You are on page 1of 263

Madárfejűek Társasága

Hiba! A kapcsoló argumentuma érvénytelen.
NNCL692-3DFv2.0
E U R Ó PA · Z S E B K Ö N Y V E K
GRAHAM GREENE

UTAZÁSOK
NAGYNÉNÉMMEL
FORDÍTOTTA
UNGVÁRI TAMÁS
A FORDÍTÁS AZ ALÁBBI KIADÁS ALAPJÁN KÉSZÜLT:
GRAHAM GREENE TRAVELS WITH MY AUNT
THE BODLEY HEAD LTD LONDON
GRAHAM GREENE 1969

MÁSODIK KIADÁS

EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1973

ELSŐ RÉSZ

Első fejezet
Augusta nénémmel először több mint fél évszázad után
édesanyám
temetésén
találkoztam.
Anyám
nyolcvanhatodik életévéhez közeledett, amikor meghalt, a
néném vagy tizenegy-tizenkét évvel lehetett fiatalabb nála.
Én két évvel ezelőtt vonultam vissza a bankból kielégítő
nyugdíjjal és szolgálati éveim jutalmával. A Takarék
egyesült a Westminsterrel, és az én fiókomat feleslegesnek
ítélték. Mindenki szerencsésnek tartott, nekem azonban
nehezemre esett eltöltenem az időmet. Nem nősültem meg,
mindig
magányosan
éltem,
és
a
dáliák
iránti
szenvedélyemtől eltekintve, hobbym sem volt. Ezek után
érthető, hogy anyám temetése némi kellemes izgalommal
töltött el.
Apám már több mint negyven éve meghalt. Építkezési vállalkozó
volt, álomkórosan egykedvű ember, és délutánonként a
legképtelenebb helyeken szundított el. Ez bosszantotta
anyámat, aki igen energikus volt, és gyakran utánajárt
rejtekhelyének, hogy felverje álmából. Gyermekkoromból
emlékszem, egyszer beléptem a fürdőszobába – akkoriban
Highgate-ban laktunk –, és apámat ruhástul találtam a
fürdőkádban: szundikált. Meglehetősen rövidlátó vagyok, és
azt gondoltam, hogy anyám egy ballonkabátot mosott ki,
de egyszerre csak meghallottam apám suttogását: “Belülről
húzd be a reteszt az ajtón, ha kimész.” Túlságosan lusta
volt ahhoz, hogy kikászálódjon a kádból, és túlságosan
álmos, hogy rájöjjön: ezt az utasítását lehetetlen
teljesítenem. Egy másik alkalommal, amikor Lewishamben
épített néhány új háztömböt, egy óriásdaru kabinjában dőlt
le durmolni, és az egész munka leállt, amíg fel nem ébredt.
Anyám, aki sosem szédült a magasban, sokszor létrákat is
megmászott, a legmagasabb állványzatig, abban a
reményben, hogy rábukkan valahol, pedig ilyenkor minden
valószínűség szerint inkább egy föld alatti garázs
valamelyik zugában találhatott volna rá. Én mindig
meglehetősen összeillő párnak hittem őket: ikerszerepük –
a vadászé és a vadé – bizonnyal megfelelt nekik, sőt

anyám, ahogy legkorábbi emlékeimből elém tűnik, már
hajdanán is éberen felszegett fejjel és fürgén cserkésző
léptekkel járt, ami engem vadászkutyára emlékeztetett.
Megbocsátható, hogy a múltból éppen ilyen emlékei
élednek fel az embernek – temetés alkalmával óhatatlan,
annyit kell várakozni mindenre.
A szertartáson, mely egy híres krematóriumban ment végbe, kevesen
vettek részt, mégis elöntött az izgatott várakozásnak az az enyhe
bizsergése, melyet egy sír szélén sosem érezhet az ember. Kinyílnak-e
rendben a kemenceajtók? Nem akad-e el a koporsó a lángokhoz vezető
útján? És a hátam mögött nagyon tiszta, ódivatú kiejtéssel
ezt hallottam: – Egy ízben részt vettem egy elsietett
hamvasztáson.
Aki megszólalt, azt a családi album fényképei nyomán
csak nagy nehezen ismertem fel: Augusta néném volt.
Későn érkezett, s öltözéke akár a boldog emlékezetű Mary
királynéé lehetett volna, ha őfelsége még mindig köztünk
jár, és némi engedményt tesz a jelenkori divatnak.
Fejedelmien feltornyozott, ragyogó vörös haja meglepett,
akárcsak két hatalmas szemfoga, mely szakasztott
neandervölgyi külsőt kölcsönzött neki. Valaki rászólt:
“csitt”, és a lelkész imába kezdett, melyet szerintem maga
szerkesztett össze. Nem hallottam még egyetlen temetési
szertartáson sem, holott számos ilyen eseményen vettem
részt annak idején. Egy bankigazgatótól elvárják, hogy minden régi
ügyfelének megadja a végtisztességet, hacsak nem romlott a bonitása,
ahogy nálunk mondják, amellett én egyenesen kedveltem a temetéseket.
Ilyen alkalmakkor legjobb arcukat mutatják az emberek, komolyak és
józanok, és optimisták saját halhatatlanságukat illetően.
Édesanyám temetése fennakadás nélkül játszódott le. A
virágokat takarékosan leszedték a koporsóról, mely egy
gombnyomásra elszánkázott a szemünk elől. Később a
fátyolos napfényben számos unokaöccsel, unokahúggal s
rokonnal szorítottam kezet, noha esztendők óta nem láttam
és nem is tudtam hová tenni egyiküket sem. Értésemre
adták, hogy a hamvakat meg kell várnom, várakoztam hát,
míg a krematórium kéményei szelíden füstöltek a fejem
felett.

– Te csak Henry lehetsz – mondta Augusta néném, és tengermély kék
szemével merengve nézett rám.
– Te pedig csak Augusta néni – feleltem.
– Anyádat nagyon régen nem láttam – folytatta Augusta
néni. – Remélem, könnyű halála volt.
– Ó, persze, az ő korában már... Megállt a szíve,
végelgyengülésben hunyt el.
– Végelgyengülésben? Legfeljebb tizenkét évvel volt
idősebb nálam – jegyezte meg vádlón Augusta néni.
Egy kis sétára indultunk a krematórium kertjében. A krematórium
kertje csak annyiban hasonlít igazi kertre, ahogy egy golfpálya
lapályai igazi mezőre. A gyep túlontúl gondosan nyírva, a
fák túlontúl mereven állnak sort, és az urnák azokra az apró
ládákra emlékeztetnek, amelyekből a golfpályán az
indítókupacokat töltik fel. – Mondd csak – kérdezte Augusta
néni –, még mindig a bankban dolgozol?
– Nem, két éve nyugdíjba vonultam.
– Nyugdíjba? Egy fiatalember? Az isten szerelmére, mit
kezdesz az időddel?
– Dáliákat nevelek, Augusta néni.
Királynői mozdulattal riszálta meg nem létező turnürjét.
– Dáliákat?! Ezt apád sose bocsátotta volna meg!
– A virágokat nem szerette, jól tudom. Egy kert, szokta mondani,
elvesztegetett építési terület. S máris azt számolná, hány egymásra
szerkesztett hálószoba férne el rajta. Mert hiszen mindig álmos volt.
– A hálószobát nemcsak alvásra használta – felelt a néném, és
meglepett ez a közönséges célzás.
– A legfurcsább helyeken aludt. Emlékszem, egyszer a
fürdőszobában...
– De a hálószobában egész mást csinált – erősködött a
néném. – Te vagy az élő bizonyíték.
Kezdtem megérteni, miért találkoztak olyan ritkán szüleim
Augusta
nénémmel.
Anyám
aligha
szívelhette
a
természetét. Az én anyám ugyan korántsem volt puritán,
de úgy vélte, minden szónak vagy cselekedetnek megvan a
maga ideje. Étkezésnél mi természetesen az étkezésről
beszéltünk.

Esetleg az ételek áráról. Ha színházba mentünk, a szünetben a darabról
– vagy más darabokról – társalogtunk. Reggelinél az újságról. Anyám, ha
elkalandozott a beszélgetés, ügyesen irányította vissza a megszokott
mederbe. Szavajárása volt: “Drágám, ez nem a megfelelő pillanat...”
Hirtelen az jutott az eszembe – Augusta néném
tapintatlanságával –, hogy a hálószobában nyilván a
szerelemről beszélt. Igazán nem tűrhette, hogy apám a
legváratlanabb helyeken szundikál, engem pedig, mihelyt
felébredt érdeklődésem a dáliák iránt, tüstént figyelmeztetett, hogy a
bank hivatalos órái alatt sose gondoljak rájuk.
Mire visszatértünk a sétából, a hamvakat már elkészítették.
Feketeacélból készült, nagyon klasszikus urnát választottam, és bár
szerettem volna megbizonyosodni arról, hogy itt nem lehet
tévedés, egy csomagolópapírba nagy szakszerűséggel
becsomagolt
ládikával
leptek
meg,
amely
piros
papírpecsétjeivel karácsonyi ajándékdobozra emlékeztetett.
– Mihez kezdesz vele? – kérdezte Augusta néném.
– Egy kis trónusra helyezem a dáliáim között.
– Télen nagyon kopár lesz.
– Ez nem is jutott eszembe. De rossz időben bármikor
bevihetem a szobába is.
– Kicipelni, becipelni. A nővérem így nemigen fog
békében nyugodni.
– Majd még egyszer meggondolom.
– Te sose nősültél meg?
– Soha.
– Gyerek?
– Hogyan lenne?
– Akkor felvetődik a kérdés, kire hagyod a nővéremet.
Mert én valószínűleg előbb halok meg, mint te.
– Mindenre nem gondolhatok.
– Itt hagyhattad volna – figyelmeztetett Augusta néni.
– Úgy gondoltam, a dáliák között nagyon szép lesz. – A
válaszom már csökönyös volt, mert az előző estét egy szép
ívű oszloptalp tervezésével töltöttem.
– A chacun son goût – intett le a nagynéném, meglepően jó
francia kiejtéssel. Sosem hittem volna, hogy családunk
ilyen kozmopolita.

– Hát, Augusta néném – mondtam a krematórium
kapujánál (minthogy távozni készültem, várt a kertem) –,
nagyon sok éve nem láttuk egymást... remélem... – Kint
hagytam a fűnyírót letakaratlanul, s fejünk felett, a fürge
szürke fellegekben, esőre állt. – Nagyon örülnék, ha valamelyik
nap eljönnél hozzám Southwoodba, egy csésze teára.
– A jelen pillanatban jobban esne valami erősebb, valami
megnyugtatóbb. Az ember nem mindennap látja, hogy
nővére a lángok martalékául esik. Mint a Szűz.
– Nem egészen...
– Mint Szent Johanna.
– Egy kis sherrym van otthon, de messze lakom, és most talán...
– Az én lakásom mindenesetre ezen a parton van – jelentette ki Augusta
néni határozottan –, és nálam mindent megtalálunk, amire szükségünk
lehet. – A beleegyezésem nélkül intett egy taxinak. Ez volt az
első, s ha most, visszatekintve, jól meggondolom, a
legemlékezetesebb utazásom Augusta nénivel.

Második fejezet
Időjóslatom beigazolódott. A szürke fellegek megnyíltak, s
én elmerültem magánéletem gondjaiba. A nedves utcákon
az emberek ernyőjüket nyitogatták, vagy a Burton
szabászat, az Egyesült Tejtermék, a Mac Halcsarnok vagy az
ABC élelmiszeráruház kapualjában kerestek menedéket. A
külvárosi eső rejtelmes okokból mindig a vasárnapokra
emlékeztet engem.
– Mitől lettél olyan rosszkedvű? – kérdezte Augusta néni.
– Ostoba voltam. Kint hagytam a fűnyírót a gyepen,
letakaratlanul.
De a néném nem mutatott részvétet. Rám parancsolt: –
Felejtsd el a fűnyíródat! Hát nem különös, hogy mi mindig
vallási ceremóniák alkalmával találkozunk? Legutóbb a
keresztelődön láttalak. Senki sem hívott, de én
megjelentem. – Károgott a nevetése. – Mint a gonosz
boszorkány.
– Miért nem hívtak meg?
– Túl sokat tudtam róluk. Mindkettőjükről. Emlékszem,
hogy te nagyon mazna voltál. Elfelejtetted kisírni magadból
az ördögöt. Lehet, hogy még mindig benned bujkál. – Most
a sofőrre ripakodott rá: – Ne tévessze össze a teret az
utcával, se a lépcsővel vagy a közzel. Én a téren lakom.
– Nem is tudtam, hogy elhidegültetek. A fényképed benne volt a
családi albumban.
– A látszat kedvéért. – Felsóhajtott, s ez egy parfümös
púderfelhőjét szabadította el. – Anyád nagyon is szent
asszony volt. Igazság szerint fehér temetés járt volna neki.
Mint a Szűznek – tette hozzá megint.
– Nem egészen értem ... ezt a Szüzet... Hát, hogy durván fogalmazzak,
én is a világra jöttem, Augusta néni.
– Persze, mint apád gyermeke. De nem az anyádé.
Ezen a reggelen a temetés gondolata amúgy is
felizgatott és kimerített. Ha nem az anyám temetéséről lett
volna szó, azt gondolhattam volna, hogy visszavonult
napjaim monoton rendjét rendkívül kellemesen szakítja

meg, hiszen mindez emlékeztetett a régi bankidőkre,
amikor annyi nagyszerű ügyfelemnek tartoztam a végső
búcsúval. De ilyen izgalomra, melyet most nagynéném
félvállról tett kijelentése keltett, nemigen számítottam. Azt
mondják, a csuklást a hirtelen ijedség elállítja, de éppígy el
is indíthatja. Belőlem is most egy kérdés csuklott elő.
– Én csak azt mondtam, hogy a törvényes anyád volt
szűz, mint Johanna. Tudod, az a lány nem volt hajlandó
hozzámenni apádhoz, aki eltökélte magát – ha ugyan ez az
energikus kifejezés egyáltalán illik rá – a végső lépésre, így
hát az én nővérem fedezte a lányt, amikor hozzáment
apádhoz. (Akiben sosem lakozott jelentősebb akaraterő.)
Később, ahogy a hónapok követelték, anyád megfelelő
méretekben növekvő párnákkal ki is tömte magát. Senki se
gyanított semmit. A párnákat még az ágyban is hordta, és
oly
mélyen
felháborodott,
amikor
apád
egyszer
szerelmeskedni akart vele – már a házasság után, de még a
te születésed előtt –, hogy még akkor is visszautasította az
egyháztól szentesített férfi jogokat, amikor téged már
biztonságosan leszállítottak. Apád pedig nem volt olyan
ember, aki e jogokhoz minden körülmények között
ragaszkodott.
Sűrű csuklás közepette hanyatlottam hátra a taxiban.
Akkor sem tudtam volna megszólalni, ha akarok. Eszembe
jutottak az üldözési jelenetek az állványokon. Anyám
féltékenysége rendezte őket, vagy az a gyanú, hogy annyi
hónapon át megint és megint rákényszerítik a megfelelő
méretű párnák viselésére.
– Nem, nem – veszekedett a taxisofőrrel a néném –, ez
az utca. Megmondtam, én a téren lakom.
– Forduljak balra, asszonyom?
– Nem. Jobbra. Balra a lépcső van.
– Nem kellene úgy megdöbbenned, Henry – csitított Augusta néném. –
A
nővérem

a
mostohaanyád
–,
gondolom,
megállapodhatunk, hogy ezentúl így nevezzük, nagyon
nemes személy volt, igazán.
– És... hukk... az apám?

– Kutyatermészet, mint a legtöbb férfi. De lehet, hogy ez a legvonzóbb
tulajdonságuk. Remélem, beléd is szorult egy kis kutyatermészet, Henry.
– Azt nem... hukk... hiszem.
– Majd idővel kiderül. Hiszen te az apád fia vagy. Az ilyen
csuklást azzal lehet elállítani a legjobban, ha a pohár másik
pereméről iszol. És ilyen peremet a kezedből is formálhatsz,
a folyadék nem lényeges része a kúrának.
Mély lélegzetet vettem, és megkérdeztem: – Ki volt az
én anyám, Augusta néni? – De ő már továbbszökellt a
témától, és a sofőrrel veszekedett. – Ugyan, uram. Ez a
lépcső.
– Maga mondta, hogy jobbra, asszonyom.
– Bocsánat. Én mondtam rosszul. Sosem tudom megkülönböztetni a
jobbot a baltól. A szélirányra mindig emlékszem, s az rendszerint balra
van. Magának is arra kellett volna fordulni, szél ellen eltévedünk.
– Mi vagyok én, navigátor, asszonyom?
– Mindegy. Most már menjen körbe, és keresse elölről. Az én
költségemre.
Végül egy vendéglő előtt álltunk meg. A sofőr
méltatlankodott: – Asszonyom, ha csak annyit mond, hogy
a Korona és Horgony előtt álljak meg…
– Henry – szólt rám Augusta néni –, ha egy pillanatra abbahagynád a
csuklást.
– Hukk? – kérdeztem.
– Hat shilling hat pennyt mutat az óra.
– Akkor hizlaljuk hétre – vágott vissza Augusta néni. –
Henry, talán helyénvaló lesz közölnöm veled, mielőtt
felmegyünk, hogy az én természetemhez egy fehér
temetés sosem illenék.
– De hiszen te sosem voltál férjnél – hadartam, hogy
elnyomjam a soron következő csuklást.
– Az elmúlt hatvan-egynéhány évben mindig volt barátom – vallotta be
Augusta néni. S hozzátette, mivel kétkedést olvasott le az arcomról: – Az
életkorunk, Henry, módosíthatja szenvedélyeinket, de nem
pusztíthatja el őket véglegesen.
Ám még ezek a szavak sem készítettek fel megfelelően
az elkövetkezendőkre. A bankban eltöltött életem
természetesen
megtanított
rá,
hogy
semmin
se

csodálkozzam, még a legelképesztőbb hiteltúllépéseken
sem, szigorúan ragaszkodtam hozzá, hogy sose kérjek és
sose hallgassak meg semmiféle kimagyarázkodást. A hitelt
megszavaztuk vagy elutasítottuk, de kizárólag az ügyfél
korábbi folyószámla-egyenlege alapján. Így hát, ha az
olvasó némileg közönyös jellemet sejt bennem, vegye
tekintetbe a visszavonulásom előtti hosszú pályámat, mely
ilyenné fegyelmezett. A nénémet azonban, mint rá kellett
jönnöm, sohasem fegyelmezte semmi. Különben sem jutott
eszébe soha, hogy további magyarázatokat fűzzön ahhoz,
amit már egyszer elmondott...

Harmadik fejezet
A Korona és Horgony fogadó olyan stílusban épült, mint egy Györgykorabeli bank. Az ablakon át túlfejlett bajszú férfiakat láttam,
tweedkabátjuk lovaglófrakként nyílt szét. Egy lovaglónadrágos lány köré
csoportosultak. Az ilyen alakoknak nemigen szavaztam volna meg
hosszabb hitelt. Az is kétségesnek látszott, hogy – talán a lány kivételével
bármelyikük valaha is ült lovon. Malátasört ittak, s az volt a benyomásom,
hogy minden megtakarított pénzüket előbb költenék szabóra és
fodrászra,
mintsem
részletfizetések
törlesztésére.
Ügyfeleimmel kialakított hosszú tapasztalatom a rongyos
whiskyzőt jobban megkedveltette velem, mint az elegáns
sörivót.
Egy oldalajtón léptünk be. Néném lakása a második emeleten volt,
de az elsőn egy apró pamlag fogadott, később megtudtam,
néném tétette oda, hogy a fordulóban egy kissé
megpihenhessen.
Milyen
jellemző
volt
nagylelkű
természetére ez a pamlag, bár alig fért el a fordulóban;
mégsem vett volna ide egy széket, hogy csak egy ember
ülhessen le. – Itt mindig megpihenek. Gyere, ülj le te is,
Henry, meredek a lépcső, bár talán a te korodban ez még
fel sem tűnik. – Vizsgálón nézett rám. – Meglehetősen
megváltoztál, mióta nem láttalak, de több hajad azóta se
nőtt.
– Dehogynem, csak közben kihullott – magyaráztam.
– Az enyém megmaradt. Még mindig a derekamig ér.
Váratlanul idézni kezdett: – “Rapunzel, Rapunzel, bontsd ki
szép hajad!” Persze a második emeletről nem tudnám
leengedni kötélhágcsónak.
– És nem zavar ez a zajos vendéglő?
– Cseppet sem. És néha nagyon jól jön a vendéglő, ha
itthon kifogy valami. Akkor egyszerűen leküldöm
Wordsworthöt.
– Ki az a Wordsworth?
– Azért kereszteltem el Wordsworthnek, mert nem állt rá a nyelvem,
hogy Zacharynak szólítsam. Nemzedékeken át családjának
elsőszülötteit Zacharynak nevezték, Zachary Macaulay

után, aki oly sokat tett értük a külvárosban. De az új nevét
nem a költő, hanem a püspök után adtam neki.
– Az inasod?
– Mondjuk úgy, hogy minden kívánságomat teljesíti. Nagyon
udvarias, kedves, erős személyiség. De ne engedd, hogy
KCD-t kérjen tőled. Eleget kap tőlem.
– Mi az a KCD?
– Mindenféle borravalót vagy ajándékot így neveznek Sierra Leonéban,
ahol a háború alatt a gyerekkorát töltötte. Így rövidítették a Kairó Cigi
Dobozt, amit minden tengerész nagylelkűen osztogatott.
Nagynéném
társalgásának
gyorsasága
meghaladta
felfogóképességemet, ezért igazából nem voltam felkészülve arra a
toronymagas, középkorú négerre, aki csíkos komornyikkötényt hordott, s
most nagynéném csöngetésére ajtót nyitott nekünk.
– Na, nézd csak, Wordsworth – mondta néném némi kacérsággal –,
meg se vártál, már el is mosogattad a reggeli edényt? – A férfi mereven
bámult rám, s nekem az jutott eszembe, hogy KCD nélkül be sem enged.
– Ez az unokaöcsém, Wordsworth – mutatott be a néném.
– Te nekem megmondsz teljes igazat, asszony?
– Persze. Ó, Wordsworth, Wordsworth – tette még hozzá Augusta néni
gyengéd ingerkedéssel.
Wordsworth beengedett. Az ebédlőben már égtek a
lámpák, odakint pedig sötétedett, és a szememet egy
pillanatra elkápráztatták a minden szabad helyet elfoglaló
üvegfigurákról visszaverődő sugarak. A tálalón a csíkos
ruhás angyalok mintha mentacukorból lettek volna, és egy
falmélyedésben ott magasodott egy aranyarcú madonna,
kék lepelben, feje körül arany dicsfénnyel. Egy sublódon
aranytalapzaton tengerkék serleg állt, elég nagy ahhoz,
hogy négy palack bort magába fogadjon, a kelyhe körül
még aranyrácsozat is csavarodott, feslő rózsaszín
rózsákkal, zöld vadborostyánnal. A könyvespolcokon
mályvaszín gólyák, vörös hattyúk és kék halak. Néger lányok
skarlátruhában zöld gyertyatartókat emeltek magasra, s minderre egy
hatalmas falikar vetett fényt, melyet akárha süvegcukorból készítettek
volna, sápadtkék, rózsaszín és sárga virágokkal.
– Velence valaha nagyon sokat jelentett nekem – magyarázta a
helyzetet szükségtelenül a néném.

Nem hiszem, hogy avatott bírája lennék e holmiknak, de itt a hatás
túlzott volt, s nem is a legjobb ízlést sugározta.
– Csodálatos iparművészet – tette hozzá a néném. –
Wordsworth, légy olyan kedves, és hozz nekünk két whiskyt.
Augusta egy picit szomorú ez után a szomorú, szomorú
szertartás után. – Úgy beszélt vele, mint egy gyerekkel
vagy mint a szeretőjével, de én ezt a kapcsolatot nem
voltam hajlandó észrevenni.
– Minden oké volt? – kérdezte Wordsworth. – Semmi nem volt rossz
varázslat?
– Minden rendben volt – mondta a néném. – Ó, istenem, Henry, csak
nem hagytad el a csomagodat?
– Nem, nem, itt van.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha Wordsworth beteszi a
hűtőszekrénybe.
– Felesleges, Augusta néni. A hamvak nem bomlanak.
– Igazad van. Milyen ostoba vagyok! De azért
Wordsworth kiteheti a konyhába. Mi szükség rá, hogy
minduntalan szegény nővéremre emlékezzünk? Most pedig
megmutatom a szobámat, ott még több a velencei kincs.
Ez igaz volt. A toalettasztala tőlük ragyogott: tükrök,
púderdobozok, hamutartók, hajtűkelyhek. – A legborúsabb
napot is felderítik – magyarázta Augusta néni. Ott
nyújtózott még egy hatalmas dupla ágy, éppoly csavaros,
mint az üvegek. – Velencét azért imádom – magyarázta –, mert
igazi pályámat és utazásaimat ott kezdtem el. Az utazásért mindig
rajongtam. S nagy szomorúságom, hogy mostanság igen lecsökkentek.
– Az életkorunk észrevétlenül sújt le ránk – vigasztaltam.
– Az életkorunk? Ki beszélt életkorról? Remélem, nem nézek ki
egészen elaggottnak, Henry. De egyedül nem szeretek
utazni, Wordsworth pedig nagyon elfoglalt, tanulnia kell a
Londoni Közgazdasági Főiskola felvételijére. Ez itt
Wordsworth kuckója – nyitott be a szomszédos szobába.
A szoba zsúfolásig volt Walt Disney-üvegfigurákkal, és ami még
rosszabb: olcsó amerikai rajzfilmek vigyorgó egereivel és macskáival és
nyuszikáival, melyeket éppoly gonddal fújtak formába, mint a
gyertyatartókat.

– Ez is mind Velencéből való – magyarázta a néném –,
nagyon ügyesek, de nem olyan szépek. Én mégis úgy
gondoltam, hogy egy férfi szobáját megfelelően díszítik.
– És neki tetszik?
– Nagyon kevés időt tölt itthon – sóhajtott fel a néném –,
annyi a tanulnivalója és az egyéb elfoglaltsága…
– Nem szívesen aludnék velük – mondtam.
– Ő is ritkán teszi.
A néném visszavezetett az ebédlőbe, ahol Wordsworth
három további velencei aranyszélű pohárral és egy
márványutánzatú vizeskancsóval terített. A Black Label
whiskysüveg hétköznapinak és ódivatúnak hatott itt, mint
egy szmokingos férfi az álarcosbálon: ez a hasonlat azért
jutott eszembe, mert efféle kényelmetlen helyzetbe már
többször is kerültem, mivel mélyen gyökerező előítéletet
táplálok a túlzott öltözködés ellen.
Wordsworth jelentette: – A telefon, a fene, örökké cseng, amíg nem
volt. De én mondok, ment nagyon aranyos temetésre.
– Milyen kellemes, ha az ember egyszer az igazat mondhatja –
könnyebbült meg a néném. – Üzenetet nem hagytak?
– Szegény Wordsworth nem ért egyetlen rohadt szó. Mondta neki, nem
beszél angol. Akkor kétszer gyorsan letesz.
A nagynéném nagyobb adag whiskyt töltött, mint amit megszoktam.
– Egy kicsivel több vizet kérek, Augusta néni.
– Őszintén meg kell vallanom mindkettőtöknek,
mennyire megkönnyebbültem, hogy minden fennakadás
nélkül ment. Egyszer elmentem egy nagyon fontos
temetésre – egy roppant híres irodalmár feleségét
temették, az író különben sohasem volt a leghűségesebb
férjek közül való. Ez közvetlenül az első nagy háború
befejezése után történt, én Brightonban éltem, és akkoriban
nagyon érdekeltek a fábiánusok. Apádtól hallottam róluk
először, még lány koromban. Korán érkeztem, bámészkodva
rádőltem a szentély korlátjára – ha ugyan egy krematórium
kápolnájának rácsát így lehet nevezni –, és a koszorúk
feliratát próbáltam kiolvasni. Elsőnek érkeztem, és egyedül
álltam a virágok között, a koporsóval. Wordsworth

megbocsátja, hogy ilyen részletesen mesélem el – ő már
hallotta egyszer. Hadd töltsék a poharatokba.
– Nekem ne, Augusta néni. Én már többet ittam a kelleténél.
– Hát, ahogy ott ügyetlenkedtem, talán egy kicsit túl
hevesen, véletlenül megérinthettem a gombot. A koporsó
elkezdett csúszni, az ajtók feltárultak, és én megéreztem a
kemencéből kicsapó forróságot, hallottam a lángok
sziszegését, a koporsót elnyelte az ajtó, amely rögtön
becsukódott, és ebben a szent pillanatban érkezett meg az
egész előkelő társaság. Mr. és Mrs. Bernard Shaw, Mr. H. G.
Wells, Miss E. Nesbit (hogy a leánykori nevét említsem),
Havelock-Ellis doktor, Mr. Ramsay MacDonald és a
megözvegyült férj, miközben a pap (persze nem felekezethez tartozó)
belépett a szentély másik oldalán. Megszólalt a zene, Edward Carpenter
humanista himnusza: “Ó, Kozmosz, ó, Kozmosz, Kozmosz, hozzád
fohászkodunk!” De a koporsó nem volt sehol.
– És mihez kezdtél, Augusta néni?
– A zsebkendőmbe temettem az arcomat, és gyászt
színleltem, de hidd el, hogy senki (kivéve talán a papot, de
ő is néma maradt), senki sem vette észre, hogy a koporsó
nincs ott. A gyászoló özvegyember semmiképpen sem,
hiszen ő már évek óta észre sem vette a feleségét. HavelockEllis doktor nagyon megindító gyászbeszédet tartott (legalábbis akkor úgy
hatott rám: még nem tértem meg a katolicizmushoz, noha már-már a
partján voltam) az illúziók és – joggal hozzátehette volna – halott nélküli
temetési szertartás méltóságáról. Mindenki nagyon elégedett
volt. Érthető tehát, hogy ma reggel miért nem izegtemmozogtam túl sokat.
A whisky felett gyanakodva néztem a nagynénémre.
Nem tudtam, mit szóljak. ,,Milyen szomorú!”, ez nem volt a
megfelelő válasz. Azon is eltűnődtem, hogy vajon ama
temetés valóban megtörtént-e, bár az elkövetkezendő
hónapokban kénytelen voltam elismerni, hogy nagynéném
történetei alapvetően igazaknak bizonyultak, legfeljebb
néhány aprósággal kiszínezte a képet. Végül a helyes
választ Wordsworth találta meg a számomra: – Temetésnek
mindig gondosan, gondosan felkészülni – mondta, majd
hozzátette: – Mendeföldön, első feleségem volt mende,

elhunyt személyiség hátát kinyitnak, kiveszik lépet. Ha lép
túl nagy, elhunyt személyiség volt boszorkány, csúfolják
teljes
családot,
mindenki
dupla
gyorsan
kiszalad
temetésből. Ez esett feleségemnek apukájával. Maláriában
döglött, de tudatlan népségek nem tudnak, malária hizlalja
lépeket. Nekem feleségem és nekem anyósom elszaladta
Mendeföldből, és mentek Freetownba. Nem akartak lenni
szomszédok csúfságának.
– Biztos sok boszorkány van Mendeföldön – incselkedett vele a néném.
– Más ottan sincs. Van abból sok.
– Én azt hiszem, nekem most már mennem kell, Augusta
néném – szakítottam félbe őket. Nem tudtam kiverni a
fejemből a fűnyíró gépet. Ebben az esőben teljesen
megrozsdásodik.
– Hiányozni fog az anyád, Henry?
– Minden bizonnyal – feleltem. Voltaképp ezt még nem
gondoltam végig, annyira elfoglalt a temetés előkészítése,
a
megbeszélés
az
ügyvéddel,
anyám
bankjának
cégvezetőjével, a telekügynökkel anyám észak-londoni kis
házának eladása ügyében. És egy magányos férfinak
nagyon nehéz eldöntenie, hogyan szabaduljon meg női
holmiktól. A bútort el lehet árverezni, de mihez kezdhettünk
egy idős hölgy divatjamúlt alsóneműjével és félig
fogyasztott éjszakai krémjeinek tubusaival? Meg is
kérdeztem a nagynénémet. – Attól tartok, más ízlésünk volt
anyáddal ruhaneműk, sőt még az éjszakai krémek
tekintetében is. Én a bejárónőnek adnám, azzal a feltétellel,
hogy mindent – mindent! – elvisz.
– Olyan boldoggá tett ez a mi találkozásunk, Augusta néni. Az egyetlen
rokonom maradtál.
– Már akiről tudsz – intett le. – Apádnak voltak aktív
fellángolásai.
– Szegény mostohaanyám... Soha senkit nem tudnék helyette
anyámnak elfogadni.
– Talán jobb is.
– Egy-egy épülő háznál apám mindig gondosan
berendezte a mintalakást. Az a gyanúm, hogy egyikbenmásikban el-elszundikált délutánonként. S gondolom, talán

egy ilyen mintalakásban történhetett, hogy engem... –
Lenyeltem a “nemzett” szót, a nagynénémre való tekintettel.
– Ezen kár tűnődnöd – intett le ismét.
– Egyszer eljössz, és megnézed a dáliáimat? Most virágoztak ki
teljesen.
– Elmegyek, Henry, s hogy újra rád találtam, nem hagylak el
egykönnyen. Szeretsz utazni?
– Még nem volt rá alkalmam.
– Minthogy Wordsworth annyira elfoglalt, elszánhatnánk magunkat
egy-két utazásra együtt.
– Boldogan, Augusta néni. – És eszembe se jutott, hogy távolabbra
száll a képzelete, mint az angol tengerpart.
– Majd rád csengetek – biztatott a néném.
Wordsworth kikísért az ajtóig, és már odakint történt,
amikor elhaladtam a Korona és Horgony ablakai előtt, hogy
eszembe jutott: elfeledkeztem az én kis csomagomról.
Sohasem jutott volna eszembe, ha a lovaglónadrágos lány
nem kiáltozza hirtelen az alábbi szavakat, mikor éppen
elhaladtam a nyitott ablak előtt: “Ez a Péter csak a sportról
tud beszélni. Egész nyáron csak azt hallgattam, hogyan
rúgta a labdát a kurva porban.”
Nem szeretem az ilyen jelzőket bájos ifjú hölgyek ajkán,
most mégis a leány szavai emlékeztettek hirtelen, hogy
Augusta néni konyhájában hagytam azt, ami édesanyámból
megmaradt. Visszabaktattam hát a kapuhoz. Egy sor
csengő, felettük mikrofonnyílás. Megnyomtam a nénémét,
és Wordsworth hangja felelt: – Ki lenni ott?
– Henry Pulling.
– Sosem hallottam ilyenről.
– Most jöttem le. Én vagyok Augusta néni unokaöccse.
– Ja, a pasi – ismert fel a hang.
– Egy csomagot hagytam a konyhában.
– Kellene magának?
– Megkérném, ha nem okoz különösebb fáradságot.. .
Az emberi társalgás, ez többször eszembe jutott,
túlságosan sok időt emészt. Milyen röviden és az
alkalomnak megfelelően tudnak beszélni a színpadon és a

filmvásznon, míg a való életben örökös ismétléssel
bukdácsolnak egyik mondatból a másikba.
A hang megkérdezte: – Csomagolópapírban?
– Igen.
– Akarja, lehozzam?
– Igen, ha nem kerül túlságosan ...
– De kerül túlságosan – mondta Wordsworth. – Várjon ott.
Úgy döntöttem, nagyon hűvös leszek vele, amikor
leérkezik a csomaggal, de ő barátságos mosollyal nyitotta a
kaput.
– Köszönöm – mondtam, annyi hidegséggel, amennyit kimutathattam
–, köszönöm a nagy fáradságát.
Akkor észrevettem, hogy a csomag pecsétjét feltörték. Valaki
felnyitotta?
– Csak én akar nézni, mit cepekedünk.
– Megkérdezhette volna tőlem.
Elkomorult: – Csak nem megsértette Wordsworth?
– Nem tetszett nekem, ahogy beszélt velem az imént.
– Ember, az volt a kis mikrofon. Úgy szeretem, ha csomó disznóságot
kiabál. Én ott fönt, itt hangom lent, ordibál utcán, senki se látja, hogy
csak öreg Wordsworth. Bizony nagy hatalom, uram. Mint
égő csipkebokor kiabált Mózessel. Egy szép napon
ideállított a Szent György-templom lelkésze, ide a térre. És
azt nyögi a kenetes hangjával: “Megengedné, Miss Bertram,
hogy feljöjjek? Elbeszélgethetnénk az ünnepi árverésről.”
“Naná, fiacskám – mondok neki –, pláne, ha a nyakörves
csuha van rajtad.” “Hogyne lenne! Ki beszél ott?” “No,
akkor, jóember, ha nyakörv van magán, tegye fel a
szájkosarat is, mielőtt feljön!”
– Mit válaszolt?
– Úgy elment, hogy soha nem jött vissza. A nénikéje röhögött, mikor
meséltem. Pedig igazán nem akartam bántani. Az csak az öreg Wordsworth
volt, akit megkísértett a picike, öreg mikrofon.
– Maga tényleg a Londoni Közgazdasági Főiskolára
készül? – kérdeztem tőle.
– Ugyan, csak néni vicce. Én a Grenada Palace-ban dolgoztam.
Egyenruhám volt. Mint generálisnak. Néninek megtetszett az uniformis.
Odaállt elém, kérdezte: “Maga a Jones császár?” “Nem, asszonyom –

feleltem –, én csak lenni az öreg Wordsworth.” “Ó – kiáltott a néni –, te
öröm gyermeke, ugass csak körülöttem, hadd halljam az ugatásodat, te
boldog pásztorok gyermeke!” “Maga ezt adja nekem írásban – feleltem
neki. – Ez csudaszépen hangzik. Nekem tetszik.” És én csak ezt
mondogattam magamban újra és újra. Már úgy fújom, mint egy zsoltárt.
A szószátyársága kicsit megzavart. – Nos, Wordsworth, köszönöm a
fáradságát – mondtam –, remélem, még találkozunk!
– Ez egy fene fontos csomag, mi?
– Igen, azt hiszem.
– Akkor maga tartozik egy toroköblítővel az öreg
Wordsworthnek – mondta.
– Öblítővel?
– KCD-vel.
Eszembe jutott, amit a néném mesélt, és gyorsan odébbálltam.
Miként előre számítottam rá, a fűnyíró gépem csuromvíz
volt: gondosan megszárogattam, és beolajoztam a késeit,
mielőtt bármihez hozzáfogtam volna. Aztán főztem két lágy
tojást, elkészítettem hozzá a teámat, ebédre. Annyi
mindenről
kellett
gondolkodnom.
Megpróbáltam
visszaidézni anyám egykorú barátnőit, de ez nem vezetett
semmire. Ez a barátság, ha volt, nyilván megszakadt
születésem előtt. Ha pedig csak a mostohaanyám volt,
akarom-e még a hamvait elhelyezni a dáliáim között? S míg
ebéd után elmosogattam az edényeket, nagyon komoly
kísértést éreztem, hogy az urnát is kimossam az öblítőben.
Nagyon jó hasznát vehetném ahhoz a házi készítésű
dzsemhez, amit már amúgy is megígértem magamnak a
jövő esztendőre – egy nyugdíjasnak legyenek szenvedélyei,
ha nem öregszik túlságosan gyorsan –, az urna egész
csinosan hatna a teástálcán. Egy kicsit ugyan baljós
látvány, de egy komor edény nagyon jól illik a
szilvalekvárhoz vagy a földiszederből és almából kevert
dzsemhez. Erős kísértés, de ekkor eszembe jutott, milyen
kedves volt a maga rideg módján is hozzám a
mostohaanyám, kivált gyerekkoromban, és különben is
honnan tudhatnám, hogy a nagynéném igazat mond-e? Így
hát kiballagtam a kertbe, és kiválasztottam egy helyet a dáliák között,
ahol az urna talapzatát megépíthetem.

Negyedik fejezet
A dáliáimat gyomláltam, a Sarkcsillag Szépét és az Arany Vezéreket és
Rekviemeket, amikor egyszerre csak megcsördült a telefon. A szokatlan
hang megtörte kicsiny kertem békéjét, és arra kellett
gondolnom, hogy bizonnyal téves kapcsolás. Nagyon kevés
barátom maradt, bár visszavonulásom előtt számos
ismeretséggel büszkélkedhettem. Voltak ügyfelek, akik húsz
esztendeig is kitartottak mellettem, akik ugyanabban a
fiókban hivatalnokként, pénztárosként, majd igazgatóként
ismerhettek meg, de ennek ellenére megmaradtak jó
ismerőseimnek. Az is ritka különben, hogy egy fióküzlet
személyzetéből valaki igazgatóvá emelkedhet, hiszen a régi
kollégái között kell érvényesítenie a tekintélyét. Az én
esetemben azonban különleges körülmények játszottak
közre. Már ügyvezető igazgató voltam csaknem egy évig,
mert elődöm betegeskedett. És egy nagyon fontos
tőkepénzesünk különösen megkedvelt. Azzal fenyegetőzött,
hogy máshová viszi a betétjét, ha nem én maradok
hivatalban. Sir Alfred Keene volt a neve; cementen szerezte
a vagyonát, s minthogy az én apám építész volt, akadt
közös érdeklődési területünk. Meghívott vacsorára is,
legalább háromszor egy esztendőben, és befektetéseinél
mindig kikérte, bár sohasem fogadta meg a tanácsomat.
Mégis erősködött, hogy én segítettem a végső döntéshez.
Volt egy hajadon lánya, Barbarának hívták, aki
szenvedélyesen
kézimunkázott,
tevékenységének
eredményét pedig rendszerint az egyházkerület árverésére
ajánlotta fel. Ez a lány mindig nagyon kedves volt hozzám,
olyannyira, hogy anyám javasolta is, foglalkozzam vele,
mert bizonnyal ő örökli Sir Alfréd vagyonát. Ám ezt
becstelen indítéknak véltem, saját hajlandóságból pedig
alig foglalkoztam a női nemmel. Akkoriban a bank töltötte
be az egész életemet, azóta pedig a dáliák.
Sir Alfred, sajnálatos módon, még visszavonulásom előtt
elhunyt, Keene kisasszony pedig Dél-Afrikába települt.
Mondanom sem kell, hogy valutanehézségei megoldásában
bensőségesen részt vettem: én voltam az, aki az Angol

Nemzeti Banknak minden engedély ügyében írtam, és
folytonosan figyelmeztettem őket, hogy múlt hó 9-i
levelünkre még nem érkezett megfelelő válasz. Mielőtt
pedig hajóra szállt volna Southamptonban, Miss Keene
utolsó angliai estéjén meghívott vacsorára. Ez szomorú
alkalom volt Sir Alfred nélkül, aki nagyon jókedvű ember
volt, és még a saját tréfáin is leplezetlenül derült. Miss
Keene rám bízta, hogy az italokat kiválasszam, és én
Amontilladót javasoltam, míg a vacsorához Sir Alfred
kedvenc Chambertinjét. A házat, Southwood egyik
hatalmas villáját, rododendronbokrok vették körül, melyek
ezen az estén a megállíthatatlanul szemerkélő novemberi
esőben fürdöttek. Az ebédlőasztal fölött, Sir Alfred székénél,
egy Van de Velde-olajnyomat függött – halászhajó, vihar után –, és én
kifejeztem abbeli reményemet, hogy Miss Keene utazása kevésbé lesz
viharos.
– A házat így adtam el, teljes berendezéssel – mesélte Miss Keene. –
Én a másodunokatestvéreimhez költözöm.
– Jól ismeri őket? – kérdeztem.
– Még sosem találkoztam velük – felelte. – Már nagyon
régen kivándoroltak. Csak levélben érintkeztünk. És még a
bélyegeik is olyan idegenek. Nincs rajtuk a királynő
arcmása.
– De magáé lesz a napfény – bátorítottam.
– Ismeri Dél-Afrikát?
– Ritkán hagytam el Angliát – vallottam be. – Fiatal koromban egy
iskolatársammal kirándultunk Spanyolországba, de elrontottam a
gyomromat kagylóval. Bár az is lehet, hogy az olajjal.
– Atyám olyan lenyűgöző személyiség volt – mondta –,
hogy nekem nem voltak soha barátaim. Kivéve persze magát, Mr. Pulling,
Ma már meglepetéssel gondolok rá, milyen közel voltam
ahhoz, hogy megkérjem a kezét, jóllehet végül nem
szántam rá magam. Más volt az érdeklődési körünk,
minthogy a kézimunkázásban és a dálianevelésben nincs
közös vonás, kivéve talán azt, hogy rendszerint mindkettő
magányos emberek szórakozása. Akkor már eljutottak
hozzám a nagy bankfúzió hírei. Nyugdíjaztatásom közel
volt, s azt is tudtam, hogy ezt a többi ügyfelemmel kialakult

barátságom biztosan megsínyli. Ha nyilatkozom, talán
elfogadott volna? – még az is meglehet. Korban egymáshoz
illettünk, ő a negyvenhez közeledett, én pedig nemsokára
átlépek az ötödik évtized második felébe. Jól tudtam hozzá
azt is, hogy anyám helyeselné a dolgot. Milyen másként
alakult volna minden, ha akkor megkérem! Sohasem
hallottam volna születésem nyugtalanító történetét, mert
Miss Keene bizonnyal elkísért volna a temetésre, az ő
jelenlétében pedig néném aligha szólal meg. S a
későbbiekben sem keltem volna útra Augusta nénémmel.
Ezzel sok mindentől megkíméltem volna magam; igaz, hogy
egyszersmind sokat mulasztok is. Miss Keene közölte:
– Koffiefontein mellett fogok lakni.
– Az hol van?
– Tulajdonképpen nem tudom. Hallgassa csak: zuhog, mintha dézsából
öntenék.
Felkeltünk az asztaltól, és átvonultunk a dolgozószobába
kávézni. A falon velencei tájkép függött, Canaletto-másolat.
Ennek a háznak minden képe idegen országokat idézett, és
most ő is elmegy Koffiefonteinbe. Én sose utazom ilyen
messzire, gondoltam még akkor, és szerettem volna, ha ő is
itt marad Southwoodban.
– Elég messzire utazik – mondottam.
– Ha bármi itthon tartana... Egy cukorral issza, vagy
kettővel?
– Köszönöm, cukor nélkül. – Vajon ez volt a csalétek, hogy
nyilatkozzam? Azóta is hiába kérdem magamtól. Nem voltam
szerelmes belé, és feltehetően ő sem énbelém, de
valahogyan mégiscsak kialakíthattunk volna egy közös
életet. Hiszen később is hírt adott magáról. Azt írta:
“Kedves Mister Pulling, eszembe jutott Southwood, és hogy
esik-e az eső. Nálunk itt gyönyörű, napsugaras a tél. Az
unokatestvéreimnek van egy kis farmjuk, tízezer hold (!), és
nem sajnálják a fáradságot ezer kilométert utazni, hogy
megvegyenek egy szép kost. Én még nem szoktam meg itt,
és gyakran gondolok Southwoodra. Hogy vannak a dáliái?
Abbahagytam a kézimunkázást. Itt az idő javát a szabadban
töltjük.”

Válaszoltam, megírtam minden újságot, ami eljutott hozzám, de
akkorra már nyugdíjba vonultam, és kiestem a southwoodi élet
középpontjából. Leírtam hát édesanyám hanyatló egészségét, meg azt,
hogyan bimbóznak a dáliák. Volt egy meglehetősen
satnyára sikeredett bíborszínű keresztezésem, amelyet
különben Deuil du Roy Albertnek kereszteltem el, és így
nem is bántam a kudarcot, mert ez elég különös név egy
virágnak. Bezzeg milyen szépen virágoztak a Ben Hurjaim!
A telefoncsengésre ügyet sem vetettem, oly biztosan
éreztem, hogy téves kapcsolás, de amikor a csörgés
kitartóan ismétlődött, otthagytam a dáliáimat, és
bementem.
A telefon abban az irodaszobában állt, ahol a számláimat tartom, és a
levelezést, amibe anyám halála után bonyolódtam. Már régen nem kaptam
annyi levelet, mint most, hiszen nem voltam többé igazgató. Itt volt az
ügyvéd levelezése, a temetkezési vállalkozó levelezése, az adóhivatalé, a
krematóriumi
számlák,
a
doktor
elszámolása,
a
társadalombiztosító kérdőívei és ráadásul még néhány
részvétnyilvánító levél is. Már-már arra gondoltam, hogy
ismét üzletember vagyok.
A telefonban a nagynéném hangja szólalt meg: – Elég nehezen veszed
fel.
– A kertben foglalatoskodtam.
– No, mi történt a fűnyíró géppel?
– Nagyon vizes lett, de nem helyrehozhatatlan a kár.
– Egészen rendkívüli történetről számolhatok be –
folytatta a néném. – Rám tört a rendőrség.
– Rád tört... a rendőrség!
– Jó lesz, ha figyelsz, mert könnyen lehet, hogy tiszteletüket teszik
nálad is.
– Ugyan miért?
– Megvannak anyád hamvai?
– Persze.
– Mert arra kíváncsiak. Még az is lehet, hogy vegyelemezni fogják.
– De drága Augusta néni . . . pontosan meséld el, mi történt.
– Már percek óta azt próbálom, de te felesleges
megjegyzésekkel folyton félbeszakítasz. Éjfél volt, és
Wordsworth meg én már lefeküdtünk. Szerencsére a

legszebb hálóingemet viseltem. A kapunál csengettek,
majd belesuttogták a mikrofonba, hogy rendőrtisztek
vannak itt, házkutatási paranccsal. “Mit keresnek?” –
kérdeztem. Tudod, egy pillanatra azt hittem, hogy a faji
kérdésről van szó. Manapság annyi törvényt hoznak a
fajokra és a fajok ellen, hogy senki sem ismeri ki magát.
– Biztos, hogy rendőrtisztek voltak?
– Én is elkértem a házkutatási parancsot, de ki tudja, hogy
néz ki egy ilyen parancs? Tőlem akár a British Museum
olvasójegyét is bemutathatták volna. Mégis beengedtem
őket, mert udvariasan viselkedtek, és egyikük, aki
egyenruhát viselt, magas férfi volt és elég jóképű. Egy
kicsit meglepődtek Wordsworthtől, de az is lehet, hogy csak
a pizsamája színétől. Megkérdezték: “Ez a férje,
asszonyom?” Mire én csak annyit válaszoltam: “Nem, ez
Wordsworth.” A név valami emléket ébreszthetett bennük –
főként a fiatal egyenruhásban –, mert lopva mindig rápillantott,
mintha valahol már látta volna.
– Tulajdonképpen mit kerestek?
– Azt állították, hogy megbízható forrásból értesültek: a házban
kábítószer található.
– Augusta néni, csak nem Wordsworth?...
– Ugyan! Összeszedték a port még a zsebének a varrásából is.
És akkor derült ki az igazság. Mert folyton arról faggatták
Wordsworthöt, mi volt a barna csomagban, melyet a tanúk
szerint a ház körül csellengő embernek adott át az utcán.
Szegény Wordsworth persze nem tudhatta, erre én léptem
közbe, és megmondtam, hogy a nővérem hamvai. Nem
tudom, miért, de ezzel magamra tereltem a gyanút. Az
idősebb rendőr, a civil ruhás, rám szólt: “Ne
komolytalankodjon, asszonyom, itt ez igazán nem segít.”
Mire én: “Amennyire én a humorérzékemmel megítélhetem,
a nővérem haló porai semmiképp sem komolytalanok.”
“Szóval valami por volt, asszonyom?” – firtatta a fiatalabb
rendőr, ő volt a zordabb kettejük közül, ő emlékezett
valahonnan a Wordsworth névre. “Hát pornak is nevezheti,
ha úgy tetszik – magyaráztam –, szürke pornak, emberi
pornak.” De erre már úgy néztek rám, mint akik mindent

bebizonyítottak. “És ki volt az a férfi, aki átvette ezt a
port?” – kérdezte a civilruhás. “Az unokaöcsém – mondtam
–, a nővérem fia.” Nem láttam értelmét, hogy a fővárosi
rendőrséggel ismertessem azt a régi történetet, amit neked
meséltem tegnap. Így csak a címed után érdeklődtek, és én
megadtam nekik. A zordabb még megkérdezte, hogy ez a
por a te magánhasználatodra került-e hozzád. Mire én
megmondtam: “A dáliái közé akarja ültetni.” Nagyon
alaposan átkutattak mindent, főként Wordsworth szobáját,
és elvittek egy-két mintát minden cigarettából, amit csak
felleltek,
és
még
néhány
aszpirint,
amit
egy
bonbonosdobozban
felejtettem.
Aztán
udvariasan
elbúcsúztak: “Jó éjszakát, asszonyom!” – és elmentek.
Wordsworthnek le kellett mennie, hogy kinyissa a kaput, és
a zordabbik, mielőtt kiment volna, megkérdezte tőle: “Mi a
maga keresztneve!” “Zachary” – közölte vele Wordsworth,
mire a zordabbik nagy csodálkozással távozott.
– Hát ez mindenesetre elég különös dolog – mondtam.
– Még egy-két levelemet is elolvasták, és faggattak, hogy ki volt
Abdul.
– Tényleg, ki volt?
– Valaki, akit egykor ismertem. Szerencsére eltettem a borítékot is:
rajta volt a pecsét: “Tunisz, 1924. február.” Különben még egy csomó
dolgot belemagyaráztak volna a jelen helyzetben.
– Én igazán sajnállak, Augusta néni, szörnyű élmény
lehetett.
– Másrészt viszont nagyon szórakoztató. De azért van
egy kis bűntudatom…
A kapucsengőm felberregett, beleszóltam: – Tartsd a
kagylót egy pillanatra, Augusta néni. – Kinéztem az ebédlő
ablakán, és egy rendőrsisakot láttam. Visszamentem a
telefonhoz: – A barátaid vannak itt.
– Máris?
– Mihelyt elmentek, visszahívlak.
Életemben először jelent meg nálam a rendőrség. Egy
alacsony, középkorú, puhakalapos férfi jött – durva, de
kedves arcvonások, törött orr –, és egy magas, jóképű,
egyenruhás.

– Mr. Pulling? – kérdezte a detektív.
– Igen.
– Bemehetünk néhány pillanatra?
– Van házkutatási parancsuk? – kérdeztem.
– Ó, ott még nem tartunk. Csak szeretnénk egy-két dolgot
megkérdezni. – Nekem már a nyelvem hegyén volt egykét
megjegyzés a Gestapóról, de aztán okosabbnak láttam, ha
hallgatok. Bevezettem őket az ebédlőbe, de nem kínáltam
meg hellyel. A nyomozó felmutatta az igazolványát,
amelyről
leolvashattam,
hogy
John
Sparrow
detektívfelügyelőhöz van szerencsém.
– Ismer egy Wordsworth nevű férfit, Mr. Pulling?
– Hogyne, a nagynéném egyik barátja.
– Átvett tőle tegnap egy csomagot az utcán?
– Természetesen, átvettem.
– Van valami kifogása az ellen, hogy ezt a csomagot átvizsgáljuk, Mr.
Pulling?
– A legnagyobb mértékben.
– Figyelmeztetem, uram, hogy könnyen hozhattunk
volna
házkutatási
parancsot,
de
szerettük
volna
tapintatosan elintézni az ügyet. Régen ismeri már ezt a
Wordsworth nevű férfit?
– Tegnap láttam életemben először.
– Talán arra a szívességre kérte önt, uram, hogy őrizze
meg ezt a csomagot, minthogy ebben nem látott semmi
gyanúsat, s mivel nagynénje alkalmazottjáról van szó…
– Nem értem, miről beszél. A csomag az enyém.
Véletlenül felejtettem a konyhában.
– A csomag az öné? Ezt bevallja?!
– Önök is nagyon jól tudják, mi van a csomagban. A nagynéném már
megmondta. Egy urna, az édesanyám hamvaival.
– A nagynénje már értesítette önt?
– Természetesen értesített. Miért, mit gondoltak?! Ha
felébresztenek egy idős hölgyet az éjszaka kellős közepén…
– Tizenkét óra után néhány perccel, uram. Egyszóval az a csomag…
Mrs. Pulling hamvait tartalmazza?

– Tessék, győződjenek meg róla, ott van a
könyvespolcon.
Csak ideiglenesen, addig is, míg elhelyezem a kertben,
odatettem az urnát Sir Walter Scott összes művei fölé,
melyeket apámtól örököltem. Apám a maga lusta módján
buzgó, ám vállalkozó kedvűnek nem mondható olvasó volt.
Teljesen megelégedett néhány kedvenc szerzője könyvének
birtoklásával. S mire kiolvasta az összes Scottot, már
elfelejtette az első köteteket, s örömmel látott hozzá az
ifjúkori mű, a Guy Mannering lapozgatásához. A polcon
sorakoztak Marion Crawford regényei, rajongott továbbá a
XIX.
század
költőiért,
Tennysonért,
Wordsworthért,
Browningért, a Palgrave gyűjtötte Legszebb versek-ért, s én ezt
is örököltem tőle.
– Megengedi, hogy egy pillantást vessünk rá? – kérdezte a nyomozó,
de az urnát természetesen nem tudta kinyitni. – Lepecsételték – állapította
meg. – Celluloidragasztóval.
– Ez nyilvánvaló. Még a kekszesdobozokat is...
– Szeretnék mintát venni, vegyelemzés céljából.
Felháborodásomat nem tudtam már türtőztetni. – Ha azt
képzelik, hozzájárulok, hogy szegény anyámmal egy
rendőrségi laboratóriumban játszadozzanak el...
– Tiszteljük az érzéseit, uram – felelte a nyomozó –, de
sajnos, súlyos bizonyíték nyomán indultunk el. Attól a
Wordsworth nevezetű férfitól is mintát vettünk, a zsebének
a szemetéből, és a vegyelemzés bebizonyította, hogy port
tartalmazott.
– Port?
– Ön biztos úgy ismeri: marihuána. Vagyis: cannabis.
– Wordsworth zsebének pora, az más, annak semmi köze az anyám
poraihoz.
– Elég könnyen szerezhetnénk egy házkutatási parancsot, de tekintettel
arra, hogy ön ártatlan áldozatnak látszik, szívesebben vinném el egy
időre az urnát, az ön hozzájárulásával. Ez amúgy is
kedvezőbb benyomást kelt majd a bíróságon.
– Ellenőrizzék a krematóriumban, hiszen csak tegnap
volt a temetés.

– Már ellenőriztük, uram. De azért lehetséges – nem
mintha a védekezését akarnám előre megszabni, ez
kizárólag az ügyvédjére tartozik –, hogy ez a Wordsworth
nevű férfi kicserélte az egyik port a másikra. Talán sejtette,
hogy figyelik. Nem lenne helyesebb, uram, minden
tekintetben meggyőződni róla, hogy ez a por csakugyan
azonos-e az édesanyja hamvaival? A nagynénje közölte
velünk, hogy ön a kertben szeretné elhelyezni – tehát
amúgy sem kíván az urna közelében élni, és azon tűnődni,
vajon ez a drága elhunyt pora vagy pedig illegális
marihuána-raktár.
Nagyon megnyerő modora volt, s én lassan engedtem az
érveinek.
– Csak egy kicsinyke mintát vennénk, uram, kevesebbet
egy kávéskanálnyinál. A többit pedig illő tisztelettel fogom
kezelni.
– Rendben van, nyugodtan vegyenek mintát. Csak a
kötelességüket teljesítik. – A fiatalabb rendőr egész idő alatt
jegyzeteket készített, most a nyomozó utasította: –
Jegyezze fel: Mr. Pulling nagyon segítőkészen viselkedett, és
önként rendelkezésűinkre bocsátotta az urnát. Ez is nagyon
jól hangzik majd a bíróság előtt, ha már a legrosszabbra
számítunk.
– És mikor kapom vissza az urnát?
– Legkésőbb holnap, ha minden rendben megy. –
Szívélyesen kezet fogott velem, mint aki bízik az
ártatlanságomban, bár az is lehet, hogy ez hozzátartozott
szakmai illemkódexéhez.
Természetesen tüstént telefonáltam a nagynénémnek: – Elvitték az
urnát. Anyám hamvaiban marihuánát gyanítanak. Hol van Wordsworth?
– Reggeli után elment, és azóta nem jött haza.
– Marihuanaport találtak az öltönye varrásaiban.
– Ó, milyen rendetlen ez a szegény fiú. Észre is vettem, hogy kicsit
ideges. Amellett KCD-t is kért, mielőtt elment.
– Adtál neki?
– Tudod, hogy tényleg nagyon szeretem, különben is azt mondta, hogy
a születésnapja van. S mivel az elmúlt egy évben még egyszer sem volt
születésnapja, adtam neki húsz fontot.

– Húsz fontot? Ennyi készpénzt sosem tartok otthon.
– Ennyivel eljut Párizsig. Az Arany Nyíl indulása előtt
hagyta el a házat, és ha jobban belegondolok, az útlevelét
mindig magánál hordja, hogy bármikor bizonyíthassa: ő
nem illegális bevándorló. Tudod-e, Henry, magam is nagyon
vágyom egy kis friss tengeri levegőre?
– Párizsban sosem találod meg Wordsworthöt.
– Nem jutott eszembe Párizs. Inkább Isztambul.
– Isztambul nincs a tengeren.
– Talán tévedsz. Van ott valami, úgy hívják: Márvány-tenger.
– Miért épp Isztambul?
– Abdul leveléről jutott eszembe, amit a rendőrség
megtalált. Furcsa véletlen. Először az a levél. Aztán a ma
reggeli postával egy újabb. Ki tudja, hány esztendő után?
– Abdultól?
– Igen.
Biztos az én hibám, de akkor még nem ismertem fel egész
mélységében néném utazási szenvedélyét. Ha felismerem,
bizonnyal meggondolom a dolgot, de így megtettem az első
végzetes javaslatot: – Ma nincs különösebb dolgom. Ha
kedved tartja, elmehetünk Brightonba…

Ötödik fejezet
Brighton csak az első utazás volt, amelyet nagynéném
társaságában megtettem, de különös ízelítőt nyújtott
mindabból, ami a későbbiekben következett be.
Az alkonyi órákban érkeztünk, mert eldöntöttük, hogy már ott alszunk.
Nagynéném csekély útiholmija meglepett: nem hozott mást, csak egy apró
fehér neszesszert, melyet ő baise en ville-jének nevezett. Én
még egy éjszakára is meglehetősen súlyos bőrönddel
utazom el, mert kényelmetlenül érzem magam, ha nincs
módom öltönyt és cipőt cserélni. Az ing, az alsónemű és a
zoknik váltása számomra nemkülönben nélkülözhetetlen, és
tekintetbe véve az angol éghajlat szeszélyességét, sosem
mulasztok el kötött holmit betenni a bőröndömbe. A néném

kérdőn nézett a poggyászomra, majd kijelentette: – Akkor
taxiba kell ülnünk, pedig úgy szerettem volna sétálni.
Szobáinkat a Royal Albionban foglaltam le, mert
nagynéném szeretett volna a palotasétány és az Old Steine
közelében maradni. Erről azt mesélte, szerintem tévesen,
hogy az Old Steine-t a Hiúság vására romlott márkijáról keresztelték
el. – Szeretek a pokol közepén lakni – magyarázta néném –,
ahonnan a buszok minden bugyorba eljutnak. – Úgy beszélt
a végállomásokról, mintha Szodomába és Gomorrába
indulnánk, nem pedig Lewes és Patcham, Littlehampton és
Shoreham felé. Amikor először jöhetett Brightonba, egész
fiatal lányként, nyilvánvalóan tele volt várakozással, amelyet, attól tartok,
részben ki is elégített.
Én arra számítottam, hogy megfürdöm, iszom egy pohár sherryt,
elfogyasztok egy csendes vacsorát a grillben, és korán lefekszem, hogy jól
kipihenjük magunkat a tengerparti séta másnap reggeli
fáradalmaira, de a néném ellenkezett: – Vacsorázni ráérünk
két óra múlva is – mondta –, én először szeretnék találkozni
Hattyvel, ha ugyan Hatty él még.
– Ki az a Hatty?
– Együtt dolgoztunk egy úriembernél, bizonyos Mr. Currannál, a
régi időkben.
– Milyen régen volt az?
– Több mint negyven éve.
– Akkor eléggé valószínűtlen…
– Én is élek – intett le Augusta néni határozottan –, és
tőle is kaptam karácsonyi üdvözlőlapot, még két évvel
ezelőtt is.
Szürke, nyomott este volt, és keleti szél fújt a hátunkba,
Kemp Town felől. Dagály volt, a kövek súrlódtak, gördültek,
majd elültek a visszacsapódó hullámokban. A panoptikum
ablakából Nkrumah exelnök nézett ránk, szürke, magas
galléros öltönyében. Amikor nagynéném elhaladt előtte, úgy
láttam, kicsit szomorúan nézett fel rá. – Vajon hol lehet
most Wordsworth? – sóhajtott fel.
– Biztosan jelentkezik nemsokára.
– Alig hinném – mondta a néni, és hozzátette: – Drága Henrym, az én
koromban az ember már nem számít hosszú kapcsolatokra. Képzeld

el, milyen bonyolult lenne az életem, ha minden férfival,
akit bensőségesen ismertem, kapcsolatban maradok. Volt,
aki meghalt, volt, akit én hagytam el, volt, aki engem. Ha
itt lennének most velünk, egy egész szárnyat kellett volna
kibérelnünk a Royal Albionban. Én nagyon szerettem
Wordsworthöt, amíg tartott, de a szenvedélyeim már nem
olyan erősek, mint egykoron. Kibírom a távollétét, ha ma
este hiányzik is egy kicsit. Volt egy-két csodálatos
mesterfogása. – A szél lekapta a kalapomat, és nekiverte
egy lámpaoszlopnak. Néném közönségessége annyira
meglepett, hogy elfelejtettem utánakapni. Augusta néni
úgy nevetett rajtam, mint egy fiatal lány. Visszahoztam és
leporoltam a kalapomat. Augusta néni még mindig a
panoptikum előtt álldogált.
– Ez is egy formája a halhatatlanságnak – merengett.
– Micsoda?
– Hát, nem is erre a brightoni panoptikumra gondolok, ez
elég közönséges, de Madame Tussaud-é... A gyilkos Crippin
doktor és a királynő között.
– Én inkább megfestetném a képmásomat.
– De egy képmást nem lehet körüljárni, amellett
Tussaud-nál a saját ruháidba öltöztetnek, legalábbis én úgy
hallottam. Van nekem egy kék ruhám, amelyet feláldoznék
erre a célra... Hát igen – sóhajtott fel –, nem valószínű, hogy
én valaha ilyen híres leszek. Dőre álmok... – Továbbsétált
egy kicsit borongósabban. – A bűnözők – tűnődött –, meg a
királynők, meg a politikusok. A szerelemmel nem lehet
érdemeket szerezni, hacsak nem Nell Gwynn az ember
vagy a bathi menyasszonyok egyike.
Odaértünk a Csillag és Térdszalagrend fogadó ajtajához, és
nagynéném egy italt javasolt. A falakat filozófiai jellegű
feliratok díszítették: “Az élet egyirányú utca, ahonnan nincs
visszatérés”, “A házasság a legjobb intézmény azoknak,
akik egyáltalában kibírják az intézményeket”, “Egy egeret
sosem fogsz meggyőzni arról, hogy a fekete macska
szerencsét hoz.”
Aztán régi színlapok és fényképek. Én sherryt rendeltem, a nagynéném
pedig portói borra és konyakra vágyott. Amikor visszajöttem a pulttól,

észrevettem, hogy Augusta néni egy elsárgult fényképet nézeget. A
Palota-mólón, egy elefánt és két idomított kutya előtt,
hatalmas szál, frakkos, cilinderes, óraláncos férfi állt, egy
formás, tánctrikós ifjú hölggyel, aki cirkuszi ostort
pattintgatott. – Ez itt Curran – mondta a néném. Így
kezdődött az egész. – Majd rámutatott a fiatal lányra: – Ez
pedig Hatty. Ó, azok a szép napok.
– Csak nem dolgoztál cirkuszban, Augusta néni?
– Nem, nem. De történetesen ott voltam, amikor az elefánt rálépett
Curran lábujjára. Akkor kötöttünk szoros barátságot. Szegény ember,
kórházba vitték, mire kijött, a cirkusz már továbbvándorolt
nélküle Weymouthba. Hatty is velük ment, de aztán később
visszatért hozzánk, amikor már kellően beindultunk.
– Beindultatok?
– Majd elmesélem, miben, de először keressük meg
Hattyt. – Felhajtotta a portóit meg a konyakot, és így
mentünk ki a hideg szélbe. Szemben egy papírüzlet volt,
tréfás üdvözlőkártyákat árult; ott állt meg nagynéném
kérdezősködni. A lapokat tartó fémkeretek csattogtak,
kifeszültek és forogtak, akár a szélmalom. A figyelmemet
felkeltette egy képeslap, rajta egy palack keserű sör és egy
kövér asszony, amint egy tengeralattjáróban fejjel lefelé
úszik. A felírás: “Fenékre hízunk!” Egy másik kórházban
ábrázolt egy embert, amint a sebésszel veszekszik:
“Körülmetélés, ez a helyes kifejezés, doktor úr!” – szólt a felirat, de
ekkor már kijött a néném. – Itt van a szomszédban – mondta. – Nem
tévedtem nagyot. – És csakugyan, közvetlenül a szomszéd ház ablakában,
tiszta függönyös ablakok fölött cégtábla hirdette: “Hatty teaszalonja.
Csak előzetes bejelentésre.” Az ajtó mellett Marilyn Monroe,
Frank Sinatra és az edinburghi herceg fényképe díszlett,
saját kezű aláírásukkal, bár a hitelességük nagyon
valószínűtlennek látszott, különösen az edinburghi herceg
esetében.
Becsöngettünk, idős hölgy nyitott ajtót. Fekete estélyi
ruhát viselt, és egy csomó szurokfekete függő lóbálózott
minden lépésére.
– Későn jöttek – mondta elutasítóan.
– Hatty! – kiáltotta a néném.

– Hat óra harminckor pontosan zárok, kivéve előzetes
bejelentés esetén.
– Hatty! Augusta vagyok.
– Augusta!
– Hatty! Egy cseppet sem változtál.
Visszaemlékeztem azonban a tánctrikós, ostoros nőre,
ahogy oldalvást felpillant Curranra, s úgy gondoltam, itt
nagyobb változások történtek, mint amennyit nagynéném
észrevett.
– Ez az unokaöcsém, Henry. Biztosan emlékszel rá. – S
egy olyan pillantást váltottak, amitől zavarba jöttem. Mit
beszélhettek rólam azokban a régi időkben? Beavatta volna
a néném Hattyt születésem titkaiba?
– Gyertek be. Éppen feltettem magamnak a teát, egy zárás utáni privát
csészével – tette hozzá Hatty, és felkacagott.
– Erre? – kérdezte a néném, és benyitott egy ajtón.
– Nem, drágám, ez a várószoba.
De nekem volt elég időm észrevenni Sir Alma Tadema
egyik rézmetszetét: egy csapat szép szál meztelen hölgyet,
valami római fürdőben.
– Ez az én kuckóm, drágám – mondta Hatty, és egy
másik ajtón tessékelt be. Apró, zsúfolt szoba volt, s mintha
mindent rojtos mályvaszínű sálak takartak volna be. Az
asztalt, a székek támláját, a kandallót – és még annak a
testes embernek a festményéről is sál lógott le, akiben Mr.
Currant fedeztem fel.
– Az Atya – ismerte fel Augusta, és rámeredt.
– Az Atya – ismételte meg Hatty is, és mindketten nevetni kezdtek
titkos tréfájukon.
– Tya, mondtuk rövidítve – tette hozzá Augusta. – De
persze csak véletlenül alakult így. Emlékszel, hogyan
magyaráztuk el a rendőrségnek? Van még egy fényképünk
is róla, kiragasztva a Csillag és Térdszalagrendben.
– Nem jártam ott már évek óta – jelentette ki Hatty –, mióta leszoktam
a röviditalról.
– Te is ott vagy, meg az elefánt is – mesélte Augusta néném.
– Nem emlékszel az elefánt nevére?

Hatty további két csészét vett elő a vitrinből. És még
azon is egy rojtos sál lógott.
– Nem volt közönséges név, mondjuk, Jumbó. Hanem valami
klasszikus. Milyen gyorsan felejt az ember, Augusta, a mi korunkban.
– Nem Cézár?
– Nem, nem Cézár.
– Cukorral issza, Mister…?
– Csak szólítsd Henrynek, Hatty.
– Egy kockával – mondtam.
– Ó, istenem, istenem, milyen nagyszerű memóriám volt
régen.
– Már forr a víz, kedves.
A főző spirituszállványon fortyogott, mellette nagy,
barna teáskanna. Hatty kitöltötte a teát.
– Elfelejtettem leszűrni – mentegetőzött.
– Nem tesz semmit, Hatty.
– A vendégeim miatt. Az övékét sohasem szűröm le. Így
elfelejtem akkor is, amikor egyedül iszom.
Egy tálka gyömbéres ropogóst is kínált, és udvariasságból elfogadtam
egyet. – Az Old Steine-nél veszi – magyarázta nekem Augusta néni. – A
Kedves Nyuszikához címzett boltban. Ilyen gyömbéres ropogóst sehol sem
kapni az egész világon.
– És ezt alakították át totó-lottó irodának – sóhajtott fel Hatty. – Plutó?
Mondd, kedves, nem Plutó volt a neve?
– Nem, biztosan nem Plutó. Úgy emlékszem, T-vel
kezdődött.
– Nem jut eszembe semmi klasszikus T-vel.
– Valami értelme is volt a nevének.
– Biztos volt.
– De történelmi.
– Persze.
– Emlékszel a kutyákra, drága? Azok is rajta vannak a képen.
– Azok adták Currannak az ötletet.
– Az Atyának – ismételte Augusta néném, és egyszerre nevettek föl
ezen a titkos emlékükön. Hirtelen magányosnak éreztem magam, ezért egy
újabb gyömbéres ropogós mellett döntöttem.
– Édesszájú a fiú – jegyezte meg Hatty.

– Ha eszembe jut az a kis üzlet az Old Steine-nél! Túlélt két háborút.
– Mi is túléltük – vágott rá Hatty –, de belőlünk legalább nem
csinálnak lottózókat.
– Ó, ahhoz atombombára lenne szükség, hogy minket elpusztítsanak –
mondta Augusta néni.
Gondoltam, ideje közbeszólnom: – A közel-keleti helyzet igen komoly
– szólaltam meg –, a mai Guardiarn szerint.
– Sohasem lehet tudni – válaszolta Hatty, és ezzel a két
öregasszony elmerült a gondolataiban. Aztán a néni
kihalászott egy tealevelet, ráfektette a keze fejére, és
ráütött a másik kezével. Rögtön elválaszthatatlanul tapadt
egy érre, amelyet úgynevezett temetőárkok vettek körül,
legalábbis anyám úgy nevezte ezeket.
– Na, ettől a fiútól sem tudok megszabadulni – mondta
Augusta néni. – De remélem, legalább magas és csinos.
– Ez nem egy ismeretlen – javította ki Hatty. – Biztos egy eltávozott
férfi, akinek az emlékétől nem tudsz szabadulni.
– Halott, vagy él?
– Lehet ez is, az is. Nagyon megkeményedett a levél.
– Ha él, akkor biztos szegény öreg Wordsworth.
– Wordsworth már nagyon rég halott – szólt rá Hatty.
– De nem az én Wordsworthöm. Az kemény, mint a tölgyfa. Csak
tudnám, ki lehet a halott.
– Talán szegény Curran.
– Hányszor eszembe jutott, mióta itt vagyok Brightonban!
– Nem akartok szakszerű jóslatot, kedvesem, te meg a
barátod?
– Az unokaöcsém – javíthatta ki végre a néném Hattyt. – Nagyon
örülnénk neki, kedvesem.
– Akkor felteszek egy újabb kannát. Friss tealevelekre van szükség,
mert amellett a jósláshoz Lapsang Souchongot használok, míg civilben
Ceylont iszom. A Lapsang nagy leveleket és jó eredményt ad.
Kimosta a kannát és a csészéinket, és amikor visszajött, a nagynéném
kérlelni kezdte: – De mi is fizetünk érte.
– Szó sem lehet róla, drágám, azok után, amit már együtt végigéltünk.
– Az Atyával. – És ezen megint jót mulattak.

