P. 1
„A kelet-európai kisállamok nyomorúsága”- A régió sajátos fejlődési modelljeinek gyökerei.pdf

„A kelet-európai kisállamok nyomorúsága”- A régió sajátos fejlődési modelljeinek gyökerei.pdf

|Views: 9|Likes:
Published by Péter Balla
Régiótörténeti esszé
Régiótörténeti esszé

More info:

Published by: Péter Balla on Oct 28, 2013
Copyright:Attribution Non-commercial

Availability:

Read on Scribd mobile: iPhone, iPad and Android.
download as PDF, TXT or read online from Scribd
See more
See less

08/10/2014

pdf

text

original

„A kelet-európai kisállamok nyomorúsága”- A régió sajátos fejlődési modelljeinek gyökerei

Ha a hetven évvel ezelőtti szárszói konferenciáról elmélkedünk, akkor nem hagyhatjuk ki Bibó Istvánt, akinek politikai elképzeléseire nagy hatást gyakorolt a szárszói gondolat. A polihisztor Bibó leginkább történészként és politikusként ismert, aki foglalkozott a térség eltérő fejlődési jegyeivel. A nyugat - és a közép-kelet európai társadalmak eltérő fejlődési modellje már a 16. században megjelent? Kihat -e a modern felfogásra és önmeghatározásra a koraújkori rendi-nemesi szemlélet? A Térnyitáson élénk vita övezte ezt a témát, aminek írásos változatában még több példát szeretnénk felhozni a fenti kérdések bizonyítására.

Nagy elődök nyomán
Az erről való elmélkedés semmiképpen sem nevezhető újkeletűnek. A magyar történészek már a 20. század óta keresik erre a választ, mivel ha választ adunk erre a kérdésre, a jövőre nézve más, pozitívabb fejlődési irányt jelölhetünk ki Magyarországnak. Az eltérő fejlődés okaként két szemléletmód (amelyek sok esetben fedik egymást) áll a rendelkezésünkre. Az egyik az úgynevezett gazdaságtörténeti szemlélet, amely azt vallja, hogy Közép -Európa és Kelet-Közép-Európa 1492 után vált le nyugati fejlődésről, amikor a nyugati országok Amerika felfedezésével az Európai gazdaság hajtómotorjává váltak. Ezzel szemben a keletebbre fekvő országokban az agrárium erősödött fel, mivel ezek az államok látták el élelmiszerrel nyugati szomszédjaikat. Az ipar -mezőgazdaság, a nyugat -kelet megosztottság teljesen eltérő társadalmi berendezkedést hozott magával. Ezt nevezik a historiográfiában az elkanyarodás elméletének, amelynek megalkotója a marxista Pach Zsigmond Pál volt. A másik elgondolást régi-elméletnek nevezzük. Hasonló elképzelést képvisel, mint Pach az ismert baloldali gazdaságtörténész, Immanuel Wallerstein, akinek a nézetei gyökeret vertek a magyar történetírásban is. Szerinte az „elkanyarodás” a 16. században kezdődött, amelynek eredményeképpen létrejöttek a centrumországok, amelyekben a vezértermékek (a termelés szempontjából legtöbb profitot termelő termékek) kerülnek gyártásra. Ezek a gyarmatosító országok (Anglia, Franciaország, Hollandia). A centrum mellett jelen van a periféria, amelynek országai nyersanyaggal és olcsó munkaerővel látják el a centrumot, gazdasági értelemben a cetrum alávetettjei. A két kategória közt helyezkedik el a félperiféria, ide sorolható Kelet -Közép-Európa, ez is mutatja az eltérő fejlődését az orosz területektől. Angus Maddison közgazdász, gazdaságtörténész a teljes elszakadást 1820-ra teszi, a technikai fejlődések időszakára, de szerinte is megvolt az addigi fáziskésés a nyugati és a kelet -közép-

európai gazdaság között, ezt a korabeli GDP kiszámolásával igazolja, habár ez elég vitatható módszer. A fentebbi elképzelésekkel szemben, amelyek kizárólag gazdasági folyamatokkal magyarázza a társadalmi folyamatokat, addig a régióelmélet figyelembe veszi a gazdasági, a társadalmi és a földrajzi szempontokat is, ebből próbál létrehozni egy sokkal komplexebb képet egy-egy térség országaival kapcsolatban.

