Danielle Steel ÉKSZEREK

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Danielle Steel: Jewels Published by Delacorte Press Bantam Doubleday Dell Publishing Group, Inc., New York ^ 1992 by Danielle Steel Fordította Losonci Gábor Fedéltipográfia: Szakálos Mihály Második kiadás Hungarian edition ^ by Maecenas Könyvek, Budapest, 1997 Hungarian translation Ó by Losonci Gábor 1993, 1997

1. Sarah az ablaknál ült, s arcán derűs mosollyal gyönyörködött a tájban. Amerre csak ellátott, mindenütt tökéletesen nyírt bokrok, gondozott virágágyak, hatalmas fákkal szegélyezett sétányok. A lombok susogását madárcsicsergés fűszerezte. Ez volt a de la Meuze kastély kertje. Maga az épület négyszáz éves, inkább vár, mint kastély. Sarah, Whitfield hercegnője ötvenkét éve élt itt. A hercegnőt mosolyra késztette az emlékezés, miközben nézegette a gyöpön kergetőző két juhászkutyát. Derűje fokozódott: Max örülni fog a kutyáknak! Mindig békével töltötte el, ha itt üldögélt. Ilyenkor
1

emlékezetébe idézte a háború viszontagságait, a végtelennek tűnő éhezést. Milyen nehéz volt akkoriban! És mégis, mintha nem is ötven éve történt volna. Ötven év, egy fél évszázad. Kezére nézett, és újra megdöbbentette a látvány Egy öregasszony kezét látta, két nagy smaragdgyűrűvel. Keze még mindig kecses, úri, de mégiscsak hetvenöt éves kéz. Jól élt, sokat élt, néha úgy gondolta, túl sokat is talán, túl soká William nélkül... ám állandóan akadt valami tennivaló, valami gondolkodnivaló, meg ott voltak a gyerekek is. Örült eddigi életének, és nem érezte, hogy a vége felé közeledne. Mindig akadt valami esemény, előre nem látható kanyar az úton, amely fölkeltette figyelmét. Különös, hogy a gyerekeinek mennyire szükségük van rá még mindig: gyakran fordultak hozzá tanácsért, segítségért, amitől újra hasznosnak érezte magát. Aztán ott voltak az unokák! Sarah kibámult az ablakon és mosolygott. Szinte látta, ahogyan érkeznek a gyerekei, látta arcukat, amint mosolyogtak, nevettek vagy éppen bosszúsnak tűntek, ahogyan kiszálltak az autóból és várakozóan fölnéztek ablakára, mintha csak sejtették volna, hogy odaföntről lesi őket. Mindegy, mi más dolga akadt volna, érkezésükre várva ebben a kis nappaliban szöszmötölt, rakosgatta a tárgyakat. Annyi év után még mindig izgalommal töltötte el látogatásuk, várta, hogy meglássa arcukat, hallja, mi mesélnivalójuk van. Ma is annyira aggódott értük, mint gyerekkorukban,
2

mert mindegyikük része volt annak a hatalmas szeretetnek, amely Williamhez kötötte. Milyen nagyszerű ember volt! Ilyen még talán a mesében is párját ritkítja. A háború után is megőrizte egyéniségét: aki egyszer találkozott vele, soha nem felejtette el. Sarah lassan elsétált az ablaktól. Elhagyta a fehérmárvány kandallót, amelynek melege annyiszor késztette üldögélésre a hosszú téli estéken, midőn jegyzetelt, tűnődött, vagy éppen valamelyik gyerekének írt levelet, bár telefonon gyakran beszélt velük. Párizs, London, Róma, München, Madrid! Mindazonáltal a levél az igazi. Lenézett a gyönyörű antik asztalra, amelyet évekkel ezelőtt Velencében talált, elnézegette a fakó brokátborítást, ujjával megérintette a bekeretezett fényképeket, s az egyiket fölvette: igen, a menyegző napján készült, jól látható rajta William és ifjú menyasszonya. Hirtelen fölidéződött a kép, igen: a férfi éppen valamin nevet, s ő szemérmesen néz föl jövendőbelijére. Oly boldog, örömteli nap volt! Szinte a szíve szakadt bele akkor a sok boldogságba. Selyem- és csipkeruhát öltött, divatos csipkekalapot ültetett fejére, karján szekérderéknyi apró virágú orchidea. Az örömszülők otthonában tartották a szertartást, nagyon szerényen, visszafogottan, csak a szülők legbelső baráti köre jelent meg. Utána ebéd, szintén szolid, komoly, elegáns rendezvény, talán száz bensőséges barát részvételével. Nem kellett nyoszolyólány, nagy fölhajtás,
3

sok száz vendég! Csak a húga kísérte gyönyörű, égszínkék szaténruhájában és egy lélegzetelállító kalapban, amit erre az alkalomra készített számára Lily Daché. Anyjuk smaragdzöld kisestélyit viselt... Saraht mosolyra késztette az emlékezés. Anyja ruhájának színe szinte pontosan olyan, mint saját két smaragdgyűrűje kövéé. Milyen boldog lett volna a mama, ha látja, hogyan él a kislánya. De hát nem érte meg szegény. Aztán a többi fénykép. A gyerekek képe kiskorukból. Ez remek: Julian első kutyájával; aztán ott van Phillip, nagyon komoly, felnőttes jelenség, akkor volt elsős Etonban; Isabelle tizenévesen, a kép valahol Dél-Franciaországban készülhetett. És persze a csecsemőkori képek: Sarah karjában az éppen legfrissebb gyerekkel. Ezeket a fotókat maga William készítette, és közben leplezte könnyeit, ahogy az újszülöttet nézte anyja karjában. És Elizabeth! Milyen picike a képen! Mellette Phillip, de a papír már annyira megsárgult, szinte alig kivehető. Az emlékezés most is könnyet csalt Sarah szemébe. Hosszú élete nem volt mindig könnyű. Soká nézegette a fényképeket, elmerengve a kellemes emlékeken. A kellemetlen emlékek fölött nem időzött anynyit. Sóhajtott, aztán visszasétált az üvegajtókig, ahonnan a kocsifölhajtóra nyílt kilátás. Kecses termete magas, sudár délceg, nyaka egyenes, háta nem kevésbé; büszke és elegáns, akár egy táncosnő. valaha éjfekete haja galambősz, mélyzöld szeme színe akár a smarag4

dé. Csak Isabelle örökölte a szeme zöldjét, ha világosabb változatban is. Egy gyerekben sem akadt annyi erő, annyi kitartás az élet viszontagságaival szemben, mint amennyi őbelé szorult annak idején. Persze könynyebb életet is éltek. Ezért gyakran hálás volt a sorsnak, máskor viszont azon tűnődött, nem kényeztette-e el túlságosan gyermekeit. Túl sok figyelem, túl sok engedékenység, s a gyerekek mintha gyengébbek lennének Nem mintha Phillipet bárki gyengének merné nevezni, vagy Juliant... vagy Xavier t, vagy akár Isabelle-t, mégis... anyjukban megvolt valami, ami bennük nem, olyan lelkierő, amely szemmel láthatóan állandóan sugárzott belőle. S ez az erő tiszteletet ébresztett még azokban is, akik ellenszenvesnek találták. William is ilyen volt, bár közvetlenebb, életvidámabb, jobb természetű ember Gyakran mondogatta, az élet mindent neki adott, amit szeretett, megtetszett neki, vagy valóban szüksége volt rá. Sarah elmosolyodott, amikor eszébe jutott, miként kezdődött. Mintha egy napja... mintha csak néhány órája történt volna. Hihetetlen, de holnap lesz a hetvenötödik születésnapja. Gyermekei és unokái körében üli majd, s százával érkeznek a kiváló és köztiszteletnek örvendő férfiak és hölgyek, hogy jókívánságaikat fejezzék ki. Ez a nagy összejövetel nem volt ínyére, de a gyerekek ragaszkodtak hozzá. Julian szervezte az eseményt, s Phillip legalább hatszor telefonált Londonból, hogy simán mennek e a dolgok.
5

Xavier pedig megfogadta, bárhol is legyen éppen, Brazíliában vagy Botswanában, rögtön repülőre ül, csak le ne maradjon az ünnepségről. Őket várta az ablaknál, s az izgalomtól alig kapott levegőt. Régi, de remekbe szabott fekete Chanel-ruhát viselt hatalmas gyöngysorral, melynek láttán mindenkinek elakadt a lélegzete. A háború óta az övé. Ha eladná, megérne vagy kétmillió dollárt, de Sarah nem is gondolt arra, hogy eladja. Azért viselte, mert az övé volt, mert szerette, és mert William ragaszkodott hozzá, hogy elfogadja tőle. Whitfield hercegnőjének dukál egy ilyen gyöngysor, mondta, mikor először próbálta föl. Mókás helyzet: éppen egy Williamtől örökölt öreg szvetter volt rajta, mert kertészkedni indult. Emlékezett, mekkorát nevettek; William magához húzta, megcsókolta. Milyen szép élete is volt Sarah Whitfieldnek! Mennyi szép holmija! S mindemellett különleges lénynek is számított. Türelme fogytán elfordult az ablaktól, s ekkor hallotta meg az első érkező autó hangját, a gumik súrlódását a kőtörmeléken. Fekete Rolls-Royce érkezett olyan sötét ablakokkal, hogy Sarah nem is látta, ki ül odabenn; de ha nem is látta, tudta. A kocsi a kastély főbejárata előtt állt meg, majdnem pontosan az ablaka alatt. A sofőr kiszállt, és kinyitotta a hátsó ajtót. Sarah nevetve vette szemügyre legidősebb fiát, amint kikászálódott a kocsiból: mint mindig, most is roppant disztingvált, és nagyon angol, aki zavarában úgy tett, mintha nem za6

varná a mögötte lépkedő hölgy, aki fehér selyemruhát viselt, Chanel-cipőt, és sok-sok gyémántot teste minden földíszíthető részén. Hát kezdődik, gondolta Sarah elfordulva, kezdődik ez a néhány bolond, érdekes nap... hihetetlen... mit gondolna William!... ekkora fölhajtás, csak mert hetvenöt éves... hetvenöt... túl hamar eljött. Hiszen csak pillanatokkal ezelőtt kezdődött az egész. 2: Sarah Thompson 1916-ban született New Yorkban. Szülei köztiszteletnek örvendő milliomosok a Uanderbiltek rokonságából, ha nem is olyan gazdagok. Sarah volt a második lányuk. Jane, a nagyobbik lány tizenkilenc éves korában feleségül is ment az egyik Uanderbilthez. Két évre rá Sarah eljegyzést kötött Freddie van Deeringgel, pont a hálaadás napján. Ő is tizenkilenc éves volt ekkor Jane akkor várta első kisbabáját, aki születése után imádni való kisgyereknek bizonyult. Az eljegyzés nem keltett különösebb meglepetést, hiszen Sarah szülei évek óta ismerték a van Deeringeket: bár Freddie-t kevésbé. Júniusban fejezte be az egyetemet, és még abban az évben megvolt a kézfogó. Lelkesedéssel töltött el mindenkit ez a nagy horderejű esemény, különösen Freddie-t, aki lelkes rohangálása közepette azért mindig szakított időt arra is, hogy jövendőbelijének udvaroljon. Élénk, nyílt eszű legény
7

volt Freddie, mindig valami tréfán járt az esze, komolykodni nem szeretett, és jól mulatott, bárhová mentek Sarahval. Mindig viccelt, Saraht elbűvölte figyelmessége és életvidámsága. Jól érezte magát Freddie-vel: lehetett vele csevegni, nevetése és jókedve mindenkit megfertőzött környezetében. Nem fűlt a foga az üzleti élethez, de ez nem bosszantott senkit, kivéve talán Sarah papáját. Nyilvánvaló volt, hogy Freddie remekül megél a családi vagyonból, akkor is, ha nem tesz életében egy szalmaszálat sem keresztbe, Sarah papája azonban úgy gondolta, egy fiatalember számára fontos az üzleti élet, függetlenül magánvagyona méretétől, vagy családja kiválóságától. Jómaga banktulajdonosként kereste meg mindennapi kenyerét, s az eljegyzés előtt hosszan elbeszélgetett Freddie-vel, mint férfi a férfival. Freddie biztosította az aggódó atyát, hogy tisztes polgári életet kíván élni. Ami azt illeti, kapott is remek állásajánlatot a New York i, J. P Morgan cégnél, s egy még jobbat a bostoni New England Bank nál. Az új' évben valamelyiket elfogadja, mondta Freddie, ami leendő apósát oly nagy örömmel töltötte el, hogy semmi további akadályt nem gördített az eljegyzés elé. Azon a nyáron Sarah remekül érezte magát. Buli buli hátán, éjszakánként hajnalig rúgták a port barátaikkal. Korcsolyázóbuli a Centrál Parkban, ebédek, vacsorák, tánc. Freddie elég sokat ivott, de akármennyit ivott is,
8

mindig megmaradt az intelligens, kedves, elbűvölő Freddie-nek. Júniusra tűzték ki a menyegzőt, s tavaszra Sarah már nem is tudta, hova legyen a sok tennivalótól. Folyton ajándékcsomagokat kellett kibontania, varrónőkhöz járnia, megtekinteni, miként készül a menyegzői ruha. Szinte kóválygott a feje. Ebben az időszakban ritkán látta Freddie-t, szinte csak a bulikon találkoztak. A fiú egyébként baráti körével lopta a napot, akik állítólag éppen fölkészítették a Házasság Komoly Állapotára. Sarah érezte, élveznie kellene ezeket a hónapokat, de mint végül májusban megvallotta Jane-nek, egyáltalán nem élvezte őket. Mint egy forgószél, panaszolta. A dolgok túl gyorsan történnek, ő pedig teljesen el van gyötörve. Egy késő délután, mikor az utolsó ruhaigazító próbáról tért vissza, csöndesen elsírta magát. Nővére saját csipke zsebkendőjét nyújtotta át, és kedvesen simítgatta húga hosszú, sötét haját. - Semmi baj - mondta. - Az esküvő előtt mindenki így érzi magát. Csodálatosnak kellene lennie, de valójában igen nehéz időszak ez. Annyi minden történik, az embernek nincs egy szabad perce, hogy leüljön, pihenjen, gondolkozzon vagy csak egyedül legyen... nekem is rémesek voltak az esküvő előtti hónapok. - Tényleg? - emelte tekintetét nővérére, aki már elmúlt huszonegy éves, így a bölcsesség és a tapasztalat kútforrásának tűnt húga szemében. Milyen megköny9

nyebbülés tudni, más is így érzett hasonló körülmények között. Érzelmei bizonytalanságában csak az számított biztos pontnak, hogy Freddie szereti, remek ember s milyen boldogok lesznek az esküvő után. Ám mintha kissé túlságosan sok lett volna a mulatság mindenütt. Freddienek soha semmi más nem járt az eszében, mint hogy bulizzanak egy jót valahol. Hónapok óta nem ültek le komolyan beszélgetni. Mi több, Freddie még mindig nem nyilatkozott munkahelyét illetően. Csak azt ismételgette, hogy aggodalomra semmi ok. A banknál fölkínált állást egyelőre nem fogadta el, mert az esküvő előtt annyi a dolog, és a bank csak elvonta volna a figyelmét. Edward Thompsonnak ekkor már megvolt a véleménye Freddie munkamoráljáról, de úgy döntött, lánya előtt tartózkodik az ezzel kapcsolatos megjegyzésektől. Feleségével azért megbeszélte, de Victoria Thompson biztos volt benne, az egybekelés után Freddie meg fog komolyodni. Végtére is a Princetonon végzett. Eljött a júliusi esküvő napja. A sok előkészület megérte. Csodálatos esküvőt rendeztek az Ötödik sugárúti Tamás-templomban, az esküvői ebédet pedig a Regis Hotelban tartották: négyszáz meghívott; saját zenekar amely szünet nélkül játszott egész délután; ízletes ételek; tizennégy nyoszolyólány, az egyik hercigebb, mint a másik. Sarah menyasszonyi ruhája a csipke és a francia muszlin hihetetlen keveréke, uszálya jó hat méter a
10

fátyla pedig régi csipke, amit még dédanyjától örökölt. Csodálatosan festett benne. A nap ragyogott, tiszta volt az ég. Freddie jóképű, fess. Tökéletes esküvő. A mézeshetekre Freddie kölcsönkérte egy barátja házát Cape Codon, a hozzávaló jachttal. Négy hétig édes kettesben élvezték a ház örömeit. Sarah eleinte szemérmesen viselkedett, de férje gyöngéd jókedvétől hamarosan fölengedett ő is. Ha Freddie nagy ritkán megengedte magának a komolyságot, igen nagy intelligenciáról tett tanúbizonyságot; ez azonban ritkán fordult elő. Ráadásul remekül vitorlázott. Jóval kevesebbet ivott, mint azelőtt, aminek Sarah őszintén örült. Oly csodásak voltak a mézeshetek, hogy nem szívesen ment vissza New Yorkba; de a ház tulajdonosai visszatértek Európából, s augusztusban már szükségük volt a házra. Sarah és Freddie beköltöztek tehát városi lakásukba, amelyet Manhattan északkeleti részén szemeltek ki maguknak. Azaz beköltöztek volna, de előbb még jöttek a festők, a mázolók, a belsőépítészek. Elhatározták, a nyár hátralevő részét Sarah szüleinek southamptoni házában töltik. Szeptember elején tértek vissza New Yorkba. Freddie-nek ismét túl sűrű volt a programja ahhoz, hogy munkára gondoljon; tulajdonképpen nemigen akadt ideje másra, mint a haverokkal császkálni. Egyre többet ivott. Sarah ezt már Southamptonban is észlelte, s amikor beköltöztek a városba, már nem lehetett nem
11

észrevenni. Freddie késő délutánonként tért haza berúgva, miután reggel óta a barátaival ténfergett valahol. Néha éjfélig is kimaradt. Olykor magával vitte feleségét a bálokra, bulikra, s mindig ő volt a társaság középpontja. Mindenki pajtása, mindenki barátja: mindenki tudta, amíg Freddie ott van valahol, az csak jó buli lehet. Mindenki, az egy Saraht kivéve, aki karácsonyra már végtelenül boldogtalannak érezte magát. Állásról most már szó sem volt, Freddie lerázta az erre vonatkozó gyöngéd célzásokat, mint a kutya a vizet. Mintha a mulatságon és az ivászaton kívül semmi sem érdekelte volna. Januárra Sarah már belesápadt a helyzetbe. Jane meghívta teázni, hogy a végére járjon a dolognak. Húga tagadta, hogy bármi baja lenne, de amikor a tea megérkezett, még inkább elsápadt, és képtelen volt belekortyolni a folyadékba. - Drágám, mi bajod van? Mondd el, kérlek! El kell mondanod! Jane már karácsony óta aggódott. A szüleiknél töltötték a szentestét, és Sarah a vacsora közben is szokatlanul csöndesen viselkedett. Freddie mindenkit elbűvölt egy versbe szedett pohárköszöntővel, amelyben a család minden tagja szerepelt, még a személyzet is, meg Jupiter a család ebe, aki végszóra ugatott a szavalat közben, roppant derültséget keltve. Odaadással hallgatták Freddie versét, és senkinek sem tűnt föl,
12

hogy a költő messze túl van a szalonspiccen. - Semmi bajom - ismételte Sarah, aztán elsírta magát. Végre zokoghatott nővére karjai között, és beismerhette, valójában nem is olyan boldog. Nyomorultul érezte magát. Freddie sohasem jár haza, folyton csavarog valahol, a barátaival mászkál és - bár ezt nem vallotta be nővérének - a barátok gyakran nőneműek is lehetnek. Többet iszik, mint valaha. Már délelőtt kezdi, néha rögtön felkelés után, de hallani sem akar arról, hogy ezzel bármi ne lenne rendjén. Nevetve intézte el felesége aggályait. S ami még rosszabb, Sarah csak most vette észre, hogy terhes. - Hiszen ez csodálatos! - kiáltotta Jane boldogan. Én is terhes vagyok megint - mondta, és Sarah könnyzáporán áttört a mosoly. A nővére élete egészen más. Komoly, megbízható férfihoz ment feleségül, aki komolyan vette a házasságot. Freddie viszont épp ezt az intézményt nem vette komolyan. Kedves volt, elbűvölő, szellemes, szórakoztató, de a felelősség fogalma mintha teljesen idegen lett volna számára. Sarah attól tartott, sohasem fog megkomolyodni. Az apja már régen sejtette, mi a helyzet, de Jane meg volt róla győződve, a gyerek születése után minden megváltozik. A nővérek szinte napra pontosan ugyanakkorra várták gyermeküket, s ez a tény fölvidította Saraht. Így kicsit jobb kedvűen tért vissza magányos lakásukba. Freddie nem volt otthon, s aznap egyáltalán nem is
13

jött haza. Másnap, amikor dél felé megjelent, bűnbánóan közölte, hogy hajnali négyig kártyázott, s aztán már nem akarta fölzavarni; inkább ott aludt, ahol volt. - Csak kártyáztál? Folyton csak kártyázol? - kérdezte Sarah, életében először igazán mérgesen. Freddie-t meglepte ez a hangnem. Azelőtt rendszerint békésen fogadták kicsapongásait. Most azonban jól látta, felesége nagyon dühös. - Hogy érted ezt? - kérdezte, s őszinte kék szemével leginkább Tom Sawyerre hasonlított ebben a pillanatban. - Úgy értem, mit szoktál csinálni, amikor éjjel kettőig kimaradsz? Freddie kisfiúsan mosolygott. Bízott benne, hogy még mindig könnyedén megtévesztheti feleségét. - Néha kicsit sokat iszom - magyarázta - ez az egész. Ilyenkor egyszerűbb, ha ott elalszom helyben. Nem akarlak fölzavarni azzal, hogy későn jövök haza. Nem akarlak megbántani. - Pedig azt teszed. Soha nem vagy itthon. Mindig a barátaiddal mászkálsz, és rendszeresen részegen jössz haza. Nős férfinak nem így kell élnie. - Nem? Talán a sógorodra gondolsz? Sajnálom, drágám, én nem vagyok olyan, mint Peter - Soha nem is akartam, hogy olyan legyél. De ki vagy te? Kihez mentem feleségül? Csak akkor találkozunk, ha véletlenül összefutunk egy bulin, és akkor is
14

folyton mégy a haverokkal kártyázni, inni, meg a jó ég tudja, hová-merre - fejezte be Sarah szomorúan. - Jobban örülnél, ha itthon ülnék? - Freddie-t mintha mulattatta volna az egész szóváltás, bár hangjában most először megcsillant egy kis rosszallás. Szeme különös fényben játszott: felesége az ő életvitelének jogosultságát kérdőjelezte meg éppen. Ijesztő kilátások, főként, ha az embert inni se hagyják. - Igen, jobban örülnék, ha itthon lennél. Olyan borzasztó dolog lenne? - Borzasztó semmi esetre sem, csak ostobaság. Azért jöttél hozzám feleségül, mert jól éreztük magunkat együtt, nem? Mert jókat buliztunk... Ha egy unalmas fráter kellett volna, mint teszem azt Peter, olyat is találhattál volna, nem? De neked én kellettem. Most meg Peter formájúvá szeretnél átalakítani. Sajnálom, drágám, ez nem fog sikerülni. - Akkor mi lesz? Vállalsz állást? Tavaly azt mondtad apának, dolgozni fogsz. - Nekem nincsen szükségem arra, hogy dolgozzak. Ez a. téma halálra untat. Neked meg örülnöd kellene, hogy nem olyan családban élsz, ahol látástól vakulásig dolgozni kell, hogy kenyér legyen az asztalon. - Apa úgy gondolja, a munka jót tenne neked. Én is azt hiszem. - Sarah ilyen bátran még sohasem szállt szembe férjével, de az elmúlt éjjel órákon át hánykolódott álmatlanul, míg kigondolta, mit mond majd neki.
15

Szerette volna, ha másként élnek, szeretett volna egy igazi férjet, még mielőtt megszületik a gyermek. - Apád más nemzedékhez tartozik - mondta Freddie villogó szemmel. - Te pedig hülye vagy. Ahogy e szavakat hallotta, Sarah ráébredt, hogy Freddie részeg. Még a delet sem ütötték el, már részeg. Undorodva nézte a férfit. - Talán inkább máskor térjünk vissza erre a témára. - Jó ötlet. Freddie ismét elment hazukól, bár este viszonylag korán érkezett haza. Másnap reggel tétova kísérletet tett rá, hogy rendes időben keljen. Reggeli közben vette észre, felesége mennyire betegnek látszik. Meglepődött. Kérdezősködni kezdett. Sarah általában szeretett főzni, de egy hónapja már nem bírt lemenni a konyhába; nem mintha Freddie elég gyakran megfordult volna a házban ahhoz, hogy ezt észrevegye. Volt egy bejárónő, aki elvégezte a házimunkát. - Valami baj van? - kérdezte Freddie. - Beteg vagy? Miért nem mégy el orvoshoz? - Aggódó pillantást küldött a reggeli lap pereme fölött felesége irányába. Sarah ébredés után görcsösen hányt a fürdőszobában. Erről Freddie is tudott, de úgy gondolta, valamivel elronthatta a gyomrát. - Már voltam orvosnál - válaszolta Sarah csendesen, és merőn nézte férjét. Beletelt kis időbe, mire Freddie pillantása ismét feleségére kalandozott.
16

- Hogy mondod? No, persze. És mit mondott? Fogadnék, hogy influenza. Vigyáznod kell magadra, most amúgy is valami járvány van a városban. Tom Parker mamája majdnem belehalt a múlt héten. - Nem hiszem, hogy ebbe belehalnék. - Sarah talányosan mosolygott. Hosszú csend következett, végül Freddie ismét fölnézett a lapból. Az előbbi témát már teljesen elfelejtette. - Nagy a fölzúdulás Angliában a király lemondása miatt. Tudod, nyolcadik Edward meg a Simpsonné. Belevaló nő lehet, ha lemond Anglia uralkodója az ő két szép szeméért. - Szerintem az nagyon szomorú - válaszolta komolyan Sarah. - Az a szegény király már annyi szörnyűségen ment keresztül. Miféle életük lesz majd? - Szerintem elég izgalmas életük lehet - mosolygott Freddie, és ebben a pillanatban jóképűbb volt, mint valaha. Sarah nem is tudta, szereti-e vagy gyűlöli, de mostani együttlétük rémálomra hasonlított. Talán mégis Jane-nek lesz igaza, és minden jóra fordul, ha megszületik a gyerek. - Gyerekem lesz - vallotta be hirtelen férjének. Egy pillanatig úgy tűnt, Freddie nem érti a dolgot. Aztán úgy nézett feleségére, mint aki azt reméli, tréfálnak vele. - Komolyan mondod? - kérdezte. Sarah csak bólintani tudott. A szeme megtelt könnyel. Tulajdonképpen
17

megkönnyebbült, mikor végre megmondta. Már karácsony előtt tudta, hogy terhes, de akkor még nem volt mersze előhozakodni vele. Úgy vágyott rá, hogy Freddie gyöngéd legyen hozzá; egy nyugodt, boldog pillanatra vágyott; amiben a Cape Cod-i mézeshetek óta - s ennek már hét hónapja - nem volt része. - Igen, komolyan mondom - ismételte, s szemén is látni lehetett, tényleg komolyan mondja. - Hát az baj - felelte Freddie. - Kicsit korán jött nem gondolod? Azt hittem, jobban vigyázol. - Inkább bosszúsnak tűnt, mint boldognak. Sarah érezte, már megint a sírás környékezi, de visszatartotta a könnyeket: nem akart férje előtt megszégyenülni. - Én is úgy gondoltam. Freddie közelebb lépett, megsimogatta Sarah haját. - Hát ne aggódj. Mikorra várod? - Augusztusra. - Sarah mindent elkövetett, hogy ne bőgje el magát, de nem volt könnyű dolga. Freddie csak bosszúsnak látszott, nem pedig dühösnek. Sarah maga sem ujjongott, amikor tudomást szerzett terhességéről; olyan kevés kötötte már akkoriban férjéhez. Oly kevés időt töltöttek együtt, oly kevés gyöngédséget pazaroltak egymásra, még beszélni is alig beszéltek - Peter és Jane is gyereket várnak megint - tette hozzá. - Gratulálok- felelte Freddie gúnyosan. Az járt a fejében, most mitévő legyen. A házasság nagyobb teher18

nek bizonyult, mint hitte volna. Ez a nő folyton otthon ült, mint a pók, s várta, hogy csapdába ejthesse. Most terhes, és búvalbéleltebb, mint valaha. - De magunknak nem gratulálsz, igaz? - Sarah nem tudta tovább visszatartani fájdalmát, és szeméből két könnycsepp gördült alá. - Hát nem a legjobbkor jön. Persze az ember nem tudja mindig megszabni az ilyesmit, gondolom. Sarah megrázta a fejét, és kiment a szobából. A gyerek aznap már nem került szóba, és Freddie fél óra múlva elment hazulról. Barátaival ebédelt valahol; nem mondta, mikor jön haza. Az ilyesmit sohasem közölte. Este Sarah álomba sírta magát. Freddie másnap reggel nyolckor jött meg, és olyan részeg volt, hogy csak a nappali kanapéjáig jutott el. Sarah a hálószobából hallotta, mikor férje megérkezett, de mire kiment a nappalj,ba, a férfi már ájultan aludt a kanapén. A következő hónapban nyilvánvalóvá vált, mennyire megrázta Freddie-t felesége bejelentése. A házasság már önmagában véve is soknak tűnt neki, de egy gyerekkel súlyosbítva elviselhetetlen bonyodalmakat ígért. Egy este Peter próbálta mindezt elmagyarázni boldogtalan sógornőjének, amikor együtt vacsoráztak. Bár Sarah titokban tartotta terhességét, Petert és Jane-t bizalmába fogadta. - Vannak férfiak, akik nem képesek elviselni ezt a fajta felelősséget - magyarázta Peter - Még maguknak
19

is fel kell nőniük. Be kell vallanom, először engem is megdöbbentett a dolog. - Jane-re mosolygott, aztán ismét Sarahhoz fordult. - Freddie pedig nem arról híres, hogy otthonülő lenne. Bár lehet, hogy ha megszületik a gyerek, ő is belátja, nem olyan vészes a dolog. Peter enyhébben fogalmazott, mint szeretett volna, talán tapintatból. Jane-nek kettesben gyakran kijelentette, hogy Freddie egy csibész. De ezt nem akarta Sarahnak megmondani. Inkább bátorságot szeretett volna önteni bele. Sarah azonban nem lett jobb kedvű. Freddie egyre többet ivott, és ő folyton otthon ült, Jane-nek minden furfangját latba kellett vetnie, hogy rávegye, mozduljanak ki. Végre elmentek bevásárolni. Éppen az Ötödik sugárúton a Bonwit Teller üzletben voltak, amikor Sarah elsápadt, megbotlott, és görcsösen nővérébe kapaszkodott. - Rosszul vagy? - kérdezte Jane rémülten. - Nem... nincsen semmi bajom... nem is tudom, mi történt. - Sarah egy pillanatra rettenetes fájdalmat érzett. - Üljünk le -javasolta Jane, és gyorsan intett egy eladónak, hozzon széket és egy pohár vizet. Sarah leült, de megint rosszul lett: hamuszürke, verejtékező arccal kapaszkodott nővére karjába. 1 - Elnézést kérek, de rosszul érzem magam - motyogta, s rögvest el is ájult. Kihívták a mentőket, és Saraht hordágyon vitték el
20

az üzletből. Jane vele ment, miután megkérte a boltvezetőt, hogy telefonáljon Peternek és édesanyjuknak, akik néhány perccel utánuk érkeztek meg a kórházba. Peter főleg Jane miatt aggódott. Anyjuk bement Sarahhoz. Sokáig bent volt, s mikor kijött, sírva nézett idősebb lányára. - Jól van? - kérdezte Jane. Anyja bólintott és leült. Remek anya volt, csöndes, dolgos teremtés, ízlése jó, elvei kitűnőek, értékrendje elsőrangú; mindez javára vált lányainak, bár Sarah és Freddie esetében sokat nem segített. - Nem lesz semmi baj - sóhajtotta, és megfogta Peter és Jane kezét. - Elvetélt... de Sarah még nagyon fiatal. Victoria Thompson is elvetélt egyszer, még a lányok születése előtt. Egyetlen fiát veszítette el, de efölött érzett szomorúságát soha nem tárta föl előttük. - Hamarosan újra szülhet - tette még hozzá, bár esze leginkább azon járt, amit Sarah Freddie-vel kapcsolatban mondott el a kórházi ágyon. Rettenetesen zokogott, s azt ismételgette, hogy az ő hibájából történt. Előző éjjel egy nehéz bútordarabot vonszolt át az egyik szobából a másikba; Freddie nem volt otthon hogy segíthetett volna. Aztán mindent elmondott: a férje sokat iszik, soha nincs otthon, boldogtalan vele, és nem örül a gyereknek. Az orvosok bent tartották Saraht. Peter visszament a
21

munkahelyére, de Jane-nel. megígértette, hogy délután hazamegy és kipiheni a nap izgalmait. Végtére ő is terhes, és semmi szükség még egy spontán vetélésre. Megpróbálták elérni Freddie-t, de ő természetesen nem volt otthon, és senki sem tudta, hol van, vagy mikorra várható. A szobalány sajnálatát fejezte ki úrnője "balesetével" kapcsolatban, és megígérte, azonnal átadja a hírt, amint ME van Deering hazajön vagy telefonál. Mindez elég valószínűtlennek tűnt. - Az én hibám... - zokogta Sarah, amikor a többiek ismét az ágya körül ültek. - ... nem akartam eléggé a gyereket... bántott, hogy Freddie annyira mérges, most pedig... - aztán már csak zokogni tudott. Anyja átölelte, ringatta, így próbálta megnyugtatni. Ekkor már mindhárom nő zokogott, mint a záporeső. Végül Sarah kapott egy nyugtatót. Miután többnapos kórházi kezelésre szorult, anyja közölte a nővérekkel, az éjszakát ő is a kórházban tölti. Jane-t taxival hazaküldte, maga pedig hosszú telefonbeszélgetést folytatott férjével a kórházi telefonfülkéből. Amikor aznap éjjel Freddie alig valamivel éjfél után hazament, apósa már várta a nappaliban. Freddie unta magát aznap este, nem is rúgott be annyira, mint máskor. - Jó ég! Mit keres itt, uram? - kérdezte meglepetten, és fölvillant kisfiús mosolya. De végül fölfogta, valami komoly dologról lehet szó, ha Edward Thompson éjfél22

kor vár rá a lakásában. - Sarah jól van? Csak nem történt valami baj? - Nem, Sarah nincsen jól - válaszolta Edward Thompson, és elhatározta, nem fog köntörfalazni. - Elvetélt, és a Lenox Hill Kórházban fekszik. Az anyja most is mellette van. - Elvetélt? - kérdezte Freddie. Végtelen megkönynyebbülést érzett, és remélte, nem túl részeg ahhoz, hogy örömét valamelyest palástolja. - Nahát, nagyon sajnálom - tette hozzá, mintha valaki más feleségéről és gyerekéről lett volna szó. - De Sarah jól van? - Úgy tudom, még lehet gyereke. Amivel azonban nem vagyok kibékülve, az a tény, hogy a feleségem állí tása szerint ti ketten nem éppen idivikus házaséletet éltek Nem szokásom beavatkozni gyermekeim házasságába, de ilyen komoly esetben talán indokolt elbeszélget nünk egy kicsit. Feleségem szerint Sarah egész délután hisztérikus állapotban volt, és azt is különösnek találom Frederick, hogy téged reggel óta lehetetlen elérni. Nem hiszem, hogy akár Sarah, akár te különösebben boldogok lennétek. Van valami közölnivalód? Kész vagy arra, hogy abban a szellemben folytassátok a házasságotokat; amelyben házastársi kapcsolatba léptetek? - Hogyne, hogyne - válaszolta Freddie. - Nem inna valamit, Thompson úr? - Azzal gyorsan a bárszekrényhez lépett, bőven öntött egy pohárba a skót whiskyből, és egy csöpp vizet löttyintett hozzá.
23

- Nem kérek - válaszolta az apósa, és várakozóan nézett rá. Freddie végre felfogta, hogy választ vár iménti kérdésére. - Van valami, ami megakadályoz benne, hogy normális férjként viselkedj? - Hát, ez a gyerek kicsit váratlanul jött. - Értem, Frederick. A gyerekek gyakran váratlanul jönnek. De van-e valami komoly félreértés közöttetek, amiről nekem is tudnom kell? - Egyáltalán nincs. Az ön lánya csodálatos teremtés, nekem azonban még nem egészen sikerült belerázódnom a házasságba. - Vagy a munkába. - Thompson szúrósan nézett rá. Freddie gyanította, hogy ezzel is elő fog hozakodni. - Persze, persze. Úgy gondoltam, majd utánanézek valami munkának, ha a gyerek megszületett. - Kicsit igyekezhetnél. - Természetesen igyekezni fogok. Edward Thompson fölállt, s Freddie-nek az alkohol ködén át úgy tűnt, mintha maga a polgári tisztesség tornyosulna fölé. Apósa folytatta: - Holnap már korán reggel bent leszel a kórházban, nemde? - Természetesen. - Én bemegyek a feleségemért reggel tízkor Ezek szerint a kórházban majd találkozunk. Ahogy mondja, uram.
24

- Jól van. - Elmenőben még visszafordult az ajtóból. - Értjük egymást, Frederick? Freddie bólintott. - Értjük egymást, uram - mondta. - Köszönöm. Akkor jó éjt. Holnap találkozunk. Freddie megkönnyebbülten sóhajtott föl, amikor apósa eltávozott a lakásból. Töltött magának még egy pohár whiskyt, mielőtt lefeküdt, s azon tűnődött, mi lehet Sarahval meg a gyerekkel. vajon milyen lehet elveszíteni egy gyereket? Túlságos kedvet azonban nem érzett a kérdés boncolgatásához. Nem is igen értett az ilyesmihez, és nem vágyott ez irányú ismeretkörének kibővítésére. Sajnálta feleségét, mert biztosan kellemetlen élmény az ilyesmi, de maga is meglepődött, mennyire nem érez semmit a gyerek iránt, vagy ami azt illeti, a felesége iránt. Annak idején remek ötletnek tűnt megnősülnie, hogy mindig kéznél legyen valaki, akivel bulizni mehetnek. Arra nem számított, hogy megbéklyózva érzi majd magát, unatkozni fog, rosszkedvű lesz. A házasságnak így belülről nézve nem volt semmi vonzereje, beleértve Saraht is. Persze nagyon szép lány, és valaki másnak biztosan tökéletes felesége lenne. A házat tisztán tartja, remek háziasszony, ha vacsorát adnak, intelligens, kellemes társ, eleinte még mint nő is kívánatosnak tűnt. Mostanában azonban már gondolatban sem foglalkozott vele szívesen. A házasságra vágyott legkevésbé minden elérhető dolgok
25

között. A magzat elvesztése megkönnyebbüléssel töltötte el. Már csak egy gyerek hiányzott volna cukormáznak a torta tetejére, amiről tudta, hogy mérgezett tésztából sütötték. Másnap reggel valamivel tíz előtt kötelességtudóan megjelent a kórházban, hogy Thompson úr meg legyen elégedve, ha bejön a feleségéért. Sötét öltönyt és nyakkendőt viselt, komolyan lépkedett a folyosón. Rettenetesen másnaposnak érezte magát. Nagy csokor virággal állított be, de Sarah csak elfordult. Nem érdekelte a virág, kibámult az ablakon. Az anyja kezét szorongatta. Freddie egy pillanatra majdnem megsajnálta. Végre férje felé fordult, szeme telve könnyel. Victoria Thompson elengedte a lánya kezét, fölállt és kiment a szobából. - Sajnálom, Freddie - mondta még elmenőben, de bölcs asszony lévén jól látta, hogy a férfi egyáltalán nem sajnálja a dolgot. - Haragszol? - kérdezte Sarah sírva. Meg sem kísérelt felkelni az ágyból. Szörnyen nézett ki: hosszú, fényes, fekete haja gubancos, rendetlen; arca a lepedő színére emlékeztetett, ajka szinte kék. Sok vért vesztett, még fölülni sem volt ereje. Csak a fejét fordította ismét az ablak felé. Freddie nem tudta, mit is mondjon. - Miért haragudnék? - kérdezte végül. Leült az ágy mellé, megfogta felesége állát, arcát maga felé fordítot26

ta, de a nő szemében annyi fájdalom tükröződött, ami sok volt neki. Ezt különben Sarah is tudta. - Az én hibám... - mondta - ... egyedül vittem át a fiókos szekrényt a másik szobába... nem is tudom.. . az orvosok itt azt mondják, az ilyesmi nem szokott véletlenül megtörténni. Sarah a kezét tördelte, Freddie a lábát váltogatta. Végül így szólt: - Nézd... talán jobb így. Te húszéves vagy, én pedig huszonnégy, korai még nekünk a gyerek. Sarah sokáig hallgatott, aztán egy pillantást vetett férjére. Mintha most látná először. - Te örülsz, hogy nem tudtam kihordani, igaz? Merőn nézte Freddie-t, aki e pillanatban másnaposságával volt leginkább elfoglalva. Nagyon fájt a feje. - Ezt nem mondtam. - Nem is kellett kimondanod. De nem is sajnálod. - Téged sajnállak. - Soha nem is akartad ezt a gyereket! - Nem - válaszolta Freddie, mert úgy érezte, ennyi őszinteséggel tartozik hitvesének. - Talán én se igazán akartam, és valószínűleg ezért is vetéltem el. Freddie nem tudta, mit válaszoljon. Egy pillanattal később belépett apósa és Jane. Mrs. Thompson a nővérekkel tárgyalt valamiről. Lányának még néhány napig bent kell maradnia, aztán hazamehet a szüleihez. S ké27

sőbb, ha már elég erőt érez magában, visszaköltözhet a férjéhez. - Persze, bármikor szívesen látunk - mondták Freddie-nek, de Victoria eltökélte, hogy Sarah egyelőre hozzájuk költözik. Freddie láthatóan örült ennek a megoldásnak. Másnap piros rózsákból küldött egy csokrot a kórházba, s míg Sarah a szüleinél lakott, naponta tiszteletét tette. A gyerek nem került szóba. Freddie igyekezett könynyedén csevegni, bár maga is meglepődött, milyen kínosan érzi magát. Mintha egyik napról a másikra idegenekké lettek volna egymás számára. Az az igazság, mindig is azok voltak, csak most már lehetetlen volt leplezni a tényt. Freddie egyáltalán nem érzett együtt feleségével, csak kötelességtudatból látogatta meg, és mert félt az apósától. Minden nap délben érkezett meg Thompsonékhoz, egy órát feleségével töltött, aztán ment a haverokkal ebédelni. Esténként, igen bölcsen, sohasem látogatta meg. Ilyenkor már meglehetősen elázott, s úgy gondolta, helyesebb, ha a család előtt nem mutatkozik ebben az állapotban. Saraht tényleg sajnálta, főként mert még mindig szörnyen nézett ki, de elviselhetetlennek találta a gondolatot, hogy milyen újabb igényeket támaszthat vele szemben a házasság. A felesége esetleg újra teherbe esik! Egyre többet ivott, s mire Sarah viszszaköltözhetett volna férjéhez, az már szinte állandóan
28

részeg volt. Annyira nyakló nélkül döntötte magába a szeszt, hogy már ivócimborái is aggódni kezdtek. Mindazonáltal kötelességtudóan megjelent Thompsonék házában, hogy hazavigye feleségét, otthon pedig a szobalány mindent előkészített, a lakás ragyogott. Sarah mégis úgy érezte, idegen helyre tévedt. De Freddie sem érezte magát otthon ebben a lakásban. Amióta Sarah kórházba került, csak olyankor ment haza, ha tiszta ruhát akart ölteni. Minden éjjel dorbézolt, kihasználta a lehetőséget. Most különös és kellemetlen érzés volt számára, hogy feleségét ismét otthonukban tudhatja. A délutánt együtt töltötték, vacsorára azonban Freddie elment: régi barátaival kellett találkoznia. Állásról fognak tárgyalni, Sarah is beláthatja, milyen fontos, hogy részt vegyen a vacsorán. Freddie jól tudta, ezzel az érvvel lehengerli a feleségét. Le is hengerelte. Sarah csak egy kis csalódottságot érzett, amiért az első éjszakát nem tölti vele. Annál kevésbé tetszett neki az, amikor a férfi hajnali kettőkor jött haza, erősen berúgva. A portás segítette be a liftbe, és támogatta az ajtóig. Mikor becsöngettek és Sarah ajtót nyitott, Freddie éppen átölelte a férfit, s hunyorogva próbálta fölismerni felesége arcvonásait. A portás behurcolta a szobába, aztán elhelyezte egy karosszékben. Freddie átnyújtott egy százdollárost, és köszönetet ömlengett, amiért ilyen remek fickó, és segítségére volt nehéz pillanatai29

ban. Sarah rémülten nézte, ahogy Freddie az ágyhoz imbolyog és álomba ájul. Még sokáig állt, nézte a férjét, aztán csöndesen átment a vendégszobába. Fájdalmat érzett. Könnyes szemmel gondolt a gyerekre, akit elvesztett, a férjére, aki tulajdonképpen soha nem is volt, és most már nem is lesz. Végre megértette, ez a házasság csak önámítás, üres tettetés, halott kagyló a fövenyen, végtelen csalódás és szomorúság forrása. Az igazságot nem lehetett többé véka alá rejteni. Freddie egy iszákos playboy, nem is lesz más soha. S ami a legrosszabb: nem is gondolhat válásra. Ekkora szégyent nem hozhat szülei fejére. Ahogy feküdt a vendégszoba ágyában, hosszú-hoszszú magányos utat látott maga előtt. Egy egész magányos élet, Freddie oldalán. 3. Egy héttel később Sarah már sokkal jobban nézett ki, járt-kelt; s elment Jane-hez, ahol nővérével és anyjával ebédelt együtt. Anyja igyekezett amúgy mellékesen kikérdezni Freddie állapota felől. Még nem felejtette el mindazt, amit Sarah elsírt neki kapcsolatukról a kórházi ágyon. - Jól van - válaszolta Sarah, és elfordult. Soha nem beszélt az egyedül töltött éjszakákról, vagy arról, milyen állapotban tántorog férje haza reggelente. Elfogadta sorsát, eltökélte magát, nem válik. A válás túlságosan megalázó lett volna.
30

Freddie is észrevette a feleségében végbement változást. Látta, már elfogadja viselkedését és életvitelét. Örült neki. valójában a gyerekkel együtt Sarah egy része is meghalt. Freddie ennek is örült. Szabadon mászkálhatott a cimborákkal, amerre csak tetszett, feleségét már alig vitte magával, nem is titkolta, hogy más nőkkel is találkozik, és ivott kora reggeltől késő éjszakáig, míg végre eszméletlen álomba zuhant a saját vagy valaki más hálószobájában. Sarah végtelenül boldogtalan időt élt át, de eltökélte, ezt is alázattal fogadja el. Bánatát magába zárta, hónapokon át nem osztotta meg senkivel. Nővére azonban egyre jobban aggódott érte, amit kifejezésre is juttatott, valahányszor csak találkoztak. Így aztán Sarah egyre ritkábban találkozott vele. valami bénultság vett rajta erőt, valami üresség, a szemében kétségbeesés ült. A gyerek elvesztése óta ijesztően lefogyott, ami aggasztotta Jane-t, aki érezte, hogy húga kerüli társaságát. - Mi van veled? - kérdezte végül májusban. Akkor már a hatodik hónapban volt második gyermekével, és hónapok óta nem látta húgát, aki nem is akart találkozni nővérével; mintha a terhes nő látványát nem tudná elviselni. - Nincsen velem semmi. Jól vagyok. - Nem hiszem. Úgy nézel ki, mint aki egy másik világban jár Mit művel veled Freddie? Mi folyik nálatok? - Jane rettenetesen aggódott.
31

- Nincs nekem semmi bajom. - Jobban éltek, mint azelőtt? - Gondolom igen. - Sarah válasza készakarva homályos volt, de Jane átlátott rajta. Húga sovány volt és sápadt, rosszabbul nézett ki, mint amikor kikerült a kórházból. Mély depresszióba süppedt, bár ezt senki sem tudta. Mindenkinek azt mondta, nagyon jól van, Freddie remekül viselkedik, és állást keres. Ezt már senki sem hitte el, még maga Sarah sem. A család hallgatólagosan megegyezett, hogy a látszatot fönn kell tartani, ezért az első házassági évfordulójukra kisebb partit rendeznek. Sarah eleinte megpróbálta őket lebeszélni, végül azonban hagyta az egészet: könnyebb volt így. Freddie megígérte, ő is elmegy. Sőt azt mondta, remek ötlet. Menjenek le Southamptonba az egész hétvégére, ő meg elhozza fél tucat barátját. A ház elég nagy. Sarah megkérdezte anyját, aki természetesen azt válaszolta, barátaikat mindig szívesen látják. Sarah azért figyelmeztette Freddie-t: szeretné, ha a barátok rendesen viselkednének, mert nem akar semmiféle kellemetlenséget a szüleinek. - Micsoda marhaság, Sarah - felelte Freddie feddőleg. Az elmúlt hónapokban egyre rosszindulatúbb lett. Sarah nem tudta eldönteni, az alkohol hatására-e, vagy csak egyszerűen kezdi meggyűlölni őt. - Te utálsz engem, igaz? - kérdezte Freddie.
32

- Nevetséges feltételezés. Csak nem akarom, hogy a barátaid botrányt csináljanak a szüleim házában. - Micsoda jól nevelt kislány vagy te! Attól tartasz, én meg a barátaim nem tudunk viselkedni? Sarahnak már a nyelvén volt, hogy Freddie egyáltalán sehol sem tud viselkedni, de aztán lenyelte. Lassan beletörődött a sorsába. Jól tudta, Freddie mellett mindvégig nyomorultul él majd. Gyerekük valószínűleg sohasem lesz; nem mintha most már számítana. Semmi sem számít már A válás gondolata komoly formában sohasem ötlött föl benne. A szégyen megölné, és szülei is belehalnának. - Ne aggódj, Sarah, majd jól viseljük magunkat. Csak ne bosszantsd föl a barátaimat a búbánatos képeddel. Te egymagad el tudnád rontaru a hangulatot bárkinek a buliján. Thompsonék partija előtt két nappal a windsori herceg feleségül vette Wallis Simpsont. Franciaországban, a Cháteau de Condéban volt az esküvő, amely forgószelet kavart a nemzetközi sajtóban. Sarah mindezt ízléstelennek érezte, figyelmét tehát a saját házassági évfordulójával kapcsolatos ünnepség felé fordította, és elfelejtette Windsorékat. Peter, Jane és a kis James is Southamptonba készültek a hétvégi nagy eseményre. A házat gyönyörűen földíszítették, mindenhová virág került, a kertben sátrat állítottak föl. Péntek este a társaság fiatalabb része
33

meglátogatta a Kenuhoz címzett szórakozóhelyet, ittak, táncoltak, nevettek, jól érezték magukat. Még Jane is elment előrehaladott terhessége ellenére, és elment Sarah is, aki úgy érezte, évek óta most mosolyog először Freddie is táncolt a feleségével, sőt egy pillanatig úgy tűnt, mintha meg akarná csókolni. Aztán Peter Jane, Sarah és még néhányan visszamentek a házba. Freddie még maradt, hogy egy kicsit kitombolja magát a fiúkkal. Amint a kocsiban hazafelé tartottak, Sarah ismét hallgatásba burkolózott, de nővére és sógora jókedvükben nem is vették észre hallgatagságát. Másnap gyönyörű időre ébredtek. Csodálatos nap volt, s mikor a nap lenyugodott a Long Island-i tengerszoros fölött, és a zenészek nekiláttak a muzsikálásnak, Thompsonék kiálltak a kertkapuba fogadni a vendégeket, akik Sarah és Freddie ünneplésére érkeztek. Sarah csodálatosan festett hosszú, fehér selyemruhájában, úgy nézett ki, mint egy ifjú istennő. Sötét haját kontyba rendezte, s kecsesen mozgott a vendégek között. Üdvözölte a barátokat, az ismerősöket. Mindenki megjegyezte, mennyit változott, mennyire érettebb lett az elmúlt egy év alatt, s hogy még gyönyörűbb, mint a házasságkötése napján volt. Jane mindeközben kerekdeden álldogált a türkizkék selyemruhában, és láthatóan nem zavartatta magát, amiért alakját eltorzította a terhesség. - Anya azt mondta, fölvehetném a sátrat a selyemruha helyett, de ez a szín jobban áll nekem - mondta
34

tréfásan. Sarah elmosolyodott. Boldogabbnak látszott, mint az elmúlt hónapokban, de Jane még mindig aggódott érte. - Sarah olyan sovány - mondták egyesek. - Nagyon beteg volt az idén - válaszolta Jane. - És mikor lesznek gyerekek? - kérdezgették a vendégek huncut jóindulattal. - Ideje lenne hozzáfogni! Hozzáfogni! Inkább abbahagyni az egészet. Sarah csak mosolygott a kérdésre, s hirtelen eszébe jutott, hogy a parti kezdete óta nem is látta Freddie-t. Egy órája még a bárnál lebzselt barátaival, aztán valahol eltűnt, míg Sarah apjával együtt az érkező vendégeket üdvözölte. Végül megkérdezte a komornyikot, nem látta-e van Deering urat, aki elmondta, a szóban forgó úr néhány perce barátai társaságában autóval bement a városba. - Valószínűleg valamit be akarnak szerezni - mondta a komornyik, kedves, barátságos arckifejezéssel. - Köszönöm, Charles. - Charles régi bútordarab volt a háznál, telente kint lakott Southamptonban, mikor a család már a városba költözött. Sarah gyermekkora óta ismerte és szerette. Most azonban aggódni kezdett. Vajon mit művel Freddie? Nyilván bementek a városba, és valamelyik bárban néhány pohárnyi szeszt felhörpintenek, mielőtt visszatérnének a házba, a polgári világ ritkább légkörébe. Vajon mennyire lesz részeg, mire visszatér?
35

- Hol van az a jóképű férjed? - érdeklődött egy idősebb hölgyvendég, mire Sarah közölte, Freddie fönn van az emeleten, és bármelyik pillanatban visszaér Azért ment föl, úgymond, hogy egy sálat kerítsen neki. Az asszony nagyon meghatódott a hallottakon. Röviddel ezután Jane oldalgott húga mellé. - valami baj van? - kérdezte. Már jó órája figyelte húgát, s látta annak kényszeredett mosolyát. - Semmi baj. - Úgy festesz, mint akinek kígyót tettek a retiküljébe. - Sarah önkéntelenül is elnevette magát a hasonlaton. Egy pillanatra gyermekkorukra emlékezett, szinte megbocsátotta nővére terhességét. Mégis: nehéz azt látni, hogy nővére hamarosan egy második gyermek anyja lesz, míg ő elvesztette gyermekét. Sarah és Freddie a vetélés óta egyetlenegyszer sem szeretkeztek. - Szóval, hol a kígyó? - kérdezte Jane. - Elment. - Nem így értettem - mosolyodott el Jane. - Kivel ment el? - Nem tudom. De Charles szerint fél órája mentek el, többen. Bement a városba a cimborákkal. - Ez mit jelent? - Jane újfent aggódott. Micsoda kellemetlen alak lehet ez a Freddie, gondolta, ha egyszer egy évben a szüleik kedvéért sem tud rendesen viselkedni.
36

- Hogy mit jelent? Semmi jót. valószínűleg berúgnak. Szerencsére elég jól bírja az italt... egy darabig. - Anya örül majd - mondta Jane, miközben álltak és nézték az embereket. Úgy tűnt, mindenki jól érzi magát. - Apa még jobban fog örülni. - Ezen mindketten elnevették magukat. Aztán Sarah sóhajtott, és nővérére nézett. - Sajnálom, de az elmúlt hónapokban szörnyen viselkedtem. Csak... tudod, nehéz volt, amikor a gyerekre gondoltam... a te gyerekedre. - Sarah szeme könynyel telt meg. Jane átölelte húgát. - Tudom. Én meg halálra aggódtam magam érted. Bárcsak örömet tudnék neked szerezni valahogyan. - Nincs nekem semmi bajom. - Puha az orrod. - Ugyan, hagyjál - mondta Sarah, ismét mosolyogva. Kevéssel később ismét csatlakoztak a vendégekhez. Vacsorára Freddie még mindig nem érkezett vissza. Ez rögtön kiderült, amint a vendégek elfoglalták helyüket, és a háziasszony jobbján álló szék, a férj helye üres volt. Még mielőtt azonban bárki megjegyzést vagy kérdést tett volna föl, hatalmas dudálás közepette megjelent a gyepen egy Packard, benne Freddie és barátai kurjongattak vidáman. Egészen a megterített asztalig hajtottak, és vígan integetve kászálódtak ki. Három helybeli leányzót is hoztak magukkal: Egyikük látható szerelemmel csüggött Freddie nyakán. Ahogy kö37

zeledtek, egyre nyilvánvalóbbá vált, nem egyszerű helybeli lányok, hanem azok közül valók, akik üzletszerűen űzik mesterségüket. Az öt fiatalember tökrészeg volt, és ebbéli állapotukban úgy érezték, életük legjobb tréfáját hajtják végre. A lányok már kényelmetlenebbül érezték magukat az úri társaságban. Freddie barátnője megpróbálta rávenni a férfit, vigyék őket haza, de ekkorra már elszabadult a pokol. Pincérek egy csoportja a kocsit próbálta eltávolitani a gyepről, a komornyik a lányokat szerette volna eltávolítani a társaságból, Freddie és barátai pedig öszszevissza botladoztak a vendégek között. Freddie volt a legrészegebb. Egyszerűen nem volt hajlandó elengedni a lányt, akit magával hozott. Sarah fölállt, s könnyes szemmel nézte a jelenetet. Visszaemlékezett esküvőjük napjára, éppen egy éve, amikor tele voltak boldogsággal, reménnyel, örömmel. Micsoda rémálommá változott azóta az egész! Ez a lány, akit Freddie magával cipelt, csak jelképe házasságuk állapotának, gondolta Sarah, ahogy kétségbeesetten állt, és nézte őket; mintha nem is a valóságot látná, mintha egy nagyon rossz filmet nézne a moziban, és ráadásul ő is a szereplők közé tartozna. - Mi a baj, drágám - kiabálta férje több asztal távolságból - nem akarod megismerni a szeretőmet? Freddie hangosan nevetett Sarah arckifejezése láttán. Victoria Thompson fölállt, és kisebbik lánya felé
38

tartott, aki jéggé dermedve, mozdulatlanul állt. - Sheila! - szólt Freddie a lányhoz. - Bemutatom neked a feleségemet. Ezek pedig a szülei. - Azzal széles mozdulatokkal integetett a megnevezettek irányába. Ekkor azonban akcióba lépett Edward Thompson. Két pincér segítségével eltávolították Freddie-t és barátnőjét, mégpedig a lehető leggyorsabban, a többi pincér ugyanezt tette a részeg fiatalemberekkel és nőismerőseikkel. Freddie roppant harcias hangulatban volt, mikor apósa elvezette abba a kis faházikóba a fövenyen, amit fürdőzéskor kabinnak használtak. - valami gond van, Thompson úr? Azt hittem, ez az én parkim. - Tévedtél. Ami azt illeti, már hónapokkal ezelőtt ki kellett volna dobjalak. Biztosíthatlak, Frederick, erre most rögtön sor kerül. A holmidat jövő héten utánad küldjük, hétfő reggel pedig az ügyvédeim jelentkezni fognak nálad. Többet nem fogod a lányomat kínozni. A lakásba nem mehetsz vissza. Világos? Edward Thompson harsogott a kis faházban. Freddie azonban túlságosan részeg volt ahhoz, hogy megijedjen: - Nohát, a kedves papa föl van háborodva - vágott vissza. - Csak azt ne mondja, nem szokott olykor maga is lányokkal hetyegni. Gyerünk öreg, ezt megosztom magával, ha akarja! -Azzal kinyitotta az ajtót. Odakint tétován álldogált újdonsült barátnője.
39

Thompson megragadta Freddie zakóját, és rázni kezdte vejét. Dühe hatalmas erőt öntött bele. - Ha még egyszer a szemem elé kerülsz, te kis szemét, agyonütlek! - üvöltötte. - Takarodj innen, és a közelébe ne menj a lányomnak! - Ahogy óhajtja, uram - válaszolta Freddie, és részegen bókolt hozzá. Aztán karját nyújtotta a hivatásos hölgynek. Öt perccel később sem ők, sem barátaik nem voltak már a vendégek között. Sarah a hálószobájába menekült, és Jane vállán zokogott. Talán így a legjobb, sírta Sarah, az egész házasság elejétől fogva egy rémálom volt. Talán mégis minden az ő hibája, amiért elvesztette a gyereket. Talán Freddie megváltozott volna. Mondatainak hol volt értelme, hol nem; lelke mélyéből szakadtak föl. Nővérébe kapaszkodott. Anyjuk is benézett egy percre, de amikor látta, hogy Jane Sarah mellett van, visszasietett a vendégekhez. A parti nem volt kimondottan sikeres. Hosszúnak bizonyult az este. A vacsorát a lehető leggyorsabban fogyasztották el, a legbátrabbak közül néhányan még táncoltak is, és mindenki udvariasan úgy tett, mintha mi sem történt volna. A vendégek nem maradtak soká, tíz órára vége is volt a rendezvénynek. Sarah a hálószobájában feküdt és sírt. Másnap reggel komoly megbeszélésre gyűlt össze a család. Edward Thompson elmondta lányának; mi történt Freddie és közötte, aztán szigorúan nézett rá.
40

- Természetesen te döntöd el - mondta boldogtalanul - de én szeretném, ha elválnál tőle. - Apám, ez lehetetlen... végtelenül kínos lenne mindenkinek - felelte Sarah, és kétségbeesetten nézett körül. - Sokkal rosszabb lenne, ha visszamennél hozzá. Csak most értettem meg, mi mindenen kellett keresztülmenned. - Ahogy ezt mondta, eszébe jutott, talán nem is baj, hogy a gyerek nem született meg. - Sarah kérdezte - szereted Freddie-t? Lánya sokáig tétovázott, végül megrázta a fejét, kezét szorosan összekulcsolta ölében, és szomorúan nézett maga elé. - Nem is tudom, miért mentem hozzá feleségül. Ismét fölnézett. - Akkor azt hittem, szeretem, pedig nem is ismertem. - Szörnyű tévedés volt - mondta az apja. - Freddie félrevezetett. Ez bárkivel megtörténhet. Most azonban meg kell oldanunk a problémát, és szeretném, ha ezt rám bíznád. Mindenki bólintott. - De hogyan? - kérdezte Sarah. Tehetetlennek, gyereknek érezte magát. Eszébe jutott, hány vendég volt tanúja megszégyenülésének. Borzasztó... prostituáltakat hoztak a szülei házába... egész éjjel sírt; félt, mit szólnak majd az emberek, és micsoda megaláztatás ez a szüleinek.
41

- Bízzál mindent rám - mondta apja, aztán mint akinek ismét eszébe jutott valami, folytatta. - Meg akarod tartani a lakást? Sarah apjára nézett, és a fejét rázta. - Nem akarok semmit. Csak haza akarok jönni, hozzátok. - E szavaknál újfent elsírta magát, mire anyja gyöngéden hátba veregette. - Hát itthon vagy - mondta Thompson érzelemtől gazdag hangon. Felesége a szemét törölgette. Peter és Jane egymás kezét szorongatták. A jelenet mindenkit rettenetesen fellcavart, de Saraht illetőleg már nyugodtabbak voltak. . - És ti? - kérdezte Sarah a szüleitől. - Mi van velünk? - Nem szégyen nektek, ha elválok a férjemtől? Úgy érzem magam, mint az a szörnyű Wallis Simpson, mindenki rólam és rólatok fog beszélni. - Sarah eltakarta arcát, és a változatosság kedvéért sírni kezdett: Akár egy kislány, akit rettenetesen megviseltek az elmúlt hónapok. Anyja gyorsan megölelte és csitítgatni kezdte. - Mit mondanának az emberek? Hogy Freddie rémes férj volt, te pedig nagyon szerencsétlenül választottál. Mi rosszat tettél? Semmit. Ezt meg kell értened. Te semmi rosszat nem tettél. Nem neked kell szégyellned magadat, hanem Fredericknek. A család ismét egyetértőleg bólintott.
42

- De az emberek el fognak képedni. A családban még sohasem fordult elő válás. - No és? Inkább látunk boldognak, mint hogy nézzük, ahogyan Freddie van Deeringgel rettenetes házasságban sínylődsz. - Victoria bűntudatot és fájdalmat érzett, amiért nem ismerte föl, hogy lánya milyen rossz házasságban él. Csak Jane sejtette húga boldogtalanságának okát, a család többi tagja a gyerek elvesztésének tulajdonította Sarah rossz lelkiállapotát. Sarah még mindig bánatos volt, amikor aznap délután Jane és Peter visszautaztak New Yorkba, sőt még másnap reggel is, amikor apja elment fölkeresni ügyvédeit. Anyja úgy döntött, a lánya mellett marad, Sarah pedig elhatározta, egyelőre nem tér vissza New Yorkba. Örökre szeretne itt maradni, mondta, de főképpen nem akar Freddie-vel találkozni. Beleegyezett a válásba, de rémülettel töltötte el a válással járó megpróbáltatások gondolata. A lapokban olvasott már válóperekről, s mindegyik rendkívül bonyolultnak és kellemetlennek tűnt. Föltételezte, férje őrjöngeni fog a dühtől, és egészen megdöbbent, amikor Freddie hétfő délután telefonált, miután beszélt Edward Thompson ügyvédeivel. - Oké, Sarah - mondta. - Azt hiszem, mindkettőnknek így lesz a legjobb. Nem voltunk rá fölkészülve. Mi? Sarah nem hitt a fülének. Freddie még csak nem is hibáztatta saját magát, egyszerűen örült, hogy megszabadulhat tőle, és mindama felelősségtől, amit úgy43

sem vállalt. - Nem haragszol? - kérdezte csodálkozva és sértődötten. - A legkevésbé sem - felelte Freddie. Hosszú hallgatás következett. - Akkor örülsz neki? Újabb hallgatás után: - Szeretsz ilyen kérdéseket föltenni, Sarah? Mit számít, én mit érzek? Hibát követtünk el, és az apád segíteni akar a helyzeten. Rendes ember, és azt hiszem, így járunk el a leghelyesebben. Sajnálom, ha kellemetlenséget okoztam neked... úgy mondta, mintha egy rosszul sikerült hétvégéről lett volna szó, egy unalmas délutánról. Fogalma sem volt, mit jelentett Sarah számára az elmúlt év Senki sem tudta. - Mihez kezdesz most? Sarah még nem gondolkozott ezen. Csak annyit tudott, New Yorkba semmiképpen sem akar visszamenni, és senkivel sem akar találkozni, senkinek sem akar magyarázkodni arról, miért ment tönkre a házassága Freddie van Deeringgel. - Én azt hiszem elmegyek Palm Springsbe néhány hónapra. Esetleg Európába. - Jó ötlet - felelte Sarah. Úgy érezte, mintha egy idegennel beszélgetne, ami még inkább elszomorította. Sohasem ismerték egymást, az egész csak egy játék
44

volt, amelyből ő került ki vesztesként. Bár valójában mindketten vesztettek, nem úgy tűnt, mintha férjét zavarná a dolog. - Hát, vigyázz magadra! - mondta Freddie, mintha egy régi barátjától búcsúzna el néhány hétre, nem pedig a feleségétől örökre. - Köszönöm - mondta Sarah, és csak állt, tartotta a kagylót. - Most már le kell tennem. Hallasz? - Igen... ne haragudj... köszönöm, hogy fölhívtál. Igen, köszönöm ezt a szörnyű évet, van Deering úr!... köszönöm, hogy összetörte a szívemet... Szerette volna megkérdezni, szerette-e valaha, de nem merte, s úgyis tudta, mi lett volna a válasz. Freddie senkit sem szeretett, önmagát sem, Saraht pedig egyáltalán nem. Anyja nézte, hogyan búsul lánya a következő hónapban, aztán még augusztusban és szeptemberben is. - Nem élhetsz így egész életedben - mondta apja, határozottan szeptember elején, amikor télre a család visszaköltözött New Yorkba. A válóper haladt a maga útján. Freddie elutazott Európába, de az ügyvédje együttműködött Thompsonékkal. A tárgyalást novemberre tűzték ki, a válás pedig egy évvel később emelkedik majd jogerőre. - Vissza kell jönnöd New Yorkba - sürgette apja. Nem akarták Southamptonban hagyni, mint egy távoli rokont; aki szégyent hozott a családra. Sarah azonban
45

pontosan így látta magát, és nem ment. Még Jane sem tudta rávenni, amikor októberben meglátogatta a csecsemővel együtt. - Nem akarok visszamenni New Yorkba, Jane. Itt boldog vagyok. - Charlesszal és még három szolgával ebben a jeges télben? Ugyan, ne bolondozz! Gyere haza! Huszonegy éves vagy. Nem adhatod föl! Újra kell kezdened az életedet! . - Nem akarom - válaszolta Sarah csöndesen, és nem is figyelt a csecsemőre. - Ne légy bolond! - Jane megdöbbent húga csökönyösségén. - A fenébe is, mit tudsz te arról, milyen ez? Férjed van, aki szeret, két gyereked, soha nem voltál teher senki vállán. Te vagy a tökéletes feleség, a tökéletes lány, anya és nővér Mit tudsz te az én életemről? Semmit! Sarah dühös volt, de nem Jane-re, s ezt mindketten tudták is. Magára volt dühös, a sorsra és Freddie-re. Amint meglátta nővére arcán a szomorúságot, rögtön megbánta iménti kitörését. - Ne haragudj, csak egyedül akarok lenni. - Miért? - Jane nem értette a dolgot. Húga fiatal és szép, nem az első asszony, aki elválik a férjétől, mégis úgy viselkedik, mintha legalábbis gyilkosságot követett volna el. - Senkit sem akarok látni. Nem lehet ezt megérteni?
46

- Meddig? - Talán soha. Ez elég hosszú? Világos már? - Sarah nem szívesen válaszolt ezekre a kérdésekre. - Sarah Thompson, te bolond vagy! - A saját életemmel azt csinálok, amit akarok. Zárdába is mehetek, ha úgy tetszik - mondta Sarah csökönyösen. - Ehhez először át kellene térned a katolikus hitre felelte jane nevetve. Sarah tehát nem volt hajlandó visszaköltözni New Yorkba. Anyja dobozokba pakolta minden holmiját, amit a New York-i lakásban talált, de Sarah még a holmijára sem volt kíváncsi. A novemberi tárgyalásra feketébe öltözött, mint aki temetésre megy. Gyönyörűen nézett ki, és bár látszott rajta, hogy fél, de sztoikus nyugalommal viselkedett végig. A tárgyalás után rögtön autóba ült, és visszament Long Islandre. Minden nap hosszú sétát tett, még a legkegyetlenebb időben is, amikor a jeges szél szinte véresre marta arcát. Ezenfelül sokat olvasott és leveleket írt anyjának, nővérének és néhány régi barátnőjének, bár semmi kedve sem volt találkozni velük, A karácsonyt Southamptonban ünnepelték, de Sarah alig szólt egy egy szót. A válásról csak egyszer tett említést anyjának, amikor a rádión a windsori hercegről és hercegnőről volt szó. Sarah boldogtalanságában rokon léleknek érezte Wally Simpsont. Anyja per47

sze újra meg újra biztosította arról, hogy valójában nincsen semmi közös vonásuk. Tavaszra Sarah jobban lett, egészségesebbnek látszott, tekintetébe visszaköltözött az élet. Akkoriban kezdett azzal a gondolattal foglalkozni, hogy keres a környéken egy félreeső tanyát, amit kibérelhetne, esetleg meg is vehetnék - Nevetséges - morogta apja, mikor Sarah először tett említést elgondolásáról. - Azt tökéletesen meg tudom érteni, hogy boldogtalanná tettek a történtek és időre volt szükséged, hogy magadhoz térj, azt azonban nem fogom hagyni, hogy elevenen eltemesd magad egy tanyán egész hátralévő életedre, mint valami remete. Maradj itt nyárig. júliusban anyád meg én elviszünk Európába. Thompson egy hete határozta el magát az európai útra; felesége nagyon megörült, és Jane is úgy érezte, Sarahnak pont erre van szüksége. - Én nem megyek - mondta Sarah csökönyösen apjának, de ugyanakkor egészséges volt, erős és szebb mint valaha. Eljött az ideje a világba való visszatérésének, akár tudatában volt ennek, akár nem. Ha pedig magától nem megy, határozták el szülei, majd viszik erővel. - Ha azt mondjuk: velünk jössz, akkor velünk is jössz. - Nem akarok Freddie-vel találkozni.
48

- Freddie egész télen Palm Beachen volt. - Honnan tudod? - Beszéltem az ügyvédjével. - Akkor sem akarok Európába menni. - Ez sajnálatos. Jobb, ha jössz szépszerével, ha nem, viszünk úgy is. Sarah fölpattant az asztaltól, kiviharzott a szobábóls ki a házból, és hosszú sétára indult a tengerparton. Ám amikor visszatért, apja a ház előtt várt rá. Szegény Edward Thompson! Kis híján a szíve szakadt bele leánya sanyarú sorsába: látnia kellett, mint gyászolja egy kerek évig a házasságát, amely sohasem volt igazán az, az elvesztett gyereket, hibáit, keserű csalódásait. Sarah viszont meglepődött, amikor meglátta rá várakozó apját. - Szeretlek téged, Sarah. - Apja most először mondta ezt lányának, s szava olyan volt, mint a balzsam. Tudod jól, anyáddal együtt mennyire szeretünk. Talán nem megfelelő módon próbálunk segíteni elfeledni az elmúlt év fájdalmait, de szeretnénk megpróbálni... kérlek, engedd meg nekünk. Sarah apjára nézett, könny szökött szemébe, aztán megölelték egymást. - Én is szeretlek, apa - sírta Sarah - és bocsánatot kérek. - Azt szeretnénk, ha megint boldog lennél... egyszerűen csak boldog:.. a mi boldog kislányunk, aki azelőtt voltál.
49

- Megpróbálom - ígérte. Kibontakozott apja karjából, s látta, ő is sír. - Sajnálom, amiért annyi gondot okoztam nektek. - De még mennyit! - válaszolta apja könnyein keresztül mosolyogva. Ezen mindketten elnevették magukat, aztán lassan besétáltak a házba, miközben Thompson némán azon imádkozott; hogy tényleg sikerüljön elvinni a lányát Európába. 4. A Queen Mary büszkén ringatózott a Hudson-öböl kikötőjének 90-es számú dokkjában. Ünnepi hangulat uralkodott mindenfelé. Hatalmas, elegáns kofferokat hordtak a hajóra, virágcsokrokat szállítottak, s az első osztályú kabinsor felől pezsgőspalackok pukkanását lehetett hallani. Thompsonék e vidám forgatagban érkeztek kézipoggyászukkal. Hajókofferaikat már jó előre a raktérbe szállíttatták. Victoria Thompson gyönyörű fehér ruhában volt, mely Claire Mccardell keze munkáját dicsérte, és tökéletes összhangban állt szalmakalapjával. Fiatalnak és boldognak tűnt, ahogy férje előtt a hajópallóra lépett. Az út mindannyiuk számára izgalmasnak ígérkezett. Évek óta nem jártak Európában, s most nagy várakozással tekintettek a régi barátokkal való találkozás elé, akik főleg Dél-Franciaországban, illetve Angliában éltek Sarah szinte az utolsó percig nemet mondott. Végül
50

Jane győzte meg; egyszerűen kiabálni kezdett húgával, elmondta mindennek, gyávasággal vádolta, s közölte, nem a válás teszi tönkre a családot, hanem éppenséggel az ő konoksága. Úgyhogy most már elég legyen, de rög vest. Sarah nem igazán értette, miért üvölt vele nővére, de őt is elragadta a düh, és szikrázó szemmel feleselt: - Rendben van! - kiabálta. - Elmegyek, ha annyira fontos a szüleinknek. De senki sem fogja nekem megmondani, mit kezdjek az életemmel. Ha visszajövünk végleg kiköltözöm Long Islandre, és egy szót sem akarok hallani többet arról, hogyan kellene élnem. Az én életem az enyém, és úgy fogom leélni, ahogyan én akarom! - Haragosan megrázta a fejét, szeméből zöld fények villogtak nővérére. Újra elöntötte a méreg: - Mi jogon akarjátok ti eldönteni, nekem mi a jó és mi a rossz? Mit tudtok ti egyáltalán az én életemről? Annyit mindenesetre tudok róla, hogy hülyeségekre fecsérled - vágott vissza Jane. - Egész évben rejtőztél, mint egy százéves remete, és apának meg anyának fájdalmat okoztál. Senkinek sem öröm ezt végignézni. Még huszonkét éves sem vagy - Köszönöm a figyelmeztetést. Ami pedig azt illeti, hogy senkinek sem öröm ezt nézni, hát majd annál gyorsabban elköltözöm, ha hazajöttünk. Különben is egyedül akarok élni, és ezt meg is mondtam apának hónapokkal ezelőtt. - Persze, valami kidőlt-bedőlt tanyán akarsz élni
51

Vermontban, vagy egy roskadozó fészerben Long Islanden... vagy van más büntetés, amit magadra akarsz mérni? Mondjuk hordhatnál darócot, és hamut szórhatnál a fejedre. Vagy lakhatnál fűtetlen házban, ahol lyukas a tető, anyánk meg állandóan aggódhat, mikor kapsz tüdőgyulladást. Nekem ebből a dumából elegem van, Sarah - kiabálta Jane. Sarah szó nélkül kirohant a szobából, és úgy vágta be maga mögött az ajtót, hogy néhány helyen megrepedt a máz. - Elkényeztetett liba - jelentette később Jane a szülőknek. - Nem is tudom, miért vagytok vele ilyen türelmesek, ahelyett, hogy visszavinnétek New Yorkba, ahol úgy élne, mint más épeszű ember. Jane már tavasszal kezdte türelmét veszteni Sarahval szemben. Úgy érezte, mindenki éppen eleget szenvedett, és húgának legalábbis kísérletet kellene tennie arra, hogy visszatérjen a normális életbe. Freddie mindenesetre megtette a magáét. A New York Times májusban hírül adta eljegyzését Emily Astorral. - Sok boldogságot - jegyezte meg akkpriban Jane gúnyosan, de Sarah egy szót sem szólt, a család pedig csak sejtette, mennyi fájdalmat okozhat neki a hír. Emily régi barátja volt, s ráadásul szegről-végről rokon is. - És szerinted hogyan vegyem rá? - kérdezte Edward Thompson: - Adjam el a házat? Vagy szállíttassam kényszerzubbonyban New Yorkba? Esetleg kötöz52

zem a motorháztetőre? Sarah felnőtt ember Jane, és bizonyos határon túl nem befolyásolhatjuk. - Akkor is szerencséje, hogy elviselitek. Legfőbb ideje lenne összeszednie magát. - Türelemmel kell lennünk - válaszolta csöndesen anyja. Jane aznap délután visszautazott New Yorkba anélkül, hogy újra találkozott volna húgával. Sarah hosszú sétái egyikére indult a tengerparton, aztán beült Charles öreg Fordjába, és elhajtott valahová. Minden eltökéltsége ellenére Jane szavai nyomot hagytak benne. Júniusban beleegyezett, elkíséri szüleit Európába. Egy együtt elköltött vacsorán hangzott el ez a megjegyzés, mire anyja letette a villát és csak bámult. Apja önkéntelenül is tapsolni kezdett örömében. Már éppen azt forgatta a fejében, lemondja az egész utat. Minek is mennének, ha Sarah nem tart velük. Nem is merte megkérdezni, minek köszönhető, hogy lánya meggondolta magát. A szülők érezték, Jane-nek köszönhetik a változást, de erről természetesen nem tettek említést kisebbik lányuknak. Sarah az indulás előtti délután megjelent a szülői házban, magas volt és karcsú, egyszerű fekete ruhá tés fekete kalapot hordott, arca sápadt, haja varkocsbán, szeme nagy, arcán semmi festék. Úgy festett, mint egy megdöbbentően csinos fiatal özvegy. - Nem tudnál valami vidámabb ruhát fölvenni? 53

kérdezte anyja, de Sarah csak vállrándítással válaszolt. A kedvükért beleegyezett az utazásba, de azt nem ígérte meg senkinek, hogy élvezni is fogja. Különben is, indulásuk előtt megtalálta álmai házát Long Island peremén; négyhektárnyi földön egy öreg és leromlott állapotban lévő apró házat. Eladta karikagyűrűjét, amelynek árából kifizette a foglalót, és elhatározta, amint visszatértek, megkéri apját: vegye meg a birtokot házastól: Biztos volt benne, soha többé nem megy férjhez, s a ház és a telek tökéletesnek tűnt. Reggel szótlanul hajtottak a kikötőbe. Sarah azon tűnődött, miért is egyezett bele az utazásba. Talán leginkább azért, mert ha ezzel megmutatja, hajlandó kísérletet tenni az életbe való visszatérésre, könnyebben ráveheti apját, vásárolja meg számára a tanyát. Ebben az esetben megéri. - Nagyon csöndes vagy - mondta az autóban anyja, és gyöngéden megveregette a karját. A szülők nagyon örültek, hogy lányuk velük tart az úton. Reménnyel töltötte el őket, mert egyikük sem sejtette Sarah eltökélt szándékát, hogy visszatérésük után a farinra költözik; és folytatja magányos életmódját. - Csak az utazáson gondolkodtam. Apja mosolygott, és halkan csevegett anyjával. Arról beszélt, hány táviratot küldött barátaiknak. Zsúfolt két hónap áll előttük: Cannes, Monaco, Párizs, Róma és természetesen London.
54

Amikor a hajópallón igyekeztek fölfelé, anyja régi barátokról mesélt lányának. Az emberek közül többen megfordultak és utánuk néztek Sarah meglepő és ugyanakkor vonzó látvány volt, egyik szeme kiragyogott a fekete kalap alól, a másikat eltakarta a fátyol, arca sápadt, komoly. Majdnem úgy festett, mint egy spanyol hercegnő. Az emberek találgatták, ki lehet ez a különös fiatal lány. Egy asszony biztos volt abban, hogy egy híres filmsztár s mintha már látta is volna valahol. Sarah roppant mulatságosnak tartotta volna, ha tudja, mit beszélnek a háta mögött, de nem hallotta. Egyáltalán nem figyelt a többi emberre, hidegen hagyta a sok elegáns öltözék, gondos frizura, a csillogó ékszerek, a csinos nők és jóképű férfiak. Csak a kabinját szerette volna már megtalálni. Mikor ez sikerült, ott Péter és Jane várt rá a két gyerekkel. A kis James föl-alá nyargalászott, Marjorie éppen . járni tanult; bizonytalan léptekkel ingadozott a kabinban. Sarah örült, hogy látja őket. Különösen Jane látványa vidította föl. Iránta érzett haragja már hetekkel ezelőtt szertefoszlott, újra a régi jó barátok voltak, különösen, mióta úgy döntött, elmegy szüleivel az európai útra. Peterék két üveg pezsgőt is hoztak magukkal. A pincér most újra töltött az öblös poharakba. Sarah kabinját egy nagy nappali kötötte össze a szülők lakosztályával. A nappaliban még zongora is állt; a kis James éppen fölfedezte a hangszert, és boldogan csépelni kezdte. Anyja kérte, ne tegye.
55

- Ki kellene tennünk egy táblát az ajtóra - tréfált Peter - azzal a fölirattal: James nem tartózkodik a hajón. Thompson nagypapa megbocsátóan mosolygott. - Jót tesz a gyerek zenei érzékének, ráadásul lesz mire emlékeznünk a következő két hónapban: indulás zongorakísérettel. Jane is észrevette, milyen sötét, szigorú öltözéket visel húga, de el kellett ismernie, így is gyönyörű. Sarah volt a szebb közülük, egyesítve magában a két szülő legjobb tulajdonságait. Jane inkább anyjára ütött szőkeségével, lágyabb kontúrjaival. Sarah sokat örökölt apja ír vonásaiból is, sötét hajú, rejtelmes szépséggé fejlődött. - Remélem, jól érzed majd magad - mondta Jane csöndesen mosolyogva. Megszólalt a hajókürt, a kéményekből feltörtek az első füstfelhők. Izgatott stewardok rohangáltak körbe a hajón, és kérték mindazokat, akik nem utaznak Európába, hagyják el a hajót. Az emberek még egyszer összeölelkeztek, felhörpintették a pezsgő maradékát, könnycseppek csillogtak a búcsúzkodók szemében"aztán a látogatók levonultak a hajópallón. Thompsonék a fedélzeten állva integettek Péternek és Jane-nek a partra. Peter magasra tartotta az izgő-mozgó kis, Jamest, Marjorie pedig anyja öléből integetett. Victoria Thompson könnyes szemmel nézett rájuk. Két hónap távollét hosszú idő, de szívesen meghozza ezt az áldozatot is, ha Sarah lányán segíthet vele.
56

Edward Thompson elégedett mosollyal álldogált. Eddig minden a lehető legjobban alakult, gondolta. A hajó elhagyta a kikötőt, megkezdte útját Európa felé. Vitték Saraht Európába. Egyébként is nagy várakozással tekintett útjuk elébe. Örült, mert régi barátokkal találkozhat, de még jobban örült annak, hogy-sikerült rávenni kisebbik lányukat az útra: Ennél alkalmasabb időpontot keresve sem találhattak volna. Az európai politikai helyzet az elmúlt években egyre feszültebbé válty ki tudja, mi történhet egy két éven belül. Ha esetleg háború törne ki, most kell Európába menni, amíg még lehet. - Mit tegyünk? - kérdezte lányától. - Sétáljunk körbe a fedélzeten? Nézzük meg az üzleteket? - Én megyek és kicsomagolok - válaszolt Sarah. - A szobalány majd kicsomagol helyetted - tiltakozott anyja, de Sarah nem változtatott elhatározásán. - Inkább majd magam - mondta. Láthatóan nem derítette jó kedvre sem az ünnepélyes indulás, sem a léggömbök és a konfetti vidám látványa. - Akkor az ebédnél találkozunk? - Talán ledőlök aludni egy kicsit. - Sarah megpróbált mosolyogni, de közben az járt a fejében, milyen nehéz lesz két hónapon át állandóan együtt lenni a szüleivel. Az elmúlt évben megszokta, hogy magányosan nyalogassa sebeit, s bár a legtöbb kezdett begyógyulni, a maradékot sem szívesen tette közszemlére. El
57

nem tudta képzelni, miként fogja elviselni szülei társaságát és az ő felvidítására tett állandó jellegű kísérleteiket. Egyáltalán nem akart vidám lenni. Megszerette magányos életét, sötét gondolatait, az egyedüllét pillanatait. Valaha nem ilyen volt, de - Freddie vari Deeringnek köszönhetően - ilyen lett. - Nem akarnál inkább a friss levegőn maradni? kérdezte anyja. - Ha mindig a kabinban ülsz, hamarabb leszel tengeribeteg. - Ha tengeribeteg leszek, majd kijövök sétáltu - felelte Sarah. - Ne izgasd magad, nem lesz semmi bajom - tette még hozzá, s azzal elvonult kabinjába. - Mit csináljunk ezzel a lánnyal, Edward? - fordult férjéhez Victoria, míg körbejárták a fedélzetet, és a többi utast nézegették vagy kibámultak a tengerre; de közben folyton Sarah sorsa járt a fejükben. - Nem lesz könnyű dolgunk, ebben igazad van. Voltaképpen azt sem tudom, valóban olyan boldogtalane, mint amilyennek látszik, vagy csak beleéli magát ebbe a romantikus szerepbe. - Edward Thompson már nem volt benne biztos, érti-e lánya viselkedését. Időnként mindkét lánya jellemét titokzatosnak találta. - Sokszor arra gondolok, a boldogtalanság megszokássá válhat - tűnődött Victoria Thompson. - Azt hiszem, eleinte valóban csalódott volt és őszintén boldogtalan, mert szégyellte a botrányt, amit Freddie kavart. Azóta néha azt érzem, már már élvezi ezt a pózt.
58

Szeret egyedül lenni, és tényleg van benne valami a remetéből. Nem tudom, miért érzem így. Kiskorában mindig nagyon társas lény volt, és sokkal pajkosabb, mint Jane. Most azonban mintha mindezt elfelejtette volna, mintha más ember lenne. - Remélem, mihamarabb visszavedlik a régi; vidám kislánnyá. Edward egyetértett feleségével. Az elmúlt hónapok ban ő is kezdte úgy érezni, lánya élvezi különös életmódját. Igaz, békésebbnek és érettebbnek tűnt, de boldogabbnak nem. Míg a szülők ebédeltek, Sarah a kabinjában ült, és Jane-nek írt levelet. Már régen felhagyott az ebédelés szokásával. Ebédidőben rendszerint hosszú sétát tett a tengerparton. Ezért is volt ilyen sovány Ám az ebéd elhagyása nem számított áldozatnak, miután nagyon ritkán volt éhes. Szülei bekukkantottak hozzá ebéd után. Sarah ruhástól feküdt az ágyon, bár kalapját és cipőjét levetette. Szemét behunyta, és mozdulatlanul feküdt, de anyja gyanította, hogy nem alszik, Dtthagyták, és egy óra múlva ismét benéztek hozzá. Ekkorra Sarah könnyű nadrágot és pulóvert öltött, s egy kényelmes karosszékben olvasmányába merült. - Sarah, nincs kedved sétálni egyet a fedélzeten? Csodálatos üzleteket láttam. - Victoria Thompson eltökélte, most határozott lesz.
59

- Talán később - felelte Sarah anélkül, hogy abbahagyta volna az olvasást. Mikor hallotta, becsukódik az ajtó, fölnézett és megdöbbenve látta, anyja még mindig ott áll, és őt nézi. - Ó, azt hittem, kimentél. - Tudom, hogy azt hitted. Szeretném, ha kijönnél velem és sétálnánk egyet. Nem akarom az egész utat azzal tölteni, hogy téged próbállak kicsalogatni a kabinodból. Ha már úgy döntöttél, eljössz, akkor végy is részt az utazásban, különben mindenki másnak is elrontod, különösen apádnak Sarah bosszúsan válaszolt. - Miért? Miért kell a nap minden percében együtt lennünk? Én szeretem az egyedüllétet, és nem értem ezt miért sérelmezitek annyira. - Mert nem természetes. Egy fiatal lánynak a te korodban nem jó ennyire egyedül lennie. Emberekre van szükséged, életre, izgalomra. - Miért? Ki döntött így helyettem? Ki mondta, hogy mindenkinek izgalomra van szüksége, ha huszonkét éves? Nekem nem kell izgalom. volt benne részem; és többet soha nem vágyom rá. Miért nem tudjátok ezt megérteni? - Értem én, kislányom. De neked nem izgalomban volt részed, csak csalódásban. Csalódtál mindenben amit jónak és szépnek hittél. Szörnyű élmény volt számodra, és nem akarjuk, hogy valaha újra részed le60

gyen benne. De muszáj ismét részt venned az életben. Egyszerűen kell, különben teljesen elhervadsz belül, a lelkedben, ahol ez igazán számít. - Honnan veszed ezt? - kérdezte Sarah, mert anyja szavai elkeserítették. - Mert látom a tekintetedben - válaszolta Victoria bölcsen. - Látom, ahogy valami odabent lassan haldok lik, magányos és szomorú. valaki; aki segítségért kiált, te pedig bezárva tartod, elzárva a segítség lehetőségétől. Sarah hallgatta anyja szavait, és szeme könnyel telt meg. Anyja hozzálépett, és gyöngéden megölelte. - Tudod, mennyire szeretlek, Sarah. Kérlek, legalább próbáld meg. Próbálj meg újra önmagad lenni. Bízzál bennünk. Nem fogjuk hagyni, hogy bárki is bántson. - De te nem tudod, 'milyen érzés volt - mondta Sarah pityeregve, mint egy gyerek, s szégyenkezve, mert nem tudja fegyelmezni magát. - Olyan szörnyű volt... olyan rossz... Freddie sohasem volt otthon, és amikor mégis hazajött... - nem tudta folytatni, csak sírva rázta a fejét. Nem talált szavakat érzései kifejezésére. Anyja hosszú selymes haját simogatva próbálta csitítgatni. - Tudom, drágám... tudom... el tudom képzelni, milyen rettenetes lehetett. De most már vége van. A te életed pedig csak most kezdődik. Ne add föl. Nézz körül, engedd, hogy megérintsen a szellő, szagold meg a virágokat, hagyd magadat újra élni! Kérlek...
61

Sarah kétségbeesetten kapaszkodott anyjába, folytatta a sírást, és végül azt mondta elfúló hangon: - De mi lesz, ha képtelen vagyok rá? - Képtelen..., mire? Képtelen vagy sétálni egyet apával és velem? Velünk vacsorázni? Találkozni néhány régi barátunkkal? Szerintem képes leszel rá. Nem kérünk majd sokat tőled. És ha úgy érzed, többet kérünk, mint amennyire képes vagy, mondd meg. Sarah úgy érezte magát, mintha lábadozó lenne. Freddie tette nagyon beteggé. Most az volt a kérdés, miként gyógyulhatna meg, miként térhetne újból magához. Anyja nem tudta elviselni a gondolatot, hogy ez esetleg ne sikerülne. - Gyere, sétáljunk egyet! - De amikor szörnyen nézek ki. A szemem biztosan be van dagadva. Az orrom is vörös lesz, ha sírok. Sarah nevetett könnyein keresztül, anyja pedig tréfás grimaszt vágott. - Ez a legnagyobb marhaság, amit eddig hallottam. Az orrod pedig egyáltalán nem vörös. Sarah fölpattant, a tükörhöz lépett, és megszemlélte magát. - De még milyen vörös! Mint egy piros héjú burgonya. - Hadd látom! - Victoria összehúzott szemmel vizsgálta meg leánya orrát, aztán megrázta a fejét. - Nem olyan, mint egy krumpli. Senki sem fogja észrevenni,
62

hogy sírtál, ha megmosod az arcodat hideg vízzel és megfésülködsz. Egy kis ajakpírt is föltehetnél. - Sarah egy éve nem festette ki magát, s most sem tette volna meg, ha anyja nem erősködik. - Nem is hoztam magammal arcfestéket - mondta tétován. Anyja szavai meghatották, és nem akarta tovább kötni az ebet a karóhoz. Még arra is hajlandó lett volna, hogy kirúzsozza a száját. - Majd kölcsönadok az enyémből. Szerencsés vagy, lányom, neked festék nélkül is szép az arcod. Én, ha nem festem ki magam, úgy nézek ki, mint egy lárva. - Dehogyis - kiáltotta Sarah anyja után, aki átment a saját kabinjába, és néhány perccel később visszatért egy ajakpirosító rudacskával. Sarah engedelmesen meg mosta arcát hideg vízzel és megfésülködött. Nadrágban és pulóverben, válláig érő hajjal, anyjába karolva hagyta el a kabint; újra úgy nézett ki, mint egy kislány Edward Thompsont a fedélzeten találták meg, egy nyugágyban napozott. Amikor meglátta Victoriát és Saraht, örömmel tekintett rájuk. Készakarva két fiatalember mellé telepedett, akik elmerülten dominóztak. - Hát ti mi járatban vagytok? - kérdezte vidáman. Bevásárolni voltatok? - Még nem - válaszolta Victoria. Sarah mosolygott, és észre sem vette a két fiatalembert. - Úgy gondoltuk, először sétálunk veled egyet, aztán teázunk, s csak aztán vásárolunk.
63

- Ha minden pénzemet elköltitek, a tengerbe vetem magam - jegyezte meg Edward Thompson. A két nő nevetett, a fiatalemberek alaposan szemügyre vették Saraht. Különösen egyiküknek keltette föl figyelmét a csinos, fiatal nő. Sarah azonban elfordult, és sétára indult apjával a hajón. Közben beszélgettek, s Edward egészen elámult, mennyire jártas leánya a politikában. Úgy tűnt, az elmúlt időkben sokat olvasott újságot, és rendkívüli tájékozottságról tett tanúbizonyságot az európai politikai helyzetet illetően. Meglepte az újbóli fölismerés: lánya milyen intelligens és milyen sokat tud. Nem közönséges teremtés, és még visszavonultságában sem vesztegette idejét hiába. Mindent tudott a spanyol polgárháborúról, tudta, hogy Hitler márciusban annektálta Ausztriát, és tisztában volt e jelenségek lehetséges következményeivel csakúgy, mint a két évvel előbbi Rajna menti eseményekkel. i - Honnan tudod mindezt? - kérdezte lenyűgözve. Lányában remek beszélgetőpartnerre talált. - Sokat olvasok - mosolygott szemérmesen Sarah. Sok más dolgom nem volt mostanában. - Melegen egymásra mosolyogtak. - És érdekel is a téma. Szerinted mi történik? Gondolod, hogy Hitler háborút üzen? Szerintem arra készül. Az olaszokkal kötött szövetsége veszélyes lehet, különös tekintettel arra, amit Mussolini csinál.
64

- Sarah! - torpant meg Edward Thompson, és lányára nézett. - Őszintén csodállak. - Köszönöm. Továbbsétáltak, és az európai háborús veszély kérdését boncolgatták. Sarah apja sajnálta, amikor egy óra múlva vége szakadt a beszélgetésnek. Most látta csak, leánya olyan tulajdonságokkal rendelkezik, amelyeket kár volt van Deeringre pazarolnia. Teázás közben Edward Thompson kifejtette elméletét, miszerint egy esetleges európai háborúban az Egyesült Államok sohasem venne részt, valamint, hogy Kennedy nagykövet közölte bizalmasaival: véleménye szerint Anglia nincs abban a helyzetben, hogy bekapcsolódjék a háborúba, amennyiben az esetleg kitörne. - Kár, hogy Németországba nem megyünk-jegyezte meg Sarah, e megjegyzésével meglepve apját. - Szeretném látni, mi történik ott. Szívesen beszélgetnék az emberekkel is. Ezt hallva Edward Thompson már örült, amiért nem mennek Németországba. Véleménye szerint nagyon helyes, ha Sarah intelligens és érdeklődik a világpolitika eseményei iránt, amíg mindezt elméletben teszi. Egészen másként vélekedett azonban arról az eshetőségről, hogy leánya a valóságban beleártsa magát a politikába, s annak veszélyes vizein evezzen. Ebbe sohasem egyezett volna bele. - Szerintem Franciaország és Anglia éppen elegen65

dő. Talán még Rómába sem kellene elmennünk. úgy gondoltam, majd eldöntjük, ha Európába értünk. - És hol marad a kalandvágy? - kérdezte ingerkedve Sarah, de apja a fejét rázta. - Ahhoz én már túl öreg vagyok, kislányom. Ami pedig téged illet, most az a dolgod, hogy szebbnél szebb ruhákban partikra járjál, - Unalmasnak hangzik. Edward Thompson nevetett. - Különös lány vagy te, Sarah. - Nem csoda, gondolta, hogy van Deeringgel kötött házassága zátonyra futott, és ezt követően elbújt Long Island-i magányába. Túlságosan okos volt férjéhez képest, vagy akár a környezetét alkotó legtöbb fiatalhoz képest. Itt a hajón apa és lánya jobban megismerték egymást, mint valaha. A harmadik napon Sarah már egészen magától értetődő módon sétálgatott a hajón. Még mindig sokat wolf egyedül, a fedélzeten található fiatalemberek iránt nem mutatott különösebb érdeklődést, de rendszeresen szüleivel étkezett az ebédlőben, és az utolsó nap részt vett a vacsorán is, mégpedig a kapitány asztalánál. - Miss Thompson - kérdezte a kapitány - jegyben jár valakivel? - Szeme vidáman csillogott. Sarah elpirult, majd elsápadt, és remegő kézzel tette le a borospoharat. - Nem - válaszolta. - Szerencsések az európai fiatalemberek - jegyezte
66

meg a kapitány. Sarah szerényen mosolygott, de e szavak késként hatoltak szívébe. Nem, nem járt jegyben senkivel. Arra várt, hogy novemberben kimondják a válást, egy évvel a tárgyalás után. Válás. Úgy érezte magát, mint akit tönkretett az élet. Legalább senki sem tudott erről itt a hajón, ez is valami, és ha szerencséje van, Európában sem. A kapitány fölkérte táncolni. Sarah igazán gyönyörű volt jégkék szaténruhájában, melyet anyja varratott számára még esküvője előtt. A kapitány után egy ismeretlen fiatalember hajolt meg előtte. Sarah hosszan tétovázott, végül azonban udvariasan bólintott. A férfi rendkívül magas volt, szőke, és hanglejtése után ítélve rendkívül angol. - Hová valósi? - kérdezte Saraht tánc közben. - New Yorkba. - És Londonba készül? - Táncpartnere élvezte az utazást. Napok óta figyelte Saraht, de nem tudott vele eddig megismerkedni, és egy kicsit félt is tőle. A lány csak hümmögött. Nem vágyott rá, hogy bárki udvaroljon neki, ráadásul a fiatalember Freddie-re emlékeztette. - Hol fog lakni? - jött a következő kérdés. - A szüleim barátainál - füllentett Sarah, aki jól tudta, hogy szülei a Claridge Hotelban foglaltak szobát, és két hétig lesznek Londonban. Táncosával azonban nem akart újra találkozni.
67