Hatty betöltötte a forró vizet. – Nem engedem felforrni – magyarázta
–, a friss levél szebben beszél. – Ezzel teletöltötte a
csészéket. – Most öntsétek ki a teát a csészéből.
– Megvan! – kiáltott föl a néném. – Hannibál.
– Ki az a Hannibál?
– Az elefánt, amelyik Curran lábára lépett.
– Azt hiszem, igazad van, drágám.
– Figyeltem a teát, s mint a villámcsapás, úgy jutott eszembe.
– A tealevelekkel gyakran van így. Visszajönnek a dolgok. Figyeled a
leveleket, és a dolgok visszajönnek.
– Azt hiszem, Hannibál is meghalt már.
– Sosem lehet tudni ezeknél az elefántoknál.
Ezzel felkapta a néném csészéjét, és tüzetesen vizsgálgatta. – Nagyon
érdekes – mormolta –, nagyon érdekes.
– Jó vagy rossz?
– Mindkettőből egy pici.
– Csak a jót mondd el.
– Nagyon sokat fogsz utazni. Egy másik személlyel. Átkelsz az
óceánon, és rengeteg kalandban lesz részed.
– Férfiakkal?
– Erről a levelek nem beszélnek, drágám, de ahogy én
téged ismerlek, ez sem lepne meg. Az életed és
szabadságod veszélybe kerül, több alkalommal is.
– De kiszabadulok?
– Kést látok, az is lehet, hogy fecskendőt.
– A formája szerint egész más is lehet, Hatty. Érted, mire célzok?
– Van egy rejtély az életedben.
– Ez nem újság.
– Itt zavarossá válik: rengeteg futás, erre, arra.
Sajnálom, Augusta, de még a végén sincs béke. Egy kereszt
tűnik fel. Lehet, hogy megnyugszol a vallásban, de az is lehet, hogy
keresztezik az utadat.
– Engem érdekel a vallás – mondta a néném –, Curran óta.
– Az is lehet, hogy egy madár, természetesen
saskeselyű. Tartózkodj a sivatagoktól. – Hatty felsóhajtott. –
Már nem látom olyan világosan a dolgokat, mint régen. Kimerítem
magam az idegenekkel.

– De azért vess egy pillantást Henry csészéjére is, drágám. Egyetlen
pillantást.
Hatty leöntötte az én teámat is, és belenézett a csészébe. – Férfiakkal
nehezebb – magyarázta. – Annyi foglalkozásuk van, amit egy nő
sose érthet, ez pedig megnehezíti a jóslást. Egyszer volt
egy ügyfelem, aki azt állította magáról, hogy ő szögmérő.
Én pedig nem tudom, mi az. Mondja, maga temetkezési
vállalkozó?
– Nem.
– Látok valamit, ami egy urnára hasonlít. Maga is látja? A
csészefültől balra. Az a közvetlen múlt.
– Urna, az lehet – erősítettem meg, és ránéztem.
– Maga is sokat fog utazni.
– Nemigen hinném. Egész életemben otthon ülő típus
voltam. Számomra már az is kaland, hogy Brightonba
utaztam.
– De a jövője sok utazást tartogat. Átkel az óceánon. Egy
barátnőjével.
– Talán velem – mondta Augusta néném.
– Lehet. A tealevelek nem hazudnak. Ez a kerek dolog valami célpont.
És a maga életében is van egy rejtély.
– Erre is csak a közelmúltban jöttem rá – erősítettem meg.
– És itt is látok sok zavart és sok menekülést. Éppúgy, mint Augusta
csészéjében.
– Ez aztán nem valószínű – mondtam. – Én nagyon
rendszeres életet folytatok. Egyszer egy héten bridzsparti a
Konzervatív Klubban, azonkívül minden időt a kertemben
töltök, a dáliáim között.
– A célpont lehet egy virág is – ismerte el Hatty. – Bocsássatok meg,
elfáradtam, és attól félek, nem jósoltam valami pompásan.
– Számomra rendkívül érdekes volt – mondtam már csak
udvariasságból is. – De természetesen én nem vagyok hivő.
– Vegyen még egy gyömbéres ropogóst – mondta Hatty.

Hatodik fejezet

Azon az estén a Cricketersben, egy kisvendéglőben
vacsoráztunk, csaknem szemben azzal az antikvár
könyvüzlettel, ahol Thackeray összes műveit pillantottam
meg: nagyon szolid áron kínálták. Gondoltam, jól festene a
polcaimon apám Waverley-sorozata alatt. Talán holnap
visszajövök, és megveszem. És ez az ötlet gyengéd
érzéseket ébresztett bennem apám iránt, a közös
gondolkodás érzését. Én is elkezdem majd az első kötetnél,
és úgy olvasom végig az összest, mire pedig az utolsó
kötetet is befejezem, ideje lesz belekezdeni az elsőbe.
Sokféle könyv sokféle szerzőtől éppúgy megzavarhatja az
embert, mint a túl sok ing és túl sok öltöny. Én csak annyira
váltogatom a ruháimat, amennyire szükséges. Meglehet,
néhány ember ugyanezt fedezné fel az eszméimben, de hát
engem már a bank megtanított rá, hogy idegenkedjem a
szeszélyektől.
A
szeszélyesség
gyakran
végződik
tönkremenéssel.
Bár azt írtam, hogy vacsoráztunk a Cricketersben, helyesebb lett
volna
azt
mondanom,
hogy
bőséges
uzsonnát
fogyasztottunk. A pulton tésztában sült kolbász sorakozott
kosarakban, azokból vettünk, majd a kolbászt sörrel
öblítettük le. Meglepett, hány korsóval bírja a néném, s
kicsit aggódtam a vérnyomása miatt.
A második pint sör után azt mondta a néném: – Milyen furcsa volt az a
kereszt. Mármint a tealevelekben. Engem mindig nagyon érdekelt a
vallás… Curran óta.
– Milyen templomba jársz? – kérdeztem tőle. – Úgy
emlékszem, római katolikus vagy.
– Az egyszerűség kedvéért annak nevezem magam –
mondta a néném. – Ez inkább franciaországi és olaszországi
korszakomhoz tartozik, Miután otthagytam Currant. Azt
hiszem, befolyásolt, hogy azok a lányok, akik körülöttem
éltek, mind katolikusok voltak, és én nem akartam különbnek
látszani. De gondolom, meglep, ha elmesélem, hogy egyszer magunk is
egyházat alapítottunk, mármint én meg Curran, méghozzá itt, Brightonban.
– “Alapítottunk”? Nem értem.
– Hát, a táncoló kutyák, azok adták az ötletet. A két kutya ugyanis
eljött a kórházba meglátogatni Currant, mielőtt a cirkusz

odébbállt volna. Látogatási nap volt, és rengeteg asszony
jött be a férjéhez. A kutyákat először nem engedték be a
kórterembe. Elég nagy felfordulást okoztak, de Curran
rábeszélte a főnővért, mondván, hogy ezek nem
közönséges, hanem emberi kutyák. És hogy minden kutyát,
mielőtt a színpadra engednek, először fertőtlenítőben
mosdatnak le, ezt mesélte be a főnővérnek. Ebből
természetesen egy árva szó sem volt igaz, de nagyon
meggyőzően mondta. A kutyák odatipegtek az ágyhoz
pöttyös kalapjukban és Pierrot-gallérjukban, aztán pacsit
adtak Currannak, és úgy dörgölték oda az orrukat az
övéhez, mint az eszkimók. Ezután gyorsan kivitték a
kutyákat, mielőtt még felbukkanna egy orvos. De hallottad
volna azokat az asszonyokat: “Milyen édesek ezek a cuki kis
kutyák!” Még szerencse, hogy nem piszkítottak közben oda.
“Akár az emberek.” Az egyik asszony még ráduplázott:
“Nekem ne mondja senki, hogy a kutyáknak nincs lelkűk.”
Egy másik megtoldotta: “Az egyik kutya úr, a másik kutya
hölgy?” Mintha rangján alul lett volna a helyszínen
eldönteni a kérdést. “Az egyik hím, a másik nőstény –
mondta Curran, és ördögi incselkedéssel hozzátette: –
Tulajdonképpen házaspár.” “Hát nem édes? Ó, ezek a
drágák. És picinyük még nem született kutyuséknak?” “Még nem
– felelte Curran. – Tudja, kérem, csak egy hónapja házasodtak össze. A
kutyakápolnában, a Potters Barnál.” “Templomban esküdtek?” – sikítottak
fel, és én azt hittem, hogy Curran túlfeszítette a húrt. De bevették!
Körülállták Curran ágyát, otthagyták a férjüket is. Nem
mintha a férjük bánta volna. A látogatási nap mindig a
legszörnyűbb emlékeztető a családi tűzhelyre egy férfinak.
A nagynéném bekapott egy kolbászt, és újabb korsó sört rendelt. –
Mindegyikük tudni akart valamit a Potters Bar-i templomról. “Hát
nem szemtelenség – mondta az egyik –, hogy otthon kell
hagynunk a kutyáinkat, amikor a katedrálisba megyünk? Az
én kutyám legalább olyan jó keresztény, mint a tombolát és
zsúrokat rendező vikárius úr.” “Egyszer egy évben –
füllentett Curran – a kutyuskák is gyűjtenek kutyakekszet,
hogy segítsenek szegény elbitangolt testvéreiken”. Mikor
aztán otthagytak minket, és visszamentek a férjükhöz, én

odasúgtam Currannak: “Valamit elindítottál!” “Miért ne?” –
vágta rá Curran.
A néném letette a poharát, és megkérdezte a pult mögött
álló nőtől:
– Hallott már maga a kutyakápolnáról?
– Mintha már hallottam volna, de az ezer éve volt, még
az én időm előtt. A szomszéd városban lehetett, nem?
– Nem, kedvesem, még száz lépésre se innen, ahol most áll.
Istentisztelet után ide jöttünk át, a Cricketersbe, Curran atya meg én.
– A rendőrség nem lépett közbe, nem kellemetlenkedett?
– Megpróbálták rásütni, hogy nincs joga tisztelendő
atyának hívni magát. De erre mi bebizonyítottuk, hogy a
tisztelendőt sose mondjuk, csak az atyát. Egy ujjal nem
tudtak hozzánk nyúlni, hiszen szakadárok voltunk, mint
Wesley hajdanán, különben is mögöttünk állt Brighton és
Hove minden kutyatulajdonosa, messzi vidékről is jártak
hozzánk, még Hastingsből is. Akkor a rendőrség
megpróbálta ránk sütni az istenkáromlási törvényt, de a mi
istentiszteletünkre senki sem tudta rábizonyítani az
istenkáromlást. Mert nagyon, de nagyon ájtatosak voltak.
Curran még a szukák szülés utáni avatását is be akarta
vezetni, de én lebeszéltem róla, hogy ez túlzás – még az angol egyház is
tiltotta az ilyen avatásokat. Aztán felmerült az elváltak esketése; nekem
jutott eszembe, hogy megháromszorozná a jövedelmünket, de ekkor meg
Curran makacsolta meg magát. “Nem ismerjük el a válást” – mondta, és
nagyon igaza volt, ez beszennyezte volna a mélyebb érzületeket.
– Végül a rendőrség győzött?
– Mindig ők győznek. Letartóztatták Currant, mert
kislányokat szólított le a mólón, és egy csomó olyan dolog
hangzott el a bíróság előtt, ami nem volt éppen illendő. Én
fiatal voltam, és dühös, és értetlen, és nem voltam hajlandó
többé segíteni rajta. Nem csoda, hogy azután ő is
otthagyott, és elindult Hannibál nyomában. Egyetlen férfi
sem bocsátja meg, ha nem bocsátanak meg neki. Az ilyesmi
Isten kiváltsága.
Kimentünk a Cricketersből, a néném először balra vette
az útját, aztán jobbra fordult, míg végül egy bespalettázott
csarnokhoz értünk, amelynek ajtaján tábla függött: “E heti

Szent Ige: »Ha gyalogosokkal futsz, és elfárasztanak téged:
hogyan versenyezhetnél a lovakkal? Jeremiás könyve, 12.
5.«" Nem mondhatom, hogy pontosan mélyére hatoltam az
idézetnek, legfeljebb valami figyelmeztetést olvastam ki
belőle a brightoni lóversenyek ellen, de lehet, hogy éppen a
kétértelműsége tette vonzóvá a szektát, melyet, mint láttam,
“Jeremiás gyermekei”-nek neveztek.
– Itt tartottuk az istentiszteleteinket – mondta Augusta
néni. – Néha alig lehetett hallani az imát az ugatástól. “Ez
az ő imádságuk – bizonygatta Curran –, hadd imádkozzon
mindenki a saját nyelvén.” Bár néha békésen hevertek el,
kényesebb szerveiket nyalogatva. “Isten háza számára
tisztogatják magukat” – magyarázta ezt is Curran. Egy
kicsit csüggesztően hat rám, hogy ma idegeneket látok itt,
Jeremiás prófétát meg különben sem kedveltem nagyon.
– Olyan keveset tudok Jeremiásról.
– Meghempergették a sárban – mondta Augusta néném. – Annak idején
nagyon behatóan tanulmányoztam a bibliát, de az ótestamentumban
aránylag kevés jó szó esik a kutyákról. Tóbiás magával vitte a kutyáját,
amikor az angyallal utazott, de a kutya nem játszott szerepet
a történetben még akkor sem, amikor a hal fel akarta falni
Tóbiást. Mert tisztátalan állat volt a kutya abban az időben,
jogait csak a kereszténységgel nyerte el. A korai
keresztények voltak azok, akik katedrálisaik tövébe kutyaábrákat
véstek, és még mindig kételkedtek abban, hogy az asszonyoknak lelkük
van-e, amikor már kezdték elismerni, hogy a kutyáknak bizonnyal van,
igaz, sose tudtak rávenni egy pápát, vagy éppen a canterburyi érseket, hogy
ezt határozottan enciklikába foglalja.
– Nagy felelősség is – mondtam. És valójában nem
tudtam eldönteni, hogy komolyan meséli-e mindezt
Curranról vagy sem.
– A teológia olvasására Curran kényszerített – folytatta Augusta néném.
– Kutyákra kerestetett idézeteket. Igazán nem volt könnyű találni,
még Szalézi Szent Ferencben sem. Pedig mennyit találtam
bolhákról és pillangókról és szarvasokról és elefántokról és
pókokról és krokodilusokról ennél a Szent Ferencnél, aki
különösképpen semmibe vette a kutyákat! Egyszer aztán
belém csapott a rémület. Könyörögtem Currannak: “Baj

van. Nem csinálhatjuk tovább. Nézd, mit találtam a János
jelenéseiben, ahol Jézus arról beszél, ki léphet be Isten
országába. Ide hallgass: »De kinn maradnak az ebek és a
bűbájosok, és a paráznák, és a gyilkosok, és a
bálványimádók is mind, aki szereti és szólja a hazugságot.«
Látod, hogy milyen társaságba kerülnek itt a kutyák?” “Ez
csak a mi igazunkat bizonyítja – intett le Curran. –
Bűbájosok és gyilkosok és a többiek, nekik nyilvánvalóan
van lelkük. Nem igaz? Csak bűnbánatot kell tartaniok,
ugyanúgy, mint a kutyáknak. Azok a kutyák pedig, akik a
mi egyházunkba jönnek, bűnbánó kutyák. Nincs tehát többé
közük a bűbájosokhoz és a bálványimádókhoz. Hiszen
nagyon előkelő népekkel laknak a Brunswick téren vagy a
Royal Crescentben.” Curran oly kevéssé ijedt meg a János
jelenéseitől, hogy épp erre a helyre építette legközelebbi
prédikációját, azt tanítván az embereknek, hogy milyen
nagy a felelősségük, ha elengedik a kutyájuk pórázát.
“Engedjétek el a pórázt, és elkárhozik a kutyátok! Mert ott
vannak a bűbájosok és gyilkosok minden metropolisban, és
hajlandók visszafogadni azt, akit ti elhagytok. Ami pedig a
bálványimádókat illeti…” Szerencsére Hatty, aki akkor már
újra hozzánk csatlakozott, még nem foglalkozott jóslással.
Elvesztettük volna minden tekintélyünket.
– Jó prédikátor volt Curran?
– Élő zene minden szava – mondta a néném bánkódó
részvéttel, és visszaindultunk a tengerpart felé; már
messziről hallottuk a kavicsok csapódását. – És még csak
nem is volt ortodox. – Számára a kutyák Izrael házát
képviselték, de ő éppúgy papja volt a keresztényeknek,
márpedig a keresztények közé Curran befogadta a
verebeket és a papagájokat és a fehér egereket. Csak a
macskákat nem. A macskákat mindig farizeusoknak
tekintette. Mondanom sem kell, hogy egyetlen macska sem mert a mi
templomunk közelébe jönni ahhoz a sok kutyához, de volt egy, amelyik
kiült a szemközti ház ablakába, és csak nyávogott rájuk, amikor kijött a
gyülekezet. Curran kiátkozta a halakat is, mert az mégis borzasztó,
hogy az ember valamely lélekkel rendelkező lény húsát
eszi. Az elefántokért viszont rajongott, ami igazán

nagylelkűségre vall, tekintettel arra, hogy Hannibál rálépett
a tyúkszemére. Üljünk le már ide, Henry, a sörtől mindig
elfáradok egy kicsit.
Védett helyen ültünk le. A Palota-móló fényei
belenyúltak a tengerbe, és a víz taraja fehéren
foszforeszkált. A hullámok feltornyosultak a parton, majd
visszagyűrődtek, mintha valaki ágyazni készülne, de nem
tudja szépen kisimítani a lepedőt. Egy tánclokálból
könnyűzene szűrődött ki: az épület úgy állt ott száz
lépésnyire, mint egy blokádot őrző hajó. Ez az utazás egész
kalandos, gondoltam magamban, mert még alig sejtettem,
milyen
apróságnak
tűnik
majd
a
későbbiekről
visszatekintve.
– Szalézi Szent Ferencnél egy tüneményes passzust
találtam az elefántokról – mesélte Augusta néném –, és
Curran idézte is a legutolsó prédikációjában, utána
összevesztem vele a nőügyei miatt. Biztos elmagyarázta
volna nekem, hogy ő csak engem szeretett, de akkor én
még kardos menyecske voltam, és meg sem hallgattam. Az
idézetet különben azóta is az erszényemben őrzöm, s ha
újra elolvasom, nem az elefántot látom magam előtt,
hanem Currant. Gyönyörű szál férfi volt, nem olyan óriás,
mint Wordsworth, de annál érzékenyebb…
Kotorászni kezdett a kézitáskájában, és előhúzta az
erszényét: – Olvasd fel nekem, drágám. Én már nem látok
jól ebben a sötétben.
Egyik sarkánál fogva magasra emeltem az eléggé
megsárgult papirost, hogy a parti fények rávetődjenek. Már
csak azért sem volt könnyű olvasnom, mert a néném írása
fiatalos és határozott volt ugyan, de a gyűrődések
akadályoztak. – “Az elefánt – olvastam –, bár csak egy
hatalmas
állat,
mégis
a
földön
élők
között
a
legméltóságteljesebb és a legérzékenyebb. Mondok rá egy
példát, az elefánt...” – Egy gyűrődésnél olvashatatlanná
vált az írás, de a nagynéném kedvesen kisegített: – “…
sosem csalja meg hitvesét, és választottját gyengéden
imádja.” Folytasd, drágám.

– “Választottjával pedig – folytattam – csupáncsak minden harmadik
évben társul, akkor is csak öt napon át, s oly titokban, hogy emberi szem
azt sose látta.”
– Curran ezt tette a magyarázata alapjául – folytatta
néném –, és ma már világosan látom, hogy ha egy kissé
elhanyagolt is engem, lehet, hogy a lányok miatt, de azért
őszintén szeretett.
– “De akkor feltűnik az elefánt a hatodik napon, és ezen
a napon, mielőtt bármit tenne, egyenest a folyóhoz tart,
melyben megmossa az ő testét, mert nincs benne óhaj,
hogy a csordában elvegyüljön, mielőtt nem tisztította meg
önmagát.”
– Curran is roppant tiszta ember volt – fűzte tovább a
néném. – Köszönöm, kedvesem, nagyon szépen olvastad.
– De úgy látom, nehezen vonatkoztatható a kutyákra – vetettem ellene.
– Olyan szépen csűrte-csavarta, hogy senki sem vette
észre, és voltaképpen a szöveg nekem szólt. Egyébként ő
vezette be azt a különleges kutyasampont, melyet az
oltáron
szentelt
meg,
mielőtt
vasárnaponként
a
templomajtóban árulni kezdtük.
– Mi lett Currannal?
– Nem tudom – felelte Augusta néni. – A kutyatemplomot otthagyta,
mert nélkülem nem ment semmire. Hattyben pedig nem
voltak meg egy avatott papnő képességei. Néha még
álmodom Curannal, de most már kilencvenéves lenne, és
alig tudom elképzelni vénemberként. Nos, Henry, ideje
nyugovóra térnünk.
Bár ideje volt, mégis nehezen merültem álomba, bármilyen
kényelmes volt is a Royal Albion ágya. A Palota-móló fényei
bevetődtek a mennyezetre, a fejemben pedig körbe-körbe
kergetőzött Curran és Wordsworth alakja, az elefánt meg a
hove-i kutyák, születésem rejtelme meg haló porai
anyámnak, aki különben nem is volt az anyám, továbbá a
fürdőkádban szundikáló édesapám. Ez már nem az az
egyszerű élet volt, amit a bankban megismertem, ahol egy
ügyfél jellemét pontosan lemérte a “tartozik” és a
“követel”. Félelem fogott el és kimerültség, amikor a mólóról
felcsapott a zene, és a foszforeszkáló ragyogás elnyelte a partot.

Hetedik fejezet
Anyám hamvainak ügye nem rendeződött el olyan könnyen,
ahogyan vártam (anyámnak nevezem még mindig, mert
ekkor még nem volt rá kézzelfogható bizonyítékom, hogy a
néném igazat mondott). Amikor visszatértem Brightonból,
lakásomban nem várt az anyám hamvait tartalmazó urna,
ezért
felhívtam
a
Scotland
Yardot,
és
Sparrow
detektívfelügyelőt kértem. Haladéktalanul kapcsoltak egy
hangot, mely nyilvánvalóan nem Sparrow-é volt. Inkább az
ellentengernagyéhoz hasonlított, aki egykor az ügyfelem volt. (Hogy
örültem annak idején, amikor átvitte betétjét az Általános Vidéki Bankhoz,
mert úgy kezelte beosztottjaimat, mint közönséges matrózokat, engem
pedig akár egy alhadnagyot, akit hadbíróság elé állít, mert hanyagul kezeli
a kantin kimutatásait.)

Beszélhetnék
Sparrow
detektívfelügyelővel?

kérdeztem.
– Milyen ügyben? – ugatott vissza az ismeretlen.
– Még nem kaptam meg anyám hamvait – magyaráztam.
– Ez a Scotland Yard főfelügyelőségi hivatala, és nem a
krematórium – válaszolta a hang, és szétkapcsolt.
Hosszú ideig tartott a foglalt vonalak miatt, míg
ugyanazzal a reszelős hanggal ismét érintkezésbe
léphettem.
– Sparrow detektívfelügyelőt kérem – mondtam.
– Milyen ügyben?
Ezúttal már felkészültem rá, hogy még az idegen hangnál is durvább
leszek.
– Természetesen rendőrségi ügyben – mondtam. – Vagy
talán más ügyekben is kereskedik? – Ez már majdnem olyan
keményen hangzott, mintha a nagynéném szelleme szólna
belőlem.
– Sparrow felügyelő házon kívül van. Hagyhat neki
üzenetet.
– Mondja meg neki, hogy hívja fel Mr. Pullingot. Mr. Henry Pullingot.
– Cím! Telefonszám! – ripakodott rám, mintha valami gusztustalan
besúgót gyanított volna bennem.

– A felügyelő mindkettőt tudja. Felesleges hát magának
megismételnem. És közölje vele, hogy nagyon csalódtam benne, ha
egyszer képtelen megtartani ígéretét, bár szavát adta.
Most én bontottam a vonalat, mielőtt egyetlen szót is
válaszolhatott volna. Aztán kimentem a dáliáimhoz, és egy
elégedett mosoly jutalmával ajándékoztam meg magam. Az
ellentengernaggyal sosem mertem volna így beszélni.
Új kaktuszdáliáim szépen nőttek, és
brightoni
kirándulásom után az utazás gyönyöreit idézte nevük:
Rotterdam mélyebb piros volt, mint egy levélszekrény, a
Dentelle de Venise viszont olyan levelekkel csillogott,
mintha dér ült volna rajtuk. S már arra gondoltam, hogy
jövő esztendőben elültetem a Berlin Büszkeségét, hogy
összehozzam a három várost. Boldog merengésemből a
telefon riasztott fel. Sparrow jelentkezett.
Határozott voltam vele: – Remélem, jó kifogást talál, hogy miért nem
juttatta vissza az urnát a hamvakkal.
– Meghiszem azt, uram. A maga urnájában több por volt, mint hamu.
– Ezt nem hiszem. Csak nem képzeli, hogy az én anyám…?
– Az édesanyja gyanú felett áll, uram, ugyebár. De mint
mondtam önnek, ez a Wordsworth nevű ember húzott
hasznot a látogatásából. Mert szerencsére az alibijét
hitelesíti az, hogy volt némi emberi hamu is az urnában, bár
Wordsworth bizonyára nagy részét kiöntötte a mosogatóba,
hogy helyet csináljon a pornak. Hallott maga vízcsobogást is?
– Whiskyt ittunk, és megtöltötte a kancsót.
– Ez lehetett a pillanat, uram.
– A maradék hamvakat mindenképpen visszakövetelem.
– Nem nagyon célszerű. Az emberi hamvaknak
különleges
tulajdonsága
a
tapadás.
Szinte
elválaszthatatlanok másnemű anyagoktól, ez esetben a
portól. Mindenesetre visszaküldöm az urnát ajánlott
postával. Azt tanácsolom, uram, helyezze el ott, ahol
akarta, és felejtse el a kellemetlen körülményeket.
– De hát az urna üres lesz!
– Emlékművek gyakran esnek távol az elhunyt földi
poraitól. Gondoljon a háborús emlékművekre.

– Jó – mondtam –, akkor nincs mit tenni. De azért már nem lesz
ugyanaz az érzés. Remélem, nem gyanakszik a nénémre, hogy valami része
volt benne.
– Egy ilyen idős hölgy? Ó, nem, uram. Bizonyára
rászedte őt az inasa.
– Miféle inas?
– Hát persze Wordsworth, uram, ki más? – Gondoltam,
nem tanácsos
felvilágosítani
a felügyelőt
néném
kapcsolatairól.
– Nagynéném úgy gondolja, hogy Wordsworth Párizsban bujkál.
– Nagyon valószínű, uram.
– És mi a terve?
– Nem sokat tehetünk. Az ő bűnére nem vonatkozik a
kiadatási szerződés. Persze ha egyszer visszajön… brit
útlevele van. – Rosszindulatú sóvárság csendült ki Sparrow
detektívfelügyelő hangjából, mely egy pillanat alatt Wordsworth
pártjára állított:
– Remélem, nem tér vissza.
– Ez meglep, uram, igazán csalódtam.
– Miért?
– Nem hittem volna, hogy ön ilyen ember.
– Milyen?
– Olyan, aki nem lát bűnt a marihuána élvezetében.
– Miért lenne bűn?
– A mi tapasztalatunk szerint, uram, aki a súlyos kábítószerekre bukik,
az rendszerint marihuánával kezdi.
– Az én tapasztalatom szerint viszont, Sparrow, minden alkoholista,
vagy a legtöbb, akit ismertem, egy whiskyvel vagy egy pohár borral
kezdte. Még olyan ügyfelem is volt, aki először a tejre vagy a
sörre “bukott”, ahogy ön mondja. És a végén már olyan
gyakran volt elvonókúrán, hogy ügyvédi meghatalmazást
kellett adnia a feleségének. – Ezzel el is búcsúztam, és
némi elégtétellel töltött el, hogy Sparrow detektívfelügyelő
elméjében az enyhe kétkedés magvait hintettem el – nem
is
a
kábítószer
dolgában,
hanem
inkább
az
emberismeretében zavartam meg: másként képzelte a
visszavonult bankigazgatókat. Először életemben fedeztem
fel magamban anarchista hajlamokat. Ez esetleg a brightoni

kirándulásom eredménye volt, az is lehet, hogy a nagynéném befolyása
(holott nem voltam könnyen befolyásolható ember) vagy talán a Pullingvér mikrobái?... Az eltemetett vonzódás apám iránt – ennek ébredését
figyelhettem meg magamban. Mert ugyan nagyon türelmes és
egyszersmind nagyon álmos ember volt, a nyugalmában mégis megbújt
valami kiszámíthatatlan: a türelme nem is türelem lehetett, inkább
szórakozottság vagy talán közöny. Mert csaknem mindig, anélkül, hogy
tudtunk volna róla, másutt kalandozott az elméje. És eszembe
jutott anyám kétértelmű szemrehányásainak sorozata;
mintha megerősíteni látszana nagynéném történetét: egy
kielégítetlen asszony zsémbeskedése rejtezett bennük.
Anyám a megvalósítatlan törekvések börtönében sosem
ismerte a szabadságot. A szabadság pedig, döbbentem rá,
csak a sikeresekhez szegődik, és apám sikeres volt az üzleti
életben. Ha egy ügyfélnek nem tetszett atyám modora
vagy a kalkulációja, könnyen otthagyhatta. Törődött is vele
apám. És talán a szabadság az, a szólás és viselkedés szabadsága,
amit a sikertelenek igazából irigyelnek a befutottaktól. Nem a pénzt, még
csak nem is a hatalmat.
Ezekkel a zavaros és szokatlan eszmékkel vártam néném érkezését
vacsorára. A találkozásban akkor állapodtunk meg, mikor a brightoni
vonat közeledett a Victoria állomáshoz. Amint megérkezett
a néném, beszámoltam neki Sparrow felügyelőről, de a
történetemet meglepő közönnyel fogadta, csak annyit
jegyzett meg, hogy Wordsworth “sokkal óvatosabb”
lehetett volna. Akkor kikísértem a kertbe, és megmutattam a
dáliáimat.
– Én mindig csak a vágott virágot szerettem – mondta a
néném, és képzeletemben hirtelen felbukkant egy furcsa
férfi a kontinensről, amint csomagolópapírba tekerve nyújt
át nénémnek egy csokor rózsát és egy köteg árvalányhajat.
Megmutattam neki azt a helyet, ahová anyám emlékezetére az urnát
kívántam elhelyezni.
– Szegény Angelica – mondta –, sose értette a férfiakat. – Csak ennyit
mondott, és nem többet. Mintha a gondolataimban olvasott volna, és
azokat széljegyzetelné.
Fölhívtam a Csirkebárt, és a vacsora percnyi
pontossággal érkezett, az ételt csak arra a pár percre

kellett betenni a sütőbe, amíg elfogyasztottuk a füstölt
lazacot. Magányosan élek, ezért állandó rendelője voltam a
Csirkebárnak, amikor valamelyik ügyfelemet kellett
meghívnom, vagy anyám jött szokásos heti látogatására.
Most már hónapok óta mellőztem a Csirkét, mert nem
voltak ügyfeleim, és anyám legutóbbi betegsége idején már
túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy megkockáztassa az
utazást a város másik végéből.
Sherryt ittunk a füstölt lazachoz, és nagynéném brightoni
gavallériájának szerény viszonzásaként burgundi bort kínáltam, 1959-68
évjáratú Chambertint, Sir Alfred Keene kedvencét, mely remekül illett a
“királyi módra” elkészített csirkéhez. S amikor a bor kellemesen
felélénkítette agyunkat, nagynéném visszatért a Sparrow-beszélgetésre.
– Eldöntötte magában – mondta –, hogy Wordsworth a
bűnös, holott voltaképpen bármelyikünk lehetett volna.
Nem hiszem, hogy faji elfogultságból, de ez a felügyelő
nagyon öntudatos, és bár a kábítószerélvezet nem ismer
osztálykülönbségeket,
ő
mégis
ragaszkodik
az
elképzeléséhez, és kizárólag szegény Wordsworthöt képes
hibáztatni.
– Te meg én bizonyíthatjuk egymás alibijét, Wordsworth viszont
megszökött.
– Mi cinkosok is lehetünk, Wordsworth pedig az évi
szabadságát töltheti. Nem, nem – merengett tovább –, egy
rendőr agya kitaposott utakon jár. Emlékszem, egyszer
éppen Tuniszban voltam, és ott egy vándorszíntársulat a
Hamlet-et adta elő arabul. Valaki kitervelte, hogy a
Színészkirály-betétben igazi gyilkosság lesz – vagy ha nem
is öli meg a Színészkirályt, legalábbis súlyosan megsebesíti
a jobb fülét a forró ólommal. És mit gondolsz, kire
gyanakodott a rendőrség tüstént? Nem arra a fickóra, aki az
ólmot a király fülébe öntötte, bár neki tudnia kellett, hogy
az edény nem üres, és hogy érintésre meglehetősen forró.
Ó, nem, a rendőrség kitűnően ismerte Shakespeare-t, ezért
rögtön Hamlet nagybátyját tartóztatta le.
– Mennyit utazhattál te fiatal korodban, Augusta néni!
– Ennek, remélem, nem alkonyult be – mondta. – Ha
lenne társam, már holnap útra kelnék, de már nem tudom

cipelni a nehéz bőröndöket, és manapság iszonyúan nehéz
hordárt kapni, tapasztalhattad a Victoria pályaudvaron.
– Egyik nap – vigasztaltam – folytathatnánk tengerparti
kirándulásunkat. Emlékszem, sok évvel ezelőtt egyszer
Weymouthban voltam. A tengerparton III. Györgynek egy
nagyon szép szobra áll.
– Megvettem a hálókocsijegyeket az Orient expresszre, mához egy
hétre.
Csodálkozva néztem rá: – Hová?
– Hát Isztambulba.
– Az több nap? ...
– Pontosan három éjszaka…
– Ha Isztambulba készülsz, kényelmesebb és egyszerűbb
lenne repülni.
– Én csak akkor repülök, ha nincs más utazási lehetőség.
– Pedig egészen biztonságos.
– Ez választás és nem bátorság kérdése – intett le Augusta néni.
– Egy időben közeli ismeretségbe kerültem Wilbur Wrighttal,
a híres pilótával. Jó néhány útjára magával vitt. S én egész
jól éreztem magam a masinájában. De másként nem bírom
elviselni, hogy egész idő alatt közönyös hangosbeszélők
egzecíroztatnak. A vasútállomáson nem szekálják annyit az
embert. Egy repülőtér koncentrációs táborra emlékeztet.
– Ha útitársként rám gondoltál…
– Persze hogy rád gondoltam, Henry.
– Sajnálom, Augusta néni, de egy bankigazgató nyugdíja nem éppen a
legmagasabb.
– Természetesen minden költséget én vállalok. Tölts még
egy pohár bort, Henry. Kitűnő.
– A külföldi utazásokhoz nem szoktam hozzá. És nem leszek…
– Majd hozzászoksz az én társaságomban. A Pullingok mindig nagy
utazók voltak. Lehet, hogy engem is az apád fertőzött meg.
– Az apám biztosan nem… Ő sosem utazott messzebbre
London belvárosánál.
– De utazott egész életében, Henry, egyik nőtől a
másikig. S az eredmény ugyanaz. Új tájak, új szokások,
felhalmozódó emlékek. Nem az években rejlik a hosszú élet

titka. Az emlékezet nélküli ember száz esztendőt megérhet,
mégis úgy érezheti, rövid élete volt. De apád egyszer azt
mesélte nekem: “Az első nőt, akivel lefeküdtem, Rose-nak
hívták. És milyen különös: egy virágüzletben dolgozott. De
mindez mintha már egy évszázada lett volna.” Aztán itt volt a
nagybátyád…
– Sosem hallottam a nagybátyámról.
– Tizenöt évvel idősebb volt apádnál, s te még nagyon
fiatal lehettél, amikor meghalt.
– Nagy utazó volt?
– Végül is nagyon furcsa módját találta meg az utazásnak – mesélte a
néném.
Bárcsak
pontosabban
visszaadhatnám
hangjának
lejtését. Mert élvezte az elbeszélést, élvezte, ha
történeteket mondhat. Olyan gonddal formálta a mondatait,
mint a megfontolt író, aki már előre tudja a következő
mondatot is, s arra kormányozza a tollat. A szaggatottságot, a
töredezett stílust nem ismerte a néném. A hanghordozásában volt valami
klasszikusan precíz, vagy hogy még hitelesebben ábrázoljam, valami
régimódi. És a furcsább, vagy mi tagadás, olykor pikánsabb fordulatok így
még feltűnőbben villantak fel az ódon keretből. Ahogy
jobban megismertem őt, inkább bronzból kovácsoltnak,
fényesre dörzsölt bronznak, mint nyersnek éreztem a
stílusát, akár az a lópatkó, amelyet játékosok nemzedékei
érintettek meg a monte-carlói Hotel de Paris halijában,
amelyet egyszer éppen ő írt le nekem tüzetesen.
– Nagybátyád bukméker volt, Jo néven – folytatta Augusta néném. –
Nagyon kövér ember. Nem tudom, miért vallom be, de én mindig imádtam
a kövér férfiakat. Mert feladtak minden felesleges törekvést, mert rájöttek
arra, hogy az asszonyok, ellentétben a férfiakkal, nem a testi szépségbe
szeretnek bele. Curran zömök volt, s éppúgy az apád is, de azért kövér
emberrel lenni otthonosabb érzés. Talán te is magadra szedsz majd egy
kicsit, ha velem utazgatsz. Ha már az a balszerencse ért, hogy
ilyen idegesítő foglalkozást választottál.
– Az biztos, hogy sohasem éheztem a nőkre – vetettem
közbe tréfásan.
– Egyszer már mesélhetnél nekem a nőidről. Az Orienten
rengeteg időnk lesz beszélgetni. De most hadd fejezzem be

Jo nagybátyád történetét, mert ő egész rendkívüli eset volt.
Bukmékerként tekintélyes vagyonra tett szert, de egyre
inkább elhatalmasodott rajta az utazás vágya. Talán mert
az orra előtt folyton lovak száguldoztak, míg neki ott kellett
rostokolnia a lelátón. “A becsületes Jo Pulling” feliratú cégtáblája alatt.
Ez nyugtalanította. Egyik verseny éri a másikat, s az élet olyan gyorsan
szalad, mint egy nyeretlen kétéves, szokta mondogatni. Szerette volna hát
lelassítani az életét, és teljes joggal úgy érezte, hogy az utazás
révén csökkentheti az idő sebességét. Talán magad is
észrevetted, gondolom, nyaraláskor. Ha egy helyen töltőd a
szabadságod, egy pillanat alatt tovaszáll, de ha három
helyre mégy, legalább háromszor olyan hosszúnak látszik a
nyári pihenő.
– Te is ezért utaztál olyan sokat, Augusta néni?
– Kezdetben a megélhetésemért utaztam – felelt
Augusta néni. – Mármint Olaszországban, Párizs és Brighton
után. Az otthonomat még a te születésed előtt elhagytam.
Apád és anyád szívesebben maradtak magukra, és én
különben sem jöttem ki jól Angelicával. “A két A-betűs”,
ahogy minket mindig neveztek. Az emberek mondták is,
hogy illik rám a nevem, mert csakugyan büszke voltam
fiatal lány koromban, de azt sose merte állítani senki, hogy
az anyádé illett volna rá. Lehet, hogy szent volt, de akkor nagyon
kegyetlen szent. Annyi biztos, hogy ebben az Angelicában nem volt semmi
angyali.
Korának alig néhány jegyét fedezhettem fel nénémben, legfeljebb azt,
hogy szívesen abbahagyott egy befejezetlen anekdotát, s könnyen
átcsapott egy másikba. Társalgása amerikai hetilapra
hasonlított, ahol úgy kell nyomába szegődnöd a
történetnek, hogy a huszadik oldalról átugrasz a
kilencvennyolcadikra,
és
közben
mindenféle
témát
átlapozol: fiatalkori bűnözés, néhány új koktélrecept, egy
filmsztár szerelmi élete, és közben még egy másik regény, míg megtalálod
azt, amelyik korábban hirtelen félbeszakadt.
– A nevek jelentése mindig érdekes – magyarázta a néném. – A te
keresztneved például megbízható és színtelen. Jobb is, mintha történetesen
Ernestnek, a komolynak hívnának, mert ezt a nevet be kell teljesíteni.
Ismertem egyszer egy lányt, akit Comfortnak, vagyis nyugalomnak hívtak,

mégis milyen szomorú élete volt. Boldogtalan férfiak szerettek bele,
minduntalan kizárólag a neve miatt, holott egész idő alatt egyedül
ő volt az, akinek tőlünk egy kis komfortra lett volna
szüksége. Boldogtalan szerelembe esett például egy
Courage nevű férfival, akiből annyi kurázsi is hiányzott,
hogy egy egérrel szembenézzen, de aztán a lány
hozzáment egy Kin nevű férfihoz, hogy végül öngyilkos
legyen egy kórházban, amit az amerikaiak kínháznak
neveznek. Sosem hittem volna el a történetet, ha nem
ismertem volna személyesen a lányt.
– Jo bácsiról kezdtél mesélni – vetettem közbe.
– Emlékszem. És ott tartottam, hogy az életét akarta
meghosszabbítani. Így hát világ körüli útra szánta el magát
(azokban az időkben még nem volt valutakorlátozás), és
elég különös módon, a Simplon Orienttel kezdte az útját,
azzal a vonattal, amelyikre mi szállunk fel a jövő héten. Úgy
tervezte, hogy Törökország után ellátogat Perzsiába,
Oroszországba, Indiába, Malájföldre, Hongkongba, Kínába,
Japánba, Hawaiiba, Tahitiba, az Egyesült Államokba, DélAmerikába, Ausztráliába és talán Új-Zélandba, onnan pedig
hajóval jön haza. Szerencsétlenségére rögtön az indulásnál hordágyon
szedték le a vonatról Velencében, megütötte a guta.
– Ó, milyen szomorú!
– De a hosszú élet iránti vágyán ez nem változtatott. Én akkor
Velencében dolgoztam, meglátogattam tehát. Eltökélte ugyanis, hogy ha
már testben nem tud utazni, utazik majd lélekben. Arra kért engem, hogy
keressek neki egy háromszázhatvanöt szobás palotát, melyben minden
szobára egy nap és egy éjszaka jut. Ily módon az élete csaknem a
végtelenbe nyúlik, képzelte; biztosan tudta, nem fog túl sokáig élni, s
ez felkorbácsolta a szenvedélyét, hogy hátralevő napjait
meghosszabbítsa. Hiába magyaráztam neki: a nápolyi
királyi palota kivételével aligha létezik már ilyen épület.
Még a római palotában is alighanem kevesebb szoba volt
ennél.
– Egy kisebb házban ritkább csere is megtette volna.
– Akkor egykettőre rájön az alaprajzra. És az nem lenne
több, mint amit régebben megszokott, mintha továbbra is
Newmarket, Epsom, Goodwood és Brighton között

utazgatna ide-oda. Időre volt szüksége, hogy elfelejtse az
otthagyott szobát, mielőtt visszatér oda, és arra is
lehetőséget
keresett,
hogy
a
bútorokat
teljesen
átrendezzék. Emlékszel talán arra a párizsi bordélyházra, a
Rue de Provence-on működött a két legutóbbi háború
között. Jaj, elfelejtettem, annyi háború volt azóta, igaz, de
valahogy nem nőttek úgy hozzánk, mint ez a kettő. A
bordélyház szobáit különféle bútorokkal rendezték be,
távol-keleti, kínai, indiai és más efféle stílusokban. A
nagybátyádnak körülbelül ilyen elképzelése volt a saját
házáról.
– Biztos nem talált megfelelőt! – kiáltottam fel.
– A végén megalkuvásra kényszerült. Én már attól féltem, hogy a
legtöbb, amit akkoriban találhattunk: tizenkét hálószoba, minden hónapra
egy – de röviddel azután, egyik milánói ügyfelem révén…
– Azt mondtad, Velencében dolgoztál – szakítottam félbe némi
gyanakvással.
– Az én foglalkozásom – nyugtatott meg a néném – amolyan
örökmozgó foglalkozás volt. Jártuk a világot, két hét Velencében, majd
ugyanannyi Milánóban, Firenzében és Rómában, aztán újra vissza
Velencébe. Úgy is nevezték: la quindicina.
– Színtársulattal jártál? – kérdeztem.
– Annak is megfelelt volna – szakított félbe a néném, a
rá jellemző kétértelműséggel. – Ne felejtsd el, nagyon fiatal
voltam abban az időben.
– A színjátszás nem szorul mentségre.
– Én nem is mentegetőztem – szólt rám élesen Augusta
néném –, csak megmagyaráztam. Abban a foglalkozásban
az életkor nagy hátrány. Szerencsére, én idejében
abbahagytam. Hála Mr. Viscontinak.
– Ki volt Visconti?
– Most Jo bátyádról beszéltünk. Találtam neki egy vidéki kastélyt, egy
hajdani palazzót vagy castellót, vagy effélét. Csaknem romokban hevert,
néhány földszinti szobájában és pincéjében már cigányok tanyáztak –
hatalmas pince volt, az egész alsó traktus alatt húzódott. Egykor
borpincének használták, most csak egyetlen hatalmas üres
hordó árválkodott benne, annak is már régen szétrohadtak
a dongái. Szőlőhegyek vették körül a házat, de mivel

autósztrádát építettek a birtok közelében, alig száz
lépésnyire a háztól kocsik száguldoztak egész nap Milánó és
Róma között, éjszaka pedig hatalmas kamionok. Néhány
elszáradt szőlőtőke maradt az egészből. A palotában
mindössze egyetlen fürdőszoba élte túl a pusztulást (a víz
se folyt, mert az elektromos szivattyú már régen leállt), és
egyetlen mellékhelyiség, a toronyrész legfelsőbb emeletén,
de persze ott sem folyt a víz. Nem olyan ház volt,
elképzelheted, amelyen könnyen túl lehet adni; húsz éve
árulták a piacon, a tulajdonosa egy bolondokházába zárt,
mongol-idióta árva volt. Az ügyvédek a történelmi értéket
hangsúlyozták, de Mr. Visconti, mint ahogy a nevéből is
sejtheted, történelmi dolgokban verhetetlen volt. Minden
befolyását latba vetette a vétel ellen, de minthogy szegény
Jo aligha élhetett sokáig, miért ne legyen vele boldog? Én
számoltam meg a szobákat: a pincét négy részre osztottuk,
a végén hozzáadtuk a mellékhelyiséget, a fürdőszobát és a
konyhát, így a teljes számuk ötvenkettőre rúgott. Amikor
ezt közöltem Joval, felderült. Az év minden hetére egy
szoba, magyarázta. És minden helyiségbe egy ágyat kellett
szereznem, még a fürdőszobába és a konyhába is. A
mellékhelyiségbe természetesen nem fért be ágy, oda
viszont egy különlegesen kényelmes széket vettem,
lábtartóval, és ő arra számított, hogy erre a helyiségre majd
legutoljára kerül sor – magam sem hittem benne különben,
hogy Jo még életében elérkezik oda. Volt egy ápolónője, aki
szobáról szobára követte, egy héttel mögötte aludt
tulajdonképpen. Én már attól féltem, hogy ragaszkodni fog
minden állomásnál új és új ápolónőhöz, de ezt annyira
megszerette, hogy felfogadta útitársnőjének.
– Milyen különleges életmód!
– Nagyon jól bevált. Amikor Jo a tizenötödik szobába érkezett,
elmesélte nekem – azon a héten én is Milánóba érkeztem a turnémon, és
kimentem hozzá a szabadnapomon Mr. Viscontival –, hogy úgy érzi,
mintha már egy éve költözött volna be. Másnap éppen a
tizenhatodik szobába kellett költöznie, a következő
emeletre – onnan más kilátás nyílik –, és a bőröndjei mind
készen álltak, becsomagolva (ragaszkodott hozzá, hogy a

költözés mindig bőröndökkel történjék, én találtam neki egy
olyan használt bőröndöt, amelyet különböző híres hotelek
címkéi díszítettek: a Georges V.-é Párizsból, a Quisisanáé
Capriból, a római Excelsioré, a singapore-i Rafflesé, a kairói
Shepheard's-é és az isztambuli Pera Palace-é. Szegény Jo!
Ritkán láttam boldogabb embert. Őszintén hitt benne, hogy
a halál nem érheti utol, mielőtt beköltözik az ötvenkettedik
szobába s ha tizenöt szoba egy évnek hatott, akkor még
számos esztendő utazása várt reá. Az ápolónő beszámolt
róla, hogy egy-egy szobában már a negyedik napon kissé
nyugtalan lesz az útiláztól, míg az új szoba első napján egy
kicsit mindig többet alszik, mint akit kifárasztott az út. A
pincében kezdte, s úgy dolgozta fel magát, amíg elérte a
legfelső emeletet, ám folytonosan arról beszélt, hogy egyszer ismét
meglátogatja a régi csapásokat. “Persze, máshonnan érkezem majd –
magyarázta –, és más lesz a sorrend is.” Abba is belenyugodott, hogy a
mellékhelyiséget hagyja utoljára. “A sok luxusszoba után valóságos öröm
lesz ott letáborozni. A camping fiatalossá teszi az embert.
Nem akarok azokhoz az öreg szivarokhoz hasonlítani, akik
csak első osztályú tengerjáró hajón utaznak, és a kaviár
minőségére panaszkodnak.” De aztán az ötvenegyedik
szobában elérte a második gutaütés: fél oldalát megbénította, és
gátolta a beszédkészségét. Én Velencében voltam akkor, de engedélyt
kaptam, hogy néhány napra otthagyjam a társulatot, és Mr. Visconti
kocsiján leszaladtam Jo palazzójához. Addigra már nagyon sok bajuk volt
vele. Az ötvenegyedik szobában már hét napot eltöltött, amikor
megütötte a guta, ám az orvos ragaszkodott hozzá, hogy
legalább tíz napig maradjon ugyanabban az ágyban.
“Minden józan ember – magyarázta nekem az orvos –
beletörődnék, hogy egy kis ideig egy helyben kell feküdnie.”
“Olyan hosszú ideig akar élni, ameddig csak lehet” – magyaráztam az
orvosnak.
“Ez esetben feküdjön nyugodtan ott, ahol most van, a végtelenségig.
Egy kis szerencsével még két vagy három évig is elélhet.”
Én mondtam meg Jonak a doktor véleményét, s ő nagy
nehezen nyögte ki a választ. Ha jól értettem, ezt mondta: “Nem elég.”
Nyugodtan maradt hát azon az éjszakán, s a rákövetkező
reggelen még az ápolónő is azt hitte, hogy beletörődött, és

ott marad, ahol van. Aludt, amikor otthagyta, hogy lejöjjön
az én szobámba egy csésze teára. Mr. Visconti néhány
krémes tortát vett Milánóban a katedrális melletti kitűnő
cukrászdában. Hirtelen különös, csikorgó hang hallatszott a
lépcsők felől. “Mamma mia! – kiáltott fel az ápolónő. – Mi ez?”
Úgy hangzott, mintha valaki tologatná a bútorokat.
Felrohantunk az emeletre, és mit láttunk? Jo Pulling
kimászott az ágyából, egy öreg klubnyakkendőjét
hozzákötötte a bőröndjének fogójához, és mert a lábában
már nem volt elég erő, úgy kúszik a folyosón a toronybeli
mellékhelyiség felé, maga után húzva a bőröndöt.
Rákiáltottam, hogy álljon meg, de ügyet se vetett rám.
Szörnyű volt nézni, ahogy ott kúszott, lassan, irtózatos
erőfeszítéssel. Márványkockás folyosó volt, s iszonyú
megerőltetéssel jutott túl minden kockán. Elnyúlt, mire
odaértünk, és ott feküdt zihálva. A legszomorúbb az volt,
hogy minden kockára egy kis tócsa pipit eresztett. Féltünk
megmozdítani, mielőtt az orvos megérkezik. Egy párnát
hoztunk, arra fektettük a fejét, s a nővér beadta egyik
orvosságát. “Cattivo” – mondta a lány olaszul, ami annyit
jelent, te csúnya, rossz, mire ő ránk vigyorgott, és
kipréselte magából az utolsó mondatát, ami még elhagyta
az ajkát, egy kicsit megnyomorodott mondatot, de én azért
nagyon jól értettem: “Mintha egy egész életen át...” –
nyögte és meghalt, mielőtt még a doktor megérkezett
volna. A saját szempontjából igaza volt, hogy az orvos
parancsa ellenére vállalkozott erre a végső utazásra. Hiszen
az orvos csak néhány esztendőt ígért neki.
– A folyosón halt meg? – kérdeztem.
– Utazás közben halt meg – mondta rosszallóan a néném –, éppúgy,
ahogy megálmodta.
– “Ott fekszik ő, ahol feküdni vágyott” – idéztem, hogy
nagynéném kedvére tegyek, bár nem tudtam a fejemből
kiverni azt a gondolatot, hogy Jo bácsinak nem sikerült
eljutnia a mellékhelyiség ajtajáig.
– “Megjött a vadász, meg a tengerekről – fejezte be
néném az idézetet saját változatában –, és meg a tengerész
a nagy hegyekről.”

Egy ideig csöndben ültünk, amíg elköltöttük a “királyi módra”
elkészített csirkét. Olyan volt ez, mint a kétperces néma felállás a
fegyverszünet napján. S nekem eszembe jutott, hogy
gyerekkoromban mindig eltűnődtem rajta, vajon csakugyan
van-e holttest az Ismeretlen Katona emlékműve alatt, mert
hiszen a kormányok még ebben is takarékosak, a lehető
legolcsóbban próbálják kihasználni az emberek érzelmeit.
Egy ragyogó hirdetési szöveghez minek a holttest? Annak
egy maroknyi föld éppúgy megteszi, s innen folytattam
gondolataimat Jo bátyámról. Lehet, hogy a nagynéném
túlzott képzelőerővel rendelkezik? Lehet, hogy Joról, az
apámról és az anyámról szóló történetei nem egészen
igazak? Nem törtem meg a csendet, úgy ittam egy pohár
Chambertint Jo bátyám emlékére, akár létezett, akár nem.
A szokatlan bor vadul keringett a fejemben. Mit számít az
igazság? Régen halott ismerősök, ha egyáltalában tovább
élnek az emlékezetünkben, amúgy is képzeletté lesznek.
Hamlet nem kevésbé valóságos alak már, mint Winston
Churchill, és Jo Pulling éppoly létező, akár Don Quijote. S
miközben tányérokat cseréltem, elárultam magam egy
csuklással, a két sajt feltálalásának idejére pedig visszatértek
hétköznapi gondjaink is.
– Jo bácsi – mondtam – elég szerencsés volt, hogy nem vonatkoztak rá
a valutakorlátozások. Turistadolláron nem választhatott volna magának
ilyen halált.
– Azok voltak a szép idők – sóhajtott fel Augusta néném.
– És hogyan szervezzük meg a mi utunkat? – kérdeztem. – Fejenként
ötven fonttal nem tartózkodhatunk sokáig Isztambulban.
– A valutakorlátozások nekem sohasem okoztak komoly aggodalmat –
mondta a néném. – Vannak utak és módok.
– Remélem, nem tervelsz törvénytelent.
– Én soha életemben nem terveztem törvénytelenséget
– nyugtatott meg Augusta néném. – Hogyan tervezhetnék
ilyesmit, amikor sohasem ismertem a törvényt, és
fogalmam sincs, mit ír elő?

Nyolcadik fejezet
Végül a nagynéném volt az, aki javasolta, hogy Párizsig
repüljünk.
Némiképp
meglepett
azok
után,
amit
nemrégiben kifejtett, hiszen ebben az esetben számos
egyéb utazási lehetőség kínálkozott. Rámutattam a
következetlenségére.
– Van rá okom – mondta erre Augusta néném. – Méghozzá nyomós
okom. Heathrow-n én ismerem a dörgést.
Az is megdöbbentett, hogy ragaszkodott hozzá: a
kensingtoni végállomásról menjünk ki a repülőtéri busszal. –
Sokkal egyszerűbb, ha érted megyek kocsival, és én viszlek
ki a Heathrow-ra – tiltakoztam –, az sokkal kényelmesebb neked is,
Augusta néni.
– Mérhetetlen sok garázsdíjat kell akkor fizetned –
válaszolta, de ez a hirtelen feltámadó takarékossági érv
nem volt meggyőző.
Másnap megszerveztem, hogy a dáliáimat a közvetlen szomszédom,
bizonyos Charge őrnagy nevezetű nyers férfiú öntözze. Ő
amúgy is észrevette, hogy Sparrow detektívfelügyelő egy
rendőrrel látogatást tett nálam, és már furdalta a
kíváncsiság. Én közlekedési kihágásra fogtam az egészet,
és ő tüstént együttérzéséről biztosított. – Minden héten
legyilkolnak egy gyereket – mondta –, de ezek nem tudnak
mást, csak a gépkocsivezetőket üldözik. – Nem szeretem a
hazugságot, és a lelkiismeretem kényszerített rá, hogy
megvédjem Sparrow felügyelőt, aki oly pontosan
megtartotta a szavát, és expressz ajánlva visszaküldte az urnát.
– Sparrow felügyelő nem a gyilkossági csoportban
dolgozik – feleltem –, az autóvezetők pedig több embert
ölnek meg évente, mint a gyilkosok.
– Embert? Legfeljebb néhány hülye gyalogost – mondta
Charge őrnagy. – Ágyútölteléket. – De azért megállapodtunk, hogy
öntözi a dáliáimat.
Nagynénémért a Korona és Horgony ivójához mentem,
ahol ő már a Szent János-áldást itta, onnan taxival
indultunk a kensingtoni végállomáshoz. Észrevettem, hogy

két bőröndöt hozott magával, köztük egy rendkívül nagyot, holott
amikor megkérdeztem, mennyi ideig maradunk Isztambulban, azt felelte:
huszonnégy órát.
– Elég rövid tartózkodás, ilyen hosszú utazás után.
– A lényeg az utazás – magyarázta a néném. – Én a helyváltoztatást
élvezem, s nem azt, hogy egy helyben üljünk.
– De még Jo bácsi is – érveltem – egy teljes hétig tartózkodott házának
valamely szobájában.
– Jo beteg ember volt – mondta ő –, míg én a legjobb
egészségnek örvendek.
Minthogy első osztályon utaztunk, ami ismét fölösleges
luxusnak tetszett London és Párizs között, túlsúlyt nem
számoltak fel, bár néném nagyobbik bőröndje szokatlanul
nehéz volt. Míg az autóbuszban ültünk, azt próbáltam
megértetni nagynénémmel, hogy a kocsim garázsdíja
sokkal olcsóbb lett volna, mint az első és a turistaosztály közötti
különbség.
– Ezt a különbséget – mondta – csaknem kiegyenlíti a
kaviár és a füstölt lazac, minthogy pedig ketten vagyunk,
még félretehetünk egy fél üveg vodkát, nem szólva a
pezsgőről és a konyakról. Egyébként más fontos okom is volt
rá, hogy autóbusszal jöjjünk.
Ahogy közeledtünk Heathrow-hoz, a fülembe súgta: – A csomagunk az
utánfutóban van.
– Tudom.
– Én egy zöld és egy piros bőröndöt hoztam... Itt vannak
a jegyek.
Átvettem őket, értetlenül.
– Amint a busz megáll, ugorj ki gyorsan, és nézd meg, rajta van-e még
az utánfutó. Ha rajta van, azonnal közöld, és akkor megkapod a további
utasításokat.
Nagynéném viselkedése egy kissé nyugtalanított. Azt mondtam: –
Persze hogy rajta lesz.
– Őszintén remélem, hogy nem – mondta. – Mert akkor nem
utazunk ma.
Amint megérkeztünk, kiugrottam, és szerencsénkre az
utánfutó már nem volt mögöttünk. – Mi a teendő most? –
kérdeztem nénémtől.

– Már semmi. Minden a legnagyobb rendben. Add vissza a jegyeket, és
fújd ki magad.
Tonicos gin mellett ültünk, az indulási csarnokban, amikor a
hangosbeszélő bejelentette: “A 378-35 számú nizzai járat
utasait kérjük vámvizsgálatra.”
Egyedül ültünk az asztalunknál, ezért nagynéném nem is
fogta halkabbra a hangját az utasok, poharak és
hangosbeszélők zajában. – Látod, ezt akartam elkerülni – magyarázta.
– Most szúrópróba alá vetik az országot elhagyó utasokat. Egymás után
faragnak el egy-egy szeletet a szabadságukból. Kislány koromban útlevél
nélkül mehetett bárki az egész kontinensre, Oroszországot kivéve, és
annyi pénzt vitt ki, amennyit csak akart. Mostanáig
legfeljebb
megkérdezték,
mennyi
pénzt
viszel,
a
legrosszabb esetben talán a tárcádat nézték meg. Az
emberekben én legjobban a bizalmatlanságot gyűlölöm.
– A szavaidból azt veszem ki – vettem tréfára a dolgot –, mintha
szerencsések lennénk, hogy nem a mi csomagunkat kutatják át.
Könnyen el tudtam képzelni, hogy a néném egy tucat ötfontos
bankjegyet gyömöszöl a házipapucsa orrába. Bankigazgató létemre talán
túlzottan aggályos voltam, mégis be kell vallanom, hogy magam is
begyűrtem egy külön ötfontos bankjegyet az órazsebembe,
de erre ráfoghattam, hogy csupán feledékenységből maradt
ott.
– A szerencsének nincs szerepe az én számításaimban – magyarázta a
néném. – Csak a bolond bízik a szerencséjében, és ezen a nizzai
repülőn biztos akad bolond, aki már bánja az ostobaságát.
Amikor új korlátozásokat vezetnek be, én nagyon gondosan
tanulmányozom azt a módot, ahogy végrehajtják őket. –
Könnyedén felsóhajtott. – Heathrow dolgában nagy hálával
tartozom Wordsworthnek. Itt volt rakodómunkás egy ideig.
Akkor mondott fel, amikor botrány tört ki egy
aranyszállítmány körül. Semmit sem bizonyíthattak rá, de
megutálta az egész ügy túlzottan amatőr jellegét. A
történetet elmesélte nekem. Egy nagyon nagy nemesfém
rudat léptetett le egy rakodó, de a veszteséget túlságosan
korán fedezték fel, mielőtt még leváltották volna az
embereket. Tisztában voltak a következményekkel:
távozásukkor a rendőrség átkutatja őket, még a taxikat is,

így hát fogalmuk sem volt, mihez kezdjenek, amikor
Wordsworth javaslatára kátrányba merítették a rudat, és a
vámhivatal ajtajának kitámasztására használták. Ahányszor
egy ládát keresztülvittek a helyiségen, láthatták a rúdjukat,
amint ott támasztja az ajtót. Wordsworth bevallotta, hogy
őt valósággal megőrjítette a látvány, ezért kellett hát
felmondania az állását. Ekkor szerződött le a Grenada
Palace mozijához portásnak.
– Mi lett az aranyrúd sorsa?
– A hatóságok érdeklődése alábbhagyott iránta, amikor
elkezdődtek a gyémántrablások. A gyémánt a legtömörebb
pénz, Henry. Tudod, az értékes árut különlegesen
lepecsételt zsákokban szállítják, de ezeket a zsákokat még
újabb, közönséges zsákokba csomagolják, hogy a szállítók
ki ne szúrhassák. A hivatalos elme mindig feltűnően
együgyű. Ha az ember már egy vagy két hétig zsákokat rakodott,
pontosan megérzi, melyik csak rejt bensejében egy másikat. És akkor már
nincs más dolga, mint megmetszeni a két zsákot, és kipróbálni a
szerencsét. Ahogy a gyerekek kilesik az eldugott ajándékot karácsonykor.
A metszést senki sem veszi észre, csak amikor már a
repülőgép leszállt egy másik földrészen. Wordsworth
személyesen ismert egy embert, aki oly szerencsés volt,
hogy első próbára egy ötven gyémántot rejtő dobozt emelt
ki.
– Csak figyeli őket valaki?
– A többi szállító, azok pedig megkapják a részüket.
Előfordul, persze, hogy az embert üldözi a balszerencse.
Wordsworth
egyik
barátja
egyszer
egy
vastag
bankjegycsomót halászott ki, ám kiderült, hogy pakisztáni a
valuta. Legalább ezer fontot ér, ha történetesen Karachiban
laksz, de ki fogja beváltani neki itt? Szegény ördög ott
kószált a betonon, ahányszor csak repülő indult Karachiba,
de sohasem talált megbízható vevőt. Wordsworth azt
mesélte, hogy a végén egészen elkeseredett.
– Sohasem hittem volna, hogy ilyesmi folyik Heathrow-n.
– Drága Henrym – mondta Augusta néném –, ha még
fiatalember lennél, azt tanácsolnám, szegődj el szállítónak.
Egy szállító élete csupa kaland, és több esélye van, hogy

vagyonra tesz szert, mint egy bankfiók-igazgatónak. Szebb
pályát nem is tudok elképzelni egy törekvő fiatalembernek,
legfeljebb csak az illegális gyémántbányászást. Azt viszont
Sierra Leonéban lehet gyakorolni a legjobban, ahonnan
Wordsworth származik. Ott az őrök kevésbé ravaszak, és
nem is olyan kegyetlenek, mint Dél-Afrikában.
– Néha meglepsz, Augusta néném – mondtam, de ez a
kijelentés már csaknem elvesztette igazságértékét. – A
bőröndömből még sohasem loptak, holott sosem zártam.
– Valószínűleg ez óvott meg tőle. Ki törődik egy
lezáratlan bőrönddel? Wordsworth ismert egy rakodót,
akinek mindenfajta bőröndhöz kulcsa volt. Nincs sok
változat: csak egyszer mondott csődöt, egy orosz
bőröndnél.
A
hangosbeszélő
a
mi
repülőnket
jelentette:
készülődjünk a 14-es kapuhoz, azonnali beszállásra
szólítottak fel.
– Ahhoz képest, hogy nem szereted a repülőtereket, elég
sokat tudsz Heathrow-ról – jegyeztem meg.
– Mindig érdekelt az emberi természet – jelentette ki Augusta néném. –
Kivált a képzelettel megáldott fajta.
Két további tonicos gint rendelt tüstént, mihelyt beszálltunk a gépbe. –
Máris tíz shillinget írhatunk az első osztályú jegy javára –
mondta. – Egyik barátom egy hosszú repülésen
végigkalkulálta az utat Tahitiig – azokban az időkben több
mint hatvannégy órát tartott –, és ő csaknem húsz fontot
írhatott jóvá, igaz, elszánt ivó volt.
Ismét az volt a benyomásom, hogy egy amerikai
folyóiratot lapozgatok, és egy átmenetileg szem elől
vesztett közlemény folytatását keresem. – Még mindig nem
értem pontosan az utánfutót meg a bőröndöt –
kérdezősködtem. – Miért volt olyan fontos, hogy eltűnjön az
utánfutó?
– Az a benyomásom – tűnődött el a néném –, hogy téged
valóban
meglep
némiképp
egy-egy
hétköznapi
törvénytelenség. Majd az én koromban engedékenyebb
leszel. Néhány éve még Párizst tekintették a nemzetközi
bűnözés központjának, ahogy valaha Buenos Airest, de Madame de

Gaulle mindent elrontott. Róma, Milánó, Velence és Nápoly egy évtizeddel
túlélte ezt, de aztán már csak két város maradt: Macao és Havanna. Macaót
aztán megtisztította a kínai kereskedelmi minisztérium, Havannát pedig
Fidel Castro. Jelenleg Heathrow a nyugati világ Havannája.
Nem fog sokáig tartani, persze, de annyit el kell ismerni,
hogy mostanság a londoni légikikötő rendelkezik azzal a
csillogással, ami Angliát jelöli az első helyre. Kaphatok egy
kis vodkát a kaviárhoz? – kérdezte a légikisasszonytól, aki a
tálcákat hozta. – Jobban szeretem, mint a pezsgőt.
– De Augusta néni, még nem szóltál az utánfutóról.
– Az nagyon egyszerű – magyarázta el végül a néném. –
Ha a csomagokat közvetlenül a géphez irányítják, akkor az
utánfutót még a főépület előtt lekapcsolják. Ennél a pontnál
mindig forgalmi akadály képződik, az utasok nem is veszik
észre. De ha a busz a BEA vagy az Air France bejáratához
érkezik, és az utánfutó még mindig rajta van, ez annyit
jelent, hogy a csomagokat vámvizsgálatra készítik elő. Én,
személy
szerint,
mélyen
gyökerező
ellenszenvvel
viseltetem az ismeretlen kezek iránt, melyek már annyiféle
idegen poggyászban turkáltak, hogy aztán ezekkel a nem
túlzottan tiszta kezekkel még az enyémbe is belenyúljanak.
– Mi történt volna akkor?
– Akkor visszakövetelem a csomagomat, és kijelentem,
hogy még sincs rájuk szükségem az utazásnál, s az a
szándékom, hogy a ruhatárban hagyom őket. Vagy
lemondom az utazást, és másnap újra próbálkozom. –
Végzett a füstölt lazaccal, és rászabadult a kaviárra. – Dovernél nincs
ilyen megnyugtató rendszer, különben hajóval mentem volna.
– Augusta néni, mit pakoltál a bőröndjeidbe?
– Csak az egyik veszélyes egy kicsit – nyugtatott meg –, a piros.
Mindig pirosat használok erre a célra. Piros, az tilos – tette hozzá
mosolyogva.
– De mit rejtettél el a pirosban?
– Valami csekélységet – mondta Augusta néni –,
olyasmit, ami segíteni fog az utazásunkban. Nem bírom
ezeket a képtelen valutakorlátozásokat. Korlátozás felnőtt
embereknek? Gyerekkoromban egy shillinget kaptam hetente
zsebpénzre. Ha összehasonlítod a font mai értékével, az csaknem több volt,

mint amennyit nekünk egyévi utazásra engedélyeznek. Nem etted meg a
pástétomodat?
– Valahogy nem ízlik – mondtam.
– Majd én megeszem. Pincér, hozzon még egy pohár pezsgőt
és egy újabb vodkát.
– Mindjárt leszállunk, asszonyom.
– Egy okkal több, hogy igyekezzen, fiatalember. –
Becsatolta a szíját. – Örülök, hogy Wordsworth otthagyta
Heathrow-t, már mielőtt megismertem. Ott az elzüllés
veszélye fenyegette. Ó, nem, nem a tolvajlásokra gondolok. Egy kis
becsületes tolvajlás nem árt senkinek, kivált ha aranyról van szó. Az
aranynak kell a szabad forgalom. A spanyol birodalom is gyorsabban
lehanyatlott volna, ha Sir Francis Drake nem hozza forgalomba a
spanyol arany bizonyos mennyiségét. De voltak ott más
dolgok is. Már említettem Havannát, és nem szabad azt
gondolnod, hogy prűd vagyok. Én magam pártolom a
hivatásos szexualitást. De biztosan olvastál már Superman 1
cselekedeteiről. Hát én biztos vagyok benne, hogy a puszta
látványa is sokakat kigyógyított a frigiditásból. Köszönöm,
pincér. – Felhajtotta a vodkáját. – Nem jártunk rosszul.
Mondhatnám, csaknem behoztuk az árkülönbözetet az első
és a turistaosztály között, ha hozzáteszed a piros bőröndöm
kis túlsúlyát. Volt ott Havannában egy nyilvánosház, ahol
három gyönyörű cica csodálatosan adta elő a Császár
Koronáját. Ezek az intézmények számos házasságot
mentenek meg az unalomtól. Aztán ott volt a Sanghaji
Színház Havanna kínai negyedében, ahol egy meztelen
revü szünetében disznó filmeket is vetítettek, egyetlen
dollár belépőért, amibe be lehetett számítani az
előcsarnokban felállított pornográf könyvüzlet böngészését
is. Jártam ott egy bizonyos Mr. Fernandezzel, birkafarmja
volt Camagüeyben. (Rómában találkoztam vele, amikor Mr.
Visconti eltűnt egy időre; akkor hívott meg Kubába
egyhónapos nyaralásra.) A mulató persze lerobbant, már
jóval a forradalom előtt. Elmesélték, hogy a televízió
konkurenciája miatt tették ki azt a nagy filmvásznat. A
1 Az amerikai televízió népszerű, sokat karikírozott sorozathőse.

filmeket mind tizenhat milliméterre vették fel, s amikor
gyakorlatilag cinerama-méretre nagyították fel vetítés
közben, a néző csak a legőszintébb hittel szuggerálhatta be
magának, hogy egyáltalán meg tudja különböztetni az emberi test
bármely részét is.
A repülőgép meredeken szállt le Le Bourget-ra.
– Teljesen ártatlan dolog volt – nyugtatott meg a néném –, és annyi
embert foglalkoztatott. De ami manapság Heathrow körül folyik…
A pincér újabb adag vodkát hozott, a nagynéném tüstént felhajtotta. Jól
bírta az italt – ezt már észrevettem –, de azért az alkohol hatása alatt ideoda csapongott az elméje.
– Heathrow-ról beszélgettünk – emlékeztettem őt, mert
már
felébresztette
kíváncsiságomat.
Nagynéném
társaságában feltűnően tudatlannak éreztem magam
hazám dolgaiban.
– Heathrow köré számos nagy cég települt – mesélte a
néném. – Elektronikus, tervező- és filmipar. A Glaxo-cég –
legalábbis azt hinné az ember – érintetlen Heathrow
befolyásától. De azért a hivatali órák után a technikusok
magánösszejöveteleket
rendeznek,
ahová
a
repülőszemélyzetet mindig szívesen várják, feltéve, ha
viszik a légikisasszonyokat is. Még a szállítókat se nézik ki.
Wordsworthöt mindig meghívták, persze azzal a feltétellel,
hogy lányt is hoz, és az összejövetelen hajlandó kicserélni
egy másikért. Először csak pornográf filmeket vetítenek
bátorításképpen. Wordsworth őszintén szerette a hozzá
tartozó lányt, de át kellett adnia egy technikus feleségéért,
aki ezúttal egy Ada nevű, jó ötvenes háziasszony volt. Úgy
rémlik nekem, hogy a régi szakszerű bordélyházrendszer
sokkal egészségesebb volt, mint ezek az extrém
tévelygések. Mert az amatőr nem ismer határt. Az amatőr
sohasem ura teljesen a mesterségének. Mert a hajdani
nyilvánosházakban aztán volt fegyelem. A madám bizonyos
értelemben hasonló szerepet töltött be, mint egy nagy
múltú leánygimnázium igazgatónője. És a nyilvánosház,
akárhogy vesszük, bizonyos iskola, nem utolsósorban az
erkölcsök iskolája. Én számos egészen kiváló madámot
ismertem, aki éppoly otthonosan mozgott volna egy

leánygimnáziumban, sőt jó néhánynak rangot is adhatott
volna.
– Hogy a csudába ismerted meg őket? – kérdeztem őt,
de a repülőgép máris Le Bourget leszállópályáján gurult, és
a néném a csomagjával foglalatoskodott. – Jobbnak látom – mondta
–, ha külön-külön jutunk át a vám- és útlevélvizsgálaton. A piros táskám
elég nehéz, örülnék tehát, ha azt te vinnéd magaddal. Rendelj hordárt. A
hordár segítségével taxit is könnyebb szerezni. A fellépéseddel éreztesd,
hogy magas borravalót adsz, mielőtt még a vámhoz lépsz.
A hordár és a finánc gyakran összejátszik. A kijáratnál
találkozunk. Itt a piros bőrönd jegye.

