You are on page 1of 152

Egymás felé forduló régiók Kelet-Közép-Európában

Nemzetközi Holokauszt Emlékezési Szövetség (IHRA) pályázat (2012-2013) kutatási eredményei A történelmi egyházak és a zsidó közösség viszonya Csehszlovákiában és Magyarországon 1920-tól a Holokausztig

1

Nemzetközi Holokauszt Emlékezési Szövetség (IHRA) pályázat (2012-2013) kutatási eredményei
A történelmi egyházak és a zsidó közösség viszonya Csehszlovákiában és Magyarországon 1920-tól a Holokausztig

„Történelem csak akkor van, ha tudunk róla, ha beszélünk róla.”1 Munkahipotézis és történelmi kontextus (a szakirodalom összefoglalása) A kutatás abból a munkahipotézisből indult ki, hogy a tekintélyes Holokauszt-irodalom ellenére az ún. „történelmi” egyházak (katolikus, református, evangélikus) társadalmi szerepének és felelősségének a vizsgálata a két világháború között kibontakozó antiszemitizmusban máig feldolgozatlan.2 A feldolgozatlanságban minden bizonnyal az is szerepet játszik, hogy az alapkutatások hiánya miatt valójában nem ismerjük ezen egyházak 19-20. századi történelmét, sem Magyarországon, sem pedig Szlovákiában. Hiányzanak pl. a forrásokon alapuló egyházmegyetörténetek. Ugyanakkor 1990 után sem születtek a vallás és a politika viszonyrendszerét átfogóan és mélyrehatóan tárgyaló művek.3 A két ország – Magyarország és Szlovákia – összehasonlítását elsősorban az indokolja, hogy történelmük erőteljesen összefonódott. Területük az első világháborút megelőzően ugyanannak az államalakulatnak (Osztrák-Magyar Monarchia) volt a része; együtt osztoztak a Kárpát-medencét érintő 20. századi történésekben, lényegében véve mindig ugyanannak a szövetségi rendszernek (hitleri német, szovjet, EU-NATO) a tagjaiként; illetve társadalmaikban fontos politikai és identitásmeghatározó tényezőnek számítottak az egyházak. Még a két ország együvé tartozásának időszakában (kb. az 1880-as években) jelentkezett az a katolikus (keresztény) diskurzust meghatározó és átható meggyőződés, hogy „a magyarországi ‛zsidókérdés’ lényege kétségkívül a zsidóság nagy gazdasági és kulturális túlsúlyában rejlett.” 4 Ebből értelemszerűen következett, hogy a kérdést meg kell „válaszolni”, illetve meg kell „oldani”, ami valójában jól beleilleszkedik a 19. század második felét/végét meghatározó európai társadalmi összképbe. Ugyanakkor az sem mellékes, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia intézményes kereszténysége – különösképpen a katolikus egyház – egyértelműen szembehelyezkedett a modernitással, a liberalizmussal, és a demokráciával, amely jelenségeket a szabadkőművességgel és a zsidósággal azonosított. Ezt a hagyományt gyakorlatilag a Csehszlovákia részévé váló szlovák területek egyházi (katolikus, református, evangélikus) intézményrendszerei is valamilyen formában megörökölték, ami már önmagában is indokolttá teszi az összehasonlító történelmi kutatást. Az első világháborút követően Magyarország és Szlovákia (mint Csehszlovákia része) történelme mondhatni „szétvált”, eltérő fejlődési pályára került. Ez természetesen új helyzetet teremtett a Csehszlovákiába került magyar nyelvű és kultúrájú zsidóság számára. Újra kellett gondolnia
1 2

Komoróczy Géza: Holocaust. A pernye beleég a bőrünkbe. (Osiris zsebkönyvtár), Osiris, Budapest, 2000, 134. Hasonlóképpen feldolgozatlan az egyes magyarországi szocio-professzionális kategóriák (pl. köztisztviselői kar, orvosok, mérnökök, egyetemi tanárok, csendőrség!) antiszemitizmusa, illetve a Holokausztban játszott szerepe is. 3 Erre nagyszerű példa Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Osiris Kiadó, Budapest, 1999; Uő.: „A 20. századi Magyarország”, in Uő. (szerk.): Magyarország története, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2010; Uő.: A 20. század rövid története, Rubicon-Ház, Budapest, 2011. 4 László T. László: Egyház és Állam Magyarországon 1919–1945, Szent István Társulat, Budapest, 2005, 277

2

önmagát, mind az új államhoz, mind pedig a kisebbségi magyarsághoz való viszonyulásában 5 Ugyanakkor ez a (magyar és a szlovák) keresztény egyházakat, illetve a velük valamiféle szövetségben levő, és a kereszténység ideológiai talaján álló, politikai formációkat is egyfajta magatartásforma kialakítására kényszerítette. 1918/1920-ban a magyarországi társadalom egyszerre szembesült a történeti „nemzeti” tér szétdarabolódásával és a modernizációs igény és törekvés megjelenésével. Az egzisztenciális (gazdasági-társadalmi) bizonytalanság és a hagyományos értékrend szétbomlása közepette Horthy valójában a „rend”-et állította helyre. Megtartotta a rendiséget és a feudalizmust (1930-ban pl. a hatalmat kezében tartó magyar arisztokrata elit 526 családból állt), megerősítette a keresztény társadalmi világképet, ellenben kiterjesztette az addig ténylegesen „rendi” nemzetfogalmat a lakosság egészére. Erre szükség is volt, mert a magyar „nemzet” valójában nemzeti és társadalmi identitás problémákkal küzdött. A vér (nemzeti) és a lélek (keresztény) ötvözése tulajdonképpen egy organikus nemzetfelfogást eredményezett, amelyben a nemzeti és a vallási mítoszok összefonódtak. Rendkívül érdekes, hogy hasonló folyamat zajlott le Romániában is a szélsőjobboldalon (Vasgárda). A magyarországi folyamat mögött tulajdonképpen a kispolgárság és a középrétegek létbizonytalansága húzódik meg, miközben a nagy- és középburzsoázia körében jelentős volt a zsidó származásúak részaránya. A nemzeti sérelmek és a faji nemzetfelfogás tulajdonképpen másodrendűvé degradálta a tényleges szociális problémákat, és azokat egyszerűen átminősítette „zsidókérdés”-sé! Annál is inkább, mivel a nemzeti-keresztény eszmeiség mindent, ami baloldalinak, liberálisnak és demokratikusnak számított azt lényegében nemzetietlennek és keresztényietlennek tekintette, amit – egyházi megítélés szerint is – a (többnyire zsidó vagy zsidó származású) ateisták képviselnek és irányítanak.” A keresztény nemzeti ideológia széles körű térhódításának szubjektív okai között a tömegek politikai iskolázatlanságát, a demokratikus hagyományok és gyakorlat hiányát, s főként az értelmiség egyes csoportjainak világnézeti labilitását, befolyásolhatóságát említhetjük.”6 A Horthy-rendszer magyar nemzetfogalma tehát már eleve faji alapokon nyugodott. Ezt igazolja a numerus clausus törvény 1920-ban (1920/XXV), amelyet a budapesti orvostudományi kar már a kikeresztelkedettekre is vonatkoztatott, s amelyet 1927-ben Klebelsberg Kunó oktatási miniszter helyes értelmezésnek ítélt. Ezt megelőzően azonban a Népszövetséghez intézett magyar kormányjegyzék már világossá tette, hogy „a jogalkalmazói értelmezés arra helyezte a hangsúlyt, hogy a magyar állam a keresztény hitre tért zsidókat nem kereszténynek, hanem zsidónak tekinti akkor is, ha papírjaikon keresztény vallás szerepel. A törvényes kitérés legitimitását és jogkövetkezményeit nem ismeri el, ezért a keresztény hitre tért zsidókra végső soron nem a keresztényekre, hanem a zsidókra vonatkozó jogok, illetve megszorítások érvényesek. A zsidóság definícióját ez az értelmezés tehát születési-származási alapra helyezte, s felülbírálta az emancipációnak a vallási kitérésekre vonatkozó elveit. Ezzel kimondta, hogy a zsidókra nézve nem tartja érvényesnek a törvény előtti állampolgári jogegyenlőség elvét.” 7 Ugyanakkor az sem elhanyagolható, hogy a numerus clausus törvénnyel a társadalom figyelmét tulajdonképpen sikerült elterelni olyan törvényekről, mint pl. a botbüntetés bevezetése (1920/XXVI), vagy a kormányzói jogkör kiterjesztése (1920/XVII). Azt lehet mondani, „1920. szeptember 2-a fordulópont a magyarországi többségi társadalom és az országban élő zsidók kapcsolatának történetében. E napon a magyar kormány felelős minisztere, Haller István vallás- és közoktatásügyi miniszter a Nemzetgyűlésben gyökértelen, nemzetietlen elemnek nyilvánította a magyarországi zsidóság egészét. Leszögezte, hogy a zsidók alkalmatlanok az egyetemet végzett diplomás értelmiség legalapvetőbb feladatának ellátására, vagyis arra, hogy a
5

Lásd pl. Ungár Joób: „A magyar zsidóság”, in Borsody István (szerk.): Magyarok Csehszlovákiában, 1918–1938, Az Ország Útja kiadása, Budapest, 1938; Igazságot a felvidéki zsidóságnak! , Pesti Lloyd, Budapest, 1939; Kovács Éva: „Választói magatartás mint a nemzeti identitás mutatója Kassán a két világháború között”, Regio 1993/4, 77–106. 6 Gergely Jenő, Katolikus egyház, magyar társadalom 1890–1986, Budapest, 1989, 100. old. 7 Kovács M. Mária, Liberalizmus, radikalizmus, antiszemitizmus , h. n. [Budapest], 2001, 78.

3

magyar nemzeti intelligencia szerepét betöltsék. Mindezt Haller faji alapon, megkérdőjelezhetetlen axiómakén jelentette ki.”8 „Széles társadalmi körökben az antiszemitizmus könnyedén asszimilálódott az új állam ultranacionalista irányvonalához, amely a magyar társadalom széttöredezett, megnyomorított értékrendjének helyreállítását célozta, hogy ezáltal a modernitás olyan formáját valósítsa meg, amely megfelel a magyaroknak. Horthy meg sem próbálta Magyarországot ‛kertészkedő állammá’ formálni, ez Szálasi Ferencre és nyilaskeresztes mozgalmára várt.”9 A radikális magyar politikai és társadalmi irányváltás ellen a keresztény egyházak semmit nem tettek. Éppen ellenkezőleg. Azt támogatták és igazolták, gyakorlatilag a végsőkig. Valójában máig nem ismerték fel és tudatosították magukban, hogy a kommunista államhatalmi berendezkedés idején tulajdonképpen ennek árát fizették meg rendkívül drágán (a napjainkig kiható erkölcsi hitelvesztéssel)! Az „asszimilálhatatlannak” tűnő zsidóság démonizálásával a politikai hatalomnak a korábbi időszak nemzeti kisebbségei helyett (pl. románok) sikerült egy új ellenségképet teremteni, s a magyarul beszélő lakosságot úgy beemelni a Nemzetbe, hogy valójában annak semmiféle társadalmi problémájával nem kellett törődni. A politika középpontjába a nemzeti hovatartozás és a lojalitás problematikája került (a hazai zsidóság, illetve a határokon kívül, a környező országokban – a Monarchia „utódállamaiban” – kisebbségi sorba került magyarság); miközben nem sikerült világosan meghatározni, hogy mi is a magyar nemzet tulajdonképpen? A kirekesztés (zsidósággal szemben) és befogadás (magyar kisebbségek) egyidejűsége feloldhatatlan dilemmát eredményezett. Ennek intellektuális átgondolása és feldolgozása nem történt meg! Arról nem is beszélve, hogy az 1930-as években a magyar szélsőjobboldal, amelyet a szociális radikalizmus és a nemzeti kereszténység jellemzett, összekapcsolta a tőkegyűlöletet és az antiszemitizmust. Sajnos sem a liberálisok, sem pedig a szociáldemokraták nem mérték fel a helyzet súlyosságát: az antiszemitizmust csupán múló jelenségnek tekintették („vihar egy pohár vízben”);, és jóllehet látták annak intézményesülését, mégsem merték bírálni. „Úgy vélték, hogy az antiszemitizmus csak ürügy arra, hogy a politikai ellenfeleik eltereljék a figyelmet a korabeli magyar társadalom feszültségeiről, kiáltó ellentmondásairól.”10 Pedig a kormánypártnak és a szélsőjobboldalnak a zsidóellenességen kívül valójában nem is volt más „üzenete” a társadalom számára. Ez az „üzenet” azonban hatott, és 1941-re már mindent (kül- és belpolitikát, gazdasági és társadalmi problémákat) megmagyarázó eszmerendszerré vált. Hatékonyságát az biztosította, hogy megcélozta a „fajmagyar” polgárság megteremtését, és „elitváltást” helyezett kilátásba. Ez alapvetően a zsidó emancipáció eltörlését jelentette (visszatérést az 1867 előtti állapotokhoz) annak érdekében, hogy a zsidók gazdasági és kulturális szerepét és helyét a magyar társadalomban vegyék át a „keresztény-nemzeti középosztály” népi gyökerű tagjai. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a „fajmagyar” végül a származása okán – tehát tudástól és teljesítménytől teljesen függetlenül! – pozícióba juthatott („őrségváltás”), majd büntetlenül eltulajdoníthatta a mások (zsidók) javait. Ebben a „társadalmi őrségváltásban” szerepet játszottak mind a katolikus (Katolikus Legényegyletek Országos Tanácsa népfőiskolái), mind a református társadalmi szervezetek (Keresztény Ifjúsági Egyesületek Nemzeti Szövetsége, Soli Deo Gloria mozgalom). Ugyanakkor minél inkább kezdett tudatosodni a háború elvesztésének lehetősége, úgy uralkodott el a magyar társadalomban az ismeretlen jövőtől való félelem és szorongás, ami egyre jobban felerősítette az antiszemitizmust és az agresszióra való hajlamot. Mindez kísérteties párhuzamokat mutat mindazzal, ami ma Magyarországon történik.

8

Frojimovics Kinga, „‛Mételyes már közéletünk, és fojtó-fullajtó lett levegője’. A numerus clausus magyarországi rabbik templomi beszédeiben”, in Molnár Judit (szerk.): Jogfosztás – 90 éve. Tanulmányok a numerus claususról , Nonprofit Társadalomkutató Egyesület, Budapest, 2011, 233. 9 Griffin Roger, „Politikai vagy ontológiai bizonytalanság? A modernitás szerepe a magyar antiszemitizmus megerősödésében a 20. század eleji Európában”, in Molnár Judit, uo., 24. 10 Pelle János, A gyűlölet vetése, Budapest, 2001, 92.

4

A magyar társadalmi és politikai fejlődés fényében rendkívül figyelemre méltó az a megállapítás, miszerint: „Az első világháború után a fajilag öntudatos és nemzeti önérzetében sértett magyar uralkodó elit nem vallási, hanem ethnikai kisebbségnek tekintette a zsidóságot. E nemzetiségi alapú meghatározás azonban ellenkezett a zsidók önképével, akik továbbra is Mózes hitű magyaroknak tartották magukat. A magyarországi zsidóság vezetése, amely nem volt hajlandó figyelembe venni a magyar elit ideológiájában bekövetkezett alapvető változást, az 1920-as évek elejétől egy képzelt álomvilágban élt, amely nagyon távol esett a politikai realitásoktól.”11 A Csehszlovákia felszámolását jelentő müncheni döntés következtében a történelme folyamán első ízben önálló államalakulattá váló Szlovákia, illetve Magyarország pályáját a világháború irányába mutató európai geopolitikai helyzet határozta meg. Ennek következtében ezek a pályák nagyon gyorsan közelítettek egymáshoz, és 1938-tól már párhuzamban futottak. Annál is inkább, mivel a mai Szlovákia egyes területei ebben az időszakban Magyarországhoz tartoztak. Ez azt is jelentette, hogy ezen területek egyházi szervei/szervezetei szervesen betagolódtak a magyarországi egyházi intézményrendszerekbe. De mindezen túlmenően a két ország politikai és társadalmi történéseit összekapcsolta a zsidósággal szemben tanúsított magatartásuk is; illetve az a tény, hogy mindkét országban, az élet szinte minden területén, a keresztény egyházak fontos szerepköröket birtokoltak. Szlovákiában pl. egy katolikus pap (Tiso) irányította az országot (valójában hitleri bábállamot), Magyarországon pedig az egyházi elit tulajdonképpen a Horthy-rendszer politikai és gazdasági elitjének a szerves részét képezte (az egyháziak ott ültek a törvényhozói hatalomban, valamint a megyei és városi törvényhatósági bizottságokban), s maga a katolikus egyház volt a rendszer egyik legitimációs bázisa. Gergely Jenő szerint: „A katolikus egyháznak a társadalomban betöltött szerepe, gazdasági pozíciói és az államhatalomban való részesedése egyértelműen azt bizonyítják, hogy szerves részét alkotta a polgári rendszernek. Ez szabta meg politikai mentalitását és politikai cselekvését is. Az egyház lényegében azonosult a hatalommal, ami a Horthy-korszakban a korábbinál is teljesebbé vált. Ezzel is magyarázható, hogy az ellenforradalmi Magyarország egyetlen, magát kereszténynek nevező pártját sem nyilvánította a katolikus egyház hivatalosan katolikusnak. Így nem is kötelezte el magát egyértelműen egyetlen ilyen irányzat mellett sem, hogy ezzel ne sértse a kormánypárthoz és a hatalomhoz való ‛illeszkedést’. (…)aligha volt a magyar polgári társadalomnak, államnak, gazdaságnak és közéletnek olyan területe, ahol nem lett volna jelen valamilyen formában a katolikus egyház. Az egyház így konszolidáló tényező, rendszermegtartó erő lett, aminek fejében éppúgy élvezte a hatalomban való részesedés áldásait, mint ennek ódiumát. Ez az ódium akkor vált valóban tehertétellé, amikor a hatalom felbomlott, a polgári rendszer pedig bukásra ítéltetett.” 12 Összegzésképpen megállapítható, hogy a két világháború közötti időszakban mind szlovákiai, mind pedig magyar viszonylatban a zsidóság politikai és társadalmi értelemben vett problematikája szervesen összefügg a nemzeti identitás, a nemzetépítés és a modernizáció kérdéseivel; illetve a kereszténységnek, mint ideológiai alapnak, és az egyházi intézményrendszereknek, mint politikai és társadalmi erőknek, az ebben játszott szerepével. A kérdés és a kutatás időszerűségét az adja, hogy itt olyan folyamatokról és mechanizmusokról van szó, amelyek még ma is hatnak. Szlovákiában a nemzeti identitás-építés és -meghatározás szempontjából megkerülhetetlen és nélkülözhetetlen viszonyulási másság szerepet a magyarság tölti be. Ugyanakkor Magyarországon a zsidóság máig megőrizte ezt a szerepet. Sőt mi több, a politikai közbeszéd ma a roma lakosságot is egyre inkább ebbe a szerepbe szorítja be. Az események kronológiája, vagyis a kutatás történeti kerete (különös tekintettel a szakirodalomra és a történeti feldolgozásra váró problémákkal)
11

Don (Jehuda), A magyarországi zsidóság társadalom- és gazdaságtörténete a 19–20. században. Tanulmányok. (Hungaria Judaica, 18), MTA Judaisztikai Kutatóközpont – Élet és Irodalom, Budapest, 2006, 189. 12 Gergely Jenő, Katolikus egyház, magyar társadalom 1890–1986, Budapest, 1989, 55 & 73.

5

Magyarországi viszonylatban az eddigi kutatások alapján az alábbi korszakolás tekinthető mértékadónak: 1) 1938 – 1944. márc. 19: zsidótörvények és rendelkezések. Ebben az időszakban időről-időre nyilas egyenruhás alakulatok jelentek meg az istentiszteleteken és egyházi ünnepeken. Szálasi mindvégig gyakorló katolikus maradt, és évente részt vett a jezsuiták irányította Manréza lelkigyakorlatain. 2) 1944. március 19 – július 6–9 / október 15: német megszállás és deportálások; budapesti zsidóság állandó fenyegetettsége. 3) 1944. okt. 15 – 1945 márc.: nyilas uralom és terror. Az 1937/1938 és 1944/1945 közötti időszak – amikor is radikalizálódott az antiszemitizmus és átalakult a közvélemény (összesen 267 zsidórendelet született) – legmeghatározóbb magyarországi eseményei, és azok egyházi vonatkozásai a következők: 1937. január: Serédi hercegprímás Nagyböjti körlevelében a katolikusok számára kötelezővé tette az antikommunizmust. 1937. május 23: Kettős szentév kezdete Magyarországon (1938. december 3-ig): eucharisztikus szentév és Szent István Jubileumi Év (Szent István halálának kilencszázadik évfordulója okán). 1938. márc. 5: Darányi Kálmán Győrben meghirdeti az egymilliárd pengős újrafegyverkezési programot, és bejelenti a zsidókérdés megoldását. A cél a szociális feszültségek levezetése, valamint a keresztény középosztály helyzetének javítása. 1938. április 8: A Darányi-kormány benyújtotta az első zsidótörvényt. Ezt kezdetben a kereszténypárti képviselők azért utasították el, mert nem tartották eléggé radikálisnak! Az egyházvezetők megszavazták, jóllehet a törvény az 1919. aug. 1 után kikeresztelkedetteket is zsidónak minősítette. 1938. május 14: Imrédy Bélát választották meg miniszterelnöknek. 1938. május 28: Életbe lép az első zsidótörvény (XV. tc.) „a társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról”. A zsidótörvény parlamenti vitája és elfogadása (május 18–24) tehát egy katolikus szempontból kiemelten fontos időszakban történt – mondhatni egy időben a Budapesten rendezett XXXIV. Eucharisztikus Világkongresszussal (1938. május 25). Az erre való reflektálás teljes mértékben hiányzik a szakirodalomból, pedig hatalmas mennyiségű (feldolgozatlan) forrásanyag található az Országos Levéltárban (vatikáni követség anyaga és külügyi irattár). Jóllehet a törvény már előre vetítette a kikeresztelkedett zsidók felmerülő problémáját, az egyházfők mégis megszavazták. „Társadalmi és szociális, s nem vallási kérdésnek tekintette a zsidótörvényt, s azt egyházának hagyományaira hivatkozva helyeselte a felsőházban a református Ravasz László, ugyanúgy, mint Serédi Jusztinián katolikus hercegprímás és az evangélikus egyház vezetője is. Mint államalkotó tényezők hozzájárultak a megoldáshoz, de arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a többi a végrehajtó apparátus, a közigazgatás dolga. Elhárítottak mindennemű felelősséget, s ezen az alapon az ellen sem emeltek kifogást, hogy az antiszemita politikai pártok gátlástalanul használták a kereszténység nyelvét, egész fogalmi rendszerét.” 13 Tulajdonképpen ez volt az első lépés abba az irányba, hogy a magyar társadalom teljes mértékben elveszítse valóságérzékét. Annál is inkább, mivel a zsidótörvénnyel egy időben került sor a képviselőválasztási jog szűkítésére (1938/XIX), a sajtószabadság (1938/XVII), valamint az egyesülési szabadság korlátozására (1938/XVII) korlátozására. Pontosan, mint 1920-ban, a zsidótörvény most is, más törvények elkendőzésére is szolgált.
13

Pelle János, A gyűlölet vetése, Budapest., 2001, 46.

6

1938. jún. 14: Meizler Károly a képviselőházban bejelenti a Keresztény Nemzetiszocialista Front megalakulását. A párt programja önálló fejezetben tárgyalta a „zsidókérdés”-t. Ebben ilyen kitételek szerepeltek: „az 1867 óta bevándorolt zsidó családok tagjai és leszármazottai állampolgárságukat veszítik; zsidók névmagyarosításai hatályukat veszítik; zsidó nem zsidóval házasságot nem köthet, az ilyen házasság érvénytelen. 1938. október 4: Püspökkari értekezlet a főpásztorok által is megszavazott első zsidótörvényről. 1938. november 2: Első bécsi döntés (Felvidék és Kárpátalja –1939. márc. – Magyarországhoz kerülése). A visszakerült területeken élő zsidókra is kiterjed az első magyar zsidótörvény hatálya. 1938. november 30: A Keresztény Nemzeti Függetlenségi Párt megalakulása (a piarista Kornis Gyula vezetésével). A pártprogramban szerepel a „zsidókérdés” megoldása. 1938. december 23: Az Imrédy-kormány a parlament elé terjeszti a második zsidótörvényt, amely faji alapon, a konvertitákra is kiterjeszti a 6%-os maximális zsidó arányt. Áttérési hullám veszi kezdetét. Az egyházak magatartása, és a probléma megjelenítése a korabeli egyházi sajtóban feldolgozatlan. A törvény 1. §-a – faji alapon, de a vallási hovatartozás kritériumai szerint – meghatározza, hogy ki minősül zsidónak: „A jelen törvény alkalmazása szempontjából zsidónak kell tekinteni azt, aki ő maga vagy akinek legalább egyik szülője, vagy akinek nagyszülői közül legalább kettő a jelen törvény hatálybalépésekor az izraelita hitfelekezet tagja, vagy a jelen törvény hatálybalépése előtt az izraelita hitfelekezet tagja volt, úgyszintén a felsoroltaknak a jelen törvény hatálybalépése után született ivadékait…”14 1939. január 13: Rendkívüli püspökkari értekezlet a második zsidótörvény tervezetének megtárgyalása céljából. Teleki Pál a nyilasok hatalomra kerülése lehetőségének felvázolásával rábírta a keresztény egyházak vezetőit arra, hogy lemondjanak az ellenállásról. 1939. január 19: Egyesült Magyar Párt néven, a komáromi kongresszuson, fuzionált az Egyesült Keresztényszocialista Párt és a Magyar Nemzeti Párt. Vezetője a felvidéki származású, később háborús bűnösként kivégzett, Jaross Andor (†1946. ápr. 11) lett. Az antikapitalista és nagytőkeellenes párt programja szerint: „a keresztény világnézet azt jelenti, hogy az állami, társadalmi és gazdasági élet minden vonatkozásában a keresztény valláserkölcsi felfogásnak kell érvényesülnie”. 1939. febr. 3: Hungarista kézigránátos támadás a Dohány utcai zsinagógából a szombati imáról távozók ellen (22 sebesült – többen belehaltak sérüléseikbe). Érdemes lenne feltárni az esemény megjelenítését a korabeli egyházi sajtóban. 1939. február 11: Horthy lemondásra szólította fel Imrédy miniszterelnököt. Rassay Károly liberális politikus ugyanis kiderítette, hogy az egyik dédanyja zsidó volt (dédapja, Heller Móric, és felesége, Pommeizel Rebekka, a cseh-morvaországi Saatzban, 1839-ben!, tértek át a katolikus hitre) – ami azt jelenti, hogy az elfogadásra váró törvénytervezet értelmében Imrédy tulajdonképpen nem minősült zsidónak, s a későbbiekben sem tekintették annak, hiszen politikai pályafutása folytatódott (1946. febr. 28-án háborús bűnösként végezték ki). A történet jól mutatja, hogy a magyar nemzeti koncepciót ekkor már az abszurditásig eluralta a fajiság gondolata. 1939. február 15: Imrédy Béla miniszterelnök lemondása. „A hihetetlen, csak mélylélektani jelenségekkel, elfojtással és tébolyult kompenzációval megmagyarázható történet példátlan a huszadik századi európai történelemben. Mai ésszel, normálisan gondolkodva a korabeli közvélemény csak egyféle tanulságot vonhatott le belőle: a zsidó származású miniszterelnök új
14

Gergely Jenő, „A magyarországi katolikus egyház és a fasizmus (különös tekintettel az 1930-as évektől 1944-ig)”, Századok 1987/1, 34.

7

törvényét, úgy, ahogy van, el kell vetni. Csakhogy a kortársaknak ez a képtelen história sem nyitotta fel a szemét: a szívós sztereotípiákra épülő, egyre irracionálisabbá váló társadalmi tudatot nem lehetett letéríteni a katasztrófába torkolló kényszerpályáról.” 15 Sajnos a történet nem példátlan. 2012-ben hasonló történésre került sor Magyarországon. Szegedi Csanád Jobbikos (szélsőjobboldali) európai parlamenti képviselőnek távoznia kellett a pártból, mert szembesítették azzal, hogy a nagymamája zsidó, ráadásul Holokauszt túlélő. 1939. márc. eleje: Teleki miniszterelnök engedélyével megalakul Szálasi Nyilaskeresztes Pártja. 1939. március 17: A katolikus püspökök tanácskozása. Kifogásolják a már keresztény zsidók minősítését. 1939. április 15: Teleki Pál a felsőházban elmagyarázza a zsidótörvény céljait, és megindokolja azt. 1939. május 4: Második zsidótörvény (IV. tc.) „ a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról”. „Az egyébként konzervatív és legitimista gróf Zichy Gyula kalocsai érsek a második zsidótörvény beterjesztésekor azt javasolta a püspöki karnak, hogy közös pásztorlevélben ítéljék el a faji törvényt és határolják el tőle az egyházat. A többség és főként a mindig aggályos prímás ezt a lépést nem tartotta szükségesnek. A törvényhozás fórumán azonban nem maradtak passzívak. A képviselőházban a papképviselők, a felsőházban Serédi hercegprímás szólalt fel a törvények ellen, a kikeresztelkedett zsidók védelmében.” 16 „A nemzeti tudat meghasonlása tükröződött abban, hogy magyarok százezrei kezdtek el idegesen futkosni az anyakönyvi hivatalokba és plébániákra, hogy beszerezzék szüleik és nagyszüleik születési iratait. Ezekért a viszontagságokért a keresztények egy része a zsidókat okolta, akik most is jól jártak, mert elég volt nyilatkozniuk, hogy a törvényhatálya alá esnek. Valóságos ‛viszketegség’ tört rá a magyar társadalomra, különösen a falvakból már több nemzedék óta elköltözött városlakókra.” 17 A korabeli mentalitást kifejezően tükrözi Makray Lajos és Reibel Mihály katolikus plébánosok, az Egyesült Keresztény Párt pap-képviselőinek magatartása, akik a konvertita zsidóknak nem konkrét védelmet, hanem erkölcsi vigaszt kínáltak: „Mi nem tagadjuk meg őket, mi nem rekesztjük ki őket a keresztény szeretet közösségéből, mi egyenlő értékű testvéreknek tartjuk őket, és megértő lélekkel állunk mellettük a súlyos áldozat vállalásában. Hisszük, hogy a keresztségben nyert kegyelem erőt ad nekik arra, hogy ezt a nehéz keresztet megroskadás nélkül tudják hordozni, és mi nem fogunk megszűnni érdekükben, igazságaik érdekében továbbra is dolgozni és harcolni.”18 Hetényi Varga Károly szerint: „Az erkölcsi gyengülés, az elerőtlenedés (…) akkor kezdődött, amikor az egyház főpásztorai megszavazták az első és a második zsidótörvényt. Hittételeinkből feladták, hogy Isten előtt egyenlőek vagyunk, társadalmi tanításainkból feladták az állampolgári jogegyenlőség elvét. Jóváhagyásuk a keresztség szentségét alárendelte a jogi terminusoknak, és megosztotta a keresztényeket ‛őskeresztényekre’ és ‛zsidó-keresztényekre’. Utóbbiak közül is tízezrek haltak gázhalált. Ezek és a következő zsidóellenes törvények olyan folyamatokat indítottak el, amelyekben keresztény sokaságot korrumpált a megszerezhető zsidó pozíció és vagyon, mások 1944-re a zsidók elleni szadizmusig züllöttek.”19 1939. május 12: Serédi választási körlevele, amelyben a kormánypárti és kereszténypárti jelöltek támogatására szólította fel a híveket – a nyilasok ellenében. Hangvitelében és következményeiben a magyar választási kampány bizonyos értelemben az 1933-as januári német választási kampányhoz hasonlítható.
15 16

Pelle János, A gyűlölet vetése, Budapest., 2001, 77. Gergely Jenő, A katolikus egyház története Magyarországon 1919–1945, Pannonica Kiadó, Budapest, 19992, 115. 17 Pelle János, A gyűlölet vetése, Budapest, 2001, 72. 18 Idézi Gergely Jenő: „A keresztény pártok és a ‛zsidókérdés’, 1938–1944”, in Molnár Judit (szerk.),: A Holokauszt Magyarországon európai perspektívában, Balassi Kiadó, Budapest, 2005, 79. 19 Szenes Sándor, Befejezetlen múlt, Budapest, 1994, 249–250.

8

1939. május 28-29: Titkos és általános választások, amikor is a zsidók részvételét már korlátozták! Az új parlamentben a nyilas és a nemzetiszocialista képviselők jelentették a „baloldali” ellenzéket. Körlevelének a kudarca elgondolkodásra kellett volna, hogy késztesse Serádi hercegprímást és az egyházi vezetőket. „A ‛zsidó érdekek’ érvényesítése szempontjából az 1939. május 28-i és 29-i választás sorsdöntő jelentőségű, tragikus fejlemény volt. A kormánypártok és a jobboldali ellenzék pártjai versenyeztek a zsidóellenességben, s ehhez a programhoz megnyerték a választók túlnyomó többségének bizalmát a magyar történelem első általános és titkos választása során. Joggal vetődött fel 1945 szeptemberében, Imrédy Béla perének tárgyalásakor: amennyiben az 1935-ben, részben még nyílt szavazással választott országgyűlés marad hivatalban – s erre lett volna esély, ugyanis 1939 szeptemberében még működhetett volna az 1940 tavaszáig választott parlament, s háborús időkben nem tartottak volna új választásokat – Magyarország talán elkerülhette volna 1944-es tragédiáját.”20 „Az 1939 nyarától fokozatosan erősödő, a zsidótörvények végrehajtását számon kérő, az erről szóló nyilvános diskurzust szünet nélkül szorgalmazó szélsőséges antiszemiták elől nemcsak a zsidók, de a ‛racionális’ mérsékelt antiszemitizmust elfogadó, a ‛túlzásokkal’ szembehelyezkedő erők is állandóan visszavonultak, képtelenek voltak egységes, elvi álláspont kialakítására. A második zsidótörvényt bizonyos fenntartásokkal támogató egyházak ‛keresztényi szellemben megoldandó társadalmi kérdésként’ kezelték a problémát, s elutasítottak minden direkt állásfoglalást.”21 1939. szeptember 1: A kivételes állapot bevezetése (1939. dec. 10-én vonták vissza); sajtócenzúra. 1939. október 3: Megkezdi működését a konvertita Báró Kornfeld Móric által alapított Magyar Szent Kereszt Egyesület (1944 novemberig tevékenykedett) Célja: a zsidótörvények által érintett katolikusok védelme. Egyházi védnöke gróf Zichy Gyula kalocsai érsek (†1942 május); majd Apor Vilmos győri püspök lett. Püspökkari bizottság: Cavallier József, Almásy József, Badalik Bertalan OP, Baranyay Jusztin cisztercita, Bíró Balázs, Blaskó Mária, Eckhardt Sándor, P. Jánosi József SJ, katona Jenő, Károlyi Józsefné grófnő, Kiss Géza, Kray István báró, Marcell Mihály plébános, Mészáros János esztergomi kanonok, Molnár Kálmán, Ripka Ferenc, Slachta Margit szociális nővér, Schrotty Pál ferences, Tiefenthaler József plébános, Varga Béla plébános, Zsitvay Tibor képviselő. Helyi csoortjai voltak Szegeden, Győrben, Pécsen, Nagykanizsán, Nagyváradon, Kassán, Szombathelyen. Segítettek a Szlovákiából Magyarországra menekült kb. 20 000 zsidónak a menedékjog megszerzésében és elhelyezkedésében. Zichy érsek elkeseredetten tapasztalta, hogy humanitárius erőfeszítéseit „a közöny, a minden oldalról megnyilvánuló ellenállás, és az államhatalom cinikus viselkedése” övezi.22 Az Egyesület működése történetileg máig nincs feldolgozva. 1939. december 2: Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter, honvédelmi érdekekre hivatkozva – a metodisták és a baptisták kivételével – betilt minden szabadegyházat. Ennek következtében a zsidóüldözések idején ők maguk is üldözöttek voltak. 1940. aug. 28: Az 5555. sz. kormányrendelet a cenzúrát kiterjesztette az összes sajtótermékre (cenzúrabizottságok felállítása). Jelenleg nem ismert, hogy ez mit is jelentett az egyházi sajtó vonatkozásában. 1940. augusztus 8: Zsidótörvények Romániában. 1940. augusztus 30: Második bécsi döntés: Partium és Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz. Magyarország szakított a hintapolitikával és felzárkózott Németország mögé.
20 21

Pelle János, A gyűlölet vetése, Budapest, 2001, 99. Pelle János, A gyűlölet vetése, Bp., 2001, 149. 22 Gergely Jenő, „A magyarországi katolikus egyház és a fasizmus (különös tekintettel az 1930-as évektől 1944-ig)”, Századok 1987/1, 44.

9

1940. október 3: Zsidótörvények Franciaországban. 1940. szeptember 27: Raffay Sándor, evangélikus püspök, az Országos Nemzeti Klubban tartott előadásában leszögezte, hogy a zsidókérdést nem vallási, hanem csakis faji alapon lehet megoldani. Első lépésnek a „fajkeverést törvénybe iktató valláspolitikai törvény” eltörlését tekintette.23 1940. október 16: Őszi katolikus püspökkari konferencia. 1940. október 28: Zsidótörvények Belgiumban. 1940. november 1 – 1941. január 1: „Mi a magyar”-vita a Nyugat-ban. 1940. december 11: Magyar–jugoszláv örök barátsági szerződés. 1941. január 14: „Züllés és gyávaság mindenütt. Mocsok” – értékeli a helyzetet Radnóti Miklós, aki munkaszolgálatos megpróbáltatásai ellenére agyonlövéséig (1944 ősze) magyar költőként határozta meg magát.24 Az 1941. évi népszámlálásban 89.640 zsidó fajú (vagyis keresztény vallású!) személyt írtak össze, ami a teljes magyarországi zsidó népesség több, mint ötödét jelentette. Ebben az időszakban bontakozott ki a norvég evangélikus egyház küzdelme a nemzetiszocializmus ellen. 1941. március 10: „Tegnap V.-nál, reménytelen és hánytató vita. ‛Zsidók és nemzsidók’ egyaránt beleőrülnek a fajba, egyre inkább valóság lesz bennünk ez az ostoba, zavaros, soha végig nem gondolt fogalom, (még fogalom sem!) használják és számolnak vele. És lélekben hazudnak maguknak. Elismerik a botcsinálta közösségeket és igyekeznek jól érezni magukat.” 25 1941. április 3: Teleki Pál öngyilkossága. Miképpen reagált az egyházi sajtó? 1941. április 16: Bárdossy miniszterelnök rendelete a hadköteles zsidó férfiak munkaszolgálatáról. Ez érintette a kikeresztelkedetteket is. Mit írt róla az egyházi sajtó? 1941. június 24: Két nappal a német–szovjet háború kitörése után Magyarország megszakította a diplomáciai kapcsolatokat a Szovjetunióval. 1941. június 26: Kassa bombázása. 1941. június 27: Magyarország belépett a Szovjetunió elleni háborúba; s év végére beállt a hadiállapot Nagy-Britanniával és az Egyesült Államokkal is. „A magyar társadalom mindmáig feldolgozatlan traumaként, lidércnyomásként élte meg, hogy a nemzet jövője, az ország szuverenitása szinte egyik pillanatról a másikra egy beláthatatlan kimenetelű háború függvényévé vált. Tömeglélektani szempontból figyelemre méltó az is, hogy a kényszerpályára állító végső sokk szinte észrevétlen maradt: hosszú évekbe telt, míg a kortársakban derengeni kezdett, hogy 1941. június végén valami jóvátehetetlen történt.”26 Feltáratlan, hogy ezeknek a napoknak az eseményei egészen pontosan miként jelentek meg az egyházi sajtóban és az egyházi állásfoglalásokban. Pedig Hetényi Varga Károly szerint: „A háborút a hivatalos antikommunizmus indokolta. Ez áthatotta az egyházak vallási és társadalmi megnyilatkozásait, a nagy tömegeknek szánt újságjait, propagandáját, és százezrek gondolkodását, magatartását befolyásolta. A zsidósághoz való viszony talán még mélyebb és drámaibb ütközéseket produkált. A bibliai ősidőkből eredő és később
23 24

Lásd A zsidókérdés története Magyarországon, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1941, 25. Radnóti Miklós, Napló, Budapest, 1989, 134. 25 Radnóti Miklós, Napló, Budapest, 1989, 148. 26 Pelle János, A gyűlölet vetése, Budapest, 2001, 162.

10

teológiailag sokszorosan megokolt, a katekézisben is terjesztett keresztény antijudaizmus is táptalaja volt a fasizmus népirtó, politikai antiszemitizmusának. Politika és jogalkotás nálunk is minden zsidóellenes gonosztettet keresztény érdekekre hivatkozva követett el. Egyházaink, – az én egyházam, a katolikus is – tragikusan későn ébredtek rá erre. És a hívők nyílt felvilágosítása még ekkor is elmaradt. Ez súlyosan hatott az egyházi ellenállásra. Szűkítette, késleltette, és ez is egyik sajátossága ennek az ellenállásnak. A zsidó tragédia egyébként is példátlanul összezavarta és megosztotta a vallásos keresztényeket.”27 1941. július 1: Angelo Rotta apostoli nuncius „felkereste a külügyminisztert és közölte vele: ‛A Pápa Ő Szentsége sajnálattal értesült arról a törvényjavaslatról, amelyet a kormány a házasságkötések ügyében a parlament elé terjesztett és amely a szentszéket nem érinti kellemesen, mivel a javaslat semmiképpen sem találkozhatik a katolikus egyház tetszésével’. A szőbeli jegyzék közlése után Rotta kifejtette, hogy a fajelmélet politikai érvényesítésének veszedelmes következményei lesznek, és ‛ezzel olyan lejtőre kerülhetünk, amelyen nincs megállás’. A nunciust fájdalommal töltötte el, hogy ez éppen itt Magyarországon történik, amely magát kereszténynek nevezi. A nuncius nyilván nem kapott hivatalos választ, és a törvényjavaslatot a főrendiházi ellenzék – köztük valamennyi egyház – ellenére keresztülvitték.”28 1941. július 22–24: A harmadik zsidótörvény (XV. tc.) elfogadása, mint „A házassági jogról szóló 1894: XXXI. tc. kiegészítéséről és módosításáról”. Megtiltotta a zsidók és nem zsidók közötti házasságkötést és a nemi kapcsolatot. A keresztény egyházfők nem szavazták meg, mert egyértelműen ellenkezett a keresztény házassági joggal. Tartózkodtak! Ellenben annyit mégis elértek, hogy az igazságügy-miniszter felhatalmazást nyert, hogy kivételes körülmények esetén eltekinthet a rendelkezéstől. Ennek eredményeképpen a kormányzati és a politikai elit tagjai mentesültek az alól, hogy őket zsidónak minősítsék! A kegy felülírta tehát a jogot! 1941. augusztus 8: A harmadik zsidótörvény kihirdetése. Döbbenetes, hogy a hivatalosan is a nemzeti-keresztény kurzus ideológiai alapján álló rendszer törvényhozásában elszenvedett megalázó vereség sem döbbentette rá a keresztény egyházfőket arra, hogy valami nagyon nincs rendben a magyar politikai elitben és társadalomban. Máig feltáratlan, hogy ez a történet minként jelent meg a korabeli egyházi sajtóban. „A harmadik zsidótörvény pusztító, gyűlöletet gerjesztő tömeglélektani hatásának eddig keveset elemzett tényezője, hogy ördögi cinizmussal a diszkrimináció szolgálatába állította, valósággal pervertálta a keresztények és zsidók között óhatatlanul feltámadó szerelmet, illetve szexuális vonzódást.”29 A törvény nem várt következménye volt a zsidó hitre való esetenkénti áttérés. Voltak nők, akik felvétették magukat az erkölcsrendészeti nyilvántartásba! 1941. augusztus 15: Angelo Rotta apostoli nuncius a legünnepélyesebb formájú jegyzékben tiltakozott a harmadik zsidótörvény ellen, mert az ellenkezett a katolikus házasságjoggal. 1941. augusztus 23: A magyar kormány válaszjegyzékében felhívta a figyelmet, hogy 1895-ben a katolikus egyház éppen azért ellenezte a polgári házasság bevezetését, mert az lehetővé tette a keresztény-zsidó vegyes házasságot. 1941. augusztus 27–28: A „körösmezei deportálás” (mintegy 14 700 ember), vagyis azon férfiak, nők, gyermekek lemészárlása Kamenyec-Podolszk térségében, akiket a magyar Külföldieket Ellenőrző Országos Hivatal (KEOKH) szolgáltatott ki a németeknek (SS Sonderkommandónak) teljesen visszhangtalan maradt; a korabeli sajtó elhallgatta. 1941. október 8: Őszi katolikus püspökkari konferencia.
27 28

Szenes Sándor, Befejezetlen múlt, Budapest, 1994, 233. Gergely Jenő, A katolikus egyház története Magyarországon 1919–1945, Pannonica Kiadó, Budapest, 19992, 30. 29 Pelle János, A gyűlölet vetése, Budapest, 2001, 183.

11

1941. október 18: A zsidó ifj. Horváth Zoltán diákrendező és a keresztény Tóth Kata vegyészhallgató kettős öngyilkossága a budapesti Carlton Szállodában – ciánkálival. 1941. október 23: „A. meséli tegnap este egyik kis unokahúgáról, hat éves, első elemibe jár. Az iskolában felállították a zsidókat, ők külön osztályba járnak majd. A kislány ‛félvér’ (csodálatos meghatározás!) apja, míg élt, keresztény volt, anyja zsidó, a gyerek anyja vallását követte, – zsidó. A kislány ülve marad a padban. A tanítónő észreveszi és rászól: Hát te Ágika mért nem állsz fel? A gyerek félig bőgve kiabálni kezd: Mert én nem akarok zsidó lenni! nem akarok zsidó lenni! nekem az apukám keresztény volt és én se akarok zsidó lenni!”30 1941. december eleje: „Az izraelita vallásfelekezet jogállásának szabályozásáról” szóló törvénytervezet benyújtása (1942. VIII. tc.). Ennek kapcsán a vitában a keresztény egyházak egyetlen főpapja sem szólalt fel. Vélelmezhetően azért, mert nem ellenezték, hogy a törvényhozás az izraelita vallásfelekezet jogállását bevett vallásból (1895. évi XLII. tc.) visszaminősítse törvényesen elismert vallásfelekezetté. Az 5. paragrafus ugyanis a bevett vagy elismert felekezetek tagjai számára megtiltotta az izraelita felekezetbe való belépést! „Nem férhet hozzá kétség: a magyar közvélemény erre fogékony részét mindenekelőtt 1938 és 1942 között fertőzte meg a zsidógyűlölet, melyet az egyesek szerint három, mások szerint négy zsidótörvény gerjesztett és ugyanakkor ‛vissza is igazolt’.” 31 Miért vallottak csődöt a keresztény egyházak ebben a folyamatban? Vajon milyen mértékben járult hozzá mindehhez az egyházi sajtó? Máig nem kutatta senki! 1942. január 4–23: Újvidéki razzia. A 6 magyar csendőr életét követelő partizánakciók elleni megtorlásként, amely 3309 polgári áldozatot követelt (gyerekeket, asszonyokat, időseket), több száz zsidók gyilkolt le a magyar csendőrség és katonaság. A felelősek Németországba menekültek a felelősségre vonás elől. A háború után többeket Jugoszláviában háborús bűnösként kivégeztek (pl. Grassy József altábornagyot, Zöldi Mártont, a kecskeméti gettó csendőrparancsnokát). Jelen pillanatban feltáratlan mind a keresztény egyházak elvi és általános állásfoglalása, mind pedig a helyi egyházak viszonyulása az eseményekhez. 1942. febr. 17: a holland katolikus egyház jegyzéket nyújt át Sessy-Inquart birodalmi helytartónak, amelyben jogtalanságnak minősíti a rendelkezéseit. Ugyanakkor az egyház figyelmezteti a híveket, hogy aki elkötelezi magát a németeknek, attól megtagadják a szentségeket és az egyházi temetést. Nem tudni, hogy mindezt a magyarországi katolikus sajtó miképpen értékelte. 1942. március 9: Kállay Miklós lett a miniszterelnök. 1942. nyara: XV. tc. „A zsidók mező- és erdőgazdasági ingatlanairól”. Ennek értelmében a zsidónak minősülő személy nem vásárolhatott földet, a birtokát pedig köteles volt eladni. Ezzel gyakorlatilag a földre éhes parasztságot is érdekeltté tették a „zsidókérdéseben”. „A zsidó kézben lévő mezőgazdasági ingatlanok elvétele és szétosztása ingerelte a szegényparasztság indulatait, anélkül, hogy érdemben enyhített volna a földínségen. A radikális hangulatot az is fűtötte, hogy a birtokok szétosztásakor a törvény értelmében előnyben részesültek a vitézek, a helyi közigazgatás tisztviselői és mindazok, akik politikai érdemeket szereztek. A szegényebb rétegek tagjai lázadoztak a szemük láttára zajló igazságtalanság ellen, de a zsidótörvények jogosságát nem vonták kétségbe.”32 És mit mondott minderről az egyházi sajtó; mit szóltak mindehhez az egyházak? Eddig senki nem kutatta.

30 31

Radnóti Miklós, Napló, Budapest, 1989, 194. Pelle János, A gyűlölet vetése, Budapest, 2001, 200-201. 32 Pelle János, A gyűlölet vetése, Budapest, 2001, 281.

12

1942. július 31: A honvédelemről szóló 1939. évi II. tc. kiegészítése (XIV. tc.) törvényesítette a munkaszolgálatot. Ez érintette a keresztény zsidókat. 1942. augusztus 23: Mgr. Saliége (Toulouse érseke) pásztorlevele: a zsidókat embereknek tekintette és felszólított a menedéknyújtásra. Hogyan jelent meg a magyarországi egyházi sajtóban? Nem tudni. 1942. szeptember 4-5 éjjele: Szovjet légitámadás Budapest ellen. Nyilvánvalóvá vált a magyar hadsereg technikai fejletlensége, és az ország védtelensége. „Magyarország lakossága első ízben szembesült azzal a ténnyel, hogy a távoli messzeségben zajló világégés pusztítása betörhet a mindennapi életébe, s a két, párhuzamosan futó háború – a szövetséges nagyhatalmak ellen folyó nyilvános és a zsidóság elpusztítására törő titkos – következményeivel elkerülhetetlenül számolnia kell. A hivatalos propaganda az első felismerést minden eszközzel, de hasztalanul igyekezett cáfolni: hirtelen nyilvánvalóvá vált, hogy ha a korabeli csúcstechnológiával védekező Németországot sorozatos angol és amerikai légitámadások érik, szövetségesére, Magyarországra is ugyanez a sors vár. A levegőből támadott, kiszolgáltatott polgári lakosság tehetetlen dühét az antiszemiták kiválóan hasznosították a zsidóság iránti gyűlölet gerjesztésére, s propagandájukat elhitték a tömegek…”33 1942. ősze: A Kállay-kormány elzárkózott a zsidók deportálásától. Apor Vilmos győri katolikus püspök (kikeresztelkedett zsidók iránti részvétre buzdítás) és Slachta Margit (emberséges elbánást követelt mind a kitért, mind a hitükben megmaradt zsidók számára) erkölcsi kiállása! 1942. október 20: A Magyarországi Református Egyház Egyetemes Konventje Jó Pásztor Missziói Albizottsága (Jó Pásztor Bizottság) megalakulása Muraközy Gyula (Kálvin-téri) lelkész irányításával; az Egyetemes Konvent védnöksége alatt. Vezetője a zsidó származású Éliás József lett. Az evangélikusok 1944 májusában csatlakoztak. Őket Sztehló Gábor képviselte (munkaszolgálatosokkal és az áttértek gyermekeivel való törődés). Célja – Éliás József szerint – „a zsidó származású keresztyének között végzendő hitbuzgalmi és érdekvédelmi munka” volt, magyarán: misszió/térítés. „Amikor én ezt a munkát elkezdtem – nyilatkozta – már túl voltunk három zsidótörvényen, már megszüntették a zsidók felekezeti jogegyenlőségét, a zsidóknak minősített katonaköteles állampolgárokat már második éve munkaszolgálatra kényszerítették. Az ország akkori határai között több mint 800 ezer zsidó állampolgár élt, közülük százezer lehetett a zsidó származású keresztény, katolikus és protestáns együtt. Ez az embertömeg a fajelmélettel és a fajvédelemmel indokolt politikai antiszemitizmus egyre kíméletlenebb nyomása alatt állt, fokozódott a jogi, erkölcsi és fizikai kiszolgáltatottsága, túlnyomó többségük létbizonytalanságban élt. A zsidótörvények tulajdonképpen már minden határt elmostak az izraelita és a keresztény vallású zsidók között. Ezért a Jó Pásztor munka középpontjában már kezdettől – különbségtétel nélkül – az embermentés egyre nagyobb méretű és egyre nehezebb feladatai állottak.”34 1942 vége: Kurt Gerstein SS-tiszt híradása nyomán Konrad Preysing, berlini bíboros, megküldte XII. Pius pápának a tömeges elgázosításról szóló jelentést. 1943. január 12: A szovjet csapatok Voronyezsnél áttörték a magyar védelmi vonalakat, és hetek alatt felmorzsolták a magyar hadsereget. A magyar társadalomban eluralkodott a tudatos érdektelenség, a privátszférába való visszavonulás. A zsidók sorsát az emberek szándékosan és öntudatlanul kizárták a köztudatból. „1943-ban indult meg tömeges méretekben a középosztály korrumpálásának folyamata, s a haszonszerzés vágya erősebbnek bizonyult a Kállay-kormány minden ‛nemzetnevelési’ törekvésénél. A háború bizonytalan kimenetele, majd a vereség előérzete

33 34

Pelle János, A gyűlölet vetése, Budapest, 2001, 242. Szenes Sándor, Befejezetlen múlt, Budapest, 1994, 35.

13

fokozta a ‛nemzeti ajándékként’ kapott tulajdon utáni vágyat, ami elodázta a tényleges helyzet tudomásulvételét.”35 1943 tavasza: Néhány független katolikusnak (arisztokraták, egyetemi tanárok), katolikus férfi és női egylet vezetőjének és újságírónak a memoranduma Serédi hercegprímáshoz, aki azt szó nélkül hagyta. 1943. március 22: A magyar református egyház külügyi bizottságának W. A. Visser’t Hooft-hoz, az Egyházak Világtanácsa főtitkárához Genfbe intézett levele. Ravasz László és Balogh Jenő (világi elnök) írták alá. Hiteles képet nyújt a szűkebb egyházi vezetésnek a háborúhoz és a zsidósághoz való viszonyulásáról. Éliás József szerint ez a levél „nem egyéb, mint az egyházi vezetés kísérlete önmaga igazolására és a Horthy-garnitúra mentegetésére.”36 Állítólag még nem publikálták! (Lásd Református Egyház Zsinati Levéltára: ZsLT 2. a.-320-1618/1943). Ugyanakkor felvetődik az a kérdés is, hogy miért nem kutatta soha senki az Egyházak Világtanácsa levéltárában a zsidótörvények és a Holokauszt idejére vonatkozó magyar anyagokat (pl. egyházi levelezéseket)? 1943. július 5: Kurszki páncéloscsata; a Wehrmacht katasztrofális veresége. 1943. július 10: A szövetségesek szicíliai partraszállása. 1943. július 28: Olaszországban feloszlatták a fasiszta pártot; Badoglio marsall lett a miniszterelnök. 1943. augusztus 23–29: Balatonszárszói tanácskozás; a „népi baloldal” fellépése. A tábort a Soli Deo Gloria Szövetség együtt szervezte a „Magyar Élet Könyvbarátaival”. „…történelmi távlatból szemlélve Szárszót, kár lenne tagadni: a baloldali, osztályharcos gondolkodás csődjéről, hihetetlen szellemi vakságról tanúskodott mindaz, ami ott ‛politikai üzenetként’ elhangzott. Az aktuális kérdések, melyekre a résztvevőknek, köztük a magyar irodalom és társadalomtudomány … jeleseinek (…) és másoknak felelniük kellett volna, így hangzottak: a nemzeti függetlenség megvédelmezését tartják-e fontosabbnak, vagy a társadalmi és gazdasági igazságosság megtestesítőjének tartott szocializmust? Felkészülnek-e a háború befejezésére, az emberi élet és vagyon megőrzésére, vagy figyelmen kívül hagyják a Kállay-kormányt és kiugrási terveit? Szolidárisak-e a polgári társadalommal, az annak szerves részét alkotó zsidósággal együtt, vagy pedig semlegesnek nyilvánítják magukat a népirtásban, az eleve irreális ‛harmadik út’ utópiája nevében? De mindenről szó esett, csak ezekről a kérdésekről nem: a konferencia résztvevői a ‛népi értelmiség’ legjobbjai a szocializmus távolban felderengő, utópikus eszméje nevében közös erővel elfojtották szorongásukat a közeljövőtől, s elutasították, hogy szembenézzenek az egyre tragikusabb valósággal.”37 1943. aug. 26: Katolikus Szociális Népmozgalom nevű koordináló szervezet létrehozása a győri püspöki palotában. Tagjai Apor Vilmos püspök (védnök), Kovrig Béla (elnök), Kerkai Jenő SJ, a KALOT országos elnöke (tényleges vezető). 1943. szept.: „Zsidókutató Intézet” létrehozása Kassán. „A sztereotípiát, hogy a szovjet győzelme a nemzetközi és a hazai zsidóság könyörtelen, a magyarság létét megsemmisítő uralmát jelenti, 1919 ősze óta sulykolta a sajtó, így valóságos evidenciának számított. (…) A német megszállást megelőző héten, amikor már a szovjet csapatok a Kárpátok előterébe értek, hírül adták a lapok, hogy Finnország visszautasította a Szovjetunió első különbéke-ajánlatát, és folytatja a harcot. A meggyőződés, hogy ha a nyugati
35 36

Pelle János, A gyűlölet vetése, Budapest, 2001, 282. Szenes Sándor, Befejezetlen múlt, Bp., 1994, 44. old. 37 Pelle János, A gyűlölet vetése, Budapest, 2001, 298-299.

14

szövetségesekkel folytatott különbéke-tárgyalások nem vezetnek eredményre, ki kell tartani a németek mellett, még a zsidókérdésben Hitlerrel szembeszegülő magyar politikusok között is általános volt.”38 1944. március 18: Horthy és Hitler több százezer „zsidó munkás” németországi kiszállítására vonatkozó Schloss Klessheim-i megállapodása. 1944. március 19: Magyarország német megszállása. 1944. március 22: Horthy alkotmányosan kinevezte a Sztójay Döme vezérezredes (addigi berlini nagykövet) vezette kormányt. Ez egyik legfőbb céljaként a „belső ellenség”-nek tekintett zsidóság elleni háború lefolytatását határozta meg. Rendeletek özöne született (1944. március 29 és december 6 között összesen 107), amelyek a zsidók elszigetelését, a tulajdonuktól való megfosztást, a gettóba zárást irányozták elő. A zsidó vezetők megkeresésére a keresztény egyházak vezetői csak a kikeresztelkedettek sorsa iránti aggodalmukat juttatták kifejezésre. 1944. március vége: Serédi Jusztinián bíboros, a Szent Kereszt Egyesület memorandumával, felkereste a miniszterelnököt. A katolikus egyházfő a zsidónak minősülő egyháziak (papok, apácák) érdekében igyekezett közbenjárni, hogy mentesüljenek a sárga Dávid-csillag viselésének kötelezettsége alól. 1944. április 3: A pusztító légitámadások kezdete. Világossá vált, hogy Németország elveszítette a háborút; illetve az is, hogy Magyarországot a szovjet csapatok szállják meg! Ravasz László püspök felkereste Jaross Andor belügyminisztert és Ambrózy Gyulát, Horthy kabinetirodájának főnökét, hogy a protestáns egyházak tisztségviselői és alkalmazottai (tanítók, kántorok, segédlelkészek, egyházi kurátorok) számára kijárja a sárga csillag viselésének kötelezettsége alól a felmentést. Ebből az is kiviláglik, hogy a keresztény egyházi vezetők nem az együttes fellépést, hanem a különkülön való kijárás módszerét választották. Mindenki ott kilincselt, ahol a legtöbb eredmény elérését remélte. 1944. április 4: „Német–magyar–szlovák vasúti konferencia Bécsben, SS- és csendőrtisztek részvételével; elfogadják a magyarországi deportálások szállítási tervét, határoznak a szerelvények útvonaláról.”39 1944. április 5: A Sztójay-kormány elrendelte a sárga csillag viselését minden hat éven felüli zsidónak. Serédi többször is találkozott a miniszterelnökkel (ápr. 13 és 23), hogy a keresztény zsidók mentesítését elérje. Érdemes lenne vizsgálni, hogy ez a rendelkezés hogyan jelent meg az egyházi sajtóban? „Serédi hercegprímás és a hatalommal való konfrontációt nehezen vállaló főpapok szinte az utolsó pillanatig értelmetlennek látták a nyilvános tiltakozást. Indokaik a következők voltak: a nyílt fellépés a kormány ellen nem az egyház és az üldözöttek javára szolgálna, hanem a katolikusokkal szemben is drasztikusabb fellépést eredményezne. A nyílt és ünnepélyes tiltakozásnak, a templomi elítélésnek nincs értelme, mert csak rontana a helyzeten. Ezért maradt a személyes, bizalmas tárgyalások sorozata, amely eleve a kormánynak kedvezett. A protestáns oldalról érkezett ajánlatokat (Ravasz László dunamelléki református püspök és Raffay Sándor bányai evangélikus püspök javaslatát) a zsidóüldözés elleni közös nyilatkozat kiadására Serédi hercegprímás a fentiek miatt, továbbá merev egyházjogi és felekezeti felfogása következtében, elutasította. (Ti. a protestánsokkal való ‛közösködés’ állítólagos hitbeli veszélyei és kánoni akadályai miatt.)”40 1944. április 6: Ravasz püspök felhívása Sztójay miniszterelnökhöz.
38 39

Pelle János, A gyűlölet vetése, Bp., 2001, 314-315. Szenes Sándor, Befejezetlen múlt, Bp., 1994, 327. 40 Gergely Jenő (szerk.), A püspöki kar tanácskozásai, Budapest, 1984, 53–54.

15

1944. április 12: Ravasz püspök felkereste a Képviselőház elnökét és Horthy kormányzót. 1944. április 23: Serédi bíboros levele Sztójay miniszterelnökhöz. 1944. április 26: „A magyar minisztertanács rendelete a zsidók kényszerlakhelyének kijelöléséről. Megkezdődik a vidék zsidóságának koncentrálása a városok, nagyobb települések gettóiba, gyűjtőhelyeire.”41 1944. április 27: Ravasz püspök fogadta Perényi Zsigmondot, a felsőház elnökét, aki tudta, hogy a gettóba zárás a deportálás előjátéka (lengyel és szlovák zsidók sorsa). 1944. április 28: Ravasz püspök újból felkereste Horthy kormányzót. 1944. április 30: Az első deportáló vonatok elindulása Auschwitzba a kistarcsai internálótáborból. Kormányrendelet a zsidó és haladó szerzők műveinek megsemmisítéséről. 1944. május 3: Az észak-erdélyi zsidók gettókba terelésének kezdete. Serédi hercegprímás a kikeresztelkedettek vallásgyakorlási lehetősége miatt aggódott. Sztójay levélben biztosította a hercegpímást a zsidó származású papok mentesítéséről. 1944. május 9: Ravasz püspök felkereste Sztójay miniszterelnököt. 1944. május 10: Sztójay miniszterelnök levélben értesítette Ravasz püspököt, hogy a zsidókérdést nem vallási, hanem faji alapon oldják meg. Serédi bíboros újabb levele Sztójay miniszterelnökhöz. 1944. május első fele (10 és 15 között): A keresztény egyházak vezetői (Serédi Jusztinián, Ravasz László, Raffay Sándor) megkapták az Auschwitzi Jegyzőkönyveket (április 7-én megszökött két szlovákiai zsidó férfi beszámolója).42 Ezt Zakar András, a hercegprímás titkára, Gerecsén olvasta, május végén.43 1944. tavasz: Katolikus püspökkari konferencia. 1944. május 14: A magyarországi vidéki zsidóság deportálásának kezdete. „…amennyiben a német megszállást követően a Horthy által kinevezett Sztójay-kormány megtagadta volna, hogy a karhatalmi erőket – a csendőrséget, a rendőrséget és a közhivatalnoki kart – Eichmann viszonylag kis létszámú Sonderkommandója rendelkezésére bocsássa, és ehelyett a Kállay-kormány, a bolgárok vagy a románok álláspontjára helyezkedett volna, a ‛végső megoldás’ programját a nácik és magyar cinkosaik nem tudták volna végrehajtani.”44 „…ahhoz, hogy az Eichmann vezette mindössze 200300 emberből álló kommandó végre tudja hajtani a ‛zsidótlanítási’ akciót, feltétlenül szüksége volt a magyar közigazgatási és rendőri, csendőri szervek támogatására, aktív közreműködésére.” 45 „A köztisztviselők buzgóságán nemegyszer túltettek azok a lánglelkű ‘hazafias’ felajánlkozások, amelyeket ezerszámra tettek a mohó egyének, amikor őskeresztény származásuk alapján zsidó tulajdonra támasztottak igényt. Az egész államapparátust betöltötte a zsidóellenes intézkedések végrehajtása. Mintha minden egyes település hivatalnoki kara mást sem tett volna, mint listákat állított össze: a begyűjtendő zsidókról, a maguk és hitvesük keresztény származását kielégítően dokumentáló alkalmazottakról, a zsidó kereskedelmi, mezőgazdasági és ipari vállalatokról, az
41 42

Szenes Sándor, Befejezetlen múlt, Budapest, 1994, 327. old. Lásd Szenes Sándor, Befejezetlen múlt, Budapest, 1994, 53–62 (Éliás József visszaemlékezései); 111–117 (a jegyzőkönyvet fordító dr. Küllői-Rhorer Lászlóné, Székely Mária visszaemlékezései). 43 Lásd Szenes Sándor, Befejezetlen múlt, Budapest, 1994, 138–139. 44 Randolph L. Braham, „Gondolatok a magyarországi holokausztról hatvan év után”, in Molnár Judit (szerk.), A Holokauszt Magyarországon európai perspektívában, Balassi Kiadó, Budapest, 2005, 27-28. 45 Molnár Judit, Zsidósors 1944-ben az V. (szegedi) csendőrkerületben , Budapest, 1995, 36.

16

orvosokról és más szabadfoglalkozásúakról, egyes katonai célra felhasználható javakról (rádiókészülékekről, távcsövekről, kerékpárokról, személygépkocsikról, írógépekről stb.)…” 46 Angelo Rotta apostoli nuncius a külügyminisztériumhoz intézett jegyzékben tiltakozott. „Én mindennap imádkozom ezért az országért, hogy folyton nagyobb, boldogabb és megbecsültebb legyen, De jövőjét illetően nagy félelem gyötör e pillanatban; félek hogy az igazságtalanságok, amelyeknek elkövetésére készülnek – Isten hárítsa el! –, a megfontoltság nélkül kiontott ártatlan vér nem hozhatják az országra Isten áldását.”47 1944. május 17: Serédi hercegprímás körirata (EPL 3795/1944), amelyben „értesítette a püspöki kar tagjait a kormány és a közte folyó tárgyalásokról, amelyeknek középpontjában az ún. zsidókérdés állt”,48 vagyis fellépése a kikeresztelkedettek érekében. 1944. május 19: Ravasz püspök felhívással fordult Sztójay miniszterelnökhöz, tiltakozva a zsidók ellen foganatosított rendszabályok ellen. Éliás József azonban egy május 17-i beadványról tud, amelyet Ravasz püspöka Református Egyetemes Konvent nevében intézett Sztójay miniszterelnökhöz.49 Ugyancsak ezen a napon hangzott el Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspök emlékezetes beszéde a kolozsvári Szent-Mihály templomban. A püspök persona non grata lett Magyarországon. 1944. május végén – június elején az Auschwitzi Jegyzőkönyv eljutott Horthy Miklóshoz.50 1944. június 2: Serédi bíborost felkereste Antal István igazságügyi és vallás- és közoktatásügyi miniszter. 1944. június 7: Serédi bíborost felkereste Huszovszky Lajos, a minisztertanács miniszteri titkára. 1944. június 8: Serédi bíborost felkereste Imrédy Béla. Szenes szerint: „Június 8-án Serédi azt mondja Rotta nunciusnak, aki a nyílt tiltakozást sürgeti: ‛szószéki körlevéllel nem érnénk el semmit, csak még nagyobb kárt okoznánk az egyháznak és a híveinknek’.”51 1944. június 15: Ravasz László református püspök kezdeményezése, „hogy a történelmi egyházak – katolikusok, reformátusok és evangélikusok – adjanak ki közös tiltakozó pásztorlevelet a zsidóüldözések ellen, s ha ennek nem lenne foganatja, a nyilvános tiltakozás más módjaival adjanak nyomatékot követelésüknek” – emlékezik vissza Éliás József.52 Apor győri püspök levele Serédi bíboroshoz, amelyben a keresztény egyházak közös fellépését sürgeti.53 1944. június 16: Cavallier József sikertelen próbálkozásal, hogy Apor püspök levelét személyesen átadhassa Serédi bíborosnak. Éliás József szerint: „…amikor én most Cavallier professzor tapasztalatai alapján elmondtam, hogy Serédi Jusztinián hogyan fogadta a történelmi egyházak közös fellépésének gondolatát, az utolsó pillanat talán egyetlen lehetőségét a zsidókat sújtó tragédia megállítására, – nem a református pap beszélt belőlem, még kevésbé a kálvinista vitázó, hanem – gondolom – a kornak, s a történteknek egy hiteles tanúja. Ebben a minőségemben mondom: az egyházak közös fellépésének terve bukott meg, mert a többségi egyház vezetője meghiúsította. Az egyházak külön-külön bocsátottak ki pásztorleveleket, de a templomokban nem olvasták fel azokat.
46 47

Randolph L. Braham, A népirtás politikája. A Holocaust Magyarországon, 1. kötet, Budapest, 19972, 424. Frojimovics Kinga – Komoróczy Géza – Pusztai Viktória – Strbik Andrea, A zsidó Budapest. Emlékek, szertartások, történelem. Szerkesztette Komoróczy Géza. (A város arcai – Hungaria Judaica, 7), Városháza – MTA Judaisztikai Kutatócsoport, Budapest, 1995, II. kötet, 543. 48 Gergely Jenő, A katolikus egyház története Magyarországon 1919–1945, Pannonica Kiadó, Budapest, 19992, 115. 49 Szenes Sándor, Befejezetlen múlt, Budapest, 1994, 61. 50 Lásd Szenes Sándor, Befejezetlen múlt, Bp., 1994, 214–215 51 Szenes Sándor, Befejezetlen múlt, Budapest, 1994, 164. 52 Szenes Sándor, Befejezetlen múlt, Budapest, 1994, 66. 53 Lásd Szenes Sándor, Befejezetlen múlt, Budapest, 1994, 66–74.

17

(…) A közös akció kudarcához mint hitvalló keresztyén lelkész még csak annyit szeretnék mondani: nincs olyan földi fórum, amely az egyházak vezetőit bármilyen emberrel kapcsolatos akkor vagy mai mulasztásáért felmenthetné. Az akkori mulasztás intés a jelen és a jövő számára az egyházak mindenkori vezetőinek. 1944 júniusának mulasztása azért olyan iszonyú, mert a közös egyházi fellépés még megmenthetett volna 130-150 ezer vidéki zsidó embert, azokat, akiket akkor még nem deportáltak. (…) A csendőrséget és a rendőrséget vallásos szellemben, az egyház iránti engedelmességre nevelték, az akkori társadalom egészét is átjárta ez a szellem. Ha azok, akiknek a deportáláshoz közvetlen közük volt – és bizonyára volt közöttük kelletlen végrehajtó is –, ha mindezek arról értesülnek, hogy sem ők, sem családjuk tagjai nem részesülhetnek a szentségekben, a bűnbocsánatban; haláluk esetén nem kaphatják meg a végső búcsút, ha katolikusok; az úrvacsorát, ha protestánsok; ha gyerekeiket nem keresztelik; sőt, talán még a templomok is zárva lesznek és harangok sem fognak szólni, – ez olyan lelkiismereti konfliktust, olyan zavart kelthetett volna fönt és lent is a végrehajtó karhatalomban, a közigazgatási tisztviselői karban, a vasutasok körében; olyannyira felerősíthette volna a megszállókkal és kiszolgálóikkal szemben minden egyet nem értő hangját és bátorságát, ami talán a nemzeti ellenállásnak is hatalmas lendületet adott volna. Abban biztos vagyok, hogy a deportálásban közreműködők közül sokan jelentették volna ki: nem vállalkoznak embertársaik halálba küldésére, mert ha az egyházak így beszélnek, akkor az káini tett és ők nem akarnak Káinok lenni. Ráébredtek volna szerepük szörnyűségére.”54 1944. június 17: Bárczy István meghívta Serédi bíborost és a katolikus püspököket a kormány által adott ebédre, hogy tisztázzák az egyház által felvetett kérdéseket. Serédi a meghívást visszautasította, és tájékoztató köriratot küldött a püspököknek (mit mondott és kért a zsidó származású katolikusok számára március végétől május 10-ig). 1944. június 19: Sztójay miniszterelnök egy magánlevélben értesítette a hercegprímást, hogy az áprilisi memorandumban kifejtett öt követelést a kormány elfogadta és teljesítette. 1944. június 20: Serédi és Horthy találkozása Gerecsén. 1944. június 21: Sztójay miniszterelnök válasza Serédi május 10-i levelére. 1944. június 23: protestáns püspökök memoranduma Sztójay miniszterelnökhöz. 1944. június 25: Báró Kornfeld Móric, a Szent Kereszt Egyesület alapítója, feleségével és 3 gyermekével (a Weiss csoport tagjaként; összesen 32 személy) a Lufthansa különgépén megérkezett Lisszabonba. 1944. június vége: Svájcban és Svédországban nyilvánosságra hozták az igazságot Auschwitzról. A pápa óvatos diplomáciai kérelmet intézett Horthyhoz a zsidóüldözés megakadályozására (június 25). Roosevelt amerikai elnök és Gusztáv svéd király szintén üzentek. 1944. június 27: Rotta apostoli nuncius tolmácsolta XII. Pius óhaját, hogy a magyar püspöki kar nyilvánosan emelje fel a szavát a zsidók, különösen a kikeresztelkedettek érdekében. Raffay evangélikus püspök is Serédihez fordult egy közös fellépés érdekében. 1944. június 29-re datált tiltakozó pásztorlevél55 a püspöki kar nevében – a pápa kifejezett óhajára, a nuncius és a püspöki kar sürgetésére –, amelyet július 9-én, vasárnap, minden katolikus templomban fel kellet volna olvasni. Valójában július elején nyomták (EPL 5176/1944). 1944. július 6: Antal István igazságügy-miniszter (ideiglenes vallás- és közoktatásügyi miniszter) Gerecsén Serédi hercegprímástól kérte a pásztorlevél felolvasásának leállítását. „Ellenkező esetben
54 55

Szenes Sándor, Befejezetlen múlt, Bp., 1994, 72-73. A szöveget közölte Szenes Sándor (Kritika 1983/5, 21-22).

18

a kormány lemondását, és a hatalomnak a nyilasok előtti megnyitását helyezte kilátásba. Serédi hercegprímás három feltétellel volt hajlandó újabb kompromisszumra: 1) A kormányzat véget vet a törvénysértéseknek, az állampolgári jogok megsértésének; 2) A deportálásokat leállítják és a már deportált keresztényeket visszaszállítják; 3) A prímás és a kormány tárgyalásairól a közvéleményt tájékoztatják. Antal a feltételeket elfogadta, mire Serédi 1944. július 7-én egy körtávirattal a pásztorlevél felolvasását leállította.”56 Eközben, Szenes szerint, „Budapesten Sztójay közölte Veesenmayerrel és Rotta nunciussal, hogy a kormány Horthy utasítására a budapesti zsidókat nem engedi deportálni. Veesenmayer ezt még aznap megtáviratozta Berlinbe. Antal minden bizonnyal úgy érkezett Gerecsére, hogy tudott erről a döntésről, de a prímás aligha tudhatott róla. Így állhatott elő az a sajnálatos, azt is mondhatom tragikus helyzet, hogy miközben Horthyék a prímástól függetlenül már döntöttek az összes budapesti zsidó deportálásának felfüggesztéséről, a prímás Gerecsén még mindig csak egy kisebbségnek, a keresztény-zsidók deportálásának mellőzését kérte. (…) Serédi szerepe Gerecsén sajnos már csak arra korlátozódott, hogy Sztójaynak megadja amit kért: a pásztorlevél felolvasásának elhalasztását.”57 1944. július 7: Serédi táviratban értesítette a plébániák vezetőit, hogy álljanak el a pásztorlevél felolvasásától. „Ezideig nem ismert: a Vatikán hogyan értékelte azt a tényt, hogy a magyar püspöki kar pásztorlevelét végülis nem olvasták fel a templomokban.”58 1944. július 8: Serédi nyári rezidenciáján, Gerecsén, fogadta Sztójay miniszterelnököt és Antal István minisztert. Ott voltak még Czapik Gyula egri érsek, báró Apor Vilmos győri püspök és Drahos János kanonok, esztergomi érseki helynök. A főpapok meghátráltak, a nyilvános tiltakozás elmaradt (lásd EPL 5882/1944. 1-8. fol.). Sztójay biztosította a bíborost, hogy egy esetleges további deportálás esetén a kikeresztelkedett zsidókat megkímélik. A zsidó származású egyházi személyeket felmentették a sárga csillag viselése alól. Éjjel még elmentek az utolsó deportáló vonatok (békásmegyeri HÉV állomás). 1944. július 8 és 9: Az állami rádió Serédi hercegprímás rövid közlését sugározta: „Serédi Jusztinián bíbornok, Magyarország hercegprímása a maga és a nagyméltóságú püspöki kar nevében közli a katolikus hívekkel, hogy a zsidókra, különösen a megkeresztelkedettekre vonatkozó rendelkezések tárgyában ismételten fordult a magyar királyi kormányhoz, s ily irányú tárgyalásait továbbra is folytatja.”59 1944. július 9: Serédi bíborosnak a püspökökhöz intézett bizalmas, (ki)magyarázó levele. Ravasz püspök átfogalmazott levelét ekkor kellett volna felolvasni a református templomokban. Erre azonban nem került sor. „Itt derült ki a kooperáció hiányának sok, siralmas hátránya. Ha a keresztény egyházak előzetesen közös megállapodást kötöttek volna, az államhatalom nem tudott volna külön-külön felgöngyölíteni és kénytelen lett volna nagyobb engedményeket tenni, viszont, ha egyszer a kormány a nagy többségben lévő katolikus egyházzal egy ilyen megegyezést köt, ezt a protestáns egyházak nem boríthatják fel, mert ezáltal az esetleg megerősödő kegyetlenkedésekért és szélsőjobboldali reakcióért magukra veszik a felelősséget.” (Ravasz L., Pro memoria)60 1944. július 11: Ravasz püspök és Antal István igazságügy-miniszter találkozása Leányfalun. 1944. július 14: a Magyarországi Keresztény Zsidók Szövetségének megalakulása (ügyvezető alelnöke Török Sándor író lett; 1904–1985). Ezzel a kikeresztelkedett zsidók kikerültek a Zsidó Tanács joghatósága alól.

