai turista. Öt pokoli napon keresztül járt faluról falura, édes teát és instant kávét iszogatott az út menti kávézókban és szürke, sziklás síkságokat meg lejtőket bámult az ólomszín tenger mentén, vacogott két vastag melegítőben is és egyetlen beígért látványosságban sem volt része. Egyik éjszaka, mikor egy buszmegállóban kiterítette hálózsákját, lefordította az útikönyv kulcsszavait: elbűvölő annyit tett, jellegtelen; festői azt jelentette ronda, de szép lenne a kilátás, ha valaha is elállna az eső; kellemes valószínűleg annyit tett soha nem jártunk még arra és senkit sem ismerünk, aki megfordult volna ott. Ezen felül arra a következtetésre jutott, hogy minél egzotikusabb egy falucska neve, annál unalmasabb maga a település. Így esett, hogy Ben Lassiter az ötödik napon, valahol északnak Bootle-től elérkezett Innsmouth faluba, amit sem elbűvölőnek, sem festőinek, sem kellemesnek nem tituláltak az útikönyvben. Nem írtak a korhadó mólóról, sem a rothadó rákpáncélokról a kavicsos öböl partján. A part mentén három panzió állt egymás mellett: Tengeri Kilátás, Megbízható és Shub Niggurath, mindegyik ablakában MEGTELT táblák porosodtak, az ajtókra pedig JÖVŐ NYÁRIG ZÁRVA üzenetet rajzszögeztek. Egyetlen kávézó sem volt nyitva az út mentén. Az egyetlen magányos sült halas étkezde ajtaján is ZÁRVA tábla lógott. Ben a nyitásra várva megállt előtte, miközben a szürke délutáni fény lassan valódi szürkületbe hajlott. Végül egy alacsony, enyhén békaképű asszonyság sétált végig a helységen és kinyitotta a bolt ajtaját. Ben megkérdezte, hogy mikor lesz nyitva, mire az öreg hölgy csodálkozva ránézett és azt mondta: – Hétfő van, kedveském. Sosem vagyunk nyitva hétfőn – ezzel bezárta maga mögött az ajtót és otthagyta Bent az utcán éhesen, vacogva. Ben egy száraz városban nőtt föl Texas északi részén: vizet egyedül a kerti medencében látott és az utazás egyetlen módja a légkondicionált kisteherautó volt. A gyaloglás tehát, ráadásul víz mentén egy olyan országban, ahol akcentussal beszélték az angolt, hívogatónak tűnt. Ben szülővárosa duplán is száraz volt: azzal büszkélkedhetett, hogy harminc évvel korábban betiltotta az alkoholt, mint Amerika többi része és ezt soha nem is oldották föl; így Ben számára a „pub”-ok ugyanolyan bűnös helyek voltak, mint a bárok, csak kedvesebb nevük volt. A Gyalogtúra a brit partvidéken szerzője mindazonáltal azt sugalmazta, hogy az efféle sörözők kellemes helyek, ahol a környék jellegzetes figuráit lehet föllelni, tájékoztatást

is kaphat az utazó, valamint a betérőnek illik állni egy kör italt és egyes helyeken még ennivalóval is szolgálnak. Az innsmouthi söröző neve Halottak Nevével Teli Könyv volt és a cégér szerint a tulajdonos egy bizonyos A. Al-Hazred volt, aki engedéllyel árusított szeszes italokat. Ben eltűnődött, vajon ez azt jelenti-e, hogy indiai ételeket is árusítanak, mint legutóbb Bootle-ben, ami egyébként nagyon finom volt. Megállt az előtérben egy tábla előtt, amin két nyíl alatt az Általános Bár és a Szalon Bár feliratok jelezték a választási lehetőséget. Azon morfondírozott, vajon az Általános Bár ugyanolyan zártkörű-e, mint az angol Általános Iskolák, végül, mivel sokkal vadnyugatiasabbnak hangzott, a Szalon Bárba ment. A Szalon Bárt csaknem teljesen üresen találta. Olyan szaga volt, mint a múlt héten kiöntött sörnek és a tegnapelőtti hamunak és cigarettafüstnek. A bárpult mögött egy molett, piszkosszőke hajú nő állt. Az egyik sarokban egy pár hosszú ballonkabátos, mintás sálat viselő úriember üldögélt. Dominóztak és valami sötétbarna, habos sörszerűséget ittak homályos üvegkorsóikból. Ben a pulthoz lépett. – Árulnak maguk ennivalót? A pultosnő megvakarta az orrát, aztán vonakodva beismerte, hogy éppenséggel tud készíteni egy parasztosat. Bennek fogalma sem volt, mi az a parasztos és immár századszorra azt kívánta, bárcsak a Gyalogtúra a brit partvidéken tartalmazott volna egy amerikai–angol szótárt. – Az ennivaló? – kérdezte. A nő bólintott. – Oké, akkor kérek egyet. –És inni. – Kólát kérnék. – Nincsen kólánk. – Akkor Pepsit. – Az sincs. – Akkor mi van? Sprite? 7UP? Gatorade? A nő még bambább arckifejezést vágott. – Azt hiszem, akad még egy pár üveg meggylé valahol. – Az nagyszerű lesz. – Öt font és húsz penny lesz. A parasztosat meg hozom, amint készen van. Ben úgy okoskodott, miközben egy ragacsos fapadon üldögélt egy ragacsos asztal mellett valami világos méregvörös édes löttyöt kortyolgatva, hogy a parasztos biztosan valami sztékféleség a maga módján. Erre abból következtetett, illetve úgy képzelte a maga reménytelenül idealista módján, hogy afféle népi eledel, amit a paraszt, egész napi szántás és vetés után, napnyugtakor hazatérve eszik, amikor, akárcsak most ő, olyan éhes, hogy akár egy egész ökröt fölfalt volna. – Itten van. A parasztos – mondta a pultos és egy tányért rakott Ben elé. A parasztos, mint kiderült, egy szögletes darab, szúrós ízű sajt volt salátalevéllel és egy alulméretezett, ujjlenyomatos paradicsommal, mellette egy nedves és barna, leginkább savanyú lekvárra emlékeztető kupaccal és egy kicsi, kemény cipóval. Ben újfent nagyot csalódott, pedig eddigre már elkönyvelte, hogy a briteknél az étel egyfajta büntetésnek számít. Elrágcsálta a sajtot és a salátalevelet, miközben magában átkozta az összes parasztot, amiért ilyen szörnyűségesen ül lakomát. A szürke ballonkabátos úriemberek, akik a sarokban ültek, befejezték a dominózást, megfogták a korsójukat és leültek Ben mellé. – Mit iszik? – kérdezte egyikük kíváncsian.

– Meggylének hívják – felelte. – Olyan íze van, mintha egy vegyi üzemben gyártották volna. – Érdekes, hogy eztet mondja – mondta az alacsonyabbik. – Érdekes, hogy eztet mondja, mert volt nekem egy barátom, aki egy vegyi kombinátban dolgozott és sosem ivott meggylevet – hatásszünetet tartott, aztán belekortyolt barna italába. Ben várta, hogy folytassa, de úgy tűnt, ennyi a történet; a társalgás megfeneklett. Udvariassági gesztusként Ben visszakérdezett: – És maguk, maguk mit isznak? A magasabbik, gyászos kinézetű alak felderült. – Hát ez nagyon kedves magától. Egy pint Shoggoth Különlegeset innók. – Nekem is – mondta a barátja. – Ölni tudnék egy Shoggothért. Hé, fogadok, ez jó reklámszöveg lenne: „ölni tudnék egy Shoggothért”. Le kéne írnom és elküldeni nekik, fogadok, nagyon örülnének, hogy ilyen jó ötletet javasoltam. Ben a pulthoz lépett és éppne arra gondolt, kér két pohár Shoggoth Különlegeset és egy pohár vizet, de addigra a nő már kitöltött három Shoggothot. Hát, gondolta, ennél rosszabb már úgyse lehet, legalábbis a meggylénél biztosan nem. Belekortyolt. A sörnek leginkább olyan íze volt, amit a reklámok úgy neveznének, testes, bár egyúttal feltételezni kellett, hogy az illető test egy kecskéhez tartozott. Kifizette a söröket és visszaegyensúlyozott a három pohárral újdonsült barátaihoz. – Szóval, mit keres Innsmouthban? – kérdezte a magasabbik. – Fogadok, maga is egy olyan amerikai testvérünk, aki eljött meglátogatni a leghíresebb angol falvat. – Amerikában is elneveztek rólunk egy falut, tudja – mondta az alacsonyabbik. – Van egy Innsmouth az Államokban is? – kérdezte Ben. – Mondhatni – felelte az alacsonyabbik. – Mindig róla írt. Ő, akinek a nevét nem ejtjük ki. – Bocsánat? – mondta Ben. Az alacsony emberke elnézett a válla fölött, aztán nagyon hangosan fölsziszegett. – H. P. Lovecraft! – Mondtam már, hogy ne ejtsd ki a nevét – mondta a barátja és belekortyolt a sörébe. – H. P. Lovecraft. H. P. francos Lovecraft. H. francos P. francos Love francos craft – elhallgatott, hogy levegőt vegyen. – Mit tudott egyáltalán, he? Mi a francot tudott egyáltalán? Ben belekortyolt a sörébe. A név halványan ismerősnek rémlett; emlékezett rá, amikor egyszer apja bakelitlemezei közt turkált a garázsban. – Nem egy rockbanda volt? – Nem rockbandáról beszélek. Az íróról. Ben megvonta a vállát. – Sosem hallottam róla – ismerte be. – Igazság szerint általában westernt olvasok és használati útmutatókat. Az alacsony férfi oldalba bökte a társát. – Hallod ezt, Wilf? Hallod? Még sosem hallott róla. – Hát, nem bűn az. Én régebben Zane Greyt olvastam. – Egen. No, erre nem lennék büszke. Ez az ipse… mit mondott, hogy hívják? – Ben. Ben Lassiter. És maguk…? Az alacsony emberke elmosolyodott. Szörnyen hasonlított egy békára, gondolta Ben. – A nevem Seth – mondta. – A barátom pedig Wilf. – Örvendek – mondta Wilf. – Helló – mondta Ben. – Frankón – mondta az alacsony ember. – Igaza van. – Valóban? – kérdezte Ben csodálkozva. Az alacsony ember bólintott.

– Ja. H. P. Lovecraft. Nem tudom, minek ez a nagy felhajtás. Nem is tudott írni – beleszürcsölt a sörhabba, aztán hosszú, rugalmas nyelvével lenyalta, ami a szájára tapadt. – Ott van például a szóhasználata. Vészterhes. Tudja, mit jelent az, hogy vészterhes? Ben megrázta a fejét. Úgy rémlett, irodalomról beszélget két idegennel egy angol kocsmában, miközben sörözget. Egy pillanatra eltűnődött, vajon ne változott-e meg egy óvatlan pillanatban. A sör egyre kevésbé volt rosszízű, minél többet ivott belőle és kezdte elmosni a meggylé utóízét. – Vészterhes. Azt jelenti, hogy különös. Titokzatos. Francosul furcsa. Ezt jelenti. Megnéztem egy szótárban. És a félteljes? Ben ismét megrázta a fejét. – Félteljes azt jelenti, hogy majdnem telehold van. És mi az a másik szó, ahogy mindig nevezett minket, he? Hogyishíják. B-vel kezdődik. Itten van a nyelvemen. – Büdösek? – kérdezte Wilf. – Nem. Izék. Tudod, batrachiánusok. Ezaz. Azt jelenti, úgy néznek ki, mint a békák. – Várjál – mondta Wilf. – Azt hittem, az izé, az valami tevefajta. Seth harciasan megrázta a fejét. – Tutibiztos békák. Nem tevék, békák. Wilf kortyolt a Shoggothból. Ben is óvatosan beleivott a sajátjába. – Szóval? – kérdezte. – Két dudoruk van – mondta Wilf, a magasabbik. – A békáknak? – kérdezte Ben. – Nem. A batrachiánusoknak. Amíg a normális dromedároknak csak egy van. Azért van, mert hosszú az út a sivatagon keresztül. Azt eszik. – A békákat? – kérdezte Ben. – Tevedudorokat – meredt Wilf sárga gülüszemeivel Benre. – Hallgass csak rám, cimbora. Ha az ember három-négy hétig kószál a sivatagban, egy tányér sült tevepúp ínycsiklandó ételnek tűnik. Seth rosszallóan nézett a társára. – Sosem ettél tevepúpot. – De ehettem volna – mondta Wilf. – Igen, de nem ettél. Sosem voltál a sivatagban. – Hát, tegyük föl, hogy zarándokúton voltam Nyarlathotep sírjánál… – Az ősök sötét uralkodója, aki éjszaka jön kelet felől, és nem tudod, ki az? Rá gondolsz? – Persze, hogy rá gondolok. – Csak ellenőriztelek. – Hülye kérdés, ha tudni akarod. – Másra is gondolhattál volna. – Hát, nem túl gyakori név pedig. Nem gondolod? Nyarlathotep. Nem igazán futkorászik belőle kettő, nem igaz? „Helló, a nevem Nyarlathotep, micsoda véletlen, hogy összefutottunk, mert engem is így hívnak.” Hát én nem hiszem. Szóval ott baktatok a sivatagban, dűne, dűne után és azt gondolom, ölni tudnék egy tevepúpért… – De nem voltál a sivatagban, igaz? Sosem jártál messzebb az öbölnél. – Hát… nem. – Látod – mondta diadalmasan Seth Bennek. Aztán előrébbhajolt és halkan hozzátette. – Mindig ilyen, ha kicsit többet iszik a kelleténél. – Hallottam ám – mondta Wilf. – Helyes – mondta Seth. – Szóval H. P. Lovecraft. És ilyen francos mondatokat írt. Ühüm. „A félteljes hold vészterhesen csüngött Dulwich baljós városának batrachiánus lakói fölött.” Mit jelent ez, he? Mit jelent? Megmondom én, mit jelent. Azt jelenti, hogy a hold majdnem tele volt és Dulwichban egy csomó francosul furcsa béka lakott. Ezt jelenti. – És mit jelent az a másik szó, amit mondtál? – kérdezte Wilf.

– Mi? – Baljós. Az meg mi? Seth megvonta a vállát. – Fogalmam sincs – ismerte be. – De marhára sokszor használta. Szünet következett. – Én még tanulok – mondta Ben. – Kohász leszek – valahogy sikerült befejeznie az első pintnyi Shoggoth Különlegeset, ami, mint arra kellemesen rácsodálkozott, élete első pohár alkoholja volt. – És maguk mit csinálnak? – Mi akolitusok vagyunk – mondta Wilf. – A Hatalmas Cthulhu tanítványai – mondta Seth büszkén. – Igen? – mondta Ben. – És az mit jelent? – Szavamra – Szavamra – mondta Wilf. – Várj csak. Wilf a pulthoz ment és újabb pohár Shoggothokkal tért vissza. – Szóval – mondta – ez azt jelenti, hogy gyakorlatilag nem sokat jelent mostanság. A tanítványság nem igazán, hogyismondjam teljes körű elfoglaltság ebben, a nem túl forgalmas évszakban. Ez azért van, mert éppenséggel alszik vagyis, nem igazán alszik. Ha lényegretörőbben akarunk fogalmazni, akkor meg kell állapítsuk, hogy halott. – „R'lyeh elsüllyedt honában álmodik a halott Cthulhu” – szúrta közbe Seth. – Vagy, ahogy a költő mondja „Nem halott, mi örökké fekszik álomban…” – „De még a halál is meghalhat a Rejtelmes Eónokban…” – idézte Wilf. – …és a rejtelmes alatt azt érti, hogy marha furcsa… – Pontosan. Itt nem holmi normális Eónokról van szó. Ben kissé meglepődött, mert úgy tűnt, immár a második pohár testes Shoggoth különlegesnél tart. Az aszott kecske íze másodjára már nem volt olyan erős. Örömmel észlelte ugyanakkor, hogy nem éhes, felhólyagosodott lába pedig már nem fájt és a társaságában lévő két úriember csupa intelligencia és kellem volt, bár a nevüket képtelen lett volna helyesen párosítani az arcokhoz. Nem volt elég tapasztalata az alkoholok terén, hogy tudja, ez annak a jele, hogy a második pohár Shoggoth Különlegeset issza. – Szóval mostanság – mondta Seth, vagy talán Wilf –, kevés a teendő. Leginkább várakozásból áll. – És imádkozásból – tette hozzá Wilf, hacsak nem ő volt Seth. – És imádkozásból. De hamarosan minden meg fog vá1tozni. – Igen? – kérdezte Ben. – És miért? – Szóval – vallotta, be a magasabbik –, a Hatalmas Cthulhu (jelenleg átmenetileg elhalálozott), a mi főnökünk, bármelyik pillanatban felébredhet víz alatti, úgymond szállásán. – Aztán – mondta az alacsonyabbik – nyújtózkodik, meg ásít, felöltözik… – Valószínűleg kimegy a vécére, amin egyáltalán nem lepődnék meg – Talán az újságot is elolvassa. – …Aztán kijön az óceáni mélységékből, és teljesen elnyeli a világot. Ben ezt kimondhatatlanul mulatságosnak találta. – Mint egy parasztosat – mondta. – Pontosan. Pontosan. Fiatal amerikai barátunk helyesen fogalmazott. A Hatalmas Cthulhu, mintegy parasztos gyanánt bekebelezi a világot, csak egycsöppnyi szederdzsemet hagy a tányér szélén. – Az a barna micsoda? – kérdezte Ben. Biztosították, hogy igen, aztán fölkelt és a pultnál újabb három pohár Shoggoth Különlegeset rendelt. A társalgás többi részére nemigen emlékezett. Rémlett, hogy megitta a sörét, aztán újdonsült barátai meginvitálták, hogy körbevezetik a faluban és megmutogatták a nevezetességeket „ott

kölcsönözzük a videókat, az a bazi épület mellette pedig a Megnevezhetetlen Istenek Névtelen Temploma, ahol szombatonként kiárusítást tartanak a kriptákban… Ben pedig elmagyarázta nekik az útikönyvről gyártott elméletét, aztán érzelemtől túlfűtötten hozzátette, hogy Innsmouth egyszerre festői és elbűvölő. Hozzátette még, hogy igazán nagyszerű barátok és Innsmouth egy nagyon kellemes hely. A hold majdnem tele volt és a sápadt fényben barátai meglehetősen békákra hasonlítottak. Vagy az is lehet, hogy tevékre. Hármasban végigsétáltak a roskatag mólón és Seth és/vagy Wilf megmutatta Bennek az elsüllyedt R'lyeh romjait, amik jól látszottak a víz alatt, Benre pedig hirtelen megmagyarázhatatlan rosszullét tört, bár megpróbálta elmagyarázni barátainak, aztán még erőteljesebben és visszavonhatatlanul rosszul lett a roskatag móló korlátján át az öböl fekete vizébe... Aztán az egész még furcsább lett. Ben Lassiter hűvös domboldalban, keserű ízzel a szájában ébredt. Feje a hátizsákján pihent. Minden oldalról sziklás legelő vette körül, sehol egy festői, elbűvölő, sőt még kellemes falu sem. Csaknem egy mérföldet botorkált és sántikált a legközelebbi útig, aztán addig ment rajta, amíg egy benzinkúthoz ért. Ott azt mondták neki, hogy a környéken sehol sem volt Innsmouth nevű falu. Nem tudtak olyan kocsmáról sem, amit Hallottak Nevévevel Teli Könyvnek hívtak. Ben pedig beszélt két férfiról, akit Sethnek és Wilfnek hívtak, meg egy barátjukról, akinek Rejtelmes Egon volt a neve és mélyen, aludt valahol, már ha nem meghalt. Azt mondták neki, hogy nem tartják sokra az amerikai hippiket, akik a vidéket járják és narkóznak, de biztosan jobban érzi majd, magát egy csésze meleg tea meg egy tonhalas-uborkás szendvics után. Ha ezek után még mindig drogokra vágyna, mondták, az ifjabbik Ernie készségesen adna neki a házi termesztésű füvébő1, de ahhoz vissza kellene jönnie délután. Ben előhúzta a Gyalogtúra a brit partvidéken gyűrött példányát és megpróbálta megtalálni benne Innsmoutht, hogy bizonyítsa az igazát, de nem találta sehol – ha benne volt egyáltalán. Egy oldal nagy része azonban hiányzott a könyvből, valaki kitéphette. Ekkor Ben telefonon taxit rendelt, Bootl-be vitette magát, ahol fölszállt a manchesteri vonatra, ahol a fölszállt a Chicagóba tartó repülőre, ott átszállt egy dallasi járatra, onnan egy északnak tartó gépre, aztán autót bérelt és hazament. Megnyugtatónak találta, hogy több mint hatszáz mérföldnyire van az óceántól; pár évvel később Nebraskába költözött, még távolabb a víztől: olyan dolgokat látott, legalábbis olyan dolgokat vélt látni arról a roskatag mólóról, amiket sosem volt képes kiverni a fejéből. Volt valami, ami szürke ballonkabátok alatt lopakodott. Baljós. Nem volt szüksége, hogy megnézze egy szótárban. Tudta. Baljós dolgok voltak. Pár héttel hazatérése után elküldte kiterjedt lábjegyzetekkel és javaslatokkal ellátott útikönyvét a kiadónak egy levél kíséretében, amiben arra kérte a Gyalogtúra a brit partvidéken írónőjét, hogy küldje el neki a hiányzó oldal fénymásolatát, amit valaki kitépett a könyvéből, lelkiismerete megnyugtatása végett. Titokban azonban megkönnyebbült, ahogy egyre teltek a hetek és a hónapok, aztán az évek, majd évtizedek, és nem kapott választ. Fordította: Horváth Norbert

Vírus
Volt egy játék a számítógépre, a barátom adta, ő játszott vele, mondta milyen jó, játsszak én is, úgy is tettem. Lemásoltam a lemezről, bárkinek, aki kérte, azt akartam, mindenki játsszon vele. Mindenki szórakozhat egy jót. Fölraktam a netre is, de odaadtam minden barátomnak is. (Személyes kontaktus, én így kaptam a játékot.) A barátaim, akárcsak én: volt, aki vírusoktól félt, kaptál egy lemezt, aztán hirtelen, jövő héten, vagy egy pénteken leformázta a winchestert, vagy tönkretette a memóriádat. De ez nem tett ilyet. Ez nem olyan volt. Még a barátaim is belevágtak, akik addig nem játszottak: minél jobb vagy, annál nehezebb; talán sosem nyersz, de egész jó lehetsz. én egész jó vagyok. Sok időt elvesz, persze, ha játszol. Akárcsak a haveroknak és az ő haverjaiknak. És az utcán járva látod az embereken, az utcákon sétálva, hosszú sorokban állva, távol a gépüktől, távol az egyre szaporodó játéktermektől, bármerre járnak, a fejükben tovább játszanak, kombinálnak, terveznek, vonalakat húznak és színeznek, forgatnak és rendeznek, új pályákat várnak, zenét hallgatnak. Persze sokat gondolnak rá az emberek, de leginkább játszanak. Az én rekordom tizennyolc óra egyhuzamban. 40012 pont és három fanfár. Patakzó könnyeken át és sajgó ízületekkel, éhezve, aztán Egyszer csak elmúlik minden. Kivéve a játékot ugye. nincs több hely a fejemben; nincs hely más dolgoknak. Lemásoltuk a játékot, odaadtuk a haveroknak. Túlmutat a nyelven, leköti az időt, azt hiszem, néha elfelejtek egyet, s mást.

Vajon mi történt a TV-vel. Mintha lett volna ezelőtt. Vajon mi történik, ha kifogyok a mirelitből. Vajon mi történt az emberekkel, hova lettek, aztán eszembe jut, ha elég gyors vagyok, vörös vonal mellé fekete négyzetet rakhatok, tükrözöm és elforgatom, akkor eltűnnek mind a ketten, kiürül a bal oldal, fölmerül egy fehér buborék… (Akkor eltűnnek mind a ketten.) Ha pedig örökre elmegy az áram, akkor a fejemben mindhalálig játszom. Fordította: Horváth Norbert

Keresem a lányt
1965-ben tizenkilenc éves voltam, csőnadrágot hordtam és a hajam majdnem a vállamig ért. Amikor az ember bekapcsolta a rádiót, a Help! szólt, a Beatlestől. Szerettem volna John Lennon lenni, aki után annyit sikongattak a lányok és mindig volt a tarsolyában egy cinikus megjegyzés. Ebben az évben vettem az első Penthouse-t egy újságosbódéban a King's Roadon. Minden vagyonom ráment, a dzsekimbe rejtve vittem haza, és időnként megnéztem, nem égetett-e lyukat a kabátomon. Az a példány már régóta nincs meg, de mindig emlékezni fogok rá: higgadt levelek a cenzúráról; egy H. E. Bates novella és egy interjú egy amerikai regényíróval, akiről még soha nem hallottam; egy kétoldalas reklám fehérneműkről és nyakkendőkről, amiket a Carnaby Streeten lehetett megvásárolni. És persze ott voltak a lányok, természetesen; mind közül a legjobb – Charlotte. Charlotte is tizenkilenc éves volt. Az összes lány az újságban egyformának rémlett, tökéletes műanyag bőr, minden hajszál a helyén (szinte érezni lehetett a hajlakk szagát); derűsen mosolyogtak a fényképezőgépbe, sűrű szempillájuk, fehér ajakrúzsuk, fehér fogaik, fehér melleik voltak és bikinit hordtak. Sosem gondoltam azokra a furcsa pozíciókra, akiben olyan kacéran feszengtek, úgy, hogy lehetőleg egy szál nemi szőrzet se látszódjék – mintha tudtam volna akkoriban, mit látok. Csak a sápadt fenekek és keblek érdekeltek, szemérmes, de hívogató pillantásuk. Aztán lapoztam és ott volt Charlotte. Más volt, mint a többiek. Charlotte maga volt a szex; amit mintha áttetsző fátyolként, illatos parfümfelhőként viselt volna. Szöveg is volt a képekhez, én pedig szédelegve elolvastam. „Az igéző Charlotte Reave tizenkilenc éves... feltörekvő individualista, beatköltő…” Frázisok pufogtak az oldalon, én pedig tüzetesen megnéztem a képeket: egy chelseai lakásban pózolt – a fotósében, gondolom – és tudtam, hogy kell nekem ez a lány. Annyi idős volt, mint én. Charlotte. Tizenkilenc éves. Attól fogva rendszeresen vásároltam a Penthouse-t, remélvén, hogy megint föltűnik, de nem. Akkor még nem. Fél év múlva anyám megtalálta a cipődobozt az ágy alatt és belenézett. Először jelenetet rendezett, aztán kidobta az újságokat, végül engem is. Másnap találtam magamnak munkát és egy garzonlakást Earl's Courtban, tulajdonképpen minden nehézség nélkül. Az első munkahelyem egy elektronikai bolt volt az Edgware Roadon. Én csak a konnektor szereléséhez értettem, de akkoriban az emberek megengedhették maguknak, hogy ezért szerelőt hívjanak. A főnököm azt mondta, hogy kitanulhatom a szakmát. Három hétig tartott. Első munkám igazán izgalmas volt – dugót kellett cserélnem egy angol filmhíresség éjjelilámpáján, aki azzal szerzett hírnevet magának, hogy vagány Casanovákat játszott. Mikor odaértem, éppen ágyban volt két csinibabával. Kicseréltem a dugót és távoztam – nagyon visszafogott volt a dolog, még csak egy mellbimbót sem pillantottam meg, de nem is invitáltak maguk közé. Három héttel később kirúgtak és még aznap elvesztettem a szüzességemet. Egy flancos helyen történt Hampsteadben, senki nem volt otthon, csak a szobalány, egy sötéthajú nő, pár évvel idősebb nálam. Letérdeltem, hogy kicseréljek egy konnektort, ő pedig fölállt egy székre mellettem, hogy leporolja egy ajtó tetejét. Fölnéztem: a szoknya alatt harisnyát és harisnyatartót viselt, de mit ad Isten, semmi mást. Fölfedeztem azt a pontot, amit a fényképeken nem mutattak. Egy hampsteadi, ebédlőasztal alatt esett még a dolog. Manapság már nem találni ilyen

szolgálólányokat. Ugyanúgy jártak, ahogy a buborékautók és a dinoszauruszok. Az állásomat ezután veszítettem el. Még a főnököm, aki ismerte milyen alkalmatlan vagyok, még ő sem hitte el, hogy három órába tellett kicserélnem egy konnektort – én pedig nem akartam elmondani neki, hogy ebből két órát az ebédlőasztal alá bújva töltöttem el, mert a házigazda és felesége közben hazaért. Ezután egy sor kérészéletű munka következett: először nyomdászként, aztán betűszedőként dolgoztam, végül egy kis reklámügynökségnél kötöttem ki az Old Compton Streeten egy büfé fölött. Továbbra is vásároltam a Penthouse-t. Mindenki úgy nézett ki benne, mintha a Bosszúállókban szerepelt volna, de akkoriban az utcán volt másképp. Cikkeket olvastam Woody Allenről, Szapphó szigetéről, Batmanról és Vietnámról, sztriptíztáncosnőkről ostorral a kezükben, divatról és szexről. A zakókon bársonygallér jelent meg, a lányok pedig összeborzolták a hajukat. A fétis volt a divat. London swingelt, az újságok címlapjai pszihedelikusak voltak, és ha nem is volt anyag az ivóvízben, mind úgy tettünk, mintha lett volna. 1969-ben láttam újra Charlotte-ot, jóval azután, hogy már lemondtam róla. Azt hittem, hogy elfelejtettem hogyan néz ki. Aztán egy nap az ügynökség főnöke egy Penthouse-t dobott az asztalomra – egy cigarettareklámot mutatott, amit mi készítettünk és nagyon büszke volt rá. Huszonhárom éves voltam, feltörekvő, úgy igazgattam a művészeti osztályt, mintha tudnám, mit csinálok és néha ez így is volt. Nem emlékszem magára a cikkre, csak Charlotte-ra. Vad, borzas haj, kihívó tekintet, úgy mosolygott, mintha az élet minden titkát ismerné, mindet, amik a melleihez közel helyezkedtek el. Akkor nem Charlotte volt a neve, hanem Melanie, vagy ilyesmi. A cikk szerint tizenkilenc éves volt. Egy Rachel nevű táncos lánnyal éltem akkoriban Camdenben, egy kis lakásban. Ő volt a legcsinosabb, legderűsebb lány, akivel valaha is találkoztam. Aznap korán hazamentem Charlotte képével a táskámban, bezárkóztam a fürdőszobába, és kifulladásig hokiztam. Nem sokkal ezután szakítottunk Rachellel. A reklámügynökség virágzott – akkoriban minden virágzott – és 1971-ben azt a feladatot kaptam, hogy találjam meg „Az Arcot” egy ruhahirdetéshez. Olyan lányt akartak, aki a szexualitást testesíti meg; úgy viselné a ruhákat, mintha bármelyik pillanatban letépné magáról, hacsak egy férfi nem ér oda előbb. Én pedig tudtam, ki kell nekik: Charlotte. Fölhívtam a Penthouse-t, ahol nem tudták miről beszélek, de végül vonakodva megadták azoknak a fotósoknak a számát, akik korábban lefényképezték A Penthouse-nál nem is akarták elhinni, hogy a két képen ugyanaz a lány volt. Sikerült beszélnem a fotósokkal, megpróbáltam elkérni a lány ügynökségének a számát. Azt mondták, hogy nem létezik. Legalábbis nem úgy, hogy megtalálhassam. Persze, mindketten tudják, melyik lányról beszélek. Egyikük azt mondta „olyan furcsa” a lány. Kifizették neki a szokásos díjat és eladták a képeit. Nem, nem tudják megadni a címét. Huszonhat éves voltam és bolond. Azonnal rájöttem, hogy mi történik: csak etetnek. Valamelyik másik ügynökség már leszerződött vele, talán egy nagyobb reklámhadjáratot készítenek vele, és megfizették a fotósokat, hogy tartsák a szájukat. Hatalmas összegeket ajánlottam föl. Azt mondták, hogy kopjak le. A következő hónapban megint benne volt a Penthouse-ban. Az újság addigra már nem pszichedelikus volt, kicsit elegánsabb lett – a lányoknak fanszőrzetük nőtt, férfifaló tekintetet fejlesztettek ki, lágyított fotókon búzamezőben ugrabugráltak; rózsaszín foltok arany háttérrel. A neve, írta a szöveg, Belinda. Régiségkereskedő. Azonnal fölismertem Charlotte-ot, bár ezúttal sötét haja volt és fölcsavarva hordta. A szöveg szerint tizenkilenc éves.

Fölhívtam az ismerősömet a Penthouse-nál és megint elkértem a fotós nevét. John Felbridge. Fölhívtam. Akárcsak a többiek, ő is azt állította, hogy nem tud róla semmit, de addigra már én is sokat tanultam. Ahelyett, hogy telefonon próbáltam volna meggyőzni, adtam neki egy munkát tisztességes pénzért, egy fagylaltozó kisfiút kellett fényképeznie. Felbridge hosszú hajú, harmincas évei végén, járó pasas volt, kopott prémkabátot hordott. Jó fotós volt. A fényképezés után meghívtam egy italra, aztán beszélgettünk az időjárásról, a fotózásról, a tízes számrendszerről és a korábbi munkáiról, meg Charlott-ról. – Szóval azt mondod, hogy láttad a képeket a Penthouse-ban? kérdezte Felbridge. Bólintottam. Mindketten kapatosak voltunk egy kicsit. – Mondok neked valamit arról a csajról. Tudod mit? Miatta akarok felhagyni a giccsel, és komolyra váltani. Azt mondta, hogy Belindának hívják. – Hogy találkoztál vele? – Épp azt akarom mondani, nem? Azt hittem, valamelyik ügynökség küldte. Kopogtat az ajtón, engem pedig kivert a hideg veríték. Behívtam. Azt mondta, nem ügynökségtől jött, hanem eladni akar... – összeráncolta a homlokát, kicsit zavartnak tűnt. – Hát nem furcsa? Elfelejtettem, mit árult. Talán semmit sem. Nem tudom. Legközelebb a nevemet felejtem el. – Éreztem, hogy különleges. Megkérdeztem, beállna-e pár képre, mondtam neki, kóser a dolog, nem a bugyijába akarok beférkőzni. Erre rábólint. Kitt-katt, máris öt tekercs elment. Amint végeztünk, felöltözött, elindult kifelé az édes. „Mi lesz a pénzeddel?” kérdeztem. „Küldd el.” mondja, aztán már le is ment a lépcsőn. – Szóval megvan a címe? – kérdezte, igyekezvén közömbösnek látszani. – Nem, a franc vigye el. Végül félretettem a fizetségét, hátha megint feltűnik. Emlékszem, miközben csalódottan hallgattam, az járt a fejemben, hogy a fotós akcentusa valódi-e. – De .arra akartam kilyukadni, hogy mikor előhívtam a képeket, tudtam, hogy... hát, ami a ciciket meg nunákat illeti... nem, ami egy egész pucér nő fotózását illeti, mindent megcsináltam. Ő maga volt a nő, érted? Mind. Nem, nem, most én jövök Bloody Mary, igaz? Meg kell mondjam, alig várom, hogy újra együtt dolgozzunk. De nem lett több közös munka. Az ügynökséget átvette egy régebbi, nagyobb cég, akiknek a kapcsolataink kellettek. A cég vezetőit megtartották, néhány jobb szerkesztőt, meg írót is, minket többieket pedig szélnek eresztették. Visszamentem a lakásomba és vártam, hogy jöjjenek az állásajánlatok, de persze egy sem jött. Egy barátom barátnőjének az ismerősével beszélgettem egyik este egy klubban (valami ismeretlen ipse volt akkor a műsor, egy David Bowie nevű pali, akinek sosem hallottam azelőtt a nevét, űrhajósgöncben énekelt, a zenekar pedig ezüst cowboyruhában; nem is figyeltem igazán a dalszövegeket) és hirtelen azon kaptam magam, hogy saját zenekart menedzselek, aminek Diamonds of Flame volt a neve. Ha a hetvenes években az ember nem járt le a klubokba, valószínűleg sosem hallott róluk, bár nagyon jó zenekar voltak. Kemény, de lírai. Öt ipse; kettő közülük manapság már nagyon élvonalbeli bandákban zenél. Egyikük vízszerelő Walsallban, még mindig kapok tőle karácsonyi üdvözlőlapokat. A másik kettő már tizenöt éve halott: névtelen kábszeresek. Egy héten belül lőtték túl magukat mind a ketten, a banda pedig szétment. Én is szétestem utána. Kiestem a műfajból – olyan messzire akartam kerülni a várostól és ettől az életstílustól, amennyire csak bírtam. Vettem egy kis farmot Walesben. Jól éreztem ott magam, a birkákkal, a kecskékkel meg a káposztákkal. Talán még ma is ott lennék, ha nem lett volna ő és a Penthouse. Nem tudom honnan jött; egyik reggel kiléptem a házból és egy Penthouse-t találtam a kertben, arccal a sárban, csaknem egy éves volt már. Belelapoztam és ott volt a képe. Nem viselt sminket, egy nagyon elegáns lakásban pózolt. Először láttam teljesen meztelenül, illetve

majdnem, ha a fotó nem lett volna művészien ellágyítva, elmosva. Mintha ködből bukkant volna elő. Lesley volt a neve. Tizenkilenc éves volt. Attól kezdve nem tudtam megmaradni. Nevetségesen olcsón eladtam a farmot és 1976 utolsó napjaiban visszatértem Londonba. Segélyen éltem, és egy önkormányzati lakásban laktam a Victorián. Ebédidőben keltem, bevetettem magam a kocsmákba, amíg be nem zártak, újságot olvastam a könyvárban nyitásig, aztán irány vissza a kocsmákba. Fölétem a segélyt és elittam a megtakarított pénzemet. Harminc voltam, de sokkal öregebbnek éreztem magam egy névtelen kanadai szöszivel éltem együtt, akivel a Greek Streeten ismerkedtem meg. Ő volt a bártündér, és egy éjszaka záráskor elpanaszolta, nincs hol laknia, én pedig fölajánlottam neki a díványomat. Mint kiderült, csak tizenhat volt és nem jutott el a díványig, Kis, almányi mellei voltak, a hátán koponyatetoválás és Frankenstein mennyasszonya frizurát viselt. Azt mondta, hogy csinált már mindent és nem hisz semmiben. Órákig tudott beszélni a világ dolgairól, arról, hogyan haladunk az anarchia felé és azt állította, hogy nincs remény és nincs jövő. Viszont úgy kefélt, mintha ő találta volna ki, nekem pedig ez éppen megfelelt. Mikor mellém bújt az ágyba, szegecsekkel kivert, fekete bőr nyakörvet hordott és tonnányi fekete sminket kent magára. Mindig köpködött a járdaszéleken, amerre csak jártunk, ami engem nagyon zavart. Magával rángatott mindenféle punk klubokba, ahol nézhettem, hogyan köpköd, szitkozódik és pogózik. Akkor tényleg öregnek éreztem magam. Volt azonban néhány zenekar, akik tetszettek a Peaches, meg ilyenek. Láttam a Sex Pistolst koncertezni. Velejéig rohadtak voltak. Aztán a kis punk csaj otthagyott, azt mondta, vén trotty vagyok és egy hájas arab hercegfi oldalán kötött ki. – Azt hittem, nem hiszel semmiben – kiáltottam utána, amikor beszállt az érte küldött Rollsba. – Hiszek a százdolláros kézimunkában és a szőrmebundában – felelte Frankenstein menyasszonya-frizuráját babrálva – Meg hiszek egy arany vibrátorban. Ezekben hiszek. Elhagyott egy olajmágnásért és egy új ruhatárért én pedig ellenőriztem vagyonkámat és rájöttem, hogy tönkrementem – gyakorlatilag egy fillérem nem volt. Alkalmanként még mindig vettem Penthouse-t. A hatvanas évek ízlésén kiforrott lelkemet mélyen sértette és megborzongatta a pucér bőrfelület mennyisége. Semmit sem hagytak meg a képzeletnek, ami egyszerre vonzott és taszított. Aztán, 1977 vége felé megint megláttam őt. Haja sokszínű volt, az én Charlotte-omnak, a szája olyan vörös, mintha epret szopogatott volna. Szatén lepedőn hevert, ékkövekkel kirakott maszkot tartott az arca előtt, másik kezét lábai közé simította, mámorítóan, kéjesen. Ő volt minden, amire szükségem volt: Charlotte. Titania néven futott éppen, pávatollakba burkolózott. A rovarszerű, fekete betűk tanúsága szerint ingatlanügynök volt délen. Szerette az érzéki, őszinte férfiakat: Tizenkilenc éves volt. És a fenébe is, tényleg tizenkilencnek nézett ki. Én pedig le voltam égve, segélyből éltem, mint millióan mások és sehova sem jutottam el az életben. Eladtam a lemezgyűjteményemet, aztán a könyveket és négy kivételével az összes Penthouse-t, meg a bútoraim java részét és vettem magamnak egy jobbfajta fényképezőgépet. Aztán körbetelefonáltam fotós ismerőseimet; akiket még akkor ismertem meg, amikor a reklámszakmában dolgoztam, tíz évvel ezelőtt. Legtöbbjük nem emlékezett rám, vagy nem akart. Azok, akik megismertek, nem akartak maguk mellé egy lelkes fiatal asszisztenst, aki ráadásul harminc elmúlt és nem volt tapasztalata. Tovább próbálkoztam, végül sikerült elérnem Harry Bleaket, egy őszes hajú öregfiút, akinek saját stúdiója volta Crouch Enden, és egy maréknyi drága fiúja.