Kilencedik fejezet
Nem láttam tisztán, mi értelme volt nagynéném kidolgozott
elővigyázatosságának. A finánc részéről nyilvánvalóan
csekély veszély fenyegetett, mert azzal a gondtalan
udvariassággal intett tovább engem, melyet oly gyakran
hiányolok Anglia dölyfös ifjaiban. Nagynéném a St. James
and Albany szállóban foglalt szobát, egy régimódi kettős
épületben, melynek egyik fele, az Albany, a Rue de Rivolira
nyílott, a másik, a St. James, a Rue Saint-Honoréra. A két
szálloda között egy közös kicsiny kert húzódott, és a St.
James kertre néző szárnyán emléktáblát vettem észre, mely
azt közölte a látogatóval, hogy La Fayette itt írt alá
valamilyen békeszerződést, vagy itt ünnepelte visszatértét
a nemistudommelyik amerikai forradalomból.
Szobáink, az Albanyban, a Tuilériák kertjére néztek, és a néném egész
lakosztályt bérelt, ami elég feleslegesnek látszott, hiszen csupán
egyetlen éjszakát töltöttünk itt, mielőtt az Orient expresszre
szállunk. Amikor szóvá tettem ezt, élesen letorkolt: – Ez ma
már a második alkalom, hogy a takarékosság szempontjait
emlegeted. Még nyugdíjasan is kiütközik belőled a néhai
bankigazgató. Értsd meg egyszer s mindenkorra, hogy
engem nem érdekel a takarékosság. Hetvenöt éves
múltam, tehát valószínűtlen, hogy több időm van, mint

újabb huszonöt esztendő. A pénzem a sajátom, és nincs
kedvem kuporgatni holmi örökös kedvéért. Eleget
takarékoskodtam
fiatalságomban,
de
az
eléggé
fájdalommentes volt, hiszen az ifjúság nem törődik a
kényelemmel. Más gondja is van, mint a költekezés, s elég
megnyugtatóan tud szerelmeskedni egy Coca-Cola mellett,
azzal az itallal, amely az idősebbekben hányingert kelt.
Ezzel szemben gyarló elképzelésük van az igazi gyönyörről:
még a szerelmeskedést is elsietik, elkapkodják. A gyönyör,
szerencsére, a középkorúaknál kezdődik: gyönyörködés a
szerelemben, a borban, az ételben. Csak a költészet
élvezete hanyatlik egy cseppet, de én mindig szívesebben
vesztettem el érzékemet Wordsworth szonettjei iránt (a
másik Wordsworthről beszélek, természetesen), ha ez
együtt járt a bor élvezetének kiteljesedésével. A tapasztalat
szerint a szerelmeskedés is kitartóbb és változatosabb
gyönyöröket kínál negyvenötön felül. Aretino nem a
fiatalkorúak szerzője.
– Akkor hát számomra sem késő elkezdeni – mondtam
tréfásan, azzal a szándékkal, hogy lezárjam a társalgásnak
ezt a fejezetét, amelyet némiképp zavarba ejtőnek
találtam.
– Először szertelenségnek kell átadnod magad – tanított
a néném. – A szegénység gyakran úgy csap ránk, mint az
influenza, és érdemes a szertelenség néhány emlékét
tartalékolni rossz időkre. Ez a lakosztály semmiképpen sem
felesleges. Titokban szeretnék fogadni néhány látogatót, és
nem hiszem, hogy hozzájárulnál, hogy a hálószobámban
fogadjam őket. Az egyikük különben bankigazgató. Hölgy
ügyfeleidet talán te sem a hálószobájukban kerested fel?
– Természetesen nem. Még az ebédlőjükben sem. A
bankban intéztem minden ügyemet.
– Talán Southwoodban nem voltak olyan előkelő
ügyfeleid.
– Ebben nagyon tévedsz – tiltakoztam, és mesélni
kezdtem neki a kiállhatatlan ellentengernagyról és
barátomról, Sir Alfred Keene-ről.
– Akkor nem voltak bizalmas ügyleteid.

– Olyanok bizonnyal nem, melyeket nem tárgyalhattam volna meg az
irodámban.
– Abban a negyedben, persze, nem hallgattak le.
A férfi, aki látogatóba jött nénémhez, nem fedte bennem a
bankigazgató képzetét. Magas volt és elegáns, fekete pofaszakállal: nagyon
könnyen illett volna rá egy bikaviador jelmeze. A nagynéném
megkért rá, hogy hozzam be a piros bőröndjét, s aztán én
magukra hagytam őket. De ahogy az ajtóból visszanéztem,
láttam a már kinyitott bőröndöt, tömve volt tízfontos
bankjegyekkel.
Leültem a szobámban, és a Punch egyik számát lapozgattam,
hogy lecsillapítsam magam. Megrendített a csempészett
pénz látványa, hiszen a bőrönd egyszerű vulkánfíber táska
volt, mely oly könnyen sérül, mint a karton. Annyi bizonyos,
hogy
tapasztalt,
heathrow-i
rakodómunkás
aligha
gondolhatott rá, hogy itt egy vagyon utazik, de nagy
könnyelműség volt az egész akciót a tapasztalt tolvajok
észjárására építeni. És mi van, ha történetesen egy
kezdővel kerülünk szembe?
Nagynéném nyilvánvalóan sok
esztendőt töltött
külföldön, és ez a jellemét éppúgy befolyásolta, mint az
erkölcseit. Igazából nem ítélhető meg egy közönséges
angol mértékével, vigasztaltam magam, miközben a Punchot olvastam, mert az angol jellem teljességgel változtathatatlan. Igaz, a
Punch egyszer már nyomorúságos korszakot is megért, amikor még
Winston Churchillt is a gúny céltáblájává avatta, de a
tulajdonosok és a hirdetők jóérzése biztonságosan
visszahúzta a kitaposott ösvényekre. Még az admirális is
újra besorakozott előfizetői közé, a régi szerkesztőt pedig,
véleményem szerint teljes joggal, a televízióhoz száműzték,
az pedig amúgy is a közönségesség szócsöve. Ha ezek a
tízfontos bankjegyek, gondoltam, húszas csomagokban
sorakoznak itt, akkor a bőrönd akár háromszáz, sőt hatszáz
fontot is tartalmazhat, de még a negyvenes csomagok sem
lennének túlságosan vastagok… Akkor eszembe jutott a
bőrönd márkája. Tizenkétezer sem látszott lehetetlen
ősszegnek. És ez az ötlet némiképp megnyugtatott. A
nagybani csempészés inkább üzleti fogás, mintsem bűn.

Megszólalt a telefon. A néném jelentkezett: – Mit tanácsolnál? Union
Carbide-ot, Genescót, Deutsche Texacót, vagy inkább General Electricet?
– Én ebben nem szeretnék tanácsot adni – feleltem. –
Nem vagyok mérvadó. Ügyfeleim sohasem játszottak az
amerikai tőzsdén. Túlságosan magas a dolláradó.
– Franciaországban nincs dolláradó – intett le
türelmetlenül Augusta néném. – A te ügyfeleid bámulatosán
fantáziátlanok voltak. – Bontott a vonal. Csak nem várta
volna el a tengernagytól, hogy ő is bankjegyet
csempésszen?
Nyugtalanul kisétáltam, és átvágtam a kicsiny kerten, ahol
egy amerikai házaspár teázott (a St. Jamesből vagy az
Albanyból). Egyikük egy kicsiny zacskót a zsinegénél fogva
emelt ki a teából, akár egy megfulladt állatot. Ebből a
leverő látványból éreztem meg, milyen messze kerültem
Angliából, és egy hirtelen szívdobbanás ébresztett rá, hogy még Augusta
néni társaságában is mennyire hiányzik most Southwood és a dáliáim.
Felsétáltam a Place Vendôme-ig, aztán a Rue Daunou-n a Boulevard des
Capucines-ig. Egy bár bejáratánál, a sarkon két nő szólított le, és
aztán hirtelen észrevettem, hogy az üdvözlés boldog
vigyorával egy férfi hajol felém, akit sértődötten ismertem
fel.
– Mister Pullen! – kiáltott fel. – Hála legyen annak a Magasságosnak!
– Wordsworth!
– Szenteltessék meg a neve. Kell a két kis csibe?
– Csak sétálni indultam – mondtam.
– Az ilyen nők magát átráznák – folytatta Wordsworth. –
Rövidtáv. Bibizni kicsit, egy-két-há... és kirúgnak. Ha csibe
kell, jöjjön Wordsworthszel.
– De nekem nem kell, Wordsworth, én a nénémmel érkeztem ide. És
azért jöttem el sétálni, mert neki üzleti elintéznivalói vannak.
– Itt a néni?
– Itt.
– Hol lakás?
Nem akartam megadni neki a címünket a néném
engedélye nélkül. Szinte láttam magam előtt Wordsworthöt,
amint beköltözik a szomszéd szobába. És elképzeltem, amint

Wordsworth marihuánát szív a St. James and Albanyban... Nem ismertem a
tárgyra vonatkozó francia törvényeket.
– Barátainknál szálltunk meg – mondtam bizonytalanul.
– A férfinál? – kérdezte Wordsworth hirtelen. Valósággal hihetetlennek
látszott, hogy bárki is féltékeny lehessen egy hetvenöt éves asszonyra. De
hát féltékeny volt ez a Wordsworth, valóban, és most már én is más
megvilágításban láttam a pofaszakállas bankárt.
– Kedves Wordsworth – csitítgattam –, maga képzelődik.
– Megengedtem magamnak egy kegyes hazugságot: – Egy
idősebb házaspárnál szálltunk meg. – És minthogy egy
utcasarkon nem éreztem a helyzethez illőnek nagynéném
megtárgyalását,
nekiindultam
a
boulevard-on,
ám
Wordsworth a nyomomban maradt.
– Van kis KCD Wordsworthnek? – kérdezte. – Találok neked csinos
csibét, professzorka.
– Nekem nincs szükségem nőre, Wordsworth –
ismételtem meg, és hogy lecsendesítsem, adtam neki egy
tízfrankos bankjegyet.
– Akkor inni valamit öreg Wordsworthszel. Tudsz príma beugrót közel.
Belenyugodtam a meghívásba, s ő odavezetett valami
bejárathoz, ami a Comédie des Capucines színházának
rémlett. Lentről gramofon üvöltött, miközben alászálltunk a
színház alatti pincébe.
– Én csendesebb helyet képzeltem – mondtam.
– Kicsit várni. Ez príma kricsmi. – Fülledt meleg volt a
pincében. A pultnál egy csomó magányos ifjú hölgy
üldögélt, s ahogy a zene felé fordultam, egy csaknem
meztelen nőt láttam az asztalok között elhaladni, azoknál
viszont egy csomó férfi üldögélt, kopott esőkabátok
uniformisában: előttük érintetlen italok.
– Wordsworth – mondtam haragosan –, ha maga ezt
nevezi bibizésnek, én nem kérek belőle.
– Ez itt nem bibi – felelte Wordsworth. – Bibizni kell
elvinni őket hotelbe.
– Elvinni? Kiket?
– Csibéket. Kell egyik?
A bárpulttól két lány indult el, közrefogtak, és leültek mellém. Úgy
éreztem, foglyul ejtettek. Wordsworth, ahogy észrevettem, már

megrendelte a négy whiskyt, amit nyilvánvalóan nem tud kiegyenlíteni
abból a tíz frankból, amit én adtam neki.
– Zach, chérie – szólalt meg az egyik lány –, mutasd be, kérlek, a
barátodat.
– Mr. Pullen, ez itt Rita. Édes kis csibe. Professzor.
– Hol tanít a kisasszony?
Wordsworth felnevetett. Észrevettem már, hogy bolondot csináltam
magamból, és undorodva figyeltem Wordsworthöt, amint hosszú üzleti
tárgyalásokba merült a lányokkal.
– Wordsworth – szóltam rá –, mit csinál maga itt?
– Kétszáz frankot akar. Én mondom, nem. Én magyarázom, nekünk
van angol útlevelünk.
– Mi köze ennek az angol útlevélhez?
– Ezek tudni, hogy brit nép szegény, nincs guba bennük – és
újra belemerült valami francia társalgásba, amit én nem
tudtam követni, de amit ők, úgy látszik, nagyon jól értettek.
– Milyen nyelven beszél, Wordsworth?
– Franciául.
– Nem értek belőle egy szót sem.
– Jó tengerparti francia. Ez a lány jól ismeri Dakart. Mondom neki, én
is dolgoztam Conakryban egyszer. Azt mondják, százötven frank.
– Köszönd meg nekik szépen, Wordsworth, de mondd meg nekik azt is,
hogy nem érdekel az ügy. Vissza kell térnem a nagynénémhez.
Az egyik lány felnevetett. Valószínűleg megértette a
“nagynéni” szót. Bár én egy életen át nem látom be, miért
mulatságosabb egy nagynénivel megbeszélt randevú,
mintha az ember a nagybátyjával, az unokatestvérével
vagy akár az anyjával találkozik. A lány megismételte:
“tante”, és ezen mindketten nevettek.
– Holnap? – kérdezte Wordsworth.
– Akkor a nagynénémmel megyek Versailles-ba, este pedig már az
Orient expresszel Isztambulba.
– Isztambul! – kiáltott fel Wordsworth. – Mit keres ott? Kit akar látni?
– Úgy gondolom, megnézzük a Kék Mecsetet, a Hagia Sophiát, az
Aranyszarvat és a Topkapi Múzeumot.
– Jó lesz vigyázni, Mr. Pullen.

– Legyen szíves, szólítson a nevemen: Pulling. – De a haragomat
igyekeztem tréfával csillapítani: – Maga se örülne, ha folytonosan
Coleridge-nek szólítanám.
– Coleridge?
– Coleridge költő volt és Wordsworth barátja.
– Sose láttam pasit. Még ha ő esküszik, akkor is
hazugság.
Most határozott voltam: – Csakugyan mennem kell, Wordsworth. Kérje
a számlát, vagy itthagyom, és fizethet.
– Itthagyni ez a jó whiskyt?
– Megihatja, vagy megoszthatja ezekkel a hölgyekkel. –
Kifizettem a számlát, rendkívül drágának találtam, de azt
hiszem, hogy a műsorbelépőt is hozzáírták. Merthogy egy
meztelen fekete lány táncolt itt, fehér tollboában.
Eltűnődtem azon, miből élhet ez a sok férfi. Egész
rendkívüli hatást tett rám, hogy akadnak emberek, akik a
bankok nyitvatartásának idején ilyesmivel szórakoznak.
Wordsworth szólalt meg: – Adjon háromszáz frankot
ezeknek a hölgyeknek egy házi műsorért.
– Úgy látszik, megy fel az ár.
– Majd én próbálok alkudni kétszázra. Csak bízza öreg Wordsworthre.
Oké?
Nem lett volna értelme Wordsworth erkölcsi érzékére hatni. Ezért azt
mondtam: – Minthogy magának is angol útlevele van, jól tudhatja, hogy
egy angol utazó csupán tizenöt fontot vihet ki készpénzben az országából,
kétszáz frank pedig kimerítené ezt a teljes összeget.
Ez végre olyan érv volt, melyet Wordsworth is felfogott. Termetének
óriás magasságából részvéttel és együttérzéssel tekintett le rám. –
Kormányzat oka mindennek – mondta.
– Áldozatot is kell hozni. A honvédelem és a társadalombiztosítás
költsége igen magas.
– Utazási csekk – próbálkozott gyorsan Wordsworth.
– Azt csak bankban lehet beváltani, vagy hivatalos pénzváltónál vagy
nyilvántartott hitelintézetben. Különben is szükségem lesz rá
Isztambulban.
– Néninek van sok.
– Rá is vonatkozik a valutakorlátozás – mondtam.
Éreztem ennek a végső érvnek a gyengeségét, mert

Wordsworthnek nem kellett sokáig élnie a nénémnél, hogy
gyorsan rájöjjön, hogyan kerülte meg ő a tiltásokat és
korlátokat. Témát változtattam tehát, és rátámadtam: – Az
meg hogy jutott eszébe, Wordsworth, hogy cannabist
kevert az urnába az anyám poraihoz, és úgy bocsátott útra?
A figyelme elkalandozott, talán épp a valutakorlátozáson merengett.
– Nincsenek kannibálok – felelte – Angliának. Nincsenek kannibálok
sem Sierra Leonénak.
– Én a hamvakról beszélek.
– Kannibálok Libériában, de nem Sierra Leonéban.
– Ki beszél kannibálokról?
– Leopárd Társaság Sierra Leonénak. Azok leölnek rengeteg ember, de
csonkítás sincs.
– A por, Wordsworth, a por! Kábítóport kevert az édesanyám haló
poraihoz. – Végre sikerült némi nyugtalanságot okoznom neki.
– Menjünk gyorsan – mondta. – Mutatok sokkal klasszabb hely Rue de
Douai.
A nyomában voltam a lépcsőn. – Nem volt joga, hogy ilyet
tegyen, Wordsworth. A rendőrség elvitte az urnát.
– És visszaadták? – kérdezte.
– Csak az urnát. A hamvak elválaszthatatlanul összekeveredtek a
porral.
– Öreg Wordsworth nem akarni rosszat – mondta, és megállt a járdán.
– Rohadt rendőrség.
Örömmel fedeztem fel egy taxiállomást a közelben. Attól
féltem, hogy talán a nyomomba szegődik, és felderíti
Augusta néni hollétét.
– Mendeföld – mondta – ételt is temetnek mamához. Maga temet port.
Ugyanaz.
– Az én anyám még csak nem is dohányzott.
– Papával temetik legszebb baltát.
– Vele miért nem ennivalót?
– Vadászni baltával. Leöli csibét bokorban.
Beszálltam a taxiba, és elhajtottam. A hátsó ablakon visszatekintve
láttam Wordsworthöt, tanácstalanul állt a járda szélén, mintha egy
folyóparton várna a révészre. Tétován emelte fel a kezét, mint aki nem
ismerte ki az érzelmeimet, hogy én most barátsággal vagy haraggal
hagytam el, amikor a forgalom sodra elválasztott. Bárcsak adtam volna

neki nagyobb KCD-t, gondoltam magamban. Mert hiszen nem akart
rosszat. Még a termete is elárulta kétbalkezes ártatlanságát.

Tizedik fejezet
Amikor Augusta nénémhez benyitottam, a hatalmas és kopott szalon
közepén ült, körötte zöld bársonyszékek és márvány álkandallók. Még
ahhoz sem vett fáradságot, hogy elrakja a bőröndöt, nyitva és
üresen hevert a padlón. Augusta néni szemében könnyek
nyoma látszott. Meggyújtottam a poros csillár halvány
fényeit, mire a néném bizonytalanul rám mosolygott.
– Csak nem történt valami baj, Augusta néni? – kérdeztem. S az jutott
eszembe, hogy a pofaszakállas férfi akár kirabolhatta, s már bántam, hogy
egyedül hagytam ennyi készpénzzel.
– Semmi, Henry – válaszolt meglepően kedves és
bizonytalan hangon. – Végül is egy svájci zárt letét mellett
döntöttem. Milyen szellemtelen ötletekre kényszerítenek rá
a szabályok és korlátozások. – Ebben a pillanatban már egy
hetvenöt éves idős hölgy modorában szólt, ahogy elvártam
tőle.
– Izgatott vagy.
– Csak az emlékeimtől – mondta Augusta néném. – Ez a
szálloda sok emlékemet őrzi, s nagyon régieket. Te akkor
még csak kisfiúcska lehettél…
Hirtelen őszinte rokonszenv ébredt bennem a néném
iránt. A gyengeség e csöppnyi jele szükséges tán ahhoz,
hogy felébressze vonzalmainkat, és nekem eszembe jutott
Miss Keene megrebbenő keze a kézimunkája felett, amikor az
ismeretlen Dél-Afrikáról beszélt: abban a pillanatban voltam legközelebb
ahhoz, hogy megkérjem a kezét.
– Milyen emlékek, Augusta néni?
– Egy szerelemé, Henry. Boldog volt, ameddig tartott.
– Meséld el!
Megindultság vett rajtam erőt, mint gyakran a színházban
is, az öregkori emlékezések hallatára. A szállodai szoba
kopott
luxusa
a
Haymarket
színház
díszletére

emlékeztetett. S emlékezetembe idézte Doris Keene
fotográfiáját a Romance-ból, s még valakiét – de ki lehetett az? – a
Mérföldkövek-ből. S minthogy alig volt személyes emlékem,
melyre visszapillanthatnék, annál melegebben becsültem
az érzést másokban.
Augusta néni letörölte a könnyeit. – Untatnálak, Henry.
Egy fél üveg pezsgő, melyből minden buborék elszállt, egy
öreg pohárszékben... – A hervatag mondat csakugyan méltó
volt egy bulvárszínház szerzőjének tollára.
A közelébe húztam egy széket, és kicsiny kezét a
magaméba fogtam: zsíros tapintása volt, de ismét
megindított egy kicsiny, barna temetőárok, melyet
elfelejtett lepúderezni. – Meséld el – kérleltem. Mindketten hallgatásba
merültünk, más-más dolgokra gondolva, én úgy éreztem, mintha a
színpadon lennénk, és A második Mrs. Tanqueray* felújításában
szerepelnék. A néném nagyon zavaros életet élt – ez bizonyos –, de mélyen
szeretett a maga idejében a St. James and Albany hotelben; s ki tudja,
milyen mentségeket tartogat a múltja szegény Wordsworthszel folytatott
kalandjához? Ennek a hotelnek a szalonja emlékeztetett engem arra a
másik, londoni Albanyra, ahol Tanqueray kapitány élt.
– Drága Augusta néni – vigasztaltam, és átöleltem a vállát. – Néha az
segít rajtunk, ha más embernek mesélhetünk. Én tudom, hogy én egy másik
nemzedékhez
tartozom, talán egy
sokkal
konvencionálisabb
nemzedékhez…
– Meglehetősen dicstelen történet – mondta a néném, s
olyan szemérmetes arckifejezéssel sütötte le a szemét,
amilyet még nem láttam tőle.
Egyszerre csak ott térdeltem mellette, kényelmetlenül, egyik térdem
az üres bőröndben, és fogtam a kezét: – Bízzál bennem –
mondtam.
– A humorérzékedben nem tudok teljesen megbízni, Henry. Nem
hiszem, hogy ugyanazokat a dolgokat találjuk mulatságosnak.
– Én egy szomorú történetre számítottam – válaszoltam elég élesen, és
kikászálódtam a bőröndből.
– De hát csakugyan szomorú történet a maga módján –
nyugtatott meg a néném –, de egyszersmind nagyon
* Sir Arthur Pinero (1855-1934) eredetileg 1893-ban bemutatott darabjának címe.

mulatságos is. – El kellett engednem a kezét, s most ideoda forgatta, mint vevő a kesztyűt. – Holnap feltétlenül
manikűröztetnem kell – mondta.
Egy kissé zavart hangulatának gyors változása. Foglyul ejtettek az
érzelmesség csapdájában, s ez igazán nem illett hozzám. Ezért így szóltam:
– Az imént Wordsworthszel találkoztam –, s azt reméltem, hogy zavarba
hozom.
– Micsoda, itt? – kiáltott fel a néném.
– Sajnálom, hogy csalódást okoztam. Nem a hotelben. Az utcán.
– Hol lakik?
– Nem kérdeztem. De nem is adtam meg a címedet. Honnan tudhattam
volna, hogy ennyire szeretnéd újra látni?
– Szigorú ember vagy, Henry.
– Nem szigorú, Augusta néni. Erkölcsös.
– Nem tudom, családod melyik ágától örökölted az erkölcsödet. Apád
lusta ember volt, de sohasem volt erkölcsös.
– És az anyám? – kérdeztem, azt remélve, hogy csapdába csalom.
– Ha erkölcsös lett volna, te most nem lennél itt. – Odalépett az
ablakhoz, és átnézett a Rue de Rivolin a Tuilériák kertjébe. –
Mennyi nörsz és mennyi gyerekkocsi! – mondta, és
felsóhajtott. A kemény délutáni fényben most öregnek és
sebezhetőnek látszott.
– Sose akartál gyereket, Augusta néni?
– A legtöbbször elég kellemetlenül jött volna – mondta. –
Curran aligha lett volna megbízható apa, s amikor
megismertem Mr. Viscontit, nekem már későre járt. Nem
túlzottan későre persze, de egy gyerek a hajnali időkhöz
illik, és Mr. Visconti már túl volt az első holdfogyatkozáson.
Belőlem pedig mindenképpen rossz anya lett volna. Isten
tudja, hová cipeltem volna magam után a gyerekemet.
Aztán képzeld el, ha történetesen egy abszolút
tiszteletreméltó...
– Mint például én – vetettem közbe.
– Rólad még nem mondtam le egészen – mondta a néném. –
Megnyugtatóan kedves voltál a szegény Wordsworth-szel. És abban igazad
volt, hogy nem adtad meg a címemet. Nem illett volna közénk a St. James
and Albanyba. Milyen kár, hogy a rabszolgaság ideje elmúlt, mert akkor
úgy tüntethetném fel a dolgot, mintha hasznossági

szempontokat szolgálna a fiú. Ellakhatott volna a kerten túl,
a St. Jamesben. – Egy emlékező mosoly vonult át az arcán.
– Most csakugyan el kell mesélnem neked Monsieur
Dambreuse-t. Nagyon szerettem, s ha nem volt közös
gyermekünk, az kizárólag annak köszönhető, hogy késői
szerelem volt. Pedig nem voltam elővigyázatos egy csöppet
sem.
– Ő jutott eszedbe, amikor én beléptem?
– Igen. Az volt az életem legboldogabb hat hónapja, a közösen eltöltött
hónapok, és mind itt pergett le az Albanyban. Először egy hétfő
este találkoztam vele a Fouquet előtt. Egy kávéra hívott
meg, és csütörtökre már letelepedhettünk itt: egy igazi pár,
akik bizalmas viszonyban vannak a portással és a
szobaasszonnyal. Az a tény, hogy nős ember volt, cseppet
sem zavart, mert én cseppet sem vagyok féltékeny
asszony, és különben is nekem jutott belőle a nagyobb
karéj, vagy legalábbis így képzeltem akkor. Bevallotta
ugyanis, hogy vidéken van egy háza, valahol Toulouse
környékén, ahol a felesége él hat gyermekével, boldogan,
elfoglaltan, s nagyon csekély figyelemre tartva számot. Vasárnap
reggelenként a petit déjeuner után hagyott ott engem, és hétfőn
este tért vissza, lefekvés idejére. S talán hűsége zálogául,
hétfőn éjszakánként mindig nagyon szerelmes természetű
volt, olyannyira, hogy a hét közepe már viszonylag
csendben
telt
el.
S
ez
nagyon
illett
az
én
vérmérsékletemhez is, mert én mindig többre becsültem
egy alkalmi orgiát a napi rutinnál. Őszintén szerettem
Monsieur Dambreuse-t, talán nem azzal a gyengédséggel,
amelyet Curran iránt éreztem, de talán gondtalanabbul,
mint amit Mr. Visconti oldalán tapasztalhattam. A
legmélyebb szerelem nem mindig a leggondtalanabb. Ó,
mennyit nevettünk együtt, Monsieur Dambreuse meg én!
Később aztán rájöttem, hogy neki jó oka volt a nevetésre.
– Jártál már valaha Koffiefonteinben? – kérdeztem. (Miért bukkant fel
bennem ebben a pillanatban Miss Keene emléke?)
– Soha – válaszolta a néném. – Miért? Hol van az?
– Nagyon-nagyon messze – válaszoltam.

– A legszörnyűbb dolog, amit aztán felfedeztem –
folytatta a néném –, hogy Monsieur Dambreuse sohasem
utazott messzire. Még csak nem is Toulouse-ig. Valójában
tősgyökeres párizsi volt. Az igazság később kiderült:
csakugyan volt felesége és négy gyermeke (az egyik már a
postánál szolgált), de nem messzebb, mint a Rue de
Miromesnil, tízpercnyi sétára innen, ha az ember a St.
James szálloda hátsó kijáratán a Rue Saint-Honoréra lép ki.
S aztán volt kívülem még egy barátnője, akit első emeleti
lakosztályban tartott a St. Jamesben, s ez pontosan mása volt az
enyémnek, mert a monsieur nagyon igazságos ember volt. A hét végét
felesége és családja körében a Rue de Miromesnilen töltötte, míg a kedd,
szerda, csütörtök és péntek délutánt, amikor azt hittem, dolgozni jár, itt a
kerten túl, a St. Jamesben a másiknál, akit Louise Dupontnak hívtak. El
kell ismernem, szép teljesítmény egy férfitól, aki túl járt az ötvenen, s aki
egészségügyi állapotára való hivatkozással vonult vissza a nyolcórás
munkától – addig egy kohászati üzem igazgatója volt.
– Idősebb volt, mint én most? – jegyeztem meg, mielőtt
tudtam volna, hogy mit kérdezek.
– Természetesen idősebb. A másik nőnek pontosan
ugyanazt mesélte be, mint nekem. A másik is tudott a
toulouse-i feleségéről, de arról fogalma sem volt, hogy akad
még egy barátnő, jóformán ugyanabban a szállodában.
Mert az úriember nagy képzelőerővel rendelkezett, és
csakis korosodó hölgyeket szeretett. Azok voltak a boldog
idők, mert néhanapján még az apádra is emlékeztetett:
nála is a közöny korszakait az energia hirtelen kirobbanásai
tarkították. Amikor aztán minden kiderült, bevallotta
nekem, hogy bennem mindig az éjszakái asszonyát látja.
Olyan nagyszerűen illik hozzám – magyarázta – az erős
megvilágítás villanyfénynél. Az a másik nő, az csak a
délutánra való volt, bár nem lehetett fiatalabb nálam, legfeljebb egykét évvel. Nagyon kéjsóvár férfi volt, és mindig is azt gondoltam,
semmiképp sem való egy kohászati nagyüzembe.
– Hogyan derült ki a dolog?
– Túl sokat épített a szerencséjére. Hat hónapig simán ment minden.
Amikor vásárolni indultam, mindig a Rue de Rivoli felé
mentem ki. Vásárlás után pedig mindig a W. H. Smith

könyvüzletben teáztam. Louise délutánja ebben az
időpontban, mint tudjuk, éppen foglalt volt. Ő csak reggel
járhatott vásárolni, amikor viszont engem kötött le Monsieur
Dambreuse, mert hiszen ő sosem kelt fel tizenegy előtt, és
Louise viszont a Rue Saint-Honoré felőli kapun hagyta el a
szállodát. Akkor egy szép napon az ördög kezdett
incselkedni a monsieur-vel. Hét vége volt, ő a feleségével
és két kisebb gyermekével a Louvre-ba látogatott el, hogy megnézzék a
Poussinokat. Utána a családja is teára vágyott: a felesége a Ritzet javasolta.
,,Az túlságosan zajos – beszélte le a férje –, olyan, mint a kávénénik
papagájkalitkája. Én ismerek egy csendes kis kertet, ahová nem jár
senki...” A baj csak ott kezdődött, hogy azon a délutánon
ketten is megjelentünk ott: én és Louise.
Még sohasem teáztam a Saint James és az Albany közötti kertben, és
Louise se, soha. De valami ösztönzés – bár katolikus vagyok, némelykor
mégis hiszek a “felsőbbrendű erőben” – mindkettőnket
ugyanabba a kertbe irányított azon a délután. Nem volt
rajtunk kívül más, s tudod, milyen ismerkedők a francia
asszonyok. Egy udvarias fejbiccentés, aztán “Bonjour,
Madame”, egy kis átbeszélgetés az asztalok között a szép, enyhe
időről, és néhány perc múlva már együtt ültünk, cukrot és
szendvicseket kínálva egymásnak, s annál boldogabban,
mert végre egy kis asszonyi pletyka jutott osztályrészünkül,
hathónapi szállodafogság után, egyetlen férfival.
Bemutatkoztunk egymásnak, és mindketten mesélni
kezdtünk úgynevezett férjünkről. Kezdetben még csak
különös véletlennek rémlett, hogy mind a kettő ugyanannál
a kohászati vállalatnál dolgozik. Amit én különösen
szeretettel őrzök Monsieur Dambreuse emlékében: az
igazmondás, mert mindig szeretett igazat mondani, ha az
célszerűnek látszott – és csakugyan sokkal őszintébb volt,
mint a legtöbb férfi, aki gyakran hiúságból is hazudik.
“Kíváncsi vagyok, hogy ismerik-e egymást” – mondta ki éppen Louise,
amikor Monsieur Dambreuse besétált a kertbe, a nyomában élemedett,
kövér felesége és két túlfejlett gyermek, akik közül a leány kancsalított egy
kicsit, és szénanátha kínozta. Louise felkiáltott: “Achille!”, és most, hogy
eszembe idézem az arckifejezését, amikor hátrafordul, és meglát minket
együtt teázni, még ma sem fojthatok el egy kis mosolyt. – Nagynéném

megtörölte a szemét. – És egy kis könnyet sem – tette hozzá. – Mert ez az
idill vége volt. Egy férfi sohasem bocsátja meg, ha rajtakapják.
Én némi felháborodással közbevetettem: – A megbocsátás nyilván
rajtad állt.
– Ugyan, kedvesem, én készséggel folytattam volna ott, ahol
abbahagytuk. Louise is beleegyezett, hogy osztozzunk rajta, és nem
hiszem, hogy Madame Dambreuse felismerte volna a való helyzetet valaha
is. Mert csakugyan Achille-nak hívták, és minket úgy mutatott be a
feleségének, mint a kohászati nagyüzem két társigazgatójának asszonyait.
De Monsieur Dambreuse sosem nyerte vissza az önbecsülését. Amikor
például úgy hét közepén behúzta a nyakát, tudta rólam, hogy én ismerem
az okát, és ez zavarba hozta. Mert nem volt erkölcstelen férfi. A kis titkait
szerette. S most meztelennek érezte magát, szegény ember, s nevetség
tárgyának.
– Csak nem mondod komolyan, Augusta néni – kiáltottam fel –, hogy
elviselted volna ezt az embert azok után, hogy ennyi hónapig félrevezetett,
és te leleplezted?
Augusta néni felállt, és elindult felém: ökölbe szorította két apró kezét.
Azt hittem, tüstént megüt. – Te fiatalság szamara! – mondta, mintha csak
valami iskolás gyerek volnék. – Monsieur Dambreuse férfi volt, s
bárcsak neked is megadatott volna, hogy olyan felnőtt
lehess, amilyen ő!
Hirtelen elmosolyodott, majd vigasztalóan tette arcomra a kezét: –
Sajnálom, Henry, nem a te hibád. Téged Angelica nevelt. Néha az a furcsa
érzés kísért, hogy én vagyok az egyetlen, aki örömet lel az
életben. Ezért is sírdogáltam egy kicsit, amikor bejöttél.
Mondtam is Monsieur Dambreuse-nek: “Achille, én szeretem
mindazt, amit együtt csinálunk, éppúgy, mint azelőtt. Nem
zavar, ha tudom, hová szaladgálsz délutánonként. Nem
változott semmi!” De számára sok minden megváltozott,
mert nem volt titka többé. Örömét ő a titokban lelte, és
elhagyott mindkettőnket, hogy új titkot teremtsen valahol.
Nem szerelmet; csak titkot. A legszomorúbb dolog, amit
valaha mondott nekem, hogy egész Párizsban nincs még
egy St. James and Albany. Azt tanácsoltam: “Miért nem
bérelsz szobát a Ritzben, különböző emeleteken?” Mire azt
válaszolta: “A liftesfiú megtudná, s akkor már nem igazi a
titok.”

Csodálkozva és némi zavarral hallgattam őt. Ez volt az első
alkalom, hogy megsejtettem a veszélyeket, amelyek rám
leselkednek. Úgy éreztem magam, mint akit egy képtelen
kóbor lovag nyomába kötöttek, mint Sancho Panzát Don
Quijote sarkához, egy olyan ügyben, amelyet a néném nem
lovagi tornának, hanem életörömnek nevezett. – Miért utazol Isztambulba,
Augusta néném? – kérdeztem.
– Idővel minden kiderül – felelte.
Furcsa ötlet ütött szöget a fejembe: – Csak nem Monsieur Dambreuse-t
keresed?
– Nem, nem, Henry. Achille már valószínűleg meghalt,
akárcsak Curran. És mindenképpen kilencvenen túl járna
mostanság. Aztán itt van Mr. Visconti, szegény, ostoba Mr.
Visconti. Nemsokára bejön az utcámba, nyolcvanöt lesz
végül is, s ez olyan kor, amikor csakugyan szüksége van a
nők társaságára. Elterjedt róla a hír, hogy a háború után visszatért
Velencébe, és egy gondolással verekedett össze egy asszonyért: úgy fulladt
be a Canale Grandéba. De ezt én igazából sosem hittem el. Nem az a férfi
volt, aki megverekszik egy asszonyért, sok görbe dolgot csinált, de
olyan ügyesen, hogy mindig ő élte túl. Milyen hosszú
életem volt már nekem... akárcsak Jo bácsidé.
Most ismét rátört a mélabú, s nekem, először életemben,
eszembe jutott, hogy még egy visszavonult férfi életét sem
töltheti ki teljesen a dáliákkal való foglalatosság. – Örülök,
hogy megtaláltalak, Augusta néném – tört ki belőlem
hirtelen.
Ő egy alpári kifejezéssel válaszolt, ami nem illett hozzá:
– Buzog még az öreglány – mondta olyan tűnődő, gondtalan
és fiatalos mosollyal, hogy már egy cseppet sem csodálkoztam
Wordsworth féltékenységén.

Tizenegyedik fejezet
Az Orient expressz néhány perccel éjfél után futott ki a
Gare de Lyonról. Néném meg én kimerítő napot töltöttünk
el: Versailles-ban kezdtük, melyet néném különösképpen

most
először
látogatott
meg
(és
meglehetősen
közönségesnek találta a palotát.) – Sose jutottam el vidékre
– mesélte nekem – Monsieur Dambreuse idejében,
korábban pedig, amikor még Párizsban éltem, az
elfoglaltságom nem engedte.
Nagyon kíváncsi lettem nagynéném élettörténetére, és szerettem
volna különböző korszakait bizonyos időrendbe szedni. –
“Korábban”, ez a színpadra lépésed előttre vagy későbbre
esik? – kérdeztem. Egy teraszon álltunk, mely a tóra nézett,
s én közben azon tűnődtem, mennyivel elegánsabb, de
egyszersmind otthonosabb fészek Hampton Court ennél a
Versailles-nél. De hát VIII. Henrik igazibb fészekrakó volt,
mint XIV. Lajos: egy angol férfi könnyebben éli bele magát a
házasemberi tisztességbe, mint Madame de Montespan
fényűző szeretője. Eszembe jutott a régi kuplé: “Én vagyok
Henrik, a nyolcadik.”
Mert elvettem a szomszéd szép özvegyet,
Aki látott már eddig hét Henriket,
És most én vagyok Henrik, a nyolcadik.
Bezzeg a Napkirályról senki se tudna kuplét írni.
– A színpadra lépés, ezt kérdezted? – szólt rám a néném egy kicsit
szórakozottan.
Mintha nehezen szedte volna össze az emlékeit, s most sokkal jobban
szembeszökött magas életkora, mint valaha. – Ó, már emlékszem –
mondta. – A vándortársulatra céloztál. Az már párizsi tartózkodásom utánra
esett, mert hiszen Párizsban fedezett fel Mr. Visconti.
– Mr. Visconti színházigazgató volt?
– Nem, de nagy műkedvelője annak, amit te eltökélten
színháznak nevezel. A Rue de Provence-on találkoztunk egy
délután, és ő azt állította, hogy kiváló tehetség vagyok.
Rábeszélt, hagyjam ott a társulatot, amelyikkel dolgoztam.
Együtt utaztunk el Milánóba, ahol igazi pályafutásom
elkezdődött. Szerencsém volt, mert ha Franciaországban
maradok, sohasem lehetek Jo nagybátyád segítségére, és
Jo, minthogy összeveszett apáddal, vagyona nagy részét
rám hagyta. Szegény, drága ember, még most is magam

előtt látom, ahogy kúszik, kúszik a folyosón, a
mellékhelyiség felé. De menjünk most vissza Párizsba, és
nézzük meg a Grévin Múzeumot. Szükségem van egy kis
vidámságra. – A panoptikum, szent igaz, mindig felvidította.
Eszembe jutott, amit Brightonban mesélt, hogy számára a
világhírt az jelentené, ha kiállítanák Madame Tussaud-nál
viaszból, természetesen a saját ruhájába öltöztetve, és én
őszintén hiszem, hogy inkább vállalná, hogy a Borzalmak
Kamrájában kapna helyet, semhogy egyáltalában ne
formázzák meg. Bizarr ötlet, mert nagynénémben igazán
nem volt bűnözési hajlam, ha néhány cselekedete átlépte is
a törvény kereteit. Azt hiszem, a közmondás: “Szemesnek
áll a világ”, házi tízparancsolatához tartozott.
Én szívesebben mentem volna a Louvre-ba, hogy
megnézzem a Milói Vénuszt és a Szárnyas Nikét, de
nagynéném ezt elutasította. – Az a sok meztelen nő hiányzó
végtagokkal – mondta. – Beteges dolog. Ismertem egyszer
egy lányt, akit pont így csonkítottak meg a Gare du Nord és
Calais között. Ahol én dolgoztam, ott találkozott egy
férfival, aki különben női alsóneművel ügynökölt – vagy
legalábbis ezt állította magáról, de annyi bizonyos, hogy
mindig volt vele egy aktatáska, csupa finom melltartóval,
melyekből aztán egyet-kettőt, rábeszélésre, felpróbált a
lány is. Különösen az tetszett a lánynak, amelyiknek két
fekete vasmarok formája volt. A férfi különben rávette arra
is, hogy Angliába szökjön vele, a lány felbontotta a
szerződését a mi patrone-unkkal, és lelépett. Mondhatnám, cause
célébre lett belőle. Az újságok a “vasúti rém”-nek
keresztelték el a fickót, akit aztán lefejeztek, miután
meggyónt, felvette az utolsó kenetet, s már csaknem szent
hírébe keveredett. A védőügyvédje azzal érvelt, hogy a
szüzesség eltorzult tisztelete élt benne jezsuita neveltetése nyomán, ezért
akart leszámolni mindazokkal a lányokkal, akik olyan feslett életet éltek,
mint szegény Anne-Marie Callot. A melltartókat pedig afféle tesztnek
használta. Halálra ítélte magát, aki rosszul választott, akár azok a szegény
emberek A velencei kalmár-ban. Nem volt közönséges bűnöző,
annyi szent, és egy fiatalasszonynak, aki a Rue du Bac
egyik kápolnájában misét mondatott érte, megjelent a

Szűzanya, és azt mondta neki: “A görbe utak végül
kiegyenesednek.” Ezt pedig a bűnöző üdvözülésének
bejelentéseként értelmezte a fiatalasszony. Másfelől
azonban akadt egy népszerű dominikánus prédikátor, aki
ugyanezt a jezsuita nevelés kritikájaként értelmezte. Tény,
hogy valóságos kultusz kerekedett az úgynevezett “jólelkű
gyilkos” alakja körül. Elmehetsz és ha akarod, megnézheted
a Vénuszodat, én megyek a panoptikumba. A mi
igazgatónknak kellett azonosítani a holttestet, mesélte is,
hogy csak egy csonk maradt belőle: azóta nem bírom
ezeket a régi szobrokat sem.
Este csöndes vacsorára ültünk le a Maximban, a kisebbik
teremben, ahol Augusta néni meggyőződése szerint
elkerülhetjük a turistákat. Akadt azonban egy, akitől nem
sikerült megmenekülnünk: ez a nő férfiöltönyt és
nyakkendőt viselt, és férfihangon beszélt. Lehengerelte a
társnőjét, egy apró, egérszínű szőke, bizonytalan korú
hölgyet, és ráadásul lehengerelte az egész termet. Mint
annyi külföldre utazó angol, semmibe vette a körülötte ülő
idegeneket, s olyan hangosan beszélt, mintha egyedül
volna a társnőjével. Ráadásul volt a hangjának valamely
hasbeszélő jellege is; amikor először felfigyeltem rá,
magam is azt hittem, hogy abból az idősebb úriemberből
jön, aki a szemben levő asztalnál ült, gomblyukában a
Becsületrend rozettájával, és akit feltehetően arra tanítottak,
hogy minden falatka húst harminckétszer rágjon meg. – “A négylábú
állatok, kedvesem, mindig az asztalokra emlékeztetnek engem. A négy láb
sokkal biztonságosabb és praktikusabb, mint két láb. Négy lábon állva is
lehet aludni.” Aki csak értett angolul, mind odanézett. A férfi
meglepett cuppanással zárta össze száját, amikor
észrevette, hogy a figyelem középpontjába került. “Még
vacsorát is könnyű felszolgálni egy férfi hátán, ha elég
széles a válla” – folytatta a hang, mire az egérszínű asszony
felvihogott, és azt mondta: “Ó, Edit!” –, és ezzel leleplezte a
beszélőt. A nő különben aligha tudhatott róla, mit csinál –
öntudatlan hasbeszélő volt, akit hite szerint tudatlan
idegenek vesznek körül, s aki elengedte magát, talán a
szokatlan bor hatására is.

Mély, kulturált professzorhang volt. Jól el tudtam
képzelni, ahogy egyik régi egyetemünkön az angol
irodalomról ad elő, s most először kalandozott el a
figyelmem Augusta nénémről. “Darwin egyszer írt egy
verset a növények szerelméről. Milyen szép verset lehetne
írni az asztalok szerelméről. Kicsit furcsa talán, de gondold
csak el az asztalok fészkét; milyen tüneményesen, milyen
szorosan simulhatnak össze, drágám.”
– Miért téged bámul mindenki? – kérdezte Augusta néni.
Zavarba ejtő pillanat volt. Annál is inkább, mert az asszony hirtelen
elhallgatott, és belemerült carré d'agneau-jának elfogyasztásába. A baj
abból származhatott, hogy nekem öntudatlan szokásom: ajkaimat
mozgatom, de gondolkozom, így hát asztalszomszédaimat leszámítva,
mindenki azt hihette, hogy én vagyok a kétértelmű mondat
szerzője.
– Fogalmam sincs, Augusta néni – feleltem.
– Valami nagyon különös dolgot csinálhattál, Henry.
– Csak gondolkodtam.
Ó, hogy szeretném legyőzni ezt a rossz szokást! Akkor
ragadhatott rám, amikor pénztáros voltam, és némán
számoltam a bankjegyek kötegeit. Egyszer aztán csúnya
csávába is kerültem miatta, egy bizonyos Mrs.
Blennerhassettel, aki töksüket volt, és csak az ajkakról
olvasott.
Gyönyörű
asszony
volt,
a
southwoodi
polgármester felesége. Az igazgatói irodámban keresett fel,
valamilyen befektetés ügyében, s miközben én az iratait
lapozgattam, gondolataim szomorú sóvárgással akaratlanul
is elidőztek a szépségén. Gondolataiban az ember
szabadabb, mint beszédében, és amikor felnéztem, láttam,
hogy ügyfelem elpirult. Gyorsan befejezte a tárgyalást, és
otthagyott. Később legnagyobb meglepetésemre újra
felkeresett. Néhány apró változtatást eszközölt azon a
döntésen, melyet közösen hoztunk a hadikölcsönről, majd
azt mondta: – Komolyan gondolta, amit nekem mondott? – Én
meg azt hittem, hogy a Nemzeti Takarék-kötvényre vonatkozó tanácsaimra
célzott.
– Természetesen – feleltem –, ez az őszinte véleményem.

– Nagyon köszönöm – mondta. – Nehogy azt higgye,
hogy megbántott. Egyetlen asszony sem sértődik meg, ha
ilyen költőien beszélnek róla, de Mr. Pulling, be kell
vallanom, én őszintén szeretem a férjemet. – Az egészben
az volt a legszörnyűbb, hogy süketségében nem tudta
megkülönböztetni a kimondott szavak és a kimondatlan
gondolatok közötti ajakmozgás különbségét. Ezek után is mindig
kedves volt hozzám, de igazgatói irodámban nem keresett fel többé.
Éjszaka, a Gare de Lyonon felkísértem nagynénémet a hálókocsijába,
és reggel nyolcra megrendeltem a kalauztól a petit déjeuner-jét. Én pedig a
peronon vártam a Londonból a Gare du Nord-on keresztül érkező
vonatra, öt percet késett, de az Orient expressz köteles
megvárni.
Ahogy a vonat lassan begördült és gőzzel árasztotta el a
peront, Wordsworthöt pillantottam meg, felénk loholt a
füstben. Egy szempillantás alatt felismert, és rám kiáltott: –
Hé, fella'! – A kifejezést a háború alatt tanulhatta, amikor a
Közép-Keletre induló amerikai hajókonvojok a freetowni
kikötőben vesztegeltek. Rosszkedvűen indultam feléje. – Mit
keres maga itt? – kérdeztem. Sosem szerettem a váratlan
dolgokat, legyen az esemény vagy találkozás, de a nagynéném
társaságában hozzá kellett szoknom.
– Mr. Pullen, Mr. Pullen! – kiáltotta Wordsworth. – Maga becsületes
ember, Mr. Pullen. – Odajött hozzám, és megragadta a kezemet. – Én
mindig voltam magának barátja, Mr. Pullen. – Úgy beszélt velem, mintha
évek óta ismerne, és én már régen lekötelezettje volnék. – Nem ver át, Mr.
Pullen? – És a szeme vadul nézte a vonat fülkéit. – Hol van a csibe?
– A nagynéném – feleltem –, ha ezzel őrá célzott, mélyen
alszik a hálófülkéjében.
– Akkor dupla szaltó, és mondja neki, Wordsworth van itt.
– Nincs szándékomban felébreszteni. Egy idős hölgyről
van szó, aki előtt hosszú út áll. Ha pénzre van szüksége,
fogadja el ezt. – És átnyújtottam neki egy ötvenfrankos
bankjegyet.
– Nem kell KCD – mondta Wordsworth, és egyik kezével még
hangsúlyt is adott a mondatának, míg a másikkal eltette a bankót. – Nekem
én kis csibém kell.

Sértett, hogy ezt a kifejezést a nagynénémre alkalmazza, ezért hátat
fordítottam, hogy a meredek lépcsőkön felszálljak a kocsiba, de ő
a karomra tette a kezét, és visszahúzott a peronra. Nagyon
erős férfi volt. – Te bibizni én kis csibémmel! – vádolt meg
engem.
– Ne legyen trágár, Wordsworth. Ő a nagynéném. Anyám
nővére.
– Nem átversz?
– Nem verem át – feleltem, bár gyűlöltem ezt a kifejezést. –
S ha nem lenne a néném, akkor se: nem akarja megérteni,
hogy egy nagyon idős hölgyről van szó?
– Bibizéshez nem öreg – mondta Wordsworth. – Megmondom neki,
jöjjön ide vissza Párizsba. Wordsworth vár rá sok-sok időt. Nagyon
kedvesen beszélsz vele. Megmondsz, hogy még mindig ő az
én kicsi csibém. Wordsworth nem alszik jól, ha ő elmegy.
A kalauz már a vonatra tessékelt fel mindenkit, mert indulásra készen
álltunk, és Wordsworth kénytelen volt elengedni. A lépcső tetején
álltam, ahogy a vonat lassú döcögéssel megindult kifelé a
Gare de Lyonról, de Wordsworth a peronon szaladt mellette,
s átgázolt a gőzfelhőn is. Sírni kezdett, és az egész jelenet
arra emlékeztetett engem, ahogy egy öngyilkos ruhástul
belegázol a felcsapó habokba. Hirtelen, ahogy a fülkémmel szomszédos
ablakba nézett fel, énekelni kezdett:
Aludj jól, kis csibém,
A pillantásod várom,
Mielőtt eltakar az álom...
A vonat sebessége felgyorsult, s egy utolsó döccenéssel és rángással
elhagyta Wordsworthöt.
Én beléptem a folyosóra, a nagynéném hálófülkéjéhez, mely a 72-es
számot viselte. Megvetett ágy fogadott, rajta egy furcsa, miniszoknyás lány
ült, míg a néném kihajolt az ablakon, integetett és csókot dobált.
Zavartan néztünk egymásra a lánnyal, megszólalni sem mertünk,
nehogy megzavarjuk a búcsúzás szertartását. Nagyon fiatal volt, talán
tizennyolc éves, de roppant gondosan kikészített, krétafehér arccal, sötéten
árnyékolt szemmel, hosszú gesztenyebarna haja a vállára omlott. A
szemhéja fölött és alatt a szempilláinak vonalát ceruzavonásokkal

hosszabbította meg, úgyhogy az igazi pillái olyan térhatást kaptak, mint
valami sztereofotón. Blúzáról fölül két gomb hiányzott, mintha duzzadó
melleinek feszülése pattintotta volna le onnan, s a szeme mint egy
pekingi pincsié meredt előre – de szép volt. Az én
generációm szexi tekintetnek keresztelte el ezt a nézést,
bár okozhatta rövidlátás vagy rossz emésztés is. A mosolya,
amikor ráébredt, hogy nem vagyok idegen, aki betört
nagynéném fülkéjébe, furcsán félénk volt kihívó külsejéhez
képest. Úgy hatott, mintha valaki más készítette volna ki a
hatás kedvéért. Akár egy fához kötözött gyerek, akivel a
tigrist csalogatják elő a dzsungelból.
A néném behúzta a fejét, az arcán korom és könny mázolódott el. –
Édes ember – mondta. – Muszáj volt elbúcsúznom tőle. Az én
koromban már sose lehet tudni.
Korholón csak annyit mondtam: – Azt hittem, ez a fejezet lezárult… –
Majd a lány kedvéért hozzátettem: Augusta néném.
– Sosem lehet tudni – felelte a néném. – Ez a 71-es – fűzte tovább,
a lányra célozva.
– A 71-es?
– A szomszéd fülkéből. Mi a neve, kedves?
– Tooley – felelte a lány. Ami lehetett becenév is, családi név is, nem
lehetett eldönteni.
– Tooley is Isztambulba utazik. Ugye, drágám?
– En passant – mondta a lány amerikai kiejtéssel.
– Tulajdonképpen Katmanduba megy – mesélte a néném.
– Az mintha Nepálban volna.
– Szerintem is – mondta a lány. – Valahol arra.
– Arról beszélgettünk – magyarázta nekem a néném –, hogy... mi is a
neve, drágám?
– Tooley – mondta a lány.
– Tooley úti elemózsiát is hozott magával. Henry, hitted
volna, hogy az Orient expresszen nincs étkezőkocsi?
Változnak az idők. Nincs étkezőkocsi, csak a török határtól.
Kétnapi koplalásnak nézünk elébe.
– Nálam van egy csomó tejcsokoládé – mondta a lány –, meg egy pár
szelet sonka is.
– Szomjazni fogunk! – mondta Augusta néni.
– És hoztam egy tucat Colát is, de már elég meleg lesz.

– Ha eszembe jut az a party, amin egyszer ezen a vonaton vettem részt
– mesélte Augusta néni –, Mr. Visconti és Abdul generális
társaságában!
Kaviár
és
pezsgő.
Jószerivel
az
étkezőkocsiban utaztunk végig. Egyik étkezés a másikba
ért, az éjszaka a nappalba.
– Szívesen megosztom magukkal a Colát – mondta Tooley. – Meg a
tejcsokoládét. A sonkát is, de abból keveset hoztam.
– A kalauz ígért nekünk kávét és néhány croissan-t reggelire –
mondtam.
– Addig alszom, amíg tudok – mondta a néném –, és a
milánói állomáson lesz időnk bekapni valamit. Marióval –
tette hozzá.
– Ki az a Mario? – kérdeztem.
– Megállunk Lausanne-ban, Mürrenben és St. Moritzban is – tette
hozzá a jól tájékozott leány.
– Svájc csak akkor kibírható, ha hó borítja – jelentette ki
a néném –, mint ahogy vannak emberek, akik csak takaró
alatt elviselhetők. Most pedig lefekszem. Ti ketten, fiatalok,
már elég öregek vagytok ahhoz, hogy kettesben maradjatok.
Tooley kérdőn nézett rám, mintha én amolyan ragadozó
típus lennék. – Ó, én is aludni megyek! – mondta. – Imádok
aludni. – Ránézett hüvelyknyi széles óraszíjon viselt
hatalmas karórájára, melyen csak négy bíborvörös szám volt.
– Még nincs egy óra – tette hozzá kétségbeesetten. – Okosabb, ha
altatót veszek be.
– Jól fog aludni – tette hozzá a néném olyan hangon, amivel nem
lehetett vitatkozni.

Tizenkettedik fejezet
Éppen kigördültünk Lausanne-ból, amikor felébredtem. Két magas, szürke
lakóház között megpillanthattam a tavat is, és aztán volt itt egy ízléses
csokoládéreklám, és egy másik, amely órákat hirdetett. A kalauz ébresztett
fel, kávét és brióst hozott, holott én croissant-t rendeltem. – Felébredt már
a hetvenkettes hölgy? – kérdeztem.

– Azt kérte, hogy Milánó előtt ne zavarjam – felelte a
kalauz.
– Igaz, hogy nincs étkezőkocsi?
– Igaz, uram.
– De magától holnap is kapunk reggelit.
– Nem, uram. Én Milánóban leszállok a vonatról. Másik kalauz jön.
– Olasz?
– Jugoszláv, uram.
– Beszél angolul vagy franciául?
– Nem valószínű. – Kétségbeejtően külföldön éreztem
magam.
Megittam a kávémat, s aztán a folyosóról figyeltem a kecsesen
elsuhanó apró svájci városokat: az Edward-korabeli barokkban épült
montreux-i kaszinót, mely akár egy puritán király otthona lehetne,
mögötte, a hajnali köd zátonya felett sápadt hegyek emelkedtek, mint egy
aláexponált negatívon. Aigle, Bex, Visp… Csaknem minden állomáson
megálltunk, de ritkán szállt fel vagy le bárki is. A külföldi utasok,
akárcsak a nagynéném, nem érdeklődtek egy hó nélküli
Svájc iránt, de engem mégis komolyan elfogott a kísértés,
hogy most szökjem meg Augusta nénitől. Ötven fontom volt
utazási csekkben. Törökország pedig egyáltalán nem
érdekelt. Elém villantak a folyókig lehúzódó mezők, a
hegyekre épült ódon kastélyok, s köröttük a szőlőtőkék,
aztán a bicikliző lányok, minden olyan tisztának,
rendezettnek és biztosnak látszott, mint az én életem volt
anyám temetése előtt. Eszembe jutott a kertem, hiányoztak
a dáliáim, és Mürren után egy apró állomáson, ahol a
postás kerékpárjáról kézbesítette a leveleket, mályvaszín és
vörös virágok ágya húzódott. És komolyan arra gondoltam
már, hogy leszállok, ha ebben a pillanatban a Tooley nevű
kislány meg nem érinti a karomat. Csakugyan olyan nagy
bűn a békés élet szeretete, hogy Augusta nénémnek
erőszakkal kellett ebből engem kitépnie?
– Jól aludt? – kérdezte Tooley.
– Ó, igen. És maga?
– Le sem hunytam a szememet. – És pincsiszemével úgy nézett fel rám,
mintha valamit elkívánt volna a tányéromról. Kínáltam neki az egyik
brióst, de visszautasította.

– Nagyon köszönöm. Teleettem magam csokival.
– Miért nem aludt?
– Kicsit ideges voltam.
Még pénztáros koromból emlékeztem az ilyen rémült arcokra, ahogy a
higiénikus védőüvegen keresztül pislognak, ahol kiírás
figyelmezteti őket, hogy a kényelmetlenül alacsonyra
szabott lyukon keresztül beszéljenek. Tooleytól már
csaknem megkérdeztem, hogy nem lépte-e túl a csekkjeivel
a hitelét.
– Segíthetek valamit?
– Szívesen beszélgetnék – mondta ő.
Mit tehettem: behívtam a fülkémbe. Az ágyamat pamlaggá alakították
át, amíg a folyosón álldogáltam, így hát leülhettünk egymás mellé.
Cigarettával kínáltam. Közönséges Senior Service volt, de a lány úgy
forgatta, mint valami különlegességet, amilyet még sose látott.
– Angol? – kérdezte.
– Az.
– Mit jelent az, hogy Senior Service?
– A tengerészetet.
– Nem sértem meg, ugye, ha a sajátomat szívom?
A táskájából előhúzott egy bádogdobozt, rajta az
eukaliptusz- és mentolcukorkák védjegye, és egy márka
nélküli cigarettát kotort elő, melyet mintha házilag sodortak
volna. Némi töprengés után engem is megkínált eggyel, és
úgy éreztem, modortalanság volna visszautasítanom.
Nagyon apró cigaretta volt, kicsit törődöttnek látszott.
Furcsán fűízű volt, de nem kellemetlen.
– Sosem szívtam amerikai cigarettát – magyaráztam.
– Ezeket egy barátomtól kaptam, Párizsban.
– Franciát se szívtam.
– Nagyon klassz pali volt. Nem cikis.
– Micsoda?
– A párizsi pasas. Elmeséltem neki a bajomat is.
– Mi a baja?

Összevesztem
a
fiúmmal,
csak
ennyi.
Ő
harmadosztályon akart Isztambulba utazni, mondtam,
hülyeség, harmadosztályon úgysem alhatunk együtt.
Dohányom pedig van. Nem igaz? “A rohadt zsebpénzed –

mondta a fiúm. – Add el mindenedet, vagy ajándékozd a
szegényeknek.” Ez nyilván valami idézet, nem? De én elmagyaráztam
neki, hogy: “Apám úgyis újra ad, tehát nem használ.” “Honnan tudja
meg?” – nevetett a fiúm. “Mindent tud, mert nagyon magasan van, úgy
értem, a CIA-ben.” “Akkor kitörölheted a seggedet azzal a pénzzel.” Ez,
ugye, egy angol kifejezés? Mert a fiúm angol. A Trafalgar téren ültünk, ott
találkoztunk.
– Galambokat etettek? – kérdeztem.
Felbugyborékolt a nevetése, és fojtogatni kezdte a füst. – Milyen
ironikus! Szeretem az ironikus férfiakat. Az én apukám is ironikus. Maga,
ha jól meggondolom, egy kicsit hasonlít rá. És az irónia nagyon értékes
irodalmi képesség, éppúgy, mint a szenvedély, ugye?
– Engem nem szabad irodalomból vizsgáztatni, Miss Tooley –
mondtam. – Nagyon járatlan vagyok benne.
– Ne szólítson Miss Tooleynak, a barátaim csak Tooleynak hívnak.
St. Moritznál egy csapat iskolás lány vonult végig a peronon, csinos
lányok voltak, egyikük sem viselt miniszoknyát, egyikük se volt kifestve,
és csinos apró iskolatáskát lóbáltak.
– Hogy lehet egy ilyen gyönyörű ország ilyen unalmas? –
gondolkozott Tooley hangosan.
– Miért unalmas?
– Itt senki sincs feldobva – magyarázta. – És sose lesznek feldobva.
Nem akar még egy cigarettát?
– Köszönöm. Túl gyenge nekem, bár nagyon jóízű, és nem
kaparja a torkot.
– Tetszik nekem, ahogy beszél. Nem ciki.
Ilyen éber ritkán voltam reggeli órákban, mint most, és Tooley
társaságában valami izgatóan újat fedeztem fel. Örültem, hogy a
nagynéném alszik, s hogy jobban összemelegedhetek a lánnyal. A pártfogó
szerepében éreztem magam. Elfogadtam volna egy leánygyermeket, bár
Miss Keene-t sosem tudtam volna anyának elképzelni. Anya nem lehet az,
aki maga is pártfogásra szorul.
– A maga párizsi barátja – mondtam – nagyon jól értett a cigarettákhoz.
– Mesés pali – mondta a lány. – Irtó esze van.
– Francia?
– Ó, nem, a legsötétebb Afrikából jött.
– Néger?

– Mi sose nevezzük annak – szólt rám feddőn. – Színesek
vagy feketék, ahogy ők jobban szeretik.
Hirtelen gyanú költözött belém: – Csak nem Wordsworthnek hívják?
– Mi csak úgy hívtuk: Zach.
– Ő az. Magát kísérte ki az állomásra?
– Persze, ki mást? Nem számítottam rá, de ott volt a
bejáratnál, hogy elbúcsúzzon. Befizettem egy peronjegyre
is, de valamitől megijedt. Az istennek nem volt hajlandó beljebb
jönni.
– Ismeri a nénémet is – jegyeztem meg. De azt már nem
mertem elmesélni Tooleynak, hogy az ő jegyét a férfi
egészen másra használta fel.
– Hát ezt a vakvéletlent! Olyan, mint egy Thomas Hardy-regény.
– Maga sokat tud az irodalomról.
– Angol irodalmat tanulok – mondta. – Apám azt akarta, hogy
szociológiát tanuljak, mert szerinte nekem a Békehadtestben lenne a
helyem, de az elveink nemigen egyeztek meg ebben sem.
– Mi az apja?
– Már mondtam: egy csuda titkos foglalkozása van a CIA-ben.
– Az nagyon érdekes lehet – mondtam.
– Rengeteget utazik. Csak egyszer láttam, mióta az
anyám elvált tőle, múlt ősszel. Apámnak mindig azt
magyarázom, hogy ő horizontálisan látja a világot, vagyis
felületesen, én viszont vertikálisan szeretném látni.
– Mélységében – vágtam rá, és nagyon büszke voltam, hogy kezdem
érteni a gondolkodását.
– Ezek segítenek – mondta, és meglengette a cigarettáját. – Máris
feldobott egy kicsit. Mert maga olyan csodálatosan beszél. Úgy érzem,
mintha magával egy angolirodalom-órán találkoztam volna.
Mint regényhőssel. Mi Dickenset mélyen elemeztük.
– Vertikálisan – vágtam rá, és ezen együtt nevettünk.
– Mi a neve?
– Henry. – Ezen megint nevetett, és én vele nevettem, bár nem tudtam,
miért.
– Miért nem keresztelték inkább Harrynak? – kérdezte.
– A Harry becenév. Egy embert nem lehet Harrynak keresztelni. Mert
Szent Harry nem létezett.
– Nincs benne a naptárban?

– Azt hiszem, nincs.
– Pedig én ismertem egyszer egy mesebeli palit, akinek Knockout Joe
volt a keresztneve.
– De attól tartok, nem hivatalosan.
– Maga római katolikus?
– Nem, de a nagynéném az. Bár ebben sem vagyok biztos.
– Egyszer én is majdnem római katolikus lettem. A
Kennedyek miatt. De amikor kettőt is lelőttek belőlük... Egy
kicsit babonás vagyok. Macbeth, az katolikus volt?
– Ezen még sosem gondolkoztam… azt hiszem…
bevallom… fogalmam sincs. – És már úgy rémlett, hogy az
ő szókincsével beszélek.
– Jobb lenne bezárni az ajtót, és kinyitni az ablakot – mondta. – Milyen
országban vagyunk most?
– Azt hiszem, az olasz határhoz közeledünk.
– Akkor gyorsan nyissa ki az ablakot. – A kérését nem
értem fel ésszel, de engedelmeskedtem. Én már
elnyomtam a cigarettámat, ő is gyorsan kidobta a
cigarettavéget, és a hamut is kiszórta a vágányok mellé. Ekkor
hirtelen eszembe jutott Wordsworth.
– Mit szívtunk mi most? – kérdeztem.
– Port, persze. Miért?
– Tudja, hogy ezért börtönbe csukhatnak? Nem ismerem ugyan a svájci
vagy az olasz törvényeket... de...
– Engem nem csuknak be, én kiskorú vagyok.
– És engem?
– Ártatlannak vallja magát – mondta, és nevetni kezdett;
még akkor is nevetett, amikor az olasz rendőrség
betoppant a fülkébe.
– Útlevélvizsgálat – szóltak ránk, de még csak ki sem nyitották az
útleveleket; az ablak nyitva volt, és a huzat levitte az egyik
határőr sapkáját, és én erősen reménykedtem, hogy a
kábítószer szaga eloszlik a folyosón. A határőrök nyomában
megjelentek a vámőrök is, akik éppily tapintatosak voltak,
bár az egyikük nagyon fintorította az orrát. Néhány
pillanattal később már biztos távolban voltak, a peronon. A
felirat Domodossolát hirdette.
– Olaszországban vagyunk – jegyeztem meg.

– Akkor gyújtson rá még egyre.
– Én nem élek ilyesmivel, Tooley. Fogalmam se volt... Az
istenért, szabaduljon meg tőlük, még éjszaka előtt.
Jugoszlávia kommunista ország, és nem fognak habozni,
hogy egy kiskorút börtönbe zárjanak.
– Én úgy tanultam, hogy a jugoszlávok a jó kommunisták. Hiszen
hadianyagot is eladunk nekik, nem igaz?
– De kábítószert soha – mondtam.
– Már megint ironikus, pedig szerettem volna magának elmesélni a
nagy bajomat, de hogyan kezdjek hozzá, ha maga ironizál?
– Az irónia értékes irodalmi tulajdonság, épp az imént mondta.
– De maga nem egy regény – intett le Tooley, és sírni kezdett, ahogy az
ablak előtt már Olaszország suhant el. A kábítószer
csiklandozta ki a nevetést, és azt hiszem, az csalta elő a
könnyeket is. Enyhe boldogtalanság fogott el, ahogy
figyeltem a lányt. Én is szédültem. Becsuktam az ablakot,
és az üvegen keresztül egy csupa sárga és okker hegyi falut
láttam, mintha önmagától nőtt volna ki az esőből és a
földből, és a vágány mentén egy gyárat és egy vörös
farmépületet, aztán az autósztrádát és egy reklámot, amely
Perugina-kekszet hirdetett, és egy füstmentes világ
megannyi csillogó huzalát és drótját.
– Hát mi az a nagy baj, Tooley? – kérdeztem.
– Elfelejtettem bevenni az antibébit, és hat hete nem jött meg. Már
csaknem bevallottam a mamájának. Tegnap éjszaka...
– A nagynéném – javítottam ki őt. – Miért nem mesélte el
neki? Én nem nagyon értek ezekhez a dolgokhoz.
– De ezt jobb egy férfinak elmesélni – magyarázta Tooley.
– Tudja, én valahogy félek a nőktől. Sose tudok velük úgy
összemelegedni, mint a férfiakkal. A baj csak az, hogy a
férfiak olyan tudatlanok manapság. Régen a nők nem
tudták, mit csináljanak, ma a férfiak nem tudják. Julian azt
mondja, hogy az én hibám volt, ő bízott bennem.
– Julian a fiúja? – kérdeztem.
– Irtó dühös volt, mert elfelejtettem az antibébit. Autóstoppal akart
lehozni Isztambulba. Azt mondta, attól megjön.
– Az előbb még azt mesélte, harmadosztályon akart
jönni.

– Akkor még nem vallottam be neki. Aztán összeismerkedett egy
pasassal, aki teherautóval indult le Bécsig. Akkor beadta nekem az
ultimátumot. A Place St. Michelen találkoztunk, egy kávéházban, és
akkor kijelentette: “Most utazunk, vagy soha.” Mire én:
“Nem.” Mire ő: “Akkor mehetsz a túróba magad.”
– Hol van most Julian?
– Valahol az úton Isztambul felé.
– És hogyan talál rá?
– Csak tudnak róla a Gülhanéban.
– Az mi?
– Ott van a Kék Mecset mellett. Ott mindenki tudja, hol van a
másik, a Gülhanéban. – A könnyek nyomát gondosan
eltüntette az arcáról, aztán a négy számjegyű hatalmas
órájára pillantott: – Mindjárt ebédidő. Éhes vagyok, mint a
farkas. Remélem, nem két személyt kell táplálnom. Akar egy
kis csokit?
– Én Milánóig kibírom – feleltem.
– Még egy cigit?
– Köszönöm, nem.
– Én rágyújtok. Hátha attól megjön. – Újra mosolyogni
kezdett. – Furcsa dolgok jutnak eszembe, mert most már
azt képzelem, mindentől megjöhet. Párizsban konyakot és
gyömbérsört ittam, mert a suliban azt mesélték, hogy a
gyömbérsörtől megjön. Aztán elmentem a szaunába.
Hülyeség, mikor nem kéne semmi más, csak egy küret.
Wordsworth megígérte, hogy szerez egy orvost, de azt
mondta, hogy néhány napra szüksége van, és utána különben
is feküdnöm kellene, akkor aztán hiába rohanok a Gülhanéba, Julian
addigra odábbáll. Ugyan hová, kérdezem magától? Találkoztam egy fiúval
Párizsban, aki azt mesélte, hogy Katmanduból mindnyájunkat kiutasítanak,
és most Vientianéban van a gyülekező. Persze az amerikaiaknak
nem, mert azokat ott besorozzák.
Az ember néha azt hihette, ha őt hallgatta, hogy az
egész világ úton van.
Tooley tovább mesélt: – Lefeküdtem egy fiúval Párizsban, miután
Julian elhagyott, mert azt hittem, hogy az felkavarja egy kicsit a dolgokat.
Mert azt mondják, hogy amikor az ember elélvez, akkor tüstént megjön, de

nekem nem sikerült elélveznem. Nyilván azért, mert Julianért szorongtam,
egyébként nem szoktak problémáim lenni.
– Szerintem magának azonnal haza kell utaznia, és elmondania a
szüleinek.
– Egyes szám – javított ki. – Anyámra nem számíthatok, apámról pedig
nem tudom pontosan, hol tartózkodik. Rengeteget utazik. Titkos
megbízatások. Könnyen lehet, hogy Vientianéban van; azt mondják,
nyüzsög ott a CIA.
– Nincs egy hely, amit az otthonának nevezhetne? – kérdeztem.
– Juliannel mindig otthon éreztem magam, de aztán pipa lett rám, hogy
elfelejtettem az antibébit. Hirtelen haragú, nagyon. “Ha vigyáznom kell –
ordítozott velem –, akkor lelohad a spontaneitásom, nem érted?!”
Juliannek az az elmélete, hogy a nők minden férfit ki
akarnak herélni, s ennek egyik módja, hogy lelohasztják a
spontaneitását.
– És maga otthon érezte magát vele?
– Mindenről tudtunk beszélni – mondta boldog és
emlékező mosollyal, amint megint hatni kezdett rá a szer. –
Művészetről és szexről és James Joyce-ról és a
pszichológiáról.
– Nem volna szabad ilyesmit szívnia! – tiltakoztam.
– Port? Miért? A por nem ártalmas. Az LSD, az más. Julian megpróbált
rávenni, de én nemet mondtam, mert nem akarom megcsonkítani a
kromoszómáimat.
Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, egyetlen szavát
sem értem, de ugyanakkor bevallom, megerőltetés nélkül
hosszú ideig elhallgattam volna. Volt ebben a lányban
valami nemes édesség, ami engem Miss Keene-re
emlékeztetett. Képtelen összehasonlítás volt, persze, de hát
úgy látszik, már én is fel voltam dobva, ahogy ő mondaná.

Tizenharmadik fejezet
Amikor egy vonat nagyvárosba gördül be, az engem mindig egy nyitány
záróakkordjaira emlékeztet. Hosszú utunk természeti és városi
motívumai itt újra felhangzanak: egy gyárat hirtelen mező

vált fel, az autóút szeletét egy bekötőút, a gáztartályokat
modern templom, aztán a házak egymás sarkára lépnek, a
Fiat-kocsik hirdetése közelebb zsúfolódik egymáshoz, s a
kalauz, aki a reggelit hozza, buzgón siet a folyosón, hogy
felébresszen valamely fontos utast: az utolsó termőföldek is
elfogytak, s végül már csak házak, házak, aztán: Milánó –
villantják föl a táblák.
Azt mondtam Tooleynak: – Megérkeztünk. Ebédelni kellene. Az utolsó
lehetőség a tisztességes étkezésre…
– Az édesanyja... – kezdte Tooley.
– Augusta néném. Már itt is van.
A folyosón a kalauz lépkedett előtte (tudnom kellett
volna, hogy ő a fontos utas), és máris a mi fülkénk
ajtajában állt, az orrát húzogatta. – Hát ti mit műveltek itt?
– kérdezte.
– Füstöltünk és beszélgettünk – feleltem.
– Milyen rendkívül vidám vagy, Henry. Alig ismerek rád. –
Újra szippantott a levegőből. – Az ember azt hinné, hogy
szegény Wordsworth is velünk utazik.
– Hát ez isteni! – kiáltott fel Tooley. – Hogy maga ismeri
Wordsworthöt.
– II y a un monsieur, qui vous demande, madame – szakította félbe a
kalauz, és a néném mögött, egy guruló újságosstand és egy guruló italkocsi
mögött nagyon magas, sovány férfit vettem észre: ápolt, szép fehér haja
volt, és esernyőjével hadonászott.
– Ez Mario – közölte a néném, és még csak meg sem
fordult. – Írtam neki, hogy szükségünk lesz ebédre. Már
biztosan megrendelte. Jöjjön, kedvesem, gyere, Henry, nem
vesztegethetjük az időt. – S előttünk szállt le a lépcsőn,
egyenest az ősz hajú férfi karjába hullott, aki egy pillanatra
acélos erővel tartotta a levegőben. – Madre mia, madre mia –
mondta kifulladtan, és elejtette az esernyőjét, oly óvatosan
tette le a peronra a hölgyet, mintha összetörhetné. Ami
Augusta nénémmel kapcsolatban elég nevetséges elképzelésnek hatott.
– Miért szólít anyjának téged? – suttogtam. Talán a kábítószer hatása
volt, de bennem rendkívüli viszolygás ébredt a férfi iránt, aki most Tooley
kezét csókolgatta.