56 57

Gergely Jenő, A katolikus egyház története Magyarországon 1919–1945, Pannonica Kiadó, Budapest, 19992, 117. Szenes Sándor, Befejezetlen múlt, Budapest, 1994, 163. 58 Szenes Sándor, Befejezetlen múlt, Budapest, 1994, 181. 59 Braham, Randolph L.: A Holokauszt, h.n., 2002, 276. 60 Idézi Szenes Sándor, Befejezetlen múlt, Budapest, 1994, 182.

19

1944. július 15: Hamvas püspök levele a hercegprímáshoz, amelyben felháborodását fejezi ki a zsidókat, különösen a nőket, ért megalázás miatt, akiket, értéktárgyakat keresve, testi motozásnak vetettek alá. 1944. július 16-án Serédi közlését felolvasták a katolikus templomokban. A protestáns templomokban is felolvasták az alábbi szöveget: „A magyarországi Református és a Magyarországi Evangélikus Egyház püspökei tájékoztatni kívánják a gyülekezeteket arról, hogy mindkét evangéliumi egyház vezetősége a zsidókérdés kapcsán, különösen a megkeresztelkedett zsidók érdekében, ismételten eljárt az illetékes kormányzati tényezőknél, és ez irányú fáradozásait tovább is folytatja.”61 1944 nyara: Hetényi Varga Károly korabeli példákkal érzékelteti a keresztények zavarodottságát. „Egy piarista szerzetes 1944 nyarán, a deportálások idején, az Egyedül vagyunk című lapban azt fejtegette, hogy a keresztény tanítás a felebaráti szeretetről attól, ami a zsidókkal történik, nem szenved csorbát, sőt, kiteljesedik általa. Én ezt a cikket Esztergomban, a Prímási Levéltárban olvastam, le is fényképeztem. Annakidején ugyanis valaki, egy keresztény ember elküldte a cikket Serédi prímásnak és az újságlap margójára a következőket írta: ‛Hercegprímás Úr! Egy nagy vidéki városban szemtanúja voltam, amint tekintélyes és kitért polgárokat deportáltak, köztük a város régi zsidó családjából származott kitért, idős hölgyet is. A járdán sírva kísérte keresztényhez férjhez adott lánya és három keresztény unokája. Aki csak látta, zokogott. Magam is. Hercegséged ravaszul hallgat, de gaz, bitang, tudatlan papjai így uszítanak. Hát csak hallgasson hercegséged, …én már csak akkor fogok Isten létezésében hinni, ha magukat megbüntetik.’62 1944 nyarán Budapesten valóságos kikeresztelkedési láz tört ki a zsidók körében. Ennek oka, hogy a deportálás veszélye folyamatosan ott lebegett a budapesti zsidók feje felett (aug. 25 volt egy lehetséges kezdeti dátum, de ezt az aug. 23-i sikeres román kiugrás elodáztatta). Ellenben a katolikus 3 hónap, az evangélikus egyház pedig 6 hónap tanítási időt kívánt meg. Raffay Sándor evangélikus püspök egyik jelentésében később (1944. november 22) a következőket írta: „A zsidók százával, sőt, ezrével özönlötték el a lelkészi hivatalokat, s ezek zavartalan munkáját és belső békességét sokszor veszélyeztették. A felvétel lehető korlátozása érdekében elrendeltem, hogy csak olyan zsidót lehet felvenni, akinek családjában már van evangélikus, és így a család vallásbeli egysége teszi indokolttá a felvételt; továbbá, aki súlyos betegség vagy más körülmény miatt életveszélyben van; s végül, akit működő és megbízható egyháztagok személyes felelősség mellett ajánlanak. E korlátozásokkal a felvételek száma nagyon leapadt. Ezekhez a korlátozásokhoz járult még az oktatás idejének tetemes meghosszabbítása és megnehezítése is.”63 1944. augusztus 24: Lakatos Géza (1890–1967) miniszterelnök kérésére bezárták Eichmann kirendeltségét. Ő maga elhagyta Budapestet. Szeptemberben mindenki fellélegzett és megkönnyebbült. 1944. szept. 4: A katolikus tanügyi főigazgatóság kitiltotta az iskolákból a sárga csillag viselésére kötelezett tanulókat. 1944. szeptember 19: Serédi utolsó körirata a püspöki kar tagjaihoz (EPL 7541/1944). Ebből az derül ki, „hogy a prímás a válságos helyzetben fontosnak tartotta a különféle, eddig is szubvencionált szervezetek – Hivatásszervezetek, keresztényszocialisták, EMSZO, illetve a katolikus sajtó fenntartását”; ugyanakkor azonban az is világossá vált, „hogy az egyház legfőbb vezetése továbbra is a katolikus arisztokráciára kívánt támaszkodni”.64
61 62

Braham, Randolph L.: A Holokauszt, h.n., 2002, 278. Szenes Sándor, Befejezetlen múlt, Budapest, 1994, 234. 63 Frojimovics Kinga – Komoróczy Géza – Pusztai Viktória – Strbik Andrea, A zsidó Budapest. Emlékek, szertartások, történelem. Szerkesztette Komoróczy Géza. (A város arcai – Hungaria Judaica, 7), Városháza – MTA Judaisztikai Kutatócsoport, Budapest, 1995, II. kötet, 529. 64 Gergely Jenő (szerk.), A püspöki kar tanácskozásai, Bp., 1984, 56.

20

1944. ősz: A Kereszténydemokrata Néppárt megalakulása. Az alapítók közül többeket személyükben, családjukban érintettek a jogfosztások. 1944. október 8: Serédi bíboros megírta a végrendeletét. Ebben „nemcsak saját halálára, hanem az ország pusztulására készült”.65 1944. október 15: nyilas hatalomátvétel; megkezdődött a zsidók önkényes gyilkolása. „A nyilas korszak alatt a keresztény egyházak vezetői továbbra is kérelmeket nyújtottak be a zsidók érdekében. Az egyházi vezetők azonban változatlanul a hagyományos taktikában bíztak, noha az általuk oly híven támogatott társadalmi rendet már szétrombolták.”66 1944. október 17: Eichmann visszatért Budapestre. 1944. október 20 – december 22: halálmenetek. Budapesti zsidók (munkaképes férfiak és nők, valamint munkaszolgálatosok) kivezénylése gyalogmenetben Ausztriába és Németországba, hogy a Keleti és a Délkeleti fal munkálatain kellett dolgozzanak. A gyűjtőhelyek az óbudai téglagyárak voltak (pl. Bécsi út 86; 134-136: Nagybátony-Újlaki). Ezeken a helyeken ma semmi nem utal a tragikus eseményekre! 1944. október 24: Serédi bíboros Esztergomban fogadta Szálasit, akiben „nem a fasiszta diktátort, hanem a ‛hivő embert’ és jó katolikust szerette volna látni, akinek fő fogyatékossága, hogy nem respektálja a prímás jogi argumentumait. Nyilván ez is magyarázza, hogy Serédi utolsó nyilvános közéleti szereplésével – szándékán kívül is – hozzájárult Szálasi uralmának legitimálásához.” 67. Budapest és Esztergom nyílt várossá való nyilvánítását szerette volna elérni. Sikertelenül. 1944. október 27: Az 1937. évi XIX. tc. értelmében „az Országtanács tagjai – közöttük Serédi is – úgy döntöttek, hogy a kormányzóválasztást elhalasztják, de az államfői jogok gyakorlását ideiglenes jelleggel és nemzetvezető címmel Szálasi Ferenc miniszterelnökre ruházzák.”68 Mindezt annak dacára, hogy az egyetlen felszólaló (lásd EPL 180/1945), vagyis „a prímás kifogástalan formáljogi érveléssel bizonyította be az új hatalom törvénytelen, alkotmányellenes voltát. Ebből az következne, hogy nem is működik közre törvényesítésében.”69 Mindennek dacára Szálasi Serédi bíboros-érsek kezébe tette le a hivatali esküt. 1944. október 28: A nyilasok lakásáról elhurcolták, megkínozták, majd agyonlőtték Kálló Ferenc római katolikus esperest, a Helyőrségi kórház lelkészét, aki sok emberen segített. 1944. október 30: A Felsőházi Tagok Nemzeti Szövetségének megalakulása. Beléptek: Zadravecz címzetes püspök (alelnök), Subik Károly egri kanonok, Kolozsvári Mihály váci nagyprépost, Mailáth György, a Szent István Társulat elnöke. 1944. október 31: A dunántúli püspökök memoranduma (Mindszenty József veszprémi püspök fogalmazta; aláírták: Apor Vilmos győri és Shvoy Lajos székesfehérvári püspökök, valamint Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapát). 1944. november 14: A Zsidó Tanács vezetői a hercegprímás közbenjárását kérték. 1944. november 25: Serédi hercegprímás és Raffay Sándor evangélikus püspök levelei Szálasi nemzetvezetőhöz. „A püspöki beadványokra a nemzetvezető polgári irodájának főnöke válaszolt,
65 66

Gergely Jenő (szerk.), A püspöki kar tanácskozásai, Bp., 1984, 56. Braham, Randolph L.: A Holokauszt, h.n., 2002, 281. 67 Gergely Jenő (szerk.), A püspöki kar tanácskozásai, Bp., 1984, 57. 68 Gergely Jenő, A katolikus egyház története Magyarországon 1919–1945, Pannonica Kiadó, Budapest, 19992, 119. 69 Gergely Jenő (szerk.), A püspöki kar tanácskozásai, Bp., 1984, 57.

21

‛Törzsszállás [akkor történetesen: Sopron], 1944. évi december hó 19. napján’ keltezéssel: ‛A folyamodványt a Nemzetvezető megbízásából a magyar királyi belügyminiszterhez juttattam el.’ Három hét múlva válaszolt; ezt; ennyit.”70 1944. november 26: Ravasz püspök a hercegprímástól kérte, hogy a három keresztény egyház vezetői keressék fel Szálasit. A súlyos beteg Serédi az elgondolást, mint hiábavalót, elutasította. Ravasz levele: „A magyarországi zsidók – köztük sok keresztény testvérünk – szenvedése ismét az égre kiált. Úgy érzem, nem lehet tovább halasztani azt az utolsó lépést, hogy a magyar keresztyén egyházak együtt emeljék fel szavukat e szörnyű bánásmód ellen. Az együttes fellépés, amelyről mindenki tudja, hogy ellentétben áll elvi felfogással, eddigi gyakorlattal, éppen azért, mert azt bizonyítaná, hogy a zsidóüldözés megszüntetésének egyetemes emberi és általános nemzeti parancsa még a külön menetelő egyházakat is közös fellépésre kényszeríti: még jobban kiemelné tiltakozásunk egészen rendkívüli és semmiféle előzményhez nem hasonlítható sürgősségét és fontosságát.”71 1944. november 29: Vajna Gábor nyilas belügyminiszter rendelete a budapesti gettó felállításáról. 1944. december 1: A református és az evangélikus püspökök memoranduma Szálasihoz. 1944. december 5: A Vörös Hadsereg három irányból megindítja a Budapest elfoglalását célzó hadműveleteit. 1944. december 6: megváltoztatásáról. Belügyminisztériumi rendelet a zsidó vonatkozású utcanevek

1944. december 10: A budapesti gettót deszkakerítéssel zárják el a külvilágtól. A kormány a nyugati határszélre költözik. 1944. december 15-től: Budapest a nyilasok szabad prédája lett. Egyházi intézmények mentőakciói – itt már tulajdonképpen az egyéni kezdeményezések a mértékadóak. 1944. dec. 24: A szovjet hadsereg teljesen körülzárja Budapestet. 1944. január 18: A pesti oldal felszabadulása. 1945. január 11: A Kun András, minorita szerzetes (1945. szept. 19-én kivégezték), irányította nyilasok legyilkolják a budapesti Maros utcai zsidókórház betegeit és orvosait. 1944. február 13: Budapest teljes felszabadulása. 1945. március 17: A zsidótörvények hatályon kívül helyezése. 1945. március 25: A szovjet csapatok elfoglalják Esztergomot. 1945. március 29: Meghalt Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás. „Ez a szimbolikusnak tekinthető véletlen egybeesés is jelezhette, hogy nemcsak a magyar nép, hanem a magyar katolikus egyház történetének egy igen ellentmondásos szakasza véget ért.”72
70

Frojimovics Kinga – Komoróczy Géza – Pusztai Viktória – Strbik Andrea, A zsidó Budapest. Emlékek, szertartások, történelem. Szerkesztette Komoróczy Géza. (A város arcai – Hungaria Judaica, 7), Városháza – MTA Judaisztikai Kutatócsoport, Budapest, 1995, II. kötet, 565. 71 Frojimovics Kinga – Komoróczy Géza – Pusztai Viktória – Strbik Andrea, A zsidó Budapest. Emlékek, szertartások, történelem. Szerkesztette Komoróczy Géza. (A város arcai – Hungaria Judaica, 7), Városháza – MTA Judaisztikai Kutatócsoport, Budapest, 1995, II. kötet, 563. 72 Gergely Jenő (szerk.), A püspöki kar tanácskozásai, Bp., 1984, 58.

22

1945. november 3: Mindszenty bíboros körlevélben (3480/1945. sz.) szólított fel egy többnyelvű könyv elkészítésére, amely a katolikus egyház „pozitív” szerepét lett volna hivatott kidomborítani. 1946. augusztus 14-17: Nyíregyházán az Országos Református Szabad Tanács, amely élesen támadta a hivatalos egyházi vezetést, határozatott adott ki az egyház részbeni felelősségének elismeréséről. Ebben fontos szerepet játszott Bereczky Albert államtitkár (1945-1946), majd Dunamelléki püspök (1948-1958): 1946 szeptember 25: Ravasz püspök „az Országos Református Lelkészegyesület konferenciáján megjelenve kijelentette – a hírek szerint dörgő taps közepette –, hogy a református egyháznak semmi oka nincs a történtekért bocsánatot kérni a magyar zsidóságtól.” 73 1960-ban azonban így nyilatkozott: „Egy tévedésemet beismerem. Nem szabad zsidó hibákról beszélni akkor, mikor a vak és vad antiszemitizmus a zsidók torkára tette a kést. Akkor a kést kell kicsavarni a gyilkos kezéből. Ebben én is vétkeztem. Mea culpa!”74 Jóllehet a kutatás kiterjed az 1938-ban Magyarországhoz került (cseh)szlovákiai területek vizsgálatára, a tulajdonképpeni szlovák történések kronológiája csak 1939-ben kezdődik. A legmeghatározóbb szlovákiai események, és azok egyházi vonatkozásai a következők: 1939. márc. 14–16: a szlovák nemzetgyűlés kimondja Szlovákia elszakadását Csehszlovákiától. A magyar csapatok megszállják Kárpátalját. Cseh-Morva-Protektorátus megalakítása. Hitler védnökséget vállal Szlovákia felett. 1939. április 18: Szlovákia törvényben határozza meg a zsidónak tekintendő személyek körét. 1941. szeptember 9: Az ún. „Zsidókódex” életbe léptetése Szlovákiában. 1941. december 18: A szlovák parlament megszavazza a zsidók deportálását. Egyedül gróf Esterházy János, a Magyar Párt képviselője szavazott ellene. 1942. március 26 – június: A szlovákiai zsidók deportálása. A kb. 90 ezer zsidóból 70 ezret deportáltak Lengyelországba. Kb. 20 ezren Magyarországra menekültek. 1942. november 5: Szlovákia törvénybe iktatja, hogy minden deportált személyért 500 márkát fizet Németországnak. A kronológia világossá teszi, hogy az egyházi vezetők tulajdonképpen nem érzékelték a jogfosztások súlyosságát, azt az erkölcsi lejtőt, amelyen az egész magyar társadalom elkezdett csúszni lefele. Amikor a faji jellegű zsidóüldözés már a gyakorlatban érintette az egyházakat, és mondhatni teológiai értelemben is kikezdte a kereszténységet – megkérdőjelezve annak egyetemes jellegét – csupán akkor tudatosodott az egyházi vezetőkben a veszély; de még akkor is csak részlegesen. Hiszen erőfeszítéseik és politikai közbenjárási kísérleteik többnyire csak a kikeresztelkedett, de a törvények értelmében zsidónak minősülő keresztények számára biztosítandó könnyítések és kivételezések kijárására irányultak. A zsidóság egészét érintő jogfosztásokkal szemben elvi kifogásaik nem igen voltak, esetenként csupán a törvény végrehajtásának módját (az önkényes és értelmetlen brutalitást) kifogásolták.

73 74

Braham, Randolph L.: A Holokauszt, h.n., 2002, 285. Frojimovics Kinga – Komoróczy Géza – Pusztai Viktória – Strbik Andrea, A zsidó Budapest. Emlékek, szertartások, történelem. Szerkesztette Komoróczy Géza. (A város arcai – Hungaria Judaica, 7), Városháza – MTA Judaisztikai Kutatócsoport, Budapest, 1995, II. kötet, 579.

23

Vitathatatlan egyházi felelősség Napjainkra egyértelművé vált mind a keresztény egyházak óriási felelőssége az antiszemitizmus két világháború közötti kibontakozásában, mind pedig az a morális csőd, amelyet a Holokauszt ténye jelentett – és jelent tulajdonképpen mind a mai napig – az egyházi intézményrendszerek számára. Ennek a felismerésnek a hellyel-közzel történő megfogalmazása azonban semmiféle formában nem jelenti sem a felelősséggel való szembenézést, sem pedig a felelősségnek a köztudatban, közbeszédben való megjelenését/megjelenítését. Sőt éppen ellenkezőleg. Egyre erőteljesebben nyilvánul meg az a tendencia, amely az egyházaknak a kommunizmus idején elszenvedett megpróbáltatásait helyezi előtérbe, mintegy elkendőzve a dicstelen együttműködés tényét, illetve a második világháború végéig játszott politikai és társadalmi szerepet. Pedig Bibó István már 1948-ban az egyházak felelősségének megfogalmazásán túlmenően, hanem rámutatott annak mibenlétére és okára is: „A baj ott kezdődött, hogy a modern, tömeggyilkos antiszemitizmus már rég vígan gyakorlatozott körös-körül a szomszédunkban, mikor a magyar egyházak az egész kérdést még mindig a megszokott módon kezelték, mert örvendezve látták, hogy idehaza egy konzervatív, az európai formákra láthatóan súlyt fektető, az egyházakat s azok szempontjait tisztelő kormányzat létezik, tehát nem aktuális a hitlerizmus és a fajelmélet erkölcsi nihilizmusával különös élességgel foglalkozni s ezzel kényelmetlenséget okozni ennek a derék kormánynak, mely külpolitikai okokból kénytelen a hitlerizmussal némileg együtt haladni. (...) A fajelmélettel, a ködös népi-nemzeti metafizikával, a faj, a nemzet, a vér, az erőszak istenítésével szemben több ízben történtek itt is, ott is elítélő egyházi megnyilatkozások; a fajvédelmi törvény alkalmat adott az egyházi szempontok, a megkeresztelés stb. semmibevétele ellen való hivatalos tiltakozásra, a deportálások pedig a deportálások folytatása és a megkereszteltek gettóba kényszerítése elleni – részben sikeres – közbenjárásra és tiltakozásra. Arra azonban az egyházak nem láttak okot még 1944. március 19-e és október 15-e között sem, hogy az irántuk oly tiszteletteljes magyar kormányzattal s annak általuk ismert és megszokott vezetőivel szemben minden tekintetet félretegyenek, s az állam vezetőit, rendeleteit és végrehajtó szerveit egyszerűen egy tekintet alá vegyék a mögöttük álló és cselekedeteiket mozgató őrült, pogány és bűntettes hitleri állammal. Ezért történt, hogy egyes papok, zárdák, szervezetek kiemelkedő hősiessége mellett az egyháziak egészben a viselkedésnek ugyanazokat az egyenetlen változatait mutatták együttérző segítéstől távoli értetlenségen át az ingerült ellenségességig, mint az egész magyar társadalom. (...) Nem is abban volt a hiba, hogy egyházi, teológiai álláspontot vallottak – mi mást vallottak volna? –, hanem az, hogy a valóságos politikai és erkölcsi tényállással szemben távolságot tartottak, s így fogalmazták meg álláspontjukat.”75 Napjainkban hellyel-közzel szintén megfogalmazódik olyan álláspont, amely egyértelműen az egyházi felelősséget hangsúlyozza, ellenben annak mibenléte és okai nem igazán kerülnek kifejtésre. Íme néhány ezek közül : „A keresztény egyházakat súlyos felelősség terheli a magyarországi holokausztért. A zsidósággal kapcsolatos magatartásuk az egyházak tradicionálisan jelentős tekintélye miatt erősen befolyásolta a közvéleményt. A gyűlöletkeltést nemhogy kárhoztatták, hanem éppen érősítették, és a zsidók sorsa iránti passzivitásban ‛példát’ adtak. Az a tény, hogy a magyar társadalom többsége a ‛végső megoldás’ kivitelezését passzívan végignézte, illetve annak nem kevesen aktív résztvevőivé váltak, a keresztény egyházak magatartásán is múlt.”76
75
76

Bibó István: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után, Budapest, 1948. Nagy V. Rita, Teológia és antiszemitizmus, Jószöveg, Budapest, 2011, 102.

24

„Kétségtelen, hogy a történelmi egyházak vezetői a harmadik zsidótörvényt már nem szavazták meg, de nem annyira emberi együttérzéstől indíttatva, nem a nyomorultak iránti szolidaritásból, hanem inkább egyházféltésből. Egyházközpontú-jogászi gondolkodásuk következtében tulajdonképpen csak a megkeresztelkedett zsidókért emelték fel szavukat, jobban mondva nem is érettük, hanem azok ellen a hátrányos megkülönböztetések ellen, amelyek már az egyházak jogait is sértették. Akárhogyan nézzük is a kérdést, a rasszista tömeggyilkos antiszemitizmus nagyrészt azért végezhette jóformán akadálytalanul véres munkáját hazánkban is, mert a történelmi egyházakban még mindig anakronisztikusan zsidóellenes teológia és igehirdetés virult, mert introvertált nemzet- és egyházközpontú vezetői nem láttak a szorosan vett egyházi területen túl, képtelenek voltak felelősen érzékelni azt a gyilkos, embertelen, a keresztény üzenetet alapjában tagadó légkört, amiben éltek, és ami végeredményben éppen úgy fenyegette magát az egyházat is, mint a zsidóságot. Bár a magyar egyházi vezetők hangoztatták felelősségüket politikai és társadalmi kérdésekben, voltaképpen örültek annak, hogy Magyarországon konzervatív, az európai formákra látszólag adó, az egyházakat és kívánalmaikat tisztelő kormányzat létezik, amellyel nem kívántak szembeszállni. Az auschwitzi krematóriumok tüze azonban nemcsak az egyházi intézmény válságára világított rá, a kéményekből áradó füst magát a keresztény istenfelfogást borította homályba, teológiai rendszerével egyetemben. Olyan esemény történt, amihez fogható talán csak a konstantini fordulat volt az egyház életében. A zsidók elhurcolása és kivégzése nem csak az évszázad gonosztette, hanem olyan világ- és üdvtörténeti vészjelzés, amely szükségképpen fel kell hogy szólítson a visszaemlékezésre és a teológiai gondolkodás gyökeres átalakítására.” 77 „A magyar és a magyar-zsidó történelem tragédiájáért viselt felelősség körüli viták a mai napig is azt tükrözik, hogy a magyarság nem tudott szembenézni a Holokauszttal. Sok szerző szerint a magyar keresztények is felelősek azért a tragédiáért, amely a zsidó hitű honfitársaikat sújtotta. A keresztény egyházfők különösen felszisszentek arra a vádra, hogy nem csupán támogatták a megszállás előtti korszak zsidóellenes törvényeit, de még a deportálások időszakában sem tettek érdemi lépéseket a zsidóság segélyezésére. A háború utáni Magyarországon széles körben tartotta magát az a nézet, hogy a tömegek főleg azért nézték végig tétlenül a Holokausztot, mert az egyházfők elmulasztottak erkölcsi útmutatást adni nekik. E negatív kép eloszlatására törekedtek azok az első beszámolók, amelyek az egyházak háborús szereplésével foglalkoztak. Az ösztönzést és a vezérfonalat a katolikus és a protestáns egyházak főpapjai adták.”78 Felelősség-elhárítás; szakirodalmi kutatási eredmények Az egyházi felelősség elhárítása gyakorlatilag a második világháború végével kezdődött, amikor is elindult egyfajta polémia az egyházak szerepéről és felelősségéről (1945–1947), és mondhatni mind a mai napig tart. A kommunista államhatalmi berendezkedés egyházpolitikája ugyanis, amely egy időben igyekezett megsemmisíteni az egyházi intézményrendszereket és szolgai együttműködésre kényszeríteni az egyháziakat, a felelősség tisztázásának kérdését egyszerűen elsöpörte. Mint ahogy lehetetlenné tette a társadalmi önvizsgálatot is. Ily módon a zsidók jogfosztása és a Holokauszt egy kibeszéletlen, és meg nem oldott, lassan-lassan elfeledett, kérdés maradt évtizedeken keresztül.

77 78

Nyíri Tamás, „Előszó helyett”, in Szenes Sándor, Befejezetlen múlt, Budapest, 1994, 6-7. Braham (Randolph L.) A népirtás politikája. A Holocaust Magyarországon. 2., bővített és átdolgozott kiadás, Belvárosi Könyvkiadó, Budapest, 1997, II. kötet, 1297-1298.

25

Ebben a tekintetben sokatmondó az egykori budapesti apostoli nunciatúra falán (I., Dísz tér 4-5) az Angelo Rotta (1872–1965) nuncius tiszteletére a kormány és a katolikus püspöki kar által 1992-ben elhelyezett emléktábla szövege: „Híven szolgálta egyházát. A nehéz háborús években tevékenyen segítette a hazánkba menekült külföldieket és az üldözötteket.”79 Arról tehát, hogy mindenekelőtt az üldözött zsidókon igyekezett segíteni, egyetlen szó sem esik. Ugyancsak a felelősség megkerüléséről szól az 1994-ben, a Holokauszt ötvenedik évfordulója alkalmából a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia és a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa által közösen kiadott bocsánatkérő nyilatkozat. A felelősség vonatkozásban mindenképpen figyelemre méltó az eddig elvégzett bibliográfiai kutatás legfontosabb tanulsága: nem csak arra kell figyelmet fordítani, ami a tanulmányokban tartalmilag megjelenik (többnyire az embermentés hangsúlyozása80), hanem arra is – és talán erre még hatványozottabban –, ami az elemzésekből, feldolgozásokból és történeti narratívákból kimarad. A kihagyások esetében joggal merül fel a kérdés: vajon egyszerű módszertani tévedésről, a vonatkozó szakirodalom nem ismeretéről, hiányos feldolgozásáról, vagy pedig sokkal inkább – és ez tűnik valószínűbbnek – tudatos és szándékos átsiklásról, szelektív anyagfeldolgozásról és részleges vagy teljes elhallgatásról beszélhetünk? Ennek legeklatánsabb példáját a magyar kurzustörténész Romsics Ignác kínálja, akinek a Horthy-korszakot bemutató – és a Holokauszton egyszerűen átsikló – narratívája komoly befolyást gyakorol a mai magyar történelemoktatásra és történelemszemléletre.81 Ez a gyakorlat azonban nem egészen Romsics sajátja. Már a Kádár-korszak kurzus-egyháztörténészénél, Gergely Jenőnél, is fellelhető.82 Az eddigi kutatási eredmények és a szakirodalom áttekintése alapján elmondható, hogy magyarországi viszonylatban, és a Holokauszt vonatkozásában, pl. alapvetően három momentum/időszak dominál: 1) A zsidótörvények meghozatalának időszakában (1938 – 1941) a keresztény egyházfőknek a zsidótörvényekkel kapcsolatos felsőházi magatartása (megszavazták, vagy nem szavazták meg; felszólalások). Ami hiányzik: az egyházi státuszú képviselők magatartása, állásfoglalása a vitában; illetve a törvények és viták lecsapódása a korabeli egyházi sajtóban. Pedig semmiképpen nem elhanyagolható az a tény, hogy 1939 és 1944 között a magyar képviselőházban összesen 14 katolikus pap (1 kanonok, 12 plébános, 1 káplán) foglalt helyet; pártállás szerinti megoszlásban: 7 kormánypárti, 6 keresztény párti, 1 ellenzéki. Különösképpen figyelemre méltó, hogy magyarországi viszonylatban a harmadik zsidótörvény (1941) és a német megszállás (1944. március 19) közötti időszakot a szakirodalom nem igazán tárgyalja. Ebből kifolyólag teljes mértékben hiányzik annak ismerete és megítélése, hogy a keresztény egyházak miképpen viszonyultak ebben az időszakban a jogfosztott zsidósághoz. Annál is inkább, mivel folyamatosan születtek őket érintő, a társadalomból mind inkább kirekesztő törvények és rendelkezések. 2) 1944. március 19 – 1944. október 15 (Horthy lemondása) között a szakirodalom érdeklődésének középpontjában a keresztény egyházfők deportálások idején tanúsított magatartásának (hallgatásának) kérdése áll (pl. Apor Vilmos győri, Shvoy Lajos székesfehérvári, Hamvas Endre szegedi, Márton Áron gyulafehérvári püspökök fellépése).
79

Frojimovics Kinga – Komoróczy Géza – Pusztai Viktória – Strbik Andrea, A zsidó Budapest. Emlékek, szertartások, történelem. Szerkesztette Komoróczy Géza. (A város arcai – Hungaria Judaica, 7), Városháza – MTA Judaisztikai Kutatócsoport, Budapest, 1995, II. kötet, 544. 80 Pl. Gergely Jenő: A katolikus egyház története Magyarországon 1919–1945,, Pannonica Kiadó, Budapest, 19992. 81 Romsics Ignác: „A 20. századi Magyarország”, in Romsics Ignác (főszerk.): Magyarország története. (Akadémiai kézikönyvek), Akadémiai Kiadó, Budapest, 2007; 20102. 82 Gergely Jenő: Katolikus egyház, magyar társadalom 1890–1986 – Prohászkától Lékaiig , Tankönyvkiadó, Budapest, 1989.

26

Ennek kapcsán is mindenekelőtt a Serédi Jusztinián esztergomi bíboros-érsek nevével fémjelzett, és a zsidódeportálásokat elítélni hivatott, katolikus pásztorlevél megszületésének és visszavonásának körülményei (1944 június-július) vonják magukra a figyelmet, amely nyilvánvalóvá tette a keresztény felekezetek közötti együttműködés teljes hiányát. Ami hiányzik: a magyar vidéki egyházak/egyháziak és az egyházi sajtó viszonyulása a deportálásokhoz. 3) A rövid nyilas időszak (1944. október 1-től), amikor is nevesíthetőek a zsidómentésben Budapesten szerepet vállaló keresztények (mindenekelőtt egyének, nem pedig az egyházi intézmények, mint pl. Slachta Margit és Salkaházi Sára katolikus nővérek, Sztehlo Gábor evangélikus és Éliás József református lelkészek). Mondhatni ők azok a fák, akikkel sikeresen el lehet takarni az erdőt, ahogy az pl. László T. László írásaiban egyértelműen meg is jelenik! Ily módon kevéssé tűnik ugyanis fel, hogy nincsen egyetlen kiemelkedő katolikus papi egyéniség sem a névsorban – amennyiben elvonatkoztatunk Angelo Rotta apostoli nuncius személyétől! Összességében nagyon találó és megfontolandó Randolph L. Braham megállapítása, amelyet a kutatás mai helyzete és a rendelkezésünkre álló (általunk átfésült) szakirodalom teljes mértékben alátámaszt: „A történelem megszépítőinek egyik legkedveltebb fogása, hogy a nemzet lelkiismeretét a később Igaz emberré avatott, viszonylag kis számú magyar keresztény mentőakcióinak felnagyításával nyugtatgatják. Ebben is Antall József korábbi miniszterelnök tanácsát követik, aki úgy vélekedett, hogy ha már szó esik a Holokausztról, inkább a mentőakciókról, semmint az elkövetett bűnökről essék szó. Ez nemcsak a zsidók rettenetes szenvedéséről tereli el a figyelmet, hanem a magyar elkövetők nagy számáról is. Az Igazak csodálatos humanitárius tettei – akármilyen ritkák voltak is – megérdemlik, hogy követésre méltó cselekedetekként emlékezzünk meg róluk, ám az egydimenziós, politikai hátsó szándékból kiinduló túlhangsúlyozás a történelem eltorzítóinak a kezére játszik. Ha nem vesszük egyidejűleg figyelembe a magyarországi Igazak tetteinek történelmi kontextusát, a ‛végső megoldás’ egész, végtelenül összetett mechanizmusát, akkor a közvélemény óhatatlanul úgy fog vélekedni, hogy a holokauszt korszakára az erkölcsös cselekvés nyomta rá a bélyegét.”83

Kutatásunk célja és újszerűsége (a szakirodalom tükrében) A neves amerikai Holokauszt kutató kitételének fényében a kutatásunk kettős konkrétan meghatározott célt tűzött ki maga elé. Ezek a következők: 1) Az egyetemes egyházi felelősség tényleges mibenlétének a feltárása a korabeli sajtó (mint történeti forrás), egyházi kiadványok (pl. iskolai hittankönyvek), általános egyházi/egyházvezetési zsidókra vonatkozó megnyilatkozások és állásfoglalások elemzése révén. Ez utóbbi elsősorban a vatikáni dokumentumok (pl. XI. Pius pápa Mit brennender sorge körlevele; 1937. március 14) szlovákiai és magyarországi egyházi recepcióját; illetve az egyes püspökkarok pásztorleveleit jelenti. A kutatás alapkérdése, hogy a politikai és a társadalmi életet befolyásoló és meghatározó egyházi jelenlét ellenére – vagy éppen ennek okán – miképpen következhetett be a „keresztény” átlagember erkölcsi érzékének és lelkiismeretének nagyfokú eltompulása, hogy közömbösen és tétlenül nézze a zsidódeportálásokat? Ebből értelemszerűen következik egy másik felvetés: az ún. „történelmi” egyházak (katolikus, református, evangélikus), mint a társadalom részei és meghatározó intézményei, milyen szerepet játszottak a jogkorlátozástól (zsidótörvények) a megsemmisítéshez (Auschwitz) vezető folyamatokban? Illetve miképpen voltak összhangban a vatikáni magatartás és az egyes nemzeti katolikus egyházi magatartások, amelyek mindenképpen
83

Braham, Randolph L.: „Magyarország és a Holokauszt. Erőfeszítések a múlt megszépítésére”, in Idem: A Holokauszt. Válogatott tanulmányok, Láng Kiadó, h. n., 2002, 245-246.

27

valamiféle útmutatóul, viszonyulási alapul szolgáltak a református és az evangélikus egyházak számára is. „Ha XII. Pius nyilvánosan megbélyegzi a tömeggyilkosságokat, és ezt széles körben sugározza a vatikáni rádió, a püspökök pedig minden szószékről felolvassák, nyilvánvalóvá tette volna zsidók és keresztények előtt egyaránt, mivel jár a keletre történő deportálás. A pápának hittek volna, míg a szövetségesek rádióadásait gyakorta figyelmen kívül hagyták, mert háborús propagandának tartották. Azok a deportáltak, akik hitelt adtak a németek bizonykodásának, hogy csupán áttelepítik a tömegeket, figyelmeztetést kaptak volna, ami menekülésre ösztönözhette volna őket. Igen sok keresztény segíthette és elrejthette volna a zsidókat, s ekképpen sokkal több életet menthettek volna meg.”84 A kutatás szempontjából, magyarországi viszonylatban, a következő levéltárak anyagai jönnek számításba: Képviselőházi Napló Felsőházi Napló Országos Levéltár (II. és III. osztály iratanyaga, mikrofilmgyűjtemény – Esztergomi Prímási Levéltár válogatott iratai, vatikáni magyar követség anyaga, vatikáni iratok) Országos Széchényi Könyvtár (P. Nagy Töhötöm hagyatéka) Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára Belügyminisztérium Történeti Irattára Budapest Főváros Levéltára Politikatörténeti Intézet Levéltára (Belügyminisztérium bizalmas iratai 1936–1944) Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár Esztergomi Prímási Levéltár (különösképpen Serédi Jusztinián magánlevéltára és az általános – időrendben elhelyezett – iratok 1936–1948) Egyházi sajtó Katolikus: A Szív, Az Ország útja, Dunántúli Hírlap (keresztényszocialista politikai napilap, Győr), Gondolat (irodalmi és politikai folyóirat), Egri Katolikus Tudósító (hitbuzgalmi és társadalmi folyóirat, Eger), Egyházi Lapok (papoknak szánt egyházpolitikai, hittudományi és lelkipásztori folyóirat), Egység Útja (havilap), Ferences Közlöny (hitbuzgalmi), Görögkatolikus Szemle (hetilap), Gyulai Katolikus Tudósító (havilap), Jézus Szíve Hírnöke (hitbuzgalmi), Jelenkor (társadalmi, politikai és kulturális lap; megjelent havonta kétszer, Budapest), Jövőnk (keresztényszocialisták központi lapja), Kalocsai Főegyházmegyei Hivatalos Közlemények, Katholikus Akció (az Országos Elnökség időszaki körirata, Budapest), Katholikus Alföld (havilap, Szeged), Katholikus Népszövetség, Katholikus Szemle (tudományos folyóirat; a Szent István társulat havilapja, Budapest), Katolikus Nők Lapja, Keddi Posta (hitbuzgalmi), Keresztény Nő, Képes Krónika (szépirodalmi heti magazin), Kis Pajtás (elemi iskolásoknak), Korunk Szava (közéleti katolikus folyóirat, megjelent havonta kétszer; 1939-ben betiltották), Magyar Asszony, Magyar Ifjúság, Magyar Katolikus Akció (havilap), Magyar Kultúra (társadalmi és tudományos szemle, szépirodalmi és egyházpolitikai folyóirat, megjelent havonta kétszer, Budapest), Magyar Kurír, Magyar Munkásifjú, Magyar Sion (az esztergomi érseki udvar „hivatalos” politikai és társadalmi hetilapja), Magyar Vezető (istenes magyar ifjúsági közösségvezetők kritikai folyóirata, Budapest), Magyar Vetés (a KALOT hetilapja), Mária Kongregáció, Mária Virágoskertje (hitbuzgalmi), Nagyasszonyunk (középiskolásoknak), Nemzeti Újság (félhivatalos katolikus politikai reggeli napilap; a ’30-as évek végén 30.000-es példányszámmal), Nemzetnevelés, Népakarat, Népújság (katolikus gazdasági,
84

Lewy, Guenter: The Catholic Church and Nazi Germany , McGraw-Hill, New York, 1964, 303. Idézi Braham, Randolph L.: „A Vatikán: emlékezés és felejtés. A katolikus egyház és a zsidók a nácizmus korában”, in Idem: A Holokauszt. Válogatott tanulmányok, Láng Kiadó, h. n., 2002, 318.

28

társadalmi és politikai hetilap), Pécsi Katolikus Tudósító (hitbuzgalmi és társadalmi folyóirat, megjelent évente tízszer), Religio (tudományos folyóirat), Rózsafűzér Királynője (hitbuzgalmi), Szegedi Új Nemzedék (keresztény politikai napilap), Szent Terézke Rózsakertje (hitbuzgalmi), Sziklán Állunk (az AC Főiskolai Bizottságának havilapja, Budapest), Szombathelyi Katolikus Tudósító (havilap), Szózat, Új Fehérvár (katolikus politikai napilap, Székesfehérvár), Új Kor (aktív katolikus orgánum, a gömbösi politika támogatója; „hitlerizáló” katolicizmus), Új Lap (katolikus politikai napilap; olcsó, „krajcáros”, újság, amelynek a középosztály volt a célközönsége), Új Nemzedék (déli katolikus napilap; a ’30-as évek végén 65 000 és 110 000 közötti példányszámmal), Új Rend, Új Rendiség, Új Szociális Rend, Vácegyházmegyei Papok Közlönye, Vigília, Zászlónk (középiskolásoknak). Református: Confessio, Magyar Út (a parasztság felemelését és földreformot szorgalmazó hetilap, Budapest; közel állt a Soli Deo Gloria egyesülethez), Protestáns Szemle, Református Élet, Református Figyelő. Evangélikus: Harangszó, Evangélikus Élet, Evangélikusok Lapja, Keresztény Igazság, Lelkipásztor. 2) Helyi esettanulmányok tükrében, mikro-társadalmi szinten, mondhatni életközeli helyzetben, vizsgálni a zsidókhoz/zsidósághoz való keresztény viszonyulást (liturgia, prédikáció, hitoktatás). Itt már sokkal hangsúlyosabban jelenik meg a konkrét egyházi személy (pap, lelkész) egyéni, illetve a hozzá tartozó hívek, hitbuzgalmi egyesületek és mozgalmak magatartása. Ebben a környezetben vizsgálható valójában, hogy a korabeli hitnek, vallásosságnak mi volt a tartalma, milyen volt a mélysége? Gyakorlatilag a plébániai/egyházközségi irattárak, domus historiák, anyakönyvek, valamint a lelkészkedő katolikus papság esperes-kerületenként tartott rendszeres értekezleteinek fennmaradt iratanyagai jönnek számításba. Nagyon elgondolkodtató az a megállapítás, hogy: „A zsidóság elleni korlátozó rendelkezések nem váltottak ki határozott ellenállást a többi bevett vallásfelekezet papságánál. Tulajdonképpen csak a kikeresztelkedett zsidók voltak azok, akiknek érdekében az egyes korlátozó törvényeknél felszólaltak, s igényelték, hogy a törvényeket emberségesen hajtsák végre.” 85 Ebben a vonatkozásban a kutatás a levéltári források feldolgozása és a korabeli egyházi sajtó elemzése révén kívánja megállapítani, hogy tartalmilag mit is takar egész pontosan, a dokumentumok fényében, Randolph L. Braham azon kijelentése, miszerint: „Felbátorodva a vezetői által nyilvánosan kifejtett állásfoglaláson, számos alacsonyabb rangú egyházi személy terjesztette minden gátlás nélkül a zsidóellenes mérget a magyar tömegek körében. Ennek következtében a magyar keresztény népesség nagy része egyre készségesebben hajlott arra, hogy a mind keményebb zsidóellenes rendszabályokat elfogadja, s azokat szükségesnek és erkölcsileg is helyesnek tartsa. A papság antiszemita propagandájának hatását erősítették a szélsőjobboldaliak szociálisreform-ígéretei odahaza, valamint a nácik sikerei külföldön.” 86 Ugyanakkor egy olyan a klérusnak és az értelmiségnek szánt – kiadványnak (Almásy József szerk., Katolikus írók új magyar kalauza, Budapest, 1941), amely egyértelművé tette a fasizmus és a kereszténység összeférhetetlenségét, illetve felvázolt egy katolikus társadalom-felfogást és megadta a közéleti magatartás normáit, gyakorlatilag nem volt társadalmi hatása. Az időben és térben jól körülhatárolt helyi vizsgálatok megteremtik annak a lehetőségét, hogy az egyéni emberi drámák is a figyelem középpontjába kerüljenek. Ezáltal maga a történelem válik valamiképpen személyesebbé. Hiszen a zsidók általános és differenciálatlan jogfosztásának egyik legdrámaibb következménye pontosan az volt, hogy a keresztény – kikeresztelkedett zsidó – zsidó vallású családtagok és rokonok más-más elbírálás alá estek . Ebben a formában a kérdést
85

Csizmadia Andor, A magyar állam és az egyházak jogi kapcsolatainak kialakulása és gyakorlata a Horthykorszakban, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1966, 112. 86 Braham, Randolph L.: A Holokauszt, h.n., 2002, 266.

29

eddig senki nem kutatta. A folyamatban levő kutatás megkísérli tehát feltárni, hogy ennek maradtak-e nyomai az egyházi levéltári dokumentumokban? Ugyanakkor arra is lehetőség nyílik, hogy az eddigi nagyon általános – és mondhatni felszínes – kérdésfelvetésen túlmenően választ keressünk arra: az egyes helyi keresztény közösségek miképpen viszonyultak a törvények értelmében esetleg zsidónak minősülő tagjaikhoz a deportálást (vagy gettósítást) megelőző időszakban? A megszokottól, a hétköznapi rutintól eltérő váratlan és rendkívüli helyzetek ugyanis emberpróbálóak; a jellem ismeretlen aspektusait tárják fel! Mindent összegezve: kutatásunk újszerűsége és eredetisége abban rejlik, hogy paradigmaváltó módon – mintegy kapcsolódva azokhoz a nemzetközi kutatási irányvonalakhoz, amelyek az egyházi magartások vizsgálatát helyezik a középpontba87 – a közép-kelet-európai egyházi tevékenységet a maga teljességében, történelmi és társadalmi kontextusába ágyazva szemléli. Ezt az újszerűséget és eredetiséget a szakirodalom jelen állása teljes mértékben alátámasztja. Ilyen jellegű kutatásokat az elmúlt évtizedekben nem folytattak, és jelen pillanatban sem folytatnak, mert maguk azok az intézményes helyek is hiányoznak, ahol ezeket folytatni lehetne. Ennek elsődleges oka vélelmezhetően az, hogy nincs rá politikai akarat; a tudós társadalom pedig idegenkedik és óvakodik ettől az igen kényes témától.88 Arról nem is beszélve, hogy azok a levéltári kutatások, amelyeket mindenképpen el kellene végezni (pl. a vatikáni levéltári anyagok, az apostoli nunciatúrák, a vatikáni követségi anyagok, a helyi egyházi levéltárak feltárása) nagyon idő- és energia igényesek. Megfelelő intézményes háttér és támogatás nélkül egyszerűen megvalósíthatatlanok! Itt válik tehát nagyon is időszerűvé az a megállapítás, hogy: „Azok a nemzetek, amelyek nem tanulják meg a múlt leckéit, arra ítéltetnek, hogy a múlt valamennyi tévedését megismételjék.” (George Santayana)89 A múlt leckéit azonban csakis akkor lehet megtanulni, ha azok feltárásra, és koherens narratíva formájában megfogalmazásra kerülnek. Esettanulmányok (amelyek a szakirodalom tükrében teljesen újak és eredetiek) A kiválasztott helyszínek (Kassa, Dunaszerdahely, Veszprém, Óbuda) időben jól meghatározott korszakra (1938 és 1944/1945 között) vonatkozó vizsgálata és elemzése az általános helyzet és magatartás, illetve a konkrét katolikus egyházi mikro-társadalom egymáshoz való viszonyulását hivatott feltárni. Ugyanakkor arra is rávilágít – ahogy az az alábbiakban márisis kiderül –, hogy a helytörténeti megközelítés sokkal emberközelibbé teszi a történelmet, érthetőbbé teszi az embert és a társadalmat, az abban érvényesülő mechanizmusokat. A kutatás végeredményeinek összegzéseképpen sor kerül majd az egyes helyszínek összehasonlító elemzésére. Mindez elsősorban egy olyan módszertani megalapozás kidolgozását szolgálja, amely a későbbiekben: • lehetővé teszi más helyszínek feldolgozását; • az egyes helyszíni mikro-társadalmak különböző felekezeti magatartásának az összehasonlító vizsgálatát; valamint • az egyes keresztény egyházak intézményes állásfoglalásainak és magatartásának kontextualizált összehasonlítását.

87

Lásd pl. Ericksen, Robert P. – Heschel, Susannah (eds.): Betrayal: German churches and the Holocaust, Fortress Press, Minneapolis, 1999; Jucquois, Guy –Sauvage, Pierre: L’invention de l’antisémitisme racial: l’implication des catholiques français et belges (1850-2000), Academia-Bruylant, Louvain-la-Neuve, 2001; Spicer, Kevin P.: Hitler’s priests: Catholic clergy and national socialism , Northern Illinois University Press, DeKalb, 2008.; Heschel, Susannah: The Aryan Jesus. Christian theologians and the Bible in Nazi Germany , Princeton University Press, Princeton - Oxford, 2008; Ericksen, Robert P.: Complicity in the Holocaust: Churches and Universities in Nazi Germany, Cambridge University Press, New York, 2012. Lásd még: „Programs ans Research ont he Churches and the Holocaust (http://www.ushmm.org/research/center/church/). 88 Pl. Karsai László: Holokauszt, Pannonica Kiadó, h. n. [Budapest], 2001, 209–254. 89 Idézi Randolph L. Braham, „Gondolatok a magyarországi holokausztról hatvan év után”, in: Molnár Judit (szerk.), A Holokauszt Magyarországon európai perspektívában, Balassi Kiadó, Budapest, 2005, 32.

30

Hosszabb távon az esettanulmányok hozzájárulhatnak a jelent is erőteljesen meghatározó és befolyásoló 1937/1938 és 1944/1945 közötti időszak pontosabb és elmélyültebb szlovák és magyar eszme- és társadalomtörténetének a kidolgozásához. Ez a későbbiekben akár tovább is szélesíthető majd a térségi társadalmakra, illetve az egész európai társadalomra, hiszen a zsidósághoz való viszonyulás (jogfosztások) és a zsidó menekültek problematikáján keresztül a zsidóüldözés és a Holokauszt rámutat a korabeli államoknak és az állampolgáraiknak a közjogi viszonyaira, a nemzeti jogalkotások folyamatára és az uralkodó jogfilozófiai nézetekre; valamint ezek szerves összefüggéseire. Mindez tanulságul is szolgálhat a jelen számára.

31

Esettanulmány 1
Gárdonyi Máté: A veszprémi zsidóság sorsa 1938–1944 között – a püspöki rendelkezések és a helyi katolikus sajtó tükrében A zsidóság Veszprém városában Veszprém városa a Magyar Királyság megalapításától kezdve püspökség és vármegye székhelye. Az újkorban a város a püspök és káptalan földesúri hatalma alatt állt, ahol a zsidóság jelenléte 1716-tól adatolható. A zsidók a legmagasabb létszámot és számarányt 1880-ban érték el, ekkor az 1685 izraelita vallású lakos a népesség 13,5 %-át tette ki. A hitközség a neológ irányzathoz tartozott, reprezentatív zsinagógáját 1865-ben avatták fel, elemi iskolája 1805-től működött. A 19. század végétől a zsidóság száma fokozatosan csökkent, az 1941. évi népszámlálás szerint a 887 izraelita vallású lakos a város népességének 4,1 %-át adta (a zsidótörvények alapján további 27 keresztény minősült zsidó származásúnak). Ugyanekkor a város lakosságának döntő többsége, 21.557 főből 17.870 katolikus volt, 2045 református, 735 evangélikus és 20 egyéb felekezetű mellett. 1944-ben, a gettózás során 577 Veszprémben lakó zsidót vettek lajstromba. A haláltáborokból és a munkaszolgálatból hazatértek száma 1946-ban 106 volt, az 1949. évi népszámlálás Veszprémben 84 izraelita vallásút talált. A korabeli egyházmegyei statisztika (sematizmus) szerint ekkor 14.524 katolikus, valamint megközelítően 1200 református és 600 evangélikus élt a városban.90 1939-ben, az ún. második zsidótörvény rendelkezései miatt felmérték a zsidóknak kiadott iparengedélyek számát, eszerint a városban 1004 keresztény és 262 zsidó iparűző volt, utóbbi az összes iparengedély 20,7 %-a. A zsidóktól ekkor még nem vonták meg iparűzési jogukat, viszont új engedélyeket csak „indokolt esetben” kaphattak. Ennek következtében 1942-ig a zsidó iparűzők száma csak minimálisan csökkent (259), viszont a keresztény iparűzők számának növekedése (1327) számarányukat 16,33 %-ra mérsékelte.91 A helyi katolikus sajtó a zsidóságról az első zsidótörvény évében A vizsgált korszakban kéthetente jelent meg az Egyházmegyei Nyomda kiadásában a Veszprémi Hírlap című „keresztény politikai lap”, melynek főszerkesztője Gludovácz József egyházmegyés pap, nyomdaigazgató, felelős szerkesztője pedig Kecskés Lajos tanító, székesegyházi főkántor volt. A lap célközönségét az egyházmegye papjai, az egyházi iskolák tanítói és a város, valamint a vármegye katolikus lakosai adták. Ennek megfelelően a lap elsősorban helyi jellegű híreket közölt az egyházmegye, a vármegye és a város életéből: az egyházi és a világi hatóságok hivatalos közleményeit, az egyesületi élet híreit, bűnügyi híreket, anyakönyvi híreket, menetrendeket, hirdetéseket stb. Szerepelnek továbbá érdekességek a világegyház életéből (főleg a missziós területekről), hírek a Szovjetunióban zajló egyházüldözésről, a német egyház helyzetéről, továbbá némi irodalom helyi szerzők tollából. A nagyobb egyházi ünnepeken, illetve jelentős egyházi eseményekhez kapcsolódóan (Eucharisztikus Kongresszus, veszprémi segédpüspök kinevezése stb.) az első oldalak hitbuzgalmi jellegűek. Az országos politika részletes hírek formájában nem játszik
90

Veress D. Csaba: „Adatok a zsidóság Veszprém megyében a II. világháború idején lejátszódott tragédiájához”, Veszprém Megyei Múzeum Közleményei 16 (1982) 399-412. (újraközölve in Töredék. Tanulmány és emlékezés a Veszprém városi és megyei zsidóság tragédiájáról. 1944-1945, Veszprém, 2001, 6–44.); Randolph L. Braham (főszerk.): A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, Budapest, 2006-2007, II. kötet, 1308-1312. 91 Jakab Réka: „A zsidótörvények végrehajtása Veszprémben” , Levéltári Szemle 56 (2006/4.) 49–58.

32

szerepet, viszont időről-időre az első oldalon közölt vezércikk közvetíti az olvasók felé a politikai élet fordulataival kapcsolatos „hivatalos álláspontot”. Az 1938-as lapszámokat átnézve az a benyomás alakul ki, hogy a „zsidókérdés” kezelésében a lap „befordult a politikai szélirányba”: míg az év elején a zsidó egyesületek úgy jelennek meg, mint a helyi közélet szerves részei, sőt egy írás szóvá teszi a kormánypárt „nyilas fordulatát”, addig az év közepétől első oldalra kerülnek az állami rendelkezéseket, kormánypárti kezdeményezéseket pozitíven értékelő kommentárok. Rögtön az év első lapszámának „Egyesületi élet” rovatában beszámolót olvashatunk a Veszprémi Izraelita Ifjúsági Egyesület kultúrestjéről. Ugyanekkor boldog újévet kívántak vásárlóiknak a kereskedők, a hirdetést feladó cégek között több vélhetően zsidó családok tulajdonában állt. Jan. 23án tudósítás jelent meg a Veszprémi Polgári Dalegyesület hangversenyéről és táncmulatságáról, amelyen Neuländer Zoltán, a helybeli izraelita hitközség főkántora „zengzetes lírai tenorján Puccini, Lehár számokat adott elő”. A sok taps után ráadásként szerepelt „egy olasz szerenád, mely műsora legnagyobb sikere volt”.92 A jan. 30-i számban olyan beszámolót olvashatunk a kormánypárt (Nemzeti Egység Pártja, NEP) siófoki gyűléséről egy „tekintélyes helyi személyiségre” hivatkozva , amely ellenérzést mutat a kormánypárt radikalizálódásával szemben: „A nemzeti egység pártjának siófoki szervezete 24-én, hétfőn délután 6 órakor gyűlést tartott. Érdekes, hogy a siófoki zsidók, kik a legutóbbi választások alkalmával még oszlopos tagjai voltak a helybeli NEP-nek, meghívót sem kaptak a gyűlésre. Az egész gyűlés olyan nyilas tónusban folyt le, hogy a hallgató közönség csak ámult-bámult. Egyesek szerint Festetics és Dücsőné féle legutóbbi nyilas gyűlés nem élezte úgy ki a sérelmeket, mint ez. Sokan azt mondják, hogy a nyilasoknak használt legjobban, mert tulajdonképpen az ő elveiket hirdették. Ezt bizonyítja egy kisgazda következő nyilatkozata is, melyet a gyűlés hatása után tett: ’Eddig szidtam a nyilasokat és haragudtam rájuk. Most már azonban nekem is nyilasnak kell lennem, hiszen a kormány is nyilassá változott’. Sok ilyen propaganda gyűlést csináljon még a NEP, s akkor a nyilasok hamarosan kormányra jutnak”.93 Néhány hónapon belül azonban változik az újság hangvétele a kormányzati politikával kapcsolatban. Igaz, április közepén először csak az „Egyesületi élet” rovatban olvashatunk beszámolót a szélsőjobboldali Turul bajtársi szövetség veszprémi csoportjának üléséről („táborozásáról”): „Dr. Priegl László egyesületi vezér megemlékezett a küszöbön álló zsidókérdés törvényes rendezésével kapcsolatban a kormány érdemeiről, majd rámutatott a Turul ifjúságnak ebből folyó kötelességeire.” „A táborozásokra minden keresztény magyar érdeklődőt szívesen lát az egyesület”.94 Május 1-jén viszont már „Végre a cselekedetek terén” címmel közölt vezércikket a lap Dr. Lakner Géza tollából az első zsidótörvény parlamenti benyújtásáról: „Sűrűn hangzik bizonyos oldalról a jogfosztás hangzatos jelszava a parlamentben mostanában tárgyalásra került törvényjavaslat körül… Évek óta látni kellett minden józan szemnek azt, hogy sürgős reformok nélkül csak a mélység kimeríthetetlen erőit korbácsolják fel kiszámíthatatlan társadalmi kitörésekre. A nyugodt evolúcióra elegendő évek meddőn peregtek le az idő határtalan homokóráján. Amíg aztán Németország közelléte és a német nemzeti szocializmus szuggesztív szociális légköre egyszerre felkorbácsolta a tömeg ösztöneiben szunnyadó, társadalmi igazságtalanságok lebéklyózott hangjait és az elemi követelmények elől már nem lehetett kitérni. A Darányi kormánynak be kellett látni azt, hogy vagy szembekerül a közhangulat le nem fojtható nyomásával vagy a cselekedet terére lép. És nagyon helyesen hozzányúlt a társadalmi és gazdasági reformok hosszú sorához. Be kell látni minden oldalról azt, hogy történelmi időkben és a pattanásig feszült szociális villongások idején a meglévő
92 93

Veszprémi Hírlap 46, 1938. jan. 1, jan. 23. Veszprémi Hírlap 46, 1938. jan. 30. 94 Veszprémi Hírlap 46, 1938. ápr. 17.

33

helyzet merev, egyoldalú elvéhez ragaszkodni nem lehet. Nem jogfosztás az, hogyha a közösség a gazdasági javak egyoldalú birtoklásán bizonyos százalékig változtatni akar… Mindenesetre a cselekedet terén megállni nem lehet. Ha a mostani javaslatok révén talán út és mód nyílik arra, hogy a keresztény ifjúság végre megélhetéshez és kenyérhez jusson, még nagyobb horderejű kérdések fogják feszegetni a jövőben a magyar szociális fejlődés sokszor potemkin fallal bélelt útvesztőit… Még egyet. Valahogy nem bírjuk a kivételeket. Miért kellett a Darányi kormánynak a miniszter szakállára kivételek lehetőségét ráaggatni a zsidó törvényjavaslatra?”95 Egy héttel később tudósítás jelent meg Mesterházy Ferencnek, Veszprém vármegye új főispánjának beiktatásáról. Székfoglaló beszédében a főispán többek közt ezt mondta: „Nem hagyhatom említés nélkül az értelmiséghez tartozó keresztény magyar ifjúságunknak a gazdasági pályákon való elhelyezkedési lehetőségét a zsidókérdésnek közmegnyugvást keltő intézményes megoldása által. Ez az immár az országgyűlés előtt fekvő törvényjavaslat sok nyugtalanságot és keresztény magyar társadalmunk egy régi fájó sebét lesz hivatva orvosolni”.96 Az év második felében továbbra is közölt a lap zsidó polgárokkal kapcsolatos, a helyi közvéleményt érdeklő híreket. Így aug. 14-én beszámolt arról, hogy a Győri Kereskedelmi és Iparkamara díszoklevelét vette át a 84 éves Szauer Hermann, aki 70 évet töltött a kereskedelmi pályán, jórészt a Weiss Jakab és Fia fakereskedő cégnél, s hogy az ünnepelt fia, dr. Lantos Andor ügyvéd is megköszönte a kitüntetést. Aug. 20-án kiemelt esküvői hír volt, hogy „Kún Éva és Neuländer Zoltán izr. tanító f. hó 23-án d. u. fél 1 órakor tartják esküvőjüket a veszprémi izr. templomban”. Okt. 30-án beszámoló jelent meg a Magyar Nők Szövetségének a visszacsatolt Felvidék megsegítésére indított „Magyar a magyarért” gyűjtési akciójáról, melybe a helyi Zsidó Nőegylet és a Krajcár Egyesület is bekapcsolódott. Végül november eleji gyászhír volt, hogy okt. 29-én elhunyt Tauszig Miksa bőrkereskedő, aki tagja volt a vármegyei törvényhatósági bizottságnak, a városi képviselőtestületnek, a kereskedelmi és iparkamarának, elnöke majd díszelnöke a helyi Kereskedők Társulatának, s kinek temetése az izraelita templom udvaráról történt.97 Ugyanakkor az újság pártolólag lépett fel a kormányzati politika radikalizálódása mellett, amikor közölte Dr. Lakner Géza „Kettéhasadt lélek” című vezércikkét Imrédy miniszterelnök kaposvári programbeszéde előtt: „…A reformok útján már megindultak, egyre másra jelennek meg olyan törvények, rendeletek, intézkedések, amelyek nem nélkülözik a reformokra való őszinte törekvést és annak a belátását, hogy a Bethlen-féle úgynevezett ’lassú’ evolúcióra nincs türelem és nincs idő. A tömegekbe ha egyszer beleivódott egy vágy és törekvés radikális változások után, nincs hatalom és akarat, ami megtudná állítani lelki átalakulását népünknek”.98 Zsidó vonatkozású ügyek a veszprémi püspöki hivatal (kancellária) irataiban A püspöki kancellária iratai között 1938-ból két közvetlen veszprémi vonatkozású irat maradt fenn. Az egyikben a veszprémi izraelita hitközség elnöksége a magyar zsidók hazához való hűségére és az alkotmányban biztosított polgári egyenjogúságra hivatkozva kérte Rott Nándor megyéspüspököt (1917-1939) az első zsidótörvény tárgyalásának idején, hogy a Felsőházban szavazzon a javaslat ellen (válasznak nincs nyoma). Idecsatolva található egy névtelen konvertita emlékirata „1938. Nagypéntek” keltezéssel, amely a zsidónak visszaminősített katolikusok helyzetére hívja fel a figyelmet és az Anyaszentegyház közbenjárását kéri.99 A másik irat az 1938. dec. 27-én kelt „zsidóáttérésekkel kapcsolatban püspöki rendelet”, melynek címzettje Serák József veszprémi kanonok-plébános. Ebben a püspök megállapítja: „Mindig sűrűbben, szinte tömegesen jelentkeznek zsidók a szent keresztségre. Vigyáznunk kell, nehogy
95 96

Veszprémi Hírlap 46, 1938. máj. 1. Veszprémi Hírlap 46, 1938. máj. 8. 97 Veszprémi Hírlap 46, 1938. aug. 14, aug. 20, okt. 30, nov. 6. 98 Veszprémi Hírlap 46, 1938. szept. 4. 99 Veszprémi Érseki és Főkáptalani Levéltár, Acta Dioecesana (VÉL AD) 2700/1938.

34

méltatlan érdekből jelentkező embereket vegyünk fel az Egyházba, amelynek élő tagok kellenek.” A jelentkezőknek 3 havi, heti 2 óra hittant ír elő, azonban a plébános belátása szerint a próbaidő meghosszabbítható vagy a hittanórák száma felemelhető. Ha a plébános helyettesítésre szorul, csak idősebb papot hajlandó megbízni a püspök. A hitújoncok a keresztség előtt vizsgázni tartoznak, vizsgabiztosnak Hoss József kanonok-irodaigazgatót nevezi ki. A rendelet nem visszamenőleges hatályú, nem vonatkozik azokra, akiknek megkeresztelésére a plébános már engedélyt kért.100 További két ügy nem közvetlenül a város zsidóságát érinti, de témánk szempontjából releváns, mert megvilágítja az egyházi vezetésnek a faji kérdéssel kapcsolatos álláspontját. Az első egy papnevelő intézetbe felvételt kérő konvertita ügye. Várkonyi Fidél ciszterci szerzetes, az Emericana Szövetség egyetemi lelkésze és kollégiumigazgatója szemináriumi felvételre ajánlotta Günsberger Miklóst, akit egy évvel korábban ő keresztelt meg. Általában véve kedvező jellemzést adott róla, megjegyezve, hogy „modorában nincs faji vonás”. Rott püspök válaszában (márc. 4.) a következőket írta: „…elvileg nem vagyok a zsidó hivatás ellen. Vannak zsidószármazású növendékeim és papjaim is, akik megállják a helyüket”. Majd lehetővé teszi, hogy az ifjú ápr. 20-ig beadja felvételi kérelmét. Günsberger beérkezett kérvényét a püspök kiadta véleményezésre a szemináriumi elöljáróságnak, amely az ápr. 20-án kelt jegyzőkönyv szerint így nyilatkozott: „… kegyeskedjék eltekinteni Günsberger Miklós felvételétől, minthogy nevezett csak néhány évvel ezelőtt keresztelkedett meg, s ebben, a talán túlzottan is fajelméleten felépülő világban nem lenne tanácsos egy izraelita szülőktől származott ifjú felvétele”. Rottnak a jelentkezőhöz intézett válasza (ápr. 27.) közli az elutasítás tényét, indokát (neofita), s javasolja a szerzetbe lépést: „A világi papok pályáján a mai világban zsidó származású ifjú, bármennyire derék is volna, nehezen működhetik”.101 A másik levélváltás egy, az egyházmegye kötelékébe felvételt kérő pap ügyére vonatkozik. Sándor Lajos, egri származású konvertitát Bécsben szentelték pappá 3 évvel korábban a burgenlandi apostoli adminisztratúra szolgálatára, ahol Nagyfalva (Mogersdorf) káplánja volt, ám nem-árja származása miatt kiutasították az Anschluss után. Szüleihez ment Egerbe, onnan kérte felvételét a veszprémi egyházmegyébe 1938. jún. 18-i levelében. Júl. 2-i kelettel az egri szeminárium rektora bizalmas információt küldött róla, mely szerint Egerbe nem tanácsos felvenni, mert az összes rokona izraelita felekezetű maradt: „Az egri főegyházmegyében köztudomású, hogy szülei és összes rokonai zsidók, s így kívánatos, hogy nálunk ne sokat szerepeljen. Gyenge tehetségű, de igen buzgó, imádságos lélek. Külső megjelenése azonban nagyon nem kedvező, kiállóan magán viseli a faji jelleget.” Az egri rektor ugyan felvételre ajánlotta őt, de Rott püspök júl. 11-én kelt levelével elutasította. Végül azonban okt. 6-án az alsópáhoki plébános ajánlásával egy évre joghatóságot kapott arra, hogy a hévízi kápolnában misézzen.102 A püspökség hivatalos utasításai a zsidókkal kapcsolatos ügyekben A zsidó tulajdonban lévő földbirtokok kisajátításának folyományaként a törvény az esetleges kegyúri terhek megváltását rendelte el, azon a módon, hogy a plébániát a birtokból kihasított földterülettel kárpótolják. Ennek kapcsán Czapik Gyula püspök (1939-1944) 1943. szept. 26-án így rendelkezett: „Ezen rendelettel kapcsolatban felhívom az összes plébániavezetőket, hogy ahol zsidóbirtokot a királyi kincstár átvett vagy zsidóbirtokot átengedésre kötelezett, azonnal tegyenek jelentést arról, hogy ezen zsidóbirtokot minő kegyúri vagy egyéb, egyházlátogatási okmányon, jogszokáson alapuló szolgáltatások, kötelezettségek, járandóságok terhelik…. Számítsák ki, hogy földben való kártalanítás esetén – ismerve az illető ingatlannak termőképességét, fekvését,

100 101

VÉL AD 6789/1938. VÉL AD 1206/1938, 2407/1938. 102 VÉL AD 3721/1938, 5413/1938.

35

minőségét – hány kataszteri hold volna szükséges a kegyúri terhekért való kártalanításra és ezek az ingatlanok hol volnának kijelölendők”.103 A korabeli közhangulatot tükrözi az a tájékoztatás, miszerint a Keszthely melletti (Alsó- és Felső) Zsid község neve hatósági intézkedés folytán Várvölgyre változott.104 Mivel a plébánosok felnőttet csak püspöki engedéllyel keresztelhettek meg, az egyházmegyei levéltárban nyomon követhető a zsidók áttérésére vonatkozó kérelmek számának változása. Az 1944. márc. 19-i német megszállás és a következő hetek antiszemita rendeletei miatt megnőtt a keresztségre jelentkezők száma, ami állásfoglalásra késztette az egyházmegye új főpásztorát, Mindszenty Józsefet (1944-1945). Az 1944. ápr. 27-i dátummal kiadott körirat tartalmazza az ezzel kapcsolatos latin nyelvű instrukciót (a kényes ügyeket latinul közölte az egyházi hatóság), valószínű azonban, hogy az érdekelt plébánosok már előbb értesültek a püspöki rendeletről, amely így kezdődik: „Ezekben a napokban zsidók nagy számban kérik a keresztséget”. Majd leszögezi, hogy nem lehet bizalmatlanul elutasítani a jelentkezőket, de kellő vizsgálat és előkészítés nélkül sem lehet kiszolgáltatni a szentséget. Ezért szeretetteljes bánásmódot vár el papjaitól, ugyanakkor előírja a hat hónapon át tartó, heti két órás oktatást. Az instrukció második fele az esetleges házasságjogi problémákkal foglalkozik, majd felhívja a papságot, hogy a keresztelés után folytassák a megtérők speciális gondozását.105 Április folyamán nagy ütemben folyt a zsidók javainak leltározása, zárolása, illetve 5 kataszteri hold alatti birtokaik elárverezése. Ezzel kapcsolatban egyes papjaihoz ápr. 28-án intézett levelében a püspök világossá tette, hogy nem lát kivetnivalót a zsidó-keresztény tulajdonosváltásban, sőt kívánatosnak minősítette a „birtoktalan katolikus magyarság” ingatlanszerzését, s annak akár banki, akár hitelszövetkezeti kölcsönnel való segítését.106 Ebben az időben Longauer Imre darányi szervező lelkész kérte a püspököt, járjon közben Endre László államtitkárnál nagykanizsai, illetve darányi „elhagyott” zsidó ingatlanoknak az egyházközségek részére történő átadása érdekében. Mindszenty nem utasította el a kérést, de saját fellépést csak az éppen alakulófélben lévő darányi lelkészség ügyében ígért máj. 15-én: „Én magam nem léphetek fel igénylőként ennyi helyen. A nagykanizsai házat illetőleg jó volna, ha az egyházközség mozogna. A darányi ház megszerzése ügyében én tennék lépéseket”.107 Veszprémben a zsidóság gettóba zárása 1944. jún. 1-én történt. A város zsidóságát a zsinagóga körül kijelölt gettóba tömörítették, míg a veszprémi járás zsidóságát a komakúti laktanyába szállították. A fennmaradt gettónévsorok szerint az előbbi helyen 577-en, az utóbbiban 437-en zsúfolódtak össze. A helyi múzeum őriz ebből az időből egy fotót a zsinagóga bútorokkal telezsúfolt belső teréről. A zsidók deportálásának időszakában némileg módosult Mindszenty püspök álláspontja a keresztelési oktatás ügyében. A pápai apátplébánosnak jún. 17-én írott levelében, bár elvileg továbbra is megkövetelte a várakozási időt és a hitben való jártasságot, tett némi engedményt: „Lehet azonban olyan helyzet is, hogy a hitújoncokat az államhatalom bizonytalan helyre viszi úgy, hogy Nagyságod, illetve megbízottja nem folytathatja az oktatást. Ez esetben, ha erről (!) komolyan tartani kell, megengedem, hogy a szent keresztségben részesíthesse őket, hiszen a szent keresztség feltétlen szükséges, és annak elhalasztása nagy hiba volna”.108 Hasonló szellemben nyilatkozott július folyamán a keresztséget kérő munkaszolgálatosok ügyében is.109
103 104

Litterae Circulares (Egyházmegyei Körirat, Litt. Circ.). 1943/VIII/50. Litt. Circ. 1944/IV/26. 105 Litt. Circ. 1944/VII/36. 106 VÉL AD 1971/1944. 107 VÉL AD 2130/1944. 108 VÉL AD 2886/1944. 109 VÉL AD 3445, 3503/1944.

36

Az egyházmegyei levéltárban fennmaradtak olyan iratok, amelyek szerint a püspök egyes személyek érdekében interveniált a hatóságoknál. Így máj. 25-én a pápai illetőségű Pátkai család mentesítését kérte a gettóba zárás alól, júl. 6-án pedig Pető Ernő orvos számára adott pártoló levelet.110 A veszprémi zsidóság deportálásnak napján pedig Horthy kormányzóhoz fordult egy alázatos hangú levélben, azt kérve tőle, hogy legalább a megkeresztelt zsidó származású gyerekek elszállítását akadályozza meg.111 A püspöki kar jún. 29-i, a zsidók helyzetét taglaló körlevelével kapcsolatban Mindszenty a legtöbb püspökhöz hasonlóan járt el: előbb megküldte a plébánosoknak azzal a meghagyással, hogy a következő vasárnap felolvasandó a hívek előtt, majd közölte, hogy a körlevél csak bizalmas tájékoztatásul szolgál. Helyette a következő nyilatkozatot kellett felolvasni a szószékről: „Serédi Jusztinián bíbornok, Magyarország hercegprímása a maga és a Nagyméltóságú Püspöki Kar nevében közli a katolikus hívekkel, hogy a zsidókra, különösen a megkereszteltekre vonatkozó rendeletek tárgyában ismételten fordult a magyar királyi kormányhoz, és ily irányú tárgyalásait továbbra is folytatja”.112 Idővel változott a püspök álláspontja a zsidó javak kiigénylésének tekintetében is. Amikor szept. folyamán megkezdődött a gazdátlanná vált lakások kiutalása, az egyházmegyei köriratban, latin nyelven közölt utasításban tiltotta meg, hogy az egyházi intézmények ilyen irányú igénylést beadjanak: „A zsidók javainak elkobzása után könnyen lehet ingó és ingatlan javaikhoz jutni. Felhívom a papokat, egyházközségeket, katolikus iskolákat és társulatokat stb., hogy ilyen javak megszerzésétől tartózkodjanak”.113 A veszprémi „nyilas mise” A veszprémi zsidók deportálása után tartott hálaadó mise a szakirodalomban többször tárgyalt, a részleteket illetően vitatott esemény. A hiányos forrásadottságok, valamint az eltérő interpretációk nem teszik könnyűvé a körülmények tisztázását. Maga Mindszenty emlékirataiban úgy emlékszik, hogy a misét az ő tiltása után végül nem tartották meg. Ugyanakkor 1948 nyarán, a bíboros elleni kampány részeként azt állította a kommunista propaganda, hogy egyenesen Mindszenty adott utasítást a hálaadó misére. A levéltári források és a szemtanúk beszámolója szerint egyik állítás sem állja meg a helyét. További kérdés a püspök felelősségének mértéke, itt az interpretációs skála a felmentéstől a részleges elmarasztalásig terjed. A történet, ahogy az lenni szokott, bonyolultabb, mint ahogy első pillantásra látszik.114 A veszprémi gettók kiürítésére jún. 19-én került sor. Erről a tényről a Veszprémi Hírlap „El a gettóból” című írásában tudósított. Az újságíró szemlét tartott a kiürített gettóban, amelyről az együttérzés legkisebb jele nélkül így számolt be: „Az ágyak rendetlenek, sok ruha kiszórva a földre. Bőröndök, ruhák gátolják a továbbjutást. A női kézitáskák igen nagy tömege hever szépítőszerekkel telítve. Míg a gettóban voltak a zsidók, nem lehetett panaszuk az élelmezésre sem, mert külön kóser, diétás és tréfli konyha gondoskodott róluk. De amint láttuk, a hétfői ebéd már nem készült el, félig kész állapotban maradt a nagy zománcos fazekakban”.115

110 111

VÉL AD 2716, 3172/1944. VÉL AD 2895/1944. 112 Litt. Circ. 1944/IX/49, X/53. 113 Litt. Circ. 1944/XI/61. 114 Gergely Jenő: „Mindszenty József veszprémi püspök és a nyilasok”, in Ablonczy Balázs (szerk.): Hagyomány, közösség, művelődés. Tanulmányok a hatvanéves Kósa László születésnapjára, Budapest, 2002, 177–200; Holtzer Lóránt: „Mindszenty vitatott hónapjai Veszprémben”, Beszélő 9, 2004/7; Balogh Margit: „Mindszenty József veszprémi püspök nyilas fogságban”, in Miklós Péter: Újragondolt negyedszázad. Tanulmányok a Horthy-korszakról, Szeged, 2010, 233–248; Mózessy Gergely: „Katolikus püspökök a nyilasok fogságában (Mindszenty József és Shvoy Lajos elhurcolása)”, in Hermann István – Karlinszky Balázs (szerk.): Megyetörténet. Egyház- és igazgatástörténeti tanulmányok a Veszprémi Püspökség 1009. évi adománylevele tiszteletére,Veszprém, 2010, 257–274. 115 Veszprémi Hírlap 52, 1944. jún. 21.