Elmondtam neki, mit akartam. Egy pillanatig sem habozott. – Legyél itt két órán belül. – Semmi feltétel? – Két óra. Nem több. Ott voltam. Az első évben én takarítottam a stúdiót, háttereket festettem, körbejártam a helyi boltokat és utcákat, hogy díszleteket kölcsönözzek, vásároljak, vagy kunyeráljak a stúdiónak. A következő évben segíthettem a világítással, a beállítások elkészítésénél, a füstgépnél és a szárazjégnél, meg a teafőzésnél. Persze egy kicsit túlzok – csak egyszer főztem teát; szörnyű íze volt. De pokoli sokat tanultam a fotózásról. Aztán hirtelen eljött 1981, a világ újra romantikus hely lett, én pedig harmincöt és annyinak is éreztem magam. Bleak azt mondta, vigyázzak pár hétig a stúdióra, amíg ő elutazik Marokkóba egy kis jól megérdemelt dőzsölésre. Abban a hónapban megint benne volt a Penthouse-ban. Vagányabb és mesterkéltebb volt, mint előtte, hi-fi tornyok és egy Scotch-reklám között várt rám Dawn volt a neve, de még mindig az én Charlotte-om volt, mellbimbói mint két vércsepp meredtek napbarnított mellein, sötét bozont végtelen hosszú lábai között, a kép valahol egy tengerparton, készült: Mindössze tizenkilenc éves volt, mondta a szöveg. Charlotte Dawn. Harry Bleak Marokkóból hazajövet meghalt: ráesett egy busz. Nem vicces, igazán – egy kompon utaztak Calaisból, Harry pedig, leszaladt az autókhoz, hogy kivegye a szivarjait, amit kocsija kesztyűtartójában tárolt. Viharos volt az idő és egy turistabuszt (a cikk szerint, ahogy Harry szipogó barátja elmesélte, egy wigani bevásárlóközpont üdülőjárata volt) pedig nem rögzítették le rendesen. Harryt saját ezüst mercijének oldalához préselte. Mindig kínosan ügyelt az autójára. Mikor fölolvasták a végrendeletét kiderült, hogy a vén kujon rám hagyta a stúdiót. Meggyászoltam és egy hétig merev részeg voltam, utána aztán megint kinyitottam a stúdiót. Történ egy, s más azóta. Megnősültem. Három hétig tartott, aztán döntöttünk, lefújjuk. Azt hiszem, nem vagyok az a házasodó típus. Egyik éjszaka egy részeg skót félholtra vert a vonaton, a többi utas pedig úgy tett, mintha nem látott volna semmit. Vettem két termetes teknőbékát és egy terráriumba raktam őket a stúdió fölötti lakásban. Rodney és Kevin. Egészen jó fotós lettem, csináltam naptárakat, reklámfotókat, divatképeket, portrékat kisgyerekekről és nagy sztárokról. Aztán egy tavaszi napon, 1985-ben találkoztam, Charlotte-tal. Egyedül voltam a stúdióban egy kedd délelőtt, borostásan és mezítláb. Szabadnapom volt, takarítással, rendrakással és újságolvasással akartam tölteni az időt. Nyitva hagytam a stúdió ajtaját, hogy a friss levegő és a huzat kiszellőztesse a házat, amikor egy női hangot hallottam: – Bleak stúdiója? – Így van – mondtam, de nem fordultam a hang irányába. – De Bleak meghalt, most én csinálom helyette. – Modellt szeretnék állni. Megfordultam. Százhatvanöt magas volt, mézszínű haja, olívazöld szemei és olyan mosolya volt, ami elolvasztotta volna az Antarktiszt is. – Charlotte? – félrebillentette a fejét. – Ha tetszik. Szeretnél lefotózni? Bambán bólintottam. Bedugtam a lámpákat, egy téglafal elé állítottam és csináltam néhány polaroidot. Semmi különleges smink, semmi díszlet, csak pár lámpa, egy Hasselblad és a világ legszebb lánya. Hamarosan elkezdte levenni a ruháit. Nem kértem rá. Nem emlékszem, hogy bármit is mondtam volna, ő vetkőzött én pedig csattogtattam a fényképezőgépet. Mindent tudott. Tudta, hogyan kell pózolni, tetszelegni, nézni. Némán flörtölt a

fényképezőgéppel és mögötte velem. Körbejártam, csattogtattam. Nem emlékszem, hogy bármiért is megálltam volna, de biztosan cseréltem filmet, mert mire végeztünk, egy tucat tekercs várt előhívásra. Gondolom, most azt hiszik, hogy miután lefotóztam, lefeküdtem vele. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sosem keféltem még modellekkel, a magam idejében, volt, hogy ők ugrottak rám. De őt nem érintettem meg. Ő volt az álmom; ha pedig megérintesz egy álmot, az szertefoszlik, mint egy buborék. Szóval egyszerűen nem érintettem meg. – Hány éves vagy? – kérdeztem mielőtt még elment volna, miközben a kabátját és cipőjét húzta. – Tizenkilenc – mondta anélkül, hogy hátranézett volna, aztán kisétált. Nem búcsúzott el. A fotókat elküldtem a Penthouse-nak. Hova máshova küldhettem volna? Két nappal később fölhívott a művészeti szerkesztő. – Imádjuk a csajt! A nyolcvanas évek arca. Nagyon eredeti! Mit kell tudni róla? – A neve Charlotte – mondtam. – Tizenkilenc éves. Én pedig harminckilenc vagyok és egy napon majd ötven leszek, ő pedig még mindig tizenkilenc. De akkor már valaki más fogja lefényképezni. Rachel, a kis táncosom hozzáment egy építészhez. A szőke kanadai punkcsaj egy multinacionális divathálózatot vezet. Olykor-olykor dolgozom nekik. Rövidre vágta a haját, egy kis szürke vegyül bele és mostanság leszbikus. Azt mondta egyszer, még mindig imádja a szőrmebundát, de az arany vibrátort csak kitalálta. Az exnejem hozzáment egy rendes pasashoz; aki két videotékát üzemeltet; Sloughba költöztek. Ikrei születtek, két fiú. A szobalánnyal nem tudom, mi történt. Charlotte? Görögországban a filozófusok vitatkoznak, Szókratész kortyolgatja az italát, ő pedig modellt áll Erato, a szerelmi dal múzsájának szobrához, tizenkilenc éves. Krétán a kebleit olajozza és bikákat táncoltat az arénában, miközben Minósz király tapsol, valaki pedig a hasonmását festi egy boros amforára. Tizenkilenc éves. 2065-ben végighever egy fotós forgó holografikus letapogatóasztalán, ami rögzíti őt, mint erotikus álmot, vágyódást, a látványát, a hangját és az illatát is, egy apró gyémánt mátrixban. Csak tizenkilenc éves. Egy barlanglakó kormos fadarabbal a sziklára rajzolja a körvonalait, a testét földdel és bogyók levével színezi ki. Tizenkilenc. Charlotte ott van mindenütt, mindenkor, átsuhan a képzeletünkön, az örökkévaló lány. Annyira kívánom, hogy az néha fáj. Akkor előveszem a képeit, és csak bámulom egy darabig, miközben azon tűnődöm, miért nem próbáltam megérinteni, miért nem próbáltam beszélni vele, amíg ott volt a stúdióban, de sosem tudtam megválaszolni ezeket a kérdéseket. Azt hiszem, ezért írtam le az egészet. Ma reggel újabb ősz hajszálat találtam a halántékomon. Charlotte tizenkilenc éves. Valahol. Fordította: Horváth Norbert

Megint világvége
Rosszul kezdődött a nap. Pucéran ébredtem a saját ágyamban, sajgott a gyomrom és pokolian éreztem magam. Az ablakon nyúlás, fémszerű fény ömlött be, színe mint egy rossz migréné. Délutánra járhatott az idő. A szobában hideg volt, jégvirág lepte be az ablakot. A lepedő cafatokban körülöttem mindenütt állati szőr, ami szúrt és csiklandozott. Arra gondoltam, hogy ágyban maradok egy hétig – mindig kifáraszt az átalakulás –, de rosszullét tört rám, kénytelen voltam kikászálódni ágyból, és a fürdőszobába támolyogni Megint jöttek a görcsök, az ajtófélfába kellett kapaszkodnom és kivert a hideg veríték. Talán lázas voltam; reméltem, hogy nem betegedek le. A görcs egyre erősödött a gyomrom táján. Szédültem. A padlóra roskadtam, aztán okádtam, mielőtt még elérhettem volna a vécécsészét. Büdös, sárga lé buggyant elő, benne egy kutya mancsa, talán egy dobermanné, nem tudom; egy krumpli héja, sárgarépa és kukorica, félig megrágott hús cafatjai és néhány ujj. Elég aprók voltak, sápadtak, egy gyermek ujjai lehettek. – A picsába. A görcsök alábbhagytak, az émelygés is múlóban volt. Térdeltem a padlón, büdös nyál csorgott a szám sarkából és az orromból, arcomon a rosszullét könnyei peregtek. Amint jobban éreztem magam, összeszedtem az ujjakat és a mancsot, aztán lehúztam a vécén. A mosdóban kiöblítettem a számat, föltöröltem a hányás maradékát, amennyire csak tudtam, aztán bemásztam a zuhany alá és csak álltam a forró víz alatt, akár egy zombi. Mire teljesen lemosdottam, szürke, koszos víz csorgott a lefolyóba. Igencsak mocskos lehettem. A hajam teljesen összeragadt. Vér, gondoltam. Addig dörzsöltem a szappannal, amíg teljesen kijött, azután álltam a zuhany alatt; míg a víz jéghideg lett. Egy cetli várt az ajtóm alatt, a házinéni küldte. Azt írta, hogy kétheti bérrel tartozom, meg azt is, hogy a válasz a Jelenések Könyvében van. Hozzátette, hogy nagy zajt csapok reggelente, amikor hazaérek, úgyhogy megköszönné, ha a jövőben halkabb lennék. Az állt alatta, hogy az Ősi Istenek kikelnek az óceánból és elpusztítják a Föld söpredékét, a hitetleneket és gyengéket, a világot jég és víz tisztítja majd meg. A végén még emlékeztetett rá, hogy a hűtőben csak egy polc áll a rendelkezésemre és a jövőben igyekezzek ehhez tartani magam. Összegyűrtem a papírt, és a padlóra dobtam a Big Mac-es és pizzásdobozok, meg a régóta megszáradt, fölkunkorodott pizzadarabkák mellé. Ideje, volt munkába indulnom. Még csak két hete laktam Innsmouthban, de máris utáltam; bűzlött a haltól. Szűk kis városka volt: keletre mocsarak, nyugatra sziklaszirtek, középen pedig egy öböl, rajta pár imbolygó, rothadó hajóval; még a naplementében sem nézett ki festőinek. A yuppiek azért csak idejöttek a nyolcvanas években, megvették a csinos kis halászkunyhókat, amik az öbölre néztek. Pár éve azonban már mind elmentek, a házikók pedig lerobbantak, düledeztek. Innsmouth lakói szerteszét laktak a rozzant viskókban és a városszéli lakókocsi-telepeken, de persze nem utaztak sehová. Felöltöztem. Csizmát húztam, magamhoz vettem a kabátomat, aztán elindultam. A házinéni nem volt sehol: alacsony, gülüszemű öregasszony volt, keveset beszélt, helyette terjedelmes üzeneteket hagyott ajtókra egyéb jól látható helyre tűzve, hogy véletlenül se tévesszem el. Az egész házban tengeri ételek szaga terjengett, a konyhából áradt szerte, ahol lábasokban, kondérokban soklábú, vagy lábatlan lények főttek rotyogva. Voltak ugyan még szobák a házban, de senki sem lakott bennük. Nincs épeszű ember, aki a tél közepén Innsmouthban szállna meg. Az utcán sem volt jobb levegő, mint a házban, csak hűvösebb és csípősebb volt az idő.

Leheletem apró, fehér pamacsokban foszlott szét, a hó fagyott volt és ropogós; a felhők még többet ígértek. Az öböl felől sós levegőt fújt a szél, a sirályok nyomorultul rikácsoltak a víz fölött. Szarul éreztem magam. Az irodámban is jéghideg lehet, jutott eszembe. A Marsh Street és a Leng Avenue sarkán állt a Sörnyitó nevű bár, zömök épület apró, sötét ablakokkal, ami mellett legalább tucatszor elsétáltam már az elmúlt hetekben. Azelőtt még sosem jártam bent, de most szükségem volt valami italra és talán melegebb is van odabent, gondoltam. Kinyitottam az ajtót. Tényleg meleg volt oda benn. Leráztam a havat a csizmámról, mielőtt beléptem volna. A hely csaknem teljesen üres volt, kiürítetlen hamutartók szaga terjengett és csak két öregember sakkozott a bárpultnál. A csapos egy régi, arany és zöld színű, bőrkötésű Tennyson kötetet olvasgatott. – Hello. Egy Jack Daniel's-t kérek, tisztán. – Rendicsek. Maga még új mifelénk – jelentette ki és arccal lefelé fordítva letette a könyvet a pultra, hogy kiöntse az italomat. – Ennyire látszik? Elvigyorodott és a kezembe nyomta a Jack Daniel's-t. A pohár koszos volt, pereménél egy zsíros ujjlenyomat látszott, de nem zavart igazán, Egy húzásra lehajtottam a whiskyt. Alig éreztem az ízét. – Kutyaharapást szőrével? – kérdezte. – Bizonyos értelemben. – Egyesek úgy tartják – mondta a rókavörös, hátrazsírozott hajú csapos –, hogy a lykantropok visszanyerhetik eredeti alakjukat, ha köszönetet mondanak nekik, vagy a nevükön szólítják meg őket. – Igen? Hát köszönöm. Újból megtöltötte a poharamat, pedig nem is kértem. Peter Lorre-ra emlékeztetett egy kicsit, bár Innsmouthban mindenki Lorre-ra hasonlított, még a házinénim is. Fölhajtottam a második Jack Daniel's-t, de ezúttal végiggörgettem a torkomon úgy, ahogy kell. – Ezt mondják. Nem mondtam, hogy hiszek benne. – Miben hisz? – El kell égetni az övüket. – Micsodát? A lykantropok emberi bőrből készült övet hordanak, amit első átváltozásukkor kapnak pokolbéli uraiktól. El kell égetni az övüket. Az egyik sakkozó felém fordult, nagy, kidülledő, hályogos szemeivel rám nézett. – Ha esővizet iszol egy vérfarkas lábnyomából, magad is farkassá válsz, ha teliholdkor teszed – mondta.– Az egyetlen gyógymód, ha megkeresed és megölöd a farkast, aki a lábnyomot hagyta, egy szűz ezüstből kovácsolt késsel. – Szűz, mi? – vigyorogtam. Sakkozótársa, egy kopasz, ráncos arcú öreg megrázta a fejét és károgásszerű hangot hallatott. Lépett egyet a királynővel és újból károgott. Ilyen figurákkal van tele egész Innsmouth. Kifizettem az italt és egy dollár borravalót hagytam a pulton. A csapos már a Tennysont olvasta, nem is törődött vele. Odakint nagy, kövér pelyhekben eleredt a hó, rátapadt a ruhámra még a szempillámra is. Utálom a havat. Utálom New Englandet és utálom Innsmoutht is: nem jó hely a magányra, bár még nem találtam olyan helyet, ahol jó lett volna egyedül lenni. Az üzlet azonban mindig mozgásban volt, bele sem merek gondolni, hány telihold óta. Lesétáltam pár sarkot a Marsh Streeten – mint mindenhol Innsmouthban, tizennyolcadik

századi amerikai gótikus házak, késő tizenkilencedik századi kőházak és késő huszadik századi elemes épületek alkottak szembántó egyveleget. Elérkeztem egy bedeszkázott ablakú sültcsirke-étkezdéhez és fölsétáltam mellette pár kőlépcsőn egy rozsdásodó biztonsági fémajtóhoz. Szemben italbolt állt, fölötte tenyérjós fogadott. Valaki fekete filctollal üzenetet hagyott az ajtómon: HALJ MEG. Mintha az olyan egyszerű volna. Kinyitottam a fémajtót és fölmentem a falépcsőkön, egyetlen szobából álló irodámig. Gyakran változtatom a helyemet, így sosem fáradtam, azzal, hogy üvegre írassam a nevemet Egy tépett kartondobozon csupa nagybetűvel, filctollal áll a nevem: LAWRENCE TALBOT KÁRRENDEZŐ Kinyitottam az ajtót és beléptem. Körbenéztem az irodámban, és olyan szavak jutottak eszembe róla, mint kopott, meg avas, és szurtos; aztán föladtam. Egyszerű volt a berendezése, egy íróasztal, szék, üres irattartó szekrény, egy ablak, amiből csodálatos kilátás nyílt az italbolt és a kihalt tenyérjós házának homlokzatára. Régi sütőzsír szaga szivárgott föl az alattam lévő sültcsirke-étkezdéből. Eltűnődtem, vajon mióta van bedeszkázva az üzlet; elképzeltem, amint a koromsötétben ezernyi csótány mászkál mindenfelé. – Így néz ki a világ, – mondta egy mély, öblös hang, aminek rezgését a gyomromban is éreztem. Az iroda egyik sarkában öreg karosszék állt, csak néhol ütött elő az eredeti mintázat a kárpit porszínű, fakó anyagából. A kövér ember lehunyt szemekkel ült a székben és folytatta. – Csodálkozva szemlélődünk a világban, és közben kényelmetlenül érezzük magunkat. Úgy tartjuk ősi liturgiák ismerői vagyunk, akik egyszerű testünkben olyan világon ragadtak, amit nem mi teremtettünk. Az igazság ennél sokkal egyszerűbb: vannak olyan dolgok a sötétségben, alattunk, amik ártani akarnak nekünk. Fejét a szék támlájának támasztotta, nyelvének hegye kilógott a szája sarkából. – A gondolataimban olvas? A férfi nagy levegőt vett, torka mélyéről halk horkantás hallatszott, Igazán kövér volt, húsos ujjai, mint megannyi sápadt uborka. Vastag, régi kabátot hordott, ami egykor fekete lehetett, mára azonban szürkévé fakult. Még nem olvadt le a hó a csizmájáról. – Meglehet. A világvége furcsa fogalom. A világnak mindig vége van és ezt a véget mindannyiszor elkerülik, egyszer szerelemből, másszor ostobaságból, vagy egyszerűen a vak szerencsének köszönhetően. – Ah, de mindegy. Most már túl késő: az ősi istenek döntöttek. Ha fölkel a hold... Vékony nyálcsík buggyant ki lefelé görbülő szája sarkából és a gallérjára csöppent. Valami sötét árnyék surrant a nyakából a kabát alá. – Igen? Mi történik, ha fölkel a hold? A férfi megmozdult, kinyitotta apró gombszemét és nagyokat pislogott. – Azt álmodtam, hogy rengeteg szám van – mondta új, furcsán vékonyka, hozzá nem illő hangon, – Azt álmodtam, hogy minden száj nyílik és csukódik, külön-külön. Volt, amelyik beszélt, volt, amelyik suttogott, vagy evett. Volt olyan is, ami csöndben várakozott. Körülnézett, letörölte a nyálát a szájáról, aztán hátradőlt a székben és zavarodottan pislogott. – Ki maga? – Én bérlem ezt a helyet – mondtam. Hangosan felböfögött. – Bocsánat – mondta vékonyka hangján és nagy nehezen fölállt a székből. Alacsonyabb

volt, mint én. Alaposan végigmért – Ezüst pisztolygolyók – jelentette ki rövid szünet után. – Régi gyógymód. – Egen – dünnyögtem. – Ez túl egyszerű… talán ezért nem jutott eszembe. Hú, most aztán verhetetem a fejemet a falba. De komolyan. – Maga gúnyolódik egy öregemberrel – mondta. – Nem igazán. Sajnálom. Most pedig kifelé, nekem dolgom van. Lassan kisétált, én pedig leültem az íróasztalom mögé a forgószékbe és onnan bámultam ki az ablakon. Fájdalmasan tapasztaltam meg, hogy ha bal felé forgok vele, akkor lecsavarodik a talpáról. Ültem hát mozdulatlanul és vártam, hogy megcsörrenjen a poros, fekete telefon, miközben a fény lassan elszivárgott a nyugati horizonton. Csörr. Férfihang: Gondolt már alumínium burkolatra? Letettem a kagylót. Az irodában nem volt fűtés. Vajon mennyi ideje aludhatott a kövér pasas a karosszékben? Húsz perccel később ismét csörgött a telefon. Egy zokogó asszony kérlelt, hogy segítsek neki megtalálni ötéves kislányát, aki múlt éjszaka tűnt el a szobájából. Hiányzott még a család kutyája is. Nem foglalkozom elveszett gyerekekkel, mondtam. Sajnálom: a túl sok rossz emlék. Letettem a kagylót és megint rosszul éreztem magam. Már sötétedett és először, mióta Innsmouthba jöttem, a szemben lévő házon kigyulladt egy felirat: MADAME EZÉKIEL KÁRTYA ÉS TENYÉRJÓS A neonlámpa vörös fénye vérszínűvé változtatta a havat. A Végítéletet mindig apró dolgok hárítják el. Így volt ez és így is kell lennie. Harmadszor is csörrent a telefon. Fölismertem a hangot; az alumíniumos fickó volt. – Tudja – mondta társalogva –, emberből állattá és visszaalakulni alapvetően lehetetlen, más megoldás után kell néznünk. Egyértelműen személyiségzavar és valamiféle kivetülés. Agysérülés? Talán. Pszeudoneurotikus skizofrénia? Nyilvánvalóan. Néhány esetben intravénás tioridazin-hidrokloriddal kezelhető. – Sikeresen? Fölkuncogott. – Ezt szeretem. Van humorérzéke. Biztosan tudunk üzletet kötni. – Már megmondtam, nincs szükségem alumínium burkolatra. – A mi ajánlatunk ennél sokkal figyelemre méltóbb és jelentősebb. Maga új a városban, Mr. Talbot. Sajnálatos lenne, ha homlokegyenest ellenkező állásponton volnánk. – Azt mond, amit akar, haver. Az én könyvemben maga csak egy újabb kárrendezési tétel. – Véget vetünk a világnak, Mr. Talbot. Az Ősi Istenek kiemelkednek majd a tengerből és fölfalják a holdat. – Akkor nem kell aggódnom a következő telihold miatt? – Ne próbáljon az utunkba állni – kezdte, de rámordultam, mire elhallgatott. Odakint még mindig esett a hó. A Marsh Street túloldalán, neonlámpájának fényében a leggyönyörűbb nő állt, akit valaha is láttam. Hívogató mozdulatot tett felém. Letettem a kagylót, aztán lesétáltam, csaknem futva szeltem át az úttestet; de előbb szétnéztem mindkét irányba. A nő selyemruhákat viselt, a szoba füstölőtől és pacsulitól illatozott, és csak a gyertyák égtek benne.

Elmosolyodott, amikor beléptem és intett, hogy üljek le mellé az ablakhoz. Tarotkártyával pasziánszozott; mikor odaértem, egyetlen elegáns mozdulattal összesöpörte a lapokat, becsomagolta egy selyemsálba és gondosan egy fadobozba tette. A szobában terjengő illatoktól lüktetni kezdett a fejem. Rájöttem, hogy még semmit sem ettem aznap, talán ettől éreztem magam olyan könnyűnek. Leültem vele szemben az asztalhoz. Kinyújtotta a kezét és megfogta az enyémet. A tenyeremet nézte, lágyan megérintette a mutatóujjával. – Szőr? – kérdezte zavartan. – Na, igen, sokat vagyok egyedül – vigyorogtam. Igyekeztem barátságosan mosolyogni, mégis fölvonta az egyik szemöldökét. – Mikor magára nézek – mondta Madame Ezékiel –, egy ember szemeit látom. De látom egy farkas szemét is. Az ember szemében becsületet, tisztességet és ártatlanságot látok. Egyenes háttal jár. A farkas szemében morgást és vicsorgást, éjszakai vonítást és sikolyokat látok, és egy szörnyeteget, amint véres bundával szalad a sötétben, a város határában. – Hogy lát morgást, vagy sikolyt? Elmosolyodott. – Nem nehéz – mondta. Nem amerikai volt a kiejtése. Orosz, talán máltai, vagy egyiptomi. – A lélek szemével sok mindent látni. Madame Ezékiel lehunyta zöld szemét. Feltűnően hosszú szempillái voltak, bőre sápadt, haja mindig mozgásban – lágyan hullámzott, mintha tenger ringatná. – Van egy hagyományos módszer – mondta –, hogy lemossunk egy nem kívánt alakot. Folyóvízben, tiszta forrásvízben állva rózsaszirmokat kell enni. – És azután? – Elmossa a sötét árnyat. – De visszatér – mondtam. – A következő teliholddal. – Ha lemosta magáról az alakot – mondta Madame Ezékiel –, föl kell vágnia az ereit, hogy elmossa a víz. Nagyon szúrós, tudom, de a folyó elviszi a vért. Selymek és sálak sokszínű garmadájába öltözött, még a gyertyafényben is élénk színekben pompázott. Kinyitotta a szemét. – Most pedig a tarot – mondta és kicsomagolta a kártyapaklit a fekete selyemből, aztán odaadta, hogy keverjem meg. Kiterítettem, átfordítottam, összereppeltem. – Lassabban, lassabban – mondta. – Hadd ismerjék meg. Hadd szeressék meg, ahogy… ahogy egy asszony szeretné magát. Megszorítottam, aztán visszaadtam neki. Fölcsapta az első lapot. A Vérfarkas volt. Sötétséget és borostyánszín szemeket ábrázolt, meg egy vörös és fehér vigyort. Zöld szemeiben értetlenség tükröződött. – Ez a kártya nem az én csomagomból való – mondta és fölfordította a következő lapot. – Mit tett a kártyáimmal? – Semmit, asszonyom, csak fogtam őket. Semmi mást. A lap, amit fölfordított a Mélységlakó volt. Valami zöldes és távolról polipra emlékeztető dolog látszott rajta. A lény szájai, ha szájak voltak egyá1talán és nem csápok hullámzani kezdtek a szemem láttára. Madame Ezékiel újabb lapot rakott ki, aztán még egyet és még egyet. Az összes üres volt. – Maga csinálta ezt? – kérdezte a sírás küszöbén. – Nem. – Menjen el. – De... – Menjen – mondta lesütött szemmel, mintha nem is lennék a szobában.

Fölálltam a füstölő és gyertyaviasz szagú szobában és kinéztem az ablakon az utca túloldalára. Fény villant az irodámban. Két férfi zseblámpával kutakodott, üres fiókokat húzogattak ki, körbeszaglásztak, aztán elfogla1ták a helyüket; egyikük a karosszékben, a másik az ajtó mögött, várták, hogy visszaérkezzek. Elmosolyodtam. Hideg és barátságtalan volt az a szoba, kis szerencsével órákat is várhatnak ott, mire végre rájönnek, hogy nem megyek vissza. Otthagytam Madame Ezékielt, aki egyenként fölfordította az összes lapot, hátha a sok szemmereszgetéstől visszatérnek az eredeti képek. Lesétáltam az utcára és elballagtam a Marsh Street sarkára, a bárba. A bár üres volt, csak a csapos cigarettázott, amíg be nem jöttem, akkor elnyomta a cigijét. – Hol vannak a sakkozók? – Nagy esemény lesz az éjszaka. Lent lesznek az öbölnél. Lássuk csak… Jack Daniel’s, igaz? – Jól hangzik. Kitöltötte nekem. Fölismertem az ujjlenyomatot a pohár szélén. Fölvettem a Tennyson verseskötetet a pultról. – Jó könyv? A rókahajú csapos elvette a könyvet, kinyitotta és olvasni kezdett: „Alant a fölső mélység robajlik; Mélyen a feneketlen tenger alatt, Álomtalan álomban alszik A Krák… Befejeztem az italomat. – És? Mire akar kilyukadni? Megkerülte a pultot és az ablakhoz húzott: – Látja? Ott lent. Nyugatnak mutatott a város fölötti szirtek felé. A tetején tábortűz fénye pislákolt; fölizzott és zöldes-rézszínnel égni kezdett. – Fölébresztik a Mélységlakókat – mondta a csapos. – A csillagok, a bolygók és a hold, mind a megfelelő helyen vannak. A szárazföld elsüllyed, a tengerek megemelkednek… – „Mert a világ jég és víz által tisztul meg és megköszönném, ha csak a saját polcát használná a hűtőben” – mondtam. – Tessék? – Semmi. Hogy lehet a leggyorsabban följutni a szirtekre? – Vissza, kell menni, a Marsh Streetre, balra kell fordulni Dagon templománál, amíg eléri a Manuxet Wayt, aztán csak menni azon tovább – levett egy kabátot az ajtón lévő fogasról és magára öltötte. – Gyerünk, elkísérem. Nem szeretnék kimaradni a buliból. – Biztos benne? – Senki nem fog betérni egy italra ma este. Kiléptünk az utcára, ő pedig bezárta az ajtót mögöttünk. Hűvös volt, a havat fehér ködfelhőként sodorta a szél. Innen már nem tudtam kivenni, hogy Madame Ezékiel még a szobájában van-e, vagy azt, hogy vendégeim még mindig ott lapulnak-e az irodámban. Lehajtott fejjel gyalogoltunk a fagyos szélben. A szél zaján át hallottam, hogy a, csapos motyog valamit az orra alatt: – Az ébredő verdes hatalmas karjaival – kántálta. „Ott szunnyadt a korokon át A tenger hatalmas férgei megett Míg a tűz perzseli föl a mélységeket Majd ember és angyal tekintete mellett Dübörögve ébred…”

Itt elhallgatott és néma csöndben haladtunk tovább az arcunkba csapódó éles hópelyhek fellegében. És a felszínen éri a halál, folytattam gondolatban. Húszpercnyi séta után kiértünk Innsmouthból. A Manuxet Way keskeny, fagyott földútnak adta át a helyét. Bizonytalanul, csúszkálva kapaszkodtunk föl a sötétségben. A hold még nem kelt föl, de a csillagok már előbukkantak, akár a gyémántpor és zafírszilánk pettyezték tele az eget. A sziklaszirt tetejére érve a tábortűz mögött két ember várakozott – egyikük magas és kövér, a másik sokkal alacsonyabb. A csapos melléjük sétált és szembefordult velem. – Lássátok! – mondta. – Az áldozati farkas – furcsán ismerős volt a hangja. Nem szóltam semmit. A láng zöldes fénnyel égett, alulról világította meg mindhármuk arcát: klasszikus ijesztő megvilágítás. – Tudod, hogy miért hoztunk ide föl? – kérdezte a csapos, és már tudtam, honnan ismerős a hangja: ő akart alumínium burkolatot eladni telefonon keresztül. – Hogy megállítsam a világvégét? Kinevetett. A kövér alak ugyanaz a férfi volt, akit az irodámban találtam. – Hát, ha eszkatologikus akar lenni… – dünnyögte olyan mély hangon, hogy szinte beleremegett a szikla, amin álltunk. Szemei csukva voltak, mélyen aludt. A harmadik alak sötét selymekbe burkolózott és pacsuliolajszagot árasztott. Kést tartott a kezében és nem szólt semmit. – Ma éjszaka – mondta a csapos –, a hold a Mélységlakók planétája. Ma éjszaka a csillagok az ősi, sötét korokat idéző alakokat és mintákat veszik föl. Ma éjszaka, ha hívjuk őket, eljönnek, ha méltó az áldozatunk. Ha meghallják a kiáltásunkat. Az öböl túloldalán felkelt a hold, hatalmas volt, nehéz és borostyánszínű, vele együtt mély, rekedtes kántálás hangja szállt föl az öbölből. A holdfény nem az igazi, még ha havon és jégen csillan is, de megteszi. A látásom kiélesedett: az öböl jéghideg vizében mindenütt emberek imbolyogtak békák gyanánt. Férfiak és asszonyok akár a békák: mintha a házinénit is látni véltem volna közöttük. Még túl korai volt a következő átváltozáshoz; még ne pihentem ki az előző éjszakát, de furcsán éreztem magam a borostyán hold alatt. – Szegény farkasember – suttogták a selymek. – Ez lett az álmaiból: magányos halál egy szikla tetején. Az érzékeim kiélesednek a holdfényben: hallottam az óceán moraját, ki tudtam venni minden egyes hullám emelkedését és süllyedését, a tajték rotyogását; hallottam a békaemberek csapásait, a vízbefúltak suttogásait és a zöld roncsok nyikorgását a víz alatt. A szaglásom is javult. Az alumíniumos férfi ember volt, míg a kövér fickó felől más vér szagát is éreztem. A selymekbe burkolózó figura… Éreztem parfümjének illatát, amikor még ember volt. Most már mást is éreztem, valami sokkal súlyosabbat; bomlás és rothadás bűzét. A selymek megzizzentek, az alak felém közeledett, kezében a késsel. – Madame Ezékiel? – hangom mélyebb, rekedtesebb lett. Nemsokára ennyi sem lesz. Nem értettem, mi történik, de a hold egyre magasabbra hágott, borostyán árnyalata eltűnt, sápadt fénye betöltötte az elmémet. – Madame Ezékiel? – Megérdemled a halált – mondta hűvösen – Már csak azért is, amit a kártyámmal műveltél. Régi pakli volt. – Én nem halok meg – mondtam. – „Még a tiszta szívű férfi is, ha imát mormol éjszaka”: Emlékszel?

– Baromság – mondta. – Tudod mi a legrégibb módja a vérfarkasátok megszüntetésének? – Nem. A tábortűz már gyengébben égett, fénye a tenger alatti világ zöldjére hasonlított, az alga és a lágyan hullámzó hínár színeire. – Megvárod, míg emberi alakban van, egy hónapnyira a legközelebbi átváltozástól, aztán fogod az áldozati tőrt és megölöd. Ilyen egyszerű. Megperdültem, el akartam szaladni, de a csapos már mögöttem volt, megrántotta a karomat, kicsavarta a csuklómat. A kés ezüstösen csillant a holdfényben. Madame Ezékiel elmosolyodott. Elvágta a torkomat. Vér ömlött a sebből, aztán folydogált, végül lelassult és abbamaradt… …Lüktetés a fejemben, nyomás a hátamon. Hullámzó, terjedő változás, horr-rrorr-rorr változás és egy vörös fal, egyre közeledik az éjszaka sötétjéből …éreztem a sós vízben feloldódott csillagokat, pezsegtek, és távolinak tűntek …ujjaimat millió apró tűszúrás zsibbasztotta el, bőrömet lángból való nyelvek csapkodták, szemeim topázból voltak, éreztem velük az éjszakát Leheletem sűrű pamacsokban tört elő. Ösztönösen mély morgást eresztettem meg, mancsaim a hóba mélyedtek. Lekuporodtam, megfeszítettem az izmaimat és ráugrottam. Volt valami fertőszag a levegőben, éreztem magam körül, ködfelhőként ölelt körbe. Ugrásom csúcsívén mintha megállt volna az idő és valami elpattant, akár egy szappanbuborék… Mélyen a sötét tenger alatt voltam, négy lábon álltam sikamlós sziklapadlón egy citadellaszerű, hatalmas, durván faragott kövekből rótt épület bejárata előtt. A kövek sápadt fényt sugároztak, kísérteties ragyogás volt, akár egy óra sötétben világító mutatói. Fekete színű vér felhője szivárgott a nyakamból. A nő előttem állt a hatalmas kapuban, most már magasabb volt, mint két méter, aszott, ráncos hús feszült a csontokon, ami addig selyem volt, hínárrá változott, lebegett körülötte az álomtalan mélységben. A hínárok lomha, zöld fátyolként takarták el az arcát. Kagylók tapadtak meg a karján és a mellkasán. Mintha összeroppantották volna. Nem tudtam gondolkozni. Felém mozdult, a feje körüli hínárfüggöny szétvált. Az arca romlott ételhez hasonlított, csupa tapadókorong, tüske és hajszálvékony gombafonalak; és valahol, ennek mélyén tudtam, hogy mosolyog. Hátsó lábaimmal ellöktem magam a talajtól. Összecsaptunk és megharcoltunk. Sötét volt és hideg. Összezártam az állkapcsomat az arcán és éreztem, ahogy hasad és roppan valami. Majdnem csók volt, odalenn a végtelen mélységben… Puhán érkeztem le a hóba, fogaim között egy selyemsállal. A többi sál lassan szállingózott lefele, Madame Ezékielnek pedig nyoma sem volt. Az ezüst tőr a fölön hevert. Álltam a holdfényben, négy lábon és csuromvizesen. Megráztam magam, a tűz vadul sistergett a sós vízpermettől. Szédültem és gyenge voltam. Mély levegőt vettem. Odalenn, mélyen az öbölben a béka-emberek fadarabokként lebegtek a víz felszínén; egy pár másodpercig még ide-oda ringatóztak a hullámokon, aztán egyenként, halk csobbanásokkal lemerültek a víz alá.

Valaki sikoltott. A rókahajú csapos volt, a gülüszemű bádogember, az éjszakai égre meredt, a sűrűsödő felhőkre, amik eltakarták a csillagokat és sikított. Harag és csalódás volt abban az üvöltésben. Megrémisztett. Fölkapta a tőrt a hóból, letisztította róla a vért, megtörölte a kabátjába, aztán egyenesen rám nézett. Sírt. – Te rohadék – mondta. – Mit tettél vele? Megmondtam volna neki, hogy én semmit, hogy még mindig őrködik odalenn a mélyben, de nem tudtam beszélni, csak morogni és nyüszíteni. A csapos sírt. Téboly és csalódás szaga áradt belőle. Fölemelte a tőrt és nekem rontott, én pedig félreálltam. Vannak emberek, akik még az apró változásokra sem tudnak reagálni. A csapos elbotladozott mellettem és lesodródott a szirtről, le a mélybe. Holdfénynél fekete a vér, ne vörös. Esés közben szürkébe maszatolódott fekete foltokat hagyott maga után, aztán végül mozdulatlanul feküdt a fagyos sziklákon a part mellett. Egy kar nyúlt ki a tengerből és fájdalmas lassúsággal behúzta a sötét vízbe. Egy kéz vakargatta a fejem búbját. kellemes érzés volt. – Hogy mi volt ő? Csak a Mélységlakók egyik avatárja, uram. Egy eidolon, manifesztum, ha tetszik, akit azért küldtek, hogy elhozza a világvégét. Megráztam magam. – Nem, vége… egyelőre. Megzavarta őt, uram. A rituálé feltételei pedig igen szigorúak. Hármunknak kell elsorolni a szent neveket, miközben ártatlan vér folyik a lábunk alatt. A kövér emberre néztem és egy kérdést vakkantottam neki. Álmosan veregette meg a hátamat. – Természetesen nem szeret téged, fiú. Alig létezik ezen a létsíkon, legalábbis anyagi értelemben. Ismét eleredt a hó, a tábortűz pedig lassan kialudt. – Véleményem szerint véletlen, hogy átváltoztál ma este. Megkockáztatom, hogy egyenes következménye az égitestek és lunáris energiák különleges együttállásának, ami olyan tökéletes alkalom lett volna régi barátaim visszatérésére az Alsó Világból… És folytatta tovább a beszédet, talán fontos dolgokat is mondott, de soha nem fogom megtudni, mert növekvő éhségem elnyomta szavainak súlyát; tovább nem érdekelt a tengerpart és a sziklaszirt. Őzek vágtattak az erdőben, a réten túl; éreztem a szagukat a tiszta téli levegőben. Én pedig elsősorban éhes voltam. Meztelen voltam, mikor magamhoz tértem. Kora reggel volt, mellettem egy félig megevett őz hevert a hóban. Egy légy mászott éppen egyik szemgolyóján, a nyelve kilógott a szájából, amitől egyszerre volt mulatságos és szánalmas, ahogy a képregényekben szoktak kinézni. A hó rikító vörös volt körülötte, arcom és mellkasom ragacsos volt a vérétől. A torkomon lassan gyógyuló forradás húzódott, szúrt is egy kicsit; de a következő teliholdkor már nyoma sem lesz. A nap távolinak tűnt, apró volt, fénye sápadt sárga, az ég azonban tiszta kék volt és felhőtlen, még a szél sem mozdult. Nem messze tőlem hallottam a tenger robaját. Fáztam, meztelen voltam és véres. Egyedül voltam. Ah, ugyan gondoltam, mindannyian így kezdjük. A különbség, hogy nálam havonta megismétlődik. Nagyon fáradtnak éreztem magam, de ki kellett tartanom, amíg találok egy elhagyott istállót, vagy barlangot. Akkor majd alszom pár hétig. Egy héja repült el alacsonyan a hó fölött, felém tartott, valami csüngött a karmaiból. Egy szívdobbanásnyi ideig lebegett fölöttem, elejtette terhét, egy kis, szürke polipot, aztán fölrepült. A nyálkás, csápos lény mozdulatlanul és némán hevert előttem a véres hóban.

Ómen volt, ez nem vitás, de hogy jó vagy rossz, azt nem tudtam megmondani és ne is érdekelt igazán. Hátat fordítottam a tengernek, Innsmouth sötét házainak és elindultam a város felé. Fordította: Horváth Norbert.

Bay Wolf
Figyelj, Talbot. Valaki irtja az embereimet, mondta Roth, hangja mordult, akár a tenger. Találd meg ki és miért és állítsd meg. Hogyan? kérdem én. Ahogy jónak látod, mondta. Nem akarom, hogy megússza, ha érted, mire gondolok. Én pedig értettem és elvállaltam. Figyelj: ez húsz-húszban történt L.A.-ben, a Venice Beachen. Gar Roth uralta a vidéket arrafelé, stimekkel, szteroidokkal pumpálta a népet, konditermek, miegymás – jó bizniszt csinált. Az összes srác, izomagyúak ágyékkötőben, a csajok felfújt idomokkal, ferro-monók, hor-monók, mind imádták Rotht. Kurva jó anyaga volt. A yard lenyúlta a sápot, tekintetét félrekapta; övé volt a vidék, Laguna Beach és Malibu, villája volt a parton, ahol az izom és az idom szívott, lófrált, röpködött. Ó, az a város a húsnak hódolt; övék volt a hús. Buliztak. Mindenki bulizott, szipuzott és belőtte magát, aztán kiütötte magát, a zene olyan hangos, a csontjaidban remegett, s ekkor történt, hogy valami elvitte őket, halkan, bármi volt is az. Betörte a fejüket. Kettétépte őket. Senki sem hallotta sikoltásukat a slágerek és a tajték robajában. A halál és a metál visszatérésének éve volt. Tán egy tucatnyit ragadott el, behúzta őket a víz alá, halál a reggeli habokban. Roth szerit egy másik drogkartell volt, még több őrt állítatott, ’kopterek köröztek, csónakokkal várták mikor jön vissza. Az meg jött, újra meg újra. A kamerák és a kazetták nem láttak semmit. Fingjuk nem volt, mi az, mégis kettétépte őket, fejek hullottak a fövenyre, leeresztettek a domborodó keblek, szteroidtól aszott testek maradtak a nyomán, mint megannyi világforma lény a homokban. Roth bajban volt: a part nem volt többé ugyanaz, ekkor történt, hogy fölhívott engem. Átlépdeltem mindenféle alvó idomokon és izmokon, vállon veregettem Rotht. Mire egyet

pislanthattam volna, egy tucat stukker bámult az arcomba, így azt mondtam, Hé, nem vagyok szörny. Nem a tietek, legalábbis. Egyelőre. Odaadtam a kártyámat. Talbot, mondta. A kárrendező, akivel beszéltem? Úgy van, mondtam én, tökösen, neked pedig rendeznivaló károd van. Íme az ajánlat, mondtam. Megoldom a gondodat. Te fizetsz, fizetsz és fizetsz. Roth azt mondta, Rendben, ahogy akarod. Legyen. Én? Szerintem az Eurizraeli Maffia, vagy a Tongok. Félsz tőlük? Nem, mondtam. Nem félek. Bárcsak ott lehettem volna a dicső napokban: Roth csinos alattvalói kezdenek soványodni, lapulni, egyikük sem olyan kemény és feszes és idomos, mint távolról tűnt. Alkonyatkor kezdődik a buli. Mondtam Rothnak, már első hallásra rühellem a death metált. Azt mondta, öregebb lehetek, mint amennyinek látszom. Hangosan játsszák, a mélynyomóktól lüktet és reszket a föveny. Kibújok a ruhámból, bevetésre készen, várok, négy lábon egy dűne árnyékában. Várok nappal és éjjel, várok és várok. Hol a francban vagy, hol vannak az embereid? Kérdezte Roth harmadnap. Mi a szarért fizetlek téged? Semmi sem volt a parton, csak egy rohadt kutya. Én csak mosolyogtam. Sehol a probléma eddig, bármi legyen is, mondtam. Én pedig ott voltam egész végig. Mondom neked, az izraeliek azok, mondja. Sosem bíztam az európaiakban. Eljön a harmadik éjszaka. A hold hatalmas, vegyszervörös. Ketten játszanak a parton. Fiú és lányka, hormonjaik még aktívak, a csaj nevet, a hullámok halkan zúgnak. Hülyeség volna, ha mindennap eljönne, de nem jön az ellenség, azok meg szaladgálnak a strandon.

pancsolnak, sikongatnak a gyönyörtől. Élesek a füleim (hogy jobban halljalak) és jók a szemeim (hogy jobban lássalak) és olyan kurva fiatalok, olyan vidáman kefélnek, hányni tudnék. A magamfajta számára a legnehezebb: a halál az ő fajtájuknak jön el. Először a csaj sikolt. A vörös hold magasan járt alig múlt telihold. Figyeltem, ahogy a habokba bukik, mintha tíz méter mély lenne a víz. A srác iszkol, bepisált, innen látom, bukdácsol és kapálózik futtában. Lassan jön elő a vízből, mint egy gumigöncbe bújt ember a film hajnalán. Kezében hozta a lányt. Ásítottam, ahogy csak a nagy kutyák tudnak és megnyalogattam a véknyamat. A lény leharapta a csaj arcát, a homokba dobta, ami maradt, én pedig azt gondoltam, hús és vegyszer, milyen gyorsan válnak hússá és vegyszerré, csak egy harapás és máris csak hús és vegyszer… Roth emberei jöttek, szemükben félelem, kezükben automata fegyverek. Az meg fölkapta őket, föltépte őket és a holdfényes fövenyre dobta őket. A lény peckesen lépdelt a parton, fehér homok tapadt szürke-zöld lábára, megült a ráncokban, a karmain. Enyém a világ, Anya, vonyította. Miféle anya lehet, gondoltam, aki megszült egy ilyen gyermeket? Följebb a parton hallottam Roth üvöltését, Talbot, Talbot, bazdmeg. Hol vagy? Fölálltam és kinyújtóztam, meztelenül végigsétáltam a parton. Szeva, mondtam. Hé, tökös, mondta ő. Letépem a szőrös lábad, ledugom a torkodon. Nem illik így köszönni, mondtam neki. Nagy Al a nevem, mondta. S te ki vagy? Bodri a csahos kutyaképű srác? Darabokra szedlek, széttéplek és szarrá verlek. El innét, szörnyeteg, mondtam. Úgy meredt rám, szeme akár a fű parazsa, El innét? Kis szaros. Te akarsz kikezdeni velem? Én, vakkantottam. Én bizony. Én vagyok az elit gárda. Csak bámult üres tekintettel, sértetten, tán zavartan és egy pillanatra majdnem megsajnáltam. Aztán a felhők mögül előbújt a hold,

és én felvonyítottam. Bőre sápadt, akár egy halnak, fogai élesek, akár egy cápának, ujjain karmok és ráncok, morgott és a torkomnak ugrott. Azt kérdezte, Mi vagy te? Azt mondta, Ó, jaj, ó ne. Azt mondta, A francba, ez nem fair. Aztán ne mondott már semmit, egy szót sem, egyetlen szót sem, mert letéptem a karját és hagytam, hogy ott rángjon és remegjen a homokban. Nagy Al a hullámok közé menekült, nyomában ott voltam én. A hullámok sósak: a vére bűzös. Éreztem a számban. Úszott, én követtem, lejjebb, egyre lejjebb, tüdőm szinte szétrobbant, a világ ránehezedett a torkomra és fejemre és agyamra és mellemre, fojtogatott, akár egy szörny, így érkeztünk meg, egy olajfúró torony roncsaihoz, ahova Nagy Al meghalni ment. Itt foganhatott egykor, a víz alatt egy rozsdás, elhagyott roncs tövében. Már majdnem halott volt, mikor utolértem. Hagytam meghalni: fura haleledel lett volna, mérgező hús, meg minden. Mégis, állkapcson rúgtam, kivertem egy éles, cápaszerű fogát, hogy szerencsét hozzon. Ekkor jött a másik, csupa karom és fogak. Miért lenne furcsa, hogy a dögnek is van anyja? Sokunknak van szülőanyja. Ötven évvel ezelőtt mindenkinek volt. Jajveszékelt és kesergett a fiáért, meg zokogott. Azt kérdezte, hogy lehettem ily kegyetlen. Lekuporodott, az arcát simogatta, aztán felnyögött. Aztán beszéltünk, közös nevezőt kerestünk. Hogy mit csináltunk, ahhoz semmi közöd. Nem volt több, vagy kevesebb, te is csináltál már ilyet, Akár szerettem, akár megöltem, a fia halott, akár az öböl.