Szerencsére a szám elég gyorsan véget ért. A fiatalember még megpróbált legyeskedni Sarah körül, de hamar rájött, itt számára nem terem babér ezért visszaoldalgott saját asztalához. - Látom, lord Winthrop nincsen ínyére - incselkedett tovább a tréfás kapitány. A szőke fiatalember ugyanis a legjobb partinak számított a hajón, s az eladósorban lévő hölgyek versenyt epekedtek érte; mindannyian, kivéve a hűvös Thompson kisasszonyt. - Szó sincs róla. Egyszerűen nem ismerem - felelte kimérten Sarah. - Óhajtja, hogy bemutassam önöket egymásnak? kérdezte a kapitány, de Sarah megrázta fejét. Ezek után apjával táncolt, s közben a kapitány Victoriának áradozott, milyen rendkívül szép és intelligens lánya van. - Különleges lány - mondta lelkesen: Nagyon örült, hogy beszélgethetett Thompson kisasszonnyal, majdnem annyira, mint maga Edward Thompson. - És milyen csinos - folytatta. - És milyen remekül tud viselkedni ahhoz képest; hogy ilyen fiatal. Alig hinném, hogy bármi gond lenne vele. - Nincs is. Legföljebb annyi, hogy egy kicsit túlságosan jól viseli magát. - Victoria nem örült, amikor lánya olyan hűvösen fogadta lord Winthrop közeledését. Úgy érezte; a többi európai fiatalemberrel is hasonlóképpen fog bánni. - Nagy csalódás érte az életben magyarázta - ami visszahúzódóvá tette. Reméljük,
68

Európában egy kicsit magához tér. - értem - mondta a kapitány, aki most már jobban átlátta a helyzetet: Legalábbis érteni vélte, Sarah miért viselkedett olyan hűvösen az ifjú lorddal. - Nem lesz könnyű férjet találni neki - mondta még őszintén - túl intelligens, túl okos, és látszik, a flörthöz nincs sok kedve. Talán egy idősebb férfi lenne jó neki. - Aztán rámosolygott Victoria Thompsonra. - Ön rendkívül szerencsés. A lánya igazán gyönyörű. Remélem, nagyszerű férjet talál magának. Victoria azon tűnődött, vajon tényleg azért menneke Európába, hogy a lányuknak férjet találjanak. Sarah mindenesetre hisztérikus rohamot kapna, ha ez a lehetőség fölmerülne. De azért megköszönte a kapitány szavait, táncolt vele egyet, majd elindult megkeresni férjét és lányát. Amikor megtalálta őket, így szólt: - Azt hiszem, jó lenne, ha ma korán feküdnénk le. Holnap nehéz napunk lesz. A hajó Cherbourgba tartott, ott fog először kikötni. Thompsonék úgy tervezték, onnan egyenesen Párizsba mennek. Sarah még sohasem járt a francia fővárosban. Aprólékos városnéző tervet dolgoztak ki, a szállónál autót és sofőrt is rendeltek. Először a Ritzben szállnak meg, Párizs után Deauville, Biárritz következik, ahol barátaikkal találkoznak, aztán egy hét Cannesban, néhány nap Monte Carlóban egy régi barátjukkal. Utána Londonba utaznak.
69

A hajó másnap reggel nyolckor kötött ki Cherbourgban. Thompsonék jókedvűen szálltak föl a párizsi vonatra. Edward Thompson listát szerkesztett azokról a nevezetességekről, amelyeket meg akart mutatni lányának: a Louvre, a Tuilleriák kertje, Versailles, Malmaison, az Eiffel-torony és természetesen Napóleon sírja. Victoria Thompson fölvonta egyik szemöldökét. - Nem hallottam a listán a Chanelt, a Diort vagy a Schiaparellit. Csak nem felejtette el őket, kedvesem? - Megpróbáltam, szerelmem - mosolygott a férje. De nem bíztam benne, hogy hosszabb ideig sikerrel járok. Tudtam, ez.. nem úszom meg. - Thompson szívesen kényeztette feleségét, és még szívesebben kényeztette leányát, de ragaszkodott hozzá, hogy megismertesse a fontosabb kultúrtörténeti nevezetességekkel is, melyek némelyikét már a vonatról megmutatta, amikor Párizs városán belül a pályaudvar felé tartottak. A Ritzben gyönyörű szobákat kaptak, Ez alkalommal Sarah teljesen külön lakosztályban lakott, melynek ablakai a Vendőme térre néztek. Magában beismerte, e gyönyörű szobákban is utolérte valami édesen keserű hangulat; mennyivel jobb lett volna, ha férjével élvezheti szépségüket. Sóhajtott, és egyedül tért nyugovóra a hatalmas ágyban. Másnap reggel a Louvre-ba mentek, ahol órákat töltöttek el. Kellemes napnak bizonyult ez szülei számára is. Párizsban csak egy barátjuk élt, aki meghívta őket teázni Jacob utcai lakásába. Sarahnak
70

nem kellett társasági eseményekre járnia, egész nap bújhatta a múzeumokat, katedrálisokat és boltokat. Deauville már egy fokkal kellemetlenebb volt, mert a szülők barátai mindenáron össze akarták boronálni Saraht saját fiukkal, és mindent elkövettek annak érdekében, hogy valami érdeklődést csiholjanak a fiatalok között. A fiú nagyon odavolt Sarahért, aki azonban csúfnak, ostobának és unalmasnak találta. Egész otttartózkodásuk alatt mindent elkövetett, hogy a fiatalembert olyan nagy ívben kerülje el, amennyire ez csak lehetséges. Hasonlóképpen cselekedett a biarritzi fivérek esetében, csakúgy, mint a cannes-i unokával szemben, és ugyancsak távol tartotta magát a két "elbűvölő fiatalembertől", akiket Monte Carlóban próbáltak a nyakába varrni. Mire riviérai tartózkodásuk a végéhez közeledett, Sarah ismét 'sötét hangulatba zuhant, és alig állt szóba szüleivel. - Élvezted a Riviérát? - kérdezte anyja ártatlanul az utolsó este, mikor csomagoltak, másnap indulván Londonba. - Nem igazán - felelte Sarah. - Sőt, egyáltalán nem. - Nahát! - csodálkozott Victoria, aki azt hitte, lánya remekül érezte magát. Végtére is sok időt töltöttek a tengerparton, és néhány igen kiváló partira is eljutottak. - Kár - tette hozzá. - Szeretnék neked mondani valamit, mama - nézett Sarah egyenesen, anyja szemébe, és letette a fehér
71

blúzt, amit éppen a csomagoláshoz hajtogatott össze. Nem azért jöttem Európába, hogy férjet fogjak magamnak. Még arra is szeretnélek emlékeztetni, hogy novemberig, legalábbis jogi értelemben, még férjezett vagyok. Ami pedig a jövőt illeti, nem kívánok többé senkivel sem házasságra lépni. Továbbá, elegem van abból, hogy minden barát és ismerős megpróbálja rám tukmálni a hülye csemetéjét vagy idióta unokáját, esetleg féleszű unokaöccsét. Egyetlen férfival sem találkoztam eddig Európában, akivel szívesen beszélgettem volna, vagy akár eltöltöttem volna egy órát is a társaságában a magam akaratából. Nem akarok még egy férfit az életemben, és főleg nem akarom, hogy úgy vonszoljatok végig Európán, mint egy szerencsétlen leányt, aki eleped azért hogy férjre leljen. Világos - Anyja döbbenten bólintott. - S ha már itt tartunk, tudja ezek közül az emberek közül bármelyik is, hogy egyszer már férjhez mentem? Victoria megrázta a fejét. - Nem hinném - mondta. - Ebben az esetben talán meg kellene nekik mondani. Biztos vagyok benne, sokkal mérsékeltebb előszeretettel próbálnák a nyakamba varrni félnótás rokonságukat, ha tisztában lennének ezzel a ténnyel, mármint, hogy elvált asszony vagyok. - Elvált asszonynak lenni nem bűn, Sarah - mondta anyja csöndesen, bár jól tudta, Sarah éppenséggel így
72

gondolja. - Talán valami táblát kellene hordanom, mint régen a leprásoknak. - Sarah mérgesen, keserűen, szomorúan beszélt, mert elege volt belőle, hogy érdektelen ifjakkal próbálják folyton összepárosítani, akik majdhogynem a ruhát tépték le róla. - Tudod, mit csinált de Saint Gillesék fia Deauville-ben? Ellopta az összes ruhámat, amíg fürödtem, aztán megpróbálta letépni rólam a fürdőlepedőt. Azt hitte, remek tréfát űz. Szörnyű - mondta döbbenten anyja. - És mit mondtál neki? - Azt mondtam, ha nem adja vissza azonnal a ruhámat, megyek és beárulom az apjának. Szegény megijedt, mindent azonnal visszaadott, és könyörgött, ne mondjam el senkinek. Igazán szánalmas volt. - Ilyesmit az ember tizenhat éves korában művel, nem amikor már huszonhét elmúlt. És mind ilyenek voltak, akikkel eddig találkozott: éretlenek, műveletlenek, pimaszok. Lehetetlen volt őket elviselni. - Csak azt akarom, apa is meg te is tudjatok róla: nem azért jöttem Európába, hogy férjet fogjak magamnak. Anyja bólintott, és folytatták a csomagolást. Victoria aznap este megemlítette az esetet férjének. Edward Thompson úgy gondolta, az a fiatalember ostobán viselkedett, de nagyobb kárt nem tett. - Az igazi probléma az, hogy Sarah érettebb valamennyiüknél. Túl sok mindenen ment keresztül. Idő73

sebb, megfontolt férfira van szüksége. Ezek a gyerekek nem tudják, hogyan kell hozzá közeledni. Csak boszszantják, főleg miután úgy érzi, nem akar senkivel sem kapcsolatba kerülni többet. Vigyáznunk kell Londonban, kinek mutatjuk be. Edward Thompson úgy képzelte: cél, hogy ne riaszszák el teljesen a férfiaktól. Ellenkezőleg: tudatosítani kell a lányban; hogy az életben nem csak magányosság van. Azok a fiúk azonban, akikkel eddig találkozott, csak vonzóbbá tették számára az egyedüllétet. Másnap visszatértek Párizsba, fölszálltak a Golden Arrow vonatra, amely az átkeléssel együtt hét óra alatt tette meg az utat Londonba. A Claridge-be éppen vacsoraidőben érkeztek. A szálló igazgatója az ajtóban fogadta és roppant szertartásossággal vitte fel őket lak osztályukba: A szülőknek hatalmas nappali jutott, melynek ablakaiból a Big Benre és a parlament épületére láthattak. A lakosztály külön hálószobával is rendelkezett. Sarah kisebb szobát kapott, mely rózsaszín tapétájával és színes függönyeivel leginkább egy budoárra emlékeztetett. Az asztalon fél tucat meghívó hevert; egyikük sem keltette föl Sarah érdeklődését. Föl sem bontotta őket. Vacsora közben Victoria magyarázta el, hogy két vacsorameghívást kaptak, régi barátok egy teadélutánon szeretnék őket viszontlátni, ezenkívül hivatalosak egy egész napos vidéki piknikre Lezcesterben, és díszvendégek egy ebéden, amelyet a követség
74

ad számukra. Sarah e kilátásokat nagyon unalmasnak érezte. - Muszáj nekem is mennem? - kérdezte, mint egy ijedt kamaszlány, de apja határozott hangon válaszolt. - Ne kezdjük újra ezt a vitát, Sarah! Azért jöttünk, hogy a barátainkkal találkozzunk, Nem sérthetjük meg őket azzal, hogy visszautasítjuk a meghívásukat, - De miért kellek ehhez én? Végtére is a ti barátaitok, nem az enyémek. Mi szükség van rám ezeken az összejöveteleken? . Apja az asztalra ütött. - Többet erről nem beszélünk. Igazán kinőhetted volna már ezt a kislányos hisztizést. Légy udvarias, légy kellemes vendég; vagy legalább tégy rá kísérletet. Értesz engem, Sarah Thompson? Sarah hidegen pillantott apjára, aki azonban ezt nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni. Csöndben fejezték be a vacsorát. Másnap meglátogatták a Victoria és Albert Múzeumot, ahol nagyon jól érezték magukat, Ezt egy elegáns vacsora követte. Sarah nem panaszkodott. Sötétzöld ruhát viselt, amelynek színe szinte teljesen megegyezett szeme színével. A ruhát anyja vásárolta számára még utazásuk előtt. Gyönyörűen festett benne, bár láthatóan már előre unta magát. Több, e célból meghívott fiatalemberrel találkozott, meg is próbált beszélgetésbe elegyedni velük, de nem keltették föl érdeklődését,. Elkényeztetett, ostoba gye75

rekeknek látta őket, akik semmit sem tudtak a világról, mely körülvette őket. Házafelé csöndes volt; szülei nem is kérdezték, vajon jól érezte-e magát. Nyilvánvalónak tűnt számukra, a válasz nemleges lenne. A második elegáns partin valami unokatestvért küldtek a nyakára, aki még anyja szerint is gyerekesen ostoba és ellenszenves volt. - Az isten szerelmére - mondta Sarah, mikor aznap este visszatértek a szállóba. - Mi bajuk van velem ezeknek, az, embereknek? Miért művelik ezt velem? Miért érzi mindenki kötelezőnek, hogy a hülye rokonaival párosítson össze? Mit mondtatok nekik, amikor bejelentettétek, Európába jövünk? Hogy szerencsétlen, segítségre szoruló teremtés vagyok? Haragosan nézett apjára, aki nem ijedt meg. - Csak annyit mondtunk, te is velünk jössz. Teljesen rajtuk állt, ezt hogyan értelmezik. Szerintem csak előzékenységből hívnak meg annyi fiatalembert, hogy veled találkozzanak. Azt akarják, legyen társaságod. Csak sajnálni tudom, ha a barátaink meg a rokonaik nem nyerik el a tetszésedet. - Nem lehetne azt hazudni nekik, jegyben járok valakivel? Esetleg, hogy fertőző betegségben szenvedek? vagy akármit, csak ne akarjanak állandóan párt szerezni nekem. Igazán nem bírom ezt elviselni. A jövőben nem fogok partikra járni csak azért, hogy egész este kellemetlenül érezzem magam.
76

- Sajnálom, Sarah - válaszolta csendesen apja. Nem akarnak rosszat. Próbáld meg egy kicsit könnyedébben fölfogni a dolgot! - Rajtad kívül senkivel sem tudtam értelmesen elbeszélgetni, mióta elhagytuk New Yorkot - mondta Sarah vádlón, és apja mosolygott. Legalább kölcsönösen élvezik egymás társaságát. Ez is valami. - És kivel folytattál értelmes beszélgetéseket, amikor elbújtál Long Islanden? - Ott legalább nem is számítottam ilyesmire. Ott a csöndet és a békét élveztem. - Ilyesmire most ne is számíts! Fogadd el az utazást annak, ami. Nem más, mint alkalom arra, hogy új emberekkel ismerkedj meg. - Még a nőkkel sem érdemes beszélgetni. - Ebben nem értek veled egyet - vetette ellen apja. Victoria rámeredt. Edward Thompson megveregette a kezét. Erre az asszony elmosolyodott; tudta, férje csak tréfál. - Ezeket a nőket csak a férfiak érdeklik - mondta Sarah. - Nem hiszem, hogy akárcsak hallottak is volna a politikáról. Ha Hitler neve szóba kerül, azt hiszik, az új szakácsról van szó. Hogy lehetnek ilyen ostobák? Sarah apja nevetett, és a fejét rázta. - Mióta vagy intellektuális és politikai sznob? - Amióta annyit voltam egyedül. Ami azt illeti, nagyon kellemes állapot volt. ?
77

- Talán túlságosan is. Ideje lenne, hogy eszedbe jusson: a világ tele van a legkülönbözőbb emberekkel, akad közöttük okos, buta, egészen ostoba, mulatságos és unalmas. Sokféle emberből áll össze a világ. Túl sokáig húzódtál vissza, Sarah. Annál jobban örülök, hogy most végre velünk vagy. - Én ebben nem vagyok olyan biztos - morogta Sarah, bár valójában ő is élvezte az utazást. A társasági élet megnyilvánulásai voltak a legkellemetlenebbek, egyébként élvezte, különösen a szüleivel való együttlétet. Újra közel került hozzájuk, és minden panaszkodása ellenére boldogabbnak tűnt, mint korábban. Legalább humorérzékét visszanyerte, ha más lényeges változás nem is történt. Másnap azonban ismét megmakacsolta magát: nem akart szüleivel vidékre menni, apja azonban nem engedett: a birtok, amelyet meglátogatnak, mondta, nagyon szép, és érdemes megnézni. Sarah vonakodva ült be az autóba, és szinte egész úton panaszkodott, hogy semmi kedve sincsen az egészhez, azt azonban el kellett ismernie, a táj gyönyörű, az időjárás pedig meleg és verőfényes az angol klímához képest. Mikor megérkeztek, ő is látta, a hely valóban nagyon szép. Középkori várat látott, amelyet vizesárok övezett. A park is csodálatosan szép volt, s az eredeti gazdasági épületek ugyancsak, amelyeket a család teljesen fölújított. Legalább száz vendég vett részt az ebéden,
78

akik kalandozhattak, amerre csak akartak, bebarangolhatták a parkokat, végigjárhatták az ódon és pazar várkastély folyosóit, ahol mindenfelé inasok álltak kezükben frissítő italokkal telt tálcával. Sarah úgy érezte, még sohasem látott ilyen szép helyet.-Messze elkóborolt a kastélytól, alaposan szemügyre vette a nádfedeles kunyhókat, ahonnan a vár távolinak tűnt. Sóhajtott. Olyan békés és kellemes volt itt minden, érezni lehetett mindenfelé a történelmet. A legtöbb vendég eltűnt, a birtok más részeit népesítette be vagy visszament a várba megebédelni, esetleg már ebéd utáni sétáját bonyolította a parkban. - Jól néz ki, nem? - kérdezte egy hang Sarah háta mögött. Sarah megfordult: magas, sötét hajú, kék szemű férfit látott maga mögött. Meleg mosolya volt: együtt úgy festettek, mintha testvérek lennének. - Ha idejövök - folytatta a férfi - mindig mintha a történelmi időkben érezném magam. Próbálja csak ki, hunyja be a szemét, s meglátja, mindjárt megjelennek a zsellérek meg a lovagok. Sarah elmosolyodott! Ebben a pillanatban neki is éppen ez járt az eszében. - Éppen ezen gondolkoztam én is - vallotta be. Nem is volt kedvem visszamenni a várba. - Én is szeretem. Ki nem állhatom azokat a helyeket, amelyeket "modernné" alakítottak át. - Sarah ismét bólintott. A férfi szemében vidámság csillogott,
79

mintha mindig minden mulattatná. Kellemes volt vele beszélgetni. - Engem William Whitfieldnek hívnak - mutatkozott be. - Fogva tartanak egész hétvégén. Belinda és George az unokatestvéreim, akármilyen bolondok is. Azért jó gyerekek. Maga amerikai? Sarah bólintott, és kezet nyújtott. Kicsit zavarban volt, de nem nagyon. - Sarah Thompson vagyok New Yorkból - mondta. - Örvendek a szerencsének. New York? Nem lehetne valami izgalmasabb, mondjuk Detroit vagy San Francisco? Sarahnak nevetnie kellett azon, hogy az angol mit tart izgalmasnak Amerikában. - Európai körutazás? - kérdezte a férfi. - Úgy van. - Sarah nevetett, és hosszan nézett-a férfi kék szemébe. A kék szemek viszonozták zöld pillantását. - Hadd találjam ki! Biztosan a szüleivel utazik. - Igen. - Szörnyen unalmas lehet.' Nyilván katedrálisokon és múzeumokon hurcolják keresztül nap mint nap, esténként pedig régi barátokkal, valamint családjukkal kell találkoznia, főleg fiatalemberekkel, akiknek csorog a nyála, és néha szinte már beszélik is az anyanyelvüket. Jól látom a helyzetét? - Maga biztosan követett bennünket - nevetett
80

Sarah - vagy ismer valakit, aki elmondta, mit csináltunk eddig. - Ez a lehető legrosszabb formája az utazásnak - jelentette ki a férfi. - Ennél már csak az lehet szörnyűbb; ha valaki a mézesheteit kénytelen eltölteni valakivel, akit nem kedvel. Alig mondta ki ezeket a szavakat, Sarah tekintete elködösödött, és lélekben máris távolabb került. A férfi azonnal megérezte ezt a változást. - Bocsánat - mondta - ez ízléstelen megjegyzés volt. - Sarah kezdett felengedni, s egyre kellemesebben érezte magát a férfi társaságában. - Nem vészes - nyugtatta meg. Szerette volna hozzátenni, hogy érzékeny természete van, de nem tette meg. Gyorsan témát változtatott tehát, hogy a kellemetlen közjátékról mindketten elfelejtkezzenek - Maga Londonban él? - Bevallom, Londonban élek - felelte a férfi - ha éppen nem Gloucestershire-ben javítgatok öreg kerítéseket. Nem mintha az én öreg birtokomat össze lehetne ezzel hasonlítani. Nem rendelkezem azzal a képzelőerővel, amivel George és Belinda. Ők is évekig dolgoztak, mire helyreállítottak mindent. Én évek óta dolgozom csak azért, nehogy teljesen romba dőljön a házam. Még így se nagyon sikerül. Szörnyű egy ház. Huzatos, tele van pókhálóval, és szörnyű hangokat lehet benne hallani. Anyám, szegény, még mindig ott la81

kik. - Mindezt úgy mesélte el, mintha nagyon mulatságos dolgokról lenne szó. Közben lassan távolodtak a kunyhóktól. - Gondolom, be kellene mennünk ebédelni. Nem mintha bárki is hiányolna minket. Ennyi ember között Belinda azt sem venné észre, ha visszamennénk Londonba. Persze a maga szülei biztosan észrevennék. valószínűleg puskával jönnének utánunk. Sarah ismét nevetett: arra gondolt, szülei inkább arra használnák a puskát, hogy közelebb hozzák a férfit, semmint hogy eltávolitsák közeléből. - Alig hinném - mondta. - Nem kimondottan az a típus vagyok, akit a szülők meg akarnak fogni ártatlan leánygyermekük számára. Ehhez már kicsit öreg vagyok, bár mi tagadás, viszonylag jó erőben tudom magam. Whitfield kutatva nézte a lányt; aki elbűvölte szépségével, fölkeltette kíváncsiságát tekintetével, melyben értelmet, szomorúságot és óvatosságot látott tükröződni. - Nagyon nagy sértés lenne, ha megkérdezném, hány éves? - kérdezte. " Sarah azt szerette volna mondani, "harminc de hazudni nem akart, így aztán nem is hazudott. - Huszonkettő leszek jövő hónapban - válaszolta. A férfira a közlés nem tett különösebb hatást. Átsegítette Saraht egy magas kőkerítésen. Keze erős volt és sima. - Csecsemő. Én harmincöt vagyok. Attól félek, a
82

szüleinek egyáltalán nem tetszene, ha engem . vinne haza, mint európai szuvenírt. - Az tetszik magában, hogy nem csorog a nyála utánam. Fogadjunk, hogy meg tudja mondani, hány óra van, még talán angolul is beszél. - Beismerem, erényeim száma végtelen. Csak azt tudnám, honnan szerzik a szülők azt a rengeteg rokont meg pereputtyot, akit össze akarnak hozni gyermekükkel? Sohasem értettem. Találkoztam néhány fiatal lánnyal életemben, egyszerű, kedves teremtmények; mindegyik meg volt róla győződve, hogy semmi más vágyam nincs, mint vele találkozni. Hihetetlen, nem? Sarah úgy nevetett, alig tudta abbahagyni. Eszébe jutott a sok fiatalember, akikkel szülei össze akarták plántálni Európa különböző pontjain. Elmesélte a deauville-i kalandot, aztán a biarritzi eseményeket, beszélt a cannes-i fiúkról, Monte Carlóról... mire átkeltek a vizesárkon és visszatértek a kastélyba, már barátok voltak. - vajon maradt nekünk valami harapnivaló? Farkaséhes vagyok - vallotta be a férfi. Tagbaszakadt lévén, el is lehetett hinni neki, hogy éhes. - Ehettünk volna pár almát lenn a farmon. Majd meghaltam értük, de a farmer nem kínált meg minket. - Ha szól, loptam volna néhányat. Megtalálták a büféasztalt, amely még mindig roskadozott az ételtől: sültek, csirke, zöldségek és egy hatal83

mas salátástál kérették magukat. Két tányért púpoztak meg étellel, aztán a férfi egy ablakmélyedésbe vezette Saraht, aki tétovázás nélkül követte. Természetesnek tűnt számára, hogy kettesben legyenek, és hallgassa a férfi történeteit. Végül politikára terelődött a szó, és Sarah lenyűgözve hallotta, a férfi nemrég tért vissza Münchenből. Szerinte arrafelé vágni lehet a feszültséget, noha közel sem annyira, mint Berlinben; ott viszont két éve járt utoljára. Akárhogyan is, egész Németország nagy összecsapásra készül. - Gondolja, ez hamarosan bekövetkezik? - Azt nem könnyű megmondani. De előbb-utóbb feltétlenül, annak ellenére, hogy a maga kormánya nem így gondolja. - Én is azt hiszem, ez elkerülhetetlen. Whitfield kíváncsiságát fölébresztette a lány érdeklődése. Kérdezősködni kezdett, és Sarah elmondta, hogy az elmúlt évben sokat volt egyedül, s ezért sok ideje akadt olyan dolgok tanulmányozására, amelyekkel egyébként nem foglalkozott volna. - És miért akarna maga egyedül lenni? - kérdezte mélyen Sarah szemébe nézve, de a lány elfordult. Whitfield látta, hogy a lelkében valamilyen fájdalmas emlék honol, amelyet rejtve kíván tartani. - Néha az ember szeret egyedül lenni - ennyi volt a kurta válasz,' és a férfi nem kíváncsiskodott tovább. Sarah a Long Island-i tanyáról mesélt, amelyet szeret84

ne hazatérése után megvenni. - Nagy terv egy fiatal lány számára. És mit szólnak hozzá a szülei? - Hisztérikus rohamot fognak kapni. De én nem akarok visszamenni New Yorkba soha többet. Végül úgyis beleegyeznek, vagy ha nem, megveszem magam, ha muszáj. Határozott lány, gondolta Whitfield, talán csökönyös is. Ennyit a tekintete is elárul. A teringettét, ez a lány nem valami könnyed kis pillangó. - New Yorkból elmenni szerintem sem rossz ötlet, de egyedül élni egy tanyán a maga korában nem a legszórakoztatóbb életforma. Miért nem nyárra megy csak le, vagy hétvégekre? Sarah határozottan megrázta fejét. - Állandóan ott akarok élni. Helyre akarom állítani a saját kezem munkájával. - Csinált már ilyesmit? - kérdezte Whitfield, akit teljesen elbűvölt a lány. - Még nem. De biztos vagyok benne, képes vagyok rá. - Ez egy kicsit úgy hangzott, mint valami előgyakorlat apja meggyőzésére. - És tényleg úgy gondolja, a szülei beleegyeznek? - Nem lesz más választásuk. Whitfield gyöngéden megcsípte az állát: - Elég bajuk lehet magával a szüleinek. Nem csodálom, hogy Európába hozták férjvadászatra. Talán iga85

zuk is van. Sarah először megdöbbent, aztán asztalkendőjével pajkosan a férfi felé csapott, aki nevetve védekezett. Egy pillanatra egészen közel kerültek egymáshoz, s ebben a pillanatban a férfi meg akarta csókolni. De újra meglátta szemében a szomorúságot, és ezért visszafogta magát. - Magának valami titka van, igaz? - kérdezte. - Valami boldogtalan titkot rejteget. Sarah hosszan tétovázott, s csak nehezen és óvatosan válaszolt: - Nem nevezném annak. - Ám a tekintete ellentmondott szavainak. - Nem kell nekem semmit elmondania, Sarah. Idegen vagyok. Nagyon tetszik nekem. Maga nagyszerű lány, és ha valami szörnyűség történt az életében, én igazán nagyon sajnálom. - Köszönöm - felelte Sarah, és bölcsebbnek, szebbnek és csábítóbbnak tűnt ebben a pillanatban, mint valaha. Néha - tűnődött a férfi - a legfájdalmasabb sérelmeket felejtjük el a leggyorsabban. Először rettenetesen fájnak, de idővel meggyógyul az ember Bár a férfi látta, Sarah sebe bármi is légyen, még nem gyógyult be. Talán elveszített valakit? Gyerekkori szerelmét, valami romantikus és ártatlan kapcsolatot, amelyen hamar túl fogja tenni magát? Igazi szépség ez
86

a lány, ráadásul még értelmes is. Szülei helyesen tették, hogy Európába hozták felejteni, itt majd meggyógyul, kiváltképp, ha megtalálja a magához való férfit... akárki is lesz, kutya szerencsés fickó! Hosszan beszélgettek az ablakmélyedésben, majd csatlakoztak a vendégsereghez. Néhány pillanattal később már bele is botlottak kissé különc háziasszonyukba, Belindába, William unokatestvérébe. - Jó ég, hát itt vagy? Mindenki azt hitte, hazamentél. Hogy lehet így eltűnni? Belinda jót mulatott, amikor meglátta Saraht. - Éppen azt akartam neked mondani, Thompsonék meg voltak róla győződve, hogy a lányuk belefulladt a vizesárokba. Nem látták, mióta megérkeztek. Mit csináltál te azóta? - A lányt elraboltam - felelte William. - Elmondtam neki életem történetét. Jól nevelt lány lévén rendkívül fölháborodott, és fölszólitott, hogy azonnal szolgáltassam vissza a családjának. Éppen e járatban vagyok, sűrű bocsánatkérések közepette, nagyon megbánva bűnömet. - Közben fülig érő szájjal vigyorgott. Sarah is mosolygott; nagyon jól érezték magukat együtt. - Szörnyű alak vagy, William. Bűnbánatot pedig még soha életedben nem éreztél. - Belinda Sarahhoz fordult, és vidáman nézett rá. - Csak nem tett valami kárt benned? Ne hívjuk ki a rendőrséget? - Hívjuk! - mondta William lelkesen. - Hónapok
87

óta nem láttam őket. - Elhallgass, te szörnyeteg! - Sarah ekkor már tiszta szívből nevetett. - Soha többet nem foglak meghívni. Egyáltalán nem tudsz viselkedni. Lehetetlen jól nevelt vendégekkel összeereszteni téged! - Mindenki ezt mondja - felelte William búsan, és Sarahra nézett, aki évek óta nem érezte ilyen boldognak magát. - Hogy merjek így bemutatkozni a szüleinek? - Azt hiszem, jobban tennéd, ha bemutatkoznál nekik - morogta Belinda, aki nem is sejtette, hogy William már régen eltökélte magát erre, s arra is, hogy Saraht újra látni szeretné, ha teheti. Fogalma sem volt, ki fia-borja a lány, csak annyit tudott, szeretné közelebbről megismerni. - Odaviszlek hozzájuk - mondta Belinda segítőkészen, s előrement. Sarah és William követték, kuncogva, mint két gyerek. Thompsonék azonban éppenséggel nem haragudtak. Tudták, biztonságban van a birtokon. Annak pedig külön megörültek, hogy William társaságában látják. Kellemes, intelligens, jóképű férfinak tűnt, aki láthatóan máris odavolt lányukért. - Bocsánatót kell kérnem - mondta William. - Az az igazság, hogy lennragadtunk a farmnál, aztán ebédeltünk, és hosszabban sajátítottam ki a kedves lányukat, mint illett volna. - Egy szavát se higgyék - szólt közbe Belinda. - Fogadni mernék, elfogta, egy fához kötözte, és egyedül
88

ebédelt, miközben rémes történeteivel kínozta. - Nem is rossz ötlet - mondta William elgondolkozva. Thompsonék nevettek. - Legközelebb meg kell ezt is próbálnunk, Sarah. - Maga is meglepődött rajta, milyen jól érzi magát a lány társaságában. Még sokáig beszélgettek, de egy idő múlva megjelent George, és magával hurcolta Williamet az istállóba, megmutatni az új csődört. Belinda maradt, és folytatta a csevegést. Egy elismerő pillantást vetett Sarahra. - Talán nem kellene megmondanom, kedvesem, de sikerült fölkeltenie Anglia legvonzóbb, és talán legmegnyerőbb emberének az érdeklődését. - Nagyon kellemesen elbeszélgettünk - válaszolta Sarah, bár arra gondolt, a kellemes szó nem éppen a legmegfelelőbb. Nagyszerűen elbeszélgettek. - Williamnek túl sok esze van. Ezért nem is nősült soha. Túl válogatós. - Belinda figyelmeztető pillantást vetett Thompsonékra, mint aki azt akarja mondani, ezt a férfit nem lesz könnyű megfogni. De Thompsonék nem értették el. - Figyelemre méltó, hogy William milyen szerény. Az ember soha nem találná ki... - Sarahhoz fordult ismét. - Nyilván nem említette..., 'de talán tudja, hogy William Whitfield hercege. Nem tudta? Sarah csak bámult. - William Whitfield néven mutatkozott be. - Szokása. Egyik legrokonszenvesebb szokása. Hányadik is William a sorban? Tizenharmadik vagy tizen89

negyedik talán? - A trónhoz? - kérdezte Sarah elszoruló torokkal; - Persze, az angol trónhoz. Nem mintha valaha is odajutna, legalábbis nem valószínű. Azért az ilyesmi nekünk jelent valamit. Persze bolondság, de mi egy kicsit mind a hagyományok bolondjai vagyunk. Mindenesetre örülök, hogy jól van. Aggódtunk, mikor nem találtuk. - Elnézést kérek. - Sarah vörös lett, mint a rák, és magában még mindig meg volt döbbenve a Williamről hallottak miatt. Hirtelen eszébe jutott, talán nagyon illetlenül viselkedett vele. - Én csak Williamnek hívtam - dadogta. - Gondolom, ezzel szörnyű hibát követtem el. Biztosan van valami saját címe vagy megszólitása. Belinda mosolygott. - Hogyne. Kegyelmes úr De azt hiszem, mindkettőnket lelőne, ha így szólítanánk. Én nem is mondanék neki semmit arról, amit megtudtam. Megvárnám, amíg ő hozza szóba. - Sarah bólintott, és a háziasszony eltávozott. William hamarosan visszajött. - Milyen a ló? - kérdezte Sarah egészen bizonytalan hangon. Thompsonék úgy tettek, mint akik nem veszik észre. - Nem olyan szép, mint az összeg, amit George kifizetett érte. Ha van valaki, aki nem ért a lovakhoz, az
90

George. Nem lepne meg, ha kiderülne a csődörről, hogy impotens. - Ahogy kimondta, elvörösödött. - Talán ezt nem kellett volna mondanom. - Semmi baj - nyugtatta meg Sarah, és azon tűnődött, kegyelmes úrnak szólitsa-e. - Hallottam már erősebb kifejezéseket is. - Remélem, hogy nem - vigyorgott William. - Persze azok a nyáladzó itjak... csak az Isten tudja, mit nem mondanak izgalmukban. - Sarah ránevetett. Tekintetük ismét összekapcsolódott egy pillanatra, és Sarah e pillanatban maga sem tudta, mit tesz. Végtére is a férfi egy herceg, egy napon még Anglia uralkodója is lehet, mé s úgy viselkedik vele, mintha régi barátok lennének. - ugyanígy érzett röpke háromórás ismeretség után, és nem akart visszamenni Londonba. Hallotta, amint William megkérdezi apjától: - Hol laknak Londonban? - Közben a társaság lassan sétált a kastély felé. - A Claridge-ben. Talán meglátogathatna minket egy italra, esetleg vacsorára - mondta Edward Thompson, William pedig látható örömmel fogadta a meghívást. - Nagyon szívesen. Szabad reggel telefonálnom? A kérdést nem Sarahhoz, hanem az apjához intézte. - Hogyne. Örömmel veszem - válaszolta Edward Thompson, amint búcsúzóul kezet fogtak. A szülők a kocsi felé tartottak William Sarahhoz fordult.
91

- Remekül éreztem magam. Tulajdonképpen nem is akartam eljönni, de örülök, hogy így alakult. Maga nagyon kellemes meglepetésnek bizonyult, Thompson kisasszony. - Köszönöm - mosolygott Sarah. - Én is nagyon jól éreztem magam. - Aztán, mert nem tudta magában tartani, amit Belindától hallott, hozzátette: - Miért nem mondta meg? - Mit? - Hogy herceg. - Sarah egy kicsit félt attól, William haragudni fog, de a férfi egy pillanatnyi tétovázás után elnevette magát. - Milyen kedves lány ez a Belinda. Hát számít az ilyesmi? - Nem, egyáltalán. Számítania kellene? - Bizonyos emberek esetében sajnos számít. - De annyit már tudott Sarahról, ő nem tartozik ehhez az emberfajtához. Talányos arckifejezéssel nézett rá. Most már ismeri a titkomat, Thompson kisasszony. Legyen óvatos! - Miért? - kérdezte Sarah, és önkéntelenül közelebb húzódott Williamhez. - Ismeri a titkomat. Egyszer majd megkérem, fedje föl a magáét is. - Miből gondolja, hogy titkom lenne? - Mindketten tudjuk, hogy van, nem igaz? - mondta a férfi gyöngéden. Sarah tágra nyílt szemekkel bó92

lintott. William megérintette a lány kezét. - Semmi baj... nem kell soha elmondania olyasmit, amit nem akar elmondani. - Azzal lehajolt, és arcon csókolta a lányt, majd lassan visszakísérte szülei várakozó autójához. Sarah az autóból sokáig integetett, aztán hátradőlt, és azon gondolkozott, vajon telefonál-e majd. 5. Másnap reggel Thompsonék éppen reggeliztek, ami kor megszólalt a telefon, és egy titkár bejelentette, hogy a hívó fél Whitfield hercege. Egy pillanattal később Edward Thompson meghallotta William kellemes baritonját. - Remélem, nem túl korán zavarom, uram. De attól tartottam, később már nem találnám a szállóban. - Egyáltalán nem zavar - mondta Thompson, és lelkesen pillantott feleségére, aki rögtön mindent értett. Éppen reggelizünk, kivéve Saraht, aki sohasem eszik reggel. Nem is tudom, hogy csinálja. - Majd meglátjuk, mit tehetünk - mondta William, és néhány sort firkantott egy szelet papírra a titkárának. Utasította, küldessen virágot Sarah Thompsonnak. - van már programjuk délutánra? Arra gondoltam, a hölgyeket elszórakoztatná, ha megtekinthetnék a koronaékszereket a Towerban. Egyike a néhány, ranggal járó előjognak, hogy az ember mellőzheti az utazási irodákat meg a szervezett látogatásokat, ha az ékszereket akarja látni. Talán Mrs. Thompson vagy a
93

kisasszony szívesen fölpróbálnák őket... mulatságos dolog lehetne... - William bizonytalanul beszélt, de Edward megértette, mi játszódik le benne. Igazi férfi, gondolta, aki nyilvánvalóan komolyan érdeklődik Sarah iránt. - Biztosan nagyon lelkesednének az ötletért. Mindenesetre addig sem vásárlással töltik az idejüket; engem már ezzel is hálára kötelez. - A két férfi nevetett, aztán William azt mondta, értük megy a szálló elé délután kettőre. Mikor kevéssel később Sarah megjelent elfogyasztani reggeli teáját, apja mellékesen megemlitette, hogy a whitfieldi herceg telefonált, és délután elvinné őket megnézni a koronaékszereket; ha ez érdekelné;a hölgyeket. Sarah arckifejezése rögtön elárulta érzelmeit: - William telefonált? - kérdezte döbbenten, mintha nem is számított volna rá. valójában egész éjjel ébren volt, s William telefonhívásának lehetőségét latolgatta. - Ma délután kettőkor? - Ezt olyan arckifejezéssel mondta, mintha a dolog szörnyen kellemetlenül érintené. Apja meglepődött. - van már valami programod? - kérdezte. Nem tudta elképzelni, mi lehet ennél fontosabb. - Nem, nem - motyogta lánya megsemmisülve csak nem gondoltam, hogy telefonálni fog. - Sarah leült, és teljesen elfeledkezett a teáról. - Nem hittem volna, hogy felhív
94

- Nem is téged hívott föl, hanem engem - tréfált apja. - Engem hívott meg, de ha akarod, szívesen magammal viszlek. Sarah az ablakhoz sétált. Arra gondolt, azt kellene mondania, ő nem megy, de eszébe jutott, milyen ostobán venné ki magát ez. Ugyanakkor mi értelme újra találkozniuk? Mi történhet közöttük? - Most meg mi bajod? - kérdezte apja. Ez a lány teljesen érthetetlen, gondolta. Ilyen alkalmat elszalasztani! A herceg csodálatos ember, s ha valami szövődne közöttük, neki aztán végképp nincsen semmi kifogása. Sarah megfordult, és szomorúan mondta: - Nem tudom, mi értelme lenne. - Mert kedves ember. Láthatóan kedvel téged. Ha más nem is történik, összebarátkozhattok. Olyan szörnyű lenne? vagy már barátságnak sincsen helye az életedben? - Sarah ismét ostobának érezte magát, miközben hallgatta apja szavait. Bólintott. Ostobaság ilyen nagy dolgot csinálnia az egészből, de előző nap a kastélyban William teljesen levette a lábáról. - igazad van. Nem is így gondoltam. Csak... ez más, mert William egy herceg. Amíg ezt nem tudtam, egészen más volt. - Nem tudta, hogyan magyarázza meg, de apja értette. - Nem hiszem, hogy ezen bármi is múlna. Rokonszenves ember. Nekem legalábbis az. - Nekem is - mondta Victoria, és átnyújtott lányá95

nak egy csésze teát. Igyekezett rábeszélni, hogy legalább egy szelet pirítós kenyeret egyen, mielőtt elindulnak délelőtti bevásárlókörútjukra. - Nekem is rokonszenves - vallotta be Sarah - csak nem akarok kellemetlen helyzetbe kerülni. - Ez aligha valószínű egy néhány hetes úton, nem? - Igaz, de én éppen válófélben vagyok. Ez őt hozhatná kellemetlen helyzetbe. - Aligha, legföljebb, ha rögtön feleségül mégy hozzá, ami azért meglehetősen valószínűtlen, nem gondolod? - De azért Edward Thompson boldog volt, hogy lánya legalább férfinak tekinti William Whitfieldet. Jót tenne neki egy kis szerelem. Sarah elmosolyodott apja szavain, vállat vont, és visszament szobájába befejezni az öltözködést. Fél órával később jelent meg újra abban a gyönyörű vörös Chanel selyemruhában; amelyet Párizsban vásárolt. Csodálatosan állt neki. Ékszereket is viselt, gyöngysort, néhány rubint, fekete brosst, kirakva apró drágakövekkel. A drágakövek persze hamisak voltak, de azért nagyon jól álltak a lánynak. Haját fekete bársonyszalaggal hosszú lófarokban fogta össze, fülében pedig azt az igazgyöngy fülbevalót viselte, amelyet nászajándékként kapott anyjától. - Milyen szépek az ékszereid, kedvesem - jegyezte meg apja, amikor elhagyták a szállodát. Sarah rámosolygott. - Gyakrabban kellene őket hordanod.
96

Sarahnak nem volt sok ékszere: nagymamájától örökölt egy gyöngysort, anyjától kapott esküvőjére egy igazgyöngy fülbevalót, meg volt néhány gyűrűje, jegygyűrűjét eladta, Freddie nagymamájának nyakékét, amit férjétől kapott, visszaadta. - Lehet, hogy ma délutántól gyakrabban fogom őket viselni - tréfált Sarah vidáman. Victoria jelentőségteljes pillantást váltott férjével. Gyors ebédet fogyasztottak egy étteremben, aztán benéztek Lockhoz Edward Thompsonnak egy kalapot rendelni, kettő előtt tíz perccel pedig visszatértek a szálló elé. William már várt rájuk. Idegesen járt föl s alá a szálló halljában, és időnként órájára pillantott. Arcán világosan látszott az öröm, amikor végre megpillantotta a lányt. - Milyen csodálatosan néz ki! - ujjongott. - Mindig vörös ruhát kellene hordania! - Sarah még abba is beleegyezett, hogy anyja rúzsából is használjon egy keveset. - Sajnálom, amiért korábban érkeztem - folytatta William. - Az ilyesmi még nagyobb udvariatlanság, mint ha késne az ember De semmiképpen sem akartam elszalasztani. Sarah csöndesen rámosolygott. Volt valami a férfiban, amitől egyszerűen jól érezte magát. - Én is örülök, hogy látom - válaszolta csintalan mosollyal, és még hozzátette: - Kegyelmes uram. William összerezzent.
97

- Legközelebb jól elagyabugyálom Belindát, ha találkozunk. Ha pedig maga, Thompson kisasszony, még egyszer ezt mondja nekem, egyszerűen lecsavarom az orrát, világos? Mért nem szólít fenségnek? - Nem rossz ötlet. Mindenesetre jól hangzik. Imádom a címeket! - gúnyolódott Sarah, eltúlozva amerikai akcentusát és sűrűn legyezgetve szempilláit. William meghúzta lófarkát. - Lehetetlen nőszemély. Gyönyörű, de lehetetlen. Mindig így viselkedik? - Néha rosszabbul - válaszolta Sarah büszkén, bár jól tudta, időnként nagyon is csöndesen szokott viselkedni. Sarah szülei közben a recepciónál üzenetek után érdeklődtek, majd csatlakoztak hozzájuk, és mindnyájan kivonultak William Daimlerjéhez. Maga vezetett a Towerig, közben elbűvölően csevegett, és a látnivalókat mutogatta. Victoria ragaszkodott hozzá, hogy Sarah üljön elöl, így aztán a szülők a hátsó ülésre kerültek. William időnként oldalvást Sarahra pillantott, mint aki attól fél, hirtelen hűlt helyét találja. Amikor megérkeztek, az egész családot kisegítette az autóból, aztán az egyik őrnek átnyújtotta névjegykártyáját, mire azonnal beengedték őket, bár a hivatalos nyitvatartási idő már régen lejárt. Egy második őr jelent meg, aki fölkísérte őket a csigalépcsőn, hogy megtekinthessék a koronaékszereket. A kincsesházban Sarahnak a lélegzete is elállt bámu98

latában. Koronákat látott, melyek hatszáz éve díszítik uralkodók fejét, jogarokat, kardokat; tárgyakat, amelyeket ma már csak egy-egy koronázás alkalmával lehet látni. A keresztes jogar különlegesen szép volt ötszázharminc karátos gyémántjával, az "Afrika Csillaga' gyémántok legnagyobbikával, amelyet Dél-Afrika ajándékozott hetedik Edwardnak. William ragaszkodott hozzá, hogy Sarah több tiarát is fölpróbáljon. Sötét haján remekül festettek. - Jó lenne magának az egyik - mondta William gyöngéden. - Hordhatnám a tanyámon - válaszolta vidáman Sarah. A férfi grimaszt vágott. - Tiszteletlen. Ezt a tiarát utoljára Victoria királynő viselte gyermekkorában, maga pedig tanyákról beszél. Szörnyű kislány! De hangjából kiderült, egyáltalán nem így gondolja. Késő délutánig maradtak; gazdag leckét vettek az angol királyok történetéből. William nélkül mindez lehetetlen lett volna. Thompson köszönetet mondott, amikor visszatértek a Daimlerhez. - Mulatságos hely, nem? - mondta William. - Mindig szerettem idejönni. Először apám hozott el. Szeretett anyámnak drága ékszereket vásárolni. Mostanában sajnos már nemigen viseli őket. Megöregedett, és csak ritkán megy társaságba. Még most is remekül néz ki, ha fölékszerezi magát, de azt állítja, hogy kényel99

metlen érzés számára. - Nem is lehet olyan idős - mondta Sarah anyja, aki maga csak negyvenhét éves volt. Huszonegy évesen ment férjhez Edward Thompsonhoz, huszonhárom éves korában szülte Jane-t. - Anyám nyolcvanhárom éves - mondta William büszkén. - Nagyszerű asszony. Hatvannál egy nappal sem néz ki többnek. Igyekszem társaságba vinni, amikor csak lehet, de nincsen könnyű dolgom. - Maga a legkisebb gyerek? Nagy a család? - kérdezte Victoria kíváncsian, de William megrázta a fejét, és azt válaszolta, hogy ő az egyetlen gyerek. - A szüleim már harminc éve házasok voltak, és régen föladtak minden reményt, amikor én megszülettem. Anyám mindig azt mondja, az én születésem csoda volt, Isten áldása, ha megbocsátják nekem, amiért ilyen nagy szavakat használok. Apám szerint - vigyorgott William - inkább az ördög műve. Szegény, évekkel ezelőtt meghalt. Elbűvölő ember volt, önök is rokonszenvesnek találták volna. - Begyújtotta a Daimler motorját. - Anyám negyvennyolc éves korában szült, ami elég elképesztő, ha belegondolunk. Apám akkor volt hatvan; nyolcvanöt éves korában halt meg, ami azért nem rossz életkor. Be kell vallanom, nagyon hiányzik. Anyám érdekes asszony. Talán lesz rá alkalom, hogy megismerkedjenek vele, mielőtt elhagyják Angliát. Reménykedő pillantást vetett Sarahra, aki azonban ép100

pen elgondolkozva bámult ki az ablakon. Arra gondolt, milyen természetesnek és magától értetődőnek tűnik minden Williammel, de valójában egyáltalán nem könnyű. Sohasem lehetnek egyebek barátoknál. Erre újra meg újra emlékeztetnie kellett magát, valahányszor a férfi megnevettette vagy ránézett vagy megfogta a kezét. Nem lehetnek többek barátoknál. Sarah válófélben van. William a trón tizennegyedik várományosa. Mikor megérkeztek a szállodába, és William kisegítette az autóból a lányt, látta, hogy gondterhelt. - valami baj van? - kérdezte. Arra gondolt, talán mondott valamit, amivel megsértette, pedig úgy látta, jól érzi magát. A kincsesház nyilvánvalóan örömet szerzett neki. Sarah azonban haragudott saját magára, mert úgy érezte, félrevezeti a férfit, úgy érezte, magyarázattal tartozik neki. Meg kell tudnia, miféle nő ő, mielőtt még több figyelmet és kedvességet pazarol rá. - Semmi bajom. Csak a fejem fájdult meg. - Biztosan attól a nehéz koronától, amit a fejére erőltettem, Sarah. Borzasztóan sajnálom. - Ugyan. Csak fáradt vagyok. - Talán keveset ettél ebédre - mondta Edward Thompson, aki látta, mennyire kétségbeesett a fiatalember. - Szerettem volna mindannyiukat meghívni vacsorázni. - Talán más alkalommal - válaszolta gyorsan Sarah.
101

Anyja kérdőleg nézett rá. - Esetleg lepihenhetnél egy kicsit - javasolta. William Sarah arcát figyelte. Tudta, a háttérben van valami. Talán egy másik férfi? vagy volt egy vőlegénye, aki meghalt? Említett valamit egy évről, amely a szomorúság éve volt... Szeretett volna többet tudni, de nem akarta, hogy kíváncsinak tűnjön. Inkább egyenesen a lány szemébe nézett. Akkor esetleg holnap ebédre találkozhatnánk? Sarah beszélni szeretett volna, de csak ennyit tudott kinyögni. - Nagyon... nagyon jól éreztem magam ma délután. - A szülők ismét köszönetet mondtak, aztán eltűntek a lépcsőn, mert úgy érezték, a fiataloknak joguk van hozzá, hogy kettesben maradjanak, és azt is megérezték, lányukban belső viharok dúlnak. - Szerinted mit fog neki mondani? - kérdezte Victoria férjétől, amikor fölfelé mentek a liftben. - Azt én is szeretném tudni. Bár inkább nem is akarom tudni, ki fogja bírni. Jó ember ez, Victoria. Ilyen ember mellett szeretném látni a lányunkat. - Én is. - De mindketten tudták, ennek nincs reális esélye. Whitfield hercegének sohasem engednék meg, hogy elvált asszonyt vegyen feleségül. Ezzel mindenki tisztában volt. A hallban William elbűvölten nézte a lányt. - Nem mehetnénk el sétálni valamerre? Meg tudná
102

tenni? Meg tudná tenni, hogyne tudná, de mi értelme lenne? Mi értelme bárhová is elmenni vele, vagy akár újra találkozni? És ha beleszeret? vagy kölcsönösen egymásba szeretnek? Akkor mit tesznek? Nevetségesnek tűnt, hogy beleszeressen egy férfiba, akivel csak most találkozott, és akit sohasem lát többé, ha visszamennek Amerikába. - Azt hiszem, nagyon ostoba vagyok - mosolygott Sarah. - Sokáig nem forogtam emberek között... úgy értem, férfiak között... és elfelejtettem, hogyan kell viselkedni. Nagyon sajnálom, William. - Semmi baj. Nem ülne le? - Találtak egy csöndes sarkot a hallban. - Csak nem kolostorban volt az elmúlt évben? - kérdezte William, csak félig tréfásan. - Többé-kevésbé. Egy ideig ezzel is fenyegetőztem. Saját kolostoromban éltem. A szüleim vidéki házában, Long Islanden. - Mindezt csöndesen mondta, hiszen Williamnek joga volt tudni. - És egy egész évig ott volt anélkül, hogy bárkivel is találkozott volna? - A lány válasz helyett némán bólintott. Tekintetük egymásba fonódott. Sarah nem tudta eldönteni, mennyit mondjon el. - Egy év egyedül nagyon hosszú idő. Segített valamit? - Nem vagyok benne biztos - vallotta be a férfinak őszintén, és sóhajtott. - Annak idején úgy tűnt, segít. De utána nagyon nehéz volt ismét beilleszkedni a nor103

mális életbe. Ezért hoztak a szüleim Európába. - Európa jó hely arra, hogy újrakezdje valaki - mosolygott gyöngéden William. úgy döntött, nem tesz föl több nehéz kérdést. Nem akarta elijeszteni, és fájdalmat sem akart okozni. Beleszeretett, és semmiképpen sem akarta elveszíteni. - Örülök, hogy Európába jött. - Én is - mondta Sarah, és így is gondolta. - velem vacsorázna ma este? - Talán... nem vagyok benne biztos. Azt hiszem, színházjegyünk van... meg kell kérdeznem a szüleimet. - És ha ma nem, holnap igen? - William... - egy pillanatra úgy tűnt, mintha valami fontos dolgot akarna közölni, aztán elhallgatott, és egyenesen a szemébe nézett: - Miért akar velem találkozni? - Mert nagyon különleges lány. Még sohasem találkoztam magához hasonlóval. - De néhány héten belül elmegyek. Mi értelme van ennek? - valójában azt akarta mondani, tudja, hogy nem lehet közös jövőjük, s ennek tudatában barátságuk folytatása is értelmetlennek tűnt. - A lényeg az - mondta a férfi - hogy maga nagyon tetszik nekem. Miért nem akkor gondolunk az elutazására, amikor eljön az ideje? - Ez volt a filozófiája: a mának élni, nem a jövő fölött szorongani. - És közben? - Garanciát akart, hogy senki nem fog sérüléseket szerezni. Ezt azonban még William sem
104

ígérhette meg, akármennyire is tetszett neki. Nem ismerte a múltját, és nem ismerte jövőjüket. - Majd meglátjuk... vacsorázzon velem! Sarah tétovázott, nem mintha nem akart volna vele vacsorázni, hanem mert túlságosan is akart. - Rendben van - egyezett bele végül. - Köszönöm - bólintott William. Hosszan nézte a lányt, aztán mindketten fölálltak. - Akkor este nyolckor eljövök magáért. - Itt lent fogom várni - mosolygott Sarah, és a lifthez sietett. - Inkább feljönnék a szobájába. - Rendben van. - Ismét rámosolygott. William arcon csókolta. A lift megérkezett. A férfi átvágott a hallon, integetett, Sarah pedig dobogó szívvel ment föl a liften. 6. Nyolc óra után öt perccel megszólalt a lakosztály csengője. Sarah nem is sejtette, hogy William már negyedórája odalenn téblábol a hallban. Szülei nem tettek ellenvetést, nem bánták, amiért lányuk nem megy velük színházba, főleg miután értesültek róla, hogy Williammel megy vacsorázni. Fekete ruhájában nyitott ajtót, melyet mintha ráöntöttek volna. - Nahát, Sarah! Csodálatosan néz ki! - A lány bonyolult kontyba rakta haját, csupa csiga és fürt. Az embernek az volt az érzése, ha egy tűt kihúz, az egész hajtömeg
105

vízesésként ömlene vállára. - Csodálatos! - ismételte a férfi, és egy lépést tett hátra, hogy jobban gyönyörködhessen a látványban. Most először voltak kettesben igazán, leszámítva az ablakmélyedést a kastélyban, ahol mégiscsak akadtak más vendégek is a környezetükben. - Maga is nagyon elegáns - hangzott az udvarias válasz. William szmokingban volt, apja gyönyörű, fekete selyemmellényét viselte, melynek egyik zsebéből a másikig az a gyémánt óralánc vezetett, amelyet nagybátyja Miklós cártól kapott ajándékba. Ahogy autójában a vendéglőbe hajtottak, elmesélte a lánc történetét. A láncot egy nagyherceg csempészte ki Oroszországból a köntöse szegélyébe varrva. - Maga mindenkinek a rokona! - kiáltott fel Sarah elragadtatva. - Csupa király meg cár meg uralkodó! - Valóban sok ilyen rokonom van - felelte William, mint aki mulat az egészen - és biztosíthatom, túlnyomó többségük szörnyű alak. Ma este maga vezetett, mert kettesben akart lenni a lánnyal, és nem akarta, hogy a sofőr jelenlétével zavarja őket. Csöndes vendéglőben rendelt asztalt; már várták őket. A főpincér maga vezette a párt egy félreeső asztalhoz, hajlongott, és Williamet többször is kegyelmes úrnak szólította. A pezsgő azonnal megérkezett. Mint kitűnt, a férfi már az asztalfoglalással egyidejűleg megrendelte a vacsorát. Először kaviárt kaptak apró, vékony pirítóssal és citromgerezdekkel, aztán lazacot
106

ízletes mártással, utána jött a fácán, a saláta, a sajt és a szuflé. Végül francia aprósütemény. - Úristen, meg se tudok mozdulni - panaszkodott Sarah mosolyogva a csodálatos vacsora végeztével. Nagyszerű este volt. A szüleiről mesélt, mennyire szereti őket, William pedig arról, hogy anyját mélyen elkeserítette, amikor ő évekkel ezelőtt húzódozott a házasság gondolatától. - Sajnos, nagy csalódást okoztam neki mindig is mondta a bűnbánat legkisebb jele nélkül. - Mégsem akarok akárkit elvenni csak azért, hogy a rokonság meg legyen velem elégedve, vagy hogy utódokat nemzzek. Miután szüleim nagyon idősek voltak, amikor én születtem, mindig az volt az érzésem, van időm elegendő, nem kell semmit elsietni. - Nem is kell - válaszolta Sarah. - Jobb így, mintsem valami komoly hibát kövessen el. - Ahogyan ezt mondta, Williamnek ismét föltűnt a lány tekintetében a titokzatos szomorúság. - És maga, Sarah? Nem biztatják a szülei a házasságra? - A lány már mesélt neki jane-ről, Peterről meg a gyerekekről. - Az utóbbi időben nem. A szüleim nagyon megértő emberek. - De miközben ezt mondta, félrenézett. Eszébe jutott élete nagy hibája. William megfogta a kezét. - Miért nem osztja meg velem soha a fájdalmát? 107

Mindkettőjük számára hihetetlennek tűnt, hogy csak néhány napja ismerik egymást. - Miből gondolja, hogy valami fájdalmam van? Sarah megpróbálta elkerülni a kérdést, de a másik nem engedett. Ujjai erősen fogták a kezét. - Mert látom, valamit rejteget. Hogy mit, azt nem látom tisztán, de biztos vagyok benne, van valami, amiről nem beszél, ami kísérti éjjel-nappal, fölzaklatja, nem hagyja nyugodni. Olyan szörnyű, hogy nem tudná nekem elmondani? Sarah nem tudta, mit válaszoljon, az igazságot pedig nem merte elmondani. Szeme könnyel telt meg zavarában. - Ne haragudjon... - dadogta. Kiszabadította kezét és az asztalkendőt szeméhez érintette. A pincér diszkréten eltűnt. - De olyasmiről van szó... olyan rút dolog... sohasem érezne irántam úgy, mint most, ha elmondanám. Sohasem találkoztam senkivel... azóta... - Az istenre, de hát mi történt? Meggyilkolt valakit? Rokont, barátot? Még ha így történt is, nyilván baleset volt. Sarah, ne csinálja ezt magával! - Két tenyerébe fogta a lány kezét, hogy bátorságot öntsön bele. - Ne haragudjon, igazán nem a kíváncsiság beszél belőlem, de fáj látnom, ahogy szenved. - Hogy fájhat? - kérdezte Sarah hitetlenkedve, könnyein keresztül mosolyogva. - Hiszen nem is ismer.- Ez tény volt, mégis mindketten tudták, nem
108

igaz. Két nap alatt jobban megismerték egymást, mint a legtöbb ember egy életen át. - Borzasztó dolgot tettem - vallotta be Sarah, s közben görcsösen kapaszkodott William biztonságot nyújtó, erős kezébe. - Ezt nem hiszem el. Lehet, hogy borzasztónak érzi, de lefogadnám, senki más nem tekinti annak. - Elveszítené a fogadást - mondta a lány búsan, aztán sóhajtott. Williamre nézett, és ismét visszahúzta kezét. - Két évvel ezelőtt férjhez mentem. Nagy hibát követtem el, és megpróbáltam együtt élni ezzel a hibával. Mindent megpróbáltam. Eltökéltem magam, a férjem mellett maradok, még ha belehalok, akkor is. - A férfit nem rázta meg annyira a hír, mint Sarah várta. - És még mindig a felesége? - kérdezte nyugodtan, és újra kinyújtotta kezét; de a lány nem fogta meg, tudta, most nem teheti. Ha mindent elmond, Williamnek úgysem kell többé. De már tartozott neki annyival, hogy mindent elmondjon. - Több mint egy éve külön élünk A válást hivatalosan novemberben fogják kimondani. - Ezt úgy mondta, mintha gyilkosságért ítélnék el. - Sajnálom - felelte William. - Magát sajnálom, Sarah. El tudom képzelni, milyen nehéz lehetett és menynyi boldogtalanságot jelenthetett magának az elmúlt év - vajon miért váltak el?, tűnődött. A férfi másvalaki miatt hagyta el Saraht, vagy valami más ok lehetett?
109

- Nagyon szerette? - kérdezte tétován; nem akart kíváncsiskodni, de ezt mindenképpen tudni akarta. Tudnia kellett, a lány fájdalma mélyén szerelem és vágyakozás van-e, vagy egyszerűen sajnálat. Sarah megrázta a fejét. - Hogy őszinte legyek, azt hiszem, soha nem szerettem. Egész életemben ismertem, úgyhogy a házasság valahogy természetesnek tűnt. Kedveltem is: de sohasem szerettem. A házasság abban a pillanatban szétesett, amikor visszatértünk a nászutunkról és beláttam, milyen nagy hibát követtem el. A férjem állandóan a barátaival csavargott, minden nap, minden éjjel ivott, nőket hajkurászott. - Hangja tengernyi szomorúságról árulkodott. Pedig az elvetélt gyermekről nem is beszélt, s nem mesélte el a házassági évforduló botrányát, amikor férje prostituáltakat hozott a partira. De William látta, hogy többet szenvedett, mint amennyiről beszámolt. Újra megérintette a kezét, és megvárta, míg a lány feléje fordítja tekintetét, mely tele volt emlékekkel és kérdésekkel. - Nagyon sajnálom - mondta William csöndesen. A férje nyilván teljesen hülye. - Sarah ismét mosolygott, megkönnyebbülten sóhajtott, bár tudta, mindig bűnösnek fogja magát érezni, amiért elvált. Ugyanakkor azt is tudta, Freddie mellett tönkretette volna az életét. - Ez az a szörnyű bűn, amit nem mert bevallani? 110

kérdezte William mosolyogva. Sarah bólintott. - Hogyan lehet ilyen bolond? - folytatta a férfi. - Nem a múlt században élünk. Mások is elváltak. vagy inkább egész életében mellette maradt volna szenvedni? - Nem, de a szüleim miatt rettenetesen szégyelltem magam. Számukra nagyon kínos lehetett. A családban még soha senki nem vált el. És mégis olyan kedvesek voltak hozzám. Tudom, valamennyire mindenképpen szégyellik, de soha egy rossz szót sem szóltak. - Ellenezték a válást? - kérdezte William. - Nem, egyáltalán nem - rázta a fejét Sarah. - Sőt, bátorítottak. Tulajdonképpen apám intézett mindent. Csodálatosan viselkedtek, de szörnyű lehetett számukra, amikor New York-i barátaikkal találkoztak. - Ezt mondták magának? - Nem. Túlságosan szeretnek ahhoz, semmint szemrehányást tegyenek. - És maga találkozott a szülei barátaival, hogy vezekeljen bűnéért? Sarah fejét rázta, és elnevette magát. Úgy érezte, újra fiatal. - Nem. Elrejtőztem Long Islanden egy évre. - Bolondság volt. Biztos vagyok benne, senki sem tett volna szemrehányást, ha van elég ereje hozzá, hogy visszamenjen New Yorkba. - Nem tudom - sóhajtott a lány. - Nem találkoztam senkivel... mostanáig... amíg maga...
111

- Szerencsés flótás vagyok, Thompson kisasszony. Milyen bolond lány is maga. Nem tudom elhinni, hogy egy évig gyászolt egy férfit, akit nem is szeretett igazán. Tényleg... hogy tehette? - A válás nekem komoly dolog - védekezett Sarah. Folyton azt éreztem, olyan vagyok, mint az a szörnyű nőszemély, aki feleségül ment a maga unokatestvéréhez. - Micsoda? - kérdezte William döbbenten. - Wallis Simpson? Ötmillió értékű ékszer, egy ház Franciaországban, és egy férj, aki lehet, hogy egy kicsit tökkelütött, de imádja a feleségét. Micsoda szörnyű sors! Persze tréfált, és mindketten jól mulattak a történetén. - De én komolyan beszélek - erősködött Sarah nevetve. - Én is. Gondolja, az a nő olyan rosszul járt? - Nem. De mit gondolnak róla az emberek! - Ezt ismét komolyan mondta. - Nem szeretnék a helyében lenni. - Nem is lehetne. Az az asszony egy királyt vett rá, hogy lemondjon a trónról. Maga becsületes nő, aki hibát követett el, amikor hozzáment egy csirkefogóhoz. Ezt a hibát helyre is hozta. Ki kárhoztathatná ezért? Persze akadnak emberek, akiknek az ilyesmiben örömük telik. A pokolba velük! Én nem csinálnék a maga helyében ilyen nagy ügyet egy válóperből. Ha visszamegy New Yorkba, nyugodtan telekiabálhatja vele a várost. Ha valamit szégyellnie kellene, az inkább a há112

zassága. Saraht mosolyra késztette a férfi gondolkodásmódja. Remélte, hogy helyesen látja a dolgot, ő maga is könynyedébben vette most, mint egy évvel ezelőtt. Talán Williamnek igaza van, és nem lesz olyan szörnyű, mint ahogyan ő képzelte. Hirtelen elnevette magát. - Ha sikerül meggyőznie, hogy így lássam a dolgot, akkor minek megyek vissza a tanyára? Hogy fogok akkor remeteként élni hátralévő éveimben? William újra töltött a pezsgőből, és komolyan nézett a lányra. - Alkalomadtán majd erről is beszélhetnénk. Nem vagyok benne biztos, hogy ez a tanyasi élet szimpatikus nekem. - Miért nem? - Mert így akar elmenekülni az élet elől. Ennyi erővel kolostorba is vonulhatna. - Hörpintett a poharából. - Ez pedig Isten ellen való vétek, véleményem szerint. Ha csak rágondolok, elönt a méreg. - A tanyától vagy a kolostortól? Sarah úgy érezte, különleges ajándékot kapott Williamtől. Neki mesélte el a történetet először, és a férfi nem botránkozott meg rajta, még csak nem is lepődött meg különösebben. Sarah számára ez volt az első lépés a szabadság felé. - Mind a kettőtől elönt a méreg. De ne beszéljünk erről többet. Menjünk inkább táncolni!
113

- Remek ötlet. - Sarah több mint egy éve nem táncolt. Arra gondolt, talán már el is felejtette, hogyan kell, de az ötlet tetszett neki. - Menjünk! Ha még tudok táncolni. - Majd eszébe juttatom, hogyan kell csinálni - felelte William, és intett a fizetőpincérnek. A számlát aláírta; néhány perccel később már úton voltak a Café de Paris felé. Amint beléptek, minden megélénkült; tucatnyi alkalmazott vette körül őket hajbókolva, bokacsattogtatva. Mind kegyelmes úrnak szólították a férfit. Látszott rajta, nagyon unja a dolgot, ami Saraht végtelenül mulattatta. - Azért ennyire nem lehet kellemetlen. Próbáljon jó képet vágni hozzá - mondta, ahogy a táncparkett felé tartottak. - Magának fogalma sincs, milyen unalmas ez egy idő után. Nem mondom, ha kilencvenéves lennék, lehet hogy még élvezném is. Az én koromban azonban nem hiányzik. Bár apám nyolcvanöt éves korában is unta. - Az élet nem könnyű - mosolygott Sarah. Táncolni kezdtek. Először nehezen ment, de hamarosan mintha mindig együtt táncoltak volna. A férfi főleg a tangóban és a rumbában jeleskedett. - Remekül táncol - bókolt partnerének. - Biztos, hogy elvonultan élt egy évig? Nem vett Long Islanden titokban táncórákat? - Nagyon vicces. Éppen most léptem a lábára.
114

- Kizárt dolog. A nagyujjamra lépett. Fejlődik. Hajnali kettőig táncoltak és nevettek, aztán William hazavitte. Sarah álmos volt. Ásított, és fejét a férfi vállára hajtotta. - Nagyon jól éreztem magam, William. Köszönöm szépen. - Én szörnyen rosszul éreztem magam-jött a tréfás válasz. - Fogalmam sem volt róla, hogy egy romlott asszonyszeméllyel, elvált asszonnyal szórakozom. Azt hittem magáról, hogy egy kedves, szép lány New Yorkból, és mi derül ki? Használt cikket sóztak rám. - Gyászosan rázogatta a fejét, Sarah pedig durcásan hozzávágta kézitáskáját. - Használt cikk! Hogy merészel használt cikknek nevezni?! - Akkor nem használt cikk. De mégis: egy elvált aszszony! - William tovább rázogatta fejét nagy búsan. Bár időnként elmosolyodott, Sarah azonban hirtelen megijedt; az jutott eszébe, talán csak futó viszonyt akar vele, az elvált asszonnyal, arra a néhány hétre, amíg Londonban van. Azonnal megmerevedett, és távolabb húzódott a kocsiban. A férfi rögtön észrevette, valami nincs rendjén, és ahogy behajtottak a Brook Streetre ránézett. - Mi baj van? - Semmi. Egy pillanatra görcs állt a hátamba. - Nem hiszem.
115

- Pedig így van. - Akkor sem hiszem. valami az eszébe jutott, ami fölzaklatta. - Hogy mondhat ilyet? - És hogyan láthat bele, gondolta, ilyen rövid ismeretség után? - Egyáltalán nincs igaza. - Akkor jó. Maga aggódik a legtöbbet minden ismerősöm között. Sokkal boldogabb lenne, ha azzal törődne, ami van és jó, ahelyett, hogy folyton a rossz lehetőségeken járna az esze. - Egészen atyai hangon beszélt. - Köszönöm, kegyelmes uram. - Nincs mit, kisasszony Megérkeztek a szálló elé, William kipattant az autóból, hogy kisegítse. Sarah azon gondolkodott, mit fog csinálni, ha a férfi esetleg föl akarna jönni a szobájába. Eldöntötte, ezt semmilyen körülmények között nem fogja megengedni. - Gondolja, a szülei máskor is elengednék velem vacsorázni? - kérdezte William tiszteletteljesen. - Esetleg holnap, kivált ha elmagyaráznám az édesapjának, hogy a tangóban még sokat kell fejlődnie. Sarah gyöngéden nézett rá. Belátta, hogy alábecsülte a férfit. Remélte, ha más nem is lesz soha a dologból, mától fogva mindig barátok maradnak. - Beleegyeznek. Nem akarna holnap reggel velünk jönni a Westminster apátságba? - Nem - felelte William. - De azért természetesen
116

boldogan eljövök. William ugyanis inkább rá, mint a templomra volt kíváncsi. De a lány megért egy apátságot. - A hétvégén pedig - folytatta - talán kikocsizhatnánk vidékre. - Annak én is örülnék - válaszolta Sarah. William lehajolt, lassan megcsókolta. Karja nagy erővel ölelte a lányt, aki ebben az ölelésben nem félelmet, inkább megnyugvást érzett. A csók végeztével mindketten levegő után kapkodtak. - Nincs kizárva - suttogta a férfi - hogy az ilyesmihez mindketten túl öregek vagyunk..., de azért nekem ez nagyon jólesett. - Főleg az esett jól neki, amit a csók ígéretének érzett. A lifthez kísérte Saraht, szerette volna újra megcsókolni, de meggondolta magát. Nem akarta az alkalmazottak figyelmét fölkelteni. - Reggel találkozunk - súgta, a lány bólintott, és fölnézett rá. Várta, mit fog mondani, és amikor meghal lotta, szinte elállt a szívverése. William tudta, hogy talán túl korán mondja ki e szavakat, de már nem tudta magát megállítani: - Szeretem, Sarah. Sarah azt akarta válaszolni, hogy ő is szereti, de a férfi már hátralépett, a liftajtó pedig bezárult közöttük. Másnap elmentek a Westminster apátságba. Thompsonék érezték, hogy a fiatalok között történt valami. Sarah csöndesebbnek tűnt, mint valaha, William pedig
117

másként nézett rá, mint annak előtte. A szülők félresodródtak, és Victoria aggódva sugdosott férje fülébe. - Csak nincs valami baj? - kérdezte, hangjában aggodalommal. - Fogalmam sincs - felelte Edward hűvösen. William csatlakozott hozzájuk, valamilyen érdekes építészeti részletre hívta föl figyelmüket. Mint a Towerban, itt is rendkívül mulatságos történetekkel szórakoztatta őket a különböző angol uralkodókról és hírességekről. Mesélt a múlt évi koronázásról is, és néhány jóindulatú megjegyzés erejéig méltatta "Bertie' unokatestvérét, aki jelenleg Anglia királya. William szerint Bertie sohasem akart király lenni, és rettenetesen föl volt háborodva, amikor David nevű fivére Edward királyként lemondott a trónról. Aztán a sírok között sétáltak. Sarah anyja továbbra is úgy gondolta, lánya szokatlanul csöndes. Thompsonék visszamentek az épületbe, hogy a két fiatalt egyedül hagyják. Látták, komolyan beszélgetnek valamiről. - Rosszul érzi magát? - kérdezte William ijedten, és megfogta Sarah kezét. - Nem kellett volna tegnap este azt mondanom? - Ugyanakkor még sohasem érezte, amit most, sohasem ilyen erősen, ilyen hevesen. Úgy érezte magát, mint egy kamasz, egy fülig szerelmes kamasz, és nem tudta megállni, hogy újra szerelmet ne valljon: - Szeretem, Sarah... tudom, milyen ostobán hangzik, milyen őrültség az egész, de így van, még ak118

kor is, ha bolondnak tart. Mindent szeretek magában: ahogy kinéz, ahogyan gondolkodik, és nem akarom elveszíteni. - Most tényleg ijedtnek tűnt. Sarah ránézett búbánatos szemével. Tekintetéből nyilvánvaló volt, hogy ő is szerelmes, de az is látszott, hogy nincs kibékülve ezzel az érzéssel. - Hogy mondhat ilyet? Úgy értem, hogy nem akar elveszíteni. Sohasem lehetünk egymáséi. Elvált aszszony vagyok, maga pedig egy trón várományosa. Csak barátok lehetünk... vagy egy futó viszony... többről hogyan lehetne szó? A férfi először megdöbbent, szinte megingott álltában, aztán mosolyogva kérdezte: - Kedvesem, ha ezt futó viszonynak tartja, szeretném tudni, mit tartana komoly kapcsolatnak. Még soha életemben nem éreztem így senki iránt, bárha csak nemrég ismertük meg egymást. Ami engem illet, szó sincs futó viszonyról. Sarah boldogtalanul mosolygott. - Értem - mondta. - De amikor ennek semmi értelme. Maga is jól tudja. Miért kínozzuk magunkat? Miért nem maradunk egyszerűen jó barátok? Én hamarosan visszamegyek Amerikába, magának pedig megvan itt a saját élete - fejezte be, és gyönyörűbb volt, mint valaha. - Miféle élethez tér vissza Amerikába? - Williamből kitört az elkeseredettség. - Ahhoz a nyomorult tanyasi léthez, ahol öregasszonyként akarja végezni! Micsoda
119

ostobaság! - William, én elváltam! Azaz hamarosan el fogok válni. Már az is helytelen, hogy idáig eljutott a kapcsolatunk. - Hangjában szintén keserűség csengett. - Szeretném, ha tudná, egyáltalán nem érdekel a válópere - mondta a férfi haragosan. - Nekem nem jelent semmit. Még annál a rohadt trónöröklésnél is kevesebbet, ami magát olyan vég nélkül izgatja. Erről van szó, igaz? Sarah, maga összekeveri magát azzal "f asszonnyal, akit David vett el. - Persze a windsori h cegnőre gondolt, és ezt mindketten tudták. Williamn igaza is volt. Sarah valóban összekeverte magát azzal az asszonnyal, de roppantul ragaszkodott elképzeléseihez. - Hagyományról és felelősségről van szó. Nem lehet ezeket egyszerűen fölrúgni. Nem tehetünk úgy, mintha nem léteznének. Olyan lenne, mintha teljes sebességgel robognánk végig egy úton, és úgy tennénk; mintha nem is vennénk észre, hogy előttünk egy téglafal van. Pedig ott van, akár akarja látni, akár nem, és mindketten meg fogunk sérülni, ha nem állunk meg, még mielőtt túl késő: - Sarah nem akart senkinek fájdalmat okozni; saját magának sem, Williamnek sem. Nem akart fülig beleszeretni, és aztán elveszíteni csak azért, mert nem lehet az övé. Egyszerűen nem volt a dolognak semmi értelme, bármennyire is szerették már egymást.
120

- Akkor mit javasol? - A férfi tekintete szomorú volt, mert nem volt ínyére, amit hallott. - Álljunk meg most. Soha ne lássuk egymást? Istenemre mondom, ebbe én nem megyek bele, csak akkor, ha a szemembe mondja: nem szeret. - Ismét megragadta a lány kezét, mélyen a szemébe nézett. Sarah nem bírta tovább. - Ezt nem mondhatom - súgta, és ismét fölnézett a férfi szemébe. - De talán megmaradhatunk barátoknak. Több úgysem lehet a kapcsolatunk soha. Inkább legyünk barátok, William, mintsem elveszítsük egymást. De ha nem állunk meg, fejjel rohanunk valamibe, ami ostoba és veszélyes. Mindenki előbb-utóbb maga ellen fordul, és tragédia lesz a vége. - Kevésre becsüli a családomat. Anyám félig francia, és soha nem adott erre az egész királyosdira. A trón tizennegyedik várományosa vagyok, kedvesem, ez meglehetős távolságot biztosít. Bármikor lemondhatok erről a jogomról, és nem bánná se más, se én magam. - De én sohasem engedném. - Kérem... az isten szerelmére, Sarah. Felnőtt ember vagyok. El kell hinnie, hogy tudom, mit csinálok. A maga aggodalmai teljesen alaptalanok. - Megpróbálta könnyedén fölfogni a dolgot, de mindketten tudták, Sarahnak igaza van. William valóban föladta volna várományosságát, ha úgy gondolja, Sarah hajlandó feleségül menni hozzá, de erre nem merte megkérni. Túlságosan sokat kockáztatott volna, túlságosan gyorsan.
121

- Uramisten - mondta - micsoda lehetetlen helyzet. Visszamentek az apátságba, hogy megkeressék Sarah szüleit. Közben a férfi megpróbálta tréfára venni a dolgot. - Az angol lányok fele kész lenne gyilkosságot elkövetni, ha ezen az áron hercegnő lehetne belőle mondta. - Maga pedig annyira fél tőle, mintha valami fertőző betegség lenne. Pedig én tényleg szeretem. Szeretem magát, Sarah Thompson. - S azzal karjába zárta, s mindenki szeme láttára csókolta meg. - William... - ellenkezett Sarah, de aztán átadta magát az ölelésnek. Szorosan hozzásimult, s amikor kibontakoztak egymás karjaiból, minden fenntartás nélkül nézett föl rá. - Én is szeretem..., de azt hiszem, mindketten őrültek vagyunk. - Így igaz - nevetett William boldogan, azzal átkarolta a lány vállát, és így indultak megkeresni a szülőket. - Lehet azonban - súgta még - hogy ebből az őrültségből sohasem fogunk felgyógyulni. - Sarah nem válaszolt. - Hol jártatok? - kérdezte Edward Thompson, és úgy tett, mint aki aggódott, ami persze távolról sem volt igaz. Látta rajtuk, közelebb kerültek egymáshoz, és minden a legnagyobb rendben megy - Sétáltunk... beszélgettünk... az ön lánya nagyon leköti az embert.
122

- Majd beszélek a fejével - mosolygott rájuk Edward. Ezután a két férfi hosszasan sétált és beszélgetett. Szó esett Edward bankjáról, arról, hogy Amerika miként vélekedik egy európai háború lehetőségeit illetően. William mesélt müncheni útjáról. Később együtt ebédeltek, aztán Williamnek mennie kellett. - Sajnos megígértem az ügyvédeimnek, velük töltöm a délutánt. Időről időre eleget kell tennem ennek a kellemetlen kötelességnek. - Elnézést kért, amiért mennie kell, és megkérdezte Saraht, este ráér e vacsorázni és utána táncolni. Sarah tétovázott, és búbánatos képet vágott. - Csak mint barátok... még egyszer utoljára... hazudta William, mire a lány elnevette magát. Jobban ismerte már, mint hogy ezt elhiggye neki. - Maga lehetetlen alak. - Az lehet. Magának viszont tökéletesítenie kell tangótudását. Ezen mindketten nevettek, mert eszükbe jutott, hányszor hibázta el Sarah a lépést. - Szóval, látom ma este? - Rendben van. - Sarah azon gondolkozott, hogy tudna a férfinak valaha is ellenállni. Nagyszerű ember, sohasem találkozott még hozzá hasonlóval. Freddiehez egyszerűen nem lehet hasonlítani. Ám Freddie-vel kötött házassága idején is úgy érezte, hogy rendjén van a dolog, és tessék, mi lett belőle. Ugyanígy érezte most is, hogy rossz, amit tesz, jóllehet abban is biztos
123

volt, még soha senkit nem szeretett ennyire. - Elbűvölő ember - jegyezte meg Victoria Thompson, amikor a családfő kitette őket Hardy Amies üzlete előtt, ahol a hölgyek bevásárolni akartak. Sarah egyetértett, csakhogy nem akarta tönkretenni az életét azzal, hogy ész nélkül rohan egy szerelembe, amelynek nincsen semmi értelme. Igaz, William kész volt sutba dobni az óvatosságot, de ő nem akarta elsietni a döntést. Délutánra azonban elfelejtette félelmeit, amikor anyja hozott neki egy csodálatos fehér ruhát, amely tökéletesen illett bőréhez, hajához és zöld szeméhez. Amikor William meglátta aznap este, csak bámult, annyira elbűvölte a lány szépsége. - Úristen, Sarah - mondta - veszélyesen szép így. Nem is lenne szabad elmennünk együtt. A szülei nagyon bízhatnak bennem, ha elengedik. - Én mondtam nekik, hogy ne engedjenek el - tréfált Sarah - de a szüleimet már teljesen levette a lábáról. - Kimentek a szálló elé, ahol a Bentley állt, ezúttal sofőrrel. - Tényleg csodálatosan néz ki - ismételte William. - Köszönöm - mosolygott a lány boldogan. Megint remekül érezték magukat, és Sarah úgy döntött, elengedi magát. A férfi kellemes társaságnak bizonyult, úgyszintén barátai, akikkel találkoztak, s akik mind igen kedvesek voltak hozzá. Egész éjjel ropták a táncot, hajnalra Sarah kitanulta a tangó és a rumba
124

minden csínját-bínját. Ismét hajnali kettőkor mentek haza. Az este és az éjszaka egy pillanatnak tűnt. Sarah minden aggály vagy fenntartás nélkül élvezte; nem is említették nehéz problémáikat. A szállóba érve Sarah azon vette észre magát, nem örül a gondolatnak, hogy el kell válniuk egymástól. - Holnap melyik nemzeti látványosságot látogatják meg? - kérdezte William. - Egyiket se - felelte mosolyogva a lány - Holnap a szállóban maradunk, és pihenni fogunk. Apának üzleti tárgyalása van, aztán egy régi barátjával ebédel. Anya meg én semmittevéssel foglalkozunk egész nap. - Nagyon jól hangzik - mondta William, és komolyan nézett rá. - Talán rávehetném, hogy velem együtt ne csináljon semmit? Arra gondoltam, kikocsizhatnánk vidékre egy kis friss levegőt szívni. Sarah tétovázott, majd bólintott. Minden óvatossága ellenére tudta, hogy nem tud ellenállni a férfinak. Szinte eldöntötte, hogy londoni tartózkodásuk idejére meg se próbálja. Másnap William ebédidő előtt jelent meg, ezúttal egy különleges Bugattival. Gloucestershire felé indultak, s útközben buzgón mutogatta a látnivalókat. A kocsit ezúttal maga vezette. - Egyáltalán, hova megyünk? - Anglia egyik legrégibb birtokára. A főépület a tizennegyedik században épült, egy kicsit komor, de
125

szerencsére nem az egyetlen ház a birtokon. A legszebbet a tizennyolcadik században Sir Christopher Wren tervei alapján építették. Akad még istálló, tanya, még egy vadászles is. Remélem, tetszeni fog. - És ki lakik ott? William habozott egy darabig, aztán vigyorogva válaszolt: - Én. Azaz én minél kevesebb időt töltött ott, de anyám állandóan ott él. A főépületet lakja, én inkább a vadtiszházat szeretem, pedig az jóval kevésbé kényelmes. Arra gondoltam, anyámmal ebédelhetne, ha futja az idejéből. - William! - kiáltott Sarah döbbenten. - Az édesanyjához visz ebédelni, és ezt nem mondta meg nekem! Sarah arcán döbbenet és egy kis ijedtség tükröződött. - Biztosítom, anyám kedves asszony. Szerintem rokonszenvesek lesznek egymásnak. - De hát mit gondolhat! Miért visz hozzá hívatlan vendéget ebédre? - Újra föltámadtak benne félelmei. - Megmondtam neki, hogy maga nagyon éhes. Sőt, ami azt illeti, tegnap fölhívtam telefonon, és bejelentkeztem; megmondtam, szeretném, ha találkozna magával, mielőtt visszatér Amerikába. - Miért? - Miért? - kérdezett vissza a férfi meglepetten. Mert barátok vagyunk. - Csak ennyit mondott?
126

- Hát, nem egészen. Azt is mondtam, szombaton összeházasodunk, és szeretném, ha még az esküvő előtt találkozna Whitfield hercegnőjével. - William! Én komolyan beszélek. Édesanyja azt fogja hinni, a nyakába akarom magam varrni vagy tönkre akarom tenni az életét! - Ugyan. Különben erről is beszéltem vele. Mondtam, egy ebédet elfogad, de a címet semmi esetre sem. - William! - sikította Sarah, bár nevetett közben. Mit művel velem? - Még semmit, drágám, pedig hogy szeretnék. - Hiszen ez lehetetlen. Meg kellett volna mondania, hogy hova megyünk. Még csak nem is vagyok rendesen felöltözve. - Nadrágban és selyemingben volt, ez az öltözék pedig bizonyos körökben lazának számított. Sarah bizonyos volt benne, a hercegnőben rossz benyomást kelt majd. - Ne aggódjon! Megmondtam, hogy amerikai, így aztán elnézik, bármit is csinál. - William tréfált, de közben meg is nyugtatta. Maga is meglepődött, Sarah milyen jól fogadja a meglepetést. - Miután mindent elmondott rólam, megemlítette azt is, hogy válófélben vagyok? - Nahát, ezt elfelejtettem. De maga azért feltétlenül mondja el ebéd közben. Érdeklődéssel fogja hallani. Rámosolygott a lányra. Szerelmesebb volt, mint életében bármikor, és egyáltalán nem érdekelték sem félel127

mei, sem ellenvetései. - Nahát, William, maga igazán szörnyű. - Szolgálatára, kisasszony. Hamarosan a főbejárathoz értek. Magát a birtokot magas kőfal övezte, amelyet talán még a normannok építhettek. A fák, az épületek nagyon öregnek látszottak, bár minden tökéletes állapotban volt. A kitáruló belső tér lenyűgözően nagy; a főépület inkább erődítménynek nézett ki, mint háznak, de ahogy elhajtottak a vadászlak mellett, ahol William és a barátai szoktak tanyázni, Sarah látta, milyen szép. Maga a ház pedig egyenesen gyönyörű, tele francia és angol műkincsekkel. Sarah kicsit ijedten fogadta az apró, törékeny, de még mindig gyönyörű hercegnő közeledését. - Nagyon örülök, hogy megismerhetem, kegyelmes asszony - mondta, és egy pillanatra nem tudta, most pukedlit kell csinálnia, vagy elég, ha kezet fognak. Az idős asszony azonban kezet nyújtott, és hosszan tartotta Sarah kezét. - Én is örülök, hogy megismerhetem, kedvesem. William elárulta, hogy gyönyörű teremtés, és most látom, mennyire igazat mondott. Kerüljön beljebb! - Előrement, mutatta az utat. Egyenesen, bár bottal a kezében lépegetett. A bot eredetileg Victoria királynő tulajdona volt. "Bertie' hozta ajándékba, amikor legutóbb erre járt. Megmutatta a három földszinti nappali szobát, az128

tán kisétáltak a kertbe. Meleg nyári délelőtt volt. - Sokáig időzik Angliában? - kérdezte a hercegnő, mire Sarah sajnálkozva rázta meg a fejét. - Jövő héten Olaszországba megyünk. Augusztus végén újra Londonban leszünk néhány napra, aztán hajóra szállunk, vissza Amerikába. Apámnak szeptember elején New Yorkban kell lennie. - William mesélte, az ön édesapja bankár Az én apám is az volt. Elmesélte azt is, hogy az apja volt a Lordok Házának feje? Csodálatos ember volt... William hasonlít rá. - Büszkén nézett fiára, aki rámosolygott, és egyik karjával szeretetteljesen átölelte. - Nem kell hetvenkedni, anyám - mondta. Nyilvánvaló volt, a hercegnő valósággal imádja a fiát, aki születése pillanatától kezdve csak örömöt szerzett neki, s akinek születése egy hosszú és boldog házasság utolsó, legszebb ajándéka volt. - Nem hetvenkedtem. Csak gondoltam, Sarah kíváncsi lehet, ki volt az apád. Talán egy napon te is a nyomdokaiba lépsz. - Nem valószínű: Túl sok fejfájással jár Eljárok a házba, de nem hiszem, hogy valaha is vezetni szeretném. - Talán magad is meglepődsz egy napon. - A hercegnő ismét Sarahra mosolygott, aztán bementek ebédelni. A hercegnő csodálatos asszony volt, meglepően fürge, korához képest, és láthatóan nagyon szerette fi129

át. Mégsem telepedett rá, nem panaszkodott, hogy nem eléggé figyelmes vagy túl ritkán látogatja meg. Láthatóan hagyta, hadd élje a saját életét, és örült, ha William beszámolt arról, mi minden történt vele. Az ebédnél Sarahnak mesélt fia ifjúkori kicsapongásairól, de arról is, milyen jól tanult Etonban. Aztán Cambridge-be ment, ahol történelmet, politikai tudományokat és közgazdaságtant tanult. - így van. Most pedig semmi mást nem csinálok, mint vacsorázni járok és tangózom. Nagy előnyömre van az egyetemi végzettség. - De Sarah tudta, William ennél jóval többet tesz. Felügyelt a birtokra, eljárt a Lordok Házába, ahol igen tevékenyen vett részt a munkában, sokat utazott, sokat olvasott, és érdekelte a politika. Érdekes ember volt. A lány kénytelen volt bevallani magának, minden tetszik neki, ami vele kapcsolatos. Az anyját is beleértve. A hercegnő pedig egyenesen elbűvölőnek találta Saraht. Délután sétára indultak a parkban, és Annabelle Whitfield a gyerekkoráról beszélt, melyet Cornwallban töltött. Mesélt a Deauville-ben töltött nyarakról. - Néha hiányzanak - vallotta be mosolyogva. - Éppen júliusban voltunk Deauville-ben. Még mindig gyönyörű - mosolygott vissza Sarah. - Örömmel hallom. Nem jártam ott ötven éve. - Fiára tekintett. - Mióta William megszületett, itthon élek. Minden pillanatomat vele akartam tölteni, csodáltam
130

minden mozdulatát, minden szavát. Majd a szívem szakadt bele, amikor Etonba ment internátusba. Szerettem volna George-ot rávenni, hadd maradjon itthon, és fogadjunk mellé magántanárt; de ő ragaszkodott hozzá, hogy iskolába menjen, és tulajdonképpen igaza is volt. Unta volna magát itthon, kettesben öreg anyjával. - Szeretettel nézte fiát, és arcon csókolta. - Sohasem untam magam veled idehaza, édesanyám. Mindig imádtalak, most is, és ezt te nagyon jól tudod. - Bolond fiú - felelte anyja, de láthatóan boldoggá tették a szavai. Késő délután hagyták el Whitfieldet. William anyja megkérte Saraht, látogassa meg újra, mielőtt visszatér Amerikába. - Talán ha megjött Olaszországból - javasolta: - Rettenetesen érdekelne, mi mindent látott arrafelé. - Nagyon szívesen eljövök - felelte Sarah mosolyogva. Nagyon jól érezte magát ezen a délutánon. Visszafelé hosszan beszélgettek az autóban. Milyen csodálatos asszony, mondta Sarah, milyen szívesen látta őt, milyen melegszívű, és milyen őszinte érdeklődést tanúsított iránta. - Csodálatos asszony, nem? - kérdezte William. Semmiféle rosszindulat nincsen benne. Még sohasem láttam, hogy haragudott volna valakire, talán engem kivéve. Sohasem hallottam, hogy bárkihez udvariatlan lett
131

volna. Apámat pedig teljes szívéből szerette, és viszont. - Örülök, hogy elhozott - mondta Sarah gyöngéden. - Ó, édesanyám is örült a találkozásnak. Nagyon rokonszenves volt neki. - Akkor tetszettem volna neki igazán, ha megmondom, hogy elvált asszony vagyok, igaz? - tréfált Sarah búsan. William éppen egy kanyart vett be az úton, igen ügyesen. - Szerintem egyáltalán nem zavarná a dolog - válaszolta őszintén. Míg Londonban voltak, William mindenhová velük ment. Időnként ugyan részt kellett vennie egy-egy halaszthatatlan üzleti tárgyaláson, de különben állandóan Thompsonék rendelkezésére állt. Utolsó londoni napjukon ebédelni vitte Edward Thompsont. - Kellemes volt? - kérdezte Sarah, amikor viszontlátta apját ebéd után. - William nagyon kedves volt. A klub pedig csodálatos. - A valóságban azonban nem a klubbal vagy az ebéddel volt leginkább megelégedve, hanem vendéglátójával, és mindazzal, amit mondott neki. - Ma este mindannyiunkat meghívott vacsorázni, utána pedig elvisz téged táncolni, lányom. Azt hiszem, Olaszország nagyon csöndes helynek tűnik majd nélküle - mondta komolyan, leánya arckifejezését fürkészve. - Majd ahhoz is hozzá fogok szokni - felelte Sarah határozottan. - Nagyon jól éreztem magam Londonban,
132