Két magyar régiótörténeti munkát kell kiemelnünk, amelyek közül az egyik az aktuálpolitikai kérdések megválaszolásának a céljából íródtak, míg a másik ennek a hatására próbálta Európa sokszínű fejlődését a középkortól bemutatni, egyben keretet biztosítva annak a térségnek, amelyhez Magyarország is tartozik. Az első, időben korábbi, Bibó István nevéhez fűződik (Bibó István: A kelet -európai kisállamok nyomorúsága. In: Válogatott tanulmányok II. 1945 1949. Budapest, 1986.). Bibó tanulmányát a trianoni béke által előírt területi változások, a háború utáni helyzet, az Osztrák-Magyar Monarchia és az „ezeréves” Magyar Királyság dezorganizációja ihlette. Bibó a szétesés leglényegesebb okának két dolgot jelölt meg: a z egyik a Monarchia multietnikus jellege, a másik tulajdonképpen ebből következett, vagyis az államon belüli nemzetiségi ellentétek. Ezen ellentétek kialakulásában és felerősödésében kulcsszerepet játszott a magyar politikai elit, amely a nem magyar nyelvű csoportokat megpróbálta asszimilálni, elmagyarosítani. Vizsgálódásának kezdetét a 18. században kezdte, és egészen a saját koráig vezette le. Persze ettől ez még csak nem régió -, hanem magyar történet lenne, legjobb esetben is csak Kárpát -medence történet. Regionális jellegét az adja, hogy szinte tükörképként mutatja be a szintén nagy kiterjedésű és szintén soknemzetiségű Rzeczpospolitát (Lengyel-Litván Nemesi Köztársaságot). Vagyis a térség kisállamainak életét, berendezkedéseit, jellegzetességeit megpróbálja egységesen prezentálni, törvényszerűségeket felmutatni. Bibó István szerint ezeknek a felismerése és elismerése vezethet jó irányba, kooperációhoz az utódállamok között, aminek elősegítője az 1945 után beindult demokratizálódás. A másik kiemelkedő történész a 20. század utolsó évtizedeiben dolgozott, elsősorban a magyar koraközépkor foglalkoztatta. Legismertebb munkája mégis a régiótörténethez kapcsolódik. Szűcs Jenő gondolatait először egy Bibó István emlékére készülő szamizdatban publikálta, mivel a hatalom nehezen, sőt egyáltalán nem tudta elfogadni Szűcs elgondolásait. A „Vázlat Európa három történeti régiójáról” című munkájában (a szamizdattal megegyező

nézeteit először 1981-ben publikálhatta nyilvánosan, amely monográfiában végül 1983 -ban jelenhetett meg) Nyugat-Európáról, Közép-Európáról és Kelet -Közép-Európáról ír (Kelet Európát nem sorolta Európához, vagyis diszkreditálta az orosz területet [Szovjetunió] európai státusát), amelyek teljesen eltérő gazdasági fejlettséggel és társadalmi berendezkedéssel rendelkeznek. Kelet-Közép-Európa lemaradását azzal magyarázza, hogy annyira eltérő volt a társadalmi összetétel, hogy az fékezte a gazdaságot. Témánk szempontjából most csak a nemesség számarányára utalnánk: minél nagyobb volt a nemesség aránya, anná l nagyobb érdekérvényesítő képességgel rendelkezett, és annál inkább megakadályozta azokat a modernizációs elképzeléseket, amelyek rájuk nézve negatív hatással lettek volna (erre még később visszatérünk). Könnyed stílussal íródott, de komoly mondanivalóval és újszerű meglátásaival íródott rövid esszéje (népszerűségét és alaposságát mutatja, hogy 1985 -ben megjelent francia nyelven, amelyhez előszót Fernand Braudel, az Annales -iskola kiemelkedő alakja írta) leginkább a Magyar és a Lengyel Királyság történeti fejlődésére fókuszált a térségből, nem hagyva figyelmen kívül a másik két régió fejlődését sem. A helyszínen nem változtatunk, de az időn igen, a régió történetét a kora újkorban fogjuk vizsgálni. Mondhatnánk úgy is, hogy ahol Szűcs Jenő abbahagyta, mi ott kezdjük, és ahol Bibó István elkezdte, mi ott fejezzük be. Persze nem szabad azt feltételeznünk, hogy csak magyar történészek írtak Kelet -Közép-Európáról. Elsősorban német, francia és lengyel kutatók foglalkoztak a kérdéssel, igaz, általában saját téziseik igazolására.

Közép-Kelet-Európa vagy Kelet-Közép-Európa?
Az európai történészek már a 19. század óta foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy ennek a térségnek nevet adjanak. Voltak olyanok, akik Közép -Európáról, mások (a német kutatók) Délkelet-Európáról (Süd-Ost-Europa), 1945 után pedig Kelet -Európáról beszéltek. Nagyon nehéz megfogni ezt a térséget, amely átmenetet képez Nyugat és Kelet között, annak minden előnyével és hátrányával (sokan ezért is hívják a térséget Köztes -Európának, amely talán legjobban kifejezi a régió kettősségét). Általánosan elterjedt az a vélemény, hogy a térséget Közép-Kelet-Európának nevezzék. De ez a nézet szöges ellentétben áll a német felfogással, mely szerint Európa közepe Németország és a német nyelvterület. Ettől nyugatra Nyuga t-, ettől keletre Kelet -Európa fekszik, amely további területre osztható. Ez a nézet véleményünk szerint a legelfogadhatóbb, és ezt a felosztást igazolni tudjuk az eltérő történeti-társadalmi fejlődések bemutatásával is. Eszerint a Brit -szigetek, az Atlanti-térség (Benelux államok) és Franciaország tartozik Nyugat -Európához. Közép-Európa alkotó államai Németország, Dánia.