37

A veszprémi zsidóság 1944. jún. 19-i deportálásának másnapján dr. Schiberna Ferenc első államügyész, a nyilasok helyi vezetője (később a vármegye nyilas főispánja) felkereste Pulyai Lambert ferences házfőnököt, s 25-ére, vasárnapra hálaadó misét rendelt a deportálás „örömére”. A felhívást a két helyi lapban közzé akarta tenni, de elutasításra talált. Ezek után megfelelő engedély birtokában röplapokon és falragaszokon tájékoztatta a lakosságot. A felhívás szövege a következő: „Testvérek és Nemzettestvérek! Az isteni gondviselés kegyelméből ősi városunk és vármegyénk megszabadult a nemzetrontó zsidóságtól. Nemzetünk évezredes történelmében sokszor volt már felszabadulás, de egyik sem volt ilyen nagyjelentőségű a nemzet életére, mert semilyen (!) fegyveres vagy politikai idegen hatalom nem tudott annyira erőt venni rajtunk, mint amennyire a zsidóság mérgező gyökerei elburjánoztak nemzetünk testében-lelkében. – Őseink példájára a felszabadulásért köszönetünkkel ahhoz járulunk, aki nemzetünket a mélységből sokszor kiszabadította: Istenünkhöz. Jöjjetek el június 25.-én fél 11 órakor a Ferencrendiek templomában tartandó hálaadó szentmisére. A Nyilaskeresztespárt veszprémi szervezete.” Minderről értesülve Mindszenty püspök magához hívatta a ferences házfőnököt, és megpróbálta lebeszélni a miséről, végül azonban két feltétellel hozzájárult ahhoz: a nyilasok nem lehetnek egyenruhában és a mise végén nem énekelhetik el a Te Deum hálaadó himnuszt. Edmund Veesenmayer magyarországi német birodalmi biztos júl. 20-i jelentése szerint ez a kompromisszum a nyilas vezető fenyegető fellépése után alakult ki. Végül aztán a misét megtartották, rajta a nyilasok testületileg, egyenruhában jelentek meg. Maga a püspök azon a napon vidéken tartózkodott lelkipásztori látogatáson. A mise megtartásának tényét igazolja az is, hogy később, már a nyilasok fogságából visszatérve, Mindszenty eljárást kezdeményezett a házfőnök ellen a ferences tartományfőnöknél. A szakirodalomban felbukkanó azon vélemény, hogy a püspök nem tilthatta volna le a misét, mert a ferencesek nem tartoztak joghatósága alá, nem állja meg a helyét, mivel lelkipásztori ügyekben – s ide tartozik mindenféle nyilvános istentisztelet is – éppenséggel volt joghatósága felettük. Az egyházi magatartás ideológiai háttere A vizsgált időszakban a magyar katolikusok zsidóságról alkotott képét, zsidósággal kapcsolatos érzelmeit egyházi részről a következő tényezők befolyásolták: 1. Az újabb szakirodalomban antijudaizmusnak nevezett, vallási hátterű zsidóellenesség, melynek gyökerei a II. század első felének keresztény-zsidó polémiájáig nyúlnak vissza. A prédikációs és a „sekrestyeponyva” irodalomban a zsidók együttesen és megkülönböztetés nélkül ellenségei Jézusnak és az egyháznak, a velük kapcsolatos jelzők pejoratívak.116 2. A modern politikai antiszemitizmus, amely a zsidók gazdasági és társadalmi befolyása ellen hirdetett harcot. A XIX. század végén kibontakozó politikai katolicizmus és az 1919 utáni keresztény kurzus hol kifejezetten, hol látensen a magyar társadalom problémáinak gyökerét a „zsidó elem” túlsúlyában, a keresztény erkölccsel szembeszegülő „zsidó szellemben” jelölte meg. Ez a szemlélet tükröződik az egyházi irányítás alatt álló sajtóban, országos és helyi szinten egyaránt.117 3. A náci fajelmélet elleni polémia, az ószövetség és a keresztség védelme egyházi részről. A pápai enciklikák magyar nyelvű megjelentetése mellett hazai szerző is vállalkozott a fajelmélet teológiai alapokon nyugvó cáfolatára.118 Az egyházi sajtó publicistái megkülönböztették a náci fajelmélet túlzásaitól a keresztény társadalom és kultúra védelme
116

Endreffy Zoltán: „Az antijudaizmustól az antiszemitizmusig”, in Molnár Judit (szerk.): ‘A holokauszt Magyarországon európai perspektívában, Balassi Kiadó, Budapest, 2005, 205–215. 117 Gárdonyi Máté: „Az antiszemitizmus funkciója Prohászka Ottokár és Bangha Béla társadalom- és egyházképében”, in Molnár Judit (szerk.), id. m., 193–204.

38

érdekében jogosnak mondott „elvi vagy erkölcsi” antiszemitizmust (ezt főleg Bangha Béla képviselte a Magyar Kultúrában és a Katolikus Lexikonban). A „birodalmi keresztény” nézetekkel szemben úgy védték az ószövetség érvényét, hogy az nem a zsidó nép, hanem Isten műve, továbbá az ószövetségi választott nép vallásgyakorlatát és erkölcsi normáit pozitívan, a kortárs zsidóságét ezzel szemben negatívan értékelték. Már a zsidótörvények idején jelentek meg püspöki állásfoglalások a keresztség kegyelmi hatásának, egyúttal a kikeresztelkedett zsidók és leszármazottaik teljes értékű keresztény voltának védelmében. 4. Az a körülmény, hogy a magyar püspökök és rendfőnökök a politikai és gazdasági elithez tartoztak, ami jelentősen befolyásolta hivatalos állásfoglalásaikat és felsőházi szereplésüket. A zsidótörvényekkel kapcsolatos álláspontjukat meghatározta, hogy az elit más szereplőihez hasonlóan a nagyobb rossz (kommunizmus, szélsőjobb) elkerülése érdekében a kormányzat el tudta velük fogadtatni a jogkorlátozó lépéseket.119 5. A papság körében is létező rasszista előítélet, vagy legalábbis a rasszista korszellemhez való alkalmazkodás, ami nem a nyilvánosságnak szánt megnyilatkozásokban érhető tetten. 6. Az a tapasztalat, hogy a zsidótörvények faji rendelkezései jelentős számú keresztényt érintettek. Ez életre hívta érdekvédelmi szervezetüket, bizonyos egyházi körökben együttérzést váltott ki, s 1944/45-ben püspöki tiltakozásokhoz és zsidómentő akciókhoz vezetett. Ez utóbbiak, amennyiben nem korlátozódtak a megkereszteltekre és az ismerősökre, a keresztény felebaráti szeretet megnyilvánulásai voltak. Források Veszprémi Érseki és Főkáptalani Levéltár, Acta Dioecesana 1938, 1944. Litterae circulares ad venerabilem clerum dioecesis Wesprimiensis (Veszprémi egyházmegyei köriratok) 1943, 1944 Veszprémi Hírlap 46 (1938) és 52 (1944)

Felhasznált szakirodalom Balogh Margit: „Mindszenty József veszprémi püspök nyilas fogságban”, in Miklós Péter: Újragondolt negyedszázad. Tanulmányok a Horthy-korszakról, Szeged, 2010, 233–248. Braham, Randolph L. (főszerk.): A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, Budapest, 2006-2007, II. kötet, 1308-1312. Gergely Jenő: „Mindszenty József veszprémi püspök és a nyilasok”, in Ablonczy Balázs (szerk.): Hagyomány, közösség, művelődés. Tanulmányok a hatvanéves Kósa László születésnapjára, Budapest, 2002, 177–200. Holtzer Lóránt: „Mindszenty vitatott hónapjai Veszprémben”, Beszélő 9, 2004/7. Jakab Réka: „A zsidótörvények végrehajtása Veszprémben”, Levéltári Szemle 56 (2006/4) 49–58. Mózessy Gergely: „Katolikus püspökök a nyilasok fogságában (Mindszenty József és Shvoy Lajos elhurcolása)”, in Hermann István – Karlinszky Balázs (szerk.): Megyetörténet. Egyház- és
118

Klemm Kálmán: Kereszténység vagy faji vallás? Hitvédelmi tanulmány Rosenberg mítosz-vallásáról , Budapest, 1937. 119 Gárdonyi Máté: „Üldöztetés és felelősség. A magyar holokausztról egyházi szemmel”, in Mártonffy Marcell – Petrás Éva (szerk.): Szétosztott teljesség. A hetvenöt éves Boór János köszöntése, Budapest, Hét Hárs – Mérleg, 2007, 262– 269; K. Farkas Claudia: Jogok nélkül. A zsidó lét Magyarországon 1920-1944, Budapest, 2010.

39

igazgatástörténeti tanulmányok a Veszprémi Püspökség 1009. évi adománylevele tiszteletére,Veszprém, 2010, 257–274. Veress D. Csaba: „Adatok a zsidóság Veszprém megyében a II. világháború idején lejátszódott tragédiájához”, Veszprém Megyei Múzeum Közleményei 16 (1982) 399-412 (újraközölve in Töredék. Tanulmány és emlékezés a Veszprém városi és megyei zsidóság tragédiájáról. 19441945, Veszprém, 2001, 6–44).

40

Esettanulmány 2
Jakab Attila: Óbudai katolikusok és zsidók viszonya 1938 és 1944 között Óbuda Gál Éva találó megfogalmazása szerint „Óbuda Budapestnek az a városrésze, amely – ha megszakításokkal is – csaknem kétezer éves városi múltra tekinthet vissza, de amely a legváltozatosabb sorsfordulók után jutott el mai arculatának kialakulásáig.”120 Ennek a városi múltnak a kezdetei a római időkre nyúlnak vissza. Az aquincumi katonai tábor és virágzó polgári város, amely egyben a római helytartó székhelye is volt, a népvándorlás korában romvárossá változott. Évszázadok múlva, az Árpád házi királyok alatt (11-13. század), káptalani székhely; majd a 14. század közepétől – Ó-Buda néven – a magyar királynék városa. Ezt követően, a török uralom idején (16-17. század), magyar részről kincstári birtok; lakói református magyarok. Ez idő alatt, 1659-től, lett a Zichy grófok családi birtoka, magánföldesúri fennhatóság alatt álló mezőváros.121 A török hódoltságot követően Óbuda csak lassú ütemben népesedett be. 1698-ban ifj. Zichy István gróf 50 német családot telepített a városba, elvette a reformátusok templomát, s annak helyén, 1744 és 1749 között, felépült a ma is álló Szent Péter és Pál főplébánia-templom. A plébánia már 1698ban megkapta az anyakönyvezés jogát. A népesség alakulására vonatkozóan fontos momentum az 1738-1739-es pestisjárvány. A korabeli források tanúsága szerint ekkor Óbuda lakosságának mintegy a fele (888 személy) elpusztult. 1756ra azonban a lakosság száma ugrásszerűen megnövekedett. Gróf Batthány József pozsonyi kanonok látogatási jegyzőkönyve szerint a 3677 óbudai lakos több mint 2/3-a katolikus. Ebből adófizető családfő: 409. A zsidók száma 660. 1766-ban Óbuda visszakerült a kincstár birtokába. Lakói, a 18. században, elsősorban jobbágyok és zsellérek voltak, akik egy vagy kétszobás, többnyire szárított vályogtéglából épült, házakban éltek. Ugyanakkor a katolikus plébánia élénk tevékenységet fejtett ki: egyesületi életet és karitászszolgálatot (Institutum Pauperum) szervezett, szülésznőket alkalmazott, iskolát tartott fenn. 1798-ban a katolikusok még döntően német anyanyelvűek voltak; csak havonta egyszer volt magyar prédikáció. A jobbágykori gazdálkodás (földművelés és állattartás) gyakorlatilag 1880-ig kitartott. A lakosság életében fő szerep jutott a szőlőművelésnek. Ezek a lakáskörülmények magyarázzák, hogy az 1838as árvízben a lakások mintegy 88%-a károsult (52% összedőlt, 19% erősen, 17% kisebb mértékben szenvedett kárt). Ekkor Óbudának kb. 8 000 lakosa volt.122 A lakosságnövekedésben kétségtelenül szerepet játszott az a tény, hogy gr. Széchenyi István, 1835-ben, az Óbudai szigeten hajóépítő és javító telepet hozott létre.

120

Gál Éva: „Óbuda helyrajza…”, in Horváth Miklós (főszerk.) – Kaba Melinda (szerk.): Tanulmányok Budapest múltjából XXI, Budapest, 1979, 105. 121 Lásd L. Gál Éva, Az óbudai uradalom a Zichyek földesurasága alatt 1659–1766, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988. 122 Lásd Létay Miklós, „Árvíz Óbudán”, in Rádi Károly (főszerk.), Tanulmányok Óbuda történetéből III, Budapest Főváros III. kerületének Önkormányzata, Budapest, 1990, 95-102.

41

A magyar szabadságharc leverését követően Budához csatolták (1849 és 1861 között). 1861-től újra önálló mezőváros; majd 1873-tól az egyesült Budapest főváros III. kerülete lett. Részei: Óbuda, Újlak,123 Császárfürdő.124 Óbuda gazdasági és társadalmi életében jelentős fordulópont a filoxéra okozta szőlőpusztulás (1886-1890). Ez ugyanis a lakosság jelentős részét életforma- és szakmaváltásra kényszerítette. Arról nem is beszélve, hogy komoly elszegényedést eredményezett. 1896-ban Óbudának 72 145 lakosa volt. Hercegprímási rendeletre a vasárnapi katolikus főmise nyelve a magyar lett. Ez természetesen csak a prédikációra, az imákra és az énekekre vonatkozott. Elmondható, hogy a két világháború között a III. kerület egyike volt a főváros legszegényebb kerületeinek. Ebben főleg az játszott szerepet, hogy a pesti oldallal – a későbbi Árpád-híd hiányában (építése 1939-ben kezdődött; 1950. nov. 7-én adták át) – csak körülményes és kerülő utakon (a Margit-hídon) keresztül volt kapcsolata. A korábban virágzó mezőgazdaság ebben az időben már csak a legszűkebb megélhetést biztosította. Nagy volt a munkanélküliség (a kerület téglagyáraiban csak szezonális munka folyt, márciustól októberig 125) és a szegénység (a lakosság jó része egészségtelen barakklakásokban élt, és alkoholizmustól szenvedett). Munkahelyeket alapvetően a hajógyártás, a textilipar és az építőanyag-ipar biztosított. Nem véletlen, hogy 1920-ban itt telepedtek meg a szalézi szerzetesek, a Fischer Ágoston (†1918), esztergomi egyházmegyés pap, által az elhagyott iskoláskorú gyermekek számára létrehozott Szent Alajos Házban (Kiscelli-út 79).126 Óbuda lakossága ekkor 46.865 fő volt.127 A lakosság egykori német és szlovák összetevői döntő részben elmagyarosodtak. Visszatekintve, ezt a korszakot egy mai magyarországi német a következőképpen látja: „A ‛trianoni tragédia’ után megkezdődött a multikultúra hanyatlása, azaz a többé-kevésbé erőszakos magyarosítás: ‛ha magyar kenyeret eszel, beszélj magyarul’ stb. Állami megbízatást, tisztséget csak akkor kaphatott valaki, ha német nevét magyarosította. A szüreti mulatságok magyar szimbólumokkal zajlottak, és egyszerre csak piros-fehér-zöld zászlóval lettek tele a vendéglők is. A különböző nemzetiségiek folyamatosan magyarrá váltak, eltűnt az utcáról a német szó. A Volksbund (der Deutschen in Ungarn) mozgalom kialakulásával, 1943–1944-ben még egy rövid ideig felvirágzott a helyi német kultúra (Volksbund-szervezet is volt Óbudán), a második világháború után azonban végleg eltűnt.”128 A zsidóság Óbudán Gál Éva összefoglalója szerint „zsidók az 1710-es évek elejétől éltek Óbudán, de nagyobb arányú beköltözésük csak 1725 körül kezdődött: az összeírások szerint 1725-ben 10, 1727-ben 24 zsidó család lakott a városban, nagyobb részük ekkor csak 1-3 év óta. 1727-ben már volt Óbudán zsidó
123

Egyházi szempontból is külön egyházközség volt: a Sarlós Boldogasszony Egyházközség (1711 óta anyakönyvezési joggal). Plébánosa 1943-ban dr. Pálfi Lajos; segédlelkésze Gyimesi Gyula. A magyarországi latin és görög szertartású világi és szerzetes római katolikus papság névtára és az országos hivatalok útmutatója. Hivatalos adatok alapján összeállította Pilinyi Gyula primási tisztviselő 1943. évre, Budapest, 1943. 124 Békásmegyer csak 1949-ben, Nagy-Budapest kialakításakor lett a III. kerület része. 125 Lásd Kádár József, Óbudai téglagyárak, Új Mandátum Kiadó, Budapest, 2010. A könyv mellőzi, hogy 1944-ben a téglagyárak zsidó gyűjtőtáborok voltak. 126 http://obudaiszaleziak.hu/lelkeszseg/bemutatkozas. 127 Létay Miklós, „A szabadságharc bukásától 1950-ig”, in Kiss Csongor (főszerk.), Óbuda évszázadai, Better Kiadó, Budapest, 2000, 281. 128 Fehérvári (Fritz) József, „Óbuda német közösségei a 19–20. században”, in Hambuch Vendel (szerk.), Németek Budapesten, Fővárosi Német Kisebbségi Önkormányzat, Budapest, 1998, 330. A Volksbund-ra vonatkozóan lásd

Tilkovszky Loránt, Ez volt a Volksbund: a német népcsoportpolitika és Magyarország 1938-1945 , Budapest, 1978; Spannenberger (Norbert), A magyarországi Volksbund Berlin és Budapest között, 1938-1944 , Budapest, 2005

42

templom, ugyanazon a helyen, a Lajos utca 163. szám alatti telken, ahol ma is áll a XIX. század elején épült klasszicista zsinagóga. Az első óbudai zsidó templom inkább imaház volt, semmint zsinagóga; létezéséről abból a panaszból tudunk, amelyet özvegy Zichy Péterné tett a birtokot megszerezni kívánó mostohafia, Zichy Ferenc ellen, óbudai hatalmaskodása miatt. Zichy Ferenc ugyanis 1727-ben fegyveres embereivel rátört Óbudára, és leromboltatta a ‘zsidók oskoláját’ (Judenschull, ahogy ekkoriban az imaházakat nevezték). Az incidenst követően a zsidó imaház a földesúrnő engedélyével hamarosan újjáépült, s 1732-ben már zsinagógaként említették. Ennek helyén épült 1767-ben a második, majd 1821-ben a harmadik – ma is álló – óbudai zsinagóga.” 129 Ez a maga korában az egyik legimpozánsabb épület volt. 1770-ben megalakult a Chevra Kadisa (szent egylet), amely elsősorban az időseket támogatta, gondoskodott a halottak rituális temetéséről, és gondozta a temetőt. A klasszicista stílusú óbudai zsinagóga felépítése a podóliai származású R. Mose ben Jichak Münz (1750 k.–1831) rabbi nevéhez fűződik (1789-től), aki szembefordult a modernizációs törekvésekkel, mert az „az ő számára a zsidó községek – kimondatlanul – római katholikus mintájú centralizációját jelentette, anélkül, hogy vallási kérdésekben bármit is feladtak volna a hagyományból.” 130 Álláspontjának köszönhetően az óbudai hitközség a lengyel konzervatív irányzatot követte. „A zsinagóga telkén a XVIII. század folyamán a zsidó hitközség más épületeket is emelt: 1772-ben történt említés az ún. hitközségi házról. 1789-ben a zsidó kórházról, mint régóta fennálló épületről beszéltek. Amikor II. József rendelete értelmében a zsidó hitközséget iskola létesítésére kötelezték, ugyanezen a telken, a zsinagóga és a Duna-part közti részen kellett volna felépíteniük a zsidó iskolát; a hitközség azonban különböző indokok alapján ellene szegült ennek a tervnek (a kórház és a kikötő közelsége miatt egészségtelennek és veszélyesnek tartotta a helyet), s végül elérte, hogy a mai Zichy utca 11. sz. alatti uradalmi épületet – amelyben addig is működött a zsidó iskola – vásárolhassa meg a Kamarától és bővíthesse ki erre a célra.”131 Az óbudai zsidók többnyire cseh vagy morva földről származtak. A zsidó közösség 18. századi társadalmi szerepét és jelentőségét tükrözi, hogy a piactér (Lajos utca 158) – amelyet Juden Platznak hívtak – tulajdonképpen a zsinagóga mögött feküdt, közel a kikötőhöz. Valójában ez volt a település központja. Itt álltak az adózó zsidók középületei ( Fleischbank és Gemein-Haus) és boltjai/házai. Ugyanakkor az újlakiak számára is közelebb volt, mint a kastély előtti Főtér. A Kiscelli utca innen vitt a kiscelli dombra. Komoróczy Géza szerint „az óbudai zsidók nagyobb része házaló volt, kereskedtek nyúl-, kecske-, juh-, marhabőrrel, gombnak való kagylóval, használt ruhával, vásárolták az ócskavasat. Néhányan nagyobb távolságra gabonát, bort szállítottak. A mesteremberek között volt szabó, varga, szűcs, pálinkafőző, arany- és ezüstműves, könyvkötő.”132 „A Zsidó udvar (Judenhof), a zsidó üzletek, sörés bor-kimérések leginkább, meghatározták a környék jellegét, az óbudai kiskorcsmáknak többnyire zsidó tulajdonosa volt.”133 1775 körül 55 zsidó mesterember működött Óbudán (köztük orvos, patikus, zenész).
129

Gál Éva: „Óbuda helyrajza…”, in Horváth Miklós (főszerk.) – Kaba Melinda (szerk.): Tanulmányok Budapest múltjából XXI, Budapest, 1979, 123. Utódja, a hajdani Zichy utcai (ma Óbuda utca 6) Óbudai Zsidó Elemi Iskola 1920 és 1944 közötti története feldolgozott (http://www.2b-org.hu/iskola/). Az iskolának helyt adó épületben volt egyébként az Óbudai zsidó Hitközség székháza is. 130 A rabbi személyére vonatkozóan lásd Komoróczy Géza: A zsidók története Magyarországon. I: A középkortól 1849ig, Kalligram, Pozsony, 2012, 757-759; itt 758. Münz rabbi sírja az 1922-ben megnyitott új óbudai zsidó temető bejáratának közelében található. 131 Gál Éva: „Óbuda helyrajza…”, in Horváth Miklós (főszerk.) – Kaba Melinda (szerk.): Tanulmányok Budapest múltjából XXI, Budapest, 1979, 123. Lásd még Komoróczy Géza, op. cit., 635-639. 132 Komoróczy Géza, op. cit., 636. 133 Uo. 637. A Judenhof a Lajos, Mókus, Kiskorona utcák által körülhatárolva épült ki.

43

1784-ben alapították a Goldberger műhelyt (kékfestő manufaktúra), amely a 19. század közepén (1851-1853) már 135-150 munkást foglalkoztatott. 1856-ban gyárrá alakult át. 1787-ben már 300 zsidó család élt Óbudán, nem zárt negyedben, hanem elszórva. A zsidó temető távolabb, a Főtéren túl, helyezkedett el. Egészen a 19. sz. végéig a mai Laktanya utcában (a Szentendrei út irányába) volt, amely a 18. század közepéig a város beépített területén kívül esett. Óbuda elsősorban azért fontos a budapesti zsidóság története szempontjából, mert a grófi Zichy család védelme alatt itt alakulhatott ki az a zsidó közösség, amely később a pesti zsidó közösséget is megalapozta. 1805 előtt ugyanis zsidó nem telepedhetett meg Pest városának falain belül. Ebből kifolyólag az 1790-es években a pesti zsidók az óbudai hitközség bejegyzett (incorporált) tagjai voltak, ami végül konfliktushoz – és a pesti zsidó közösség önállósulásához – vezetett.134 Azt lehet mondani, hogy Óbudán a betelepülő zsidóság és a betelepített német ajkú katolikus közösség lényegében véve együtt fejlődött a mezővárossal. Annál is inkább, mivel zsinagóga és katolikus templom gyakorlatilag egymás szomszédságában voltak/vannak. A minket közelebbről érdeklő időszakban, vagyis a két világháború között, pontosabban 1929-ben, a Magyar Zsidó Lexikon adatai szerint a hitközség lélekszáma 5 500 volt 135; adót pedig 1402-en fizettek. Foglalkozásukat tekintve a hitközség tagjai jórészt kereskedők és iparosok voltak, de sokan voltak közöttük vállalkozók, gyárosok és intellektuális pályákon működő egyének is.136 Ebben az időben a kerület lakossága 60 000 körül mozgott. 1941-ben Óbuda lakossága 66 529 fő volt.137 A német utasításra végrehajtott 1944. áprilisi összeírás szerint a kongresszusi irányzathoz tartozó óbudai zsidó anyahitközség kb. 3600 lelket számlált. Ebből kb. 600-an adóztak. A 3 tanerős elemi iskolában 78 diák tanult.138 Ugyanakkor az sem elhanyagolható, hogy a kerületben állt a Goldberger Textilgyár, ahol kb. ezer óbudai dolgozott. Ezt dr. Buday-Goldberger Leó (1878–1945, Mauthausen) irányította, aki született magyar nemes és hazafi volt. Ellenezte a cionizmust és a zsidó kivándorlást. Hithű izraelitaként támogatta mind a vallási előírásokat megtartó szegény zsidókat, mind pedig a óbudai hitközséget. Ifj. Horthy Miklós szintén tagja volt a gyár igazgatói tanácsának. Goldberger Leó 1932-ben a felsőház tagja lett. Óbudán egyfajta főkegyúri patronátust gyakorolt.139 Érdekes módon azonban a fellelhető szakirodalom többnyire mellőzi a jelentős múlttal rendelkező óbudai zsidóság első világháború utáni történetét, és elsődlegesen a korábbi időszakra összpontosítja a figyelmet. 140 Ebből kifolyólag a zsidótörvények és a Holokauszt időszakának
134 135

Lásd Komoróczy Géza, op. cit., 831-834. Az óbudai Egyházközségi Tudósító (1925, 1. sz., 10. old.) szerint 5621 zsidó (a lakosság 11%-a) élt 38910 katolikus (75%), 4371 református és 1880 evangélikus mellett. 136 http://mek.oszk.hu/04000/04093/html/ szocikk/13661.htm. 137 Óbuda 25 éve, Budapest, 1970, 25 138 Komoróczy Géza (szerk.), Magyarországi zsidó hitközségek 1944. április, Budapest, 1994, 2. kötet, 505-507. 139 Lásd Létay Miklós, op. cit., 282-284. A gyár történetére vonatkozóan lásd Kállai László, A 150 éves Goldbergergyár, Textil-Ipar Újság kiadása, Budapest, 1935; Dr. Geszler Ödön, A 200 éves Budapest PNYV Goldberger Textilművek története 1784–1984, Budapest, 1984. 140 Lásd pl. Kohn Sámuel: „Az óbudai zsidó hitközség a múlt század közepe felé”, Magyar-Zsidó Szemle 8, 1891, 254– 259; Parczel József: Az óbudai izraelita templom restaurálásának története , Bichler I. könyvnyomdája, Budapest, 1901; Gál Éva: „Adalékok az óbudai zsidók XVIII. századi történetéhez”, Évkönyv 1975/76, Magyar Izraeliták Országos Képviselete, Budapest, 1976, 101–121; Idem., „Az óbudai uradalom zsidósága a 18. században”, Századok 126, 1992, 3–34. Az óbudai zsidóság 20. század eleji történetének feltáratlansága nem egyedülálló. Hasonló feltáratlanság jellemzi

44

óbudai vonatkozásai is jobbára feltáratlanok.141 Pl. a budapesti zsidóság történetének szentelt átfogó munka is inkább a 19. századi történetre fekteti a hangsúly; majd mindenekelőtt budapesti vonatkozásban tárgyalja a Holokausztot.142 Ugyanakkor sokatmondó egy helyismertető tanulmánykötetben a zsinagóga háború utáni állapotát magyarázó rövid kitétel. „A második világháború végére a templom romossá és elhagyottá vált. A hitlerista népirtást az óbudai zsidóságnak csak ki hányada vészelte át, a megmaradók, úgy látszik, nem tudták az épületet eredeti rendeltetésének visszaadni.”143 Ebben benne van a teljes felelősség áthárítás (hitleristák – magyarok nélkül!), valamint az elkendőzés és a csúsztatás. Az óbudai hitközség ugyanis valójában 1958-ig állt fenn önállóan; hiszen dr. Neumann József rabbi (1880-1956) túlélte a vészkorszakot. Mára azonban az egykor virágzó és számottevő nagyságú óbudai zsidó közösség szinte mondhatni nyomtalanul eltűnt. Az óbudai Szent Péter és Pál katolikus egyházközség viszonyulása a zsidósághoz (a sajtó 144 és az egyházi rendelkezések tükrében) Az óbudai Szent Péter és Pál egyházközség a budapesti katolikus egyházi intézményrendszer 1918as átszervezése során jött létre; 1919. június 22-én alakult meg, 3100 taggal. 145 Feje a mindenkori plébános volt (Sagmüller József: 1903–1935; Leiner Mihály: 1935–1947146). Munkáját a képviselőtestület segítette (100 tag és 32 póttag), amelynek felét a hívők választották, a másik felét viszont hivatalból nevezték ki. „A képviselőtestület választotta a tanácsot,147 amely az egyházközség adminisztrációs munkáját végezte. A tanácsnak hivatalból tagjai voltak: a plébános, a káplánok, 148 a hitoktatók közül legfeljebb kettő, a főváros katolikus vallású képviselője, a karnagy és az egyházközségi intézetek vezetői.”149 A hierarchikusan szervezett egyházközség ténylegesen a plébános irányítása és ellenőrzése alatt, a tanácsban pedig helyi szinten is megvalósult az egyházi és a politikai hatalom összefonódása.150 Ebben kétséget kizáróan az játszott szerepet, hogy a templomok és plébániák fenntartási és személyi, valamint a hitoktatás költségeit tulajdonképpen a fővárosi kegyuraság fizette.

az óbudai keresztény (katolikus, református, evangélikus) egyházak történetét is a két világháború közötti időszakban. 141 Ennek legjobb példája Horváth Péter, „Az óbudai közösség a II. világháború idején”, in Balázs Sándor (főszerk.), Óbuda ostroma 1944–1945, Budapest, 2005, 77-80 („V. A magyarországi és az óbudai zsidóság”). 142 Lásd Frojimovics Kinga – Komoróczy Géza – Pusztai Viktória – Strbik Andrea, A zsidó Budapest. Emlékek, szertartások, történelem, Budapest, 1995, I. kötet, 62–96 (Óbuda); II. kötet, 494–581 („Pest, 1944, gettó”). Hasonlóképpen Randolph L. Braham (szerk) – Tibori Szabó Zoltán (közreműködésével), A magyarországi Holokauszt földrajzi enciklopédiája. II. kötet: Maros-Torda vármegye – Zemplén vármegye, Park Könyvkiadó, Budapest, 2007, 818-837 („Budapest”). 143 Gál Éva: „Az óbudai zsinagóga”, in Kiss Csongor (főszerk.): Óbuda évszázadai, Better Kiadó, Budapest, 2000, 444. 144 Érdekes jelensége a kornak, hogy az egyházi/katolikus sajtó állandó anyagi nehézségekkel küszködött. Lásd pl. Dr. Kray István báró, „Katolikus sajtó-apostolkodás”, Budapesti R. K. Egyházközségek Tudósítója 1935, 4. sz., 9-10. 145 1929-ben 21 000 tagja volt. Ez egyben azt is jelenti, hogy nem minden óbudai katolikus volt tagja az egyházközségnek, hiszen 1930-ban pl. Óbudának kb. 60 000 lakósa volt. 146 Leiner Mihály (Nezsider, 1889. aug. 9) Esztergomban tanult, 1913-ban szentelték pappá. Volt Budaörsön, Udvardon, majd Óbudán (1920-tól) volt káplán. 1915 és 1920 között hittanárként működött Budapesten. Az óbudai Credo egyesületnek, amelyet ő alapított, kinevezésekor 950 tagja volt. Egyébként ő volt a helyi igazgatója a Katolikus Népszövetségnek; valamint 10 éven keresztül felelős szerkesztője az óbudai Egyházközségi Tudósítónak. Lásd Budapesti R. K. Egyházközségek Tudósítója 1935, 4. sz., 9. 147 Óbudai viszonylatban ez 20 rendes és 7 póttagot jelentett. 148 1937/38-ban Juhász Béla, Draskovits Károly, Lehmann Imre. Lásd A magyarországi latin és görög szertartású világi és szerzetes római katolikus papság névtára és az országos hivatalok útmutatója. Hivatalos adatok alapján összeállította Pilinyi Gyula primási tisztviselő 1937/38. évre, Budapest. Az 1943-as névtár szerint ( op. cit.): Békés Antal, Selmeczi Kovács László. 149 Lőrincz Zsuzsa, „Adatok a katolikus egyház társadalomszervező tevékenységéhez Budapesten (1919–1944)”, in Tanulmányok Budapest múltjából XIV. (Budapest várostörténeti monográfiái, 22), Akadémiai Kiadó, Budapest, 1961, 585. 150 Lásd pl. Petrovácz Gyula országyűlési képviselő és egyben a herminamezői egyházközség alelnöke.

45

Az óbudai zsinagóga és zsidó közösség közvetlen szomszédságában levő egyházközség 1925 és 1935 között önálló, kéthavonta megjelenő Egyházközségi Tudósító-t adott ki, amely híreket és elmélkedéseket közölt. 1935-ben azonban, budapesti viszonylatban központosították az addig külön-külön megjelenő egyházközségi tudósítókat. 1935 és 1944 között tehát egységesen jelent meg a Budapesti R. K. Egyházközségek Tudósítója. Ennek felelős kiadója a Budapesti Római Katolikus Egyházközségek Központi Tanácsa volt; főszerkesztője pedig a mindenkori érseki helytartó. 151 A felelős szerkesztők az évek során szintén változtak. 152 Az egyházközségi tagoknak a lap ingyenes volt. 1940-től azonban néhány egyházközség – közöttük az óbudai is – éves előfizetési díjat vezetett be. 1943-tól az egyházközségi híveknek adójuk fejében újra díjmentes lett. A tudósító megjelenési példányszáma 80.000, (1941-től) 90.000 és (1942-től) 93.000 között mozgott. Általában egyházi, egyházközségi híreket, nekrológokat, viselkedési tanácsokat (templomban, rendezvényeken), lelkiségi írásokat, prédikációkat, valamint különböző rendezvények és programok tájékoztatóit, illetve beszámolóit közölte. Többnyire egyháziak, vagy erősen egyházias, komoly társadalmi pozíciókkal rendelkező laikusok (hívők) írtak bele.153 Főképpen vallási és erkölcsi, illetve spirituális tematikájú írásokat közölt. Szemléletében erősen összekapcsolódott a család és a nemzet. A vizsgált időszakban mindvégig jelentős problémát jelentett a hitélet alacsony minőségi színvonala, valamint a válások és a vegyes házasságok folyamatosan emelkedő száma. 1935-ben pl. Mészáros János érseki helynök arról kesergett, hogy „hogy íme 15 esztendő óta úgynevezett keresztény kurzus van Magyarországon és… mégsem lettek csekélyebbek a bajok. (…) Hiszen éppen abban volt a baj gyökere, hogy sokaknak lelkében, akik a fórumon hangosan emlegették a keresztény jelszavakat, puszta jelszóvá lett a kereszténység, ahelyett, hogy a rendelkezésre álló eszközökkel megkísérelték volna valóra váltani a keresztény programmot.”154 Az egyes egyházközségeknek a külső és belső borítón nyílt lehetőségük a sajátosan lokális üzenetek, információk közlésére (pl. plébános üzenete, istentiszteletek sorrendje). Ebből a szempontból rendkívül tanulságosak ezek a helyi közlések, mert lényegében nyilvánvalóvá teszik, hogy az egyházközség szellemiségét és arculatát tulajdonképpen a plébános határozta meg. Az óbudai katolikus közösségnek a zsidósághoz való viszonyulása tehát mindenképpen megjelenik ezen a médiafelületen. Ezt egészítik ki az egyházmegyei körlevelekben (Circulares litterae155) foglaltak. Mindkét esetben nem csupán az a fontos, ami megjelenik; hanem az is, ami mai történeti ismereteink fényében hiányként, elhallgatásként értékelhető. Harmadik forrást jelentene/jelenthetne az óbudai egyházközség Historia Domus-a, amennyiben a jelenlegi plébános engedélyezné annak tanulmányozását. Erre azonban egyelőre nincs lehetőség, mert a hivatalos álláspont szerint az abban foglaltaknak nincsen történeti értéke. A korabeli (keresztelési és házassági) egyházi anyakönyvek pedig, személyiségi jogi aggályok miatt, jelen pillanatban hozzáférhetetlenek.156 A nyomtatott források alapján nem annyira az egyszerű hívők,157 hanem elsősorban a budapesti egyházi és a különböző egyházközségi „elitnek” és vezetésnek a zsidósághoz való viszonyulása, a
151 152

dr. Mészáros János (1935–1940), dr. Hamvas Endre (1940–1944), Witz Béla (1944). dr. Czapik Gyula (1935–1939), Molnár Frigyes pápai kamarás (1939–1943), dr. Kosztolányi István hitoktató, szakfelügyelő (1944). 153 Pl. Szendy Károly, Budapest polgármestere (1934-1944), „Krisztus és a gyermek”, Budapesti R. K. Egyházközségek Tudósítója 1935, 3. sz, 1-2; Dr. Németh Péter, kir. törvényszéki tanácselnök, „A vallásos nevelés fontossága a veszélyeztetett fiatalkorúaknál”, uo. 5-6. 154 Mészáros János dr. budapesti érseki általános helytartó, „Reform!... Reform!...”, Budapesti R. K. Egyházközségek Tudósítója 1935, 2. sz, 2. Kiemelés tőlem. 155 Circulares litterae dioecesanae Anno… ad clerum archidioecesis strigoniensis dimissae , Typis Gustavi Buzárovits, Strigonii. 156 A plébánia álláspontja az, hogy nincsen helyi levéltára. Ennek ellentmondani látszik az a tény, hogy a 250 éves az Óbudai Szent Péter és Pál Főplébániatemplom (Budapest, 1999) c. kiadvány 18. századi dokumentumokat, (89-97. old.), illetve plébániai könyvtárat (107) említ, ahol pl. 19. századi jegyzékeket őriznek. 157 1938-ban a következő óbudai egyházközségi egyesületek működtek: Credo (1939-ben már közel 1000 taggal), Oltáregylet/Oltáregyesület, Dolgozó Leányok, Középiskolát végzett leányok egyl. (KLOSZ), Keresztény Ifjak Országos Egyesületének óbudai csoportja (KIOE), Egyházi énekkar, Cserkészek, Egyházközségi Munkás-szakosztály (EMSZO), Zita-kör. Jelenleg maguknak az esetlegesen meglevő iratanyagoknak a felkutatása sem egyszerű, ami mind a kérdés feldolgozatlanságára mutat rá.

46

zsidósággal szembeni magatartása tárható fel. Ennek jobb megértését segíti az a kép, amely az esztergomi egyházmegyei iratokban a zsidóságról körvonalazódik, a hangvétel, ahogy az egyházi felső vezetés a zsidókról ír. Óbudai viszonylatban mindez azért jöhet számításba, mivel a körlevelek és a tudósítók a helyi magatartást is meghatározták és alakították. Ebben a vonatkozásban – és a vizsgált, 1938–1944 közötti, időszak szempontjából – fontos Serédi Jusztinián 1938. évi nagyböjti főpásztori szózata (77. sz.; kelt 1938. febr. 15), amelyet Jézus Krisztus istenségének szentelt, és amelyet a böjt első vasárnapján kellett felolvasni a szokásos szentbeszéd helyett. A faji elmélet ellen nagyon sajátságosan érvel: „Kedves Híveim! Kaifás azért ítélte halálra Jézust,158 mert Isten Fiának mondta magát. Ma pedig sokan azért szeretnék száműzni, mert ember és mint ilyen egy népnek tagja volt. Botránkoznak az ő zsidó voltán és ellenszenvüket, gyűlöletüket a zsidó néppel szemben az ő személyére is átviszik. Feledik, hogy a zsidó népnek nemcsak hibái voltak, hanem nagy szentjei is: a legtisztább asszony, a Boldogságos Szűz Mária; a Megváltó hűséges előhírnöke, Keresztelő Szt. János; továbbá azok az egyszerű becsületes halászok, kik mint apostolok az igazság szolgálatában elhagyták atyjukat, anyjukat, házukat, hazájukat, sőt feláldozták életüket.159 Feledik, hogy bár Krisztus test szerint Dávid király családjából származott, a zsidó nép nyelvét beszélte és annak szokásait gyakorolta, azonban minden emberi tulajdonságot minden bűntől és esetleges faji gyarlóságtól menten istensége fényében felmagasztosítva ragyogtatott,160 úgyhogy övének érezheti és érzi is őt minden nép, akár sémi, akár árja, akár fekete, akár sárga, akár magyar, akár francia! Makulátlan jelleme mindenkinek eszménykép, tanítása mindenki számára érthető és éltető, jósága mindenkinek szívéhez szól.”161 Ebből az egyszerű hívő – a korszellemnek megfelelően, és azt mintegy erősítve – három nagyon egyszerű tanulságot vonhatott le: 1) a zsidók felelősek Jézus haláláért (lásd Kaifás); 2) gyakorlatilag már Jézus kora óta létezik az ún. zsidó „faji gyarlóság”; 3) mivel ettől Jézus ment maradt, értelemszerűen a keresztény is mentes tőle. Tekintettel arra, hogy a gyarlóságnak a mibenlétét a főpásztori szózat konkrétan nem határozta meg, minden hívő azt érthetett alatta, amit akart. Ehhez a nagyböjti katolikus főpásztori körlevélhez kapcsolható, és mindenképpen Serédi hercegprímás zsidókkal kapcsolatos álláspontjára mutat rá, az 1938. december 12-én keltezett 5357. sz. latin nyelvű, és „a zsidók megkereszteléséről” ( De baptismo Judaeorum) szóló instrukció, amely egyértelműen belső egyházi közlésnek minősíthető.162 Az irat arra a helyzetre kínált eligazítást, hogy az 1938. május 29-én életbe lépett első zsidótörvény (XV. tc. „a társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról”) következtében megnövekedett a megkeresztelkedni akaró zsidók száma. A szöveg lényege, hogy a hercegprímás pontosan tisztában van azzal, hogy a keresztség iránti érdeklődés/vágy ebben „az ellenséges időkben” nem csupán az örök üdvösség céljából, hanem a földi megmenekülés reményében is fakad. Álláspontja szerint azonban ez nem lehet elégséges ok arra – sőt mondhatni „szentségtörő és igazságtalan” –, hogy a keresztség kiszolgáltatása előtt mellőzzék a szándék megfelelő vizsgálatát, illetve az alapos felkészítést. Felnőttek esetében ez három hónapon keresztül heti két alkalommal legalább egy-egy órás hitoktatást kell, hogy jelentsen, amit a plébános, vagy annak megbízottja, tart. Ennek célja a hit igazságainak megtanítása. Ugyanakkor a hercegprímás azt is leszögezi, hogy az ordinárius engedélye és az állami törvényi feltételek teljesítése nélkül semmiképpen nem szabad kiszolgáltatni a keresztség szentségét. Egyúttal vizsgálni kell a keresztséget kérelmezők házas állapotát is. Házassági akadály fennállása esetén szintén nem szolgáltatható ki a keresztség. Arról nem is beszélve, hogy figyelemmel kell kísérni az újonnan megkeresztelkedetteket.163
158 159

Ez természetesen nem felel meg a valóságnak. Vagyis senki olyan zsidó „szent”, aki közvetlenül ne kötődne Jézushoz. 160 Kiemelés tőlem. 161 Litt. Circ. 1938, 9. 162 A körlevelekben főleg a kinevezések, elhelyezések, előléptetések, elhalálozások szerepelnek latin nyelven. 163 „Judaei magno in numero his diebus baptismum appetunt. In quo desiderio suo certe adversis temporibus quoque moventur, conantes non solum aeternam, sed potius temporalem salutem quoque suam et filiorum securam reddere.

47

Ugyancsak Serédi hercegprímásnak a zsidókkal kapcsolatos álláspontját tükrözi az 1939-es főpásztori nagyböjti körlevél is (kelt 1939. febr. 12-én), amelyben a főpap már nem Kaifásnak – mint egy évvel korábban –, hanem meglepő módon Pilátusnak tulajdonította Jézus halálra ítélését. Azt azonban nem bírta megállni, hogy a zsidók felelősségét ki ne domborítsa. „Mikor a nagyböjt folyamán a keresztút szertartását végezzük, gondolkodóba ejt és megrendít bennünket az első stáció, hol Pilátus halálra ítéli Jézust és ugyanakkor kezét mossa mondván: ‛Én ártatlan vagyok ennek az igaznak vérétől.’ (Mt 27,24) Mire a zsidók felkiáltanak: ‛Az Ő vére mirajtunk és a mi fiainkon!’ (Mt 27,35) Pilátus, a kemény pogány, el akarta magától hárítani az ártatlan vér kiontásáért a felelősséget, ellenben a zsidók nagy könnyelműen vállalták azt!”164 A nagyböjti pásztorlevél az Imrédy-kormány által 1938. december 23-án a parlament elé terjesztett második zsidótörvény meghatározta társadalmi és közéleti légkörbe illeszkedik azt tükrözi. Meglepő, ahogy a hercegprímás a zsidók Jézus halálában játszott kollektív felelősséggel magyarázza a zsidók évezredes megpróbáltatásait, és – mintegy prófétai előrelátással – figyelmezteti katolikus híveit az esetleges beláthatatlan következményekre. Szomorú, hogy néhány hónap múlva, a törvény felsőházi megszavazásának pillanatában (1939. április 28-án) Serédi hercegprímás már nem emlékezett a saját figyelmeztetésére – és megszavazta a törvényt! „Egy rossz és végzetes hatású törvény megszavazásánál felelősséget kell vállalniok nemcsak a törvény alkotóinak – írta Serédi 1939 februárjában –, de minden egyes törvényhozónak, aki azt megszavazza, sőt azoknak is, akik a szavazástól elmaradnak és így távolmaradásukkal a törvényt érvényre jutni segítik; hogy az istenellenes törvényekért felelősek nemcsak a törvényhozók, hanem az egyes választók is, akik az ily törvényhozókat tudva és akarva szavazatukkal mandátumhoz juttatják, arra a polgárok keveset gondolnak.”165 „Örökérvényű elrettentő példája a kollektív (társas) felelősség hiányának a zsidók esete, kik Krisztus felfeszítését követelték! Mivel sokan voltak, azt hitték, hogy az Istengyilkosság felelőssége megoszlik köztük és így alig érezhető semmivé lesz, miért is bátran kiáltották: ‛Az Ő vére mirajtunk és a mi gyermekeinken!’ És a bekövetkezett szörnyű bűnhődés, azaz Jeruzsálem pusztulása, a zsidó népnek a világon való szétszóratása és sok szenvedése bizonyította, hogy a társas felelősség bizonyos értelemben fokozott felelősség, mert abban nemcsak a mi egyéni javunk és üdvünk, de sok embertársunk, kortársak és utódok, néha egész nemzetek és országok java és üdve forog kockán.” 166 (12-13. old.) 1939. május 11-én pedig Serédi hercegprímás már a „zsidó szülőkkel megkeresztelkedett gyermekek vallásoktatásáról” rendelkezett (3008. sz.): „Tudomásomra jutott – írta –, hogy vannak tanulók, kik zsidó szüleikkel együtt keresztelkedtek meg és, jóllehet gyámhatósági engedéllyel katolikus vallásban volnának nevelhetők, mégis tovább járnak zsidó hittanra. Elrendelem tehát, hogy olyan esetben, mikor a szülőkkel együtt a gyermekek is megkeresztelkednek, a keresztelést
Tamen impie et iniuste agunt, qui ex defectu fiduciae eos omnes sine exceptione repellunt aeque ac illi, qui praevio examine intentionis et solida instructione praetermissis, eis bapismum conferre properant. Pro norma habeatur cum caritate omnes qui converti cupiant esse excipiendos; dein probationi saltem trium mensium subiiciendi sunt adulti, quo tempore per hebdomadam saltem bis per integram horam a parocho vel eius vicario in veritatibus ctechismi sunt instruendi. Baptismus ne administretur ante adeptam permissionem Ordinarii et impletas legis civilis conditiones. Invigilandum insuper est et in recursu ad Ordinarium speciali mentione dignum, validum-ne vel saltem sanabile-ne sit matrimonium, in quo candidati ad baptismum vivunt. In casu contrario enim, e. g. si impedimentum ligaminis inter consortes existit, baptismi sacramentum conferri non potest. Eos autem, qui putant judaeorum matrimonium post baptismum coram Ecclesia denuo iniri et sic convalidari debere, edocemus, hanc suam opinionem erroneam esse, cum tale matrimonium ex lege naturali validum sit et ipso baptismo suscepto ad sacramenti dignitatem elevetur. Monemus tandem Ven. Clerum, ut curam specialem conversis impendere post baptismum quoque continuet. Strigonii, die 12. Decemberis 1938.” Litt. Circ. 1938, 59. 164 Litt. Circ. 1939, 9. 165 Litt. Circ. 1939, 12. 166 Litt. Circ. 1939, 12-13.

48

végző lelkész hivatalos értesítést küldjön a keresztelés megtörténtéről az illetékes hitoktatónak vagy hittanárnak is. Ugyanakkor szorgalmazni kell a gyámhatósági engedélyt a gyermekek áttéréséhez és annak megtörténtét az iskolai hatóságnál jelenteni kell.”167 Az egyházmegyei vezetés, vagyis az esztergomi érsek, álláspontjának fényében kell tehát értékelnünk az egyes budapesti egyházközségek (összesen 43) magatartását, zsidósághoz való viszonyulását. Ezek átfogó és összehasonlító vizsgálata egy további kutatás tárgyát képezheti, annyit azonban mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy vitathatatlan a helyi plébánosok szerepe. Ebben a vonatkozásban mindenképpen érdekes az újonnan kinevezett óbudai plébános, Leiner Mihály, 1936-os beköszöntő írása: „Tartsatok ki szilárdan, rendületlenül Kedveseim, a pásztorotokhoz való bizalomban, mert ő ígéri nektek, hogy hűséges, lelkiismeretes, jó plébánostok akar lenni: a kicsinyeknek vezetője és tanítója, a felnőtteknek támasza, megmentője és irgalmas szamaritánusa, a tévelygőkkel és a félrevezetettekkel szemben.” 168 A hangnem és a tartalom együttesen világosan mutatják, hogy az óbudai egyházközségben a plébános volt a meghatározó személy. Ez egyébként abból a tájékoztatásból is kiderül, amely Ft. Leiner Mihály pappá szentelésének 25-ik évfordulójáról ad hírt. Eszerint a plébános „szeretettel meghívott 300 szegényt ebédre. Az altruisztikus egyesületeknek pedig pénzadományokat folyósított.”169 Leiner plébános beköszöntőjével egy időben jelenik meg az óbudai egyházközségi tudósító hátsó külső borítóján a felhívás: „Vásároljunk keresztény kereskedőknél”, amely a vállalkozások névsorának és hirdetéseinek fejléceként szerepel. A továbbiakban (az évek folyamán) ez következetesen ott szerepel majd a hátsó borítón (hol kint, hol bent). 1941-ben pedig ez kiegészül a többnyire a tudósító hátsó külső borítóján szereplő hirdetések fejlécében megjelenő felhívással: „Pártoljuk a katolikus cégeket”. Mindez semmiképpen nem vonatkoztatható el attól, hogy a zsidótörvények idején óbudai kereskedések (pl. Pöhm cukrászda, Menzer élelmiszerbolt) kiteszik a „Zsidókat és kutyákat nem szolgálunk ki” feliratokat.170 A változatos helyi sajátosságokat megjelenítő többi egyházközségi tudósító ismeretében nyugodtan kijelenthető, hogy az óbudai tudósító „keresztény” fogalma – egyébként a kor mentalitásával összhangban – faji kategóriát jelent; a zsidó ellentéte.171 Ez egyébként egyáltalán nem jellemző az egyházközségi tudósítók többségére. Nem mindegyik közölt ugyanis hirdetéseket; amelyik igen, az vagy felhívás (keresztény vonatkozás) nélkül tette, vagy pedig többnyire az egyházközségi, illetve a katolikus kereskedők és iparosok támogatását szorgalmazta. 172 Pl. a Krisztinavárosi vagy Városmajori Egyházközség tudósítója, hátsó külső borítóján ilyen felhívás olvasható: „Pártoljuk egyházközségünk katolikus kereskedőit és iparosait!” (1936-ban, 1937-ben). Érdekes módon az ugyancsak 3. kerületi Sarlós Boldogasszony Egyházközség tudósítója hátsó külső borítóján szintén egy faji kategóriás felhívás olvasható: „Támogassuk a keresztény kereskedőket és iparosokat!” (1940-től a támogatást felváltja a „Pártoljuk”). Mindez kétségtelenül összhangban van az óbudai nagyon jelentős zsidó közösséggel. De még ez sem mondható törvényszerűnek, mert akkor a terézvárosi egyházközségben is hasonló szellem kellett volna, hogy uralkodjon. A terézvárosi vagy erzsébetvárosi egyházközségi tudósítók azonban nem ezt tükrözik.173 Arról nem is beszélve, hogy a
167 168

Litt. Circ. 1939, 34. Budapesti R. K. Egyházközségek Tudósítója 1936, 1. sz. Az óbudai tudósító első belső borítója. 169 Budapesti R. K. Egyházközségek Tudósítója 1938, 2. sz. Az óbudai tudósító első belső borítója. Az írás címe „Jubileum”. 170 Gulyás Miklós, Óbudai utcák, Noran, Budapest, 2007, 65. Lásd még www.nepszava.hu/articles/article.php? id=563270 (2012. június 25). 171 Ezt az értelmezést támasztja alá Mészáros érseki helynök írása is, aki a liberalizmus kritikája kapcsán „keresztény” és „nem keresztény” (vagyis zsidó) kategóriákban gondolkodik. Dr. Mészáros János, „Wolff Károly küldetése és hagyatéka”, Budapesti R. K. Egyházközségek Tudósítója 1936, 3. sz., 5-7. A kérdésre vonatkozóan lásd Gergely Jenő, A Keresztény Községi (Wolff-) Párt, Gondolat Kiadó – MTA–ELTE Pártok, pártrendszerek, parlamentarizmus kutatócsoport, Budapest, 2010. 172 Pl. 1937-ben a Soroksári-úti vagy a Belvárosi Egyházközség tudósítói. 173 További kutatás tárgyát képezheti mind a terézvárosi, mind az erzsébetvárosi egyházközség, amelyek a pesti zsidóság lakóterületének tőszomszédságában fejtették ki a tevékenységüket. Mind 1937-ben, mind 1941-ben pl. az

49

„keresztény” faji kategória hiányzik a másik 3. kerületi, a Kövi-Szűz Máriáról nevezett (Szentendrei-út 111), egyházközségi tudósító felhívásából (1936, 1. sz., hátsó külső borító), amely elsősorban a filatori mezők munkáslakta vidékének pasztorációját látta el; és távolabb esett az óbudai zsidó közösségtől: „Felkérjük az egyházközség kisiparosait és kereskedőit, hogy az Egyházközségi Tudósítóban minél többen hirdessenek. Ezáltal támogatják az Egyházközségi Tudósítót, erősítik önmagukat és szolgálják a kat. tábor egységét. Egyházközségi hívek, egyházközségi kereskedőknél vásároljatok, egyházközségi kisiparossal dolgoztassatok!”174 Ebben az időben Leiner plébános munkáját az óbudai egyházközségi tanács segítette, amelynek összetétele a következő volt (egyházközségi tudósító 1936, 3. sz., hátsó belső borító): Világi elnök: dr. Botzenhardt János, m. kir. kormányfőtanácsos, örökös th. biz. tag. Alelnökök: dr. Hanthy-Haidekker János, kerületi elöljáró; dr. Kuncze Lajos ügyvéd, th. biz. tag. Titkár: Pataky Dezső egyházi karnagy. Ellenőr: Kirch Károly ny. banktisztviselő. Káplánok: dr. Reimann Özséb, László József, Draskovits Károly. Ebből világosan körvonalazódik az összefonódás a korabeli társadalmi elit és a helybeli egyházi irányítás között. Nem meglepő tehát, hogy az alsóbb néprétegek nem érezték magukénak az egyházat; elidegenedtek tőle. Ezt kiválóan tükrözi Schuszter Antal magdolnavárosi plébános írása; s a helyzet nem nagyon lehetett más sem Óbudán, sem pedig a többi budapesti egyházközségben: „Böjtről van szó a hittanórán. Az én kis diákom feláll és ez a megjegyzése: ‘Az én anyukám azt mondta, mit törődnek a papok azzal, hogy mi fő a szegény ember fazekában? A böjtöt tartsák meg a papok és az apácák.”175 Amennyiben Serédi hercegprímás 1938-1939-es körleveleiben – még ha igen visszafogottan és foghíjasan is, de – érzékelhető a zsidótörvénykezés problémája, addig ebből a Budapesti R. K. Egyházközségek Tudósítójának olvasója alig érzékelt valamit. Elsősorban azért, mert az érdeklődés középpontjában a kettős szentév állt (1937. május 23-tól 1938. december 3-ig). Ekkor került ugyanis megszervezésre a 34. Eucharisztikus Világkongresszus, valamint a Szent István Jubileumi Év (Szent István halálának kilencszázadik évfordulója okán). Ezek kapcsán minden figyelem a hitéletre/hitetlenségre és az erkölcsiségre (vagyis a házasság problémáira) összpontosult. Rendszeresen visszatérő aggodalom a vendégek elszállásolása (a lakásfelajánlások csekély száma miatt). Ami meglepő, hogy az egyháziak mellett, politikusok is szükségét érezték a katolikus tanítás kifejtésének!176 Az üzenet azonban csupán a lakosság egy részét érte/érhette el. Ebben az időben ugyanis a katolikus egyház alig gyakorolt hatást a budapesti munkásságra, amely távol állt az egyháztól. Ez érvényesült Óbudán, a főváros egyik legelhanyagoltabb kerületében is, ahol pl. olcsó szabolcsi burgonyához és téli tüzelőhöz való hozzájutással igyekeztek növelni az Egyházközségi Munkás-szakosztály (EMSZO) létszámát.177 Különös módon elsősorban a hitélet emelkedésétől, az erkölcsiség javulásától remélték a szociális problémák enyhülését és a társadalmi nyugalom megvalósulását.178
Erzsébetvárosi Egyházközség tudósítója hátsó külső borítóján ez a felhívás olvasható: „Katolikus csak katolikus cégnél vásároljon!” Érdekes módon a budapesti katolikus egyházközségek helytörténetének tudományos igényű feldolgozása eddig semmilyen formában nem történt meg. 174 1938-ban ezt a felhívást felváltotta a „Pártoljuk a katolikus iparosokat és kereskedőket!” felszólítás, de már a 4. számtól visszatértek az eredetileg megfogalmazott felhíváshoz. 1937/38-ban Peisz Lajos volt az egyházközség lelkésze; 1943-ban pedig Merva László és Juhász János. Egy jövőbeni kutatás tárgya lehet/lehetne a három 3. kerületi egyházközség (Szent Péter és Pál, Sarlós Boldogasszony, Kövi-Szűz Máriáról nevezett) átfogó összehasonlító vizsgálata. 175 Schuszter Antal, „Hitoktató és szülő”, Budapesti R. K. Egyházközségek Tudósítója 1940, 3. sz., 13. 176 Lásd pl. Kóródi Katona János volt országgyűlési képviselő, „Budapesten igen sokat kell tenni a katolikus házasság érdekében”, Budapesti R. K. Egyházközségek Tudósítója 1937, 1. sz., 2; Huszár Károly v. miniszterelnök, „A kettős szentév és a budapesti katolikusok”, uo., 3-4. 177 Budapesti R. K. Egyházközségek Tudósítója 1938, 4. sz. Az óbudai tudósító első belső borítója. 178 Bihari Ferenc, „Egyházközségi munkás-szakosztályok”, Budapesti R. K. Egyházközségek Tudósítója 1937, 1. sz., 13.

50

A „zsidókérdésre” való egyetlen nyilvánvaló utalás Huszár Károly volt miniszterelnök egy 1939-es írásában jelent meg. Szerinte „nem elég kiszorítani a zsidókat a gazdasági pozícióból és a kultúrélet területéről, ha az üresen maradt helyeket nem töltik be olyan férfiakkal és nőkkel, akiket a szentek és hősök szelleme által megilletve, Krisztus szellemében nem formálják át az egész magyar államot. Nem elég a földet szétosztani, ha azt be nem telepítjük olyan családokkal, amelyekben él a keresztény hagyomány és a nemes erkölcs ereje. (…) Krisztus kell, hogy legyen az emberiség egyetlen vezére és minden hatalom, mely a földön vagyon, csak Ő tőle származhatik. Amely hatalom nem az istentől van és nem az Istent szolgálja, az a pokolba rántja az emberiséget. Isten nélkül nincs jogrend, kultúra, állami biztonság, nemzetközi békesség, szociális haladás, családi hűség és szeretet, a gyengéket gyámolító karitász és az egyének önzését fékentartó fegyelem.” 179 Megítélése szerint „azt a sok embert, aki csak máznak viseli a kereszténységet, újból át kell itatni a valódi krisztianizmus egyedül üdvözítő szellemével. A csak anyakönyvben szereplő katolikus milliókból öntudatos katolikusokat kell nevelni, akik a vértanúságig eltökélten küzdenek azért, hogy Szent István birodalma ki ne forgattassék a sarkaiból s hogy a magyar nép áldozatul ne essék a Sátán gonoszságának és acsarkodásának.”180 Az 1940-es évtől kezdődően a hercegprímási körlevelek szinte semmiben sem tükrözik az országban zajló politikai és társadalmi folyamatokat. Mintha a magyar katolikus egyház egy nagyon sajátságos, a realitásoktól elvonatkoztató, maga kreálta világban élt volna. 181 Csupán a 8199. számú, a „hadkötelezettségi célokra kiállított anyakönyvi kivonatok díjmentességéről” szóló rendelkezés (1940. november 12)182 sejteti, hogy ez mindenképpen összefügg a zsidótörvényekkel, különösen a másodikkal (1939. évi IV. tc.). Hiszen az adott személy, illetve a szülei (tartalékos tisztek esetében a nagyszülő) keresztelési és házassági anyakönyvi kivonatai alapján döntötték el, hogy az illető honvéd, avagy munkaszolgálatos (1939. évi II. tc.) lesz. Pedig kétséget kizáróan országos viszonylatban lázas keresés indult a származás és felekezeti hovatartozás bizonyítási kötelezettsége miatt. Ez olvasható ki abból az 1942-es pannonhalmi főapáti üzenetből (1942. febr. 25), amelyet az adott évi II. körlevél elejére (283/1942) lilával külön rányomtattak: „Kerestetik, hogy Sas Máriát (Sas János és Mezei v. Mezericzki Katalin leányát) 1830 és 1840 között hol keresztelték meg, illetve Wener János és Sas Mári 1850 és 1860 között hol kötött házasságot? A megtaláló jutalma 20 pengő.”183 Hasonló típusú felhívást ragasztottak az V. körlevél elejére is: „Bittó Zoltán származása igazolása végett keresi édesanyjának: Rácz Johannának keresztlevelét, aki 1850 – 54 között született. A keresztlevelet, vagy, ha nem található meg, az erről szóló értesítést szíveskedjenek sürgősen /postafordultával/ a pannonhalmi esperesi hivatal címére megküldeni.” (934/1942; kelt Pannonhalma, 1942. julius 30).184 Ebben a zsidótörvények által meghatározott politikai és társadalmi kontextusban Érdi Lajos óbudai egyházközségi tanácstag írásában érdekes módon vetődik fel a zsidóság felelőssége a katolikus hitélet és az erkölcsiség problematikája kapcsán. Két évtizednyi nemzeti-keresztény politikai kurzus ismeretében döbbenetes olvasni a sirámot. A szövegből ugyanis az hallatszik ki, hogy a fennálló helyzetért – természetesen a zsidók mellett – mindenekelőtt az érintettek a felelősek. És minden bajnak forrása az, hogy a budapesti városi lakosság jelentős része vasárnap nem jár szentmisére! A szerző szerint „másként volt az a régi jó pátriárkális időben, amikor minden ember reggel felkelt és este gond nélkül lefeküdt! Hétköznap dolgozott, vasárnap pedig misére, prédikációra járt, – amikor éjjeli és vasárnapi szolgálatok még nem voltak – amikor a lelkipásztor vasárnaponként ott látta szószéke körül az összes híveit és hatni tudott valamennyire. Ma hány ezren nem tudnak, nem bírnak misére, prédikációra járni, ha még úgy akarnának is! Hánynak kell éppen vasárnap
179

Huszár Károly, „A katolikus férfiak és az idei Katolikus Nagygyűlés”, Budapesti R. K. Egyházközségek Tudósítója 1939, 1. sz., 6. 180 Uo., 7. 181 Az 1941. aug. 18-án kelt rendelkezésében pl. (4202. sz.: „A hívek elhelyezkedése a templomban”) Serédi hercegprímás a férfiak és nők különválasztása régi rendjének visszaállítását szorgalmazta. Litt. Circ. 1941, 33. 182 Litt. Circ. 1940, 52-53. 183 Litt. Circ. 1942, 7. 184 Litt. Circ. 1942, 25. OSZK gyűjteménye.

51

leginkább talpon lenni és anyagi dolgokkal foglalkozni reggeltől estig. Hány katolikus ember és cselédlány szolgál zsidóknál, akik csak a legritkább esetben vannak olyan türelmesek, hogy a félórás kismisére elengedjék cselédeiket. Azután ott van a lakásnyomor a maga ezerszeres erkölcsi veszedelmeivel, a nagyvárosokban szórakozásként űzött erkölcstelenség; az emberi romlottságból tőkét kovácsoló mulatóhelyek, a nőkérdés ziláltsága. Mert ugyan ki merné ma ezt a kérdést azzal a naív mondással elintézni, hogy a nőnek ‘otthon’ van a helye, amikor hány ezer azon nők száma, akiknek a mai szociális viszonyok között egyáltalán nincsen otthonuk. Mindezek nyomában azután a családi élet bomlása, a közerkölcsiség süllyedése, a gyermek, a nő, a munkásvilág lelki elhanyagoltsága, amely ezek következtében előáll. A lelkipásztornak ezekhez a zilált állapotokhoz mérten egyre új és új mesterfogásokon kell törnie a fejét, hogy azokhoz hozzáférjen. Ámde mikor a lelkipásztor amúgy is valóságos forgatagban áll, a reá várakozó óriási munkahalmaz amúgy is minden idejét igénybe veszi, valóban nem csoda, ha nem jut érkezése az eddig munkába nem vett területek meghódításának még a gondolatára sem.”185 A zsidóságnak az ily módon megfogalmazott magatartásával szemben különösen hangzik az a beszámoló, miszerint a zsidó tulajdonban levő Goldberger R.T. 1940-ben karácsonyi adománnyal támogatta az óbudai katolikus egyházközségi Karitászt.186 Érdi Lajos írásának fényében azonban nem kell csodálkozni azon, hogy Leiner óbudai plébános Máriát teljes mértékben dekontextualizálta és krisztianizálta, mintha soha semmi köze nem lett volna a zsidósághoz; azokhoz, akik a plébánia közvetlen szomszédságában éltek. „ Valamikor a Messiást váró, bűnök terhe alatt roskadozó föld is ilyen kietlen pusztaság volt. A nagy, 4 évezredes ádventben volt ez – írja –, amikor aztán eljött, kivirult Jessze gyökerének, Áron vesszejének virága, a Boldogságos Szűz Mária, a titkos értelmű rózsa, hogy virágba borítsa az emberi lelkeket. Mert mindaz a szép, amely a következő keresztény századokban létrejött, mindaz a tisztelet, amely a nők iránt megnyilvánult, mind Őreá vezethető vissza. A lovagoknak Ő lesz eszménye, a nőknek követendő példaképe. Szent István királyunk is Neki ajánlja fel országát. Ettől kezdve Ő a mi Nagyasszonyunk, országunk védelmezője, oltalmazója. Fehér, gyengéd anyai keze jobban megvédi Hazánkat a nehéz vérzivataros századokon át minden ágyúnál, fegyvernél. A szabadság zászlókon az Ő képe van és alatta a felírás: Pro libertate, a szabadságért. – Legkiválóbb embereink, hazafiaink Mária-tisztelők voltak.”187 Nagy Miklós, az Actio Catholica országos titkára, pedig kódolt formában ugyan, de sokak számára érthetően fogalmazta meg, hogy Magyarország legnagyobb problémája a zsidók és keresztények engedélyezett házasodási lehetősége. „A liberális kor családellenes és egyházellenes törvényei felszakították a zsilipet az erkölcstelenség és felelőtlenség áradata számára. Ezek a törvények kivették az Egyház kezéből a házasságot, minden faj megmaradásának életfeltételét. Szabad utat nyitottak a lelkiismeretlen válásnak és a gyermek üldözésének. Igenis a gyermek üldözésének, mert már az anyja méhében üldözték a gyermeket, amikor emeletes és címeres iskolákat építettek az üresedő és pusztuló családi házak fölé. Felszakították a zsilipet és ömlik, zuhog a szennyes áradat feltartozhatatlanul, törvények védelme alatt a magyar fajba, ebbe az évezred küzdelmeit kiállott népbe, amelyik most is roppant világtörténelmi erők forgatagában keresi jövőjét. Hol van az erős Kéz, amelyik megfojtja ezt a szörnyű vérszívó hidrát? Hol van az erős kiáltás, amelyik Megállj!-t harsog ennek a végzetnek?! Nem a diplomácia erőfeszítései, nem a tankok és repülők ezrei szerzik meg a nemzet jövőjét, hanem az erős és tiszta törvények, az erős és tiszta családi élet.”188
185

Érdi Lajos, „Gondolatok az Actio Catholica tanfolyamairól”, Budapesti R. K. Egyházközségek Tudósítója 1940, 1. sz. Óbudai tudósító első belső borító. Kiemelés tőlem. 186 Budapesti R. K. Egyházközségek Tudósítója 1941, 2. sz. Óbudai tudósító első belső borító. 187 Plébános, „Május királynője”, Budapesti R. K. Egyházközségek Tudósítója 1940, 2. sz. Óbudai tudósító első belső borító. 188 Nagy Miklós, „A magyar család drámája”, Budapesti R. K. Egyházközségek Tudósítója 1940, 3. sz., 8. A szakirodalomból lásd Gianone András, Az Actio Catholica története Magyarországon, 1932–1948 (Monográfiák, 1), ELTE BTK Történettudományok Doktori Iskola, Budapest, 2010.

52

Mindezek után már szinte értelemszerűen következett a harmadik zsidótörvény (1941. évi XV. tc.), amely éppen a „szennyes áradatnak” a „magyar fajba” való zuhogásának volt hivatott gátat vetni. Ez „a házassági jogról szóló 1894: XXXI. tc. kiegészítéséről és módosításáról” rendelkezve egyszerűen megtiltotta a zsidók és nem zsidók közötti házasságkötést és a nemi kapcsolatot. A keresztény egyházfők azonban ezt a törvényt már nem szavaz(hat)ták meg, mert egyértelműen ellenkezett a keresztény házassági joggal. A rákövetkező két másik zsidótörvénynek (1942. évi VIII. tc., amely az izraelita felekezet visszaminősítette „elismerté”; XV. tc. „a zsidók mező- és erdőgazdasági ingatlanairól”) semmiféle visszhangja nem jelent meg az egyházmegyei körlevelekben vagy egyházi tudósításokban. Ellenben az egyházi felső vezetés magatartásának iránymutató jellege, a bázissal való egyfajta összhangja, leginkább az 1942-es (szeptember 4-5 éjjele) Budapest elleni szovjet légitámadást követően tükröződik. A Katolikus Nagygyűlésen elmondott beszédében Serédi Jusztinián kijelentette: „Mikor hős katonáink a keleti frontokon még saját egyéni életük árán is védik a magyar családok és a magyar nemzet életét: akkor mi, magyar katolikusok idehaza ne engedjük elsikkasztani az életet, melyet Isten a szentségi házasságon keresztül ad az egyednek, a családnak és a nemzetnek!”189 Leiner óbudai plébános ennél sokkal markánsabban és egyértelműbben fogalmazott. Szerinte „a világ ma megint két részre szakadt. A sötétség, nyomorúság, butaság és bűn el akarja pusztítani a világosság, tisztaság, szeretet és igazság híveinek a táborát. Rajtunk múlik, hogy Krisztus győz, vagy nagy Szent István ezeréves birodalmát is elönti a szenny és gyilkos áradat.”190 Egy számmal korábban dr. Kuncze Lajos óbudai egyházközségi világi elnök (a Budapesti Kisipari Hitelintézet vezérigazgatója) bemutatkozó írásában fejtette ki álláspontját: „Az orosz szovjet milliókat költött az istentagadás propagálására és a lakosságának vallási megnyilatkozásait megakadályozta s ezáltal alattvalóinak nagy részét hitnélküli gépemberré alacsonyította le. Egy évvel ezelőtt orvul megtámadta hazánkat, hős honvédeink ezt a támadást visszaverték. Azóta is dicső szövetségeseinkkel együtt honvédeink az élet és a halál harcát vívják az európai kultúrát és a kereszténységet megsemmisíteni akaró kommunizmussal szemben. Ebben a küzdelemben a harctéren küzdők és az itthonlévők tökéletes lelki összeforrására van szükség. Ezért szeretettel kérem egyházközségünk minden hívét, mi itthonmaradottak vállaljunk minden megpróbáltatást és lemondást, hozzunk meg minden áldozatot a fronton küzdő katonáink érdekében, teljesítsük lelkesedéssel kötelességünket, mert akkor, Isten segítségével győzni fogunk.”191 Összességében véve nem kell csodálkozni azon, hogy 1943-ban a „keresztény” már egyértelműen faji kategóriaként jelent meg. Serédi hercegprímásnak szembesülnie kellett azzal, hogy – egyébként teljesen törvénytelenül – a katonai hivatalok a tartalékos tábori lelkészektől is megkövetelték keresztényi származásuk igazolását. Ennek céljából elvárták tőlük az őseik okmányainak bemutatását, jóllehet az 1942: XIV. tc. 6. §-a mentesítette a keresztény lelkipásztorokat a származásuk igazolása alól (lásd még 1942. dec. 19-én kelt 7212. M. E. I. sz. átirata). 192 Ebben a vonatkozásban sokat mondó az óbudai egyházközségi tudósító egyik kereskedelmi hirdetése: „Óbudán textiláru szükségletét legjutányosabban Körtvélyessy őskeresztény cégnél szerezheti be. III., Flórián-tér 14.”193 A származás igazolásának kötelezettsége egyébként hatalmas adminisztratív terheket rótt az egyházakra. „A katonai és leventecélokra, továbbá zsidótörvénnyel kapcsolatos igazolás céljaira kért anyakönyvi kivonatok oly nagy tömegét kérik az érdekeltek a lelkészi hivataloktól – írja Serédi hercegprímás –, hogy az már rendes lelkipásztori munkájukat is veszélyezteti. Ennek részbeni
189 190

Budapesti R. K. Egyházközségek Tudósítója 1942, 4. sz., 2. Uo. Óbudai tudósító első belső borító. 191 Budapesti R. K. Egyházközségek Tudósítója 1942, 3. sz. Óbudai tudósító első belső borító. 192 756. sz.: Tart. tábori lelkészek származási igazolása (1943. jan. 20). Litt. Circ. 1943, 3. 193 Kiemelés tőlem. Budapesti R. K. Egyházközségek Tudósítója 1942, 4. sz. Óbudai tudósító hátsó belső borító.

53

elkerülésére a következő felvilágosításokat és utasításokat adom. Az 1895 utáni adatokra vonatkozólag általában nem kötelesek díjmentesen anyakönyvi kivonatokat kiadni. Ez az állami anyakönyvi hivatalok feladata. Kivételes eset az, ha az állami anyakönyvi bejegyzéstől eltérőleg katolikus vallású a kérelmező, mert közben megkeresztelkedett és e tény az állami anyakönyvekben még nem jegyeztetett fel. Amennyiben e kivételtől eltekintve valaki mégis kér ebből az időből anyakönyvi kivonatot a fenti célokra, az csak a zsinati határozatokban megállapított rendes díjazásért kaphatja meg.”194 Arról nem is beszélve, hogy idővel mind Németországba anyakönyvi kivonatokat kellett küldeni, mind pedig Szlovákiából anyakönyvi kivonatokat beszerezni.195 Mindezt természetesen egy olyan kontextusban, amikor is a magyar társadalomnak először kellett szembesülnie a háború elvesztésének lehetőségével. 1943. január 12-én ugyanis a szovjet csapatok Voronyezsnél áttörték a magyar védelmi vonalakat, és hetek alatt felmorzsolták a magyar hadsereget. Ennek ismeretében Serédi hercegprímás nagyböjti körlevelének (1943. március 9) vezérmotívuma Krisztus áldozata, aminek nincs köze sem az evangéliumhoz, sem pedig a történeti valósághoz; de magához a keresztény hithez sem! Sőt mi több: úgy beszél erről a magyar helyzetre aktualizált áldozatról, hogy a zsidó kifejezést le sem írja! Az esztergomi érsek szerint Krisztus „hazájáért is kész minden áldozatra. Legfőbb vágya az, hogy Atyja nevét mint győzelmi zászlót végighordozza az egész világon. Földi életében alig hagyta el hazája területét és csak kivételesen szólt közvetlenül más népek fiaihoz, hogy annál több időt szentelhessen a választott nép oktatására. Milyen odaadó gonddal készített elő mindent Isten előtti meghódolására. A választott népnek szóló jövendöléseket beteljesíti, a számára adott kinyilatkoztatásokat megvilágítja és kiépíti, csakhogy megkönnyítse annak útját. Aggódó szeretetét akkor áruja el a legmeghatóbb módon, amikor keserűen sír népén, hogy istenemberi életének áldozata hiábavaló volt és nem sikerült az egész közösséget a béke útjára igazgatnia.”196 A hercegprímás szerint „amikor az emberközösség, a haza gyötrődik nehéz sorsban, akkor a Krisztus nyomdokán járó embernek ezért is az áldozatok egész sorát kell meghoznia. A haza, mint érték, sokban az egyén értéke fölött áll. Ha veszélybe kerül, minden fiának össze kell fognia, hogy a fenyegető romlást elhárítsa. Vegyük ezért egészen természetesnek, hogy a hazáért vagyont, sőt ha kell életünket is fel kell áldoznunk. Jegyezzük meg jól, hogy a népek azért élnek, mert a legjobbak, a legönzetlenebbek, a legerősebbek, a legtisztábbak feláldozzák magukat értük. Amely népnek tagjai hazájukért áldozatot hozni nem hajlandók, az már megérett a pusztulásra; ki tartsa u. i. értéknek a hazát, ha saját fiai sem tartják annak. A hazájuk sorsát magára hagyó emberek csak későn veszik észre, hogy a haza fájának ledültével az ő levélke életük is megérett a pusztulásra. Viszont, ha nagy önfeláldozással sikra szállnának érette, áldozatukból bátorság nőne ki, az áldozathozás pedig hősökké tenné őket. Bátorrá, hősiessé és ezért győzhetetlenné az a nemzet lesz, amelynek nagy számban akadnak áldozatot vállaló fiai.”197 Pedig egy évvel korábban Leiner óbudai plébános a Szovjetunió elleni háborút még egyfajta keresztes hadjáratként látta és láttatta. Szerinte „mi [magyarok] nem a hatalomért, nem zsákmányért és nem hiúsági kérdések miatt vettük vállunkra a háború súlyos keresztjét. A mi véreink kereszteshadban vonulnak a sötétség, a bűn ellen. A testetöltött és földreszállt pokol rémei fenyegették gyermekeink ártatlan álmát, tiszta mosolyát, templomainkat és családi tűzhelyeinket. A lázadó, bukott angyal, a Sátán el akarja venni az embert Teremtőjétől. Láttuk már mézes mosollyal, sima arccal lelket rabolni. Most lángszóróval és erőszakos, durva kézzel, vasmarokkal nyúlt az emberiség után. Mi magyarok már ismerjük azt a halálos ölelést, – amellyel ‘boldogítani’ akarja áldozatait. Egyszer már találkoztunk vele és nem felejtettük el. Most ismét ott ólálkodott a Kárpátok gerince mögött és leste a pillanatot, amikor lecsap ránk. Az Isten velünk volt, amikor megengedte, hogy jókor észrevegyük a fenyegető veszélyt. Vigyázott ránk, amikor idejében adta kezünkbe a keresztes lobogót és elindított a nehéz úton, hogy megvívjunk a Sátánnal. Testvéreim! Egy háború
194 195

3023. sz.: Anyakönyvi kivonatok kiállítása (1943. április 14). Litt. Circ. 1943, 15. Litt. Circ. 1943, 29 (1214. sz.) & 44 (8955. sz.). 196 Litt. Circ. 1943, 6. 197 Litt. Circ. 1943, 8.