– Csecsemő kora óta ismerem – magyarázta Augusta néni. – Ez
Mr. Visconti fia.
A maga színpadias módján nagyon jóképű férfi volt,
korosodó színész benyomását keltette. És azt meg
éppenséggel nem szerettem, hogy műsorának fogásaival
próbálta elkápráztatni Tooleyt. Először nagynénémet
köszöntötte színpadias érzelmi kitörésével, és most Tooleyt
vezette az orrunk előtt a peronon az étteremhez, rúdjánál
szorongatta az esernyőjét, nyelét pedig püspöki botként
tartotta fel. Fehér hajú feje úgy hajlott Tooley fölé, mintha
egy hipnotizáló püspök nevelné tisztaságra megtért hívét.
– És mi a foglalkozása, Augusta néni?! Színész?
– Verses drámákat ír.
– Megél abból?
– Mr. Visconti egy kis pénzt hagyott rá még a háború
előtt. Szerencsére svájci frankban. De az a gyanúm, hogy
nőktől is elfogad pénzt.
– Ami az ő korában meglehetősen undorító – jegyeztem
meg.
– Megnevetteti a nőket, ez a tehetsége. Nézd, Tooley is
hogy nevet már. Az apja is pontosan ilyen volt. Ez a legjobb
módja a nők megnyerésének, Henry. Mert a nők
bölcsebbek, mint a férfiak. A nők arra is gondolnak, hogy a
két szerelmeskedés között is el kell tölteni valahogy az időt.
Az én fiatal koromban nagyon kevés nő dohányzott.
Vigyázz, a kocsi!
Éreztem, hogy az agyamban ravaszul dolgozik a marihuana. –
Mariónak akkor kellett születnie, amikor te jóba voltál Mr. Viscontival. Az
anyját ismerted?
– Csak futólag.
– Bizonyára nagyon szép asszony volt.
– Nem vagyok elfogulatlan bíró. Én gyűlöltem azt az
asszonyt, ő is gyűlölt engem. Mario viszont mindig úgy
gondolt rám, mint igazi anyjára. Mert az igazit Mr. Visconti
csak szőke tehénnek nevezte. Német nő volt!
Mario Visconti mindnyájunknak saltimbocca romanát rendelt, és hozzá
egy üveg frascatit. A néném olaszul kezdett vele beszélni. – Meg kell

bocsátanod – mondta a néném –, de Mario nem beszél angolul, és annyi,
annyi éve nem láttuk egymást.
– Maga beszél olaszul? – kérdeztem Tooleyt.
– Egy szót se.
– Ahhoz képest egész jól eltársalogtak.
– Mert a férfi nagyon kifejező volt.
– És mit fejezett ki?
– Hogy tetszem neki. Mit jelent olaszul coure?
Bosszúsan néztem Mario Viscontira, és egyszerre csak
észrevettem, hogy sír. Rengeteget beszélt, s magyarázatul
még a kezét is használta, sőt egyszer felkapta az
esernyőjét, és a feje fölé tartotta. Egy-egy mondat között, a
rövid szünetekben pedig jókora adagokban gyömöszölte a szájába a
saltimbocca romanát, csinos arca ráhajolt a tányérra, úgyhogy a villának
nagyon rövid utat kellett megtennie a szájához, s a könnyeknek ugyancsak
rövid utat a tányérig. Még szerencse, hogy a hús eleve sós volt. Néném
egy csutakká tekert csipke zsebkendőt nyújtott át neki,
mellyel először a szemét törölte meg, majd elegánsan
elhelyezte a felső zsebében, csak egy kis csücske látszott
ki. Aztán a bor miatt próbált zsörtölődni, holott nekem
például nagyon ízlett, s odaintette a pincért, hogy cserélje
ki. S csak akkor kezdett el újra könnyeket hullatni, amikor
már megkóstolta az újabb palack bort. Megfigyeltem, hogy
a pincérek éppoly közönyösen szemlélték a jelenetet, mint
a mozijegyszedő nők a filmet, amelyik már egy hete fut a
műsoron.
– Nem szeretem a síró férfiakat – mondtam Tooleynak.
– Maga még sose sírt?
– Nem – mondtam, és aztán a rend kedvéért
hozzátettem:

Nyilvánosan
soha.

A
pincér
mindnyájunknak háromszínű fagylaltot szolgált fel. Én ezt
nagyon veszélyesnek tartottam, tehát hozzá se nyúltam.
De Marióé gyorsan eltűnt, s azt is észrevettem, hogy a
könnyei megüvegesedtek, mintha a jég megfagyott volna a
könnyzacskóiban. Zavart, fiús mosollyal nézett a nénémre,
és ez nem nagyon illett fehér hajához: ekkor néném titokban
odacsúsztatta a pénztárcáját, hogy abból fizessen.

Attól féltem, hogy a vonat lépcsőjénél, a búcsúölelésnél
Mario ismét sírni kezd, de ehelyett egy apró,
csomagolópapírba burkolt csomagot adott át, majd
csendesen elvonult, feje fölé tartva az ernyőjét, hogy
elrejtse felindultságát, vagy akár annak a hiányát.
– Ez is megvolt – mondta a néném nyugodt merengéssel.
Tooley eltűnt – gyanúm szerint a mellékhelyiségben, hogy
elszívjon egy cigarettát –, és én eltökéltem, hogy gondjairól
beszámolok Augusta nénémnek.
De amikor leültem melléje, kiderült, hogy ezúttal neki
lesz elbeszélnivalója. – Mario elég öregnek hatott – mondta
–, vagy... és ezen tűnődöm… talán festi a haját. Nem lehet
több negyvenöt évesnél. Legfeljebb negyvenhat. Az
évszámokkal mindig bajban vagyok.
– Annál biztosan öregebbnek látszik. Talán a költészettől.
– Engem sosem érdekeltek az esernyős férfiak – mondta
a néném –, de gyerekkorában elragadó volt. – Kinézett az
ablakon, és magam is kinéztem: egy vörös téglás lakótelep
maradt el éppen a vágány mentén, s a túlnani hegyen egy középkori
falucska bukott a bástyák mögé.
– Miért zokogott? – kérdeztem.
– Dehogy zokogott. Nevetett – mondta a néném. – Hogy megértsd ezt a
Mr. Viscontit... nem láttam Mariót harminc éve. Akkor nagyon édes fiú
volt, talán túlságosan is édes. Jött a háború, elszakadtunk egymástól.
– És az apja?
– Az a Mr. Visconti édességgel nem vádolható. Az inkább
bájos volt. És szörnyű szélhámos. Roppant nagylelkű, ha
indiánerekről volt szó, de az ember nem élhet indiáneren.
Az is lehet, igazságtalan vagyok, az ember akkor hajlamos
az igazságtalanságra, ha valakit nagyon szeret. És végül is
kezdettől fogva nagyon édes volt hozzám, ő helyezett el
Itáliában.
– Színháznál?
– Képtelen vagyok megérteni, miért ragaszkodsz csökönyösen
ehhez a színházhoz. “Színház az egész világ” – ez igaz, de
egy ilyen hasonlatnak rendszerint nincs értelme. Csak egy
közepes színész írhatta le ezt a sort, hiúságból,
másodrendűségében. Hébe-hóba Shakespeare igencsak

rossz írónak bizonyult, hogy milyen gyakran, arról
könnyűszerrel
meggyőződhetsz
egy
Shakespearebreviáriumból. Azok, akik az idézeteket szeretik, az
értelmetlen általánosítások rabjai.
Egy kissé meghökkentett néném váratlan támadása Shakespeare ellen:
talán azért bocsátkozott ebbe, mert ő is verses drámákat írt, mint
Mario? – Mr. Viscontiról kezdtél beszélni – emlékeztettem.
– El kell ismernem, nagyon kedves volt hozzám Párizsban. Mikor
elhagytam Currant, nagyon megtört a dolog. Apádhoz nem fordulhattam,
mert Angelicának megfogadtam, hogy nem jelentkezem, s amikor
végső összeveszésünk után Curran eltűnt, mindent
magával vitt, kivéve a templomi perselyben maradt
aprópénzt és tizenkét doboz szardíniát. Természetellenes
szenvedéllyel imádta a szardíniát. Azt állította, hogy
megnyugtatja az idegeit: szardíniát enni annyi, mint olajat önteni a
vízre. A perselyekben maradt elég pénz, hogy átkelésemet fedezze a
csatornán, és szerencsémre munkát kaptam a Rue de Provence-on. Ott
azonban nem éreztem igazán jól magam – hálás lehettem Mr.
Viscontinak, hogy elvitt Olaszországba. A munkám persze
ugyanaz volt, de élveztem az utazást egyik városból a
másikba.
És
minden
nyolcadik
héten,
amikor
visszatérhettem Milánóba, örülhettem, hogy viszontlátom
Mr. Viscontit. Az indiáner nagy lépés előre a szardíniához
képest. És az is előfordult, hogy váratlanul felbukkant
Velencében. Szélhámos volt, nem kétséges, de vannak
rosszabbak is, mint a szélhámosok. – Felsóhajtott, és
kinézett a Pó-síkság unalmas vidékére. – Egyre jobban
szerettem. Jobban szerettem, mint bármelyik férfit, akivel
valaha találkoztam, kivéve az elsőt, de az első, az mindig
külön eset.
– És hogyan sikerült visszavonulnod a pályáról? – kérdeztem. (Mármár hozzátettem, hogy a színpadról, de eszembe jutott, milyen
érthetetlenül utálja ezt a kifejezést a néném.) Tooley gondjáról
sem feledkeztem el, de méltányosnak éreztem, hogy
nagynéném előbb befejezhesse emlékezését, melyet a
találkozás bolygatott fel benne Mr. Visconti fiával.
– Jo nagybátyád rám hagyta minden pénzét. Ez nagy meglepetés volt.
A házát is, persze, de azzal nem tudtam mit kezdeni. Ott

omladozik ma is az autósztráda közelében. Én ráírattam a
házat Marióra, amikor a háború miatt elhagytam
Olaszországot, és gondolom, néha levisz oda egy-egy nőt,
hogy ősi családi palazzójában töltse a hétvégét. Mert
csakugyan Palazzo Viscontinak nevezi (egy kicsit sznob,
ellentétben az apjával). És ha egyszer majd bekötő utat
építenek az autósztrádához, akkor az állam köteles lesz
kártérítést fizetni, ha bizonyítani tudja, hogy a házat lakják.
– Miért nem mentél férjhez Mr. Viscontihoz, Augusta néni?
– Itáliában nincs válás, és Mr. Visconti, ha nem is gyakorló katolikus,
de vallása szerint az volt. Még ahhoz is ragaszkodott, hogy én áttérjek.
Ráadásul a feleségéé volt a vagyon, s ez sokban akadályozta Mr.
Viscontit, egészen addig, amíg meg nem kaparintotta
annak a pénznek a javát, amit Jo bácsi énrám hagyott. Én
elég nemtörődöm voltam azokban az időkben, és Mr.
Visconti nagyon jól érvelt. Még szerencse, hogy a palotát
senki sem akarta megvenni – az megmaradt nekem,
legalább egy időre. Viscontinak ugyanis nagy tervei voltak,
hogy friss zöldségfélét ad el különböző országoknak,
elsősorban Szaúd-Arábiának. Kezdetben, azt hiszem, maga
is őszintén hitte, hogy roppant vagyont szerez nekünk. Még
a felesége is kölcsönzött pénzt neki. Sose fogom elfelejteni azokat a
tárgyalásokat a római Excelsiorban azokkal az arab személyiségekkel, akik
hosszú lepelben, tucatnyi feleséggel s udvari ételkóstolóval érkeztek oda.
Mr. Visconti egy teljes emeletet bérelt az Excelsiorban. Képzelheted,
mekkora lyukat hasított ez Jo bácsi vagyonában. De amíg
tartott, nagyon romantikus volt. Mr. Visconti mellett nem
lehetett unatkozni. Még a Vatikánt is rávette, hogy tőkével
beszálljon, még bíborosokkal is koktéloztunk a Grand
Hotelben. A Grand valaha kolostor volt, úgy hiszem, ezért
érezték olyan otthonosan magukat bíboros uraimék. Már a
kapunál hosszú gyertyát tartó lakájok fogadták őket, és
nagyszerű látvány volt, amikor az arabok és a kardinálisok
találkoztak, a sivatagi burnuszok a vörös bársony
tonzúrafedőkkel, aztán a hajlongások és ölelések, a
személyzet térdhajtásai, a gyűrűk csókolgatása és az
áldásosztás. Az arabok persze csak narancslevet ittak, a
kóstolók pedig ott sorakoztak a bárpultnál, hogy

megvizsgáljanak minden korsót, s hogy alkalomadtán
maguk is lehajtsanak titokban egy-egy whiskyt szódával.
Mindenki nagyon élvezte ezeket a partykat, de ahogy
később kiderült, csak az araboknak volt rá igazi fedezetük.
– Mr. Visconti tönkrement?
– Még időben kiszállt az üzletből azzal, ami az én
örökségemből meg a felesége pénzéből maradt, de hogy
igazságosak legyünk, az enyémből valamit Marióra is
hagyott. Természetesen eltűnt egy időre, s csak aztán jött
vissza, mikor lecsendesültek a dolgok. A Vatikán, mint
emlékszel rá, nagyon kedvező üzletet kötött Mussolinival,
tehát amit Mr. Viscontin vesztettek, jelentéktelen összeggé
csökkent. Nekem meghagyott annyit, hogy tisztességesen
éljek, de a tisztesség engem sohasem érdekelt
különösebben. Még Havannába is elutaztam, mint
meséltem neked, és utána pedig egy időre visszatértem
Párizsba (Mario a milánói jezsuitáknál nevelkedett), és
ekkor találkoztam Monsieur Dambreuse-zel. Ám amikor ez a
kapcsolat is véget ért, visszautaztam Rómába. Abban
reménykedtem mindig, hogy egy szép napon Mr. Visconti
újra felbukkan. Szereztem egy kétszobás lakást, és egy kis félállást
vállaltam egy intézményben, a Messaggero mögött. Szürke, kispolgári élet
volt ez, annyi arab és annyi bíboros után. Curran és Mr. Visconti tönkretett.
Egyetlen férfi mellett sem szórakoztam olyan jól, mint kettejükkel.
Szegény Wordsworth! – tette hozzá a néném. – Ő már a
tartalék csapatban játszott. – Fiatalosan felnevetett, s a
kezét a térdemre tette. – És aztán – hála annak a
Magasságosnak!, ahogy Wordsworth szokta mondani –
éppen a félállásban dolgoztam a Messaggero mögött, amikor ki
sétál be a fogadószobába, mint Mr. Visconti. Merő
véletlenből. Nem is engem keresett. Mégis, milyen
boldogok voltunk! Milyen boldogok! Hogy újra találkoztunk.
A lányok nem is értették, amikor megfogtuk egymás kezét,
és ott azonnal táncolni kezdtünk a pamlagok között. Hajnali
egy óra volt. Nem is mentünk fel a szobába, hanem ki, az
épület elé, a sikátorba. Volt ott egy szökőkút, amolyan
állatformájú fejjel, s mielőtt megcsókolt volna, lelocsolta az
arcomat vízzel.

– Mi volt ez a félállás? – szakítottam félbe hirtelen. – És kik voltak
azok a lányok? És minek voltak ott pamlagok?
– Mit számít az ma már? – sóhajtott fel a néném. – Akkor
sem számított semmit, hiszen újra együtt voltunk, és ő
locsolt és locsolt, és csókolt és csókolt.
– Mégis meggyűlölted, azok után, amit veled tett.
A Velence-Mestre közti lagúnát átívelő hosszú hídra
gördültünk rá, de a gyönyörű városból semmi sem látszott,
csak sápadt, gázfelhőket okádó hatalmas kémények,
melyek bágyadtan villóztak a késő délutáni napfényben.
Nem számítottam nagynéném váratlan kitörésére. Őszinte
dühvel támadt rám, mint egy gyerekre, aki gondtalanul
összetörte azt a vázát, melyet esztendőkig szépségéért és
emlékéért dédelgetett. – Nem gyűlöltem én senkit! –
kiáltotta. – Senkit! Az ember megbánhatja a cselekedeteit, ha éppenséggel
hajlamos a marcangoló önsajnálatra, de utálatot érezni, azt soha! És ne
hidd, hogy a tied az igazabb erkölcs! Hát mit képzelsz, mit csináltam én a
Messaggero mögött abban a házban? Csaltam, igaz? Hát miért ne
csalt volna meg engem Mr. Visconti? De te egész vidéki
bankáréletedben sose csaltál, az biztos, mert semmit se
kívántál eléggé, se a pénzt, se a nőket. Úgy vigyáztál a
mások pénzére, mint egy nevelőnő, aki idegenek
gyermekeit pesztrálja. És látlak a kalickádban, ahogy
végtelen kupacban gyűjtőd a kis ötösöket, mielőtt átnyújtod
őket jogos tulajdonosuknak. Angelica úgy nevelt föl, ahogy
ő akarta, ez rendben van. Apádnak pedig nem volt sok
beleszólása. Mert ő is csalt, és bárcsak ezt örökölted volna
tőle. Akkor talán lenne bennünk is valami közös.
Ez megdöbbentett. Egy szót sem tudtam válaszolni. Arra
gondoltam, hogy leszállok a vonatról Velencében, de aztán
itt volt Tooley, és én felelősséget éreztem iránta. A füstös
állomás mocskával és zajával körülfogott minket. – Azt hiszem, meg
kell keresnem Tooleyt – mondtam, és ezzel elmentem, s otthagytam az
ágyán tollászkodó öreg hölgyet. Csak amikor becsuktam a fülkéje ajtaját,
akkor hallatott olyan hangot, ami kétségkívül kacaj lehetett.

Tizennegyedik fejezet
Boldog voltam, hogy megőriztem a higgadtságomat, de
igazából felháborodtam, és szükségem volt egy kis
gondolkodási időre, ezért leszálltam a peronra, és ennivaló
után néztem. Belgrádba csak holnap reggel érkezünk, ez
volt hát az utolsó alkalom. Egy mozgóárustól hat sonkatekercset
vettem, hozzá egy üveg chiantit meg némi édes kekszet. Korántsem
vetekedhetett ez az ebéd azzal, amit a Csirkebárból rendelhettem volna –
jutott eszembe szomorúan; micsoda kietlen állomás volt ez! Az utazás
néha nagy időpazarlás. Ezen a kora alkonyi órán, amikor a
nap már nem süt melegen, az árnyékok pedig lassan
beborították apró kertemet, ezen az órán én már a sárga
öntözőkannámat venném elő, és megtölteném a kerti
csapnál… Tooley hangja szólított.
– Nem szerezne nekem egy kis Colát?
– A vonaton sehol sem tarthatnánk jégen.
– Én a meleg Colát is szeretem.
“Ó, milyen képtelenség az egész!” – szerettem volna felkiáltani
hangosan, mert a mozgóárus nem fogadott el font bankjegyet, és a
tárcámban végveszélyre tartogatott
dollárjaimból
kellett
odaadnom neki kettőt, ráadásul visszaadni sem volt
hajlandó, holott én tudtam a pontos árfolyamot, és
követeltem tőle a visszajáró lírát.
– Julian egyszer csodálatos festményt készített egy Colás
üvegről – mondta Tooley.
– Ki az a Julian? – kérdeztem szórakozottan.
– A fiúm. Már meséltem róla. Élénksárgának festette a Colát. Mint a
fauve-isták – tette hozzá kihívóan.
– Festő, ugye?
– Ezért hiszi, hogy a Kelet fontos a számára. Ahogy Gauguinnak Tahiti.
Keleten akar tapasztalatot gyűjteni, mielőtt belekezd a nagy
vállalkozásba. Majd én megveszem a Colát.
Alig egy órát várakoztunk Velencében, de mire kigördültünk, már
besötétedett, és én nem láttam semmit – akár egyik angol állomásról
utaztam volna a másikra. Tooley mellettem ült, és a Coláját
szopogatta. Megkérdeztem tőle, mi lesz Julian nagy
vállalkozása.

– Egy hatalmas képsorozat, csodálatos színekben, a
Heinz-féle levesekről. Ha tehát egy gazdag ember
lakásának minden szobáját más és más levessel akarja
ékesíteni, megteheti. Mondjuk, halleves a hálószobájában,
krumplileves az ebédlőben, hagymaleves a társalgóban,
ahogy egykor a családi portrék. És ez mind csodálatos
színekkel, a fauve-isták modorában. A konzervdobozok
pedig biztosítják a sorozat egységét. Érti, mire célzok? Az
egész nagyon bensőséges lesz, nem kell hangulatot váltani,
ha az ember szobát változtat. Nem úgy, mintha az egyik
szobában például egy de Staël van, a másikban pedig egy
Rouault.
Egy vasárnapi melléklet emléke merült fel bennem hirtelen: – De
egyszer már festett valaki ilyen Heinz-féle konzervdobozt?
– Heinzet soha. Campbellt – felelte Tooley. – Azt igen:
Andy Warhol. Én is ezt mondtam tüstént Juliannek, amikor
először mesélt a vállalkozásról. De rögtön hozzátettem
persze: a Heinz-féle az olyan zömök, míg a Campbell-féle olyan
hosszúkás, akár az angol levélszekrények. Imádom a maguk
levélszekrényeit. Isteniek! De Julian kifejtette, hogy nem ez az alapkérdés.
Szerinte vannak bizonyos témák, amelyek hozzátartoznak egy
meghatározott korszakhoz és kultúrához, ahogy egykor az Angyali
üdvözlet. Botticellit nem becsülték le azért, hogy Piero della Francesca már
megfestette ugyanazt. Attól még nem volt utánzó. És gondoljon csak Jézus
születésére, abból mennyi van! Julian szerint mi a leveskorszakban élünk –
persze, nem pontosan ezt a kifejezést használta. Ő ezt
techno-strukturalista művészetnek hívja. Ezért hát, látja,
minél többen festenek levest, annál jobb. Az megteremti a
kultúrát. Egyetlen Jézus születése sose érte volna el a
célját. Észre se vették volna.
Mindig elvesztettem lábam alól a talajt, ha Tooleyval a
kultúráról vagy emberi tapasztalatról beszélgettem. Ez a
leány inkább a nagynéném szelleméhez állt közel: biztos
voltam benne, hogy Tooley sosem bírálta volna Mr. Viscontit
– elfogadná őt, mint ahogy elfogadta Julian vállalkozását, az
isztambuli utazást, az én társaságomat és a jövendő
gyermekáldást.
– Hol él az édesanyja?

– Azt hiszem, jelenleg Bonnban. Hozzáment valakihez, aki a Time-Life
nyugat-németországi és kelet-európai tudósítója, ezért hát sokat utaznak,
akárcsak apu. Akar egy cigarettát?
– Nem kérek. És maga is jobban tenné, ha kivárná a
következő határt.
Csaknem este fél tíz volt, amikor megérkeztünk
Sezanába. Egy komor határőr úgy mért végig minket,
mintha imperialista kémek lennénk. Apró csomagokkal súlyosan
megrakott vénasszonyok vonultak végig a betonozatlan peronon a III.
osztály felé. Akár egy népvándorlás, úgy bukkantak fel mindenütt, még a
tehervagonok között is, amelyek végig a vágány mentén
összekapcsolatlanul sorakoztak, és úgy rémlett, mintha soha többé
nem is kapcsolnák össze őket. Mintha senki se szállna fel,
és senki se szállna le. Nem voltak fények, nem volt
váróterem a láthatáron, hideg volt, és a fűtést se lehetett
megindítani. A túlnani országúton – ha egyáltalán húzódott itt
út – egyetlen kocsi se haladt. És egyetlen szálloda sem kínálta menedékét
az állomáson.
– Fázom – mondta Tooley –, lefekszem. – Búcsúzóul még egy
cigarettával kínált, de én visszautasítottam. Nem akartam magam bajba
keverni ezen a rideg határon. Újabb egyenruhás férfi nézett be
hozzám, és gyűlölettel pillantott a poggyásztartóban heverő
új bőröndömre.
Éjszaka felriadtam egy-egy pillanatra – Ljubljanában és
Zágrábban –, de semmit sem láttam, kivéve a vágány
mellett veszteglő targoncákat, melyek oly elhagyatottak
voltak, mintha már nem lenne mit felrakodni a
tehervagonokba, mintha senkinek se lenne ereje
megmozdítani őket, s a mi vonatunk volna az egyetlen,
mely egy eszeveszett mozdonyvezető parancsára gőzt
pöfékelve szalad-szalad, mert nem veszi észre, hogy megállt a
világ, s reánk se vár végállomás.
Belgrádban Tooley és én az állomás éttermében reggeliztünk: száraz
kenyeret, dzsemet és híg kávét, az ebédhez pedig megvettünk egy üveg
édes fehér bort, de szendvicset már nem kaptunk. A nénémet hagytam
aludni: nem volt ez olyan reggeli, amiért érdemes lett volna felköltenem.
– Maga miért megy Isztambulba? – kérdezte Tooley, és kanállal ette a
dzsemet; lemondott róla, hogy a kenyeret elmorzsolja.

– A néném szeret utazni.
– De miért éppen Isztambulba?
– Ezt nem kérdeztem tőle.
A mezőkön lovak poroszkáltak csendesen, boronát
húztak maguk után. Visszaérkeztünk az iparosítás előtti
korba. Tooley és én, mindketten levertek voltunk, de még
nem jutottunk el utazásaink mélypontjára, csak akkor,
amikor Szófiában esteledett ránk, és mi megpróbáltunk valami ennivalót
vásárolni, de a bolgár pénzen kívül csak égbekiáltó árfolyamon fogadtak el
valutát, és amikor még ebbe is belementem, akkor is csak langyos kolbász
volt kapható, valami durva, felismerhetetlen húsból, továbbá csokoládés
keksz, melyet csokoládépótlóból készítettek, s valami rózsaszín, híg bor. A
nénémet alig láttam egész nap, csak egyszer nyitott be hozzánk, gyorsan
visszautasította Tooley utolsó csokoládéját, majd szomorúan és váratlanul
kitört:
– Pedig azelőtt hogy szerettem a csokoládét! Öregszem!
– Tehát ez a híres Orient expressz – jegyezte meg Tooley.
– Már ami megmaradt belőle.
– Isztambulban se lehet sokkal rosszabb, igaz?
– Még sose jártam ott, de nem hiszem.
– Most mindjárt rám szól, hogy ne szívjak többet, mert újabb határ
következik.
– Mindjárt három határ is – mondtam, és megnéztem a menetrendet: –
Alig négy óra alatt. A bolgár határ, a görög-macedón határ és a török határ.
– Könnyen lehet, hogy ez az igazi luxusutazás – mondta Tooley –
olyanoknak, akiknek nincs sietős dolguk. Mit gondol, van
szülész-nőgyógyász ezen a vonaton? Még jó, hogy nem
vagyok a kilencedik hónapban, különben most nem
tudnám, mi lesz a fiam: bolgár, török vagy... mi volt a
harmadik?
– Görög-macedón.
– Ez nagyon spécinek hangzik. Én ezt választanám.
– Nemigen lenne választása.
– Kibírnám. Ha mondják, hogy nyomjam, majd nem nyomom. Csak a
görög-macedón határ után. Meddig leszünk Görögország-Macedóniában ?
– Csak negyven percig – feleltem.
– Az istenit neki, ez nagyon bonyolult. Gyorsan kéne dolgoznom. – De
hozzátette: – Nem is olyan vicces. Be vagyok ijedve. Mit fog szólni Julian,

ha megtudja, hogy ebben a hónapban sem jött meg? Komolyan azt
reméltem, hogy majd a vonat kirázza, és akkor minden rendben lesz.
– De hát nemcsak a maga hibája, legalább annyira Juliané is.
– Az nem úgy van, mióta a pirula van. Most már csak a
lány felelős. És én tényleg elfelejtettem. Ha altatót szedek,
akkor dinkán ébredek, és azért felejtem el, ha meg
benyomok egy methedrine-t, hogy klasszul ébredjek, akkor meg olyan
feldobott vagyok, hogy az unalmas dolgokra nem emlékszem: lásd antibébi
tabletta, mosogatás és hasonlók. De ezt mind hiába magyarázom Juliannek.
Úgy érzi majd, hogy lépre csalták. Gyakran érzi, hogy lépre csalják.
Szerinte először a családja csalta lépre, aztán csaknem
lépre csalta Oxford – onnan hát elszelelt, diploma nélkül.
Végül csaknem lépre csalták a trockisták is, de azt még
idejekorán észrevette. Ezeket a csapdákat mindig látja jó
előre. De én, Henry, én nem akarom lépre csalni. Komolyan mondom.
És képtelen vagyok magát Henrynek szólítani. Cseppet sem hangzik igazi
névnek. Nem szólíthatnám Smudge-nak?
– Miért Smudge-nak?
– Volt egyszer egy kutyám, Smudge-nak hívtam. Sokat beszélgettem
vele is. Amikor apu és anyu elvált, neki meséltem el a
szörnyű részleteket. Mindent... a lelki gyötrésről.
Hozzám dőlt a kupéban. Kellemes volt a hajának illata.
Gondolom, ha többet tudnék a nőkről, felismertem volna a
samponját, amit Párizsban szerezhetett be. A keze a térdemen
nyugodott, és hatalmas karórája rám villant: óriás, üres, fehér lapjával és a
négy vörös számmal: 12, 3, 6, 9, mintha ezek lennének a fontos órák,
amelyekre emlékezni kell – az órák, amikor gyógyszert illik bevenni.
Eszembe jutott Miss Keene apró arany karórája, olyan volt, akár egy
babáé. Sir Alfred ajándékozta neki a huszonegyedik születésnapjára. Apró
keretébe mégis odavéstek minden órát, mintha egyik sem lett volna
elhanyagolható, s mindegyikre külön feladat jutna. Tooley órája viszont az
én életem legtöbb idejét megsemmisítette. Nem voltak rajta
azok az órák, amikor az ember csöndben ül, és egy
kézimunkázó hölgyet figyel. Úgy éreztem, hogy amaz
éjszakán, ott Southwoodban, hátat fordítottam a családi
otthon lehetőségének, és most ezért rázkódom a bulgáriai
sötétség két partja közé hasított fényben.

– Mi volt az a lelki gyötrés? – Nekem kellett kérdeznem,
mert ez volt az egyetlen módja, hogy utat leljek ebben az új
világban, de a kérdezősködés sosem volt szokásom.
Esztendőkön át tőlem kérdeztek az emberek: “Milyen tröszt
részvényét ajánlja?” “Nem kellene eladnom a száz
Birodalmi
Dohányt,
mielőtt
kihozzák
az
újabb
tüdőrákvizsgálatok eredményét?” S miután visszavonultam,
mindazokra a kérdésekre, melyek bennem felmerültek, ott
volt a válasz a Mindenki a maga kertésze című folyóiratban.
– Az egyetlen lelki gyötrés, aminek szemtanúja voltam –
mesélte Tooley: – Egyszer apa felébresztette anyát, hogy
igya meg a kora reggeli teát. Erről jut eszembe, nem
hiszem, hogy ez a szörnyű bolgár kolbász jót tett az
emésztésemnek. Borzasztó hascsikarásom van. Megyek és lefekszem.
Mondja, nem lóhús volt ez?
– Én mindig úgy tudtam, hogy a lóhúsnak édeskés az íze.
– Jaj, Smudge – szólt rám –, nem kértem kimerítő választ,
sem pontos információt. – Odaszorította az ajkát az
arcomra, s ezzel eltűnt.
Kissé nyugtalanul sétáltam végig a folyosón, hogy megkeressem
Augusta nénit. Egész nap alig láttam, s úgy éreztem, hogy Tooley
problémáját meg kell osztanom vele. Egy bédekkert olvasott a néném,
amikor rányitottam, a térdén kiterítve feküdt Isztambul térképe: mint egy
tábornok, aki ütközetre készül.
– Bocsánatot kérek a tegnap délutánért, Augusta néni – mondtam –,
igazán nem akartam rosszat mondani Mr. Viscontira. Hiszen nem ismerem
a körülményeit sem. Mesélj róla egy kicsit.
– Igazán lehetetlen ember volt – kezdte rá a néném –, de
én szerettem, és hogy a pénzem nála úszott el, az volt a
legkisebb hibája. Mert különben az volt, amit manapság
kollaboránsnak neveznek. A német megszállás alatt a náci
hatóságok művészeti tanácsadójaként működött, és
Mussolini halála után nagyon gyorsan kellett elhagynia
Itáliát. Göring nagy képgyűjteményt szerzett, de olyan
helyről még ő sem tudott könnyen lopni, mint például az
Uffizi, ahol a gyűjteményt gondosan nyilvántartották. Mr.
Visconti viszont jól ismerte a nyilvántartásba nem vett
képeket, mindazokat a rejtett kincseket az eldugott

palazzókban, olyan düledező kastélyokban, amilyen Jo
bácsié volt. A szerepe, persze, gyorsan közismertté vált, és
pánik tört ki minden vidéki városban, ahol Mr. Visconti
megjelent, hogy a helybeli tavernában költse el ebédjét.
Még nagyobb baj volt az, hogy ezt a piszkos játékot sem
tudta tisztességesen játszani, különben a németek
gondoskodtak volna a mentéséről. Kezdett nagy pénzeket
keresni evvel a machinációval, de nem adott le semmit a
németeknek – ez hozzájuttatta ugyan egy kis készpénzhez
meg néha egy-egy képhez, ami neki megtetszett, de ezzel
csak ellenségeket szerzett, s a németek is kezdtek rájönni,
mit művel. Szegény vén ördög – tette hozzá –, nem volt
egyetlen barátja sem, akiben bízhatott. Mario még a jezsuitáknál járt
iskolába, nekem pedig a háború kitörésekor vissza kellett térnem Angliába.
– És mi történt vele végül?
– Hosszú ideig én is azt hittem, hogy a partizánok végezték ki, mert
sose hittem el azt a történetet a gondolással. Gyanúm szerint
ezt valakivel ő terjesztette magáról. Mr. Visconti, már
mondtam neked, nem volt az a férfi, aki késsel vagy ököllel
küzd. Az ilyen harcias férfiak nem élnek sokáig, márpedig
Mr. Visconti a túlélés szakembere. És lám, a vén csibész – mondta
néném gyengéd elérzékenyüléssel – mind a mai napig él. Legalább
nyolcvannégy, egy nappal sem kevesebb. Most levelet írt Mariónak, Mario
pedig nekem, ezért ültünk fel erre az isztambuli vasútra, te meg én.
Mindezt nem magyarázhattam el Londonban, mert olyan bonyolult az
egész, s különben sem ismertelek elég jól. Istennek hála ezért az
aranyrúdért, ez minden, amit mondhatok.
– Aranyrúd?
– Ne törődj vele. Nem ide tartozik.
– A londoni repülőtéren meséltél nekem az aranyrúdról. De
igazán kérdezlek, Augusta néni.
– Ez nem az. Ez egészen más. Az egy nagyon pici
aranyrúd volt. És ne szakíts félbe. Most szegény Mr.
Viscontiról mesélek. Az a gyanúm, elég sanyarú időket élt
meg.
– Hol él most? Isztambulban?
– Jobb, ha nem tudod, mert van még egy-két ember a nyomában. Ó,
istenem, nagyon nehezen menekült meg, annyi szent. Mr. Visconti jó

katolikus volt, de ugyanakkor nagyon-nagyon antiklerikális, és a végén
mégis a papságnak köszönheti a menekülését. Bement Rómában egy papi
üzletbe, amikor már nagyon közeledtek a szövetségesek, és egy vagyont
fizetett ki egy teljes Monsignore-felszerelésért, beleértve a bíbor harisnyát
is. Azt mesélte, hogy egy barátjánál odaveszett a teljes ruhatára valami
bombatámadás alatt, az üzletben pedig úgy tettek, mintha elhinnék.
Akkor aztán a bőröndjével bement a Hotel Excelsior
vécéjébe, abba a hotelbe, ahol a rengeteg koktélpartyt
adták a kardinálisoknak, és átöltözött. Messzire elkerülte a
portát, de elég balga volt, hogy bekukkantson a bárba –
igaz, tudta, hogy a bármixer nagyon öreg és rövidlátó. Arról
még te is hallottál, hogy azokban az időkben egy csomó
lány járt be a bárba német tiszteket felcsípni. Az egyik lány,
gondolom, a szövetségesek közeledtének hatására, crise de
conscience-be esett. Nem volt hajlandó felmenni a fiúja
hálószobájába, siratni kezdte elveszett ártatlanságát,
esküdözött, hogy sose esik többé bűnbe. A tiszt egyre több
és több itallal udvarolt neki, de ő minden pohárral
vallásosabb lett. Akkor aztán kiszúrta Mr. Viscontit, aki egy
sötét sarokban csak egy gyors whiskyt öntött le.
“Atyám! – kiáltott rá. – Gyóntass meg.” Képzelheted a
feszültséget a bárban, kintről a kiürítés lármája, a síró
gyerekek, az emberek, akik a maradék italt fogyasztják,
fejük felett a szövetséges repülőgépek...
– Te kitől hallottad a sztorit, Augusta néni?
– A lényegét Mariónak mesélte el Mr. Visconti, amikor eljutott
Milánóig, a többit meg én magam is el tudom képzelni. A legjobban
szegény Mr. Viscontit, a bíbor harisnyájában. Ahogy azt mondja:
“Gyermekem, ez a hely nem alkalmas a gyóntatásra.”
“Ne törődjön a hellyel. Mit számít a hely? Mindnyájan
meghalunk, és én halálos bűnben égek. Könyörgök,
Monsignore!” (Mert ekkor vette észre a harisnyát.) Mr.
Viscontit nagyon idegesítette, hogy akkora feltűnést keltett.
“Gyermekem – csitította a lányt –, végveszély esetén a
bűnbánat egyszerű ténye is elég.” De nem úszta meg ilyen
olcsón, ezt a lányt nem lehetett lerázni, hogy “az üzlet
felszámolása miatt kiárusítás féláron”. A lány a lábához
vetette magát. Letérdelt. “Kegyelmes uram!” – kiáltott fel,

mert megszokta, hogy a tiszteknek is magasabb rangot
ajándékoz: egy kapitánynak mégis tetszik, ha őrnagynak
szólítják.
“Nem vagyok püspök – mondta Visconti –, csak egy szegény
Monsignore.” Mario alaposan kifaggatta apját erről a részletről, és
én igazán nem tettem hozzá semmit. Ha bárki kitalált
belőle valamit, az csak Mario. Jusson eszedbe, hogy
mégiscsak verses drámákat ír.
“Atyám – könyörgött neki a lány, és nem tágított –, segíts rajtam!”
“A gyónás titkossága!” – könyörgött viszont Mr. Visconti.
Mert eddigre már, láthatod, egymásnak könyörögtek, a lány
Mr. Visconti térdét simogatta, míg ő a lány fejét, persze
csak egyházi keretek között. Talán ez a simogatás tette,
hogy a német tiszt türelmetlenül beavatkozott.
“Az isten szerelmére, Monsignore – mondta a német –, ha gyónni akar,
hát gyónjon. Itt a szobám kulcsa, ott találja a folyosó végén, a vécén túl.”
Így vonult el Mr. Visconti a hisztériás lánnyal – még jó, hogy eszébe
jutott, és a whiskyjét gyorsan letette. Nem volt más választása,
bár ő maga harminc éve nem gyónt, és a gyóntató szerepét
különben sem tudta. Szerencsére a szobában zörgött a
légkondicionáló berendezés, amitől érthetetlen lett a
suttogás, a lányt pedig alkalmasint saját szerepe foglalta el,
így nem ért rá odafigyelni az övére. Mr. Viscontinak csak annyi ideje
maradt, hogy leült az ágyra, félresöpörte a német acélsisakját és a
pálinkásbutykosait; a lány máris a részleteknél tartott. Mr. Visconti szerette
volna az egész dolgot gyorsan lerázni, amint csak lehet, de ahogy
Mariónak mesélte, képtelen volt legyőzni azt a
kíváncsiságát, amit a lány ébresztett benne. Szeretett volna
egy kicsivel többet is megtudni róla. Hiszen végül is
novícius volt, ha nem is az egyházi értelemben.
“Hány alkalommal, gyermekem?” Erre az egyházi formulára
még serdülő korából emlékezett.
“Hogy kérdezheted ezt, atyám? Éjjel-nappal, a megszállás óta. Végül is
a szövetségeseink voltak, atyám.”
“Úgy van, úgy van, gyermekem.” El tudom képzelni, mennyire élvezte
Mr. Visconti a lehetőséget, hogy egy-két dolgot így is
tanulhat, bár közvetlen életveszélyben volt. Mr. Visconti

nagyon kéjsóvár embernek született. Most is azt kérdezte:
“És mindig ugyanúgy, gyermekem?”
A lány meglepetten nézett rá: “Hogy képzeled, atyám, hát minek nézel
te engem?”
Mr. Visconti a lányra nézett, ott térdelt előtte, s én biztos
vagyok benne, hogy szerette volna ledönteni. Mr. Visconti
mindig nagy döngető volt. “Természetellenes dolgokat is,
leányom?”
“Mi neked a természetellenes, atyám?” Mr. Visconti elmagyarázta.
“De hát az aztán végképp nem természetellenes, atyám.”
Volt egy kis vitájuk azon, hogy mi a természetes és mi
nem, Mr. Visconti pedig izgatottságában egészen
elfelejtkezett a veszélyről, amíg egyszer csak kopogtattak
az ajtón, és Mr. Visconti egy félresikerült keresztvetéssel eldünnyögte
azt, ami a légkondicionáló zaján keresztül feloldozásnak hangzott. A német
tiszt épp a közepén lépett be, és azt mondta: “Siessünk, Monsignore,
fontosabb ügyfelet hoztam.”
A bárba ugyanis lejött egy utolsó martinira a tábornok felesége,
mielőtt elmenekül az éjszaka folyamán, és meghallotta, mi
történt. Egyetlen korttyal húzta le a martiniját, és
ráparancsolt a tisztre, hogy intézze el az ő gyónását is.
Így került újra csapdába Mr. Visconti. A Via Venetón már iszonyú
volt a zaj, ahogy a tankok dübörögtek kifelé Rómából. A
tábornok felesége üvöltve sorolta a bűneit Mr. Viscontinak.
Elég férfias hangja volt, Mr. Visconti úgy érezte, mintha
gyakorlótéren volna. A foga is összekoccant, a lába
remegett a bíbor harisnyájában, amikor a tábornokné így mordult rá:
“Házasságtörés, háromszor.”
“Férjezett vagy, leányom?"
“Persze hogy férjezett. Hát mit képzel? Én vagyok a Frau General.”
(Azt már elfelejtettem, hogy milyen csúf német neve volt.)
“És tud erről a férjed?”
“Persze hogy nem tud. Ő nem pap.”
“Akkor a hazugság bűnében is vétkes vagy.”
“Igen, igen, persze, ez nyilvánvaló, de most sietned kell, atyám. Már
bepakoltunk a kocsiba. Néhány perc múlva indulunk Firenzébe.”
“Más meggyónnivalód nincs?”
“Semmi fontosabb.”

“Miséről sem hiányoztál?”
“Hát néha igen, atyám. Háború van.”
“Húst pénteken?”
“Elfelejti, atyám, hogy azt már engedélyezték. Ezek a szövetségesek
gépei a fejünk felett. Azonnal indulnunk kell.”
“Istent nem lehet sürgetni, gyermekem. Tisztátalan gondolatokba
elmerültél-e?”
“Atyám, vegye úgy, hogy mindenre igent mondtam, de adjon
feloldozást. Indulnom kell.”
“Én azt hiszem, hogy nem vizsgáltad meg elég alaposan a
lelkiismeretedet.”
“Ha nem adsz nekem azonnal feloldozást, letartóztatlak szabotázsért.”
Mire Mr. Visconti: “Jobb lenne, ha egy helyet kínálnál nekem a
kocsidban. Akkor még ma éjszaka befejezhetjük a gyóntatást.”
“A kocsiban nincs hely, atyám. A sofőr, a férjem,
jómagam és a kutyám: egyszerűen nincs hely még egy
utasnak.”
“Egy kutya nem foglal el helyet. Az öledbe is veheted.”
“Ez egy ír farkaskutya, atyám.”
“Akkor itt kell hagynod a kutyát” – jelentette ki határozottan Mr.
Visconti, és ekkor a kocsi kipufogója már akkorákat dörrent, hogy Frau
General bombabecsapódásnak vélte.
“Wolfra a személyes védelmem miatt van szükségem, atyám. A háború
nagyon veszélyes egy asszonyra.”
“Te az anyaszentegyház védelme alatt fogsz állni – mondta Mr.
Visconti –, éppúgy, miként a férjed.”
“Wolfot nem hagyhatom itt. Ő az egyetlen, akit szeretni
tudok ezen a világon.”
“Én azt hittem, hogy a három házasságtörés, továbbá egy férj...”
“Nem jelentenek nekem semmit.”
“Akkor az a javaslatom – folytatta Mr. Visconti –, hogy itthagyjuk a
tábornokot.” És így is történt. A tábornok éppen a hotelportást szidta le
valami elveszett szemüvegtok miatt, amikor Frau General beült
a sofőrhöz, Mr. Visconti pedig a hátsó ülésre, Wolf mellé.
“Hajtson!” – adta ki a parancsot a tábornokné.
A sofőr habozott, de jobban félt a feleségtől, mint a
férjtől. A tábornok kiszaladt az utcára, ordítozott utánuk,
amikor elhajtottak – de egy tank is megállt, hogy utat engedjen a vezérkari

kocsinak. Senki se ügyelt a tábornok kiáltozására, kivéve Wolfot. Felugrott
hát Mr. Viscontira, s büdösebb részeit odanyomta az arcába, lerúgta Mr.
Visconti
papi
kalapját,
és
dühödten
ugatott,
hogy
kiszabadulhasson. Meglehet, a tábornokné imádta Wolfot,
de a tábornok volt az, akit viszont Wolf imádott.
Feltehetően a tábornok foglalkozott etetésével és
sétáltatásával. Mr. Visconti elvakultan tapogatózott az
ablakkilincs után, de mielőtt lehúzhatta volna az ablakot,
Wolf kiugrott, pontosan az őket követő tank alá. Az laposra
hengerelte. Mr. Visconti, ahogy hátranézett, csak azt látta,
hogy valami lapos fekszik ott, mint egy gyerekek számára
készített állatformájú keksz.
Így szabadult meg Mr. Visconti a kutyától és a tábornoktól
egyszerre, és meglehetős kényelemben juthatott el
Firenzéig. A szellemi kényelem, az már más kérdés volt,
mert a tábornok özvegye hisztérikus lett a gyásztól. Azt
hiszem, Curran egy rituális csont formájában adta meg,
amit persze a szegény állat, a haldokló kutya, már nemigen
tudott elrágni. A brightoni tengerparton rengeteg kutyát
ütöttek el a kocsik. A rendőrséget eléggé bosszantotta,
hogy addig nem vihették el a tetemeket, amíg Curran meg
nem érkezett, hogy feloldozást adjon a holttestnek is. De
Mr. Visconti, mint már mondtam, nem volt vallásos ember,
és azok a vigaszok, amelyeket felkínált, gyarlók és
elégtelenek, ebben, biztos vagyok. Talán szóba hozta, hogy
mindez a tábornokné bűnhődése bűneiért (mert Mr.
Viscontiban volt egy kis szadizmus), purgatórium, amelyet a földön járunk
végig. Szegény Mr. Visconti, nehéz dolga lehetett egész úton Firenzéig.
– És mi lett a tábornokkal?
– Elfogták a szövetségesek, ha jól tudom, de arra már nem emlékszem,
vajon Nürnbergben felakasztották-e.
– Mr. Viscontinak sok bűn nyomhatja a lelkiismeretét.
– Mr. Viscontinak nincs lelkiismerete – jelentette ki nagynéném
örvendve.

Tizenötödik fejezet

A török határ után valamely ismeretlen okból egy rozzant, kopott
eleganciájú étkezőkocsit csatoltak az expresszvonathoz,
amikor már igazán késő volt kiélvezni. Nagynéném ezen a
napon korán kelt, és együtt ültünk le egy pompás kávéra,
pirított kenyérre és dzsemre: Augusta néni még ahhoz is
ragaszkodott, hogy ráadásul egy kis könnyű vörös bort
igyunk, bár én nem szoktam hozzá a kora reggeli borhoz.
Az ablakon túl messze nyúló zöld mező hullámzott, egészen
a sápadt, halványzöld horizontig. A levegőben az utazás
végének csevegő vidámsága lebegett, és a kocsit eddig
ismeretlen utasok árasztották el: egy overallos vietnami egy
rövidnadrágos, borzas lánnyal fecsegett, velük utazott két amerikai, a
férfinak éppoly hosszú volt a haja, mint a lánynak; egymás kezét fogták. A
második csésze kávéról már lemondtak, miután gondosan megszámolták a
pénzüket.
– Hol van Tooley? – kérdezte a néném.
– Rosszul érezte magát tegnap éjszaka. Igazán nyugtalanít ez a lány,
Augusta néni. A fiúja autóstoppal jön le Isztambulig. Lehet, hogy meg sem
érkezik. Vagy talán továbbállt már nélküle.
– Hová?
– A lány sem tudja. Katamanduba vagy Vientianéba.
– Isztambul amúgy is kiszámíthatatlan hely – mondta Augusta néni. –
Magam sem tudom, mi vár miránk.
– Miért, te kire vársz?
– Egy kis üzleti ügyem van régi barátommal, Abdul
tábornokkal. Az ő táviratát vártam a St. James and
Albanyban, de nem érkezett semmi. Most már csak abban
reménykedem, hogy az ő üzenete vár rám a Pera Palaceban.
– Ki ez a tábornok?
– Még szegény Mr. Visconti idejéből ismerem – mesélte a
néném. – Nagy segítségünkre volt a szaúd-arábiai
tárgyalásoknál. Akkortájt ő volt Törökország tuniszi
nagykövete. Micsoda fogadásokat adtunk mi azokban az
időkben az Excelsiorban! Egy kis különbség, ha a Korona és
Horgonyhoz mérem vagy egy Wordsworthszel elköltött
italhoz.

A táj is megváltozott, ahogy Isztambulhoz közeledtünk.
Elmaradt a fűtenger, és az expressz egy helyiérdekű vasút
sebességére lassított le. Amikor kihajoltam az ablakon,
valami
kőfalon
át
egy
udvar
mélyébe
láttam,
hallótávolságba kerültem egy vörös szoknyás lánnyal, aki
felnézett, amikor eldöcögtünk előtte; egy férfi felugrott a
kerékpárjára, és egy ideig követett minket. A vörös téglás
tetőkön a madarak hosszú csőrükre pislogtak le, és
összehordták a falu pletykáit.
– Nagyon félek, hogy Tooleynak gyereke lesz – szólaltam meg.
– Arra neki kellett volna vigyáznia, Henry, különben is még nagyon
korai aggódnod.
– Az ég szerelmére, Augusta néni, én nem arra gondoltam… Hogy is
juthat eszedbe ilyesmi?...
– Ez csak természetes következmény – csitított a néném –, épp eleget
voltatok együtt. És van ebben a lányban valami gyerekes báj.
– Én már túl öreg vagyok az ilyesmihez.
– Egy fiatal ember, ötvenes éveinek elején – vágott vissza Augusta
néném.
Csapódott az étkezőkocsi ajtaja. Tooley jelent meg, de
egy megváltozott Tooley. A szeme úgy csillogott, ahogy én még
sosem láttam. Talán azért, mert kevesebb árnyékot festett alá.
– Hello! – kiáltott már a kocsi végéről. A négy fiatal
ugyancsak megfordult, és visszakiáltott egy “Helló”-t,
mintha már régi ismerősök lennének. – Hello – köszönt
vissza nekik ő is, és én egy kis fájó féltékenységet éreztem,
olyan megmagyarázhatatlan módon, mint amilyen a hajnali
órák szomorúsága.
– Jó reggelt, jó reggelt! – köszönt rá kettőnkre is: az
öregekkel, úgy látszik, egészen más nyelven beszélt. – Ó,
Mr. Pulling, megtörtént.
– Mi történt?
– Hát megjött. Éjszaka megjött. Látja, igazam volt. A
vonat rázkódása, látja, az hozta meg. Iszonyúan fáj a
hasikám, de azért nagyszerűen érzem magam. Alig várom,
hogy elmondhassam Juliannek. Bárcsak ott lenne már a
Gülhanéban, mire én odaérek.
– Maga a Gülhanéba megy? – kiáltott át hozzánk egy amerikai fiú.

– Maga is?
– Világos. Mehetünk együtt.
– Isteni.
– Jöjjön át, és igyon egy kávét, ha van pénze rá.
– Ugye, nem haragszanak meg? – kérlelte Tooley a
nénémet. – Hiszen ők is a Gülhanéba mennek.
– Persze hogy nem haragszunk, Tooley.
– Maga olyan kedves volt hozzám, Mr. Pulling – mondta. – Nem is
tudom, mihez kezdtem volna maga nélkül. Hiszen rajtam ült a lélek sötét
éjszakája.
Ekkor jutott eszembe, hogy én már megszoktam, ha Smudge-nak szólít.
– Azokkal a cigarettákkal jó lesz vigyázni, Tooley – tanácsoltam neki.
– Ó – mondta –, most már nem kell takarékoskodnom.
Könnyű lesz szerezni, tudja, a Gülhanéban. A Gülhanéban
mindent lehet kapni. Még LSD-t is. Találkozunk, mielőtt
leszállunk, ugye?
De nem találkoztunk. Most már visszaváltozott fiatallá, s
csak a hátának integethettem, ahogy előttünk lépett be a
vámhoz. A két amerikai egymás kezét fogta, a vietnami fiú
cipelte Tooley zsákját, és már ölelte a vállát is, hogy
megóvja a tömegtől, mely ott taposta egymást, hogy
túljusson a korláton, be a vámházhoz. Az én felelősségem
véget ért, de ez a dolog úgy maradt meg az
emlékezetemben, mint egy apró, csillapíthatatlan fájdalom,
mely még jelentéktelenségében is sajog; egy komoly
betegség, mondjuk, a rák, éppen így kezdődik.
Azon tűnődtem, vajon Julian várja-e? Továbbmennek-e
Katmanduba? Eszébe jut-e időben bevenni az antibébi
tablettát? S amikor alaposabban újraborotváltam az arcom
a Pera Palace-ban, észrevettem, hogy a fülkém félhomályában
elfeledkeztem az arcomról letörölni egy apró rúzsfoltot. Talán ezért vont le
a nagynéném is hamis következtetéseket. Letöröltem, és azon kaptam
magam, hogy arra gondolok: “Hol lehet Tooley?” A tükörben saját
magamra fintorogtam, de ez a fintor az ő anyjának szólt
Bonnban, és az apjának valahol a CIA-ben, és a kiheréléstől
félő Juliannek, és mindazoknak, akiknek Tooleyval kellene
törődniük, de nem éreznek érte felelősséget.

Augusta nénivel egy Abdullah nevű étteremben
ebédeltünk, utána körülvitt engem a turistalátványosságokhoz, a Kék
Mecsethez és a Hagia Sophiához, de végig az volt az érzésem, hogy a
néném aggódik valamiért. Mert nem várta üzenet a szállodában.
– Nem telefonálhatnál a tábornoknak? – kérdeztem.
– Ő még a tuniszi követségen sem bízott a saját vonalában –
magyarázta.
Kötelességszerűen álltunk a Hagia Sophia közepén – a
formáját, mely egykor talán szépséges lehetett, elrontotta a
sápadt khakiszínben felfestett arab jelek sora, és így
olyannak látszott az egész, mint egy szürke, hatalmas
vasúti váróterem a nagy forgalom órái után. Néhány ember
álldogált ott, bizonnyal a menetrendet tanulmányozták, és
akadt egy férfi, aki csakugyan bőröndöt cipelt.
– Már elfelejtettem, milyen utálatos hely ez – jegyezte meg a néném. –
Menjünk haza.
Haza, az különös szó volt a Pera Palace-ra alkalmazva, mely úgy
festett, akár egy perzsavásár pavilonja holmi világkiállításon. A nagynéném
két rakit rendelt a bárban – mely csupa ciráda és tükör volt –, de Abdul
tábornoktól még mindig nem érkezett üzenet, és először
életemben láttam idegesnek a nénémet.
– Mikor hallottál róla utoljára? – kérdeztem.
– Mondtam már, Londonban, másnap, hogy a rendőrség
nálam járt. S aztán üzenetet kaptam tőle Milánóban, Mario
révén. Minden a legnagyobb rendben, ezt üzente. S ha lett volna
valami változás, arról Mario tudott volna.
– Csaknem vacsoraidő van.
– Nincs kedvem enni. Sajnálom, Henry. Egy kicsit nyugtalan vagyok.
Biztos a vonatrázástól van. Lefekszem, és várom a telefont. Nem hiszem,
hogy becsapna. Mr. Visconti nagyon bízott Abdul tábornokban, és azt
bátran állíthatom, hogy Mr. Visconti nagyon kevés emberben bízott.
Egyedül vacsoráztam a szálloda hatalmas éttermében, mely különben a
Hagia Sophiára emlékeztetett – nem volt valami fényes vacsora. Megittam
jó néhány rakit, s ez elég szokatlan volt, meglehet, hogy
nagynéném távolléte egy kissé könnyelművé tett.
Lefeküdni nem volt kedvem, és szívesen vettem volna
Tooley társaságát. Kimentem a hotel elé, és találtam egy
taxisofőrt, aki beszélt valamit angolul. Azt mondta, hogy

görög, de úgy ismeri Isztambult, mint a szülővárosát. –
Biztos – hajtogatta folyton –, velem biztos. – S úgy
hadonászott, mutogatott, mintha a falak mentén és a
fasorban farkasok kószálnának. Arra kértem, hogy mutassa
meg a várost. Egyik keskeny utca a másik után. Semmi
kilátás, alig néhány lámpa, ahogy végighajtottunk rajtuk,
de aztán odavezetett egy sötét, zárt kapuhoz, mely előtt
szakállas portás szundikált a lépcsőn. – Biztos ház – mondta
–, biztos tiszta. Nagyon biztos. – S engem roppant
feszélyezőn
emlékeztetett
valamire,
amit
szívesen
elfelejtettem volna: ama házra, a pamlagokra, a Messaggero
mögött.
– Nem, nem – mondtam –, hajtson tovább. Nem erre gondoltam. –
Igyekeztem elmagyarázni: – Vigyen engem valami csendes helyre –
mondtam –, ahová maga jár. A barátaival. Egy italra. A barátaival.
Jó néhány mérföldre hajtottunk a Márvány-tenger parti
útján, és aztán egy közönséges, jellegtelen épület előtt
álltunk meg, a táblája a Nyugat-Berlin Szállót hirdette.
Semmi se illett valószínűtlenebbül Isztambulról táplált
elképzeléseimbe. Három emelet magasra nyúlt, és
könnyűszerrel épülhetett volna Berlin romjai között egy
helybeli építész olcsó kivitelezésében. A sofőr mutatta az
utat a terembe, mely az épület egész földszintjét elfoglalta.
Egy apró zongora mellett fiatal nő állt, és szentimentálisnak
ható dalokat énekelt, annak a középkorú férfiakból álló
hallgatóságnak,
amely
feltűrt
ingujjban,
hatalmas
asztaloknál sört fogyasztott. Legtöbbjüknek, mint az én
sofőrömnek is, lelógó szürke bajsza volt, zajosan és
kötelességszerűen tapsoltak egy-egy dal végén. Üvegben
hozták a sört nekünk, és a sofőr meg én egymás
egészségére ittunk. – Finom sör volt – jegyeztem meg, s
hogy mindezt a sok elfogyasztott raki és bor tetejébe ittam,
a hangulatom csak nőtt. A fiatal lányban már hasonlóságot
véltem felfedezni Tooleyhoz, a körülöttem ülő elnehezült
emberekről pedig azt képzeltem, hogy ott ül... – Ismeri
Abdul generálist? – kérdeztem a sofőrt. Gyorsan
elhallgattatott. Ismét körülnéztem, és akkor vettem észre,
hogy a fiatal énekesnő kivételével egyetlen nő sincs a

hatalmas teremben, és ebben a pillanatban még a zongora
is elhallgatott: a lány egyetlen pillantást vetve az órára,
mely éjfélt mutatott, retiküljéhez kapott, és gyorsan kisétált
a hátsó ajtón. Ezután, amikor a poharakat újratöltették, a zongorista
férfiasabb dallamokra gyújtott, és a középkorú férfiak mind felálltak,
egymás vállára tették a kezüket, és táncolni kezdtek, köröket formálva,
melyek kiszélesedtek, összezavarodtak, majd újra kiegyenesedtek.
Nekilódultak, aztán visszaléptek, aztán egy ütemre dobogtak a padlón.
Senki se szólt a szomszédjához, nem volt itt szesztestvéri bizalmaskodás,
és én kívülálló maradtam valamely vallásos szertartáson, melynek
jelképrendszerét nem értettem. Engem még a sofőröm is otthagyott,
hogy egy másik férfi vállát ölelje át, és én még több sört
ittam, hogy abba fojtsam számkivettetésem érzését.
Részeg voltam, ezt észrevettem, mert részeg könnyek ültek
a szememben, és szerettem volna odavágni a padlóra a
söröspoharamat, és csatlakozni a táncolókhoz. De engem
száműztek, mint ahogy mindig is száműztek. Tooley
csatlakozott fiatal barátaihoz, és Miss Keene az
unokatestvéreihez
csatlakozott
Koffiefonteinben;
odahagyván a hímzést a székén, a Van de Velde alatt. Én
mindig védve voltam, mint régen pénztárosként, egy
higiénikus üvegfal mögött. Hozzám még a táncosok
lehelete sem ért el, ahogy ott kerengtek az asztalom körül.
A néném bizonnyal olyan dolgokról tárgyal Abdul
tábornokkal, melyek csak őt érintik. És sokkal melegebben
üdvözölte fogadott fiát Milánóban, mint ahogyan valaha
engem. Wordsworthtől odavetett csókokkal és könnyekkel a
szemében búcsúzott Párizsban. Kiépítette hát a saját
világát, melybe nekem sose lesz bejárásom, és én sokkal
jobban tettem volna – magyaráztam magamnak –, ha ott
maradok a dáliáim között, az anyám hamvaival, aki, mint
nagynéném kiderítette, sosem volt az igazi anyám. Így
ültem hát a Nyugat-Berlin Szállóban, az önsajnálat sörízű
könnyeit ontottam, és irigyeltem azokat a férfiakat, akik
idegen vállakat ölelve táncoltak előttem.
– Vigyen el innen – mondtam a sofőrömnek, amikor
visszatért –, igya ki a sörét, és vigyen el gyorsan.

– Nem tetszik? – kérdezte, ahogy a Pera Palace-hoz hajtottunk,
hegynek fölfelé.
– Fáradt vagyok, ennyi az egész, szeretnék lefeküdni.
A Pera Palace előtt két rendőrautó zárta el az utunkat. És
egy idősebb férfi, bal hóna alatt sétapálcát szorongatva,
merev bal lábával tapodta a földet, ahogy mi felfelé
hajtottunk. A sofőröm tisztelettudó hangon jegyezte meg: –
Ez Hakim ezredes. – Az ezredes nagyon is angolos, szürkefehér csíkos flanellruhát viselt, apró, őszülő bajuszt hordott.
Pontosan úgy festett, mintha a Katonai és Haditengerészeti
Klub egyik erre kószáló tagja volna.
– Nagyon fontos ember – magyarázta a sofőröm. –
Nagyon rendes a görögökkel.
Én az ezredes mellett léptem be a hotelbe. A portás a
bejáratnál állt, nyilván azért, hogy őt köszöntse, én olyan
jelentéktelen lehettem, hogy még csak nem is volt hajlandó
utat engedni nekem. Körbe kellett kerülnöm őt, de még
csak nem is felelt a köszönésemre. A lift felrepített az
ötödik emeletre. Láttam, hogy nagynéném ajtaja alól fény
szűrődik ki, kopogtattam és benyitottam. Egyenes háttal ült
az ágyban, pongyolát viselt, és rikító borítójú füzetes
regényt olvasott.
– Végeztem Isztambullal – mondtam neki.
– Én is. – A széthúzott függönyök mögül bevilágítottak a város fényei.
Letette a könyvet. A borítón meztelen fiatal lány feküdt az ágyban, a
hátában kés, kegyetlen férfi nézett le rá vörös fezben. Török
gyönyörűségek – ez volt a könyv címe.
– Az itteni atmoszférát szívtam magamba – magyarázta a néném.
– A fezes férfi a gyilkos?
– Nem, ő a rendőr. Nagyon kellemetlen fickó, Hakim
ezredesnek hívják.
– Ez azért különös, mert...
– A gyilkosságot itt követik el, pont ebben a Pera Palace-ban, egy
csomó részlet téves, de hát mit várhat az ember egy regényírótól? A lányba
beleszeret egy angol kém, egy kemény, de érzelmes férfi, bizonyos Amis,
és az utolsó estéjükön együtt vacsoráznak az Abdullahban – emlékszel, ott
ebédeltünk. Aztán van egy szerelmi jelenet közöttük a Hagia Sophiában, és

Amis ellen merényletet kísérelnek meg a Kék Mecsetben. Ha jól
meggondolom, mi egy irodalmi zarándokutat tettünk ma.
– Irodalminak nem nevezném – mondtam.
– Ó, az apád fia vagy. Engem folyton arra próbált rávenni, hogy
Walter Scottot olvassam, főként a Rob Roy-t, de én jobban
szeretem az ilyesmit. Gyorsabb a cselekmény, és kevesebb a leírás.
– Amis gyilkolta meg a lányt?
– Ugyan, dehogy. De Hakim ezredes, aki rendkívül kegyetlen
kihallgatási eszközökhöz folyamodik, őt gyanúsítja – mondta
jókedvűen a nagynéném.
Megcsördült a telefon. Én vettem fel.
– No végre, ez talán Abdul generális lesz! – kiáltott fel a
néném. – Bár elég valószínűtlen, hogy ilyen késő este
hívjon.
– Itt a porta beszél. Miss Bertram otthon van?
– Igen, mi tetszik?
– Nagyon sajnálom, hogy zavarnom kell, de Hakim ezredes szeretne
beszélni vele.
– Ilyen későn lehetetlen. Milyen ügyben?
– Már indul felfelé. – Letette a kagylót.
– Hakim ezredes jön fel hozzád, beszélni szeretne veled – mondtam.
– Hakim ezredes?
– Az igazi Hakim ezredes. Ő is rendőrtiszt.
– Egy rendőrtiszt? – kérdezte Augusta néni. – Megint?
Úgy érzem, mintha visszatértek volna a régi szép idők Mr.
Viscontival. Henry, kinyitnád a bőröndömet? A zöldet.
Találsz
ott
egy
könnyű
kabátot.
Őzbarna
színű
szőrmegallérral.
– Megvan, Augusta néni. Itt van a kezemben.
– A kabát alatt, egy kartondobozban találsz egy gyertyát, egy
viaszgyertyát.
– Igen, megtaláltam a dobozt.
– Vedd ki a gyertyát, de óvatosan, mert elég nehéz. Tedd ide az
éjjeliszekrényemre, és gyújtsd meg. Gyertyafényben jobban mutat az
arcom.
Rendkívül nehéz volt a gyertya, csaknem elejtettem. Úgy látszik,
valami nehéz súllyal bélelték ki a talpát, gondoltam, hogy egyenesen
álljon. Hatalmas, vörös viaszrúd, csaknem egy láb magasan

meredt előttem, mind a négy oldalát cirádás címerekkel
díszítették. Kivételes művészi gondot fordítottak a viasz
megmunkálására, melynek pedig úgyis az lesz a sorsa,
hogy túlságosan gyorsan elolvad. Meggyújtottam a kanócot.
– Most pedig oltsd el a villanyt – mondta a néném, megigazította a
pongyoláját, és felpaskolta a párnáját. Kopogtattak az ajtón, és belépett
Hakim ezredes.
Megállt az ajtóban, és meghajolt. – Miss Bertram? – kérdezte.
– Igen. Ön pedig Hakim ezredes.
– Valóban. Bocsánat, hogy ilyen későn zavarom
bejelentés nélkül. – Angol kiejtésén csak nagyon csekély
idegenszerűség érzett. – Azt hiszem, van egy közös
ismerősünk, Abdul tábornok. Megengedi, hogy leüljek?
– Parancsoljon. Az öltözőasztal melletti szék a legkényelmesebb.
Ez az unokaöcsém, Henry Pulling
– Üdvözlöm, Mr. Pulling, remélem, élvezte a táncot a Nyugat-Berlin
Szállóban. Kellemes hely, turisták alig ismerik. Felgyújthatom a villanyt,
Miss Bertram?
– Nem örülnék. Gyenge a szemem, és megszoktam, hogy
gyertyafénynél olvasok.
– Nagyon szép gyertya.
– Velencében gyártják. Címere Velence négy legnagyobb dózséját
ábrázolja. A nevüket ne kérdezze. Hogy van Abdul tábornok? Azt
reméltem, hogy személyesen is találkozom vele.
– Sajnos, Abdul tábornok nagyon beteg. – Hakim ezredes a
tükörre akasztotta sétapálcáját, mielőtt leült. Enyhe
szögben hajtotta a fejét a nagynéném felé, ez tisztelettudó
arckifejezést kölcsönzött neki, de én észrevettem, hogy
igazi oka az az apró hallókészülék volt, melyet jobb füléhez
erősített. – Régi barátja volt önnek és Mr. Viscontinak,
ugye?
– Mi mindent tud maga! – ismerte el a nagynéném,
lefegyverző mosollyal.
– Kellemetlen foglalkozás – jegyezte meg az ezredes –, ha az ember
mindig lében kanál.
– Minden lében kanál.
– Durva az angolságom.
– Követett a Nyugat-Berlin Szállóig? – kérdeztem.

– Dehogy, én javasoltam a sofőrnek, hogy oda vigye
magát – mondta Hakim ezredes. – Azt hittem, érdekelni
fogja, és hosszabb ideig köti le, mint ahogy sikerült. Az
itteni divatos éjszakai lokálok nagyon közönségesek és
nemzetköziek. Ezt megtalálja Párizsban vagy Londonban,
persze, azokban a városokban jobb műsort láthat. Igaz, azt
is mondtam a sofőrnek, hogy először kísérletezzen más
helyen. Az ember sose tudhatja.
– Mondjon már valamit Abdul tábornokról! – vetette közbe
türelmetlenül a néném. – Mi baja van?
Hakim ezredes még egy kissé előredőlt a székében,
suttogóra fogta a hangját, mintha titkot közölne: – Rálőttek
– mondta –, miközben szökni próbált.
– Szökni? – kiáltott fel a néném. – Szökni, ki elől?
– Előlem – mondta Hakim ezredes zavart szerénységgel,
és a hallókészülékét babrálta. Szavait hosszú csend
követte. Nem volt itt mit mondani. Még a nagynéném is
zavarba jött. Hátratámaszkodott a párnáira, a szája kissé
tátva maradt. Hakim ezredes apró bádogdobozt vett elő a
zsebéből, és kinyitotta. – Ha megengedi – mondta –,
eukaliptusz és mentol. Asztma kínoz. – A pasztillát a
szájába tette és szopogatta. Csönd volt mindaddig, amíg a
néném meg nem szólalt:
– A pasztillák nem sokat segítenek.
– Öncsalás, tudom. De az asztma ideges betegség. A pasztillák mintha
könnyítenének rajta, de lehet, csak azért, mert hiszek benne, hogy
könnyítenek. – Egy kicsit lihegve beszélt. – Mindig akkor vagyok hajlamos
egy rohamra, amikor valamelyik ügyem befejezéshez közeledik.
– Mr. Visconti is asztmában szenvedett – mondta
Augusta néni. – Őt hipnózissal gyógyították ki.
– Nem szívesen szolgáltatnám ki magam ennyire senkinek.
– Természetesen Mr. Visconti a kezében tartotta a
hipnotizőrt.
– Ó, az nagy különbség – jelentette ki helyeslően Hakim
ezredes. – És hol tartózkodik most Mr. Visconti?
– Fogalmam sincs róla.
– Abdul tábornok sem tudta. Csak az Interpol nyilvántartása számára
van szükségünk az információra. Az ügy már legalább harmincéves.

Csak kötelességből kérdeztem. Személy szerint nem
érdekel. A kihallgatásnak nem ez az igazi célja.
– Engem most kihallgat, ezredes?
– Igen. Bizonyos értelemben. Remélem, kellemes értelemben.
Megtaláltunk egy levelet, melyet ön írt Abdul tábornoknak, és ez
bizonyos általa tanácsolt befektetésekről szólt. Azt írta neki,
hogy amíg Európában tartózkodik, szeretne bizonyos
életfontosságú befektetéseket névtelenül elintézni, és ez
némi nehézségekbe ütközik.
– Csak nem dolgozik az Angol Nemzeti Banknak, ezredes?
– Nincs olyan szerencsém, de Abdul tábornok itt egy kis
zavargást készített elő, ehhez pedig kevés volt a tőkéje. Így
jutott eszébe néhány barátja, akikkel együtt spekulált a régi
időkben. Ezért vette fel a kapcsolatot önnel (talán azt
remélte, hogy az ön révén feltámaszthatja a kapcsolatot
Viscontival is), aztán egy Weissmann nevű némettel, akiről
ön bizonyára nem hallott, és egy Harvey Crowder nevű
emberrel, aki konzervgyáros Chicagóban. A CIA már régen
megfigyelés alatt tartja, és ezt ők jelentették nekünk. A
neveket csak azért említhetem, mert ezeket az embereket
már letartóztatták, és vallottak is.
– Ha aktáinak kiegészítése végett csakugyan tudni óhajtja – mondta a
néném –, nekem Abdul generális Deutsche Texaco részvényeket
ajánlott, ezekről Angliában szó sem lehet, az adó miatt.
Anglián kívül pedig – angol állampolgár számára –
törvényellenes jegyezni. Ezért akartam névtelen maradni.
– Jó – mondta Hakim ezredes –, nem is rossz
fedősztorinak. – Ismét zihálni kezdett, és egy újabb
pasztillát nyelt le. – Csak azért soroltam fel ezeket a
neveket, hogy bebizonyítsam, Abdul tábornok egy kicsit
már szenilis. Az ember nem pénzel egy ilyen ügyletet
Törökországban külföldi pénzből. És egy olyan bölcs
asszonynak, mint ön, rá kellett volna jönnie, ha ez a
művelet csak egy kis sikerrel kecsegtet, akkor helybeli
támogatásra talál. És nem kellett volna felajánlania egy
chicagói konzervgyárosnak huszonöt százalék kamatot
plusz nyereségrészesedést.
– Mr. Visconti ezt bizonyára átlátta volna – mondta a néném.

– De ön most egy magányos hölgy, és nem hasznosíthatja Visconti
tanácsait. Talán egy kissé megkísértette a gyors nyereség…
– Ugyan miért? Nincsenek gyerekeim, akikre ráhagyjam, ezredes.
– Az is lehet, hogy kalandvágy.
– Az én koromban! – A nagynéném ragyogott az
önelégültségtől.
Kopogtak az ajtón, és egy rendőr lépett be. Az
ezredeshez beszélt, és az ezredes lefordította a mi
kedvünkért. – Semmit – mondta –, semmit se találtak Mr.
Pulling csomagjában, de most, ha megengedné... Az
emberem nagyon gondos, tiszta kesztyűben fog dolgozni,
és biztosíthatom róla, semmit se gyűr össze… Hozzájárulna,
hogy felgyújtsam a villanyt, amíg elvégzi?
– Semmiképpen sem járulok hozzá – mondta a néném. – A
napszemüvegemet a vonaton felejtettem. Hacsak nem akarja, hogy
hasogató fejfájásom legyen…
– Természetesen nem, Miss Bertram. Majd anélkül dolgozik. Elnézik
nekünk, ha így egy kicsit tovább tart a házkutatás.
A rendőr először a nagynéném kézitáskáját vizsgálta át,
és átnyújtott néhány iratot Hakim ezredesnek. – Negyven font
utazási csekkben – jegyezte meg.
– Tizet beváltottam – mondta a néném.
– A repülőjegyéből látom, hogy holnap szándékozik
elutazni. Úgy értem, ma. Nagyon rövid látogatás. Miért jött
vonaton, Miss Bertram?
– A mostohafiammal akartam találkozni Milánóban.
Az ezredes kérdő tekintettel nézett rám: – Bocsánat, az
útlevele szerint ön hajadon.
– Mr. Visconti fia.
– Ó, mindig ez a Mr. Visconti.
A rendőr most nagynéném bőröndjével foglalatoskodott.
Belenézett a kartondobozba, melyben a gyertya volt, megrázta
és megszagolta.
– Ez a gyertyám doboza – szólt oda a néném –, már említettem, úgy
tudom, ezeket a gyertyákat Velencében készítik. Egyetlen gyertya az egész
utazásra elég; úgy mondják, hogy huszonnégy óráig ég egyfolytában,
garantáltan. De az is lehet, hogy negyvennyolcig.
– Valóságos műkincset éget el – mondta az ezredes.