Egy olyan térséget, amely Európa centruma, annak nincsen se északi, se déli, se keleti, se nyugati része. Éppen ezért nem beszélhetünk Közép-Kelet-Európáról, arról nem is beszélve, hogy a térségek államai és népei más fejlődési úton jártak a koraújkor óta. Éppen ezért úgy gondoljuk, hogy már a Habsburgok nyugati tartományai sem Közép -Európához, hanem Kelet Nyugat-Európához tartoznak. Vagyis a határ a mai Ausztriánál és Csehországnál kezdődik, és északon a lengyel partvidéken ér véget az Odera-Neisse vonalánál, délen pedig a Pó és a Dráva-Száva-Duna-Tisza-vonalig tart. Keleten a természetes határ nehezebben értelmezhető, sokkal inkább politikai határokhoz köthető, még hozzá az orosz-ukrán határhoz. Kelet-Európát nemcsak Kelet -Közép-Európára, de Kelet -Nyugat-Európára is feloszthatjuk. Ehhez a régióhoz tartozik Ausztria, Csehország és Észak -Olaszország, továbbá Szlovénia. Kelet-Közép-Európa államai: Lengyelország, Magyarország, Horvátország, Románia, Szlovákia, a balti államok. Vagyis ennek a térségnek az államai egykoron valamelyik multietnikus állam részét képezték: vagy a Habsburg Monarchiáét, vagy a Rzeczpospolitáét. Mi alapján teszünk különbséget Kelet-Nyugat és Kelet -Közép-Európa között? Figyelembe vesszük társadalmaik összetételét, gazdaságtörténetét és politikatörténetét is. Ezt a felosztást javasolja a kiváló magyar történész, Niederhauser Emil is, amit Kelet -Európa története című munkájában fel is vázol, ami alapműnek számít a régiótörténetben.

A nemesség arányának a szerepe az egyes államok életében
Szűcs Jenő nyomdokain haladva kijelenthetjük, hogy minél magasabb a nemesség aránya egy országon belül, annál nagyobb az érdekérvényesítő képessége a központi hatalommal szemben, és annál inkább késlelteti a modernizációt. Vagyis minél erősebben képes védeni a saját kiváltságait, annál nehezebben megy az a szerves átalakulás, ami Nyugat -Európában végbemegy, és annál felemásabban sikerül a gazdasági és társadalmi átalakulás. Ne feledjük el, hogy a korban a politikai hatalom majdnem teljesen uralta a gazdasági életet, így a nemesség, ahol erősebb volt, sikeresen szembe tudott helyezkedni a modernizációs kísérlettel. Vizsgáljuk meg a két régiós nagyhatalom társadalmát, aszerint, hogy mekkora volt államaikban a nemesség arány, és ez hogyan befolyásolta a gazdasági-társadalmi modernizációs kísérleteket. Viszonyításképpen vessünk egy pillantást Európa másik két térségére, hogy ott milyen arányban képviseltették magukat a nemesek a társadalmon belül. Az Angol Királyság nemessége 1 százalékot tett ki, Franciaországban és a Német -Római Császárság területén 1-3 százalék közé tehető a számuk. Átlépve a térségünkbe azt tapasztaljuk, hogy jócskán

megugrik a nemesek száma. Míg az örökös tartományokban (a mai Ausztria) és Csehországban nagyjából 3 százalék volt a nemesség aránya, addig a Magyar Királyságon belül már 4-5 százalék Ez a szám már nyomasztónak tűnik, de akkor még nem beszéltünk a Lengyel-Litván Nemesi Köztársaságról, ahol a nemesség aránya 7-8 százalékot (!) tett ki. Bár a 100 százalékhoz képest ezek az arányok nagyon kicsinek látszanak, de nem szabad elfelejteni, hogy a korabeli nemzetfelfogás szerint csak az volt a nemzet része, aki valamilyen kiváltsággal rendelkezett. A térségben a lakosság durván kilencven százaléka jobbágy volt, és mint ilyen, semmiféle kiváltsággal nem rendelkezett. De mik voltak ezek a privilégiumok (kiváltságok)? Az adómentesség joga (a nemes katonáskodással tartozott, és mivel a vérét adta a hazáért, ezért nem tartozott adót fizetni), a parlamenti képviselet joga, az államapparátus irányítása (hivatalok vezetése), a szabad vallásgyakorlás (elvben) és a szabad királyválasztás joga. Persze ezeken felül még rengeteg példát hozhatnánk, de ezek a legfontosabbak. A nemesek politikai akciói ezeknek a szabadságoknak és privilégiumoknak a megvédésében és bővítésében állt, persze bővítés csak a nemesség részére történhet, a többi rendnek nem. Ezeket a jogokat pedig a mindenkori uralkodóval szemben óhajtották védelmezni, akik gazdasági és katonai okokból megpróbálták ezeket csökkenteni. Ha veszélybe kerültek a kiváltságok, akkor készek voltak fegyveres úton is az uralkodó ellen fellépni, mivel ez saját meglátásuk szerint ez a jogukban állt . Ezekhez a mozgalmakhoz a polgárság rendjét és a rendnek nem számító jobbágyságot is (mindkét társadalmi csoportot megvetették) felhasználták, és amikor elérték az uralkodóval szemben saját kiváltságaik megerősítését, mozgalmuk másik két csoportjáról „megfeledkeztek”. A nemesség a csak addig harcolt, amíg az érdekeik azt megkívánták. Most pedig lássuk, hogyan befolyásolta a Habsburgok egyes államainak fejlődősét a nemesség aránya, a nemesség és az uralkodó viszonya, példát hozva a fenti állításra. A térség két vezető állama manapság Ausztria és Csehország. A 16-17. században Ausztria a Habsburg Monarchia nyugati tartománya volt, örökös tartományok néven. A helyi nemesség alacsony száma miatt képtelen volt fellépni az uralkodóval szemben, sőt teljes lojalitá st mutattak a Habsburgok irányában, akik abszolút hatalommal irányították ezeket az országokat. Ennek egyik példája, hogy nem rendelkeztek a rendek a királyválasztás jogával, hanem a primogenitúra alapján követték egymást az uralkodók. Ezekben a tartományokban a fejlődés nagyon jelentős volt, itt éreztette leginkább hatását a 18. században az ipari forradalom, itt alakultak leghamarabb manufaktúrák. Ezt a gazdaságfejlesztést a bécsi udvar is teljes szívvel támogatta, mivel az alattvalók nem követeltek maguknak plusz jogokat. Befizették rendesen