Hemperegtünk, prém és pikkely, nyaka a fogam közt, karmaim a hátát szántották… Trallala. A legősibb nóta. Később a parton sétáltam. Hajnalodott, roth már várt. Nagy Al fejét a földre dobtam, finom fehér homok tapadt nyirkos szemébe. Ez volt a problémád, mondtam. Ja, látod, halott, mondtam. És most? kérdezte. Danegeld, mondtam. Gondolod, a Tongoknak dolgozott? kérdezte. vagy az Eurizraelieknek? vagy kinek? Egy szomszéd volt, mondtam. Túl hangosak voltatok. Gondolod? kérdezte. Tudom, mondtam a fej felé biccentve. Honnan jött? kérdezte Roth. Felöltöztem az átváltozás kifárasztott. Hús és vegyszer, suttogtam. Tudta, hogy hazudok, de a farkasok született hazugok. Leültem a partra, az öblöt figyeltem, néztem, hogyan ér véget a napfelkelte, és arról a napról álmodtam, amikor én is meghalhatok. Fordította: Horváth Norbert

Leszállítjuk nagykeráron
Peter Pinter soha nem hallott a kürénéi Arisztipposzról, Szókratész egy kevéssé ismert követőjéről, aki úgy vélekedett, hogy a lehető legnagyobb jó, mit ember elérhet, az a baj elkerülése – mégis ennek az elvnek megfelelően élte eseménytelen életét. Egyetlen dolog kivételével (képtelen volt rávenni magát arra, hogy kihagyjon egy-egy jó üzletet – de hát melyikünk mentes ettől teljességgel?) Peter minden tekintetben igen mértéktartó ember volt. Sohasem esett túlzásokba. Illendőn és tartózkodón beszélt, nem evett túl sokat, s inni is csak annyit ivott, amennyit egy jó társasági ember szokott. Távol állt a gazdagságtól, ám hiányt sem szenvedett semmiben. Szerette az embereket és az emberek viszontszerették őt. Mindezt észben tartva gondolná-e bárki, hogy London East End negyedének árnyékosabb oldalán, egy lepukkant kocsmában talál rá, amint éppen egy bérgyilkost próbál leszerződtetni valaki ellen, akit alig ismer? Senki nem gondolna ilyet. Még arra sem számítanánk, hogy ott találjuk a kocsmában. És egy bizonyos péntek délutánig igazunk is lenne. De a szerelem, amit egy nő iránt érez, fura dolgokra késztethet egy férfit – legyen az mégoly színtelen egyén is, mint Peter Pinter –, és annak a felfedezése, hogy a purley-i Oaktree Terrace 9-es száma alatt lakó, 23 éves Miss Gwendolyn Thorpe egy sima modorú, ifjú úriernberre1 kever a Könyvelésről (ahogyan azt az utca embere mondaná) – tehát ennek a felfedezése, azután, bizony, tegyük csak hozzá, hogy a hölgy egy ideje már beleegyezett annak a kilenc karátos, aranyból kimunkált, valódi rubinszilánkokkal és még egy valamivel (talán gyémánttal?) díszített eljegyzési gyűrűnek (37,50 font) a viselésébe, melynek kiválasztása Peter egy teljes órányi ebédidejét vette igénybe – nos, mindez valóban igen furcsa dolgokra késztethet egy férfit. Miután átesett eme megdöbbentő felfedezésén, Peter egy egész álmatlan, forgolódással és hánykolódással teli éjszakát töltött rémlátomásaival Gwendolyn és Archie Gibbons (a Clamages Könyvelési Osztály Don Juanja) táncolt és úszkált fel s alá szemei előtt – olyan dolgokat műveltek, amikről Peter, ha muszáj lett volna, maga is elismeri hogy teljességgel valószínűtlenek. De már elöntötte az epe, keserű féltékenység marta – és reggelre Peter úgy döntött, hogy le kell számolnia riválisával. A szombat, délelőttöt azzal töltötte, hogy megpróbált rájönni, vajon hogyan s miként lép kapcsolatba az ember bérgyilkosokkal. Peter legjobb tudomása szerint egy sem állt a Clamages alkalmazásában (mely nagyáruház viszont munkát adott örök háromszögünk mindegyik tagjának – egyébként az a bizonyos gyűrű is innét származott), ő pedig óvakodott bárkit is nyíltan megkérdezni, mert attól tartott, hogy ezzel magára irányítaná a figyelmet. Így esett, hogy amikor ráköszönt a szombat délután, Peter már a Yellow Pages oldalain, a szolgáltatások között vadászott. Az Orvgyilkosok címszó nem szerepelt az Országút-karbantartók és az Orvosok között. A Gyilkosok sem volt ott a Gyertyakészítők és Gyíktenyésztők között, és a Bérgyilkosokat sem találta meg a Bérgépek és a Bérhajók között. A Kártevőirtás már ígéretesebbnek tűnt, ám a kártevőirtók hirdetései, midőn alaposabban, közelebbről is szemügyre vette őket szinte kizárólag csak a patkányokat, egereket, bolhákat, csótányokat, nyulakat, vakondokat és patkányokat célozták meg (hogy csak az egyiket idézzük, amellyel kapcsolatban Peter úgy érezte, kissé túl keményen áll hozzá a patkányokhoz) – nem pedig azt, ami az ő fejében járt. Peter azonban, alapos természetű ember lévén, kötelességtudóan átböngészte az összes hirdetést ebben a kategóriában. A második oldal alján talált valamit, kis betűkkel szedve, ami igencsak ígéretesnek tűnt. „Végleg, és diszkréten megszabadítjuk bosszantó, nemkívánatos emlősöktől stb.” szólt a hirdetés, „Ketch, Hare, Burke, és Ketch. A Régi cég” Ezután egy telefonszám, cím nélkül.

Peter, noha ezzel magát is erősen meglepte, feltárcsázta a számot. Bár szíve a torkában dobogott, megpróbált nemtörődömnek tűnni. A telefon kicsöngött, egyszer, kétszer, háromszor. Peter már épp kezdte remélni, hogy nem veszi majd fel senki, ő pedig elfelejtheti az egészet – ám a reménybe hirtelen belekattant valami, és egy élénk, fiatal, női, hang szólította meg. – Ketch, Hare, Burke, Ketch, segíthetek? Peter, gondosan ügyelve nevének elhallgatására, így felelt: – Öö, milyen nagy – akarom mondani: mekkora emlősökig mennek el? Hogy ööö, megszabadítsanak tőle? – Nos, ez attól függ, hogy ön, uram, milyen méretre gondolt. Peter összegyűjtötte minden bátorságát. – Egy személy? – Hát persze, uram. Van kéznél tolla és papírja? – A nő hangja nyugodt, s élénk maradt. – Jó. Legyen a Little Courtney Streeten, a Koszos Szamár kocsmában, ma este nyolckor. Legyen magánál a Financial Times egy összehajtott példánya – tudja, az az a rózsaszín papírra nyomott újság, uram. Az ügynökünk kapcsolatba lép majd önnel. – Ezzel letette a telefont. Peter teljesen fellelkesült. Sokkal könnyebbnek bizonyult ez az mint gondolta. Lement az újságárushoz, vett egy Financial Timest, visszajött, kikereste a Little Courtney Streetet a London, A–Z-ig-ben, aztán azzal töltötte a délután hátralevő részét, hogy fociközvetítést nézett a tévében, miközben újra és újra elképzelte a Könyvelésen dolgozó fiatalember temetését.

Peternek beletelt egy kevés idejébe, hogy megtalálja a kocsmát. Végü1 észrevette a szamarat ábrázoló cégért, ami tényleg szerfelett piszkos volt. A Piszkos Szamár apró, többé-kevésbé koszos és gyéren megvilágított lebujnak bizonyult, tele kis csoportokban ácsorgó, borotválatlan, poros bőrdzsekibe bújt emberekkel, akik egymást figyelték gyanakvón, rósejbnit rágcsáltak, s korsószám itták a Guinnest, a barna sört, ami Petert soha nem tudta lázba hozni. Peter az egyik hóna alá fogta a Financial Timest, olyan feltűnően, ahogy csak tudta – de senki nem lépett oda hozzá, így hát vett egy fél pohár koktélt, és visszavonult egy sarokasztal mellé. Mivel képtelen volt bármi mást kitalálni a várakozás idejére, megpróbált elolvasni valamennyit az újságból, de hamarosan azon kapta magát, hogy zavarodottan, és némileg elveszetten áll egyrészt a gabonahozam-jóslatok, másrészt egy gumigyár között, ami valaha valamiféle apróságot árul (hogy az az apróság mi is valójában, Peter már nem tudta megmondani), ígyhát feladta, és az ajtót kezdte bámulni. Már majd tíz perce várt, amikor egy alacsony ember lépett be, nézett szét gyorsan maga körül, majd indult egyenesen Peter asztalához. Leült. Előrenyújtotta a kezét. – Kemble. Burton Kemble, a Ketch, Hare, Burke, Ketch-től. Úgy hallom, munkája van számunkra. Nem pont úgy nézett ki, , mint egy gyilkos. Peter ezt szóvá is tette. – Ó, az Isten áldjon meg minket, nem. Valójában nem vagyok tagja az igazi munkaerőnknek, uram. Én az üzletkötésen dolgozom. Peter biccentett. Így már volt értelme a dolognak. – Itt, ööö, nyugodtan beszélhetünk? – Persze. Senki nem figyel ránk. Nos, akkor hány embertől is szeretne megszabadulni? – Csak egytől. A neve Archibald Gibbons, és a Clamages könyvelési osztályán dolgozik. A lakcíme… Kemble félbeszakította.

– Ezzel később is foglalkozhatunk, uram, ha nincs ellene kifogása. Tekintsük át gyorsan a dolog pénzügyi részét. Először is, a szerződés ötszáz fontjába kerül majd… Peter biccentett. Ennyit megengedhetett magának, s igazából arra számított, hogy kicsit majd többet kell fizetnie. – …bár, mint mindig, van egy különleges ajánlatunk – fejezte be Kemble finoman. Peter szeme felragyogott. Mint azt már korábban említettem, imádta a jó üzleteket, és gyakran vásárolt árleszállításkor és különleges ajánlatokkal olyan dolgokat, amiknek aztán semmiféle elképzelhető hasznát nem látta. Eltekintve eme kis hibájától (melyet oly sokan osztunk meg vele) teljességgel mértékletes ember volt. – Különleges ajánlata? – Kettőt egy áráért, uram. Hmm. Peter ezen elgondolkodott. Ez, akárhogy is számolta, 250 font volt fejenként, ami, bárhogy vesszük is, nem hangzott rosszul. Egyetlen apró bökkenő akadt csupán. – Attól tartok, nincs senki más, akit szeretném, ha megölnének. Kemble csalódottnak látszott. – Ez bizony kár, uram. Kettőért talán még az árat is levihettük volna egy kicsit, nos, mondjuk 450 fontra összesen. – Valóban? – Legalább lenne mit csinálni az ügynökeinknek, uram. Ha már úgyis meg kell tudnia, – s itt kissé levitte a hangját – már nincs elég munka és feladat ebben az ágazatban ahhoz, hogy elfoglaljuk őket. nem úgy, mint a régi szép időkben. Nincs még egy, csak egyetlen egy ember, akit szívesen látna holtan? Peter eltöprengett. Gyűlölte elszalasztani az efféle üzleti lehetőségeket, de ha az élete múlt volna rajta, akkor sem tudott volna mondani senki mást. Szerette az embereket. Mégis: az alku, az alku volt…. – Nézze – mondta Peter. – Gondolkodhatnék rajta holnapig? Találkozhatnánk este ugyanitt. Az üzletkötő elégedettnek tűnt. – Természetesen, uram. Biztos vagyok abban, hogy eszébe fog jutni valaki. A válasz – az oly nyilvánvaló válasz – aznap éjjel, elalvás közben, az álmok határán jutott Peter eszébe. Felegyenesedett az ágyban, matatva a villanykapcsoló után nyúlt, s felírta a nevet egy boríték hátuljára, arra az esetre, ha netán elfelejtené. Az igazat megvallva nem gondolta, hogy el tudná felejteni, mivel olyan fájdalmasan egyértelmű volt – de az ember soha nem tudhatja ezekkel a késő esti gondolatokkal. A név, amit a boríték hátuljára írt, a következő volt: Gwendolyn Thorpe. Lekapcsolta a lámpát, oldalra fordult, s hamarosan elaludt. Békés, kifejezetten öldöklésmentes álmokat álmodott. Vasárnap éjjel, mire megérkezett, Kemble már ott várta a Piszkos Szamárban. Peter rendelt egy italt és letelepedett mellé. – Élek az ajánlatával. A különlegessel – mondta, mintegy bevezetésképp. – Igen bölcs döntés, uram, ha megjegyezhetem. Peter Pinter szerényen mosolygott, úgy, mint aki olvasta a Financial Timest és bölcs üzleti döntést hozott. – Ez akkor négyszázötven font lesz, ha jól értettem. – Négyszázötvenet mondtam volna? Ó, te jóságos… elnézését kérem. Bocsásson meg, de nagy tételre vonatkozó árban gondolkoztam. Két ember az 475 font lesz. Csalódottság és kapzsiság keveréke ült ki Peter fiatalos, szelíd arcára. Ez plusz huszonöt fontot jelentett. Ennek ellenére volt valami Kemble szavaiban, ami felkeltette az érdeklődését. – Nagy tételre vonatkozó árat mondott? – Igen, de kétlem, hogy ön érdekelt lenne ebben uram.

– Nem, nem, az vagyok. Meséljen róla. – Nos, rendben van uram. A 450 font, amit mondtam, nagy mennyiségre vonatkozik. Tíz ember. Peter azon töprengett, vajon jól értette-e. – Tíz ember? De hiszen az csak 45 font fejenként. – Igen, uram. A nagy mennyiség az, ami jövedelmezővé tezi a dolgot. – Értem – mondta Peter. Aztán: – Hmmm – töprengett Peter. – Ide tudna jönni holnap ugyanekkor? – Természetesen, uram. Miután hazaért, Peter fogott egy cetlit és egy tollat. A cetli egyik oldalára felírta egytől tízig a számokat, aztán kitöltötte a cetlit, valahogy így: 1)…Archie G. 2)…Gwennie 3)… és így tovább. Az első kettő leírása után leült, s tollát szopogatva vadászni kezdett a gondolataiban, ellene elkövetett vétkekre s olyan emberekre, akik nélkül jobb lenne a világ. Elszívott egy cigarettát. Fel s alá járkált a szobában. Aha! Volt egyszer egy fizikatanár az egyik iskolában, ahová járt, aki abban lelte örömét, hogy megkeserítette Peter életét. Hogy is hívták? S ha már itt tartunk – életben van-e még? Peter nem volt bizonyos a válaszban, de azért odaírta a hármas szám mellé: Fizikatanár, az Abbot Utcai Középiskolából. A következő könnyebbnek bizonyult – az osztályvezetője megtagadta tőle néhány hónappal ezelőtt a béremelést. Az, hogy a fizetése végülis mégis megnőtt, nem számított. Mr. Huntersonból lett a negyedik. Ötéves korában egy Simon Ellis nevű fiú festéket öntött a fejére, míg egy másik kölyök, James Valaki lefogta. Egy Shannon Hartsharpe névre hallgató lány pedig végig ott nevetett rajta. Öttől hétig kerültek a listára, szépen, egymás után. Ki más? Ott volt még a tévében az az ember, aki a híreket olvasta be, azzal az idegesítő vihogásával. Felkerült a listára. S mi a helyzet a nővel a szomszéd lakásból, akinek olyan kis csahos kutyája van, ami folyton odapiszkít a hallba? Kilencedikként írta fel, kutyástul. A tizedik volt a legnehezebb. Peter a fejét vakarta, s elindult a konyhába egy kávéért, majd visszarohant – Az Én Jó Mervyn Nagybátyám, írta fel a tizedik helyre. Azt beszélték, hogy az öreg elég gazdag, s volt arra egy esély (noha meglehetősen kicsi), hogy Peterre hagy egy kevés pénzt. A jól végzett munka megnyugtató érzésével ment el lefeküdni. A hétfő a megszokott kerékvágásban zajlott a Clamagesnél. Peter főelőadó volt a könyvosztályon – munkája igazából igen kevés erőbefektetést követelt. Peter szorosan markolta a listát a zsebe mélyén. Nagy örömét lelte a hatalomban, amit a cetli adott neki. Az ebédidő szabad óráját igen kellemesen töltötte, a kantinban, a fiatal Gwendolynnal (aki nem tudta, hogy Peter látta, amint Archie-val együtt beléptek a raktárba), és amikor elment mellette a folyosón, még rá is mosolygott a fiatalemberre, aki a könyvelési osztályon dolgozott. Aznap este büszkén mutatta meg Kemble-nek a listáját. A kis üzletkötő képe kissé megnyúlt. – Attól tartok, hogy ez nem tíz, Mr. Pinter – magyarázta. – A szomszéd lakásban élő nőt egybeszámolta a kutyájával. Pedig az már tizenegy, ami… – s már pötyögött is valamit a zsebszámológépén – …hetven font. Mi lenne, ha a kutyát elfelejtenénk? Peter megrázta a fejét. – A kutya éppoly rossz, mint a nő. Ha nem rosszabb. – Akkor attól tartok, van egy kis bökkenő. Hacsak…

– Igen? – Hacsak nem kívánja kihasználni a nagykereskedelmi ár nyújtotta előnyöket. De, természetesen, ön nem… Vannak szavak, amik hatással vannak az emberre, szavak, melyek hallatán elpirulunk az örömtől, az izgatottságtól, vagy épp a szenvedélytől. A „környezeti” jelző lehetne példa, s az „okkult” szintén. Peter szavai a „nagykerár”, illetve annak szinonimái voltak. Hátradőlt a székében. – Beszéljen nekem erről – mondta, a tapasztalt vásárló rutinos nyugalmával. – Nos, uram, – felelte Kemble, s megengedett magának egy kis kuncogást – hm, mi leszállítjuk önnek mind, nagykeráron. Tizenhét font ötvenért, egyedenként, ha legalább ötvenet kér, vagy egy tízes egyedenként, ha kétszáz fölé megy. – Jól gondolom, hogy lemegy egy ötösig, ha ezer embert akarnék eltetetni láb alól? – Ó, nem, uram – Kemble kissé döbbentnek tűnt. – Ha már ekkora számoknál tart: egyenként egy bankóért megcsináljuk. – Egy fontért? – Ahogy mondja, uram. Nem túl nagy a haszonkulcsunk, de a nagy forgalom és a produktivitás több, mint elegendő indok számunkra – Kemble felállt az asztal mellől. – Holnap ugyanebben az időben, uram? Peter biccentett. Ezer font. Ezer ember. Peter Pinter nem is ismert ezer embert. Még akkor is… ott volt az Országgyűlés. Nem kedvelte a politikusokat. Folyton vitáznak, meg perelnek – és így tovább. S ha már itt tartunk… Egy ötlet, mely sokkoló a maga vakmerőségében. Nagyratörő. Merész. Mégis, már megszületett, s nem akart eltűnni. Egy távoli unokatestvére egy earlhöz, vagy báróhoz, vagy valami hasonló öccséhez ment feleségül… Azon a délutánon, hazafelé menet megállt egy kis boltnál, ami mellett eladdig már legalább ezerszer elment anélkül, hogy akár benézett volna. Jókora felirat állt az ablakában – garantálta, hogy felkutatják bárki leszármazását, s még egy címert is készítenek hozzá, ha esetleg az illető elhagyta volna valahogyan –, s volt egy címertudományi térkép is. Igen segítőkészek voltak, s ne sokkal hét után már fel is hívták, hogy elmondják a híreket. Ha megközelítőleg tizennégymillió hetvenkétezer nyolcszáztizenegy ember meghalna, ő, Peter Pinter Anglia királya lenne. Nem volt tizennégymillió hetvenkétezer nyolcszáztizenegy fontja, de gyanította, hogy ha ekkora számokról esik szó, Mr. Kemble előáll majd egy újabb különleges kedvezménnyel. Mr. Kemble így tett. Még a szemöldöke sem rezzent. – Éppenséggel – magyarázta – nagyonis olcsón ki tudjuk hozni a dolgot: tudja, nem kéne egyesével, személyenként csinálni. Kis hatóerejű nukleáris fegyverek, kevéske szakértően kivitelezett bombázás, elgázosítás, járványok, úszómedencébe dobott rádiók, s aztán már csak a csellengőket kell eltakarítani. Mondjuk négyezer font. – Négy ezer? Ez hihetetlen! Az üzletkötő elégedettnek tűnt önmagával. – Ügynökeinknek nagy örömére szolgál majd a munka – vigyorgott Kemble. – Büszkék vagyunk nagykereskedelmi ügyfeleinknek nyújtott szolgáltatásainkra. Amikor Peter elhagyta a kocsmát, hidegen fújt a szél, himbálta az öreg cégért. Most nem annyira koszos szamárnak látszott, gondolta Peter, mint inkább kísértetiesen sápadt lónak. Azon az éjjelen már majdnem elaludt, miközben gondolatban a Koronázási Beszédet gyakorolta – de hirtelen eszébe ötlött valami, ami aztán nem moccant onnét tovább. lehetséges lenne, hogy… – lehet, hogy éppen elszalaszt egy minden eddiginél jobb megtakarítási

lehetőséget? Lehet, hogy kihagy egy ilyen előnyös vásárt? Peter kikászálódott az ágyból és a telefonhoz sétált. Már majdnem három órával jár az idő éjfél után, de mégis… A Yellow Pages ott feküdt nyitva, ahol az előző szombaton hagyta. Feltárcsázta a számot. Úgy tűnt, hogy a telefon soha nem hagyja abba a kicsengést. Aztán – kattanás, és egy unott hang. – Burke Hare Ketch segíthetek? – Remélem nem túl kései a hívásom… – kezdte Peter. – Természetesen nem, uram. – Azt szeretném tudni, hogy beszélhetnék-e Mr. Kemble-el. – Tudja tartani? Megnézem, elérhető-e. Peter pár percig várt. Hallgatta a kísérteties sercegést, és a suttogást, ami mindig ott visszhangzik az egyébként néma vonalakon. – Ott van még, hívó? – Igen, itt vagyok. – Kapcsolom. – Berregés, aztán: – Itt Kemble beszél. – Ah, Mr. Kemble. Helló. Sajnálom, ha felébresztettem, vagy… Itt, hm, Peter Pinter. – Igen, Mr. Pinter? – Nos, sajnálom, tényleg késő van, de elgondolkodtam. Mennyibe kerülne mindenkit megölni? Mindenkit a világon? – Mindenkit? Az összes embert? – Igen. Mennyi lenne? Úgy értem, egy ekkora megrendelés esetén jókora árkedvezménnyel dolgoznak, nem? Mennyibe kerülne? Mindenki? – Semmibe, Mr. Pinter. – Úgy érti, nem csinálnák meg? – Úgy értem, megcsináljuk semmiért, Mr. Pinter. Csak kérnie kell valakinek, érti? Minket mindig meg kell, hogy kérjen valaki. Peter kissé összezavarodott. – De – és mikor kezdenék? – Kezdeni? Most rögtön. Azonnal. Már régóta készen állunk. De valaki meg kellett, hogy kérjen, Mr. Pinter. Jó éjt. Öröm volt önnel üzletelni. A vonal elnémult. Peter furán érezte magát. Minden olyan távolinak tűnt. le akart ülni. Mi a pokolra gondolhatott ez az ember? Mindig meg kell, hogy kérjen valaki. Alapvetően szokatlan volt. Senki sem csinált semmit ingyen ebben a világban. Peter úgy gondolta, visszahívja Kemble-t, és lemondja az egészet. Lehet, hogy egy kicsit túlreagálta a dolgot, lehet, hogy volt valami tökéletesen ártatlan oka annak, hogy miért ment be Archie és Gwendolyn egyszerre a raktárba. Beszél majd a lánnyal, igen, ezt fogja tenni. Ez lesz az első dolga holnap reggel, beszél Gwennie-vel. Ekkor kezdődött a zaj. A zajok. Fura kiáltások – sikolyok? – az utca túloldaláról. Macskák verekednének? Peter remélte, hogy valaki hamarosan hozzájuk vág egy fél cipőt. Aztán a lakása előtti folyosóról tompa, nehéz lépteket hallott, mintha valaki valami nagyon súlyos dolgot vonszolt volna a földön. Aztán csend. Valaki kopogott az ajtaján, kétszer, nagyon finoman. Az ablakon túl a kiáltozás – sikoltozás? – egyre hangosabb lett. Peter a székében ült, s tudta, hogy valahogyan, valahol elmulasztott valamit. Valami nagyon fontosat. Megismétlődött a kopogtatás. Peter igen hálás volt magának azért, hogy mindig kulcsra zárta, s beláncolta az ajtaját éjszakára. Réges-rég készen álltak, de valakinek meg kellett kérnie őket…

Amikor az a dolog áttörte az ajtót, Peter üvölteni kezdett – de nem, igazán nem üvöltött túl sokáig. Fordította: Csigás Gábor

Egy élet, korai Moorcock-stílusban
A sápadt albínó herceg ütésre emelte hatalmas fekete kardját. – Ez a Viharhozó – mondta – és tüstént kiszippantja a lelkedet. A hercegnő sóhajtott. – Nagyon jó – mondta. – Ha erre van szükséged ahhoz, hogy legyen erőd megküzdeni a Sárkányharcosokkal, akkor meg kell hogy ölj, és engedned kell, hogy pallosod a lelkemből lakmározzon. – Ezt nem akarom megtenni – mondta neki a herceg. – Jól van – mondta a hercegnő, ezzel feltépte lenge köntösét, feltárva mellkasát. – Itt a szívem – bökött rá ujjával –, ide kell döfnöd. Ennél tovább sosem jutott. Aznap mondták meg neki, hogy egy évfolyammal feljebb kerül, és ezután már nem volt sok értelme. Rájött, hogy már nem próbálhatja évről évre folytatni a történeteket. Ekkor volt tizenkét éves. Persze azért mégiscsak sajnálta. A fogalmazás címe „Találkozás Kedvenc Irodalmi Alakommal” volt, és ő Elricet választotta. Megfordult a fejében Corum, meg Jerry Cornelius, esetleg Conan, a barbár, de mint mindig, most is Melnobonéi Elric nyert elsöprő fölénnyel. Richard 3 évvel ezelőtt, 9 évesen olvasta először a Viharhozót. Összespórolt az Éneklő Fellegvárra (csak egy Elric-történet volt benne, ez átverés – konstatálta, miután befejezte), aztán kölcsönkért az apjától, hogy megvehesse a Szunnyadó Boszorkányt, amire az előző évi skóciai nyaraláskor bukkant rá egy forgóállványon. A Szunnyadó Boszorkányban Elric találkozott Erekoséval és Corummal, két másik Örökkévaló Bajnokkal, így szépen mind összejöttek. Ahogy elolvasta, arra a következtetésre jutott, hogy a Corum-könyvek és az Erekosékönyvek, de még a Dorian Hawkmoon-könyvek is tulajdonképpen Elric-könyvek, így hát azokat is elkezdte venni, és élvezettel falta őket. Persze nem voltak olyan jók, mint Elric; Elric volt a legjobb. Néha nekiült, hogy lerajzolja Elricet; megpróbált róla pontos képet alkotni. A könyvborítók festményein lévő Elricek egyike sem olyan volt, mint az az Elric, aki az ő fejében élt. Az Elriceket töltőtollal rajzolta, csalással sezrzett, üres iskolai dolgozatfüzetekbe. Az elejére ráírta a nevét: RICHARD GREY. NE LOPD EL. Időnként úgy gondolta, mégiscsak be kellene fejeznie az Elric-sztoriját. Talán valami magazinnak is el tudná adni. De mi van, ha Moorcock rájön? Ha bajba keveri magát? Az osztályterem tágas volt, teli fa tanulópadokkal. Asztalok karcolások, vésetek és tintafoltok képében viselték magukon gazdáik önkifejezésének nyomát. A falitáblán krétarajz állt: a meglehetős pontossággal kivitelezett hímvessző egy Y alak felé tartott, ez utóbbi női nemi szervet szándékozott ábrázolni. Csapódott a lenti ajtó, valaki felrohant a lépcsőn. – Grey, te kis görcs, mit csinálsz itt fönt? Lent kéne lennünk az Alsó Pályán. Focizol ma. – Lennünk? Focizok? – A ma reggeli gyűlésen hirdették ki. A lista ott van a hirdetőtáblán. J. B. C. MacBride homokszínhajú, szemüveges, csak kicsit jobb felépítésű fiú volt, mint Richard Grey. Két J. MacBride létezett, ezért sorakoztatott egy halomnyi kezdőbetűt a neve elé. – Ó. Grey felkapott egy könyvet (Tarzan a Föld magjánál), és utánavágtatott. A felhők sötétszürkék voltak, esőt vagy havat ígértek.

Rendsezresen kihirdettek dolgokat, amiket ő észre sem vett. Képes volt üres osztályterembe érkezni, megszervezett meccsekről lemaradni, olyankor iskolába menni, amikor mindenki más már hazament. Néha úgy érezte, mintha valami egészen más világban élne, mint a többiek. Lement focizni, a Tarzant a viseltes kék focisnadrágja hátuljába lökte. Gyűlölte a zuhanyzókat és a fürdőket. Nem értette, miért kell mindkettőt használni, de hát ez volt. Fázott, és a játék sem ment jól. Már-már valami perverz büszkeséget érzett afelett, hogy ebben az évadban egyetlen gólt sem rúgott, egy labdát sem ért el, senkit sem cselezett ki, és tulajdonképpen semmi eredményt nem tudott felmutatni, hacsak azt nem, hogy csapatösszeállításnál mindig őt választották be utoljára. Elricnek, a Melnibonéiak büszke albínó hercegének sosem kellett volna a tél közepén egy futballkapunál ácsorognia, arra várva, hogy vége legyen a meccsnek. Gőz csapott ki a zuhanyzóból, combja belső felén a bőr kivörösödött és húzódott. A fiúk meztelenül, dideregve álltak sorban, arra várva, hogy a zuhany alá kerüljenek, majd be a fürdőbe. A vad szemű, cserzett és ráncos arcú, majdnem tökkopasz öreg Mr. Murchison az öltözőben állt, a pucér fiúkat a zuhanyzóba, majd a fürdőbe irányítgatta. – Te fiú. Kisfiam. Jamieson. A zuhanyzóba, Jamieson. Atkinson, gyermekem, nyomás alá szépen. Smiggings, a fürdőbe. Goring, az ő helyére a zuhanyzóba… A zuhany túl forró volt. A fürdő jéghideg és saras. Mikor Mr. Murchison nem volt a környéken, a fiúk törölközővel csapkodták egymást, a viccek tárgya pedig a másik szőrös avagy nem szőrös pénisze volt. – Ne baromkodj már – pisszegett valaki Richard közelében. – Mi van, ha Murch visszajön? Meg fog ölni. Idegesen vihogtak. Richard megfordult és odanézett. Egy idősebb fiúnak merevedése volt, a zuhany alatt lassan húzogatta rajta a kezét, föl-le, büszkén mutogatva a bentlevőknek. Richard elfordult. Hamisítani nagyon egyszerű volt. Richard például elfogadhatóan tudta utánozni Murch aláírását, a felügyelőtanára kézírásában és aláírásában pedig kiváló volt. A felügyelőtanárát, aki egy magas, kopasz, kimért ember volt, Trellisnek hívták. Évek óta nem bírták egymást. Richard arra használta az aláírásokat, hogy üres füzeteket szerezzen az irodából, ahol papírt, ceruzát, tollakat és vonalzókat adtak ki, ha vittek egy tanári szignóval ellátott levélkét. A füzetekbe Richard történeteket és verseket írt, meg képeket rajzolt. A fürdő után Richard megtörölközött és sietve felöltözött; várta a könyve, egy elveszett világ, ahova visszatérhet. Lassan sétált kifelé az épületből, nyakkendője félrecsúszva, ingszárnyai lobogtak, Lord Greystoke-ról olvasott, azon töprengve, vajon tényleg létezett-e egy világ a világon belül, ahol repültek a dinoszauruszok, és sosem volt éjszaka. A nappali fény kezdett eltűnni, de még mindig jó pár fiú volt az iskolánál, teniszlabdákkal játszottak, néhányan pedig vadgesztenyecsatát vívtak a padnál. Richard a vöröstéglás falnak támaszkodva olvasott, a külvilág megszűnt számára, az öltözőbeli megalázó jeleneteket elfelejtette. – Szégyenfolt vagy, Grey. – Nézz végig magadon. A nyakkendőd ferdén áll. Az iskola szégyene vagy. Ez vagy te.

Én? A fiút Lindfieldnek hívták, két évfolyammal járt fölötte, de máris olyan nagy volt, mit egy felnőtt. – Nézd meg a nyakkendődet. Hát nézz már rá. – Lindfield megrántotta Richard zöld nyakkendőjét, szoros kis csomóba húzta. – Szánalmas. Lindfield és a barátai leléptek. Melnibonéi Elric az iskola piros téglafalánál állt, és őt bámulta. Richard a nyakkendője csomóját rángatta, megpróbálta meglazítani. Szorította a torkát. Kezei a nyaka körül matattak. Nem kapott levegőt, de nem a légzéssel foglalkozott. Azon küzdött, hogy állva maradjon. Richard hirtelen elfelejtette, hogyan kell állni. Megkönnyebbülten fedezte fel, hogy a téglajárda, amin addig állt, milyen puha lett, amint lassanként megemelkedett és körülölelte. Együtt álltak az ezernyi óriási csillaggal teleaggatott éjszakai égbolt alatt, valamiféle romoknál, amely valaha talán egy ősrégi templom lehetett. Elric karmazsinvörös szemei lenéztek rá. Richardnak ezekről a szemekről egy különösen elvetemült fehér nyúl jutott eszébe, neki is volt ilyen egyszer, amíg az át ne rágta magát a ketrece rácsán, hogy a sussexi határba szökjön ártatlan rókákat rémisztgetni. A bőre kifogástalanul fehér volt; díszes és elegáns, tekervényes ábrákkal telerótt páncélja pedig tökéletesen fekete.Selymes fehér haja a válla körül lobogott, mintha szellő fújná, pedig a levegő nem mozdult. – Szóval bajnokok társa akarsz lenni? – kérdezte. A hangja barátságosabb volt, mint amilyennek Richard képzelte. Richard bólintott. Elric egyik hosszú ujjával Richard álla alá nyúlt, megemelte az arcát. Vérszem – gondolta Richard. Véres szemek. – Te nem társ vagy, fiú – mondta Melniboné Fennkölt Nyelvén. Richard mindig is tudta, hogy megértené a Fennkölt Nyelvet, ha hallaná, annak ellenére, hogy latinból és franciából elég gyenge volt. – Jól van, akkor hát mi vagyok én? – kérdezte. – Kérlek, mondd meg. Kérlek. Elric nem válaszolt. Elsétált Richardtól, be a romos templomba. Richard utánaszaladt. A templom belsejében Richard egy reá váró életet talált, amely teljesen készen állt arra, hogy éljék, viseljék, és ezen az élten belül még egyet. mindegyik élet, amelyben emerült, egyre mélyebbre húzta magába, egyre távolabb attól a világtól, ahonnan érkezett. Létezés létezést követett, álmok folyója és csillagok mezője, a fű fölött alacsonyan repülő sólyom, karmai közt verébbel, majd zavarodott, apró emberkék vártak rá, hogy fejüket élettel töltsék meg, évezredek tűntek tova, és ő nagyon fontos és igazán gyönyörű hivatást űzött, és szerették, tisztelték, becsülték, aztán egy rántás, egy erős húzás, és… …olyan volt, mintha a medence legmélyéről bukkant volna fel. Csillagok tűntek fel fölötte, majd egyenként kihunytak, kékbe és zöldbe olvadtak, és ez mély csalódottsággal járt együtt, hogy Richard Greyjé vált, és ismeretlen, idegen érzéssel telve megint magához tért. Az érzés valami különös volt, annyira különös, hogy később tudatosult benne: ennek az érzésnek nincs is neve; a sajnálkozás és az undor érzése afelett, hogy visszatért valahova, amivel, úgy hitte, már rég elszámolt, amin túljutott, amit elfelejtett, ami már meghalt. Richard a földön feküdt, Lindfield a nyakkendője csomóját rángatta. Más fiúk is álltak körülötte, arcok néztek le rá, aggódva, érdeklődve, megrémülve. Lindfield megigazította a nyakkendő csomóját. Richard levegőért küzdött, nagyot kortyolt belőle, mélyen letüdőzte.

– Azt hittük, kamuzol. Elájultál – mondta valaki. – Fogd be – mondta Lindfield. – Jól vagy? Sajnálom. Tényleg sajnálom. Jézusom. Sajnálom. Richard egy pillanatig azt hitte, azért szabadkozik, mert visszarángatta a templomon túli világból. Lindfield meg volt rettenve, kétségbeesetten, halálra váltan aggódott. Minden bizonnyal sosem ölt még meg senkit ezelőtt. Ahogy a kőlépcsőkön felkísérte Richardot a főnővér irodájába, Lindfield magyarázkodott, hogy az öntudatlan Richardot a kíváncsiskodó fiúk gyűrűjében a járdán találta, mikor az édességboltból jött visszafelé, és felmérte, mi a gond. Richard egy kis ideig még a főnővér irodájában maradt, egy nagy tégelyből kapott egy keserű aszpirin pezsgőtablettát egy műanyag pohárnyi vízben, aztán átvitték az osztályfőnök dolgozószobájába. – Istenem, nagyon nyúzottnak tűnsz, Grey! – mondta az osztályfőnök, idegesen pöfékelve a pipájából. – Egyáltalán ne hibáztatom a kis Lindfieldet. Végül is, megmentette az életed. Egy szót se akarok többet erről hallani. – Sajnálom – mondta Grey. – Ennyit erről – mondta az osztályfőnök, illatos füstfelhőben. – Választottál már vallást? – kérdezte az iskolai lelkész, Mr. Aliquid. Richard megrázta a fejét. – Elég sok van, amiből választhatok. – ismerte be. Az iskola lelkésze egyben Richard biológiatanára is volt. Gyakran vitte Richard osztályát – 15 tizenháromévest és a mindössze 12 éves Richardot – az út túloldalára, az iskolával szemközt álló házába. A kertben Mr. Aliquid egy éles kis késsel megölt és megnyúzott egy nyulat, majd levágta a lábait. Aztán fogott egy pumpát, és fölfújta a nyúl hólyagját mint egy lufit, amíg az ki nem pukkadt, vérrel telifröcskölve a fiúkat. Richard okádott, de ő volt az egyetlen. – Hm – mondta a káplán. A lelkész dolgozószobája könyvekkel volt teli. Egyike volt annak a néhány tanári szobának, ami valamiképpen mégiscsak meghitt és kényelmes volt. – Hogy állsz az önkielégítéssel? Mértéktelenül maszturbálsz? – Mr. Aliquid szeme fölcsillant. – Mi az hogy mértéktelenül? – Ó. Mondjuk napi három-négynél többször. – Nem, - mondta Richard – nem mértéktelenül. Egy évvel fiatalabb volt mindenkinél az osztályban, az emberek erről néha megfeledkeztek. Minden hétvégén Észak-Londonba utazott az unokatestvéréhez, hogy egy vékony, aszkétikus kántor felkészítse a bar micvójára, frummabb a frumnál, kabalaista volt , és rejtett titkok tudója, ehhez a témához egy jól irányzott kérdéssel bármikor el lehetett téríteni. Richard szakértője volt a jól elhelyezett kérdéseknek. Frum ortodox, keményvonalas zsidó volt. Tejet hússal soha, két mosogatógép a két készlet tányérnak és evőeszköznek. S meg ne főzd a gyermeket anyja tejében. Richard észak-londoni unokatestvérei frumok voltak, bár a fiúk titokban sajtburgert vettek tanítás után, és hencegtek vele egymásnak. Richard gyanította, hogy az ő teste már reménytelenül telítve van méreggel. Mindazonáltal a nyúlevésnél meghúzta a határt. Evett már nyulat, és utálta, pedig évekig nem is tudta, mi volt az. Az iskolai menzán minden csütörtökön valami undorító csirkeragunak tűnő izét kaptak

ebédre. Aztán egy csütörtökön nyúlmancs úszkált a pörköltben, és akkor kapcsolt. Onnantól kezdve csütörtökönként vajas kenyérrel lakott jól. Az Észak-Londonba tartó földalattin a többi utas arcát fürkészte, azon tűnődve, vajon lehete egyikük Michael Moorcock. Ha találkozna Moorcockkal, megkérdezné tőle, hogyan juthatna vissza a romos templomba. Ha találkozna Moorcockkal, zavarában szólni sem tudna. Néhány éjszakán, amikor a szülei nem voltak otthon, megpróbálta felhívni Michael Moorcockot. Feltárcsázta a tudakozót, és Moorcock számát kérte. – Nem tudom megadni, drágám. Nincs rajta a listán. Hízelgett és ravaszkodott, de nagy megkönnyebbülésére sosem járt sikerrel. Nem tudta, mit mondott volna Moorcocknak, ha egyszer sikerül elérnie. Moorcock regényei elején a „Szerző eddig megjelent művei” oldalon bejelölte azokat, amiket már olvasott. Abban az évben úgy tűnt, hogy minden hétre jut egy újabb Moorcock könyv. A Viktória pályaudvaron vette őket, mikor a bar micvó-előkészítőkre ment. Volt néhány, amit egyszerűen nem talált – a Lélekrablók, a Reggeli a romok közt – így végül is bátortalanul megrendelte őket a könyv hátuljában található címről. Rávette az apját, hogy töltsön ki neki egy csekket. Mikor a könyvek megérkeztek, egy 25 pennys számlát is mellékeltek, drágábbak voltak, mint ahogy a listán eredetileg írták. De végre volt egy példánya a Lélekrablókból és a Reggeli a romok köztből. A Reggeli a romok közt hátulján volt egy életrajz Moorcockról, amiben az állt, hogy előző évben tüdőrákban meghalt. Richard hetekig vigasztalhatatlan volt. Ez azt jelentette, hogy soha többé nem lesz új könyve. Az a kibaszott életrajz. Nem sokkal azután, hogy megjelent, a Hawkwind hajósversenyen voltam, kikerültem a látószögükből, az emberek csak jöttek, és azt hittem, meghaltam. Mindenki azt mondogatta: halott vagy, meghaltál. Csak később tudatosodott bennem, hogy azt mondták: azt hittük, meghaltál. M.M. egy beszélgetésben, Notting Hill, 1976 Voltak az Örökkévaló Bajnokok és voltak a Bajnokok Társai. Moonglum Elric társa volt, mindig vidám és tökéletes ellentéte az albínó hercegnek, aki hajlott a rosszkedvre és a levertségre. A multiverzum csillogó és varázslatos volt odakünn. Ott voltak az egyensúlyban tartó erők, a Káosz Istenei, és a Rend Urai. Voltak régebbi fajok, magasak, sápadtak, tündérformák, és a fiatalabb királyság, hozzá hasonló emberekkel teli. Hülye, unalmas, normális emberekkel. Néha azt remélte, hogy távol a fekete kardtól Elric nyugalmat találhat. De ez nem így működött. Mindkettőnek jelen kellett lennie – a fehér hercegnek és a fekete kardnak. Amint a fekete kard kikerült a hüvelyéből, vérre szomjazott, reszkető húsba kellett mártani. Aztán kiszippantotta a lelket az áldozatból, energiája Elric törékeny testét táplálta. Richard a szex megszállottja lett, még álmodott is arról, hogy szeretkezik egy lánnyal. Közvetlenül ébredés előtt olyasmit álmodott, ami minden bizonnyal az orgazmus volt – intenzív és varázslatos szerelemérzés központosult a szívben; ilyen volt ez álmában. Egy mély, transzcendentális, spirituális gyönyör.

Semmi, amit eddig tapasztalt, ne ért fel ehhez az álomhoz. Semmi még csak meg sem közelítette. Az Íme az emberben szereplő Karl Glogauer nem az a Karl Glogauer volt, mint a Reggeli a romok köztben, döntött Richard, mégis, ennek ellenére egyfajta sajátságos, istenkáromló büszkeséget érzett amiatt, hogy a Reggeli a romok köztet az iskola kápolnájában olvasta, a kóruskarzaton. Amíg ezt visszafogottan művelte, úgy tűnt, senki nem foglakozik vele. Ő volt a fiú a könyvvel. Örökkön örökké. Feje kóválygott a vallásoktól: hétvégéit most már a judaizmus nyelvével és bonyolult hagyományrendszerével töltötte. Hétköznap minden reggelre az anglikán egyház faillatú, festett üvegű ünnepélyessége jutott; az éjszakák pedig a saját vallásáé voltak, amit magának alakított ki. Egy furcsa, sokszínű panteon, amelyben a Káosz Urai (Arioch, Xiombarg és a többiek) vállvetve harcoltak a DC Comics-os idegen Fantommal és Sammel, a szélhámos Buddhával a Zelazny-féle Fények Urából, meg vámpírok, beszélő macskák és ogrék, és mindenféle dolog, a Lang-festette Tündér-könyvekből; amelyben minden mitológia egyszerre létezett, a hit varázslatos kuszaságában. Richard aztán végül valahogy mégis felhagyott (tegyük hozzá, kissé sajnálkozva) a Narniahitével. Hatéves korától kezdve – fél életén át – áhítatosan hitt minden narniai dologban, egészen addig, míg tavaly újraolvasta a Hajnalléptű utazását, úgy kábé századszorra, amikor is eszébe ötlött, hogy a csúf Eustace Scrub átváltozása sárkánnyá és a rákövetkező Aslan-hitre való áttérése szörnyen hasonló volt Szent Pál megtéréséhez a damaszkuszi úton; ha elvakultsága egy sárkány lenne… Onnantól, hogy ezekre így rájött, Richard mindenben összefüggést talált, túl sokat ahhoz, hogy véletlen lehessen. Richard elrakta a Narnia-könyveket, meggyőződéssel, hogy ezek mind csak allegóriák, szomorúan, hogy egy író, akiben bízott, megkísérelte átverni. A Challenger Professzor történeteken ugyanígy felháborodott, megcsömörlött, mikor a bikanyakú öreg prof a Spiritualizmus híve lett; nem mintha Richardnak problémát okozott volna szellemekben hinni – Richard gond és ellentmondások nélkül mindenben tudott hinni – de Conan Doyle prédikált, és ez átütött a szavain. Richard fiatal volt és ártatlan a maga módján, és azt hitte, hogy az írók megbízhatóak, és semmi rejtett dolog nem lehet egy történet mögött. Az Elric-sztorik legalább őszinték voltak. Ezekben semmi nem volt a felszín alatt: Elric egy halott faj vérszegény hercege, ég az önsajnálattól, belekapaszkodik a Viharhozóba, a sötét élű pallosába – a kardba, amely életekért kiáltott, ami emberi lelkeket evett, ami a lelkek erejét átadta a legyengült, halálra ítélt albínónak. Richard elolvasta és újraolvasta az Elric-történeteket, és minden egyes alkalommal örömöt érzett, mikor a Viharhozó belemélyedt az ellenség mellkasába, valami együtt érző megelégedés töltötte el, ahogy Elric erőre kapott a lélek-kardból, mint egy ponyvaregényben a heroinfüggő, mikor újabb adaghoz jut. Richard meg volt róla győződve, hogy egy nap eljönnek hozzá a kiadótól az elmaradt 25 pennyért. Soha többet nem mert postán könyvet rendelni. J. B. C. MacBrid-nak volt egy titka. – Nem árulhatod el senkinek. – Rendben. Richardnak nem volt gondja a titoktartással. Későbbi éveiben rájött, hogy egy kétlábon járó titoklerakat lett, olyan titkokat őrzött, amiket eredeti rábízóik már rég el is felejtettek.