54

célja talán soha oly világos és tiszta nem volt, mint ennek a mi harcunknak. Emberek még soha nem ontottak vért tisztább, nagyobb eszméért, mint amiért most a mi drága magyar vérünk hull. Áldozatot soha nem hoztak igazabb ügyért, mint amiért most mi áldozunk. Mert ebben a harcban dől el, hogy keresztény marad-e Európa, vagy letörlik gyermekeink arcáról az emberi vonást és utódaink – ha megmaradnak – állati tudatlanságban és sötétségben olyan mélyre süllyednek, amilyen megdöbbentő mélységbe süllyedt ellenségünk. Ebben a harcban csak mi győzhetünk. Mert a kereszténységen ‘a pokol kapui’ nem vehetnek erőt – mondta Krisztus. Azért, testvérem, – vedd fel a keresztet! Vállald a keresztet áldozatos lélekkel, áldozatosan és rendíthetetlen hittel. – Velünk az Isten, az igazság. Vedd fel a keresztet, tartsd magasra, ha vérzik is a szíved. Ne légy most kicsinyes, felejtsd el a saját áldozatodat, amikor annyi ezer áldozat ostromolja az Istent. Nyujtsd fel engesztelésül és váltságul a bánatodat az ég felé. Vedd fel a keresztedet szenvedő, síró testvérem és ‘e jelben győzni fogunk’.”198 1943-ban azonban a győzelem reménye elkezdett szertefoszlani! 1944. március 19-én a német csapatok megszállták Magyarországot, április első napjaiban pedig a szövetségesek elindították a bombázásokat. S miközben a hadműveletek elérték az országot, kezdetét vette a „belső ellenség”nek tekintett zsidóság elleni háború. Ennek célja a zsidók kirekesztése, elszigetelése, tulajdonuktól való megfosztása volt. Különös világ volt kialakulóban, amiből valamelyest megsejtetnek a katolikus egyházi források. 1944: a Holokauszt és az óbudai katolikus egyházközség Amennyiben a magyarországi és a budapesti/óbudai katolikusok eligazítást, útmutatást vártak az egyházi vezetéstől azt semmilyen formában nem kapták meg. Serédi Jusztinián hercegprímásnak nem volt szava a sárga csillag viselésére kötelezett zsidók vonatkozásában (a Sztójay-kormány 1.540/1944. M. E. sz. rendelete; április 5) miközben aggódott a német gyermekek lelki-erkölcsi nevelése miatt. 1944. április 15-én rendelkezett a „birodalmi német gyermekek valláserkölcsi nevelése” kapcsán (2216. sz.): „A Magyarországon nyaraló birodalmi német gyermekek több papja és számos szülője felkérésére felhívom a lelkészkedő papság figyelmét a birodalmi német gyermekek lelkipásztori gondozására. Kívánatos, hogy az iskolaköteles gyermekek a tanítási idő alatt akár a templomban, akár más helyiségben vallásoktatásban részesüljenek. A német birodalmi törvény szerint a gyermekek valláserkölcsi neveléséről 12 éves korig a szülők határoznak. 12-14 éves korig még szintén a szülők határoznak, de a gyermeket is megkérdezik, hogy hajlandó-e hitoktatásra menni. 14 éves korától már csak a gyermek határoz. Most nagyrészt katolikus vallású német gyermekek vannak az országban és remélhető, hogy adott esetekben a nyaraltatási akció vezetősége nem fog nehézségeket támasztani. A szülők álláspontját a lelkipásztorok a vendéglátó szülők révén könnyen megtudhatják.”199 A vidéki zsidóság deportálása idején, illetve azt követően Serédi legfőbb problémája egyrészt a katekumenek nyilvántartása (Liber Catechumenorum)200, másrészt a „hiányos anyakönyvi űrlapok használatának” tiltása volt (5096. sz.; 1944. július 3): „Ismételten előfordult, hogy egyes plébániák a főegyházmegyei hatóságnak, illetve más egyházi és világi hatóságnak hivatalos használatra olyan negyedíves űrlapra kiállított anyakönyvi kivonatokat küldtek meg, amelyek nem tüntették fel az anyakönyvben található összes adatokat. Ezeknek a hiányos és így szabálytalan kivonatoknak hivatalos célra való kiállítását, illetve ezeknek az űrlapoknak használatát ezennel megtiltom.”201 Szintén nagyon tanulságos olvasmány Witz Béla prépost, általános érseki helytartó, beköszöntő írása, amely nagyvonalúan átsiklik a zsidóságot sújtó rendelkezéseken, a vidéki magyar zsidóság deportálásán, és kizárólag a bombázásoktól szenvedő budapesti hívőkre fókuszál. „Ez a
198 199

Budapesti R. K. Egyházközségek Tudósítója 1942, 2. sz. Óbudai tudósító első belső borító. Litt. Circ. 1944, 20. 200 Litt. Circ. 1944, 25 201 Litt. Circ. 1944, 30.

55

gyönyörűszép város… – írja – most nehéz heteket él át. A felettünk tomboló vész kettős tanulságot hirdet. Minden reánk zúduló szenvedés az igazságos Isten büntető vagy megpróbáló csapása. Mindkettőt megadással, türelemmel kell fogadnunk, mert mindkettővel a jó Istennek céljai vannak. (…) A lelkipásztor atyai aggódásával és szeretetével köszöntöm azokat, akik mindenüket elvesztették, de él a lelkükben a hit, mely a legnagyobb katasztrófát is meg tudja szelídíteni. Kérem az én szenvedő híveimet, magyar testvéreimet, hogy a legnagyobb elkeseredés óráiban se inogjon meg a jó Istenbe vetett bizalmuk. (…) Bízzanak abban, hogy a reájuk zúduló ökölcsapás az Isten atyai tenyerének simogatásává válik és üszkös romok felett, elárvult és szétdúlt kicsi családi házak romjai felett új és igen boldog magyar éket hajnala fog felragyogni. (…) Mária országának istent szerető vallásos, hű népe, légy még jobban Istennek és Egyházadnak szolgája, mert talán épp ezt várja tőlünk a jó Isten, hogy azután bőséges áldásával kárpótolja drága hazánknak és népének minden szenvedését és veszteségét.”202 Dr. Koszterszitz József pápai kamarás, kollégiumi igazgató, egyenesen a hazafias nevelésre buzdított: „Hazafivá vagy honleánnyá a családi otthon nevelte és neveli ma is a gyermeket; az édesanyja magyarsága teszi őt is tevékeny, önfeláldozó, öntudatos magyarrá. Itt sem frázisok kellenek, hanem belecsöpögtetése a kicsi lelkekbe az igazi nemes hazaszeretetnek.”203 A vidéki zsidóság deportálásával párhuzamosan folyt a budapesti zsidóság összeköltöztetése. A Magyarországi Zsidók Szövetsége Lakáshivatala a III. kerületben, Óbudán, alakította ki a IV. sz. főkörzetet (III. Lajos u. 56), Gergely Nándor és Weisz Mihály irányítása alatt. Ennek három alkörzete volt, külön-külön vezetőkkel. 204 1944. június 22-én, a 148.451./1944-IX. sz. belügyminiszteri rendelet révén történt meg a „Zsidók által lakható épületek végleges kijelölése a székesfőváros budai oldalán”. Ennek értelmében a zsidókat még jobban összezsúfolták, mivel számos ingatlant egyszerűen töröltek a zsidók által a III. kerületben lakható épületek listájáról. 205 A polgármester által eredetileg (jún. 16-án) meghatározott 229 ház helyett mindössze 116 csillagos házba költözhettek össze a zsidók, június 24-ig. Óbudán ez főképpen a Vörösvári és a Bécsi úton, a Pacsirtamező, a Szőlő és a Lajos utcában, valamint az Ürömi úton elhelyezkedő házakat jelentett. A magyar zsidók tragédiája kapcsán az esztergomi érsek részéről csupán egy szűkszavú, és lényegében semmitmondó, üzenetre futotta. „Elrendelem – írta a hercegprímás –, hogy e körlevélnek [a VI.-nak abban az évben] megérkezését követő vasárnapon a híveknek a szentbeszéddel kapcsolatosan, tehát vagy a prédikáció előtt, vagy utána minden további nélkül felolvastassék ez az üzenet [5443. sz.; július 10]: „Serédi Jusztinián bíbornok, Magyarország hercegprímása a maga és a nagyméltóságú püspöki kar nevében közli a katolikus hívekkel, hogy a zsidókra, különösen a megkeresztelkedettekre vonatkozó rendelkezések tárgyában ismételten fordult a magyar királyi kormányhoz és ily irányú tárgyalásait továbbra is folytatja.”206 A vidéki zsidóság deportálását követően a teljes létbizonytalanságban élő budapesti zsidók körében valóságos megkeresztelkedési láz tört ki. Ebben minden bizonnyal szerepet játszott a Magyarországi Keresztény Zsidók Szövetségének megalakulása 1944. július 14-én. Felcsillant a remény, hogy egy újabb deportálási hullám esetén a megkeresztelkedetteket talán nem viszik el.

202 203

Witz Béla, „Beköszöntő”, Budapesti R. K. Egyházközségek Tudósítója 1944, 2. sz., 1. Koszterszitz József, „Anyuka levelez”, Budapesti R. K. Egyházközségek Tudósítója 1944, 2. sz., 4. 204 Benoschofsky Ilona – Karsai Elek (szerk.): Vádirat a nácizmus ellen. Dokumentumok a magyarországi zsidóüldözés történetéhez. 2: 1944 május 15 – 1944 június 30. A budapesti zsidóság összeköltöztetése , A Magyar Izraeliták Országos Képviselete Kiadása, Budapest, 1960, 304-306. 205 Katona Csaba – Ólmosi Zoltán – Oross András – Soós László – P. Szigetváry Éva – Szabó Dóra – Varga Katalin (összeállította): Emlékezz! Válogatott levéltári források a magyarországi zsidóság üldöztetésének történetéhez, 1938– 1945, Magyar Országos Levéltár, Budapest, 2004, 209. 206 Vastagon szedve a körlevélben. Litt. Circ. 1944, 33.

56

Katolikus viszonylatban azonban ez a megkeresztelkedési igény egyértelműen félelmet váltott ki, aminek Marczell Mihály prelátus, egyet. ny. r. tanár, hangot is adott: „A mai szenvedélyektől izzított hangulatban élesre fordult a nemzetekhez és az Egyházhoz való tartozandóság kérdése is, mert a politikai élet egyik áramlata a faji gondolat erős kisarkításával egyes fajoknak, egyenesen a zsidó fajnak a nemzet keretéből való kizárását hangsúlyozza, sőt ezeknek a kitaszítottaknak a kereszténységhez való közeledésének a lehetőségét is tagadni próbálja. A kérdésnek az a része, amely a fajok, nemzetiségek és országot fönntartó őserők együttélését akarja szabályozni, közvetlenül nem érinti a katolikus Egyházat. Ámde az a következmény, amely az Egyházba való belépés lehetőségét is nehezíteni akarja, ez már katolikus szempontból komoly megvilágítást igényel. Mégpedig mind elméletileg, mind gyakorlatilag.” Az olvasó azt hinné, hogy a szerző a keresztség mellett emel szót. Annál is inkább, mivel megfogalmazása szerint „az Egyház szent törvényeit és annak érvényesülési lehetőségét szorgalmazza a magyar állam szentesített törvénykönyve is, amely az emberjogok közé iktatja a kétszeri kijelentkezés és egyszeri bejelentkezés formaságaival a vallásváltoztatás lehetőségét”. Itt azonban egyáltalán nem erről van szó. A prelátus szerint ugyanis „az Egyház… nem ‘nyájgyűjtő’, vagy ‘futószalag keresztényeket egybefogó’ és hozzá hasonló triviális kifejezésekkel illetett új hívőkkel akar gazdagodni. Krisztus tanítása ugyanis arra kötelezi az ő Egyházát, – és ezt szigorú rendeletekkel végre is hajtja az Egyház – hogy a tiszta szándék megvizsgálása és rendszeres, sokszor hosszantartó tanítás után vezesse a keresztség szentségi kútjához azokat, akik lélekben és életben akarnak Krisztus nyájához csatlakozni. Az a zavaros mellékkörülmény, hogy a jelen nehéz időkben tömegesen zörgettek Krisztus Egyházának kapuján, semmiképen sem érinti az Egyháznak Krisztus tanításán épülő alapfölfogását, hanem éppen fokozott gondot parancsol, hogy a hivatatlan érdek-zörgetőket távoltartsa, de a hivatott jószándékúakat Krisztus lába elé alázza. Erős túlzás volna, ha egyetemlegesen mondanánk lesujtó ítéletet a Krisztushoz térni akarók egyeteméről; de ugyancsak elhibázott és az Egyház rendelkezéseit lábbal tipró volna az érzelmi hullámzásra támaszkodó ‘gyorskeresztelési’ befogadás. Az Egyház kapuja minden igaz szándékú ember előtt nyitott; de a lelki felkészülődésnélküliek nem lehetnek részesei Isten földi országának. A rendkívül nehéz helyzet207 miatt sürgetve kopogtatók a vágykeresztség útján208 kapcsolódjanak be az Egyház lelki közösségébe és csak komoly felkészülődés után – ez hónapokra, sőt esetleg évekre terjedő előkészület legyen – hajtsák fejüket a keresztvíz alá.” Magyarán: az üldözés ténye semmiféle formában nem lazíthatja fel a szabályokat! „Ilyen szigorú és lelki átalakulást követelő erőfeszítés mellett felesleges aggodalom ‘az anyagi érdekből betódulók megkeresztelésének veszélye’, ugyancsak túlzott vád és félelem az ‘őskeresztények kiszorítása a katolikus templomokból”. Annál is inkább, mivel – írja a prelátus – „arra sohasem vállalkozott az Egyház, hogy a magyar állam testébe belopjon oda nem való elemeket, sőt arra a feladatra is vállalkozott, hogy bármely nemzetséghez vagy fajhoz tartozó híveit a magyar nemzettel szemben hűséges, odaadó, engedelmes és áldozatos polgárává nevelje.”209 Ezt a pontosítást és „megnyugtatást” olvashatták tehát az óbudai katolikus hívők 1944 kora őszén. Esetükben azonban a félelmek valójában megalapozatlanok voltak. Pesthez képest ugyanis Budán és főképpen Óbudán mindig is lényegesen kisebb volt a zsidóságból kitérők száma.210 Év 1920 1921 1922 1923 1924
207 208

Pest 905 380 283 298 235

Buda Hiányos anyakönyvelés miatt nem állapítható meg pontosan 24 43

Óbuda 3 1 -

A szerző itt minden bizonnyal a zsidóüldözésre gondolt ! A katolikus tanítás szerint halál esetén ez a vágy még a keresztelés aktusa nélkül is biztosítja az üdvösséget. 209 Marczell Mihály, „Az örök igazságok szolgálatában”, Budapesti R. K. Egyházközségek Tudósítója 1944, 3. sz., 3-4. 210 Dr. Katona József, „Zsidó megújhodásért. A fővárosi zsidóság lelki képe”, in Kőbányai János (összeállította, az utószót és a jegyzeteket írta), A zsidóság útja, Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 2000, 390-391.

57

1925 1926 1927 1928 1929 1930 1931 1932 1933 1934 1935 1936 1937 1938 1939 1940 1941 1942

239 270 274 344 369 392 387 409 495 581 667 916 871 2716 1111 2260 1463 1858 17723

48 42 38 23 119 66 60 47 77 141 83 184 194 1012 386 199 198 242 3226

3 7 1 11 8 2 9 12 11 13 10 6 137 78 33 39 40 424

Érdekes adalék: miközben a különböző egyházközségi tudósítókból nagy részben eltűnnek a reklámok, addig az óbudai tudósító borítóján mindvégig van reklám (látszerész, gyógyszertár, kőfaragó, női kalapszalon, vaskereskedő, cukrászda hirdeti magát)! 1944. november 6-tól kezdődően, a gyűjtőtáborként szolgáló óbudai téglagyárakban összeterelt zsidók köréből, napi 2000 embert indítottak útnak gyalogmenetben Hegyeshalom felé a Piliscsaba – Dorog – Süttő – Szőny – Gönyű – Dunaszeg – Mosonmagyaróvár útvonalon. Minderről azonban nem esett szó a Budapesti R. K. Egyházközségek Tudósítójában. A hívő olvasókat a szerzők a szenvedés értelmével és a megváltáshoz való hozzájárulásuk tudatával vigasztalták; miközben Budapest körül lassan-lassan bezárult az ostromgyűrű, és a harcok már Óbudát is elérték. Ekkor azonban már csak csekély számú bujkáló/bújtatott zsidó élt Óbudán.211 „Most jobban megbecsüljük a kis Jézust – írta Endrefalvy Ottó –, kezdjük igazán megérteni, mennyire szeretett, mit vállalt és szenvedett érettünk. Segíteni akarunk neki megváltásunk nehéz munkájában.”212 A közelgő vég tudatában a Tudósító 1944. évi 4-ik, és egyben utolsó, számában Leiner Mihály óbudai plébános a halálról elmélkedett, „Magunkbaszállás” c. írásában. De más írások is többnyire apokaliptikus hangulatúak: „A Szentatya velünk együtt imádkozott” okt. 8-án (1. old.); „Igazak-e a jövendőlések?” (2-3. old.); Jandik József: „Minden reményünk a karácsonyi kis Jézus” (4-5. old.); Kapos Tibor: „Szenvedés a karácsony fényében” (6-7. old.). Zsidómentés és összegzés Mindent összegezve, az esztergomi érseki körlevelek és a Budapesti R. K. Egyházközségek Tudósítójának fényében egyáltalán nem meglepő, hogy a magyarországi zsidóüldözés a hatóságok aktív közreműködésével és a keresztény lakosság nagyfokú passzivitása mellett zajlott. A hosszas mentális ráhangolás arra, hogy a zsidók mások, és főképpen, hogy mindennek okai (a bolsevizmustól a kapitalizmusig), megtette hatását. Óbudai viszonylatban a „zsidótlanítást” 1944ben jószerével a szomszédok – nyilasok és volksbundosok – végezték. Ebben a társadalmi
211

Lásd Varsányi Lívia, „Tiszteljétek az embert!”, ”, in Balázs Sándor (főszerk.), Óbuda ostroma 1944–1945, Budapest, 2005, 109-113. 212 Endrefalvy Ottó: „Mégis szeret bennünket az Isten!”, Budapesti R. K. Egyházközségek Tudósítója 1944, 4. sz., 9.

58

kontextusban mondhatni „megmagyarázható” a zsidómentés mérsékeltsége. 213 Egybehangzó vélemények szerint főképpen az Óbudai Szent Alajos Szalézi Redház emelkedik ki, ahol elsősorban azok kaptak menedéket, akiknek az óbudai téglagyári gyűjtőtábor fele menet sikerült megszökniük. Ebben értelemszerűen Kiss Mihály (†1946) szalézi házfőnök (1940–1946) személye/személyisége játszott szerepet.214 A szaléziak mellett még egy házaspár jön számításba, Koncz Géza és felesége, Koncz Gézáné (sz. Sári Irén), akiknek lakatosüzemük volt Óbudán; ismeretségi és baráti körükben pedig sok volt a zsidó. Ők 1997-ben kapták meg a „Világ Igaza” kitüntetést.215 Sem Leiner plébánosról, sem pedig az óbudai katolikus egyházközség prominensebb tagjairól nem esik szó. Leiner Mihály plébánosról egyébként csak annyit lehet tudni, hogy 1947-ben „külföldre távozott”. Azt, hogy egész pontosan hova, nem sikerült kideríteni. Pedig személyes iratanyaga – amennyiben egyáltalán létezik – rendkívül fontos lenne/lehetne a történeti kutatás szempontjából, hiszen az ő plébánossága idejére esik az óbudai zsidóság történetének legvészterhesebb korszaka. Általánosságban elmondható, hogy a vészkorszak alatt a zsidókkal szemben tanúsított ellenséges, vagy a kirekesztést és elhurcolást passzívan szemlélő lakossági magatartást mind a mai napig az elhallgatás csendje veszi körül. Az óbudai zsidóságot mintha ki szeretnék iktatni Óbuda 20. századi történetéből.216 Ez érvényes magára az óbudai katolikus egyházközségre is. Ebben a vonatkozásban a háborús időszakra való ‛emlékezés’ súrolja a szürrealitást: „Az 1940-es évek elején bővült az egyletek száma is: megalakult Óbudán a Rózsafüzér Társulat, a Mária Társulat, a Katolikus Anyák Köre, a Katolikus Népszövetség és a Hitterjesztési Egyesület is. Az Óbudai zenei életet pedig olyan társulatok gazdagították, mint a Dalkoszorúegylet, a Levente zenekar, a Jog-Igazság-Szeretet Dalkör, a Magyar Hiszekegy Dalkör, az Egyházközségi Énekkar, a CREDO Zenekar és a Gárdonyi Cserkész-zenekar. A szent zene mellett azonban olyan vészjósló hangok is megszólaltak már ekkor, mint a légvédelmi sziréna. Ekkor már javában folyt a második világháború.”217 Felhasznált (szak)irodalom: Balázs Sándor (főszerk.), Óbuda ostroma 1944–1945 (Helytörténeti Füzetek 2005, X. évf., 2. szám), Óbudai Múzeum, Budapest, 2005. Botlik László – Dr. Fábián István – Dr. Korencsi Attila – Dr. Tomkó László (összeállította), 250 éves az Óbudai Szent Péter és Pál Főplébániatemplom , Szent Péter és Pál Alapítvány, Budapest, 1999. Frojimovics Kinga – Komoróczy Géza – Pusztai Viktória – Strbik Andrea, A zsidó Budapest. Emlékek, szertartások, történelem. 1-2. kötet. Szerkesztette Komoróczy Géza. (A város arcai – Hungaria Judaica, 7), Városháza – MTA Judaisztikai Kutatócsoport, Budapest, 1995. Gál Éva, „Óbuda helyrajza a hódoltság végétől a XIX. század közepéig”, in Horváth Miklós (főszerk.) – Kaba Melinda (szerk.), Tanulmányok Budapest múltjából XXI, Budapesti Történeti Múzeum, Budapest, 1979, 105–151. Gál Éva, „Óbuda 1541–1848”, in Rádi Károly (főszerk.), Tanulmányok Óbuda történetéből III, Budapest Főváros III. kerületének Önkormányzata, Budapest, 1990, 5–94. old.
213 214

Óbudai vonatkozásban eléggé feldolgozatlan. Lásd Gulyás Miklós, op. cit., 65-66. 215 Lebovits Imre, Zsidótörvények – zsidómentők, Ex Libris Kiadó, Budapest, 2007, 273. 216 Lásd pl. Óbuda, III. kerületi Tanács Végrehajtó Bizottsága, Budapest, 1985, 90-97; Silló-Seidl György, Apám Óbudája, Budapesti Történeti Múzeum, Budapest, 1987, 95; Lévay Zsolt, 100 év – 100 kép az Árpád Gimnázium történetéből, „Árpád Gimnázium” Alapítvány, Budapest, 2002, 146-152. 217 250 éves az Óbudai Szent Péter és Pál Főplébániatemplom, Budapest, 1999, 117.

59

Gulyás Miklós, Óbudai utcák, Noran Kiadó, Budapest, 2007. Horváth Miklós (szerk.), Budapest története a forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest története, 5), Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980. Kiss Csongor (főszerk.), Óbuda évszázadai, Better Kiadó, Budapest, 2000. Komoróczy Géza, A zsidók története Magyarországon. I: A középkortól 1849-ig, II: 1849-től a jelenkorig Kalligram, Pozsony, 2012. Komoróczy Géza (szerk.), Magyarországi zsidó hitközségek 1944. április. A Magyar Zsidók Központi Tanácsának összeírása a német hatóságok rendelkezése nyomán. A-B kötet. Közzéteszi Schweitzer József. I. rész: Adattár. Függelékben: A magyarországi izr. hitközségek szervezete, 1868–1950. Az eredeti kérdőívek és dokumentumok alapján sajtó alá rendezte Frojimovics Kinga, Magyar Zsidó Levéltár – Országos Rabbiképző Intézet – MTA Judaisztikai Kutatócsoport, Budapest, 1994. Létay Miklós, „A szabadságharc bukásától 1950-ig”, in Kiss Csongor (főszerk.), Óbuda évszázadai, Better Kiadó, Budapest, 2000, 259–289. old. Újj Írisz (felelős kiadó), Óbuda – Altofen, Békásmegyer – Krottendorf, Budapest III. kerület történeti kronológiája (Óbudai helytörténeti füzetek 1996, I. évf., 1. szám), Óbudai Múzeum, Budapest, 1996.

60

Esettanulmány 3
Simon Attila: A holokauszt és a dunaszerdahelyi keresztény társadalom A téma forrásbázisa Bár a keresztény egyházaknak a magyar holokauszttal kapcsolatos magatartása számos publikáció témája volt már, ezek leginkább az egyházi vezetés zsidótörvényekkel kapcsolatos állásfoglalásait érintik. Azzal kapcsolatban azonban, hogy a helyi szinteken (járások, települések) hogyan viszonyult a katolikus, református stb. egyház illetve közösség a zsidóság kálváriájához, szinte semmit sem tudunk. Érvényes ez Dunaszerdahely példájára is, ahol a holokauszt témája sem teljesen feltárt még, nem beszélve a keresztény lakosság és az egyházak ehhez való viszonyáról, amely témában eddig egyetlen publikáció sem született. Ebben a helyzetben a jelen kutatás egyik fő célját a téma lehetséges forrásainak feltárása kellett, hogy jelentse. Optimális esetben a legfontosabb forrásbázist a levéltári források jelentik, ez azonban a jelen esetben több ok miatt sem érvényesülhetett. Az egyik legfontosabb a nagyszombati katolikus Érseki Levéltár megközelíthetetlensége. Szlovákia legfontosabb egyházi forrásőrző intézménye ugyanis a külső kutatók számára máig nincs megnyitva, sőt a levéltár fenntartója még azzal kapcsolatban sem nyújt semmiféle információt, milyen anyagok találhatók ott.218 Mivel a dunaszerdahelyi katolikus plébánia 1938 és 1945 között a magyarországi egyházszervezet része volt, a korszakra vonatkozó levéltári források egy része az esztergomi Prímási Levéltárban található meg. Az Egyházkormányzati Levéltár iratanyagában azonban leginkább csak a dunaszerdahelyi plébánia szervezeti ügyeivel kapcsolatos források lelhetők fel, olyan anyagok azonban, amelyekből az egyháznak és azok vezetőinek a zsidókérdéshez való viszonya kirajzolódna, nem találhatók. Az egyházi levéltáraknál hasznosabban kutathatók a szlovákiai állami levéltárak egyes fondjai. Dunaszerdahely történetét illetően a pozsonyi Állami Levéltár végsellyi fióklevéltára rejt gazdag forrásanyagot. Az 1938 és 1945 közötti időszakot illetően azonban a fellelhető források meglehetősen szűkösek, mivel a korabeli dunaszerdahelyi Főszolgabírói Hivatal iratanyaga219 a második világháborút követően jórészt teljesen megsemmisült. Ennek hiányát csupán részben pótolja a dunaszerdahelyi Jegyzői Hivatal megmaradt archívuma,220 amelyben a dunaszerdahelyi zsidóság sorsával kapcsolatban is találhatók források. Az egyéb levéltárak közül elsősorban a pozsonyi Állami Levéltár egyes fondjai, közte a Nyilaskeresztes Párt dunaszerdahelyi helyi szervezetének töredékes iratai221 jelentettek némi segítséget. Szerencsés esetben a levéltári források hiányát a korabeli sajtó pótolhatná. Dunaszerdahely esetében azonban ez sem állja meg a helyét. Az első bécsi döntés előtt a városnak gazdag és színes helyi sajtója volt, hiszen négy lap is jelent meg a városban. Ebből egy szlovák hetilap (Žitný ostrov), egy német nyelvű zsidó lap (Der Jüddische Herold) valamint két magyar hetilap. A nagyobb hagyománnyal bíró Csallóközi Lapok, amely a század elejétől jelent meg Goldstein Józsué nyomdája által, szerkesztői elsősorban a helyi zsidó közösségből kerültek ki, de a lap a város teljes
218

A nagyszombati érseki levéltár – más szlovákiai egyházi levéltárakkal szemben – még saját honlappal sem rendelkezik. 219 Štátny archív Bratislava pobočka Šaľa (a továbbiakban ŠABA PŠ), Hlavnoslúžnovský úrad v Dunajskej Strede, 1938 – 1944. 220 ŠABA PŠ, Notárský úrad Dunajská Streda (a továbbiakban NÚ DS). 221 Štátny archív Bratislava (a továbbiakban ŠABA), Nyilaskeresztes Párt, okresná organizácia Dunajská Streda 1939.1945

61

lakosságát megszólította, míg a Csallóközi Hírlap az Országos Keresztényszocialista Párt érdekkörébe tartozó keresztény lap volt. 1938 őszén azonban mind a négy lap kiadása megszűnt, s 1939 elejétől már csak a keresztény kurzust kiszolgáló Csallóközi Hírlap kiadása indulhatott újra. Az 1944 nyaráig megjelenő lap azonban egyáltalán nem tükrözte vissza azt, hogy a város lakosságának közel fele izraelita volt, s a lapban alig találni a helyi zsidóssággal kapcsolatos információt. A Csallóközi Hírlap mellett az egyedül felhasználható regionális sajtótermék Komárom Vármegye lapja, a Komáromi Lapok volt. Ez a hivatalos kurzust követő lap ugyan foglalkozott a zsidókérdéssel, ám – mivel 1938 előtt Komárom városának és a Komáromi járásnak volt a lapja – szinte kizárólag csak Komáromra összpontosított, s így Dunaszerdahely problémái a lapban alig jelentek meg. A Magyarországhoz visszacsatolt felvidék egyetlen országos jelentőségű katolikus lapja az Új Élet volt. Ez az 1938 előtt a szlovákiai magyar katolikus fiatalok haladó szellemű szervezkedéséhez, a Prohászka Ottokár Körökhöz szorosan kapcsolódó lap az első bécsi döntés után is megőrizte szabad szellemét. Az 1944-ig Kassán megjelenő lap, amely többek között a felvidéki magyarok reintegrációjával és az ún. „felvidéki szellemmel”222 is sokat foglalkozott, a korabeli magyar közbeszédre jellemző antiszemita hangvételt egyáltalán nem vette át. Sőt azt mondhatjuk, hogy a lapból tüntetően hiányzott a zsidóság témája, így a lap feldolgozása a jelen téma szempontjából kevés eredményt hozott. A magyarországi holokausztra illetve az egyházak és a holokauszt viszonyára vonatkozó irodalom mellett hasznos segítséget nyújtott a kutatáshoz a Dunaszerdahely történetéről 202-ben megjelent városmonográfia is.223 A zsidóság helyzet Dunaszerdahelyen az első bécsi döntés előtt A dunaszerdahelyi zsidó hitközség kialakulása a 18. század első éveire tehető, amikor is a Pálffyak mezővárosi ranggal bíró szerdahelyi birtokán az első családok letelepedtek. Az elsősorban a Habsburg Birodalom nyugati tartományai irányából ide vándorló zsidó családok 1736-ban 12 pontból álló kiváltságlevelet kaptak Pálffy Jánostól, amelyet követően a hitközség gyors fejlődésnek indult. A 19. század első felében a mai várost alkotó négy községben (Szerdahely, Újfalu, Nemesszeg, Előtejed) az ott élő 1709 keresztény lakos mellett már 928 izraelita vallású személy lakott, miközben a mezővárosi rangú Szerdahelyen már ők voltak többségben. 1910-ben már a város lakosságának 44%-át az izraeliták alkották,224 így jogosan nevezték a települést KisPalesztinának is. 1919 elejétől Dunaszerdahely a Csehszlovák Köztársaság része volt, amelynek demokratikus és liberális jogi keretei között a zsidó lakosság jogbiztonságban, az antiszemitizmustól védve érezte magát. Ennek is köszönhető, hogy megindult politikai disszimilációjuk a magyarságtól (a kulturális nem, hiszen továbbra is magyarul beszéltek és a magyar kultúra fogyasztói voltak), ami többek között abban is megmutatkozott, hogy a korszak parlamenti választásain egy részük a csehszlovák

222

A felvidéki szellem jelenségéhez lásd Filep Tamás Gusztáv: „A "felvidéki szellem"-ről és utóéletéről (Közelítések)”, Limes, 2007/2, 109–132. 223 Nagy Attila – Nagy Iván – Novák Veronika – Simon Attila – Vajda Barnabás: Dunaszerdahely, Dunaszerdahely: Dunaszerdahely város önkormányzata, 2012. 224 Kepecs József (szerk.): A Felvidék településeinek vallási adatai I. Budapest: KSH, 1999, 155.

62

pártokra adta le a szavazatát,225 a népszámlálások során pedig jórészt zsidó és csak kisebb részben magyar nemzetiségűnek mondták magukat.226 A város lakossága ebben az időszakban nemcsak a polgári jogok teljességének volt a birtokában, de egyenlő részt vállalt a település kulturális és társadalmi életéből, s a város irányításának minden szintjéből kivette a részét. A városi képviselőtestület 40-50%-át az izraeliták alkották, a városi bíró első helyettese rendszeresen közülük került ki. A dunaszerdahelyi zsidóság sorsa 1938 és 1944 között A dunaszerdahelyi zsidóság életében jelentős, és utólag negatív érzelmeket kiváltó, fordulópontot jelentett az első bécsi döntés, mely a várost ismét Magyarországhoz csatolta vissza. Az új rezsim amelyben az autoritatív, antidemokratikus elemek domináltak, s amelyben az antiszemita közbeszéd mindennapos volt – a kezdetektől fogva nyilvánvalóvá tette a helyi zsidóság számára, hogy ne számítsanak a korábbi liberális bánásmódra. Az első kézzelfogható változást a városi képviselőtestületből való kizárásuk jelentette, hiszen amikor 1939 tavaszán a járási főszolgabíró az új képviselőtestületet kinevezte (már az is nagy változás volt, hogy demokratikus választások helyett kinevezés útján állt össze a testület), abban sem a baloldal, sem pedig a helyi zsidóság képviselői nem kaptak helyet.227 Igaz ez csak a kezdete volt annak a folyamatnak, amely során teljesen kiszorultak a város politikai és társadalmi, később pedig gazdasági életéből is. Ebbe a folyamatba illeszkedett be az ún. átigazoló bizottságok 1939 tavaszán megkezdett működése, amelyek a visszacsatolt területek állami alkalmazottainak nemzethűségét voltak hivatottak felülvizsgálni. Az átigazoló bizottságok liberálisnak egyáltalán nem nevezhető eljárásának következtében helyi polgárok (köztük zsidók) veszítették el egzisztenciájukat. A bizottságok sokszor érzéketlenül, az előző húsz év realitásait figyelmen kívül hagyva jártak el, s okoztak ezzel számos család számára jelentős problémákat. Azokat ugyanis, akik nem feleltek meg az új elvárásoknak (s ehhez az is elegendő volt, ha valakinek a családtagjai csehekkel és szlovákokkal házasodtak, vagy ő maga sokat járt azok társaságába) elbocsátották állásukból. A korábban a városban fontos társadalmi szerepet játszó zsidóknak a közéletből való kiszorulását jól jelzik azoknak a nagy „nemzeti töltetű” ünnepségeknek a koreográfiái, amelyek 1939-ben Dunaszerdahelyen magvalósultak. Ide sorolhatjuk a visszacsatolás utáni első március 15-i ünnepségeket, illetve a bécsi döntés első évfordulója alkalmából rendezett ünnepségsorozatot, amelynek keretén belül országzászlót avattak a városban. Mint a korabeli lapok tudósításai illetve a levéltári források is jelzik, ezeken az izraelita lakosság már nem kaphatott szerepet, a helyi zsidó elit már teljesen kiszorult az ünnepségek reprezentációjából.228 A zsidóságnak a helyi közéletből való kiszorulása viszonylag gyorsan lezajló folyamat volt, amelyet az antiszemita közbeszéd meghonosodása kísért. Igaz, ez az első időkben nem feltétlenül a helyi politika, illetve társadalmi élet szintjein jelentkezett, hanem az országos lapokból és az országos politikából szűrődött le. Az új magatartás hordozói nem kis számban a visszacsatolt Felvidéket az
225

A dunaszerdahelyi eredményekkel kapcsolatban lásd Československá statistika. Sv. 1. Řada I. Volby do Národního zhromáždění v dubnu roku 1920 a všeobecné volby do obecných zastupitelstiev v Čechách, na Moravě a ve Slezsku v červnu roku 1919. Praha: Státní úřad statistický, 1922, 67; Csallóközi lapok, 1920. április 21; Československá statistika. Sv. 31. řada I. Volby do poslanecké sněmovny v listopadu roku 1935. Praha: Státní úřad statistický, 1926. 6667; Krivý, Vladimír: Výsledky volieb 1929 – 2010 za obce na Slovensku. http://sasd.sav.sk/sk/data_katalog.php. 226 Kepecs József (szerk.): id. m., 155. 227 Štátny archív Bratislava pobočka Šaľa (a továbbiakban ŠABA PŠ), Notárský úrad Dunajská Streda (a továbbiakban NÚ DS), k. 80, 80/2/1939 adm. 228 Csallóközi Hírlap 1939. március 19, 5; november 12, 2 és november 19, 1-2; Segédhivatali Tisztviselő 1939. november 25, 1-3.

63

anyaországból elárasztó hivatalnokok, a katonai majd a polgári közigazgatás tisztségviselői voltak. Az őslakosság viszont, amely a csehszlovák államban nem volt hozzászokva az antiszemita közbeszédhez, csak lassan vette át ezt a beszéd- és magatartásformát. Arról, hogy mindezt a helyi zsidóság hogyan fogadta részben a visszaemlékezők, részben pedig a Csallóközi Hírlapban 1939. február 5-én megjelent írás alapján alkothatunk képet. A Pick Béla tollból származó olvasói levél azért is értékes dokumentum, mert a szerdahelyi zsidóság utolsó nyilvános megjelenése volt a helyi sajtóban.229 Ezt követően, a bécsi döntés után összezsugorodott szerdahelyi sajtóban, a zsidóság hangja és véleménye már nem jelenhetett meg. A hosszú, egész oldalas írás a „Zsidóság szava” cím alatt jelent meg, amely címmel a szerző rögtön jelezte, hogy nem egyéni véleményről van szó, hanem a Dunaszerdahely lakosságának mintegy felét kitevő közösség szólal meg. Mint az írásból kiderül, a szerzőt elsősorban a II. zsidótörvény épp zajló vitája késztette levelének megírására, de bizonyára közrejátszhatott benne a keresztény társadalom részéről a hitközséget érő egyéb támadások is. Mint az olvasók megszólítása – „Polgártársak, magyar testvérek!” – is jelzi, az írás elsősorban annak igazolását akarta szolgálni, hogy a visszacsatolt területeken élő, konkrétan a szerdahelyi, zsidóság mindig is magyarnak tartotta magát, s most is az. Ennek igazolására a szerző, aki mint jelzi, 1919-ben egy másik helyi lap hasábjain, a hatóságok által megtiltott Szent István-napi megemlékezések mellett is kiállt, számos példát hoz fel a közelmúlt történetéből. Szól a helyi zsidóság első világháborús részvételéről, s kiemelten foglalkozik azzal is, hogy milyen szerepet vállaltak a helyi zsidók a magyar nyelvű és szellemiségű kultúra fenntartásában a csehszlovák uralom idején. Figyelemre méltó az, ahogy az írás szerzője a II. zsidótörvény kapcsán a jövőt megjósolja, hiszen jelzi, hogy a zsidóság fel van készülve „javaink nemcsak megtizedelésére, hanem úgyszólván teljes feláldozására.”230 Miközben azonban jól látja, hogy a zsidóellenes törvényalkotást nem lehet megállítani, még mindig bízik a keresztény társadalom szolidaritásában, hiszen az is leírja, hogy nem várja, és nem hiszi a magyar népről, hogy az az alkotó zsidó szellem elfojtását akarná. A fenti írás persze nem csak arról a forrásokból már nehezen visszakövethető vitáról ad jelzést, amely a helyi keresztény és zsidó társadalom között ekkor még folyhatott, hanem arról is, hogy a keresztény társadalom még hajlandó volt meghallgatni a zsidóságot, sőt helyet adott véleményének a lapjában. Ez a fajta tolerancia azonban nem feltétlenül tetszhetett mindenkinek. Legalább is erre utal az, hogy a következő lapszámban a szerkesztőség elhatárolódott Pick Béla írásától, sőt a címlapon közölte le egy meg nem nevezett és magát „falusi”-ként aláíró vidéki munkatársa reakcióját.231 Ennek szerzője pedig épp azt vonta kétségbe, amit Pick hangsúlyozni akart, vagyis a zsidóság magyarságát. A „falusi” szerint ugyanis – s ő ezt vádként fogalmazza meg – a zsidóság nem olvadt be és nem is akart beolvadni a magyarságba, amit a csehszlovák érában tartott népszámlálások és parlamenti választások is igazoltak. A Pick Béla írásától érvrendszerében és stíluseszközeiben is elmaradó írás így annak a gondolkodásnak az egyik nyilvános megfogalmazása volt, amelynek jegyében a zsidóságot fokozatosan leválasztották a nemzetről és a vádlottak padjára ültették. Azt, hogy a szerdahelyi zsidóságnak a helyi közéletből 1939 elejétől kibontakozó kizárásában, illetve az antiszemita közbeszéd meghonosodásában a helyi katolikus egyháznak, illetve annak vezetőinek milyen szerepe volt, releváns források hiányában nehéz eldönteni. Alapvető gondot jelent ugyanis, mint azt Randolph L. Braham is megállapítja,232 hogy az alsó papság magatartását és
229 230

Csallóközi Hírlap 1939. február 5, 2. Uo. 231 Csallóközi Hírlap 1939. február 12, 1-2. 232 Braham, Randolph, L.: „A keresztény egyházak és a holokauszt Magyarországon. Áttekintés”, in Rittner, Carol – Smith, Stephen D. – Steinfeldt, Irena (szerk.): A holokauszt és a keresztény világ. Pécs – Budapest: Egyházfórum – Balassi, 2009, 199.

64

reakcióit illetően rendkívül hiányosak az információink, s egyben a forrásaink is. S ez sajnos Dunaszerdahely esetében is hatványozottan érvényes. Azt viszont nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Dunaszerdahely közege a korabeli magyarországi viszonyoktól alapvetően eltérő sajátosságokat hordozott, amelyek okát a követezőkben látjuk: - Az, hogy a város lakosságának közel a felét az izraeliták tették ki, s 1938-ig ennek megfelelő pozíciókkal rendelkeztek a helyi társadalomban, nem engedte, hogy a városban egyfajta domináns, keresztény kurzus és közbeszéd jöjjön létre. Ez pedig akarva-akaratlanul befolyásolta a helyi katolikus közeget is. - A csehszlovák állam demokratikusabb jellege magára a csehszlovákiai katolikus egyházi hierarchiára is hatással volt. (Ez még akkor is igaz, ha tudjuk, hogy a szlovák kléruson belül – lásd pl. Andrej Hlinka személyét – nem volt hiány zsidóellenes mozzanatokból.) Így az az antijudaista, illetve antiszemita szellemiség, amely a magyar katolikus egyházban már 1938 előtt is határozottan jelen volt,233 a Felvidéken, így Dunaszerdahelyen, valószínűleg gyengébben érvényesült. Annak megismerése érdekében, hogy milyen is volt a szerdahelyi katolikus közeg hangadóinak viszonya a témához az 1938-előtti idők jelenthetnek némi segítséget. Különösen fontos ebből a szempontból az Országos Keresztényszocialista Párt (OKP) helyi szervezete, hiszen mindazok, akik 1938 után hangadókká váltak a városban, azok jórészt ebből a közegből jöttek, beleértve Markwarth Gábor plébánost, vagy a Csallóközi Hírlap szerkesztőjét s a járás visszacsatolás után kinevezett miniszteri biztosát, Szeiff Gézát. Az OKP viszonya a zsidósághoz máig vita tárgya, hiszen bár a párt egykori elnökének, Szüllő Gézának, a visszacsatolás utáni politikai magatartására, illetve nyilatkozataira hivatkozva,234 a téma kutatói többször leírták, hogy az OKP-ban nem volt jelen az antiszemitizmus, a kép azért árnyaltabb. Az OKP-n belül ugyanis komoly pozíciókkal rendelkezett a katolikus papság, s a pártba a zsidóságot sohasem fogadták be, sőt mi több a konkurens Magyar Nemzeti Párt elleni kritika egyik eleme épp az volt, hogy abban a „nem keresztények” is pozíciókkal bírnak. Az OKP tehát megfelelő környezet lehetett, ha nem is a politikai antiszemitizmus, de egyfajta antijudaista magatartás elsajátításához. Ezt a feltételezést erősíti, hogy amikor az Egyesült Magyar Párt Magyarországra átkerült része 1939 januárjában az első kongresszusát megtartotta, az ott elfogadott „keresztény alapokon” nyugvó pártprogram antikapitalista jelszavaiban nem nehéz felismerni, hogy azok valójában a zsidóság gazdasági befolyása ellen irányulnak.235 Sőt mi több, a pártprogram zsidóssággal foglalkozó részéből az is kiolvasható volt, hogy olyan, az első zsidótörvényen túlmutató intézkedéseket tartottak szükségesnek, amelyek végül a második zsidótörvényben jórészt teljesültek is. Persze egy olyan párton belül, amelynek ekkor már a Magyar Nemzeti Pártból jövő Jaross Andor volt az irányadója, ezen nem lehet csodálkozni. A fentiek miatt a szerdahelyi politikai és egyházi közélet 1938 után főszereplői számára az antiszemita beszédmód elsajátítása nem jelenthetett nehézséget. Ebben kétség kívül Markwarth Gábor plébánosnak lehetett központi szerepe, aki 1923-tól 1941-ig volt a város plébánosa, miközben jelentős szerepet töltött be Dunaszerdahely közéletében is. Tagja volt a
233

Erről többek között lásd Gárdonyi Máté: „Üldöztetés és felelősség. A magyar holokausztról egyházi szemmel”, in Martonffy Marcell – Petrás Éva (szerk.): Szétosztott teljesség. A hetvenöt éves Boór János köszöntése. Budapest: Hét Hárs – Mérleg, 2007, 262–269. 234 Ezzel kapcsolatban Szüllő egy 1939-es nyilatkozata érdemel említést, amely szerint „Az én pártomban, a keresztényszocialista pártban, nem voltak zsidók, a Magyar Nemzeti Pártban voltak zsidók; az én pártomban nincsenek antiszemiták, a volt Nemzeti Pártban vannak.“ Idézi Filep Tamás Gusztáv: „A jog hatalma – a hatalom joga (Szüllő Gézáról)“, Kommentár, 2007/3, 57. 235 Vö. Gergely Jenő: „A keresztény pártok és a „zsidókérdés” 1938–1944”, in Molnár Judit (szerk.): A holokauszt Magyarországon európai perspektívában, Budapest: Balassi, 2005, 70.

65

keresztényszocialista párt helyi vezetésének, újraalapította az államfordulat kapcsán feloszlatott Katolikus Legényegylet helyi szervezetét, rendszeresen publikált a Csallóközi Hírlapban. Az első bécsi döntést követően a dunaszerdahelyi esperesi kerület esperese lett, aki egyes zsidó visszaemlékezők szerint antiszemita eszméket hangoztatott.236 Mivel azonban a helyi emlékezet olyan cselekedeteket is neki tulajdonít, amely már itteni működését követően történtek, a visszaemlékezéseket némi rezervával kell kezelnünk. Az azonban bizonyos, hogy Markwarth plébános az egyik vezetője volt a Baross Szövetség 1939 elején megalakult helyi szervezetének.237 A keresztény iparosok szövetsége pedig, mint más településeken is, az egyik motorja és fő ideológusa volt a zsidóság kiszorításának a nemzetgazdaságból, amelyre az iparengedélyeknek a második zsidótörvény által előírt felülvizsgálata adott lehetőséget. Nem véletlen tehát, hogy a Baross Szövetség helyi szervezete a megalakulását követően néhány héttel már a „mondd meg kinél vásárolsz, megmondom ki vagy” jelszóval indított nehezen félreérthető kampányt a zsidó boltok ellen. Az országos közéletben uralkodó antiszemita hangulat azonban ebben az időben nem nagyon jelent meg a Csallóközi Hírlap hasábjain, ahol csak a legritkább esetben találni a zsidósággal foglalkozó írást. Akkor is inkább csak a különféle rendeletek szövegét közlik. Ezzel a visszafogottsággal akkor sem szakítanak, amikor erre lehetőségük lenne. Így, amikor a hatóságok 1943. elején Weiner Piroska pincéjében – egy feljelentés alapján végrehajtott házkutatás során – egy titokban végrehajtott kóser vágás bizonyítékaira bukkantak, a Csallóközi Hírlap csupán egy rövid és az érintettek zsidó voltát nem is említő, hírben reagált.238 Az iparengedélyek revíziója kapcsán az 1939. szeptember 5-i lapszám közölt egy nem túl feltűnő helyre besorolt írást, amely az Iparigazolványok címet viselte.239 Ennek éle azonban ismét csak elsősorban nem a zsidók, hanem az „ismeretség útján szerzett”, illetve a kontárok kezébe jutott engedélyek ellen irányult, s amikor a cikk írója a „ki kell végre irtani ezt a siserahadat a tisztes iparból” konklúziót megfogalmazta, elsősorban rájuk gondolt. Igaz, a kor szellemének adózva, az írás végére azért odakerült az a gondolat is, hogy „a dolgok természetéből folyóan önmagától megoldódik a zsidókérdés, a numerus clausus a kézművesiparban, és újból elindulhat fejlődési útján az ősi, ezeréves becsületes magyar ipar.” A források korábban már jelzett hiánya miatt arról, hogy Dunaszerdahely esetében milyen eredménnyel zárult az iparengedélyek revíziója, pontos adatsorral nem rendelkezünk. Az Új Élet c. lap egyik statisztikai közleményéből ismerjük viszont Komárom vármegye visszacsatolt (balparti) területeinek az eredményeit,240 amelyből az derül ki, hogy ebben a régióban összesen 594 iparengedélyt vontak be, az összest zsidónak minősülő személytől. Új engedélyt pedig 887-et adtak ki, az összest keresztény személynek. A zsidó lakosság településenkénti és foglalkozásonkénti megoszlása alapján ebből arra következtethetünk, hogy Dunaszerdahelyen közel 100 személy iparengedélyét vonták be, akik ezzel rendkívül nehéz gazdasági és szociális helyzetbe kerültek. Azt illetően, hogy a második zsidótörvény elfogadása és a nyílt zsidóüldözés 1944 tavaszán megtörtént elindulása között hogyan reagált a helyi egyház és a katolikus közvélemény a zsidókérdésre, csak minimális forrással rendelkezünk. Azt azonban tudjuk, hogy 1941-től fokozatosan romlani kezdett a helyi zsidó hitközség helyzete, hiszen ekkortól Magyarország a zsidó kérdés megoldásában is egyre inkább a német minta átvételét kezdte követni. Ennek első
236

A holokausztot Buchenwaldban, Floessbergben, majd Mauthausenban átélő Kornfeld Ferenc így emlékezett rá: „Az akkori esperes plébános úr, Markwart Gábor doktor egy veszélyes antiszemita volt, a beszédeiben a háború alatt is uszított. Mi itthon voltunk, tudtuk, hogy milyen gyűlöletet szított a szószékről a templomban. A városi vezetőségnek is tagja volt.” Zsidó élettörténetek a huszadik században. Interjú Kornfeld Ferenccel (www.centropa.hu/object.84c17ac1232f-4ea7-a064-2519d08ef025.ivy?full=true). 237 Csallóközi Hírlap 1939. március 12, 4. 238 Csallóközi Hírlap 1943. február 7, 4. 239 Csallóközi Hírlap 1939. szeptember 5, 7. 240 „A felvidéki iparrevízió”, Új Élet 1942. május, 50-51.

66

mozzanatát a rendezetlen állampolgársággal rendelkező zsidóság deportálása jelentette. Elsősorban Lengyelországról és Szlovákiából, Romániából, Szerbiából stb. Magyarországra menekült zsidók ezreiről volt szó, akik közül többen épp dunaszerdahelyi hittársaiknál találtak menedéket. Őket 1941 júliusában letartóztatták, és gyűjtőtáborokban összpontosították, amelyek közül az egyik épp Dunaszerdahelyen volt. Innen – az 1944-es deportálást megelőlegezendő – marhavagonokban Kőrösmezőre szállították őket, majd átadták az Ukrajnát akkor már megszállva tartó német hatóságoknak, akik a mintegy 12-15 ezer főnyi Magyarországról elhurcolt zsidót Kamenyec Podolszk község mellett egyszerűen lemészárolták. Szintén ebben az időszakban került sor a szerdahelyi zsidók egy csoportjának –mintegy 60 fő – letartóztatására és rövid idejű internálására. Ez az eljárás a következő időszakban többször is megismétlődött, s voltak, akik többször is megjárták a kistarcsai internálótábort.241 A Szovjetunió elleni háború a munkaszolgálat szempontjából is fordulatot jelentett. Az immár a frontra kivezényelt munkaszolgálatosoknak – köztük a szerdahelyi férfiaknak is – nemcsak az orosz hideggel és az élelemhiánnyal kellett megküzdeniük, hanem az őket lelkileg megalázó, és sokszor fizikailag is megtörni akaró tisztekkel is. Az oroszországi munkaszolgálatra elhurcolt zsidóknak kevés esélyük volt a túlélésre, és számos szerdahelyi polgár is ott lelte halálát. 1941-től egymást érték azok az intézkedések, amelyek egyre nehezebbé tették a szerdahelyi zsidók életét. Így lefoglalták a rádiókészülékeiket, betiltották a kóser mészárszékeket. A korlátozó intézkedések bevezetésében különösen aktívnak mutatkozott a Baross Szövetség. A városi képviselőtestület 1942. június 16-i ülésén a Szövetség a Dunaszerdahelyen akkor még működő jesiva bezárását és a bócheroknak a városból való kiutasítását kérte: „a községben több mint 160 idegen fajú, a keresztény lakosság viselkedésétől, szokásaitól, erkölcsi felfogásától teljesen elütő, tisztaságot nem ismerő zsidó fiú tartózkodik. Közbiztonsági, államrendészeti, közegészségügyi és közélelmezési okokból feltétlenül szükséges ezeknek illetőségi községekbe való kitoloncoltatása, ami csak az iskola bezárásával érhető el. A mai háborús világban a közhangulatra kedvezőtlenül hat ezeknek az utcákon való csoportos, mintegy tüntető jelenléte.” 242 A képviselőtestület a Baross Szövetség álláspontjával egyetértett és a vármegye, illetve a kormányzat felé fordult a zsidó iskola bezárása érdekében. A bürokrácia azonban ebben az esetben is csak lassan lendült mozgásba, hiszen a zsidó hittudományi iskola bezárására csupán1943 júniusában került sor, amikor Reviczky alispán – a járási tisztiorvos jelentésére hivatkozva – bezáratta a jesivát.243 A képviselőtestület következő, 1942. szeptember 11-i ülésén pedig arról döntöttek – ismét csak a Baross Szövetség javaslatára –, hogy a zsidóknak tilos délelőtt 10 óra előtt a piacra kilátogatniuk és ott vásárolniuk.244 A zsidóság egyre súlyosbodó jogfosztása és helyzetének fokozatos romlása a katolikus egyházon belül is felvetette annak kérdését, hogy az hogyan viszonyuljon ehhez a témához. Mint ismeretes – bár kifogásaikat jelezték245 – az első két zsidótörvényt a keresztény egyházak képviselői megszavazták. Azt a véleményt, hogy ebben őket esetlegesen a „nagyobbik rossz”, vagyis a szélsőjobb előretörésének a réme motiválta,246 ugyan el lehet fogadni, de a felelősség alól a klérust ez nem menti fel. Az 1941-ben a parlament elé kerülő harmadik zsidótörvény elfogadását viszont már ellenezték, amit többek között azzal indokoltak, hogy a házasság intézményét is szabályozó törvény beleavatkozik az egyház ügyeibe. S bár a törvény visszautasítása fontos jelzés volt a kormányzat felé, hogy a faji alapú törvénykezés nem talál megértésre az egyházak részéről, a törvény elleni fellépés erkölcsi értékéből sokat elvett az, hogy a keresztény egyházak csak a kikeresztelkedett zsidók érdekében emelték fel nyíltan a szavukat.
241 242

Nagy Attila et alii: Dunaszerdahely, i. m., 118. ŠABA PŠ, NÚ DS, k. 3, Zápisnice zo zasadnutia obecného zastupitelstva, 1942. június 16. 243 ŠABA PŠ, NÚ DS, k. 81, 34/16/1943adm. 244 ŠABA PŠ, NÚ DS, k. 3, Zápisnice zo zasadnutia obecného zastupitelstva, 1942. szeptember 11. 245 Az egyházi vezetőknek az első és második zsidótörvénnyel szembeni fenntartásaival kapcsolatban lásd László T. László: Egyház és állam Magyarországon 1919–1945, Budapest: Szent István Társulat, 2005, 281–290. 246 Vö. Gárdonyi Máté: Üldöztetés, id. m., 269.

67

A zsidóságra nehezedő egyre fokozódó nyomás miatt megszaporodott az igény a kikeresztelkedés iránt, ami újabb vitákat indított el a katolikus egyházon belül is. Hogy ez a vita Dunaszerdahelyen is rezonált, annak a Csallóközi Hírlap 1942. augusztus 9-i számának első oldalán „Katolikus álláspont a zsidó kérdésben” címmel megjelenő írás a bizonyítéka.247 Mint a bevezető mondatokból kiderül, a cikk megjelenését az egyháznak a zsidókérdésben elfoglalt álláspontjával kapcsolatos vélemények váltották ki, s így az írás lényegében két kérdésben kívánt állást foglalni: azzal a szóbeszéddel kapcsolatban, hogy a katolikus egyház tömegesen keresztel meg zsidókat; illetve azt akarta kifejteni, hogy milyen álláspontot képvisel az egyház a zsidókérdéssel kapcsolatban általában. A keresztelések témáját illetően az írás leszögezi, hogy szó sincs tömeges keresztelésekről, s ha vannak is olyan zsidók, akik érdeklődnek a keresztség iránt, azokkal kapcsolatban a saját törvényei szerint jár el az egyház: megköveteli a többhónapos felkészítési időt, s csak azt kereszteli meg, aki őszinte belső meggyőződésből kéri ezt. Azzal kapcsolatban pedig, hogy mi az álláspontja az egyháznak a zsidó-kérdéssel kapcsolatban, mindenféle zsidóellenes megnyilvánulás eredőjeként a Jézus zsidók általi keresztre feszítését és a zsidók folyamatos keresztényellenességét nevezi meg az írás. Úgy véli, hogy a zsidóság a magyarságra nem csupán gazdasági, hanem erkölcsi szempontból is káros hatással volt, ami indokolttá teszi a zsidók elleni intézkedéseket. Amellett azonban, hogy az írás kiáll a zsidóellenes intézkedések mellett, a szerző azt is jelzi, hogy a „zsidók is emberek, és velük is emberségesen kell bánni.” A fenti írás, amelyről – mivel aláírás nélkül, a címlapon jelent meg – joggal vélhetjük, hogy a szerdahelyi katolikus irányadók véleményét tükrözte, lényegében egybeesett a katolikus egyház felső vezetésének álláspontjával, vagyis a zsidóságnak a kirekesztésével. A dunaszerdahelyi zsidóság holokausztja A magyarországi, és benne a dunaszerdahelyi, zsidóság helyzete 1944 tavaszától, az ország német megszállásától kezdődően, vett tragikus fordulatot. Ekkorra már teljessé vált a zsidóság jogfosztottsága. Ipart nem folytathattak, üzleteiket bezárták, lakásaikat kiosztották, így a legtöbb család nagyon rossz körülmények között, nélkülözések közepette élt. A következő hetekben pedig több száz olyan rendelet született (a zsidók élelmiszer-fejadagjának korlátozása, szabad mozgásuk és utazási lehetőségeik megtiltása, kitiltásuk a mozikból, strandokról, a vásárlási lehetőség korlátozása, a hitközségek feloszlatása stb.), amely teljes kirekesztésüket szolgálta. A Jaross Andor belügyminiszter javaslatára 1944. április 5-én meghozott rendelet a sárga csillag viselésére kötelezett minden 6 évnél idősebb zsidót. Közben a német hadicélok megvalósítása érdekében a pesti kormányzat újabb 50 ezer munkaszolgálatos zsidó behívásáról döntött, amely rendelet paradox módon sok zsidó életét mentette meg. A munkaszolgálatra behívott zsidók ugyanis elkerülték az Auschwitzba szállítást, s így nekik némileg nagyobb esélyük volt a túlélésre, mint az itthon maradt nőknek, gyerekeknek, idősebbeknek. Hogy Dunaszerdahelyen is voltak olyanok, akik már türelmetlenül várták a zsidókérdés addiginál radikálisabb megoldását, azt a Magyar Megújulás Pártja helyi szervezetének április első napjaiban a járás főszolgabírójához intézett memoranduma is igazolja. Ebben ugyanis Dunaszerdahely speciális helyzetére hivatkozva – arra, hogy a lakosság közel felét a zsidók tették ki – a zsidókérés „fokozottabb rendezését”, a zsidó tulajdon teljes ellenőrzését, fokozottabb razziákat, mindenféle kivétel felülvizsgálatát kérték.248 Néhány nappal később pedig a párt országos vezetéséhez írtak levelet, amelyben a MÉP-pel való viszony tisztázása mellett a dunaszerdahelyi zsidóság elkülönítését és legalább egy részük kitelepítését követelték.249
247 248

Csallóközi Hírlap 1942. augusztus 9, 1-2. Komáromi Lapok 1944. április 15, 4. 249 ŠABA PŠ, NÚ DS, k. 81, b.c 1944.

68

A dunaszerdahelyi esperesi kerületben épp a gettósítási rendelet kiadása utáni napokban, május 2-án tartották a kerület papjainak közgyűlését. Éppen ezért azt várhatnánk, hogy a közgyűlésen szóba került a zsidók kálváriája, s született ezzel kapcsolatban valamilyen állásfoglalás. A jegyzőkönyv alapján azonban ez a téma nem került a közgyűlés hivatalos programjába,250 ami azt a részvéttelenséget jelzi, ahogy a hivatalos egyház viszonyult a zsidóság sorsához. A II. székesfehérvári csendőrkerületbe tartozó Csallóközben május közepén zajlott le a gettósítás, amely során Dunaszerdahely és a környező falvak mintegy 3200 főnyi zsidóságát251 a Teleki utca, Bacsák utca, Rózsa utca, Csillag és Fő utca térségében kijelölt gettóba tömörítették. A gettóba bevonuló zsidók a központi rendeletek szerint maximum 50 kilós poggyászt és néhány napi élelmet vihettek oda magukkal. A gettóban, majd a deportálás során azonban a csendőrök minden értéküktől megfosztották őket. A gettó irányítására a főszolgabíró Zsidó Tanácsot nevezett ki, amelynek az élére, a főszolgabíró kinevezése alapján, először Wetzler József, majd Steiner Gyula került. A gettóorvosi tisztséget a szerdahelyi zsidókat ekkor és az auschwitzi deportálás során is önfeláldozóan ápoló Herskovits József látta el, aki a koncentrációs tábort túlélve végül Izraelben hunyt el. Június 8-án a gettót kiürítették, és a zsidókat a zsinagógában és annak udvarában tömörítették. Az ide hurcolt embereknek gyógyszerek és megfelelő élelmiszer hiányában, óriási zsúfoltság közepette kellett élnie. A szerdahelyi keresztény lakosság különbözőképpen reagált az eseményekre. Azok, akik a korabeli antiszemita propaganda hatása alá kerültek, kárörvendően figyelték polgártársaik tragédiáját, sokan pedig a könnyű vagyonszerzés reményét látták a kialakult helyzetben. Az ő nézőpontjuk tükröződött vissza a Komáromi Lapok néhány írásában, amely cinikus módon tisztuló, szépülő városról és gyűlölködő zsidókról írt a gettósítás kapcsán.252 A közönyös többség mellett azonban akadtak olyanok is, akik nem csupán együtt éreztek volt szomszédjaikkal, hanem segíteni is igyekeztek nekik. Erről a Centropa honlapján fellelhető visszaemlékezések éppúgy tanúskodnak, mint a Komáromi Lapok néhány erre utaló megjegyzése is. A „3200 zsidó a gettóban” című írásban mint negatív példát említik azt a keresztény nőt, aki a gettóba zárt zsidó gyerekeknek akart tejet vinni, ám amikor feltartóztatták kiöntötte a kanna tartalmát.253 A lap a zsidóság elhurcolását követően még egyszer visszatért erre az esetre s úgy minősítette a segítségnyújtás kísérletét, hogy az illető ahelyett, hogy a keresztény gyerekeknek adta volna a tejet a „vérszopó idegen fajta” mellé állt.254 Június 15-én megkezdődött a szerdahelyi zsidóság deportálása. A szerdahelyi vasútállomásra beállított 60 marhavagonba összesen mintegy 3 ezer főt – mivel a férfiak nagy része munkaszolgálatot teljesített, ezért nagy többségében nőket, gyerekeket, öregeket – zsúfoltak be. A csütörtöki napon elinduló vonat péntek este Kassán állt meg, ahol a vagonokban 2969 személyt számoltak meg.255 Itt a magyar csendőröktől német SS katonák vették át a szerelvény őrzését, amely vasárnap hajnalban érkezett meg az Auschwitzi haláltáborba. Sorsuk innentől ismert: a vagonokból való kiszállás után szelektálták őket, s a gyerekek, idősek, munkaképtelenek útja azonnal a gázkamrákba vezetett. A munkaképes nőket és férfiakat jórészt más táborokba – köztük Dachauba, Mauthausenbe – szállították, ahol, ameddig bírták, a német hadipar rabszolgáiként dolgoztatták őket. Ha erősek és szerencsések voltak akár túl is élhették a haláltábort. De ez csak kevesüknek
250 251

Prímási Levéltár, Egyházkerületi Levéltár, 3785/1944. A szerdahelyi zsidóság mellett a következő települések zsidósága került a gettóba: Albár, Amadékarcsa, Baka, Balázsfa, Balony, Bős, Csallóközkürt, Csallóköznádasd, Csiplizpatas, Csilizradvány, Dercsika, Dunakisfalud, Felbár, Felsővámos, Diósförgepatony, Gelle, Hegyéte, Királyfiakarcsa, Lőgérpatony, Nagybodak, Nagylúcs, Nagymad,, Nagyudvarnok, Nemesabony, Nemeshodos, Nyárasd, Nyékvárkony, Padány, Patas, Pódatejed, Pozsonyeperjes, Sikabony, Somorja, Szap, Szentmihályfa, Alistál, Vásárút. Vö. Braham, Randolph L. (szerk.): A magyar holokauszt földrajzi enciklopédiája, Park Könyvkiadó, Budapest, 2007, I. kötet, 621. 252 Komáromi Lapok 1944. május 27, 6. 253 Komáromi Lapok 1944. június 17, 5. 254 Komáromi Lapok 1944. július 15, 2. 255 A pontos adat a kassai vasútállomás parancsnokának feljegyzésén alapul (www.holokausztmagyarorszagon.hu/tables/tables_4.html).

69

adatott meg, hiszen abból a mintegy 2700 zsidó személyből, aki a második világháború kirobbanásakor Dunaszerdahely élt, a háború befejezése után csak alig több mint félezer személy tért haza. Az áldozatok nagy része Auschwitzban veszítette életét, de a szerdahelyi áldozatok csontjai Mauthausen, Buchenwald, Dachau, Bergen-Belsen, Mühldorf mellett más németországi és lengyelországi települések földjében is ott porladnak. Az életben maradtak többsége férfi volt, örökre eltűntek viszont az öregek és a gyermekek a dunaszerdahelyi zsidó hitközségből. Noha pontos adatokkal nem rendelkezünk, a szerdahelyi zsidó hitközség áldozatainak a száma megközelítőleg mintegy 2100–2300 közötti lehetett. A zsidóság elhurcolásában nem kevesen a könnyű vagyonszerzés lehetőségét látták, így bár a zsidó vagyon fosztogatását tiltotta a hatóság, a gettósítás és a deportálás napjaiban nem egy példa akadt rá. Az átlag polgárnak azonban csak a kisebb értékek jutottak, a nagyobb értékű vagyontárgyakat a nyilas vezetők és más befolyásos személyiségek már korábban eltulajdonították. A haszonlesők sorába a katolikus egyház is beállt, amely még a deportálások megkezdése előtt kérvényezte a templom közvetlen közelében lévő hat zsidó ingatlan elbontását. A város vezetése június 4-ére többek között a helyi plébánost (Janovics Ödönt) és két kőművesmestert is magába foglaló szakértői bizottságot hívott össze, amely a plébánia kérelmét jóváhagyta, és elrendelte az érintett házak lebontását.256 Ezt követően, június 22-én a város nyilvános árverésre bocsátotta a lebontandó ingatlanokat, amelyeket – feltehetően előre egyeztetett módon – a római katolikus plébánia vásárolt meg.257 A megegyezés szerint a vásárló két héten belül köteles volt a megvásárolt ingatlanokon álló házakat elbontani. Ezzel pedig az egyház olyan értékes ingatlanokhoz jutott a város központjában, amelyekért meglehetősen alacsony árat kellett csak fizetnie. Összegzés A háború előtt a város lakosságában nagyjából egyformán reprezentált katolikus és izraelita közösség második világháború alatti viszonya máig feltáratlan, és megfelelő források hiányában már nehezen rekonstruálható. A feltárást nehezíti, hogy a zsidó közösség a holokauszt, majd az 1940-es évek végén bekövetkezett alijázás következtében nagyrészt eltűnt a városból. Azok pedig, akik maradtak, inkább a gyors beolvadás útját választották. A helyi keresztény közösségnek pedig egyáltalán nem volt érdeke az, hogy erről a témáról diskurzus kezdődjön. A rendelkezésünkre álló források alapján úgy véljük, hogy a Csehszlovák Köztársaságban szocializálódott szerdahelyi keresztény közvélemény csak fokozatosan vette át azt az antiszemita közbeszédet, amely a trianoni Magyarországon 1938 előtt sem volt ritkaság. Ezt példázza a Csallóközi Hírlap magatartása, amely végig kikerülte ezt. A zsidóellenes hangulat felélesztésében így leginkább az anyaországból idetelepültek játszották a prímet (nem mellékesen ők alkották a Nyilas Párt helyi szervezetének gerincét is), bár a szerdahelyi plébános, Markwarth Gábor felelőssége is vitathatatlan. Mint ahogy kimutatható a katolikus egyház felelőssége a zsidó vagyon szétrablásában is. Felhasznált irodalom Braham, Randolph, L.: „A keresztény egyházak és a holokauszt Magyarországon. Áttekintés”, in Rittner, Carol – Smith, Stephen D. – Steinfeldt, Irena (szerk.): A holokauszt és a keresztény világ, Pécs– Budapest, Egyházfórum – Balassi, 2009, 194–201.

256 257

ŠABA PŠ, NÚ DS, k. 81, 1990/1944adm. ŠABA PŠ, NÚ DS, k. 81, 2358/1944adm.

70

Braham, Randolph L. (szerk.): A magyar holokauszt földrajzi enciklopédiája. I. kötet, Park Könyvkiadó, Budapest, 2007. Československá statistika. Sv. 1. Řada I. Volby do Národního zhromáždění v dubnu roku 1920 a všeobecné volby do obecných zastupitelstiev v Čechách, na Moravě a ve Slezsku v červnu roku 1919, Státní úřad statistický, Praha, 1922. Československá statistika. Sv. 31. řada I. Volby do poslanecké sněmovny v listopadu roku 1935, Praha, Státní úřad statistický, 1926. Engel Alfréd: A dunaszerdahelyi zsidó hitközség emlékkönyve, Pozsony: Kalligram, 1995. Filep Tamás Gusztáv: „A "felvidéki szellem"-ről és utóéletéről (Közelítések)”, Limes 2007/2, 109– 132. Filep Tamás Gusztáv: „A jog hatalma – a hatalom joga (Szüllő Gézáról)“, Kommentár 2007/3, 45– 58. Gárdonyi Máté: „Üldöztetés és felelősség. A magyar holokausztról egyházi szemmel”, in Martonffy Marcell – Petrás Éva (szerk.): Szétosztott teljesség. A hetvenöt éves Boór János köszöntése, Budapest, Hét Hárs – Mérleg, 2007, 262–269. Gergely Jenő: „A keresztény pártok és a „zsidókérdés” 1938–1944”, in Molnár Judit (szerk.): A holokauszt Magyarországon európai perspektívában, Budapest: Balassi, 2005, 67–83. Kepecs József (szerk.): A Felvidék településeinek vallási adatai I. Budapest: KSH, 1999. Krivý, Vladimír. Výsledky volieb 1929 – 2010 za obce na Slovensku (http://sasd.sav.sk/sk/data_katalog.php). László T. László: Egyház és állam Magyarországon 1919–1945, Budapest: Szent István Társulat, 2005. Nagy Attila – Nagy Iván – Novák Veronika – Simon Attila – Vajda Barnabás: Dunaszerdahely, Dunaszerdahely: Dunaszerdahely város önkormányzata, 2012.

71

Esettanulmány 4
Jakab Attila – Sápos Aranka – Veres Timea: Politikai és katolikus egyházi vezetés – zsidóság és Holokauszt Kassán: 1938–1944 (levéltári dokumentumok, memoárok, korabeli sajtótermékek tükrében) Zsidókérdés Csehszlovákiában 1918-1939 között Az első Csehszlovák Köztársaság, amely a Monarchia romjaiból nőtte ki magát, megalakulása után, és történetének első időszakában (a két világháború között), a demokratikus berendezkedés útját választotta. 1920. február 29-én az Ideiglenes Nemzetgyűlés elfogadta a Csehszlovák Köztársaság alkotmányát, mint 1920/121. számú törvényt. Az alkotmány szerzőit elsősorban a harmadik Francia Köztársaság és az Egyesült Államok alkotmánya inspirálta. A zsidó lakosság számára az újonnan alakult állam új perspektívákat nyújtott – elsősorban a politikai életben – és lehetővé tette a nemzetiségi alapon való politizálást. A kormány támogatta a zsidó nemzetiség258 elismerését, mint a nemzeti hovatartozás fogalmát, melyet a zsidók többsége el is fogadott. Sikerült elérni, hogy az addig magukat magyarnak valló zsidók többsége statisztikailag megszűnt, gyengítve ezzel a magyar nemzetiségű lakosok arányát. Kassa izraelita lakossága is élt az adott lehetőséggel, és az első Csehszlovák hivatalos népszámlálás során (1921-ben) „közel 2/3-uk [!] zsidó nemzetiségűnek vallotta magát.”259 A lakosság nagy többsége disszimilálódott, de a fiatalabb zsidó lakosság körében a harmincas évek elején már jelentkeztek a többségi szlovák nemzetbe való beolvadás első jelei. Az 1918-ban megalakult Zsidó Párt minden nagyobb zsidó lélekszámmal bíró városban rendelkezett helyi szervezettel.260 A Zsidó Párt politikája a fennálló rezsimmel szemben lojális volt, a nemzetiségi jogok betartását és kiterjesztését célzó politikát folytatott, és gyakran lépett koalícióra a magyar pártokkal. Elsősorban a keleti területek jórészt ortodox hitközségeire támaszkodhatott. 261 A Zsidó Pártot a cseh politikusok a zsidó kisebbség képviseletének tekintették ugyan, ellenben maga a zsidóság ezt nem tekintette annak (főleg nem Szlovákiában és Kárpátalján). A Zsidó Párton kívül a zsidóság legfontosabb szervezetei voltak még a Zsidó Nemzeti Tanács és a Csehszlovák Cionista Szervezet. A többféle felekezeti irányzathoz tartozó zsidóságot a nemzeti elv alapján a zsidó nemzeti mozgalom igyekezett összefogni.