az adót, így azt gondolták, hogyha modernizálódnak a tartományok, akkor még több bevételt tudnak elkönyvelni, és a gazdaságilag megerősödő nemesség sem fog lázadni ura ellen. Az örökös tartományokkal szemben, amelyeket a Habsburg-dinasztia viszonylag hamar megszerzett, a Cseh Királyság csak 1526-ban lett a Monarchia része. A Cseh Királyság, amelyik része volt a Német -Római Birodalomnak, viszonylag könnyen elfogadta a Habsburgokat. A csehek első markáns ellenállása 1618-ban tört ki, amit a protestantizmussal szembeni törvénytelen lépések váltották ki. Köztudott, hogy a második defenesztráció volt a harmincéves háború cassus bellije. 1620 után, amikor a fehérhegyi csatában megsemmisítő vereséget mértek a Habsburgok a csehekre, a helyzet tovább egyszerűsödött. A csatavesztés után Bécs elvett minden addigi kiváltságot, módszeresen kiirtotta a cseh arisztokratákat, birtokaikra és tisztségeikbe németeket importálva. Vagyis létrehozott egy olyan nemesi elitet, amely teljesen hű volt az udvarhoz, és ami talán még fontosabb, katolicizmusuk miatt a vallási ellentétek is megszűntek Csehországban. Habár a csehek idegenként tekintettek az új arisztokráciára, nagy ellenállásra nem került sor. A Habsburgok ezt úgy honorálták, hogy a 18. századtól jelentős ipari és gazdasági fejlődéseket hajtottak végre, amelynek eredményeképpen a cseh területek a 19. század közepére a legfejlettebb és leghűségesebb tartománnyá váltak. Vagyis a cseh lojalitást is honorálták a Habsburgok. Ennek a konglomerátumnak a legnagyobb állama a Magyar Királyság volt. Bár a 15. században is volt Habsburg uralkodónk, de hosszútávon csak 1526 -tól tudtak berendezkedni. A 16. század közepén Magyarország dezintegrálódott, ennek ellenére a magyar nemesség, fontosabbnak érezte a kiváltságaik megőrzését, mint az egység helyreállítását. Érdemes megjegyezni, hogy a középkor folyamán a magyar nemesség rengeteg privilégiumhoz jutott a királyi udvarral szemben, és annak maximális megtartását, sőt kibővítését várta a Habsburgoktól. Még rosszabb fényt vet a magyar nemesség tömegeire, hogy a Magyar Királyság részekre szakadása sem okozott akkora traumát, hogy megpróbáltak volna kiegyezni az udvarral a török kiűzése érdekében, hanem ezt a zűrzavaros helyzetet is a saját hasznukra kívánták fordítani. Saját céljaikat úgy propagálták, mintha a magyar nemzet érdekében vívnák harcukat, az idegen elnyomóval szemben. Persze ez a gondolatsor nem állja meg a helyét, mivel a Habsburgok, mint magyar királyok uralkodtak, akik (többé -kevésbé) elfogadták a rendek által előírt koronázási feltételeket. Az is igaz ugyan, hogy s 16 - 17. század folyamán egy-két Habsburg király megpróbálta erőszakos úton megfosztani a rendek egy részét bizonyos kiváltságaiktól (például protestánsok vallásszabadsága), és volt ak olyanok is, akik a rendek kiváltságait és befolyását próbálták csökkenteni saját abszolutisztikus elgondolásaik érdekében. A magyar nemességet minősíti, hogy a protestáns

társaik mellet a katolikus nemesek nagyon ritkán álltak ki, de amikor az adómentességről vagy az állami tisztségek betöltéséről volt szó, akkor egységesen léptek fel. Arra is van példa, hogy amikor ezeket a törekvéseket nem tudták visszaverni, olyankor segítségül hívták a magyar protestánsok védnökét, az erdélyi fejedelmet, és volt arra is példa, hogy a nemesek, akik oly büszkén hivatkoztak az országra is magukra, mint akik Európa és a kereszténység védőpajzsa, saját jól felfogott érdekükben még a törökkel is cimboráltak. Az uralkodó és a rendek közötti küzdelem végigkíséri a 16 -18. századot. Ennek a harcnak „eredménye” Mária Terézia uralkodásának idején teljesedett be, amikor a fiatal királynő úgy büntette meg a magyar nemességet az immunitashoz (nemesi adómentesség) való görcsös ragaszkodás miatt, hogy a Monarchián belül a Magyar Királyság „éléstárrá” vált, iparfejlesztés nem történt. Szemben a nyugati térséggel, ahol a lojális nemesség miatt az udvar ipart fejlesztett, a Magyar Királyságnak nem volt lehetősége saját iparának a kiépítésére, hanem a Lajtán túli termékeket kellet megvásárolniuk. Így Magyarország végképp kívül esett a még az ipari forradalom legminimálisabb hatásából is. Ami még fontosabb, hogy a tradicionális társadalom is konzerválódott. Elmondhatjuk tehát, hogy a nemesek sikeres küzdelmet folytattak saját kiváltságaik biztosítása érdekében az uralkodóval, de ennek a kétszáz éves makacskodásnak és kompromisszumképtelenségnek az ára Magyarország gazdasági lemaradása és leszakadása volt az örökös tartományokkal és a Cseh Királysággal szemben. Ezzel szemben például a csehek – kiváltságaiknak egy részének feladásával ugyan, de – bizonyos kompromisszumok mellett a Habsburg Monarchia gazdasági húzóállamává vált. Egy anekdotát szeretnénk felhozni ennek szemléltetésére. Az 1980-as években a Történettudományi Intézet rendezett egy magyar-csehszlovák történeti konferenciát, ahol közös koraújkori múltunkról vitáztak. A korabeli nagy történészeink, akik a nemzeti-függetlenségi historiográfia képviselői voltak, nemzeti oldalról közelítették meg a kérdést, és arra jutottak, hogy a magyar r endeknek köszönhetően maradt fenn és virágzott a magyar nyelv, a magyar kultúra, továbbá meg tudták őrizni a királyság bizonyos mértékű függetlenségét a monarchián belül. Ezzel szemben a csehek feladták identitásukat és szabadságukat. Erre az egyik csehszlovák történész azzal a szellemes mondattal vágott vissza, hogy míg a magyarok nyelvet teremtettek, kultúrát fejlesztettek, addig a csehek modernizálták a gazdaságukat és manufaktúrákat alapítottak.