és William valóban rendkívül kedves, de ez nem tarthat így örökké. - Megölelte apját, és elhagyta a szobát. Aznap este a Savoyba mentek vacsorázni. William elbűvölőnek bizonyult, és Sarah sem volt rossz formában. Vacsora után pedig hazavitték a szülőket a szállóba, aztán elmentek táncolni. Sarah szokatlanul csöndes volt William karjában, föloldhatatlanul szomorú, úgyhogy hamarosan vissza is tértek az asztalhoz. Megfogták egymás kezét, és csöndesen beszélgettek. . - Magának is ugyanolyan nehéz lesz a jövő hét, mint nekem? - kérdezte a férfi. A lány bólintott. - Nem is tudom, mit fogok maga nélkül csinálni, Sarah. - Néhány hét alatt annyira közel kerültek egymáshoz, maguk lepődtek meg a legjobban. William még mindig nem értette egészen a dolgot; még sohasem ismert vagy szeretett úgy lányt, mint Saraht. - Majd. talál valami elfoglaltságot - mosolygott a lány bátran. - Talán elmehetne idegenvezetőnek a British Múzeumba vagy a Towerba. - Micsoda remek ötlet - felelte William. Átkarolta Sarah vállát, és magához húzta. - Nagyon fog hiányozni három hétig, s aztán is csak egy hétig lesz újra Londonban. - Már a gondolat is elszomorította. Sarah némán bólintott. Bárcsak évekkel ezelőtt találkoztak volna, gondolta, bárcsak ő is angol lenne, és bár sohase ismerte volna Freddie-t. De a vágyak nem változtatnak a
133

valóságon. Szembe kellett néznie az elutazás tényével. Nagyon nehéz elképzelni, hogy nem láthatja nap mint nap, nem nevethetnek együtt, nem mehetnek érdekes helyekre, nem látogathatják meg az édesanyját Whitfieldben, nem ülhetnek le csöndesen beszélgetni. - Talán egy nap meglátogat New Yorkban - mondta Sarah vágyakozva, bár tudta, ez nem valószínű. S ha el is jönne, biztosan csak rövid időre. - Lehet - felelte William, amivel reménysugarat gyújtott a lányban. - Ha nem keveredünk bajba itt Európában. Németország "vezére' előbb-utóbb megnehezítheti az átkelést az Atlanti-óceánon. - A férfi meg volt róla győződve, Európában háború lesz. Edward Thompson félig-meddig már egyetértett vele. - Talán még a háború előtt kellene New Yorkba jönnöm. . De Sarah tudta, William látogatása csak távoli álom, amely aligha valósul meg. El kell búcsúzniuk. Még ha találkoznak is, amikor Olaszországból visszatérnek, minden más lesz közöttük. Mostantól fogva saját életüket kell élniük, és távolságot kell tartaniuk. Még egy tangót végigtáncoltak, ezúttal tökéletesen, de Sarah kedve nem derült föl még ettől sem. Aztán visszatértek az asztalhoz, ahol William hosszan megcsókolta. - Szeretem, Sarah. Nem bírom elhagyni. Mit fogok csinálni egész életemben maga nélkül? - Boldog lesz... jó élete lesz... megnősül... lesz tíz
134

gyereke... - Sarah csak félig tréfált. - Ir majd nekem? kérdezte szomorú vágyakozással. - Óránként. Megígérem. Lehet, hogy a szüleinek nem fog tetszeni Olaszország, és hamarabb visszatérnek Londonba - tette még hozzá reménykedve. - Kétlem - felelte Sarah. William is így állt a dologgal. - Mussolini majdnem olyan rossz, mint Hitler, legalábbis mindenki ezt mondja. - Azt hiszem - mosolygott Sarah - nem tudja, hogy jövünk. Sőt, talán föl sem fogjuk keresni ottlétünk alatt. - Persze ez ismét tréfa volt, de nem tudta, mit mondjon. Néma csöndben hajtottak vissza a szállodához. Ezen az estén William maga vezetett. Nem akarta, hogy a sofőr tanúja legyen Sarahval töltött utolsó pillanatainak. Hosszasan elüldögéltek a kocsiban, csöndben beszél-getve mindarról, amit eddig tettek, amit ezután szeretnének, amit tehettek volna, s amit majd tesznek, mikor Sarah visszajön Olaszországból, és mielőtt hajóra száll Amerika felé. - Minden percet együtt töltünk, amit csak lehet, és ezt meg is ígérem. Sarah mosolyogva nézett föl rá. Arisztokratikus volt és jóképű. Whitfield hercege. Egy napon talán elmeséli unokáinak, mennyire szerette. - Majd írok Olaszországból - ígérte meg anélkül,
135

hogy tudta volna, mit beszél. Hiszen legföljebb arról írhat, ami történik velük, az érzelmeit aligha vetheti papírra. Eltökélte magát, nem fogja Williamet arra bátorítani, hogy valami ostobaságot kövessen el. - Talán fölhívom telefonon, ha sikerül nemzetközi vonalat kapnom - mondta a férfi, aztán ismét a karjaiba zárta; és magához szorította: - Drágám! Mennyire szeretem! - Csókolóztak, és a lány lehunyt pillái alól könnycseppek gördültek alá. - Én is szeretem - mondta abban a fél pillanatban, mikor ajkaik szétváltak Látta, William szemében is könnyek csillognak. Gyöngéden megérintette ujjával az arcát. - El kell viselnünk Nincs más választásunk. Magának kötelességei vannak, nem dobhatja őket sutba. - De igen, megtehetem - felelte halkan a férfi. - És mi van, ha mégis van választásunk? - Nincs választásunk. - Ujját William ajkára illesztette. - Ne csinálja ezt! Nem engedem! - Miért? - Mert szeretem -jelentette ki határozottan. - Akkor miért nem adja meg, amit mindketten szeretnénk, és miért nem beszélünk a jövőről? - Számunkra nincs jövő, William - mondta Sarah szomorúan. A férfi kisegítette az autóból, aztán kéz a kézben sétáltak át a szálló hallján. Sarah ma este is fehér ruháját viselte, amiben igazán gyönyörű volt. William szemei
136

mohón itták be a látványt, mintha soha sem akarná elfelejteni, hogy néz ki ebben a pillanatban. - A viszontlátásra - mondta, és újra megcsókolta, mindenki szeme láttára. - Ne felejtse el, mennyire szeretem - azzal újra megcsókolta. Még sokáig állt a hallban, bámulta a liftajtót, aztán megfordult, és boldogtalan, de határozott arckifejezéssel ment vissza az autóhoz. Ha Sarah csökönyös volt, William Whitfield legalább annyira csökönyös tudott lenni. 8. A vonatút Rómába végtelenül hosszúnak tűnt Sarah számára. Egy szót sem szólt, és fehér volt, mint a fal. Szülei is csak suttogva mertek egymással értekezni, lányukat pedig alig szólitották meg. Mindketten látták, milyen boldogtalan, és mennyire nehezére esne a társalgás. William telefonált néhány pillanattal azelőtt, mielőtt elindultak volna a pályaudvarra. A beszélgetés rövid volt, Sarah utána mégis könnyes szemmel kapta fel kézitáskáját, és kirohant a szobából. Kibámult a vonat ablakán, kényszerítette magát, hogy jane-re, Peterre, a kis Jamesre és Marjorie-ra gondoljon; még Freddie-re is. De bármennyit erőlködött, gondolatai mindig visszatértek Williamre... anyjára... barátaira... vagy a Whitfieldben töltött délutánra... csókjaikra... az éjszakákra, melyeket végigtáncoltak. - Jól vagy, drágám? - kérdezte Victoria aggodalma137

san, amint átmentek az étkezőkocsiba, hogy megebédeljenek. Sarah közölte, egyáltalán nincsen étvágya, a PINCÉRTŐL CSAK EGY TÁL GYÜMÖLCSÖT és EGY CSÉSZE TEÁT kért. Anyja gyanította, még azt sem fogja megenni. - Nincsen semmi bajom, anya - válaszolta Sarah. Victoria nem hitt neki, és ebéd közben elmondta férjének, mennyire aggasztja, hogy lányuk ismét ilyen nagy fájdalmat érez. A Freddie-féle fájdalom is untig elég volt. Talán nem kellett volna hagyniuk, hogy romantikus szerelembe essék egy herceggel. - Most fog rájönni, pontosan hogyan is érez iránta, és ez fontos lehet - felelte Edward nyugodtan. - Miért? - csodálkozott Victoria. - Mi múlik ezen? - Az ember sohasem tudhatja, mit hoz az élet, nem igaz? Victoria arra gondolt, talán William és Edward megbeszéltek valamit egymás között, de aztán úgy döntött, ez valószínűtlen. Ebéd után visszamentek a fülkéjükbe. Sarah egy könyvet olvasott, Graham Greene Brighton Rock című művét, amely most jelent meg, s Williamtől kapta útravalónak. Olvasta, de nem tudott a szövegre összpontosítani; még a szereplők nevét sem tudta megjegyezni. Ami azt illeti, fogalma sem volt mit olvas. Egy idő után félre is tette a könyvet. Párizsban átszálltak. Jóval éjfél után Sarah még ébren feküdt a hálókocsiban, és hallgatta, ahogy a kere138

kek zakatolnak Olaszország felé. Fáradtan és elgyötörten ébredt néhány órai alvás után, amikor a vonat begördült a Stazione de Termini pályaudvarra, a Piazza dei Cinquecento tőszomszédságában. Az Exelsior Szálló kocsit küldött elébük az állomásra. Sarah közönyös arckifejezéssel közeledett a sofőr felé. Kezében apró táskát tartott, fejére nagy kalapot tett, hogy megóvja magát az itáliai naptól; egyébként semmiről sem vett tudomást. A sofőr útközben a város nevezetességeit mutogatta: Diodetianus császár fürdőjét, a Barberini-palotát, a Borghese-parkot. valójában már megbánta, hogy Olaszországba jött; előre félt a többhetes városnézéstől szülei oldalán. Mikor a szállóba értek, örült, hogy egy kis időt egyedül tölthet el a szobában. Bezárta az ajtót, lefeküdt az ágyra, behunyta szemét. De abban a pillanatban ismét Williamet látta maga előtt, ismét csak rá tudott gondolni. Mintha kísértetek vették volna körül. Fölkelt, hideg vízzel megmosta arcát, megfésülködött, megfürdött; ettől felfrissült. Aztán tiszta vászonruhát öltött, és egy órával később elindult megkeresni szüleit. Ők is megfürödtek és átöltöztek, és az augusztusi forróság ellenére pihentnek látszottak Edward Thompson úgy tervezte, aznap délután a Colosseumot látogatják meg; így is történt. Tüzetesen szemügyre vették a romot, s csak késő délután tértek
139

vissza a szállóba. Ekkorra már mind Sarah, mind anyja nagyon szenvedett a hőségtől. Edward javaslatára üdítőitalt fogyasztottak a szálló bárjában, mielőtt fölmentek volna a szobájukba; de ettől sem tértek igazán magukhoz. Sarah két limonádét is megivott, és százévesnek érezte magát, amikor fölment a szobájába. Szülei még lent maradtak, egy-egy pohár bor mellett beszélgettek, míg Sarah lassan átsétált a hallon, kezében a nagy szalmakalappal. - Signorina Thompson? - hallotta a nevét, amikor elhaladt a recepció előtt. - Igen - válaszolta, bár nem értette, mit akarhatnak tőle. - Levele van - felelte az alkalmazott, és átnyújtott egy hosszúkás borítékot, amelyen jól ismert kézírással az ő neve állt. vajon hogyan érhetett ide ilyen gyorsan a levél? Mindenesetre még álltában fölnyitotta és elolvasta. Ez állt benne: "Örökké szeretni fogom. William." Sarah elmosolyodott, és lassan visszacsúsztatta a levelet a borítékba. A férfi nyilván még elutazásuk előtt adta föl a levelet. Lassan lépdelt fölfelé a lépcsőn, szíve megtelt Williammel, csak őt látta maga előtt. hirtelen véletlenül beleütközött valakibe. - Bocsánat - mondta automatikusan, anélkül, hogy fölnézett volna, de ekkor valaki a karjába kapta. William volt az személyesen, itt Rómában, a szállóban, és megcsókolta, és úgy szorította magához, mint aki so140

hasem akarja elengedni többé. Sarah nem tudta elhinni, hogy mindez igaz, hogy valóban megtörténik vele. - William! Ó, istenem, mit csinál itt? - Alig kapott levegőt, ugyanakkor egészen meg volt botránkozva. De boldog is volt, nagyon boldog. - Azért jöttem, hogy három hetet együtt töltsünk Olaszországban. A hallban észre sem vett, úgy ment el mellettem. William tulajdonképpen örült, amikor látta, milyen boldogtalan a lány, mert ő is pontosan így érezte magát, amikor elhagyta a londoni hotelt. Aznap este nem egészen egyórányi gondolkodás eredményeképpen döntött úgy, hogy fölrúg mindent, és rohan Rómába. Most, látva a lányt, érezte, helyesen döntött. - Sajnos rossz hírem van a maga számára - mondta, és gyöngéden megérintette Sarah arcát. - Milyen rossz hír? - Nem tudok maga nélkül élni - felelte William vigyorogva. Álltak a lépcsőn, s alattuk az emberek mosolyogva nézték őket: egy fiatal szerelmespárt láttak, s ez a látvány szívüket melengette. 9. Római tartózkodásuk alatt valósággal röpült az idő. Székesegyházakat, múzeumokat látogattak, és fölkeresték William néhány barátját, akik csodálatos villákban laktak. Lementek Ostiában a tengerpartra, elegáns éttermekben vacsoráztak, de néha fölkerestek félreeső
141

pizzériákat is. Egy héttel később Firenzébe utaztak, harmadik hetüket pedig Velencében töltötték el. Egyre szerelmesebbek voltak egymásba. Mintha egyformán mozdultak, egyformán gondolkodtak volna. A külső szemlélők házastársaknak tartották őket. - Milyen jó itt - mondta Sarah egy délután, amikor a Royal Szálló úszómedencéje mellett üldögéltek. Mennyire szeretem Velencét! - Mennyire szeretem magát! - vallotta be William, amikor éppen napoztak a tengerparton. Még sohasem volt ilyen boldog életében, és tudta, hogy soha nem fog ja elhagyni Saraht. - Szerintem ne is menjen vissza New Yorkba a szüleivel. - Félig tréfásan javasolta ezt, de fél szemét kinyitotta, hogy lássa, hogyan reagál a lány - És mit kellene helyette tennem? Költözzem magával Whitfieldbe? - Nem rossz ötlet. Bár szerintem jobb lenne, ha a londoni házban élnénk együtt. - Sarah mosolygott. Szép álom, de sohasem valósulhat meg. - Bár így lehetne, William - válaszolta. A férfi hasra fordult, és felkönyökölt a homokban, hogy alaposabban megvitassák a kérdést. - És miért lenne lehetetlen? - Sarah több okot emlegetett mindig, részint azt, hogy elvált asszony, részint, hogy ő a trón tizennegyedik várományosa. - Nagyon jól tudja, miért lehetetlen. - De William
142

nem akarta tudni. A lány megcsókolta, s emlékeztette, örüljenek annak, ami van, ne a lehetetlenre vágyakozzanak. - Több örömünk van így, mint amennyi a legtöbb embernek egy életben kijut. - Sarah nagy hálát érzett a sors iránt minden percért, amit együtt tölthettek. Tudta, milyen értékes minden együtt töltött, boldog pillanat, milyen ritka, milyen valószínűtlen, hogy életében még valaha ilyen boldogságot érezhessen. William fölült a homokban, nézte a tengeren úszó hajókat, meg a Szent Márk-székesegyház tornyait, amint a messzeségben az égre rajzolódtak. - Sarah - mondta, és megfogta a kezét - én nem tréfálok - Tudom. William gyöngéden szájon csókolta. Aztán kimondta, amit eddig nyíltan soha nem mert kimondani: - Szeretném feleségül venni. - Újra megcsókolta, mintegy nyómatékot adva szavainak, de a lány elhúzódott, és kétségbeesetten rázta meg a fejét. - Ez lehetetlen - válaszolta suttogva két csók között. - Egyáltalán nem. Sem a maga válása, sem az én rangom nem állhatja utunkat. Micsoda ostobaság lenne. Senkit sem érdekel Angliában, hogy mit csinálok. Az egyetlen ember, akinek adok a véleményére, az anyám, róla pedig tudom, mennyire megkedvelte magát. Neki megmondtam, el akarom venni feleségül, jóval azelőtt, hogy bemutattam volna, s miután találkoz143

tak, azt mondta, nagyon helyesnek tartja. Egészen föllelkesítette az ötlet. - Még mielőtt bemutatott volna neki? - kérdezte vissza döbbenten Sarah. - Gondoltam, elmondom neki, milyen fontosnak tartom magát az életemben. Azelőtt sohasem számoltam be a kalandjaimról, és most boldoggá tette a tudat, hogy végre beleszerettem valakibe. Ráadásul egy ilyen remek kislányba. - Ha ezt tudom, kiszállok az autóból, és gyalog megyek vissza Londonba. Hogy tehetett ilyet? Tud az édesanyja a válóperemről is? - Most már igen - felelte William komolyan. - Meg mondtam neki. Hosszasan elbeszélgettünk, mielőtt maga elhagyta Londont, és anyám egyetértett velem: Szerinte ez az érzés egyszer jön csak az életben. Az én esetemben ez mindenesetre igaz. Soha nem voltam szerelmes senkibe. Időnként vágyat éreztem, és nagyon gyakran végtelen unalmat a szebbik nem különböző példányai iránt. - Sarah nevetett mindezen, arra gondolt, milyen kiszámíthatatlan, csodálatos, varázslatos az élet. - És mi lesz, ha miattam kitaszítja a társaság? - kérdezte, mintha ennek felelőssége őt terhelné, bár a hercegnő véleménye kétségkívül jólesett neki. - Akkor ideköltözünk Velencébe, és itt fogunk élni. Egészen kellemes lesz, ha belegondolunk. - Egyáltalán
144

nem tűnt úgy, mintha a férfi ebből gondot csinálna magának. - De William, az apja a Lordok Házának a vezetője volt. Gondoljon arra; micsoda szégyen lenne ez az egész családjára, minden ősére nézve. - Marhaság. Különben sem fognak kiebrudalni a házból. Nem leszek király, amire különben sem volt a legkisebb esélyem sem, hála a jó istennek. Évekkel ezelőtt lemondtam volna már a jogomról, ha lett volna rá valami okom. Tizennegyedik várományos, no hiszen! Az egész amúgy is csak presztízskérdés. Nagyon jól megleszek nélküle is. Sarah még most sem akarta, hogy szerelmük ára olyasvalami legyen, ami fontos Williamnek és családjának. - És az sem fogja zavarni, ha az emberek összesúgnak a háta mögött, hogy elvált asszonyt vett feleségül? - Őszinte legyek? Nem érdekel. Bár azt sem egészen értem, honnan jönnének rá, hacsak nem kürtöljük világgá. Maga szerencsére nem Wallis Simpson, még ha annak is képzeli magát olykor Szerelmem, választ kapott jórészt nevetséges kérdéseire? Sarah alig talált szavakat, csak elöntötte a végtelen szerelem érzése. - Mennyire szeretem! - William ismét megcsókolta, magához szorította. Sokáig tartotta így, aztán egy pillanatra elengedte, és ismét magához szorította. - Nem
145

engedem el - suttogta - amíg nem egyezik bele, hogy a feleségem, Whitfield hercegnője lesz. Ha pedig nem egyezik bele, akkor most, itt a medence mellett elmondom mindenkinek, hogy maga Wallis Simpson, azaz bocsánat, a windsori hercegnő. Beleegyezik? - kérdezte súgva, miközben vadul csókolta Saraht. De nem is kellett többször megkérdeznie, mert a lány bólintott, szeme megtelt könnyel, William pedig minden eddiginél nagyobb szerelemmel csókolta meg. Csak sokára eresztette el, fölállt, mosolygott, törülközőjébe tekerte magát, és a kezét nyújtotta felé. - Mikor lesz az esküvőnk? - kérdezte. Sarah megigézve hallgatta szavait. valóban összeházasodnak? Lehetséges? Mit szól majd a király? És a szülei? És Jane? És a barátaik?... - Komolyan beszél, ugye? - kérdezte kimondhatatlanul boldogan. - Attól tartok, komolyan beszélek. Egy életre szólóan. Csak az esküvő napját szeretném tudni. Sarah ködös tekintettel nézett a férfira, és végül nagyon csöndesen válaszolt. - November tizenkilencedikén mondják ki a válást. Azt követően bármikor - Huszadika megfelelne? - kérdezte William csak félig tréfásan. Sarah nevetett, és egész testében átjárta az izgalom. - Akkor legyen a hálaadás napja.
146

- Nagyszerű. Mit is szokás olyankor Amerikában enni? Pulykát? Akkor az esküvői vacsorán mi is pulykát eszünk majd. Sarah a sok előkészületre gondolt, mennyit kell majd anyjának dolgoznia. Szemérmesen mosolygott föl a férfira: - És mi lenne, ha december elsején esküdnénk? Így én is a családommal tölthetném a hálaadás ünnepét, és magának is alkalma lenne találkozni néhány emberrel még az esküvő előtt. - De mindketten tudták, ez alkalommal csak kisebb társaságra számíthatnak. Még élt benne a házassági évforduló rémes emléke, úgyhogy Sarah irtózott a nagy összejövetelektől. - Akkor december elseje. - William ismét magához ölelte. - Azt hiszem, Thompson kisasszony, ettől a perctől fogva eljegyeztük egymást. Mikor mondjuk meg a szüleinek? - A férfi képe ragyogott, mint egy boldog kamaszé. - Mit szólna hozzá, ha ma este vacsora közben mondanánk meg? - kérdezte Sarah hasonlóan boldogan. - Nagyszerű - felelte William. Szobájából fölhívta a recepciót, és táviratot küldött anyjának Whitfieldbe. A távirat szövege így hangzott: "életem legboldogabb pillanata. Azonnal meg akartam veled osztani. Sarah és én december elsején házasodunk össze New Yorkban. Remélem, egészségi állapotod megengedi, hogy te is ott legyél. Szerető fiad, William."
147

Aznap este a vacsorához a legjobb pezsgőből rendelt, még az előétel előtt. - Valami rendkívülit sejtek - mondta Edward, amint a nagyszerű évjáratú pezsgőt szürcsölte. - Sarah és én szeretnénk valamit elmondani - kezdte William, és boldogabbnak látszott, mint amilyennek Sarah eddig valaha látta. - Szeretnénk az engedélyüket és az áldásukat kérni arra, hogy decemberben, New Yorkban összeházasodjunk. Victoria Thompson szeme tágra nyílt boldog meglepetésében, ahogyan lányára pillantott. Egyik nő sem vette észre, de közben a két férfi megértő pillantást váltott egymással. William ugyanis még Londonban beszélt Edward Thompsonnal, aki már akkor megmondta, részéről nincsen semmi kifogása, ha Sarahnak is ez a kívánsága. Ez esetben, mondta, kész áldását adni a frigyre, Most rendkívül örült, mert reményei valóra váltak. - Természetesen áldásunkat adjuk - mondta ki most már hivatalosan, és Victoria is bólintott. - Mikor történt köztetek ez az egész? - Ma délután az úszómedence mellett - válaszolta Sarah. - Remek sport az úszás - jegyezte meg Edward, amin mindannyian nevettek. - Gratulálok, és nagyon boldog vagyok. Uramisten! - folytatta, mint akinek most jut eszébe - Sarah hercegnő lesz! - Edward látha148

tóan boldog volt, de nem a rang miatt, hanem mert őszintén megkedvelte jövendő vejét. - Ez sajnos elkerülhetetlen - válaszolta William bocsánatkérően - de majd megpróbálom kárpótolni érte. Szeretném, ha megismernék az édesanyámat, amikor visszatérnek Londonba. És remélem, anyám elég erőt érez majd magában az utazáshoz, és eljön New Yorkba az esküvőre. - Persze ebben William sem volt biztos, de úgy gondolta, legalább megpróbálja rábeszélni. Ugyanakkor tudta, hogy az anyja korában ez nagyon komoly utazásnak számítana. Victoria ekkor kezdett kérdezősködni. Tudni akarta, milyen esküvő lesz, milyen legyen a fogadás, hova akarnak nászútra menni. Minden részletet ismerni akart, amibe az anyák rendszerint beleőszülnek, ha házasságról van szó. Sarah gyorsan elmagyarázta, december elsejére gondoltak, de William már november végén, a hálaadás napjára New Yorkba utazik. - Talán már előbb is - tette hozzá William. - Amikor elutaztak Olaszországba, úgy éreztem, egyetlen napot sem bírok ki Sarah nélkül. Nem tudom, hogy fogom elviselni, ha New Yorkba mennek. - Bármikor jön, szívesen látjuk - biztosította Edward Thom son. Végre a szülők magukra hagyták a fiatalokat, akik sokáig táncoltak a teraszon, és terveiket szövögették a holdfényben. Sarah még mindig alig tudta elhinni, hogy mindez valóság. Mintha álomban élne, egy
149

szép álomban, nem úgy, mint Freddie mellett, ami inkább rémálom volt. William visszaadta az életbe vetett hitét. Több szerelmet és boldogságot adott neki, mint amennyiről valaha álmodott. - Mindig boldoggá akarom tenni - mondta neki, amikor egymás kezét fogva ültek az asztalnál, és újabb pohár pezsgőket szopogattak. - Mindig ott akarok lenni, amikor szüksége van rám. A szüleim is így éltek. Soha nem voltak külön, és csak nagyon ritkán haragudtak egymásra. - Elmosolyodott. - Remélem, nekünk nem kell olyan sokáig várnunk majd a gyerekekre. Én már most majdnem öregember vagyok. - William har7. minchatodik életévében járt, Sarah pedig most töltötte be a huszonkettőt. - Maga sohasem lesz öreg - mosolygott a férfira. Annyira szeretem! Ismét csókolóztak, és Sarah érezte magában az ébredő vágyat és szenvedélyt, amelyet most egyre nehezebb lesz leküzdeni. - Bárcsak elmehetnénk valahova, kettesben egy pár napra - mondta merészen, William pedig mosolygott, fehér fogsora világított a sötétben. Ami igaz, az igaz, Sarah fülig szerelmes volt. - Erre már én is gondoltam néhányszor, de mindig győzött a lelkiismeretem. A szülei jelenléte is sokat segített persze, bár, ha visszamegyünk Londonba, nem tudom, meddig állok jót magamért.
150

Sarah nevetett tréfásan gyászos hangvételén, aztán így válaszolt: - Én is azt hiszem, felnőtt ember létünkre rendkívül jól viseltük magunkat. - A jövőben ne számítson rá ennyire. Az én jó magaviseletem, ezt szeretném már most a tudomására hozni, nem vágyaim hiányát, csak kiváló neveltetésemet jelzi. - Azzal szájon csókolta a nevető lányt, hogy szavainak nyomatékot adjon. - De azt hiszem, igazi hosszú nászútra kellene mennünk, valahova nagyon messze. Tahitiről mi a véleménye? vagy egy félig lakatlan szigetre mehetnénk, ahol rajtunk kívül csak néhány bennszülött lézeng. - Csodálatos lenne - felelte Sarah, bár jól tudta, a férfi csak tréfál. Aztán Dél-Franciaországról beszéltek, amely még decemberben is kellemes helynek tűnt. Aztán olyasmiről beszélgettek, ami eddig nem került szóba. - Soha nem akartam, hogy azt gondolja, valamiképpen ki akarom használni azt a tényt, hogy elvált aszszony. Én úgy tekintem, mintha sohasem lett volna férjnél. Remélem érti, mire gondolok. Sarah értette, és hálás volt ezért. Végtelenül bonyolulttá tette volna a helyzetet, ha csak egy futó viszonyt folytatnak, amely véget ér, amint ő elhagyja Európát. Így azonban nem volt mit megbánni, nem volt semmi szomorúság, csak öröm, egy egész életre való, és a tü151

relmetlen vágyakozás, hogy mikor kezdhetik el házaséletüket. Késő éjszakáig beszélgettek, s amikor William szobájába kísérte, minden eddiginél nagyobb erőfeszítésre volt szüksége, hogy az ajtóban búcsút mondjon. Egy idő után mégis abbahagyták a csókolózást, és a férfi sajnálkozva nézte, amint becsukódik szerelme szobájának ajtaja. A Velencében töltött utolsó napokat mindannyian élvezték, és boldogan utaztak vissza Londonba. Megérkezvén, kézhez kapták Peter és jane táviratát, amelyben gratulálnak az eljegyzéshez. William már Velencében hasonló szövegű táviratot kapott anyjától, bár hozzátette, a New York-i úthoz nem érez magában elég testi erőt, de lélekben velük lesz. A következő néhány nap forgószélszerű gyorsasággal következett; barátokkal találkoztak, tervezgettek. Közzétették az eljegyzés hírét a londoni Timesban, nem kis csalódására annak a sok szépasszonynak, leánynak, előkelő hölgynek, akik tizenöt éve próbálták megfogni maguknak Williamet, s most értesültek: le kell mondani reményükről. A barátai mind nagyon örültek, titkárát pedig valósággal elborították a levelek és táviratok, amelyekben az ismerősök és barátok jókívánságaikat fejezték ki. Mindenki partit akart adni a tiszteletükre, mindenki találkozni akart Sarahval, és mindenkinek meg kellett magyarázni: Sarah amerikai,
152

aki hamarosan visszatér az államokba, és az ismerkedéssel várniuk kell az esküvő utánig. William járt "Bertie"-nél is, azaz a királynál, egy hosszan tartó audiencián, és bejelentette, lemond trónutódlási jogáról. Őfelsége ennek nem örült különösebben, főleg miután elődje, VII. Edward is lemondott a trónról. De ez az eset kétségkívül jóval kevésbé volt drámai, úgyhogy beleegyezett, már csak azért is, mert a két unokatestvér mindig nagyon szerette egymást. Mindazonáltal a hagyomány szempontjából sajnálatosnak tartotta a dolgot. William megkérdezte, bemu tathatná-e jövendőbelijét, mielőtt elhajózik Amerikába. VI. György azt válaszolta, ez részéről a szerencse. Úgyhogy William felvette a hagyományos öltözékét: feketecsíkos szürke nadrágot, fekete zakóval és puhakalappal, és másnap délután magánaudiencián mutatta be a királynak Saraht a Buckingham-palotában. A lány egyszerű fekete ruhát viselt, arcát nem festette ki, fülébe gyöngyöt akasztott, nyakára pedig gyöngysort. Méltóságteljes és szép látványt nyújtott. Mély pukedlit csinált az uralkodó előtt, és igyekezett elfelejteni, hogy William mindig csak Bertie-nek hívta; bár ez alkalommal ő is felségnek szólitotta. Az egész jelenet roppant formálisnak bizonyult, bár a király néhány perccel később fölengedett, s kedvesen érdeklődött esküvői terveik iránt, majd meghívta őket Balmorálba. Sarah nagyon meghatódott a meghíváson.
153

- Föltételezem, Angliában élnek majd - mondta a király, és aggódva ráncolta össze a szemöldökét. - Természetesen, felség. - Őfelsége láthatóan örült ennek. Sarahnak kezet is csókolt, mielőtt elbocsátotta őket. - Önből csodálatos menyasszony és feleség lesz bókolt. - Remélem, sokáig élnek majd együtt boldogságban, s Isten sok gyermekkel áldja meg frigyüket. Sarah szeme megtelt könnyel. Ismét mély pukedlit csinált. William kezet rázott őfelségével, aztán a királynak fontosabb dolga akadt, és elhagyta a termet. William boldogan mosolygott, amikor egyedül maradtak a teremben. Büszke volt, és megkönnyebbülést érzett, amiért házasságukra a király is áldását adta annak ellenére, hogy ő lemondott utódlási jogáról. - Csodálatos hercegnő lesz magából - súgta a lánynak, aztán még halkabbra fogva, hozzátette: - Ami azt illeti, királynőnek is remekül beválna. - Ezen mindketten nevettek, bár kissé idegesen. Ekkor megjelent a kamarás, és kikísérte őket. Sarahra mély benyomást tett az egész jelenet. Nem mindennapi élmény, annyi bizonyos. Később megpróbálta az egészet elmesélni Janenek egy levélben, márcsak azért is, hogy minden részletében rögzítse, és el ne felejtse; de saját magának is hihetetlennek és fellengzősnek tűnt a leírás alapján... "és akkor György király megcsókolta a kezemet. Ő maga is egy kicsit idegesnek látszott, és azt mondta..." Tényleg hihetetlen, hogy mindez a valóságban meg154

történt. Maga is alig tudta elhinni. Egy napon mindannyian leutaztak Whitfieldbe, hogy Sarah szülei is találkozhassanak William édesanyjával. A hercegnő csodálatos vacsorát készíttetett, Edward Thompsont ültette jobbjára, és egész este mást sem csinált, mint William jövendőbelijét dicsérte. - Tudja - mondta nosztalgikusan - én egy idő után már föladtam a reményt, hogy valaha is gyermekem lehet, s amikor William megszületett, különleges áldásként fogtam föl. Soha egy pillanatra sem okozott nekem csalódást. Mindig életem legnagyobb öröme volt, most pedig, hogy megtalálta Saraht, ez az öröm megkettőződött. - Mindezt olyan kedvesen és őszintén mondta, hogy még Edward szemébe is könnyet csalt, és megpróbálta rábeszélni, jöjjön el fiával együtt New Yorkba, de a hercegnő túl öregnek és törékenynek érezte magát, s úgy gondolta, a hosszú út túlságosan kimerítené. - Négy éve Londonban sem voltam - mondta New York igazán túl sok lenne. Ráadásul csak terhére lennék mindenkinek, ha állandóan rólam kellene gondoskodni. Inkább megvárom, amíg visszajönnek. Addig felújíttatom William házát. Sajnos a fiamnak fogalma sincs, mi kell a házba, hogy Sarah kényelme és boldogsága biztosítva legyen. Szeretném egy kicsit megszelídíteni az épület berendezését. Aztán biztosan örülnének egy teniszpályának is. Amikor aznap este hazatértek Londonba, Edward
155

boldog volt, hogy lányának nem csupán jó férje lesz, aki szereti, de olyan anyósa is, aki szívén viseli menye kényelmét és boldogságát. - Istennek hála - jegyezte meg feleségének, amikor a szállodában a lefekvéshez készülődtek. - Szerencsés kislány - felelte Victoria, és arra gondolt, hogy tulajdonképpen ő is milyen szerencsés volt, s ahogy megcsókolta férjét, eszébe jutott saját esküvője, a nászútjuk, s hogy mindig milyen boldogok voltak. Örömmel töltötte el, hogy lányának is kijut végre a boldogságból. Szörnyű éve volt Freddie mellett, amit szegény gyermek igazán nem érdemelt meg. Most azonban a sors igazán kitett magáért. William valóságos áldás. Londoni tartózkodásuk utolsó napján Sarah idegileg teljesen kimerült. Ezernyi dolga akadt, William pedig azt akarta, nézze meg tüzetesen londoni házát. Tizennyolc éves korában vette, és kiváló agglegénylakásnak bizonyult. De úgy érezte, a felesége nem lenne sokáig boldog benne. Tudni akarta, mit kíván Sarah: keressenek-e valami nagyobbat, vagy várjanak, amíg karácsony után visszajönnek Dél-Franciaországból. - Drágám, hiszen ez csodás! - kiáltotta Sarah, miután megszemlélte a házat. Nem volt hatalmas, de nagyobb, mint az a lakás, amelyben Freddie-vel élt. - Azt hiszem, tökéletes. Legalábbis egyelőre. - Nem hitte, hogy nagyobb házra lenne szükségük, amíg nincsen
156

gyerekük. A földszintet nagy, napos szoba foglalta el, emellett hely jutott még egy apró könyvtárszobának, amely dugig volt tömve bőrkötéses könyvekkel, amelyeket William évekkel ezelőtt hozott Whitfieldből; jól felszerelt konyha; ebédlő, amelyben nagyobb vacsorákat is lehet majd adni; az emeleten pedig két hálószoba: egy nagyobb, és egy kisebb, ridegebb. A ház két fürdőszobával rendelkezett, az egyiket William használta, a földszintit vendégei rendelkezésére bocsátotta. A lány tökéletesnek találta a házat. - És mi legyen a beépített szekrényekkel? - kérdezte William; mindenre gondolt, mert boldoggá akarta tenni Saraht. - A felét szívesen átengedem. Az én holmim felét meg leviszem Whitfieldbe. - Hihetetlenül alkalmazkodónak tűnt ahhoz képest, hogy eddig agglegényéletet élt. - Nem is hozok ruhát. - vagy van egy még jobb ötletem. Állandóan meztelenek leszünk. - Most, mikor már közeledett az esküvő időpontja, egyre inkább buzogtak benne a férfiúi vágyak. Akárhogy is, Sarahnak nagyon tetszett a ház, és biztosította kedvesét, nem kell másikat keresniük. - Nincsenek túl nagy igényei. - Csak várjon, amíg összeházasodunk. Majd meglátja, milyen vagyok valójában. - Ha túl követelődzőnek találom, az se baj, legföljebb jól elnáspángolom.
157

- Izgalmas lesz - mondta Sarah ingerkedve. William nevetett. Alig bírt magával; legszívesebben azonnal levetkőzött volna, hogy napokig egyfolytában szeretkezzenek. Még jó, hogy a lány holnap reggel elhajózik Amerikába. Aznap este kettesben vacsoráztak, és William nem szívesen vitte vissza a szállodába. Inkább a saját házában maradt volna menyasszonyával az utolsó éjszakára, de elhatározta, becsületes emberként fog viselkedni, kerül, amibe kerül. S ahogy álltak a szálló előtt, úgy érezte sokba kerül. - Nem könnyű - panaszkodott - egyáltalán nem könnyű betartani az illemszabályokat. Lehet, hogy már jövő héten feltűnök New Yorkban, és elrabolom. Embertelennek tűnik decemberig várnunk. - Az is - felelte Sarah, bár valójában mindketten úgy gondolták, kivárják az időt. A lány azon gondolkodott, milyen különös a sors. Ha annak idején nem veszti el a gyerekét, talán még mindig Freddie felesége lenne. Így azonban szabad nő, új életet kezdhet, tiszta lappal, és nagyon remélte, Williamnek sok-sok gyereket szül majd. Hatról, ötről, de legalábbis négyről volt szó. Nagy örömmel tekintettek házaséletük elébe, s alig várták, hogy megkezdhessék. Már a lány lakosztályának ajtaja előtt álltak. - Bejön egy percre? - kérdezte Sarah, mire William bólintott. A szülők már régen lefeküdtek, és ő szeretett volna minden pillanatot a lánnyal tölteni. Így aztán kö158

vette a szobába. Sarah letette sálját és táskáját, s hellyel kínálta Williamet. Megkérdezte, kíván-e egy konyakot, de a férfi azt mondta, nem kér Egész este várt az alkalomra, hogy ő adjon valamit a lánynak. - Jöjjön, üljön le mellém, kisasszony! - Csak ha megígéri, rendesen viselkedik. - Semmit sem ígérek meg, különösen, ha így néz rám. De azért csak üljön le mellém. Ha eddig megbízott bennem, még egy kicsit tovább is bízhat. Sarah leült a díványra. William a zsebében kotorászott. - Hunyja be a szemét. - Mire készül? - kérdezte a lány nevetve, de azért behunyta a szemét. - Bajuszt akarok magának rajzolni... kis buta. mit gondol, mire készülök? - Még mielőtt válaszolhatott volna, megcsókolta. Közben megfogta bal kezét, és egy gyűrűt csúsztatott ujjára. Sarah érezte a fém hűvös érintését bőrén, s amikor a csók végeztével kezére nézett, még a homályosan megvilágított szobában is látta, milyen csodálatos a kő; ráadásul régi metszésű, amit mindig is jobban szeretett az újfajta metszésű köveknél. Bal keze gyűrűsujján egy' tökéletesen metszett, húszkarátos briliáns szikrázott. - Apám csináltatta a gyűrűt, amikor eljegyezte anyámat. Nagyon szép és régi kő. Anyámnak az volt a
159

kívánsága, legyen a magáé. - Ez az édesanyja eljegyzési gyűrüje? - nézett rá Sarah könnyes szemmel. - Igen. Arra kért, adjam magának. Sokáig vitatkoztunk, mert én egy új gyűrűt akartam venni, de ő ragaszkodott hozzá, hogy ezt adjam oda. Ő már nem tudja hordani, az ízületi gyulladása miatt. HA ők, William... - Még sohasem látott ilyen szépet. Kinyújtotta kezét, a kő szikrázott a félhomályban. Csodálatos eljegyzési gyűrű volt, Sarah még sohasem érezte magát ilyen boldognak. - Csak azért adom, hogy eszébe jusson, kihez tartozik, ha holnap fölszáll arra a rohadt hajóra, és olyan messze lesz tőlem, hogy nem is gondolok rá szívesen. Különben is óránként fogom fölhívni telefonon New Yorkban. - Miért nem jön át hamarabb? - kérdezte Sarah, és a gyűrűt nézegette. William mosolygott. Örült, hogy tetszik a gyűrű, és tudta, milyen boldog lesz anyja, ha elmeséli neki. Hihetetlenül nagylelkű gesztus volt részéről. - Gondoltam rá. Először azt reméltem, októberben át tudok menni, de túl sok itthon az elintéznivalóm. A birtokon is rengeteg a munka ősszel. A Lordok Házába is be kell néznem néhányszor. De november elsején ott leszek. Addigra maga már biztosan félig beleőrül az esküvő előkészületeibe. Én meg nyilván láb alatt leszek, nem mintha ez .érdekelne. Mindenképpen megyek,
160

mert tovább már nem fogom maga nélkül bírni. Újra megcsókolta, s ez alkalommal majdnem megfeledkeztek magukról mindketten, ahogy William éhes ujjai szerelme csodás testét tapogatták. Sarah érezte, a férfi kívánja, de úgy gondolta, várjanak az esküvőig. Azt akarta, olyan legyen, mintha először lenne férfival, mintha soha nem lett volna házas, mintha Freddie nem is létezett volna. Ha William lett volna az első férfi az életében, kivárták volna az esküvőt; úgyhogy most is várni akart, kivéve az ilyen pillanatokat, amikor szinte elveszítették a fejüket. Ahogyan egymás mellett feküdtek a díványon, Sarah lábai enyhén szétnyíltak. William erőteljesen közeledett, aztán erőt vett magán, sajnálkozva nyögött egyet, és fölállt. - Nem is olyan nagy baj, hogy holnap elutazik mondta vágytól rekedt hangon, és néhányszor körbegyalogolta a szobát, hogy valamelyest megnyugodjon. Sarah is fölállt. Aztán váratlanul elnevették magukat. - Szörnyen viselkedünk, nem? - Nem igazán - nevetett William. - Én már alig bírom. - Én is nehezen - vallotta be Sarah. Ekkor a férfi megkérdezett valamit, amiről tudta, nem kellene megkérdeznie. De mégis megkérdezte, mert már régen tudni akarta. - Volt valaha ilyen érzés... Freddie-vel? - Hangja mély volt és vágyakozó. Sarah lassan, szomorúan rázta
161

fejét. - Nem, soha... üres volt, érzelmek nélkül... drágám, ő sohasem szeretett engem, és most már tudom, hogy én sem szerettem őt soha. Sohasem volt az életemben olyan szerelem, mint ez, ami közöttünk van... sohasem szerettem... sohasem éltem, mielőtt mi találkoztunk. Mostantól fogva pedig maga lesz az egyetlen szerelmem az életben. - A férfi könnyes szemmel csókolta meg ismét, de ez alkalommal visszafogta magát, s másnap reggelig magára hagyta. Sarah az éjszaka nagy részét ébren töltötte. William járt az eszében. Nézegette a gyűrűt. Reggel fölhívta a whitfieldi hercegnőt, és elmondta neki, mennyire hálás a gyűrűért, milyen sokat jelent neki, és mennyire szereti a fiát. - Ez a lényeg, kedvesem. Azért az ékszer szép dolog, nem igaz? Remélem, jó útja lesz... és gyönyörű esküvőjük. Sarah ismét köszönetet mondott, aztán befejezte a csomagolást. William egy órával később találkozott velük a hallban. Menyasszonya fehér gyapjúruhát viselt, amelyet Coco Chanel készített számára Párizsban. Ujján ott ragyogott a csodálatos gyűrű, s a férfi majd' megőrült, amikor megcsókolta. Még nem felejtette el, milyen vágyak ébredtek benne, amikor előző este a díványon feküdtek, s arra gondolt, milyen jó lenne, ha együtt utazhatna velük a hajón.
162

- Gondolom, az apja örül, hogy én nem leszek a hajón. - Szerintem nagyon jó benyomást gyakorolt rá. - Sokáig már nem gyakorolnék rá jó benyomást nyögött William - azt hiszem, eljutottam a tűréshatárig. Sarah nevetett, megfogták egymás kezét, és a szülők után ők is beszálltak a Bentleybe. A poggyászt már elvitték, William pedig fölajánlotta, az autóján leviszi őket Southamptonba. A kétórás autóút egy pillanatnak tűnt. Sarah hamarosan meglátta a Queen Mnry ismerős formáját, s eszébe jutott, mennyire másként álltak a dolgok, amikor alig két hónapja New Yorkban szálltak föl a hajóra. - Az ember sohasem tudhatja, mit tartogat számára az élet - mondta Edward jóindulatú mosollyal, és fölajánlotta Williamnek, hogy körbeviszi a hajón. Ő azonban sokkal inkább maradt Sarah közelében, így udvariasan elhárította az ajánlatot. Elkísérte őket a lakosztályukba, aztán valamennyien fölmentek a fedélzetre. Ott állt, átkarolva Saraht, amíg el nem hangzott az utolsó gong. A kéményekből feltörtek a füstfelhők, s ekkor William megrémült. Hátha a hajónak valami baja esik. Egy unokatestvére a Titanicon utazott huszonhat évvel ezelőtt, és nem bírta elviselni a gondolatot, hogy Sarahnak valami baja eshet. - Kérem, az istenre kérem, nagyon vigyázzon
163

magára... nem tudnék maga nélkül élni! - úgy kapaszkodott a lányba az utolsó pillanatig, mint hajótörött a tutajba. - Nem lesz semmi baj, megígérem. Jöjjön New Yorkba, amilyen hamar csak tud! - Jövök! Talán már jövő kedden! - felelte szomorúan. Sarah mosolygott, szeme újfent megtelt könnyel. William megcsókolta. - Nagyon fog hiányozni - mondta gyöngéden a lány. - Maga is nekem. A hajó egyik tisztje ekkor hozzájuk lépett. - Bocsásson meg, kegyelmes uram - szólt tisztelettel - de attól tartok, a hajó hamarosan indul. Önnek vissza kell térnie a partra. - Helyes. Elnézést kérek! - felelte William bocsánatkérő mosollyal. - Arra kérem, vigyázzon a feleségemre és a családjára. Úgy értem, a jövendő feleségemre, azaz... - és diadalmas mosollyal nézte a lányt, s bal kezén a hatalmas briliánst, amely ragyogott a szeptemberi napfényben. - Természetesen, uram - válaszolta a tiszt, és elhatározta, megemliti a dolgot a kapitánynak. A whitfieldi herceg menyasszonya utazik a hajón, tehát meg kell kapnia mindent, amivel csak szolgálhatnak neki. - Vigyázzon magára, drágám! - Még egy utolsó csók, aztán kezet rázott jövendő apósával, arcon csó164

kolta jövendő anyósát, majd eltűnt a hajópallón. Sarah sírva fakadt, még Victoria is a szemét törölgette zsebkendőjével. William vadul integetett a partról, amíg csak látott valamit a távolodó hajóból. Sarah pedig két teljes órán át állt a fedélzet korlátjának támaszkodva, szemét erőltetve, abban a reményben, hogy még mindig látja vőlegényét. - Sarah - mondta anyja gyöngéden - most már gyere le! Nem volt mit gyászolni, csak örülni kellett. Mire Sarah lejött, távirat várta Williamtől, és egy akkora rózsacsokor, ami alig fért be a lakosztály ajtaján. A csokorba rejtett kártyán ez állt: Nem bírom maga nélkül! Szeretem. Sarah anyja mosolygott, s elégedett pillantást vetett az eljegyzési gyűrűre. Hihetetlen, gondolta, mi minden történt két rövid hónap alatt. Alig tudta elhinni. - Szerencsés kislány vagy, Sarah Thompson mondta, Sarah pedig egyetértett, míg új nevét próbálgatta, ízlelgette. . . Sarah Whitfield. . . jól hangzott. Whitfield hercegnő... még jobban hangzott, nevetett! és a rózsacsokorhoz lépett, hogy megszagolja. A hajóút ez alkalommal hosszúnak tűnt. Sarah szeretett volna minél hamarabb hazajutni, és megkezdeni az esküvő előkészületeit. A hajón mindenki kényeztette, mikor megtudták, hogy ő lesz a whitfieldi hercegnő. Több ízben is meghívást kaptak a kapitány asztalá165

hoz, és Sarah most már szívesen fogadta a megtiszteltetést. Úgy érezte, mint William feleségének, kötelessége részt vennie a társadalmi életben. Szülei is örömmel vették tudomásul a változást. Mikor megérkeztek New Yorkba, Peter és Jane várt rájuk a kikötőben. Ez alkalommal a gyerekeket'nem hozták magukkal, jane teljesen magánkívül volt a boldogságtól, és hitetlenkedve csodálta Sarah eljegyzési gyűrűét. Az autóban előkerültek a Williamről készült fényképek, míg Peter és Edward az európai háború eshetőségeiről beszélgettek. Egy héttel hazaérkezésük után a rádió közvetítette Hitler nürnbergi beszédét. Ijesztő, félelmetes beszéd volt, tele nyilvánvaló fenyegetéssel Csehszlovákia sorsát illetőleg. Hitler kijelentette, tovább nem tűrheti a Szudéta-vidéken élő németek elnyomását. A veszély nyilvánvaló volt de kérdéses maradt, mit fog Hitler a valóságban csinálni, és hogyan reagál a világ, ha fenyegetéseit valóra váltja. Az amerikai hallgatóságot velejéig megrázta Hitler hangjának dühe mérge, és a belőle sugárzó gyűlölet, s most először érezték úgy, hogy Európában valóban háború lesz. A cseheket mindenesetre be fogják kebelezni. Ennek pedig senki sem örült. Egy hétig másról sem beszéltek az emberek. Az újságok bejelentették, az euró ai hadseregeket mozgósítják, a flották készenlétben annak, és Európa várja Hit166

ler következő lépését. - Anglia és Franciaország bejelentették; nem kelnek a csehek védelmére, nem kockáztatják, hogy ezzel fölkeltsék Hitler haragját. Szeptember huszonegyedikén New Yorkban zuhogott az eső. Sarah a rádió mellett ült. A prágai hírek a rossz légköri viszonyok miatt nagyon körülményes úton jutottak el Amerikába. A rádióhullámok Prágából Cape Townba, onnan Buenos Airesbe s végül New Yorkba vitték a hírt. Dél volt New Yorkban, Prágában este hat, mikor a csehek számára vége lett mindennek, s Amerikában mindenki elkeseredetten kikapcsolta a rádiót, s ezáltal lemaradt a következő hírről, mely szerint az Atlanti-óceán felől hatalmas vihar közeledik, amely Long Islandot is érinteni fogja. Sarah arról beszélgetett anyjával, ki kellene menniük Southamptonba, elkezdeni az esküvő megszervezését. Ezernyi apróságot kellett megtervezni, s a tervezgetés helyszínének a ház tűnt a legalkalmasabbnak. - Ilyen rossz időben nem érdemes kimenni - mondta Victoria, de valójában ő sem tartotta rossz ötletnek; szerette az esőmosta tengerpartot. Abban mindig van valami békés és megnyugtató. De Sarah tudta, anyja nem szívesen vezet rossz időben, úgyhogy végül otthon maradtak. Edward fölhívta a farm tulajdonosát, és elmagyarázta, lánya mégsem veszi meg, ellenben férjhez megy, és Angliában fog élni. A tulajdonos nagyon
167

kedvesen visszaadta a foglalót. Edward mégegyszer elmondta lányának, semmilyen körülmények között nem engedte volna, hogy egy lepusztult farmon éljen. Sarah bűnbánóan vette vissza a pénzt apjától, és betette a bankba. Ezer dollár volt az összeg, ennyit ért Freddie-től kapott eljegyzési gyűrűje, amit eladott, hogy a farmot lefoglalhassa. Ahogy egyre erősebben esett New Yorkban, Sarah ezen a délutánon nem a farmon vagy az esküvőn gondolkodott. Prága járt az eszében, a szörnyű csehszlovák helyzet. Hirtelen a hálószoba ablakai vészesen zörögni kezdtek, s bár még csak délután két óra volt, mikor Sarah kinézett, látta, szinte éjféli sötétség borul a városra. A fák meghajoltak az erős szélben, ő pedig arra gondolt, még sohasem látott ilyen nagy vihart New Yorkban. Ekkor hazaérkezett apja, a szokottnál korábban. - valami baj van? - kérdezte Victoria aggódva. - Óriási vihar van odakünn - válaszolta Edward. Alig tudtam eljutni az autótól a ház kapujáig. Végig az oszlopokba kellett kapaszkodnom, végül még két járó kelő is segített, hogy bejussak. - Azzal aggódó arckifejezéssel fordult lánya felé. - Hallgattad a híreket? Tudta, Sarah mennyire érdeklődik a világpolitika eseményei iránt, és milyen gyakran hallgatja a rádiót, ha délután anyjával együtt van otthon. - Csak amit Csehszlovákiáról mondtak - válaszolta Sarah, és beszámolt a hírekről. Apja a fejét rázta.
168

- Ez nem közönséges vihar - mondta sokat sejtetően, azzal hálószobájába ment és átöltözött. Öt perccel később durva, vízálló öltözékben jelent meg. - Mit akarsz csinálni? - kérdezte felesége idegesen. Edwardnak megvolt az a szokása, hogy erején felüli vállalkozásokba kezdett, már csak a mundér becsületéért is. Igaz, erős ember volt, de már nem olyan fiatal, mint régen. - Ki akarok menni az autóval Southamptonba, megnézem, minden rendben van-e. Egy órája fölhívtam Charlest, de senki nem vette föl a kagylót. Sarah csak egy pillantást vetett apjára, aztán így szólt - veled megyek. - Nem jössz velem. - Az elutasítás határozott volt. - Mind a ketten nevetségesek vagytok - mondta Victoria mérgesen. - Egyszerűen csak vihar van, és akármi is történik odakint, ti nem tehettek semmit. Egy idős férfi és egy fiatal lány nem szállhat szembe a természet erőivel. Egyikük sem értett egyet Victoriával. Edward fölvette nagykabátját, Sarah pedig gyorsan átöltözött. Magára ráncigálta néhány régi göncét, amelyeket elvonultsága idején hordott, gumicsizmát, erős vászonnadrágot, vastag pulóvert és esőkabátot. - Én is jövök - jelentette ki. Apja egy percig tétovázott, aztán bólintott. Túlságosan aggódott ahhoz, hogy
169

vitatkozzon. - Rendben van, akkor induljunk. Ne aggódj, és ne mérgelődj Victoria, amint lehet, fölhívunk. Sarah fölajánlotta, hogy vezet, de apja kinevette. - Lehet, hogy öregnek tartasz, de bolond még nem vagyok. - Sarah erre emlékeztette apját, hogy nagyon jól vezet. Menet közben keveset beszélgettek. A szél többször majdnem levitte az autót az útról. Métereket csúszkált a nehéz Buick. - Jól vagy? - kérdezgette Sarah, de apja nem válaszolt, csak bólintott, és komoran, összeszorított szájjal koncentrált az útra. Még mindig az országúton haladtak, amikor meglátták, ahogy a tenger felől hatalmas, szürke ködfelhő gördül a szárazföld felé. Nem sokkal később pedig rájöttek, nem ködfelhő: hatalmas hullám volt az, ami elárasztotta a partot, valósággal elnyelte a part menti házakat, és még az országutat is fél méter magasan elöntötte a tengervíz. Még négy órát küzdöttek az úton az elemekkel, mire megérkeztek Southamptonba. Ahogy közeledtek vidéki házukhoz, melyet mindketten annyira szerettek, borzadva látták, mennyire megváltozott a megszokott táj. Sok ház teljesen eltűnt, egész birtokoknak nyoma veszett. Westhampton mintha eltűnt volna a föld színéről. Csak később tudták meg, hogy J. P Morgan, Edward legjobb barátja is elveszítette birtokát. Most mindenütt
170

a pusztulás nyomait látták. A szél gyökerestül tépte ki a fákat, a házakat aprófává forgácsolta. A partból egész darabokat szakított le a szökőár, százéves házak tűntek el nyomtalanul. Mindenfelé fölborult autók hevertek. Azt is később tudták meg, hogy ezen a partszakaszon a száznyolcvan házból ötven teljesen eltűnt a föld színéről. A megmaradt házak is olyan mértékben rongálódtak meg, hogy nem lehetett őket újjáépíteni. Sarah szívverése szinte megállt, amikor saját házukhoz érvén látta, hogy a kapukat kiszakította és száz méternyire sodorta a szél, mintha a nagy, nehéz kapu apró pálcikákból lett volna összerakva. A hatalmas, öreg fák mind kidőlve hevertek a földön, de a ház még látható volt a távolban. Innen úgy tűnt, nem esett különösebb baja. De ahogy a gondnok háza mellett elhaladtak, látták, hogy a szó szoros értelmében a feje tetejére állította a vihar, s minden bútor és berendezési tárgy szanaszét hevert a földön. Apja a főépülethez hajtott, s olyan közel állt meg hozzá, amennyire csak lehetett. Egészen mellette nem parkolhatott, mert hat hatalmas fa lezuhant törzse akadályozta a ház megközelítését. Kiszálltak a kocsiból, és a zuhogó esőben megkerülték a házat, miközben a szél úgy vágta arcukat, mint a borotva. Mikor körbe értek rémülten látták, hogy a ház keleti oldalát teljes egészében leszakította a vihar, és a tető egy részét is elvitte. Látni lehetett a szülők hálószobájában az ágyat, helyén
171

volt még a zongora is, de a szökőár teljes egészében elmosta a ház egyik felét. Sarah sírni kezdett, apja felé fordult, és látta, hogy ő is sír Mennyire szerette ezt a házat, mennyit dolgozott rajta! A terveket még Victoria készítette el, s fiatalkorukban e gyütt választottak ki minden fát, minden szál deszkát, minden bútordarabot. És a sok nagy régi fa, amelyek már századok óta itt ' álltak, s amelyeket tövestől csavart ki az ítéletidő! Az egész valószerűtlen és hihetetlen volt. Ez a ház jelentette a családnak az örömet, a menekülést New Yorkból, a nyugalmat. Most tönkretette a természeti csapás. Sarah egy pillantást vetett apjára, és látta, hogy Edwardnak komolyabb balsejtelmei is vannak. - Óh, papa... - nyögte Sarah. A szélroham egymásnak lökte őket. Edward magához húzta lányát, és azt kiabálta, vissza kell menniük a gondnok házához. - Meg kell keresni Charlest - üvöltötte, hogy túlharsogja a vihart. Charles jó ember volt, aki atyaként viselkedett Sarahval, amikor itt élt hosszú, magányos hónapokon keresztül. De most nem találták semerre. A szél felborította a házat, körös-körül hevertek a bútorok a ruhák, Charles rádiója de maga Charles nem volt sehol. Edward egyre nyugtalanabb lett. Visszamentek a főépülethez, s ez alkalommal Sarah látta, hogy eltűnt a
172

parti kabin és a csónakház is, és a fák, amelyek körülvették őket, kidőlve hevertek a parton, amely néhány órája még széles fehér homoksáv volt, most pedig keskeny kis homokpad. S ahogy elszörnyedve nézte a kidőlt fákat, Sarah hirtelen meglátta Charlest. Egy fa alatt hevert, amely legalább száz métert repült a vihar erejével, hogy agyonüsse az öregembert. Charles régi sárga esőkabátját viselte. Kezében kötelet tartott; talán rögzíteni akart valamit, hogy ne vigye el a szél. A fa nyilván nyakát vagy hátgerincét törte, amint maga alá temette, hiába volt alatta a puha homok. Sarah odarohant, letérdelt az öreg mellé, és arcáról a homokot kezdte törölgetni. Edward is észrevette, ő is odarohant. Együttes erővel kiszabadították a fa alól, és elvitték a ház nyugati oldalára, amely kevesebb kárt szenvedett. Itt gyöngéden letették ott, ahol valaha a konyha volt. Charles negyven éve szolgálta a családot, Edwarddal együtt nőtt föl. A két férfi mindig szerette egymást. Charles tíz évvel volt idősebb Edwardnál, aki most egyszerűen nem tudta elhinni, hogy halott. Mintha egy gyerekkori barátját veszítette volna el, aki az utolsó pillanatig hűséges volt, és meghalt a viharban, aminek közeledtére senki sem figyelt föl, mert mindenki a prágai eseményekkel volt elfoglalva, és elfelejtette Long Islandot. Ilyen erejű vihar még sohasem pusztított a keleti partokon. Connecticut, Massachusetts és New Hampshire államokban egész városok tűntek el a
173

föld felszínéről, hétszázan vesztették életüket, több mint kétezren sebesültek meg; az anyagi kár pedig valósággal felmérhetetlen. A southamptoni ház nem volt megjavíthatatlan állapotban, de Charles halála az egész Thompson családot megviselte. Peter, Jane és Victoria is elmentek a temetésre. Edward és Sarah egy hétig maradtak a birtokon, hogy fölmérjék a kárt és valami rendet tegyenek. Csak két használható szoba maradt, fűtés, elektromos áram nem volt, gyertyával világítottak, és a városban még működő éttermekben étkeztek. A ház rendbehozatalához hónapok kellenek majd, talán egy év is, és Saraht elszomorította, hogy akkor már nem lesz Amerikában. Az egyik étteremből fölhívta Williamet, mert attól tartott, szerelme olvasott vagy hallott valamit a viharról, és esetleg aggódik. A Long Island-i vihar híre még Európában is nagy port vert föl. - Nincs semmi baja? - kérdezte a férfi. - Nincs - válaszolta Sarah, és örült, hogy hallja William erős, nyugodt, férfias hangját - de a ház majdnem teljesen tönkrement. A szüleimnek nagyon soká tart majd újjáépíteni. Szerencsére a szökőár a birtokot nem vitte el. - Aztán még megemlítette Charles halálát. William sajnálatának adott kifejezést. - Nagyon boldog leszek, ha újra Angliában tudhatom. Majd belehaltam az ijedtségbe, amikor meghallottam a vihar hírét. Attól tartottam, esetleg kiment a hét174

végére. - Gondoltam rá - vallotta be a lány. - Hála istennek, csak gondolt rá. Mondja meg a szüleinek, mennyire sajnálom, ami történt. Amint tudok, jövök. Megígérem. - Szeretem! - kiáltotta Sarah a kagylóba. - Én is! Bajba ne kerüljön, míg ott nem vagyok! - kiáltotta vissza William. Hamarosan visszatértek a városba. Nyolc nappal a vihar után Münchenben aláírták a nemzetközi egyezményt, és Európában mindenki elhitette magával, nem kell Hitlertől tartania. Neville Chamberlain "becsülettel kötött béké"-nek nevezte a paktumot, mikor visszatért Londonba, de William azt írta Sarahnak, továbbra sem bízik abban a kis berlini féregben. William november elején készült Amerikába, Saraht teljesen lekötötték az esküvő előkészületei, a szülők pedig leginkább a ház újjáépítésének terveivel foglalkoztak. William november negyedikén érkezett az Aguitania fedélzetén. Az egész család várta a kikötőben, Peter és Jane gyermekeiket is elvitték. Másnap a szülők díszvacsorát adtak tiszteletére, és mindenki, akit a család ismert New Yorkban, valósággal elárasztotta őket meghívásokkal. Hat nappal később, mikor éppen reggeliztek, Sarah fölnézett az újságból, és a homlokát ráncolta.
175

- Mit jelentsen ez? - kérdezte vádlón, de William értetlenül nézett vissza. Csak most jött meg a szállodájából, és még nem volt a kezében a reggeli lap. - Mi mit jelentsen? - kérdezte. Sarah válla fölé hajolva olvasta el a cikket a Kristallnachtról. - Ronda dolognak tűnik. - De miért? - kérdezte Sarah. - Miért csinálnak ilyesmit? - A nácik ugyanis minden zsidó üzlet és ház ablakait beverték, raboltak, gyilkoltak, zsinagógákat romboltak le, és rettegésben tartották a zsidókat. A cikk arról is beszámolt, hogy harmincezer zsidót munkatáborba szállítottak. - Úristen, William, hogy tehetnek ilyet? - A nácik nem szeretik a zsidókat, Sarah. Ebből soha nem csináltak titkot. - De hát ilyet tenni! - mondta a lány könnyes szemmel, s átadta a lapot Williamnek, hogy ő is végigolvashassa a cikket. Mikor Edward bejött reggelizni, egy órán át vitatkoztak az európai háború veszélyéről. Aztán Edward a fiatalokra nézett, és azt mondta: - Ha Európában háború tör ki, szeretném ha megígérnétek, mindketten visszajöttök Amerikába. - A magam részéről ezt nem ígérhetem meg - válaszolta William őszintén. - De a lányát visszaküldöm. - Arról szó sem lehet - mondta Sarah, és talán most először nézett haragosan vőlegényére. - Nem fog hazaküldeni, mint egy bőröndöt, vagy egy ajánlott levelet.
176

William rámosolygott. - Ne haragudjon, nem akartam tiszteletlen lenni. De azt hiszem, apjának igaza van. Ha valóban háború lesz, akkor jobb lenne, ha Amerikában élne. Emlékszem a legutóbbi háborúra. Kisfiú voltam akkor Nem kellemes érzés attól tartani, hogy megszállják az országot. - És maga? Hova menne? - Én természetesen részt vennék a harcban. Nem venné jól ki magát, ha az ország főnemessége mind külföldre távozna, amíg az ország hadban áll. - Nincs még túl a korhatáron? - kérdezte Sarah komoly aggodalommal. - Nem hiszem. De drágám, attól függetlenül is meg kellene tennem a kötelességemet. Mindhárman remélték, talán mégsem lesz háború, bár a reggeli végeztével úgy érezték, reményükre nincs sok valós alapjuk. A következő héten apjával a bíróságon jártak, ahol megkapták a hivatalos papírokat a válásról. Ahogy Sarah átvette az okmányt, egy pillanatra elöntötte a megalázottság érzése, minden eljövendő öröme ellenére. Mekkora hiba volt hozzámennie Freddie-hez, aki egyébként még mindig Emily Astorral jár jegyben Palm Beachben. Már csak két hét választotta el őket az esküvőtől, és Williamet nem érdekelte más, csak hogy a közelében lehessen menyasszonyának. Mindenhova együtt men177

tek, s a sok esemény után megnyugtató érzés volt, amikor a hálaadás ünnepén családi körben vacsoráztak. A nagy amerikai nemzeti ünnep újdonság volt William számára, de nagyon élvezte. - Remélem, minden évben megüljük ezentúl is mondta Sarahnak, mikor vacsora után a nappaliban ültek, és Jane a zongorán játszott. A gyerekeket már lefektették. Csöndes, kellemes este volt. Peter és William jól kijöttek egymással; jövendő sógora Jane-re is nagyon jó benyomást gyakorolt. Mindenkinek elmesélte, a húga hercegnő lesz. Ami Saraht illeti, ő keveset törődött a ranggal és a címmel. Williamet azért szerette, mert gyöngéd volt, kedves, okos, szellemes. A következő hét nagyon kimerítőnek bizonyult. Még az utolsó pillanatokra is maradtak kisebb elintéznivalók az esküvővel kapcsolatban, aztán csomagolru kellett. Sarah még szeretett volna néhány régi barátjával találkozni, de már kész volt az útra. Az esküvő előtti napon hosszú sétára indultak a Sutton parkban. - Nehéz lesz elválnia a családjától, szerelmem? kérdezte William, aki maga is megkedvelte Thompsonékat. De Sarah válasza meglepte. - Nem lesz igazán nehéz. Bizonyos értelemben régen elhagytam őket, valójában tavaly, amikor kiköltöztem Long Islandra. Már akkor úgy döntöttem, soha nem fogok New Yorkba visszatérni. - Tudom - mosolygott William - a tanya... - De az
178

a tanya már- nem volt sehol; elvitte a szökőár még szeptemberben földestül, házastól, mindenestől. Ha akkor Sarah ott van, elveszített volna mindent, talán még az életét is, mint szegény Charles. Sarah fölmosolygott Williamre: - Én már kettőnkért aggódom. - Szerette volna még jobban megismerni a férfit, az életét, a barátait, azt, hogy mit kedvel és mit nem, a lelkét és... a testét. Gyerekeket akart neki szülni, együtt élni vele mindig, mindig az övé lenni, mindig mellette lenni, ha szüksége van rá. - Én is így érzek - vallotta be William. - Soká vártunk, igaz? Mindig túl sokan voltak, akik elvonták őket egymástól. De ennek már majdnem vége. Holnap ilyenkor már férj és feleség lesznek. Whitfield hercege és hercegnője. Álltak a Hudson partján, nézték a vizet, aztán a férfi magához vonta menyasszonyát, és komolyan mondta: - Bár mindig boldogok lennénk, mindig gond nélkül élnénk... s ha mégis lennének gondjaink, legyünk bátrak és kitartóak, magunkért és egymásért. Aztán a szemébe nézett, tekintetében kimondhatatlan szerelem tükröződött, ami a lánynak többet jelentett, mint bármilyen rang és cím. - Azt kívánom, soha ne kelljen bennem csalódnia. - És magának se bennem - válaszolta Sarah. Aztán
179

csak álltak, és nézték a lomha folyót. 10. Aznap délután kilencvenhárom családi barát gyűlt össze Thompsonék otthonában, amikor Sarah megjelent a lépcsőn apja karján, szerényen és gyönyörűen. Hosszú, sötét haját kontyba csavarta, fején csodás csipkekalap díszelgett, arcát félig eltakarta egy egyszerű csipkefátyol, amely csak növelte arca titokzatos szépségét. Ruhája sárgásszürke szatén és csipke; karjában kis csokor ugyanilyen színű orchidea. Cipője ugyancsak szatén, ugyanaz a szín. Magasan, elegánsan állt a nappali közepén a herceg mellett. Jane sötétkék selyemruhát viselt, Victoria élénkzöldbe öltözött, melyet Párizsban tervezett számára Elsa Schiaparelli. A vendégek a New York i társadalom krémjéből kerültek ki, és természetesen egyetlen van Deering sem szerepelt közöttük. A ceremónia után William megcsókolta Saraht, aki ragyogó szemmel nézett föl férjére. Tudta, élete most alapjában változott meg. Aztán a vendégek leültek a megterített asztalokhoz a nappaliban, mert az ebédlőt bálteremmé alakították át erre az alkalomra. Csodálatos este volt, ízléses, diszkrét. Mindenki egyetértett abban, hogy gyönyörű esküvőn vesz részt. Különösen a fiatal pár vívta ki csodálatukat. Aztán kezdetét vette a tánc. Végül Sarah még egyszer táncolt az apjával, míg a vőlegény az anyósát kérte föl és tánc közben elmondta, mennyire élvezte az egész estét.
180

- Köszönök mindent, papa - súgta eközben Sarah apja fülébe. - Tökéletes este volt. - Úgy érezte, szülei mindig végtelenül jók és kedvesek voltak hozzá, s ha i nem vitték volna félig erővel Európába, nem találkozik Williammel. Mindezt szerette volna elmondani apjának tánc közben, ám a boldogságtól majdnem sírt, és a vendégek előtt vissza akarta tartani könnyeit. Apja azonban szavak nélkül is értett mindent. Gyöngéd szeretettel magához szorította, és mosolyogva nézett le kisebbik lányára. Sarah belecsimpaszkodott apja nyakába. Úgy érezte, ez az utolsó alkalom, hogy kislányként viselkedhessen. - Aztán látogass meg minket, amilyen gyakran csak teheted - mondta Edward. - Majd mi is átjövünk. - Remélem is - felelte a lánya. Ekkor megjelent William "(~, . - Indulhatunk? Kegyelmes asszonyom - kérdezte udvariasan. Sarah elnevette magát. - A hátralévő életemben folyton ezt kell hallgatnom? - Sajnos, igen. Én figyelmeztettelek, drágám... időnként nagyon kellemetlen tud lenni... őkegyelmessége, Whitfield hercegnője... bár meg kell mondanom illik hozzád a cím.
181

Sarah valóban rendkívül arisztokratikus jelenség volt. Fülében anyjától kapott igazgyöngyeit viselte, nyakában gyémánt nyakláncot. Gyorsan mindenkitől elköszöntek, Sarah megcsókolta szüleit, újra köszönetet mondott mindenért, bár tudta, másnap a kikötőben még találkoznak. Megcsókolta Petert és Jane-t. Aztán lementek, beültek William kölcsönkért Bentley autójába, és a Waldorf Astoria Szállóba hajtottak, hogy ott töltsék az éjszakát. A búcsúzás pillanataiban Sarah szemében könnyek csillogtak. Élete mostantól fogva megváltozik, egészen más lesz. Nagyon szerette férjét, de messze élnek majd, Angliában. Egy pillanatra átfutott rajta a honvágy. Csöndesen ült a kocsiban. Elárasztották érzelmei. - Szegény szerelmem - mondta William, mintha csak gondolataiban olvasna. - Elveszlek ettől a sok embertől, aki mind szeret téged. De én is szeretlek, szavamat adom rá. És megígérem, mindig mindent elkövetek majd, hogy boldoggá tegyelek, bárhol legyünk is. Szorosan karjaiba zárta. Sarah biztonságban érezte magát, és halkan súgta férjének: - Én is. A hátralévő utat így tették meg, egymás karjaiban, fáradtan, de boldogan. Csodálatos, viszont kimerítő napjuk volt. Ahogy megérkeztek a Waldorf Astoriához a Park Avenue-n, a szálló igazgatója várta őket a kapuban haj182

longva, és biztosítva őket feltétlen odaadásáról. Saraht végtelenül mulattatta a dolog. Nagyon nevetségesnek találta, s mire fölértek hatalmas lakosztályukba, már vidáman nevetett. - Nahát - mondta William mímelt felháborodással. - Az ilyesmit komolyan kell venni. Szegény ember kész volt rá, hogy megcsókolja a lábadat, ha hagyod. Alkalmasint hagynod is kellett volna. - William persze tréfált. Ő már hozzászokott az efféle viselkedéshez, Sarah még nem. - De amikor olyan nevetséges volt. Igazán nem tudtam komoly képet vágni. - Hozzá kell magadat szoktatnod, szerelmem, mert ez csak a kezdet. Sokáig fog még így menni, nagyon sokáig. Attól tartok, mi nem is érjük meg a végét. Sok mindennek volt most a kezdete, és William mindenre gondolt annak érdekében, hogy életük boldogan és jól kezdődjék. Sarah poggyászát már reggel fölhozták, ágyára kiterítették fehér csipke hálóingét, köntösét, és az ágy elé a földre helyezték papucsát. William előre megrendelte a pezsgőt, amely vödörbe hűtve várta őket, amikor beléptek. S míg a pezsgőt kortyolgatták, néhány perccel érkezésük után megjelent két pincér, s egyszerű éjféli vacsorához terítettek meg: kaviár, lazac, egy kevés rántotta, arra az esetre, ha korábban Sarah túl ideges lett volna a táplálkozáshoz; ez így is volt, de mindeddig nem merte bevallani, hogy ko183

pog a szeme az éhségtől. Az asztalon volt még egy apró esküvői torta, rajta két kis marcipánfigura: menyasszony meg vőlegény, mindez a szálló igazgatója és a mesterszakács tisztelete jeléül. - Nahát! Mindenre gondoltál! - kiáltotta Sarah és mint egy nagyra nőtt gyerek, örömében tapsolt a kaviár és a lazac láttán. A két pincér eltűnt. William közelebb lépett, és megcsókolta feleségét. - Arra gondoltam, talán éhes lehetsz. - Nagyon jól ismersz engem - nevetett Sarah, és hozzálátott a kaviárhoz. William is jó étvággyal falatozott. Éjfél volt, de még mindig tele szájjal beszélgettek. Annyi mindenről szó esett, annyi közös érdeklődési területük akadt, annyi érdekfeszítő megbeszélni- és megvitatnivaló. Főként ezen az éjszakán. Férjének azonban más gondolat is megfordult a fejében, így egy idő után ásított, nyújtózkodott, és egyéb finom célzásokkal igyekezett hitvesét ráébreszteni vágyaira. - Untatlak? - kérdezte Sarah ijedten, William pedig nevetett. Milyen fiatal ez a kislány, gondolta. S menynyire tetszett ez neki! - Nem untatsz szerelmem, de öregember vagyok, és elfáradtam. Kérhetném, hogy érdekfeszítő vitánkat reggel folytassuk? - Éppen arról beszélgettek, milyen párhuzamot lehet vonni az orosz irodalom és az orosz zene között, ami kétségkívül a legsürgetőbb téma az ember nászéjszakáján.
184

- Ne haragudj - felelte Sarah, aki olyan boldognak érezte magát, hogy legszívesebben reggelig beszélgetett volna férjével. Valóban nagyon fiatal volt még, huszonkét éve ellenére sok tekintetben még gyerek. A lakosztály két fürdőszobával rendelkezett. William hamarosan eltűnt az egyikben, Sarah a másikban, boldogan dúdolgatva magában, kezében piperetáskája, papucsa, csipkés hálóinge. A férfi viszonylag hamar kijött, és ágyba bújt; ott várt aztán szerényen és hűségesen. Végre Sarah megjelent, s roppant igéző volt, ahogy kilépett a fürdőszoba fényéből. Félénken lépkedett az ágy felé, hosszú haja csábító fürtökben hullott vállára, s érződött csodálatos illatszere. Sarah mindig Chanel No5 parfümöt használt, melynek illata mindig és mindenütt rá emlékeztette Williamet. A férfi nyugodtan feküdt a félhomályos szobában, leste feleségét, aki mint egy fiatal őzsuta, előbb tétovázott, aztán megindult az ágy felé. - William... - suttogta - .. . alszol? - William kiéhezett pillantást vetett a lányra, és elnevette magát. Öt hónapja várt erre a pillanatra, és Sarah képes azt hinni, hogy elalszik a nászéjszakáján? A lány ártatlansága csak olaj volt szerelme tüzére. Mindig csodálatosnak látta, de ma éjjel szerelmesebb volt bele, mint valaha. - Nem, szerelmem, nem alszom - suttogta a sötétbe mosolyogva. Éppenséggel nem aludt, sőt kinyújtotta kezét a közeledő nő felé. Sarah leült az ágy szélére, ki185

csit szorongott; úgy érezte, nincsenek többé határok közöttük. William megérezte ezt, és végtelen gyöngédséggel és türelemmel csókolta meg feleségét. Azt akarta, Sarah is annyira kívánja őt, mint amennyire ő kívánta most feleségét. Azt akarta, minden könnyen és tökéletesen történjen. Csak egy pillanat kellett hozzá, hogy láng pattanjon a szikrából, s ahogy a kezei olyan helyekre tévedtek Sarah testén, melyekhez eleddig nem volt szerencséjük, a nő érezte, miként támadnak föl benne is eddig ismeretlen szenvedélyek. Amit eddig tudott a szerelemről, kevés volt, korlátolt, és teljességgel híján a gyöngédségnek vagy őszinte érzelemnek. De William fényévekkel különbözött Freddie van Deeringtől. A férfi vágyai szinte szikráztak, mint acél az üllőn, ahogy Sarah mellét simogatta, aztán keze a csípőjére tévedt, combja közti virágoskertje felé. Gyöngéd és ügyes ujjai hatására felesége valósággal nyögdécselt az élvezettől, ahogy William megszabadította hálóingétől. Ak kor fölébe került, és a lehető leggyöngédebben igyekezett behatolni. De nem kellett sokáig visszafognia magát. Kellemes meglepetésére mohó és energikus társra lelt feleségében. Hajnalig szeretkeztek, majd elcsigázva nyúltak el az ágyon, kibogozhatatlan végtagokkal. - Úristen.. . - mondta William - ha én ezt tudom, az első alkalommal ledöntöttelek volna, amikor George és Belinda házában találkoztunk. - Sarah ránézett, és ál186

mosan mosolygott. Örült, hogy férjét boldoggá tette, aki egyébként olyasmiket művelt vele, amiről nem is álmodott. - Nem tudtam, hogy ilyen is lehet - mondta egyszerűen. - Én sem - válaszolta William. Megfordult fektében, és feleségére nézett. Most már az övé volt, és szebbnek látta, mint valaha. - Nagyszerű asszony vagy - mondta elismerőleg, és Sarah elpirult a dicséretre. Néhány perccel később mindketten álomba merültek, átkarolva egymást, mint két boldog gyerek. Aztán meglepve vették tudomásul, hogy reggel nyolc óra van, s a porta ébreszti őket. Tíz órakor már a hajó fedélzetén kellett lenniük. William nyögött, hunyorgott a reggeli fényben, fölmarkolta a telefont, és udvariasan köszönetet mondott, amiért fölébresztették: Úgy érezte, egy csepp erő sincs a testében, bár nem volt benne biztos, vajon ez a pezsgőzésnek vagy a szeretkezésnek tudható be. - Most értettem meg, mit érezhetett Sámson, miután találkozott Delilával. - Ujja köré tekert egy hajfürtöt, megcsókolta felesége egyik feszes mellét, és. érezte, férfiassága ismét ágaskodni kezd. - Talán - morfondírozott - meghaltam, és a mennyországban ébredtem föl. - Mindenesetre szeretkeztek még egyet, mielőtt fölkeltek, aztán már csak kapkodhattak, hogy le ne késsék a hajót. Még reggelizni sem maradt idejük, csak
187

egy csésze teát ittak hamarjában, aztán gyorsan összecsomagoltak, és boldogan szaladtak le a várakozó limuzinhoz. Sarah mindent elkövetett, hogy hercegnői méltósággal viselkedjen. - Fogalmam sem volt arról, hogy hercegnők ilyesmiket művelnek - súgta férjének, amikor már útban voltak a kikötő felé. - Nem is. Maga egy nagyon figyelemreméltó hercegnő, drágám, nekem elhiheti. - A férfi is olyan boldognak látszott, mint a polgárember, ha megüti a lutrin a főnyereményt, amikor fölszálltak a Normandie nevű francia hajóra. William kissé hazafiatlannak érezte, hogy nem angol hajóval kel át az óceánon, de a Normandie-ról nagyon sok jót hallott; állítólag roppant mulatságos rajta utazni. A hajón is uralkodói fogadtatásban részesültek, és a Deauville lakosztályban helyezték el őket. A másik hasonló szintű lakosztályt, a Trouville-t, Karpurthala maharadzsája foglalta el. William nagyon elégedett volt. - Meg kell mondanom - közölte - ez sokkal kényelmesebbnek tűnik, mint az angol óceánjárók. - valóban, ilyen mértékű luxust még nem tapasztalt, bár eleget utazott már a nagyvilágban. Csodálatos hajón találták magukat, amely rendkívüli utazás élményét ígérte. Lakosztályuk megtelt pezsgővel, virágcsokrokkal, gyümölccsel. Sarah észrevette, a legszebb virágcsokrot
188

szülei küldték; egy másik pedig Peter és Jane jókívánságait jelképezte. Néhány pillanattal később azonban megérkezett maga Jane is, és a két testvér kislányos sugdolózásba kezdett. Thompsonék is jelen voltak, és a hajó indulása előtt az ifjú pár ismét köszönetet mondott a csodálatos esküvőért. - Remekül éreztük magunkat - biztosította William Edwardot. - Minden tekintetben tökéletes esküvő volt. - Biztosan nagyon kimerített benneteket. - Így igaz - válaszolta kitérően William. - Egy kis pezsgőt ittunk, amikor visszaértünk a szállóba, aztán valósággal összeestünk a fáradtságtól. - De ahogy kimondta e szavakat, Sarah rápillantott, és William remélte, hogy megállja pirulás nélkül. Titkon belecsípett tehát felesége boldogabbik felébe, míg Victoria azon áradozott, milyen remekül fest lánya új ruhájában. A ruha kelengyéje részét képezte, a Bonwit Tellernél vásárolták. Fehér kasmírból készült, csípőben redőkkel gazdagon. Ezenkívül csak egy cobolyprém bundát viselt, melyet szüleitől kapott ajándékba. Szerintük szüksége lehet rá a hosszú, hideg angol teleken. Remekül állt neki kackiás kalapjával, melyhez két hatalmas fekete toll csatlakozott. - Csodálatosan nézel ki, drágám - mondta anyja, s egy pillanatra Jane-t is átjárta az irigység. Olyan csodás élete lesz a húgának, William igazán remek férfi. Nem mintha Jane nem szerette volna férjét, de életük egy189

szerű volt: semmi izgalom, semmi különlegesség, Ugyanakkor szegény Sarah milyen nehéz időket élt meg annak előtte. Szinte hihetetlen, hogy szomorú élete ilyen boldog fordulatot vett. Mint a mesében. Ám a mesének még korántsem volt vége, és Jane őszintén remélte, húga boldog lesz Angliában a herceg mellett: Hogyan is lehetne másként, amikor William olyan kedves és jóképű! Jane sóhajtott, elnézte őket, amint boldogan, kézen fogva állnak. - Kegyelmes uram... - Az első tiszt jelent meg a lak osztályban, és alázattal közölte, a hajó hamarosan indul, és a vendégeknek vissza kell térniük a partra. A bejelentéstől Victoria és Jane szemébe könny szökött. Sarah is sírással küszködött. Megcsókolta anyját, nővérét, sógorát, megölelte a gyerekeket, aztán végül az apját. - Írjatok... el ne feledjétek... karácsony után újra Londonban leszünk. - Karácsonyig a francia 'tengerparton és Párizsban, terveik szerint. Anyósa azt üzente, annyi a dolga még Whitfieldben, ne siessenek haza. Williamnek pedig nagyon megtetszett az ötlet, hogy a karácsonyt kettesben töltsék Párizsban. Sarah ismét fölvette bundáját, aztán valamennyien kimentek a fedélzetre; újra búcsúzkodtak egy sort, William mindenkivel kezet rázott. Ezután Edward leterelgette kis nyáját a hajópallón, vissza a szárazföldre. Odalent megálltak, visszanéztek. Most már Edward is könnyezett, ahogy lányára nézett, meg se próbálta
190

visszatartani. Peregtek arcán a könnyek. Sarah egyik kezével vadul integetett, a másikkal meg Williambe kapaszkodott. Csókokat dobált a parton álldogáló családja felé. A hajó elindult, valahol a fedélzeten a zenekar rákezdett a Marseillaise-re. Sarah érezte, soha nem fogja elfelejteni, mennyit jelentett neki családja ebben a pillanatban. William szorosan fogta a kezét, egészen addig, amíg a hajó a Hudson torkolatából kikanyarodott a nyílt tengerre, s a kikötő eltűnt szemük elől. Aztán karjába zárta könnyező feleségét, és vigasztalgatta: - Nincs semmi baj, drágám... itt vagyok... hamarosan meglátogatjuk őket, megígérem. - És komolyan is gondolta. - Sajnálom - zokogta Sarah - .. . biztos nagyon hálátlan vagyok... csak... annyira szeretem őket... és annyira szeretlek téged... - Az elmúlt néhány napban sok minden történt, és a sok érzelem kimerítette. William visszavitte a lakosztályba. Pezsgővel kínálta, de Sarah fáradt mosollyal beismerte, inkább egy kávét inna. William csöngetett a pincérnek, hitvese számára kávét, magának jázminteát rendelt, és egy tál fahéjas pirítóst. Míg eszegették a pirítóst, kortyolgatták a reggeli italt, Sarah bánata lassan fölengedett, már jobban érezte magát, férjének pedig tetszett, hogy ilyen érzékeny és ilyen őszintén enged kifejezést érzelmeinek. - Mit lenne kedved ma csinálni? - kérdezte, miköz191

ben a különböző brosúrákat és műsorfüzeteket nézegették, melyek a szórakozás sokféle formáját kínálták az utasoknak. - Úszhatnánk egyet a medencében. Délután elmehetnénk moziba. Nézzük csak, mit is játszanak? - A "Pék felesége', nagyon jó film, láttad már? - De valójában Sarahnak oly mindegy volt, mit csinálnak; neki az volt a fő, hogy együtt vannak. Ez már magában biztosí totta örömét. Közelebb húzódott férjéhez, hogy ő is bepillantson a műsorfüzetbe. Ahogy együtt nézegették a füzetet, érezte, amint férje megérinti a nyakát, aztán keze mellére siklik, s a következő pillanatban már csókolóztak, a rákövetkező pillanatban pedig már az ágyban voltak, és szó sem volt sem moziról, sem úszásról. Ebédidőben tértek újra magukhoz szerelmi mámorukból. Sarah kéjesen nevetett, és egy szelet száraz pirítóst kezdett ropogtatni, amely megmaradt a reggeliből. - Ezek szerint nem nagyon fogunk részt venni a hajó társadalmi életében - mondta William. - Szerintem az a legjobb, ha ki se mozdulunk a kabinból - felelte Sarah, és néhány ügyes mozdulattal ismét felgerjesztette férje vágyait. Később a fürdőszobában szeretkeztek, s csak késő délután mozdultak ki. Mindketten enyhén zavarban voltak. - Szörnyű, miket fognak rólunk pletykálni a hajón suttogta William. - Szerencsére francia hajón utazunk. - Gondolod, tudják? - kérdezte Sarah idegesen.
192

Végtére is, ez a nászutunk. - Milyen igazad van! El is felejtettem. Erről jut eszembe, a kabinban hagytam a pénztárcámat. Menn jünk vissza érte, jó? - Persze - egyezett bele rögtön Sarah, bár nem egészen értette, miért ilyen fontos visszamenni érte: de William már ment is, ő pedig követte. Amint a lakosztályba értek, és bezáródott mögöttük az ajtó, a férfi megragadta feleségét. - William! - kiáltotta Sarah félig védekezve, félig nevetve. - Te egy szexőrült vagy! - Biztosíthatom hölgyem - jött a válasz - általában teljesen normális vagyok Ami most történik velem, ki zárólag a maga hibája! - Közben valósággal legelte hit vese nyakát, mellét, combjait és egyéb igéző testrészeit. - Az én hibám? Mit tettem? - De a szerelmes küzdelem minden pillanatát legalább annyira élvezte, mint férje; végül a padlóra zuhanva folytatták a szeretkezést. - Maga túlságosan is csábos teremtés - súgta William szeretkezés közben, amit ez alkalommal csak félig levetkőzve műveltek. - Maga is - válaszolta Sarah, aztán kis sikoly hagyta el száját. Végül nagy nehezen visszatértek a lakosztály hálószobájába, nyomukban elszórt ruhadarabok hevertek. Még a vacsoránál sem jelentek meg, s amikor a pincérek telefonon érdeklődtek, vajon a vacsorát szobájukban kívánják-e elkölteni, William búsan azt hazud193

ta, hogy mindketten tengeribetegek, és nyugalomra vágynak. A pincér kekszet és levest javasolt, de William közölte, csak aludni vágynak. A pincér letette a kagylót, és a szobalányra kacsintott. - Tengeribetegek? - kérdezte a leányzó. A pincér jól megnézte magának az ifjú párt, és tudta amit tudott. Így hát belecsípett a szobalány fenekébe, és azt mondta: - Nekem beszélhetnek. Nászutasok. William és Sarah másnap reggel kipihenten jelentek meg a fedélzeten. Egyfolytában mosolyogtak egymásra. Körbesétáltak, találtak maguknak két nyugszéket. Elhelyezkedtek bennük. - Ha nem hagyjuk abba ezt a vigyorgást, az emberek mindent tudni fognak. - Nem tudom abbahagyni. Még sohasem voltam ilyen boldog életemben. Mikor megyünk már vissza a kabinba? Komolyan mondom, kezdek hozzászokni a házasélethez. - Ha még egyszer hozzám nyúlsz, a kapitányhoz megyek panaszra. Mire Párizsba érünk, járni sem tudok majd. - Majd viszlek - felelte William. Áthajolt a székből, és megcsókolta feleségét. Sarah egy pillanatig sem sajnálta, ami történt. Minden percét élvezte. Aznap fölfedezőútra indultak a hajón, és egészen délutánig sikerült távol maradniuk az ágytól. Ekkor megjutal194

mazták magukat kitartásukért, majd felöltöztek, hogy részt vegyenek a vacsorán. Sarah egyszerűen imádta a Normandie éttermét, melynek belmagassága megfelelt három emeletnek, s eleganciában éppúgy, mint méreteiben, fölülmúlta a versailles-i palota tükörtermét. A mennyezetet bearanyozták, az oszlopokat húsz láb magasan tompa fénynyel világították meg; a terembe kék szőnyeggel borított lépcsőn kellett lemenni. William természetesen frakkban volt, mint az összes többi férfi. - Azért, mert ma itt vacsorázunk - súgta Sarah ugye még nincsen vége a mézesheteknek? - Magam is ettől tartottam - válaszolta William, levesét kanalazva - éppen ezért azt javaslom, amint végeztünk a vacsorával, rögtön menjünk vissza a kabinba. - Sarah nevetett. Azért vacsora után még benéztek a Grand Salonba, és táncoltak egy keveset, aztán sétáltak a fedélzeten, és csókolóztak a csillagos éjszakában. Végre visszatértek a lakosztályba. Az egész nászút csodálatos volt: remekül érezték magukat, úsztak, sétáltak, táncoltak, ettek, szeretkeztek. Mintha lebegnének a régi és az új világ között. Kerülték az ismerkedést, bár az első osztály utasai közül sokan fölismerték őket, és többször hallották, ahogy összesúgnak a hátuk mögött: "Whitfield hercege és hercegnője." - Windsor? - kérdezte egy hölgy. - Idősebbnek hittem és korántsem ilyen szépnek. - Sarah önkéntelenül
195

is elmosolyodott, William furfangosan belecsípett, s atlé tól kezdve néha Wallisnak nevezte. - Ha még egyszer így szólítasz, Davidnek foglak hívni. Sarah még sohasem találkozott velük, de William elmondta, Párizsban valószínűleg fölkeresik majd őket: - Talán rokonszenvesebbnek találod majd, mint most gondolnád. Nekem nem az esetem, de valóban elbűvölő tud lenni. David pedig sokkal boldogabb; mint annak előtte. Azt állítja, most már tud aludni, és azt hiszem, tudom is miért. - William nevetett; orgiáik közepette ő is remekül aludt felesége oldalán. Utolsó este a kapitány asztalánál vacsoráztak, aztán részt vettek a gálaünnepségen. Előző éjjel jelmezbál volt, ahova maharadzsapárnak öltözve mentek; a ruhákat a fedélzetmestertől kapták kölcsön, de Sarah saját ékszereit viselte. William nagyon jóképű maharadzsának bizonyult, Sarah pedig roppant egzotikusan festett. Jól állt nekik ez a szerep, mégis hamar visszatértek lakosztályukba. A pincérek körében közben elterjedt egy szokás: fogadásokat kötöttek, az itjú pár meddig bírja ki ágyon kívül, Eddig négy óra volt a rekord. - Talán az lenne a legjobb, ha le se szállnánk a hajóról - mondta Sarah félálomban, miután ismét szeretkeztek. - Nem vagyok benne biztos, hogy van kedvem Párizsba menni. William foglalt egy lakosztályt a Ritzben. Tervei sze196

rint egy hónapot töltenek el ott, s közben a környékbeli kastélyokat látogatják. El akartak látogatni Bordeauxba, végig a Loire mentén, Tours-ba... a Faubourg St. Honoréba, s ahogy Sarah hozzátette: Chanelbe, Diorba és Mainbocherbe... és Balenciagába. - Rossz kislány - mondta William vádlón, amint mellé feküdt az ágyba, Azon tűnődött, ennyi szeretkezés után Sarah nem eshetett-e teherbe. Szívesen megkérdezte volna, de kínosnak érezte, végül azonban összeszedte bátorságát: - Drágám. . amikor férjnél voltál. . . .ugye nem estél teherbe? - Csak kíváncsiságból kérdezte, és meglepődött Sarah válaszán: - Ami azt illeti, igen. - Nagyon csöndesen mondta és nem nézett William szemébe. - És mi történt? - Az nyilvánvalónak tűnt William számára, hogy Sarahnak nincs gyereke, de most már kíváncsi volt, mi történt. Remélte, abortuszról nincs szó, ami nemcsak nagy megrázkódtatás lehetett volna számára, de esetleg meddővé tehette. Erről házasságuk előtt sohasem kérdezősködött. - Elvetéltem - válaszolta Sarah. Az emlék még mindig fájt, bár az eszével tudta, így alakult a helyzet a legjobban. - És miért? Történt valami? - Aztán William rájött, micsoda ostobaságot kérdezett. Egy olyan házasságban bármi történhetett. - Semmi baj - tette hozzá gyorsan. - Többször nem fog előfordulni. - Gyöngéden
197

megcsókolta feleségét, aki elaludt, és Williammel meg csecsemőkkel álmodott. Másnap reggel Le Havre-ban leszálltak a hajóról, és vonatra ültek Párizs felé. Egész úton nevettek és tréfálkoztak. A pályaudvarról egyenesen a szállodába hajtattak, onnan rögtön bevásárlókörútra indultak. - Végre találtam valamit, amit legalább annyira élvezel, mint a házaséletet. Milyen keserű csalódás ez számomra! - Mindazonáltal nagyon élvezték, ahogy sorra fölkeresték a Hermest, Chanelt, Boucheront és néhány ékszerészt. William vásárolt Sarahnak egy csodálatos smaragd karkötőt gyémántkapoccsal, egy rubin nyakláncot és egy pár igazán csodás rubin fülbevalót. Végül van Cleef cégénél egy rózsa formájú, hatalmas rubinbrosst. - Úristen, William... szinte szégyellem magam. Sarah tudta, a férje valóságos vagyont költött az ékszerekre, de mintha ezzel nem is törődött volna. Alkalmasint volt miből költenie. Az ékszerek csodálatosak voltak, minden darabot külön is imádott. - Ugyan, ugyan - mondta a férfi, mintha csak valami semmiségről lenne szó. - Csak annyit ígérj meg, a következő két napban ki se mozdulunk a szobából. Ahányszor bevásárlókörútra indulunk, ez lesz a feltétel. - Nem szeretsz vásárolni? - kérdezte Sarah csalódottan, hiszen múlt nyáron láthatólag olyan szívesen benne volt. - Dehogynem. Csak még ennél is jobban szeretem,
198

ha a feleségemmel szeretkezhetem. - vagy úgy! - nevetett Sarah, s amint visszaérkeztek a szállóba, nekilátott kielégíteni férje vágyait. Ezután együtt jártak bevásárolni. Jean Patou üzletében Wiliam gyönyörű ruhákat vásárolt feleségének, Diornál egy párducbőr kabátot, Moubussinnél egy hatalmas igazgyöngysort, melyet attól kezdve Sarah a nap minden órájában hordott. Még a Louvre-ba is eljutottak, párizsi tartózkodásuk második hetében pedig együtt teáztak a windsori herceggel és feleségével. Sarah kénytelen volt elismerni, Williamnek igaza volt. Bár fölkészült rá, hogy, a nőben ellenszenves teremtésre lel, kellemesen csalódnia kellett. David is remek embernek tűnt, szerény, viszszafogott, óvatos, de közelebbi ismeretségben rendkívül kedves. A találkozás első percei kínosnak bizonyultak, főleg miután Wallis megpróbálta összehasonlítani magát Sarahval, de William erről gyorsan lebeszélte. Még Sarah jött zavarba attól, William milyen hűvösen beszél a hercegnővel. Egyértelmű volt, milyen érzelmekkel viseltetik a nő iránt, de egyértelmű volt az is, mennyire tiszteli és szereti unokaöccsét. - Kár, hogy elvette feleségül - mondta a kocsiban visszafelé. - Nélküle még mindig Anglia agya lehetne. - Nekem az volt a benyomásom, hogy nem szívesen volt király Persze lehet, hogy tévedek. - Nem tévedsz. valóban nem élvezte. Nem is volt neki való. Azért kötelesség is van a világon. Bár meg
199

kell mondanom, egészen jól jött ki belőle. Remek fickó alapjában véve. - Én viszont látom, az emberek mit találnak az aszszonyban annyira vonzónak. Az a fajta, aki szereti a férfiakat az ujja köré csavarni. - Annak nagy művésze. Láttad azt a gyémánt és smaragd karperecet? van Clefnél csináltatta, amikor összeházasodtak Egy vagyonba került. S persze hozzá egy egész garnitúrát: nyaklánc, fülbevaló, bross és két gyűrű. - Nekem jobban tetszett a karperec, amit a másik csuklóján viselt. A kis gyémántlánc a keresztekkel. Sokkal szerényebb. - William elhatározta, ő is vesz Sarahnak egy ilyet. Wallis még egy ékszert mutatott, amit nemrégen kapott Cartiertől, s amely csupa zafír rubin- és smaragdvirágból meg -levélből állt. - Akárhogy is, mi megtettük a kötelességünket. Udvariatlanság lett volna, ha nem keressük fel őket. Elmondom majd anyámnak, hogy találkoztunk. Ő mindig nagyon szerette Davidet, bár majdnem belehalt, amikor lemondott a trónról. - És mégis azt mondtad, nem bántja, hogy te is ezt teszed - mondta Sarah, aki még mindig bűntudatot érzett azért a nagy áldozatért, amit William hozott érte. Tudta, egész életében lelkifurdalást fog emiatt érezni, bár a férjét egy cseppet sem bántotta a dolog.
200

- A két dolog nem ugyanaz - válaszolta a férfi gyöngéden. - David király volt. Én sohasem lettem volna az. Tizennegyedik a sorban! Anyám komolyan veszi ezeket a dolgokat, de nem bolond, és nem várta soha el tőlem, hogy király legyek. - Föltételezem. A szálló előtt néhány utcával kiszálltak az autóból, s lassú tempóban sétáltak, miközben a windsori hercegről és hercegnőről beszélgettek, akik meghívták őket, jelentkezzenek újra. De William elmagyarázta, másnap megkezdik franciaországi körútjukat. Először a Loire-t kívánták látni, útba ejtve Chartrest. A férfi még sohasem volt ott. Másnap reggel egy kis bérelt Renault-ban indultak neki, tele lelkesedéssel. Kosárban vitték magukkal az ebédet, arra az esetre, ha nem találnának útközben vendéglőt. Egy órára Párizstól már minden üdítően zöld volt. Lovakat, teheneket, tanyákat láttak, birkák kószáltak az úton, s ahogy leállították az autót, hogy a fűben ebédeljenek, arra jött egy kecske, és megbámulta őket. Pokrócot és meleg ruhát is hoztak magukkal, hátha hideg lesz vagy esni fog; de tökéletesen tiszta, napos időt fogtak ki. Egy út menti apró vendégházban szálltak meg; úgy tervezték, nyolc vagy tíz nap múlva térnek vissza Párizsba, de útjuk harmadik napján még mindig csak néhány száz mérföldre voltak Párizstól. Montbazonban
201

annyira beleszerettek a helyi szállodába, hogy úgy döntöttek, hosszabb időre maradnak. A szálloda tulajdonosa többféle, a közelben föltalálható nevezetességre hívta fel a figyelmüket; apró templomokat látogattak meg, egy csodálatos öreg tanyát és két nagyszerű régiségkereskedőt. Itt találták a legjobb helyi vendéglőket. - Milyen csodálatos hely! - mondta Sarah boldogan, miközben farkasétvággyal evett. Mióta elhagyták Párizst, étvágya is észrevehetően javult; már nem volt olyan sovány, s ez nagyon jól állt neki. William amúgy is sokat aggódott, hogy Sarah soványsága valamilyen betegség jele. - Holnap már igazán tovább kell indulnunk. Mindketten sajnálták, hogy mennek. Egy órával később William nagy bosszúságára az autó lerobbant. Egy helybéli parasztember sietett segítségükre, újból beindítani, még némi benzint is kölcsönadott; félórával később megálltak ebédelni egy útszéli vendéglőnél, melynek öreg kőkapuja és kovácsoltvas kapurácsa nagyon megtetszett nekik. - Úgy néz ki, mintha a mennyország kapuja lenne mondta Sarah tréfásan. - vagy attól függ, mit érdemlünk - mosolygott viszsza William, aki úgy érezte, ismeri sorsát: egyfolytában
202

a mennyországban van, amióta feleségül vette Saraht. - Nézzünk körül a környéken? - kérdezte a lányt, aki mindig kész volt a kalandra, ami férje számára egyik legrokonszenvesebb tulajdonságának tűnt. - Gondolom, megtehetnénk, de mi lesz, ha valami dühös paraszt lelő minket? - Ne aggódj, majd én megnézem. Különben is a környék úgy néz ki, mintha évek óta senki sem lakná. - Az egész ország úgy néz ki, drágám. Most nem Angliában vagyunk. - Ó, hogy maga micsoda sznob! - kiáltott Sarah, aztán elkezdtek sétálni az ösvényen. A kocsit az út szélén hagyták. Hosszú időn keresztül egy öreg és elhagyott vidéki utacskán haladtak, aztán egy fasorba jutottak, melyet hatalmas fák árnyékoltak és elvadult bozót szegélyezett. Ha rendezettebb, megtette volna felvezető út nak akár a whüfieldi, akár a southamptoru birtokhoz. - Milyen szép itt. - Hallották a madarak énekét, és Sarah boldogan dudorászott, míg a magasra nőtt fű és a bokrok között lődörögtek. - Szerintem nincs itt semmi - mondta végre William, amikor már majdnem a fasor végére értek. De amint kimondta e szavakat, a távolban felmagaslott egy hatalmas kőépület. - Úristen, hát ez meg micsoda? - A versailles-i kastélyra hasonlított, de ahogy megközelítették, látták, félig romos, teljesen elhagyott; egyes melléképületek
203

szinte teljesen romokban hevertek. A hegy lábánál apró házacska állt, valamikor nyilván a gondnok vagy kapuőr lakása, de ma már romnak is alig nevezhető. Jobb kéz felől istállóépületek és kocsiszínek látszottak. Odasétáltak, bekukkantottak. A kocsiszínben még két öreg hintó is álldogált, ajtajukon a gondosan fölfestett családi címerrel. - Milyen csodálatos hely - mosolygott William, aki most már örült, amiért nekivágtak az útnak. - De vajon mi lehet? - Sarah körülnézett, megvizsgálta a hintókat, a hámokat, a patkolókovács szerszámait. - Ez egy öreg kastély, ahol pedig most vagyunk, az istálló volt. De az egész hely úgy néz ki, mintha kétszáz éve nem lakná senki. - Lehet, hogy így is van - mondta izgatottan Sarah. - Talán még kísértetet is találunk! - William ekkor elkezdett kísérteties hangokat produkálni, majd tréfásan feleségét ijesztgette. Aztán továbbmentek az úton a kastély felé. Mintha egy mesében járnának. Az épület nyilvánvalóan nem volt olyan öreg, mint Whitfield vagy mint Belinda és George kastélya, ahol először találkoztak, de a férfi becslése szerint ez is könnyen kétszázötven, vagy akár háromszáz éves is lehetett, és ahogy közelébe értek, látták, igen kiváló stílusban épült. Látták egy park és a kertek nyomait, talán még nyesett bokrokból épült labirintus útvesztőit is felfe204

dezték, mely azóta csalitos bozóttá változott. A főbejárat valóban királyinak tűnt, amint megálltak előtte. William megpróbálta kinyitni az ajtókat és az ablakokat, de mindent zárva talált. A félig korhadt zsalugáterek nyílásain keresztül azonban beleshettek a szobákba; szép parkettát, finoman faragott stukkót és magas mennyezeteket pillantottak meg. Többet nem láttak a kastély belsejéből, de az egész épület már hihetetlennek tűnt. Ahogy ott álltak, mintha visszaléptek volna a múltba, XVI. Lajos korába. Szinte várták, a ház sarka mögül bármelyik pillanatban előrobog egy hintó tele fehér parókás, térdnadrágos urakkal, hogy megkérdezzék, mit művelnek itt. - Mi lehetett,ez? - A helybeli parasztok biztosan tudják Ilyen hatalmas épület nem maradhat titokban. - S gondolod, még mindig valakinek a tulajdonát képezi? A ház nyilvánvalóan évek óta elhagyatottan áll, de csak volt gazdája. - Biztos valakié, de valószínűleg nincs rá szüksége Vagy nincs elég pénze ahhoz, hogy rendben tartsa. A ház valóban rozzant rossz állapotban volt, még a főbejárat márványlépcsői között is több töröttet találtak. Úgy tűnt, mintha évtizedek óta nem járt volna itt senki. Sarah azonban lelkesen nézett körül.
205