Egymás vállát átfogva sétáltak föl az iskola mögötti erdőbe. Richard ugyanezen fák között kéretlenül tudója lett egy másik titoknak is, három iskolatársa itt találkozgatott a városi lányokkal, és – ahogy mondták – itt szokták megmutatni egymásnak a nemi szervüket. – Azt nem mondhatom meg, hogy kitől tudom. – Rendben – mondta Richard. – Úgy értem, ez igaz. És halálos titok. – Jól van. MacBride mostanában sok időt töltött az iskolai lelkésszel, Mr. Aliquiddel. – Szóval, mindenkinek van két angyala. Az egyiket Isten küldte, a másikat a Sátán. És amikor hipnotizálnak, a Sátán angyalának a kezében van az irányítás. Az Ouija-jóstábla így működik. Az a Sátán angyal. És akkor könyöröghetsz az Isten által küldött angyalnak, hogy beszéljen rajtad keresztül. De az igazi megvilágosodás csak akkor történhet meg, ha tudsz beszélni az angyaloddal. Akkor elmond neked titkokat. Greynek most először jutott eszébe, hogy az anglikán egyháznak is meglehet a saját ezoterikája, a maga misztikus rendszere. A másik fiú bagolymód pislantott. – Ezt senkinek nem mondhatod el. Bajba kerülhetek, ha megtudják, hogy elmondtam. – Jól van. Szünet állt be. – Láttál már felnőttet rejszolni? – Nem. Richard titka az volt, hogy még nem kezdett el önkielégítést végezni. Mindegyik barátja maszturbált, folyton, egyedül, párban, vagy csoportosan. Egy évvel fiatalabb volt náluk, és nem tudta megérteni, mi ebben a nagy szám, az egész témától kényelmetlenül érezte magát. – Csupa geci minden. Ragacsos és nyirkos. Megpróbálják a szádba rakni a farkukat, amikor kispriccelik. – Pfúj. – Nem olyan szörnyű – szünetet tartott. – Tudod, Mr. Aliquid szerint te nagyon okos vagy. Ha csatlakozni akarnál a külön vallásóráihoz, igent mondana. A magán vitacsoport Mr. Aliquid kis agglegénylakjában szokott összegyűlni, az iskolával szemben az út túloldalán hetente kétszer, esténként, tanulószoba után. – Nem vagyok keresztény. – Na és? Attól még lehetsz osztályelső hittanból, zsidókám. – Nem kösz. Figyi, van egy új Moorcock könyvem. Ezt még nem olvastad. Egy Elric. – Nem is. Nincs is új könyv. – De van. Az a címe, hogy a Jade-férfi szemei. Zölddel nyomtatták. Egy brightoni könyvesboltban találtam. – Elkérhetem, ha elolvastad? – Naná. Hűvösödni kezdett, visszasétáltak, kart karba öltve. Mint Elric és Moonglum, gondolta Richard, és ennek legalább annyi értelmét látta, mint MacBride angyalainak. Richard arról ábrándozott, hogy elrabolja Moorcockot, és kiszedi belőle a titkot. Ha lelövik se tudta volna megmondani, miféle lehet az a titok. Valami köze az íráshoz lehetett, meg az istenekhez. Richard azon tűnődött, vajon Moorcock honnan veszi az ötleteit. Talán a templomromból, döntött végül, bár már nem tudta felidézni, hogy is nézett ki a templom. Emlékezett egy árnyékra, meg csillagokra, és a fájdalom érzésére, ahogy visszatért valamihez, amiről azt hitte, már rég túl van rajta.

Azon töprengett, vajon minden író innen veszi-e az ötleteit, vagy csak Michael Moorcock. Ha azt mondta volna neki, hogy ezek csak úgy jönnek, a fejükön kívülről, sose hitte volna el. Kellett lennie egy helynek, ahonnan a csoda jön. Hát nem? Ez a faszi felhívott múltkor Amerikából, és azt mondta: Figyeljen már ember, a vallásáról akarok magával beszélni. Azt mondtam: nem tudom, miről beszél. Nekem semmilyen kibaszott vallásom nincs. M. M. egy beszélgetésben, Notting Hill, 1976 Eltelt hat hónap. Richardnak megvolt a bar micvója, és iskolát készült váltani. Ő és J. B. C. MacBride kora este a fűben ültek az iskola mellett, mindketten olvasgattak. Richard a szüleit várta, de azok késtek. Richard az Angol gyilkost olvasta. MacBride az Ördög kitörben volt elmerülve. Richard azon kapta magát, hogy hunyorog. Még nem volt teljesen sötét, de már nem látott olvasni. Mindent ellepett a szürkület. – Mac? Mi akarsz lenni, ha nagy leszel? Meleg volt az este, a fű pedig száraz és kényelmes. – Nem tudom. Talán író. Mint Michael Moorcock. Vagy T. H. White. Na és te? Richard ült és gondolkozott. Az ég lilásszürke volt, a fátyolos hold úgy lógott rajta, mint egy álomszilánk. Kihúzott egy fűszálat, és ujjai között lassan apró cafatokká tépkedte. Most már nem mondhatta, hogy író lesz. Utánzásnak tűnt volna. És nem is akart író lenni. Nem igazán. Voltak más dolgok is, ami lehetne. – Ha felnövök – mondta végül elgondolkodva – farkas akarok lenni. – Az soha ne történhet meg – mondta MacBride. – Talán nem – mondta Richard – majd meglátjuk. Az iskola ablakaiban egymás után gyúltak ki a fények, ettől a bíborszínű ég sötétebbnek tűnt, mint előtte, a nyáreste barátságos volt és csendes. Az évnek ebben a szakában a nappal örökké tart, és az éj igazán sose jön el. – Szeretnék farkas lenni. Nem mindig. Csak néha. Amikor sötét van. Úgy szaladnék át az erdőn, mint éjszaka a farkas – mondta Richard, leginkább magának. – Senkit nem bántanék. Nem olyan farkas lennék. örökké csak futnék és futnék a holdfényben, át a fák között, és sose fáradnék vagy fulladnék ki, és sose kéne megállnom. Ez akarok lenni, ha felnövök… Kihúzott még egy hosszú fűszálat, gyakorlottan letépte a széleit, majd lassan elkezdte rágcsálni a megmaradt szárat. És a két gyerek egyedül ücsörgött egymás mellett a szürke alkonyatban, és várták, hogy elkezdődjön a jövő. Fordította: Laczkó Krisztina

Hűvös színek
I. Reggel kilenckor a postás ébreszt, kiderül, nem a postás, hivatásos galambárus, azt kiáltja, – Kövér galambok, tiszta galambok, hófehérek, piszkosszürkék, élő, lélegző galambok, nem holmi reanimált selejt ez, uram Van galambom éppen elég, meg is mondom neki. Azt mondja, új még, nemrég kezdte, előtte mérsékelten sikeres alkalmazott volt egy üzleti kockázatokat elemző cégnél, de lecserélték, egy RS232 alapú gép jött a helyébe, amit apró kvarcgömbre égettek. – Nincs okom panaszra, az egyik ajtó kinyílik, a másik becsapódik, haladni kell a korral, uram, haladni kell a korral. Ingyen galambot nyújt felém (Új vevőkör, uram, ha egyszer kipróbálta a galambjainkat, nem kell többé másik) ezzel visszatér az utcára, azt kiabálja – Élő ga-lambok, élő ga-lambok. Tízkor zuhanyoztam, megborotválkoztam (örök fiatalság kenőcse és szexuális vonzerőt nyújtó illatos krém, műanyag tégelyben tartom) A szobámba viszem a galambot; Megrajzolom újra a krétakört az öreg Dell 310 körül, a monitor sarkaiba óvó amuletteket teszek, és megteszem, amit kell, a galambbal. Aztán bekapcsolom a számítógépet: pattan és fölzúg, odabenn ventillátorok viharokat kavarnak, akár az óceánon, tisztes kereskedőket pusztító viharokat. Az autoexec csippant: Megteszem, megteszem, megteszem… II. Délután kettő van, sétálok az ismerős Londonban – vagyis, ami ismerős volt Londonban, amíg a kurzor ki nem törölt bizonyos bizonyosságokat – figyelem, ahogy egy öltönyös férfi szoptatja mellényzsebében kuporgó Pszion Szervezőjét, soros csatlakozója hűvös szájként tapogatja táp után a mellkasát, ismerős érzés, figyelem, leheletem páráját a levegőben. Mostanság Londonban dermesztő hideg van, sosem hinnéd, hogy ez a November,

lábad alatt a földalatti dübörög odalenn. Titokzatos dolog a metró manapság, csaknem legenda, csak szüzekért és tiszta szívűekért állnak meg, első állomás Avalon, Lyonesse, vagy a Boldogság szigete. Talán kapsz egy képeslapot, talán nem. Szóval, válassz egy üreget, tekints a mélybe és tisztán látható, hogy London alatt nincs hely a metrónak; egy üreg fölött melengetem a kezemet. Alant lángok nyalakodnak. Mélyen odalenn egy mosolygó démon észrevesz, integet, gondosan tátog, ahogy egy süketnek, távolra, vagy idegennek szokás. Eladási előadása hibátlan: Dwarrow klónt csinál, olyan szoftvert mímel, ami felülmúlja legvadabb álmaimat, Albertus Magnus ARChiválva, három floppyn, Claviculae Solomon VGA-ra négy színben, vagy monokróm, mímel és mímel és mímel. A turisták áthajolnak a Pokol repedéseinek peremén, nézik a kárhozottakat (a kárhozat legrosszabb része tán ez; az örökké tartó kínok nemes csöndben egyedül elviselhetőbbek, de ha közönséged van, szotyolával, mogyoróval, pattogatott kukoricával, nem is igazán érdekli őket az egész… Úgy érezhetik, mintha állatkertben lennének, a kárhozottak). Galambok csapkodják szárnyukat a Pokol körül, áramlatokon vitorlázva, talán a faji emlékezet azt mondja nekik valahol errefelé lennie kell négy oroszlánnak, folyó víznek, kőembernek odafent; a turisták meg mindenhonnan bámulnak. Egyik alkut köt egy démonnal: egy csomag üres floppy, cserébe a lelke. Egyikük fölismeri rokonát a lángok közt és integet Hahóóó! Hahóóó! Joseph bácsi! Nézd Nerissa, ott a dédnagybátyád, Joe bácsi, meghalt, mielőtt megszülettél volna, ő az odalenn, a Mélységben, nyakig a fortyogó miazmában ott, akinek az arcát férgek rágják. Milyen kedves ember. Mind sírtunk a temetésén. Integess neki, Nerissa, integess a dédnagybátyádnak. A galambárus hurkokat rejt a járda repedéseibe,

aztán morzsát szór és vár. Megemeli a kalapját előttem. – A reggeli galamb, uram. Bízom benne, elégedett volt vele. Rábólintok, arany schillinget dobok neki (amit többször fémövéhez érint, hátha tündérek aranya, aztán zsebre vágja). Kedden, mondom neki. Jöjjön minden kedden. III. Madárlábú kunyhók és lakok tömörülnek London utcáin, könnyedén lépdelnek a taxik fölött, olykor zsarátnokot hullatnak a kerékpárosokra, hosszú sorokban állnak a buszok mögött, kotkotkotkotkot, dünnyögik. Vasfogú öregasszonyok könyökölnek az ablakokban, aztán visszatérnek a varázstükörhöz, vagy a házimunkához, porszívóznak a ködben és szmogban. IV. Négy órakkor a Régi Sohoban, ami rohamosan régi technológia tárháza lesz, a bűvigék csikorgó rácsait, ezüst órakulccsal húzzák fel. Gürcölnek minden régi Órásnál, meg Dohány- és Ajándékárusnál. Esik. Szendvicsfiúk stricimobilokon járnak, bő kalapban, modern kerítők, anorákos gyermek-királyai a jelnek a zajban; neonfényes lebegőpontos tenyésziistállókban scubbusok, incubusok, szavatossági idővel és hitelkártya tekintettel várják, hogy a tied lehessenek, ha már van sorszámod és tudod a szavatosságod, ilyesmi. Egyikük rám kacsint (kigyúl a lámpa: be, be-ki, ki-ki-be), a zaj elnyomja a jelet, erősebb a felláció. (Két ujjamat összefonom, a bűbájtól binárisan óvakodom, de hatásos, mint szupravezető, sőt, egyszerű babona.) Két kopogó szellem osztozik egy hajlékon; a Régi Soho mindig nyugtalanított. Brewer Strreet. Sziszegés egy sikátorból; Mefisztofelész kitárja barna kabátját, büszke a szabására (adatbázisként rögzített idézések, mágiaszőtte szellemek – táblázatban), átkok. Így szól:

Ellenségen bosszú? Rossz legyen a termés? Meddő a hitves? Tönkretett estély? Ártatlan megrontása…? Magának, uram? Nem, uram? Könyörgök, fontolja meg. Csak egy pár csöpp a véréből erre a papírra máris büszke tulajdonosa ennek a szintetizátornak, hallgassa csak… Egy hordozható Zenithet tesz kopott bőröndjére, közben egész nézősereg kerekedett, bedugja a hangfalat, a c:###BOT_TEXT###gt; prompt után beírja: RAJTA és máris szól a tiszta éles hang: Orientis princeps Beelzebub, inferni irredentista menarche et demigorgon, propitiamus… Sietve odébbállok, lábam körül papírszemét, szórólapok gyűlnek, hallom, amint alkudozik, akár a piactéren: Nem húsz nem tizennyolc nem tizenöt nekem tizenkettőben van, a Sátánra mondom, de magának? Mert olyan csinos az arca, hölgyem mert nem akarom, hogy lelketlen legyen. Öt. Úgy van. Öt. Elkelt, a csodás szemű hölgyé… V. A hályogos szemű érsek a Szt. Pál sarkánál kuporog, alacsony, madárszerű de ragyog I/O, I/O, I/O hümmögi. Mindjárt hat lesz, kezdődik a csúcsforgalom, odalenn nyüzsög a járdán a sok bővített memória és lopott álom. Odaadom a korsómat. Óvatosan elveszi, visszabiceg a katedrális árnyékába. Mikor visszatér, a korsó ismét tele. – Garantáltan szentelt? – incselkedem. Egy szót ír a fagyott porba: WYSISR de nem mosolyog. Whisky sör. Vízkisér. Krákog és szürke slejmet köp a lépcsőkre.

A korsóban vizet látok: szenteltnek tűnik, de nem lehetek biztos benne, nem vagyok sem szirén, sem kísértet, amint éppen kibújok a telefon kagylójából, a sípoló hanggal, akár egy idézés, vagy szörnyű Téves Kapcsolás; akkor derül csak ki, hogy igazi. Nemegyszer dobtam már telefont egy vödörnyi lébe, aztán néztem, ahogy furcsa lények formálódtak majd fortyogtak és sziszegtek amint a víz hatni kezdett: feloldozva, fölkenve, a Végső Szentség. Egy napon vagy fél tucat sorakozott az üzenetrögzítőmön: floppyra másoltam és jól elraktam. Kell? Minden eladó. A papra ráfér a borotválás, elfogta a reszketés. Boráztatta miseruhája a hideg ellen kevés. Pénzt adok neki. (Nem sokat, elvégre csak víz, néhány lény olyan ostoba, csaknem szétolvadnak, mindent megadnak, elég egy pár csöpp Perriert szórni rájuk az ég szerelmére, közbe végig nyüszítenek, jaj én gonoszságom, én kis gonoszságom.) Az öreg pap zsebre vágja a pénzt, ad egy marék morzsát, mint ajándék, csak ül a lépcsőn és átöleli magát. Szükségét érzem, hogy mondjak valamit, mielőtt elmegyek. Nézze, mondom, nem a maga hibája. Több felhasználóra tervezett a rendszer. Nem tudhatta. Ha az imát hálón lehetne adni, ha létezne szent-ware és működne, akkor a maga oldalán is megbízhatóan folynának a dolgok… – Azt kapsz – dünnyögi szenvtelen, – Azt kapsz, amit látsz – elmorzsol egy mesterséges cipóvéget és a galamboknak veti, meg sem próbálja elkapni egyiket sem. A hidegháborúk végén a rossz vesztesek állnak. Hazatérek. VI. Hírek hatkor. Fölolvassa Abel Drugger. VII.

Szemem sarkából gyors, vértelen mozgást látok… egy egér? Valamilyen periféria, az egyszer biztos. VIII. Ideje aludni. Megetetem a galambokat, aztán levetkőzöm. Tűnődöm, letöltsek-e egy succubust valahonnan, talán egy csatlóst (vannak nyilvános helyek, bordély és baud, shareware, nem kell egy vagyont fizetni, még a másolásvédett dolgok is másolhatók, mindennek ára van, mindenkinek). Hardware, software, dryware, wetware, blackware, darkware, shareware, haver… A modem hívogatóan kuporog a telefon mellett, vörös szemekkel. Hagyom az egészet… manapság nem bízhat senkiben az ember. Letöltöd és ki tudja, ki használta utoljára, honnan jött. nem tőled? nem félsz a vírustól? Még a jól védett program is korrupt lehet, még a legkorruptabb védelem is jó lehet. Hallom, ahogy a konyhában a galambok búgnak és turbékolnak, balkezes késekről, áldozótőrökről, tükrökről álmodnak. Galambvér foltja szárad a szobámban. Egyedül alszom, és egyedül álmodom. IX. Talán egy éjjel fölébredek és hirtelen valamit megértek, kinyúlok, egy papírfecnire följegyzem felfedezésem, újdonsült megértésem, tudván, hogy reggelre prózaivá válik, tudván, hogy a mágia éjszakai dolog, aztán emlékszem, amikor még… A kinyilatkoztatás klisévé törpül, hallgasd: Mielőtt számítógépet tartottunk volna, egyszerűbbnek tűnt az élet. X. Ébren, vagy álmodva hallom odakint boszorkányszombat, sikoltó szelek, szalagok zúgnak, fémgépek zenélnek;

gettójárgányon ülő boszorkányok nyüzsögnek a hold előtt, aztán leereszkednek egy hangás kertben, ágyékuk csillan meztelen. Senki nem fizet belépőt a gyűlésre, mind lerendezte előre, babacsontok, rajta zsenge hússal; az ilyesmi jó fizetség, és látok vagy úgy hiszem, hogy látok, egy arcot, ami ismerős, mind az ő lábát csókolják, fogjuk körbe az Ördögöt fiúk, itt az idő, a sötétben rám néz, felém fordul: Egyik ajtó kinyílik, a másik becsapódik, Bízom benne, elégedett volt vele, mind csak azt tesszük, amit tudunk, mindenkinek joga van megkeresni a betevőt; mind csődbe mentünk, uram, mind feleslegesek vagyunk, de igyekszünk átvészelni a telet, ez az üzlet. tisztes kereskedelem, nem rablás. Kedden reggel, tehát, a galambokkal? Biccentek és elhúzom a függönyt, szórólapok mindenütt, eljutnak hozzád, így vagy úgy, de eljönnek hozzád; egyszer majd megtalálom a metrót a föld alatt, nincs menetdíj, csak: – Ez a Pokol, ki akarok jutni, aztán megint egyszerű lesz az élet. Úgy jön majd el értem, mint sárkány, az alagút sötétjében. Fordította: Horváth Norbert

Az álomseprő
Miután elszállt az álom és fölébredsz, magad mögött hagyod az őrület és dicsőség világát a hétköznapok taposómalmáért, képzeleted romjai közt ott jár az álomseprő. Ki tudja, mi volt ő, amíg élt? Vagy, ha már itt tartunk, élt-e valaha? Nem válaszolna a kérdéseidre; keveset beszél, mély, morgós hangon, amikor pedig megszólal, általában az időjárásról és a termésről szól, meg a sportról. Saját magán kívül senkit sem szeret. Akkor jön, amikor fölébredsz, kitakarítja a királyságokat és a kastélyokat, az angyalokat és baglyokat, a hegyeket és óceánokat. Elsöpri a vágyat, a szerelmet és a szeretőket, a bölcseket, akik nem pillangók, a hús virágait, a szarvas futását és a Lusitatnia elsüllyedését. Kiseper mindent, ami az álmodból megmaradt, az életet, amit akkor viseltél, a szemeket, amiken keresztül láttál, a papírlapot, amit sosem találtál meg. Szépen sorban kitakarít mindent: az éles fogú banyát, aki megharapta az arcodat; az apácákat az erdőből; a halott karját, ami kilógott a kádból; a bíborvörös férgeket, amik a bőröd alá fúrták magukat, amikor kigomboltad az ingedet. Elsöpri mind – mindent, ami az álmaid után maradt, aztán elégeti, hogy tiszta legyen a terep másnap éjszakára. Bánj vele szépen, légy udvarias, ne kérdezősködj. Örülj, ha győzött a csapata, gyászolj, ha kikaptak, helyeselj, bármit mond is az időjárásra. Add meg neki azt a tiszteletet, ami szerinte kijár neki. Mert vannak olyanok, akiket nem látogat meg többé az álomseprő, karján sárkánytetoválással, sodort cigit szívva. Találkoztál már velük. Rángatózik a szájuk, a szemük csak mered, gügyögnek, halandzsáznak, nyáladznak és remegnek. Vannak, akik az utcákat róják szakadat ruháikban, minden tulajdonuk a hónuk alatt egy szatyorban. Másokat sötét helyre zárta, ahol sem maguknak, sem másoknak nem árthatnak többé. Nem őrültek, illetve nem józanságuk elvesztése a legnagyobb problémájuk. Rosszabb ez, mint az őrület. elmondják neked, ha hagyod: ők azok, akik minden napjukat álmuk romjai között élik. És ha az álomseprő egyszer elhagy téged, nem jön vissza többé. Fordított: Horváth Norbert

Idegen részek
A NEMI BETEGSÉG olyan fertőző betegség, amely tisztátalan nemi kapcsolat következménye. A félelmetes egészségügyi elváltozások, melyek e megbetegedés eredményeképpen jelentkezhetnek – elváltozások, melyek félelme éveken keresztül kísértheti az elmét, melyek az egészség teljes forrását megfertőzhetik, és átöröklődhetnek ártatlan utódok ifjonti vérének cirkulációjába is – mindezek valóban rettenetes tényezők, túl rettenetesek ahhoz, hogy ne tegyék e kórt mindazok egyikévé, melyeket ne kéne késlekedés nélkül orvosi felügyelet alá helyezni. Spencer Thomas, M.D., L.R.C.S. (Edin): A családi Gyógykezelés és Házi Sebészet Szótára, 1882

Simon Power nem szerette a szexet. Nem igazán. Idegenkedett attól, hogy bárki más is legyen ugyanabban az ágyban, amelyikben ő, gyanította, hogy túlságosan is hamar megy el; mindig kényelmetlenül érezte magát amiatt, hogy teljesítménye valamely módon minősítve volt, mint egy KRESZ-vizsga, vagy egy gyakorlati szigorlat. A főiskola ideje alatt ágyba vitték párszor, ész egyszer, három évvel ezelőtt az iroda újévi partyja után is. De ez volt, ami volt, s amennyire Simon érdekelt volt az ügyben, ennyi elég is volt. Egyszer, az irodai munka üresjáratában, eszébe jutott, hogy jó lett volna Viktória királynő idejében élni, ahol a jól nevelt nők nem voltak többek neheztelő szex-babáknál a hálószobában. kioldották fűzőiket, meglazították alsószoknyáikat (rózsaszínes-fehéres húst fedve fel), majd hanyattdőltek s elszenvedték a testi aktus méltatlanságait. Hogy netán élvezniük kéne e bizonyos méltatlanságot – soha még csak eszükbe sem jutott. Eltette későbbre a gondolatot – csak egy újabb maszturbációs fantázia. Simon sokat maszturbált. Minden éjjel – néha többször is, ha nem tudott aludni. Olyan hosszúra tudta nyújtani vagy olyan rövidre tudta fogni a klimaxhoz szükséges időt, amilyenre csak akarta. És gondolatban mind az övéi voltak. Film- és tévésztárok, a nők az irodából, iskoláslányok, a meztelen modellek, akik a Fiesta gyűrött lapjain pöffeszkedtek arc nélküli láncokba vert rabszolgák, lebarnult görög istenek testével bíró fiúk… Éjszakáról éjszakára ott parádéztak előtte. Így biztonságosabb volt. A gondolatban. És utána elaludt, kényelmesen és biztonságban egy olyan világban, amit ő irányított – és nem álmodott alvás közben. Vagy legalábbis reggelre már soha nem emlékezett az álmaira. Azon a reggelen, amelyen elkezdődött, a rádió ébresztette fel („…kétszázan meghaltak és feltételezik, hogy magas a sebesültek száma is; s most átadom a szót Jacknek az időjárási és közlekedési hírekkel…”), kiküzdötte magát az ágyból, aztán kibukdácsolt, fájó húgyhólyaggal, a fürdőszobába. Felcsapta a WC fedelét és vizelt. Úgy érezte, mintha szögeket pisilt volna. Reggeli után újra vizelnie kellett – kevéssé fájdalmasan, mivel már nem volt olyan erős a folyás – aztán még háromszor ebéd előtt. Minden alkalommal fájt. Nem lehet nemi betegség, mondta magának. Az olyasmi, amit mások kapnak el, olyasmi (és itt három évvel ezelőtti utolsó nemi kapcsolatára gondolt) amit másoktól kapunk el. Nem igazán kaphatod el egy WC-ülőkétől, vagy igen? Az nem csak vicc volt? Simon Powers huszonhat éves volt, és egy nagy londoni banknál dolgozott, az értékpapírosztályon. Kevés barátja volt a munkahelyén. Egyetlen igazi barátja, Nick Lawrence, egy magányos kanadai, nemrég átment egy másik részlegbe, és Simon egyedül ült a személyzeti büfében: a dokkok Lego-tájképét bámulva piszkálta pelyhüdt, zöld salátáját. Valaki vállon veregette.

– Simon, hallottam ma egy jót. Akarod hallani? – Jim Jones volt az iroda bohóca, sötét hajú, fürkész tekintetű fiatalember, aki azt állította hogy az alsónadrágján különleges zseb van, óvszereknek. – Aha. Igen. – Hát tessék. Milyen munkások azok az emberek, akik bankokban dolgoznak? Na? Kitalálod? Simon nemet intett a fejével. – Kézimunkások. Simon valószínűleg kissé zavartnak látszott, mert Jim felsóhajtott és ezt mondta: – Nem érted? nem kétkezi munkások, hanem csak kézimunkások. Kézimunka – tudod? Istenem, de lassú vagy… – Aztán, miután észrevett egy csapat fiatal nőt egy távolabbi asztalnál, megigazította a nyakkendőjét, és átköltözött hozzájuk, tálcástól. Simon hallotta, amint Jim elmeséli a nőknek a viccét, ezúttal plusz kézmozdulatokkal. Nekik azonnal leesett a poén. Simon az asztalán hagyta a salátáját, és visszament dolgozni. Azon az éjjelen a székében ült, egyszobás lakásában, kikapcsolt televízió mellett, és megpróbálta felidézni, mit is tud a nemi betegségekről. Ott volt a szifilisz, ami sebhelyessé tette az arcot és megőrjítette Anglia királyait; a gonorrhea – a tripper – egyfajta zöldes folyás és még nagyobb őrület; aztán kis, ágyéki tetvek, melyek fészkeltek és viszkettek (megvizsgálta saját szőrzetét egy nagyítóval, de semmi sem mozdult); AIDS, a nyolcvanas évek pestise, felhívás a tiszta fecskendőkre és biztonságosabb szexuális szokásokra (de mi lehet biztonságosabb egy maroknyi friss, fehér zsebkendőbe elkövetett, egyszemélyes aktusnál?); herpesz, aminek valami köze volt a náthakiütéshez (megvizsgálta az ajkait a tükörben, normálisnak tűntek). Ez volt minden, amit tudott. És lefeküdt, majd álomba idegeskedte magát, anélkül, hogy maszturbálni mert volna. Azon az éjjelen apró, üres tekintetű nőkről álmodott, akik végtelen sorokban masíroztak gigászi irodaházak között, harcos hangyák hadseregéhez hasonlóan. Simon még két napig nem tett semmit a fájdalommal kapcsolatban. remélte, hogy majd elmúlik, vagy magától javulni kezd. De nem. Rosszabbodott. A fájdalom már egy óráig is eltartott vizelés után, a péniszét sebesnek, horzsoltnak érezte belülről. És a harmadik napon felhívta a rendelőt, hogy egyeztessen egy időpontot. Irtózott attól, hogy elmondja a telefont felvevő nőnek azt, hogy mi volt a baj, így igen megkönnyebbült, és talán egy kissé még csalódottnak is érezte magát, amikor a nő nem kérdezett rá, hanem egyszerűen csak előjegyezte másnapra. Az irodavezetőjének azt mondta, hogy torokgyulladása van, és emiatt kéne elmennie orvoshoz. Érezte, hogy belevörösödik az arca a beszédbe, de a nő nem tett megjegyzést emiatt – egyszerűen azt felelte, hogy rendben van. Amikor otthagyta az irodát, rájött, hogy egész testében remeg. Szürke, esős nap volt, amikor megérkezett az orvosi rendelőbe. Nem volt sor, egyenesen bement az orvoshoz. Nem a megszokott orvos volt, és ez megnyugtatta Simont. Ez egy fiatal pakisztáni volt. Körülbelül Simonnal egyidős, aki félbeszakította Simon dadogó szimptómafelsorolását, hogy megkérdezze: – Többet vizelünk a szokásosnál ugye? Simon bólintott. – Bármiféle folyás? Simon megrázta a fejét. – Jól van, no. Szeretném, ha levenné a nadrágját, ha nem gond. Simon levette. A doktor alaposan megnézte a péniszét. – Mégiscsak van folyása, tudja – mondta. Simon felöltözött.

– Nos Mr. Powers, mondja, elképzelhetőnek tartja, hogy elkapott valakitől egy, hm, nemi betegséget? Simon nyomatékosan megrázta a fejét. – Nem volt szexuális kapcsolatom – és itt majdnem hozzátette, hogy senki mással – körülbelül már három éve. – Nem? – Az orvos nyilvánvalóan nem hitt neki. egzotikus fűszerillat lengte körül, és az övé volt a legfehérebb fogsor, amit Simon valaha látott. – Nos, vagy gonorrheát, vagy NSU-t kapott el. Valószínűleg NSU: Nem Specifikus Urethritis. Ez kevéssé híres és kevésbé fájdalmas, mint a gonorrhea, de a kezelés kissé húzós. A gonorrheától egy nagy dózis antibiotikum megszabadítja. Kinyírja a nyavalyást… – Összecsapta a tenyerét, kétszer. hangosan. – Pont így. – Tehát nem tudja? – Hogy melyik az? Te jó isten, nem. Meg sem próbálom kitalálni. Elküldöm egy szakrendelésre, ami az összes efféle dolognak a gondját viseli. Adok egy papírt, amit magával kell vinnie. – Előhúzott egy fejléces jegyzetpapírtömböt egy fiókból. – Mi a foglalkozása, Mr. Powers? – Egy bankban dolgozom. – Pénztáros? – Nem – Megrázta a fejét. – A kötvényosztályon vagyok. Két aligazgatónak végzek irodai munkát. Eszébe jutott valami. – Ugye nem kell tudniuk erről? A doktor meglepettnek látszott. – Isten ments! Nem. Írt egy jegyzetet, gondosan formált kézírással, amiben megállapította, hogy Simon Powers, 26 éves, valamilyen bajjal bír, ami valószínűleg NSU. Folyása van. Azt mondta, hogy három éve nem élt nemi életet. Rossz a közérzete. Kéri, adják tudtára a tesztek eredményeit. Kacskaringós vonással írta alá. Eztán átadott Simonnak egy kártyát, amin rajta volt a szakrendelő címe és telefonszáma. – Tessék. Ide fog elmenni. Nem kel aggódnia – sok emberrel megesik. Látja ezeket a kartonokat itt? Nem kell aggódnia – hamarosan teljesen rendbe jön. Hívja fel őket, amikor hazaért, és beszéljen meg velük egy időpontot. Simon elvette a kártyát, aztán felállt, hogy menjen. – Ne aggódjon – mondta a doktor. – Nem lesz nehéz kikezelni. Simon bólintott, és megpróbált mosolyogni. – És bármi történjék is, ez egyáltalán nem valami undok dolog, mint a szifilisz – mondta az orvos. A két idősebb nő, aki a váróteremben üldögélt odakint, elragadtatva pillantott fel e váratlanul elkapott foszlány hallatán, majd éhes tekintettel bámulták Simont, amint kisétált. Azt kívánta, bárcsak halott lenne. Kint, a járdán, miközben a hazafelé tartó buszra várt, Simon ezt gondolta: „Nekem nemi betegségem van. Nekem nemi betegségem van. Nekem nemi betegségem van.” Újra és újra, akár egy mantrát. Csengőt kéne ráznia, amerre jár. A buszon megpróbált nem túl közel kerülni utastársaimhoz. Bizonyos volt abban, hogy tudták (hiszen látták az arcán a himlőjegyeket, nem?); s ezzel egyidőben szégyellte, hogy titokban kel tartania előttük. Visszatért a lakásába, és egyenesen a fürdőszobába ment, arra számítva, hogy egy elaszott horrorfilm-arcot, egy sártól mocskos, rohadó koponyát lát majd a tükörben, amint

visszabámul rá. ehelyett egy rózsaszín arcú banktisztviselőt látott, aki húszas éveinek közepén járhatott, s tökéletes bőre volt. Előkotorta péniszét és gondos alapossággal szemügyre vette. nem volt sem üszkös-zöld, sem lepra-fehér, teljesen normálisnak látszott, eltekintve a némileg duzzadt csúcstól és a váladéktól, ami síkossá tette a lyukat. Ráébredt, hogy fehér alsónadrágja a lépés mentén keresztben végig foltos lett. Simon dühös volt magára, és még dühösebb Istenre azért, amiért neki adta (mond ki) (egy adag taps) ami nyilvánvalóan másnak járt. Azon az éjjelen maszturbált, négy nap óta először. Egy iskoláslányról fantáziált, kék pamutbugyiban, aki rendőrnővé változott, aztán két rendőrnővé, aztán hárommá. Egyáltalán nem fájt, míg a csúcsra nem jutott, akkor úgy érezte, mintha valaki egy rugós kést nyomott volna végig a farka belsején. Mintha egy tűpárnát ejakulált volna. Sírni kezdett, a sötétben, de hogy a fájdalom, vagy valami más, kevésbé azonosítható dolog miatt, még ő maga, Simon sem tudta biztosan. ekkor maszturbált utoljára. A szakrendelő egy zordon viktoriánus kórházban volt, London középső részén. Egy fehér köpenyes fiatalember megnézte Simon kártyáját, elvette orvosának jegyzetét, és megkérte, hogy foglaljon helyet. Simon leült egy narancssárga műanyag székre, amit barna, cigarettától származó égésnyomok borítottak. Néhány percig a padlót bámulta. Aztán, kimerítve a szórakozás ezen formáját, a falakra függesztette tekintetét, legvégül pedig, nem lévén más lehetősége, az emberekre. Mindannyian férfiak voltak, hála Istennek – a nőket a következő emeleten látták el –, több, mint tucatnyian. A legkényelmesebben a macsó „építkezési-típusok” érezték magukat, akik már hetedszer vagy hetvenedszer voltak itt, és kifejezetten elégedettnek tűntek magukat illetően, mintha az a bármi, amit elkaptak, férfiasságuk bizonyítéka lenne. Volt néhány belvárosi pasas, nyakkendőben és öltönyben. Az egyikük nyugodtnak látszott, egy mobiltelefont tartott magánál. egy másik a Daily Telegraph mögött rejtőzött, nyakig vörös volt a szégyentől, hogy itt kell lennie; voltak még kis emberek lehelletnyi bajusszal, vacak esőkabátban – újságárusok vagy nyugdíjazott tanárok; egy kerekded keleti úriember, aki egymás után gyújtott rá a filter nélküli cigarettákra, az újat az előző végéről gyújtva meg, úgy, hogy a parázs soha nem aludt ki, mindig átkerült az egyik haldokló cigarettáról a következőre. egy sarokban egy ijedt meleg pár ült. Egyikük sem nézett ki többnek tizennyolcnál. Nekik is nyilvánvalóan ez volt az eslő látogatásuk, ahogy körbepillantgattak. Egymás kezét fogták, kifehéredett ujjakkal, mégis diszkréten. Rémültek voltak. Simon egy kissé megvigasztalódott. Kevésbé érezte magát egyedül. – Mr. Powers, kérem – mondta az asztalnál ülő férfi. Simon felállt, tudatában annak, hogy minden szem rászegeződik, hogy megneveztetett és beazonosíttatott mindezen emberek előtt. Egy vidám, vörös hajú doktor várta. – Kövessen – mondta. Végigmentek néhány folyóson, át egy ajtón (DR. J. BENHAM, ez volt felírva filctollal egy fehér lapra, amit a homályosított üveglapra celluxoztak), be a doktor irodájába. – Doktor Benham vagyok – mondta az orvos. Nem nyújtott kezet. – Van papírja az orvosától? – Odaadtam az embernek az asztalnál. – Ó – Doktor Benham kinyitott egy mappát az asztalon. Számítógéppel nyomtatott címke állt az oldalán:

REG: 90.JÚL.2. FFI 90/00666.L. POWERS, SIMON, MR. SZÜL. 63.OKT.12. NŐTLEN Benham elolvasta a jegyzetet, megnézte Simon péniszét, aztán átnyújtott neki egy kék lapot a mappából. Ugyanaz a címke volt rajta, a tetejére tűzve. – Kérem, üljön le a folyósón – mondta. – Egy nővér majd szólítja. Simon a folyósón várt. – Nagyon törékenyek, – mondta a napbarnította ember, aki mellette ült, akcentusa alapján dél-afrikai, esetleg zimbabwei. Koloniális akcentus, mindenesetre. – Pardon? – Nagyon törékenyek. A nemi betegségek. Gondoljon csak bele. Náthát vagy influenzát elkaphat egyszerűen úgy is, hogy ugyanabban a szobában tartózkodik, ahol valaki olyan van, akinek már van. A nemi betegségeknek melegre és nedvességre van szükségük, és bensőséges kapcsolatra. Az enyémeknek nem, gondolta Simon, de nem mondott semmit. – Tudja, mitől félek? – kérdezte a dél-afrikai. Simon megrázta a fejét. – Elmondani a feleségemnek – mondta a férfi, és elhallgatott. Egy nővér jött, és magával vitte Simont. Fiatal volt és csinos, ő pedig követte egy kabinba. A nő elvette tőle a kék papírt. – Vegye le a dzsekijét és tűrje fel a jobb ingujját. – A dzsekimet? A nő felsóhajtott. – A vérvizsgálathoz – Ó. A vérvétel majdhogynem kellemes volt, ahhoz képest, ami ezután következett. – Vegye le a nadrágját – mondta Simonnak. Érezhető ausztráliai akcentusa volt. Simon pénisze összezsugorodott, szorosan behúzta magát, szürkének és ráncosnak tűnt. A férfi azon kapta magát, hogy el akarja mondani a nővérnek, hogy normális esetben jóval nagyobb, de ekkor a másik felvett egy fémműszert, melynek dróthurok függött a végén, és Simon máris azt kívánta, bárcsak még kisebb lenne. – Szorítsa meg a péniszét a tövénél és tolja előre néhányszor. Úgy tett. A nővér belenyomta a hurkot a pénisze fejébe és körbeforgatta néhányszor. Simon megvonaglott a fájdalomtól. A nővér a váladékot felkente egy üveglemezre. Aztán egy üvegedényre mutatott a polcon. – Bele tudna vizelni, kérem? – Micsoda? Innét? A nő lebiggyesztette az ajkait. Simon gyanította, hogy naponta legalább harmincszor hallotta már ezt a viccet, mióta itt dolgozott. A nővér kiment a fülkéből, egyedül hagyta Simont, hogy pisiljen. Simon az esetek többségében nehéznek találta, hogy vizeljen, gyakran kellett várnia a nyilvános vécékben, míg mindenki ki nem ment. Irigyelte azokat a férfiakat, akik alkalomszerűen be tudtak térni egy ilyen helyre, lehúzni a zippzárjukat, és vidám beszélgetéseket folytattak a szomszédos piszoárnál álló szomszédaikkal, miközben sárga vizelettel zuhanyozták a fehér porcelánt. Gyakran megesett vele, hogy egyáltalán nem sikerült. Most nem tudta megtenni. – Nem sikerül, Ne aggódjon. Foglaljon helyet a váróban, a doktor egy percen belül szólítani fogja. – Nos, – mondta Dr. Benham. – Önnek NSU-ja van. Nem Specifikus Urethritis.

Simon bólintott, aztán megkérdezte: – Az mit jelent? – Azt jelenti, hogy nincsen gonorrheája, Mr. Powers. – De nem feküdtem le senki, senkivel, kb… – Ó, amiatt ne aggódjon. Kifejezetten spontán betegség is lehet – nem kellett, hm, belebonyolódnia, hogy elkapja. – Benham benyúlt az asztal egyik fiókjába és egy üveg pirulát húzott elő. – Vegyen be ebből egyet napi négyszer, étkezés előtt. tartózkodjon az alkoholtól, semmi szex és ne igyon tejet pár óráig azután, hogy bevette. Megértette? Simon idegesen elvigyorodott. – Találkozunk a jövő héten. egyeztessen időpontot odalent. Odalent adtak neki egy vörös kártyát, rajta a nevével és a következő időponttal. Volt rajta még egy szám is: 90/00666.L. Hazafele sétálva az esőben Simon megtorpant egy kicsit egy utazási ügynökség előtt. A kirakatbeli poszter napsütötte tengerpartján három bronzbarna, bikinis nő kortyolgatott hosszú italokat. Simon soha nem volt még külföldön. Az idegen helyek idegessé tették. Ahogy múlt a hét, múlt a fájdalom is, és négy nappal később Simon már tudott úgy vizelni, hogy arcizma sem rándult közben. Azonban valami más – Kicsiny magként indult, ami gyökeret eresztett a gondolataiban, és növekedni kezdett. Beszélt róla Dr. Benhamnek, a következő vizsgálat során. – Azt mondja, tehát, hogy úgy érzi, a pénisze már nem az öné, Mr. Powers? – Pontosan, doktor. – Attól tartok, nem egészen értem. Van valamiféle érzékelés-vesztesége? Simon érezte a péniszét a nadrágjában, érezte a húsra feszülő szövetanyagot. Mocorogni kezdett a sötétben. – Egyáltalán nem. Most is éppúgy érzek mindent, ahogy mindig érezni tudtam. Ez… csak az, hogy, nos, máshogy érzem, azt hiszem. Mintha már nem lenne igazából a részem. Mintha… – Itt szünetet tartott. – …mintha valaki máshoz tartozna. Dr. Benham megrázta a fejét. – Hogy megválaszoljam a kérdését, Mr. Powers, ez nem az NSU szimptómája – ámbár tökéletesen elfogadható pszichológiai reakció valaki olyantól, aki elkapta. Ez a, hm, undorodás önmagától, talán, amit externalizál, mint saját nemi szerveinek elutasítását. Ez így körülbelül rendjénvalónak hangzik, gondolta Dr. Benham. Remélte, hogy megfelelően elkapta a zsargont. Soha nem szentelt sok figyelmet sem a pszichológiaelőadásoknak sem a szakkönyveknek, ami talán megmagyarázta, legalábbis a felesége szerint, hogy miért éppen egy londoni nemibeteg-gondozóban teljesített szolgálatot. Powers kissé nyugodtabbnak tűnt. – Csak aggódtam egy kicsit, doktor, ez minden. – Beharapta az alsó ajkát. – Hm, pontosan mi az az NSU? Benham bíztatóan mosolygott. – Nagyon sok minden lehet. NSU – ezt akkor szoktuk mondani, amikor nem tudjuk pontosan, miről is van szó. Nem Specifikus, ha érti. Ez egy fertőzés, ami reagál az antibiotikumokra. jut eszembe… – kinyitott egy asztalfiókot és egy újabb heti utánpótlást húzott elő. – Beszéljen meg odalent egy időpontot a jövő hétre. Semmi szex. Semmi alkohol. Semmi szex? – gondolta Simon. Kurvára nem valószínű. De amikor elsétált a csinos ausztráliai ápolónő mellett, a folyósón, érezte, amint a pénisze újra mocorogni kezd, melegszik és megkeményedik.