A nemesi mintaállam, a Rzeczpospolita
A másik nagy multietnikus ország a Lengyel-Litván Nemesi Köztársaság volt. A koraújkor talán legspeciálisabb országáról fogunk most megemlékezni. A 16 -18. században ez az

államszövetség volt minden nemesnek az álma. A respublika jogi alapjait 1569 -ben a lublini unióban fektették le a lengyelek és a litvánok. Egy olyan reálunió született ebben az évben, amely leginkább egy kelet -közép-európai keretek és hagyományok között működő alkotmányos monarchia volt, ahol a szabad királyválasztás joga addig terjedt, hogy a királyválasztó szejmen hallgatták meg az Európából összesereglett jelöltek követeit (nagyságánál és lakosságánál fogva ezeken a választásokon szinte minden európai, nagy befolyással bíró dinasztia állított vagy támogatott jelöltet), és közülük választották ki a királyt. Mint egy alkotmányos monarchiában lenni szokott, a király itt is szinte államfő volt csak. Nem köthetett szövetséget, nem toborozhatott, nem indíthatott háborút, nem köthetett békét, de még nem is utazhatott külföldre a szejm beleegyezése nélkül, de még cs ak nem is házasodhatott a lengyelek hozzájárulása nélkül. Ha megsértette törvényeket, akár le is válthatták a rendek. Ezekre a törvényekben is rögzített momentumokra azért volt szükség, mert a lengyel nemesség (szlachta) hisztérikusan félt a saját uralkodójától, azt képzelték, hogy az uralkodó ellenük fordul hatalma kiszélesítése érdekében. A zsarnok király gondolatköre összefonódott az idegengyűlölettel: ez a király nem lengyel, hanem idegen, következésképpen nem fogadja el a lengyel fejlődés eredményeit, és ellenszenvvel viseltet a lengyel nemesség iránt – vallották. Ha összehasonlítjuk a lengyel a magyar nemességgel, azt láthatjuk, hogy a két natio egymás tükörképe. De miben is különböztek egymástól és miért? Az első különbség a számuk. Míg a magyar nemesség 4-5 százalékot tett ki, addig a lengyel- litván másfélszerese volt, 7-8 százalék. Ez a nyomasztóan magas szám indukálta azt a jóval nagyobb befolyást, amivel rendelkeztek. Minél nagyobb a nemesség aránya, annál nagyobb befolyással bírnak – ismételjük magunkat. Vagyis azok a többletkiváltságok, azokon felül, amelyekkel a magyarok is rendelkeztek, arányszámukkal függött össze (ezeket a privilégiumokat a lengyel történetírás nemesi aranyszabadságnak nevezi). A két nemesség mentalitása és tagozódása is hasonló volt. A koraújkori magyar és a lengyel történelemben is megjelenik az a motívum, miszerint az idegen, gonosz uralkodóval szemben magunk közül válasszunk királyt. Persze ennek nincs realitása, és pozícióik megtartása érdekében mindkét nemesség szembehel yezkedett volna nemzeti királyával. Mindkét ország törvényei tiltották idegenek hivatal viselését, állami pozícióban csak nemes kerülhet, minél ősibb és minél „nemzetibb” a család, annál jobb. A magyar nemesség elitje, a főnemesség töltötte be az állami hivatalokat, nagy kiterjedésű birtokokkal rendelkeztek, és szembehelyezkedtek a nemesség másik nagy csoportjával, a köznemességgel, akik velük sem rangban, sem vagyonban nem versenghettek, így alsóbb

rendűek voltak a saját szemszögükből. Ezzel szemben a köznemesség magát tartotta a magyar értékek hordozójának, a főnemeseket nem is tartotta magyarnak, mivel sok esetben német származású vagy külföldi felmenőkkel is rendelkező családok voltak. A nemesi tudat és a nemesi kiváltság akkor is tovább élt, sőt erősödött, ha egy nemesnek kevesebb földje volt, mint egy módosabb jobbágynak. Mivel az illető nemes, akkor is meg kellett védeni mindenfajta támadástól, amelynek deklasszálódás lett volna az eredménye. A lengyelek esetében is hasonlóról van szó. A Nemesi Köztársaság történetének egyik mozgatórugója a főnemesek (mágnások) és a köznemesek összecsapása volt. Ezek az összecsapások sok esetben polgárháborús helyzetig fajultak, főleg a királyválasztások idején, mivel a mágnások általában Habsburg-pártiak voltak, a szlachta pedig Habsburg-ellenes. Ezek az összetűzések legtöbb esetben felerősítették azt a meglévő anarchiát, amely az állam berendezkedéséből következett. Nyomasztó arányuk (és persze az, hogy a Magyar Királyságtól eltérően a Rzeczpospolita teljesen független volt) egyre inkább érvényesült a központi hatalommal szemben, olyannyira, hogy 17. század közepére az uralkodó semmit nem tehetett a szejm megkérdezése nélkül, sőt 1652-ben törvénybe foglalták az úgynevezett liberum vetót, amely lehetetlenné tette az ország irányítását, mivel egy darab ellenszavazattal is meg lehetett akadályozni egy törvény elfogadását. A nemesi nemzet itt is gátját képezte mindenfajta reformnak, amely szerintük a meggyengítésüket eredményezte volna, és a központi hatalom tekintélyét erősítette volna. Ez a nagyfokú anarchia és görcsös ragaszkodás vezetett a Rzeczpospolita felosztásaihoz, és végü l a térképről való eltűnéséhez. Azt mondhatjuk tehát, hogy a lengyel-litván unió megszűnéséhez ugyanaz a mentalitás vezetett, ami jelen volt a magyar nemesség körében is, sőt a fentebb említett két ok miatt, attól még szélsőségesebben jelentkezett.

Konklúzió
Összességében megállapíthatjuk tehát, hogy az európai társadalmak fejlődését és modernizációhoz való viszonyulását más tényezők mellett (ezek mind-mind külön vizsgálódásokat érdemelnek) nagy befolyással volt a nemesség számaránya. Ahol a számuk alacsony, 1-2 százalék volt csak, ott a központi hatalommal szemben sokkal engedékenyebbek és kompromisszumkészebbek voltak, nyitottabbak voltak az újítások felé, részt vettek a gazdasági folyamatokban, így a privilégiumok mellett jelentős birtokkal és vagyonnal is

rendelkeztek. Ez jótékonyan hatott az adott állam fejlődésére is, elég ha Angliára és a bekerítések időszakára gondolunk. De ha keletebbre tekintünk, még Kelet-Közép-Európában is találunk olyan nemességet, amelyik ugyan nem vette ki annyira a részét a gazdaságból, mint az angol, de felmérte saját helyzetét, és a modernizáció érdekében kész volt kompromisszumot kötni uralkodójával. Ezzel szemben a 4 százalék, vagy afeletti nemesi jelenlét és attitűd konzerválni akarta a középkori viszonyokat, mivel a gazdaság - és pénzügyigazgatás számukra megvetendő volt. Legfontosabb céljuk saját kiváltságaik védelme volt, ezen kívól kevésbé foglalkoztatta őket más kérdés. A Rzeczpospolitában, ahol szélsőségesen nagy volt a nemesek száma, akik a központi hatalom névlegessé tételén munkálkodtak, állami szintre emelte az anarchiát, és többé -kevésbé emiatt szűnt meg a korabeli Európa második legnagyobb állama. Természetesen fontosak azok a gazdasági történések és jelenségek, amelyek a térségben játszódtak le, de nem feledjük el azt, a gazdaság irányítása – a korszakra ez hatványozottan igaz – a mindenkori politikai elit kezében (is) van, és a döntéshozók elképzelései nagy hatást gyakorolnak egy állam gazdaságára. Sokkal könnyebb egy olyan országban gazdaságot fejlesztenie az uralkodónak, amelyik törvényhozásában sokkal kisebb az ellenállás és a befolyás, és ahol jelentékeny társadalmi támogatókra lel (polgárság), mintegy olyan államban, ahol a nemesi nemzet számottevő, sőt befolyása erőteljesebb az uralkodóénál, és nincsen jelentős számú polgárság sem.

A nemesi felfogás a jelen társadalmában – egy archaikus attitűd továbbélése
Hiába indultak meg jelentős társadalmi átalakulások Európában 18-19. században (elsősorban a francia forradalmak hatására), hiába vesztette el a nemesség gazdasági befolyását, az általuk képviselt magatartásforma minta maradt. A 19. század folyamán több csoportnak is sikerült vagyoni értelemben a nemesség felé kerülnie, sőt a nemesség körében megindult egy bizonyos fokú deklasszálódás, elszegényedés, amelynek hatására létrejött a dzsentri életforma. Hiába volt egy-egy nagybirtokos paraszt gazdag, az általános szemlélet szerint ő csak paraszt volt, míg a dzsentri egy nemes család ivadéka. Mindeközben a dzsentrinek nevéből adódóan, hogy meg tudjon élni, állami hivatalt biztosítottak, és ezt akkor sem vették el, ha nem jól végezte a munkáját. Egy másik vagyonos csoport, a zsidóság is úgy próbált emancipálódni, hogy nemességet vásárolt, felvette a nemesi életformát. Vagyis úgy akart magyarrá válni, hogy magyar nemessé lett, mivel ebben látta elismertetésének legjárhatóbb