- Mit szólnál ahhoz, hogy rendbe hozzuk a házat eredeti állapotában? - Teljesen felvillanyozódott az ötlettől, de férje éppenséggel nem tűnt különösebben lelkesnek. - van valami fogalmad arról, micsoda munka lenne El tudod képzelni... nem is beszélve a költségekről. Egy hadseregre való munkásra lenne szükség, és mellesleg az angol nemzeti bank vagyonára. - De végül milyen gyönyörű lehetne. Igazán megérné. - Kinek érné meg? - nevetett William; még sohasem érezték magukat ilyen izgatottnak, amióta megismerték egymást. Hogyan izgathatod fel magad ennyire egy ilyen leromlott ház miatt? Hiszen csak egy rom. A valóságban azonban őt is izgatta a lehetőség, de elriasztotta, hogy milyen óriási munkálatokat kellene elvégezni. - Menjünk vissza a kocsihoz, és próbáljunk meg érdeklődni. Szerintem azt fogják mondani, legalább tíz embert gyilkoltak meg a kastélyban. - Egész úton visszafelé ezen tréfálkozott, de felesége nem vette tréfára a dolgot. Úgy érezte, sohasem látott szebbet ennél a romos kastélynál; s ha megtehette volna, azonnal megvásárolja. A férje pedig ezt el is tudta képzelni. Mit tesz a véletlen, mikor visszatértek a főútra, éppen találkoztak egy öreg paraszttal, akivel William szó206

ba elegyedett. Franciául érdeklődött az imént látott kastélyról. Az öreg paraszt nyelve megeredt. Sarah kevésbé tudott franciául, ezért nem mindent értett, de később William kipótolta a részleteket. A kastélyt Le Cháteau de la Meuse-nek hívták, talán nyolcvan éve, az 1850-es évek vége óta van elhagyatott állapotában. Azt megelőzően több mint kétszáz évig egyazon család lakta, melynek utolsó sarja gyermektelenül halt meg. Ezután különböző unokatestvérek és távoli rokonok tulajdonába került; hogy most kié, ebben az öreg paraszt nem volt biztos. Azt mondta, az ő gyerekkorában még ismert egy idős asszonyt, Meuse grófnőjét, aki már nem tudta fenntartani a házat, bár családja rokonságot tartott a francia királyokkal. Amikor az idős arisztokrata elhunyt, a kastélyt lezárták, és azóta senkié. - Milyen szomorú. Senki nem próbálta soha rendbe hozni? - valószínűleg túl sok pénzbe kerülne. Franciaországban a gazdasági helyzet mostanában nem a legjobb. És egy ilyen kastélynak nemcsak a felújítási, de a fenntartási költségei is jelentősek. - William nagyon jól tudta, a whitfieldi birtok fenntartása mennyi pénzt emészt fel, és látta, ez jóval többe kerülne. - Nagy kár - mondta Sarah szomorúan, és arra gondolt, milyen szép lehetett valaha a ház, és milyen széppé lehetne varázsolni. Szívesen nekigyürkőzött volna, hogy Williammel az oldalán elvégezze a szükséges
207

munkálatokat. Visszaültek az autóba, és William kíváncsian nézte feleségét. - Komolyan gondolod, Sarah? Tényleg beleszerettél ebbe a kastélyba? Tényleg újjá akarnád építeni? - A legkomolyabban - válaszolta Sarah lelkesen. - Borzalmasan sok munka lenne. Ráadásul nem is lehetne csak másra bízni. Neked is ide kellene jönnöd, hogy együtt kalapálj, dolgozz és izzadj a munkásokkal. Nagyon jól emlékszem, amikor Belinda és George a saját házukon dolgoztak. Fogalmad sincs, mennyi munkájuk volt vele. - Igaz ugyan, tette hozzá gondolatban, hogy nagyon szerették a munkát is meg a házat is, és nekik minden ráfordított energia végül is megérte. - Igen de az ő kastélyuk elméletileg sokkal bonyolultabb - magyarázta Sarah, s közben azt kívánta, bárcsak egy varázsvesszővel magáévá tehetné a Cháteau de la Meuse-t. - Ez sem lenne könnyű - felelte William okosan. Mindent teljesen újjá kellene építeni, a gondnok házát is, meg a kocsiszíneket és az istállókat. - Nem érdekel - válaszolta Sarah csökönyösen. Rettenetesen örülnék, ha valami ilyesmit csinálhatnék. - Felnézett férjére. - És ha segítenél nekem. Azt hittem, én már túl öreg vagyok egy ilyen terv kivitelezéséhez. Tizenöt évembe került, amíg a whitj fieldi birtokot helyrepofoztam, de az isten tudja, most
208

már engem is izgat a dolog. - Rámosolygott feleségére, és újra szerencsésnek s boldognak érezte magát, hogy megismerhette. - Olyan csodálatos lehetne... - mondta Sarah ragyogó szemmel. William elmosolyodott; felesége kedvéért szinte bármit megtett volna. - De Franciaországban? Miért nem Angliában? Udvarias igyekezett lenni, s bár a valóságban beleszeretett a félig romos kastélyba, nem akarf túlságosan erőszakosnak mutatkozni. Lehet, hogy tényleg túl drága, és tényleg túl sok munkával jár - Én szívesen élnék itt, bár lehet, hogy hasonló épületet Angliában is találhatnánk. Nem mintha ennek sok értelme lenne, gondolta a férfi. Angliában már ott volt a whitfieldi birtok, fáradhatatlan munkája eredményeképpen tökéletesen helyreállítva. Ez a kastély megint egészen más. Ez a sajátjuk lehetne, kettőjüké, amit együtt, saját munkájukkal, vállvetve hozhatnának rendbe. Sarah még soha életében nem volt ilyen izgatott, bár tudta, alapjában véve bolond ötlete támadt. Más se hiányzott, mint egy romos kastély Franciaországban. továbbautóztak egész úton megpróbálta elfelejteni; mégis folyton ez járt az eszében, valósággal beleszeretett a gondolatba. Úgy érezte, a kastélynak is csak emberekre van szüksége, akik szeretik; mintha a romos épületnek lelke lenne. Szinte egy elvesztett
209

gyermekre, vagy egy nagyon öreg emberre emlékeztetett. Akárhogy is, aligha lesz az övé, és ezért attól fogva, hogy visszaérkeztek Párizsba, többször nem tett említést az ötletről. Tudta, alapjában véve lehetetlen vállalkozás lenne, és nem akarta, hogy férje úgy érezze, nyomást akar rá gyakorolni. Karácsony hetében Párizs gyönyörű volt. Egyik este Windsorékhoz voltak hivatalosak Boulvard Suchet-i házukba, amelynek belsőépítésze maga Boudin volt. Egyébként kettesben csavarogtak, első közös karácsonyukat élvezték. William gyakran felhívta édesanyját, hogy meggyőződjön róla, nem érzi magát magányosnak De anyja biztosította, hogy állandóan a szomszédos birtokokon vendégeskedik, rokonoknál vacsorázik, szenteste pedig Sandrighamben a királyi családdal vett részt a hagyományos karácsonyi vacsorán. "Bertie' autót, két libériás inast és egy udvarhölgyet küldött érte. Sarah szenteste felhívta szülei lakását New Yorkban. Tudta, Peter és Jane is ott lesznek, s egy pillanatra átfutott rajta a honvágy érzése. De William oly jó volt hozzá, és olyan boldoggá tette! Karácsonyra egy csodálatosan metszett zafírköves gyűrűt ajándékozott neki apró briliánsokkal kirakva, melyet van Clefnél rendelt, egy gyönyörű karperecet meg Cartiertől, amely briliánsok ból, smaragdokból, zafírokból és rubinokból állt, és egy virágot ábrázolt. Sarah egyszer már látott hasonló ék210

szert a windsori hercegnő karján, s már akkor megcsodálta. Rendkívüli darab volt, és Sarah egészen megdöbbent az ajándék értékétől. - Drágám, te elkényeztetsz engem! - Férje elárasztotta ajándékokkal: táskákat és sálakat vett, meg könyveket a Szajna-parti árusoktól; hihetetlenül nagylelkű és kedves volt feleségéhez. Sarah viszont karácsonyra egy kék zománccal díszített arany cigarettatárcával lepte meg férjét, melyet Carl Fabergé készített 1916-ban a cár rendelésére, a bevésett szöveg tanúsága szerint Alexandra cárnőnek szánt ajándékként. Meglepte továbbá férjét egy csodálatos karórával, melyet Cartiernél vásárolt s hátlapjára a következő mondatot vésette: Első karácsony első szerelem, egész szívemmel: Sarah. - William meghatódott, amikor elolvasta e szavakat. Könny szökött a szemébe s azonnal ágyba vitte a hitvesét. Ismét szeretkeztek. Karácsony napját főként ágyban töltötték, örültek hogy nem mentek vissza Londonba, és így elkerülték az angol karácsony hagyományainak képtelen ceremóniáját. Késő délután ébredtek fel újra. William rámosolygott feleségére, mikor az lassan kinyitotta szemét. Megcsókolta a nyakát, újra elmondta, mennyire szereti. Még valamit szeretnék adni neked - vallotta be miközben nem volt benne biztos felesége örül-e az ajándéknak. Még sohasem követett el ilyen bolondságot, de remélte, hitvese örül majd. Ha pedig örömet
211

szerez ajándékával, akkor ez minden pénznél többet ér. Egy fiókhoz lépett, kihúzta, apró dobozt vett elő mely papírba volt csomagolva, és vékony aranyszalag fogta át. - Mi ez? - kérdezte Sarah, mint egy kíváncsi gyermek. - Nyisd ki! Sarah lassan, gondosan bontogatta ki a papírból a dobozt. Arra gondolt, talán ismét valami ékszer, de mikor kibontotta, egy kis dobozt talált, abban pedig egy faszálakból felépített kis házikót. - Mi ez, szerelmem? - Nyisd ki - felelte William az izgalomtól elfojtott hangon. Sarah kinyitotta a házikót, amelyben csak egy apró papírdarabot talált a következő felirattal: "Le Cháteau de la Meuse. Kellemes karácsonyi ünnepeket, 1938. Williamtől sok szeretettel" Sarah először döbbenten nézett férjére, de amint újra elolvasta a szavakat, és végre felfogta az értelmüket felkiáltott örömében. Szinte hihetetlennek érezte, hogy férje ilyen csodálatos bolondságot kövessen el. Sohasoha semmire nem vágyott ennyire, - Megvetted? - kérdezte hitetlenkedve, átölelve férje nyakát, és izgalmában a férfi ölébe pattanva. - Tényleg megvetted? - A tied. Azt még nem tudom, bolondság-e vagy jó
212

ötlet. Ha nem kell, még mindig eladhatjuk a földet, vagy hagyhatjuk az egészet úgy, ahogy van. - A kastély nem is került sokba, csak az üzlet lebonyolítása volt nehéz; végül azonban potom áron jutott hozzá. Angliai vadászházának felújítása többe került, mint a Cháteau de la Meuse minden földjével és épületével együtt. Sarah magánkívül volt az izgalomtól. Férje boldog volt, hogy ajándékával ekkora örömet tudott szerezni. Az üzletet nyélbe ütni bonyolultabb volt, mint hitte volna. A kastély négy örökös tulajdonát képezte, akik közül ketten Franciaországban, egy New Yorkban, egy pedig Anglia valamilyen félreeső vidékén élt. De William nemhiába tartott annyi ügyvédet. Apósa pedig kapcsolatba lépett a New Yorkban élő örökössel. Mind a négyen távoli unokatestvérei voltak a nyolcvan éve elhunyt grófnőnek, egyikük sem tudta, mit kezdjen a kastéllyal, hogyan osszák fel egymás között, így aztán sorsára hagyták, és szegény ebben az elhagyott állapotban leledzett mindaddig, míg Sarah rátalált és beleszeretett. Most azonban aggódva nézett férjére. - Biztosan egy vagyont fizettél érte. Borzasztó bűntudatot érzett volna, ha így áll a dolog, bár szíve mélyén még akkor is úgy érezte volna, megéri. valójában azonban szinte ingyen jutottak hozzá. Mind a négy örökös örült, hogy szabadul a birtoktól, és
213

egyikük sem bizonyult különösebben pénzsóvárnak. - Nem került egy vagyonba, de a felújítása sokkal többe fog kerülni. - Mikor kezdjük? - Sarah örömében úgy ugrált, mint egy gyerek, míg Williamben az öröm és az aggodalom keveredett. - Először mindenesetre Angliába kell mennünk, mert el kell intéznem néhány dolgot. Nem is tudom... talán februárban... esetleg márciusban. - Korábban nem lehet? - Majd meglátjuk... - A férfit boldoggá tette, hogy ilyen örömet sikerült szereznie feleségének Ráadásul most már őt is hatalmában tartotta a ház felújításának terve. Jól mulatnak majd, gondolta, ha ugyan bele nem gebednek a munkába. - örülök, hogy tetszik neked drágám. Nekem volt néhány rossz pillanatom, amikor arra gondoltam, már régen elfelejtetted a kastélyt, és soha nem is akartad igazán. Ami pedig édesapádat illeti, ő teljesen bolondnak tart. Majd megmutatom néhány táviratát. Szerinte az ötlet legalább annyira rossz, mint amikor tanyát akartál venni. Végre tisztában van ' vele, mindketten kötözni való bolondok va gyunk így aztán tökéletes párt alkotunk. Sarah jóízűt nevetett, boldogan gondolt a házra, aztán pajkos mosollyal fordult férje felé: - Nekem is van egy meglepetésem... legalábbis azt hiszem... nem akartam semmit sem mondani, amíg
214

vissza nem térünk Angliába, és nem is vagyok biztos benne... de azt hiszem, lehetséges... szóval lehetséges, hogy gyerekünk lesz... - boldogan és szemérmesen mondta ezt, míg férje csodálattal bámulta hitvesét. - Ilyen hamar? Komolyan beszélsz? - Nem hitt a fülének. - Azt hiszem, igen. Valószínűleg a nászéjszakánkon történt. Néhány hét múlva már biztos leszek benne. Bár az az igazság, már észrevette magán a terhesség korai jeleit. - Sarah drágám, ez igazán csodálatos! - Egy éjszaka leforgása alatt szert tettek egy családra, és egy kastélyra Franciaországban. Igaz ugyan, hogy a gyermek éppen csak megfogamzott, a kastély épphogy nem dől össze; mindazonáltal mindketten boldogok voltak. 11. Amint visszaérkeztek Londonba, Sarah felkereste William családi orvosát a Harley Streeten, aki megerősítette, amit az asszony már hetekkel korábban megérzett. Magzata már öt hete növekedett méhében, az orvos szerint a gyermek augusztus végére vagy szeptember elejére várható. Figyelmeztette Saraht a fokozott elővigyázatosságra a terhesség első néhány hónapjában, tekintettel arra, hogy egyszer már elvetélt. Egészségi állapotát azonban kiválónak találta, és melegen gratulált Williamnek, amikor az a vizsgálat végén megérkezett, hogy elvigye feleségét. A férfi nyilvánvalóan nagyon
215

meg volt magával elégedve, csakúgy mint feleségével. Miután ezen a hétvégén Whitfieldre utaztak, siettek elújságolni a hírt William édesanyjának. - Nahát, drága gyermekeim, hiszen ez csodálatos! ujjongott az idős asszony, mintha a világtörténelemben most először került volna sor arra, hogy egy nő teherbe esett. - Emlékeztetlek benneteket arra, hogy harminc nap alatt sikerült megvalósítanotok azt, ami nekem és férjemnek harminc évig tartott. Gratulálok, szerencsések és gyorsak voltatok, kedves gyermekeim! - Mindanynyian boldogan nevettek. William anyja láthatóan alig fért a bőrébe, és újra elmesélte menyének, hogy fia születése élete legboldogabb pillanata volt, mint ahogy általában William jelenti számára azóta is élete boldogságát. De akárcsak az orvos, ő is figyelmeztette a fiatalasszonyt, legyen óvatos, ne erőltesse meg magát, nehogy magában vagy a magzatban kárt tegyen. - Remekül érzem magam. - Valóban meglepően jól érezte magát. Az orvos még azt is megjegyezte, hogy a további szeretkezésnek sincs akadálya, ésszerű keretek között, ha semmiféle kilengéseket nem engedélyeznek meg maguknak; mindezt Sarah hűségesen tolmácsolta férjének. De William rettenetesen tartott attól, hogy a szeretkezés kárt tenne feleségében vagy a gyermekben. - Biztosítlak, drágám, semmiféle kár nem fog belőle származni. Az orvos is azt mondta.
216

- És ő honnan tudja? - Onnan tudja, hogy orvos - felelte Sarah. - Talán nem olyan jó orvos. Talán valaki máshoz kellene mennünk? - William, ő volt az anyád orvosa is, mielőtt te megszülettél. - Pontosan erről van szó. A doktor bácsi túl öreg. Fiatalabb orvosra van szükségünk. William valóban felkeresett egy specialistát, és egy időpontot kért felesége számára, Sarah el is ment, ha nem másért, hát hogy férjének kedvére tegyen, de a specialis ta ugyanazt mondta, mint a jó öreg lord állthorpe dok tor, aki Sarahnak különben is sokkal rokonszenvesebb volt. Az asszony már a második hónapban járt, és még mindig nem merült fel semmi probléma. - Én azt szeretném tudni, mikor megyünk vissza Franciaországba - mondta Sarah, mikor már egy hónapja Londonban voltak; alig várta, hogy nekiláthasson a francia kastély felújításának. - Komolyan beszélsz? - kérdezte William döbbenten. - Most akarsz odamenni? Nem akarod megvárni, míg megszületik a gyermek? - Persze, hogy nem, miért várnánk ennyi hónapon át, amikor közben dolgozhatnánk is? Az isten szerelmére, drágám, nem vagyok én beteg, csak terhes. - Tudom, de mi lesz, ha valami baj történik? - William végtelenül aggódott és szerette volna, ha felesége
217

nem ennyire határozott, de még az öreg doktor bácsi is egyetértett abban hogy az asszonynak semmi oka tétlenül otthon ülnie, nyugodtan mehet Franciaországba, csak arra vigyázzon, ne fárassza ki magát túlsá osan és ne emeljen fel nagyon nehéz tárgyakat. - Az lesz a legjobb, ha elfoglalja magát - biztosította őket, és azt javasolta, várjanak márciusig, s csak akkor induljanak el, mikor Sarah már három hónapos terhes. Erre a kompromisszumra az asszony hajlandónak mutatkozott. Márciusig vár, mondta, de egy pillanattal sem tovább. Nagyon szeretett volna már hozzálátni a munkához. William azon mesterkedett, hogy whitfieldi teendői minél hosszabb időt vegyenek igénybe, míg anyja folyton azzal nyaggatta, vigyázzon feleségére, ne erőltesse meg magát. - Én mindent megpróbálok, anyám, de nem hallgat rám - mondta végül elkeseredve. - Mert ő is csak egy gyerek. Nem fogja fel, hogy óvatosnak kell lennie. Nem akarná elveszíteni a gyereket. - De Sarah egyszer már elvetélt, és valójában óvatosabban élt, mint William gondolta. Valahányszor fáradtnak érezte magát, lefeküdt és pihent egy keveset. valóban nem akarta elveszíteni magzatát, de ahhoz sem volt kedve, hogy ölbe tett kézzel üljön. Addig erősködött, hogy végül William nem tudta tovább visszatartani. Március közepén Sarah közölte, ő bizony
218

megy Franciaországba, akár vele, akár nélküle. A király jachtján keltek át a csatornán, mert lord Mountbatten a windsori herceget látogatta meg, és fölajánlotta az ifjú párnak, átviszi őket. "Dickie", ahogy William és őlordsága kortársai általában hívták, igen jóképü férfi volt, s roppant jól mulatott mindazon, amit Sarah a kastélyról és az előttük álló nagy munkáról mesélt. - William, öregfiú, úgy látszik, ki van szabva számodra a munka. - De az ötlet neki is tetszett. Látta, mennyire szeretik egymást és mennyire izgatják őket terveik. William megbízást adott a Ritznek: a kikötőben autó várja őket, amellyel Párizstól két és fél órányi útra egy kis szállodába hajtottak, amely már nem esett messze kidőlt-bedőlt kastélyuktól. A szálloda felső emeletét kibérelték és elhatározták, itt élnek mindaddig, amíg a kastélyt lakhatóvá nem teszik, bár mindketten tudták, ez hosszú időt vesz majd igénybe. - Évekbe telhet - morogta William, amikor újra szemügyre vette az épületet. A következő két hétben munkásokat keresett. Nagyszámú csoportot toborzott, akik elsősorban lefeszítették az ablakokról a deszkákat, a zsalugátereket, hogy látható legyen az épület belseje. Mindenütt meglepetések fogadták őket, némelyikük kellemes, némelyikük kellemetlen. A legnagyobb nappali szoba csodálatos helyiségnek bizonyult, találtak
219

még három szalont gyönyörű faburkolattal, márványkandallókkal és csodás padlóval. A padlót azonban sok helyen tönkretette a nyirok és a penész. Leltek egy hatalmas ebédlőt, néhány kisebb szalont, mindezt még mindig a földszinten; találtak egy csodálatos faburkolatú könyvtárszobát és egy óriási termet, amely bármelyik angol várkastélynak becsületére vált volna; a konyha pedig olyan öregnek tűnt, hogy Saraht azokra a múzeumokra emlékeztette, amelyeket szüleivel az előző évben látogatott meg. Itt-ott kétszáz éve használatlan szerszámokra leltek, melyeket Sarah gondosan összegyűjtött; ugyanilyen gonddal helyezték el a két hintót, amelyet a kocsiszínben találtak. A földszint felderítése után William óvatosan felmerészkedett az emeletre, de megtiltotta, hogy Sarah vele tartson, attól való félelmében, hogy az emeleti padlók beszakadhatnak. Meglepően jó karban találta őket; úgyhogy végül felhívta feleségét, megmutatni, mi mindent talált. Legalább egy tucat nagy, világos szoba volt fenn, melynek falait szintén fával burkolták; remek formájú ablakokat láttak és egy nappali szobát ugyancsak márványkandallóval. A nappali ablakai a főbejárat fölött tekintettek ki, arrafelé, amerre valamikor a park és a kertek voltak Sarah hirtelen ráébredt ahogy szobáról szobára sétált, hogy fürdőszobát egyáltalán nem talált. Hát persze, nevetett magában, akkoriban az még nem volt divat. Fürdeni mindenki a saját
220

szobájában, kádban fürdött, angol WC helyett pedig akkoriban éjjeliedényt használtak. Rengeteg volt a tennivaló, de nyilvánvalóan megérte: Most már William is izgatott volt. Lelkesen készítette a tervrajzokat, a munkabeosztást, minden nap hajnaltól délutánig osztogatta utasításait, míg Sarah mellette dolgozott, csiszolta az öreg parkettát, lakkozott, tisztogatott, a stukkók aranyozását javítgatta, bronz- és rézszerelvényeket tisztított, míg végül újra ragyogtak; később napjai nagy részét festéssel töltötte. Míg ők a főépületen dolgoztak, William fiatalemberek egy csoportját bízta meg azzal; hozzák rendbe a gondnok egykori házát, hogy előbb-utóbb a szállodából oda költözhessenek át, és a helyszínről irányíthassák a felújítás hatalmas munkálatait. A gondnok lás házában csak egy apró nappali szoba és egy még apróbb hálószoba találtatott, bár a konyha nagy volt és kényelmes, az emeleten pedig két nagyobbacska napos hálószoba. Éppen elég nagy volt számukra, talán a földszinten még egy cselédlány szobája is elfér, ha Sarah később szükségét érzi. Rendelkezésükre állt egy hálószoba, még a gyereknek is jut majd helyiség, ha megérkezik. Sarah már érezte, a gyermek mozog benne, s valahányszor ezt érezte, elmosolyodott; meg volt róla győződve, hogy fiú lesz és Williamre fog hasonlítani. Ezt időről időre közölte férjével, aki azt sem bánta volna,
221

ha a gyermek lánynak születik, különben is még sok sok gyermekük lesz. - Nem mintha trónörökösre lenne szükségünk - incselkedett, mert bárha trónutódlási jogáról lemondott, hercegi címe még megvolt, és anyja halálakor ő fogja örökölni a whitfieldi birtokot. De ezekben a napokban nagyobb gondjuk is akadt, mint Whitfield, vagy akár a kastély Márciusban Hitler bekebelezte Csehszlovákiát és kijelentette, továbbiak ban nem tekinthető szuverén államnak. Más szavakkal kifejezve, egyszerűen lenyelt tízmillió embert, akik nem voltak németek. S alig falta fel őket, már Lengyelország felé fordította figyelmét, és Danziggal kapcsolatban a legkülönfélébb fenyegetéseket kezdte hangoztatni. Egy héttel később befejeződött a spanyol polgárháború, amelyben több mint egymillió ember vesztette életét, és Spanyolország jó része romokban hevert. Az április még rosszabb volt. Mussolini utánozta német barátját, elfoglalta Albániát. Az angol és francia kormányok morgolódni kezdtek, és felajánlották amennyiben szükség van rá - segítségüket Görögországnak és Romániának. Ugyanúgy hetekkel előbb megígérték Lengyelországnak, kiállnak mellette, ha Hitler megtámadná. Májusban Mussolini és Hitler szövetséget írtak alá a katonai együttműködésről. Hasonló vonatkozású tárgyalások kezdődtek Franciaország, Anglia és Oroszor222

szág között, de aztán nem jutottak sehová. A világpolitikai helyzet rosszul állt, Whitfieldék mély aggodalommal kísérték alakulását. Ugyanakkor jól haladtak a kastély felújítási munkálataival, míg Sarah gondolatban egyre inkább születendő gyermekével foglalkozott. A hatodik hónapban járt már, hasa hatalmasra nőtt. Mindketten sudár alkatúak lévén, valószínűnek tűnt, a gyermek is nagy lesz. Éjszakánként William felesége hasára tette kezét és érezte, ahogy a gyermek rugdalózik. - Fáj? - kérdezte William, akit teljesen elbűvölt az új élet, melyet felesége testében érzett, a növekvő forma. a szerelmükből hamarosan megszülető gyermek. Nem tudott betelni a csodával. Olykor még szeretkeztek, de egyre kevésbé akart fájdalmat okozni. Sarah pedig egyre kevésbé vágyott a szerelemre. Oly keményen dolgozott a kastélyban férjével együtt, hogy éjszakára teljesen kimerülten estek az ágyba. Reggelente a munkások hat órakor jelentek meg, és a levegő megtelt kopácsolással. Nagy örömmel adták föl a szállóban bérelt szobájukat, amikor késő júniusban végre beköltözhettek a gondnoklakba. Párizsi kertészek hada érkezett, hogy puszpángot, tuját nyessen, ásson, ültessen, és a dzsungelt ismét kertté varázsolja. A park rendbehozatala már hosszabb időt vett igénybe, de hihetetlen módon augusztusra a ház felújítási munkálatai nagymérték223

ben előrehaladtak. William már abban reménykedett, a hónap végére beköltözhetnek, s a gyerek már itt jöhet világra. Rengeteget dolgozott azon, hogy a szobákat lakhatóvá és felesége számára kényelmessé tegye, és persze a beköltözés után is akad még majd bőven tennivaló. Minden részletében évekbe telik, míg a munkát befejezik, de meglepően rövid idő alatt elvégezték a munka dandárját. George és Belinda júliusban látogatták meg őket, és elismerésüket fejezték ki a kastély állapotáért. Jane és Peter szintén benéztek, és a nővérek alig tudták a rövid látogatáson kipletykálni magukat. Jane végtelenül boldog volt, hogy William társaságát élvezheti, és izgatta a szülés. Megígérte, bár a gyermek születésénél nem tud jelen lenni, de hamarosan mindenképpen látni akarja és felkeresi őket. De maga is ismét várandós lévén, erre a közeljövőben nem volt kilátás. Sarah szülei is szerettek volna eljönni, de apja gyengélkedett. Jane azonban biztosította, semmi komoly betegségről nincsen szó. Ők Long Islanden próbálták rendbe hozni vidéki házukat, melyet a szökőár és az évszázad legszörnyűbb vihara tett tönkre. Victoria ősszel jön Európába, miután Sarah megszülte gyermekét. Peter és Jane távozása után Sarah néhány napig elveszettnek érezte magát, és kedélyét helyreállítandó, ismét a munkába menekült. Teljes gőzzel dolgozott saját szobája befejezésén, ugyanakkor még nagyobb energi224

át fordított a gyereknek szánt szoba helyreállítására. - Hogy alakul a helyzet? - kérdezte William egy délután, amikor megjelent a házban, kezében kenyérrel, sajttal és gőzölgő kávéscsészékkel. Ilyen ember volt. Mindenkihez egyaránt kedves, de azért elsősorban mégis a családjához. Sarah egyre jobban szerette. - Alakulgat - felelte büszkén. éppen a faburkolat egy darabját aranyozta; már jobban nézett ki, mint amit Versailles-ban láttak. - Ügyes vagy. - William gyöngéd mosollyal csodálta felesége munkáját. Lehajolt, megcsókolta. - Hogy vagy? - Nagyon jól érzem magam - füllentette Sarah. valójában nagyon fájt a háta, de ezt a világért sem árulta volna el, annyira szerette munkáját: úgyse lesz már sokáig terhes. Még három vagy négy hét, aztán irány a kis tiszta kórház Chaumont-ban, ahol szülni fog. A rokonszenves, kiváló orvos, akit az elmúlt időben minden hónapban egyszer felkeresett, teljesen kielégítőnek találta állapotát, de figyelmeztette, a gyerek valószínűleg nagyon nagy! - És ez mit jelent? - kérdezte Sarah, nyugalmat erőltetve magára. Az utóbbi időben a szülés gondolata már félelmeket keltett benne, de elhesegette őket, és különben sem akarta Williamet ostoba félelmekkel ijesztgetni. - Ez azt jelenti - mondta az orvos - hogy esetleg császármetszésre lesz szükség. A műtét nem kellemes, de gyakran az anyának is, és a gyereknek is jóval biz225

tonságosabb, főleg ha a csecsemő túlsúlyos. - És ha vállalom a műtétet, lehet még gyerekem? Az orvos egy pillanatig tétovázott, aztán megrázta a fejét. Úgy érezte, tartozik betegének az igazsággal. - A tudomány mai állása szerint nem. - Akkor nem vállalom a műtétet. - Ebben az esetben azt javaslom, sétáljon minél többet, mozogjon, tornázzon sokat, mert mindez meg fogja könnyíteni a szülését. - Kikísérte, udvariasan meghajolt, mint mindig. A császármetszés veszélye ellenére Sarah az orvost még mindig rokonszenvesnek találta. Sem a császármetszést, sem a gyerek túlsúlyos voltát nem említette meg férjének. Semmi kétsége sem volt afelől, hogy több gyereket akar szülni; a császármetszést tehát nem vállalhatja. Két héttel a szülés előtt Molotov és Ribbentrop aláírt ták a német-orosz megnemtámadási szerződést. Európában csak Franciaország és Anglia számíthattak egymásra. Spanyolország gyakorlatilag elpusztult, Olaszország pedig Hitler mellé állt. - Kezd a helyzet komolyra fordulni, ugye? - kérdezte Sarah a férjét egy este. Alig néhány napja költöztek a kastélyba, Sarah nem tudott betelni örömével, William pedig ugyanígy érzett, ha feleségére pillantott. - Nekem nem tetszik. Azt hiszem, hamarosan átmegyek Angliába, megnézem, mit művelnek a kabinet226

ben. - Eddig nem akarta elmondani. - Talán együtt mehetnénk vissza néhány napra, miután a gyerek megszületett. - Mivel a gyermeket elsőként mindenképpen William anyjának illett bemutatni, Sarah nem emelt a terv ellen kifogást. - Nem megyek el, veled maradok a szülésig, megígérem - mondta William. - És utána? - kérdezte Sarah rémülten. - Csak ha kitör a háború. Ne aggódj, az most árt az egészségednek. A kórházba viszont elmegyek veled, úgyhogy ne izgulj, - Aznap éjjel az asszony enyhe fájdalmakat érzett, melyek reggelre elmúltak Szeptember elsején Sarah éppen egy emeleti szobában az egyik szekrényen kalapált valamit, amikor a földszintről kiáltást hallott. Azonnal lerohant, azt hitte, valaki megsérült. Mindenkit a konyhában talált. Meredten ültek a rádió körül. Németország megtámadta Lengyelországot, földön és levegőből egyaránt. A híradás után parázs vita kerekedett. kísérletet tesz-e Franciaország Lengyelország megsegítésére A munkások több pártra szakadtak. Egyesek helyeselték, sokuknak megvolt a maga baja otthon, és Lengyelország sorsa nem bírt számukra különösebb fontossággal. Néhány munkás azt hangoztatta, meg kell állítani Hitlert, mielőtt túl késő lesz. Sarah rémülten nézte a társaságot.
227

- Mit jelent ez? - Semmi jót - felelte William őszintén. - Hamarosan meglátjuk. A ház azonban remekül alakult. Tökéletes lett a tető, helyükre kerültek a nyílászáró szerkezetek, elkészültek a padlók, a fürdőszobák. Ami hátramaradt a munkából, csak apróság, részlet. Oroszlánrészét elvégezték, otthonuk védelmet biztosított a világgal és az elemekkel szemben. De a világ már nem volt biztonságos. Hiába kérte férje, hogy ezen most ne aggódjék, Sarah már két napja rosszul aludt, nyilván közeledett a szülés. William tisztában volt vele, Hitler nem fog megelégedni Lengyelországgal. Előbb-utóbb Angliának meg kell állítania. Ebben teljesen biztos volt, de feleségének még csak meg sem említette. Aznap este csöndben vacsoráztak. Sarah komoly gondolatokkal volt elfoglalva, de férje megpróbálta felvidítani; a hírek helyett nagy lelkesedéssel beszélt a házról. - Szerinted mit kezdjünk az ebédlővel? Restauráljuk az eredeti burkolatot, vagy használjunk fel azokból a táblákból, amiket az istállóban találtunk? - Nem tudom - válaszolta Sarah, és megpróbálta komolyan venni a kérdést. - Mi a véleményed? - Azt hiszem, a táblák vidámabban néznek ki. A könyvtár faburkolata éppen elég. - Szerintem is. - William látta, felesége csak turkál
228

az ételben, nem akar enni. Egy pillanatra átsuhant rajta a félelem, talán beteg. Sarah valóban fáradtnak látszott ma éjjel, de hát az események hatása alatt mindenki fáradt és feszült volt. - És mi legyen a konyhával? -Munkájuk során sikerült kibontani az eredeti, négyszáz éves téglafalat. Nekem nagyon tetszik a régi fal, de esetleg szívesebben vennél valami modern megoldást? - Nem érdekel - fakadt ki az asszony hirtelen. Ahányszor eszembe jutnak a lengyelek, rosszullétet érzek. - Ne gondolj most erre - kérte William gyengéden. - Miért ne? - Mert nem tesz jót sem neked, sem pedig a gyereknek-jelentette ki a férfi határozottan mire Sarah sírva pattant fel az asztaltól, és idegesen fel-alá járt a konyhában. A szülés közeledtével egyre érzékenyebb lett. - És mi van azokkal a lengyel asszonyokkal, akik, éppúgy terhesek most, mint én? - Borzasztó gondolat - vallotta be férje - de ebben a pillanatban nem tudunk segíteni rajtuk. - És miért nem, a hétszentségit?! Miért? Miért műveli ezt az a német őrült? Sarah kimerülten, indulataitól és a látható fájdalomtól elcsigázva ült vissza az asztalhoz. William határozott. Ölében vitte fel feleségét a hálószobába, és az ágyba fektette. Sarah mé mindig sírt.
229

- Nem viselheti a vállad az egész világ terhét. - Nem az én vállamról van szó, nem is a világról, hanem a fiadról. - De már mosolygott. Eszébe jutott, mennyire szereti férjét, aki mindig ő hozzá, fáradhatatlan a munkában az ő kedvéért, és mégsem csak az ő kedvéért, mert William időközben maga is a ház szerelmese lett. Szerinted kijön belőlem valaha ez a kis szörnyeteg -kérdezte Sarah fáradtan, miközben férje gyengéden masszírozta a hátát. Semmiképpen sem akarta magára hagyni ebben a túlfűtött állapotban, és tudta hogy a megnyugtatása hosszú időt vesz igénybe. - Előbb-utóbb biztosan kijön. Jelen pillanatban pontosan időben van. Ha jól emlékszem, állthorpe szeptember elsejét mondott. Ez ma van. Csak holnap előkészül. - Nagyon nagy. - Sarah félt a szüléstől. A gyerek az elmúlt hetekben egyre inkább nőtt, és az asszony fülében ott csengtek a helyi orvos aggályai. Majd kijön, amikor ki kell jönnie. - William felesége fölé hajolt, és gyöngéden szájon csókolta. - Te most csak pihenj. Hozok egy csésze teát. - De mikor visszatért a teával, a nő már mélyen aludt az ágyon, ő pedig nem akarta zavarni. Sarah reggel éles fájdalomra ébredt, melyet már ismert az eltelt hetekből, de amelyek eddig mindig hamar elmúltak. Mostanában jóval erősebbnek érezte magát, és még rengeteg dolgot akart
230

befejezni a gyerekszobában szülés előtt. Továbbra is ott kalapált, fúrt-faragott egész nap, tudomást sem véve félelmeiről. Még ebédelni sem volt hajlandó lejönni, s amikor William felvitte az emeletre az ételt és szemrehányást tett, amiért túl sokat dolgozik, egyszerűen a szemébe nevetett. Hetek óta nem érezte ilyen jól és boldognak magát. Látta ezt William is. - Annyi legalább bizonyos, ezt a gyereket nem fogom elveszíteni - mondta Sarah, kezeit hatalmas hasára tette, mire a gyerek alaposan megrúgta. Erre harapott a kenyérből és az almából, aztán folytatta munkáját. A fiókokat megtöltötte gyerekruhával és pelemkával. Estére mindennel végzett, s a gyerekszoba remekül festett. Az ablakokon szalaggal szegett csipkefüggyönyök feszültek. A szoba bútorzata egy szalmafonatú gyerekkosár mely egyben bölcső, egy szekrény és egy fiókos szek rény, amelyeket szintén maga hozott rendbe; a padlón apró szőnyeg feküdt. A szobát betöltötte a szeretet és a melegség, már csak a gyerek hiányzott. Este lement a konyhába, makaróniból, hideg csirkéből és salátából vacsorát ütött össze, levest melegített, kenyeret készített az asztalra, aztán felszólt a férjének. Kitöltött neki egy pohár bort. William megnézte a gyerekszobát, mielőtt lejött. Rendkívül meg volt elégedve, melegen megdicsérte feleségét. Megvacsoráztak, aztán Sarah sétát javasolt. - Szerintem inkább pihenned kellene - mondta a
231

férfi aggódva. Úgy érezte, hitvese túlzásba viszi. Hiába huszonhárom éves, a szülés nem tréfadolog. Azt akarta, hogy pihenjen. - Miért pihenjek? Talán a gyerek még hetekig várat magára. Kezdem úgy érezni, ez az állapot örökké eltarthat. - Hát, mindenesetre úgy viselkedsz. Biztos, hogy jól vagy? - Átható tekintettel vizsgálgatta feleségét, de csak azt látta, a szeme ragyog, arca kicsattan az egészségtől, és boldog. - Komolyan mondom, William, nagyon jól érzem magam. - Ma este főleg Sarah szüleiről beszélgettek, Jane-ről és a tengerparti házról. A vihar szörnyű pusztítást végzett. Időközben a szülei is rengeteget dolgoztak. Sarah apja legutóbbi levelében azt írta, a következő nyárra a ház visszanyeri eredeti állapotát. Charles mindenkinek nagyon hiányzik, de felvettek egy új gondnokot, aki japán, és a feleségével él a birtokon. Sarah nosztalgikus hangulatban sétált férjével a kertben. Az elültetett bokrok itt-ott már növésnek indultak, és a kert, akárcsak asszonya, reményt és ígéretet érzett a levegőben. Hosszú séta után tértek vissza a házba, és akkor végre lefeküdt pihenni. Az ágyban még olvasott egy darabig, aztán felkelt, nyújtózkodott, az ablakhoz lépett, kinézett a holdvilágos tájra. Elöntötte a szeretet otthonuk iránt. Élete álma megvalósult.
232

- Mindezt neked köszönhetem - mondta az ágyban fekvő férjének, aki meghatódott felesége kedvességétől. Aztán Sarah megfordult, körülnézett, tekintete előbb a padlóra esett, aztán felnézett a mennyezetre. A fenébe is, csöpög a víz! Valamelyik cső eltörhetett. A mennyezeten ugyan nem látott semmit, de a földet víztócsa borította. William felállt, szemöldökráncolva nézett a mennyezetre, aztán így szólt: - Én nem látok semmit. Biztos? - Sarah újra a padlóra mutatott, William követte tekintetét, és hirtelen rájött a titok nyitjára. - Azt hiszem, elfolyt a magzatvized, szerelmem - mondta, és azon tűnődött, mit kell ilyenkor csinálni. - Elnézést kérek - mondta Sarah mint aki nagyon megsértődött, de William ekkorra már visszatért a fürdőszobából egy csomó törülközővel. Az asszony ekkor értette meg, mi történt, eddig föl sem merült benne a gondolat, hogy a tócsa nem más, mint magzatvíz. - Lehetséges? - Hitetlenkedve nézett körbe, miközben férje a padlóról egy törülközővel felitatta a nedvességet. - Megyek, hívom az orvost. - Szerintem még korai lenne. Azt mondta, a magzatvíz elfolyása után még egy egész napot is várathat magára a szülés. - Én mégis jobban érezném magam, ha felhívnánk
233

- felelte William. Fel is tárcsázta a chaumont-i kórházat, de Wilkour doktor három kollégájával egyetemben Varsóba utazott. Ráadásul elmúlt éjjel a szomszédos faluban tűz ütött ki, a kórház tele volt égési sebesülésben szenvedő betegekkel, akik lekötötték a nővéreket, míg orvos gyakorlatilag egyáltalán nem volt a kórházban. Ilyen körülmények között a hercegnő szülése nem tűnt fontosnak. Az előkelő cím most először nem biztosított előjogokat. - Nem olyan nagy dolog egy szülés - mondták a kórházban, és azt javasolták, hívjanak át egy asszonyt a szomszédos tanyáról, vagy akár a közelben lévő szállóból, de a kórház semmiképpen sem tud segítséget küldeni. William kétségbeesett. Londonba vagy legalábbis Párizsba kellett volna menniük a biztonságos szülés érdekében, most pedig már túl késő. Egyszer ugyan segédkezett egy szuka ellésénél, de sem ő, sem a felesége nem látták még, hogyan születik a gyerek. Williamnek eszébe jutott, hogy az orvos szerint néha huszonnégy óra is eltelik a magzatvíz elfolyása és a tolófájások megkezdődése között. Autóval két és fél óra alatt Párizsban lehetnek. Ez a tökéletes megoldás, mondta magának, ahogy felment a lépcsőn felesége szobája felé. Beléptekor azonban reményei szertefoszlottak, mert Sarah az ágyon feküdt, és nyilvánvalóan vajúdott. William az ágyhoz szaladt. Az asszony a fájdalomtól
234

alig kapott levegőt. - Az orvos nincs a kórházban. Kibírnád, ha autóval bemennénk Párizsba? Sarah megrémülten nézett rá. - Nem hiszem... Nem tudom, mi történt... Mozdulni sem bírok... Egyik görcs jön a másik után... Nagyon fájdalmas. - Azonnal itt leszek - vigasztalta a férfi. Lerohant a földszintre, felhívta a szállodát és megkérdezte, van-e valaki, aki át tudna jönni segíteni. De csak a tulajdonos kislánya volt otthon, mindenki más átment a faluba, ahol az éjjel tűz pusztított. - Rendben van, ha bárki visszajön, bármilyen aszszony, aki úgy érzi, hogy segíteni tud, küldje a kastélyhoz. A feleségem vajúdik. - Letette a kagylót, és ismét felrohant a hálószobába. Sarah verejtékben úszva kínlódott az ágyon. - Minden rendben lesz, drágám. Együtt fogjuk csinálni. - A fürdőszobába ment, alaposan megmosta a kezét, majd egy újabb köteg törülközővel tért vissza, Egyet beáztatott, és az asszony homlokára tette. Sarah szerette volna megköszönni, de a fájdalomtól nem jutott szóhoz. William minden ok nélkül órájára pillantott és látta, már majdnem éjfél van. - Hát ma éjszaka gyerekünk lesz - mondta erőltetett vidámsággal, és felesége kezét fogta, akit közben szinte dobált az ágyon a fájdalom. A férfinak fogalma sem
235

volt, hogyan segíthetne, Sarah pedig minden fájáskor könyörgött, hogy tegyen valamit. - Bírd ki! - kérte William. - Gondolj arra így jön a gyerekünk a világra. - De ez szörnyű... William!". William!... csinálj valamit! - sikítozta, miközben férje tehetetlenül ült mellette. Sarahnak fogalma sem volt róla, hogy a szülés ennyi fájdalommal járhat. Vetélése is borzasztó volt de a két fájdalmat össze sem lehetett hasonlítani, Ez a fájdalom túltett legszörnyűbb szorongásain is. - Megnézhetem? - kérdezte William, mire Sarah bólintott, és szétnyitotta combját. William egy véres, szőke fejecskét látott. Izgalmában úgy érezte, a gyerek pillanatok alatt a világra jöhet, és lelkesen kiáltott: - Látom a gyereket, drágám! Nyomjad, nyomjad ki a gyerekünket... - Egy pillanatra úgy tűnt, a csecsemő közelebb került a külvilághoz, aztán ismét visszahúzódott. Ez a mozgás lassú táncként, lényegi előrehaladás nélkül, órákig eltartott. Sarahnak, ahogy minden tolófájásnál felsikoltott, hirtelen eszébe jutott, amit az orvos a császármetszés szükségességének felmerüléséről mondott. - Próbáld meg jobban nyomni - könyörgött William, Reggel hat óra volt. A fájdalom hullámai szüntelen érkeztek. Megragadta felesége mindkét lábát, és határozott hangon mondta: - most nyomd... most... gyerünk... ez az... még!... Nyomd erősebben! - kiáltotta,
236

mert elkeseredettségében nem látott más megoldást. A gyerek még nem jött ki eléggé, hogy megpróbálhassa kivenni. Ahogy rákiáltott feleségére, látta, amint ismét kicsit jobban kibukkant a fej; valamennyit haladtak, de már elmúlt hat óra, felkelt a nap. Aztán már reggel nyolc óra volt, és Sarah sok vért vesztett. Halálsápadtan feküdt, a gyerek órák óta nem mozdult. Ekkor William valami zörgést hallott, majd a lépcsőn sietős léptek kopogtak, s egy pillanattal később megjelent Emanuelle, a fiatal lány a szállodából, kék ruhában és kötényben. - Jöttem segíteni a hercegnőnek a szülésnél mondta. William ekkor már azt gyanította, a hercegnő haldoklik, és a gyerek sem lesz meg. - Nyomjad még, drágám! Segíts nekünk! - kérte csöndesen, könnyeivel küszködve. Sarah minden erejét latba vetette: a gyerek feje lassan kibukkant, kiemelkedett a nyaka, a következő tolásnál a válla is megjelent. William határozott. A következő tolófájásnál gyöngéden megfogta a gyerek vállát, és húzni kezdte. Sarah teste dobálózott a fájdalomtól. - Fogja le - utasította William a lányt. - Ne hagyja, hogy mozogjon. Emanuelle lefogta Sarah vállát és felsőtestét, míg William a két lábát tartotta erősen. Hamarosan megjelent a gyerek másik karja is, és egy újabb
237

pillanat leforgása után William saját kezével hozta világra gyönyörű, hatalmas kisfiát. Föltartotta a reggeli napfényben, hogy teljes szépségében láthassa, és most értette meg, miért beszélt édesanyja a szülésről mint valami csodáról. Ami történt, William számára valóban csodaszámba ment. Gondosan elvágta a köldökzsinórt, a csecsemőt a lány kezébe tette, és felesége verejtékben fürdő arcát nedves törülközővel törülgette. Más törülközőkkel pedig a vérzést próbálta elállítani. Emanuelle már tudta, mit kell tenni. A csecsemőt gyöngéden egy puha pokrócokból készített kis bölcsőbe tette a padlóra, és visszatért az ágyhoz. - Most nagyon erősen meg kell nyomnunk a hasát, és akkor eláll a vérzés. Anyámtól hallottam. Azzal nekilátott, és mint aki kenyeret dagaszt, nyomta lefelé Sarah hasát, aki sikoltozott és könyörgött, hogy hagyják abba. William látta, a vérzés lelassult, és végül szinte teljesen elállt. Déli tizenkét óra volt, és William számára hihetetlennek tűnt, hogy fia születése teljes tizenkét órát vett igénybe, s a félnapos szülésben majdnem meghalt az anya is, meg a gyerek is. Sarah még mindig sápadtan feküdt, de ajka már visszanyerte természetes színét. William mellétette a csecsemőt. Az anya mosolygott, de nem volt elég ereje kézbe venni a fiát. Hálásan nézett fel férjére. Ösztönei megsúgták, hogy az életüket
238

mentette meg. - Köszönöm - suttogta sírva. William lehajolt és megcsókolta. Visszaadta a kisfiút Emanuelle-nek, hogy vigye le a földszintre, mossa meg, és aztán hozza viszsza az anyjának. Közben megfürdette feleségét, kicserélte az ágyneműt, visszafektette, tiszta, puha pokrócba csavarta. Feje alá párnát tett. Sarah hálás tekintettel figyelte, sem mozdulni sem beszélni nem volt ereje. Végül elaludt. William állt egy percig, érzelmei eluralkodtak fölötte, úgy érezte, a legszörnyűbb és egyben leggyönyörűbb dolognak volt tanúja. Lement a konyhába, hogy egy csésze teát készítsen magának, de nem tudott ellenállni: titkon jót húzott a konyakosüvegből. - Gyönyörű kisfiú - mondta Emanuelle - most mértem meg, öt kiló. William elmosolyodott csodálatában. Szerette volna kifejezni köszönetét a lánynak, amiért olyan bátor volt, és mert tudta, nélküle nem menthette volna meg az anyát és gyermekét. - Köszönöm - mondta őszinte hálával. - Maga nélkül nem mentettük volna meg őket. - A lány is mosolygott, aztán mindketten felmentek az emeletre megnézni, hogy van Sarah. Még mindig nagyon gyengének találták, de a férfi bízott benne, hogy egy kis konyak jót fog tenni. Annyira gyenge már nem volt, hogy ne tudott volna újszülött gyermekéért lelkesedni. Az újdonsült apa büszkén újságolta, hogy a gyerek
239

öt kilót nyom, aztán bocsánatot akart kérni mindazért a fájdalomért, amit akaratlanul okozott. Sarah ezt már nem hallotta, mert ismét elaludt, s ez alkalommal hoszszú órákra. William egy székre ült, és csöndesen nézte alvó feleségét, aki alkonyatkor ébredt fel újra. Sokkal jobb állapotban volt, és megkérte férjét, segítsen neki kimenni a fürdőszobába. - Nagyon aggódtam - vallotta be már ismét ágyban fekvő feleségének. - Nekem fogalmam sem volt, hogy a gyerek ilyen nagy lesz. Öt kiló borzasztó sok. - Engem figyelmeztetett az orvos - felelte Sarah, elhallgatva férje elől, hogy az orvos császármetszést javasolt, amit ő azért nem vállalt, mert ebben az esetben több gyerekük nem lehetett volna. Nagyon jól tudta, ha említést tesz az orvos aggályairól, férje azonnal a legjobb londoni kórházba viszi. Emanuelle este visszament, s amikor William lekísérte, látta, amint házuktól nem messze néhány munkás boldogan integet felé. Mosolyogva integetett vissza, meg sem fordult más a fejében, mint hogy hallottak a szerencsés szülésről és gratulálnak. De ahogy jobban megnézte őket, ahogy jobban figyelt, hallotta, valamit kiabálnak is. Először nem értette tisztán, de hamarosan kivette szavaikat. - C est la guerre, Monsieur le Duc, c est la guerre...! Kitört a háború. Anglia és Franciaország hadat üzentek Németor240

szágnak. Világra jött a fia, felesége kis híján meghalt, neki pedig el kell őket hagynia. Egy pillanatig állt. Tudta, kötelessége visszatérni Angliába, amilyen hamar csak lehetséges. Üzenetet már most küldenie kell. Mit mondjon el mindebből Sarahnak? Úgy döntött, egyelőre semmit. Most még túl gyenge hozzá. Hamarosan úgyis meg kell tudnia, sokáig már nem maradhat velük. Visszatért a házba, fölment az emeletre megnézni a feleségét és a gyereket. Arcán peregtek a könnyek: igazságtalan a sors... miért most? Sarah ránézett a férjére, és mintha megérzett volna valamit. - Mi volt az a kiabálás? - kérdezte gyönge hangon. - A munkások közül jöttek egy páran gratulálni a gyerekhez - felelte William. - Ez kedves tőlük - mosolygott Sarah álmosan, és újra elaludt. William melléfeküdt az ágyra, nézte alvó feleségét, és azon gondolkozott, most mi lesz. 12. Másnap meleg, napos reggelre és gyereksírásra ébredtek. William anyja mellére tette fiát. A csecsemő tudta, mit kell tennie. Sarah pedig boldogan mosolygott. A mozgás még mindig nehezére esett, de már jobban érezte magát, mint előző nap. Hirtelen azonban eszébe jutott a ricsaj és férje arcitifejezése, mikor az udvarról visszatért. Tudta, valami történt. Tudta azt is, hogy valamit titkol előle.
241

- Mi történt múlt éjjel? - kérdezte, miközben a csecsemő éhesen szopott. William tétovázott; talán még korai lenne elmondani az igazságot. Előző éjjel felhívta Párizsban a windsori herceget, aki egyetértett vele: mindkettőjüknek a lehető leggyorsabban vissza kell térniök Angliába. Természetesen Wallis is megy, de ő tudta, Sarah még gyenge ahhoz, hogy utazzon. Esetleg hetekig, talán hónapokig is eltart, míg erőre kap. - Hadat üzentünk Németországnak - felelte William, és azt remélte, felesége már elég erős, hogy megtudja az igazságot. - Anglia és Franciaország állnak hadban Németországgal. A dolog tegnap történt, miközben te Phillip világra hozásával voltál elfoglalva. Sarah szeme megtelt könnyel, s félelemmel nézett férjére. - És ez mit jelent? Hamarosan menned kell, ugye? - Igen - bólintott szomorúan. Nem akarta egyedül hagyni feleségét, de úgy tűnt, nincs más választása. Ma föladok egy táviratot, és néhány nap múlva elmegyek. Mindenképpen megvárom, amíg te egy kicsit visszanyered az erődet... - Gyöngéden megérintette felesége kezét. Eszébe jutott, milyen csodának volt az elmúlt két napban tanúja. Igazán nem volt nagy mehetnékje. - Majd megkérem Emanuelle-t, költözzön ide, amikor én elmegyek. Nagyon rátermett kislány Emanuelle reggel kilenc után jelent meg makulátlan tiszta kék ruhában, frissen keményített kötényben. Sö242

tétvörös haja kék szalaggal átkötve, vastag fonatban hullott hátára. Tizenhét éves volt, az öccse pedig tizenkettő. Egész életükben La Marolle-ban laktak. Szülei egyszerű, dolgos emberek, akárcsak gyermekeik. Miután a lány megérkezett, William elment a postára és táviratot adott föl Londonba, a hadügyminisztérium címére. De amint visszaérkezett, megjelent André, akit a szállóból küldtek. - Elromlott az önök telefonja, Monsieur le Duc - jelentette be a gyerek. - A windsori'herceg hagyott önnek üzenetet, hogy az angol flotta Kelly nevű hajója holnap reggel várja Le Havre-ban, azonnal induljon Párizsba. A kisfiú az üzenet átadása közben levegőért kapkodott, nyilván futva tette meg az utat a szállodától a kastélyig. William köszönetet mondott, adott neki tíz frankot, aztán fölment a hálószobába. - Üzenetet kaptak Davidtől - kezdte, miközben lassan körbesétálta a szobát. - Hm. .. a helyzet az.. . szóval Bertie holnap reggel hajót küld értünk. - Ide? - kérdezte Sarah. - Hát ide aligha - mosolygott William, és leült az ágy szélére. - Majdnem négyszáz kilométerre vagyunk a tengertől. A hajó Le Havre-ban vár minket. David azt akarja, holnap reggel nyolcra érjek hozzá Párizsba. Gondolom, Wallis is jön majd. - Összeráncolt szemöldökkel, aggodalmasan nézett feleségére. - Gondolom,
243

nem érzel magadban elég erőt velünk jönni. - Egy percig sem hitte, hogy Sarah kibírná az utazást, de mindenképpen meg akarta kérdezni, már csak saját lelkiismerete megnyugtatására is, jóllehet tudta, az utazással járó mozgás ismét elindíthatná a vérzést. Sarah pedig éppen elég vért vesztett szülés közben, még mindig nagyon sápadt és gyenge. Legalább egy hónap, mire bárhova mehet; szó sem lehet róla, hogy most autóval Párizsba, vagy hajón Angliába szállítsák. Sarah megrázta a fejét. - Nem szívesen hagylak itt. - Franciaország a szövetségesünk. Nem érhet itt minket semmi baj. - Sarah nem örült annak, hogy William elmegy, de ő maga szívesen maradt itt. Most már ez volt az otthonuk. - Nem lesz semmi baj! Vissza tudsz jönni hamarosan? - Nem tudom. Amint lehet. Majd üzenek. London ban jelentkeznem kell a hadügyminisztériumban, akkor majd kiderül, mit akarnak velem kezdeni. Utána megpróbálok minél hamarabb visszajönni. Te pedig amint elég erős leszel; jössz velem haza. - De hát ez az otthonunk! Nem akarok elmenni innen. Itt Phillip is, és én is biztonságban leszünk. - Tudom, de Whitfieldben nagyobb biztonságban lennétek. Sarah elszomorodott. Nagyon kedvelte William édesanyját, és Whitfield igazán gyönyörű hely, de ő úgy
244

érezte, számukra már a Cháteau de la Meuse az otthon, hiszen saját kezük munkájával újították fel. Miért kellene most itthagyni? Különben is, rengeteg apró munka van még hátra, amin szívesen dolgozna, ha ereje visszatér, s amíg vár rá, hogy William megjön. Majd meglátjuk - mondta William, és szobájába ment összecsomagolni a holmiját. Azon az éjszakán egyikük sem aludt. A gyerek egész éjszaka sírt, még többet, mint előző nap. Sarah ideges volt, mert teje nem bizonyult elegendőnek a hatalmas étvágyú csecsemő számára. William hajnali ötkor kelt. Azt hitte, felesége végre elaludt, de amint felöltözött, meglepve hallotta meg a hangját. - Nem akarom, hogy elmenj - mondta szomorúan. William odalépett az ágyhoz, megsimogatta felesége kezét és arcát. - Én sem szívesen hagylak itt. Remélem, hamarosan az egésznek vége lesz, és folytathatjuk az életünket. Az asszony bólintott. Remélte, férjének igaza van, és megpróbált elfeledkezni a szegény lengyelekről. Fél órával később a férfi már megborotválkozva és felöltözve állt ismét az ágy mellett. Ez alkalommal Sarah felállt, bár azonnal megszédült. William gyorsan átölelte. ' - Ne gyere le velem a lépcsőn, mert visszafelé könynyen eleshetsz! - Sarah nyilvánvalóan még mindig nagyon gyenge volt, és ezt tudta is magáról.
245

- Szeretlek... vigyázz magadra! Villiam, légy óvatos... szeretlek... - Mindkettejük szemében könnyek csillogtak, ahogy gyöngéden ismét visszafektette feleségét. - Megígérem... Te is vigyázz magadra... és vigyázz a gyerekre! Sarah rámosolygott fiára. Milyen gyönyörű kisfiú! Nagy, kék szeme és szőke fürtjei vannak. Az apja szerint a nagyapjára ütött. William megcsókolta feleségét, aztán megigazította a takarót, újra megcsókolta, s megsimogatta hosszú, selymes haját. - Igyekezz megerősödni...hamarosan visszajövök... nagyon szeretlek... - Az ajtóból még egyszer visszanézett. - Szeretlek - mondta csöndesen. Sarah elsírta magát, és a férfi elment. Léptei kopogtak lefelé, aztán becsapódott odalent az ajtó, egy pillanattal később pedig hallatszott, ahogy beindítja az autót. Az asszony valahogy kikászálódott az ágyból, az ablakhoz vonszolta magát. Még látta, ahogy az autó a kastély kapuja felé kanyarodik. Arcáról hálóingére peregtek könnyei. Visszafeküdt az ágyba, sokáig férjére gondolt, de aztán ismét eljött a gyerek szoptatásának ideje. Végre Emanuelle is megérkezett. Ezúttal hoszszabb ideig maradt, hogy segítsen. Végtelen csodálat élt benne Sarah iránt, és szinte beleszeretett a gyerekbe, melynek születésénél segédkezett. Korához képest
246

rendkívül értelmes volt, és kitűnő segítségnek bizonyult. William távozása után a napok Sarah számára végtelen lassan múltak. Erejét csak hetekkel később kezdte viszszanyerni. Októberben, amikor a gyerek egy hónapos volt, telefonált a windsori hercegnő és elmondta, viszszajöttek Párizsba. Találkoztak Williammel, mielőtt Londont elhagyták; nagyon jól van, a légierőhöz osztották be, és Londontól északra állomásozik. A windsori herceget visszaküldték Párizsba a francia vezérkarhoz, vezérőrnagyi rangban. Ez a kinevezés főleg reprezentálást jelentett, szerencsére ezt a tevékenységet mindketten nagyon élvezték. Wallis gratulált Sarahnak abból az alkalomból, hogy fia született, és meghívta, jöjjön Párizsba és látogassa meg őket, ha elég erőt érez magában az utazáshoz. Ekkorra Sarah már elég jól volt ahhoz, hogy a házon belül bátran mozogjon, még a kisebb restaurálási munkákra. Felvett pár asszonyt, akik segítettek a gyerek mellett Emanuelle maradt. Phillip négy hét alatt másfél kilót gyarapodott. Hatalmas csecsemő volt. Henrie, Emanuelle öccse, kifutófiúként tette magát hasznossá. A munkások szétszéledtek, és katonákká vedlettek át. A kastély környékén csak az öregek és a gyerekek maradtak, még a tizenhat-tizenhét éves fiúk is megpróbáltak bekerülni a hadseregbe úgy, hogy letagadták életkorukat. A kör247

nyék népe hirtelen mintha csupa asszonyból és gyerekből állt volna. william többször írt levelet, és egyszer telefonon is beszéltek. Azt mondta, eddig nem sok történt, és reméli, novemberben kap néhány nap szabadságot, és meglátogathatja őket. Sarah szülei is többször írtak New Yorkból, és leveleikben könyörögtek lányuknak, menjen a gyerekkel Amerikába. A háború kitörése után még ugyan nagy tengerjáró hajó is átkelt az Atlanti-óceánon dugig hazatérő amerikaiakkal. Sarah azonban szüleinek is csak azt válaszolta, amit Williamnek mondott: szerinte Franciaországban tökéletes biztonságban vannak, Novemberre Sarah ereje teljesen visszatért. Hosszú sétákat tett a környéken, gyakran a gyereket is magával vitte. Dolgozott a kertben, dolgozott a fatáblák restaurálásán, Henrie néha segített, de miután szülei is elvesztették legtöbb alkalmazottjukat a szállodában, otthon is volt dolga elég. Emanuelle-re éjszakánként már nem volt szükség, úgyhogy átköltözött a gondnoklakba, és csak reggelenként sétált föl a kastélyba. November vége felé Sarah egy délután éppen hazafelé tartott az erdőből, boldogan énekelve fiának, aki elaludt karjában, mire a kastély bejáratához értek. Amint beléptek, az asszony felsikoltott örömében. William állt előtte, egyenruhában. Jóképűbb volt, mint valaha. Férje karjába vetette magát, az vigyázva átölelte
248

őket, hogy össze ne nyomja gyermekét. A kisfiú természetesen felriadt anyja kiáltására és sírni kezdett, de Sarah gyöngéden letette. E pillanatban nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy férje otthon van. - Nagyon hiányoztál - suttogta, míg a férfi olyan erősen ölelte magához, hogy szinte fájt. - Te is nagyon hiányoztál nekem - felelte. - Kibontakoztak egymás karjaiból. - Milyen csodálatosan nézel ki! Lefogytál, de erős és egészséges vagy újra! És milyen gyönyörű! - mondta. Nevettek és csókolóztak. Emanuelle hallotta a beszélgetést. Látta azt is, amikor a herceg megérkezett, s most eljött a gyerekért. Hamarosan meg kell szoptatni, de utána vigyázni fog rá, hogy az anya kettesben maradhasson a férjével. Ahogy felmentek a lépcsőn, Sarah ezernyi kérdéssel árasztotta el Williamet: hol, merre járt, hova fogják küldeni? A férfi nem akarta feleslegesen megijeszteni feleségét, ezért nem árulta el, hogy tapasztalt pilóta lévén, egy bombázókötelék parancsnokságához osztották be. Annyit mondott csak, hogy Angliában az emberek nagyon komolyan veszik a háborút. - Itt is nagyon komolyan veszik - magyarázta Sarah. - A környéken senki sem maradt, csak Henrie és a barátai, meg néhány öregember, akik már túl gyengék a munkára. Mi minden munkát hármasban végzünk el Emanuelle-lel és Henrie-vel, és az istállókkal már majdnem végeztem. Azt feltétlenül meg kell
249

nézned! William elképzelése az volt, hogy az istállóépületek felébe lovakat hoznak, részint Angliából, részint Franciaországból; másik részét pedig lakásokká alakítják át, ahol a lovászok lakhatnak majd, és maradna hely olyan munkásoknak is; akiket valamilyen idénymunkára vesznek fel. Hely volt bőven, negyven-ötven ember könnyen szállást találhatott ott. - Úgy tűnik, mintha rám már nem is lenne itt szükség - mondta William, mímelt sértettséggel. - Talán jobb lenne, ha Angliában maradnék. - Szó sem lehet róla! - Sarah átkarolta férje nyakát, és megcsókolta. Aztán ahogy beléptek a hálószobába, William húzta magához az asszonyt, és olyan mohón csókolta, amiből felesége boldogan érezte, valóban nagyon hiányozhatott neki. A férfi bezárta a hálószoba ajtaját, Sarah pedig nekilátott kigombolni az egyenruha zubbonyát, mí férje a vastag pulóvert segítette le feleségéről. Lehajította a padlóra, s csodálattal vette szemügyre felesége gyönyörű keblét, derekát, amely már visszanyerte karcsúságát, mintha sohasem szült volna. - Sarah. . . őrülten kívánlak! - Alig találta a szavakat. Talán még sohasem kívánta ennyire feleségét; még nászéjszakájukon sem. Alig tudtak elbotorkálni az ágyig, ahol vágyaik pillanatokon belül szinte robbanásszerűen szabadultak el.
250

- Nagyon hiányoztál. . . - vallotta be Sarah. valóban az elmúlt hónapokban magányos volt férje nélkül. - Nekem legalább kétannyira hiányoztál. - Mennyi ideig tudsz maradni? William tétovázott. Már oly rövidnek tűnt, ami először nagy ajándéknak látszott. - Három napig. Nem sok, de sajnos csak ennyi van. Remélem, karácsony körül megint el tudok jönni. Karácsony már csak egy hónap, gondolta Sarah. Legalább lesz mire várnia. De e pillanatban nem tudta elviselni férje távozásának gondolatát. Sokáig feküdtek együtt az ágyon, aztán meghallották kintről Emanuelle-t és a gyereket. Sarah felkelt, hálóköntöst öltött, és kiment a fiáért, aki hangosan követelte vacsoráját. William mosolyogva nézte, ahogy mohón szopja anyja melléből a tejet, és közben furcsa, elégedett csámcsogásokat hallat. - Folyton éhes - jelentette ki Sarah - másra sem gondol. - Ez meg is látszik rajta - felelte William. - Háromszor akkora, mint amikor megszületett, és szerintem akkor sem volt kicsi. - Szerintem sem - felelte az asszony kicsit szomorkásan, és Williamben felmerült egy eddig ismeretlen gondolat. - Vigyázzunk a jövőben? - Sarah megrázta a fejét, és férjére mosolygott. Még sok gyereket akart neki szülni.
251

- Nem, egyáltalán nem kell vigyázni, különben is, amíg szoptatok, nem is tudok teherbe esni. A következő három napot, mintha újból nászúton lennének, főleg ágyban töltötték, S ha éppen nem szeretkeztek, akkor a birtokon sétáltak, és Sarah büszkén mutogatta, mi mindent végzett férje távollétében. Williamnek főleg az istálló tetszett. - Tudod, igazán figyelemreméltó asszony vagy - dicsérte feleségét. - Én nem tudtam volna ennyi munkát elvégezni, főleg nem segítség nélkül. Nem is tudom, hogy csináltad! - Sarah sok sok éjszakát töltött azzal, hogy kalapált, fűrészelt, szögeket vert be, miközben a kis Phillip bölcsőjében, takaróiba burkolva aludt. - Nem volt semmi más dolgom - mosolygott. Amikor nem vagy itt, tennivaló sem nagyon akad. William különös pillantást vetett fiára. - Csak várj, amíg megnő a kicsi! Azt hiszem, lesz vele dolgunk elég. - És mi van veled? - kérdezte Sarah szomorúan, ahogy visszafelé sétáltak a kastélyba. A három nap elmúlt, William másnap reggel indul. - Mikor jössz újra haza? Milyenek a kilátások odakint, abban a nagy, kegyetlen világban? - Elég rosszak. - Elmesélte azt a keveset, amit akkoriban Lengyelországról tudni lehetett: a gettókról, programokról, a hekatombákról; még a gyerekekről is, akik elestek a lengyel függetlenségért vívott kilátástalan
252

harcban. Sarah sírt, amikor a történetet hallotta, de a Németországból érkező hírek sem voltak biztatóbbak. Sokan attól tartottak, Hitler megszállja a németalföldi országokat is, de eddig erre nem került sor. hála a bonyolult és költséges diplomáciai manővereknek. - Szeretném azt gondolni - folytatta William hogy hamarosan vége lesz a háborúnak, de nem merem biztosan állítani. Talán, ha sikerülne alaposan ráijesztenünk arra a berlini paprikajancsira, mérsékelje magát. De őszintén szólva, erre nem látok sok esélyt: - Nem akarom, hogy bármi bajod történjen mondta Sarah kétségbeesetten. - Drágám, velem semmi nem fog történni. Te nem érted az angol játékszabályokat. Ha Whitfield hercegének bármi baja esne, a hadügyminisztérium roppant kínosnak érezné a dolgot. Én csak arra kellek, hogy vattába csomagoljanak, főleg reklámcélra, mert a katonákba bátorságot önt, ha egy hozzám hasonló, haszontalan főnemes egyenruhában jár. Egyébként is harminchét éves vagyok. Aligha küldenének az első vonalba. - Remélem, így van. - De még mennyire így van! Karácsony előtt újra eljövök. Williamnek egyre rokonszenvesebb volt az elgondolás, hogy családja Franciaországban éljen. Angliában mostanában minden ijesztőnek és zavarosnak tűnt, itt
253

pedig olyan békésnek, mintha semmi sem történt volna. A háborúnak nem akadt jele, csak a férfiak tűntek el a környező falvakból. Az utolsó éjszakát együtt, ágyban töltötték. Sarah végül férje karjaiban aludt el. Williamnek kellett felébresztenie, amikor a gyerek sírni kezdett anyja után. Az asszony mély, boldog álomból ébredt. Miután megszoptatta a gyereket, újra szeretkeztek. Reggel William nem szívesen hagyta ott az ágyat. - Hamarosan visszatérek, szerelmem. Ezzel az ígérettel távozott, és elválásuk ez alkalommal nem is tűnt végtelenül kétségbeejtőnek. Sarah úgy érezte, férje biztonságban van. Szavához híven William karácsony előtt két nappal újra megérkezett. Karácsony napján, melyet csendes együttlétben töltöttek el, a férfinak feltűnt valami. - Meghíztál, kedvesem. - Az asszony nem volt biztos benne, bókol-e, vagy panaszkodik. A változást ő is észrevette magán: látta, hogy csípője és dereka vastagabb, s mellét is nagyobbnak érezte. - Lehet, hogy megint terhes vagy? - Nem tudom - válaszolta Sarah tétován. Maga is gondolt egyszer kétszer erre a lehetőségre. Időnként hányingert érzett, és nagyfokú aluszékonyság vett rajta erőt. - Én azt hiszem, terhes vagy - William először elmosolyodott, aztán aggódni kezdett. Amúgy sem
254

hagyta szívesen egyedül feleségét, még kevésbé akkor ha újra terhes. Éjszaka fel is hozta a témát, és megkérdezte, hajlandó lenne-e Whitfieldbe költözni. - Bolondság lenne, William. Még nem is biztos, hogy terhes vagyok. - Semmiképpen sem akarta elhagyni Franciaországot, akár terhes, akár nem. Eltökélt szándéka volt, hogy itt marad a kastélyban, neveli a gyereket, közben pedig kalapál, fest, barkácsol, amíg nem végez a legapróbb munkával is. Miközben Windsor hercege és hercegnője párizsi karácsonya a társadalmi élet egymást követő rendezvényeiből állt, Whitfield hercegi párja a fészerben gerendákat szögezett, és kitakarította az istállókat. - Remek karácsony, kedvesem - mondta William, miközben egymás mellett álltak kezükben lapáttal és kalapáccsal, nyakig piszkosan. - Tudom - válaszolta Sarah vigyorogva - de gondolj arra, milyen remekül fest majd ez a birtok, ha készen vagyunk. William már nem is akarta rábeszélni feleségét arra, hogy Whitfieldbe költözzön. Látta, mennyire szereti ezt a kastélyt, és mennyire otthon érzi magát benne. Szilveszter napján ment el újra. Sarah egyedül fogadta az újesztendőt, karjában gyermekével. Remélte, az új évben jobbra fordul a világ sorsa, a férfiak hazatérnek a civil életbe. Ringatta gyermekét, és elénekelte neki az "Aulde Lang Syne'-t.
255

Januárra bizonyossá vált, hogy ismét terhes. Felkeresett Samborre-ban egy idős orvost, aki megerősítette feltevését. Az orvos szerint nem mindig igaz az a hiedelem, hogy a szoptatás időszaka alatt nem lehet teherbe esni. Sarah boldog volt. Phillip kistestvére valamikor augusztusban fog megérkezni. Emanuelle még mindig nagy segítséget jelentett, és borzasztóan felizgatta a második terhesség. Megígérte, mindenben segít, amiben csak tud, Sarah pedig remélte, addigra William ismét otthon lesz. Örült, hogy újra terhes, és nem félt a szüléstől. Férjének írt levelében beszámolt minden újságról. A férfi válaszolt: kérte, vigyázzon magára, és azt írta, igyekszik minél hamarabb felkeresni. Végül azonban a 82-es bombázókötelék parancsnoksága helyett a norfolki Wattonba vezényelték. Ekkor új levél érkezett tőle, melyben megírta, hogy hónapokig nem tud Franciaországba jönni. A levélben megemlítette, szeretné ha Sarah júliusban Párizsba menne és Windsoréknál lakna, mert tölöslegesnek tartotta, hogy a második gyerek is a kastélyban szülessen hasonló körülmények között, főleg akkor ha ő semmiképpen sem lehet jelen. Márciusban Jane-től érkezett levél, aki megszülte Helen nevű kisleányát, harmadik gyermekét. Különös módon Sarah eltávolodott családjától, már nem érezte azt a bensőséges kapcsolatot, mint régebben, s bár igyekezett számon tartani, mi minden történik velük,
256

levelet egyre ritkábban váltottak. Az elmúlt másfél évben lélekben messze került tőlük. Egész életét lefoglalta saját otthona, fia, a kastély renoválása és az európai események figyelése. Minden hírt meghallgatott a rádión, minden újságot elolvasott, minden pletyka érdekelte. Amit hallott, általában nem sok jót jelentett. William minden levelében megígérte, hamarosan otthon lesz. 1940 tavaszán Hitler mintha visszafogta volna magát. Londonban William és barátai már már azon reménykedtek, talán vége lesz a háborúnak, Amerikában már így is "álháborúnak" nevezték, de a németek által megszállt országok lakói számára ez a háború véres valóság volt. Április végén Sarah meghívást kapott Windsoréktól, vegyen részt egy vacsorán; de nem ment el. Nem akarta otthagyni Phillipet a kastélyban, jóllehet bízott Emanuelle-ben. Az ötödik hónapban járt és úgy érezte, nem illene, ha William nélkül menne társaságba. Udvariasan elhárította hát a meghívást. Május elején rettenetesen megfázott, és még ágyban feküdt, amikor Emanuelle fölszaladt a lépcsőn és elújságolta, hogy a németek megszállták a Németalföldet. Hitler ismét lépett. Sarah lement a földszintre, bekapcsolta a rádiót és várta a híreket. Egész délután híreket hallgatott különböző hullámhosszokon. Másnap fölhívta Windsorékat Párizsban, de csak egy szolgával beszélt, aki tudomására hozta,
257

hogy a megelőző reggelen a windsori herceg fokozottabb biztonsága érdekében Biarritzba utazott. Sarah visszatért a betegágyba. Egy héttel később a nátha mellé összeszedett egy heveny hörghurutot is, amit elkapott tőle a gyerek. így aztán volt dolga elég, és alig fogta föl a hírt, hogy Dunquerque-ben meghiúsult a tervezett partraszállás. Mi történhetett? Hogy verhették vissza őket. Amikor Olaszország belépett a háborúba, és így Franciaország meg Anglia ellenség lett, Sarah pánikba esett. A hírek szerint a németek már Franciaországot is támadás alá vették. Az országban mindenkin eluralkodott a rémület, de senki sem tudta, hova menjen, mit tegyen. Sarah hitte, hogy a francia hadsereg sohasem fogja megadni magát a németeknek, de mi lesz, ha a németek bombázni fogják Franciaországot? Tudta, William és a szülei nyilván végtelenül féltik, de most már aligha találkozhatnak. Angliát és Amerikát már telefonon sem lehetett elérni. Sarah elszigetelődött. Június 14-én mindannyian együtt ültek a konyhában és hallgatták a hírt, mely szerint a francia kormány Párizst nyílt városnak nyilvánította. Gyakorlatilag tálcán nyújtották át a németeknek, akik bevonultak, estére megtelt velük a város. Franciaország német kézre került. Sarah nem hitt a fülének. Csak nézte Emanuelle-t, aki sírva fakadt a hír hallatára. - "Ils vont nous tue... - sírta. - Meg fognak ölni
258

minket. . - Ugyan már micsoda ostobaság - válaszolta Sarah szigorú hangon, és remélte, a lány nem veszi észre, mennyire remeg mindkét keze. - Semmit sem fognak velünk tenni. Mi nők vagyunk. Valószínűleg nem is jönnek ide. Emanuelle, legyen esze... nyugodjon meg... - De Sarah nem hitte saját szavait. Williamnek igaza volt. El kellett volna hagyni Franciaországot, ám most már késő. Phillip annyira lefoglalta, hogy sem ideje, sem kedve nem volt figyelni a fenyegető jelekre. Most pedig már délre sem menekülhet, mint a windsori pár tette. - Madame, mitévők legyünk? - kérdezte Emanuelle, aki megígérte Williamnek, vigyázni fog a hercegnőre. " - Semmit - felelte Sarah csöndesen. - Ha idejönnek nincs rejtenivalónk, és nem adhatunk nekik semmit Nincs másunk, mint ami a kertben nő. A birtokon nincsen ezüst, nincsenek ékszerek. - Ekkor hirtelen eszébe jutott a smaragd karperec, amelyet karácsonyra kapott Williamtől, és még néhány apróság, amit magával hozott: a jegygyűrűje, és az első karácsonyon kapott ékszerei. Ezeket természetesen el kell majd rejtenie, de, ha ezzel megmenthetik életüket, akkor oda kell adni a németeknek. - Semmink sincs, amire nekik szükségük lehetne, Emanuelle. Ebben a házban két nő él egyedül egy kisgyerekkel. -Mindazonáltal aznap éjjel előkereste Villiam egyik pisztolyát, a párnája alá tette, és a gye259

rekkel egy ágyban aludt. Az ékszereket a gyerekszobában egy padlódeszka alá rejtette el, melyet ügyesen visszaszögezett, és egy szőnyeget helyezett a padlóra. A következő négy napban semmi sem történt. Már éppen kezdték biztonságban érezni magukat, amikor a kastély parkjának kapuján behajtott egy katonai dzsipekből álló konvoj. A dzsipekből német katonák ugrottak elő, és Sarah elé szaladtak Ketten rászegezték fegy verüket és rákiáltottak, tegye föl a kezét, amit Sarah nem tudott megtenni, mert éppen karján tartotta Phillipet. Eszébe jutott Emanuelle, aki éppen a reggeli utáni mosogatást végzi a konyhában. Remélte, a kislány nem fog pánikba esni, ha meglátja a német katonákat. Nyugalmat erőltetett magára, és karjában Phillippel angolul szólt a támadókhoz. - Miben állhatok a rendelkezésükre? - kérdezte méltósággal, igyekezve William arisztokratikus modorát utánozni. A katonák németül zagyváltak egy darabig. Aztán előbukkant egy tiszt, haragos szemű, vékony szájú, ellenszenves ember. - Maga angol? " - Amerikai vagyok. - A tiszt egy pillanatra elhallgatott, aztán a többi némettel váltott néhány mondatot, mielőtt ismét Sarahhoz fordult. - Kinek a birtokában van ez a ház és a föld? - Az enyém - felelte Sarah határozott hangon. - Én
260

Whitfieid hercegnője vagyok. A németek újra egymás között tárgyaltak. A tiszt pisztolyával hadonászott. - Bemegyünk a házba. Sarah bólintott. A németek bementek a házba, ebben a pillanatban a konyhából sikoltás hallatszott. Emanuelle természetesen megrémült. Két katona hátának szegezett fegyverrel vezette ki a házból. A lány hozzárohant, Sarah pedig átkarolta. Mindketten remegtek egy kicsit, de Sarah arcán nem látszott semmi félelem. valódi hercegnőként viselkedett. A katonák egy része őrt állt, míg mások megvizsgálták az épületet. Amikor visszatértek, újabb kocsisor hajtott be. Az iménti tiszt Sarahhoz lépett és megkérdezte, hol van a férje. Sarah azt válaszolta, messze van. A tiszt pedig felmutatta a pisztolyt, amelyet megtalált Sarah párnája alatt. Sarah úgy tett, mint akire ez a fölfedezés nem gyakorol különösebb hatást. Az egyik újonnan érkezett dzsipből magas rangú tiszt emelkedett ki és sétált oda hozzájuk. A tiszt jelentést tett neki, megmutatta a pisztolyt, magyarázkodás közben többször a két nőre mutatott, aztán a házra. Könnyen kitalálható volt, mit magyaráz. Szavaiból Sarah kihallotta ezt a szót: amerikaner: - Ön amerikai? - kérdezte az újonnan érkezett tiszt kiváló angolsággal. - Igen. Whitfield hercegnője vagyok. - Férje angol? - kérdezte a tiszt csöndesen, és mé261

lyen a szemébe nézett. Látszott, hasonló társadalmi körökből származik. Békeidőben akár egy estélyen is megismerkedhettek volna, de most a háborúban távolságot kellett tartani. - Igen, a férjem angol - felelte Sarah röviden. - értem. - A tiszt hosszan nézte a hercegnőt, figyelmét nem kerülte el az sem, hogy terhes. - Sajnálattal kell tudomására hoznom, kegyelmes asszonyom - fordult felé udvariasan - de az otthonát el kell foglalnunk. Katonákat fogunk itt elszállásolni. Saraht átjárta a döbbenet és a harag, de ebből az arcán nem látszott meg semmi. Bólintott. - Értem... értem... - Szeme megtelt könnyel. Nem tudta, mit mondhatna. Elveszik az otthonát, a házat, amelyen oly keményen dolgozott. Mi lesz, ha sohasem adják vissza? Mi lesz, ha tönkreteszik... - Kétségbe esetten tekintett körül. - Nincs valahol egy kisebb ház? - kérdezte a tiszt. . Valahol, ahol ön és a családja lakhatna, míg mi itt vagyunk. - Sarah először az istállókra gondolt, de azok túl nagyok valószínűleg barakknak akarják majd használni. Aztán eszébe jutott a gondnok háza, ahol Emanuelle lakott, és ahol az építési munkák közben Williammel éltek. Ott elférnének mindannyian. - Igen, van ilyen ház - válaszolta. - Ebben az esetben felkérem, költözzenek át. - A
262

tiszt porosz méltósággal meghajolt, tekintetében gyöngéd bocsánatkérés lappangott. - Nagyon sajnálom; most kell kiköltöztetnem, de attól tartok, igen sok katonát fogunk itt elszállásolni. - Értem - felelte Sarah még mindig hercegnői méltósággal, bár közben belül régen visszaváltozott ijedt - nőnek, ha ma estéig sikerülne a költözést lebonyolítani. Kivihetőnek tartja? - kérdezte udvariasan a tiszt. Az asszony bólintott. Kevéssel később Emanuelle-lel becsomagolták ruháikat és néhány személyes holmit. Sarahnak nem maradt ideje rá, hogy az ékszereket elővegye a padló alól, de amúgy is biztonságban tudta ott őket. Kofferokba csomagolta saját és William ruháit, a gyerek ruháit táskába tette, közben Emanuelle a konyhából szedte öszsze a szükségeseket. Ételt, szappant is készített, és becsomagolta a lepedőket, törülközőket. Mindez kemény munka volt. Ráadásul a gyerek egész nap sírt, mintha megérezte volna, hogy valami szörnyűség történt. Este hatra sikerült befejezni a költözést. Emanuelle átvitte az utolsó ládát. Sarah még egyszer utoljára megállt a hálószobában, ahol Phillip született, és ahol második gyermekük megfogamzott, és ahol együtt élt Villiammel. Szentségtörésnek tűnt átengedni a németeknek, de nem volt választása. Ahogy egy utolsó, reménytelen pillantást vetett a szobára, megérkezett egy
263

katona, kezében fegyverrel, és élénk gesztusokkal hozta tudomására, hogy kotródjon. - Schnell! - kiabálta. Sarah gyorsan lement a lépcsőn, igyekezett megőrizni méltóságát, de arcán csorogtak könnyei. Amikor leért a konyhába, a katona puskája csövével a hasába bökött. Ebben a pillanatban vérfagyasztó parancs harsant, és megjelent az a tiszt, aki reggel olyan kiváló angolsággal beszélt. Látta, mi történt, és bár csöndesen, de olyan jeges hangsúllyal beszélt a katonával, hogy az bocsánatkérően meghajolt Sarah előtt. Végül sarkon fordult, és kirohant az épületből. A parancsnokot rendkívül felháborította az esemény, és jól látta, hogy Sarah remeg. - Elnézést kell kérnem az őrmester durvasága miatt, kegyelmes asszonyom. Többet nem fog előfordulni. Megengedi, hogy autómon az otthonába szállítsam? - Köszönöm - felelte hűvösen. Én itthon vagyok, szerette volna még hozzátenni, de tulajdonképpen hálás volt a tisztnek. Végeredményben az a katona tréfából akár hasba is lőhette volna. Ennek már a gondolatától is elszédült. Különben teljesen kimerítette, a nap. Nemcsak Phillip sírt reggeltől estig, de hét hónapos magzata is állandóan rugdalózott; nyilván érezte anyja haragját és félelmét. Sarah sietve csomagolt, és teljesen kimerülten szállt be a dzsipbe. A német katonák szeme láttára a tiszt udvariasan be264

segítette, és begyújtotta a motort. A tiszt példát akart mutatni. A parancs úgy szólt, hogy a katonáknak tilos hozzányúlniok a helybeli lányokhoz, tilos tréfából háziállatokat agyonlőni, és részegen nem mehetnek be a városba. Ellenkező esetben haragjával kell szembenézniök, sőt kilátásba helyezett egy berlini utat, azaz haditörvényszéki tárgyalást. A katonák megígérték, hogy engedelmesek lesznek. A kocsiban a tiszt bemutatkozott: - Joachim von Mannheim vagyok, az egység parancsnoka - mondta csendesen. - Nagyon hálásak vagyunk, hogy átengedi a házát. A magam részéről nagyon sajnálom, de ez szükségessé vált. Tisztában vagyok vele, mennyi fájdalmat okozunk ezzel önnek. A háború nem könnyű dolog. Mikorra várja a gyereket? - kérdezte hirtelen. Sarah meglepődött. Ez a német tiszt egyenruhája ellenére úriembernek tűnt, ami természetesen nem jelenti azt, hogy nem harcol. ~ S~~ elfelejtse, ki ő, és kinek az oldalán áll. Emlékeztette tehát magát újra, hogy ő Vilfield hercegnője, aki udvariasságon kívül semmivel sem tartozik a megszállóknak. - Még két hónap van hátra - felelte. Mi lesz, ha ez máshová, merült fel benne a kérdés ami megrémítette, és arra gondolt, bárcsak elment volna idejében Whitfieldbe. De kivel?
265

Franciaország elesik, gondolta volna, hogy ő is megadja magát a németeknek! - Két hónap múlva már orvosok is lesznek itt mondta von Mannheim bátorítóan. - Az ön házát kórháznak fogjuk használni, a legénységet pedig az istállókban szállásoljuk el. Úgy látom, bőségesen van eleség. Attól tartok - mondta bocsánatkérő mosollyal, parancsnok karján pl~ a ~l E no~az előtt, melynek ajtajában Emanuelle várt rájuk. Az ön birtoka számunkra eszményi megoldást jelent. - Milyen szerencséjük van - válaszolta Sarah keserűen. Számukra kevésbé volt eszményi helyzet. - Jó éjszakát, kegyelmes asszonyom. - Jó éjszakát, parancsnok - felelte Sarah, azzal kiszállt az autóból, és besétált a gondnoklakba, amely most ismét otthona lett. 13. Franciaország megszállása mindenkinek kedvét szegte, a kastély megszállása pedig végtelen fájdalmat okozott Sarahnak. Néhány napon belül a környék megtelt német katonákkal, az istálló szobáiban hárman-négyen is laktak, még magában az istállóban, a lóállásokban is. Közel kétszáz katonát szállásoltak el, pedig William és Sarah az istállókat átépítéskor legfeljebb negyven-ötven emberre tervezte. A katonák bevették magukat a tanyára is, a gazda feleségét arra kényszerítették, a fészerben lakjon. Öregasszony volt, de zokszó
266

nélkül viselte sorsát. Férje és két fia a francia hadseregben szolgált. Ahogy a parancsnok jelezte, a kastély valóban kórházzá alakult át; a nagyobb helyiségek kórtermekké míg a kisebb szobákban magas rangú sebesülteket ápoltak. A parancsnok is a kastélyban, az egyik apró szobában lakott. Akadt néhány nővér is, de a betegek mellett leginkább szanitécek tevékenykedtek, és állítólag volt két orvos is, akiket Sarah sohasem látott. Sarahék szinte egyáltalán nem érintkeztek a megszállókkal. Mindhárman naphosszat a házban ültek. Az asszonyban időről időre feltámadt az aggodalom, mennyi kárt tesznek majd a katonák a kastélyban. De hát ez ügyben sokat nem tehetett. Időnként hosszú sétára indultak Emanuelle-lel, néha beszélgettek a tanyán a gazda feleségével, aki nem tűnt lehangoltnak, és azt mondta, eddig rendesen viselkedtek vele. Mindent megettek ugyan, de őt nem bántották. Sarah Emanuelle miatt aggódott leginkább, mert úgy gondolta, veszélyes, ha egy tizennyolc éves, csinos hajadon ilyen közelségben él közel háromszáz német katonával. Többször próbálta rábírni, térjen haza szüleihez, de a lány ragaszkodott hozzá, hogy mellette maradjon. Az idők során egészen összebarátkoztak. Bár még mindig megvolt köztük az a tisztelet, amelyet Emanuelle a hercegnő iránt érzett. Különben sem hagyta volna el őket, mert komolyan gondolta Williamnek tett ígéretét.
267

A megszállás után egy hónappal, valamelyik nap Sarah éppen sétáról tért haza, amikor meglátta, hogy az istálló közelében a katonák egy csoportja kiabál és ricsajozik. Nem akart közel menni hozzájuk, mert mindany nyian veszélyes emberek, és ő hiába a semleges Amerika polgára, ha a megszálló katonák ellenségüknek tekintik. Folytatta volna már útját hazafelé, amikor meglátott az út mentén egy feldőlt kosarat, amelyből kiszóródott a szilva. Megismerte saját kosarát, amelyben Emanuelle szokta hazahozni a gyümölcsöt, amit az erdőben összeszedett. Hirtelen megértette a helyzetet. A katonák Emanuelle-lel szórakoznak a bokrok között. Gondolkodás nélkül odasietett, fakósárga ruhájában hatalmasnak tűnt a napfényben. Haját vastag fonatban viselte, melyet most átdobott vállán. Amikor meglátta Emanuelle-t, elállt a lélegzete. A lánynak letépték az ingét és szoknyáját, pucéran állt, két katona fogta, a hat pedig mellbimbóit markolászta. T dt~a ~~~ ab~! - Kiáltott Sarah felháborodottan sz~zz. - ö~~ hlle még gyerek, és azt is tudta hagyják abba! - kiabálta, de a katonák csak nevettek. Sarah megragadta az egyik fegyveres katonát. De az durván ellökte, és németül rákiáltott! azonnal a lányhoz ment, aki ijedten, szégyenkezve, megalázva, zokogva állt. Sarah fölszedte a földről letépett blúzát, és megpróbálta vele betakarni. Ekkor
268

azonban hátulról megragadta egy katona, átölelte, és melléhez nyúlt. Az asszony hiába küzdött, hátulról, egyre erősebben szorították, és hirtelen megijedt, hogy meg fogják erőszakolni. Tekintete találkozott Emanuelle-ével és látta, hogy teljesen meg van rémülve, most már nemcsak maga, hanem úrnője miatt is. A lány sikított, de ebben a illanatban valahonnan egy lövés dördült. A pillanatnyi kavarodásban Sarah kiszabadította magát, bár közben fölszakadt a ruhája, s láthatóvá vált formás lába és hatalmas terhes hasa. Azonnal Emanuelle-hez rohant, és egymást támogatva menekültek a katonák elől, amikor meglátták a parancsnokot, amint a kör szélén áll, és üvölt a katonákkal. Kezében pisztolyát tartotta, melyet ismét elsütött, újabb ijedelmet okozva a katonáknak. Aztán közelebb lépett hozzájuk, a füstölgő pisztollyal egyenként célba vette . őket, mondott valamit németül, aztán a pisztolyt viszszatette pisztolytáskájába és oszolyt vezényelt. Mindegyik katona egy hétre fogdába került. Amint a tiszt ezzel végzett, Emanuelle-hez és Sarahhoz lépett. Szemében fájdalom tükröződött. Gyors parancsot adott egy mellette álló szanitécnek, aki azonnal eltűnt, és egy pillanat múlva két nagy pokróccal jelent meg. Sarah először Emanuelle vállára terítette a pokrócot, majd a másikat saját hasára tekerte. - Megígérem önnek, ez sohasem fog többé előfordulni. Ezek az emberek disznók A legtöbbjük tyúkólban
269

nevelkedett, és fogalmuk sincsen az emberi viselkedésről. Ha még egyszer ilyesmin kapom őket, ott helyben végezni fogok velük! - A tiszt még mindig fehér volt a haragtól. Emanuelle remegett, Sarah csak dühöt érzett. A tiszt elkísérte őket otthonukig, ahol Henrie a kertben phillippel játszott. Sarah beküldte Emanuelle-t a házba, aztán szembefordult a parancsnokkal. - Tisztában van vele, mit tehettek volna az emberei? Megölhették volna még meg nem született gyermekemet - kiabálta dühösen: A tiszt nyíltan a szemébe nézett. - Teljes mértékben tisztában vagyok vele, és töredelmesen bocsánatot kérek - Nyilván őszintén beszélt, de jó modora most nem nyugtatta meg Saraht. Csak az nyugtatta volna meg, ha a németek egy szálig eltűnnek. - És az a kislány! Hogy merészelnek az emberei kezet emelni rá! - Hirtelen olyan haragot érzett magában, hogy legszívesebben ököllel vágott volna a tiszt arcába, de szerencsére idejében visszafogta magát. A parancsnok sajnálta Emanuelle-t, de sokkal jobban felháborodott azon, amit az asszonnyal műveltek. - Kegyelmes asszonyom, a szívem mélyéből bocsánatot kérek, nagyon is tisztában vagyok vele, mi történhetett volna. Tudom, megölhették volna a magzatát. Mostantól fogva szigorúbban fogunk bánni az emberekkel. Tiszti és úri becsületszavamat adom, ez nem fog többször előfordulni! - Hát nagyon remélem is - vágta oda Sarah, aztán
270

sarkon fordult és a házba masírozott. Pokrócba csavarva is talpig hercegnő. Csodálatos asszony, gondolta a tiszt és azon tűnődött, hogyan ment férjhez a whitfieldi herceghez. William dolgozószobájában, melyben most ő lakott, talált néhány fényképet kettejükről. Szépek voltak és boldogok. Irigyelte őket. Ő a háború előtt elvált, és azóta alig látta gyermekeit. Két fia volt. Felesége újra férjhez ment, és a Rajna-vidékre költözött. Vilon Mannheim azt is tudta, elvált feleségének második férje Posnanban esett el a háború első napjaiban. A válás óta nem találkozott feleségével, és nem is igazán vágyott a találkozásra. Von Mannheim számára a válás rendkívül fájdalmasnak bizonyult. Annak idején nagyon fiatalon házasodtak össze, és karakterük teljesen különbözött egymástól. A válás kiheverése két évbe tellett, aztán kitört a háború, és most akadt dolga elég. Örült, hogy Franciaországba vezényelték. Mindig szerette ezt az országot, egy évet a Sorbonne-on tanult, aztán Oxfordban fejezte be tanulmányait. Negyven éves volt, de ez ideig jártában-keltében még sohasem találkozott olyan nővel, mint Sarah. ME en ön ört5 milyen erős, milyen tisztességes! Ha más körülmények között találkozhatott volna vele, talán az ő élete is máshogy alakul, akkor gondolta. A kórház igazgatása éppen elég tennivalót jelentett,
271

de esténként von Mannheim szeretett egy-egy hosszú sétát tenni a birtokon, melyet sétái során alaposan megismert. Ahogy egy este éppen visszafelé igyekezett, megpillantotta Saraht, aki egyedül, lassan, tűnődve sétált. Nem akart ráijeszteni a nőre, de úgy gondolta, mégis mondania kellene valamit, nehogy, herceg nő éppen jelenlétének véletlen felfedezésétől ijedjen meg. Ekkor azonban Sarah feléje fordította arcát, mintha megérezte volna, hogy nincs egyedül. Megállt, és várakozóan nézett a tisztre. Nem tudta, jelenléte rejteget-e valami fenyegetőt. Asszonyom segítségére lehetek valamiben, kegyelmes asszonyom? Sarah éppen farönkökön és kőfalakon mászott át, ahol könnyen megsérülhetett volna, de nagyon jól ismerte a terepet, férjével sokszor jártak itt. - Köszönöm, megvagyok magam is - felelte csöndes hercegnői méltósággal. Von Mannheim megigézte, újra elbűvölte az asszony szépsége és fiatalsága. Ráadásul arca is kevesebb haragot árult el, mint általában, amikor találkoztak. Persze még mindig dühös volt amiért egy hete megpróbálták Emanuelle-t megerőszakolni, de amikor hallotta, hogy a garázda közlegényeket valóban megfenyítették, titokban imponált neki a német tiszt igazságossága.
272