Benham a következő héten is találkozott Simonnal. A tesztek szerint még mindig megvolt a betegsége. Benham megvonta a vállát. – Nem szokatlan tőle, hogy ilyen hosszan kitart. Azt mondja, nem érez kellemetlenségeket? – Nem. Egyáltalán, semmit. És semmilyen váladékot sem láttam. Benham fáradt volt, és nyomott fájdalom lüktetett a bal szeme mögött. Lepillantott a tesztekre, a dossziéban. – Attól tartok, még mindig megvan. Simon Powers fészkelődött kicsit a székében. Nagy, kék szeme könnybe lábadt, arca sápadt, boldogtalan volt. – Mi a helyzet a másik dologgal, doktor? Az orvos megrázta a fejét. – Milyen másik dologgal? – Elmondtam magának – mondta Simon. – A múlt héten. Elmondtam. Az az érzés, hogy a, hm, péniszem már nem volt, többé már nem az enyém. Hát persze, gondolta Benham. Ez az a beteg. Soha nem lesz képes megjegyezni az egymás után sorakozó neveket, arcokat és péniszeket, zavartságukkal vagy épp hetvenkedésükkel és izzadt-ideges szagukkal; és szomorú kis betegségeikkel. – Mm. Mi van vele? – Terjed, doktor. A testem egész alsó részében ott van ez az érzés, mintha valaki másé lenne. A lábaim, meg minden, érzem őket rendesen, és oda mennek, ahová akarom, hogy menjenek, de néha az az érzésem támad, hogy valahova máshova akarnának menni – ha ki akarnának sétálni a világba – megtehetnék, és magukkal vinnének engem is… Semmit sem tudnék tenni, hogy megállítsam őket. Benham megrázta a fejét. Nem igazán figyelt. – Megváltoztathatjuk az antibiotikumait. Ha a többiek nem ütötték ki a betegséget eddig, ezek biztosan megteszik majd. Valószínűleg megszabadítják majd ettől a másik érzéstől is – valószínűleg csak az antibiotikumok mellékhatása. A fiatalember csak bámult rá. Benham úgy érezte, mondania kellene valami mást. – Talán egy kicsit többet kéne társaságba járnia. A fiatalember felállt. – A jövő héten ugyanekkor. Semmi szex, semmi pia, semmi tej a pirulák után –recitálta az orvos a litániát. A fiatalember elsétált. Benham alaposan megfigyelte, de semmi különöset nem látott a járásán. Szombat éjjel Dr. Jeremy Benham és a felesége Celia egy vacsorán vett részt, amit egy professzionális kolléga adott. Benham egy ismeretlen pszichiáter mellett ült. A hors d’oeuvres, azaz a vegyes ízelítő kóstolgatása alatt kezdtek beszélgetni. – A gond azzal, hogy az ember elmondja másoknak, hogy pszichiáter – mondta a pszichiáter, aki amerikai volt, hatalmas és golyófejű, leginkább egy tengeri kereskedőre hasonlított – az, hogy aztán nézheti, amint egész este megpróbálnak normálisan viselkedni. Elégedett, mély és szemérmetlen hangon kuncogott. Benham is kuncogott, és mivel egy pszichiáter mellett ült, az este további részét azzal töltötte, hogy megpróbált normálisan viselkedni. Túl sok bort ivott a vacsorájához.

A kávé után, amikor már semmi más mondanivaló nem jutott eszébe, elmondta a pszichiáternek (akit egyébként Marshallnak hívtak, bár azt mondta Benhamnak, hogy szólítsa Mike-nak) mindazt, amit fel tudott idézni Simon Powers tévképzetéből. Mike nevetett. – Viccesen hangzik. Icipicit talán kísérteties. De semmi komoly, ami miatt aggódni kéne. Valószínűleg csak hallucináció, amit az antibiotikumokra való reakció okoz. Kissé úgy hangzik, mint a Capgras Szindróma. Hallottak már róla ideát, Angliában? Benham biccentett, aztán gondolkodott, majd azt mondta, hogy nem. Töltött magának még egy pohár bort, figyelmen kívül hagyva felesége lebiggyedő ajkát és alig észrevehetően megrázott fejét. – Nos, Capgras Szindrómája – mondta Mike – afféle trükkös téveszme. Egy egész cikk jelent meg róla a The Journal of American Psychiatry-ban, körülbelül öt évvel ezelőtt. Alapjaiban, ez az az eset, amikor valaki azt hiszi, hogy fontos emberek az életében – családtagok, munkatársak, szülők, szeretett egyének, miegyéb – ki lettek cserélve – ezt figyeld! – pontos hasonmásaikra. – Nem vonatkozik mindenkire, akit ismernek. Csak a kiválasztottakra. Gyakran csak egy ember az életükből. nincsenek kísérő téveszmék sem. Csak ez az egy dolog. Akut érzelmi nehézségekkel küzdő emberek, paranoiás tendenciákkal. A pszichiáter megpiszkálta az orrát a körmével. – Nekem volt egy esetem, két-három valahány évvel ezelőtt. – Meggyógyítottad? A pszichiáter ferde pillantást vetett Benhamra, és elvigyorodott, kimutatva az összes fogát. – A pszichiátriában, doktor – nem úgy, talán, mint a szexuális úton terjedő betegségekkel foglalkozó szakrendeléseken – nincs olyan dolog, hogy meggyógyítás, hogy gyógyulás. Csak korrekció van. Benham belekortyolt a vörösborba. Később eszébe jutott, hogy soha nem mondta volna ki azt, amit ezután mondott, ha nincs a bor. vagy legalábbis nem hangosan. – Nem hiszem… – itt egy szünetet tartott, visszagondolva egy filmre, amit még tizenévesként látott (valamiféle testrablókról) – Nem hiszem, hogy valaha is lett volna bárki, aki leellenőrizte volna, hogy azokat az embereket tényleg nem távolították-e el, s cserélték le pontos hasonmásokra. Benham felesége kizárta a férfit a hálószobájukból a veszekedés után. A doktor így hát a kanapén feküdt, odalent egy gyűrött takaró alatt, és az alsóneműjében maszturbált, forró magja végigfreccsent a hasán. Hajnali kettő körül ébresztette fel az a hűvös érzés, lágyéktájékon. Letörölte magát a frakkingével, aztán visszaaludt. Simon képtelen volt maszturbálni. Akarta, de nem mozdult a keze. Ott feküdt mellette, egészségesen, épen, de olyan volt, mintha elfelejtette volna, hogyan kell reagálásra bírnia. Ami elég buta dolog, nemde? Nemde? Izzadni kezdett. Arcáról és homlokáról cseppek csordultak le a fehér pamutlepedőkre – de testének többi része száraz volt. Sejtről sejtre valami felnyúlt benne. Végigsimított az arcán, gyengéden, mint egy szerető csókja, aztán a torkát nyalogatta, lélegzett az arcán. Megérinti. Ki kell szállnia az ágyból. Nem tudott kiszállni az ágyból. Megpróbált üvölteni, de a szája nem akart kinyílni. A gégéje megtagadta rezgést. Simon még látta a mennyezetet, amit az elhaladó autók fényei világítottak meg. A plafon elhomályosodott: a szeme még mindig az övé volt, és könnyek csorogtak belőle, forrón, végig az arcán, a párnát áztatva.

Nem tudják, mit kaptam el – gondolta. – Azt mondják, azom van, amit mindenki más is elkap. De én nem azt kaptam el. Én valami mást kaptam el. Vagy lehet – gondolta, amint elködösödött a látása, és a sötétség elnyelte Simon Powers maradékát – hogy ő kapott el engem. Ne sokkal ezután Simon elkelt, megmosakodott, és alaposan megvizsgálta magát a fürdőszobatükör előtt. Aztán mosolygott, mint akinek tetszett, amit látott. Benham mosolygott. – Örömmel mondhatom – mondta – hogy ezennel gyógyultnak kell nyilvánítanom. Simon Powers nyújtózott egyet a székében, lustán, és bólintott. – Szörnyen jól érzem magam – mondta. Elég jól néz ki, gondolta Benham. Ragyog az egészségtől. Magasabbnak is tűnt. egy igen vonzó fiatalember, állapította meg a doktor. – Szóval, hm, nincsenek már azok az érzései? – Érzések? – Azok az érzések, amikről nekem beszélt. Hogy a teste nem tartozott már magához. Simon legyintett, nyájasan, meglegyezve az arcát. A hideg időjárás megtört, és London váratlan hőhullámban párolódott; már nem is hasonlított Angliára. Simont, úgy tűnt, megragadta amit az orvos mondott. – Ez az egész test hozzám tartozik, doktor. Efelől egészen biztos vagyok. Simon Powers (90/00666.L.NŐTLEN, FFI) úgy vigyorgott, mintha az egész világ is hozzá tartozott volna. Az orvos figyelte, amint távozik a rendelőből. Erősebbnek tűnt, kevésbé törékenynek. A következő beteg Jeremy Benham előjegyzési kártyáján egy huszonkét éves fiú volt. Benhamnak kellett megmondani majd neki, hogy HIV pozitív volt. Gyűlölöm ezt a munkát – gondolta. Szabadságra kell mennem. Végigsétált a folyóson, hogy behívja a fiút, s közben átfurakodott Simon Powers mellett, aki lendületesen beszélt egy csinos fiatal ausztráliai ápolónőhöz. – … nagyon szép hely lehet – mondta a férfi a nőnek. – Látni akarom. el akarok menni mindenhová. Mindenkivel találkozni akarok. Egyik kezét a nő karján nyugtatta, aki nem tett semmit, hogy lerázza magáról. Dr. Benham megtorpant mellettük. Megérintette Simon vállát. – Fiatalember – mondta. – Ne hagyja, hogy újra viszontlássam itt. Simon Powers elvigyorodott. – Nem fog többet itt látni, doktor – mondta. – Nem mint ilyen embert, mindenesetre. Összecsomagoltam a munkahelyemen. Elindulok a világ körül. Kezet ráztak. Powers keze meleg volt, kellemes és száraz. Benham továbbsétált, mégsem tudta nem hallani Simon Powerst – még mindig a nővérhez beszélt. – Olyan csodálatos lesz – mondta a nőnek. Benham kíváncsi lett volna, miről beszél, vajon a szexről, a világ körüli utazásról, vagy talán, valahogyan egyszerre mindkettőről? – Olyan jó szórakozás lesz – mondta Simon. – Már most imádom. Fordította: Csigás Gábor

Vámpír sextina
Ahol várok, határa az álom. Árnyék von be. Sötétség ízű az éj. Csípős és hideg. Így várom szerelmem. Holdkoptatta színnel jelzi őt e kő. Eljön, bejárjuk ezt a csinos világot. Éltet majd sötétség, élet majd a vér. Magányos játék ez, céljában a vér. De nem hagyott még el az álom, Nem adnám fel, bármit ígér a világ, Holdszívta homályra enyhül az éj, Állok az árnyékban, szemben a kő. Halott-e szeretőm, halott-e szerelmem? Álmodtam, míg aludtam, szerelmem, Több ez, mint élet, több ez, mint a vér, Napfény keresett mélyen, bár fedett a kő, Halottabb, mint bármi halott, mégis álom, Míg párologva ébredt rám az éj, Alkony űzött, hogy jöjjek, világ. Századok óta járom a világot, Osztogatok valami fél-szerelmet, Egy lopott csókot, majd újra enyém az éj, Így jó ez az élet és a vér. És jön a reggel, és nem vagyok, csak álom, Dermedt, hideg test, fölötte kő. Ígértem, hogy nem bántalak. Legyek kő, Hogy áldozat légy, kit mar idő, kit mar világ? Az igazságot kínáltam, túl minden álmon, Minden, mit te kínáltál csupán szerelem, Mondtam, ne aggódj, és hogy a vér Íze édes, ha szárnyra kap az éj. Szerelmeim olyakor elhívja az éj, Olyakor fekszenek, hideg test, fölötte kő, És soha nem kapják mit az ágy kínál, és a vér, Nem járják az árnyékodat, világ, Inkább férgekké rohadnak. Ó szerelmem, Azt suttogják felkeltél, ezt mondta az álmom. Vártam, előttem kő, lassan letelt az éj, De nem hagyod el álmod, hogy vadássz a vérre. Jó éjt szerelmem. A világot kínáltam neked. Fordította: Papp Cseperke

Az egér
Számos olyan berendezést kínálnak, ami képes egyetlen pillanat alatt megölni az egeret és akadt néhány olyan is, ami lassan végzett vele. Tucatnyi változata akadt a hagyományos egérfogónak, amire Regan szeretett úgy gondolni, mint a Tom és Jerry csapdára: rugós fémdarab egy deszkára erősítve, ami eltöri az egér nyakát; voltak egyéb mütyürök is a polcon – olyan, ami megfojtotta az egeret, egy másik áramütéssel végzett vele, vagy épen vízbe ölte. Mindegyik derűs, színes csomagolásban. – Nem igazán ilyesmit keresek – mondta Regan. – Hát, csapdából csak ilyenünk van – mondta a nő, aki nagy sárga műanyag névtáblát viselt, amin az állt, hogy ő BECKY és ÖRÖMMEL ÁLL AZ ÖN RENDELKEZÉSÉRE MACREA ÁLLATKERESKEDÉSÉBEN. – Itt például… – Egy állványra mutatott, ami fölött a HUN-GREE-CAT patkányméreg felirat állt, alatta kis zacskókba adagolt méreg. egy kis gumiegér hevert a tetején égnek meredő lábakkal. Regannek hirtelen fölvillant egy hívatlan emlékkép: Gwen, amint elegáns rózsaszín ujjait fölfelé fordítva kinyújtja felé a kezét. – Mi ez? – kérdezte. Ez azelőtt történt, hogy Regan Amerikába utazott volna. – Nem tudom – felelte. Egy kis hotel bárjában üldögéltek valahol nyugaton, burgundi színű szőnyegek, őzbarna tapétás falak között. Gin-tonikot ivott; Gwen a második pohár Chablist kortyolgatta. Gwen egyszer azt mondta, hogy a szőkéknek csak fehér bort szabad inniuk, az jobban áll nekik. Akkor nevetett rajta, de rájött, hogy a lány komolyan gondolja. – Egy döglött ilyen – mondta lefelé fordítva a kézfejét, ujjai úgy lógtak, mint egy kis, rózsaszín állat lábacskái. Regan mosolygott. Fizettek, aztán fölmentek Regan szobájába… – Nem, nem mérget keresek. Tudja, nem megölni akarom – mondta az eladónak. A nő kíváncsian méregette, mintha hirtelen idegen nyelven szólalt volna meg. – De azt mondta, hogy egércsapdát keres. – Nézze, én egy humánusabb csapdát keresek. Mint egy folyosó. Az egér bemegy, az ajtó becsukódik és nem nyílik ki. – És hogy öli meg? – Nem ölöm meg. Arrébb viszem pár mérfölddel és kiengedem. Többet nem jön vissza. Becky most már mosolygott, úgy nézett rá, mintha a legaranyosabb, legbutább dolog lenne, amit valaha is látott. – Itt várjon meg – mondta. – Körülnézek hátul. Bement egy ajtón, amin IDEGENEKNEK TILOS A BEMENET felirat állt. Csinos feneke van, gondolta Regan, vonzó is, a maga buta középnyugati módján. Kinézett az ablakon. Janice a kocsiban ült, újságot olvasott: vörös hajú nő kényelmes házikabátban. Integetett neki, de Janice nem figyelt. Becky kikukucskált a ajtó mögül. – Megvan! – mondta. – Mennyi kell? – Kettő? – Nem probléma – mondta és megint eltűnt, aztán két zöld műanyag dobozzal tért vissza. Beütötte az árat a pénztárgépbe, miközben Regan a pénzzel bajlódott – még mindig idegen volt neki a sok bankjegy és aprópénz, igyekezett kiszámolni a pontos összeget. A nő megvizsgálta a csapdákat, közben mosolygott. – Jó ég – mondta. – Mi jöhet még ez után? A hőség az arcába csapott, amikor kilépett a boltból. Az autóhoz sietett. A fémkilincs átforrósodott. Beszállt. – Kaptam kettőt – mondta. Az autóban a légkondicionáló működött, hűvös volt és kellemes. – Biztonsági öv – mondta Janice. – Meg kell tanulnod itt is vezetni – letette az újságját. – Meg is fogok – felelte. – Előbb-utóbb. Regan félt Amerikában vezetni: mintha egy tükör másik oldalán kellett volna közlekednie.

Nem beszéltek róla többet, Regan pedig elolvasta a használati utasítást az egérfogó hátulján. A szöveg szerint az volt a csapda leghasznosabb tulajdonsága, hogy sem látni sem megfogni nem kellett az egeret. Az ajtó bezárul mögötte és kész. Az utasítások nem szóltak arról, hogy nem kell megölni az egeret. Mikor hazaértek, kicsomagolta a csapdákat, egy kis mogyoróvajat tett mindkettőbe, legbelülre, aztán a kamra padlójára tette őket, egyiket a fal tövébe, a másikat a lyuk közelébe, amin keresztül az egér közlekedett. A csapdák egyszerű folyósok voltak: egyik végén ajtó, a másikon fal. Aznap éjszaka az ágyban Regan kinyúlt és megérintette Janice mellét, miközben a nő aludt; finoman nyúlt hozzá, nem akarta fölébreszteni. Érezhetően teltebbek voltak. Azt kívánta, bárcsak erotikusnak találná a nagyobb melleket. Azon tűnődött, milyen érzés lehet egy szoptatós nő mellét szívni. Úgy gondolta, hogy édes az anyatej, de nem tudta, pontosan milyen ízű. Janice mélyen aludt, mégis közelebb bújt hozzá. Regan elhúzódott; hevert a sötétben és megpróbálta fölidézni hogyan kell aludni. Túl meleg volt, fojtogató. Mikor Ealingben laktak, könnyen el tudott aludni, ebben biztos volt. Éles sikoly hallatszott a kertből. Janice mocorogni kezdett, aztán elfordult. Majdnem emberi volt az a hang. A rókák tudnak olyan hangot kiadni, mintha egy gyerek jajgatna – Regan ezt még régebben hallotta valahol. Talán egy macska volt. Talán egy éjszakai madár. Valami elpusztult odakint az éjszakában. Efelől nem volt kétsége. Másnap reggel az egyik csapdát zárva találta, de amikor óvatosan kinyitotta, üres volt. A mogyoróvajnak csak nyomai maradtak. Ezúttal csokoládét tett bele és visszarakta a fal tövébe. Janice magában sírdogált a nappaliban. Regan megállt mellette, Janice kinyújtotta felé a kezét, ő pedig megszorította. A keze hideg volt. Még mindig a hálóingét viselte és nem festette ki magát. Később telefonált valakinek. Nem sokkal dél előtt egy csomag érkezett Regannek. Gyorsposta volt, benne egy tucatnyi floppy, mindegyik tele számokkal, amiket át kellett vizsgálnia, rendeznie és osztályoznia. Hatig dolgozott a számítógépen egy kis fémlapátos ventilátor társaságában, ami zörgött és sustorgott miközben megmozgatta a meleg levegőt. Aznap este, amikor vacsorát főzött, bekapcsolta a rádiót. – …amit az én könyvem mond el. Amit a liberálisok nem akarnak tudatni velünk – a hang éles volt, ideges és arrogáns. – Igen, hát volt közte olyan, amit nehéz elhinni – mondta a műsorvezető bátorítóan: öblös rádiós hang, megnyugtató és kellemes a fülnek. – Persze, hogy nehéz elhinni. Ellent mond mindennek, amit az ember hinni akar. A liberálisok, meg a ho-mo-szexuálisok a médiákban, ők nem hagyják, hogy megtudjuk. – Nos, mi viszont már tudjuk. egy kis zene után visszatérünk. Countryzene szólt. Regan általában az országos rádióállomásra hangolt, ahol néha BBC híreket is adtak. Valaki elállíthatta, bár nem tudta elképzelni, ki lehetett az. Fogott egy éles kést és gondosan vékony csíkokra kezdte vágni a csirkemellet, miközben hallgatta a dalt. Valakinek megszakadt a szíve; valakit többé semmi sem érdekelt. Véget ért a dal, aztán egy sörmárkát reklámoztak, majd folytatódott a beszélgetés. – Az a lényeg, hogy először senki sem hiszi el, de nekem bizonyítékaim vannak. Dokumentumok, meg fényképek. Csak olvassák el a könyvet, majd meglátják. Ez a szentségtelen szövetség. És komolyan gondolom, szentségtelen, mármint a lobbisták, az

orvosok, meg a ho-mo-szexuálisok. A homokosoknak szükségük van ezekre a gyilkosságokra, mert így szereznek kisgyerekeket, hogy azokon kísérletezzenek és gyógyszert találjanak az AIDS-re. Azok a liberálisok meg a náci szörnyűségekről beszélnek, de amit a nácik csináltak, semmi ahhoz képest, amit ők csinálnak. Fogják a magzatokat, aztán keresztezik az egerekkel, hogy ilyen egér-ember hibridet hozzanak létre a kísérleteikhez. Aztán megfertőzik őket AIDSszel… Regannek eszébe jutott a Mengele falán lógó szemgolyó gyűjtemény. Kék szemek, barna szemek, zöld… – A francba! – megvágta a hüvelykujját. A szájába kapta az ujját és a fürdőszobába sietett kötszert keresni. – Ne feledd, holnap legkésőbb tízkor már el kell mennem – Janice állt mögötte. Regan a tükörben nézte a kék szemét. Nyugodtnak tűnt. – Rendben – bekötözte az ujját, aztán felé fordult. – Ma láttam egy macskát a kertben – mondta Janice – Egy nagy szürkét. Talán kóbor. – Talán. – Gondoltál azóta valamilyen háziállatra? – Nem igazán. Csak eggyel több dolog, ami miatt aggódnunk kellene. Azt hittem, megbeszéltük: nincs háziállat. Janice megvonta a vállát. Visszamentek a konyhába. Regan olajat öntött a serpenyőbe és meggyújtotta a lángot. beledobálta a rózsaszín húscsíkokat a serpenyőbe és nézte, ahogy elszíneződnek és összetöpörödnek. Janice másnap korán reggel a buszpályaudvarra ment. Hosszú út volt a városig és mikor visszajön, nem lesz olyan állapotban, hogy vezessen. Ötszáz dollárt vitt magával, készpénzben. Regan ellenőrizte a csapdákat. Érintetlen volt mindkettő. Ezután föl-alá járkált a házban. Végül fölhívta Gwent. Először mellétárcsázott, az ujja félrecsúszott, olyan hosszú számsort kellett bepötyögnie. Újrapróbálta. Kicsöngött, majd egy női hang – Egyesült Könyvvezetési társaság. Jó napot kívánok. – Gwennie? Én vagyok az. – Regan? Te vagy az? Reméltem, hogy előbb-utóbb fölhívsz. Hiányoztál. – a hangja távoli volt, az óceánnyi távolság recsegett, zörgött kettejük közt. – Elég drága dolog. – Gondoltál már arra, hogy visszajössz? – Nem tudom. – Hogy van az asszonykád? – Janice… – elhallgatott, aztán sóhajtott. – Janice jól van. – Mostanában az új termékmenedzserrel kefélek – mondta Gwen – Mármint utánad. Nem ismered a pasit. Már fél éve, hogy elmentél, kellett az új hús. Reganben fölmerült, hogy ezt utálja a legjobban a nőkben: a gyakorlatiasságukat. Gwen mindig óvszert húzatott vele, bár ő nem szerette, a nő pedig mellette spirált is használt, meg spermicidet. Regan úgy érezte, hogy valahol útközben elveszett a spontaneitás, a románc és a szenvedély. Azt szerette, ha a szex csak úgy megesik, félig szándékosan, félig meg nem. Valami hirtelen, kicsit mocskos és erőteljes. – Szóval, milyen az idő arrafelé? – kérdezte Gwen derűsen – Meleg van – mondta Regan. – Bárcsak itt lenne olyan idő. Nálunk már hetek óta esik.

Regan mondott még valamit arról, hogy milyen jó volt beszélgetni vele, aztán letete a kagylót. Megnézte a csapdákat. Még mindig üres mind a kettő. Besétált a dolgozószobájába és bekapcsolta a tévét. – …ez a kicsi itt, ez a magzat. Egy napon felnő majd. Már vannak ujjacskái, lábujjai… még kis körmei is. Egy kép: vörös, lüktető és kivehetetlen. Vágás egy nőre, aki szélesen mosolyog, kezében csecsemővel. – Van, amelyikből ápoló lesz, ha megnő, vagy tanár, vagy zenész. Egyikük talán még elnök is lesz. Vissza a rózsaszín izére, ami betölti a képernyőt. – De ez a kis apróság sosem nő már föl. Holnap megölik. Az anyja pedig azt mondja, hogy ez nem gyilkosság. Csatornát váltott. Megállapodott az „I Love Lucy”-nél, ideális háttérzörej, aztán bekapcsolta a számítógépet és munkához látott. Két órán keresztül keresett egy kevesebb, mint százdolláros hibát, látszólag végtelen számoszlopok között. Megfájdult a feje. Kiment a kertbe. Hiányzott neki a kert; az igazi angol gyep, igazi angol fűből. Itt ritkás volt, száraz és barna, a fákról fürtökben lógott a szakállvirág, mintha egy sci-fi film díszlete lett volna. Követni kezdett egy csapást a ház mögött, ami bevezetett az erdőbe. valami szürke és karcsú surrant fától fáig. – Cicc, cicc – mondta Regan. – Gyere ide, cicuska. A fához ment és megkerülte. A macska – vagy bármi volt is az – már nem volt ott. Valami megcsípte az arcát. Ösztönösen odacsapott, aztán arca elé emelte a tenyerét; pár csepp vér és egy kis fekete folt jelezte a szúnyog végzetét. Visszament a konyhába, kávét töltött magának. A tea is nagyon hiányzott, de itt nem volt ugyanolyan íze. Janice körülbelül hat órakor ért haza. – Hogy ment? Megvonta a vállát – Rendben. – Igen? – Igen. – Jövő héten vissza kell mennem – mondta. – Ellenőrzésre. – Hogy meggyőződjenek, semmilyen műszert nem felejtettek benned? – Mit tudom én – mondta. – Bolognait csináltam – mondta Regan. – Nem vagyok éhes – mondta Janice. – Lefekszem aludni. Fölment a lépcsőn. Regan addig dolgozott, amíg elfogytak a számok. Ő is fölment és halkan a sötét hálószobába ment. Levetkőzött a hold fényénél, aztán a takaró alá bújt. Érezte Janice-t maga mellett. Reszketett és nedves volt a párnája. – Jan? Háttal feküdt neki. – Szörnyű volt – suttogta a párnába. – Annyira fájt. Még rendes altatás sem volt. Azt mondták, hogy adhatnak valami injekciót, de egy ideje már nincs altatóorvosuk. A nő azt mondta, már nem bírta a nyomást és különben is kétszáz dollárral drágább és senki sem akart fizetni… – Annyira fájt – most már zokogott és szaggatottan tudott csak beszélni. – Annyira…

Regan fölkelt. – Hova mész – Erre nem vagyok kíváncsi – mondta Regan. – Erre igazán nem vagyok kíváncsi. Túl meleg volt a házban. Regan egy szál alsónadrágban sétált le. Mezítláb volt, a talpa ragacsos hangokat hallatott a pévécé-padlón. Az egyik csapda zárva volt. Fölvette. Egy kicsit nehezebbnek tűnt, mint előtte. Óvatosan résnyire nyitotta az ajtót. Két gombszem meredt rá. Világosbarna bunda. Megint becsukta az ajtót, odabentről kaparászást hallott. És most? Nem tudta megölni. Semmit sem lett volna képes megölni. A zöld egércsapdának orrfacsaró szaga volt, alja vizelettől nyirkos. Regan óvatosan kivitte a kertbe. Lágy szellő támadt. A hold csaknem tele volt. Letérdelt a földre, gondosan a száraz fűre tette a csapdát. Lassan kinyitotta a kis, zöld folyosó ajtaját. – Szaladj – súgta, kicsit zavarba jött saját hangjától. – Szaladj, kicsi egér. Az egér nem mozdult. Látta az orrát a csapda ajtajában. – Gyerünk – mondta Regan. Éles holdfény; mindent látott, éles fények és árnyékok színek nélkül. A lábával megpiszkálta a csapdát. Az egér ekkor futásnak eredt. Kiszaladt a csapdából, aztán megállt, elfordult, és beszökdécselt az erdőbe. A fák szélénél megállt és Regan irányába nézett. Regan szentül hitte, hogy őt nézi. Apró, rózsaszín mancsocskái voltak. Regan szinte atyai aggodalmat érzett iránta. Bátorítóan elmosolyodott. Szürkés csík, inkább mozgás a sötétben, s az egér máris hiábavalóan kapálózott egy nagydarab, izzó szemű szürke macska szájában. Aztán a macska eltűnt a fák között. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy üldözőbe veszi a macskát, megpróbálja kiszabadítani a szájából az egeret… Éles sikoly hallatszott a fák közül; csak egy éjszakai hang, de egy pillanatra Regan úgy érezte, majdnem emberi, mint egy nő, akinek fájdalmai vannak. Olyan messzire dobta a műanyag egércsapdát, amennyire csak tudta. remélte, hogy megnyugtató reccsenéssel landol egy fának ütközve, de hangtalanul zuhant a bokrok közé. Regan pedig visszasétált a házba és becsukta maga mögött az ajtót. Fordította: Horváth Norbert

Változó tenger
Eljött az idő, hogy leírjam, hogy esett, a parton a hullámok kavicsokat görgetnek, az eső hűvös, csapkod, zörget és ütlegeli a bádogtetőt, hogy már a gondolataimat sem hallom, a szél közben mélyen bömböl. Higgy nekem, lekúsznék a fekete hullámokba, de botorság volna, sötét fellegek alatt. „Halld figyelmező szavunkat, a tenger számtalan veszélyt tartogat.” A régi himnusz a nyelvem hegyén, megfogadatlan, talán hangosan éneklem is. Nem tudom. Nem vagyok öreg, de amikor fölébredek, a fájdalom görcsbe ránt, hajóroncs vagyok. Nézd a kezeimet. Eltörték a hullámok, s a tenger: kicsavarták, mint holmi hordalékfák vihar után a parton. Úgy tartom a kezemet, ahogy az öreg emberek. Apám az ilyen tengert „özvegycsinálónak” hívta. Anyám azt mondta, a tenger mindig özvegyeket csinál, még akkor is, ha szürke és lágy, akár az ég. Igaza volt. Apám derült időben fúlt a tengerbe. Olykor eltűnődöm, vajon a víz partra mossa-e csontjait, s tudnám-e, ha így lenne, kicsavarva, tengertől gyalulva, ilyen lenne. Tizenhét éves voltam, balga, akár a legtöbb ifjú, akit azt hiszi, megszelídítheti a tengert, megesküdtem anyámnak, hogy nem szállok hajóra. Könyvkereskedőnek adott, tanoncéveim alatt rozsmáról, koncról tanultam; de amikor anyám meghalt, vásároltam egy hajót magamnak. Fogtam apám hálóit és köteleit, három legényt fogadtam matróznak, mind idősebbek mint én voltam, elhagytam a tintát és íveket és szitát örökre. Voltak jó hónapok és voltak rosszak. Hűvös volt a tenger, keserű és zord, a háló a kezemet vágta, a kötlek csúszósak, veszélyes dolgok ilyenkor; mégsem adtam volna föl a világ minden kincséért sem. Akkor nem. A világ sós illata bizonygatta, örökké fogok élni. Hullámok ringattak, lágy szellő fújt, mögöttem a nap, a hajó gyorsabb, mint egy tucat paripa, szeli a fehér habokat, ez volt aztán az élet. A tengernek hangulata volt, ezt gyorsan megtanultam. Azon a napon, amikor ez történt, változékony volt, komisz, a szél a világ négy sarkából felváltva fújt,

a hullámok dacosak. Nem tudtam kiszámítani. Messze jártunk a parttól, amikor egy kéz emelkedett ki a habokból, mintha egy kezet láttam volna, kinyúlni a szürke vízből. Eszembe jutott apám, a tatba futottam és hangosan kiáltottam. Választ csupán a magányos sirályok rikoltása adott. A levegőben vadul csapkodtak a fehér szárnyak, aztán meglendült az árbocgerenda, tarkómon talált el: emlékszem, ahogy lassan közeledett felém a tenger, elnyelt, átölelt, magához emelt. Só ízét éreztem. Mind tengervízből és csontokból vagyunk: ezt mondta nekem a könyvkereskedő, mikor még suhanc voltam. Azóta eszembe ötlött, hogy víz folyik el, hirdetve születésünk, és biztos vagyok, hogy annak a víznek sós íze van… emlékszem talán saját születésemre. A világ odalent homályos volt és hideg, hideg. Nem hiszem, hogy valóban láttam volna őt, egy álom, téboly, tüdőmből kiszorult levegő, talán az árboc csapása: csupán ettől láttam azt a nőt. Álmaimban, olyakor látom, s akkor nincsen bennem kétely. Öreg volt, akár a tenger, és fiatal, akár egy hullám, vagy a tajték rajta. Dülledt szemei engem fürkésztek. Tudtam, engem akar. Mondják, a tengeri népeknek nincsen lelke: talán az egész tenger egyetlen lélek, amiben lélegeznek, isznak és élnek. Kívánt engem, meg is kaphatott volna; efelől kétségem sincsen. Mégis… Kihúztak a vízből, sós lét pumpáltak ki a tüdőmből amíg dús tengervizet okádtam a nyirkos fövenyre. Fáztam, nagyon fáztam, reszkettem, vacogtam, émelyegtem. Kezem eltört, lábam kifacsarodott, mintha mély vízből érkeztem volna, hínár és hordalékfa, ezek voltak a csontjaim, rejtett üzenetek, húsomba írva. Hajóm sosem tért vissza. A legénységet senki sem látta azóta. A falu könyörületén élek: mondják, a tenger kegyelméből, mint mindannyian. Teltek az évek: majdnem húsz. A nők megvetve, szánakozva, rosszallón néznek. Odakint, kunyhómon túl a szél üvöltése sikolyra vált, dübörög az eső a bádogtetőn, víz görget zörögve követ kövön. „Halld figyelmező szavunkat, a tenger számtalan veszélyt tartogat.”

Hidd el, képes lennék lekúszni a partra, négykézláb, kézen-térden mászva. Átadnám magam a víznek és a sötétnek. És a lánynak. Elszívná a húst roskatag csontjaimról, átváltoznék valami széppé, sérthetetlenné: valami gazdaggá és különlegessé. Ostobaság volna. A vihar hangja suttog felém. A föveny hangja suttog felém. A hullám hangja suttog felém. Fordította: Horváth Norbert

Amikor elmentünk megnézni a világ végét
írta Keleti hajnalka, 11 és ¼ éves

Amikor a honalapító atyák ünnepnapja volt, apu azt mondta, hogy elmegyünk valahová, anyu megkérdezte hová, én azt mondtam, hogy Pónivölgybe akarok menni és pónikon lovagolni, de apu azt mondta, hogy megnézzük a világ végét, anyu pedig azt mondta, jajistenem de apu azt mondta, Tanja itt az ideje, hogy a gyerek megtudja mi van, anya pedig azt mondta, hogy nem, nem arra gondolt, csak arra, hogy ilyenkor a Johnson Különös Fénykertje szép szokott lenni. Anyu nagyon szereti Johnson Különös Fénykertjét, ami a Luxban van a 12-ik utca és a folyó között, és én is szeretem, különösen, ha adnak krumplit, amivel azokat a kis fehér majmokat lehet etetni, amik odajönnek az asztalhoz. A fehér majmokra van egy szó. Albínó. Dolorita Mézkehely azt mondja, hogy a majmok megmondják a jövődet, ha megfogod őket, de én sose fogtam meg. Azt mondta, hogy neki azt mondta az egyik majom, hogy ha fölnő, híres balerina lesz és magányosan, túladagolásban fog meghalni egy intézetben, Prágban. Ezért apu krumplisalátát csinál. Itt van a receptje. Apu krumplisalátáját kicsi újkrumpliból csinálja, amit fölforral, aztán amíg meleg, ráönti a titkos főzetét, ami majonéz és tejföl, meg kis hagymaizék, amit snidlingnek hívnak, amit szalonnazsírban főz meg, és ropogós szalonnadarabkák. Ha meghűl, az lesz a világ legfinomabb krumplisalátája és finomabb, mint amit a suliban kapunk, mert annak olyan íze van, mintha fehér pálcikák volnának. Megálltunk a boltnál és vettünk gyümölcsöt meg Coca-colát és rósejbnit, amit beraktak egy dobozba, amit az autó hátuljába raktak, aztán beszálltunk az autóba apu, anyu, a húgom, aki még kicsi és Már Indultunk Is! Ahol lakunk, a házunknál reggel volt amikor elindultunk, és rámentünk az autópályára és amikor átmentünk a hídon, már sötétedett és aztán este lett. Szeretem, amikor sötétben megyünk. A hátsó ülésen szoktam ülni, mindenféléket énekelek, amik úgy szólnak hogy lá lá lá lá és apu olyankor azt mondja, hogy Hajnalka édes hagyd abba, de én tovább lá lá lázok. Lá lá lá. Az autópályát lezárták, mert javították és akkor olyan táblákat követtünk, amire azt írták: TERELŐÚT. Anyu azt mondta apunak, nyomja le a gombot az ajtóján és nekem is mondta, hogy nyomjam le az enyémet. Még sötétebb lett menet közbe. Ezt láttam miközben keresztülmentünk a város közepén az ablakon keresztül. Láttam egy szakállas férfit, aki kiszaladt, amikor megálltunk a pirosnál és egy vizes ronggyal bekente az ablakunkat. Rámkacsintott az ablakon keresztül és öreg szemei voltak. Aztán már nem volt ott, anyu és apu meg összevitatkoztak, hogy ki volt és jó szerencsét vagy rossz szerencsét hozott. De nem rossz vitatkozás volt. Aztán megint láttunk TERELŐÚT táblákat és sárgák voltak. Láttam egy utcát, ahol a legszebb bácsik, akiket valaha is láttam csókokat dobáltak felénk és énekeltek, meg egy utcát, ahol láttam egy nénit, aki kék fény alá tartotta az arcát, de vérzett az arca, meg egy másik utcát, ahol csak macskák voltak és minket figyeltek. A húgom azt mondta, né, né, ami azt jelenti, nézd, és azt mondta cica.

A babát úgy hívják, Líria, de én Böbebabának hívom. ez az én titkos nevem neki. Ez egy dalnak a címe, aminek az a címe, hogy Böbe Baba és úgy szól, hogy Böbe Baba válaszolj nekem, megőrjít a szerelem, nem lesz nagy esküvőnk, nem lesz négykocsis hintónk, de jól mulatunk majd ketten, mind a ketten egy nyeregben. Aztán kiértünk a városból a hegyek közé. Aztán házakat láttunk, amik olyanok voltak, mint a paloták, mindkét oldalt, jó távol az úttól. Apu egy ilyen házban született és anyuval megint a pénzről vitatkoztak és apu azt mondta, hogy mit dobott el magától, hogy vele legyen, anyu meg azt mondta, jaj már megint ezzel jössz? Néztem a házakat. Megkérdeztem aput, melyik házban lakik a nagymama. azt mondta, nem tudja, de tudtam, hogy hazudik. Nem tudom a fölnőttek miért mondanak olyanokat, mint például hogy majd később megmondom vagy meglátjuk, amikor azt jelenti, hogy ne, vagy nem mondom meg neked még akkor sem, ha idősebb leszel. Az egyik házban a kertben emberek táncoltak. Aztán az út elkezdett kanyarodni és apu vezetett a sötétben. Nézd! Mondtam anyunak. egy fehér őz futott keresztül az úton és emberek üldözték. Apukám azt mondta, hogy kellemetlenek voltak, olyasmik, mint a patkányok, csak szarvuk is van és az volt a legrosszabb, ha elgázolnak egy szarvast, hogy betöri az ablakot. Azt is mondta, hogy volt egy barátja, akit agyonrúgott egy szarvas, amikor betörte az ablakot az éles patáival. Anyu erre azt mondta, hogy Jézusom ezt feltétlenül tudnunk kellett, apu pedig azt mondta, hogy pedig így történt, anyu pedig azt mondta, hogy javíthatatlan. Meg akartam kérdezni, hogy kik voltak azok, akik a szarvast üldözték, de inkább azt énekeltem, hogy lá lá lá lá. Apu azt mondta, hagyd abba. Anyu azt mondta az isten szerelmére hagy fejezze ki magát a gyerek, apu meg azt mondta, hogy fogadok, hogy te is alufóliát rágcsáltál, anyu meg megkérdezte, hogy ez mit jelentsen, apu pedig nem mondott semmit, én pedig megkérdeztem hogy mikor érünk már oda? Az út mentén tábortüzek égtek és néha csontok álltak halomba. Megálltunk egy hegy oldalában. A világ vége a másik oldalon van mondta apu. Kíváncsi voltam, hogy, hogy néz ki. Leparkoltuk az autót a parkolóban. Kiszálltunk. anyu vitte Böbebabát. Apu hozta a piknikeskosarat. Átmentünk a hegyen és az út két oldalán gyertyák égtek. egy egyszarvú jött oda hozzám. Fehér volt, mint a hó és megbökött a szájával. Megkérdeztem aput, hogy adhatok-e neki almát ő meg azt mondta, hogy biztos bolhás anyu meg azt, hogy ő nem. A farka meg közben hintázott. Odaadtam neki az almámat, az meg rámnézett a nagy ezüst szemeivel és úgy horkantott, hogy hrrrrfffff, aztán átszaladt a hegyen. Böbebaba azt mondta, hogy né né. Így néz ki a világvége, ami a legjobb hely az egész világon. Van egy luk a földben, ami úgy néz ki, mint egy nagyon széles luk és nagyon szép emberek botokat meg handzsárokat tartanak amik égnek. Hosszú arany hajuk van, úgy néznek ki, mint a hercegnők csak harciasabban. Van amelyiknek szárnya van, de van olyan is, amelyiknek nincsen neki. És van egy nagy luk az égen is és mindenfélék jönnek belőle, olyan macskafejű bácsi és olyan kígyók, amik olyanok, mintha csillogós zseléből lennének, amit Összesszentekkor szoktam a hajamba kenni. És láttam olyat, ami úgy nézett ki, mint egy nagy öreg zümilégy, ami lejött az égből. Nagyon sok volt belőlük. Mint a csillagokból. Nem mozognak. Csal lógnak ott és nem csinálnak semmit. Megkérdeztem aput, miért nem mozognak, ő meg azt mondta hogy mozognak, csak nagyon nagyon lassan de én nem hiszem. Leültünk egy piknikasztalhoz.

Apu azt mondta, hogy a legjobb dolog a világvégében az az, hogy nem voltak darazsak meg szúnyogok. Anyu pedig azt mondta, hogy a Johnson Különös Fénykertjében sincsenek darazsak. Én meg azt mondtam, hogy a Pónivölgyben sincsenek sok darazsak meg szúnyogok de vannak pónik, amin lehet lovagolni. Apu erre azt mondta, hogy azért jöttünk ide hogy jólérezzük magunkat. Azt mondtam, hogy szeretném megnézni hátha megint itt van az egyszarvú és anyu meg apu azt mondta, hogy ne menjek messzire. A másik asztalnál emberek ültek akik maszkot viseletek. Odamentünk Böbebabával, hogy megnézzük őket. Azt énekelték, hogy Boldog Szülinapot egy nagy, kövér néninek, akin nem volt ruha csak egy nagy mókás kalap. Egy csomó cicije volt egészen a hasáig. Kíváncsi voltam hogy, hogy fújja el a gyertyákat a tortáján, de nem volt neki. Nem fogsz kívánni valamit? Kérdeztem. Azt mondta, hogy többet már nem kívánhat, mert túl öreg volt. Azt mondtam neki, hogy a szülinapomon minden gyertyát elfújtam sokáig gondolkoztam, hogy mit kívánjak és azt akartam kívánni, hogy anyu meg apu ne veszekedjenek annyit, de végül egy shetland pónit kívántam, de sose kaptam meg. A néni megborzolta a hajamat és azt mondta olyan aranyos vagyok, hogy meg tudna enni szőröstől bőröstől. Olyan szaga volt, mint az édes száraz tejnek. Aztán Böbebaba teljes erővel sírni kezdett és a néni letett engem. Kiabáltam az egyszarvúnak, de nem láttam. Néha azt hittem, hogy trombitát hallok és néha azt hittem, csak a fülemben hallom a zajt. Aztán visszamentünk az asztalhoz. Mi van a világ vége után kérdeztem aput. Azt mondta semmi. Egyáltalán semmi. Ezért hívják világvégének. Aztán Böbebaba apu cipőjére büfizett és föltakarítottuk. Az asztalnál ültem. Megettük a krumplisaláltát aminek már leírtam a receptjét, érdemes kipróbálni mert nagyon finom és narancslét ittunk meg rósejbnit és puha tojást meg szendvicset. Aztán ittunk Coca-colát. Aztán anyu mondott valamit apunak, amit nem hallottam és ő csak úgy megütötte az anyu arcát, anyu meg sírni kezdett. Apu azt mondta, hogy fogjam Böbebabát és sétáljak egy kicsit, amíg beszélgetnek. Fogtam Böbebabát és azt mondtam, gyere Böbebaba, mert már ő is sírt de én túl öreg vagyok hogy sírjak. Nem hallottam, hogy mit beszéltek. Fölnéztem a macskafejű bácsira és megpróbáltam megnézni, hogy mozoge nagyon nagyon lassan, aztán hallottam a trombitát a világvégén azt mondta tra tra tra trá. Leültünk egy kőre és énekeltem Böbebabának lá lá lá lá lá ahogy hallottam a trombitát a fejemben tra tra tra trá. Lá lá lá lá lá lá lááá. Lá lá lá. Aztán anyu és apu idejött, hogy indulunk és minden rendben van. Anyu szeme csupa piros volt. Olyan furán nézett ki, mint egy néni a tévében. Böbebaba azt mondta, hogy ojá. Azt mondtam neki, hogy igen, az egy ojá. Visszamentünk az autóba. Hazafele úton senkise mondott semmit. A baba elaludt. Egy döglött állat volt az úton amit valaki elütött az autójával. Apu azt mondta hogy egy fehér szarvas. Szerintem az egyszarvú volt, de anyu azt mondta, hogy az egyszarvúakat nem lehet megölni, de szerintem hazudott mint a fölnőttek megint. Mikor Szürkületbe értünk azt mondtam, hogy ha elmondod valakinek a kívánságodat akkor az azt jelenti, hogy nem válik valóra?

Milyen kívánság, kérdezte apu? A szülinapi kívánság. Amikor elfújod a ygertyákat. Azt mondta a kívánságok nem válnak valóra akár elmondod, akár nem. Kívánságok mondta. Nem bízhatsz a kívánságokban. Megkérdeztem anyut is és ő azt mondta, hogy ahogy apu mondja, de ezt olyan hideg hangon mondta, amit akkor szokott, ha le akar rázni. Aztán én is aludtam. Amikor meg hazaértünk, reggel volt és én nem akarom mégegyszer megnézni a világ végét. És mielőtt kiszálltunk az autóból és anyu vitte Böbebabát én becsuktam a szememet, hogy semmitse lássak és kívántam és kívántam és kívántam. Azt kívántam, hogy bárcsak Pónivölgybe mentünk volna. Azt kívántam, hogy bárcsak sehova se mentünk volna. Azt kívántam, hogy bárcsak másvalaki volnák. És kívántam. Fordította: Horváth Norbert

Sivatag szele
Volt egy öreg, napcserzette fekete bőre volt, homokvihar szakította el a fűszerekkel rakott karavántól, amikor fiatal volt, naphosszat járta a sziklát és homokot, nem látott mást, csak gyíkokat és homokszín patkányokat. Harmadnapon selyemsátras városra lelt, rikító színük volt. Egy asszony vezette a legnagyobb sátorig, karmazsinszín volt a selyem, eléje tálcát rakott, hűs sörbettel kínálta, párnával, hogy megpihenjen, aztán skarlátvörös ajakkal homlokára lehelt csókot. Fátyolos táncosok ringatózták körbe, ölük akár megannyi homokdűne, szemük oázisok sötét vize, selyemruháik színe pedig karmazsin, gyűrűjük arany. Figyelte a táncot, míg szolgák étket hoztak mindenfélét, meg bort, ami fehér, akár a selyem és bort, vörös, akár a bűn. Aztán a bor, mikor fejébe szállt, fölpattant a táncosok közé és járta, járta ő is, talpa a homokot fölverte, szökellt és csapkodott, aztán megragadta a táncosok legszebbikét, karjába zárta és megcsókolta őt. Ajkai csak száraz, sivatagmorzsolta koponyát csókoltak. Minden bíbor táncos hústalan csont, de csak járták a táncot, csapkodtak lábukkal. Akkor érezte ahogy a sátrak, akár a száraz, sziszegő, szökellő homok ujjai közt elmorzsolódnak, akkor megreszketett, arcát burnuszába fúrta, és zokogott, hogy ne hallja többé a dobokat. Egyedül volt, mondta, egyedül ébredt. Eltűntek a sátrak, eltűntek az ifritek. Kék volt az ég, a nap könyörtelen. Egy emberöltővel ezelőtt történt. Megélte és megérte, hogy elmesélje a történetet. Fogatlan szájjal nevetett és szólott: látta a selyemsátrak városát, azóta egyszer és táncolt a hőségben. Kérdeztem tőle, délibábot látott-e, igen, felelte. Azt mondtam neki, álmot látott, ő pedig bólintott, a sivatag álma volt, mondta, nem az enyém. Szólt egy év, vagy talán annyi sem, mikor leélt egy emberéletet, akkor elindul bele a szélbe, amíg a sátrak kerülnek elébe. ezúttal, mondta, velük maradok. Fordította: Horváth Norbert

Kóstolók
Kis piros-kék szív volt a férfi felkarjára tetoválva, alatta foltnyi rózsaszín bőr, egy kitörölt név. Lassan nyalogatta a nő bal mellbimbóját, jobb kezével a nyakszirtjét simogatta. – Mi a baj? – kérdezte a nő. Felnézett. – Hogy érted? – Olyan… nem is tudom. Mintha valahol máshol lennél. – mondta a nő. – Ó… ez jó. nagyon jó. Egy hotel lakosztályában voltak. A nő lakosztályában. A férfi tudta, kicsoda, felismerte, de figyelmeztették, hogy ne szólítsa nevén. Felfelé fordította az arcát, hogy a nő szemébe nézzen, keze a mellére vándorolt. Deréktól felfelé mindketten meztelenek voltak. A nő selyemszoknyában volt, a férfi farmert viselt. – Szóval? – kérdezte. A férfi a nő szájához illesztette a sajátját. Ajkaik összeértek. A nő nyelve rátalált a férfiéra. Felsóhajtott, elhúzódott. – Tehát, mi a baj? Nem tetszem neked? A férfi megnyugtatóan vigyorgott. – Hogy ne tetszenél? Szerintem csodálatos vagy – mondta. Szorosan magához ölelte a nőt. Aztán megfogta a bal mellét, és egész lassú, pumpáló mozdulatokkal nyomkodta. A nő lehunyta a szemét. – Hát akkor – suttogta – mi a baj? – Semmi – mondta a férfi. – Ez csodás. Csodálatos vagy. nagyon gyönyörű vagy. – Az exférjem szerint kihasználom a szépségemet – mondta neki. Kézfeje fel-le szaladt a farmer elején. A férfi hozzásimult, háta ívbe hajlott. – Biztos igaza van. A nő tudta, miként mutatkozott be neki a férfi, de mivel tisztában volt vele, hogy ez csak álnév, és pusztán kényelmi célokat szolgál, nem szólította így. A férfi megérintette az arcát, aztán visszatért a mellbimbóra. Most miközben nyalogatta, kezét a nő lábai közé csúsztatta. A ruha selyme lágyan simult a kezéhez, ujjaival gyűrűbe fogta a nő szeméremdombját, és apránként egyre erősebben szorította. – Akkor is valami van – mondta a nő. – Valami jár abban a csinos kis fejecskédben. Biztos hogy nem akarsz beszélni róla? – Butaság – mondta a férfi. – Különben is, nem magamért vagyok itt, hanem érted. A nő kigombolta a farmert. A férfi megfordult, kibújt a nadrágjából, a padlóra dobta az ágy mellé. Bíborszínű, vékony alsót viselt, merev pénisze kidomborodott az anyagon. Míg ő levette a famert, a nő megvált finoman megmunkált ezüst fülbevalóitól. Gondosan az ágy mellé helyezte őket. A férfi váratlanul felnevetett. – Ez most minek szólt? – kérdezte a nő. – Csak egy emlék. Vetkőzős póker – mondta. – Kölyökkoromban, úgy 13-14 lehettem, a szomszéd lányokkal játszottunk. Mindig fel voltak szerelkezve mindenféle szirszarral, nyakláncok, fülbevalók. Tíz percen belül mi már pucéran ültünk zavartan, ők meg még mindig fel voltak öltözve. – Akkor miért játszottatok velük? – Reménykedtünk – mondta. Benyúlt a nő ruhája alá, és a fehér pamutbugyin át masszírozni kezdte a szeméremajkait. – Reméltük, hogy futólag láthatunk valamit. Bármit. – És láttatok?

Elhúzta a kezét, ráhemperedett a nőre. Csókolóztak. Csók közben az ágyékuk finoman egymásnak nyomódott. A nő belemarkolt a férfi fenekébe. Az megrázta a fejét. – Nem. De álmodozni mindig lehet. – No tehát. Mi ez a butaság? És miért ne érteném meg, – Mert lökött dolog. Mert… Ne tudom, mire gondolsz. A nő lehúzta róla az alsót. Mutatóujjával végigsimított a férfi péniszén. – Tényleg nagy. Nathalie megmondta, hogy az. – Igen? – Nem tőlem hallod először, hogy nagy. A nő lehajtotta a fejét, megcsókolta a hímvessző tövét, ahol az aranyló szőrzet sarjadt, aztán egy kis nyálat csorgatott rá, és nyelvét lassan végigfuttatta teljes hosszán. Ezután elhúzódott, barna tekintetével a férfi kékjébe bámult. – Mit jelent az, hogy nem tudod, mire gondolok? Alapesetben szoktad tudni, hogy mire gondolnak az emberek, A férfi megrázta a fejét. – Hát – mondta - nem egészen. – Szavad ne felejtsd – mondta a nő. – Mindjárt itt vagyok. Ezzel felállt, bement a fürdőbe, becsukta maga mögött az ajtót, de nem zárta be. Vizeletcsobogás hangja a vécékagylóban. Úgy tűnt, sokáig tart. Vécéöblítés, mozgolódás a fürdőben, szekrény nyit, csuk, megint mocorgás. Kinyitotta az ajtót, kijött. Immár szinte teljesen meztelen volt. Most először tűnt némiképp feszélyezettnek. A férfi az ágyon ült, ő is meztelenül. A haja szőke, nagyon rövidre nyírt. Ahogy a nő közeledett felé, kinyúlt érte, átfogta a derekát, közel húzta magához. Arca a nő köldökével volt egyvonalban, belenyalt, majd fejét a nő ágyékához hajtotta, nyelvével a szeméremajkak közé nyomult, szopogatta, nyalogatta. A nő légzése felgyorsult. Míg nyelve a csiklójával volt elfoglalva, egyik ujját a hüvelybe tolta. A nő máris nedves volt, ujja könnyedén becsúszott. Másik kezét végighúzta a nő hátán, majd a fenékhajlatánál megállapodott. – Szóval. Mindig tudod, hogy az emberek mire gondolnak? A férfi visszahúzta a fejét, szája a nőtől volt nedves. – Kicsit hülye dolog. Vagyis, nem igazán akarok róla beszélni. Furának fogsz tartani. A nő lenyúlt, megemelte a férfi állát, megcsókolta. Megharapta a száját, nem túl erősen, fogaival megcibálta az ajkait. – Furcsa is vagy. De szeretem, ahogy beszélsz. és szeretném tudni, hogy mi a baj. Mr. Gondolatolvasó. Leült mellé az ágyra. – Fantasztikusak a melleid – mondta neki a férfi. – Igazán imádnivalóak. A nő elfintorodott. – Nem olyan jók már, mint voltak. És ne tereld másra a szót. – Nem terelem – feküdt vissza az ágyra. – Nem tudok igazán olvasni a gondolatokban. De valami olyasmi. Mikor ágyban vagyok velük. Tudom, hogy mi hajtja őket. A nő rámászott, a hasára ült. – Hülyéskedsz. – Nem. A férfi gyengéden birizgálta a csiklóját. A nő megvonaglott. – Finom. Hátrébb húzódott, most a férfi péniszén ült, ami kettőjük közt laposra nyomódott. Mozogni kezdett rajta. – Én általában… Tudom… Tudod milyen nehéz koncentrálnom, ha ezt csinálod?

– Beszélj – mondta a nő. – Beszélj hozzám. – Tedd be. A nő egyik kezével lenyúlt, megfogta a hímtagot. Megemelkedett kicsit, ráguggolt a péniszre, magába fogadta a végét. A férfi homorított és belényomult. A nő behunyta a szemét, majd kinyitotta és rábámult. – Szóval? – Csak annyi, hogy amikor kefélek velük, vagy már a dugás előtt is, szóval… Tudok dolgokat. Olyanokat, amiket igazán nem is tudok – vagy nem tudhatok. Olyanokról, amikről nem is akarok tudni. Nemi erőszak. Abortusz. Elmebaj. Vérfertőzés. Vagy hogy titkon szadisták, esetleg meglopják a főnöküket. – Például? Már teljesen a nőben volt, lassan csúszkált ki-be. A nő kezei a férfi vállán pihentek. Lehajolt hozzá, szájon csókolta. – Hát, működik a szexben is. általában tudom, hogyan csináljam. Az ágyban. Nőkkel. Tudom, mit tegyek. Nem kell megkérdeznem. Tudom. Hogy csúcsdugást akar, vagy közepeset, domina-e vagy szolga. Igényli-e, hogy végig azt suttogjam a fülébe „Szeretlek” mikor baszom és mikor egymás mellett fekszünk, vagy az kell neki, hogy a szájába vizeljek. Azzá válok, amit akar. Ezért… Jézusom, nem hiszem el, hogy erről mesélek neked. Szóval ezért kezdtem el ezt hivatásszerűen űzni. – Aha. Nathalie esküszik rád. Ő adta meg a számodat. – Az egy jó nő. Nathalie. És a korához képest remekül tartja magát. – Na és Nathalie hogy szereti? A férfi rámosolygott. – Üzleti titok – mondta. – Kötelez a diszkréció. Cserkészbecsszó. – Várj – mondta a nő. Lemászott a férfiról, megfordult. – Hátulról. Én hátulról szeretem. – Tudnom kellett volna – mondta a férfi szinte bosszúsan. Felkelt, a nő mögé helyezkedett, egyik ujja végigszaladt a gerincét borító, finom, puha bőrön. Kezét a nő lába közé rakta, majd megragadta a péniszét és a nő hüvelyébe nyomta. – Nagyon lassan – mondta a nő. Erőset lökött a csípőjével, hímtagja a nőbe hatolt. A nő zihált. – Kellemes? – kérdezte a férfi. – Nem – mondta. – Kicsit fájt, mikor teljesen bent volt. most ne ilyen mélyre. Szóval megtudsz dolgokat a nőkről, mikor dugsz velük. Rólam mit tudsz? – Semmi különöset. Nagy rajongód vagyok. – Hagyj ezzel. Egyik karjával átfogta a nő melleit, a másik kezével az ajkához nyúlt. A nő beszippantotta a férfi mutatóujját, leszopogatta. – Na jó, nem vagyok olya nagy rajongó, de láttalak és a tévében a talkshowban, és csodásnak találtalak. Nagyon viccesnek. – Kösz. – Ne hiszem el, hogy ezt csináljuk. – Mit, hogy dugunk? – Nem, hogy beszélgetünk dugás közben. – Szeretek kefélés közben beszélgetni. Ez így elég volt. Elfáradt a térdem. A férfi kijött belőle és visszaült az ágyra. – Tehát tudtad, hogy azok a nők mit gondoltak és mit akartak. Hm. Férfiakkal is működik ez? – Nem tudom. Sosem szeretkeztem férfival. A nő rámeredt. Egyik ujját a férfi homlokához érintette, lassan végighúzta az arcán, le az álláig, útközben megrajzolva a járomcsontját.

– Pedig olyan jól nézel ki. – Köszönöm. – És kurva vagy. – Kísérő. – És hiú is. – Talán. Te nem? A nő fintorgott. – Talált. Szóval. Nem tudod, hogy most mit akarok? – Nem. A nő az oldalára feküdt. – Húzz egy kotont és basszál seggbe. – Van valami síkosítód? – Az éjjeliszekrényben. A férfi kivette az óvszert és a zselét a fiókból, a kondomot felgörgette a péniszére. – Utálom a kotont – mondta közben. – Viszketek tőle. Különben is egészséges vagyok. Mutattam neked az igazolást. – Nem érdekel. – Csak gondoltam, megemlítem. Ennyi. Bedörzsölte a síkosítót a nő ánuszába és a nyílás köré, majd becsúsztatta hímvesszeje végét. A nő felnyögött. A férfi megtorpant. – Jó… jó ez így? – Igen. Előre-hátra hintázott, egyre mélyebbre hatolva. A nő ritmikusan fel-felmorrant, ő szintén. Pár perc múlva a nő azt mondta: – Elég. Kihúzta. A nő a hátára fordult, lehúzta a férfi hímvesszőjéről a szutykos kotont, a szőnyegre ejtette. – Most már jöhetsz – mondta a férfinak. – Még nem vagyok kész. Még órákig folytathatnánk. – Nem érdekel. Élvezz a hasamra. – A nő rámosolygott. – Verd ki. Most. A férfi a fejét csóválta, de keze már a pénisze felé tapogatózott, és addig rángatta odavissza, míg ki nem lövellt, csillogó nyomot hagyva a nő hasán és mellén. A nő kinyújtotta egyik kezét, és lustán szétkente bőrén a tejszerű ondót. – Azt hiszem most már menned kéne – mondta a férfinak. – De te el sem mentél. Nem akarsz elélvezni? – Megkaptam, amit akartam. A férfi összezavarodva ingatta a fejét. A hímvesszője összezsugorodott, petyhüdten lógott. – Tudnom kellett volna – tépelődött. – Én nem is. Nem tudom. Semmit sem tudok. – Öltözz fel – mondta a nő. – Menj. A férfi módszeresen felöltözött, a zoknival kezdte. Aztán lehajolt a nőhöz, hogy megcsókolja. A nő elfordította előle a fejét. – Ne – mondta. – Láthatlak még? A nő megrázta a fejét. – Nem hiszem. A férfi reszketett. – És a pénz? – kérdezte. – Már kifizettelek – mondta a nő. – Akkor fizettem, amikor jöttél. Nem emlékszel? A férfi zavartan bólintott, mint aki nem emlékszik ugyan, de nem meri ezt bevallani. Aztán végigtapogatta a zsebeit, mire megtalálta a pénzzel tömött borítékot, és még egyszer bólintott.

– Olyan üresnek érzem magam – mondta panaszosan. A nő szinte észre sem vette, mikor távozott. Egyik kezével a hasán, az ágyon feküdt, a sperma hidegre merevedett a bőrén, az elméje pedig belekóstolt a férfiéba. Megízlelt minden nőt, akivel az lefeküdt. beleízlelt, mit csinált a barátnőjével, magában megmosolyogta Nathalie kis perverzióit. Belekóstolt abba a napba, amelyen a férfi elvesztette első munkáját. Megízlelte a reggelt, amelyre egy kukoricaföld közepén részegen ébredt a kocsijában, amikor ettől elborzadva örökre szakított az itallal. Tudta a férfi valódi nevét. Emlékezett arra a névre, ami egykor a karjára volt tetoválva, és azt is tudta, miért ne lehet ott többé. Fonákjáról ízlelgette a szeme színét, és beleborzadt a férfi rémálmába, amelyben arra kényszerül, hogy szájában egy tüskés halat cipeljen, és amelytől éjszakáról éjszakára fuldokolva ébred. Érezte mindannak a zamatát, amelyre a férfi gyomra és fantáziája éhezett, és felfedezett egy sötét égboltot, amely alatt még kisfiúként állt, bámulva a csillagokat, elcsodálkozva mérhetetlenül hatalmas végtelenségükön, azt az estét a férfi már el is felejtette. Még a legjelentéktelenebb, legkevésbé ígéretes anyagokban is nagy kincsekre lehet bukkanni – döbbent rá a nő. A férfinak is volt hozzá némi érzéke, még ha igazán nem is értette ezt, és a szexen túl másra nem is használta. A férfi emlékeiben és álmaiban úszva a nő azon tűnődött, vajon hiányoznak-e majd neki, észreveszi-e valaha, hogy tovatűntek? Ekkor megborzongva, mámoros révületben elélvezett, ragyogó villanások közt, melyek felmelegítették, és kiemelték önmagából, bele a kis halál sehollétének tökélyébe. A lenti fasorból robaj hallatszott. Valaki felborított egy kukát. A nő felült, letörölte bőréről a ragacsot. Aztán anélkül, hogy lezuhanyzott volna, nekiállt felöltözni, minden sietség nélkül, elkezdve a fehér pamutbugyival, befejezve a finoman megmunkált ezüst fülbevalókkal. Fordította. Lackzó Krisztina

Babahús
Pár évvel ezelőtt az összes állat eltűnt. Egyik reggel fölkeltünk és már nem voltak sehol. Még üzenetet sem hagytak hátra, sem búcsúlevelet. Sosem jöttünk rá, hova mentek. Hiányoztak. Néhányan azt gondolták, hogy vége a világnak, de nem így történt. Egyszerűen csak állatok nem voltak többé. Sem macska, sem nyúl, kutya vagy bálna, sem hal a tengerben, vagy madár az égen. Egyedül maradtunk. Nem tudtuk, mit csináljunk. Egy darabig csak céltalanul kóvályogtunk, aztán valaki rájött, hogy csak azért, mert nincs több állat, még ne kell megváltoztatni az életünket, nem kell lemondanunk a megszokott étrendünkről, sem a biológiai és kémiai kísérletekről. Végtére is, babák még voltak. A csecsemők nem tudnak beszélni, szinte mozgásképtelenek. Nem racionális, gondolkodó lények. Babákat gyártottunk és fölhasználtuk őket. Puha, tápláló húsukat ettük, lenyúztuk a bőrüket, és abba öltöztünk. A baba bőre lágy és kényelmes. Kísérleteztünk velük. Kipeckeltük a szemüket, olajokat, sampont csöpögtettünk bele. Fölvágtuk, fölboncoltuk, megégettük, földaraboltuk őket, elektródákat ültettünk az agyukba. permeteztünk rájuk, lefagyasztottuk és besugároztuk a csecsemőket. Belélegezték a füstöt, ereikben kísérleti gyógyszereink csordogáltak, amíg le nem állt a szívük vagy a tüdejük felmondta a szolgálatot. Nehéz dolog volt, persze, de szükség volt rá. Ezt senki sem tagadhatta. Most, hogy az állatok, elmentek, mi mást tehettünk volna? Voltak, akik tiltakoztak, persze, de hát ilyenek mindig akadnak. Minden visszatért a régi kerékvágásba. Amíg… Tegnap az összes baba eltűnt. Nem tudjuk, hova lettek, még csak nem is láttuk távozni őket. Nem tudom, mihez kezdünk nélkülük. De találunk megoldást. Az emberek okosak. Ebben különbözünk az állatoktól és a csecsemőktől. Valamit majdcsak kitalálunk. Fordította: Horváth Norbert

A gyilkosság misztériuma
És mondá a negyedik angyal: Ebből a rendből én valék egy, Vigyázván ezt a helyet az Embertől Mert eredendő Bűneik végett Elhagyták az Ő Dicsőségét, Emígyen kiűzettek ők, S Kardom által vesznek, Én leszek Ellenségük, Lángommal emésztem el, ki ellen szegül. A Teremtés, Ádám és Éva – a chesteri misztérium-ciklusból, 1461

Ez az igazság. Vagy tíz évvel ezelőtt Los Angelesben ragadtam egy időre, távol az otthonomtól. December volt, Kaliforniában kellemes és meleg volt az idő, Angliát pedig téli ködök és hóviharok tartották fagyos markukban. Minden nap fölhívtam a repülőteret és mindig ugyanazt a választ kaptam: London nem fogad gépeket, próbáljam meg holnap. Már egy hete ez ment. Alig múltam húsz, akkor. Ha mai fejjel kell belegondolnom, mik is azok a dolgok, amik azokból az időkből megmaradtak, kellemetlen érzés fog el, mintha ajándékként, kéretlenül sózta volna rám valaki más: ház, feleség, gyerekek, hivatás. Semmi közöm hozzájuk, mondhatnám ártatlanul. Ha hét év alatt valóban elpusztul és megújul az emberi test minden sejtje, akkor egy halott ember hagyatékából maradt rám ez az élet, mindaz a rossz, ami annak előtte történt megbocsáttatott, porrá lett és elfeledtettt. Los Angelesben voltam. Igen. A hatodik napon kaptam egy üzenetet egy régi barátnő-féleségtől, aki Seattle-ből ismertem: ő is L.A.-ban volt és a fülébe jutott, hogy a városban rekedtem. Kérdezte, volna-e kedvem meglátogatni. Persze, hagytam üzenetet a rögzítőjén. Aznap este egy alacsony szőke nő lépett hozzám az utcán a ház előtt, ahol laktam. Már sötétedett. rám meredt, mintha megpróbálná összepasszolni a képet, amit kialakított rólam azzal, amit látott. tétován kimondta a nevemet. – Igen, én vagyok. Te Tink barátnője vagy? – Egen. A kocsi ott áll hátul. Gyere, Tink már nagyon vár. A lány autója egyike volt azoknak a hatalmas, ódon hajóknak, amilyeneket, úgy tűnik, csak Kaliforniában lát az ember. A belseje megfáradt bőrhuzat illatát árasztotta. Kihajtottunk onnét, ahol voltunk, és elindultunk valamerre, arra, ahova mentünk. Los Angesel, az Angyalok Városa akkoriban maga volt a tökéletes rejtély a szememben, és azt hiszem, azóta sem jutottam sokkal közelebb ahhoz, hogy megértsem. Londont, New Yorkot, vagy Párizst föl tudom dolgozni. Bejárhatod őket. Egy hosszú délelőtti séta, és az ember már rá is érez, mi, merre, miért. Esetleg metróval mész. Los Angeles viszont az autókról szól. Abban az időben egyáltalán nem vezettem, és Amerikában még manapság sem vagyok hajlandó kormány mögé ülni. Los Angeles számomra mások kocsijában átutazott városrészek kavalkádja marad, anélkül, hogy fölfognám az alakját, vagy az emberek és a hely kapcsolatát. A szabályos utak, az újra és újra föltűnő jellegzetes épületek, struktúra és a forma absztrakt ismétlődése – ha szerves egységként próbálom felidézni L.A. képét, csak apró fényfoltok határtalan óceánja dereng föl. pont úgy, ahogyan a városba tett első látogatásom alkalmával, a Griffith Park domboldalából láttam egyszer, éjszaka. Az egyik legcsodálatosabb dolog volt, amit valaha is láttam – abból a távolságból legalábbis.

– Látod azt a házat? – kérdezte szőke sofőröm, Tink barátnője. Vöröstéglás art deco épület volt, elbűvölő és meglehetősen ronda. – Igen. – A harmincas évekbe épült – mondta tisztelettel vegyes büszkeséggel a hangjában. Valami kellően udvariasat válaszoltam és megpróbáltam megérteni egy olyan várost, ahol ötven év hosszú időnek számít. – Tink nagyon izgatott. Mikor meghallotta, hogy a városban vagy. Teljesen bepörgött. – Én is várom már, hogy találkozzak vele. Tink valódi neve Tinkerbell Richmond volt. Esküszöm. A barátaival lakott egy órányi autóútra Los Angeles belvárosától egy kis lakásegyüttesben. Amit Tinkről tudni érdemes: egy tízessel idősebb, mint én, akkoriban a harmincas évei elején járt; sűrű fekete haja volt és vörös, bizonytalan ajka, sápadtfehér bőre, akárcsak Hófehérkének, a mesében. Mikor először találkoztam vele, azt hittem, ő a leggyönyörűbb nő a világon. Tink egy ideig férjnél volt, valamikor, az idők során és volt egy ötéves lánya, Susan. Még sosem találkoztam a gyerekkel: amikor Tink Angliában járt, az apjánál hagyta Seattle-ben. Azok, akiket Tinkerbellnek, vagy valami hasonlóan furcsának neveznek el, Susannak, vagy valami hasonlóan normálisnak hívják a lányukat. Az emlékezés csalóka dolog. Talán vannak páran, akik mindent rögzítenek a fejükben, akár egy videokamera, ami minden pillanatban működik: Én nem ilyen típus vagyok. Az én emlékeim foltokban őrzik meg az eseményeket, amik között csak laza kapcsolat van: amikre emlékszem, azokat pontosan föl tudom idézni, a többi nyomtalanul elpárolog. Nem emlékszem, hogyan érkeztünk meg Tinkhez, és arra sem, hogy a barátnője hova lett. Arra viszont emlékszem, hogy Tink nappalijában ültünk, félhomályban; közvetlenül egymás mellett a szófán. Felszínes témákról beszélgettünk Talán egy éve is volt, hogy utoljára láttuk egymást, de egy húszegynéhány éves srácnak alig akad mondanivalója egy harminckét éves nőnek. Aztán, amikor kifogytunk a közös témákból, magamhoz húztam. Közelebb törleszkedett az oldalamhoz, felsóhajtott és fölkínálta az ajkait, hogy megcsókoljam. A félhomályban fekete volt a szája. Egy ideig csókolóztunk, aztán a blúzán keresztül simogatni kezdtem a melleit; aztán megszólalt. – Nem kefélhetünk, menzeszem van. – Jó. – Csinálhatom szájjal, ha gondolod. Rábólintottam, ő pedig lehúzta a farmerom zipzárját és fejét az ölembe hajtotta. Miután elmentem, fölkelt és a konyhába rohant. Hallottam, hogy a mosdóba köpköd, aztán megnyitja a csapot. Emlékszem, az jutott eszembe, hogy miért csinálta, ha ennyire utálja az ízét. Aztán visszajött és leült mellém a díványra. – Susan odafönt alszik – mondta Tink. – ő a mindenem, érte élek. Szeretnéd látni? – Persze. Fölmentünk az emeletre. Tink egy besötétített hálószobába vezetett. A falat gyerekes ákombákomokkal teli papírlapok díszítették – zsírkrétával rajzolt szárnyas tündérek és pici kastélyok –, a szőke kislány pedig az ágyában szuszogott. – Nagyon szép kislány – mondta Tink és megcsókolt. Az ajka még mindig ragacsos volt egy kicsit. – Az apjára hasonlít. Lementünk Nem volt mit mondanunk egymásnak. Tink fölkapcsolta a lámpát. Csak ekkor vettem észre az apró szarkalábakat a szeme sarkában, sebhelyek egy gyönyörű, Barbie-arcon. – Szeretlek – mondta. – Köszönöm.

– Visszavigyelek? – Ha nem baj, hogy itt kell hagynod a gyereket... ? – Megvonta a vállát, én pedig utoljára magamhoz öleltem. Los Angeles éjszaka csak fényekből áll. És árnyékokból. Itt ismét kihagy az emlékezetem. Egyszerűen nem emlékszem, mi történt ezután. Valószínűleg visszavitt oda, ahol laktam... máshogy nem kerülhetem oda. Még arra sem emlékszem, hogy adtam-e búcsúcsókot. Talán csak vártam a járda szélén, amíg elhajtott. Talán. Azt viszont tudom, hogy amikor elértem a kapuba, megtorpantam és álldogáltam az ajtóban. Képtelen voltam bemenni, lezuhanyozni, és lefeküdni aludni, de mást sem akartam csinálni. Nem voltam éhes, alkoholt sem kívántam. Nem volt kedvem olvasni, sem beszélgetni. Féltem túl messzire elmerészkedni a lakástól, attól tartva, hogy eltévedek, foglyul ejtenek Los Angeles ismétlődő motívumai, megpörgetnek, beszívnak, magukkal rántanak a fények és nem találok vissza soha többé. Los Angeles belvárosa, néha úgy tűnik, nem több egyszerű, ismétlődő elemekből felépülő mintázatnál: benzinkút, néhány lakás, egy kisebb bevásárlóközpont (fánkosokkal, fénykép előhívókkal, mosodákkal és gyorséttermekkel) – aztán megint ezek, újra és újra, kész hipnózis; a kis bevásárlóközpontok meg a házak aprócska különbségei csak megerősítik a kép struktúráját. Tink ajkaira gondoltam. Beletúrtam a dzsekim zsebébe és előkotortam egy doboz cigit. Rágyújtottam, letüdőztem és lassan kieresztettem a kékes füstöt a meleg éjszakába. A ház előtt állt egy megcsavarodott törzsű pálmafa, ezt használtam tájékozódási pontként és bóklászni kezdtem a környéken, mindig látótávolságban tartva a fát. Elszívom a cigit, gondoltam, talán még gondolkozom is egy kicsit; de még a gondolkozáshoz is fáradt voltam. Nagyon magányosnak éreztem magam, nagyon eltávolodottnak az emberi nemtől, a nemekre szakított léttől. Nem messze az első saroktól találtam egy padot a járda szélén. Leültem, aztán elpöcköltem a csikket és bámultam, ahogy narancsvörös szikrákat szór szét a járdán. Valaki megszólalt. – Megveszek egy szál cigarettát, haver. Tessék Egy kéz, az arcom előtt, egy negyeddollárost tart felém. Fölnéztem. A pasas nem tűnt öregnek, de nem tudtam volna megtippelni, hány éves lehet. Harmincas évei végén, talán a negyvenes évei közepén. Hosszú és kopott, a lámpák halottsárga fényében megállapíthatatlan színű ballonkabátot viselt. A szemei sötétek voltak. – Tessék. Egy negyeddolláros. Jó vásár. Megráztam a fejem, elővettem a Marlborót és megkínáltam egy szállal. – Tartsa meg a pénzét. Ingyen van. Vegye el. Elvette. Odaadtam neki egy levél gyufát (egy telefonszex vonalat reklámozott, erre emlékszem), ő pedig rágyújtott. Visszaadta a gyufát, de megráztam a fejem. – Hagyja csak. Valahogy mindig összegyűjtők egy rakás gyufát, ha Amerikában járok – Aha – leült mellém, és némán eregette a füstöt. A feléhez érve leverte a parazsat a betonon, elnyomta az izzó cigarettát a járdán, aztán a füle mögé tűzte a megmaradt véget. – Nem szívok sokat – mondta. – De kár lenne elpazarolni. Egy autó fordult rá csikorgó kerekekkel az utcára, ide-oda kacsázott a sávok közt. Négy fiatal srác ült benne: az elöl ülők mindketten a kormányba kapaszkodtak, rángatták és röhögtek. Az ablakokat teljesen letekerték, hallani lehetett minden szavukat (Gaaary, bazmeg! Mi a faszt csinálsz már?) és egy rockegyüttes lüktető ritmusát. Nem ismertem a dalt. A következő sarok mögött már el is tűntek Nemsokára elhaltak a hangok is. – Tartozom neked – mondta a férfi. – Tessék?

– Tartozom neked valamivel. A cigiért. Még a gyufáért. De a pénzt nem fogadod el. Tartozom neked. Megvontam a vállamat, kicsit zavarban voltam. – Nem gond, csak egy szál cigi. Úgy gondolom, ha adok másoknak cigarettát, akkor én is kapok másoktól, ha az enyém elfogyna – nevettem is hozzá, jelezve, hogy nem gondolom komolyan, pedig így volt. – Ne zavarja. – Hmm. Akarsz hallani egy történetet? Egy igaz sztorit? A történetek régebben jó fizetségnek számítottak Manapság... – legyintett. – Kevesebbet érnek. Hátradőltem a padon. Az éjszaka meleg volt. Ránéztem az órámra: hajnali egyre járt az idő. Angliában már elkezdődött egy újabb fagyos nap, munkába igyekvő emberek küzdenek meg a vastag hóval; egy maréknyi öregember, meg pár csöves talán megint megfagyott az éjszaka. – Persze – mondtam a férfinek. – Hogyne. Meséljen el egy történetet. Krákogott, elvigyorodott – hófehér fogak villantak a sötétben – aztán belekezdett. – Az első dolog, amire emlékszem, az Ige. És Isten vala az Ige. Néha, ha igazán befelé fordulok, eszembe jut az Ige hangja, itt, a fejemben: megformál, alakot és életet ad... Az Ige testet adott nekem, és szemeket adott nekem. Én pedig kinyitottam a szememet és megpillantottam az Ezüst Város fényét. Egy szobában voltam – egy ezüst szobában –, és abban a szobában nem volt más, csak én. Előttem a falon egy ablak volt, mely a padlótól a plafonig ért, tárva az égre, és ezen az ablakon keresztül láttam rá Város tornyaira, és a Város határán a Sötétségre. Nem tudom, meddig vártam ott. De nem voltam türelmetlen, vagy bármi efféle. Erre emlékszem. Olyan volt, mint várni, amíg hívnak; és tudtam, hogy egyszer szólítani fognak És még ha a mindenség, ha minden végéig kell is várni, és soha nem szólítanak, részemről az is rendben lett volna. De hívni fognak, ebben biztos voltam. És akkor megtudom majd a nevemet, és a feladatomat. Az ablakon át ezüst tornyokat láttam, sok tornyon pedig ablakokat, és azokon túl a magamfajtákat. Onnan tudtam, hogyan nézek ki. Nem gondolnád, ahogy most kinézek, de gyönyörű voltam. Azóta viszont rengeteg idő telt el. Mélyre ereszkedtem ebbe a világba azóta. Magasabb voltam és voltak szárnyaim. Hatalmas, erős szárnyak, gyöngyházfehér színű tollakkal, a lapockáim között. Nagyon jók voltak A szárnyaim. Néha láttam magamhoz hasonlókat, akik elhagyták a szobáikat és már a feladatukat végezték. Figyeltem, hogy szárnyalnak a tornyok közt, az égen: rájuk bízott feladataik után jártak, miknek mibenlétét elképzelni sem igazán tudtam. A Város fölött csodálatos volt az ég. Mindig ragyogott a fény, bár nem nap világította... talán maga a Város árasztotta: a színe azonban folyton változott. Hol ércszínű volt, hol bronz, aztán lágy arany, vagy szolid ametiszt... A férfi elhallgatott. Félrebillentett a fejét és rám nézett. A tekintetében bujkáló fény megijesztett. – Tudod, mi az ametiszt, ugye? Olyan bíbor színű kő. Bólintottam. Kényelmetlen nyomást éreztem az ágyékomban. Mint amikor rosszul ülsz. Akkor merült fel bennem, hogy a férfi talán nem őrült, de ez még nyugtalanítóbb volt, mintha az lett volna. Ismét beszélni kezdett. – Nem tudom meddig vártam, a szobámban. Az idő azonban nem jelentett semmit. Akkoriban, legalábbis. Miénk volt a világ összes ideje. A következő dolog, ami velem történt, az volt, hogy meglátogatott Lucifer angyal a cellámban. Magasabb volt, mint én, szárnyai tekintélyesebbek, bőre a tengeri pára színe, haja göndör és ezüstszín, szemei pedig igézően szürkék.

Az egyszerűség kedvéért gondolj rá úgy, mintha férfi volna, bár nekünk nem volt nemünk, egyikünknek sem. – Az ágyéka felé intett. – Sima és üres. Ott… semmi. Érted, mire gondolok. Lucifer ragyogott. Komolyan mondom: belülről áradt a ragyogás. Minden angyal ragyog. Lucifer angyal fénye úgy lobogott a cellámban, ahogyan a vad viharok villámai. Rám nézett és megnevezett. – Te vagy Raguel – mondta. – Az Úr Bosszúja. Fejet hajtottam, mert tudtam, hogy igaz, amit mond. Ez volt a nevem és a feladatom. – Történt... valami rossz – mondta. – Az első a maga nemében. Szükség van rád. Megfordult és kilökte magát az ablakon, én pedig követtem, keresztül az Ezüst Városon a külső területekig, ahol a Város véget ér és elkezdődik a Sötétség; és oda, az egyik végtelenül hatalmas torony tövébe ereszkedtünk le, az utcára. És ott láttam meg a halott angyalt. A teste kicsavarodva, összezúzva hevert az ezüst utcán. A szárnyai a teste alá szorultak, és néhány elhullott tollat már föl is kapott az enyhe légáram. A test majdhogynem sötét volt. Néha-néha még felvillant benne a fény – hideg tűz lobbanása a mellkasban, vagy a szemekben, vagy a nemektől nem terhelt lágyékban: az élet ragyogásának utolsó cseppjei is elhagyták. A vér rubinvörös foltokba gyűlt a testén, bíborrá áztatta szárnyának fehér tollait. Gyönyörű volt, még halálában is. Megszakadt volna a szíved, ha látod. Lucifer akkor megszólalt. – Meg kell találnod azt, aki ezt tette. Meg kell tudnod, hogyan történt, és a Bosszút kell állnod, a Név Bosszúját, azon, aki ezért felelős. Valójában semmit sem kellett mondania, már tudtam, mi a feladatom. A vadászat és a megtorlás: erre teremtettem a Kezdettől fogva; ez voltam. – Szólít a kötelesség – mondta Lucifer angyal. Egy erőteljes csapással a levegőbe emelkedett, a szárnyak keltette szellő újra felkavarta az elhullott tollakat. Egyre több volt. Lehajoltam, hogy megvizsgáljam a tetemet. Addigra minden ragyogása megszűnt, fakó, színtelen anyag lett – egy angyal kifigurázása. Tökéletes, nemeken felül álló arcát ezüst hajfürtök keretezték. Egyik szeme még nyitva volt, fénytelen szürke tekintet meredt a semmibe. Nem voltak mellbimbói, a lábak között sima volt a bőr. Fölemeltem a testet. Az angyal háta nem volt szép látvány. Szárnyai kificamodtak, és több helyen eltörtek, a tarkóján beszakadt a koponyája, egész háta merő vér volt. Ernyedtsége azt sugallta, hogy a gerince is eltörött. Elöl csak a mellkasán volt vér, ujjammal megérintettem, ellenállás nélkül hatoltam be a testébe. Lezuhant gondoltam. De már halott volt, mielőtt leérkezett. Fölnéztem az ezüst épületek és magasba szökő tornyok számtalan ablakára. Te tetted ezt, gondoltam. Akárki vagy is, megtalállak, és akkor betöltöm rajtad az Úr haragját. A férfi kivette a füle mögül a fél cigarettát és rágyújtott. Egy pillanatra megéreztem a kihűlt hamu jellegzetes szagát, aztán jól megszívta és kék füstöt fújt a levegőbe. – Az angyalt, aki megtalálta a testet, Fanuelnek hívták. A Lét Csarnokában beszéltem vele. Ez volt az a torony, aminek a tövében a holttest feküdt. A Csarnokban függtek a... vázlatai mindannak, ami eljön... ez, mind – intett is hozzá a kezével, tág mozdulattal összefogva az éjszakai eget, a parkoló autókat, a házakat és az egész világot. – Tudod. A világegyetem.

– Fanuel volt a rangidős tervező; számtalan angyal dolgozott a keze alatt a Teremtés részletein. A csarnok padlójáról figyeltem. Fanuel a Terv alatt lebegett, a levegőben, az angyalok pedig minden irányból hozzá járultak és türelmesen várakoztak a sorukra, hogy föltehessék a kérdéseiket, egyeztessék az elvégzett dolgokat, véleményeztessék a munkájukat. Nemsokára otthagyta őket és leereszkedett hozzám a padlóra. – Te vagy Raguéi – mondta magas és érces hangon. – Mi szükséged van rám? – Te találtad meg a testet? – Szegény Keraszelt? Valóban, én voltam. Elhagytam a Csarnokot... jelenleg is számtalan koncepció áll kidolgozás alatt én pedig éppen az egyik ilyet igyekeztem végiggondolni... egészen pontosan a Megbánást. Egy kicsit el akartam szabadulni a Várostól, repülni néhány kört távolabb – úgy értem, a Város fölött, természetesen nem a Sötétségben, azt nem tenném, bár voltak, aki azt mondták... de, igen. Föl akartam repülni a tornyok fölé és töprengeni. – Kiléptem a Csarnokból és... – elakadt a hangja. A többi angyalhoz képest alacsony volt, fénye tompább, de a tekintete élénk és ragyogó, nagyon fényes. – Szegény Keraszel. Hogyan tehette ezt magával? Hogyan? – Úgy gondolod, hogy pusztulását saját maga idézte elő? Csodálkozó pillantással nézett rám, meglepve, hogy létezhetne más lehetőség is. – Természetesen. Keraszel nekem dolgozott, olyan fogalmakat tervezett, amik alapvetők lesznek az Univerzum léte szempontjából, amint kimondatik a Név. A csoportja kiváló munkát végzett az igazi alapokon: a Dimenziók volt az egyik, az Alvás a másik. És még akadt több is. Nagyszerű munkát végzett. Néhány javaslata a dimenziók egyéni szempontokból történő vizsgálatára és definiálására igazán zseniálisak voltak Mindenesetre most épp egy új témán kezdett dolgozni, egyen az igazán nagy súllyal bírók közül. Ezekkel általában én foglalkozom általában, ha nem éppen maga Zephkiel – felpillantott. – De Keraszel olyan kiválóan dolgozott. És az utolsó munkáján is nagyon figyelemreméltó eredményt ért el. Igencsak triviális dolog, látszólag, Szeráhel és ő azonban olyan magasságokba emelték... – megvonta a vállát. – De ez nem fontos. Ez az utolsó projekt kényszerítette a nemlétbe. De egyikünk sem láthatta előre... – Mi volt az utolsó feladata? Fanuel rámnézett. – Nem tudom, hogy elmondhatom-e. Az utóbbi időkben végzett munkák igen érzékeny dolgok, amíg nem alakítjuk őket végső formájukba, amiben majdan Kimondatnak. Éreztem, ahogy átváltozom. Nem tudom, hogyan magyarázzam el, de hirtelen nem én lettem: túlnőttem magamon, átváltoztam – a feladatommá váltam. Fanuel elkapta a tekintetét. – Raguel vagyok, Isten Bosszúja – mondtam. – Közvetlenül a Nevet szolgálom, feladatom, hogy fölfedjem ennek a tettnek a valódi indokait és a Név bosszújával sújtsak le arra, aki elkövette. Kérdéseim választ kell, hogy kapjanak. A kis angyal összerezzent és sietve válaszolt. – Keraszel és társa a Halált fejlesztették Az élet végét. A fizikai lét megszűnését. Ők állították össze. De Keraszel mindig túlzottan beleélte magát a feladatába: szörnyű volt együtt dolgozni vele, amikor a Lázításon dolgozott. Ez akkoriban történt, mikor az Érzelmeket tervezték... – Azt gondolod, hogy Keraszel azért halt meg, hogy – hogy tanulmányozza ezt a jelenséget? – Vagy azért, mert az kíváncsivá tette. Talán azért, mert túl mélyre merült a fejlesztésben, igen – Fanuel megtornáztatta az ujjait és rám nézett vadul ragyogó tekintetével. – Bízom benne, hogy senki avatatlannak nem adod tovább ezt az információt, Raguel. – Mit tettél, amikor megtaláltad a testet?

– Kiléptem a Csarnokból, mint mondtam és Keraszel ott feküdt előttem a járdán. Megkérdeztem tőle, mit csinál ott, de nem válaszolt. Akkor vettem észre a testnedveket és jöttem rá, hogy Keraszel nem nem akar, hanem képtelen válaszolni. Megrémültem, nem tudtam, mit tegyek. Aztán Lucifer angyal lépett mögém és megkérdezte, hogy van-e valami probléma. Megmondtam. Megmutattam a testet. Akkor... megmutatkozott a Hatalma és beszélt a Névvel. Nagyon fényesen ragyogott. Azután azt mondta, hogy meg kell keresnie azt, akinek a feladata volt cselekedni az ilyen esetekben és elment... gondolom hozzád indult. Miután Keraszel halála kapcsán intézkedtek, és mivel a sorsa többé nem tartozott rám, visszatértem a munkámhoz. Azt hiszem, értékes tapasztalatot szereztem a Sajnálat működése terén. Fontolgatom, hogy elveszem a Halált a Keraszel–Szeráhel párostól Talán Zefkielnek adom, ha hajlandó elvállalni, ő a rangidős tervezőpartnerem. Kiemelkedően jó a kontemplatív problémák terén. Ekkorra már több angyal is várakozott Fanuelre. Ügy éreztem, ennél többet aligha tudhatok meg tőle. – Kivel dolgozott együtt Keraszel? Ki láthatta utoljára élve? – Beszélj Szeráhellel... végtére is, ő volt a társa. Most pedig, bocsáss meg... Visszatért a rá várakozókhoz, tanácsokat osztogatott, helyesbítéseket tett, javasolt és megtiltott. A férfi elhallgatott. Az utca elcsöndesedett; emlékszem, még a suttogását is hallottam és egy tücsök ciripelését a távolból. Egy kisebb állat... macska, talán, esetleg valami egzotikusabb, netán egy sakál, vagy menyét surrant a parkoló autók árnyékában. – Szeráhel a Csarnokot övező galéria legfölső szintjén volt. Ahogy már mondtam, az Univerzum a Csarnok közepén csillámlott, szikrázott és ragyogott. Igen magasra kellett mennem... – Az Univerzum, mi volt? Egy diagram? – szóltam közbe először. – Nem igazán. Olyasféle. Egy vázlat volt; de valódi méretében, a Csarnok közepén, az angyalok pedig ott tüsténkedtek körülötte mindvégig. Igazgatták a Gravitációt, a Zenét, a Klart, és amit még kellett. Nem igazán volt még maga az univerzum. Még nem. Ha elkészül, akkor lesz valódi világegyetem, ha eljön az ideje, hogy Megneveztessen. – De... – szavak után kutattam, hogy megfogalmazzam értetlenségemet. A férfi közbeszólt. – Ne törődj vele. Gondolj rá úgy, mint egy modellre, ha így könnyebb elképzelni, vagy egy térképre. Vagy... mi is a neve? Prototípus, igen. Egy Ford T-Model univerzum – elvigyorodott. – Meg kell értened, hogy amit elmondok, már így is le kell fordítanom, olyan formát kell adnom neki, amiben fel tudod felfogni. Másként nem tudnám elmesélni. Hallani akarod? – Igen – nem érdekelt, hogy igaz volt-e, vagy sem; egy történet volt, amit hallanom kellett elejétől a végéig. – Helyes. Akkor hallgass és figyelj. Találkoztam tehát Szeráhellel a legfelső szinten. Senki más nem volt ott, csak néhány papírdarab és pár apró, ragyogó makett. – Keraszel miatt jöttem – mondtam. – Nincs itt – mondta fölnézve. – Hamarosan meg kell érkeznie. Megráztam a fejem. – Keraszel nem tér vissza. Megszűnt létezni, mint szellemi lény – mondtam. A fénye elsápadt, szemei tágra nyíltak. – Meghalt? – Ezt mondtam. Van elképzelésed arról, hogyan történhetett?

– Hát... ez így nagyon... hirtelen jött. Úgy értem, beszélt róla, de nem gondoltam volna, hogy... – Lassabban. Szeráhel bólintott. Fölállt és az ablakhoz sétált. Innen nem látszott az Ezüst Város, csak a ragyogása, és az ég azon túl, amögött pedig ott volt a Sötétség. Az ablakon beáramló szellő lágyan meglibbentette hajfürtjeit. A hátát bámultam. – Keraszel mindig túlzásba viszi... vitte a feladatát, túlzottan beleélte magát a munkába. Nagyon kreatív volt. De sosem volt elég neki. Mindig mindent meg akart érteni, átélni, amin éppen dolgozott. Sosem elégedett meg pusztán azzal, hogy létrehozta – hogy szellemileg megértette. Mindenestül ismerni akarta. Ez korábban nem okozott gondot, amikor az anyag bizonyos tulajdonságain dolgoztunk. Azóta, hogy elkezdtük megtervezni a Megneveztetett érzelmeket... túlzottan is belevetette magát a munkába. Az utolsó feladatunk a Halál volt. Ez egyike a legnehezebb koncepcióknak. .. és úgy hiszem, hogy az egyik legnagyobb feladat. Talán ez lesz a legfontosabb dolog, ami meghatározza a Teremtést a Teremtetteknek: ha nem lenne a Halál, egyszerűen csak léteznének, de mivel meghalnak, értelmet nyer a létezésük... egy határ, amit az élők nem léphetnek át... – Úgy gondolod tehát, hogy megölte magát? – Tudom, hogy így történt – mondta Szeráhel Az ablakhoz léptem és lenéztem. Odalent, messze a mélyben apró fehér foltot láttam – Keraszel tetemét. Gondoskodnom kell róla, hogy elszállítsák Eszembe jutott, vajon mit csinálunk vele; de valaki tudni fogja, akinek a nem kívánt dolgok eltávolítása a feladata. Tudtam, hogy nem az én dolgom. – Hogyan? Szeráhel megvonta a vállát – Tudom. Nemrégiben mintha kétségei támadtak volna... kétségei a Halált illetően: honnan tudhatjuk, hogy helyes-e ilyet csinálni, úgy állítani fel szabályokat, hogy azokat mi magunk soha nem tapasztaljuk meg? Mindig erről beszélt. – Nem csodálkoztál rajta? Szeráhel felém fordult, akkor először, hogy rám pillantson. – Nem. Ez a feladatunk megbeszélni, rögtönözni, segíteni a Teremtést és a Teremtettéket. Kiválogatjuk most, hogy amikor Kezdetét veszi az egész, hibátlanul működjön. Most éppen a Halálon dolgozunk, nyilvánvalóan erre fordítjuk a figyelmünket. A fizikai aspektusra, az érzelmi és a filozófiai oldalára. És a mintázatokra. Keraszel úgy vélte, hogy amit mi itt, a Teremtés Csarnokában csinálunk, az mintázatokat hoz létre. Hogy adott struktúrák és formák adott lényekhez és eseményekhez illeszkednek, melyek, ha egyszer elkezdődtek, addig kell, hogy létezzenek, míg el nem érik végüket. Ez talán ránk is igaz. Vélhetőleg úgy érezte, ez az egyik ilyen mintázat volt. – Jól ismerted Keraszelt? – Csak annyira, amennyire a többieket. Itt találkoztunk, egymás mellett dolgoztunk. Néha visszavonulok a szobámba a város másik végén, olykor ő is ezt tette. – Mesélj nekem Fanuelről. Szeráhel elmosolyodott. – Hivataloskodó. Nem sokat dolgozik: mindent kiad másoknak, de learatja a dicsőséget – lehalkította a hangját, pedig senki sem volt a közelben. – Fanuelt hallgatván bárki azt hihetné, hogy a Szeretet csakis és egyedül az ő munkája volt. Javára legyen mondva, tesz róla, hogy a dolgok elkészüljenek Zefkiel az okosabb kettejük közül, de ő nem szokott itt lenni. A szobájában ül és gondolkozik, a problémákat mindig egy kis távolságtartással oldja meg. Ha

beszélni akarsz Zefkiellel, Fanuelhez kell menned, Ő pedig továbbítja Zefkielhez a kérdésedet. – És mi a helyzet Luciferrel? – vágtam a szavába, – Beszélj róla. – Luciferről? A Seregek Kapitányáról? Ő nem itt dolgozik... ellátogat néha a Csarnokba, felügyeli a Teremtést. Állítólag egyenesen a Névnek tartozik jelentést tenni. Még sosem beszéltem vele. – Ismerte Keraszelt? – Kétlem. Ahogy mondtam, csak kétszer járt itt. Bár láttam már többször is odakint – intett egyik szárnyával az ablak felé. – Repült. – Hova? Szeráhel mondani készült valamit, de meggondolta magát. – Nem tudom. Kinéztem az ablakon, az Ezüst Városon túl tátongó Sötétségbe. – Megeshet, hogy később még beszélni akarok veled – mondtam. – Rendben van. Távozni készültem, de Szeráhel utánam szólt, tiszteletteljesen. – Csak egy kérdésem lenne... ha lehet. Nem tudod, beosztanak majd mellém egy új partnert? A Halálhoz! – Nem – mondtam. – Sajnos nem tudom. Az Ezüst Város közepén egy park nyújtózott, egy kellemes pihenőhely. Lucifert ott találtam, a folyó partján állt és figyelte a vizet. – Lucifer? Felém fordította a fejét. – Raguéi. Haladsz az üggyel? – Nem tudom. Talán. Föl kellene tennem pár kérdést. Ha nem bánod. – Egyáltalán nem. – Hogyan találtál rá a testre? – Nem én találtam rá. Észrevettem Fanuelt, amint az utcán állt. Láttam rajta, hogy zavart, ezért megkérdeztem tőle, hogy mi a gond, ő pedig megmutatta a halott angyalt. Ezután érted mentem. – Értem. Lehajolt és megmártotta kezét a hideg vízben. Apró örvények támadtak körötte. – Ez minden? – kérdezte. – Nem. Mit csináltál ott? – Nem igazán értem, mi köze ennek a te dolgodhoz. – A feladatomhoz tartozik, Lucifer. Mit csináltál ott? – Én... sétáltam. Néha rámjön. Csak sétálok és gondolkozom. Igyekszem megérteni a dolgokat – vont vállat. – A Város peremén sétálgatsz? – Igen – felelte rövid szünet után. – Ez minden, amit kérdezni akartam. Most. – Kivel beszéltél még? – Karaszel felettesével és a társával. Mindketten úgy vélik, hogy öngyilkos lett – véget vetett saját létezésének – Kivel fogsz még beszélni? Fölnéztem. Az Angyalok Városára, a ragyogó, ezüstös tornyokra. – Talán mindenkivel. – Mindenkivel? – Ha szükséges, igen. Ez a feladatom. Nem nyugodhatok, amíg meg nem értem mi történt, míg le nem sújtok a Név haragjával a felelősre. De elmondok valamit, amit viszont biztosan tudok.

– Mi lenne az? – a vízcseppek, mint megannyi gyémánt hullottak vissza a vízbe Lucifer tökéletes ujjairól. – Keraszel nem követett el öngyilkosságot. – Honnan tudod? – Én vagyok a Bosszú. Ha Keraszel magától vetett volna véget a létezésének, nem lenne rám szükség – magyaráztam az Égi Seregek Parancsnokának. – Igaz? Nem felelt. Én pedig fölrepültem, az örök reggel világosságába. – Van még egy szál cigid? Előszedtem a dobozt és megkínáltam. – Lekötelezel. Zefkiel szobája nagyobb volt, mint az enyém. Nem várakozásra való hely volt: itt élni kellett, dolgozni, létezni. Könyvek, tekercsek, papírok sorakoztak polcokon, a falakon pedig képek. Még sosem láttam képeket azelőtt. A szoba közepén egy nagy szék volt, Zefkiel előtte állt, fejét hátrahajtva, lehunyt szemekkel. Amikor közelebb léptem, kinyitotta a szemét. Nem világított fényesebben, mint a többi angyal szeme, de mintha több dolgot látott volna. Volt valami abban, ahogy nézett. Nem tudnám megmondani mi volt az. És nem voltak szárnyai. – Üdvözöllek, Raguel – mondta. Fáradtnak tűnt a hangja. – Te vagy Zefkiel? – kérdeztem. Nem tudom, miért kérdeztem meg. Úgy értem, tudom, hogy ki kicsoda. Ez része a feladatomnak, azt hiszem. A fölismerés. Tudom, hogy te ki vagy. – Valóban. Mereszted a szemeidet, Raguel. Igen, nincsen szárnyam, de feladatom nem kívánja meg, hogy elhagyjam ezt a helyet. Itt dolgozom és gondolkozom. Fanuel beszámol nekem, elhozza az új dolgokat, hogy mondjak róluk véleményt. Néha problémákkal áll elő én pedig igyekszem hasznossá tenni magam azzal, hogy kisebb javaslatokat teszek Ez a feladatom. Ahogy a tiéd a bosszú. – Igen. – Keraszel angyal halála miatt vagy itt? – Igen. – Én nem öltem meg. Ahogy kimondta, tudtam, hogy igaz. – Tudod ki tette? – Ez a te feladatod, nem igaz? Hogy kiderítsd ki ölte meg szerencsétlen párát és a Név Bosszújával lesújts rá. – Igen. Biccentett. Végiggondoltam, mi mindent hallottam aznap. – Tudod mit csinált Lucifer a városnak abban a részében mielőtt rátaláltak a tetemre? Az öreg angyal rámnézett. – Megkockáztathatok egy tippet. – Igen? – A Sötétségben járt. Bólintottam. Elmémben megformálódott valami, egy gondolat, de még nem tudtam megragadni. Föltettem az utolsó kérdésemet: – Mit tudsz mondani nekem a Szeretetről? Ő pedig beszélt. És én akkor úgy gondoltam: tudok mindent.

Visszatértem oda, ahol Keraszel testét megtalálták A tetemet elvitték, a vért eltüntették és az elszabadult tollakat is összeszedték. Az ezüst járdán semmi sem árulkodott róla, hogy egy halott angyal teste hevert ott korábban. Én azonban tudtam, hogy hol volt. Fölemelkedtem, erőteljes szárnycsapásokkal emelkedtem, amíg elértem a Lét Csarnokának legfölső tornyát. Volt ott egy ablak, én pedig beléptem. Szeráhel odabent dolgozott, egy szárnynélküli bábut tett egy apró dobozba. A doboz egyik oldalán egy alacsony, nyolclábú, barna lény jelképe állt, a másik oldalon egy fehér szirmú virág. – Szeráhel? – Hm? Ó, te vagy az. Üdv. Nézd meg ezt: ha meghalnál, és mondjuk a földbe temetnének egy dobozban, melyiket szeretnéd, hogy a dobozra tegyék... ezt, a pókot, vagy a liliomot, itt? – A liliomot, azt hiszem. – Igen, én is ezt gondoltam. De miért? Bárcsak... – egyik kezét az arcához emelte, megszemlélte a tárgyakat, aztán próbaképpen a dobozra helyezte az egyiket, majd a másikat. – Annyi a teendő, Raguel. Annyi mindent meg kell csinálni. De csak egy lehetőségünk van, igaz? Csak egy Univerzum lesz... nem próbálkozhatunk addig, amíg jó nem lesz. Bárcsak megérteném miért olyan fontos ez Neki... – Tudod hol van Zefkiel szobája? – kérdeztem. – Igen. Vagyis, még nem jártam nála, de tudom, hogy hol van. – Helyes. Menj oda, ő már várni fog. Ott találkozunk. Megrázta a fejét. – Dolgom van. Nem hagyhatom... Éreztem, ahogy a feladatom elhatalmasodik rajtam. – Odamész. Indulj máris. Nem mondott semmit. Elhátrált az ablak felé és rám meredt; aztán megfordult, meglegyintette szárnyait és már ott sem volt. Egyedül maradtam. A Csarnok felőli oldalra léptem, ki a galériára. Levetettem magam, bukdácsolva átzuhantam az Univerzum modelljén, ismeretlen színek és formák suhantak el mellettem, kígyózva, forogva, örvénylés közepette, minden cél nélkül. Ahogy közeledtem a Csarnok aljához, kitártam a szárnyaimat és puhán, finoman léptem le a padlóra. Fanuel két angyal között állt – mindketten a figyelmét próbálták magukra vonni. – Nem érdekel mennyire esztétikus lenne – mondta éppen az egyiknek. – Egyszerűen nem rakhatjuk a közepére. A háttérsugárzástól egyetlen létforma sem tudna megtelepedni, és különben is, túlságosan instabil. A másik felé fordult. – Lássuk csak. Hmmm. Szóval ez a Zöld, igaz? Nem egészen olyan, mint gondoltam, de... Hm. Hagyd csak itt nálam. Majd értesítelek Elvett egy papírlapot az angyaltól és gondosan összehajtogatta. Felém fordult és szúrós hangon megszólalt. – Nos? – Beszédem van veled. – Igen? Intézzük el gyorsan. Sok a dolgom. Ha Keraszel haláláról van szó, elmondtam mindent, amit tudtam. – Keraszel haláláról van szó. De nem most fogok beszélni veled. Nem itt. Menj Zefkiel szobájába. Már várni fog. Ott találkozunk Mondani készült valamit, de végül csak bólintott és elindult az ajtó felé. Én is indulni készültem, de eszembe jutott valami. Visszafordultam és megszólítottam az angyalt, aki a Zölddel kereste föl Fanuelt. – Kérdeznék valamit. – Ha tudok, felelek – fejet hajtott. – Az ott – mutattam az Univerzumra. – Mi lesz ennek az egésznek a célja?

– A célja? Hát, ez az Univerzum. – Tudom, hogy hívják. De milyen célt fog szolgáim? Az angyal fölhorkant. – Része a tervnek. A Név így akarja. Ezt és ezt kéri, így és így, ilyen és ilyen tulajdonságokkal, a kívánságai szerint. Biztos vagyok benne, hogy ő tudja, mi a funkciója, de nem árulta el nekem – magyarázta finoman kioktatva. Bólintottam és távoztam. Magasan a város fölött angyalok raja repült alakzatban. Köröztek, hurkot írtak le, kecsesen suhantak, mindegyikük kezében lángoló kard húzott fényes csíkot a ragyogó égen. Harmonikusan, egyszerre mozogtak a lazacszín fényben. Csodálatos látvány volt. Olyan... mint amikor nyári szürkületkor madarak raját látod táncolni az égen. Hullámzanak, kanyarognak, és mikor azt hiszed, rájöttél a rendszerre, szétrebbennek, összeállnak megint, kiszámíthatatlanul. Ilyen volt az angyalok röpte is, csak sokkal szebb. Fölöttem volt az ég, alattam a ragyogó Város. Az otthonom. Azon túl pedig a Sötétség. Lucifer ott lebegett az angyalok alatt és figyelte a röptüket. – Lucifer? – Igen, Raguel? Megtaláltad már a tettest? – Úgy hiszem, igen. Velem tartanál Zefkiel szobájába? A többiek már várnak ránk, ott elmagyarázok mindent. Nem válaszolt azonnal. – Természetesen. Fölemelte tökéletes arcát az angyalok felé, akik éppen lassan emelkedtek, egymástól egyforma, hibátlan távolságra. – Azazel! Egy angyal vált ki a többiek közül; a többiek szinte észrevétlenül átrendezték az alakzatot, betöltve azt a helyet, ahonnan a szólított angyal elrepült. – Távoznom kell egy időre, Azazel. Átveszed az irányítást. Gyakoroljatok tovább. Még sokat kell fejlődniük. – Értem. Azazel ott lebegett Lucifer helyén a levegőben, mi pedig ereszkedni kezdtük az Ezüst Város felé. – Ő a helyettesem, Azazel – mondta Lucifer. – Okos. Lelkes. Bárhova követne. – Mire készíted fel őket? – Háborúra – Ki ellen? – Hogy érted ezt? – Ki ellen fognak harcolni? Ki létezik még rajtunk kívül? Lucifer rám nézett; tekintete nyílt volt és őszinte. – Nem tudom. Ő azonban a Seregének nevezett ki minket, mi pedig tökéletesek leszünk, őérte. Mert ő, a Név tévedhetetlen és tévedhetetlenül igazságos és végtelenül bölcs, Raguel. Nem lehet másként, mindegy mit... – nem fejezte be, elkapta a tekintetét. – Mit akartál mondani? – Nem fontos. – Ah. A hátralévő úton nem beszéltünk többet. Az órámra néztem, csaknem hajnali háromra járt az idő. Hűvös szellő söpört végig a Los Angeles-i utcán. Megborzongtam. A férfi észrevette és elhallgatott. – Jól vagy? – kérdezte. – Igen, folytassa csak. Nagyon érdekel. Biccentett.

– Már mind ott vártak minket Zefkiel szobájában: Fanuel, Szeráhel és Zefkiel. Zefkiel a székében ült. Lucifer az ablak mellett állt meg. A szoba közepére sétáltam és belekezdtem. – Köszönöm, hogy idejöttetek. Tudjátok, ki vagyok; tudjátok, mi a feladatom. Én vagyok az ő Bosszúja: az Úr Karja. Én vagyok Raguel. Keraszel angyal halott. Rám hárult a feladat, hogy megtudjam, miért halt meg és ki ölte meg. Teljesítettem a feladatomat. Keraszel tervező volt a Lét Csarnokában. Nagyon jól végezte a dolgát, amennyire értesültem... – Lucifer. Mondd el, mit csináltál mielőtt találkoztál volna Fanuellel. – Már elmondtam. Sétáltam. – Merre sétáltál? – Nem értem, mi közöd van hozzá. – Mondd el. Elhallgatott. Magasabb volt mindannyiunknál; magas és büszke. – Nos, rendben. A Sötétségben sétáltam. Többször jártam már a Sötétségben. Segít rálátnom a Városra... azáltal, hogy kívül vagyok. Látom, milyen szép és mennyire tökéletes. Nincs varázslatosabb az otthonunknál, nincs teljesebb. Nincs más hely, ahol bárki is létezni kívánhatna. – És mit csinálsz a Sötétségben, Lucifer? Az angyal rám nézett. – Sétálok. A Sötétségben... hangok vannak. Hallgatom, miket mondanak. ígérgetnek, kérdezősködnek, suttognak és könyörögnek. De én nem figyelek rájuk Megacélozom az akaratomat, és a Városra nézek. Ez az egyetlen mód, hogy próbára tegyem magam. Én vagyok a Mennyei Seregek Kapitánya; az első az összes Angyal közül. Bizonyítanom kell magamnak. Bólintottam. – Miért nem mondtad el ezt korábban? Lenézett a padlóra. – Mert én vagyok az egyetlen angyal, aki a Sötétségben sétál. Nem akarom, hogy mások is járjanak a Sötétségben: én elég erős vagyok, hogy ellenálljak a hangoknak, hogy próbára tegyem magam. A többiek nem ilyen erősek. Mások elbukhatnak. – Köszönöm, Lucifer, ennyi most elég – a következő angyalhoz fordultam. – Mondd el, Fanuel, mióta kérkedsz Keraszel eredményeivel? A szája kinyílt, de hang nem hagyta el a torkát. – Nos? – Én... soha nem kérkednék mások eredményeivel. – De magadénak vallottad a Szeretet. – Igen – pislogott. – így volt. – Elmagyaráznád nekünk, mi az a Szeretet? Zavartan pillantott körül. – Egy másik lény iránt tanúsított vonzódás és ragaszkodás, ami gyakran szenvedéllyel és vággyal jár együtt... a szükség, hogy egy másikkal legyen – mondta szárazon, egyenletesen, mintha egy képletet mondott volna föl. – Az az érzés, amit a Név felé, a Teremtőnk felé érzünk. .. ez a Szeretet, többek között. A Szeretet olyan érzés lesz, ami egyforma mértékben ösztönözhet és pusztíthat. Nagyon büszke... Elakadt, újra kezdte. – Nagyon büszkék vagyunk rá, Válogatta a szavakat. Úgy tűnt, végleg elvesztette a reményt, hogy elhisszük őket.

– Ki végezte a munka legnagyobb részét? Nem, ne válaszolj, előbb hadd kérdezzem meg a többieket. Zefkiel? Mikor Fanuel átadta neked a Szeretet részleteit, hogy nézd át, mit mondott, kinek a munkája volt? A szárny nélküli angyal finoman elmosolyodott. – Azt mondta nekem, hogy az ő munkája. – Köszönöm. Szeráhel, most téged kérdezlek kié volt a Szeretet? Az enyém. Az enyém és Keraszelé. Talán inkább az övé, mint az enyém, de együtt dolgoztunk rajta. – Tudtad, hogy Fanuel magáénak vallotta? – ...Igen. – És te hagytad? – Azt ígérte, hogy saját, önálló feladatot kapunk Megígérte, hogy ha nem szólunk, akkor még több ilyen, nagy és jelentős megbízást kapunk majd. Igazat beszélt. Nekünk adta a Halált. Visszafordultam Fanuel felé. – Nos? – Igaz, azt állítottam, hogy az én munkám volt a Szeretet. – Valójában azonban Keraszel és Szeráhel dolgozott rajta. – Igen. – Az utolsó feladatuk... a Halál előtt? – Igen. – Ez minden. Az ablakhoz sétáltam, kinéztem az ezüst tornyokra és a Sötétségre. Aztán belekezdtem. – Keraszel kiváló tervező volt. Egyeden hibája volt csupán, hogy túlságosan belevetette magát a munkájába – visszafordultam feléjük. Szeráhel reszketett, fények pislákoltak a bőre alatt. – Szeráhel? Kit szeretett Keraszel? Ki volt a szeretője? Szeráhel lesütötte a szemét, aztán fölnézett, büszkén, dacosan és elmosolyodott. – Én voltam az. – Akarsz beszélni róla? – Nem – vállvonás. – De úgy hiszem, el kell mondanom. Hát legyen. Együtt dolgoztunk. Mikor elkezdtük megtervezni a Szeretetet... szeretők lettünk. Az ő ötlete volt. Amikor csak tehettük, elmentük az ő szobájába. Ott megérintettük egymást, ölelkeztünk, becéző szavakat suttogtunk egymás fülébe, örökké tartó szerelmet fogadtunk. Ő többet jelentett számomra, mit saját magam. Érte léteztem. Mikor egyedül voltam, az ő nevét ismételgettem magamban és csak rá tudtam gondolni. Amikor vele voltam... – elakadt, lehajtotta a fejét. – Semmi más nem számított. Szeráhel elé léptem, kezemmel fölemeltem az állát és szürke szemébe néztem. – Akkor miért ölted meg? – Mert nem szeretett többé. Amikor elkezdtünk a Halálon dolgozni... már nem érdekeltem többé. Nem az enyém volt. A Halálhoz tartozott. Ha már nem lehetett az enyém, hát legyen az új szerelméé. Nem tudtam elviselni... nem bírtam ki, hogy a közelemben volt és nem érzett semmit irántam. Ez fájt a legjobban. Azt gondoltam... reméltem, hogy ha... nem lesz, akkor már nekem sem jelent semmit. Azt reméltem, hogy elmúlik a fájdalom. Megöltem; leszúrtam és kidobtam a Lét Csarnokának ablakán. De a fájdalom nem múlt el – csaknem sírt. Szeráhel fölnyúlt és elvette a kezemet az álláról. – Most mi lesz? ' Éreztem, ahogy hatalmam előtör, éreztem, ahogy feladatom eltölti a testemet. Többé már nem voltam önmagam: az Úr Bosszúja lettem.

Közelebb léptem és magamhoz öleltem Szeráhelt. Ajkamat az ajkához érintettem, nyelvemet a szájába erőltettem. Csókolózunk Lehunyta a szemét. Éreztem, ahogy feltör bennem: égető, vakító fényesség. Szemem sarkából láttam, ahogy Lucifer és Fanuel elkapja a tekintetét a fényemtől. Éreztem Zefkiel tekintetét. Fényem még élesebb és élesebb lett, mígnem kitört – a szememből, a mellkasomból, az ujjaim hegyéből, az ajkaimról. Fehér, perzselő tűz. A fehér lángok lassan körbeölelték, elemésztették Szeráhelt, ő pedig belém kapaszkodott. Égett. Hamarosan semmi sem maradt belőle. Semmi. Éreztem, ahogy alábbhagynak a lángok. Ismét önmagam lettem. Fanuel zokogott, Lucifer elsápadt. Zefkiel a székében ült és némán figyelt. Fanuel és Lucifer, felé fordultam. – Láttátok hát az Úr Haragját – mondtam. – Szolgáljon ez figyelmeztetésül mindkettőtöknek. Fanuel hevesen bólogatott. – Igen. Ó, igen, figyelmeztetett. Én – én megyek, engedelmével... Visszatérnék kijelölt feladatomhoz, feltéve persze, hogy nem baj, ha most távozom. – Menj. Az ablakhoz botorkált, kivetette magát a fénybe és vad szárnycsapkodással elrepült. Lucifer odasétált az ezüst padlón, ahol az imént még Szeráhel állt. Térdre rogyott, s kétségbeesetten bámult lefelé, mintha csak valamiféle nyomot keresne, valamit, ami arra utal, hogy az angyal, akit elpusztítottam, létezett, de nem talált semmit. Nem volt ott se hamu, se csont, se megperzselődött toll, semmi. Aztán fölnézett rám. – Ez nem volt helyes – mondta. – Nem volt igazságos. Sírt; könnycseppek gördültek le az arcán. Lehet, hogy Szeráhel volt az első, aki szeretett, de Lucifer volt az első, aki sírt. Ezt soha nem fogom elfelejteni. Szenvtelenül néztem rá. – Ez volt az igazság és az ítélet. Megölt egy angyalt, s ezért maga is megöletett. Te szólítottál, hogy hajtsam végre a feladatomat, én pedig úgy tettem. – De... ő szeretett. Megbocsátást kellett volna nyernie. Segíteni kellett volna rajta, nem elpusztítani. Ez helytelen. – Ez az ő akarata. Lucifer kihúzta magát. – Akkor lehet, hogy az ő akarata igazságtalan. Talán a Sötétség hangjai valóban igazat beszélnek. Hogyan lehetne ez helyes? – Ez így helyén való. Ez az Ő akarata. Én csupán teljesítettem a feladatomat. Kézfejével letörölte a könnyeit. – Nem – mondta kurtán. Lassan megrázta a fejét, aztán azt mondta – Ezen gondolkoznom kell. Most elmegyek Az ablakhoz ment, kilépett az égre, és elment. Már csak Zefkiel és én maradtunk a szobában. A székéhez léptem, ő pedig bólintott. – Jól végezted a dolgodat, Raguel. Nem kellene visszatérned a szobádba és várni, amíg ismét szólítanak? A férfi a padon felém fordult: tekintete az enyémet kereste. Egészen idáig úgy tűnt – legalábbis elbeszélése legnagyobb részében –, hogy szinte észre sem vesz; maga elé bámult, hangja alig volt több suttogásnál Most úgy éreztem, észrevett és hozzám beszél, csakis és egyedül hozzám és nem a levegőbe, vagy Los Angelesnek. Folytatta. – Tudtam, hogy igaza van, de nem tudtam volna elmenni – még ha akartam volna, akkor sem. Éreztem, hogy hatalmam még nem hagyott el, még nem teljesítettem be a feladatomat.

Ekkor összeállt a kép. Akárcsak Lucifer, én is letérdeltem, homlokom az ezüst padlót érintette. – Nem, Uram – mondtam. – Még nem. Zefkiel fölkelt a székből. – Állj föl. Nem illő, hogy egy angyal így viselkedjen egy másikkal. Nem helyes. Kelj föl. Megráztam a fejem. – Atyám, Te nem vagy angyal – suttogtam. Zefkiel nem szólt. Egy ideig elbizonytalanodtam és féltem. – Atyám, az a feladatom, hogy kiderítsem, ki volt felelős Keraszel haláláért. Most már tudom. – Bevégezted a bosszút, Raguel. – A Te Bosszúdat, Uram. Ekkor fölsóhajtott és ismét leült. – Ah, kicsi Raguel. Az a gond a teremtéssel, hogy sokkal jobban működnek a dolgok, mint ahogy valaha is terveztem. Megtudhatom, honnan ismertél föl? – Én... nem vagyok biztos benne, Uram. Nincsen szárnyad. A Város közepén ülsz egy szobában, és közvetlenül felügyeled a Teremtést. Mikor elpusztítottam Szeráhelt, nem néztél félre. Túl sok dolgot tudsz... – elhallgattam és eltöprengtem. – Nem, nem tudom, honnan tudtam. Ahogy mondtad, Uram, jól teremtettél meg engem. De csak akkor értettem meg, ki vagy Te, és csak akkor fogtam fel, mi volt az értelme ennek a drámának, amit itt, előtted játszottunk el, amikor Lucifer távozott. – Mit értettél meg, gyermek? – Azt, hogy ki ölte meg Keraszelt. Vagyis azt, hogy ki rendelte így, ki mozgatta a bábokat. Például azt, hogy ki intézte úgy, hogy Keraszel és Szeráhel együtt dolgozzanak a Szeretet kifejlesztésén, tudván, hogy Keraszel túlságosan beleéli magát a munkájába. Kedvesen, lágyan beszélt hozzám, ahogy egy felnőtt beszélgetne egy apró gyermekkel. – Miért rendezte volna így valaki, Raguel? – Mert semmi sem történik céltalanul, ok nélkül; és Tiéd minden ok, Te vagy a Teremtő. Te vezetted rá Szeráhelt; igen ő ölte meg Keraszelt. De azért ölte meg, hogy én elpusztíthassam őt . – És helytelen volt, hogy elpusztítottad őt? Egyenesen öreg, mindennél öregebb szemébe néztem. – Ez volt a feladatom. De nem tartom igazságosnak. Úgy gondolom, talán azért volt szükség rá, hogy elpusztítsam Szeráhelt, hogy megmutassam Lucifernek az Úr Igazságtalanságát. Elmosolyodott. – És miért tettem volna ilyet? – Nem tudom... nem értem, mint ahogy azt sem értem, miért teremtetted a Sötétséget, és a hangokat a Sötétben. Mégis így tetted. Te idézted elő az egészet. Bólintott. – Igen, így volt. Lucifernek tépelődnie kell Szeráhel igazságtalan halálán. Ez pedig, több más ok mellett, bizonyos tettekre fogja sarkallni. Szegény, kedves Lucifer. Az ő útja lesz a legnehezebb az összes gyermekem között; mert az ő szerepe nagyon fontos az elkövetkezendő események során. Továbbra is ott térdeltem Minden Dolgok Teremtője előtt. – Mit fogsz most tenni, Raguel? – kérdezte. – Vissza kell térnem a szobámba. A feladatom bevégeztetett, végrehajtottam a bosszút és fölfedtem a gyilkost. Ennyi elég. De... Uram? – Igen, gyermek? – Piszkosnak érzem magam. Bemocskoltnak Talán igaz, hogy minden a Te akaratod szerint történik, és ezért jó. De olykor vér szennyezi be az eszközödet is.

Bólintott, mintha egyetértene velem. – Ha úgy akarod, Raguel, elfelejtheted ezt az egészet. Mindent, ami most történt – mondta, aztán hozzáette. – De nem beszélhetsz róla a többi angyalnak, akár úgy döntesz, hogy emlékezni akarsz rá, akár úgy, hogy nem. – Emlékezni fogok – A te döntésed. Néha úgy érzed majd, hogy sokkal jobb nem emlékezni. A Felejtés néha szabadságot ad, a maga módján. Most pedig, ha nem bánod – lehajolt, fölvett egy köteg papírt a padlóról és belelapozott –, sok még a dolgom. Fölálltam és az ablakhoz léptem. Reméltem, hogy visszahív, elmagyarázza tervének minden részletét, valahogy elviselhetőbbé teszi az egészet. De nem mondott semmit, én pedig távoztam Jelenlétéből, és nem néztem hátra. A férfi ismét elhallgatott. És néma is maradt... még a lélegzetét sem hallottam. Olyan sokáig nem történt semmi, hogy kezdtem ideges lenni, azt hittem, talán elaludt, vagy meghalt. Aztán fölállt. – Hát, ennyi volt, haver. A történeted. Szerinted megért egy pár cigit és egy levél gyufát? – kérdezte, mintha fontos lett volna neki, minden irónia nélkül. – Igen – feleltem. – Igen. De mi történt ezután? Hogyan... Szóval, ha... – elakadtam. Sötétbe borult az utca, most, hogy közeledett a pirkadat. A lámpák lassan, pislákolva kialudtak, a férfi sziluettje pedig kirajzolódott a hajnali égbolt ragyogása előtt. Zsebrevágta a kezét. – Mi történt? Elmentem otthonról és eltévedtem, manapság pedig hosszú az út vissza, hazáig. Néha olyat teszel, amit megbánsz, de sem mit sem tehetsz ellene. Változnak az idők. Ajtók zárulnak be mögötted. Továbblépsz. Tudod, hogy van ez? Végül itt kötöttem ki. Azt mondják, Los Angelesben senki sem helybéli. Az én esetemben ez pokolian igaz. Aztán, mielőtt felfoghattam volna, mit tesz, lehajolt és megcsókolta az arcomat. Eléggé szúrt a borostája, de a lehelete meglepően édes volt. A fülembe súgott. – Én nem buktam el. Nem érdekel, mit mondanak Még mindig a dolgom végzem, ha engem kérdezel. A csók helyén égett az arcom. Kihúzta magát. – De még mindig haza akarok menni. A férfi elindult, végigsétált az utcán, én pedig csak ültem a padon és figyeltem, ahogy elment. Úgy éreztem, elvett tőlem valamit, bár nem emlékszem rá, mi volt az. Úgy éreztem, hagyott helyette valami mást... feloldozást talán, vagy ártatlanságot, bár nem tudom, mi alól, vagy mitől. Egy kép valahonnét: egy odafirkantott rajz, két angyal repül egy tökéletes város fölött; a kép fölött pedig egy gyermek kezének lenyomata, ami vérvörössé áztatja a fehér papírt. Hívatlanul jött gondolat és én már nem tudom, mit jelentett. Fölálltam. Túl sötét volt, hogy lássam az órám számlapját, de tudtam, hogy aznap már nem alszom. Visszamentem a lakásba, a kicsavarodott pálmafa előtti házba, hogy lezuhanyozzak és várjak. Angyalokra gondoltam és Tinkre; és azon tűnődtem, vajon a szerelem és a halál kéz a kézben járnak-e. Másnap újra megindultak a járatok Angliába. Furcsán éreztem magam: a kialvatlanságtól úgy éreztem, minden lapos és semmi sem fontos; amikor semmi sem számít, a valóság pedig átlátszóvá vékonyodik. A repülőtérre vezető út rémes volt. A taxiban bennrekedt a forróság, fáradt voltam és ingerült. A hőség miatt csak egy pólót viseltem, a kabátomat a bőrönd legaljára csomagoltam, nem is vettem elő, amíg itt voltam. A repülőgép zsúfolt volt, de nem érdekelt.

A stewardess újságköteggel a kezében sétált végig a széksorok között: Herald Tribüne, USA Today és az LA. Times. A Timest választottam, de a szavak kiestek a fejemből, amint a szemem végigfutott a sorokon. Semmi sem ragadt meg bennem. Nem, ez nem igaz: egy cikk állt az újság hátulján egy hármas gyilkosságról: két nő és egy kisgyerek. Neveket nem írtak, azt sem tudom, miért ragadt meg bennem az a cikk. Nemsokára elaludtam. Azt álmodtam, hogy Tinkkel kefélek, miközben vér csordul elő lehunyt szemhéja és ajkai közül. A vér hideg volt, csúszós és nyúlós, arra ébredtem, hogy fázom a légkondicionáló szelétől. A számban kellemetlen íz maradt, ajkam kiszáradt. Kinéztem a karcos repülőgépablakon, lebámultam a felhőkre és (nem először) eszembe jutott, hogy a felhők valójában egy másik vidék, ahol mindenki pontosan tudta, mit lát, és hogyan jut vissza oda, ahonnan elindult. A repülőgépről bámulni a felhőket – egyike azoknak az érzéseknek, amiket a legjobban szeretek a repülésben. Ez, és az a közelség, amit azért érzel, mert oly közel jársz saját halálodhoz. Betakartam magam a légitársaság jelével ellátott takaróval és tovább aludtam. Ha álmodtam is még valamit, nem emlékszem rá. Nem sokkal azután, hogy a gép leszállt Angliában, hóvihar tört ki és kivágta az áramot a repülőtéren. Egyedül álltam egy liftben, amikor az egész történt, ott rekedtem két emelet között a sötétben. Halvány vészvilágítás kapcsolt be nemsokára. Megnyomtam a vörös vészcsengőt, addig el sem engedtem, amíg le nem merült az elem, míg el nem némult a hangja. Fáztam, egy szál Los Angeles-i pólómban, apró ezüst szobám fogságában. Néztem leheletem apró párafelhőit és átöleltem magam, hogy ne fázzak annyira. Csak én voltam a liftben, semmi más; mégis biztonságban éreztem magam. Nemsokára jön valaki, szétfeszíti az ajtókat, és végül kiengednek. Tudtam, hogy hamarosan otthon leszek. Fordította: Horváth Norbert és Csigás Gábor

Hó, tükör, almák
Nem tudom, miféle szerzet ez a lány. Senki sem tudja. Az anyja belehalt abba, hogy megszülte, de ez még nem magyaráz meg semmit. Azt mondják, bölcs vagyok, de tévednek, mert csak töredékeket, az időben megdermedt pillanatokat láttam meg a víz felszínén, vagy a tükrömben. Ha bölcs lennék, nem próbálom megváltoztatni, amit láttam. Ha bölcs lennék, megöltem volna magam, mielőtt találkoztam vele, mielőtt először találkoztam az apjával. Bölcs és boszorka, mondják rám. Álmaimban és a tükröződésekben láttam a férfi arcát: tizenhat évig álmodoztam róla, mielőtt átlovagolt a hídon aznap reggel és a nevemet tudakolta. Fölsegített a lovára és együtt mentünk el kis kunyhómba, hol arcomat aranyló hajába temettem. A legjobbat akarta; királyi joga volt Szakálla rézvörös volt; de nem a királyt láttam benne, akkoriban még mit sem tudtam az uralkodókról. A szerelmem volt. Mindent elvett tőlem, amit akart, királyi jogán kérte, de másnap visszatért hozzám és a következő napon is: szakálla oly vörös, haja oly arany volt, szeme a nyári ég kékje, bőre bronzszínű a nap sugaraitól. Leánya még gyermek volt: alig öt éves lehetett, amikor a palotába érkeztem. Toronybéli szobájában anyja képe lógott a falon – magas asszony, haja sötét, akár a tölgyfa, a szeme mogyoróbarna. Leánya halottsápadtnak látszott hozzá képest. A leány nem evett velünk. Nem tudom, hol étkezett. Saját szobám volt. Férjem, a király, szintúgy saját szobájában lakott. Mikor szüksége volt rám, értem küldetett, én pedig mentem és örömet szereztem neki és ő örömet adott nekem. Egy éjjel, pár hónappal az után, hogy a palotába érkeztem, a leány meglátogatott a szobámban. Hat éves volt. Lámpás fényénél hímeztem éppen, a halvány, pislákoló fényben meresztgettem a szemem. Mikor fölnéztem, egyszer csak ott állt. – Hercegnő? Nem szólt. Szeme, s haja fekete volt, akár a szén; ajkai vörösebbek a vérnél. Fölnézett rám és elmosolyodott. Fogai még a gyenge lámpás fényénél is élesnek tűntek. – Miért nem vagy a szobádban ilyen késő este? – Éhes vagyok – úgy mondta, mint minden gyermek. Tél volt, ilyenkor a friss étel a nyári napfényt és a melegséget idézte; a szobámban azonban szárított almákat lógattam a gerendákról. Levettem egyet és odaadtam neki. – Tessék. Az ősz a szárítás és a begyűjtés ideje, az almaszüret és libahízlalás évszaka. A tél az éhség, a hó és a halál ideje; a tél közepe pedig a lakomáké, amikor a liba zsírját a disznó bőrébe dörzsöljük és őszi almát rakunk a szájába, aztán megsütjük és jóllakunk belőle. Elvette a szárított almát, és rágcsálni kezdte éles, sárga fogaival. – Finom? Bólintott. Mindig megrémített a kis hercegnő, de akkor melegséget éreztem és ujjaimmal gyengéden megcirógattam az arcát. Rámnézett és elmosolyodott – oly ritkán tette –, aztán hüvelykujjam tövébe mélyesztette a fogait, a vénuszdombba és inni kezdte a véremet. Felsikoltottam a fájdalomtól és a megdöbbenéstől, de rám meredt, én pedig elhallgattam. A kis hercegnő a kezemre tapasztotta a száját és nyalogatta, szívta, és kortyolt belőlem. Mikor befejezte, elment, s ahogy a sebemre néztem, az bezárult és gyógyulni kezdett. Másnapra már csak egy réginek tűnő heg maradt: mintha gyermekkoromban vágtam volna meg egy késsel, talán. Megdermesztett a leány, uralkodott rajtam és birtokolt engem. Ez jobban megrémisztett, mint az, hogy a véremet szívta. Attól fogva éjszakára bezárkóztam a szobámba, elreteszeltem az ajtómat és a kováccsal rácsokat készíttettem az ablakaimra.

Férjem és szerelmem, a király egyre ritkábban küldetett értem, olyankor pedig mindig kába, fáradt és zavart volt. Többé már nem úgy szeretett, ahogy egy férfi és nem engedte azt sem, hogy a számmal okozzak neki gyönyört: csak egyszer próbáltam meg, akkor nagyon megriadt és zokogni kezdett. Elhúztam a fejemet és átöleltem, amíg a zokogás abbamaradt. Elaludt, akár egy gyermek. Végigsimítottam a bőrén; telve volt számtalan régi heggel, ezekre azonban nem emlékeztem azokból az időkből, amikor udvarolt nekem; csupán egyről tudtam: az oldalán egy vadkan sebezte meg fiatalkorában. Hamarosan csupán árnyéka volt annak az embernek, akit megismertem és megszerettem akkor, a hídon. Csontjai kéken és fehéren ütöttek át a bőrén. Végig mellette voltam: kezei hidegek, akár a kő, tekintete homályos és fakó, haja és szakálla kócos. Gyónás nélkül halt meg, bőre tetőtől talpig telve apró, régi hegekkel. Alig volt súlya. A föld jéggé fagyott, nem tudtunk sírt ásni neki, így kövekből raktunk halmot a teste föle, emlékül csupán, még a téli koplalástól éhes vadaknak sem maradt volna belőle sok. Királynő lettem, fiatal voltam és bolond. Alig tizennyolc nyarat láttam még és most már nem tenném, amit akkor tettem. A szívét most is kivágatnám. De levágatnám a fejét, a karjait, a lábait is. Kibeleztetném, aztán figyelném, ahogy a főtéren a hóhér fújtatókkal szítja a tüzet, amíg minden tagja el nem ég. Íjászokat állíttatnék a térre, akikkel lelövetnék minden madarat, kutyát, vagy patkányt, ami a közelbe merészkedik. És nem hunynám le a szemem, amíg a hercegnőből csak hamu marad, amit széthord a szél. Nem tettem meg mindezt, és megfizettem hibámért. Azt mondják, becsaptak; hogy nem az ő szíve volt, hanem egy állaté. Talán egy szarvasé, vagy vadkané. Ezt mondják, de tévednek. Mások (és ez az ő műve, nem az enyém), hogy nekem adták a szívét és én megettem. A hazugságok és féligazságok úgy kavarognak, akár hópelyhek a szélben, eltakarják azt, amit láttam, amire emlékszem. Olyan táj, amit havazás után nem lehet fölismerni; ilyenné tette az életemet. Szerelmem testén, apja testén megannyi apró heg volt, a combján, lágyékán és a hímtagján, amikor meghalt. Nem mentem velük. Nappal vitték el, amíg aludt, amikor a leggyengébb volt. Az erdő sűrűjébe vitték, ott kigombolták a blúzát és kivágták a szívét, aztán otthagyták holtan, egy vízmosásban. Az erdő sötét hely, sok királyság határa: senki sem olyan ostoba, hogy fennhatóságot követeljen fölötte. Törvényen kívüliek élnek ott és rablók, akárcsak a farkasok. Az ember keresztülvághat az erdőn úgy, hogy senkivel sem találkozik, de mindenütt tekintetek követik útját. Elhozták nekem a szívét. Tudom, hogy az övé volt – nincs olyan őz, vagy szarvas, aminek halála után. is tovább dobog a szíve. A szobámba vittem. Nem ettem meg: föllógattam a szobámban az ágyam fölé, a kötélre berkenye bogyóit és fokhagymákat is fűztem. Odakint lehullott a hó, eltakarta vadászaim nyomát és a leány apró testét. A kováccsal levetettem a rácsot az ablakomról, és minden délután eltöltöttem egy kis időt a szobámban ülve, ahonnét addig néztem az erdőt, amíg be nem sötétedett. Mint már említettem, az erdő nem volt lakatlan. A tavaszi vásár idején néhányan előjöttek: pénzéhes, vad és veszélyes emberek; némelyik torz - törpék és gnómok, púposok; másoknak hatalmas fogaik voltak és üres tekintetük, vagy karmos ujjaik, hosszú ízületekkel. A tavaszi vásárra előbújtak az erdőből, nem sokkal azután, hogy elolvadt a hó.

Leányként sokszor árultam a vásárban, s már akkor is megrémisztettek az erdei népek. Utazóknak jövendöltem, egy tál vízből jósoltam, később pedig, mikor már idősebb voltam, egy csiszolt üvegből, aminek az egyik oldalát ezüsttel vonták be – egy kereskedőtől kaptam ajándékba, akinek megleltem elkóborolt lovát egy tál tintába nézve. A kereskedők féltek az erdei népektől; portékájukat erősen rögzítették a pultjaikhoz – még a szíjakat és a süteményeket is odaszögezték. Mondják, aki nem szögezi oda, annak ellopják az áruját és elszaladnak; elmajszolják a süteményeit, bőrszíjjal csapkodva körülötte. Az erdei népeknek volt pénzük: egy-két érme, néha megzöldült már a rozsdától a földben töltött hosszú idő során. Az érmére veretett arcképek még legidősebbjeink számára is ismeretlenek voltak. Volt eladni való portékájuk is, így a vásár zajlott tovább, kiszolgálva a törpéket, gnómokat és a rablókat (ha elég ravaszak voltak), akik távolról jött utazókra lestek, akik az erdőn túlról érkeztek, vagy őzre vadásztak (ez a törvények szerint rablás volt, ugyanis a szarvas jószágok a királynőt illették). Lassan teltek az évek, és népem azt mondta, bölcsen kormányzom az országot. A szív még mindig az ágyam fölött lógott, éjszakánként lágyan lüktetett. Ha bárki is gyászolta volna a gyermeket, nem mutatta: akkoriban rettegtek tőle, és azt mondták, örültek, hogy megszabadultak tőle. Telt-múlt az idő, öt vásár követte egymást, egyik keservesebb, szegényesebb, mint a másik. Egyre kevesebb erdőlakó bújt elő évről évre, és a kevesek, akik eljöttek, fásultak és egykedvűek voltak, az ötödik évben pedig már alig egy maréknyian jöttek – riadt, apró, bozontos népek Az árusok már nem szögezték oda az árujukat a pultokhoz. Mikor véget ért, a vásár védnöke meglátogatott apródja kíséretében. Már ismertem régebbről, mielőtt még királyné lettem volna. – Nem úgy jöttem hozzád, mint királynőmhöz – mondta. Nem feleltem. Hallgattam. – Azért jöttem hozzád, mert bölcs vagy – mondta. – Mikor gyermek voltál, megleltél egy elkóborolt lovat a jósmedencédbe nézve. Mikor felcseperedtél, a tükrödbe nézve megtaláltál egy elveszett gyermeket, aki eltévedt anyja mellől. Ismered és megtalálod az elrejtett dolgokat. Királynőm – mondta – mi történik az erdei népekkel? Jövőre már nem lesz tavaszi vásár. A többi királyságból is egyre ritkábban jönnek a kereskedők, az erdei népek pedig csaknem eltűntek Még egy ilyen év és éhen veszünk. Megparancsoltam a szolgálómnak, hogy hozza elém a tükrömet. Egyszerű tükör volt, ezüsthátú üvegkorong, amit szarvasbőrbe tekerve őriztem a ládámban. Elém hozták, én pedig belenéztem: Tizenkét éves volt, többé már nem gyermek. A bőre még mindig sápadt, haja és szeme szénfekete, ajkai vérvörösek. Ugyanazokat a ruhákat viselte, amiben utoljára láttam – ugyanaz a blúz és szoknya –, de sokat foldozott, viseletes darabok voltak immár. Bőrkabátot terített a vállára, apró lábaira bőrből készült zsákokat húzott. Az erdőben állt egy fa mellett. Amíg figyeltem, ide-oda surrant egyik fától a másikig, bokrok mögé kuporodott, akár egy állat: denevér, vagy farkas. Követett valakit. Egy szerzetes volt, darócruhát viselt, mezítláb járt, szakálla és tonzúrája igencsak megnőtt és ápolatlan volt. A fák mögül figyelte. Végül a szerzetes lepihent éjszakára, tűzifát gyűjtött és száraz fűcsomót használt gyújtósnak Kámzsájának redői közül tűzkövet húzott elő és kis szelencét, annak oldalán csiholt szikrákat. Nemsokára lobogott a tűz. Egy vörösbegy fészkében két tojást talált, ezeket megette nyersen. Üldögélt a tűz fényénél, a leány pedig előbújt rejtekéből. Lekuporodott a tűz túloldalán és rámeredt. A szerzetes mosolygott, mintha rég találkozott volna emberrel és intett, hogy jöjjön mellé.

Fölállt és megkerülte a tüzet, aztán kartávolságnyira megtorpant és várt. A szerzetes rézérmét kotort elő és odavetette neki. A leány elkapta, biccentett és mellé térdepelt. Meghúzta a szerzetes dereka köré kötött kötelet és leoldotta róla a kámzsát. A férfi teste szőrös volt, akár egy medvéé. Hátradöntötte a mohára, egyik kezét lassan, akár egy pók, a szőrcsomókra simította és megmarkolta a hímtagját, másik kezével a szerzetes bal mellbimbója köré rajzolt köröket. A férfi lehunyta a szemét és egyik hatalmas tenyerével a szoknya alá túrt. A leány a szájába vette a mellbimbót, lágy bőrét a szőrös, barna testhez nyomta. Belemélyesztette a fogait a mellkasába. A férfi szemei fölpattantak, aztán lecsukódtak, ő pedig ivott. Meglovagolta, miközben ivott. Aztán lábai közül vékony, feketés folyadék szivárgott elő... – Tudod, miért nem jönnek utazók a városunkba? Mi történik az erdei népekkel? – kérdezte a Vásár Ura. A szarvasbőrrel letakartam a tükröt és azt mondtam, személyesen gondoskodom róla, hogy az erdő ismét biztonságos legyen. Muszáj volt, bár rémülettel töltött el. Én voltam a királynő. Egy ostoba asszony talán az erdőbe ment volna, hogy elfogja a teremtést; de egyszer már ostoba voltam, nem akartam még egyszer az lenni. Könyveket bújtam, cigányasszonyokkal beszéltem (akik a hegyekből jöttek, délről és elkerülték az északra és nyugatra húzódó erdőt). Fölkészültem és beszereztem mindent, amire szükségem lehet, aztán, mire lehullott az első hó, készen álltam. Mezítelenül álltam a palota legmagasabb tornyában, a szabad ég alatt. A fagyos szél csípte testemet; libabőrös lett a karom, a lábam, mellkasom. Egy ezüst tálkát és egy kosarat hoztam magammal, amiben ezüst kés hevert, egy ezüst tű, fogó, egy szürke köpeny és három zöld alma. Letettem őket és mezítelenül álltam a toronyban, fázva és alázatosan. Ha egy férfi látott volna, akkor nem tudta volna levenni rólam a szemét, de senki sem leselkedett. Felhők hömpölyögtek az égen, szétfoszlottak egy helyütt és a résen átsütött a hold. Fogtam az ezüst kést és megvágtam a bal karom – egyszer, kétszer, háromszor. A vér a tálkába csöpögött. A nyakamban lógó üvegcséből finom, barna port szórtam hozzá; szárított füvekből, varangybőrből és más dolgokból készült. Megsűrítette ugyan a vért, de nem alvasztotta meg. Fogtam a három almát, megszurkáltam őket az ezüst tűvel, aztán a tálkába tettem őket és egy ideig benne hagytam, míg a tél első hópelyhei lassan a bőrömre, az almákra és a vértócsába hullottak. Mikor a hajnal fényeitől földerengett az ég alja, a szürke köpönyegbe burkolóztam, fogtam a vörös almákat és a fogóval egyenként a kosárba tettem őket. A vérből és a barna porból semmi sem maradt a tálkán, csak az ezüst patinásodott meg egy kicsit. A tálkát elástam, aztán bűbájt szőttem az almákra (ahogy egykor magamra, ott a hídon), amitől ropogósnak és ízletesnek tűntek, a karmazsin pír pedig a friss, meleg vér színében csillogott. A fejemre húztam a köpönyeg csuklyáját, szalagokat, hajdíszeket tettem az almák mellé és besétáltam az erdőbe egyedül, míg végül megleltem a lány búvóhelyét: egy magas, homokkő szirt oldalában volt, ahol számos barlang nyílt a külvilágra. Fák és sziklatömbök hevertek szerteszét, én pedig halkan siettem fától-fáig anélkül, hogy bármi zajt csaptam volna. Végül találtam egy búvóhelyet és figyeltem, vártam. Pár óra elteltével egy csapat törpe bújt elő a barlangból – undorító, torz, szőrös kis emberfajzatok, a vidék őslakói. Mostanság már alig látni őket errefelé.

Eltűntek a fák között és nem vettek észre, bár egyikük éppen az én búvóhelyemül szolgáló szikla tövében végezte el a dolgát. Vártam, de több nem bújt elő. Oda álltam a barlang szájához és bekiáltottam rekedt, öreg hangon. A hüvelykem tövében lüktetni kezdett a heg, ahogy előbukkant a sötétségből, mezítelenül és egyedül. A mostohalányom tizenhárom esztendős volt és semmi sem csúfította tökéletes, sápadt testét, kivéve a bal mellén éktelenkedő sebhelyet, ahonnan a szívét vágattam ki oly régen. Combjának tövében fekete, nedves folt látszott. Engem figyelt, amint csuklyám rejtekében álltam és mohó tekintettel méregetett. – Szalagok, jóasszony – károgtam. – Csinos szalagok a hajába... Rám mosolygott és hívogatóan intett. A kezemen lévő heg ellenállhatatlanul húzott felé. Azt tettem, amit terveztem, de sokkal gyorsabban: elejtettem a kosaramat és felvisítottam, mint egy igazi öregasszony, és futásnak eredtem. Szürke köpönyegem jól elrejtett az erdőben; nem ért utol. Visszatértem a palotába. Nem láttam, hogyan történt. Elképzeltem, hogy csalódottan és éhesen visszatért a barlangjába és megtalálta elejtett kosaramat. Vajon mit tett? Szeretem úgy elképzelni, hogy először eljátszadozott a szalagokkal, belefűzte hollófekete hajába, vagy sápadt nyaka köré fonta. Aztán kíváncsian félretette a szalagokat, hogy megnézze, mi minden van még a kosárban és meglátta a vörös, vörös almákat. Természetesen friss illatuk volt; és szaglottak a vértől, ő pedig éhes volt. Elképzelem, amint az arcához érinti, hogy érezze a hűvösséget.' Aztán kitátja a száját, és nagyot harap belé... Mire visszatértem a szobámba, a szív, ami az almákkal, füstölt húsokkal, szárított növényekkel együtt lógott a mennyezetről, nem dobogott már. Csak csüngött halkan, élettelenül, én pedig ismét biztonságban éreztem magam. Azon a télen sok hó esett, és későn kezdett olvadni. Mind éhesen vártuk a tavaszt. A tavaszi vásár kicsit javult abban az évben. Az erdei népek még mindig kevesen voltak, de legalább eljöttek, akárcsak az utazók az erdőn túlról. Láttam, amint a kis, szőrös törpék, akik a barlangban laktak, üvegekre, kristályokra és kvarckőre alkudoznak. Ezüst érmékkel fizettek – mostohalányom bűnös üzérkedésének gyümölcsével. Mikor az emberek hírét vették, mind hazarohantak szerencsekristályaikért, fésülködő tükreikért, olykor egész ablaktáblákkal tértek vissza. Egy ideig azon tűnődtem, megöletem a kis emberfajzatokat, de nem tettem. Amíg a szív némán, élettelenül csüng, biztonságban voltam, akárcsak az erdei népek és az én népem is. Elmúlt a huszonötödik nyaram, mostohalányom két éve ette meg a mérgezett almát, amikor egy herceg érkezett az udvaromba. Magas volt, nagyon magas, hűvös zöld tekintete szinte világított kreol arcából. Kisebb kísérettel érkezett: elég erős, hogy megvédjék magukat, de elég kicsi ahhoz, hogy egy uralkodó – mint jómagam – ne érezze fenyegetésnek Gyakorlatias voltam: országaink szövetségére gondoltam, arra, hogy a birodalom az erdőtől, dél felé egészen a tengerig érhet. Eszembe jutott aranyhajú szerelmem, aki halott, immár nyolc éve; és éjszaka meglátogattam a herceget a szobájában. Nem vagyok ártatlan, bár elhunyt férjem volt az első szerelmem, bárki bármit is állít. A herceg először izgatottnak tűnt. Kérte, hogy vegyem le a hálóingem, aztán a nyitott ablak elé állított, amíg hideg nem lett a bőröm. Aztán megkért, hogy feküdjek hanyatt, kezem

összefonva a mellemen, szemem tágra nyitva, de csak a mennyezetet bámuljam. Arra kért, hogy ne mozduljak, és alig lélegezzek. Kérte, hogy ne szóljak semmit. Széttárta a lábaimat. Azután belém hatolt. Ahogy elkezdett mozogni, éreztem, hogy elemelkedik a csípőm, éreztem, ahogy fölveszem a ritmust, minden mozdulatát. Felnyögtem. Nem bírtam visszatartani. Férfiassága kicsúszott belőlem, én pedig lenyúltam és megérintettem sikamlós hímtagját. – Kérlek – mondta halkan. – Ne tégy semmit, csak heverj a kövön, oly hidegen és oly gyönyörűen. Megpróbáltam, de akármi tette is férfiassá, elszállt, aztán nem sokkal később, mikor elhagytam a szobáját, szitkai és zokogása még mindig a fülemben csengtek. Másnap kora reggel teljes kíséretével együtt továbbindult és az erdőnek vette útját. Elképzelem, hogyan kuporgott lágyéka csalódott csomóként férfiassága tövében, elképzelem szorosra zárt ajkait. És magam előtt látom, hogyan lelt rá végül a kis csapat mostohalányom kristály-üveg koporsójára. Oly sápadt. Oly hideg. Mezítelen, alig több mint gyermek és halott. Szinte érzem, hogyan támad föl férfiassága, hogyan izzik föl a kéjvágy, miközben hálálkodik a jó szerencséje miatt. Elképzelem, ahogy megalkuszik a kis szőrös emberfajzatokkal – aranyat és fűszert kínál a kristályhalom alatt fekvő gyönyörű holttestért. Vajon önként átadták neki? Vagy csak végigmérték felfegyverzett embereit és rájöttek, nincs választásuk? Nem tudom, nem voltam ott. Nem olvastam a jósmedencéből. Csak el tudom képzelni... Kezek, amint lehúzzák az üveglapot halott testéről, amint hideg arcát cirógatják, megmozgatják karjait és örül, amiért a holttest még ép. Vajon ott helyben magáévá tette? Vajon elvitte egy rejtett helyre, mielőtt meghágta? Nem tudhatom. Kirázódott a torkán akadt alma? Vagy lassan nyíltak föl szemei, miközben döngölte; talán szétnyíltak vérvörös ajkai, és éles, sárga fogai a nyakába vájtak, hogy vérét szívják, amivel lemosta az almám mérgét. Csak elképzelhetem, nem tudhatom. Csak ennyit tudok: arra ébredtem, hogy a szíve ismét lüktet az ágyam fölött, és sós vér hullik az ágyamra. Fölültem. A kezem égett és pulzált, mintha bevertem volna egy kőbe. Dörömböltek az ajtómon. Féltem; de királynő vagyok, nem mutathatom ki. Kinyitottam az ajtót. Először a herceg emberei jöttek be és körbevettek, rám emelve kardjukat Aztán a herceg jött be és arcul köpött. Végül besétált ő maga, ahogy annak idején, mikor királyné lettem, ő pedig hatéves gyermek Nem változott meg. Nem igazán. Levágta a kötelet, és egyenként leszedte róla a berkenyét, aztán a fokhagymagumókat, amik kis csomóba száradtak már az évek során; azután megfogta lüktető szívét – apró dolog volt, alig nagyobb egy kutyáénál –, amiből vér szivárgott a kezére. A körmei nagyon élesek lehettek fölnyitotta velük a keblét a sebhely mentén, kitárulkozott tátongóan üres mellkasa. Egyszer megnyalta a szívét, aztán mélyen a mellkasába dugta. Láttam, ahogy ezt tette. Láttam, ahogy összezárja a sebet a mellén, ami lassan behegedt, aztán elhalványult. A herceg aggódva nézte a jelenetet, mégis a válla köré fonta a karját és álltak egymás mellett, vártak. A lány pedig hideg maradt, a halál pírja ott maradt az ajkain, a herceg vágya pedig nem lanyhult.

Elmondták, hogy összeházasodnak és egyesítik birodalmaikat. Elmondták, hogy ott leszek velük az esküvőjük napján. Kezd meleg lenni idebenn. Szörnyű dolgokat mondtak rólam az embereknek, egy kis igazsággal fűszerezték, hogy ízletesebb legyen, de hazugság volt a töltelék. Megkötöztek és egy kis kőcellában tartottak fogva a kastély alatt. Egész ősszel ott maradtam. Ma kihoztak a cellából; letépték rólam a ruháim maradványát, megfürdettek, aztán leborotválták a hajamat és a szőrt az ágyékomról, majd libazsírt dörzsöltek a bőrömbe. Havazott, miközben négy ember, kettő a kezeimnél, kettő a lábaimnál fogva, kiterpesztve végigvitt az utcákon és ebbe a kemencébe zártak. A mostohalányom hercege oldalán állt, engem nézett, megalázottságomat, de nem szólt semmit. Bedobtak a kemencébe, rikoltoztak, kiáltoztak közben a népek, én pedig utoljára még láttam, ahogy fehér arcára rátelepszik egy hópihe és megtapad, anélkül, hogy elolvadna. Becsukták mögöttem a kemence ajtaját. Egyre melegebb lesz idebenn, odakint pedig énekelnek és táncolnak, a kemence oldalát csapkodják Nem nevetett, nem énekelt, nem szólt. El sem fordult, szenvtelen arccal nézett rám és egy pillanatig láttam magamat tükröződni a szemében. Nem sikoltok. Nem szerzem meg nekik ezt az örömöt. Megkaphatják a testem, de a lelkem és a történetem csak az enyém és meghal velem együtt. A libazsír kezd megolvadni, gyöngyöző cseppekben ül ki a bőrömre. Egy szót sem szólok. Nem is gondolok többé rá. Helyette inkább a hópihére gondolok, ami az arcára hullott. A hajára gondolok, ami fekete, akár az ében, az ajkára, ami vörös, akár a vér, és a bőrére, ami hófehér. Fordította: Horváth Norbert

Gondolatok a mítoszokról
(Számos kitérővel a kertészkedés, a képregények és a tündérmesék birodalmába) Mint író, avagy még pontosabban, fogalmazva, mint fiktív irodalmat író író, igen sokat foglalkozom a mítoszokkal. Ez mindig is így volt. Valószínűleg így is lesz. Nem arról van szó, hogy nem szeretem, vagy nem tisztelem az utánzást – nem. De azok az emberek, akik azért találnak ki dolgokat, hogy abból megéljenek, az írásaikban is ügyelnek arra, mi köti le igazán az érdeklődésünket, mik a rögeszméink, és követik ezeket. Az én érdeklődésem – akár akartam, akár nem – a mítosz birodalmába húzott, mely nem egészen egyezik a képzeletével, de azért osztoznak egy közös határon. Emlékszem, amint ráleltem egy puhakötésű példányra – még kisfiúként – a „Norvégok történetei”-ből: kincsként dédelgettem, s addig olvastam, mígnem megtört a kötés, és az oldalak levelekként hullottak szerteszét. Itt él a fejemben azoknak a történeteknek a hamisítatlan valódisága, helyénvalósága. Hét éves fejjel rendjén valónak, ismerősnek éreztem őket. „Könnyebb semmiből valamit csinálni, mint képzelődni emlékek nélkül” – mondta Lord Dunsany. Igaza volt, természetesen. Képzelgéseink (már ha a mieink), saját életünkön, tapasztalatainkon kellene hogy alapuljanak, az összes emlékünkön. De az emlékeinkbe beletartoznak azok a mesék is, amiket gyerekfejjel hallgattunk végig, minden mítosz, minden tündérmese, minden történet. A-történeteink nélkül nem vagyunk teljesek. A komposztálás folyamata lenyűgöz. Angol vagyok, és osztom sok honfitársam amatőr lelkesedését – őszintén – a kertekben való piszmogás iránt: ez persze nem szigorúan vett kertészkedést jelent, sokkal inkább azt a késztetést, ami múlt évben ahhoz vezetett, hogy büszkén mosolyoghattam, amikor megérkezett a címemre fél tucat egzotikus tök, melyek termesztése egyenként legalább húsz dollárba kellett hogy kerüljön, viszont szemmel láthatóan satnyábbak voltak a helyi termesztésűeknél. Szeretem a kertészkedést, büszkén nem értek hozzá, és nem aggódom emiatt. A kertészkedésben maga a tevékenység, a folyamat a jó, az eredmények másodlagosak (és, az én esetemben, általában véletlenszerűek). Az ember sok dolgot megtanul a komposztot illetően: a konyhai maradékok, kerti hulladékok és egyéb maradványok, amik idővel elrohadnak és sűrű, fekete, tápanyagban gazdag sárrá érnek, tele élettel: tökéletesek arra, hogy mindenfélét termesszünk bennük. Minden mítosz komposzt. Vallásokként kezdik, a legmélyebben gyökerezőkként minden hiedelmek avagy (ha ez a szó nem találtatnék megfelelőnek) minden hitek közül – vagy éppen történetekként, amik növekedésük közben vallásokká forrnak össze. (Ha továbbra is öldösni fogja az embereket – mondja József Máriának, épp a gyermek Jézusról beszél a Gyermekkor apokrif evangéliumában –, bent kell majd tartanunk a házban, nem engedhetjük ki.*) És aztán, ahogy a vallások elavulnak, vagy ahogy a történetek megszűnnek szó szerinti igazságnak látszani, mítoszokká válnak. És a mítoszok sárrá komposztálódnak, termékeny földdé más történetek és mesék számára, amik aztán majd vadvirágokként pompáznak Cupido és Psziché újrameséltetik, amit aztán félig-meddig mindenki elfelejt, majd újra felbukkannak, és a történet már átváltozott: a Szépség és a Szörnyeteg lett belőle.
*

Jézus Krisztus Gyermekkorának Első Evangéliuma, XX. fejezet 16. v.: „S akkor József monda Szűz Máriának: Ezekután nem engedjük majd, hogy Ő kilépjen a házból, mert mindenki, ki az Ő neheztelését fejére vonja, megölelik.”

Anansi, az afrikai Pók-Isten Brer nyúllá lesz, aki mellett felbukkan természetesen a Szurokbaba is (például Rémusz bácsi meséiben). Új virágok nőnek a komposztból: pompás szirmokkal, elevenen. A mítoszok leköteleznek Amikor a Sandmant írtam, a történetet, mely sok tekintetben hírnevem megalapozójának tekinthető, folyamatosan kísérleteztem a mítoszokkal. Mítosz – a tinta, amellyel az a sorozat íródott.** A Sandman sok szempontból egy új mitológia kialakítására tett kísérletnek tekinthető – ha nem inkább próbálkozásnak arra, hogy rátaláljak mindarra, ami megfog az ősi panteonokban, hogy aztán megpróbáljak megalkotni egy fiktív struktúrát, amiben hinni tudok, miközben írom. Valamit, amit helyénvalónak érzek, úgy, ahogyan a mítoszokat is. Álom, Halál, Delírium, és a többi Végtelen (imádatlanul, mert ugyan ki akarna istenként imádott lenni manapság?) egy család voltak, mint az összes tisztes panteon; mindegyikük az élet egy-egy aspektusának megtestesítője, egy-egy személyiségtípus jellegzetes alakja.*** Azt hiszem, mindent egybevéve, hogy (a) Halál volt az a karakter, aki a legnagyobb hatást gyakorolta az emberekre: vidám, okos és érzékeny, tizenhatéves-forma lányként ábrázoltam – vonzónak és alapvetően szimpatikusnak; emlékszem a zavarodottságra, amit akkor éreztem, amikor először találkoztam olyan emberekkel, akik állították, hisznek az általam alkotott karakterekben, és emlékszem arra az érzésre is – félig bűntudat, félig megnyugvás volt – ami akkor fogott el, amikor leveleket kezdtem kapni olvasóktól, akik az én Halál karakteremet használták arra, hogy feldolgozzák szeretteik egyikének halálát, egy feleségét, egy élettársét, egy anyáét, egy gyermekét. (Még mindig elképesztenek azok, akik soha nem olvasták a Sandmant és mégis adoptálták, felvették a karaktereket – elsősorban (a) Halált és (a) Delíriumot – saját, személyes ikonográfiájuk alakjai közé.) Egy új panteon megalkotása a kísérlet része volt, de ugyanígy az volt az összes többi mítosz felfedezése is. (Ha meg kéne határoznom, miről szólt A Sandman, azt mondanám, történetek elmesélésről szólt, és a történetek – talán – megváltó természetéről. De persze elég nehéz egy kétezer oldalas történetnek egy dologról szólnia.) Szájhagyomány útján terjedő, régi afrikai legendákat találtam ki; macska-mítoszokat teremtettem, amiket a macskák mesélnek egymásnak éjjelente. A Ködök évadjában**** (Seoson ofMists) úgy döntöttem, nyíltan szembenézek a mítoszokkal, mind azért, hogy lássam, hogy működnek, mind pedig azért, hogy megtudjam, mennyire robusztusak is valójában: hol van az a pont, ahol a „hitetlenség felfüggesztése” beadja a kulcsot, véget ér. Hány mítoszt lehet, metaforikusán, bezsúfolni egy telefonfülkébe, vagy rábírni arra, hogy egy gombostű hegyén táncoljon? A történetet, ha lazán is, de az inspirálta, amit Abbé Mugnier mondott egyszer, miszerint ő hitt abban, hogy létezik valamiféle Pokol, mert egyházi doktrína volt, hogy létezik a Pokol. Abban hinnie, hogy van is benne valaki, nem volt muszáj. Az üres Pokol víziója mindig is egyike volt azoknak, amik lenyűgöztek. Rendben hát: a Pokol üres lesz, Lucifer elhagyta (akit én – egyenesen Miltontól kölcsönözve – bukott angyalként ábrázoltam) – egy ilyen elsőrendű pszichikus ingatlanra sok
*

A Sandman „grafikus regények” sorozata: olyasmi, mint a hazánkban ismert képregények, csak „komolyabb”: nélkülözi az oldalanként dagadó izmokat és csattogó pofonokat – ellenben sokak (többek közt valóban elismert kritikusok) által irodalminak tartott, igényességgel megírt, fordulatos és ötletgazdag történettel bír. A címadó figura, a Sandman sem afféle szuperhős: a nyugati kultúrkör mítoszainak azon alakja, aki álmot (álomhomokot) szór az emberek szemébe – Gaiman persze őt is újraértelmezi, [a fordító megjegyzései] * ** Álom – a Sandman történetek főszereplője, [a fordító megjegyzései] * *** A Ködök évadja a Sandman sorozat egyik kötete, [a fordító megjegyzése]

*

érdekcsoport tart majd igényt: néhányat képregényekből, másokat régi – egyiptomi, norvég, japán – mítoszokból vettem át, hozzáadtam angyalokat és démonokat, majd a kísérletezés egyik utolsó mozzanataként még néhány tündért is belekevertem, aztán csak néztem, mennyire erős, kitartó lett a struktúra: emészthetetlen kotyvaléknak kellett volna lennie, ám ehelyett (hogy továbbra is a főzés metaforájával éljek) egészen jó fogásnak bizonyult. A hitetlenség továbbra sem jutott szerephez (ottmaradt függve, ahol volt), és hitem a mítoszban – mint alapvetően eleven és megmunkálható dologban – megerősödött. A Sandman írásának örömét az jelentette, hogy a terület, amelyre vezetett, tárva-nyitva állt. Az „elmegy minden” világában írtam: történelem és földrajz, szuperhősök és halott királyok, népmesék, házak és álmok. A mitológiák, mint azt már mondtam, mindig is lenyűgöztek. Mert a birtokunkban vannak. Mert szükségünk van rájuk. És mert – vajon nekik szükségük van-e ránk?... És a képregények mindig is mítoszokban utaztak: négyszínnyomású fantáziákban, melyekben élénk színű kosztümökbe öltözött emberek vívnak végtelen szappanopera harcot egymással (előemésztett hatalmi képzelgések felnőtt férfiaknak); hogy a barátságos kísérteteket, az állat-embereket, a szörnyeket, a tinédzsereket és a földönkívülieket ne is említsem. Egy bizonyos életkorig a mitológia teljességgel birtokolnál, megszállhat bennünket – aztán felnövünk, magunk mögött hagyjuk azokat a sajátságos álmokat egy időre-vagy örökre. De új mitológiák várnak ránk, itt, a huszadik század utolsó pillanataiban. Nyüzsögnek. Osztódássál szaporodnak. Városi legendák: kampós emberekről, akik a sikátorokat járják, stopposokról, szőrös kézzel és húsvágó bárdokkal, rovaroktól nyüzsgő, méhkaptárt idéző hajú fazonokkal, sorozatgyilkosokkal és bárpultok melletti beszélgetésekkel, a háttérben tévéképernyőink árasztanak összefüggéstelen képeket a szobáinkba, etetnek minket régi filmekkel, hírblokkokkal, talk showkkal, hirdetésekkel; mitologizáljuk öltözködési szokásainkat és a dolgokat, amiket mondunk; ikonszerű figurák – rock sztárok és politikusok, hírességek minden színben és méretben; a mágia, a tudomány, a számok és a hírnév új mitológiái. Megvan a funkciójuk mindazon módozatoknak, mikkel megpróbálunk értelmet adni a világnak, amiben élünk, egy világnak, amiben kevés a könnyű válasz – már ha akad egyáltalán. Minden nap megpróbáljuk megértem őket. És minden éjjel lehunyjuk a szemünket, aludni térünk, és – egypár órára, csendben és biztonságban – meredt szemű bolondokká leszünk A Sandman tíz kötete az én utam, megoldásom volt arra, hogy erről beszéljek. Lehetőséget adtak, hogy a magam módján tekintsek végig a huszadik század utolsó évtizedének mitológiáin, egy lehetőség arra, hogy beszéljek a szexről és a halálról, a félelemről, a hitről és az örömről – mindazon dolgokról, amik álmodni visznek minket. Életünk egyharmadát, végül is, alvással töltjük. A horrort és a fantasyt (képregényben vagy sem) gyakran látják egyszerűen eszképista – a valóságtól menekülő, attól menekvést kereső – irodalomnak Előfordul, hogy így van – ez egyszerű, paradox-mód fantáziátlan irodalom, ami gyors katarzist, plasztikus álmot, könnyű kiutat kínál. De nem kell, hogy így legyen, nem kell ennek lenniük. Ha szerencsések vagyunk, a fantasztikum térképet kínál – útmutatót a képzelet territóriumához, mivel ez az imaginatív irodalom funkciója, hogy megmutassa nekünk a világot, amit ismerünk, de egy másik irányból. Túl gyakran esik meg, hogy nem figyelünk a mítoszokra. Közzétesszük őket anélkül, hogy megvizsgálnánk, mit mutatnak meg, mit jelentenek. A Városi legendák és a Weekly World News (Heti Világhírek) a legegyszerűbb értelemben vett mítoszokkal ajándékoznak meg: egy

világgal, amelyben az események a sztorik logikája szerint következnek be – nem úgy, ahogy megtörténnek, hanem ahogy meg kéne történniük. De a mítoszok újramesélése fontos. A szemügyre vételük aktusa fontos. Nem a mítosz megaszalódott, üres és halott dologként való felmutatásának kérdése ez („Osztály, mit tanultunk meg Baldur halálából?”), s nem is New Age-es önsegítő kötetek létrehozásáé („Az Istenek benned vannak! Belső mítoszod felszabadítása”). Ehelyett meg kell értenünk, hogy még az elveszett és elfeledett mítoszok is komposztként funkcionálnak, amiben történetek szöknek szárba. Ami fontos, az az, hogy újként mondjuk el a történeteket, és hogy újra elmeséljük a régieket. A mi történeteink, el kellene mondanunk őket. Még csak nem is vonakodom a mítoszok és a tündérmesék megcsonkításától: a bennem élő puristát* talán bántja a régi mesék Disney-féle újraírása, de én, már ahol a történetekről van szó, kegyetlen darwinista vagyok; a meséknek azok a formái, amik működnek, túlélnek, a többiek meghalnak és feledésbe merülnek. Talán illett Disney drámai céljaihoz az, hogy megszúratta Csipkerózsikával az ujját, elaltatta, hogy aztán majd egy napon belül megmentettesse, de amikor újrameséljük a történetet, mindig legalább száz év lesz, mire a varázs megtörik – még akkor is, ha már réges-rég elveszett Perrault meséjéből a Herceg kannibál anyja, és Piroska története manapság megmeneküléssel ér véget, nem pedig a gyermek felfalásával, mert ez az a változat, ami túlélte a többit. Volt idő, amikor Orfeusz élve visszahozta Eurüdikét a Hadészból. De nem az a változata maradt fenn a történetnek. (A tündérmesék, amint arra G. K. Chesterton egyszer rámutatott, több mint igazak Nem azért, mert megmutatják: sárkányok léteznek, hanem azért, mert azt mondják el nekünk, hogy a sárkányokat le lehet győzni.) Jó néhány hónappal ezelőtt egy távoli országban találtam magam – amin én is meglepődtem némileg –, ahol egy szimpóziumon vettem részt: a mítoszokról és a tündérmesékről szólt. Meghirdetett előadó voltam, és mint megtudtam, a világ minden tájáról idegyűlt akadémikusok előtt kellett beszélnem a tündérmesékről, ezt megelőzően a csoportnak felolvasott írásokat hallgatok végig, és részt veszek egy kerekasztal-beszélgetésen. Jegyzeteket írtam a beszédhez, amit tartani készültem, aztán elmentem az első prezentációra: hallgattam, mint beszélnek az akadémikusok Hófehérkéről, Jancsiról és Juliskáról, Piroskáról – és azon kaptam magam, hogy mind erősebb és erősebb irritáció és elégedetlenség tölt el, valahol mélységes-mélyen. Nem azzal akadt nehézségem, ami éppen elhangzott, hanem a hozzáállással, ami hozzá csatlakozott – olyan attitűd volt ez, ami azt sugallta: ezeknek a történeteknek immár semmi közük hozzánk. Hogy halott-hideg dolgok, amik ellenállás nélkül vetnék alá magukat a boncol(gat)ásnak, amiket a fény felé lehetne tartani, és megbámulni minden szögből, amik csak úgy felfednék a titkaikat. A konferencia legtöbb résztvevője több mint készségesen elismerte látszólag a teóriát, miszerint a tündérmesék olyan történetek voltak kezdetben, amiket felnőttek meséltek felnőtteknek, szórakoztatásul, de amelyek aztán gyerekmesékké váltak, amikor kimentek a divatból (pont úgy – Tolkien professzor analógiájával élve –, ahogy a divatjamúlt, lecserélendő bútorok a gyerekszobákba költöznek nem arról van szó, hogy már eredetileg is gyerekeknek szánták őket, hanem csupán arról, hogy a felnőtteknek már nincs rájuk szükségük). „Miért használja íráskor a mítoszokat és a tündérmeséket?” – kérdezte tőlem az egyik „Mert erejük van” – magyaráztam, és figyeltem, amint az akadémikusok meg a tanulók kételkedően
*

Purizmus: művészeti értelemben a stílus teljes tisztaságára való törekvés.

bólogatnak. Hajlandóak voltak rá, hogy feltételezzék: talán igaz lehet, amit mondtam, de csak mintha egy tudományos kísérlethez kéne a feltételezés, időlegesen. Nem hittek benne. Úgy volt, hogy a következő délelőtt során hivatalos felszólalást teszek a mítoszok és tündérmesék tárgykörében. És amikor eljött az idő, félredobtam a jegyzeteimet, és ahelyett, hogy előadást tartottam volna nekik, felolvastam egy történetet. Hófehérke történetének újramesélt története volt, a gonosz mostoha-királynő szemszögéből. Olyan kérdéseket tett fel, mint „Miféle herceg az, aki rátalál egy üvegkoporsóba fektetett lány halott testére, aztán bejelenti, hogy szerelmes, és visszaviszi a tetemet a kastélyba?”, és ha már itt tartunk: „Miféle lánynak van olyan fehér bőre, mint a hó, olyan fekete haja, mint a szén, oly vörös ajkai, mint a vér; miért tud oly hosszú ideig feküdni, mint egy halott?” A történetet hallgatva rá kell ébrednünk, hogy a gonosz mostoha nem volt gonosz, egyszerűen nem ment el elég messzire, és rájöttünk arra is – látván, hogy a mostoha egy kemencébe börtönözve várja, hogy megsüssék egy télközépi lakomára, hogy a történeteket a túlélők mesélik el.* Egyike a legerősebb írásaimnak, amiket valaha is papírra vetettem. Ha egyedül olvasod, nyugtalanítóan hathat. Hogy a szerző olvasta fel épp neked egy pódiumról, és ez a tündérmesékről szóló konferencia e napjának első eseménye (így, utólag visszatekintve a dologra) valószínűleg igen megrázó élmény volt a hallgatóság számára, mintha például belekortyoltak volna egy pohár valamibe, amiről azt hitték, kávé, de rá kellett döbbenniük, hogy valaki wasabit, vagy éppen vért töltött nekik. A történet végén, ami végül is csupán a „Hófehérke és a hét törpe” volt, a több tucat embernyi közönség sápadtnak és felkavartnak látszott, mint akik épp most szálltak le a hullámvasútról, vagy mint a tengerészek, akik épp csak kiléptek a szárazföldre. „Mint azt mondtam, ezeknek a történeteknek erejük van” – így fejeztem be. Ezúttal úgy tűnt, sokkal inkább hajlandóak hinni nekem. Nagyon is sokszor írok azért, hogy rájöjjek, mit gondolok egy témáról – nem pedig azért, mert már tudom. A következő regényem – számomra – egyfajta kísérlet lesz, hogy letűzzem a mítoszokat – a modern mítoszokat és a régi mítoszokat együtt arra a hatalmas, és zavarba ejtő vászonra, ami nem más, mint az észak-amerikai kontinens. Amerikai Istenek a munkacíme (ez persze megváltozik majd – de erről fog szólni). Azokról az istenekről szól, akiket az emberek hoztak magukkal, távoli földekről; azokról az új istenekről szól, az autóbaleset, a telefon és a People Magazin isteneiről, az Internet és a repülőgép, a főút és a halottasház isteneiről; azokról az elfeledett istenekről szól, akik már az ember előtt itt voltak, a Bölény és a Vándorgalamb isteneiről, istenekről, akik alszanak, elfeledve. Mindazok a mítoszok, amik foglalkoztatnak vagy foglalkoztattak, benne lesznek, de (csak) azért, hogy megpróbáljanak értelmet adni a mítoszoknak, amikből Amerika áll. Hat éve itt élek, és még mindig nem értem: egy furcsa gyűjtemény házilag termesztett mítoszokból, hitből és hiedelmekből, a módozatokból, melyekkel Amerika magyarázza önmagát önmagának. Lehet, hogy szörnyű kuszaság lesz a végeredmény, de nem mondanám, hogy annyira aggódom emiatt, amennyire aggódnom kéne. Már nagyon várom, hogy valamiféle rendszerbe foglaljam a gondolataimat. Már nagyon várom, hogy megtudjam, mit gondolok. Kérdezzen meg bárki egy a fejemnek szegezett pisztollyal, hogy hiszek-e bennük, mindazokban az istenekben és mítoszokban, akikről és amikről írok, és én azt válaszolom: nem. Nem szó szerint. Nem nappal, vagy a jól megvilágított helyeken, ahol emberek vannak a
*

A történet címe „Hó, tükör, almák”, és egyéb írások mellett megtalálható ebben a könyvben, [féligmeddig a fordító megjegyzése]

közelben. De hiszek azokban a dolgokban, amiket elmondhatnak nekünk Hiszek azokban a történetekben, amiket elmondhatunk velük. Hiszek a gondolatokban, amiket megmutatnak, amiket felébresztenek bennünk, amikor őket hallgatjuk. És – felejtsd el vagy hagyd figyelmen kívül, de csak saját felelősségedre – az mindenképp igaz marad, hogy ezeknek a történeteknek erejük van. Neil Gaiman 1998. december 23. Neil Gaiman a Dictionary of Literary Biography (kb. Irodalmi Biográfiai Lexikon, afféle „ki-kicsoda”) a mai Amerika tíz legjobb poszt-modern írója közé sorolja. World Fantasy Awardot kapott a Sandman egyik részéért. Legutóbbi regénye a „Csillagpor” (Stardust) – egy tündérmese felnőtteknek. Folyékonyan beszél angolul, de az akcentusa gyanús. Fordította: Csigás Gábor