útját. A földbirtokos nemesség politikai súlyának a megtartására utal az is, hogy a dual izmus két legnagyobb, közjogi alapon szerveződő pártjainak (Szabadelvű Párt, Függetlenségi Párt) a képviselői között a kis-, közép- és nagybirtokos nemesi családok domináltak. Az első polgári származású miniszterelnök, Wekerle Sándor, csak 1892 -ben lépett hivatalába. És ehhez a nemességhez akart hasonlítani és akart csatlakozni más társadalmi rend is. Példának okáért a parasztság tehetőseinek sokkal pozitívabb volt a nemesség mint a polgárság. A nemesség a magyar szellem hordozója és megtartója, míg a polgárság idegen eredetű vagy zsidó. Erre utalnak azok a példák, amikor egy-egy tehetséges személynek köszönhetően egy-egy nem nemesi család vagyonossá vált, szükségesnek érezte, hogy nemességet vegyen (armális nemesség). Ez a folyamat szintén a kora újkorhoz kapcsolódik, és Nyugat-Európára is jellemző, például Franciaországra, de a török háborúk idején is előszeretettel osztogatták a Habsburgok a birtok nélküli nemességet a végvári katonáknak. Magyarországon a 18-19. században az armális nemesek között találunk gazdatiszteket, tanárokat, ügyvédeket, papokat, orvosokat. A térség társadalmi-gazdasági jellege miatt csak egy nagyon szűk városi értelmiségi (polgári) réteg szerveződött a 20. századra. Ezek a személyiségek és az általuk vezetett pártok egy hagyományos agrárországban (mint amilyen Magyarország is volt) nem igazán jutottak jelentős támogatáshoz a városi lakosságon kívül, ezért a magyar társadalom is inkább a tradicionális és vallásos konzervatív irányzathoz tartoztak, amelynek vezető alakjai a tősgyökeres nemesi családok sarjai voltak. Az értelmiségi rétegen belül is jelen volt ez a kettősség. Elég ha példának hozzuk a polgári-radikális(abb) nyugatosok „küzdelmét” a népies írókéval szemben, amely hasonló tőről fakadt. Közelebb álltak a magyar arisztokraták a parasztsághoz, mint a városi zsidó tanító. Ezzel is magyarázható, hogy az 1920 és az 1945 közötti konzervatív adminisztráció elejét tudta venni a társadalom demokratizálódási igényének, amely 1918-ban jelentkezett, de polgárháborús helyzetbe (Tanácsköztársaság, fehérterror) torkollt, és hogy sikeresen konzerválták a „boldog békeidők” igazságtalan társadalmi viszonyait (cenzusos választójog, autoriter állam, jelentős egyházi befolyás, rendiség tovább élése). A magyar társadalomban nem volt meg az igény ez eknek a megváltoztatására nagyon sokáig, mivel úgy gondolták, hogy az országot a „nemeseknek” kell vezetni (Horthy Miklós, Teleki Pál, Kállay Miklós stb.), mivel ha polgáriak kezébe kerül a kormányzás, az vagy Tanácsköztársaságot, vagy belső instabilitást okoz (Gömbös Gyula, Szálasi Ferenc).

Az 1945-ös rendszerváltás után ezeket a folyamatokat megpróbálták kitörölni az emberek emlékezetéből, és egyfajta egalitárius társadalmat létrehozni. Ugyanakkor ez csak a propaganda szintjén sikerült. A pártvezetők igényei (villák, luxusautók és –cikkek) arról tanúskodtak, hogy ők elsőbbnek gondolták magukat az elsőknél. Hiába jött többségük a polgári-zsidó (Rákosi Mátyás) vagy a magát munkásosztályhoz soroló (Kádár János) családokból, hamar átvették az elitizmust, igaz nem a történeti folyamatosság elvén, hanem egy új társadalmi rend kialakítása okán. A nemesi nemzetet ekkoriban leginkább a pártnomeklatúrának feleltethetjük meg. A rendszerváltást követően (és mai is) érvényesül ez a fajta elitista gondolkodásmód. Politikusaink (tisztelet a kivételnek) mandátumaikat örökösnek gondolják, megválasztásuk esetén gondolkodásmódjuk megváltozik, külön rendként tekintenek magukra. Nincs új a nap alatt – hasonló folyamatokat tapasztalhatunk napjainkban is, amikor egyes pártok és politikusok hatalmukat kihasználva gazdasági érdekeket szereznek, de a választások idején zajló korrupciók (például ételosztás) a dualizmus idején sem működött másképpen. Szintén a nemesi érzületre példa a költségtérítés vagy a mentelmi jog intézménye, amely minden ciklusban politikai beszédtéma, de a politikusok közötti érdekegyezség érintetlenül hagyja mindkét neuralgikus, nemcsak politikai, hanem társadalmi kérdést is. Képviselő vagyok, nekem ez jár – gondolhatja jó pár képviselő ezen polémia kapcsán. Emlékezzünk csak vissza, hogy mi volt a nemesség legnagyobb igénye? Kiváltságaik megtartása. Nemes felett pedig általában az igazságszolgáltatást a többi nemes gyakorolta. Ezekben a perekben legtöbbször a „mi kutyánk kölyke” elve érvényesült. Nagyon hasonló helyzetet élünk meg most. Hasonló múltra tekint vissza az álláshalmozás intézménye is, mivel a koraújkorban a nemesek megyei vezetői posztokat töltött be, az országgyűlésen való részvételre rangjuk miatt vehettek részt. Egy-két ilyen nemesi gondolkodásmód a társadalmon belül is népszerű. Az egyik az adóelkerülés. Már a koraújkor során is rengeteg rafinált megoldást fejlesztettek ki a nemesek az adómegfizetés elkerülésére. A válasz mindig az volt, hogy idegen királynak és idegen tartományok fejlesztésére nem adóznak, és nem hagyják, hogy jobbágyaikat sanyargassa a német. Hasonló érvelést használtak a magyarok akkor is, amikor a neoabszolutizmus idején bevezetésre került az általános adózás. Idegen kormánynak, amelyik véresen verte le a szabadságharcot, tisztességes magyar nem adózhat. Persze itt is sokkal inkább a nemesség önös érdeke figyelhető meg. Az adóelkerülés népszerű volt az egyenlőséget hirdető Kádár rendszerben is, és a 21. század Magyarországának éppen ez az egyik legnagyobb problémája.