- Hogy szolgál az egészsége? - kérdezte Mannheim, és közelebb lépett. Sarah ma nagyon csinos volt egy helyileg készült hímzett ruhában. - Jól vagyok - felelte, és most először nézte meg magának a férfit. Magas volt, szőke, jóképű, de ráncai elárulták, hogy idősebb Williamnél. Sar hnak nem volt myére von Mannheim jelenléte, de azt el kell ismerni, mindig rendkívül udvarias hozzá, és már két ízben segítségére is sietett. - Mostanában már biztosan nagyon fáradékony mondta Mannheim. Az asszony vállat vont. - Olykor - Ebben az időben már alig kapott híreket. A megszállás óta William levelei nem érkeztek meg. Tudta, mennyire aggódhat érte és a gyerekért. - A férjét ugye Williamnek hívják? - kérdezte a tiszt. Sarah bólintott, de csodálkozva nézett von Mannheimre, mert nem értette, miért kérdezi. - És néhány évvel fiatalabb, mint én. Azt hiszem, találkoztunk egyszer amikor én Oxfordban tanultam, bár ha jól emlékszem, ő Cambridge-ben végzett. - valóban - válaszolta Sarah egy kis szünet után valóban Cambridge-ben végzett. - Arra gondolt, milyen furcsa, hogy a két férfi ismerheti egymást. - Miért ment Oxfordba? - Mindig ez volt a vágyam. Akkoriban minden lelkesített, ami angol. - Nem tette hozzá, hogy ez a lelkesedése nem szűnt meg a háború miatt. - Oxford csodá273

latos egyetem, és nagyon élveztem az ott töltött éveket. Sarah szomorúan mosolygott. - Azt hiszem, William is így érez. - Úgy emlékszem, a cambridge-i csapatban játszott, egyszer játszottunk is egymás ellen. Ők nyertek - mosolygott von Mannheim, aki szerette volna felvidítani a hercegnőt. Sarah arra gondolt, más körülmények között rokonszenvesnek találná a tisztet. - Jobban örülnék, ha nem lennének itt - mondta őszintén. Mannheim nevetett. - Én is, kegyelmes asszonyom, én is. De még mindig jobb itt, mint a csatamezőn. Azt hiszem, Berlinben úgy döntöttek, alkalmasabb vagyok az emberek javítására, mint rombolására, így aztán ideküldtek. Hol van a férje? - kérdezte hirtelen kíváncsian. William a kémelhárításnál szolgált. Sarah tudta, ezt nem mondhatja meg. - A légi erőnél van - felelte. - Pilóta? - kérdezte a parancsnok csodálkozva. - Nem egészen- felelte Sarah. A tiszt bólintott. - A pilóták' általában fiatalabb korosztályból kerülnek ki. Borzasztó dolog a háború. Nincsenek benne nyertesek, csak vesztesek. - A maguk Führere nem így gondolkodik. Joachim von Mannheim hosszan hallgatott, s amikor vállaszolt, Sarah kihallotta hangjából, hogy legalább annyira utálja ezt a háborút, mint ő.
274

- így van, talán idővel észhez tér, mielőtt túl sokat veszítünk el, mielőtt túl sokan meghalnak Remélem, kegyelmes asszonyom, az ön férjének nem lesz bántódása: - Én is remélem - felelte Sarah. Közben elértek a gondnoklakhoz. Von Mannheim itt előbb meghajolt, aztán tisztelgett, végül távozott. Sarah bement a házba. Azon tűnődött, milyen érdekes ellentmondás: egy német, aki gyűlöli a háborút, Néhány nappal később ugyanott találkoztak. Sarah mindig szeretett a folyóhoz járni, ahol az erdőben leülhet egy öreg kőre vagy fatönkre, és lábát a hűvösen csörgedező vízben lóbálhatja. Itt mindig békére lelt, körös-körül csak az erdő és a madarak hangjai hallatszottak. A német tiszt egy délután követte a folyóhoz. Sarah nem tudta, hogy von Mannheim szobája ablakából látja, mikor indul sétára. Ezért őszintén meglepődött, mikor ismét összefutottak. - Meleg napunk van ma. - Von Mannheim néhány nap alatt beleszeretett a hercegnőbe. Most szeretett volna neki valamilyen módon szolgálatára lenni. Örült volna, ha egy hűsítő italt hozhat, érezheti hosszú, selymes haját, talán még arcát is megérinthetné. Éjszakánként róla álmodott, s nappal is folyton ő járt az eszében. Íróasztala fiókjában tartotta egyik fényképét, melyet William készített róla, hogy bármikor elővehesse, nézegethesse. - Hogy érzi magát? - kérdezte. Sarah mosolygott. Még nem voltak barátok, de már
275

legalább semlegesek. Ez is valami. És von Mannheimmel lehet beszélgetni úgy, ahogy Emanuelle-lel, Henrie-vel vagy Phillippel nem lehetett. Sarahnak hiányzott az a sok okos beszélgetés Williammel. Sok más is hiányzott férjével kapcsolatban. De sohasem felejtette el, ki a tiszt és miért van itt. Mindig megmaradtak hercegnőnek és katonatisztnek. Egy- gy rövid beszélgetés mégis valamiféle megkönnyebbülést jelentett. - Kicsit nagynak érzem magam - vallotta be Sarah alig észrevehető mosollyal. - Hatalmasnak. - Azzal kíváncsian fordult a másik felé; hiszen semmit sem tudott róla. - Magának van gyereke? Von Mannheim egy nagy sziklán ült, kezét a vízbe mártotta. - Két fiam van. Hans és Andi, azaz Andreas mondta szomorúan. - Hány évesek? - A kisebbik hét, a nagyobbik pedig tizenkettő. Az anyjukkal élnek. Elváltunk. - Ezt őszintén sajnálom - felelte az asszony őszintén. - Szörnyű dolog a válás - mondta a tiszt. Sarah bólintott. - Tudom. - Tudja? - Mannheim felhúzta egyik szemöldökét, egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy a nőnek bármi fogalma lehetne a válásról, mikor nyilvánvalóan
276

boldog házasságban él a férjével. - A válás óta nem láttam a fiaimat. A feleségem újra férjhez ment... aztán kitört a háború... elég bonyolult a helyzet. - Majd újra látja őket, ha vége a háborúnak. Von Mannheim bólintott. Vajon mikor lesz vége a háborúnak, gondolta, mikor engedi őket haza a Führer, megengedi-e majd volt felesége, hogy találkozzon két fiával, és még ha megengedi is, lehet, hogy ilyen hoszszú távollét után a fiúk már amúgy sem akarnának vele találkozni. Így inkább témát váltott. - És az ön gyermeke? Azt mondta, augusztusra várja. Az hamarosan itt lesz. - Arra gondolt, mennyire felháborodna mindenki, ' ha ő mint parancsnok megengedné, hogy a hercegnő a német katonai kórházban szüljön. Egyszerűbb lesz, gondolta, ha leküldi az egyik orvost a házba. - A fiát könnyen szülte? Sarah különösen érezte magát. Egyedül álltak az erdőben, megszálló és rab, s ilyesmiről beszélgettek. Különben pedig, miért is ne? Soha senki nem fogja tudni, még azt sem tudnák, ha összebarátkoznának, a lényeg az, hogy semmi ne szenvedjen kárt. - Nem volt könnyű a szülés - vallotta be. - Phillip öt kilóval született. Nagyon nehezen szültem meg. A férjem mentett meg mindkettőnket. - Orvos nem volt a közelben? - kérdezte a tiszt döb277

benten, mert bizonyos volt benne, hogy a hercegnő egy magánklinikán hozta világra gyermekét, valahol Párizsban. - Itt akartam szülni - magyarázta Sarah. - A fiam aznap született, amikor kitört a háború. A háziorvosunk Varsóba utazott, és nem volt senki más, csak William... a férjem. Azt hiszem, ő még nálam is jobban meg volt rémülve. Én egy idő után már nemigen tudtam, mi történik velem. Nagyon sokáig tartott, de nem akarom terhelni a részletekkel. Gyönyörű kisfiú. Mannheim egészen meghatódott az asszony ártatlanságán, őszinteségén és szépségén. - És most sem fél? Sarah tétovázott. Maga sem tudta, miért, de őszintén akart válaszolni. Von Mannheim lényegében rokonszenves volt, ha leszámítjuk a körülményeket. Mindig úriemberként viselkedett, és már kétszer a segítségére sietett. - Egy kicsit - vallotta be. - De nem nagyon. Remélte, második szülése gyorsabb, második gyermeke pedig kisebb lesz. - Nekem a nők nagyon bátornak tűnnek - mondta a tiszt. - A feleségem mindkét fiunkat otthon szülte meg. Fantasztikus, gyönyörű élmény, de neki mindkét alkalommal nagyon könnyű szülése volt. - Szerencsés alkat - mosolygott Sarah. - Talán ez alkalommal az egyik német orvos segítsé278

gére tud majd lenni. - Legutóbb császármetszéssel akarták levezetni a szülést, de ebbe nem mentem bele. - Miért nem? - Mert több gyereket akarok szülni. - Csodálatos és bátor Mondom, a nők nagyon bátrak Ha a szülés a férfiak dolga lenne, kihalna az emberi nem. Sarah nevetett. Tovább beszélgettek. Angliára terelődött a szó, a tiszt Whitfield felől érdeklődött. Sarah homályos válaszokat adott. Nem árult el semmit, amit titoknak érzett, de szívesen beszélt el történeteket, hagyományokat. - Jobban tettem volna, ha visszamegyek Whitfieldbe - folytatta szomorúan. - William kért is rá, úgy gondolta, ott nagyobb biztonságban leszünk. Sohase hittem volna, hogy Franciaország megadja magát a németeknek. - Senki se hitte volna. Azt hiszem, még minket is meglepett, milyen gyorsan ment - vallotta be a férfi, aztán elmondott még valamit, amit nem lett volna szabad elmondania, de bízott az asszonyban. - Azt hiszem, helyesen tette, hogy itt maradt. Biztonságban van a gyerekekkel együtt. - Úgy érti, nagyobb biztonságban, mint Whitfieldben? - kérdezte Sarah csodálkozva. - Nem annyira Whitfieldre, mint Angliára gondo279

lok. A Luftwaffe előbb-utóbb egész erejével Anglia ellen fordul. Maga akkor jobb helyen lesz itt. . Talán igaza van, gondolta Sarah, és amint visszafelé sétáltak, az is eszébe jutott, Mannheim talán katonai titkot árult el. Ugyanakkor feltételezte, az angolok is tudnak egyet-mást a Luftwaffe terveiről. Akárhogy is, talán valóban nagyobb biztonságban van itt. Nem mintha mindez számítana, mert végeredményben nem hagyhatta el a birtokot. Néhány napig nem találkoztak, július végén azonban ismét ugyanabban az időben sétáltak az erdőben. Mannheim fáradtnak és szórakozottnak tűnt, de földerült, amikor Sarah köszönetet mondott az ételszállítmányokért, amelyek az utóbbi időben jelentek meg a háznál. Először néhány gyümölcsöt kaptak a gyerek részére, aztán egy egész kosárral mindannyiok részére, friss kenyeret a kastély pékségéből és egyszer titokban, újságpapirosba csomagolva egy kiló valódi kávét. - Köszönöm - mondta Sarah óvatosan. - De erre igazán nincsen szükség. - Csak nem képzeli, hogy eszem és elnézem, amint maguk éheznek? - Von Mannheim szakácsa előző este Sacher tortát remekelt, Mannheim pedig úgy tervezte, hogy ami megmaradt, azt ma éjjel maga viszi át Sarah házába. De erről nem tett említést, amikor visszafelé ksétáltak Észrevette, az utóbbi időben a nő határozottan lelassult, és a héten a hasa rendkívül megnőtt.
280

van még valami másra szüksége, hercegnő? Mannheim mindig rangján szólitotta meg a nőt. - Azt hiszem, nyugodtan szólíthat Sarahnak mondta az mosolyogva. A férfi természetesen tudta, hogy Sarahnak hívják, tudott még sok mindent; huszonnégy éves lesz néhány héten belül, ismerte a szülei nevét és címét, s azt is tudta, bizonyos dolgokban miként gondolkodik. Kíváncsisága nem ismert határokat. Sarah egyre többet és többet járt gondolataiban. A nő azonban ebből semmit sem sejtett. Csak egy tisztességes embert látott, aki a lehetőségek keretein belül segíteni akar neki. - Akkor... kedves Sarah, nagyon köszönöm - úgy mondta ki először a nevét, mint akit nagy megtiszteltetés ért. Rámosolygott. Az asszony most először látta, milyen jóképű. Rendszerint olyan komoly képet vágott, hogy ezt nem lehetett észrevenni, de most, amikor az erdőből kiértek a napsütötte mezőre, a német tiszt mintha éveket fiatalodott volna. - Akkor kérem, szólitson engem Joachimnak. De ez maradjon kettőnk között. Sarah bólintott, ezt ő is természetesnek találta. A férfi ismét feléje fordult. - Biztosan nincs semmire szüksége? - kérdezte őszintén, de az asszony a fejét rázta. Ugysem fogadna el tőle soha semmit, kivéve azt az ételt, amit Phillip számára küldött. Maga a szándék azonban meghatot281

ta, és ezért elmosolyodott. - Tudja, mire lenne szükségem, Joachim? - kérdezte. - Két repülőjegyre New Yorkba, esetleg Angliába. - Bár megadhatnám magának - válaszolta a tiszt komolyan. - Képzelem, a szülei mennyire aggódnak magáért. És természetesen a férje is. Arra gondolt, hogy érezne ő, ha Sarah a felesége lenne, és az ellenséges vonal mögött kellene tudnia. Ehhez képest a nő meglepően, nyugodtan viselkedett. Most is csak vállat vont. Szerette volna megérinteni, de tudta, ezt nem szabad. - Ha rajtam múlik, maga biztonságban lesz. - Köszönöm - felelte Sarah, ám megbotlott egy kiálló gyökérben és elesett volna, ha a férfi gyorsan el nem kapja. Erős kézzel tartotta, míg újra megtalálta egyensúlyát. Joachim ebben a pillanatban érezte Sarah testének melegét, bőrének simaságát, és sötét haja egy pillanatra selyemként simította meg arcát. Szappanszaga volt, és azt a parfümöt lehetett érezni rajta, amelyet férje szeretett. Úgy érezte, azonnal elolvad a nő közelében, és egyre emberfölöttibb erőfeszítésébe került, hogy ezt titokban tartsa. Hazakísérte, aztán visszatért a kastélyba és szobájába zárkózott. Ezt követően több mint egy hétig nem találkoztak. Joachim Párizsba utazott, Otto Abetz követtel tárgyalt egy gyógy- és kötszerszállítmányról, és amikor visszatért, kora reggeltől késő estig dolgozott, nem maradt
282

ideje sétálgatni. Négy nappal később a blois-i fegyverraktárban a lőszer egy része felrobbant, a kórházba több mint száz sebesültet hoztak. A két orvos megállás nélkül rohangált az egyik kritikus esettől a másikig. Az ebédlőt műtővé alakították át. Sok volt a súlyos égési sérülés, másoknak a karja vagy lába veszett oda. Ahogy a tiszt és beosztottjai végigjárták a túlzsúfolt szobákat, az egyik orvos hozzálépett és azt javasolta, a helyi lakosságot is vonják be a betegellátásba. - Biztosan élnek a környéken orvosok vagy nővérek - mondta az orvos. - Nincsenek - válaszolta Joachim. - A helyi kórházat bezárták, a doktorok elmentek, a nővérek hónapokkal ezelőtt vagy katonai kórházakba kerültek, vagy elmenekültek a megszállás elől. Csak a tanyasiak maradtak, legtöbbjük alkalmatlan lenne arra, hogy a kórházban segítkezzen. - És mi van a kastély tulajdonosával? Ő nem tudna segíteni? - Lehet. Nagyon emberséges nőnek látszik, de hamarosan szülni fog. Nem tenne jót neki a megerőltető munka. - Mondja meg neki, mindenképpen szükség van rá. van a háznál valami cselédlány is, ugye? - Igen, egy helybeli lány él vele együtt. - Hívja ide mindkettőt! - utasította az orvos meglepő határozottsággal, bár Joachim a feljebbvalója volt.
283

Néhány pillanattal később útnak indított néhány embert, keressék fel a környékbeli falvakban az asszonyokat, kérdezzék meg, hajlandó-e valaki segíteni a kórházban. Szükség esetén parancsolják meg nekik. Aztán maga is egy dzsipbe szállt, és Sarah házához hajtott. Bekopogott az ajtón. A házban kigyulladtak a lámpák, és néhány perccel később az asszony megjelent az ajtóban hálóingben, roppant szigorú arckifejezéssel. Egész éjjel hallotta a mentőautók érkezését, és attól félt, valami baj történik. Joachim láttán azonban arckifejezése megenyhült, és egy kicsit szélesebbre nyitotta az ajtót. - Elnézést kérek a zavarásért - mondta a férfi bocsánatkérően. Látszott rajta, hogy rohant: még fésülködni sem volt ideje, zubbonyát is az irodában hagyta. Arcán fáradtság érződött. - Szükségünk lenne a segítségére, Sarah. Robbanás történt egy lőszerraktárban, és rengeteg sebesültet hoztak be. Hajlandó segíteni? Sarah tétovázott egy pillanatig, aztán a tiszt szemébe nézett és bólintott. Joachim megkérte, hozza Emanuelle-t is. De amikor Sarah megkérdezte a lányt, az kijelentette, a házban marad a gyerekkel. Sarah öt perccel később egyedül jött le. - Hol van a cselédlány? - Nem érzi jól magát. Különben is itt kell maradnia a fiammal. Joachim nem tett ellenvetést. Sarah lapos sarkú cipőt és kék ruhát öltött, alaposan megmosta a kezét, arcát,
284

karját, haját pedig tiszta fehér sálba burkolta, amitől még kislányosabbnak tetszett. - Köszönöm, hogy segít nekünk - mondta Joachim, és tisztelettel nézett az asszonyra. - Tudja, erre nem kényszeríthettem volna. - Tudom. De a sebesültek emberek, mindegy, angolok-e, avagy németek. Sarah gyűlölte a németeket, azért amit tettek, de a sebesülteket nem lehetett gyűlölni. Joachimot sem, aki mindig nagy tisztelettel bánt vele. Az pedig természetesnek tűnt számára, hogy segítsen bárkin, aki segítségre szorul. Aznap éjjel hosszú órákon át dolgozott a műtőben, vérrel telt edényeket ürített ki, étertől ázott törülközőket hordott, és mindkét sebésznek asszisztált. Hajnalig dolgozott fáradhatatlanul. Ekkor az orvosok megkérték, menjen velük együtt föl az emeletre. Amikor belépett saját hálószobájába, nem hitt a szemének. A padlón matracokon és hordágyakon legalább negyven sebesült feküdt, a szanitécek alig fértek hozzájuk. Sarah mindent megtett, ami tőle telt: sebeket kötözött be, vagy sebek tisztításánál asszisztált. Reggel jutott le ismét a földszintre, valaha volt saját konyhájába. Fél tucat szanitéc ült az asztalnál, és evett. Ott ült még két nő is, akik egy pillantást váltottak egymással, miután Sarah belépett. Mondtak is valamit németül. Az asszony ruhája, keze, arca, még a haja is véres volt, de
285

ezt észre sem vette. Az egyik katona fölkelt, és mondott valamit. Sarah nem értette, miután nem tudott németül, de a hanghordozás tiszteletet árult el. Egy bögre forró kávét nyújtott át, amelyet ő hálásan fogadott. Az egyik nő a hasára mutatott, és mintha azt kérdezte volna, jól van-e. Sarah bólintott, és boldogan ült le az egyik székre, kezében a gőzölgő kávéval. Csak most érezte, mennyire kimerült. Az eltelt órákban nem volt ideje arra, hogy magára vagy gyerekére gondoljon. Néhány pillanattal később a konyhában megjelent Joachim, és megkérte, fáradjon az irodájába. Sarak követte a folyosón. Belépett. Itt is különösen érezte magát. Semmi sem változott William kedvenc szobájában, még az asztal, a függönyök is ugyanazok voltak. Csak a szoba lakója lett más. A tiszt hellyel kínálta. Sarah leült arra a székre, amelyen régen szokott ülni. Egy pillanatra önkéntelenül felvette azt a kényelmes testtartást, amelyhez férjével folytatott meghitt beszélgetései során szokott hozzá. Aztán emlékeztette magát, most ő ebben a helyiségben idegen, ezért illedelmesen a szék szélére ült kávéját kortyolgatni. - Köszönöm mindazt, amit az éjjel tett. Aggódtam, hogy esetleg túlerőlteti magát. Biztos vagyok benne, teljesen kimerült. Joachim maga sem volt kevésbé fáradt, ő sem aludt az éjjel, ő is megállás nélkül a sebesültek mellett segédkezett.
286

- Valóban fáradt vagyok. - Sarah szomorúan mo solygott. Az éjjel sok fiatalember halt meg. És miért; Egyiküket ringatta, mint ahogy Phillipet ringatná, őt ez a fiú belehalt sérülésébe, ő pedig nem tudta meg menteni. - Köszönöm, Sarah. Ha megengedi, most hazaviszem. Azt hiszem, a krízisen túlvagyunk. - Igen? - kérdezte az asszony meglepett hangon. Vége van a háborúnak? - A jelen pillanatra értettem - felelte Joachim csöndesen. Nézeteik teljesen megegyeztek, de kifejezésüket ő nem engedhette meg magának. - Mi a különbség? - kérdezte Sarah merészen, és a kávéscsészét letette William asztalára. Látta, az ő készletüket használják. - Ma, holnap, vagy a jövő héten újra megtörténik valahol. - Szeme könnyel telt meg. Nem tudta elfelejteni azokat a fiúkat, akik az éjjel meg haltak, és nem számított, hogy németek. - Igen - válaszolt a tiszt szomorúan - de egyszer vége lesz. - Olyan értelmetlen az egész - mondta Sarah. Az ablakhoz sétált, kinézett. Látszólag minden olyan békésnek tűnt. Joachim is az ablakhoz sétált, és a nő közvetlen közelében állt meg. - Értelmetlen... ostoba... helytelen..., de ebben a pillanatban egyikünk sem tehet ellene semmit. Maga hamarosan gyereket szül. Mi halált és pusztulást hozunk.
287

Szörnyű ellentmondás, de én tehetetlen vagyok. Talán maga sem tudta, miért, Sarah hirtelen megsajnálta a férfit. Nem hitt abban, amit tennie kellett. William legalább tudja, helyesen cselekszik, joachim nem. Szembefordult vele, szerette volna azt mondani neki, hogy minden rendben lesz, és egy napon ő is bocsánatot nyer. - Ne haragudjon - mondta Sarah, és az ajtó felé indult. - Hosszú volt ez az éjszaka. Nem kellett volna így beszélnem. Mindez nem a maga hibája. - Még egy pillanatig állt az ajtóban. Joachim pedig szeretett volna ismét a közelében lenni, mert meghatották a szavai. - Sovány vigasz - válaszolta, és nézte a nőt. Fáradtnak tűnt, láthatóan pihenésre volt szüksége, különben koraszüléstől lehet tartani. Enyhe bűntudatot érzett, amiért megkérte, segítsen a sebesültek ellátásában, de igazán nagyszerűen dolgozott, és mindkét orvos kifejezést adott hálájának. Hazavitte. Mikor megérkeztek, Emanuelle éppen lefelé tartott a lépcsőn, karján Phillippel. Miután Joachim elment, Emanuelle látta, asszonya mennyire fáradt és úgy érezte, magyarázattal tartozik, amiért elmúlt éjjel nem segített. - Bocsánatot kérek - suttogta, ahogy Sarah nehézkesen leült egy öreg konyhaszékre. - Egyszerűen képtelen voltam rá... ők németek. - Értem - felelte Sarah, bár valóban nem értette, miért olyan fontos ebben az esetben, hogy németekről
288

vagy nem németekről van szó. Fiatal fiúk voltak, s néhány felnőtt férfi... egyszerűen emberek... valamivel jobban megértette a helyzetet, amikor kevéssel később Henrie is megjelent a háznál. Miután belépett, nővérére nézett és Sarah látta, hogy bár ő nem érti, de ezek ketten valamit közöltek egymással. Henrie bólintott. Sarah látta, hogy a keze be van kötve. - Mi történt a kezeddel? - kérdezte nyugodtan. - Semmi, asszonyom. Illetve megsérült, amikor fát fűrészeltünk apámmal. - Miért fűrészeltetek fát? - kérdezte Sarah. Meleg nyár volt, minek ilyenkor a tűz? A fiú érezte, hogy melléfogott. - Kutyaólat építünk - mondta, ami ismét rosszul választott hazugság volt, miután Sarah tudta, Henrieéknek nincsen kutyája. Sejtette, a lőszerraktárban történt robbanás nem volt véletlen, és hogy a fiúnak is valami köze volt hozzá. Aznap este, ahogy lefekvéshez készülődtek, Sarah Emanuelle-hez fordult. - Ide hallgasson, Emanuelle, nekem nem kell semmit elmondania..., de Henrie-nek mondja meg, vigyázzon magára. Igaz, hogy még gyerek, de ha elkapják, ki fogják végezni. - Tudom, asszonyom - felelte a lány rémült tekintettel. - Már én is mondtam neki. A szüleink nem tudnak semmiről. van egy csoport Romorontinban... Sarah fölemelte' a kezét.
289

- Nem akarok tudni róla, Emanuelle. Nem akarok még véletlenül sem mást bajba keverni. Csak annyit mondjon meg neki, vigyázzon magára. Emanuelle bólintott. Hálószobájukba mentek és lefeküdtek. Sarah sokáig nem tudott elaludni. Szeme előtt az éjszaka véres képei táncoltak... a sok sebesült és haldokló... a kis Henrie, bekötött kezével. vajon érti-e a gyerek mit művel a barátaival együtt? vajon büszke-e rá? A közfelfogásban hazafiúi cselekedet, de Sarah másként vélekedett. Ő erőszaknak és gyilkosságnak látta. Mindazonáltal remélte, a németek nem kapják el Henrie-t. Joachimnak igaza van. Szörnyű dolog a háború, Sarah végigsimította a hasát, erre a magzat rúgott egyet. Erről eszébe jutott, hogy a világon azért van remény, élet... és valahol ott van William. 14. Ettől kezdve Sarah és Joachim szinte naponta találkoztak, mintha véletlenül tennék. A valóságban valahányszor Sarah sétára indult, a férfi mindig csatlakozott hozzá. Napról- napra lassabban sétáltak, néha a folyó felé, néha a tanyára. Lassacskán Joachim kezdte jobban megismerni az asszonyt. Szerette volna Phillipet is megismerni, de a kisfiú olyan halk és visszahúzódó volt, mint saját két fia ebben a korban. A tiszt nagyon kedves volt a gyerekhez, amin Emanuelle végtelenül fölháborodott. Továbbra sem kedvelt semmit, aminek köze van a németekhez.
290

De Sarah tudta, ez a tiszt rendes ember. Ő sem szerette jobban a németeket, mint Emanuelle, de a férfi olykor megnevettette, s voltak olyan percek, amikor az asszony csöndben ült, Joachim pedig tudta, hogy férjére gondol. Tudta azt is, az asszony nehéz napokat él át. Sem szüleiről, sem Williamről nem érkezett hír. Szeretteitől elszigetelten élt, csak kisfiával és születendő gyermekével. William távol volt. Közben eljött Sarah születésnapja. Ebből az alkalomból Joachim egy könyvet ajándékozott neki, amely oxfordi éveiben egyik legkedvesebb olvasmánya volt, és egyike annak a kevés személyes holminak, amit behívásakor becsomagolt. A könyv Rupert Brooke szamárfüles és ronggyá olvasott kötete volt. Sarah nem volt boldog a születésnapján. Szíve tele volt a háborúról érkező hírekkel, tudta, Anglia bombázása megkezdődött. Augusztus 15-én, amikor kezdetét vette a londoni blitz, majd a szíve szakadt meg, ha londoni barátaira, William rokonaira.. . gyermekeikre gondolt... pedig Joachim figyelmeztette, hogy ennek eljön az ideje. De valahogy Sarah remélte, hogy nem következik be ilyen hamar, és nem lesz ilyen rettenetes a pusztítás. - Én megmondtam - szólt Joachim csendesen - itt nagyobb biztonságban van. Különösen most. - Gyöngéden átsegítette egy farönkön. Kicsit még sétáltak, aztán mindketten leültek egy sziklára. Joachim tudta, milyen
291

rossz érzés a háborúról beszélgetni, megpróbálta tehát más témákra terelni a szót. Mesélt gyermekkori svájci utazásairól, mesélt arról, hogy fivéreivel együtt milyen csintalanságokat követtek el gyerekkorukban. Egyik fivére szerinte nagyon hasonlít Phillipre, aranyszőke hajával és nagy kék szemével. Phillip akkoriban éppen járni tanult, és roppant pajkos gyerekké fejlődött. - Miért nem nősült újra? - kérdezte Sarah egy délutánon, mikor leültek pihenni. Hasa már olyan nagy volt, hogy alig bírt mozogni. A közös sétákról mégsem mondott le. Jólesett Joachimmal beszélgetni, szinte már számított a társaságára. - Sohasem szerettem bele másba - válaszolta a férfi, és szerette volna hozzátenni: "egészen mostanáig", amit természetesen nem mondott ki. - Furcsa ilyet mondani, de szerintem a feleségembe sem voltam szerelmes. Gyerekkorunktól fogva ismertük egymást. Valahogy természetesnek tűnt, hogy összeházasodjunk. - Én sem szerettem az első férjemet - vallotta be Sarah. Joachim meglepődött. Erről a nőről mindig kiderül valami új, nem elég annak az állandó tudata, hogy milyen erős, milyen szép, milyen igazságos, és mennyire ragaszkodik a férjéhez. - Nem ez az első házassága? - Nem. Egy évig férjnél voltam. Borzalmas volt. Sohasem lett volna szabad összeházasodnunk. Amikor
292

elváltunk, annyira szégyelltem magam, hogy egy évre, elbújtam. A szüleim hoztak Európába, és akkor ismer tem meg Williamet, - Milyen egyszerűen hangzik; gondolta, és a valóságban mennyire nem volt az. - Egy darabig eléggé el voltam keseredve. De Williammel mondta fölragyogó szemmel - minden más. - Csodálatos ember lehet. - Az. Nagyon szerencsés nő vagyok. - Ő meg nagyon szerencsés férfi. Elsétáltak a tanyáig, aztán vissza. Másnap azonban Sarah már nem érzett elég erőt a sétához, inkább a parkban üldögéltek A nő a szokottnál is csöndesebb nosztalgikusabb, tűnődőbb hangulatban volt. Másnap azonban ismét több erőt érzett magában, és ragaszkodott hozzá, hogy egészen a folyóig sétáljanak. - Tudja, néha aggódom magáért - mondta a férfi séta közben. - Miért? - kérdezte Sarah kíváncsian. Furcsa gondolat; hogy a német megszállók parancsnoka aggódjon érte; ugyanakkor érezte, időközben barátok lettek. Jöachim komoly, kedves, tisztességes ember akit ő őszintén megkedvelt. - Maga túl sokat vállal. Ugyan nemrégiben tudta meg, hogy az asszony szinte segítség nélkül hozta rendbe a kastélyt. Ez őszinte csodálattal töltötte el. Amikor körbevezette a kastély szobáiban, hitetlenkedve nézte, mennyi finom restau293

ráció dicséri Sarah keze munkáját. Azt lementek az istálóba is, ahol a nő elmesélte, mennyit dolgozott. - Ha az én feleségem, nem hagytam volna, hogy dolgozzon Sarah nevetett. - Milyen jó, hogy nem magához mentem feleségül. Joachim erre elnevette magát. Irigyelte a nőt Williamtől, de azt sem tagadhatta le, hogy puszta ismeretsége is hálával tölti el. Ez alkalommal sokáig álldogáltak még a kapuban. Szinte úgy tűnt, az asszony be akarta hívni a házba, aztán megérintette a kezét, és köszönetet mondott. A mozdulat meglepte joachimot, és egész lényét melegséggel töltötte el; de úgy tett, mintha nem történt volna semmi. - Miért tartozna nekem köszönettel? - Amiért sétál velem... és amiért beszélgetünk. - Ez számomra többet jelent, mint gondolná - felelte a férfi. Sarah nem tudta, mit válaszoljon. - Talán - folytatta Joachim - a sors kegye, hogy találkoztunk. Én sokkal rosszabbul viselném ezt a háborút, ha időnként nem élvezhetném a társaságát. Inkább én tartozom köszönettel. Joachim von Mannheim évek óta nem volt ilyen boldog, csak attól félt, egy nap újra távol kerülnek egymástól. Sarah majd ismét Williammel él, talán sohasem fogja megtudni, mennyire beleszeretett, és milyen so294

kat jelentett neki. Szerette volna megérinteni arcát, haját, karját... de sem olyan ostoba, sem olyan bátor nem volt, mint katonái. - Akkor holnap találkozunk - búcsúzott el Sarah. Másnap délután Joachim hiába állt ablakában, várva, hogy az asszony sétára induljon. Talán nincs jól, gondolta. Kivárta az estét, s akkor átsétált a házhoz. Minden ablakban világosság volt, és a konyhaablakon keresztül Emanuelle-t lehetett látni. Joachim megkopogtatta az ablakot. A lány rosszkedvűen nyitott ajtót. Karján Phillipet tartotta, aki ijedtnek látszott. - Beteg a hercegnő? - kérdezte joachim franciául. Emanuelle először megrázta a fejét, azután úgy döntött, mégis megmondja az igazat. A kislány tudta, Sarah kedveli ezt a férfit, függetlenül attól, mit gondol róla, meg a fajtájáról. Nem mintha valami rosszat tételezett volna fel asszonyáról, de megérezte a két ember közötti kölcsönös vonzalmat. - Megkezdődött a szülés - árulta el, de Joachim a leány szeméből úgy látta, ennél jóval többről van szó. Eszébe jutott mindaz, amit Sarah az első szüléséről mesélt. - És minden rendben? - kérdezte kutatóan nézve a lány szemébe. Emanuelle tétovázott, aztán bólintott. Joachim megkönnyebbült, mert a kórházból mindkét orvos Párizsba ment. Miután súlyos sebesültjük nem volt, csak szanitécek teljesítettek szolgálatot. - Biztosan
295

minden rendben? - kérdezte ismét. - Egészen biztos vagyok benne - válaszolta röviden a lány. - A múltkor is ott voltam. Joachim megkérte; adja át üdvözletét asszonyának, azzal távozott. Sarahra gondolt, fájdalmára, a születendő gyermekre és arra, bár az ő gyermeke lehetne. Visszatért William dolgozószobájába, és hosszú időn keresztül ült az asztalnál. Elővette az egyik fényképet. A felvétel Whitfieldben készült. Sarah William mellett áll, és nevet valamin. Szép pár voltak. Joachim eltette a fotót, konyakot töltött magának. Mire letette a poharat, belépett egy katona. - valaki beszélni szeretne önnel, uram, Tizenegy óra volt. A tiszt már lefekvéshez készülődött, de most kijött, és legnagyobb meglepetésére a folyosón Emanuelle álldogált. - valami baj van? - kérdezte, és azonnal aggódni kezdett Sarah miatt. Különösen, miután Emanuelle a kezét tördelte, és gyorsan, ijedten beszélt: - Nagyon nehéz szülése van megint. A gyerek nem akar kijönni. Múltkor.. . csinált mindent.. . kiabált vele... órákig tartott. . . én nyomtam a hasát. . . és végül ki kellett venni... Joachim mérges lett magára. Miért nem tartott itt legalább egy orvost? Hiszen tudta, az asszony első szülése nagyon nehéz lefolyású volt, ez mégsem jutott eszébe, amikor az orvosok Párizsba indultak. Azonnal
296

felvette zubbonyát, és követte a lányt. Még soha nem látott szülést, de senki más segítségére nem számíthattak. Tudta, a környéken hónapok óta nincs orvos, akiért most elküldhetne. Mikor a házhoz ért és kettesével rohant föl a lépcsőn, azt hitte nyugodtan alszik saját szobájában, Sarah azonban valósággal dobálódzik a szörnyű fájdalomtól. Ráadásul Emanuelle közölte, már tizenhatodik órája vajúdik. - Sarah - mondta gyöngéden, és leült a szobában található egyetlen székre. - Joachim vagyok. Én jöttem segíteni. Nem jöhetett helyettem senki más. Sarah bólintott. Megismerte a férfit, és úgy tűnt, jelenléte nincs ellenére. A fájdalom erősödésével kezébe kapaszkodott és sírni kezdett. - Borzasztó... rosszabb, mint a múltkor... William!... nem tudom megszülni... - Dehogynem tudja megszülni. Majd én segítek válaszolta határozott és nyugodt hangon a férfi. Emanuelle kiment, hogy törülközőket hozzon be. - Megmozdult a gyerek? - Nem jön ki. . . - Sarah két kézzel kapaszkodott a kezébe. - Ó istenem. .. Joachim... ne hagyjon magamra. - Kérem, Sarah... segítenie kell nekem... akkor minden rendben lesz. Ugyanaz játszódott le, mint az előző szülésnél. Sarah eleinte szörnyen szenvedett, de a tiszt értette a dolgát.
297

Egy órával később a gyerek feje már látszott, reggelre a fej teljesen kibukkant, de ez a gyerek nem sírt fel, és nem vett levegőt. A szobában csönd uralkodott. Emanuelle ijedten nézett Joachimra, aztán Sarahhoz fordult. - Ki kell nyomni a gyereket - mondta. - Sarah, ezt a gyereket azonnal ki kell nyomni - parancsolta Mannheim, nem úgy, mint egy férj vagy egy orvos, hanem mint egy katonatiszt. Egyszerűen kiadta a parancsot, aztán erősen a nő hasára nehezedve segítette. A csecsemő hamarosan a világra jött, és élettelenül hevert az ágyon. Sarah ránézett, és sírva fakadt. - Úristen! A gyerek halott - kiáltotta. Joachim még nem vágta el a köldökzsinórt. Masszírozta a kislány há tát, arcát, azután a talpát ütögette, majd megrázta, és fejjel lefelé fordította. S amint ezt tette, a csecsemő szájából sűrű váladék tört elő. Aztán levegőért kapott, utána fölsírt, aztán még hangosabban sírt, annak jeléül, hogy él. Joachim ekkor elvágta a köldökzsinórt, és a gyereket felemelte. E pillanatban nem szerethette volna Saraht jobban akkor sem, ha ő maga a gyerek apja. - Tessék a kislánya - mondta, mikor a gyermeket egy tiszta takaróba csavarva letette mellé. Aztán a für dőszobába ment, megmosta kezét, megpróbálta ingéből is kimosni, amit kimoshatott. Egy pillanattal később visszatért az ágyhoz. Sarah megfogta a férfi kezét, és megcsókolta. - Joachim, maga mentette meg a gyerekem. - Tekin298

tetük találkozott, és egy hosszú pillanatig érezték, az átélt élmény örök közösséget jelent számukra. - Nem én - tagadta Joachim. - Én csak megtettem, ami tőlem telt. A gyereket isten mentette meg. Az ilyesmiben mindig ő dönt. Gyönyörű kislány - mondta, s lenézett a rózsaszín, dundi, békés csecsemőre, aki Sarahra hasonlított. - Milyen gyönyörű! - kiáltott fel az asszony - Minek akarja nevezni? - Elizabeth Annabelle Whitfieldnek. - Williammel már régen elhatározták, első leánygyermeküket így fogják hívni. Ahogy elnézte gyermekét, Sarah úgy érezte, illik is hozzá a név Joachim távozott, csak délután nézett be ismét. Mikor megjött, Phillip éppen anyjához bújva, elbűvölve nézte kistestvérét. A férfi hozott virágot, csokoládétortát, egy fél kiló cukrot, egy kiló kávét. Sarah az ágyban ülve fogadta. Meglepően jól érezte magát ahhoz képest, min ment keresztül. Második szülése végül valamivel könnyebbnek bizonyult, a kislány csak négy kiló harmincat nyomott. Hála Joachimnak, minden jól végződött. Még Emanuelle is kedves szemmel nézett rá. S amikor a lány kiment a szobából és Sarah a férfira nézett, tudta, bármi történjen is életükben, mindig hálás lesz neki. 15. A következő év nyarára az állandó bombázás majd299

nem teljesen elpusztította Londont, de nem törte meg az angol szellemet. Sarah két levelet kapott Williamtől, melyeket a francia ellenállás bonyolult módon kézbesített. Leveleiben azt írta, jól van, de állandóan ostorozta magát, amiért nem vitte el feleségét Franciaországból, amikor megtehette volna. A másik levélben Elizabeth születése híre feletti örömének adott kifejezést. William borzasztóan rosszul érezte magát attól, hogy a családja Franciaországban van, és ő nem érheti el őket. Arról nem írt a levélben, hogy több ízben kérelmezte, csempésszék francia területre, de a hadügyben elutasították kérését. Most pedig már őket sem tudják kihozni Franciaországból. Biztosította, a háborúnak hamarosan vége lesz, addig ki kell bírni. Az ősszel azonban megérkezett Williamtől a harmadik levél, amely hírül hozta Sarah szüleinek halálát. Thompsonék jachtjukon viharba kerültek, és a southamptoni partok mellett vízbe fúltak. A hírt Jane írta meg Williamnek, aki nem merte eltitkolni a hírt, hátha felesége mástól tudja meg. Sarah először úgy érezte, belehal a fájdalomba, aztán úrrá lett rajta a gyász. Joachimmal egy egész hétig nem beszélt. Ami a tisztet illeti, hivatalos értesítést kapott, hogy nővére meghalt Mannheim bombázásakor Ezek után a hírek mintha egyre rosszabbak lettek volna. Végül az egész világ megdöbbent, amikor a japánok megtámadták Péarl Harbort. - Úristen, Joachim, mi lesz ebből?
300

- Ettől minden megváltozik - mondta a férfi csendesen, a konyhaasztalnál üldögélve. Néhány beosztottja előtt nem volt titok, hogy a parancsnok olykor meglátogatja az elrekvirált birtok fogva tartott tulajdonosát, de senki sem törődött vele. Csinos nőnek tartották, akiben van méltóság. Nem tudták, parancsnokuknak mennyivel többet jelent ennél. - Azt hiszem, ez kettőnk kapcsolatában is változást hoz majd - mondta józanul. Két hónappal később Sarah megtudta, hogy sógora a csendes-óceáni hadszíntéren harcol, Jane pedig kiköltözött a gyerekekkel Long Islandre. Furcsa volt arra gondolni, hogy az a ház már az övék, éppen úgy, mint szüleik háza, ahol most Jane lakott gyermekeivel. Sarah nagyon távolinak érezte mindezt, és nagyon elszomorította a gondolat, hogy gyermekei sohasem fogják megismerni az amerikai nagyszülőket. Sarah ölében Elizabethszel üldögélt a konyhában, amikor megérkezett Emanuelle. Levelet hozott Sarahnak, amit valamelyik karib-tengeri országban adtak fel. - Hogyan jutott ehhez? - kérdezte az asszony, de aztán eszébe jutott, mennyi minden van Emanuelle és Henrie életében, amiről nem akar tudni. Hallott ugyan pletykákat, hogy a szállodában embereket rejtenek, egyszer még maga is engedélyt adott, hogy a tanya közelében álló öreg fészerben bújtassanak el valakit egy hétre. Túlságosan azonban nem akarta megis
301

merni őket, nem akart olyan helyzetbe kerülni, amelyben árthatna nekik. Észrevette, Henrie több ízben apróbb balesetet szenvedett, de ennél még jobban aggasztotta, amikor rájött, Emanuelle romantikus kapcsolatot folytat a polgármester fiával, akinek az apja természetesen szorosan együttműködött a németekkel. Sarah sejtette, ebben a viszonyban a romantikánál több a politika. Szomorú módja ez a szerelem elkezdésének. Egy éjjel elővette a lányt, hogy megbeszéljék a dolgot, de Emanuelle rendkívül zárkózottan viselkedett. Nem akarta Saraht bármibe belekeverni, aminek az ellenálláshoz köze van. Ezt a levelet azonban elhozta: a boríték hátán látható címerből Sarah számára azonnal világos volt, a levél a windsori hercegtől származik. El nem tudta képzelni, miért írnak neki. Eddig soha nem tették meg, bár Sarah a rádióból értesült róla, hogy a windsori herceg jelenleg Bahatna kormányzója. Az angol kormány attól félt, ha Európában marad és a németek elfogják, könynyen fölhasználhatják. Ezért olyan messze vitték, amennyire csak lehetett. Az egykori király németek iránt érzett szimpátiája soha sem volt titok Angliában. A levél elején a herceg melegen üdvözölte Saraht, hozzátéve, hogy Wallis is üdvözletét küldi. Aztán a legnagyobb sajnálattal közölte, férje egy csatában eltűnt, valószínű, hogy foglyul ejtették Csak annyi bizonyos, hogy eltűnt. A levél a továbbiakban részletesen leírta az
302

akciót, amelyben William eltűnt. Ejtőernyővel dobták le a német vonalak mögött, egy hírszerzési hadművelet részeként. William önként jelentkezett annak ellenére, hogy a hadügyben mindenki ellenezte részvételét az akcióban. Talán még életben van, de lehet, hogy nem. Az unokatestvérem nagyon csökönyös fiatalember volt, és ami történt, mindannyiunknak sok fájdalmat okozott. Elsősorban magának, kedvesem. Legyen bátor ahogyan William is láthatná, és maradjon meg hitében, hogy Isten akaratából már vagy biztonságban, már a teremtő színe előtt van. Remélem, levelem jó egészségben találja. Mindketten szeretnénk kifejezni legmélyebb részvétünket és szeretetünket maga és a gyerekek iránt " Sarah csak bámulta a kezében tartott levelet, automatikusan újra elolvasta, aztán szinte fuldokolva sírni kezdett. Emanuelle ebből megértette, a levél rossz hírt tartalmaz. Zavarában gyorsan fölvitte Elizabetht a hálószobába, aztán néhány perc múlva visszatért. Aszszonya még mindig zokogott a konyhaasztalnál. - Ó, madame... Csak nem Monsieur le Duckel történt valami? Sarah fölemelte könnyáztatta tekintetét, és lassan bólintott. - Eltűnt... úgy gondolják, hadifogságba esett... de lehet, hogy már nem is él. Ezt a levelet az unokatestvére írta.
303

- Ó, szegény madame... nem lehet halott, ne higygye el! Szomorúan bólintott. Maga sem tudta, mit higgyen. Csak azt tudta, William nélkül nem akar élni. A férje azt kívánná, hogy éljen a gyerekek kedvéért, de a hiányát mégsem bírná elviselni. Még sokáig ült a konyhaasztalnál, aztán elhagyta a házat, és hosszú sétára indult az erdőbe. Ez alkalommal Joachim nem vette észre. Sarah tudta, a német tiszt ilyenkor vacsorázik. Különben is egyedül akart lenni. Szüksége volt rá. Végül sokáig ült egy farönkön a sötétben, és pulóvere ujjával törölgette könnyeit. Hogyan éljen William nélkül? Másnap, a Joachimmal való beszélgetés közben elmesélte megérzését, de a német kétkedve ingatta fejét. - Komolyan beszélek, Joachim... valami különös erővel éreztem... teljesen bizonyos, valahol életben van. Egyszerűen tudom. Sarah a mély vallásosság bizonyosságával beszélt, a férfi pedig nem akarta kiábrándítani. Nem akarta elmondani, az elfogott ejtőernyősökből milyen kevesen maradnak életben. - Talán igaza van - felelte csendesen - de fel kellene készülnie arra a lehetőségre is, hogy téved - tette hozzá, amilyen gyöngéden csak tudta. A következő évben Sarah reményei már fakulni kezdtek, bár ezt senkinek, még Joachimnak sem vallotta be. Egy éve már, hogy a férje eltűnt, és a szövetséges hír304

szerzés képtelen volt bizonyosságot szerezni sorsa felől. Még Joachim is megpróbált fű alatt érdeklődni, de az angol csatorna mindkét partján valamiben egyetértettek az illetékesek: William valószínűleg 1942 márciusában esett el, amikor a Rajna-vidéken ejtőernyős akcióban vetették be. Sarah még mindig nem tudta elhinni, de amikor mostanában rágondolt, néha legszebb emlékei is tompulni kezdtek. Ez az érzés megrémisztette. Majdnem négy éve nem látta férjét. Bármily nagy a köztük lévő szerelem, hogyan maradjon- meg ilyen kis remény és ennyi fájdalom árnyékában? Joachim és Sarah együtt töltötték a karácsonyt. A férfi hihetetlenül kedves volt az egész családdal, ami főleg Phillipnek tett jót, aki apa nélkül nőtt föl. A gyerek a német tisztet jó barátnak tekintette, és a maga tiszta, egyszerű módján ugyanolyan őszintén kedvelte, mint Sarah, aki sohasem volt képes gyűlölni Joachimot, bár szemében még mindig gyűlöletes volt minden, amit a németek jelentettek. Ez a tiszt azonban becsületes embernek tűnt, aki fáradhatatlanul dolgozott a kórházban, reménytelen, súlyosan sebesült, otthontalan, kilátástalan sorsú katonákkal, akiket nemcsak gyógyított, de órákig beszélgetett is velük, hogy reményt adjon az élethez. Tartotta bennük a lelket, ahogyan tudta. - Maga csodálatos ember - mondta Sarah csöndesen, amikor egyszer a konyhában üldögéltek Emanuelle éppen a szállodában volt családjánál, Hen305

rie pedig az elmúlt hetekben valahol az Ardennekben. A fiú már tizenhat éves volt, így élte veszélyekkel és szenvedélyekkel teli életét. Emanuelle élete nehezebb lett, mert a polgármester fia gyanakodott. Sokat veszekedtek, és a lány elhagyta. Ezután egy német tiszttel kezdett viszonyt. Sarah egy szót sem szólt, de gyanította, hogy az ellenállás beépített embere, ő pedig ilyesmiről hallani sem akart. Nem vágyott másra, mint hogy folytassa a kastélyban a javítási munkálatokat. Szívesen segített, amikor hirtelen megnőtt a sebesültek száma és szükség volt rá, egyébként a gyerekekkel foglalkozott. Phillip már négy és fél éves volt, Elizabeth egy évvel fiatalabb. Mindketten csodálatos gyerekek. Phillipen már most látszott, milyen nagy növésű lesz. Elizabeth inkább finom arcvonásaival tűnt ki. Szép, törékeny kislány, és mindig valami rosszaságon járt az esze. Mindenki számára nyilvánvaló volt, Joachim mennyire szereti a gyerekeket. Szenteste gyönyörű játékokat hozott, segített feldíszíteni a karácsonyfát, még valahogy egy babát is kerített a kislány számára, aki azonnal rávetette magát, karjába zárta és ringatta, mint saját kisbabáját. Phillip fölmászott Joachim ölébe, átkarolta nyakát. Igyekezett minél közelebb kerülni. Sarah úgy tett, mint aki ezt nem vette észre. - Ugye, te nem hagysz el minket, mint a papám? kérdezte Phillip. Sarah érezte, mindjárt elsírja magát. A férfi gyorsan válaszolt.
306

- A papád nem akart benneteket elhagyni. Ha tudna, most is itt lenne veletek. - Akkor miért ment el? - El kellett mennie. Katona. - De te nem mentél el - mondta a gyermek saját logikája szerint, nem fogva föl, hogy Joachim éppenséggel saját otthonát, saját gyermekeit hagyta el azért, hogy idejöjjön. Egy idő után a férfi fölvitte Phillipet és lefektette, míg Sarah a kislányt altatta el. - Gondolja, a jövő évben vége lesz? - kérdezte Sarah szomorúan, amikor a gyerekek lefektetése után ketten ültek a konyhában, és konyakot szopogattak. Karácsonyra Joachimnak sikerült egy üveg Courvoisiert beszereznie. - Remélem. Néha úgy érzem, sohasem lesz vége. Amikor elnézem, hogy hozzák a kórházba a sebesülteket napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra, évről évre, nem tudom fölfogni, miért nem értik meg az emberek, hogy az egésznek semmi értelme, és egyszerűen nem éri meg. - Talán azért van itt, és nem a frqnton - válaszolta Sarah mosolyogva. - Én örülök, hogy idevezényeltek - mondta Joachim. Remélte, sikerült Sarah életét valamelyest megkönynyítenie, és ez így is volt. Az asztal fölött óvatosan átnyúlt, megfogta a kezét. Három és fél éve ismerték egy mást, ez bizonyos értelemben egy egész életnek tűnt.
307

- Maga nagyon fontos nekem - mondta a férfi csöndesen, és ekkor a konyak és az érzelmek hatása alatt többé nem tudta elrejteni valódi érzelmeit. - Sarah... szeretem. Az asszony félrenézett, hogy érzelmeit elrejtse, talán saját maga elől is. Tudta, bármit érezzen Joachim iránt, hűsége Williamhez erősebb. - Joachim, kérem - könyörgő tekintettel nézett föl, mire az tenyerébe fogta a kezét. - Mondja, hogy nem szeret, hogy soha nem tudna szeretni, és megígérem, sohasem mondom ki újra ezeket a szavakat... De én szeretem, Sarah, és azt hiszem, maga is szeret engem. Miért rejtjük el érzelmeinket? Miért vagyunk csak barátok, amikor annyival többet is jelenthetünk egymásnak? Joachim immár többre vágyott a barátságnál, Évek óta kívánta a nőt. - Én is szeretem - suttogta Sarah akarata ellenére, szinte saját maga ijedt meg legjobban, amikor hallotta, mit beszél. Pedig tudta, már régóta így érez, és csak férje miatt áll ellent. - De akkor is lehetetlen. - Miért? Felnőtt emberek vagyunk. A világ talán a végéhez közeledik. Nekünk nincs jogunk egy kis boldog sághoz, egy kis örömhöz, mielőtt mindennek vége van? Mindketten fáradtak voltak, mindketten túl sok fájdalmat láttak. Sarah elmosolyodott Joachim szavain, Ő is szerette a
308

férfit, amiért olyan jó a gyerekekhez, és amiért olyan jó hozzá. - Mi jó barátok vagyunk. szeretjük egymást... de ennél többhöz nincs jogunk, amíg Wdliam életben van. - És ha nincs életben? - A férfi most először tette föl a kérdést, mire Sarah elfordította arcát, - Nem tudom. Nem tudom, hogy akkor hogyan éreznék De azt tudom, most az ő felesége vagyok, és még az is leszek sokáig. Talán örökre. - És én? - kérdezte Joachim. - Mit tegyek én? - Nem tudom - felelte az asszony boldogtalan tekintettel. Joachim felállt, lassan felésétált, leült mellé, a szemébe nézett. Látta a szomorúságot és a vágyakozást. Ujjával gyöngéden megérintette az arcát. - Én mindig a rendelkezésére állok. Szeretném, ha ezt tudná, és ha valaha elfogadja a tényt, hogy William már nem él, én akkor is itt leszek. Rengeteg időnk van, Sarah... egy egész élet. Joachim gyöngéden szájon csókolta, és az asszony nem állt ellen. Nem is tudott volna ellenállni, mert éppúgy vágyott erre a csókra, mint a férfi. Férjét több mint négy éve nem látta, három és fél éve gyakorlatilag együtt élt ezzel a férfival, aki közben kiérdemelte tiszteletét és szeretetét. Ugyanakkor tudta, nincs joguk kielégíteni vágyaikat. Sarah hűséget esküdött a férjének, akit mindenkinél jobban szeretett. - Szeretem - suttogta Joachim, és ismét csókolóztak.
309

- Én is szeretem - felelte Sarah, de mindketten tudták, igazából még mindig Williamet szereti. Von Mannheim másnap megint megjelent, játszott a gyerekekkel, és életük úgy folytatódott, mintha az éjszakai beszélgetésre sohasem került volna sor. Tavaszra a hadiszerencse megfordult, a németek vesztésre álltak. Joachim ezzel kapcsolatos aggályairól beszélt. Áprilisban már bizonyos volt benne, Németországhoz közelebbi állomásra rendelik vissza, és attól tartott, itt kell hagynia Saraht és a gyerekeket. Megígérte, azonnal visszatér, akár elvesztik, akár megnyerik a háborút; tulajdonképpen nem is nagyon érdekelte, a lényeg csak az, hogy mindketten túléljék. Olykor csókolóztak, de ennél tovább nem jutottak soha. Amíg Joachimot főleg a berlini hírek aggasztották, Sarahnak fontosabb gondja támadt. Kislánya március óta erősen köhögött, és állapota húsvétra sem javult. - Nem tudom, mi baja lehet - panaszolta a férfinak egyik este. - valami influenza lesz. A faluban egész télen járvány volt. Sarah elvitte a gyereket a kastélyba, ahol az orvos biztosította, tüdögyulladásról szó sincs. De a gyógyszer, amit adott, hatástalannak bizonyult. - Nem lehet tbc? - kérdezte ijedten, de Joachim ezt nem tartotta valószínűnek. Megkérte az orvost, szerezzen be megfelelő gyógyszert. Ám az utóbbi időben a
310

gyógyszerbeszerzés vészesen bizonytalanná vált, majd teljesen megszűnt. Az egyik orvost már átvezényelték a frontra, a másik májusig marad. Messze volt még a május, amikor Elizabeth ismét ágynak esett, és magas lázzal feküdt. Lefogyott, szeme ragyogott a láztól. Phillip naphosszat az ágya szélén ült, mesélt és énekelt neki, szórakoztatta beteg kishúgát. Emanuelle igyekezett más elfoglaltságot is biztosítani a gyerek számára, de Phillip saját gyermekének tekintette Lizzie-t, akinek betegsége nagyon megrémítette, főleg, miután látta azt is, mennyire aggódik anyjuk. Mindig azt kérdezgette, meggyógyul-e. Joachim minden este eljött, a gyerek fejét borogatta, megitatta, és amikor nagyon erősen köhögött, a hátát masszírozta, ugyanúgy, mint mikor született. Ez alkalommal azonban a módszer nem segített. Napról napra rosszabbul lett, május elsején már nagyon magas lázzal feküdt. A kórházból ekkor már mindkét orvos elment. Joachim gyógyszert nem tudott hozni, s nem tehetett más, mint nap mint nap a házban silbakol és imádkozik, hogy a gyerek meggyógyuljon. Gondolt arra, hogy Párizsba viszi orvoshoz, de a gyerek túlságosan beteg volt ahhoz, hogy utazzon. Ráadásul Párizsban sem volt rend. Az amerikai haderők Franciaország felé közeledtek, a németek kezdtek pánikba esni. A Párizsban állomásozó németek egy részét a frontra, más részét Berlinbe rendelték. A német biro311

dalom csillaga leáldozóban volt, de Joachimot ennél sokkal inkább aggasztotta Elizabeth állapota. Május elején egy délután Sarah a kislány mellett ült, mint mindig, fogta a kezét, és a homlokát borogatta, de Lizzie meg se moccant. Joachim órákig ült velük, végül vissza kellett mennie az irodájába. Késő éjjel azonban újra eljött. Saraht a gyerek ágyában találta, amint karjában Lizzie-vel félálomban feküdt. Ahogy belépett, Sarah fölnézett. Joachim kimondhatatlan fájdalmat látott tükröződni szemében. - Van valami változás? - kérdezte súgva, amint melléjük telepedett. Sarah a fejét rázta. A gyerek reggel óta nem ébredt föl, de most megmoccant, kinyitotta szemét és anyjára mosolygott. Úgy festett, mint egy kis angyal a nagy szőke hajával és zöld szemével. Csak három és fél éves volt, de betegségétől idősebbnek látszott. - Szeretlek, mama - suttogta, és lehunyta a szemét. Sarah érezte, a gyerek elindult a halálba. Vissza akarta tartani, mondani vagy tenni akart valamit, de tehetetlen volt. Se orvos, se gyógyszer, se nővér, se kórház... csak szeretet és imádság. A gyerek újra sóhajtott. Sarah megsimogatta haját, és kétségbeesetten suttogta kislányának: - Szeretlek, édes kicsikém... nagyon szeretlek... a mama nagyon szeret téged... és Isten is szeret... már biztonságban leszel. - Joachim elsírta magát. Lizzie még egyszer kinyitotta a szemét, édesen elmosolyo312

dott, aztán lelke az égbe szállt. A gyerek halálát az anyja azonnal megérezte, Joachimnak kellett egy pillanat, hogy megértse, mi történt. Akkor leült a másik ágyra, két tenyerébe temette arcát, úgy zokogott. Eszébe jutott, ő segítette a világra és most elment... olyan gyorsan, olyan édesen. Sarah megtört tekintettel ült, sokáig tartotta karjában halott gyermekét. Végül gyöngéden letette. Joachim lekísérte a konyhába, ő maga pedig fölment a kastélyba, hogy intézkedjen a temetésről. Mindent egyedül csinált. Egy dzsippel behajtott a városba koporsót szerezni, aztán Sarahval együtt csöndesen sírva a faládába helyezték a kis halottat. Az asszony megfésülte szőke fürtjeit, legszebb ruhácskáját adta rá, és kedvenc babáját tette kezébe. Ennél szörnyűbb dolog még nem történt vele soha. Szinte belehalt, ahogy a koporsót a földbe tették. Joachimba kapaszkodva sírt. Senki sem tudta elhinni, hogy a kislány meghalt. Sarah úgy érezte, mintha valamiféle álomvilágban járna. Ugyanígy érzett Phillip is; csak ődöngtek a házban várták, hátha belép; vagy fölmentek az emeletre, talán ott találják, hátha az egész csak rossz tréfa. Sarah anynyira gyászba merült, hogy Joachim nem is mert előhozakodni a hírekkel. Csak négy héttel később, mikor már nem halogathatta tovább, akkor hozta tudomására, hogy el kell mennie.
313

- Micsoda? - bámult rá az asszony Még mindig ugyanazt a fekete ruháját viselte, amit már hetek óta egyfolytában. Százévesnek érezte magát, a ruha úgy lógott rajta, mint egy madárijesztőn. Nem is fogta föl teljesen a férfi szavainak értelmét. - Parancsot kaptunk - ismételte Joachim. - Ma reggel érkezett a parancs. Holnap megyünk. - Ilyen hamar? - kérdezte Sarah, és arra gondolt: egy újabb veszteség, egy újabb bánat. - Négy éve vagyunk itt - mosolygott a tiszt szomorúan. - éppen elég hosszú vendégeskedés, nem gondolja? Az asszony szomorúan mosolygott. Hihetetlen. - Mit jelentsen ez, joachim? - Az amerikaiak már Saint-Lo-ban vannak. Hamarosan ideérnek, és innen Párizsba vonulnak. Velük biztonságban lesz. Vigyáznak majd magára. - A férfi legalább ebben megnyugvást lelt. - És maga? - kérdezte Sarah, homlokát ráncolva. - Berlinbe rendeltek vissza, a kórházat onnan Bonnba telepítjük át. Úgy tűnik, meg vannak elégedve a munkámmal. Csak azt nem tudják, milyen kevéssé állok a pártjukon, Azt hiszem, Bonnban leszek a háború végéig. Hogy mikor lesz vége a háborúnak, csak az isten tudja. De amint tudok, visszatérek. Sarah számára hihetetlen volt a gondolat, hogy négy év után Joachim is elmegy. Tudta, mennyire fog hiá314

nyozni. - Nem lesz módom arra, hogy írjak magának - jelentette ki joachim. Sarah bólintott. - Ezt már megszoktam. Az utóbbi négy évben öt levelet kaptam. Majd hallgatom a híreket. - Amint lehet, üzenni fogok - mondta Joachim. Közelebb lépett, és karon fogta az asszonyt. - Uramisten, rettenetesen fog nekem hiányozni! - Sarah rádöbbent, ez az érzés kölcsönös. Érezte, még az eddiginél is magányosabb lesz mostantól fogva. Szomorúan nézett a férfi elgyötört arcába. - Nekem is hiányozni fog - válaszolta őszintén. Megengedte Joachimnak, hogy megcsókolja. - Megengedné, hogy lefényképezzem, mielőtt elmegyek? - kérdezte Joachim. - Így? A férfi mindenképpen magával akarta vinni azt a képet, amit a kastélyban talált, s amely a whitfieldi parkban mutatja Saraht és Williamet, a fiatal boldog párt, akit még nem gyötört meg az élet. Joachim megajándékozta egy saját magáról készült felvétellel, aztán egész éjszaka beszélgettek. A férfi szerette volna az éjjelt inkább az ágyban tölteni, de vágyát nem említette. Tudta, lehetetlent kérne. Másnap Phillippel együtt nézték a kivonulást. A fiú két kézzel kapaszkodott Joachimba, aki elmagyarázta, kénytelen elhagyni őket. Az egész helyzet mindany315

nyiok számára végtelen fájdalmas volt, csak Emanuelle örült egyértelműen a katonák távozásának. Először a közkatonák mentek el, aztán néhány teherautónyi gyógyszer, melyek között nem volt egy sem, ami megmenthette volna Elizabeth életét. Aztán a tábori mentők a járóképtelen betegekkel hagyták el a birtokot. Távozása előtt Joachim felkereste Sarahval a kislány sírját. Egy pillanatra letérdelt, kis csokor sárga virágot tett a sírra. Mindketten sírtak. Joachim még utoljára megölelte Saraht, távol a katonáktól, akik amúgy is mindent tudtak. Tudták, mennyire szereti, de azt is tudták, hogy a parancsnok és a hercegnő között nem történt semmi. Sarah még a katonák tiszteletét is kivívta. Mindegyiküknek a reményt és a szeretetet jelentette, mindig udvarias és kedves volt, mindenkit embernek tekintett, s a katonák szívük mélyén azt remélték, otthonhagyott feleségük is ilyen erősnek bizonyult. Már csak az utolsó dzsip várakozott a parancsnokra. A sofőr szemérmesen elfordult. Joachim magához vonta a nőt. - Jobban szeretem, mint bárkit vagy bármit az életben - mondta. - Jobban szeretem, mint a saját gyermekeimet. Gyöngéden megcsókolta. Sarah egy pillanatra átölelte, szerette volna elmondani, mit érez iránta, de már késő, már nem tudta megtenni. De amikor szemébe nézett, tudta, nincs is rá szükség,
316

- Vigyázzon magára... Én is szeretem. - joachim anélkül, hogy elengedte volna Sarah kezét, leguggolt, búcsút mondjon Phillipnek. - Viszontlátásra, emberke - mondta érzelemtől fojtott hangon. - Vigyázz édesanyádra. - Megcsókolta a gyerek fejebúbját, aztán összeborzolta haját. Phillip csak nehezen engedte el. Joachim még egy utolsó pillantást váltott Sarahval, aztán elengedte a kezét, beszállt a dzsipbe. A kocsiban állva integetett, mígnem áthaladtak a kapun. A kocsi elfordult, és rövidesen már csak egy lágy porfelhő tengett az úton, Sarah elsírta magát. - Miért hagytad elmenni? - nézett föl Phillip síró anyjára. - Nem volt más választásunk, kisfiam. - Sarah úgy érezte, Phillip még kicsi ahhoz, hogy elmagyarázza neki a helyzetet. - Joachim jó ember még ha német is. Most haza kell mennie. - Szereted? Sarah csak pillanatig tétovázott. - Igen, szeretem. Jó barátunk volt. - Jobban szereted, mint a papámat? Ez alkalommal egy pillanatig sem tétovázott a válasszal: - Nem, persze, hogy nem. - Én igen - mondta a gyerek - Dehogyis - tiltakozott Sarah. - Túl kicsi voltál,
317

amikor elment apád, nem emlékszel rá. Ő csodálatos ember. - Meghalt? . - Nem hiszem - felelte óvatosan. Nem akarta félrevezetni a gyereket, de szeretett volna átplántálni belé valamit saját hitéből, hogy egy nap ismét találkoznak Williammel. - Ha szerencsénk van, egy nap hazajön. - És joachim. - kérdezte Phillip. - Nem tudom - mondta Sarah őszintén. 16. Amikor augusztus 17-én az amerikaiak megérkeztek, Sarah, Phillip és Emanuelle már várták őket. Éppúgy dzsippek konvojával hajtottak be a kastély parkjába, mint a németek négy évvel azelőtt. Furcsa érzés volt, de legalább nem fogtak rá fegyvert. Egy nyelvet beszéltek, és ujjongtak a lelkesedéstől, amikor kiderült, hogy Sarah amerikai. Az asszony nap mint nap gondolt Joachimra, de csak feltételezni tudta, hogy épségben elérte Berlint. Phillip állandóan róla beszélt. Csak Emanuelle nem említette soha a németeket. Az amerikai egység parancsnoka, a texasi Foxworth ezredes rendkívül kellemes embernek bizonyult. Elnézést kért, amiért embereit a birtokon kell elszállásolnia. Egy részük az istállókban kapott helyet, többségük azonban sátorban lakott. Még a gondnok házát is használták, miután Sarah nemrég visszaköltözött a kastélyba. Az ezredes biztosította, igyekeznek majd a lehető legki318

sebb kárt és gondot okozni. A fegyelemmel nem volt gond. A katonák barátságosak voltak, de távolságot tartottak. A rend kedvéért egy kicsit flörtöltek Emanuelle-lel, akit ez nem hozott lázba. Phillipnek mindig hoztak édességet. Augusztus 25-én mindannyian hallották, hogy a környező falvakban konganak a harangok. Párizs felszabadult, a németeket kiverték Franciaországból. - És ezzel vége is van? - kérdezte Sarah hitetlenkedve az ezredest. - Majdnem. Amint Berlinbe érünk, vége lesz. Itt mindenesetre már most vége van. Visszamehet Angliába, ha akar. Sarah nem tudta, mitévő legyen. Arra gondolt, elmegy Whitfieldbe, és meglátogatja William édesanyját. Öt éve nem hagyta el Franciaországot. Egy nappal Phillip születésnapja előtt Sarah és a gyermek elutaztak Angliába, hátrahagyva Emanuelle-t, aki vigyáz a kastélyra. Emanuelle felelősségteljes lány volt. Ő sem úszta meg a háborút veszteség nélkül. Öccsét, az ellenállás hősét a megelőző héten ölték meg az Ardennekben. Az ezredes elintézte, hogy Sarah és Phillip Párizsból egy katonai repülőgépen utazhassék Londonba. Párizsba ugyancsak az amerikai hadsereg egy dzsipje szállította őket. A várost kikerülve egyenesen a repülőtérre hajtottak. Éppen elérték a gépet, mely indulásra
319

készen állt. Egyik karjában fiával, másik kezében egy kis útitáskával sietett a repülő felé, amikor egy katona megállította. - Sajnálom, asszonyom, de nem szállhat fel erre a gépre. Ez egy katonai repülőgép... Militaire... - tette hozzá franciául, hátha a nő nem érti jól az angol nyelvet. - Nem.. . nem. . . - kiáltotta. - De minket várnak! Ránk vár a gép! - Ezt a gépet csak katonai személyzet veheti igénybe - kiáltotta vissza az őr - és... - De ekkor hirtelen eszébe jutott, hogy kire vár a gép, gyorsan kinyújtotta a kezét, és zavartan így folytatta: - bocsánat... elnézését kérem, kegyelmes asszony. - Semmi baj - felelte Sarah mosolyogva, és belépett a gépbe a katona után, aki valami vén arisztokratára számíthatott, és eszébe sem jutott, hogy a whitfieldi hercegnő és fia a valóságban fiatal nő és kisgyerek. Nem egész egy órába telt, míg Londonba értek A katonákban határtalan csodálatot ébresztett, hogy Sarah kibírta a megszállást. Furcsának tűnt arra gondolnia, hogy az elmúlt négy évben Joachim védelmét élvezte. Amikor leszálltak a katonai repülőtéren, a betonon egy hatalmas Rolls-Royce várta. Azonnal a légügyi minisztériumba vitték, ahol ketten fogadták: Sir Arthur Harris, a bombázókötelékek főparancsnoka, és Sir Alan Lascelles, a király magántitkára, aki az uralkodó külön kérésére jelent meg, és egyben a hírszerzést
320

is képviselte. Amikor megérkeztek, mindenki nagyon kedves volt, Phillipet lordnak szólitották. A gyerek nem szokott ennyi ceremóniához, de ahogy Sarah mosolyogva látta, határozottan tetszett neki. - Otthon miért nem szólítanak lordnak? - kérdezte súgva anyjától. - Például ki? - kérdezte Sarah. - Például Emanuelle... vagy a katonák... - Majd emlékeztetem őket - felelte anyja. Titkárok és szárnysegédek hada szórakoztatta a gyermeket. Sarah egy másik szobában Sir Arthurral és Sir Alannal találkozott. Mindketten igen kedvesek voltak, de csak azt tudták elmondani, amit már tudott: Williamről két és fél éve nem érkezett hír. Az asszony tétovázott, összeszedte bátorságát, aztán mély levegőt vett, végül pedig az urakra nézett. - Lehetséges, hogy még életben van? - Lehetséges - válaszolta Sir Arthur határozottan. De nem valószínű - tette hozzá szomorúan. - Mindenképpen hallanunk kellett volna már felőle. valaki csak látta volna valamelyik fogolytáborban. És ha tudják, kicsoda, márpedig nyilván tudják, akkor előkerülne. - Értem - válaszolta. Egy kicsit még beszélgettek, aztán mindhárman fölálltak. Az urak ismét elismerésüket fejezték ki a hercegnő bátorsága fölött, amiért kibírta a megszállást Franciaországban, és gratuláltak a kisfiúhoz. .
321

- volt egy kislányom is - mondta Sarah csöndesen - ez év májusában halt meg... William nem is látta. - Fogadja őszinte részvétünket, hercegnő. Erről nem volt tudomásunk... Hamarosan véget ért a találkozó. Phillippel beültek a Rolls-Royce-ba, és ünnepélyesen Whitfieldbe hajtottak. Az agg hercegnő már várta őket. Ahhoz képest, hogy kilencvenéves, remekül néz ki, gondolta Sarah. valóban, bár törékenyebb és vékonyabb volt, mint valaha, William anyja még mindig ereje teljében volt, és a háborús időkben biztos kézben tartotta Whitfieldben a gyeplőt. Megölelte menyét, aztán egy lépést hátralépett, és botjára támaszkodva szemügyre vette unokáját. Kék ruhát viselt, melynek színe Saraht Williamre emlékeztette. - Milyen gyönyörű fiatalember - mondta a hercegnő. - Nagyon hasonlít a férjemre. William is pontosan ugyanezt mondta, amikor a fia megszületett. Bementek a házba. Phillip kapott egy csésze teát és némi édes, csokoládés, mazsolás kekszet. Azonnal otthon érezte magát. Az egyik lovász később kivitte a parkba megmutatni az istállókat meg a lovakat. A két nő egyedül maradt. A hercegnő tudta, menye a légügyi minisztériumból jön. Beszámolóján nem lepődött meg. Saraht valósággal meglepte, milylyen filozofikusan fogja fel az asszony egyetlen fia eltűnését.
322

- Azt hiszem, Németország elestéig nem tudhatjuk, mi történt vele. Remélem, a szövetségesek hamarosan Berlinben lesznek. Szerintem van valaki, aki ismeri a sorsát, de valamilyen okból nem árulják el. Ugyanakkor, gondolta Sarah, lehet, hogy fönnakadt ejtőernyőjével egy fán, lehet hogy lelőtték és eltemették anélkül, hogy tudták volna kicsoda, vagy csak lelőtték és parasztok temették el valahol a mező egyik sarkába. Valószínűbbnek tűnt, hogy már nem él, de ő még mindig ragaszkodott a reményhez, s hazatérése Angliába csak megerősítette ebben. Ugyanakkor új csapás is, hogy amikor elolvasta Jane levelét, melyből kiderült, Peter elesett az olaszországi harcokban. Jane leg alább olyan gyászban van, mint testvére. Whitfieldben minden Williamre emlékeztette. Phillip egy pónilovat kapott születésnapjára, ami boldoggá tette. Sarah most látta először mosolyogni fiát Lizzie halála, illetve joachim távozása óta. A gyerek tökéletesen beilleszkedett apja világába, és remekül érezte magát. Határozottan kijelentette, maradni akar. Sarah úgy döntött, októberben visszatérnek Franciaországba. - Elvihetjük a pónit is, mama? Sarah határozottan megrázta a fejét. Katonai repülőgépen tértek vissza Franciaországba. A lovat természetesen nem vitték magukkal. mindig sok az amerikai
323

egy ló nélkül is, és életük é~~ Meusben en elég nehéz Sarah gyásza és fájdalma csak növekedett. A whitfieldi látogatás megerősítette érzelmeiben. Hamarosan újra eljövünk, addig a nagymamád vigyáz a lovacskádra, Phillip elszomorodott, amiért a lovat nem vihette Franciaországba, ugyanakkor elbűvölte a tudat, hogy a whitfieldi birtok egy nap az övé lesz. Rossz ómennek tűnt, hogy a szolgák az utolsó napokban a gyereket már nem lord Phillipnek, hanem herceg úrnak hívták; őbennük nem volt kétség afelől, hogy William örökre elveszett, és Whitfieldben Phillip lesz az úr. - Én érzem, hallani fogunk róla - mondta William édesanyja, amikor utolsó éjjel beszélgettek. - Ne add föl a reményt, én sem adom fel! - Sarah szavát adta, hogy nem adja föl a reményt, de szíve legmélyén már gyászolt. Másnap visszatértek Franciaországba. A hadügyminisztérium gondoskodott róla, hogy eljussanak a kastélyba, ahol mindent a várhatónál nagyobb rendben találtak. Emanuelle a helyén volt, a katonák nagy részét már elvezényelték, bár az ezredes még maradt egy kisebb különítménnyel. Munkásaik egy része is visszatért, megkezdődtek a kerti munkálatok, és nem sokkal érkezésük után Sarah folytatta az intarziás fatáblák restaurálását. Hála Joachixnnak, a kastélyban a
324

németek meglepően kevés kárt tettek. A férfi gyakran járt az eszében, néha még aggódott is érte; róla sem jött hír. Érte is imádkozott. Ebben az évben csöndesen jött a karácsony, és nem hozott mást, csak magányt. Az élet visszazökkent a normális kerékvágásba. A háborúnak ugyan még nem volt vége, de a szövetségesek már mindenképpen győzni fognak, és a világ azt remélte, már nem tart soká. A szövetségesek tavasszal bevonultak Berlinbe, május 9-én vége volt a háborúnak az európai hadszíntéren. Hitler öngyilkosságot követett el, sok főtiszt elmenekült. Németországban káosz uralkodott, a koncentrációs táborokban elkövetett szörnyűségek hírei rémületet keltettek a világban. Hír nem érkezett sem Williamről, sem Joachimról. Fogalma sem volt, mi történt velük, élnek-e, vagy meghaltak. Sarah csak élt egyik napról a másikra, míg egy szép napon fölhívták a londoni hadügyből. - Jó híreink vannak, hercegnő - közölte egy hang a recsegő vonalban. Sarah azonnal elsírta magát. Phillip megállt a konyhaasztal mellett, és csodálkozva nézte. A hang folytatta: - Azt hiszem, megtaláltuk az emberünket... helyesebben... hm... az ön emberét. Tegnap szabadult föl egy hadifogolytábor, ahol elkülönítve találtunk négy azonosítatlan katonát... elég rossz állapotban... azt hiszem, egyikük a férje, ha ugyan ő az... nem volt nála semmi irat, de az a tiszt, aki a tábort fel325

szabadította, együtt járt vele iskolába, és fölismerte; Ma este rakják repülőgépre. Szeretnénk, ha Londonba jönne. - Jövök. Meg tudják oldani az utazást? Én azonnal is indulhatok - Attól tartok, holnapig várnia kell - válaszolták udvariasan. - Egy kis zűrzavar azért van nálunk is ezzel az egész Berlin-üggyel, meg az olaszokkal, meg mindennel. Egész Európában káosz volt, de Sarah kész lett volna átúszni a csatornát, ha kell. Az angol hadügy érintkezésbe lépett az amerikai haderők franciaországi parancsnokságával. az amerikaiak Párizsból küldtek egy dzsipet a kastélyhoz, ahol Sarah és Phillip türelmetlenül várakoztak. A kisfiú nem tudta, miért mennek Londonba, mert anyja nem akart túl nagy szomorúságot okozni neki, ha esetleg a kiszabadított fogoly mégsem az apja. Azt, mondta a gyereknek, a nagymamát mennek meglátogatni. Különben is úgy döntött, Londonból azonnal leküldi Whitfieldbe. Tudta, a repülőtéren autó várja, hogy elvigye majd abba a londoni kórházba, ahol a négy súlyosan leromlott állapotú férfi feküdt. Azt nem közölték, mi baja Williamnek, de Sarah örült, hogy él. Ha egyszer él, gondolta, ő már mindent megtesz annak érdekében, hogy életben is tartsa. A repülőúton nem történt semmi különös, a betonon várták őket. Phillipnek szalutáltak,
326

amit a gyerek roppantul élvezett. Aztán beültették az autóba, és vitték egyenes Whitfieldbe, míg a másik autó anyját szállította a Chelsea Royal Kórházba. Vitték a négy emberhez, akik közül az egyik talán William. Sarah imádkozott. Az adatok alapján csak egy akadt a négy férfi közül, aki a whitfieldi herceg lehet; testmagassága nagyjából megfelelt, ezzel szemben csak 65 kilót nyomott, haja teljesen ősz, és jóval idősebbnek néz ki, mint a whitfieldi herceg. Mindezt az autóban magyarázták el. Sarah nem szólt semmit. Rémülten és némán tűrte, hogy fölvigyék a lépcsőn. Folyosókon haladtak, kritikus állapotban fekvő betegek kórtermei mellett, körülöttük orvosok és nővérek siettek. Németország eleste után nagyszámú sebesültet és hadifoglyot szállítottak vissza Angliába, és az ország minden részéről toborozták az orvosokat és nővéreket a katonai kórházak számára. A férfi, aki talán William, egyedül feküdt egy szobában. Ágya mellett szanitéc ült, és a lélegzését figyelte. Orrából kinyúlt egy cső, fölötte oxigénsátor, körös-körül rejtélyes gépek. A szanitéc félrehúzta az oxigénsátor lapját, hogy az asszony jobban lásson. Egy pillanat alatt felismerte férjét, és sírva fakadt a boldogságtól. Semmi kétsége sem volt, hogy az ágyban William fekszik, bár valóban úgy nézett ki, mint aki harminc évet öregedett. Megérintet327

te férje arcát, aztán a hadügyminisztérium képviselői felé fordult. Arcán csorogtak a boldogság könnyei. - Hála istennek... - súgta Sir Alan. Sarah nem tudott mozdulni, szemét sem tudta levenni Williamről. Arcát, kezét simogatta, ujjait ajkához emelte és megcsókolta. Látta, férje keze és arca szürke, érezte, hogy a halál közelében van. A szanitéc becsukta az oxigénsátrat. A következő pillanatban két orvos és nővér jött be, és különböző dolgokkal foglalatoskodtak. Aztán az orvosok megkérték Saraht, hagyja el a helyiséget; ő még egyszer férjére nézett, aztán kiment. Csoda történt. Lizzie-t elvesztette, de újra megtalálta Williamet. Talán Isten mégsem olyan kegyetlen, mint ahogyan sokáig gondolta. Megkérdezte Sir Alant, fölhívhatja-e anyósát Whitfieldben. Azonnal rendelkezésére bocsátották a telefont a kórház irodájában. Amikor a hercegnő meghallotta, hogy fia él és Londonban van, először sóhajtott, aztán sírva fakadt. - Hála Istennek... szegény fiú... hogy van? - Nem túlságosan jól, sajnos. De hamarosan jobban lesz. Sarah nem akart hazudni, ő maga is hitte, amit mondott. William nem azért élhette át mindezt, hogy most haljon meg. Ez egyszerűen nem lehetséges. Sir Alan és emberei visszatértek a hadügybe, a kórház főorvosa pedig tájékoztatta Saraht férje állapotá328

ról. Tárgyszerűen és komolyan beszélt. - Kegyelmes asszony, megmondom őszintén, nem tudom, hogy a férje életben marad-e. Komoly belső sérülései vannak, és nagyon hosszú ideje, talán évek óta beteg. Mindkét lábcsontja több helyen eltört, és a csontok sohasem forrtak össze teljesen. Mivel üszkösödni, kezdett, a lábát semmiképpen sem tudjuk megmenteni, és talán az életét sem. Ezt tudnia kell. - Meg kell menteni a lábát! Nem azért jött haza életben, hogy most veszítse el. - Asszonyom, aligha van választásunk. A férje lábában az izmok és idegek olyan károsodásokat szenvedtek, hogy semmiképpen sem fogja tudni őket használni. Tolószékhez lesz kötve. - Rendben van, de a tolószéken legyen ott a lába. - Asszonyom, azt hiszem, nem értett meg engem... nagyon veszélyes lehet... Sarah tökéletesen megértette, de könyörgött, hogy legalább tegyenek kísérletet William lába megmentésére. Az orvos elkeseredetten nézte a nőt, megígérte, hogy megtesz minden tőle telhetőt, de nem ígérhetett semmi biztosat. A következő két hétben Williamen, aki eszméletét nem nyerte vissza, mióta Londonba szállították, négy műtéti beavatkozást hajtottak végre. Kétszer operálták meg a lábát, harmadszor a gerincét, negyedszerre pedig belső sérülések miatt kellett fölnyitni. A sebészek
329

egyike sem értette, hogyan lehet ez az ember még mindig életben, tele fertőzéssel, betegséggel, végtelenül alultáplált állapotban, gyógyulatlan törésekkel és a kínzás nyilvánvaló jeleivel. A harmadik héten az orvosok úgy érezték, megtettek minden tőlük telhetőt, már csak várhatják, mi történik: kómában marad-e, visszanyeri-e eszméletét, vagy egyszerűen meghal. Sarah nap mint nap, óráról órára ágya mellett ült, fogta a kezét, könyörögte vissza az életnek. Az állandó virrasztástól lefogyott, arca majdnem olyan sápadt és szürke lett, mint férjéé. Egyszer bejött egy nővér, csöndesen megcsóválta fejét, és azt mondta neki: - Kegyelmes asszonyom, nem hallja, amit mondanak neki. Próbáljon meg pihenni. - Hozott egy csésze teát, amit Sarah hálásan fogadott. Meg volt róla győződve, William minden szavát hallja. Július végén még egyszer a műtőasztalra került. A lépét operálták, aztán megint vartak. Sarah állandóan mellette maradt, beszélt hozzá, nézte, egy pillanatra sem hagyta magára. William szobájába betettek számára egy tábori ágyat, a nővérektől kórházi egyenruhát kapott kölcsön. Fáradhatatlanul virrasztott, egy pillanatra sem adta föl a reményt. Egyetlenegy alkalommal hagyta el férje szobáját, amikor az özvegy hercegnő Phillippel meglátogatta a kórházban. A váróban találkoztak. Phillip nem kapott engedélyt, hogy fölmenjen
330

és megnézze apját, csak annyit tudott, hogy nagyon beteg. A kisfiú különben is félt a találkozástól, mert számára apja csak egy név volt, emlékezetében nem őrzött róla képet. Sarah boldog volt, mert találkozhatott fiával, aki nagyon hiányzott neki. De úgy érezte, William mellett van a helye. Augusztus elsején a sebészeti osztály vezetője közölte Sarahval, meggyőződése szerint William sohasem tér eszméletre. Ebben a kómában, mondta, még évekig is elélhet, de szembe kell nézniük a ténnyel, hogy kómában marad. - Honnan tudja, hogy nem tér eszméletére? - kérdezte hisztérikusan. Öt hete nem aludt néhány óránál többet, és most sem akarta föladni; végtelenül feldühítette, hogy miután lábát megmentették, most csak úgy lemondanak róla, és ki akarják dobni, mintha szemét lenne. Az orvos azonban másként vélekedett. - Majdnem negyven éve vagyok sebész - mondta határozottan. - Megtanultam, mikor lehet és mikor kell föladni a harcot. Harcoltunk... veszítettünk... most föl kell adnunk. - Ő föladta, amikor három és fél évig hadifogoly volt? - üvöltötte Sarah, hogy zengett a kórház. - Nem adta föl, és én sem adom föl! Érti? - Értem, kegyelmes asszony - felelte az orvos, és kiment a szobából. Benézett a nővérszobába, és megkérdezte a főnővért, nem kellene-e az asszonnynak vala331

mi enyhe nyugtatót adni. A főnővér csak a vállát vonogatta. A hercegnő egyszerűen nem enged abból, hogy férjét eszméletre térítse. Sarah csöndesen beszélt férjének bármiről, hogy visszahozza az életbe. Bár ezt senkinek sem vallotta volna be, ő is ereje fogytán volt már. Belépett egy nővér a vállára tette a kezét, és nézte őket. Sarah tovább beszélt Williamhez, arra kérte, nyissa ki a szemét csak egy pillanatra. Csak azt mondja meg, tetszik e a haja. Ugyan egy hónapja nem nézett tükörbe, fogalma sem volt, miként fest, de azért csak könyörgött férjének, hogy ezt az egyet tegye meg. Közben a kezét csókolgatta. A nővér csodálkozva állt. William szemhéja megmozdult, fölnyílt. A feleségére nézett, elmosolyodott, és ismét behunyta szemét. Sikerült! A nővér megszólalt: - Jó reggelt, kegyelmes uram! Ideje lenne fölkelni. William talán egy percig nem mozdult aztán lassan félrefordította fejét, és egyenesen a feleségére nézett. - Nagyon tetszik - suttogta rekedten. - Micsoda? - kérdezte Sarah aki már régen elfelejtette, miről beszélt, viszont még életében nem volt ilyen boldog. Sikítani szeretett volna a boldogságtól. Lehajolt, és megcsókolta férjét. - A hajad - mondta William - a hajad tetszik nagyon. vagy nem ezt kérdezted? Sarah és a nővér egyszerre nevettek. Másnapra William már felült, és kortyonként elfogyasztott egy csé332

sze levest, a hét végére pedig már mindenkivel beszélt. Mintha ereje is visszatérőben lenne, bár még így is csak árnyéka volt egykori önmagának: de élt, és Sarah,számára ez volt a fontos. Életének ez volt a célja. Mikor a beteg már elég erős volt, fölkeresték a hadügyből és a belügyből is. A férfi elmesélte, mi mindenen ment keresztül. A látogatások hosszúra nyúltak, s William időnként megkérte Saraht, hagyja el a szobát, mert nem akarja a jelenlétében elmondani a következő részletet. Amikor a németek elfogták és hadifogolytáborba szállították, hamis útlevelet és hamis papírokat találtak nála. Vallatóra fogták, hogy kiszedjék belőle, amit tud. A vallatás során több ízben eltörték a lábát, sebeit nyitva hagyták, hogy elfertőződjenek, forró vassal és elektromos árammal kínozták. Ő azonban semmit sem mondott el, nem árulta el a kudarcot vallott kísérlet célját. Hősiességéért megkapta a Légierő Érdemkeresztjét. Silány vigasz járóképessége elvesztéséért. Eleinte nagyon lehangolta, hogy soha többé nem tud járni, de örült, hogy felesége harca révén nem amputálták a lábát. Egy délután Sarah elmondta Lizzie halálát. Mindketten sírva gyászolták veszteségüket. - Ó... bárcsak veled lehettem volna. - Nem tehettél volna semmit. Nem volt sem gyógyszer, sem orvos... akkoriban már semmi sem volt. A né333

metek éppen kitakarodóban, az amerikaiak érkezőben. A német parancsnok nagyon jó volt hozzánk. Mindent adott, amit lehetett. . . a gyerekben nem volt erő. . . - zokogta, aztán fölnézett férjére. - Nagyon édes, nagyon szép kislány volt... bár ismerhetted volna... - Egy napon majd találkozom vele - felelte William sírva - amikor mindannyian újra találkozunk. Amikor Sarah betöltötte huszonkilencedik évét, William még a kórházban feküdt. Néhány nappal előbb Japán megadta magát, és a világ ünnepelt. William a Missouri amerikai hadihajó fedélzetén megrendezett hivatalos japán fegyverletétel napján, Phillip hatodik születésnapján hagyta el a kórházat és ment Whitfieldbe. Ezen a napon látta újra a fiát, több mint öt év után. A találkozás fölkavarta érzelmeit. A gyerek furcsállotta a dolgot, hosszú ideig állt és bámulta, végül hozzáment, és anyja kérésére megölelte. William még a tolószékben is hatalmas embernek tűnt a szemében. Látszott, hogy apjának fájdalmat okozott a gondolat, milyen hosszú éveket volt kénytelen távol tölteni fiától. Szép napok következtek Whitfieldben. William a tolószék kezelésében gyakorolta magát. Sarah pihent, Phillip lovagolt, és általában remekül érezte magát. Apa és fia lassan megismerkedtek egymással. Egy ízben Lizzie-ről kérdezte, és látta, a téma fájdalmat okoz fiának.
334

- Nagyon szép volt - válaszolta Phillip, és elnézett valamerre. - És amikor megbetegedett, mami nem tudta megszerezni a gyógyszert, úgyhogy meghalt. - A gyerek hangjából kihallotta a szemrehányást, de nem értette. Lehetséges, hogy a gyerek anyját hibáztatja testvére haláláért? Ez annyira valószínűtlennek tűnt, hogy nem is erőltette a témát. William biztos volt benne, Sarah mindent megtett a gyerekért. Phillip néha Joachimról is mesélt. Ritkán, de abból amit mondott, kiderült, szívesen emlékszik rá. William is őszinte hálát érzett az ismeretlen férfi iránt, aki anynyit tett családjáért. Sarah sohasem beszélt Joachimról. Amikor férje rákérdezett, azt válaszolta: Joachim egy kedves és tisztességes ember volt. Ebben az évben ünnepelték az özvegy hercegnő kilencvenedik születésnapját is, aki most, miután fiát visszakapta, valósággal új életre kelt. Mindannyiuknak jót tett a whitfieldi tartózkodás. De nem tagadhatták hatalmas veszteségeiket... az elveszített időt... az elveszített reményt... elveszített szeretteiket. William oly sokáig volt távol; Joachim, aki egy nap megjelent életükben, egy másik napon kilépett abból. A veszteségek és fájdalmak kimerítették Whitfieldéket, és most végre pihentek. Sarah időnként úgy érezte, a legnagyobb lelki sebeket Phillip szenvedte el: apját csak hatéves korában ismerte meg, most kell kapcsolatot teremtenie vele. Joachimban el335

veszített egy barátot, és elveszítette kishúgát, akit sohasem fog elfelejteni, és akit még mindig gyászol. - Ugye hiányzik? - kérdezte anyja, amikor kettesben sétáltak az erdőben. - Nekem is hiányzik. Szorították egymás kezét, de Phillip félrenézett és nem válaszolt. Elfordult, hogy szemében ne lássa meg anyja azt, amit William már megértett, de Sarah még nem. Phillip valóban anyját hibáztatta testvére haláláért. Az ő hibája, hogy nem volt gyógyszer Mint ahogyan az ő hibájának tartotta azt is, hogy Joachim elment... vagy ha nem is volt teljesen biztos benne, hogy mindez anyja hibája, úgy érezte, valahol mégis hibás. 17. Tavasszal mentek vissza Franciaországba, amikor William már megerősödött, és ismét irányíthatta a család életét. Normális testsúlyát visszanyerte, és úgy tűnt, valamelyest megbékélt a gondolattal, hogy többet nem fog lábra állni. Haja teljesen fehér maradt. A hadifogság évekkel megöregítette. Sarah is megváltozott; komolyabb lett, mint a háború előtt. Mindannyian nagy árat fizettek a történtekért, Phillipet is beleértve. A kisfiút nagyon boldogtalanná tette, hogy el kell hagynia Whitfieldet. Szeretne itt maradni a nagymamával meg a pónival, mondta, de szülei másképp döntöttek. Amikor William újra meglátta a kastélyt, elsírta ma336

gát. A hadifogság éveiben mindig erről az otthonról álmodozott, s most a valóság fölülmúlta legmerészebb álmait is. Minden ragyogott érkezésükre, Emanuelle és édesanyja jóvoltából. A lány már egy éve minden tekintetben kifogástalanul tett eleget kötelességének. A birtokon nyoma sem volt már a katonaságnak. Az istállók kitakarítására idénymunkásokat vett föl. - Igazán gyönyörű - mondta Sarah elismerőleg, és Emanuelle elpirult az örömtől. Korához képest érett lány volt, egy teljes birtok igazgatását rá lehetett bízni. Délután a szülők kimentek Lizzie sírjához, ahol jól kisírták magukat. Visszafelé William ismét a németek után érdeklődött. - Nagyon sokáig itt voltak. Hihetetlen, hogy a birtok nem szenvedett komolyabb kárt. - A parancsnokuk nagyon rendes embernek mutatkozott. Titkon gyűlölte a háborút, éppúgy, mint mi. A férfi fölvonta egyik szemöldökét. - És ezt mondta is? - Gyakran - válaszolta Sarah csendesen. - Jó barátok voltatok? - kérdezte William olyan hangsúllyal, mint ha nem tulajdonítana a kérdésnek túlzott jelentőséget. Gyakran aggodalommal töltötte el, hogy fia közelebb állónak érzi magához a német tisztet saját apjánál. Ez persze nem esett jól, de megértette. Sarah hosszan nézte férjét, végre fölfogta kérdése igazi jelentését.
337