– Henry, tartsd a gyertyát, hogy a rendőr jobban lásson.
Ismét meglepett a gyertya súlya, amikor megemeltem.
– Ne fáradjon, Mr. Pulling, már befejeztem.
Örültem, hogy ismét letehettem.
– Kérem – mondta mosolyogva Hakim ezredes –, semmi
terhelőt nem találtunk a bőröndjeikben. – A rendőr már
visszacsomagolta a bőröndöket. – Most merő formalitásból
átkutatjuk a szobát. És az ágyat, Miss Bertram, ha
beleegyezik, hogy addig egy fotelben üljön.
Személyesen is részt vett a kutatásban, egyik
bútordarabtól a másikig bicegett, olykor a sétapálcájával
benyúlt az ágy alá, vagy egy fiók mélyén kotorászott. – És
most Mr. Pulling zsebeit – kérte. Meglehetősen ingerülten
ürítettem ki az öltözőasztalra. Gondosan áttanulmányozta a
zsebnaptáramat, és a Daily Telegraph egy kivágását húzta
elő, majd döbbent homlokráncolással felolvasta: “A
legjobban a rubinpiros Maitre Roger, a rózsaszín, fehér
karimás Cheerio, a mély karmazsin Arab Éjszaka és Fekete
Villanás és a bíbor Bacchus ragadta meg a képzeletemet...”
– Magyarázatot kérek, Mr. Pulling.
– Magától értetődik – mondtam mereven.
– Akkor megbocsátja a tudatlanságomat.
– Beszámoló a dáliakiállításról Chelsea-ben. Engem nagyon érdekelnek
a dáliák.
– Virágok?
– Persze, virágok.
– A nevük úgy hangzott, mintha lovak lennének.
Legfőként a karmazsinon akadtam fenn. – Letette a
lapkivágást, és odabicegett a nénémhez. – Most jó éjszakát
kívánok önnek, Miss Bertram. Ma este nagyon kellemessé
tette a kötelességem teljesítését. El sem tudja képzelni,
mennyire untat a sértett ártatlanság tiltakozása. Küldök
holnap egy rendőrségi kocsit, hogy kivigye önöket a
repülőtérre.
– Ne fáradjon. Taxival is mehetünk.
– Nagyon sajnálnánk, ha lekésne a gépét.
– Eszembe jutott, talán illene még egy napot maradnom, hogy
meglátogassam szegény Abdul tábornokot.

– Attól tartok, nem fogadhat látogatókat. Mi ez a könyv,
amit olvas? Micsoda szörnyű alak ebben a piros fezben? Ő
szúrta le a lányt?
– Nem, ez a rendőr. Hakim ezredesnek hívják – mondta
elégedett tekintettel a néném.
Mikor becsukódott mögöttük az ajtó, bizonyos ingerültséggel
fordultam a nénémhez. – Augusta néni – mondtam –, mit jelent ez?
– Valami apró politikai félreértés, gondolom. Törökországban
sokkal komolyabban veszik a politikát, mint nálunk otthon.
Csak
nemrégiben
történt,
hogy
kivégeztek
egy
miniszterelnököt: mi álmodunk róla, ők cselekszenek is. Be
kell vallanom, nem tudtam előre, mit tervez Abdul
tábornok. Milyen szamárság az ő korában! Lehet már nyolcvan is,
de úgy tudom, Törökországban több a százéves ember, mint bármelyik
európai országban. Kétlem persze, hogy szegény Abdul ezek után megéri a
századik évét.
– Észrevetted azt is, hogy minket tulajdonképpen kitoloncolnak? Nem
kellene értesítenünk a brit nagykövetséget?
– Eltúlzod a dolgot, drágám. Csak kölcsönadják a
rendőrségi kocsit.
– És ha visszautasítjuk?
– Eszem ágában sincs visszautasítani. Már úgyis megvan
a repülőjegyünk. Nem volt szándékomban tovább maradni,
csak addig, amíg elintézem a befektetésemet. Gyors profitra amúgy sem
számítottam, és huszonöt százalék nyereség mindig kockázatos.
– Miféle befektetés, Augusta néni? Negyven font utazási
csekkből?
– Ó, nem, drágám, Párizsban egy meglehetősen nagy
aranyrudat vettem. Emlékszel még arra a bankemberre?
– Szóval ezt keresték. Hová a csodába rejtetted el, Augusta néni?
Akkor a gyertyára néztem, és eszembe jutott a súlya.
– Ó, kedvesem – mondta a néném –, milyen okos vagy, rájöttél. Hakim
ezredes nem jött rá. Most már elfújhatod. – Megint felemeltem a gyertyát,
majdnem tíz kilót nyomhatott.
– És mi a szándékod vele most?
– Vissza kell vinnem magammal Angliába. Majd máskor
kerül felhasználásra. Nagy szerencsénk van. Gondold csak
meg, előbb lőtték le szegény Abdul tábornokot, mielőtt a

gyertyát odaadtam neki, és nem utána. Kérdés az is, hogy
egyáltalában él-e még. Ilyen rémes dolgokat szívesen
elhallgatnak egy hölgy előtt. Misét fogok érte mondatni
mindenképpen, mert aligha valószínű, hogy egy ember az ő
korában sokáig túlél egy golyót. Még ha nem is ért nemes szervet,
maga a megrázkódtatás…
Félbeszakítottam a tűnődését: – Csak nem akarod
visszavinni Angliába az aranyrudat? – “Aranyrúd – hazaút.”
Idegesített ez a képtelen rím, amely úgy hangzott, mint
valamilyen tréfás versike. – Nincs benned semmi törvénytisztelet?
– Az attól függ, kedvesem, melyik törvényre gondolsz. Vegyük például
a tízparancsolatot. Én képtelen vagyok komolyan venni, amit a felebarátod
házáról mond.
– Az angol vámhatóságot nem olyan könnyű becsapni,
mint a török rendőrséget.
– Egy használt gyertya kétségkívül meggyőző. Már
többször kipróbáltam.
– Nem az, ha felemelik.
– De nem emelik fel, kedvesem. Talán ha a kanóc és a viasz érintetlen
volna… még eszükbe jutna, hogy behozatali vámot vessenek ki rá. Vagy
egy gyanakodó vámőr azt hinné, üres a gyertya, és
kábítószert tartalmaz. De egy használt gyertya? Ó, nem, azt
hiszem, nagyon kicsi a veszély. És ráadásul az életkorom
mindig megvéd.
– Nem vagyok hajlandó visszatérni Angliába az aranyrúddal! – És a
tréfás versike ismét felbőszített.
– De hát nincs más választásod, kedvesem. Az ezredes
bizonyára felültet bennünket a gépre, az pedig London előtt
nem száll le. A kitoloncolás kétségtelen előnye, hogy nem
kell újra áthaladnunk a török vámvizsgálaton.
– Mi a csudának vállaltad ezt, Augusta néni? Ezt a kockázatot…
– Mr. Viscontinak szüksége van a pénzre.
– Már ellopta a tiédet.
– Az régen volt. És azt már régen el is költötte.

Tizenhatodik fejezet

Az első pillanatokban úgy éreztem, hogy egy más,
boldogabb világba érkeztem haza – otthon voltam: késő
délután, már megnyúltak az árnyékok, egy fiúcska Beatlesdallamot fütyült, és a távolból, a Norman Lane-ről felbőgött
egy
motorkerékpár.
Micsoda
megkönnyebbüléssel
tárcsáztam fel a Csirkebárt, és rendeltem magamnak
spenótkrémlevest, báránykotlettet és Cheddar-sajtot: jobb
vacsora lesz bizonnyal, mint amit Isztambulban ettem.
Aztán kisétáltam a kertbe. Charge őrnagy elhanyagolta a
dáliáimat, örömmel adtam nekik vizet, és a száraz föld úgy
szívta magába, mint a szomjas ember. Csaknem azt képzeltem, hogy
a virágok szirmaik meglebbentésével mondanak köszönetet. A Deuil du
Roy Albert túlzottan kiterebélyesedett, de a Ben Hur színe új ragyogásba
öltözött, mintha a hosszú, poros kocsiversenynek már az emléke is
elhalványult volna. Charge őrnagy átnézett a kerítésen, és
megkérdezte: – Szép útja volt?
– Érdekes volt, köszönöm – mondtam szárazon, és
vastag sugárban engedtem a vizet a gyökerekre.
Eltávolítottam a nevetségesen kicsiny öntözőrózsát, mert
semmit sem használt.
– Nagyon óvatos voltam – dicsekedett Charge őrnagy –,
nem adtam nekik túl sok vizet.
– A talaj eléggé száraznak látszik.
– Én aranyhalakat nevelek – mondta Charge őrnagy. – Ha
elmegyek hazulról, a nyomorult bejárónőm mindig túl sok
táplálékot ad nekik. Szegény kis csibészekből mindig
megdöglik a fele, mire hazaérek.
– A virágok nem éppen aranyhalak, őrnagy. Ilyen száraz
őszben szívesen elviselnek több vizet is.
– Gyűlölöm a túlzásokat – jelentette ki Charge őrnagy. –
A politikában is. Nem szeretem sem a kommunistákat, sem a
fasisztákat.
– Liberális?
– Isten őrizz, ember! – mondta. – Ugyan miből gondolja?
– És ezzel eltűnt a szemem elől.
A délutáni posta pontosan öt órakor érkezett meg, egy körlevél
Littlewoodtól, bár sosem ruletteztem, egy számla a garázsból, egy
röplap a Kormánypárt Híveinek Szövetségétől, ezt azonnal a

papírkosárba dobtam, meg egy levél dél-afrikai bélyeggel.
A borítékot géppel címezték, így hát nem jöttem rá rögtön,
hogy csakis Miss Keene küldhette. A figyelmemet elterelte
egy csomag Omo, amelyet a lábtörlőhöz támasztottak. Én
egész biztosan nem rendeltem súrolóport. Közelebbről
szemügyre vettem, és kiderült, hogy ajándékcsomag.
Micsoda tenger pénzt szórnak el a gyártó cégek, mert nem
támaszkodnak eléggé a helybeli üzletek elosztó apparátusára!
Különben bizonnyal tudták volna, hogy én máris rendszeres Omo-vásárló
vagyok. Bevittem a csomagot a konyhába, és örömmel fedeztem fel, hogy
a régi már elfogyott, így most megkíméltek az újabb vásárlástól.
Estére egyre hűvösebb lett, és mielőtt felbontottam a
levelet, bekapcsoltam az elektromos kandallót. Ekkor
jöttem rá, hogy Miss Keene írta. Beszerzett egy írógépet, de
az első pillantásra látszott, hogy még nincs gyakorlata a
gépírásban. A sorközök egyenetlenek voltak, gyakran ütött
mellé, vagy éppen kihagyott egy-egy betűt. Behajtott
Koffiefontein-be – mint írta, három óra az országúton –,
hogy egy matinén megnézze az Elfújta a szél felújítását a
moziban. Azt írta, hogy Clark Gable nem volt olyan jó, mint
ahogy emlékezetében őrizte. Milyen jellemző volt a
nagyvonalúságára, vagy talán vereségének belső tudatára,
nem fárasztotta magát a géphibák kijavításával. Talán azt
gondolta, hogy ezzel a fogyatékosságait szépítené.
“Egyszer egy héten – írta – az unokatestvérem bevisz a
bankba. Nagyon jóban van az igazgatóval, de nem olyan igazi jó
barátunk, mint amilyen Ön volt atyámnak és nekem. Nagyon hiányzik a
Szent János-templom és a vikárius prédikációja. Az egyetlen templom itt a
közelben a Dán Deformáltaké, de az nekem egyáltalán nem tetszik.” A
“Deformált”-at kijavította. Azt hihette ugyanis, hogy ezt már
gúnyolódásnak vélem.
Azon tűnődtem, mit válaszoljak. Tudtam, hogy a
legszívesebben Southwood újdonságairól olvasna: a
hétköznapok apró eseményeiről, beleértve dáliáim állapotát
is. De hogyan szólhatnék bizarr isztambuli utamról? Ha mellékesen
említeni, ez természetellenesnek és hivalkodónak hatna egyszerre, ha
viszont leírom Hakim ezredest, az aranyrúd esetét és Abdul tábornokot, ez
azt az érzést kelthetné benne, hogy életformám teljességgel megváltozott,

és ez csak növelné benne az idegenbe szakadtság és a magányosság érzését
Koffiefontein mellett. Azt kérdeztem magamtól, nem lenne-e a legjobb, ha
lemondanék a levélírásról, de akkor az utolsó oldalon – a papírja elcsúszott
a gépben, és a sor felfutott az előzőbe – ezt olvastam: “Nagyon
várom a leveleit, mert oly közel hozzák hozzám
Southwoodot.” Eltettem levelét a többi írásához, melyet
íróasztalom fiókjában őriztem.
Most már teljesen besötétedett, de még egy órába telik, amíg a
Csirkebár szállít, így hát választottam egy könyvet a
polcomról. Atyám példájára vásárolok új könyvet, bár
olvasmányaim nem szorítkoznak kizárólag egyetlen
szerzőre, mint az övéi. A modern irodalom sohasem
vonzott; az én szememben az angol költészet és próza a
viktoriánus korszakban érte el a legmagasabb szintet. Ha
magamnak tehetségem lett volna az íráshoz – és fiatal
koromban, mielőtt még anyám elhelyezett volna a
bankban, gyakran megkísértett ez az álom –, a szerényebb
viktoriánus poéták nyomába szegődtem volna (hiszen az
óriások utánozhatatlanok): talán R. L. Stevenson vagy
Charles Reade követőjéül. Szép gyűjteményem van
különben Wilkie Collinsból is, akinek, detektívregényeit
kivéve, minden sorát szeretem – ebben nem követtem
nagynéném ízlését. Ha én költő lehettem volna, boldogan
megelégszem a legszerényebb hellyel: ha egyáltalán
elismernek, akár csak annyira is, mint egy angol nyelvű
Mahonyt.
Beérném
azzal,
hogy
úgy
ünnepeljem
Southwoodot, ahogy ő ünnepelte Shandont (ez egyike
kedvenc költeményeimnek Palgrave antológiájában). Talán az
juttatta eszembe Mahonyt, hogy Keene kisasszony megemlítette a Szent
János-templomot, melynek harangjait minden vasárnap reggel hallgatom,
amikor a kertben dolgozom, így hát levettem a kötetet.
Moszkvának van harangja,
Szépséges giling-galangja,
A Hagia Sopbiának
Sem hibája,
Hogy törököt szólít szent imára
Magasba nyúló tornyok

Kiáltozó imámja.
E csupa fantom
Még elképzelhető,
De szebb a delelő
S nekem kedvesebb
Harangod, Shandon,
Ott lenn a parton,
Mikor hangod a Lee folyó
Visszhangjától édesebb.
A Hagia Sophiáról szóló sorok sohasem hangzottak ily igaznak: ezt az
ütött-kopott mauzóleumot nem lehet összehasonlítani a mi Szent Jánostemplomunkkal, különben engem már az említése is mindig Hakim
ezredesre fog emlékeztetni.
Egyik könyv elvezet a másikhoz, és egyszerre azon
kaptam magam, hogy annyi év után levettem Walter Scott
egyik kötetét. Eszembe jutott, hogyan használta apám e
köteteket a “szentenciajátékra” – ezt a gondűzőt anyám
mindig
istenkáromlásnak
ítélte,
hacsak
nem
illő
komolysággal a bibliával játszották. Volt, amikor már azt
gyanítottam, hogy apám azért hajtott szamárfület jó
néhány oldalra, hogy mindig rábukkanjon a megfelelő
idézetre, mellyel ugrathatja vagy megbotránkoztathatja
anyámat. Egyszer, amikor komolyan szenvedett a
székrekedéstől, levette a Rob Roy-t, felütötte, mintha csak találomra
tenné, és felolvasta. “Mister Owen belépett. Ennek a nemes embernek oly
szabályozott volt minden mozdulata és szokása…” Ezt a szentenciajátékot
most én is kipróbáltam, és elképesztett annak az idézetnek a találó volta,
melyre rányitottam: “Most egy jó vacsora minden szeszes italára
szükségem van, hogy ellenálljak annak a levertségnek, mely észrevétlenül
elborítja az elmét.”
Mert levert voltam, ez most nagyon igaz: hogy ezt Miss Keene
levelének köszönhettem-e vagy annak, hogy jobban
hiányzott a nagynéném társasága, mint ahogy számítottam
rá, vagy talán Tooley hagyott űrt maga után, ki tudná
megmondani? Most, hogy nem tartoztam felelősséggel
senkiért, csak magamért, a házam és kertem újrafelfedezésének öröme

kezdett elhalványodni. És abban a reményben, hogy további biztató
idézeteket találok, ismét felütöttem a Rob Roy-t, és lapjai között egy
fényképre bukkantam. A négyszögletes, sárguló kép régimódi
fürdőruhába öltözött csinos lányt ábrázolt, egy ósdi kamera
felvételében. A lány egy kicsit a lencse felé hajolt, egyik
vállát épp most bújtathatta ki a vállpántból, és nevetett,
mintha épp az átöltözés pillanatában lepték volna meg.
Néhány pillanatba tellett, amíg felismertem Augusta
nénémet; első gondolatom az volt, milyen csinos lehetett
hajdanán. Azon tűnődtem, vajon a testvére készítette-e a
fényképet? De ez aligha volt az a fotó, amelyet anyám
ajándékozhatott volna apámnak. Be kellett vallanom,
valószínűbbnek látszott, hogy ezt a képet maga apám
készítette, és azért rejtette el a Scott-kötetek egyikében,
mert azt sohasem forgatta anyám. Hát ilyen volt hajdanán –
itt alig lehetett több, mint tizennyolc –, azokban a régi
időkben, még jóval azelőtt, hogy megismerte Currant vagy
Monsieur Dambreuse-t vagy Mr. Viscontit. Az arckifejezésében volt
valami elszánt. És egy Die Vernonról szóló mondat ütötte meg a szememet
a két lap egyikén, amelyek közt megbújt a fénykép: “Légy türelmes és
higgadt, én meg hadd járjam a magam útját, mert ha egyszer
rajtam a kantár, nincs ember, aki megzabolázzon.” Vajon
apám tudatosan választotta-e ezeket az oldalakat a
fénykép rejtekéül? Hirtelen rám tört az a levertség, amelyet
akkor éreztem a bankban, amikor kötelességből elő kellett
ásnom néhány ott lerakott porladó iratot, régmúlt
szenvedélyek aktanyomait. Most különös gyengédséggel
gondoltam apámra – arra a lusta emberre, aki felöltőben
feküdt be az üres fürdőkádba. Sohasem látogattam meg a
sírját, mert egyetlen utazása során halt meg, amikor
életében először hagyta el Angliát. Azt se tudtam biztosan,
hol nyugszik.
Felhívtam a nagynénémet: – Csak éppen jó éjszakát akartam kívánni,
és megkérdezni, hogy minden rendben van-e.
– A lakás egy kicsit magányos Wordsworth nélkül – mondta.
– Én is egyedül érzem magam nélküled meg Tooley nélkül.
– Semmi újság nem várt, amikor hazaérkeztél?

– Csak egy levél a barátnőmtől. Ő is nagyon magányos. –
Haboztam, mielőtt ismét szólni mertem: – Augusta néni, az
imént apámról gondolkodtam. Az ember olyan keveset tud a
családjáról. Fogalmam sincs róla például, hol temették el.
– Nem?
– Te tudod?
– Persze.
– Szeretném legalább egyszer meglátogatni a sírját.
– Temetőbe járni elferdült ízlésre vall. Olyan savanyú
szag van ott, mint a dzsungelben. Azt hiszem, a sok nyirkos, zöld
gaztól.
– Ahogy az ember öregszik, gondolom, kezd ragaszkodni
a családi javakhoz: házakhoz és sírokhoz. Nagyon rosszul
esik, hogy anyámnak így kellett végeznie, egy rendőrségi
laboratóriumban.
– A mostohaanyádnak – javított ki a néném.
– És hol van az apám?
– Mint félig-meddig hivő katolikus, ezt a kérdést nem
tudom teljes bizonyossággal megválaszolni, de testi
maradványai Boulogne-ban nyugszanak.
– Ilyen közel? Miért nem hozatták haza?
– A húgomban roppant nagy gyakorlati érzék és nagyon kevés
érzés volt. Apád a tudta nélkül kirándult egy napra
Boulogne-ba. Ebéd után rosszul lett, és csaknem azonnal
meghalt. Ételmérgezésben. Az még az antibiotikumok előtt
volt. Fel kellett tehát boncolni, és a húgom nem szívesen
szállíttatott volna haza egy megcsonkított holttestet. Inkább
elföldeltette a helybeli temetőben.
– Ott voltál?
– Én olasz körúton jártam. Csak később tudtam meg.
Nem leveleztem a húgommal.
– Soha nem is voltál még a sírnál?
– Egyszer már megkértem rá Mr. Viscontit, hogy utazzunk oda,
de ő kedvenc bibliaidézetével válaszolt: “Ám temessék el a
holtak az ő halottaikat.”
– Egyszer odautazhatnánk együtt.
– Bár magam is osztom Mr. Visconti véleményét, egy kis utazásra
mindig készen állok – mondta a néném érzéketlen vidámsággal.

– De akkor te leszel az én vendégem.
– Halálának évfordulója október 2-ára esik – tette hozzá
a néném. – Azért emlékszem pontosan a dátumára, mert ez
az őrangyalom ünnepe. Bár az angyal épp ebből az
alkalomból felmondta a szolgálatot, hacsak nem mentette
meg apádat egy sokkal rosszabb sorstól. Aminek persze
nagy is a valószínűsége, mert mi a csudának utazott az
apád Boulogne-ba, utóidényben?

Tizenhetedik fejezet
Talán különösen hangzik, de Boulogne-ban jóformán az első
perctől kezdve otthon éreztem magam.
Minthogy Folkestone-ból már nem indult közvetlen
hajójárat,
az
Arany
Nyíllal
indultunk
a
Victoria
pályaudvarról, ahol megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy
néném nem hozta magával a piros bőröndjét. A csatorna
angliai fele őszi arany napfényben fürdött. Petts Wood után
már csak zöld buszok jártak, Orpingtonnál pedig feltűntek
az aszalókemencék, kinyúló fehér süvegükkel, melyek
középkori sisakokba tűzött tollakra hasonlítottak. A
betonoszlopokra felkúszó komló szebben ragyogott, mint a
szőlő, és én boldogan elcseréltem volna az egész Milánó és Velence
közötti tájat ezért a húsz mérföldért itt Kentben. Megnyugtató egek és
szerény csermelyek, szittyós tavak és elégedetten szundikáló tehenek. Ez
az a békés táj, melyet Blake megénekelt, és egyszerre sajnálni
kezdtem, hogy ismét külföldre megyek. Miért nem tudott
apám Doverben vagy Folkestone-ban meghalni? Hiszen
mindkettő éppoly alkalmas egynapos kirándulásra.
De amikor végül is megérkeztünk Boulogne-ba, és kiszálltunk az
Arany Nyíl calais-i közvetlen vagonjából, úgy éreztem: otthon
vagyok. Az ég szürkébe hajlott, a levegő hűvös volt, és a
rámpa közé be-bevágott az eső egy-egy pasztája, de a
hotelünkben a portás asztala felett ott függött a királynő
képe, és a brasserie-k kirakatában ezt olvashattam: “Eredeti angol
tea. Kelet-kenti autóbusztúrák rendezvényei.” A halászhajók

fölött keringő lomha sirályok a ránk nehezedő estében
ugyancsak Kelet-Angliára emlékeztettek, és a Gare
Maritime felett tábla hirdette az átkelő járatot: Car-Ferry és
Brit Államvasutak.
Ahhoz már késő este volt, hogy megkeressük apám
sírját, különben is másnap volt halálának évfordulója, ezért
nagynénémmel elindultunk a városháza felé, majd a
mólóknál sétáltunk, és keresztülvágtunk az apró, kanyargós
utcácskákon, melyek engem Rye-ra emlékeztettek. A
hatalmas székesegyházban egykor egy angol király tartotta
esküvőjét, előtte ágyúgolyók hevertek, melyeket VIII.
Henrik tüzérsége lőtt oda, a várfalak alatt meghúzódó apró
téren pedig Edward Jenner szobra állt, barna zsakettban és
barna, rojtos csizmában. Egy mellékutcában kicsiny mozi régi filmet
vetített, a Kincses sziget-et, Robert Newtonnal a főszerepben,
nem messze attól a Le Lucky nevű klubtól, ahol
meghallgathattuk volna a Hearthmen zenekart. Nem,
apámat nem idegen földbe temették. Boulogne olyan, mint egy
gyarmati város, mely csak nemrégiben szakadt ki a Birodalomból – a Brit
Államvasutak úgy vesztegelt ott a tengerparti út végén, mintha az
evakuáció befejeztéig engedélyt kapott volna az ott-tartózkodásra. A
kaszinó alatt a lelakatolt fürdőkabinok is akárcsak a helyőrségi
csapatok utolsó hadállásai lennének, San Martin tábornok
lovas szobra pedig a rakparton bízvást Wellingtoné is
lehetett volna.
A Gare Maritime éttermében vacsoráztunk, miután átvágtunk a
macskaköves utakon, át az elhagyott vasúti síneken. Sötétedés
után az állomás oszlopai mintha egy kiürített székesegyház
oszlopai volnának, csak a Lyonból érkező vonat bejelentése
ismétlődött mint egy zsoltár lemeze, amelyet elfelejtettek
levenni. A hosszú peronokon egyetlen hordár vagy utas sem
tűnt fel. A Brit Államvasutak irodája is kivilágítatlan és üres
volt. Mindent átjárt az olaj, a hínár és a tenger szaga meg a
hajnali halfogás maradványaié. Az étteremben sem volt
rajtunk kívül vendég; csak két férfi álldogált a pultnál egy
kutyával, de ők is indulásra készen. A nagynéném
mindkettőnk számára szól-halat rendelt, boulogne-i módra.

– Talán az apám is itt vacsorázott, mielőtt meghalt –
tűnődtem fennhangon. Mert mióta csak leemeltem a polcról
a Rob Roy-t, gyakran eszembe jutott az apám, és visszaemlékezve a
fényképre és annak a fiatal lánynak az arckifejezésére, azt
kellett hinnem, hogy nénémnek is szeretnie kellett őt a
maga módján. De azért tévedés lett volna, néném
természetét ismerve, érzelmes emlékezést várni tőle: a
halott az halott, azzal a néném már nem megy semmire.
– Rendeld meg a bort, Henry – szólt rám Augusta néni. –
Tudod-e, hogy van benned valami beteges vonás? Ez a
kirándulás is elárulja, meg aztán az urna, amit olyan
gondosan szeretnél megőrizni. Ha apádat a highgate-i
temetőben földelik el, sohasem kísérlek el. Semmi szükség
az ilyen zarándokutakra a sírokhoz, hacsak nem szolgálnak
valami más célt is.
– Milyen célt szolgálhatna ez? – kérdeztem kissé ingerülten.
– Például azt, hogy még sohasem voltam Boulogne-ban – vágta rá
Augusta néném. – És egy új vidéket megismerni mindig hajlandó vagyok.
– Mint Jo bácsi – mondtam. – Te is meg akarod hosszabbítani az
életedet.
– Azt is teszem – felelte a néném –, mert nagyon élvezem.
– És hány szobában laktál eddig?
– Számtalan szobában – mondta vidáman a néném –, de nem hiszem,
hogy elérkeztem volna már a vécéhez és az emeletre, a toronyba.
– Mennem kellesz haza. – A pultnál álldogáló egyik férfi
mondta ezt dermesztő angolsággal. Kicsit beszívott, s
amikor lehajolt, hogy megsimogassa a kutyáját, nem találta el.
– Még egyet igyunk az átkelő hajóra – vigasztalta a
társa. A pohárköszöntőből arra következtettem, hogy a Brit
Államvasutak dolgozója.
– Az a nyavalyás kenti lány. A feleségem kenti lány volt.
– De már nem az, cimborám, már nem az.
– Már nem. Ezért kell nekem otthon lennem esti kibaltázott kilencre.
– Féltékeny az asszony, cimbora.
– Meg éhes.
– Sose szerettem gyenge férfit – fűzte hozzá a néném. –
Az apád nem volt gyenge, csak lusta. Az volt a véleménye,
hogy semmiért sem érdemes igazán küzdeni. Ő még

Kleopátráért se harcolt volna, de azért valahogy mégis
elérte volna. Az ellen-Antonius. Azért csodálkozom, hogy
egyszer is eljött ide, Boulogne-ba.
– Talán üzleti ügyben?
– Akkor a társát küldte volna. Mert a társa – William Curlew-nak
hívták –, az volt a leggyengébb ember, akit valaha ismertem. Irigyelte az
apád apró kalandjait; neki az is nehezére esett, hogy egyetlen asszonyt
kielégítsen. És ez mindenképpen gyötörte a lelkét, mert a felesége
csakugyan hibátlan asszony volt. Gyöngéd, ügyes, jóindulatú –
azt, hogy egy kicsit követelőző, más férfi erénynek
tekintette volna. Apád, aki sokkal merészebb képzeletű
ember volt, mint azt a környezete – vagy akár az anyád –
észrevette, ajánlott hát egy haditervet, mert William mindig
azt hangoztatta: egy tökéletes nőt nem lehet faképnél
hagyni – legfeljebb ő hagyhatja el az embert. Azt tanácsolta
hát Williamnek, írjon névtelen leveleket a feleségének,
melyekben hűtlenséggel vádolja magát. A levelek
négyrendbeli célt szolgáltak volna. Először is hiúsági
szempontból
üdvös
magyarázatot
adnak
lankadó
szolgálatainak, megtörnék felesége tökéletességét, és
végül is olyan válás lehet ebből, mely férfibecsületét is
menti (hisz elszánta magát arra, hogy nem tagad le semmit
bűneiből). Az első levelet apád fogalmazta, William pedig
elég balgán lemásolta a saját írógépén, és egy olyan sárga
borítékba tette, amilyenekben számlákat szoktak küldeni.
(Ez volt a hiba.) A levél így szólt: “Asszonyom, az ön férje
egy szemérmetlen hazudozó és kéjsóvár asszonypecér.
Kérdezze csak meg tőle, hol tölti az estéit, amikor ön a
Nőegyletben tartózkodik, és hol veri el a pénzét, amit keres.
Amit Ön megtakarít a háztartásban, más nő szoknyája
hasítékába vándorol.” Apád nagyon szerette a régies
kifejezéseket – ez már Walter Scott hatása volt.
Aznap este, amikor a levél megérkezett, Curlew-ék történetesen partyt
adtak. Mrs. Curlew épp a párnákat verte fel szorgosan, a sárga borítékot
számlának vélte, így hát felbontatlanul tette le az asztalra. Elképzelheted
szegény William szorongását. Akkortájt nagyon jóban
voltam vele, sőt szüleid társaságában én is részt vettem a
partyn. Apád azt remélte, hogy jelen lehet a végkifejletnél,

de amikor elérkezett a távozás ideje, és apád egy kis üzleti
megbeszélés ürügyén sem ragadhatott ott tovább, a levél
még mindig felbontatlanul hevert ott. A későbbi részleteket
csak William elbeszéléséből tudhatta meg. Melany – ezt a
nevetséges nevet viselte az asszony, ami még
nevetségesebben hatott a Curlew mellett – éppen a
poharakat rakosgatta el, amikor William valamelyik tálalóasztal alatt
megtalálta a sárga borítékot. “Ez a tied, drágám?” – kérdezte, mire az
asszony leintette, hogy csak egy számla.
“Minden számlát fel kell bontani!” – jelentette ki William, és ezzel
átnyújtotta a borítékot. Majd felment az emeletre, hogy
megborotválkozzék. Melany sosem ragaszkodott ahhoz,
hogy vacsora előtt megborotválkozzon, de már a
házasságuk első napjaiban félreérthetetlen célzást tett rá,
hogy éjszaka csak sima arccal fogadja magához, minthogy
Melany bőre nagyon érzékeny volt. A külföldiek azt
mondták rá: tipikusan angol arcbőr. A fürdőszoba ajtaját
nyitva hagyta, és William onnan látta, hogy az asszony a
sárga
borítékot
ismét
felbontatlanul
teszi
le
a
toalettasztalkára. A várakozás feszültségében három helyen is
megvágta magát, a vérzés elállítására pedig apró vattacsíkokat kellett
felragasztania.
A kutyás férfi botladozott el az asztalunk előtt. – Gyere,
te csibész – dünnyögte, és lelketlenül rángatta a pórázt.
– Haza a kenti lányhoz – ugratta cimborája a pulttól. Hirtelen
feltűnt, mennyire csillog a néném szeme. Ilyen csillogó
szemmel mesélt
Brightonban
is
a kutyatemplom
történetéről és Párizsban a Monsieur Dambreuse-zel
folytatott viszonyáról és az Orient expresszen Visconti
meneküléséről… Mélyen elmerült a történeteiben. Biztos
vagyok benne, hogy az apám, Walter Scott nagy tisztelője,
korántsem lett volna képes ily drámaian ecsetelni a Curlewék esetét: kevesebb párbeszédet iktatott volna be és több
leíró részt.
– William – folytatta a néném – kijött a fürdőszobából, és
bemászott abba a hatalmas, dupla ágyba, amelyet Melany
személyesen választott ki a Maples-féle bútorüzletben.
Rémületében William még könyvet sem vitt magával.

Szerette volna, ha mielőbb kitör a botrány. “Mindjárt kész
leszek” nyugtatta meg Melany, aki a Pond-féle éjszakai
krémet használta remek arcbőre megőrzésére, és nem volt
hajlandó semmilyen új kotyvalékot kipróbálni.
“Kellemetlen számla volt?” – kérdezte William.
“Számla?”
“Amit eldobtál.”
“Az? Még ki se bontottam.”
“Ha nem vigyázol rá, még elveszted.”
“Úgy is kell: számlát legjobb elveszteni!” Melany ezt
jókedvűen mondta, de a szavak nem leplezték a
természetét, mert iparost sose váratott, és senkinek sem
tartozott tovább egy hónapnál. Most hát megtörölte ujjait
papírzsebkendővel, és felbontotta a sárga borítékot. Csak
az első, rosszul gépelt szavakat olvasta el: “Asszonyom, az
ön férje…”
“Nem is kellemetlen számla, csak unalmas.” Majd gondosan
végigolvasta a levelet, az aláírásig. “Egy szomszédja és jóakarója.” Aztán
apró darabokra tépte, és beleszórta a papírkosárba.
“Egy számlát nem szabad megsemmisíteni” – mondta William.
“Az újságnak tartoztam néhány shillinggel, de ma reggel
kifizettem. – Majd ránézett Williamre, és ezt mondta: Milyen
nagyszerű férjem voltál te mindig, William.” Odalépett az
ágyhoz, megcsókolta férjét, és William ebből kitalálhatta a
szándékát. “Hogy elfáradok én egy ilyen partytól” – mondta
az asszonynak, és egy kényelmes, könnyű ásítással
próbálta kimenteni magát.
“Semmi baj, drágám – mondta Melany, és panasz nélkül lefeküdt
melléje. – Szép álmokat. – Ekkor vette észre a vattapamacsokat. – Ó,
szegénykém kiáltott fel –, te megvágtad magad! Meggyógyít a te
Melanyd!” És elkezdett tüsténkedni legalább tíz percig, tiszta alkohollal
kimosta a sebet, apró tapaszokat illesztett rá, mintha semmi említésre méltó
sem történt volna. “Milyen mulatságos vagy így!” mondta egészen
vidáman és gondtalanul, és ahogy William mesélte apádnak, az éjszakai
búcsúcsókban, amit az orra hegyére illesztett, már nem volt a
veszedelemnek árnyéka sem. “Drága kis bohóc William,
neked én mindent megbocsátok.” William itt adott fel
minden reményt: tökéletes felesége volt, összetörhetetlenül

tökéletes! Apád úgy adta elő a dolgot, hogy William fülében
a “megbocsátok” szó úgy hangzott, mintha a börtön harangját
kongatták volna kivégzésre.
– Tehát sosem menekült meg? – kérdeztem.
– Esztendőkkel később Melany karjában halt meg –
mondta Augusta néni, és azután már csendben költöttük el
az almás lepényt.

Tizennyolcadik fejezet
Másnap reggel – éppoly borús napra ébredtünk, mint az
előző – Augusta nénémmel felkaptattunk a magasodó
dombra, a temető felé. Egy üzlet Deuil en 24 heures-t* hirdetett,
és egy vaddisznó vérben ázva lógott a hentesüzlet előtt,
pofájában egy cédula ezt tette közzé: Remenez vos morceaux four jeudi,**
de ez a csütörtök semmit sem jelentett nekem, és alig valamit Augusta
nénémnek. – A Kis Virág ünnepe – mondta be az eseményt, a
misekönyvből olvasta ki, melyet azért hozott magával, mert
ez most, íme, a megfelelő alkalom. – De a vaddisznó ehhez
az alkalomhoz nem illik. Úgy látom, Herefordi Szent Tamás
napja is van, aki száműzetésben halt meg Orvietóban, de
szerintem róla még az angolok sem hallottak.
A polgármesteri hivatal kapuja előtt egy tábla az
Ellenállás hőseinek emlékét őrizte. – Egy hadsereg halottai
– jelentette ki a néném – éppoly automatikusan lesznek
hősök, ahogy az egyház halottai mártírok. Nem megy ki a
fejemből ez a Szent Tamás. Mert szerintem nagyon is
szerencsés volt, hogy Orvietóban halt meg és nem
Herefordban. Orvieto még ma is takaros, civilizált fészek,
sokkal, de sokkal jobb a klímája, mint Herefordé, és van egy
nagyszerű étterem a Via Garibaldin.
– Csakugyan római katolikus vagy – kérdeztem kíváncsian a
nénémet. Gyorsan és komolyan felelt: – Csakugyan,
* Gyászruhák 24 órán belül.
*** Tétesse félre csütörtökre a kívánt részt.

kedvesem, legfeljebb nem mindent hiszek, amit ők
elhisznek.
Megtalálni apám sírját ebben a hatalmas, szürke
temetőben olyan lett volna, mint London külvárosában
felkutatni egy családot pontos cím nélkül. A domb alján
vonatok zörögtek, s a kertváros széntüzelésű kályháinak
füstje áthatolt a sírkövek útvesztőjébe. Egy férfi lépett ki
egy kicsiny, négyszögletes házból, mely maga is
síremléknek látszott, és felajánlotta, hogy majd kalauzol. Én
koszorút is vittem, bár a néném ezt a gesztusomat túlzottnak találta. –
Nagyon gyanús leszel – mondta. – A franciák hite szerint az eltávozottakra
minden évben csak egyszer kell emlékezni, Mindenszentek napján. De azt
is olyan pontosan és kényelmesen intézik el, mint az Úrvacsorát húsvétkor.
– S ez igaznak látszott, mert nagyon kevés virágot láttam itt, még
immortelles-t* is alig fedeztem fel az angyalok, kerubok között meg egy
líceumi professzorra emlékeztető kopasz férfi mellszobra, egy
hatalmas síremlék mellett, mely a felirat tanúsága szerint a
La Famille Flageolle-t fedte. Az egyik sírkövön angol felirat
szökött szemembe: “Szeretett fiam, Edward Rhodes
Robinson emlékére – meghalt Bombayben, ahol porai is
nyugszanak.” De ezen a piramison igazán nem volt semmi
angolos. Apám bizonyára szívesebben nyugodott volna
angol temetőben, a zuzmóval benőtt, kopott feliratú vagy
kegyes versikéket őrző kövek között, mint itt, a fényes,
fekete örökkévalóságnak csiszolt márványok erdejében,
melyet még a boulogne-i időjárás sem tudott kikezdeni, s
ahol az egyforma feliratok úgy ismétlődtek, mint egy újság
megannyi példányának azonos címbetűi: A la mémoire, lei
repose le corps…** Nem járt itt senki, kivéve egy apró, idős,
feketébe öltözött hölgyet, aki lehajtott fejjel állt egy hosszú
parcella végén, miként magányos látogató a vidéki
múzeumban, csak mi bolyongtunk ezen a vigasztalan
környéken.

* Halhatatlan, vagyis művirág.
*** Emlékezetére... Itt nyugszik.

– Je me suis trompé*** – mondta a vezetőnk, és élesen sarkon
fordult, majd visszavezetett minket ahhoz a sírhoz, ahol az
idős asszony láthatóan imába merülten állt.
– Milyen különös! Úgy látszik, megszaporodtunk egy gyászolóval –
mondta Augusta néni, és csakugyan, a márvány sírlapon az enyémnél
kétszerié nagyobb koszorú hevert, kétszer olyan drága, déli melegházakból
származó virágokból. Azért letettem az enyémet is melléje. A feliratot
eltakarták a virágok, csak apám nevének néhány szótagja látszott ki, mint
valami kiáltás: “... chard Pulling”, és az évszám: “1923. október 2.”
Az apró asszony meglepetten nézett ránk: – Qui êtes-vous?**** –
kérdezte.
Akcentussal beszélte a franciát, azért a nagynéném angolul válaszolt
éppily nyíltan: – Maga kicsoda?
– Miss Paterson – válaszolt az apró asszony, kissé rémült hetykeséggel.
– És mi köze van magának ehhez a sírhoz? – faggatta tovább a néném.
– Én több mint negyven éve járok ide ezen a napon, és még sohasem
láttam itt egyiküket sem.
– Van valami joga ehhez a sírhoz? – kérdezte a néném. Valami
idegesíthette őt az asszony modorában – talán gyámoltalan
harciasságának látszata, mert nénémben kevés türelem
volt a gyengeség iránt, bárhogy is rejtegetik.
Az öreg hölgyet sarokba szorították, és most visszavonult. – Sosem
hallottam, hogy bárkinek is joga lehet egy sírhoz – mondta.
– Egy sírért, mint egy házért, valakinek fizetnie kell.
– És ha a ház már negyven éve elhagyatott, nincs joga akár egy
idegennek…
– Kicsoda maga? – ismételte a néném.
– Már megmondtam. Miss Paterson vagyok.
– Ismerte a sógoromat?
– A sógorát?! – kiáltott fel az öreg hölgy. Majd lenézett a koszorúmra,
aztán rám, végül szemügyre vette a nénémet.
– És ez itt, jóasszony, Richard Pulling fia.
Az asszony megvetően mondta: – A család. – Mintha a
szó egyenértékű lett volna ,,az ellenség”-gel.

**** Tévedtem
***** Kik maguk?

– Így hát beláthatja – folytatta a néném –, hogy nekünk mindenképpen
vannak bizonyos jogaink.
Nem tudtam megérteni a néném kíméletlenségét, ezért
beavatkoztam: – Azt hiszem, nagyon kedves öntől –
mondtam –, hogy virágot hoz apám sírjára. Talán furcsának találja,
hogy én még sosem jártam itt...
– Ez nagyon jellemző magukra – mondta Miss Paterson. –
Az édesanyja még csak el sem jött a temetésre. Én voltam
itt egyedül, meg a hotel portása. Nagyon kedves ember. –
És könnyekkel a szemében hozzátette: – Esős, esős nap
volt, és ő kihozta a nagy ernyőjét…
– Ezek szerint ismerte édesapámat... akkor is itt volt…
– Az én karomban halt meg, csendesen, csendesen – mondta Miss
Paterson. Ez volt a szokása, hogy ismételgette a szavakat, mint aki
megszokta, hogy fennhangon olvas gyerekkönyveket.
– Nagyon hideg van – vágott közbe a néném. – Henry, te
már letetted a koszorúdat, én visszamegyek a hotelbe, ez
nem a megfelelő hely hosszú beszélgetésekre. – És már
indult is, pedig ez jóformán a vereség bevallását jelentette.
Mindenesetre, kellő megvetéssel próbálta viselni a
vereséget, mint amikor egy nagy dán dog a hátsó felét
mutatja egy védtelen, apró kutyuskának, mely a sarokból
bosszantja, de méltatlannak ítéli arra, hogy megharapja.
Odafordultam Miss Patersonhoz: – Haza kell kísérnem a
nénémet. Nem jön el ma este hozzánk egy csésze teára?
Kisgyermek voltam, amikor apám meghalt. Alig ismertem.
Már régen el kellett volna jönnöm ide, de tudja, azt hittem,
manapság nem szokás törődni az ilyesmivel.
– Tudom, én régimódi vagyok – mondta Miss Paterson –, nagyon
régimódi.
– De talán mégis meginna velünk egy teát a Meuriceben?
– Elfogadom – mondta Miss Paterson rémült méltósággal. – De akkor
közölnie kell a nénjével – ugye a nagynénje? –, hogy szükségtelen
sértegetnie engem. Az édesapja már régen halott. Nem
illik, hogy féltékeny legyen rám azért, mert én még mindig
oly nagyon törődöm, nagyon törődöm vele.
Az üzenetet szó szerint adtam át a nagynénémnek, ő
pedig meglepődött. – Csakugyan azt hiszi, hogy féltékeny

vagyok? Az egyetlen eset, amire emlékszem, hogy féltékeny lettem volna,
az a Currané volt, de a tapasztalat megokosított. Hisz te is tudod, milyen
kevéssé voltam féltékeny még Monsieur Dambreuse-re is.
– Előttem nem kell mentegetőznöd, Augusta néném –
mondtam.
– Mentegetőznöm? Ilyen mélyre bizonyára nem
süllyedtem,
csak
megpróbálom
elmagyarázni
az
érzéseimet, ennyi az egész. Ez az asszony teljesen
méltatlan ehhez a gyászhoz. Mint ahogy az ember nem tölt
bort az ebéd utáni feketéscsészébe. Ezért idegesített. Ha csak
eszembe jut is, hogy vele volt, amikor meghalt!
– Nyilvánvalóan orvos is volt jelen.
– Meg sem halt volna, ha ez nem ilyen gyámoltalan.
Erről meg vagyok győződve. Apádat mindig biztatni kellett
a cselekvésre. Richard egyetlen baja a megjelenése volt.
Meglepően jóvágású férfi, akinek sose kellett erőfeszítést
tennie az asszonyokért. És aztán a végén, persze, lusta lett
a küzdelemre. Ha én vagyok itt, biztosítlak, hogy a mai
napig is életben marad.
– A mai napig?
– Nem lenne sokkal öregebb, mint Mr. Visconti.
– Akkor is légy kedves az asszonyhoz, Augusta néni.
– Édes leszek, mint a cukor – ígérte meg a néném.
Aznap délután csakugyan megállapíthattam, hogy
őszintén megpróbálta elrejteni bosszúságát Miss Paterson
modorosságai
felett,
melyek
elég
szép
számmal
jelentkeztek a szóismétléseken kívül is. A jobb lába például
időnként meg-megrándult (amikor először történt, őszintén
azt hittem, hogy Augusta néném rúgott bele), és amikor
néha egy-egy pillanatra elhallgatott, a fogai úgy
összekocódtak, mintha egy pár hamis fogsort reszelne.
Teánkat nagynéném szobájában költöttük el, mert abban a
négyszögletes miniatűr felhőkarcolóban, mely két hasonló
épület között magaslott a parton, nem volt megfelelő
szalon.
– Remélem, elnézi – mentegetőzött a néném –, de itt csak
indiai Lipton-tea kapható.

– Ó, de hát én szeretem a Liptont – nyugtatta meg Miss Paterson. – Egy
szem kis kockacukorral.
– Maga is Calais-n át jött? – kérdezte a néném, az udvarias társalgással
próbálkozva. – Mi is azon az úton jöttünk tegnap. Vagy talán hajóval?
– Ó, nem – mondta Miss Paterson –, tudja, kérem, én itt élek. Mindig is
itt éltem, mióta Richard meghalt. – Rémült pillantást vetett rám, és
hozzátette: – Úgy értem, Mr. Pulling.
– A háború alatt is? – kérdezte a néném a gyanakvás egy árnyalatával.
Gondolom, boldog lett volna, ha egy kis repedést talál Miss Paterson
méltóságán, legyen az bár apró ténybeli tévedés.
– Meglehetősen szűkös esztendők voltak – felelte Miss
Paterson. – De talán kevesebbet szenvedtem a
bombázástól, mert hiszen a gyerekeimmel kellett
törődnöm.
– A gyerekeivel? – kiáltott fel a néném. – Csak nem Richard...
– Ó, nem, nem, nem – nyugtatta meg Miss Paterson. – Azokra a
gyerekekre céloztam, akiket tanítottam. Angolt tanítottam a líceumban.
– És nem internálták a németek?
– Az itteni emberek nagyon jók voltak hozzám. Megvédtek. A
polgármester látott el iratokkal. – Miss Paterson lába megrándult. – A
háború után még kitüntetést is kaptam.
– Kitüntetést? Angoltanításért? – kérdezte hitetlenül a néném.
– És egyéb dolgokért is – válaszolta Miss Paterson.
Hátradőlt a székében, s a foga csattogni kezdett. A
gondolatai elkalandoztak.
– Kérem, meséljen az édesapámról – mondtam. – Mi szólította ide
Boulogne-ba?
– Nekem szeretett volna egy kis üdülést biztosítani – mondta
Miss Paterson. – Nagyon féltette az egészségemet. Azt
mondta, tengeri levegőre van szükségem. – A néném
csörögni kezdett a kanalával, és már aggódtam, hogy
elveszti a türelmét. – Csak egynapos kirándulás volt, tudja.
Éppúgy vonatkomppal jöttünk Calais-nak, mint maguk, mert meg
akarta nekem mutatni, honnan származnak azok a bizonyos polgárok, és
aztán buszra ültünk, hogy megnézzük a Napóleon-emlékoszlopot. Épp
akkor olvasta az életrajzát Sir Walter Scott-tól. Csak a végén derült ki,
hogy Boulogne-ból már nem indul vissza hajó.

– Ez nyilván meglepte Richardot, nemde? – kérdezte a
nagynéném, nyilvánvaló iróniával, ami fel sem tűnt Miss
Patersonnak.
– Úgy van – felelte Miss Paterson. – Folyton bocsánatot
kért az elővigyázatlanságáért. De akkor mégis találtunk két
tiszta szobát a polgármesteri hivatal előtti téren, a
kertváros egyik kis szállodájában.
– Egymásba nyíló két szobát, feltételezem – vetette közbe a néném. Itt
megint nem tudtam megérteni, miért ilyen kegyetlen.
– Úgy van – mondta Miss Paterson –, mert én nagyon féltem.
– Mitől?
– Sosem voltam még külföldön, ahogy Mr. Pulling sem.
Nekem kellett tolmácsolnom mindkettőnknek.
– Maga tudott franciául?
– Elvégeztem egy kurzust a Berlitznél.
– Nézze el a kíváncsiságunkat, Miss Paterson – mondtam. – Alig
hallottunk valamit édesapám haláláról, anyám sohasem
hozta szóba. Bármit kérdeztem, letorkolt. Azt mesélte
nekem, hogy apám üzleti úton halt meg, és ebből én
valahogy azt következtettem, hogy tulajdonképpen
Wolverhamptonban
hunyt
el,
hiszen
gyakran
járt
Wolverhamptonban.
– Mikor találkozott először a sógorommal? – kérdezte
Augusta néni. – Tölthetek még egy csésze teát?
– Igen, köszönöm. De egy kicsit gyengébbet, ha ez nem okoz
különösebb nehézséget. Mi a 49-es busz tetején találkoztunk.
Nagynéném kezében félúton megállt a cukor. – A 49-es buszon? –
ismételte.
– Tudja, kérem, hallottam, amikor a jegyét kérte, és a
megállójánál láttam, hogy mélyen alszik, úgyhogy
felébresztettem, igaz, már későn. Feltételes megálló volt.
Richárd nem győzött hálálkodni, és aztán már a
végállomásig utazott velem. Akkoriban egy földszinti
szobában laktam az Oakley Streeten, még a házig is
elkísért. Olyan tisztán, tisztán emlékszem mindenre, ó –
sóhajtott Miss Paterson –, mintha csak tegnap történt volna.
Annyi mindenben egyezett a véleményünk. – A lába ismét megrándult.
– Ez meglep – jegyezte meg a néném.

– Ó, mennyit beszélgettünk aznap.
– Miről?
– Leginkább Sir Walter Scottról. Én olvastam a Marmion-t, és
néhány más versét is, ő viszont mindent ismert, amit Sir
Walter valaha megírt. Idézni is tudta… Nagyszerű
versmemóriája volt. – És mintha csak magának suttogná:
Hol nyugszik az áruló –
Sóhajt egy kebel –
A nagy női szívrabló –
S az élet rohan el
A végső nagy csatán….
– Tehát így kezdődött – szakította félbe türelmetlen
hangsúllyal a néném. – És az áruló Boulogne-ban nyugszik.
Miss Paterson összekuporodott a székében, és hevesen rugdalózott.
– Semmi sem kezdődött, abban az értelemben, amire
gondol – mondta. – De azon az éjszakán meghallottam, hogy
kopognak az ajtón, és engem szólít: “Dolly!”
– Dolly! – ismételte undorral a néném, mintha a Dolly valamilyen
disznó szó lenne.
– Úgy van. Így hívott engem. Az én nevem Dorothy.
– Természetesen magára zárta az ajtót.
– Szó sincs róla. Olyan férfi volt, akiben teljesen megbíztam. Ezért hát
beengedtem a szobába. Tudtam, hogy nem ébresztene fel valamilyen
közönséges okból.
– Ezt az okot én sem nevezném közönségesnek, semmiképpen sem –
jegyezte meg a néném. – Folytassa... – De Miss Paterson már
elábrándozott, és a foga csattogott és csattogott. Rámeredt valamire, amit
mi nem láthattunk, és könnyek jelentek meg a szemében. Én
megsimogattam a karját, és azt mondtam: – Miss Paterson, ne beszéljen
róla, ha ennyire felzaklatja. – Haragudtam a nénémre: az arca oly kemény
volt, mint egy pénzre vésett fej.
Miss Paterson rám nézett, s én már láttam, hogy lassan visszatér a
múltból. – Bejött – mesélte –, és azt suttogta: “Dolly, drágám”, s azzal
végigvágódott a padlón. Én letérdeltem mellé, az ölembe vettem azt a
szegény, szegény fejét, de nem szólt többé. Sosem tudtam meg, miért jött
be hozzám, mit akart nekem mondani.

– Én sejtem – mondta Augusta néni.
Miss Paterson ismét összekuporodott a székében, de késedelem nélkül
visszavágott. Szomorú látvány volt a két idős hölgyet figyelni,
ahogy összecsaptak egy régmúlt eseményen. – Bizonnyal
igaza van – mondta Miss Paterson –, én jól tudom, mire
gondol, és remélem, igaza van. Én habozás nélkül
megtettem volna, amire kér, és utólag sem bántam volna.
Én még sohasem szerettem más férfit.
– De amennyire megítélhetem, már nem maradt ideje
arra, hogy szerethesse őt – jelentette ki a néném.
– Ebben aztán alaposan, alaposan téved. Talán azért, mert nem tudja,
mi a szerelem. Én szerettem, attól a pillanattól, hogy a végállomásnál
leszálltunk, és szeretem még ma is. Amikor meghalt, akkor
is megtettem érte mindent, mindent, hisz nem volt senki,
aki törődött volna vele: még a felesége se jött érte.
Boncolásra került a sor, és azt írta a hatóságoknak, hogy
Boulogne-ban temessék el, nem tartott igényt az ő szegény,
szegény, megcsonkított holttestére, így hát csak ketten
voltunk ott, én meg a portás.
– Igen, maga nagyon kitartó volt – mondta a néném, de ez a
megjegyzés sem hangzott bóknak.
– Soha többé nem becézett senki Dollynak – mondta Miss Paterson. –
Csak a háborúban, amikor álnéven kellett élnem, akkor engedtem meg,
hogy Poupée-nak szólítsanak.
– Milyen okból kellett álnevet viselnie?
– Azok nehéz idők voltak – mondta Miss Paterson, és a
kesztyűjét keresgélte.
Engem bántott, ahogy a néném Miss Patersonnal bánt, és a tiltakozás
apró lángja még bennem égett, amikor másodszor és utoljára vacsorázni
indultunk az elhagyatott állomáshoz. A színes, tenger marta halászbárkák a
mólónál horgonyoztak, hajóhídjukon felfestve csupa ájtatos mondás: Dieu
bénit la Famille és Dieu a bien fait*,– és én eltűnődtem rajta,
milyen vigaszt kínálhat egy-egy mottó az erős tengeri
szélviharban. Az orrunkba csapott az ismert olaj- és
halszag, időre befutott a lyoni gyors, de nem várt rá senki,
még az étteremben is csak a zsémbes angol ácsorgott a
* Isten megáldja a családot… Isten helyesen cselekedett.

társával meg a kutyájával – jelenlététől az étterem még
üresebbnek hatott, mintha ide sose járna más vendég.
A néném kezdte a beszélgetést: – Nagyon elcsendesedtél, Henry.
– Annyi minden jár az eszemben – feleltem.
– Hogy meghatott téged ez a szánalmas kis vénasszony – vádolt
Augusta néni.
– Meghatott, mert találkoztam valakivel, aki szerette apámat.
– Nagyon sok asszony szerette őt.
– Úgy értem, valakivel, aki igazán szerette.
– Ez a kis érzelmes jószág? Azt sem tudja, mi a szerelem.
– Te tudod? – kérdeztem, utat engedve dühömnek.
– Gondolom, több tapasztalatom volt benne, mint neked – felelte
Augusta néni nyugodt és kiszámított kegyetlenséggel. Ez igaz volt, én még
csak nem is válaszoltam Miss Keene legutóbbi levelére. A néném szemben
ült velem, és a tökéletes önelégültség arckifejezésével hajolt a szól-halak
fölé. A körítésként felszolgált tengeri rákkal kezdte, aztán látott hozzá a
halhoz; élvezte a különböző ízeket, nem sietett.
Talán oka lehetett rá, hogy lenézze Miss Patersont.
Eszembe jutott Curran és Monsieur Dambreuse és Mr.
Visconti – úgy éltek a képzeletemben, mintha valójában a
nagynéném teremtette volna őket: még szegény Jo bácsi is,
amint a mellékhelyiség felé kúszik. Nagynéném hatalmas
teremtő képzelettel rendelkezett. Még Miss Paterson is
életre támadt az ő kérdéseinek kegyetlen csípéseitől. És ha
majd valaha énrólam mesél egy idegennek, könnyen
elképzelhető, milyen történeteket kerekít az én dáliáimból.
Tooley iránti ostoba elérzékenyülésemből és makulátlan
múltamból még én is különös életre kelnék; s bizonyos
lehettem benne, hogy a jellem, akit megfest, elevenebb
lenne, mint valóságos énem. Ezért volt értelmetlen
felpanaszolni a kegyetlenségét. Azt olvastam egyszer egy
Charles Dickensről szóló könyvben, hogy egy szerzőnek
nem szabad szeretnie alakjait, könyörtelenül kell bánnia
velük. A teremtés aktusában, úgy rémlik, mindig van valami
szörnyű önzés. Így hát Dickens feleségének és barátnőjének
azért kellett szenvednie, hogy Dickens megírhassa a
regényeit, megszerezhesse a vagyonát. Egy bankigazgató
pénzét legalább nem szennyezi be ennyi önzés. Az én

hivatásom korántsem ilyen pusztító. Egy bankigazgató után
nem maradnak miatta elhullott mártírok nyomai. Vajon
hová tűnt Curran, és él-e még Wordsworth?
– Meséltem már neked egy Charles Pottifer nevű
emberről? A maga módján ő is éppoly szenvedélyesen
ragaszkodott egy halotthoz, mint a te Miss Patersonod. De
az ő esetében az elhunyt ő maga volt.
– Ma este ne, Augusta néni – kérleltem. – Apám halálának története
elég erre a napra.
– És egész jól mesélte el a nő – ismerte el a néném. – De
azt hiszem, ha én vagyok az ő helyében, sokkal jobban
adom elő. Ezért figyelmeztetlek, még sajnálni fogod, hogy nem
engedted elmesélnem a most felajánlott történetet.
– Milyen történetet? – kérdeztem, és apámra gondoltam.
– Charles Pottifer történetét – mondta a néném.
– Majd máskor, Augusta néni.
– Az a legnagyobb hibád, hogy bízol a “máskor” létezésében –
felelte a néném, és olyan hangosan kérte a számlát, hogy a
pult mellől a kutya visszaugatott rá.

Tizenkilencedik fejezet
A néném nem tért vissza velem a komphajón Angliába, bár én komolyan
számítottam rá. Reggelinél közölte velem, hogy Párizsba utazik,
vonaton. – Akadt néhány elintézendő dolgom – jelentette
be, s nekem tegnap éjszakai figyelmeztetése jutott
eszembe, és azon tűnődtem – mint a későbbiekből kiderült,
teljesen hibásan –, hogy talán rátört a halálfélelem.
– Nem akarod, hogy elkísérjelek? – kérdeztem.
– Nem – intett le. – Ahogy tegnap beszéltél velem, abból
arra következtetek, hogy egy időre eleged volt a
társaságomból.
Nyilván érzékenyen érintette, hogy nem voltam hajlandó
meghallgatni a Charles Pottifer nevű ember történetét.
Kikísértem az állomásra, s az elképzelhető leghidegebb
csókot kaptam tőle az arcomra.

– Nem akartalak megbántani, Augusta néném – mondtam.
– Jobban hasonlítasz az apádra, mint az anyádra. Mert ő
is azt hitte, hogy nincs érdekes történet, csak az, amit Walter
Scott írt meg.
– És az anyám? – kérdeztem gyorsan. Talán végül mégis elárul valamit
róla.
– Anyád hiába próbálkozott a Rob Roy-jal. Odaadóan szerette apádat,
megpróbált a kedvére tenni, de a Rob Royon nem tudta átrágni magát.
– Miért nem ment hozzá feleségül az anyám?
– Mert nem volt kedve a nyugodt, polgári élethez. Nem vennéd meg
nekem a Figaró-t, mielőtt elbúcsúzunk?
Amikor visszatértem az újságostól, átadta nekem a lakása kulcsát. – Ha
nagyon sokáig maradok el – mondta –, lehet, hogy megkérlek rá, küldj
utánam egyet s mást, vagy éppen csak nézz oda, hogy minden rendben
van-e. Majd írok a háziúrnak, és közlöm vele, hogy rád bíztam a kulcsokat.
Elindultam a hajóval London felé. Két nappal ezelőtt a
vonat ablakából egy aranyban mártózó Angliát kísérhettem
szemmel a vágányok mentén – most más volt a kép: Anglia
nedvesen és hidegen nyúlt el, oly szürkén, mint egy
temető, miközben a vonat lassan döcögött a szemerkélő
esőben Dover Towntól a Charing Crossig. Az egyik ablakot
nem lehetett jól becsukni, és a fülke szélén apró víztócsa
gyarapodott, a fűtést sem kapcsolták be. A szemközti
sarokban egy hölgy állandóan tüsszögött, miközben én
próbáltam a Daily Telegraph-omat olvasni. A szerelőipar
sztrájkkal fenyegetőzött, és a gyárak azzal a veszéllyel
néztek szembe, hogy megbénítja őket egy olyan kulcsipari
létesítmény takarítóinak sztrájkja, ahol az ablaktörlő
lapátkákat állították elő. A BMC-üzemek futószalagján
ablaktörlő lapátok nélkül sorakoztak a kocsik. Az
exportmérleg kedvezőtlenül alakult, és zuhant a font.
“Az
udvar
hírei”
után
a
,,Nekrológok”-at
tanulmányoztam, de ebben a hasábban nagyon kevés
érdekességre leltem. Egy bizonyos Sir Oswald Newman
hunyt el hetvenkét esztendős korában; az ő halála volt a
műsor fénypontja ebben a szegényes repertoárban. Az
1950-es években szakértőnek nevezték ki egy építkezési
vitában; akkor vonult vissza a munkaügyi minisztérium

államtitkárságából, 1928-ban vette el Rosa Urquhartot, aki
három fiút szült neki; az asszony túlélte őt. Az idősebbik fiú
most a Hőerőművek Nemzetközi Szövetségének főtitkára
volt és a Birodalom lovagja. Szinte hallottam apám
suttogását: “Dolly, drágám”, mielőtt meghal a kertvárosi
auberge padlóján, még mielőtt vitába szállhat Sir Oswald
Newmannel az építésügyi vitában, mely őt különben
bizonyára nem érintette volna. Hiszen mindig jól bánt a
munkásaival – legalábbis anyám így mesélte. A lustaság és
a jóindulat gyakran karöltve jár. Karácsonykor mindig
rendkívüli jutalékot adott, és sohasem volt kedve egy-egy
pennys órabéremelésen vitatkozni. Amikor kinéztem az
ablakon, ez a kép, amelyet láttam, nem a Sir Oswald
Newman Angliája volt, hanem apám sírja a füstölgő csőben,
amint Miss Paterson ott áll előtte és imádkozik, és én
irigyeltem az apámat azért a rejtélyes képességéért, amivel
magához vonzotta asszonyok szerelmét. Vajon így szerette-e Rosa
Newman is Sir Newmant és a fiát, a lovagot?
Beléptem a házamba. Két éjszakát voltam távol, de
otthonom, mint az önző asszony, az elhagyatottság
drámáját árasztotta. Ősszel gyorsan lerakódik a por még
csukott ablaknál is. És már élveztem a biztosan kialakult
rutint, telefonhívás a Csirkebárnak, látogatás a dáliáimnál,
mihelyt eláll az eső. Talán Charge őrnagy is átszól egy-két
szót a sövény felett. “Dolly, drágám” – suttogta az apám
egy apró hotelben haldokolva, miközben én a highgate-i
gyerekszobában feküdtem, ágyam mellett az örökégő
lámpával, hogy elűzze a rettegésemet, mely mindig rám
tört, miután anyám – vagy tán a mostohaanyám? –
búcsúcsókkal elköszönt éjszakára. Mert féltem a betörőktől,
az indián orgyilkosoktól, a kígyóktól és a tűztől és a Nagy
Banditától, holott igazából attól a harminc évtől kellett
volna félnem, amit majd a bankban töltök el, a fúzióktól, a
korai nyugdíjazástól és Deuil du Roy Albert dáliáimtól.
Elmúlt egy hónap, de a nagynénémről semmi hír.
Számtalanszor telefonáltam, a lakása nem felelt.
Megpróbáltam elmélyedni Thackeray egyik regényében, de
hiányzott belőle nagynéném történeteinek közvetlensége.

Ahogy megjósolta, már sajnáltam, hogy nem engedtem
elmondania Charles Pottifer történetét. És ha őszinte akarok
lenni, tulajdonképpen Curran, Monsieur Dambreuse és Mr.
Visconti emlékével éltem, amikor ébren feküdtem, vagy a
konyhában vártam, hogy felforrjon a teám, vagy amikor az
ölembe ejtettem a becsukódó The Newcomes-t. Nagynéném
alakjai népesítették be a magányomat. Amikor már hat hét
múlt el minden hír nélkül, kezdtem aggódni, hogy miként
apám, ő is idegen földön hunyt el. Még a St. James and
Albanyt is felhívtam; először telefonáltam külföldre a
bankból történt visszavonulásom óta. Nyugtalanított gyarló
franciatudásom: amikor beleszóltam a kagylóba, mintha a mikrofon a
nyelvtani hibákat is felnagyította volna. A portás közölte velem, hogy
nagynéném már nem tartózkodik ott – három hete elutazott Cherbourg-ba.
– Cherbourg-ba?
– Vonattal, a hajóhoz. – És a portás letette, mielőtt
megkérdezhettem volna, hogy melyik hajóhoz.
Attól féltem, a nagynéném örökre elhagyott. Csak azért
lépett be az életembe, hogy megzavarjon. Elvesztettem az
érdeklődésemet a dáliák iránt. S amikor elburjánzott a gaz,
kísértést éreztem rá, hogy hagyjam. Unalmam elűzésére
egyszer még abba is beleegyeztem, hogy Charge őrnagy
meghívására részt vegyek egy politikai gyűlésen: mint
később kiderült, ez a Kormánypárt Hívei Szövetségének
összejövetele volt, s ebből következtethettem, hogy annak
idején Charge őrnagy lehetett az, aki politikai röpiratok
számára megadta az én címemet. Találkoztam is számos
régi ügyfelemmel, köztük az admirálissal is, és most először
tett boldoggá a nyugdíjaztatásom. Egy bankigazgatóhoz
nem illik semmiféle politikai elfogultság, kivált a
szélsőségektől kell tartózkodnia; és ó! milyen gyorsan
terjesztette volna el a pletyka egész Southwoodban, hogy
részt vettem a gyűlésen. De most, ha régi ügyfeleim
egyáltalán észrevettek, csak egy csodálkozó arckifejezést
váltottam ki belőlük, mintha azt sem tudnák biztosan,
találkoztunk-e valaha és mikor. Akár egy szabadnapos
pincért, úgyszólván senki sem ismert föl. Különös érzés volt
ez egy olyan ember számára, aki annyira a southwoodi élet

centrumában élt egykor, mint én. Amikor felmentem a
lépcsőn a hálószobámba, úgy éreztem magam, mint egy
hazajáró kísértet, átlátszónak, mint a víz. Curran elevenebb
volt most, mint én. Azon is meglepődtem, hogy az arcomat
egyáltalán visszaveri a tükör.
Talán azért fogtam bele, hogy levelet írjak Miss Keenenek, mert
bizonyítani akartam létezésem valóságát. Több piszkozatot készítettem: a
levél, melyet most idemásolok, sok apró részletében különbözik attól is,
amelyet elküldtem. “Miss Keene, drágám”, olvasom a piszkozatban,
de a végső változatban ezt a “drágám”-at kihúztam, mert
olyan bizalmasságot tételezett fel, melyre ő sose bátorított,
s melyet én sosem vívtam ki. “Drága Miss Keene, komolyan
elcsüggeszt, hogy koffeifonteini új otthonában még nem
tudott teljesen meggyökerezni, bár természetesen nem
tudom legyőzni magamban azt az örömömet (az “örömöm”et a későbbi változatokban “örömünket”-re javítottam),
hogy gondolatai még a southwoodi békés élet körül járnak.
Én sohasem ismertem nemesebb barátot, mint az ön
édesatyja, és az én gondolataim is gyakran kalandoznak vissza ama
kellemes estékhez, amikor Sir Alfred a Van de Velde-kép alatt ülvén, meleg
otthonosságot árasztott, Ön pedig kézimunkájával foglalatoskodott, míg mi
ketten elfogyasztottuk a borunkat.” (Ezt az utolsó mondatrészt
töröltem a következő változatból – túlságosan sok, alig
leplezett érzelmességet árult el.) “Az elmúlt hónapban
meglehetősen szokatlan életmódot folytattam, javarészt
nagynéném társaságában, akiről írtam már. Oly messze
utaztunk el, mint Isztambul, ahol a híres Hagia Sophia
meglehetős csalódást okozott. Önnek bevallhatom, amit
nagynénémnek említeni se mernék, hogy nekem kedvemre
valóbb a mi Szent János-templomunk vallásos atmoszférája,
és örülök, hogy a mi vikáriusunk nem gramofonlemez útján
intézi a hivők imára hívását, mint a minaretben teszik.
Október elején apám sírját látogattuk meg a nénémmel.
Nem hiszem, hogy említettem volna (hiszen magam is csak
nemrégen tudom), hogy apám Boulogne-ban halt meg, itt
nem részletezhető különös körülmények között, s ott is temették el.
Bárcsak itt lenne Ön velünk Southwoodban, hogy elmesélhetném.” Ezt a
mondatot azonban helyesebbnek láttam kihúzni. “Jelenleg a The

Newcomes-t olvasom, de nem tetszik annyira, ahogy az Esmond tetszett.
Talán azért, mert romantikus vagyok. A Palgrave-gyűjteményt
is időről időre felütöm, és újra elolvasom régi
kedvenceimet.” Most egy kis képmutatással folytattam:
“Könyveim a külföldre utazás ellenmérgei, s megerősítik
bennem az odatartozást ahhoz az Angliához, amelyet
szeretek, de néha eszembe jut, hogy él-e még vajon ez az
Anglia az én kertem sövényén kívül is, vagy a templomunk
kertjén túl? Ekkor jut eszembe, mennyivel nehezebb lehet
Önnek ott Koffeifonteinben megőrizni a múltnak ezeket az
ízeit. Mert itt a jövőnek, úgy rémlik, már nincsenek ízei:
akárcsak egy vendéglői étel, mely csupán az étvágy
csillapítására jó. Ha egyszer visszatérne Angliába...” – ezt a
mondatot sohasem fejeztem be, és már nem is emlékszem,
mit akartam vele mondani.
Közeledett a karácsony, de nagynénémről semmi hír, még
karácsonyi üdvözlőlapot sem küldött. Viszont érkezett egy
lap, természetesen Koffeifonteinből. Eléggé fantasztikus
kártya volt: egy régi templom képe a hóval borított
templomkert felől; és jött egy mulatságos üdvözlet Charge
őrnagytól, melyen üvegtálban úszkáló aranyhalakat etet a
Mikulás; ezt különben személyesen kézbesítette, hogy
megtakarítsa a bélyeget. Egy helybeli üzlet perforált
naptárt küldött, melynek minden hónapja az angol
művészet egy-egy remekművét mutatta; a színei olyan
élénkek és csillogók voltak, mintha Omóban mosták volna ki. December
23-án pedig egy nagyalakú borítékot hozott a postás, amikor reggelinél
kinyitottam, egy csomó arany füst hullott a tányéromba, és ezért nem
tudtam végigenni a dzsemet. Az aranyfüst az Eiffel-toronyról pergett
le, melyre egy zsákját cipelő Mikulás mászott fel. A
nyomtatott Meilleurs voeux* alatt csak egy név állt
nagybetűkkel: WORDSWORTH. Ezek szerint találkoznia
kellett a nagynénémmel Párizsban, különben honnan tudta
volna a címemet? A bankból én mindig a hivatalos
karácsonyi üdvözlőlapot küldtem legjobb ügyfeleimnek,
borítékján a cég címerével, a belsejében pedig a cheapsidei központ vagy az igazgató tanács képével. Most, hogy már
* A legjobb kívánságokkal.

visszavonultam, nagyon kevés embernek kellett lapot
küldenem: elsősorban Miss Keene-nek, és kényszerűségből
Charge őrnagynak. Küldtem azonban az orvosomnak, a
fogorvosomnak, a Szent János vikáriusának és egykori
főpénztárosomnak, aki a nottinghami fiók igazgatója lett.
Egy évvel ezelőtt még az édesanyám jött hozzám
karácsonyi vacsorára, és akkor a Csirkebár segítsége nélkül
egész ügyesen megfőztem a pulykát, természetesen az ő
utasításai nyomán; utána pedig csaknem némán ültünk,
mint két idegen az étkezőkocsiban – mindketten éreztük,
hogy túl sokat ettünk –, amíg tíz órakor haza nem ment.
Szokás szerint most is részt vettem a Szent János éjféli
kórusmiséjén. Ebben az évben viszont nem volt kedvem
magamnak főzni, ezért hát asztalt rendeltem a Latimer
Road sarkán, az Abbey Restaurantban. Szarvashiba volt.
Gondolhattam volna, hogy a magányosok és sóvárgók
egész southwoodi hadának odacsábítására hatalmas menüt
állítottak össze: pulykát és pudingot. De mielőtt elmentem
hazulról, még feltárcsáztam a nagynéném számát, abban a
hiú reményben, hogy karácsony előtt épp időre visszatér,
de a telefon csak csengett, csengett az üres lakásban,
elképzeltem, hogyan csendülnek meg hangjára az összes
velencei üvegek.
Az első ember, akit megláttam, amikor beléptem az
étterembe – kis helyiség, nehéz gerendákkal és festett
üvegablakokkal, a toalett előtt biztonságos magasságban
függesztett fagyönggyel –, az admirális volt. Egyedül ült,
láthatóan korán megvacsorázott, és most bíborszínű
papírcsákót viselt – tányérján sós keksz porladt a mazsolás
puding maradványai közt. Meghajoltam, mire ő mérgesen
válaszolt: – Ki maga? – Mögötte az asztalnál Charge
őrnagyot fedeztem fel, amint összehúzott szemmel olvas
valami politikai röpiratot.
– Pulling vagyok – mondtam.
– Pulling?
– Itt voltam a bankban.