258

Kovács Éva szerint: „A zsidó nemzetiségi státus bevezetése mögött meghúzódó politikai törekvések elsősorban arra irányultak, hogy a magyar nemzetiség számarányát így is csökkentsék, de nem mellőzhetők a liberális szándékok és az ébredő zsidó reneszánsz hatásai sem, valamint az a körülmény, hogy a Csehszlovákiához került Kárpátalja (Podkarpatská Rus) területén jelentős, etnikai sajátosságokkal is jellemezhető, ortodox, asszimilálatlan zsidó tömegek éltek. A zsidóság nemzetiségként való felfogásában egyaránt benne rejlett a magyar etnikumtól való disszimiláció és a zsidó nemzeti öntudatra ébredés lehetősége is.” Kovács Éva: Felemás asszimiláció, Dunaszerdahely: Lilium Aurum, 2004, 198. 259 Az 1921-es és 1930-as csehszlovák népszámlálás alapján Szlovákia lakosságának 2,39%, ill. 2,01%-a vallotta magát zsidó nemzetiségűnek, és 4,53%, ill. 4,11%-a pedig izraelita vallásúnak. Az 1930-as népszámlálás szerint Szlovákiában a zsidók száma 136.737 fő volt (4,11%). Ebből cseh és szlovák nemzetiségűnek (a népszámlálási íven új nemzetet, a csehszlovákot hozták létre) 44.019 (32,19%) vallotta magát, németnek 9.945 (7,27%) és zsidó nemzetiségűnek 65.385 (47,81%). Naučný slovník aktualit 1939, Praha: Nakladateľ L. Mazáč, 1939, 616. Kassán az 1930-as népszámlálás szerint a zsidók 51,2%-a, azaz 5.733 személy vallotta magát zsidó nemzetiségűnek, a többiek csehszlováknak vagy magyarnak vallották magukat. Encyklopédia židovských náboženských obcí, Bratislava: SNM – Múzeum židovskej kultúry, 2009, 207. 260 Az 1918-ban, Pőstyénben, magalakult Zsidó Pártnak nem sikerült a szlovákiai zsidóság körében országos befolyást szerezni, inkább a helyi közigazgatásban kaptak kisebb-nagyobb szerepet. 261 Kovács Éva: „Disszimiláció, zsidó azonosságtudat, regionális identitás Szlovákiában (1920–1938)”, Regio. Kisebbségtudományi Szemle 2, 1991/2, 1-5.

72

A cionizmus a 30-as években, az antiszemitizmus és a független Szlovák Állam eszméjének előtérbe kerülésekor, erősödött meg. A cionista szervezetek a politikai paletta bal oldalán, a szociáldemokraták és a kommunisták mellett helyezhetők el. Prága-orientáltságú modern szerveződés volt, amely leginkább a fiatal generációt hódította meg.262 A masaryki liberális és demokrata értékek térhódításának köszönhetően egészen az 1930-as évek közepéig politikai antiszemitizmusról nem lehet beszélni Csehszlovákiában. Egyedi esetek azonban előfordultak. Antiszemita utalások találhatók például Szlovákia egyik legerősebb pártja, a Szlovák Néppárt retorikájában is. Nádai Kálmán, a Katholikus Lelkipásztorban (1938) megjelent „A zsidó ünnepek megtartása a zsidó és nem zsidó iskolákban” című cikkében, idézi Masaryk volt köztársasági elnök mondását: „A katolikusoknak annyi joguk lesz, amennyit maguknak kivívnak”; majd saját véleményének ad hangot: „Tény az, hogy ebben a tekintetben hátra vagyunk tolva, a fal mellé állítva s kivívni is alig tudunk valamit. Pedig, amint helyén van, hogy a tanügyi kormányzat tekintettel van a zsidó ünnepekre, és zsidó vallású tanulókra, épp úgy kellene lennie a kat. növendékek lelki szükségleteire is. Zsidó iskolákban 36 nap, más iskolákban 13 nap az ünnepnap – rendes ünnepnapi szüneteken kívül a zsidó tanulók számára! Minket katolikusokat is közelről érdekel tehát, miképpen mentették fel az iskola látogatása alól. És, emellett élvezik még a mi ünnepnapjainkat is, amelyeket az állam is elismer, pl. dec. 8-án, Úrnapját, a karácsonyt stb. Íme, egy elenyésző vallási kisebbségnek mennyi előjoga és kedvezménye van! És minálunk?”263 A 30-as évek második felétől, a politikai antiszemitizmus nyílt megjelenésétől kezdve, az újságok hasábjain zsidóellenes cikkek tömkelege jelent meg. 264 A zsidók gazdasági szerepét, a nemzeti, vallási különbözőségét és a magyarokhoz, németekhez való viszonyát használták fel az antiszemitizmus gerjesztésére. Magyarosítással, irredentizmussal is vádolták a zsidókat. Az írások a magyar nyelv használatáért támadták őket, kétségbe vonták lojalitásukat, a magyarosító politika hátterében a zsidókat látták, akik még mindig alattomosan áskálódnak a szlovák politikai törekvések ellen. Antiszemita jelleget öltöttek azok a cikkek is, ahol a zsidók és katolikusok kapcsolatát mutatták be. Nem egy esetben jelent meg olyan hír, hogy a zsidók világhatalomra törnek. A regionális lapok antiszemitizmusa tartalmilag nem tért el az országos jelentőségű lapokétól. Mivel a Csehszlovák Köztársaság alkotmányban biztosította a zsidók jogait, és több mint két évtizeden keresztül békés, toleráns politikát folytatott a zsidókkal szemben, az ország a zsidó emigránsok számára célponttá vált. Tömegesen érkeztek zsidók Lengyelországból és SzovjetOroszországból. A többségükben ortodox zsidó bevándorlók általában jiddisül és valamennyire lengyelül, ruszinul, esetleg németül beszéltek, és a zsidó nemzetiség lélekszámát gyarapították. 1933 után az újságok a zsidó emigránsokat veszélyes, nem kívánt elemeknek, élősködőknek állították be. A 30-as években megerősödő nemzeti (német, magyar) irredenta törekvésekért is azokat a zsidókat vádolták, akik németnek vagy magyarnak vallották magukat. A magyar ajkú zsidó kisebbség mellett a német ajkú zsidó közösség is a támadások célpontjává vált. A sajtó számára hálás témának bizonyultak a mindenkori választási eredmények. A pártok a sajtótermékeiken keresztül igyekeztek besározni egymást. Az egymás közötti rivalizálásban és vádaskodásban szerepet adtak a zsidóknak is.
262 263

Uo., 3. Katholikus Lelkipásztor 1938. január 1. 264 A kelet-szlovákiai régió sajtótermékeiben megjelent antiszemita írásokat Monika Stavorová vizsgálta meg. Stavarová, Monika: „Prejavy antisemitizmu a v regionálnej tlačí na Východnom Slovensku v 30. rokoch 20. storočia” (www.pulib.sk/elpub2/FF/Chovanec1/pdf_doc/46.pdf).

73

A 30-as évek második felétől a zsidóellenesség már teljes egészében kibontakozott. A korabeli politikai hangulatot jól tükrözi a sajtó, a maga mindinkább növekvő számú antiszemita cikkeivel. Az antiszemitizmus formái Csehszlovákiában A szlovák társadalomban az antiszemitizmus a következő formákban jelentkezett: 1. Gazdasági téren a többségi nemzet irigyelte a zsidók szerepét a gazdasági életben. Az iparban, a kereskedelemben, a mezőgazdaságban a jelentősebb pozíciókat ugyanis a zsidók töltötték be, mint ahogy a kiskereskedelem, valamint a kézművesség terén is. A vállalkozási engedélyek nagy többsége is a zsidókhoz fűződött. A kisipari engedélyek 21%-a, a szövetkezeti szeszfőzés közel 50%-a, és az üzemi szeszfőzés engedélyeinek 100%-a volt a zsidóké. Továbbá a fűrésztelepek működtetésének 38%-a, a fakereskedések 78%-a, és a fakivitel 80%-a.265 Jelenlétük meghatározó volt a szolgáltatói iparágban és a szabadfoglalkozásúak között. Sőt mi több, sokan álltak az állam szolgálatában is.266 Kassát illetően, a két világháború közötti időszakban, a zsidóság 60%-a a kereskedelemből élt. Tulajdonukban volt a textil és a ruházati vállatok többsége, továbbá nagyrészt a fafeldolgozó üzemek és építőanyag forgalmazásával foglalkozó cégek. Dolgoztak, mint kézművesek, értékesítési ügynökök, üzleti utazók és magántisztviselők. Továbbá adóhivatalok, vasúti igazgatóságok, bíróságok, pénzügyi központok, posta és egyéb létesítmények alkalmazottai voltak. Fodor & Lustig fafeldolgozó üzem tulajdonosai voltak. Székely és társa festéket, lakkot és ásványi olajat gyártottak. Adolf Friedmannak szappangyára volt. Fleischer és társa gépeket és turbinákat gyártott. Glass & Friedmannak betonozó üzeme és bútorgyártó cége volt; valamint alkoholkészítéssel, bőrfeldolgozással és mezőgazdasági növények feldolgozásával is foglalkozott. A városban 50 zsidó ügyvéd, 30 orvos, 16 mérnök, 7 gyógyszerész több professzor, író, művész, publicista és újságíró dolgozott, alkotott. 2. Politikai vonatkozásban számottevő volt a zsidók részvétele a baloldali politikai pártokban. Ebből kifolyólag azzal vádolták őket, hogy ők a felelősek a bolsevizmus terjedéséért. A Szociáldemokrata Pártnak és a Kommunista Pártnak, melyek abban az időben a legjelentősebb pártok közé tartoztak Csehszlovákiában, sok zsidó tagja volt. A Národné noviny 1933-ban írta: „a szocialista – kommunista politika a zsidóságban találta meg legnagyobb támogatóját. Seregestől látjuk a zsidókat a szlovákokra veszélyes tevékenység mellett, ami bomlasztja és károsítja a szlovák nemzetet”.267 A zsidóellenes rendelkezések kezdeményezői nem is titkolták, hogy azok elfogadásánál éppen a bolsevizmus terjedésének a megakadályozása volt az egyik elsődleges motivációjuk. Az autonómia kikiáltásának napján, 1938. október 6-án, a néppárti politikusok (ľudákok) „A szlovák nemzet manifesztuma” c. kiadványukban leszögezték: „kitartunk a nemzetek oldalán, akik harcolnak a marxista – zsidó felfordító, erőszakos ideológia ellen”.268
265 266

Az 1939-es évre vonatkozó adatok. Az 1930-as évi statisztikai adatok alapján a jogászok 50%-a zsidó volt, az orvosi és egészségügyi ellátást 34%-ban zsidók biztosították, a közigazgatásban pedig több mint 30 ezer zsidó dolgozott. Hegedűs, Roman: „Protižidovská politika v období slovenskej autonómie” (www.pravespektrum.sk/article.php?); Letz, Robert: „Pomoc prenasledovaným Židom na Slovensku v rokoch 1939–1945”, Viera a život 9, 1999/3, 181. 267 Idézve Jurašek, Dalibor: Židovský kódex (Bakalárska práca, Bratislava, 2009) c. munkája alapján (http://diplomovka.sme.sk/praca/3564/zakaz-popierania-holokaustu-v-slovenskej-republike-a-jehodosledky-naakademicku-slobodu.php).

74

A topolcsányi járási hivatal jelentésében (1938. november 8.), mely 93 zsidó kitiltásáról és áthelyezéséről szól, a következő olvasható: „Mivel a zsidóság, főleg a fiatal generáció már a csehszlovák kormány alatt kommunista politikai tevékenységet folytatott, a végrehajtott intézkedések nagyon jók voltak a kommunista hangulat csillapítására.”269 3. Nemzeti vonatkozásban a zsidók szlovákellenes (magyarosító) eszköznek számítottak a magyar kormány kezében. A szlovák lakosság körében még az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása után is élt az a meggyőződés, hogy a szegény emberek kifosztása, a szlovákok magyarosítása a zsidóknak volt köszönhető. Karel Kálal, korabeli cseh író, a szlovákok magyarosítását összekapcsolta a zsidókérdéssel: „A zsidók a magyarosítás tőkéjeként és szellemességükkel szolgáltak. (…) Minden helyen a magyarosítást szolgálták a zsidók nagy árért: korlátlan szabadságért, emellett tisztességtelen módon gazdagodtak, kirabolva családokat és egész falvakat.”270 A Národné noviny 1933-ban a következőket írta: „A rendszerváltás előtt a zsidók a legelhivatottabb és a leghatékonyabb eszközei voltak a magyarosításnak és a rendszerváltás után a nemzetellenesség összetevőiben láthatjuk őket. A szlovák városokban napjainkban is a zsidók magyarkodnak, a magyar újságok legelkötelezettebb megrendelői a zsidók. (…) Történelmi tény, hogy városaink azért magyarosodtak olyan gyorsan, mert a magyarok a zsidókban találták meg azt a társadalmi eszközt, mely nyelvileg, gazdaságilag és kulturálisan szívósan és csöndben hajtotta végre az elnemzetiesedés munkáját nem a mi hasznunkra.”271 1938 októberében, a müncheni döntés után, a pozsonyi zsidó közösség vezetője a magyar konzulnak 15.000 pozsonyi zsidó aláírásával petíciót nyújtott át Pozsony visszacsatolásáért a Magyar Királysághoz.272 Erről az eseményről George F. Kennan amerikai diplomata a következőket jegyezte le: „A szlovákok rögtön értesültek lépésükről, olyan gyűlöletkeltő bizonyítéknak tekintették, mely alátámasztja állításukat, hogy a zsidók nem lojálisak a szlovákokkal.”273 4. A keresztény antiszemitizmus tulajdonképpen a klasszikus antijudaizmusból indult ki; arra épített. A kassai katolikusok viszonyulása a zsidósághoz Első megközelítésben, amit a későbbiekben mélyreható (főképpen egyházi) levéltári kutatással kell kiegészíteni, a kassai katolikus egyháznak, illetve társadalomnak a zsidósághoz való viszonyulását két fontos forrás alapján lehet feltárni. Egyik a Kassai Katolikus Tudósító, a másik pedig a szintén Kassán megjelenő Felvidéki Ujság.274 Mindenekelőtt azt kell szem előtt tartani, hogy ebben az időben – vagyis az 1938–1944 közötti időszakban – Kassa törvényhatósági joggal felruházott szabad királyi város volt, amely a kegyúri jogokat a polgármesteren keresztül gyakorolta. Ez városi viszonylatban az egyház és a politika
268

Žilinská dohoda. Druhá svetová vojna: občasník o moderných dejinách Slovenska, 1. októbra 2006 (www.druhasvetova.sk/view.php?cisloclanku=2006090006). 269 Hlásenie Okresného úradu v Topoľčanoch Prezídiu krajinského úradu v Bratislave z 8. 11. 1938 o priebehu deportácií. Idézve Nižňanský, Eduard. (ed.): Holokaust na Slovensku 1 (Dokumenty), Bratislava, 2001, 307 c. munkája alapján. 270 Kálal, Karel: Karla Kálala spisy slovákofilské, Zväzok V. 1928. Idézi Jurašek, op. cit., 14. 271 Štefánek, A.: Základy sociografie Slovenska, 1944, 94. Idézi Jurašek, op. cit., 14. 272 Ďurica, M. S.: Dejiny Slovenska a Slovákov v časovej následnosti faktov dvoch tisícročí, Bratislava: LÚČ, 2003, 375. 273 Ďurica, M. S.: Jozef Tiso 1887 – 1947, Bratislava: LÚČ, 2006, 366. Idézi Dalibor, op. cit., 15. 274 Teljes mértékben fehér folt a kassai görög katolikus, református és evangélikus egyházak viszonyulása a zsidósághoz.

75

szerves összefonódását jelentette.275 A rendőrség pl. folyamatosan harcolt az erkölcstelenség ellen, amelyet a cseh uralom maradványaként fogott fel. 276 Ily módon joggal feltételezhető, hogy minden, ami történt, az legalább hallgatólagosan bírta az egyházi vezetők beleegyezését; miközben a városvezetés és a városi notabilitások minden esetben valósággal tüntettek katolikus/keresztény mivoltukkal. A kassai városi elit (notabilitások és egyháziak együtt) előszeretettel használta a „város katolikus társadalma” önmeghatározást,277 és mind a politikusok, mind az egyháziak mindkét kiadványban rendszeresen publikáltak;278 egymás rendezvényein részt vettek. 279 Az összhangot eléggé beszédesen támasztja alá az a tény, hogy a felsőházi egyházi vezetők által meg nem szavazott harmadik zsidótörvényre (1941. évi XV. tc. „a házassági jogról szóló 1894: XXXI. tc. kiegészítéséről és módosításáról”) vonatkozóan a Felvidéki Ujság alig közölt tájékoztatást, hiszen ez a fajvédelmi törvény kifejezetten ellenkezett a keresztény házassági joggal.280 Egyben bevezette a „fajgyalázás” bűntényét.281 A törvény elfogadását követően azonban „Dr. Pohl Sándor polgármester elrendelte a Kassát övező zsidó szombatzsinór azonnali leszedését”.282 Ebben, a folyamatosan hangoztatott („kirakatínak” is nevezhető) kereszténységben, azonban sokkal több volt a formalitás, mint a tényleges és mélységes hit. Erről tanúskodik Madarász püspök vehemens hangú felszólítása Kassa „katolikus társadalmához”, amikor döbbenettel kellett szembesülni az üres templommal. „A Dóm ünnepélyes istentiszteletek alatt szinte kong az ürességtől. A Szentatya koronázásának évfordulóján tartott istentiszteleten, mely katolikus és magyar szempontból a legnagyobb horderejű ünnepélyek egyike, sem volt száznál több hívő. S ha derék honvédségünk, néhány hivatali főnök és a középiskolai ifjúság nem lett volna jelen, az ünnepély szinte üres falak közt folyt volna le. Húsvét vasárnapján, az Egyház legnagyobb ünnepén a katolikus értelmiség teljes számmal távol maradt, a fenntartott helyek üresen állottak s csak a jó kassai hívő nép mentette meg a templom becsületét! Hol volt az egyházközség, amelynek szoros
275

Lásd „Vasárnap ünnepélyes keretek között teszik le az esküt a kassai katolikus egyházközség világi vezetői”, Felvidéki Ujság 1940. október 26, 3. Kik lettek egyházközségi vezetők? Pl. Radványi Géza dr. m. kir. ítélőtáblai tanácselnök (elnök), Dányi József dr. miniszteri tanácsos, Gazdy Béla kir. főügyész, Iványi József kir. tanfelügyelő, Szent.Imrey Pál alispán, Pohl Sándor dr. polgármester, kegyúri képviselő. 276 „Éjszakai körút a kassai örömtanyákon”, Felvidéki Ujság 1939. febr. 26, 4. „A rendőrség letartóztatta Hajász Jánosnét, Kassa legveszedelmesebb magzatelhajtóját”, Felvidéki Ujság 1939. márc. 7, 5. „A rendőrség bezáratta Kassa város leghírhedtebb találkahelyét, a Mária utcai Róth-féle fürdőt”, Felvidéki Ujság 1939. április 28, 5. „Tiltott magzatelhajtás miatt letartóztattak egy kassai szülésznőt”, Felvidéki Ujság 1941. április 30, 6. „Magzatelhajtó szülésznőket ítélt el a kassai törvényszék”, Felvidéki Ujság 1942. szeptember 5, 11. „Több mint 150 előállítás történt kassai rendőrség erkölcsrendészeti- és cigány-razziáján”, Felvidéki Ujság 1943. május 14, 8. „Dologházra ítéltek egy javíthatatlan magzatelhajtó nőt”, Felvidéki Ujság 1944. július 1, 10. 277 Lásd „Hálaadó istentiszteletek Magyarország Kormányzójáért”, Felvidéki Ujsag 1940. március 1, 3: „Pénteken a kormányzó országlásának 20-ik évfordulója napján Kassa valamennyi templomában ünnepi hálaadó istentiszteletet tartottak. A város katolikus társadalma a Dómban délelőtt 9 órakor megtartott szentmisén imádkozott a magyar nép vezéréért. Az ünnepélyes szentmisén a város katonai, egyházi és polgári társadalma teljes számban képviseltette magát.”; „Tost Barna plébános 40 éves papi működését ünnepelte a kassai katolikus társadalom”, Felvidéki Ujság 1940. július 15, 3. „Az őrségváltás necsak személycsere, hanem a szellem cseréje legyen! Közi-Horváth József képviselő előadása a katolikus dolgozók kassai díszközgyűlésén”, Felvidéki Ujság 1942. április 24, 3. 278 Lásd pl. Dr. Pohl Sándor, Kassa polgármestere, „Katolikus önérzet”, Kassai Katolikus Tudósító XXII. évf., 11. szám, 1942. november, 1-3. A XXX. Országos Katolikus Nagygyűlésen elmondott beszéd. Sinyei Merse Jenő kultuszminiszter, „Legyen a magyar közoktatás alapja a vallás és a magyar lélek vallásosságát erősítse a hiten és erkölcsön felépülő magyar közoktatás”, Uo. 4. Dr. Madarász István, kassai megyéspüspök, „Kit az igaz szeretet a kis Jézushoz vezet…”, Felvidéki Ujság 1941. december 24, 1. „A szülők felelősek gyermekeikért. Madarász István dr. megyéspüspök pásztorlevele a szülők szent és felelősségteljes hivatásáról”, Felvidéki Ujság 1942. február 21, 5. Dr. Madarász István, „A betlehemi szent család példája”, Felvidéki Ujság 1942. december 24, 1. Dr. Madarász István kassai püspök, „ A Béke Fejedelme”, Felvidéki Ujság 1943. december 24, 1. 279 „A zsidókérdés az Egyesült Párt helyi szervezetének elnöki tanácsülésén”, Felvidéki Ujság 1938. december 31, 3. Az ülést nem más, mint Tost Barna prelátus-plébános nyitotta meg. 280 „A zsidókérdés rendezése. Ki tekintendő zsidónak. Tilos a keresztények és zsidók közötti házasság”, Felvidéki Ujság 1941. június 9, 2; „Megjelent a fajvédelmi törvény végrehajtási utasítása”, Felvidéki Ujság 1941. október 4, 3. 281 Lásd pl. Felvidéki Ujság 1942. január 24, 3; február 14, 6; április 28, 4; szeptember 7, 5; október 2, 6; október 28, 4; 1943. február 12, 4. 282 Felvidéki Ujság 1941. július 26, 8: „A zsidó törvények szerint a szombatzsinór azt a területet határolja, melyen belül a hithű izraeliták szombati napon lakásukról eltávozhatnak anélkül, hogy ezzel a vallástörvényükbe ütköző cselekedetet követnének el.”

76

szent kötelessége ilyenkor nagy tömeggel megjelenni a templomban? Hol voltak a katolikus egyesületek, a Credo, Emericana, Cserkészek, Kongregációk, a katolikus akció tagjai stb. stb.? Ez nem katolikus és nem magyar öntudat! Kassa katolikus magyar társadalmának szent kötelessége ilyenkor ünnepélyes vallomást tenni katolikus gondolkodásáról, hazafias érzületéről. (…) Mélyen elszomorít és elkedvetlenít ez a hitközönyös, nemtörődöm magatartás. Szeretettel kérem Kassa katolikus magyar értelmiségét, hogy ezt a rossz s méltatlan magatartást változtassa meg s a főünnepeken tartandó ünnepi istentiszteleteken vegyen részt. Ne várjon erre külön meghívást, mert az államünnepekre szóló meghivók azt jelentik, hogy a hivatalos istentiszteleten a hatóságok felekezeti különbség nélkül tartoznak megjelenni. A katolikus nagy ünnepeken azonban a hatóságok katolikus vezetői már csak a példaadás végett is jelenjenek meg.”283 A katolikus egyház és a politika összefonódását két történés érzékelteti a legjobban. Az egyik Kassa városvezetőségének hozzájárulása ahhoz, hogy Madarász István megyéspüspök, aki maga is a politika világából került a püspöki székbe (1939), hiszen 1929 és 1938 között miniszteri osztálytanácsos volt Budapesten, 1940-ben kettéossza a Szent Erzsébet székesegyházi plébániát, és a város déli részén létrehozza a Béke Királynéjáról elnevezett új plébániát, amelyet a ferencesekre bízott. A másik, ennél sokkal nagyobb horderejű, történés pedig a város törvényhatósági bizottságának azon döntése (6774//39 1941. kgy. szám, 1941. febr. 26-i ülés), hogy 1941. június 22én Kassa városát ünnepélyesen felajánlja Jézus Szentséges Szívének. 284 Ez tehát nem egy egyházi kezdeményezés, hanem egy városvezetői politikai döntés volt, amelyet az egyháznak kellett kivitelezni; vagyis a ceremóniát megszervezni és lebonyolítani. Az természetesen más kérdés, hogy a június 22-én hajnalban kirobbant német-szovjet háború miatt a délutáni nagyszabású körmenetből nem lett semmi, maga a felajánlás azonban megtörtént. A Kassai Katolikus Tudósító alapjában véve az egyházközségek és egyesületek értesítője volt. Tost Barna prelátus-kanonok-plébános (Tost László országgyűlési képviselő testvére) püspöki jóváhagyással adta ki havonta (már csak 1944-ben negyedévenként). Felelős szerkesztője kezdetben Pálffy István, majd Bogdányi Ferenc (1943. januártól) volt. Elsősorban lelkiségi, valláserkölcsi jellegű írásokat közöl. Említést érdemel a „filmszemle” rovata, amely valláserkölcsi értékrend szerint rangsorolta a filmeket: jó, közömbös és rossz kategóriákba. Az egyes számokból az domborodik ki, hogy a kassai katolicizmusnak valójában a más keresztény felekezetek jelentettek problémát (vegyes házasságok), s nem annyira a zsidóság. Ebből kifolyólag ez utóbbi nem is kapott hangsúlyos szerepet a kiadványban. Teljesen más a helyzet a Felvidéki Ujsággal, amely helyi szinten elég jól tükrözi a korabeli politikai és társadalmi közhangulatot; annak változásait, illetve állandó elemeit. Ez utóbbi alapvetően a zsidóság folyamatos megbélyegzését, valamint az ellenséges hangulatkeltést jelentette. Ennek alapját az képezte, hogy a zsidóságot döntően a „magyar ügy” elárulásával vádolták a csehszlovák államiság idején,285 amelyet alapjában véve „rabságnak”, „megszállásnak” bélyegeztek. 286 Ehhez társult még, hogy a zsidóságot, nagy általánosságban, a liberalizmussal, illetve a bolsevizmussal – vagyis a katolicizmus legfőbb ellenfeleivel/ellenségeivel – hozták összefüggésbe; és természetesen mindenért okolták.

283 284

Felvidéki Ujság 1940. március 26, 1. Lásd Kassai Katolikus Tudósító XXI. évf., 6-7. szám, 1941. június, 3-5. Valamint Felvidéki Ujság 1941. június 18, 4; június 19, 3; június 20, 3; június 21, 1; június 23, 3. A felajánlást minden évben megismételték. Lásd Felvidéki Ujság 1942. június 6, 3; június 11, 3; június 13, 3; június 15, 3; valamint 1943. június 7. 285 R. Vozáry Aladár, „Őszintén és nyiltan a zsidókérdésről”, Felvidéki Ujság 1939. jan. 5, 5. Lásd még Felvidéki Ujság 1939. márc. 1, 1-2; 1939. márc. 10, 1; 1939. márc. 23, 5; „A felvidéki zsidók ‘magyarsága”, Felvidéki Ujság 1942. június 6, 3. 286 „Tost Barna prelátus-plébános előadása a kecskeméti liceumban. Kassa huszéves cseh rabságának történetét ismertette Tost Barna. Viharosan ünnepelte Kecskemét magyarsága a kassai prelátus-plébánost”, Felvidéki Ujság 1939. jan. 13, 4.

77

A Felvidéki Ujság egy kifejezetten politikai napilap volt, amelynek első száma 1938. dec. 25-én, vasárnap, jelent meg. Kezdetben Dr. Bárczay János országgyűlési képviselő volt a főszerkesztője, és Dr. Pajor Miklós országgyűlési képviselő, majd a Katolikus Akció alelnöke, a főmunkatárs. 1940. aug. 17-től (III. évf. 187. sz.) Puskás Jenő lett a felelős szerkesztő. Helyét, 1943. március 1től (VI. évf. 48. sz.), Kassai Zoltán vette át. Ekkor lett főmunkatárs Forgách Géza. 1943-ban a Kassai Magyar Élet Lapkiadó volt a tulajdonos. Saját önmeghatározása szerint „a keresztény tömegek érvényesüléséért, a keresztény etika diadaláért küzd[ött] minden során keresztül”. 287 Lényegében ezt erősítette meg Nyisztor Zoltán288 egy előadásában, amikor a Felvidéki Ujságról kijelentette, hogy annak „minden sorát az igazi kereszténység szelleme hatja át”. 289 Implicite ez azt is jelentette, hogy a nyilvánvaló zsidóellenesség is szerves eleme az „igazi kereszténységnek”. A lap indulását a kassai katolicizmus meghatározó alakja Tost Barna prelátus köszöntötte: „A felszabadult Kassa új napilapja ismét a ‘Felvidéki Ujság’ lesz. Örömmel üdvözlöm. Isten áldását kívánom útjára és szívből óhajtom, hogy hirdesse a magyar igazságot és törhetetlenül álljon a keresztény tiszta erkölcs alapján.”290 Irányultságában döntően nemzeti és keresztény volt, ami tökéletesen megfelelt a korabeli kassai katolikus egyházi vezetésnek. Azt is mondhatni, hogy a kettő szétválaszthatatlanul összefonódott egy „nemzeti-keresztény”-be. A lap már első számában azonnal ismertette, mind a Felvidékre is kierjesztett 1938-as magyar zsidótörvényt, amelyet „nemzetmentő új fejezetnek” értékelt,291 mind a „Karácsonyi szent misék és istentiszteletek sorrendjét”.292 A források értelmezéséhez és megértéséhez mindenképpen tudni kell, hogy a két világháború között a kassai zsidóság egyike volt Dél-Szlovákia legnagyobb és legjelentősebb zsidó közösségeinek. A kassai zsidók aktívan bekapcsolódtak a város életébe, jelentős egyesületeknek293 voltak a tagjai és vezetői, a város képviselőtestületében zsidó ügyvédek és orvosok tevékenykedtek, és többen dolgoztak a városi hivatalokban is. A zsidók köréből ismert képzőművészek, írók, színészek, építészek, újságírók és sportolók kerültek ki. A zsidóság a város történelmi fejlődésének szerves részévé vált. Ez volt az az időszak, amikor a kassai zsidóság a virágkorát élte. Ha számszerűsíteni akarjuk ezt a megállapítást, akkor elmondhatjuk, hogy az 1930-as évek végén Kassán minden ötödik lakos zsidó volt (az 58.090-ből294), s a római katolikus után (1938 végén ez 36.192; 63,3%) a második legszámottevőbb vallási felekezetet az izraelita alkotta a városban. A városban öt zsinagóga állt, és a zsidóságon belül több irányzat is képviseltette magát (ortodox, neológ, hasszid, status quo ante). 1938 végén Kassán 11.420 zsidó lakos élt (19,7%), és közülük feltehetően több mint 10 000 elpusztult a Holokausztban.295 A folyamatosan zajló betelepedés296 azonban lakásínséghez vezetett. 1942 októberében a Felvidéki Ujság cikkszerzője kifakadt: „A Kassára költöző keresztény magyar családok kénytelenek hónapos
287 288

„Miért szokatlan a Magyarságnak a Felvidéki Ujság állásfoglalása?”, Felvidéki Ujság 1940. április 30, 3. A két világháború közötti katolikus újságírás jelentős alakja (lásd http://lexikon.katolikus.hu/N/Nyisztor.html). 289 „Nyisztor Zoltán: Ellenségünk az álkeresztény sajtó”, Felvidéki Ujság 1942. január 26, 3. 290 Felvidéki Ujság 1938. december 25, 2. 291 Felvidéki Ujság 1938. december 25, 2. 292 Felvidéki Ujság 1938. december 25, 5. 293 Dokumentumok a zsidó egyesületek feloszlatásáról. Archív mesta Košice, továbbiakban AMK, Košice muncip. mesto 1939–1945, rok 1944, 23 901 – 24 020 inv. č. 125, krab. 182. (Lásd Melléklet 1). 294 Ennek több mint 10%-a ínségesnek számított. Lásd „Ezer munkaképes ínséges szerepel Kassán a szegénygondozó nyilvántartásában”, Felvidéki Ujság 1940. november 26, 7: „A legutóbbi kimutatás szerint a szegénygondozó nyilvántartásában a munkaképes ínségesek 1076 családdal és 4241 lélekszámmal, a csökkent munkaképességű és női családfenntartó ínségesek 766 családdal és 2069 lélekszámmal, összesen 1842 családdal és 6310 lélekszámmal szerepeltek.” 1940 karácsonyán ebből „száz kassai szegényt ajándékozott meg Madarász István dr. megyéspüspök”, Felvidéki Ujság 1940. december 24, 2. 1941-re a helyzet a következőképpen változott: „5041 munkaképes szegényt, 1862 női családfentartót és csökkentett munkaképességű lakost tartott nyilvántartásban július végén a szegénygondozó”, Felvidéki Ujság 1941. augusztus 14, 4. 295 Mivel pontos adatok nem állnak rendelkezésünkre, csak feltevésekre támaszkodhatunk. Lásd „Kassa lakóssága vallásfelekezetek szerint”, Felvidéki Ujság 1939. június 23, 4. 296 1941-ben a kassai lakosság száma felugrott 66.647-re. Lásd Felvidéki Ujság 1941. március 31, 5.

78

szobában lakni, mert nincsen lakás. A városi lakáshivatalra vár a feladat, hogy megszűnjenek a mai egészségtelen állapotok.” Megítélése szerint ennek az áldatlan helyzetnek az az oka, hogy „a város legszebb lakónegyedeit még mindig a zsidóság tartja megszállva. Hat és hét szobás luxuslakásokban 2-3 személy lakik és igen nagy a száma azoknak a 4-5 szobás zsidó lakásoknak, ahol az év legnagyobb részében senki sem lakik, mert a lakás tulajdonosa külföldre szökött, börtönben ül, vagy kisegítő munkaszolgálatot végez.”297 Mindez annak fényében érthető meg igazán, ha tudjuk, hogy mikor Kassát az első bécsi döntés következtében Magyarországhoz visszacsatolták, az anyaországi zsidósággal egyetemben megindult a kassai zsidóság jogfosztása is. A háborút közvetlenül megelőző időszakról, illetve a háborús időszak első éveiről Szabó Lajos református lelkész így ír: „...lelki szolgálataink új ága lett a zsidó származású áttérők oktatása, megkeresztelése és konfirmációjuk után befogadása a keresztény egyházba. Kassán pedig sok zsidó volt, és a cseh éra alatt a legnagyobb részük a magyarság mellett állott azokban a nehéz években, mikor keserű kisebbségi sorsot jelentett magyarnak maradni. De ők vállalták, s ezért az ősi kassaiak szerették és becsülték őket. Ám nem úgy az ‘anyások’ nagy része, és különösen nem úgy a nyilasok, akik nagy számmal voltak Kassán, a nyilasok vezérének, Szálasinak a szülővárosában. Szálasi még hatalomra kerülése előtt számos alkalommal meglátogatta Kassát, s a kassai nyilasok fő célkitűzése lett, hogy a vezér szülőhelyét teljesen zsidótlanítsák. Ezért vad uszítás kezdődött a zsidók ellen, akik 1943-ban már sehová sem menekülhettek. Egy hely látszott csupán menedéknek: ha áttérnek a keresztények vallására. Bár a józanabbak tudták, hogy az sem menedék, ott is megtalálja, kikéri és megöli őket a fasizmus. De mégis voltak sokan, akik reménykedtek, hogy hátha, hátha mégis Krisztus egyháza kiterjeszti védőszárnyait felettük, és legalább a puszta életüket meg tudja menteni. És ezek persze nem meggyőződésből, hanem a megsemmisüléstől való félelem miatt kérték felvételüket a keresztény egyházba. Mindegyik keresztény egyházba sok-sok zsidó áttérő jelentkezett. A mi kassai egyházunkban eleddig is voltak már számosan, akik még a fasizmus előtt lettek reformátusok, meggyőződésből. A legtöbbjükből jó keresztény lett, buzgó és áldozatkész egyháztag...”298 Ezt a lelkipásztori visszaemlékezést, azonban jelentősen árnyalja a sajtó által közvetített korabeli kép. Minden bizonnyal a kassai zsidóság jelentős számával és társadalmi súlyával, szerepével magyarázható, hogy a Felvidéki Ujság kihagyhatatlan témái között (pl. különböző harctéri jelentések, helyi bűncselekmények) szerepel minden, a zsidóságot érintő, a zsidóságra vonatkozó (belföldi és külföldi, de különösképpen helyi) hír.299 Ily módon a lap kedvezően értékelte, és pozitívan közvetítette olvasói felé az 1939-ben tárgyalásra került II. zsidótörvényt. 300 Januárban hosszan közölte Imrédy Béla miniszterelnök pécsi beszédét, amelynek egyik fő mondanivalója a
297 298

Felvidéki Ujság 1942. október 13, 2. Szabó Lajos, Utolsó szalmaszál, Budapest: Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség – Kazinczy Ferenc Társaság, 2000, 125. Szabó 1942 augusztusában lett a kassai református egyház lelkésze. Lásd Felvidéki Ujság 1942. augusztus 17, 5. 299 Pl. „A zsidó nagyvagyonokat kisajátítja az olasz állam”, Felvidéki Ujság 1939. febr. 16, 4; „Tömegesen végzik ki az áruló zsidókat a Pruth-menti városokban”, Felvidéki Ujság 1941, július 5, 4; „Teljesen zsidómentes már a [cseh] Protektorátus gazdasági élete. Miképen törték meg a zsidók gazdasági hatalmát a Protektorátus területén?”, Felvidéki Ujság 1941. szeptember 2, 4. „A szlovákiai zsidó kódex”, Felvidéki Ujság 1941. szeptember 19, 3. „Látogatás egy zsidónegyedben [vagyis a varsói gettóban], ahol dolgozni tanulnak az eljövendő zsidó állam polgárai”, Felvidéki Ujság 1942. január 19, 4. Darvas János, „Séta Kievben, ahol egyetlen zsidó sem él”. Felvidéki Ujság 1942.január 24, 7; „Csillaggal jelölik meg a zsidó házakat Szlovákiában”, Felvidéki Ujság 1942. március 17, 7. „Néhány hónap mulva egyetlen zsidó sem lesz Szlovákia területén. A szlovák belügyminiszter a zsidókérdéshez”, Felvidéki Ujság 1942. március 30, 6. „Végrehajtották Szlovákiában a zsidó birtokok kisajátítását”, Felvidéki Ujság 1942. május 28, 4. „Hogyan élnek az európai zsidók uj telepítési területeiken keleten?”, Felvidéki Ujság 1942. november 11, 6. „Gyüjtőtáborokban helyezik el az olaszországi zsidókat”, Felvidéki Ujság 1943. december 1, 5. 300 „Az egész magyar nemzet egységesen kivánja a zsidókérdés gyors megoldását. Uj szakaszokat iktatnak a zsidójavaslatba?”, Felvidéki Ujság 1939. jan. 22, 1-2. Az írás közvetlenül a vasárnapi miserendek ismertetése előtt kapott helyet a lapban. Vitéz Rácz Jenő, „A zsidókérdés megoldása létünkért folyó”, Felvidéki Ujság 1939. jan. 24, 2. A nyugalmazott honvédelmi miniszter számára teljesen nyilvánvaló, hogy a zsidóság az egy (különálló) faj; és „ezen nem segít az sem, ha felveszi a kereszténység szentségét, mert a kereszténység a fajtát megváltoztatni nem tudja”. Szerinte: „Mi magyarok csak urak lehetünk a Kárpátok medencéjében”, Felvidéki Ujság 1939. jan. 31, 1-2.

79

„zsidó szellemiség” elleni küzdelem szükségessége volt, összekapcsolva a földbirtok politikával, amely jövőbeni célként fogalmazta meg a zsidó tulajdon kisajátítását. 301 Kassai viszonylatban a keresztény rétegek, különösen az „elit” vagy középosztály, a saját megkönnyített felemelkedését, és pozícióinak lényeges javulását várta a törvénytől; még akkor is, ha pontosan tudta, hogy tulajdonképpen hálátlanul viselkedik azzal a helyi zsidósággal szemben, amely nélkül Kassa városvezetése nem őrizhette volna meg a magyar jelleget. 302 Ezt az ún. „őskeresztények” javára történő gazdasági és társadalmi átrendeződést törvényi úton, az iparjogosítványok újraelosztásával remélték elérni. Nem véletlen, hogy a folyamodványban fel kellett tűntetni „kereskedést űzni kívánó családi és utónevét, életkorát, vallását, állampolgárságát és lakását”, valamint mellékelni kellett a „születési anyakönyvi kivonatukat (keresztlevelüket); a szülők anyakönyvi kivonatát (keresztlevelét) vagy házassági anyakönyvi kivonatát (házasságlevelét), végül esetleges házastársuk anyakönyvi kivonatát (keresztlevelét)”.303 Ebből teljesen egyértelmű, hogy az elbírálásban az egyik meghatározó kritérium a vallási hovatartozás volt! Az államilag megszervezett „őrségváltás” 304 lebonyolítója az országos Baross Szövetség kassai csoportja volt, amely feladatául tűzte ki a helyi keresztény társadalom megszervezését, valamint a keresztény gazdasági érdekek védelmét. 305 Ezt a keresztények természetes folyamatnak tekinthették, hiszen Serédi Jusztinián hercegprímás a zsidójavaslat felsőházi vitájában világosan kimondta, hogy „a zsidóság térfoglalásának visszaszorítása a nemzet jogos önvédelme”, 306 ami lényegében felmentette őket az alól, hogy lelkiismereti problémáik legyenek. Arról nem is beszélve, hogy a szomszédos katolikus Szlovákia szintén hasonló zsidótörvénykezést léptetett életbe.307 A magyarországi zsidótörvények arra ösztökélték a kassai zsidóság egy nagyon elenyésző hányadát, hogy megkeresztelkedjen. Ez azonnal nyugtalanságot váltott ki a város keresztény társadalmában, ahogy az a Felvidéki Ujság 1939. márciusi számából kiderül. „A mai idők szőnyegen forgó problémája a fajtisztaság és árjakérdés – írja a szerző – az egyházi és világi hatóságok számára tetemes munkatöbbletet jelent. Beszélgetést folytattunk a kassai róm. kath. plébániahivatal adminisztrációs vezetőjével, akitől hallottuk, hogy Kassán 1939. január 1-e óta több mint 200 zsidó tért át a katolikus vallásra. Komoly, tiszta szándékkal lettek katolikussá. Az áttértek között nemcsak bankigazgatók vannak és orvosok, ügyvédek meg tisztviselők, hanem egyszerű munkásemberek és háztartási alkalmazottak, akiket igazán nem lehet számítással gyanúsítani, mert számukra nem volt
301 302

Felvidéki Ujság 1939. jan. 17, 1-2. „Kassa és a zsidó asszimiláció. Szent-Ivány József adatai a felvidéki zsidóság magatartásáról”, Felvidéki Ujság 1939. febr. 4, 5. 303 „Julius 1-én érvényüket vesztik a felvidéki iparjogosítványok. Március 15-ig kell uj engedélyeket kérni”, Felvidéki Ujság 1939. febr. 8, 3 304 Lásd Huba Ferenc, „Gazdasági őrségváltás Kassa kereskedelmében. Érdekes statisztika a végrehajtott iparrevízióról”, Felvidéki Ujság 1940. március 23, 6. „Törvénybeütköző módon akarják megakadályozni a gazdasági őrségváltás lebonyolítását a kassai járásban”, Felvidéki Ujság 1940. április 13, 5. „A tűzifaelosztásban csakis igazolt keresztény fakereskedők vehetnek részt”, Felvidéki Ujság 1940. augusztus 24, 4. „Keresztény kézbe ment át a kassai cipőkereskedelem”, Felvidéki Ujság 1941. szeptember 4, 3. „800.000 pengő értékű textilárut zároltak a kassai kamarai kerületben”, Felvidéki Ujság 1941. szeptember 17, 3. „Október elsejétől kezdve zsidó kereskedő nem adhat el rádiót”, Felvidéki Ujság 1941. szeptember 20, 7. „Megnyílt Kassa első keresztény kézben levő katonai felszerelési szaküzlete”, Felvidéki Ujság 1941. október 16, 4. „A keresztény kereskedők sürgetik a kijelölési rendszer bevezetését a zsidó kézben lévő konfekciós szakmában”, Felvidéki Ujság 1941. november 15, 6. „Csak keresztények folyamodnak nagykereskedői iparigazolványokért”, Felvidéki Ujság 1941. november 21, 7. „Csak keresztény kézben levő ipari üzem és keresztény kereskedő fog áruellátásban részesülni”, Felvidéki Ujság 1942. február 19, 7. „Revízió alá veszik a szesznagykereskedő engedélyeket. Zsidók nem foglalkozhatnak a revízió végrehajtása után szesz-, bor- és sörnagykereskedéssel”, Felvidéki Ujság 1942. március 18, 4. „Az áruellátásban nem részesülő zsidó vaskereskedők raktári készleteit keresztény kereskedők fogják átvenni. Csakis a származásukat igazolt vaskereskedők részesülnek áruellátásban”, Felvidéki Ujság 1942. május 9, 5. „A sóeladást is ki kell venni a zsidók kezéből. Az állami-monopóliumot képező só még mindég nagyobbrészt zsidó kézen keresztül kerül a fogyasztókhoz”, Felvidéki Ujság 1942. október 20, 7. 305 „Hatalmas küzdelmet indított a Baross-Szövetség kassai csoportja a keresztény kereskedők és iparosok érdekeiért. Májusban több mint 3000 kereskedő és iparos érkezik a kassai Baross nagygyűlésre – Már 250 tagja van a kassai csoportnak”, Felvidéki Ujság 1939. febr. 16, 3. „Vásároljunk a Baross Szövetség tagjainál”, Felvidéki Ujság 1939. június 11, 11. 306 Felvidéki Ujság 1939. április 16, 2. 307 Felvidéki Ujság 1939. április 21, 6.

80

döntő fontosságú a vallási kérdés rendezése. A róm. kat. anyaszentegyház az áttérni szándékozókat a jelenlegi helyzetben egészen természetesen és indokolt tartózkodással fogadja és a rendesnél is nagyobb gonddal vizsgál meg minden egyes esetet, felterjeszti azt a püspöki hivatalhoz és ad véleményt minden egyén hitbeli tájékozottságáról, úgyszintén szándékának komolyságáról és tisztaságáról. Ezeknek lelkiismeretes megállapítása végett Cselényi István pápai kamarás, dr. Suhaj Béla, Bartók Béla és Listyák Jenő hittanárok foglalkoznak az áttérni szndékozó egyének lelki életével, a róm. kat. vallás tanaiba való bevezetésükkel, szándékuk tisztaságának és komolyságának megállapításával, még pedig a nagyszámra való tekintettel, kisebb homogén csoportokba osztva őket. A lelkipásztorok munkájának legszebb eredményei voltak azok a kedvező vélemények, melyeknek alapján 200 lélekkel szaporodott a katolikus egyház Kassán.”308 A második zsidótörvény elfogadását (1939. május 3) követően az Ujság rendszeresen tájékoztatta olvasóit arról, hogy zsidók miképpen próbálták meg kijátszani a törvényt. 309 Hasonlóképpen visszatérő téma a zsidókat segítő keresztény strómanok problémája. 310 Erről a szintén kassai szerkesztésű Új Élet, katolikus szociális és világnézeti havi szemle a következőket írta: „Új kaszt születik a zsidótörvény jóvoltából: a falazók kasztja. Izráel élelmes népét ugyanis nem nagyon sújtja a zsidótörvény: bizonyos körökben nagyszerű szimattal mindig megtalálják a maguk megmentőit, a kitűnő összeköttetésekkel rendelkező derék honfiakat, akik megfelelő tiszteletdíj ellenében ritkán utasítják vissza a falazás szép tisztjét. Az élet viszont megy tovább a maga útján, a zsidó nagytőke továbbra is hatalom, a munkást éppúgy kiszipolyozzák, mint a múltban, a kisember éppen úgy szenved – egyedül a falazók kasztjának megy jobban. (…) A tehetetlen magyar szédült fejjel áll a ‛csodálatos átváltozás’ zivatarában…, tudomásul veszi, hogy ugyanakkor, amikor a zsidótörvény már kövérre hizlalta a falazók osztályát, a vállalkozó szellemű kisembernek valóságos kálváriát jelent, amíg iparengedélyhez jut, ha kedve és ambíciója még a kezdet kezdetén szét nem morzsolódik a magyar bürokrácia nagyszerűen működő malomkövei közt. (…) A magyar vezetőknek a legnagyobb feladatuk az legyen, hogy visszaadják a csalódott, fásult magyar tömegnek hitét és bizalmát.”311 A stróman-rendszert, minden hatósági erőfeszítés ellenére, mindvégig nem sikerült felszámolni. Valójában mindenütt az 1944-es deportálás oldotta meg. Ennek két magyarázata van. Az egyik, hogy a társadalmilag és egzisztenciálisan mindinkább perifériára szorított zsidóság312 és a szegényebb, az egyházakhoz csak formálisan, szociológiailag kötődő szegényebb néprétegek érdekei találkoztak.313 Másik, hogy a keresztények egy része valamilyen szinten lojális maradt zsidó munkaadójukhoz.

308 309

„Kétszáznál több zsidó tért át Kassán január 1. óta katolikus hitre”, Felvidéki Ujság 1939. március 10. Pl. Felvidéki Ujság 1939. július 5, 2; 1940. április 27, 3; május 10, 4; augusztus 31, 9; november 9, 5; december 18, 6; 1941. március 8, 6; július 31, 3; szeptember 25, 5; október 21, 7; október 27, 6; 1942. január 16, 6; január 23, 6. „Karády Katalint és Mezey Máriát elítélték a zsidótörvény kijátszása miatt”, Felvidéki Ujság 1942. április 15, 7. Lásd még Felvidéki Ujság 1942. december 19, 6. 310 Pl. Felvidéki Ujság 1939. július 9; 1940. szeptember 14, 9; szeptember 21, 9; október 25, 7; november 12, 6; 1941. február 26, 7; 1941. május 9, 6; november 19; 4; 1942. május 7; június 16, 4; június 18, 4. „Kíméletlen irtóhadjárat a strómanok ellen. Megjelent a ‘stróman-törvény’ végrehajtási utasítása”, Felvidéki Ujság 1942. szeptember 24, 3. „.A zsidókérdést csak a fajvédelem eszközeivel lehet rendezni. A strómanokat, a gazdasági élet parazitáit ki kell irtani”, Felvidéki Ujság 1943. június 25, 2. Lásd még Felvidéki Ujság 1944. április 14, 3: „Zsidófedezésért elitéltek egy háztartási alkalmazottat”. „Elveszik a strómanoktól a nevükre íratott zsidó ház- és kertingatlanokat”, Felvidéki Ujság 1944. május 22, 4; július 8, 3. 311 Új Élet 1940/2 (84. szám), 52. 312 Pl. 4800/1939-es „kormányrendelet a zsidó törvényhatósági bizottsági és községi képviselőtestületi tagok mandátumának felülvizsgálásáról és megszüntetéséről”, Felvidéki Ujság 1939. augusztus 24, 4. Lásd még a kassai Kereskedők Testületében a zsidók kiszorítása érdekében a szélsőjobboldali Turul Szövetségbe tömörült keresztény kereskedőt által folytatott küzdelmet: Felvidéki Ujság 1940. március 18, 3; április 1, 3; április 8, 3; április 10, 4; május 10, 4; június 11, 5; június 17, 4; július 27, 7. 313 „Zsidóval társult a szegény piaci árus, akinek egyéni iparigazolványával vagontételekben vásárolta össze az almát az iparral nem rendelkező társ”, Felvidéki Ujság 1940. november 27, 7.

81

Jóllehet katolikus egyházi vezetők az Ujság hasábjain soha nem nyilatkoztak meg zsidókérdésben Madarász püspöknek, a városvezetéssel egyébként teljesen összhangban levő lelkületére jól rávilágít az az előadás, amelyet „A keresztény kultúra és a magyarság” címmel 1940. március közepén tartott a kassai Kazinczy Társaságban. A püspök szerint a „Patrona Hungariae” volt az eszménye a magyar népnek, és mintaképe a magyar családi életnek. A mintakép jótékony hatása abban is lemérhető, hogy „a magyar szép- és drámairodalomban az erotikus szellem sohasem uralkodott, hogy a régi magyar családi életben házasságtörés, elválás, a gyermektelenség mesterséges előidézése sohasem, vagy csak elvétve fordult elő”. A püspök álláspontja szerint: „Ha ezen a téren korunkban sajnálatos eltévelyedés, sőt katasztrofális süllyedés észlelhető, ez a magyarság szellemétől teljesen idegen, nem-árja sajtó szép-, dráma- s kabaréirodalom megmételyező hatására s ennek folyamán kialakult erkölcsi laza közvéleményre és a Mária-kultusz hanyatlására vezethető vissza.”314 Ebben a korban a „nem-árja” egyértelműen a zsidó, aki tehát értelemszerűen a magyarság erkölcsi hanyatlásának okaként jelenik meg. Odáig természetesen már nem terjedt ki a püspök figyelme, hogy a Mária-kultuszt a magyar reformátusok is vehemensen ellenzik; már több száz éve. A európai háborús helyzetben Magyarországon is értelemszerűen árukorlátozásokat vezettek be. A Felvidéki Ujság számára ez újabb támadási felületet biztosított a zsidóság ellen. A lap most már a feketézés, az árdrágítás, illetve az árufelhalmozás miatt elítélt zsidókról is folyamatosan tájékoztatott.315 1942. szeptemberében közölte a köztisztviselők polgármesterhez intézett nyílt levelét: „Radikális intézkedéseket kérünk a tej-fronton! Meg kell akadályozni, hogy a zsidók a keresztény családok elől kétszeres áron felvásárolják a tejkészleteket”.316 Ehhez társult a német-szovjet háború kitörését követően (1941. június 22) a rémhírterjesztés problematikája. „Ne higyjünk a suttogó propaganda művészeinek – írta a napilap –, a vagyonukkal együtt elmenekült, angol emlőkön táplált zsidó hazaáruló emigránsoknak és még itt élő fajtestvéreiknek, kik külföldön kovácsolt galád hírekkel vagy belső események szándékos elferdítésével és terjesztésével akarnak rémeket festeni elénk. Ezek az ellenséget szolgálják s így válnak ellenséggé.”317 A zsidók (belső) ellenséggé nyilvánításából értelemszerűen következett a vagyon, különösképpen a földbirtok eltulajdonításának igénye. Annál is inkább, mivel az állam – amennyiben nem akart hozzányúlni a nagybirtokokhoz – egyedül a zsidók tulajdonában levő földekkel, szőlőkkel és gyümölcsösökkel enyhíthette a földínséget, 318 és motiválhatta frontszolgálatra a nincsteleneket! Később azonban kiderült, hogy mindez jórészt csupán hitegetés volt.319 A tényleges
314

„‘Bátran cselekedni s bátran szenvedni magyar erény.’ Madarász István dr. megyéspüspök előadása a Kazinczy Társaságban”, Felvidéki Ujság 1940. március 18, 3. 315 Pl. Felvidéki Ujság 1941. május 17, 5; 1941. október 28, 4; december 24, 5; 1942. február 28, 8; március 13, 4; április 25, 9; július 1, 6; július 15, 4; július 23, 4; szeptember 4, 6; szeptember 18, 6; október 29, 7; 1943. május 5; június 5, 9; június 19, 11. 316 Felvidéki Ujság 1942. szeptember 25, 4. 317 „Rémhírterjesztés hazaárulás!”, Felvidéki Ujság 1941. julius 3, 2. Lásd még Felvidéki Ujság 1942. augusztus 13, 6; október 21, 3; november 6, 4. 318 „Eddig 893 nagyobb zsidóbirtok átengedését rendelték el”, Felvidéki Ujság 1941. december 18, 2. „Tokaj-Hegyalján megkezdődött a zsidó szőlők kisajátítása”, Felvidéki Ujság 1942. március 2, 6. „Zárolták a zsidók tulajdonában levő ingatlanokat. A zárlat az öt holdnál nagyobb gyümölcsösökre és szőlőkre, valamint az 500 holdnál nagyobb mezőgazdasági ingatlanokra vonatkozik”, Felvidéki Ujság 1942. március 20, 3. „‘A zsidóság nem minden esetben szerezte ugy a földet, ahogyan a keresztény erkölcsök megengedték’. Bárczay János dr. államtitkár beszéde Sátoraljaujhelyen”, Felvidéki Ujság 1942. március 30, 5. „Ötnegyedmillió hold magyar föld sorsa, Felvidéki Ujság 1942. május 26, 2. „Abauj-Torna vármegyében 11.000 katasztrális hold kerül zsidóktól ismét magyar kezekbe ”, Felvidéki Ujság 1942. július 18, 4 és július 20, 7. „A földmivelésügyi miniszter uj rendelete 700.000-nél több katasztrális hold zsidóföldet juttat a kisemberek kezére”, Felvidéki Ujság 1942. szeptember 16, 5. 319 „Tizenöt nagyobb abauji zsidó birtokot haszonbérbe adnak keresztény gazdálkodóknak. Megfelelő szakképzettségü és tőkeerős pályázók a vármegyei gazdasági felügyelőhöz adják be ajánlatukat”, Felvidéki Ujság 1943. január 30, 3. „Ujabb 13.000 hold zsidó birtokot juttatnak sokgyermekes családoknak”, Felvidéki Ujság 1943. április 21, 3. „Sürgősen felhasználásra kerülnek az összes zsidóbirtokok. Megjelent a rendelet a háború hőseinek és fiuleszármazóinak

82

kedvezményezettek a vitézi rend tagjai, közülük is többnyire a tisztek, lettek. 320 Ezt kiválóan tükrözi az a megosztás, amikor is 20 000 holdat különítettek el a „sokgyermekes hadviselt földmíveseknek” (5 hold alatti területeket kaptak), miközben a Vitézi Szék 130 000 holdat kapott, hogy 5-100 holdas birtokokat juttasson a tiszti és legénységi vitézeknek.321 A jog- és vagyonfosztás, valamint a társadalmi életből való kiszorítás után, 322 a konfliktus egyfajta egzisztenciális „önvédelmi” létharccá alakult át a belső „élettérért”. Ezt Schell Péter Abaúj-Torna vármegye főispánja323 fogalmazta meg: „Amikor mi a zsidókat ki akarjuk szorítani a gazdasági életből – mondta a Magyar Élet Pártja gyűlésén –, ez nem jelent gyűlöletet vagy antiszemitizmust, ez önvédelmet jelent, amelyet saját érdekünkben kötelességünk megtenni. Ha nem akarunk elpusztulni, fel kell vennünk ezt a harcot és maradéktalanul be kell fejeznünk. (…) Nekünk, keresztényeknek a zsidókérdéssel kapcsolatban fontos kötelességeink vannak, hogy a közgazdasági pályákon a zsidók helyét maradéktalanul betölthessük. Ez azonban nem jelenti azt, hogy számunkra könnyebb legyen a boldogulás, kevesebb munka árán több haszonhoz jussunk, hanem azt jelenti, hogy dolgoznunk kell, nélkülöznünk és tanulnunk, hogy azon a helyen, ahol a zsidó boldogulni tudott, mi is tudjunk boldogulni, mi is megállhassuk a helyünket. A zsidótörvény nem lehet munkanélküli kereseti lehetőség a keresztények számára! Rá kell nevelnünk fiatalságunkat a kereskedő és ipari pálya megbecsülésére és szeretetére.”324 Ahogy erősödött Szlovákiában a zsidóüldözés úgy kapott mind nagyobb helyet a Felvidéki Ujságban a szökött szlovákiai zsidók kérdése. A kassai rendőrség számára, a sorozatos bűncselekmények és a helyi zsidóság felett gyakorolt szigorú felügyelet mellett, ez fokozott megterhelést jelentett.325 Később a napilap a szlovákiai zsidók deportálásával kapcsolatban azt írta, hogy „a zsidókat koncentrációs táborokba fogják vinni, ahol gyárakban és műhelyekben, főképpen, mint asztalosokat és szabókat fogják alkalmazni, mert ez a két foglalkozás az, amelyre leginkább alkalmasak.”326 Ebben a kontextusban kifejezetten sokatmondó az a szlovák egyházi állásfoglalás, amely eredetileg a Katolické Noviny lapban jelent, és amelyet a Felvidéki Ujság is leközölt. Joggal feltételezhető,

földhözjuttatásáról”, Felvidéki Ujság 1943. szeptember 2, 3. „Abauj-Torna vármegyében is elkezdődött az 5 holdon aluli zsidóbirtokok átadása. 26 községben 48 családnak juttatott már földet a vármegyei közjóléti szövetkezet”, Felvidéki Ujság 1943. december 1, 7. 320 „Magyar vitézek kezébe kerülnek az öt katasztrális holdnál nagyobb, de száz holdnál kisebb zsidóbirtokok és husz holdnál kisebb szöllők”, Felvidéki Ujság 1942. szeptember 26, 2. Lásd még Felvidéki Ujság 1942. október 10, 2; november 27, 2. „Abauj-Torna vármegyében a zsidóbirtokokból létesített vitézi telkek már várják a második világháború uj vitézeit”, Felvidéki Ujság 1943. december 23, 6. 321 „Az elvett zsidó birtokok szétosztása”, Felvidéki Ujság 1943. június 28, 1. 322 1942. november elején az ismeretlen cikkíró felháborodik, hogy „miért van a kassai telefonelőfizetők között még mindég 75 százalék zsidó, mikor az uj keresztény cégek nem tudnak telefonhoz jutni?”, Felvidéki Ujság 1942. november 6, 4. Lásd még „Mától kezdve nem rendelhetnek a kassai zsidó fogtechnikusok”, Felvidéki Ujság 1942. december 29, 5. 323 „A Führer a Német Sasrend érdemkeresztjével tüntette ki vitéz báró Schell Péter főispánt”, Felvidéki Ujság 1943. szeptember 17, 2. 324 „Időszerű magyar sorskérdésekről beszélt Schell Péter főispán a szikszói pártgyűlésen”, Felvidéki Ujság 1942. március 17, 3. Lásd még „A zsidókérdésben a magyarságot nem a gyűlölet, de az önvédelem vezeti. Boda István főiskolai tanár előadása a zsidókérdés tudományos és gyakorlati vonatkozásairól”, Felvidéki Ujság 1942. április 20, 4. 325 Lásd Felvidéki Ujság 1942. március 21, 5; április 17, 2 és 6; április 18, 5; április 23, 3; június 24, 2 és 6; szeptember 17, 3; szeptember 22, 4; szeptember 23, 5; szeptember 24, 3; október 3, 4; október 20, 7; október 30, 11; december 24, 6; 1943. január 12, 5; március 10, 6; március 11, 4; március 16, 6; április 24, 4 és 9; május 25, 3; június 7, 6; július 16, 5; július 17, 6; augusztus 3, 5; augusztus 14, 3; szeptember 14, 7; szeptember 15, 5; október 1, 4; november 3, 6; november 25, 6; november 26, 6; november 30, 4; december 11, 11; december 30, 7; 1944. január 12, 3; február 11, 7; február 15, 6; február 17, 6. 326 „A szlovákiai zsidók kitelepítése”, Felvidéki Ujság 1942. május 21, 7; „Eddig 60.000 zsidót telepitettek ki Szlovákiából. A zsidókérdés fejlődése és megoldása Szlovákiában. Vašek antal dr. főtanácsos nyilatkozata a külföldi ujságiróknak”, Felvidéki Ujság 1942. november 4, 6.

83

hogy ez áttételesen egyben a kassai katolikus (és keresztény) egyházak vezetőségének az álláspontját is kifejezte.327 „Az utóbbi időben a zsidóellenes intézkedésekkel kapcsolatban többször esik szó a katolikus egyházi hatóságoknak állásfoglalásáról ebben a kérdésben. Az egyházi tényezők ellen támadások hangzottak el, hogy tömegesen engedik a zsidókat a keresztséghez és hogy a zsidók érdekében a kormánynál is lépéseket tettek. Más oldalról meg azt hangoztatták, hogy az egyházi körök azonosítják magukat a kormány intézkedésével a zsidóknak a közéletből való eltávolításának kérdésében és a zsidóknak Szlovákiából való kivándorlása kérdésének megvalósításához fogot, akkor meg olyan hangokat hallhatunk hogy hogy tűrhetik püspökeink és papjaink szó nélkül az ilyen embertelen cselekedeteket. Ezek a különböző egymásnak ellentmondó híresztelések arra kényszerítik a felelős egyházi tényezőket, hogy a katolikus közönség megnyugtatására a következőket hozzák nyilvánosságra: 1. A katolikus papok tömegesen egyáltalán nem keresztelték a zsidókat, bár az egyháznak nem áll módjában visszautasítani senkit, ha őszintén kéri a keresztséget, mert Krisztus urunk egyházát minden nemzet és minden ember számára alapította. Az is igaz, hogy csak olyan embert lehet megkeresztelni, aki őszintén, belső meggyőződésből kívánja is azt. Hogy az egyház erről meggyőződhessen, mindenki számára, aki meg akar keresztelkedni hosszabb elkészítő idő ír elő, amelynek az előírások értelmében három-tíz hónapig kell tartania a megkeresztelkedendők tudása és vallásossága szerint. Ezután az idő után is csak a püspöki hivatal engedélyével lehet az illetőt megkeresztelni. Hangsulyoznunk kell, hogy egyedül az egyház hivatott annak megítélésére, hogy kit lehet megkeresztelni és kitől kell megtagadni a keresztség felvételének kérését. Az egyház ezt a kivételes jogát a multban a legnehezebb körülmények között is megvédte s ezen a téren a jövőben sem hagyja magát korlátozni. 2. Ez határozza meg a katolikus egyház állásfoglalását a zsidók keresztelését illetőleg is. Néhány zsidó még abban az időben keresztelkedett meg, amikor ebből semmi előny sem származott reá, sőt ellenkezőleg a zsidók üldözték ezért, sót gyakran maga az államvezetés is. Ezeket a zsidókat hívőinknek tekintjük éppen ugy, mint a többieket és kötelességünk helytállni értük. Az ilyen megkeresztelkedett és vallási kötelességeit teljesítő zsidók érdekében közben is jártunk. 3. A többi zsidóval szemben és a velük szemben foganatosított intézkedésekkel szemben a következő álláspontot szögezzük le: A zsidó nemzet tragédiája abban áll, hogy nem ismerte el a Megváltót, sőt keresztre feszítette. Maga a Megváltó is könnyet ontott a zsidó nép megátalkodottsága fölött s megjövendölte bűnhődésüket, az egész világon való szétszóródásukat. Ez Jeruzsálem pusztulása után be is következett és a zsidók több mint két évezrede élnek kisebb vagy nagyobb csoportokban a többi nemzet fiai közt az egész világon. Ez alatt a hosszu idő alatt sehol sem olvadtak be a többi nemzetbe. A kereszténység elleni ellenséges beállítottságukat sohasem változtatták meg, sőt az oroszországi és spanyolországi véres keresztényüldözésekben a zsidók is kivették a részüket. Ez magyarázza meg, hogy a nemzetek időnként megnyilvánítják elkeseredésüket a zsidósággal szemben olyan tulzott szigorral és kegyetlenséggel, amely ellenkezik a keresztény erkölcsökkel. Nálunk is káros volt a zsidók hatása. Rövid idő alatt csaknem egész gazdasági és pénzügyi életünket kezükbe kaparintották népünk kárára. Nemcsak gazdaságilag, hanem kulturálisan és erkölcsileg is károsan hatottak népünkre. Az egyháznak tehát semmi kifogása sem lehet az államnak ama törvényes intézkedései ellen, amelyekkel meg akarja szüntetni a zsidók káros hatását. A zsidókérdés megoldásánál azonban arról sem szabad megfeledkezni, hogy a zsidók is emberek és ezért velük is emberségesen kell bánni. Különösen arról kell gondoskodni, hogy ne sértsük meg az érvényben levő jogrendet és ne vétsünk a természeti és az isteni törvények ellen. Minden egyes embernek természetes joga, hogy becsületes munkával magánvagyonra tegyen szert és ezt a keresztény erkölcstan alapelvei szerint élvezhesse. Egész természetes joga minden embernek az is, hogy családot alapítson. És ha már a családi élet mellett határozott, akkor nemcsak a családi élet
327

Ezt támasztja alá az a tény, hogy a deportálások közepette, alkalmazkodva a törvényi előírásokhoz”, a református egyetemes konvent elrendelte a zsidó irodalmi művek kiselejtezését. Felvidéki Ujság 1944. június 1, 5.

84

kötelességeit kell teljesíteni, hanem jogait is élvezheti ennek keresztény szempontjai szerint. Szükségesnek tartottuk ennek leszögezését (…), hogy a katolikus közönség ismerje meg a felelős egyházi körök álláspontját is.”328 Mindezek fényében a zsidóellenes rendelkezések egész sorozatát életbe léptető, vagy meghozó, városvezetés329 keresztényi lelkületét érdekes megvilágításba helyezi az az 1942. márciusi polgármesteri kezdeményezés (7958/1942. szám) amelyről érdekes módon a Felvidéki Ujság nem tájékoztatott, az a Katolikus Tudósítóban jelent meg, mindegy bizonyítva, hogy a politikai és az egyházi területek ebben az időszakban Kassán összemosódtak, átfedték egymást: „Felhívás Kassa város polgárságához! A világ Megváltójának kereszthalála ünnepén, f. évi április hó 3-án, nagypénteken délután 3 órakor álljunk meg a rohanó élet forgatagában rövid elmélkedésre. – A hivatalokban műhelyekben, kereskedésekben, gyárakban, üzemekben csak úgy, mint otthon a háztartásokban álljon meg minden testi és szellemi munka. – Rövid, egyperces magunkbaszállással, emelkedett szívvel emlékezzünk és elmélkedjünk a Legnagyobbról, a Legszentebbről, a világ Megváltójáról, aki életét áldozta és vérét ontotta érettünk, akinek kezében vagyunk mindenkoron, akitől származik minden jó, boldogság, hatalom és dicsőség. – Hozzuk meg e lélekemelő csekély áldozatot és helyezzük oda a kereszt tövébe a Legszentebb Áldozathoz! Kassa, 1942. évi március hó 10-én. Dr. Pohl Sándor s. k., polgármester”330 Ugyancsak a korabeli lelkületre világít rá, azt érzékelteti Tost Barna prelátus-plébános 1943-as „Újévi üdvözlet”-e is: „Szeressük a hazát s legyünk az újévben zúgolódás nélkül az egységes belső frontnak fenntartói. Ezt sürgetik egyházi és világi elöljáróink minden alkalommal! Én nem tudom elfelejteni annak a tízéves német fiúcskának elragadó példáját, aki Pestre jött vakációi nyaralásra, s amikor az első reggelinél kínálgatták kávéval, kaláccsal, vajjal, gyümölccsel, süteménnyel, szerényen megköszönte s csak egy pohár tejet kért kenyérrel, mert ‛a Vezér is csak ezt szokta reggelizni.’ Ez a fegyelmezettség, a zúgolódásnélküli belenyugvás a háborús helyzetbe, hogy most a Haza javáért meg kell elégednünk azzal, amink van és nem zúgolódni minden csekélységért, ez az igazi hazaszeretet. Kezdjük az újesztendőt Jézus szent nevében”331 Évtizedek távlatából és a korabeli történések ismeretében, azért mindenképpen elgondolkodtató, hogy egy meglett korú vezető egyházi ember332 az Adolf Hitler kancellárt eszményítő, és mindenben követő, német kisfiút állította példaképnek a katolikus olvasói/hívői elé! Minden bizonnyal a 2. magyar hadsereg már gyakorlatilag titkolhatatlan doni tragédiájával függ össze Madarász István kassai püspök „Világnézetek sodrában” c. írása, amelyben az ateista világnézetek veszélyére figyelmeztetett.333 Beszédes nagyböjti körlevele is, amelyben a
328

„A szlovák katolikus egyházi körök érdekes állásfoglalása a zsidókérdésben. ‘Az egyháznak semmi kifogása sem lehet az állam törvényes intézkedései ellen”, Felvidéki Ujság 1942. május 1, 4. 329 Pl. „Kassán is megszüntették a zsidó törvényhatósági bizottsági tagok mandátumát”, Felvidéki Ujság január 15, 2. Ez az intézkedés személy szerint dr. Halmi Bélát és dr. Wirkmann Ármint érintette. Dr. Brükk Sándort, Rónai Lászlót és Vende Pált felszólították, hogy 60 napon belül igazolják: nem zsidók. „Jogerősen megszűnt a kassai városi törvényhatósági bizottsági zsidó tagok mandátuma. A Közigazgatási Bíróság elutasította az igazoló választmány határozata ellen beadott panaszokat”, Felvidéki Ujság 1942. május 2, 10. Van valami szürreális abban, ahogy a folyamatos zsidóellenes rendelkezések közepette ügyeltek arra, hogy minden jog- és szabályszerűen történjék! Vélelmezhető, hogy ez volt az, ami a törvénytisztelő és jogkövető zsidóságot védtelenné tette, és teljes mértékben kiszolgáltatta a folyamatoknak. 330 Kassai Katolikus Tudósító XXII. évf., 3. szám, 1942. március, 7. 331 Kassai Katolikus Tudósító XXIII évf., 1. szám, 1943. január, 2. 332 Ekkor ünnepelte 25 éves plébánosi jubileumát. Lásd Kassai Katolikus Tudósító XXIII évf., 2. szám, 1943. február, 27. 333 Felvidéki Ujság 1943. február 20, 3.

85

hazaszeretetről és a hitről értekezik: „Az igazi hazaszeretet – áldozatvállalás”. 334 Ezek már jelzik azt az elbizonytalanodást és szorongást,335 amely Kassa társadalmát lassan-lassan kezdte hatalmába keríteni.336 Mindinkább előtérbe került a „belső arcvonal” szükségességének kérdése. Annál is inkább, mivel a harcterekről folyamatosan rossz hírek érkeztek: a tengelyhatalmak elveszítették az Észak-Afrikát,337 a szövetségesek júliusban partra szálltak Szicíliában, Mussolini lemondott, majd Olaszország letette a fegyvert (1943. szeptember), és hadat üzent Németországnak (október). Arról nem is beszélve, hogy az elveszített kurszki páncéloscsata után (1943. július) a szovjet csapatok megállás nélkül szorították vissza a németeket nyugati irányba. 338 Ilyen körülmények között avatta fel Kassa a Hazaszeretet és Áldozatkészség Oltárát, ahol hetente gyűjtötték az adományokat. Ez egyszerre volt egyházi és politikai ünnepség, megyéspüspökkel és főispánnal; a kereszt és a rohamsisak jegyében.339 Ugyanakkor Magyarországnak is szembesülnie kellett azzal, hogy a moszkvai háromhatalmi konferencia eldöntötte, hogy a háborút a feltétlen fegyverletételig folytatja, és a fasizmust megsemmisíti.340 Amire Németország természetesen a végsőkig való kitartással reagált.341 Magyarország nem igazán érzékelte, hogy megszűnt a mozgástere. Ezt bizonyítja Kállay Miklós miniszterelnök azon, az eljövendő katasztrófát sejtető kitétele, miszerint a Kárpátmedencében „csak a magyar államiság tud és tudott tartósan békét, biztonságot nyújtani”. 342 A már idézett Szabó Lajos lelkész az 1943-as évben áttértekkel kapcsolatban – amely jelenségről egyébként mind a Katolikus Tudósító, mind pedig a Felvidéki Ujság hallgat – a következőket írta: „Most 1943-ban sok zsidó áttérő jelentkezett nálunk. Egyenlőre úgy bántunk velük, ahogy a felettes hatósági előírás rendelte, vagyis hat hónapi előkészítés után vettük fel őket az egyházba. Később, amikor jöttek a kemény zsidóellenes rendeletek, ezt a felvételi előkészítést lerövidítettük hat hónapról hat hétre, sőt néha már csak napokra, hiszen nyilvánvaló volt, hogy az egyetlen cél most nem a hitképzés, hanem a lelkek mentése a fasiszta Antikrisztustól. (…) Intelligensek voltak mind, legtöbben kereskedők, voltak tisztviselők, illetve kényszernyugdíjazottak. Figyelmesen hallgattak, soha nem vitatkoztak a hitigazságok felett, hiszen tudva tudták, hogy ez az új hitre térés csak utolsó szalmaszál. Még azt is meg kell ragadni: hátha, hátha… Egyházunk lelkészei között is volt egy zsidó származású: Egressy Lajos hitoktató lelkész. (…) De ebben az évben már őt is kikezdték, bajtársi egyesületek fenekedtek rá, egykori tanítványai közül többen. A kereskedelmi főiskola nem egy sihedere még a hitoktatásban való részvételt is megtagadta azzal, hogy őket zsidó ne oktassa a keresztény hitre. Minden tekintélyünkkel és erőnkkel álltunk oda lelkésztársunk mellé, a turulista ifjakkal szemben, mint a megbódult egyháztagokkal szemben, és Egressy egészen a nyilas hatalomátvételéig a kassai református lelkészi kar tagja maradt.”343

334 335

Felvidéki Ujság 1943. március 10, 3. Mindez országos viszonylatban is érezhetővé vált. Lásd „Serédi Jusztinián: Mindenütt hirdessük a magyar nemzet történelmi érdemeit és igazságát! A bíboros-hercegprímás nagyboldogasszonynapi szentbeszéde az esztergomi bazilikában”, Felvidéki Ujság 1943. augusztus 16, 3; „A háborúról, békéről és a Budapest elleni fenyegetésről prédikált vasárnap Ravasz László református püspök. ‘Krisztus egyháza felemeli szavát a béke és kiengesztelődés érdekében”, Uo., 4. „A hercegprimás felhívta a külföldi katolikusokat, hogy ne legyenek közömbösek Magyarország sorsa iránt”, Felvidéki Ujság 1943. december 13, 3. 336 „A magyarság Kassa várát a jövőben is minden erejével védelmezni fogja”, Felvidéki Ujság 1943. szeptember 20, 3. „Kassa mindig magyar volt és magyar marad”, mondta Kállay miniszterelnök; Felvidéki Ujság 1943. november 11, 1. Ghyczy Jenő, „Az európai béke nem épülhet fel a kis nemzetek romjain”, Felvidéki Ujság 1943. november 27, 3. 337 „Berlinben befejezettnek tekintik a stratégiai időnyerés miatt folytatott tuniszi hadjáratot”, Felvidéki Ujság 1943. május 8. 338 A Felvidéki Ujság a folyamatos visszavonulást „elszakadó hadmozdulatok”-nak nevezte. 339 Felvidéki Ujság 1943. június 13, 3. 340 Felvidéki Ujság 1943. november 2, 1. 341 „Bármeddig tart a háború, Németország nem kapitulál. Hitler kancellár szózata Münchenben a német nemzethez”, Felvidéki Ujság 1943. november 9, 1. „Hitler: Ez a ránk kényszerített háború csak német győzelemmel végződhet”, Felvidéki Ujság 1943. november 30, 1. 342 Felvidéki Ujság 1943. november 8, 3. 343 Szabó Lajos, id. m., 126. A lelkész visszaemlékezéseit mindenképpen érdemes lenne összevetni a korabeli levéltári forrásokkal!

86

1944 elején a magyar társadalomban, amely okokat és magyarázatokat keres a számára egyre kedvezőtlenebb történésekre, már jól érzékelhető a félelem. Madarász kassai püspök a nagyböjti szózatában azt próbálja megmagyarázni a katolikus híveknek, hogy „azért szenvedünk, mert száműztük Krisztust az élet minden vonaláról”344; ami eléggé anakronisztikusan hangzik egy önmagát „keresztényként” meghatározó, és Jézus Szívének felajánlott városban, ahol az egyházak mindenféle privilégiumokat élveznek. A zsidóságra vonatkozóan a püspöknek természetesen nincs egy szava sem. A forrásokból az körvonalazódik, mintha a kassai katolikus egyház nem is abban a társadalomban élt volna, amely minden erejével a „zsidókérdés” végleges megoldásán fáradozott. A kassai zsidóság sorsa Magyarország német megszállása után Az 1944. március 19-i német megszállást követően a Felvidéki Ujságnak, 1944. március végétől kezdődően, szinte nincs már olyan száma, amelyben ne írnának a zsidóságot érintő megszorító intézkedésekről. Mintha gát szakadt volna át. A napilap számára a zsidókra vonatkozó hírek minden mást felülírnak; szinte betöltik az egyes számokat. 345 Ugyanakkor az is kiviláglik, hogy teljes az összhang a német katonai és a magyar hatóságok között: „…a németek egymillió pengő óvadékot hajtottak be a kassai zsidóktól, …egyes kassai üzletek árukészletét igénybevették, …zsidó személyeket őrizetbe helyeztek és …ezen személyek lakásait kiürítették és igénybevették. (…) a német közbiztonsági hatóságoknak előbb említett eljárása mindenkor a magyar kormányhatóságokkal egyetértően történt és kizárólagosan a közbiztonság megóvása érdekében tett óvintézkedésnek tekintendő. (…) Az állam minden polgára… tartsa mindig és mindenkor szem előtt, hogy ha valamit mond, azért vállalja a legteljesebb felelősséget. (…) A Magyarországon tartózkodó német hadsereg és német közbiztonsági szervezet egyúttal magyar érdekeket szolgál és éppúgy küzd a magyar jövőért, mint harctéren küzdő honvédeink…”346 Folyamatosan megszűntek a kivételezések,347 és Kassa közönsége, „célkitűzései megvalósításában odaadással” támogatta,348 a város törvényhatósága pedig „lelkes bizalmáról biztosította a Sztójaykormányt”.349 Mindenképpen a zsidókérdés radikális megoldását várták tőle.350 Sokatmondó tény, hogy ebben az 1944. április-júniusi időszakban, miközben számos híradás jelenik meg a zsidósággal kapcsoaltban, a deportációkról, a transzportokról egy szó sem esik, mint ahogy egy szóval sem említik meg azokat a viszonyokat, amelyek közé a kassai zsidóság a téglagyári gettóban került. Leginkább szembetűnő a tények elhallgatása, és úgy általában a mély hallgatás a katolikus egyház képviselőinek részéről is. Madarász István kassai püspöknek csak a kormányzó születésnapja alkalmából tartott ünnepi pátosszal teli beszéde került be a lapba.351 Pedig egyre több olyan rendelkezés jelent meg, amely miatt az egyháznak nemcsak lehetősége, de egyenesen kötelessége lett volna tiltakozni. A Kassai Katolikus Tudósító áprilisi számában P. Fehér Mátyás, püspöki könyvtáros, „Diadalmas élet” című esszéjében, félreérthetetlen módon fejezi ki véleményét: „Egy elmúlt évszázad liberálisai szégyenfalra szegezték a legszentebb eszményeket. Isten sírját megcsúfolták, a kereszténység csak
344 345

Felvidéki Ujság 1944. február, 3. Felvidéki Ujság 1944. március 27, 2; március 29, 1; március 30; március 31; április 3; április 11; április 17. 346 „Hírverés és felelősség”, Felvidéki Ujság 1944. április 8, 3. 347 „A zsidó ‘eltűntek’ hozzátartozói kötelesek a sárga csillag viselésére”, Felvidéki Ujság 1944. április 13, 2. „A ‘hadiözvegy’ és a ‘hadiárva’ elnevezés csak az anyakönyvben elismert hősihalottak hozzátartozóit illeti meg. A ‘kivételezési’ bizonyítvány egymagában nem mentesíti a zsidókat a sárgacsillag viselésének kötelezettsége alól”, Felvidéki Ujság 1944. április 20, 2. 348 Felvidéki Ujság 1944. április 14, 3. 349 Felvidéki Ujság 1944. április 18, 1. 350 „Oláh György kassai beszámolója a politikai helyzetről. Az igazi, nagy reformmunka csak ezután, a zsidókérdés likvidálása után kezdődik”, Felvidéki Ujság 1944. április 22, 3. „Vitéz Jaross Andor nyilatkozata: A kormány örökre véget vet a zsidóság parazita szerepének”, Felvidéki Ujság 1944. április 25, 1;. Baky László államtitkár: Minden zsidót kitelepítünk ebből az országból”, Felvidéki Ujság 1944. május 17, 1 és 3. 351 Felvidéki Ujság 1944. június 19, 3.

87

tűrt cseléd lett a saját otthonában és tűrnie kellett, hogy a felvilágosultság és a modern haladás nevében sírboltba zárják, mint minden haladás és kultúra ellenségeit. Parlamentekben, egyetemek tanszékein Hamupipőke sorban tengődött a keresztény szellem, mert nem tűrték meg azt sem, hogy régi dicsőségét emlegesse önmagának vigasztalásul. S most, egy évszázad múlva, mikor a hajdani pribékek porát már a szelek hordják a szélrózsa minden ága felé, most mintha derengene. Húsvét hajnal ennek a nemzedéknek mostani élete. Valóban, a hosszú tespedést öntudatos merni akarás váltotta fel. Feltámadt a keresztény szellem, vagy inkább felébredt, mert ‘nem halt meg a leányzó, hanem alszik’. Mint valami óriás, aki lerázta magáról a kicsi akarnokok láncait és hosszút nyújtózkodva a mély álom után elindul az élet felé. Most látjuk a kereszténység sírásóinak a döbbenetét. Módunkban van az Élet megfeszítőinek megrökönyödését szemmel kísérni. Megjelenik körünkben a halottnak hitt, akiről az vélték, örökre elintézték. Most megjelenik és követeli a maga jogait, számonkéri jussát és tud a lábával dobbantani, ha tanakodó arcokat lát.”352 A szövegben van valami szürreális. Úgy tűnik, mintha egy nagyon hosszas szenvedési időszak után a kereszténység végre megérdemelt szabadságra jutna. Mintha az egész Horthy korszak nem a nemzeti-kereszténységről szólt volna! 1944 áprilisa folyamán a Magyar Királyi Rendőrség kassai kapitánysága egyre több, a kassai zsidók szabad mozgását érintő, korlátozó intézkedést adott ki. Április 17-én felhívta a figyelmet arra, hogy valamennyi zsidó viselje a megkülönböztetett jelzést, mégpedig jól látható helyen, és nemcsak közterületen, hanem mindig és mindenhol, ha elhagyják a lakásukat. A rendelkezések ellen vétőket igen szigorúan megbüntették. „...minden esetben internálási eljárást tesz folyamatba a rendőrkapitányság azok ellen is, akik zsidó származású vagyontárgyak elrejtésében vagy jogtalan elidegenítésében közreműködnek, legyenek azok akár keresztények, akár zsidófajú egyének. (…) Különösen a zsidó nők részéről tapasztalható a sárga csillag ügyeskedő eltakarása: könyvekkel, kottákkal, de különösképpen a ‘korszerű’ óriás kézitáskákkal…”353 Mindjárt másnap a Felvidéki Ujság beszámolt arról, hogy már több kassai lakost megbüntettek azért, mert nem viselte a sárga csillagot.354 A büntetés 300 vagy 400 pengő volt, illetve, ha ezt nem fizették be, akkor 20-30 napos elzárásra ítélték az illetőt. A későbbiekben azonban a sárga csillag nem viselése még súlyosabb következményekkel járt, a rendelkezés megsértőit a rendőrség internálási eljárás alá vonta. Az 1944. április 21-én kiadott rendelet értelmében este 7 órától reggel 6 óráig zsidó nem tartózkodhatott a város utcáin. Mindenkit, aki megsértette a rendeletet, internálási eljárás alá vontak, kivételt csak azok képeztek, akik légoltalmi segédszolgálatot teljesítettek. 355 A zsidóknak egész nap otthon kellett tartózkodniuk, és meg kellett várniuk a kilakoltatásra kirendelt bizottságot. Azokat, akiket nem találtak otthon, szökevénynek tekintettek, és ellenük körözést adtak ki. A kilakoltatott zsidók két órán belül kötelesek voltak jelentkezni a téglagyár területén működő átvevő bizottságnál.356 Ellenkező esetben szintén szökevénynek tekintették őket, és sor került internálásukra. Kivételt azok a zsidók képeztek, akiket este 7 óra után lakoltattak ki. Ők a következő nap reggelén jelentkeztek. „A mai naptól kezdve zsidó nem tartózkodhat és nem járhat az utcán. Kivételt csak az az eset képez, amikor igazoltan, halaszthatatlan ügyeket kell elintéznie.”357 Nem egészen egy hét múlva, 1944. április 27-től, egy belügyminiszteri rendelet értelmében, zsidó lakosok már nem tartózkodhattak a város területén sem. „Folyó évi április hó 27-én 18 óra után Kassa város területén – a téglagyári tábor kivételével – zsidó személy nem tartózkodhat. (…) Azokat a zsidókat, akiket ezen időpont után a hatóság a város területén feltalál, azonnal letartóztatja és internálja. Kivételt képeznek azok a személyek, akiket a lakásuk szerint illetékes rendőr- vagy csendőrjárőr ugyanezen a napon lakásukban további intézkedésig meghagyott és külön
352 353

Kassai Katolikus Tudósító XXIV. évf., 2. szám, 1944. április, 1-2. Felvidéki Ujság 1944. április 17, 3. 354 Felvidéki Ujság 1944. április 18, 5. 355 Felvidéki Ujság 1944. április 21, 5. 356 Lásd Melléklet 3. 357 Felvidéki Ujság 1944. április 24, 3.

88

névjegyzékbe foglalt. Minden más zsidó jelentkezni tartozik ugyanezen a napon 17-19 óra között a téglagyár átvevő bizottsága előtt. Azokat a zsidókat, akiket ezen időpont után a hatóság a város területén feltalál, azonnal letartóztatja és internálja.”358 Nem mentesültek a rendelkezés alól az első világháború zsidó hadiözvegyei és hadiárvái és a honvédelmi mentességet élvező zsidók sem. Ők szintén kötelesek voltak jelentkezni a téglagyárban, 50 kg-nyi engedélyezett csomagukkal és 15 napra elegendő élelemmel.359 Kivételt képeztek azok, akik a kapitányság vezetője vagy a hármas bizottság által aláírt igazolvánnyal rendelkeztek; továbbá a Zsidó Tanács tagjai, ezek hozzátartozói és az egyes intézményekben névjegyzék alapján visszahagyottak. Az „elkülönítést” örömmel üdvözölte és nagyon pozitívan értékelte a „keresztény szellemiségű” Felvidéki Ujság: „Bátran állíthatjuk, hogy a zsidók voltak a drágaság okai. Ime, alig hogy zár alá helyezték őket, az árak lemorzsolódása máris megindult. (…) Nem jelent már ritka cikekt a tejtermék sem. Sőt, a kínálat erősebbnek bizonyult, mint a kereslet. (…) Az a mérgező hatás tehát, amelyet a zsidók közgazdasági életünkre kifejtettek, szinte máról-holnapra meg fog szünni. A zsidók árfelhajtó szerepe kettős célt szolgált: elvonni a keresztény tömegektől a legszükségesebb élelmezési és közszükségleti cikkeket, hogy ezzel demoralizálják az állam népét, szítsák a keresztény tömegek elégedetlenségét, ugyanakkor lerombolják a pengő vásárlási erejét. A zsidók káros befolyásukat aránytalanul jobb gazdasági helyzetük segítségével tudták biztosítani. Ennek megszüntetése kellett ahhoz, hogy lehetetlenné tegyék őket.”360 Az „elkülönítéssel” természetesen új problémák jelentkeztek, amelyek az elkövetkező hetekben folyamatosan ott szerepeltek a hírek között: egyrészt az elrejtett zsidóvagyon, 361 másrészt az elhagyott zsidólakások. Ezek rendszeresen fosztogatták,362 másrészt a kiutalásukat mintha sehogyan sem tudta volna megoldani a városvezetés.363 Ugyanakkor olyan kérdések is felmerültek, hogy „mi lesz azokkal, akik zsidó családba nősültek?”364; „ki minősül zsidónak és ki nem zsidó a félvérek közül?”. 365 Ezek mutatják, hogy a valóságban milyen drámai helyzetek alakultak ki, amelyekkel családoknak kellett szembesülniük. A gettósítással egy időben természetesen megsokasodtak a szökések. A korábban – 1942-43 folyamán – Szlovákia területéről érkezett zsidók, Magyarország németek általi megszállása után, megpróbáltak visszamenni. A Felvidéki Ujság szinte naponta beszámolt arról, hogy olyan zsidókat fogtak el a szlovák-magyar határon, akik úti okmányok nélkül és a lap szerint kétszáz pengős keresztlevéllel akartak átszökni szlovák területre.366 Az elfogott zsidókat átadták a rendőrségnek. Voltak olyanok, akik a lap szerint „gerinces keresztényre akadtak”, aki látszólag belement a zsidóbújtatásba, de titokban értesítette a rendőrséget.

358 359

Felvidéki Ujság 1944. április 27, 2. Felvidéki Ujság 1944. április 28, 3. 360 „Elkülönítették a zsidókat, zuhannak az árak.”, Felvidéki Ujság 1944. április 27, 2. Lásd még „A Südost Echo a magyar zsidókérdés megoldásáról”, Felvidéki Ujság 1944. május 5, 2. Otto Braun a Birodalmi Nagy- és Külkereskedelmi Gazdasági Csoport Magyar Bizottsága elnöke szerint „Magyarország most megteremti igazán európai értelemben vett gazdasági életét”. 361 Felvidéki Ujság 1944. április 27, 6; április 28, 3-4; április 29, 3; május 1, 3 és 8; május 3, 5; május 4, 5; május 5, 4; május 20, 2 és 9; május 24, 2; május 25, 3-4; május 30, 3; június 13, 5; június 24, 7; július 6, 6; július 7, 6; július 20, 7; július 27, 6; augusztus 17, 7; augusztus 30, 4. 362 Felvidéki Ujság 1944. április 29, 9; június 20, 6; június 28, 5; július 3, 5-6; augusztus 5, 6; augusztus 8, 4. 363 Felvidéki Ujság 1944. április 29, 6; május 1, 3; május 4, 3 és 5; május 10, 4; május 13, 4; június 10, 7; június 22, 3; június 28, 3. 364 Felvidéki Ujság 1944. május 1, 5. 365 Felvidéki Ujság 1944. május 4, 2. 366 Felvidéki Ujság 1944. április 26, 5; április 29, 4; május 5, 6; május 11, 4; május 12, 6. Egy lengyel nő Lengyelországból Szlovákiába, majd onnan Magyarországra szökött, de Magyarország német megszállása után vissza akart menni Szlovákiába. Lásd még Felvidéki Ujság 1944. május 26, 4; július 13, 4.

89

A „Csatáry-ügy” és a gettósítás367 Csatáry László 1944. május 1-én gettóparancsnokként, illetve rendőrfogalmazóként hirdetményt tett közzé,368 amelyben felsorolta azokat az utcákat, amelyek a kassai gettót alkották. Továbbá felhívta a gettó területén élő „keresztény fajú” lakosság figyelmét arra, hogy azonnal költözzenek ki, mert a gettóparancsnokság személyi- és vagyonbiztonságukat nem garantálja tovább. Elrendelte, hogy „a Gettó területén lakó keresztény fajú egyének az ott lakó zsidó fajú egyénekkel nem érintkezhetnek”, a gettóban lévő üzletek, iparosok, üzemek zsidókat nem szolgálhatnak ki, lakásába senki nem fogadhat be zsidókat, és élelmiszert sem adhat nekik, illetve a zsidók a gettóban nem tartózkodhatnak az utcán, lakásuknak csak az udvarra nyíló ablakait tarthatják nyitva. A keresztények kérelmeikkel közvetlenül is fordulhatnak a gettóparancsnoksághoz, zsidók viszont csak a Zsidó Tanácson keresztül. A hirdetményt kiplakátolták a kassai utcákra, és az újságokban is megjelent. Csatáry volt az, aki megszervezte a gettó lakóinak áttelepítését a téglagyárba is. A szökött zsidókon kívül a téglagyárban későn jelentkezett zsidókat is internálási eljárás alá vonták. Akik későn jelentkeztek, azokat visszakísérték a rendőrségre, ahol őrizetbe vették őket. A városi gettó területén lakó keresztényeknek a városháza közigazgatási ügyosztályán kellett jelentkezniük, ahol díjmentesen lakásigénylő űrlapot kaptak. Az illetékes hatóságok figyelmeztették a gettóban maradó lakosságot, hogy egyenlő elbírálás alá kerül az ott élő zsidókkal. 369 Nyilván nem minden ok nélkül ment híre annak, hogy a lezárt zsidó lakásokban leltározó bizottság tagjai „vagyontárgyakat tulajdonítanak el”, mivel az emberek azt látták, hogy a hivatalnokok aktatáskájukban vitték el a dolgokat, pedig azokat „csak a városházára szállították”. A cikk szerzője éles támadást intézett azok ellen, akik ezeket a koholmányokat mondták: „a tömegben elrejtőzve gyáván és a legaljasabb eszközökkel gyanúsítanak és kritizálnak. Akik ilyenre képesek, nem magyar emberek. Megérdemelnék, hogy éppen olyan elbánásban részesüljenek, mint a zsidók.”370 A leltározásban a lakáshivatal városi tisztviselője, egy altiszt és a leltározás munkájához beosztott tanító vett részt. Először körülnéztek a lakásban, majd általában a középső szobában helyezkedett el a leltározó bizottság. Mintha tudták volna, hogy hol kell keresni, és hol fogják megtalálni, kis faliszekrényből előszedték a ládák és szekrények kulcsait, kinyitották őket, és mindent leltárba vettek.371 Ruhákat, porcelánt, perzsaszőnyegeket, evőeszközöket, a képeket leszedték a falról, és kiválogatták azokat, amelyeket a városházára akartak elszállítani.372 A kassai zsidó kereskedők téglagyárba való kerülésével mintegy 300 kereskedés maradt árván. 373 Ezek között sok volt az élelmiszerkereskedés, ahol romlandó árut tároltak. Kassa város iparhatósága és a közellátási hivatal azon volt, hogy a romlandó árut a keresztény kereskedőknek utalják ki, és pár nap múlva megkezdték a romlandó áruk összegyűjtését a zsidó üzletekben. „Azok a keresztény kereskedők, akik ilyen árura igényt tartanak, készpénzfizetés ellenében átvehetik a zsidó üzletekben felhalmozott élelmiszereket” – írta a lap.374
367

Lásd Balassa Zoltán, „Csatáry László – egy kőszívű kassai rendőrtiszt (www.felvidek.ma/nezopont/publicisztika/33980-egy-koszivu-kassai-rendortiszt); Gellért Ádám, „Az 1944-es kassai deportálások”, Élet és Irodalom 66. évf., 33. szám, 2012. augusztus 17. 368 Felvidéki Ujság 1944. május 3, 2. Csatáry László a felhívás alján felelős kiadóként (f. k.), rendőrfogalmazóként és gettóparancsnokként van megjelölve. 369 Felvidéki Ujság 1944. április 29, 6. 370 Felvidéki Ujság 1944. május 17, 5. 371 Jelentés a zsidólakások ingóságainak átadásáról. Leltár: Visszamaradó a németeknek. AMK, Košice muncip. mesto 1939-1945, rok 1944, inv. č. 125, krab. 177. (Lásd Melléklet 2). 372 „Leltározó séta egy kassai zsidó lakásban”, Felvidéki Ujság 1944. május 17, 5. 373 Felvidéki Ujság 1944. április 29, 8. A Kassán zsidó kézben lévő gyógyszertárakra pályázatot írtak ki. Három ilyen gyógyszertár működött: Megváltó, Páduai Szent Antal, Rákóczi. Lásd Felvidéki Ujság 1944. július 19, 3. 374 Felvidéki Ujság 1944. május 5, 3.

90

A városban 270 kisebb-nagyobb ipari üzemet zártak le. „Mivel ezek zsidó tulajdonosai eltávoztak, az üzemekben egyelőre megszűnt a munka. Ennek következtében sok keresztény munkás átmenetileg munka nélkül maradt. Kassa város iparhatósága most azon fáradozik, hogy úgy a lezárt kereskedéseket, mint a zsidó iparüzemeket mielőbb keresztény kézbe juttassák” – írta a Felvidéki Ujság.375 1944. április végéig a kassai zsidó ipari üzemek és üzletek átvételére több mint hatezren jelentkeztek Kassáról és környékéről.376 Természetesen azt az iparhatóság is elismerte, hogy olyan nagy a kérvények száma, hogy csak keveset lehet belőle kedvezően elintézni, ezért inkább szüneteltette a kérvények elbírálását, amiben erősítette az a miniszteri rendelet is, amely szerint a zsidóktól elvett üzletekben leltározni kellett. „Ezeket senkinek átadni, keresztényeknek kiutalni nem lehet.”377 Ahogy nem lehetett ipart kérni, és egyben lezárt zsidó üzletre igényt tartani sem. Jól szemlélteti ezt a Felvidéki Ujságban megjelent kommentár is „Mindenki kereskedőnek érzi magát Kassán” címmel. Szerzője felhívta a figyelmet arra, hogy szakértelem és megfelelő tőke nélkül senki ne igényeljen a bezárt zsidó üzemekből, mivel boldog-boldogtalan igényt tart a zsidóktól elvett üzletekre, üzemekre. „„Pedig ehhez nem elég, ha a múltban ‘büdös zsidóztunk’, ehhez jóval több kell: szakértelem és pénz. (…) Mert a két feltétel nélkül tényleg elfecsérelt nemzeti ajándék lenne az a juttatás, amit a szakképzettség és pénznélküli keresztények kapnának. Nem szabad újabb Aladárokat, újabb heréket kitenyészteni, mert ezzel esetleg egy nehezen helyrehozható gazdasági válságot idéznénk elő, olyat, amilyet ezzel az elhamarkodott lépéssel igen nehezen lehetne átvészelni és kijavítani.” A cikk írója (Vértes Gyula) megjegyzi, hogy a kérvényt beadók olyanok, akiket „soha senki nem látott az igazi munka frontján” és „ahhoz a társadalmi osztályhoz tartoznak, akik rendszerint ott jelennek meg, ahol könnyen, lehetőleg munka nélkül lehet valamihez hozzájutni”.378 „Kassáé lett az a szomorú nevezetesség, hogy Magyarországon ott szervezték meg az első hazai zsidó gettót” – írta Szabó Lajos.379 A város régi téglagyárában tízezer kassai és környékbeli zsidót zsúfoltak össze szörnyű körülmények között. Legnagyobb részük vagy nagyon fiatal, vagy nagyon öreg volt, hiszen a férfiakat előzőleg kiválogatták közülük, s elvitték munkaszolgálatra a frontra. A gyár területén nem volt elegendő víz, és a legelemibb feltételek is hiányoztak. Ebben az időben a Magyar Nemzetiszocialista Párt Abaúj-Torna vármegyei és kassai szervezete vezetősége szükségesnek tartotta, hogy a következő kiáltvánnyal forduljon Kassa város magyar társadalmához: „Testvérek! Az első lépés megtörtént! Gettóban a legnagyobb ellenség, a zsidóság! Szociális igazságot, új zsidómentes szellemet kívánunk! A régi rendszer képviselőivel szemben bizalmatlanságunkat kifejeztük, bizalmatlanságunkat változatlanul fenntartjuk! Nemzetiszocialista vezetőket az élre! Sorakozzatok a Magyar Nemzetiszocialista Párt zászlaja alá! Kitartás!” Elmúlt az ideje a kétszínűsködésnek, elmúlt „az ideje annak, hogy új álarcban még mindig hátrafelé tekingessenek egyesek. Végre tudomásul kell vennie mindenkinek, hogy az első, de igen fontos lépés után még határozott és kemény lépések vannak hátra ahhoz, hogy az igazi magyar nemzetiszocialista munkaállamot megteremtsük. Aki ennek útjában áll, az el fog tűnni a magyar életből.”380

375 376

Felvidéki Ujság 1944. április 29, 8. Felvidéki Ujság 1944. április 29, 8. 377 Felvidéki Ujság 1944. május 3, 6. Lásd még: „Hivatalos közlés szerint egyelőre nem lehet igényelni zsidó üzleteket, árukészleteket és üzlethelyiségeket. Egyideig vállalatvezetőket sem rendelnek ki”, Felvidéki Ujság 1944. május 13, 2. „Zsidó üzlethelyiséget berendezéssel és áruval igényelni nem lehet. Hadviseltek kapják a zsidó üzletek készleteit”, Felvidéki Ujság 1944. június 1, 2; „A Kereskedők Testületének tájékoztatója a zsidó üzlethelyiségek igénylése ügyében”, Felvidéki Ujság 1944. június 28, 5. 378 Felvidéki Ujság 1944. május 6, 5. 379 Szabó Lajos, id. m., 130. 380 Felvidéki Ujság 1944. május 6, 4.

91

A téglagyárban „a keresztény zsidók külön barakkot kaptak, a hatos számút. Az volt a különbség, hogy egy páter naponta bejárt hozzájuk, gyónhattak, áldozhattak” – írja az 1944. áprilisában téglagyári gettóba került Kálmán Márta Örökség című önéletrajzi regényében.381 Erre vonatkozóan a kassai Állami Levéltárban is vannak dokumentumok, amelyek bizonyítják, hogy Hamay Paszkál, Kassa déli plébániájáért felelős ferences atya, kérte, hogy „a kassai téglagyárban lévő zsidó táborban tartózkodó keresztények számára istentiszteletet tarthassak”.382 Madarász István, kassai megyéspüspök, akkoriban jóváhagyásra továbbküldte a kérést a rendőrkapitányságnak. Mindenki tudta, hogy „az első magyar zsidó gettóban a halálba gyűjtik a magyar zsidóságot. De hát ki mer szólni? Sőt, voltak számosan, akik kárörömmel szemlélték ezt az embertelenséget. Az egész nagy Kassa városában egyetlen ember volt csupán, aki szólni és tenni mert: Pfeiffer Miklós nagyprépost.”383 Ő szervezte meg azt az ökumenikus keresztény lelkészi küldöttséget, akik szerettek volna közbenjárni a keresztény vallású zsidók lelki gondozása ügyében. 384 Eredetileg Madarász István püspöknek kellett volna vezetnie ezt a küldöttséget, de ő kitért a feladat elől. Túl indulatosnak tartotta magát, és ez a várható vita során szerinte inkább csak ártott volna az ügynek. Ezért a küldöttség vezetője Pfeiffer Miklós lett. Minden kassai keresztény egyház nevében és megbízásából kérte, hogy a keresztény zsidók között elvégezhessék a keresztényi küldetésüket. Meg kellett állapítani a gettóban élő keresztény zsidók számát, akik számára felajánlották a katolikus leányegylet tágas székházát. Pfeiffer nemcsak a zsidó-keresztényekért emelte fel szavát, hanem a gettó összes lakójáért is. 1944. május 9-én a kassai Zsidó Tanács a Főpolgármesteri Hivatalhoz folyamodott azzal a kéréssel, hogy „a thorák és héber könyvek egy részét a táborba és a gettóba vihessük ki, azokat pedig, amelyekre szükségünk nem lesz a kassai r. kath. káptalan könyvtárában, vagy pedig a tekintetes Polgármesteri Hivatal által e célra kijelölendő más helyen helyezhessük el”.385 A téglagyárban elkülönített zsidóknak néhányan (többnyire nők) élelmiszert akartak becsempészni, amiért a rendőrség több kassai lakos ellen indított büntetőeljárást. „Mindenképpen elítélendő, hogy a keresztény magyarság ősi ellenségei iránt szánalmat érezzünk, és különösen a hatóságok szigorú rendelkezései és tilalma ellenére segítséget nyújtsunk nekik. Ha a keresztények mindenképpen eleget akarnak tenni adakozó hajlamuknak, a jótékonyság szép gesztusát hatványozottan gyakorolhatják keresztény elesetteken.”386 Egy asszony orvosnőként szeretett volna bejutni a téglagyárba, hogy élelmiszert vigyen be, de elkapták, és rendőri felügyelet alá helyezték. Kálmán Márta is megemlékezik néhány segítőről: „Pfiszterék mindenkinek segítettek, ahogy tudtak. Elvitték megőrzésre Apuka dupla fedeles arany zsebóráját, egy arany amulettet, amelyen öt briliáns szilánk volt… És Pfiszter Gyula valahogy a gettóba is bejutott, sorra kérdezte az ismerősöket, mit tudna segíteni, mire volna szükségük.”387 Az elkülönítési parancs kihirdetése után több kassai zsidó lakos elrejtőzött vagy megszökött, de általában még május vagy június folyamán megtalálták, illetve elfogták őket.388 Elvétve azonban még július-augusztusban is voltak feltárt esetek.389
381 382

Kálmán Márta: Örökség, Budapest: Magvető Könyvkiadó, 1982, 263. Állami Levéltár Kassa, Magyar Királyi Rendőrkapitányság 1938–1944, isz. 4747/1944. 383 Szabó Lajos, id. m., 131. 384 Uo., 132. 385 AMK, Košice muncip. mesto 1939-1945, rok 1944, 19711-20700, inv. č. 125, krab. 177. (Lásd Melléklet 4). 386 Felvidéki Ujság 1944. május 9, 6. 387 Kálmán Márta, id. m., 261. 388 Lásd pl. Felvidéki Ujság 1944. május 24, 4. „Budapesten elfogták az elkülönítés elöl megszökött gazdag kassai zsidókat”, Felvidéki Ujság 1944. június 7, 5; június 16, 3; június 20, 2; június 21; 4; június 22, 6; június 27, 6 és 8; június 28, 5. 389 Felvidéki Ujság 1944. július12, 7-8; augusztus 19, 10; augusztus 24, 3: „Felfedték a leggazdagabb kassai milliomos zsidók rejtekhelyét. A Róth-család jól élt az önként vállalt szobafogságban is”; szeptember 2, 3: „Napvilágra kerültek a kassai Róth-palota titkai. Földalatti rejtekhely. A ház öt keresztény lakóját letartóztatták”.

92

A gettósítás idején egy hét emberből álló társaság élelmezéséről egy keresztény asszony gondoskodott, de amikor rájuk találtak, a segítséget nyújtó nőt is letartóztatták.390 A Pataky Tibor utcai szappangyár lelakatolt légoltalmi pincéjében is találtak hét bujkáló kassai zsidót, akik még az elkülönítés előtt bevonultak a pincébe, és lezárták annak bejáratát. 391 A rendőröknek az lett gyanús, hogy két férfi nap, mint nap ellátogatott egy péküzletbe, ahol élelmiszerjegyek ellenében kenyereket vásároltak. Figyelni kezdték őket. Az egyik elfogott szappanfőző volt, ezért voltak nála a gyár kulcsai. Társával a vészkijáraton jutottak ki a városba, hogy élelmiszert vegyenek. Voltak olyanok is, akik megszöktek a téglagyárból, és megpróbáltak elbújni.392 És végül voltak olyanok, akik nem ki, hanem beszöktek a téglagyárba, mégpedig annak ruharaktárába, hogy bundákat lopjanak. A három 17-18 éves fiú azonban nem tudott elmenni a felügyelő tiszt miatt, így elaludtak a bundák között. Amikor a tiszt a horkoló fiúkra talált, 3 bunda volt mindegyiken.393 A Felvidéki Ujság, 1944. májusában, közölte a zsidóügyek kezelésével megbízott államtitkár, Endre László, nyilatkozatát körútjának tapasztalatairól. Az államtitkár 34 városban járt, közöttük Kassán is. Véleménye szerint „évtizedek mulasztásait” kell jóvátenniük, mégpedig „gyorsvonati sebességgel”.394 Endre szerint mindezt emberséges eszközökkel teszik, és „a zsidóságnak az elkülönítés csak átmenetileg okozhat idegességet…, illetve nem éri őket sérelem”. „Mi a nemzet életét védelmezzük a zsidó méreg eltávolításával – nyilatkozta –, önvédelmi intézkedéseket foganatosítunk, de …mindig emberséges eszközökkel és azoknak az erkölcsi tényezőknek figyelemben tartásával, amelyek még ilyen intézkedésekkel is köteleznek egy művelt államot.” Az államtitkár egyik legmélyebb élménye a körútjával kapcsolatban az volt, hogy a lakosság minden városban és községben őszinte örömmel fogadta a zsidótlanítással járó intézkedéseket. A legtöbb helyen ingyen bocsátottak rendelkezésükre szállítóeszközöket, hogy minél hamarabb megszabaduljanak tőlük. Az államtitkár sérelmezte azt, hogy a zsidók eltépték, elégették készpénzüket. Ezek ellen internálási eljárás kezdődött. Végül Endre leszögezte, hogy „e szigor és erély mellett gyűlölködés nélkül, keresztényi lélekkel végezzük kötelességünket”.395 A valamennyi joguktól megfosztott, városi gettóba zárt zsidó lakosok, akik közül többen a Zsidó Tanács tagjai voltak, megpróbáltak a menekülés utolsó szalmaszálába kapaszkodni, és hamis okmánygyárat rendeztek be, de hamarosan rájuk találtak, és őrizetbe vették őket.396 A sorsuk beteljesülésétől rettegő, gettóban maradt házaspárok, egész családok mérgezték meg magukat, többnyire altatószert vagy morfiumot vettek be.397 Ezek az esetek mindennaposak voltak. A kassai, illetve a vidéki zsidóság deportálása 1944. május 15-től398 június 2-ig tartott. A deportálást végrehajtó hatóságokat egy hármas bizottság vezette, melynek a helyi csendőr- és rendőrparancsnok mellett egy SS-százados volt a tagja. A bizottság élet és halál ura volt Kassán. Parancsait Csatáry közvetítette a tényleges parancsvégrehajtók felé. Csatáry volt az, aki megszervezte a gettó lakóinak
390 391

Felvidéki Ujság 1944. május 20, 4. Felvidéki Ujság 1944. június 20, 7. 392 Felvidéki Ujság 1944. május 24. Egy, a téglagyárból szökött péksegéd elbújt a cigánytábor egyik házában, de elfogták. 393 Felvidéki Ujság 1944. május 27, 9. 394 Felvidéki Ujság 1944. május 20, 5. 395 Felvidéki Ujság 1944. május 20, 5. 396 Felvidéki Ujság 1944. május 23, 3. A letartóztatottak: Glück Sándor gyógyszerész, Strausz Sándor magántisztviselő, dr. Kabos Ármin ügyvéd, Spira Ignác kereskedő, Kreisz Henrik nagykereskedő, Müller Albin bankigazgató, Róth Herman bornagykereskedő, dr. Pollacsek Vidor terménykereskedő, Zipszer Ignác textilnagykereskedő, Fuchs Emil fatermelő, Róth Lipót cipőkereskedő, dr. Guthlon Gyula ügyvéd, Ungár Jenő kereskedő, Goldberger Sándor hitközségi titkár, Schlesinger Vilmos fatermelő, Fried Anna gépírónő, Lefkovics Erzsébet háztartásbeli, Kaufman Edit gépírónő. 397 Felvidéki Ujság 1944. május 22; május 23; június 1; június 5. Lásd még Felvidéki Ujság 1944. július 29, 2: „Két holttestet találtak egy lepecsételt kassai zsidólakásban”. 398 Lásd http://www.rovart.com/hu/kassai-zsidok-_1180. A mintegy 7684 kassai zsidót szállító két deportáló szerelvény másnapján (május 16) a Felvidéki Ujsag gyakorlatilag csak a zsidókról írt: vagyonrejtegetés, fajgyalázás, lakásfosztogatás, szökés, öngyilkosság. És az az írás, miszerint „a zsidók maguk létesítették Magyarországon az első gettót. Ötszáz esztendővel ezelőtt alakult ki a gettó-rendszer nálunk”, 7.

93

áttelepítését a téglagyárba, a bevagonírozások idején pedig ott állt a rámpán, és ő döntött, hogy ki, mikor, milyen ütemben kerüljön be a vagonokba. Mindeközben pedig Herbai Sándor építészmérnök az egyháztanács ünnepélyes ülésén, megkapta a „Pro Ecclesia et Pontifice” (vagyis az Egyházért és a Pápáért) pápai kitüntetést, valamint beiktatták az új megválasztott plébániai főgondnokot, Herditzky József városi főjegyzőt. 399 Úgy tűnik számukra Kassán az élet a legtermészetesebben folyt a maga medrében. Arról, hogy Kassán nagyon komolyan gondolták a zsidókérdés „végleges” megoldását, arról szintén a Felvidéki Ujság tudósít. 1944. május 22-én felhívást tette közzé: „Valamennyi kivételezett zsidónak jelentkeznie kell a rendőrségen”. Ez azokra vonatkozott, akik addig mentesültek a sárga csillag viselése alól.400 Néhány nappal később pedig figyelmeztetés jelent meg: „Letartóztatják azokat a kivételezett zsidófaju egyéneket, akik elmulasztották a jelentkezést”. 401 A napilap ugyanakkor tájékoztatta olvasóit, hogy „Ötvenhét zsidó ügyvédet törölt a kassai kamara”.402 Napokkal az után, hogy a kassai és a környékbeli zsidókat deportáló utolsó szerelvény is elhagyta Kassát (június 3), a kassai rendőrkapitányság 1944. június közepén felhívást adott ki, hogy haladéktalanul be kell jelenteni a házakban bujkáló zsidókat. „A Magyar Királyi Rendőrség kassai kapitányságának tudomására jutott, hogy a város területén lévő házakban, légoltalmi pincékben, padlásokon és egyéb helyeken az elkülönítés elől megszökött vagy magukat kivont zsidók rejtőzködnek és zsidó vagyontárgyakat is elrejtenek. A rendőrkapitányság ezért ezúton hívja fel a háztulajdonosokat, házmestereket vagy házgondnokokat, hogy a házakat, ahhoz tartozó padlásteret és légoltalmi pincéket haladéktalanul, de legkésőbben két nap alatt vizsgálják át és amennyiben azokban zsidó vagyontárgyakat vagy zsidószemélyeket találnak, azonnal jelentsék be ezt a körülményt a rendőrhatóságnak.”403 Ha ezt nem teszik meg, ők lesznek felelősségre vonva. Jóllehet Kassa és környéke zsidóságát deportálták, a Felvidéki Ujság továbbra is kötelességének érezte, hogy a zsidókra (és itt már főképpen Budapestről van szó) vonatkozó híreket közölje.404 Június közepén pedig felhívást tett közzé, hogy Kassán „Vegyék köztulajdonba a zsidó tulajdon alól fölszabadult történelmi nevezetességű házakat!”405 Egyben arról is tájékoztatott a napilap, hogy az immár teljesen „zsidótlanított” várost június 25-én, a korábbi évek gyakorlatát követve, ünnepélyes program keretében, újra felajánlják Jézus Szívének.406 Másnap azonban a római katolikus egyházközség tudatta, hogy a már megszervezett felajánlási körmenet elmarad. 407 Feltételezhető, hogy az egyházban valaki érzékelte: ez már mindenen túlmegy! Végül „Kassa felajánlása Jézus Szent Szívének” mégis megtörtént, mégpedig június 18-án: „A Kormányzó Úr születésnapján, vasárnap, amikor a 9 órai püspöki ünnepi szentmisén megjelennek a Dómban a város egész képviselete, a katonaság, az összes hatóságok és hivatalok vezetői, a szentmise végén, az Oltáriszentség előtt megismétlik Kassa és hazánk felajánlását Jézus szentséges Szívének. Ez a felajánlás pótolja az ünnepélyes nagy körmeneten tervezett felajánlást, melyet az állandó légiveszély miatt ezidén nem tarthatnak meg. Az egyházközség elnöksége felkéri az egyháztanács és képviselőtestület összes tagjait, valamint a katolikus egyesületeket, hogy az ünnepélyes szentmisén zászlók alatt jelenjenek meg.”408
399 400

Felvidéki Ujság 1944. május 17, 5. Felvidéki Ujság 1944. május 22, 2. 401 Felvidéki Ujság 1944. május 27, 8. 402 Felvidéki Ujság 1944. május 27, 5. 403 Felvidéki Ujság 1944. június 16, 5. 404 „Sárga csillaggal megjelölt házakba költöztetik össze a zsidókat. A felszabaduló lakásokat a keresztényeknek utalják ki”, Felvidéki Ujság 1944. június 12, 2. Lásd még Felvidéki Ujság 1944. június 13, 2; június 15, 2; június 16, 7; július 4, 2. 405 Felvidéki Ujság 1944. június 15, 3. 406 Felvidéki Ujság 1944. június 15, 5. 407 Felvidéki Ujság 1944. június 16, 2. 408 Felvidéki Ujság 1944. június 17, 5.

94

Jóllehet a Felvidéki Ujság egy szóval nem említette, hogy Horthy kormányzó július elején leállította a deportálásokat, azt mindenképpen fontosnak tartotta közölni, hogy „csak három hónapi hitoktatás után keresztelik meg a zsidókat”,409; illetve hogy „külön érdekképviseletet kapnak a keresztényvallású zsidók”.410 Arról sem feledkezett meg, hogy tájékoztassa olvasóit mind a zsidókkal való bánásmódról szóló hivatalos német nyilatkozatról, 411 mind pedig a magyar hatóságok állásfoglalásáról. Eszerint Magyarországon „a zsidókérdés megoldása a humanitás szellemében és olyan módon fog megtörténni, amely megfelel a probléma komolyságának és jelentőségének.” 412 Budapestet leszámítva a probléma „megoldása” már hetekkel korábban az egész országban megtörtént. Döbbenetes és elgondolkodtató fejleménye a történéseknek, hogy a kassai zsidók elhurcolása után, 1944. októberében, jelent meg a Kassai Katolikus Tudósítóban az az írás, amely tagadta, hogy zsidókat ezrével keresztelnének meg. Nyilván a budapesti zsidókról volt szó, de a katolikus lap szerkesztői fontosnak tartották, hogy Kassán is felhívják erre a figyelmet, és eloszlassanak félelmeket. Pedig Kassán akkor már nem is voltak zsidók. „Zsidók tömegei lepték el a pesti utcákat a plébániák előtt… botránkozott – az eseményeket többnyire színes szemüvegen keresztül néző – legtöbb napi lapunk több héten keresztül. Hivatva érezték magukat püspökeink lelkiismeretét ébresztgetni, dogmáinkra vigyázni és szentségeink méltóságára ébren őrködni. A felelőtlen vádaskodással, rágalom-szórással, a legelemibb teológiai tudás hiányával elég széles körben sikerült megingatniuk az emberek egyházi elöljárókba vetett bizalmát, sőt egyik-másikban még az istenhitet is. Pedig… pedig… Nem igaz, hogy az Egyház ezrével keresztel ma zsidókat! A szentségek hivatott őrei és kiszolgáltatói is tudják ám, hogy a keresztség felvételére most jelentkezett zsidók közt elég nagy számban találhatóak olyanok, akik pusztán politikai előnyökért óhajtják felvenni. Éppen ezért az Egyház rendkívül szigorúan szabta meg a feltételeket, és igen élesen vizsgálta és vizsgálja meg a keresztelendők alkalmasságát. Mindenekelőtt kizárta azokat, akik nem tanultak meg a templomban áhítattal és tisztességgel viselkedni és fegyelemmel lenni. Kizárta azokat, akik csak formailag akartak a hitoktatásokon részt venni s elkéstek, vagy csak minden második, harmadik órára jöttek el. Végül kizárta azokat, akik az oktatás hat havi próbaideje után sem mutattak fel kellő tudást hittani dolgokban, vagy megmutatták ugyan tudásukat, de a hit tételét hányaveti modorban fölényesen kezelték. Igaz, ellenben az, hogy az egyik plébánián egy 160-as csoportból egyetlenegyet engedett keresztségre a plébános. Egy másik plébánián egy 200-as csoportból mindössze ötöt, és így tovább. Ahol pedig egyik-másik kritikátlan, vagy részrehajló pap részéről jelentkezett könnyelműség, elnézés és kedvezés a kiválasztásban, ott az egyházmegyei hatóság könyörtelenül és büntetően is fellépett. Ez volt az Egyház gyakorlata a zsidó-keresztelésben.”413 Végezetül Kálmán Márta önéletrajzi regényéből némi képet kaphatunk arról, hogy nem volt egyházi álláspont. Voltak emberek, akik segítettek és voltak, akik nem; hiába voltak papok, apácák, keresztények. A lány a téglagyárból öngyilkossági szándék gyanújával került a kassai kórházba. „Este bejött egy barna reverendás, szemüveges pap, akit többször láttam Fényes néninél. Megállt az ágyam mellett, megkérdezte, segíthet-e valamiben. Igen, mondtam, kereszteljen meg. Kiment majd a rémült arcú apácával és egy tálkával jött vissza. In nomine patri et spiritui sancti, amen, és keresztény voltam. In periculo vitae414, nem kellett hozzá semmi. (…) Öreg, szemüveges apáca volt az osztályos nővér. Nem ismertem ki magam rajta. Megkérdeztem a pátert. Vigyázzon vele,
409

Felvidéki Ujság 1944. július 13, 2. Lásd még július 26, 2: „Legalább három hónapig kell várniok azoknak, akik ki akarnak keresztelkedni. A budapesti érseki helytartóság ujabb közleménye”; július 29, 2: „A lelkipásztorok csak azokat a zsidókat kereszteljék meg, akik nem keresztlevelet, hanem Krisztus lélekmegujító kegyelmét keresik”. 410 Felvidéki Ujság 1944. július 14, 4. 411 Felvidéki Ujság 1944. július 20, 2. 412 Felvidéki Ujság 1944. július 28, 2. 413 Kassai Katolikus Tudósító XXIV. évf., 4. szám, 1944. október, 2-4. 414 Életveszélyben.

95

mondta. És addig ne szökjön, amíg nem mondom.” 415 A fiatal lánynak sikerült Pestre jutnia, de újból a kassai páter, Katona Jusztinián, segítségét kellett kérnie. „Másnap délben két staccato csengetés, és a páter ott állt a szobában. Mintha mi sem lett volna természetesebb, mintha ezért jött volna Kassáról a hívó szóra, mint a tündér a mesében.”416 Összegzés A kassai történelmi példa nagyszerűen megvilágítja, hogy a II. világháború idején Magyarország egyik jelentős városában a lokális elit által olvasott, tulajdonképpen nekik írt, sajtó miképpen alakította és közvetítette a zsidóságról alkotott – összességében negatív – képet. Történelmi távlatból visszatekintve úgy tűnik, hogy az akkor magyar társadalom számára a legfontosabb, megoldása váró problémát a „zsidókérdés” jelentette.417 A folyamatos ellenséges hangulatkeltés és kiszorítás a társadalmi élet minden területéről, 418 társulva egy egzisztenciális társadalmi szorongással és félelemmel, lényegében érzéketlenné és immunissá tette a kassai, önmagát katolikusként/keresztényként meghatározó társadalmat a zsidók szenvedésére és megpróbáltatásaira. A fizikai elkülönítést (gettósítást,419 majd deportálást) természetesnek vették; annál is inkább, mivel közvetlen anyagi hasznot reméltek belőle. De vélelmezhetően egy másik, szociálpszichológiai tényező is szerepet játszott. 1944 tavaszán nyilvánvaló volt a háború elvesztése, hiszen a német hadsereg 1943 nyara óta folyamatosan hátrált. A frontvonal ekkor (1944. májusában) már a Kárpátok előterében húzódott, és egyre közelebb került az ország határaihoz. Ha a lakosságban (az alsóbb néprétegekben) nem is, de a vezető, irányító rétegben (az ún. „úri keresztény középosztályban”420), amely a zsidótörvények tényleges haszonélvezője volt, mindenképpen felmerülhetett, fel kellett, hogy merüljön: az elmúlt évekkel (1938-tól) el kell majd
415 416

Kálmán Márta, id. m., 284. Uo., 293. 417 Sinkó Ferenc, „A zsidókérdés alapjai”, Új Élet. Az ifjú katolicizmus szociális és világnézeti folyóirata 8. évf., 1939/2 (72. szám), 83-86. A szerző a kérdés lényegét abban látja, hogy a „megváltatlan zsidó lélek” kétezer éve viaskodik Istennel és a kereszténységgel. A problémát pedig alapjában véve a másság, „a külön törvényű élet” jelenti. Szerinte „végső fokon az oldja meg a zsidókérdést, ha megtanul e nép úgy élni, ahogy Krisztus élt”. A megkeresztelkedett zsidók holokausztja azonban azt mutatja, hogy a keresztény magyar társadalom részéréről hiányzott a valódi befogadó készség. „Kállay: A zsidókérdés megoldásában a nemzet etikájának is érvényesülnie kell”, Felvidéki Ujság 1942. április 30, 2. Hiszen „‘A magyarokban a legerősebb a más faju, más vallásu és más köntöst viselők iránti szeretet.’ Kállay Miklós miniszterelnök nagy beszéde Ungvárott a szentistváni gondolatról”, Felvidéki Ujság 1942. október 19, 3; „Lukács Béla: A zsidókérdés ugy erkölcsi, mint gazdasági vonatkozásokban a megoldás utján halad”, Felvidéki Ujság 1943. január 25, 2. 418 Pl. „Zsidók nem lehetnek magyar sportegyesületek tagjai”, Felvidéki Ujság 1942. február 3, 7. 419 Erre már 1942-ben megvolt az igény: „Kassa városához is megérkezett Bihar vármegye törvényhatósági bizottságának átirata a zsidók intézményes kitelepítésének előkészítésére vonatkozólag. Május 15-én foglalkozik a kisgyűlés az átirattal”, Felvidéki Ujság 1942. május 8, 4; „Az összes zsidó ingatlanok lefoglalását, zárt lakónegyedekbe való átköltöztetését és a zsidóságnak teljes elkülönítését javasolja Ungvár törvényhatósági bizottsága. A közgyűlés egyhangulag elfogadta a javaslatot”, Felvidéki Ujság 1942. május 9, 5; „Kassa város kisgyűlése egyhangulag elfogadta dr. Pohl Sándor polgármester előterjesztését a zsidókérdés ujabb rendezésére vonatkozólag. A zsidó fogalmának faji alapon való meghatározását kéri a város közönsége. A zsidók kitelepítésének előkészítése. A zsidó és zsidó eredetű vagyonok záralávételének szükségessége. A kivételezettség és mentesítés megszüntetését kívánják. Teljes elkülönítés a keresztény társadalmi és gazdasági élettől”, Felvidéki Ujság 1942. május 16. 3. Pohl polgármester 14.511/1942-II. sz. előterjesztése lényegében Bihar vármegye 82/1942 sz., és Ungvár városa 40/1942 sz. határozatait tette magáévá. Az egészből azért nem lett semmi, mert Budapesten hiányzott hozzá a Kállay kormány politikai akarata. Az azonban semmiképpen nem hagyható figyelmen kívül, hogy az új Magyar Katolikus Lexikon pozitívan tartja számon Pohl Sándor kassai polgármestert (http://lexikon.katolikus.hu/P/Pohl.html). 420 A keresztény középosztályra, különösen a lánygyermekeik „öntudatos magyarságra” és „áldozatos honleánnyá” való nevelésére vonatkozóan érdekes adalékkal szolgálnak A Szent Orsolyarendiek Kassai Angelinum Leánynevelő Intézet R. K. Leánygimnáziumának és Leánylíceumának Évkönyvei az 1938-39-estől az 1943-44-es iskolai évekig. Ezekből kiderül, hogy a valláserkölcsi nevelés középpontjában a szentmiséken való részvétel és a szentségek gyakori vétele (gyónás, áldozás) állt. A szociális nevelés pedig a jótékonykodást és a háztartásvezetést foglalta magába. Jóllehet azelőtt minden első osztályban voltak zsidó tanulók is (legtöbben az 1939-40-s tanévben), az 1943-44-es tanév eső osztályában már nem találunk izraelitát. Ekkor már mindössze 4 izraelita tanult a gimnáziumban (1 másodikos, 2 harmadikos és 1 negyedikes). A líceumnak egyetlen évben sem volt izraelita tanulója.

96

számolni. A szembenézés és a felelősségvállalás helyett az egyetlen, számukra racionális, megoldást választották: a jogfosztott és kisemmizett zsidók fizikai megsemmisítését. A német megszállás teret engedett a politikai akaratnak (hiszen az igény megvolt 421), és biztosította a művelet koordinálását. A források elsődleges, mindenképpen elmélyítésre váró, vizsgálata egyben arra is rávilágít, hogy az 1938 és 1944 közötti időszakban Magyarországon a megkeresztelkedés önmagában véve nem sokat jelentett, valójában alig javított valamit a „zsidónak”, „zsidó fajúnak” minősített egyén helyzetén. 422 Hiszen származása alapján – mivel a felmenői egy adott generáción túl óhatatlanul zsidók voltak – a hatóságok szemében ő továbbra is zsidó (fajú) maradt. 423 Az őt megkeresztelő keresztény egyház a maga részéről osztozott ebben a faji kategorizálásban, és csupán a lelki vigaszt és az „üdvösséget” biztosította számára. A megkeresztelkedett zsidó a földi létben valójában sem szenvedései és megpróbáltatásai enyhülését, sem pedig védelmet nem remélhetett a keresztségtől; legjobb esetben valamiféle együttérzésre számíthatott. A segítség minden esetben egyéni volt, akár erkölcsiek, akár anyagiak a vezérlő megfontolások. A segítőnek azonban mindenképpen számolnia kellett azzal, hogy nagy eséllyel feljelentik. A Felvidéki Ujság minden évfolyama erről tanúskodik! A kassai források egyértelműen arra engednek következtetni, azt támasztják alá, hogy a vizsgált időszakban, de különösképpen 1944-ben, a kereszténység Magyarországán nem vallási, hanem faji kategória volt; a zsidó ellentéte. Ebből kifolyólag nem is volt spirituális tartalma, vagy mélysége. 424 Egy tartalom nélküli formává silányult. A politikai és egyházi vezetők tulajdonképpen a nemzeti és a keresztény önmeghatározás égisze alatt egyesültek. Ebben az játszott szerepet, hogy ugyanannak a társadalomszervező, társadalomirányító uralkodó rétegnek voltak a tagjai. Egy feudális színezetű és berendezkedésű társadalmi rendben még az ellenségeik is azonosak voltak: a liberalizmus, a szocializmus és a bolsevizmus, illetve a demokrácia. 425 És mindezek mögött természetesen a zsidóságot látták.426 Még a háborúért is őket okolták.427 Az egyházi vezetők felelőssége, ami a kassai példából jól körvonalazódik, elsősorban abban áll, hogy szótlanul tűrték, hogy a politika és az államhatalom kisajátítsa a kereszténységet, és a
421

„Nincs messzi a zsidókérdés végleges megoldásának ideje. Reményi-Schneller Lajos beszéde”, Felvidéki Ujság 1941. március 10, 3. 422 Erről tanúskodik egy sokatmondó eset. „Kulcsár Géza 39 éves okleveles gazda még 1915-ben kikeresztelkedett, keresztény nőt vett feleségül és gyermekei is a római katolikus egyháznak a tagjai. Ennek dacára Kulcsár Géza a zsidótörvény értelmében zsidónak számít és mint ilyen munkaszolgálatra köteles egyén.” Mivel egész baráti köre kereszténynek ismerte, „ezért valahonnan egy szürke katonai igazoló lapot szerzett, amelybe beírta személyi adatait, sőt a rangfokozat rovatba zászlósi rangot írt be. A turpiság azonban kiderült, úgyhogy Kulcsár Géza tettéért a bíróság elé került.” Hatheti fogházbüntetésre ítélték. „„Szégyenérzetből hamisított, mert barátai előtt el akarta titkolni, hogy munkaszolgálatos”, Felvidéki Ujság 1942. november 24, 5. 423 Lásd Melléklet 5. 424 Ezt már 1938-ban világosan megfogalmazta „„Az osztrák események nyomán” c. írás ismeretlen szerzője: „Ne áltassuk magunkat, ha nagy tömegeket látunk templomainkban, hogy nagy társadalmi átformálásokat is végre tudnánk hajtani! A tömegek templomainkban annyit jelentenek, hogy az emberek nagyobb százaléka vallja nyíltan, hogy halála után tovább szeretne élni, hogy hiszi Isten és a lélek létezését. Tévedne azonban az, aki azt hinné, hogy ez a vágy és ez a hit befolyásolja magatartását a közéletben, vagy akár a gazdasági életben is.”, Új Élet 7. évf. 1938/4, április, 146. 425 „Európaellenes egységfront jött létre az angol plutokrácia és a bolsevizmus között”, Felvidéki Ujság 1941. július 14, 2; „A demokratikus államforma csődje”, Felvidéki Ujság 1941. július 22, 3; „A keresztény világnézet harca a bolsevizmus ellen”, Felvidéki Ujság 1941. július 29, 3; „A demokráciák bűneivel foglalkozott Kassa törvényhatósági bizottsága”, Felvidéki Ujság 1942. szeptember 18, 3. 426 Darvas János, „A zsidó és a Szovjet. Őszinte fénykép a galiciai és ukrajnai zsidókérdésről”, Felvidéki Ujság 1942. február 17, 6. A szerző szerint: „A Szovjetben a zsidóság oly nagy mértékben lett részese az államhatalomnak, mint sehol másutt a világon. Ezért a Szovjet egyben nemzeti szívügye is lett a Szovjetben élő zsidóságnak, a saját előnyös társadalmi helyzetét, a saját előkelő hatalmi fokozatát, rangját védi, ha fanatikusan küzd a Szovjetért.” Dr. Marjay Frigyes cikksorozata: „Világbolsevizmus – világzsidóság”, Felvidéki Ujság 1943. március 13, 8; március 16, 4; március 17, 4. 427 „Harc a végső győzelemig! Hitler kancellár nagy beszédben bejelentette, hogy Németország a végsőkig folytatja a rákényszerített háborút. (…) Hitler meggyőződése, hogy a zsidóság harcol ellene!”, Felvidéki Ujság 1940. november 9, 1; Dr. F. P. Krüger, „A világ zsidósága készítette elő a háborút”, Felvidéki Ujság 1942. június 20, 2.

97

keresztényt, mint jelzőt, a saját tevékenysége meghatározására, megindokolására és legitimálására felhasználja. Azt a kérdést, hogy egészen pontosan mi indokolta a zsidók deportálását, azt Endre László belügyminiszteri államtitkár válaszolta meg egy berlini lapnak tett nyilatkozatában. Szerinte: „A zsidóság Magyarországon egészen nyíltan a bolsevizmus szálláscsinálója lett. Az ország védelmének érdeke követelte meg, hogy eljárjunk velük szemben, mert a zsidók nemcsak belső bomlasztással szolgálták az ellenséget, hanem tevőleges kémkedéssel és szabotázzsal is.”428 A szovjet hadsereg fenyegető közeledésével Magyarország tulajdonképpen beteljesítette az „önvédelmi” küzdelmet. Gyakorlatilag ez volt azokban az években a magyarság egyetlen „sikeresnek” mondható harca. A történéseket pedig passzívan szemlélő társadalom felmérte, hogy amennyiben a zsidók eltűnnek az országból, akkor a háború végén semmiről nem kell számot adnia, és főképpen semmit nem kell visszaadnia, 429 mert egyszerűen nem lesz kinek – és lényegében mindent el lehet felejteni! Hiszen amiről nem beszélünk, az tulajdonképpen nem is létezik!

Bibliográfia a kassai zsidók történetéhez a 20. század első felében Memoárok: BÖHM, E. T.: V šesťročnom zajatí.(Spomienky na roky 1938-1945). Martin 1994. GÖRÖG, Artúr: A kassai zsidóság története és galériája. Bnei Brak, Lipe Friedmann, 1991, 456 p. KÁLMÁN Márta: Örökség. Budapest : Magvető, 1982. Monográfiák: CSÍKI, Tamás: Városi zsidóság Északkelet és Kelet-Magyarországon. (A miskolci, a kassai, a nagyváradi, a szatmárnémeti és a sátoraljaújhelyi zsidóság gazdaság és társadalomtörténetének összehasonlító vizsgálata 1848-1944), Budapest : Osiris, 1999. KOLIVOŠKO, Štefan – AMRICHOVÁ, Jana – CHMELÁROVÁ, Alžbeta – KOLIVOŠKOVÁ, Elena – MITROVÁ, Oľga: Slovník židovských osobností Košíc a okolia. KOVÁCS, Éva: Felemás asszimiláció. A kassai zsidóság a két világháború között, Somorja – Dunaszerdahely: Lilium Aurum, 2004. LÁNYI Menyhért – PROPPERNÉ BÉKEFI Hermin: Szlovenszkói zsidó hitközségek története, Kassa, 1933. Tanulmánykötetek: Košice a deportácie Židov v roku 1944. Eds. JUROVÁ, Anna. – ŠALAMON, Pavol. Košice: Spoločenskovedný ústav SAV - Oddelenie židovskej kultúry SNM v Bratislave, 1994. Jozef SULAČEK: Tragické osudy židovského obyvateľstva na východnom Slovensku v roku 1944. Tanulmányok: BALASSA, Zoltan: “Rejtélyek a Csermely völgyben”, Szabad újság 1993. 6. 21.

428 429

Felvidéki Ujság 1944. május 17, 2. Felvidéki Ujság 1944. szeptember 11, 4: „Csak névre szóló igazolvánnyal lehet zsidó vagyontárgyakat vásárolni. Tilos az igazolványokat másra átruházni”; szeptember 23, 8: „Hétfőn megkezdik a zár alá vett zsidó bőráruk kiárusítását. Tovább folyik a butor-árusítás is”; szeptember 28, 4: „Megkezdik a zsidóüzletek áru- és anyagkészleteinek értékesítését”; szeptember 29, 3: „Hétfőn megkezdik a zár alá vett zsidó zongorák kiárusítását”.

98

BOROVSZKY, Géza: “A felvidéki magyar zsidóság nemzeti hűsége a cseh uralom alatt”, Népszava 1939. február 19. CSÍKI, Tamás: A kassai zsidóság a Holocaust idején. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve (Veres László – Viga Gyula eds.) vol. XLII, 2003, 387–399. ELIÁŠ, Štefan: “Tragédia košických Židov v rámci rasovej perzekúcie v rokoch 1938-1945”, in JUROVÁ, Anna – ŠALAMON, Pavol (eds.), Košice a deportácie Židov v roku 1944. Zborník príspevkov z odborného seminára k 50. výročiu deportácií z Košíc 19. máj 1994. Košice: Spoločenskovedný ústav SAV –Oddelenie židovskej kultúry SNM, 1994, 107–128. KAMENEC, Ivan: “Vyústenie "konečného riešenia" židovskej otázky na Slovensku”, in JUROVÁ, Anna – ŠALAMON, Pavol (eds.), Košice a deportácie Židov v roku 1944. Zborník príspevkov z odborného seminára k 50. výročiu deportácií z Košíc 19. máj 1994. Košice: Spoločenskovedný ústav SAV – Oddelenie židovskej kultúry SNM, 1994, 9–22. KONEČNÝ, Stanislav: “K niektorým zdrojom antisemitizmu a jeho ideologickým aspektom” in JUROVÁ, Anna – ŠALAMON, Pavol (eds.), Košice a deportácie Židov v roku 1944. Zborník príspevkov z odborného seminára k 50. výročiu deportácií z Košíc 19. máj 1994. Košice: Spoločenskovedný ústav SAV – Oddelenie židovskej kultúry SNM, 1994, 134–142. KOVAČ, Andrej: “Slovenská Sloboda o deportáciách Židov v roku 1944”, in JUROVÁ, Anna – ŠALAMON, Pavol (eds.), Košice a deportácie Židov v roku 1944. Zborník príspevkov z odborného seminára k 50. výročiu deportácií z Košíc 19. máj 1994. Košice: Spoločenskovedný ústav SAV – Oddelenie židovskej kultúry SNM, 1994, 129–133. KOVÁCS, Éva: “Politická mnohofarebnosť košického židovstva medzi dvomi vojnami”, in JUROVÁ, Anna – ŠALAMON, Pavol (eds.), Košice a deportácie Židov v roku 1944. Zborník príspevkov z odborného seminára k 50. výročiu deportácií z Košíc 19. máj 1994. Košice: Spoločenskovedný ústav SAV – Oddelenie židovskej kultúry SNM, 1994, 93–105. KOVÁCS, Éva: “Disszimiláció, zsidó azonosságtudat, regionális identitás Szlovákiában (19201938)”, Regio. Kisebbségtudományi Szemle 2, 1991/2. MOSNÝ, Peter: “K právnemu vymedzeniu pojmu Žid v zákonodárstve slovenského štátu”, in JUROVÁ, Anna – ŠALAMON, Pavol (eds.), Košice a deportácie Židov v roku 1944. Zborník príspevkov z odborného seminára k 50. výročiu deportácií z Košíc 19. máj 1994. Košice: Spoločenskovedný ústav SAV – Oddelenie židovskej kultúry SNM, 1994, 29–36. OLEJNÍK, Milan: “Holocaust - jeho príčiny a character”, in JUROVÁ, Anna – ŠALAMON, Pavol (eds.), Košice a deportácie Židov v roku 1944. Zborník príspevkov z odborného seminára k 50. výročiu deportácií z Košíc 19. máj 1994. Košice: Spoločenskovedný ústav SAV – Oddelenie židovskej kultúry SNM, 1994, 148–154. POTEMRA, Michal: “Židovská otázka v Košiciach v rokoch 1938-1944”, in JUROVÁ, Anna – ŠALAMON, Pavol (eds.), Košice a deportácie Židov v roku 1944. Zborník príspevkov z odborného seminára k 50. výročiu deportácií z Košíc 19. máj 1994. Košice: Spoločenskovedný ústav SAV – Oddelenie židovskej kultúry SNM, 1994, 37–51. ŠALAMON, Pavol: “Demografický vývoj Židov v Košiciach v rokoch 1841–1944”, in JUROVÁ, Anna – ŠALAMON, Pavol (eds.), Košice a deportácie Židov v roku 1944. Zborník príspevkov z odborného seminára k 50. výročiu deportácií z Košíc 19. máj 1994. Košice: Spoločenskovedný ústav SAV – Oddelenie židovskej kultúry SNM, 1994, 85–92. SINGEROVÁ, Silvia: “Obraz povojnovej reality Židov slovenskej spoločnosti z hľadiska identity (na príklade Košíc)”, in SALNER, Peter (ed.), Židovská komunita po roku 1945, Bratislava: Zing Print, 2006, 51–66. SULAČEK, Jozef: “Tragické osudy židovského obyvateľstva na východnom Slovensku v roku 1944”, in JUROVÁ, Anna – ŠALAMON, Pavol (eds.), Košice a deportácie Židov v roku 1944. 99

Zborník príspevkov z odborného seminára k 50. výročiu deportácií z Košíc 19. máj 1994. Košice: Spoločenskovedný ústav SAV – Oddelenie židovskej kultúry SNM, 1994, 62–84. TAJTÁK, Ladislav: “K niektorým otázkam dejín židov na Slovensku”, in JUROVÁ, Anna – ŠALAMON, Pavol (eds.), Košice a deportácie Židov v roku 1944. Zborník príspevkov z odborného seminára k 50. výročiu deportácií z Košíc 19. máj 1994. Košice: Spoločenskovedný ústav SAV – Oddelenie židovskej kultúry SNM, 1994, 52–61. VRANA, Vladimír: “Náčrt historického pohľadu na príčiny deportácie Židov na európskom kontinente”, in JUROVÁ, Anna – ŠALAMON, Pavol (eds.), Košice a deportácie Židov v roku 1944. Zborník príspevkov z odborného seminára k 50. výročiu deportácií z Košíc 19. máj 1994. Košice: Spoločenskovedný ústav SAV – Oddelenie židovskej kultúry SNM, 1994, 143–147. ZAVACKÁ, Katarína: “Vývin právneho vedomia na Slovensku v rokoch 1939–1942”, in JUROVÁ, Anna – ŠALAMON, Pavol (eds.), Košice a deportácie Židov v roku 1944. Zborník príspevkov z odborného seminára k 50. výročiu deportácií z Košíc 19. máj 1994. Košice: Spoločenskovedný ústav SAV – Oddelenie židovskej kultúry SNM, 1994, 23–28; Kézirat: ENTEN, Emanuel: K dejinám Židov v Košiciach. Korabeli magyar nyelvű sajtó, kiadványok: A kassai zsidó tanács közleményei, 1944 Felvidéki Ujság Egyházi lapok: Kassai Katholikus Egyházi Tudósító, Kassa, 1914. jan. 15 – 1940. dec.: a kassai katolikus egyházak, tanintézetek és egyesületek hivatalos közlönye. Megj. havonta 8-16 old. Kassai Katolikus Nyári Egyetem, Kassa, 1943. júl. 18. Alkalmi lap. Megj. egyetlen szám. Kassai Katolikus Tudósító, Kassa, 1941. jan. – 1944. ápr. a kassai római katolikus egyházközségek és egyesületek értesítője. Megj. havonta, 1944: negyedévente, 8-16 old. össz. 40 szám. Margareten Blatt, Kassa, 1942. aug. – 1944. okt. Bogner Mária Margit hitbuzgalmi lapja. Megjelent negyedévente, összesen 9 szám. Margitvirágok, Kassa, 1941 novembere. Szent Magyarok Lapja, Kassa, 1942–1944. Bogner Mária Margit lapjának melléklete. Megjelent rendszertelenül. Új Élet, Kassa, 1932. jan. – 1941. dec.; Budapest, 1942. ápr. – 1944. aug.: felvidéki katolikus szociális és világnézeti szemle, a Prohászkás Mozgalom hivatalos lapja. Megj. évente 10x. 1933– 39: évente 11x, 1940-41: havonta 32-72 oldal, összesen 140 szám.

100

Kassa – 1a függelék

101

Kassa – 1b függelék

102

Kassa – 1c függelék

103

Kassa – 2a függelék

104

Kassa – 2b. függelék

105

Kassa – 3. függelék – Zsidók a téglagyárban

106

Kassa – 4. függelék – Tóra és héber könyvek

107

Kassa 5. függelék - Genealógiák

108

Konklúzió: kutatási eredmények összegzése
A munkahipotézis beigazolódott. Mivel még az alapvető levéltári kutatások, forráskiadások is hiányoznak joggal elmondható, hogy a szlovákiai és magyarországi egyházaknak a Holokauszthoz vezető két világháború közötti antiszemitizmus kibontakozásában játszott szerepének és felelősségének a tudományos feltárása lényegében véve most kezdődik. Az egyes esettanulmányok világosan megmutatták, hogy a múltfeltárás azért is fontos, mert Közép-Kelet-Európában ez nem feltétlenül jelent számvetést, szembenézést, vitát, kibeszélést és önreflexiót, hanem éppen ellenkezőleg. Sokszor az önigazoló és önfelmentő mítoszképzést/mítoszteremtést szolgálja: „mások” (vagyis a „szomszédok”) nagyobb szörnyűségeket követtek el; „mi magunk” pedig valójában szenvedő alanyai voltunk a történéseknek, arról nem is beszélve, hogy „nekünk” semmi közünk az egészhez! Az esettanulmányok világosan mutatják, hogy lokális szinten, a főképpen az elitek által írt és olvasott egyházi vagy profán, de önmagukat keresztényként meghatározó, sajtótermékek fontos szerepet játszottak a zsidóság – összességében véve negatív – képének kialakításában és fenntartásában. Ennek indítéka, hogy történelmi távlatból visszatekintve úgy tűnik, az első világháborút követően a magyarországi társadalom számára a legfontosabb, megoldásra váró problémát a „zsidókérdés” jelentette. Ebben a vonatkozásban fontos eredményeket hozhat a kutatás időbeli (1920 és 1938 között) és térbeli (Románia, esetleg Lengyelország) kiterjesztése a jövőben; illetve az összehasonlító jelleg erősítése. Jelentős eredmény annak nyilvánvalóvá válása, hogy egy társadalmi csoport valamilyen alapon (vallási, faji) történő folyamatos megbélyegzése, és az irányába tanúsított állandó ellenséges hangulatkeltés hosszabb távon a társadalmat – különösen, ha az frusztrációkkal, szorongásokkal és félelmekkel telített – passzívvá és immunissá teszi a csoport megpróbáltatásai és szenvedései iránt. Mindez hatványozottabban jelentkezik, amennyiben az önmagát keresztényként meghatározó társadalomban az egyházak nem fékező, hanem a megbélyegzést és a kirekesztést erősítő tényezőkként működnek. Ebben a vonatkozásban rendkívül fontos elem az egyházi és a politikai közegeknek az egymáshoz való viszonyulása, kapcsolatrendszere: együttműködő, avagy konfliktusos? Hasonlóképpen fontos eredmény annak, most már forrásokkal, bizonyított volta, hogy a két világháború közötti Magyarországon a „keresztény” tulajdonképpen nem csupán vallási, hanem egyben faji kategóriát is jelentett; a „zsidó” ellentéte volt. Ennek függvényében a legnehezebb helyzetbe a kikeresztelkedett zsidók kerültek. Fajilag ugyanis őket egy kategóriába sorolták az izraelita hitfelekezetűekkel, jóllehet ők vallásilag „keresztények” voltak. A megkülönböztetést az „őskeresztény” fogalom segítségével valósították meg. Ez azon magyar keresztények önmeghatározása volt, akik bizonyítottan nem rendelkeztek zsidó/izraelita felmenőkkel. Később ezt a kategorizálási rendszert kiterjesztették mind a Csehszlovákiától, mind a Romániától Magyarországhoz visszacsatolt területekre (1938–1940). A jövőbeni kutatás fontos témája lehet a korszakok közötti összehasonlítás; valamint annak feltárása, hogy egyes lokális társadalmak, illetve a helyi egyházak, miképpen élték meg ezeket a változásokat. Az esettanulmányok eredményeinek fényében elmondható, hogy a keresztény egyházak, mint intézmények, valójában nem nyújtottak oltalmat és hathatós segítséget a zsidónak minősülő/minősített keresztények számára. Ezek az egyházak is magukévá tették a faji kategorizálást és zsidókeresztény híveiknek csupán lelki vigaszt nyújtottak, és az „üdvösséget” biztosították számukra. Gyakorlatilag végignézték, ahogy híveiket deportálják. A segítés mindig egyéni szinten zajlott (akár erkölcsi, akár anyagi megfontolásból), és sohasem intézményesen!

109

Az egyházak, és különösképpen az egyházi vezetők felelőssége abban állapítható meg, hogy lényegében szótlanul tűrték, hogy a politikai hatalom kisajátítsa a kereszténységet a saját tevékenysége meghatározására, megindokolására és legitimálására, illetve hogy a keresztény jelzőt egyfajta „faji kategóriává” silányítsa. Mindebben természetesen az is szerepet játszott, hogy a magyar katolikusoknak (és általában a keresztényeknek) a zsidóságról alkotott képét, zsidósággal kapcsolatos érzelmeit különböző tényezők együttese határozta meg. 1. A modern szakirodalom által antijudaizmusnak nevezett vallási színezetű zsidóellenesség, amelynek gyökerei már az újszövetségi iratokban – legmarkánsabban a János evangéliumban – megtalálhatók. Ez a közel két évezredes keresztény hagyomány a két világháború közötti magyar prédikációs, illetve „sekrestyeponyva” irodalomban úgy jelenik meg, hogy a zsidók kollektíve felelősek Jézus haláláért, valamint ellenségei Jézusnak és az egyháznak. Ez az, ami értelemszerűen beivódik mind a köztudatba, mind a politikai és társadalmi elit tudatába. Az ő kereszténység ismeretük ugyanis felszínes és hiányos; kimerül az egyszerű közhelyekben. 2. Ez a felszínesség és ismerethiány az oka annak, hogy a XIX. század végén Magyarországon kibontakozó politikai katolicizmus, valamint a két világháború közötti „keresztény kurzus”, hol kifejezetten, hol látensen, a magyar társadalom problémáinak gyökerét a „zsidó elem” túlsúlyában, a keresztény erkölccsel szembeszegülő „zsidó szellemben” jelölte meg. Mindez mintegy törvényszerűen találkozott a modern politikai antiszemitizmussal, amely a zsidók gazdasági és társadalmi befolyása ellen hirdetett harcot. Ily módon a magyar antiszemitizmus tulajdonképpen a kereszténység talaján fejlődött ki, azzal mindig is szervesen összefonódott. Nem véletlen tehát, hogy ez a szemlélet megtalálható az egyházi irányítás alatt álló sajtóban is, országos és helyi szinten egyaránt. A további összehasonlító kutatás feladata feltárni, hogy ugyanebben az időszakban (1920–1944) mi a helyzet Csehszlovákiában, Romániában, és esetleg Lengyelországban. 3. A faji gondolkodás térhódítása szükségessé tette a keresztség egyházi részről történő védelmezését. Erre magyar vonatkozásban történtek ugyan próbálkozások (pl. Klemm Kálmán430), ellenben a történések mindenképpen azt mutatják, hogy nem sok eredménnyel. Ez elsősorban azzal magyarázható, hogy lényegében csak a túlzásokat kifogásolták, miközben a magyar keresztény társadalom és kultúra védelmében jogosnak tartották az „elvi vagy erkölcsi” antiszemitizmust. Ezt az álláspontot főleg a nagyhatású véleményformáló Bangha Béla jezsuita képviselte a Magyar Kultúrában és a Katolikus Lexikonban. A kor sajátságos érvelését mutatja, hogy megpróbálták az Ószövetséget elválasztani a zsidóságtól. Ez a megközelítés szintén a keresztény hagyományban gyökerezik. Ily módon az Ószövetséget nem annyira a zsidó nép, hanem sokkal inkább Isten műveként, a Jézus eljövetelét előkészítő kinyilatkoztatásként értelmezték. Ennek értelmében a benne foglalt vallásgyakorlatot és erkölcsi normákat pozitívan ítélték meg, miközben a kortárs zsidóságét negatív színben tűntették fel. Jóllehet a zsidótörvények idején jelentek meg püspöki állásfoglalások a keresztség kegyelmi hatásának, egyúttal pedig a megkeresztelkedett zsidók és leszármazottaik teljes értékű keresztény voltának védelmében, ezek valójában megmaradtak elvi szinten. Ezekből az állásfoglalásokból maguk az egyháziak sem vontak le semmiféle hasznosítható következtetést, így azok gyakorlati haszna a nullával volt egyenlő. 4. Mivel a magyar katolikus egyház felső vezetése szervesen betagolódott a korabeli politikai
430

Klemm Kálmán: Kereszténység vagy faji vallás? Hitvédelmi tanulmány Rosenberg mítosz-vallásáról , Budapest, 1937.

110

és gazdasági elitbe, ez jelentősen befolyásolta hivatalos állásfoglalásait és felsőházi szereplését. Ennek az elitnek a szemléletmódját pedig alapvetően a liberalizmus- és demokrácia-ellenesség, valamint a „nagyobb rossz” (bolsevizmus, illetve fasizmus és nemzeti-szocializmus) elkerülésének az igénye és érdeke határozta meg. Ebből kifolyólag hajlandók voltak elfogadni a kormányzat jogkorlátozó és kirekesztő intézkedéseit. 5. A papság körében (nyilvános és nem nyilvános megnyilatkozásokban egyaránt) tetten érhető a rasszista előítéletekhez és korszellemhez való alkalmazkodás. Ily módon nem annyira az „árral szemben”, hanem többnyire „az árral együtt” úsztak. Ez az, ami erkölcsileg még inkább kiemeli azokat, akik ilyen körülmények között is zsidó emberek megmentésére vállalkoztak. Továbblépés Az eddigi eredmények tükrében mindenképpen körvonalazható néhány olyan fontos kutatási terület, amelyeknek a feltárása mindenképpen szükséges lenne a jövőben: • Összeállítani az egyházi személyeknek (papok, lelkészek) a korabeli, ún. „profán”, elsősorban politikai jellegű sajtóban (napilapok, hetilapok, folyóiratok) megjelent és a zsidósággal kapcsolatos publicisztikájának a repertóriumát. Felekezetekre lebontva összeállítani az egyházi sajtóban megjelent és a zsidósággal kapcsolatos, a zsidóságra vonatkozó publicisztika repertóriumát. Elemezni – különösképpen az 1938–1944-es időszakban – a politikai szerepet vállaló és képviselői mandátummal rendelkező egyházi személyek megnyilatkozásait, tetteit. Vizsgálni, hogy a szlovákiai és a magyarországi keresztény miliőben miképpen találkozott és kapcsolódott egybe az antijudaizmus (a „teológiai érvekre alapozott ellenérzés a zsidósággal szemben”) és a modern politikai antiszemitizmus (amely „a társadalmi problémák leegyszerűsítő magyarázatát kínálta, tulajdonképpen minden szociális igazságtalanságért a zsidókat téve felelőssé”).431 Az egyházi – különösképpen a plébániai (pl. katolikus historia domusok) – levéltári anyagok alapján átfogóan elemezni a zsidó deportálások kapcsán (Szlovákia: 1942; Magyarország: 1944) született egyházi magatartásokat és megnyilatkozásokat.

• • •

A kutatás abból a szempontból is fontosnak mondható, hogy a Holokauszt fájdalmas valóságának tényszerű feltárásán túlmenően tulajdonképpen • lehetővé teszi a korabeli magyar és szlovák társadalmak jobb és pontosabb megértését; • támpontokat nyújt a kommunizmusba való átmenet új megközelítéséhez és újszerű megvilágításához; illetve • rávilágít napjaink társadalmi és politikai problémáinak gyökereire. Összegzésképpen elmondható, hogy az egyházak szerepének vizsgálata az antiszemitizmus és a Holokauszt vonatkozásában olyan markáns, és minden tekintetben időszerű, kérdéseket is felszínre hoz, mint: • a válságban levő társadalmak identitás-meghatározó és nemzetépítő mechanizmusai; illetve
431

Gárdonyi Máté: „Üldöztetés és felelősség. A magyar Holokausztról egyházi szemmel”, in Mártonffy Marcell – Petrás Éva (szerk.): Szétosztott teljesség. A hetvenöt éves Boór János köszöntése, Hét Hárs – Mérleg, Budapest, 2007, 267-268.

111

az összetett identitást, a többszörös hovatartozást eredményező modernizáció problematikája és az egysíkú identitást jelentő elképzelt múltba való visszamenekülés igénye.

Mindezekben a folyamatokban ugyanis a keresztény egyházak megkerülhetetlenül jelen vannak; különösen akkor, ha az illető politikai elit ideológiájában és diskurzusában a kereszténységre hivatkozik. A zsidóság ugyanis mindig fontos szerepet játszott a kereszténység önmeghatározásában. Tulajdonképpen az átjárhatatlan határmegvonást tette lehetővé. Ezek a jelenségek és folyamatok pedig messze túlmutatnak Szlovákián és Magyarországon, mivel relevánsak az egész közép-kelet-európai térségre. A térség történelmében mélyen gyökerező politikai és társadalmi folyamatoknak a pontosabb ismerete akár az EU jövője szempontjából is fontos lehet, hiszen minden válsághelyzet aktualizálja, és felerősíti az ismert és beidegződött sztereotípiákat, amelyek kiválóan alkalmasak a támpontjait vesztő tömegek manipulálására.

112

Részletes bibliográfia: Magyarország és (Cseh)Szlovákia
Általános bibliográfiák: Braham, Randolph L.: The Hungarian Jewish Catastrophe. A Selected and Annotated Bibliography , 1962; 2nd, rev. and enlarged edition. (Holocaust Studies Series – East European Monographs, 162), Institute for Holocaust Studies of the City University of New York, New York, 1984, XVI+501 p. Braham, Randolph L.: The Holocaust in Hungary. A Selected and Annotated Bibliography, 1984-2000. (Holocaust Studies Series – East European Monographs, 583), The Rosenthal Institute for Holocaust Studies Graduate Center, New York – East European Monographs, Boulders, 2001, XII+252 p. Braham, Randolph L.: A magyarországi holokauszt bibliográfiája, 1–2. kötet, Park Kiadó, Budapest, 2010, XII+549 p. & XII+551–926 p.; … Bibliography of the Holocaust in Hungary. (Holocaust Studies Series – East European Monographs, 784), The Rosenthal Institute for Holocaust Studies CUNY – Social Science Monographs – Columbia University Press, New York, 2011, 934 p. Kolosváry-Borcsa Mihály, A zsidókérdés magyarországi irodalma. A zsidóság szerepe a magyar szellemi életben: a zsidó származású írók névsorával , Stádium Kiadó, Budapest, 1943, 310 p. [Kifejezetten antiszemita megközelítésben tekinti át a könyvkiadást.]

Levéltári anyagok – egyházi vonatkozásokkal: Archival Guide to the Collections of the United States Holocaust Memorial Museum: http://www.ushmm.org/research/center/archguide/ Horecky, Paul L. (ed.): East Central and Southeast Europe. A Handbook of Library and Archival Resources in North America, Clio Press, Santa Barbara (CA), 1976, 467 p.

A magyarországi keresztény egyházak és az antiszemitizmus - Holokauszt (Szakirodalom) Általános – több egyházat is tárgyaló - művek: Ádám Sándor, Magyarok pusztulása, A szerző magánkiadása, Budapest, 1998, 140 p. [„Zsidóüldözés – zsidómentés”: 106-110.] Asaf, Uri: „Christian Support for Jews during the Holocaust in Hungary”, in Braham, Randolph L. (ed.): Studies on the Holocaust in Hungary. (East European Monographs, 301), Columbia University Press, New York, 1990, 65–112. A tiszaeszlári bűnper. Bary József vizsgálóbíró emlékiratai , Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1933, 462 p. Balogh Margit – Gergely Jenő: Egyházak az újkori Magyarországon 1790-1992. (Kronológia. História Könyvtár 1), História – MTA Történettudományi Intézet, Budapest, 1993. 113

Balogh Margit – Gergely Jenő: Egyházak az újkori Magyarországon 1790-1992. (Adattár. História Könyvtár 4), História – MTA Történettudományi Intézet, Budapest, 1996, 549 p. Bibó István: „Zsidókérdés Magyarországon 1944 után”, Válasz 8, 1948/október–november, 778–877; reprint: Szabó Zoltán (ed.): A harmadik út, Könyves Céh, London, 1960, 227–354; Kemény István – Sárközi Mátyás (eds.): Bibó István összegyűjtött munkái, Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem kiadása, Bern, 1982, 389–504; Válogatott tanulmányok II.. kötet, Magvető, Budapest, 1986, 621–788. [Tárgyalja a keresztény egyházak felelősségét, erkölcsi kudarcát.] Bihari Péter: „A magyarországi zsidóság helyzete a zsidótörvényektől a deportálásig”, in Lendvai L. Ferenc – Sohár Anikó – Horváth Pál (eds.): Hét évtized a hazai zsidóság életében. II. rész. (Vallástudományi tanulmányok, 5), MTA Filozófiai Intézet Kiadása, Budapest, 1990, 9–60. [Épp csak említi a keresztény egyházfők magatartását a zsidótörvényekkel kapcsolatosan (43), illetve a keresztény zsidók munkaszolgálatát (45).] Braham, Randolph L.: „A keresztény egyházak és a Holokauszt Magyarországon. Áttekintés”, in Rittner, Carol – Smith, Stephen D. – Steinfeldt, Irena (eds.) – Bauer, Yehuda (adviser ed.): The Holocaust and the Christian World. Reflections ont the Past, Challenges for the Future , Beth Shalom Holocaust Memorial Centre – Yad Vashem International School for Holocaust Studies – Kuperard, 2005; …A Holokauszt és a keresztény világ. Szembenézés a múlttal és a jövő kihívásaival, Egyházfórum, Pécs – Balassi Kiadó, Budapest, 2009, 194–201. Braham, Randolph L.: „Magyarország keresztény egyházai és a Holokauszt”, Múlt és Jövő 2000/3–4, 43–60; in Idem. (ed.): Tanulmányok a Holokausztról I, Balassi Kiadó, Budapest, 2001, 9–36; in Idem: A Holokauszt. Válogatott tanulmányok, Láng Kiadó, h. n., 2002, 263–295; English and Hebrew versions in: Yad Vashem Studies 28, 2001, 241–280 and respectively 187–218. Braham, Randolph L. (compiled and edited): The Destruction of Hungarian Jewry. A Documentary Account, 2 volumes, World Federation of Hungarian Jews, New York 1963, 970 p. Braham, Randolph L.: The Politics of Genocide. The Holocaust in Hungary. Vol. I-II, 1981.; 2nd enlarged and revised edition: Columbia University Press, New York, 1994; …A népirtás politikája. A Holocaust Magyarországon. I-II. kötet, Budapest, 1988; 2., bővített és átdolgozott kiadás, Belvárosi Könyvkiadó, Budapest, 1997, XLVIII+1–676 & XIV+677–1474 p. [A zsidótörvények kapcsán röviden ismerteti a keresztény egyházfők magatartását (121-122, 150-151, 192-193). Ír még „A Magyarországi Keresztény Zsidók Szövetségé”-ről (471-475), „A magyar keresztények magatartásá”-ról (1012-1019), illetve „A Vatikán és a budapesti nunciatúra” közbelépéseiről (11621175). Külön fejezetet képez „A keresztény egyházak álláspontja és lépései” (1122-1154).] Braham, Randolph L: A magyar Holocaust. Második, rövidített kiadás. (Terep), Gondolat, Budapest, 1990, 260 p. [Keresztény egyházfők és hívők magatartása a szidótörvényekkel és a zsidóüldözéssel szemben: 59-60, 164-167, 213-218] Braham, Randolph L.: The Politics of Genocide. The Holocaust in Hungary , Wayne State University Press, Detroit, 2000, 321 p. (condensed edition); … A népirtás politikája. A holokauszt Magyarországon, Új Mandátum, Budapest, 2003, 249 p. (rövidített kiadás). Csepregi Zoltán: „‛Ellenségei minden embernek’. A pogány antijudaizmus, illetve antikrisztianizmus érvrendszerének továbbélése a keresztény antijudaizmusban”, Tanítványok, Evangélikus Teológiai Akadémia, Budapest, 1996, 107–113. Csiky János (ed.). Mit kell tudnia minden kereszténynek, zsidónak a zsidójogról. A második zsidótörvény és összes végrehajtási utasításai teljes szöveggel és magyarázatokkal, Centrum, Budapest, 1939, 92 p. 114

Csizmadia Andor: „Egyháziak a törvényhozásban és a közigazgatásban a két világháború között”, Világosság 24, 1983/6, 355–363. Csizmadia Andor: A magyar állam és az egyházak jogi kapcsolatainak kialakulása és gyakorlata a Horthy-korszakban, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1966, 442 p. [Kereszténység és zsidóság viszonya: 110-112] Egyed István: A mi alkotmányunk. (A Magyar Szemle könyvei), Magyar Szemle Társulat Budapest, 1943, 373 p. [Magyarországot keresztény államként határozza meg.] Fazekas Csaba: „Még egyszer a Holokauszt és a keresztény világ c. könyvről”, Egyháztörténeti Szemle 11, 2010/1. Fazekas Csaba: Kisegyházak és szektakérdés a Horthy-korszakban. (Látószög könyvek), TEDISZ – SzPA, Budapest, 1996, 172 p. [Tárgyalja a kisegyházak és a zsidóság viszonyát.] Fejtő Ferenc: Magyarság, zsidóság. (História Könyvtár. Monográfiák, 14), História – MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 2000, 338 p. [Csak utalások szintjén érinti az egyházak és a zsidóság viszonyát.] Fisch Henrik (ed.): Keresztény egyházfők felsőházi beszédei a zsidókérdésben, Szerző Kiadása – Neuwald I. utódai Könyvnyomda, é. n. [1947], 63 p. [1938-ban az I. és 1939-ben a II. zsidótörvény kapcsán.] Fischer, Rolf: Entwicklung des Antisemitismus in Ungarn,1867–1939: die Zerstörung der magyarischjüdischen Symbiose. (Südosteuropäische Arbeiten, 85), R. Oldenbourg, München, 1988, 206 p. Frojimovics Kinga – Komoróczy Géza – Pusztai Viktória – Strbik Andrea: A zsidó Budapest. Emlékek, szertartások, történelem. Szerkesztette Komoróczy Géza. (A város arcai – Hungaria Judaica, 7), Városháza – MTA Judaisztikai Kutatócsoport, Budapest, 1995, 1-2. kötet, 1–339 + 345–793 p. [Egyháziak magatartása a zsidótörvényekkel, rendeletekkel, deportálásokkal szemben: II, 496, 498, 511-512, 517-518, 527-529, 533-534, 539, 543-546, 563-566, 572-579] Frojimovics Kinga –Molnár Judit (eds.): A Világ Igazai Magyarországon a második világháború alatt , Balassi Kiadó, Budapest – Yad Vashem, Jeruzsálem, 2009, 524 p. Gárdos Miklós: Bélyeges sereg, Múzsák, Budapest, 1990, 286 p. [Tárgyalja a Holokauszt különböző aspektusait, és felveti a keresztény egyházak szerepét.] Gergely Anna: A székesfehérvári és Fejér megyei zsidóság tragédiája (1938–1944) , Vince Kiadó, Budapest, 2003, 293 p. [Shvoy Lajos püspök levelezése és pásztorlevelei alapján tárgyalja mind a katolikus egyház magatartását, mind pedig a protestáns egyházak megítélését.] Gergely Jenő: „A ‛keresztény-nemzeti’ ideológia (1919-1944)”, Társadalmi Szemle 41, 1986/2, 81–93; in Sánta Ilona (ed.): Egy letűnt korszakról, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1987, 71–92. Gergely Jenő: „A keresztény pártok és a ‛zsidókérdés’, 1938–1944”, in Molnár Judit (ed.): A Holokauszt Magyarországon európai perspektívában, Balassi Kiadó, Budapest, 2005, 67–83. Gergely Jenő: „A magyarországi egyházak és a Holocaust”, in: Braham, Randolph L. – Pók Attila (eds.): The Holocaust in Hungary: Fifty Years Later, Columbia University Press, New York, 1997, 441–456. Gergely Jenő: „A német megszállás és az egyházak”, Debreceni Szemle 2, 1994/1, 65–77. Gergely Jenő: „A pásztornak a nyáj mellett a helye”, in Glatz Ferenc (ed.): Az 1944. év históriája, Lapkiadó Vállalat, Budapest, 1984, 48–54.

115

Gergely Jenő: „A történelmi egyházak és a Holocaust”, in Králl Csaba (ed.): Holocaust emlékkönyv. A vidéki zsidóság deportálásának 50. évfordulója alkalmából , Teljes Evangéliumi Diák- és Ifjúsági Szövetség (TEDISZ), Budapest, 1994, 316–327. Gergely Jenő: „Az egyházak a keresztény nemzeti Magyarországon (1919–1944)”, in Gergely Jenő – Kardos József – Rottler Ferenc: Az egyházak Magyarországon Szent Istvántól napjainkig , Korona Kiadó, Budapest, 1997, 169–207. Gergely Jenő: „Az egyházak a nyilas uralom időszakában”, Hadtudományi Tájékoztató 1994/8, 69–85. Gergely Jenő: „Az egyházak Magyarországon a Horthy-korszakban”, Iskolakultúra 5, 1995/1-2, 26–31. Gergely Jenő: „Keresztény pártok 1919–1944: hatalom és egyház között”, Társadalmi Szemle 1991/89, 132–141. Gergely Jenő: A Keresztény Községi (Wolff-) Párt, Gondolat Kiadó – MTA–ELTE Pártok, pártrendszerek, parlamentarizmus kutatócsoport, Budapest, 2010, 400 p. Gergely Jenő: Főpapok, főpásztorok, főrabbik. Arcélek a huszadik századi magyar egyháztörténetből , Pannonica Kiadó, Budapest, 2004, 317 p. Gergely Jenő: Magyarország története 1919 őszétől a II. világháború végéig. Második, javított kiadás: Ikva Kiadó, Budapest, 1990, 120 p. [„A keresztény nemzeti ideológia”: 65-79.]; harmadik, bővített és átdolgozott kiadás: 1991, 149 p.; negyedik, javított kiadás: 1992, 109 p. Gergely Jenő – Glatz Ferenc – Pölöskei Ferenc (eds.): Magyarországi pártprogramok 1919–1944. A 2. kiadást javította és átdolgozta Gergely Jenő. (Magyarországi pártprogramok, 2), ELTE – Eötvös Kiadó, Budapest, 2003, 508 p. [A kereszténységhez, illetve a zsidósághoz való viszonyulás megjelenítése az egyes programokban.] Gergely Jenő – Izsák Lajos: A huszadik század története. (Magyar századok), Pannonica Kiadó, Budapest, 2000, 526 p. [Egyházak zsidómentő tevékenysége: 218-220.] Gerlach (Christian) – Aly (Götz), Das letzte Kapitel. Realpolitik, Ideologie und der Mord an den ungarischen Juden. 1944/1945, Deutsche Verlags-Anstalt, Stuttgart – München, 2002; …Az utolsó fejezet. Reálpolitika, ideológia és a magyar zsidók legyilkolása 1944/1945. Fordította és a Függeléket összeállította Kerényi Gábor, Noran-Kiadó, Budapest, 2005. [Csak mintegy mellékesen kerül szóba az egyházi vezetők magatartása a zsidótörvényekkel, zsidódeportálásokkal szemben; pl. 45, 274-275.] Görög Frigyes: „Izraelita zsidók és keresztény zsidók a II. zsidótörvény szemszögéből”, in Ararát – Magyar zsidó évkönyv az 1940. évre, Országos Izraelita Leányárvaház, Budapest, 1940, 77–80. Griffin, Roger: „Politikai vagy ontológiai bizonytalanság? A modernitás szerepe a magyar antiszemitizmus megerősödésében a 20. század eleji Európában”, in Molnár Judit (ed.): Jogfosztás – 90 éve. Tanulmányok a numerus claususról , Nonprofit Társadalomkutató Egyesület, Budapest, 2011, 14–26. [A vallás társadalmi térvesztésének szélesebb európai kontextusába helyezi az 1920as magyar numerus clausus törvényt. Számára az általánosabb vallási fundamentalizmus, illetve az európai totalitarizmusok és a hozzájuk szorosan kapcsolódó antiszemitizmus mind-mind a modernitás indukálta bizonytalanságérzettel függ össze. Lényegében véve kísérletek a szétesett hagyományos világrend helyreállítására, vagy helyettesítésére.] Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon. Politikai eszmetörténet. (Millenniumi magyar történelem), Osiris Kiadó, Budapest, 2001, 788 p. [Egyházfők és zsidótörvények: 141-142, 149151, 157-158. A szerző szerint a nyilasuralom idején „a keresztény egyházak vezetése még egy

116

jóindulatú értékelés szerint sem állt a helyzet magaslatán”, 188; keresztényszocializmus és zsidókérdés: 295-301.] Hanebrink, Paul Andreas: „The Christian Churches and Memory of the Holocaust in Hungary, 1945– 1948”, in Braham, Randolph L. –Chamberlin, Brewster S. (eds.): The Holocaust in Hungary: Sixty Years Later. (Holocaust Studies Series – East European Monographs, 678), The Rosenthal Institute for Holocaust Studies, Graduate center of The City University of New York – Social Science Monographs, Boulder – United States Holocaust Memorial Museum. Distributed by Columbia University Press, New York, 2006, 201–210. Hanebrink, Paul A.: In Defense of Christian Hungary. Religion, Nationalism, and Antisemitism, 1890– 1944, Cornell University Press, New York – London – Ithaca, 2006. Herczl, Moshe Y.: Christianity and the Holocaust of Hungarian Jewry, New York University Press, New York, 1993, 299 p.; …Kereszténység és a magyar zsidóság Holocaustja , PolgART, Budapest, 2000. Hetényi Varga Károly: Akiket üldöztek az igazságért. Papi sorsok a horogkereszt és nyilaskereszt árnyékában, Ecclesia, Budapest, 1985, 632 p. Horváth Zoltán: Hogy vizsgázott a magyarság?, Népszava, Budapest, 1945, 62 p. [Keresztény egyházak magatartása a zsidóüldözés idején: 51-56.] K. Farkas Claudia: „A ‘kikeresztelkedés’ dilemmája”, Holocaust füzetek 12, 1999, 73–91. K. Farkas Claudia: „A ‘kikeresztelkedés’ problémája a zsidótörvények idején (1938)”, Egyháztörténeti Szemle 2, 2001/1, 112–127. K. Farkas Claudia: Jogok nélkül. A zsidó lét Magyarországon, 1920–1944. (Politikatörténeti füzetek, 32), Napvilág Kiadó, Budapest, 2010, 361 p. [Bemutatja és elemzi az egyházfők megnyilatkozásait a zsidótörvények vitájában, valamint sajtóanyagot is feldolgoz.] Kanyó András: Horthy és a magyar tragédia. (Népszabadság Könyvek), Népszabadság, Budapest, 2008, 524 p. [1944-re vonatkozóan Horthy Istvánné emlékei alapján ír a pápa tiltakozásáról és Ravasz Lászlóról (248-253).] Karády, Victor: „Les fonctions idéologiques des statistiques confessionnelles et ethniques dans la Hongrie post-féodale (1867–1948)”, Revue d’Histoire des Sciences Humaines 18, 2008, 17–34. Karády Viktor: „Asszimiláció és társadalmi krízis. A magyar zsidó társadalomtörténet konjunkturális vizsgálatához”, Világosság 1993/3; újraközölve in Idem: Zsidóság, polgárosodás, asszimiláció. Tanulmányok. (konTEXTus könyvek), Cserépfalvi Kiadása, Budapest, 1997, 114–150 [„A ‘kitérések’ konjunktúrái”, 132-143.] Karády Viktor: „A felekezetek közötti házasságok általános szociológiája a régi rendszer idején”; in Idem: Zsidóság, polgárosodás, asszimiláció. Tanulmányok. (konTEXTus könyvek), Cserépfalvi Kiadása, Budapest, 1997, 196–248 [„A keveredés és a felekezetek: a zsidó–keresztény házasságok”, 209-222; „Áttérés és vegyes házasságok”, 227-237.] Karády Viktor: „Traumahatás és menekülés. A zsidó vallásváltók szociológiája 1945 előtt és után”, Múlt és Jövő 2, 1994, 73–91. Karády Viktor: „Zsidótörvények és életfeltételek a szociális jelzők tükrében (1938–1943)”, Medvetánc 1985/2–3; újraközölve in Idem: Zsidóság, polgárosodás, asszimiláció. Tanulmányok. (konTEXTus könyvek), Cserépfalvi Kiadása, Budapest, 1997, 275–324 [„Társadalmi szegregáció és felekezetek közötti távolság”, 294-302; „Menekülési stratégiák: áttérés és emigráció”, 302-309.] 117

Karsai Elek (ed.): Vádirat a nácizmus ellen. Dokumentumok a magyarországi zsidóüldözés történetéhez. 3: 1944 május 26 – 1944 október 15. A budapesti zsidóság deportálásának felfüggesztése, A Magyar Izraeliták Országos Képviselete Kiadása, Budapest, 1967, XL+721 p. [Egyházi dokumentumok: 6–10, 19–23, 49–52, 60–61, 84–86, 92–100, 109–112, 115–121, 126– 135, 138–158, 167–171, 195–196, 206–207, 211–218, 228, 251–255, 257–259, 265–266, 289–293, 302–303, 305–325, 342–343, 353–355, 385–387, 395, 412–413, 447, 459–460, 501, 507–509, 526–527, 553–557, 561–562, 568–571, 593–597.] Karsai László: Holokauszt, Pannonica Kiadó, h. n. [Budapest], 2001. [„Holokauszt Magyarországon”, 209–254. Az egyházak magatartását nem tárgyalja, csak hellyel-közzel említi a zsidótörvények megszavazása, keresztelési ügyek, deportálások kapcsán.] Karsai László (válogatta és a bevezető tanulmányt írta): Befogadók. Írások az antiszemitizmus ellen, 1882–1993, Aura Kiadó, Budapest, 1993, 256 p. [Egyháziak (Slachta Margit, Márton Áron, Protestáns püspökök, Hamvas Endre) fellépése: 152-153, 166-171, 184, 195-196.] Karsai László (válogatta és a bevezető tanulmányt írta): Kirekesztők. Antiszemita írások 1881–1992, Aura Kiadó, Budapest, 1992, 212 p. [Egyházfők felsőházi hozzászólásai a zsidótörvényekhez: Ravasz László református püspök (84-89), Serédi Jusztinián esztergomi bíboros-érsek (103-105, 110-112).] Katona Csaba – Ólmosi Zoltán – Oross András – Soós László – P. Szigetváry Éva – Szabó Dóra – Varga Katalin (összeállította): Emlékezz! Válogatott levéltári források a magyarországi zsidóság üldöztetésének történetéhez, 1938–1945, Magyar Országos Levéltár, Budapest, 2004, 236 p. [A szegedi Szent Kereszt Egyesület beadványa a polgármesterhez: 132- 135; szegedi rendőrségi jelentés a kikeresztelkedésekről: 148; Hamvas Endre csanádi püspök levele a szegedi főispánhoz: 155-156; a vegyes házasságból származó gyermekek sorsának elbírálása: 164-167; Angelo Rotta apostoli nuncius látogatása Szálasi Ferenc miniszterelnöknél, feljegyzés: 186-193.] Katzburg, Nathaniel: Hungary and the Jews 1920–1943, Bar-Ilan University Press, Ramat-Gan (Israel), 1981; …Zsidópolitika Magyarországon 1919–1943. Szakmailag lektorálta, a fordítást átdolgozta és szerkesztette Prepuk Anikó. (Hungarica Judaica, 2), Bábel Kiadó, Budapest, 2002, 303 p. [Keresztény egyházfők magatartása a zsidótörvényekkel kapcsolatban: 93, 121-124, 158-160.] Kepecs József (szerk.), A zsidó népesség száma településenként (1840–1941) , Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 1993. [„Zsidónak minősített” nem izraelita vallásúak vallásuk és izraelita felmenőik szerint: 38-49]. Komoróczy Géza, Holocaust. A pernye beleég a bőrünkbe , Osiris, Budapest, 2000, 182 p. [Zsidómentés (40); keresztény lelkiismeret-vizsgálat (45).] Kocsor Judit – László Klári (szerk.): Különbéke. Embermentők és túlélők beszélgetései a holokausztról, Bencés Kiadó, Pannonhalma, 2008, 242 p. Korbuly Dezső: „Politische Ideen und Tendenzen in Ungarn am Vorabend zur Zeit des Zweiten Weltkriegs”, Südostdeutsches Archiv 28–29, 1985–1986, 117–129. [Keresztény – zsidó kapcsolatok a középosztály szintjén.] Kornis Gyula: Kultúrpolitikánk irányelvei, Athenaeum, Budapest, 1921. Kovács Alajos: „A keresztény vallású, de zsidó származású népesség a népszámlálás szerint”, Magyar Statisztikai Szemle 22, 1944, 95–103. Kovács M. Mária: Liberalizmus, radikalizmus, antiszemitizmus. A magyar orvosi, ügyvédi és mérnöki kar politikája 1867 és 1945 között [=Liberalism, Radicalism, Anti-Semitism. The Politics of the Hungarian Medical, Legal, and Engineering Corps between 1867 and 1945], Helikon Kiadó, 118

Budapest, 2001, 178 p. [A kereszténység, mint magyar faji és nemzeti identitáselem, az antiszemita politikai ideológia alapjaként jelenik meg.] Körmendy Balázs [Kulcsár István]: Zsidó gyónás. Interart Stúdió, Budapest, 1990, 223 p.; újabb kiadás: Argumentum, Budapest, 2006, 232 p. [Egy kikeresztelkedett, majd visszatért zsidó vall a keresztényekről.] Kristó Gyula – Barta János – Gergely Jenő: Magyarország története. Előidőktől 2000-ig, Pannonica Kiadó, Budapest, 2002, 687 p. [Egyháziak zsidómentő tevékenysége: 557] Ladányi Andor: „Az első zsidótörvény megszületése”, Múlt és Jövő 2, 2010, 102–121. László Ernő: „Hungary’s Jewry: A Demographic Overview, 1918–1945”, in Braham, Randolph L. (ed.): Hungarian–Jewish Studies. Vol. II, World Federation of Hungarian Jews, New York, 1969, 137–182. [„Conversions to the Christian Faith”: 154-155.] Lebovits Imre: Zsidótörvények – zsidómentők, Ex Libris Kiadó, Budapest, 2007, 419 p. [Reflektál a keresztény egyházaknak és egyházi személyeknek a zsidósághoz és a zsidóellenes törvénykezéshez való viszonyulására; bemutatja a zsidómentésben szerepet vállalt egyháziakat.] Lévai Jenő: Fekete könyv a magyar zsidóság szenvedéseiről, Officina, Budapest, 1946, 320 p.; … Black Book on the Martyrdom of Hungarian Jewry, The Central European Times Publishing Co. Ltd, Zürich, 1948. [Keresztény egyházfők magatartása: 30-31, 63, 98-100, 113, 164-165, 190-191, 239-240.] Lévai Jenő: Szürke könyv magyar zsidók megmentéséről, Officina, Budapest, 1946, 238 p. [Tárgyalja az egyházi személyek és intézmények zsidómentő tevékenységét.] Lévai Jenő: Zsidósors Magyarországon, Magyar Téka, Budapest, 1948, 479 p. [„A katolikus egyház állásfoglalása a megkeresztelkedett zsidók érdekében”: 122-127. „Katolikus püspökök mentőkísérletei a deportálás közepette”: 145-149. „A magyarországi pápai nuncius lépései”: 179183. „A hercegprímás és a magyar katolikus püspöki kar akciói”: 183-196. „A protestáns egyházak tárgyalásai”: 196-202. „A nuncius elégedetlen”: 202-206. „Menekülési kísérlet a keresztény egyházak segítségével”: 252-253. „Keresztény egyházak közbenjárása”: 319-321.] Lowy, Daniel A.: „Christian Help Provided to Jews of Northern Transylvania during World War II: As Revealed by the Jewish Weekly Egység (May 1946 – August 1947)”, in Braham, Randolph L. – Chamberlin, Brewster S. (eds.): The Holocaust in Hungary: Sixty Years Later. (Holocaust Studies Series – East European Monographs, 678), The Rosenthal Institute for Holocaust Studies, Graduate center of The City University of New York – Social Science Monographs, Boulder – United States Holocaust Memorial Museum. Distributed by Columbia University Press, New York, 2006, 113– 136. Macartney, C. A: October Fifteenth. A History of Modern Hungary, 1929–1945. Edinburgh: University Press, 1956–1957, 2 volumes, 494 & 519 p. and maps; … A History of Hungary 1929–1945, Frederick A. Praeger, New York, 1957, 2 volumes. [Szót ejt az egyházak magatartásáról a zsidóüldözések idején. A közbenjárást és a mentést emeli ki.] Major, Robert: „The Churches and the Jews in Hungary”, Continuum (Chicago) 4, 1966/3, 371–381. Majsai Tamás: „A protestáns egyházak az üldözés ellen”, in Szita Szabolcs (ed.): Magyarország 1944. Üldöztetés – embermentés, Nemzeti Tankönyvkiadó – Pro Homine –1944 Emlékbizottság, Budapest, 1994, 150–184. Majsai Tamás: „Bíborosok és püspökök a zsidómentés barikádharcában”, Budapesti Negyed 3, 1995/Nyár, 169–180. 119

Morley, John F: „Pope Pius XII, Roman Catholic Policy, and the Holocaust in Hungary;. An Analysis of ‘Le Saint Siège et les victimes de la guerre, janvier 1944 – juillet 1945”, in Pope Pius XII and the Holocaust, Leichester University, London, 2002, 154–174. Munkácsi Ernő: Hogyan történt? Adatok és okmányok a magyar zsidóság tragédiájához , Renaissance, Budapest, 1947, 252 p. Nagy Antal Mihály: „A holokauszt és a keresztény világ. Szembenézés a múlttal és a jövő kihívásaival”, Egyháztörténeti Szemle 10, 2009/4, 119–125. [Apológia. A keresztény egyházak antiszemitizmusát igyekszik mentegetni.] Nagy Varga Rita: „Teológia és antiszemitizmus. Millenniumelmélet a magyarországi egyházi képviselők parlamenti hozzászólásaiban (1842–1941)” [=Theology and Anti-Semitism. Millennium-Theories in the Parliamentary Addresses by Representatives of the Churches in Hungary (1842–1941)], Múlt és Jövő, 2000/3–4, 23–42; újraközölve in Braham, Randolph L. (ed.): Tanulmányok a holokausztról II, Balassi Kiadó, Budapest, 2002, 53–81. Nagy V. Rita: Teológia és antiszemitizmus: Krisztus megfeszítésétől a 20. századig. Az amillennizmus és hatása a magyarországi egyházi képviselők parlamenti hozzászólásaira (1840–1941) , Jószöveg Műhely Kiadó, Budapest, 2011, 218 p. [Tartalmilag és módszertanilag egyaránt problémás munka. A szerző ismeretei mind teológiai, mind történeti téren hiányosak és korlátozottak. Elemzésének kiinduló pontja és meghatározó vezérfonala a keresztény cionizmus eszmerendszere. Az egyházi képviselők parlamenti hozzászólásainak „elemzése” nem tekinthető mértékadónak. Értéke, hogy ismerteti a zsidótörvényekkel kapcsolatos egyházi magatartásformákat, és kimondja a keresztény egyházak felelősségét a Holokausztban.] Ormos Mária: Magyarország a két világháború korában, 1914–1945 [=Hungary during the Two World Wars, 1914–1945], Csokonai Kiadó, Debrecen, 1998, 324 p. [Több helyen lényegre törően foglalkozik az egyházak és zsidóság kapcsolatával: Imrédy és az 1938-as zsidótörvény (186–190), 1941-es zsidótörvény (236–237), a zsidók gettózása és a magyar társadalom (259).] Paksa Rudolf: A magyar szélsőjobboldal története, Jaffa Kiadó, Budapest 2012, 256 p. [Külön fejezetben tárgyalja a kereszténység és a nemzetiszocializmus kérdését (107-118).] Pelle János: A gyűlölet vetése. A zsidótörvények és a magyar közvélemény 1938–1944, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2001, 345 p. English version: Sowing the Seeds of Hatred. Anti-Jewish Laws and Hungarian Public Opinion, 1938–1944, East European Monographs, Boulder (CO), 2004, 214 p. [Az egyházak, egyházi felső vezetés szerepét és felelősségét csak érintőlegesen tárgyalja.] Prepuk Anikó: A zsidóság Közép- és Kelet-Európában a 19–20. században. (Történelmi kézikönyvtár), Csokonai Kiadó, Debrecen, 1997, 264 p. [Az intézményes diszkrimináció tárgyalása keretében említi az egyházak és a zsidóság viszonyát (151-160). A deportálásokkal kapcsolatban az egyházak embermentő tevékenységét emeli ki, egy bekezdésben (183-184).] Püski Levente: A Horthy-rendszer. (Modern magyar politikai rendszerek), Pannonica, Budapest, 2006, 303 p. [Az egyházak és a zsidóság viszonyát az állami egyházjog összefüggésében tárgyalja (223228).] Ránki Vera: The Politics of Inclusion and Exclusion. Jews and Nationalism in Hungary , Allen and Unwin, Sydney, 1999; …Magyarok – Zsidók – Nacionalizmus. A befogadás és a kirekesztés politikája, Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 1999, 200 p. [„A Horthy-korszak ideológiája, és a keresztény nemzeti elv”: 92-93; egyházak magatartása: 124-125, 131.]

120

Romsics Ignác: „A 20. századi Magyarország”, in Romsics Ignác (ed.): Magyarország története. (Akadémiai kézikönyvek), Akadémiai Kiadó, Budapest, 2007; változatlan utánnyomás: 2010, 773– 958. [A Horthy-korszak egyházairól, azok társadalmi és politika szerepéről/szerepvállalásairól semmit nem ír. A Holokausztnak mindössze egy, csúsztatottan tényközlő bekezdést (11 sort) szentel.] Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. (Osiris tankönyvek), Osiris Kiadó, Budapest, 1999, 662 p.; 20052. [Épp csak hogy említi a zsidóüldözést. A keresztény egyházfők tiltakozását és a különböző egyházi intézmények segítségét emeli ki: 261-262, 265-266] Rothkirchen Livia: „The Churches and the Final Solution of the Jewish Problem in Hungary”, in Kulka, Otto Dov –Mendes-Flohr, Paul R. (eds.): Judaism and Christianity Under the Impact of National Socialism, 1919–1945, The Historical Society of Israel and The Zalman Shazar Center for Jewish History, Jerusalem, 1987, 423–431. Rittner, Carol – Smith, Stephen D. – Steinfeldt, Irena (eds.) – Bauer, Yehuda (adviser ed.): The Holocaust and the Christian World. Reflections ont the Past, Challenges for the Future , Beth Shalom Holocaust Memorial Centre – Yad Vashem International School for Holocaust Studies – Kuperard, 2005;…A Holokauszt és a keresztény világ. Szembenézés a múlttal és a jövő kihívásaival, Egyházfórum, Pécs – Balassi Kiadó, Budapest, 2009. [A magyar kiadást fontos magyar vonatkozásokkal egészítették ki. Kronológia (49–77); életrajzok: Msgr. Angelo Rotta (255– 256), Slachta Margit nővér (257), Salkaházi Sára nővér (258–259), Sztehlo Gábor (260–261), Éliás József (262); filmajánlat a Holokauszt magyarországi tanulmányozásához (392–395); internetes források (396–401); bibliográfia (402–410).] Salamon Konrád: Magyar történelem, 1914–1990, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1995, 322 p. [Serédi bíboros és Ravasz püspök fellépése a zsidódeportálások ellen: 149-150.] Saly Dezső: Szigorúan bizalmas! Fekete könyv: 1939–1944, Anonymus, Budapest, 1945, 702 p. Schweitzer Gábor: Képviselőházi olvasónapló – anno 1938. (Avagy kikre hivatkoztak az első zsidótörvény tárgyalásakor felszólaló képviselők?)”, in Karsai László – Molnár Judit (eds.): Küzdelem az igazságért. Tanulmányok Randolph L. Braham 80. születésnapjára , MAZSIHISZ, Budapest, 2002, 603–626. [Kereszténység és zsidóság, mint faji kategóriák.] Sipos Balázs: „Az (ellen)propaganda. Rákosi Jenő és a ‛keresztény kurzus’, 1919–1942”, Múltunk 2005/3, 3–37. [Ismerteti Prohászka Ottokár, Bangha Béla, Csernoch János esztergomi érsek és Baltazár Dezső debreceni református püspök zsidósággal kapcsolatos állásfoglalásait.] Sós Endre (ed.): Egyház és társadalom a fajelméletről és a második zsidótörvény javaslatáról. Egyházfők, tudósok, államférfiak, közírók és testületek megnyilatkozásai, Periszkóp kiadása, Budapest, 1939, 82 p. Száraz György, Egy előítélet nyomában, k. n. [Magvető], h. n. [Budapest], 1976, 285 p. [Az egyházak felelősségének kérdését nem érinti. Elemzi a „keresztény” társadalom részvétlenségét.] Szende Pál: „Keresztény Magyarország és zsidó kapitalizmus”, in Miszlivetz Ferenc – Simon Róbert (eds.), Zsidókérdés Kelet- és Közép-Európában. (Fejlődés – Tanulmányok. Regionális sorozat, 3), ELTE ÁJK Tudományos Szocializmus Tanszék, Budapest, 1985, 367–371. Szenes Sándor: „‛…akkor már minden egyházfő asztalán ott volt az Auschwitzi Jegyzőkönyv…’ Dokumentum”, Valóság 10, 1983/10, 75–90. Szenes Sándor: „Ne nyújtsanak hallgatásukkal segédkezet a gyilkos rendszernek”, Műhely 3, 1984/6, 21–36. 121

Szenes Sándor: Befejezetlen múlt. Keresztények és zsidók, sorsok. Beszélgetések. Dr. Nyíri Tamás előszavával [=Unfinished Past. Christians and Jews, Fates.], Budapest, 1986, 332 p.; bővített második kiadás, Budapest, 1994, 365 p. + képmelléklet. [A szerző beszélgető partnerei: Éliás József, nyugalmazott református lelkész; Dr. Küllői-Rhorer Lászlóné, Székely Mária, fordító, tolmács; Dr. Zakar András, nyugalmazott katolikus lelkész, teológus; Török Sándor, író, újságíró; Hetényi-Varga Károly, magyar-német szakos tanár, egyházi történetíró; Dr. Kis György, nyugalmazott katolikus esperes-plébános, teológus.] Szíj Rezső: Az egyházak reakciós szerepe a Horthy-korszakban, Kossuth Kiadó, Budapest, 1962. Szirmai Rezső: Fasiszta lelkek. Pszichoanalitikus beszélgetések a háborús főbűnösökkel a börtönben , Faust Kiadó, Budapest, 1946; 2., bővített kiadás: Pelikán Kiadó, Budapest, 1993, 299 p. [Rávilágít az egyes személyek vallásosságára. Figyelemre méltó a halára ítélt Kun András minorita szerzetessel folytatott beszélgetés: 180-186] Szita Szabolcs: Együttélés, üldöztetés, holokauszt. Segédkönyv a történelem középiskolai tanulásához, Korona Kiadó, Budapest, 2001, 288 p. [A diszkriminációhoz vezető út elemzésénél idézi Banghát, Prohászkát (146-147), a gettózással kapcsolatban a humánum megnyilvánulásait (192-193), és a püspökök (Márton, Apor, Rotta, Virág) tiltakozásait (197-198) Kiemeli az egyházi személyek részvételét a fővárosi zsidóság mentésében] Szita Szabolcs (szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta): A humánum példái. Dokumentumok, emlékezések a magyarországi embermentő akciók 1944–1945. évi történetéhez , Magyar Auschwitz Alapítvány – Holocaust Dokumentációs Központ, Budapest, 1998, 149 p. Tarján G. Gábor: „A keresztény egyházak és a zsidóság a II. világháború idején”, Tájékoztató. Művelődési Minisztérium Marxizmus–Leninizmus Oktatási Főosztálya 5, 1985, 77–88. Török Sándor: „Ilyenek voltunk, ilyenek is…’. Riporter: Szenes Sándor”, Kritika, 7, 1985, 20–22. [1944-ben, a Zsidó Tanácsban a konvertiták képviselője, majd a Keresztény Zsidók Szövetségének alelnöke.] Ungváry Krisztián: „Értelmiség és antiszemita közbeszéd”, Beszélő 6, 2001/6, 74–92. [Tárgyalja az egyházak és az antiszemitizmus kérdését; Prohászka székesfehérvári katolikus, illetve Ravasz református püspököket említi] Vago Bela: „The Hungarians and the Destruction of the Hungarian Jews”, in Braham, Randolph L. – Vago Bela (eds.): The Holocaust in Hungary: Forty Years Later. (Holocaust Studies Series – East European Monographs, 190), Social Science Monographs, Boulder – Institute for Holocaust Studies of The City University of New York – Institute for Holocaust Studies of the University of Haifa. Distributed by Columbia University Press, New York, 1985, 93–105. [Taglalja a keresztény egyházak felelősségét.] Vajda Zoltán József: A lapátos hadsereg, Müller Károly, Budapest, 1945, 171 p. [Keresztény zsidó munkaszolgálatosok.] Varga Krisztina: „Képviselőházi viták a zsidókérdésben 1942 őszétől 1944 márciusáig”, in Braham, Randolph L. (szerk.): Tanulmányok a Holokausztról IV, Presscon Kiadó, Budapest, 2006, 59–110. [Említésre kerül Prohászka Ottokár és Bangha Béla antiszemitizmusa: 60-61.] Vágó Rafael – Frojimovics Kinga: „Antiszemitizmus a két világháború között”, in Szalai Anna (ed.),

Hágár országa. A magyarországi zsidóság – történelem, közösség, kultúra , Antal József Alapítvány – Kossuth Kiadó, Budapest, 2009, 207–213. [Keresztény egyházfők magatartása a zsidótörvényekkel szemben: 211, 213.]
122

Magyar Katolikus Egyház: Adriányi, Gabriel: Beiträge zur Kirchengeschichte Ungarns. (Studia Hungarica, 30), Ungarisches Institut, München, 1986. Adriányi, Gabriel: Fünfzig Jahre ungarischer Kirchengeschichte, 1895–1945, Von Hase und Kochler, Mainz, 1974, 186 p. Adriányi Gabriel: Geschichte der katholischen Kirche in Ungarn, Böhlau, Köln – Weimar – Wien, 2004. Adriányi, Gabriel: Geschichte der Kirche in Osteuropa im 20. Jahrhundert , Schöningh, Paderborn – München – Wien – Zürich, 1992. Almásy József: A tízparancsolat a közéletben, Árkádia Könyvkiadó, Budapest, 1942. „A múltat ne hagyjuk befejezetlenül tovább élni. Beszélgetés dr. Kis György esperes plébánossal”, Kritika 1983/1, 10–18. A püspöki kar tanácskozásai. A magyar katolikus püspökök konferenciáinak jegyzőkönyveiből, 1919– 1944. Szerkesztette és válogatta, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta, a függeléket összeállította Gergely Jenő, Gondolat Kiadó, Budapest, 1984, 393 p. [A publikált hivatalos dokumentumok megjelenítik a katolikus egyházi vezetésnek a zsidókra vonatkozó nézeteit, állásfoglalásait.] András, Emmerich) – Morel, Julius: Bilanz des ungarischen Katholizismus. Kirche und Gesellschaft in dokumenten, Zahlen und Analysen, München, 1969. Balássy László: Apor Vilmos, a vértanú püspök, Ecclesia, Budapest, é. n. [1989], 186 p. + képmelléklet. [Apor püspök fellépése az üldözött zsidók érdekében. „A történelem sodrában”: 130-141.] Balázs Béla (ed.): A klerikális reakció a Horthy-fasizmus támasza. I. kötet: 1919-1930, Művelt Nép Könyvkiadó, Budapest, 1953. Balázs Béla (ed.): A klerikális reakció szerepe a Horthy-fasizmus uralomra jutásában és konszolidálásában, k. n., h. n., 1954; 2. kiadás, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1960. Balogh Margit: A KALOT és a katolikus társadalompolitika 1935–1946. (Társadalom- és Művelődéstörténeti Tanulmányok, 23), MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 1998, 235 p. [Kereszténység és antiszemitizmus: 40–41; „Tájékozódás a nyilasok felé”: 64–69.] Bangha Béla: Összegyűjtött munkái 1-30. kötet. Sajtó alá rendezte Bíró Bertalan, Szent István Társulat, Budapest, 1942–1943. Bangha Béla: „Katholizismus und Judentum”, in Klärung in der Judenfrage, Rheinhold, Wien – Leipzig, 1934, 9–125. Bangha Béla: Világhódító kereszténység. A társadalom visszavezetése Krisztushoz. Módszertani tanulmány, Pázmány Péter Társaság, Budapest, 1940. Bangha Béla (ed.), Katolikus Lexikon I–IV, Magyar Kultúra Kiadása, Budapest, 1931–1933. Bangha Béla – Iványi János – Pataky Arnold, A katolicizmus és zsidóság: vallástörténeti előadások, A Magyar Kultúra kiadása, Budapest, 1939, 84 p.

123

Beke Margit: „Angelo Rotta apostoli nuncius 1930–1945. (Hazai források alapján)”, Magyar Egyháztörténeti Évkönyv I, 1994, 165–176. Beke Margit (ed.): A magyar katolikus püspökkari tanácskozások története és jegyzőkönyvei 1919– 1944 között. 1-2. kötet, Aurora Kiadó, München – Budapest, 1992. Benoschofsky Ilona – Karsai Elek (eds.): Vádirat a nácizmus ellen. Dokumentumok a magyarországi zsidóüldözés történetéhez. 1: 1944 március 19 – 1944 május 15. A német megszállástól a deportálás megkezdéséig, A Magyar Izraeliták Országos Képviselete Kiadása, Budapest, 1958, 379 p. [Az Apostoli Nunciatúra és a magyar kormány kapcsolatára vonatkozó dokumentumok: 317– 331] Benoschofsky Ilona – Karsai Elek (eds.): Vádirat a nácizmus ellen. Dokumentumok a magyarországi zsidóüldözés történetéhez. 2: 1944 május 15 – 1944 június 30. A budapesti zsidóság összeköltöztetése, A Magyar Izraeliták Országos Képviselete Kiadása, Budapest, 1960, 401 p. [Benoschofsky Ilonának az osztályharcos ideológia szellemében megfogalmazott „Bevezetése” (9– 46) hangsúlyozza a zsidó nagybirtokosok és nagytőkések kiváltságosságát. Hercegprímási körlevél a zsidórendeletekről: 53–61.] Bodó Béla: „‛Do not Lead us into (Fascist) Temptation’. The Catholic Church in Interwar Hungary”, Totalitarian Movements and Political Religions 2, 2007, 413–431. Bokor Péter, „The Darkest Year: Conversation with Archbishop Gennaro Verolino on the Siege of Budapest”, New Hungarian Quarterly 35, 1994/Winter, 82–89. Bokor Péter: Végjáték a Duna mentén. Interjúk egy filmsorozathoz, RTV – Minerva –Kossuth, Budapest, 1982, 358 p. [„Verolino”, vatikáni követségi titkár (uditore): 115-125.] Borsányi György (szerkesztette és a bevezetőt írta): Páter Zadravecz titkos naplója, Magyar Történeti Társulat – Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1967, 311 p. [Protestáns-, szabadkőműves- és zsidóellenesség.] Cohen, Asher: La Shoah, Les Editions du Cerf, Paris, 1990; …Soá, a zsidó vészkorszak (1933–1945). Cserépfalvi – Múlt és Jövő, Budapest, 1994, 118 p. [Az apostoli nuncius fellépése: 96; Baránszki Tibor, katolikus pap, zsidómentő tevékenysége: 105.] Csapody Csaba: Társadalmi kérdés és katolicizmus Magyarországon. (Balassi Bálint Könyvtár, 3), Egyetemi Nyomda, Budapest, 1941, 58 p. Csíky Balázs: „Alkalmazható-e a ‛klerikális fasizmus’ fogalma Magyarországgal kapcsolatban? Észrevételek Bodó Béla cikkéhez”, Magyar Egyháztörténeti Vázlatok 2008/1-2, 77–85. Csonka Rózsa: A klerikális reakció az ellenforradalom győzelméért , Művelt Nép Könyvkiadó, Budapest, 1952, 93 p. [Prohászka antiszemitizmusa: 53-55] Demeter Zsuzsanna: „Egy kép – egy esemény”, História 6, 1984/4, 9. [Magass Miklós katolikus plébános zsidómentő tevékenysége.] Dinnyés Kamilla Judit: „A katolikus egyház viszonya az Imrédy-kormány politikájához. A korabeli katolikus egyházi sajtó tükrében”, Deliberationes. A Gál Ferenc Hittudományi Főiskola tudományos folyóirata 2010/különszám, 335–385. [Az első zsidótörvénnyel kapcsolatos egyházi álláspontokat tárgyalja. Apologetikus színezetű.] Faulhaber, Michael von: Zsidóság, kereszténység, germánság, Budapest, 1934. Fazekas Csaba, „Collaborating with Horthy. Political Catholicism and Christian Political Organization in Hungary 1918–1944”, in Gehler, Michael – Kaiser, Wolfram – Wohnout, Helmut (hrsg.): Christdemokratie in Europa im 20. Jahrhundert, Böhlau, Köln – Weimar – Wien, 2001, 224–250. 124

Feingold, Henry: „The Roosevelt Administration and the Effort to Save the Jews of Hungary”, in Braham, Randolph L. (ed.): Hungarian–Jewish Studies. Vol. II, World Federation of Hungarian Jews, New York, 1969, 211–252. [„Enlisting the Aid of the International Red Cross and the Vatican”: 220-222] Friedländer, Saul: Pie XII et le IIIe Reich. Documents, Éditions du Seuil, Paris, 1964, 235 p.; English version: Pius XII and the Third Reich. A Documentation, Alfred A. Knopf, New York, 1966, 238 p. [Hungary: 217-235.] Gárdonyi Máté: „Az antiszemitizmus funkciója Prohászka Ottokár és Bangha Béla társadalom- és egyházképében”, in Molnár Judit (ed.): A Holokauszt Magyarországon európai perspektívában, Balassi Kiadó, Budapest, 2005, 193–204. Gárdonyi Máté: „Egyházképek a XX. századi Magyarországon”, in Glózer Rita – Mártonffy Marcell – Szöllősy Ágnes (eds.): A kölcsönösség struktúrái. (Pax Romana könyvek), Balassi Kiadó – Magyar Pax Romana, Budapest, 2002, 11–22. Gárdonyi Máté: „Üldöztetés és felelősség. A magyar Holokausztról egyházi szemmel”, in Mártonffy Marcell – Petrás Éva (eds.): Szétosztott teljesség. A hetvenöt éves Boór János köszöntése, Hét Hárs – Mérleg, Budapest, 2007, 262–269. Gergely Anna: „A székesfehérvári egyházmegye zsidómentési akciói”, in Bárdos István – Beke Margit (eds.), Egyházak a változó világban, Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat, Tatabánya, 1992, 529–533. Gergely Ferenc: „A katolikus egyház és a leventeintézmény (1939-1945)”, Világosság 1978/10, 549– 656. Gergely Jenő: „Adatok a magyarországi katolicizmus helyzetéről a két világháború között”, Levéltári Szemle 1996/3, 22–42. Gergely Jenő: „A ‘gazdag egyház’ gazdagsága. (Adatok a katolikus egyházi birtokvagyon kérdéséhez a Horthy-korszakban)”, Agrártörténeti Szemle 1986/1-2, 273–327. Gergely Jenő: „A katolikus püspöki kar és a konvertiták mentése (dokumentumok)”, Történelmi Szemle 27, 1984/4, 580–616. Gergely Jenő: „A keresztény pártok és a katolikus egyház politikai útkeresése az 1930-as évek második felében”, Levéltári Szemle 1990/2, 47–63. Gergely Jenő: „A Magyar Katolikus Püspöki Kar, az Apostoli Szentszék és a Soá”, in Hamp Gábor – Horányi Özséb – Rábai László (eds.): Magyar megfontolások a Soáról, Balassi Kiadó – Magyar Pax Romana Fórum, Budapest – Pannonhalmi Főapátság, Pannonhalma, 1999, 94–110. Gergely Jenő: „A magyarországi katolikus egyház és a fasizmus (különös tekintettel az 1930-as évektől 1944-ig)”, Századok 121, 1987/1, 3–48. [Külön fejezet „A zsidótörvények és a katolikus egyház” (33–42), amely a katolikus illetékesek állásfoglalásait, illetve az üldözöttekhez való viszonyulását mutatja be.] Gergely Jenő: „A püspöki kar, a Szentszék és a magyarországi Holocaust”, Mozgó Világ 25, 1999/4, 87–99. Gergely Jenő: „Bangha Béla és a harcos katolicizmus”, Világosság 15, 1974/4, 201–209. Gergely Jenő: „Concordatum Hungaricum. A nyilas kormány konkordátum-tervezete 1945 elején. (adalékok a nyilasok egyházpolitikai elképzeléseihez)”, Századok 129, 1995/3, 695–728.

125

Gergely Jenő: „Embermentés – embervesztés. A katolicizmus és a holokauszt”, in Krausz Tamás (ed.): Holokauszt: történelem és emlékezet. (Ruszisztikai Könyvek, 17), Magyar Ruszisztikai Intézet, Budapest, 2006, 86–89. Gergely Jenő: „Katolikus konvertiták segélykérő levelei Serédi Jusztinián bíboros hercegprímáshoz (1944. március–április)”, in Karsai László – Judit Molnár (eds.): Küzdelem az igazságért. Tanulmányok Randolph L. Braham 80. születésnapjára, MAZSIHISZ, Budapest, 2002, 207–228. Gergely Jenő: „L’Eglise catholique de l’Hongrie et la Fascisme”, in Glatz F. – Pamlényi E. (eds.): Etudes Historiques Hongroises, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1985, 259–284. Gergely Jenő: „Mindszenty [Pehm] József apátplébános és a katolikus pártalapítási kísérletek az 1930as években”, Múltunk. Politikatörténeti folyóirat 38, 1993/1, 37–57. Gergely Jenő: „Ottokár Prohászka und der politische Katholizismus”, Annales Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös Nominatae. Sectio Historica 15, 1974, 79–103. Gergely Jenő: „Prohászka és a magyar neokatolicizmus”, Világosság 14, 1973/11, 685–693. Gergely Jenő: „Prohászka Ottokár és a ‛keresztény kurzus”, Műhely. A Győr-Sopron megyei Tanács társadalomtudományi-közművelődési-kritikai folyóirata 5, 1982/2, 58–75. Gergely Jenő: „Prohászka Ottokár kereszténydemokráciája”, in Az élő hagyomány. Barankovics István és a magyarországi kereszténydemokrácia öröksége, Barankovics Alapítvány – Gondolat Kiadó, Budapest, 2007, 54–65. Gergely Jenő: „Serédi Jusztinián”, in Szabolcs Ottó (ed.): Nagy magyarok élete, Anno, Budapest, 2001, 193–226 p. Gergely Jenő: „Tóth Tihamér (1889–1939)”, Vigilia 65, 2000/3, 173–180. Gergely Jenő: A katolikus egyház története Magyarországon 1919–1945, ELTE – Újkori Magyar Történeti Tanszék, Budapest, 1997; Második, javított kiadás, Pannonica Kiadó, Budapest, 1999, 400 p. [A mű az Állam – Egyház – Politika viszony és kapcsolatrendszerét tárgyalja. Csak érintőlegesen és röviden utal a Holokausztra, és elsősorban az embermentést emeli ki.] Gergely Jenő: A keresztényszocializmus Magyarországon 1903–1923, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1977, 358. p. Gergely Jenő: A keresztényszocializmus Magyarországon (1924–1944), Typvent Kiadó, Budapest, 1993, 270 p. Gergely Jenő: Eucharisztikus Világkongresszus Budapesten – 1938. (Népszerű történelem), Kossuth Kiadó, Budapest, 1988, 195 p. [„A háttér: a katolicizmus helyzete az 1930-as években”: 37-62. Az első zsidótörvény elfogadása.] Gergely Jenő: Katolikus egyház, magyar társadalom 1890–1986 – Prohászkától Lékaiig , Tankönyvkiadó, Budapest, 1989, 193 p. [Fontos „a keresztény nemzeti ideológiá”-nak szentelt III. fejezet (74–100. old.). Prohászka Ottokár és Bangha Béla eszméin és szerepén keresztül kidomborodik, hogy az antiszemitizmus szerves része volt ennek az ideológiának. A Holokausztot nem tárgyalja.] Gergely Jenő: A politikai katolicizmus Magyarországon, 1890–1950, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1977, 302 p. Gergely Jenő: Prohászka Ottokár. A „napbaöltözött ember”, Gondolat Kiadó, Budapest, 1994, 248 p. Gianone András: Az Actio Catholica története Magyarországon, 1932–1948 (Monográfiák, 1), ELTE BTK Történettudományok Doktori Iskola, Budapest, 2010, 402 p. 126

Graham, Robert A. Pope Pius XII and the Jews of Hungary in 1944, The American Press for the United States Catholic Historical Society, New York, [1964], 26 p. [Apológia.] Hetényi Varga Károly: „A magyar katolikus egyház az üldözöttekért (1944–1945)”, in Szita Szabolcs (ed.): Magyarország 1944. Üldöztetés – embermentés, Nemzeti Tankönyvkiadó – Pro Homine – 1944 Emlékbizottság, Budapest, 1994, 115–149. Hetényi Varga Károly: „Egyed András O.S.P.”, Vigilia 47, 1982/11, 833–842. [Zsidómentés.] Hetényi Varga Károly (szerkesztette, válogatta, a bevezetőt és a jegyzeteket írta, Varga Borbála közreműködésével) – Soós Viktor Attila (sajtó alá rendezte): Pásztor vagy béres? A Magyar Katolikus Egyház a Harmadik Birodalom árnyékában. Dokumentumok: 1938–1941 , Szent István Társulat, Budapest, 2012, 395 p. Hidvégi Máté (ed.): Boldog Salkaházi Sára. Emlékkönyv Salkaházi Sára 2006. szeptember 17-i budapesti boldoggáavatása alkalmából a Szociális Testvérek Társasága és a Szent István Társulat együttműködésében, Szent István Társulat, Budapest, 2006, 355 p. Hoppenbrouwers, Frans: „The Principal Victim: Catholic Antisemitism and the Holocaust in Central Europe”, Religion, State and Society 32, 2004/1, 37–51. [Role played by Pope Pius XII during the Holocaust in Hungary.] Horváth László: „A római katolikus püspöki kar és a zsidómentés 1944-ben”, Havi Magyar Fórum 4, 1996/6, 12–15. Kanyó Ferenc (összeállította és a bevezetőt írta): Dokumentumok a zsidóság üldöztetésének történetéhez: Iratok a Csongrád megyei levéltárból , Magyar Auschwitz Alapítvány – Holocaust Dokumentációs Központ, Budapest, 1994, 77 p. [Keresztény zsidók lelkigondozása (41-42, 4951); kikeresztelkedések (54-55); Hamvas Endre csanádi püspök levele a főispánhoz (57-58), illetve nyilatkozata a kikeresztelkedésekről (64-65).] Karsai László: „A pápai nuncius és Szálasi Ferenc”, Európai Utas 1, 1991, 72–76. Kis György: Megjelölve Krisztus keresztjével és Dávid csillagával, Szerzői kiadás, Budapest, 1987, 368 p.; …Gezeichnet mit dem Kreuz Christi und dem Stern Davids. Mit einem Vorwort von Karl Rahner; und einem Nachwort von Otto von Habsburg, Kirchenforum für Ungarn, Luzern, 1999 2, 304 p. [Klerikális zsidóellenesség és magyar egyházi felelősség.] Korbuly Dezső: „Im Zeichen ‛rassischer Notwehr’; politischer Katholizismus und Antisemitismus in Ungarn (1890–1944)”, Tribüne (Frankfurt am Main) 116, 1990, 125–137. Kornfeld Móric: Trianontól Trianonig. Tanulmányok, dokumentumok. Közreadja Széchenyi Ágnes, Corvina, Budapest, 2006, 472 p. [A katolizált báró és ipartulajdonos visszaemlékezéseiben a zsidótörvények kapcsán szól az egyházban megtapasztalt antiszemitizmusról (260-267).] Közi-Horváth József: Apor püspök élete és halála, Danubia-Druck, München, 1977; második, bővített kiadás 1984, 122 p. + képmelléklet [Apor püspök fellépése az üldözött zsidók érdekében.] Ladányi Andor: A klerikális reakció a Horthy-rendszerben, Művelt Nép Könyvkiadó, Budapest, 1952, 40 p. Laszlo, Leslie [T. László]: „The Role of the Christian Churches in the Rescue of the Budapest Jews”, Hungarian Studies Review (Toronto) 11, 1984/1, 23-42. [Apológia] László T. László: „Az egyházak szerepe a zsidómentésben Magyarországon. I: A zsidótörvények”, Katolikus Szemle 31, 1979/2, 139-163. [Apológia]

127

László T. László: „Az egyházak szerepe a zsidómentésben Magyarországon. II: A budapesti zsidóság megmenekülése”, Katolikus Szemle 31, 1979/3, 217-235. [Apológia] László T. László: Church and State in Hungary 1919–1945. (METEM-Könyvek, 47), METEM, Budapest, 2004; …Egyház és Állam Magyarországon 1919–1945, Szent István Társulat, Budapest, 2005, V+379 p. [Apológia] László T. László: Szellemi honvédelem. Katolikus demokratikus mozgalmak és az egyházak ellenállása a második világháború idején Magyarországon, A Katolikus Szemle kiadása, Róma, 1980. [Apológia] Lévai Jenő: Fehér könyv. Külföldi akciók zsidók megmentésére, Officina, Budapest, 1946, 174 p. [Tárgyalja a zsidók érdekében tett vatikáni intervenciókat.] Lévai Jenő: Geheime Reichsache. Papst Pius XII hat nicht geschwiegen, Verlag Wort und Wert, KölnMüngersdorf, 1966; french version: L‘église ne s’est pas tue. Le dossier Hongrois, 1940–1945 , Éditions du Seuil, Paris, 1966, 142 p.; english version: Hungarian Jewry and the Papacy, Sands and Company, London, 1968, 132 p. [Jóindulatú és elnéző megítélés.] Lukács János: „A magyar katolikusok és a zsidókérdés”, Vigilia 66, 2001, 649–662. Majsai Tamás: „A Soá és a magyarországi katolikus katekézis”, in Karsai László – Judit Molnár (eds.): Küzdelem az igazságért. Tanulmányok Randolph L. Braham 80. születésnapjára , MAZSIHISZ, Budapest, 2002, 435–449. Majsai Tamás: „Egy epizód az észak-erdélyi zsidóság második világháború alatti történetéből. Slachta Margit fellépése a Csíkszeredáról kiutasított zsidók érdekében”, Medvetánc 88/4–89/1, 3–33. Majsai Tamás: „Iratok a kőrösmezei zsidódeportálás történetéhez, 1941”, A Ráday Gyűjtemény Évkönyve 4–5, 1984–85, 195–245. [Slachta Margit: 205-207, 217-218] Majsai Tamás: „The Deportation of Jews from Csíkszereda and Margit Slachta’s Intervention on Their Behalf”, in Braham, Randolph L. (ed.): Studies on the Holocaust in Hungary, Columbia University Press, New York, 1990, 113–163. Meszlényi Antal (ed.): A magyar katolikus egyház és az emberi jogok védelme , Szent István Társulat, Budapest, 1947, 178 p. Mészáros István: Prímások, pártok, politikusok, 1944–1945, Szent István Társulat, Budapest, 2006, 220 p. Miklós Péter: „Konfliktus és szolidaritás. Szempontok Horthy Miklós és a katolikus egyház kapcsolatának értelmezéséhez”, Egyháztörténeti Szemle 8, 2007/2, 205–212. Mona Ilona: Slachta Margit, Corvinus Kiadó, Kolozsvár, 1997, 290 p. Monori Áron: „A numerus clausus és a magyar katolikus sajtó, 1919–1920”, Médiakutató 2003/2, 48– 52. Moór, Zoltán Y.: „The Catholic Church and the Extermination of the Jews in Hungary”, Quadrant (Sydney) 1966/May-June, 67–73. Nagy Tibor: „Egy katolikus lelkész emlékei 1944-ből”, Holocaust Füzetek 9, 1998, 103–129. Nemeshegyi Péter: „A szeretet vértanúja: Salkaházi Sára”, Távlatok n° 17–18, 1993, 379–387. Nyéki (Klemm) Kálmán: Vallás és faj, Szent István Társulat, Budapest, 1941. Nyisztor Zoltán: Bangha Béla élete és műve, Korda Kiadó, Budapest, 1941. 128

Nyisztor Zoltán: Ötven esztendő. Századunk katolikus magyar megújhodása, Verlag Opus Mistici Corporis, Bécs, 1962, 92. [Többek között ismerteti Prohászka Ottokárt, Bangha Bélát, Tóth Tihamért. A zsidóságról csak negatív összefüggésekben ejt szót.] Nyisztor Zoltán (összeálította): Az Actio Catholica tíz éve Mihalovics Zsigmond, az A. C. országos igazgatója beszédeinek és írásainak tükrében, Szent István Társulat, Budapest, 1943, 347 p. [A keresztény állam és társadalom hangsúlyozása.] Orbán Sándor: „A magyar katolikus egyházi reakció a Szovjetunió elleni háború támogatói sorában”, Századok 87, 1953/1, 108–141. Orbán Sándor (szerk.): Magyarország 1944-ben. Tudományos tanácskozás. Budapest, 1984. június 14., Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1984, 150 p. [Szennay András, pannonhalmi bencés főapát, a hozzászólásában a katolikus közösség helytállását és antifasizmusát hangsúlyozta a zsidóüldözések idején, szemben az egyházi vezetés lanyhaságával és tanácstalanságával: 65-69.] Orbán Sándor – Vida István (sajtó alá rendezte, az előszót, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta): Serédi Jusztinián hercegprímás feljegyzései, 1941–1944, Zrínyi Kiadó, Budapest, 1990, 210 p. Orvos Levente: „Prohászka Ottokár és a zsidókérdés”, in Mózessy Gergely (ed.), Prohászka Ottokár – püspök az emberért, Székesfehérvár – Budapest, 2006, 135–220. Pál József: „Glattfelder Gyula és az 1938-1939-i zsidótörvények”, Szegedi Könyvtári Műhely 30, 1991/1-4, 52–108; újraközölve in Zombori István (ed.): Igazságot – szeretettel. Glattfelder Gyula élete és munkássága, KÉSZ, Budapest – METEM, Szeged, 1995, 49–103. [A felsőházi vitákban a csanádi püspök volt a püspöki kar exponense; a tanulmány sok dokumentumot is közöl.] Pál József: „Hamvas Endre a szegedi zsidóság deportálása ellen”, Szegedi Könyvtári Műhely 25, 1986/1-2, 1–48. Pelle János: „A katolikus egyház és a zsidótörvények”, Vigilia 66, 2001, 13—24. Petrás Éva: „A Splendid Return”. The Intellectual Reception of the Catholic Social Doctrine in Hungary (1931–1944). (Complementa Studiorum Historiae Ecclesiasticae, 1), John Wesley Theological College, Department of Theology & Religion, Budapest, 2011, 229 p. Pierik, Perry: Hungary, 1944–1945: The Forgotten Tragedy. The Last German Offensives of the Second World War. The destruction of Europe’s last remainning Jewish Community. (Aspekt non-fiction, n° 1), Aspekt, Nieuwegen (The Netherlands), 1996, 304 p.; second edition: 1998, 308 p. [A Vatikán és Serádi bíboros magatartása: 97-98.] Pogany, Eugene L.: In My Brother’s Image: Twin Brothers Separated by Faith After the Holocaust ; Viking, New York, 2000, 352 p.; French version: Suis-je le gardien de mon frère?, Ramsay, Paris. 2004, 337 p.; Hungarian article: „Egymáshoz való hasonlóságukban. Ikertestvérek, akiket a hit választott szét egymástól a holocaust után”, Múlt és Jövő 1997/2, 19–28. Prohászka Ottokár: A zsidókérdés Magyarországon, Szent István Társulat, Budapest, 1920; …The Jewish Question in Hungary, Hága, 1920; …Die Judenfrage in Ungarn. (Hammer – Schläge, 21), Hamburg, 1921. Prohászka Ottokár: Összegyűjtött munkái. 25 kötet, Szent István Társulat, Budapest, 1927–1929. Rosdy Pál: „Dokumentum: Serédi bíboros felszólalása Szálasi hatalomátvétele ellen”, Vigilia 34, 1969/12, 858–860. Rosdy Pál: „Önvizsgálat vagy igazolás? Serédi bíboros feljegyzése 1944 őszén”, Vigilia 40, 1975/3, 191–195. 129

Rónay László: A magyar katolikus egyház története 1939-ben. I-II-III. rész, Új Ember, Budapest, 1995, 51, 45, 40 p. [A második zsidótörvény; magatartások és állásfoglalások. Glattfelder Gyula beszéde: I. rész, 38-48. old.] Sale, Giovanni: „La Santa Sede e lo sterminio degli ebrei ungheresi”, Civiltà Cattolica n° 3710, 2005, 114–127. Schiller József: Antijudaizmus – antiszemitizmus. A katolikus egyház szerepe a zsidógyűlölet kialakulásában, Makkabi, Budapest, 2007, 38 p. Schmidt Mária: „Action of Margit Schlachta to Rescue Slovakian Jews”, Danubian Historical Studies 1, 1987/1, 56–59. Schmidt Mária: „Közöny, szeretetlenség, gyűlölet? Katolikusok a zsidóságért”, História 1988/2-3, 65– 66. Schmidt Mária: „Margit Slachta’s Activities in Support of Slovakian Jewry”, in Remembering for the Future. Jews and Christians During and After the Holocaust , International Scholars’ Conference, Oxford, 1988, 207–211. „Serédi Jusztinián feljegyzései 1944 végén. Szenes Sándor bevezetésével”, Kritika 1983/8, 28–33. „Serédi Jusztinián hercegprímás pásztorlevele 1944. június 29–én”, Kritika 1983/5, 21–22. Sipos Balázs: Sajtó és hatalom a Horthy-korszakban. Politika- és társadalomtörténeti vázlat, Argumentum, h. n. [Budapest], 2011, 314 p. [Röviden tárgyalja a katolikus sajtó – főképpen Prohászka Ottokár és Bangha Béla SJ – szerepét az antiszemitizmus kibontakozásában (90–97.), és a magyar katolikus egyház sajtópolitikáját (143–145).] Spannenberger, Norbert: „A politikai katolicizmus”, in Romsics Ignác (szerk.): A magyar jobboldali hagyomány, 1900–1948, Osiris Kiadó, Budapest, 2009, 186–213. [A keresztények és az antiszemitizmus problematikája.] Spannenberger, Norbert: Die katholische Kirche in Ungarn 1918-1939. Positionierung im politischen System und „Katolische Renaissance”, Franz Steiner Verlag, Stuttgart, 2006, 211 p. Szabó Ferenc: Prohászka Ottokár élete és műve: 1858–1927, Szent István Társulat, 2007, 384 p. Szabó Ferenc SJ – Mózessy Gergely (eds.): Magyarország apostola és tanítója. Prohászka Ottokár. Tanulmányok Prohászka eszmevilágáról, Agapé, Szeged, 2004. Szántó Konrád O.F.M.: A katolikus egyház története. II. kötet, Ecclesia, Budapest, 1985, 935 p. [A magyar püspökök fasisztaellenes magatartását, az emberi jogok védelmét és az egyháziak zsidómentő tevékenységét emeli ki : 585-590.] Szita Szabolcs: „Anyák és gyermekek mentése 1944 telén. Brunschweiler svájci polgár helytállása Pannonhalmán”, Barátság 17, 2010/6, 6633–6638. Szita Szabolcs (közreadja és bevezeti): „Genfi iratok az egyházi embermentés 1944–1945. évi történetéhez a győri egyházmegyében és Pannonhalmán”, Magyar Egyháztörténeti Vázlatok 2000/1-4, 611–621. Szita Szabolcs: Értékmentés és életmentés. Eduard Benedek Brunschweilet oblatus, svájci polgár helytállása Pannonhalma háborús védenceiért, Velcsov, Budapest, 2006, 40 p. Szita Szabolcs: Halálerőd. A munkaszolgálat és a hadimunka történetéhez 1944–1945 , Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1989, 313 p. [Apor Vilmos győri és Kovács Sándor szombathelyi püspökök fellépése a zsidókat érintő intézkedések ellen (43-44); a pannonhalmi bencések embermentő tevékenysége (78-79)] 130

Szolnoky Erzsébet: Fellebbezés helyett. Apor Vilmos püspök élete és vértanúsága , Szent Gellért Egyházi Kiadó, Szeged, 1990, 174 p. Swift, Stephen K.: The Cardinal’s Story. The Life and Work of Joseph Cardinal Mindszenty Archbishop of Esztergom Primate of Hungary, Macmillan, New York, 1949, 328 p. Tarján G. Gábor. „Docete omnes gentes. A római katolikus egyház és a zsidókérdés”, Új Forrás 1984/5, 56–57. Tibori Szabó Zoltán: „Csík vármegye zsidósága a betelepüléstől a megsemmisítésig”, in Braham, Randolph L. (szerk.): Tanulmányok a Holokausztról III, Balassi Kiadó, Budapest, 2004, 103– 142. [Említi László Ignác, gyergyószentmiklósi római katolikus főesperes, zsidóellenes magatartását.] Tomasovszky Orsolya: „A marista testvérek embermentő tevékenysége”, Holocaust Füzetek 13, 1999, 51–66; újraközölve in Barátság 7, 2000/4: 2929–2932. Tóth Tihamér: Összegyűjtött művei. 1–20. kötet, Szent István Társulat, Budapest, 1935–1936. Zakar András: A Serédi-féle ellenállás és ami mögötte van. Okiratgyűjtemény, Budapest, 1980 (kézirat). Zakar András: Elhallgatott fejezetek a magyar történelemből, Duna, Fahrwangen (Switzerland), 1976, 88. p.

Magyar Református Egyház: Bereczky Albert: A magyar protestantizmus a zsidóüldözések ellen, Traktátus Református Kiadó Vállalat, Budapest, 1945, 48 p.; …Hungarian Protestantism and the Persecution of Jews, Sylvester, Budapest, é. n. [1946], 47 p. Bereczky Albert: „A mi keskeny útunk”, Theologiai Szemle 4, 1961/3, 65–69. Bolyki János – Ladányi Sándor, „A református egyház”, in A magyar protestantizmus 1918–1948. Tanulmányok, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1987, 25–127. [zsidókérdés: 68-72] “Dokumente aus Ungarn”, in Soll ich meines Bruders Hüter sein?, Evangelischer Verlag, Zurich, 1944, 70–90. Éliás József: Auschwitz mint Golgota, Golgota mint Auschwitz – Sorskutató tanulmány , Debrecen, 1989–1990, 283 p. Éliás József: A gyökerekig ásva le. Négy tanulmány a közös Izrael-ügyről. I-II. kötet, Maecenatura Hungarica, Bad Salzig, 1988, 463+VII p. [Kereszténység és antijudaizmus – antiszemitizmus.] Fekete János – Varga Domokos: „Két barát, egy zsidó és egy kálomista magyar író közérdekű levélváltása az auschwitzi magyar Mohácsról”, Holocaust füzetek 16, 2002, 94–102. Hatos Pál: „The Post-War Reformed Church in Face of the Holocaust”, Hungarian Studies 18, 2004/2, 199–211. K. Farkas Claudia: „Ravasz László és a magyarországi zsidótörvények”, Századok 133, 1999/4, 795– 822. Kádár Imre: Egyház az idők viharában. A magyarországi református egyház a két világháború, a forradalmak és ellenforradalmak idején, Bibliotheca Kiadó, Budapest, 1957. 131

Kónya István: A magyar református egyház felső vezetésének politikai ideológiája a Horthykorszakban, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1967, 243 p. Majsai Tamás: „A magyarországi református egyház és a Holocaust. A nyilvános tiltakozás története”, Világosság 36, 1995/5, 50–80. Majsai Tamás: „A magyarországi református egyház és a ‛svájci’ ökumené a Soáh idején”, in Braham, Randolph L. – Pók Attila (eds.): The Holocaust in Hungary Fifty Years Later, East European Monographs, Boulder, 1997, 457–509. Majsai Tamás: „Szempontok a Soá 1945 utáni (magyarországi) evangélikus és református egyházi recepciójához”, in Hamp Gábor – Horányi Özséb – Rábai László (eds.), Magyar megfontolások a Soáról, Balassi Kiadó – Magyar Pax Romana Fórum, Budapest – Pannonhalmi Főapátság, Pannonhalma, 1999, 179–211. Nagy Antal Mihály: Örök Szövetség. Válogatott tanulmányok a zsidóság és keresztyénség kapcsolatának témaköréből, Kálvin Kiadó, Budapest, 1995, 214 p. [„A zsidókérdés és a Magyarországi Református Egyház”: 107-144.] Orbán Sándor (szerk.): Magyarország 1944-ben. Tudományos tanácskozás. Budapest, 1984. június 14., Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1984, 150 p. [Bartha Tibor, a Református Zsinat püspök-elnöke, a hozzászólásában a hivatalos református egyházi vezetés, az egyháztársadalmi szervezetek, illetve a hívők magatartását és tevékenységét ismertette a zsidóüldözések idején: 121-128.] Railton, Nicholas: Jane Haining és a Skót Misszió magyarországi zsidóság körében végzett munkája 1932 és 1945 között, Magánkiadás, Budapest, 2007, 145 p. „Ravasz László általános tájékoztatója arról, hogy a magyar evangéliumi egyházak mit tettek a legújabb időkben a zsidókérdéssel kapcsolatban”. Dokumentum, Budapesti Negyed 3, 1995/2 (n° 8), 176–180. Ravasz László: Emlékezéseim, Református Egyházi Zsinat Irodájának Sajtóosztálya, Budapest, 1992, 427 p. [önkritika: 212-221] Ravasz László: Zsidókérdés az egyházban. (Rádió-prédikációk, 117), Kálvin Téri Egyházközség, Budapest, 1939, 7 p. Tarján G. Gábor: „Ezer bűnnel megterhelve. A református egyház és a zsidókérdés”, Új Forrás 1984/1, 65–72. Tóth Károly: „Mit tett a magyar református egyház a zsidóüldözés ellen?”, Confessio 9, 1985/2, 15–24.

Magyar Evangélikus Egyház: Fabinyi Tibor: „Az evangélikus egyház”, A magyar protestantizmus 1918–1948. Tanulmányok, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1987, 128–170. [antiszemitizmus és zsidókérdés: 136-138] Fenyvesi Charles: When Angels Fooled the World. Rescuers of Jews in Wartime Hungary ; …Mikor az angyalok túljártak a világ eszén. Akik zsidókat mentettek a háborús Magyarországon , Európa Kiadó, Budapest, 2001, 347 p. [Sztehlo Gábor, „Isten embere, tettek embere”: 209-258.] Fürj Zoltán: „Az evangélikus egyház és a Holocaust. D. Kapi Béla tárgyalásai a Sztójay-kormánnyal. [Dokumentumok]”, Világosság 1991/12, 939–953.

132

Fürj Zoltán: „Én pedig a legtöbb esetben tehetetlen voltam. Kapi Béla állásfoglalása a zsidókérdésben”, Lelkipásztor 1991/7–8, 218–221. Koren Emil: „Emlékezés Sztehlo Gáborra”, Holocaust Füzetek n° 2, é. n. [1993], 38–45. Madocsai Miklós: „1944 mementója: Egyházunk és a zsidókérdés”, Lelkipásztor 4, 1986, 243–246. [Benes Miklós, bori munkaszolgálatos megmenekülése, aki a háború után elvégezte a teológiát.] Majsai Tamás: „Szempontok a Soá 1945 utáni (magyarországi) evangélikus és református egyházi recepciójához”, in Hamp Gábor – Horányi Özséb – Rábai László (eds.), Magyar megfontolások a Soáról, Balassi Kiadó – Magyar Pax Romana Fórum, Budapest – Pannonhalmi Főapátság, Pannonhalma, 1999, 179–211. Miklya Luzsányi Mónika: Hogy véget érjen a sötétség. Dokumentumok Sztehlo Gábor lelkész gyermekmentő munkájáról a II. világháború idején, Harmat, Budapest – Koinónia, Kolozsvár, 2003, 110 p. Orbán Sándor (szerk.): Magyarország 1944-ben. Tudományos tanácskozás. Budapest, 1984. június 14., Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1984, 150 p. [Káldy Zoltán, az Evangélikus Egyház püspökelnöke, a hozzászólásában az evangélikusok zsidómentő tevékenységét (Szteló Gábor), illetve a nemzetiszocialista eszméknek a német nyelvű evangélikusokra gyakorolt befolyását taglalta: 129136.] Sztehlo Gábor: Isten kezében, A Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóosztálya, Budapest, 1984; 2. kiadás: 1986; újabb kiadás Bozóky Éva gondozásában: Sztehlo Gábor Gyermek- és Ifjúságsegítő Alapítvány, Budapest, 1994, 234 p. Zászkaliczky Péter: „1944 mementója: egyházunk és a zsidókérdés”, Lelkipásztor, 1985/5, 289–297.

A (cseh)szlovákiai keresztény egyházak és az antiszemitizmus - Holokauszt (Szakirodalom) A. A zsidókérdésről, a keresztény – zsidó viszonyról általában szóló, több korszakot felölelő munkák: Augustín, Milan: Krátke dejiny Židov na Slovensku, Slovenské národné múzeum, Bratislava, 1993. 107 p. [Áttekintő jellegű munka a mai Szlovákia területén élő zsidóközösségek történetéről.] Büchler, Róbert J. Br.: Encyklopédia židovských náboženských obcí na Slovensku. 1–2. časť. A – K & L – R. [Zost. a z hebrejského orig. prel.], Slovenské národné múzeum – Múzeum židovskej kultúry, Bratislava, 2009, 256 p. & 2010, 240 p. [A mai Szlovákiai területén működött zsidó hitközségek enciklopédiája.] Gál, Egon (ed.): Židia v interakci, I–II. Bratislava, 1997 & 1999. [A zsidóság és a szlovák társadalom kapcsolatára vonatkozó tanulmányok, nem csupán történészek, de filozófusok, néprajzosok tollából is.] Jelínek, Yeshayahu Andrej: Dávidova hviezda pod Tatrami. Židia na Slovensku v 20. storočí , Vydavateľstvo Jána Mlynárika IPEĽ, Praha, 2009, 491 p. [A zsidók a huszadik századi Szlovákiában.] 133

Jelínek, Yeshayahu A[ndrej]: Židia na Slovensku v 19. a 20. storočí. Zborník statí. Časť 1–2, Slovenské národné múzeum – Múzeum židovskej kultúry, Bratislava, 1999, 155 p. & 2000, 175 p. [Tanulmányok a szlovákiai zsidóság 19. és 20. századi történetével kapcsolatban.] Mlynárik, Ján: Dějiny Židů na Slovensku, Academia Praha, 2005, 358 p. [A munka a mai Szlovákia területén élő zsidóközösségek történetét mutatja be viszonylag felületesen.] Hoensch, Jörg K. – Biman, Stanislav – Lipták, Ľubomír (eds.): Judenemanzipation – Antisemitismus – Verfolgung in Deutschland, Österreich-Ungarn, den Böhmischen Ländern und in der Slowakei. Herausgegeben für die Deutsch-Tschechische und Deutsch-Slowakische Historikerkommission, Klartext, essen, 1999, 261 p. Hradská, Katarína: Židovská Bratislava, Albert Marenčin Vydavateľstvo PT, Bratislava, 2008, 247 p. [A pozsonyi zsidóság múltjának rövid összefoglalása.] Strba Sándor – Lang Tamás: Az érsekújvári zsidóság története, Pozsony, 2004. [A munka ugyan az Érsekújvári zsidóség huszadik történetére koncentrál, de benne fontos információkat kapunk a mai Dél-Szlovákia egészét illetően is.] Salner, Peter: Mozaika židovskej Bratislavy, Albert Marenčin Vydavateľstvo PT, Bratislava, 2007. 199 p. [A pozsonyi zsidóság 20. századi történetének sajátos feldolgozása, amelynek forrását leginkább a visszaemlékezések jelentik. A szövegek érzékeltetik a korabeli keresztény – zsidó viszonyt is.] Salner, Peter: Židia na Slovensku medzi tradíciou a asimiláciou , Zing Print, Bratislava, 2000, 293 p. [A szlovákiai zsidók 20. századi története. Középpontjában a zsidó közösség életében bekövetkezett változások állnak. Inkább életmód, mint politikatörténet.] Salner, Peter (ed.): Židia v Bratislave, Inštitút judaistiky FFUK – Ústav etnológie SAV – Židovská náboženská obec Bratislava, Bratislava, 1997, 118 p. [Tanulmányok a pozsonyi zsidók történetéről a 18. századtól az 1960-as évekig.] B. Az 1918–1938-as időszakkal foglalkozó munkák: Jelínek, Yeshayahu Andrej: „Prevrat v rokoch 1918-1919 a Židia (poznámky a úvahy)”, in „Spoznal som svetlo a už viac nechcem tmu…”, Veda vydavateľstvo SAV, Bratislava, 2005, 29–43. [Egy tanulmány az 1918-19-es államfordulat időszakáról, az akkori zsidóellenes pogromokról.] Kovács Éva: Felemás asszimiláció. A kassai zsidóság a két világháború között (1918-1938), Fórum Institute, Šamorín – - Lilium Aurum, Dunajská Streda, 2004, 196 p. [A kassai zsidóság magatartásának elemzése, külön kitérve a téma nemzetiségi vonatkozásaira. A munka részben levéltári forrásokra, sajtóanyagra, részben Oral History interjúkra épül.] Nižňanský, Eduard - Bútora, Ivan (eds.): Stratené mesto. Bratislava – Pozsony – Pressburg, Vydavateľstvo Marenčin PT, Bratislava, 2011, 323 p. [A holokauszt idején elpusztult pozsonyi zsidó világ – elsősorban a zsidó negyed épületeinek – a visszaidézése.] Pojar, M. – Soukupová, Blanka – Zahradníková, Marie (eds.): Židovská menšina v Československu ve dvacátých letech. Sborník přednášek z cyklu ve Vzdělávacím a kulturním centru Židovského muzea v Praze v říjnu 2002 a červnu 2003, Židovské muzeum, Praha, 2003, 131 p. [Tanulmányok arról, hogy milyen pozícióban voltak a húszas évek Csehszlovákiájában a zsidók, beleértve a politikai szerveződéseiket, illetve a csehszlovák állam velük szemben folytatott politikáját.]

134

C. A szlovák zsidóság megsemmisítését feldolgozó munkák: 1. Forrásközlés: Nižňanský, Eduard. (ed.): Holokaust na Slovensku. Zv. 1: Obdobie autonómie (6.10.1938 – 14.3.1939). Dokumenty. [=Holocaust in Slovakia 1], Nadácia Milana Šimečku – Židovská náboženská obec Bratislava, Bratislava, 2001, 362 p. Nižňanský, Eduard – Kamenec, Ivan (eds.): Holokaust na Slovensku. Zv. 2: Prezident, vláda, Snem SR a Štátna rada o židovskej otázke (1939–1945). Dokumenty. [=Holocaust in Slovakia 2: President, Government, Assemblz and the State Council on the Jewish Question. Documents], Nadácia Milana Šimečku – Židovská náboženská obec Bratislava, Bratislava, 2003, 363 p. Hradská, Katarína (ed.): Holokaust na Slovensku. Zv. 3: Listy Gisely Fleischmannovej (1942–1944). Snahy Pracovnej skupiny o záchranu slovenských a európskych Židov. Dokumenty. [=Holocaust in Slovakia 3: Gisela Fleischmann’s Letters 1942–1944. Documents], Nadácia Milana Šimečku – Židovská náboženská obec Bratislava, Bratislava, 2003, 123 p. Nižňanský, Eduard. (ed.): Holokaust na Slovensku. Zv. 4: Dokumenty nemeckej proveniencie (1939– 1945). [=Holocaust in Slovakia 4: German Documents 1939–1945], Nadácia Milana Šimečku – Židovská náboženská obec Bratislava, Bratislava, 2003, 328 p. Nižňanský, Eduard – Baka, Igor – Kamenec, Ivan (eds.): Holokaust na Slovensku. Zv. 5: Židovské pracovné tábory a strediská na Slovensku 1938–1944. Dokumenty. [=Holocaust in Slovakia 5: Documents], Nadácia Milana Šimečku – Židovská náboženská obec Bratislava, Bratislava – Vojenský historický ústav vo vyd. KLEMO, Zvolen, 2004, 352 p. Nižňanský, Eduard (ed.): Holokaust na Slovensku. Zv. 6: Deportácie roku 1942. [=Holocaust in Slovakia. 6. Documents], Zlatica, Nižňanská – Nadácia Milana Šimečku, Bratislava, 2005, 646 p. Nižňanský, Eduard (ed.): Holokaust na Slovensku. Zv. 7: Vzťah slovenskej majority a židovskej minority (náčrt problému). [=Holocaust in Slovakia 7: Documents], Zlatica, Nižňanská – Nadácia Milana Šimečku, Bratislava – Katedra všeobecných dejín Filozofickej fakulty Univerzity Komenského, Bratislava, 2005, 120 p. [A hét kötetes forráskiadvány a téma eddigi legteljesebb dokumentációja. Az időrend helyett a tematikus csoportosítás elvét követi. A 7. kötet a többségi nemzet és a zsidóság viszonyát vizsgálja.] Gabriel Hoffmann (ed.): Katolícka cirkev a tragédia slovenských zidov v dokumentoch , G-print, Partizánske, 1994. [A munka a katolikus egyház és a szlovák holokauszt kapcsolatát vizsgáló dokumentumok, írások gyűjteménye. Elsősorban olyan írásokról van szó, amelyek a második világháború után jelentek meg.] Kamenec, Ivan – Prečan, Vilém – Škorvánek, Stanislav (eds.): VATIKÁN a Slovenská republika (1939–1945). Dokumenty. [=Vatican and the Slovak Republic (1939–1945). Documents], Historický ústav SAV a Ústav soudobých dějin ČAV v Slovak Academic Press, Bratislava, 1992, 228 p. [A forrásgyűjtemény a Vatikán és a Szlovák állam közötti diplomáciai kapcsolatok dokumentumait tartalmazza, s jelentős részben a szlovák állam zsidópolitikája adja a témáját.] Riešenie židovskej otázky na Slovensku (1938-1945). Dokumenty. I–V. Bratislava, 1994–2000. [Az öt kötetes munka időrendbe szedve tartalmazza a szlovákiai holokauszt forrásait.] Steiner, F (ed.): Tragédia slovenských Židov. Dokumenty a fotografie, Bratislava, 1949; The tragedy of Slovak Jewry: photographs and documents. Preface and captions, St. Engel; English translation, F.O. Stein, Documentation Centre of CUJCR, Prague, 1949, 142, [6] p.

135

2. Visszaemlékezések: Barak-Ressler, Aliza: Cry Little Girl: A Tale of the Survival of a Family in Slovakia , Yad Vashem, Jerusalem, 2003, 241 p. Böhm, E. T.: V šesťročnom zajatí.(Spomienky na roky 1938–1945), Martin, 1994. Frieder, Armin: Z denníka mladého rabína, Bratislava, 1994. Horak, Olga: Auschwitz to Australia. A Holocaust Survivor’s Memoir, Kangaroo Press, East Roseville (NSW), 2000, 147 p. Hrabovecká, Hilda: Ruka s vytetovaným číslom, Bratislava, 1998. Hradská, K. – Schwalbová, M.: Žila som životy druhých, Bratislava, 2001. Lánik, Jozef: Oswiecim – hrobka styroch miliónov ludi: krátka história a zivot v oswiecimskom pekle v rokoch 1942–1945, Košice, 1945. Medrický, G.: Minister spomína, Bratislava, 1993. Nir, A.: Chodníčky v ohnivom kruhu, Bratislava, 1994. Sidor K.: Šesť rokov pri Vatikáne, Scranton, 1947. Škodová, Júlia: Tri roky bez mena, Bratislava, 1962. Špitzer Juraj: Nechcel som byť žid, Bratislava, 1994. 3. Tudományos értékű feldolgozások: Baka, Igor: Židovský tábor v Novákoch 1941-1944. Br., Nadácia Milana Šimečku – Vojenský historický ústav – Židovská náboženská obec, Bratislava, 2001, 115 p. [A munka a nyitranováki munkatáborral foglalkozik.] Baki Attila: „A szlovákiai holokauszt”, in Krausz Tamás (ed.): Holokauszt: történelem és emlékezet. (Ruszisztikai Könyvek, 17), Magyar Ruszisztikai Intézet, Budapest, 2006, 101–109. [1938 okt. – 1942 okt.] Braham (Randolph L.) The Politics of Genocide. The Holocaust in Hungary. Vol. I-II, 1981. 2nd enlarged and revised edition: Columbia University Press, New York, 1994; …A népirtás politikája. A Holocaust Magyarországon. I-II. kötet, Budapest, 1988; 2., bővített és átdolgozott kiadás, Belvárosi Könyvkiadó, Budapest, 1997, XLVIII+1–676 & XIV+677–1474. old. [Szlovákia (II, 1002-1006. old.).] Brandmüller, Walter: Holocaust in der Slowakei und Katholische Kirche, Verlag P.H.C.W. Schmidt, Neustadt an der Aisch, 2003, 215 p. [Elsősorban emigráns jobboldali szlovák történészek munkájára támaszkodó, kevés újdonságot tartalmazó összefoglaló.] Cambel, S.: Slovenská dedina (1938–1944), Bratislava, 1996. Cohen, Asher: La Shoah, Les Editions du Cerf, Paris, 1990; …Soá, a zsidó vészkorszak (1933–1945). Cserépfalvi – Múlt és Jövő, Budapest, 1994, 118 p. [Szlovákia: 58.] Csíki Tamás, „A kassai zsidóság a holocaust idején”, in A Herman Ottó Múzeum Évkönyve [Miskolc] 42, 2003, 387–399. Długoborski, Wacław (ed.): The tragedy of the Jews of Slovakia: 1938-1945. Slovakia and the „Final Solution of the Jewish Question”. New English ed., revised. Auschwitz-Birkenau State Museum, Oświęcím – Museum of the Slovak National Uprising, Banska Bystica, 2002, 319 p. 136

Engel Alfréd, A dunaszerdahelyi zsidó hitközség emlékkönyve, Kalligram, Pozsony, 1995, 220 p. Görög Artur: A kassai zsidóság története és gallériája, Friedmann Lipe nyomdájában, Bné-Brák, 1991, VI+340, 92 p., ill., maps Graziano, Ingrid – Eördögh, István: Jozef Tiso és a Szlovákiai holokauszt, Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség (METEM) – Historia ecclesiastica Hungarica Alapítvány, Budapest, 2006, 128. [Áttekintő jellegű, de nem igazán elmélyült munka a szlovákiai holokausztról.] Hlavinka, Ján – Nižňanský, Eduard: Pracovný a koncentračný tábor v Seredi. 1941–1945 , Br., Dokumentačné stredisko holokaustu, Bratislava, 2009, 191 p. [A munka a szeredi munkatáborral foglalkozik.] Hoensch, Jörg K. – Biman, S. – Lipták, L’: Emancipácia Židov – antisemitizmus – prenasledovanie v Nemecku, Rakúsko - Uhorsku, v českých krajinách a na Slovensku, Bratislava 1999. Hradská, Katarína: „Slovenský štát a holocaust”, in Velké dějiny, malý národ. O dnešní české státnosti a současném odkazu velkých dějin zemí České koruny a Československé republiky , Praha, 1995, 154–165. Hradská, Katarína: Prípad Dieter Wisliceny. (Nacistickí poradcovia a židovská otázka na Slovensku.) , A[cademic] E[lectronic] P[ress], Bratislava, 1999, 133 p. [Diter Wisliceny szlovákiai tevékenységének a feldolgozása.] James, A.: „Zmeny v postavení židovskej komunity v okrese Topoľčany počas obdobia slovenského štátu”, Česko-slovenská ročenka 2001, 123–133. Kamenec, Ivan: „K hospodárskej politike slovenskej buržoázie v rokoch 1939-1945. Arizačný proces a jeho triedny charakter”, Studia Historica Slovaca 22, 1977, 33–67. Kamenec, Ivan: „Riešenie židovskej otázky v prvom období Slovenskej republiky (roky 1939–1940)”, in Akcia Nisko v histórií „konečné řešení židovské otázky” k 55. výročí první hromadné deportace evropských Židů, Ostrava, 1995, 183–190. Kamenec, Ivan: „Židovská otázka na Slovensku a spôsoby jej riešenia v čase autonómie Slovenska”, Nové obzory 10, 1968, 155–180. Kamenec, Ivan: Po stopách tragédie, Archa, Bratislava, 1991, 285 p.; english version: On the Trail of Tragedy. The Holocaust in Slovakia. Translated by Martin Styan. Preface by Martin Bútora, H&H, Bratislava, 2007, 350 p. [A téma egyik legjobb szakértőjének összefoglaló jellegű munkája.] Karsai László, Holokauszt, Pannonica Kiadó, h. n. [Budapest], 2001. [„Holokauszt Szlovákiában”, 167–176. old. Tárgyalja a Vatikán és a szlovák katolikus egyház magatartását.] Kárný, Miroslav: „Lidské ztráty československých Židů v letech 1938–1945” [=Human Loss Among Czechoslovak Jews, 1938–1945.], Cesky Casopis Historicky 3, 1991, 410–420. [Concludes that the Jews of the Hungarian-ruled Uper Province (Felvidék) and Carpatho-Ruthenia (Kárpátalja) suffered 42,000 and 80,000 casualties, respectively.] Larišová, P.: Židovská komunita v Bratislave v roku 1940, Bratislava, 2000. Lévai Jenő: Fekete könyv a magyar zsidóság szenvedéseiről , Officina, Budapest, 1946, 320 p.; …Black Book on the Martyrdom of Hungarian Jewry, The Central European Times Publishing Co. Ltd, Zürich, 1948. [Szlovákia: 77-79.]

137

Lipscher, Ladislav: Die Juden im slowakischen Staat: 1939–1945, Oldenbourg, München – Wien, 1979, 210 p.; Židia v slovenskom štáte 1939–1945, Print-servis, 1992. Nižňanský, Eduard: „Deportácie Židov zo Slovenska v roku 1942 a prijatie ústavného zákona č. 68/1942 Sl. z. o „vysťahovaní Židov”, Studia Historica Nitriensia X, 2002, 85–157. Nižňanský, Eduard: „Slovenská spoločnosť a židovská komunita na Slovensku 1938–1945”, Československá ročenka 2001, 89–104. Nižňanský, Eduard: Nacizmus, holokaust, slovenský štát, Kalligram, Bratislava, 2010, 290 p. Nižňanský, Eduard: Slovenská politika a deportácie Židov zo Slovenska v roku 1942, Brno, 2003. Nižňanský, Eduard: Židovská komunita na Slovensku medzi československou parlamentnou demokraciou a Slovenským štátom v stredoeurópskom kontexte, Universum, Prešov, 1999, 293 p. [A könyv középpontjában azok a változások állnak, amelyek a szlovákiai zsidóságot 1938 végén és 1939 elején érték.] Nižňanský, Eduard (ed.): Židovská komunita na Slovensku. Obdobie autonómie. Porovnanie s vtedajšími udalosťami v Rakúsku, Bratislava, 2000. Nižňanský, Eduard – Hlavinka, Ján (eds.): Arizácie, Katedra všeobecných dejín FF UK a Dokumentačné stredisko holokaustu vo vyd. Stimul, Bratislava, 2010, 213 p. [A kötet az árjásítás regionális vonatkozásait vizsgáló tanulmányokat tartalmaz.] Nižňanský, Eduard – Hlavinka, Ján (eds.): Arizácie v regiónoch Slovenska, Katedra všeobecných dejín FF UK a Dokumentačné stredisko holokaustu vo vyd. Stimul, Bratislava, 2010, 231 p. [A kötet az árjásítást, és a holokauszt gazdasági vonatkozásait tárgyaló tanulmányokat tartalmaz.] Potemra, Michal: „Zidovská otázka v Kosiciach v rokoch 1938–1944”, in Jurova, Anna (ed.), Kosice a deportácie Zidov v roku 1944, Spolocens Kovedny Ustav Kosice, Kosice, 1994, 37–51. Rotkirchen (Livia): „The Role of Czech and Slovak Jewish Leadership in Saving Activities”, in: Rescue Attempts During the Holocaust, Jerusalem, 1974. Rotkirchen (Livia): „A szlovákiai zsidók deportálása és az egyházak”, in: Rittner (Carol) – Smith (Stephen D.) – Steinfeldt (Irena) (eds.) – Bauer (Yehuda) (adviser ed.), The Holocaust and the Christian World. Reflections ont the Past, Challenges for the Future , Beth Shalom Holocaust Memorial Centre – Yad Vashem International School for Holocaust Studies – Kuperard, 2005;… A Holokauszt és a keresztény világ. Szembenézés a múlttal és a jövő kihívásaival , Egyházfórum, Pécs – Balassi Kiadó, Budapest, 2009, 171–175. old. Rotkirchen (Livia): The Destruction of the Slovak Jewry, Yad Vashem, Jerusalem, 1961. Sas Andor: A szlovákiai zsidók üldözése, 1939–1945, Kalligram, Pozsony, 1993, 260 p. [A téma egy viszonylag korai összefoglalása sok, azóta már meghaladott állítással.] Schmidt Mária: „Destruction of Slovakian Jews as Reflected in Hungarian Police Reports”, in Braham, Randolph L. (ed.): Studies on the Holocaust in Hungary, Columbia University Press, New York, 1990, 164–174. The Jews of Czechoslovakia. Historical Studies and Surveys, 1-2. kötet, The Jewish Publication Society of America, Philadelphia – Society for the History of Czechoslovak Jews, New York, 1968–1971. Tóth, Dezider (ed.): The Tragedy of Slovak Jews. Proceedings of the international symposium, Banská Bystrica, 25th to 27th March 1992, Datei for the Ministry of Culture of Slovak Republic and Museum of Slovak National Uprising, Banská Bystrica, 1992, 322 p. 138

Vrbová, Gerta: Trust and Deceit: a Tale of Survival in Slovakia and Hungary, 1939-1945 , Vallentine Mitchell, London – Portland (OR), 2006, XII+181 p., [8] p. of plates, ill. Žiak, Miloš – Snopko, Ladislav (eds.): Park ušľachtilých duší. = Park of Generous Souls. Zv. 1, Izraelská obchodná komora na Slovensku, Bratislava, 2007, 159 p. Žiak, Miloš – Snopko, Ladislav – Nižňanský, Eduard (eds.): Park ušľachtilých duší. = Park of Generous Souls. Zv. 2, Izraelská obchodná komora na Slovensku, Bratislava, 2008, 216 p. Žiak, Miloš – Nižňanský, Eduard – Snopko, Ladislav – Krajmerová, Eva (eds.): Park ušľachtilých duší. = Park of Generous Souls. Zv. 3, Izraelská obchodná komora na Slovensku, Bratislava, 2009, 160 p. Žiak, Miloš – Snopko, Ladislav (eds.): Park ušľachtilých duší. = Park of Generous Souls. Zv. 4, Izraelská obchodná komora na Slovensku, Bratislava, 2010, 120 p. [A sorozat részben a szlovákiai Holokauszt emlékhelyek kialakításával foglalkozik; másrészt pedig a Holokauszttal, illetve a keresztény társadalom és az üldözött zsidóság viszonyával foglalkozó tanulmányokat tartalmaz.] Az utóbbi években néhány olyan munka is megjelent, amelyek relativizálni akarják a szlovákok, illetve a szlovák politikai elit, különösen Jozef Tiso, szerepét a szlovákiai Holokausztban. Ezek közül két fontosabb munka: Ďurica, Milan S.: Slovenský podiel na europskej tragédii Židov, Köln, 1987. Hoffmann, Gabriel: Zamlčaná pravda o Slovensku. [Diel 1.] Prvá slovenská republika. Prvý slovenský prezident Dr. Jozef Tiso. Tragédia slovenských židov podľa nových dokumentov, Partizánske, 1996. 4. A kérdéshez kapcsolódó etnológiai munkák: Krekovičová E.: Medzi toleranciou a bariérami. Obraz Rómov a Židov v slovenskom folklóre, Bratislava, 1999. Mannová, E. (ed.): Meštianstvo a občianska spoločnosť na Slovensku 1900–1989, Bratislava 1998. Salner, P.: „‛Viditeľní’ a ‛neviditeľní’ Židia v slovenskej spoločnosti po roku 1945”, Acta Judaica Slovaca, 4, 1998, 121–134. Salner, P. (ed.): Židovská identita včera, dnes a zajtra, Bratislava, 1995. Vrzgulová, M.: „Holokaust s meste. (Jeden z modelov polarizácie)”, in Salner, P – Luther, D. (eds.): Mesto a etnicita, Bratislava, 2001, 141–156. Vrzgulová, M.: „Mesto a jeho pamäť. Trenčín 1939–1945 v diverzifikovaných spomienkach”, in Historik v čase a priestore. Laudatio Ľubomírovi Liptákovi, Bratislava 2000, 63–78. Vrzgulová, M.: Známi neznámi Trenčania. Živnostníci v meste 1918–1948, Bratislava, 1997. Vrzgulová, M. (ed.): Videli sme holokaust, Bratislava, 2002.

139

A szlovákiai zsidóság és holokauszt bibliográfiája: A ANTALOVÁ, Ingrid et al.: Videli sme holocaust. Bratislava: Nadácia Milana Šimečku, 2002. ALNER, Juraj: Slovenské pohľady na Židov, alebo Židia v Slovenských pohľadoch. Bratislava : Adora Lingua, 2011. AMIR, Giora: Prešov – osud židovskej obce, jednej z mnohých. Bratislava: Múzeum židovskej kultúry, 2004. Arizácie v regiónoch Slovenska. Eds. NIŽŇASKÝ, Eduard – HLAVINKA, Ján Bratislava : Stimul, 2010. B BAKA, Igor: Židovský tábor v Novákoch 1941 - 1944. Bratislava : Zing Print, 2001. Baka, Igor - Kamenec, Ivan - Nižňanský, Eduard : Židovské pracovné tábory a strediská na Slovensku 1938-1944. Zvolen : Klemo, 2004. BALÁŽ, Anton: Transporty nádeje. Bratislava : Albert Marenčin - Vydavateľstvo PT, 2010. BARKÁNY, E. – DOJČ, Ľ.: Židovské náboženské obce na Slovensku. Bratislava 1991. BARŠA, Pavel: Pamět a genocida. Praha : Argo, 2011. BENKOVIČ, Boris: Obraz židovskej minority vo vybraných slovenských médiách. In: Národ a národnosti. Ed. ŠUTAJ, Štefan. Prešov : Universum, 2004. BÜCHLER, R.Y.: Židovská náboženská obec v Topoľčanoch. Bratislava 1996. BÚTOROVÁ, Zora – BÚTORA, Martin: Attitudes toward Jews and the Holocaust in Independent Slovakia. New York: American Jewish Committee. 1995. BORSKÝ, Maroš: Židovské pamiatky západného Slovenska. Bratislava : Menora, 2011. C CAMBEL, Samuel.: Arizácia a ďalšie zmeny v pozemkovej držbe na Slovensku do leta 1944. In: Historický časopis 43, 1995, Nr. 1. p. 69-88. CAMBEL, Samuel.: Slovenská dedina (1938-1944). Bratislava : SAP 1996. D Druhá vlna deportácií Židov zo Slovenska. Viera Kováčová et al. Banská Bystrica : Múzeum Slovenského národného povstania, 2010. ĎURICA, Milan S.: La republica eslovaca y la tragedia de los judios europeos. Buenos Aires, 1975. ĎURICA, Milan S.: Josef Tiso – slovenský kňaz a štátnik 1887 – 1939. Martin: Matica slovenská, 1992. ĎURICA, Milan Š.: Židia zo Slovenska v dejinách kultúry a vedy. Bratislava : Lúč, 2008. ĎURICA, Milan. Š.: Slovenský podiel na európskej tragédii Židov. Köln : Slovenský ústav M. Cernáka, 1987. DZUGAS, P.: Postavenie židovského obyvateľstva v normotvorbe Slovenského štátu v rokoch 1939-1945. In: Právnické štúdie, XV, 1967, 2. E 140

Encyklopédia židovských náboženských obcí. zostavil a z hebrejského originálu preložil Róbert J. Büchler. Bratislava : SNM - Múzeum židovskej kultúry ; Jeruzalem : Yad Vashem, 2010. F FATRANOVÁ, Gila: Boj Židov o prežitie v dobe Holokaustu. In Tragédia slovenských židov. Banská Bystrica : DATEI, 1992. FRANEK, Jaroslav – KAMENEC, Ivan – SALNER, Peter: Prednášky o dejinách a kultúre Židov. In: Štúdie Inštitútu judaistiky Univerzity Komenského. Zošit 3. Bratislava : IJUK, 2002. FRIEDER, Emanuel: Z denníka mladého rabína. Bratislava : Judaica Slovaca, 1994. FRIEDMANN, Juraj: Bez babičky. Bratislava : SNM – Múzeum židovskej kultúry, 2010. FRIEDMANN, Juraj: Naša babička Cilka. Bratislava : Slovenské národné múzeum – Múzeum židovskej kultúry, 2008. FRANKL, Peter: História nielen nášho rodu. Žilina: Georg, 2011. FRANKL, Peter: Židia v Žiline. Žilina : EDIS - vydavateľstvo Žilinskej univerzity, 2009. FRANKL, Peter: Byť Židom, biť Žida. Žilina : Knižné centrum, 2008. G GÁL, Egon (ed.): Židia v interakcií. Bratislava, 1997. GÁL, Egon (ed.): Židia v interakcii (zborník z konferencie). Bratislava: Archa, 1998 GÁL, Egon (ed.): Židia v interakcií II. Bratislava, 1999. GÁL, Egon (ed.):. Židia dnes. Bratislava: Road, 2003. H HLAVINKA, Ján. Židovská komunita v okrese Medzilaborce v rokoch 1938 – 1945. Bratislava : Ústav pamäti národa, 2007. HRABOVECKÁ, Hilda : Ruka s vytetovaným číslom. Bratislava : Marenčin PT , 1998. HRADSKÁ, Katarína: Gizi Fleischmannová. Bratislava: Marenčin PT, 2012. HRADSKÁ, Katarína – SCHWALBOVÁ, Margita: Žila som životy druhých. Bratislava: Nadácia Milana Šimečku, 2001. HRADSKÁ, Katarína: Deportácie slovenských Židov v rokoch 1944-1945 so zreteľom na transporty do Terezína. In. Historický časopis 45, 1997, Nr. 3, p. 455-471. HRADSKÁ, Katarína: Predhistória slovenských transportov do Terezína In: Terezínské studie a dokumenty 1996, Praha, p. 84-98. HRADSKÁ, Katarína: Slovenský štát a holocaust. In. Velké dějiny, malý národ. O dnešní české státnosti a současném odkazu velkých dějin zemí České koruny a Československé republiky. Praha, 1995, p. 154-165. HRADSKÁ, Katarína: Prípad Wisliceny. Nacistický poradcovia a židovská otázka na Slovensku. Bratislava : Academic Electronic Press, 1999. HRADSKÁ, Katarína: Židovská komunita počas prvej ČSR. In. Česko-slovenská historická ročenka 2001. Ed.: GONĚC, Vladimír. Brno : Masarykova univerzita, 2001. HRADSKÁ, Katarína: Holokaust na Slovensku 3. Zvolen : Klemo 2003. HRADSKÁ, Katarína. Holokaust na Slovensku 8. Ústredňa Židov (1940 – 1944). Dokumenty. Bratislava : Klemo, 2008. 141

HRADSKÁ, Katarína: Formovanie židovských politických strán v ČSR (1918-1929). In. Národ a národnosti na Slovensku v transformujúcej sa spoločnosti – vzťahy a konflikty. Ed. ŠUTAJ, Štefan. Prešov : Universum, 2005, p. 169-177. HRADSKÁ, Katarína. Popieranie holokaustu – tzv. osvienčimská lož na Slovensku po roku 1989. In: Národnostná politika na Slovensku po roku 1989. Ed. ŠUTAJ, Štefan: Prešov : Universum 2005. p. 206-211. HRADSKÁ, Katarína: Holokaust na Slovensku. Bratislava : Dokumentačné stredisko holokaustu, 2008. HOENSCH, Jörg K. – BIMAN, S. – LIPTÁK, Ľ.: Emancipácia Židov – antisemitizmus – prenasledovanie v Nemecku, Rakúsko - Uhorsku, v českých krajinách a na Slovensku. Bratislava 1999. HUBÁNEK, Ladislav (ed.): Riešenie židovskej otázky na Slovensku /1938-1945/. Dokumenty. Bratislava : Múzeum židovskej kultúry, 2000. HOCHHÄUSER, Alex: Zufällig überlebt – las deutscher Jude in der Slovakei. Berlin, 1992. HOENSCH, JÖRG K.: Die Slovakei und Hitlers Ostpolitik. Köln-Graz, 1965. HOFFMANN, Gabriel: Katolícka cirkev a tragédia slovenských Židov v dokumentoch. Partizánske : G-print, 1994 HOFFMANN, Ladislav: Katolícka cirkev a tragédia slovenských Židov. In: Kultúrny život 1961. június 7. J JABLONICKÝ, Jozef: Židia v rezistencii na Slovensku. In. Pracovné jednotky a útvary slovenskej armády 1939-1945. VI. Robotný prápor. Ed. TÓTH, Dezider. Bratislava 1996, p. 161-166. JAMES, Andrea: Zmeny v postavení židovskej komunity v okrese Topoľčany počas obdobia slovenského štátu. In. Česko-slovenská ročenka 2001, p. 123 – 133. JAMRICHOVÁ, Andrea: Zo života židovského spoločenstva v 19. a 20. storočí. In. Topoľčany vo vrstvách vekov. Topoľčany 1997, p. 283-293. JAMRICHOVÁ, Andrea: Židovská otázka v Topoľčanoch v období autonómie Slovenska. In: Židovská komunita na Slovensku. Obdobie autonómie. Porovnanie s vtedajšími udalosťami v Rakúsku. (Ed. NIŽŇANSKÝ, Eduard). Bratislava, 2000, p. 9-38. JELÍNEK, Ješajahu Andrej. Židia na Slovensku v 19. a 20. storočí. 1. časť. Bratislava : SNM – Múzeum židovskej kultúry, 1999. JELÍNEK, Ješajahu Andrej : Jedno storočie v Prievidzi . Prievidza : Erik Kližan, 2011. JELÍNEK, Ješajahu Andrej : Dávidova hviezda pod Tatrami. Praha : Ipeľ, 2009. Juh Slovenska po Viedenskej arbitráži 1938-1945. Ed. MITÁČ, Ján. Bratislava : Ústav pamäti národa, 2011. K KAMENEC, Ivan: Židovská otázka na Slovensku a spôsoby jej riešenia v čase autonómie Slovenska. In. Nové obzory, 10, 1968. p. 155-180. KAMENEC, Ivan: Snem Slovenskej republiky a jeho postoj k problému židovského obyvateľstva na Slovensku v rokoch 1939-1945. In. Historický časopis, XVII/3, 1969, p. 329-363. KAMENEC, Ivan: Koncentračné a pracovné tábory pre rasove prenasledovaných občanov na Slovensku v rokoch 1938-1945. In. Terezínske listy 5, 1975, p. 12-25. 142

KAMENEC, Ivan: Koncentračné, pracovné a zajatecké tábory na Slovensku v rokoch 1938-1945. In. Terezínske listy 6, 1976, p. 15-28. KAMENEC, Ivan: K hospodárskej politike slovenskej buržoázie v rokoch 1939-1945. Arizačný proces a jeho triedny charakter. In. Studia historica Slovaca 22, 1977, p. 33-67. KAMENEC, Ivan: Prenikanie fašistickej ideológie a organizácií Národnej obce fašistickej do slovenského politického života v medzivojnovom období. In. Historické štúdie, 24, 1980, p. 4374. KAMENEC, Ivan: Príprava a priebeh deportácií rasovo prenasledovaných občanov fašistického slovenského štátu. In. Zborník Múzea SNP, 8. 1983, p. 134-162. KAMENEC, Ivan: Po stopách tragédie. Bratislava: Archa 1991. KAMENEC, I. – PREČAN, V. – SKOVRÁNEK, S.: Vatikán a Slovenská republika 1939-1945. Bratislava - Praha, 1992. KAMENEC, Ivan: Deportácie židovských občanov zo Slovenska roku 1942. In. Tragédia slovenských židov. Banská Bystrica : Datei, 1992. p. 77 - 100. KAMENEC, Ivan: Židovské politické strany na Slovensku v medzivojnovom období. In. Politické strany na Slovensku 1860-1989. Bratislava 1992, p. 211-213. KAMENEC, Ivan: Riešenie židovskej otázky v prvom období Slovenskej republiky /roky 19391940/. In. Akcia Nisko v histórií ”konečné řešení židovské otázky” k 55. výročí první hromadné deportace evropských Židů. Ostrava 1995, p. 183-190. KAMENEC, Ivan: Nútená pracovná povinnosť ako súčasť politickej a rasovej perzekúcie občanov I. Slovenskej republiky. In. Pracovné jednotky a útvary slovenskej armády 1939-1945. VI. Robotný prápor. Ed. TÓTH, Dezider. Bratislava 1996, p. 19-24. KAMENEC, Ivan: Židia v Bratislave v čase holokaustu. In. Židia v Bratislave. Bratislava, 1997, p. 71-95. KAMENEC, Ivan: Protižidovský pogrom contemporanea. Praha, 1998, p. 80-94. v Topoľčanoch v septembri 1945. In: Acta

KAMENEC, Ivan: Židovská otázka na Slovensku v čase druhej svetovej vojny. In: Emancipácia Židov – antisemitizmus – prenasledovanie v Nemecku, Rakúsko - Uhorsku, českých zemiach a na Slovensku). Bratislava 1999, p. 139-146. KAMENEC, Ivan: Postavenie židovského obyvateľstva v období autonómie Slovenska. In. Židovská komunita na Slovensku. Obdobie autonómie. Porovnanie s vtedajšími udalosťami v Rakúsku. Bratislava : Inštitút judaistiky Univerzity Komenského v Bratislave, 2000. p. 49 – 79. KAMENEC, Ivan: Problémy asimilácie a identity židovského obyvateľstva na Slovensku od druhej polovice 19. storočia. In. Národ a národnosti. Ed. Š. Šutaj. Prešov : Universum, 2004, p. 240-247. KAMENEC, Ivan: Problém občianskeho konvertovania s väčšinovým obyvateľstvom (prípad židovskej konverzie v čase holokaustu). In. Národ a národnosti na Slovensku v transformujúcej sa spoločnosti – vzťahy a konflikty. Ed. Š. Šutaj. Prešov : Universum, 2005, p. 177-184. KAMENEC, Ivan - NIŽŇANSKÝ, Eduard : Prezident, vláda, Snem SR a Štátna rada o židovskej otázke (1939-1945) Zvolen : Klemo, 2003. Katolícka cirkev na Slovensku 1938-1945 v hodnotení nemeckých diplomatov a tajných agentov. Ed. Milan S. Ďurica. Trnava : Spolok svätého Vojtecha, 2001 KÁZMÉROVÁ, Ľubica - KATUNINEC, Milan: Dilemy Karola Sidora. Bratislava : Kalligram, 2006. KNIEŽA, Emil: Bojová kapitola slovenských Židov. In. Židovská ročenka 5725. 1964-1965, p. 134-140. 143

KÖNÖZSYOVÁ, Lucia: Židovská komunita v Nitre v období autonómie Slovenska. In. Židovská komunita na Slovensku. Obdobie autonómie. Porovnanie s vtedajšími udalosťami v Rakúsku. Ed.: E. Nižňanský. Bratislava 2000, p. 49-82. KARCOL, Marián: Obdobie neúspešných pokusov o „definitívne doriešenie židovskej otázky“ na Slovensku. In. Acta Historica Neosoliensia. 2007/ 10, p. 210 – 212. KLADIVOVÁ, Vlasta: Osudy židovských transportů ze Slovenska v Osvětimi. In. Tragédia slovenských židov. Banská Bystrica : Datei, 1992. p. 139 – 166. KÓNYA, Peter – LANDA, Dezider: Stručné dejiny prešovských Židov. Prešov : Errata, 1995. KÓNYA, Peter: Dejiny Židov na východnom Slovensku v kontexte celoeurópskeho vývinu. Prešov : Metodické centrum v Prešove, 1997. KLAMKOVÁ, Hana: Všeobecnosť antisemitizmu a jedinečnosť holokaustu: príklad Slovenska. In. Historický časopis 2009/4, p. 679-703. KLIMKO, Jozef: Tretia ríša a ľudácky režim na Slovensku. Bratislava : Veda, 1986. KRÁL, Pavel: Židia v Bytči. Praha. Bratislava : P. Král, 2011. KRAUS, Ota – KULKA, Erich: Továrna na smrt. Praha : Orbis, 1956. KUKLOVSKÝ, Rudolf: Šaliansky Židia. Šaľa, 2002. L LANG, Tomáš – STRBA, Sándor: Holokaust na južnom Slovensku (na pozadí histórie novozámockých Židov). Bratislava : Kalligram, 2006. LÁRIŠOVÁ, Petra: Židovská komunita v Bratislave v roku 1940. Bratislava : Zing-Print, 2000. LÁNIK, Jozef: Oswiecim – hrobka štyroch miliónov ľudí. Košice, 1945. LÁNIK, Jozef: Čo Dante nevidel. Bratislava, 1964. LIPSCHER, Ladislav: Židia v slovenskom štáte 1939 – 1945. Banská Bystrica : Print – servis, 1992. Lupčo, Martin: Židovská minorita v dejinách Slovenska a vranovského okresu. Vranov nad Topľou : Mestský úrad, 2008. M MACHULA, Jaromír: Vatikán a Československo (1938-1948). Praha : Ústav pro soudobé dějiny AV ČR, 1998. MANN, Arne B.: Židia a Rómovia – paralely osudov. In. Pracovné jednotky a útvary slovenskej armády 1939-1945. VI. Robotný prápor. (Ed. D. Tóth) Bratislava 1996, p. 108-115. MEDRICKÝ, Gejza: Minister spomína. Bratislava, 1993. MEŠŤAN, Pavol: Antisemitizmus v politickom vývoji Slovenska (1948-1992). Bratislava : SNM Múzeum židovskej kultúry, 1999. MEŠŤAN, Pavol: Antisemitizmus v politickom vývoji Slovenska 1989 – 1999. Bratislava : SNM Múzeum židovskej kultúry, 2000. MORÁVEK, Augustín: Arizácia a právne postavenie Židov. Bratislava, 1941 MLYNÁRIK, Ján: Vatikán a genocída slovenských Židov. In. Kultúrny život, 1990. 5. 23. MLYNÁRIK, Ján: Dějiny Židů na Slovensku. Praha : Academia, 2005. N 144

NIR, Akiva: Slovenskí Židia v odboji a v Slovenskom národnom povstaní. In. Akcia Nisko v histórií ”konečné řešení židovské otázky” k 55. výročí první hromadné deportace evropských Židů. Ostrava 1995, p. 128-138. NIR, Akiva: Chodníčky v ohnivom kruhu. Bratislava, 1994. NIR, Akiva: Sionistická organizácia, mládežnícke hnutia a emigrácia do Palestíny v rokoch 1918 – 1945. In. Tragédia slovenských židov. Banská Bystrica : DATEI, 1992. p. 27 - 43. NIŽŇANSKÝ, Eduard: Nacizmus, holokaust, slovenský štát. Bratislava : Kalligram, 2010. NIŽŇANSKÝ, Eduard – SLNEKOVÁ, V.: Deportácie Židov za autonómie Slovenska 4.5.11.1938. In: Studia historica Nitriensia V. Nitra 1996, p. 66-184. NIŽŇANSKÝ, Eduard: Ohlas deportácii Židov za autonómie Slovenska v európskej nemecky písanej tlači. In. Studia historica Nitriensia VI/1997, p. 69-80. NIŽŇANSKÝ, Eduard: Deportácie Židov zo Slovenska v novembri 1938 v hláseniach styčných dôstojníkov. In. Studia historica Nitriensia 7, 1998, p. 259-286. NIŽŇANSKÝ, Eduard: Intencionalisti, funkcionalisti, začiatky holokaustu a Adolf Eichmann. In: Studia historica Nitriensia 8, 1999, p. 107-138. NIŽŇANSKÝ, E. – JAMES - JAMRICHOVÁ, A.: Deportácie Židov zo Slovenska v roku 1944/45 - niekoľko dokumentov. In: Studia historica Nitriensia VIII/1999. Nitra 2000, p. 299-310. NIŽŇANSKÝ, Eduard: Židovská komunita na Slovensku medzi československou parlamentnou demokraciou a slovenským štátom v stredoeurópskom kontexte. Prešov 1999. NIŽŇANSKÝ, Eduard: Prvé deportácie z územia Slovenska v novembri 1938 a úloha Jozefa Falátha a Adolfa Eichmanna. In. Židovská komunita na Slovensku. Obdobie autonómie. Porovnanie s vtedajšími udalosťami v Rakúsku. Ed. NIŽŇANSKÝ, Eduard. Bratislava : Zing Print, 2000. p. 89-111. NIŽŇANSKÝ, Eduard: Akcia Nisko a židovský tábor vo Vyhniach. In. V premenách stáročí. Zvolen, 2000, p. 101-112. NIŽŇANSKÝ, Eduard (ed): Židovská komunita na Slovensku. Obdobie autonómie. Porovnanie s vtedajšími udalosťami v Rakúsku. Bratislava : Zing Print, 2000. NIŽŇANSKÝ, Eduard (ed): Holokaust na Slovensku. Obdobie autonómie 6.10.1938-14.3.1939. Dokumenty. Bratislava, 2001. NIŽŇANSKÝ, Eduard: Slovenská spoločnosť a židovská komunita na Slovensku 1938 – 1945. In. Česko-slovenská ročenka 2001, p. 89 – 104. NIŽŇANSKÝ, Eduard: Začiatky židovského tábora vo Vyhniach v dokumentoch. In. Studia historica Nitriensia IX/2001, p. 219-250. NIŽŇANSKÝ, Eduard: Deportácie Židov zo Slovenska v roku 1942 a prijatie ústavného zákona č. 68/1942 Sl. z. o „vysťahovaní Židov“. In: Studia historica Nitriensia X/2002, p. 85 – 157. NIŽŇANSKÝ, Eduard: Slovenská politika a deportácie Židov zo Slovenska v roku 1942. Brno 2003. NIŽŇANSKÝ, E. – KAMENEC, I.: Poplatky za deportovaných slovenských Židov. In. HČ, 51, č. 2, 2003, s. 311 – 342. NIŽŇANSKÝ, Eduard: Židovská komunita na Slovensku. WWW:<http://www.holocaust.cz/cz2/resources/texts/niznansky_komunita Dostupné na

NIŽŇANSKÝ, Eduard – KAMENEC, Iván (eds): Holokaust na Slovensku 2. Prezident, vláda, Snem SR a Štátna rada o židovskej otázke 1939 – 1945. Bratislava 2003.

145

NIŽŇANSKÝ, Eduard (ed):Holokaust na Slovensku 4. Dokumenty nemeckej proveniencie 1939 – 1945. Bratislava, 2003. NIŽŇANSKÝ, E. – BAKA, I. – KAMENEC, I. (eds):Holokaust na Slovensku 5. Židovské pracovné tábory a strediská na Slovensku 1938 – 1944. Bratislava, 2004. NIŽŇANSKÝ, Eduard: Slovenská historiografia v 90. rokoch 20. storočia o holokausteIn Historický časopis, 52/2/2004, s. 317-331. NIŽŇANSKÝ, Eduard (ed): Holokaust na Slovensku 6. Deportácie 1942. Bratislava 2005. NIŽŇANSKÝ, Eduard (ed): Holokaust na Slovensku 7. Vzťah slovenskej majority a židovskej minority (náčrt problému). Bratislava, 2005. NIŽŇANSKÝ, Eduard: Nacizmus, holokaust, slovenský štát. Bratislava : Kalligram, 2010. Nižňanský Eduard. Majorita a židovská minorita v období holokaustu. Poznámky k problematike sociálneho prostredia holokaustu. In. Národ a národnosti na Slovensku v transformujúcej sa spoločnosti – vzťahy a konflikty. Ed. ŠUTAJ, Š.: Prešov : Universum, 2005, p. 184-196. NIŽŇANSKÝ, Eduard: Typológia vzťahov majoritného obyvateľstva a židovskej minority v období holokaustu. In: Národnostná politika na Slovensku po roku 1989. Ed. ŠUTAJ, Štefan, Universum 2005, p. 191-206. NIŽŇANSKÝ, Eduard: Holokaust na Slovensku a nacistické Nemecko. In. História, 9/5-6/2009, p. 50-58. NIŽŇANSKÝ, Eduard: Rokovania nacistického Nemecka o deportáciách Židov v roku 1942 – príklad Slovenska, Rumunska a Maďarska. In. Historický časopis 2010/3, p. 471-497. P PALÁRIK, Miroslav: Osudy pamiatok pochádzajúcich zo židovského majetku za druhej svetovej vojny. In. Historický časopis 2011/3 PAULOVIČOVÁ, Nina: Pohľady na holokaust v kontexte 2. svetovej vojny. In. Historický časopis 2008/2, p. 335-349. PELACH, Alexander: Sociálne, zdravotné a psychologické aspekty príslušnosti k VI. robotnému práporu. In. Pracovné jednotky a útvary slovenskej armády 1939-1945. VI. Robotný prápor. Ed. TÓTH, Dezider. Bratislava 1996, p. 147-153. PETRANSKÝ, Ivan A.: Život pod hviezdou. Prešov : Vydavateľstvo Michala Vaška, 2008. Pracovné jednotky a útvary slovenskej armády 1939-1945. VI. Robotný prápor. Ed. TÓTH, Dezider. Bratislava : Zing Print, 1996. PSICOVÁ, Katarína: Židovská komunita v Piešťanoch v období autonómie Slovenska. In: Židovská komunita na Slovensku. Obdobie autonómie. Porovnanie s vtedajšími udalosťami v Rakúsku. (Ed. NIŽŇANSKÝ, Eduard) Bratislava, 2000, p. 112-133. R RÁNKI, György: Horthy, Tiso and the Holocaust. In: Bildungsgeschichte, Bevälkerungsgeschichte, Gesellschaftsgeschichte in den böhmischen Ländern und in Europa: Festschrift für Jan Havránek zum 60. Geburtstag, München, 1988. Reflexie holokaustu. Eds. VRZGULOVÁ, Monika – SALNER, Peter. Bratislava : Dokumentačné stredisko holokaustu, 2010. S SALNER, Peter: Tolerancia a intolerancia vo veľkých mestách strednej Európy (Model Bratislava). In. Slovenský národopis, 41, 1993, p. 3-15. 146

SALNER, Peter: Parametre židovskej identity. In. Židovská identita včera, dnes a zajtra Ed.: SALNER, Peter: Bratislava: Zing Print, 1995. p. 33-40. SALNER, Peter: Parametre židovskej identity. In. Židovská ročenka 5756/1995-96, Praha 1995, p. 112-119. SALNER, Peter: Chochmes a židovská identita. In. Židovská identita včera, dnes a zajtra. Ed.: SALNER, Peter. Bratislava: Zing Print 1995, p. 69-70. SALNER, Peter: Menšina a mesto (Na príklade židovskej komunity v Bratislave.) In. Život a kultura etnických minorit a malých skupín. Ed. POSPÍŠILOVÁ, Jana. Brno 1996, p. 26 – 32. SALNER, Peter: Prežili holokaust. Bratislava : Veda, 1997. SALNER, Peter. Die Juden in der bürgerlichen Gesellschaft der Slowakei. In. Elena Mannová (Hg.): Burgertum und bürgerliche Gesellschaft in der Slowakei 1900-1989. Bratislava: AEP 1997. p. 153-164. SALNER, Peter: Jewish Community in Bratislava (1900-1939). In. Journal of Urban Ethnology. 1997/2, p. 129-134. SALNER, Peter: Wspólnota žydowska v Bratyslawie (1900–1939). In. Miasto i kultura 1, Ed.: Salner, P., Stawarz, A. Warszawa 1997, p. 131-136. SALNER, Peter: Premeny židovskej komunity v Bratislave (1919-1969). In. Židia v Bratislave. Bratislava : Zing Print, 1997. p. 53-70. SALNER, Peter: "Viditeľní" a "neviditeľní" Židia v slovenskej spoločnosti po roku 1945. In. Acta Judaica Slovaca. 1998/4, p. 121-134. SALNER, Peter: Židovská rodina na Slovensku v 20. storočí. In. Židia v interakcii, 1998, p. 21-30. SALNER, Peter: Židia v meštianskej spoločnosti Slovenska. In. Meštianstvo a občianska spoločnosť na Slovensku 1900 – 1989. Ed. Mannová, Elena. Bratislava 1998, p. 137 – 146. SALNER, Peter: “Viditeľní“ a „neviditeľní“. Židia v slovenskej spoločnosti po roku 1945. In. Acta Judaica Slovaca, 1998/4, p. 121 – 134. SALNER, Peter: Evolution of Jewish Identity in Slovakia. In. Ethnic Studies and the Urbanized Space in Social Anthropological Reflections. Prague Occasional Papers in Ethnology. 1998/5. p. 61-68. SALNER, Peter: The Children of the Holocaust: Problems of the Second Generation. In: Bridge to the Future. 12 th World Conference of Jewish Child Survivors of the Holocaust. Praha 1999. p. 78-82. SALNER, Peter: Die Stellung der Juden in einer Majoritätsgesellschaft am Beispiel der Slowakei im 20. Jahrhundert. In: BREZOVSKY, E. P.; SUPPAN, A.; VYSLONZIL, E. (Hgs): Multikulturalität und Multiethnizität in Mittel- Ost- und Suedosteuropa. Peter Lang Europäischer Verlag der Wissenschaften, Frankfurt am Main, Berlin, Bern, Bruxelles, New York, Wien 1999. p. 123-138. SALNER, Peter: Židia na Slovensku medzi tradíciou a asimiláciou. Bratislava : Zing Print, 2000. SALNER, Peter: Juden und Jüdinnen in der Bratislavaer Gesellschaft. In. Dérive, Zeitschrift für Stadtforschung. 2001/5. p. 37-39. SALNER, Peter: Etnická identita ako faktor polarizácie židovskej komunity. In. Etnicita a mesto. Eds. SALNER, Peter; LUTHER Daniel. Bratislava: Zing Print, 2001. p. 205-226. SALNER, Peter: Mlyn zomlel aj tých, ktorí zdanlivo unikali. In. Videli sme holokaust. Ed. VRZGULOVÁ, Monika. Nadácia Milana Šimečku 2002, p. 58-84. SALNER, Peter: Podoby judaizmu v súčasnosti. In. Národopisná revue. 2003/1. p. 29-32. 147

SALNER, Peter – SALNEROVA, E.: A zsidóság témája a szlovákaiai iskolában. In. REGIO. Kisebbség, Politika, Társadalom. 2003/2. p. 106-139. SALNER, Peter: Židovská komunita na území Slovenska pred rokom 1914. In: Modernizace, identita, stereotyp, konflikt. Společnost po Hilsneriádě. Ed. SOUKUPOVÁ, Blanka; SALNER, Peter. Bratislava : Zing Print, 2004. p. 89-98. SALNER, Peter: Reflexia holokaustu ako jedna z trecích plôch medzi židovskou minoritou a slovenskou majoritou. In: Národ a národnosti na Slovensku. Stav výskumu po roku 1989 a jeho perspektívy. Ed. ŠUTAJ, Štefan. Prešov 2004. p. 217-221. SALNER, Peter: Premeny religióznej identity Židov v 20. storočí (Vplyv holokaustu na vzťah k judaizmu). In: Menšiny a mesto. Eds. SALNER, Peter; LUTHER, Daniel. Bratislava : Ústav etnológie SAV, 2004. p. 57-74. SALNER, Peter: Židovská komunita na Slovensku medzi demokraciou a holokaustom. In: Židovská menšina v Československu ve třicátých letech. Eds. POJAR, Miloš; SOUKUPOVÁ, Blanka; ZAHRADNÍKOVÁ, Marie. Praha : Židovské muzeum v Praze, 2004. p. 83-95. SALNER, Peter: Židovská komunita a štátna politika po novembri 1989 (vybrané problémy vzájomných vzťahov). In. Národnostná politika na Slovensku po roku 1989. Ed. ŠUTAJ, Štefan. Prešov : Universum, 2005. SALNER, Peter: Súčasné napätia vo vzťahoch medzi židovskou minoritou a majoritným obyvateľstvom. In. Národ a národnosti na Slovensku v transformujúcej sa spoločnosti – vzťahy a konflikty. Ed. ŠUTAJ, Štefan. Prešov : Universum, 2005, p. 196-202. SALNER, Peter: Cesty k identite. Bratislava: Zing Print, 2005. SALNER, Peter: Židovská emigrácia po auguste 1968. In: E/Migrácia a Slovensko. Ed. LUTHER Daniel. Bratislava : Zing Print, 2006. p. 75-94. SALNER, Peter: Emigrácie po roku 1945 a 1968 (na príklade židovskej komunity). In: E/Migrácie a Slovensko. Ed. LUTHER Daniel. Bratislava : Zing Print, 2006. p. 75-94. SALNER, Peter: Zmeny hodnotových orientácií Židov na Slovensku po roku 1945 (na príklade emigrácie do Izraela v štyridsiatych, resp. šesťdesiatych rokoch). In: Židovská komunita po roku 1945. Ed. SALNER, Peter. Bratislava : Zing Print, 2006. p. 119-136. SALNER, Peter: Zmeny hodnotových orientácií židov na slovensku po roku 1945 (na príklade emigrácie do Izraela v štyridsiatych, resp. šesťdesiatych rokoch). In: Židovská komunita po roku 1945. Ed. SALNER, Peter. Bratislava : Zing Print, 2006. p. 119-136. SALNER, Peter: Transformácia židovskej rodiny (Pokus o modelovú analýzu). In: Neroľnícka rodina na Slovensku. Eds. BOTÍKOVÁ, M.; HERZÁNOVÁ Ľ.; BOBÁKOVÁ M. Bratislava : Katedra etnológie a kultúrnej antropológie, 2007. p. 126-132. SALNER, P.: Holokaust a deti. In. VRZGULOVÁ, Monika: Deti holokaustu. Bratislava : Dokumentačné stredisko holokaustu, 2007. p. 6-21. SALNER, Peter: Podoby (židovskej) pamäti: príklad Bratislavy. In. Město – identita – paměť Eds.: SOUKUPOVÁ, Blanka; NOVOTNÁ, Hedviga; JURKOVÁ, Zuzana; STAWARZ, Andrzej. Bratislava : Zing Print, 2007. p. 109-118. SALNER, Peter. Mozaika židovskej Bratislavy. Bratislava : Marenčin PT, 2007. SALNER, Peter. Premeny židovskej Bratislavy. Bratislava : Marenčin PT, 2008. SALNER, Peter: Stratégia slovenských Židov po šoa. In. Dopady holocaustu na českou a slovenskou společnost ve druhé polovině 20. století. Praha : Spolek akademiků Židů, 2008. p. 7581.

148

SALNER, Peter: Československá republika a židovská komunita. In: Folia ethnographica 42, Supplementum ad Acta Musei Moraviae, Stientiae sociales XCIII, 2008. p. 135-142. SALNER, Peter: Židovská komunita na Slovensku v rokoch 1945–1953 In: Židovská menšina v Československu po druhé světové válce. Od osvobození k nové totalitě. Eds. SOUKUPOVÁ, Blanka; LUDVÍKOVÁ, Miroslava; SALNER, Peter. Praha : Židovské muzeum, 2009. p. 119-131. SALNER, PETER: Niektoré prejavy neverbálnej komunikácie vo svedectvách tých, ktorí prežili holokaust. In: Reflexie holokaustu. Eds. VRZGULOVÁ, Monika – SALNER, Peter. Bratislava : Dokumentačné stredisko holokaustu – Ústav etnológie SAV, 2010. p. 94-112 SALNER, Peter: Židovská komunita na Slovensku. In. Úvod do antropologie etnických menšin. Praha : FHS, 2011. p. 67-85. SALNER, Peter: The Holocaust and the Jewish identity in Slovakia. In: Pardes, Heft 2010/16, p. 117-133. SALNER, P.: Identita detí holokaustu a ich rodičov. In: Premeny židovskej identity (Slovensko v 20. storočí). Ed. SALNER, Peter. Bratislava : Ústav etnológie SAV, 2011, p. 54-86. SLNEKOVÁ, Veronika: K osudom židovskej komunity v Trnave v rokoch 1938-1945. Nitra : Univerzita Konštantína Filozofa, 2010. SLNEKOVÁ, Veronika – DUDÁŠOVÁ, Jana: Niektoré znaky antisemitskej propagandy a ich uplatnenie na stránkach regionálnej tlače v prvej etape budovania totalitného politického systému na Slovensku v rokoch 1938-1940. In. Rasové násilie v dejinách a v prítomnosti. Eds.: MEŠŤAN, Pavol – ČAPLOVIČ, Dušan. Bratislava : SNM, 2001. p. 65-75. SLNEKOVÁ, Veronika: Zásahy proti židovských lekárom v Trnave v rámci tzv. riešenia židovskej otázky v rokoch 1938-1942. In. Acta Nitriensia 1999/2. p. 337-360. SLNEKOVÁ,Veronika: “Židovská otázka” na úrovni mesta - Trnava v období autonómie Slovenska. In: Studia historica Nitriensia 1996/5. p. 185-201. STAVAROVÁ Monika: Prejavy antisemitizmu v regionálnej tlači na Východnom Slovensku v 30 rokoch 20. storočia. http://www.pulib.sk/elpub2/FF/Chovanec1/pdf_doc/46.pdf STEINER, Bedřich: Tragédia slovenských Židov. Dokumenty a fotografie. Bratislava 1949 SIDOR, Karol: Šesť rokov pri Vatikáne. Scranton : Obrana Press, 1947. SCHWALBOVÁ, Margita: Vyhasnuté oči. Bratislava 1964. SCHWALBOVÁ, Margita: Slovenské židovky v Osvienčime. In. Tragédia slovenských židov. Banská Bystrica : DATEI, 1992. p. 307 – 315. Sulaček, Jozef. Židovskí obchodníci na Spiši. Levoča : Spišský dejepisný spolok, 2010. Š ŠIMUNIČ, J.: Vznik, organizačný vývoj a činnosť pracovných jednotiek a útvarov slovenskej armády 1939-1942. In. Pracovné jednotky a útvary slovenskej armády 1939-1945. VI. Robotný prápor. Ed. TÓTH, Dezider. Bratislava 1996. p. 25-37. ŠIŠJAKOVÁ, Jana: Protižidovské prejavy na Slovensku po druhej svetovej vojne (1945 – 1948) a ich podoba v oblasti severozápadného Slovenska. In. Acta historica Neosoliensia, tomus 9. Ed. KOŽIAK, Rastislav. – NAGY, Imrich. Banská Bystrica : Katedra histórie FHV UMB, 2006. p. 148-157. ŠIŠJAKOVÁ, Jana. Antisemitizmus na Slovensku v rokoch 1945-1947 (Stav spracovania problematiky a perspektívy výskumu). In: České, slovenské a československé dějiny 20. století II. Ústí nad Orlicí : Univerzita Hradec Králové, 2007. p. 311-320.

149

ŠIŠJAKOVÁ, Jana: Antisemitizmus na Spiši v kontexte povojnovej situácie 1945 – 1948. Mladá veda 2007. Zborník vedeckých štúdií doktorandov Fakulty humanitných vied Univerzity Mateja Bela v Banskej Bystrici. Banská Bystrica : FHV UMB, 2007. p. 223-235. ŠIŠJAKOVÁ, Jana: Protižidovské nepokoje po druhej svetovej vojne - rok 1945 na východnom Slovensku. In. Človek a spoločnosť. 2008/2 ŠKODOVÁ, J.: Tri roky bez mena. /Denník väzeňkyne koncentračného tábora v Osviečime/. Bratislava 1962. ŠPITZER, Juraj: Nechcel som byť žid. Bratislava : Kalligram, 1994. ŠPITZER, Juraj: Svitá, až keď je celkom tma. Bratislava : Kalligram, 1996. T Tragédia slovenských Židov. Ed. TÓTH, Dezider. Banská Bystrica : Datei, 1992. V VÍGH, Károly: Adalékok a zsidókkal szembeni szlovák politikához a második világháború alatt és után. In. Valóság, 1997/5. VNUK, František: Náčrt dejín katolíckej cirkvi s osobitným zreteľom na dejiny katolicizmu na Slovensku v 20. storočí. Bratislava : Univerzita Komenského, 1995. VRZGULOVÁ, Monika: Holokaust s meste. (Jeden z modelov polarizácie). In: Mesto a etnicita. Eds. SALNER, Peter; LUTHER Daniel. Bratislava : Ústav etnológie SAV, 2001. p. 141 – 156. VRZGULOVÁ, Monika: Mesto a jeho pamäť. Trenčín 1939 – 1945 v diverzifikovaných spomienkach. In. Historik v čase a priestore. Bratislava : Veda, 2000, p. 63 – 78. VRZGULOVÁ, Monika: Známi neznámi Trenčania. Živnostníci v meste 1918 – 1948. Bratislava : Peter Popelka, 1997. W Weinbergerová, Mária: Zsidó települések Szlovákia területén. In. Migráció. Ed. NOVÁK, Veronika. Dunaszerdahely : Fórum Társadalomtudományi Intézet – Lilium Aurum, 2001. Z ZAJAC, Ladislav: Postavenie šiesteho práporu pracovného zboru v slovenskej armáde v rokoch 1941-1943. In. Historický časopis 1996/3. p. 486-503. ZAJAC, Ladislav: Vznik, pôsobenie a zánik VI. Robotného práporu. In: Pracovné jednotky a útvary slovenskej armády 1939-1945. VI. Robotný prápor. Ed.: TÓTH, Dezider. Bratislava, 1996. p. 123-146. Zamlčaná pravda o Slovensku. Prvá slovenská republika. Prvý slovenský prezident Dr. Jozef Tiso. Tragédia slovenských Židov podľa nových dokumentoch. Partizánske : 1996. ZAVACKÁ, Katarína: Protižidovské zákony a právne normy v brannej politike Slovenského štátu.. In: Pracovné jednotky a útvary slovenskej armády 1939-1945. VI. Robotný prápor. Ed. TÓTH, Dezider. Bratislava 1996, p. 15-18. ZAVACKÁ, Katarína: Právne prostriedky zásahov proti židovskej komunite v priebehu autonómie Slovenska. In. Židovská komunita na Slovensku. Obdobie autonómie. Porovnanie s vtedajšími udalosťami v Rakúsku. Ed. ŇIŽŇANSKÝ, Eduard. Bratislava 2000, p. 137-142. ZAVACKÁ, Katarína 1992. Protižidovské zákonodarstvo slovenského štátu. In: Tragédia slovenských židov. Banská Bystrica : DATEI, 1992. p. 59 - 76. Židia v Bratislave v minulosti a súčasnosti. Ed. GOLD, Hugo. Bratislava : Marenčin PT, 2010. 150

Židovská menšina v Československu. Eds. SOUKUPOVÁ Blanka; SALNER, Peter LUDVÍKOVÁ Miroslava. Praha : Židovské muzeum, 2009. Židovská identita včera, dnes a zajtra. Ed. SALNER, Peter. Bratislava: Zing Print 1995. Židia v Bratislave. Ed. SALNER, Peter. Bratislava : Zing Print, 1997. Židovská komunita po roku 1945. Ed. SALNER, Peter. Bratislava : Zing Print, 2006 Židovská menšina 1945-1953. Ed. SALNER, Peter Praha : Židovské muzeum Praha, 2009. ZUDOVÁ – LEŠKOVÁ, Zlatica: Chaviva Reiková (1914-1944) Žena v spravodajských službách. In. Historie a vojenství. 1999/2. p. 425-432. ZUDOVÁ – LEŠKOVÁ, Zlatica: Príspevky k účasti Židov v protinacistickom odboji na Slovensku a v Slovenskom národnom povstaní. In. Střední Evropa 1997/71/ 72/ 73, p. 93-103; 190-208. ŽUPANIČ, Jan: Židovská šlechta v podunajské monarchii (1848 - 1918). In. Historický časopis 2007/3. p. 433-464.

Elektronikus úton elérhető dokumentumok, monográfiák: FRANKL. M. Krištálová noc (1938) [online]. holocaust.cz, aktualizované 26. 9. 2011. [cit. 2012 – 04 - 24]. Dostupné na internete: <http://www.holocaust.cz/cz2/history/events/pogrom1938>. Elektronické dokumenty – monografie The Holocaust: An Introductory History [online]. jewishvirtuallibary.org, [cit. 2012 – 04 – 24.] Dostupné na internete: <http://www.jewishvirtuallibrary.org/jsource/Holocaust/history.html>. Elektronické dokumenty – monografie 25. 25. marec 1942 – začiatok deportácií židovských obyvateľov Slovenska [online]. uzzno.sk, aktualizované 12. 08. 2011. [cit. 2012 – 04 – 25.] Dostupné na internete: <http://www.uzzno.sk/dsh/25-marec-1942-%E2%80%93-zaciatok-deportacii-zidovskychobyvatelov-slovenska>. Elektronické dokumenty – monografie ŠIŠJAKOVÁ Jana. K niektorým problémom antisemitizmu na Slovensku v rokoch 1945-1948. http://sk.holokaust.sk/wp-content/sisjakova2.doc

A 20. század első felére vonatkozó egyháztörténeti munkák (Szlovákia): BORZA, Peter: Dejiny Gréckokatolíckej cirkvi na Slovensku v období II. svetovej vojny (19391945). Prešov : Petra, 2006. Církev v české a slovenské historii. ZUBKO, Peter et al. Olomouc : Společnost pro dialog církve a státu, 2004. DOLINSKÝ, Juraj: Cirkevné dejiny Slovenska II. Bratislava : Dobrá kniha, 2002. DOLINSKÝ, Juraj: Cirkev a štát na Slovensku v rokoch 1918-1945. Trnava : Dobrá kniha, 1999. LETZ, Róbert: Úsilia o vytvorenie Slovenskej cirkevnej provincie v rokoch 1918 až 1938. In: Katolícka cirkev a Slováci, Ed. MULÍK, Peter. Bratislava : Bernolákova spoločnosť, 1998. SZEGHY, Gabriel: Košickí gréckokatolíci. Košice : Gréckokatolícky farský úrad, 2007. ANDREJ, J.: Dejiny Košického biskupstva latinského obradu v rokoch 1918-1939 . Prešov : Petra, 1999. ŠPIRKO, Jozef: Cirkevné dejiny - novovek. I-IV. Bratislava : 1943. 151

Korabeli katolikus lapok: Cím Cirkevné listy Kassai Katholikus Egyházi Tudósító Hlasy z katolíckych misií Kráľovná svätého ruženca Katolikus Ifjú Katolícke misie Katholikus Lelkipásztor Katolícke kázne Katholikus Akció Szűz Mária Új Virágos Kertje Svätá rodina Katolícka výchova Svätá rodina Diecézny obežník biskupstva spišského Posol Božského srdca Ježišovho Mariánska kongregácia Katolícka jednota Mladý katolík A Rozsnyói Egyházmegye "Actio Catholica" Rozsnyó leventéi Mladý katolík Stanislavovské zvesti jezuitov na Slovensku Saleziánske zvesti Stanislavovské zvesti jezuitov na Slovensku Saleziánska Nitra Kiadás helye Liptovský Mikuláš Kassa Nitra Stankovany Rozsnyó Trnava Pozsony Bratislava, Trnava Pozsony Komárom Liptovský Ondrej Bratislava Liptovský Trnovec Spišská Kapitula Trnava Trnava Bratislava Bratislava Rozsnyó Rozsnyó Smolenice Bratislava Bratislava Ružomberok Nitra Kiadás évei 1910; 1914; 1922; 1927-29 1914/1915; 1917/1918 1928 1930; 1932-37 1933 1931-34; 1936-37; 1940-45 1929 1934, 1941 1936 1939, 1943 1940 1940/1941 1940/1944 1940/1944 1940; 1944-45 1940-1944/45 1943 1943/1944 1944 1944/1945 1940 1940-1945 1941-44 1943-44

Korabeli evangélikus és református lapok: Cím Evanjelický posol spod Tatier Pozdrav domácich viery cirkevného sboru evanjelického Evanjelická mládež Evanjelický učiteľ Evanjelický učiteľ Evanjelická mládež Slovenské kalvínske hlasy Evanjelická Bratislava Slovenské kalvínske hlasy Kiadás helye Liptovský Mikuláš Žilina Bratislava Liptovský Mikuláš Martin Brezová pod Bradlom Bratislava Bratislava Michalovce Kiadás évei 1914/15-1930 1923-45 1933/34 - 1934/35 1939 1939/40-1943/44 1940/41; 1943; 1944 1940, 1941, 1944 1943 1943

152