- Csak barátok voltunk, William, semmi több. Sokáig élt a kastélyban, és közben sok minden történt. úgy döntött, becsületes lesz, mint mindig. Amikor; Elizabeth megszületett, Joachim mentette meg a gyereket és engem is, ugyanúgy, mint korábban te, amikor Phillippel vajúdtam. Ezt követően még négy évig éltünk együtt, és erről nem lehet elfeledkezni. De ha azt akarod tudni, amit én gondolok... nem, soha semmi sem történt. William következő szavai azonban szíven ütötték - Phillip azt mondta, megcsókoltad, amikor elment. Lehet, hogy helytelen, de elmondta. - Sarah már régóta különösnek találta fia viselkedését nem is mindig értette. A gyerek pedig gyakran visszahúzódott tőle. Sok mindent kellett megértenie, feldolgoznia. - Phillipnek igaza van, valóban megcsókoltam - felelte csendesen. Nem akart a férje előtt semmit sem rejtegetni. - joachim a barátom volt. Annyira gyűlölte Hitlert, mint te meg én. Segített rajtunk, mellette biztonságban voltunk. Amikor joachim elment, tudtam, soha nem fogom viszontlátni. Nem tudom, él vagy meghalt. Remélem él, és jól van. Valóban megcsókoltam búcsúzóul, de nem csaltalak meg. - Ne haragudj, hogy megkérdeztem - mondta a férfi szégyenkezve. Sarah letérdelt mellé, és két kezébe
338

fogta az arcát. - Nem kérdezhetsz olyat, amire ne válaszolnék. Nagyon szeretlek. Ez az érzés soha, egy pillanatra sem hagyott el, és mindig biztosan éreztem, haza fogsz jönni. - William látta a szemében, mennyire szereti. Sóhajtott. Megkönnyebbült, hitt feleségének. Phillip történetei megrémisztették, de azt is értette, a gyerek a maga módján bűntudatot akar ébreszteni apjában hosszú távolléte miatt. is mindig tudtam, hogy vissza fogok jönni. Minden pillanatban erre emlékeztettem magam, csak úgy tudtam kibírni a következő órát, a következő éjszakát, a következő nappalt. Sok embert láttam, akit a németek halálra kínoztak. - Szörnyű nép - mondta Sarah, amint visszafelé sétáltak a házhoz. Nem merte újra megemlíteni, hogy Joachimot másféle fából faragták. Már három hete éltek a kastélyban. Emanuelle és Sarah éppen kenyeret dagasztottak a konyhában, amikor a lány megkérdezte: - Ugye nagyon örül, hogy visszajött Monsieur le Duc? De aki nem volt vak, láthatta, Sarah milyen boldog. Williammel újra megtalált boldogságban élték nemi életüket, mindkettejük nagy örömére. - Nagyon boldog vagyok - válaszolta, és tovább dagasztotta a tésztát.
339

- És sok pénzt hoz vissza Angliából? A furcsa kérdésre Sarah meglepetten nézett föl. - Nem. Miért hozna sok pénzt? - Csak kíváncsi voltam. - Emanuelle egy kicsit mintha zavarban lett volna, ő pedig értetlenül állt a kérdés előtt. Miért kérdezi? Vajon mire kellhet? Úgy tudta, Emanuelle és Henrie a háborúban az ellenállásnak dolgoztak, és föltételezte, a feketepiachoz is van valami közük. De nem értette, mire kellhet pénz. - Vannak emberek - folytatta a lány - akiknek szükségük lenne pénzre. Kölcsönadna nekik Monsieur le Duc? - Úgy érti, kölcsönt akarnak kérni? - kérdezte Sarah meglepetten. Emanuelle elgondolkodott. - Talán nem. Talán inkább el akarnának adni valamit. - Ételre gondol? - Még mindig nem értette, mit akar a másik. Abbahagyta a dagasztást, megtörölte kezét, és a szemébe nézett. Eddig még sohasem gyanakodott rá, s az érzés most nem volt kellemes. - Etelre gondol, Emanuelle? A lány megrázta fejét, és még halkabb hangon válaszolt: - Nem. Én ékszerekre gondolok. Vannak a környéken emberek, akiknek pénzre lenne szükségük, hogy újra fölépítsék az otthonukat. A háború idejére elrejtet340

ték az értéktárgyaikat, aranyat, ezüstöt, ékszereket; most pedig szeretnék őket eladni. Emanuelle már hosszú ideje azon törte a fejét, hogy most; a háború végeztével, hogyan kereshetne pénzt. Nem akart egész életében házakat takarítani. És aztán' támadt egy jó ötlete: sok olyan embert ismer, aki a háború után pénzszűkében lévén értéktárgyakat akar eladni: ékszereket, ezüstöt, cigarettatárcákat. Volt egy asszony Sambourtban, aki egy csodálatos gyöngysort szeretett volna eladni, és már kétszer is kérte az ő közbenjárását, mert tudta, milyen közel áll a Whitfield családhoz, amelyről feltételezték; hogy nagy készpénztartalékokkal rendelkezik. Akadtak másféle források is. A háborút túlélő zsidóknak is pénzre volt szükségük. Voltak nők, akik értékes ajándékokat fogadtak el a náciktól, melyektől most szívesen szabadultak volna. Voltak ékszerek amelyek meg életét va ~tették az ellenállásban valakinek az hogy megvásároltak velük valami információt. Emanuelle szeretett volna segíteni mindezeken az embereken, és úgy gondolta, a közvetítésért szerény jutalékot számítana föl, mert saját magán is segíteni szeretett volna. Sarah azonban még mindig értetlenül bámult rá. Mit csináljak az ékszerekkel? - kérdezte. Épp ma szabadították ki eldugott ékszereit Phillip
341

hálószobájának padlója alól. - Viselje őket - mosolygott Emanuelle, aki maga is szívesen hordott volna ékszert, de ezt nem engedhette meg magának Talán majd egyszer - El lehetne később adni őket. Sok lehetőség kínálkozik, madame. - Egy szép napon - válaszolt asszonya mosolyogva - magából sikeres és gazdag nő lesz. Sarah csak hat évvel volt idősebb, de a lány rendelkezett azzal a hihetetlen üzleti érzékkel, amelyről az asszonya, nem tartozik saját jellemvonásai közé. Benne megvolt az erő és a kitartás, de Emanuelle-ben volt ravaszság is: - Ugye megkérdezi a monsieur t? - könyörgött, ahogy Sarah tálcára tette férje ebédjét, és kifelé indult. - Megkérdezem - ígérte meg - de azt fogja hinni, megbolondultam. Furcsamód Williamnek tetszett az ötlet. - Milyen érdekes! Az a kislány különleges teremtés. Az utóbbi időben én is gondoltam arra, hogy segíteni kellene a környékbelieket. Ez nagyon egyszerű, tiszta útnak tűnik. Nem lehetetlen. Mondd azt Emanuellenek: megfontoljuk, aztán meglátjuk. Három nappal később, reggel kilenc órakor megszólalt a csengő a kastély kapujában. Amikor Sarah lement, egy asszony álldogált a kapuban, fényes fekete ruhában, amely valaha drága lehetett, és kopott cipőben. Kezében egy Hermes gyártmányú táskát tartott,
342

melyet Sarah azonnal fölismert. - Miben lehetek a szolgálatára? - An effet... je m' escuse... - A hölgy ijedtnek tűnt, gyakran hátrafordult, mint aki attól tart, üldözik. Ahogy jobban szemügyre vette, gyanítani kezdte, hogy zsidó. - Elnézést kérek... egy barátom javaslatára... szörnyű probléma van a családban... - A nő szemei könnyel teltek meg, ahogy magyarázkodni kezdett. Sarah gyöngéden a konyhába invitálta egy csésze teára. Az asszony elmondta, családját a háborúban deportálták, legjobb tudomása szerint egyedül ő maradt életben. Négy évig szomszédai pincéjében rejtőzött el. Férje orvos volt, egy párizsi kórház főorvosa, de a nácik ugyanúgy deportálták, mint szüleit, két nővérét és fiát... Ismét sírva fakadt. Sarah maga is könnyekkel küszködött. Az asszony azt mondta, pénzre van szüksége, mert Németországba, illetve Lengyelországba szeretne utazni, végigjárni a táborokat, hátha valami hírre bukkan családjáról. - Azt hiszem, a Vöröskereszt ebben segítségére lenne önnek, madame. Léteznek erre a célra létrehozott szervezetek Európában. - Tudta, William nagy összeget adott több ilyen szervezetnek. - Én magam akarok menni. A magánszervezetek sokba kerülnek. És ha megtalálom őket, vagy ha... mindenképpen Izraelbe akarok menni. Mikor az Izrael szót használta, mintha az ígéret földjét értette volna
343

rajta. Sarah meghatódott. A hölgy két nagyobb dobozt vett elő kézitáskájából. - van valami eladnivalóm... Emanuelle azt mondta, önök talán... azt mondta, önök igazán rendes emberek - És azt is, hogy a férfi dúsgazdag; de Madame Wertheim természetesen túl udvarias volt ahhoz, semmint ezt kimondja. Az egyik dobozból egy van Cleefsmaragd és gyémánt nyaklánc került elő, a másikból a hozzávaló karkötő. Mindkettő gyönyörű ékszer. - Uramisten! Gyönyörűek! Nem is mondhatnék... adom, mit - Sarah nem is gondolt arra, hogy ilyen drága ékszereket viseljen. Nyilván minden pénzt megérnek, de hogy kell megállapítani az árukat? Míg ahogy végig, nézte őket, el kellett ismernie, a vásárlás gondolata izgalmat ébresztett benne. Még soha nem rendelkezett ilyen ékszerekkel, az elszegényedett asszony pedig valósággal remegett és imádkozott azon, hogy sikerüljön túladni portékáján. - Megmutathatom őket a férjemnek? Csak egy pillanat az egész. - Mindkét dobozzal fölszaladt a lépcsőkön, és valósággal berontott a hálószobába. - Hihetetlen nekem elhinni - mondta - nem fogod nede a konyhában ül egy hölgy... - kinyitotta a két dobozt, tartalmukat William ölébe ejtette és ezeket el akarja nekünk adni!
344

William füttyentett. - Milyen szép ékszerek, drágám. A kertben hordhatnád őket. Biztosan remekül mennek a zöldhöz... - Ne viccelj - mondta Sarah, és elmesélte a nő élettörténetét. Férje megsajnálta az ismeretlen hölgyet. - Nem lenne jobb, ha egyszerűen adnánk neki egy csekket? Nem tűnik tisztességesnek megvenni tőle az nagyon jól állna. hangsúlyozom, neked mind a kettő. - Köszönöm, szerelmem. De mit fogunk csinálni? - Lejövök én is. - William már megborotválkozott nadrágot, inget és köntöst öltött. Egyre ügyesebben öltözködött már egyedül is. Sarah előrement, férje beült a tolószékbe és lement a konyhába a rámpán, melyet a lépcső egy részéből alakítottak át. Madame Wertheim idegesen várakozott a konyhában. Annyira eluralkodott rajta a félelem, kis híján elmenekült, nehogy valami szörnyűséget műveljenek vele; de Emanuelle nagyon határozottan állította, hogy Whitfieldék rendes emberek. Ő az ellenálláson keresztül ismerte azokat, akik Wertheimnét a pincében bújtatták. - Jó reggelt - üdvözölte William mosolyogva a hölgyet, aki igyekezett nyugalmat erőltetni magára és várta, mi lesz az ékszerek sorsa. - Sohasem csináltunk ilyesmit, az ötlete újdonságszámba megy - mondta, mert nem akarta, hogy az ismeretlen nő feleslegesen szenvedjen, és úgy döntött, hogy rögtön a tárgyra tér.
345

Abban biztos volt, hogy segíteni akar rajta. - Mennyire tartja őket? - Nem tudom. Tíz? Tizenöt? - Ez nevetséges. - Elnézést kérek - suttogta rémülten az asszony, aki szinte semmiért is eladta volna ékszereit, annyira szüksége volt a pénzre. - Legyen öt? - Én inkább harmincra gondoltam - mondta William - ha ezt elfogadható árnak találja. Természetesen harmincezer dollárról beszélek. - Ó, Istenem. . . - fakadt sírva a hölgy. - Az Isten áldja meg... az Isten áldja meg a kegyelmes urat. - Táskájából csipkekendőt vett elő, és szeméhez nyomogatta. Mielőtt elment, mindkettejüket arcon csókolta. Távozásakor még Sarah is könnyezett. - Szegény asszony! - Igen. - William egy pillanatra elkomolyodott, aztán a nyakláncot felesége nyakára tette, a karperecet pedig csuklójára. - Remélem, sok örömet fognak neked okozni, drágám. Mindkettejüket kellemes érzéssel töltötte el iménti irgalmas cselekedetük gondolata, melynek megismétlésére még a hét vége előtt újra alkalmuk nyílt. A nők a konyhában mosogattak, William dolgozószobájában - amely néha még mindig Joachimra emlékeztette Saraht - olvasott valamit. A konyhaajtóban egy asszony jelent meg. Fiatalabbnak és még ijedtebb346

nek tűnt, mint Madame Wertheim. Haját röviden viselte, de nem olyan röviden, mint amilyenre levágták a megszállás után. Sarah emlékezett, korábban látta együtt a német tisztek egyikével. Gyönyörű volt; a háború előtt Jane patounak dolgozott Párizsban. Emanuelle-re vicsorgott, amikor meglátta, de végtére is -ő hívta ide. Ezen az üzleten, mondta magában, nagyobb lesz a jutalék. Madame Wertheim esetében alig akart pénzt elfogadni. A lány ideges pillantást vetett Emanuelle-re, aztán Sarahra. - Beszélhetek, kegyelmes asszonyom? Egy gyémánt karperecet akart eladni; csinos darab Boucheron műhelyéből került ki, Ajándékba kapta egy német tiszttől, de a tiszt ennél többet is adott neki. Ennek következtében a németek kitakarodása után egy gyerekkel maradt Franciaországban. - A gyerek sokat betegeskedik. nincs pénzem élelmiszerre... vagy gyógyszerre. Félek, hogy tbc-t kap. - A szavaktól mintha bánat járta volna át Sarah szívét; Lizzie jutott eszébe. Aztán kérdőleg nézett Emanuellere, aki bólintott. Beteges. Valóban gyereke van a némettől. .. Megérti kétéves, és ha pénzt kap tőlünk, akkor ételre, gyógyszerre és meleg ruhára fogja költeni? - kérdezte
347

Sarah szigorúan. A lány megígérte. A lány William-mel egy darabig beszélgetett, általában véve becsületes teremtés, a karperec is tetszett neki, végül tisztességes áron vették meg, és a lány hálálkodva elment. A férfi visszament a dolgozószobába. Sarah és Emanuelle nevetve néztek egymásra. - Tulajdonképpen mit csinálunk? - Én meggazdagszom, a hercegnőnek pedig sok szép ékszere lesz - vigyorgott Emanuelle. Sarah nem állhatta meg mosolygás nélkül. Ez az egész ékszeresdi egy bolond, mulatságos és néha megható dolognak tűnt. Másnap megvették a champ thesse házát. A gyöngysorát, hogy az asszony újjáWilliam a gyöngysor olyan csodálatos volt, megvette, mindig Sarah nyakán szeretné látni. Nyár végére a következő ékszerek gyűltek össze: három egyforma smaragd nyaklánc, négy rubingarnitúra, egy gyönyörű zafír collier, több briliánsgyűrű és egy gyönyörű tiara. Majd mindet olyan emberektől vették meg, akik a háborúban elvesztették vagyonukat, házukat, gyermekeiket, és azért kellett a pénz, hogy megkeressék elveszett hozzátartozóikat, újrakezdjék az életet, vagy egyszerűen, hogy étel legyen az asztalon. Whitfieldék úgy érezték, ez a fajta segítségnyújtás sok barátjukat zavarba ejtené, de az eladókon valóban segítettek, Emanuelle pedig egyre jobban gazdagodott
348

jutalékaiból. Hamarosan a városi fodrászhoz járt, ruháit pedig Párizsban vásárolta. - William, mit fogunk csinálni ezzel a rengeteg ék szerrel? - kérdezte Sarah, mikor egy nap a szekrényben feldőlt a dobozok egyik oszlopa, és hullani kezdett fejére az ékszereső. - Fogalmam sincs. Talán árverezzük el őket. - Komolyan beszélek. - Nyithatnánk egy boltot is - felelte William jóindulatúan, de az ötlet nem nyerte el Sarah tetszését. Egy éven belül nagyobb készletük volt, mint Garrard-nak. - Talán tényleg el kellene adnunk őket - javasolta Sarah, férje azonban nem volt benne olyan biztos. Különben is szőlőt telepített a birtokon, és nem maradt sok ideje az ékszerekkel foglalkozni, amelyek áradata nem szűnt meg, mert a környéken Whitfieldéket jól ismerték nagylelkűségükről és kedvességükről. 1947 őszén a szülők elhatározták, Phillipet néhány napra Emanuelle-re bízva kettesben Párizsba utaznak. Másfél éve szinte ki se mozdultak. Párizs túltett minden várakozásukon. A Ritzben vettek ki szobát, és majdnem annyi időt töltöttek az ágyban, mint nászútjukon. Azért akadt idejük néhány bevásárlókörútra is, és elmentek vacsorázni Windsorékhoz, akik a Boulvard Sachet-n laktak egy gyönyörű házban, melyet Boudin rendezett be. Sarah egy nagyon szép, új, fekete ruhát viselt, amit Diornál
349

vettek, meg a csodálatos gyöngysorát, és azt a gyönyörű gyémánt karperecet, amelyet hónapokkal ezelőtt vásároltak. A vacsoránál mindenkinek felkeltette érdeklődését a két gyönyörű ékszer, Wallis megfigyelte a gyöngysort. Őszintén megmondta, még sohasem látott hozzá hasonlót. A karperec is nagyon tetszett neki, de amikor megkérdezte, honnan való, Whitfieldék egyszerűen csak annyit mondtak: Cartier töl. Wallis ékszerei silánynak tűntek Sarah ékszerei mellett. Párizsi tartózkodásuk alatt rengeteg ékszerüzletbe néztek be; sok szép dolgot találtak, de úgy vélekedtek, a kastélyban tartott ékszerek mind számban, mind minőségben felülmúlják ezeket. - Talán mégis kezdhetnénk valamit azokkal az ék szerekkel - mondta Sarah határozatlanul, amikor hazafelé tartottak abban a Bentleyben, amelyet a gyár William megrendelésére készített. Újabb hat hónap után jutott eszükbe újra az ékszerek sorsa. Sarah minden idejét fiával töltötte. Szerette volna minél tovább élvezni társaságát, mert Phillip jövőre iskolába megy az angliai Etonba. Anyja ugyan szerette volna maga mellett tartani Franciaországban, de Phillip angolnak érezte magát; és valósággal könyörgött, hogy Etonba járhasson. Williamet elfoglalta a szőlőtermesztés, az ékszerek eszébe sem jutottak. 1948 nyarán azonban Sarah kijelentette, most már iga350

zán kezdeni kell valamit az ékszerekkel, mert teljesen feleslegesek, kivéve azt a néhányat, amelyet szívesen viselt. - Ha Phillip elutazott, felmegyünk párizsba és eladjuk-mondta a férje szórakozottan. - Azt fogják hinni, kiraboltunk egy bankot. - Én is azt hinném - felelte William, Amikor ősszel Párizsba utaztak, rájöttek, hogy nem tudják az összes ékszert magukkal vinni, Csak néhányat csomagoltak be, a többit a kastélyban hagyták. phillip távozása óta Sarah egyedül érezte magát. Két napja csavarogtak Párizsban, amikor William ránézett és kijelentette, megtalálta a megoldást. - Mire? - kérdezte Sarah, és néhány ruhát nézegetett a Chanel kirakatában. - Az ékszerproblémára. Nyitunk egy üzletet és eladjuk. - Megbolondultál, drágám? - nézett rá az asszony szeretettel. - Mit csinálnánk mi egy üzlettel? A kastély kétórányira van Párizstól. - Majd Emanuelle vezeti. Úgysincs sok dolga most, hogy Phillip elment. A mosogatáshoz meg már túl előkelő. - A lány az utóbbi időben valóban a legjobb párizsi boltokból öltözködött, és mindig rendkívül elegáns volt. - Komolyan mondod? - Sarahnak ez nem jutott eszébe, és nem volt benne biztos, kedvére való-e az öt351

let. De miért ne lehetne? Aztán hirtelen aggodalmai támadtak. - Nem gondolod, hogy az édesanyád kicsit közönségesnek fogja tartani? - Hogy üzletünk van Párizsban? Közönséges is. - A férfi nevetett. - De ugyanakkor mulatságos. Miért ne? Anyám rendelkezik humorérzékkel. Az özvegy hercegnő már elmúlt kilencvenéves, de teljes testi és szellemi frissességnek örvendett, és boldoggá tette a tudat, hogy unokája az iskolai szünidőket Whitfieldben fogja tölteni. - Ki tudja - tűnődött William - talán még udvari szállítók is lehetünk. Ehhez persze el kell adnunk valamit a királynőnek. - A bolond ötlet annyira fölizgatta őket, hogy hazafelé egész úton erről beszélgettek. - Mi lesz a neve? - kérdezte Sarah, mikor már az ágyban feküdtek. - Természetesen "Whitfield's' - válaszolta a férje büszkén. - Mi másnak hívhatnánk? - Elnézést - mondta Sarah, és megcsókolta. - Erre gondolnom kellett volna. Leírták minden ötletüket, az ékszerekről leltárt vettek föl, aztán van Cleeffel felbecsültették őket, jogászokkal tárgyaltak, majd karácsony előtt visszamentek Párizsba, ahol a F~aubourt St. Honorén egy apró, de rendkívül elegáns üzlethelyiséget béreltek. Építészt és kivitelezőket fogadtak. Találtak egy lakást Emanuelle352

nek, aki borzasztóan lelkesedett. - Nem vagyunk teljesen őrültek? - kérdezte Sarah, amikor újév napján a Ritzben az ágyon feküdtek. - Nem, drágám. Elég sok jót tettünk azokkal az emberekkel, akiktől megvettük az ékszereket. Most pedig mulatunk velük egy kicsit. Nincs ebben semmi rossz. Ki tudja, még nagyon sikeres is lehet az üzlet. Karácsonyra repülővel Angliába mentek, hogy az ünnepet William anyjával és fiukkal együtt tölthessék Whitfieldben. Előadták ötletüket. William anyja úgy gondolta, kiváló gondolat és bejelentette, ő is vásárolni fog náluk. Phillip pedig közölte, egy napon majd fiók üzletet nyit Londonban. - Nem akarod inkább a párizsit vezetni? - kérdezte s Sarah meglepetten. Phillip Etonban teljesen angollá vedlett ahhoz képest, hogy külföldön nőtt föl, és félig amerikai. - Nem akarok Franciaországban lakni -jelentette ki a fiú - persze szünidőben szívesen vagyok ott. Whitfieldben szeretnék élni. - Nohát - mondta William, inkább mulatva, mint bosszankodva - örülök, hogy Whitfieldben akarsz élni. - Ő maga, akár unokatestvére, a windsori herceg boldogabb volt Franciaországban. - Mikor nyit az üzlet? - kérdezte az özvegy hercegnő, amikor Williamék indulni készültek. - Júniusban - válaszolta Sarah, és lelkesen nézett
353

férjére. Az egész olyan érzést keltett benne, mintha új gyerekük lenne; de miután nem volt, Sarah minden energiáját a bolt felvirágoztatásának szentelte. 18. Az üzlet megnyitója óriási sikernek bizonyult. A belsőépítész a híres amerikai Elsie de Wolfe volt, aki éppen Párizsban élt. A falakat halványszürke bársony fedte, azt az érzést keltve, a vevő és eladó egyaránt egy ékszerdobozban vannak. A bútorokat XVI. Lajos korából válogatták össze, William Vvhitbeldből elhozott néhány apró képet Degas-tól és Renoirtól. Az ékszerek láttán mindenkinek elállt a lélegzete. Mindegyik egy egy unikum, csodálatos gyémántláncok, hatalmas gyöngyök, figyelemre méltó fülbevalók és egy rubin nyakék, amely az utolsó orosz cárnőé volt. A kollekció darabjai a következő világhírű műhelyekből érkeztek: van Cleef, Boucheron, Mauboussin, Chaumet, Cartier és Tiffany A párizsiak lelkesen fogadták a csodálatos ékszereket. A sajtóban megjelent néhány cikk, amely hírül adta, Whitfield hercegnője ékszerüzletet nyitott a Faubourg St. Honorén. A megnyitón megjelent a windsori hercegnő legtöbb barátja és ismerőse, ott volt egész Párizs, és még néhány londoni társasági arc is feltűnt. A megnyitó napján négy darabot adtak el: egy gyöngyökkel és gyémántokkal kirakott Fabergé-karperecet, melyet kék tűzzománc madarak díszítettek; egy
354

gyöngysort; eladták továbbá Madame Wertheimtől vásárolt smaragdjaikat; ugyancsak jó áron kelt el az a rubingyűrű, amelyet van Cleef készített egy maharadzsa megrendelésére. Sarah állt, bámulta a sokaságot, s alig hitt a szemének. William szemében vidámság csillogott. Büszke volt asszonyára, és végtelenül mulattatta, hogy amit jószívűségből és segítőkészségből vásároltak meg annak idején, ilyen sikeres üzletként jelenjen meg újra életükben. - Gyönyörűen dolgoztál, szerelmem - dicsérte feleségét. A pincérek újra töltöttek a pezsgőből. A megnyitón a pezsgő és a kaviár járta. - Alig hiszek a szememnek! - Sarah kislányosan csodálta mindazt, ami történt, és mosolyogva nézte Emanuelle-t, aki igazi Grande Dame-ként mozgott a párizsi elit között. - Már hogy lenne hihetetlen? - nevetett férje, és kortyolt a pezsgőből. - Kifogástalan ízlésed van, ezek az ékszerek pedig igazán gyönyörűek. - Maga elhiszi ezt az egészet? - kérdezte Sarah súgva Emanuelle-től néhány perccel később. A lány hűvös arckifejezéssel éppen egy drága zafír nyakláncot mutatott egy jóképű férfinak. - Azt hiszem - mosolygott rá vissza titokzatosan sok örömünk lesz ebből a boltból. - Sarah látta, menynyire örül. Szemérem nélkül flörtölt a legkülönbözőbb
355

férfiakkal, láthatóan nem érdekelte, házasemberek-e vagy nem. Aztán David megvett Wallisnak egy kis briliáns gyűrűt, melyen a Carkier cég párduca díszelgett. Ezzel ötödik darab ékszert is eladták. Éjfélkor vége volt a bálnak, mindenki hazament, a boltot bezárták. - Ó, drágám, csodálatos volt! - tapsolt örömében Sarah. William magához húzta a tolószékben. Közben az őrök bezártak. Emanuelle a megmaradt kaviár behűtésének kérdésében intézkedett a pincérek között. Sarah megengedte, hogy megtartsa a maradék kaviárt; a lány ugyanis másnapra egy kis koktélpartit rendezett a Rue de la Faisanderie-i lakásában abból az alkalomból, hogy a párizsi Whitfield Szalon igazgatója lett. Emanuelle nagy utat tett meg La Marolle óta, amikor német katonákkal töltötte az éjszakát, hogy információt szedjen ki belőlük, amíg a fiúk a lőszerraktárakat robbantották föl; aztán a feketepiac, ahol tojást, tejfölt, cigarettát árult. Hosszú utat tett meg, és most jól érezte magát Párizsban: William és Sarah hamarosan visszatértek a Ritzbe. Felmerült, vesznek Párizsban egy kisebb lakást, hogy a szálloda helyett ott lakjanak, ha a fővárosba jönnek. A kastély épp kétórányira esik Párizstól, minden na nem lehet oda-vissza megjárni. Sarah időnként szeretett volna bekukkantani az üzletbe, szeretett volna
356

szép, új darabokat találni most mikor már nem kopogtattak rászorulók az ajtaján. Általában többet lesznek Párizsban, indokolt tehát egy lakást venni, de egyelőre a Ritz lakosztálya is megteszi. Fáradtan sétált férje tolószéke mögött. Néhány perccel később mindketten ágyban voltak. Ahogy Sarah ágyba bújt, William átfordult, és az éjjeli szekrény fiókjából egy dobozt vett elő. - Milyen ostoba vagyok, majdnem elfelejtettem. Fogadd el tőlem ezt a csecsebecsét üzleti megnyitónk emlékére - mondta titokzatos és kisfiús mósollyal. Sarah ismét úgy érezte magát, mintha gyermek lenne. A férfi nagyon elkényeztette. Olyan jó volt hozzá! - Mi ez? - hadarta izgatottan, ahogy letépte a papírt, és meglátta a doboz tetején Buccellati nevét. Óvatosan nyitotta föl a lapos dobozt, tekintetében kislányos izgalom. Elállt a lélegzete. Csodálatos, szikrázó briliáns nyakláncot talált. - Uramisten! - Önkéntelenül becsukta a dobozt. A férjétől már sok szép ajándékot kapott, de ez igazán mesés. Ehhez hasonlót még sohasem látott. Platinából vert csipkeláncról hatalmas briliánsok függtek, mint megannyi harmatcsepp. - Ó, William... - újra kinyitotta szemét, és férje ölébe vetette magát. - Ezt meg sem érdemlem! - Dehogynem - felelte William - ne mondj ilyeneket! Nem beszélve arról, hogy mint a Whitfield ékszer357

üzlet tulajdonosát, az emberek figyelni fogják, milyen ékszereket hordasz. Úgyhogy most foglak csak igazán fölékszerezni a legszebb darabokkal. Nagyon szerette feleségét kényeztetni, és akárcsak néhai apja, mindig is szenvedélyesen vásárolt ékszereket. Sarah föltette a nyakláncot, úgy feküdt vissza az ágyba. Mindketten boldogan nevettek a tökéletes este után. - Drágám, az ágyban mindig hordj gyémántot kérte William, amint szájon csókolta. - Gondolod, sikerem lesz? - kérdezte Sarah, és átölelte férjét. - Már most sikered van - súgta az vissza izgalomtól rekedten. Aztán másnap reggelig elfelejtkeztek az üzletről. Reggeli közben átnézték a sajtót, amely lelkes cikkekben számolt be róla, milyen gyönyörűek az ékszerek, ki mindenki volt jelen, még Windsor hercegi párja is. William felolvasta az újságcikkeket a reggelizőasztalnál. Sarah szemben ült vele, és nem viselt mást, mint a gyémánt nyakláncot. Harminchárom éves korában alakja jobb volt, mint valaha. Ahogy keresztbe tett lábbal egyenesen ült a széken, és a gyémántok szikráztak a felkelő nap fényében, férje elmosolyodott a gyönyörűségtől. - Drágám, te szebb vagy, mint az az izé a nyakadon.
358

- Köszönöm, szerelmem. - Megcsókolták egymást, aztán befejezték a reggelit. Délután beugrottak az üzletbe megnézni, hogy mennek a dolgok. Emanuelle azóta még hat ékszert adott el, mindegyiket jó áron. Kíváncsi párizsiak állták körbe a boltot, bámulták az ékszereket és a jövésmenést. A város két notabilitása vásárolt: egyikük szeretője, másikuk felesége örömét töltendő. Az utóbbival este Emanuelle együtt vacsorázott. A hihetetlenül jóképű kormányhivatalnok híres volt kalandjairól, és föltüzelte a lány kíváncsiságát. Mi baj lehet belőle? A férfi felnőtt ember, és ő sem volt már szende szűz. William és Sarah a nap hátralévő részét Párizsban töltötték, és este még mindig a megnyitó izgalmával hajtottak haza a kastélyba. éjszaka az asszony sokáig fenn volt az ágyban, és ékszereket tervezett. úgy gondolta, nem lehet a szép ékszerek megtalálását mindig a véletlenre bízni. Legalább ilyen jó ötlet, ha ékszereket tervez, és megcsináltatja őket. Ugyanakkor szándékában állt elmenni a New York-i és londoni árverésekre is. Hirtelen megint tengernyi tennivalója akadt, gyakran kérte ki férje tanácsát, aki remek ízléssel és ítélőképességgel rendelkezett. Erőfeszítéseik ősszel hozták meg gyümölcsüket. A párizsi üzlet remekül ment, elkészült néhány saját tervezésű ékszer is, melyek Emanuelle szerint óriási ke359

resletnek örvendenek. Ha ékszert vettek, kapóra jött William, aki jól ismerte az ékköveket. Óvatosan vásároltak, és mindig csak a legfinomabban megmunkált darabok közül. A készlet annyira fogyott, hogy Sarah októberben már új terveken dolgozott, remélve, az ékszereket karácsony előttig le tudják gyártani. Emanuelle viszonyt kezdett Charles de Martinnel, kormánytisztviselő barátjával, de a sajtó ezt még nem neszelte meg. Viszonyukat amúgy sem verték nagydobra, annál is kevésbé, mert a férfi a kormánynak dolgozott. Mindig a lány lakásán találkoztak. Hihetetlen, hogy Sarah mennyit dolgozott. Gyakran ment föl Párizsba, ilyenkor kénytelen volt a Ritzben megszállni, mert eddig egy perce sem volt lakáskeresésre. Mire eljött a karácsony, teljesen kimerült. Az üzleten egy vagyont kerestek, William pedig megajándékozta egy hihetetlenül gyönyörű rubingyűrűvel. Karácsonyra Whitfieldbe utaztak, és szerették volna, ha Phillip velük együtt visszatér Franciaországba. Nagyon csalódottan vették tudomásul, hogy inkább Whitfieldben marad. - Mit fogunk vele csinálni? - kérdezte Sarah szomorúan, amikor hazafelé repültek. - Franciaországban született, ott is nőtt föl, most pedig csak arra vágyik, hogy Angliában lehessen. - Az asszonynak nagy fájdalmat okozott egyetlen gyermeke eltávolodása. Mindegy, mennyit dolgozik, fia számára lenne ideje, de
360

Phillip kevesebb érdeklődést mutatott szülei iránt. Franciaország pedig a németek emlékét és az apja nélkül töltött évek magányát idézték föl benne. - Whitfield a vérében van - mondta William. - Majd kinő belőle. Most tízéves, jól érzi magát a barátaival. Néhány év múlva talán itt is boldog lesz. Utóvégre tanulhat a Sorbonne-on, élhet Párizsban is. - Fia azonban már arról beszélt, hogy Cambridge-ben szeretne tanulni. Sarah bizonyos mértékig úgy érezte, elvesztette gyermekét. Mikor visszatértek a kastélyba az új év elején, még mindig ez a gondolat nyomasztotta. Súlyosan megfázott, akárcsak egy hónappal azelőtt; a karácsony előtti hajsza nagyon kimerítette. - Szörnyen nézel ki, drágám - mondta férje egy reggel vidáman, amikor Sarah megjelent a konyhában. William éppen kávét készített. - Köszönöm - válaszolta rosszkedvűen. - vajon Phillip boldogabb lenne itt, ha több lovat vennénk? - Ne törődj ezzel annyit, szerelmem! A gyerekeknek a saját életüket kell élniük, függetlenül szüleiktől. - De hiszen csak egy kisfiú - mondta az asszony, és váratlanul elöntötték szemét a könnyek. - És nekem az egyetlen kisfiam. - Kitört belőle a sírás, eszébe jutott a kislány, aki meghalt a háború idején. - Ha holnapig nem leszel jobban, beviszlek Párizsba - mondta csöndesen a férfi. - Semmi bajom - válaszolta Sarah különös mosoly361

lyal. - Nincs nekem semmi bajom... csak nagyon ostoba vagyok. - Nem jöttél rá magadtól? - Mit akarsz mondani? - kérdezte William, aki nem értette felesége mosolyát. Sarah gyöngéden szájon csókolta férjét, úgy érezte, még sohasem szerette annyira, mint ebben a pillanatban. - Terhes vagyok. A férfinak eltartott egy darabig, amíg feldolgozta az értesülést. Aztán csodálattal nézett a feleségére. - Micsoda? Most? - Igen. Azt hiszem, két hónapos lehet, de annyi dolgom volt az üzlettel, hogy egészen elfelejtkeztem róla. - Uramisten - mondta William, aztán kezet csókolt feleségének. - Ez csodálatos! - Egyedül nem ment volna. Neked is segítened kellett. - Ó, drágám... - William tudta, Sarah mennyire szeretett volna újra gyereket. Ő maga is. De az utóbbi három évben már szinte teljesen felhagytak a reménynyel. - Remélem kislány lesz - tette még hozzá. Mindketten érezték, egy kislány jó lenne, mert fiúnak már ott volt Phillip. Ráadásul William soha nem látta Lizzie-t, és nagyon szeretett volna egy kislányt. Sarah titkon még azt is remélte, a gyerek születése kibékíti Phillipet, aki annyira szerette húgát, hogy halála óta haragszik és távolságot tart tőle. - Annyira szeretlek, drágám.
362

- Én is szeretlek - súgta Sarah. Megölelték egymást, és arra gondoltak, mennyi örömük lehet még az életben. 19. - Nem vagyok benne biztos - mondta Sarah, és homlokát ráncolta. Éppen az üzletben ültek Emanuelle-lel, és néhány újonnan érkezett ékszert vizsgálgattak. - Maga mit gondol, Emanuelle? A lány kezébe vette az egyik nehéz karperecet. Aranypánton gyémántok és rubintok ragyogtak. - Szerintem nagyon sikkesek és jó minőségűek - jelentette ki végül. újabban maga is nagyon stílusosan öltözködött. Most egy fekete Chanel-ruhát viselt, és egészen méltóságteljes benyomást keltett. - Ugyanakkor nagyon drágák - felelte Sarah nyíltan. Nem szívesen kért magas árat, de a kidolgozás költségei most erre kényszerítették. De azt sem akarta, hogy a gyenge minőségű köveken vagy a rossz kidolgozáson keressenek. - Én nem hiszem, hogy bármi gond lesz - mondta Emanuelle mosolyogva, míg az egyik karperecet fölvette, és a tükörhöz ment. - Az emberek szívesen fizetik ki a mi árainkat. Kedvükre van a minőség. Szeretik a régi darabokat, de szeretik a madame új ékszereit is. Még mindig madame-nak szólította Saraht. Idestova tizenegy éve ismerték egymást, attól az estétől fogva, amikor segített Phillip születésénél.
363

- Talán igaza van - döntött az asszony - Gyönyörű darabok. Megvesszük őket. A délelőttöt még üzleti ügyek tárgyalásával töltötték. Ez volt Sarah utolsó látogatása Párizsban a szülés előtt. Az idő június végén járt, a gyereket július közepére várták, de ez alkalommal William nem akart kockáztatni. Hónapokkal ezelőtt megmondta feleségének, többet nem óhajt bábát játszani, főleg azok után nem, amiket a másik, hasonló lefolyású szülésről hallott. - De én itt szeretném megszülni a gyereket - mondta Sarah újra, mielőtt elhagyták a kastélyt. Férje azonban hallani sem akart erről. Párizsba utaztak a saját lakásukba, melyet végül tavasszal sikerült megvásárolni. Három szép hálószoba, két cselédszoba, egy elegáns szalon, egy nagyszerű dolgozószoba, hálószobájuk mellett egy öltözködő szép ebédlő és konyha. Sarah valahogy időt szakított rá, hogy saját maga rendezze be. Hálószobájuk ablakából nagyszerű kilátás nyílt a Tuilleriák kertjére és mögötte a Szajnára. A lakás az üzlethez is közel esett. Ez alkalommal Phillipet is magukkal hozták. A gyerek szívesebben lett volna Whitfieldben vagy akár a kastélyban, és azt állította, hogy Párizs unalmas. Anyja magántanárt vett mellé, egy fiatalembert, aki megmutatta neki a Louwret, az Eiffel-tornyot, és elvitte az állatkertbe. A szülés előtti két hétben Sarah teljesen elnehezedett, mozdulni
364

is alig tudott. Phillipet ez is felbosszantotta. Születendő testvérének tavasszal hallotta hírét, s a gondolat rémülettel és ellenérzéssel töltötte el. Egy, Emanuelle-nek tett megjegyzése szerint undorítónak találta. Ők ketten nagyon közel álltak egymáshoz. Phillip szerette fölkeresni az ékszerüzletet, és csak nézegetni a dolgokat. Ezen a délutánon Sarah az üzletben hagyta Emanuelle-lel, míg maga sietett néhány ügyet elintézni. A fiúnak az ékszerek nagyon tetszettek, de amikor Emanuelle a születendő csecsemőre terelte a szót, arca elkomorult. Azt mondta, a kisgyerekek ostobák. Elizabeth nem volt az, tette hozzá szomorúan, ő egészen más volt. - Te sem voltál ostoba - mondta a lány gyöngéden. Az irodájában ültek. - Te is remek kisfiú voltál - folytatta, és arra gondolt, bárcsak lágyíthatna valamelyest hillipen, aki ilyen kemény, sértődékeny ifjúvá serdült. - És a húgod is csodálatos gyerek volt. - A fiú arcán átsuhant valami húga említésére, és Emanuelle jobbnak látta, ha témát változtat. - Talán kislány lesz. - Gyűlölöm a lányokat... - közölte Phillip aztán hozzátette: - Kivéve téged. Egynap szeretnélek elvenni feleségül, ha hozzám jössz. Úgy értem, ha addig még nem mentél férjhez. Phillip tudta, hogy Emanuelle már nem fiatal; huszonnyolc éves. Mire ő maga elég idős lesz a házasság365

hoz, legalább negyvenéves lesz. Mégis őt találta a leg szebb nőnek, akit valaha látott, még anyjánál is csinosabbnak. Bár anyja is szép volt, amíg nem nőtt ilyen nagyra azzal a buta terhességgel. Emanuelle azt válaszolta, Phillip már túl nagy ahhoz, hogy ilyen gyerekesen viselkedjen. Nem lenne szabad féltékenykednie a csecsemőre, inkább örülnie kellene, hogy kistestvére születik. A fiú azonban nyilvánvalóan nem örült. Egyszerűen csak mérges volt. - Nagyon szívesen hozzád megyek feleségül, Phillip - felelte Emanuelle mosolyogva, és egy újabb szelet előnnyel kínálta meg. - Ezek szerint már jegyesek - Azt hiszem, igen. Csak nem tudok neked gyűrűt venni, mert apa sohasem ad nekem pénzt. - Semmi baj. Majd kölcsönveszek egyet a készletből. Phillip bólintott, nézegette az asztalon heverő holmikat, aztán a következő meglepő kijelentéssel állt elő: - Szeretnék egy napon veled együtt itt dolgozni, Emanuelle... amikor már házasok vagyunk. A lányt mulattatta a gondolat, és incselkedve kérdezte: - Azt hittem, Angliában akarsz élni. - Nyithatnánk egy ilyen üzletet Londonban. - Előbb-utóbb szólni kell majd a szüleidnek - mondta Emanuelle, és letette csészéjét. Ebben a pillanatban megérkezett Sarah, hatalmasan, de így is nagyon csinosan egy Dior ruhában, melyet a nyáron varratott.
366

- Miről van szó? - kérdezte, amint leült. Óriásnak tűnt így, közvetlenül a szülés előtt. Emanuelle remélte, sohasem kell gyereket szülnie és elhatározta, ennek érdekében meg fog tenni mindent, ami tőle telik. Amit asszonya vajúdásaiból látott, éppen elég volt neki. - Phillip azt javasolja, nyissunk egy fiókot Londonban - mondta büszkén, és azonnal megérezte, Phillip nem venné szívesen, ha az eljegyzésről szót ejtene. Ezért aztán erről hallgatott. - Jó ötlet - mosolygott rá Sarah. - Biztos vagyok benne, apádnak is tetszene. Mindenesetre meg kell várnunk, amíg elég idős leszel ahhoz, hogy az üzletet vezethesd. - Majd kivárom - felelte fia, azzal a csökönyös pillantással, melyet anyja olyan jól ismert. Sarah fölajánlotta, kocsijával átviszi a Bois de Boulogne-ba. A fiú mindkét arcán megcsókolta Emanuelle-t, és megszorította kezét, hogy emlékeztesse eljegyzésükre. Hosszan sétáltak a parkban. Phillip a szokottnál beszédesebb hangulatában lelkesen csevegett Emanuelle-ről, az üzletről, az iskoláról, Whitfieldről. Anyja lassúsága is mintha kevesebb türelmetlenséget ébresztett volna benne; szinte sajnálta. Mikor visszaérkeztek lakásukra, William már várt rájuk. Aznap este a Lippe vendéglőben vacsoráztak, amit Phillip nagyon szeretett.
367

A következő két hetet Sarah a fiának szentelte, tudta, a szülés után nem lesz rá sok ideje. úgy tervezték, amint lehet, visszatérnek a kastélyba. Az orvosok azt akarták a szülés várható időpontja előtt egy héttel már feküdjön be, de az asszony közölte férjével, ez Amerikában nem szokás. Különben sem fog idő előtt befeküdni, csak azért, hogy ölbe tett kézzel várakozzon. Minden nap benéztek az üzletbe. Phillipnek nagyon megtetszett egy új smaragd karperec, aztán nagy izgalommal fogadta a hírt, hogy Emanuelle két hatalmas gyűrűt is eladott egy délelőtt leforgása alatt. Ami még meglepőbb, az egyiket Charles de Martin, a szeretője vette meg az ő számára, bár előzőleg halálra idegesítette azzal, hogy úgy tett, mintha a feleségének vásárolna. Amikor pedig a lány dühe a tetőfokra hágott, a férfi kivette a gyűrűt a dobozból, és az ujjára húzta. Most is ott ragyogott. Sarah kérdőleg emelte föl egyik szemöldökét. - Ez valami komolyat jelent? - kérdezte, bár tudta, hogy de Martin sok ékszert vásárol más üzletekben is felesége és barátnői számára. - Csak annyit, hogy van egy gyönyörű, új gyűrűm válaszolta Emanuelle józanul. Nem táplált illúziókat. A betérő vevők között sok férfi akadt, aki nemcsak feleségének, hanem szeretőjének is vásárolt. Késő délután tértek haza. Este Phillip moziba ment tanítójával, egy kellemes fiatalemberrel, aki a Sor368

bonne-on tanult, folyékonyan beszélt angolul, és szerencsére elnyerte tanítványa rokonszenvét. A párizsi július forrónak bizonyult. Már két hete tartózkodtak a fővárosban. Sarah türelmetlenül várta a hazatérést. Ilyenkor olyan gyönyörű a birtok, úgy tűnt, csak vesztegeti idejét a városban. - Én nem mondanám, hogy vesztegeted az idődet mondta férje tűnődő mosollyal. Sarah úgy feküdt az ágyon rózsaszín hálóingében, mint egy partra vetett bálna. - Nincs meleged a hálóingben? - kérdezte William. -- Miért nem veszed le? - Mert nem akarom, hogy rosszul légy a látványomtól. - Nem hiszem, hogy ez bármikor előfordulhatna. A férfit egy kicsit elszomorította, hogy ez alkalommal nem lehet jelen a szülésnél. Most kórházban, orvosi felügyelet mellett fog lefolyni, de végeredményben ő akarta így, mert sokkal biztonságosabb. Sarah mély álomba merült, de hajnali négykor fölébredt, és fölébresztette férjét is. Megkezdődtek a fájások. Felöltöztek, aztán a cseléd segítségével beültek a Bentleybe, és William Nevillybe hajtott. Mire megérkeztek a kórházba, a fájások megerősödtek. William idegesen várakozott, mert attól tartott, esetleg újra ugyanolyan nehéz lesz a szülés, mint első alkalommal. Az orvosok biztosították arról, felesége megfelelő érzéstelenítésben fog részesülni, ha szük369

ség lesz rá. Végül délután fél kettőkor kijött az orvos, és mosolyogva közeledett William felé. - Szép kisfia született. - És hogy van a feleségem? - Nem volt könnyű a szülés - mondta az orvos elkomolyodva - de nagyon jól ment. Altatót kapott. Pár perc múlva bejöhet és megnézheti. Amikor beléphetett, feleségét sápadtan és az érzéstelenítéstől kábultan találta az ágyon. Fogalma sem volt, hogyan szült, hol van és miért. Azt ismételgette, délután be kell nézni az üzletbe, Phillipnek pedig levelet kell írni az iskolába. - Jól van. .. nyugodj meg! - Sarah elaludt, férje mozdulatlanul ült a szobában. Az asszony fél öt felé felébredt, és zavart tekintettel nézett körül a szobában. William ismét az ágyhoz ment, s arcon csókolta. Még nem látta a gyereket, de a nővérek szerint nagyon szép kisfiú. Közel öt kiló, majdnem olyan nagy, mint Phillip volt. El tudta képzelni, milyen nehéz szülése lehetett feleségének. - Hol van a gyerek? - kérdezte Sarah. - Mindjárt behozzák - felelte, és újra megcsókolta. Az orvosok azt akarták, pihenj előb. Nagyon nehéz volt? - Különös volt - felelte Sarah még mindig kábultan, és megfogta a férje kezét. - valami gázmaszkot tettek
370

az arcomra, amitől rosszul éreztem magam, és minden olyan távolinak tűnt. A fájdalmat nem éreztem kevésbé tőle, de nem tudtam nekik megmondani. - Talán ezért használják. Félt, hogy esetten élnek, és semmi baj nem történt. - Szívesebben szültem, amikor te segítettél - mondta az asszony szomorúan, olyan különösnek, idegen.nek, művinek tűnt számára a kórházban levezetett szülés. - Köszönöm. Sajnos én nem vagyok orvos. Ekkor egy nővér behozta a csecsemőt, és Sarah hirtelen minden fájdalmáról elfeledkezett. A gyerek hatalmas volt, fejlett, gyönyörű. Sötét haja és nagy, kék szeme, akárcsak az apjáé. Édesanyja elsírta magát mikor karjába tették. Milyen tökéletes csodálatos kisfiú! Igaz, kislányt akartak, de most már jó így is. Fő, hogy megszületett és egészséges. Úgy döntöttek, Juliannek fogják hívni apja egyik unokafivére után második neve pedig William lesz, amibe az apa csak azért ment bele, mert felesége ragaszkodott hozzá. Ekkor a gyereket újra elvitték, és Sarah ismét sírva fakadt. Nem tudta megérteni, miért kell elvinni a gyereket. A kórházban külön lakosztályt kapott: saját nővért, saját háló- és nappali szobát, még külön fürdőszobát is. De az orvosok szerint a gyereket helyesebb külön szobában, steril körülmények között tartani. Kifújta az orrát, és kimerülten nézett férjére, aki hirte371

len bűnösnek érezte magát, amiért kórházba hozta szülni feleségét. Megígérte, hogy minél hamarabb hazaviszi őket. Másnap Phillip és Emanuelle látogattak el a kórházba, de csak ablakon keresztül nézhették meg a gyereket. A lány gyönyörű kisfiú. Phillip megbámulta az ablakon keresztül, aztán vállat vont és elfordult, amivel nagy csalódást okozott anyjának, - Nem tetszik a testvéred? - kérdezte fiától reménykedve. Hidd, felelte Phillip semmi bajom, csak nagyon picike felelte lekicsinylőleg. William szomorúan nevetett mert tudta, feleségének mi mindenen kellett keresztülmennie. - Nekünk nem tűnik olyan kicsinek, fiatalember. Majdnem ötkilós, hatalmas csecsemő! A gyereket továbbra is csak akkor vitték oda anyjának, amikor enni akart, és szoptatás után szinte azonnal érkezett egy nővér és elvitte. Amikor kórházi tartózkodásának nyolcadik napján megjelent William, kezében egy nagy csokor friss virággal, felesége a nappali szobában állva, haragosan fogadta. - Ha nem viszel haza egy órán belül, fogom Juliant, és hálóingben viszem el innen. Már nincs semmi bajom, tökéletesen jól vagyok, a nővérek pedig folyton elviszik a gyereket. - Holnap hazaviszlek, drágám - ígérte meg, és más372

nap valóban visszavitte őket a párizsi lakásba, két nappal később pedig mindannyian hazatértek a kastélyba. William vezetett, Julian pedig elégedetten aludt anyja karjában. Mire augusztusban eljött a születésnapja, Sarah ismét visszanyerte karcsúságát és erejét. Idejét főként a csecsemőnek szentelte. A párizsi üzlet egy hónapra bezárt, mert Emanuelle valahol Franciaország partjai közelében, egy jachton nyaralt. Szeptemberben Phillip visszatért az iskolába, szülei pedig fölmentek Párizsba néhány napra. Sarah mindenfelé magával hurcolta a gyereket, aki rendszerint békésen aludt a mózeskosárban, míg anyja ügyintézett. Mindenki egyetértett abban, a kisfiú nagyon aranyos. Folyton mosolygott, nevetett, szenteste föl is ült. Aki csak látta, beleszeretett. Nem így Phillip, akiben testvére látványa minden alkalommal haragot ébresztett, és mindig tett valami kellemetlen megjegyzést, amely rosszul esett anyjának; de remélte, hogy majd csak megbékél kistestvérével. A fiú azonban továbbra is kelletlenül és távolságtartóan viselkedett. - Szerintem csak féltékeny - mondta az apja, szokott nyugalmával. A válasz azonban nem elégítette ki Saraht. - Akkor is igazságtalan. Julian olyan édes gyerek! Nem érdemli ezt testvérétől. Mindenki szereti, kivéve
373

Phillipet. - Ha egész életében csak egy ember lesz, aki nem kedveli, már szerencséje van - jegyezte meg William. - De nem akkor, ha ez az ember a bátyja. - Néha még ez is előfordulhat. Sehol sincs kőbe vésve, hogy a testvéreknek jóba kell lenniük egymással. Vegyük például Káint és Ábelt. - Akkor sem értem. Lizzie-t nagyon szerette - sóhajtott Sarah. - jane és én kiskorunkban is szerettük egymást. Jane és Sarah még mindig nagyon szerették egymást, bár soha nem találkoztak. A háború után Jane újra férjhez ment, először Chicagóba, később Los Angelesbe költözött. Európába soha nem jöttek, Sarah pedig nem ment Amerikába. Kaliforniáról ne is beszéljünk. Különös gondolat volt, hogy jane újra férjhez ment valakihez, akit Sarah nem is ismert. Amilyen közel álltak egymáshoz mint gyerekek, olyan távol kerültek az életben, de továbbra is szerették egymást; leveleztek, és Sarah gyakran kérte Jane-t, látogasson Európába. Szülei véleményére mit sem adva, Phillip sohasem szerette meg kistestvérét. Amikor Sarah fölhozta a témát, nem akart róla beszélni. Amikor anyja erőltette a dolgot, a fiú kitört: - Nézd, anya, nekem nem kell még egy kistestvér az életben. Egy már volt. - Talán túlságosan is szerette Lizzie-t, akinek halála túl sok fájdalmat okozott neki.
374

Ezért döntött úgy, nem fogja megszeretni Juliant. Karácsonykor fölkeresték Whitfieldet, hogy az új- szülöttet megmutas-sák William édesanyjának, akit teljesen elbűvölt a gyerek. Azt mondta, még nem látott soha kedvesebbet. valóban, aki csak ránézett, mindenki mosolygott. A whitfieldi karácsony különösen jól sikerült ebben az évben. William édesanyja kilencvenhatodik évében járt, már tolószékhez volt kötve, de még mindig ragyogó szellemi frissességnek örvendett. Imádta fiát, és a legkedvesebb teremtésnek számított, akit Sarah valaha ismert. Karácsonyra fiától egy gyémánt karperecet kapott. Elégedetlenül dörmögte, hogy ő már túl öreg az ilyen drága ajándékokhoz, amely mégis nyilvánvalóan boldoggá tette. Le se vette a karjáról. Mielőtt újév után néhány nappal elmentek, az idős hercegnő szorosan magához ölelte fiát, és elmondta neki, mennyi boldogságot jelentett neki az életben. - Szerinted miért mondta ezt nekem? - kérdezte William könnyes szemmel, és hozzátette: - Mindig olyan jó volt hozzám. - Azzal elfordult, mert zavarba hozta, hogy felesége előtt sír, de édesanyja szavai igazán meghatották. Két héttel később az özvegy hercegnő álmában csendesen elhunyt. A Whitfieldben töltött hosszú, boldog élet után viszontlátta férjét és a Teremtőt.
375

Williamet megrázta anyja elvesztése, de el kellett ismernie, édesanyjának nagyon hosszú és szép élete volt, s kilencvenhat éven át jó egészségnek örvendett. A temetésre eljött minden életben lévő rokon és barát, megjelent György király és Elisabeth hercegnő is. A veszteség mintha Phillipet érintette volna a legérzékenyebben. - Akkor most nem is jöhetek ide többet? - kérdezte sírós hangon. - Egy darabig nem - felelte apja szomorúan. - De Whitfield mindig itt lesz számodra, és egy nap a tied lesz. Minden nyáron átjövünk majd egy időre, de az iskolai szünidőket nem töltheted itt egyedül, csak a személyzet társaságában. De jöhetsz hozzánk, vagy mehetsz valamelyik unokatestvéredhez. - Egyikhez sincs kedvem - felelte Phillip ingerülten. - Itt akarok maradni. William erre nem látott lehetőséget. Majd ha nagykorú lesz és Cambridge-be megy. De addig még hét évnek kell eltelnie, és ebben az időszakban a fiúnak meg kell elégednie a nyári látogatásokkal. Tavaszra azonban kiderült, William édesanyjának elhunyta után szükség van valakire a whitfieldi birtokon, aki betölti szerepét: rendet tart és dönt a fölmerülő kérdésekben. Egy éjjel, amikor William a whitfieldi gazdatiszt panaszokkal teli jelentését olvasgatta az ágyban, hirtelen feleségéhez fordult, és így szólt:
376

- Azt hiszem, több időt kell töltenünk Whitfieldben. Nagyon ellenedre van? - Miért lenne? - mosolygott Sarah. - Mehetünk, amikor akarsz. Juliant elvihetjük magunkkal, Emanuelle pedig nagyon jól elvezeti az üzletet. - Emanuelle közben még két eladót vett föl. Már négyen dolgoztak a boltban, amely igen nagy forgalmat bonyolított le. Szívesen lennék Londonban is egy darabig. Akkor Phillip eljöhetne minden hétvégén Whitfieldbe, ami biztos örömet szerezne neki. Az egész áprilist Whitfieldben töltötték, kivéve néhány napot, amikor húsvét táján leugrottak Antibesba. Itt egy vacsoránál találkoztak Windsorékkal, és Wallis megemlítette, nemrég néhány igen szép dolgot vásárolt Sarah párizsi üzletében. Különben is, mint mindenki más, nagyra tartotta az újonnan tervezett ékszereket. Mikor visszatértek Londonba, és éppen egy vacsoráról értek haza, William megkérdezte feleségét: - Miért nem nyitunk egy üzletet Londonban is? - Londonban? Ilyen hamar? - A párizsi üzletet még csak két éve nyitották meg. Sarah szívesen töltötte idejét Londonban férje oldalán, de semmi kedve nem volt hozzá, hogy üzleti ügyekben folyton Párizs és London között rohangáljon. Szeretett volna minél több időt tölteni kisfiával, még mielőtt felnő és kilép az életéből, akárcsak Phillip. Az asszony megtanulta, bizonyos
377

éveket nem lehet visszahozni. - Találnunk kell valakit, aki alkalmas az üzlet vezetésére - mondta William elgondolkodva, mintha egy távoli emlék után keresgélne. - Emlékszem egy remek emberre, a Garrard cégnél. Fiatal, diszkrét, nagy tudású, talán egy kicsit konzervatív modorú, de éppen ez kell az angoloknak. - Miből gondolod, hogy el akarná hagyni a céget? Hiszen Garrard a leghíresebb londoni ékszerész. - Úgy emlékszem rá, mint egy nagyon rátermett, de kissé mellőzött alkalmazottra. jövő héten majd benézek hozzá, aztán esetleg meghívhatjuk ebédelni. - Mindig új gondokat akasztasz a nyakamba mondta Sarah, de valójában örült, hogy férje bátorítja és ösztökéli mindazt, amit ő igazán élvez. Tudta, nélküle sohasem lenne rá képes. Másnap délután William valóban benézett Garraídhoz, és vásárolt feleségének egy nagyon szép, antik briliánsgyűrűt. Fölelevenítette ismeretségét a fiatalemberrel, akit Nigel Holbrooknak hívtak. Megállapodtak, hogy a következő kedden együtt ebédelnek a Savoyban. Amikor besétáltak a vendéglőbe, Sarah azonnal felismerte a fiatalembert férje leírása alapján. Magas, vékony, sápadt, szőkés haj, rövid bajusz. Jól szabott öltönyében akár ügyvéd is lehetett volna. Egész megjelenése elegáns, disztingvált, és rendkívül visszafogot378

tan reagált Whitfieldék javaslatára. Elmondta, huszonkét éves kora óta, tizenkét éve dolgozik a Garrard cégnél. Nehéz lenne megválnia tőlük. Ugyanakkor elismerte, az új vállalkozás izgalmas feladatnak látszik. - Különösen azt tekintetbe véve - tette hozzá - milyen kiváló hírnévnek örvend az önök párizsi üzlete. Láttam néhány ékszert, amelyek a kegyelmes asszony tervei alapján készültek, és nagyon meg voltam elégedve a minőségükkel. Tulajdonképpen egészen meglepődtem, mert a francia műhelyek időnként... - tétovázott, majd folytatta - szóval a körmükre kell nézni. Cinkosan összenevettek. Sarah egyetértett, mert tudta, a műhelyekben jót tesz a munkának, ha gyakran ellenőrzi; amellett örömet szerzett neki; hogy az üzletnek Londonban is ilyen jó hírneve van. - Ha megnyitjuk a fiókot, Mi Holbrook, hosszú időre gondolkodnánk, és jól szeretnénk csinálni. Holbrook úr egy angol tábornok második fiaként Szingapúrban született. Indiában és Kínában nőtt föl: Még Indiában töltött gyermekévei alatt ébredt benne szenvedély az ékszerek iránt. Fiatalkorában dolgozott a dél-amerikai gyémántmezőkön is. Értette a dolgát. Sarah teljesen egyetértett férjével, erre az emberre volt szükség. London egészen más világ, és ő ösztönösen érezte, más módon kell az üzleti életben gyökeret verni. Pontosan arra a fajta méltóságra van szükség, amely
379

csak úgy sugárzott Nigel Holbrookból. Abban maradtak, átgondolja a javaslatot, és jelentkezik. Sarah egy hét múlva már türelmetlenkedett. - Hagyjuk békén - mondta William, - Talán csak egy hónap múlva jelentkezik. Abban azonban biztosak lehetünk, nem feledkezett el a javaslatunkról. Holbrook úrnak csábító fizetést ajánlottak föl, és valószínűtlennek tűnt, hogy nem esik kísértésbe. Ha: mégsem, William szemében ez csak jelenlegi cégéhez való ragaszkodását bizonyítaná, mert tudta, a Garrard cég aligha biztosít akkora fizetést, mint amit ők ajánlottak. Holbrook végül Whitfieldben jelentkezett telefonon. William vette föl a kagylót, röviden beszélt, majd elmosolyodott. - Elfogadta az ajánlatunkat - jelentette be. - Kéthavi felmondási idejét viszont szeretné a Garrard cégnél eltölteni, ami szerintem nagyon rendes tőle. Aztán a rendelkezésedre áll. Mikor akarsz nyitni? - Úristen. . még nem is gondolkoztam rajta.. . nem is tudom... talán az év végén... karácsony táján? Egyáltalán, belevágjunk? - Hát persze! - bólintott William bátorítóan. - Néhány hét múlva úgyis Londonban leszünk, majd keresünk megfelelő helyiséget, és beszélek egy építésszel is. Véletlenül ismerek egyet, aki igazán kiváló. - Nekem meg új darabokat kell akkor vásárolnóm 380

felelte Sarah. A párizsi üzlet hasznát Sarah főként ékszervásárlásra és saját tervezésű ékszerei gyártási költségeire fordította. Most újra tőkére volt szüksége, és úgy gondolta, azt a pénzt használja föl, ami néhai szülei háza értékesítése során folyt be. És ha London bármilyen mérték ben is hasonlít Párizsra, itt is sikeres lesz az üzlet. - Úgy látszik, megvan Phillip boltja - mondta William mosolyogva, míg tervezgették következő londoni útjukat. - Hát igen. Gondolod, Phillip valóban szeretne ezzel foglalkozni? - Nem kizárt. - Valahogy én nehezen tudom elképzelni, amint velünk együtt üzletel. Phillip olyan független. - Olyan hűvös és távolságtartó, tette még hozzá gondolatban. - Lehet, hogy egy nap még mindannyiunkat meglep. Az ember sosem tudhatja, mit fognak tenni a gyerekeik. Ki gondolta volna, hogy belőlem valaha ékszerész lesz? - nevetett William. Sarah megcsókolta, s másnap visszamentek Párizsba. A következő néhány hónapban Nigel több ízben Párizsba repült, beszélt Emanuelle-lel, megfigyelte a párizsi üzlet vezetését. Amit látott, az kivívta elismerését. Főleg a lány, aki viszont bámulta Nigel kifogástalan ízlését, kiváló üzleti érzékét és jó modorát. Emanuelle az utóbbi éveket azzal töltötte, hogy min381

denre szert tegyen. A férfi úri modora és nyugodt eleganciája nagy hatást gyakorolt rá. Valahányszor Párizsban tartózkodott, együtt vacsoráztak. Bemutatta néhány barátjának, köztük egy tehetséges tervezőnek, aki később Nigel életének fontos szereplője lett. Idejük nagy részét azonban mégis az üzletnek szentelték. Végül a New Bond Streeten találtak egy szép kis boltot, az építész pedig nagyszerű ötletekkel állt elő. Az üzlet belsejét sötétkék bársonnyal vonják be és fehér márvánnyal díszítik. Miután december 1-jére tűzték ki a nyitás napját, keményen kellett dolgozniuk. Emanuelle átjött Párizsból segíteni, hátrahagyva az üzlet igazgatását a legrátermettebb eladóra. A nyitás előtti héten minden nap éjfélig dolgoztak a fáradhatatlan munkásokkal együtt: márványtáblákat illesztettek össze, lámpákat, tükröket szereltek föl, a bársonnyal bíbelődtek. Sarah soha ilyen fáradtnak még nem érezte magát, ugyanakkor a hajsza minden percét élvezte. Londonba magával hozta Juliant is. A Claridge-ben vettek ki szobát. Esténként túl fáradtak voltak a hosszú autóúthoz Whitfieldig. Alkalmaztak egy dadát is. A londoni társaságí élet elárasztotta őket meghívókkal, de soha nem volt idejük elmenni: A megnyitó napjáig egyfolytában dolgoztak. Négyszáz rokont és barátot hívtak meg, valamint Nigel révén a Garrard cég
382

törzsvevőköréből is százat. A megnyitón összegyűlt az elit és az arisztokrácia, ragyogásában szinte elhomályosítva a két év előtti párizsi megnyitót. Sarah minden pénzét ékszerekre költötte, még félt is, hogy túlzásba vitte ez alkalommal, s túl drága darabokat vásárolt föl, De tudta, hogy megéri. Másnap Nigel döbbenten és sápadtan lépett be az üzlet ajtaján. Sarah arra gondolt, valami szörnyűség történhetett. - Mi baj van? - A királynő titkára járt itt - válaszolta a férfi. Az aszszony megijedt, talán valami szörnyű fau pas-t követtek el Ijedten nézett férjére, míg Nigel magyarázott: Őfelsége vásárolni kíván tőlünk valamit, amit a tegnapi megnyitón az egyik udvarhölgye látott. Reggel átküldtük a darabot a palotába, és Őfelsége tetszését fejezte ki. A gyémánttollas brossról van szó. Ezt a darabot Sarah nagyon drágán vásárolta egy párizsi kereskedőtől, s szinte maga is szégyellte, mekkora árat kér érte. - Uramisten! - mondta kitörő örömmel, de a fiatalember folytatta: - Ez annyit tesz, kegyelmes asszonyom, hogy üzletmenetünk első napján udvari szállítóvá váltunk. Az angol királyi család udvari ékszerésze hagyományosan a Garrard cég volt, melynél az uralkodó család tagjai vásároltak, s amely évente egyszer felülvizsgálta
383

a koronaékszerek állapotát. Azáltal, hogy az udvarnak '' adnak el ékszert, hatalmas csatát nyernek anélkül, hogy ezt különösebben akarták volna. Mindamellett az első hónapban annyi ékszert adtak el, amely egy évre előre biztosította az üzletmenetet. Sarah elégedetten látta, már visszatérhet Párizsba, Nigel kezére bízva az üzlet vezetését. Mikor Párizsba értek, új meglepetés várta: a karácsonyi forgalom hihetetlenül nagy hasznot hozott. A párizsi és a londoni üzlet között kellemes versengés alakult ki, amely szerencsére nem jelentett káros konkurenciát. Nigel és Emanuelle valóban őszintén s kedvelték egymást. Sarah úgy képzelte, a két üzlet hasonlítson is, különbözzön is. Londonban elsősorban híres antik darabokat árultak, melyek közül sok valamelyik levitézlett európai uralkodó tulajdonából szabadult föl. Párizsban az antik darabok mellett főleg saját terve zésű, modern ékszereket árusítottak, nagy sikerrel. - A következő lépés? - kérdezte William, ahogy a kastély felé hajtottak. - Buenos Aires? New York? A lehetőségek végtelenek. De Sarah egyelőre elégedett volt. A két üzlettel elég dolga akadt, de maradt ideje gyermekeire is. Julian már másfél éves volt, állandó jelleggel foglalkoztatta környezetét: fölmászott az asztalra, fölmászott a székre, leesett a lépcsőn, majd kimászott az ajtón át a kertbe. Sarah mindig rajta tartotta a szemét.
384

Fölvettek egy helyi leányzót, akinek ugyancsak akadt dolga egész nap a gyerek mellett. A lányt mindig magukkal vitték Párizsba, míg londoni tartózkodásuk alatt ügynökségen keresztül fogadtak dadát. Azért Sarah leginkább mégiscsak azt szerette, mikor saját maga lehet a gyerekkel, aki imádott apja ölében, a tolószékben vágtázni. - Vite! - ösztökélte apját. Ez volt az egyik első szó, melyet megtanult, és gyakorta használt. Boldog időszak volt ez számukra; álmaik valóra váltak, munkával és boldogsággal telve élték életüket. 20. A következő négy év Julian és a két üzlet jegyében telt el. Mindkét üzlet remekül ment. Végül Sarah beleegyezett a párizsi üzlet kibővítésébe, de a londoni boltot megtartották eredeti állapotában. Elegáns, szerény angol intézmény lett belőle. Mind Emanuelle, mind Nigel kiválóan dolgoztak. Sarah elégedetten fújta el a gyertyákat a tortán harminckilencedik születésnapján. Phillip is a kastélyban tartózkodott; tizenhat éves, majdnem olyan magas, mint az apja, és szeretne már visszamenni Whitfieldbe. Errefelé barátokat látogatott, s csak azért maradt anyja születésnapjára, mert apja határozottan megkérte rá. Sarah szerette volna, ha Phillip saját születésnapját is velük ünnepli, de a fiúnak ez a lehetőség nem keltette fel érdeklődését. Júliusban Julian
385

ötödik születésnapjáról is sikeresen elfelejtkezett. Általában úgy tűnt, Phillip számára a család nem bír különösebb fontossággal. Szinte kerülte őket. Mintha fölépített volna egy falat, amelyet nem bont le senki kedvéért. Mikor elment, Sarah most először fogta föl filozofikusan a dolgot. Az évek során ezt megtanulta a férjétől. - Gondolom, szerencsénk van, hogy egyáltalán fölkeres minket - mondta Williamnek - Egyébként csak három dolog érdekli: a lovaspóló, a barátai és hogy Whitfieldben lehessen. Apa és fia megállapodott abban, hogy Phillip a hétvégeket és időnként egy-egy szünidőt is a whitfieldi birtokon töltheti, sőt barátait is meghívhatja, amennyiben valamelyik tanáruk is meghívást kap. Az egyezség nagyon megörvendeztette a fiút, aki jellemében rendkívül angolnak mutatkozott, ellentétben a kis Juliannel, aki szívesebben beszélt franciául, szeretett La Marolle-ban élni, és Párizst előnyben részesítette Londonnal szemben. - Les anglais me fons peur - mondta mindig, - Félek az angoloktól. Sarah szerint ez butaság, mert miután apja angol, következésképpen ő is az. Másodszülött lévén a hercegi címet úgysem fogja örökölni, mindig csak a lord Whitfield cím illeti majd meg. Az angol hagyományok időnként hihetetlenül furcsának tűntek. Sarah úgy
386

érezte, Julian édeskeveset törődik majd ezzel. Olyan boldog és jó természetű gyerek, soha semmi nem boszszantja föl, még bátyjának hűvössége sem. Már kiskorában megtanulta, hogy távolságot tartson Phillippel, és a két fivér ezen a helyzeten nem is igen kívánt változtatni. julian szerette szüleit, barátait, kutyáját; szerette, ha Emanuelle-t látogatják, egyáltalán; mindenütt és mindenkit szeretett, s ennek megfelelően őt is mindenki viszontszerette. Ezen tűnődött Sarah egy szeptemberi délutánon, amikor éppen Lizzie sírján rendezgette a virágokat. Rendszeresen látogatta és ápolta a sírt, s valahányszor fölkereste, nem állhatta meg sírás nélkül. Tizenegy év eltelte után mép mindig hiányzott. Most lenne tizenöt éves... milyen szép kislány volt... egy kicsit hasonlított Julianre, csak nem volt olyan erős... Sarah szeme megtelt könnyel. Nem is hallotta, hogy férje közeledik tolószékében. William sem volt már a régi. Sokat fájt a háta, és bár soha nem panaszkodott, az asszony tudta, hogy az elmúlt télen rosszabbodott a reumája is. A férfi csöndesen felesége vállára tette a kezét. Sarah megfordult, könnyező szemmel nézett férjére, aki gyöngéden megsimogatta és megcsókolta arcát. - Szegény drágám... és szegény Lizzie... - William őszintén sajnálta, hogy Sarah nem szült több lányt, mert jóllehet Julian mindkettőjük számára nagy örö387

met jelentett, Williamnek hiányzott a kislány, akit sohasem ismerhetett. Sarah visszafordult a sírhoz, befejezte munkáját a virágokkal, aztán elfogadta a felkínált zsebkendőt. - Bocsánatot kérek... tudom, ennyi idő után nem kellene... de nem tudok megszabadulni az emléktől. Tizenegy év távlatából is érezte Lizzie meleg kis testét, nyaka köré fonódó kezecskéjét, emlékezett, ahogy a kis test lassan elcsöndesedett és megszűnt lélegzetet venni... - Sajnálom, drágám - mosolygott a férfi gyöngéden. - Talán lehetne még egy gyerekünk. Sarah tudta, a férje tréfál. Visszamosolygott. - Képzelem, Phillip mennyire örülne. - Lehet, hogy jót tenne neki. Nagyon önző fiatalemberré nőtte ki magát - mondta William, akit legutóbb fölbosszantott fiának anyja iránt tanúsított hűvös magatartása. - Nem is tudom, kire üt Phillip. Rád nyilván nem, és remélem, én sem vagyok ilyen. Julian mindenkit imád... és édesanyád is annyira tele volt szeretettel. Az én szüleim is kedves emberek voltak, a nővérem is az. - Lehet - válaszolta William. - volt a családunkban valamikor régen egy vizigót király, vagy valami vad normann, nem tudom. Phillip mindenesetre Phillip. A fiút főleg Whitfield, Cambridge és a londoni üzlet
388

érdekelte. Ahányszor fölkereste a boltot, Nigelt kérdések ezreivel árasztotta el. A férfit mulattatta a dolog, szívesen válaszolgatott, tanítgatta a fiút, hogyan kell megkülönböztetni a köveket, megállapítani nagyságukat, minőségüket, tisztaságukat, metszésüket és foglalásukat. De Phillipnek még sok a tanulnivalója, mire elfoglalhatja helyét a londoni boltban. - Idén talán elmehetnénk valahová együtt - mondta Sarah, amint Williamre nézett. Fáradtnak látta férjét. Ötvenkét éves korára sok mindenen ment keresztül, és időnként ez meg is látszott rajta. Azért fáradhatatlanul kísérte feleségét Párizsba és Londonba. Jövőre azonban Julian már iskolába megy La Marolle-ban, akkor kevésbé lesz módjuk elhagyni a kastélyt. Idén van itt az ideje az utazásnak. - Burmába és Thaiföldre szeretnék menni. És akkor egy füst alatt köveket is vásárolhatunk - mondta meggondoltan. Williamet kellemesen meglepte a javaslat. Az elmúlt hat évben Sarah mindent megtanult, ami fontos az ékszerészethez, rendkívül választékos ízléssel vásárolt, aminek eredményeképpen a Whitfield cég makulátlan hírnévnek örvendett. Londonban a királynő több ízben is vásárolt náluk azóta, csakúgy, mint az edinburghi herceg. - Nagyon jó lenne utazni. Juliant is magunkkal vihetnénk. - Az nagyon romantikus lenne - felelte William, bár
389

jól tudta, mennyire szereti Sarah a közelében tudni fiát. - Akkor megszervezek valamit. Talán jó ötlet lenne, ha vinnénk egy lányt is magunkkal, hogy néha vigyázzon a gyerekre. Karácsonyig valószínűleg meg is járhatnánk a Távol-Keletet. - Hosszú, fárasztó út lesz, de mindketten úgy érezték, jót tenne nekik. Novemberben indultak és karácsony estéjén érkeztek vissza Angliába, több mint hat hét után. Whitfieldben találkoztak Phillippel, akinek rengeteget meséltek az indiai tigrisvadászatokról, a thaiföldi tengerpartról, Hongkongról, rubinokról, smaragdokról és mesés ékszerekről. Gyönyörű kövek egész garmadáját hozták haza magukkal, Phillip megcsodálta a köveket, és élvezettel hallgatta szülei úti beszámolóját. Életében először még öccsével is kedvesen viselkedett. A következő héten Sarah megmutatta kincseit Nigelnek, aki biztosította arról, hogy rendkívül jó vásárt csinált. Miután sikerült néhány maharadzsa tulajdonát is megvásárolni, a mesés keleti ékszerek a párizsi boltban is kelendőnek bizonyultak. A csodás utazás után boldogan tértek haza franciaországi kastélyukba. A lány, akit magukkal vittek, csodálatos történetekkel traktálta családját. Julian boldog és izgatott volt, hogy ismét otthon lehet a barátai között. Sarah is örült, bár úgy érezte, valami fertőzést szedhetett össze az úton, amely csak nem akart magától elmúlni, és gyakran okoz gyomorgör390

csöket. Igyekezett minél kevesebbet panaszkodni, de mire visszatértek a kastélyba, egy kicsit megijedt. Miután nem akarta Williamet is megijeszteni, nem tett róla említést, de aggodalommal figyelte, hogy szinte semmi étvágya nincsen. A következő párizsi út alkalmából fölkereste orvosát, aki megvizsgálta. Nem talált semmi komoly bajt, és megkérte, később újra keresse föl. Addigra az asszony már kissé jobban érezte magát. - Mit gondol, mi bajom lehet? - kérdezte szinte bosszúsan az orvostól. November óta nem élvezte az ételt. - A magyarázat nagyon egyszerű, madame - mondta a férfi nyugodtan. - Ennek örülök - felelte Sarah, de még mindig boszszankodott, amiért összeszedte ezt a fertőzést. Még szerencse, hogy Juliant elkerülte. Igaz, mindig vigyázott arra, hogy a gyerek mit eszik és mit iszik. Nem akarta, hogy fia megbetegedjen. Ami saját magát illeti, már nem volt ilyen óvatos. - Mik a tervei jövő nyárra, madame? - kérdezte az orvos halvány mosollyal. Sarah pánikba esett. Csak nem kell megoperálni? És miért éppen jövő nyáron? - Még nem tudom. Miért kérdezi? - Azt hiszem, augusztusban gyermeke lesz. - Nekem? - Nem hitt a fülének. Hiszen augusztusban negyvenéves lesz. Hallott ugyan már nőkről, akik
391

később is szültek, és kétségtelen, hogy most is erősnek és egészségesnek érezte magát, de a naptárnak nem lehet hazudni. Negyven év az negyven év. - Biztos benne? - Majdnem. Még egy vizsgálatot szeretnék, hogy teljes bizonyosságot szerezzünk. A vizsgálat igazolta, hogy Sarah valóban terhes, amit azonnal közölt férjével, amint az orvos értesítette. Kicsit zavarban érezte magát. - Az én koromban... nem abszurdum? Egyáltalán nem - válaszolta William lelkesen. Anyám sokkal idősebb volt, amikor születtem, és mindketten egészségesen megmaradtunk. - Boldogan nézett feleségére, különben is, én mondtam, hogy lehetne most, gyerekünk. - Ez alkalommal ő is kislányra vágyott. Sarah kicsit szomorkásan nézett rá. - De ugye nem kell megint befeküdnöm arra a borzasztó klinikára? - kérdezte. A férfi elnevette magát. Felesége időnként még mindig olyan volt, mint egy kislány. - Hát, én nem szeretném levezetni a szülést. Az asszony valósággal sikított. - Látod! Te is azt hiszed, már túl öreg vagyok. Mit gondolnak majd az emberek? - Szerintem azt gondolják majd, milyen szerencsések vagyunk, és esetleg hozzágondolják, hogy ebben
392

a korban már igazán leszokhattunk volna a szerelemről - felelte tréfásan, mire Sarah nevetni kezdett. Bolondságnak tűnt negyvenéves korban szülni, de azért nagyon örült. Julian is sok örömet okozott de ő már nagyfiú, Szeptemberben iskolába megy. Emanuelle meglepődött, amikor tudomására hozta a jóhírt. Nigel zavarba jött, de nagyon udvariasan gratulált. Mindkét üzlet olyan jól ment, hogy nem volt szükség Sarah személyes jelenlétére. Az év nagy részét a kastélyban töltötte, Phillip, szokása szerint nyáron látogatott el La Marolle-ba. Anyja terhességével kapcsolatban semmit sem érzett. nem is tett észrevételt, csak enyhe hányingert. William és Sarah között nézeteltérés támadt, mert az asszony otthon akart szülni, férje pedig azt szerette volna, ha kórházba megy Végül kiegyeztek abban, hogy befekszik Orléans-ban az új városi kórházba, amely várhatóan nem olyan kibírhatatlan, mint a múltkori szanatórium. Megünnepelték Sarah negyvenedik születésnapját. Mindannyian jól érezték magukat, még Phillip is kellemesen viselkedett. Másnap elutazott Whitfieldbe, utolsó iskolai vakációját eltölteni. Utána már Cambridgebe ment. Távozása estéjén Sarah nagyon kellemetlenül érezte magát, és miután Julian lefeküdt, különös tekintettel nézett Williamre. - Nem tudom, mi történik, de különösen érzem ma393

gam. - Hívjunk orvost? - Talán felesleges. Nincsenek igazi fájdalmaim, csak úgy érzem... nem is tudom pontosan, nagyon nehéz... több, mint nehéz... és mintha mindig mozogni akarnék. - Talán nyom a gyerek. - A vizsgálatok szerint ez a magzat kisebb volt a többinél, de még mindig elég nagy ahhoz, hogy az utolsó hetekre kényelmetlenné tegye az anya életét. - Fürödj meg jó meleg vízben, feküdj le, talán akkor majd jobban érzed magad. - Szigorúan nézett feleségére. Túlságosan is jól ismerte, és éppen ezért nem egészen bízott benne. - De azt akarom, rögtön mondd meg, ha úgy érzed, megkezdődött a szülés. Nem akarom, hogy az utolsó pillanatig várjuk, és aztán esetleg ne érkezzünk meg időben a kórházba. Nagyon komolyan kérlek! - Igenis, kegyelmes uram - felelte hitvese engedelmesen, aztán mosolygott, és elment fürdeni. Egy órával később az ágyon feküdt. Még mindig érezte a furcsa nyomást, de úgy döntött, még nem szülési fájdalomról, hanem gyomorrontásról van szó. William hamarosan bejött megnézni, hogy van a felesége, és ahogy rápillantott, valamitől ideges lett. - Biztos nem a szülés kezdődik? - kérdezte. - Biztos.
394

- Akkor jó. A férfi visszament a másik szobába, ahol néhány üzleti kimutatást tanulmányozott, közben Emanuelle te-' lefonált Monte Carlóból, és a két nő hosszan beszélgetett. A lány Charles de Martinnel folytatott viszonya már két éve véget ért, jelenleg a francia pénzügyminiszter barátnője volt. - Csak óvatosan - figyelmeztette Sarah, mire Emanuelle nevetett. - Nocsak, éppen maga beszél! - Néhány jóindulatúan fullánkos megjegyzést tett Sarah terhességére és életkorára vonatkozóan. - Különben, hogy van? - Remekül - felelte az asszony - Akkora vagyok, mint egy bálna, unatkozom, és azt hiszem, William egy kicsit ideges. Amint lehet, benézek az üzletbe. Mint minden évben, idén is bezártak augusztusban; a párizsi üzlet szeptemberben nyitott ki újra. Még beszélgettek egy darabig, aztán Sarah letette a kagylót, és ismét körbesétálta a szobát. Aztán megint a fürdőszobába ment. Mikor kijött, lement a földszintre és vissza az emeletre. Még mindig föl-alá járt, amikor férje végzett munkájával és ismét megjelent a hálószobában. - Mit csinálsz, az isten szerelmére? - Kényelmetlen feküdnöm, és nyughatatlan vagyok Hirtelen éles fájdalmat érzett a hátában. Ismét a fürdőszobába ment, és visszatérőben hirtelen egész testén
395

átrohant a fájdalom. Ebben a pillanatban semmi mást nem akart, mint ott helyben megszülni a gyereket. A fájdalom szünet nélkül sugárzott a hátától a gyomra és az ágyéka felé. Megragadott egy széket, hogy el ne essen, William rögtön odasietett. Tolószékén az ágyhoz szállította és lefektette. - Sarah, mit művelsz már megint? Mi történt? - Nem tudom - felelte alig hallhatóan. - Azt hittem, elrontottam a gyomromat... most pedig... William... jön a gyerek! - Hát nem! - felelte a férfi határozottan. Átkerekezett a telefonhoz, fölhívta a kórházat és egy mentőt kért. Végtére Sarah már nem fiatal, negyvenéves, nem kell még egy ötkilós gyerekkel szenvednie. A kórházból azt válaszolták, azonnal küldik a mentőt, és orvos is megy a kocsival. A kórház húszpercnyi távolságra volt La Marolle-tól. William letette a kagylót, és sietett vissza a fájdalomtól sikoltozó asszonyhoz. Sarah belekapaszkodott férje kezébe. Nem sírt, de látszott, hogy szörnyű fájdalmai vannak. - Biztosan a gyerek jön... William!... érzem, hogy jön!... most jön ki a feje! - sikította fektében. A férfi gyorsan fölhúzta a hálóingét és látta, a fejecske valóban megjelenik. Sarah sikoltozott, hogy nem tudja elviselni a fájdalmat, de ezt a gyereket már nem lehetett megállítani. Néhány pillanattal később már látszott a kis arc. William igyekezett segíteni, kibukkant a gye396

rek válla és a karja. A következő fájásnál már kint volt az egész csecsemő, egy gyönyörű kislány, aki világrajövetele alkalmából dühösen nézett szüleire. Anyja kimerülten dőlt hátra. Mindkettejüket meglepte és elképesztette, milyen erővel és gyorsan ment végbe a szülés. Negyedórával ezelőtt még Emanuelle-lel beszélt telefonon. Az egész szülés kevesebb mint tíz percig tartott. - Sohasem fogok megbízni benned. Figyelmeztess, ha elfelejteném - mondta William, és megcsókolta feleségét. A hamarosan megérkező orvos elvágta a köldök zsinórt, és megtett mindent, amit ilyenkor szükséges. Az újszülött az anyja mellett feküdt és valamivel elégedettebbnek tűnt, bár időnként haragos pillantást vetett anyjára, amiért kilökte biztonságos méhéből. Az orvosra tulajdonképpen nem volt szükség, mindazonáltal William hívására azonnal jött, mert nem lehetett előre tudni, hogy az asszony ilyen gyorsan megszüli negyedik gyermekét. Mindkettejüknek gratulált. Kijelentette, a gyerek gyönyörű, és fölajánlotta, beviszi Saraht a kórházba, ha kívánja, bár a maga részéről erre nem látott semmiféle okot. - Inkább itthon maradnék - sóhajtotta Sarah csöndesen. - Tudhattam volna - kiáltott fel William mímelt haraggal. - Legközelebb két hónappal a szülés előtt befektetlek a kórházba.
397

- Legközelebb? Tréfálsz? Legközelebb már nagymama leszek! - felelte az asszony nevetve, megkönnyebbülten, boldogan a fájdalmas, de szerencsére gyors szülés után. - Még ebben a tekintetben sem bízhatok benned! vágott vissza férje, aztán kikísérte az orvost. Visszafelé hozott feleségének egy pohár pezsgőt, aztán csak nézte őket. - Ugye milyen gyönyörű? - kérdezte. - Gyönyörű - mosolygott Sarah a férjére. - Szeretlek, William. Köszönök mindent... - Állok rendelkezésedre. - Lehajolt, megcsókolta feleségét. A gyereket Isabelle-nek fogják hívni. Reggel, mikor Julian megismerkedett a csecsemővel, sietett kijelenteni, hogy saját gyermekének tekinti, és engedélye nélkül szülei kézbe sem vehetik. Gyöngéden tartotta karjában kistestvérét. Julianben megvolt mindama érzelem és gyöngédség, ami Phillipből hiányzott. Egyszerűen imádta kishúgát, s ahogy nőttek, a szeretet köteléke csak erősödött közöttük. Isabelle is imádta bátyját, aki mindig szerető testvére és vad védelmezője maradt húgának. Egymáshoz tartoztak. 21. Amikor 1962 nyarán Phillip végzett Cambridge-ben, a családban senkit sem lepett meg bejelentése, hogy a londoni üzletben kíván dolgozni. Legfeljebb az volt meglepő, hogy rögtön az igazgatói munkakört kívánta
398

magának. - Azt hiszem, jobb lenne, ha előbb kitanulnád a szakmát - mondta Sarah. A fiú azon a nyáron közgazdaságtant és ásványtant tanult, és úgy érezte, már mindent tud. Végül apja is közbeszólt: - Az első időkben majd Nigel megmutatja, hogy működik az üzlet. Phillip dühös lett. - Én már most többet tudok, mint az a kiszáradt, vén kóró - kiáltotta, megjegyzésével fölkeltve anyja haragját. - Nem hinném - válaszolta. - Ha pedig nem vagy hajlandó tanulni Nigeltől, és nem beszélsz vele a legnagyobb tisztelet hangján, akkor egyáltalán nem engedem meg, hogy a cégnél dolgozz. Világos? A jelenlegi hozzáállásod nem fogja növelni a cég értékét. Phillip napokig dühös volt,. de végül beleegyezett abba, hogy Nigel irányítása alatt dolgozzon, legalábbis átmeneti jelleggel. - Nevetséges - dühöngött Sarah, amikor férjével kettesben maradtak. - Igaz, Phillip majdnem huszonhárom éves, de hogy meri azt képzelni, hogy többet tud Nigelnél. Hálásnak kellene lennie, mert mellette dolgozhat. - Phillip sohasem hálás - mondta William őszintén hacsak nem így kapja meg azt, amit akar. Szerinte tanításra nincs semmi szüksége. Nem irigylem Nigelt, ha
399

Phillip lesz a munkatársa. A férfinak tudomására hozták, amennyiben Phillip engedetlen, nyugodtan elbocsáthatja. Nigel hálás volt, hogy Whitfieldék ennyi bizalommal vannak iránta. Kapcsolata a fiúval mindenképpen feszültnek tűnt az első évben. Akadtak pillanatok, amikor szívesen kitekerte volna Phillip nyakát, de el kellett ismernie, hogy kiváló üzleti érzékkel rendelkezik, vannak jó ötletei, s bár emberként nem tartotta sokra, úgy gondolta, az üzleti életben előbb-utóbb megállja a helyét. Nem rendelkezett ugyan anyja képzelőerejével és tervezőkészségével, de örökölte apja üzleti érzékét. Az elmúlt hat-hét évben William egészségi állapota rosszabbra fordult, ízületi bántalmaktól szenvedett. Sarah végigjárta vele a specialistákat, akik nagyon keveset tudtak segíteni panaszain. Hadifogsága éveiben olyan sokat szenvedett, olyan sokáig kínozták, hogy egészsége végérvényesen megromlott. Bár roppant türelemmel viselte betegségét, hatvanadik születésnapján, 1963-ban, koránál tíz évvel többet mutatott, ami aggasztotta feleségét. Isabelle betöltötte hetedik életévét. Anyja sötét haját és zöld szemét örökölte. Nem tűrt ellentmondást. Ha egyszer akart valamit, annak úgy kellett történnie. Csak bátyjára hallgatott, a tizenhárom éves Julianre, aki kamaszként ugyanolyan gondtalan és kellemes volt, mint amikor megszületett. Isabelle bármit megte400

hetett vele, ő csak mulatott rajta. Amikor a kislány a haját rángatta, kiabált vele, elszedte legkedvesebb tárgyait és összetörte őket, bátyja mindig meg tudta nyugtatni. Sarah bámulta fia türelmét. Ő maga időnként legszívesebben megfojtotta volna a kis boszor kányt. Elismerte, hogy gyönyörű, és időnként elbűvölő tud lenni, de semmi szín alatt nem lehetett problémamentes gyermeknek tekinteni. - Mivel érdemeltem ki mindezt? - kérdezgette férjét. - Mit tehettem, hogy ilyen nehéz esetek a gyerekeim? Phillip viselkedése évek óta fájdalmat okozott anyjának, Isabelle pedig feldühítette. Julian révén minden jobbra fordult, mert ő mindent megértett, mindenkit szeretett, mindenkit megnyugtatott, mindig azt tette, amit éppen tennie kellett; egyszóval olyan volt, mint William. Az üzlet még mindig virágzott, és ellátta Saraht tennivalóval. Amikor nem gyermekei mellett töltötte idejét, ékszereket tervezett és nagy ritkán vásárolt is egy egy fontos antik darabot. Időközben a cég az angol uralkodó kedvenc ékszerészévé vált, és a két világváros krémje is náluk vásárolt. Julian remek tervezőkészségről tett korai tanúbizonyságot, amikor olyan változtatásokat javasolt anyja rajzain, melyektől a tervek még jobbak lettek. Időről időre maga is tervezett, sajátos stílusban. Egyik tervét Sarah le is gyártatta. Mindig
401

hordta, ami juliant nagy örömmel töltötte el. Phillip az üzletre összpontosított, és nem érdekelte a tervezés; Julianben viszont igazi szenvedély támadt az ékszerészet iránt. William gyakran mondogatta: egy napon jó páros lehetne belölük. Ilyenkor Sarah mindig hozzátette: amennyiben előbb nem ölik meg egymást. Isabelle sorsa is aggasztotta az anyját. Fogalma sem volt, mi lesz vele, hacsak nem talál magának egy rendkívül gazdag és nagyon béketűrő férjet, aki mellett egész nap hisztízhet. Hiába próbált határozott lenni lányával, hiába próbálta megmagyarázni neki, hogy nem történhet mindig minden úgy, ahogyan ő akarja, dehát mégsem hallgatott rá. Végül mindig Julian nyugtatta meg. - Hogyan lehetséges, hogy csak egy olyan gyerekünk van, aki ért a szóból? - panaszkodott Sarah férjének egy késő novemberi délutánon. - Talán valamilyen vitaminhiányban szenvedtél a terhesség alatt - válaszolta William tréfásan, és bekapcsolta a rádiót. Éppen most tértek haza Párizsból egy specialistánál tett látogatásból, amelyen az orvos azt javasolta, látogassanak meleg éghajlatú országokat. Hazafelé fölmerült egy karib-tengeri út gondolata. vagy mehetnének Kaliforniába, mely esetben Sarah viszontláthatná nővérét. A rádió megdöbbentő hírekkel szolgált. John E Kennedy merénylet áldozata lett. A hír és a következő
402

napok híranyaga egyre jobban lehangolta őket. Amikor később televízión is megnézték az eseményt, Sarah sírva fakadt az özvegy és a két árva láttán. De életükben láttak már ennél ezerszerte rosszabbat is; a háborút, a koncentrációs táborok szörnyűségeit... mindazonáltal szívből meggyászolták az elnök halálát, és lehangoltságuk majdnem karácsonyig tartott. Karácsony után fölkeresték mindkét üzletüket. Londonban megelégedéssel vették tudomásul, hogy Phillip erőt vett magán, és kijön Nigellel. Elég esze volt fölismerni, az idősebb férfi milyen fontos része a cégnek. Azóta maga is megtalálta a helyét, és ezért kevesebbet feleselt. A pénzügyi kimutatások mind Londonban, mind Párizsban okot szolgáltattak az elégedettségre. Végül februárban indultak el a tervbe vett útra. Először Dél-Franciaországba, onnan Marokkóba mentek, aztán Spanyolországon keresztül jöttek haza. Akárhová mentek, azzal ugratták egymást, fióküzletet nyitnak itt is, ott is. Sarah azonban sokat aggódott férje miatt, mert William fáradékony volt, és gyakran érzett komoly fájdalmakat. Két héttel hazaérkezésük után olyan fáradtnak és gyöngének érezte magát, hogy az asszony komolyan megijedt. A kastélyban történt, hogy William enyhe infarktust kapott. vacsora után azt mondta, nem érzi jól magát. Enyhe gyomorrontásra gyanakodott, de mikor
403

megjelentek a mellkasi fájdalmak, Sarah azonnal orvost hívott. Az orvos elindult; hamarosan meg is érkezett. William egy kicsit jobban érezte magát, mire megjött; de azért másnapra bekérték a kórházba. Megvizsgálták, s megállapították, enyhe infarktusa volt. Mint az orvos később elmagyarázta, annyit szenvedett a háborúban, hogy szervezete igen meggyengült. Nyugodt, csöndes életet kell élnie, és nagyon kell vigyáznia magára. Sarah tétovázás nélkül értett egyet ezzel a szakvéleménnyel. William azonban ellenkezett. - Micsoda marhaság! Nem azért éltem túl a háborút, hogy hátralévő életemben a sarokban üldögéljek egy takaró alatt. Az istenért, kedvesem, hiszen ez semmiség. Az ilyen enyhe infarktus nagyon gyakori. - Akkor is pihenned kell - felelte az asszony határozottan. - Még legalább negyven évig szükségem van rád, úgyhogy egyszerűbb, ha megfogadod az orvosi tanácsokat. A férfi először bosszankodott, aztán fölengedett. Maga is örült, hogy jobban érzi magát. Sarah elhatározta, férjének pihennie kell. Egész áprilisban otthon tartotta, és rengeteget aggódott. De nem kevésbé aggasztotta Phillip viselkedése apjával szemben. A két másik gyerek nagyon szerette apját, Isabelle különösen. Minden este elüldögéltek együtt egy darabig, és a kislány felolvasott. Julian is megtett mindent. Phillip azonban csak
404

egyszer látogatta meg apját, és csak egyetlenegyszer telefonált, hogy érdeklődjön hogyléte felől. Amennyire az újságokból ki lehetett venni, idejét túlságosan lekötötte a szoknyavadászat. - A legönzőbb ember, akit valaha ismertem - mérgelődött Sarah Emanuelle-nek, aki mindig védelmébe vette Phillipet, hiszen annyira szerette gyerekkorában. Nehezen látta meg hibáit, ellentétben Nigellel, aki akár katalógust szerkeszthetett volna belőlük. De ennek ellenére valahogy mégis sikerült együtt dolgozniuk. Sarah ennek természetesen örült, de fölháborította, Phillip milyen kevés figyelemmel viseltetik apja iránt. Amikor látogatóba jött, kelletlen pillantást vetett anyjára és közölte vele, szerinte kettejük közül ő néz ki roszszabbul. - Szörnyen nézel ki, anyám - mondta hűvösen. - Köszönöm - felelte Sarah, és nagyon megsértődött. Emanuelle azonban ugyanezt mondta, mikor legközelebb találkoztak. Saraht olyan sápadtnak, szinte zöldnek találta, hogy őszinte aggodalmat érzett. A valóságban nem másról volt szó, minthogy Saraht megrémítette férje betegsége, mert tudta, nélküle nem tudna élni. . Júniusban, legalábbis külsőleg minden visszazökkent a rendes kerékvágásba. William gyakran érzett fájdalma405

kat, de alig panaszkodott. Sarah egészségi állapota azonban romlott; sokat fájt a háta, gyomra, és életében először gyakran erősen megfájdult a feje. - Kikapcsolódásra van szüksége - mondta Emanuelle. Sarah szívesen utazott volna Brazíliába és Bolíviába, hogy smaragdokat vásároljon, de úgy gondolta, William túl gyönge az utazáshoz, és semmiképpen nem akarta magára hagyni. Mikor másnap délután megemlítette férjének ezt a lehetőséget, az nem lelkesedett. Szerinte felesége nem volt elég jó egészségi állapotban ahhoz, hogy ilyen hosszú útra keljen. - Miért nem megyünk inkább Olaszországba? Sarah beismerte: a javaslat kedvére való. Az elmúlt hónapok lehangoltsága után valami változásra, valami újra volt leginkább szüksége. Ebben az évben esett át végképp a klimaxon, amitől öregnek és csúnyának érezte magát, de az olaszországi út megfiatalitotta. Velencében visszaemlékeztek arra a napra, amikor William megkérte a kezét. Milyen régen történt! Az élet sok jót hozott, az évek pedig gyorsan múltak. Sarah szülei rég elhunytak, Jane új életet kezdett Kaliforniában. Sarah évekkel ezelőtt hallotta a hírt, hogy Freddie Palm Beachen autóbaleset áldozata lett. Mintha sohasem vett volna részt életében. Az élet Williammel kezdődött... a gyerekekkel folytatódott... aztán az ékszerüzletek. Újult erővel tértek vissza útjukról. Saraht csak az bosszantotta, hogy két hét leforgása alatt mennyire
406

meghízott a sok spagettitől. Miután a rákövetkező hónapban hízása folytatódott elhatározta, hogy orvoshoz megy. De valahogy soha sem akadt rá ideje, és hamarosan jobban is érezte magát. Egy éjszaka azonban, mikor William mellett feküdt az ágyban, ismerős érzése támadt. - Mi volt ez? - kérdezte férjét, mintha ő is érezhette volna. - Micsoda mi volt? - valami megmozdult. - Én voltam. - William feléfordult, és elmosolyodott. - Mitől vagy ilyen ideges ma éjjel? Másnap reggel Sarah fölkereste az orvost Lá Marolle-ban, leírta tüneteit és az előző éjjel tapasztalt mozgást. Sietett hozzátenni, hogy már túl van azon a koron, ahol képesnek tartja magát a gyerekszülésre. - Tudom, hogy ostobaság - magyarázta - de olyan érzés volt..., mintha terhes lennék..., s mintha magzat lenne a méhemben. - Nem lehetetlen - felelte az orvos. - Múlt héten egy ötvenhat éves asszony szülését vezettem le. Most szülte a tizennyolcadik gyermekét - tette még hozzá bátorítóan. Sarah valósággal nyögött a gondolattól is. Szerette gyermekeit, és volt idő, amikor sok-sok gyereket akart, de ez az idő elmúlt. Hamarosan betölti negyvennyolcadik életévét. William beteg, szüksége van rá. Egysze407

rűen kizárt dolo hogy újra szüljön. - Hercegnő - mondta az orvos udvariasan, amint végzett a vizsgálattal örömmel hozom tudomására valóban terhes. Egy illanatra azt hittem, ikrei lesznek, de már biztos vagyok benne, hogy nem. Méhében egy magzat van, de korához képest igen fejlett. Karácsony tájára várható a születése. - Maga nem beszélhet komolyan - mondta az aszszony döbbenten. Elsápadt és megszédült. - Nagyon komolyan beszélek, és teljes bizonyossággal kijelentem, hogy igazam van - mosolygott rá az orvos. - Biztos vagyok benne, hogy Monsieur le Duc is nagyon fog örülni. Sarah ebben nem volt olyan biztos. Különben is, hatvan fölött van, ő negyvennyolc. Nevetséges. Úgy érezte, hogy ezt a gyereket nem akarja megszülni. Elköszönt az orvostól, és beült az autóba. Hazafelé azon gondolkozott, mit tegyen, és mit mondjon Williamnek. Az egész ügy végtelenül lehangolta. Nem akart még egyszer szülni, és gyanította, férje sem akar több gyereket. Életében először fölmerült benne a művi vetélés gondolata. Vacsora után megbeszélték a dolgot. William figyelmesen hallgatta felesége érvelését, emlékezetébe idézte, hogy saját szülei pontosan ennyi idősek voltak, amikor ő maga született, és senkinek semmi baja sem lett. Ugyanakkor megértette Sarah érzelmeit. Négy
408

gyereket szült. Egy meghalt kiskorában, a negyedik késői meglepetésként jött... és most újra, ilyen későn, ilyen váratlanul. De az ő szemében a gyermek mindig áldás volt, amelyet nem lehet elutasítani. Felesége érzelmei kicsit megdöbbentették, de arra gondolt, talán csak megijesztette a kései terhesség. - Igazán nem akarod ezt a gyereket? - kérdezte szomorúan aznap éjjel az ágyban. - És te? - kérdezett vissza Sarah. - Én azt akarom, szerelmem, amit te. Szavai könnyeket csaltak felesége szemébe. Férje olyan jó volt hozzá. - Nem tudom, mitévő legyek..., mi lenne helyes..., az egyik pillanatban akarom..., a másik pillanatban nem. - Legutóbb is így voltál - emlékeztette a férfi. - Igen, de akkor negyvenéves voltam... nem pedig kétszáz. William gyöngéden nevetett. Sarah is elmosolyodott könnyei közepette. - Mikorra várható? - kérdezte William a büszkeség és a boldogság hangján: - Az orvos karácsonyt mondott. - Helyes - válaszolta férje boldogan, aztán elnevette magát. - Alig várom, hogy Phillipnek elmesélhessem. 22.
409