Egy mérges pirulás a bíbor papírfejdísz alatt, hiszen az asztalon egy
üres üveg chianti állt. Végre én szólaltam meg: – Kellemes karácsonyt,
admirális.
– Az isten szerelmére, ember – felelte –, ma még nem olvasott újságot?
Sikerült továbbállnom, bár nagyon szűk volt a rés a két
asztal között, s további kétségbeesésemre kiderült, hogy
foglalt asztalom Charge őrnagyé mellett van.
– Jó estét, őrnagy – mondtam. És eszembe jutott, hogy
én vagyok az egyetlen civil ebben a helyiségben.
– Egy szívességet kérek magától – felelte Charge őrnagy.
– Szolgálatára... bármilyen segítséget... Bár az utóbbi
időben nem tartok lépést a tőzsdével.
– Ki beszélt itt a tőzsdéről? Csak nem képzeli, hogy
leereszkedem a bankügyekig? A bankárok adták el ezt az
országot. A halaimról van szó.
Truman kisasszony szakított félbe, hogy felvegye a
rendelést. Talán hogy a vendégeit bátorítsa, ő is papírcsákót
viselt, formáját tekintve ugyancsak katonásat, de sárgát. Jól
megtermett, nagyhangú teremtés volt ez a Miss Truman,
aki szerette, ha Peternek szólítják, a kis étterem mindig
kicsinynek látszott ahhoz, hogy befogadja őt, és vele a
társnőjét, egy Nancy nevű nőt, aki félénk és zárkózott volt,
s ezért csak elvétve mutatkozott a tálalóablak keretében.
Minthogy odavonzotta a szememet, néhány udvarias megjegyzést
tettem a csákójára.
– Akár a régi időkben – mondta, láthatóan elégedetten, s
ekkor jutott eszembe, hogy tisztként szolgált hajdanán a
tengerészet női különítményében.
Milyen furcsa érzések ébredtek bennem! Rá kellett döbbennem, hogy
nagynéném belépése az életembe mily mélyen felkavart.
Mert ez volt itt az én megszokott világom: korosodó
emberek törpe, vidékies világa, melybe Miss Keene oly
sóváran szeretett volna visszatérni, ahol az életveszélyt
csak az újsághírekből ismerik, és ahol a várható legnagyobb
fordulat legfeljebb egy kormányváltozás, és a legnagyobb botrány, hogy
egyszer egy hivatalnok külföldre szökött, mert túlságosan sok pénzt
vesztett az Earl's Court-i agárversenyen. Voltaképp ez volt az én hazám,
nem is annyira Anglia, melynek sosem láttam démoni malmait,

sosem látogattam meg északi mocsarait, mert a magam
módján egykor boldog voltam itt, most viszont már ironikus
szemmel néztem Peterre (Miss Trumanra), mintha
kölcsönvettem volna a nagynéném látását, és az ő
tekintetével figyelném az egész társaságot. A Latimer
Roadon túl egy másik világ kezdődött: Wordsworth és
Curran és Monsieur Dambreuse és Hakim ezredes és a
rejtélyes Mr. Visconti világa, azé a Viscontié, aki
Monsignorének álcázta magát, hogy megszökjön a
szövetséges csapatok elől, igen, és apám világa is, aki
utolsó leheletével egy auberge padlóján ezt suttogta Miss
Patersonnak: “Dolly, drágám”, s aki azzal szerezte meg egy
nő életre szóló szerelmét, hogy a karjaiban halt meg. Kihez
is fordulhatnék beutazóvízumért ebben a világban most, hogy a
nagynéném magamra hagyott?
– A teljes menüt parancsolja, Mr. Pulling?
– Nem hiszem, hogy győzném a mazsolás pudingot.
– Nancy csodálatos pástétomot csinált.
– Csak egyet kérek – mondtam –, a karácsonyra való tekintettel.
Miss Truman egy bokszolót meghazudtoló fürgeséggel
gurult tova. Charge őrnagyhoz fordultam: – Akart tőlem
valamit.
– Újévre elutazom Cheshamba, egy szemináriumra. De a
halakat el kell látni. Nem bízhatom őket a bejárónőre.
Először Peterre gondoltam – de hát a maga módján ő is
csak nő. Nézze csak, hogyan etet minket. Ha a legkisebb
ürügye van rá, megtöm. Bizonyára ugyanezt tenné a
szegény kis halakkal.
– Arra kér, hogy én gondozzam a halait?
– Én is gondoztam a maga dáliáit.
“És majdnem szomjan haltak” – gondoltam, mégis azt kellett
mondanom: – Hogyne, természetesen vállalom.
– Az eledelről én gondoskodom. Egyetlen kávéskanállal
egyszer napjában. Ne is törődjön vele, hogy a szájukat
tátva tülekednek az üveghez. Nem tudhatják, mi jó nekik.
– Majd megkeményítem a szívemet – mondtam. A
teknőclevest odébb toltam: túlságosan ismerős íz. Nagyon
is sokszor fogyasztottam konzerv formájában, amikor már

tojáshoz sem volt étvágyam. Megkérdeztem: – Milyen
szeminárium lesz ez?
– A Birodalom problémáit tanulmányozzuk – felelte, és tágra nyílt,
dühös szemekkel nézett rám, mintha máris valami ostoba vagy az
ellenszenvemet eláruló véleményt nyilvánítottam volna.
– Azt hittem, a Birodalomtól már megszabadultunk.
– Az csak átmeneti idegösszeomlás – pattintott a kezével, és
szuronyrohamra indult a pulykája ellen.
Ügyfélnek azért szívesebben láttam volna, mint Currant.
Hiteltúllépésekkel aligha zaklatott volna: óvatosan élt, nyugdíja keretei
között, és becsületes embernek kellett tartanom, ha az eszméit
visszataszítónak éreztem is. De akkor hirtelen eszembe jutott Mr. Visconti,
ahogy a Messaggero mögötti nyilvánosház fogadószobájában táncolt a
nagynénémmel, miután becsapta a Vatikánt és Szaúd-Arábia királyát, és
Itália bankjaiban a pusztítás hatalmas füstcsíkját hagyta maga mögött.
– Egy férfi kereste – közölte Charge őrnagy hosszú
szünet után. Az admirális felállt az asztalától, és
bizonytalanul indult az ajtó felé. Még rajta volt a
papírcsákó, de amikor a kilincset lenyomta, észrevette, és
hirtelen gombóccá gyúrta.
– Miféle férfi?
– Maga a postára ment, legalábbis úgy gondolom. Mert nem balra,
hanem jobbra fordult a Southwood Road végén.
– Mit akart ez a férfi?
– Azt nem közölte velem. Csengetett és dörömbölt,
csengetett és dörömbölt, őrült lármát csapott. Még a halak
is megrémültek tőle, szegény kis teremtmények. Egy másik
is volt vele. Azért elegyedtem szóba velük, hogy fel ne
verjék az egész utcát.
Magam sem tudtam megmagyarázni, miért, de egy
pillanatig Wordsworthre gyanakodtam – hátha üzenetet
hozott a nagynénémtől.
– Néger volt?
– Néger? Különös kérdés. Dehogyis volt az.
– Be sem mutatkoztak?
– Egyikük sem. Hanem megkérdezték, hol találják
magát, de nekem fogalmam sem volt róla, hogy maga is ide
készül. Hiszen nem találkoztunk a múlt évben sem, meg

előtte sem. Azt hiszem, még sose láttam itt magát. Ezért csak azt
mondhattam nekik, hogy biztosan eljön a Szent János éjféli kórusmiséjére.
– Fogalmam sincs, ki lehetett – mondtam.
Mély meggyőződés érlelődött bennem, hogy most
találom meg újra az utamat Augusta néném világába, és a
szívem az öröm megmagyarázhatatlan érzésével kezdett
verni. Amikor Miss Truman két pástétomot hozott,
mindkettőt elfogyasztottam, mintha egy hosszú utazáshoz
kellett volna erőt adniuk. Sőt, önként engedtem a konyakosvajas sütemény csábításának is.
– Eredeti Remy Martinból készítettem – magyarázta Miss Truman. –
De a sós kekszhez még nem nyúlt hozzá.
– Segítsen feltörni a zsákbamacskát, Peter – ajánlottam
merészen. Erős csuklója volt, mégis én lettem a győztes, s
amikor kettétörtük, kicsiny plasztiktárgy hullott a földre.
Boldog voltam, hogy nem egy papírcsákó. Charge őrnagy
rávetette magát, s olyan durva, trombitáló nevetést
hallatott, mintha az orrát fújná. A szájához emelte, zihálva
lélegzett: pukkanó hangot adott. Akkor láttam meg, hogy
nyitójának apró popóformája van, egy síppal.
– Matrózhumor – mondta leereszkedőn Miss Truman.
– Ünnep van! – kiáltott Charge őrnagy, és még egyet
pukkantott. – “Halld az arkangyalok hírnökét!” – mondta
kegyetlen hangsúllyal, mintha bosszút állna a karácsonyestén és
a Szent Családon, a jászolok és bölcsek egész gyülekezetén, bosszút a
szerelmen és bosszút valamely mély csalódásért.
Negyed tizenkettőre érkeztem a Szent János-templomba.
Az istentisztelet mindig fél tizenkettőkor kezdődött,
megkülönböztetésül a római katolikus éjféli misétől. Én
akkor kezdtem idejárni, amikor bankigazgatóvá neveztek ki,
mert a családi otthont kedvelő tisztes úriember tekintélyét
biztosítja nekem, ha látják, hogy járok istentiszteletre, s
bár, ellentétben Augusta nénémmel, nincs vallásos
meggyőződésem, eljöhettem képmutatás nélkül, hiszen
mindig is rendkívül szerettem a kereszténység erős
költőiségét. A
karácsony,
véleményem szerint,
a
nélkülözhetetlen ünnepek közé tartozik, szükségünk van

olyan napokra, amikor megbánjuk emberi kapcsolataink
gyarlóságait, ez a kudarc szomorú, de egyszersmind vigasztaló ünnepe.
Esztendők óta immár mindig ugyanabban a padban
ültem: egy színes üvegablak alatt, melyet 1881-ben
Trumbull tanácsos emlékének szenteltek. A Megváltót
mutatja gyermekek körében, amint egy élénkzöld fa
árnyékában ül, a hozzá illő szöveg pedig természetesen:
“Szenvedj, kicsiny gyermek.” Trumbull tanácsos érdeme
annak a négyszögletes, rácsos ablakú, vörös téglás
épületnek a felépítése a Cranmer úton, mely egykor
árvaházként szolgált, ma viszont ifjúsági bűnözők
gyűjtőfogháza.
A kórusmise annak a dalnak a finomabb változatával
kezdődött, amire Charge őrnagy gyújtott rá: “Halld az
arkangyalok hírnökét”, aztán áttértünk a régi kedvencre:
“Szálljon alá, mint eső a rétre, zápor, mely a földet megöntözi.” Ezt
mindig nagyon szép sornak tartottam, mert a kicsiny Angliát idézi,
forgalom nélkül, a csöndben ázó, néma földek között, ahol még a királyi
palota is némán, magányosan ázik.
– Nincs fehér karácsonyunk ebben az évben, uram – suttogta
valaki a fülembe a mögöttem levő padból, és ahogy
megfordultam, Sparrow detektívfelügyelőt vettem észre.
– Maga mit keres itt?
– Ha lenne számomra egy perc ideje az istentisztelet után, uram –
felelte, majd felemelvén imakönyvét, nagyon tiszta bariton hangon
énekelte:
És dörgött az Úr a mennyekben,
És a Magasságos zengett,
És jégeső hullt és eleven szén.
(Lehet, hogy Sparrow detektívfelügyelő is, akárcsak Miss
Truman, a tengerészetnél szolgált valaha.)
Villámokat szórt és megháborította azokat.
Hátranéztem a társára. Elegánsan öltözött, sovány,
fiskálisarcú férfi volt, sötétszürke felöltőt viselt és karjára

akasztott esernyőt; azon tűnődtem, mit kezd majd vele, és
mi lesz élesre vasalt nadrágjával, ha térdeplésre kerül a sor.
Nem viselkedett olyan otthonosan a templomban, mint
Sparrow felügyelő. Nem énekelt, és nem hinném, hogy
imádkozott volna.
És meglátszottak a vizek medrei,
És megmutatkoztak a világ fundamentumai
– énekelte a felügyelő vidáman, és a kórus hangjai
gyorsan erősítettek, mert váratlan vetélytársuk támadt a
földszintről.
Amikor a tulajdonképpeni istentisztelet elkezdődött,
örültem,
hogy
az
Athanáziuszi
Hitvallást,
melyet
könyörtelenül ránk kényszerítenek, gyorsan megúsztuk.
“Minthogy nincsen három felfoghatatlan, sem három
megteremtetlen: csak egyetlen megteremtetlen és
egyetlen felfoghatatlan” – Sparrow felügyelő nagyon sokat
köhögött, amíg ezt imádkozták.
Szándékomban volt – mint minden karácsonykor –
Úrvacsorát venni. Az anglikán egyház ebből nem zár ki
senkit, az Úrvacsora voltaképp megemlékező szertartás, s
nekem éppúgy jogomban áll emlékezni egy gyönyörű
legendára, mint akármelyik őszinte hivőnek. A vikárius
tisztán mondta a szöveget, míg a gyülekezet kétesen
zümmögött, hogy elrejtse azt a tényt, miszerint a szavakat
már elfeledte: “Beismerjük és megbánjuk sokszoros
vétkünket és rossz cselekedetünket, melyet ismételten
elkövetünk…”, de észrevettem, hogy a detektívfelügyelő,
nyilván szakmai önérzetből, ezt a beismerő vallomást nem
ismétli. “Őszintén megbánjuk és teljes szívünkből sajnáljuk
valamennyi rossz cselekedetünket… ”, – eddig még sosem
ötlött eszembe, hogy ez az imádság nagyon hasonlít arra,
ahogy egy vén gazfickó kegyelemért könyörög a bíróságon.
Sparrow felügyelő jelenléte mintha megváltoztatta volna az
egész istentisztelet alaphangját. Amikor kiléptem a
templomhajóba, hogy az oltárhoz siessek, a hátam mögötti
sorból halk szóváltást hallottam, ennyit értettem belőle: –

Indulás, Sparrow! –, de ezt nagyon határozottan, ezért nem
is lepődtem meg, amikor észrevettem, hogy az Úrvacsorára
várakozó sorban már Sparrow térdepel mellettem. Talán attól féltek, épp az
Úrvacsorát használom fel arra, hogy elszeleljek egy oldalajtón?
Amikor Sparrow detektívfelügyelőhöz ért a kehely,
nagyot kortyintott belőle, s később megfigyeltem, hogy az
Úrvacsora befejezte előtt pótlásul bort kellett hozatni.
Visszatértem
a
helyemre,
nyomomban
a
detektívfelügyelővel, és a hátam mögötti sorból ismét
hallottam a suttogást. – Nagyon kiszáradt a torkom –
mondta a felügyelő. Azt hiszem, így próbált mentegetőzni,
amiért jól elbánt a kehellyel.
Az istentisztelet végén ott álltak és vártak rám a
templomkapuban, és Sparrow felügyelő bemutatta a társát:
– Woodrow főfelügyelő – mondta. – Ez Mr. Pulling. – Majd a
tisztelettől lehalkított hangon hozzátette: – Woodrow
főfelügyelő a különleges brigád tagja.
Némi habozás után mindkettőjükkel kezet szorítottam. –
Arra számítottunk, uram, hogy ezúttal is a segítségünkre
lesz – mondta Sparrow felügyelő. – Beszámoltam róla a
főfelügyelőnek, mennyire megkönnyítette a munkánkat a kábítószeres
urnával.
– Ha jól sejtem, az édesanyám hamvaira céloz – feleltem
olyan hidegen, ahogy egy karácsonyi hajnalon csak tellett
tőlem.
A gyülekezet kifelé özönlött mindkét oldalajtón. Észrevettem a
tömegben az admirálist is. Szivarzsebéből valami bíborszínű
lógott ki, szerintem az a papírcsákó, amelyet most
zsebkendőnek használt.
– A Korona és Horgonyban azt mondták – folytatta a
beszélgetést rideg, barátságtalan hangon Woodrow
főfelügyelő –, hogy önnél vannak a nagynénje kulcsai.
– Szeretnénk egyszerűen lebonyolítani a dolgot –
magyarázta Sparrow felügyelő –, valamennyi érdekelt fél
önkéntes beleegyezésével. Ez adott esetben kedvezően
befolyásolja a bíróságot is.
– Mit akarnak tőlem tulajdonképpen? – kérdeztem.

– Kellemes karácsonyt, Mr. Pulling. – A vikárius a vállamra tette a
kezét. – Egyházközségünk két új tagjához van szerencsém, ha szabad
remélnem?
– Mr. Sparrow, Mr. Woodrow... a vikárius – mutattam be
őket egymásnak.
– Remélem, tetszett a karácsonyi ének.
– Ó, nekem nagyon – válaszolta lelkesen Sparrow
felügyelő. – Semmit nem élvezek annyira, mint a szép
dallamot és a könnyen érthető szöveget.
– Egy perc türelmet kérek, mindjárt hozom egyházkerületünk
újságjának néhány példányát: nagy bomba, lám, a karácsonyi szám. – A
vikárius elmerült a templom mély sötétjébe, és miseinge kísértetiesen
fehérlett.
– Bizonyára sejti, uram – magyarázta Sparrow felügyelő
–, hogy egyszerűen hozhattunk volna házkutatási parancsot
is, és felnyithattuk volna a lakást, ami egyrészt tönkretenne egy
jó zárat – a legjobb márka, Miss Bertram dicséretére legyen mondva –,
másrészt rontaná a derék hölgy vallomásának értékét. Érti, mire gondolok:
ha a bíróság elé kerül a dolog. De mi nagyon reméljük, hogy nem kerül
oda.
– Tulajdonképpen mi a csodát keresnek? Remélem, ezúttal nem
kábítószert?
Woodrow főfelügyelő szenvtelenül felelte, mint valami
hóhér: – Nyomozást folytatunk az Interpol kérésére.
A vikárius rohanvást érkezett, és az egyházközség újságjának
példányait lobogtatta. – Ha az utolsó laphoz érnek, ott találják az
előfizetési nyomtatványt a jövő esztendőre. Mr. Pulling
máris előfizette.
– Köszönjük, nagyon köszönjük, majd később – mondta
Sparrow felügyelő. – Nincs nálam toll, de hagyja nálam,
kérem. Milyen ízléses és eredeti rajz: csupa magyalfa, meg
madarak, meg ezek a sírkövek!
Woodrow főfelügyelő látható tartózkodással vette át a
példányt. Úgy tartotta maga elé, mint tanú a bibliát a
bírósági tárgyaláson, amikor nem tud vele mit kezdeni.
– Nagyon feldobtuk ezt a számot – mondta a vikárius. – Ó,
bocsássanak meg, egy szegény asszony. Hipp-hopp, itt
vagyok mindjárt. – És egy korosodó hölgy nyomába

szegődött a Latimer Roadon, ezt kiáltozva: – Mrs. Brewster,
Mrs. Brewster!
Sparrow felügyelő viszont már széttárta az egyházközség
lapját, és elmélyülten olvasta.
– Jöjjenek talán hozzám – javasoltam.
– Én viszont minden halogatás nélkül Miss Bertram lakására indulnék.
Minden egyebet megbeszélhetnénk a kocsiban.
– De miért kívánnak a nagynéném lakására menni?
– Már elmondtam. Megkeresés érkezett az Interpoltól. A
felsőbb hatóságot karácsony éjjelén nem kívánjuk zavarni.
Ön a legközelebbi hozzátartozója. Tekintettel arra, hogy a
nagynénje átadta a kulcsokat, ezzel egyszersmind a lakást
is önre bízta...
– Történt valami a nagynénémmel?
– Nem lehetetlen. – Ez a főfelügyelő, úgy látszik, boldog,
ha legalább két szóval fejezheti ki azt, amire egy szó is
elég. Most élesen ránk szólt: – Jön a pap! Az isten
szerelmére, Sparrow, figyeljen ide.
– Nagyon remélem, kedves uraim, hogy nem fognak
megfeledkezni az előfizetésről – mondta a vikárius. – Jó
ügyet szolgálnak. Húsvétig gyermeksarkot rendezünk be.
Én szívem szerint gyermekkápolnának nevezném, de
Southwoodban a régi protestánsok kiásnák az eltemetett
csatabárdot. Most beavatom önöket egy nagy titokba. A
presbitereknek még nem is szóltam róla, de a napokban sikerült
megszereznem Mabel Lucy Atwell eredeti rajzát az ócskapiacon. Azt
leplezzük le húsvétkor, és szerintem rá tudjuk venni talán Andrew herceget
is...
– Nagyon sajnálom, vikárius úr, de nekünk mennünk kell –
vágott közbe Woodrow főfelügyelő –, bár nagyon fogunk
örülni, ha a gyereksarok igazi siker lesz. – Ekkor eleredt az
eső. Woodrow az ernyőjére nézett, de nem nyitotta ki, talán
nem bízott benne, hogy ismét ilyen tökéletesen sikerül
összehajtogatnia.
– Hamarosan felkeresem önöket – mondta a vikárius. –
Az előfizetésükről majd megtudom a címüket.
– Sparrow! – Woodrow főfelügyelő most már nagyon
dühösen szólt rá.

Sparrow kelletlenül hajtogatta össze az egyházkerületi közlönyt, és
az esőtől űzve futott utánunk. Beült az első ülésre Woodrow
mellé, és bocsánatkérően magyarázatba fogott: – Volt
benne egy történet “Ki a bűnös?” címmel. Azt hittem,
gyilkosságról szól, de kiderült, hogy csak egy öreg hölgy
szerepel benne, aki durván lehordott egy slágerénekest.
Manapság semmit sem lehet megállapítani a címekből.
– Kérem, Mr. Pulling – kezdte Woodrow főfelügyelő –,
mikor találkozott utoljára a nénjével? – A kérdést mintha
már valahol hallottam volna.
– Hetekkel, sőt hónapokkal ezelőtt Boulogne-ban. Mért
kérdi?
– Elég gyakran utazik vele, nem igaz?
– Hát...
– Mikor kapott utoljára hírt felőle?
– Már mondtam... Boulogne-ban. Köteles vagyok felelni ezekre a
kérdésekre?
– Alkotmányos jogainál fogva megtagadhatja – mondta Sparrow
felügyelő –, mint minden állampolgár. De állampolgári
kötelezettségei is vannak. Az önkéntes vallomást enyhítő
körülménynek fogja fel a bíróság. A bíróság ugyanis
számításba veszi...
– Az isten szerelmére, fogja be a száját, Sparrow! – intette le Woodrow
főfelügyelő. – Nem lepődött meg, Mr. Pulling, hogy
Boulogne óta nem hallott a nénjéről?
– A nénémmel kapcsolatban meglepetés engem már nem érhet.
– Nem aggódik, hogy – ne adj isten – valami történhetett vele?
– Aggódnom kellene?
– Elég furcsa társaságba keveredett. Hallott már egy bizonyos Mr.
Viscontiról?
– Ez a név – mondtam – mintha ismerősen hangzana.
– Háborús bűnös – tette hozzá óvatlanul Sparrow
felügyelő.
– Maga csak az utat figyelje, Sparrow – intette le a
főfelügyelő. – Abdul tábornok... Feltehetően Abdul
tábornokról is hallott?
– Talán igen. Úgy rémlik, hallottam.

– Nemrégiben Isztambulban járt a nénjével. Vonaton érkeztek, és
néhány óra múltán kiutasították magukat. Találkozott Hakim ezredessel?
– Valami rendőrtiszttel találkoztam, vagy így hívták, vagy
nem így. Képtelen félreértés volt.
– Abdul tábornok halála előtt vallomást tett.
– Meghalt? Szegény! Ezt sem tudtam. De nem tudom, hogyan tartozik
rám a vallomása.
– Magára vagy a nénjére.
– Nem vagyok a néném őrzője.
– A vallomás Mr. Viscontira vonatkozott. Az Interpol
körbeadta a részleteket. Mind ez ideig azt hittük, hogy Mr.
Visconti halott. Leírtuk őt.
– Egyébként – mondtam –, mielőtt tovább kocsikáznánk,
ki kell jelentenem, hogy nem tartom magamnál a
nagynéném kulcsait.
– Nem is számítottunk rá. Csupán az engedélye kell, hogy behatoljunk:
biztosíthatom, nem okozunk kárt.
– Sajnos, nem engedélyezhetem. A lakást az én gondjaimra bízták.
– Az esküdtszék nem veszi majd jó néven, ha arra kerül a sor, Mr.
Pulling – szólt közbe Sparrow, de a főfelügyelő félbeszakította:
– Sparrow! A következő saroknál balra. Hazavisszük Mr.
Pullingot.
– Karácsony után jelentkezhetnek – mondtam –, ha lesz házkutatási
parancsuk.

Huszadik fejezet
Arra számítottam, hogy Sparrow felügyelő és a főnöke
jelentkezik nálam, de még csak nem is telefonáltak. Viszont
Tooleytól érkezett egy váratlan képeslap. Egy meglehetősen
ormótlan katmandui templomot ábrázolt, a hátlapján pedig
ezt olvashattam: “Csodálatos úton vagyok. Szeretettel
Tooley.” Már azt is elfelejtettem, hogy megadtam neki a címemet.
Karácsonyról említés sem esett (Nepálban alighanem észrevétlen múlt ez
az ünnep), ezért kétszeresen is büszke voltam, hogy eszébe jutottam.
Karácsony másodnapjának délutánján a Korona és Horgonyhoz
hajtottam, közvetlenül a délutáni záróra előtt. Szerettem
volna átvizsgálni a lakást, mielőtt a főfelügyelő megszerzi a
házkutatási parancsot. S ha maradt még ott Wordsworth
után némi terhelő nyom, azt személyesen szerettem volna
eltüntetni, ebből a célból egy kis kézitáskát is vittem
magammal. Egész dolgos életemben szigorúan hűséges
voltam a rendhez, a bankhoz – most azonban hűségemet
egészen más kötelesség vonzotta. A hűség egy személyhez
óhatatlanul együtt jár azzal is, hogy behódolunk emberi
gyengéinek, ez esetben annak a szeszélyességnek és
erkölcstelenségnek, melytől nagynéném bizonyára nem
volt teljesen mentes. Azon tűnődtem, vajon hamisított-e
már csekket, rabolt-e ki bankot, s olyan gyengéd elnézéssel
mosolyodtam el ezen, mint a múltban holmi kis különcködés
hallatán.
Amikor odaértem a Korona és Horgonyhoz, óvatosan bekukkantottam
a bár ablakán. Miért óvatosan? Jogom volt idelátogatnom – s még nem is
volt záróra. Az égbolt szürke volt, és hóvihart ígért. A vendégek ott
tolongtak a pult körül, hogy három óra előtt még egyszer
teletölthessék poharukat. A kiszolgálólányt csak hátulról
láttam:
éppen
egy
hatalmas,
szőrös
kéz
nyúlt
lovaglónadrágja felé: – Egy dupla konyakot! – Egy korsó
barna sört! – Dupla gint! – Az óra három óra előtt két percet
mutatott. A vendégek mintha célegyenesbe jutott lovaikat
korbácsolták volna a győzelem felé, úgy tolongtak a pult
körül. Rögtön rátaláltam az oldalajtó kulcsára, és elindultam
felfelé a lépcsőn. Úgy éreztem magam, mint a besurranó

tolvaj: lépésekre füleltem, de csak a bár zaja és zúgása hatolt fel
ide.
Amikor kinyitottam az ajtót, koromsötétbe léptem.
Beleütköztem az előszobában felejtett zsúrkocsiba, valami
velencei üveg tüstént szilánkokra tört a padlón. Amikor
elhúztam a függönyt, nem szikráztak a velencei üvegek.
Csak tompán fénylettek, mint porlepett gyöngyszemek. Az
üvegcserepek között a felhalmozódott posta hevert a
padlón: nem volt most időm átnézni. Nagynéném
hálószobájába némi szégyenkezéssel léptem be – de vajon
nem ő kért meg arra, hogy ellenőrizzem, rendben van-e
minden? Eszembe jutott, milyen tüzetesen vizsgálta át
Hakim ezredes a hotelszobánkat, s mégis milyen könnyen
fogtunk ki rajta. Ezúttal azonban sehol sem láttam gyertyát,
kivéve néhányat a konyhában, de szokásos méretben és
súlyban – feltehetően a rövidzárlat esetére szóló természetes
óvatosságból.
Wordsworth szobájában le volt húzva az ágy, az undok
Walt Disney-figurák pedig a fiókba rejtve. Az egyetlen ott
maradt dekoráció a freetowni kikötő bekeretezett fényképe
volt, rajta színes ruhás kofaasszonyok, amint ódon
lépcsőkön szállnak le a tengerpart felé, fejükön
egyensúlyozva kosaraikat. Amikor először jártam itt, észre
sem vettem – talán a néném akasztotta ide Wordsworth
emlékezetére.
Visszatértem az ebédlőbe, és nekiláttam a postának. A
néném egyszer majd csak közli a címét, és különben is
szerettem volna a legcsekélyebb személyes levelet is
elrejteni Woodrow és Sparrow várható kutatása elől. Régi
ismerősöm, az Omo-gyár írt, aztán voltak itt különböző
számlák a tisztítótól, a borkereskedőtől, a fűszerestől –
meglepett,
hogy
bankszámlát
nem
találtam,
de
visszaemlékeztem az aranyrúdra és a bankjegyekkel tömött
bőröndre, és eszembe jutott, hogy a nagynéném
nyilvánvalóan szívesebben tartja készpénzben a vagyonát.
Ezért is tanácsosnak véltem, hogy körülnézzek itthon
hagyott ruhái között – veszélyes dolog pénzt őrizni egy
elhagyott lakásban.

A számlák között egyszerre csak rábukkantam valamire,
ami felkeltette érdeklődésemet: egy Panamából érkezett
képeslap volt, rajta mélykék tengeren francia gőzös. Az
üdvözlőlapot franciául írták, takarékosan apró betűkkel, és
teljesen kihasználva a rendelkezésre álló helyet, írója A. D.
aláírással jelölte magát, s ha jól értettem, azt írta, hogy a
concours de circonstances miraculeux-nek* köszönhető, miszerint
annyi esztendei triste séparation** után összetalálkozott ezen a
hajón a nénémmel, s milyen bosszantó, hogy még az út
vége előtt elhagyta a fedélzetet, és nem adott neki
lehetőséget, hogy ismét átéljék közös emlékeiket. Néném
távozása után A. D.-t ismét elővette a lumbágója, sőt
súlyosabbra fordult, jobb lábujját pedig a köszvény kezdte
kínozni.
Ez nem lehetett más, mint Monsieur Dambreuse –
tűnődtem –, a gáláns lovag, aki két szeretőt tartott
ugyanabban a szállodában. De ha ő is életben van, akkor
talán Curran is él? Úgy rémlett, néném tisztességtelen
körének bizonyos halhatatlanság jár ki – csak az én apám
haló porai nyugosznak a füstös és esős Boulogne-ban.
Beismerem, még a féltékenység apró szívszorítása is
megremegtetett, hogy ezen az úton nem én vagyok a nagynéném útitársa.
Most bizonnyal másoknak meséli történeteit.
– Elnézést, hogy csak így, csengetés nélkül betörünk, Mr.
Pulling – köszöntött rám Sparrow detektívfelügyelő. Majd
félreállt, hogy a szolgálati szabályzatnak megfelelően utat
engedjen Woodrow főfelügyelőnek. A főfelügyelő az
ernyőjét szorongatta, amelyen látszott, hogy legutóbbi
találkozásunk óta sem nyitotta ki egyszer sem.


napot

mondta
Woodrow
főfelügyelő
barátságtalanul. – Milyen szerencse, hogy éppen itt találjuk.
– Mivel az ajtó nyitva volt... – mondta Sparrow felügyelő.
– Hoztam házkutatási parancsot – közölte Woodrow
főfelügyelő, mielőtt én rákérdezhettem volna, és

* Csodás körülmények összejátszása.
*** Szomorú különválás.

betekintésre átnyújtotta. – Ettől függetlenül szívesen
vesszük, ha a család egy tagja jelen van az eljárásnál.
– Nem akarunk feltűnést kelteni – mondta Sparrow
felügyelő –, ez valamennyiünknek kellemetlen volna, ezért
ott szemben meg akartuk várni a kocsiban, amíg a
tulajdonos bezárja az ivót, de minthogy láttuk bejönni,
gondoltuk, csendben elintézzük a dolgot, anélkül, hogy a
bártulajdonos bármit is észrevenne. Ez nagyon kedvező a
nénjének, mert ma este igazán beszédtéma lett volna a
bárban, ez biztos. Az ember sosem bízhat egy csaposban:
mindent elpletykál a szomszédoknak. Akár a férj a feleségének.
Amint Sparrow beszélt, a főfelügyelő már a szobát
vizsgálta.
– Nézegetjük a postát? – kérdezte tőlem a főfelügyelő.
Kivette a kezemből a levelezőlapot, és azt mondta: –
Panama. Aláírás: A. D. Természetesen, fogalma sincs, ki lehet
ez az A. D.?
– Nincs.
– Álnév is lehet, ugyebár. Az Interpol nem számíthat
nagy támogatásra Panamától – magyarázta a felügyelő. –
Hacsak az amerikai zónában nem.
– Azért tegye el a levelezőlapot, Sparrow – utasította a
főfelügyelő. – Minden eshetőségre.
– Tulajdonképpen mivel vádolják a nénémet?
– Nézze, uram, egyszer már tévedtünk jóindulatunkban –
mondta Sparrow felügyelő. – Mert a kábítószer-ügyben is
vádat emelhettünk volna ellene, de mivel tekintettel
voltunk idős korára, és ráadásul az a színes férfi is lelépett
Párizsba, elejtettük a dolgot. Holott a bíróság előtt nem
úszta volna meg egykönnyen. De akkor még semmit sem
tudtunk bizonyos nemkívánatos kapcsolatairól.
– Miféle kapcsolatairól?
Azon töprengtem, vajon előre kiosztották-e a szerepeket:
a felügyelő szóval tart engem, ezalatt a főfelügyelő
átkutatja a lakást.
– Hát ezzel a Visconti nevűvel. Már a neve is elárulja,
hogy olasz. Egy vipera.

– Ez a sok üveg – morgott a főfelügyelő. – Csuda kiállítás,
akár egy múzeumban.
– Velencei üveg. A néném Velencében dolgozott azelőtt.
Azt hiszem, a legtöbb ajándék az ügyfeleitől.
– Nagy érték? Fontos gyűjtemény?
– Nem hiszem.
– Műkincsek?
– Ízlés dolga – válaszoltam.
– Miss Bertram nagyon értett a műkincsekhez, úgy
gondolom. Képek vannak?
– Nem láttam. Csak egy freetowni fénykép, a vendégszobában.
– Éppen Freetown?
– Wordsworth szülővárosa.
– Ki az a Wordsworth?
– A fekete inas – mondta Sparrow felügyelő. – Az, aki
lelépett Franciaországba, amikor megtaláltuk a kábítószert.
Szobáról szobára haladtak, én a nyomukban. Woodrow korántsem volt
olyan alapos a nyomozásban, mint Hakim ezredes. Az volt a benyomásom,
nem számított semmi érdekesre, és csak a rend kedvéért akarta jelenteni az
Interpolnak, hogy eleget tett a házkutatásnak. Időnként odavetett
nekem egy-egy kérdést, anélkül, hogy rám nézett volna: –
Szóba hozta magának a nénje ezt a Visconti nevű fickót?
– Ó, igen, elég gyakran.
– Maga szerint él még?
– Nem tudom.
– Mit gondol, tartják a kapcsolatot?
– Azt nem hiszem.
– Az a vén vipera már a nyolcvan fölött jár – vetette
közbe Sparrow felügyelő. – Sőt, közelebb a kilencvenhez,
azt hiszem.
– Egy kicsit későn szegődtek a nyomába, ha még mindig
él – jegyeztem meg. Ekkor végeztek a nagynéném
szobájával, és beléptünk Wordsworthébe.
– Ez az Interpol igazi baja – mondta Sparrow felügyelő. –
A sok akta. Nem folyik ott igazi rendőrmunka. Egyik se
nyomozott még soha. Ez egy civil testület.

– A kötelességüket teljesítik, Sparrow – szólt közbe
Woodrow. Leemelte a freetowni kikötő fényképét és
megfordította, majd újra visszaakasztotta. – Nagyon elegáns keret –
jegyezte meg. – Többe került, mint a fénykép.
– Ez is olasz, ahogy nézem – mondtam –, éppúgy, mint az üvegek.
– Talán ez is annak a Visconti nevű pasasnak az
ajándéka?
– A hátlapján nem látszik – mondta a felügyelő. – Azt
reméltem, hogy lesz rajta írás. Az Interpolnak még az
aláírásából sincs mintája, nemhogy az ujjlenyomatából. – És
ezzel egy akta tanulmányozásába mélyedt.
– Említette magának a nagynénje ezt a nevet: Tiberio Titi?
– Nem.
– Stradano? Passerati? Cossa?
– Olasz barátairól nagyon kevés szó esett.
– Ezek nem voltak a barátai – mondta Woodrow
főfelügyelő.
– És Leonardo da Vincit?
– Azt sem.
Még egyszer végigjárták a szobákat, de látszott, hogy csupán a forma
kedvéért. Az ajtóban a főfelügyelő még átadott egy
telefonszámot. – Ha a nagynénje jelentkezik – mondta –, ha
egyáltalán jelentkezik, értesítsen minket.
– Nem ígérhetek semmit.
– Csak néhány kérdést szeretnénk feltenni neki – mondta Sparrow
felügyelő. – Nem emeltünk vádat ellene.
– Ennek nagyon örülök.
– Az is lehetséges – mondta Woodrow főfelügyelő –, hogy
személyét
súlyos
veszély
fenyegeti.
Szerencsétlen
kapcsolatai miatt.
– Különösen ettől a viperától, ettől a Viscontitól – fűzte
hozzá Sparrow.
– Miért nevezi folyton viperának?
Sparrow felügyelő megadta a választ: – Mert ez az
egyetlen, amit az Interpol közölt velünk. Még csak egy
útlevélfényképünk sincs róla. De 1945-ben a római
rendőrfelügyelő ezzel a szóval jellemezte, s minthogy a

háborús akták megsemmisültek, és a rendőrfelügyelő
halott, még azt sem tudjuk, hogy a vipera személyleírás-e,
vagy pedig olyan jellemzés, amelyet morális ítéletként
fogadhatnánk el.
– De legalább van itt egy panamai képeslap – mondta a
főfelügyelő.
– Azt csatolhatjuk az aktákhoz – magyarázta nekem
Sparrow felügyelő.
Kétszer is ráfordítottam a kulcsot az ajtóra, és a
nyomukba szegődtem. Az a szomorú érzés kísértett, hogy
ha nagynéném meghalt, lezárult életem legizgalmasabb
fejezete, amire olyan régen vártam, és olyan rövid ideig tartott.

MÁSODIK RÉSZ

Első fejezet
A hajót kivontatták a dagály sárga hullámaira, a kormos
felhőkarcolók és a tornyos vámház úgy csúszott hátrább,
mintha vontatókötélre vették volna. A már távolinak tűnő
nap csüggedésére gondoltam, és arra, mennyire csalt az
előérzetem. Ezen a júliusi reggelen – nyolc óra volt – a
sirályok úgy rikoltoztak, mint a Latimer Road macskái; a
gyülekező felhők esőt ígértek. A La Plata folyó felett
napsugár tört át, és a szürke víztükörre egyetlen ezüstcsíkot
festett, de a folyó sötét tájképén a parti gázkutakból a
fekete égre villanó lángnyelvek rajzolták ki a legvilágosabb
foltot. Négynapi utazás várt rám, fel a La Platán, a Paranán
és
a
Paraguayon,
amíg
újra
találkozhatom
a
nagynénémmel, s én túlfűtött kabinomba húzódtam be az
argentin tél elől, kiraktam ruháimat, elrendeztem a
könyveimet és irataimat ideiglenes otthonomban.
Azután, hogy a detektívekkel találkoztam, több mint fél
esztendő telt el, amíg először hírt kaptam nagynénémtől.
Már beletörődtem, hogy meghalt, s egyszer álmomban
roppant rémület fogott el: egy rém kúszott felém a padlón,
törött végtagjait úgy csapkodta, mint kígyó a farkát. Már
közvetlen közelembe ért, szörnyű fogával csaknem belém
mart, hogy földre terítsen, s engem úgy megbénított a
rémület, mint a madarat a kígyó. Felébredtem, és eszembe
jutott Mr. Visconti, bár azt hiszem, hogy a madarakat a
kobra és nem a vipera bűvöli meg.
A féléves szünetben újabb levelet kaptam Miss Keenetől.
Kézzel írt, mert egy kétbalkezes szolga eltörte írógépének
klaviatúráját. “Éppen írni akartam magának – olvastam sorait –, hogy
milyen ostobák és ügyetlenek ezek a négerek, de aztán eszembe jutott,
hogy egyik este hogyan tárgyalták meg apámmal a faji kérdést a
vacsoránál, s rögtön elszégyelltem magam, hogy elárulom a
southwoodi régi házat és a hajdani napok jó barátait. Néha
attól tartok, túlságosan asszimilálódom itt. Koffiefonteinből
a miniszterelnök nem látszik olyan szörnyetegnek, ahogy
otthon gondoltuk róla: itt éppen régimódi liberalizmusáért
bírálják egyesek. Amikor Angliából érkező turistával

találkozom, azon kapom magam, hogy meggyőződéssel
magyarázom neki a faji megkülönböztetés szükségességét.
Pedig én nem akarok asszimilálódni, mégis, ha itt
szándékozom leélni az életemet... ” A félbeszakadt mondat
úgy hangzott, akár egy könyörgés, melyet restellt kifejteni. Aztán még a
farmról szóló pletykák következtek: egy vacsora leírása, melyet a száz
mérföldnyire lakó szomszédoknak adtak, majd egy bekezdés, ezt felettébb
nyugtalanítónak tartottam: “Megismerkedtem Mr. Hughes-zal, aki
földmérnök, és el akar venni feleségül (kérem, ne nevessen
ki). Nagyon kedves férfi, már kifelé megy az ötvenből. Mert
hát ez lenne a végső asszimiláció, nem igaz? De még
mindig üldöz az az ostoba álom, hogy egy szép napon
visszatérek Southwoodba, és üresen találom a régi fészket
(hogy hiányzik az az árnyas rododendronsétány), és elölről
kezdhetem ott az életemet. Itt nem merek senkivel
tárgyalni Mr. Hughes-ról, mert úgyis mindenki rábeszélne.
Bárcsak közelebb laknánk egymáshoz, tudom, hogy maga bölcs
tanácsokat adna.”
Csakugyan tévednék, ha az utolsó mondat higgadt
szavaiból kétségbeesett könyörgést olvasnék ki, egy
sorsdöntő táviratért: “Jöjjön haza Southwoodba, elveszem
feleségül”? Magányomban bizonnyal el is küldöm ezt a
táviratot, ha nem érkezik egy másik levél, amely tüstént
kiűzte gondolataimból Miss Keene-t.
A
levél
a
nagynénémtől
érkezett,
merített,
arisztokratikus levélpapíron, melynek lakcím nélkül csak
egy bíbor rózsa és a Lancaster név jelezte eredetét. Csupán
amikor beleolvastam a levélbe, akkor derült ki, hogy a
Lancaster egy szálloda neve. A nagynéném nem
könyörgött, hanem parancsolt, még hosszú hallgatásáról
sem adott magyarázatot: “Elhatároztam – írta –, hogy nem
térek vissza Európába, és a következő negyedév végétől
feladom a Korona és Horgony fölötti lakásomat. Nagyon
örülnék, ha összecsomagolnád otthagyott ruháimat, és
eladnál minden bútort. Most jut eszembe, a freetowni kikötő
fényképét mégis őrizd meg a számomra, emlékezésül a
drága Wordsworthre, és hozd magaddal.” (Még azt sem
közölte velem a levélnek ebben a részében, hova utazzam

utána, meg se kérdezte, van-e rá időm.) “A keretét is tartsd
meg, mert régi emlékem fűződik hozzá, tekintettel arra,
hogy Mr. V. ajándéka. Mellékelek egy csekket a berni Credit
Suisse-hez, mely fedezi Buenos Airesig szóló első osztályú
jegyedet. Engem még nem kínoz a köszvény, mint azt a
régi barátomat, akivel nemrégiben egy postahajón
találkoztam, de némi merevséget érzek az ízületeimben.
Nagyon szeretném, ha közelemben élne családom egy
tagja, akiben megbízhatok ebben a meglehetősen különös
országban, mely attól még nem veszti el egzotikumát, hogy
a hotel közelében itt van a sarkon egy Harrods áruház, igaz,
sokkal kisebb áruválasztékkal, mint otthon a Brompton
Roadon.”
Táviratoztam Miss Keene-nek: “Nemsokára nagynénémhez utazom
Buenos Airesbe. Levél megy.” Aztán nekiláttam, hogy eladjam a bútorokat.
A velencei üvegek, sajnos, garasokért keltek el. De amikor a Harrods
árverési termében minden kalapács alá került (csupán a
lépcsőfordulóban elhelyezett pamlag körül volt vitám a
Korona és Horgony tulajdonosával), elegendő pénzem gyűlt
össze ahhoz, hogy retúrjegyemet is megvegyem, és maradt
még ötven fontom utazási csekkben, tehát nem kellett
beváltanom a nagynéném átutalását a svájci banknál, sőt
némi pénzfölösleget a saját számlámra is befizethettem,
így láttam jobbnak; ha néném úgysem tér vissza az
országba, ne legyen itt semmilyen aktívája.
Az a reményem, hogy Buenos Airesben csatlakozhatom
nagynénémhez,
túlzott
derűlátásnak
bizonyult.
A
repülőtéren nem várt senki, és amikor megérkeztem a
Lancaster szállóba, csak egy nevemre lefoglalt szobát meg
egy levelet találtam: “Sajnálom, hogy nem üdvözölhetlek itt
– írta a néném –, de sürgősen tovább kellett utaznom
Paraguayba, ahol egy régi barátom némi bajba jutott.
Itthagytam jegyedet a folyami hajóra. Bizonyos, e helyt
elmagyarázhatatlan, bonyolult okokból nem szeretném, ha
repülőgépen érkeznél Asunciónba. Címet nem adhatok, de
gondoskodom róla, hogy várjanak.”
Ez a dolgok meglehetősen nyugtalanító elrendezése volt,
de mit tehettem, nem volt elegendő pénzem, hogy addig

várjak Buenos Airesben, amíg ismét hírt kapok felőle, kivált,
hogy idáig az ő pénzén utaztam. Annyi elővigyázatosság
mégis volt bennem, hogy az Asunciónba szóló jegyet retúrra
cseréltem ki.
A freetowni kikötő képét a drága keretben a mosdóm
hátához támasztottam, és mindkét oldaláról könyvekkel
támogattam meg. Néhány szedett-vedett olvasnivalón kívül
magammal hoztam Palgrave Legszebb versek gyűjteményét,
Tennyson és Browning összegyűjtött verseit, és az utolsó
pillanatban még hozzácsaptam a Rob Roy-t, talán mert az
egyetlen fényképet őrizte, amely nagynénémről rám
maradt. Amikor kinyitottam a könyvet, a lapok már
maguktól is a fényképnél nyíltak szét, és én nem először
merengtem el ezen a boldog mosolyon, ezeken a fiatalos
kebleken és a régimódi fürdőruhából elődomborodó testen,
mely az anyaság bimbózását sejtette. Mintha sértett volna
az emlék, ahogy a milánói peronon Mr. Visconti fiát
magához ölelte a néném, kibámultam hát a kabinablakon a
téli napba, hogy eltereljem gondolataimat. Kintről magas,
sovány, szomorúan szürke férfi bámult vissza rám. Ablakom
a hajó orrára nyílt, és a férfi gyorsan elfordult, a gőzös
hasította vizet bámulta, annyira zavarba jött, hogy
észrevettem. Befejeztem a kicsomagolást, aztán lementem a bárba.
A hajón az indulás utáni nyugtalanság uralkodott. Az
ebédet, mint megtudtam, elég furcsa időben, 11. 30-kor
szolgálják fel, addig az utasok éppoly kevéssé találták a
helyüket, mint a csatornaátkeléseknél. Fel és le
szaladgáltak a lépcsőn, bekukkantottak a bárba, szemügyre
vették a palackokat, de mégsem rendeltek italt.
Beözönlöttek az ebédlőbe, majd kitódultak onnan is.
Letelepedtek a szalon egy-egy asztalához, majd felálltak,
hogy kibámuljanak a kerek ablakokon az egyhangú folyópartra,
amely négy napig kísér még bennünket. Én voltam az egyetlen, aki italt
rendelt. Sherry nem volt, így hát tonicos gint kértem, de ez argentin gin
volt, csak a neve angol, az íze idegen. Az alacsony fákkal szegélyezett part
– gondolom, Uruguay – lassan húzódott távolabb a
szemerkélő esőben, mely tisztára mosta a hajófedélzetet. A
folyó vizének színe, akár a tejjel túlhígított kávé.

Egy nyolcvan fölött járó vénember hirtelen elhatározással leült mellém.
Spanyolul kérdezett valamit, amire én nem tudtam válaszolni. – No hablo
Español, señor – feleltem, de ez az egyetlen spanyol töredék,
melyet egy nyelvtankönyvből olvastam ki, felbátorította, és
tüstént
kiselőadásba
kezdett,
zsebéből
hatalmas
nagyítóüveget húzott elő, és a bárpultra helyezte kettőnk
közé. Azzal próbáltam menekülni, hogy kértem a
számlámat, de ő kikapta a kezemből, a pohara alá
csúsztatta, és ezzel egyidőben teletöltette a poharamat a
mixerrel. Nem szokásom ebéd előtt két pohárral inni, a gin
ízét pedig egész határozottan nem szerettem, de spanyoltudás
hiányában kénytelen voltam engedni.
Valamit kért tőlem ez az ember, de nem tudtam kitalálni,
mit. Nagyon sokszor ismételte azt a szót: el favor, és amikor
végre rájött, hogy nem értem, magyarázatképpen kinyújtotta a saját kezét,
és a nagyítóüveg alatt kezdte vizsgálgatni. Egy hang szólalt meg: –
Segíthetek? –, és hátrafordulva észrevettem a szomorú, sovány férfit, aki a
kabinablakon keresztül rám kukucskált.
Azt mondtam: – Nem értem, hogy mit akar tőlem ez az
úr.
– Szenvedélyes tenyérjós, azt mondja, sosem volt
alkalma amerikai kézből olvasni.
– Közölje vele, hogy angol vagyok.
– Azt mondja, mindegy. Nem hiszem, hogy értékeli a különbséget.
Mindketten angolszászok vagyunk.
Nem tehettem mást: odanyújtottam a kezem. A vénember roppant
gonddal vizsgálta a nagyítóüveg alatt. – Arra kér, hogy tolmácsoljak, ha
maga is akarja. Hiszen ez személyes dolog: a sorsa.
– Nem számít – mondtam, és eszembe jutott Hatty meg a tealevelek, s
hogy milyen pontosan megjósolta utazásaimat legjobb Lapsang
Souchongjából.
– Azt mondja, maga messzi útról jött.
– Ez eléggé nyilvánvaló, nem?
– De alighanem utazásainak végére ért.
– Ez viszont nem valószínű, hiszen haza is kell még
utaznom.
– Egy találkozást lát valakivel, aki nagyon közel áll magához. Talán a
felesége?

– Nincs feleségem.
– Azt mondja: talán az anyja.
– Anyám meghalt. Hacsak…
– Nagyon sok pénz volt a gondjaira bízva. De az is elmúlt.
– Ez végre telitalálat. Bankban dolgoztam.
– Egy halált is lát, de nagyon messze a szívvonaltól és az életvonaltól.
Tehát nem fontos halál. Talán egy idegené.
– Maga hisz ebben a képtelenségben? – kérdeztem az amerikait.
– Nem, tulajdonképpen nem, de igyekszem elfogulatlan lenni. A nevem
O'Toole. James O'Toole.
– Az enyém Pulling. Henry – mondtam. A háttérben a
vénember folytatta a beszámolóját spanyolul. Nemigen
törődött azzal, hogy fordítják-e vagy sem. Előhúzott egy
jegyzetfüzetet, és valamit írt bele.
– Londoni?
– Igen.
– Én philadelphiai vagyok. Arra kér, hogy fordítsam le: a magáé a
kilencszázhetvenkettedik kéz, amelyet eddig tanulmányozott. Bocsánat, a
kilencszázhetvenötödik. – A vénember elégedetten csukta be a
jegyzetfüzetét. Aztán kezet rázott velem, köszönetét fejezte ki, kifizette az
italokat, meghajolt és eltávozott. A nagyítóüveg úgy dudorodott
ki a zsebéből, mint valami pisztoly.
– Megengedi, hogy magával tartsak? – kérdezte az amerikai. Angol
tweedkabátot viselt, és hozzá kopott, szürke flanellnadrágot – sovány volt
és bánatos. Éppúgy angolnak látszott, mint én; a gond apró barázdákat
vésett a szeme és a szája köré, és minduntalan idegesen nézett körül, mint
aki valahol utat tévesztett. Cseppet sem emlékeztetett azokra az
amerikaiakra, akiket Angliában megismertem, a hangos, önhitt, ránctalan,
gyerekarcú férfiakra, akik lármáznak és rosszalkodnak, mintha még mindig
óvodában volnának.
Az amerikai megkérdezte: – Maga is Asunciónba tart?
– Igen.
– Ezen az úton nem érdemes mást megnézni. Esetleg még Corrientes
nem olyan rossz, ha nem tölti ott az éjszakát. Formosa, az egy szeméttelep.
Csak a csempészek szállnak ki ott, bár ürügyként folyton a horgászást
emlegetik. Gondolom, maga nem csempész?
– Nem. De úgy látszik, jól ismeri ezt a vidéket?
– Nagyon is – felelte. – Nyaralni jött?

– Igen. Azt hiszem.
– Megnézi az Iguazu-vízesést, igaz? Rengeteg ember látogat el oda. De
ha rászánja magát, maradjon a brazil oldalon, ott az egyetlen jó szálloda.
– Érdemes megnézni?
– Talán, ha szereti az ilyesmit. Ha az én véleményem érdekli: csak
rengeteg sok víz.
A mixer nyilvánvalóan jól ismerte az amerikait, mert
kérdés nélkül kevert neki egy száraz martinit, amit a férfi
rosszkedvűen és minden élvezet nélkül hajtott fel. – Hát, ez
nem Gordon – mondta. És nagyon mélyértelműen nézett
rám, mint aki alaposan meg akarja jegyezni az arcvonásaimat. –
Én magát üzletembernek néztem, Henry – mondta. – Egyedül utazik
szabadságra? Nem nagy élvezet. Ez fura egy ország. És maga nem beszéli
a nyelvet, bár a városokon kívül itt a spanyollal nem sokra megy. Vidéken
csak guariniul beszélnek.
– És maga tud?
– Néhány szót. – Észrevettem, hogy inkább kérdez, mint
válaszol, és ha valami felvilágosítást ad, azt voltaképp
bármelyik útikalauzból is megtudnám. – Festői romok –
mondta –, régi jezsuita település. Érdekli magát, Henry?
Éreztem, nem nyugszik addig, amíg nem mesélek
magamról többet. De hát mi baj lehet ebből? Nem volt
nálam aranyrúd vagy bankjegyekkel degeszre tömött
bőrönd. És ő is leszögezte, hogy nem lát bennem
csempészt. – Egy idős rokonomat látogatom meg –
mondtam, és hozzátettem: – James. – Láttam, hogy szívesen venné,
ha a keresztnevén szólítanám.
– A barátaim csak Tooleynak szólítanak – mondta
gépiesen, és bizony jó időbe telt, amíg leesett nálam a
tantusz.
– Üzleti ügyben jár itt?
– Nem egészen – felelte. – Kutatómunkát végzek. Szociológiai
kutatást. Tudja, milyen az ilyesmi, Henry? Az életszínvonal. A
rosszultápláltság. Az analfabetizmus foka. Igyon valamit.
– Kettőnél többet nem bírok, Tooley – mondtam, és csak
most, hogy megismételtem az ismerős nevet, jutott
eszembe az a másik Tooley. Ő odatolta a poharát, hogy még
eggyel kérjen.

– Paraguayban rendben mennek a dolgok? Olvastam, hogy az
amerikaiaknak elég sok bajuk van Dél-Amerikában.
– Paraguayban nincs – felelte. – Így vagyunk a Tábornokkal. –
Egymásba kapcsolta a hüvelykujját és a mutatóujját, majd
előrenyújtotta a teletöltött pohárhoz.
– Azt beszélik róla, hogy elég keménykezű diktátor.
– Ez az, amire az országnak szüksége van: a kemény kéz. De azért ne
gondoljon rólam rosszat. Távol tartom magam a politikától. Az én
szakmám a kutatás.
– Publikált is már?
– Ó – felelte homályosan –, csak jelentéseket. Szakmai jelentéseket.
Nem érdekelné magát, Henry.
Az már elkerülhetetlen volt, hogy amikor megszólalt a gong, együtt
induljunk az ebédhez. Két másik férfival osztottuk meg az
asztalunkat. Az egyik – szürke arcú, kék bankárruhás –
diétát tartott (a hajópincér, aki jól ismerte, párolt főzeléket
szolgált fel neki, amit ő evés előtt gondosan szemügyre
vett, és úgy mozgatta az orrát és a felső ajkát, mint a nyúl),
szemközt velem pedig öreg, kövér, baljós tekintetű pap ült,
aki meglehetősen emlékeztetett Winston Churchillre.
Szórakoztató volt végignézni, hogyan faggatja ki őket is
O'Toole. Mire elfogyasztottuk a rossz ízű májpástétomot,
már kinyomozta, hogy a pap egy Corrientes melletti
falucska plébánosa az argentin oldalon, és mielőtt
elköltöttük volna az ugyancsak rossz makarónit, már
meglehetősen nagy rést ütött a nyusziorrú férfi hallgatásán.
Látszott rajta, hogy Formosára hazatérő üzletember. S
amikor kinyögte a Formosa szót, O'Toole egy kis helybenhagyó
bólintással nézett rám: jól mérte fel az ellenfelét.
– Ha jól sejteni, maga patikus? – mondta, hogy tovább
űzze a kérdéseivel.
A férfi alig beszélt angolul, de ezt megértette. Rámeredt O'Toole-ra, és
az orrát mozgatta. Én nem hittem, hogy válaszolni fog, de a
szó valamely nemzetközi kétértelműséggel bukott ki a
száján: – Import-export.
A pap, érthetetlen okokból, a repülő csészealjakról
kezdett beszélni. – Elárasztják Argentínát – ezt állította –,

legalábbis, ha tiszta éjszakánk lesz, akkor magunk is láthatunk egyet a
hajóról.
– Maga csakugyan hisz bennük? – kérdeztem, s ettől az
öreg pap olyan izgatott lett, hogy teljesen elfelejtette azt a
keveset is, amit angolul tudott.
– Azt mondja – fordította O'Toole –, hogy maga biztos olvasta a
tegnapi Nación-t. Hétfőn éjszaka tizenkét kocsi állt le a Mar del
Platából Buenos Airesbe vezető úton. Ha egy repülő
csészealj halad el az autó felett, mindig leáll a motor. A
tisztelendő atya úgy véli, hogy a repülő csészealj isteni
eredetű. – Éppolyan gyorsan fordított, ahogy a másik
beszélt. – Nemrégiben történt, hogy egy házaspár Mar del
Platába készült hétvégére, és egyszerre csak felhő vette
körül őket. A kocsi leállt, és mire a felhő eloszlott, kiderült,
hogy Mexikóban vannak, Acapulco közelében.
– És az atya ezt is elhitte?
– Persze. Ezek hívők. A Buenos Aires-i rádióban egyszer
egy héten műsort sugároznak a repülő csészealjakról. Hogy
ki és hol látta őket víkenden. Barátunk még azt is állítja,
hogy ez a magyarázata a lorettói repülő háznak.
Egyszerűen felkapta egy felhő Palesztinában. Éppúgy, mint
a Mar del Plata-í házaspárt, csak emezt Itáliában dobták le.
Kemény marhahúst szolgáltak fel, és utána narancsot. A pap
hallgatásba süllyedt, és homlokráncolva evett. Talán rosszul esett neki
a hitetlenek jelenléte. Az üzletember eltolta magától a
párolt főzelékes tálat, és visszavonult. Én pedig végre
feltettem szomszédomnak a kérdést, amely a nyelvemen
volt:
– Maga nős ember, Tooley?
– Fogjuk rá.
– Nincs egy lánya véletlenül?
– Van. Miért? Londonban tanul.
– Katmanduban van – mondtam.
– Katmandu? Hiszen az Nepál!
A félelem ráncai elmélyültek az arcán. – Ez ördögi meglepetés –
mondta. – És honnan tudja? – Erre elmeséltem neki az Orient expresszt, de
nem említettem a lány vőlegényét. Azt mondtam, hogy egy
diákcsoporttal utazott, ami különben igaz is, így láttam őt

utoljára. Tooley megkérdezte: – Most mit tegyek, Henry?
Engem ideköt a munkám. Nem utazhatok utána a
nagyvilágba. Lucinda nem is tudja, mennyi gondot okoz
nekem.
– Lucinda?
– Az anyja választotta a nevét – tette hozzá keserűen.
– Most ő is Tooleynak hívatja magát, akárcsak az apja.
– Csakugyan? Ez új.
– Úgy vettem észre, nagy tisztelője az apjának.
– Én küldtem Angliába – mesélte. – Azt hittem, ott biztonságban lesz.
De Katmandu! – Eltolta magától a narancsot, amelyet olyan gondosan
gerezdekre vágott. – Hol lakhat? Nem hiszem, hogy van ott egy rendes
szálloda. Ha építettek volna Katmanduban egy Hiltont, legalább tudnám,
hol keressem! Mit tegyek, Henry?
– Nem lesz semmi baja – mondtam minden
meggyőződés nélkül.
– Küldhetnek egy táviratot a követségre. Gondolom, ott is van
követségünk. – Hirtelen felállt, és azt mondta: – Csurrantanom kell.
Követtem őt az ebédlőből, le a folyosón, a
mellékhelyiségig. Csöndben álltunk egymás mellett.
Észrevettem, hogy az ajka mozog, gondoltam, talán
képzeletbeli párbeszédet folytat a lányával. Együtt hagytuk
el a mellékhelyiséget, és szó nélkül leültünk egy padra a bal
oldali fedélzeten. Nem esett már az eső, de szürke, hideg
volt a levegő. Látnivaló nem akadt, csak néhány apró fa
meredezett a mocskos folyó partján, itt-ott egy kunyhó, a
fákon túl pedig barna bozótok hosszú sora húzódott
laposan, egyetlen domb nélkül, egészen a horizontig.
– Ez Argentína? – kérdeztem, hogy megtörjem a csendet.
– Ez itt mindenütt Argentína – felelte –, amíg csak el nem
érjük a Paraguay folyót az utolsó napon. – Előhúzott egy
noteszt, és feljegyzett valamit. Úgy láttam, számokat ír.
Amikor ezt befejezte, megszólalt: – Bocsánat. Naplót
vezetek.
– A kutatásairól?
– Egy tanulmányhoz, amelyet készítek.
– A lánya azt mesélte, hogy maga a CIA-ben dolgozik.

Felém fordította szomorú, ijedt szemét: – A lányom
romantikus – mondta. – Képzelődik.
– Miért, a CIA olyan romantikus?
– A gyerekek szerint. Biztos észrevette egy feljegyzésemet, amelyre
ráírtam, hogy “Titkos”. De hát minden irat titkos, amelyet
kormányhivatalnak készítünk. Még az asuncióni rosszultápláltságról szóló
jelentés is.
Igazán nem tudtam, kinek higgyek: apának vagy lányának.
Tanácstalan arckifejezéssel kérdezte újra: – Maga mit tenne a
helyemben, Henry?
Azt feleltem: – Ha csakugyan a CIA-ben dolgozik,
könnyen megtudhatja egyik emberüktől, mit csinál a lánya.
Biztos van Katmanduban is emberük.
– Ha csakugyan a CIA-nek dolgoznék – mondta –, akkor sem
szeretném őket bevonni a magánügyeimbe. Vannak
gyerekei, Henry?
– Nincsenek.
– Szerencsés ember. Azt mondják, az értelem korában élünk. Hát ilyen
nincs. Ha az embernek gyereke van, egész életében arra ítélték, hogy apa
legyen. Aztán elhagyják. De mi nem szakadunk el tőlük.
– Honnan tudhatnám mindezt én?
Egy ideig elmerengett, a sosem változó bozótsort
bámulta. A hajó nehezen küzdött az erős árral. Végül
megszólalt: – Az apám ellenezte a válást, a gyerek miatt.
De van egy határ, amit már férfi nem bír el. A feleségem a
lakásba hozta a szeretőit. És ha megrontja Lucinda
erkölcseit?
– Nem sikerült neki – feleltem.

Második fejezet
Másnap reggel nélkülöztem O'Toole társaságát: nem jelent meg a
reggelinél, és hiába kerestem a fedélzeten is. A folyót sűrű köd
borította, jó időbe tellett, amíg szétoszlatta a napfény. Kissé
magányosan éreztem magam egyetlen ismerősöm nélkül. A
hajón már mindenki talált valamilyen kapcsolatot: néhány

flört is elindult. Két idősebb úr vadul sétált a fedélzeten,
testi készenlétüket fitogtatták. Volt valami obszcén a gyors,
szabályos sétájukban, legalábbis így találtam: azt
érzékeltették minden nővel, aki előtt elléptettek, hogy
erejük teljes birtokában vannak még. Sliccelt zakót viseltek,
angol divat szerint – feltehetően Harrodsnál vásárolták –, és
Charge őrnagyra emlékeztettek.
Az éjszaka folyamán egy Rosario nevű város mellett
húztunk el (a hangok, a kiáltások s a láncok zöreje
megzavarta az álmomat, és az erőszak álomképeivé
formálta épp ébredés előtt), s a folyó, melyről felszállt a
köd, most teljesen megváltozott. A vizet szigetek, majd
sziklák és zátonyok szaggatták meg. Különös madarak
csiviteltek, susogtak mellettünk. Ez aztán csakugyan az
utazás benyomását keltette, sokkal inkább, mint amikor az
Orient expresszel a sűrűn következő határállomásokat
léptem át. Sekély volt a folyó, és híre terjedt annak is, hogy
talán nem jutunk tovább Corrientesnél, mert a téli eső még
várat magára. A pap közölte, hogy fél méter még és
megrekedünk, azzal odább is állt, hogy szorgosan terjessze
a kétségbeejtő híreket.
Ezúttal először vetettem bele magam komolyan a Rob
Roy olvasásába, de a mozgalmas tájék mindig elvonta a figyelmemet.
Belekezdtem egy oldalba, s akkor a part csaknem fél mérföldnyire volt,
mikor néhány bekezdés után ismét felemeltem a szemem,
már csak egy kőhajításnyira húzódott tőlünk – vagy ez egy
szigetecske? –, a következő oldalnál ismét fölnéztem: a
folyó újra mérföldnyi szélességben terebélyesedett. Egy
cseh férfi ült le mellém. Angolul beszélt, és én végre becsukhattam
a Rob Roy-t, és hallgathattam őt. Az anyja a nácik, az apja a
kommunisták idején halt meg, ő Ausztriába szökött, és
osztrák lányt vett el feleségül. Tudományos pályára készült,
de mégis úgy döntött, hogy Argentínában telepszik le, és
kölcsönpénzen egy műanyaggyárat alapított. Ezt mondta: –
Körülnéztem először Brazíliában, aztán Uruguayban, aztán
Venezuelában. S valamire rájöttem: mindenütt szívószállal
isszák a hűsítő italokat, csak Argentínában nem.
Argentínában soha. Gondoltam, ezzel megcsinálom a

szerencsémet. Kétmillió műanyag szívószálat gyártottam,
és nem tudtam eladni belőle százat sem. Akar egy szálat?
Kétmilliót kaphat ingyen. Ott porosodnak a gyárban a mai
napig. Ezek az argentinok olyan konzervatívok, hogy nem
hajlandók szívószállal inni. Már csaknem tönkrementem, mondhatom
magának – közölte túláradó boldogsággal.
– És most mit csinál?
Vidáman rám vigyorgott, ez volt a legboldogabb ember, akivel
életemben találkoztam. Úgy hámlott le róla múltjának minden félelme,
bukása és szomorúsága, ahogy még senkinél sem láttam.
Folytatta: – Én csak előállítom a műanyagárut, és hagyom,
hogy a többi szamár kockáztassa a pénzét az eladásban.
A nyusziorrú férfi is elhaladt előttünk, az orrát
facsargatva, szürkén, mint a szürke reggel. – Ez leszáll Formosán
– mondtam.
– Persze, mert csempész – mondta a cseh, majd
elnevette magát, és ő is odébbállt.
Belekezdtem hát újra a Rob Roy-ba. A kormányos minduntalan a
merülési szintet kiáltozta. “Bizonnyal jól emlékszik atyámra, hiszen az ön
atyja is egy kereskedőház sarja volt, ismerheti serdülőkora
óta. Mégis, aligha látta őt férfikora delén, mielőtt aggkor és
betegség megtörte vállalkozó kedvének és képzelőerejének
lobogó szellemét.” Eszembe jutott erről az én apám is,
ahogy ruhástul hever a fürdőkádban, majd később, ahogy
boulogne-i koporsójában fekhetett, és rám csak ezeket a
megfejthetetlen idézeteket hagyta. Azon tűnődtem, miért is
vonzódom hozzá, miközben semmi érzés nem köt
makulátlan anyámhoz, holott oly szigorú gonddal nevelt fel,
és első állásomba is ő helyezett el a bankban? Még a
talapzatot sem építettem meg a dáliák között, és mielőtt
elhagytam volna otthonomat, kidobtam az üres urnát is.
Emlékezetem mélyéről hirtelen ingerült hang szólalt meg.
Elég gyakran riadtam arra, hogy ég a ház, engem pedig
magamra hagytak. Kiugrottam az ágyból, és leültem a
lépcsők tetején, hogy megnyugodjam a lentről harsogó
hangtól. Nem érdekelt, milyen haragos volt: de egy hang
volt, nem voltam egyedül, és égett szagot éreztem. “Tőlem
elmehetsz, ha akarsz – kiáltotta a hang –, de a gyereket megtartom!”

Mély, értelmes hang volt, az apámét ismertem fel
benne: “Én vagyok az apja!” És az asszony, akiről úgy
tudtam, hogy az anyám, úgy vágott vissza, mintha egy
ajtót csapna be: “És ki meri mondani, hogy nem én vagyok az
anyja?”
– Jó reggelt – köszönt rám O'Toole, és leült mellém. – Jól aludt?
– Igen, és maga?
A fejét rázta: – Folyton Lucinda járt az eszemben –
mondta, majd előhúzta a jegyzetfüzetét, és ismét beírt egy
számot a rejtelmes oszlopokba.
– A kutatómunka? – kérdeztem.
– Ó – felelte –, ez nem hivatalos.
– A hajó sebességére fogadott önmagával?
– Nem, nem. Nem vagyok szerencsejátékos. – Majd a
levertség és félelem tőle megszokott arckifejezésével
nézett rám: – Erről még senkinek sem beszéltem – mondta.
– Azt hiszem, sokan kinevetnének érte. Az igazság az, hogy
én vizelés közben számolok, és aztán leírom, mennyi ideig
tartott és mikor. Gondolt-e már rá, hogy egy évből több
mint egy napot töltünk pisiléssel?
– Jóságos isten! – feleltem.
– Bebizonyíthatom, Henry. Nézzen ide. – Kinyitotta jegyzetfüzetét, és
megmutatott egy oldalt. A beírások körülbelül így sorakoztak:
Július 28.
7. 15
10. 45
12. 30
13. 15
13. 40
14. 05
15. 45
18. 40
20. 30

0. 17
0. 37
0. 50
0. 32
0. 50
0. 20
0. 37
0. 28
? (Elfelejtettem mérni)
4 perc 31 másodperc

– Szorozza meg nyugodtan héttel – mondta –, ez már
hetenként félóra. Évente huszonhat óra. De persze a hajón
folytatott életmód nem vethető össze az átlagossal. Itt két
étkezés között többet iszik az ember. A sörtől mindig
ismételni kell. Nézze csak ezt a bejegyzést: 1 perc 55
másodperc. Ez sokkal több az átlagosnál, de leszámítok
belőle két gint. Aztán vannak itt változások, amelyeket nem
kalkuláltam,
mert
például
mostantól
kezdve
a
hőmérsékletet is lejegyzem. Nézze csak július 25-ét: 6 perc
9 másodperc. N. T. a két betű azt jelenti, hogy nem teljes.
Mert Buenos Airesben elmentem vacsorázni, és otthon
felejtettem a füzetemet. Aztán itt van július 27-e. A
végeredmény 3 perc 12 másodperc, de ha visszaemlékszik
rá, július 26-án nagyon hideg északi szél fújt, és én felöltő
nélkül mentem el hazulról.
– Összegezte már a megfigyeléseit? – kérdeztem.
– Az nem az én dolgom – felelte. – Nem vagyok szakember. Én csak
lejegyezem az adatokat és a körülményeket, mint például a gint és az
időjárást, mindent, aminek köze van a dologhoz. De a
következtetések levonása másokra vár.
– Kik azok a mások?
– Arra gondoltam, hogy hathónapi megfigyelés után felveszem a
kapcsolatot egy urológus szakemberrel. Ki tudja, mi mindent olvas ki
ezekből az adatokból? Főként hogy ezek egész életükben
csak a betegekkel foglalkoznak. Fontos lehet a számukra
megtudni, mi történik egy normális ember esetében.
– És maga a normális ember?
– Igen. Makkegészséges fiú vagyok. A munkám is megköveteli. Mert
eléggé megdolgoztatnak olykor-olykor.
– A CIA-ben? – kérdeztem.
– Maga tréfál, Henry, csak nem hisz egy bolond lánynak?
Szomorú hallgatásba süppedt, ahogy a lányára gondolt,
előrehajolt, és az állát a tenyerébe támasztotta. Egy
hatalmas alligátor testére emlékeztető sziget úszott el
mellettünk, ár ellen, az állkapcsa a vizet harapdálta.
Sápadt, zöld halászhajók suhantak el vízmentében,
gyorsabban, mint ahogy a mi gépeink húztak minket a
sodrással szemben. Sebesen siklottak lefelé, mint apró

versenyautók. És mindegyik halászt úszó farönkök vettek körül, azokhoz
kötötték a hálózsinórjaikat. Folyók ömlöttek be a szürke, ködös földrészbe,
szélesebbek, mint a Temze a Westminsternél, de nem vezettek sehova.
Ismerősöm megkérdezte: – Csakugyan Tooleynak mondja
magát?
– Bizony, Tooleynak.
– Akkor, azt hiszem, gondol néha rám – mondta némi
kérdező reménykedéssel.

Harmadik fejezet
Két nappal később, az eddigiekhez hasonlóan nedves
időben
kikötöttünk
Formosán.
Az
arcomon
apró
vízcseppekben hólyagzott a hőség. A nagy Paraná folyóról
az előző éjszakán tértünk le Corrientes mellett, és most a
Paraguayon hajóztunk. A vízen túl, az argentínai Formosától
harmincméternyire már egy másik ország húzódott, nedves
és üres ország. Import-export emberünk sötétkék
bankember-ruhájában partra szállt, vadonatúj bőröndöt
cipelt. Szapora léptekkel járt, úgy nézte az óráját, mint az
Alice Csodaországban nyuszija. Eszményi városnak látszott ez a Formosa
a csempészek szempontjából: csak egy folyón kell átkelniük. Paraguayból
csak egy rogyadozó kunyhót, egy disznót és egy kislányt láthattam.
Már untatott a fedélzeti lődörgés, így én is a partra
szálltam. Vasárnap volt, jókora tömeg gyűlt össze: a hajó
érkezését várták. Mindent átitatott a narancsfák illata, de
Formosán ez volt az egyetlen kellemes szag. Egy hosszú
sétányt narancsok és rózsaszínű virággal borított fák
szegélyeztek, melyekről megtudtam, hogy ez a lapacho. A
mellékutcák néhány lépésen túl siváran vad természetbe, sárba és
bozótrengetegbe vesztek el. Minden, aminek a kormányzathoz
köze volt, üzleti élet, igazságszolgáltatás vagy szórakozás,
ezen az egyetlen sugárúton húzódott a mólóig, egy szürke
cementből csak félig felépített turistahotel nyúlt le a vízig,
de miféle turistáknak építették? Coca-Colát árusító apró üzletek,
egy mozi, mely Olaszországban készült vadnyugati filmet hirdetett, két

fodrász, egy garázs, benne roncskocsival, és egy cantina. Az egyetlen több
emeletes épület a hotel volt, és a hosszú sugárúton az egyetlen régi és szép
ház, mint – ahogy közelebb léptem hozzá – kiderült: a börtön.
Szökőkutak is sorakoztak végig a sugárúton, de egyik sem
működött.
Egy ilyen sugárút biztosan elvezet valahova, gondoltam,
de tévedésem gyorsan kiderült, mert ahogy elhaladtam egy
Urquiza nevű szakállas férfi mellszobra mellett, akinek a
bevésett felirat tanúsága szerint a felszabadításhoz volt
köze – ugyan mitől szabadultak fel? –, csupán narancsfák
fogadtak
és lapachók, továbbá egy márványférfi
márványlovon – bizonnyal San Martin generális, akinek
arcvonásaival már Buenos Airesben megbarátkoztam, és
akit már a boulogne-i tengerparton is szemügyre vehettem.
Ez a szobor úgy zárta le a sugárutat, mint a Diadalív a
párizsi Champs-Élysées-t, számítottam mégis valamely
továbbvezető sétányra, ám a szoborhoz érkezvén kiderült,
hogy a hős a város legszélső sarkán egy sártenger közepén
üli meg a lovát. Egyetlen sétáló sem jött ilyen messzire,
minthogy út sem nyílott tovább. Csak egy kiéhezett kutya,
mint valami természetrajzi múzeumból szabadult csontváz,
bóklászott félénken a mocsokban és az esőtócsákban felém
és San Martin generális felé. Visszafordultam.
Ha most ezt a szánandó, apró városkát ily részletesen írom le, azért
teszem, mert színtere volt annak a hosszú párbeszédnek, amelyet
magammal folytattam, és amelyet csak egy meglepő találkozás
szakított félbe. A párbeszédet akkor kezdtem, amikor az
első fodrász mellett elhaladtam, mert gondolkozni kezdtem
Miss Keene-ről és félénk, segélyt kérő leveléről, mely
bizonnyal szebb választ érdemelt az én rövid táviratomnál.
Aztán elmerengtem ezen a nyirkos városkán, ahol az
egyetlen komoly szórakozás pusztán a bűnözés lehetett, és
ahol még vasárnap délután is automata géppisztolyos
őrnek kell vigyázni a Nemzeti Bankra – ekkor terelődött
gondolatom southwoodi házamra, a kertemre és a
kerítésemen áttrombitáló Charge őrnagyra, továbbá a
templom utcájából odáig zengő harangok édes zenéjére. De
most
valahogy
fensőséges
elnézéssel
emlékeztem

Southwoodra, mint puha fészekre, melyet Miss Keene-nek
nem lett volna szabad elhagynia, fészekre, ahol Miss Keene
boldog volt, fészekre, ahonnan én már kirepültem. Olyan
volt ez, mintha nyitott börtönből szöktem volna, vagy
elraboltak volna egy kötéllétra és egy várakozó kocsi
segítségével – átszöktettek a nagynéném világába, a
kiszámíthatatlan jellemek és megjósolhatatlan események
közé. Itt a nyusziorrú csempész volt otthonos, a kétmillió
műanyag szívószál cseh tulajdonosa és a szegény O'Toole,
akit
annyira
foglalkoztat
vizeletének
aprólékos
nyilvántartása.
Egy utca mellett haladtam el, melyet Dean Furnesről neveztek
el, és mely éppúgy a senki földjébe torkollott, mint a többi,
és egy pillanatra megálltam a kormányzó lemosható
rózsaszín festékkel kipingált háza előtt. Az erkélyen két üres
sezlon árválkodott, a szélesre nyitott ablakok üres szobára
nyíltak, s egy katonai férfiú portréját őrizték, gondolom, az
elnökét, a fal mellett üres székek vonala sorakozott, akár
egy kivégzőosztag. Az őr apró mozdulatot tett automata
géppisztolyával, és én tovább sétáltam a Nemzeti Bankhoz,
ahol egy másik őr, amikor megálltam, ugyanezt a
figyelmeztető mozdulatot tette.
Reggel a kabinomban Palgrave Legszebb versek-jéből újra
elolvastam Wordsworth nagy Ódáját. A Palgrave-könyvben,
akárcsak a Scottokban, behajtott oldalak őrizték apám
olvasásának nyomát, s minthogy oly keveset tudtam
apámról,
minden
nyom
becsesnek
számított,
és
megpróbáltam azt élvezni, amit ő élvezett. Így amikor
kezdő hivatalnokként a bankba beléptem, Wordsworth
kifejezésével úgy gondoltam rá, mint “börtönépület”-re, de
vajon mi volt az, amit atyám börtönnek érzett, úgy, hogy
kétszer is behajtotta az oldalt? Talán az otthonunkat,
melyben mostohaanyám és én voltunk a börtönőrök?
Gyakran eszembe jut, hogy az életünket erősebben
befolyásolják a könyvek, mint embertársaink: hiszen
könyvekből, mintegy másodkézből, tanulunk szeretni és
szenvedni. S ha még az a különös szerencse is
osztályrészünkül jut, hogy szerelmesek leszünk, akkor ez

azért van, mert belénk szuggerálták a könyvek, s ha én
sosem ismertem meg az igaz szerelmet, annak az lehet az
oka, hogy apám könyvtárában nem voltak meg hozzá a
megfelelő
munkák.
(Marion
Crawfordban
nemigen
olvasható szenvedélyes szerelem, Walter Scottban pedig
legfeljebb égi mása tűnik elénk.)
A “börtönépület” előtti látomásra az Ódából alig
emlékszem, nagyon gyorsan tűnt el “a hétköznapok
sűrűjében”, de amikor a kabinágy mellé letettem a
Palgrave-t, eszembe jutott a nagynéném, ő bizony a maga
részéről sosem engedte elhalványodni a látomásait. Az
erkölcsi érzék az a szomorú vigasz, melynek élvezetét
tanulni kell, mint a jó magatartás jutalmát. De a látomásban nincs
erkölcsösség. Én magam is egy erkölcstelen cselekedet, egy sötétben
elkövetett tett nyomán születtem, legalábbis így nevezte volna a
mostohaanyám. Erkölcstelen szabadságban fogantattam. Miért kellett
nekem egy börtönépületbe kerülnöm, mikor igazi
szülőanyám bizonyára sohasem vállalta a börtönt?
De most már késő, üzentem innen Miss Keene-nek, aki
kétségbeesett jeleket küld nekem Koffiefonteinből, én már
nem lakom ott, ahol ön hiszi. Talán fészket rakhattunk volna
egyszer, és elégedettek lehettünk volna börtöncellánkkal,
de én már nem az vagyok, akit ön a kézimunkája mellől
némi
gyengédséggel
szemlélt.
Elszöktem
onnan.
Visszasétáltam a kikötőhöz, és ahogy hátranéztem, a
csontváz kutyát láttam a nyomomban. Ennek az ebnek talán
minden idegen a reménység sugara volt.
– Hé, jóember! – kiáltott rám egy hang. – Futóverseny csinálni? – És
váratlanul Wordsworthöt pillantottam meg néhány lépésnyire. A
fölszabadító Urquiza mellszobra melletti padról emelkedett fel, széttárt
karokkal közeledett felém, az arcán óriási sebhelyként
nyílott szét a vigyora. – Jóember, elfelejteni öreg
Wordsworth? – kérdezte, megszorította mind a két kezemet,
és olyan hangosan és szívből nevetett, hogy egész arcomat
telefröcskölte a boldogságával.
– Nini, Wordsworth! – kiáltottam fel ugyancsak örömmel. – Mi a
csudát keres maga itt?

– Az én kis csibém – felelte – mondani nekem: menj Formosába, és
várd a Mr. Pullent!
Feltűnt, hogy minden ruhadarabja éppoly elegáns volt,
mint a nyusziorrú importőré, a kezében is vadonatúj
bőrönd.
– Hogy van a néném, Wordsworth?
– Irtó oké – felelte, de a szeme kétségbeesést árult el, és
hozzátette: – Túl sok táncol, az ördögbe. Mert nekem ő már
nem az én kis csibém. És ha nem hagyja abba… Jóember,
én komolyan aggódni.
– Velem utazik a hajón?
– Föltét, Pullen. Csak bízni mindent öreg Wordsworthre. Én ismer
vámosfiúkat. Asunciónban. Van köztük jó. Van köztük rossz, mint ördög.
Csak én beszélni velük. Nem kell fejreállás.
– Nálam nincs csempészáru, Wordsworth. – A hajó szirénája szólított
bennünket, fölsikoltva a folyóról.
– Jóember, te mindent hagyni öreg Wordsworthre. Már megvizsgálni
hajót, és van ott csuda rossz ember. Leszünk óvatos.
– Óvatos? Miért? Miért, Wordsworth?
– Jó kézben lenni, Mr. Pullen. Mindent öreg Wordsworthre hagyni.
Hirtelen elkapta az ujjaimat, és megszorongatta őket. –
Hozta képet, Mr. Pullen?
– A freetowni kikötőét? Igen, azt elhoztam.
Wordsworth elégedetten felsóhajtott. – Szeretem téged, Mr. Pullen. Te
voltál becsületes mindig öreg Wordsworthszel. Menj fel a hajóra.
– És már éppen elbúcsúztam tőle, amikor még utánam
szólt: – Adjál KCD-t Wordsworthnek! – S én odaadtam neki
minden aprópénzemet, amit a zsebemben találtam.
Akármilyen sok felfordulást okozott nekem az én régi, halott
világomban, túláradó boldogság fogott el, hogy újra találkoztunk.
Már az utolsó ládát rakták be a hajó oldalán kinyitott
fekete vasajtón. Utat törtem magamnak a fedélközön
keresztül, ahol indián képű asszonyok ültek körben, és
gyermekeiket szoptatták, majd a rozsdásodó lépcsőkön
felmásztam az első osztályhoz. Nem tudtam, vajon
Wordsworth csakugyan felszállt-e a hajóra, ebédnél sehol
sem láttam. Gondoltam, a fedélközön utazik, és más
célokra takarítja meg a díjkülönbözetet, mert abban

bizonyos voltam, hogy nagynéném első osztályú jeggyel
látta el.
Vacsora után O'Toole meghívott a kabinjába egy italra: –
Van nálam egy kis jó bourbon – mondta, s bár én sosem
voltam komoly ivó, legföljebb egy pohár sherryt szerettem
ebéd előtt és egy pohár óportóit utána, boldogan fogadtam
el a meghívást, hiszen ez volt az utolsó közös esténk a
hajón. Az utasokat ismét nyugtalanság szállta meg, mintha
mánia tört volna ki rajtuk. A szalonban amatőr zenekar
játszott, és egy szőrös lábú, szőrös karú tengerész, nőnek
álcázva, meglehetősen esetlenül táncra perdült az asztalok
között, és partnert keresett magának. Az O'Toole-éval
szomszédos kapitányi kabinban valaki gitáron játszott, és
egy nő sikoltozott hozzá. Ez nem az a zaj, amelyre egy
kapitányi kabinból számít az ember.
– Ma éjszaka senki sem alszik – jegyezte meg O'Toole, és töltött a
bourbonból.
– Ha kérhetném – mondtam –, több szódát.
– Megúsztuk. Azt hittem, fönnakadunk Corrientesnél.
Ebben az évben későn jön az eső. – S mintha csak az
időjárást dorgáló szavait enyhítené, hatalmas mennydörgéssorozat
dübörgött fel, és csaknem elnyomta a gitár zenéjét is.
– Hogy tetszett Formosa? – kérdezte O'Toole.
– Nincs sok látnivaló. Talán csak a börtön. Nagyon szép koloniál stílus.
– Belülről nem olyan szép – jegyezte meg O'Toole. Egy
villám cikázása jelent meg a falon, a kabin lámpái pislogni kezdtek. – Egy
barátjával találkozott, ugye?
– Barátommal?
– Láttam, egy színes fickóval tárgyal.
Valami óvatosságra intett, pedig kedveltem O'Toole-t. Azt feleltem: –
Ó, csak pénzt kért. De maga nem is szállt partra.
– Felmentem a hajóhídra – mondta O'Toole –, és a
kapitány távcsövén nézelődtem. – Hirtelen témát
változtatott. – Nem tudok magamhoz térni, hogy ismeri a
lányomat, Henry. El se tudja képzelni, mennyire hiányzik
nekem az a lány. Még el sem mesélte, hogy milyen most.
– Nagyon csinos. Igazán mondom, nagyon csinos.

– Igen – mondta –, akár az anyja. Ha netán újra nősülök,
csakis hétköznapi teremtést veszek el. – Majd hosszan
elmerengett a whiskyje fölött, én pedig körülnéztem a
kabinjában. Meg sem kísérelte, hogy akár csak ideiglenes
otthonnak is berendezze – nem úgy, mint én, aki már az
első napon megpróbáltam ezt. A ruhái a földön heverő
bőröndjét duzzasztották: ki sem akasztotta őket. A mosdón
borotva, az ágy mellett egy fűzött könyv; körülbelül ennyit
pakolt ki. Hirtelen eső zúdult a fedélzetre, valóságos
felhőszakadás.
– Végre megérkezett a tél – mondta O'Toole.
– Tél júliusban.
– Én már megszoktam – mondta. – Hat éve nem láttam havat.
– Hat éve él itt?
– Nem, azelőtt Thaiföldön dolgoztam.
– Szintén kutatás?
– Igen. Olyasmi... – Ha máskor is ilyen szűkszavú, mint
most, elég sok idejébe telhet, amíg kiássa azt a sok adatot,
amire szüksége van.
– Halad a vizelési statisztikával?
– Ma négy perc harminc másodpercnél tartok – felelte. És
komolyan hozzátette: – De még nem érkeztünk a végére. –
Azzal felemelte a bourbont. Amikor a következő
mennydörgéssorozat elhalkult, ő fűzte tovább a szót,
nyilvánvalóan olyan témára vadászott, ami kitöltheti a
szünetet. – Szóval nem tetszett Formosa.
– Nem. De a halászoknak biztosan megfelel – mondtam.
– A halászoknak! – kiáltott fel megvetően. – Talán a
csempészekre gondolt?
– Én itt örökké a csempészésről hallok. Mit
csempésznek?
– Ez Paraguay nemzeti ipara – felelte. – Csaknem annyit hoz be,
mint a maté, és jóval többet, mint a svájci bankbetéttel
rendelkező háborús bűnösök bújtatása. Annál pedig
végképp többet, mint amennyit az én kutatásaim.
– Mit csempésznek tulajdonképpen?
– Skót whiskyt és amerikai cigarettát. A csempész szerez egy
ügynököt Panamában, aki megveszi az egész tételt, repülőn

leküldi Asunciónba. A csomagra ráírják: “tranzitáru”, és
mehet. A nemzetközi repülőtéren csak csekély vámot kell
fizetni, és ott átrakják a ládákat egy magánrepülőgépbe.
Elcsodálkozna, hány privát Dakota parkol mostanság Asunciónban. Mert
utána már a pilóta csak átrepül a folyón Argentínába. Néhány száz
kilométerre a határtól valamilyen estancián leteszi a gépet – szinte
mindegyiküknek van már magánrepülőtere. Nem azt
mondom, hogy Dakotának építették, de az már a pilóta
rizikója. Csak át kell rakni az árut teherautókra, és kész. Az
elosztók lihegve várják az árut. A kormány szomjúságra
ítélte őket a százhúsz százalékos adóval.
– És Formosa?
– Ó, Formosa, az a pitiáneré, aki két kézzel evez felfelé a folyón.
Nem minden Panamából jövő áru fér be a Dakotákba. És
mit érdekli a rendőrséget, ha néhány láda visszamarad?
Asuncion üzleteiben olcsóbban vásárolhat whiskyt, mint
Londonban, és a legjobb amerikai cigarettát gyári áron
kínálják az utcakölykök is. Nem kell más, csak egy evezős
csónak meg egy összekötő. Igaz, egy szép napon mindenki
belefárad a játékba – talán túlságosan közel süvít el egy
golyó –, akkor viszont még mindig érdemes betársulni egy
Dakotába, és máris tiéd a nagy üzlet. Csábító, mi, Henry?
– A bankban nem szerezhettem kellő előképzettséget
ehhez – feleltem, de ekkor eszembe jutott a nagynéném és
a bankjegyekkel tömött bőrönd meg az aranyrúd.
Mégiscsak lehet valami a véremben, hogy talán vonzana
egy ilyen pályafutás. – Maga sokat tud a dolgokról – jegyeztem meg.
– Ez hozzátartozik a szociológiai kutatómunkához.
– Sose gondolt még rá, hogy egy kicsit mélyebbre
ásson? Egy kis pionírszellem, Tooley. – Csak azért ugrattam,
mert megkedveltem. Charge őrnagyot sohasem ugrathattam
volna ilyen szellemben, nem is szólva az admirálisról.
Elmélázóan szomorú pillantást vetett rám, mintha
nagyon
őszintén
szeretne
válaszolni.

Az
én
foglalkozásomból az ember nem gyűjthet elég pénzt arra,
hogy egy Dakotát vásároljon. Aztán pedig nagy a kockázat
is, Henry, kivált egy külföldinek. Néha lebuknak ezek a
fickók, meg aztán ott van a repülőgéprablás is. Vagy a

rendőrség lesz túlságosan kapzsi. Paraguayban könnyű
feltörni, de lebukni is. Ki csinálna itt botrányt egy vagy két
hullából? A Tábornok őrzi a rendet, és a nép se akar mást a
polgárháború után – egy halott pedig nem sok bajt csinál.
Paraguayban még halottkém sincs.
– Szóval az életet választotta, Tooley, a pionírszellemmel szemben.
– Tudom, nem sok hasznára lehetek a lányomnak háromezer
mérföldnyi távolságból, de így legalább megkapja a havi csekkjét. Hulla
nem tud csekket küldeni.
– Pedig, gondolom, a CIA nem szólna bele.
– El ne higgye ezt a képtelenséget, Henry! Mondtam már: Lucinda
romantikus. Szeretne egy izgalmasan érdekes apát, és mit kapott helyette?
Szépen megfeneklett velem. Így hát legalább kitalál egyet-mást.
Jelentéseket összeállítani a rosszultápláltságról, ez nem valami romantikus.
– Mégiscsak haza kellene hoznia a lányt, Tooley.
– Haza? Hol van az? – mondta, körülnézett a kabinban, és maga
is eltöprengett. Nem tudom, miért, de nem győzött meg.
Pedig az apa ezúttal megbízhatóbbnak látszott a lányánál.
Magára hagytam hát az Old Forester bourbonjával, és visszatértem a
kabinomba, a szemközti oldalra. O'Toole a part felől, én viszont
szélirányban helyezkedtem el. Én Paraguayra láttam, ő
Argentínára. A kapitány kabinjában még mindig pengett a
gitár, és valaki egy számomra felismerhetetlen nyelven
énekelt; talán guariniul. Az előbb nem zártam be a
kabinajtómat, most mégsem nyílott nyomásra sem. A vállamat
kellett nekifeszítenem, hogy engedjen egy kicsit. A résen át Wordsworthöt
pillantottam meg. Szemben állt az ajtóval, kezében kés. Amikor meglátott,
leengedte a pengét.
– Bejönni, főnök – mondta suttogva.
– Nem tudok bejönni.
Egy székkel torlaszolta el az ajtót. Most elhúzta, és beengedett.
– Óvatosnak lenni kell, Mr. Pullen – mondta.
– Óvatosnak, miért?
– Sok rossz ember a hajón. Sok átverés.
Hárompengéjű cserkészkés volt nála, dugóhúzóval,
konzervnyitóval, és hozzá még egy szerszámmal, amellyel a lovak
patájából lehet eltávolítani a kavicsokat – a kések éppoly konzervatívak,
mint a cserkészek. Wordsworth becsukta a bicskát, és zsebre vágta.

– Nos – mondtam –, mit akarsz te itt, pásztorok boldog gyermeke?
A fejét csóválta: – Ő volt a csoda, maga nénikéje. Soha
senki nem beszélt még Wordsworthszel úgy, mint akkor ő,
hát nem odajönni hozzám utcán, mozi, palota elé, és fényes
nappal mondja: “Te öröm gyermeke.” Imádom a nénit, Mr.
Pullen. Meghalok érte, ha kell, csak emelje fel ujját és mondja:
“Wordsworth, dögölj meg!”
– Igen, igen – mondtam –, ez mind nagyon szép, de mért barikádoztad
el a kabinomat?
– Jöttem képért – felelte.
– Nem tudtál várni, amíg partra szállunk?
– Nénike mondta, te hozod nekem képet biztosan, Wordsworth, kétszer
gyorsan, vagy ne lássalak itten.
Megint gyanakodni kezdtem. Lehet, hogy a keretet
éppúgy aranyból készítették, mint a gyertyát? Vagy a
fénykép néhány magas címletű bankjegyet takart? Egyik
sem valószínű, de egyik sem lehetetlen, ismerve a nagynénémet.
– Van nekem barátom vámnál – mondta Wordsworth. – Azok nem
ráznak át Wordsworthöt, de maga, Mr. Pullen, lenni idegen itt.
– De hát ez csak a freetowni kikötő fényképe!
– Jó, jó, Mr. Pullen. De nénikéje mondta…
– Akkor jó, vidd el. Hol alszol?
Wordsworth a padlóra mutatott a hüvelykujjával. – Én
kényelmes lenni ott lent, Mr. Pullen, ott énekelnek meg
táncolnak, vidámodnak a népek. Nem kötik fel magukat
nyakkendőre, nem mossák ki magukat ebéd előtt. Nem
szeretem a szappan a húshoz.
– Gyújts rá, Wordsworth.
– Engedni, Mr. Pullen, hogy én csak ezt szívjam.
S ezzel egy töredezett, sodort cigarettát húzott elő a
tömött zsebéből.
– Még mindig a por, Wordsworth?
– Nézze, ez orvosság, Mr. Pullen. Nem vagyok jól mostanságosan. Sok
baj fészkeli fejemet.
– Mi baj?
– A nagynénje, Mr. Pullen. Wordsworthszel ő lenni mindig
jó. Én nem kerülök semmijébe. De most van neki pasija, az

sokba-sokba kerül. És a pasi öreg neki, Mr. Pullen. A
nénikéje nem csirke, neki kell fiatal fiú.
– Te sem vagy éppen fiatal, Wordsworth.
– De nem vagyok fél talppal a sírban, Mr. Pullen, mint
másik pasi. Nincs bizalmam fickóban. Amikor mi idejönni, ő
volt nagyon beteg. Akkor bezzeg: kérem, Wordsworth,
kérem, Wordsworth, csak úgy csörgött szájának a méz,
olyan volt. Lakott nyolcadszállodában, nem volt buznyája sem. Ki akarták
rudalni, ember, és nagyon ijedelmes volt.
Amikor a nénikéje megérkezett, a pasi sírt, mint kölyök. Nem férfi,
biztos nem ember, de nagyon, nagyon aljas. Irtó kedvességeket mond,
bizony, de ha csinál valamit, az aljas. Miért akarja a nénike elhagyni
Wordsworthöt egy ilyen pasiért? Mondd meg nekem, te jóember, mondd
meg nekem. – És hatalmas tömege leereszkedett az ágyra, és sírni kezdett,
mintha forrás tört volna fel a felszínre egy szikla repedései közül.
– Wordsworth – kérdeztem –, csak nem vagy féltékeny Augusta nénire?
– Jóember – felelte –, ő volt nekem kis csibém. Most
pedig apró darabokra cibálni szívemet.
– Szegény Wordsworth. – Ennél többet nem tudtam hozzászólni.
– El akar engem hagyni – panaszkodott Wordsworth. –
Akarni, hogy én hozom umgát, aztán nekem kell menni. Azt
mondta: “Adom neked legnagyobb KCD-t, amit valaha
láttál, menj vissza Freetownba, találj magadnak egy csibét.”
De nekem nem kell ő pénze, Mr. Pullen, nekem nem kell
többé Freetown, nekem nem kell csibe. Én szerelmes a
nénikébe. Vele akarok maradni, ahogy a dal zenéli: “Maradj
velem, mert gyorsan hull az este, és mély lesz a sötét, ó,
maradj hát velem... a könny nem keserű.” De jóember,
ezek a könnyek keserűek, azt nálam fogadhatja.
– Ezt a himnuszt hol tanultad, Wordsworth?
– Ezt énekeltük mindig Freetownban, Szent Györgykatedrálisban. Hogy “gyorsan hull az este”. De sok szomorú
nótát daloltunk mi, ilyet, mint ez, és mindegyikről az én
drága kis csibém jut az eszembe! “Mert ott bolyongunk
vándorok, de énekeljük Istent” – ez így igaz, jóember. És
most azt akarja, hogy engem elküld, én bizony isten
elmegyek, és nem látom őt soha.
– Wordsworth, ki ez az ember vele?

– Én ki nem köpöm nevét. Száradjon le a nyelvem, ha én
kimondom a nevét. Ó, öregem, én régóta lenni hűséges a
nénikédhez.
Szerettem volna elterelni a figyelmét a bánatáról, nem
szemrehányásképpen kérdeztem tőle: – Emlékszel arra a
párizsi lányra?
– Aki bibizni akart?
– Nem, nem arra. A fiatal lányra a vonaton.
– Ó, igen. Fix. Emlékszek rá.
– Port adtál neki is – mondtam.
– Fix. Mért ne? Nagyon jó gyógyszer. Én tenni vele
rosszat, azt hiszed? Mért, öregem? Ő csak egy hajó volt,
elvitorlázik egy szép napon. Nagyon fiatal volt öreg
Wordsworthnek.
– Az apja itt van a hajón.
Meglepetten nézett rám: – Mit nem beszél?!
– És rólad érdeklődött nálam. Meglátott minket a parton.
– Hogy kinéz?
– Olyan magas, mint te vagy, de nagyon vékony. Boldogtalannak
látszik és ideges, és tweed sportzakót visel.
– Uram, egek! Őt ismerni, látni sokszor Asunciónban. Rá
irtó kell vigyázni.
– Azt mondja, hogy szociológiai kutatómunkát végez.
– Az mi?
– Hát, kikutat dolgokat.
– Na, öregem, ezt eltalálta. Mondok én valamit. A nénike pasija nem
szereti, ha ez az ember erre van.
A figyelmét akartam elterelni, de ez végképp nem
sikerült. Erősen megszorította a kezem, amikor otthagyott,
a képet az inge alá rejtve vitte ki. Így búcsúzott: – Öregem,
te tudod, ki vagy te Wordsworthnek. A gyámoltalanok
gyámolítója, Mr. Pullen. Ó, maradj még velem.

Negyedik fejezet

Amikor reggeli után felmentem a fedélzetre, már
Asunciónhoz közeledtünk. Szivacsosan üreges vörös sziklák
álltak ki a vízből. Félig bedőlt kunyhók sorakoztak a
sziklapart csúcsán, és rosszul táplált, püffedt hasú,
meztelen gyerekek bámultak le ránk, ahogy a hajó úgy
elhúzott előttük, mint a jóllakott ember, aki nehéz ebédje
után lassan talál haza, és szirénán adja le apró böffenéseit.
A kunyhók felett, mint valami sárból és nádból tapasztott,
nyomorult falun uralkodó középkori kastély, a Shell hatalmas fehér
bástyája tört a magasba.
O'Toole odajött hozzám, amikor a bevándorlási tisztek feljöttek a
hajóra. Megkérdezte: – Segíthetek valamiben? Bevigyem a városba?
– Nagyon köszönöm, de engem már várnak.
A fedélköz utasai özönlöttek kifelé a partra. – Ha bármikor
segítségre van szüksége – mondta –, én ismerem a dörgést.
A nagykövetségen megtalál. A másodtitkár, így neveznek.
Így egyszerűen elérhet.
– Nagyon kedves.
– Maga Lucinda barátja – mondta. – Katmandu borzasztó messze
van ide, de azért posta érkezhetett tőle.
– Jó levélíró a lánya?
– Képeslapokat szokott küldeni – felelte. Rákönyökölt a korlátra. – Az
ott nem a barátja? – kérdezte.
– Miféle barátom?
A hajóhídon sorakozó fedélköziekre néztem, és észrevettem köztük
Wordsworthöt.
– A férfi, akivel a parton beszélt.
Azt feleltem: – Ilyen messziről egyik színesbőrű olyan,
mint a másik.
– Errefelé elég ritkán látni afrikait – mondta. – Azt hiszem, mégis a
barátja az.
Amikor végre átestünk az utolsó formalitásokon is, ott álltam a
csomagom mellett egy utca sarkán, amelyet Benjamin
Constantról neveztek el, de jó ideig hiába vártam
Wordsworthre. Várakozók és érkezők üdvözölték egymást,
és sorra elhajtottak a kocsijukon. A cseh műanyaggyáros
felajánlotta, hogy elvisz a taxiján. Egy kisfiú ki akarta
tisztítani a cipőmet, egy másik amerikai cigarettát akart

rám sózni. Előttem egy hosszú, árkádos utca, mely hegynek
felfelé húzódott, és csupa italkereskedésből állt; a falnak
támaszkodva egy vénasszony kenyeret és gyümölcsöt árult
kosárból. A gomolygó piszkon és a kivénhedt kocsik füstjén
át is a nyíló narancstól édes illatot árasztott a levegő.
Valaki rám fütyült, megfordultam és Wordsworthöt
láttam kiszállni egy taxiból. Úgy kapta fel két nagy
bőröndömet, mintha üres kartondobozok volnának.
– Barátot kerestem, itt sok az átrázás. Ilyen tragacs taxiban engem még
sosem fuvaroztak. – A huzata szakadozott volt, az ülésen felfeslett a kárpit.
Wordsworth rávert, hogy kényelmesebb ülést biztosítson. Aztán intett a
sofőrnek, aki, úgy látszik, megértette. – Kicsit kocsikázunk –
mondta Wordsworth. – Hogy tudjuk, minket követ. –
Kinézett az ablakon, a taxi pöfögött és döcögött. A
mellettünk elhaladó taxik a miénkhez képest elegánsak
voltak, és olykor a sofőrök odakiáltottak valamit, amit én
becsmérlésnek véltem a mi fehér bajszú, karima nélküli
kalapot viselő öregemberünkre.
– Tegyük fel, hogy követnek minket, mit csinálunk akkor?
– Irtó fogunk vigyázni – válaszolta homályosan Wordsworth.
– Azt hiszem, a legócskább taxit választotta.
A katedrális előtt katonák masíroztak, a zöld gyepre
szerkesztett emelvényen ősrégi tank állt, narancsfák
viszont mindenütt nőttek, volt, amelyik már gyümölcsöt
hozott, volt, amelyik csak virágzott.
– A sofőr jó barát.
– Maga beszél spanyolul? – kérdeztem.
– Nem. Ő se beszél.
– Hát milyen nyelven beszél?
– Valami indián zagyvát.
– S hogy értekezik vele?
– Cigivel – mondta Wordsworth. – Szereti a port.
Kivéve egy új szálloda felhőkarcolóját, az egész város
nagyon viktoriánusnak látszott. Az ember előbb-utóbb
megfeledkezett a gépkocsikról; itt anakronizmusnak
hatottak, mert feltűntek köztük az öszvérfogatok, gyakran
férfiak lóháton is, s ezt a benyomást erősítette egy fehér
tornyos, kicsiny baptista imaház, egy neogótikus apátság

stílusában épített kollégium, és amikor eljutottunk a
villanegyedbe, hatalmas kőépületek következtek bozótos
kertekkel és oszlopos verandákkal, melyekhez kőlépcsők
vezettek fel – ez már Southwood legódonabb részeire
emlékeztetett, de Southwoodban lakásokra osztanák a
házakat, a szürke köveket fehérre mosnák, a tetőket
beborítaná a televíziós antennák erdeje. És ott a narancsés banánfák helyén elhanyagolt rododendront és kopott
füvet találnánk.
– Mi a neve az én nagynéném barátjának, Wordsworth? – kérdeztem.
– Nemlékszem – felelte Wordsworth. – Nemkarok, nemlékszem.
Akarom felejteni.
Egy düledező épület korinthoszi oszlopokkal és hozzá
tört ablakok: ezt egy időverte táblán az Építészeti
Akadémiának keresztelték el, de akárhány düledező ház,
virágok mindenütt nyíltak. Egyetlen bokorban fehér és kék szirmokkal
virágzott ki a jázmin.
– Itt megállni – mondta Wordsworth, és megrázta a sofőr
vállát.
Hatalmas ház volt, óriás, gondozatlan gyeppel, mely
banánerdő, narancs, citrom, grape-fruit és lapacho
sötétzöld fasorába futott. Kétoldalt, ahogy a kapu nyílásán
át megláthattam, széles kőlépcsők vezettek fel két külön
bejárathoz. A falakat zuzmók sömöre borította, négy emelet
magasságban.
– Ez egy milliomos háza – mondtam.
– Kivárni – felelte Wordsworth.
A rozsdás vaskaput lakat zárta. A kapupillérekre fonnyadt ananász
mintáját vésték rá, de a szögesdróttal foltozott rácsozat elvesztette
méltóságát. Régen lakhatott itt, régen eltávozhatott a milliomos.
Wordsworth körbevezetett az utca sarkán, s így hátulról, egy
kiskapun át közelítettük meg a házat – ezt gondosan
bezárta maga mögött, és édes illatú fák és bokrok ligete
között tessékelt tovább. – Hé – kiáltott fel a hatalmas,
négyszögletű kőtömegre –, hé! – De nem kapott választ. Ez
a ház tömörségében és némaságában a boulogne-i temető
nagy családi sírboltjára emlékeztetett engem. Mert ez is
egy utazás végét jelentette.

– A nénikéje kicsit megsüketült – mondta Wordsworth. – Már nem
fiatal, nem, nem, nem. – Sajnálkozva beszélt, mintha még leánykorából
ismerte volna nénémet, holott már túl járt a hetvenen,
amikor felcsípte őt a Grenada Palace előtt. Az egyik
lépcsősoron felmentünk a ház előcsarnokába.
A töredezett márvánnyal kikockázott előcsarnokot még
nem rendezték be. Az ablakot zsalugáter takarta, fényt csak
a mennyezetről lógó csupasz villanykörte adott. Nem volt
itt se szék, se asztal, se pamlag, se képek. Az emberi
honfoglalás egyetlen jele egy falhoz támasztott seprű, de
ezt egy emberöltővel ezelőtt hagyhatta itt valaki, aki a
bútorszállítók távozása után takarított.
– Hé! – kiáltotta Wordsworth. – Hé, Mr. Pullen lenni itt! –
És a fejünk feletti folyosóról magas sarkok kopogását
hallottam
meg.
Az
első
emeletre
rózsaszín
márványlépcsősor vezetett fel, a tetején nagynénémet
pillantottam meg. Túlságosan homályos volt a megvilágítás,
hogy alakját kivehetően láthattam volna, s talán csak a
képzeletem incselkedett velem, amikor hangját öregebbnek
és remegőbbnek hallottam, mint ahogy emlékeztem rá. –
Nézd csak, Henry! – mondta. – Isten hozott itthon. – Lassan
lépkedett le a lépcsőn, s talán csak a rossz világítás
kényszerítette rá, hogy a korlátba kapaszkodjék. – Igazán
sajnálom – mondta –, hogy Mr. Visconti nem lehet itt, hogy
üdvözöljön. Pedig már tegnapra vártam.
– Mr. Visconti?
– Igen, igen – mondta a néném, – Mr. Visconti. Szerencsésen egymásra
találtunk. Biztonságban elhoztad a képet?
– Lenni nálam – mondta Wordsworth, és felmutatta új
bőröndjét.
– Mr. Visconti örülni fog. Félt a vámtól. Nagyon csinos vagy, Henry –
mondta, és megcsókolta az arcomat, levendulaillat lengett a csók
nyomában. – Gyere, megmutatom a szobádat. – Felvezetett
az első lépcsőfordulóig – az emelet éppoly kopár volt, mint
az előcsarnok –, és kinyitott egy ajtót. Ebben a szobában
legalább akadt egy szék, egy ágy, egy sublód, de azonkívül
semmi. Nagynénémnek is eszébe jutott, hogy ez némi magyarázatot kíván,
ezért így szólt: – A bútorok most már mindennap megjöhetnek. –

Benyitottam egy másik szobába, ahol két egymás mellé fektetett matrac
hevert a padlón, és csak egy toalettasztalka és egy vadonatújnak látszó szék
egészítette ki a berendezést. – Az ágyat neked adtam – magyarázta néném
–, de toalettasztalka nélkül nem tudok meglenni.
– Ez a te lakosztályod?
– Néha hiányoznak a velencei üvegeim, de majd ha megindul itt az
élet, és megérkezik a bútor… Bizonyosan megéheztél, Henry.
Wordsworth behozza a csomagodat. Én már intézkedtem az
ebédről.
Az ebédlő berendezése ezek után egy cseppet sem
lepett meg – ezt a hatalmas termet egykor három csillár
világíthatta, a drótok, akár a gyom, nőttek ki a
mennyezetből. Asztal volt, de terítő nélkül, ládák szolgáltak
székek gyanánt. – Egy kicsit kezdetleges – mondta a néném
–, de jöjjön csak haza Mr. Visconti, meglátod, milyen
gyorsan rendbe jönnek a dolgok. – Az ebédet konzervből
főzték, és hozzá valami helybeli édes bort adtak, melynek
olyan íze volt, akár gyermekkorom rossz orvosságainak.
Némi szégyenkezéssel gondoltam vissza első osztályú
hajójegyemre.
– Az a tervünk – folytatta Augusta néni –, hogy amikor Mr. Visconti
hazatér, partyt adunk a tiszteletére. Az ilyen házat erre
teremtették. A kertben ökröt sütünk nyárson, és színes
lampionokat aggatunk a fákra. És persze lesz zene a
tánchoz. Hárfa és gitár – ez itt a divat. A polka meg a
galopp a nemzeti tánc. Meghívom a rendőrfőnököt és a
jezsuita rendház főnökét (nyilván társaságul egymásnak),
az angol nagykövetet a feleségével. Az olasz nagykövetet
nem, az nem lenne ízléses. És neked is kell találnunk
valami csinos nőt, Henry. – Egy szálka a ládából felhorzsolta
a combomat. Azt feleltem: – Először némi bútorra lenne szükség,
Augusta néni.
– Természetes. Igazán sajnálom, hogy nem hívhatom
meg az olasz nagykövetet, nagyon jóképű férfi, de az
ismert előzmények miatt… Henry, el kell valamit mesélnem
neked, amiről csak Wordsworth tudott.
– Hová tűnt Wordsworth?

– A konyhába. Mr. Visconti kettesben szeret enni velem. Nos, azt
akartam elmesélni, Henry, amikor félbeszakítottál, hogy Mr. Visconti
jelenleg argentin útlevéllel rendelkezik, és errefelé csak Mr. Izquierdónak
ismerik.
– Ezen cseppet sem csodálkozom, Augusta néni. – És elmeséltem,
hogyan kutatta át a két detektív a lakását. – Különben Abdul tábornok is
meghalt.
– Ez várható volt. Elvittek a lakásból valamit?
– Csak egy Panamából írott képeslapot.
– Azt miért?
– Azt hitték, valami köze van Mr. Viscontihoz.
– A rendőrség mindig ilyen esztelenséget csinál. A
képeslapot biztos Monsieur Dambreuse küldte. Buenos
Airesbe utaztomban találkoztam vele a hajón. Szegény
ember nagyon megöregedett. Meg se ismertem, amíg nem
kezdte el a meséjét a vaskohászati művekről meg a
toulouse-i családjáról.
– Ő sem ismert meg téged?
– Ez nem meglepő. A régi időkben, amikor még a St.
James and Albanyban laktunk, fekete volt a hajam, nem
vörös. A vörös Mr. Visconti kedvenc színe. Kifejezetten az ő
kedvéért festettem vörösre.
– A rendőrség az Interpol megbízásából járt nálad.
– Felháborító! Ezek úgy kezelik Mr. Viscontit, mint valami
közönséges háborús bűnöst. Pedig errefelé egy csomó ilyen
pasas bujkál. Martin Bormann csak egy ugrásra lakik innen,
a határ másik oldalán, Brazíliában, és azt a lehetetlen
auschwitzi doktor Mengelét egy egész hadsereg őrzi a
bolíviai határ közelében. Őellenük miért nem csinál semmit
az Interpol? Mr. Visconti mindig nagyon rendes volt a
zsidókhoz. Még akkor is, amikor azt az üzletet bonyolította
Szaúd-Arábiával. Miért éppen őt kellett kiűzni Argentínából,
amikor már egészen jól elhelyezkedett a műkereskedői
szakmában? Mr. Visconti elmesélte, hogy egy amerikai
Buenos Airesben a legszemtelenebb nyomozást folytatta
ellene, Mr. Visconti eladott egy képet valami privát vevőnek
az Államokba, s ez az amerikai, aki a Metropolitan Museum

képviselőjének adta ki magát, azt próbálgatta bizonygatni,
hogy lopott kép volt…
– Ezt az embert véletlenül nem O'Toole-nak hívták?
– De igen.
– Most itt van, Asunciónban.
– Tudom. De az itteniek korántsem hajlandók olyan jól
együttműködni vele, végül is a Tábornokban német vér
csörgedezik.
– Velem utazott a hajón, és azt mesélte, hogy valami szociológiai
kutatást végez.
– Ebből egy szó sem igaz, ahogy a Metropolitan Museumból
sem. A CIA embere.
– És Tooley apja.
– Tooley?
– Az a lány az Orient expresszen.
– Ó, milyen érdekes. Bárcsak hasznukra lenne ez! –
tűnődött el a néném. – Azt mondod, veled utazott a hajón?
– Igen.
– Akkor téged követett. Ekkora felhajtás néhány képért. Most már
emlékszem, mennyire összemelegedtetek a vonaton azzal a lánnyal. S
azután ott volt az a terhességi ügy is...
– Augusta néni, ahhoz nekem semmi közöm sem volt.
– Elég nagy kár – mondta Augusta néném –, az adott körülmények
között.
Wordsworth lépett be a szobába, komornyikkötényt
viselt, ahogyan először megismertem a Korona és Horgony
fogadó fölötti lakásban. Akkor még dicséretet kapott, hogy
milyen szépen elmosogatott, és köszönetet, de most már
csak úgy elfogadták tőle.
– Húst megettük?
– Kávézni a kertben fogunk – mondta nagyvonalúan a néném.
Egy banánfa sovány árnyékában ültünk le. A narancstól
és a jázmintól édesen illatozott a levegő. A hold sápadtan
úszott át a nappalian bágyadt kék égen. Kopott és vékony
volt, mint egy régi érme, krátereinek ugyanolyan színe volt,
mint az égnek: mintha a lyukakon át a világegyetembe
pillanthattunk volna ki. A közlekedés zaja ide nem hatolt fel.

A lovak kipp-koppja pedig hozzátartozott a csendnek ehhez
az ősi birodalmához.
– Igen, itt nagyon békés az élet – mondta a néném. –
Csak sötétedés után dördül el egy-egy lövés. A rendőrség
könnyen pufogtat. Elfelejtettem, hogy egy cukorral iszod
vagy kettővel?
– Szeretném, ha részleteznéd a dolgokat, Augusta néném. Bizonyos
rejtélyeket nem értek. Ezt a bútorozatlan hatalmas házat, és hogy
Wordsworth itt van veled.
– Párizsból hoztam magammal – magyarázta Augusta
néném. – Meglehetősen sok készpénzzel utaztam, mindent
magammal vittem, amennyim maradt, Bernben már csak
annyit hagytam, hogy a jegyedet kifizethessem; egy
gyenge öregasszonynak, mint jómagam, szüksége van
testőrre. – Először hallottam, hogy beismerte az öregségét.
– Magaddal hozhattál volna engem is.
– Nem tudtam kiszámítani, hogyan viselkednél nehezebb helyzetekben.
Emlékezz rá, mennyire megijedtél Isztambulban attól az aranyrúdtól!
Milyen kár, hogy Abdul tábornok ilyen nagy zavart csinált az ügy körül.
De jól jönne most az a huszonöt százalékos részesedés!
– És a te pénzed hova lett, Augusta néni? Hiszen még egy ágyad sincs,
amiben aludnál!
– A matracok tökéletes kényelmet biztosítanak,
kényelmes ágyban hamar elpuhul az ember. Amikor
megérkeztem ide, szegény Mr. Visconti nagyon rossz
állapotban volt, hitelből élt és egy szörnyű kis hotelban.
Minden pénzét az új útlevélre és a rendőrség
megtévesztésére költötte. Isten tudja, hogyan szervezi ez a
doktor Mengele, de ha jól sejtem, számra szóló betétje
lehet Svájcban. Én az utolsó pillanatban érkeztem. Mert
nagyon beteg volt ez a szegény fickó, már csak mandiocán
élt.
– Tehát másodszor is neki adtad a pénzedet, Augusta néni.
– Persze, mire számítottál? Szüksége volt rá. Ezt a házat
szinte
ingyen
vettük.
Húsz
esztendővel
ezelőtt
meggyilkoltak benne valakit, és a nép errefelé roppant
babonás. Ami pénz még maradt, azt jó helyre fektettem be.
Feles részünk van egy rendkívül sokat ígérő vállalkozásban.

– Csak nem egy Dakota véletlenül?
A nagynéném apró, izgatott kacajjal felelt: – Mr. Visconti majd
személyesen számol be róla.
– Most hol tartózkodik?
– Már tegnapra kellett volna visszajönnie, de nagyon sok eső
esett, az utak pedig rendkívül rosszak. – Büszkén nézett
körül üres tojáshéj házán. Majd azt mondta: – Egy hét
múlva nem ismersz rá erre a helyre. Amikor majd csillárok
lógnak az előcsarnokban, és megérkezik a bútor. Igazán
szerettem volna elintézni, mire megérkezel, de Panamában némi
késedelem volt. Panamán mindig nagyon sok múlik.
– És mit szól hozzá a rendőrség?
– Egy megalapozott üzletbe nem szólnak bele – válaszolta a néném.
Eltelt ugyan még egy nap, de Mr. Visconti csak nem bukkant
fel. Nagynéném sokáig aludt a matracain, Wordsworth a
takarításban tüsténkedett, én pedig körülsétáltam a
városban.
Valamilyen
ünnepségre
készülődtek.
Az
utcasarkokon
csinos
lányok
parkoltak
feldíszített
kocsijaikban. A katedrális és a katonai akadémia előtt –
amelyek farkasszemet néztek az apró emléktank fölött – a
gyepen katonai szakaszok gyakorlatoztak. Mindenütt a
Tábornok képe, emitt egyenruhában, amott polgári
öltönyben, ez utóbbiban úgy festett, mint egy bajor
Bierstube
barátságos
és
jól
táplált
tulajdonosa.
Uralkodásának
kezdetéről
Buenos
Airesben
elég
kellemetlen történetek keringtek: ellenségeit repülőgépről
hajigálta le a dzsungelbe, a két nagy folyó argentin partjain
holttesteket vetett ki az ár – kezüket és lábukat dróttal kötözték
össze. Ezzel szemben olcsó cigaretta kapható az utcán, olcsó whisky az
üzletekben, és nem kell jövedelmi adót fizetni (legalábbis a nagynéném így
mesélte nekem), és még a megvesztegetési összegek sem túlságosan
magasak, ha az ember jól keres, és rendszeresen fizet, a narancs ott hever a
fák tövében, még lehajolni sem érdemes érte, hiszen a piacon három
garasért kínálják tucatját. És körös-körül csak úgy ontották illatukat a
virágok. Reméltem, hogy Mr. Visconti befektetése sikerrel jár. Rosszabb
helyet is el tudtam képzelni, ahol az ember befejezze az életét.
Amikor a második este hazatértem, és Mr. Visconti még mindig nem
jelentkezett,
nagynénémnek
elkeseredett
szóváltása
támadt

Wordsworthszel. A gyepen vágtam át, és odáig hallottam az üres
hallból felcsapó síri hangját: a néném a kerti lépcső tetején
állt. – Én nem vagyok a te kis csibéd, Wordsworth, soha
többé.
Annyi
pénzt
még
megtakarítottam,
hogy
visszaküldjelek Európába.
– Kell nekem a maga pénze? – felelte Wordsworth hangja.
– Épp elég pénzt szedtél el tőlem eddig is. És a sok KCD,
amit tőlem és az összes barátomtól...
– Pénzt elveszek tőled akkor, amikor szeretsz, amikor
velem alszol, amikor akarsz bibizni Wordsworthszel. Most
nem alszol velem, most nem szeretsz, nem is kell a rohadt
pénzed. Odaadni neki, ő elviszi mindent, ami van magának.
Amikor nem lesz semmi, majd jössz te Wordsworthhöz, és
én dolgozok neked meg alszok veled, meg te szeretsz
engem és akarsz bibi, még most az egyszer.
A lépcső alján álltam. Már nem fordulhattam vissza, már nem
mehettem el. Akkor észrevesznek.
– Nem érted, Wordsworth? Ennek vége. Mr. Visconti
visszajött hozzám. Mr. Visconti pedig azt akarja, hogy
elmenj, és én azt akarom, amit ő akar.
– Mert ő rettegni Wordsworth.
– Kedves, kedves Wordsworth, neked kellene rettegned. És én azt
akarom, hogy elmenj, még ma, értsd meg már végre!
– Oké – felelte Wordsworth –, én menni. Te kérsz engem, és én menni,
pedig nem rettegni azt az embert. De te nem alszol velem most már, és
akkor én menni. – A nagynéném olyan mozdulatot tett, mintha
magához akarná ölelni, de Wordsworth elfordult tőle, és
lejött a lépcsőn. Engem észre sem vett, pedig csak egyetlen
fok választott el tőle. – Viszontlátásra, Wordsworth –
mondtam, és a kezemet nyújtottam, egy ötvendolláros
bankjegyet szorongattam benne. Wordsworth rámeredt a
pénzre, de nem vette el, csak azt mondta: – Viszontlátásra,
Mr. Pullen. Ó, öregem, mély lesz a sötét, ez fix, ez most már
fix, s ő nem marad velem. – Megszorította a bal kezemet,
melyben nem volt pénz, és elindult a kerten át.
A nagynéném is kijött a lépcsősor tetejére, hogy egy
utolsó pillantást vessen rá.
– Hogy leszel meg nélküle ebben a nagy házban? – kérdeztem.

– Személyzetet itt könnyű kapni, és sokkal olcsóbbat,
mint Wordsworth, az ő KCD-jével. Igazán sajnálom szegény
Wordsworthöt – tette hozzá –, de ő csak feltételes megálló
volt azóta, hogy elváltunk egymástól Mr. Viscontival.
– Nagyon kell szeretned ezt a Viscontit. Megéri?
– Nekem meg. Én csak a kemény férfiakat szeretem, sose kívántam
olyan férfit, akinek szüksége volt rám, Henry. A szükség, az maga is igény.
Wordsworth például a pénzemet akarta, meg a kényelmet, amit a Korona és
Horgonyban nyújtottam neki, de itt már nincs sok kényelem, és látod, még
egy kis KCD-t sem fogad el. Ezért csalódtam Wordsworthben. – Még
hozzátette, mintha ez is szorosan a tárgyhoz tartozna: – A te apád is eléggé
kemény férfi volt.
– Mégis megtaláltam a fényképedet a Rob Roy-ban.
– Szóval mégsem volt elég kemény – mondta, majd bosszúálló
ingerültséggel a hangjában hozzátette: – Emlékezz csak a kis
tanítónőre, meg a “Dolly, drágám”-ra, meg arra, hogy az ő
karjában volt képes meghalni.
A ház most kétszer olyan üres volt, hogy Wordsworth is elment, s mi
magunkra maradtunk. A vacsoránkat csaknem csöndben költöttük el, és
én túl sokat ittam a sűrű, édes, orvosságszerű borból.
Egyszer egy kocsi távoli zaját hallottuk meg, és a
nagynéném tüstént a kertre nyíló óriás ablakhoz lépett. A
hatalmas mennyezetről lelógó magányos körte aligha
világíthatott odáig, s így sötét ruhájában karcsúnak és
fiatalnak látszott, és ebben a homályban senki nem nézte
volna őt idős hölgynek. Rémült mosollyal csak egy idézetet
vetett oda:
Csak annyit mondott, szörnyű az éj,
Hogy nem jön el, csak annyit mondott ő.
Majd hozzátette: – Az apád tanított erre.
– Tudom. – Mert én is tőle tanultam, bizonyos
értelemben. Szamárfület hajtott ehhez a vershez a
Palgrave-ben.
– És nem kétséges, hogy megtanította rá a “Dolly,
drágám”-at is – mondta a néném. – Könnyen elképzelhető,
hogy ima helyett ezt idézi a boulogne-i sír fölött?

– Te sem vagy kemény, Augusta néni.
– Ezért van szükségem olyan emberre, aki az. Két
érzékeny ember együtt, micsoda szörnyű életek szövődnek
ebből! Két szenvedő ember, aki fél beszélni, fél cselekedni,
fél sérteni. Az életet csak úgy lehet elviselni, ha csupán az
egyik szenved. Mert a saját szenvedéseinkkel könnyű
kibékülni, de a másokéval lehetetlen. Én nem félek tőle,
hogy Mr. Viscontinak szenvedést okozok. Mert úgysem
sikerülne. Ezért él bennem a szabadságnak ez a káprázatos
érzése. Én mondhatok, amit akarok, az sohasem hatol át az
ő vastag digó bőrén.
– És ha ő okoz neked szenvedést?
– Az csak rövid ideig tarthat. Mint most. Amikor nem jön, amikor nem
tudom, mi akadályozza, amikor attól félek...
– Komoly baja nem eshetett. Ha baleset éri, a rendőrség már
értesített volna.
– Kedvesem, Paraguayban vagyunk. Én félek a
rendőrségtől.
– Akkor miért maradsz itt?
– Mert Mr. Viscontinak nemigen maradt más választása. Brazíliában
talán biztonságban lenne, de ahhoz nincs elég pénze. Ha majd
megteremti a vagyonát, akkor esetleg átköltözhetünk oda.
Mr. Visconti mindig vagyont akart, és őszintén hiszi, hogy itt
végre megszerezheti. Hiszen olyan közel volt hozzá már
annyiszor, hogy megcsinálja a szerencséjét. Itt volt az a
szaúd-arábiai ügy, és aztán jöttek a németek.
– Ha most meg is szerzi a vagyont, nagyon hosszú ideig már nem
élvezheti.
– Ez nem is lényeges, mert boldogan hal meg, ha már megszerezte.
Gúlába rakott aranyrudakkal. (Mert az aranyrudakat egész életében
szerette.) És ha egyszer eltökélte, akkor megszerzi.
– Engem miért hívtál ide, Augusta néni?
– Te vagy az egyetlen élő rokonom. Különben is, nagy
segítségére lehetsz Mr. Viscontinak.
Ez az ötlet nem vonzott különösebben. – Egyetlen szót sem tudok
spanyolul – mondtam.
– Mr. Viscontinak szüksége van valakire, akire rábízhatja
a könyvelést. A könyvvitel mindig a leggyengébb oldala

volt. – Körülnéztem az üres szobában. A csupasz
villanykörte hunyorgott a közeledő vihartól. A láda
kellemetlenül dörzsölte a combomat. Eszembe jutott a két
matrac és az öltözőasztalka odafent. Hol voltak itt a
számlák, melyek kettős könyvelésre szorultak? – Az a
tervem, hogy ha már találkoztam vele, elutazom –
mondtam.
– Elutazol? Miért?
– Eszembe jutott, hogy ideje lenne megtelepednem.
– Hát eddig mit csináltál? Elég sokáig éltél megtelepedve…
– Úgy értem: ideje megnősülnöm.
– A te korodban?
– Korántsem vagyok olyan idős, mint Mr. Visconti.
Sűrű eső verte az ablakot, én pedig mesélni kezdtem
nagynénémnek Miss Keene-ről és arról az estéről, amikor
kis híján megkértem a kezét. – Te a magányosságtól
szenvedsz – mondta a néném. – De itt nem leszel
magányos.
– Őszintén hiszem, hogy Miss Keene bizonyos mértékig
kedvel. És az is némi örömmel tölt el, hogy talán boldoggá
tehetném őt. – Meggyőződés nélkül érveltem, mintha csak
néném ellenérveire várnék, sőt bíznék bennük.
– És egy év múlva – kérdezte a néném – ugyan miről
tudnátok beszélgetni ti ketten? Ő ott ülne a kézimunkája
felett – sosem hittem volna, hogy manapság még
kézimunkázik valaki –, te pedig kertészeti prospektusokat böngésznél,
és amikor már csaknem elviselhetetlen lenne a csönd, belekezdene egy
koffeifonteini történetbe, amit te már legalább hússzor hallottál addig. És
tudod, mi jutna eszedbe, amikor nem tudsz elaludni a hitvesi ágyban?
Nem a nők, azok sose vonzottak téged eléggé, különben
eszedbe se jutna, hogy Miss Keene-t vedd feleségül. Neked
az jutna eszedbe mindennap, hogy mennyivel kerültél
közelebb a halálhoz. És egyszer csak olyan közel áll hozzád,
mint a hálószoba fala. És te egyre jobban rettegsz majd a faltól, mert
semmi sem akadályozhatja meg, hogy amikor elaludni próbálsz, miközben
Miss Keene olvasgat, közelebb ne kerülj hozzá minden éjszakával. Miket
szokott olvasgatni Miss Keene?

– Igazad lehet, Augusta néni, de a mi korunkban mindenütt ugyanez
fenyeget minket.
– Nem, itt nem. Holnap egy rendőr lelőhet az utcán, mert
nem értettél egy szót sem a guariniból, vagy ledöf egy
idegen a cantinában, mert nem tudsz spanyolul, és azt hiszi
rólad, hogy pökhendin viselkedtél. Jövő héten, amikor már
meglesz a saját Dakotánk, könnyen meglehet, hogy
lezuhan veled Argentína felett. Mert ahhoz Mr. Visconti már
túl öreg, hogy ő kísérje el a pilótát. Kedves Henry, ha te
velünk élsz, sosem fogsz egyik napról a másikra közelebb
kúszni ahhoz a végső falhoz. Az a fal rád omolhat magától,
de a te segítséged nélkül, s így minden nap, amit megérsz,
győzelemnek látszik. “Ma kis híján otthagytam a fogamat”,
mondod majd magadnak, amikor közeleg az éjszaka, de
utána jól fogsz aludni. – Majd hozzátette: – Nagyon remélem, hogy
ez a fal most nem omlott rá Mr. Viscontira. Mert ha ráomlott, akkor nekem
is el kell indulnom, hogy megkeressem a magamét.

Ötödik fejezet
Másnap reggel nagy tömeg távoli zúgása ébresztett: egy pillanatig azt
hittem, hogy otthon vagyok Brightonban, és a tenger sodorja
a parti kavicsokat. A nagynéném már felkelt, és reggelit
készített a kertben grape-fruitból. A városból zene
foszlányai szűrődtek ide.
– Mi történik?
– Ez a nagy nemzeti ünnepük. Wordsworth figyelmeztetett rá, de én
elfelejtettem. Ha lemész a városba, vigyél valami vöröset.
– Miért?
– Ez az uralkodó párt színe. A liberális párté a kék, de itt nagyon
egészségtelen kéket viselni, senki sem meri.
– Nincs nálam semmi piros.
– Nekem van egy piros sálam.
– Hogyan viselhetnék női sálat?
– Gyömöszöld a szivarzsebedbe, és majd zsebkendőnek
nézik.

– Nem jössz le velem a városba, Augusta néni?
– Nem. Nekem Mr. Viscontira kell várnom. Ma egész biztosan
megérkezik, vagy legalábbis üzen.
Nem kellett volna idegenkednem a sál viselésétől. Az
utcán járó férfiak legtöbbje piros sálat viselt a nyaka körül,
nagyon sok sálra a Tábornok képét is rányomtatták. Csak a
polgárok szorítkoztak csupán diszkrét zsebkendőre, s
voltak, akik ezt is a kezükben szorongatták, úgy, hogy éppen
kikandikált az ujjuk bütyke közül, ezek biztos szívesebben viseltek volna
kéket. Piros zászlók lobogtak mindenütt: az ember azt hihette volna, hogy
a várost elfoglalták a kommunisták, de itt a konzervatívok színe volt a
piros. Az utcasarkokon minduntalan megállásra kényszerített a vörös sálas
asszonyok menete, akik a Tábornok arcmását és a nagy Colorado-párt
jelszavait hordozták. A gauchók egy csoportja bíbor kantárszárral lovagolt
be a városba. Egy kocsma ajtajából részeg férfi esett ki, földre borult arccal
hevert az úton, fenekét a Tábornok barátságos arcával takarták le, és a
lovak óvatosan lépkedtek át rajta. Felcicomázott kocsik húztak el, bennük
csinos lányok, bíbor kamillavirággal a hajukban. Még a nap is vörösen
derengett át a reggeli ködön.
A tömeg az Avenue Mariscal Lopezre sodort, ahová a
felvonulás igyekezett. Az út másik oldalán emelvények
várták a kormányt és a diplomatákat. Felismertem a
tisztelgést fogadó Tábornokot; a következő emelvény pedig
nyilván az amerikai nagykövetségé lehetett, mert a hátsó
sorban észrevettem barátomat, O'Toole-t, akit egy
megtermett katonai attasé szorított a sarokba. Integettem
neki, és azt hiszem, ő is észrevett, mert zavartan
elmosolyodott, majd mondott valamit a mellette álló kövér
embernek. Aztán újabb felvonulók vonultak arra, és
elvesztettem őt szem elől.
A menet idősebb, kopott ruhás emberekből állt – néhány
mankón járt, és volt köztük néhány félkarú. Zászlóik hajdani
csapategységeiket
hirdették.
A
Chaco-háborúban
küzdöttek, és egyszer egy évben, gondolom, ők is
önérzeteskedhetnek egy pillanatra. Sokkal emberibben
hatottak, mint a nyomukban érkező ezredesek, akik
mereven feszítettek kocsijukban aranybojtos és váll-lapos
egyenruhájukban, egyformán fekete bajuszukkal s teljesen

összetéveszthetően mind-mind akár a festett tekebábuk,
mintha kiütésre készen állnának.
Egy
óra
múltán
már
eleget
nézelődtem,
és
visszasétáltam a város centrumába, az új felhőkarcolóhotelhez, hogy egy angol nyelvű újságot vásároljak, de csak
egy ötnapos New York Times-t találtam. Mielőtt bementem
volna a hotelbe, egy férfi szólított meg bizalmas hangon;
viselkedését nagyon finom intelligencia jellemezte, akár
egy diplomata vagy egyetemi tanár is lehetett volna. – Mit
óhajt? – kérdeztem.
– USA-dollár van? – kérdezte hadarva, s amikor én a
fejemet ingattam (mert semmi kedvem sem volt megszegni
a
helybeli
valutatörvényeket),
odébb
sétált.
Szerencsétlenségemre, amikor újságommal kiléptem a
hotelből, ő már ott állt a szemközti járdán, és nem ismert
meg. – USA-dollár van? – suttogta. Én megint azt feleltem: – Nincs –,
erre az undor és a megvetés olyan pillantásával nézett rám, mintha ostoba
diákcsínyt követtem volna el ellene.
Visszasétáltam a város szélére, a nagynéném háza felé. Közben az
utcasarkon meg-megállítottak a felvonulás utolsó osztagai. Egy
palotaszerű és zászlókkal borított ház bíbor plakátokkal
tüntetett;
feltehetően
ez
volt
a
Colorado-párt
főhadiszállása. Megtermett, civil ruhás és a reggeli napban
izzadó férfiak rohangáltak fel s le a széles lépcsőkön,
természetesen vörös sálban. Az egyikük megállt, és
megkérdezte, vagy legalábbis azt hittem, hogy ezt kérdezi:
mit akarok? – Colorado? – kérdeztem.
– Igen. Amerikai?
Örültem, hogy végre találok valakit, aki angolul beszél, a férfinak
rokonszenves bulldogpofája volt, de egy borotválás ráfért volna. – Nem –
feleltem –, angol vagyok.
Mire rövid ugatást hallatott, ami abban a pillanatban
korántsem hangzott barátságosnak, és ettől meg a
forróságtól, a napfénytől és a virágok illatától egyszerre
csak tüsszögési roham fogott el: szivarzsebemből
gondolkodás nélkül húztam elő a nagynéném vörös sálját,
és belefújtam az orromat. Ez elég nagy meggondolatlanság
volt. Mert hirtelenében a kövezeten találtam magam,

anélkül, hogy tudtam volna, hogyan kerültem oda, és az
orromból ömlött a vér. Kövér emberek gyűltek körém, csupa
sötét ruha, csupa dagadt arc. Szakasztott egyforma férfiak
jelentek meg a Colorado-ház erkélyén is, kíváncsi
rosszallással néztek le rám. Gyakran ismételték azt a szót:
Ingles, aztán egy rendőr segített talpra. Csak később tudtam
felmérni, milyen szerencsém volt, ha a gauchók egy
csoportja közelében fújom ki az orromat, biztosan a
bordáim közé döfnek egy kést. A rendőrőrsre különböző
kövér férfiak kísértek el, köztük az is, aki leütött. Ő
lobogtatta a nagynéném sálját, mint a bűntett bizonyítékát.
– Félreértés az egész – biztosítottam róla.
– Félreértés? – Angoltudása nem terjedt idáig.
A rendőrőrsön – nagyon impozáns épület, ostromnak is
ellenállna, úgy építették – mindenki egyszerre beszélt,
hangosan és dühödten. Fogalmam sem volt, hogyan viselkedjem. Csak azt
ismételgettem: – Ingles –, minden eredmény nélkül. Egyszer
kipróbáltam a “nagykövet” szót, de ez sem szerepelt a
szótárukban. A rendőrtiszt fiatal és ideges volt – gondolom,
elöljárói mind a felvonuláson voltak. Amikor már harmadszor mondtam
az lngles-t, és másodszor a “nagykövet”-et, megütött, de
különösebb felindulás nélkül – az ütés alig fájt. Ekkor
felfedeztem valami újat. A fizikai erőszak, mint a fogorvosi
fúró, sohasem olyan rossz, mint amennyire félünk tőle.
Kipróbáltam újra a “félreértés”-t, de ezt a szót senki sem
tudta lefordítani. A sálat kézről kézre adták, és rajta a
takonyfoltot külön bemutatták a tisztnek. Ő meg valami
olyasmit emelt fel az asztalról, ami személyi igazolványnak
látszott, és meglengette előttem. Feltehetően az
útlevelemet kérte: azt mondtam, otthon hagytam, erre
három vagy négy ember ismét vitatkozni kezdett. Talán
abban nem tudtak megegyezni, mit mondhattam.
Az volt a különös, hogy a legmegnyerőbben az a férfi
viselkedett velem, aki leütött. Az orrom még mindig vérzett,
erre felkínálta a saját zsebkendőjét. Nem volt nagyon tiszta,
féltem is a vérmérgezéstől, de nem akartam visszautasítani
a segítségét, így hát eléggé aggódva, megtöröltem benne
az orromat, majd visszanyújtottam neki a kendőt. Nagylelkű

mozdulattal felajánlotta, hogy továbbra is használjam. Majd
egy papírdarabra írt valamit, és elém tette. Egy utcanév
volt és egy házszám. Rámutatott a padlóra és akkor énrám,
majd felém nyújtotta a ceruzáját. Mindenki közelebb jött,
nagy kíváncsian. Én a fejemet ráztam. Tudtam, hogyan kell
visszasétálnom a nagynéném házához, de az utca nevéről
fogalmam sem volt. A barátom – mert kezdtem így
gondolkodni róla – újabb három hotel nevét írta le, én ismét
a fejemet ráztam.
Aztán mindent elrontottam. Mert valami ismeretlen
okból, ahogy a forró és zsúfolt szobában (az ajtónál
fegyveres őr) ott álltam a tiszt asztala mellett, gondolatom
hirtelen visszaröppent mostohaanyám temetésére, a távoli
rokonokkal teli kápolnába, ahogy nagynéném hangja
megtöri a tisztelettudó suttogást: “Én már részt vettem
egyszer egy elsietett hamvasztáson.” Úgy vártam ezt a
temetést, mint ami megtöri majd visszavonult napjaim
megszokott rendjét most hirtelen visszaidéztem ezt, és
éppígy a fűnyírómra záporozó esőt is –, és nevetnem kellett.
S hogy felnevettem, újra ellenségesség vett körül. Ismét a
dölyfös külföldi voltam, aki a Colorado-párt zászlajába törli
az orrát. Első támadóm kikapta a kezemből a zsebkendőjét,
majd a tiszt, félretolva azt a két alakot, aki az útjában állt,
odalépett hozzám, és akkorát vágott a jobb fülemre, hogy
eleredt a vérem. Kétségbeesetten próbáltam egy olyan
nevet mondani, ami a számukra ismerős, így hát
megemlítettem Mr. Visconti álnevét. – Senor Izquierdo –
mondtam teljesen hatástalanul, és aztán: – Senor O'Toole. – A tiszt ütésre
emelt kézzel állt, és gyorsan kipróbáltam: – Követség, Americano.
A nevek közül valamelyik hatott, bár abban nem voltam
biztos, vajon kedvezően-e. Két rendőrt szólítottak oda, azok
aztán lelökdöstek egy folyosón, és bezártak egy cellába. Hallhattam,
hogy a tiszt telefonál, és az egyetlen reményem az volt, hogy Tooley apja
csakugyan ismeri a dörgést. A cellában nem volt mire ülni, csak egy
szalmazsák hevert a rácsos ablak alatt, mely túl magas volt ahhoz,
hogy kiláthassak, ha csak az egyhangú égbolt keskeny
szeletje nem érdekelt. Valamelyik elődöm spanyolul felírt
valamit a falra, talán egy imát, talán egy káromkodást, ki

tudja. Leültem a szalmazsákra, és felkészültem a hosszú
várakozásra. A velem szemben meredő fal eszembe idézte,
amit a nagynéném mondott: arra biztattam magam, hogy
jókedvű legyek, ez a fal még kellő távolságot tartott tőlem.
Hogy elverjem az időt, elővettem a tollamat, és firkálni
kezdtem az olajfestékre. Először a monogramomat véstem
oda, de ez idegesített, mint már azelőtt annyiszor, mert egy
híres konzervmártás kezdőbetűivel azonos; akkor leírtam a
születésem idejét: 1913, hozzá egy kötőjelet is, mely után
bárki odaírhatja a halálom időpontját. Eszembe jutott, hogy
családom krónikája is idefér – segít agyonütni az időt, ha
hosszabb ideig kell itt maradnom –, így hát hozzáírtam az
apám halálát: 1923, majd a mostohaanyámét: a tavalyi
évet. A nagyszüleimről semmit sem tudtam, egyetlen élő
rokonom a nagynéném. Ő körülbelül 1895-ben születhetett,
így hát kérdőjelet tettem az évszám mögé. Eszembe jutott,
hogy a falon megpróbálom kidolgozni a nagynéném
történetét ez a fal már kezdett túlságosan családias légkört
árasztani. Igazából nem hittem el teljesen valamennyi
történetét, s talán most tudom felfedni bennük az időrendi
hibát. Engem először a keresztelőmön látott, és utána soha
többé, tehát apám házát körülbelül 1913-ban kellett
elhagynia, tizennyolc éves volt akkor – ez nem lehetett
sokkal azután, hogy az a bizonyos fénykép készült róla. Erre
következett a Currannal töltött idő Brightonban; ez minden
bizonnyal az első világháború után lehetett, így hát újabb
kérdőjellel leírtam: Kutyakápolna, 1919. Aztán Curran
elhagyta, ő pedig átment Párizsba, és itt, a Rue de
Provence-i intézményben ismerkedett meg Mr. Viscontival,
körülbelül abban az időben, amikor apám Boulogne-ban
elhalálozott. Augusta néném akkor a húszas éveit taposta.
Belekezdtem az itáliai korszak kidolgozásába: utazásai
Milánó és Velence között, Jo bácsi halála, élete Mr.
Viscontival, melyet a szaúd-arábiai terv bukása szakított
félbe. Kísérletképpen az 1937-es évszámot írtam Párizs és
Monsieur Dambreuse mellé, mert hiszen néném körülbelül
a második világháború kitörése előtt térhetett vissza
Itáliába, s találkozott ismét Mr. Viscontival abban a házban, a

Messaggero mögött. Életének utolsó húsz évéről, Wordsworth
felbukkanásáig, szinte semmit sem tudok. De azt el kell
ismernem, hogy az időrendi táblázatban semmilyen
lényeges hazugságot nem tudtam felfedezni. Mindig
lehetett kellő ideje arra, hogy mindaz megtörténhessen
vele, amit elmesélt, sőt még sokkal több is. Tűnődni
kezdtem aztán, mi lehetett oka összeveszésének állítólagos
anyámmal. Ez körülbelül a megjátszott terhesség idejére
eshetett – ha ugyan ez a történet egyáltalán igaz… S
egyszerre csak kivágódott a cella ajtaja, és egy rendőr egy
széket hozott be. Ez jóindulatú cselekedetnek látszott, és
éppen feltápászkodtam a szalmazsákról, hogy igénybe
vegyem, amikor a rendőr durván félrelökött. O'Toole lépett
be. Kissé zavarban volt. – Henry, azt hiszem, nagy bajba került –
mondta.
– Félreértés az egész. Tüsszentettem, és csak az orromat akartam
kifújni.
– Colorado-színekben, a Colorado-főhadiszállás előtt.
– Úgy van. De én azt hittem, hogy az a zsebkendőm.
– Benne van a csávában, nyakig.
– Magam is azt hiszem.
– Ezért könnyen kihúzhat egy tízéves ítéletet. Nem haragszik, ha
leülök? Órákig kellett állnom azon a rohadt felvonuláson.
– Persze, foglaljon helyet.
– Kérhetek még egy széket.
– Nem fontos. Már megszoktam ezt a szalmazsákot.
– Ami súlyosbítja a helyzetet – mondta O'Toole –, hogy éppen a
nemzeti ünnepen fújta bele az orrát. Ez provokációnak hat. Más
körülmények között megelégednének a kitoloncolással. Hogyan jutottam
az eszébe éppen én?
– Maga mondta, ismeri a dörgést, és ezek láthatóan nem értették az
“angol nagykövetséget”.
– A maguk emberei itt nem sokat számítanak, attól
tartok. Mi látjuk el fegyverrel Paraguayt. És aztán itt van ez
az új vízierőmű, amit segítünk nekik felépíteni, nem messze
az Iguazu-vízeséstől. Brazíliának is ad áramot... de Brazília
nekik fizet érte. Nagy dolog az országnak.
– Nagyon érdekes – válaszoltam némi keserűséggel.

– Persze én nagyon szeretnék segíteni magán – mondta O'Toole. –
Maga mégiscsak Lucinda barátja. Különben kaptam tőle egy
üdvözlő lapot. Nincs Katmanduban. Vientianéban van, csak
tudnám, miért?
– Ide figyeljen, O'Toole – mondtam –, ha semmit sem tud értem tenni,
legalább hívja fel az angol követséget. Ha már tíz évet kell itt eltöltenem a
börtönben, szeretnék egy ágyat és egy széket.
– Jó – felelte O'Toole –, ezt elintézhetem. Gondolom, azt
is elintéztem, hogy kiszabadítsák: a rendőrfőnök nagyon jó
barátom...
– Úgy tudom, a nagynéném ismeri – mondtam.
– Arra ne számítson. Kérem, a maga rokonáról néhány új információ
érkezett hozzám. A rendőrség nem akar beavatkozni, mert
azt hiszem, itt egy kis pénzáldozat történt, de azért mi
nyomást gyakorolunk rájuk. Én azt hiszem, maga elég
gyanús alakokkal keveredett kapcsolatba, Henry.
– Az én nagynéném egy hetvenöt éves, idős hölgy. – S egy
pillantást vetettem a falra vésett jegyzetekre: Rue de
Provence, Milánó, Messaggero. A pályafutását kilenc hónappal
ezelőtt magam is bizonnyal gyanúsnak neveztem volna, de
most semmi sem tűnt olyan bűnösnek a curriculum vitaejében, legalábbis semmi sem volt rosszaságban mérhető a
harminc, bankban eltöltött évhez. – Nem tudom, milyen
bizonyítékai lehetnek ellene – mondtam.
– A barátja, az a fekete fickó, meglátogatott minket.
– Biztos, hogy ő nem vallott semmit a néném ellen.
– Ez igaz, semmit, de épp eleget mondott Mr.
Izquierdóról. Így hát sikerült rávennem a rendőrséget, hogy
ezt az urat kivonják egy kicsit a forgalomból.
– Mindez a szociológiai kutatómunkához tartozik? – kérdeztem. –
Talán ez az úr is rosszul táplált?
– Be kell vallanom, hazudtam magának egy kicsit, Henry
– mondta nagyon szégyenlősen.
– Maga tényleg a CIA-ben dolgozik, ahogy Tooley mesélte?
– Hát... ha úgy vesszük... nem egészen – mondta, és úgy kapaszkodott
hazugságának utolsó foszlányába, mint egy kifordult esernyőbe a
viharban.
– Mit mesélt magának Wordsworth?

– Elég elkeseredett hangulatban volt; ha a maga nénje nem lenne olyan
öreg, merném mondani, hogy szerelmes hangulatban. Ez a fickó, úgy
látszik, féltékeny Izquierdóra.
– Hol van most Wordsworth?
– Itt lóg valamerre, mert látni akarja a nénikéjét, ha már
eloszlottak a felhők.
– És van annak valami valószínűsége, hogy elosztanak?
– Hát van, Henry. Ha mindenki észhez tér.
– Az én tüsszentésem körül is?
– Talán. Ami pedig Mr. Izquierdo csempészüzletét illeti, arra
ügyet se vetne itt senki, ha egy kicsit ő is észhez térne. De
hát maga is ismeri Mr. Izquierdót.
– Sose találkoztunk.
– Talán egy másik néven találkoztak?
– Soha – feleltem.
O'Toole felsóhajtott: – Henry, én segíteni szeretnék magán. Lucinda
barátja mindig számíthat rám. Ezt az ügyet néhány óra alatt tisztázhatjuk.
Visconti nem olyan fontos, mint Mengele vagy Bormann.
– Én azt hittem, hogy bizonyos Izquierdóról beszélgetünk.
– Maga és a barátja, Wordsworth, jól tudják, hogy ez ugyanaz az
ember. Tudja a rendőrség is, de hát mentik ezeket a
fickókat, legalábbis addig, amíg el nem fogy a pénzük.
Viscontinak már majdnem elfogyott, de erre megérkezett
Miss Bertram és szanálta.
– Erről semmit sem tudok – mondtam. – Én csak
látogatóba jöttem.
– Annak is biztos megvolt az oka, hogy miért találkozott
Wordsworthszel Formosában. Én mindenképpen szeretnék
néhány szót váltani a nénikéjével, és ha maga vezet be
hozzá, az megkönnyítené a dolgot. Ha történetesen
rávenném a rendőrséget, hogy elengedjék, maga meg én együtt
látogathatnánk meg...
– Tulajdonképpen mit akar maga?
– A nénje már biztosan aggódik Viscontiért. Én megnyugtathatnám.
Csak néhány napra tartják börtönben, amíg én oda nem szólok.
– Valami megállapodást akar felkínálni neki? Biztosíthatom, semmi
olyanra nem hajlandó, ami Mr. Visconti kárára van.