Aki az állammal szemben elcsalja az adót, a nyugati szemlélet szerint csaló és megvetendő, magyar szempontból hős. Hős azért, mert a magyarok érdekei iránt érdektelen államot nem támogatja. Innen ered az állammal szembeni bizalmatlanság is. Mivel a magyar állam hosszú évszázadokon át idegen kézben volt, és a demokratikus elveknek még csak az alapjai se rakódtak le a magyar, ezért nem is szolgálhatja a magyarok érdekeit. A magyar nemesek is erre hivatkoztak akkor, amikor érveltek, miért is kell küzdeniük a központi hatalo mmal szemben. Vagyis ez az önös érdekeket leplező propaganda sikeresen beépült a magyar társadalomba, amihez egy-két uralkodó és kormányzat is hozzájárult, és egy legutóbbi felmérés szerint két párt támogatói körében is népszerű ez az elgondolás. Az elitizmus is jellemző a magyar társadalomra, bizonyos helyzetben, vagyoni különbségek nélkül. A legutóbbi, a hallgatói finanszírozást zászlajára tűző felsőoktatási reform csak részben sikerült, mivel az állami támogatott hallgatók élesen támadták a javaslatot. Ő t nem lehet átminősíteni költségtérítésesnek, még akkor sem, ha rosszul tanul, mivel az ingyenes felsőoktatás neki jár. A javaslat ugyan bevezetésre került, de nehéz a feltételeket teljesíteni: nagyon jól kell tanulni az átkerülni akaró hallgatónak, és nagyon rosszul az államilag tanulónak. Hasonló a magyar társadalomnak, főként a magyar jobboldalnak a Nyugathoz viszonyuló szkepticizmusa. Már a koraújkorban a magyar nemesség (köztük Zrínyi Miklós is), de a korabeli közbeszéd meghatározó alakjai is, közönnyel vádolták mind a Habsburgokat, mind a nyugati keresztény államokat, szerintük a keresztény hatalmak cserbenhagyják a magyarságot azzal, hogy nem szabadítják fel a török iga alól a kereszténység védőpajzsát, azt az országot, amelyik megvédte őket a szultán hadaitól. Ez az érvelés jelent meg a trianoni döntés után is, amikor Magyarország konzervatív kormányzata hálátlannak nevezte a Nyugatot, amiért nem honorálták Magyarország ezeréves védőpajzs-szerepét, ezt több, korabeli propagandaplakát is megörökíti. A rendszerváltás utáni jobboldali pártok és politikusok, vérmérsékletüktől eltérően ugyan, de hasonlóan vélekednek az USA-ról, a NATO-ról vagy épp az EU-ról („nem leszünk gyarmat” vagy „Magyarország győzött”). Rengeteg példát lehetne még hozni erre a jelenségre, hogy miért nem sikerül Magyarországot nyugati módon modernizálni. Véleményünk szerint lehetetlen Magyarországon az a nyugatos fejlődés, amely az Atlantikum térségében már a koraújkortól jelentkezett, hazánk és a térség,

amelyhez tartozunk más úton járt és más úton jár. Persze az átalakítások szükségesek és kellenek, de éppen a politikusok elitista szemlélete miatt nem működő képesek, vagy éppen bizonyos kiváltságok radikális átalakításától – saját példájukra tekintve – visszarettennek (például a hallgatói finanszírozások közötti átjárhatóság). Abban az esetben, ha képesek levetkőzni saját korlátaikat, és képesek a magyar viszonyoknak megfelelően modernizálni (voltak már pozitív példák), akkor Magyarországon beindul a gazdasági fejlődés, amelynek pozitív hozadékaként átalakulnak ezek a társadalmi attitűdök, főleg ha a magyar politikai elit lemond kiváltságaikról, pozitív példát mutatva. Dolgozatunk nem teljes, még jó pár, a koraújkortól jelentkező momentumot figyelembe kell venni a teljes vizsgálódáshoz, de minden egyes ilyen momentum megér egy velencei kibeszélést és dolgozatot. Jelen közlésben megpróbáltuk történeti szempontból megközelíteni a Térnyitást, reméljük sikerült.

You're Reading a Free Preview

Download
scribd
/*********** DO NOT ALTER ANYTHING BELOW THIS LINE ! ************/ var s_code=s.t();if(s_code)document.write(s_code)//-->