Terhessége zömét Sarah a kastélyban élte végig. Feltételezte, hogy Párizsban vagy Londonban ujjal mutogatnának; rá az emberek. Szíve mélyén örült a gyermekáldásnak; de tartott a környezet esetleges rosszallásától, függetlenül attól, hogy William szülei hány évesek voltak fiuk születésekor. Ahogyan azt el is lehetett várni, Phillip valósággal dühöngött, amikor meghallotta a hírt. Közölte, ennél közönségesebb dolgot elképzelni sem tud, mire apja nyíltan kinevette. A másik két gyerek azonban örült. Julian kitörő örömmel fogadta a hírt, Isabelle pedig alig várta, hogy játszhasson testvérével. Karácsony előtt Sarah még néhány ékszert is tervezett. Nigel és Phillip közben több igazán szép ékkövet vásárolt. Ez alkalommal Sarah nem tett különösebb ellenvetést, amikor William kijelentette, a gyereket nem szülheti meg otthon. Két nappal karácsony előtt Párizsba utaztak, ahol Sarah befeküdt egy szanatóriumba. Rémesen unta magát, és nagyon zavarta, hogy a legtöbb szülni készülő anya feleannyi idős, mint ő. Ugyanakkor mindkettejüket mulattatta is a dolog. William minden nap órákra meglátogatta: kártyáztak, az üzletről beszélgettek. A kastélyban Julian és Isabelle maradt a személyzettel. Egy hét telt el. Szilveszter napján ittak egy pohár pezsgőt. Sarah
410

unta már a szanatóriumot. Kijelentette, ha a gyerek másnapig nem jön a világra, egyenesen Whitfieldbe megy. Szerencsére erre nem került sor, mert aznap délután elfolyt a magzatvíz, és estére már nagy fájdalmai voltak. Mikor a műtőbe vitték, kinyújtotta kezét William felé, és így szólt: Köszönöm, hogy megengeded nekem ezt a gyereket .A férfi szeretett volna jelen lenni a szülésnél, de az orvosok nem engedélyezték. Ebben a szanatóriumban ez nem volt szokás. William éjfélkor még nem kapott semmi hírt, hajnali négykor pedig kezdett pánikba esni. Felesége már hat órája vajúdott. Újra megkérdezte a nővért, van-e valami hír, de csak azt a választ kapta, minden a legnagyobb rendben van. Ha megszületett a gyerek, azonnal szólnak. Amikor reggel hétkor a várószobába belépett az orvos, William már tűkön ült. Az éjszaka során minden lehetséges módon igyekezett uralkodni türelmetlenségén, még imádkozott is. Kétségei támadtak, talán mégiscsak el kellett volna vetetni a magzatot. Mi lesz, ha Sarah nem bírja ki a szülést? Az orvos komoly pillantást vetett rá. Williamnek öszszeszorult a szíve. - valami baj van? - Nincsen semmi baj - rázta meg fejét határozottan az orvos. - A hercegnő a körülményekhez képest na411

gyon jól van. Egészséges, hatalmas fiúgyermeknek adott életet. Több mint öt kilót nyom. Sajnos császármetszést kellett végeznünk. A felesége mindent megtett, hogy megszülje a gyereket, de egyszerűen nem volt képes rá. Williamnek eszébe jutott, hogy a császármetszés veszélye már Phillip megszületésekor is fennállt. Sarah mégis öt gyereket szült, mire negyvennyolc éves korában már biztosan eldőlt, többször nem szülhet. - Jól van a feleségem? - Nagyon fáradt - felelte az orvos. - A sebészeti beavatkozás következtében lesznek fájdalmai is. Természetesen mindent megteszünk érte, és egy-két héten belül hazamehet. - Azzal elhagyta a szobát. William a feleségére gondolt, a gyermekeire; arra, mennyit jelentenek neki az életben. Csak késő délután engedték be Sarahhoz, akit félálomban talált, de megérezte férje jelenlétét, felébredt és rámosolygott. - Fiú - súgta. William bólintott, és megcsókolta. Nem baj? - Sőt, csodálatos - biztosította feleségét boldogságáról. Az asszony egy pillanatra ismét álomba merült, aztán hirtelen újra kinyitotta szemét. - Hívhatjuk Xavier nek? - Hát persze - felelte. Sarah később egyáltalán nem emlékezett vissza ötletére, bár azt mondta, mindig különösen szerette ezt a nevet. Úgyhogy végül Xavier Al412

bertnek hívták; az Albert nevet William egyik kedves unokafivére után kapta. Három teljes hetet kellett az asszonynak kórházban töltenie. Ezek után diadalmenetben tértek haza a kastélyba a gyerekkel, bár William nem állhatta meg, hogy ne ugrassa feleségét. Kijelentette, rettenetesen kétségbe ejti, hogy a császármetszés következtében nem szülhet több gyereket. Pedig elvárta volna, hogy ötvenedik születésnapján újabb gyermekkel ajándékozza meg. - Persze örökbe is fogadhatunk - tette hozzá, mire Sarah olyan mérges lett, hogy válással fenyegetőzött. A gyerekeket elbűvölte Xavier; boldog, gondtalan csecsemőnek tűnt, aki nem izgatta föl magát semmin, mindenkit szeretett, még ha nem is rendelkezett Julian személyes varázsával. Sarah azonban nem tudott annyi időt szentelni a gyereknek, mint szeretett volna. William egészségi állapota rosszabbra fordult, s a nyár végén már teljesen lekötötte felesége figyelmét. Szívbántalmai kiújultak, ízületi gyulladása rosszabbodott, és a La Marolle-i orvos távolról sem volt megelégedve az állapotával. - Sajnálom, hogy ilyen teher vagyok - panaszolta William feleségének. Valahányszor képes volt rá, Xavier t mindig saját ágyába fektette; de az igazság az, hogy az idő túlnyomó többségében a fájdalmai meggá413

tolták a gyerekkel való együttlét élvezetében. Szomorú karácsonyuk volt ebben az évben. Sarah már két hónapja nem jutott el Párizsba, Londonban a nyár elején járt utoljára. De most igazán nem volt ideje az üzletre. Bíznia kellett abban Nigel, Phillip és Emanuelle jól ellátják szerepüket. Őt most minden idejét Williamnek akarta szentelni. Julian a teljes iskolai szünidőt apjával töltötte. Szentestére még Phillip is átrepült Londonból. Nagy családi vacsorát rendeztek, utána még templomba is mentek, bár William ehhez már nem érzett magában elég erőt. Phillip észrevette, hogy apja mintha összement volna: törékenynek és ösztövérnek tűnt, bár mit sem vesztett szelleméből, erejéből, humorából. A maga módján még mindig nagy ember volt, és ezt egy pillanatra Phillip is észrevette. Karácsony napján meglátogatta őket Emanuelle, aki Párizsból érkezett autón. William állapotára vonatkozólag ugyan nem tett Sarahnak megjegyzést, de mikor visszatért Párizsba, egész úton sírt. Phillip másnap reggel távozott, Julian pedig sítúrára indult, de nem szívesen hagyta ott szüleit. Meg is mondta, ha szükség van rá, azonnal visszatér. Isabelle a szünidő hátralévő részét Lyonban töltötte egy barátjával, akit múlt nyáron ismert meg. Kilencéves korában ez volt első nagy kalandja, amikor otthonától hosszabb ideig maradt távol. Anyja úgy gondolta, már elég idős hozzá, különben is csak egy hétről van szó. Talán ad414

digra apja is jobban lesz. William azonban napról napra gyengült. Szilveszter napján nem érzett elég erőt magában ahhoz, hogy részt vegyen Xavier első születésnapján. A gyerek kapott egy kis tortát, Sarah elénekelte neki a "happy birthday"-t, aztán ismét fölrohant az emeletre, hogy Williammel legyen. Férje az elmúlt napokat főként alvással töltötte, de bármilyen csöndesen lépett is be Sarah, fölnyitotta szemét; örült, hogy közelében tudhatja feleségét. Az asszony arra gondolt, kórházba kellene szállítani, de az orvos ellenezte, mondván, kórházban sem tudnának semmit tenni az érdekében. A huszonöt évvel ezelőtt tönkretett szervezet, melyet sok műtéttel átmeneti időre összeférceltek, kezdett kimerülni. Az átmeneti idő végéhez közeledett. Ennek Sarah még a gondolatát is alig tudta elviselni, abban bízott, a férfi erős szelleme győzedelmeskedik, és végül meggyógyul. Xavier születésnapjának éjszakáján Sarah csöndesen feküdt William mellett ágyukon, karjában tartva férjét, aki úgy kapaszkodott belé, mint egy gyerek. Akárcsak Lizzie annak idején. Sarah megértette, közeledik a vég. Magához ölelte férjét, betakarta, igyekezett átadni minden szeretetét és erejét, de éppen hajnalhasadás előtt William fölnézett, megcsókolta felesége ajkát, aztán egy sóhajjal kilehelte lelkét. Sarah gyöngéden arcon csókolta aztán sokáig ült karjában halott szerel415

mével. A könnyek csöndesen peregtek le arcán. Úgy érezte, nem akar férje nélkül élni, inkább utánamegy. Aztán a másik szobában fölsírt Xavier, és Sarah tudta, még élnie kell. Mintha a gyerek megérezte volna apja halálát. 23. Egyszerű, komor istentiszteletet tartottak a La Marolle-i templomban. A helyi kórus az Ave Mariát énekelte. Sarah gyermekei mellett ült. Néhány közeli barátjuk is eljött Párizsból, de a fő megemlékezési ünnepséget Londonban tartják majd öt nappal később. Sarah a Cháteau de la Meuse-ben temette el férjét, Lizzie mellé. Phillip egész éjjel ellenezte a dolgot, mert mint mondta, a whitfieldi hercegi család az elmúlt kétszáz évben mindig Whitfieldben temetkezett. Sarah azonban nem állt kötélnek. Maga mellett akarta tudni halott lányával együtt, azon a helyen, ahol együtt éltek és dolgoztak, s melyet szerettek. Lassan szállingóztak ki a templomból. Sarah Isabelle kezét fogta, Julian pedig átkarolta édesanyját. Emanuelle is eljött Párizsból, és most Phillip karján hagyta el a templomot. A kastélyban ebédeltek. A helybeliek közül sokan eljöttek kifejezni részvétüket. Sarah őket is meghívta ebédre. El sem tudta képzelni, mit kezd az élettel férje nélkül. Néma fájdalommal sétálta körbe a nappali szobát, bort kínált a meghívottaknak, résztvevő kezeket rázott
416

meg, és hallgatta az egyszerű emberek történeteit a Monsieur le Duc-ről. Ez a kastély volt kettejük élete, melyet együtt építettek, s húszonhat éven át megosztottak. Érthetetlennek tűnt, hogy most mindennek vége szakad. Nigel is részt vett a temetésen. Sírt, amikor Williamet a földbe temették, csakúgy, mint Sarah, hiába ölelte át Julian védőn édesanyját. Elviselhetetlennek tűnt Lizzie mellett látni Williamet. Hiszen csak tegnap volt, hogy idejöttek, csak tegnap történt, hogy Xavier születéséről beszélgettek. A gyerek pedig úgy fog felnőni, hogy nem ismerheti az apját. Lesz ugyan két fivére, akik gondját viselik majd, anyja és nővére, akik imádják, de sohasem ismeri majd édesapját. Ez a gondolat Sarah szívébe markolt. Két nappal késő b valamennyien Londonba utaztak a megemlékezésre. Óriási pompa és ceremónia: megjelent minden rokon és a királyi család is. Később valamennyien Whitfieldbe hajtottak. A toron négyszázan vettek részt. Sarah gépiesen fogadta a részvétnyilvánításokat, majd hirtelen megfordult, amikor háta mögül azt hallotta, hogy valakit kegyelmes úrnak szólítanak, és a megszólitásra egy férfi hangja válaszol. Egy pillanatra azt hitte, álmodik: William él és éppen belépett a terembe. De aztán rájött, a megszólitás Phillipnek szól, aki immár Whitfield hercege. Nehéz idők következtek Sarah számára. Nem tudta,
417

hova menjen, mit tegyen, hogy elmeneküljön fájdalma elől. Whitfieldben állandóan William közelségét érezte, a francia kastélyban méginkább. A londoni szállodában sem tudott másra gondolni, a párizsi lakás fölidézte boldogságuk emlékét, a Ritzben mézesheteiket töltötték... nem volt menekvés... William mindenütt ott volt, szívében, lelkében, elméjében és mindegyik gyermekében. - Mihez kezdesz most? - kérdezte Phillip csöndesen, ahogy Whitfieldben üldögéltek, kibámulva az ablakon. Sarahnak fogalma sem volt, mitévő legyen; nem érdekelte semmi, nem érdekelte az üzlet. Boldogan fiára hagyta volna az egészet, de Phillip még csak huszonhat éves, még mindig sok tanulnivalója van. Julian pedig csak tizenöt, még ha egy nap a párizsi üzlet vezetője lesz is. - Nem tudom - felelte őszintén. A férje már egy hónapja elhunyt, és ő még mindig nem tudta összeszedni gondolatait. - Gondolkozom, de nem megy. Nem tudom, hova menjek, mitévő legyek. vajon mit akarna apád, mihez kezdjek az életemmel? - Én azt hiszem, azt akarta volna, hogy éld tovább az életedet - válaszolta a fia őszintén. - Minden tekintetben... úgy értem, az üzlet... és minden mást. Nem adhatod fel csak úgy, egyszerűen az egészet. - Néha szeretném. - Tudom, de nem teheted meg - felelte Phillip csön418

desen. - Mindannyiunknak vannak kötelességei. Az ő kötelességei mindenesetre megnőttek azzal, hogy átvette apja örökét. Az angol szokásjog szerint a címet és a birtokot az elsőszülött fiú örökölte: Julian nem részesedhet soha Whitfieldből. A franciaországi kastélyban él majd Isabelle-lel és Xavier val. A hercegi cím és birtok minden terhe Phillip vállaira nehezedett. Apja könnyedén viselte ezeket a terheket, de legidősebb fiát más fából faragták. - És te? - kérdezte Sarah. - Mit fogsz csinálni? - Ugyanazt, amit eddig - válaszolta Phillip tétován, aztán összeszedte bátorságát, és így folytatta: - Alkalomadtán szeretnék bemutatni neked valakit. Cecilynek hívják. Karácsonykor szerettem volna elhozni, de apa állapota miatt lemondtam róla. - Ez a lány fontos neked? - Többé-kevésbé - válaszolta Phillip, és elvörösödött. - Talán vacsorázzunk együtt, amíg még Angliában vagyok. - Ennek nagyon örülnék - mondta fia szokatlanul szerényen. Két héttel később azonban, amikor már arra gondolt, ideje visszatérni Párizsba, ahol Emanuelle-nek gondjai voltak az üzletben, emlékeztetnie kellett fiát korábbi megállapodásukra. - Mi van azzal a lánnyal, akit be akartál nekem mutatni? - Hát... valószínűleg nem lesz időd velünk együtt
419

vacsorázni, mielőtt elmégy. - De igenis lesz - jelentette ki Sarah. - Számodra mindig lesz időm. Mikor vacsorázzunk együtt? Phillip rémes zavarban volt. Már bánta, hogy megemlítette a lányt, de anyja megnyugtatta. Aztán megbeszéltek egy estét, amikor együtt vacsoráznak a Connaught-ban. A lány, akivel Phillip előhozakodott, nem okozott anyjának különösebb meglepetést. Tipikusan angol teremtésnek bizonyult: magas, karcsú, sápadt, alig beszélt. Személyében egy rendkívül jól nevelt és rendkívül unalmas nővel találkozott. Lady Cecily Hawthorne-nak hívták, apja fontos tárcát vitt a kabinetben. A lány szimpatikus volt, de Sarah nem értette, Phillip miért érez iránta vonzalmat. A lányból láthatóan hiányzott a szenvedély és a melegség, valószínűleg a humorérzék is. Másnap reggel fiával kettesben reggeliztek. - Nagyszerű kislány - mondta Sarah a reggelizőasztalnál. látható. - Örülök, hogy tetszett - válaszolta Phillip elégedettséggel. Anyja azon tűnődött, mennyire komoly a helyzet, és helyén való-e részéről az aggodalom. Éppen elég baj, hogy William nincs többé, és saját magának egy még pelenkáskorban lévő gyerekkel kell törődnie. Fia házassági tervei már túl soknak tűntek. - Komoly a dolog? - kérdezte.
420

Phillip bólintott. - Nagyon komoly? - Könnyen elképzelhető. Cecily az a fajta lány, akit bárki szívesen elvenne feleségül. - Ezzel nem tudok egészen egyetérteni, fiam mondta Sarah, nyugalmat erőltetve hangjára. - Kétségkívül nagyszerű lány... de egy életre együtt lenni vele? Ezt meg kell gondolni. Apád és én mindig is nagyon élveztük az együttlétet. Ez nagyon fontos a házasságban. - Az élvezet? - kérdezte Phillip megrökönyödve. Élvezet? Nem értem, mi múlik azon. Sarah elhatározta, őszinte lesz. Remélte, nem fogja megbánni. - Hallgass rám, fiam. A jó család még nem minden. Ennél valamivel több kell... olyan ember, akivel ágyban és ágyon kívül is jól érzi magát az ember. Phillip megbotránkozva nézett anyjára. - Igen - mondta. - Tudom, te és apa elég sokat ugrándoztatok az ágy körül, ez azonban nem jelenti azt, hogy hasonló meggondolások alapján óhajtok magamnak feleséget választani. Sarah pontosan érezte, ebből nagyon rossz házasság lesz; de azt is tudta, hiába mondaná meg. Talán a kettős életben bízol? Abban, hogy az ember, egyfajta lánnyal érzi jól magát, de egy másik fajtát vesz feleségül? Ezzel elég sok bajt kavarhatsz magadnak.
421

- Gondolnom kell a pozíciómra is - felelte Phillip nagyon bosszúsan. - Apádnak is gondolnia kellett rá, és mégis engem; vett el feleségül. És azt hiszem, vagy legalábbis remélem, nem bánta meg. - Szomorúan mosolygott elsőszülött fiára. Úgy érezte, mintha egy vadidegennel reggelizne. - Te nagyon jó családból származol - felelte Phillip jéghideg hangon. Fölállt, készen arra, hogy elhagyja az asztalt. - Ezek szerint Cecily nem nyerte el a tetszésedet. - Nagyon kedves lány. Én csak azt mondom, amennyiben feleségül akarod venni, komolyan meg kell gondolnod, mit vársz el a házasságtól. Cecily nagyon helyes lány, de egy kicsit túl komolynak és viszszahúzódónak tűnik. - Londoni és párizsi pletykák szerint fia szenvedélyesen szerette a forróvérűbb nőket; bár ha olykor megjelent fényképe az újságokban, mindig valami jó,család sarjával fényképeztette le magát. Cecily kétségkívül jó családból származott, de Sarah azt is látta, hogy roppant unalmas teremtés. - Kiváló whitfieldi hercegnő lesz - jelentette ki Phillip. - Ez biztosan nagyon fontos, de elég-e? - Azt hiszem, ezt én tudom leginkább megítélni felelte Phillip, Sarah pedig bólintott. Remélte, fia jól választott, bár lelke mélyén meg volt győződve az ellen422

kezőjéről. - Én csak a legjobbat akarom neked - mondta fiának. Aztán megcsókolta, és elváltak. Phillip a városba tartott, Sarah pedig még aznap visszatért Párizsba, onnan pedig a kastélyba. Hamarosan ismét Párizsban töltött néhány napot az ékszerüzlettel kapcsolatos tennivalók elintézésével, de nem szívesen tette. valójában a kastélyban akart lenni, és William sírját látogatni. Hosszú időn keresztül gyászolt. Phillip bejelentette, feleségül veszi Cecily Hawthorne-t. Sarah sajnálta fiát, de a világért sem szólt volna egy rossz szót sem. Az ifjú pár úgy gondolta, idejük egy részét Phillip londoni lakásában töltik, másik részét Whitfieldben. Sok lovat tartanak majd, természetesen beköltöznek a főépületbe; Phillip biztosította anyját, a vadászház bármikor a rendelkezésére áll. Testvéreiről nem tett említést. Az esküvőt a menyasszony szülei tervezték, náluk is tartották, a család ősi fészkében, Staffordshire-ben. Whitfieldék egy csapatban érkeztek. Sarah Julian karján vonult be a templomba. A szertartást karácsony napján tartották. Az esküvői ebéden Sarah Chanel gyapjúruhát viselt, Isabelle fehér bársonyruhát. Julian roppant elegáns volt, akárcsak a vőlegény A menyaszszony is nagyon csinosan festett nagymamájától örökölt csipkeruhájában, bár egy kicsit túl magas volt hozzá. A fátyol is furcsán ült fején; ha Emanuelle ott lett
423

volna, bizonyára egyetért Sarahval abban, hogy a lány olyan, mint egy darab száraz fa, minden báj vagy nőiesség nélkül. Még az arcát sem készítette ki. Phillip azonban boldognak látszott. Nászútra a Bahama-szigetekre utaztak. vajon mit szólna hozzájuk William, gondolta Sarah. Visszatért a londoni szállodába, s azon gondolkodott, ha első menye ennyire ellenszenves, vajon mennyire lesz szerencséje a többivel. Milyen különös, hogy a gyerekek olyan furcsa dolgokat művelnek: saját életüket élik, saját társaságukat alakítják ki. A gondolat elszomorította, s ahogy átrepült Párizsba és a kastélyba hajtott, a férje jobban hiányzott, mint valaha. Ez volt az első karácsony, amit nélküle töltött... egy éve halt meg... Xavier kétéves lesz szilveszterkor. Saraht ellepték az emlékek. Ahogy behajtott a kastély kapuján és megállt az épület előtt, egy férfit látott meg, aki ismerős is volt, meg nem is. Mintegy álomban bámult rá, de nem, mégsem álmodik... joachim állt előtte. Ahogy Sarah kiszállt a Rolls-Royce-ból, úgy érezte, kísértetet lát. Huszonhárom éve találkoztak utoljára, amikor Joachim búcsúzóul megcsókolta, és egysége élén visszatért Németországba. Azóta nem hallott felőle, azt sem tudta, életben van-e. Gyakran gondolt rá, főleg amikor Lizzie járt az eszében. Joachim hosszan nézte az autóból kiszálló nőt. Alig
424

változott: még mindig gyönyörű, csak méltóságteljesebb a megjelenése, s a haja enyhén őszül. Az asszony ebben az évben töltötte be ötvenedik életévét, de jóval kevesebbet mutatott. - Ki az? - kérdezte Julian suttogva. Nagyon furcsállotta a sovány, idegen férfit, aki anyját bámulja. - Semmi baj, drágám, egy régi barátunk. Vidd be a gyerekeket. - Julian karjára vette Xavier t, s Isabelle-lel bement a kastélyba. Sarah lassan közelebb lépett a férfihoz. - joachim? - suttogta - mit csinál itt? A férfi sokáig várt jövetelével. vajon miért jött éppen most? Annyi mesélnivalójuk lesz. - Jó estét, Sarah - mondta csöndesen, s megfogta a kezét. - Régen láttam. . . remekül néz ki. - joachim szíve hangosan dobogott régi szerelme láttán. - Köszönöm - felelte Sarah. Tudta, Joachim hatvanéves, de az idő nem bánt vele kíméletesen; bár még mindig kíméletesebben, mint Williammel. Joachim még mindig élt, William pedig már meghalt. - Jöjjön be - mondta - éppen most jöttünk vissza Angliából. Phillip esküvőjén voltunk. - Phillip esküvőjén? - Már huszonhét éves - emlékeztette Sarah. A férfi előrement, ajtót nyitott, majd követte Saraht a kastélyba. Hirtelen mindkettejükben föltámadt a fájdalmas emlék: Joachim egyszer itt élt. - És volt azóta még gyereke?
425

- Három is - bólintott Sarah, aztán elmosolyodott. Xavier nemrég született, jövő héten lesz kétéves. Joachim meghökkent, Sarah elnevette magát. - Nem látszik annyira meglepettnek, ahogy elvárnám. William nagyon örült a késői gyermekáldásnak. Nem akarta megmondani Joachimnak, hogy férje már nem él. Legalábbis egyelőre nem, de aztán eszébe jutott, a férfi még azt sem tudja, hogy William hazatért a háborúból. Leültette a szalonban. Joachim körülnézett a szobában, közben megrohanták az emlékek. Leginkább azért mégis az asszonyt nézte. - Mi szél hozta erre, Joachim? "Magát akartam látni", szerette volna mondani a férfi, de nem merte. - Párizsban él a fivérem, karácsonyra meglátogattam. Mindketten egyedül élünk, és megkért, hogy töltsük együtt az ünnepet. - Hallgatott, aztán hozzátette. Már nagyon régen szerettem volna látni, Sarah. - Sohasem írt nekem - mondta az asszony, bár igaz, ő sem írt Joachimnak. Ahogy most visszanézett az eltelt évekre, valószínűleg akkor sem írt volna, ha tud a férfi hollétéről, mert nem érezte volna tisztességesnek Williammel szemben. - Nagyon nehéz volt az élet a háború után - magyarázta Joachim. - Berlin éveken át valóságos őrültek háza volt, s amikor már éppen errefelé járhattam volna,
426

az újságokban hírét vettem a whitfieldi herceg csodával határos megmenekülésének. Nagyon boldog voltam, mert tudtam, maga mennyire vágyott arra, hogy viszontlássa férjét. Ezek után nem éreztem volna helyénvalónak, hogy írjak vagy fölkeressem. Néha persze gondoltam rá. Az elmúlt években több ízben is jártam Franciaországban, de nem kerestem meg, mert nem tűnt illendőnek. Sarah bólintott. Megértette a másik érzéseit. Bizonyos értelemben roppant furcsa lett volna, ha megjelenik. Tagadhatatlan, amit egyszer egymás iránt éreztek. Szerencsére érzelmeiknek nem engedtek szabad gyeplőt, de az érzelmek létezését nem lehetett eltagadni. - William tavaly meghalt - mondta Sarah szomorúan. - Pontosabban idén, januárján. Tekintetéből a férfi megértette, hogy milyen magányos a férje nélkül. Tudta, hogy William már nem él, ezért merte felkeresru a nőt. Amíg a férj életben volt, nem érezte volna ezt helyénvalónak, de most, elhunyta után egy évvel eljött; hogy megvalósítsa élete álmát. - Tudom - válaszolta - ezt is az újságban olvastam. Sarah bólintott. Még mindig nem értette, mit akar Joachim; mindazonáltal örült neki. - És maga megnősült azóta? - Soha - rázta meg a fejét. Soha nem talált hasonló
427

nőre, akinek emléke húsz éven keresztül kísértette. - Azóta ékszerész lettem, ha nem tudná - mondta Sarah. Joachim fölvonta egyik szemöldökét. - valóban? - kérdezte ezúttal őszinte meglepetéssel hangjában. - Mostanában vágott bele? - Nem, a háború után. Sarah elmesélte az üzlet történetét, beszélt Emanuelle-ről és a párizsi boltról, megemlítette a londoni üzletet is. - Csodálatosan hangzik. Párizsban majd fölkeresem Emanuelle-t. - De ahogy kimondta, már meg is gondolta magát. Tudta, a lány mindig ellenszenwel viseltetett iránta. - Bár föltételezem, az árak nekem egy kicsit magasak lennének. Mindenünket elvesztettük tette hozzá közönyös hangon. - Minden birtokunk az Elbától keletre feküdt. Sarah hirtelen megsajnálta. valami kétségbeesett szomorúságot érzett ebben a férfiban, valami legyőzöttséget és magányt. Megkínálta egy pohár borral, aztán a gyerekek után nézett. Isabelle és Xavier a konyhában vacsoráztak, Julian pedig a barátnőjét hívta fel telefonon. Sarah be akarta mutatni a gyerekeket Joachimnak, de úgy gondolta, előbb beszélget vele. Valahogy úgy érezte, a férfi nem ok nélkül kereste föl. Visszatért Joachimhoz, aki éppen a könyveket néze428

gette. Megtalálta azt a kötetet, melyet húsz évvel ezelőtt ajándékozott az asszonynak. Láthatóan örült, hogy még mindig megvan. - Németországban, otthon az íróasztalomon tartom a fényképét - mondta szemérmesen. Sarah elszomorodott. Mindez olyan régen történt, Joaehim íróasztalán más képének kellene díszelegnie. - Nekem is megvan a maga képe. Eltettem valahová. Annak a fényképnek azonban nem volt helye William mellett leélt életében, és Joachim ezt jól tudta. - Mivel foglalkozik mostanában? - Az angol nyelv professzora vagyok a heidelbergi egyetemen - válaszolta Joachim. - Biztos vagyok benne, nagyon jó tanár. Joachim letette poharát, és közelebb húzódott. - Talán helytelenül tettem, hogy fölkerestem, de olyan gyakran gondoltam magára. Szinte tegnapnak tűnt, amikor el kellett mennem innen. Úgy éreztem, újra látnom kell... meg kell tudnom, emlékszik e még rám, jelentek-e még magának annyit, amennyit akkor jelentettünk egymásnak. - Régen volt már, Joachim... Soha nem felejtettem el magát... és akkor szerettem is. Ha nem lettem volna William felesége, talán másképp alakultak volna a dolgok, de a férjem hazajött, és én nagyon szerettem őt. Nem tudom elképzelni, hogy egy másik férfit is szeres429

sek valaha az életben. - Még olyan férfit sem, akit azelőtt már szeretett egyszer? - Joachim tekintetében remények és elveszett álmok csillogtak, de Sarah nem mondhatta azt, amit a férfi hallani szeretett volna. Szomorúan rázta meg a fejét. - Még magát sem, Joachim. Én már mindig Williamé leszek. - De ő már nem él - mondta a férfi gyöngéden, és arra gondolt, talán túl korán kereste föl az asszonyt. - De a szívemben él, ugyanúgy, mint azokban az években, amikor távol volt. - Sajnálom. - Én is sajnálom - mondta Sarah csöndesen. Bejöttek a gyerekek. Isabelle elragadóan festett, amint bemutatkozáskor pukedlit csinált, Xavier boldogan nyargalt körbe a szobában, végül Julian is megjelent. Sarah bemutatta a gyerekeket. - Gyönyörű családja van - mondta Joachim, mikor ketten maradtak. - A legkisebb Phillipre hasonlít. Joachim ilyen idős korából emlékezett Phillipre, és, Sarah látta a férfi szemében, mennyire szerette a fiát... és Lizzie-t. Érezte, a férfi ugyanerre gondol. - Én is gyakran gondolok rá - mondta Sarah. - Bizonyos értelemben, mintha a mi gyerekünk lett volna. - Tudom. Még William is úgy gondolta. Többször mondta fele430

ségének, féltékeny Joachimra, mert ismerte Elizabetht, akit ő nem ismerhetett. Milyen édes kislány volt... julian hasonlít rá egy kicsit, és néha Xavier is... Isabelle a maga útját járja. - Ez látszik is rajta - mosolygott Joachim. - És látszik magán is, Sarah. Én még mindig szeretem magát, mindig szeretni is fogom. Pontosan úgy néz ki, ahogy elképzeltem... talán még gyönyörűbb... és ugyanolyan jó, mint akkor Egy kicsit jobban örülnék, ha már nem lenne olyan szép és olyan jó. Az asszony halkan nevetett. - Sajnálom. - William nagyon szerencsés férfi volt. Remélem, ezt ő is tudta. Mindketten tudtuk. Az idő nagyon rövid volt... bár tovább élt volna. - Hogy volt a háború után? Az újságok csodával határosnak nevezték megmenekülését. - valóban csoda volt. Hadifogolytáborból jött haza, ahol nagyon megkínozták. - Borzalmas dolgokat vittek véghez - felelte Joachim tétovázás nélkül. - Hosszú időn keresztül szégyelltem bevallani, hogy német vagyok. - Magának nem volt szégyellnivalója: egy kórházat vezetett, amíg itt volt. A szörnyűségeket mások követték el. - Az egész nácizmust még idejekorán meg kellett
431

volna állítanunk. A világ sohasem fog nekünk megbocsátani, és igaza van. Sarah nem tudott ellentmondani, azt azonban mindketten érezték, hogy Joachim lelkiismerete tiszta. Mindig jó ember volt, aki a háborúban sebesülteket ápolt a vezetése alatt működő hadikórházban. A férfi végül fölállt. Még egyszer körülnézett a szobában, mint aki minden apró részletet emlékezetébe akar vésni, aztán így szólt: - Lassan vissza kell mennem Párizsba. A fivérem már vár. - Látogasson meg újra - javasolta Sarah, miközben kikísérte, de mindketten tudták, a férfi nem fog többet eljönni. Mikor autójához értek, Joachim megállt és ismét ránézett, szemében szomorú vágyakozással. - Örülök, hogy újra láttam... már nagyon régen készültem rá. - Elmosolyodott, gyöngéden megérintette Sarah arcát, mint húsz évvel ezelőtt. Az asszony előrehajolt, arcon csókolta, aztán egy lépést hátralépett, mint aki a múltból ismét visszalép a jelenbe. - Vigyázzon magára, Joachim. A férfi egy hosszú pillanatig tétovázott, aztán bólintott. Beült az autóba és elhajtott. Sarah nem látta szemében a könnyeket, csak az autót látta, és a férfit, aki Joachim volt húsz évvel ezelőtt. Aztán ismét visszatértek a Williamhez fűződő emlékek. Joachim sok éve lépett ki életéből, melyben nem
432

volt többé számára hely. Sarah megvárta, míg az autó eltűnik, aztán megfordult és visszatért gyermekeihez. 25. Amikor Julian 1970-ben a filozófia doktoraként befejezte tanulmányait a Sorbonne-on, Sarah végtelenül büszke volt fiára. A doktorrá avatási ünnepségre mindannyian elmentek, kivéve Phillipet, aki Londonban ékszerfelvásárlással volt elfoglalva. Még Emanuelle is megjelent, igen méltóságteljes, sötétkék Givenchyruhájában, smaragdokkal fölékszerezve. Emanuelleből sikeres nő lett. A pénzügyminiszterrel folytatott viszonya régóta nyílt titoknak számított. Már több éve együtt voltak, és a férfi szeretettel és tisztelettel viseltetett barátnője iránt. Nős volt, de felesége évek óta gyengélkedett: Gyerekei felnőttek, így a viszony senkinek semmi kárt nem okozott. A férfi nagyon kedves volt, és Emanuelle igazán szerette. A miniszter vett neki egy gyönyörű lakást az Avenue Fochon, ahol vacsorákat adtak, és a párizsi társaság krémje csak úgy törte magát egy egy meghívóért. Mint a Whitfield-üzlet párizsi igazgatója, Emanuelle bámulat tárgyát képezte. Mindig tökéletes ízléssel öltözött, és az évek során csodálatos ékszereket gyűjtött össze. Sarah örült, hogy még mindig neki dolgozik, főleg most, hogy Julian is hamarosan belép a céghez. A fiúnak remek ízlése és nagyszerű tervezőkészsége volt, de még sok mindent kellett tanulnia az üzleti élet min433

dennapjairól. Emanuelle már régen nem a földszinten dolgozott az eladólányok között, hanem saját irodája volt az emeleten, szemben Sarah irodájával. Néha mindketten nyitva hagyták az ajtót, és úgy kiabáltak át egymásnak, mint két iskoláslány a kollégiumban, ha a házi feladatról értekeznek. Jó barátok voltak; csak a barátságuk, a gyerekek és a munka tették lehetővé az asszony számára, hogy túlélje William halálát, aki immár hat éve hunyt el. Ezek az évek keserűen magányosak voltak. Az élet nem volt ugyanaz férje nélkül. Hiányzott a nevetés, hiányoztak az apró gesztusok, a mosolyok, a virágok, a megértés, William határtalan bölcsessége. Mind a sírba szállt, és Sarah szinte fizikai fájdalmat érzett. Idejét a gyerekek töltötték ki. Isabelle már tizenhat éves volt, Xavier hét. Anyja időnként aggódott, vajon a fiú túléli-e gyerekkorát, mert állandóan a kastély tetején mászkált, barlangokat fúrt magának, elektromossággal kísérletezett és olyan kalandokba keveredett, melyek veszélyesnek tűntek. Az ékszerészver benne is kiütközött. valahányszor valami fényeset talált a földön, lelkesen vitte anyjának és kijelentette, új kincset talált a Whitfield cég számára. Közben Phillipnek is született két gyermeke: a fiú már öt, a lány még csak hároméves, Alexander, illetve Christine névre hallgattak. Sarah csak Emanuelle-nek
434

vallotta be, a két gyerek annyira hasonlít anyjára, hogy őt nemigen érdeklik. Kedves gyerekek, de sápadtak, nincs bennük semmi különös vagy izgalmas. Ha találkoztak nagymamájukkal, mindig távolságtartóan és szemérmesen viselkedtek. Sarah olykor elvitte játszani Whitfieldbe Xaviert, de a pajkos gyermek mindig annyi bajt kevert, hogy végül nyilvánvalóvá vált, Phillip nem látja szívesen. Ami azt illeti, egyik testvérét sem tüntette ki különösebben rokonszenvével, egyikük iránt sem mutatott semmi érdeklődést, kivéve talán Juliant, aki iránt - Sarah legalábbis ettől tartott - gyűlöletet táplált. Mindenesetre roppant féltékeny volt rá, olyannyira, hogy amikor Julian is elszegődött a céghez, anyja attól tartott, Phillip kieszelt valamit, hogy a kárára lehessen. Emanuelle hasonlóképpen érzett, és óvatosságra intette főnökét. Phillip régen az ő barátja volt, ő vigyázott rá gyerekkorában; bizonyos tekintetben tehát jobban ismerte saját anyjánál. Tudta, mennyi gonoszság szorult belé, milyen sérelmeket tudott dédelgetni és milyen módon állt bosszút, ha úgy érezte, valaki keresztbe tett neki. Ami azt illeti, Emanuelle-t már az is meglepte, hogy ennyi év után még mindig kijön Nigellel. Phillip gyűlöletének elsősorban az adott tápot, hogy Juliant mindenki szerette: a családja, a barátok, még a lányok is. Mindig a legcsinosabb és legkedvesebb lá435

nyokkal járt, akik rendszerint fülig szerelmesek voltak a fiúba. Ezzel szemben Phillip barátnői sohasem voltak igazán elsőrangúak, és Emanuelle tudta, hogy Whitfield jelenlegi hercege még mindig vonzónak találja eme hölgyek társaságát felesége távollétében. Egyszer találkozott is vele Párizsban egy könnyű hölgyecskével a karján; de Phillip azt állította, a hölgy a titkárnője, és üzleti úton vannak. A Plaza Athénében szálltak meg. Phillip a legszebb ékszerekből kért kölcsön néhány napra barátnője számára, de megkérte Emanuelle-t, erről anyjának ne tegyen említést. A hölgyecskén nem sokat segítettek a ragyogó ékszerek, így is meglátszott, milyen egyszerű teremtés. Sarah csak sajnálta fiát. Ekkortájt már biztosan érezte, Phillip házassága boldogtalan. Julian doktorrá avatásán senkinek sem hiányzott. - Nos, barátom - kérdezte Emanuelle Juliant, ahogy elhagyta az egyetem épületét - mikor lép munkába? Holnap? Julian persze tudta, hogy csak tréfál, mert aznap este ő is hivatalos volt arra a fogadásra, amit anyja adott fia doktorrá avatásának alkalmából a kastélyban, és ahova minden barátját meghívta. Háromszáz vendégre számítottak. A fiúk majd az istállóban alszanak, a lányok a főépületben és a gondnoklakban, a többi vendég pedig a helyi szállodákban: Másnap Julian a Riviérára készült néhány napra, de
436

megígérte, hétfőn munkába áll. Sarah fölajánlotta neki a párizsi lakást, lakjon ott, míg saját lakást talál magának. Fia örömmel fogadta el az ajánlatot. Doktorrá avatása alkalmából anyja egy Alfa Romeóval is megajándékozta, amivel könnyű lesz majd a lányokat levenni a lábukról. Julian fölajánlotta Emanuelle-nek, leviszi a kastélyba ebéd után, de az már megígérte Sarahnak, hogy vele együtt megy le. Így be kellett érnie Isabelle-lel, aki rövid szoknyában inkább huszonöt évesnek nézett ki, mint tizenhatnak; s ahogy julian gyakorta megjegyezte, a lánnyal gondok voltak. Fűvel-fával flörtölt, és bátyja mindig elcsodálkozott azon, hogy anyjuk sohasem beszél a fejével. De férje halála óta Sarah enyhébben fogadta gyermekei különcségeit; mintha kiszállt volna belőle az erő. Julian megítélése szerint Xavier t is eleresztette, bár a gyerek soha nem csinált nagyobb turpisságot, mint hogy petárdákkal ijesztgette a lovakat az istállóban, vagy megkergette a háziállatokat. Isabelle sokkal veszélyesebben élte életét, ha igaz, amit Francois, Julian barátja mondott. A fiú elmesélte, hogy nemrég elmentek egy hétvégére St: Moritzba síelni, ahol Isabelle először teljesen felizgatta, aztán bevágta előtte az ajtót. Julian örült, hogy még bevágja az ajtót. Tudta, hamarosan nyitva fogja hagyni. - Hát mi újság? van új barátod? - kérdezte, amint a 20-as úton Orléans felé tartottak.
437

- Nincs komoly kapcsolatom - válaszolta Isabelle, ami furcsán hangzott, mert a lány szívesen dicsekedett legújabb hódításaival; mostanra azonban egyre csinosabb és egyre titokzatosabb lett. Hasonlított anyjukra, de érzékibb, szenvedélyesebb volt. Látszólagos ártatlansága pedig csak felcsigázta a fiúk szenvedélyét. - Mi újság az iskolában? - Isabelle még mindig a La Marolle-i iskolába járt, amit Julian nem helyeselt. Szerinte Isabelle-nek valami jobb iskola vagy nevelőintézet kellene. Julian legalább diszkrét volt az ő korában, ártatlanul úgy tett, mint aki tanítás után teniszezni jár, míg valójában egyik tanárnőjével folytatott viszonyt melyről soha senki nem szerzett tudomást. De végül a hölgy annyira belegabalyodott a kapcsolatba, hogy amikor tanítványa elhagyta, öngyilkossággal fenyegetőzött. Ezek után egy barátja anyjával kezdett viszonyt, de ezt is túl bonyolultnak találta. Hamarosan rájött, egyszerűbb fiatal lányok után szaladgálni, mint érettebb asszonyok bonyolult lelkivilágával foglalkozni. Mindazonáltal, amikor a gyengébb nemről volt szó, Julian nem válogatott: szerette őket fiatalon, idősen: szerette a szépet, szerette az egyszerűt; szerette az intelligens lányokat, néha még a csúnyákat is. Isabelle szerint nem volt semmi ízlése, barátai szerint egyszerűen buja volt, ami talán igaz, de Julian szemében nem számított nagyobb véteknek. - Az iskola ostoba és unalmas - válaszolta Isabelle
438

ingerülten - de hál' istennek őszig nem kell menni. Már azon is feldühödött, hogy egészen augusztusig nem utaznak sehová. Anyja a nyár végén Capri szigetére viszi a gyerekeket, de addig a kastélyban akart maradni, mert a földeken és a szőlőben sok volt a dolog azonkívül a párizsi üzlet is átalakításra szorult. - Unom a kastélyt - panaszolta Isabelle. Meggyújtott egy cigarettát, de néhány szippantás után kidobta az ablakon. Igazából nem dohányzott, csak bátyja előtt akart fölvágni. - A te korodban én nagyon szerettem a kastélyban élni. Mindig rengeteg tennivaló volt, és anya megengedte, hogy meghívjam a barátaimat is. - De én nem hívhatok meg fiúkat - felelte a húga mérgesen. - Érdekes - gúnyolódott Julian - én mindig meghívhattam a fiúkat. - Ha, ha! - Köszönöm. Ma este biztosan nem fogsz unatkozni. Mindenesetre viselkedj jól, különben elnáspángollak. - Kösz. - A lány behunyta szemét, és hátradőlt a kocsi ülésén. - Jó autód van - mosolygott bátyjára. - Nekem is tetszik. Kedves anyától. - Az én esetemben valószínűleg várni fog, amíg betöltöm a kilencvenet - mondta Isabelle aki úgy érezte, anyja nem bánik vele elég jól. Mindenki iránt így érzett, aki nem teljesítette minden kívánságát.
439

- Talán hasznos lenne, ha megszereznéd a jogosítványt. A családban állandó téma volt, milyen rosszul vezet Isabelle. Két öreg autón is gyakorolt, mindkettőt összetörte. Szerinte azért, mert lehetetlen őket vezetni. Julian azonban más véleményen volt, és álmában sem jutott volna eszébe, hogy húgát az Alfa Romeo kormányához engedje. Jóval a vendégek előtt érkeztek a kastélyba. Julian gyorsan elment úszni egyet, aztán visszatért, hátha segíthet valamiben. Anyja megrendelést adott egy helyi vendéglősnek, akinek jóvoltából a kastély megtelt hosszú, hidegtálaktól roskadozó asztalokkal. Több bárt állítottak föl, a legnagyobb helyiséget táncteremmé alakították, két zenekart szerződtettek: egyet a környékről, egyet Párizsból hozattak. Julian meghatódott, anyja milyen nagyvonalú. - Köszönöm, mama - mondta, és átölelte. Csöpögő úszónadrágjában magas volt és jóképű. Emanuelle, aki anyja mellett állt, úgy tett, mint aki elalél a fiatalember láttán. - Öltözz föl, Julian, és eszedbe ne jusson így megjelenni az irodában - mondta, és hirtelen aggodalom töltötte el a bolti eladólányok sorsa miatt. Attól tartott, egyikük sem fog tudni ellenállni Julian közeledésének. - Öltözz föl, fiam, mielőtt megérkeznek a vendégek - mosolygott rá anyja.
440

Julian fölment az emeletre, felöltözött, egy félórát töltött Xavier-val. A vadnyugatról beszélgettek. A gyerekben minden bámulatot ébresztett, ami amerikai, s mint kiderült, az iskolában azt terjesztette, ő is az, és New Yorkból származik, s csak egy évre jött Franciaországba szüleivel, akik üzleti ügyben járnak itt. - Anyánk amerikai is! - védte álláspontját bátyja előtt. Xavier nagyon szeretett volna amerikai lenni. Miután atyját nem ismerte, Phillipet pedig nagyon ritkán látta, az angolokkal semmiféle rokonságot nem érzett. És miután szemében Julian nyilvánvalóan francia volt, a gyerek izgalmasabbnak találta a gondolatot, hogy New Yorkból, Chicagóból, vagy akár Kaliforniából származik. Állandóan nagynénjéről és unokatestvéreiről beszélt, akiket soha nem látott. Sarah gyakran beszélt hozzá angolul, és Xavier jól is beszélte a nyelvet, bár francia hanglejtéssel. Julian tökéletesen beszélt angolul, de hanghordozásából mégis úgy tűnt, hogy francia, ellentétben Phillippel, aki könyörtelenül angol maradt. Isabelle-t édeskevéssé érdekelte nemzeti hovatartozása, célja csak az volt, hogy minden rokonától távol tartsa magát, és teljesen a saját életét élhesse. - Jó legyél ma este - figyelmeztette Julian az öccsét, mielőtt lement fogadni a vendégeket. - Semmi csintalanság, semmi sérülés. Miért nem nézed a televíziót?
441

- Mert nincs - válaszolta Xavier egyszerűen. - Nézd az én szobámban - mosolygott rá Julian, mert akármilyen lehetetlen kis alak volt is az öccse, nagyon szerette, és szívesen töltötte vele idejét. - Azt hiszem, focimeccs lesz. - Remek! - kiáltotta Xavier, és beügetett bátyja szobájába. Julian még mindig mosolygott magában, amikor a lépcsőn lefelé találkozott Isabelle-lel. A lány fehér szinnű teljesen áttetsző ruhát viselt, amely éppen hogy csípőjéig ért. - Cardin? - kérdezte Julian erőltetett nyugalommal. - Courréges - javította ki húga, aki láthatóan kihívó és veszélyes fammes fatale-nak öltözött. Sarah, amint meglátta lányát, azonnal visszaküldte, vegyen föl valami tisztességes öltözéket. Isabelle minden ajtót bevágott maga mögött, ahogy sértetten fölvonult a szobájába. Anyja sóhajtott. Éppen pezsgőt kortyolgatott Emanuelle-lel. - Ez a lány sírba visz engem. És ha ő nem, Xavier biztosan megteszi. - Ezt mondta a többiekről is - emlékeztette Emanuelle. - Nem egészen - felelte Sarah. - Phillip okozott hűvös és távolságtartó viselkedésével a Julian aggasztott, mert minden barátja anyjával lefeküdt és azt hitte, nem tudok róla. Isabelle egészen másféle te442

remtés. Senkire sem hallgat, és nem hajlandó viselkedni. Emanuelle kénytelen volt egyetérteni. Ő maga sem szívesen lett volna Isabelle anyja; sőt ha a lányra nézett, mindig örült, amiért nem szült gyereket. Xavier val kapcsolatban másként gondolkodott: nem tagadta, a gyerek olykor lehetetlenül viselkedik ennek ellenére ellenállhatatlanul kedvesnek tartotta. Hasonlitott Julianre, de szabadabb és még kalandvágyóbb szellem volt. Isabelle hamarosan újra megjelent, ezúttal zebracsíkos, testhez simuló trikóban és fehér bőrszoknyában. Ha lehet, még kihívóbban festett, mint előző öltözékében, de szerencsére nem találkozott anyjával. - Jól érzed magad? - kérdezte Sarah Juliantől nékésőbb, mikor az estély forgatagában találkoztak. Egy kicsit becsípett, ami nem tragédia, mert az estély után nem kell sehova sem vezetnie. Igazán keményen tanult az egyetemen, megérdemelt egy 1tis szalons iccet. - Mama, csodálatos vagy! Ez a legjobb estély, amit valaha láttam - válaszolta Julian boldogan. Órák óta két lánnyal táncolt fölváltva, akik mindenáron azt óhajtották, válasszon közöttük, Az este tehát csodálatos dilemmákkal volt terhes. Isabelle is jól érezhette magát, mert éppen az istálló
443

melletti bokrok közelében feküdt a földön egy fiatalember társaságában, akivel aznap este találkozott először, és akinek nem emlékezett a nevére, de nagyon jól érezte magát vele. Hamarosan az egyik inas fölfedezte őket, és jelentette a dolgot a hercegnőnek. Az istállóhoz vezető úton hamarosan megjelent Sarah és Emanuelle, mint akik véletlenül arra sétálnak, Mikor Isabelle meghallotta anyja hangját, ész nélkül menekült. A két nő egymásra nézett, elnevették magukat. Egyszerre érezték magukat öregnek és fiatalnak: Sarah ötvenhatodik, Emanuelle ötvenedik évében járt. - Csinált valaha ilyesmit? - kérdezte Emanuelle. Mert én igen. - Maga is csak a németekkel csinálta a háború alatt. - Az ellenállásnak dolgoztam - felelte a másik büszkén. - Még jó, hogy nem hozott bajt a fejünkre - rótta meg barátnőjét harminc év távlatából. - Szerettem volna mindet megölni - jelentette az ki indulatosan. Sarah hirtelen elmesélte Joachím látogatását. Emanuelle bosszúsnak látszott. - Csodálom, hogy még él. Sokat megöltek közülük, mikor visszamentek Berlinbe. Nem tagadom, rendes embernek látszott, de akkor is csak egy náci volt, semmi más... - Szomorú volt és öreg... Azt hiszem, keserű csaló444

dást okoztam neki. Biztosan azt hitte, William halála után minden más lesz közöttünk. De ez lehetetlen. Emanuelle bólintott. Tudta, Sarah mennyire szerette férjét. William halála óta rá se nézett a férfiakra, és úgy gondolta, már nem is fog. Emanuelle maga is megpróbálta bemutatni néhány férfinak, de nyilvánvaló volt, Sarah nem viszonozza érdeklődésüket. Férje halála óta csak az üzlet és a gyermekei kötötték le. Az estély hajnali négy órakor ért véget. Az utolsó fiatalokat is kihalászták a medencéből, a zenekarok becsomagolták hangszereiket és távoztak. A vendégsereg maradéka a kastély konyhájában gyülekezett, ahol Sarah rántottát és kávét készített számukra. Élvezte a fiatalok társaságát, és örült, hogy viszonylag későn is szült gyereket. Annyi vele egykorú nőt ismert, aki magányos. Reggel nyolc órakor feküdt le aludni. Előzőleg benézett Julian szobájába, és mosolyogva látta az alvó Xavier-t. A televízió még mindig ment, de már csak szitált a képernyő, a műsornak vége volt. Kikapcsolta a készüléket, megsimogatta alvó fia haját, aztán saját szobájába ment, és egyhuzamban délig aludt. Sarah és Emanuelle a kastélyban ebédeltek, mielőtt még Emanuelle visszatért volna Párizsba. Sok mindent kellett megbeszélniök Kibővítették a párizsi üzletet, ée Nigel már régóta hangoztatta, a londoni bolt is bővítésre szorul. Az elmúlt években a londoni üzlet megtartotta udvari szállítói címét, emellett pedig számtalan ál445

lamfőnek, uralkodónak és arab olajmágnásnak adott el. Julian ígéretéhez híven a következő hét elején beállt a boltba, minden simán ment egészen augusztusig, egy hónapra bezártak Julian Görögországba utazott néhány barátjával, Sarah Xavier val és Isabellelel Capri szigetére, ahol remekül érezték magukat. Isabelle az iskolában megtanult valamelyest olaszul, néhány szót spanyolul is gagyogott, és nagy nyelvésznek érezte magát. A Quissisana Hotelban szálltak meg. Éppen a főtéren fagylaltoztak, de Sarah nem állta meg hogy ne fürkéssze az ékszerüzleteket. Az árakat magasnak találta, de néhány darab elnyerte tetszését. Semmi más dolga nem akadt, csak evett olvasott, pihent és a gyerekekkel töltötte idejét. Isabelle folyton diszkóba járt, a hajnali órákban tért haza, Xavier pedig állandóan a szamarakat akarta meglátogatni. Egy reggel Isabelle előrement, míg Sarah és Xavier egy kicsit tovább maradtak a főtéren hogy bevásároljanak. Ebédre értek a Canzone del Mare-ba, ahol Isabelle-lel kellett volna találkozniok de a lánynak nyoma veszett. Sarah már már pánikba esett, mikor Xavier fölfedezte nővére szandálját egy szék alatt, és a lábnyomokat követve egy kis kabinba jutottak. Itt meg is találták Isabelle-t, egy nálánál kétszer idősebb férfi alatt. Sarah egy pillanatig csak ámult, aztán megragadta lánya karját, és kirángatta a kabinból.
446

- Mi a fészkes fenét csinálsz te itt? - Nagyon mérges volt. Isabelle elsírta magát. Megjelent a férfi, és igyekezett méltóságteljesen viselkedni. Sarah feléje fordult: Tisztában van vele, hogy a lányom tizenhat éves? kérdezte dühtől remegő hangon, nagy nehezen uralkodva indulatain. - A rendőrséget kellene hívnom tette még hozzá, bár jól tudta, a rendőrökkel valójában saját lányát kellene elvitetnie. Tulajdonképpen csak azért mondta, hogy ráijesszen a férfira, s amikor látta, ez sikerült, újból megnézte magának. Rendkívül jóképű olasz férfit látott. - Elnézést kérek, asszonyom... a kedves lánya azt állította, huszonegy éves. Igazán sajnálom - mentegetőzött, és sajnálkozva nézett Isabelle-re, aki anyja mellett állt, és hisztérikusan zokogott. Visszamentek a szállodába. Sarah jeges hangon közölte lányával: a délután hátralévő részét töltse a szobájában, aztán majd beszélnek. De amikor visszatért a tengerpartról Xavier val és elgondolkodott, érezte, a szavak nem sokat használnának. Phillipnek és Juliannek volt igaza. Isabelle-t valami más iskolába kellene küldenie, de hova? - Mit csináltak a kabinban? - kérdezte Xavier kíváncsian. Sarah összerázkódott. - Semmit, drágám, csak buta játékokat játszottak. Ettől kezdve Isabelle-t rövid pórázon tartotta, és a nyaralás hátralévő része nem is sikerült különösebben
447

jól. Már másnap több telefont bonyolított le, melyek eredményeképpen sikerült is Isabelle számára egy jó leánynevelő intézetet találnia, közel az osztrák határhoz, ahol egész télen síelhet, beszélhet olaszul vagy franciául, és vélhetőleg móresre tanítják. Szünidejük utolsó napján közölte Isabelle-lel az újságot. Ahogyan az várható volt, Isabelle hisztérikus rohamot kapott, de Sarah nem engedett még akkor sem, amikor lánya sírva fakadt. Saját érdekében kell intézetbe mennie, mert ha nem, előbb-utóbb valami ostobaságot követ el, talán még teherbe is esik. - Akkor sem megyek! - dühöngött Isabelle. Fölhívta telefonon Juliant Párizsban, de bátyja ezúttal anyjuk nak adott igazat. Capri szigetéről Rómába utaztak megvásárolni mindazt, amire Isabelle-nek szüksége lesz az intézetben. A tanév néhány nap múlva elkezdődik, semmi értelme, hogy visszamenjen Franciaországba. Sarah és Xavier tehát egyenesen az iskolába vitték őt, a lány nagy bánatára. Az intézet szép épületében Isabelle nagy, világos szobát kapott. A többi növendék igen rokonszenvesnek tűnt, főleg franciák, angolok, németek, olaszok voltak, de akadt két brazil, egy argentin, még egy iráni leány is. Összesen ötven lány volt az iskolában. A La Marolle-i iskola igen jó ajánlást írt Isabelle-ről, az intézet igazgatója pedig örömét fejezte ki, amiért Sarah idehozta lányát. - Nem tudom elhinni, hogy itthagytok - zokogott
448

Isabelle, de Sarah kérlelhetetlen maradt, bár miután ott hagyták, maga is sírt a repülőtér felé vezető úton. Ezután Xavier val Londonba repült, ahol fölkeresték Phillipet. Sarah Phillipéknél hagyta Xavier t, és egyenesen a londoni üzletbe ment, ahol úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van. Később együtt ebédelt legidősebb fiával, aki legnagyobb meglepetésére több kellemetlen megjegyzést is tett julianre. - Nem értem - mondta Sarah őszintén. - Mit csinált, amivel ennyire fölbosszantott? - Folyton az ostoba terveivel zaklat. Képtelen vagyok felfogni, miért kell beleártani magát a tervezésbe - hadarta Phillip. Sarah nyugodtan válaszolt. - Mert megkértem rá. Nagyon tehetséges tervező, sokkal tehetségesebb, mint te vagy én, azonkívül sokkal jobban ért a kövek foglalásához. Mi másféle dolgokhoz értünk - emlékeztette Phillipet, aki remekül szót értett a magas rangú, olykor királyi kliensekkel, s ezáltal szintén előrevitte az üzletet. - Miért kell mindig megvédened? - kérdezte Phillip ingerülten. - Ha ez megvigasztal, Phillip - mondta Sarah - én téged is mindig megvédelek. Mindkettőtöket szeretlek. - Elrejtette elkeseredését, amit annak láttán érzett, mennyire féltékeny még mindig Phillip az öccsére. Most sem válaszolt, de valamelyest megenyhült. Isabelle után érdeklődött, és azt állította, a nevelőintézet449

ről csupa jót hallott. - Reménykedjünk, csodát tesznek - mondta Sarah csöndesen. Ahogy visszatértek fia irodájába, Sarah észrevett egy csinos lányt, amint éppen elhagyja az épületet. Hoszszú, formás lába combközépig kilátszott a rövid szoknya alól. Isabelle szerette az ilyen rövid szoknyákat. A lány sokatmondó pillantást vetett Phillipre, mire az elvörösödött, és úgy tett, mintha nem ismerné. A lány nemrég került a céghez, és természetesen nem ismerte föl az asszonyban Phillip anyját. Sarah, figyelmét nem kerülte el a pillantás, bár tartózkodott minden megjegyzéstől. Mindazonáltal fia úgy érezte, magyarázattal tartozik, ami a helyzetet még nyilvánvalóbbá tette Sarah számára. - Nem számít, Phillip. Harminchárom éves vagy, te tudod, mit csinálsz. Egyébként hogy van Cecily? Phillip fülig vörösödött a kérdésre. - Cecily nagyon jól van. Ő a gyermekeim anyja. - Ennyi az egész? - kérdezte Sarah hűvösen. - Természetesen nem... Cecily jelenleg nincs odahaza... az istenért, anya, az a lány csak flörtöl velem. - Semmi gond, drágám. - Fia nyilvánvalóan visszatért régi szokásához. Könnyű kis nőcskékkel töltötte éjszakáit; akikkel jól érezte magát, s közben a látszat kedvéért tartotta fönn a házasságot. Sarah sajnálta, hogy fiának nem sikerült egyazon nőben megtalálnia mind450

azt, amire szüksége van, de miután Phillip sohasem panaszkodott, ő sem; erőltette a témát. Másnap Xavier val visszarepült Párizsba, ahol a repülőtéren Julian várt rájuk. A rövid repülőúton Sarah Williamről beszélt kisfiának. Elmesélte, hogyan vitte el őt első találkozásuk után a londoni Towerba, megmutatni a koronaékszereket. - Nagyon erős volt az apám? - kérdezte Xavier, aki szerette, ha apjáról meséltek neki. - Nagyon - biztosította anyja. - Nagyon erős volt, nagyon jó, nagyon okos, és nagyon sok szeretet volt benne. Csodálatos ember volt, drágám, és egy nap te is olyan leszel. Már most hasonlítasz rá egy kicsit. Juliannel vacsoráztak Párizsban. A fiú boldog volt, hogy láthatja őket, és lelkesen hallgatta a híreket mind Isabelle-ről, mind pedig a londoni üzletről. Sarah nem tett említést arról, Phillip miket mondott róla. Nem akart olajat önteni a viszály tüzére. vacsora után beültek abba az autóba, amit Párizsban hagytak, és hazahajtottak a kastélyba. Xavier elaludt az ülésen. Sarah vezetés közben időnként alvó fiára pillantott, s arra gondolt, mekkora szerencséje van. Az ő korában a legtöbb nő örül, ha egy-egy szombatot unokáival tölthet; ő viszont állandóan együtt lehetett ezzel az elbűvölő kisfiúval. Visszaemlékezett, az első pillanatban mennyire elkeseredett, amikor rájött, hogy terhes. Williamnek köszönhette, hogy nem a művi vetélés
451

mellett döntött... eszébe jutott néha anyósa, aki Williamet mindig nagy áldásnak nevezte. És valóban, az volt mindenki számára, aki csak ismerhette életében. 26. Isabelle a lehető legritkábban írt levelet, ilyenkor keserűen panaszkodott az iskolára, bár a valóságban az első néhány hét után megszerette. Megkedvelte a lányokat, szívesen ment kirándulni, és imádott síelni. Rengeteg érdekes emberrel találkozott, még többel, mint Franciaországban, s bár az iskola rövid pórázon tartotta, mégis rengeteg levelet kapott különböző férfiaktól, és rengetegen keresték telefonon. Az igazgató mindent megtett, hogy gátolja ezt a jelenséget, de nem járt teljes sikerrel. Az első év végére anyja úgy látta, Isabelle megváltozott, és Emanuelle egyetértett vele. A lány viselkedése ugyan nem lett lényegesen jobb, de egy kicsit jobban hallgatott az okos szóra; jobban értette, mi az, amit megtehet, és mi az, amit nem. Kezdte megtanulni, hogyan viselkedjen a férfiakkal anélkül, hogy feltüzelné őket. Anyja bizonyos vonatkozásban megkönnyebbült, de más tekintetben még mindig aggódott. - Veszélyes ez a lány - mondta egy nap Juliannek, aki egyetértett vele: - Mindig egy bombára emlékeztet, amelyik bármelyik pillanatban fölrobbanhat. - Nem vagyok benne biztos, hogy ezen valaha változtatni tudunk - nevetett Julian.
452

- Én sem, éppen ez aggaszt - vallotta be Sarah. - És veled mi újság? Hallom, üzleti tárgyalásokat folytatsz az egyik legjobb kliensünkkel. La Comtesse de Brise nagyon érdekes asszony, és ha lehet, még veszélyesebb, mint a húgod. - Tudom - vallotta be Julian vigyorogva. - Az a nő halálra rémiszt, de ugyanakkor bámulattal tölt el. - Az illető hölgy a néhai gróf személyében harmadik férjét fogyasztotta el. Harmincnégy éves volt, és falta a férfiakat. Most Julian kellett neki. Az elmúlt hónapokban félmillió dollár értékben vásárolt ékszereket; és még mindig nem volt elég. Újra és újra visszatért az üzletbe, mert a legnagyobb ékszer, Julian még hiányzott gyűjteményéből. - Szeretném, ha vigyáznál magadra - mondta Sarah őszintén. Félt, hogy fia megégeti magát, de Julian nagyon óvatosan viselkedett. - Ne félts, anya, óvatos leszek. - Akkor jó - mosolygott rá Sarah. - Bonyolultnak tűnt a család élete, a már felnőtt gyerekek kalandjai, szeretői, viszonyai. Valóban reménykedett, Isabelle sikerrel elvégzi a második évet a nevelőintézetben. Ez szerencsésen meg is történt. Isabelle a Whitfield cég fennállásának huszonötödik évfordulójára rendezett estélyre ellátogatott a kastélyba. Európa minden részéből hétszáz vendéget hívtak meg, nem számítva a sajtó képviselőit. Még tűzijátékot is rendeztek. Aki számított
453

Európában, az mind eljött, beleértve a legtöbb uralkodót. Emanuelle és Julian segítettek az estély megszervezésében, amelyre Phillip, Nigel és Cecily is hivatalosak voltak. Az estély csodálatosan sikerült. Minden meghívott eljött, a hidegtálak a legkényesebb ínyenc ízlését is kielégítették, a tűzijáték pompás volt, ragyogtak a szebbnél szebb ékszerek. A Whitfield cég szempontjából az estély sikere fölért egy nyert csatával. Az újságírók lelkesülten gratuláltak a háziasszonynak, mielőtt távoztak, míg Sarah azoknak mondott köszönetet, akik az estély megszervezésében voltak segítségére. - Nem látta valaki Isabelle-t? - kérdezte Sarah késő este. Nem akadt ideje rá, hogy személyesen menjen elébe a repülőtérre. Elküldött valakit maga helyett, találkozott is lányával, mikor az megérkezett, de azóta nem látta. A hatalmas vendégsereggel rengeteg tennivaló akadt, nem jutott idő lánya keresésére. Még Phillipet és Juliant is alig találta meg a tömegben. Phillip különben az est kezdetén faképnél hagyta feleségét, és főleg egy fotómodell körül legyeskedett; vele táncolt, neki udvarolt. Juliant pedig valóságos hölgykoszorú vette körül, amivel kivívta a férfiak, elsősorban Phillip irigységét. Sarah még az estély előtt készíttetett egy ruhát Isabelle számára; egy enyhén áttetsző, rózsaszín organzaruhát, amelyet Londonban varratott. Remélte, úgy
454

fest majd benne, mint egy mesebeli hercegnő. Remélte azt is, szép ruhájában jelenleg nem egy bokor alatt fekszik valakivel. Mikor rálelt, Isabelle igen visszafogottan egy idősebb úrral táncolt, s közben beszélgetett. Sarah egy helyeslő pillantást vetett rá, integetett, aztán továbbment. Az egész család remek formában volt az estélyen, még Phillip felesége is csinosnak tűnt új ruhájában és különleges frizurájával. A Cháteau de la Meuse meseországnak tetszett ezen az estén, s Sarah önkéntelenül azt kívánta, bárcsak William itt lehetne, láthatná. Olyan büszke lenne rájuk. Hiszen annyit dolgoztak a kastélyon. A vendégek számára hihetetlen lett volna, hogy ez a kastély valaha régen, huszonöt évvel ezelőtt romhalmazként állt a birtok közepén. Hová tűnt az a huszonöt év? A sajtó másnap lelkesült hangon számolt be az estélyről, az újságírók egyetértettek abban, ez volt az évszázad eseménye, és egybehangzóan újabb évszázadnyi sikert kívántak a Whitfield cégnek. Föltéve persze, ha őket is meghívják a következő hasonló rendezvényre. Sarah sütkérezett a dicsőségben. Isabelle-t ritkábban látta, mert a lány régi barátokat látogatott a környéken. Tizennyolc éves korára megtanult vezetni, és nagyobb szabadságot élvezett, mint korábban. De anyja még mindig úgy vélte, szemmel kell tartani, s amikor egy délután hiába kereste, aggódni kezdett. - Elment a Rolls-Royce-szal - magyarázta Xavier
455

- Igen? - mondta Sarah meglepetten. Isabelle általában a Peugeot-t használta, amit számára tartottak a kastélyban. - És nem tudod, hova ment? - Azt hiszem, Párizsba - felelte Xavie~ és elballagott az istállóba, ahova aznap egy új ló érkezett, amit mindenképp meg akart szemlélni. A gyerek még mindig szerette a cowboyosdit, de volt egy új játéka is: ilyenkor fölfedezőnek érezte magát. Sarah felhívta Juliant Párizsban, és megkérte, tartsa szemmel Isabelle-t, ha esetleg találkozna vele. Mit tesz isten, egy órával később Isabelle kliensnek álcázva magát besétált az üzletbe. Sötét napszemüveget és csinos smaragdzöld ruhát viselt. Julian észrevette emeleti irodájában az asztali monitoron, és azonnal lejött a földszintre. - Segíthetek valamiben? - kérdezte legbehízelgőbb hangján. - Talán egy gyémánt karperec, egy jegygyűrü? Esetleg egy tiara? - Egy koronával nagyon meg lennék elégedve. - Természetesen. Smaragdkoronára gondol, ami jól megy a ruhájához, vagy legyen inkább briliánsokkal kirakva? - Legyen mind a kettő - válaszolta Isabelle. - Egyébként mit csinálsz a városban? - kérdezte Julian. - Megígértem egy barátomnak, iszom vele valamit. - Ezek szerint több mint két órát vezettél, hogy
456

igyál valamit? Nagyon szomjas lehetsz. - Te meg nagyon vicces vagy Semmi dolgom nem volt otthon, úgy gondoltam, följövök Párizsba. - Remek - felelte Julian, aki tudta, hogy Isabelle néhány hét múlva Dél-Franciaországba utazik, ahol egyik iskolatársával Cap Ferrán fog üdülni. Még mindig nagyon elkényeztetett kislány volt, de tagadhatatlanul sokkal inkább felnőttként viselkedett, és nagyon gyönyörű volt. - Hol találkozol a barátoddal? - A Ritzben. Julian kijött a pult mögül. - Akkor gyere, elviszlek. Úgyis el kell vinnem egy gyémánt nyakláncot az egyik kliensünknek. - Kocsival vagyok - felelte Isabelle hűvösen. - Ami azt illeti, anya kocsijával. De vigyél el te engem. Az én autóm lerobbant, taxit akartam hívni - füllentette Julian, mert látni akarta, kivel találkozik a húga. Magához vette az ékszert dobozba és borítékba csomagolva, aztán követte Isabelle-t, és gyorsan beült az autóba, mielőtt a lány ellenvetést tehetett volna. A kocsiban úgy csevegett, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy tizennyolc éves húga csak úgy Párizsba hajt anyjuk autójával, hogy találkozzon valakivel. A Ritz előcsarnokában búcsúzóul megcsókolta, aztán odament régi ismerőséhez, a főportáshoz, és beszélgetni kezdett.
457

- Mi járatban? - kérdezte Renaud, a főportás. - A húgomat követem - felelte Julian. - valakivel találkozik a bárban, és tudni szeretném, kivel. Túlságosan csinos lány. - Azt látom. Hány éves? - Tizennyolc. Renaud részvevően füttyentett. - Örülök, hogy nem az én lányom... már bocsánatot kérek. - Tegyen meg egy szívességet - mondta Julian. Menjen be, és nézze meg, kivel találkozik. Aztán esetleg bemegyek én is, mintha véletlenül botlanék beléjük. - Azzal egy bankót csúsztatott a markába. Renaud vigyorgott. Kedvelte Whitfieldet, aki bőkezű kuncsaftnak számított. Eltűnt, majd egy perc múlva visszatért. - Odabent van a lány, és szerintem komoly baj van. - Kivel van? Ismeri? - Naná. Állandóan itt van, vagyis évente legalább kétszer jön. Mindig valamilyen nőt akar levenni a lábáról, néha öreget, néha fiatalt. - Ismerem? - Talán. Ahányszor nálunk jár, legalább egy fedezetlen csekket állít ki. Borravalót csak akkor ad, ha többen is figyelik. - Elbűvölően hangzik - nyögött Julian. - Koldusszegény. Azt hiszem, gazdag nőt keres.
458

- Remek, pont ez kell nekünk. Hogy hívják? - kérdezte. - A neve tetszeni fog. Principe di Uenézia e San Tebaldi. Azt állítja, egyike a velencei hercegeknek. Ez nem is kizárt. velencében ezrével tolonganak a hercegek. Olaszországban több a herceg, mint a fogorvos. Sötét alak, de jóképű, az ön húga pedig fiatal. Azt hiszem, Lorenzo a keresztneve. Ismétlem, borravalót nem várhat el tőle az ember Julian köszönetet mondott, aztán bement a bárba, mint aki csak véletlenül jár arra. Hihetetlenül arisztokratikus jelenség volt; igazi arisztokrata, ahogy Renaud mindig mondta, és egy szálloda főportását lehetetlen megtéveszteni. Renaud az olaszt egyszerűen spagettihercegnek titulálta a háta mögött. - Szóval itt vagy. . . elnézést.. . - mondta Julian fülig érő szájjal. - Csak el akartam köszönni. - Egy pillantást vetett a férfira is. Szélesen mosolygott, mint aki roppantul örvend a találkozásnak. - Jó napot.. . végtelenül sajnálom, ha zavarok... Isabelle bátyja vagyok, Julian Whitfield. - Azzal kinyújtotta kezét. Isabelle láthatóan kényelmetlenül érezte magát, de a herceg megőrizte elbűvölő és szenteskedő modorát. - Örvendek... Lorenzo di San Tebaldi... boldog vagyok, hogy megismerhetem. A húga elbűvölő teremtés. - Köszönöm, ebben teljesen egyetértünk. - Könnye459

dén arcon csókolta Isabelle-t, elnézést kért, amiért mennie kell, de úgymond fontos találkozója van. Elment, vissza se nézett. A lány azonnal tudta, komoly bajok vannak. Kifelé menet Julian rákacsintott a főportásra, aztán sietett vissza az irodába. Amint megérkezett, azonnal fölhívta anyját. - Mama, azt hiszem, van egy kis baj. - Mi a baj? vagy talán mondjam azt, ki a baj? - Isabelle egy ötvenéves úriemberrel találkozott a Ritzben. A főportás régi barátom, szerinte veszélyes hozományvadász. - A mindenségit! Most mit csináljunk? Vigyük viszsza az intézetbe? - Ehhez már nem elég fiatal. Ezúttal nem lesz könynyü dolgunk. - Tudom - sóhajtotta Sarah kétségbeesetten. A lánya két napja volt otthon, és már bajba került. - Igazán nem tudom, mit csináljunk vele. - Én sem. De ez a fickó nem tetszik nekem. - Hogy hívják? - Principe Lorenzo di San Tebaldi. Azt hiszem, ve- " lencei. - Jézus Mária, már csak egy olasz herceg hiányzik...' - Egyetértek, de mit csináljunk, ha a húgom olyan csinos. - Elég baj ez nekünk - felelte Sarah kétségbeesetten.
460

- Mit csináljak? Menjek vissza, és vigyem haza a hajánál fogva? - valószínűleg ez lenne a leghelyesebb, de azt hiszem, jobb ha békén hagyjuk. Előbb-utóbb majd hazajön. Megpróbálok beszélni a fejével. - Milyen rendes vagy - Nem. Csak fáradt. - Ne törj le, biztosan remekül fogod elintézni a dolgot. - Ebből is látszik, milyen kevéssé ismersz. - Mindazonáltal Sarahnak jólestek fia szavai. Erőt adtak a csatához, melyet meg kell vívnia Isabelle-lel, ha hazajön. Lánya éjfélkor érkezett haza. Ezek szerint tíz óra körül indult el Párizsból, ami nem túl késő. Ennek ellenére anyja bosszúsan várta a földszinten. - Jó estét, Isabelle! Jól érezted magad? - Nagyon jól, köszönöm szépen - válaszolta a lány kissé idegesen. - És hogy van az autóm? - Nagyon jól... elnézést kérek... szándékomban állt elkérni tőled. Remélem, nem volt rá szükséged. - Ami azt illeti - felelte Sarah nyugodtan - valóban nem volt rá szükségem. Most pedig szeretném, ha bejönnél a konyhába, és meginnánk együtt egy csésze teát. Jót fog tenni ilyen hosszú út után. Isabelle-t egyre jobban megrémisztette a helyzet. Anyja ugyan nem kiabált, de a hangja határozottan hi461

deg volt. Leültek a konyhában. Sarah mentolos teát készített, kitöltötte, aztán mélyen leánya szemébe nézett. - Julian telefonált ma délután - mondta. - Gondolhattam volna - felelte Isabelle idegesen, és a csészével játszott. - Egy öreg barátommal találkoztam... olasz... az egyik tanárom volt. - valóban? Milyen érdekes. Megnéztem a vendéglistát, és láttam, hogy a múltkori estélyen is itt volt. Azt hiszem, San Tebaldi hercegnek hívják, és mintha láttam volna, ahogy táncolsz vele. Jóképű férfi. Isabelle csak bólintott, nem tudta, mit mondjon, nem mert ezúttal vitába szállni anyjával. Várta, milyen büntetést mérnek ki rá, de anyja még nem fogyott ki a mondanivalóból. - Sajnálatos módon - folytatta - az úrnak elég rossz a híre... időről időre Párizsba jön... vagyonos hölgyekre vadászik. Néha jól megy az üzlet, néha kevésbé jól. Egy szó mint száz, kedvesem, nem az a fajta férfi, aki mellett szívesen látlak. - Sarah nem emlitette a férfi életkorát, s azt sem, hogy Isabelle az engedélye nélkül ment Párizsba. Megpróbált okosan beszélni lányával, rámutatni, hogy udvarlója hozományvadász. De szavai nem gyakoroltak Isabelle-re különösebb hatást. - Az emberek mindig ezeket mondják a hercegek ről, mert irigylik őket - válaszolta ártatlanul, bár még mindig félt attól, hogy anyjával nyíltan szembeszegül462

jön. Ösztönösen érezte, ezt a csatát elveszítené. - Ezt miből gondolod? - Tőle tudom. - Tőle? És nem jutott eszedbe, esetleg ravaszságból mondja, hogy elejét vegye mindannak a rossznak, amit mások állíthatnak róla? Ez csak egy elterelő hadművelet, Isabelle. Hogy lehetsz ilyen ostoba?! De Isabelle, ha férfiakról volt szó, mindig ostobának mutatkozott, és az olasz levette a lábáról. Közben Julian a délután folyamán még több telefonbeszélgetést folytatott, melyek megerősítették Isabelle udvarlójáról kialakult rossz benyomásában. - Most az egyszer higgyél nekem, Isabelle Ez az ember kihasznál téged. - Te meg féltékeny vagy - Nevetséges. - Igenis féltékeny vagy! - kiáltotta Isabelle. - Amióta apa meghalt; nincs senkid, öregnek és csúnyának érzed magad... és magadnak akarod a herceget.... Sarah elképedve nézett lányára, aztán csöndesen válaszolt. - Remélem, ezt magad sem hiszed, mert mind a ketten tudjuk, mennyire nem igaz. Az apád nagyon hiányzik nekem, minden pillanatban, minden órában, egy pillanatig sem gondolnék arra, hogy egy hozoarra, hogy hozományvadász olasszal cseréljem föl az emlékét. - Mi463

lyen határtalanul ostobák a fiatalok, tűnődött Sarah, . Milyen lehetetlen helyzetekbe tudják hozni magukat, Ugyanakkor amikor ő ennyi idős volt, hasonlóan rossz partit csinált Freddie-vel, s ez az emlék megerősítette abban, hogy lányát meg kell mentenie. Különben is kezdte elveszíteni a türelmét. - Megtiltom, hogy találkozz vele! Megértettél? Isabelle nem válaszolt. - Ha pedig még egyszer engedély nélkül elviszed az autómat, értesítem a rendőrséget. Próbálj meg normálisan viselkedni, vagy rossz sorod lesz. Értesz engem? - Tizennyolc éves vagyok, azt csinálok, amit akarok. - Tizennyolc éves vagy, lányom, és olyan ostoba, mint egy liba. Az a férfi a pénzedre vadászik, meg a családodra, amely sokkal jobb, mint az övé. Vigyázz magadra, és ne találkozz vele többet! - És ha mégis? Sarah nem válaszolt. Talán az lenne a leghelyesebb, gondolta, ha a lányt elküldené Whitfieldbe egy kis időre, hadd időzzön Phillippel és hihetetlenül unalmas családjával. Ugyanakkor Phillip sem jobb a deákné vásznánál. Állandó kalandjaival nem lenne jó hatással Isabelle-re. Mennyi baj van ezekkel a gyerekekkel! Phillip feleségül vesz egy nőt, akit nem szeret, csak azért, mert jó családból származik; Julian válogatás nélkül minden nővel ágyba bújik; most pedig Isabelle bolondul ezért a velencei senkiháziért. Mi464

lyen hibát követtek el Williammel, hogy ilyen gyermekeik lettek? - Nem találkozhatsz vele többet - ismételte, azzal fölment a szobájába, és röviddel később hallotta, amint lánya szobájának ajtaja hangosan becsapódik. Isabelle egy hétig jól viselte magát, aztán ismét eltűnt, ezúttal a Peugeot-val. Azt állította, Garches-ba utazik egy barátjával találkozni, s bár anyja nem tudta bebizonyítani az ellenkezőjét, nem hitt neki. A hangulat feszült maradt egészen addig, míg Isabelle el nem utazott Cap Ferrára, mikor anyja végre megkönnyebbült. A Cote d' Azuron legalább barátok között van, nem azzal a velencei hülyével. Julian Monte-Carlóba utazott a hétvégére, ahonnan elküldte a nizzai, cannes-i és monte-carlói helyi lapokat, amelyek tele voltak San Tebaldi herceg és Lady Isabelle Whitfield romantikus történetével. - Mit csináljunk vele? - kérdezte Sarah kétségbeesetten. - Nem tudom - válaszolta Julian őszintén - de azt hiszem, helyesebb, ha odamegyünk. A következő héten, mikor mindkettejük ideje engedte, fölkeresték Isabelle-t, és megpróbáltak a lelkére beszélni. Ő azonban nem hallgatott az okos szóra, keresetlenül hozta tudomásukra, hogy szerelmes, és a herceg viszontszereti. - Hát persze, te kis bolond - próbálkozott Julian. 465

Hiszen van valami fogalma róla, milyen gazdag családból származol. Ha téged levesz a lábadról, holta napjáig nem lesz gondja. - Utállak benneteket! - sikította Isabelle. - kiabálta Julian. Ne légy hülye. Magukkal vitték a Miramare Szállóba, de Isabelle a szó szoros értelmében eltűnt a föld színéről. Egy héttel késő b pedig a férfi társaságában tért vissza. Lorenzo csupa bocsánatkérés volt, elnézést kért, hogy ilyen tapintatlan módon eddig nem jelentkezett. Sarah gyilkos pillantásokat vetett rá. Egy hétig szinte belebetegedett az aggodalomba, mégsem merte fölhívni a rendőrséget, mert félt a botránytól. Tudta, Isabelle Lorenzóval van valahol... - Isabelle nagyon rossz állapotban volt... - folytatta Lorenzo, és ismételten bocsánatot kért, de Isabelle félbeszakította, és egyenesen anyjához fordult. - Össze akarunk házasodni. - Soha - válaszolta Sarah egyenesen. - Akkor újra meg újra el fogok szökni, amíg bele nem egyezel a házasságba. - Csak az idődet pocsékolod, soha nem fogok beleegyezni - felelte anyja, és Lorenzóhoz fordult. - Mi több, Isabelle mostantól fogva egy fillért sem kap. -Azt nem teheted meg - vetette ellen Isabelle. - Nagyon jól tudod, amit apa hagyott rám, mindenképpen
466

az enyém lesz huszonegy éves koromban. Lorenzót láthatóan mulattatta Sarah. Julian úgy festett, mint akinek a foga fáj. Lorenzo szándékai napnál világosabbak voltak mindenki számára, kivéve Isabelle-t, aki túl fiatal volt ahhoz, hogy fölfogja, miről van szó. - Hozzámegyek feleségül - jelentette ki újra. Lorenzo nem mondott semmit. - Ebbe sohasem fogok beleegyezni. - Nem tudsz megakadályozni benne. - Meg fogok tenni minden tőlem telhetőt - fogadta meg Sarah. Isabelle szeme lángolt a haragtól és a gyűlölettől. - Mert nem akarod, hogy boldog legyek. Soha nem is akartad! Mindig gyűlöltél. Julian közbelépett. - Ez a legnagyobb - ostobaság, amit valaha hallottam - mondta, aztán sógorjelöltjéhez fordult, és megpróbált józan eszére vagy erkölcsére apellálni. - Tényleg el akarja venni feleségül, Tebaldi? Mi értelme van ennek? - Természetesen. A szívem szakad meg, hogy ezt kell látnom. - Szenteskedőn forgatta szemét. Isabelleen kívül mindenki tisztában volt vele, milyen nevetséges figura. - De mit mondhatnék... hiszen imádom. Amit mond, kettőnk nevében mondja... valóban össze fogunk házasodni. - Az olasz olyan boldogan csicse467

regte mindezt, mint egy kismadár. Julian nem, tudta, sírjon vagy nevessen mérgében. - De hiszen tizennyolc éves! Maga majdnem a nagyapja lehetne. - Isabelle életem legnagyobb szerelme -jelentette ki. Ami azt illeti, Tebaldi eddig még sohasem nősült. Nem volt érdemes. Ez alkalommal azonban Európa legnagyobb ékszerüzletéből hasíthat ki magának egy darabot, nem is beszélve a földekről, birtokokról, ingatlanokról, ha a kis lac:y Whitfieldet sikerül behálóznia. Nem egy amatőrnek való feladat, de Lorenzo nem is .. volt amatőr - Miért nem várnak legalább egy darabig? - próbálkozott újra Julian, de ők a fejüket rázták. - Nem tehetjük... micsoda szégyen lenne... - Lorenzo úgy nézett ki, mint aki azonnal sírva fakad. Éppen most töltöttünk együtt egy hetet, mi lesz Isabelle jó hírével... mi lesz, ha terhes? - Uramisten! - mondta Sarah, és nehézkesen leült egy székre. Isabelle esetleges terhességének a puszta gondolata is rosszullétet keltett benne. Ennek az olasznak a gyereke még nagyobb csapás lenne a családra nézve, mint szegény Cecily - Terhes vagy? - kérdezte Isabelle-t. - Nem tudom. Nem vigyáztunk. - Csodálatos. Alig várom, milyen híreket kapok néhány héten belül. de
468

- Még a nyáron szeretnénk összeházasodni.. legkésőbb karácsonykor, mégpedig a kastélyban mondta Isabelle, mintha csak Lorenzo betanította volna. Pompás, gazdag esküvőre vágyott, hogy minél nehezebben szabaduljanak meg tőle. Nehéz volt belátni, hogyan lehetne megszabadulni az olasztól, lévén római katolikus. Ha templomi esküvőt is tartanak, a házasság gyakorlatilag feloldhatatlan. Lorenzo pedig már megmondta Isabelle-nek, egyetlen feltétele a katolikus templomi esküvő, hogy Isten színe előtt legyenek férj és feleség. Késő éjszakáig tartott a harc. Julian már berekedt, Sarah szörnyű fejfájással küszködött. Isabelle elájult. Lorenzo jeget és repülősót hozatott, és vizes törülközővel kedveskedett mindenkinek. Végül Sarah beadta a derekát, hiszen nem volt választása. Ha nem egyezik bele a házasságba, úgyis elszöknek és összeházasodnak. Isabelle megesküdött rá. Utoljára még arra kérte őket, várnának még legalább egy évet, de erre sem mutatkoztak hajlandónak. Lorenzo ragaszkodott az azonnali házasságkötéshez arra az esetre, ha Isabelle esetleg teherbe esett volna. - Legalább ezt kivárhatnák - javasolta Sarah nyugodtan, de a "fiatalok" még karácsonyig sem akartak várni. Lorenzo éles szemmel fölmérte a Whitfield család feléje irányuló gyűlöletét, és tudta, ha nem viszi hamarosan dűlőre a dolgot, valami módon meg fogják
469

akadályozni terve kivitelezésében. Így aztán még aznap éjjel megegyeztek, hogy az esküvő augusztus második felében lesz. Csak néhány közeli barátot hívnak meg, senki mást. A sajtó sem teheti be a lábát. Lorenzo csalódottnak tűnt, amiért elmarad a pompás esküvő, amit megérdemelnének, így megígérte, az egybekelés után Olaszországban ad majd hetedhét országra szóló estélyt. Sarah sietett biztosítani, hogy ennek az estélynek a költségeit nem ő fogja fedezni. A csata végeztével Julian és Sarah magukra maradtak, Isabelle visszatért saját szállodájába Lorenzo oldalán. Nem lehetett megállítani. Minden erejével törekedett jövendő boldogtalanságának biztosítására. Az esküvőt szűk baráti körben tartották Cháteau de la Meuse-ben. Isabelle nagyon csinos volt Diornál varratott rövid fehér ruhájában, hatalmas fehér kalapjában. Sarah hálát adott a sorsnak, hogy nem terhes. Az esküvőn megjelent Phillip és Cecily Angliából. Julian volt a vőfély - Nagyon izgatottnak látszik - mondta Emanuelle halkan, amikor egy pohár pezsgőt szopogattak a kertben. - Nem életem legboldogabb napja - felelte Sarah gyászosan. Kénytelen volt elviselni, hogy az olasz feleségül vegye lányát, ráadásul saját házában. Még egy katolikus pap is megjelent, hogy Isten színe előtt is
470

házastársakká nyilvánítsa őket. Lorenzo boldogan vigyorgott egész nap, megállás nélkül beszélt, igyekezett mindenkit elbűvölni, sőt annak a vágyának adott kifejezést, bárcsak ismerhette volna Isabelle apját. - Ez a fickó egy kicsit sok - jegyezte meg Phillip anyjának, angolszász modorában. - Enyhe kifejezés - felelte Sarah. Most már két tagja is akadt a családnak, akit Sarah nem kedvelt. Ám míg Cecily csak untatta, Lorenzót szívből gyűlölte. Tudta, sohasem kerülhet igazán közel lányához, amíg az Lorenzóval él. - Hogyan gondolhatja azt Isabelle, hogy tényleg szereti? - kérdezte Emanuelle kétségbeesetten. - Amikor olyan nyilvánvaló, kicsoda-micsoda ez az alak... - Isabelle nagyon fiatal - válaszolta Sarah. - Még nem ismeri a férfiakat. Sajnos, hamarosan meg fogja őket ismerni. A meghívott vendégek késő délutánig maradtak. Akkor az ifjú pár eltávozott Szardínia szigetére, ahol mézesheteiket töltik majd. Miután bérelt Rolls-Royceon kihajtottak a kastélyból, a család búbánatosan üldögélt a kertben. Azon tűnődtek, miért kellett Isabellenek ilyen ostobaságot művelnie, és miért kellett nekik elveszteniük őt. Csak Phillip viselkedett úgy, szokása szerint, mintha mi sem történt volna: udvariasan csevegett Emanuelle egyik barátnőjével. A többiek úgy ültek ott, mintha temetés, és nem esküvő után lennének.
471

Sarah úgy érezte, nemcsak lánya, de néhai férje előtt is kudarcot vallott. William sohasem egyezett volna bele abba, hogy lánya Lorenzóhoz menjen feleségül. Isabelle küldött egy lapot Rómából, aztán egészen karácsonyig nem érkezett semmi hír. Sarah telefonált néhányszor, több levelet is küldött, melyekre a lánya soha nem válaszolt. Nyilvánvalóan haragudott családjára. Juliannek sikerült vele beszélnie egyszer-kétszer, így Sarah tudta, hogy egészséges. De hogy boldog-e, arról egyiküknek sem volt fogalma. Julian egyszer repülővel Rómába utazott, és fölkereste húgát. Mikor visszatért, beszámolt: Isabelle jól van, nagyon szép, nagyon olasz, és bankszámlája tanúsága szerint egész vagyont költött. Vett egy kis palotát Rómában, egy villát Umbriában, Lorenzo kapott egy jachtot, egy új RollsRoyce-ot és egy Ferrarit. Gyerek egyelőre nem volt a láthatáron. Az egybekelésüket követő karácsonyon meglátogatták a családot a franciaországi kastélyban. Isabelle nem volt éppen szívélyes, bár anyját egy igen szép, igazgyönggyel kirakott arany karpereccel lepte meg, amely Buccellati műhelyéből került kis Karácsony másnapján mindketten elmentek Svájcba síelni. Lehetetlennek tűnt kideríteni, valójában hogyan élnek egymással. Isabelle még Juliant sem fogadta bizalmába. Végül Emanuelle derítette ki az igazságot, amikor egy londoni üzleti út után Rómába repült, és visszatérve beszá472

molt Sarahnak arról, hogy Isabelle szörnyen néz ki: lefogyott, szeme karikás, és sohasem nevet. Ahányszor Emanuelle látta, mindig Lorenzo nélkül volt. - Azt hiszem, bajban van, de még nem kész arra, hogy beismerje. Értésére kellene adni, hogy hazajöhet. Biztos vagyok benne, előbb-utóbb haza is fog jönni. - Remélem, igaza van - felelte Sarah szomorúan. 27. Isabelle három évvel később jelent meg újra Párizsban. Akkor történt ez, amikor Sarah meghívta őket a Whitfield cég fönnállásának harmincadik évfordulójára rendezett estélyre, amelyet a Louvre-ban tartottak. A Louvre-t az utóbbi századokban nem használták ilyen célra. Emanuelle minden kormánykapcsolatát latba vetve szerezte meg az engedélyt. A Louvre egy szárnyát lezárták és múzeumőrök, valamint rendőrök százai segédkeztek az estély megrendezésében. De Sarah tudta, mindez megéri. Lorenzo is tudta, erről az eseményről nem maradhat le. Sarah mégis meglepődött, mikor elfogadták a meghívást. Isabelle már öt éve élt Lorenzóval. Sarah szinte belenyugodott abba, hogy közte és lánya között áthághatatlan szakadék tátong. Gyermekei közül főként Xavier val és Juliannal foglalkozott, Phillipet ritkábban látta. Az elsőszülött fiú ekkor már tizenhárom éve élt házasságban Cecilyvel, könnyű kalandjai gyakorta szolgáltak témául a sajtó hasábjain, bár mindig csak homályos utalások és célzá473

sok formájában, mert Whitfield hercegét mégsem lehetett csak úgy pellengérre állítani. Párizs talán még sohasem látott olyan ragyogó estélyt, mint amilyet Sarah rendezett. A gyönyörű asszonyok láttán a vendégseregnek még a lélegzete is elállt, a férfi vendégek mind magas pozícióval rendelkeztek; a vacsorán a főasztalnál öt különböző kormány képviseltette magát. Eljött a köztársaság elnöke, eljött az Onassis család, az arab olajsejkek, a görög milliomosok, eljött Amerikából mindenki, aki csak számít, eljött Európa minden felkent királya, eljöttek a királynők, a királyi kurtizánok; mindenki, aki gazdag és híres volt. Az öt évvel korábban rendezett estély talminak tűnt a mostanihoz képest. Sarah nem sajnálta a költséget, s most csöndesen, győzelemittasan nézte, ahogy ezer vendég eszik, iszik, táncol, míg a sajtó meghívóval kitüntetett tagjai tollukat hegyezik a másnapi dicshimnusz megírásához. Julian egy roppant csinos színésznővel jelent meg egy viszonylag még friss botrány hősével. Ez változást jelentett életében, mert egészen a közelmúltig egy ugyancsak megdöbbentően csinos brazil modellel járt. A fiú sohasem szenvedett hiányt hölgytársaságban, a lányok mindig és mindenütt szerették. Sarah örült volna, ha fia huszonkilenc éves korára feleséget talál magának, de Julian semmi jelét nem adta annak, hogy a házasság gondolatát forgatná fejében.
474