– Én csak beszélni akarok vele, Henry. A maga jelenlétében. Bennem
nem bízik, ha egyedül megyek.
A szalmazsák már nagyon összetört, és különben sem láttam okot rá,
hogy ellenkezzem.
O'Toole folytatta: – A kiszabadítása beletelik egy-két órába. Ma nagyon
szervezetlenül megy minden. – Felállt.
– Hogy áll a statisztikájával, Tooley?
– Ez a felvonulás mindent tönkretett. Már reggelire sem mertem kávét
inni. Annyi órát állni egy pissenés nélkül – a mai napot
egyszerűen ki kell hagynom. Mert igazán nem nevezhetem
normális átlagnapnak.
Legalább egy-két órájába tellett, amíg rávette a
rendőrséget, hogy elengedjenek, de miután elment,
szerencsére elfelejtették kivinni a cellából a széket, aztán
még valami híg zabkását is beadtak, amit én kedvező
jelnek ítéltem. Nagy meglepetésemre egy cseppet sem
unatkoztam, bár nem maradt semmi hasznos, amit a falra
vésett történethez hozzáadhattam volna, kivéve két
problematikus
dátumot
Tunisszal
és
Havannával
kapcsolatban. Megpróbáltam fejben levelet fogalmazni Miss
Keene-nek, amelyben a jelen helyzetemet írom le:
“Provokáltam Paraguay uralkodó pártját, és egy Interpol
által üldözött háborús bűnös társaságába keveredtem. Az
első bűntettben a maximálisan kiszabható büntetés tíz év. Egy
hatszor tíz lábnyi cellában tartózkodom, ahol alvás céljára csak egy
szalmazsák szolgál. Fogalmam sincs, mi lesz velem, de be kell vallanom,
hogy egy cseppet sem vagyok boldogtalan, ahhoz már túlságosan
kíváncsivá tettek a dolgok.” Persze, valójában sohasem írtam volna meg
ezt a levelet, hiszen a címzettje aligha tudná összeegyeztetni az író
személyét azzal az emberrel, akit személyesen ismert.
Amikor végre kiengedtek, odakint már egészen besötétedett.
Ugyanazon a folyosón vezettek vissza, aztán keresztül az irodán, s végül
még tisztességgel visszaadták nagynéném vörös sálját is, és kitessékeltek
az utcára, ahol egy ósdi Cadillacban O'Toole várt. Ezzel köszöntött: –
Elnézést. Hosszabb ideig tartott, mint gondoltam. Miss Bertram már
bizonyosan nyugtalankodik maga miatt.
– Nem hiszem, hogy Mr. Visconti mellett én számítanék neki.
– A vér nem válik vízzé, Henry.

– Víz, ez a kifejezés nem illik Mr. Viscontira.
Csak két fény világított a házban. Ahogy a kert végéből a
ház felé közeledtünk, valaki az arcunkba világított, de a
fény kihunyt, mielőtt észrevettük volna, ki tartja a
zseblámpát. A gyepről még visszanéztem, de senkit sem
láttam.
– Maga figyelteti ezt a helyet? – kérdeztem.
– Nem én, Henry.
Észrevettem, hogy nyugtalan. A kezét a kabátzsebébe süllyesztette.
– Fegyver van magánál? – kérdeztem.
– Az óvatosság sose árt.
– Egy öreg hölggyel szemben? A nagynéném egyedül van itthon.
– Azt sose lehet tudni.
Átvágtunk a gyepen, aztán felmentünk a lépcsőn. Az ebédlő
meztelen körtéje két üres pohárra és egy üres
pezsgőspalackra világított le. Amikor felemeltem, az
érintése még mindig hűs volt. Aztán letettem, és
megkocogtattam az egyik poharat: a hang végigcsendült a
házon. A nagynéném a konyhában tartózkodhatott, mert egy
szempillantás alatt megjelent az ajtóban.
– Hol a csudában kódorogtál, Henry?
– A börtönben. O'Toole segített kiszabadulnom.
– Sosem reméltem, hogy Mr. O'Toole-t a saját házamban fogadhatom.
Kivált azok után, amit Mr. Izquierdóval művelt Argentínában.
Szóval maga az a Mr. O'Toole?
– Igenis, Miss Bertram. Gondolom, okos dolog lenne, ha sort
kerítenénk egy baráti beszélgetésre. Tudom, mennyire aggódhat már Mr.
Viscontiért.
– Én egy cseppet sem aggódom Mr. Viscontiért.
– Gondoltam, azért... mert nem tudja, hol van... és ez a hosszú
távollét...
– Én határozottan tudom, hol van – felelte a néném. – A vécében. – És
a víz zubogása sohasem jöhetett volna pontosabb csattanóra.

Hatodik fejezet

Felcsigázott kíváncsisággal vártam, hogy végre szemtől szembe
láthatom Mr. Viscontit. Kevés embert szerettek így, kevés
embernek bocsátottak meg ennyire, s tudatom mélyén már
megalkottam a szerephez illő képet: magas, fekete, karcsú
olasz, és éppoly arisztokratikus, mint a neve. De az a férfi,
aki az ajtónyílásból közeledett, hogy találkozzon velünk,
alacsony és kövér és kopasz volt; amikor a kezét nyújtotta
felém, láttam, hogy törött a kisujja, és emiatt
madárkaromra emlékeztetett. Vizenyős barna szeme
kifejezéstelenül tekintett rám. Ezekből a szemekből az
ember azt olvasta ki, amit akar. A nagynéném szerelmet,
O'Toole bizonyára becstelenséget.
– Végre megismerhetlek, Henry – köszöntött Mr. Visconti. – A nénéd
már aggódott. – Nagyon jól beszélt angolul, csaknem akcentus nélkül.
O'Toole azt mondta: – Maga Mr. Visconti?
– Az én nevem Izquierdo. Kihez van szerencsém?
– Engem O'Toole-nak hívnak.
– Ebben az esetben – mondta Visconti olyan mosollyal,
melyet hiányzó elülső foga hamiskássá torzított – az
“örvendek” szó itt nem lenne helyénvaló.
– Azt hittem, hogy a börtönben ül biztonságban.
– A rendőrség meg én megegyezésre jutottunk.
O’Toole azt mondta: – Én is azért jöttem: megegyezni.
– Megegyezés mindig lehetséges – mondta Mr. Visconti, mintha csak
jól ismert forrásból idézne, meglehet, Machiavelliből –, ha mindkét
fél egyenlő előnyöket talál benne.
– Úgy hiszem, ez a mi esetünk.
– Ha jól emlékszem – szólt oda Mr. Visconti a nénémnek
–, maradt még két üveg pezsgőnk a konyhában.
– Két üveg? – kérdezte a néném.
– Négyen vagyunk, drágám. – Majd odafordult hozzám, és azt
mondta: – Nem a legjobb pezsgő, hosszú úton érkezett
Panamából, és elég viszontagságosan.
– Ebből azt következtethetem – fejtette meg a szavait
O’Toole –, hogy panamai ügyei már elrendeződtek.
– Pontosan – felelte Mr. Visconti. – Amikor a rendőrség az ön
javaslatára letartóztatott, azt hitték, hogy egy szegény

ördögöt vettek őrizetbe. Sikerült őket meggyőznöm arról,
hogy potenciálisan ismét jómódú ember vagyok.
A konyhából a nagynéném bejött a pezsgővel. –
Poharakat – utasította Mr. Visconti –, elfelejtetted a poharakat.
Elragadtatással szemléltem Augusta nénit. Még sose láttam, hogy más
parancsait teljesítse.
– Üljenek le, üljenek le, barátaim – mondta Mr. Visconti. – Székeink
durva természetét bizonnyal megbocsátják nekünk. A nélkülözés
bizonyos
korszakát
kellett
átélnünk,
de
minden
nehézségünkön, remélem, túl vagyunk. Hamarosan
módunkban lesz illő módon fogadni barátainkat. Mr.
O'Toole, emelem poharamat az Egyesült Államokra. Nincs
bennem harag ön és az ön nagy hazája iránt.
– Ez igazán óriási – mondta O'Toole. – De mondja csak, ki az az ember
a kertben?
– Az én helyzetemben az óvatosság sose árt.
– Minket nem állított meg.
– Csak az ellenségeimet.
– Mi van inkább kedvére, ha Izquierdónak, vagy ha Viscontinak
szólítom? – kérdezte O'Toole.
– Már egészen jól megszoktam mindkettőt. Fejezzük be
ezt az üveget, hogy megbonthassuk az újat. A pezsgő, ha
az igazságot kutatják, jobb, mint a hazugságdetektor. Az
embert nagylelkűségre bátorítja, még szertelenségre is,
míg a hazugságdetektor csak a sikeres hazugságok kitalálására ösztönöz.
– Volt alkalma kipróbálni? – kérdezte O'Toole.
– Egyszer volt rá alkalmam, mielőtt elhagytam Buenos
Airest. Az eredmény, gyanúm szerint, nem vált nagy
hasznára a rendőrségnek – vagy magának. Gondolom,
megkapta? De én előtte nagyon alaposan felkészültem. Két
gumiszíjat csatoltak a két karomra, először azt hittem, hogy
a vérnyomásomat mérik. Könnyen lehet, azt is megmérték
többek között. Aztán figyelmeztettek, hogy akármit
hazudok, a gép kimutatja az igazságot. Képzelheti erre az
én reakciómat. Egy katolikussal vele születik az eretnekség.
Először csak néhány ártatlan kérdést intéztek hozzám,
olyanokat, hogy mi a kedvenc ételem, kifulladok-e, ha
lépcsőt mászom? Én úgy válaszoltam ezekre az ártatlan

kérdésekre, hogy roppant erősen koncentráltam, milyen
öröm lesz egy szép napon, ha viszontláthatom az én drága
barátnőmet – erre dobogni kezdett a szívem, felment a
vérnyomásom, és ezek képtelenek voltak megérteni, mi
izgat fel annyira a lépcsőjárásra vagy a cannelloni ízére
vonatkozó
kérdésekben.
Aztán
hagyták,
hogy
lecsillapodjam, majd utána nekem szegezték nevemet:
Visconti. “Maga Visconti? Maga Visconti, a háborús bűnös?”
– de ennek nem volt rám semmi hatása, mert én már a
bejárónőmet is arra tanítottam, hogy reggeli ébresztésnél,
amikor elhúzza a függönyt, azt ordítsa: “Visconti, te
háborús
bűnös,
ébredj!”
Ugyanolyan
megszokott
kifejezéssé vált ez, mintha azt mondta volna: “Uram, kész a
kávéja.” Aztán megint visszakanyarodtak a lépcsőjáráshoz,
ezúttal viszont nagyon nyugodt voltam, és amikor azt kérdezték, mért
szeretem annyira a cannellonit, ismét az én drágámra gondoltam,
újra felizgultam, míg a következő, véresen komoly
kérdésnél a kardiogram – ha ugyan így nevezik – alig
mozdult, mert akkor már nem gondoltam az én drágámra.
Amikor befejezték, kiverte őket a düh. Őrjöngtek a gépre
meg rám. Látja, a pezsgő viszont megindítja a beszédemet.
Abban a hangulatban vagyok, hogy mindent bevallok.
– Én egy ajánlattal jöttem, Mr. Visconti. Abban reménykedtem, hogy
kikapcsolhatom a forgalomból, és a távollétében megalkuszom Miss
Bertrammal.
– Úgysem mentem volna bele semmibe – mondta a
néném –, ha előbb meg nem beszélem Mr. Viscontival.
– Azért némi nehézségeket még támaszthatunk itt magának. Ahányszor
nyomást gyakorolunk a rendőrségre, ez magának újabb
pénzt jelent, újra vesztegethet. Tegyük fel viszont, hogy
meggyőzzük az Interpolt, zárja le a maga aktáit, a helybeli
rendőrséggel is közöljük, hogy az ügye minket nem érdekel,
és szabadon utazgathat.
– Azért én teljesen nem bíznék magában – felelte Mr. Visconti –, én
már inkább itt telepszem le. Különben néhány jó barátra már szert tettem.
– Kérem, maradjon, ha akar. De akkor is, a rendőrség
nem zsarolhatná többé.

– Figyelemre méltó javaslat – felelte Mr. Visconti. – Nyilvánvalóan
feltételezi, hogy nekem van mit felajánlanom cserébe. Hadd töltsem újra
tele a poharát.
– Mi készen állunk a megegyezésre – jelentette ki O'Toole.
– Üzletember vagyok – felelte Mr. Visconti. – A magam idejében sok
kormánnyal tárgyaltam: Szaúd-Arábiával, Törökországgal és a Vatikánnal.
– Meg a Gestapóval?
– Nem voltak úriemberek – vágta rá Mr. Visconti. – Csak
a körülmények ereje kényszerített rá. – Beszédmodora
Augusta nénémre emlékeztetett. Nagyon összenőhettek az
évek során. – Azt bizonyára sejti, hogy elérkeztek hozzám bizonyos
magánszemélyek ajánlatai is.
– Az ön helyzetében nem nagyon érdemes magánszemélyekkel
tárgyalni. Ha nem velünk állapodik meg, sosem élhet nyugodtan itt a saját
házában. Akkor én a maga helyében még a bútorra sem vesztegetném a
pénzt.
– A bútor – felelte Mr. Visconti – már megoldott kérdés. Az én
Dakotám nem tért vissza üresen tegnap Argentínából. Miss Bertram pedig
már elintézte a Buenos Aires-i Harrodsszál, hogy a bútort egy barátunk
estanciájára szállítsák le. Megfelelő csillárt a megfelelő
mennyiségű cigarettáért. Az ágy elég drága darab. Hány
láda whiskyt fizettünk érte, drágám? Persze nem
Harrodsnak, hanem a barátomnak. Megbízható cég. De
rengeteg whiskybe és cigarettába kerül manapság, hogy az
ember néhány szükséges szobát berendezzen, azt viszont
el kell ismernem, hogy szükségem lenne némi készpénzre.
Egy bifsztek olykor szükségesebb a csillárnál is. Panama
pedig két hétnél előbb nem szállíthat. Jelen pillanatban egy
megalapozott üzlet biztató kilátásaival rendelkezem, de
készpénzben hiányt szenvedek.
– Én a biztonságot ajánlom magának – mondta O'Toole –, nem pénzt.
– Én pedig már hozzászoktam a bizonytalansághoz, és az nem izgat. Az
én helyzetemben csak a pénznek van szava.
Azon merengtem, mennyi hiteltúllépést engedélyeztem volna Mr.
Viscontinak, pusztán a szavára, amikor a nagynéném megfogta a kezemet.
– Azt hiszem – suttogta nekem –, okosabb lesz, ha magukra hagyjuk Mr.
Viscontit és OToole-t. – Hangosan pedig ezt mondta: – Henry, gyere velem
egy pillanatra, szeretnék valamit megmutatni neked.

– Folyik ebben a Mr. Viscontiban valami zsidó vér? – kérdeztem, már
odakint.
– Nem – mondta Augusta néni –, legfeljebb szaracén. Mindig nagyon
jól megvolt a szaúd-arábiaiakkal. Különben hogy tetszik neked,
Henry? – kérdezte tőlem a néném, oly segélyt kérően, ami a
jelen körülmények között meghatott. Nem olyan asszony
volt, aki könnyen szánja rá magát akármilyen kérésre.
– Korai lenne ítéletet mondanom – mondtam. – Nem látszik nagyon
megbízhatónak.
– Ha az lenne, ugyan mit szeretnék rajta, Henry? – Keresztülvezetett a
konyhán – egy szék, egy fregolikeret, egy ósdi gázresó és a földön
felhalmozott konzervek sora között –, és kivitt a hátsó udvarra. Az tele volt
faládákkal. A nagynéném büszkén megjegyezte: – Tessék,
megérkezett a bútorunk. Két hálószobára és egy ebédlőre
már elég. És amellett a partyjainkhoz is egy kis kerti
berendezés.
– És miből telik ételre, italra?
– Ez az, amiről Mr. Visconti most odabent gondoskodik.
– Csakugyan arra számít, hogy ezt a partyt a CIA pénzeli? Mi történt
azzal a tenger pénzzel, Augusta néni, ami veled volt Párizsban?
– Nagyon sokba került kiegyezni a rendőrséggel. És
megfelelő házat kellett vennem, Mr. Visconti rangjához
méltót.
– Van neki?
– A maga idejében érsekekkel és arab fejedelmekkel közlekedett –
magyarázta Augusta néném. – Csak nem képzeled, hogy egy olyan kis
országban, mint Paraguay, nem tud gyorsan feltörni?
A kert végében fény villant, majd gyorsan kihunyt. – Ki járkál itt? –
kérdeztem.
– Mr. Visconti nem bízik meg teljesen a partnereiben,
épp elégszer árulták el. – Nem tudtam ellenállni a
gondolatnak, hogy ugyan ki mindenkit árult el ő maga: a
nénémet, a feleségét, az érsekeket, a fejedelmeket, sőt
még a Gestapót is.
A nagynéném leült egy kisebb ládára, és azt mondta: – Olyan boldog
vagyok, Henry, hogy velünk vagy, és Mr. Visconti is biztonságban hazatért.
Talán mégis megöregedtem egy kicsit, mert most már magam is vágyom

egy kis családi boldogságra. Te meg én és Mr. Visconti együtt
dolgoznánk...
– Cigarettát és whiskyt csempészünk?
– Igen.
– Egy testőrrel a kertben?
– Nem szeretném, ha a napjaim csak úgy, minden érdekesség nélkül
múlnának el.
Valahonnan az üres házból Mr. Visconti hangja hallatszott: – Drágám,
drágám! Hallasz engem?
– Igen.
– Hozd ide a képet, légy szíves!
A nagynéném felállt. – Azt hiszem, az egyezséget megkötötték –
mondta. – Gyere, Henry. – De én elengedtem, menjen nélkülem. És
lesétáltam a háztól a fák felé. Az alacsony égbolton oly ragyogóan
villództak a csillagok, hogy engem a ligetből könnyen
megláthatott bárki figyelő szeme. Az enyhe, meleg szellő
narancs- és jázminillatot hozott felém. Úgy hatott, mintha
vágott virágok közé dugtam volna a fejem. Ahogy beléptem
az árnyékba, fény villant az arcomba, majd kialudt, de
ezúttal már felkészülten ért, és pontosan tudtam, hol áll az
a férfi. A kezem ügyében tartott gyufával világítottam rá.
Egy lapachóhoz támaszkodva, apró, hosszú bajszú
vénember állt: szája is tátva maradt a meglepetéstől és az
ijedségtől, úgy, hogy végig sem égett a gyufám, máris észrevettem
fogatlan ínyeit. – Buenas noches – köszöntem rá, annak a néhány
kifejezésnek egyikével, melyet a nyelvtankönyvemből
tanultam, s ő válaszként dünnyögött valamit. Hátat
fordítottam neki, és visszafelé botorkáltam a göröngyös
talajon, ő pedig készségesen villogtatta nekem a
zseblámpáját. Mr. Visconti testőrök dolgában még nem
engedhetett meg fényűzést magának, gondoltam. Talán a
másik panamai szállítmány után jobbat is talál.
Az ebédlőben már együtt találtam hármukat, egy kép
fölé hajoltak. Felismertem a keretről, hiszen négy napig
támasztotta kabinom falát.
– Nem értem – mondta O'Toole.
– Én sem – felelte Mr. Visconti. – Én a Milói Vénusz fényképére
számítottam.

– Tudod jól, hogy ki nem állhatom a torzókat, drágám – mondta
Augusta néni. – Meséltem már neked a vasúti gyilkosságról. Ezt a
fényképet Wordsworth szobájában találtam.
O'Toole közbeszólt: – Most már egy szót sem értek az
egészből. Miféle vasúti gyilkosságról beszél?
– Hosszú történet lenne – felelte Augusta néni. – Henry már ismeri,
amellett nem is kedveli az én történeteimet.
– Ez nem igaz – feleltem. – Egyszerűen fáradt voltam
azon az éjszakán Boulogne-ban...
– Ide figyeljen – mondta O'Toole –, egyáltalán nem érdekel, mi történt
Boulogne-ban. Én vevő vagyok arra a képre, amit Mr. Visconti
ellopott...
– Nem loptam – jelentette ki Mr. Visconti. – A herceg önként adta át,
hogy Göring marsallnak elismerése jeléül ajándékba...
– Persze, persze, ezt ismerjük. De a herceg nem egy csomó afrikai nő
fényképét bízta magára.
– Én is a Milói Vénuszra számítottam – mondta tanácstalanul és
fejcsóválva Mr. Visconti. – Semmi szükség nem volt arra, hogy kicseréld,
drágám. Nagyon szép fotó volt.
– De itt egy Leonardo da Vinci-rajzra alkuszunk... – mondta O'Toole.
– Mit csináltál azzal a fotóval? – kérdezte Mr. Visconti.
– Eldobtam. Semmi szükségem torzókra, hogy emlékeztessenek...
– Holnap reggel lakat alá kerül – fenyegetőzött O'Toole –,
akármennyi megvesztegetést fizet a rendőrségnek. A
nagykövet személyesen...
– Az árban már megegyeztünk, tízezer dollár, de a helyi
valutát
is
elfogadom
fizetőeszközként,
ha
úgy
kényelmesebb.
– Egy rakás néger nőszemély fotográfiájáért? – kérdezte
O'Toole.
– Ha tényleg tetszik a fotó, hozzácsapom az áruhoz.
– Milyen áruhoz?
– A herceg képéhez.
Mr. Visconti megfordította a keretet, és feltépte a hátát. A nagynéném
megkérdezte: – Kíván valaki egy kis whiskyt?
– A pezsgő után nem, drágám.
Mr. Visconti egy apró rajzot húzott elő, melyet a
freetowni fénykép mögé rejtettek el. Nem lehetett nagyobb 15x20

centinél. O'Toole csodálkozva bámult rá. Mr. Visconti megállapította: – Itt
van. További kívánságai?
– Azt hittem, egy Madonnáról van szó.
– Leonardót tulajdonképpen nem izgatták a Madonnák. A pápa
hadseregének volt a főmérnöke. VI. Sándor alatt. Hallott már
Sándorról?
– Nem vagyok római katolikus – felelte O'Toole.
– Ő volt a Borgia-pápa.
– Rossz fiú?
– Bizonyos értelemben – mondta Mr. Visconti – egykori pártfogómra,
Göring marsallra emlékeztet. Mármost ez itt, mint látja, egy zseniális
szerkezet városfalak ostromlására. Voltaképp egy kotrógép,
roppant hasonlít ahhoz a szerszámhoz, amit építkezéseknél
használnak manapság, csak ezt még emberi erővel
működtették. Kiássa a fal alapjait, és a köveket egy
katapult segítségével visszahajítja a városba. Tulajdonképpen a saját
falaival bombázza le a várost. Nem zseniális?
– Tízezer dollár ezért? Mit gondol, működik?
– Nem vagyok mérnök – felelte Mr. Visconti. – Gyakorlati hasznát nem
tudom megítélni, de kötve hiszem, hogy bárki ilyen gyönyörű rajzot
csinálna egy mai kotrógépről.
– Azt hiszem, igaza van – felelte O'Toole, majd tisztelettudóan
hozzátette: – Csak elcsíptük végre. Húsz éve nyomozunk utána, no meg ön
után...
– Hová kerül a kép?
– A herceg meghalt a börtönben, tehát azt hiszem, vissza kell
ajándékoznunk az olasz kormánynak. – Felsóhajtott. Nem tudtam, hogy
csalódottan vagy elégedetten-e.
– A keretet is megtarthatja – ajánlotta fel kedvesen Mr. Visconti.
Én kísértem le O'Toole-t a kerten át a kapuig. A vén testőrnek
nyoma se volt. O'Toole megjegyezte: – Az emberben
felmegy a pumpa, hogy az Egyesült Államok kormányának
tízezer dollárt kell fizetnie egy lopott képért!
– A lopást nehéz bizonyítani – mondtam. – Lehet, hogy csakugyan
ajándékba küldték Göringnek. Csak azt nem értem, miért csukták mégis
börtönbe a herceget.
Ott álltunk a kocsijánál. – Ma levelet kaptam Lucindától –
mesélte O'Toole. – Kilenc hónap óta az elsőt, írt benne a

fiújáról is. Azt írja, hogy autóstoppal jutottak le Goába, mert
Vientiane nem volt megfelelő.
– A fiú is festő – magyaráztam.
– Festő? – A Leonardót óvatosan tette a kocsija hátsó
ülésére.
– Heinz-féle levesek konzervdobozait festi.
– Tréfál!
– Leonardo csak egy kotrógépet festett, maga mégis tízezer dollárt
fizetett érte.
– Nem hiszem, hogy a művészettörténetbe valaha is
beletanulok – mondta O'Toole. – Merre van Goa?
– India partján.
– Ez a lány nekem örök gondot okoz – mondta. Én meg azt gondoltam:
ha nem volna lánya, akkor másért aggódna. Az aggodalom úgy rátelepszik,
mint a legyek a nyitott sebre.
– Köszönöm, hogy kiszabadított a börtönből – mondtam.
– Lucinda minden barátja...
– Üdvözölje a nevemben Tooleyt, ha ír neki.
– A következő hajóval elküldöm innen Wordsworthöt.
Nem akar vele utazni?
– A családom...
– Visconti nem a rokona. Nem is méltó társa, Henry.
– A néném...
– Egy nagynéni sem közeli rokon. Egy nagynéni nem anya. – Az
önindítóját alig tudta begyújtani. – Ideje már, hogy új kocsit adjanak –
mondta. – Gondolja meg, Henry.
– Meggondolom.
Amikor visszatértem, Visconti hangosan kacarászott, a nagynéném
pedig rosszallóan figyelte.
– Mi van?
– Azon veszekedtem Viscontival, hogy tízezer dollár kevés egy
Leonardóért.
– Sosem volt Mr. Viscontié – feleltem. – Meg aztán biztonságot is
kapott cserébe, az aktáit lezárták.
– Mr. Visconti – mondta a néném – sose törődött a
biztonságával.
– Holnapután indul innen egy hajó. O'Toole felülteti rá Wordsworthöt,
és azt szeretné, ha én is vele mennék.

– Azt mondja, miért nem kértem a dupláját – nevetett Mr. Visconti –
egy Leonardóért.
– Csakugyan kérhetted volna.
– De hát ez nem is eredeti Leonardo. Csak másolat –
mondta Mr. Visconti. – Épp ezért csukták le a herceget. –
Kifulladt a nevetéstől. Majd folytatta: – Csaknem tökéletes
másolat. A herceg félt a tolvajoktól, és az eredetit egy
bankban tartotta. Sajnálatos módon a bankot elpusztította
az amerikai légierő. Senki sem tudta, hogy ott pusztult a
Leonardo is, csak a herceg.
– Ha olyan jó másolat volt, honnan tudta meg a Gestapo? – kérdeztem.
– A herceg már nagyon öreg ember volt – mondta Mr. Visconti, csekély
nyolcvan évének minden büszkeségével –, amikor Göring nevében
meglátogattam. Könyörögni kezdett a képért. Elmesélte nekem, hogy ez
csak egy másolat, de én nem hittem neki. Akkor megmutatta. Ha
nagyítóüveggel
vizsgáljuk
a
hadigép
fogaskerekét,
tükörírásban felfedezhető a hamisító nevének kezdőbetűje.
Én a herceg emlékezetére megtartottam magamnak a
képet, mert arra gondoltam, hasznomra lehet valamikor.
– Maga árulta be a Gestapónak?
– Úgy is tudtam, hogy megvizsgáltatják egy szakértővel
– felelte Mr. Visconti. – A hercegnek nem sok ideje volt
hátra. Nagyon öreg volt.
– Mint most maga.
– De neki nem volt kiért élnie – vágta rá Mr. Visconti –, nekem viszont
itt van a nénéd.
Ránéztem Augusta nénire. Megrándult a szája széle. – Ez
nagyon csúnya dolog volt tőled. – Csak ennyit mondott. –
Nagyon-nagyon csúnya dolog.
Mr. Visconti felállt, megragadta a freetowni fényképet, és apró
darabokra tépte. – Most pedig térjünk megérdemelt nyugovóra – mondta.
– Szerettem volna ezt visszaküldeni Wordsworthnek –
tiltakozott a néném, de Mr. Visconti átölelte, és egymás
oldalán sétáltak fel a márványlépcsőn, mint egy agg
házaspár, akik egy hosszú és bonyolult életen át mindvégig
megőrizték szerelmüket.

Hetedik fejezet
– Magát úgy írták le, mint egy viperát – meséltem Mr. Viscontinak.
– Ezek?
– Hát, tulajdonképpen nem a detektívek, hanem a római
rendőrség.
– Az a fasiszta – tiltakozott Mr. Visconti.
– 1945-ben?
– Hát akkor kollaboráns.
– Akkor már véget ért a háború.
– Akkor is kollaboráns. Az ember csak a győztes oldallal
kollaborálhat. A veszteseket támogatni szokták. – Ez megint
úgy hangzott, mint egy Machiavelli-idézet.
A kertben ittuk a pezsgőnket, mert a házban lehetetlen
volt. Bútorszállítók cipekedtek, munkások másztak létrákra,
villanyszerelők javították a vezetékeket, a csillárokat
szerelték. A néném irányította őket.
– Én a menekülést választottam a kollaboráció új formája helyett –
magyarázta Mr. Visconti. – Mert azt sosem lehet kiszámítani, ki nyer a
végén. Kollaboráns: ez csak időszakos mérce. Nem mintha
érdekelne a biztonságom, sokkal inkább az, hogy életben
maradjak. Mármost ha a Questore engem történetesen
patkányként jellemez, nincs kifogásom ellene, mert
csakugyan őszinte rokonszenvet érzek a patkányok iránt. A
világ jövője a patkányoké; Isten legalábbis, ahogy én
képzelem, számos változatot teremtett arra az esetre, ha
egy-két prototípus nem válik be. Ez az evolúció igazi
értelme. Az egyik faj a túlélő, a másik kipusztuló. Sosem
értettem igazán, mit kifogásolnak a protestánsok annyira
Darwin eszméiben. Talán ha a birkák és kecskék fejlődésére
összpontosítja figyelmét, jobban megnyeri a vallásos
érzületet.
– De a patkányok... – tiltakoztam.
– A patkány magas intelligenciájú teremtmény. Ha bármit meg
akarunk tudni az emberi testről, patkányokon kísérletezünk.
Egyetlen tekintetben pedig vitathatatlanul megelőztek
minket: a föld alatt élnek. Mi csak az elmúlt háború alatt

próbáltuk ki a föld alatti létet. A patkányok viszont már
évezredek óta felfogták a felszíni élet veszedelmeit. Ha
lepottyan egy atombomba, csak a patkányok élik túl.
Milyen csodálatosan üres világ fogadja majd őket, de
remélem, lesznek olyan bölcsek, hogy megmaradnak a föld
alatt. Lelki szemeimmel látom, hogy milyen gyors lesz az
evolúciójuk. Legfeljebb abban bízom, hogy nem ismétlik meg a mi
tévedésünket a kerék feltalálásával.
– Mégis furcsa, mennyire gyűlöljük a patkányokat –
jegyeztem meg. Három pohár pezsgőt ittam, s egyszerre
észrevettem, hogy éppoly felszabadultan beszélgetek Mr.
Viscontival, ahogy annak idején Tooleyval. – Mi gyávának
nevezzük a patkányt, holott tulajdonképpen mi vagyunk
gyávák. Rettegünk tőlük.
– A Questore, meglehet, nem rettegett tőlem, legfeljebb az
a bizonytalan érzés kísértette, hogy túlélem őt. Ez az
irigység egyik legkellemetlenebb formája, melyet csak azok
tapasztalhatnak, akik igazán biztonságos helyzetbe
kerülnek. Én például nem érzem veled szemben, holott
jóval fiatalabb vagy, mint én. Mert itt mi egyaránt
részesülünk a bizonytalanság áldásában. Te mész el előbb?
Én mennék? Mr. O'Toole távozik? Minden azon múlik, ki az
ügyesebb patkány. Ezért van az, hogy a modern háborúban
titkos megelégedéssel olvassák a halotti jelentéseket a
vénemberek. Hiszen még a saját unokáikat is túlélhetik.
– Egyszer láttam egy patkányt a kertemben – meséltem, s engedtem,
hogy Mr. Visconti teletöltse a poharamat. – Mozdulatlanul állt egy
virágágy közepén, láthatatlansága tudatában. A bundája bolyhos volt, mint
egy madáré, mely tollat borzolja a hideg ellen. Nem volt olyan
visszataszító, mint a sima patkány. Gondolkodás nélkül egy követ
hajítottam felé. Nem találtam el, s arra számítottam, hogy elfut, ehelyett
azonban csak elbicegett. Az egyik lába alighanem eltörött. Volt egy lyuk a
kerítésen, arrafelé vonszolta magát, lassan. Egyszer kimerülten megtorpant,
s a válla fölött visszanézett rám. Olyan megbántottnak látszott; igazán
sajnáltam. Képtelen lettem volna egy másik követ hajítani utána.
Átbicegett a lyukon, és továbbvánszorgott. A szomszéd kertben egy
macska kóborolt, és tudtam, hogy a patkány elveszett. Mégis, olyan
méltósággal menetelt a halálba. Akkor egész reggel szégyelltem magam.

– Ez nemességre vall – mondta Mr. Visconti. – Tiszteletbeli
patkányként, társaim nevében, megbocsátom a követ. Igyál még egy
pohárral.
– Nem szoktam hozzá a reggeli pezsgőzéshez.
– Jelenleg amúgy se tehetnénk semmi hasznosat
jókedélyünk
megőrzéséért.
A
feleségem
boldogan
készülődik a házban a partyra.
– A feleséged?
– Igen, talán egy kicsit korán szólok, de tegnap éjszaka
elhatároztuk, hogy egybekelünk. Most, hogy a szexualitás
sürgetése már nem hajt, a házasság nem rejti többé a
hűtlenség vagy az unalom veszélyeit.
– Elég hosszú ideig kibírtátok házasság nélkül.
– A mi életünk olyan volt, amit a francia mouvementé-nak nevez.
De most a munka nagy részének terhét már rád
hagyhatom. A társamra ugyan vigyázni kell, de őt rám
bízhatod. Én veszem kezelésbe a rendőrséggel való
kapcsolatainkat is. Holnap estére a rendőrfőnököt is
meghívtam. Van egy csinos lánya különben. Milyen kár, hogy
nem vagy katolikus, mert ezzel roppant értékes após kínálkozna, de talán
még így is segíthetünk a dolgon.
– Úgy beszélsz, mintha életfogytiglan telepednék le itt.
– Ez az életfogytiglan, jól tudom, elég gyászos szó, ha a
börtönbüntetéssel társul, de itt az életfogytiglan könnyen jelenthet egyetlen
napot vagy egyetlen hetet vagy akár egyetlen hónapot. És legalább nem
közúti balesetben hunysz el.
– Úgy gondolkozol rólam, mintha valami kalandvágyó fiatalember
volnék. O'Toole pedig azt szeretné, ha holnap hajóra szállnék.
– Most, mikor már a családhoz tartozol? – felelte Mr.
Visconti, és madárkaromszerű kezét a térdemre tette, az
ujjait görcsösen összehúzta, nehogy meg is szorongassa. –
Én máris atyai érzéseket táplálok irántad. – A mosolyát
bizonnyal gyöngédnek szánta, mégsem lehetett felfedezni
benne apai elérzékenyülést, a hiányzó fog mindent
lerontott. Ő viszont észrevette, hogy én a szájára nézek,
ezért magyarázta: – Valaha nagyszerű fogsorom volt.
Aranyműves munka, remek. Ez az ékszer egyetlen formája,
amit férfi is viselhet, és amelyet a nők hiánytalanul

értékelnek benne. Az édes jószágok szeretik az ajkukat
aranyra tapasztani. Sajnálatos módon a nácik épp ebben az
irányban voltak kapzsiak, s bár én igyekeztem
összebarátkozni velük, biztonságosabbnak látszott eltávolítani a
fogakat. A Gestapo egyik tisztjének dugig volt a fiókja fogakkal. Egyszer
észrevettem, hogy nem a szemembe néz, hanem a számba.
– És milyen kifogást találtál az eltávolításukra?
– Elhitettem velük, hogy elcseréltem cigarettáért. El sem tudom
képzelni, mire jutok menekülés közben a fogaim nélkül. Mire Milánóba
értem, Mario jezsuitáihoz, lerobbantam az utolsó fogamig.
A házból Augusta néném csatlakozott hozzánk. – Rám férne egy
pohárral – mondta. – Remélem, nem kapunk holnap esőt? De azért
az ebédlőt mindenesetre üresen hagyom, tánc céljára.
Henry, a te szobádat már csaknem berendeztem. Egy kicsit
lassan megy minden, a sok félreértés miatt. Én olaszul
beszélek velük, de azt nem értik. Folyton Wordsworthöt
keresem, hogy segítsen mindent elmagyarázni nekik. Ő
valahogy jobban boldogult...
– Azt hiszem, megállapodtunk benne, drágám, hogy ez a név többé
nem hangzik el.
– Megállapodtunk, igaz, de ez olyan képtelenség, hogy a mi korunkban
féltékenykedéssel tegyük tönkre az életünket. Képzeld, Henry, Mr.
Visconti egészen felháborodott azon, amikor elmeséltem
neki, hogy összeakadtam Achille-lal a hajón. Szegény
Achille, már mozdulni sem tudott a köszvénytől.
– Aki egyszer meghalt, az maradjon halott – mondta Visconti.
– Nem úgy, mint Pottifer – vágta rá néném, és felnevetett.
– Ki volt az a Pottifer? – kérdeztem.
– Már egyszer belekezdtem a történetébe Boulogne-ban, de nem
hallgattad végig.
– Meséld el most.
– Annyi mindennek kell még utánanéznem.
Már láttam, hogy a Gare Maritime éttermében tanúsított
magatartásomért csak könyörgéssel engesztelhetem ki. – Kérlek, Augusta
néni, nagyon szeretném hallani... – Úgy éreztem magam, mint egy gyerek,
aki a lefekvés óráját akarja késleltetni egy történet iránt mutatott
kíváncsiságával. De mit akartam én késleltetni? Talán azt a
pillanatot, amikor határozottan döntenem kell, hazautazom-

e a hajón, hogy viszontlássam a dáliáimat és Charge
őrnagyot, válaszoljak Miss Keene levelére, vagy pedig
végképp átlépjem nagynéném világának határát, ahol eddig
csak turistaként tartózkodtam. De most, hogy a Panamából
ideszármazott pezsgő felszálló buborékjait figyeltem – úgy
táncoltak, mint egy vásári bódé pingponglabdái a
vízsugáron –, egyszerűen elképzelhetetlennek láttam, hogy
örökre búcsút mondjak Hakim ezredes, Curran és O'Toole
birodalmának...
– Min mosolyogsz? – kérdezte Augusta néni.
– Eszembe jutott O'Toole, aki ma repül Washingtonba egy hamisított
Leonardóval.
– Ma ugyan nem. Északnak nem indul gép. Különben is meghívtam
holnap estére. Még mielőtt elbúcsúztunk. Mihelyt megkapta,
amit akart, elbűvölő emberré változott át. S egész jóképű, a
maga szomorú módján.
– De talán ma már volt rá ideje, hogy megvizsgálja a rajzot...
– Mr. O'Toole nem művészeti szakértő – jelentette ki Mr.
Visconti. – Az ember, aki a hamisítványt készítette, zseni
volt. Tökéletesen írástudatlan. Paraszt a herceg birtokán,
csak éppen a keze meg a szeme csodálatos volt. A herceg
nem is sejtette, milyen kincsesbánya felett uralkodik, amíg
a rendőrség le nem csapott – ez Mussolini uralmának
kezdetén történt –, és le nem tartóztatta azt az embert.
Hamis bankókat rajzolt. Egy kis nyomdaüzemet rendezett
be a birtok kovácsműhelyének sarkában. A hamisítványai
rendkívül jók voltak, de neki fogalma sem volt róla, mit ér
az egész, így hát szétosztogatta a cimborái között. A herceg
is képtelen volt felfogni, mitől olyan gazdagok a szolgái –
minden aratómunkásnak rádiója volt. Szocialista körökben a
herceg a felvilágosult munkaadó magas reputációját is
elnyerte, még arra is megpróbálták rávenni, hogy a
képviselőjük legyen. Később már minden paraszt hűtőgépet
vásárolt,
sőt
motorbiciklit.
Mondanom
sem
kell,
túlfeszítették a húrt... valakinek végül már egy Fiatra is
tellett. Aztán meg a papíron, amit a hamisító használt, nem
volt vízjel. Amikor végül az ember kiszabadult a börtönből, a
herceg tárt karokkal fogadta vissza, és roppant gondosan

ügyelt arra, hogy a megfelelő papírral lássa el a Leonardo
lemásolásához.
– Fantasztikus! Azt mondod, írástudatlan volt?
– Az segített neki leginkább a hamisításban. Nem volt
előregyártott képzete arról, hogyan kell leírni egy betűt.
Számára egy betű absztrakt forma volt. Másolni pedig
egyszerűbb, ha nem ismerjük az értelmét.
A délelőtti meleg erősödött, s vele a virágok illata.
Csaknem megittuk az egész üveg pezsgőt. “A lótuszok
országa” – gondoltam.
Nem hallani csak suttogást,
Ahogy a lótuszt esszük napra-nap.
S hogyan is szóltak azok a sorok: “A hosszú szirmú virág sírt?” Itt a fák
sírtak, aranykönnyekkel. Hallottam, ahogy egy narancs lepuffan a földre.
Egy arasznyit gurult még, s aztán tucatnyi társánál kötött ki.
– Mire gondolsz, drágám?
– Mindig Tennyson volt a kedvenc költőm. Mélyen hittem
benne, hogy Southwoodban van valami a Tennyson
idilljeiből. Talán az ódon templom, a rododendronok, Miss
Keene kézimunkája. Hogy szerettem ezeket a sorait:
S hozd a hímzőrámát, és húzzál
Egy karmazsinszálat bele...
Bár igaz, Miss Keene sosem hímzett.
– Csakugyan hiányzik neked itt Southwood?
– Nem – feleltem –, mert van Tennysonnak egy másik arca, s ezt itt
jobban megtalálom, mint amott:
Az élet vége a halál; de mért legyen az élet csupa munka?
– Ebben nem hitt Mr. Pottifer, hogy a halál az élet vége.
– Ebben nagyon sokan nem hisznek.
– De ő tett is érte valamit.
Észrevettem, hogy Augusta néni szenvedélyesen szeretné elmesélni
nekem Pottifert. Mr. Viscontira néztem, aki visszakacsintott. – Ki volt
Pottifer? – kérdeztem a nénémet.

– Jövedelmiadó-konzultáns – mondta Augusta néni, majd elhallgatott.
– Ez minden?
– S ráadásul nagyon hiú ember.
Megállapíthattam, hogy boulogne-i megjegyzésem még
mindig bántotta, s hogy részletekben kell kihúznom belőle a
történetet.
– Nos?
– Azelőtt az adóhivatalnál volt alkalmazásban mint
adófelügyelő.
A nap lesütött a narancs- és citromfákra. A rózsás lapacho alatt
kék és fehér virágok hajtottak ki ugyanabból a
jázminbokorból. Mr. Visconti három pohárba osztotta szét
azt, ami a pezsgőből megmaradt. Az átlátszó hold felúszott
a horizontra. Somerset House, jövedelmi adó... ezek olyan
messze voltak, mint a Mare Crisium vagy a Mare Humorum az égen
úszó sápadt bolygón.
– Kérlek, mesélj róla, Augusta néni – mondtam kelletlenül.
– Az volt a kényszerképzete, hogy a telefonüzenetközvetítő segítségével meghosszabbítja életét a halálon túl.
És ez nem volt valami kellemes az ügyfelei számára,
közéjük tartoztam én is. Éppen másodszor választott el Mr.
Viscontitól a sors, vagyis a háború, és én Itáliában
elszoktam az adófizetéstől. Otthon aztán rettentő
megrázkódtatásként ért. Főként azért, mert azt a csekély
jövedelmet, ami befolyt, nem tekinthettem munkából
eredőnek. Ha visszaemlékszem azokra a végtelen túrákra:
Róma, Milánó, Firenze, Velence, mielőtt Jo meghalt, és
mielőtt Mr. Viscontival szövetségre léptem...
– Életem boldog napja, drágám – szólt közbe Mr. Visconti. – De
most erről a Pottifer nevűről meséltél Henrynek.
– Egy kissé le kell írnom a hátteret, különben Henry nem fogja
megérteni a mi társaságunk természetét.
– Milyen társaságét? – kérdeztem.
– Ez a Mr. Pottifer vállalta, hogy az ügyeimet meg a hozzám
hasonló helyzetben levő hölgyekét a gondjaiba veszi. Ő
keresztelte el az egészet Meerkat Termelő RT.-nek.
Igazgatónak nevezett ki minket, és a jövedelmünket (azt is,
amelyet meg se kaptunk) mint igazgatótanácsi járadékot

tüntette fel. Ezek a fizetések a könyvelésben is szerepeltek,
és
segítségükkel
a
társaság
felmutathatott
némi
egészséges kis veszteséget is, ahogy Mr. Pottifer nevezte.
Azokban az időkben minél nagyobb volt a veszteség, annál
értékesebb volt a társaság, amikor csődbevallásra
kényszerült. Sosem értettem meg, hogy miért.
– A nagynénéd nem üzletasszony – mondta gyengéden Mr. Visconti.
– Én megbíztam Mr. Pottiferben, és teljes joggal bíztam
meg benne. Amíg adófelügyelő volt, tökéletes gyűlölet
fejlődött ki benne a hivatal ellen, amelyet szolgált. Az életét
adta azért, hogy bárkinek segítsen az adóhivatal kijátszásában. És nagyon
büszke volt arra a tehetségére, hogy megtalálta a rést minden új törvényen
is. Egy-egy új adótörvény után három hétre rejtekhelyre vonult.
– Mi volt ez a Meerkat, és mit termelt?
– Nem termelt semmit, különben nyereséget is
kimutathattunk volna. Amikor Mr. Pottifer meghalt,
megnéztem ezt a Meerkatot a szótárban. Az állt ott, hogy
valami dél-afrikai emlős, olyan, mint egy ichneumon. Mivel
pedig nem tudom, hogy mi az az ichneumon, azt is meg
kellett néznem. Jelentése szerint valami olyasmi, ami
krokodiltojásokat pusztít el – szerintem ez sem egy termelői
foglalkozás. Gondolom, az adófelügyelők azt hitték, hogy a
Meerkat valami indiai gyarmat.
Két férfi jött le a kertbe, s fekete fémkeretet cipelt.
– Mi ez, drágám?
– Az ökörsütő.
– Túlméretezték?
– Ha egészben akarunk rajta ökröt sütni…
Megszólaltam: – Még nem mesélted el a telefonügyeletet.
– Hát az furcsa dolog volt – folytatta a néném. – Amikor megérkezett a
jövedelemadó kivetése – fantasztikus volt, mint mindig –,
akárhányszor próbáltam telefonálni Mr. Pottifernek, a
telefonügyelet azt válaszolta: “Mr. Pottifer a tanácskozó
testület ülésén van. Később visszahívja önt.” Ez így ment
legalább két hétig, aztán eltelt egypár nap, amíg végre
rászántam magam, hogy egy reggel felhívom. A válasz
ugyanaz volt: “Mr. Pottifer a tanácskozó testület ülésén... ”
Akkor már sejtettem, hogy ebben valami turpisság van.

Később kiderült, hogy már három hete meghalt, de
végrendeletében meghagyta, hogy a testvére rendezze a telefonszámlát,
és intézze le a hívásügylettel a többit.
– De miért?
– Az egyik oka kétségkívül a halhatatlanságról táplált
illúzióban keresendő, másfelől mindez hozzátartozott az
adóhivatal ellen folytatott háborújához. Elszántan hitt a
halogató taktikában. “Sose válaszoljon minden kérdésükre –
szokta mondogatni. – Hadd írjanak újra. Tessék
kétértelműnek lenni. Később majd eldöntheti, hogy adott
körülmények között mit értett ezen vagy azon. Minél
súlyosabbra hízik az akta, annál több munkát ad. A
személyzet gyakran cserélődik. S egy kezdőnek elölről kell
átrágnia magát rajta. A hivatali órák pedig végesek. A
végén egyszerűbb nekik beadni a derekukat.” Olykor, ha
már az adófelügyelő nagyon szorongatott, arra tanított
minket, hogy ideje egy nem létező levél hivatkozását
iktattatni. Ekkor éles sorokat fogalmazott. “Úgy látszik,
figyelemre sem méltatták 1963. április 6-án kelt
levelemet.” Ilyenkor hónapokba is beletellett, míg az
adófelügyelő bevallotta, hogy nyomát sem leli a levélnek.
Akkor aztán Mr. Pottifer a nem létező levél másolatát is
elküldte, mely ugyanazt a hivatkozást említette, melynek
nyomát a felügyelő nem találja. Ha mármost ez a felügyelő
új ember volt a kerületben, természetesen elődeit
hibáztatta, ez volt az egyetlen kiút, ha néhány évi Mr. Pottiferrel
folytatott viaskodás után nem menekült az idegkimerültségbe. Azt hiszem,
amikor Mr. Pottifer elhatározta, hogy a halála után is folytatja harcát (a
lapok egy sort sem közöltek róla, és a temetést nagy csendben
rendezték meg), akkor a halogató taktika járhatott az
eszében. Nem is gondolt a kellemetlenségre, amelyet az
ügyfeleinek okoz, csak arra, amit az adófelügyelőnek
szerez.
Augusta néni mélyet sóhajtott, éppoly kétértelműen,
mint egy Pottifer-levél. Lehetetlen volt megállapítanom, hogy a
Pottifer halála felett érzett fájdalom vagy az elégedettség sóhajtása volt-e
ez, hogy végre befejezhette a boulogne-i Gare Maritime-ban elkezdett
történetet.

– Paraguay áldott földjén – tette hozzá Mr. Visconti, mintha a történet
tanúságát fejtegetné – nincs jövedelmi adó, és nincs szükség kibúvókra
sem.
– Milyen boldogtalan lenne itt Mr. Pottifer – fejezte be Augusta néni.
Éjszaka éppen lefekvéshez készülődtem, amikor Augusta
néni bejött a szobámba. Leült az ágyam szélére. – Most már
egész kényelmes itt? – kérdezte.
– Nagyon kényelmes.
Tüstént észrevette a fényképét, melyet a Rob Roy-ból emeltem ki,
és egy tükör szélére tűztem. Egy fénykép nélküli hálószoba
mindig lakójának szívtelenségére vall, az embernek
szüksége van mások jelenlétére, amikor elalszik, hogy úgy vegyék körül,
mint Máté, Márk, Lukács és János valaha a gyerekkorában. – Ezt hol
találtad? – kérdezte Augusta néni.
– Egy könyvben.
– Apád csinálta.
– Sejtettem.
– Milyen boldog nap volt. Régen nagyon kevés boldog napban
volt részem. Istenem, mennyit vitatkoztunk a te jövődről.
– Az enyémről?
– Akkor még meg sem születtél. És bárcsak tudnék
valamit a jövődről most! Itt maradsz velünk? Nálad is a
halogató taktika kezdődik?
– A hajóról már lekéstem.
– Mindig lehet szerezni egy üres kabint.
– Nem szívesen töltenék újabb három napot szegény Wordsworthszel.
– Mehetsz repülőgéppel.
– Látod, éppen ez az – feleltem –, nem kell gyorsan
döntenem. Indulhatok a jövő héten vagy a rákövetkezőn.
Kivárhatjuk, hogyan alakulnak a dolgok.
– Én mindig arról álmodtam, hogy egy szép napon együtt élhetünk.
– Mindig, Augusta néni? Hiszen alig egy éve ismerjük egymást.
– Mit gondolsz, miért mentem el a temetésre?
– Mert a nővéredet temették.
– Látod, erről egészen elfeledkeztem.

– Rengeteg időnk van még a tervezgetésre – mondtam. –
Lehet, hogy te sem akarsz végleg letelepedni itt. Hiszen
mindig olyan nagy utazó voltál, Augusta néni.
– Vége már az utazásnak – mondta Augusta. – Lehet, hogy az utazás
csak pótlás volt valami helyett. Sose akartam utazni, ha mellettem volna
Mr. Visconti. Mi van abban a Southwoodban, ami visszahúz téged?
Ez a kérdés jó néhány napja járt a fejemben, és most
megpróbáltam válaszolni rá. Beszéltem a dáliáimról meg
Charge őrnagyról, sőt az aranyhalairól is. Megeredt az eső,
a kert fái között cseperészett: egy grape-fruit keményen
koppant le a földre. Elmeséltem az utolsó estémet Miss
Keenenel,
aztán
a
szomorú,
határozatlan
levelét
Koffiefonteinből.
Emlékezetemen még az admirális is átmasírozott. Chiantitól
vörösen, a bíborszínű papírcsákóban. Az ajtó mellett egy
csomag Omo hevert. A megkönnyebbülésnek az az érzése
fogott el, ami a beteget, pentothal hatása alatt, s
engedtem, hogy szavaimat ugrándozó gondolataim
diktálják. Meséltem a Csirkebárról és a Latimer Road-i
Abbey Restaurant Péterjéről és Nancyjáról, a Szent Jánostemplom harangjairól és Trumbull tanácsosnak, a sivár
árvaház patrónusának emléktáblájáról.
Az ágyon ültem a néném mellett, és ő átkarolt, amíg én
elsoroltam életem eseménytelen történetét.
– Mindig nagyon boldog voltam – vontam le a tanulságot, mintha
mentséget kellett volna keresnem.
– Ó, igen drágám, igen, tudom – mondta Augusta néném.
Elmeséltem neki, milyen kedves volt hozzám Sir Alfred Keene,
meséltem neki a bankról, és arról, hogy Sir Alfred miként
fenyegetőzött, hogy átviszi a betétjét, ha nem én leszek az
igazgató.
– Drága kisfiam – mondta –, ennek már vége. – Aztán
vénülő kezével megsimogatta a homlokomat, mintha én
csak iskolás gyerek lennék, aki megszökött az internátusból,
és akinek meg kell ígérni, hogy soha többé nem lesz visszatérés oda, ahol
annyi búbánat érte, s immár bátran otthon maradhat.

Eközben engem a férfikor bánata szomorított. Mégis odabújtam a
keblére. – Nagyon boldog voltam – mondtam –, de már oly régen
unatkozom!

Nyolcadik fejezet
Az estély jóval nagyobbnak bizonyult, mint ahogy azok után képzeltem,
hogy nagynénémet egy bútorozatlan házban viszontláttam, s erre csak azt a
magyarázatot találtam, hogy itt a több mint száz vendég között egyetlen
igazi barát sem volt jelen, hacsak O'Toole-t nem nevezem
annak. Ahogy egyre több meghívott gyűlt össze,
eltűnődtem, miféle árkokból-bokrokból dobálta össze őket
Mr. Visconti. Az utcán autók sorakoztak, közöttük két
páncélozott kocsi, mert ígéretéhez híven megérkezett a
rendőrfőnök is, roppant kövér és csúnya feleségével,
valamint Camilla nevű gyönyörű leányával. Itt volt az a
fiatal tiszt is, aki engem letartóztatott – szívélyesen hátba
veregetett, hogy megmutassa, már nem neheztel rám. (A
fülem tövén, ahova ama korábbi alkalommal odavágott,
még mindig tapaszt viseltem.) Szerintem Mr. Visconti
ismerőseinek még a barátait is idecsődítette. Ez a fogadás
az ő felmagasztosulása. Ezek után senki sem fog emlékezni
az egykori Mr. Viscontira, aki egy sárga, viktoriánus állomás
mellett, nyomorult hotelben, betegen és elszegényedve feküdt.
A rozsdától megtisztított hatalmas kapu széttárult, a salában ragyogtak
a csillárok, villanyfény áradt még az üres szobákból is, tarka
lampionfüzérek díszítették a fákat, még a földre lefektetett
táncparkett körüli póznákon is függött jó néhány. A teraszon
két zenész játszott: egy gitáros és egy hárfás. Megérkezett
O'Toole, aztán a cseh, akinek nem sikerült kétmillió
műanyag szívószálat eladnia, még a feleségét is elhozta a
Hotel Guariniból, majd hirtelen észrevettem, hogy a
tömegben, akár valami vadaskertben, fel- s eltűnik az
export-import kereskedő, asztaltársunk a hajón, a szürke,
vékony férfi, aki mindig a nyusziorrát tekergeti. A gyepen

felállított nyárson gőzölgött és sercegett az ökör, és a piruló hús
szaga elnyomta a jázmin és narancs illatát.
A fogadásról őrzött emlékeim egy kicsit zavarosak, talán
azért, mert a vacsoránál kissé szabadabban töltögettem
magamnak a pezsgőből. Több nő volt, mint férfi, ahogy ez
már Paraguayban szokásos, ahol a férfilakosságot két
szörnyű háború tizedelte meg, és úgy esett, hogy több
ízben táncoltam és beszélgettem a gyönyörű Camillával. A
zenészek főként polkát és galoppot játszottak, ezeket a
tánclépéseket nem ismertem, elámulva láttam, hogy
néném és Mr. Visconti különleges utánzóképességükkel a
helyszínen megtanulták. Mert akárhányszor a táncolókat
néztem, akár a gyepen, akár a salában, ők mindig talpon
voltak. Engem viszont Camilla, aki roppant gyarlón beszélt
angolul, hiába próbált tanítgatni, inkább kötelességből
tette, s ez engem nem ösztökélt. Én kezdtem a
beszélgetést: – Nagyon örülök, hogy a mai éjszakát nem a
börtönben töltöm.
– Hol?
– Az a fiatalember becsukott egy cellába.
– Hol?
– Látja ezt a tapaszt? Itt vágott fültövön.
Igyekeztem könnyedén társalogni, de mihelyt szünetet tartottak a
zenészek, máris faképnél hagyott.
Váratlanul O'Toole lépett hozzám.
– Micsoda nagyszerű fogadás – mondta. – Óriási. Bárcsak
Lucinda is itt lehetne. Neki is nagyon tetszene. Aki a
nagynénjével beszélget, az a holland nagykövet. Én már beszéltem a brit
követtel és a nicaraguaival. Hogyan tudta Mr. Visconti egybeterelni a teljes
diplomáciai testületet? Talán a neve segítségével, ha ugyan ez az igazi
neve. Asunciónban nincs sok szórakozás, és gondolom, ha az ember
kap egy meghívást egy Visconti nevű pasastól...
– Wordsworthszel nem találkozott? – kérdeztem. – Félig-meddig
számítottam rá, hogy itt lesz.
– Már a hajón van. Hatkor indulnak, amint kivilágosodik. Ahogy a
dolgok állnak, nem hiszem, hogy itt szívesen fogadnák.
– Igaz.

A vendégek a teraszlépcső körül gyülekeztek, és
tapsolva ordítozták: – Brava! – Camilla lejtett odafent egy
üvegestáncot. Mr. Visconti a karomnál fogva húzott odébb, és azt mondta:
– Henry, bemutatlak a mi formosai képviselőnknek.
Megfordultam, és kezet nyújtottam a szürke nyusziarcú embernek.
– Együtt utaztunk a hajón Buenos Airesből –
emlékeztettem, de természetesen egy szót sem tudott
angolul.
– Ő irányítja a folyami forgalmunkat – magyarázta Mr.
Visconti,
mintha
valami
hatalmas
és
törvényes
vállalkozásról beszélne. – Még sokat fogtok találkozni. Most
pedig gyere, bemutatlak a rendőrfőnöknek.
A rendőrfőnök beszélt angolul, igaz, amerikai kiejtéssel.
Elmesélte, hogy Chicagóban tanult. Én pedig azt mondtam:
– Gyönyörű a lánya.
Meghajolt, és így felelt: – Mert gyönyörű az anyja.
– Megpróbált engem táncra tanítani, de nincs hallásom, és ezeket a
táncokat nem ismerem.
– A polka és a galopp a mi nemzeti táncaink.
– Eléggé viktoriánus nevek – mondtam. Én ezt bóknak szántam, de
ő mégis hirtelen otthagyott.
A faszén kihunyt az ökör alatt, és az ökörből sem maradt
sok a csontvázán kívül. Nagyon jó vacsora volt. Kecskelábú
asztaloknál ültünk a kertben, hosszú padokon, és a
parázshoz járultunk a tányérainkkal. Megjegyeztem, hogy a
mellettem ülő hatalmas férfi négyszer is újra megrakta a
tányérját hatalmas húsdarabokkal. – Milyen jó étvágya van
– mondtam.
Úgy habzsolt, akár egy lepényevő valamely viktoriánus
karikatúrán, széttárt könyökkel, lehorgasztott fejjel,
gallérjába tűzött szalvétával. Így felelt: – Ez még semmi.
Otthon nyolc kiló marhahúst eszem naponta. A férfinak
erőre van szüksége.
– Mi a foglalkozása? – kérdeztem.
– Én vagyok a vámőrség parancsnoka – mondta, és
villájával az asztal vége felé bökött, ahol egy alig tizennyolc
évesnek látszó lány ült. – A lányom – mondta. – Magyarázom neki, hogy
egyen több húst, de éppoly engedetlen, mint az anyja.

– Melyik az anyja?
– Meghalt. A polgárháborúban. Nem volt ellenálló ereje. Nem evett
húst.
A hajnali órákban ismét mellém sodródott, átölelte a vállamat, és úgy
szorongatott, mintha régi barátok lennénk: – Ez itt Maria, a lányom, jól
beszél angolul. Táncoljon vele, és magyarázza meg neki, hogy egyen több
húst.
Sétára indultam a lánnyal. Elmondtam neki: – Az apja azt állítja, hogy
nyolc kiló húst eszik naponta.
– Igen, ez igaz – mondta.
– Sajnos, nem ismerem a maguk táncait.
– Nem baj. Eleget táncoltam.
A fák felé sétáltunk, és ott két széket találtam. Egy
fényképész szegődött hozzánk, és felemelte a vakuját. A
villanásban meglepően fehér volt a lány arca, a szeme
rémületet tükrözött. Aztán minden elsötétedett, és alig
láttam őt. – Hány éves maga? – kérdeztem.
– Tizennégy – felelte.
– Az apja szerint magának több húst kellene ennie.
– Én nem szeretem a húst – felelte.
– Akkor mit szeret?
– A költészetet. Az angol költészetet. Én nagyon szeretem az angol
költészetet – és roppant komolyan kezdte idézni: – “Tölgyfából van a
hajónk, és tölgyfából a harcosok.” – Hozzátette: – A Lord Ullin lányá-t
nagyon szeretem. Gyakran sírok, amikor a Lord Ullin lányá-t olvasom.
– És Tennyson?
– Igen, Lord Tennysont is ismerem. – Most némi
bátorságra kapott, hogy közös érdeklődésre találtunk. –
Olyan szomorú. Én nagyon szeretem a szomorú dolgokat.
A vendégek a táncparketten gyülekeztek, mert a hárfás és a gitáros
újabb polkába kezdett: a teraszon túl a sala ablakán át láthattuk a táncosok
hullámzó árapályát. Válaszul én a Maud-ból idéztem a
vámőrparancsnok lányának. – “Elmúlik a rövid éj –
mulatság, tréfa, mindenért.”
– Ezt a verset nem ismerem. Szomorú?
– Ez nagyon hosszú vers, és nagyon szomorú a vége. –
Igyekeztem néhány szomorú sort is felidézni, de ez volt az
egyetlen, ami eszembe jutott: – “Hogy gyűlölöm az űrt a

komor fák mögött.” – De ennek az összefüggéséből
kiszakítva nem sok értelme volt. Aztán így folytattam: – Ha akarja,
kölcsönadhatom. Magammal hoztam Tennyson összes költeményeit.
O'Toole közeledett felénk, és a menekülés lehetőségét
villantotta fel, én már nagyon fáradt voltam, és sajgott a
fülem. – Ez Mária – mutattam be a lányt. – Ő is az angol
irodalmat tanulmányozza, mint a maga lánya. – O'Toole
szomorú és komoly férfi. Ezek itt egymásra találhatnak. Már
hajnali kettőre járt. Szerettem volna egy csendes sarkot
találni, ahol elszundíthatok egy kicsit, de félúton, a gyep közepén
belebotlottam Mr. Viscontiba, aki a cseh gyárossal társalgott. Mr. Visconti
odaszólt nekem: – Henry, ajánlatot kaptunk.
– Ajánlatot?
– Ez az úr kétmillió műanyag szívószállal rendelkezik,
melyet gyártási áron bocsát rendelkezésünkre.
– Paraguay összlakossága csaknem ennyi – mondtam.
– Ki gondol Paraguayra?
A cseh mosolyogva mondta: – Ha maga rávenné őket,
hogy műanyag szívószállal igyák a matét... – A cseh nem
vette nagyon komolyan ezt az üzleti tárgyalást, de én
láttam, hogy Mr. Visconti képzelete már elszabadult, most
Augusta nénémre emlékeztetett, amint szőni kezdi
valamelyik történetét. Talán a nagyon kerek de luxe szám
hallatára – kétmillió – izgult fel így. Lelkesen magyarázta: – Én Panamára
gondolok. Ha a mi ügynökünk becsempészné a Csatorna-övezetbe! Jusson
eszébe, az a rengeteg amerikai matróz és turista...
– Iszik egy amerikai matróz szeszmentes italt? – kérdezte a cseh.
– Sose hallott még róla – vágta rá Mr. Visconti –, hogy
szívószálon át még a sörtől is be lehet rúgni?
– Ez csak amolyan legenda.
– Megszólalt a protestáns – mondta Mr. Visconti. – Pedig
minden katolikus tudja, hogy egy legenda, amit elhisznek,
pontosan ugyanolyan értékű és hatású, mint az igazság.
Lásd a szentek kultuszát.
– Mi van, ha az amerikaiak is protestánsok?
– Akkor orvosi bizonyítékot hozunk. Ez a legenda modern
kiadása. Az alkoholfogyasztás mérgező hatása szívószálon
át! Itt van dr. Rodriguez, aki biztosan a rendelkezésemre áll

egy statisztikával a májrákról. Képzeljék el, ha rábírnánk a
panamai kormányt, tiltsa el, hogy a szívószálat alkohollal árusítsák. Akkor
a pult alól fogják kínálni titokban. Óriási lesz a kereslet. A távoli veszély
mindig a legnagyobb vonzás. A haszonból pedig megalapítom a Visconti
Szalmaszálkutató Intézetet...
– Ezek műanyag szívószálak!
– Majd elkereszteljük gyógyszívószálnak, újságcikkeket
jelentetünk meg, hogy a gyógyhatása éppoly haszontalan,
mint a füstszűrőnek a cigarettán.
Magukra hagytam őket, hadd vitatkozzanak. Ahogy a
táncparkett
mellett
eloldalogtam,
észrevettem
a
nagynénémet: a rendőrfőnökkel galoppozott. Semmi sem
tudja kifárasztani. A rendőrfőnök Camilla nevű lánya a
vámparancsnok karján táncolt, de megritkultak már a
párok, éppen most hajtott el egy CD rendszámú kocsi.
A konyha mögötti kertben, ahol még néhány felbontatlan bútorosláda
sötétlett, egy széket találtam, és csaknem azonnal elaludtam. Azt
álmodtam, hogy a nyusziorrú férfi tapogatja az érverésemet, és közli Mr.
Viscontival, hogy májfunkciózavarban meghaltam – bár fogalmam sincs,
mi az a májfunkció. Próbáltam megszólalni, hogy bebizonyítsam, még
élek, de Mr. Visconti a Maud-ból összeszedett néhány szóval sötét
figuráknak adott utasításokat, hogy mélyebbre temessenek, csak egy kicsit
mélyebbre. Megpróbáltam segítségért kiáltani a nagynénémnek,
aki áldott állapotban álldogált a fürdőruhájában, Mr.
Visconti kezét fogta, és ekkor lélegzet és szavak után
kapkodva felébredtem, s meghallottam, hogy a hárfa és a
gitár még mindig peng.
Az órámra néztem, már csaknem négyre járt, A napkelte se
lehetett messze, a kertben már eloltották a villanyokat, és a
hajnal enyhe hűvösében a virágok áthatóbban árasztották
illatukat. Különös megkönnyebbülés fogott el, hogy élek, és
a pillanat hirtelen eltökéltségével éreztem: soha többé nem
látom Charge őrnagyot, se a dáliákat, se az üres urnát, se a
kapufélfa mellett az Omo-csomagot, se Miss Keene levelét.
Lesétáltam a kis gyümölcsöskertbe, magamban dédelgetve
ezt a szívemből sarjadzott ötletet – gondolom, már régen
tudhattam, hogy megfelelő árat kell érte fizetnem. Az itt
maradt táncosok most már bizonyára a salában gyűltek

össze, mert a gyep üres volt, és amennyire én láttam, a
kapun kívül sem sorakoztak az autók, bár még hallottam
egy utolsó kocsi zaját, ahogy elhúzott a város felé. És e kora
hajnali, édes illatú órán megint csak a Maud egy sora járt eszemben: “Lenn
a homokban, fenn a kövön elment az utolsó kerék.” Mintha ismét
visszaérkeztem volna abba a biztonságos viktoriánus világba, melyben
apám könyveinek tanítása nyomán otthonosabb voltam, mint a mi modern
korunkban. A kis liget az út felé hajlott le, onnan a hátsó kapuhoz vezetett
fel, és ahogy egy kis árnyékos sötétbe vitt az utam, valami keményre
léptem. Lehajoltam és felemeltem egy tárgyat: Wordsworth kése volt az.
Csak a szerszám volt nyitva, mellyel a lópatkóból kell a követ
kihúzni – talán a pengét akarta kinyitni, de sietségében
tévedett. Gyufát gyújtottam, s mielőtt elaludt volna, már
észrevettem a földön heverő holttestet. A fekete arcra fehér
narancsszirmok hullottak, a lanyha reggel szellője fújta őket
a fákról.
Letérdeltem, és meghallgattam a szívverését. Nem volt
élet a fekete testben, és a kezem nedves lett a sebtől,
melyet különben nem láthattam. – Szegény Wordsworth! –
kiáltottam fel hangosan, mintha csak bizonyítani akarnám a
gyilkosának, ha ugyan a közelben járt, hogy Wordsworth jó
barát volt. Végiggondoltam, hogy furcsa szerelme egy
öregasszony iránt hogyan emelte ki a Grenada Palace
kapuja elől, ahol oly büszkén feszített uniformisában, hogy
aztán itt haljon meg a Paraguay folyó mentén, a nedves
füvön, de azt is tudtam, hogy ha ez volt az ár, boldogan
fizetett. Romantikus lélek volt, és biztosan megtalálta volna
a szerelméhez és halálához illő megfelelő szavakat a
költészetnek azon az egyetlen nyelvén, amelyet elsajátított:
a freetowni Szent György-katedrális költészetében. Végül
elképzeltem őt, ahogy nem tud belenyugodni, hogy
asszonya örökre elűzte magától, ahogy a liget kis tisztásán
keresztüllépdelve, a maga bátorítására egy himnuszt
énekel.
Ha megkérem, hogy elfogadjon,
Miért mondana nemet,
Ég és föld bár összeborul,

Ő elfogad engemet.
Az érzése mindig őszinte volt, ha a szóhasználata egy
kissé megcsúfolta is a liturgiát.
Saját zihálásomon kívül nem hallatszott itt más hang. Becsuktam a
kést, és zsebre vágtam. Vajon ő vonta ki, amikor a birtok földjére
lépett, azzal a szándékkal, hogy rátámadjon Viscontira?
Szívesebben gondoltam az ellenkezőjét: egyszerűen
könyörögni jött a szerelmének, utoljára, mielőtt végképp
feladja a reményt, s amikor meghallotta, hogy valaki mozog
a fák között, önvédelemből, sebtében húzta elő a kését, és
láthatatlan ellenfelére szegezte használhatatlan, csak a
lópatkó tisztítására alkalmas szerszámát.
Lassan lépkedtem vissza a házhoz, hogy oly kíméletesen közöljem a
hírt Augusta nénémmel, ahogy csak lehet. Bár a muzsikusok még mindig
játszottak a teraszon, nagyon fáradtak voltak, és csaknem elszundítottak a
hangszerük felett, és amikor beléptem a salába, már csak egyetlen pár
tartózkodott ott: a néném és Mr. Visconti. Eszembe jutott a ház a
Messaggero mögött, ahol hosszú távollét után újból
találkoztak, és ott perdültek táncra a pamlagok között, a
prostituáltak nagy csodálkozására. Most egy lassú keringőt
lejtettek, észre sem vették, hogy beléptem, két öregember,
akit a szenvedély gyógyíthatatlan önzése fűzött össze. A
villanyokat már eloltották, és a hatalmas termet csak a
terasz fényei világították meg, míg az ablakok között a
sötétség foltjai húzódtak meg. Ahogy ott táncoltak, az
arcuk is elmerült, majd újra felbukkant. A félhomály egyegy pillanatra a fiatalság csalóka fényeit kölcsönözte a
nénémnek: olyan volt, mint az a fiatal nő az apám
fényképén a boldogság áldott állapotában – míg a másik
pillanatban egy vénasszonyt láttam, aki oly könyörtelen
dühvel és féltékenységgel támadt rá Miss Patersonra.
Ahogy eltáncolt mellettem, odaszóltam neki: – Augusta néni –, de nem
hallgatott a nevére, jelét sem adta, hogy észrevett. Fáradhatatlan
szenvedélyükben tovább táncoltak a homályban.
Néhány lépéssel tovább mentem a szobába, s ahogy ismét
visszatértek felém, újra rászóltam: – Anyám! Wordsworth
meghalt. – Csak a táncosa válla fölött nézett rám, és úgy

felelt: – Jól van, drágám, mindent a megfelelő időben, nem
látod, hogy most Mr. Viscontival táncolok?
Az árnyakat egy vakulámpa villanása szakította föl. Őrzöm még a
fényképét – a villanás családi csoporttá merevített
hármunkat. Látható a hatalmas foghíj Visconti szájában,
ahogy cinkosan rám mosolyog: az én kezem dermedt
könyörgéssel nyúlik ki, az anyám pedig a gyöngédség feddő
tekintetével néz vissza rám. A fényképről még egy arc
vehető ki – nem is tudtam, hogy még valaki velünk van a
teremben –, egy apró, hosszú bajszú öregember arca. Ő
érkezett elsőnek a hírrel, s később, mert én ragaszkodtam
hozzá, Mr. Visconti elbocsátotta (anyám nem vett részt a
vitában, csak azt mondta, hogy az ilyen ügyet férfiak dolga rendezni), így
hát Wordsworth nem maradt teljesen megbosszulatlan.
Nem mintha sok időm maradt volna meggyászolni
szegény ártatlant. Mr. Visconti még nem szerzett vagyont,
és a mi import-export üzletünk egyre több és több időmet
rabolja el. Egyszer jól megy, máskor rosszul, és magas
rangú vendégeink fényképe abból az alkalomból, amit mi a
nagy fogadásunknak nevezünk, többször is hasznosnak
bizonyult. Már saját külön Dakotával rendelkezünk, mert
társunkat véletlenségből lelőtte egy rendőr, amikor nem
tudták megérteni egymást guarini nyelven, melynek
tanulmányozásával különben szabad időm java részét
töltöm. Jövő esztendőben, mire tizenhat éves lesz,
elveszem a vámőrség parancsnokának leányát, ez a frigy
egyaránt bírja Mr. Visconti és az ő szüleinek áldását. Nem
tagadom, jelentős a korkülönbség köztünk, de a lány
gyengéd és engedelmes gyermek, s a forró, illatos estéken
gyakran olvassuk együtt Browningot:
Egedben ülsz, Uram
A világ gyönyörű!

EURÓPA • ZSEBKÖNYVEK

105

A kiadásért felel az Európa Könyvkiadó igazgatója – Felelős
szerkesztő: Bart István – A fedélrajz Bányai István munkája
– Műszaki szerkesztő: Lovász György – Műszaki vezető:
Siklós Béla – Készült: 17 000 példányban, 15,4 (A/s) ív
terjedelemben
EU-d-7273
73. 539. 66-14-2 Alföldi Nyomda, Debrecen