Phillip felesége társaságában érkezett, de az est nagy részét egy lánnyal töltötte, aki a Saint-Laurent londoni üzletében dolgozott, és akit egy évvel ezelőtt ismert meg. Egy irigykedő pillantást vetett Julian barátnőjére, aztán eltűnt a tömegben. Végül órákig tartott, míg megtalálta feleségét, aki éppen lovakról csevegett boldogan a görög államfővel. Sarah örömmel látta, hogy Isabelle kétségbevonhatatlanul az egyik legszebb asszony az estélyen testhezálló, fekete Valentino-ruhájában, hosszú, hátára omló fekete hajával, nyakán figyelemre méltó gyémánt nyaklánccal, karpereccel és a hozzávaló fülbevalókkal, amelyeket Julian adott kölcsön az estélyre. Nem mintha Isabelle-nek szüksége lett volna az ékszerekre, mert nélkülük is olyan gyönyörű volt, hogy az emberek önkéntelenül is megbámulták. Lorenzo egész éjjel föl-alá rohangált, királyoknak és újságíróknak udvarolt. Ezt mind Sarah, mind Isabelle észrevette, de nem szóltak semmit. Sarah érezte, valami nincs rendjén, de úgy gondolta, megvárja, míg a lánya szól. Isabelle pedig nem szólt. Sokáig maradt, régi ismerősökkel táncolt, főleg egy francia herceggel, aki mindig kedvelte a lányt. Az estélyen bőven akadtak férfiak, akik szívesen udvaroltak volna neki, de a huszonhárom éves, ragyogó szépségű nő már öt éve Lorenzóval élt házasságban. Másnap szűk körben a Le Fouquet vendéglőben
475

ebédeltek. Megjelent Emanuelle, Julian, Phillip, Cecily, Nigel, Isabelle és Lorenzo. Xavier nem jött el, Kenyában volt éppen. Előzőleg hónapokig könyörgött anyjának, engedje el. Sarah eleinte nem engedélyezte az utazást, de aztán beadta derekát. Tizennégy éves korára Xavier világot akart látni. Szerette Franciaországot és szeretett anyjával lenni, de állandó, sóvár vágyat érzett minden iránt, ami egzotikus és ismeretlen. Afrika érdekelte, meg az Amazonas vidéke; csupa olyan hely, ahová a családnak egyetlen tagja sem vágyott. A fiú sokban Williamre hasonlított, egyes vonásait azonban anyjától örökölte. De nem lehetett tudni, kitől örökölte kalandvágyát, amely a család egyéb tagjait nem jellemezte. Ők megelégedtek Párizzsal, Londonnal, Antibes-vel és Whitfielddel. - Unalmasak vagyunk hozzá képest - mosolygott Sarah. Xavier fél tucat levélben számolt be kalandjairól, és bár még haza sem jött, már kérlelni kezdte anyját, hogy újra utazhasson. - Hát ebben nem rám hasonlít - mosolygott Julian. - Nem is rám - tódította Phillip, Lorenzo pedig azonnal hosszú mesébe kezdett egy maharadzsa barátjáról, aki az égvilágon senkit sem érdekelt. Ennek ellenére az ebéd kellemesen telt el. Utána elváltak: Phillipék elbúcsúztak, és visszatértek Londonba. Julian St.-Tropez-ba utazott néhány napra a barátai476

val, Nigel még egy-két napig Párizsban maradt. Emanuelle sietett vissza az üzletbe, Lorenzo a barátaival találkozott. Az asztalnál csak Isabelle maradt. Úgy tűnt, beszélni szeretne anyjával. Hosszú hallgatás után Sarah megkérdezte, nem inna-e még egy csésze kávét. Rendeltek, és egymás mellé ültek. Egy darabig hallgattak, aztán Isabelle fájdalommal telt pillantást vetett anyjára, és szemét elöntötték a könnyek. Sarah gyöngéden megérintette kezét. Arra gondolt, bárcsak megszabadíthatná lányát fájdalmától, bárcsak megóvhatta volna kezdettől fogva. - Nincs jogom panaszkodni - kezdte Isabelle bizonytalanul - hiszen mindannyian figyelmeztettetek. Sarah elmosolyodott. - Panaszkodni mindig lehet - mondta. - Boldogtalan vagy, ugye? - Nagyon - vallotta be Isabelle, és könnytől maszatos arcát törölgette. - El sem tudtam képzelni, milyen lesz... fiatal voltam és ostoba..., ti mind tudtátok. Olyan vak voltam. .. Mindez persze igaz volt, mindazonáltal Sarah újból elszomorodott. Szinte szíve szakadt bele, hogy lányát boldogtalannak kell látnia. Évek óta próbált beletörődni, a lánya messze került tőle, de a fájdalmat nehéz volt elviselni. Most pedig boldogtalansága láttán még értelmetlenebbnek tűnt az egész. - Nagyon fiatal voltál - mentegette leányát - és na477

gyon csökönyös. Lorenzo pedig nagyon ravasz. Isabelle kétségbeesetten biccentett. Most már ő is tudta. - Úgy játszott veled, mint macska az egérrel. Tudta, mit akar. - Te nem is tudsz mindent - sírta Isabelle. - Amint Rómába értünk, és megkapta, amit akart, minden megváltozott. Úgy tűnt, előre kiválasztotta a palotát; azt mondta, Rómában mindenkinek van egy, aki csak számít, és szükségük lesz rá a gyermekeinknek csakúgy, mint az umbriai villára. Aztán megvette az autókat... a jachtot... és többet szinte nem is láttam. Folyton a barátaival lófrált, aztán már csak az újságban olvastam különböző kalandjairól. Ha rákérdeztem, csak nevetett, és azt mondta, régi barátai vagy unokatestvérei. Éveken keresztül megcsalt, ma már nem is titkolja. Azt csinál, amit akar én nem tehetek semmit. A katolikus egyház nem hagyja jóvá a válást. Lorenzo rokonsága között szerepel három bíboros. Azt mondja, sohasem tudok elválni tőle. Kétségbeesetten, reménytelenül ült. Sarah eleddig nem tudta, hogy a helyzet ilyen rossz, és Lorenzo enynyire nyíltan csalja feleségét. Hogy mert ezek után eljönni az estélyre? Nagyon dühös lett, de azért nyugalmat erőltetett magára, és gyöngéden simogatta lánya kezét. - Mondtad neki, hogy el akarsz válni? Isabelle bólintott.
478

- Igen, két éve, amikor nyíltan viszonyt folytatott egy hírhedt római perszónával. Akkor úgy éreztem, nem bírom tovább. Tele volt velük minden újság. - Újra sírva fakadt. - Olyan magányos voltam. - Sarah megölelte. Isabelle kifújta orrát, aztán folytatta történetét. - Tavaly újra megmondtam neki, válni akarok. De megint nemet mondott, és azt javasolta, törődjek bele, hogy mindig a felesége maradok. - Lorenzo nem veled, hanem a bankszámláddal akar házasságban élni - jelentette ki Sarah határozottan. Ezt a véleményét Juliannel egyetemben mindig is hangoztatta. Az olasz már eddig is komoly vagyont préselt ki Isabelle-ből, és továbbra is a lány fizetett mindent. Meg is tette volna szívesen, ha férje szereti. Ám az első szenvedély elmúltával semmiféle érzelem nem maradt közöttük. - Legalább gyerekeket nem szültél neki - mondta Sarah. - Ha sikerül kimásznod ebből a csávából, úgy könnyebb lesz. Még mindig fiatal vagy, bőven van időd szülni. - De nem neki - mondta Isabelle, még csöndesebbre fogva hangját. - Nem is lehetne gyerekünk. Sarah megdöbbent. Eddig semmi sem lepte meg ennyire. Emlékezett, öt évvel ezelőtt Lorenzo egyik legfőbb érve Isabelle esetleges terhessége volt, azért nem akartak még karácsonyig sem várni a házassággal. Ráadásul Lorenzo nem is olyan idős; ötvennégy
479

éves volt, amikor megnősült. William jóval idősebb korában nemzette Xavier t. - Miért nem? valami baj van? - Lorenzo gyerekkorában mumszos volt. Steril. A nagybátyja mondta meg nekem. Ő erről sohasem tett említést, s amikor rákérdeztem, csak nevetett. Azt mondta, szerencsénk van, beépített fogamzásgátlással rendelkezünk. Hazudott nekem, mama. Azt mondta, tucatnyi gyerekünk lehet. - Isabelle arcát ismét elöntötték a könnyek. - Bár azt hiszem, akkor sem tudnék mellette maradni, ha lennének gyermekeim. - Szegény Isabelle! Öt hosszú évig senkit sem szerethetett, és úgy érezte, őt sem szereti senki, még a családja sem. - Ilyen körülmények között nem is lenne helyes gyereket szülni - mondta Sarah csöndesen - hiszen boldogtalanul nőnének föl... - Nem is alszunk együtt, már három éve nem. Soha nem jön haza, csak ha inget akar váltani, vagy pénzre van szüksége. Teljesen elcsüggedtem. Mintha börtönben élnék. Most, nappali megvilágításban Sarah látta, Emanuelle-nek igaza volt, amikor Rómából azzal a hírrel tért vissza, hogy Isabelle boldogtalan, sápadt, és nem is ok nélkül. - Nem akarnál hazajönni? Itt valószínűleg sikerülne a válást tető alá hozni, végtére is Franciaországban es480

küdtetek meg. - Olaszországban új esküvőt tartottunk - mondta Isabelle reménytelenül. - Templomi esküvőt. Még ha el is válnék Franciaországban, Olaszországban ez nem számítana. Sohasem mehetnék újra férjhez. Lorenzo azt mondja, törődjek bele, ő nem hagy el engem soha. Sarah a homlokát ráncolta. valóban kutyaszorítóban voltak. A helyzet rosszabbnak tűnt saját szerencsétlen első házasságánál is, amiből néhai apja mentette ki. Sarah tudta, valahogy segítenie kell leányán. - Mit tehetnék érted? Mit szeretnél, drágám? Ha akarod, azonnal beszélek az ügyvédeimmel, de valószínűleg azt mondanák, ki kell bírnod vele egy darabig. Előbb-utóbb akad majd valami, amire Lorenzo jobban vágyik, mint rád, és akkor hajlandó lesz alkuba bocsátkozni. Isabelle különös pillantást vetett anyjára. Nagyon szeretett volna kérni valamit, nem is annyira a válásra vagy gyermekre vágyott, inkább valamire, ami értelmet adna életének. - Szeretnék egy üzletet - suttogta anyja meglepetésére. - Milyen üzletet? - Egy Whitfield-ékszerüzletet. - Rómában? - Benne eddig föl sem merült a gondolat. Az olaszoknak ott volt Buccellati, és ezért sohasem gondolt rá, hogy Rómában fiókot nyisson. Bár érdekes
481

ötletnek tetszett, noha Isabelle egy kicsit fiatal hozzá. - Érdekes gondolat. Biztosan ezt akarod? - Egészen biztos. - És mi lesz, ha mégis sikerül elválnod tőle, vagy úgy döntesz, egyszerűen elhagyod? Akkor mi lesz a bolttal? - Olaszországot nem fogom elhagyni. Szeretek ott élni, csak Lorenzo mellett gyűlölöm az életemet. De sok jó barátom van. Az olasz nők tonnaszám viselik az ékszereket. Biztos siker lenne az üzlet. - Hadd fontoljam meg. Te is gondolkozz még rajta, nem szabad az ilyesmit elsietni. Rengeteg munka lenne, és óriási elkötelezettség. Nagyon keményen kellene dolgoznod, reggeltől estig. Beszélj Emanuelle-lel... beszélj Juliannel... biztosnak kell lenned a dolgodban. - Már egy éve biztos vagyok benne, csak azt nem tudtam, hogyan hozakodjak elő a kéréssel. - Valahogy csak sikerült - mosolygott Sarah. - Engedd, hogy megfontoljam, te pedig beszélj a testvéreiddel! Még azon is gondolkodni fogok, hogyan segíthetnélek ki ebből a rossz házasságból. - Nem tehetsz semmit - felelte Isabelle szomorúan. - Azt sohasem lehet tudni. - Szíve mélyén Sarah gyanította, az egész probléma csak pénz kérdése, ha megfelelő módon, a megfelelő pillanatban keresik a megoldást. Remélte, ez a pillanat hamarosan eljön, és Isabelle482

nek nem kell soká ebben a házasságban élnie. - Túl fiatal - mondta Phillip határozottan, amikor anyja fölhívta. Sarah ismert és kedvelt több fiatal olasz ékszertervezőt, és úgy gondolta, Rómában csinálhatnának valami izgalmasat, ami különbözne Londontól és Párizstól. Végtére Róma tele van gazdag olaszokkal, akik valósággal falják az ékszereket. - Ha Isabelle túl fiatal, majd kerítünk mellé valakit, aki segít neki az üzletvezetésben - vetette ellen Sarah. - A kérdés lényege az, hogy Rómát megfelelő piacnak tartod-e. - Én annak tartom - szólt közbe Julian, aki szintén a vonalban volt. - Te nem tudod, miről van szó - vakkantotta Phillip, Sarah nagy fájdalmára. Mindig leszólta öcscsét, irigyelte és féltékeny volt rá. Julian jóképű, elbűvölő, fiatal; mindenki szereti, főként a nők. Phillip ezzel szemben az elmúlt évek során szemmel láthatóan öregedett, szinte kiszáradt, negyvenéves korára ötvenet mutatott. Ebben része lehetett a Cecilyvel kötött házasságának is, de Phillip szabadon választott, és Cecilyt még mindig eszményi feleségnek tartotta: jó családból származott, unalmas volt, jól nevelt és nem volt láb alatt, mert ideje nagy részét vidéken töltötte a lovaival, és nemrég vett egy tanyát a hozzá való istállóval Írországban. - Azt hiszem, jobb lenne, ha személyesen beszél483

nénk meg mindezt - mondta Sarah. - Ide tudsz jönni Nigellel, vagy menjünk mi Londonba? Végül úgy döntöttek, egyszerűbb, ha Nigel és Phillip jönnek Párizsba. Isabelle és Lorenzo addigra már elpályáztak. Phillip, Nigel, Julian, Emanuelle és Sarah három napig vitatkoztak, végül Emanuelle álláspontja győzött. Kijelentette, ha William és Sarah annak idején nem eléggé bátrak hozzá, hogy valami újba és szokatlanba fogjanak, ma nem lenne a Whitfield cég. Ha pedig nem terjeszkednek, akkor egy nap ismét nem lesz a cég. Emanuelle úgy érezte, fiókot kell nyitni Rómában, talán még Németországban is... esetleg New Yorkban... a világ nemcsak Londonból és Párizsból áll. - Igaza van - jelentette ki Nigel, aki hatvanas éveiben járt. Sarah nem szívesen gondolt arra, hogy hamarosan nyugdíjba vonul. Phillippel ellentétben Nigel előre gondolkodott, rendelkezett bátorsággal, és bizalommal volt az új elgondolások iránt. - Szerintem is igaza van Emanuelle-nek - tette hozzá Julian. - Nem ülhetünk egyszerűen a babérjainkon. Ez a legbiztosabb módja annak, hogy tönkretegyük az üzletet. Szerintem már régen meg kellett volna tennünk, Isabelle-től függetlenül is. Estére végre egyetértettek, bár Phillip még mindig morgott. Inkább valahol Angliában nyitott volna új üzletet, mint Rómában, de a többiek leszavazták. Sarah
484

még aznap éjjel fölhívta Isabelle-t, és tudomására hozta a hírt. Lánya boldog volt. Sarah megígérte, a követ kező héten meglátogatja, és megbeszélik a terveket; Mikor Rómába repült, öt napig maradt, és ez idő alatt egyáltalán nem látta Lorenzót. - Hol van? - kérdezte végül, - Szardíniára ment, barátokkal. Amint hallom, új szeretője is van. - Milyen kedves tőle - felelte Sarah, akinek hirtelen eszébe jutott, hogy első házassági évfordulóján Freddie és barátai csontrészegen vágtak át a gyepen a lányokkal, akiket a városból hoztak. Most először mesélte el lányának ezt a történetet. Isabelle csodálkozva nézett rá. - Mindig tudtam, hogy elváltál, de azt nem, miért, Azt hiszem, gyerekkoromban nem is igen gondolkoztam ezen. Meg sem fordult a fejemben, hogy te is el tudsz követni hibát, hogy te is lehetsz boldogtalan... Mindenki követhet el hibát. Amikor fiatal voltam, nagy hibát követtem el, akárcsak te. De végül apám segítségével kimásztam a csávából, és aztán megismertem apádat. Egy napon te is találkozol majd egy csodálatos férfival. Addig várj türelemmel! - Azzal gyöngéden arcon csókolta lányát, és visszatért az Excelziorba, ahol szobát vett ki. A Uia Condottin béreltek üzlethelyiséget, amely nagyobb volt a párizsi vagy a londoni boltnál. Isabelle iz485

galma nem ismert határokat. Barátainak azt mondta, úgy érzi magát, mint aki gyereket vár. Éjjel-nappal az üzlettel foglalkozott, már az sem bántotta, hogy férjét sohasem látja. Lorenzo egyébként kigúnyolta vállalkozását és bukást jósolt, de természetesen nem számolt anyósa üzleti képességeivel. Sarah alaposan hozzálátott az üzlet sikerének megszervezéséhez. Két sajtóirodának is megbízást adott, hogy kezdjék el puhítani az olasz újságokat. Isabelle közben estélyeket adott, gyakran jótékony célra. Ebédeket rendezett és részt vett a társasági élet fontosabb római, firenzei, milánói megmozdulásain. Lady Isabelle Whitfield, azaz San Tebaldi hercegné rövidesen Róma legdivatosabb asszonyává vált. Mire elérkezett az üzlet megnyitásának ideje, már férje érdek lődése is fölébredt iránta. Barátait mindenféle történetekkel traktálta: mesélt a csodálatos ékszerekről, melyeket ő maga válogat ki; a kliensekről, akik vásárolnak tőle. A mesék Isabelle fülébe is eljutottak, de nem volt ideje megcáfolni őket. Éjjel-nappal dolgozott, a terveket ellenőrizte, építészekkel tárgyalt, alkalmazottakat vett föl. Az utolsó két hónapra Emanuelle is Rómába repült segíteni. Fölvettek egy rendkívül rátermett fiatalembert, akit a Bulgari cégtől csábítottak el, hogy segítsen Isabelle-nek az üzlet vezetésében. Az ifjú először alig hitte el, hogy ilyen nagy szerencse érte, de hamarosan
486

jó barátságot kötött Isabelle-lel. Okos volt, jóindulatú, kellemes modorú; remek humorérzékkel, valamint egy feleséggel és négy gyermekkel rendelkezett. Marcello Scurinak hívták. A nyitás óriási siker volt, Olaszországból mindenki eljött, aki csak számított. Özönlöttek velencéből, Firenzéből, Milánóból, Nápolyból, Bolognából, P~ruggiából. Leghűségesebb klienseik Londonból és Párizsból repülőgépen érkeztek a megnyitóra. Egy év gondos tervezőmunkájának eredménye volt ez a nagy siker. Kelletlenül bár, de még Phillip is beismerte, hogy az üzlet csodálatos; Nigel odáig ment, hogy kijelentette, boldogan hal meg most, mivel megérte a római üzlet megnyitását. Marcello, az ifjú igazgató remek munkát végzett. Isabelle nem kevésbé. Emanuelle mindkettőjükre büszke volt. Isabelle valósággal fürdött fivérei dicséretében három napon át, aztán a fiúk visszatértek saját boltjukba. Az üzlet beindult. Emanuelle egy nappal előbb tért vissza Párizsba, mert betörtek a boltba; de a golyóálló ablakoknak és az automata ajtóknak köszönhetően csodával határos módon semmit sem vittek el. Sarah még mindig a római üzlet megnyitásának sikerén tűnődött, ahogy Juliannel együtt fölszálltak a párizsi gépre. Megkérdezte fiát, jól érezte-e magát, Julian pedig igennel válaszolt. Római tartózkodása
487

alatt a fiú részint egy csinos, fiatal hercegkisasszonynak, részint egy jól ismert modellnek csapta a szelet. A római asszonyok valóban gyönyörűek voltak, de Sarah néha úgy érezte, julian mintha lelassult volna harmincéves korára. Erről beszélgettek útközben, és mielőtt leszálltak az ~rly repülőtéren, Julian magyarázattal is szolgált. - Emlékszel Yvonne Charles-ra? - kérdezte ártatlanul, de anyja a fejét rázta. - Találkoztam vele? - Színésznő. Tavaly találkoztál vele az estélyen, amit a Louvre-ban rendeztünk. - Azon az estélyen legalább ezren voltak - felelte Sarah, aztán hirtelen eszébe jutott valami. - Nem az a lány, aki néhány évvel ezelőtt olyan botrányos körülmények között vált el, aztán pedig újra férjhez ment? Mintha olvastam volna róla... Miért kérdezed? Julian arca egy pillanatra kényelmetlen kifejezést öltött, ahogy a gép leszállt. Anyjának hatvannégy éves korában még mindig tökéletesen működött a memóriája, amivel most is sikerült zavarba hozni a fiát. - Valami ilyesmi történt... - válaszolta. - Ami azt illeti, most ismét válófélben van. Néhány hónapja botlottunk egymásba. - Jól hangzik - mosolygott Sarah a fiára. Milyen fiatalnak tűnt julian. Persze minden gyereke fiatalnak tűnik. - Úgy látom, örülsz neki.
488

- Igen, örülök - felelte Julian különös pillantással. Nem hétköznapi lány. - Aligha, két házasság után. Hány éves? - Huszonnégy, de korához képest nagyon érett. - Ezt el is tudom képzelni. - Sarah nem volt benne biztos, mit kellene mondania, hova akar julian kilyukadni. Hirtelen rossz előérzete támadt. - Elveszem feleségül - mondta julian csöndesen, és Sarah hirtelen úgy érezte, mintha rögtön kiesne a rePülőgépből. Igyekezett úgy tenni, mint akit nem lep meg a dolog, de szíve erősen dobogott. - Értem. És mikor döntöttél így? - Múlt héten. De mindannyian annyira el voltatok foglalva a római üzlet megnyitásával, nem akartam addig megemlíteni a dolgot. Milyen figyelmes, gondolta Sarah. Egyáltalán nem tette boldoggá a tudat, hogy Julian olyan lányt akar elvenni, aki már két ízben elvált. Eddig senkivel sem volt szerencséje, aki beházasodott a családba, és lassan a reményt is kezdte föladni, hogy gyermekei valaha olyan párt választanak, aki neki is kedvére van. - És mikor találkozhatok a jövendőbeliddel? - Hamarosan. - Mit szólnál a péntek estéhez? Együtt vacsorázhatnánk a Maximban, mielőtt hazamegyek Párizsból. - Remek ötlet - mosolygott Julian melegen. - Biztos vagy benne, hogy helyesen döntesz? - kér489

dezte Sarah, hosszú tétovázás után. - Teljes mértékben - felelte Julian, aztán anyjára nézett és elnevette magát. - Bízzál bennem, mama! Anyja meg is próbált bízni fiában, de érezte, Julian hibát követ el. Ez az érzése csak megerősödött, amikor péntek este együtt vacsoráztak. A lány tagadhatatlanul gyönyörű volt, az a fajta jeges, szőke szépség, akiről azt hinné az ember, csak Svédországban fordul elő. Magas, vékony, bőre színe a porcelánra emlékeztet, fantasztikusan nagy, kék szeme volt; halványszőke haja a válláig ért. Már tizennégy éves korában modellként dolgozott, és tizenhét éves kora óta színésznő volt. Az elmúlt hét évben összesen öt filmben szerepelt. Sarah emlékezett is arra a botrányra, amit azzal kavart, hogy még nagykorúsága előtt a filmrendező szeretője lett. Ugyancsak botrányos volt első válása, egy vele egykorú, fiatal színésztől. Második házassága már érdekesebb választás volt: egy német playboyhoz ment hozzá, és rengeteg pénzt próbált kiszedni belőle. Julian megnyugtatta édesanyját: most minden rendben van, és karácsonyra össze is házasodhatnak. Sarah nem érezte magát különösebben boldognak Leginkább haza szeretett volna menni, hogy jól kisírja magát. Úgy érezte, újra ugyanaz történik, mint eddig; gyermeke vakon sétál valaki más csapdájába, és képtelen észrevenni, hogy csapda. Nem lenne elég, ha
490

Julian viszonyt folytatna ezzel a lánnyal? Miért áltatja magát azzal, hogy pont ez az a lány, akit feleségül kell vennie? Hiszen nyilvánvalóan nem az. Gyönyörű, de a szemében hidegség és számítás lakik, egyéniségében nem volt semmi spontán, őszinte vagy meleg. Tekintetéből Sarah látta, kedveli fiát, talán még kívánja is, de nem szereti. Ez a lány nem szerette, hanem kihasználta a férfiakat, Julian pedig azzal áltatta magát, hogy szerelmes ebbe az imádnivaló leányba. Amikor Yvonne a vacsora végén egy percre távozott, Julian az anyja felé fordult: - Hát nem csodálatos? Nem imádnivaló? Sarah csak sóhajtani tudott fia vakságán. Megveregette Julian kezét és azt válaszolta, hogy a lány valóban gyönyörű. Másnap, amikor üzleti ügyben találkoztak, ismét szóba hozta a dolgot. - Én azt hiszem, a házasság nagyon komoly dolog kezdte, miközben körülbelül négyszáz évesnek és rendkívül ostobának érezte magát. - Én is - válaszolta Julian, aki láthatóan mulatott anyja aggályain. Sarah általában nem szokott ilyen aggályoskodó lenni, most azonban félt az őszinteségtől, mert nem akarta elveszíteni fiát. Isabelle tragédiája nagy tanulságként szolgált számára, de Isabelle fiatal volt és forrófejű. Julian imádja az anyját, és talán kevésbé sértődik meg, ha ellenvetést tesz. - Én azt hiszem, nagyon boldogok leszünk - mond491

ta Julian derűlátóan. - Én ebben nem vagyok olyan biztos, Julian. Yvonne különös lány Már az életpályája is az, a pályafutása is. Tíz éve maga erejéből él, amióta csak elszaladt hazulról és otthagyta az iskolát, hogy modell legyen. Szerintem a házasságban nem ugyanazt keresi, amit te. - Hogy érted ezt? úgy gondolod, a pénzemre áhítozik? - Nincs kizárva. - Tévedsz - felelte mérgesen Julian. Úgy érezte, anyjának nincs joga így beszélnie. - Éppen most kapott félmillió dollárt a volt berlini férjétől. - Szerencsés kislány - mondta Sarah hűvösen. Mennyi ideig voltak házasok? - Nyolc hónapig. Yvonne azért hagyta el, mert teherbe esett, és a férfi elvetette vele a gyereket. - Biztos vagy benne? Az újságok szerint egy görög hajómágnás kedvéért hagyta el, s aztán a férje összeszűrte a levet valami francia masamóddal. Bonyolult emberekkel barátkozol te, fiam: - Yvonne nagyon rendes lány, csak nehéz élete volt. Senki soha nem vigyázott rá. Az anyja prostituált volt, apját soha nem is ismerte. Az anyja kidobta, mielőtt tizenhárom éves lett volna. Ilyen körülmények között aligha várható el tőle, hogy olyan előkelő iskolába járjon, mint a húgom. - Remélem, igazad van. Én csak azt szeretném elke492

rülni, hogy boldogtalan legyél. - Mama, igazán hagynod kéne élnünk a saját életünket - mondta Julian mérgesen. - Nem mondhatod meg nekünk, mit csináljunk. - Igyekszem. - Tudom. - Julian nyugalmat erőltetett magára, igazán nem akart anyjával veszekedni. De rosszul esett neki, hogy Yvonne nem nyerte el a tetszését. Már az első pillanatban belebolondult a lányba. - Semmi baj, csak mindig azt hiszed, te tudod a legjobban, hogy nekünk mi kell. Néha te is tévedsz. - Bár nem túl gyak ran, vallotta be magának Julian. - Remélem, ez alkalommal tévedek - mondta Sarah szomorúan. - És áldásodat adod? - Ha akarod. - Sarah előrehajolt, és könnyes szemmel csókolta meg fiát. - Annyira szeretlek... nem akarom, hogy valaha is szenvedj... - Nem fogok szenvedni - válaszolta Julian ragyogó szemmel, azzal távozott. Sarah egyedül maradt a lakásban. Hosszan üldögélt. William jutott eszébe, aztán gondolatai gyermekeire fordultak. Vajon miért viselkednek ilyen ostobán, kérdezte magától. 28. Julian és Yvonne karácsonykor kötöttek házasságot a La Marolle-i polgármesteri hivatalban. Utána visszatértek a kastélyba, ahol a remek esküvői ebéden
493

negyven vendégnek terítettek meg. Julian határtalanul boldog volt. Yvonne rövid csipkeruhát viselt, amely Saraht halványan emlékeztette saját esküvői ruhájára. A hasonlatosság azonban itt véget ért. Sarah Yvonne-ban valami ijesztő keménységet és hidegséget vélt felfedezni. Emanuelle ugyanígy érzett; a két asszony szomorúan nevetgélt egy csöndes sarokban. - Miért történik ez meg újra és újra? - kérdezte Sarah, fejét rázogatva. Barátnője a vállára tette kezét. - Mondtam már! valahányszor magára nézek, hálát adok az égnek, hogy soha nem volt gyerekem. - Ez nem volt teljesen igaz. Emanuelle gyakorta irigyelte barátnőjét, főleg most, hogy már korosodott. - Egyszerűen nem értem. A lány olyan mint a jég, Julian pedig azt hiszi, imádja. - Remélem, sohasem jön rá az igazságra - felelte Emanuelle és elhallgatta, hogy Julian harminckarátos briliánsgyűrűvel lepte meg Yvonne-t, ráadásul két hozzá való karperecet csináltatott. A lány tehát már a kezdet kezdetén nagy értékű ajándékokat kapott, és Emanuelle tudta, ez még csak a kezdet. Az esküvőre eljött Isabelle is, ezúttal Lorenzo nélkül, és lelkesen mesélt a római üzletről, ahol elbeszélése szerint minden remekül megy, csak nagyon sok pénzt kell költeni a biztonsági emberekre. Olaszországban azonban egy ékszenüzlet nem lehetett meg nélkülük.
494

Ettől függetlenül a bolt virágzik, még Phillip is hajlandó volt beismerni, hogy tévedett. Arra azért már nem volt hajlandó, hogy eljöjjön öccse esküvőjére. Julian nem zavartatta magát. Semmiről sem vett tudomást, csak Yvonne-t látta. Tahitibe mentek nászútra, mert Yvonne kijelentette, még sohasem járt ott, bár mindig odavágyott. Útközben megállnak Los Angelesben, és fölkeresik Jane-t. Sarah évek óta nem látta a testvérét, bár állandó levelezésben álltak. Julian fontosnak tartotta a látogatást. A Los Angeles-i kiruccanás Yvonne-nak is kapóra jött, mert alkalma nyílt, hogy bevásárlókörutat tegyen Beverly Hills környékén. Sarah kikísérte a fiatalokat és a többi vendéget. Isabelle szilveszterig a kastélyban maradt, édesanyja nagy örömére. Együtt ünnepelték Xavier tizenhatodik születésnapját. Isabelle megjegyezte, nehéz elhinni, hogy a fiú ennyire felnőtt, hiszen még mindig emlék szik rá csecsemőkorából. Sarah elnevette magát. - Én akkor is így érzek, ha Julianre vagy Phillipre nézek. Szinte tegnapnak tűnik, amikor még gyerekek voltak... - Elhallgatott, mert gondolatai William körül csapongtak. Milyen boldogan éltek együtt! - Még mindig hiányzik, ugye? - kérdezte Isabelle, és Sarah bólintott. - Hiányzik, mindig is hiányozni fog. Ez az érzés sohasem szűnt meg, amint nem lehe495

tett elfelejteni Lizzie halálát sem. Sarah még mindig szerette régen halott lányát, csak megtanult együtt élni a fájdalommal. Megszokta, beletörődött. Ezt a fájdalmat azóta Isabelle is megismerte. Szívében állandó fájdalomként élt a gyerekek hiánya, és Lorenzo iránti gyűlölete is fellángolt, valahányszor csak rágondolt. Szerencsére egyre kevesebbet gondolt rá, mert az üzlet teljesen lefoglalta. Az élet csöndesen, eseménytelenül folytatódott a kastélyban. Hamarosan újra nyár lett. A család ismét hazalátogatott Sarah hatvanötödik születésnapját ünnepelni. - Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy ennyire megöregedtem - vallotta be Sarah Isabelle-nek, aki ezúttal Lorenzo társaságában érkezett, és következésképpen jóval idegesebb volt, mint mikor a férje nem volt a közelében. Mindazonáltal sok mindent kellett megbeszélniük az üzlettel kapcsolatban, s ez elterelte figyelmét. Phillip is megjelent feleségével. Cecily jókedvűen mesélt legújabb lováról, elmondta, mennyi munkája akad, mióta részt vesz az angol olim iai lovascsapat összeállításában. Beszámolt róla, hogy Phillipel nemrég együtt volt a hercegnővadásztak Skóciában. Még az iskolából ismerték egymást. Cecily boldogan csacsogott, mint aki észre sem veszi, hogy férje egyáltalán nem
496

szól hozzá és nem is figyel szavaira. Gyermekeik: Alexander és Christina tizennégy illetve tizenkét évesek voltak. Ők is eljöttek, és Xavier magára vállalta szórakoztatásuk feladatát. Úszni vitte őket, teniszezett velük, és Xavier bácsinak szólittatta magát. Julian és Yvonne új Jaguárjukban érkeztek. Yvonne csinosabb volt, mint valaha, bár meglehetősen kevés ruhadarab volt rajta talán a hőség miatt. Sarah arra gondolt, ez a hétvége számukra aligha különösebben izgalmas. De ha már itt voltak, legalább elmesélte botswanai útját Xavier vel. Nagyszerű utazás volt, melyen még William néhány rokonát is fölkeresték Cape Townban. Sarah mindenkinek apró ajándékot vásárolt; Xavier pedig a legkülönfélébb ásványokat, és néhány ritka, csiszolatlan ékkövet, meg egy csomó feketegyémántot hozott. Az ifjúnak szenvedélye volt az ékkő, ösztönösen becsülte föl értéküket csiszolatlan állapotban, és tudta, milyen formára kell őket csiszolni. Leginkább a johannesburg környéki gyémántok lelkesítették. Phillip rossz hangulatban volt. Nigel betegeskedett, és arról beszélt, hogy az év végén nyugalomba vonul, ami nehéz helyzetbe hozza majd a londoni üzletet. Phillip szerint Nigel pótolhatatlan lesz. Sarah nem emlékeztette rá, eleinte mennyi ellenszenwel viseltetett iránta. Tovább beszélgettek az afrikai útról, aztán Sarah hirtelen elnézést kért, amiért untatja családját.
497

Ebéd után Cecily az istállóba akart menni, s bár Sarah megmondta, hogy nincsen új ló, csak a régi, a menye mégis ment. Lorenzo lefeküdt aludni, Isabelle néhány ékszer tervrajzát mutatta anyjának, julian elvitte Xavier t és Phillip gyermekeit, kipróbálni az új Jaguárt. Az asztalnál Phillip és Yvonne maradt. A férfi zavarban volt. Eddig csak egyszer találkozott öccse feleségével, de el kellett ismernie, fantasztikusan csinos lány. Szőke haja szinte fehérnek tűnt a verőfényben. Phillip javaslatára sétálni indultak a birtokon. Közben beszélgettek. Yvonne kegyelmes úrnak szólitotta Phillipet, amit a férfi a maga részéről helyénvalónak tartott, éppen úgy, mint ahogy Yvonne is szerette, ha lady Whitfieldnek szólitják. Yvonne Hollywoodról beszélt. Phillip elbűvölten hallgatta, s ahogy sétáltak, mintha a nő közelebb került volna hozzá. Phillip érezte hajának illatát, a ruha kivágásában látta mellét, és hirtelen elemi vágy támadt föl benne, hogy a nőt magáévá tegye. - Maga nagyon gyönyörű - mondta neki szemérmesen és rekedten. éppen a rózsakert végében voltak. A nyári nap forróságában a levegő mintha mozdulatlanul állna, Yvonne úgy érezte, legszívesebben levetkőzne. - Köszönöm - válaszolt a bókra, aztán leeresztett szempillájával megcsiklandozta a férfi arcát. Phillip nem bírt magával tovább, megérintette az asszonyt.
498

Vágya erősebbnek bizonyult akaratánál, kezét a ruhakivágásba mélyesztette. Yvonne nyögött, és közelebb húzódott hozzá. - Óh, Phillip! - mondta elhaló hangon, mint aki vágyik a férfira. Phillip fölbátorodott. Keze ismét a ruhakivágásba siklott, és a mellét kezdte simogatni. - Milyen gyönyörű - suttogta, és magával húzta a nőt a gyepre. Mindkettejükben fölébredt a vágy. Phillip a lány selyem alsóneműjével babrált; le akarta rángatni. - Nem, nem... nem szabad - lihegte a nő. - ...itt nem szabad. A hely ellen volt kifogása, nem az aktus vagy Phillip személye ellen. Őhercegsége azonban eddigre teljesen elveszítette az eszét, s mindenáron azonnal magáévá akarta tenni. Beléhatolt. Yvonne szorosan hozzásimult, s kifinomult női praktikáival addig izgatta a férfit, amíg az valósággal kiáltott a vágytól; aztán vége volt. Utána lihegve feküdtek egymás mellett a füvön. Phillip alig hitte el, hogy mindez megtörténhetett. Csak azt tudta, ezt a nőt újra és újra meg fogja kívánni. Ahogy egy pillantást vetett rá, vágyai ismét fölhorgadtak. Szó nélkül újra magáévá tette. - Még sohasem volt ilyen jó - vallotta be Yvonne. - juliannel sem? Yvonne megrázta fejét, és tekintete elárulta, titkol valamit.
499

- valami baj van? - kérdezte Phillip reménykedve. Yvonne vállat vont. Régen tudta, hogy egy herceg meg egy egyszerű lord távolról sem ugyanaz, és másodszülött fiú sohasem örökölheti a címet. Szívesebben lett volna hercegnő, mint egy egyszerű lady. - Nem ugyanaz... - válaszolta szomorúan. - Nem is tudom... valami baja lehet... egyáltalán nem élünk házaséletet... - valóban? - kérdezte Phillip megdöbbenten és önkéntelenül is boldog mosollyal. Ezek szerint Julian nem is olyan férfi, mint a híre. - Egy darabig azt hittem, hogy... azt hittem, talán homoszexuális... de nem, már nem gondolom így... Azt gondolom, egyáltalán nem kell neki a nemi élet. Néhány száz nő harsányan kinevette volna szavaiért, de Yvonne jó színésznő volt, Phillip egészen meghatódott. - Végtelenül sajnálom. valójában egyáltalán nem érzett sajnálatot, inkább hihetetlen izgalmat. Kelletlenül kezdtek öltözködni. A bokrokban nehezen találták meg Yvonne selyem alsóneműjét. - vajon mit szólna anyám, ha látna minket? Biztosan azt hinné, a kertész paráználkodott. Ezen a szellemességen Yvonne olyan mértékben nevetett, hogy elesett, és ismét a fűben feküdt. Phillip újra magáévá tette. Később sajnálkozva így szólt:
500

- Azt hiszem, vissza kellene mennünk. Nem tudna ma éjszaka elszabadulni az öcsémtől? - vajon hová vinné, gondolta magában Phillip. Talán mehetnének egy helybeli szállodába; de nem, az istálló jobb lenne. Ott egy csomó matrac és pokróc van. Mindenesetre elképzelhetetlennek érezte, hogy az éjszakát a nő nélkül töltse. A kalandot csak vonzóbbá tette tilalmas volta. - Megpróbálhatom - válaszolta Yvonne, reményteljes hangon. A hölgy szerette a nemi élet szélsőséges formáit. Mielőtt elvált első férjétől, lefeküdt annak apjával és ikertestvérével. Klaus bonyolultabb, de szórakoztatóbb férfi volt. Julian kedves, de naiv: május óta Yvonne rettenetesen unta. A kaland Phillippel föltüzelte a képzeletét. Egymás mellett sétáltak vissza, közben beszélgettek, de a szavak mögött érzelmek húzódtak meg. A nő hanghordozásából Phillip boldogan vélte kihallani vágyakozását. Mikor visszaérkeztek a kastélyhoz, Julian éppen behajtott Jaguárjával. - Helló! - integetett. - Merre jártatok? - A rózsákat nézegettük. - válaszolta Yvonne kedvesen. - Ebben a hőségben? Bátor emberek vagytok. - A fiatalok kiszálltak a Jaguárból. Julian csak most vette észre, milyen rosszul néz ki bátyja. Majdnem nyíltan kinevette. - Szegény drágám, képzelem, mennyire untatott
501

Phillip - mondta, miután bátyja távozott. - Jellemző rá, hogy az év legforróbb napján akarja megmutatni neked a birtokot. - Nem akart rosszat - suttogta Yvonne, aztán fölsurrantak az emeletre, hogy vacsora előtt még szeretkezzenek egyet. A vacsora igen kellemesnek bizonyult. Mindenkinek jó kedve volt. Cecily néhány régi német katonai nyerget talált a fészerben, és engedélyt kért Sarahtól, hogy egyet visszavihessen magával Angliába. Anyósa vidáman kijelentette, Cecily bármit elvihet, amit akar. Xavier boldog volt, mert vezethette a Jaguárt. Alexander és Christine is jól érezték magukat, még Isabelle is nyugodtnak és boldognak tűnt, Lorenzo jelenléte ellenére. Csak Phillip volt csöndes, de tőle megszokták az ilyesmit. Sarah boldogan ült családja körében. Születésnapja már nem számított, csak annak örült, hogy mindenkit örülni lát, és sajnálta, hogy már másnap délután elmennek. Mindig csak rövid időre látogatták meg, de legalább Isabelle is visszatért a család kebelére. Este még sokáig ültek a szalonban. Julian a megszállás idejéről kérdezgette anyját, aki remek történetekkel szolgált. Cecily főleg arra volt kíváncsi, a megszállás alatt hány lovat tartottak az istállóban a németek, és milyen fajtájú állatok voltak azok. Yvonne Julian mögött állt, és férje vállát masszírozta. Lorenzo egy ké502

nyelmes székben bóbiskolt, Isabelle Xavier vel kártyázott, Phillip szivarozott, konyakot ivott, és az ablakon át az istálló épületét bámulta. Végre Julian megértette, mit akar Yvonne kifejezni a masszírozással, és gyorsan eltűntek az emeleten. Másodiknak Cecily ment föl. Azt mondta, skóciai útja kimerítette, és még mindig fáradékony Egy idő után Phillip is eltűnt. Lorenzo békésen bóbiskolt, Xavier lefeküdt aludni, Isabelle és Sarah kettesben beszélgettek. A ház elcsendesedett, odakint ragyogott a telihold. Sarah születésnapja csodálatosan sikerült: süteményt ettek, pezsgőt ittak, és ami a fő: családja körében tölthette az időt. Eközben az emeleten Yvonne minden női furfangját latba vetette. Julian fél órán belül annyira kimerült, hogy elaludt. Hitvese csöndesen kisurrant a szobából. Farmernadrágot és pólót viselt. Szinte szaladt az istállóba. Cecily szintén mélyen aludt, altatóval, mint általában. Phillip elhagyta a szobát, és a jól ismert ösvényen az istálló felé ügetett, amilyen csöndesen csak tudott. Csak néhány ágacska roppant meg cipője talpa alatt. A hátsó ajtón át lépett be az istállóba. Várt egy kicsit, hogy szeme hozzászokjon a sötétséghez, aztán meglátta Yvonne-t a közvetlen közelében, amint a beszüremlö holdfényben anyaszült meztelenül ült az egyik nyeregben. Órákon keresztül szeretkeztek az egyik matra503

con. Phillip tudta, élete alapvetően megváltozott. Ezt a nőt egyszerűen nem hagyhatja elmenni, meg kell tartania... ilyen különleges nővel még nem találkozott... szüksége volt rá, mint morfinistának a morfiumra. Isabelle és Sarah éjfél után egy óráig beszélgettek, aztán Isabelle felkeltette Lorenzót, aki elnézést kért, amiért ültében elaludt, és félálomban fölbotorkált a lépcsőn felesége után. Sarah egyedül maradt, és azon tűnődött, meddig mehet még így tovább. Lorenzónak előbb-utóbb el kell engednie Isabelle-t, akit valósággal túszként tart magánál. Sarahnak nem állt szándékában ezt ölbe tett kézzel nézni, még a puszta gondolat is haragot ébresztett benne. Isabelle olyan gyönyörű lány, jobb élethez van joga, mint amit Lorenzo tud neki adni. Tűnődése közben Sarah kiment a teraszra. Körülnézett a holdvilágos nyári éjszakában, eszébe jutott a háború. Úgy döntött, lefekvés előtt sétál egyet. Mikor elhaladt az istálló mellett, nyögéseket hallott. Fél tucat lovat tartottak az istállóban, így arra gondolt, talán valamelyikük megsérült. Kinyitotta az istálló ajtaját, de a lovak mind nyugodtan álltak, nem volt semmi bajuk. Ekkor újra hallotta a hangot a hátsó traktusból, ahol annak idején a munkások, később pedig a német katonák laktak. Miután fogalma sem volt, mi lehet e furcsa hangok eredete, lassan arra tartott, amerről hallotta őket. Még az sem jutott eszébe, hogy magához vegyen
504

egy vasvillát, vagy valamit arra az esetre, ha betolakodó, netán egy veszett állat rejtőzik a sötétben. Csak ment egyenesen előre, meggyújtotta a villanyt, és azonnal meglátta Yvonne-t és Phillipet, mindketten anyaszült meztelenek voltak, s oly mértékben gabalyodtak egymásba, hogy tevékenységük felől senkiben sem ébredhetett kétség. Sarah egy pillanatra dermedten állt. Phillip arca eltorzult. Sarah elfordult, hogy nyugodtan felöltözhessenek, de aztán elöntötte a méreg, és újra feléjük perdült: Tétovázás nélkül, egyenesen Yvonne-hoz beszélt: - Hogyan mered ezt tenni Juliannel! Hogy mered, te ócska kis ribanc, megcsalni a férjedet az én házam ban! Honnan van rá merszed? Yvonne nem is válaszolt, még csak nem is öltözött föl: Csak állt szégyentelenül. - És te! - fordult Sarah Philliphez. - Aki mindig megcsaltad a feleségedet, és állandóan féltékenykedtél az öcsédre! Szégyellem magam helyetted fiam. Ha megtudom, hogy ez a viszony folytatódik, azonnal, abban a pillanatban megmondom Ceetlynek és Juliannek. - nyögte Phillip - Anyám... rettenetesen sajnálom és egy lópokrócba takargatta magát. - Nem is tudom, mi történt..., nem is tudom, hogy történhetett:.. - Fogadni mernék, ő tudja - mondta Sarah könyörtelenül, egyenesen Yvonne-ra nézve. - Figyelmeztet505

lek, ez még egyszer ne történjen meg! 29. Yvonne szokatlanul szótlan volt, amikor Juliannel hazafelé tartottak a kastélyból. Távozásuk napján a házban furcsa hangulat uralkodott, olyasmi, mint vihar előtt szokott, ahogy Xavier megjegyezte. De nem jött vihar, az idő meleg és napos maradt. Sarah senkinek sem szólt egy szót sem az éjjel látottakról, de mind Phillip, mind Yvonne tudta, és ez elég. A többieknek fogalmuk sem volt róla, mi történt éjjel az istállóban, és semmi szükség az orrukra kötni. Megdöbbennének; kivéve Lorenzót, akit valószínűleg mulattatna a dolog; és Juliant, akit romba döntene. Párizsba érve Julian megkérdezte feleségét, történt-e valami, ami megbántotta, amiért ennyire szótlan. - Nem - vont vállat Yvonne. - Csak unatkoztam. De amikor aznap éjjel Julian férfiként közeledett feleségéhez, az ellenállt. - Mi a baj? - kérdezte Julian ismét, hiszen előző éjszaka olyan lelkes volt, most pedig hirtelen olyan hűvös. Változó hangulata már korábban is megnyilvánult, és ő tulajdonképpen szerette, ha felesége ellenállt, mert ettől házaséletük csak még izgalmasabb lett. Meglepve vette észre, hogy ezúttal nem tréfál. - Hagyjál..., fáradt vagyok..., fáj a fejem. Yvonne eddig még nem használta a klasszikus kifogást, de az az igazság, hogy végtelenül bosszantották
506

az előző éjszaka eseményei. Sarah, aki úgy viselkedett, mintha mindenkinek parancsolna, és megfenyegette őket, és Phillip az anyja előtt meghunyászkodott, mint egy gyerek. Ez már akkor is annyira felbőszítette Yvonne-t, hogy Sarah távozása után erősen megütötte Phillipet, ami annyira fölizgatta a férfit, hogy újból szeretkezni kezdtek. Végül reggel hatkor hagyták el az istállót. Yvonne-nak elege volt abból, hogy Sarah az egész családra ilyen hatással van. Nagyon jól tudta, hogy a család nem szívelheti; de ez nem érdekelte, amíg megkapja azt, amit akar Phillip megígérte, átjön Londonból és fölkeresi. Yvonne-nak még mindig megvolt a régi lakása az ile St. Louis-n; de mehetnek Phillip szállodájába is, vagy ha úgy tetszik, szeretkezhetnek Julian ágyában, akármit mondott az a vén satrafa. De pillanatnyilag a család egyetlen férfitagját sem kívánta, legkevésbé a férjét. Julian azonban továbbra is a feleségére vágyott. A visszautasítás fölizgatta. valami furcsát, különöset érzett. Ösztönösen, mint egy vadállat, megérezte feleségén az idegen szagot. Tovább próbálkozott tehát, de az asszony nem állt kötélnek. - Ma nem vettem be a tablettámat - mondta. Ami azt illeti, a tabletták már tegnap elfogytak, és Yvonne óvatos nő volt. Éppen elég művi vetélésen esett át ahhoz, hogy ne akarjon többet. Legfőképpen kölyköket nem akart, sem Juliantől, sem bárki mástól.
507

Előbb-utóbb, ha a férfi gyereket akar, majd csöndesen fölkeres egy orvost, és elkötteti mindkét petevezetékét. Addig azonban vigyázni kell. Julian vágyai még mindig nem lohadtak le. Maga felé fordította feleségét, s rögtön elöntötte a vágyakozás, mint minden férfit, akit Yvonne tizenkét éves kora óta ismert. Mert tizenkét éves korában kezdte megtanulni, mit kívánnak tőle a férfiak. Pontosan tudta, mit akar Julian, de semmiképpen sem akart vele szeretkezni. Ellökte magától. Férje vágyai azonban fölülkerekedtek megértésén, s néhány határozott, kemény mozdulattal magáévá tette. Yvonne valósággal nyögött az élvezettől, utólag azonban nagyon mérges lett. - A fenébe! - mondta, és arrébb húzódott az ágyon. - Mi baj van? - kérdezte Julian, aki egyre kevésbé értette felesége viselkedését. - Megmondtam, nem akarok szeretkezni. Mi lesz, ha teherbe esem? - Akkor gyerekünk lesz - felelte a férfi könnyedén. - Nem lesz - lökte oda Yvonne. - Még túl fiatal vagyok... nem akarok gyereket. Nemrég házasodtunk össze. - Rendben van - válaszolta Julian. - Menj, fürödj meg, vagy zuhanyozz le hideg vízben, vagy végy be egy tablettát. Elnézést kérek. - Nem úgy festett, mint aki sajnálja, amit tett. Annak örült volna legjobban, ha a feleségét teherbe ejti.
508

Három héttel később, egy délután váratlanul tért haza. Yvonne éppen a fürdőszobában hányt. - Szegény drágám - mondta résztvevően, és az ágyba segítette. - Gyomorrontás vagy influenza? - Még sohasem látta feleségét ilyen betegnek. Aggodalmában nem vette észre, hogy Yvonne gyűlölettel telt pillantást vet rá. Az asszony már tudta, miről van szó. Most fordult vele elő hetedsze~ Az elmúlt tizenkét évben összesen hat művi vetélésen esett át; most jön a hetedik. Az első pillanattól kezdve rosszul érezte magát, és semmi kedve sem volt gyereket szülni. - Semmiség - hazudta. - Nincs semmi bajom. Julian kelletlenül hagyta egyedül felesé ét. Visszament a boltba. Aznap este gyönge levest főzött, de Yvonne azt is kihányta. Másnap ismét váratlanul, korán jött haza, hogy ápolhassa az asszonyt. Yvonne azonban nem volt otthon. Míg várta, megszólalt a telefon. Yvonne orvosának asszisztense telefonált, a másnapi abortusz időpontját megerősítendő. - Micsoda?! - kiáltotta Julian a kagylóba. - Kérem törölni! Nem lesz semmitéle abortusz! - Fölhívta a boltot, és bejelentette, ma már nem megy be. Várta felesége hazaérkezését. Yvonne négy órakor tért haza, és férje dühe fölkészületlenül érte. - Telefonált az orvosod - mondta Julian. Yvonne ránézett. Azon tűnődött, vajon a férje tudja-e, miről van
509

szó. Kétségei azonban hamarosan eloszlottak, amikor látta, hogy valósággal remeg a dühtől. - Miért nem mondtad meg, hogy teherben vagy? - Mert túl korai... Még nem vagyunk rá eléggé felkészülve... és az orvos azt mondta, még nem gyógyultam meg teljesen az abortusz után, amit Klaus erőszakolt ki. Julian egy pillanatra majdnem hitt az asszonynak. - Az egy éve történt - mondta végül. - Akkor sem gyógyultam meg még teljesen - fakadt sírva Yvonne. - Én szeretnék gyereket, Julian, de most még korai lenne. - Ezt nem mindig mi döntjük el. Nem akarom, hogy elvetesd a magzatot. - Márpedig én igen - nézett rá a nő csökönyösen. Eltökélte magában, nem hagyja, hogy Julian rábeszélje a gyerek kihordására. Nem is beszélve arról, hogy Phillip hamarosan meglátogatja, és egyáltalán: nem akar gyereket, se most, se máskor. Ezt is minél hamarabb magán kívül akarta tudni. - Nem engedem, hogy elvetesd - jelentette ki a férje. Egész éjszaka ezen veszekedtek. Másnap Julian nem ment dolgozni, attól való félelmében, hogy míg távol van, Yvonne mégiscsak elmegy az orvoshoz. Mikor Yvonne látta, férje milyen komolyan veszi a gyereket, kegyetlen harcmodorhoz folyamodott. Szavaival nagy fájdalmat okozott Juliannek.
510

- Ide hallgass, a fene egye meg, én elvetetem ezt a gyereket, akár akarod, akár nem. .. Még az sem valószí nű, hogy tőled van. Julian úgy érezte, tőrt döfnek szívébe. Hitetlenkedő arckifejezéssel hátrált. - Azt akarod mondani, más gyereke? - Nem lehetetlen - válaszolta felesége szenvtelenül. - Szabad kérdeznem, kié? Yvonne hisztérikus nevetésbe kezdett, képtelen volt abbahagyni, végül Julian egyszerűen pofon ütötte. - Mi történt? Mit műveltél? - A nő már világosan látta, Juliant elvesztette abban a pillanatban, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem akarja megszülni gyermekét. Itt már nincs keresnivalója, ennek a játszmának vége. Ideje Phillipre összpontosítani. - Ami azt illeti - mondta, és gonoszul mosolygott a bátyáddal csaltalak meg. A gyerek valószínűleg az övé, úgyhogy neked felesleges aggódnod miatta. Julian egy pillanatig rémülettel elegy szomorúsággal bámult rá, aztán leült az ágyra, és szótlanul sírni kezdett. - Ez igazán roppant vicces - mondta a szemét törölgetve. - Ugye? Anyátok is úgy gondolta. Yvonne úgy döntött, egyszerűbb, ha mindent elmond. Végeredményben sohasem szerette Juliant. Egy ideig kétségkívül jól érezték magukat együtt, de mind511

ketten tudták, ennek a kapcsolatnak már vége van. - Rajtakapott minket a kastélyotok istállójában. - Az anyám tud erről? - kérdezte Julian elborzadva. - És még ki tudja? Phillip felesége tud róla? - Fogalmam sincs - vont vállat Yvonne. - Gondolom, ha megszülöm a gyereket, előbb-utóbb meg kell majd neki mondani. - Nem mintha Yvonne bárkitől gyereket akart volna, kivéve persze, ha Phillip elválna Cecilytől, és őt venné feleségül. Ebben az esetben talán hajlandó lenne megszülni a gyereket. - A bátyám évekkel ezelőtt sterilizáláson esett át, mert a felesége nem akart több gyereket - mondta Julian kifejezéstelen hangon. - Ezt is megmondta? vagy nem tartotta lényegesnek? - Julian nagyon jól tudta, felesége az ő gyerekével terhes. Azon az éjszakán esett teherbe, amikor nem vett be tablettát, és ő mégis szeretkezett vele. Hirtelen támadt haraggal és gyűlölettel nézett a nőre. - Nem értem, hogy tehetted ezt velem. Én sohasem tettem volna ilyet veled. De valamit már most megmondok neked: a pénzemért jöttél hozzám feleségül, de egy megveszekedett petákot sem kapsz, ha nem szülöd meg ezt a gyereket. Ha elveteted, gondom lesz rá, hogy ne láss egy vasat sem tőlem, sem a családtól. Ne áltasd magad azzal sem, hogy Phillip majd segít rajtad. Te az én gyerekemmel vagy terhes... az enyémmel, és azt akarom, hogy szüld meg. Utána mehetsz. Mehetsz
512

Philliphez, de figyelmeztetlek, sohasem fog elvenni feleségül, mert nincs benne elég bátorság a váláshoz. Ha megszülöd a gyereket, elválunk, és tisztességgel kifizetlek, De ha meggyilkolod a gyerekemet, Yvonne, mindennek vége. Semmit sem kapsz tőlem. Ne hidd, hogy tréfálok! - Fenyegetsz engem? - kérdezte a nő, olyan gyűlölettel a hangjában, hogy Julian nem értette, hogy hihette valaha is azt, hogy szereti. - Igen, fenyegetlek. Ha elveteted a gyereket, vagy akár spontán elvetélsz, semmit sem kapsz. Szüld meg, add ide, aztán elválhatsz, és megkapod a pénzedet. Rendben van? - Még meggondolom. Juliant elöntötte a düh. Keresztülment a szobán, és hajánál fogva ragadta meg az asszonyt. - Hát gondold meg minél hamarabb, mert ha megölöd a gyerekemet, én is megöllek téged. Azzal ellökte magától, és kirohant a házból. Késő éjszaka, teljesen részegen tért haza, de amit mondott, nem felejtette el. Reggel Yvonne közölte vele elhatározását: megszüli a gyereket,'de előbb rendezni akarja a pénzügyi helyzetet. Julian azt válaszolta, az irodából fölhívja az ügyvédjét, és hozzátette: Yvonne-nak továbbra is egy fedél alatt kell vele élnie. Beköltözhet a vendégszobába, ha akar, de szem előtt kell lennie, mert tudni akarja, vigyáz-e magára, és jelen akar lenni a
513

szülésnél. Yvonne úgy nézett férjére, mint egy csörgőkígyó, és kemény, kegyetlen hangon jelentette ki: - Gyűlöllek. De nemcsak férjét, a terhesség minden pillanatát is gyűlölte. Az első néhány hónapban Phillip időnként meglátogatta, de aztán karácsony táján a hasa már túl nagyra nőtt, és a férfi fölhagyott a látogatásokkal. Phillip egyébként tudta, hogy öccse értesült a házasságtörésről, és efölött valami perverz örömet érzett. Anyjával azonban nem akart találkozni. Yvonne-nak megígérte, hogy júniusban, miután megszülte a gyereket, együtt elmennek valahová nyaralni. Ettől kezdve a nő méginkább gyűlölte férjét, amiért tönkretette életét. Yvonne Phillipre vágyott, az ő hercegnője akart lenni. Phillip nem kötelezte el magát: azt mondta, nem kizárt, hogy elhagyja feleségét, de ez igazán nem a megfelelő pillanat, mert anyósa nagyon beteg, s emiatt felesége is rossz állapotban van... Türelemre és nyugalomra intette Yvonne-t, akiben az elégedetlenség Julian irányába megnyilvánuló hisztériában és dühben mutatkozott meg. Szinte naponta hívta föl Phillipet telefonon az irodájában vagy az otthonában. A lehető leglehetetlenebb pillanatokban emlékeztette mindarra, ami közöttük történt. A férfi ismét úgy érezte, nem bírja ki Yvonne nélkül, és számolni kezdte a napokat júniusig. Gyakran naponta többször is beszéltek telefonon. A nő ékes szavakkal ecsetelte, mi
514

mindent fognak egymással művelni, miután megszabadult terhességétől. Juliannel alig volt beszélő viszonyban. A vendégszobába költözött. A terhesség első hat hónapjában gyak ran hányt, aztán egy hónapi nyugalom után a jelenség újra visszatért. Julian úgy gondolta, ennek legfőbb oka a nőben lakó harag. A telefonszámlán látta, hogy állandóan a bátyját hívogatja, de nem tett semmi megjegyzést. Azt mondta magának, nem érdekli a két ember kapcsolata; de a valóságban az egész tragédia hihetetlen fájdalommal töltötte el. Az egyetlen örömöt az jelentette, hogy az asszony mégiscsak megszüli a gyereket. Yvonne nem akarta magának a kicsit, még a látogatási jogra sem tartott igényt: a gyerek Juliané, egymillió dollárért. A férfi beleegyezett, hogy kifizeti ezt az összeget, de csak a szülés után. Anyjával egy ízben beszélt az ügyről, mert meg kellett magyaráznia, miért adja el részvényei egy részét. Az egymillió dollár kifizetésével tönkretette magát, de úgy érezte, megéri. - Igazán sajnálom, hogy ilyen ostoba helyzetbe kerültem - mondta anyjának. Sarah véleménye szerint azonban nem tartozott senkinek bocsánatkéréssel, mert saját életével igazán azt csinál, amit akar - Én csak téged sajnállak, fiam. Sajnálom, hogy enynyi szenvedést kell átélned. - Én is... De legalább meglesz a gyerek. - Szomorú515

an mosolygott, aztán visszatért lakásába, ahol dúlt a hidegháború. Időközben dadát vett föl, és a lakás egy szobáját előkészítette a gyerek számára. Isabelle megígérte, hogy Párizsba költözik, és segít az első időkben. Juliannek fogalma sem volt a csecsemőgondozásról, de úgy gondolta, bele fog tanulni. Yvonne már régen kijelentette, hogy szülés után a kórházból egyenesen a saját lakására megy. Ezzel nyélbe ütik az üzletet: Julian egy gyermekkel, Yvonne bankszámlája pedig egymil lió dollárral lesz gazdagabb. A gyereket májusra várták, de Yvonne már áprilisban állandóan csomagolt, mintha tűkön ülne. - Hát semmit sem érzel a gyerek iránt? - kérdezte Julian szomorúan, de választ sem várt. Régen tudta, Yvonne-t egyedül csak Phillip érdekli. - Miért kellene bármit érezni iránta? Sohasem láttam. - Yvonne-ból teljesen hiányzott az anyai ösztön, csak az érdekelte, hogy folytatódjék viszonya Phillippel, aki nemrég hozta tudomására, hogy június első hetére szállodai szobát foglalt Mallorcán. Yvonne-t nem érdekelte, hova mennek, csak vele akart lenni; tudta, ez esetben Phillipből azt csikar ki, amit akar. Május elsején Julian éppen az irodájában ült, amikor telefonon értesítették, hogy lady Whitheld befeküdt a neuilly klinikára, ugyanoda, ahol Julian született. Azonnal fölkelt és elindult. Emanuelle megkérdezte, vele menjen-e, de Julian csak megrázta a fejét,
516

és kisietett az autójához. Fél órával később a kórházban volt, ahol türelmetlenül járt föl és alá, várta, hogy beengedjék a műtőbe. Néhány perccel később megjelent egy nővér átadott egy zöld vászonruhát és valamit, ami leginkább egy fürdősapkára emlékeztetett. Megmutatta neki, hol öltözhet át, aztán bevezette a szülőszobába. Yvonne már az asztalon feküdt, és leplezetlen gyűlölettel fogadta érkezését. Julian szánalmat érzett iránta. Megpróbálta megfogni a kezét, de a nő elhúzta, inkább a műtőasztalba kapaszkodott. A tolófájások nagyon erősnek látszottak, de a nővér szerint a szülés igazán szépen halad, ahhoz képest, hogy első gyerekről van szó. - Remélem, hamar túlleszel rajta - súgta Julian. Nem tudta, mi mást mondhatna. - Gyűlöllek - sziszegte Yvonne, mígnem eszébe jutott, hogy ezért a szülésért egymillió dollárt kap. Fájdalmas módja ez a vagyonosodásnak. A szülés egy időre lelassult, s az orvos injekciót adott Yvonne-nak. Julian idegesen üldögélt. Reménykedett, minden rendben fog menni. Különös érzés volt a műtőben ülni az asszonnyal, akit már nem szeretett, és aki gyűlöli őt. A helyzet egész valószerűtlennek tetszett. Már sajnálta, hogy nem kért meg valakit, jöjjön vele. Hirtelen nagyon egyedül érezte magát. A fájások ismét felerősödtek, és Julian önkéntelen is sajnálta a nőt. A természetet nem érdekelte, vajon
517

Yvonne igényt tart-e a gyerekre vagy sem, éppoly keményen kellett kínlódnia, mint bárki másnak. Szenvedésében néhány pillanatra még gyűlöletéről is elfeledkezett, és elfelejtette elhárítani Julian segítségét, aki vállát és kezét fogta, mígnem estére kelve megszületett az apró, vörös, mérges arcú csecsemő. Amikor Yvonne a gyermekére nézett, szeme egy pillanatra megtelt könnyel. Aztán elfordította arcát. Az orvos Juliannek nyújtotta a gyereket, aki minden szégyenérzés nélkül nyíltan sírt, és a csecsemő kis arcát saját arcához érintette, mire a gyerek azonnal abbahagyta a sírást. - Istenem, milyen gyönyörű - mondta Julian, aztán gyöngéden Yvonne felé nyújtotta, de az asszony megrázta fejét és elfordult. Nem akarta látni a gyereket. Az orvosok beengedték a gyerek számára fönntartott szobába. Julian órákon át vigyázta a csecsemőt, míg a feleségét visszahozták. Akkor Yvonne megkérte, hogy távozzon, mert szeretné fölhívni Phillipet. A nővérrel közölte, a gyereket nem akarja többé látni, aztán ránézett Julianre, akinek éppen megszülte a fiát, de arca nem árult el semmiféle érzelmet. - Hát akkor most elválunk - mondta Yvonne csöndesen. Julian hirtelen szomorúságot érzett. Ez a nap tele volt számára érzelmekkel. A nőre nézett, és bólintott. - Sajnálom, hogy így alakult a kapcsolatunk 518

mondta szomorúan. - A gyerek olyan gyönyörű. . . - Föltételezem - vont vállat Yvonne. - Vigyázni fogok rá - súgta Julian, aztán feleségéhez lépett, és arcon csókolta. Úgy érezte, megszakad a szíve, amiért vége van a kapcsolatnak. De csak ő érezte így. Yvonne kifejezéstelen arccal nézett rá vissza, és csak ennyit mondott: - Köszönöm a pénzt. Csak ennyit akart juliantől, csak ennyit jelentett számára. Másnap elhagyta a kórházat, ellenőrizte bankszámláját, melyre Julian átutalta az egymillió dollárt. Julian hazavitte gyermekét és a dadát. A gyereket Maximilliannek nevezte el. Hamarosan megérkezett a kastélyból Sarah, Xavier társaságában. Estére befutott Isabelle, egyenesen Rómából. Max rövid életében már elvesztett egy anyát, de helyébe megnyert egy családot, amely kész volt szeretetébe fogadni. Isabelle, amikor a gyereket a karjában tartotta, ismét érezte, menynyire hiányzik neki az anyaság. - Milyen szerencséd van - súgta bátyjának, ahogy az alvó gyereket nézték. - Hat hónappal ezelőtt nem értettem volna veled egyet - válaszolta Julian - de most már igen. 30. A család abban az évben ismét Sarah születésnapján találkozott. Persze Yvonne nem volt jelen. Phillip is távol maradt, azzal mentette ki magát, hogy London519

ban túl sok a dolga. Sarah Nigeltől hallotta, hogy Phillip és Cecily külön élnek, de Juliannek erről nem tett említést. Julian természetesen magával hozta Maxet és a dadát is, de a gyerek körüli tennivalók nagy részét saját maga végezte el. Sarah csodálattal adózott fiának, látva, hogy fürdeti, eteti, öltözteti a gyereket. Az örömbe csak egyetlen csepp üröm keveredett: Isabelle-nek szemmel láthatólag fájdalmat okozott mindezt látnia; még mindig gyerek után sóvárgott. Ezen a nyáron Lorenzo nélkül jelent meg. Az alkalom azért is különlegesnek számított, mert Xavier az ősszel elhagyja a családi otthont, Amerikába utazik, és a Yale-en fog tanulni. Fő tantárgyként a politikai tudományokat vette föl, de geológiából is kollokvált; azt tervezte, az egyetem harmadik évében afrikai kuj tatóútra indul. - Nagyon fogsz hiányozni - vallotta be anyja, és mindenki egyetértett vele. Sarah úgy tervezte, ezentúl több időt tölt majd Párizsban, és kevesebbet a kastélyban, hogy ne érezze magát túlságosan magányosnak. Hatvanhat éves korára gyakorlatilag még mindig ő vezette az üzletet, szerette másokban azt a képzetet kelteni, hogy gyermekei teljesen önállóak. Emanuelle betöltötte hatvanadik életévét; Sarah számára ez még hihetetlenebbnek
520

tűnt, mint saját életkora. Xavier nagyon izgatott volt, hogy egyetemre megy, és ezért Sarah igazán nem hibáztathatta. Karácsonykor úgyis visszajön. Julian is megígérte öccsének, meglátogatja, valahányszor csak üzleti ügyben New Yorkban jár, Míg Julian és Xavier az egyetemről beszélgettek, Sarah és Isabelle a kertben sétáltak. Isabelle tapintatosan érdeklődött Phillip után. Ő is hallotta a pletykát, amely szerint különváltan él a feleségétől, és Emanuelle-en keresztül már tavaly tudomást szerzett a viszonyról Phillip és Yvonne között. - Nagyon kellemetlen ügy volt - mondta Sarah sóhajtva; még mindig megrázta, ha visszagondolt rá. Julian végül megállta a helyét, és a gyermek boldoggá tette. - Nem könnyítjük meg neked az életet, ugye, mama? - kérdezte Isabelle szomorúan. Sarah elmosolyodott. - Elsősorban - válaszolta - a saját életeteket nehezítitek meg. - valamit szeretnék neked elmondani. - Nocsak. Csak nem egyezett bele Enzo a válásba? - Nem. - Isabelle lassan megrázta a fejét. Szembenézett anyjával, és Sarah látta, lánya sokkal nyugodtabb hangulatban van, mint az elmúlt években. - Terhes vagyok - jelentette ki Isabelle. - Micsoda? - kérdezte Sarah megdöbbenten. Úgy
521

tudta, erre semmi esély sincs. Boldogan megölelte lányát, bár átfutott a fején, hogy Isabelle házassági kötelékének ilyetén való további megerősítése aligha kívánatos. - Hiszen ez csodálatos, drágám! Bár én azt hittem... mit szól Lorenzo? - A gyerek nem az övé. - Uramisten! - Már megint bonyolódnak a dolgok. Sarah leült egy romos kőfalra, és fölnézett lányára. - Hát mit műveltél? - Egy csodálatos ember a gyerek apja - felelte Isabelle. - Egy éve van viszonyunk... Anyám, nem tehetek róla... huszonhat éves vagyok, nem bírtam tovább ezt az üres életet... szükségem volt valakire, akit szerethetek... akivel beszélni lehet. - Értem - mondta Sarah csöndesen. Valóban értette, mint ahogy tudta és értette azt is, milyen magányos a lánya Lorenzo oldalán. - De akkor is. Lorenzo tud róla? - Megmondtam neki. Titkon azt reméltem, olyan dühös lesz, hogy elhagy Ehelyett azt felelte, ezen nem fogja fölizgatni magát, úgyis mindenki azt hiszi majd, hogy az övé. Mi több, múlt héten még a barátainak is elújságolta, akik gratuláltak neki. Bolond az az ember - Nem bolond, pénzsóvár - jelentette ki Sarah. - És mit szól mindehhez a gyerek apja? Egyáltalán, ki a gyerek apja? - Egy német, Münchenből. Egy nagyon nagy alapít522

vány elnöke. A felesége is közéleti kitűnőség, aki nem akar elválni. A gyerek apja harminchat éves, tizenkilenc éves korában nősült. Mindketten a saját életüket élik, de az asszony egyelőre úgy érzi, nem tudná elviselni egy válás szégyenét. - És mi a véleménye a barátodnak egy törvénytelen gyerekről? - kérdezte Sarah egyenesen. - Nincsen elragadtatva, és én sem vagyok. De nincs választásom. vagy gondolod, hogy valaha sikerül megszabadulnom Lorenzótól? - Majd valamit megpróbálunk Boldog vagy? - Igen, nagyon szeretem a gyerekem apját. Egyébként Lukas von Ausbachnak hívják. - Hallottam a családról, nem mintha ez bármit is jelentene. vajon feleségül vesz? - Ha sikerül elválnunk, igen - felelte Isabelle őszintén. - És ha nem sikerül, akkor mi történik? - Akkor is meglesz a gyerek. - Mikorra várod? - Februárra. Eljössz? Sarah bólintott. - Persze. - Meghatotta lánya kérése, aztán hirtelen eszébe jutott valami. - Julian tud a dologról? két testvér mindig olyan közel állt egymáshoz, valószínűtlennek tűnt, hogy ne tudna róla. - Igen, ma reggel mondtam el neki.
523

- És mi a véleménye? - Azt mondta, ugyanolyan bolond vagyok, mint ő. - A véretekben van - mondta Sarah, azzal fölálltak és visszasétáltak a kastélyba. Egy biztos, gondolta Sarah, a gyerekek legalább sohasem unalmasak. Szeptemberben Xavier megkezdte egyetemi tanulmányait a Yale-en. Julian már októberben elutazott New Havenbe, hogy meglátogassa öccsét, aki nagyon jól érezte magát, jól tanult, már egy szép barátnője is akadt. Julian elvitte őket vacsorázni. Kellemesen elbeszélgettek. Xavier beleszeretett Amerikába, és azt tervezte, a hálaadás ünnepére Kaliforniába utazik, és fölkeresi nagynénjét. Mikor Julian visszatért Párizsba, hírét vette, hogy Phillip és Cecily válnak. Az újságcikket megmutatta anyjának, mikor az üzletben találkoztak. Sarah homlokát ráncolta. Nem örült a hírnek. - vajon elveszi feleségül? - kérdezte Emanuelle-től, amikor utólag megbeszélték a dolgot. - Nem lehetetlen - válaszolta barátnője, aki az utóbbi időben már nem kedvelte annyira Phillipet, mint valaha, és tisztában volt vele, hogy öccse iránt érzett féltékenysége csak rosszabbodott az évekkel. - Lehet, már csak azért is megteszi, hogy Juliant bosszantsa. Karácsonykor Xavier néhány napra hazajött, aztán visszatért az egyetemre; Sarah pedig Rómába repült, hogy segítsen Isabelle-nek az üzletvezetésben és a kö524

zeledő anyaság terheinek viselésében. Marcello még mindig ott dolgozott. Az üzlet remekül ment, Isabelle kiválóan megtanult olaszul. Gyönyörűbb volt, mint valaha, és boldogan várt a közeledő szülésre. Megérkezése után néhány nappal Sarah ebédre invitálta Lorenzót. Nem teketóriázott, már az előétel után a tárgyra tért. - Lorenzo, mindketten felnőtt emberek vagyunk. Maga és Isabelle már régen nem boldogok együtt. Isabelle-nek most gyereke lesz... mindketten tudjuk, mi az igazság. Nem gondolja, ez megfelelő pillanat lenne Isabelle elhagyására? Hajlandó lennék ezért részvényben fizetni. Akár amerikai, akár olasz részvényben. Lorenzo olyannyira figyelt, még az evőeszközt is letette, hogy jól értse anyósa szavait. - Mennyi részvény? - Mennyire gondol, Lorenzo? - Nem is tudom... öt... inkább tízmillió dollár Sarah határozottan megrázta a fejét. - Attól tartok, ennyiről szó sem lehet - válaszolta, de örült, hogy legalább sikerült megkezdeni a tárgyalásokat. Lorenzo pénzsóvár ember, ebből következően megfelelő összeggel ki lehet fizetni. - És mi lesz a római házzal? - kérdezte Lorenzo. - Ezt meg kell majd beszélnünk Isabelle-lel. De biztos vagyok benne, találunk majd számára megfelelő
525

házat. - És az umbriai villa? - Lorenzo láthatóan ragaszkodott javaihoz. - Erre tényleg nem tudok most válaszolni, Lorenzo. Meg kell beszélnünk Isabelle-lel. - Tudja - jegyezte meg Lorenzo - ez az ékszerüzlet nagyon jól megy. - Igen, tudom. - Szívesen lennék benne társ. - Sarah legszívesebben pofon ütötte volna a férfit, de nem tette meg. - Ez ki van zárva. Készpénzről van szó, nem arról, hogy társuljon. - Értem. Hát meg kell gondolni a dolgot. - Gondolja meg - felelte Sarah, aztán kifizette a számlát. Lorenzo kísérletet sem tett, hogy ebben megakadályozza. Sarah egyelőre nem tett a beszélgetésről említést lányának, nem akarta, hogy előre igyanak a medve bőrére. Őszintén remélte, Lorenzo elfogadja ajánlatát. Egy hónappal a szülés előtt Isabelle összeismertette anyját Lukasszal, aki szintén Rómába költözött és lakást bérelt, hogy Isabelle mellett lehessen, amikor a gyermek megszületik. A férfit Sarah nagyon szimpatikusnak találta, leszámítva azt a tényt, hogy családos ember. Lukas magas, fiatal férfi volt; haja ugyanolyan sötét, mint Isabelle-é. Szeretett síelni, szerette a gyerekeket, a
526

művészetet, a zenét, és remek humorérzékkel rendelkezett. Megpróbálta rábeszélni Saraht, nyissanak Münchenben is egy ékszerüzletet. - Ebben a kérdésben nem én döntök - felelte Sarah, de Isabelle nevetve megfenyegette az ujjával. - Dehogynem, csak szeretsz úgy tenni, mintha nem így lenne. - Akkor sem egyedül döntök. - Mégis mit gondolsz? - kérdezte lánya. - Azt hiszem, még korai lenne a döntés. Nem beszélve arról, ha te Münchenbe mégy, ki fogja vezetni a római üzletet? - Marcello. Bekötött szemmel is nagyszerűen csinálná, ráadásul mindenki nagyon szereti. Nagyon kellemes estét töltöttek együtt, melynek végezetével Sarah őszintén megmondta lányának, hogy Lukast nagyon rokonszenves férfinak találja. Másnap újra Lorenzóval ebédelt, de az olasz még nem döntött. Sarah tapintatosan megkérdezte lányát, hogyan érez a római és az umbriai házak iránt, Isabelle pedig azt válaszolta, mindkettőt gyűlöli, mert szerencsétlen házasságára emlékezteti. - Miért kérdezed? Sarah nem válaszolt egyenesen. Aznap ismét Lorenzóval ebédelt, és fölhívta a férfi figyelmét; még a katolikus egyház is kimondaná a válást, ha Isabelle csalással vádolná a férfit, mivel Lorenzo nem hozta tudo527

mására azt, hogy steril. Lorenzo kétségbeesetten védekezett. Tagadta, hogy erről a tényről saját maga is tudomással rendelkezett volna, aztán pánikba esett. Sarah egymillió dollárt ajánlott neki és mindkét házat, amennyiben eltűnik lánya életéből. Lorenzo ismét azt válaszolta: meggondolja a dolgot és jelentkezik Aztán magára hagyta Saraht a számlával. Julian hetente kétszer érdeklődött telefonon húga állapota iránt. Február közepén a gyerek még mindig nem született meg. Isabelle hasa nőttön-nőtt, Lukasnak pedig két hétre vissza kellett térnie Münchenbe. Isabelle már nem dolgozott, saját bevallása szerint semmi dolga nem akadt azon kívül, hogy fagylaltozzon, és táskákat vásároljon. - Miért éppen táskákat? - kérdezte Julian. - Mert a cipőkbe már nem fér bele a lábam - válaszolta Isabelle. - Julian ezen jót nevetett, aztán elkomolyodva közölte: megtudta, Yvonne és Phillip áprilisban összeházasodnak. - Érdekes éveim lesznek - mondta szomorúan. Hogy magyarázom meg Maxnek, hogy a nagynénje az anyja? - Ezért ne aggódj, talán addigra találunk neki egy új anyát. - Igyekszem - felelte Julian könnyedén, bár mindketten tudták, az ügy mennyire fölkavarja. Ösztönösen érezték, Phillip azért veszi feleségül Yvonne-t,
528

mert tudja, mennyi fájdalmat okoz ezzel öccsének. - Tulajdonképpen - mondta Julian - sokáig nem is értettem, mennyire gyűlöl engem Phillip. - Elsősorban önmagát gyűlöli - válaszolta Isabelle bölcsen. - Mindig mindannyiunkra féltékeny volt, nem tudom, miért. Talán mert a háború alatt ketten voltak anyával. Tényleg nem értem, de egy dologban biztos vagyok: Phillip nem boldog ember Yvonne-nal sem lesz az, különben is a nő csak azért megy hozzá feleségül, hogy ő lehessen Whitfield hercegnője. - Gondolod, erről van szó? - Biztos vagyok benne - felelte Isabelle tétovázás nélkül. - Amikor meglátta Phillipet, abban a pillanatban tudta, mit akar. - Azért nem csinál rossz vásárt Phillip sem - nevetett, Julian. - Mintha jobban éreznéd magad. - Igen. Remélem, hamarosan te is jobban leszel. Szabadulj meg attól a gyerektől. És Isabelle meg is tett minden tőle telhetőt. Minden nap hosszú kilométereket sétált Lukas társaságában. Anyjával bevásárlókörutakra ment, úszott, de a gyerek mégsem akart megszületni. Aztán egy napon: az Isavégtelen séta után egy vendéglőben ültek, amikor belle úgy érezte, valami elkezdődött. Azonnal taxit hívtak, s hazamentek Lukas római lakásába. Áthívták Saraht, és várták, hogy történjen vala529

mi. Órákig kellett tétlenül ülniük. Lukas és Sarah beszélgettek, bort ittak, tréfáltak, de Isabelle nem nevetett a tréfákon, nem is igen figyelt oda, és kezdett ingerült lenni. Sarah nem tudta eldönteni, menjen-e vagy maradjon: de amint éppen döntött és menni készült, Isabelle-nek elfolyt a magzatvize, és a fájások megerősödtek. Fölhívták Isabelle orvosát a Salvatore Mundi Kórházban, aki azt mondta, azonnal vigyék be az aszszonyt. Mindannyian beültek Lukas autójába. Sarah izgatottan nézte lányát, aki végre megszüli azt a gyermeket, amelyre oly rég vágyott. Már csak azt remélte, egy napon Lukas és Isabelle össze is házasodnak. A nővérek nagyon kedvesen fogadták őket. Isabelle-t bevezették a műtőbe, Saraht és Lukast kávéval kínálták. Isabelle kezdte nagyon rosszul érezni magát, egy órával később már rettenetes fájdalmai voltak. Lukas mellette ült, fogta a kezét, homlokát törölgette, egy pillanatra sem hagyta magára. Sarah örömmel látta, mennyire szeretik egymást. Ahogy ott ültek, Williamre és önmagára emlékeztették. Lukas ugyan nem volt olyan magas vagy jóképű, de láthatóan igen jó ember, kedves, okos, aki nyilvánvalóan szereti a lányát. Isabelle-nek kislánya lett. Sarah sírva fakadt, nem kevésbé a lánya, akinek örömkönnyek csorogtak arcán. Sarah úgy érezte, sohasem fogja elfelejteni ezt a
530

gyönyörű pillanatot, amikor hajnalban gyöngédséggel és szeretettel telve tért vissza szállodájába. Másnap reggel fölhívta Lorenzót, s megkérte, keresse föl. Az olasz közben döntött: hárommillió dollár és a két ház fejében nem áll Isabelle útjába. Az összeg kétségkívül rendkívül magas, gondolta Sarah, de megéri. Aznap délután közölte Isabelle-lel a jó hírt. A lány boldogan, megkönnyebbülten mosolygott. - Ez igaz? Szabad vagyok? Az anyja bólintott, lehajolt, megcsókolta. Isabelle kijelentette, ez a legjobb hír, amit csak kaphatott. Lukas a gyermekre mosolygott. - Talán volna kedve velem jönni Németországba kegyelmes asszony? - kérdezte reménykedve de Sarah csak nevetett. Lukas még két hétig maradt Rómában, de aztán vissza kellett térnie Németországba, hogy üzleti ügyeit intézhesse. Sarah maradt, megvárta, míg Isabelle kijön a kórházból. Segített neki új házat keresni. A gyerekbe valósággal beleszeretett, mint Emanuelle-nek elmondta: unokáiban, Maxben és a kis Adriannában leli minden örömét. Ebben az évben Sarah születésnapjára érdekes fölállásban gyűlt össze a család. Isabelle egyedül jött a gyerek kel, Julian Maxet hozta, Xavier ugyan Afrikában töltötte a nyarat, de anyja születésnapjára két csodálatos csi531

szolatlan smaragdot küldött. Mellékelt levele utasítást tartalmazott a kövek csiszolására vonatkozóan. Xavier úgy gondolta, mindkét követ gyűnzbe kell foglalni, és szerette volna, ha anyja mindkét kezén egy-egy smaragdgyűrűt visel. Sarah megmutatta Juliannek a köveket. A fiúnak roppantul tetszettek. Phillip oldalán új feleségével, Yvonne-nal jelent meg, ami természetesen kellemetlen volt Julian számára. Sarah érezte, Phillip csak azért hozza a kastélyba új feleségét, hogy megalázza öccsét, de Julian nem adta jelét érzelemnek. Yvonne semmiféle érdeklődést nem mutatott múlt évben született gyermeke iránt. Ott-tartózkodása alatt rá sem nézett, ideje nagyobb részét az zal töltötte, hogy öltözködött, festette magát, és a szobájáról panaszkodott, amely vagy túl meleg volt, vagy túl hideg; esetleg a szobalány viselkedésében talált hibát. Rengeteg ékszert viselt, és mindenkivel kegyelmes asszonynak szólittatta magát, ami a család többi tagját rendkívül mulattatta, de Yvonne nem vette észre az iróniát. Igazi meglepetést csak Isabelle jelentette, délután, amikor anya és nagymama a saját: gyermekeikkel ját-szottak a fűben, Isabelle bejelentette anyjának, ismét terhes, és a gyereket márciusra várja. - Föltételezem, Lukas a gyerek apja - mondta Sarah nyugodtan.
532

- Hát persze - nevetett Isabelle, aki imádta a férfit, és még sohasem volt ilyen boldog életében. Lukas ideje felét Rómában, másik felét Münchenben töltötte, ami nagyon jó megoldásnak tűnt. Kár, hogy még mindig nem sikerült elválnia. - Gondolod, hamarosan sikerülni fog? - kérdezte Sarah, de Isabelle megrázta fejét. - Nem hinném. Azt hiszem, az asszony mindenképpen meg akarja ebben akadályozni. - És az asszony tud róla, hogy Lukasnak szeretője van, aki hamarosan a második gyereket szűli neki? - Még nem. De Lukas azt mondja, ha szükséges, tudomására fogja hozni. - Biztos vagy benne? Mi lesz, ha sohasem válik el, és egyedül maradsz a gyerekekkel? - Akkor így leszünk boldogok. Te is boldog voltál Phillippel és Elisabethszel, amikor apa eltűnt a háborúban, és te nem tudtad, viszontlátod-e még. Az életben, olykor bizonytalanok a dolgok, és nekem el kell fogadnom ezt a lehetőséget. Sarah tiszteletet érzett lánya iránt, amiért képes őszintén élni szokványosnak nem nevezhető életét. A római felső tízezer valahogy elfogadta a történteket. Isabelle ideje egy részét a római üzletben töltötte, ékszereket is tervezett. A dolgok remekül mentek, még mindig sokat beszélt arról, hogy Münchenben is üzletet kellene nyitni. Talán ha sikerül feleségül mennie Lu533

kashoz, erre is sor kerülhet; München jó piacnak ígérkezett. A válás kimondását az év végére várták. Ez azt jelenti, a gyereknek nem kell Lorenzo nevét viselnie, de Isabelle emiatt igazán nem aggódott: Hamarosan Adriannával együtt visszatért Rómába. A többiek is elmentek. Sarah magára maradt, és mint az utóbbi időben gyakran, most is azon tűnődött, milyen érdekes élete van gyermekeinek. 31. Három évvel később Xavier summa cum laude végezte el az egyetemet. Az avatási ünnepségen a családi nagy része megjelent. Sarah és Emanuelle együtt étkeztek, természetesen Julian is eljött, magával hozta a négyéves Maxet. Eljött Isabelle a gyerekek nélkül, de újra terhesen, amit a család kezdett megszokni. Négy év leforgása alatt ez lesz harmadik gyermeke. Adrianna és Kristian Münchenben voltak az apjuk kal, aki még mindig nem vált el feleségétől. Isabelle így is elfogadta a helyzetet. Ahogy várható volt, Phillip és Yvonne nem jöttek el. Yvonne Svájcban üdült, Phillip pedig elfoglaltságára hivatkozva maradt távol, de küldött Xavier nek egy szép órát, amelyet julian tervezett. Az egyetemi ünnepség után mindannyian New Yorkba mentek, ahol a Carlyle-ban szálltak meg. Julian szerint legfőbb ideje, hogy Xavier megnyissa a Whit534

tield cég New York i üzletét. Öccse diplomatikusan azt válaszolta, egy nap boldogan megteszi. De mindannyian tudták, hogy előbb csavarogni akar a nagyvilágban. New Yorkból Botswanába készült, a következő néhány évet azzal akarta tölteni, hogy a Whitfield cég számára nyers drágaköveket kutasson föl. Talán aztán letelepszik, de erre bölcsen nem tett ígéretet. Ő akkor volt a legboldogabb, ha kezében fegyverrel, vállán hátizsák kal az őserdőben bóklászhatott, távol állt tőle a nagyvárosi üzletvezetés. A család többi tagja ezt megértette és elfogadta. Xavier jóképű fiatalemberré fejlődött, külsőleg leginkább ő hasonlított Williamre, bár más vonatkozásban egyáltalán nem apjára ütött. Egy nagyon helyes lánynyal járt, aki ősszel kezdi meg orvosi tanulmányait a Harvardon, de addig hajlandónak mutatkozott egyett csavarogni Xavier vel. Az amerikai úton Sarah állandóan viselte a két hatalmas smaragdgyűrűt, amivel nagy örömet okozott fiának. Aznap este Julian fölfogadott egy lányt, hogy vigyázzon Maxre, és Isabelle-lel elment a Benelmang beba. Leültek egy asztalhoz, italt rendeltek. A szomszédos hőségben Sarah és Emanuelle a zongoristát hallgatták Xavier Greenwich Village-ben vacsorázott a barátnőjével. - Gondolod, Lukas valaha is elvesz feleségül? - kérdezte Julian húgától, aki csak mosolygott és vállat
535

vont. - Ki tudja? Már abban sem vagyok biztos, hogy olyan nagyon fontos lenne. Így is úgy élünk együtt, mintha házasok lennénk. Mindig ott van, ha szükségem van rá, a gyerekek pedig megszokták, hogy apjuk sokat utazik. - Isabelle gyakran tartózkodott Münchenben, hogy Lukas mellett lehessen. A helyzetet már Sarah is elfogadta. Mi több, Lukas felesége már két éve ismerte Isabelle-t, mégsem akart elválni férjétől. Sokféle üzletben voltak társak, még közös birtokkal is rendelkeztek, így az asszony a vagyonmegosztás bonyodalmaival hátráltatta a válást. - Talán egy nap összeházasodunk - mondta Isabelle. - De így is boldogok vagyunk. - Ez meg is látszik rajtad - ismerte el Julian. - Irigyellek a gyerekeidért. - És te? Rómában mindenféle pletykákat hall az ember felőled. - Ne higgy nekik - válaszolta Julian, de elpirult. Harminchat éves volt, soha nem nősült újra, ezzel szemben valóban szerelmes volt egy asszonyba. - Akkor mondd meg az igazat - kérte Isabelle. - Ki az az asszony? - Consuelo de la Uarga Quesada. Mond ez neked valamit? - Többé-kevésbé. Az apja londoni nagykövet volt néhány évvel ezelőtt, nem?
536

- Így van. Az édesanyja amerikai, a múlt télen találkoztunk Spanyolországban. Sajnos katolikus, én pedig elvált ember vagyok. Azt hiszem, a szülei nem örültek, amikor tudomást szereztek rólam. - De hát Yvonne-t nem templomban vetted feleségül, így aztán a szülők szemében ez aligha számít házasságnak - mondta Isabelle, aki a Lorenzóval töltött évek után valósággal tudósa lett a kánonjognak. - Ez igaz, azt hiszem, a szülők csak óvatosak. A lány mindössze huszonöt éves. Remek kislány, neked ÉS nagyon rokonszenves lenne. Imádja Maxet, és azt mondja, egy tucat gyereket akar. - Julian fényképet mutatott: a lánynak nagy, barna szeme volt, hosszú, barna haja. Barna bőre egészen egzotikussá tette. - És komolyan veszed ezt a lányt? - kérdezte Isabelle, aki tudta, miután Yvonne-ban csalódott, Juliannek nem volt komoly kapcsolata. - Nagyon. De nem tudom, hogy a szülei mit szólnak majd a dologhoz. Azt sem tudom, ő mit szólna hozzá. - Ha van egy csöpp eszük, szerencsésnek tarthatják magukat. Te vagy a leghelyesebb férfi, akit valaha ismertem, Julian - mondta Isabelle gyöngéden. Mindig nagyon szerette bátyját. - Köszönöm. Másnap reggel mindannyian elrepültek, mint megannyi madár: Julian Párizsba, onnan Spanyolországba;
537

Isabelle Münchenbe Lukashoz és a gyerekekhez; Sarah és Emanuelle Párizsba tértek vissza; Xavier pedig Cape Townba indult barátnőjével. - Micsoda nomád társaság vagyunk! - jegyezte meg Sarah, amikor fölszálltak a Concordra. - Ezt én nem mondanám - mosolygott Emanuelle, aki Párizsból szinte azonnal hosszú üdülésre indult a francia pénzügyminiszterrel, akinek felesége ebben az évben elhalálozott, és a miniszter megkérte régi barátnője kezét. Ilyen hosszú viszony után Emanuelle-t nagyon meglepte a házassági ajánlat. Ugyanakkor nagy volt a kísértés is. Régen éltek együtt, és igazán szerette a férfit. - Menjen hozzá feleségül - javasolta Sarah, míg itták a pezsgőt. - Ennyi év után ki sem bírnám a megtiszteltetést. Azért csak próbálja meg. Miután leszálltak, Sarah visszatért a kastélyba. Gondolatait a gyermekei kötötték le. Remélte, Isabelle nem vár olyan soká a házassággal, mint Emanuelle. Barátságosnak tűnt, hogy Emanuelle férjhez megy, régen barátok már... milyen nagy utat tettek meg. 32. Sarah az ablakhoz lépett, nézte őket. Odalenn a gyerekei sorra emelkedtek ki autóikból. Phillip és Yvonne Rolls-Royce-szal érkezett. Yvonne harmincöt éves korára még mindig húszévesnek látszott, de öltözéke
538

nem tanúskodott kifogástalan ízlésről, és mint rendesen, most is túl sok ékszert viselt. Mindig csak magára gondolt, csak az volt a fontos, hogy az ő akarata teljesüljön. Phillip ezt már évekkel ezelőtt kénytelen volt megtanulni. Ugyan még mindig szerelmes volt feleségébe, de néha azon tűnődött, tulajdonképpen szívességet tett Juliannek azzal, hogy megszabadította ettől a nőtől. Utánuk Isabelle és Lukas érkeztek, egy, a repülőtéren bérelt mikrobuszban, amelyből gyerekeket és gyerekholmikat pakoltak le. Isabelle önkéntelenül fölnézett az emeleti ablakokra, mint aki érzi anyja jelenlétét. Aztán Lukasra mosolygott, és együttesen beterelték családjukat a kastélyba. A gyerekek csivitelve szaladtak föl az emeletre, nagymamájukat keresve. Anyjuk megállt, mosolygott. Végül sikerült összeházasodnia szerelmével. Aztán Julían érkezett hatszázas Mercedesében, melyet apósától kapott ajándékba. Először Consuelo szállt ki a két kislánnyal, akik kuncogva követték anyjukat. Mindketten erősen hasonlítottak Julianre. Aztán kiszállt Julian és Max, aki már kilencedik évét taposta. Consuelo ismét terhes volt, a gyereket őszre várták. Végül megjelent Xavier egy öreg dzsipben, amit isten tudja kitől kért kölcsön. Arcát megbarnította a nap, erős férfivá nőtt föl. Ahogy Sarah ránézett, elöntötték az emlékek; ha szemét kissé lehunyta, mintha Willia539

met látta volna közeledni. Igen, férjére gondolt, közös életükre, közös világukra; a gyermekeikre, akiket szerettek, akik felnőttek, kiléptek a világba, hogy a maguk útját járják megbotlottak, aztán újra megindultak a helyes irányba. Valamennyien erős, egészséges, szeretetteljes emberek. Egyik-másik talán nehezebb eset, de Sarah mindannyiukat egyformán szerette. Ismét az asztal felé fordult, tekintete végigpásztázott a fényképeken... William Joachim és Lizzie... ők is mind a szívében vannak, ott is lesznek mindig... s aztán ott van ő maga, csecsemőként anyja karjában. A kép hetvenöt évvel ezelőtt készült. Hihetetlen, milyen gyorsan múlik az idő, hogy rohannak a percek, mennyi győzelem, mennyi tragédia, mennyi veszteség, mennyi öröm. Az ajtón kopogtak. Max nyitott be két kishúgával. - Téged keresünk, nagymama - mondta izgatottan. - Örülök, hogy eljöttetek - mosolygott Sarah. Megölelte a fiút, és megcsókolta mindkét kislányt. - Boldog születésnapot! - mondták a gyerekek. Sarah fölnézett: az ajtóban megjelent Julian és Consuelo, Lukas és Isabelle, Phillip és Yvonne, Xavier... és ha behunyta szemét, mintha Williamet is ott látná, mint ahogy mindig maga mellett érezte a szívében. - Boldog születésnapot! - kiáltotta egyszerre a család. Sarah elmosolyodott. Alig tudta elhinni, hogy ilyen gyorsan, észrevétlenül elmúlt hetvenöt év.
540

Danielle Steel a világ talán legnépszerűbb írója." Publishers' lneekly Milyen érzés közelharcban, bajonettel embert ölni? Kilencéves gyermekkel megharcolni - életre-halálra? És szeretni, noha szerelmünk az esküdt ellenség népéhez tartozik, és fegyverrel tör ránk? Danielle Steel megrendítő története Vietnamban játszódik, ahol az amerikai szereplők élete, értékrendje, világképe fokozatosan, de szükségszerűen omlik össze. Megismerkedhetünk Peterrel, a fiatal jogásszal, aki - újoncként - nagy hősnek érzi magát. És Tonyval, aki New York utcáiról a dzsungelbe is elhozta magával a gyilkolás művészetét. Bepillanthatunk két merész haditudósító életébe is, akik közül az egyik a vietnami háborút lezáró párizsi béketárgyalásokon is jelen lehet - hét esztendő nyomasztó élményei után. Danielle Steel regényének alakjai a maguk felejthetetlenül egyéni módján üzennek az Olvasónak: esztelen háború után a lelkek romeltakarításánál nincs nehezebb feladat. "Danielle Steel egyik titka, hogy amiről ír, az velünk történik." "Amerika Danielle Steelt olvassa." A regény 1917 forradalom dúlta Oroszországától a közelmúlt New Yorkjáig kíséri egy csodálatosan tiszta teremtés életét. Zoya az első világháború éveiben érik gyönyörű asszonnyá. A történelem viharai a cári udvarból Párizsba sodorják, a világhírű orosz lett-társulat tagjaként. Párizsból New Yorkba 541

vezet az útja, ahol a gazdasági válság súlytja megpróbáltatásai várják. Karrierje még magasba szárnyal. Zoya felejthetetlen alap Danielle Steel írásművészetének egyik csúcs pontja. "Életünk felezőpontján túl sincs okunk féladni a boldogság iránti jogos igényünket." Kirkus Revlews FISBN 963 9025 54 2 Maecenas Könyvek, Budapest Felelős kiadó: a Maecenas Könyvek, Budapest igazgatója Tipográfia és műszaki szerkesztés: Szakálos Mihály Szedte és tördelte az Alinea Kft. Nyomta és kötötte a debreceni Kinizsi Nyomda Kft. Felelős vezető: Bördss János ügyvezető igazgató Terjedelem: 21,2 (A/5) ív ISBN 963-90~5-54-2 789639 G~..~

542

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful