JO NESBØ

BOSZORKÁNYSZÖG
 
 
A MŰ EREDETI CÍME:
JO NESBØ – MAREKORS
2005
 
MAGYAR FORDÍTÁS:
PETRIKOVICS EDIT
 
MAGYARORSZÁGI KIADÁS ÉVE:
2010

ELSŐ RÉSZ
Első fejezet
Péntek. Tojás
 
A bérházat 1898-ban építették agyagos talajra, amely egy parányit nyugat felé lejtett, így aztán a padló is ferde lett egy kissé, és a küszöb fölött átfolyt a víz. Végigcsordult a hálószobán, nedves csíkot festve a tölgyfa padlóra. Egy kis mélyedésben egy pillanatra megpihent, majd a mögötte felgyülemlett vízcseppek tovább billentették, és a vízpatak megriadt patkány módjára iramodott tovább a fal tövében fekvő szegélyléc felé. Beszimatolt alá, s rábukkant egy résre a fal és a padlódeszka között, ahol egy ötkoronás lapult, amelybe Olav király profilját és az 1987-es évszámot vésték. Ez volt az az év, amikor az érme kigurult az asztalos zsebéből. Akkoriban rohamtempóban alakították ki az ehhez hasonló tetőtéri lakásokat a régi bérházak felső szintjein, így a mester nem fecsérelte az idejét a keresgélésre.
A víz hamarosan utat talált magának a parketta alatt. Megépülése óta ugyanis a ház deszkái egyre csak száradtak és zsugorodtak. A repedésen keresztül a víz az egyik gerendára csöpögött, ami aztán továbbvezette, egyenesen a külső falba, ahol befúrta magát a vakolatba, amit jó száz évvel korábban Jacob Andersen kőművesmester – egyébiránt ötgyermekes családapa – kevert ki. A korabeli oslói kőművesekhez hasonlóan Andersennek is megvolt a maga habarcsreceptje, amelynek a mész, homok és víz sajátos keverési arányán túl volt még két különleges összetevője: a lószőr és a disznóvér. Jacob Andersen úgy vélte, e két adalék különleges szilárdságot kölcsönöz a keveréknek. Mint azt fejüket csóváló kollégáinak mesélte, az elgondolás valójában nem a saját fejéből pattant ki, ugyanis már skót apja és nagyapja is használta ezeket az összetevőket, jóllehet ők a birkára esküdtek. S bár Andersen rég elhagyta skót családnevét, semmi okát nem látta annak, hogy hatszáz év tapasztalatától is megváljon. Kőművestársainak egy része rosszallotta ezt a különcködést, sőt, néhányan egyenesen úgy vélték, hogy a mester az ördöggel cimborál, a többség azonban csak nevetett rajta. S talán utóbbiak voltak azok, akik révén az alábbi legenda megvetette lábát az egyre terjeszkedő városban, melyet akkoriban még Kristianiának neveztek.
Egy grünerløkkai fuvaroslegény feleségül vette egyik värmlandi kuzinját, és a Seilduksgata egyik bérházának szoba-konyhájába költöztek. A házat Andersen építette. A szőke hajú, kék szemű házaspár első gyermeke, igen szerencsétlen módon, sötét fürtökkel és barna szempárral jött a világra. Emiatt a férj, aki természeténél fogva meglehetősen féltékeny alkat volt, egy késő éjjel hátrakötötte felesége kezét, levonszolta a pincébe, és befalazta. Az asszony sikolyait elnyelték a vastag téglafalak, melyek minden oldalról szorosan körülzárták. Az ura feltehetőleg abban bízott, hogy úgyis gyorsan megfullad, azzal viszont nem számolt, hogy ezek a falak valamit nagyon jól tudnak: mégpedig levegőzni. A szerencsétlen asszony végül egyszerűen kirágta magát a falból. Ebben alighanem segítségére volt az is, hogy a skót Andersen, hogy spóroljon a drága mészen, vért és szőrt használt a habarcshoz, így aztán a porózus fal megadta magát az erős, värmlandi fogak támadásának. Az élet utáni mohó vágyában azonban az asszony túl nagy falatokat szakított a malterból és a téglából, melyeket aztán nem tudott sem megrágni, sem kiköpni, így a homok, az apró kő- és agyagdarabkák eltömítették a légutait. Az arca elkékült, a szíve egyre lassabban vert, és végül nem lélegzett tovább. Bárki halottnak mondta volna. A szóbeszéd szerint azonban a disznóvér íze azt a képzetet keltette a boldogtalan asszonyban, hogy még mindig életben van, így egyszer csak kiszabadult mind a kötélből, mind a falból, és nekiindult. A Grünerløkka idősebb lakói közül néhányan még ma is jól emlékeznek gyermekkorukból a disznófejű asszonyról szóló történetre, aki késsel a kezében járkált, hogy levágja azoknak a gyerekeknek a fejét, akik este későn odakinn vannak az utcán. Mert amíg a vér ízét érzi a szájában, soha nem tűnhet el egészen.
A legendában megörökített kőműves nevére azonban alig emlékezett valaki, így a mester továbbra is gond nélkül keverhette különleges habarcsát. Andersen, három évvel a jelenleg beázó ház felépülte után, kétszáz koronát és egy gitárt hagyva utódaira, lezuhant egy állványról. Halála után még csaknem száz évre volt szükség ahhoz, hogy az építőiparban mesterséges, szőrszálhoz hasonlító rostot kezdjenek használni a cementkeverékekben, valamint hogy egy milánói laboratóriumban felfedezzék, hogy Jerikó falait vérrel és teveszőrrel erősítették meg.
A víz nagy részét nem szívta magába a fal, hanem egyre csorgott lefelé. Mert a víz, a gyávaság és a vágy mindig a leggyengébb ellenállást keresi. Az első cseppeket elnyelte a gerendák közötti rögös, szemcsés agyag, egy idő múlva azonban megtelt, így a nedvesség átszivárgott rajta és feláztatta a szigetelésbe begyűrt Aftenposten 1898. július 11-i számát, amely arról számolt be, hogy a kristianiai építőipar fellendülése minden valószínűség szerint elérte a csúcsot. A harmadik oldal egyik cikke szerint a rendőrség továbbra sem talál egyetlen nyomot sem a fiatal varrónő halálának ügyében, akit az előző héten találtak meg agyonszúrva a fürdőszobájában. Májusban egy hasonló módon meggyilkolt és megcsonkított lány hullájára bukkantak az Aker folyóban, a rendőrség azonban egyelőre nem kívánt nyilatkozni, hogy van-e összefüggés a két ügy között.
A víz átáztatta az újságot és a tartógerendák között lefolyt a plafon olajszínűre mázolt textilborításának belső oldalára. Mivel ez utóbbi egy 1968-as beázás következtében lyukacsos maradt, a víz akadálytalanul átjutott rajta, s a vízcsöppek remegve várakoztak, míg elég súlyosak nem lettek ahhoz, hogy lepottyanjanak és három méter nyolc centiméteres távolságot megtéve végre megérkezzenek. A vízbe.
 
Vibeke Knutsen mélyet szippantott a cigarettából, majd kifújta a füstöt a negyedik emeleti nyitott ablakon. Délután volt, a hátsó udvar napégette aszfaltja felől forró levegő áramlott felfelé, egy darabon magával emelte a cigarettafüstöt, ami végül a világoskék homlokzat előtt szétoszlott. A ház túloldaláról jelenleg csak egy-egy autó zúgása szűrődött át a máskor mindig forgalmas Ullevålsveiről. Most, a vakáció kellős közepén, a város szinte teljesen elnéptelenedett. Az ablakpárkányon egy légy feküdt, hat lába a levegőbe meredt. Neki nem volt elég sütnivalója hozzá, hogy elmeneküljön a hőség elől. A lakás Ullevålsvei felőli túlsó része hűvösebb volt, Vibeke azonban nem kedvelte a Vår Frelser temetőre nyíló kilátást. Tele volt hírességekkel. Csupa halott hírességgel. A ház földszintjén lévő boltban az ajtó fölötti tábla szerint „emlékműveket” árultak, vagyis sírköveket. Úgyszólván kihasználták a piac közelségét.
Vibeke a hűvös ablaktáblához támasztotta a homlokát.
Boldog volt, amikor végre megérkezett a meleg, öröme azonban gyorsan alábbhagyott. Már most vágyakozott a hűvös éjszakák és az emberekkel teli utcák után. Ma mindössze öten fordultak meg a galériában ebéd előtt, délután pedig csupán hárman. Másfél doboz cigarettát szívott el pusztán unaloműzésből, a szíve majd kiugrott a helyéről, a torka pedig annyira égett, hogy alig bírt válaszolni a főnökének, amikor az rátelefonált, hogy megkérdezze, hogy megy az üzlet. Mégis, alighogy hazaért és feltette főni a krumplit, azonnal rátört a cigaretta utáni vágy.
Vibeke két évvel ezelőtt szokott le a dohányzásról, amikor Anderssel megismerkedett. Pedig a férfi sosem kérte rá. Sőt. Első találkozásukkor Gran Canarián Anders cigarettát lejmolt tőle. Egyszerűen csak szórakozásból. Amikor pedig mindössze egy héttel azután, hogy visszatértek Oslóba, összeköltöztek, a férfi volt az, aki szinte azonnal leszögezte, hogy némi passzív dohányzást igazán elviselhet a kapcsolatuk. És hogy a rákkutatók bizonyára túloznak. Valamint, hogy idővel a ruhái füstszagával is biztosan megbarátkozik majd. Vibeke fejében másnapra megszületett az elhatározás. Amikor a férfi néhány nappal ezután a vacsoránál megemlítette, hogy milyen régen nem látta már cigarettázni, Vibeke azt válaszolta, hogy tulajdonképpen soha nem volt igazi dohányos. Anders elmosolyodott, áthajolt az asztal fölött, és megsimogatta az arcát:
– Tudod, Vibeke, valójában mindig is ez volt az érzésem.
Hallgatta, ahogy a háta mögött a fazékban bugyogni kezd a víz, és a cigarettára pillantott. Még három szippantás. Lássuk az elsőt. Semmi íze.
Már nem emlékezett rá, hogy mikor kezdett újra dohányozni. Talán tavaly történt, akkoriban, amikor a férfi üzleti útjai kezdtek egyre gyakoribbá válni. Vagy újévkor, amikor Anders szinte minden este túlórázott? Azért tette, mert boldogtalan volt? Az lett volna? Soha nem veszekedtek. Viszont szinte már le sem feküdtek egymással, de ezt Anders a túl sok munka számlájára írta, és ezzel a téma le is volt zárva. Nem mintha különösebben hiányzott volna neki. Amikor időnként mégis tettek egy-egy lagymatag kísérletet, a férfi mintha ott sem lett volna. Így aztán Vibeke végül arra jutott, hogy valójában neki sem kell ott lennie.
De sosem veszekedtek. Anders nem szerette, ha valaki felemeli a hangját.
Vibeke az órára pislantott. Negyed hat. Hol lehet már? Azt azért szokta jelezni, ha későn ér haza. Elnyomta a cigarettát, a csikket a hátsó kertbe pottyantotta, és visszafordult a tűzhelyen fővő krumplihoz. Beledöfött egy villát a legnagyobba. Mindjárt készen van. A főzővízben néhány apró, fekete rögöcske bukkant fel. Különös. A krumpliról származhatnak vagy a fazékból?
Éppen azon gondolkodott, mire használta legutóbb az edényt, amikor kinyílt a bejárati ajtó. A folyosóról zihálás és a lerúgott cipő koppanása szűrődött be. Anders belépett a konyhába, és kinyitotta a hűtőt.
– Nos? – tudakolta.
– Húsgombóc.
– Oké... – A szó vége jól hallhatóan kérdőjellé kunkorodott, és Vibeke nagyon jól tudta, miért. Már megint hús? Nem lehetne kicsit gyakrabban hal?
– Biztosan finom lesz – tette hozzá Anders színtelenül, és a fazék fölé hajolt.
– Mit csináltál, hogy ennyire le vagy izzadva?
– Nem volt időm edzeni az este, úgyhogy feltekertem a Sognsvannhoz és vissza. Mik azok a csomók a vízben?
– Fogalmam sincs – válaszolta Vibeke. – Én is csak az előbb vettem észre őket.
– Hogyhogy nem tudod? Azt hittem, már igazi szakácsnő vagy.
Anders villámgyorsan két ujja közé csippentett egy rögöcskét, és a szájába dugta. Vibeke a férfi tarkójára meredt. A vékony szálú, barna hajra, amit annak idején olyan finomnak talált. Ápolt volt, rövidre nyírt. Oldalválasztékkal. Anders olyan rendesnek nézett ki. Olyannak, akivel az ember hosszabb távra tervez. Nem csupán egyetlen éjszakára.
– Milyen íze van? – kérdezte.
– Semmilyen – válaszolta a férfi még mindig a tűzhely fölé hajolva. – Tojás.
– Tojás? De hát én rendesen elmostam...
Vibeke hirtelen elhallgatott.
– Mi az? – fordult hátra Anders.
– Valami... csöpög – mutatott a férfi fejére.
Anders homlokát ráncolva a tarkójához emelte a kezét. Azután, mintegy vezényszóra, mindketten hátrahajtották a fejüket és a plafonra meredtek. A fehér mennyezeten két vízcsepp függeszkedett. Vibeke, aki egy kissé rövidlátó volt, valószínűleg észre sem vette volna őket, ha átlátszóak lettek volna. De nem voltak azok.
– Úgy tűnik, Camillánál árvíz van – állapította meg Anders. – Menj fel és csengess be hozzá, én megpróbálom elérni a házmestert.
Vibeke a plafonra hunyorgott, aztán lepillantott a fazékban úszkáló csomókra.
– Uramisten – suttogta, és érezte, hogy újra zakatolni kezd a szíve.
– Most meg mi van? – kérdezte Anders.
– Menj és hozd ide a házmestert, aztán együtt csöngessetek be Camillához. Én hívom a rendőrséget.

Második fejezet
Péntek. Szabadságlista
 
Az oslói rendőrség központja a Grønland városrészben feküdt egy magaslaton, a belváros keleti negyedére nyíló kilátással. A csupa üveg és acél épület 1978-ban épült. Nem volt itt egyetlen hanyag, ferde vonal sem, az utolsó szögig minden tökéletesen állt – a Telje-Torp-Aasen építészeti iroda kitüntetést is kapott érte. Az a telefonszerelő ellenben, aki a hetedik és a kilencedik emelet hosszú irodaszárnyainak vezetékeit elhelyezte, a biztosítási összeg mellé egy alapos atyai fejmosást kapott, amikor lezuhant az állványzatról, és eltörte a gerincét.
– Hét generáció óta mindenki kőműves volt a családban. Egyensúlyoztunk ég és föld között, amíg a nehézségi erő mindenkit le nem rántott a földre. Nagyapám megpróbált elmenekülni az átok elől, de az az Északi-tengeren át egészen idáig követte. Így aztán aznap, amikor világra jöttél, megfogadtam, hogy te nem jutsz erre a sorsra. És egészen a mai napig azt hittem, hogy sikerült is. Telefonszerelő. Mi a nyavalyát keres egy telefonszerelő hat méterrel a föld fölött?
Ezen a napon éppen a fiú által felszerelt vezetékben megbújó réz vitte a jelet a riasztási központból a gyári betonból készült emeletek között, Bjarne Møller, a gyilkossági csoport osztályvezetőjének hetedik emeleti irodájába. Møller éppen azon tűnődött, hogy örüljön-e vagy rettegjen az előtte álló családi hétvégétől, amit egy faházban készülnek eltölteni a Bergen közelében fekvő Osban. Os júliusban nagy valószínűséggel egyet jelent a pocsék idővel. Alapvetően semmi kifogása nem lett volna az ellen, hogy az Oslo területére jósolt hőséget egy kis szitáló vidéki esővel váltsa fel. Csakhogy, ha végig esni fog, igazi művészet lesz két meglehetősen energikus fiúgyermeket lekötni mindössze egy pakli kártya segítségével, amiből ráadásul hiányzik a kőr király.
Bjarne Møller a füle tövét vakargatva kinyújtotta hosszú lábait, miközben a jelentést hallgatta.
– Hogy fedezték fel? – kérdezte.
– Az alsó szomszéd szivárgást észlelt – hangzott a válasz a központból. – A házmester és a szomszéd hiába csöngettek, aztán mivel az ajtó nyitva volt, végül bementek a lakásba.
– Rendben. Odaküldök két embert.
Letette a kagylót, és mélyet sóhajtva végigfuttatta ujját a szolgálatban lévők névsorán, ami egy műanyag tokban hevert az íróasztalán. Az osztály fele üresen kongott, mint mindig a nyári szabadságolások idején. Szerencsére júliusban általában a város rosszfiúi is nyaraltak. Ebben az időszakban mindig jelentős visszaesés mutatkozott a bűncselekmények számában, legalábbis ami a gyilkossági csoport munkáját érintette.
Møller ujja Beate Lønn neve mellett torpant meg. Beütögette a telefonba a bűnügyi technikusok Kjølberggatán lévő épületének a számát. Nem vették fel a kagylót. Megvárta, míg a hívást átirányítják a központba.
– Beate Lønn a laborban van – válaszolta kérdésére egy magas hang.
– Møller vagyok a gyilkosságiaktól. Kerítse elő, legyen szíves.
Várt. Beatét Karl Weber, a technikusok frissen nyugdíjazott vezetője helyeztette át a rablási csoporttól a bűnügyi technikusokhoz. Møller ezt úgy tekintette, mint az újdarwinista elmélet bizonyítékát, mely szerint az egyén egyetlen ösztöne saját génjeinek a továbbörökítése. Weber pedig láthatóan úgy vélte, hogy Beate nem szenved hiányt technikusi génekből. Jóllehet Karl Weber és Beate Lønn első pillantásra meglehetősen különbözött egymástól. Weber mogorva volt és indulatos, míg Beate csendes, szürke egérke, aki, amikor kikerült a rendőrtiszti főiskoláról, már attól elvörösödött, ha valaki hozzá szólt. Rendőrösztöneik azonban teljes mértékben megegyeztek. Azon szenvedélyes nyomozók közé tartoztak, akik ha szagot fognak, képesek mindent kizárni, és egyetlen technikai nyomra, bűnjelre, videofelvételre vagy egy bizonytalan személyleírásra összpontosítani, míg végül valamilyen formában minden apróság értelmet nem nyer. Rossz nyelvek szerint Weber és Lřnn valójában a laboratóriumban éltek, és nem az emberek között, ahol a nyomozó emberismerete mégiscsak fontosabb, mint egy lábnyom vagy egy kabátból származó szövetfoszlány.
Weber és Lřnn a labort illetően egyetértettek volna a véleménnyel, a lábnyom és a szövetfoszlány kérdésében viszont nem.
– Lønn.
– Halló, Beate, itt Bjarne Møller. Zavarok?
– Persze. Mi a helyzet?
Møller röviden felvázolta az esetet, és megadta a lánynak a címet.
– Kiküldök két srácot az én embereim közül is – tette hozzá.
– Kiket?
– Mindjárt meglátom, kit találok. Tudja, mindenki szabadságon van.
Mřller letette a kagylót és továbbvezette mutatóujját a listán.
Tom Waaler nevénél megállt.
A tervezett szabadság idejére vonatkozó rubrika üresen állt, ami egyáltalán nem lepte meg Bjarne Møllert. Az embernek olykor az az érzése támadt, hogy Tom Waaler főtiszt soha nem megy szabadságra, sőt, még csak nem is alszik. Nyomozóként ő volt az osztály két legerősebb ütőkártyájának egyike. Mindig a helyén, mindig bevetésre készen, és szinte mindig remek eredményeket felmutatva. És a másik szuperzsaruval ellentétben Tom Waaler megbízható volt, makulátlan személyi aktával bírt, továbbá minden kollégája tiszteletét kivívta. Egyszóval: a beosztottak gyöngye. Ráadásul kétségbevonhatatlan vezetői képességeit ismerve az is benne volt a pakliban, hogy idővel ő veszi majd át Møller osztályvezetői munkáját.
A telefoncsörgés áthasította a vékony falakat.
– Waaler – válaszolt egy érces hang.
– Møller. Kaptunk...
– Egy másodperc, Bjarne, csak befejezek egy másik hívást.
Bjarne Møller várakozás közben az asztalon dobolt. Tom Waaler lehet a gyilkossági csoport eddigi legfiatalabb osztályvezetője. Vajon csupán Tom kora volt az, ami miatt Møllert olykor kétségek töltötték el azzal kapcsolatban, hogy éppen neki adja át a stafétát? Vagy inkább az, hogy kollégája kétszer is lövöldözésbe keveredett? A főtiszt mindkét esetben letartóztatás közben rántott fegyvert, és a testület egyik legjobb lövészéhez méltóan mind a két alkalommal végzetes találatot produkált. Møller persze azzal is tisztában volt, hogy bármily furcsa, mindent összevetve éppen ez a két eset lehet az, ami Tom javára dönthet az új osztályvezető kinevezésekor. A SEFO belső nyomozása semmi olyasmire nem derített fényt, ami kétségbe vonná, hogy Tom Waaler önvédelemből lőtt, sőt, épp arra a következtetésre jutottak, hogy mind a két esetben kitűnő helyzetfelismerő készségről és kockázatos helyzethez illő, páratlan cselekvőképességről tett tanúbizonyságot. Kell ennél jobb indok ahhoz, hogy valaki vezetői beosztáshoz jusson?
– Elnézést, Møller, mobilon beszéltem. Miben lehetek a segítségedre?
– Van egy ügyünk.
– Végre!
A beszélgetés további része nem nyúlt hosszabbra tíz másodpercnél. Most már csak egy második ember hiányzott.
Møllernek Halvorsen jutott az eszébe, ám a lista tanúsága szerint a fiatal rendőrtiszt éppen a szabadságát töltötte Steinkjerben.
Továbbfuttatta az ujját a listán. Szabadságon van, szabadságon van, beteg.
Az osztályvezető mélyet sóhajtott, amikor a mutatóujja a mellett a név mellett pihent meg, amelyet szíve szerint leginkább elkerült volna.
Harry Hole.
Különc. Alkoholista. Az osztály fenegyereke. És egyébiránt – Tom Waaler mellett – a hatodik szint legkiválóbb nyomozója. Az osztályvezető nem is ez utóbbi tény miatt volt gondterhelt. Inkább amiatt, hogy ha az évek során nem fejlesztett volna ki magában valamiféle különös perverziót az irányban, hogy a saját bőrét kockáztassa e miatt a hórihorgas, alkoholista nyomozó miatt, Harry Hole már régen repült volna a testülettől. Normál esetben Harry lett volna, akit elsőként riadóztat egy ilyen üggyel kapcsolatban, a helyzet azonban jelenleg minden volt, csak normális nem.
Vagy még pontosabban: még a szokásosnál is kevésbé volt normális.
Az események négy héttel ezelőtt tetőztek. Mióta Hole a télen újra belevágott a régi ügy, Ellen Gjelten meggyilkolásának felgöngyölítésébe, minden egyéb eset iránt elvesztette az érdeklődését. A fiatal nyomozónőt, aki Harry legközelebbi kollégája volt, az Aker folyó mellett verték agyon. A legnagyobb gondot az jelentette, hogy bár az Ellen-ügyet már régen lezárták, Harry annyira a dolog megszállottjává vált, hogy Møller kezdett komolyan aggódni kollégája ép eszéért. Az események tetőpontja az volt, amikor Harry egy hónappal ezelőtt beviharzott az irodájába, és előadta neki hajmeresztő összeesküvés-elméletét, de semmit nem tudott felmutatni, ami bizonyította vagy legalább valószínűsítette volna a Tom Waaler ellen felhozott képtelen vádakat.
Harry ezután egyszerűen eltűnt. Møller néhány nappal később felhívta a Schrøder éttermet, ahol pontosan azt a felvilágosítást kapta, amitől a leginkább tartott: Harry újra visszaesett. Møller, hogy fedezze a távolmaradását, kiírta szabadságra. Aztán újra. Harry rendszerint úgy egy hét elmúltával szokott életjelet adni magáról. Most viszont már a negyedik hét is eltelt. A szabadságnak vége.
Møller egy ideig a telefonkagylót bűvölte, aztán felállt és az ablakhoz lépett. Fél hat volt, a kapitányság előtti park mégis szinte teljesen elnéptelenedett, csupán néhány, a fővárosban ragadt napimádó dacolt a hőséggel. A Grønlandsleireten a zöldségesek magányosan üldögéltek üzletük napellenzője alatt, árujuk mellett. Még az autók is lassabban vánszorogtak, pedig most igazán nem volt forgalom. Møller hátrasimította haját koponyáján. Régi szokása volt ez, amivel a felesége szerint ideje lenne végre felhagynia, mert az emberekben azt az érzést kelti, mintha kopaszodását akarná rejtegetni. Tényleg nincs más ötlete Harryn kívül? Mřller pillantása egy férfit követett, aki a Grønlandsleireten dülöngélt. A fickó alighanem bepróbálkozik majd a Ravnenben, ahová feltehetőleg nem fogják beengedni, és végül a Boxenben köt majd ki. Azon a helyen, ahol az Ellen-ügynek egyszer és mindenkorra pontot tettek a végére. És egyúttal talán Harry Hole rendőri pályafutásának is. Møller nyomás alatt volt, hamarosan el kell döntenie, hogy mihez kezdjen a Harry-kérdéssel. No de az momentán még várhat, előbb ezzel az üggyel kell kezdeni valamit.
Møller felemelte a kagylót, miközben az zakatolt a fejében, hogy éppen Harryt és Tom Waalert készül ugyanarra az ügyre ráállítani. Ez az egész nyári szezon egy rakás szar. Az elektromos impulzus annak rendje és módja szerint elhagyta a Telje-Torp-Aasen által jegyzett építészeti remeket, és kicsengett egy helyen, amelyet a teljes káosz uralt. Egy lakásban, a Sofies gatén.

Harmadik fejezet
Péntek. Ébredés
 
A nő újra felsikoltott, Harry pedig kinyitotta a szemét.
A nap bepislogott a lustán meg-meglebbenő függöny mögül, miközben a Pilestredeten fékező villamos sivítása lassan elhalt. Harry megpróbált tájékozódni. A nappalija padlóján feküdt ruhástul, még ha nem is valami jól öltözötten. Bár nem érezte magát túl fényesen, de legalább életben volt.
Az izzadság ragacsos maszkként tapadt az arcára, szíve kapkodva ugrált, mint valami pingponglabda a cementpadlón. A feje ennél lényegesen rosszabb volt.
Harry egy pillanatig habozott, mielőtt újra rászánta magát a lélegzésre. A plafon és a falak forogtak, nem volt sem egy kép, sem egy lámpa, amiben szeme megkapaszkodhatott volna. Látómezejének legszélére egy Ivar könyvespolc, egy karosszék háttámlája és egy zöld színű dohányzóasztal kanyarodott. De legalább az álomtól megszabadult.
Mindig ugyanaz a régi lidércnyomás. Bénultan, tehetetlenül próbálja becsukni a szemét, hogy ne lássa a nő hangtalan sikolyra torzult száját. A tágra nyílt, üresen maga elé meredő szem néma könyörgését. Gyermekkorában Søs volt az, a kishúga. Most Ellen Gjelten. Azelőtt néma volt ez a sikoly, most fémesen sivító. Nem tudta, melyik a rosszabb.
Harry csendben feküdt, és a függöny szárnyai között kibámult a Bislett bérházai fölött függeszkedő, remegő napkorongra. A nyári csendet csupán a villamos zaja törte meg. Nem pislogott. Merev pillantása előtt a nap lassan hártyavékony, halványkék szöveten lüktető, sárga szívvé változott, és forróságot pumpált magából. Amikor kicsi volt, az anyja mindig azt mondta neki, hogy azoknak a gyerekeknek, akik a napba néznek, kiég a szemük, megvakulnak, és egész életüket a vakító napfénnyel a fejükben kell leélniük. Hát, most erre várt. Hogy a vakító napfény mindent kiégessen a fejéből. Ellen összezúzott koponyájának képét a hóban az Aker folyó mellett, a fölé boruló árnyékkal. Három éve üldözi már azt az árnyékot, de nem képes elkapni. Egyszer már azt hitte, hogy elcsípte, de az egész összeomlott.
Rakel...
Harry óvatosan felemelte a fejét, és az üzenetrögzítő fekete, halott szemére pillantott. A készülék már hetek óta nem mutatott semmilyen életjelt, azóta, amióta Harry hazatért a Boxerből a bűnügyi igazgatóval és Møllerrel lezajlott találkozója után.
A francba, de meleg van itt!
Rakel...
Most már eszébe jutott. Az álom során az arc egyszer csak Rakelévé változott. Søs, Ellen, anya, Rakel. Női arcok. Folyamatos lüktetésben változtak és olvadtak egymásba.
Harry felnyögött és visszaengedte a fejét a padlóra. Aztán pillantása az asztal szélén egyensúlyozó üvegre esett. Jim Beam from Clermont, Kentucky. Üres. Elpárolgott. Rakel. Becsukta a szemét. Nem tért vissza semmi.
Fogalma sem volt, mennyi az idő, csak annyit sejtett, hogy nagyon késő lehet. Vagy nagyon korán. De semmiképpen sem megfelelő időpont az ébredésre. Helyesebben, az alvásra. A napnak ebben a szakában egészen más dolgokat kellene csinálni. Például inni.
Harry nagy nehezen térdre kecmergett.
Valami rezgett a nadrágzsebében. Szárnyaival hevesen verdeső, foglyul esett éjjeli lepke. Most jött csak rá, hogy ez ébresztette fel. Benyúlt a zsebébe, hogy előhúzza a mobiltelefonját.
 
Harry a St. Hanshaugen irányába tartott lassú léptekkel. A fejfájás most éppen a szemgolyója mögött kalapált. A cím, amit Møller megadott neki, gyalog is közel volt a lakásához, úgyhogy vizet fröcskölt az arcába, aztán felkutatott még egy korty whiskyt a mosogató alatti szekrényben sorakozó üvegek egyikének a fenekén, és abban reménykedett, hogy a sétától majd kiszellőzik a feje valamelyest. Elhagyta az Underwatert. Nyitva délután négytől reggel háromig, hétfőnként négytől hajnali egyig, vasárnap zárva. Igazából nem szokott erre a helyre járni, mivel törzshelye, a Schrøder a párhuzamos utcában volt, de a többi alkoholistához hasonlóan Harry agya is automatikusan elraktározta a különböző vendéglátó-ipari egységek nyitvatartási idejét.
A koszos ablaküvegen felbukkanó tükörképére vigyorgott. Majd máskor.
A sarkon jobbra fordult, az Ullevĺlsveienre. Gyalog ugyan nem szeretett erre menni, autóknak való út volt, ám most a javára szólt, hogy a jobb oldali járdán volt némi árnyék.
Harry megállt a megadott házszám előtt, és egy pillantással felmérte az épületet.
A földszinten mosoda üzemelt, piros mosógépekkel. A kirakatban egy papírlap függött a nyitva tartással és az aktuális akcióval. Az egyik gép mellett egy színes bőrű asszony ült, és a semmibe meredt. A mosoda melletti üzlet kirakatában sírkövek álltak, valamivel távolabb pedig egy zöld, KEBAB feliratú neontábla biggyeszkedett egy büfével egyesített élelmiszerüzlet fölött. Harry pillantása tovább vándorolt a piszkos homlokzaton. A régi ablakkeretekről pattogzott a festék, a kiugró tetőablakok azonban arra utaltak, hogy az eredetileg négyszintes épület tetejére új, tetőtéri lakásokat húztak. A rozsdás vaskapu mellé, a láthatóan újonnan felszerelt kaputelefon fölé egy kamera is került. A város nyugati feléből lassan, de biztosan folyt át a pénz a keletibe. Megnyomta a kaputelefon legfelső gombját, amely mellett a Camilla Loen név állt.
– Igen?
Bár Møller előre figyelmeztette, Waaler hangja mégis kissé gyomorszájon vágta.
Harry hirtelen semmit nem bírt kicsikarni hangszálaiból. Köhögött és újra nekifutott.
– Hole. Nyisd ki!
A kapu felzúgott, Harry pedig megragadta a hideg, durva felületű, fekete vaskilincset.
– Helló!
Harry megfordult.
– Jó napot, Beate!
Beate Lønn az átlagosnál kissé alacsonyabb, rövid, középszőke hajú és kék szemű, se nem szép, se nem csúnya fiatal nő volt. Nem volt rajta semmi különösebben szembeötlő. Eltekintve talán a fehér, űrhajósruhához hasonlító kezeslábastól.
Harry tartotta a kaput, amíg a lány bevonszolta a két fémbőröndöt.
– Most ért ide?
Igyekezett nem Beate irányába lehelni, amikor a lány elhaladt mellette.
– Nem, csak le kellett jönnöm a kocsihoz a maradék holmiért. Már úgy fél órája itt vagyunk. Megütötte magát?
Harry végighúzta az ujját az orrnyergén lévő seben.
– Úgy tűnik.
Követte a lányt a lépcsőházba vezető, következő ajtóhoz.
– Mi a helyzet odafönn?
Beate letette a bőröndöket a zöld liftajtó elé, és felpillantott Harryra.
– Azt hittem, az az egyik alapelve, hogy előbb szétnéz, és csak azután kérdez – válaszolta, és megnyomta a hívógombot.
Harry bólintott. Beate Lønn azok közé az emberek közé tartozott, akik mindenre emlékeznek. Olyan apró részleteket is fejből felmondott egyes bűnügyekről, amiket Harry már réges-rég elfelejtett, és amelyek még azelőtt történtek, hogy a lány egyáltalán elkezdte volna a rendőrtiszti főiskolát. Ezenkívül szokatlanul fejlett fusiform gyrusszal rendelkezett – ez az agynak azon része, ami az arcokra emlékszik. Ehhez kapcsolódó tesztjének eredménye egyenesen elképesztette a pszichológusokat. Ezek után nem lehet csodálkozni, hogy minden apróságra emlékezett, amit Harry tanított neki, amikor tavaly együtt dolgoztak egy bankrablás-sorozaton.
– Így is van, amikor megérkezem a tetthelyre, első körben, amennyire csak lehet, szeretek a saját benyomásaimra hagyatkozni – felelte Harry, és összerázkódott, amikor a lift a hívásra nagyot zörrenve elindult fentről. Cigaretta után kezdett kutatni a zsebeiben. – De nem hiszem, hogy én dolgozni fogok ezen az ügyön.
– Hogyhogy?
Harry nem válaszolt. Előhalászott egy gyűrött csomag Camelt a nadrágzsebéből, és kipöckölt belőle egy törött cigarettát.
– Ó, persze, már emlékszem – mosolyodott el Beate. – Hiszen még a tavasszal említette, hogy nyaralni készülnek. Normandiába, ugye? Mázlista...
Harry a szájába dugta a cigarettát, és rágyújtott. Ocsmány íze volt és alighanem a fejfájásán sem segít majd. Azon csupán egy dolog segíthet. Az órájára hunyorgott. Hétfő. Négytől egyig.
– Normandiából nem lett semmi – válaszolta.
– Ó.
– De nem is emiatt. Hanem mert odafönn már nekiláttak az ügynek – biccentett felfelé Harry, mélyet szippantva a cigarettából.
Beate hosszan nézte.
– Vigyázzon, nehogy a mániájává váljon, Harry. Lépjen túl rajta!
– Lépjek túl rajta? – fújta ki Harry a füstöt. – Ezt pont maga mondja? Hisz jól tudja...
A lány elvörösödött.
– Tomnak és nekem csak egy futó kalandunk volt, Harry. Ez minden.
– Ez nem akkoriban volt, amikor kék foltokkal a nyakán mászkált?
– Harry! Tom soha...
Beate hirtelen elhallgatott, amikor észrevette, mennyire felemelte a hangját. Szavait néhány másodpercig visszaverte a lépcsőház, aztán a leérkező lift tompa dörrenése elnyelte a hangokat.
– Maga egyáltalán nem kedveli őt – mondta a lány. – Ezért képzel mindenfélét. Tomnak egy csomó jó tulajdonsága van, amikről maga nem tud semmit.
– Hm.
Harry elnyomta a falon a cigarettát, míg Beate beszállt a liftbe.
– Nem jön fel? – kérdezte a lány, és Harryra pillantott, aki továbbra is a lift előtt szobrozott és a levegőbe bámult. A lift. Egy tolóajtó van a liftajtón belül. Egy egyszerű, fekete tolóajtó, amit az ember behúz maga mögött, hogy a szerkezet elindulhasson. Újra az a sikoltás. A néma sikoly. Érezte, ahogy az egész testét kiveri a verejték. Az a korty whisky semmire nem volt elég. Semmire.
– Valami gond van? – kérdezte Beate.
– Dehogy – válaszolta rekedten Harry. – Csak nem vagyok odáig ezekért az ósdi liftekért. Inkább lépcsőzöm.

Negyedik fejezet
Péntek. Statisztika
 
A házban két tetőtéri lakás volt. Az egyiknek nyitva állt az ajtaja, de a nyílást egy kifeszített, narancssárga rendőrségi szalag zárta le. Harry lehajolt, és egy gyors oldallépéssel átbújtatta százkilencvenkét centi magas termetét a műanyag szalag alatt. Egy ferde falakkal és tetőablakokkal szegélyezett, tölgyfa padlós nappaliban találta magát. Olyan meleg volt, mint egy szaunában. A lakás pici volt, pont olyan minimalizmussal berendezve, mint Harryé, de a hasonlóság ennyiben ki is merült. Ez a kanapé a Hilmer Hus legfrissebb kollekciójából, a dohányzóasztalka pedig a R.O.O.M.-ból származott. A nappaliban volt még egy kis, tizenöt colos Philips televízió is jégkék, átlátszó műanyagból, ami pontosan passzolt a sztereó berendezéshez. Harry a nyitott ajtókon keresztül belátott a konyhába és a hálószobába. Ez volt minden. Meg a feltűnően nagy csend. A konyhaajtóban egy egyenruhás rendőrtiszt billegett a sarkán, karba tett kézzel, és izzadva, felhúzott szemöldökkel mustrálta a frissen érkezettet. Vigyorogva rázta meg a fejét, amikor Harry az igazolványáért nyúlt.
Mindenki ismeri a majmot, állapította meg Harry. Csak a majom nem ismer senkit. Végighúzta a kezét az arcán:
– Hol vannak a helyszínelők?
– A fürdőszobában – felelte a tiszt, és a hálószoba belseje felé intett. – Lønn és Weber.
– Weber? Már a nyugdíjasokat is be kell hívni?
– Nyár van – vont vállat a tiszt.
Harry körülnézett.
– Oké. Gondoskodjon róla, hogy zárják le a lépcsőházat és a bejáratot. Ki-be járkál mindenki.
– De...
– Na, ide figyeljen! Azok is a tetthely részei. Világos?
– Értem én... – kezdte a tiszt recsegő hangon, amiből Harry rögtön megértette, hogy ez a pár mondat elég volt, hogy újabb ellenséget szerezzen magának a testületnél. Pedig a lista eddig sem volt rövid.
– Viszont világos utasítást kaptam... – folytatta a tiszt.
– ...hogy itt felügyeljen – fejezte be a mondatot egy hang a hálóban.
Az ajtónyílásban Tom Waaler bukkant fel.
Fekete öltönye dacára egyetlen izzadságcseppet sem lehetett látni dús, sötét haj keretezte arcán. Tom Waaler szép férfi volt. Nem egy sármőr, de vonásai szimmetrikusak, szabályosak. Nem volt olyan magas, mint Harry, de a legtöbben mégis ezt tippelték volna, ha efelől kérdezik őket. Talán egyenes tartása vagy a fesztelen önbizalom miatt, amit magából árasztott, és amivel nem csupán lenyűgözte a körülötte lévőket, de biztonságérzetet is keltett bennük. Mellette mindenki megnyugodott, és minden a helyére került. Fizikai felépítése csak tovább erősítette ezt a benyomást: egyetlen öltöny sem rejthette el a heti ötszöri súlyzózás és karateedzés jól látható eredményeit.
– És továbbra is itt kell maradnia – fűzte hozzá Waaler. – Épp az előbb küldtem le egy fickót a lifttel, hogy zárják le a bűncselekmény teljes helyszínét. Mindent ellenőrzés alatt tartunk, Hole.
Az utolsó mondatról képtelenség volt eldönteni, kérdésnek vagy kijelentésnek szánta-e. Harry megköszörülte a torkát.
– Hol van?
– Idebenn.
Waaler sajnálkozó képet vágott, miközben az ajtóból félrelépve beengedte Harryt a hálószobába:
– Megütötted magad, Hole?
A hálószobát egyszerűen, ám ízlésesen és romantikusan rendezték be. A csupán egy személyre megvetett dupla ágy mellett álló tartógerendába bele volt valami karcolva. Olyannak tűnt, mint egy szív, benne egy háromszöggel. Talán egy szerető névjegye, találgatott Harry. Az ágy fölött három bekeretezett kép lógott, amelyek meztelen férfiakat ábrázoltak kifogásolhatatlan módon, valahol a szoftpornó és a giccs határán egyensúlyozva. Sehol egy személyes tárgy vagy fotó.
A fürdőszoba a hálóból nyílt. Épp csak akkora volt, hogy elférjen benne egy mosdókagyló, egy vécé, egy függöny nélküli tusoló és Camilla Loen. A fiatal nő az ajtó felé fordított fejjel feküdt a csempével borított padlón, pillantása azonban felfelé, a zuhanyfülke irányába mutatott, mintha csak a vízre várna.
A nő fehér, átázott, nyitott köntöse alól kilátszott meztelen teste. Beate az ajtóból fényképezett.
– Kiderült már, hogy nagyjából mikor halt meg?
– Az igazságügyi orvos szakértő már úton van – mondta Beate. – De a rigor mortis még nem állt be, sőt a test még nem is hűlt ki egészen. Legfeljebb néhány órája történhetett.
– Amikor a szomszéd és a házmester megtalálta, a víz még folyt, nem?
– De. Miért?
– A meleg víz magasan tarthatta a test hőmérsékletét és késleltethette a hullamerevség beálltát.
Harry az órájára pillantott. Negyed hét.
– Szerintem abból kellene kiindulnunk, hogy öt óra körül halhatott meg – szólalt meg mögöttük Waaler.
– Miért is? – kérdezte Harry anélkül, hogy megfordult volna.
– Egyetlen nyom sem utal arra, hogy a testet elmozdították volna, vagyis nyugodtan kiindulhatunk abból, hogy a zuhany alatt állt, amikor meggyilkolták. Amint látod, a test és a köntös eldugaszolta a lefolyót, és ez okozta a beázást. A házmester, aki a zuhanyt elzárta, azt mondta, hogy a csap teljesen meg volt nyitva. Ellenőriztem a víznyomást. Egészen jó, ahhoz képest, hogy a lakás a padlástérben van. Egy ilyen picike fürdőszoba esetében nem kell sok idő ahhoz, hogy a víz átfolyjon a küszöb fölött a hálószobába. És arra sem kell sokat várni, hogy a víz aztán utat találjon magának az alsó szomszédhoz. Az ott lakó hölgy azt mondta, hogy pontosan öt óra húszkor vették észre a beázást.
– Vagyis mindössze egy órával ezelőtt – jegyezte meg Harry. – Ti pedig már egy fél órája itt vagytok. Úgy tűnik, mindenki rendkívül gyorsan reagált.
– Azért mégsem mindenki, nem? – vágott vissza Waaler.
Harry nem válaszolt.
– Az orvos szakértőre gondoltam – nevetett Waaler. – Már itt kellene lennie.
Beate befejezte a fotózást, és Harryra pillantott.
Waaler megérintette a lány karját.
– Hívj fel, ha van valami. Lemegyek a harmadikra, és beszélek a házmesterrel.
– Oké.
Harry megvárta, amíg Waaler kimegy a szobából.
– Nem baj, ha...? – kérdezte.
Beate bólintott, és odébb lépett.
Harry cipője cuppogott a nedves padlón. A helyiségben lecsapódott pára vékony patakokban csordogált lefelé a lapos felületeken. A tükör mintha sírdogált volna. Harry leguggolt, de fél kézzel kénytelen volt megtámaszkodni az egyik falon, nehogy elveszítse az egyensúlyát. Mélyen beszívta a levegőt, de szappanillaton kívül semmi egyebet nem érzett, pedig tudta, hogy annak a bizonyos szagnak ott kell lennie. Dysosmia. Harry egy könyvben olvasott róla, amit Aunétől, a gyilkossági csoport házi pszichológusától kapott kölcsön. Vannak bizonyos szagok, melyeket az agy egyszerűen nem hajlandó észlelni. A részleges érzékvesztés ezen formája többnyire valamilyen érzelmi traumára vezethető vissza. Ez utóbbit Harry nem tudta megerősíteni. Pillanatnyilag csak annyit tudott, hogy nem érezte a holttest szagát.
Camilla Loen fiatal volt, Harry huszonhét-harminc év körülinek saccolta. Csinos. Molett. A bőre sima, napbarnított, de alatta már feltűnt a hulláknál oly hamar megjelenő sápadtság. Sötét haja volt, ami szárazon bizonyára valamelyest világosabbat mutat majd, az aprócska lyukat pedig a temetkezési vállalkozó minden bizonnyal könnyen eltünteti a homlokáról. Amúgy nem lesz különösebben sok tennivalója, azon kívül, hogy lesminkelje a jobb szemén lévő duzzanatszerűséget.
Harry a lány homlokán lévő fekete, kerek lyukra koncentrált, ami nem volt nagyobb egy egykoronásnál. Időnként még most is meglepte, hogy milyen aprócska lyuk képes kioltani egy ember életét. Persze olykor becsapós a dolog, mert megesik, hogy a bőr összehúzódik kissé a seb fölött. Harry ebben az esetben is úgy vélte, hogy a lövedék nagyobb volt a lyuk méreténél.
– Nagy pech, hogy vízben feküdt – jegyezte meg Beate. – Máskülönben lett volna esély rá, hogy megtaláljuk a gyilkos ujjlenyomatát, DNS-ét vagy valami foszlányt a ruhájából.
– Hm. Mindenesetre a homlokát nem igazán érte nedvesség.
– Igen?
– A bemeneti lyuk körül fekete, megszáradt vér van. A bőr pedig befeketedett a lövéstől. Ez az aprócska lyuk talán elárulhat nekünk még néhány dolgot. Adna egy nagyítót?
Anélkül, hogy egy pillanatra is levette volna a szemét Camilla Loenről, kinyújtotta a kezét, majd miután tenyerében érezte a német optikai ipar remekének csekély súlyát, tanulmányozni kezdte a lőtt seb környékét.
– Mit lát?
Beate suttogása közvetlenül a füle mellett szólalt meg. A lány mindig csupa figyelem volt, ha valami újat tanulhatott. Harry pedig tisztában volt vele, hogy hamarosan már nem lesz mit tanítania neki.
– A bemeneti seb elfeketedésének szürke tónusai azt jelzik, hogy a lövést nagyon közelről, de nem közvetlen közelről adták le – magyarázta Harry. – Én úgy fél méterre tippelném a távolságot.
– Aha.
– Az aszimmetrikus elfeketedés arra utal, hogy a lövést a magasból adták le, vagyis a gyilkos lefelé irányította a fegyvert.
Harry óvatosan elfordította a holttest fejét. A lány homloka még mindig nem volt teljesen hideg.
– Nincs kimeneti nyílás – folytatta. – Ez megerősíti az előző feltevésemet, hogy a lövés a magasból, rézsútosan lefelé érte. Lehet, hogy a gyilkos előtt térdelt.
– Az is látszik, hogy milyen fegyvert használt?
Harry megrázta a fejét.
– Ezt majd a patológus fogja kideríteni a ballisztikai szakértők segítségével. De mivel csak nagyon kevés elszíneződést látok, nagyon valószínű, hogy rövid csövű fegyverről van szó. Vagyis pisztolyról.
Harry pillantása szisztematikusan végigfutott a holttesten, de érezte, hogy az alkohol okozta tompaság elfed előle olyan részleteket, melyek fontosak lehetnek számára. Vagyis az ő számukra. Ez nem az ő ügye volt. Amikor a lány kezéhez ért, mégis észrevett valami furcsát.
– Donald kacsa – mormolta, és közelebb hajolt a meggyötört kézhez.
Beate értetlenül nézett rá.
– Így ábrázolják a képregényben – mondta Harry. – Négy ujjal.
– Nem szoktam képregényeket olvasni.
A lány mutatóujját vágták le. Csak az alvadt vér fekete nyomai és a csillogó ínvégek maradtak. Maga a vágás helye sima felületű és tiszta volt. Harry ujja hegyével óvatosan megérintette a rózsaszín húsban világító fehér pontot. A csont felülete is tiszta, sima tapintású volt.
– Csípőfogó – mondta. – Vagy egy nagyon éles kés. Az ujjat megtalálták?
– Nyoma sincs.
– Harry hirtelen émelyegni kezdett, és lehunyta a szemét. Mélyeket lélegzett, majd újra felnézett. Több oka is lehet annak, hogy miért vágja le valaki az áldozat ujját. De egyelőre semmi értelme továbbfűznie a gondolatmenetet, amin elindult.
– Lehet, hogy egy pénzbehajtó volt – vetette fel Beate. – Azok szeretik a csípőfogót.
– Még az is lehet – mormolta Harry, felegyenesedett és észrevette, hogy lába fehér nyomot hagyott az eddig rózsaszínnek vélt csempén. Beate lehajolt és egy közeli fotót készített a halott arcáról.
– Átkozottul erősen vérzett.
– Azért, mert a keze is vízben volt – mondta Harry. – A víz gátolja a véralvadást.
– Ennyi vér egy levágott ujj miatt?
– Igen. És tudja, hogy ez mit jelent?
– Nem, de valami azt súgja, hogy hamarosan megtudom.
– Azt jelenti, hogy Camilla Loen ujját akkor vágták le, amikor még vert a szíve. Vagyis még mielőtt lelőtték.
Beate arca összerándult.
– Lemegyek és beszélek a szomszédokkal – mondta Harry.
 
– Camilla már itt lakott, amikor beköltöztünk – mondta Vibeke Knutsen, gyors pillantást vetve élettársára. – Igazából nem volt túl sok kapcsolatunk vele.
Közvetlenül a tetőtéri lakás alatti nappaliban ültek. Ha valaki idegen néz be, azt gondolhatta volna, hogy Harry lakásában vannak: a pár a dívány szélén feszengett vigyázzülésben, míg a férfi mélyen belesüppedt az egyik fotelbe.
Harry kissé kiégett s nem igazán összeillő párnak látta őket. Mindketten a harmincas éveikben jártak, de Anders Nygård vékony volt és inas, mint egy maratonfutó. Frissen vasalt világoskék inget és gondosan rövidre nyírt frizurát viselt. Az ajkai vékonyak, testbeszéde nyugtalanságra valló. Bár a tekintete nyílt volt és szinte kisfiúsan ártatlan, összességében mégis aszkézist és szigort sugárzott. A vörös hajú Vibeke Knutsen arcán nevetőgödröcskék voltak, asszonyosan telt alakját pedig szűk, leopárdmintás felsője még inkább kihangsúlyozta. Olyannak tűnt, mint aki megélt már egyet s mást. A felső ajka körüli ráncok többévi cigarettázásról, a szeme körül lévő szarkalábak pedig pozitív életfelfogásról és jó adag humorérzékről árulkodtak.
– Mivel foglalkozott? – kérdezte Harry.
Vibeke a párjára nézett, de mivel az nem válaszolt, újra ő vette át a szót:
– Ha jól tudom, egy reklámügynökségnél dolgozott. Dizájnerként. Vagy valami ilyesmi.
– Valami ilyesmi – ismételte meg Harry, miközben mérsékelt érdeklődéssel jegyzetelt az előtte heverő noteszbe.
Gyakran alkalmazta ezt a trükköt kihallgatáskor. Tudta, hogy ha nem néz a kihallgatott személyekre, azok sokkal könnyebben ellazulnak. Ha pedig úgy tesz, mintha untatnák, automatikusan arra kezdenek törekedni, hogy valami olyasmit mondjanak, ami felkeltheti az érdeklődését. Újságírónak kellett volna mennie. Úgy lényegesen kisebb problémát jelentene, ha ittasan dolgozik.
– Volt barátja?
Vibeke a fejét rázta.
– Szeretője?
Vibeke idegesen felnevetett, és újra a párjára pillantott.
– Mi nem szoktunk mások után szaglászni – közölte Anders Nygård. – Maga szerint egy szerető lehetett?
– Nem tudom – válaszolta Harry.
– Oké, azt értem, hogy nem tudja.
Harry érezte az ingerültséget a férfi hangjában.
– Viszont mi, itt a házban, nagyon is szeretnénk tudni, hogy személyes ügyről van-e szó, vagy valami őrült gyilkos garázdálkodik a szomszédságban.
– Elképzelhető, hogy valami őrült gyilkos garázdálkodik a szomszédságban – jelentette ki Harry, majd letette a tollat és várt.
Bár Anders Nygårdra koncentrált, nem kerülte el a figyelmét, hogy Vibeke Knutsen összerázkódik.
Amikor az emberek ijedtek, sokkal hamarabb dühbe gurulnak. A megállapítás a rendőrtiszti főiskola első éves anyagában szerepelt azzal a tanáccsal együtt, hogy a megrémült embereket ne izgassuk fel fölöslegesen. Harry viszont arra jutott, hogy sokkal inkább hasznára van, ha ellenkezőképpen cselekszik. Fel kell dühíteni őket. A dühös emberek gyakran mondanak olyasmiket, amiket egyébként nem mondanának.
Anders Nygård kifejezéstelen arccal meredt rá.
– De még valószínűbb, hogy egy szerető volt a tettes – folytatta Harry. – Egy szerető vagy olyasvalaki, akivel korábban együtt voltak, de az áldozat kiadta az útját.
– Hogyhogy? – karolta át Anders Nygård Vibeke vállát, ami némileg mulatságosnak hatott, mivel a férfi karja a nő vállához képest meglehetősen rövid volt.
Harry hátradőlt a fotelben.
– Statisztika. Rágyújthatok idebenn?
– Igyekszünk füstmentesen tartani a lakást – válaszolta Anders Nygård egy halvány mosoly kíséretében.
Miközben Harry visszagyömöszölte a cigarettát a nadrágja zsebébe, elcsípte Vibeke lesütött pillantását.
– Hogy érti azt, hogy statisztika? – kérdezte a férfi. – Miből gondolja, hogy erre a konkrét esetre is érvényes a statisztika?
– Nos. Mielőtt válaszolnék, hadd kérdezzek vissza: van valami fogalma a statisztikáról, Nygård? Normális eloszlás, szignifikancia, a sztenderdtől való eltérés?
– Nem, de én...
– Csodás – szakította félbe Harry. – Mert ebben az esetben ezekre nincs is semmi szükség. Ugyanis a kriminálstatisztika az egész világon száz éve ugyanarról a közös, alapvető dologról árulkodik. Arról, hogy aki ezt csinálta, a lány pasija volt. Vagy ha mégsem, olyasvalaki, aki azt gondolta magáról, hogy az. Hz a válasz az első kérdésére. És a másodikra is.
Anders Nygård felhorkant és elengedte Vibekét.
– De hát ez egy teljesen légből kapott kijelentés. Hiszen semmit sem tud Camilla Loenről.
– Így van – válaszolta Harry.
– Akkor meg miért mond ilyeneket?
– Mert kérdezte. Amennyiben végzett a kérdéseivel, folytathatnánk esetleg az enyéimmel?
Nygĺrd arcáról sütött, hogy szívesen hozzátenne még valamit, de megemberelte magát és dühösen meredt az asztalra. Harry tisztában volt vele, hogy hibázott, azonban meg mert volna esküdni rá, hogy Vibeke arcán egy halvány mosoly suhant át.
– Mit gondolnak, Camilla Loen drogozott? – kérdezte Harry.
– Miért gondolnánk ilyesmit? – kapta fel a fejét Nygĺrd.
Harry lehunyt szemmel várakozott.
– Nem – hallotta Vibeke halk és puha hangját. – Nem hinnénk.
Harry kinyitotta a szemét, és hálásan a nőre mosolygott. Anders Nygård enyhén elképedve fordult Vibeke felé.
– A lakásának az ajtaja nem volt bezárva, ugye? – kérdezte Harry.
Anders Nygård bólintott.
– Nem találta különösnek? – folytatta Harry.
– Annyira nem. Végül is otthon volt.
– Hm. Az önök ajtaján egy viszonylag egyszerű zár van, de észrevettem, hogy maga kulcsra zárta, miután bejöttem – biccentett Vibeke felé.
– Most egy kicsit félősebb – paskolta meg Nygård a párja térdét.
– Oslo már nem olyan, mint régen – jegyezte meg Vibeke.
A nő pillantása egy másodpercre találkozott Harryéval.
– Igaza van – mondta Harry. – És úgy tűnik, hogy ezt Camilla Loen is tudta. Az ajtaján dupla biztonsági zár van, plusz egy lánc a belső oldalon. Nekem nem olyan nőnek tűnik, mint aki úgy megy zuhanyozni, hogy közben nem zárja kulcsra a bejárati ajtót.
– Talán az a valaki feltörte a zárat, amíg Camilla a zuhanyzóban volt – vonta meg a vállát Nygĺrd.
– Csak a filmeken szokták feltörni a biztonsági zárakat – rázta meg a fejét Harry.
– Lehet, hogy már benn volt vele a lakásban? – kérdezte Vibeke.
– Kicsoda?
Harry türelmesen várakozott a beállt csöndben. Aztán amikor úgy vélte, hogy már nem fog választ kapni, felemelkedett a fotelből:
– Be fogják hívni önöket kihallgatásra. Addig is köszönöm a segítségüket.
Az ajtóban visszafordult.
– Egyébként melyikük hívta a rendőrséget?
– Én – válaszolta Vibeke. – Azalatt telefonáltam, amíg Anders lement a házmesterért.
– Még mielőtt megtalálták a holttestet? Honnan...?
– A plafonról csöpögő víz véres volt.
– Valóban? Honnan tudta?
Anders Nygård színpadias sóhajt hallatott és Vibeke tarkójára simította a kezét:
– Például mert vörös volt, nem?
– Nos, másnak is lehet vörös színe – jegyezte meg Harry.
– Így van – helyeselt Vibeke. – Nem a színéből jöttem rá.
Anders Nygård meglepetten bámult a párjára. Vibeke elmosolyodott, de Harry látta, hogy közben elhúzódik a férfi kezétől.
– Egy ideig együtt éltem egy szakáccsal, volt egy kis éttermünk. Akkoriban megtanultam néhány dolgot az élelmiszerekről. Többek között azt, hogy a vér tojásfehérje-szerű anyagot tartalmaz, és hogyha hatvanöt fokosnál melegebb vízbe kerül, megalvad és összecsomósodik. Épp úgy, mint a megrepedt tojásból kicsurgó fehérje a főzővízben. Amikor Anders megkóstolta a vízben úszkáló csomócskákat, és azt mondta, hogy tojásíze van, azonnal rájöttem, hogy vérről van szó. És hogy nagyon nagy lehet a baj.
Anders Nygĺrd eltátotta a száját és egy pillanatra elsápadt napsütötte barnasága alatt.
– Jó étvágyat – mormolta Harry, és kilépett az ajtón.

Ötödik fejezet
Péntek. Underwater
 
Harry ki nem állhatta a tematikus bárokat. Legyen az ír kocsma, toplessbár, netkávézó vagy – mind közül a legrémesebb – prominens klub, a törzsvendégek fotóival a falon. A búvárkodás témájához fazonírozott Underwater a szkúnerromantika átláthatatlan tengeri egyvelege volt. Harry úgy a negyedik korsó sör után túltette magát az akváriumokban bugyborékoló zöld vízen, a falon díszelgő búvársisakokon és a nyikorgó fából vájt rusztikus enteriőrön. Rosszabb is lehetne. Amikor utoljára itt járt, az egyik asztalnál a vendégek időnként felpattantak és nekiálltak operaáriákat énekelni. Körülnézett, és megkönnyebbülten állapította meg, hogy a helyiség négy vendégének egyike sem tűnik olyannak, mint aki hamarosan dalra fakad.
– Uborkaszezon? – kérdezte a pultos lányt, miközben az elétette a korsót.
– Még csak hét óra van – közölte a lány szárazon, és kétszázas helyett száz koronából adott neki vissza.
Ha ezt tudta volna, inkább a Schrøderbe megy. Ám egy bizonytalan hangocska azt súgta neki, hogy ott nem látnák most szívesen, ahhoz pedig nem érzett elég erőt magában, hogy erről meg is bizonyosodjon. Ma nem. Agyába beúszott néhány emlékfoszlány a keddi eseményekről. Vagy szerdán történt? Valaki elkezdte bolygatni azt az ügyet, ami miatt Harry szerepelt a tévében. Úgy állították be, mint a norvég rendőrség hősét, mert lelőtt egy gyilkost Sydneyben. Egy fickó kommentárokat fűzött a történtekhez, és különböző dolgokat vágott Harry fejéhez, amikből néhány célba is talált. Az sincs kizárva, hogy végül verekedésre került a sor, bár az ébredéskor a kézfején és az orrnyergén felfedezett sebeket akkor is szerezhette, amikor felbukott a Dovregata macskakövein.
Megszólalt a mobiltelefon. Harry a számra pillantva konstatálta, hogy ezúttal sem Rakel hívja.
– Szia, főnök.
– Harry? Hol vagy? – Bjarne Møller hangja aggodalmasnak tűnt.
– Víz alatt. Mi a helyzet?
– Víz?
– Víz. Folyóvíz. Szódavíz. Olyan – hogy is mondják? – izgatottnak tűnik a hangod.
– Részeg vagy?
– Még nem eléggé.
– Mi?
– Semmi. Le fog merülni az aksi, főnök.
– Egy tiszt, aki ma a helyszínen volt, az imént azzal fenyegetőzött, hogy jelentést ír rólad. Azt állítja, hogy egyértelműen részeg voltál. Szolgálatban.
– Hogyhogy csak fenyegetőzött?
– Sikerült lebeszélnem róla. Részeg voltál, Harry?
– Természetesen nem, főnök.
– Egészen biztos, hogy igazat mondasz, Harry?
– Egészen biztos, hogy tudni akarod?
Harry hallotta, ahogy Møller felnyög a vonal túlsó végén.
– Nem akarom ezt tovább folytatni, Harry. Valahol meg kell húznom a határt.
– Oké. Például kezdhetnéd azzal, hogy elveszed tőlem ezt az ügyet.
– Mi?
– Jól hallottad. Nem akarok együtt dolgozni azzal a disznóval. Állíts az ügyre valaki mást helyettem!
– Nincs elég emberünk, hogy...
– Akkor viszont rúgj ki! Nekem aztán édesmindegy.
Harry a belső zsebébe dugta a telefont. Møller hangja ott vibrált tovább, a mellbimbója közelében. Tulajdonképpen egészen kellemes érzés volt. Legurította a maradék sört, és kiimbolygott a forró nyári estébe. A harmadik taxi, amit leintett, fel is vette.
– Holmenkollveien – közölte a sofőrrel, és izzadt tarkóját a hátsó ülés hűvös bőréhez támasztotta. Az út alatt végig a fecskéket bámulta a hátsó ablakból, ahogy élelmet vadászva cikáznak a világoskék égen. A rovarok csak most bújnak elő. Ez a fecskék órája, egyetlen esélyük a túlélésre. Mostantól – amíg a nap leszáll.
 
A taxi egy hatalmas, sötét favilla előtt parkolt le.
– Menjek fel egészen a felhajtóra? – kérdezte a sofőr.
– Nem – válaszolta Harry. – Csak álldogáljunk itt egy kicsit.
A ház felé meredt. Abban bízott, hogy Rakel legalább egy villanásnyi időre felbukkan majd az ablakban. Olegnek hamarosan le kell feküdnie. Most már biztosan nyafog, hogy hadd maradhasson fenn még egy kicsit...
– Péntek van, ugye?
A taxisofőr éber pillantással, lassan biccentett a visszapillantó tükörben.
Napok. Hetek. Úristen, milyen gyorsan megnőnek ezek a kissrácok.
Harry megdörgölte az arcát, próbált egy kis életet masszírozni hullasápadt bőrébe.
Télen nem álltak ennyire rosszul a dolgok.
Megoldott néhány nagyobb esetet, volt egy tanúja az Ellen-ügyben, nem ivott egy kortyot sem, és Rakellel többé már nem friss szerelmesek voltak, hanem elkezdtek családként működni. És ez tetszett neki. Szerette a hétvégi kirándulásokat. A gyerekbulikat, ahol ő volt a grillezés nagymestere. Szerette az apjával és Søssel közös vasárnapi ebédeket, és ahogy Down-kóros húga és a kilencéves Oleg együtt játszanak. És ami a legjobb volt az egészben: még mindig szerelmesek voltak. Rakel néha már arra célozgatott, hogy Harry lassan oda is költözhetne hozzájuk. Azzal érvelt, hogy a ház hatalmas csak neki és Olegnek. És persze Harry sem tiltakozott különösebben.
– Meglátjuk, ha pontot tettem végre az Ellen-ügy végére – mondta.
A normandiai nyaralás – három hét egy öreg udvarházban, majd egy hét egy lakóhajón – lett volna a tesztidőszak, amiből kiderül, hogy valóban megérett-e a helyzet az összeköltözésre.
Aztán a dolgok elkezdtek szétcsúszni.
Egész télen az Ellen-ügyön dolgozott. Intenzíven. Túlságosan is intenzíven. De nem tehetett másképp. Ellen Gjelten nem csupán egy kolléga volt, hanem a legközelebbi barátja is. Három év telt el azóta, hogy a Herceg fedőnevű fegyvercsempész üldözése során egy baseballütő elvette a lány életét. Az Aker folyó melletti helyszínen rögzített nyomok Sverre Olsenhez vezettek, aki egy neonáci csoport jól ismert alakja volt. Kihallgatni azonban nem tudták, ugyanis egy golyóval a fejében végezte, mert a letartóztatás során állítólag rálőtt Tom Waalerre. Ettől eltekintve Harry meg volt róla győződve, hogy a gyilkosság mögött valójában a Herceg áll és rávette Møllert, engedje őt tovább nyomozni az ügyben. Személyes ügy volt, ami voltaképpen a gyilkossági csoport összes alapelvével ellenkezett, Møller azonban a többi ügyben felmutatott eredményei jutalmaként belement, hogy egy ideig ezzel foglalkozzon. És télen végre bekövetkezett az áttörés. Talált egy tanút, aki a gyilkosság estéjén együtt látta Sverre Olsent valakivel egy autóban a Grünerløkkán, mindössze néhány száz méternyire a tetthelytől. A tanú egy büntetett előéletű neonáci volt, bizonyos Roy Kvinsvik, aki időközben a Filadelfia gyülekezet frissen megtért pünkösdistája lett. Kvinsviket a legnagyobb jóindulattal sem lehetett volna álomtanúnak nevezni, de miután hosszasan és alaposan tanulmányozta a fotót, amit Harry dugott az orra alá, teljes bizonyossággal állította, hogy ezzel a személlyel látta együtt Sverrét az autóban. A kép Tom Waalert ábrázolta.
Bár Harry jó ideje Waalert gyanúsította, a Kvinsviktól kapott megerősítés mégis sokként érte. Már csak azért is, mert ez egyben azt is jelentette, hogy Waalernek a testületnél feltehetőleg több hasonszőrű társa is van, másképp ugyanis nem tudott volna ilyen széles körű tevékenységet folytatni. Mindebből pedig az következik, hogy Harry nem bízhat meg senkiben. Így aztán senkinek nem szólt egy szót sem arról, amit Roy Kvinsviktól megtudott, mert tisztában volt vele, hogy mindössze egy lehetősége van: a méregfogat egy lendülettel, gyökerestül kitépni, különben elintézte magát.
Így aztán Harry a legnagyobb titokban kezdett hozzá az ügy teljes felgöngyölítéséhez, ami azonban nehezebbnek bizonyult, mint gondolta. Mivel nem tudta, hogy kivel beszélhet nyíltan, az archívumban kutakodott, miután a többiek hazamentek, fellopódzott az intranetre, kinyomtatta a Waalert érintő leveleket, a kimenő és bejövő telefonhívásainak listáját. Délutánonként egy kocsiból figyelte a Youngstorgeten lévő Herbert’s Pizzát. Harry elmélete szerint ugyanis a fegyvercsempészet a pizzériában megforduló neonácikon keresztül zajlott. Miután ez nem vezetett eredményre, követni kezdte Waalert és néhány másik kollégáját. Azokra koncentrált, akikről tudta, hogy sok időt töltenek fegyverek között az økerni gyakorlópályán. Figyelte minden lépésüket, az otthonuk előtt vacogott a kocsiban, míg azok odabenn aludtak. Hajnalban hullafáradtan zuhant be Rakel mellé az ágyba, majd néhány óra alvás után újra munkába indult. A nő egy idő múlva megkérte, hogy ezek után a dupla műszakok után aludjon inkább a saját lakásában. Harry soha nem árulta el neki, hogy ezek az éjszakai műszakok kívül állnak szolgálaton, főnökön és bármiféle hivatalos eljáráson.
Később aztán egyéb különutakkal is próbálkozott.
Először csupán egy estére tért be a Herbert’s Pizzába. Aztán még egyre. Beszélgetett a srácokkal. Meghívta őket egy sörre. Azok nagyon jól tudták, hogy Harry kicsoda, de az ingyensör, az ingyensör – felhajtották, vigyorogtak és tartották a szájukat. Idővel aztán Harry rájött, hogy főként azért hallgatnak, mert valójában fogalmuk sincs semmiről. Ennek ellenére továbbra is eljárt a Herbert’sbe. Maga sem tudta, miért. Talán mert úgy érezte, hogy ha a sárkány barlangjának közelében marad, akkor csak idő és türelem kérdése, hogy a sárkány előbújjon. De sem Waaler, sem a kollégái nem bukkantak fel. Így végül visszatért a Waaler háza előtti őrködéshez. Egyik éjszaka, a legalább húszfokos fagyban, egy rövid, vékony dzsekit viselő fiú bukkant fel a kihalt utcában, és a drogosok jellegzetesen bizonytalan lépéseivel közeledett a megfigyelt ház felé. Körülnézett, majd egy feszítővassal nekiesett a zárnak. Harry nem lépett közbe, továbbra is a kocsiból figyelte. Nem akarta megkockáztatni, hogy Waaler leleplezze. A srác feltehetőleg túlságosan be volt szívva ahhoz, hogy képes legyen normálisan használni a feszítővasat, mert amikor megrántotta, nagy reccsenés hallatszott, a kapu farészéből letört egy nagy darab, a srác pedig hanyatt esve egy hókupacon landolt. És ott is maradt elterülve. Néhány ablakban fény gyulladt. Waaler függönye meglibbent. Harry várt. Nem történt semmi. Mínusz húsz fok volt. Waalernél még mindig égett a villany. A srác továbbra sem mozdult. Harry később többször is feltette magának a kérdést, hogy vajon mi a frászt kellett volna tennie. A telefonja a hideg miatt lemerült, így még a mentőket sem tudta értesíteni. A percek egyre csak múltak. Átkozott drogos. Mínusz huszonegy fok. Nyomorult kölyök. Ő most persze elhajthatna a baleseti ügyeletre, hogy bejelentse, mi történt. Végül kinyílt a kapu. Waaler volt az. Meglehetősen viccesen festett köntösben, csizmában, kesztyűben és sapkában. A hóna alatt két gyapjútakarót hozott. Harry hitetlenkedve nézte végig, hogy ellenőrzi Waaler a drogos pulzusát és pupilláját, majd csomagolja takaróba a srácot. Aztán karjával a testét csapkodva ácsorgott, s közben Harry kocsija felé nézegetett. Néhány perc múlva egy mentőautó kanyarodott a kapu elé.
Ezen az estén, amikor hazaért, Harry leült a füles fotelbe, rágyújtott és Raga Rockerst meg Duke Ellingtont hallgatott. Reggel pedig ugyanabban a ruhában ment dolgozni, amiben az előző huszonnégy órát töltötte.
Rakel és Harry első veszekedésére áprilisban került sor.
Harry az utolsó pillanatban mondta le a kirándulást a hétvégi házhoz, mire Rakel felhívta a figyelmét, hogy ez sorozatban a harmadik alkalom, hogy felrúg egy előre megbeszélt programot. És egy Olegnek tett ígéretet, egészítette ki. Harry erre azzal vágott vissza, hogy Rakel Oleget használja fel, hogy fontosabbnak tüntesse fel saját igényeit, mint Ellen gyilkosának megtalálását. A nő erre kijelentette, hogy Ellen egy kísértet, és teljes mértékben Harry rögeszméjévé vált. És egyáltalán, ahogy ezt a tragédiát babusgatja, az már a nekrofília határát súrolja. Ráadásul már rég nem Ellenről van szó, hanem a saját bosszúszomja hajtja.
– Valaki megsebzett téged – mondta. – És most mindenki másnak háttérbe kell vonulnia, hogy bosszút állhass.
Amikor Harry kivágtatott a szobából, a lépcsőfeljáró rácsai között egy másodpercre Oleg pizsamája és rémült pillantása villant fel.
Ezután végképp semmivel nem törődött, ami nem állt kapcsolatban az Ellen haláláért felelős személy leleplezésével. Gyéren világító lámpák mellett kinyomtatott e-maileket böngészett, villák és bérházak sötét ablakait vizslatta és olyan személyekre várt, akik soha nem jöttek ki a házakból. Majd aludt néhány lopott órát a Sofies gatén lévő lakásában.
A napok egyre hosszabbak és világosabbak lettek, de Harry továbbra sem jutott előrébb.
Egyik éjszaka váratlanul újra felbukkant egy gyermekkori rémálma. Søs. Húga fennakadt haja és az arcára kiülő rettenet. A saját bénultsága. Az álom a következő éjszakán is visszatért. És az utána következőn is.
Øystein Eikeland, gyerekkori barátja, aki ha nem a taxijában ült, akkor a Malik’sban poharazgatott, közölte Harryval, hogy nagyon nyúzottnak tűnik, és ajánlott neki egy kis olcsó speedet. Harry köszönettel visszautasította, és dühöngve, kimerülten folytatta ámokfutását.
Csak idő kérdése volt, hogy az egész gajra menjen.
Végül, egészen prózai módon, egy rendezetlen számla indította el a lavinát. Május végén történt. Már több napja nem beszélt Rakellel, amikor telefoncsörgésre ébredt irodai székében. Rakel hívta, hogy az utazási iroda jelezte, hogy még egy hetük van átutalni a pénzt a normandiai udvarháznak, különben kénytelenek lesznek másoknak átengedni a helyüket.
– Péntek a határidő – hangzott Rakel utolsó mondata, mielőtt letette a kagylót.
Harry kiment a mosdóba, vizet fröcskölt az arcába, majd a tükörbe pillantott. A világos tüskehaj alól sötét karikákkal szegélyezett véreres szempár nézett vissza rá a nyúzott, beesett arcból. Megpróbált mosolyogni. A szürke arcból sárga fogak villantak elő. Alig ismert magára. Megértette, hogy Rakelnek igaza van. Hogy hamarosan lejár a határidő. Számára és Rakel számára. Számára és Ellen számára. Számára és Tom Waaler számára.
Aznap bement közvetlen főnökéhez, Bjarne Møllerhez, az egyetlen személyhez, akiben száz százalékig megbízott. Miközben Harry előadta, mit akar, Møller felváltva bólogatott és rázta a fejét, majd közölte, hogy szerencsére ez nem az ő asztala, Harry forduljon közvetlenül a bűnügyi igazgatóhoz. Valamint hogy nem ártana, ha kétszer is meggondolná, mielőtt ezt valóban megteszi. Harry Møller négyszögletes szobájából egyenesen a bűnügyi igazgató ovális irodájába ment, bekopogott és előadta, ami a tarsolyában volt. A tanúról, aki együtt látta Tom Waalert Sverre Olsennel. És a tényt, miszerint a letartóztatás során éppen Tom Waaler lőtte agyon a fiatal neonácit. Ennyit. Ez volt minden, amit öt hónapnyi kínlódás, pepecselés, kísértetüldözés után, az őrület határán egyensúlyozva fel tudott mutatni.
A bűnügyi igazgató megkérdezte tőle, hogy vajon mi lehetett Tom Waaler indítéka arra, hogy kivégeztesse Ellen Gjeltent.
Harry azt válaszolta, hogy Ellennek veszélyes információk voltak a birtokában. Azon az estén, amikor meggyilkolták, hagyott egy üzenetet Harry rögzítőjén, ami arra utalt, hogy tudja, hogy kit takar a Herceg fedőnév. A Herceg volt az illegális fegyverkereskedelem feje, azé a szervezeté, ami professzionális kézi lőfegyverekkel látta el az oslói bűnözőket.
– Sajnos én már túl későn hívtam vissza Ellent – mondta Harry, miközben igyekezett megfejteni a bűnügyi igazgató arckifejezését.
– És Sverre Olsen? – kérdezte az igazgató.
– Amikor rábukkantunk Sverre Olsen nyomára, a Herceg kiiktatta, mielőtt a fickó elárulhatta volna, hogy tulajdonképpen ki áll Ellen halála mögött.
– És azt mondja, hogy ez a Herceg...?
Harry megismételte Tom Waaler nevét, mire a bűnügyi igazgató némán bólintott, majd ezt mondta:
– Vagyis közülünk való. Az egyik legelismertebb főtisztünk.
A következő tíz másodpercben Harry úgy érezte, mintha vákuumba került volna: se levegő, se hang. Tudta, hogy e pillanatban dől el, vége szakad-e rendőri karrierjének itt és most.
– Rendben, Hole. Találkozni akarok ezzel a maga tanújával, aztán meglátom, hogyan tovább.
A bűnügyi igazgató felemelkedett.
– És feltételezem, tisztában van vele, hogy ez az ügy a továbbiakig kettőnk között marad.
 
– Meddig szeretne még itt időzni?
Harry összerázkódott, amikor meghallotta a taxisofőr hangját. Már majdnem elaludt.
– Hajtson vissza – mondta, majd vetett egy utolsó pillantást a villa irányába.
A Kirkeveien jártak, amikor megszólalt a telefonja. Beate volt az.
– Valószínűleg megtaláltuk a fegyvert – tájékoztatta a lány. – És igaza volt, tényleg egy pisztolyról van szó.
– Ebben az esetben mindketten megérdemeljük az elismerést.
– Na igen. Mondjuk, annyira nem volt nehéz a nyomára bukkanni, ugyanis a mosogató alatti szemetesben volt.
– A típusa és a száma?
– Egy Glock 23-as. A sorozatszámot lecsiszolták.
– A csiszolás nyomai?
– Ha arra kíváncsi, hogy ugyanolyanok-e a nyomok, mint a többi Oslóban lefoglalt kézifegyver esetében, akkor a válasz igen.
– Értem – Harry átvette a másik kezébe a telefont. – Azt viszont nem értem, hogy miért engem hívott fel ezekkel a hírekkel. Ez nem az én ügyem.
– Én ebben nem lennék olyan biztos, Harry. Mřller azt mondta...
– Møller és az egész kicseszett oslói rendőrség elmehet a francba!
Harryt megrémisztette saját bömbölő hangja. A visszapillantó tükörben látta, ahogy a sofőr szemöldöke összerándul.
– Bocs, Beate... Itt van még?
– Igen.
– Pillanatnyilag egy kicsit kivagyok.
– Ráér.
– Micsoda?
– Tényleg nem sietős a dolog.
– Mondja már!
A lány felsóhajtott.
– Észrevette a Camilla Loen szemhéján lévő duzzanatot?
– Igen, persze.
– Azt hittem, hogy a gyilkos talán megütötte, vagy akkor szerezte, amikor elesett. De kiderült, hogy valójában nem is duzzanat.
– Nem?
– Az orvos megnyomta a dudort, ami elég kemény volt, úgyhogy az ujjával benyúlt a lány szemhéja alá. És tudja mit talált a szemgolyója fölött?
– Nos – mormolta Harry. – Nem igazán...
– Egy pici, vöröses, csillag alakúra csiszolt drágakövet. Úgy tippeljük, hogy gyémánt. Ehhez mit szól?
Harry visszafojtotta a lélegzetét és az órára pislogott. Még több mint három óra volt addig, amíg a Sofie bezár.
– Hogy ez nem az én ügyem – válaszolta, és letette a telefont.

Hatodik fejezet
Péntek. Víz
 
Szárazság van, de láttam, ahogy a rendőr elázva kijön az Underwaterből. Víz a szomjazónak. Esővíz, folyóvíz, magzatvíz.
Nem vett észre. Végigdülöngélt az Ullevålsveien, és megpróbált leinteni egy taxit. Senki nem akart megállni neki. Olyan volt, mint azok a nyughatatlan lelkek, akik a folyóparton járkálnak fel s alá, mert a révész nem akarja felvenni őket a csónakjába. Egy kicsit én is tudom, milyen érzés. Mint amikor olyasvalaki aláz meg, aki a világra hozott. Amikor olyankor utasítanak el, mikor egyszer kivételesen te szorulnál segítségre. Amikor rájössz, hogy leköptek, de neked nincs senkid, akit leköphess. Lassan megérted, hogy mit kell tenned. A paradoxon az, hogy az a taxisofőr fogja átvágni a torkodat, aki megkönyörül rajtad.

Hetedik fejezet
Kedd. Felmondás
 
Harry bement a bolt legbelső sarkába, kinyitotta a tejeshűtő üvegajtaját és behajolt. Felhúzta átizzadt pólóját, lehunyta a szemét és élvezte, ahogy a hűvös levegő a testére áramlik.
Az időjárás-jelentés trópusi hőséget jelzett éjszakára, a boltban kóválygó néhány vásárló grillalapanyagokat, sört és ásványvizet vadászott.
A hajszínéről ismerte fel a nőt. A húsos pultnál állt, Harrynak háttal. Széles hátsó fele tökéletesen kitöltötte a farmernadrágot. Amikor megfordult, az is kiderült, hogy a múltkori leopárdmintás felsőhöz hasonlóan szűk, ám ezúttal zebramintás topot visel. Vibeke Knudsen végül meggondolta magát, visszarámolta a hűtőpultba az előrecsomagolt bélszínszeleteket, és átgurította a kocsit a halaspulthoz, ahonnan két csomag tőkehalfilét halászott elő.
Harry visszarángatta pólóját és bezárta az üvegajtót. Nem volt szüksége tejre. Épp csak enni akart valamit. Nem mintha éhes lett volna, csak hogy megnyugtassa a gyomrát, ami már a múlt éjszaka óta rendetlenkedett. Nagyon jól tudta, hogy ha nem jut azonnal valami szilárd ételhez, akkor egyetlen csepp alkoholt sem lesz képes odabenn tartani. A bevásárlókocsiban már ott lapult egy rozskenyér és egy zacskó az utca túloldalán lévő italboltból. A kocsi tartalmát kiegészítette egy fél csirkével és egy hatdarabos kiszerelésű Hansa sörrel, majd a gyümölcsös polcokat elhagyva szórakozottan beállt a kassza előtti sorba, éppen Vibeke Knutsen mögött. Egyáltalán nem így tervezte, de talán nem is volt teljesen véletlen a dolog.
A nő anélkül, hogy észrevette volna Harryt, oldalra fordult és egy kissé összeráncolta az orrát, mintha valami csípős szagot érezne – amelyről Harry nem zárhatta ki, hogy felőle jön -, majd két húszszálas Prince Mildet kért a pénztárosnőtől.
– Azt hittem, hogy füstmentességre törekszenek.
Vibeke elképedve megfordult, majd hamarjában három különböző mosollyal ajándékozta meg Harryt. Előbb egy gyors, automatikussal. Aztán eggyel a felismerés örömére. Végül, miután fizetett, egy kíváncsival.
– Maga pedig bulizni készül, ha jól látom – állapította meg, miközben egy műanyag szatyorba szuszakolta a megvásárolt holmikat.
– Aha, valami olyasmi – mormolta Harry, és visszamosolygott a nőre, aki kíváncsian félrehajtotta a fejét.
A zebracsíkok mozgásba lendültek.
– Sok vendég lesz?
– Alig néhány. Ráadásul mind hívatlan.
A pénztárosnő nyújtotta volna Harrynak a visszajárót, ő azonban az Üdvhadsereg perselye felé intett.
– Vagyis akár ki is tudja dobni őket az ajtóból? – Vibeke mosolya most már a szeméig is elért.
– Hát, ezeket a vendégeket éppenséggel nem olyan könnyű kidobni.
Amikor felemelte a szatyrokat, a Jim Beam-es palackok vidám csilingeléssel koccantak a sörösüvegek oldalához.
– Ó, csak nem régi ivócimborák?
Harry Vibekére pillantott, aki úgy tűnt, nagyon is jól tudja, miről beszél. Egyre kevésbé értette, hogy mit keres ez a nő a mellett a stréber alak mellett. Pontosabban, hogy egy ilyen fickó miért van együtt ezzel a nővel.
– Nincsenek cimboráim – közölte.
– Akkor hölgyvendég. A nyomulós fajtából, igaz?
Harry arra gondolt, hogy kinyitja a nő előtt az ajtót, de közben a mozgásérzékelők megtették helyette. Tudhatta volna, már vagy ezerszer vásárolt itt. Az üzlet előtti járdán megálltak.
Harrynak fogalma sem volt róla, mit mondjon. Végül ez buggyant ki belőle:
– Három hölgy. Néha el is mennek, amikor már eleget ittam.
– Mi?
Vibeke beárnyékolta szemét a kezével és Harryra bámult.
– Semmi, bocs. Csak hangosan gondolkodtam. Vagyis egyáltalán nem gondolkodtam... de azt is hangosan csináltam. Ezt nevezik locsogásnak. Én...
Nem értette, hogy a nő miért áll még mindig előtte.
– Egész hétvégén fel-le rohangáltak a lépcsőn – mondta Vibeke.
– Kik?
– Hát, a rendőrség.
Harry agya lassan dolgozta fel az információt, miszerint már egy teljes hétvége telt el azóta, hogy Camilla Loen lakásán járt. Megpróbált egy pillantást vetni tükörképére az üzlet kirakatában. Egy egész hétvége? Hogy festhet egyáltalán?
– Semmit nem hajlandók mondani nekünk – panaszkodott a nő. – Az újságok meg azt írják, hogy semmilyen nyomuk nincsen. Ez igaz?
– Ez nem az én ügyem – felelte Harry.
– Értem – bólintott Vibeke Knutsen, majd elmosolyodott. – De tudja, mit?
– Mit?
– Végül is ez teljesen rendben van így.
Beletelt néhány másodpercbe, mire Harrynak leesett, hogy mire is gondol Vibeke. Elnevette magát. Egészen addig, amíg a nevetése csúnya köhögésbe nem fulladt.
– Furcsa, hogy korábban sosem láttam magát itt a boltban – jegyezte meg, miután újra levegőhöz jutott.
– Ki tudja, lehet, hogy hamarosan újra látjuk egymást – vont vállat Vibeke, majd ragyogó mosolyt küldött Harry felé és elindult. A bevásárlószatyrok és a feneke ide-oda ringatóztak.
Te, én és egy afrikai állat.
Harry gondolatai olyan hangosak voltak, hogy egy pillanatra megrémült, hogy esetleg ki is mondta őket.
 
A Sofies gatén lévő ház kapuja előtti lépcsőn egy férfi üldögélt dzsekijét a vállára dobva, egyik kezét a gyomrára szorítva. Az ingén hatalmas izzadságfoltok éktelenkedtek. Amikor észrevette Harryt, felemelkedett a lépcsőről.
Harry visszafojtotta a lélegzetét, és megacélozta magát. Bjarne Møller volt az.
– Te jó ég, Harry!
– Te jó ég, főnök!
– Van fogalmad róla, hogy nézel ki?
Harry előhalászta a kulcscsomóját.
– Nem vagyok jó formában?
– Azt a feladatot kaptad, hogy segíts a hétvégén a gyilkossági ügyben, ehhez képest a színedet sem látták. Ma pedig a munkahelyeden sem jelentél meg.
– Elaludtam, főnök. És még csak nem is hazudok.
– Ezek szerint az utóbbi hetekben is végig aludtál, egészen múlt péntekig?
– Hát, miután az első hét után némileg eloszlott a köd, felhívtam a kapitányságot, ahol azt mondták, hogy valaki kiírt szabadságra. Úgy véltem, hogy csak te lehettél az.
Harry Møllerrel a sarkában becsörtetett a lépcsőházba.
– Nem volt más választásom – nyögte Møller és a gyomrára tapasztotta a kezét. – Négy hét, Harry!
– Nos, az épp csak egy nanoszekundum az univerzum...
– És egy szót sem hallottunk felőled, hogy merre jársz!
Harry nagy nehezen betalált a kulccsal a zárba.
– Na, az most jön, főnök.
– Mi?
– A szó, hogy hol voltam. Itt.
Harry belökte a lakás ajtaját, ahonnan rögtön kiáradt a többhetes szemét, a sör és a halmokban gyűlő cigarettacsikkek kipárolgásából összeállt sűrű, savanyú szag.
– Remélem, most jobban érzed magad, hogy ezt is megtudtad. Harry belépett az ajtón, Møller pedig habozva követte.
– Nehogy levedd a cipőt, főnök! – kiabált ki Harry a konyhából. Møller a plafonra emelte tekintetét, és igyekezett nem megbotlani semmiben a nappali üres üvegekkel, teli hamutartókkal és lemezekkel tarkított padlóján.
– Négy héten keresztül itt kuksoltál és ittál, Harry?
– Szünetekkel, főnök. Hosszú megszakításokkal. Végül is szabadságon voltam, nem? És az utolsó hét meg még épp csak, hogy elkezdődött.
– Rossz hírem van, Harry – kiabálta Møller, majd elfordította az ablakkilincset, és hevesen rángatni kezdte. A harmadik lökésre az ablak végre megadta magát és kitárult. Møller halkan felnyögött, kicsatolta az övét és kinyitotta a legfelső gombot a nadrágján. Amikor megfordult, Harry már a nappali ajtajában állt, kezében egy nyitott whiskysüveggel.
– Mennyire rossz? – érdeklődött, majd az osztályvezető nyitott övére siklott a tekintete. – Elfenekelsz vagy meg kell erőszakolnod?
– Renyhe az emésztésem – magyarázta Mřller.
– Hm – szaglászta meg Harry az üveget. – Igazából érdekes kifejezés ez a „renyhe”. Olykor nekem is van némi gyomorproblémám, úgyhogy kicsit utánaolvastam a dolognak. A táplálék megemésztéséhez 12-24 órára van szükség. Mindenkinek. Kivétel nélkül. Vagyis a te beleidnek sincs szükségük több időre, csupán jobban fájnak.
– Harry...
– Kérsz poharat, főnök? Mármint, ha nem gond, hogy nem tiszta.
– Azért jöttem, hogy megmondjam, hogy vége, Harry.
– Csak nem fölmondtál?
– Fogd már be!
Møller akkorát csapott az asztalra, hogy az üres üvegek összecsörrentek. Aztán lerogyott a zöld füles fotelbe, és egyik kezével megdörgölte az arcát.
– Már túl sokszor tettem kockára a saját állásomat azért, hogy mentsem a bőrödet, Harry. Vannak emberek az életemben, akik közelebb állnak hozzám, mint te. Akikről nekem kell gondoskodnom. Ennyire voltam képes, Harry. Nem tudok többet segíteni neked.
– Nos... – zuhant le Harry a díványra, és teletöltötte az előtte álló poharakat. – Senki nem kérte, hogy segíts nekem, főnök, mindenesetre köszönöm. Amíg tartott. Egészségedre!
Møller mélyet sóhajtott és lehunyta a szemét.
– Tudod mit, Harry? Néha te vagy a világ legarrogánsabb, legönzőbb és leghülyébb seggfeje.
Harry vállat vont, és egy hajtásra kiürítette a poharat.
– Megírtam a felmondásodat – tette hozzá Møller.
Harry újratöltötte a poharát.
– A bűnügyi igazgató asztalán van. Csak az aláírása hiányzik. Felfogtad, mit jelent ez, Harry?
Harry bólintott.
– Biztos, hogy nem iszol egy kortyocskát, mielőtt elmégy, főnök?
Møller felemelkedett a fotelból, és a nappali ajtaja felé vette az irányt.
– Fogalmad sincs róla, mennyire fáj nekem, hogy ilyen állapotban látlak, Harry. Rakelen és a munkádon kívül nem volt semmid. Először Rakellel szúrtad el, most pedig a munkádat is veszni hagyod.
Mindkettőt veszni hagytam már négy héttel ezelőtt, üvöltöttek a gondolatok Harry fejében.
– Tényleg nagyon fáj, Harry!
Az ajtó becsapódott Møller mögött.
Háromnegyed órával később Harry elaludt a karosszékben. Látogatója jött. De nem a három állandó nő valamelyike volt az, hanem a bűnügyi igazgató.
 
Négy héttel és három nappal ezelőtt történt. Maga a bűnügyi igazgató kérte, hogy a találkozó a Boxerben legyen, egy amolyan igazi lepattant kocsmában, egy kőhajításra a kapitányságtól és néhány botladozó lépésre a csatornától. Csak ő, Harry és Roy Kvinsvik. Azt mondta Harrynak, hogy amíg nem hoznak valamiféle döntést, addig a legjobb lesz, ha minden a lehető legkevésbé hivatalos formában történik, hogy minden lehetősége meglegyen a visszakozásra.
Arról, hogy esetleg Harrynak is lehetősége lenne visszalépni, egy szó sem esett.
Amikor Harry negyedórás késéssel megérkezett a Boxerbe, a bűnügyi igazgató a bár legbelső sarkában ült egy korsó sör társaságában. Harry, miközben leült az asztal mellé, magán érezte a keskeny, arisztokratikus orrnyereg fölött mélyen ülő, kék szemek pillantását. Az igazgatónak sűrű, ősz haja volt, alakja a korához képest vékony, tartása egyenes. Összességében azok közé a hatvanasok közé tartozott, akikről nagyon nehéz elképzelni, hogy valaha fiatalok is voltak. Vagy hogy bármikor is igazán idősnek fognak tűnni. A gyilkosságiaknál egyszerűen csak „az elnök úr”-ként emlegették, nem csupán ovális irodája miatt, hanem mert – különösen hivatalos alkalmakkor – úgy fejezte ki magát, mint egy államfő. Ez a találkozó viszont a legkevésbé sem volt hivatalos.
– Egyedül jött – állapította meg a bűnügyi igazgató.
Harry ásványvizet rendelt, felvett egy étlapot az asztalról, tanulmányozni kezdte a borítóját, és mintegy mellékesen közölte:
– Meggondolta magát.
– A tanúja meggondolta magát?
– Igen.
A bűnügyi igazgató nagyot kortyolt a sörből.
– Öt hónapon keresztül igent mondott a tanúskodásra – mondta Harry. – Utoljára tegnapelőtt. Mit gondol, milyen lehet itt a csülök?
– Mit mondott egészen pontosan?
– Abban maradtunk, hogy a mai összejövetelük után elhozom a Filadelfia gyülekezetből. Amikor odaértem, azzal várt, hogy meggondolta magát. Arra jutott, hogy mégsem Tom Waaler volt a fickó, akivel Sverre Olsent együtt látta a kocsiban.
A bűnügyi igazgató Harryra meredt. Majd egy hirtelen mozdulattal, amit Harry a találkozó befejezésenként értelmezett, felrántotta zakója ujját, és az órájára pillantott.
– Ezek szerint azt kell feltételeznünk, hogy az illető mégsem Tom Waaler volt. Vagy maga másként gondolja, Hole?
Harry nyelt egyet. Majd még egyet. Az étlapra bámult.
– Csülök. Azt hiszem, csülköt kérek.
– Ahogy gondolja. Most mennem kell, de írassa csak a számlámhoz.
Harry szárazon felnevetett.
– Ez igazán kedves magától, főnök. De hogy őszinte legyek, valami azt súgja, hogy végül mégis nekem kell majd állnom a számlát.
A bűnügyi igazgató a homlokát ráncolta, s miközben beszélt, hangja remegett az ingerültségtől:
– Akkor hadd legyek én is őszinte magához, Hole. Mindenki nagyon jól tudja, hogy maga és Waaler főtiszt ki nem állhatják egymást. Amióta pedig előhozakodott ezzel a ködös váddal, határozottan úgy vélem, hogy személyes ellenszenve teljes mértékben elhomályosítja az ítélőképességét. Mindenesetre az imént sikerült megerősítenie ezt a gyanúmat.
A bűnügyi igazgató odébb tolta az asztal széléről a söröskorsót, felállt és begombolta a zakóját.
– Rövid leszek, Hole, és remélhetőleg eléggé világos. Ellen Gjelten meggyilkolásának ügyét már felderítettük, és az ügyet ezzel le is zártuk. Sem maga, sem más nem volt képes semmiféle érdemi újdonsággal szolgálni, ami azt indokolná, hogy újra elindítsuk a nyomozást. Amennyiben még egyszer az ügy közelében találom, azt parancsmegtagadásnak minősítem, az aláírásommal ellátott felmondása pedig azon nyomban a személyzetiseknél landol. És ezt nem azért teszem, mert szemet akarok hunyni a rendőrök esetleges korruptsága fölött, hanem mert az én felelősségem, hogy ennek a testületnek a munkamorálja egy bizonyos szint fölött maradjon. És ehhez semmi szükség olyan rendőrökre, akik farkast kiáltanak. Ha rájövök, hogy a továbbiakban bármilyen módon vádaskodni próbál Tom Waaler ellen, azonnali hatállyal felfüggesztem, az ügy pedig a SEFO-hoz kerül belső nyomozásra.
– Melyik ügy? Waaler kontra Gjelten?
– Hole kontra Waaler.
Miután a bűnügyi igazgató elment, Harry a félig teli korsóra meredt. Megtehetné, amit az igazgató követel tőle, ám akkor semmi sem változna. Neki már így is, úgy is mindegy. Kudarcot vallott, most pedig még a „kockázatos” bélyegzőt is ráütötték. Paranoid áruló, kibiztosított bomba, akitől az első adandó alkalommal megszabadulnak. Csak alkalmat kell szolgáltatnia.
A pincér megérkezett az ásványvízzel, és az iránt érdeklődött, hogy kíván-e valamit enni. Harry megnyalta az ajkát, miközben agyában egymást kergették a gondolatok. Csak alkalmat kell szolgáltatnia, a maradékot a többiek elintézik.
Azzal félretolta a palackot és válaszolt a pincérnek.
Négy héttel és három nappal ezelőtt történt. Akkor és ott kezdődött. És végződött.

MÁSODIK RÉSZ
Nyolcadik fejezet
Kedd és szerda. Csaucsau
 
Kedden a hőmérséklet huszonkilenc fokig kúszott árnyékban, így az oslóiak már három óra körül elkezdtek szivárogni az irodákból a Hukon és a Hvervenbuktán lévő strandokra. A turisták az Aker Brygge teraszain és a Frognerparkban csoportosultak, izzadtan letudták az obligát fotókat a hatalmas monolitról, majd levonszolták magukat a szökőkúthoz abban a reményben, hogy egy kósza fuvallat pár enyhet adó vízcseppet permetez feléjük.
A turistaösvényektől eltekintve a városban nyugalom honolt, a percek lassított filmkockákként peregtek. Az útépítők meztelen felsőtesttel hajoltak a munkagépek fölé, a kőművesek a régi Rikshospital állványairól a kihaltan ásítozó utcákat vizslatták, a taxisofőrök pedig árnyékos pihenőhelyekre vadásztak, ahol csoportokba verődve tárgyalták az ullevålsvei gyilkosságot. Mindössze az Akersgatán mutatkozott egyre erősödő mozgolódás, ahol az uborkaszezonban kiéhezett szenzációhajhász riporterek igyekeztek rávetni magukat a még viszonylag friss gyilkosság részleteire. Mivel a sajtóorgánumok állandó munkatársainak zöme épp szabadságát töltötte, a szerkesztők a gyakorlaton lévő újságíró-tanoncoktól a szerkesztőségekben malmozó politikai újságírókig minden rendelkezésükre álló kollégát ráállítottak az ügyre. Csupán a kulturális rovat munkatársainak kegyelmeztek. Egyébként a délután lényegesen nyugodtabb volt, mint máskor, aminek az lehetett az oka, hogy az Aftenposten a hagyományosan szerkesztőségekkel teli utcában lévő székhelyéről beljebb költözött a központban álló Postgirobygget épületébe, egy enyhén kisvárosiasnak ható, mindenesetre a legkevésbé sem vonzó kivitelezésű felhőkarcolóba, ami egyúttal a Norvég Posta központja is volt. Mielőtt belefogtak a Bjørvika városrész kiépítésébe, némileg ugyan rendbehozták a sárgásbarna kolosszust és környékét, de Roger Gjendem bűnügyi újságíró irodájából továbbra is csak a Piatára, a drogosok találkozóhelyére és szabadtéri heroinista galériájára látott rá – a beígért szép új világnak egyelőre nyoma sem volt. A férfi olykor azon kapta magát, hogy Thomast keresgéli odalenn. De Thomas épp az Ullersmóban ült, mert a télen megpróbált betörni egy rendőr házába. Hogy lehet valaki ennyire elképesztően ostoba? Vagy ennyire elkeseredett. De legalább Rogernek nem kell azon rettegnie, hogy egyszer csak megpillantja az öccsét odalenn, amint épp túladagolja magát.
Amióta az előző rovatvezetőtől a leépítéseknek köszönhetően megváltak, az Aftenposten hivatalosan nem nevezett ki újabbat, hanem nemes egyszerűséggel a hírek rovathoz csapta a bűnügyi témájú anyagokat. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy Roger Gjendemnek kvázi egyszerű újságírói bérezésért kellett a bűnügyi rovat vezetőjeként dolgoznia. Az asztalánál ült ujjait a billentyűzet fölött tartva, és a mosolygó női arcot ábrázoló képet bámulta, amit valamikor a képernyője hátteréül szkennelt be. Gondolatai a nőnél jártak, aki éppen harmadjára csomagolta össze a bőröndjét és hagyta el őt és a Seilduksgatán lévő lakást. Tisztában volt vele, hogy Devi ez alkalommal tényleg nem jön vissza, és hogy ideje lenne túltennie magát rajta. Belépett a megfelelő menübe, és kitörölte a háttérképet. Az első lépés megvolt. A heroinfüggőséggel kapcsolatos cikket, amivel eddig foglalkozott, félre kellett tennie. Remek, amúgy is gyűlölt a drogokról írni. Devi váltig állította, hogy Thomas miatt. Roger megpróbálta mind Devit, mind Thomast kiverni a fejéből, hogy végre a munkájára koncentrálhasson, egészen pontosan az Ullevålsveien történt gyilkosságról szóló beszámolóra, amiben összefoglalja a nyomozással kapcsolatos eddigi információkat, miközben a további fejleményekre várakozik. Végtelenül egyszerű, sőt bizonyos szempontból kifejezetten vonzó feladat, amiben minden hozzávaló megvan, amiről egy bűnügyi újságíró álmodhat. Egy huszonnyolc éves, fiatal, szingli nőt fényes nappal zuhanyzás közben agyonlőttek a saját otthonában. A lakás szemetesében talált pisztolyról kiderült, hogy azzal követték el a gyilkosságot. A szomszédok nem láttak semmit, a házban nem vettek észre senki idegent, és mindössze egyetlen lakó véli úgy, hogy hallott valami pisztolylövésszerűséget. Mivel betörésnek semmi nyoma nem volt, a rendőrség arra a következtetésre jutott, hogy Camilla Loen feltehetőleg maga engedte be az elkövetőt a lakásba, ismeretségi körében azonban senki nem keveredett gyanúba, mivel mindannyian többé-kevésbé szilárd alibivel rendelkeztek. Ráadásul az a tény, hogy Camilla Loen negyed ötkor állt fel tervezőgrafikusi munkája mellől a Leo Burnettben, és hatkor már a Kunstnernes Hus teraszán kellett volna találkoznia két barátnőjével, valószínűtlenné tette, hogy látogatót várt volna. Hasonlóan kicsi a valószínűsége annak, hogy valaki becsengetett volna hozzá és másnak kiadva magát bejutott volna a házba, mivel a nőnek látnia kellett az illetőt a kaputelefon fölötti videokamera jóvoltából.
És mintha a „Gyilkosság Pszichó-módra” és a „Vért ízlelt a szomszéd” főcímek nem lettek volna elegendőek, két további részlet is kiszivárgott, amivel az ügy a következő napokban ismét a címoldalra került: Camilla Loen jobb kezének mutatóujját levágták. Valamint: az egyik szemhéja alatt egy ötágú csillagot formázó vörös gyémántot találtak.
Roger Gjendem a minél drámaibb ábrázolás végett elbeszélő jelen időben fogott hozzá az összefoglalóhoz, de hamarosan rájött, hogy az ügy egyáltalán nem igényli ezt, így kitörölte, amit addig írt. Egy ideig tenyerébe hajtott fejjel ücsörgött, majd a jobb egérgombbal ráklikkelt a képernyő lomtárikonjára, a nyilat a „lomtár ürítése” felirat fölé vitte és habozott. Ez volt az egyetlen fotója a lányról. A lakásból már minden nyomot eltüntetett, sőt még a pulóvert is kimosta, amit Devi olykor kölcsönvett tőle, és amit utána mindig annyira szeretett hordani, mert a szövet megőrizte a lány illatát.
– Ég veled – suttogta, és megnyomta az egér gombját.
Újra átfutotta a bevezetőt és úgy döntött, hogy az „Ullevålsveit” „Vår Frelser temetőre” cseréli, mert az sokkal jobban hangzik. Azzal írni kezdett. És ezúttal minden klappolt.
 
Bár a nap még mindig magasan járt a szikrázóan kék égen, az oslóiak vonakodva hazafelé kezdtek szállingózni a strandokról. Nyolc óra lett, aztán kilenc, az emberek napszemüvegben kortyolgatták sörüket, miközben a terasszal vagy kerthelyiséggel nem rendelkező vendéglők felszolgálói az üzletekben malmoztak. Fél tízkor az Ullernåsen állomás fölött előbb vörösre vált, majd rövid idő múlva lebukott a nap. A hőség azonban egy cseppet sem enyhült. Újabb trópusi éjszaka következett, az emberek hazaindultak a bárokból és az éttermekből, hogy álomtalanul és izzadva forgolódjanak lepedőiken.
Az Akersgatán gyorsan közeledett a lapzárta, a szerkesztők összeültek, hogy a címoldalról döntsenek. A rendőrségtől semmi újat nem tudtak meg. És nem azért, mert visszatartották volna az információkat – úgy tűnt, hogy a rendőrségnek négy nappal a gyilkosság után egyszerűen nincs miről beszámolnia. Viszont ez a hallgatás annál nagyobb teret adott a találgatásnak. Eljött a kreativitás ideje.
 
Nagyjából ezzel egy időben egy, az Oppsal negyedben álló, almafákkal teli kerttel körülvett, sárga faházban megszólalt a telefon. Beate Lønn kidugta karját a paplan alól, és azon tűnődött, hogy az egy szinttel lejjebb lakó édesanyja vajon felébredt-e a telefoncsörgésre. Minden bizonnyal.
– Már aludt? – érdeklődött egy rekedtes hang.
– Nem – felelte Beate. – Van, aki tud aludni ebben a hőségben?
– Hát, én például az előbb ébredtem fel.
Beate ülő helyzetbe fészkelődött az ágyban.
– Hogy van?
– Mit mondjak? Maradjunk annyiban, hogy elég rosszul.
Szünet. Nem a telefonvonal tehetett róla, hogy Beate olyan távolinak érezte Harry hangját.
– A technikai nyomok?
– Csak amiről a lapok is írtak – válaszolta a lány.
– Melyik újság?
A lány felsóhajtott.
– Csak amiről eddig is tudtunk. Ujjlenyomatokat és DNS-mintákat persze gyűjtöttünk a lakásban, de egyelőre úgy tűnik, hogy ezek közül semmit nem tudunk az elkövetőhöz kapcsolni.
– Nem elkövető – szólt közbe Harry. – Gyilkos.
– Akkor a gyilkoshoz – ásította Beate.
– Kiderítették, hogy honnan származhat a gyémánt?
– Rajta vagyunk az ügyön. Az ötvösök, akikkel beszéltünk, azt mondják, hogy a vörös gyémánt nem annyira szokatlan, de Norvégiában viszonylag kevéssé keresett. Kétlik, hogy norvég ötvöstől vásárolták volna. Amennyiben külföldről származik, az természetesen megnöveli annak lehetőségét, hogy külföldi elkövetővel van dolgunk.
– Hm.
– Mi az, Harry?
Harry heves köhögésben tört ki.
– Csak próbálok naprakész maradni.
– Legutóbb mintha azt mondta volna, hogy ez nem a maga ügye.
– Nem is az.
– Akkor meg mit akar?
– Nos. Egy rémálom ébresztett fel.
– Aha. Menjek oda és takargassam be?
– Nem.
Újabb szünet.
– Camilla Loenről álmodtam. És a gyémántról, amire rábukkantak.
– Értem. És?
– Hát, szerintem van valami különös a dologban.
– Mégpedig?
– Azt nem tudom pontosan. De tudta, hogy annak idején, mielőtt eltemettek valakit, egy-egy pénzérmét helyeztek a halott két szemére?
– Nem.
– Az volt a révész bére, aki a holtak lelkét átvitte a túlvilágra. Ha nem fizették meg, sosem találhattak békét. Gondoljon csak bele.
– Köszönet az inspirációért, Harry, de nem hiszek a kísértetekben. Harry nem válaszolt.
– Még valami?
– Csak egy aprócska kérdés. Tud róla, hogy a bűnügyi igazgató is ezen a héten kezdte meg a szabadságát?
– Hogyne.
– Nem tudja véletlenül... hogy mikor jön vissza?
– Három hét múlva. És mi a helyzet magával?
– Mi a helyzet velem?
Beate öngyújtó kattanását hallotta a vonal túlsó végéről. Felsóhajtott:
– Mikor jön vissza?
Hallgatta, ahogy Harry letüdőzi a füstöt, aztán lassan kifújja, majd ezt mondja:
– Mintha azt mondta volna, hogy nem hisz a kísértetekben.
 
Nagyjából azzal egy időben, hogy Beate Lønn lefeküdt aludni, Bjarne Møller gyomorfájásra ébredt. Hatig forgolódott az ágyban, aztán feladta és felkelt. Miután komótosan elfogyasztotta szigorúan kávémentes reggelijét, lényegesen jobban érezte magát. Mire pedig nyolc óra után beért a kapitányságra, legnagyobb meglepetésére a fájdalom nyomtalanul eltűnt. Felliftezett az irodájába és a megkönnyebbülést megünneplendő hosszú lábát felrakta az asztalra, belekortyolt aznapi első filteres kávéjába, és átlapozta a friss napilapokat.
A Dagbladet címlapján a mosolygó Camilla Loen fotójával és a „Titkos szerető?” főcímmel találta szemben magát. A VG első oldalán ugyanezt a képet közölték, de más címmel: „A látnok féltékenységet gyanít”. Úgy tűnt, csupán az Aftenposten összefoglalója tartja magát a tényekhez.
Møller megcsóválta a fejét, az órájára pillantott és feltárcsázta Tom Waaler számát, aki gyaníthatóan épp mostanra végzett a nyomozócsoport reggeli értekezletével.
– Egyelőre nincs áttörés – közölte Waaler. – Körbejártuk az összes szomszédot és a közeli üzleteket. Ellenőriztük a taxikat, amelyek az adott időpontban a környéken jártak, beszéltünk az informátorainkkal, és végigmentünk az előéletük miatt esetleg szóba jöhető, régi nyilvántartottak alibijén. De igazából egyikük esetében sem találtunk semmilyen gyanús körülményt. Őszintén szólva nem is hiszem, hogy ebben az esetben valamelyik régi ismerősünk lehetett a tettes. Nincs nyoma szexuális visszaélésnek, pénzhez, értéktárgyakhoz nem nyúltak. Nincs egyetlen momentum sem, ami bármelyik korábbi bűncselekményhez kapcsolódna vagy arra emlékeztetne. Például ez a levágott ujj vagy a gyémánt...
Møller érezte, hogy a belei morajlani kezdenek. Abban reménykedett, hogy csak éhes.
– Ezek szerint nincs semmilyen jó híred?
– A majurstuai rendőrőrs a rendelkezésünkre bocsátotta három emberüket, így most van egy tízfős nyomozói különítményünk. Beate pedig segítséget kap a KRIPOS technikusaitól, közösen átfésülik a lakásban talált nyomokat. Ahhoz képest, hogy a nyári szabadságolások kellős közepén vagyunk, egészen használható csapat állt össze, nem gondolod, főnök?
– Kösz, Waaler, bízzunk benne, hogy így előbbre juttok.
Møller letette a kagylót, majd oldalra fordította a fejét, hogy egy pillantást vessen az ablakra, mielőtt visszatér az újságokhoz. De nem tért vissza, továbbra is ebben a meglehetősen kényelmetlen, kitekert pózban maradt, ugyanis egy alakot vett észre a Grønlandsleireten, a kapitányság előtti gyepes részen. Az illető nem sietett, de legalább egyenesen haladt, az úti célja pedig egyértelműen a kapitányság épülete volt.
Møller felpattant, kiment a folyosóra és odakiáltott Jennynek, hogy haladéktalanul hozzon neki még egy csészét és egy jó adag kávét. Ezután visszament a szobájába, leült és gyorsan előrángatott néhány régebbi aktát az egyik fiókból.
Három perccel később kopogtattak az ajtón.
– Igen! – bömbölte Møller anélkül, hogy felpillantott volna a papírok közül, amik egy kutyatulajdonos tizenkét oldalas feljelentését tartalmazták, aki azzal vádolta a Skippergatán lévő állatkórházat, hogy téves diagnózisuk vezetett két csaucsau kutyájának halálához. Az ajtó kinyílt, Mřller intett, hogy beljebb lehet fáradni, miközben továbbra is az aktát tanulmányozta, annál az oldalnál, amely éppen a kutyák pedigréjét, a kiállításokon szerzett díjaikat és figyelemre méltó intelligenciájukat taglalta.
– Nézzenek oda – jegyezte meg Mřller, amikor végre felpillantott. – Azt hittem, téged kirúgtunk.
– Hm. Tekintve, hogy a felmondás továbbra is a bűnügyi igazgató asztalán hever, és ez a következő három hétben aligha fog változni, mégiscsak illendő bejönnöm a munkahelyemre, nem, főnök?
Harry kávét töltött magának, majd a csészét magához véve, Møller íróasztalát megkerülve az ablakhoz lépett:
– Ez persze nem jelenti azt, hogy a Camilla Loen-ügyön fogok dolgozni.
Bjarne Mřller megfordult és Harryra szegezte tekintetét. Már számtalanszor tanúja volt annak, hogy Harry egyik nap még halálközeli állapotban leledzik, majd a következő napon már véreres szemű Lázárként flangál ide-oda. Mégis ugyanolyan elképesztő volt minden egyes alkalommal.
– Ha azt hiszed, hogy a felmondásod csak blöff volt, akkor tévedsz, Harry. Ezúttal szó sincs semmiféle figyelmeztető lövésről, ez most végleges. Minden egyes alkalommal, amikor semmibe vetted az utasításokat, gondoskodtam róla, hogy megkegyelmezzenek neked. Ezúttal nem fogok felelősséget vállalni érted.
Bjarne Møller a könyörgés halvány sugarát kereste Harry tekintetében. Még egy villanásnyit sem talált. Szerencsére.
– Ez van, Harry. Vége.
Harry nem válaszolt.
– És amíg még eszemben van: a fegyverviselési engedélyedet azonnali hatállyal bevonták. Ez a szokásos eljárás. Még ma le kell adnod a lőfegyveredet az összes tartozékkal együtt.
Harry bólintott. Az osztályvezető figyelmesen nézte. Mintha most egy pillanatra úgy festett volna, mint egy összezavarodott kiskölyök, akinek váratlanul lekevertek egy nyaklevest. Vagy mégsem? Møller az inge legalsó gombjára szorította egyik tenyerét. Nem volt egyszerű kiigazodni Harryn.
– Ha úgy gondolod, hogy az utolsó hetekben még hasznossá akarod tenni magadat, akkor felőlem visszajöhetsz dolgozni. Nem vagy felfüggesztve, a béredet így is, úgy is megkapod erre a hónapra. Vagy itt ülsz, vagy... Mindketten jól ismerjük az alternatívákat.
– Remek – válaszolta Harry színtelenül. – Akkor megyek, megnézem, hogy van-e még egyáltalán irodám. Csak szólj, ha valamiben a segítségedre lehetek, főnök.
Bjarne Møller elnézően elmosolyodott:
– Rendben, kösz, Harry.
– Például a csaucsau-ügyben – tette hozzá Harry, és csendesen behúzta maga mögött az ajtót.
 
Harry a küszöbön egyensúlyozva szemlélte a kétszemélyes irodát. Saját asztalával szemben elhagyatottan szomorkodott Halvorsen helye, mivel a fiatal rendőrtiszt éppen szabadságon volt. Az irattároló szekrény fölött Ellen Gjelten fotója függött abból az időből, amikor még a lány ült Halvorsen helyén. A másik falat szinte teljesen beborította Oslo gombostűkkel, nyilakkal, időpontokkal kidekorált térképe. A jelek mind arról meséltek, hogy hol tartózkodott Ellen, Sverre Olsen és Roy Kvinsvik a gyilkosság éjszakáján. Harry odalépett a falhoz és lecövekelt a térkép előtt. Aztán hirtelen mozdulattal letépte a falról és belegyömöszölte az irattároló szekrény egyik üres fiókjába. Zakója zsebéből előhúzott egy lapos fémkulacsot, gyorsan kortyolt egyet belőle, majd a fémszekrény hűvös felületéhez támasztotta a homlokát.
Több mint tíz évet húzott le ebben az irodában. A 605-ösben. A hatodik emelet legkisebb szobájában. Azután is ragaszkodott az irodához, hogy főnökeinek az a képtelen ötlete támadt, hogy főtisztet csinálnak belőle. A 605-ösnek nem volt ablaka, mégis innen figyelte a világot. Ezen a tíz négyzetméteren tanulta meg a szakmát, itt ünnepelte sikereit és emésztette meg a vereségeket, valamint itt sajátította el azt a kevéske emberismeretet, amivel rendelkezett. Azon töprengett, hogy mit csinált még az elmúlt tíz év során. Valaminek csak kell még lennie, hiszen az ember nem dolgozik napi nyolc-tíz óránál többet. Na jó, de tizenkét óránál semmiképpen sem többet. Plusz a hétvégék.
Harry lehuppant romos forgószékébe, amitől a tönkrement rugók panaszos sivalkodásba kezdtek. Néhány hétig elüldögél még itt.
 
Bjarne Møller 17.25-kor rendszerint már otthon volt felesége és gyermekei társaságában. Mivel azonban családja jelenleg a nagyszülőknél nyaralt, arra az elhatározásra jutott, hogy kihasználja a szabadságok alatti nyugalmas időszakot, és nekiesik a felhalmozódott papírmunkának. Az Ullevålsveien történt gyilkosság némileg keresztülhúzta terveit, de úgy döntött, hogy behozza a lemaradást.
Amikor a központból riasztották, kissé ingerülten azt válaszolta, hogy az ügyeleteseket kellene keresniük, mert a gyilkossági csoport nem foglalkozik eltűnt személyekkel.
– Sajnálom, Møller. Az ügyelet egy grefseni tűzesettel van elfoglalva. A bejelentő pedig meg van róla győződve, hogy az eltűnt személy bűncselekmény áldozata lett.
– Mindenki, aki még benn van az osztályon, az ullevålsvei gyilkossággal van elfoglalva. Nem tudok sen...
Møller hirtelen megtorpant.
– Vagyis várjon csak egy pillanatot! Mindjárt megnézem...

Kilencedik fejezet
Szerda. Eltűnt
 
A rendőrtiszt kelletlenül a fékre lépett, mire a járőrkocsi megállt a piros lámpánál az Alexander Kiellands plasson.
– Vagy kapcsoljam be a szirénát és tapossak bele? – fordult reménykedve az anyósülés felé.
Harry megrázta a fejét. Kipillantott a parkra, ahol korábban pázsit volt és két pad, tele csövesekkel, akik énekelve és káromkodva igyekezték túlharsogni a forgalom zaját. Néhány évvel ezelőtt azonban az illetékesek úgy határoztak, hogy pár millióért felújítják a híres íróról elnevezett teret, úgyhogy kipucolták, beültették és leaszfaltozták, valamint gyalogosösvényekkel és egy impozáns, leginkább lazactelephez hasonlító szökőkúttal látták el. Kétségtelenül esztétikusabb díszlet a daloláshoz és a káromkodáshoz.
A rendőrautó bekanyarodott a Sannegatára, átgurult az Aker folyó fölötti hídon, majd megállt a cím előtt, amit Harry Møllertől kapott.
Harry közölte a tiszttel, hogy visszafelé megoldja majd az utat, kiszállt és kinyújtóztatta a hátát. Az út túloldalán egy jószerével üres, új irodaház árválkodott, amelyről az újságok azt írták, hogy üresen is marad még jó ideig. Az épület üvegtáblái visszatükrözték azt a negyvenes évek környékén épült fehér bérházat, ahová igyekezett. A homlokzat csak úgy hemzsegett a graffitizők felségterületet megjelölő firkáitól. A buszmegállóban két sötét bőrű lány ácsorgott karba tett kézzel, és rágózva tanulmányozták az utca túlsó oldalán lévő Diesel-óriásplakátot. Harry a kaputelefon legfelső gombja mellett bukkant rá a névre.
– Rendőrség – szólt bele a készülékbe, és lelkiekben felkészítette magát a lépcsőzésre.
Amikor végre lihegve felbukkant a legfelső emeleten, egy meglehetősen különös figura várt rá az ajtóban: egy kócos, ápolatlan sörényű, fekete szakállú, burgundi vörös arcú férfi, női ruhához hasonlító öltözetben, ami a nyakától egészen a szandálba bújtatott lábfejéig ért.
– Nagyon örülök, hogy ilyen gyorsan ideért – üdvözölte a férfi Harryt, és felé nyújtotta a mancsát.
Willy Barli esetében pontosabb volt ugyanis mancsról beszélni; a férfi keze akkora volt, hogy Harryé egészen elveszett benne.
Harry is bemutatkozott, és igyekezett mihamarabb kiszabadítani a kezét. Egyébként sem volt odáig a férfiakkal való fizikai kontaktusért, ez a kézfogás meg szinte felért egy öleléssel. Willy Barli azonban olyan elszántan kapaszkodott belé, mint egy mentőövbe.
– Lisbeth eltűnt – suttogta meglepően magas hangon.
– Megkaptuk a bejelentést, Barli. Bemehetnénk?
– Jöjjön.
Harry követte a férfit a lakásba. Egy újabb tetőtér, de amíg Camilla Loen otthona kicsi volt és minimalista, addig ez itt hatalmas és agyonzsúfolt, annyi kevert stílusú cicomával, hogy az embernek az az érzése támad, mintha egy római orgiába csöppent volna. A szokásos ülőalkalmatosságokat antik hatású heverők hollywoodi verziói helyettesítették, a fagerendákat pedig nem csekély mennyiségű gipsz segítségével dór oszlopoknak álcázták. Vagy korinthoszinak – Harry sosem tudta megjegyezni a különbséget. A folyosó fehér falán éktelenkedő gipszreliefet azonban felismerte. Amikor kicsi volt, az anyja elvitte őt és Søst egy koppenhágai múzeumba, ott látta Bertel Thorvaldsen „Iaszón az aranygyapjúval” című szobrát. A lakás felújítását szemmel láthatóan a napokban fejezhették be, Harry mindenfelé frissen mázolt szegélyléceket és ragasztószalag-maradványokat látott, és a helyiségeket kellemes oldószerszag lengte be.
A nappaliban egy két személyre megterített alacsony asztal állt. Harry követte Barlit a hatalmas, csempével kirakott tetőteraszra vezető lépcsőn. A terasz a hátsó kertre nézett, amit négy bérház zárt körbe. Itt már visszacsöppentek a norvég jelenbe: a grillsütőn három szelet karaj füstölgött.
– A tetőtéri lakás hátránya nyáron, hogy délutánra mindig iszonyatos a hőség – szabadkozott Barli, és egy rokokó utánzatú műanyag székre mutatott.
– Vettem észre – jegyezte meg Harry, majd a korláthoz lépett és lenézett az udvarra.
Általában nem félt a magasban, de egy-egy hosszabb alkoholmámoros időszak után már viszonylag kis mélység láttán is váratlanul szédülni kezdett. Mielőtt visszarántotta a tekintetét, két öreg biciklit és egy szárítókötélen lógó fehér lepedőt pillantott meg, amit úgy tizenöt méterrel alatta lengetett a szél.
A belső udvar túloldalán lévő ház fekete vaskorlátos teraszáról két szomszéd üdvözölte Harryt, megemelve sörösüvegüket. Az előttük álló asztalt félig beborították a barna palackok. Harry visszabiccentett, miközben azon tűnődött, hogy lehet az, hogy odalenn fúj a szél, miközben fenn meg sem rezdül a levegő.
– Egy pohár vörösbort?
Barli közben már tölteni is kezdett magának a félig lévő üvegből. Harry észrevette, hogy a férfi keze remeg. „Domaine La Bastide Sy”, olvasta a borosüveg címkéjén. Nem ez volt a teljes név, de ideges körmök lekapargatták a cédula maradékát.
Harry leült.
– Köszönöm, de szolgálatban nem iszom.
Barli arca grimaszba rándult, és hirtelen mozdulattal letette az üveget az asztalra.
– Persze, hogy nem. Ne haragudjon, de teljesen magamon kívül vagyok. Atyavilág, igazából nekem sem kellene innom.
A szájához emelte a poharat és ivott. Néhány csepp bor a ruha elejére csöppent és vörös folttá terjeszkedett.
Harry az órára pillantott, amiből Barli rájött, hogy rövidebbre kell fognia.
– Csak a boltba ugrott le, hogy krumplisalátát vegyen a karajhoz – zokogta. – Két órával ezelőtt még ott ült abban a székben, ahol most maga.
Harry a homlokára tolta napszemüvegét.
– A felesége két órával ezelőtt tűnt el?
– Igen. Persze, tudom, hogy ez nem sok idő, de tényleg csak a sarki boltba akart leszaladni, aztán azonnal jött is volna vissza.
A másik erkélyen megcsillant a fény a sörösüvegeken. Harry végigsimított a homlokán, majd nedves ujjait szemlélve azon morfondírozott, hogy mit tegyen az izzadsággal. Végül a felforrósodott műanyag karfához érintette kezét, és érezte, ahogy a nedvesség lassan elpárolog.
– Felhívta már a barátait és az ismerőseit? Lement a boltba, hogy utánanézzen? Lehet, hogy csak összefutott valakivel és elment meginni vele egy sört. Vagy talán...
– Nem, nem, nem! – lendült a magasba Barli keze elutasítóan. – Biztos, hogy nem. Ő nem olyan.
– Nem milyen?
– Ő olyan, aki... visszajön.
– Nos...
– Először hívtam a mobiltelefonját, de persze, itthon hagyta, minek is vitte volna magával. Aztán végighívtam mindenkit, akivel összefuthatott a boltban. Aztán az üzletet, a kapitányságot, három rendőrőrsöt, a baleseti ügyeleteket és mindkét kórházat. Semmi. Nothing. Rien.
– Megértem, hogy nyugtalan, Barli.
A férfi az asztal fölé hajolt. Nedves ajka reszketett a szakállában.
– Én nem nyugtalan vagyok, hanem halálosan rettegek. El tudja képzelni, hogy valaki egy szál bikiniben, egy ötvenessel a kezében elindul, miközben a karaj a grillen sül, és úgy találja, hogy ez kiváló alkalom arra, hogy lelépjen?
Harry habozott. Épp elhatározta, hogy mégis iszik egy korty bort, amikor Barli az üveg tartalmának utolsó cseppjeit is a saját poharába löttyintette. Miért nem állt fel egyszerűen és mondott néhány megnyugtató szót a férfinak? Elregélhette volna, hány hasonló bejelentés fordul elő nap mint nap, és hogy szinte minden esetben akad az eltűnésre valami normális és teljesen hétköznapi magyarázat. Miért nem búcsúzott el Barlitól ezután és kérte meg, hogy hívja vissza őket, amennyiben a nő mégsem bukkanna fel estig? Talán a bikini és az ötvenkoronás miatt. Vagy mert ő maga egész álló nap arra várt, hogy történjen végre valami, és mert így legalább egy kicsit elodázhatta, ami a saját otthonában várta. De leginkább Barli látszólag teljesen indokolatlan rettegése miatt. Harry korábban többnyire alulértékelte mind a maga, mind mások megérzéseit, és kivétel nélkül, minden esetben drágán megfizetett érte.
 
– El kell intéznem néhány telefont – mondta végül.
Beate Lřnn 18.45-kor érkezett meg Willy és Lisbeth Barli Sannergatán lévő lakásába, negyedórával később pedig egy kutyás járőr is befutott egy belga juhászkutyával. A férfi mind magát, mind a kutyát Ivanként mutatta be.
– Teljesen véletlen – magyarázta. – Nem az én kutyám.
Harry látta Ivanon, hogy valami szellemes kommentárra számít, de pillanatnyilag egy sem volt kéznél.
Mialatt Willy Barli bement a hálószobába, hogy előkeresse a Lisbethről készült legutóbbi fotókat és a nő néhány ruhadarabját, hogy Ivan – a kutya – megszaglászhassa, Harry halkan és tömören informálta a két kollégát:
– Oké. A nő gyakorlatilag bárhol lehet. Előfordulhat, hogy elhagyta a férjét, lehet, hogy egyszerűen csak rosszul lett. Az is lehet, hogy szólt Barlinak, hogy máshová is megy, csak a pasas nem fogta fel. Vagy egymillió lehetőség felmerülhet. De az is megeshet, hogy épp egy autó hátsó ülésén fekszik, és négy fiatalkorú igyekszik megerőszakolni, mert bevadultak a bikinije láttán. De nem akarom, hogy bármiféle feltételezésből induljanak ki. Egyszerűen csak keressenek.
Beate és Ivan bólintott, hogy értik.
– Hamarosan befut egy járőrkocsi is. Beate, maga fogja tájékoztatni őket. Nézzenek szét a szomszédoknál és beszéljenek a környékbeliekkel. Különösen abban a boltban, ahová a nő indult. Utána személyesen maga beszél majd a házbeliekkel. Én felugrok a szomszéd ház teraszán üldögélőkhöz.
– Gondolja, hogy tudhatnak valamit? – kíváncsiskodott Beate.
– Teljes panorámájuk nyílik Barliék teraszára, és az előttük sorakozó üres üvegek mennyiségéből kiindulva már jó ideje ott ülhetnek. Lisbeth pedig a férje szerint az egész napot itthon töltötte. Tudni akarom, hogyan és mikor látták a nőt a teraszon.
– Miért? – kérdezett közbe a rendőrtiszt, és megrántotta Ivan pórázát.
– Mert meglehetősen gyanúsnak találnám, ha egy bikinis nő ebben az iszonyatos melegben nem jött volna ki a lakásból a teraszra.
– Világos – suttogta Beate. – A férjet gyanúsítja.
– Már csak elvből is – bólintott Harry.
– Miért? – tette fel újra a kérdést Ivan.
Beate egyetértően elmosolyodott.
– Mindig a férj az – válaszolta Harry.
– Hole első törvénye – tette hozzá Beate.
Ivan pillantása ide-oda vándorolt Harry és Beate között.
– De... nem a férj jelentette be az eltűnést?
– Dehogynem – bólintott Harry. – Ennek ellenére is mindig a férj az. Ivan és maga pontosan ezért nem az utcán fogja kezdeni a nyomkeresést, hanem idebenn. Ha gondolja, tőlem kereshet valami hihető magyarázatot, de azt akarom, hogy legelőször a lakást kutassák át az utolsó négyzetcentiméterig, szekrényestül-mindenestül. Csak azután folytathatja odakinn a keresést. Világos?
Ivan vállat vont, majd lenézett névrokonára, aki rezignáltan viszonozta a rendőrtiszt pillantását.
 
A szomszédos erkélyen üldögélő két személy nem két fiatal srác volt, mint ahogy azt Harry Barli teraszáról nézve feltételezte. Természetesen tisztában volt vele, hogy egy felnőtt nő, akinél Kylie Minogue képe lóg a falon és vele egykorú lakótársa tüskehajat és a trondheimi női futballcsapat pólóját viseli, nem feltétlenül leszbikus. Egyelőre azért mégis ebből a feltételezésből indult ki. Egy fotelben ült a két nővel szemben, épp úgy, mint öt nappal korábban Vibeke Knutsen és Anders Nygård nappalijában.
– Sajnálom, hogy berángattam magukat az erkélyről – kezdte Harry.
A Ruthként bemutatkozott nő a szája elé tette a kezét, hogy eltompítson egy büfögést.
– Ugyan már, ülhetünk ott még eleget – legyintett. – Nem igaz?
Azzal lakótársa térdére csapott. Határozottan férfi módra, jegyezte meg magában Harry, majd hirtelen eszébe jutott, amit egyszer Aune, a pszichológus mondott. Hogy a sztereotípiák önmagukat erősítik, mivel az ember tudat alatt mindig épp azt keresi, ami a saját véleményét igazolja. Ezért van az, hogy a rendőrök – az úgynevezett tapasztalatokra hivatkozva – úgy vélik, hogy minden bűnöző idióta. És hogy a bűnözők pont ugyanezt gondolják a rendőrökről.
Harry röviden felvázolta a történteket. A két nő elképedve bámult rá.
– Valószínűleg hamarosan magától megoldódik az ügy, de rendőrök lévén, kénytelenek vagyunk utánajárni a dolgoknak. Egyelőre megpróbáljuk az időpontokat behatárolni.
A két nő komoly arccal bólintott.
– Remek – nyugtázta Harry és bevetette a Hole-vigyort. Legalábbis Ellen csak így jellemezte a grimaszt, amit akkor öltött magára, mikor közvetlennek és joviálisnak próbált tűnni.
Ruth elmesélte, hogy valóban az erkélyen töltötték az egész délutánt. Látták, hogy Lisbeth és Willy Barli a teraszon heverésznek egészen úgy fél ötig, amikor Lisbeth bement a lakásba. Kevéssel ezután Willy begyújtotta a grillsütőt. Valamit kiabált a krumplisalátával kapcsolatban, amire a nő bentről válaszolt. Aztán Willy is bement a lakásba, ahonnan nagyjából húsz perccel később a marhaszeletekkel együtt tért vissza (Harry magában karajra javított). Egy órával később – arra jutottak, hogy negyed hat környékén – látták, hogy Barli telefonálni kezd a mobiljáról.
– Az ilyen udvarok kiválóan közvetítik a hangot – jegyezte meg Ruth. – Hallottuk, hogy a lakásban csörögni kezd egy másik mobiltelefon. Barli láthatóan ideges lett, legalábbis az asztalra dobta a mobilját.
– Bizonyára megpróbálta felhívni a feleségét – mondta Harry.
Látta, ahogy a két nő pillantása egymásra villan és azonnal meg is bánta, hogy a „bizonyára” szó belecsúszott a mondatba.
– Mennyi ideig tart krumplisalátát vásárolni a sarki üzletben?
– A Kiwiben? Ha nincs sor, öt perc alatt megjárható.
– Lisbeth Barli aztán nem rohant – vetette közbe a lakótárs halkan.
– Ezek szerint ismeri őt?
Ruth és Futballpóló újra egymásra pillantott.
– Valójában nem, de tudjuk, hogy ki ő.
– Igen?
– Igen. Biztosan maga is látta a bulvárlapok szalagcímét, miszerint Willy Barli kibérelte a Nemzeti Színházat a nyárra, hogy színpadra állítson egy musicalt.
– Az csak egy bulvárhír volt, Ruth.
– Nem csak az – vágta rá Ruth ingerülten. – Lisbeth fogja játszani a főszerepet. Jó nagy kép is volt róla meg minden, biztosan látta maga is.
– Hát – válaszolta Harry -, hogy úgy mondjam... a nyáron nem nagyon volt időm újságot olvasni.
– Tök nagy ramazuri volt miatta. Az a kulturális akárki azt mondta, hogy mégiscsak gyalázat, hogy a Nemzeti Színházban nyári revüt akarnak rendezni. Mi is volt a darab címe? My Fat Lady?
– Fair Lady – morogta Futballpóló.
– Ezek szerint színházi emberek? – szólt közbe Harry.
– Hát, így is lehet mondani. Willy Barli mindent csinál, amit csak el tud képzelni. Revüt, filmet, musicalt...
– Producer. A nő pedig énekesnő.
– Nahát.
– Így van. Biztosan emlékszik Lisbethre még az esküvőjük előtti időkből. Akkor még Harang volt a vezetékneve.
Harry sajnálkozva ingatta a fejét, mire Ruth mélyet sóhajtott.
– Annak idején együtt énekelt a nővérével a Spinnin’ Wheelben. Lisbeth igazi bomba nő volt, kicsit olyan Shania Twain-es. Dögös, rekedtes hanggal.
– Annyira azért nem voltak ismertek, Ruth.
– Mindenesetre ennek a Vidar Lønn-Arnesennek a műsorában felléptek. És egy rakás lemezt eladtak.
– Kazettát, Ruth.
– Láttam egyszer a Spinnin’ Wheelt a Momarked fesztiválon. Egészen jók voltak. Úgy volt, hogy elmennek Nashville-be, hogy felvegyenek egy lemezt. De aztán Barli felfedezte Lisbethet. Musicalsztárt akart faragni belőle, de eltartott egy ideig.
– Nyolc évig – szúrta közbe Futballpóló.
– Mindenesetre Lisbeth Harang otthagyta a Spinnin’ Wheelt, és hozzáment Barlihoz. A szépség és a pénz, ismerős sztori, nem?
– És a kerék nem forgott tovább?
– Mi?
– A zenekart kérdezi, Ruth.
– Ja, vagy úgy. Azután a nővére vette át a helyét, de igazából Lisbeth volt a sztár. Azt hiszem, hogy mostanában szállodákban meg hajókon játszanak.
Harry feltápászkodott.
– Még egy rutinkérdést engedjenek meg. Van valami sejtésük róla, milyen lehet Willy és Lisbeth házassága?
Futballpóló és Ruth újabb radarjeleket váltottak.
– Ahogy már említettem, az ilyen belső udvarok nagyon jól közvetítik a hangot – válaszolta Ruth. – A hálószobájuk is a kertre nyílik.
– Hallották őket veszekedni?
– Nem veszekedtek.
Sokatmondó tekintettel néztek Harryra. Beletelt néhány másodpercbe, mire rájött, hogy mire céloznak, és legnagyobb bosszúságára érezte, ahogy a feje búbjáig elvörösödik.
– Ezek szerint kifejezetten jól működik a házasságuk?
– A teraszajtajuk egész nyáron sarkig nyitva áll, úgyhogy már viccelődtem is azzal, hogy csak fel kellene kúsznunk a tetőre, aztán simán leugorhatnánk az erkélyükre – vigyorgott Ruth. – Egy kicsit leskelődni. Nem nagy ügy, csak feláll az ember a korlátra, aztán az ereszcsatornán.
Futballpóló oldalba vágta lakótársát.
– De igazából erre semmi szükség – szedte össze magát Ruth. – Mivel Lisbeth profi... hogy is mondják ezt?
– Közvetítő – vágta rá Futballpóló.
– Az. Minden ott van a hangszalagjaiban, tudja?
Harry megvakarta a nyakát.
– Az az igazi dögös, rekedtes hang – tette hozzá Futballpóló visszafogott mosollyal.
 
Amikor Harry visszaért, Ivan és Ivan még mindig a lakás átkutatásánál tartott. Rendőr Ivan izzadt, kutya Ivan nyelve pedig májszínű nyakkendőként lógott nyitott pofájából.
Harry óvatosan leült az egyik fekvőalkalmatosságra, és megkérte Willyt, hogy mesélje el újra a történteket az elejéről. A férfi verziója a délután történtekről teljesen megegyezett Ruth és Futballpóló beszámolójával.
Harry látta a férfi tekintetén a teljes elkeseredettséget. Gyanítani kezdte, hogy amennyiben valóban bűncselekmény történt, akkor elképzelhető – elképzelhető -, hogy ez az eset lesz a szabályt erősítő kivétel. Ara ennél is erősebb volt azon meggyőződése, hogy Lisbeth hamarosan hazatér. Nem a férj volt, sőt, senki sem volt. Statisztikailag.
Beate időközben visszaért körútjáról. Beszámolója szerint a háznak mindössze két lakásában tartózkodtak otthon, és ők sem hallottak vagy láttak semmi különöset, sem a lépcsőházban, sem pedig az utcán.
Kopogtattak, Beate ajtót nyitott. Ez egyik járőrkocsis, egyenruhás rendőr volt az. Harry azonnal felismerte, ugyanez a tiszt volt szolgálatban az ullevĺlsvei lakásban. A férfi, Harryt egy pillantásra sem méltatva, azonnal Beatéhez fordult:
– Beszéltünk mindenkivel az utcán és a Kiwiben, átfésültük a szomszédos kapualjakat és átjárókat. Semmi. Mivel szinte mindenki vakáción van, az utca gyakorlatilag kihalt, úgyhogy a hölgyet simán berángathatták egy autóba anélkül, hogy bárki észrevette volna.
Harry érezte, ahogy Willy Barli összerázkódik mellette.
– Esetleg ellenőrizhetnénk a környéken lévő külföldieket meg a bódéikat – vetette fel a tiszt, és megvakarta a fülét a kisujjával.
– Miért pont őket? – érdeklődött Harry.
A tiszt végre Harry felé fordult és az utolsó szót erőteljesen megnyomva megkérdezte:
– Talán nem olvasta a bűnügyi statisztikákat, főtiszt?
– Dehogynem – válaszolta Harry. – És ha az emlékezetem nem csal, a boltok egészen a lista alján szerepeltek.
A rendőr a kisujját tanulmányozta.
– Tudok pár dolgot az arabokról, és szerintem maga is, főtiszt. Az ő szemükben ha egy nő bikiniben jelenik meg, az azt jelenti, hogy kifejezetten esedezik azért, hogy elkapják. Hogy úgy mondjam, szinte kötelességüknek érzik.
– Valóban?
– Csak mert ezt mondja a vallásuk.
– Tartok tőle, hogy kissé keveri az iszlámot és a kereszténységet.
– Ivan és én végeztünk idebenn – jelentette a kutyás járőr, aki ebben a pillanatban ért le a lépcsőn.
– Találtunk néhány szelet karajt a szemetesben, ezenkívül semmi. Amúgy járt a lakásban mostanában másik kutya is?
Harry Willyre pillantott, aki csak némán megrázta a fejét.
Ivan az előszobában úgy reagált, mintha lett volna ott egy másik kutya, pedig nem volt ott semmi. Felmennénk szétnézni a padlástérbe. Valaki megmutatná az utat?
– Persze – állt fel Willy.
Amikor eltűntek az ajtóban, a rendőrtiszt Beatéhoz fordult és megkérdezte, szükségük van-e még rá.
– A főnököt kérdezze – válaszolta a lány.
– Elaludt – intett a férfi vigyorogva Harry irányába, aki a római fekvőszéket tesztelte.
– Hadnagy – szólalt meg Harry anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét -, jöjjön közelebb, legyen szíves.
A rendőrtiszt széles terpeszben megállt Harry előtt és az övébe dugta a hüvelykujját.
– Igen, főtiszt?
Harry kinyitotta az egyik szemét:
– Ha még egyszer hagyja Tom Waalernek, hogy rábeszélje magát, hogy jelentést nyújtson be rólam, gondoskodni fogok róla, hogy rendőri pályafutásának további részét kizárólag a járőrkocsi kormánya mögött töltse. Megértette, hadnagy?
A rendőr arcizma jól láthatóan megrándult. Mire kinyitotta a száját, Harry már a legrosszabbra is felkészült. A tiszt hangja viszont halk volt és nyugodt:
– Először is: nem ismerek semmiféle Tom Waalert. Másodszor: kötelességemnek érzem jelenteni, ha egy rendőrségi alkalmazott veszélybe sodorja magát és kollégáit azzal, hogy ittasan jelenik meg szolgálatban. Harmadszor pedig: mindig is járőrként kívántam dolgozni. Leléphetek, főtiszt?
Harry küklopszszemével a rendőrtisztre meredt. Majd behunyta a szemét, és nyelt egyet, mielőtt válaszolt:
– Tessék.
Amikor meghallotta a lakásajtó csapódását, felnyögött. Innia kell valamit. De nagyon sürgősen.
– Jön? – kérdezte Beate.
– Menjen csak – válaszolta Harry. – Én még maradok egy kicsit, és segítek az Ivanoknak körülszaglászni az utcán, ha végeztek a padláson.
– Biztos benne?
– Teljesen.
 
Harry felment a lépcsőn és kilépett a teraszra. A fecskéket figyelte, miközben a hátsó kertre nyíló ablakokból kiszűrődő hangokat hallgatta. Felemelte a borosüveget az asztalról. Egy kevéske lötyögött még az alján. Kiürítette az üveget, majd intett Ruthnak és Futballpólónak, akik újra az erkélyen ücsörögtek, és visszament a lakásba.
Azonnal érezte, ahogy kinyitotta a hálószoba ajtaját. Már többször feltűnt neki, de sosem jött rá, honnan az a nyugalom, ami vadidegen emberek hálószobájából árad.
Itt is látszottak még a felújítás nyomai.
A ruhásszekrényhez egy levett tükrös szekrényajtót döntöttek, a megvetett dupla ágy mellett pedig egy nyitott szerszámosláda hevert. Az ágy fölött egy Willyt és Lisbethet ábrázoló kép lógott. Harry nem nézte meg túl alaposan a fotót, amit Willy a járőrnek mutatott, most azonban igazat adott Ruthnak: Lisbeth valóban egy bombázó. Szőke haj, szikrázóan kék szem és vékony, szinte törékeny test. És legalább tíz évvel fiatalabb a férjénél. Nagyon barnának és boldognak tűntek a fotón, ami valószínűleg egy külföldi nyaraláson készült. A házaspár mögött egy régi, méltóságteljes épület és egy lovas szobor látszott. Talán valahol Franciaországban. Normandiában.
Harry lezökkent az ágy szélére, és meglepődve tapasztalta, hogy az megmozdul alatta. Vízágy. Hanyatt dőlt és érezte, ahogy az ágy felveszi teste formáját. Az ágynemű hűvösen simult meztelen karjához. Amikor megmozdult, a víz barátságosan csobogott a matracban. Behunyta a szemét.
Rakel. Egy folyón voltak. Nem, inkább egy csatornán. Egy kis folyami hajón ringatóztak lefelé, aminek két oldalát csobogva nyaldosták a hullámok. Ott voltak a fedélzeten, Rakel mozdulatlanul feküdt mellette az ágyon. Csendben nevetett, amikor Harry a fülébe suttogott. Most úgy tett, mintha aludna. Szeretett úgy tenni, mintha aludna. Szinte közös játékuk lett. Harry az oldalára gördült, hogy ránézzen. Pillantása először a tükrös szekrényajtóra esett, ami az egész ágyat visszatükrözte. Aztán megpillantotta a nyitott szerszámosládát. A legtetején egy zöld nyelű véső feküdt. Felemelte a szerszámot. Könnyű volt és kicsi, nem volt rajta egy cseppnyi rozsdafolt sem a finom vakolatréteg alatt.
Éppen vissza akarta tenni a vésőt a ládába, amikor hirtelen megfagyott a mozdulata.
A szerszámosládában egy testrész hevert. Már más tetthelyen is látott ilyesmit. Levágott nemi szervek. Eltelt egy hosszú másodperc, mire rájött, hogy a bőrszínű, igencsak valósághű pénisz egy dildó volt.
A vésőt még mindig a kezében tartva visszagördült a hátára és nyelt egyet.
Ennyi év után, s egy olyan munkakörben, ahol az ember nap mint nap mások holmija között és magánéletében turkál, egy dildó igazán nem volt sokkoló. Nem is emiatt kellett nyelnie.
Itt – ebben az ágyban.
Most azonnal innia kell valamit.
A hangokat visszaveri a belső udvar.
Rakel.
Igyekezett nem gondolni semmire, de már késő volt. A nő hozzásimuló teste.
Rakel.
Már ott is volt az erekció. Harry behunyta a szemét és érezte, ahogy a nő keze – az alvó öntudatlan, véletlen mozdulatával – elindul és a hasán megpihen. Csak ott fekszik a hasán, mintha nem is akarna elmozdulni onnan sehová. A fülében érzi meleg, szuszogó lélegzetét. A csípőjét, ami egyetlen érintésére azonnal mozogni kezdene. Apró, puha mellét az érzékeny bimbókkal, melyek már attól azonnal megmerevednek, ha csak rájuk lehel. Hüvelyét, ami befogadná és elemésztené. A torka összeszorult, mintha sírás fojtogatná.
Harry összerázkódott, amikor odalenn becsapódott az ajtó. Felült, elsimította a paplant, aztán felállt és a tükörbe pillantott. Kezével erősen megdörgölte az arcát.
Willy ragaszkodott hozzá, hogy velük menjen az utcára, ott akart lenni, ha Ivan, az eb, valami nyomra bukkan.
Amikor kiértek a Sannergatára, egy piros autóbusz hangtalanul kigurult mellettük a megállóból. Egy kislány Harryra bámult a hátsó ablakból, kerek arcocskája egyre kisebb és kisebb lett, ahogy a busz eltűnt a Rodelřkka irányában.
Elmentek a Kiwi üzletig, majd vissza, a kutya azonban semmilyen nyomot nem jelzett.
– Ez még nem jelenti azt, hogy a felesége nem járt itt – magyarázta Ivan. – Egy belvárosi utcán, ahol autók közlekednek, és több gyalogos is megfordul, nehéz kiválasztani egy személynek a szagát.
Harry körülnézett. Úgy érezte, mintha figyelné valaki, az utca azonban teljesen kihalt volt, csupán a házak homlokzatán sorakozó ablakokban visszatükröződő sötét eget és a napot látta. Alkeszparanoia.
– Nos – jegyezte meg Harry -, akkor egyelőre nem tudunk többet tenni.
Willy elkeseredve nézett rá.
– Minden rendben lesz – próbálta Harry megnyugtatni.
Willy válasza olyan színtelen volt, mint egy időjárás-jelentés:
– Nem. Semmi nem lesz rendben.
– Ivan, gyere ide! – kiáltotta a rendőrtiszt, és megrántotta a kutya pórázát. Az állat egy Golf első lökhárítója alá dugta a pofáját, ami a járda mellett parkolt.
Harry megveregette Barli vállát, s igyekezett elkerülni a férfi kutató pillantását:
– Az összes járőrkocsit értesítettük. Amennyiben a felesége nem kerül elő éjfélig, körözési parancsot adunk ki. Oké?
Willy nem válaszolt.
Ivan pórázát rángatva ugatta a Golfot.
– Várjon egy pillanatot – szólalt meg a kutyás járőr, azzal négykézlábra ereszkedett és bekukucskált az autó alá.
– Jézusom – nyögte, és egyik karját a kocsi alá nyújtotta.
– Talált valamit? – kérdezte Harry.
A rendőr megfordult. Egy magas sarkú női cipőt tartott a kezében. Harry hallotta, ahogy Willy felzokog mögötte, és megkérdezte tőle:
– A felesége cipője, Willy?
– Semmi sincsen rendben – hajtogatta a férfi. – Semmi sincsen rendben.

Tizedik fejezet
Csütörtök és péntek. Lidérc
 
Csütörtök délután egy piros postásautó fékezett le a rodeløkkai postahivatal előtt. A postaláda tartalmát egy zsákba ürítették, amit aztán visszadobtak az autóba, és egyenesen a Biskop Gunnerus 14. alatti Levélcentrumba, ismertebb nevén a Postgirobyggetbe hajtottak vele. Még ugyanezen az estén a Levélcentrum logisztikai csarnokában a küldeményeket méret szerint szétválogatták, így a barna, párnázott boríték a többi C5-ös méretű levél között landolt. A boríték több kézen is átment, de természetesen sem ekkor, sem a földrajzi szortírozás során – amikor is előbb az østlandi, majd a 0032-es irányítószámmal ellátott dobozba került – nem szentelt neki senki különösebb figyelmet.
Mire a levél végül egy piros postakocsi hátuljában lévő postazsákban landolt, készen arra, hogy másnap reggel kikézbesítsék, már késő este volt és az oslóiak többsége rég az igazak álmát aludta.
 
– Minden rendben lesz – mondta a fiú, és megpaskolta a kerek arcú lányka fejét. Érezte, ahogy a kislány hosszú, vékony szálú haja a kezéhez tapad. Elektromos.
Tizenegy éves volt, a kishúga pedig hét. Anyjuknál voltak az imént a kórházban, látogatóban.
Megérkezett a lift, kinyílt az ajtaja. Egy fehér kabátos férfi félrehúzta a rácsot, rájuk mosolygott és kilépett a fülkéből. A gyerekek beszálltak.
– Miért olyan öreg ez a lift? – kíváncsiskodott a kislány.
– Mert ez egy nagyon régi ház – válaszolta a fiú, és berántotta a rácsot.
– Ez egy kórház?
– Nem egészen – mondta a fiú, és megnyomta a földszint gombját. – Ez egy olyan ház, ahol az emberek egy kicsit kipihenhetik magukat, ha nagyon elfáradtak.
– A mama fáradt?
– Igen, de minden rendben lesz. Nem szabad az ajtóhoz dőlni, Søs.
– Mi?
A lift ugrott egyet induláskor, és a kislány hosszú, szőke haja mozogni kezdett. Elektromos, gondolta, és csak nézte, ahogy a haj lassan a magasba emelkedik a húga fejéről. A kislány a fejéhez kapott és sikoltott. Vékony, éles sikoly volt, amitől szinte megfagy az ember ereiben a vér. A haja feszesen lógott a rácson kívül. Valószínűleg a liftajtó csípte be. A fiú mozdulni próbált, de mintha ő maga is megbénult volna.
– Papa! – sikoltotta a kislány, és lábujjhegyre állt.
De papa már előrement, hogy elhozza az autót a parkolóból.
– Mama! – sikoltotta a kislány, amikor felemelkedett a lift padlójáról. De mama az ágyban fekve mosolygott rájuk sápadtan. Csak ő volt ott. A kislány lábai a levegőben kalimpáltak, miközben kezével a saját hajába kapaszkodott.
– Harry!
Csak ő. Csak ő mentheti meg. Ha egyáltalán képes lenne megmozdulni.
– Segítség!
Harry egy rándulással felült az ágyban. A szíve úgy zakatolt, mint egy gyorsvonat.
– A rohadt életbe! – hallotta saját rekedt hangját, és visszaejtette fejét a párnára.
A függöny szárnyai közötti résen át szürke fény szivárgott a szobába. Az éjjeliszekrényen vörösen világító digitális óra felé hunyorgott. 04.12. Átkozott nyári éjszaka. Átkozott lidércnyomás.
Feltápászkodott az ágyból és kibotorkált a vécére. A vizelet hangos csobogással érte el a csészében összegyűlt vizet. Harry mereven maga elé bámult. Tudta, hogy nem fog tudni visszaaludni.
A hűtőszekrény, egy üveg alkoholmentes sörtől eltekintve, ami tévedésből landolt a bevásárlókocsijában, teljesen üres volt. Kinyitotta a konyhaszekrényt. Egy sereg whiskys- és sörösüveg meredt rá némán, vigyázzállásban. Mind üres. Hirtelen dührohamában felborította az összeset, és még azután is hosszan hallotta a csörömpölést, hogy becsapta a szekrényajtót. Újra az órára pillantott. Péntek reggel volt. Péntek, vagyis kilenctől hatig. Ami azt jelenti, hogy az italbolt nyitásáig még legalább öt óra van hátra.
Harry leült a nappaliban a telefon mellé és beütögette Øystein Eikeland számát.
– Oslo Taxi.
– Na, milyen a forgalom?
– Harry?
– Jó estét, Řystein!
– Hát, annyira azért nem nevezném jónak. Már egy fél órája nem volt semmi fuvarom.
– Mindenki nyaral.
– Tudom. A tulaj is elhúzott a kragerři nyaralójába, és rám hagyta Oslo legócskább tragacsát. És Észak-Európa legunalmasabb városát. Komolyan mondom, az egész város olyan, mintha neutronbombát dobott volna rá valaki.
– Nem is tudtam, hogy ennyire zavar, ha nem kell beleizzadnod a munkába.
– Öregem, izzadok, mint egy disznó! Ez a zsugori szemétláda légkondi nélküli kocsit vett. A francba, műszak után annyit iszom, mint egy teve, csak hogy pótoljam a folyadékveszteséget. Az pedig nem kevés pénz, gondolhatod. Tegnap például többet vedeltem el, mint amennyit egész nap összekerestem.
– Igazán nagyon sajnálom.
– Mégiscsak a kódfeltörés mellett kellett volna maradnom.
– Á, a hackelésre gondolsz? Ami miatt kirúgtak a DnB-ből, és hat hónap felfüggesztettet kaptál?
– Oké, oké, de abban legalább jó voltam. Ez meg... Egyébként a főnök úgy döntött, hogy még az eddiginél is kevesebbet fog vezetni, de én már így is tizenkét órákat ülök a kormány mögött, és egyszerűen képtelenség másik sofőrt felhajtani. Tényleg, nincs kedved beszállni a taxibizniszbe?
– Kösz, majd átgondolom.
– Mit akarsz?
– Szükségem van valamire, amitől aludni tudok.
– Menj orvoshoz.
– Azon már túl vagyok. Írt fel Imovanét, valami altatót. De nem használt semmit. Erősebbet meg nem hajlandó adni.
– Hát, öregem, nem érdemes piaszagúan beállítani a háziorvoshoz, amikor épp Rohypnolt akarsz felírattatni vele.
– Azt mondta, hogy túl fiatal vagyok az erősebb altatókhoz. Neked van valamid?
– Rohypnol? Megőrültél? Az illegális. De van Flunipamom, az majdnem ugyanazt tudja. Egy fél tabletta totál kiüt.
– Oké. Most egy kicsit le vagyok égve, de amint megjön a fizetésem, megkapod a pénzed. Az álmokat is visszafogja?
– He?
– Álmodni sem fogok?
A vonal másik vége egy hosszú másodpercre elcsendesült.
– Tudod mit, Harry? Most, hogy jobban utánagondoltam, épp ki vagyok fogyva a Flunipamból. Különben is, elég veszélyes a cucc. És egyébként sem szünteti meg az álmokat. Sőt.
– Te most szórakozol velem.
– Lehet, de ettől függetlenül neked nem Flunipamra van szükséged. Próbálj meg inkább egy kicsit lazítani. Tarts egy kis szünetet.
– Tartsak szünetet? Te is nagyon jól tudod, hogy nem tarthatok szünetet.
Harry hallotta, hogy kinyílik a taxi ajtaja, aztán Øystein hangját, ahogy elküldi az utast a fenébe, majd visszatér a telefonhoz:
– Rakelról van szó?
Harry nem válaszolt.
– Szakítottatok?
Harry valami recsegést hallott a vonalban. Biztosan az illegális rendőrségi rádióadó Øystein kocsijában.
– Hé, öregem! Nem lehetne, hogy esetleg válaszolj, amikor a gyerekkori cimborád épp afelől érdeklődik, hogy az életed teljesen romokban hever-e?
– Hát, úgy is mondhatjuk – válaszolta halkan Harry.
– Hogyhogy?
Harry nagy levegőt vett.
– Merthogy valójában én kényszerítettem Rakelt, hogy szakítson velem. Valami, amin nagyon sokáig dolgoztam, piszkosul gajra ment. Nem bírtam vele. Leittam magam, három napig teljesen ki voltam ütve, és a telefont sem vettem fel. A negyedik nap becsöngetett hozzám. Először dühös volt. Azt mondta, hogy nem szívódhatok fel csak úgy. Meg hogy Møller kérdezősködött utánam. Aztán megsimogatta az arcomat, és azt kérdezte, hogy szükségem van-e segítségre.
– Erre te kidobtad az ajtón, vagy valami ilyesmi, mi? Ismerlek már jól.
– Azt válaszoltam, hogy jól vagyok. De ettől csak még szomorúbb lett.
– Persze. Ez a lány szeret téged.
– Ő is ezt mondta. Meg azt is, hogy ezt nem tudja még egyszer végigcsinálni.
– Mit?
– Oleg apja alkoholista volt. Majdnem tönkretette mindhármójukat.
– És te mit válaszoltál?
– Hogy igaza van. És hogy jobb, ha távol tartja magát az ilyen fickóktól, mint én. Erre elkezdett sírni és elment.
– Most pedig rémálmaid vannak?
– Igen.
Řystein mélyet sóhajtott.
– Tudod mit, Harry? Csak egy dolog segíthet rajtad.
– Tudom – válaszolta Harry. – Egy golyó.
– Valójában azt akartam mondani, hogy te magad.
– Ezt is tudom. Felejtsd el, hogy hívtalak, Řystein.
– Már el is felejtettem.
Harry kiment a konyhába az alkoholmentes sörért, majd visszatért a füles fotelbe és rosszalló tekintettel méregette a címkét. A kupak halk sóhaj kíséretében pattant le az üvegről. A vésőt a dohányzóasztalra fektette. A nyele zöld volt, a vasat pedig finom, sárga vakolatréteg borította.
 
Pénteken hajnali hatkor az Ekebergåsen pereme fölött már rézsútosan lefelé tűzött a nap, és szikrázó fényben fürdette a kapitányság épületét. A recepción tespedő biztonsági őr hangosan ásított és felpillantott az Aftenposten mögül, amikor az első korán kelő bedugta azonosítóját a kártyaolvasóba.
– Azt írják, hogy ma még melegebb lesz – közölte az őr, aki nagyon megörült, hogy végre felbukkan valaki, akivel válthat néhány szót.
A magas, szőke férfi rápillantott véreres szemével, de nem válaszolt.
Az őr magában konstatálta, hogy bár mindkét lift a földszinten volt, a férfi mégis a lépcsőt választotta.
Aztán újra belemélyedt az Aftenposten cikkébe az asszonyról, aki fényes nappal tűnt el az előző hétvégén, és még mindig semmi nyoma sincs. Az újságíró, Roger Gjendem, Bjarne Møller osztályvezetőt idézte, aki megerősítette, hogy egy kocsi alatt, ami közvetlenül az eltűnt személy háza előtt parkolt, rábukkantak a nő egyik cipőjére, ami alátámasztja a rendőrség gyanúját, miszerint elképzelhető, hogy az asszony eltűnése mögött bűncselekmény állhat, bár ezt egyelőre még nem bizonyították.
 
Harry a leveles fakkokhoz menet lapozta át az újságot, majd ott magához vette a Lisbeth Barli utáni kutatásról az utóbbi két napban készült jelentéseket. Az irodában lévő rögzítőn öt üzenet várta – egy kivételével mind Willy Barlitól érkezett. Átverekedte magát a férfi üzenetein, melyek gyakorlatilag teljesen egyformák voltak: állítsanak rá több embert a keresésre, hogy felhajtott egy látó asszonyt és hogy a nyilvánosság elé akar állni és hajlandó egy nagyobb összeget felajánlani annak, aki segít Lisbeth nyomára akadni.
Az utolsó üzenetben mindössze valakinek a lélegzése hallatszott.
Harry visszatekerte a szalagot és újra lejátszotta.
Aztán még egyszer.
Lehetetlen volt megállapítani, hogy férfi vagy nő az illető. Azt pedig még kevésbé, hogy Rakel volt-e. A kijelző szerint a hívás ismeretlen számról érkezett, 22.10-kor. Ugyanezt szokta jelezni, amikor Rakel a holmenkollveieni készülékről hívja. Ha ő volt, akkor miért nem próbálta a mobiltelefonján vagy otthon elérni?
Harry átfutotta a jelentéseket. Semmi. Elolvasta őket még egyszer. Még mindig semmi. Aztán kiürítette az agyát és nekifogott még egyszer.
Amikor elkészült, az órára pillantott és visszament a fakkokhoz, hogy megnézze, érkezett-e időközben valami. Magához vett egy jelentést, ami az egyik nyomozótól jött, és áttette a megfelelő rekeszbe a Bjarne Møller részére címzett barna borítékot, majd visszament a szobájába.
A jelentés rövid volt és semmilyen érdemi információval nem szolgált.
Harry visszapörgette az üzenetrögzítő szalagját, megnyomta a lejátszás gombot és feltekerte a hangerőt. Behunyta a szemét és hátradőlt a székben. Megpróbálta felidézni Rakel lélegzését. Érezni a lélegzését.
– Idegesítő, amikor nem akarják, hogy felismerjük őket, mi?
Harry tarkóján nem a szavaktól, hanem az ismerős hangtól borzolódtak fel a hajszálak. Lassan körbefordult a széken, ami ettől sebzetten visított egyet.
Az ajtóból Tom Waaler mosolygott rá. Almát rágcsált és egy nyitott zacskót nyújtott Harry felé:
– Kérsz egyet? Ausztrál. Valami isteni íze van.
Harry megrázta a fejét anélkül, hogy levette volna a férfiról a pillantását.
– Bejöhetek? – kérdezte Waaler.
Mivel Harry nem válaszolt, belépett az irodába és behúzta maga mögött az ajtót. Megkerülte az asztalt, majd lezökkent a másik forgószékre. Hátradőlt és harsogva beleharapott a piros almába.
– Feltűnt már, hogy szinte mindig mi érkezünk elsőként a munkába, Harry? Különös, nem? Főleg, mivel mi megyünk haza utolsóként is.
– Ellen székén ülsz – mondta Harry.
Waaler megpaskolta a szék karfáját.
– Ideje, hogy beszéljünk egymással, Harry.
– Már beszélünk – válaszolta Harry szárazon.
Waaler a neoncső felé emelte az almát és fél szemével hunyorított.
– Nem túl lehangoló egy ablaktalan iroda?
Harry nem válaszolt.
– Az a hír járja, hogy továbbállsz – folytatta Waaler.
– Hír?
– Na igen, hírnek nevezni azért tényleg túlzás. Mondjuk úgy, hogy megvannak a magam forrásai. Már biztosan elkezdtél másfelé nézelődni. Biztonsági szolgálat, vagyonvédelem. Esetleg valami behajtócég? Egy jogi ismeretekkel rendelkező nyomozó után biztosan sok helyen kapkodnak.
A gyümölcs húsába hófehér, erős fogak mélyedtek.
– Bár lehet, hogy nincs túlságosan sok olyan hely, ahol értékelik az alkoholfüggőséget, az indokolatlan távollétet, a hatáskör átlépését, a feljebbvalóval szembeni engedetlenséget vagy a munkaadóval szembeni illojalitást.
Az állkapcsok egyre csak őröltek.
– De – fejtegette tovább Waaler – talán nem is olyan nagy baj, ha nem akarnak majd alkalmazni. Végül is úgysem tudnának különösebb kihívással járó feladatokat adni neked. Olyasvalakinek, aki az előbb felsoroltak ellenére már főtiszt volt, ráadásul a szakterületén a legjobbak között tartották számon. Meg amúgy sem fizetnének valami jól. És az azért mégiscsak számít, nem igaz? Hogy az embert megfizessék a munkájáért. Hogy legyen miből enni meg állni a rezsit. És hogy fussa egy sörre vagy akár egy üveg konyakra is. Esetleg whiskyre?
Harry csak most vette észre, hogy annyira erősen szorítja össze az állkapcsát, hogy szinte sajognak a fogtömései.
– A legjobb mégis az volna – folytatta Waaler -, ha az ember megengedhetne magának néhány extra dolgot is az alapvető kiadások mellett. Mondjuk hébe-korba egy nyaralást. A családdal. Például Normandiában.
Harry érezte, ahogy a fejében megpattan valami. Mint amikor kiég egy pici biztosíték.
– Te és én nagyon sok mindenben különbözünk, Harry. De ez nem jelenti azt, hogy ne tisztelegnék a szakértelmed előtt. Céltudatos vagy, agyafúrt, kreatív, a becsületességedhez sem férhet kétség, ezt mindig is így gondoltam. De elsősorban mentálisan vagy valami elképesztő. Ez pedig nagyon hasznos tulajdonság egy olyan társadalomban, ahol egyre keményebb a verseny. És sajnos a konkurencia nem mindig azokkal az eszközökkel él, amit mi szeretnénk. Ha mégis győzni akarunk, kénytelenek vagyunk ugyanazokat az eszközöket használni, amit konkurenseink. Ja, és még valami... – halkította le Waaler a hangját. – Az embernek a megfelelő csapatban kell játszania. Abban a teamben, amellyel győzni fog.
– Mit akarsz, Waaler?
Harry érezte, hogy megremeg a hangja.
– Segíteni akarok neked – emelkedett fel Waaler a székből. – Nem kell ennek így lennie, mint ahogy most állnak a dolgok, tudod...
– Mármint hogy?
– Így, hogy te és én ellenségek vagyunk. Meg hogy a bűnügyi igazgatónak alá kell írnia azt a papírt. Érted már?
Waaler az ajtóhoz lépett.
– És hogy soha nincs lehetőséged rá, hogy valami jót tegyél magaddal és azzal, akit szeretsz...
A kilincsre tette a kezét.
– Gondold át, Harry. Csak egyvalami segíthet rajtad odakinn a dzsungelben.
Egy golyó, gondolta Harry.
– Te magad – mondta Waaler, és eltűnt.

Tizenegyedik fejezet
Vasárnap. Búcsú
 
Az ágyon fekve cigarettázott, és az alacsony komód előtt álló férfi hátát tanulmányozta. Ahogy a lapockái mozogtak, a mellény selymén fekete és kék árnyalatok csillantak meg. Pillantása a tükörre siklott. Nézte, ahogy a férfi gyengéd és biztos mozdulatokkal megköti a nyakkendőjét. Szerette a férfi kezét. Szerette nézni, ahogy mozog.
– Mikor jössz vissza? – kérdezte a nő, és kissé dacosan előrebiggyesztette alsó ajkát.
A pillantásuk összefonódott a tükörben. A mosolya is gyengéd volt és biztonságot sugárzott..
– Amint tudok, kedvesem.
Senki sem ejtette úgy azt a szót, hogy „kedvesem”, mint a férfi. Liebling. Azzal a különös akcentussal és éneklő hanglejtéssel, amitől szinte újra megkedvelte a német nyelvet.
– Remélhetőleg holnap, az esti géppel – válaszolta a férfi. – Vársz majd rám?
A nő képtelen volt visszafojtani a mosolyát. Aztán mindketten elnevették magukat. A fene vigye el, mindig sikerül neki.
– Biztos vagyok benne, hogy Oslóban egy rakás barátnő vár rád – jegyezte meg a nő.
– Hát, ezt én is nagyon remélem.
A férfi begombolta a mellényét, majd levette a zakóját a szekrényen lógó vállfáról.
– Kivasaltad a zsebkendőimet, kedvesem?
– A bőröndbe tettem őket a zoknik mellé – felelte a nő.
– Csodás.
– Fogsz találkozni valamelyikükkel?
A férfi nevetett, az ágyhoz lépett és a nő fölé hajolt:
– Te mit gondolsz?
– Nem tudom – fűzte a férfi nyaka köré a karját. – De mintha mindig női illatod lenne, amikor hazaérsz.
– Mert sosem vagyok olyan sokáig távol, hogy eltűnjön rólam az illatod, kedvesem. Mikor is találtam rád? Huszonhat hónapja? Már huszonhat hónapja hordozom az illatodat.
– És senki másét?
Beljebb fészkelte magát az ágyba és magával húzta a férfit is.
Az finoman megcsókolta.
– És senki másét. A repülőgép, kedvesem... – szabadította ki magát a férfi.
Nézte, ahogy visszamegy a komódhoz, kihúzza az egyik fiókot, kiveszi, majd a belső zsebébe gyűri az útlevelét meg a repülőjegyeket és begombolja a zakóját. Az egész egyetlen olajozott mozdulatsor volt, olyan könnyed hatékonysággal és biztonsággal végezve, ami a nő számára egyszerre tűnt nagyon érzékinek és ijesztőnek. Ha az egész nem ilyen ösztönös természetességgel történne, azt gondolná, hogy a férfi egész életében ezt gyakorolta. Hogy elmegy. Hogy elhagy valakit.
Ahhoz képest, hogy az utóbbi két évben milyen sokat voltak együtt, meglepően keveset tudott a férfiról, aki viszont soha nem titkolta, hogy előtte nagyon sok más nővel volt már együtt. Azt szokta mondani, azért, mert annyira kétségbeesetten kutatott utána. Minden nőt azonnal otthagyott, amint kiderült, hogy mégsem ő az, és fáradhatatlanul folytatta a keresést egészen addig a két évvel ezelőtti, szép őszi napig, amikor egymásra találtak a Grand Hotel Europában a Vaclávské námestín.
Ez volt a promiszkuitás legszebb formája, amiről valaha hallott.
Mindenesetre szebb, mint az övé, ami kizárólag a pénzről szólt.
– Tulajdonképpen mi dolgod van Oslóban?
– Üzlet – válaszolta a férfi.
– Miért nem akarod soha elmondani, hogy pontosan mivel foglalkozol?
– Mert szeretjük egymást.
Azután a férfi csendben behúzta maga mögött az ajtót, és már csak a lépcsőn kopogó léptei hallatszottak.
Újra egyedül. Behunyta a szemét és abban reménykedett, hogy az ágynemű megőrzi a férfi illatát addig, amíg vissza nem tér. Végigsimított a nyakláncán. Egy pillanatra sem vette le azóta, mióta a férfi megajándékozta vele, még fürdéskor sem. Ujjával a medált cirógatta és a férfi bőröndjére gondolt. A fehér, merev lelkészgallérra, amit a zoknik mellett látott. Miért nem kérdezte meg róla? Talán úgy érezte, hogy a férfi szerint már így is túl sokat kérdezősködik. Nem szabad felbosszantania.
Felsóhajtott, vetett egy pillantást az órára, aztán újra behunyta a szemét. Az egész napja üres volt. Mindössze egy kétórai időpont az orvosánál. Számolni kezdte a másodperceket, miközben újra és újra végigsimított a vörös színű, ötágú csillagot formázó gyémántfüggőn.
 
A VG címlapjának tanúsága szerint egy meg nem nevezett tévés híresség valamikor „rövid, ám igen heves” kapcsolatot ápolt Camilla Loennel. A cikkhez egy meglehetősen szemcsés fotót is mellékeltek, hogy ezzel nyomatékosítsák a cikk homályos célozgatásait az állítólagos kapcsolat részleteit illetően. A kép Camillát ábrázolta aprócska bikiniben egy nyaraláson.
A Dagbladet ugyanezen a napon interjút közölt Lisbeth Barli nővérével, Toya Haranggal, aki a „Folyton lelépett” szalagcím alatt a húga gyermekkori viselkedését taglalta, ezzel próbálva kimutatni, hogy az eltűnés oka Lisbeth személyiségében keresendő. „A Spinnin’ Wheelsből is lelépett, akkor most miért ne tehette volna meg újra?” – nyilatkozta.
Az interjúhoz mellékelt fotón az együttes kisbusza előtt pózolt, cowboykalapban. Mosolygott. Harry úgy tippelte, hogy ezt később alighanem megbánta.
– Egy sör lesz.
Lezökkent az Underwater egyik bárszékére, és magához ragadta a VG-t, amiből megtudta, hogy a Valle Hovinban meghirdetett Springsteen-koncertre minden jegy elkelt. Annyi baj legyen. Amúgy sem rajongott különösebben a stadionkoncertekért, másrészt pedig egyszer már volt ilyenen. Tizenötéves korában Øysteinnel belógtak a Drammenshallba két hamis Springsteen-jeggyel, amit cimborája készített. Akkoriban voltak a csúcson. Mind Springsteen, mind Øystein és ő maga.
Harry félresöpörte az újságot és kinyitotta a Dagbladetet Lisbeth nővérének a fotójánál. A testvérek közötti hasonlóság szembeötlő volt. Harry nemrég felhívta a nőt Trondheimben, de semmit nem tudott meg tőle. Jobban mondva, semmi használhatót. Hogy a beszélgetés mégis több mint húsz percesre nyúlt, az igazán nem rajta múlott.
A nő kifejtette neki, hogy a keresztnevében a második szótagon van a hangsúly. Toy-a. És hogy nem Michael Jackson nővéréről, LaToyáról nevezték el, mert az ő nevében a hangsúly az első szótagra esik.
Lisbeth négy nappal ezelőtt tűnt el, és az ügy – tömören fogalmazva – megfeneklett.
Csakúgy, mint a Camilla Loen-ügy. Beate is teljesen letört. Egész hétvégén a szabadságolások miatt foghíjas technikai csoportnak segített. Remek lány ez a Beate. Kár, hogy végül teljesen hiába gürcölt.
Camilla minden kétséget kizáróan társaságkedvelő fiatal nő volt, és bár nagyjából sikerült feltérképezniük, kikkel találkozott a gyilkosság előtti héten, mégsem találtak semmilyen kapaszkodót, ami előbbre lendítette volna az ügyet.
Harry tulajdonképpen úgy tervezte, hogy megemlíti Beatének Waaler látogatását az irodájában és arra irányuló, félig-meddig nyílt ajánlatát, hogy Harry adja el neki a lelkét. De néhány okból kifolyólag másként döntött. Van a lánynak így is elég dolga. Ha meg Harry Mřllerhez fordulna, az csak vitába fulladna, így ezt az ötletet azonnal el is vetette.
Már félig kiürítette a korsóját, amikor észrevette a nőt. Egyedül üldögélt az egyik fal melletti asztalnál a félhomályban. Félmosollyal az arcán egyenesen Harryra szegezte pillantását. Az asztalon egy pohár sör állt, két ujja között pedig egy cigaretta füstölgött.
Harry magához vette korsóját, és odament a nő asztalához.
– Leülhetek?
Vibeke Knutsen az üres szék felé intett.
– Mit csinál maga itt?
– A közelben lakom – válaszolta Harry.
– Erre már rájöttem, de azelőtt sosem láttam itt.
– Nem. A múlt héten, egy bizonyos incidenst illetően, meglehetősen eltérő véleményre jutottunk a törzshelyemmel.
– Kitiltották? – nevette el magát rekedten a nő.
Harrynak tetszett a nevetése. És csinosnak találta. Talán a smink miatt. És persze a félhomálynak is szerepe lehetett benne. Mi még? Tetszett neki a nő szeme, tele volt játékossággal. Gyermeki és egyszerre okos pillantás. Pont, mint Rakelé. De a hasonlóság ennyiben ki is merült. Rakelnek keskeny, érzékeny szája volt, Vibeke egyébként is vastag ajkát pedig csak tovább hangsúlyozta a jajvörös rúzs. Rakel diszkrét eleganciával öltözködött, és vékony volt, mint egy balerina, híján a dús vonalaknak. Vibeke felsőjét ma tigriscsíkok borították, melyek legalább olyan hatékonyan vonzották a tekintetet, mint a leopárd- és zebraminta. Rakelen szinte minden sötét volt: a szeme, a haja és a bőre. Harry még sosem látott olyan izzó bőrt, mint az övé. Vibeke viszont vörös hajú volt és sápadt, meztelen, egymáson átvetett lába fehéren világított a félhomályban.
– És maga mit csinál itt egyedül? – kérdezte tőle Harry.
A nő vállat vont és belekortyolt a sörébe.
– Anders úton van valahol, és csak este jön meg. Úgyhogy gondoltam, én is elfoglalom magam egy kicsit.
– És messzire ment?
– Valahova Európába, tudja, hogy van ez. Sosem mondja meg, hogy merre jár.
– Mivel foglalkozik?
– Templomok és imaházak részére árusít mindenfélét. Oltárképeket, lelkészruhát, keresztet, ilyesmit. Használtan és újonnan.
– Hm. Egész Európában?
– Előfordul, hogy ha egy svájci gyülekezetnek új szószékre van szüksége, akkor Ålesundban készíttetik el. A régit pedig aztán Stockholmban vagy Narvikban restaurálják. Rengeteget utazik, többet van távol, mint otthon. Legalábbis az utóbbi időben. Tulajdonképpen az utolsó egy évben.
Vibeke beleszívott a cigarettájába és hozzátette:
– De tudja, ő nem hívő.
– Nem?
A nő megrázta a fejét, miközben a füst vastagon gomolygott kifelé az apró ráncokkal sűrűn szegélyezett vörös ajkak közül.
– A szülei pünkösdisták voltak, úgyhogy Anders ennek minden hozományával együtt nőtt fel. Én csak egy összejövetelükön voltam, de tudja, kifejezetten ijesztőnek találtam. A nyelveken szólást, meg ezeket a dolgokat. Maga volt már ilyen összejövetelen?
– Kétszer – felelte Harry. – A Filadelfia gyülekezetben.
– Megtérítették? Megszabadult a bűneitől?
– Nem. Egy fickót kerestem, aki megígérte, hogy tanúskodni fog az egyik ügyben.
– Hát igen, ha Jézust nem is, legalább az egyik tanúját megtalálta.
Harry megrázta a fejét.
– Azt mondták, hogy már nem jár a Filadelfiába, és a megadott címén sem lehet megtalálni. Nem, nem szabadultam meg.
Harry kiitta a sörét és a bár felé intett. A nő meggyújtott egy újabb cigarettát.
– Próbáltam elérni magát valamelyik nap – szólalt meg Vibeke. – A munkahelyén.
– Igen?
Harrynak eszébe jutott a néma üzenet a rögzítőjén.
– Igen. De azt mondták, hogy ez nem a maga ügye.
– Ha a Camilla Loen-ügyre gondol, az valóban nem az enyém.
– Úgyhogy azzal a másik pasassal beszéltem, aki ott volt nálunk. Azzal a felvágóssal.
– Tom Waalerrel?
– Igen. Meséltem neki néhány dolgot Camilláról. Olyasmiket, amikről nem beszélhettem, amikor nálunk járt.
– Miért nem?
– Mert Anders is ott volt.
Vibeke mélyen leszívta a füstöt.
– Ki nem állhatja, ha valami lekicsinylő megjegyzést teszek Camillával kapcsolatban. Teljesen felhúzza magát. Pedig igazából nem is ismertük.
– Miért mondana róla rosszat, ha egyszer nem is ismerte?
A nő megrántotta a vállát.
– Mondjuk, én egyáltalán nem tartottam becsmérlő megjegyzésnek. De Anders szerint az. Biztosan a neveltetése miatt. Azt hiszem, valójában úgy véli, hogy egy nő egész élete során csak egyetlen férfival szexelhet.
Vibeke elnyomta cigarettáját és halkan hozzátette:
– Ha egyáltalán.
– Hm. Ezek szerint Camilla több férfival is lefeküdt?
– Nem én mondtam.
– És honnan tudja? Ennyire gyenge a hangszigetelés?
– Nem, az épületen belül nem. Télen nem nagyon hallatszik semmi. De nyáron a nyitott ablakoknál, tudja, ezek a belső udvarok...
– ...kiválóan közvetítik a hangot.
– Pontosan. Anders ilyenkor mindig felkelt és bevágta az ablakot. És ha megjegyeztem, hogy na, most biztosan eljut a jóba, olyan ideges lett, hogy a nappaliban aludt.
– És azért keresett, hogy ezt elmesélje nekem?
– Igen. És van még valami. Volt egy telefonhívásom. Először azt hittem, hogy Anders az, de általában felismerem a háttérzajokat, amikor ő hív. Rendszerint az utcáról telefonál, amikor valamelyik európai városban utazgat. Mondjuk, ez azért vicces, mert a hangok igazából teljesen egyformák, mintha mindig ugyanonnan hívna. Mindegy. Most viszont teljesen más volt. Általában egyszerűen csak le szoktam csapni a kagylót és nem foglalkozom az ilyesmivel, de miután Camillával ez a dolog történt, Anders pedig úton van...
– Igen?
– Á, valójában annyira nem volt nagy kaland.
Vibeke fáradtan elmosolyodott. Harry szépnek találta a mosolyát.
– Csak valakinek a lélegzése hallatszott a kagylóban. De valahogy mégis ijesztőnek találtam. Ezért kerestem meg utána magát. Waaler azt ígérte, hogy utánanéz a dolognak, de biztosan nem tudták kideríteni, milyen számról jött a hívás. Van olyan, hogy ezek a gyilkosok visszatérnek a tetthelyre, nem?
– Szerintem ilyesmi csak a krimikben szokott megtörténni – válaszolta Harry. – Én nem nagyon törődnék vele.
A poharat forgatta a kezében. A gyógyszer lassan hatni kezdett.
– Maga és a párja nem ismerik véletlenül Lisbeth Barlit?
Vibeke szemöldöke kérdőn felemelkedett:
– Azt a nőt, aki eltűnt? Honnan kellene ismernünk?
Tényleg, honnan ismernék? – morfondírozott magában Harry, és maga sem tudta, miért tette fel a kérdést a nőnek.
Kilenc óra felé járt már, amikor az Underwater előtti járdára kiléptek.
Harrynak nagyon oda kellett figyelnie, nehogy elveszítse egyensúlyát.
– Tényleg itt lakom a közelben – mondta. – Mi lenne, ha...
Vibeke oldalra billentette a fejét és elmosolyodott:
– Ne mondjon olyasmit, amit később megbánhat, Harry.
– Megbánhatok?
– Az utolsó félórában kizárólag erről a Rakelról áradozott nekem. Már el is felejtette?
– Már mondtam, hogy Rakel nem akar engem.
– Nem, de maga sem engem akar, hanem Rakelt. Vagy egy Rakel-pótlékot.
Vibeke Harry karjára tette a kezét.
– Ha a dolgok másként állnának, még az is lehet, hogy meggondolnám. De így nem. Ráadásul Anders is hamarosan hazaér.
Harry vállat vont és oldalra lépett, hogy megtartsa az egyensúlyát.
– Akkor legalább hadd kísérjem el a kapuig – dünnyögte.
– Az kétszáz méter, Harry.
– Annyi még menni fog.
Vibeke hangosan felnevetett, és belekarolt Harryba.
Lassan végigsodródtak az Ullevĺlsveien, miközben az autók és az utasok nélküli taxik elúsztak mellettük, és az esti szellő simogatta a bőrüket, ahogy azt csak a júliusi Oslóban tudja. Harry a nő hangjának egyenletes zümmögését hallgatta, és azon gondolkodott, hogy vajon mit csinálhat most Rakel.
A fekete kovácsoltvas kapu előtt megálltak.
– Jó éjt, Harry!
– Hm. Lifttel megy?
– Miért?
– Semmi, semmi – Harry a nadrágzsebébe dugta a kezét, és megtántorodott. – Legyen óvatos! Jó éjszakát!
Vibeke elmosolyodott és odalépett hozzá. Harry mélyen beszippantotta az illatát, amikor a nő puszit nyomott az arcára.
– Talán egy másik életben, ki tudja? – suttogta Vibeke.
A kapu olajozott csattanással zárult be mögötte. Harry a kapu előtt álldogálva igyekezett felidézni a hazautat, amikor az egyik kirakatban valami felkeltette a figyelmét. Nem a sírkövek választéka, hanem valami, ami a kirakatüvegben tükröződött. Egy piros autó az úttest túlsó oldalán. Ha egy kicsit jobban érdekelték volna az autók, talán azt is tudta volna, hogy az exkluzív játékszer egy Tommykaira ZZ-R.
– Elmész te a francba – suttogta Harry, és lelépett az úttestre. Egy taxi hangos dudálással kerülte ki. Átdülöngélt a sportkocsihoz, és lecövekelt a sofőr oldala mellett. A sötétített üveg hangtalanul lesiklott.
– Mi a nyavalyát csinálsz te itt? – sziszegte Harry. – Utánam kémkedsz?
– Jó estét, Harry – ásított Tom Waaler. – Camilla Loen lakása előtt őrködöm. Figyelem, hogy kik járkálnak errefelé. Mert tudod, az, hogy a tettes visszatér a helyszínre, nem csak egy városi legenda.
– Ó, dehogynem – válaszolta Harry.
– Viszont pillanatnyilag – mint talán te is tudod – ez az egyetlen, amire támaszkodhatunk. A pasas gyakorlatilag semmilyen támpontot nem hagyott nekünk.
– A gyilkos – javította ki Harry.
– Az. Vagy a gyilkos nő.
Harry vállat vont, és tett egy lépést oldalra. Az anyósülés melletti ajtó felpattant.
– Ugorj be, Harry. Beszélni akarok veled.
A nyitott ajtó felé hunyorgott. Habozott. Egy oldallépéssel megpróbálta megtartani az egyensúlyát. Aztán megkerülte a kocsit, és beült.
– Gondolkodtál a dolgon? – kérdezte Waaler és lehalkította a zenét.
– Igen, gondolkodtam – felelte Harry kényelmetlenül fészkelődve a szűk kagylóülésben.
– És sikerült megtalálnod a megfelelő választ?
– Úgy tűnik, odáig vagy a piros, japán sportkocsikért – Harry felemelte a kezét, és keményen a műszerfalra csapott. – Masszív kis darab. Mondd csak... – Harry igyekezett tisztán artikulálni. – Ugyanebben a kocsiban ültél Sverre Olsennel is, a Grünerløkkán azon az estén, amikor Ellent meggyilkolták?
Waaler hosszan nézte Harryt, mielőtt válaszolt.
– Harry. Fogalmam sincs róla, hogy miről beszélsz.
– Nincs? Tudtad, hogy Ellen rájött, te állsz a fegyvercsempész banda mögött, nem igaz? Gondoskodtál róla, hogy Sverre Olsen megölje, mielőtt továbbadhatná ezt valakinek. És amikor megtudtad, hogy Sverre Olsen nyomában vagyok, odarohantál és megrendezted, hogy úgy tűnjön, mintha a letartóztatáskor pisztolyt ragadott volna. Pontosan úgy, mint azzal a fickóval a konténerkikötőben. Úgy látszik, az a specialitásod, hogy a kellemetlenné vált gyanúsítottakat likvidálod.
– Részeg vagy, Harry.
– Két évem ment rá, hogy valami kézzelfogható bizonyítékot találjak ellened, Waaler, tudtad?
Waaler nem válaszolt.
Harry elnevette magát és újra a műszerfalra sózott, ami vészjóslóan megreccsent.
– Hát persze, hogy tudtad! Hiszen a koronaherceg mindent tud. Hogy jöttél rá? Mesélj!
Waaler kinézett az oldalsó ablakon. A kebabbüféből egy férfi lépett ki, körülnézett, majd elindult a Szentháromság-templom irányába. Egyikük sem szólalt meg, amíg a férfi be nem fordult a temető és a kórház közötti utcába.
– Rendben – mondta halkan Waaler. – Gyónhatok, ha ezt akarod. De azt ne felejtsd el, hogy aki gyóntat, könnyedén kellemetlen dilemmák között találhatja magát.
– Én aztán igazán jóban vagyok a kellemetlenségekkel.
– Sverre Olsen csak azt kapta tőlem, amit megérdemelt.
Harry lassan Waaler felé fordult, aki félig lehunyt szemmel ült, az ülés támlájának döntve fejét.
– De nem azért, mert attól féltem, hogy leleplezi, hogy kapcsolatban állunk egymással. Vagyis az elméletednek ez a része sántít.
– Valóban?
Waaler felsóhajtott.
– Belegondoltál már abba, hogy az olyan embereket, mint mi, mi ösztönzi arra, hogy azt tegyék, amit tesznek?
– Mást sem csinálok – mondta Harry szárazon.
– Mi az első dolog, amire emlékszel, Harry?
– Az első mi?
– Az első dolog, amire én emlékszem, az az, ahogy esténként apám az ágyam fölé hajolt.
Waaler végigsimított a kormányon.
– Négy- vagy ötéves lehettem. Dohány- és biztonságszagot árasztott. Tudod, amilyen illatuk az apáknak szokott lenni. Rendszerint akkor ért haza, amikor már ágyban voltam, és tudtam, hogy reggel jóval azelőtt elmegy dolgozni, mint hogy én felébrednék. És azt is tudtam, hogy ha kinyitom a szememet, akkor elmosolyodik, megpaskolja a fejemet és kimegy, hogy ne zavarja az álmom. Ezért aztán úgy tettem, mintha aludnék, csak hogy egy kicsit tovább maradjon mellettem. Csak olyankor árultam el magam, amikor a disznófejű asszonyról álmodtam, aki az utcákat rója gyerekvér után kutatva. Olyankor, amikor felállt mellőlem, mindig kértem, hogy maradjon még egy kicsit. Ott ült, én pedig nyitott szemmel feküdtem, és csak néztem őt sokáig. A te apáddal is így volt, Harry?
Harry megrántotta a vállát.
– Az én apám tanár volt. Folyton otthon ült.
– Aha, szóval középosztálybeli a családod.
– Valahogy úgy.
Waaler bólintott.
– Az én apám kisiparos volt. Éppen úgy, mint a két legjobb cimborámé, Geiré és Solóé. Ugyanabban a bérházban laktak, pontosan fölöttünk. Oslo szürke, keleti szélén, a Gamlebyen városrészben, de egy rendezett, normális házban, ami az ipartestület birtokában volt. Nem tekintettük magunkat munkásosztálybelinek, inkább olyan vállalkozófélék voltunk. Sőt, Solo apjának még egy kis kioszkja is volt, ahol a családtagok dolgoztak felváltva. Innen származott Solo gúnyneve is, az üdítő után. A szomszédságunkban élő összes iparos keményen dolgozott. De senki nem olyan keményen, mint az apám. Reggeltől estig. Éjjel és nappal. Olyan volt, mint egy gép, amit csak vasárnaponként kapcsolnak le. Egyik szülőm sem volt kifejezetten vallásos, bár az apám fél éven keresztül hallgatott teológiát esti tagozaton, mert a nagyapám lelkészt szeretett volna faragni belőle. De amikor a nagyapám meghalt, apám azonnal abbahagyta az iskolát. Ettől függetlenül minden vasárnap elmentünk a Vålerenga-templomba, utána pedig apám elvitt minket kirándulni az Ekebergre vagy Østmarkára. Öt óra felé már otthon voltunk, átöltöztünk és a nappaliban elfogyasztottuk a vasárnapi lakomát. Talán unalmasnak tűnik, de tudod, mit? Egész héten a vasárnapokat vártam. Aztán eljött a hétfő, és az apám újra eltűnt. Építkezéseken dolgozott és folyamatosan túlórázott. Olykor fehéren, néha szürkén, máskor pedig szénfeketén. Ebben a szakmában csak így lehet félretenni egy kis pénzt, mondogatta. Tizenhárom éves voltam, amikor a város nyugati felébe költöztünk egy almáskerttel körülvett házba. Apa azt mondta, hogy ott jobb lesz nekünk. Én voltam az egyetlen az osztályban, akinek a szülei nem jogászok, üzletemberek vagy orvosok voltak. Vagy valami hasonló. A szomszédunkban egy bíró lakott, a fia egyidős volt velem. Joakim. Apa abban reménykedett, hogy majd olyan leszek, mint ő. Mindig azt mondta, ahhoz, hogy egyszer majd bekerüljek ebbe a körbe, nagyon fontos, hogy legyenek olyan barátaim, akiktől megtanulhatom a társaság viselkedési formáit, nyelvezetét és íratlan szabályait. De sosem láttam a szomszédainkat, csak a kutyájukat, egy német juhászt, aki egész éjjel a verandájukon ugatott. Úgyhogy iskola után inkább elvillamosoztam a Gamlebyenbe, hogy Geirrel és Solóval találkozzam. Anya és apa egyszer meghívták az összes szomszédot grillpartira, de azok egytől egyig kimentették magukat, és udvariasan nemet mondtak. A mai napig emlékszem a szomszéd kertekből átszűrődő grillfüstre és hangos nevetésre arról a nyárról. Bennünket soha nem hívott meg egyikük sem.
Harry újra összpontosított, hogy ne akadjon össze a nyelve:
– Van valami csattanója is ennek a történetnek?
– Azt majd te eldöntöd. Hagyjam abba?
– A világért se. Úgysincs ma semmi nézhető a tévében.
– Egyik vasárnap szokás szerint templomba készültünk. Már kinn voltam az utcán és a szüleimre vártam, amikor észrevettem a német juhászt, aki szabadon engedve, morogva és ugatva rohangált fel-le a kerítés túloldalán. Nem tudom, miért, de odamentem és kinyitottam a kertkaput. Talán azt gondoltam, hogy azért olyan mérges, mert folyton egyedül van. A kutya rám ugrott, lelökött a földre és az arcomba harapott. Még ma is látszik a heg.
Waaler az arcára mutatott, de Harry nem látott semmit.
– A bíró ráordított a kutyára a verandáról, mire az eleresztett. Aztán rám parancsolt, hogy tűnjek el a kertjéből. Anya egész úton sírt, apa pedig szinte egy szót sem szólt, míg oda nem értünk az ügyeletre. Amikor hazaértünk, az arcomon egy vastag, fekete varrat húzódott az államtól egész a fülemig. Az apám átment a bíróhoz. Amikor visszatért, a tekintete sötét volt, és még annyit sem beszélt, mint előtte. Némán ettük meg a vasárnapi sültet. Azon az éjszakán felriadtam, de nem tudtam, hogy mitől. Néma csend volt. Aztán hirtelen rájöttem. A német juhász. Abbahagyta az ugatást. Aztán hallottam, hogy nyílik a ház ajtaja. Én pedig ösztönösen tudtam, hogy az a kutya soha többé nem fog ugatni. Amikor a hálószoba ajtaja halkan kinyílt, sietősen lehunytam a szememet, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy észre ne vegyem a kalapácsot. Apám dohány- és biztonságillatot árasztott. Én pedig úgy tettem, mintha aludnék.
Waaler lepöckölt a kormányról egy láthatatlan porszemet.
– Azért tettem, mert tudtuk, hogy Sverre Olsen elvette az egyik kollégánk életét. Ellenért tettem, Harry. Magunkért. Igen, embert öltem. Mi lesz, feljelentesz?
Harry nem válaszolt, csak maga elé meredt. Waaler behunyta a szemét.
– Csak közvetett bizonyítékaink voltak Olsennel szemben, Harry. Szabadlábra került volna. Ezt nem hagyhattuk. Te hagytad volna, Harry?
Waaler oldalra fordult, tekintete találkozott Harry merev pillantásával.
– Hagytad volna?
Harry nyelt egyet.
– Valaki együtt látod téged Sverre Olsennel a kocsidban. Valaki, aki hajlandó lett volna tanúskodni. De ezt bizonyára te is tudod, nem?
Waaler vállat vont.
– Többször is beszéltem Sverre Olsennel. Neonáci volt és bűnöző. Az a munkánk, hogy az ilyen embereket szemmel tartsuk, Harry.
– Aki látott benneteket, hirtelenjében mégsem akar tanúskodni. Beszéltél vele, ugye? Megfenyegetted, hogy tartsa a száját.
Waaler a fejét rázta.
– Erre nem tudok válaszolni neked, Harry. De ha úgy döntesz, hogy csatlakozol a csapatunkhoz, akkor lesz egy állandó szabály, mégpedig az, hogy csak annyit kell tudnod, amennyi a feladatod elvégzéséhez szükséges. Merevnek tűnhet, de működik. Mi működünk.
– Beszéltél Kvinsvikkel? – fújtatott Harry.
– Kvinsvik csak az egyik szélmalmod, Harry. Felejtsd el! Inkább magadra gondolj!
Közelebb hajolt Harryhoz és lehalkította a hangját:
– Mi vesztenivalód van? Nézz csak a tükörbe...
Harry önkéntelenül is hunyorgott.
– Ez az, látod? – nyugtázta Waaler. – Egy negyvenes alkoholista vagy munka, család és pénz nélkül.
– Utoljára kérdezem! – Harry kiabálni próbált, de túlságosan részeg volt. – Beszéltél... Beszéltél Kvinsvikkel?
Waaler visszahúzódott az ülésbe.
– Menj haza, Harry, és gondold át, ki a hibás ebben az egészben. A testület? Akik kiszipolyoztak, aztán kirúgtak, mert már nincs rád szükségük? A főnökeid, akik azonnal olajra lépnek, ha valami kellemetlenséget szimatolnak? Vagy talán te magad tehetsz erről az egészről? Te, aki évek óta azon gürizel, hogy Oslo utcáin valami rend legyen? Ráadásul egy olyan országban, amelyben a bűnözőket jobban védi az állam, mint a saját embereit. Te tényleg a szakma legjobbjai közé tartozol, Harry. A többséggel ellentétben te tehetséges vagy. Mégis te dolgozol éhbérért. Én az ötszörösét meg tudom neked adni, mint amennyit most keresel, de nem ez a lényeg. Én egy cseppnyi tekintélyt is kínálok, Harry. Méltóságot. Gondolkodj el ezen!
Harry megpróbált Waalerre fókuszálni, de a férfi arca szétfolyt előtte. A kilincs után tapogatózott, de nem találta. Nyavalyás japánok! Waaler áthajolt előtte és kilökte az ajtót.
– Tudom, hogy megpróbáltad megtalálni Roy Kvinsviket – mondta Waaler. – Hadd spóroljam meg neked a fáradságot. Igen, beszéltem Olsennel aznap este a Grünerlřkkán. De ez nem jelenti azt, hogy bármi közöm lenne Ellen halálához. Azért tartottam a számat, mert nem akartam tovább bonyolítani az ügyet. Tégy, amit akarsz, de hidd el: Roy Kvinsvik tanúskodása teljes mértékben érdektelen.
– Hol van?
– Változik bármi is, ha megtudod? Hinni fogsz nekem?
– Talán – válaszolta Harry. – Ki tudja?
Waaler felsóhajtott.
– Sognsveien 32. A volt mostohaapja alagsori lakásában lakik.
Harry megfordult és intett egy szembejövő taxinak.
– De ma este a Menna kórus próbáján van – tette hozzá Waaler. – Az csak egy rövid séta. A Gamle Aker gyülekezeti házban próbálnak.
– Gamle Aker?
– A Filadelfia gyülekezetről a Betlehemre váltott.
A taxi lefékezett, habozott, majd újra gázt adott és eltűnt a városközpont irányában. Waaler elvigyorodott.
– Nem kell ahhoz elvesztenie az embernek a hitét, hogy áttérjen, Harry.

Tizenkettedik fejezet
Vasárnap. Betlehem
 
Vasárnap este nyolc órakor Bjarne Møller ásított egyet, bezárta az íróasztala fiókját és lekapcsolta az asztali lámpát. Fáradt volt, de egyszersmind elégedett is. A gyilkosság és az eltűnési ügy kapcsán elcsitította a média leghevesebb kérdésrohamait, és egész hétvégén zavartalanul dolgozhatott. Az íróasztala szélén tornyosuló papírhalom csaknem felére apadt. Most pedig végre elindulhat haza, ahol egy kortynyi Jameson társaságában megnézheti a Beat for Beat ismétlését. Ujját a villanykapcsolón tartva vetett egy utolsó pillantást a letakarított asztalra. Ekkor fedezte fel a kipárnázott, barna borítékot. Homályosan rémlett neki, hogy még pénteken hozta be a fakkjából. Bizonyára a papírhalom mögött lapult eddig.
Habozott. Igazából várhatna reggelig. Megtapogatta a borítékot. A csomagoláson keresztül nem tudta azonosítani a tartalmát. Kinyitotta egy papírvágó késsel és belenyúlt. Nem volt benne kísérőlevél. Fejre állította a borítékot, de nem akart kijönni, ami benne volt. Erősen megrázta, és hallotta, ahogy valami leválik a műanyag bélésről. Ezután lekoppant az íróasztalra, elgurult a telefon irányába, és az ügyeleti lista tetején állt meg.
Bjarne Møllerre egy pillanat alatt rátört a gyomorgörcs. Összegörnyedt és levegő után kapkodott. Beletelt egy kis időbe, mire fel bírt egyenesedni és sikeresen beütött egy számot a telefonba. Ha nem lett volna ennyire magánkívül, azt is észrevette volna, hogy a telefonszám éppen azé volt, akinek a nevére a postán érkező tárgy rámutatott a listán.
 
Marit szerelmes volt.
Újra.
A gyülekezeti ház lépcsője felé pillantott. A fény, ami a bejárati ajtó betlehemi csillagot ábrázoló, kerek üvegablakán keresztül áradt kifelé, éppen az új fiú arcára esett. Roy. Néhány kórusbeli lánnyal beszélgetett. Marit már napok óta azon törte a fejét, hogy hívja fel magára a figyelmét, de semmi használható nem jutott az eszébe. Egyszerűen odamenni hozzá és beszélgetést kezdeményezni nem lenne túl jó indítás. Jobb, ha kivárja a megfelelő alkalmat. A fiú a múlt heti próbán hangosan és világosan beszámolt nekik a múltjáról. Arról, hogy a Filadelfia gyülekezet tagja volt. És arról is, hogy mielőtt megtért, neonáci volt! Az egyik lány még arról is hallott valami szóbeszédet, hogy a testére egy náci jelkép van tetoválva. Abban egytől egyig egyetértettek, hogy ez borzasztó, Marit mégis úgy érezte, hogy már pusztán a gondolattól bizseregni kezd a teste. Legbelül nagyon jól tudta, hogy ez a szerelem jele. Ez az új, ismeretlen, finom, ám múlékony izgalom. És hogy végül úgyis más mellett fog kikötni. Olyan valaki mellett, mint Kristian, a kórusvezető. Kristian szülei mindketten a gyülekezet tagjai voltak, a fiú pedig lassanként már el is kezdett igét hirdetni az ifjúsági csoport összejövetelein. Az olyanok, mint Roy, előbb-utóbb rendszerint lemorzsolódnak.
Ezen az estén jócskán elhúzódott a próba. Amellett, hogy megtanultak egy új dalt, átvették majdnem a teljes repertoárjukat. Kristian mindig ezt csinálta, amikor új tagok érkeztek, szerette megmutatni, hogy milyen jól érti a dolgát. Általában a saját helyiségeikben próbáltak, de mivel azt a nyári szünetre bezárták, kölcsönkérték a Gamle Aker gyülekezeti házat az Akersbakkenen. Annak ellenére, hogy már éjfél is elmúlt, próba után szokás szerint beszélgettek még egy kicsit kinn az ajtó előtt. A levegő zümmögött a hangjuktól, akár egy méhkaptár, és mintha valami szokatlan feszültség is lógott volna a levegőben. Talán a meleg miatt. Vagy mert a kórus házas és jegyben járó tagjai mind nyaralni voltak, így ők megszabadultak azoktól az elnézően mosolygó pillantásoktól, amelyek könnyen figyelmeztetővé váltak, amint a megfigyelők úgy vélték, hogy a fiatalok túl messzire mennek a flörtölésben. Marit szórakozottan válaszolgatott barátnői kérdéseire, miközben folyamatosan Roy felé pislogott. Nagyon furdalta a kíváncsiság, hogy hol is lehet az a nagy nácitetoválás.
Az egyik barátnője oldalba bökte és egy férfi felé intett, aki az Akersbakkenen közeledett.
– Nézd már, ez tökrészeg – suttogta.
– A szerencsétlen – sajnálkozott egy másik.
– Jézus pont az ilyen elveszett lelkeket keresi.
Ez utóbbit Sofie mondta. Ő mindig ilyeneket mondott.
A többiek bólintottak, Marit is helyeselt. Aztán hirtelen megvilágosodott. Itt a lehetőség. Habozás nélkül kilépett a lányok közül és a férfi útjába állt.
Az megállt és lepillantott a lányra. Magasabb volt, mint Marit hitte.
– Ismered Jézust? – szegezte neki a kérdést Marit hangosan és mosolyogva.
A férfi arca vörös volt, pillantása zavaros.
A Marit mögött hangzó zümmögő beszélgetést mintha elvágták volna, és ő a szeme sarkából látta, hogy Roy és a lányok mind feléjük fordulnak.
– Sajnos nem – dünnyögte a férfi. – És tartok tőle, hogy te sem, leányom. De talán Roy Kvinsviket ismered.
Marit érezte, hogy a vér az arcába szökik és hogy a mondat második fele – tudod, hogy csak arra vár, hogy találkozhasson veled? – benne szorul.
– Nos? – kérdezte a férfi. – Itt van?
Marit a férfi rövidre nyírt haját és bakancsát nézte. Hirtelen halálra rémült. Lehet, hogy a pasas egy neonáci, Roy régi barátai közül? Valaki, aki meg akarja bosszulni Roy árulását? Vagy rá akarja beszélni, hogy térjen vissza közéjük?
– Én...
De a férfi ekkorra már továbbtámolygott.
Marit megfordult, még időben ahhoz, hogy lássa, amint Roy sietősen eltűnik a házban, az ajtó pedig becsapódik mögötte.
A részeg öles léptekkel nekilendült a csikorgó kavicson keresztül. Felsőteste ide-oda dülöngélt, mint valami árboc a szélviharban. A lépcső előtt térdre esett.
– Úristen... – suttogta az egyik lány.
A férfi feltápászkodott.
Marit látta, ahogy Kristian gyorsan félrehúzódik, a férfi pedig felrobog a lépcsőn. A legfelső lépcsőfokon megállt és jobbra-balra billegett. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy azonnal hanyatt vágódik, végül azonban sikerült visszanyernie az egyensúlyát. Megragadta a kilincset.
Marit a szája elé kapta a kezét.
A férfi megrángatta a kilincset, de Roy szerencsére kulcsra zárta az ajtót.
– A rohadt életbe! – ordította a férfi alkoholtól kásás hangon, majd meglendítette felsőtestét és előrebukott. Éktelen csörömpölés hallatszott, amikor homlokával bezúzta az ajtón lévő kerek ablakot. A lépcsőre üvegszilánkok zúdultak.
– Állj! – kiáltotta Kristian. – Nem lehet...
A férfi megfordult és Kristianra meredt. Homlokából egy háromszög alakú szilánk állt ki. A vér apró patakként csordult végig orrnyergén.
Kristian elhallgatott.
A férfi üvöltésben tört ki. A hangja olyan hideg volt, mint egy acélpenge. Visszafordult az épület felé, és Marit által sosem látott, kitörő vadsággal, ököllel esett a masszív, fehér ajtónak. Üvöltött, mint a sakál, és csak ütött és ütött. A hús úgy csattant a fán, mint a fejszecsapás az erdő hajnali csendjében. Ezután a kerek ablak kovácsoltvas betlehemi csillagát kezdte ütni. Marit szinte hallotta a felhasadó bőr hangját, amikor látta, hogy a vércseppek kezdik vörösre színezni a fehér ajtót.
– Csinálj már valamit! – ordította valaki. Marit látta, amint Kristian a füléhez emeli mobiltelefonját.
A vascsillag kiszakadt az ajtóból, a férfi pedig hirtelen térdre zuhant.
Marit közelebb lépett. A többiek egyre hátrébb húzódtak, ő viszont képtelen volt megállni. A szíve hevesen kalapált. A lépcső előtt érezte, ahogy Kristian keze a vállára nehezedik. Megállt. A térdelő férfi zihálása olyan volt, mint egy partra vetett hal haláltusája. Mintha zokogott volna.
 
Amikor a rendőrautó negyedórával később megérkezett, hogy elvigye, a férfi összekuporodva feküdt a lépcső tetején. Miután talpra állították, ellenkezés nélkül tűrte, hogy a kocsihoz vezessék. Az egyik rendőrnő megkérdezte tőlük, hogy akarnak-e feljelentést tenni, de ők csak a fejüket rázták. Túlságosan nagy volt a sokk ahhoz, hogy az összetört ablakkal törődjenek.
Amikor a rendőrautó elhajtott és csak a meleg éjszaka maradt, Marit bénultan állt és arra gondolt, hogy ilyesmi aztán tényleg soha nem történt még vele. Szinte nem is észlelte, amint Roy falfehéren kijön a gyülekezeti házból, majd eltűnik az éjszakában. Mint ahogy azt sem, hogy Kristian a karjaiban tartja. Az összetört csillagra meredt az ablakkeretben. Meghajlott és el is csavarodott: a csillag öt ágából most kettő felfelé, egy pedig lefelé mutatott. Látta már ezt a jelet egyszer, egy könyvben. S bár trópusi hőség volt, szorosabbra húzta maga körül a kabátját.
 
Éjfélre járt, a kapitányság ablakai visszatükrözték a hold fényét. Bjarne Mřller keresztülvágott az üres parkolón a fogda épülete felé. Belépett és körülnézett. A három fogadópult üres volt, az ügyeletesszobában azonban két tiszt bámulta a tévét. Régi Charles Bronson-rajongóként azonnal felismerte a filmet. „Bosszúvágy”. Az idősebb tisztet is felismerte, Groth volt az, akire a bal szeme alatt lévő májszínű forradás miatt a „Könnyes” nevet ragasztották. Groth már emberemlékezet óta a fogdában dolgozott, és mindannyian tudták, hogy valójában ő viszi az egészet.
– Halló! – kiáltotta el magát Møller.
Anélkül, hogy egy pillanatra is elszakadt volna a képernyőtől, Groth ujjával a fiatalabbik tiszt felé bökött, aki kelletlenül megfordult a széken.
Møller a rend kedvéért meglengette igazolványát, bár ez teljes mértékben felesleges volt, hiszen jól ismerték.
– Merre van Hole? – kiáltott újra.
– Az a futóbolond? – horkantotta Groth, miközben Charles Bronson bosszúra emelte fegyverét.
– Az ötös zárkában, ha minden igaz – válaszolta a fiatalabbik tiszt. – Kérdezze meg az egyik őrt. Már ha talál valakit.
– Kösz – morogta Møller, és a cellákhoz vezető ajtó felé vette az irányt.
A fogdában nagyjából száz, szezonálisan változó telítettségű vizsgálati cella kapott helyet. Pillanatnyilag úgyszólván uborkaszezon volt. Møller lemondott róla, hogy az őrök ügyeleti szobájában is vizitáljon, és elindult a vasrácsok közötti folyosón. A falak visszaverték léptei hangját. Sosem rajongott különösebben a fogdáért. Először is, mert teljesen abszurdnak érezte, hogy élő embereket zárnak be ide. Másodszor, mert mindent csatorna és tönkrement életek szaga lengett be. Harmadszor pedig amiatt, ami itt folyt. Például annak az őrizetesnek a sztorija miatt, aki feljelentette Grothot azért, amit egy tűzoltóslauggal művelt vele. A SEFO leállította a belső nyomozást, miután kigurították a slaugot és kiderült, hogy csupán az ominózus cella felé vezető út feléig ér, ahol az állítólagos öblítés történt. Vélhetőleg a SEFO volt az egyetlen a kapitányság berkein belül, aki nem tudott róla, hogy Groth egyszerűen rövidebbre vágta a slaugot, amikor rájött, hogy a nyakára léphetnek.
A többi zárkához hasonlóan az ötös sem volt kulcsra zárva, hanem egy pofonegyszerű megoldás segítségével egyszerűen csak kívülről lehetett kinyitni az ajtaját.
Harry fejét a kezébe temetve ült a padlón a cella közepén. Møllernek először a jobb kezét borító átvérzett kötés tűnt fel. Aztán Harry lassan felemelte a fejét és ránézett. A homlokán tapaszt viselt, szeme pedig be volt dagadva. Mintha sírt volna. A levegőben hányásszag úszott.
– Miért nem fekszel a priccsre? – kérdezte Møller.
– Nem akarok elaludni – suttogta Harry alig felismerhető hangon. – Nem akarok álmodni.
Møller, hogy leplezze megrendülését, grimaszt vágott. Látta már máskor is padlóra kerülni Harryt, de ennyire maga alatt, ennyire összetörve még soha.
Megköszörülte a torkát:
– Menjünk.
„Könnyes” és a fiatal tiszt pillantásra sem méltatta őket, amikor elhaladtak az ügyeleti szoba mellett, Møller figyelmét azonban nem kerülte el Groth sokatmondó fejcsóválása.
A parkolóban Harry elhányta magát. Összegörnyedve állt és szentségelve köpködött, miközben Møller meggyújtott egy cigarettát és odanyújtotta neki.
– Az eset nem kerül az aktádba – mondta Møller. – Nem lesz nyoma.
Harry köhögése nevetésbe fulladt.
– Kösz, főnök. Jó tudni, hogy némileg tisztább személyi aktával leszek kirúgva, mint amit érdemelnék.
– Nem ezért csináltam. Máskülönben ugyanis azonnali hatállyal fel kellene, hogy függesszelek.
– És?
– A következő napokban szükségem lesz egy olyan kaliberű nyomozóra, mint amilyen te vagy. Pontosabban, amilyen józanul vagy. Vagyis a kérdés az, hogy képes vagy-e józan maradni.
Harry felegyenesedett és kifújta a füstöt.
– Nagyon jól tudod, hogy képes vagyok rá, főnök. Inkább az a kérdés, hogy akarok-e.
– Honnan tudjam? Akarod, Harry?
– Az embernek szüksége van egy okra.
– Igen. Arra egészen biztosan – gondolom.
Møller töprengve nézte a főtisztjét. Arra gondolt, hogy itt állnak egyedül az oslói éjszakában, egy parkolóban, a hold és egy döglött rovarokkal teli utcai lámpa sápadt fényében. És mindarra, amin eddig együtt keresztülmentek. Sikereikre és kudarcaikra. Ennyi év után tényleg itt és így kell, hogy szétváljanak útjaik?
– Amióta csak ismerlek, egyetlen dolog tudott talpra segíteni téged – szólalt meg végül. – A munkád.
Harry nem válaszolt.
– Most van egy munkám a számodra. Ha akarod.
– És mi lenne az?
– Ezt ma kaptam egy barna, párnázott borítékban. Azóta próbállak elérni.
Mřller kinyitotta a tenyerét és Harry reakcióját figyelte. A hold és a lámpa megvilágította a kezét és benne a bűnügyi technikusok átlátszó műanyag tasakját.
– Hm – közölte Harry. – És a testének a többi része?
A zacskóban egy hosszú, vékony, pirosra lakkozott körmű ujj lapult. Az ujjon egy ötágú csillagot formázó, drágakővel díszített gyűrű volt.
– Mindössze ennyink van – mondta Møller. – A bal kéz középső ujja.
– A technikusoknak sikerült azonosítaniuk, hogy kihez tartozik?
Bjarne Møller bólintott.
– Ilyen gyorsan?
Møller gyomrára tapasztotta tenyerét és újra bólintott.
– Nos – mondta Harry. – Ezek szerint Lisbeth Barlié.

HARMADIK RÉSZ
Tizenharmadik fejezet
Hétfő. Érintés
 
Ott vagy a tévében, kedvesem. Egy egész fal van tele veled, te vagy az, tizenkét, egy ütemre mozduló, klónozott kiadásban, alig észrevehető szín- és kontraszteltérésekkel. Végigmégy egy párizsi kifutón, megállsz, meglendíted a csípődet, és rám nézel azzal a hideg és gyűlölködő pillantással, amit beléd vertek, aztán hátat fordítasz. És működik. Az elutasítás mindig működik, és ezt te is nagyon jól tudod, kedves.
Aztán a bejátszás véget ér, te pedig tizenkét szigorú pillantást rám szegezve olvasod fel tizenkétszer ugyanazt a hírt, miközben én a huszonnégy vörös ajkat bámulom. De néma vagy, én pedig a némaságodért szeretlek.
Aztán egy árvíz képei következnek valahonnan Európából. Nézd csak, kedvesem, átgázolunk az utcákon. Az ujjamat az egyik kikapcsolt tévé képernyőjéhez emelem és felrajzolom a csillagjeledet. Bár a készülék teljesen halott, így is érzem a feszültséget a poros képernyő és az ujjam között. Elektromosság. Bezárult élet. És az én érintésem kelti életre.
A csillag csúcsa egészen a kereszteződés túloldalán álló vörös téglaépület előtti járdáig ér. Itt elácsoroghatok a tévészaküzletben, és a tizenkét készülék közötti réseken át mindent szemmel tarthatok. Ez a város legforgalmasabb kereszteződése, rendszerint hosszú kocsisorok kígyóznak minden irányból, ma mégis csupán két utcán haladnak autók abból az ötből, melyek a sötét aszfaltszívből áradnak szét sugárformában. Öt út, kedvesem. Egész nap az ágyban feküdtél és rám vártál. Ezt még elintézem, és már megyek is. Ha akarod, elhozom a levelet a tégla mögül, és elsuttogom neked a szavakat. Bár már kívülről tudom az egészet. „Kedvesem! Folyton csak te jársz az eszemben. Még mindig érzem ajkadat ajkaimon és a bőrödet a bőrömön.”
Kinyitom az üzlet ajtaját, és kilépek az utcára. A napfény mindent eláraszt. Nap. Áradás. Hamarosan nálad leszek.
 
Mřller napja rosszul indult.
Miután az éjszaka kihozta Harryt a fogdából, reggel fájó, keményre pumpált strandlabdához hasonlatos gyomorral ébredt.
És ez még csak a kezdet volt.
Kilenc körül még egészen ígéretesnek látszott minden, amikor a józannak tűnő Harry belépett a gyilkossági csoport hetedik emeleti tárgyalójába. Az asztal körül már ott ült Tom Waaler, Beate Lønn és a csoport négy nyombiztosítója, valamint két kolléga a különleges egységtől, akiket tegnap este a szabadságukról rendeltek vissza.
– Jó reggelt, emberek – vágott bele Møller. – Gondolom, mindannyian informálódtak azzal kapcsolatban, amiről most szó lesz. Adott két ügy, könnyen lehet, hogy két gyilkosság, és minden jel arra utal, hogy ugyanaz az elkövető áll mögöttük. Röviden: átkozottul hasonlít a dolog azokra a rémálmokra, amelyek időről időre mindannyiunkat gyötörnek.
Møller kivetítette az első fóliát.
– Balra láthatjuk Camilla Loen megcsonkított bal kezét, melyről hiányzik a mutatóujj, jobbra pedig Lisbeth Barli bal kezének középső ujját. Utóbbit postán küldték el nekem. Noha az ujjhoz tartozó test egyelőre még nem áll rendelkezésünkre, Beatének mégis sikerült azonosítania a Barli lakásán talált ujjlenyomatok alapján. Jó megérzés és szép munka volt, Beate.
A lány arca lángba borult, miközben tollával a noteszén dobolva igyekezett azt a látszatot kelteni, hogy egyáltalán nem jött zavarba a dicsérettől.
Møller kicserélte a fóliát.
– Erre a drágakőre Camilla Loen szemhéja alatt bukkantunk rá: ez egy ötágú csillagot formázó, vörös gyémánt. A jobb oldali gyűrűt pedig Lisbeth Barli ujján találtuk. Mint látják, a gyűrűben lévő gyémánt színe kissé halványabb, formája azonban teljesen megegyezik a másik kővel.
– Megpróbáltuk kideríteni, hogy honnan származhat az első gyémántcsillag – szólalt meg Waaler. – De nem jártunk szerencsével. Elküldtük a fotókat Antwerpen két legnagyobb gyémántcsiszoló műhelyébe, ahol azt válaszolták, hogy ez a fajta csiszolás náluk nem jellemző. Oroszországra vagy Dél-Németországra tippeltek.
– A De Beers egyik gyémántszakértőjével is felvettük a kapcsolatot, ők a világ legnagyobb nyersgyémánt-felvásárlói – tette hozzá Beate. – A nő szerint spektrometria és mikrotomográfia segítségével pontosan meg lehetne állapítani a gyémántról, hogy honnan származik. Ma este érkezik Londonból, hogy a segítségünkre legyen.
Magnus Skarre, aki a legfiatalabb nyomozók egyikeként viszonylag új volt a gyilkosságiaknál, feltette a kezét:
– Egy pillanatra hadd térjek vissza ahhoz, amit a megbeszélés elején mondott, Møller. Nem értem, miért hasonlította rémálomhoz az ügyet, hiszen gyaníthatóan egy kettős gyilkosságról van szó. Ez esetben viszont nem kettő, hanem csupán egy elkövető után nyomozunk, vagyis itt most mindannyian ugyanarra fókuszálunk. Véleményem szerint éppen...
Magnus Skarre halk torokköszörülést hallott, majd körülnézve konstatálta, hogy a társaság figyelme a szoba legbelső sarka felé fordul, ahol Harry Hole eddig némán és mélyen a székébe csúszva gubbasztott.
– Hogy is hívják magát? – szólalt meg Harry.
– Magnus.
– A vezetéknevét kérdeztem.
– Skarre. – A fiatal nyomozó hangja ingerülten csengett. – Biztosan emlékszik...
– Nem, Skarre, nem emlékszem. Maga viszont igyekezzen megjegyezni, amit most mondok. Amikor egy nyomozó egy előre megfontolt és ebben az esetben láthatóan jól megtervezett gyilkossággal kerül szembe, tisztában van azzal, hogy a gyilkos nagyon nagy előnyben van. El tudja tüntetni a nyomokat, alibit biztosít magának a gyilkosság időpontjára, megszabadul a gyilkos fegyvertől és így tovább. Van azonban egy dolog, amit a gyilkos soha nem tud elrejteni a nyomozó elől. Na, és mi ez?
Magnus Skarre kettőt pislogott.
– Az indíték – mondta Harry. – Első évfolyam, első lecke, nem? A nyomozás során legelőször mindig az indítékot jelöljük meg. Ez annyira alapvető, hogy olykor meg is feledkezünk róla. Egészen addig, amíg egy szép nap fel nem bukkan minden nyomozó legrosszabb rémálmainak gyilkosa, az, akitől ha felrémlik, izzadságban úszva ébred az ember. A gyilkos, akinek nincs indítéka. Pontosabban: nincs olyan indítéka, ami emberi ésszel felfogható.
– Ugyan, Hole, ne fesse az ördögöt a falra – mondta Skarre és körbepillantott a többieken. – Hiszen egyelőre fogalmunk sincs róla, hogy milyen indíték állhat a gyilkosságok mögött.
Tom Waaler megköszörülte a torkát.
Mřller figyelmét nem kerülte el, hogy Harry állkapcsán megfeszülnek az izmok.
– Igaza van – szólalt meg Waaler.
– Hát persze, hogy igazam van – vágta rá Skarre. – Teljesen nyilvánvaló, hogy...
– Fogja be, Skarre – szakította félbe Waaler. – Hole főtisztnek van igaza. Már tíz, illetve öt napja dolgozunk a két ügyön anélkül, hogy bármiféle kapcsolatra bukkantunk volna az áldozatok között. Egészen mostanáig. És amikor a gyilkosságok áldozatai között a megcsonkítás módja, valamiféle rituálé vagy kódolt üzenet a kapcsolat, akkor az ember csak egy szóra képes gondolni, amit ha kérhetném, egyelőre senki ne mondjon ki hangosan. De mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy miről is van szó. És lenne még egy javaslatom: Skarre és az összes zöldfülű, aki most zuhant ki a főiskoláról, fogja be a száját és nagyon nyissa ki a fülét, amikor Hole beszél.
A szoba elnémult.
Møller látta, hogy Harry Waalerre mered.
– Nos, akkor összefoglalnám – köhintett Møller. – Két dolgot kell egy időben szem előtt tartanunk. Egyrészt úgy kell kezelnünk az ügyeket, mintha két teljesen szokványos gyilkosságról lenne szó. Másfelől viszont felfestünk egy ronda, nagy, kövér ördögöt a falra. A következő megbeszélés öt órakor, ugyanitt. Indulás.
 
A reflektorfényben elegáns tweedzakót viselő férfi állt, szájában pipa lógott, s sarkain hintázott. Az előtte álló könyörgő tekintetű, rongyokba burkolózó nőt méregette.
– „Térjünk az üzletre. Mennyit akar fizetni?”
A rongyos nő megrántotta a fejét és a levegőbe lendítette a karját:
– „Ne féljen, tudom, mi jár. Van egy barátném, az franciaórákat szok venni egy igazi franciátul. Óráját tizennyóc pennyjével. De hát csak nem vóna képe annyit kérni, mint a francia, hiszen maga nem is franciául tanít, csak rendesen beszélni. Egy shillingnél többet nem fizetek. Ha kell, jó, ha nem kell, még jobb.”
Willy Barli a tizenkettedik sorban ült a sötétben és csendben zokogott. Érezte, hogy a könnycseppek lecsordulnak a nyakán, be a thai selyeming alá, végiggördülnek a mellkasán, hogy a só csípi a mellbimbóját, majd hogy a cseppek továbbindulnak a hasa felé.
Nem akartak elapadni.
Kezét a szájára tapasztotta, nehogy a színészeket vagy az ötödik sorban ülő rendezőt megzavarja.
Összerázkódott, amikor egy kéz nehezült a vállára. Megfordult és egy magas férfit látott maga fölé tornyosulni. Rossz érzés kerítette hatalmába.
– Igen? – suttogta sírástól elcsukló hangon.
– Én vagyok az – suttogta vissza a férfi. – Harry Hole. A rendőrségtől.
Willy Barli elvette a kezét a szája elől és alaposabban megnézte a férfit.
– Jaj, hát persze – sóhajtott fel megkönnyebbülten. – Sajnálom, Hole, olyan sötét van, azt hittem, hogy...
A rendőr leült a Willy melletti székre.
– Mit hitt?
– Csak mert annyira feketében van.
Willy kifújta az orrát.
– Hirtelen azt hittem, hogy egy lelkész az. Egy lelkész, aki... rossz híreket hozott. Ostobaság, nem igaz?
A rendőr nem válaszolt.
– Nagyon megrohantak az érzelmek, Hole. Ma van az első jelmezes próbánk. Nézzen csak rá!
– Kire?
– Eliza Dolittle-re. Ott fenn. Amikor megláttam a színpadon, egy pillanatra meg mertem volna esküdni rá, hogy tényleg Lisbeth az, és hogy az eltűnése csak egy rossz álom volt.
Willy reszketeg hangon felsóhajtott.
– De azután megszólalt, az én Lisbethem pedig eltűnt.
Willy észrevette, hogy a rendőr elképedve mered a színpadra.
– Hihetetlen a hasonlóság, ugye? Ezért hoztam ide. Ez Lisbeth musicalje.
– Ő a...? – kezdte Harry.
– Igen, ő a nővére.
– Toya? Akarom mondani, Toy-a?
– Eddig sikerült titokban tartanuk. Ma délután lesz a sajtótájékoztató.
– Hát, reklámnak sem rossz.
Toya megbotlott és hangosan káromkodott. A partnere széttárta a karját és a rendezőre sandított.
Willy felsóhajtott.
– A reklám még nem minden. Amint látja, még van min dolgozni. Toyában kétségkívül rejlik némi tehetség, de a Nemzeti Színház deszkáin állni mégiscsak más, mint a selbui kultúrházban countrydalokat énekelni. Két évembe telt, mire kitanítottam Lisbethet, hogyan kell a színpadon viselkedni, vele viszont két hét alatt kell elérnünk ugyanezt.
– Ha zavarok, akkor rövidre foghatom, Barli.
– Rövidre fogja...?
Willy megpróbált olvasni a másik tekintetében a sötétben. Újra hatalmába kerítette a félelem, és amikor Harry szólásra nyitotta a száját, önkéntelenül megelőzte:
– Egyáltalán nem zavar, Hole. Én csupán a producer vagyok. Tudja, aki mozgásba lendíti az eseményeket. A többi már a stáb dolga.
A színpad felé intett, ahol a tweedzakós épp felkiáltott:
– „Azért is hercegnőt faragok ebből a trampliból!”
– Rendező, díszlettervező, színészek – folytatta Barli. – Reggel óta én is csupán nézője vagyok ennek a... – tovább lengette a kezét, amíg a megfelelő szót kereste – ...komédiának.
– Nos, az a lényeg, hogy az ember ismerje a korlátait.
Willy felnevetett, de azonnal el is hallgatott, amikor a rendező feje hirtelen feléjük rándult. Harryhoz hajolt és ezt suttogta:
– Igaza van. Húsz éven keresztül táncos voltam. Méghozzá meglehetősen rossz táncos, ha éppen tudni akarja. De az Opera tánckara mindig is szűkölködött férfitáncosokban, így aztán a léc nem volt túl magasan. Ettől eltekintve, amikor valaki betölti a negyvenet, nyugdíjazzák, ezért találnom kellett magamnak valami mást. Ekkor jöttem rá, hogy nekem valójában ahhoz van érzékem, hogy másokat táncoltassak. Valamit a színpadra állítani, Hole, ez az egyetlen, amihez értek. De tudja, mit? Nekünk a legkisebb siker is hatalmas boldogságot jelent. Mert ha a dolgok véletlenül úgy mennek, ahogy elterveztük, azonnal isteneknek tartjuk magunkat, és azt gondoljuk, hogy mi magunk vagyunk a saját szerencsénk kovácsa. És aztán történik valami ilyesmi, amitől rájövünk, hogy mennyire tehetetlenek is vagyunk valójában. Én...
Willy hirtelen elhallgatott.
– Untatom, ugye?
A másik a fejét rázta, majd megköszörülte a torkát:
– A feleségéről van szó.
Willy hunyorítani kezdett, mintha valami elviselhetetlen zaj közeledtét várná.
– Kaptunk egy levelet. Egy levágott ujj volt benne. Attól tartok, hogy a feleségéé.
Willy nyelt egyet. Mindig szeretetteljes embernek tartotta magát, most mégis úgy érezte, hogy újra növekedni kezdett benne valami. Az a csomó, amit attól a naptól kezdve a szíve alatt hordozott. Az a daganat, ami lassan az őrületbe kergeti. És most már azt is tudta, hogy színe is van. Hogy a gyűlölet színe sárga.
– Tudja mit, Hole? Ez majdhogynem megkönnyebbülés. Egész idő alatt biztos voltam benne, hogy meg fogja sebezni.
– Megsebezni?
Willy nyugtalansággal vegyes megdöbbenést érzett a másik hangjában.
– Megígérne nekem valamit, Harry? Ha nem gond, hogy Harrynak hívom...
A rendőr bólintott.
– Találja meg! Találja meg, Harry, és büntesse meg! Büntesse meg... keményen. Megígéri?
Willynek úgy rémlett, hogy a másik bólintott a sötétben. De nem volt benne maradéktalanul biztos. A könnyek mindent elhomályosítottak.
Azután a férfi elment, Willy pedig nagy levegőt vett és megpróbált újra a darabra összpontosítani.
– „Azt má’ nem! Rendőrt hívok!”
 
Harry az irodájában ült és az asztal lapját bámulta. Annyira fáradt volt, hogy fogalma sem volt róla, képes lesz-e kitartani.
Az előző napi kalandok, a zárkában tett látogatás és egy újabb rémálom – egyik esemény sem múlt el nyomtalanul. De valójában a Willy Barlival való találkozás csapolta le végül minden erejét. Csak ülni és megígérni, hogy meg fogják találni a tettest. Szó nélkül hagyni, hogy Barli úgy fogalmaz, hogy a feleségét „megsebezték”. Mert Harry mindössze egyvalamiben volt maradéktalanul biztos, mégpedig abban, hogy Lisbeth Barli már nincsen életben.
Azóta érezte az alkohol utáni vágyat, amióta reggel felébredt. Először csak a test ösztönös követelődzését, aztán a pánikszerű rettegést, mivel ő maga zárta el saját magát a gyógyírtól azzal, hogy nem hozott magával sem laposüveget, sem pénzt. Mostanra abba a fázisba került, ahol a fizikai fájdalom és rettegés összeadódva készült darabokra szakítani őt. Az ellenség tépte és szaggatta a láncokat, a kutyafalka a fogát csattogtatta odalenn a gyomrában, valahol a szíve alatt. Úristen, hogy gyűlölte őket. Legalább annyira, mint ahogy azok gyűlölték őt.
Harry hirtelen felpattant. Hétfőn egy üveg Bell’st hagyott az irattároló szekrényben. Tényleg csak most jutott eszébe, vagy egész idő alatt tudta? Harry megszokta már, hogy Harry becsapja Harryt, trükkök ezreit ismerte. Éppen ki akarta rántani a fiókot, amikor hirtelen felpillantott. Mintha valami mozgást érzékelt volna. Ellen ránevetett a fotóról. Tényleg be fog lassan csavarodni, vagy a lány szája valóban megmozdult?
– Te meg mit bámulsz így, szuka? – morogta, és a következő pillanatban a kép a padlóra zuhant és az üveg szilánkokra tört. Harry Ellenre meredt, aki kitartóan mosolygott rá az összetört keretből. Magához szorította a kötés alatt fájdalomtól lüktető jobb kezét.
Az ajtóban álló két alakot csak akkor vette észre, amikor újra megmozdult, hogy kinyissa a fiókot. Rájött, hogy egy ideje már ott állhatnak. És hogy a fénykép üvege valószínűleg az ő mozgásukat tükrözte vissza.
– Szia! – mondta Oleg. Csodálkozással vegyes rémülettel bámulta Harryt.
Harry nyelt egyet. Keze lehanyatlott a fiók gombjáról.
– Szia, Oleg!
A kisfiú edzőcipőt, kék nadrágot és a brazil nemzeti válogatott sárga trikóját viselte. Harry tudta, hogy a hátán egy kilences, valamint Ronaldo neve szerepel. Ő vette egy benzinkútnál, amikor egy vasárnap síelni mentek a Norefjellhez Rakellel és Oleggel.
– Odalenn találtam – mondta Tom Waaler, és Oleg fejére tette a kezét. – A recepciónál állt és utánad kérdezősködött, úgyhogy felhoztam magammal. Szóval, focizol, Oleg?
A fiú nem válaszolt, csak Harryt nézte. Ugyanazzal a sötét pillantással, amit az anyjától örökölt, s ami egyszer olyan végtelenül gyengéd tudott lenni, máskor pedig olyan kegyetlenül kemény. Harry ebben a pillanatban nem tudta eldönteni, mi volt a tekintetében. Mindenesetre sötét volt.
– Csak nem csatár vagy? – kérdezte Waaler mosolyogva, és felborzolta a kisfiú haját.
Harry Oleg sötét fürtjeit bámulta Waaler napbarnított kezének izmos ujjai között.
– Nem – válaszolta Oleg, és továbbra is Harryra szegezte tekintetét. – Védő vagyok.
– Te, Oleg – mondta Waaler, és kérdő pillantást vetett Harryra. – Úgy tűnik, Harry most épp árnyékbokszolásba fogott. Én is ezt szoktam csinálni, ha valami nagyon felbosszant. Mi lenne, ha felmennénk a tetőteraszra megnézni a kilátást, amíg Harry összerámol egy kicsit?
– Itt maradok – közölte Oleg színtelenül.
Harry bólintott.
– Oké. Örülök, hogy találkoztunk, Oleg.
Waaler megpaskolta a srác vállát és eltűnt.
Oleg az ajtóban maradt.
– Hogy jöttél ide? – kérdezte Harry.
– Villamossal.
– Egyedül?
Oleg bólintott.
– Rakel tudja, hogy itt vagy?
Oleg a fejét rázta.
– Nem akarsz beljebb jönni? – Harry szája teljesen kiszáradt.
– Azt akarom, hogy gyere haza hozzánk – mondta Oleg.
 
Négy másodperccel azután, hogy Harry megnyomta a csengőt, Rakel feltépte az ajtót. A szeme fekete volt, hangja pedig éles:
– Hol voltál?!
Harry egy pillanatig úgy érezte, hogy a kérdés mindkettőjüknek szól, aztán Rakel tekintete átsuhant rajta és Olegen állapodott meg.
– Nem volt kivel játszanom – mondta Oleg lehajtott fejjel. – Bevillamosoztam a városba.
– Villamosoztál? Egyedül? De hogy...
Rakel hangja elcsuklott.
– Ellógtam – mondta Oleg. – Azt hittem, hogy örülni fogsz, mama. Hiszen azt mondtad, hogy te is szeretnéd, ha...
Rakel magához rántotta a kisfiút.
– Van fogalmad róla, hogy mennyire aggódtam érted, fiam?
Miközben Oleget ölelte, Harryra függesztette pillantását.
 
Rakel és Harry a kerítés mellett állt a kertben, a várost és a fjordot nézték. Hallgattak. A vitorlások parányi fehér háromszögeknek tűntek a kék tengeren. Harry a ház felé fordult. A fűről pillangók emelkedtek a magasba és a nyitott ablakok előtt álló almafák között röpködtek. Nagy, fekete gerendákból épült ház volt. Egy igazi, télre épített ház.
Rakelre pillantott. A nő mezítláb volt, világoskék ruhája fölött egy vékony, piros kabátkát viselt. Nyaklánca alatt, amin az anyjától örökölt kereszt függött, izzadságcseppek csillogtak a bőrén. Harry arra gondolt, hogy mindent ismer rajta. A kabátka illatát, a válla finom ívét a ruhája alatt. Megizzadt bőrének sós ízét. A vágyait. És hogy miért nem szól egy szót sem.
Az összes haszontalan dolgot.
– Hogy vagy? – kérdezte a nőtől.
– Jól – bólintott Rakel. – Kibéreltem egy nyaralót. De csak augusztusra tudják kiadni. Egy kissé későn kaptam észbe.
Hangja semleges volt, szinte alig hallatszott belőle a szemrehányás.
– Megsérült a kezed?
– Csak egy karcolás – mondta Harry.
A szél egy hajtincset fújt Rakel arcába. Harry ellenállt a kísértésnek, hogy félresimítsa.
– Volt itt tegnap egy értékbecslő, hogy felmérje a házat – mondta Rakel.
– Egy értékbecslő? Csak nem akarod eladni?
– Túl nagy ez a ház két embernek, Harry.
– Igen, de hát annyira szereted. Itt nőttél fel. És Oleg is.
– Köszönöm, de nem szükséges emlékeztetned rá. Az a helyzet, hogy a téli felújítás majdnem kétszer annyiba került, mint amire számítottam. Most pedig a tetőt is ki kell cserélni. Ez egy régi ház.
– Hm.
Harry Oleget nézte, aki a garázsajtónak rúgta a labdát. Az ajtó nagyot csattant, a labda messzire gurult, Oleg pedig csukott szemmel, kezét a levegőbe lendítve ünnepeltette magát képzeletbeli közönségével.
– Rakel?
A nő felsóhajtott.
– Mi az, Harry?
– Nem tudnál egy kicsit rám nézni, ha hozzád beszélek?
– Nem.
Rakel hangja nem volt dühös, inkább csak közönyös, mintha egy megállapítást közölne.
– Változna valami, ha abbahagynám?
– Képtelen vagy abbahagyni, Harry.
– Úgy értem, a rendőrségnél.
– Tudom, hogy értetted.
Harry a füvet rugdosta.
– Talán nincs más választásom – mondta.
– Nincs?
– Nincs.
– Akkor minek teszel fel ilyen hipotetikus kérdést? – fújta ki Rakel az arcából a hajfürtöt.
– Kereshetnék egy nyugisabb munkát. Többet foglalkoznék Oleggel. Lehetne...
– Hagyd abba, Harry!
Rakel hangja pengeéles volt. Lehajtotta a fejét és karba tette a kezét, mintha borzongana a tűző napsütésben.
– A válasz nem – suttogta. – Nem változna semmi. Nem a munkáddal van a gond. Hanem...
Nagy levegőt vett, megfordult és egyenesen Harry szemébe nézett:
– Te vagy a gond, Harry. Te vagy a probléma.
Harry látta, hogy a szemét elfutják a könnyek.
– És most menj – suttogta Rakel.
Harry mondani akart valamit, de meggondolta magát. Helyette a fjordon vitorlázó hajók felé intett.
– Igazad van – mondta. – Én vagyok a probléma. Beszélek egy kicsit Oleggel, aztán lelépek.
Tett néhány lépést, aztán megállt és visszafordult:
– Ne add el a házat, Rakel! Ne add el, hallod? Kitalálok valamit.
Rakel a könnyein keresztül elmosolyodott.
– Különös ember vagy – suttogta, és kinyújtotta a kezét, mintha meg akarná simogatni Harry arcát. A férfi azonban túl messze volt, így aztán leengedte a karját. – Vigyázz magadra, Harry!
Amikor Harry elindult, végigfutott a hátán a hideg. Háromnegyed öt volt, sietnie kellett, hogy elérje a megbeszélést.
 
Az épületben vagyok. Pinceszag van. Csendben álldogálok és a neveket tanulmányozom az előttem álló táblán. Hangok és lépések hallatszanak a lépcsőházból, de nem félek. Ők nem láthatják, de láthatatlan vagyok. Figyeled? Nem láthatják, de... Ez nem paradoxon, kedvesem, csak úgy fogalmaztam, mintha az volna. Bármit meg lehet úgy fogalmazni, hogy paradoxonnak tűnjék, ez egyáltalán nem nagy mutatvány. Csakhogy igazi paradoxonok nem léteznek. Igazi paradoxonok – haha – látod, milyen egyszerű az egész? Ezek azonban csak szavak, a nyelv precíz, de hiányos tisztasága. Én pedig végeztem a szavakkal. A nyelvvel. Az órára pillantok. Ez az én nyelvem. Tiszta és paradoxonoktól mentes. Készen állok.

Tizennegyedik fejezet
Hétfő. Barbara
 
Barbara Svendsen az utóbbi napokban sokat gondolkodott az időn. Nem mintha különösebben filozofikus alkat lett volna, sőt, aki ismerte, az ennek épp az ellenkezőjét állítaná. Egyszerűen csak korábban sosem jutottak eszébe olyasmik, mint hogy mindennek megvan a maga ideje, és hogy az idő egyre telik. Hogy a modellkarrierről már lecsúszott, azt évekkel ezelőtt belátta. Be kell érnie a „volt manöken” titulussal. Érdekes, hogy milyen jól hangzik ez a szó, pedig az eredetije, amely a holland nyelvből jön, annyit tesz, hogy „kicsi ember”. Ezt még Petter mesélte neki. Mint ahogy még egy csomó mindent, amiről úgy gondolta, hogy a lánynak feltétlenül tudnia kell. A munkát is ő szerezte neki a Head On bárjában. És a tablettákat, amiknek révén képes volt a munkahelyéről reggel egyenesen a Blindernbe, az egyetemi negyedbe menni, ahol megpróbálta szociológussá képezni magát. Azután Petter, a tabletták és a szociológusálmok ideje lejárt, ő pedig ott találta magát fiú és záróvizsga nélkül, a diákhitel és a tabletták miatti adóssággal, valamint egy munkával Oslo legunalmasabb kocsmájában. Ekkor megrázta magát, kölcsönkért a szüleitől és Lisszabonba utazott, hogy újra kézbe vegye az életét, és hogy esetleg még portugálul is megtanuljon egy kicsit.
Lisszabon egy ideig fantasztikus volt. A napok szinte repültek, de nem törődött vele. Az időt olyasvalaminek tekintette, mint ami még az ember előtt állt. Egészen addig, amíg ki nem fogyott a pénzből, és Marcos oly hevesen ígérgetett örök hűségével együtt a szórakozásnak is vége szakadt. Mindenesetre néhány tapasztalattal gazdagabban tért haza. Például azzal, hogy a portugál ecstasy olcsóbb, mint a norvég, viszont ugyanolyan kuplerájt képes csinálni az ember életéből, aztán hogy a portugál egy átkozottul nehéz nyelv, és hogy az idő mégsem végtelen, hanem egy behatárolt és nem megújuló erőforrás.
Ezután időrendi sorrendben Rolf, Ron és Roland következett. Viccesebben hangzik, mint amilyen valójában volt. Talán Roland kivételével, ő kedves volt. De az idővel együtt Roland is elmúlt.
Csak amikor visszaköltözött gyerekkori szobájába, akkor vette észre, hogy a világ nem pörög már olyan lendülettel, mintha lelassult volna az idő. Már nem járkált szórakozni, szakított a tablettákkal és elkezdett játszadozni a gondolattal, hogy folytatja a tanulmányait. Közben a Manpowernél dolgozott. Majd, miután négy hétig kikölcsönzött munkaerőként tevékenykedett a Halle, Thune és Wetterlid ügyvédi vállalkozás recepcióján – ami bár helyileg a Carl Berners plasson volt, státuszukat tekintve mégis csak a behajtással foglalkozó irodák alsó kasztjába sorolták őket -, ugyanitt állandó munkát ajánlottak neki.
Ez éppen négy évvel ezelőtt történt.
Elsősorban azért fogadta el az állást, mert rájött, hogy a Halle, Thune és Wetterlidnél sokkal lassabban telik az idő, mint bárhol másutt, ahol eddig megfordult. A lassúság azon nyomban elkezdődik, ahogy az ember beteszi a lábát a vörös téglaépületbe és megnyomja a liftben az ötödik emelet gombját. Egy örökkévalóság, mire a lift ajtaja bezárul, és a szerkezet lassan felkúszik az emeletre, ahol, ha lehet, még ennél is komótosabban múlnak a percek. Pult mögötti helyét elfoglalva, Barbara a bejárati ajtó fölötti órán kényelmesen nyomon követhette a percek és órák kelletlen vánszorgását. Némely napon képes volt szinte teljesen megállítani az időt. Mindössze koncentráció kérdése az egész. A legkülönösebb az volt, hogy az idő mások körül mintha sokkal gyorsabban telt volna, mint körülötte. Mintha párhuzamos, de különböző idősíkokban léteztek volna. A telefon folyamatosan csörgött mellette, az emberek pedig ki-be áramlottak, mint egy némafilmben, de mintha mindez teljes mértékben rajta kívül történt volna. Mintha ő egy robot lenne, amely bár pont olyan gyorsan mozog, mint a többiek, saját belső élete lassított felvételként forog benne.
Vegyük csak a múlt hetet. Egy nagyobb inkasszóiroda váratlanul csődbe ment, amitől mindenki őrült futkosásba és telefonálgatásba kezdett. Wetterlid azt mondta Barbarának, hogy eljött a keselyűk ideje, ugyanis itt a soha vissza nem térő alkalom, hogy megkaparintsanak egy szabad piaci területet, és hogy az elit közé emelkedjenek. Ma pedig azt kérdezte, megtenné-e Barbara, hogy valamivel tovább marad, mert a tárgyalás a csődöt jelentett társaság egykori ügyfeleivel aznap legalább hatig elhúzódik – és mindannyian szeretnék azt a benyomást kelteni, hogy a Halle, Thune és Wetterlidnél rendben mennek a dolgok, nem igaz? Wetterlid, mint mindig, most is Barbara melleihez beszélt, ő pedig, mint mindig, mosolygott és automatikusan egymáshoz nyomta a lapockáit, ahogy még Petter tanította neki, amikor a Head Onban dolgozott. Reflexszé vált. Mindenki azzal henceg, amije van. Barbara Svendsen ezt egyszer és mindenkorra a fejébe véste. Vegyük például ezt a biciklis futárt, aki épp most lépett be az ajtón. Fogadni mert volna, hogy a sisak, a szemüveg és a szájmaszk alatt nincs semmi látnivaló, ezért tartotta a fiú magán őket. A futár közölte, hogy tudja, melyik irodába kell vinnie a csomagot, és lassan elindult a folyosón feszes biciklissortjában, kiváló lehetőséget nyújtva Barbarának, hogy kisportolt hátsó felét alaposan megszemlélhesse. Vagy ott a takarítónő, akinek hamarosan be kell futnia, és aki amúgy bizonyára buddhista, vagy hindu, vagy valami ilyesmi, akinek Allah azt mondta, hogy egy nagy csomó lepedőszerű izé alá kell rejtenie a testét. De mivel csodás fogsora volt, mit csinált? Úgy van, folyamatosan vigyorgott, mint valami betépett krokodil. Mindenki azzal henceg, amije van.
Barbara szokás szerint a másodpercmutatót bámulta, amikor kinyílt az ajtó.
Az irodába lépő férfi viszonylag alacsony volt és kerek. Nehezen szedte a levegőt, a szemüvege pedig bepárásodott, amiből Barbara arra következtetett, hogy lépcsőn jött fel az ötödikre. Míg négy évvel ezelőtt még képtelen volt megkülönböztetni egy kétezer koronás konfekcióöltönyt egy Pradától, mára már azt is megtanulta, hogy nemcsak a ruhát kell figyelembe venni, hanem a nyakkendőt és – mint a szolgáltatás szintjének legbiztosabb fokmérőjét – a cipőt is.
A szemüvegét törölgető újonnan érkező nem volt különösebben imponáló jelenség, de ha az ember a ruházata alapján ítélte meg – és ez már csak így szokott történni -, a vékonyan csíkozott, könnyű öltöny, a selyem nyakkendő és a kézzel varrott cipő mind azt a reményt ébresztette, hogy a Halle, Thune és Wetterlid hamarosan egy igen figyelemreméltó ügyféllel gazdagodik majd.
– Jó napot, tudok valamiben segíteni? – villantotta rá majdnem legszebb mosolyát. A legszebbet arra a napra tartogatta, amikor álmai férfija sétál majd be az iroda ajtaján.
– Bízom benne – mosolyodott el a férfi is, majd előrángatott egy zsebkendőt zakója zsebéből és megtörölte a homlokát. – Egy megbeszélésre jöttem, de talán lenne olyan kedves, és hozna nekem előbb egy pohár vizet?
Barbara halvány idegen akcentust vélt felfedezni a férfi kiejtésében, de nem tudta azonosítani. Mindenesetre a kérés udvarias határozottsága megerősítette azon meggyőződését, hogy nagy halról lehet szó.
– Természetesen – válaszolta. – Egy pillanat.
Miközben a folyosón lépkedett, eszébe jutott, hogy Wetterlid néhány nappal ezelőtt mintha azt mondta volna, hogy ha jó évet zárnak, minden alkalmazott jutalomban részesül. Akkor esetleg beszerezhetne végre a cég egy olyan ivóvizes tartályt, amit más irodákban látott. Ekkor, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, történt valami különös. Az idő felgyorsult, ugrott egyet. Csak néhány másodpercig tartott, utána visszaállt minden a megszokott, lassú kerékvágásba. Mégis olyan érzése támadt, mintha a másodpercek valamilyen megmagyarázhatatlan módon megfosztották volna valamitől.
Bement a női mosdóba és megnyitotta a három csap egyikét. Kihúzott egy fehér műanyag poharat a tárolóból, majd a vízsugár alá dugta az ujját és várt. Langyos. A férfinak a recepción várnia kell kicsit. A rádióban ma azt mondták, hogy Nordmarkánál a tenger már huszonkét fokos. Mégis, ha az ember elég ideig folyatja a vizet, a Maridalsvannetből nyert ivóvíz friss és hideg lesz. Miközben azon tűnődött, hogyan is lehetséges ez, az ujját figyelte. Ha a víz elég hideg, az ujja fehér lesz és érzéketlenné válik. A bal kezének gyűrűsujja. Mikor kerül rá vajon jegygyűrű? Remélhetőleg még azelőtt, hogy ő maga is fehérré és érzéketlenné válik. Mintha enyhe légmozgást érzett volna, ami azonnal el is tűnt, úgyhogy nem fordult meg. A víz még mindig langyos volt. Az idő pedig csak múlt. A másodpercek csak folytak, mint a víz. Ostobaság. Még több mint húsz hónapja van hátra addig, hogy betöltse a harmincat, bőven van ideje.
Valami zajra lett figyelmes. A tükörből mindkét vécéfülke ajtajára rálátott. Lehet, hogy bejött valaki anélkül, hogy észrevette volna? Szinte összerándult az ijedtségtől, amikor a víz hirtelen jéghideg lett. A hatalmas mélységek a föld alatt. Emiatt lehet, ezért ilyen hideg. A vízsugár alá tartotta a poharat, és gyorsan a pereméig töltötte. Mintha érezte volna, hogy sietnie kell, mihamarabb ki kell jutnia innen. Megfordult és a pohár kicsúszott a kezéből.
– Megijesztettem?
A hang őszintén aggodalmasnak tűnt.
– Bocsánat – mondta Barbara, és elfelejtette összeszorítani lapockáit. – Ma egy kissé ijedős vagyok.
Azzal lehajolt, hogy felszedje a poharat és közben hozzátette:
– Egyébként a női mosdóban van.
A pohár pattogva elgurult, végül a talpára esve megállt. Volt még benne egy kis víz, és amikor kinyújtotta érte a kezét, fölé hajolva látta, hogy a kerek, fehér felület az egész arcát visszatükrözi. Az arca mellett, egészen a pici víztükör szélén valami mozgásra lett figyelmes. Azután az idő újra nagyon lassú lett. Végtelenül lassú. Az utolsó gondolata pedig az volt, hogy az idő éppen most múlik el véglegesen.

Tizenötödik fejezet
Hétfő. Vena amoris
 
Harry fehér és rozsdavörös Ford Escortja a tévészaküzlet előtt fékezett le. A két járőrkocsi és Waaler piros sportkocsija úgy festettek, mintha csak véletlenül pottyantak volna oda a járda mellé a kereszteződés délutáni csendjébe a Carl Berners plasson.
Harry leparkolt, kivette a zöld vésőt zakója zsebéből és az anyósülésre tette. Miután a lakásban nem találta meg a slusszkulcsot, magához vett némi drótot és a vésőt, átfésülte a környéket, majd végül a Stensberggatán bukkant rá hőn szeretett autójára. A kulcs természetesen a gyújtáskapcsolóban volt. A zöld vésővel remekül ki lehetett feszíteni a kocsi ajtaját annyira, hogy aztán a dróttal felhúzza a nyitógombot.
Harry a kereszteződésben átsétált a piroson. Lassan ment, a teste nem engedte, hogy gyorsan mozogjon. Fájt a gyomra és a feje, az ing nedvesen tapadt a hátára. Öt perc múlva hat óra, eddig kibírta gyógyír nélkül, de nem ringatta magát hamis illúziókba.
Az ajtó melletti információs tábla szerint a Halle, Thune és Wetterlid ügyvédi iroda az ötödik emeleten volt. Harry felnyögött. Gyors pillantást vetett a lift irányába. Modern. Biztonsági rácsnak nyoma sincs.
Amikor a KONE márkájú lift fémajtaja a helyére csúszott, olyan érzése támadt, mintha egy hermetikusan lezárt dobozba került volna. Miközben a fülke felfelé emelkedett, Harry igyekezett nem odafigyelni a felvonószerkezet hangjára. Behunyta a szemét, de azonnal ki is nyitotta, amikor Søs képe megjelent a szemhéja belső oldalán.
Az iroda ajtaját az egyik egyenruhás járőr kolléga nyitotta ki.
– Odabenn van – mutatott a recepciós pult bal oldaláról nyíló folyosó irányába.
– Hol vannak a nyombiztosítók?
– Úton.
– Biztosan örülni fognak, ha az ajtót és a liftet lezáratja odalenn.
– Rendben.
– Az ügyeletesek közül ideért már valaki?
– Li és Hansen. Már összeszedtek mindenkit, aki az irodában tartózkodott, amikor megtalálták. Éppen az egyik tárgyalóban hallgatják ki őket.
Harry elindult a folyosón. A szőnyeg kopott volt, a falakat a norvég nemzeti romantikához sorolt festmények kifakult reprodukciói borították. A cég érzékelhetően valaha jobb napokat látott. Persze az is lehet, hogy soha.
A női mosdó ajtaja résnyire nyitva állt, és a szőnyeg eléggé elnyelte Harry lépteit ahhoz, hogy meghallja Waaler kiszűrődő hangját. Mobilon beszélt.
– Ha tőle van, akkor nyilvánvalóan nem megy többé rajtunk keresztül. Igen, de ezt majd én elintézem.
Harry kinyitotta az ajtót. A földön guggoló Waaler felpillantott rá.
– Szia, Harry! Egy pillanat, és készen vagyok.
Harry a küszöbről felmérte a terepet, miközben egy távoli hang recsegését hallgatta Waaler telefonjából.
A helyiség meglepően nagy volt, úgy négyszer öt méteres, a berendezése két fehér vécéfülkéből és három mosdóból állt, utóbbiak egy hosszú tükör alatt helyezkedtek el. A plafon neoncsövei kemény fényt vetettek a fehérre festett falakra és a fehér csempére. A színek hiánya szembeszökő volt. Talán e miatt a keret miatt tűnt a holttest kisebbfajta, gondosan megkomponált műalkotásnak. A nő vékony volt és nagyon fiatalnak tűnt. Térdre borulva feküdt, homloka a padlót érintette. Olyan volt, mintha muszlim módjára imádkozna, csak a karja a teste alatt volt. A ruhája felcsúszott a bugyija, egy krémszínű tanga fölé. A feje mellett, a padlólapok fugái között vékony, sötétvörös vércsík húzódott. Mintha csak azért festették volna fel, hogy maximális hatást éljenek el vele.
A test súlya mindössze öt pontra nehezedett: a két bokájára, a térdeire és a homlokára. A kosztüm, a bizarr testhelyzet és a meztelen hátsó egy titkárnőt juttatott Harry eszébe, aki épp előkészítette magát arra, hogy a főnök megkettyintse. Már megint ezek a fránya sztereotípiák. Különben is, mit lehet tudni? Lehet, hogy ez a nő volt a főnök.
– Rendben, de ezt most nem fogjuk tudni megbeszélni – mondta Waaler. – Hívj vissza este.
A főtiszt a belső zsebébe dugta a telefont, de továbbra is a padlón guggolt. Harry most vette csak észre, hogy a másik keze a nő fehér bőrén nyugszik, közvetlenül a bugyi zsinórja fölött. Bizonyára ott támaszkodott.
– Szép kis fotók lesznek, mi? – jegyezte meg Waaler, mintha csak olvasna Harry gondolataiban.
– Kihez van szerencsénk?
– Barbara Svendsen, huszonnyolc éves. Bestumból. Recepciósként dolgozott a cégnél.
Harry Waaler mellé guggolt.
– Ahogy látod, tarkón lőtték – mondta Waaler. – Méghozzá minden kétséget kizáróan azzal a pisztollyal, ami ott hever a mosdó alatt. Még mindig lőporszaga van.
Harry a sarokban fekvő, fekete pisztolyra pillantott. A fegyver csövére egy nagy, fekete krumpliszerűséget rögzítettek.
– Egy Česká Zbrojovka – tette hozzá Waaler. – Cseh pisztoly. Speciálisan kidolgozott hangtompítóval.
Harry bólintott. Nagy kedve lett volna megérdeklődni, hogy ez a pisztoly is a Waaler által importált fegyverek közül való-e. És hogy az iménti telefonbeszélgetés erről szólt-e.
– Eléggé különös testhelyzet – jegyezte meg Harry.
– Igen. Gondolom, éppen guggolt vagy térdepelt, majd azután esett előre.
– Ki találta meg?
– Az egyik ügyvédnő. A központban 17.11-kor rögzítették a hívást.
– Tanúk?
– Akikkel eddig beszéltünk, nem láttak semmit. Semmi furcsa viselkedés, vagy gyanús személy, aki megfordult volna az irodában az utolsó órában. Egy külső személy, aki megbeszélésre jött az egyik ügyvédhez, azt mondta, hogy Barbara 16.55-kor elment, hogy hozzon neki egy pohár vizet, de már nem tért vissza.
– Hm. Ezek szerint ide jött vízért?
– Feltehetőleg. A konyha jóval messzebb esik a recepciótól.
– És senki nem látta idejönni a recepcióról?
– Mindkét személy, akinek az irodája a recepció és a mosdó között van, már hazament. Akik pedig még itt voltak, az irodájukban vagy az egyik tárgyalóban tartózkodtak.
– És mit csinált az a külsős, amikor a lány nem ment vissza a recepcióra?
– Öt órára volt időpontja, és mivel a recepciós nem jött vissza, elvesztette a türelmét, bement és megkereste annak az ügyvédnek az irodáját, akihez jött.
– Ezek szerint ismerős volt itt?
– Nem, azt mondta, hogy először járt az irodában.
– Hm. Vagyis ő látta utolsóként életben a lányt.
– Pontosan.
Harry észrevette, hogy Waaler keze még mindig a lányon pihen.
– Akkor valamikor 16.55 és 17.11 között történt.
– Igen, nagyon úgy tűnik – bólintott Waaler.
Harry a jegyzettömbjére meredt.
– Muszáj ezt csinálnod? – kérdezte halkan.
– Mit?
– Vedd le róla a kezed.
– Talán nem tetszik?
Harry nem válaszolt. Waaler közelebb hajolt hozzá.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy te még soha nem akartad megérinteni egyiküket sem, Harry?
Harry írni próbált, de a tolla felmondta a szolgálatot.
Waaler röviden felnevetett.
– Nem kell válaszolnod, rád van írva. Nincs abban semmi rossz, ha az ember kíváncsi, Harry. Végül is ez az egyik oka annak, hogy rendőrök lettünk, nem? A kíváncsiság és az izgalom. Megtudni, hogy milyen az ember bőre a halál beálltakor, amikor már nem meleg, de még nem is egészen hideg.
– Én...
Harry elejtette a tollat, amikor Waaler megragadta a kezét.
– Tessék.
Waaler a halott combjához nyomta Harry kezét. Harry nagy levegőt vett. Az első késztetése az volt, hogy elrántja a kezét, aztán mégsem tette. Waaler keze a sajátján meleg volt és száraz, míg a lány bőre egyáltalán nem tűnt emberinek, olyan volt inkább, mint a gumi. Mint a langyos gumi.
– Érzed? Ez az izgalom, Harry. Te is rá vagy kattanva, nem igaz? De hol találnál izgalmat, ha abbahagynád ezt a munkát? Azt fogod csinálni, mint a többi szerencsétlen: a videokölcsönzőben keresed az izgalmat? Vagy az üvegeid fenekén? Nem lenne jobb inkább a való életben? Tessék, Harry, érezd. Mi ezt kínáljuk neked, a valódi életet. Mi lesz: igen vagy nem?
Harry megköszörülte a torkát.
– Úgy értettem, hogy meg kell várnunk, hogy a technikusok biztosítsák a helyszínt, mielőtt bármihez hozzányúlunk.
Waaler hosszasan nézte Harryt. Aztán vidáman kacsintott és elengedte a kezét.
– Igazad van. Az én hibám.
Waaler felállt, és kiment a helyiségből.
Harryn újra erőt vett a gyomorfájás, de megpróbálta mélyeket lélegezve legyűrni. Beate sosem bocsátaná meg neki, ha összehányná a helyszínt.
Arcát a hűvös padlóhoz szorítva felemelte Barbara zakóját, hogy benézzen alá. A lány térde és ívben fölé boruló felsőteste között egy fehér műanyag poharat látott. De ami a figyelmét felkeltette, mégsem az volt, hanem a lány keze.
– A francba – suttogta. – A francba.
 
Beate hat után húsz perccel robogott be a Halle, Thune és Wetterlid ügyvédi iroda ajtaján. Harry a női mosdó ajtaja mellett ült a padlón és egy fehér műanyag pohárból ivott éppen.
Beate lefékezett előtte, letette fémbőröndjeit és végighúzta kézfejét izzadt, lángvörös homlokán.
– Bocs. Épp az Ingier strandon feküdtem. Előbb haza kellett mennem átöltözni, utána pedig be kellett ugranom a Kjølberggatára a felszerelésért. Ráadásul valami idióta parancsba adta, hogy zárják le a liftet, úgyhogy kénytelen voltam a lépcsőn feljönni.
– Hm. Az illető bizonyára az esetleges technikai nyomok miatt aggódott. A sajtó kiszagolt már valamit?
– Már odakint lebzselnek az épület előtt. De nincsenek sokan. Mindenki nyaral.
– Attól tartok, hogy vége a nyaralásnak.
Beate arca grimaszba rándult.
– Úgy érti, hogy...
– Jöjjön.
Harry belépett a lány előtt a mosdóba és leguggolt.
– Ha benéz a felsőteste alá, látni fogja a bal kezét. Levágták a gyűrűsujját.
Beate felnyögött.
– Nagyon kevés a vér – folytatta Harry. – Vagyis azután történt, hogy a lány meghalt. És van itt nekünk még valami.
Elsöpörte a hajat Barbara bal füléről.
Beate a homlokát ráncolta:
– Egy fülbevaló?
– Szív alakú. Teljesen más, mint a jobb fülében lévő ezüstszív. Annak, a párját az egyik vécéfülke padlóján találtam meg. Ezt itt a gyilkos tette a fülébe. Az a különlegessége, hogy ki lehet nyitni. Így ni. Szokatlan tartalom, nem igaz?
Beate bólintott.
– Egy vörös, ötágú gyémántcsillag – mondta.
– És akkor ez mit is jelent?
Beate Harryra függesztette a tekintetét:
– Hogy most már hangosan is kimondhatjuk?
 
– Sorozatgyilkos?
Bjarne Mřller olyan halkan suttogta el a szót, hogy Harry automatikusan odaszorította a füléhez a telefont.
– Itt vagyunk a helyszínen és ugyanaz a minta – mondta Harry. – Elkezdheted visszarendelni az embereket a szabadságukról, főnök. Mindenkire szükségünk lesz, aki él és mozog.
– És ha egy copycat?
– Egy utánzó? Az ki van zárva. A csonkításról és a gyémántokról csak mi tudunk.
– Ez most nagyon rosszkor jött, Harry.
– A sorozatgyilkosok viszonylag ritkán jönnek alkalmas időpontban, főnök.
Møller hallgatott egy sort.
– Harry?
– Itt vagyok, főnök.
– Meg kell, hogy kérjelek rá, hogy az utolsó hetekben, amíg még itt vagy, asszisztálj Tom Waalernek ebben az ügyben. Te vagy az egyetlen az osztályon, aki találkozott már sorozatgyilkossággal. Van tapasztalatod. Tudom, hogy nemet fogsz mondani, ennek ellenére mégis erre kérlek. Csak így vagyunk képesek megoldani, Harry.
– Persze, főnök.
– Ez fontosabb, mint a nézeteltérés közted és Tom között... Mit mondtál?
– Hogy rendben.
– Biztos?
– Igen. De most rohannom kell. Itt töltjük az estét, úgyhogy jó lenne, ha holnap reggelre össze tudnád hívni a gyilkosságiakat az első megbeszélésre. Tom a nyolc órát javasolja.
– Tom? – kérdezte Møller megütközve.
– Tom Waaler.
– Tudom, kiről van szó, de még sosem hallottam, hogy a keresztnevét használtad volna.
– A többiek várnak rám, főnök.
– Oké.
Harry a zsebébe csúsztatta a telefont és a szemetesbe dobta a poharat. Majd magára zárta a férfivécé egyik fülkéjét, és a csészébe kapaszkodva elhányta magát.
Aztán megállt a mosdó előtt, kinyitotta a csapot és a tükörképét szemlélve hallgatta a folyosóról beszűrődő beszédfoszlányokat. Beate asszisztensét, amint arra kéri az embereket, hogy a lezárt területen kívül tartózkodjanak, Waalert, ahogy arra utasítja a többieket, hogy kerítsenek elő mindenkit, aki az épület közelében tartózkodott. Valamint Magnus Skarrét, aki épp azt kiáltotta az egyik kollégájának, hogy sült krumpli nélkül kéri a sajtburgerét.
Amikor a víz végre lehűlt, Harry a csap alá dugta az arcát. Hagyta, hadd folyjon végig a víz az arcán és a fülén, le a nyakán, be az ingébe, aztán végig a hátán és a karján. Mohón, telhetetlenül ivott. Nem volt hajlandó a bensejében lapuló ellenség hangját hallgatni. Aztán visszarohant a vécéfülkébe és újra hányt.
Odakinn lassan beesteledett, a Carl Berners plass pedig szinte teljesen kihalt, mire Harry kilépett az épületből, rágyújtott egy cigarettára és elutasítóan felemelte a kezét, amikor az egyik sajtóhiéna közeledni kezdett felé. A férfi megállt. Harry felismerte: Gjendem, vagy valahogy így hívták. A sydneyi ügy után beszélt vele. Gjendem sem volt rosszabb, mint a többi, sőt, talán egy kissé még elviselhetőbb is.
A túloldalon lévő tévészaküzlet még nyitva volt. Harry bement. A bolt, egy szakadt inges, kövér férfit leszámítva, teljesen üres volt. A férfi a pult mögött ácsorgott és újságot olvasott. Az asztali ventilátor felborzolta kopasz fejtetőjén átfésült hosszú hajszálait és izzadságszaggal terítette be a helyiséget. Csak felhorkant, amikor Harry az orra alá dugta igazolványát, és azt kérdezte, hogy nem tűnt-e föl neki valaki a boltban vagy az üzlet előtt, aki furcsán viselkedett.
– Itt egytől egyig mindenki furcsa – mondta. – Ez az egész környék egyenesen a pokolba tart.
– Esetleg valaki, akiből kinézné, hogy képes lenne gyilkolni? – folytatta Harry szárazon.
A férfi fél szemmel hunyorogva sandított Harryra.
– Ezért van itt ez a rakás járőrkocsi?
Harry bólintott.
A férfi megvonta a vállát, és visszatért az újságjához:
– Ki ne akart volna néhanapján meggyilkolni valakit, biztos úr?
Kifelé menet Harry hirtelen lefékezett, amikor az egyik képernyőn a saját autóját pillantotta meg. A kamera tovább pásztázta a Carl Berners plassot és a vörös téglaépületet elérve megállt. A kép ekkor visszaváltott a TV2 hírolvasójára, a következő pillanatban pedig egy divatbemutatóra ugrott. Harry mélyet szívott a cigarettájából, és lehunyta a szemét.
Rakel jött vele szembe egy kifutón, nem is, egyszerre tizenkét kifutón. Kilépett a tévéfalból, és megállt előtte csípőre tett kézzel. Harryra pillantott, hátradobta a fejét, megfordult és otthagyta. Harry újra kinyitotta a szemét.
Nyolc óra volt. Igyekezett nem gondolni arra, hogy van egy kocsma egészen a közelben, a Trondheimsveien.
Az este legkeményebb része még csak most következett.
Azután pedig még ott az éjszaka.
 
Este tíz óra volt, s bár a hőmérő higanyszála nagy kegyesen két fokot süllyedt, a forró levegő mozdulatlanul várta, hogy mindegy, merről, de megérkezzen a szél. A bűnügyi technikusok épülete Beate irodájától eltekintve üres volt. A Carl Berners plasson történt gyilkosság teljesen a feje tetejére állította a napját, és még mindig a helyszínen tartózkodott, amikor kollégája, Bjørn Holm, rátelefonált, hogy egy nő várja a recepción, aki a De Beerstől jött valami gyémántok miatt.
Beate visszarobogott a Kjølberggatára, és most a vele szemben ülő, alacsony, energikus nőre koncentrált, aki pont olyan tökéletesen beszélt angolul, ahogy az egy Londonban élő hollandtól elvárható:
– A gyémántoknak van egy geológiai tanúsítványuk, ami elméletileg lehetővé teszi, hogy visszajussunk egészen az eredeti tulajdonosukig. Ez a drágakő eredetéről kiállított igazolás végigkíséri a gyémántot mindenhová. De attól tartok, hogy ebben az esetben ez nem így van.
– Miért nem? – kérdezte Beate.
– Mert az a két kő, amit láttam, úgynevezett véres gyémánt.
– A színe miatt?
– Nem. Azért, mert ezek a kövek feltehetőleg Sierra Leone Kiuvu-bányáiból származnak. A világ összes gyémántkereskedője bojkottálja a Sierra Leonéból származó drágaköveket, mert a bányákat a lázadók tartják a kezükben, akik a gyémántexporttal egy olyan háborút finanszíroznak, ami nem politikáról, hanem a pénzről szól. Innen ered a véres gyémánt elnevezés. Azt hiszem, ezek a gyémántok újak, és feltehetőleg Sierra Leonéból csempészték át őket egy másik országba, ahol hamis tanúsítványt állítottak ki nekik, amely szerint egy ismert bányából származnak, mondjuk valahonnan Dél-Afrikából.
– Van esetleg valami ötlete, hogy melyik országba csempészhették át őket?
– Többnyire valamelyik egykori szocialista országban kötnek ki. Miután a vasfüggöny lehullt, azoknak a szakiknak, akik korábban igazolványokat és útleveleket hamisítottak, új üzlet után kellett nézniük. A jó gyémánttanúsítványokért pedig jól fizetnek. De nem csak emiatt tippelek Kelet-Európára.
– Hanem?
– Láttam már hasonló, csillag formájú gyémántokat korábban is. Az egykori Kelet-Németországból és Csehországból csempészték be őket. És mint ilyeneket, alacsonyabb minőségű gyémántokként csiszolták őket.
– Alacsonyabb minőségű?
– Bár a vörös gyémántok szépek, mégis olcsóbbak, mint a tiszta fehérek. A kövek, amelyeket maguk találtak, jóval nagyobb részben tartalmaznak nem kikristályosodott karbonmaradványokat, ami miatt ezek a gyémántok nem olyan tiszták, mint amennyire kívánatos lenne. Ahhoz, hogy az ember csillagformát kapjon, olyan sokat kell eltávolítani egy-egy kőből, hogy nyilván nem a tökéletes minőségű gyémántot használjuk e célra, hanem inkább egy alacsonyabb minőségűt.
– Tehát, Kelet-Németország vagy Csehország – összegezte Beate, és behunyta a szemét.
– Igen, de valójában ez csak találgatás. Nos, amennyiben nincs több kérdése, akkor talán még elérem az utolsó gépet Londonba...
Beate kinyitotta a szemét, és felállt.
– Bocsásson meg, hosszú és kaotikus nap volt. Nagyon sokat segített, hálásak vagyunk, hogy el tudott jönni.
– Ugyan már. Bízom benne, hogy segítségükre lehettem abban, hogy elkapják a tettest.
– Ezt mi is nagyon reméljük. Hadd hívjak magának egy taxit!
Miközben Beate a taxitársaság válaszára várt, észrevette, hogy a gyémántszakértő az ő telefont szorongató kezét nézi. Beate elmosolyodott.
– Nagyon szép ez a gyémánt. Jegygyűrűnek tűnik.
Beate önkéntelenül elvörösödött.
– Nem vagyok eljegyezve. Ezt a jegygyűrűt még az apám ajándékozta az édesanyámnak. A halála után kaptam meg.
– Ó, akkor így már értem, hogy miért a jobb kezén viseli.
– Igen?
– Igen, mert az emberek általában a bal kezükön hordják. Vagyis, hogy egészen pontos legyek, a bal kéz középső ujján.
– A középső ujjon? Azt hittem, hogy a gyűrűsön.
A nő elmosolyodott.
– Nem, amennyiben osztja a régi egyiptomiak nézeteit.
– Mégpedig?
– Úgy gondolták, hogy a szerelem vénája, vagyis a vena amoris, a szívből közvetlenül a bal kéz középső ujjáig fut.
Amikor a taxi megérkezett és a nő elment, Beate egy pillanatra a kezére pillantott. A bal kéz középső ujja.
Aztán felhívta Harryt.
– A fegyver szintén cseh – mondta Harry, miután végighallgatta Beate beszámolóját.
– Esetleg ez kiindulópont lehet – jegyezte meg a lány.
– Esetleg – mondta Harry. – Mit mondott, hogy is hívják azt a vénát?
– Vena amoris?
– Vena amoris – mormolta Harry, majd letette a kagylót.

Tizenhatodik fejezet
Hétfő. Párbeszéd
 
Alszol. Tenyeremet az arcodra simítom. Vágytál rá? Megcsókolom a hasadat, azután lejjebb csúszom, te pedig mozogni kezdesz. Hullámzó tündértánc. Hallgatsz, úgy teszel, mintha aludnál. Most már felébredhetsz, kedvesem. Lelepleztelek.
 
Harry felriadt. Betelt néhány másodpercbe, mire rájött, hogy a saját sikolya ébresztette fel. Zihálva meredt a félhomályba, a függöny és a szekrény árnyait figyelte.
Visszaeresztette a fejét a párnára. Mit is álmodott? Egy félhomályos szobában volt. Két ember mozgott egymáson egy ágyban. Az arcukat elrejtették. Meggyújtott egy zseblámpát és éppen feléjük irányította, amikor felriadt a sikoltásra.
Harry az éjjeliszekrényen álló órára hunyorgott. Még két és fél óra van hétig. Ennyi idő pont elég ahhoz, hogy az ember álmában eljusson a pokolba, majd vissza. De aludnia kell. Muszáj. Mély levegőt vett, mintha merüléshez készülődne, és behunyta a szemét.

Tizenhetedik fejezet
Kedd. Profilok
 
Harry a másodpercmutatót nézte Tom Waaler feje fölött a falon.
A hetedik emeleti nagy tárgyalóba pótszékeket kellett hozniuk, hogy mindenki le tudjon ülni. A helyiségben szinte ünnepélyes csend uralkodott. Semmi duruzsolás, kávézás, újságolvasás, csupán noteszbe firkálás és néma várakozás, hogy végre nyolc óra legyen. Harry tizenhét fejet számolt össze, vagyis csak egy ember hiányzott. Tom Waaler karba tett kézzel állt velük szemben, és a Rolexére pillantott.
A falióra percmutatója továbbrándult és remegő vigyázzállásban megállt.
– Akkor vágjunk bele – szólalt meg Waaler.
Zörgés támadt és mintegy parancsszóra mindenki leült.
– Én fogom vezetni a nyomozócsoportot, Harry Hole segédletével. Az asztal körüli fejek meglepődve fordultak Harry felé, aki a szoba túlsó végében ült.
– Először is szeretném megköszönni mindenkinek, hogy zokszó nélkül azonnal visszatért a szabadságáról – folytatta Waaler. – Tartok tőle, hogy az előttünk álló időszakban sokkal több áldozatot kell majd hozniuk, mint a szabadságuk megszakítása, és abban sem vagyok biztos, hogy lesz időm mindennap újra megköszönni, ezért engedjék meg, hogy ez a köszönet kitartson az egész hónapra, rendben?
Az asztal körül nevetgélés és bólogatás támadt. Ahogy az ember egy jövendőbeli osztályvezetőnek nevetgél és bólogat, gondolta Harry.
– A mai nap több szempontból is különleges.
Waaler bekapcsolta a kivetítőt. A mögötte lógó vásznon a Dagbladet címlapja villant fel. SOROZATGYILKOS SZABADON? Kép nélkül, csak ez a két szó öles betűkkel. Manapság igen ritkán esik meg, hogy egy szerkesztőség a szakma iránti tiszteletnek fittyet hányva kérdőjelet tegyen egy szalagcímbe. Azt igen kevesen tudták – ebben a tárgyalóban példának okáért senki -, hogy a döntés az írásjel odabiggyesztéséről csupán néhány másodperccel a lap nyomdába kerülése előtt született meg, miután a Dagbladet ügyeletes szerkesztője végül odatelefonált a főszerkesztő tvedestrandi nyaralójába, hogy tanácsot kérjen tőle.
– Nem volt norvég sorozatgyilkosunk – legalábbis nem tudunk róla – Arnfinn Nesset óta a nyolcvanas évekből – mondta Waaler. – A sorozatgyilkosok nagyon ritkák. Olyan ritkák, hogy ez az ügy még az ország határain túl is biztosan felkelti az érdeklődést. Nagyon sok szem szegeződik most ránk, emberek.
Tom Waaler közbeékelt hatásszünete teljes mértékben felesleges volt, ugyanis a jelenlévők mindegyike tisztában volt az ügy jelentőségével, különösen, mivel Møller előző este mindannyiukat tájékoztatta erről telefonon.
– Oké – folytatta Waaler. – Amennyiben valóban egy sorozatgyilkossal van dolgunk, akkor annyira nem is állunk rosszul. Először is, mert van közöttünk valaki, aki nemcsak hogy nyomozott már sorozatgyilkos után, de el is kapta az illetőt. Gondolom, mindannyian ismerik Harry Hole főtiszt bámulatos sydneyi sikerét. Harry?
Ismét minden fej Harry felé fordult. Ő megköszörülte a torkát, aztán, mivel érezte, hogy a hangja cserben fogja hagyni, még egyszer köhintett:
– Nem vagyok róla meggyőződve, hogy a Sydney-beli munkám valóban követendő példa lehetne – mondta, és megpróbálkozott egy félmosollyal. – Ugyanis, mint tudják, végül lelőttem a férfit.
Semmi nevetés, még csak egy halvány mosoly sem. Végül is nem Harry volt az osztályvezetői poszt várományosa.
– Bizonyára ennél rosszabb végkifejletet is el tudunk képzelni, Harry – mondta Waaler, és újabb pillantást vetett az órájára. – Többen ismerik Ståle Aune pszichológust, akinek a szaktudása már több ügy kapcsán a segítségünkre volt. Azt ígérte, hogy tart nekünk egy rövid összefoglalót a sorozatgyilkosság mibenlétéről. Néhányuk számára feltehetőleg nem fog sok újat mondani, de egy kis ismétlés még senkinek nem vált a kárára. Már itt kellene...
Mindannyian felkapták a fejüket, amikor az ajtó hirtelen kivágódott. A belépő férfi hangosan zihált. A tweedzakó alól kitüremkedő nagy, kerek pocak fölött egy narancssárga csokornyakkendő ült, fölötte pedig egy szemüveg billegett, mégpedig olyan kicsi, hogy mindenkinek szöget ütött a fejébe, hogyan lehet egyáltalán keresztüllátni rajta. A tar koponya alatt izzadtan fénylő homlok, alatta pedig egy pár sötét, feltehetőleg festett, mindenesetre gondozott szemöldök üldögélt.
– Emlegetett szamár... – jegyezte meg Waaler.
– Mindig megjelenik! – ragyogta Ståle Aune, majd előrántott egy zsebkendőt zakója mellzsebéből és felitatta vele az izzadságot a homlokáról. Odament az asztal végéhez és hangos csattanással rádobta elnyűtt, barna bőrtáskáját.
– Jó reggelt, hölgyeim és uraim! Öröm ennyi fiatal embert ébren látni a napnak eme szakában. Néhányukat már ismerem, a többieket egyelőre sikerült megúsznom.
Harry elmosolyodott. Ő azok közé tartozott, akikkel a pszichológusnak úgymond nem sikerült megúsznia a személyes ismeretséget. Hosszú évekkel ezelőtt fordult először hozzá alkoholproblémáival. S bár ez nem volt Aune szakterülete, végül mégis kialakult közöttük egy olyan kapcsolat, amelyről Harry is kénytelen volt beismerni, hogy vészesen hasonlít egy barátságra.
– Kinyitni azokat a jegyzettömböket, semmirekellő banda!
Aune az egyik szék támlájára dobta zakóját.
– Olyan képet vágnak, mintha temetésen lennének. Ez nyilvánvalóan az eset számlájára írható, de szeretném, ha összekapnák magukat és legalább néhányan elmosolyodnának, még mielőtt kiteszem innen a lábamat. Ezt tekintsék parancsnak. Most pedig figyeljenek, mert gyors leszek!
Aune magához ragadott egy tollat a flipchart tábla széléről, és elképesztő gyorsasággal írni kezdett, közben pedig folyamatosan beszélt:
– Minden okunk megvan rá, hogy azt feltételezzük, sorozatgyilkosok azóta léteznek, hogy a földön elkövették az első gyilkosságot. A legtöbben azonban az 1888-as, úgynevezett „Autumn of Terror”-t tekintik a modern kor első sorozatgyilkossági ügyének. Ez volt az első alkalom, amikor a sorozatgyilkos bizonyítottan tisztán szexuális indítékból ölt. Az illető öt nőt gyilkolt meg, mielőtt nyomtalanul eltűnt. Hasfelmetsző Jack néven vált ismertté, valódi személyazonosságára azonban soha nem derült fény. Saját országunk leghíresebb sorozatgyilkosa a listán nem Arnfinn Nesset volt, akire maguk is emlékezhetnek, és aki huszonvalahány beteget mérgezett meg a nyolcvanas években, hanem Belle Gunnes, a kifejezetten ritkaságnak számító női sorozatgyilkosok egyike. Kivándorolt Amerikába, ahol 1902-ben hozzáment egy egyszálbélű férfihoz, és az Indiana állambeli La Porte mellett telepedett le egy farmon. Azért neveztem egyszálbélűnek az urát, mert mindössze hetven kilót nyomott, míg az asszony százhúszat.
Aune végigsimított nadrágtartóján.
– Bár, ha engem kérdeznek, a hölgy szerintem pont megfelelő súlyban volt.
A terem több pontjáról nevetés hallatszott.
– Ez a kerek, tűzrőlpattant asszonyka megölte a férjét, néhány gyermeket és ismeretlen számú úriembert, akiket chicagói újságok társkereső hirdetéseinek segítségével csalt a farmjára. A holttestek akkor kerültek elő, amikor a farm 1908-ban titokzatos körülmények között leégett. Volt köztük egy elszenesedett és szokatlanul terjedelmes, fej nélküli női torzó is. A testet feltehetőleg Belle helyezte el ott, hogy a nyomozók azt higgyék, ő is ott pusztult a farmon. A rendőrségen később több szemtanú is bejelentés tett, miszerint Bellét több helyen is látták az államokban, soha nem akadtak azonban a nyomára. És meg is érkeztünk a csattanóhoz, kedves barátaim. Sajnos mind Jack, mind Belle meglehetősen jellemző példányai a sorozatgyilkosoknak.
Aune abbahagyta a jegyzetelést, és a filctollal kopogtatni kezdett a flipcharton.
– Ugyanis nem kapták el egyiküket sem.
A társaság némán bámult rá.
– Vagyis – folytatta Aune. – A sorozatgyilkos, mint fogalom, éppoly vitatott, mint mindaz, amiről most beszélni fogok maguknak. Mégpedig azért, mert a pszichológia olyan tudomány, ami még mindig gyerekcipőben jár, és mert a pszichológusok természetüknél fogva megátalkodott akadékoskodók. Azokról a dolgokról fogok beszámolni maguknak, amit a sorozatgyilkosokról tudunk – s ami mellesleg nagyjából megegyezik azzal, amit egyáltalán nem tudunk biztosan. Sok derék pszichológus szerint ugyanis azok az ismertetőjegyek, amelyekkel a sorozatgyilkost jellemezzük, egy egész sor olyan elmebetegségre jellemzőek, amelyek más pszichológusok szerint nem is léteznek. Elég érthető voltam? Na jó, néhányan legalább már elmosolyodtak. Akkor annyira nem rossz a helyzet.
Aune mutatóujjával megkopogtatta az első pontot, amit a táblára írt.
– A tipikus sorozatgyilkos huszonnégy és negyven év közötti fehér férfi. Általában egyedül tevékenykedik, de van, hogy együttműködik másokkal, előfordulnak sorozatgyilkos párok is. A csonkítás annak a jele, hogy egyedül dolgozik. Áldozat gyakorlatilag bárki lehet, de jellemzően a saját etnikai csoportjából választ, és csak kivételes esetben ismeri prédáját.
– Az első áldozatát rendszerint olyan környezetből választja ki, amit nagyon jól ismer. Létezik egy közismert elmélet, mely szerint a sorozatgyilkosságokhoz mindig valami rituálé kötődik. Ez nem igaz, de amikor egy gyilkossági ügyben rituálé bukkan fel, az gyakran arra utal, hogy sorozatgyilkosságról van vagy lesz szó.
Aune a következő pontra bökött, ahol ez állt: PSZICHOPATA/SZOCIOPATA.
– A sorozatgyilkosok legjellemzőbb vonása azonban, hogy amerikaiak. Csak Isten – és talán néhány pszichológiaprofesszor a Blindernen – tudja, miért. Számunkra ez az információ azért érdekes, mert az FBI és az amerikai igazságügy, vagyis akik a sorozatgyilkosságokról a legtöbbet tudják, két típust különböztetnek meg: a pszichopata és a szociopata sorozatgyilkosokat. Bár az említett professzorok azon a véleményen vannak, hogy mind a különbségtétel, mind a megfogalmazás bűzlik, a sorozatgyilkosok hazájában mégis a legtöbb bíróság a McNaughton-szabályhoz tartja magát. E szerint csak a pszichopata sorozatgyilkos nem tudja, mit tesz abban a pillanatban, amikor a bűncselekményt elköveti. Vagyis a szociopatával ellentétben a pszichopata megússza a börtönt, vagy a halálos ítéletet, amivel az USA-ban egyébként meglehetősen gyakran élnek. Úgy értem, a sorozatgyilkosok esetében. Hm...
Visszatette a kupakot a filctollra, és meglepődve ráncolta a homlokát.
Waaler keze a levegőben volt. Aune bólintott.
– Igen, a büntetés mértéke is érdekes – mondta Waaler. – De ahhoz előbb el kell kapnunk. Van olyasvalamije, amit a gyakorlatban is hasznosítani tudunk?
– Elment az esze? Én pszichológus vagyok.
Nevetés. Aune elégedetten meghajolt.
– Persze, mindjárt rátérek, Waaler. De annyit hadd tegyek még hozzá, hogy ha már most ennyire türelmetlenek, akkor nehéz időszaknak néznek elébe. A tapasztalatok szerint semmi nem tart olyan sokáig, mint elkapni egy sorozatgyilkost. Legalábbis akkor, ha az illető a fals típusba tartozik.
– Mi az a fals típus? – kérdezett közbe Magnus Skarre.
– Nézzük meg előbb gyorsan, hogy azok, akik az FBI részére a pszichológiai típusleírásokat készítik, hogyan különböztetik meg a pszichopata és a szociopata sorozatgyilkosokat. A pszichopata sorozatgyilkos többnyire hiányosan szocializált személyiség, nincs se munkája, se képzettsége, büntetett előéletű, és egy sor szociális problémával küzd. Ellentétben a szociopatával, aki intelligens, látszólag sikeres, és teljesen normális életet él. A pszichopata kiválik és könnyen gyanúba keveredik, míg a szociopata beleolvad a tömegbe. Amikor egy szociopatát lelepleznek, a szomszédokat és az ismerősöket szinte mindig sokkolja a hír. Beszéltem egyszer egy pszichológusnővel, aki az FBI-nál dolgozik. Ő azt mondta, hogy az első mozzanat, amit figyelembe vesz, mindig a gyilkosságok időpontja. Gyilkosságot elkövetni ugyanis időbe telik. Fontos támpont számára, hogy a gyilkosság hétköznapon vagy hétvégén, illetve ünnepnapon történt-e. Utóbbi arra utal, hogy az elkövetőnek van munkája, ami növeli annak a valószínűségét, hogy szociopatával van dolguk.
– Ezek szerint az, hogy az emberünk a nyári szabadságok idején tevékenykedik, arra utal, hogy dolgozik és hogy szociopata? – kérdezte Beate Lønn.
– Természetesen korai lenne ezt a következtetést levonni, de ha minden eddigi tényt figyelembe veszünk, akkor elképzelhető. Ez már elég hasznos információnak tűnik?
– Határozottan – bólintott Waaler. – De ha jól értem, egyúttal meglehetősen rossz hír is.
– Így van. Úgy tűnik, hogy az emberünk a fals sorozatgyilkosok számát gazdagítja. Szociopata.
Aune hagyott néhány másodpercet a hallgatóságnak, hogy megemésszék az imént hallottakat, majd folytatta:
– Joel Norris amerikai pszichológus szerint a sorozatgyilkos minden egyes gyilkosság kapcsán egy hatfokozatú mentális folyamaton megy keresztül. Az elsőt, melynek során az illető fokozatosan elveszti kapcsolatát a valósággal, aurafázisnak nevezik. A totemfázis, ami az ötödik fokozat, maga a gyilkosság – minden sorozatgyilkos számára egyenlő a csúcsponttal. Vagy hogy egészen pontos legyek, a csúcspontnak remélt fázissal. Mert a gyilkosság soha nem képes teljes egészében teljesíteni azt a katarzis és megtisztulás utáni vágyat és elvárást, amit a tettes magától a gyilkolási folyamattól remélt. Így a gyilkosság után azonnal a hatodik, vagyis a depresszív fázisba kerül. Innen pedig egyenes út vezet az újabb aurafázisba, amelynek során elkezdi felkészíteni magát az újabb gyilkosságra.
– Vagyis a folyamat mindig újraindul – jegyezte meg az ajtó mellől Bjarne Møller, aki észrevétlenül lopódzott be a terembe. – Mint egy perpetuum mobile.
– Annyi különbséggel, hogy az örökmozgó változatlanul ismétli a műveleteket – mondta Aune -, a sorozatgyilkos viszont egy olyan folyamaton megy keresztül, ami hosszabb távon megváltoztatja a magatartását. Ezt a folyamatot – szerencsére – az önkontroll folyamatos csökkenése, valamint – sajnálatos módon – a vérszomj egyre erősebbé válása jellemzi. Mindig az első gyilkosságot a legnehezebb feldolgozni, ezért az úgynevezett lehiggadási vagy depresszív fázis is ez után a leghosszabb. Ezt egy ennek megfelelően hosszú aurafázis követi, ahol újra felkészül a következő gyilkosságra, és elég időt hagy magának a terv kidolgozásához. Amennyiben egy sorozatgyilkosság tetthelye arról árulkodik, hogy az elkövető nagy hangsúlyt fektetett a részletekre, nagyon odafigyelt a rituálékra és arra, hogy a lebukás esélye a lehető legkisebb legyen, akkor nagy bizonyossággal feltételezhetjük, hogy az illető még a folyamat elején van. Ebben az időszakban tökéletesíti a technikáját, így aztán egyre hatékonyabb lesz. Ebben a szakaszban a legnehezebb kézre keríteni. De ahogy egyre többet gyilkol, a higgadási fázis jellemzően egyre rövidebb és rövidebb lesz. Kevesebb időt hagy a tervezésre, a helyszínek rendetlenebbek maradnak utána, a rituálékat egyre hanyagabbul kezeli, és egyre nagyobb rizikót vállal. Mindez pedig arra utal, hogy növekszik a frusztrációja. Más szóval: a vérszomja egyre fokozódik. Elveszti az önkontrollját, és könnyebben el lehet kapni. Ha ebben az időszakban nagyon közel kerül ahhoz, hogy elfogják, de ez mégsem történik meg, megrémülhet, és egy időre felhagyhat a gyilkolással. Ezzel időt nyer arra, hogy lecsillapodjon és az egészet újra kezdje majd az elejéről. Remélem, hogy ezek a példák nem döntik mély depresszióba a kedves hallgatóságot.
– Valahogy túléljük – válaszolta Waaler. – Megosztaná velünk, hogy mit lát speciálisan ebben az ügyben?
– Hogyne – mondta Aune. – Tehát a három gyilkosság...
– Két gyilkosság! – újra Skarre szólt közbe. – Lisbeth Barli egyelőre csak eltűnt.
– Három gyilkosság – mondta Aune szárazon. – Higgyen nekem, fiatalember!
Néhányan összepillantottak. Úgy tűnt, Skarre mondani akar valamit, ám végül meggondolta magát. Aune folytatta:
– A három gyilkosság között ugyanannyi idő telt el. A testek megcsonkítása és felékszerezése is igen hasonló módon történt. Levágta az egyik ujjukat, amit azzal kompenzált, hogy az áldozatokat megajándékozta egy gyémánttal. A kompenzáció egyébként ismert jelenség az ilyen típusú csonkítások esetében. Azokra a gyilkosokra jellemző, akiket nagyon szigorú erkölcsi elvek mentén neveltek otthon. Esetleg lehetne ez az egyik nyom, amin elindulhat a nyomozás, hiszen manapság már nincs az a fene nagy erkölcsi szigor az otthonokban.
Senki nem nevetett.
Aune felsóhajtott.
– Ezt hívják akasztófahumornak. Nem akarok cinikus lenni, és a poénok biztosan jobbak is lehetnének, én csupán azt szeretném elkerülni, hogy ez az ügy még azelőtt maga alá temessen, hogy nekifogtunk volna a felderítésének. Javaslom, tegyenek maguk is hasonlóképpen. Tehát: a gyilkosságok közötti időtartamok és a rituálék kivitelezési módja arra utal, hogy emberünk egyelőre megfelelő önkontrollal rendelkezik és a korai fázisban van.
Tompa torokköszörülés hallatszott.
– Igen, Harry? – mondta Aune.
– Az áldozat és a helyszín kiválasztása.
Aune az állához támasztotta mutatóujját, néhány másodpercig gondolkodott, majd bólintott.
– Igazad van, Harry.
Az asztal körül ülők kérdő pillantásokat vetettek egymásra.
– Mármint miben van igaza? – kiáltotta Skarre.
– Abban, hogy az áldozatok és a helyszínek kiválasztása épp az ellenkezőjére utal – válaszolta Aune. – Arra, hogy a gyilkos kezéből lassan kicsúszik a kontroll, és egyre gátlástalanabbul gyilkol.
– Hogyhogy? – szakította félbe Møller.
– Ezt majd Harry elmagyarázza – válaszolta Aune.
Harry beszéd közben az asztal lapját tanulmányozta.
– Camilla Loent a saját lakásában gyilkolták meg, ahol egyedül élt, ugye? A gyilkos anélkül jutott be, majd távozott onnan, hogy a lebukás vagy a felismerés veszélye fenyegette volna. És zavartalanul elvégezhette a rituáléit. De már a második gyilkosság alkalmával is lényegesen nagyobb rizikót vállalt. Lisbeth Barlit fényes nappal rabolta el, lakott területen, feltehetőleg autóval. Egy autónak meg, ugye, rendszámtáblája is van. A harmadik gyilkosság pedig egyenesen szerencsejáték volt. Egy iroda női vécéjében. Bár röviddel a hivatalos munkaidő vége után történt, még elegen tartózkodtak a közelben ahhoz, hogy átkozottul nagy szerencse kelljen hozzá, hogy ne fedezzék vagy legalábbis ne ismerjék fel.
Mřller Aune felé fordult:
– Vagyis akkor mi a konklúzió?
– Az, hogy nem tudunk végkövetkeztetést levonni – válaszolta Aune. – Legfeljebb annyit feltételezhetünk, hogy az illető egy jó alkalmazkodóképességgel rendelkező szociopata. És hogy fogalmunk sincs róla, kezd-e már teljesen becsavarodni, vagy egyelőre stabil önkontrollal, tiszta fejjel gondolkodik.
– És mi melyikben reménykedünk?
– Az első esetben egy vérfürdő előtt állunk, ám van némi esély arra, hogy elcsípjük, mivel egyre nagyobb kockázatot vállal. A másik esetben egyre több idő fog eltelni a gyilkosságok között, és – legalábbis a tapasztalatok ezt mutatják – belátható időn belül nem fogjuk tudni elkapni. Ő dönt.
– De mégis, hol kezdjük el a nyomozást? – kérdezte Møller.
– Amennyiben a statisztikahívő kollégáim nézeteit osztanám, akkor azt javasolnám, hogy az ágyba vizelők, állatkínzók, erőszakolok és a piromániások között. Elsősorban a piromániások között. Én azonban nem hiszek ebben. Saját alternatív istenem pedig nincsen, így a válaszom sajnos ennyi: fogalmam sincs.
Aune visszatette a kupakot a filctollra. A teremben nyomasztó csend uralkodott.
Tom Waaler felpattant.
– Oké, emberek, akkor ugorjunk neki. Először is mindenkit hívjanak be egy újabb kihallgatásra, akivel az ügyek kapcsán eddig beszéltünk. Ellenőrizzenek mindenkit, aki ült már korábban gyilkosságért. Ezenkívül akarok egy áttekintést mindenkiről, akit nemi erőszakért, illetve gyújtogatásért ítéltek el.
Harry Waalert figyelte feladatkiosztás közben. Hatékony volt és magabiztos. Gyors és rugalmas, ha valaki valamilyen gyakorlatias ellenvetéssel jött, amit relevánsnak ítélt. Erős és határozott, ha valami mégsem volt az.
Az ajtó fölötti óra negyed tizet mutatott. A nap még épp csak elkezdődött, de Harry máris úgy érezte, hogy minden ereje elhagyta. Mint egy vénülő, végét járó oroszlán, aki a falka után poroszkál, ahol egykor ki tudta hívni azt, aki most vezérré vált. Nem mintha bármikor is falkavezéri ambíciói lettek volna, de a helyzet akkor is súlyos volt. Jelenleg mindössze annyira képes, hogy észrevétlenül meghúzza magát, és abban reménykedik, hogy majd csak odavet neki valaki egy koncot.
És valaki oda is vetette azt a koncot. Méghozzá egy elég nagyot.
 
Az apró kihallgatószoba tompa akusztikájától Harrynak az az érzése támadt, mintha párnába beszélt volna.
– Hallókészülékek importjával foglalkozom – mondta az alacsony, kövérkés férfi, és jobb kezével végigsimított selyem nyakkendőjén, amit egy diszkrét arany nyakkendőtű rögzített hófehér ingéhez.
– Hallókészülékek? – kérdezett vissza Harry, és lepillantott az űrlapra, amit Tom Waaler nyomott a kezébe. A lapon az „André Clausen” név alatt, a foglalkozást firtató rubrikában az „üzletember” szó volt feltüntetve.
– Talán rosszul hall? – kérdezte Clausen nem kevés szarkazmussal a hangjában, amiről Harry képtelen volt eldönteni, hogy ellene vagy önmaga ellen irányult-e.
– Hm. Tehát azért járt a Halle, Thune és Wetterlidnél, hogy hallókészülékekről tárgyaljon?
– Mindössze egy ügynöki szerződést akartam átnézetni. Egyik kedves kollégájuk tegnap délután már készített róla egy másolatot.
– Ez lenne az? – mutatott Harry egy mappára.
– Pontosan.
– Belenéztem a szerződésbe. Két évvel ezelőtt írták alá. Meg akarta újíttatni?
– Nem, csak biztos akartam lenni abban, hogy nem vernek át.
– Csak most?
– Jobb később, mint soha.
– Nincs állandó ügyvédje, Clausen?
– Van, de attól tartok, hogy rohamosan öregszik.
Hatalmas aranytömés villant fel, amikor Clausen szélesen elmosolyodott, majd folytatta.
– Valójában csak meg akartam velük ismerkedni, tudni akartam, mit nyújt ez az ügyvédi iroda.
– És a múlt hét végén egyeztették az időpontot? Miért egy olyan céggel, ami kintlévőségek behajtására szakosodott?
– Ez számomra is csupán a megbeszélés alatt vált világossá. Vagyis abban a néhány percben, mielőtt a felfordulás elkezdődött.
– Ha új ügyvédet keres, akkor bizonyára több irodát is felkeresett – jegyezte meg Harry. – Felsorolná nekem, melyek voltak ezek?
Harry nem nézett André Clausen arcába. Úgysem kapta volna hazugságon. Harry már az üdvözléskor látta, hogy Clausen azok közé az emberek közé tartozik, akiknek az arca nem árulja el, mit is gondolnak valójában. Ennek több oka is lehet, van, akinél csak a szemérmesség, van, akinek olyan a munkája, ami pókerarcot követel, vagy egy olyan háttér miatt, ahol az önuralom fontos erénynek számít. Így aztán Harry a többi jelet figyelte. Például, hogy felemeli-e még egyszer a kezét az öléből, hogy megsimítsa a nyakkendőjét. Nem tette. Clausen csak ült és Harryt nézte. Nem mereven bámulta, épp ellenkezőleg, kissé leeresztett szemhéjakkal, mintha inkább találná a helyzetet csöppnyit mulatságosnak, mintsem kellemetlennek.
– A legtöbb ügyvédi iroda, amit felhívtam, csak a nyári szabadságok utánra akart időpontot adni – mondta Clausen. – A Halle, Thune és Wetterlidnél voltak a legelőzékenyebbek. Mondja csak, gyanúsítanak valamivel?
– Mindenkit gyanúsítunk – válaszolta Harry.
– Fair enough.
Clausen tökéletes BBC-angolsággal ejtette ki a szavakat.
– Észrevettem, hogy van egy kis akcentusa.
– Valóban? Az utóbbi években sokszor jártam külföldön, talán emiatt.
– Merrefelé utazott?
– Valójában többnyire Norvégiában. Kórházakat és különböző intézményeket, otthonokat látogatok. Ezenkívül gyakran tartózkodom Svájcban, abban a gyárban, ahol a hallókészülékek készülnek. A termékek fejlődése megköveteli a folyamatos szakmai felkészültséget.
Újra ez a megfejthetetlen szarkazmus a hangjában.
– Házas? Van családja?
– Ha vet egy pillantást a papírra, amit a kollégája töltött ki, akkor abból kiderül, hogy nincs családom.
Harry lenézett a jegyzőkönyvre.
– Persze, látom már. Egyedül él... nézzük csak... a Gimle terassén?
– Nem – helyesbített Clausen. – Trulsszel élek.
– Aha. Értem.
– Valóban? – Clausen elmosolyodott, miközben szemhéjai egy kissé még lejjebb ereszkedtek. – Truls egy golden retriever.
Harry érezte a szemgolyója mögött ébredező fejgörcsöt. Az előtte fekvő lista szerint még négy további kihallgatás vár rá ebéd előtt. Utána pedig újabb öt. Kizárt, hogy lesz ereje mindet végigcsinálni.
Megkérte Clausent, hogy mesélje el még egyszer, mi történt azután, hogy belépett a Carl Berners plasson lévő épületbe, egészen a rendőrség érkezéséig.
– Ezer örömmel, kedves főtiszt – mondta Clausen, és ásított egyet.
Harry hátradőlve hallgatta, amint Clausen lendületesen és magabiztosan elmeséli, hogyan érkezett meg taxival és lifttel, majd – miután váltott néhány szót Barbara Svendsennel – öt-hat percet várt, hogy a lány visszatérjen a vízzel. Miután Barbara nem került elő, bement a folyosóra, és megkereste dr. Halle irodáját.
Harry látta a jegyzőkönyvben Waaler feljegyzését, miszerint az ügyvéd megerősítette, hogy Clausen 17.05-kor kopogott be hozzá.
– Látott valakit ekkor a női mosdóba bemenni, vagy onnan kijönni?
– A recepcióról, ahol álltam, nem lehetett rálátni a mosdó ajtajára. És akkor sem láttam senkit se bemenni, se kijönni, amikor az iroda felé tartottam a folyosón. De ezt már tényleg elmondtam néhányszor.
– És még el is fogja mondani néhányszor – vetette oda Harry, majd hangosan ásított, és egyik kezét végighúzta az arcán. Magnus Skarre ebben a pillanatban megkocogtatta a kihallgatószoba ablakát és felemelte a karóráját. Harry felismerte a mögötte álló Wetterlindet. Visszabiccentett, és egy utolsó pillantást vetett a korábbi jegyzőkönyvre.
– Itt az áll, hogy nem látott egyetlen gyanús személyt sem a recepció környékén, miközben ott várakozott.
– Így van.
– Akkor köszönöm, hogy ennyire készségesen a segítségünkre volt – mondta Harry, majd visszatette a papírokat a mappába és megnyomta a felvevőkészülék kikapcsológombját. – Egészen biztosan felvesszük még magával a kapcsolatot.
– Egyetlen gyanús személyt sem – mondta Clausen és felállt.
– Mi?
– Azt mondtam, hogy nem láttam senki gyanúsat a recepciónál, de ott volt például a takarítónő, aki bejött, majd eltűnt a szobák irányában.
– Igen, már beszéltünk vele. Azt mondta, hogy egyenesen a konyhába ment, és nem találkozott senkivel.
Harry is felállt és a listára pillantott. A következő kihallgatás negyed tízkor kezdődik a négyes szobában.
– És persze ott volt a biciklis futár is – folytatta Clausen.
– Biciklis futár?
– Igen. Közvetlenül azelőtt ment ki a bejárati ajtón, amikor elindultam megkeresni Hallét. Hozott valamit vagy vitt, mit tudom én. Most miért néz így rám, főtiszt? Egy közönséges biciklis futár egy ügyvédi irodában azért annyira nem gyanús jelenség.
 
Másfél órával később, miután az ügyvédi irodát és az összes oslói kerékpáros futárszolgálatot végigellenőrizte, Harry számára világossá vált, hogy hétfőn egyetlen kézbesítést sem regisztráltak a Halle, Thune és Wetterlid számára.
Két órával azután, hogy Clausen elhagyta a kapitányságot – s közvetlenül azelőtt, hogy a napsugarak crescendója a tetőfokához ért -, újra visszahozták, hogy részletes személyleírást adjon a futárról.
Túl sok mindenről nem tudott beszámolni. Kb. 180 centiméter magas. Átlagos testfelépítésű. A futár adottságainak megfigyelésében ennél mélyebben nem merült el, mivel ezt sem különösebben érdekesnek nem tartotta, sem különösebben illendőnek férfiak között, mondta. Szerinte a férfi pontosan úgy volt felöltözve, mint a többi biciklis futár: tapadós, sárga-fekete kerékpárostrikó, rövidnadrág és kerékpároscipő, ami kattogott, amikor végiglépkedett benne a szőnyegen. Az arcát sisak és napszemüveg takarta.
– És a szája? – kérdezte Harry.
– Fehér szájmaszk – felelte Clausen. – Amilyet Michael Jackson is használ. Tudja, amivel a biciklis futárok a kipufogógáz ellen védekeznek.
– Igen, New Yorkban és Tokióban. De ez itt Oslo.
Clausen vállat vont.
– Nekem ez nem jutott az eszembe.
Clausent elbocsátották, Harry pedig átment Waaler szobájába. A férfi a telefonkagylót füléhez szorítva igenlően hümmögött, amikor Harry belépett.
– Azt hiszem, van egy tippem, hogyan jutott be a gyilkos Camila Loenhez – közölte Harry.
Waaler letette a kagylót, anélkül hogy befejezte volna a beszélgetést.
– A ház kapucsengőjéhez videokamera csatlakozik, ugye?
– Igen...? – hajolt előrébb Waaler.
– Ki az, aki miután bármelyik gombot megnyomja a kaputelefonon, majd megmutatja elmaszkírozott arcát a kamerának, egészen biztos, hogy be fog jutni az épületbe?
– A Mikulás?
– Nem egészen. A biciklis futár. Beengeded, mert azt hiszed, hogy csomagot vagy virágcsokrot hozott neked.
Waaler felemelte a kagylót, de a telefon villájára továbbra is rátenyerelt.
– Aközött, hogy Clausen megérkezett az irodába és a biciklis futár kisétált a recepció előtt a bejárati ajtón, több mint négy perc telt el. Egy biciklis futár beszalad, kézbesít, aztán már rohan is. Nem piszmog négy percen keresztül.
Waaler lassan bólintott.
– Egy kerékpáros futár – mondta. – Zseniálisan egyszerű. Elmaszkírozva, teljesen hihető indokkal bármelyik véletlenszerűen kiválasztott ember beengedi. Valaki, akit mindenki lát, de senki nem figyel meg igazán.
– Egy trójai faló – bólintott Harry. – Sorozatgyilkos nem is kívánhatna ennél jobb helyzetet.
– És az égvilágon senki nem tartja furcsának, ha egy biciklis futár bárhonnan is rohanva távozik. Ráadásul nincs rendszám, a jármű nem azonosítható. Játszva eltűnik a városban – Waaler a telefonra tette a kezét. – Ráállítok néhány embert, hogy kérdezzenek körbe biciklisfutár-ügyben a tetthelyek környékén az adott időpontokban.
– Van még valami, amit át kellene gondolni – mondta Harry.
– Igen – válaszolta Waaler. – Hogy figyelmeztetnünk kell-e a lakosságot az ismeretlen kerékpáros futárral kapcsolatban.
– Így van. Megbeszéled Møllerrel?
– Persze. És Harry...
Harry megtorpant a küszöbön.
– Nagyon szép munka volt – mondta Waaler.
Harry biccentett és kiment.
Három perccel később pedig a gyilkossági csoport folyosóján már szét is futott a hír, hogy Harry talált egy nyomot.

Tizennyolcadik fejezet
Kedd. Pentagramma
 
Nikolaj Loeb óvatosan lenyomta a billentyűket. Az üres szoba visszaverte a zongorából előbújó vékonyka hangokat. Pjotr Iljics Csajkovszkij, b-moll zongoraverseny. A legtöbb zongorista furcsának találja ezt a darabot, úgy vélik, nem elég elegáns. Nikolaj számára azonban ez volt a legszebb muzsika a világon. Azonnal elöntötte a honvágy, amint lejátszotta azt a néhány taktust, amit kívülről tudott belőle, ujjai pedig automatikusan ezeket a hangokat keresték, valahányszor leült a Gamle Aker gyülekezeti ház elhangolódott zongorája mellé.
Kinézett a sarkig tárt ablakon. A temetőből behallatszott a madarak éneke, ami a leningrádi nyarakra emlékeztette és az apjára, aki mindig magával vitte a város mellett fekvő régi harcmezőkre, ahol Nikolaj nagyapja és összes nagybátyja pihent egy rég elfelejtett tömegsírban.
– Hallgasd csak! – mondta neki az apja. – Milyen szívszorítóan gyönyörű az énekük.
Nikolaj torokköszörülésre lett figyelmes. Megfordult.
Az ajtóban egy pólót és farmert viselő férfi állt. Az egyik kezét kötés borította. Nikolaj első gondolata az volt, hogy bizonyára azoknak a drogosoknak az egyike, akik időről időre felbukkannak itt.
– Segíthetek valamiben? – kiáltott oda a férfinak. A helyiség akusztikája miatt a hangja kissé barátságtalanabbul zengett, mint amilyennek szánta.
A férfi beljebb lépett a küszöbről.
– Bízom benne – válaszolta. – Azért jöttem, hogy jóvátegyek valamit.
– Ennek nagyon örülök – mondta Nikolaj. – De sajnos én itt nem gyóntathatok. Van kinn a folyosón egy lista, amin rajta vannak az időpontok. Azután pedig le kell fáradnia a kápolnánkba az Inkognitogatára.
A férfi ekkorra egészen közel ért. A véreres szemei körüli fekete karikákból Nikolaj arra következtetett, hogy jó ideje nem alhatott már.
– Azt akarom jóvátenni, hogy tönkrevágtam az ajtón lévő csillagot.
Beletelt néhány másodpercbe, mire Nikolaj rájött, mire gondol a látogató.
– Á, értem már. Ez ügyben nem tudok segíteni. Persze, én is látom, hogy a csillag elgörbült és fejjel lefelé lóg – mosolyodott el. – Ami, hogy finoman fogalmazzak, nem éppen Isten házába illő látvány.
– Ezek szerint maga nem itt dolgozik?
Nikolaj megrázta a fejét.
– Csupán néha kölcsönkapjuk a helyiséget. Én a Szent Olga fejedelemasszony apostoli gyülekezetéhez tartozom.
A férfi felhúzta szemöldökét.
– Az orosz ortodox egyházhoz – tette hozzá Nikolaj. – Szerzetes pap vagyok és a gyülekezet elöljárója. Azt hiszem, hogy az irodát kellene megnéznie. Talán lesz ott valaki, aki segíthet magának.
– Hm, köszönöm.
A férfi nem mozdult.
– Csajkovszkij, ugye? Az 1. zongoraverseny?
– Így van – felelte Nikolaj meglepődve. Tapasztalatai szerint a norvégokat nemigen lehetett azzal vádolni, hogy túlságosan műveltek lennének. Ez a kopott pólót viselő férfi ráadásul úgy fest, mint valami hajléktalan.
– Az anyám játszotta nekem mindig – mondta a férfi. – Azt mondta, hogy nagyon nehéz darab.
– Bizonyára nagyon kedves asszony lehet az édesanyja, ha olyan darabokat játszott magának, amit nehéznek talált.
– Igen, nagyon kedves volt. Szinte szent.
Volt valami a férfi féloldalas mosolyában, ami egy kissé összezavarta Nikolajt. Tele volt ellentmondásokkal. Egyszerre nyitott és zárkózott, barátságos és cinikus. Persze az is lehet, hogy szokás szerint csak túl sok mindent akart belemagyarázni.
– Kösz a segítséget – mondta a férfi, és elindult az ajtó felé.
– Igazán nincs mit.
Nikolaj visszafordult a zongorához és összpontosított. Lenyomott egy billentyűt, olyan óvatosan, hogy az egy darabig csak puhán és hangtalanul süllyedt lefelé, majd érezte, ahogy a filc a zongora húrjához nyomódik. Ekkor tűnt fel neki, hogy nem hallotta az ajtót becsukódni. Megfordult, és látta, hogy a férfi a kilincset szorongatva álldogál az ajtó előtt, és az összetört ablakban lévő csillagot bámulja.
– Valami gond van?
A férfi felpillantott.
– Nem, semmi. Mit értett azalatt, hogy nem idevaló látvány a fejjel lefelé lógó csillag?
Nikolaj nevetését visszaverték a falak.
– Mert ez egy fordított pentagramma. Nem ismeri?
A férfi tekintetéből Nikolaj azonnal rájött, hogy fogalma sincs róla, miről van szó.
– A pentagramma egy ősi, vallási szimbólum, és nem csak a kereszténységben. Egy ötágú csillag, amit egyetlen, önmagát többször is keresztező, összefüggő vonással le lehet rajzolni. A jelet több ezer éves sírköveken is megtalálták. Viszont ha fejjel lefelé lóg, vagyis lefelé egy, felfelé pedig két szára mutat, akkor egészen mást jelent. Ez esetben a démonológia egyik legfontosabb jelképével van dolgunk.
– Démonológia?
A férfi nyugodtan, ám határozottan tette fel a kérdést. Mint aki ahhoz van szokva, hogy válaszolnak neki, gondolta Nikolaj.
– A gonosz tudománya. A kifejezés még azokból az időkből származik, amikor az emberek úgy vélték, hogy a gonosz a démonok létezéséből ered.
– Hm. Akkor most eltűntek a démonok?
Nikolaj egészen megfordult a zongoraszéken. Lehet, hogy rosszul ítélte meg ezt a férfit? Túlságosan gyors felfogásúnak tűnik ahhoz, hogy drogos vagy hajléktalan legyen.
– Rendőr vagyok – mondta a férfi, mintha csak a gondolataiban olvasna. – A mi fajtánk folyton kérdezősködik.
– Értem. De hogyhogy épp erre kíváncsi?
A férfi vállat vont.
– Nem tudom. Mostanában láttam ezt a jelet életemben először, de nem emlékszem rá, hogy hol. Vagy hogy fontos-e egyáltalán. Melyik démon jelképe ez a szimbólum?
– Csjort – válaszolta Nikolaj, és óvatosan lenyomott három billentyűt. Disszonáns. – Illetőleg sátánként is ismeretes.
 
Olaug Sivertsen délután kinyitotta Bjørvikára néző franciaerkélye ajtaját, leült egy székre és a piros vonatot nézte, ami a háza mellett siklott el. Az 1891-ben emelt kővilla teljesen szokványos ház lett volna, ha fekvése nem annyira szokatlan. A tervezője után elkeresztelt Villa Valle ugyanis az oslói központi pályaudvar mellett feküdt a sínek mentén, voltaképpen a vasútállomás területén. Legközelebbi szomszédja néhány alacsony fészer, illetve a Norvég Államvasutak műhelycsarnoka volt. A Villa Valiét az állomásfőnök családjának és cselédségének az elszállásolására szánták, és extravastag falakkal gondoskodtak arról, hogy lakói ne ébredjenek majd fel minden alkalommal, ha egy vonat elrobog a ház mellett. Az állomásfőnök ráadásul külön megkérte a kőművest – aki egyébként azért kapta meg a munkát, mert messze földön híres volt különlegesen masszív kötésű, nagyon tartós malterjáról -, hogy a szokásosnál is jobban erősítse meg a falakat. Arra gondolt ugyanis, hogy ha netán egy vonat kisiklik és belerohan a házba, akkor lehetőség szerint inkább a mozdony vezetőjének essen baja, mintsem neki vagy a családjának. Ez idáig szerencsére egyetlen vonat sem robogott bele a pompázatos állomásfőnöki villába, ami magányosan emelkedett a fekete kavicsok sivataga fölé, melyben a sínek csillogó kígyóként tekeregtek a napfényben.
Olaug behunyta a szemét és a nap felé fordította arcát.
Fiatalkorában egyáltalán nem szerette a napot. A bőre azonnal kipirult, leégett tőle, ő pedig mindig a nedves, hűvös nordvestlandi nyarak után vágyakozott. Ám mióta megöregedett – a nyolcvan felé közeledett -, jobban értékelte a meleget a hidegnél, a fényt a sötétségnél. Magány helyett társaságra, csend helyett pedig zajokra vágyott.
Mennyire más volt még, amikor 1941-ben, tizenhat évesen, útnak indult Averřyáról, és pontosan ezeken a síneken Oslóba érkezett, hogy szolgálólányként munkába álljon a Villa Vellában Ernst Schwabe rajparancsnoknál és feleségénél, Randinál. Ernst Schwabe magas, jó kiállású férfi volt, felesége pedig nemesi család sarja, amitől Olaug az első napokban halálra rémült. A házaspár azonban olyan barátságosan és tisztelettel bánt a fiatal lánnyal, hogy Olaug egy idő múlva rájött: ameddig a német precizitás által megkövetelt alapossággal és pontossággal végzi a dolgát, semmi félnivalója nincsen.
Ernst Schwabe a Wehrmacht szállítmányozási alegységének a vezetője volt, és ő maga döntött úgy, hogy a vasútállomásnál fekvő Villa Vellában kíván lakni. A felesége ugyanebben az alegységben szolgált, őt azonban Olaug soha nem látta egyenruhában. A cselédszoba délre, a kertre és a sínek felé nézett. Az első hetekben a vasúti kocsik csörömpölése, éles füttyögése és a város egyéb zajai miatt szinte egyáltalán nem tudott aludni, de apránként hozzászokott. Amikor aztán a következő évben az első vakációjára hazautazott, és ágyában fekve a csendet hallgatta abban a házban, amelyben felnőtt, hirtelen visszavágyott az életet jelképező hangok, zajok és az eleven emberek közé.
Eleven emberek. Abból aztán bőségesen kijutott a Villa Vellának a háború alatt. A Schwabe házaspár nagystílű társasági életet élt, németek és norvégok egyaránt megfordultak összejöveteleiken. Ha az emberek tudnák, hogy a norvég társadalom mely prominens elemei ettek, ittak, dohányoztak itt a Wehrmacht vendégszeretetét élvezve! Nem véletlen, hogy a háború befejezése után kapott első utasítások egyike az volt, hogy azonnal égesse el a megőrzött asztalkártyákat. Olaug pedig szó nélkül tette, amit kívántak tőle. Időnként persze nagy volt a kísértés, amikor a vendégek között látott arcok egyszer csak felbukkantak a lapokban és arról panaszkodtak, milyen életük volt a megszállás idején a németek igája alatt. Olaug azonban összeszorította a száját és hallgatott. Jó oka volt rá. Közvetlenül a háború befejezése után azzal fenyegették, hogy elveszik tőle kisfiát, az ő mindenét. Ez a félelem a mai napig kísértette.
Olaug a nap bágyadt sugarai felé hunyorgott. Nem is csoda, hogy csak ennyire futja az erejéből, hiszen egész álló nap azon fáradozott, hogy Olaug virágait kiszárítsa az ablakpárkányon. Elmosolyodott. Magasságos ég, milyen fiatal is volt... Visszavágyik azokba az évekbe? Igazából nem. De a társaságra, az életre és a nyüzsgésre vágyott. Annak idején sosem értette, miért mondják azt, hogy az öregek magányosak, most bezzeg...
Valójában nem is a magányról van szó, sokkal inkább arról az érzésről, hogy az ember már nem fontos senkinek. Végtelenül elszomorodott, amikor reggelente azzal az érzéssel ébredt, hogy akár az egész napot ágyban tölthetné, anélkül hogy az bárkinek is feltűnne.
Emiatt is döntött úgy, hogy befogad egy albérlőt, nevezetesen egy tűzrőlpattant, fiatal trøndelagi lányt.
Különös érzés volt, hogy Ina, aki csak néhány évvel idősebb, mint amennyi ő volt, amikor a városba költözött, most ugyanabban a cselédszobában lakik. Esténként bizonyára ő is visszavágyik a város zajából arra a kicsi helyre, ott északon.
Bár, az is lehet, hogy téved. Inának ugyanis lett egy udvarlója. Olaug még csak nem is látta a fiatalembert, nemhogy beszélt volna vele. Hálószobájából azonban hallotta a lépteit a hátsó lépcsőn, ahonnan Ina ajtaja nyílt. Ellentétben azokkal az időkkel, amikor Olaug cseléd volt, Inának senki nem tilthatta meg, hogy férfilátogatót fogadjon. Nem mintha ez szándékában állt volna, csupán abban reménykedett, hogy senki nem fogja elvenni tőle Inát. Hiszen lassan már olyan volt számára, mint egy közeli barátnő. Vagy még inkább, mint egy lánygyermek. A soha meg nem született lánya.
Olaug azonban tisztában volt azzal, hogy egy idős hölgy és egy fiatal lány kapcsolatában mindig a fiatal az, aki felajánlja a barátságot, az öreg pedig elfogadja. Ezért nagyon odafigyelt, nehogy ráerőszakolja magát a lányra. Ina mindig barátságos volt, Olaugnak azonban időnként megfordult a fejében, hogy lehet, hogy ez az alacsony bérleti díjnak is köszönhető.
Szinte már állandó szertartássá vált, hogy este hét óra tájban főzött egy teát, és némi aprósütemény kíséretében bekopogott Inához. Jobban szeretett ott üldögélni. Különös módon még mindig az egykori cselédszobában érezte leginkább otthon magát. Bármiről el tudtak beszélgetni. Inát leginkább a háború érdekelte és ami abban az időszakban a Villa Vellában történt. Olaug pedig mesélt. Arról, hogy Ernst és Randi Schwabe milyen nagyon szerették egymást. Hogy képesek voltak órákon keresztül a nappaliban üldögélni és csak beszélgetni. Közben gyengéden meg-megérintették egymást, elsimítottak egymás arcából egy-egy hajtincset, vagy fejüket a másik vállára hajtották. Olykor előfordult, hogy Olaug a konyhából kipillantott rájuk. Ernst Schwabe karcsú alakjára, fekete, sűrű hajára, magas homlokára és tekintetére, ami olyan gyorsan tudott tréfálkozóból komolyra, haragvóból nevetősre váltani. Amilyen magabiztos volt ez a szempár az élet nagy dolgaiban, annyira kisfiúsan zavarba tudott jönni az apró, triviális kérdésektől. De főleg Randi Schwabét nézte. Csillogó, vörös haját, vékony, hófehér nyakát és tiszta szemét, melynek világoskék íriszét sötét szegély keretezte, és amelynél szebbet soha életében nem látott.
Amikor így látta őket együtt, Olaug mindig arra gondolt, hogy ezek ketten igazi lelki társak, akik egymásnak lettek teremtve, és hogy soha semmi nem választhatja szét őket. Persze, olykor megesett, hogy a Villa Vella-beli összejövetelek kellemes hangulata a vendégek távozása után heves veszekedésbe torkollott.
Egy ilyen marakodás után történt, hogy Ernst Schwabe kicsivel azután, hogy Olaug lefeküdt, bekopogott a szobájába. Anélkül, hogy villanyt gyújtott volna, leereszkedett a lány ágyának a szélére, és elpanaszolta, hogy a felesége dühöngve hagyta el a házat, és hogy az éjszakát egy hotelben tölti. Olaug érezte a férfi leheletén az alkohol szagát, de még fiatal volt és nem tudta, mit kellene tennie, amikor egy nagyjából húsz évvel idősebb férfi, akire felnézett, akit csodált, sőt, akibe titokban talán egy kicsit szerelmes is volt, arra kéri, hogy vegye le a hálóingét, hogy megnézhesse meztelenül.
Az első éjszaka nem érintette meg, csak nézte. Megsimogatta az arcát, és azt mondta neki, hogy szép, szebb, mint valaha is megérthetné. Amikor aztán felállt és kiment, úgy tűnt, mintha legszívesebben elsírná magát.
Olaug behajtotta az erkélyajtót és felállt. Lassan hét óra. Vetett egy pillantást a hátsó lépcsőhöz vezető ajtóra, és egy pár csinos férficipőn akadt meg a tekintete Ina lábtörlőjén. Ezek szerint látogatója van. Olaug leült az ágyra és hallgatózott.
Nyolckor kinyílt az ajtó. Hallotta, hogy valaki cipőt húz, majd lemegy a lépcsőn. Beszűrődött azonban valami más, a kutyamancsok halk kaparászására emlékeztető hang is. Olaug kiment a konyhába, és feltette a teavizet.
Amikor néhány perccel később bekopogott Ina szobájába, nagy meglepetésére nem kapott választ. Főleg azért találta ezt furcsának, mert bentről halk zene szűrődött ki.
– Ina?
Olaug meglökte az ajtót, ami ettől kinyílt. Elsőként az áporodott levegő tűnt fel neki. Az ablak csukva volt, a függönyöket pedig behúzták, így a szoba szinte teljesen sötét volt.
– Ina?
Semmi válasz. Talán alszik. Olaug átlépett a küszöbön, és az ajtó mögé kukkantott, ahol az ágy állt. Üres. Furcsa. Az öreg szemek végre hozzászoktak a sötéthez, így már ki tudta venni Ina alakját. A lány a hintaszékben ült az ablak előtt, és tényleg úgy tűnt, hogy alszik. Szeme csukva, feje oldalra billent. Olaug még mindig nem jött rá, honnan hallatszik a halk zene.
Odament a székhez.
– Ina?
Semmi. Olaug fél kezébe fogta a tálcát, a másikkal pedig óvatosan megérintette a lány arcát.
A teáskanna tompa koppanással ért a szőnyegre, és két csésze, majd a birodalmi sassal díszített, ezüst cukortartó, egy tányér és hat darab Maryland keksz követte.
 
Ugyanabban a pillanatban, amikor Olaug, pontosabban a Schwabe család csészéi a földön landoltak, Ståle Aune a szájához emelte a sajátját. Pontosabban az oslói rendőrségét.
Bjarne Møller a kerekded pszichológus eltartott kisujj át tanulmányozta, és közben azon tűnődött, hogy mennyire szerepjátszás ez, és mennyire csupán egy eltartott kisujj.
Møller gyors eligazítást tartott az irodájában, ahová Aunén túl a nyomozás vezetőit, vagyis Tom Waalert, Harry Holét és Beate Lønnt is berendelte.
Egytől egyig kimerültnek tűntek. Talán azért, mert a remény, amit a kerékpáros futár dolog keltett, lassan kezdett kialudni.
Tom Waaler épp az imént futotta át a tévében és rádióban közzétett körözési felhívás nyomán érkezett bejelentéseket. Összesen huszonnégy hívást kaptak. Ebből tizenhárom az állandó betelefonálóktól érkezett, akik mindig jelentkeznek, akár láttak valamit, akár nem. A maradék tizenegyből hét bejelentés valódi feladatot teljesítő, valódi biciklis futárokra vonatkozott. Négyen pedig arról számoltak be, amit már maguk is tudtak: hétfőn, öt óra körül egy kerékpáros futár tartózkodott a Carl Berners plasson. Az újdonság csak annyi volt, hogy látták lefelé tekerni a Trondheimsveien. Az egyetlen érdekes tippet egy taxisofőr szolgáltatta, aki látott egy sisakot, szemüveget és sárga pólót viselő kerékpárost a Művészeti és Kézműipari Iskola közelében az Ullevålsveien fölfelé haladni, nagyjából abban az időpontban, amikor Camilla Loent meggyilkolták. Utánanéztek, és egyetlen futárcégnél sem találtak olyan megrendelést, ami miatt bármelyik emberüknek akkor épp az Ullevålsveien kellett volna kerékpároznia. Kevéssel ezután azonban a Førstemann Futárszolgálattól jelentkezett egy fickó, aki némileg szégyenkezve számolt be róla, hogy ő aznap tett egy kis kitérőt az Ullevålsveien felfelé, mert meg akart inni egy sört a St. Hanshaugen egyik kerthelyiségében.
– Más szóval a felhívás nem hozott eredményt? – összegezte Møller a hallottakat.
– Ezt egyelőre korai lenne kijelenteni – mondta Waaler.
Møller bólintott, de arckifejezéséből sütött, hogy nincs túlságosan feldobva. Aunén kívül mindannyian tisztában voltak vele, hogy az első reakciók a legfontosabbak. Az emberek gyorsan felejtenek.
– És mit mondanak az emberhiánnyal küzdő igazságügyi orvos szakértőink? – kérdezte Møller. – Találtak valamit, ami segíthetne azonosítani a tettest?
– Sajnos semmit – rázta meg a fejét Waaler. – Minden egyéb munkát kiejtettek a kezükből, és csak a mi eseteinkkel foglalkoznak, de mostanáig eredménytelenül. Se sperma, se vér, se hajszál vagy bármi egyéb. Az egyetlen fizikai nyom, amit a tettes maga után hagy, az a golyó ütötte lyuk.
– Érdekes – jegyezte meg Aune.
Mřller kissé enerváltan megkérdezte, hogy mi olyan érdekes ebben.
– Mert ez arra utal, hogy szexuálisan nem bántalmazta az áldozatokat – mondta Aune. – Ez pedig kifejezetten szokatlan egy sorozatgyilkos esetében.
– Talán nem a szexről szól – vetette fel Møller.
– Ezek a gyilkosok mindig szexuális motivációval rendelkeznek – rázta a fejét Aune. – Mindig.
– Lehet, hogy olyan, mint Peter Sellers az Isten hozta, Mister!-ben – szólalt meg Harry. – „I like to watch.”{1}
A többiek értetlenül bámultak rá.
– Úgy értem, hogy talán nem kell megérintenie őket ahhoz, hogy szexuálisan kielégüljön – mondta Harry, miközben igyekezett elkerülni Waaler pillantását. – Lehet, hogy maga a gyilkolás és a holttest látványa is megteszi.
– Ez elképzelhető – helyeselt Aune. – A gyilkos általában vágyik az orgazmusra, de úgy is tud ejakulálni, hogy nem hagy spermanyomot a helyszínen. Vagy van elég önuralma hozzá, hogy megvárja, amíg biztonságba kerül.
Néhány másodperces csend támadt. Harry tudta, hogy mindannyian ugyanarra gondolnak, amire ő: vajon mit tett a gyilkos az eltűnt nővel, Lisbeth Barlival?
– Mi van a talált fegyverekkel?
– Ellenőriztük őket – mondta Beate. – A ballisztikai tesztek kilencvenkilenc egész kilenc tized százalékos biztonsággal azt bizonyítják, hogy ezeket használták a gyilkosságokhoz.
– Remek – nyugtázta Møller. – Valami ötlet a fegyverek eredetét illetően?
Beate megrázta a fejét.
– A sorozatszámokat lecsiszolták. A reszelőnyomok ugyanolyanok, mint amit a lefoglalt fegyverek többségén is találtunk.
– Hm – mondta Mřller. – Tehát újra a nagy és rejtélyes fegyvercsempész banda. Nem kellene a Nemzetbiztonsági Szolgálatnak elintéznie végre ezeket a srácokat?
– Az Interpol már négy éve dolgozik az ügyön, minden különösebb eredmény nélkül – válaszolta Waaler.
Harry hátrabillentette a székét és Waalerre sandított. És közben legnagyobb elképedésére arra lett figyelmes, hogy érez valamit Waaler irányában, amit eddig még sosem, mégpedig csodálatot. Ugyanazt a csodálatot, amit az ember egy olyan vadállat iránt érez, amely tökélyre fejlesztette túlélési technikáját.
Møller felsóhajtott.
– Értem. Akkor, ha jól számolom, a jelenlegi állás 3-0, és az ellenfél egyelőre még csak át sem engedte nekünk a labdát. Komolyan nincs senkinek semmi használható ötlete?
– Nos, nem tudom, mennyire lehet ötletnek nevezni...
– Ki vele, Harry!
– Inkább csak egy kósza megérzés. A tetthelyekről lenne szó. Van bennük valami közös, de egyelőre még nem jöttem rá, hogy mi az. Az első gyilkosság egy tetőtéri lakásban történt az Ullevĺlsveien. A második nagyjából attól egy kilométerre északkeletre, a Sannergatán. A harmadik pedig körülbelül ugyanilyen távolságra, csak egyenesen kelet felé, a Carl Berners plass egyik irodaházában. Az emberünk mozog, de az az érzésem, hogy van ebben valami rendszer. Ebben is.
– Mármint? – kérdezte Beate.
– Ez már nem az én asztalom – válaszolta Harry. – De a pszichológusunknak biztosan van valami gondolatébresztő magyarázata.
Møller épp akkor fordult Aunéhoz, amikor az a teájába kortyolt.
– Valami megjegyzés, Aune?
Aune vágott egy grimaszt.
– Hát, nem éppen egy ceyloni.
– Nem a teára értettem.
– Ezt nevezik humornak, Møller – sóhajtott Aune. – Értem, mire akarsz kilyukadni, Harry. A sorozatgyilkosoknak szigorú preferenciái vannak a helyszínek földrajzi fekvését illetően. Nagy vonalakban három típust különböztetünk meg.
Aune feltartott ujjain számolt:
– Van a helyhez kötött sorozatgyilkos, aki elcsalja vagy erőszakkal az otthonába hurcolja áldozatait, és ott végez velük. A másik a territoriális, aki egy behatárolt területen tevékenykedik – mint Hasfelmetsző Jack, aki csak a vörös lámpás negyedben gyilkolt -, ám ez a behatárolt terület akár egy egész város is lehet. Végül pedig létezik az úgynevezett nomád típusú sorozatgyilkos. Feltehetőleg az ő lelkükön szárad a legtöbb gyilkosság. Ottis Toole és Henry Lee Lucas például államról államra utaztak az USA-ban, és több mint háromszáz embert öltek meg.
– Aha – mondta Møller. – De ebben nem igazán látom a rendszert és a tervszerűséget, amiről te beszéltél, Harry.
Harry vállat vont.
– Ahogy mondtam, ez csak egy kósza megérzés.
– Van egy dolog, ami közös bennük – vetette közbe Beate.
A többiek mintegy vezényszóra fordultak felé, amitől a lánynak azonnal szép, vörösen lángoló foltok jelentek meg az arcán, és úgy tűnt, már azt is megbánta, hogy kinyitotta a száját. Igyekezett úgy tenni, mintha mi sem történt volna, és folytatta:
– Olyan területekre hatol be, ahol a nők a leginkább biztonságban érzik magukat. A saját lakásukba. Fényes nappal a saját utcájukba. A munkahelyük női mosdójába.
– Nagyon jó, Beate – mondta Harry, amiért egy gyors, hálás pillantást kapott.
– Kiváló megfigyelés, ifjú hölgy – bólogatott egyetértően Aune is. – Még valamit hadd jegyezzek meg a mozgásminták kapcsán. A szociopata sorozatgyilkosok általában nagyon magabiztosak, mint ahogy azt a mostani delikvens esetében is megfigyelhetjük. Jellemző sajátosságuk továbbá, hogy szeretik a lehető legközelebbről követni a nyomozást. Sőt, néha odáig elmennek, hogy személyesen is felbukkannak az események közelében. Úgy tekintenek a nyomozásra, mint valami játékra köztük és a rendőrség között, sőt, többen hangot is adnak örömüknek, ha észreveszik a nyomozók közt uralkodó zűrzavart.
– Vagyis valahol egy fószer épp hülyére röhögi magát rajtunk – foglalta össze a hallottakat Møller, majd összecsapta a kezét. – Akkor mára ennyi volt.
– Lenne itt még egy apróság – szólalt meg Harry. – A gyémántcsillagok, amikkel a gyilkos az áldozatokat felékszerezte...
– Igen?
– Ötágú csillagok. Majdnem olyanok, mint egy pentagramma.
– Majdnem? Amennyire ismereteimből futja, a pentagramma pontosan így néz ki.
– A pentagramma olyan jel, amit egyetlen, önmagát többször is keresztező összefüggő vonással le lehet rajzolni.
– Ja, hogy a pentagramma. – eszmélt fel Aune. – Az aranymetszés arányai szerint. Nagyon érdekes szimbólum. Tudták, hogy létezik egy elmélet, mely szerint a kelták a viking időkben, Norvégia keresztény hitre térítésekor egy szent pentagrammát rajzoltak az ország déli része fölé, hogy a leendő városok és templomok helyét meghatározzák vele?
– És mi köze van ennek a gyémántokhoz? – kérdezte Beate.
– Nem a gyémántokról van szó – szólalt meg Harry -, hanem a formájukról, a pentagrammáról. Tudom, hogy láttam az egyik helyen. Az egyik tetthelyen. De egyszerűen nem bírok rájönni, hogy hol és melyiken. Talán zavarosan hangzik, de azt hiszem, fontos lehet.
– Vagyis – mondta Møller, és a tenyerébe támasztotta az állát. – Emlékszel valamire, amire valójában nem emlékszel, de úgy gondolod, hogy fontos?
Harry mindkét kezével erősen megdörgölte az arcát.
– Amikor ott vagy egy tetthelyen, annyira koncentrálsz, hogy az agyad még a legperiférikusabb dolgokat is elraktározza, többet, mint amennyit fel tud dolgozni. Az információ pedig csak hever ott, egészen addig, ameddig nem történik valami. Például amíg fel nem bukkan valami új, mondjuk, egy darabka a kirakós játékból, ami passzol ehhez az egyhez, de akkor már nem emlékszel rá, hogy honnan is szerezted azt az első darabot. Viszont valami kósza megérzés azt súgja neked, hogy fontos. Hogy hangzik?
– Mint valami elmezavar – ásította Aune.
A másik három rábámult.
– Nem próbálnának meg legalább elmosolyodni, amikor szellemes vagyok? – kérdezte a pszichológus. – Harry, ez pontosan úgy hangzik, ahogy egy teljesen normális, kemény munkát végző agy működik. Semmi okod a félelemre.
– Úgy vélem, van itt még négy, kemény munkát végző agy, ami pont eleget dolgozott mára – mondta Mřller, és felállt.
Ebben a pillanatban megszólalt a telefon az asztalán.
– Mřller... Egy pillanat.
Átnyújtotta a kagylót Waalernek.
– Igen?
A székek csikorogni kezdtek a padlón, Waaler azonban intett, hogy várjanak.
– Rendben – mondta, és letette a kagylót.
A többiek feszülten pillantottak rá.
– Jelentkezett egy szemtanú. A nő látott egy biciklis futárt kijönni az Ullevålsvei egyik bérházából a Vår Frelser temető közelében azon a péntek délutánon, amikor Camilla Loent meggyilkolták. Azért emlékszik rá, mert furcsának találta, hogy a férfi fehér szájmaszkot viselt. Viszont az a futár, aki a St. Hanshaugnnél akart sört inni, nem használt ilyesmit.
– És?
– A házszámra nem emlékezett, de Skarre az imént elvitte az Ullevålsveire, ahol a nő felismerte a házat. Azt, amelyikben Camilla Loen lakott.
Møller tenyere nagyot csattant az asztal lapján.
– Na végre!
 
Olaug az ágyon ült és egyik kezét a nyakára tapasztva saját pulzusát ellenőrizte. Lassan kezdett megnyugodni.
– Nagyon megijesztettél – suttogta rekedtes, szinte alig felismerhető hangon.
– Annyira sajnálom – szabadkozott Ina, és felszedte az utolsó kekszet is a földről. – Nem hallottam, hogy bejött a szobába.
– Én tartozom bocsánatkéréssel – mondta Olaug. – Csak úgy rád török... Észre sem vettem, hogy rajtad van az a micsoda...
– Fejhallgató – nevetett Ina. – Nagyon hangosan szólt a zene. Cole Porter.
– Jaj, hát tudod, hogy én nem ismerem ezeket az újmódi zenéket.
– Cole Porter egy öreg dzsesszmuzsikus. Igazából már meg is halt.
– Kedveském, te olyan fiatal vagy, nem kellene halott emberek zenéjét hallgatnod.
Ina újra elnevette magát. Amikor valami az arcához ért, ösztönösen odalendült a karja és pontosan telibe találta a tálcát. A cukor még mindig finom hótakaróként borította be a szőnyeget.
– Valaki lejátszotta nekem a lemezeit.
– Nagyon titokzatosan mosolyogsz – mondta Olaug. – Csak nem a lovagod volt?
Ahogy kicsúszott a száján a kérdés, rögtön meg is bánta. Ina most biztosan azt fogja gondolni, hogy kémkedett utána.
– Még az is lehet – válaszolta Ina, és mosoly csillogott a szemében.
– Idősebb nálad, ugye?
Burkoltan igyekezett a lány tudtára adni, hogy még csak egy pillantást sem próbált hódolójára vetni.
– Azért gondolom, merthogy a régi zenét szereti.
Érezte, hogy ez a megjegyzés is furcsán veheti ki magát, hiszen most meg úgy kérdezgeti a lányt, mint valami pletykás vénasszony. Egy pillanatra elöntötte a pánik, és lelki szemei előtt megjelent a kép, ahogy Ina új albérletet keres.
– Igen, egy kicsit idősebb.
Ina incselkedő mosolya egy kissé összezavarta Olaugot.
– Nagyjából, mint amilyenek maga és Ernst Schwabe lehettek.
Olaug szívből együtt nevetett Inával – főleg a megkönnyebbüléstől.
– Képzelje, pontosan ott ült ő is az ágyon, ahol maga – mondta Ina hirtelen.
Olaug végigsimított az ágytakarón.
– Igen – mondta.
– Amikor Schwabe annak idején majdnem elsírta magát, az azért történt, mert nem kaphatta meg magát?
Olaug továbbra is a takarót simogatta. A gyapjú durva tapintása ismerős volt.
– Nem tudom – válaszolta végül. – Nem mertem megkérdezni. Ehelyett olyan válaszokat gondoltam ki, amilyenek nekem tetszettek. Álmokat szőttem, amiket esténként babusgathattam. Feltehetőleg ezért lettem annak idején annyira szerelmes.
– Voltak együtt valaha a házon kívül is?
– Igen. Egyszer elvitt kocsival a Bygdøy-félszigetre. Fürödtünk. Vagyis én fürödtem, ő pedig nézett. A nimfájának nevezett.
– Amikor teherbe esett, Schwabe felesége tudott róla, hogy a férje a gyermek apja?
Olaug hosszasan nézte Inát. Aztán lassan megrázta a fejét.
– 1945 májusában elhagyták az országot. Soha többé nem láttam őket. És én csak júliusban vettem észre, hogy gyermeket várok.
Olaug a takaróra csapott.
– De kedvesem, már biztosan eleged van az én régi történeteimből. Beszéljünk inkább rólad. Ki is ez a te gavallérod?
– Egy nagyon rendes ember.
Ina arcán továbbra is az az álmodozó kifejezés ült, amit Olaug akkor szokott látni, amikor első és utolsó szerelméről, Ernst Schwabéról mesélt neki.
– Adott nekem valamit – mondta Ina, majd kihúzta az íróasztal egyik fiókját, és egy aranyszínű szalaggal körültekert kis csomagocskát vett elő. – Azt mondta, hogy addig nem nyithatom ki, amíg el nem jegyeztük egymást.
Olaug elmosolyodott és megsimogatta Ina arcát. Örült a lány boldogságának.
– Szereted?
– Más, mint a többiek. Nem olyan... Ő olyan régimódi. Azt akarja, hogy várjunk a... tudja, azzal.
Olaug bólintott.
– Ez nagyon úgy hangzik, mintha komolyan gondolná a dolgot.
– Igen – válaszolta Ina egy könnyű sóhaj kíséretében.
– Akkor viszont biztosnak kell lenned abban, hogy valóban ő életed férfija, mielőtt tovább engeded őt – mondta Olaug.
– Tudom – mondta Ina. – Pont ezért olyan nehéz. Éppen most járt itt, és mielőtt elment, mondtam neki, hogy gondolkodási időre van szükségem. Azt mondta, hogy megérti, hiszen még nagyon fiatal vagyok.
Olaug meg akarta kérdezni, hogy kutya is volt-e a férfival, de végül visszafogta magát, hiszen már így is pont eleget kérdezősködött. Még egyszer végigsimított a régi gyapjútakarón, és felállt.
– Megyek és felteszem újra a teavizet, kedveském.
 
Jelenés volt. Nem csoda, csupán egy jelenés.
Fél órával azután történt, hogy a többiek elmentek. Harry épp végzett a Lisbeth Barli két nőszomszédjával készült kihallgatás jegyzőkönyvével. Lekapcsolta az íróasztalán álló olvasólámpát, és hunyorogva szemlélte a sötétséget. És akkor váratlanul megjelent. Talán épp amiatt történt, mert lekapcsolta a lámpát, pontosan úgy, mint esténként, lefekvéskor. Vagy mert egy pillanatra kikapcsolta az agyát, és abbahagyta a gondolkodást. Mindenesetre olyan volt, mintha valaki egy nagyon éles fotót dugott volna az orra alá.
Bement az irodába, ahol a tetthelyek kulcsait őrizték, és előkereste a megfelelőt. Azután a Sofies gatéra hajtott, ott magához vett egy zseblámpát és gyalog indult el lefelé az Ullevålsveien. Éjfélre járt. A földszinti mosoda redőnyét leengedték, a sírköves kirakatában viszont egy spotlámpa világította meg a „Nyugodjék békében!” feliratot.
Harry bement Camilla Loen lakásába.
Minden bútor a helyén volt, a lakásból semmit nem vittek el, a falak mégis visszaverték lépteinek zaját. Mintha a tulajdonos halálával a lakásban is valamiféle konkrét értelemben vett űr keletkezett volna. Ezzel együtt mégis az volt az érzése, hogy nincs egyedül odabenn. Harry hitt a lélek létezésében. Nem mintha különösebben vallásos lett volna, inkább mert minden alkalommal, amikor megpillantott egy holttestet, az az érzése támadt, hogy ezek a testek elveszítettek valamit. Olyasmit, amit nem lehet pusztán azokkal a fizikai változásokkal megmagyarázni, amik egy halott testében természetes módon végbemennek. Ezek a testek olyanok voltak, mint a rovarok üres vázai a pók hálójában – eltűnt a lény, aki az illető volt, eltűnt a fény, még a rég kihunyt csillagok csalóka alkonypírja sem tükröződött rajtuk. A test élettelenné és lélektelenné vált. A léleknek ez az eltávolodása volt az oka annak, hogy Harry hitt.
Nem kapcsolt villanyt, a tetőablakokon beeső holdfény elegendő volt a tájékozódáshoz. Egyenesen a hálószobába ment, ahol felkattintotta a zseblámpát és az ágy melletti tartógerenda felé irányította. Visszafojtotta a lélegzetét. Az ábra nem egy szívbe karcolt háromszög volt, ahogy azt első ottjártakor hitte.
Leült az ágy szélére és ujjbegyével végigsimított a gerendába karcolt ábrán. A megbarnult fán ejtett sebek olyan világosak voltak, hogy minden kétséget kizáróan nemrég kerülhettek oda. Pontosabban csupán egyetlen seb volt. Egyetlen hosszú, egyenes, egymást keresztező vonalakból álló seb. Egy pentagramma.
Harry a padlóra irányította a zseblámpa fényét. A parkettát finom porréteg és néhány megtermett porcica borította – Camilla Loen láthatólag nem vesződött a takarítással, mielőtt meghalt. Az ágy lába mellett aztán arra is rábukkant, amit valójában keresett. Faforgács.
Harry hanyatt dőlt az ágyon. A matrac puha volt és rugalmas. A ferde ablakokat bámulta és gondolkodni próbált. Ha valóban a gyilkos karcolta a csillagot az ágy fölé, mi volt vele a célja?
– Nyugodj békében – mormolta Harry, és behunyta a szemét.
Túl fáradt volt ahhoz, hogy tiszta fejjel gondolkodjon. Volt még egy kérdés, ami nem hagyta nyugodni: egyáltalán miért tűnt fel neki annak idején az a karcolt ábra? S utólag miért kapcsolta össze a gyémántokkal? Hiszen azok nem egy vonallal rajzolt, klasszikus pentagrammák voltak, hanem teljesen szokványos csillagformák, amibe lépten-nyomon belebotlik az ember. Egyáltalán ő kapcsolta össze? Talán csak a tudatalattija kötötte a pentagrammát valami máshoz, valamihez, amit szintén az egyik tetthelyen látott, de nem bírt rájönni, hogy hol.
Megpróbálta felidézni a helyszíneket.
Lisbeth a Sannergatán. Barbara a Carl Bernes plasson. És Camilla. Itt. A hálószoba melletti zuhanyzóban. Szinte teljesen meztelen volt. Megérintette a nedves bőrt. A meleg víz miatt olyan tapintású volt, mintha csupán röviddel azelőtt halt volna meg. Érezte a bőrét. Beate figyelte őt, mégsem tudta elengedni. Mintha meleg, sima felületű gumin húzta volna végig az ujját. Felnézett. Látta, hogy egyedül vannak, és csak most érezte meg a zuhany meleg sugarait. Lepillantott a lányra. Camilla különös csillogással a szemében nézett vissza rá. Ő összerázkódott, visszahúzta a kezét, mire a lány tekintete lassan kialudt, mint egy éppen kikapcsolt tévékészülék képernyője. Különös, gondolta, és a lány arcához érintette a kezét. Várt, miközben a zuhany meleg vize lassan eláztatta a ruháját. A fény lassan visszatért. Másik tenyerét a lány hasára fektette, akinek a szemei életre keltek, és érezte, ahogy a teste mozogni kezd a keze alatt. Megértette, hogy az érintés kelti életre. Anélkül eltűnik, meghal. Homlokát a lány homlokához érintette. A víz befolyt a ruhája alá, átitatta a bőrét, olyan volt, mint valami meleg szigetelés kettőjük között. Csak most vette észre, hogy a lány szeme már nem kék, hanem barna. Rakel. Az ajka sem sápadt már, hanem vörös, mint a vér. Rakel. A nő ajkára tapasztotta a száját. Amikor megérezte, hogy jéghideg, visszahőkölt.
A nő rámeredt. Szája mozogni kezdett.
– Mit keres maga itt?
Harry szíve megtorpant. Részben azért, mert a szavak még mindig ott visszhangoztak a szobában, így talán mégsem csak álmodott. Részben azért, mert nem női hang volt. De leginkább mégis azért, mert az ágy mellett egy alak állt, félig fölé hajolva.
Aztán a szíve újra vágtatni kezdett, pánikszerűen oldalra fordult, és a zseblámpa után kezdett tapogatózni, ami még mindig be volt kapcsolva. A lámpa tompa puffanással a földre esett, ahol vad pörgésbe kezdett, amitől az árnyak táncra keltek a falon.
Valaki felkapcsolta a lámpát.
Harryt elvakította a fény, első reakciója az volt, hogy az arca elé kapta a karját. A másodpercek egyre csak szaladtak, de nem történt semmi. Se lövés, se ütés. Harry leeresztette a kezét.
Azonnal felismerte az előtte álló személyt.
– Mi a francot csinál maga itt? – érdeklődött a férfi.
Rózsaszín hálóköntöst viselt, ennek ellenére nem úgy nézett ki, mint aki az imént ébredt. Az oldalválasztéka tökéletes volt.
Anders Nygård volt az.
 
– Felébredtem a hangokra – mondta immár saját konyhájában Nygård, és kávét töltött Harrynak. – Az első gondolatom az volt, valaki észrevette, hogy üres a lakás, és be akar törni. Úgyhogy felmentem, hogy utánanézzek.
– Világos – mondta Harry. – De azt hittem, hogy bezártam magam mögött az ajtót.
– Nálam maradtak a házmester kulcsai. Biztos, ami biztos.
Harry papucscsoszogást hallott maga mögött, és megfordult.
Az ajtónyílásban Vibeke Knutsen bukkant fel, köntösben, álomittas arccal és a szélrózsa minden irányába meredező vörös hajjal. Harry megállapította, hogy így smink nélkül, a konyhai neon hideg fényében lényegesen idősebbnek tűnik, mint az a kiadása, amellyel korábban találkozott. Látta, hogy a nő visszahőköl, amikor észreveszi őt.
– Mi történt? – mormolta Vibeke, miközben pillantása Harry és az élettársa között röpködött.
– Csak ellenőriztem néhány dolgot Camilla Loen lakásában – mondta gyorsan Harry a nő riadt tekintetét látva. – Leültem az ágyra, hogy egy kicsit pihentessem a szememet, de elnyomott az álom. A párja meghallotta, hogy mozgás van odafenn, feljött és felébresztett. Hosszú volt a nap.
Anélkül, hogy pontosan tudta volna, miért csinálja, Harry nagyot ásított, hogy utolsó mondatát alátámassza.
Vibeke az élettársára hunyorgott:
– Rajtad meg mi van?
Anders Nygĺrd úgy bámult a rózsaszín hálóköntösre, mintha ő maga is csak most venné észre, hogy mit visel.
– Jaj, biztosan úgy festek, mint valami transzvesztita – nevette el magát idegesen. – Csak egy ajándék, amit neked hoztam, kedvesem. Még a bőröndömben volt, és hirtelen nem találtam mást, amit magamra kaphatnék. Tessék.
Azzal kioldotta az övet, kibújt a köntösből és odadobta az elképedt Vibekének.
– Kösz – motyogta a nő bizonytalanul.
– Egyébként hogyhogy felébredtél? – kérdezte tőle a férfi lágyan. – Nem vetted be az altatódat?
Vibeke megütődve Harry felé pillantott.
– Jó éjt – motyogta, és eltűnt.
Anders a kávéfőzőhöz lépett, és visszatette a kiöntőt a helyére. Hátán és felkarján szinte fehéren világított a bőr. Alkarja azonban barna volt, mint a kamionsofőröké nyáron. A lába ugyanígy, alul barna, térden felül fehér.
– Általában egész éjszaka úgy alszik, mint a bunda – mondta.
– Maga nem?
– Hogy érti ezt?
– Csak mert tudja, hogy Vibeke úgy alszik, mint a bunda.
– Ő mondja mindig.
– Ezek szerint maga csak akkor ébred fel, ha valaki mászkál a feje fölött?
Anders Harryra pillantott. Majd bólintott.
– Igaza van, Hole, tényleg nem aludtam. Nem olyan könnyű, azok után, ami történt. Az ember csak fekszik és gondolkodik. És mindenféle elméleteket gyárt.
Harry belekortyolt a kávéjába.
– És jutott valamire, amit szívesen megosztana másokkal?
Anders megvonta a vállát.
– Hát, én nem tudok valami sokat ezekről a tömeggyilkosokról. Már ha egyáltalán az.
– Nem, nem az, hanem sorozatgyilkos. Nagy különbség.
– Akkor sorozatgyilkos. De feltűnt maguknak, hogy az áldozatokban van valami közös?
– Igen, mindannyian fiatal nők. Még valami?
– Mind a promiszkuitás hívei. Vagyis azok voltak.
– Igen?
– Elég, ha elolvassa az újságokat. Amit ott ezeknek a nőknek a múltjáról írnak, az magáért beszél.
– Lisbeth Barli férjnél volt, és amennyire tudjuk, nem hűtlenkedett.
– Na igen, miután férjhez ment, már nem. Előtte viszont egy zenekarban játszott, amivel keresztül-kasul járta az országot, és mindenféle táncos összejöveteleken léptek fel. Maga tényleg ennyire naiv, Hole?
– Hm. És mit sütött ki ezekből a hasonlóságokból?
– Egy olyan gyilkosról lehet szó, aki élet és halál urának képzeli magát. Mondhatjuk úgy is, Istennek. A zsidókhoz írt levél tizenharmadik fejezetének negyedik versében pedig az áll, hogy Isten megbünteti a paráznákat.
Harry bólintott és az órára pillantott.
– Ezt fel fogom jegyezni magamnak, Nygĺrd.
Nygĺrd a kávéscsészéjét forgatta.
– Megtalálta, amit keresett?
– Mondhatjuk. Találtam egy pentagrammát. Ha jól sejtem, tudja, mi az, hiszen egyházi kellékekkel foglalkozik.
– Az ötágú csillagra gondol?
– Igen. Amit egy vonallal le lehet rajzolni. Van valami ötlete, hogy mit szimbolizálhat?
Harry látszólag az asztalterítőt bámulta, de lopva Nygård arcát tanulmányozta.
– Egy csomó mindent – válaszolta a férfi. – Az ötös a fekete mágia legfontosabb száma. Egy vagy két ága mutatott felfelé?
– Egy.
– Nos, akkor legalább nem a gonosz jele. Az a jel, amiről maga beszél, szimbolizálhatja például az életerőt vagy a vágyat is. Hol találta?
– A gerendába vésve az ágya fölött.
– Ó, igen – bólintott Nygård. – Így már minden világos.
– Tényleg?
– Igen. Ebben az esetben egy boszorkányszögről van szó.
– Boszorkányszög?
– Pogány szimbólum. Az ágy fölé vagy az ajtófélfára rajzolták, hogy távol tartsák a gonosz szellemeket és a lidérceket.
– Lidérceket?
– Igen. Tudja, lidércnyomás. Félig-meddig nőforma lény, aki az alvó mellkasán lovagol, amíg annak a szorongástól és a félelemtől rémálma nem lesz. A pogányok afféle gonosz szellemeknek tartották őket. A skandináv nyelvekben az elnevezésük az indogermán „mer” szóból ered.
– Ami azt illeti, a nyelvészeti ismereteim nem túl fényesek...
– Azt jelenti, hogy „halál” – Nygård a kávéscsészéjébe meredt. – Vagy még pontosabban azt, hogy „gyilkosság”.
 
Amikor Harry hazaért, egy üzenet várta a rögzítőjén. Rakel hívta. Azt akarta tudni, hogy el tudna-e menni másnap három és öt óra között Oleggel a Frognerbadra strandolni, amíg ő a fogorvosnál ül. Valójában Oleg ötlete volt, hangsúlyozta.
Harry újra és újra lejátszotta az üzenetet, hátha felismeri Rakelében a néhány nappal ezelőtti üzenetről a lélegzést, ám végül kénytelen volt feladni.
Levetkőzött és meztelenül ágyba bújt. Előző éjszaka már félredobta a paplant, és csak a huzattal takarózott. Persze belegabalyodott, majd miután végre sikerült elaludnia, álmában egyik lábával belelépett a huzat nyílásába, pánikba esett, és végül a szakadó pamut reccsenésére ébredt. Odakinn a sötétség lassan szürkületbe váltott. Lehajította a paplanhuzat maradványait az ágyról, majd a fal felé fordult.
Aztán a nő is megérkezett és ráült. A zablát a szájába erőltette és megrántotta. Harry feje körbefordult. A nő lehajolt a füléhez, ő pedig hallgatta forró lélegzését. Tűzokádó sárkány. Szótlan, recsegő üzenet a rögzítőn. Combját és csípőjét ostorral csapkodta, és a fájdalom édes volt. Kínzója azt súgta, hogy hamarosan ő lesz az egyetlen nő, akit képes lesz még szeretni, jobb, ha ebbe egyszer s mindenkorra beletörődik.
Csak akkor tűnt el, amikor a napsugarak elérték a legfelső tetőcserepeket.

Tizenkilencedik fejezet
Szerda. Víz alatt
 
Harry akkor jött rá, hogy hová lettek azok az oslóiak, akik nem tudtak elutazni a városból, amikor kevéssel három óra előtt leparkolt a strand előtt. A pénztárak előtt úgy száz méter hosszúságú sor kígyózott. A VG-t lapozgatta, miközben a tömeg csoszogva vonszolta magát a megváltó klórszag irányába.
Bár a gyilkosságokkal kapcsolatban semmi újat nem írtak, valahogy mégis sikerült négy teljes oldalra való anyagot összelapátolniuk. A címek egy része meglehetősen talányos volt, és leginkább azokhoz az olvasókhoz szólt, akik már jó ideje figyelemmel kísérték az ügyet. Futár gyilkosságokként emlegették az eseteket, és az égvilágon mindenről tudtak. A rendőrség egyetlen lépéssel sem járt a média előtt. Harry még azt is megkockáztatta, hogy a szerkesztőségek reggeli értekezletei a megtévesztésig ugyanolyanok voltak, mint a nyomozócsoportéi. Olvasta a tanúk nyilatkozatait, akiket ő maga is kihallgatott, ám az újságban érdekes módon sokkal több mindenre emlékeztek; a közvélemény-kutatások eredményeit, amelyekből kiderült, hogy az emberek hány százaléka gondolja úgy, hogy fél, nagyon fél, avagy halálosan retteg a gyilkosságok miatt; illetőleg a kerékpáros futárszolgálatok képviselőinek panaszát, akik úgy vélték, kárpótlást érdemelnek, mivel addig képtelenek tisztességesen végezni a munkájukat, amíg a hatóságok kézre nem kerítik a fickót, futárjaikat ugyanis momentán szinte sehová nem engedik be. A futár gyilkosságok és Lisbeth Barli eltűnése közötti kapcsolatot már tényként kezelték. Egy hatalmas fotó, ami a „Nővére nyomában” című cikket illusztrálta, Toya Harangot és Willy Barlit ábrázolta a Nemzeti Színház előtt. A képaláírás a következő volt: „Az energikus producernek esze ágában sincs lemondani az előadást”.
Harry végigfutott a cikken, amelyben Willy Barlit is idézték:
„A »The show must go on« kifejezés nem csupán egy üres frázis. A mi szakmánkban ezt véresen komolyan gondoljuk, és meg vagyok róla győződve, hogy bármi is történt, Lisbeth itt van velünk. Nyilvánvalóan le vagyunk törve a történtek miatt, de megpróbáljuk pozitívan hasznosítani az energiákat. Az előadással mindenféleképpen Lisbeth Barli művészetének kívánunk hódolni, akinek egyelőre nem adatott meg, hogy megmutassa, micsoda lehetőségek rejlenek benne. Ez még hátravan. És nem vagyok hajlandó elfogadni más véleményt.”
Amikor Harry végre bejutott a kapun, megállt és körülnézett. Utoljára nagyjából húsz évvel ezelőtt járt a Frognerbadban, de azt leszámítva, hogy pár épületet újramázoltak, és lett egy hatalmas, kék csúszda, semmi sem változott. Klórszag, a zuhanyból finoman szitáló vízcseppek, melyekre szivárványt rajzolt a napfény, az aszfalton csattogó meztelen talpak hangja és a fagylaltosbódé előtti árnyékban nedves fürdőruhában vacogó gyerekek.
Rakelre és Olegre a gyermekmedence fölötti füves emelkedőn bukkant rá.
– Szia.
Rakel szája mosolyra húzódott, azt azonban nehéz lett volna megfejteni, miről árulkodik szeme a hatalmas Gucci napszemüveg mögött. Sárga bikinit viselt. Nem sok nő van, aki megengedheti magának, hogy sárga bikinit húzzon, de Rakel közéjük tartozott.
– Tudod, mi van? – vacogta Oleg, miközben oldalra hajtott fejjel próbálta kirázogatni a füléből a vizet. – Leugrottam az ötméteresről.
Bár még bőven volt hely a jókora pléden, Harry a fűbe zökkent le.
– Na, most csak felvágsz, de nagyon csúnyán.
– Nem is, tényleg leugrottam!
– Az ötméteresről, aha. Nem is tudtam, hogy kaszkadőr vagy.
– Te leugrottál már az ötösről, Harry?
– Mi az hogy.
– És a hetesről?
– Onnan egy éktelen nagy hasassal landoltam.
Harry sokatmondó pillantást vetett Rakelre, a nő azonban Oleget nézte, aki hirtelen abbahagyta a fejrázogatást, lehalkította a hangját és ezt kérdezte:
– És a tízesről?
 
Harry felpillantott az ugrótoronyra, ahonnan ujjongás és az úszómesterek megafonból recsegő vezényszavai hallatszottak. A tízes. Az ugrótorony fekete és fehér T betűként nyújtózkodott a kék ég előtt. Nem is igaz, hogy húsz éve járt utoljára a Frognerstrandon. Az után az alkalom után volt még egy. Néhány évvel később, egy nyári éjszakán Kristinnel átmásztak a kerítésen, majd felkapaszkodtak a lépcsőkön, és egymás mellé heveredtek a torony legtetején. A durva szőnyeg dörzsölte a bőrüket, de ők a csillagokat bámulva csak beszélgettek és beszélgettek. Akkor még azt gondolta, hogy Kristin lesz élete nagy szerelme.
– Nem, még soha nem ugrottam le a tízesről – válaszolta.
– Soha?
Harry hallotta a csalódottságot a kisfiú hangjában.
– Soha. Csak lezúgtam.
– Lezúgtál? – ugrott fel Oleg. – Az még szuperebb! És sokan látták?
Harry megrázta a fejét.
– Éjszaka történt. Tökegyedül voltam.
Oleg felnyögött.
– De hát abban meg mi a jó? Úgy csinálni valami nagyon bátrat, hogy közben senki sem látja, az olyan...
– Hát, időnként én is ezt kérdezem magamtól.
Harry megpróbálta elcsípni Rakel pillantását, de a szemüveg lencséje túl sötét volt. A nő összepakolta a táskáját, pólót és farmer miniszoknyát húzott a bikini fölé.
– De akkor a legnehezebb is – tette hozzá Harry. – Amikor egyedül vagy és senki sem lát.
– Kösz, hogy megteszed nekem ezt a szívességet, Harry – mondta Rakel. – Tényleg nagyon kedves tőled.
– Ugyan már, nagyon örülök neki – válaszolta Harry. – Maradj csak nyugodtan, ameddig szükséges.
– Ameddig a fogorvosnak szükséges – mondta a nő. – Remélhetőleg nem tart majd túl sokáig.
– És hogy érkeztél meg a vízbe? – kérdezte Oleg.
– Ahogy mindig – felelte Harry, anélkül hogy egy pillanatra is elszakította volna pillantását Rákelről.
– Öt körül itt vagyok – mondta Rakel. – Maradjatok ugyanitt.
– Minden változatlan lesz – mondta Harry, de azonnal meg is bánta. Sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas szánalmas célozgatásokra. Lesz majd arra megfelelőbb alkalom is.
Addig követte a tekintetével a nőt, amíg az el nem tűnt. Azon mélázott, vajon mennyire lehet nehéz időpontot szerezni a fogorvosnál a vakáció kellős közepén.
– Akkor megnézed, hogy ugrom le az ötösről? – kérdezte Oleg.
– Még szép – mondta Harry, és lehúzta a pólóját.
Oleg tátott szájjal meredt rá.
– Harry, te sosem napozol?
– Soha.
Miután Oleg kétszer is leugrott, Harry levette a farmerjét is, és felmászott a kisfiúval az ugrótoronyba. Elmagyarázta neki, hogyan kell bicskát ugrani, miközben néhányan a másik sorból rosszalló pillantásokkal méregették bő, EU-zászlókkal díszített bokszeralsóját. Egyenesen előrenyújtotta a tenyerét.
– Az a trükkje, hogy vízszintesen kell a levegőre feküdni. Elég durván néz ki, mindenki azt hiszi, hogy egy óriási hasassal fogsz becsapódni a vízbe, de az utolsó pillanatban... – szorította egymáshoz hüvelykés mutatóujját – ... középen összehajtod magad, mint egy bicska, és a kezeddel és a lábaddal szakítod át a víz felszínét, így.
Harry nekifutott és ugrott. Még azelőtt hallotta az úszómester sípját, hogy összecsukta volna magát és homlokával átszakította a vizet.
– Hé, maga, megmondtam, hogy ezt tilos! – hallotta a megafon recsegését, amikor felbukkant a vízből.
Oleg leintett neki a toronyból, Harry pedig magasba emelt hüvelykujjával jelezte, hogy megértette az instrukciót. Kimászott a vízből, lement a lépcsőn és megállt az egyik ablak mellett, amin keresztül a medence víz alatti részét lehetett megfigyelni. Végighúzta az ujját a hűvös üvegen, és firkált valamit a párába, miközben a kékeszöld víz alatti tájat fürkészte. Amikor felpillantott a felszín felé, a fürdőnadrágok és rúgkapáló lábak mellett egy felhő kontúrjait látta kirajzolódni az égen. Az Underwaterre gondolt.
Aztán megérkezett Oleg egy buborékfelhőben, de ahelyett, hogy a felszín felé rúgta volna magát, az ablak felé evickélt, ahol Harry állt. Nézték egymást. Oleg nevetett és hadonászott. Az arca sápadtzöld színben játszott. Harry egy hangot sem hallott odabentről, csak azt látta, hogy a fiú szája mozog, miközben fekete haja súlytalanul lebeg a feje fölött, ahogy a hínár táncol. Ez a kép emlékeztette valamire, olyasmire, amire most egyáltalán nem akart gondolni. Mégis, ahogy ott állt, minden oldalról üveggel körülvéve, feje fölött a tűző napsugarakkal, egyszerre burkolózva az élet gondtalan nyüzsgésének hangjaiba és a teljes csendbe, Harrynak hirtelen az az érzése támadt, hogy valami szörnyű dolog fog történni.
De a következő pillanatban már meg is feledkezett erről, mert egy másik érzés kerítette hatalmába, miközben Oleget nézte, aki felfelé rugdosva magát egyszer csak eltűnt a képből, Harry pedig ott ragadt, mintha az üres tévéképernyőre meredne. Az üres tévéképernyő. A párába rajzolt vonalak. Most már tudta, hol látta azelőtt.
– Oleg! – ordította, és felrohant a lépcsőn.
 
Karlt úgy általában nem nagyon érdekelték az emberek. Annak ellenére, hogy már több mint húsz éve a Carl Berners plasson lévő tévészaküzletben dolgozott, még az sem jutott eszébe soha, hogy névrokonáról, akiről a teret elnevezték, valami közelebbit megtudjon. Pontosan ennyi érdeklődést tanúsított az előtte álló, orra alá rendőrségi igazolványt toló magas férfi és a mellette ácsorgó vizes hajú kisfiú irányába is. Valamint a lány irányában, akiről a rendőr azt mondta, hogy holtan találták az utca túloldalán lévő ügyvédi irodájának a vécéjében. Az egyetlen ember, aki ebben a pillanatban magáénak tudhatta Karl érdeklődését, az a lány volt az előtte heverő férfimagazinban. Róla szívesen hallott volna némi információt, például hogy hány éves valójában, tényleg Tønsbergből származik-e, és valóban szeret-e meztelenül napozni az erkélyen úgy, hogy a ház előtt elhaladó férfiak ráláthassanak.
– Jártam az üzletben aznap, amikor Barbara Svendsent meggyilkolták – mondta a rendőr.
– Ha maga mondja – vonta meg a vállát Karl.
– Látja azt a kikapcsolt tévét az ablaknál? – bökött az említett irányba a férfi.
– Philips – vetette oda neki Karl, és félretolta a magazint. – Csinos darab, nem igaz? Ötven hertz. Real Flat képcső. Surround, teletext és rádió. Hétkilenc, de maga ötkilencért megkapja.
– Látja, hogy egy jelet rajzoltak a képernyőt borító porba?
– Oké – sóhajtotta Karl. – Akkor öthat.
– Teszek a tévére – mondta a rendőr. – Azt akarom tudni, hogy ki volt az.
– Minek? – bámult rá Karl. – Nem akarok én emiatt senkit sem feljelenteni.
A rendőrtiszt áthajolt a pult fölött. Arcszínéből Karl arra a következtetésre jutott, hogy a férfi nem volt maradéktalanul elégedett a válasszal.
– Na, ide figyeljen! Egy gyilkost próbálunk előkeríteni, és minden okom megvan rá, hogy feltételezzem, az illető itt járt és iderajzolta ezt a jelet a tévé képernyőjére. Tud követni?
Karl némán bólintott.
– Nagyszerű. Most pedig azt akarom, hogy alaposan gondolja át a kérdést.
A rendőr megfordult, amikor az ajtó fölötti csengők jelezték, hogy valaki jön. Egy fémkoffert cipelő nő lépett be.
– A Philips – mutatta a rendőr.
A nő szó nélkül biccentett, aztán leguggolt a tévék fala előtt és kinyitotta a bőröndöt.
Karl tágra nyílt szemekkel bámulta.
– Nos? – kérdezte a rendőr.
Karlnak most kezdett el derengeni, hogy ez talán mégis fontosabb, mint Liz Tønsbergből.
– Nem emlékezhetek mindenkire, aki megfordult itt – hebegte, miközben arra gondolt, hogy valójában az égvilágon senkire sem emlékszik.
Ez tényleg így volt. Az arcok egyáltalán nem jelentettek számára semmit. Igazság szerint már Liz arcára sem emlékezett.
– Nem is akarok mindenkiről tudni – hűtötte le a rendőrtiszt. – Csak erről az egyről. Nekem úgy tűnik, hogy napközben nincs itt valami nagy mozgás.
Karl rezignáltan megrázta a fejét.
– És ha néhány képet mutatnék magának? – kérdezte a férfi. – Akkor felismerné?
– Fogalmam sincs. Magát sem ismertem fel, úgyhogy...
– Harry – szólalt meg a fiú.
– Az sem tűnt fel magának, hogy valaki a képernyőre firkál?
– Harry...
Egyébként Karl látott valakit aznap az üzletben. Felidézte, amikor a rendőrségtől itt jártak nála és arról faggatták, hogy nem vett-e észre valami gyanúsat. A probléma az volt, hogy az a személy az égvilágon semmi különöset nem csinált azonkívül, hogy a készülékeket bámulta. Ami annyira azért mégsem különös egy olyan boltban, ahol tévéket árulnak. Mégis mit kellene mondania? Hogy valaki, akiről fogalma sincs, hogy nézett ki, itt ácsorgott az üzletében, és közben némileg gyanúsnak tűnt? Hogy cserébe egy nagy rakás bosszúságot és nem kívánt figyelmet kapjon a nyaka közé?
– Nem – válaszolta Karl. – Nem vettem észre senkit, hogy a tévére rajzolt volna.
A rendőr mormolt valamit az orra alatt.
– Harry... – a gyerek a rendőr pólójába kapaszkodott. – Öt óra van.
A férfi egy pillanatra lefagyott, majd az órájára pillantott.
– Beate – fordult a lányhoz. – Talált valamit?
– Korai lenne még bármit is mondani. Vannak nyomok, de mivel végighúzta az ujját a képernyőn, nehéz teljes lenyomatot találni.
– Hívjon fel, ha végzett.
Az ajtó fölötti csengettyűk újra megszólaltak, Karl pedig magára maradt a fémbőröndös nővel az üzletben.
Kinyújtotta a kezét Liz után, aztán mégis meggondolta magát. Visszatette a magazint a pultra és a rendőrnőhöz lépett, aki egy pici ecset segítségével óvatosan valami port oszlatott szét a képernyő felületén. Most már Karl is látta a porban kirajzolódó jelet. Mivel a takarításért nem rajongott túlságosan, semmi különös nem volt abban, hogy az a rajz napokon keresztül ott díszelgett a tévén. Inkább maga a jel volt érdekes.
– Ez meg mi akar lenni? – kérdezte a nőtől.
– Nem tudom – hangzott a válasz. – Nekem is csak a nevét árulták el.
– És mi lenne az?
– Boszorkányszög.

Huszadik fejezet
Szerda. Katedrálisépítők
 
Harry és Oleg a Frognerbad kijárata előtt futottak bele Rakelbe. A nő Oleghez rohant és átölelte, miközben szemeivel szikrát szórt Harry felé.
– Mégis mi a fenét műveltél? – sziszegte.
Harry csak állt ott leengedett karral, és egyik lábáról a másikra nehezkedett. Természetesen tudott volna válaszolni Rakel kérdésére. Mondhatta volna például, hogy épp emberéleteket próbált megmenteni. Bár ez hazugság lett volna. Az igazság az volt, hogy csak magával törődött. Csakis saját magával, a mások rovására. Ez mindig is így volt, és feltehetőleg már így is marad. A tény pedig, hogy közben életeket is ment, igazából csak valamiféle bonusznak számított.
– Sajnálom – mondta végül helyette. Ez legalább tényleg stimmelt.
– Egy olyan helyen voltunk, ahol a sorozatgyilkos is járt – újságolta Oleg lelkesen, majd anyja hitetlenkedő arckifejezését látva gyorsan el is hallgatott.
– Szóval... – kezdte Harry.
– Nem – szakította félbe Rakel. – Meg se próbáld!
Harry vállat vont és szomorúan Olegre mosolygott.
– Akkor legalább hadd vigyelek haza benneteket!
Előre tudta a választ. Csak állt és tekintetével követte őket. Rakel gyors, határozott lépésekkel távolodott. Oleg hátrafordulva integetett. Harry visszaintett neki.
A nap dühödten lüktetett szemhéja mögött.
 
A kantin a rendőrkapitányság legfelső emeletén volt. Harry belépett az ajtón és körülnézett. Egy személytől eltekintve, aki háttal ült neki, a hatalmas terem teljesen üres volt. A Frognerbadból egyenesen a kapitányságra hajtott. A hetedik emelet néptelen folyosóján haladva észrevette, hogy bár Tom Waaler irodája üres, még ég odabenn a villany.
Harry az acélredőnnyel lezárt pulthoz lépett. A terem egyik felső sarkában elhelyezett tévében éppen a lottószámokat húzták. Harry a csatornába guruló golyót figyelte. Bár a készülék le volt halkítva, mégis hallotta a női hangot, amint bejelenti, hogy a kisorsolt szám az ötös. Valakinek szerencsét hozott. Székcsikorgás hallatszott.
– Szia, Harry. Már nincs semmi kaja.
Tom volt az.
– Tudom – válaszolta Harry, és arra gondolt, amit Rakel kérdezett tőle. Hogy tulajdonképpen mi a fenét művel.
– Csak egy cigire ugrottam fel – intett Harry a tetőterasz felé, ami dohányzóként szolgált.
A tetőteraszról pazar kilátás nyílt, a levegő azonban itt is pont olyan forró és mozdulatlan volt, mint odalenn az utcákon. A délutáni nap sugarai ferdén perzselték a várost és a Bjørvika kikötőt, ami most még konténerparkolóként és drogosok találkahelyeként működött, és autóutak szelték át, hamarosan azonban operaház, szállodák és luxuslakások veszik majd át ezeknek a helyét. A tehetősség hamarosan maga alá gyűri a várost. Harry arra az afrikai folyókban élő nagy, fekete halra gondolt, amelyik képtelen felfogni, hogy amikor a szárazság elkezdődik, mélyebb vizek felé kéne menekülnie, és végül egy sáros pocsolyában végzi. Az építkezések már elkezdődtek, a daruk zsiráf formájú sziluettjei az ég felé nyújtózkodtak.
– Tényleg állati jó lesz.
Észre sem vette, hogy Tom is kijött az erkélyre.
– Majd meglátjuk.
Harry mélyen leszívta a füstöt. Nem volt teljesen biztos benne, hogy tudja, mire válaszolt.
– Tetszeni fog neked – folytatta Waaler. – Csak hozzá kell szokni.
Harry lelki szemei előtt megjelent a kiszáradt iszapban tátogva vergődő hal képe, amint megpróbál hozzászokni ahhoz, hogy a víz felett lélegezzen.
– Viszont válaszra van szükségem, Harry. Tudnom kell, hogy benne vagy-e, vagy sem.
Megfulladni a levegőn. Ez a halál sem lehet rosszabb a többinél.
– Beate telefonált – szólalt meg Harry. – Megpróbált begyűjteni némi ujjlenyomatot abban a tévészaküzletben.
– Igen?
– Csak töredékeket talált. És a tulajdonos sem emlékszik semmire.
– Kár. Aune azt mesélte, hogy Svédországban egész jó eredményeket értek el hipnózissal a feledékeny tanúk esetében. Lehet, hogy ki kellene próbálnunk.
– Aha, lehet.
– Viszont délután kaptam egy érdekes információt a Törvényszéki Orvostani Intézettől. Camilla Loennel kapcsolatban.
– Mégpedig?
– Úgy tűnik, hogy terhes volt. A második hónapban járt. Az ismeretségi köréből azonban senkinek nincs még csak elképzelése sem, hogy ki lehet az apa. Nem valószínű, hogy köze van a gyilkossághoz, de azért jó lenne tudni.
Csendben álldogáltak. Waaler odalépett a korláthoz és áthajolt fölötte.
– Tudom, hogy nem kedvelsz, Harry. És nem is kérem tőled, hogy egyik pillanatról a másikra változtasd meg a véleményedet.
Waaler szünetet tartott.
– De ha együtt akarunk dolgozni, akkor valahol el kell kezdenünk a dolgot. Nyitnunk kell egy kicsit egymás felé.
– Nyitni?
– Igen. Ennyire rosszul hangzik?
– Egy hangyányit.
Tom Waaler elnevette magát.
– Egyetértek. Viszont te kezdheted. Kérdezz valamit, amit tudni akarsz rólam.
– Amit tudni akarok rólad?
– Igen. Amit csak akarsz.
– Te voltál a... – Harry megállt. – Rendben. Mi az, amitől nekilódulsz, és ami mozgásban tart?
– Ezt hogy érted?
– Mi az, ami miatt reggelente felkelsz és csinálod a dolgodat. Mi a cél és a miért?
– Értem.
Tom hosszasan gondolkodott. Aztán a daruk felé mutatott.
– Látod azokat? Az ük-ükapám Skóciából vándorolt ki hat sutherland birkával és az aberdeeni kőművescéh ajánlólevelével. A birkák és az ajánlólevél révén bebocsátást nyert az oslói ipartestülethez. Azoknak a házaknak az építésénél dolgozott, melyeket az Aker folyó mentén és keleti irányban a vasút mellett láthatsz. Később a fiai vitték tovább a mesterséget. Azután pedig az ő fiaik, és így folytatódott egészen az apámig. A dédapám norvég vezetéknevet vett fel, de amikor átköltöztünk a nyugati városrészbe, az apám visszacserélte a régire. Waaler. Wall. Fal. Leginkább önérzetből, mert úgy vélte, hogy az Andersen név nem illik egy jövendőbeli bíróhoz.
Harry Waalerre nézett. Próbálta megtalálni az arcán a forradást.
– Ezek szerint bírónak szántak?
– Ez volt a terv, amikor elkezdtem a jogi kart. És végig is csináltam volna, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy.
– Mégpedig?
Waaler megvonta a vállát.
– Az apám meghalt egy munkahelyi balesetben. És hát, bármily furcsán is hangzik, amikor az apád már nincs veled, hirtelen felfedezed, hogy a döntéseid, melyeket azelőtt hoztál, legalább annyira szóltak róla, mint saját magadról. Egyúttal arra is rájöttem, hogy az égvilágon semmi közös nincs bennem és a többi joghallgatóban. Naiv voltam és idealista. Azt képzeltem, hogy az egész arról szól, hogy az igazság zászlaját magasba tartva előre vihetjük a jogállamot, de rájöttem, hogy a többség számára az egész csak arra szolgál, hogy címet és olyan munkát szerezzen, amivel eleget kereshet ahhoz, hogy imponálni tudjon a szomszéd lánynak Ullernben. Tényleg, te is jogot tanultál...
Harry bólintott.
– Talán a gének miatt – folytatta Waaler. – Mindenesetre mindig is szerettem mindenféle dolgot építeni. Nagy dolgokat. Már kisfiúként is óriási palotákat építettem legóból, sokkal nagyobbakat, mint a többi gyerek. A jogi karon pedig rájöttem, hogy másképp vagyok összerakva, mint azok a kisemberek ott a kicsinyes gondolataikkal. Két hónappal apám halála után jelentkeztem a rendőrtiszti főiskolára.
– Hm. És a hírek szerint a legjobb eredménnyel végezted el.
– Majdnem.
– És itt a kapitányságon engedték, hogy felépítsd a magad palotáját?
– Nem arról van szó, hogy engedték-e vagy sem, Harry. Amikor kicsi voltam, elvettem a többi gyerektől a legót, hogy a saját épületeimet elég nagyra építhessem. A kérdés sokkal inkább az, hogy mit akarsz. Kicsi, nyomorúságos házat építeni nyomorúságos életű embereknek, vagy operaházakat és katedrálisokat, olyan építészeti csodákat, amelyek túlmutatnak az emberen, és amelyekért érdemes küzdeni.
Waaler végighúzta kezét a korláton.
– Katedrálisépítőnek lenni hivatás, Harry. Itáliában azokat a kőműveseket, akik templomépítés közben haltak meg, mártírnak tekintették. És bár a katedrálisok az emberiség javára készültek, egyetlenegy sem épült fel anélkül, hogy ne követelt volna emberi csontokat és embervért. Ezt a nagyapám mondogatta mindig. És ez mindig is így lesz. A családom vére több épület habarcsában is ott van, azok közül, amelyeket innen láthatsz. Én egyszerűen csak több igazságosságot akarok. Mindenkinek. És használni akarom az ehhez szükséges építőanyagokat.
Harry a cigaretta parazsát tanulmányozta.
– Ezek szerint engem is építőanyagnak szánsz?
Waaler elmosolyodott.
– Így is lehet fogalmazni. De a válasz az, hogy igen. Ha akarod. Nekem vannak választási lehetőségeim...
Nem fejezte be a mondatot, Harry azonban tisztában volt a folytatással: – ...neked viszont nincsenek.
Harry mélyen leszívta a füstöt és halkan megkérdezte:
– Mi van, ha azt mondom, hogy hajlandó vagyok beállni a csapatba?
Waaler felhúzta az egyik szemöldökét és hosszasan nézett rá, mielőtt válaszolt volna:
– Kapsz egy feladatot, amit egyedül és mindennemű kérdezősködés nélkül kell végrehajtanod. Ezen a többiek is átestek. Ezzel bizonyítod a lojalitásodat.
– És mi lenne az?
– Időben meg fogod tudni. De a dologhoz az is hozzátartozik, hogy fel kell égetned néhány hidat, ami a régi életedhez köt.
– Vagyis törvényszegéssel jár?
– Valószínűleg.
– Aha – mondta Harry. – Ezzel tartotok majd a kezetekben. Nehogy elcsábuljak és eláruljalak benneteket.
– Nos, én nem egészen így fogalmaztam volna, mindenesetre a lényeget eltaláltad.
– És miről beszélünk? Csempészet?
– Erre egyelőre nem válaszolhatok.
– Mitől vagy olyan biztos abban, hogy nem vagyok a nemzetbiztonságiak vagy a SEFO beépített embere?
Waaler áthajolt a korláton és lefelé mutatott.
– Látod őt odalenn?
Harry a korláthoz lépett és lepillantott a parkba, ahol a füvön még mindig sütkéreztek néhányan a lemenő napsugarak fényében.
– Azt a nőt, sárga bikiniben – mutatta Waaler. – Nem rossz a színe annak a semmi kis anyagnak, mi?
Harry gyomra összeugrott. Azonnal felegyenesedett.
– Nem vagyunk ostobák – mondta Waaler, anélkül hogy egy pillanatra is felpillantott volna a gyepről. – Szemmel tartjuk azokat, akiket a csapatban szeretnénk tudni. Tényleg nagyon jó nő, Harry. Okos, és ahogy én látom, független és magabiztos. De valójában ugyanarra vágyik, mint minden hozzá hasonló nő. Egy olyan férfira, aki képes gondoskodni róla és a gyerekről. Ez színtiszta biológia. Te pedig elég rosszul állsz az idővel. Az ilyen nők, mint ő, nem maradnak sokáig egyedül.
Harry a mélybe pöckölte kezéből a cigarettát, ami szikrázó csíkot húzott maga után a levegőben.
– Tegnap tűzgyújtási tilalmat rendeltek el az egész keleti országrészben – jegyezte meg Waaler.
Harry nem reagált. Összerándult, amikor Waaler kezét megérezte a vállán.
– A határidő valójában lejárt, Harry. De hogy lásd, mennyire jóindulatúak vagyunk, kapsz még két napot. Ha ez alatt az idő alatt nem kapok választ, visszavonjuk az ajánlatot.
Harry nagyokat nyelt és próbálta kiejteni azt az egyetlen szót, de a nyelve nem engedelmeskedett, szája olyan volt, mint egy kiszáradt afrikai folyómeder.
Végül nagy nehezen mégis sikerült:
– Köszönöm.
 
Beate Lønn szerette a munkáját. Szerette a rutint, a biztonságot, tudta, hogy ügyes, és azt is, hogy a bűnügyi technikusok Kjølberggata 21/a-ban található székhelyén ugyanezt gondolják róla. S mivel az életében kizárólag a munkáját tekintette fontosnak, ez pont elegendő okot szolgáltatott neki arra, hogy reggelente felkeljen. Minden más csupán ablakon kidobott időnek tűnt. Az anyja házában lakott Oppsalon, az emeleten kialakított lakrész csak az övé volt. Jól kijöttek egymással. Egykor szintén a testületben dolgozó, rajongásig szeretett apja már nem élt. Beate voltaképpen az ő hatására választotta a rendőri pályát. Hobbija nem volt. És bár Halvorsennel, azzal a fiatal rendőrtiszttel, aki Harryval közös irodában ült, jelenleg egy pár voltak, nem volt teljesen biztos benne, hogy ez így is marad. Az egyik női magazinban azt olvasta, hogy ettől a fajta bizonytalanságtól nem lehet megszabadulni. És hogy az ember inkább vállalja a rizikót. Beate Lřnn azonban nem kedvelte a rizikót. Sem a bizonytalanságot. Pontosan emiatt szerette annyira a munkáját.
Kamaszkorától kezdve már a gondolattól is elpirult, hogy valaki rá gondolhat, ezért ideje nagy részét azzal töltötte, hogy elrejtőzzön. Továbbra is folyton elvörösödött, mostanra azonban sikerült megtalálnia a számára legmegfelelőbb rejtekhelyet. A kjølberggatai épület kopott, vörös téglafalai mögött óraszám tanulmányozhatta az ujjlenyomatokat, ballisztikai jelentéseket, videó- és hangfelvételeket, DNS-teszteket, valamint textilfoszlányokat, láb- vagy akár vérnyomokat, vagyis a végtelen mennyiségű technikai nyomot, amelyek nagyszabású, bonyolult ügyek felgöngyölítéséhez járulhattak hozzá – ráadásul mindezt teljes csendben és zavartalan nyugalomban. Ezenkívül arra is rájött, hogy a munkában nem is fenyegeti olyan mértékben a feltűnés réme, mint azt gondolta volna. Csak hangosan és érthetően kell beszélni, és le kell gyűrni az arra irányuló indokolatlan félelmet, hogy elvörösödik, megszégyenül vagy középpontba kerül. A kjølberggatai iroda lett az erődítménye, az egyenruha pedig a páncélja.
Fél órával éjfél után az íróasztalán álló telefon csörgése zavarta meg a Lisbeth Barli ujjáról készült jelentés olvasásában. A szíve ijedt galoppba kezdett, amikor a telefon kijelzőjén látta, hogy a hívás ismeretlen számról érkezik. Ez csak egyvalakit jelenthetett.
– Beate Lønn.
Ő volt az. A szavak gyors ütemben záporoztak rá:
– Miért nem hívtál fel az ujjlenyomatok miatt?
Mielőtt válaszolt, egy másodpercre visszafojtotta a lélegzetét.
– Harry azt mondta, hogy átadja neked az üzenetet.
– Kösz, megkaptam. Legközelebb engem hívsz fel elsőként. Világos? Beate nyelt egyet. Maga sem tudta eldönteni, hogy dühében vagy félelmében.
– Rendben.
– Van még valami, amiről Harrynak beszámoltál, nekem viszont nem?
– Nincs. Csak annyi, hogy a vizsgálatok során kiderült, mi volt a postán kapott ujj körme alatt.
– Lisbeth Barli ujja? És mi volt az?
– Ürülék.
– Micsoda?
– Szar.
– Kösz, tudom, mi az. Valami ötlet, hogy hogyan került oda?
– Hm, persze.
– Oké, pontosítok: hogy kitől származhat.
– Egyelőre nem tudom biztosan, de ki tudom deríteni.
– Lennél olyan kedves és...
– Az ürülék vért tartalmaz, feltehetőleg aranyérproblémák miatt. Méghozzá B vércsoportút, ami csupán a lakosság hét százalékát teszi ki. Willy Barli regisztrált véradó. A vércsoportja pedig...
– Értem. És mire következtethetünk ebből, Beate?
– Nem tudom – vágta rá a lány gyorsan.
– Azt azért ugye tudod, hogy az ánusz erogén zóna, Beate? Mind a nőknél, mind a férfiaknál. Vagy már elfelejtetted?
Beate összeszorította a szemét. Csak nehogy megint újra kezdje. Régen történt, már kezdte elfelejteni, kitörölni a rendszerből. A férfi kemény és kíméletlen hangja azonban nem engedte:
– Nagyon jól játszod a rendes lányt, Beate. Ez tetszik nekem. És az is tetszett, hogy úgy tettél, mintha nem akarnád.
Te meg én – arról senki nem tud semmit, gondolta a lány.
– Halvorsen is olyan jól csinálja?
– Le kell tennem – mondta Beate.
A férfi nevetése a fülében csengett. És most már azt is megértette, hogy valójában sehová nem lehet elrejtőzni, mert bárhol utolérik. Ugyanúgy, mint azt a három nőt, akik úgy hitték, hogy a legnagyobb biztonságban vannak. Mert nincsen sem erődítmény, sem páncél.
 
Øystein a Thereses gatei taxiállomáson üldögélt a kocsijában, és egy Stones-kazettát hallgatott, amikor megcsörrent a telefonja.
– Oslo ta...
– Szia, Øystein, Harry vagyok. Van valaki a kocsidban?
– Csak Mick és Keith.
– Ki?
– A világ legjobb bandája.
– Øystein...
– ’gen?
– A Stones nem a világ legjobb bandája. Még csak nem is a megközelítőleg legjobb bandája. Viszont a világ leginkább túlértékelt együttese. A Wild Horsest pedig nem Keith és nem is Mick írta, hanem Gram Parsons.
– Te is tudod, hogy az hazugság! Most pedig le is teszem...
– Halló! Řystein?
– Mondj valami kedveset, de azonnal.
– Az Under My Thumb egészen jó szám. És az Exile On Mainnek is vannak jó pillanatai.
– Rendben. Mit akarsz?
– Segítségre van szükségem.
– Hajnali három óra van. Nem kellene inkább aludnod?
– Nem tudok – válaszolta Harry. – Ahogy becsukom a szemem, azonnal elönt a pánik.
– Ugyanaz a rémálom?
– Folyton ugyanaz a pokoljárás.
– A liftes?
– Pontosan tudom, hogy mi fog történni, mégis minden alkalommal halálra rémülök. Milyen gyorsan érsz ide?
– Nem tetszik ez nekem, Harry.
– Milyen gyorsan?
Řystein felsóhajtott.
– Adj nekem hat percet!
Harry egy szál farmerben ácsorgott az ajtóban, amikor Øystein felkocogott a lépcsőn.
A nappaliban ültek le, anélkül, hogy lámpát gyújtottak volna.
– Van egy söröd? – Øystein levette Playstation-logós sapkáját és hátrasimította vékony szálú, izzadt haját.
Harry megrázta a fejét.
– Akkor nézzük – mondta Řystein, és egy fekete, filmes dobozkát tett az asztalra. – Ezt most én állom. Flunipam. Garantált kábulat. Egy tabletta több mint elég.
Harry a dobozra nézett.
– Nem emiatt hívtalak ide, Řystein.
– Nem?
– Nem. A kódfejtésről kellene megtudnom egyet s mást. Hogy hogyan működik.
– A hackelésre gondolsz? – bámult Øystein csodálkozva Harryra. – Fel akarsz törni egy jelszót?
– Úgy is mondhatjuk. Olvastál arról a sorozatgyilkosról az újságokban? Azt hiszem, hogy kódokat hagy nekünk – Harry felkattintotta a lámpát. – Ezt nézd meg!
Řystein a papírlapra nézett, amit Harry az orra alá dugott.
– Egy csillag?
– Pentagramma. A gyilkos két helyszínen is ezt a jelet hagyta. Az egyik alkalommal egy gerendába véste az áldozat ágya fölé. Másodszor pedig a tetthellyel szemben lévő üzletben rajzolta fel egy tévé poros képernyőjére.
Øystein a csillagot nézte és bólintott.
– És úgy gondolod, hogy én majd megmondom neked, hogy mit jelenthet ez?
– Nem – Harry a tenyerébe támasztotta a fejét. – Inkább abban bízom, hogy tudsz nekem mondani valamit a dekódolás alapelveiről.
– Én matematikai kódokat törtem fel, Harry. Az emberek közötti kódoknak egészen más a szemantikájuk. Például sokszor még mindig képtelen vagyok megfejteni, hogy miről is beszélnek a nők tulajdonképpen.
– Képzeld azt, hogy ebben az esetben mindkettőről szó van. Egyszerű logikáról és rejtjelezett üzenetről.
– Oké. Ebben az esetben kriptográfiáról beszélünk. Vagyis titkosírásról. Ami, ha úgy vesszük, mind a logikai, mind az úgynevezett elemző gondolkodásmódot megköveteli. Utóbbi azt jelenti, hogy az ember a tudatalattiját és az ösztönös megérzéseit is beveti, vagyis azt is, amiről fogalma sincsen, hogy valójában tudja. Azután pedig kombinálni kell a lineáris gondolkodást és a mintafelismerést. Hallottál már valaha Alan Turingról?
– Nem.
– Brit matematikus volt. A háború alatt német kódokat tört fel. Úgy is mondhatjuk, hogy ő nyerte meg a második világháborút. Azt vallotta, hogy egy kód feltöréséhez először is azt kell tudnunk, hogy az ellenfél milyen dimenzióban gondolkodik.
– Ez mit jelent?
– Azokra a síkokra gondolok, amelyek a betűk és a számok fölött állnak. A nyelv fölött. Azok a válaszok, amelyek nem a hogyant, hanem a miértet tisztázzák. Így érted?
– Nem, de mondd el, hogyan csinálják.
– Azt senki sem tudja. Leginkább a vallási megvilágosodáshoz hasonlítható. Olyan adományszerűség vagy adottság.
– Tegyük fel, hogy a miértet már ismerem. Ezután mi történik?
– Akkor nekivághatsz a hosszú útnak, és életed végéig kombinálhatod a lehetőségeket.
– Itt most nem az én halálomról van szó, úgyhogy csak a rövid útra van időm.
– Akkor viszont csak egy megoldás van.
– Mégpedig?
– A transz.
– Hát, persze. Transz.
– Nem hülyítelek. Folyamatosan az információt bámulod, amíg csak fel nem hagysz a tudatos gondolkodással. Ez olyan, mint amikor annyira túlterhelsz egy izmot, hogy begörcsöl és önálló életet kezd élni. Láttál már hegymászót annyira remegő lábakkal, hogy képtelen volt továbbhaladni? Nem? Pedig ez is pontosan olyan. Nyolcvannyolcban négy éjszaka alatt némi LSD segítségével bejutottam a Danske Bank rendszerébe. Ha a tudatalattidnak sikerül feltörnie a kódot, akkor megvagy. Ha nem...
– Akkor?
Řystein elnevette magát.
– Akkor az fog feltörni téged. A pszichiátriai osztályok tele vannak olyan fickókkal, mint én.
– Hm. Szóval, azt mondod, transz?
– Transz. Intuíció. És esetleg egy parányi gyógyszerészeti rásegítés... Harry felvette az asztalról a dobozkát és maga elé emelte.
– Tudod, mit, Řystein?
– Mit?
Harry visszadobta neki a kis dobozt.
– Amit az Under My Thumbról mondtam, az nem igaz.
Øystein az asztal szélére tette a gyógyszertartót, míg bekötötte a retróhullám előttről származó, széttaposott Puma cipőjét.
– Tudom. Láttad mostanában Rakelt?
Harry megrázta a fejét.
– Valójában ez kínoz téged, nem igaz?
– Lehet – válaszolta Harry. – Kaptam egy állásajánlatot, amit nem tudom, hogy kellene visszautasítanom.
– Ezek szerint nem arról az ajánlatról van szó, hogy gyere taxisofőrködni.
Harry nevetett.
– Sorry – mondta Øystein, és felállt. – De nem én vagyok a legjobb pályaválasztási tanácsadó. Itt hagyom neked a dobozt. Azt csinálsz vele, amit akarsz.

Huszonegyedik fejezet
Csütörtök. Pügmalión
 
A főpincér tetőtől talpig végigmérte az előtte álló férfit. A szakmában eltöltött harminc év alatt megtanulta kiszagolni a kellemetlenségeket, ez a fickó pedig messziről bűzlött. Nem mintha a kellemetlenség feltétlenül rossz lenne. Egy-egy zaftos botrány esetleg még jót is tenne a Theatercafé látogatottságának. Viszont annak valódi botránynak kell lennie. Mondjuk, mint amikor a művészvilág egyik ifjú csillaga felmászott a galériára, és a korlátról hirdette, hogy az ő alfeléből süt a napvilág. Vagy mint amikor a Nemzeti Színház egykori első számú szívtiprója részegen teli torokból szétkürtölte, hogy a szomszéd asztalnál ülő ismert üzletember egyetlen pozitív tulajdonsága az, hogy homoszexuális, ezért feltehetőleg nem fogja továbbadni a génjeit. A főpincér előtt álló alak viszont nem olyannak tűnt, mint aki valami hallatlanul szellemes megmozdulásra készül, inkább olyannak, mint akitől csak kifejezetten unalmas kellemetlenség telik: rendezetlen számla, merev részegség, jó esetben is csak némi pofozkodás. A külső jegyek – fekete farmer, vörös orr és rövidre nyírt haj – alapján először azt gondolta, hogy a részeges díszletmunkások egyike, akik folyton a Burns pincéjében lebzselnek. De amikor a férfi Willy Barli után érdeklődött, átnyergelt arra a nézetre, hogy a pasas egy csatornapatkány az újságírók törzshelyeként számon tartott Tostrupkjellerből, ami a köztudatban csak a találó „Vécéfedél” néven forgott. A főpincérnek semmi tekintélye nem volt a keselyűk előtt, akik olyan gátlástalanul lakmároztak abból, ami ebből a szerencsétlen Barliból megmaradt, akinek az az elbűvölő felesége oly tragikus módon tűnt el.
– Biztos benne, hogy az illető itt tartózkodik? – kérdezte a főpincér, és belepillantott a könyvbe, amelyben az asztalfoglalásokat jegyezték fel, noha nagyon jól tudta, hogy Barli, mint mindig, pontban tíz órakor elfoglalta szokásos asztalát a Stortingsgatára nyíló teraszon. Az egyetlen merőben szokatlan mozzanat – és ez aggasztotta – az volt, hogy a főpincér emlékezete szerint ez volt az első alkalom, hogy a joviális producer elhibázta a napot, és állandó szerdai látogatása helyett csütörtökön jött.
– Hagyja, látom, hogy ott ül – közölte az előtte álló férfi, és már el is tűnt Barli irányába.
A főpincér felsóhajtott és átpillantott az utca túloldalára. Igazán aggódott Barliért, mintha szellemileg már nem volna a régi. Például itt ez a musicalbemutató. A nagy múltú Nemzeti Színházban, ráadásul a nyári szünet kellős közepén! Édes Istenem.
 
Harry a sörényéről ismerte fel Willy Barlit, ám ahogy az asztalhoz közeledett, kissé elbizonytalanodott.
– Barli?
– Harry!
A férfi szeme egy pillanatra felderült, ám azután ugyanolyan gyorsan ki is hunyt. Arca beesett volt, néhány nappal ezelőtt még kicsattanóan friss, napsütötte bőrét mintha krétafehér púderréteg fedte volna. Valahogy az egész ember összezsugorodott, még széles válla is keskenyebbnek hatott.
– Kér egy kis heringet? – bökött Willy az előtte fekvő tányérra. – Itt a legjobb az egész városban. Minden szerdán ezt eszem. Állítólag jót tesz a szívnek. Persze, ez azt feltételezi, hogy az embernek van szíve, és azok, akik ebbe a kávézóba járnak...
Willy széles karmozdulattal a szinte üresen ásító helyiség felé intett.
– Nem, kösz – válaszolta Harry, és leült.
– Akkor legalább egy falat kenyeret törjön – nyújtotta felé Willy a kosarat. – Ez az egyetlen hely az országban, ahol még eredeti édesköményes kenyérhez lehet jutni. Egész magokkal. Tökéletesen illik a heringhez.
– Köszönöm, de csak egy kávét kérek.
Willy intett a pincérnek.
– Hogy talált meg?
– Benn voltam a színházban.
– Tényleg? Nahát, pedig meghagytam nekik, hogy ha keresnének, mondják azt, hogy nem vagyok a városban. Tudja, az újságírók...
Willy torkon ragadta magát. Harry nem volt benne biztos, hogy saját helyzetét akarja-e illusztrálni, vagy azt, amit szíve szerint a sajtó képviselőivel tenne.
– Megmutattam nekik az igazolványomat, és közöltem, hogy fontos az ügy – mondta Harry.
– Jó, jó.
Mialatt a pincér megérkezett Harry csészéjével, és töltött neki az asztalon álló kannából, Willy pillantása elveszett valahol a semmiben. Miután a pincér odébbállt, Harry megköszörülte a torkát. Willy összerázkódott, tekintetébe visszatért az élet.
– Ha rossz híreket hozott, akkor ki vele azonnal, Harry!
Harry ivás közben megrázta a fejét.
Willy behunyta a szemét és valami érthetetlent mormolt.
– Hogy haladnak a darabbal? – kérdezte Harry.
Willy halványan elmosolyodott.
– Tegnap felhívott a Dagbladet kulturális rovatának vezetője, és ugyanezt kérdezte. Beszámoltam róla, hogy milyen előrelépések történtek művészeti szempontból, mire közölte, hogy valójában arra kíváncsi, hogy a Lisbeth rejtélyes eltűnése körül kialakult hírverés és a nővérének a beugrása miatt jobban fogynak-e a jegyek – emelte a plafon felé tekintetét.
– Na és – köhintett Harry -, jobban fogynak?
– Megőrült, ember? – Willy hangja vészjóslóan dörgött. – Nyár van, az emberek szórakozni akarnak, nem pedig egy olyan nőszemély után keseregni, akit még csak nem is ismertek. Elveszett a produkció húzóereje: Lisbeth Barli, a felfedezésre váró csillag a zenei élet egén. Ez pedig közvetlenül a premier előtt egyáltalán nem tesz jót az üzletnek!
Néhány fej fordult feléjük a helyiség egyik távolabbi asztala mellől, Willy azonban ugyanolyan hangerővel folytatta:
– Szinte alig kelt el jegy. Eltekintve persze a premiertől, amire az összeset elkapkodták. Az emberek vérszomjasak, botrányt szimatolnak. Igazából arról van szó, Harry, hogy ha meg akarjuk hódítani ezt az országot, akkor néhány ütős kritikától függ a sorsunk. De momentán... – Willy ökle akkorát csattant a fehér abroszon, hogy kilöttyent a kávéja – ...semmi sem érdekel kevésbé, mint ez a nyomorult darab!
Willy Harryra meredt, és úgy tűnt, hogy folytatni készül, de hirtelen mintha egy láthatatlan kéz letörölte volna arcáról a dühöt. Egy pillanatra teljesen zavarodottnak tűnt, mintha azt sem tudná, hol is van éppen. Aztán kisimultak a vonásai, és a kezébe temette az arcát. Harry észrevette, hogy a főpincér különös, szinte bizakodó pillantást vet az asztaluk felé.
– Sajnálom – motyogta Willy kásás hangon az ujjai mögül. – Nem szoktam ennyire... Nem alszom... A francba, hogy lehetek ilyen rémesen teátrális!
Felzokogott, a sírás és a nevetés közti csuklással, majd újra az asztalra csapott és vágott egy grimaszt, amiből aztán némi erőfeszítéssel sikerült elkeseredett mosolyt varázsolnia.
– Miben tudok segíteni magának, Harry? Olyan levertnek tűnik.
– Levertnek?
– Szomorúnak. Melankolikusnak. Erőtlennek.
Willy megvonta a vállát, és villájával egy falat halat és kenyeret dugott a szájába. A hal bőre csillogott. A pincér hangtalanul az asztal mellé lépett, és Chatelain Sancerre-t töltött Willy poharába.
– Fel kell tennem egy kérdést magának, ami kellemetlenül intimnek tűnhet – mondta Harry.
Willy megrázta a fejét, miközben leöblítette az ételt a borral.
– Minél intimebb, annál kevésbé kellemetlen, Harry. Ne feledje, hogy én művész vagyok!
– Rendben.
Harry kortyolt egyet a kávéjából, hogy egy kis időt nyerjen, és némileg felvértezze magát lelkileg.
– Ürülék- és vérnyomokat találtunk Lisbeth körme alatt. Az eddigi elemzésekből kiderült, hogy a vér megegyezik a maga vércsoportjával. Tudnom kellene, hogy van-e szükség DNS-tesztre.
Willy abbahagyta az evést. Jobb kezének mutatóujját szájára illesztette, és elgondolkodva a levegőbe meredt.
– Nem – válaszolta. – Nyugodtan megspórolhatják.
– Vagyis a felesége ujja kapcsolatba került a maga... ürülékével.
– Szeretkeztünk az eltűnése előtti éjszakán. Minden áldott este szeretkeztünk. Sőt, napközben is, amikor nem volt túl meleg a lakásban.
– És eközben...
– Arra kíváncsi, hogy gyakoroljuk-e a postillioningot?
– Nos...
– Hogy seggbe dugott-e az ujjával? Amilyen gyakran csak tudott. De nagyon óvatosan. A hasonló korú norvég férfiak hatvan százalékához hasonlóan én is aranyérrel küzdök, ezért Lisbeth soha nem növesztette túl hosszúra a körmét. Maga gyakorolja a postillioningot, Harry?
Harry félrenyelte a kávét.
– Saját magán vagy mással? – kérdezte Willy.
Harry megrázta a fejét.
– Pedig kellene, Harry. Különösen azért, mert maga férfi. Engedni, hogy belénk hatoljanak, a legelemibb tapasztalatok közé tartozik. Merje kipróbálni! Majd meglátja, hogy sokkal mélyebb érzelmi regiszterek rejtőznek magában, mint valaha is képzelte volna. Ha mindent összeszorít, akkor mindenkit kirekeszt, önmagát pedig bezárja. De ha megnyílik, ha sebezhetővé teszi magát és bizalmat mutat, lehetőséget ad másoknak arra, hogy a szó szoros és átvitt értelmében is behatoljanak magába.
Willy a villával hadonászott.
– Természetesen nem lehet megúszni rizikó nélkül. Elpusztíthatják, megbánthatják. De szerethetik is. És akkor valóban tud majd szeretni, Harry. A szeretet a magáé lesz. Azt mondják, hogy a közösülés során a férfi az, aki birtokolja a nőt, de tényleg így van ez? Ki veszi valójában birtokba a másik nemi szervét? Gondolkozzon el ezen, Harry!
Harry gondolkodott.
– A művészekkel ugyanez a helyzet. Meg kell nyílnunk, sebezhetővé kell válnunk, be kell eresztenünk másokat, hogy legyen lehetőségünk arra, hogy szeressenek bennünket. Vállalnunk kell a kockázatot, hogy megsebeznek odabenn. Ez már valódi extrém sport, Harry. Örülök, hogy már nem táncolok.
Willy mosolygott, de közben mindkét szeméből kigördült egy-egy könnycsepp, és mintha egy szlalompályán iramodtak volna végig, kanyarogva legurultak az arcán, majd eltűntek a szakállában.
– Borzasztóan hiányzik, Harry.
Harry a terítőt tanulmányozta. Indulnia kellett volna, de ülve maradt.
Willy előhalászott egy zsebkendőt, és harsány orrfújásba kezdett. Azután kiitta a maradék bort.
– Nem akarok tolakodó lenni, Harry, de amikor azt mondtam, hogy levertnek tűnik, akkor jöttem rá, hogy valójában mindig is annak tűnt. Egy nő miatt?
Harry a kávéscsészéjét piszkálta.
– Esetleg több nő miatt?
Harry olyasmit akart válaszolni, amivel elejét veheti a további kérdezősködésnek, aztán valami miatt mégis meggondolta magát. Bólintott.
Willy felemelte a poharat.
– Mindig a nők, észrevette már? Kit veszített el?
Harry Willyre nézett. Volt valami a szakállas producer tekintetében, valami sebezhető őszinteség, védtelen nyíltság, amitől úgy érezte, hogy megbízhat benne.
– Az anyám beteg volt és meghalt, amikor még kicsi voltam – mondta.
– És nagyon hiányzik magának?
– Igen.
– De vannak mások is, igaz?
Harry megvonta a vállát.
– Az egyik kolléganőmet meggyilkolták másfél évvel ezelőtt. És Rakel, a kedvesem...
Harry elhallgatott.
– Igen?
– Ez annyira nem fontos.
– Azt hiszem, már meg is érkeztünk a dolgok velejéhez – sóhajtotta Willy. – Szét akarnak menni?
– Csak ő. Én pedig igyekszem meggyőzni, hogy gondolja meg magát.
– Aha. És miért akar elmenni?
– Mert olyan vagyok, amilyen. Hosszú történet, de a lényege az, hogy én vagyok a probléma. Ő pedig másmilyennek szeretne engem.
– Tudja mit, van egy javaslatom. Hozza el őt a darabomra!
– Miért?
– Mert a My Fair Lady egy görög mítoszra épül, amely szerint Pügmalion, a szobrász beleszeretett egyik szobrába, a szépséges Galateiába. Aphroditéhoz könyörgött, hogy keltse életre a szobrot, hogy feleségül vehesse – és az imája meghallgatásra talált. A darab talán segít megérteni a maga Rakelének, hogy mi történik, ha valaki meg akar változtatni egy másik embert.
– Hogy sosem fog sikerülni?
– Ellenkezőleg. Pügmalionnak ugyanis, aki a My Fair Lady-ben Higgins professzor alakjában jelenik meg, teljes egészében sikerül megvalósítania az elképzeléseit. Én csak happy enddel végződő darabokat állítok színpadra. Ez a mottóm. Ha pedig nem happy enddel végződik a darab, akkor majd én azt csinálok belőle.
Harry megrázta a fejét és szomorkásan elmosolyodott.
– Rakel nem próbál megváltoztatni engem. Ő okos nő. Inkább a saját útját járja.
– Valami azt súgja nekem, hogy vissza akarja kapni magát. Küldök magának két jegyet a bemutatóra.
Willy intett a pincérnek, hogy kéri a számlát.
– Honnan a fenéből veszi, hogy vissza akar engem kapni? – kérdezte Harry. – Nem is tud róla semmit.
– Igaza van. Összehordok itt hetet-havat. Fehérbort inni az ebédhez, igazából csak elméleti síkon jó ötlet. Mostanában többet iszom a kelleténél. Remélem, nem haragszik.
A pincér megérkezett a számlával, amit Willy anélkül írt alá, hogy egy pillantást is vetett volna rá, majd azt kérte, hogy tegyék a többi számlája mellé. A pincér eltűnt.
– Viszont elvinni a nőt egy premierre, amire az ember ráadásul príma jegyeket szerzett – nos, barátom, ezzel nem lehet bakot lőni – mosolygott Willy. – Higgyen nekem, ebben bőven van tapasztalatom.
Szomorú és beletörődő mosolya az apjára emlékeztette Harryt. Egy olyan férfi mosolya volt ez, aki inkább csak hátrafelé pillant, mert ott még van néhány dolog, ami boldoggá teszi.
– Igazán köszönöm, de... – kezdte Harry.
– Csak semmi de. Ha másra nem is, arra jó ürügy lesz, hogy felhívja. Úgysem beszélnek mostanában túl gyakran, nem? Hadd küldjem el magának a jegyeket, Harry. Azt hiszem, ez Lisbethnek is tetszene. És Toya meg fogja csinálni. Remek előadás lesz.
Harry a terítőt babrálta.
– Majd még meggondolom.
– Nagyszerű. Én pedig elindulok, mert különben itt fogok elaludni – állt fel Willy.
– Apropó – nyúlt be Harry a zakója zsebébe. – Ezt a szimbólumot találtuk a másik két tetthely közelében. Boszorkányszögnek nevezik. Nem emlékszik rá, hogy látta-e esetleg valahol Lisbeth eltűnése után?
Willy a képet nézte.
– Nem tudok segíteni. Sajnálom.
Harry kinyújtotta a kezét a fotóért.
– Várjon csak egy kicsit – Willy hunyorogva vakarta a szakállát. Harry várt.
– De, láttam – mondta Willy. – De vajon hol?
– A lakásban? A lépcsőházban? Kinn az utcán?
Willy megrázta a fejét.
– Nem, nem ott. És nem is mostanában. Valahol másutt, valamikor régen. De hol? Fontos?
– Meglehet. Hívjon, ha eszébe jut!
Amikor az utcán elváltak egymástól, Harry ott maradt a kávézó előtt és a Drammensveient bámulta. A rekkenő hőségben úgy tűnt, mintha a villamos a napfényben csillogó sínek fölött lebegne.

Huszonkettedik fejezet
Csütörtök és péntek. Jelenés
 
A Jim Beamet rozsból, árpából és kukoricából készítik – ez utóbbi adja a bourbon édes, telt ízét, ami a többi whiskytől megkülönbözteti. A Jim Beamhez használt víz a Kentucky állambeli Clermontban található szeszfőzde közelében csörgedező forrásból származik. És itt készül az a speciális élesztő is, aminek receptjét állítólag még Jacob Beam vetette papírra 1795-ben. Az elkészült whiskyt legalább négy éven keresztül érlelik, mielőtt útnak indítják a világ minden tája felé, hogy végül Harry Hole megvásárolja, aki magasról tesz Jacob Beamre és tisztában van vele, hogy ez a forrásvízdolog csak marketingfogás, pont, mint az ásványvízmárkák esetében. Az egyetlen százalékérték pedig, ami lázba hozza, apró betűkkel áll a címkén.
Harry a hűtőszekrény előtt állt egy vadászkéssel a kezében, és az üvegben csillogó aranybarna folyadékot bámulta. Meztelen volt. A hálószobában tomboló hőség arra késztette, hogy még alsónadrágjától is megszabaduljon, ami amúgy is klórtól bűzlött és még mindig nedves volt.
Már négy napja nem ivott egy kortyot sem. A legrosszabbon már túl van, mondogatta magának. Ez persze hazugság volt, mert a legrosszabb még csak jóval ezután következik. Aune egyszer megkérdezte tőle, hogy miért iszik. Harry habozás nélkül azt válaszolta, hogy azért, mert szomjas. Több szempontból is sajnálatosnak tartotta, hogy egy olyan társadalomban és egy olyan korszakban él, amikor az ivásnak sokkal több hátránya van, mint előnye. Ha józan maradt, az soha nem elvi, hanem csupán gyakorlati okok miatt történt. Keményen alkoholizálni ugyanis rendkívül kimerítő volt, és az embernek sivárságban és fizikai fájdalmak között eltöltött rövid és szánalmas életet kínált. Az időszakos ivó számára az élet a teljes kábulatban töltött periódusokból és a köztes időből állt. Arra a már-már filozófiai kérdésre, hogy ebből melyik rész a tulajdonképpeni élet, Harry nem fecsérelt túl sok időt, mivel a válasz úgysem segítette volna hozzá a jobb élethez. Mert minden, ami jó volt, minden, előbb-utóbb megadta magát az alkoholisták gravitációs törvényének – A Nagy Szomjúságnak. Legalábbis így nézett ki az egyenlet egészen addig, amíg nem találkozott Rakellel és Oleggel. Ők ketten új dimenziót nyújtottak a józanságra. Ez önmagában azonban még nem érvénytelenítette a gravitációs törvényt. Most viszont már nem bírja tovább elviselni a rémálmokat. Nem bírja tovább elviselni a sikoltásukat és merev, halott szemükben a rémületet, miközben fejük a lift plafonja felé emelkedik. Kinyújtotta a kezét a hűtőszekrény felé. Mindent meg kell próbálni. Betette a kést a Jim Beam mellé, és becsukta a hűtőszekrény ajtaját. Aztán visszament a hálószobába.
Nem kapcsolta fel a lámpát, a hold fénye azonban befurakodott a szobába a függöny szárnyai között. A párna és a matrac úgy festett, mintha megpróbálták volna ledobni magukról a gubancossá tekeredett ágyneműt.
Összegömbölyödött az ágyon. Az utolsó alkalom, amikor nem volt lidérces az álma, az a néhány perc volt, amit Camilla Loen ágyában töltött. Igaz, ott is a halálról álmodott, de akkor legalább nem félt. Egy férfi bezárkózhat, de aludnia akkor is kell. Alvás közben viszont senki nem rejtőzhet el.
Behunyta a szemét.
A függöny meglebbent, a szobába beeső holdfény csíkja megremegett. Megvilágította az ágytámla fölött a falat és rajta a késsel ejtett fekete barázdákat. Nagy erővel véshették oda őket, mert a bemetszések a fehér tapéta alatti fába is mélyen behatoltak. A seb egy nagy, ötágú csillagot formázott.
 
Az ágyban fekve hallgatta a Trojskán végigrobogó autók zaját és a mellette alvó férfi mély, egyenletes szuszogását. Olykor úgy rémlett, mintha rikoltozást hallana az állatkertből, de az is lehet, hogy csak a folyó túlsó oldaláról hallatszott át a pályaudvarra begördülő éjszakai vonatok fékezése. Amikor ideköltöztek, ahol a Moldva barna kérdőjelet rajzol Prága térképére, a férfi azt mondta, hogy szereti a vonatok hangját.
Esett.
A férfi egész nap távol volt. Brnóban, ezt mondta. Amikor végre meghallotta a kulcsa zörgését a zárban, már ágyban volt. Hallotta a bőröndje kaparászását a hálószobához vezető folyosón, aztán belépett. Ő úgy tett, mintha aludna, de lopva a férfit figyelte, miközben az nyugodt mozdulatokkal levetkőzött, és a szekrény melletti tükörből egy-egy pillantást vetett a nőre. Aztán bebújt az ágyba. A keze hideg volt, bőre pedig ragacsos a rászáradt izzadságtól. Az eső kopogásának a ritmusára szerelmeskedtek, a férfi bőre sós volt, utána pedig azonnal elaludt, mint egy kisgyerek. Rendszerint ő is elaludt, miután szeretkeztek, most azonban éberen feküdt, miközben a férfi nedve kicsordult belőle és beleivódott a lepedőbe.
Úgy tett, mintha nem tudná, mi tartja ébren, pedig gondolatai folyamatosan ugyanazon dolgok körül forogtak. Hogy egy nappal azután, hogy a férfi hétfő este visszatért Oslóból, egy hosszú, szőke hajszálat talált a zakója ujján, amikor rendbe tette az öltönyét. Hogy szombaton újra visszamegy Oslóba. Négy héten belül immáron negyedjére. Hogy továbbra sem hajlandó elárulni, mivel foglalkozik. Persze, az a hajszál bárhonnan rákerülhetett a zakójára, akár egy férfitől is származhat. Vagy lehet akár kutyaszőr.
A férfi horkolni kezdett.
Az első találkozásukra gondolt. A férfi nyílt arcára és vallomásaira, amiből arra következtetett, hogy nyílt, egyenes ember. Egy pillanat alatt elolvadt tőle, mint a tavaszi hó a Vencel téren. De amikor egy nő ennyire könnyen belehullik egy férfi karjaiba, mindig ott motoszkál a gyanú, hogy nem ő az egyetlen, akivel ez történik.
A férfi azonban tisztelettel bánt vele, szinte úgy, mintha egyenrangú partnerek lennének, pedig volt elég pénze hozzá, hogy úgy kezelje, mint a Perlova prostituáltjainak egyikét. Igazi főnyeremény volt, s egyben az egyetlen, amit valaha nyert. És az egyetlen, akit elveszíthetett. Ez a bizonyosság volt az, ami óvatossá tette. És ami miatt nem kérdezősködött, hogy merre jár, kivel volt és hogy voltaképpen mivel foglalkozik.
Történt azonban valami, ami miatt tudnia kellett, hogy olyan férfi-e, akiben valóban megbízhat. Mert kapott még valamit, valami még értékesebbet, amit nem veszíthet el. Egyelőre nem mondott semmit a férfinak, mert három nappal ezelőttig, amíg el nem ment az orvoshoz, még ő maga sem volt biztos benne.
Kicsusszant az ágyból, és odalopakodott az ajtóhoz. Óvatosan lenyomta a kilincset, miközben a férfi arcát nézte a komód fölötti tükörben. Azután kilépett a folyosóra és hangtalanul becsukta maga mögött az ajtót.
A Samsonite bőrönd kékesszürke, modern darab volt. A férfi nemrégiben vásárolta, de az oldala máris meg volt karcolva és tele volt olyan célállomásokat jelölő félig letépett matricákkal, amelyekről még csak nem is hallott.
A gyér fényben is ki tudta venni, hogy a számzár a nulla-nulla-nulla kombináción áll. Mindig ezt csinálta. Szükségtelen volt meggyőződnie róla, anélkül is tudta, hogy a bőrönd zárva van. Még sosem látta kinyitva, kivéve azt a néhány alkalmat, amikor ő már az ágyban feküdt, a férfi pedig éppen csomagolt. Egészen véletlenül vette észre a legutóbb, amikor a férfi összekészítette a holmiját, hogy a számkombináció ott van a zár belső oldalán. Három számot megjegyezni pedig igazán nem nagy ügy. Különösen, ha az embernek fontos. Amikor például felhívják, hogy őt kéri valaki, minden egyebet elfelejt, és az eszébe vési a hotelszoba számát, meg azt, hogy mi legyen rajta, esetleg milyen egyéb különleges kívánsága van a kuncsaftnak.
Hallgatózott. A szobaajtó mögül kiszivárgó horkolás olyan volt, mint egy távoli fűrész hangja.
Voltak dolgok, amelyekről a férfi nem tudott semmit. Olyasmik, amikről nem kellett tudnia, olyan dolgok, amiket a nőnek meg kellett tennie, de ezek már a múltba simultak. A számok fölötti apró fogaskerekekre tette az ujját, és forgatni kezdte őket. Mostantól csak a jövő számít.
A zár egy halk kattanással felpattant.
Ő pedig a bőrönd mellett guggolt, és kővé válva bámulta a tartalmát.
A felül lévő fehér ing tetején egy csúnya, fekete fémtárgy feküdt.
Nem kellett meggyőződnie róla, hogy valódi-e a pisztoly, látott már korábban is ilyesmit. Az előző életében.
Nyelt egyet, és érezte, hogy mindjárt elerednek a könnyei. A szemére nyomta a tenyerét, és kétszer elsuttogta magában az anyja nevét.
Csak néhány másodpercig tartott.
Azután mélyet lélegzett. Muszáj túlélnie. Muszáj túlélniük. Mindkettőjüknek. Mindenesetre ez megmagyarázta, hogy a férfi miért nem akart bővebben mesélni arról, mivel foglalkozik és mivel keres láthatólag olyan jól. És őszintén szólva, benne is felmerült már ez a magyarázat.
Döntött.
Voltak dolgok, amelyekről nem tudott. Olyasmik, amikről nem kellett tudnia.
Lecsukta a bőrönd tetejét, a számokat pedig visszaállította a nullára. Az ajtó előtt hallgatózott egy kicsit, aztán óvatosan lenyomta a kilincset, és beosont a szobába. A folyosóról téglalap alakú fény hullott az ágyra. És ha egy pillantást vetett volna a tükörbe, észrevette volna a férfi nyitott szemét. De túlságosan lefoglalták a saját gondolatai. Jobban mondva, az az egyetlen gondolat, ami újra és újra visszalopakodott a fejébe, miközben az ágyban fekve az autók zaját, az állatkertből kiszűrődő hangokat és a férfi mély, egyenletes szuszogását hallgatta. Hogy mostantól csak a jövő számít.
 
Egy sikoly, a járdán landoló üveg csörömpölése és egy rekedtes nevetés. Szitkozódás és szapora lépések zaja, melyek lassan eltávolodnak a Sofies gatén a Bislett stadion irányába.
Harry a plafont bámulta és az utcáról beszűrődő éjszakai neszeket hallgatta. Három álomtalan órát aludt, mielőtt felébredt és gondolkodni kezdett. A három nőn, a két helyszínen és a férfin, aki jó árat kínált a lelkéért. Megpróbált rendszert találni benne. Próbálta megfejteni a kódokat. Felismerni a mintát. Megérteni azt, amit Øystein a minta mögötti dimenziónak nevezett, és a kérdést, ami a hogyan előtt jön. A miértet.
Miért öltözik egy férfi biciklis futárnak, és gyilkol meg két nőt, sőt minden valószínűség szerint egy harmadikat is? Miért nehezíti meg a saját dolgát azzal, hogy ilyen tetthelyeket választ? Miért hagyott üzenetet? Ha a tapasztalatok alapján minden sorozatgyilkosság szexuális indítékú, akkor miért nincs semmi jele annak, hogy Camilla Loent vagy Barbara Svendsent szexuálisan bántalmazták volna?
Harry érezte a közelgő fejfájást. Lerúgta magáról a paplanhuzatot, és az oldalára fordult. Az ébresztőóra számjegyei vörösen világítottak. 02.51. Harry két utolsó kérdése saját magára vonatkozott. Mire jó foggal-körömmel ragaszkodni a lélekhez, ha azzal jár, hogy összetörik a szív? És egyáltalán: miért foglalkozik egy olyan rendszerrel, ami gyűlöli őt?
Feltápászkodott és kiment a konyhába. A mosogató fölötti szekrény ajtajára meredt. Elöblített egy poharat, majd megtöltötte vízzel. Kihúzta az evőeszközös fiókot, kivette belőle a fekete filmes dobozkát, lepattintotta szürke tetejét, és a tenyerébe borította a tartalmát. Egy pirula elaltatja. Kettő, néhány pohárnyi Jim Beammel leöblítve, hiperaktívvá teszi. Három vagy annál több beláthatatlan következményekkel járhat.
Harry kitátotta a száját, beledobott három tablettát, majd felhajtotta a vizet.
Ezután bement a nappaliba, feltett egy Duke Ellington-lemezt, amit azt követően vásárolt, hogy látta Gene Hackmant az éjszakai buszon ülni a Magánbeszélgetés című filmben néhány vékonyka zongorahang kíséretében, amelynél életében nem hallott magányosabbat.
Lezökkent a füles fotelbe.
– Akkor viszont csak egy megoldás van – mondta Øystein.
Harry az elejéről kezdte. Azzal a nappal, amikor útban az Ullevålsvei felé eltántorgott az Underwater mellett. Péntek. Sannergata. Szerda. Carl Berner. Hétfő. Három nő. Három levágott ujj. Bal kéz. Először a mutatóujj, aztán középső, végül a gyűrűsujj. Három helyszín. Egyik sem családi ház, szomszédok mindenütt. Egy ütött-kopott bérház a századfordulóról, egy másik a harmincas évekből és egy irodaház a negyvenes évekből. Liftek. Maga előtt látta a liftajtók fölötti számjegyeket. Skarre beszélt az oslói és környékbeli kerékpár-szaküzletekkel, akik kifejezetten a futárok ellátására specializálódtak. Kerékpáros-felszerelés és sárga trikó kérdésében nem tudtak neki segíteni, azonban a Falken biztosítási rendszere alapján sikerült szert tennie némi információra arról, hogy az elmúlt hónapokban kik vásároltak drágább kerékpárt, abból a típusból, amit a futárok használnak.
Érezte a közeledő kábulatot. A széket borító durva gyapjú kellemesen simult meztelen combjához és fenekéhez.
Az áldozatok. Camilla szövegíró egy reklámirodánál, szingli, huszonnyolc éves, sötét tónusú, kissé molett. Lisbeth énekesnő, házas, harminchárom éves, világos tónusok, vékony. Barbara recepciós, huszonnyolc éves, otthon lakik a szüleinél, középszőke. Három átlagos szépségű nő.
A gyilkosságok időpontjai. Amennyiben Lisbethet azonnal megölték, akkor kizárólag hétköznapok. Délután, közvetlenül a munkaidő lejárta után.
Duke Ellington gyorsan játszott. Mintha a feje tele lenne hangokkal, amelyeket ki kell engednie magából. Mostanra teljesen elemelkedett. Már csak a legszükségesebb pontokat érinti.
Harry nem vizsgálta meg alaposan az áldozatok hátterét, nem beszélt sem a hozzátartozókkal, sem a barátokkal, csupán a jelentéseket futotta át, melyekben viszont semmi nem keltette fel az érdeklődését. Mert nem voltak bennük a válaszok. Nem az a lényeg, hogy kik voltak az áldozatok, hanem az, hogy mik voltak, mit képviseltek. Mert a gyilkos számára ők mindössze kellékek, többé-kevésbé találomra választotta ki őket. Ennyi erővel bárki más is lehetett volna. Itt most az egészre kell rálátni. Fel kell ismerni a mintát.
Ekkor a kémia teljes gőzzel beindult. A hatás sokkal inkább emlékeztetett hallucinogénre, mint altatóra. A gondolkodás helyét a gondolatok vették át, és ő, mintha valami hordóban ülne, irányítás nélkül zúgott lefelé egy folyón. Az idő lüktetett és pulzált, mint egy folyamatosan táguló univerzum. Amikor magához tért, csend volt körülötte, csak a lemezjátszó tűje kaparászta a lejárt lemez címkéjét.
Bement a hálószobába, leült törökülésben az ágy végébe, és a boszorkányszögre függesztette tekintetét. Az ábra egy idő múlva táncolni kezdett. Behunyta a szemét. Az egészet kell látni.
Mire megvirradt, az összes helyet bejárta. Ült, hallgatózott, nézett, és közben álmodott. És amikor az Aftenposten csattanása a lépcsőházban felébresztette, felemelte a fejét, és újra a pentagrammára szögezte a tekintetét, ami többé már nem táncolt.
Semmi sem táncolt már. Készen volt. Látta a mintát.
Egy érzéketlen férfi rajzolódott ki, aki elkeseredett hajszát folytat a valódi érzésekért. Egy naiv idióta, aki azt hiszi, hogy ha ő szeret, akkor viszont is szeretik. Ahol kérdések vannak, ott válaszok is lesznek. A minta Harry Hole alakját rajzolta ki. Dühében a falon lévő ábrába öklelt homlokával. Csillagokat látott a fájdalomtól, amikor tehetetlenül beledőlt az ágyba. Pillantása az ébresztőórára csúszott. 05.55. A paplanhuzat meleg volt és nedves.
Aztán – mintha valaki lekattintotta volna a kapcsolót – kialudt a fény.
 
Kávét töltött a férfi csészéjébe, mire az odamordult egy köszönömöt, és továbblapozott a The Observerben, amit szokás szerint a sarkon lévő szállodában vásárolt. A frissen sütött croissant-okkal együtt, amit Hlinka, a helyi pék készített. A nő még sosem járt külföldön, csupán Szlovákiában, ami nem is számított igazán külföldnek, a férfi azonban biztosította róla, hogy most már Prágában is megvan minden, ami a többi európai nagyvárosban. Pedig ő szívesen utazott volna. Mielőtt találkoztak, egy amerikai üzletember, aki látogatóba érkezett Prágába, belészeretett. A férfit prágai üzleti partnere, egy gyógyszerészeti cég lepte meg vele ajándékképpen. Egy édes, ártatlan, kissé kövérkés pasas volt, aki mindent megadott volna azért, hogy ő elmenjen vele Los Angelesbe. Természetesen igent mondott neki. De amikor elmesélte a dolgot Tomasnak, a futtatójának és egyben féltestvérének, az azonmód berontott az amerikai szállodai szobájába, és megfenyegette egy késsel. Az amerikai másnap elutazott, és soha többé nem látta viszont. Négy nappal később épp letörten üldögélt a Grand Hotel Europában, és bort szürcsölt, amikor a férfi felbukkant. Leült a helyiség végében, és onnan figyelte, ahogy a nő elhajtja a rámenős, tolakodó pasasokat. Ettől mindig is beindult, mondogatta később. Nem attól, hogy mások körülrajongták őt, hanem attól, hogy olyan egykedvűen fogadott minden közeledési kísérletet. Erőfeszítés nélküli, könnyed érdektelensége és szemérmessége nagy hatást tett rá. Azt mondta, hogy létezik még néhány férfi, aki értékeli az ilyesmit.
A nő megengedte neki, hogy meghívja egy pohár borra, majd megköszönte, és egyedül ment haza.
Másnap a férfi becsengetett az ő Strasnicén lévő, aprócska pincelakásába. Sosem árulta el neki, hogyan derítette ki a címét. De szürke élete egy csapásra rózsavörössé változott. Boldoggá tette. Boldog volt.
Az újságpapír zizegett, amikor a férfi lapozott.
Tudnia kellett volna. Már csak a bőröndben talált pisztoly miatt is.
De úgy döntött, hogy szemet huny fölötte. Mindent elfelejt. Csak azt nem, ami igazán fontos. Hogy boldogok. Szerette a férfit.
Amikor leült a székre, még mindig rajta volt a kötény. Tudta, hogy a férfi szereti, ha kötényt visel. Végül is tudott egyet s mást a férfiak működéséről. Csak az a lényeg, hogy ők ne tudjanak erről. Lepillantott az ölébe, és önkéntelenül elmosolyodott.
– Valamit el kell mondanom neked – mondta.
– Igen? – Az újság lapja úgy csattogott, mint a szélben lobogó vitorla.
– Ígérd meg, hogy nem leszel dühös – folytatta, és érezte, hogy egyre szélesebb lesz a mosolya.
– Ezt nem ígérhetem meg – válaszolta a férfi, anélkül hogy felpillantott volna az újságból.
A nő mosolya megmerevedett.
– Mi...
– Gondolom, arról akarsz beszámolni, hogy amikor tegnap éjszaka felkeltél, átkutattad a bőröndömet.
Csak most vette észre, hogy a férfi akcentusa megváltozott. Az éneklő hanghordozás szinte teljesen eltűnt belőle. Letette az újságot, és egyenesen a nőre nézett.
Istennek hála, eddig soha nem kellett hazudnia a férfinak. Nagyon jól tudta, hogy úgysem sikerülne. Mint ahogy ez az imént is bebizonyosodott. Megrázta a fejét, de érezte, hogy elveszítette az uralmat arcvonásai fölött.
A férfi felvonta szemöldökét.
Ő nyelt egyet.
A nagy konyhai óra másodpercmutatója, amit a férfi pénzén vásárolt az Ikeában, hangtalanul ugrott egyet.
A férfi elmosolyodott.
– És találtál egy nagy csokor szerelmes levelet a szeretőimtől, ugye?
A nő zavartan pislogott.
A férfi előrehajolt.
– Csak vicceltem, Eva. Valami baj van?
Ő bólintott.
– Terhes vagyok – hadarta suttogva, mintha hirtelen sietnie kellene. – Gyerekem... gyerekünk lesz.
A férfi mereven maga elé bámult, miközben beszámolt neki az első gyanús jelekről, majd az orvosnál tett látogatásáról, és végül a végső bizonyosságról. Amikor végzett, a férfi felállt, és kiment a konyhából. Amikor visszatért, egy apró, fekete dobozt nyújtott át a nőnek.
– Az anyámat szoktam meglátogatni – mondta.
– Micsoda?
– Kíváncsi voltál, hogy mi dolgom van folyton Oslóban. Az anyámat szoktam meglátogatni.
– Az... anyád...
Bár az első gondolata az volt, hogy fogalma sem volt róla, hogy a férfinak egyáltalán él-e az anyja, mindenesetre így folytatta:
– ...Oslóban él?
A férfi elmosolyodott, és a dobozka felé intett.
– Nem akarod kinyitni, kedvesem? A tied. A gyermekért.
A nő pislogott néhányat, míg összeszedte az erejét a doboz kinyitásához.
– Csodaszép – mondta, és érezte, amint a szeme megtelik könnyel.
– Szeretlek, Eva Marvanova.
Az éneklő hangsúly visszatért.
A nő a könnyein át mosolygott, a férfi pedig átölelte.
– Bocsáss meg! – suttogta a nő. – Bocsáss meg nekem! Hiszen nekem pont elég, hogy tudom, hogy szeretsz. A többi lényegtelen. Nem kell mesélned az anyádról. Sem a pisztolyról...
Érezte, hogy a férfi teste megdermed a karjai közt. Száját a fülére tapasztotta.
– Láttam a pisztolyt – suttogta. – De nem akarok tudni semmiről. Semmiről, hallod?
A férfi óvatosan kibontakozott az öleléséből.
– De igen – mondta. – Sajnálom, Eva. Már nincs visszaút. Már nincs.
– Hogy érted ezt?
– Tudnod kell, ki vagyok.
– Hiszen tudom, hogy ki vagy, kedvesem.
– De nem tudod, hogy mivel foglalkozom.
– Nem tudom, hogy akarom-e tudni.
– Tudnod kell.
A férfi kivette a kezéből a fekete dobozt, kihúzta belőle a nyakláncot és a magasba emelte.
– Ezzel foglalkozom.
A csillag formájú gyémánt szikrázva verte vissza a konyhaablakon beáramló reggeli fényt.
– És ezzel – húzta ki a kezét a zakója zsebéből, ugyanazt a pisztolyt szorongatva, amit a nő a bőröndben látott. Most azonban egy jókora fekete fémdarab volt a csövére erősítve. Eva Marvanova nem tudott sokat a fegyverekről, ezt azonban felismerte. Egy hangtompító. Vagy, ahogy az angol nyelvben olyan találóan nevezik: silencer.
 
Harry telefoncsörgésre ébredt. Úgy érezte magát, mintha törülközőt tömtek volna a szájába. Próbálta megnedvesíteni szájüregét a nyelvével, de az olyan érdes volt, mintha száraz kenyér dörzsölné a szájpadlását. Az éjjeliszekrényen álló óra 10.17-et mutatott. Az agyába egy emlékfoszlány, egy képtöredék úszott be. Átment a nappaliba. A telefon már a hetedik csöngetésnél tartott.
Felemelte a kagylót:
– Harry. Mondd!
– Csak bocsánatot szeretnék kérni.
Az a hang volt, amit mindig hallani szeretett volna, amikor felvette a telefont.
– Rakel?
– Ez a munkád – mondta a nő. – Nincs jogom dühösnek lenni emiatt. Sajnálom.
Harry lerogyott a székbe. Valami megpróbálta átverekedni magát félig elfelejtett álmai bozótján.
– Minden jogod megvan, hogy haragudj – válaszolta.
– Rendőr vagy. Valakinek vigyáznia kell ránk.
– Nem a munkára értettem – mondta Harry.
Rakel nem válaszolt. Harry várt.
– Nagyon hiányzol – szólalt meg a nő könnybe fúló hangon.
– Neked az hiányzik, akit látni szeretnél bennem – mondta Harry. – Nekem viszont az hiány...
– Szia – tette le Rakel a kagylót. Mint egy zenemű, amit a nyitány kellős közepén szakítottak félbe.
Harry csak ült a telefonra meredve. Egyszerre fellelkesedve és letörve. Az éjszakai álom maradványai utolsó kísérletet tettek arra, hogy a felszínre törjenek, a nap minden másodpercével egyre vastagabbra hízott a jégtábla, aminek alsó felén kopogtattak. Átkutatta a dohányzóasztalt cigarettáért, végül a hamutartóban talált egy csikket. A nyelve még mindig érzéketlen volt. Rakel biztosan azt vette ki a motyogásából, hogy már megint teljesen kiütötte magát. Ami voltaképpen nem is állt messze az igazságtól, azt leszámítva, hogy erre a méregre nem vágyott többé.
Visszament a hálószobába. Ideje lenne elindulnia a kapitányságra. Valami...
Behunyta a szemét.
Duke Ellington visszhangja újra ott csengett a fülében. Nem is ott, hanem valahol sokkal mélyebben. Folytatta a hallgatózást. Hallotta a villamos sebzett sikoltását, a macskakörmök kopogását a tetőn, és a hátsó udvarban zöldellő nyírfa baljós susogását. Még beljebb. A ház hangjára koncentrált, hallotta az ablak gittjének reccsenését, az üres pince morgását a mélyből, hallotta a lepedő fülsértő surrogását, amint a bőréhez ér, és a cipők türelmetlen kopogását a lépcsőházban. Az anyja hangját, amint azt a mondókát suttogja, amit mindig elalvás előtt hadart neki és Søsnek. És már vissza is tért az álomba.
Az álomba az előző éjszakáról. Nem látott, vaknak kellett lennie, hogy hallhasson.
Egy halk hangot hallott, ami mintha valamiféle imát mormolt volna a háttérben. Az akusztika olyan volt, mint egy hatalmas templomban vagy hasonlóban – a folyamatos csepegést leszámítva. A magas boltozat alól, ha egyáltalán az volt, gyors szárnycsapkodás hallatszott. Galambok? Úgy hallatszott, mintha egy lelkész vagy egy prédikátor éppen valami szeánszot vezetne, a liturgia azonban valahogy furcsán, idegenül csengett. Mintha oroszul beszélnének vagy nyelveken szólnának. A gyülekezet egy különös harmóniákból és rövid, szaggatott sorokból álló zsoltárba kezdett. Egyetlen ismerős szó sem szerepelt benne, mint például Jézus vagy Mária neve. A gyülekezet hirtelen abbahagyta az éneklést, és egy zenekar kezdett játszani. Felismerte a zenét. A tévéből. Várjunk csak! Furcsa zajt hallott, mintha valami gurult vagy görgött volna. Mint egy guruló golyó vagy labda. Megállt.
– Öt – szólalt meg egy női hang. – A következő szám az ötös.
És ebben a pillanatban rájött.
Felismerte a kódot.

Huszonharmadik fejezet
Péntek. Az ember száma
 
Harry megvilágosodásai rendszerint apró, jéghideg cseppek formájában szoktak kopogtatni a fején. És ilyenkor, persze nem mindig, tényleg előfordult, hogy felnézett abba az irányba, ahonnan a cseppek érkeztek, és ki tudta deríteni az összefüggéseket. Ez a megvilágosodás azonban más volt. Adomány, lopás, egy angyal meg nem érdemelt kegye, zene, ami úgy árasztja el az embert, ahogy Duke Ellingtont – készen, egyenesen egy álomból, hogy az embernek csak le kell ülnie egy zongora mellé, hogy lejátssza.
És Harry éppen erre készült. Tizenhárom órára összehívta a közönséget az irodájába. Még elég ideje volt arra, hogy a helyére kerüljön a kód utolsó, leglényegesebb darabkája. Amihez már csak a vezérlő csillagra volt szüksége. És egy csillagtérképre.
Az irodába menet beugrott egy írószerboltba, és beszerzett egy vonalzót, egy szögmérőt, egy körzőt, a legvékonyabb hegyű fóliafilcet, amit árultak, valamint néhány fóliát. Amint beért az irodába, azonnal nekilátott. Előbányászta a nagy Oslo-térképet, amit néhány napja letépett a falról, kisimította a gyűrődéseit, és visszaragasztotta a helyére. Ezután egy kört rajzolt a fóliára, amit gondosan, hetvenkét fokonként öt egyforma részre osztott, majd a filccel a vonalzó mentén egy összefüggő vonallal mindegyik pontot összekötötte a vele szemben lévő, szabad ponttal. Amikor elkészült, a fóliát a fény felé emelte. A boszorkányszög.
A tárgyalóhoz tartozó kivetítő nem volt a helyén, így átment a rablási csoport tárgyalójába, ahol éppen Ivarsson osztályvezető tartotta szokásos – a kollégák között csak „hogy lettem ilyen ügyes” címmel illetett – előadását egy csapat kényszerből berendelt, nyári helyettesítőnek.
– A mi esetünk elsőbbséget élvez – közölte Harry, majd kirántotta a dugót a csatlakozóból, és az elképedt Ivarsson mellett kigurította az írásvetítőt a helyiségből.
Az irodába visszatérve feltette a fóliát a vetítőgépre, a képet a térkép felé irányította, és lekapcsolta a villanyt.
Csak a saját lélegzését hallotta az elsötétített, ablaktalan szobában, miközben a fóliát forgatta, a projektort tologatta, és a csillag fekete árnyékát élesítgette, míg minden nem klappolt. Merthogy stimmelt. Hát persze, hogy stimmelt. A térképre meredt, bekarikázott két házszámot és lebonyolított néhány telefonbeszélgetést.
Készen állt.
 
Egy óra után öt perccel Bjarne Mřller, Tom Waaler, Beate Lřnn és Stĺle Aune már ott szorongtak egy mukkanás nélkül az egymás mellé tolt kölcsönszékeken Harry és Halvorsen közös irodájában. Harry az íróasztal szélén ült.
– Ez egy kód – mondta Harry. – Egy tökegyszerű kód. Egy közös nevező, amit már sokkal korábban észre kellett volna vennünk. Ugyanis kaptunk egy teljesen egyértelmű utalást. Egy számjegyet.
A többiek ránéztek.
– Öt – mondta Harry.
– Öt?
– Igen, a szám az ötös.
Harry a négy tanácstalan tekintetet tanulmányozta.
És ekkor bekövetkezett az, ami olykor – az ivással töltött időszakokat követően viszont egyre gyakrabban – megtörtént vele. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül elveszítette a talajt a lába alól. Úgy érezte, hogy zuhanni kezd, és a valóság eltorzul. Kollégái nem ültek vele szemben az irodában, nem volt semmiféle gyilkossági ügy, sem a tikkasztó oslói meleg és Rakel és Oleg sem létezett soha. Azután minden a helyére billent. De nagyon jól tudta, hogy ezt a rövid pánikrohamot továbbiak követhetik majd. Még mindig borotvaélen táncol.
Harry felemelte a kávésbögrét, és lassan kortyolt belőle, közben pedig igyekezett összeszedni magát.
Elhatározta, hogy amikor a bögre koppanását meghallja az íróasztalon, visszatér ide, ebbe a valóságba.
Leeresztette a bögrét.
Az halk koppanással érkezett az asztalra.
– Az első kérdés – vágott bele. – A gyilkos minden áldozatot egy gyémánttal jelölt meg. Hány ága van a csillagoknak?
– Öt – válaszolta Møller.
– Második kérdés. Minden áldozat bal kezéről levágott egy ujjat. Hány ujj van egy kézen? Harmadik kérdés. A gyilkosságok és az eltűnés három egymást követő héten történtek, egészen pontosan pénteken, szerdán, majd hétfőn. Hány nap van ezek között a napok között?
Rövid csend következett.
– Öt – válaszolta Waaler.
– És az időpontok?
Aune köhintett: – Öt óra körül.
– Az ötödik és egyben utolsó kérdés: az áldozatokat látszólag véletlenszerű helyekről választotta ki. De a tetthelyekben mégis van valami közös. Beate?
A lány vágott egy grimaszt: – Öt?
Mind a négyen üres tekintettel meredtek Harryra.
– Ó, hogy az a... – csapott a homlokára Beate, aztán hirtelen elhallgatott, arca pedig vörös színt öltött. – Bocsánat, úgy értem... ötödik emelet. Az összes áldozat az ötödik emeleten tartózkodott.
– Pontosan.
Mintha a napfelkelte suhant volna át az arcukon, miközben Harry az ajtóhoz lépett.
– Öt.
Møller úgy köpte ki a szót, mintha borzalmas íze lenne.
A szoba koromsötét lett, amikor Harry lekapcsolta a villanyt. Csak a hangjából tudták kivenni, hogy mozog.
– Az ötös szám rengeteg szertartásból ismert. A fekete mágiából. A boszorkányságból. Az ördögimádásból. De a kereszténységből is: a megfeszített Krisztusnak öt sebe volt. Az iszlámnak pedig öt oszlopa van, és napi ötszöri imádkozást írnak elő. Több írásban az ember számának is nevezik, mivel öt érzékszervünk van, és öt életszakaszon megyünk keresztül.
Egy kattanás hallatszott, és a sötétben egy sápadtan világító arc bukkant fel előttük, beesett, fekete szemüregekkel, homlokán pedig egy csillaggal. Halk zúgás támadt.
– Elnézést...
Harry elfordította a kivetítő lámpáját, így a négyzet alakú fény átvándorolt az arcáról a fehér falra.
– Ez, amit itt láttok, egy ötágú pentagramma, más néven boszorkányszög. Ezt a jelet találtuk Camilla Loen és Barbara Svendsen közelében. Az úgynevezett aranymetszés szabályai szerint van megszerkesztve. Hogy is számolják ki, Aune?
– Erről aztán végképp fogalmam sincs – horkant fel a pszichológus. – Irtózom az egzakt tudományoktól.
– Nos – folytatta Harry. – Én egy egyszerű szögmérő segítségével rajzoltam meg. A mi céljainkra most ez is megteszi.
– A céljainkra? – kérdezte Møller.
– Eddig egybevágó számokról beszéltem, ami akár véletlen is lehet. Itt a bizonyíték, hogy nem az.
Harry óvatosan elfordította a vetítőgép lámpáját, a négyzet alakú fény pedig átsiklott a térképre. Már azelőtt hallotta a levegő után kapkodó hangokat, hogy beállította volna az élességet.
– A három tetthely egy körön fekszik, aminek a középpontja Oslo centruma – magyarázta Harry. – Ráadásul mindegyik pontosan hetvenkét fok különbségre egymástól. Mint látjátok, a három helyszín...
– ...a csillag egy-egy csúcsán található – fejezte be a mondatot suttogva Beate.
– Úristen – mondta Møller letaglózva. – Vagyis szerinted... a fickó hagyott...
– Hagyott nekünk egy vezérlő csillagot, igen – bólintott Harry. – Egy kódot, ami öt gyilkosságról mesél nekünk. Amiből három már megvolt, de kettő még hátravan. Ezeknek pedig a helyszíne a csillag szerint itt és itt lesz.
Harry a térképen a két kis körre bökött, amit a csillag két csúcsához rajzolt.
– És azt is tudjuk, hogy mikor – szúrta közbe Tom Waaler.
Harry biccentett.
– Úristen – nyögte Møller. – Öt nap telik el minden gyilkosság között, vagyis...
– Szombaton lesz – mondta Beate.
– Azaz holnap – tette hozzá Aune.
– Úristen – mondta Møller harmadszorra is. Fohászkodása kifejezetten szívből jövőnek tűnt.
 
Harry a többiek izgatott hangjától meg-megszakítva beszélt tovább, miközben a nap magas parabolát rajzolt a fakó nyári égen a fehér vitorlák fölé, amelyek lagymatagon próbálták visszavonszolni magukat a kikötőbe. A bjørvikai közlekedési csomópontnál egy bevásárlószatyor vitorlázott a rekkenő hőségben a kupacnyi összegubancolódott gilisztaként ide-oda kanyargó, kihalt utak fölött. A majdani operaépület parcelláján, az egyik raktárépület tenger felőli oldalán egy fiatal srác azzal küzdött, hogy a már gyulladt seb alatt vénát találjon. Olyan volt, mint egy zsákmány fölött görnyedő, kiéhezett gepárd, aki tudja, hogy végeznie kell, mielőtt a hiénák megérkeznek.
– Várj csak – szólalt meg Tom Waaler. – Honnan tudta a gyilkos, hogy Lisbeth Barli az ötödiken lakott, ha egyszer kinn várt az utcán?
– Nem az utcán volt – mondta Beate. – Hanem a lépcsőházban. Ellenőriztük, amit Barli is mondott: a ház ajtaja tényleg nem záródott rendesen. A pasas valószínűleg szemmel tartotta a lift kijelzőjét, hogy jön-e valaki az ötödikről. Ha pedig máshonnan jött valaki, akkor egyszerűen elbújt a pincelejáróban.
– Nagyon jó, Beate – bólogatott Harry. – Tovább?
– Követte a nőt az utcára és... nem, ez így túl kockázatos. Már akkor megállította, amikor kilépett a liftből. Kloroformmal.
– Nem – szólalt meg Waaler határozottan. – Az lett volna csak rizikós. Mert akkor ki kellett volna vonszolnia egy kinn parkoló kocsihoz, és ha eközben valaki meglátja őket, akkor biztos a lebukás. Valaki megjegyzi a típust, felírja a rendszámot és kész.
– Nem, nem, biztosan nem használt kloroformot – erősítette meg Møller is. – A kocsi pedig valamivel arrébb parkolhatott. A nőt megfenyegette egy pisztollyal, és annak a pasas előtt kellett mennie, miközben az ráirányította a zsebében tartott fegyvert.
– Vagyis a gyilkos teljesen véletlenszerűen választotta ki az áldozatokat – mondta Harry. – A helyszín a kulcs. Ha történetesen Willy Barli érkezett volna le a lifttel a felesége helyett, akkor ő lett volna az áldozat.
– Ha tényleg így van, ahogy mondjátok, akkor ez megmagyarázza, hogy miért nem bántalmazta szexuálisan a nőket – mondta Aune. – Ha a tettes...
– Gyilkos.
– ...a gyilkos nem választotta ki előre az áldozatokat, akkor teljesen véletlen, hogy mindannyian fiatal nők voltak. Vagyis ebben az esetben az áldozatok nem szexuális objektumok, hanem maga a tett végrehajtása okoz neki kielégülést.
– És mi a helyzet a női vécével? – vetette fel Beate. – Azt biztosan nem véletlenül választotta. Ha tényleg mindegy neki az áldozat neme, akkor egy férfi számára nem lett volna sokkal természetesebb, ha a férfivécébe megy be? Hiszen akkor teljes mértékben elkerülhette volna annak a kockázatát, hogy befelé vagy kifelé menet esetleg feltűnést kelt.
– Talán – mondta Harry. – De ha tényleg olyan alaposan előkészült, mint ahogy látszik, akkor biztosan tisztában volt vele, hogy egy ügyvédi irodában lényegesen több férfi dolgozik, mint nő. Érti?
Beate rezignáltan lehunyta a szemét.
– Nagyon jó gondolat, Harry – bólintott Waaler. – A női vécében egész egyszerűen kisebb volt az esély arra, hogy megzavarják a rituálé közben.
Két óra után nyolc perccel végül Møller csapott a lovak közé:
– Oké, emberek, eleget beszéltünk a halottakról. Koncentrálhatnánk végre azokra, akik még életben vannak?
 
A nap megkezdte útját a parabola másik felén. Az árnyak egyre hosszabbra nyúltak a Tøyen egyik elárvult iskolaudvarán, ahol csupán egy falhoz rugdalt focilabda monoton csattanása hallatszott. Harry hermetikusan elzárt irodájának gőzölgő leveshez hasonló levegőjéből lassan elszökött az összes oxigén. A térképre vetített csillag a Carl Berner plass után következő csúcsa az Ensjøvei közelében elterülő Kampen egyik telkére mutatott. Harry beszámolója szerint a közvetlenül a csillag csúcsa alatt álló épületet 1912-ben építették tüdőszanatóriumnak, de már jó ideje kollégiummá alakították. Eleinte a háziasszonyképző diákjai kaptak itt szállást, később nővérszállóként működött, manapság pedig általános egyetemi kollégiumként használják.
A boszorkányszög utolsó csúcsa a térkép egy fekete, párhuzamos csíkozású mintájára mutatott.
– A főpályaudvar vágányai? – kérdezte Møller. – De hát ott senki nem lakik, nem?
– Nézd meg alaposabban – mutatott Harry egy aprócska négyszögre.
– Biztosan valami raktár lesz...
– Nem, nem – szólalt meg Waaler. – Tényleg van ott egy ház. Még soha nem vettétek észre a vonatból, amikor beérkeztetek az állomásra? Egy olyan furcsa villa, teljesen egyedül álldogál a sínek mellett. Még kert is van körülötte...
– Ja, a Villa Vellára gondolsz – mondta Aune. – Az állomásfőnöki épületre. Az tényleg ismerős. Gondolom, ma már irodaépületként működik.
Harry megrázta a fejét, és felvilágosította a jelenlévőket, hogy a lakcímnyilvántartó hivatal szerint egy idős magánszemély lakik ott, Olaug Sivertsen.
– Egyébként sem a villában, sem a kollégium épületében nincsen ötödik emelet – tette hozzá.
– És ez visszatarthatja? – fordult Waaler Aunéhez.
Aune megvonta a vállát.
– Nem hinném. De miután most egy individuum viselkedését próbáljuk megfejteni, a maga találgatása legalább annyira helytálló lehet, mint az enyém.
– Rendben – mondta Waaler. – Akkor abból indulunk ki, hogy holnap a kollégiumban készül lecsapni. Az egyetlen esélyünk egy alaposan megszervezett akció. Mindenki egyetért?
Az asztal körül ülők egy emberként bólintottak.
– Oké – nyugtázta Waaler. – Felhívom Sivert Falkeidet a készenlétiektől, és azonnal nekilátunk a részletek kidolgozásának.
Harry látta a Waaler szemében megvillanó szikrát. Hát, persze. Akció. Rajtaütés. Letartóztatás. Ezek a rendőri munka legfinomabb falatjai.
– Akkor én magammal viszem Beatét a Schweigaards gatéra, hátha rábukkanunk a tulajdonosra – mondta Harry.
– Legyetek óvatosak – igyekezett Møller túlharsogni a széklábak csikorgását. – Semmi nem szivároghat ki a nyilvánosság számára. Emlékezzetek arra, amit Aune mondott, hogy ezek a fickók bármikor felbukkanhatnak a nyomozás közelében.
A nap süllyedt, a hőmérséklet pedig emelkedett.

Huszonnegyedik fejezet
Péntek. Otto Tangen
 
Otto Tangen az oldalára gördült. Fürdött az izzadságban az újabb trópusi éjszaka után, de mégsem ez ébresztette fel. A telefon után nyúlt, mire a lestrapált ágy vészjósló nyikorgásba kezdett. Egy évvel ezelőtt tört össze, amikor Otto a szemben lévő pékségben dolgozó Aud Ritával hancúrozott benne éjszaka. S bár a lányt egy erősebb szellő felkapta volna, Otto a száztíz kilót is átlépte a tavasszal. A hatalmas reccsenésből, amellyel megadta magát, az is kiderült, hogy az ágyat nem keresztirányú, hanem hosszanti mozgásokra tervezték. Ráadásul Aud Rita feküdt alul, így Ottónak kulcscsonttöréssel kellett bevinnie a Hønefoss baleseti sebészetére. Aud Rita tajtékozva fenyegetőzött, hogy mindent kitálal Nilsnek, az élettársának, aki egyben Otto legjobb és egyetlen cimborája volt. Nils, aki akkoriban száztizenöt kilót nyomott, híres volt aludttej természetéről. Otto majd megszakadt a röhögéstől. Aud Rita azóta csak mogorván odavakkantott neki, ha betette a lábát a pékségbe, amitől Otto mindig elszomorodott, mert a történtek ellenére az az éjszaka kifejezetten kedves emlékként élt az emlékezetében. Akkor szexeit ugyanis utoljára.
– Harry Caul – krákogta a kagylóba.
Cégét az 1974-es Coppola-film Gene Hackman által játszott lehallgatási specialistájáról nevezte el. A Magánbeszélgetés mind karrierjét, mind életének folyását nagymértékben meghatározta – több szempontból is. Otto igencsak korlátozott számú ismerősei közül senki sem látta a filmet, ő maga viszont harmincnyolc alkalommal ülte végig. Miután megértette, hogy némi technikai segítséggel milyen bepillantást nyerhet mások életébe, tizenöt évesen megvásárolta élete első mikrofonját, és kiderítette, hogy miről társalognak szülei a hálószobában. Rögtön másnap pedig elkezdett gyűjteni első kamerájára. Ma, harmincöt éves korára, már mikrofonok százaival és huszonnégy kamerával rendelkezett, valamint egy tizenegy éves fiúgyermekkel, akinek az anyja egy esős, őszi éjszakát töltött Otto lehallgatóbuszában Geilóban. De azt legalább sikerült elérnie, hogy a gyereket Gene-nek kereszteljék. Ennek ellenére szemrebbenés nélkül állította, hogy a világon a mikrofonjaihoz fűzi a legszorosabb viszony. Végül is gyűjteményét az ötvenes évekből származó Neuman csőmikrofon-kollekció mellett Offscreen iránymikrofonok is gazdagították. Utóbbiakat kifejezetten a katonaságnál használt kamerákhoz alakították ki. Annak idején az USA-ba kellett repülnie, hogy pult alól hozzájuk juthasson, mára már az interneten keresztül is beszerezhetőek voltak. Gyűjteményének büszkesége azonban mégiscsak a három orosz, gombostűfej méretű kémmikrofon volt. Nem volt márkájuk, egy bécsi piacon szerezte be őket. Ezenkívül a Harry Caul birtokában volt az ország két professzionális mobil lehallgatóstúdiójának egyike. Emiatt aztán rendszertelen időközönként ugyan, de kapcsolatba került a rendőrséggel és a nemzetbiztonságiakkal, sőt, olykor a hírszerzőkkel is. Jobb szerette volna, ha gyakrabban tartanak igényt rá, mivel már mérhetetlenül unta, hogy folyton szupermarketekbe és videotékákba szerel be biztonsági kamerákat, és olyanoknak tart kiselőadást a használatukról, akiknek semmi érzékük a gyanútlan személyek megfigyelésének finomságaihoz. Ezen a területen könnyebb volt a rendőrség és a hírszerzők berkein belül lelki társakat találni, azonban a Harry Caul kitűnő minőségű felszerelései egy rakás pénzbe kerültek, Ottónak pedig az volt a benyomása, hogy az említett szerveknél egyre gyakrabban nyirbálják a költségvetést. Olcsóbb volt a saját felszerelésükkel befészkelniük magukat egy házba vagy lakásba a megfigyelt objektum közelében, mondták, és természetesen igazuk volt. Néha azonban előfordult, hogy nem volt semmilyen épület megfelelő távolságon belül, vagy hogy egy munka különlegesen jó minőségű felszerelést követelt. Olyankor már tárcsázták is a Harry Cault. Mint most is.
Otto figyelt. A feladat vonzónak tűnt. Mivel az objektum környékén igencsak bőven voltak lakások, azt gyanította, hogy egy igazi nagy halról lehet szó. Pillanatnyilag viszont csupán egy nagy halról volt tudomása.
– A futár gyilkosságokról van szó? – kérdezte, és óvatosan felült az ágyban, nehogy szétessen alatta. Már rég le kellett volna cserélnie. Nem volt benne biztos, hogy csupán anyagi okokból halogatta ezt folyton. Sokkal inkább, mert egyszerűen szentimentális volt. Mindenesetre ha ez a beszélgetés beváltja a hozzá fűzött reményeket, hamarosan egy extraszéles és masszív ágy tulajdonosa lesz. Még az is lehet, hogy olyan kör alakút vesz. Talán még Aud Ritánál is tehet egy új próbát. Nils már úgyis elérte a százharminc kilót, és ocsmányul néz ki.
– Sürgős – közölte Waaler a kérdést figyelmen kívül hagyva, bár Otto számára ebből egyértelmű volt, hogy fején találta a szöget. – Még ma éjjel végezni kell a beszereléssel.
Otto hangos nevetésben tört ki.
– Egy négyemeletes épület lépcsőházát, liftjét és összes folyosóját hanggal és képpel egyetlen éjszaka alatt? Bocs, öregem, de ez nem fog menni.
– Az ügy abszolút elsőbbséget élvez, minden...
– N-e-m m-e-gy. Világos?
Már magát a gondolatot is annyira nevetségesnek találta, hogy az ágy vészesen inogni kezdett alatta.
– Ha annyira sietnek, akkor a hétvégén elintézhetjük, Waaler. Hétfő reggelre meg tudom csinálni.
– Értem – válaszolta Waaler. – Bocsánat a naivitásomért.
Ha Otto pont olyan jól értelmezte volna a hangokat, mint amilyen nagyszerűen rögzítette őket, talán rájött volna Waaler hanglejtéséből, hogy a főtisztnek nem volt különösebben ínyére az iménti betűzés. Pillanatnyilag azonban ennél lényegesen jobban foglalkoztatta, hogy a munkára szánt óraszámot minél magasabbra tornássza.
– Nagyszerű, végre ugyanazon a hullámhosszon vagyunk – nyugtázta Otto, és bepillantott az ágy alá, hátha rábukkan a zoknijára, de csak porcicákat és üres sörösdobozokat talált. – Persze, ez esetben fel kell számolnom némi éjszakai és hétvégi pótlékot is.
Ez az, sör! Lehet, hogy vesz egy rekesszel és áthívja Aud Ritát, hogy megünnepeljék a melót. Vagy ha a lány nem ér rá, akkor Nilset.
– És természetesen kénytelen vagyok némi előleget kérni a felszerelés miatt, amelyeket nekem is bérelnem kell. Ennyi minden nincs kéznél ugyanis.
– Felejtse el – közölte Waaler. – Hiszen ott van minden Stein Astrup askeri raktárában.
Otto Tangen kis híján elejtette a telefonkagylót.
– Nahát – mondta Waaler halkan. – Csak nem érzékeny pontra tapintottam? Csak nem olyasmiről van szó, amit elfelejtett elvámoltatni? Némi kiegészítő, ami egy rotterdami hajón érkezett?
Az ágy egy reccsenéssel a padlóra zuhant.
– Kap néhány embert a mieinktől a beszereléshez – folytatta Waaler. – Ugorjon bele a nadrágjába, aztán fogja azt a csodabuszt és jöjjön be az irodámba, hogy átbeszéljük a teendőket, és hogy odaadjam magának az alaprajzokat.
– Én... én...
– ...szóhoz sem jut a hálától. Ugyan már, a jó barátok összetartanak, nem igaz, Tangen? Csak viselkedjen okosan, és csinálja meg nekem élete legjobb munkáját – és minden rendben lesz.

Huszonötödik fejezet
Péntek. Nyelveken szólás
 
– Maga lakik itt? – képedt el Harry.
Annyira zavarba jött a feltűnő hasonlóságtól, hogy összerezzent, amikor kinyílt az ajtó, és megpillantotta az asszony sápadt, idős arcát. A szeme. Ugyanaz a nyugalom és melegség tükröződik benne. Igen, főleg a szeme. És a hangja is, állapította meg, miután az asszony megerősítette, hogy valóban ő Olaug Sivertsen.
– Rendőrség – emelte fel igazolványát.
– Ó. Remélem, nincs semmi baj.
A finom vonalak és ráncok hálóján aggodalom rajzolódott ki. Harry önkéntelenül is arra gondolt, hogy valaki más miatt aggódik. Talán újra csak a hasonlóság miatt érezte így, hiszen az ő aggodalma is mindig más valakiért szólt.
– Dehogy – vágta rá automatikusan, majd fejét rázva megismételte a hazugságot. – Bemehetünk?
– Természetesen.
Az idős asszony kitárta az ajtót és oldalra lépett. Harry és Beate belépett a házba. Harry behunyta a szemét. Mosószappan és régi ruha illatát érezte. Hát, persze. Amikor újra kinyitotta a szemét, az idős hölgy csodálkozó félmosollyal nézett rá. Harry visszamosolygott. Hiszen honnan tudhatta volna, hogy Harry egy ölelésre vár, arra, hogy megpaskolja a fejét, és halkan azt mondja, hogy nagyapa odabenn várja őt és Søst a nappaliban.
Az idős asszony is egy nappaliba vezette őket, de ott nem várt rájuk senki. A nappalinak – vagy inkább nappaliknak, ugyanis egymás után három helyiség is nyílt egymásból – a plafonját rozetták díszítették, melyeknek közepéről üvegcsillárok lógtak. Az összes helyiségben régi, fényűző bútorok álltak. A berendezés és a szőnyegek kopottak voltak, de minden ragyogott a tisztaságtól, mint általában az olyan házakban, ahol csupán egy ember él.
Harry azon morfondírozott, hogy vajon miért kérdezte meg az asszonytól, hogy tényleg ő lakik-e a villában. Talán amiatt, ahogy ajtót nyitott és beengedte őket? Mindenesetre félig-meddig arra számított, hogy előbb-utóbb mégis felbukkan egy férfi, a ház ura. Úgy tűnt azonban a lakcímnyilvántartó hivatal nem tévedett, tényleg csak az idős asszony élt itt.
– Üljenek le – mondta az asszony. – Kávét?
Utóbbi inkább kérésnek, mintsem kérdésnek hangzott. Harry megilletődve köhintett. Nem egészen tudta, hogyan is hozza szóba, miért jöttek.
– Az jólesne – mosolygott az asszonyra Beate.
Az idős hölgy visszamosolygott rá, és kicsoszogott a konyhába. Harry hálás pillantást küldött a lány felé.
– Annyira emlékeztet a...
– Tudom – bólintott Beate. – Látszik magán. Az én nagymamám is pont ilyen volt.
– Hm – dünnyögte Harry, és körülnézett.
Kevés családi fotót látott. Mindössze két fekete-fehér képet, amelyek feltehetőleg még a háború előtt készültek, és amelyekről szigorú tekintetű emberek néztek vele farkasszemet, illetve négy másikat, melyek egy fiút ábrázoltak négy különböző életkorban. Azon, ami tizenéves korában készült róla, a hatvanas évek elején divatos frizurát viselt, valamint pattanásokat és pont olyan teddy maci szemeket, mint amilyenekkel Harry a bejárati ajtóban találkozott. No és egy mosolyt, ami pontosan az volt, aminek lennie kellett – egy mosoly, és nem az a szenvedő grimasz, amit Harry préselt ki magából a fényképezőgép előtt ugyanilyen idős korában.
Az idős asszony egy tálcával tért vissza. Leült, kávét töltött és egy tányérkán Maryland kekszet kínált nekik. Harry várt, amíg Beate udvariasan köszönetet mond a kávéért.
– Olvasott az újságokban az utóbbi hetekben Oslóban meggyilkolt fiatal nőkről, Sivertsen asszony?
A hölgy a fejét rázta.
– Tudok róla, hogy mi történt, mert ott szerepeltek a hírek az Aftenposten címlapján. De soha nem olvasom el az ilyen típusú cikkeket.
A szeme körüli ráncok összeszaladtak, amikor elmosolyodott:
– És meg kell, hogy mondjam önöknek az igazat: nem vagyok asszony, csupán egy vénséges vénkisasszony.
– Elnézést, azt hittem... – fordult Harry a fotó felé.
– Igen – bólintott az idős hölgy. – Az ott a fiam.
Csend lett. A szél távoli kutyaugatást hozott magával és egy fémes hangot, ami azt recsegte, hogy a haldeni vonat a hetes vágányon indulásra kész. A nyitott erkélyajtó előtt meglebbent a függöny.
– Nos – emelte fel Harry a kávéscsészét, de aztán hirtelen ráeszmélt, hogy épp beszélni készült, így visszatette az asztalra. – Okunk van feltételezni, hogy aki meggyilkolta ezeket a nőket, egy sorozatgyilkos és a következő célpontjainak egyike...
– Nagyon finom a sütemény, Siversten asszony – vágott közbe hirtelen Beate teli szájjal. Harry meglepődve bámult a lányra. Az erkélyajtó előtt vonat robogott el fütyülve az állomás irányába.
Az idős asszony kissé zavartan mosolygott.
– Ó, én is csak készen vettem – mondta.
– Hadd kezdjem elölről, Sivertsen asszony – vágott bele újra Harry. – Először is, hadd szögezzem le, hogy nincs semmi oka a nyugtalanságra. Teljes mértékben uraljuk a helyzetet. Ezért...
 
– Köszönöm – mondta Harry, amikor már a Schweigaards gatén haladtak lefelé a fészerek és az alacsony gyárépületek között, melyek erős kontrasztban álltak a kerttel körülvett villával, ami olyan volt, mint egy kis zöld oázis a fekete kavicssivatagban.
Beate – anélkül, hogy elpirult volna – elnevette magát:
– Gondoltam, mégiscsak jobb, ha elkerülünk egy mentális combnyaktörést. Néha szerencsésebb egy kicsit kerülgetni a forró kását. Jobban mondva, kissé finomabban tálalni a dolgokat.
– Igen, hallottam már valahol.
Rágyújtott.
– Sosem ment nekem jól ez a beszéddolog. Sokkal jobban tudok hallgatni. És talán...
Megtorpant.
– Mi az? – nézett rá Beate.
– Talán egy kicsit érzéketlenné is váltam. Már nem érdekel semmi. És talán itt az ideje... valami mást csinálni. Nem gond, ha maga vezet? – dobta át a lánynak a kulcsokat a kocsi teteje fölött.
Beate elkapta a kulcscsomót, és homlokát ráncolva nézte egy darabig.
 
Nyolc órakor a nyomozást irányító négy rendőrtiszt Aunéval kiegészítve újra összegyűlt a tárgyalóban.
Harry beszámolt a Villa Vella-beli látogatásukról, és hozzátette, hogy Olaug Sivertsen higgadtan fogadta a hírt. Természetesen megijedt, de nem esett pánikba, amikor megtudta, hogy esetleg rajta szerepel egy sorozatgyilkos halállistáján.
– Beate azt javasolta neki, hogy egy időre költözzön a fiához – mondta Harry. – Véleményem szerint ez nagyon jó ötlet.
Waaler megrázta a fejét.
– Merthogy? – kérdezte Harry döbbenten.
– Elképzelhető, hogy a gyilkos figyeli a tervezett helyszíneit. Ha hirtelen valami szokatlan történik, lehet, hogy elijesztjük.
– Vagyis szerinted egy ártatlan, idős hölgyet... – Beate igyekezett elrejteni felháborodását, de lángba borult arca cserbenhagyta. – ...csalétekként kellene használnunk?!
Waaler állta Beate tekintetét. És ez alkalommal kivételesen a lány is az övét. Végül a csend olyan nyomasztóvá vált, hogy Møller már épp kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, akármit, de Waaler megelőzte:
– Én csak biztos akarok lenni abban, hogy elkapjuk a fickót. Hogy azután mindenki nyugodtan alhasson éjszakánként. Egyébként meg, ha jól tudom, az öreglány csak a jövő héten következik.
Møller erőltetetten és hangosan felnevetett. Majd még egy kicsit emelt a hangerőn, amikor észrevette, hogy a kedélyek továbbra sem csitultak el egészen.
– Igazából lényegtelen – szólalt meg Harry. – Az asszony mindenképpen ott marad a házban, mert a fia nagyon messze lakik. Valahol külföldön.
– Oké – mondta Waaler. – Ami a kollégiumot illeti, nyár lévén természetesen alig laknak benne páran. Mindenkivel beszéltünk és határozottan felszólítottuk őket, hogy holnap mindenképpen maradjanak a szobáikban. A lehető legkevesebb információt osztottunk meg velük. Úgy tudják, hogy egy betörőt szeretnénk tetten érni. Éjszaka felszereljük az összes biztonsági berendezést. A tettes akkor remélhetőleg aludni fog.
– És a készenlétiek? – kérdezte Møller.
Waaler elmosolyodott.
– Ők örülnek.
Harry kinézett az ablakon. Megpróbálta felidézni, milyen is az, amikor az ember örül.
 
Miután Møller lezárta a megbeszélést, Harry arra a megállapításra jutott, hogy az Aune oldalán lévő izzadságfoltnak pontosan olyan formája van, mint Szomáliának. Mindhárman a tárgyalóban maradtak.
Møller előhozott négy Carlsberget, amit a konyhában tárolt a hűtőszekrényben.
Aune szeme felcsillant, és bólintott. Harry csak röviden megrázta a fejét.
– De miért? – kérdezte Møller, miközben felbontotta az üvegeket. – Miért nyújtja nekünk önként a kulcsot a kód feltöréséhez, ami elárulja a következő lépését?
– Megpróbálja a tudtunkra adni, hogyan kaphatjuk el – felelte Harry, és kitárta az ablakot.
Beáradtak a nyáréjszakai város zajai: legyek zümmögő küzdelme az életben maradásért, egy arra járó kabrióból bömbölő zene, harsány nevetés és az aszfalton hektikusan kopácsoló cipősarkak. Örülő emberek.
Møller hitetlenkedve meredt Harryra, azután Aune felé fordult, mintha tőle várná abbéli gyanújának megerősítését, hogy Harrynak valóban elment az esze.
A pszichológus összeillesztette ujjbegyeit csokornyakkendője előtt.
– Harrynak igaza van – bólintott. – Egyáltalán nem szokatlan, hogy egy sorozatgyilkos provokálja vagy segíti a rendőrséget, mert legbelül arra vágyik, hogy megállítsák. Egy pszichológus, Sam Vaknin szerint a sorozatgyilkosok valójában arra vágynak, hogy elfogják és megbüntessék őket, hogy ezáltal kielégítsék szadisztikus szuperegójukat. Személy szerint inkább abban az elméletben hiszek, hogy valamiképp segítséget várnak ahhoz, hogy a bennük élő szörnyeteget leállítsák. És hogy a kívánság, hogy elfogják őket, egy bizonyos fokú objektív betegségtudatból származik.
– Ezek szerint tudják, hogy őrültek?
Aune bólintott.
– Ez... – mondta Møller halkan, és felemelte az üveget. – ...maga lehet a pokol.
 
Møller visszatért az irodájába, hogy visszahívja az Aftenposten egyik újságíróját, aki arra kíváncsi, hogy a rendőrség támogatja-e a gyermekek érdekvédelmére szakosodott ombudsman felhívását, miszerint a szülők tartsák otthon utódaikat, hogy azok ne csatangoljanak egyedül az utcákon.
Harry és Aune egy buli távoli hangjait hallgatták. Artikulálatlan üvöltés és a Strokes áramlott be az ablakon, aztán egyszer csak egy imára szólító jelzés vegyült közéjük. Fémesen csikorgónak és kissé blaszfémikusnak hatott az egyveleg, ám valahogy mégis csodálatosan szépnek.
– Pusztán kíváncsiságból – szólalt meg Aune. – Mi volt a kiváltó tényező? Hogy jöttél rá erre az ötös-dologra?
– Ezt hogy érted?
– Tudok egyet s mást a kreatív folyamatokról. Szóval, hogy történt?
Harry elmosolyodott.
– Az utolsó, amit hajnalban elalvás előtt láttam, három darab ötös számjegy volt az ébresztőórán. Három nő. Öt.
– Az agy különös szerkezet – bólintott Aune.
– Nos – mondta Harry. – Valaki, akinek van némi rálátása a kódfejtésre, azt mondta nekem, hogy mielőtt nekiállnánk feltörni a kódot, előbb a „miértet” kell kiderítenünk. Erre viszont nem válasz az ötös szám.
– Akkor mi a miért?
Harry nyújtózkodva ásított.
– Hát, a miért, az a te asztalod, Ståle. Én már attól is boldog leszek, ha sikerül elkapnunk.
Aune elnevette magát, aztán az órájára pillantott és felállt.
– Különös egy ember vagy te, Harry – mondta, és belebújt tweedzakójába. – Tudom, hogy az utóbbi időszakban újra ittál, de most egy hangyányit jobban nézel ki. Túl vagy már a nehezén?
Harry megrázta a fejét.
– Csak józan vagyok.
 
Harry hazafelé tartott. Az égbolt nagyestélyibe bújva borult fölé.
A szomszéd ház aljában lévő élelmiszerbolt, a Niazi neontáblájának fényében egy napszemüveges nő ácsorgott. Egyik keze a csípőjén, a másikban a bolt fehér, márkajelzés nélküli műanyag zacskóját tartotta. Elmosolyodott, és úgy tűnt, hogy Harryra várt.
Vibeke Knutsen volt az.
Harry sejtette, hogy a nő mindezt csak szórakozásból csinálja, csak játszani akar vele. Úgyhogy lelassította lépteit, és megpróbált hasonlóképpen visszamosolyogni rá. Mintha ő is várta volna a viszontlátást. A furcsa az volt, hogy valóban várta, csak mostanáig ez nem tudatosult benne.
– Az utóbbi időben nem láttam az Underwaterben, drága – szólalt meg a nő, majd levette orráról a napszemüveget és hunyorgott, mintha a nap még mindig a háztetők fölött tekeregne.
– Próbáltam a víz fölött tartani a fejemet – válaszolta Harry, és előhalászta a cigarettáját.
– Ó, micsoda költői véna – mondta a nő, és nyújtózkodott egyet.
Ezen az estén nem viselt semmilyen egzotikus állatot, hanem egy mélyen kivágott, kék nyári ruhát, amit tökéletesen kitöltött. Harry felé nyújtotta a cigarettásdobozt. Vibeke kihúzott belőle egy szálat, s oly módon helyezte ajkai közé, amit Harry egyszerűen csak a szemérmetlen jelzővel tudott illetni.
– Hogyhogy errefelé? – kérdezte tőle. – Azt hittem, hogy a Kiwiben szokott vásárolni.
– Már bezárt. Mindjárt éjfél van, Harry. Egészen magáig kellett elzarándokolnom, hogy kapjak még valamit.
A nő mosolya még szélesebbé vált, szeme pedig elkeskenyedett, mint valami boldogságtól megkergült macskának.
– Ez nem a legbiztonságosabb környék egy kislány számára péntek éjszaka – jegyezte meg Harry, és tüzet adott. – A férjét kellett volna elküldenie, ha már nem várhatott...
– Csak ásványvíz – emelte magasba a szatyrot Vibeke. – A jegyesem pedig épp úton van. Ha pedig tényleg olyan rossz ez a környék, akkor nem kellene olyan helyre vinni ezt a kislányt, ahol biztonságban van?
Fejével Harry háza felé intett.
– Készíthetek magának egy kávét – mondta Harry.
– Valóban?
– Nescafét. Mással nem tudok szolgálni.
Amikor Harry a vízforraló és a kávésdoboz társaságában belépett a nappaliba, Vibeke Knutsen már a díványon ült. Cipőjét lerúgta, lábát pedig maga mellé húzta. Tejfehér bőre szinte világított a félhomályban. Újabb cigarettára gyújtott, ezúttal a sajátjából. Külföldi márka, Harry eddig még nem találkozott vele. Szűrőtlen. Az öngyújtó megrebbenő fényében észrevette, hogy a nő lábkörméről lepattogzott a sötétvörös lakk.
– Nem tudom, meddig bírom még – szólalt meg Vibeke. – Nagyon megváltozott. Amikor hazaér, még csak nyugtalan, fel-alá járkál a nappaliban vagy elmegy edzeni. Olyan, mintha nem bírná kivárni, hogy kiszabaduljon és újra elutazhasson. Próbálok beszélni vele, de vagy vagdalkozik, vagy csak értetlenül mered rám. Tényleg két különböző bolygóról származunk.
– A bolygókat az egymástól való távolságuk és a kölcsönösen ható gravitációs erejük tartja a pályájukon – mondta Harry, és kávéport adagolt a csészékbe.
– Igen, és?
Vibeke leszedett egy dohányszálat nedves, világospiros nyelvének a hegyéről.
– Valami váróteremben ülve olvastam – vigyorgott Harry.
– Tudja, mi a legfurcsább az egészben? Anders nem szeret engem. De tudom, hogy soha nem engedné meg, hogy elhagyjam.
– Ezt hogy érti?
– Szüksége van rám. Nem tudom pontosan, hogy mi miatt, de olyan, mintha elveszített volna valamit. Olyasmit, amit velem akar kompenzálni. A szülei...
– Igen?
– Egyáltalán nincsen semmiféle kapcsolat közöttük. Soha nem találkoztam velük, azt hiszem, azt sem tudják, hogy a világon vagyok. Nemrég csöngött a telefon. Egy férfi volt az, Anderst kereste. Rögtön az volt az érzésem, hogy ez biztosan az apja. Tudja, olyan jellegzetesen hangzik, ahogy a szülők kimondják a gyerekük nevét. Egyrészről már olyan sokszor mondták, hogy a világ legtermészetesebb hangján ejtik ki, ugyanakkor mégis annyira intim az egész. Egy szó, ami valamilyen módon lecsupaszítja őket. Ezért ugyanakkor gyorsan és egy kicsit feszélyezetten mondják. „Anders ott van?” Amikor azt válaszoltam, hogy azonnal adom, csak előbb fel kell ébresztenem, a hang hirtelen valami idegen nyelven kezdett blablázni... Vagy igazából nem is idegen, inkább olyan volt, mint amikor összevissza habogunk, mert a nagy sietségben nem találjuk a szavakat. Mint ahogy azokban az imaházakban karattyolnak, amikor olyan izét kapnak...
– Nyelveken szólás?
– Igen, azt hiszem, így hívják. Anders ezek között a dolgok közt nőtt fel, de soha nem beszélt róla. Hallgattam egy darabig. Először olyan szavak bukkantak fel, mint a sátán és Szodoma. Aztán egyre több sértő dolog. Ribanc, meg ilyesmik. Végül inkább letettem a kagylót.
– Anders mit szólt ehhez?
– Nem meséltem el neki.
– Miért nem?
– Mert... Ez egy olyan terület, ahová nincs bejárásom. És igazából nem is nagyon szeretném, hogy legyen.
Harry belekortyolt a kávéba. Vibeke hozzá sem nyúlt a sajátjához.
– Nem érzed magad néha magányosnak, Harry?
Harry felpillantott.
– Úgy értem, hogy egyedül. Nem kívánod néha magadban, hogy együtt legyél valakivel?
– Ez két különböző dolog. Együtt vagy valakivel. És magányos vagy.
A nő megborzongott, mintha valami hideg fuvallat söpört volna végig a szobán.
– Tudod, mit? – szólalt meg. – Innék valamit.
– Sajnálom, de mindenből kifogytam.
Vibeke kinyitotta a kézitáskáját.
– Hozol két poharat, drága?
– Egy is elég lesz.
– Akkor viszont így is jó lesz.
Azzal lecsavarta a laposüveg kupakját, és meghúzta.
– Nem szabad megmozdulnom – mondta, és nevetett. Egy világosbarna csepp csordult az állára.
– Hogy?
– Anders nem akarja, hogy mozogjak. Teljesen nyugodtan kell feküdnöm. Nem szólalhatok meg, nem is nyöghetek. Az a legjobb, ha úgy teszek, mintha aludnék. Azt mondja, hogy eltűnik a vágya, ha azt látja rajtam, hogy élvezem.
– És?
Vibeke ivott még egy kortyot, majd lassan visszacsavarta a kupakot az üvegre, miközben Harry szemébe nézett:
– Ez szinte lehetetlen mutatvány.
A nő pillantása annyira egyértelmű volt, hogy Harry ösztönösen egyre mélyebbeket lélegzett, és legnagyobb bosszúságára felfedezte, hogy kezdődő erekció feszíti a nadrágját.
Vibeke felvonta szemöldökét, mintha ő is érezte volna.
– Gyere, ülj át mellém – suttogta.
A hangja kissé rekedtes volt. Harry látta, hogy a nyakán kapkodva pulzál a verőér. Ez csak egy reflex, gondolta. Mint Pavlov kutyája, akinek azonnal csorogni kezd a nyála, ha meghallja az ételt jelző csengőszót. Csak egy feltételes reflex, semmi több.
– Azt hiszem, inkább nem – válaszolta.
– Félsz tőlem?
– Igen – mondta Harry.
Szomorú édesség töltötte el altestét, mint valami csöndes sírás.
Vibeke hangosan felnevetett, de azonnal abba is hagyta, amikor észrevette Harry pillantását. Durcásan csücsörített és gyerekhangon kérlelni kezdte:
– Na, Harry...
– Nem megy. Átkozottul vonzó vagy, de...
A nő továbbra is mosolygott, de a szeme olyan volt, mintha épp most kevert volna le neki egy pofont.
– Én nem téged akarlak – fejezte be Harry a mondatot.
Vibeke pillantása megrebbent. Szája sarka megrándult, mintha újra nevetni akarna.
– Hah – mondta végül.
Ironikusnak szánta, teátrális sóhajnak. Ehelyett azonban fáradt, beletörődő nyögésnek hangzott. A színjáték véget ért, mindketten kiestek a szerepükből.
– Bocs – mondta Harry.
Vibeke szeme megtelt könnyel.
– Ó, Harry – suttogta.
Harry azt kívánta, hogy bár ne csinálná ezt a nő. Mert akkor azonnal megkérhetné rá, hogy menjen el.
– Amit tőlem szeretnél, az egyáltalán nincs meg bennem – mondta végül. – Ő tudja ezt. És most már te is tudod.

NEGYEDIK RÉSZ
Huszonhatodik fejezet
Szombat. Lélek. A nap
 
Amikor a nap szombat reggel felbukkant az Ekebergåsen fölött, azzal a feltett szándékkal, hogy megdönti a melegrekordot, Otto Tangen már az utolsó beállításokat ellenőrizte a keverőpulton.
A busz sötét volt és fojtogatóan fülledt, ráadásul mindent áthatott a föld és a dohos ruha szaga, amit sem az autóillatosító, sem Otto dohányának illata nem tudott elnyomni. Néha egyenesen az az érzése támadt, mintha egy bunkerben kuksolna egy lövészárok mélyén, a halál bűzével az orrában, de védve mindentől, ami odakinn folyik.
A kollégium a Kampen tetején állt, és a Tøyen városrészre nézett. A régi, négyemeletes téglaépület mindkét oldalán egy-egy magasabb lakótömb állt az ötvenes évekből. Ugyanazzal a festékkel mázolták le őket, és ugyanolyan ablakaik voltak, mint a kollégiumnak – valószínűleg arra törekedtek, hogy egységes képet nyújtsanak. De az épületek közötti korkülönbséget nem lehetett elleplezni, a kollégium épülete minden erőfeszítés ellenére úgy festett, mint amit egy forgószél felkapott, majd óvatosan a két tömb közé helyezett.
Harry és Waaler arra jutottak, hogy a lehallgatóbuszt a kollégium előtti parkolóban helyezik el a többi kocsi között, mivel ott jó a vétel és egy kisbusz nem különösebben szembeötlő. Ha az arra haladók mégis szentelnének neki egy pillantást, mindössze annyit állapíthatnának meg, hogy a meszelt üvegű, rozsdás, kékre mázolt Volvo busz a „Kindergarten Accident” nevű rockbanda tulajdona, amit az oldalára mázolt fekete felirat és a két i betű pontját helyettesítő koponyák tanúsítottak.
Otto letörölte magáról az izzadságot, majd ellenőrizte, hogy mindegyik kamera működik-e, minden terület le van-e fedve, és hogy követni lehet-e rajtuk mindent, ami a szobákon kívül történik. Úgy tervezték meg a rendszert, hogy bárkinek a mozgását követni lehessen rajta egész a külső bejárattól a négy emelet nyolc folyosóján elhelyezkedő nyolcvan szoba bármelyikéig.
Egész éjszaka rajzoltak, kalkuláltak és csavaroztak. Otto még mindig a szájában érezte a száraz malter fémes, keserű ízét, elnyűtt farmerdzsekije vállát pedig vékony rétegben finom sárga vakolat borította.
Waaler végül hallgatott a józan észre, és belátta, hogy ha időre el akarnak készülni, akkor le kell mondaniuk az épület bemikrofonozásáról. Magában a letartóztatás folyamatában úgysem segítene. Persze ha a célszemély mondana valami érdekeset, az jól mutatna a bizonyítékok sorában.
A liftekbe végül nem kerültek kamerák. Hiába próbálgatták ugyanis, a betonakna nem engedett át elegendő jelet ahhoz, hogy nézhető képet kapjanak a buszban egy drót nélküli kamerától. A hagyományos készülék esetében pedig azontúl, hogy látszottak volna a vezetékek, az a veszély is fennállt, hogy azok belegabalyodhatnak a lift kábeleibe. Waaler végül ebbe is belement, mivel a célszemély minden valószínűség szerint úgyis egyedül tartózkodik majd a liftben. A lakókat titoktartásra kötelezték, és szigorú utasítást kaptak, hogy négy és hat óra között zárkózzanak be a szobáikba.
Otto Tangen apró képek mozaikjait rendezgette a három hatalmas képernyőn, illetve felnagyította őket, míg össze nem álltak egy logikus egésszé. A bal oldali képernyő mutatta az északi szárny folyosóit, felülről lefelé a negyediktől a földszintig. A középső monitorra került a bejárat és környéke, valamint a lépcsőfordulók és a liftek bejáratai. A jobb oldali monitor pedig a déli szárny folyosóiról adott képet.
Otto ráklikkelt a mentés gombra, aztán kezét a tarkójára kulcsolva hátradőlt a széken, és elégedetten elvigyorodott. Egy teljes épületet tartott az ellenőrzése alatt. Diákokkal. Ha több ideje lett volna, a szobákban is felszerelhetett volna néhány kamerát. Természetesen az ott lakók tudta nélkül. Icipici halszemeket olyan helyekre, ahol soha senki nem fedezné fel őket. És az orosz mikrofonokat. Buja, fiatal nővértanulók egyenesen Norvégiából. Rögzítené és a kapcsolatain keresztül árulhatná a felvételeket. A franc esne ebbe a hülye Waalerbe. Honnan a fenéből tud Astrupról és az askeri raktárról? Egy gondolat villant át az agyán, de azonnal el is tűnt. Már jó ideje gyanította, hogy Astrup fizet valakinek azért, hogy az óvó kezét a ténykedése fölött tartsa.
Otto rágyújtott. A monitorok mintha kimerevített képeket mutattak volna: a sárgára mázolt folyosókon és lépcsőházakban nyoma sem volt mozgásnak, ami arról árulkodott volna, hogy élő közvetítésről van szó. Akik a nyarat a szálláson töltötték, még javában aludtak. De ha vár néhány órát, talán megpillanthatja azt a pasast, aki éjjel kettő körül eltűnt azzal a csajjal a 303-asban. A lány tökrészegnek tűnt. És igencsak készségesnek. A pasas meg inkább csak hajlandónak. Otto Aud Ritára gondolt. Nilsnél találkozott vele legelőször. Nils akkor már rátette hájas mancsait a lányra, aki Otto felé nyújtotta kicsi, fehér kezét, és orrhangon azt selypítette, hogy „Aud Rita”.
Otto mélyet sóhajtott.
Ez a Waaler nagyjából éjfélig itt volt a készenlétiekkel. Otto hallotta a busz közelében ácsorgó Waaler és a készenlétiek főnökének a megbeszélését. Aztán valamivel később megérkeztek a speciális egység emberei, hogy hármasával elfoglalják minden folyosón a legutolsó szobát. Összesen huszonnégy fekete ruhás férfi rohamsisakkal, töltött fegyverekkel, könnygázzal és gázmaszkokkal. A buszból leadott jelre azonnal akcióba lépnek, amint a célszemély bekopogtat valamelyik ajtón, vagy megpróbál behatolni a szobába. Ottót már a gondolat is izgatott remegéssel töltötte el. Már kétszer is látta őket akcióban, és ezek a srácok tényleg elképesztőek. Olyan lövöldözést és tűzijátékot rendeztek, mintha valami heavy metal koncerten lettek volna, a célszemélyek pedig mindkét alkalommal úgy lefagytak, hogy az egész móka csupán másodpercekig tartott. Ottónak elmagyarázták, hogy pontosan az a cél, hogy az illető halálra rémüljön, mert így nem képes ellenállást tanúsítani.
Otto elnyomta a csikket. A csapda készen állt. Már csak ki kell várni, hogy a patkány is felbukkanjon.
A rendőrök három körül érkeznek majd. Waaler megtiltotta, hogy addig és azután bárki is betegye a lábát a buszba. Hosszú és forró napnak néznek elébe.
Otto leheveredett a padlóra dobott matracra. Piszkosul furdalta az oldalát, hogy mi történhet épp a 303-asban. Hiányzott az ágya, az imbolygás és Aud Rita.
 
Ugyanebben a pillanatban Harry mögött becsapódott a kapu. Megállt, meggyújtotta aznapi első cigarettáját és az ég felé hunyorgott, ahol a nap éppen felégetni készült a hajnali pára vékony függönyét. Aludt. Mélyen, egyhuzamban és álomtalanul. Szinte hihetetlen volt.
– Rohadt egy nap lesz ez a mai, Harry! Az időjárás-jelentés szerint 1907 óta nem volt ilyen meleg. Meglátjuk.
Ali volt az, Harry alsó szomszédja, egyben a Niazi tulajdonosa. Teljesen mindegy, hogy Harry milyen korán kelt fel, Ali és a fivére már biztos, hogy rég nekiveselkedett a napnak. Ali felemelte a seprűt, és a járdára bökött.
Harry résnyire húzott szemmel nézett a mutatott irányba. Egy rakás kutyagumi. Tegnap nem vette észre, amikor Vibeke ugyanazon a helyen várt rá. Valaki láthatólag nem koncentrált eléggé, amikor kihozta reggel a kedvencét. Vagy éjszaka.
Megnézte, mennyi az idő. Ez volt az a nap. Néhány óra múlva megkapják a választ.
Mélyen leszívta a füstöt, és érezte, ahogy a nikotin és a friss levegő keveréke lassan beindítja a fogaskerekeket. Hosszú idő óta először ízlett neki a dohány. Jó, legalább úgy nagyjából. És egy pillanatra még arról is megfeledkezett, amit elveszteni készült. A munkájáról, Rákelről és a lelkéről.
Mert ez volt az a nap.
És jól indult.
Ami úgyszólván hihetetlen volt.
 
Harry érezte az örömöt Rakelen, amikor a nő meghallotta a hangját.
– Már mindent megbeszéltem az apámmal. Teljesen odáig volt, hogy vigyázhat Olegre. Søs is ott lesz.
– Premier? – Rakel azzal a bizonyos boldog nevetéssel a hangjában kérdezte. – A Nemzeti Színházban? A mindenit!
Harry tudta, hogy Rakel túloz – néha szívesen játszotta ezt -, ettől függetlenül ő ugyanúgy felvillanyozódott tőle.
– Mit fogsz felvenni? – kérdezte tőle Rakel.
– Még nem is válaszoltál.
– Majd utána.
– Öltönyt.
– Melyiket?
– Lássuk csak... amit a Hegdehaugsveien vettem tavalyelőtt május tizenhetedikére. Tudod, azt a szürkét a...
– Az az egyetlen öltönyöd, Harry.
– Akkor a dilemma eldőlt: egész biztos, hogy azt veszem majd fel.
Rakel nevetett. Azzal a lágy nevetéssel, ami pontosan olyan finom, mint a bőre és a csókja, Harry mégis a nevetését szerette a legjobban. Ennyire egyszerű volt az egész.
– Hatkor értetek megyek.
– Rendben. De Harry...
– Igen?
– Nem hiszem...
– Tudom. Ez csak egy színdarab.
– Köszönöm, Harry.
– Ó, kérlek.
Rakel újra nevetni kezdett. Ha ilyen hangulatban volt, Harry bármivel meg tudta nevettetni. Mintha egymás fejében lettek volna, egymás szemén át látták volna a világot, elég volt akár szó nélkül is rámutatnia valamire. Szinte kényszerítenie kellett magát, hogy letegye a kagylót.
Ez volt az a nap. És még mindig minden rendben volt.
Abban maradtak, hogy az akció alatt Beate Olaug Sivertsen házában lesz majd. Møller nem akarta vállalni a rizikót, hogy a célszemély (két nappal ezelőtt Waaler kezdte el célszemélynek nevezni a sorozatgyilkost, mostanra pedig már mindenki átvette) felfedezi a csapdát, és váratlanul megváltoztatja a helyszínek sorrendjét.
Megszólalt a telefonja. Øystein volt az. Azt akarta tudni, hogy érzi magát. Harry azt felelte, hogy minden rendben, majd megkérdezte, hogy mit is akar valójában, mire Øystein azt válaszolta, hogy csak erre volt kíváncsi. Harry zavarba jött. Nem volt hozzászokva az ilyesfajta gondoskodáshoz.
– Tudsz aludni?
– Ma éjszaka aludtam – válaszolta.
– Oké. És a kód? Feltörted?
– Részben. Tudom, hogy hol és mikor, már csak a miért hiányzik.
– Vagyis el tudod olvasni a szöveget, de nem tudod értelmezni?
– Valahogy így. A többivel várnunk kell addig, amíg elkapjuk.
– És mit nem értesz?
– Egy csomó mindent. Például, hogy miért rejtette el az egyik holttestet. Meg egy sor apróságot: az ujjakat minden áldozatnál a bal kézről vágta le, de mindig másikat. A mutatóujj volt az első, a középső a második, és a gyűrűsujj a harmadik.
– Vagyis sorrendben. Talán egy rendszerező elme.
– Igen, de miért nem a hüvelykujjal kezdte? Ez is egy üzenet?
Øystein hangosan nevetett.
– Vigyázz, Harry, a nőkkel kapcsolatos kódokkal mindig ez van. Ha nem tudod feltörni, ő tör fel téged.
– Ezt már mondtad.
– Igen? Helyes, mert ez azt jelenti, hogy gondoskodó ember vagyok. Nem hiszek a szememnek, de úgy tűnik, hogy utasom van, Harry. Majd még beszélünk.
– Oké.
Harry nézte, ahogy a füst lassított felvételként balettozik. Az órájára pillantott.
Egy valamit nem árult el Øysteinnek. Hogy úgy érzi, a kimaradt részletek hamarosan a helyükre csúsznak. Valahogy túl tökéletesnek tűnt. Mert a rituálék dacára a gyilkosságokban volt valami közönyösség, valami szembeötlő távolságtartás az olyan érzésektől, mint a gyűlölet, a vágy vagy a szenvedély. Vagy éppen a szerelem, ha már itt tartunk. Túl tökéletesen hajtották végre őket, szinte mechanikusan, tankönyvszagúan. Mintha számítógéppel sakkoznának, nem pedig egy megbomlott, zavart elmével. De ez idővel úgyis kiderül.
Újra az óráját nézegette.
A szíve nyugodtan vert.

Huszonhetedik fejezet
Szombat. Az akció
 
Otto Tangennek egyre jobb kedve kerekedett.
Néhány óra alvás után hasogató fejfájásra, valamint vad dörömbölésre ébredt. Amikor ajtót nyitott, Waaler, Falkeid a készenlétiektől, valamint egy Harry Hole nevű fazon, aki mellesleg egyáltalán nem úgy festett, mint egy főtiszt, viharzott be a buszba, és azonnal a rossz levegőre és a szellőztetés hiányára kezdtek panaszkodni. De amint a négy termosz egyikéből kapott némi kávét, majd bekapcsolta a képernyőket és felvételre állította a kazettákat, Otto újra azt a csiklandozó izgalmat érezte, mint mindig, amikor a célszemély közeledtére várt.
Falkeid beszámolója szerint tegnap este óta a kollégium egész területén civil ruhás embereik őrködtek. A kutyás járőr a pincétől a padlásig átkutatta az épületet, hogy ellenőrizze: senki nem bújt el odabenn. Kizárólag a lakók jöttek-mentek. A 303-as szobától eltekintve, de az ott lakó lány elmagyarázta az őröknek, hogy a fickó a kedvese. Falkeid emberei a helyükön voltak, és csak parancsra vártak.
Waaler bólintott.
Falkeid rendszeres időközönként ellenőrizte az összeköttetést embereivel. A készenlétiek saját felszerelésüket használták, így ez nem Otto asztala volt. Behunyta a szemét, és elmerült a zajok élvezetében. Annak a rövid másodpercnek földöntúli visszhangjában, amikor valaki lenyomja az adó-vevő gombját, majd az egymásnak dörmögött, érthetetlen kódokban, a felnőttek titkos nyelvében.
– Pittypalatty – Otto ajkai hangtalanul formálták a szavakat, miközben egy őszi estére gondolt, amikor az almafán ülve a felnőttek után leskelődött a kivilágított ablakok mögött. Pittypalatty, suttogta a bádogdobozba, amit a kerítés fölött átvezető madzag kötött össze a Nils fülére tapasztott dobozzal, aki a túloldalon kuporgott. Aztán, amikor megunták, hazamentek vacsorázni. A bádogdobozok sosem működtek úgy, ahogy a cserkészkönyvek szerint kellett volna.
– Akkor vágjunk bele! – szólalt meg Waaler. – Az órával minden rendben, Tangen?
Otto bólintott.
– 16.00 – mondta Waaler. – Pontosan... most.
Otto elindította az órát a kijelzőn. A képernyőn a tizedmásodpercek és a másodpercek őrült vágtába kezdtek. Érezte, hogy a néma, boldog, gyermeki nevetés felbugyog valahol a gyomra mélyén. Mert ez jobb volt, mint az almafa. Jobb, mint Aud Rita krémes sütijei, de még a lány pösze nyögésénél is jobb volt, amit Otto elő tudott csalogatni belőle.
Showtime.
 
Amikor Olaug Sivertsen ajtót nyitott Beatének, úgy mosolygott, mintha egy régen várt vendég érkezett volna látogatóba.
– Nahát, maga az! Jöjjön csak be! Nem, nem, ne vegye le a cipőjét. Rettenetes ez a hőség, nem gondolja?
Olaug Sivertsen bevezette Beatét a házba.
– Nem kell aggódnia, Sivertsen kisasszony. Úgy tűnik, hamarosan pontot teszünk az ügy végére.
– Ha ez az ügy ilyen kedves látogatásokkal jár, nyugodtan húzzák-halasszák még egy kicsit – nevetett az idős hölgy, majd ijedten a szája elé kapta a kezét. – Jaj, miket beszélek! Hiszen ez a férfi embereket öl, nem?
A falióra épp elütötte a négy órát, amikor beléptek a nappali ajtaján.
– Teát, kedvesem?
– Szívesen.
– Kimehetek egyedül a konyhába?
– Persze, de ha nem bánja, én is...
– Jöjjön csak, jöjjön.
A modern tűzhelytől és hűtőszekrénytől eltekintve a konyha úgy festett, mint ahol a háború óta nem változott semmi. Beate elfészkelődött a nagy konyhaasztal melletti székek egyikén, Olaug pedig feltett egy kanna vizet.
– Milyen jó illat van itt – mondta Beate.
– Úgy találja?
– Igen. Szeretem az olyan konyhákat, amiknek ilyen az illatuk. Őszintén szólva általában sokkal jobban érzem magam a konyhában, a nappalikért nem vagyok túlságosan oda.
– Tényleg nem? – Olaug Sivertsen oldalra billentett fejjel nézte a lányt. – Tudod mit, kedveském? Azt hiszem, hogy annyira nagyon nem is különbözünk egymástól. Én is inkább a konyhában érzem jól magam.
Beate elmosolyodott.
– A nappali inkább azt mutatja, amilyennek látszani akar az ember. A konyhában sokkal jobban elengedi magát mindenki, olyankor pedig sokkal inkább önmaga. Én még a tegezésre is átváltottam, ahogy ide beléptünk...
– Azt hiszem, tényleg igaza van.
A két nő egymásra nevetett.
– Tudod, mit? – szólalt meg Olaug. – Örülök, hogy pont téged küldtek ide. Kedvellek. Ugyan már, nem kell ettől úgy elpirulni, kedveském, én csak egy magányos vénasszony vagyok. Tartogasd ezt az udvarlódnak. Vagy talán már férjnél is vagy? Nem? Akkor sincs itt a világvége.
– Maga volt valaha férjnél, Olaug?
– Én? – nevetett Olaug, miközben előszedte a csészéket. – Nem. Annyira fiatal voltam még, amikor Sven megszületett, hogy utána sosem volt esélyem rá.
– Nem?
– Persze, azért lett volna egy-két lehetőség, de akkoriban az én helyzetemben lévő nők olyan alacsony árfolyamon voltak, hogy nagyrészt csak azoktól a férfiaktól kaptak ajánlatot, akik senki másnak nem kellettek.
– Azért, mert egyedülálló anya volt?
– Nem, kedvesem, azért, mert Sven apja német volt.
A teáskanna halkan fütyülni kezdett.
– Ó, így már értem – mondta Beate. – Akkor biztosan nehéz gyermekkora lehetett.
Olaug tekintete a semmibe meredt, miközben a teáskanna tovább fütyült.
– Még annál is nehezebb, mint amit el tudsz képzelni. Ha csak rágondolok, elerednek a könnyeim. Szegény fiam.
– A teavíz...
– Látod, kezdek szenilis lenni.
Az idős asszony levette a tűzről a kannát és kitöltötte a vizet.
– Most mivel foglalkozik a fia? – kérdezte Beate az órára pillantva. Negyed öt.
– Importtal. Különféle árukat hoz be az országba az egykori keleti tömb országaiból.
Olaug elmosolyodott.
– Nem tudom, mennyire keres jól vele, de maga a szó tetszik. Import. Tudom, csak locsogok itt mindenfélét, de tényleg tetszik.
– Ezek szerint akkor ma már jól mennek a dolgai. Úgy értem, a nehéz fiatalkora ellenére.
– Igen, de nem volt ez mindig így. Biztosan nektek is van aktátok róla.
– Sok emberről van. Sokukból mégis rendes ember lett.
– Akkor történt vele valami, amikor Berlinbe költözött. Azt nem tudom pontosan, hogy mi, Sven sosem szeretett arról beszélni, hogy mit csinál. Mindig olyan titokzatos. De azt hiszem, hogy megkereste az apját. És hogy ez jót tett az önértékelésének. Ernst Schwabe remek férfi volt.
Olaug felsóhajtott.
– Persze, az is lehet, hogy tévedek. Mindenesetre Sven megváltozott.
– Milyen szempontból?
– Nyugodtabb lett. Korábban folyton vadászott.
– Mire?
– Mindenre. Pénzre, izgalomra, nőkre. Tudod, ebben nagyon hasonlít az apjára. Javíthatatlanul romantikus és nagy szoknyavadász. Sven is nagyon szereti a fiatal nőket. És azok is őt. De az a gyanúm, hogy most végre talált valaki különlegeset. Azt mondta a telefonban, hogy hírei vannak a számomra. Nagyon izgatottnak tűnt.
– Nem mondta, hogy miről van szó?
– Azt mondta, hogy várni akar vele, amíg haza nem ér.
– Hazaér? Ide?
– Igen, ma este érkezik, csak előbb van még egy találkozója. Holnapig Oslóban marad, és csak azután utazik vissza.
– Berlinbe?
– Nem, nem. Már nagyon rég volt, amikor ott lakott. Ma már Csehországban él. Vagy ahogy az úrinépek szokták mondani, Bohémiában. Jártál már ott?
– Öh... Bohémiában?
– Prágában.
 
Marius Veland a 406-os szoba ablakán bámult kifelé. A kollégium előtt egy lány napozott egy törülközőn fekve. Egy kicsit hasonlított arra a lányra a 303-asból, akit magában csak Shirleynek nevezett Shirley Manson után a Garbage-ből. De nem ő volt. A nap az Oslo-fjord fölött néhány felhő mögé bújt. Végre megjött a meleg, sőt, egész hétre meleghullámot ígértek. Oslói nyár. Marius Veland nagyon örült neki. A másik lehetőség az lett volna, hogy hazautazik Bøfjordba, élvezi az éjféli napot, és nyári munkát vállal a benzinkúton. Hazatér anyja húsgombócaihoz és apja állandó kérdéseihez, hogy miért kell neki média szakra járni Oslóban, amikor jegyeivel akár Trondheimben, az NTNU-n is végezhetne okleveles mérnökként. A közösségi ház szombat estéihez a részeg szomszédok és az ordítozó régi osztálytársak közé, akik sosem mozdultak ki a faluból, és árulónak tartottak mindenkit, akinek sikerült elszakadnia. És a tánczenekarhoz, akik blues bandnek hívták magukat, ettől függetlenül sosem riadtak vissza attól, hogy kerékbe törjék a Creedence-t és a Lynyrd Skynyrdt. De nem ez volt az egyetlen oka annak, hogy Oslóban akarta tölteni a nyarat. Megkapta ugyanis álmai állását. Írnia kell. Pontosabban lemezeket hallgat, filmeket néz, majd leírja a véleményét róluk, és ezért még fizetnek is neki. Az utóbbi két évben az összes lehetséges laphoz elküldte a kritikáit – teljesen eredménytelenül. Múlt hónapban azonban bejutott a So What!-hoz, ahol az egyik cimborája bemutatta Runarnak. Runar elmesélte neki, hogy éppen bezárni készül ruhaüzletét, hogy egy ingyenes lapot indítson, a Zone-t, amelynek a tervek szerint augusztusban fog megjelenni a bemutatkozó száma. A cimborája megemlítette Runarnak, hogy Marius szeret kritikákat írni, mire Runar csak annyit válaszolt, hogy tetszik neki a képe, és ott helyben felvette. Kritikusként „a neourbánus értékeket kell tükröznie, miközben a populáris kultúrát egyfajta iróniával kezeli, de semmiképp nem hidegen, inkább elfogadó és integratív módon”. Legalábbis Runar így fogalmazta meg a feladatot, amiért Mariust bőkezűen megfizeti majd. Persze nem pénzben, hanem ingyen koncert- és mozijegyekkel, szórakozóhelyek belépőivel, valamint azzal, hogy bebocsátást nyer egy olyan miliőbe, ahol fontos kapcsolatokra tehet szert a jövőre nézve. Remek esély volt, és a feladat alapos felkészülést követelt. Természetesen már eleve is egészen jó rálátása volt a dolgokra, Runar azonban adott neki egy rakás CD-t a saját gyűjteményéből, hogy még jobban beleáshassa magát a popzene történetébe. Az utóbbi napokban például a nyolcvanas évek amerikai rockhullámába: REM, Green On Red, Dream Syndicate, Pixies. Most pedig éppen a Violent Femmes forgott a lejátszóban. Határozottan idejétmúltan, mégis energikusan csengett.
Odalenn a lány felkelt a törülközőről. Biztosan hűvös van odakinn. Marius követte a tekintetével. A lány az épület felé tartott, mellette épp egy biciklista haladt el az úton. Az öltözéke alapján futárnak tűnt. Marius lehunyta a szemét. Neki kell látnia az írásnak.
 
Otto Tangen megdörgölte a szemét nikotinfoltos ujjaival. A buszban ülőkön lassan úrrá lett a nyugtalanság, ami megtévesztésig hasonlított a teljes nyugalomra. Senki nem moccant, és senki sem szólt egy szót sem. Öt óra múlt húsz perccel, de eddig egyetlen képernyőn sem észleltek az égvilágon semmi mozgást, a sarkokban meghúzódó órák rohanó számjegyein kívül. Végül egy izzadságcsepp gördült Otto sonkái közé. Amikor az ember így vár, néha az a kényszerképzete támad, hogy valaki hozzápiszkált az eszközökhöz, és egy ideje már az előző napi felvételeket bámulja.
Ujjaival a billentyűzet mellett dobolt. Waaler betiltotta a dohányzást a buszban.
Otto egy kissé jobbra dőlt, és elengedett egy hangtalan szellentést, miközben érdeklődő pillantást vetett a szőke, tüskefrizurás férfira. Az csak ült, és egy árva szót sem szólt, mióta megjöttek. Úgy festett, mint egy elbocsátott kidobóember.
– Hát, úgy tűnik, ez a maguk embere ma hanyagolja a munkát – szólalt meg Otto. – Lehet, hogy túl meleg van neki, úgyhogy holnapra halasztotta a dolgot, és helyette az Aker Bryggén sörözik. Az előrejelzések szerint...
– Fogja be, Tangen – Waaler hangja halk volt, de érthető.
Otto mélyet sóhajtott, és vállat vont.
A képernyő sarkában az óra öt óra huszonegy percet mutatott.
– Látta valaki elmenni a fickót a 303-asból?
Waaler hangja volt. Otto észrevette, hogy a nyomozó tekintete rászegeződött.
– Én aludtam délelőtt – válaszolta.
– Ellenőrizzék a 303-as szobát. Falkeid?
A készenléti egység főnöke megköszörülte a torkát.
– Nem tartom rizikó...
– Most, Falkeid!
Miközben Falkeid és Waaler egymást méregette, csak az elektromos berendezéseket hűtő ventilátorok zúgása hallatszott.
Falkeid újra megköszörülte a torkát:
– Alfa Charlie kettőnek, jelentkezzen! Vége.
Recsegés.
– Charlie kettő.
– Azonnal ellenőrizzék a 303-ast!
– Vettem. 303-ast ellenőrizni.
Otto a képernyőre meredt. Semmi. Mi van, ha...
Ott voltak.
Három férfi. Fekete egyenruhák, fekete rohamsisakok, fekete géppisztolyok, fekete csizmák. Gyorsan mozogtak, de valahogy az egész nem hatott igazán feszültnek. A hang miatt. Hiányzott a hang.
Nem a robbantásos módszert alkalmazták, helyette a jó öreg feszítővassal estek az ajtónak. Otto mérhetetlenül csalódott volt. Bizonyára ez is a takarékossági intézkedések miatt van.
A képernyőn hangtalanul tevékenykedő férfiak úgy helyezkedtek el, mintha a startvonalon állnának, az egyik a zár alá csúsztatta a feszítővasat, a másik kettő pedig egy-egy méterre állt tőle, felemelt géppisztollyal. Aztán hirtelen nekiláttak. Olyan volt, mintha egy furcsa táncelőadást látnának. Az ajtó felpattant, a két szélső, aki készenlétben állt, beviharzott, a harmadik pedig – szó szerint – utánuk bucskázott. Otto már előre örült, hogy megmutathatja majd Nilsnek a felvételt. Az ajtó félig becsukódott, még mielőtt megállíthatták volna a képet. Tényleg kár, hogy a szobákat nem kamerázhatták be.
Nyolc másodperc.
Falkeid rádiója sisteregni kezdett.
– 303-as ellenőrizve. Egy lány és egy fiú, mindketten fegyvertelenek.
– És életben vannak?
– Nagyon is... hát, életben.
– Átkutatta a fiút, Charlie kettő?
– Meztelen, Alfa.
– Hozza ki onnan – mondta Waaler. – A francba!
Otto a 303-as ajtaját bámulta. Azt csinálták. Meztelenek. Egész éjjel és egész álló nap csinálták. Megbabonázva meredt az ajtónyílásra.
– Öltöztessék fel, aztán vigyék magukkal az állásukra, Charlie kettő.
Falkeid letette az adó-vevőt, a többiekre nézett, és lassan megrázta a fejét.
Waaler tenyerével keményen a szék karfájára sózott.
– A busz holnap is szabad – szólt közbe Otto, és gyors pillantást vetett a főtisztre.
Aztán még óvatosabban próbálkozott.
– Nem számolok fel többet a vasárnap miatt, csak tudnom kellene, hogy mikor...
– Hé, ott!
Otto automatikusan megfordult. A kidobó végre kinyitotta a száját. A középső képernyőre mutatott:
– A lépcsőházban van. Bement a bejáraton és egyenesen beszállt a liftbe.
A buszban két másodpercig vágni lehetett a csendet. Aztán Falkeid hangja hallatszott, ahogy a rádióba beszél:
– Alfa az összes egységnek. Lehetséges célszemély a liftben. Stand-by.
 
– Nem, köszönöm – mosolyodott el Beate.
– Persze, biztosan elég volt már – sóhajtotta az idős hölgy, és letette a kekszes dobozt. – Hol is tartottam? Ó, igen. Nagyon jólesik, hogy Sven meglátogat, most, hogy ilyen egyedül vagyok.
– Igen, biztosan nagyon magányos lehet egy ekkora házban.
– Azért egy kicsit Inával is tudok beszélgetni. De ő most elutazott az udvarlójával valami hétvégi házba. Mondtam Inának, hogy adja át az üdvözletemet a lovagjának, de ti olyan furcsák vagytok manapság, ami ezeket a dolgokat illeti. Titkolóztok. És mindent egyszerre akartok kipróbálni, mintha nem hinnétek abban, hogy megvárnak a dolgok.
Beate pillantása az órára siklott. Harry azt ígérte, hogy azonnal felhívja, amint átestek az akción.
– Most egészen másutt járnak a gondolataid, igaz?
Beate lassan bólintott.
– Ez így is van rendjén – mondta Olaug. – Bízzunk benne, hogy sikerül elfogniuk!
– Biztosan nagyon kedves a fia.
– Igen, így van. És ha továbbra is olyan gyakran meglátogat, mint az utóbbi időben, akkor egy szavam sem lehet.
– Igen? Miért, milyen gyakran jön? – kérdezte Beate. Már biztosan túl vannak rajta. Miért nem telefonál Harry? Lehet, hogy mégsem bukkant fel a fickó?
– Az utóbbi négy hétben hetente egyszer eljött. Sőt, még annál is gyakrabban. Minden ötödik nap itt volt. Persze, csak rövid időre. Azt hiszem, tényleg van valaki Prágában, aki várja. És mint már mondtam, azt hiszem, ma este tényleg valami nagyszerű újsággal érkezik.
– Hm.
– Legutóbb egy ékszert is hozott nekem. Szeretnéd megnézni?
Beate az idős asszonyt nézte. És hirtelen rádöbbent, hogy mennyire fáradt. Belefáradt a munkájába, a sorozatgyilkosba, Tom Waalerbe és Harry Holéba. Olaug Sivertsenbe és leginkább saját magába, a nagyszerű, kötelességtudó Beate Lønnbe. Aki azt hiszi, hogy kedvességgel és okossággal el lehet érni valamit. Vagy azzal, ha folyton azt teszi, amit mások mondanak neki vagy elvárnak tőle. Legfőbb ideje, hogy változtasson ezen, de nem volt benne biztos, hogy képes-e rá egyáltalán. Pillanatnyilag semmi másra nem vágyott jobban, minthogy hazamehessen, a fejére húzhassa a paplant és aludjon.
– Igazad van – mondta Olaug. – Tényleg nincs rajta sok néznivaló. Még egy teát?
– Szívesen.
Olaug tölteni akart, de Beate a csésze fölé tartotta a kezét.
– Bocsánat – nevette el magát a lány. – Úgy értettem, hogy szívesen megnézném.
– Mi...
– Szívesen megnézném az ékszert, amit a fiától kapott.
Olaug arca felragyogott, és kisietett a konyhából.
Milyen kedves, gondolta Beate. Felemelte a csészét, hogy kiigya. Fel kellene hívnia Harryt, hogy kiderüljön végre, hogy sikerült.
– Itt is van – mondta Olaug.
Beate Lønn, jobban mondva Olaug Siversten – vagy egészen pontosan: a Wehrmacht – teáscsészéje megtorpant a levegőben.
Beate a brossra meredt. Pontosabban a brossba rögzített drágakőre.
– Sven ezeket importálja – mondta Olaug. – Azt hiszem, hogy csak Prágában csiszolják ilyen különleges formára ezeket a köveket.
Egy gyémánt volt. Egy pentagrammát formázó gyémánt.
Beate szája egy pillanat alatt kiszáradt.
– Fel kell hívnom valakit – nyögte.
A szárazság csak nem akart elmúlni.
– Elő tudna nekem keresni közben egy képet Svenről? Lehetőleg olyat, ahogy ma is kinéz. Sürgős lenne.
Olaug összezavarodva bámult rá, de bólintott.
 
Otto tátott szájjal bámulta a képernyőt, miközben a hangokat próbálta értelmezni maga körül.
– Lehetséges célszemély Bravo kettő területén. Lehetséges célszemély megáll az ajtó előtt. Készen állnak, Bravo kettő?
– Bravo kettő készen áll.
– A célszemély megáll. A zsebébe nyúl valamiért. Elképzelhető, hogy fegyverért, nem látjuk a kezét.
Waaler hangja:
– Most.
– Bravo kettő, indul!
– Érdekes – mormolta a kidobóember.
 
Marius Veland először azt hitte, hogy csak képzelődik, mindenesetre a biztonság kedvéért kissé lehalkította a Violent Femmest. Aztán megint hallotta. Valaki kopogtat az ajtón. Ki a fene lehet az? Tudomása szerint a folyosóról mindenki hazautazott a nyárra. Shirleyt kivéve, vele tegnap összefutott a bejáratnál. Tényleg, meg kellene kérdeznie a lányt, hogy eljönne-e vele egy koncertre. Vagy egy filmre. Esetleg egy premierre. Persze, ingyen, ráadásul ő maga választhatná ki, hogy mire.
Marius felállt, de közben érezte, hogy izzadni kezd a tenyere. Miért? Kizárt dolog, hogy pont a lány legyen az. Gyorsan körülpillantott, és hirtelen rájött, hogy azelőtt sosem figyelte meg a szobáját különösebben. Szerencsére nem volt elég holmija ahhoz, hogy igazi rendetlenséget csináljon. A falak egy szakadt Iggy Pop-plakáttól és egy elárvult könyvespolctól eltekintve, ami hamarosan ingyencédéktől és dévédéktől fog roskadozni, üresek voltak. Mindent egybevetve, a szoba eléggé szánalmasan festett, híján minden egyedi vonásnak. Még csak egy... Újabb kopogtatás. Sietősen visszatűrte az ágyneműtartóból kikandikáló paplansarkot, és az ajtóhoz lépett. Kinyitotta. Kizárt, hogy a lány az. Kizárt, hogy a... Nem a lány volt.
– Veland úr?
– Igen?
Marius meglepett arccal bámult a férfira.
– Van egy küldeményem a maga számára.
A férfi levette a hátizsákját, majd előhúzott belőle egy A4-es méretű borítékot és átnyújtotta Mariusnak. A fiú lepillantott a felbélyegzett, fehér borítékra, amin semmilyen név nem szerepelt.
– Biztos benne, hogy ez az enyém? – kérdezte.
– Persze. Még egy aláírásra lesz szükségem...
A férfi egy kapcsos műanyag táblára rögzített lapot dugott Marius orra alá.
Marius kérdő tekintettel nézett vissza rá.
– Ó, bocsásson meg, van esetleg egy tolla? – nevette el magát a futár.
Marius továbbra is a férfit nézte. Valami nem stimmelt, de egyelőre még nem jött rá, hogy mi az.
– Egy pillanat – mondta.
Bevitte magával a borítékot és letette a polcra a kulcscsomója mellé, amin egy koponya formájú kulcstartó éktelenkedett. Az egyik fiókból előhalászott egy tollat, majd megfordult. Összerezzent, amikor észrevette, hogy a férfi közvetlenül mögötte áll, a szoba sötét előterében.
– Nem vettem észre, hogy bejött – mondta Marius, és hallotta, ahogy ideges nevetését visszaverik a falak.
Nem mintha megijedt volna. Ahonnan ő jött, ott teljesen megszokott volt, hogy az emberek nem várakoztak a küszöbön, hanem bementek másokhoz. Hogy ne szökjön ki a meleg. Volt valami furcsa ezen a férfin, aki közben levette a szemüveget és a sisakot. Mariusba hirtelen belevágott a felismerés. Hát, persze. A férfi idős volt. A biciklis futárok általában huszonévesek. A teste szikár volt és edzett, ezért tűnt először fiatalnak, az arca viszont arról árulkodott, hogy jóval túl van a harmincon, talán még a negyvenen is.
Marius épp mondani akart valamit, amikor pillantása a futár kezére esett. A szobában világos volt, az előtérben pedig sötét, de Marius Veland elég filmet látott ahhoz, hogy felismerje a hangtompítóval felszerelt pisztoly körvonalait.
– Ez az enyém? – bukott ki belőle csodálkozva a kérdés.
A férfi elmosolyodott, és felé irányította a fegyvert. Egyenesen rászegezte. Az arcára. Mariusnak ebben a pillanatban esett le, hogy félnie kellene.
– Üljön le – mondta a férfi. – A tollra magának lesz szüksége. Nyissa ki a borítékot!
Marius lerogyott a székre.
– Írni fog – közölte a férfi.
 
– Szép munka, Bravo kettő! – kiáltotta Falkeid. Az arca egyszerre volt holtsápadt és vörös az idegességtől.
Otto nagy levegőt vett az orrán keresztül. A képernyőn látta, hogy a célszemély a hátára bilincselt kézzel hasal a padlón a 205-ös szoba előtt. És az a legjobb az egészben, hogy pont a kamera felé fordítja fájdalomtól lassan eltorzuló arcát, amiről tisztán leolvasható az elképedés és az, hogyan jut el lassan a vereség a disznó tudatáig. Sikeres akció volt. Nem, ez annál jóval több: egy történelmi jelentőségű felvétel. A véres oslói nyár drámai fináléja: a negyedik gyilkosságára készülő, biciklis sorozatgyilkos letartóztatása. Az egész világ látni fogja. Úristen, gondolta Otto, gazdag ember vagyok! Nincs több szaros bolti kamera, sem idióta Waalerek, mindent megvehet, amit csak akar... akármit megtehet... Aud Rita és ő...
– Nem ő az – közölte a kidobó.
A busz elnémult.
Waaler előrehajolt a székben:
– Miről beszélsz, Harry?
– Nem ő az. A 205-ös az egyik olyan szoba, amelyiknek nem értük el a lakóját. A szobalistánk szerint Odd Einar Lillebostadnak hívják. Annyira nem könnyű kivenni, hogy mit fog a kezében, de nekem nagyon úgy tűnik, hogy egy kulcscsomót. Sajnálom, emberek, de úgy sejtem, hogy Odd Einar Lillebostad épp most ért haza.
Otto a képernyőre meredt. Csak itt a buszban több mint egymilliót érő felszereléssel rendelkezik, amit részben ő maga vásárolt, részben kölcsönkapott, és amivel egy pillanat alatt olyan nagyítást tud készíteni a pasas kezéről, amiből azonnal kiderül, hogy ennek a szarházi kidobónak tényleg igaza van-e. De nem volt rá szükség. Az almafán megreccsent egy ág. Az ablakokból fény hullt a kertre. A bádogdoboz sisteregni kezdett:
– Bravo kettő Alfának. A bankkártyája szerint a fickót Odd Einar Lillebostadnak hívják.
Otto fülét-farkát eleresztve terült el a székén.
– Nyugalom, emberek – mondta Waaler. – Még mindig befuthat. Igaz, Harry?
A Harry nevű figura nem válaszolt. Ehelyett megszólalt a telefonja.
 
Marius Veland a két fehér papírlapra meredt, amit a borítékból húzott elő.
– Ki a legközelebbi hozzátartozója? – kérdezte tőle a férfi.
– Anya és apa – suttogta Marius. Úgy hangzott, mint egy keserves segélykérés.
A férfi ráparancsolt, hogy írja fel szülei nevét és címét a borítékra.
Marius a papírra illesztette a tollat. A nevek. A jól ismert nevek. Bøfjord. A betűkre meredt. Írása reszketeg volt és szétcsúszott.
A férfi diktálni kezdte a levelet. Marius keze önkéntelenül mozogni kezdett a papír fölött.
– Sziasztok! Egy hirtelen ötlettől vezérelve Marokkóba utaztam Georggal, egy marokkói fiúval, akivel nemrég ismerkedtem meg. A szülei házában fogunk lakni egy Hassane nevű kis hegyi faluban. Négy hétig leszek távol. A telefon lefedettsége valószínűleg rémes lehet, de majd megpróbálok írni, bár Georg szerint a posta sem túl megbízható. Mindenesetre, ha hazajöttem, jelentkezem. Ölel benneteket...
– Marius – mondta a fiú.
– Marius.
Azután a férfi betetette vele a levelet a borítékba, azt pedig a hátizsákba, amit odatartott neki.
– A másik lapra csak annyit írjon, hogy „Négy hét múlva visszatérek”. Alá pedig a dátumot, és annyit, hogy Marius. Úgy, köszönöm.
Marius ölébe szegezett tekintettel ült a széken. A férfi közvetlenül mögötte állt. A függönyt egy szellő libbentette félre. A madarak hisztérikusan rikácsoltak odakinn. A férfi előrehajolt és becsukta az ablakot. Most már csupán a könyvespolcon terpeszkedő CD-lejátszó halk zümmögése hallatszott.
– Mi ez a szám? – kérdezte a férfi.
– Blister in the sun – felelte Marius. A szám folyamatos ismétlésre volt állítva. Szerette. Tényleg jó kritikát akart írni róla. Egy ironikus, mégis meleg hangú és elfogadó kritikát.
– Hallottam már valamikor – mondta tűnődve a férfi, majd felhangosította a lejátszót. – De nem bírok rájönni, hogy hol.
Marius felemelte a fejét és kibámult az ablakon kívül rekedt nyárra, a nyírfára, ami mintha búcsút intett volna, és a zöld gyepre. Az üvegen tükröződve látta, ahogy a mögötte álló férfi felemeli a pisztolyt, és egyenesen a tarkójához irányítja.
– Let me go wild! – recsegte a hangszóró.
A férfi leeresztette a pisztolyt.
– Bocsánat. Elfelejtettem kibiztosítani. Na, most.
Marius összeszorította a szemét. Shirley. A lányra gondolt. Hol lehet most?
– Ó, most már emlékszem! – szólalt meg újra a férfi. – Prágában hallottam. Violent Femmesnek hívják a bandát, nem? A kedvesem vitt el a koncertjükre. Nem valami nagy szám, mi?
Marius válaszra nyitotta a száját, de ugyanabban a pillanatban rekedtes köhögés hallatszott a pisztolyból és már soha senki nem tudta meg, hogy mit is akart mondani.
 
Otto a képernyőkön tartotta a szemét. Mögötte Falkeid tárgyalt Bravo kettővel titkos nyelven. Annak a Harrynak a füléhez még mindig hozzá volt ragadva a telefon. Nem beszélt túl sokat. Biztos valami bányarém az, aki meg akarja húzatni magát, gondolta Otto a fülét hegyezve.
Waaler egy szót sem szólt, csak ült, és megfeszülő állkapoccsal nézte, ahogy Odd Einar Lillebostadot elvezetik. Se egy bilincs, se egy halovány gyanús mozzanat, az égvilágon semmi.
Otto szeme továbbra is a képernyőkre tapadt, mert valahogy az az érzése támadt, hogy egy atomreaktor mellett ül. Kívülről semmi nem látszik, a belső fortyogással azonban az égvilágon senki nem kívánna közelebbi kapcsolatba kerülni. Tehát szemek a képernyőn.
Falkeid egy „vettem” és egy „vége” után lekapcsolta az adó-vevőt. Az a Harry meg továbbra is csak egyszavas válaszokat nyökögött.
– Nem jön – jelentette ki Waaler, pillantását továbbra is a monitorra szegezve, ami újra a néptelen folyosókat és lépcsőfeljárókat mutatta.
– Azért ezt még egy kissé korai lenne kijelenteni – kommentálta Falkeid.
Waaler lassan megrázta a fejét.
– Tudja, hogy itt vagyunk. Érzem. Itt van valahol a közelben, és rajtunk röhög.
Egy fán ül a kertben, gondolta Otto.
Waaler felállt.
– Pakolhatunk, fiúk. A pentagrammás elmélet besült. Holnap mindent az elejéről kezdünk.
– Az elmélettel nincs semmi baj.
A másik három a felé a Harry felé fordult, aki épp a zsebébe csúsztatta a telefonját.
– Sven Sivertsennek hívják – folytatta. – Norvég állampolgár, de jelenleg Prágában él. 1946-ban született Oslóban, de kolléganőnk, Beate Lønn szerint lényegesen fiatalabbnak látszik a koránál. Korábban két alkalommal is elítélték csempészésért. Az anyjának egy ugyanolyan gyémántot ajándékozott, mint amit az áldozatokon találtunk. És az anyja beszámolója szerint pontosan azokon a napokon látogatta meg a fia Oslóban, amikor a gyilkosságok történtek. Méghozzá a Villa Vellában.
Otto látta, ahogy Waaler arca megmerevedik és elsápad.
– Az anyja – mondta Waaler szinte suttogva. – Abban a házban, amire a csillag ötödik csúcsa mutat?
– Igen – bólintott az a Harry. – És most is látogatóba várja. Ma estére. Egy kocsi már úton van a Schweigaards gate felé az erősítéssel. Az én kocsim pedig itt parkol a közelben.
Felemelkedett a székről. Waaler megdörgölte az állát.
– Azonnal összeszedem a csapatot – ragadta meg Falkeid a rádiót.
– Állj! – csattant fel Waaler. – Senki nem csinál semmit, amíg parancsot nem adok rá.
A többiek várakozó tekintettel figyelték. Waaler behunyta a szemét. Az idő két rövid másodpercet ugrott át. Aztán újra felpillantott.
– Állítsátok meg a kocsit, ami úton van, Harry. Nem akarok egyetlen rendőrautót sem a ház egy kilométeres körzetén belül. Ha a pasas a legkisebb veszélyt is megneszeli, vesztettünk. Tudok egyet s mást azokról a fickókról, akik az egykori keleti tömb területéről csempésznek. Mindig, hangsúlyozom, mindig gondoskodnak róla, hogy vissza tudjanak vonulni. És ha egyszer leléptek, akkor az életben nem találod meg őket még egyszer. Falkeid és az emberei itt maradnak és folytatják a munkát, amíg más parancsot nem kapnak.
– De pont maga mondta az imént, hogy nem fog...
– Azt csinálja, amit mondtam. Talán ez az egyetlen esélyünk, és mivel az én bőrömet visszük vásárra, én is akarok rendelkezni felette. Harry, te veszed át itt a vezetést. Oké?
Otto látta, ahogy a Harry nevű fickó üres tekintettel Waalerre mered.
– Oké? – ismételte meg Waaler.
– Rendben – válaszolta Harry.

Huszonnyolcadik fejezet
Szombat. Dildó
 
Olaug Sivertsen hatalmas, ijedt szemekkel nézte, ahogy Beate megtölti a revolverét.
– Az én Svenem? De hát, édes Istenem, az nem lehet! Egészen biztos, hogy tévedtek! Sven a légynek sem tudna ártani.
Beate visszatolta a helyére a tölténytárat, és a Schweigaards gatén lévő parkolóra néző konyhaablakhoz lépett.
– Bízzunk benne, hogy tényleg így van! De ahhoz, hogy erről megbizonyosodjunk, előbb le kell őt tartóztatnunk.
Beate szíve gyorsan, de egyenletesen vert, a fáradtságát elfújták, s helyébe a súlytalanság és a maximális jelenlét érzése lépett. Mintha valami drogot vett volna be. Apja régi szolgálati revolverét tartotta a kezében. Egyszer hallotta, amikor az öreg azt mondta az egyik kollégájának, hogy soha nem szabad megbízni egy pisztolyban.
– Tehát nem mondta meg, hogy hány óra körül ér ide?
Olaug megrázta a fejét.
– Csak annyit mondott, hogy el kell intéznie valamit.
– Van kulcsa a bejárati ajtóhoz?
– Nincs.
– Rendben. Akkor...
– De amikor tudom, hogy jön, soha nem zárom be.
– Nincs bezárva az ajtó?
Beate érezte, hogy a vér az agyába lódul. A hangja élessé vált. Hirtelenjében nem is tudta pontosan, kire dühösebb: az idős hölgyre, aki rendőri védelmet kap, de nyitva hagyja a bejárati ajtót, hogy a fia be tudjon jönni, vagy saját magára, amiért nem ellenőrzött egy ennyire alapvető dolgot.
Mélyeket lélegzett, hogy kordában tartsa a hangját:
– Olaug, szeretném, ha itt maradna, amíg kimegyek a folyosóra és...
– Helló!
A hang Beate háta mögül érkezett. Megpördült, vékony, fehér ujja pedig a célra tartott pisztoly súlyos, lomha ravaszára görbült. Az alak teljesen kitöltötte a folyosóra nyíló ajtót. Még csak nem is hallotta, amikor bejött.
– Hű! – mondta a hang, és rövid nevetést hallatott.
Beate az ajtóban álló alak arcára irányította a fegyver célzógömbjét. Mielőtt meglazította volna szorítását a ravaszon, a pillanat törtrészéig habozott.
– Ez kicsoda? – kérdezte Olaug.
– Az udvarló, Sivertsen asszony – válaszolta a hang. – Tom Waaler főtiszt.
Előrenyújtotta a kezét és rövid pillantást vetve Beatéra, folytatta:
– Egyébként vettem a bátorságot, és bezártam a bejárati ajtót, Sivertsen asszony.
– És hol vannak a többiek? – kérdezte Beate.
– Nincsenek többiek. Csak...
Beate ereiben megfagyott a vér, amikor Tom Waaler elmosolyodott:
– ...mi vagyunk ketten, kedvesem.
 
Nyolc óra felé járt.
Az időjárás-jelentés szerint Anglia felől hidegfront közeledett, vagyis a hőségnek hamarosan vége szakad.
A Postgirobygget egyik irodájában Roger Gjendem épp azt ecsetelte egy kollégájának, hogy a rendőrség az utóbbi néhány napban feltűnően titokzatoskodik, úgyhogy azt gyanítja, hogy van valami a levegőben. Hallott néhány kósza hírt azzal kapcsolatban, hogy mozgósították a készenléti egységet, amelynek a főnöke már két teljes napja egyetlen telefonüzenetre sem válaszol. A kolléga ezt meglehetősen légből kapott feltételezésnek tartotta, és a szerkesztőség vezetősége is osztotta ezt a véleményt. Így az újság címoldalára végül a hidegfrontról szóló előrejelzések kerültek.
 
Bjarne Møller a kanapén üldögélt és a Beat for Beat című műsort nézte. Kedvelte Ivar Dyrhaugot. És a dalokat is. Nem törődött vele, hogy az osztályon páran úgy vélték, hogy a műsor ódivatú tantiknak való. Ő pont ezért szerette. Ezenkívül újra és újra meg kellett állapítania, hogy Norvégia szinte hemzseg a tehetséges énekesektől, akik soha nem fognak rivaldafénybe kerülni. Ezen az estén azonban képtelen volt a bakikra és a poénokra koncentrálni, csak fásultan meredt a képernyőre, miközben gondolatai a körül a helyzetjelentés körül keringtek, amit az imént kapott Harrytól telefonon.
Az órára pislogott, majd a telefonra, ami egy fél órán belül immáron ötödjére szólalt meg. Abban maradtak, hogy Harry azonnal telefonál, amint többet tudnak. Ráadásul a bűnügyi igazgató azonnali beszámolót várt tőle, amint az akció véget ér. Møller azon morfondírozott, hogy vajon a bűnügyi igazgató is egy zenés vetélkedő előtt ül-e a nyaralójában, nyelvén a megoldással, s vajon közben ő is egészen másra gondol-e.
 
Otto mélyet szippantott a cigarettából, behunyta a szemét, a száraz levelek zizegését hallgatta odakintről, és pont az a nyomasztó érzés kerítette a hatalmába, mint amikor azok odabenn behúzták a függönyöket. A másik pléhdoboz a kerítésre akasztva lógott. Nils hazament.
Otto saját cigarettája már elfogyott, de sikerült lejmolnia néhány szálat a Harry nevű rendőrtől. A pasas kereken fél órával azután, hogy Waaler lelépett, egy csomag Camel lightot húzott elő a zsebéből. Jó választás, a light részétől eltekintve. Falkeid rosszalló pillantást vetett rájuk, amikor rágyújtottak, de nem szólt egy szót sem. Így aztán Otto most vastag, kék ködön keresztül bámulta Sivert Falkeid arcát. A füst egykedvűen lengte körbe a folyosókról és a lépcsőházról készült mozdulatlan képeket.
Harry Otto mellé húzta a székét, hogy közelebb kerüljön a képernyőkhöz. Komótosan cigarettázott, miközben szakadatlanul a képeket tanulmányozta, egyiket a másik után. Mintha felfedezhetne bármit is, amit eddig nem vettek észre.
– Az meg mi ott? – bökött a bal oldali monitor egyik képére.
– Ott?
– Nem feljebb. A negyediken.
Otto az egyik képre meredt, ami egy változatlanul kihalt, sárgára mázolt folyosót mutatott.
– Én nem látok rajta semmi különöset – mondta.
– Jobbra a harmadik ajtó fölött. A falon.
Otto a szemét meresztette. Mintha valami fehér jelzés lenne. Először arra gondolt, hogy talán az egyik kamera sikertelen beszerelésének a nyoma lehet, de nem rémlett neki, hogy arrafelé leverték volna a vakolatot.
Falkeid előrehajolt.
– Mi az?
– Nem tudom – válaszolta Harry. – Rá lehet valahogy hogyishívjákolni, Otto? Nagyítani...
Otto a kép fölé vitte az egeret, és egy kis négyszöget húzott az ajtó fölötti falrészletre. Lenyomott két billentyűt. A kollégiumi szoba ajtaja fölötti négyzet képe betöltötte a 21 colos monitort.
– Jóságos ég – dörmögte Harry halkan.
– Na ugye, nem mi vertük le a vakolatot – állapította meg Otto büszkén, és gyengéden megpaskolta a konzolt. Kezdte lassan egészen szimpatikusnak találni ezt a Harry fiút.
– A boszorkányszög – suttogta Harry.
– He?
De a rendőrtiszt ekkor már Falkeidhez fordult:
– Kérje meg a Delta egyet vagy hogy a görcsbe hívják őket, hogy készüljenek fel a 406-osba való benyomulásra. Várják meg, amíg felbukkanok a képen.
A rendőr felállt és előhúzott egy pisztolyt, amit Otto, köszönhetően késő éjszakai netezéseinek, azonnal felismert. Glock 21. Nem értette pontosan, hogy mi történik, csak annyit, hogy itt most valami lesz! És talán ő is megkapja végre a nagy akciót.
A rendőr már el is tűnt az ajtó mögött.
– Alfa Delta egynek – szólalt meg Falkeid, és elengedte az adó-vevő gombját.
Recsegés. Kellemes, csikorgó recsegés.
 
Harry megtorpant a bejárati ajtónál lévő lift előtt. Egy pillanatig habozott, majd megragadta az ajtó fogantyúját és felrántotta. A szíve kihagyott pár ütemet, amikor meglátta a fekete rácsot. Tolórács.
Elengedte az ajtót, mintha égette volna kezét, és hagyta becsapódni. Már úgyis mindegy, ez csak egy amolyan elkeseredett végső sprint, amit az ember még megereszt a peron felé, mert bár tudja, hogy a vonat már elment, de szeretne belőle egy villanásnyit látni, mielőtt végképp eltűnik a kanyarban.
Elindult a lépcsőn felfelé. Igyekezett nyugodtan lépkedni. Mikor járhatott itt a pasas? Két nappal ezelőtt? Vagy a múlt héten?
Nem bírta tovább. Cipőtalpa olyan hangot adott ki, mintha csiszolópapírból lenne, amikor nekilódult. Nagyon szerette volna látni az utolsó villanást.
Abban a pillanatban, amikor bekanyarodott a negyedik emelet bal oldali folyosójára, három fekete ruhás alak lépett ki a legutolsó szobából.
Harry megállt a falba vésett csillag alatt, ami fehéren világított a sárga festéken.
A szoba száma alatt – 406 – egy név állt. VELAND. Alá pedig egy fehér papírlapot erősítettek fel ragasztószalaggal:
ELUTAZTAM. MARIUS.
Intett Delta egynek, hogy készülhetnek.
Az ajtó hat másodperccel később már nyitva állt.
Harry megkérte a többieket, hogy kint várakozzanak, ő pedig egyedül bement. Üres. Vizsgálódva végigfuttatta a pillantását a szobán. Tiszta volt és rendezett. Túlságosan is rendezett. Ami nem nagyon illett a kanapé fölötti falra hanyagul felragasztott, szakadt Iggy Pop-plakáthoz. A rendbe szedett íróasztal fölötti polcon néhány megviselt ponyvaregény árválkodott. A könyvek mellett öt-hat kulcs egy koponya formájú kulcstartóra felfűzve. Egy nevető, barnára sült lányt ábrázoló fotó. A kedvese vagy a testvére, tippelt Harry. Egy Bukowski-könyv és egy ghettoblaster között egy fehérre festett, viasszerű hüvelykujj állt, ami egyenesen a plafon felé mutatott. Minden oké.
Harry Iggy Pop felé fordult. Meztelen, sovány felsőtest, saját maga okozta sebek, mély szemgödör, átható tekintet. Egy férfi, aki úgy néz ki, mintha túl volna egy-két keresztre feszítésen. Harry megérintette a polcon álló hüvelykujjat. Túl puha volt ahhoz, hogy gipszből vagy kartonból legyen, szinte teljesen olyan tapintása volt, mint egy valódi ujjnak. Hideg, de valódi. A Barliék hálószobájában talált dildóra gondolt, miközben megszaglászta a hüvelykujjat. Formalin és festékszaga volt. Két ujja közé fogta és megnyomta. A festék megrepedt és peregni kezdett. Harry hátrahőkölt, amikor megérezte a bűzt.
 
– Beate Lønn.
– Itt Harry. Mi a helyzet maguknál?
– Még várunk. Waaler a folyosón van, minket pedig bezavart a konyhába. Ennyit a női egyenjogúságról.
– A 406-os kollégiumi szobából telefonálok. Itt járt.
– Ott járt?
– Egy boszorkányszöget vésett az ajtó fölé. A srác, akié a szoba, eltűnt. Az itt lakók színét sem látták hetek óta. Az ajtón pedig egy papír lóg, ami szerint elutazott.
– Nos... És mi van, ha valóban elutazott?
Harrynak feltűnt, hogy Beate elkezdte átvenni az ő beszédstílusát.
– Kizárt – válaszolta Harry. – Ugyanis a hüvelykujja még mindig itt van a szobában. Mondjuk úgy, hogy bebalzsamozva.
A vonal túlsó végén a csend tapinthatóvá vált.
– Már felhívtam néhány emberét a nyombiztosítóktól. Úton vannak idefelé.
– De én ezt nem értem – mondta Beate. – Az egész épületet megfigyelték, nem?
– Igen, most. De nem húsz nappal ezelőtt, amikor a dolog történt.
– Húsz nappal ezelőtt? Ezt meg honnan tudja?
– Megtaláltam a szülei telefonszámát és felhívtam őket. Kaptak a fiuktól egy levelet, amiben azt írta, hogy Marokkóba utazott. Az apja szerint ez az első alkalom, hogy levelet írt, mivel mindig telefonálni szokott. A postai bélyegző dátuma húsz nappal ezelőtti.
– Húsz nappal ezelőtt... – ismételte meg halkan Beate.
– Húsz nappal ezelőtt. Vagyis pontosan öt nappal az első gyilkosság, Camilla Loen halála előtt történt. Vagyis...
Harry hallotta, hogy Beate mélyeket lélegzik.
– ...vagyis amiről eddig azt gondoltuk, hogy az első gyilkosság volt.
– Úristen!
– Még nincs vége. Összeszedtük a lakókat, és megkérdeztük, hogy emlékeznek-e a kérdéses napra, és a lány a 303-asból azt mondta, hogy aznap délután a kollégium mellett napozott a füvön, és amikor visszafelé indult az épülethez, látott egy biciklis futárt. Azért emlékszik rá ilyen világosan, mert errefelé viszonylag ritkán lehet futárokat látni. És mert még viccelődtek is a többiekkel ezzel kapcsolatban, amikor később megjelentek a hírek a gyilkos futárról a lapokban.
– Ezek szerint trükközött a sorrenddel?
– Nem – válaszolta Harry. – Csak én vagyok kötözni való bolond. Hiába agyaltam az ujjak sorrendjén, nem jöttem rá. Pedig ez a lehető legszimplább eleme a történetnek. A hüvelykujj. Az első áldozatról a balkéz hüvelykujját vágta le, és ujjról ujjra haladt tovább. Nem kellett volna zseninek lenni ahhoz, hogy rájöjjek: Camilla Loen valójában a második áldozat volt.
– Hm.
Már megint kezdi, gondolta Harry.
– És most már csak az ötös szám hiányzik – foglalta össze Beate. – A kisujj.
– Akkor érti már, hogy mi a helyzet, ugye?
– Hogy mi következünk. Hogy egész idő alatt mi voltunk soron. Úristen, tényleg az a terve, hogy... tudja.
– Az anyja ott ül maga mellett?
– Igen. Mit fog csinálni, Harry? Mondja el!
– Fogalmam sincs, hogy mire készül.
– Tudom, de akkor is mondjon valamit.
Harry habozott.
– Oké. A sorozatgyilkosok esetében erős mozgatórugó lehet az önmegvetés. És mivel az ötödik gyilkosság lesz az utolsó, a végső csapás, egyáltalán nem képtelenség, hogy az ellen forduljon, akinek az életét köszönheti. Vagy saját maga ellen. Esetleg mind a kettő. Ennek semmi köze nincs az anyjához fűződő kapcsolatához, sokkal inkább ahhoz, amit saját maga iránt érez. Valójában mindegy, hogy melyik eset áll fenn, a helyszín megválasztása logikus.
Csend.
– Itt van még, Beate?
– Igen, persze. Német fattyúként nőtt fel.
– Ki?
– Az, aki épp úton van ide.
Újabb csend.
– Waaler miért egyedül vár a folyosón?
– Ezt miért kérdezi?
– Mert az lenne az ésszerű, ha ketten együtt tartóztatnák le. Biztonságosabb, mint a konyhában ülni.
– Lehet – válaszolta Beate. – Nincs túl sok tapasztalatom az ilyen típusú bevetésekben. Biztosan tudja, mit csinál.
– Igen – mondta Harry.
Néhány gondolat bukkant fel az agyában. Olyan gondolatok, amelyeket igyekezett minél messzebbre űzni.
– Valami baj van, Harry?
– Nos – köhintett Harry. – Kifogytam a cigarettából.

Huszonkilencedik fejezet
Szombat. Vízbe fúlni
 
Harry visszadugta a telefont zakója zsebébe, és hátradőlt a kanapén. A helyszínelők biztosan morogni fognak miatta, de nem valószínű, hogy lenne itt bármi nyom, aminek hasznát vehetnék. Teljesen nyilvánvaló, hogy a gyilkos itt is alaposan kitakarított maga után. Sőt, Harry még enyhe mosószappanillatot is érzett, amikor a padlóhoz hajolt, hogy közelebbről is szemügyre vegye azt a néhány szem fekete, gumiszerű morzsalékot, ami szinte rá volt olvadva a linóleumra.
Egy alak bukkant fel az ajtónyílásban.
– Bjørn Holm vagyok a nyombiztosítóktól.
– Csodás – bólintott Harry. – Van egy cigarettája?
Harry lecövekelt az ablak mellett, Holm és kollégái pedig hozzáfogtak a helyszíneléshez. A naplemente arany fényben fürdette a városrész házait, az utcákat, a fákat. Az ilyen estéken Harry nem is tudott szebb várost elképzelni Oslónál.
Vetett egy pillantást a könyvespolcon álló hüvelykujjra. A gyilkos festékbe mártotta, azután pedig a polc lapjára ragasztotta, hogy stabilan álljon. Feltehetőleg magával hozta az ehhez szükséges anyagokat, mert Harry sem festéket, sem ragasztót nem talált az íróasztal fiókjaiban.
– Szeretném, ha megnéznék, hogy mik lehetnek azok a kis fekete csomók – mutatott a padlóra.
– Rendben – mondta Holm.
Harry szédelgett. Nyolc cigarettát szívott el egymás után. Ez tompította a szomjúságot. De nem szüntette meg. A hüvelykujjra meredt. Valószínűleg csípőfogóval vágták le. Festék és ragasztó. Véső és kalapács az ajtó fölötti ábrához. Ezúttal több szerszám volt nála.
A pentagrammát értette. És az ujjat is. De minek a ragasztó?
– Olyan, mint a megolvadt gumi – mondta a padlón guggoló Holm.
– Hogyan lehet megolvasztani a gumit?
– Nos. Mondjuk meg lehet gyújtani. Vagy vasalóval. Esetleg melegítő pisztollyal.
– Mire használ az ember olvasztott gumit?
Holm megvonta a vállát.
– Vulkanizáláshoz – kapcsolódott be a párbeszédbe Holm kollégája. – Foltozásra vagy tömítésre szokták használni. Például autógumikhoz. Vagy ha légmentesen le akarnak pecsételni valamit. Ilyesmikre.
– És ez itt?
– Fogalmam sincs. Sajnálom.
– Köszönöm.
A hüvelykujj a plafon felé mutatott. Ahelyett, hogy a rejtély megoldására mutatna, gondolta Harry. A gyilkos karikát fűzött az orrukba, és most ennél fogva rángatja őket, mint valami szerencsétlen marhát. Ennek a felfelé mutató ujjnak is biztosan van valami megfejtése. Méghozzá valami pofonegyszerű dolog, gondolta Harry, ha már a gyilkos ilyen könnyen ráncigálható ökrökre számított, mint amilyen ő maga is.
Pillantásával az ujjat bűvölte. Felfelé mutat. Oké. Minden rendben.
A naplemente fényei még mindig az utcákat simogatják.
Mélyet szippantott a cigarettából. A nikotin végigszáguldott az erein, majd a tüdő szűk kapillárisain, aztán tovább felfelé. Mérgezte, károsította, hatása alá vonta, mégis kitisztult tőle. A fenébe!
Harry erős köhögésben tört ki.
A plafon felé mutatott. A 406-os szoba fölé. A negyedik emelet fölötti padlásra. Hát, persze. Ökör, ökör!
 
Harry elfordította a kulcsot, kinyitotta az ajtót, majd kitapogatta a falon a villanykapcsolót. Átlépett a küszöbön. A padlás magas volt, tágas és ablaktalan. A falak mentén kétszer két méteres alapterületű tárolók sorakoztak. A dróthálók mögött a lakók holmijai várakoztak felhalmozva, mint egy átmeneti állomáshelyen az otthon és a szemeteskonténer között. Lyukas matracok, divatjamúlt bútordarabok, ruhákkal és elavult elektromos eszközökkel tömött kartondobozok, amelyektől egyelőre senkinek nincs szíve megválni.
– A pokolba – morogta Falkeid, amikor két emberével belépett az ajtón.
Harry határozottan találónak vélte a megjegyzést. Bár odakinn az erőtlen nap már alacsonyan járt, a tetőcserepek, amelyekre egész nap tűzött, megőrizték hőjét, s most kályhaként ontották magukból a meleget, szaunává változtatva a padlást.
– A 406-os tárolója alighanem erre lesz – indult el Harry jobbra.
– Miért olyan biztos benne, hogy a padláson van?
– Nos. Mert maga a gyilkos hívta fel a figyelmünket arra az egyszerű tényre, hogy közvetlenül a negyedik emelet fölött az ötödik fekszik. Ami esetünkben a padlás.
– Felhívta a figyelmünket?
– Nevezzük képrejtvénynek.
– Gondolom, tisztában van vele, hogy kizárt, hogy bármiféle holttest legyen itt.
– Miért?
– Mert tegnap a padlást is átfésültük a kutyával. És egy négyhetes hulla ebben a melegben... Ha a kutya szaglását lefordítjuk emberi érzékszervekre, akkor az minimum olyan lenne, mintha egy üvöltő-villogó sziréna után kellene kutatnunk idebenn. Még egy gyenge képességű kutya is biztos, hogy rábukkant volna, nemhogy az a tegnapi, aki csúcsszaglással rendelkezik.
– És ha a holttestet valamibe becsomagolták, pontosan azért, hogy ne lehessen érezni a szagát?
– A szagmolekulák borzasztóan illékonyak, és még a mikroszkopikus méretű nyílásokon is képesek áthatolni. Kizárt, hogy...
– Vulkanizálás – szakította félbe Falkeidet Harry.
– He?
Harry megállt az egyik tároló előtt. A két egyenruhás azonnal mellette termett a feszítővassal.
– Próbáljuk meg előbb ezzel, fiúk – himbálta meg előttük Harry a halálfejes kulcscsomót.
A legkisebb kulcs beleillett a zárba.
– Egyedül megyek be – mondta Harry. – A nyombiztosítók nem szeretik, ha bezavarunk.
A kölcsönkapott zseblámpával kezében megállt a tároló java részét elfoglaló nagy, kétajtós ruhásszekrény előtt. Megragadta az egyik fogantyút, és igyekezett megacélozni magát, mielőtt felrántotta az ajtót. Odabentről áporodott ruha, fa és por szaga csapta meg. Felkattintotta a lámpát. Úgy tűnt, Marius Velandnak abban a szerencsében volt része, hogy vagy három generáció sötétkék öltönyeit örökölte meg. Mind ott sorakozott katonásan a szekrény rúdján. Harry bevilágított közéjük és végigsimított az egyiken. Durva tapintású gyapjúszövet. Egy másikra vékony műanyag burkot húztak. A szekrény legszélén szürke ruhazsák lógott.
Harry visszahajtotta a szekrényajtót, és a tároló hátsó része felé fordult, ahol néhány láthatólag házilag készített függöny lógott egy ruhaszárítón. Harry félrehajtotta őket. Egy ragadozó apró, éles fogakkal tarkított, kitátott pofája vicsorgott rá némán. Ami még a szőréből megmaradt, piszkosszürke volt, s barna üvegszemei is igencsak fényesítésre szorultak volna.
– Nyest – mondta Falkeid.
– Hm.
Harry körülnézett. Más rejtekhely nem nagyon van. Lehet, hogy tényleg tévedett?
Ekkor fedezte fel az összecsavart szőnyeget. A perzsaszőnyeget – legalábbis annak tűnt – állítva a dróthálóhoz döntötték. Harry melléhúzott egy rozoga fonott széket, felállt rá, és bevilágított a szőnyeg közepébe. A tároló előtt ácsorgó rendőrök feszülten figyelték.
– Hm – közölte Harry, majd leszállt a székről és lekapcsolta a zseblámpát.
– Nos? – tudakolta Falkeid.
Harry megrázta a fejét. Hirtelen elöntötte a düh. Belerúgott a ruhásszekrénybe, ami ettől imbolyogni kezdett, mint valami hastáncosnő. A kutyafalka csaholni kezdett. Egy ital. Egyetlen ital, egyetlen fájdalommentes pillanat. Épp megfordult, hogy kimenjen a tárolóból, amikor kaparászó hangot hallott. Mintha valami a falhoz súrolódott volna. Villámgyorsan megfordult, és még pont látta, amint a szekrényajtó kivágódik, aztán a ruhazsák ráugrott és ledöntötte a padlóra.
Harry sejtette, hogy néhány másodpercnek nyoma veszett, mert amikor újra kinyitotta a szemét, már a hátán feküdt, tompa fájdalommal a tarkójában. Kapkodva próbált lélegzethez jutni a száraz fapadlóról felkavarodó porfelhőben. A rázuhanó súly az összes levegőt kipréselte belőle, amitől az az érzése támadt, hogy egy vízzel teli műanyag zsákban fekszik, és menten megfullad. Pánikba esve hadonászott, érezte, ahogy ökle a sima felülethez csapódik, és hogy a zsákban lévő puha valami enged az ütésének.
Harry abbahagyta a hadakozást, és mozdulatlanná dermedt. Lassan pillantását is sikerült fókuszálnia. Ezzel párhuzamosan légszomja is alábbhagyott. Egy másodperce még olyan volt, mintha valóban vízbe fúlt volna.
A fölötte heverő vékony szürke műanyag mögül egy megtört tekintet viszonozta pillantását.
Megtalálták Marius Velandot.

Harmincadik fejezet
Szombat. A letartóztatás
 
A repülőtérről érkező ezüstszürke gyorsvonat csöndes fuvallatként suhant el a ház mellett. Beate Olaug Sivertsent figyelte, aki nyakát nyújtogatva folyamatosan az ablak felé hunyorgott. Konyhaasztalon fekvő ráncos, inas keze olyan volt, mint valami tájkép a magasból. A ráncok voltak a völgyek, a kékesfekete erek a folyók, a csontok pedig a hegyvonulatok, melyekre szürkésfehér sátorlap módjára feszült rá a bőr. A lány a saját kezére pillantott. Azon tűnődött, hogy mennyi mindent véghez tud vinni egy kéz egy élet során. És hogy mennyi mindent nem tesz meg. Vagy nem képes megtenni.
21.56-kor hallotta, hogy nyílik a kapu, majd léptek csikordulnak a kavicson.
Beate felemelkedett az asztal mellől. A szíve olyan sebesen és könnyedén lüktetett, mint egy Geiger-számláló.
– Ő az – mondta Olaug.
– Biztos benne?
Olaug szomorúan elmosolyodott.
– Kisfiú kora óta figyelem a lépteit odakinn a kavicson. Amikor nagyobb lett, és már eljárt itthonról, akkor is mindig hallottam, mikor hazaér. Már a második lépésére felébredtem. Tizenkét lépés az ajtóig. Számold csak meg nyugodtan.
Waaler hirtelen megjelent a konyhaajtóban.
– Jön valaki – mondta. – Azt akarom, hogy maradjatok idebenn!
Bármi történjék is. Oké?
– Ő az – mondta Beate, és Olaug felé intett.
Waaler biccentett, aztán már el is tűnt.
Beate kezét az idős asszonyéra fektette.
– Minden rendben lesz – mondta neki.
– Majd meglátják, hogy tévedtek – mondta Olaug a lány pillantását kerülve.
Tizenegy, tizenkettő. Beate hallotta, ahogy kinyílik a bejárati ajtó. Majd Waaler kiáltását.
– Rendőrség! Az igazolványom ott fekszik maga előtt a padlón. Dobja el a pisztolyt, különben kénytelen leszek lőni!
Miért ordít ennyire hangosan? Legfeljebb öt-hat méterre állnak egymástól.
– Utoljára figyelmeztetem! – kiáltotta Waaler.
Beate felállt, és előhúzta revolverét az övére erősített tokból.
– Beate... – Olaug hangja remegett.
Beate pillantása találkozott az idős asszony könyörgő tekintetével.
– Dobja el a fegyvert! Egy rendőrtisztre céloz!
Beate négy lépéssel az ajtónál termett, feltépte és a fegyvert maga elé emelve kilépett a folyosóra. Tom Waaler hátát két méterrel látta maga előtt. Az ajtóban egy szürke öltönyös férfi állt. Az egyik kezében bőröndöt tartott. Beate fejében volt egy kép arról, ami idekinn fogadja majd, ennek engedelmeskedve hozta meg a döntését is, mielőtt kilépett a folyosóra. És pont ezért jött zavarba az elé táruló látványtól.
– Lövök! – ordította Waaler.
Beate látta a bejárati ajtóban álló, rémülettől kővé dermedt férfi nyitott száját, és hogy Waaler már előre is tolta a vállát, hogy a fegyver visszalökését kivédje, amikor meghúzza a ravaszt.
– Tom...
Beate hangja halk volt, Tom Waaler háta mégis megmerevedett, mintha legalábbis hátba lőtte volna.
– Nincs nála semmiféle pisztoly, Tom.
Beatének az az érzése támadt, mintha egy filmet nézne, és valaki hirtelen megnyomta volna a pause gombot. Az abszurd jelenet megfagyott, és most remegve, rángatózva próbálja továbbvonszolni magát az időben. Várta a pisztoly dörrenését, de nem történt semmi. Persze, hogy nem történt semmi, hiszen Tom Waaler nem volt őrült. Legalábbis orvosi értelemben nem. Az ő esetében egyáltalán nem hiányzott az önkontroll. Valószínűleg ez volt az, ami annak idején a leginkább megrémisztette a lányt. Az a jeges önuralma, amikor bántotta őt.
– Ha már úgyis itt vagy... – szólalt meg végül Waaler. Hangja némileg zavartan csengett – ...akkor esetleg meg is bilincselhetnéd a gyanúsítottat.

Harmincegyedik fejezet
Szombat. „Hát, nem csodálatos, ha van valaki, akit gyűlölhetünk?”
 
Már majdnem éjfélre járt, amikor Bjarne Møller másodjára találkozott a sajtó képviselőivel a rendőrkapitányság bejárata előtt. Csak a legerősebben ragyogó csillagok tudták áttörni az Oslo fölött terpeszkedő fülledt párát, kezével mégis be kellett árnyékolnia a szemét, hogy a vakuk és a kamerák fénye ne vakítsa el teljesen. Folyamatosan záporoztak felé a kérdések.
– Egyszerre csak egy kérdést – mondta Møller, és a felnyújtott kezek egyikére mutatott. – És, kérem, mutatkozzanak be.
– Roger Gjendem, Aftenposten. Sven Siversten bevallotta a gyilkosságokat?
– A gyanúsított éppen a kihallgatószobában ül Tom Waaler főtiszt társaságában, aki letartóztatta. Amíg nem végeztek, addig erre a kérdésre nem tudok válaszolni.
– Valóban fegyvert és gyémántokat találtak a bőröndjében? És igaz, hogy a gyémántok ugyanolyanok, mint amilyeneket az áldozatoknál találtak?
– Ezt megerősíthetem. Ott hátul, legyen szíves!
Fiatal női hang: – Ahogy ma este már említette, Sven Sivertsen Prágában él. Sikerült kiderítenem a hivatalos címét, ami egy panziószerűség. Ott azonban azt mondták, hogy több mint egy évvel ezelőtt elköltözött tőlük, és úgy tűnik, senki nem tudja, hová. Maguk tudják esetleg?
A többi újságíró nagy lendülettel jegyzetelni kezdett, még mielőtt Møller válaszolt volna:
– Egyelőre nem.
– Egyéb tekintetben azonban egész bőséges felvilágosítást kaptam a panziósoktól – folytatta a női hang leplezetlen büszkeséggel. – Sven Sivertsennek feltehetőleg van egy nála jóval fiatalabb szeretője Prágában. Azt nem tudták, hogy mi a hölgy neve, de egyikük megosztotta velem azt a gyanúját, hogy egy prostituáltról van szó. Erről tudott a rendőrség?
– Eddig nem – felelte Møller. – Mindenesetre köszönjük a segítséget.
– És mi is! – rikkantotta valaki a tömegből, általános hiénakacajtól kísérve. A nő zavartan mosolygott.
Østfoldi dialektus: – Dagbladet. Hogy fogadta az anyja a letartóztatást?
Møller az újságíró szemébe nézett, és az alsó ajkába harapott, nehogy elárulja dühét.
– Erről nem tudok nyilatkozni. A következő kérdést, legyen szíves!
– A Dagavisen azt szeretné megtudni, hogy fordulhatott elő, hogy Marius Veland holtteste egy kollégium padlásán lapult négy héten keresztül az évszázad legmelegebb nyarán, anélkül, hogy felfedezték volna?
– A gyilkosság időpontját egyelőre vizsgálják, mindenesetre a dolog úgy fest, hogy a tettes egy ruhák tárolására alkalmas nejlonzsákot használt, amit gumival forrasztott le légmentesen, mielőtt... – Møller a megfelelő szó után keresgélt – ...beakasztotta az áldozatot a padláson található szekrénybe.
Halk mormolás futott végig a társaságon. Møller azon tűnődött, hogy nem ment-e esetleg túl messzire a részletek ecsetelésében.
Újra Roger Gjendem jelentkezett.
Møller nézte, ahogy a férfi szája mozog, de közben a fejében keringő dallamra figyelt. I just called to say I love you.{2} Olyan szépen énekelte az a nő a Beat for Beatben. A nővér, aki most a főszerepet fogja játszani abban a musicalben. Hogy is hívják?
– Bocsánat – mondta. – Meg tudná ismételni a kérdést?
 
Harry és Beate a sajtófalkától kissé távolabb egy kőkerítésen üldögélve figyelte az eseményeket, és közben cigarettáztak. Beate arra hivatkozva, hogy ünnepélyes alkalmakkor ellenállhatatlan vágyat érez arra, hogy rágyújtson, lejmolt egy szálat Harry frissen vásárolt csomagjából.
Harry a maga részéről nem érezte úgy, hogy ünnepelni szeretne. Sokkal inkább vágyott arra, hogy végre alhasson.
Nézték, ahogy Tom Waaler kivonul a főbejáraton, és mosolyogva megáll a vakuk kereszttüzében. Az árnyak győzelmi táncot lejtettek a kapitányság épületének falán.
– Most aztán híresség lesz belőle – szólalt meg Beate. – A férfi, aki a nyomozást vezette, és saját kezűleg tartóztatta le a sorozatgyilkost.
– Két pisztollyal, meg ami belefér? – mosolygott Harry.
– Igen, pont, mint a vadnyugaton. De most komolyan, meg tudja nekem magyarázni, hogy miért szólít fel valaki egy másik embert arra, hogy dobja el a fegyverét, mikor annál nincs is semmi?
– Waaler biztosan azt gondolta, hogy Sivertsennél ott van a pisztolya. Én is ugyanezt tettem volna.
– Jó, persze. De tudja, hol találtuk meg végül a fegyvert? A bőröndben.
– Az is lehet, hogy Waaler megneszelte, hogy a vadnyugat leggyorsabb bőröndlövészével van dolga.
Beate elnevette magát.
– Ugye maga is eljön velünk egy sörre utána?
Harry a lányra nézett, akinek hirtelen az arcára fagyott mosoly, és nyakig elvörösödött.
– Nem akartam...
– Semmi baj. Ünnepeljen majd helyettem is! Én a részemről már megtettem.
– De azért még eljön velünk, ugye?
– Nem hiszem. Ez volt az utolsó ügyem.
Harry elpöckölte a csikket, ami szentjánosbogárként szelte át a sötétséget.
– A jövő héttől kezdve már nem leszek rendőr. Talán ez ok lehetne az ünneplésre, de egyelőre valahogy nem így érzem.
– Mit fog csinálni?
– Valami mást – állt fel Harry. – Valami egészen mást.
 
Waaler a parkolóban érte utol Harryt.
– Ilyen gyorsan lelépsz, Harry?
– Fáradt vagyok. Hogy ízlik a hírnév?
Waaler fogai hófehéren világítottak a sötétben.
– Csak néhány kép az újságoknak. Te is voltál már ilyen helyzetben, úgyhogy tudod, hogy megy ez.
– Amennyiben a sydneyi esetre gondolsz, ott engem cowboynak állítottak be, mivel lelőttem az emberemet. Neked viszont sikerült élve elfognod a fickót. Vagyis te vagy az a hős rendőr, akinél a szociáldemokrácia nem is kívánhatna jobbat magának.
– Jól érzékelem az enyhe szarkazmust a hangodban?
– Egyáltalán nem.
– Oké. Mert nekem aztán teljesen mindegy, hogy kiből akarnak hőst faragni. Ha ez emeli a testület tekintélyét, akkor egészségükre, csináljanak sztárt belőlem. Ettől függetlenül a házban mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy ki volt az eset valódi hőse.
Harry előhalászta kocsikulcsát, és megállt fehér Ford Escortja mellett.
– Ezt el akartam mondani neked, Harry. Az összes résztvevő nevében. Ezt az ügyet te oldottad meg, és nem más.
– Csak a munkámat végeztem.
– A munkádat, igen. Ez a másik dolog, amiről beszélni akarok veled. Beülhetünk egy pillanatra?
A kocsi édeskés benzinszagtól bűzlött. Biztosan átlyukadt a rozsdától valahol, gondolta Harry. Waaler visszautasította a felé nyújtott cigarettásdobozt.
– Megvan az első feladatod – mondta Waaler. – Nem könnyű és nem is veszélytelen. De ha megcsinálod, teljes jogú üzlettárs lehetsz.
– És mi lenne az? – kérdezte Harry, és a visszapillantó tükörre fújta a füstöt.
Waaler ujja hegyével végigsimította az egyik vezetéket, ami az autórádió egykori helyén tátongó lyukból lógott ki.
– Hogy nézett ki Marius Veland? – kérdezte.
– Négy hetet töltött egy nejlonzsákban. Szerinted mégis hogy nézhetett ki?
– Csak huszonnégy éves volt. Huszonnégy. Emlékszel még rá, hogy milyen terveid voltak huszonnégy évesen? Hogy mit vártál az élettől?
Harry emlékezett.
Waaler elmosolyodott:
– Azon a nyáron, amikor betöltöttem a huszonkettőt, utazgattunk egy kicsit Geirrel és Solóval. Nemzetközi vonatjeggyel. Az olasz riviérán kötöttünk ki, de a szállodák annyira drágák voltak, hogy nem engedhettük meg őket magunknak. Annak ellenére sem, hogy Solo magával hozta a boltjuk teljes aznapi bevételét, amikor útnak indultunk. Ezért aztán éjszaka sátrat vertünk a parton, napközben pedig csak mászkáltunk mindenfelé, és a csajokat, a kocsikat meg a hajókat bámultuk. És az volt a legkülönösebb az egészben, hogy közben kőgazdagnak éreztük magunkat. Mert huszonkét évesek voltunk. Azt gondoltuk, hogy az egész világ a miénk, hogy ott vár bennünket egy csomagban a karácsonyfa alatt. Camilla Loen, Barbara Svendson, Lisbeth Barli, mind fiatalok voltak. Lehet, hogy el sem jutottak odáig, hogy csalódjanak, Harry. Talán még mindig a karácsonyestére vártak.
Waaler végigsimította a műszerfalat.
– Az előbb fejeztem be Sven Sivertsen kihallgatását. Később elolvashatod majd a vallomását, de már most meg tudom neked mondani, hogy mi fog történni. Ez a pasas egy jéghideg, intelligens rohadék. El fogja játszani az őrültet, átveri az esküdtszéket és kétségek közé taszítja a pszichológusokat, akik végül nem merik majd börtönbe küldeni. Vagyis egy pszichiátriai intézetben fog kikötni, ahol olyan figyelemre méltó előrehaladást tanúsít majd, hogy néhány év múlva kiengedik. Ez már csak így megy, Harry. Ezt csináljuk a bennünket körülvevő emberi hulladékkal. Nem takarítjuk el őket, nem vetjük ki magunk közül, hanem ide-oda tologatjuk, mint egy szemétkupacot. És nem fogjuk fel, hogy amikor a ház egy rohadó, bűzlő patkánylyukká változik, már késő lesz. Csak gondolj azokra az országokra, ahol a bűnözés már megvetette a lábát. Jelenleg, sajnos, egy olyannyira gazdag országban élünk, hogy a politikusok azon versengenek, melyikük az adakozóbb. Annyira kedvesek és lágyszívűek lettünk, hogy már senki nem meri vállalni a népszerűtlen vagy kellemetlen feladatokkal járó felelősséget. Érted?
– Nagyjából.
– És ekkor jövünk mi a képbe, Harry. Mi elvállaljuk a kellemetlen feladatokat. Tekints úgy a dologra, mint valami helyreállítási munkára, amit a társadalom nem mer felvállalni.
Harry olyan erőset szippantott cigarettájából, hogy a papír recsegni kezdett.
– Mire gondolsz pontosan? – kérdezte bent tartva a füstöt.
– Sven Sivertsen – válaszolta Waaler, és kikémlelt az ablakon. – Egy valódi emberi hulladék. El kell takarítanod!
Harry összegörnyedt a sofőrülésben, és vadul köhögni kezdett.
– Szóval ezzel foglalkoztok? És mi van a többivel? A csempészéssel?
– A többi csak arra kell, hogy ezt finanszírozzuk belőle.
– A katedrálisodat?
Waaler lassan bólintott. Azután közelebb hajolt, és Harry érezte, hogy valamit a zakója zsebébe dug.
– Egy kapszula – mondta Waaler. – Joseph’s Blessingnek nevezik. A KGB fejlesztette ki az afganisztáni háború idején merényletekre. De talán a fogságba esett csecsen katonák öngyilkossági módszereként még ismertebb. Megbénítja a légzőizmokat, de a ciánsavval ellentétben íztelen és szagtalan. A kapszulát nagyszerűen el lehet rejteni a nyelv alatt vagy pedig a végbélben. Ha a tartalmát egy pohár vízben feloldva megissza, másodpercek alatt meghal. Megértetted a feladatot?
Harry kiegyenesedett. Már nem köhögött, de az iménti megerőltetéstől még könnyes volt a szeme.
– Vagyis öngyilkosságnak kell tűnnie?
– A tanúk a vizsgálati fogdából meg fogják erősíteni, hogy a bekerülésekor sajnos nem végeztek rajta rektális vizsgálatot. Ezzel ne foglalkozz, már elintéztük!
Harry mélyet lélegzett. Émelyegni kezdett a benzingőztől. A távolból szirénaszó hallatszott.
– Le akartad lőni, ugye?
Waaler nem válaszolt. Harry nézte, ahogy egy rendőrautó a fogda bejárata elé gördül.
– Eszed ágában sem volt letartóztatni. Két pisztoly volt nálad, mert úgy tervezted, hogy az egyiket a kezébe adod miután lelőtted, hogy úgy tűnjön, azzal fenyegetett téged. Az anyját és Beatét a konyhába parancsoltad, aztán hangosan ordítottál, hogy később tanúsítani tudják majd, hogy önvédelemről volt szó. Azonban Beate túl korán lépett ki a folyosóra, úgyhogy a terved dugába dőlt.
Waaler mélyet sóhajtott.
– Takarítunk, Harry. Ahogy te is eltakarítottad azt a gyilkost Sydneyben. A törvények ma már nem működnek, azokat még egy másik, egy sokkal ártatlanabb világban alkották. És nem engedhetjük, hogy amíg ezen nem változtatnak, a bűnözők átvegyék a hatalmat a város fölött. De ezt te is nagyon jól tudod, hiszen nap mint nap közvetlen közelről látod.
Harry a cigaretta parazsát tanulmányozta. Majd bólintott.
– De teljes képet akarok kapni – mondta.
– Oké, Harry. Figyelj! Sven Sivertsen a fogda kilences számú zárkájába fog kerülni, és még a holnap estét is ott tölti. Vagyis hétfő reggelig marad. Akkor átszállítják majd az Ullersmo megerősített cellájába, ahol már nem férünk hozzá. A kilences zárka kulcsa a bal oldali recepciós pult mögött van. Holnap éjfélig van időd, Harry. Akkor felhívom majd a vizsgálati fogdát, ahol megerősítik, hogy a hírhedt sorozatgyilkos megkapta jól megérdemelt büntetését. Értetted a feladatot?
Harry ismét bólintott.
Waaler elmosolyodott.
– Tudod, mi a helyzet, Harry? Bár nagyon örülök, hogy végre egy csapatban vagyunk, mégis van egy részem, ami kicsit szomorú. Tudod, miért?
Harry megvonta a vállát.
– Mert azt hitted, hogy vannak dolgok, amiket nem lehet megvásárolni?
Waaler felnevetett.
– Ez jó, Harry, ez jó! Nem, igazából azért, mert az az érzésem, hogy elvesztettem egy nagyon jó ellenséget. Mi egyformák vagyunk, Harry. Tudod, miről beszélek, ugye?
– „Hát, nem csodálatos, ha van valaki, akit gyűlölhetünk?”
– Mi?
– Michael Krohn. Raga Rockers.
– Huszonnégy óra, Harry. Sok szerencsét!

ÖTÖDIK RÉSZ
Harminckettedik fejezet
Vasárnap. Fecskék
 
Rakel hálószobája tükrében nézegette magát. Az ablak nyitva állt, hogy meghallja a kocsit vagy a férfi lépéseit a házhoz vezető kavicsos úton. Pillantása apja fotójára esett, amely a tükör előtt állt a toalettasztalon. Mindig szíven ütötte, hogy mennyire fiatalnak és ártatlannak tűnik a képen.
Haját, mint mindig, egy egyszerű csattal tűzte fel. Lehet, hogy ezúttal máshogy kellene fésülnie? A vörös muszlinruha még az anyjáé volt, ő alakította át saját magára. Bízott benne, hogy nem öltözött ki túlságosan. Kislány korában apja gyakran elmesélte neki, milyen volt, amikor először pillantotta meg Rakel édesanyját ugyanebben a ruhában. Ő pedig sosem unta el a mesébe illő történetet.
Rakel kihúzta a hajából a csatot, megrázta a fejét, és hagyta, hogy sötét fürtjei az arcába hulljanak. Megszólalt a csengő, hallotta, ahogy Oleg lefelé szökdécsel a haliba, majd izgatott hangját és Harry halk nevetését. Vetett még egy utolsó pillantást a tükörbe. Érezte, hogy a szíve egy kissé hevesebben ver. Kilépett az ajtón.
– Mama, megjött Har...
Oleg kiáltása félbeszakadt, amikor Rakel megjelent a lépcső tetején. Óvatosan az első lépcsőfokra helyezte a lábát, cipője magas sarkát hirtelen egy kicsit bizonytalannak érezte. Felpillantott. Oleg tátott szájjal bámult rá a lépcső aljából. Harry ott állt mellette. A kezében egy csokor rózsát tartott. Szeme úgy perzselt, hogy Rakel szinte érezte a lángokat a bőrén.
– Gyönyörű vagy, mama – lehelte Oleg.
 
Rakel behunyta a szemét. Mindkét ablakot letekerték, a szél simogatta haját és bőrét, miközben Harry óvatosan lenavigált az Escorttal a Holmenkollåsen kanyarulatain. A kocsit enyhe tisztítószerszag lengte be. Rakel lehajtotta a napellenzőt, hogy ellenőrizze a rúzsát. Még a belső oldalon lévő kis tükör is ki volt pucolva.
Nem tudta elnyomni a mosolyát, amikor eszébe jutott megismerkedésük estéje. Harry felajánlotta neki, hogy hazaviszi a céges buliból, ehhez azonban előbb segítenie kellett megtolni a kocsit.
Tulajdonképpen hihetetlen, hogy még mindig ugyanazzal a tragaccsal közlekedik.
A szeme sarkából Harryra pillantott.
Ugyanaz a határozott orrnyereg. Ugyanazok a lágyan formált, szinte nőies ajkak, amelyek annyira ellentétben állnak kemény, erősen férfias vonásaival. És a szeme. Nem igazán lehetett szép férfinak titulálni, legalábbis klasszikus értelemben semmiképpen nem. Olyan – hogy is szokták mondani? – karakteres volt. Karakteres. És ott volt még, ugye, a szeme. Nem, nem is a szeme. A tekintete.
A férfi felé fordult, mintha hallotta volna a gondolatait.
Mosolygott. Igen, ez az. Az a gyermeki lágyság a pillantásában, mintha egy kisfiú veszett volna el benne, ahogy most ránevet. Volt benne valami nyíltság és póznélküliség. Ártatlan őszinteség. Becsület. És tisztesség. Olyasvalaki tekintete volt ez, akiben megbízhatsz. Vagy meg akarsz bízni.
Rakel visszamosolygott rá.
– Mire gondolsz? – kérdezte Harry, de közben vissza kellett fordulnia, hogy az utat figyelje.
– Erre-arra.
Az elmúlt hetekben volt elég ideje gondolkodni. Volt elég ideje rá, hogy belássa, Harry soha nem ígért neki olyasmit, amit ne tartott volna be. Soha nem ígérte neki, hogy nem fog újra inni. Soha nem ígérte azt sem, hogy a jövőben már nem a munkája lesz a legfontosabb az életében. Mint ahogy azt sem, hogy ez az egész egyszerű lesz. Ezek az ígéretek csupán Rakel agyában születtek meg, és ezt most már ő is tudja.
Olav Hole és Søs az oppsali ház ajtajában várták őket. Harry olyan sokat mesél már neki róla, hogy Rakel néha úgy érezte, ő maga is ebben a kicsi házban nőtt fel.
– Szia, Oleg – köszönt Søs, aki egészen felnőttesnek és nővérszerűnek tűnt. – Sütöttünk muffint.
– Tényleg? – lökdöste Oleg türelmetlenül Rakel ülésének háttámláját, hogy kiszállhasson végre a kocsiból.
A városba visszavezető úton Rakel az ülésnek döntötte a fejét és kijelentette, hogy úgy véli, Harry jól néz ki, de azért csak ne bízza el magát. Azt a választ kapta, hogy ő meg egyenesen gyönyörű, és hogy egészen nyugodtan el is bízhatja magát. Amikor megérkeztek az Ekeberg tetejére, és az egész város a lábuk alatt hevert, Rakel észrevette, hogy fekete v formájú madarak szelik át alattuk a levegőt.
– Fecskék – intett feléjük Harry.
– Nagyon alacsonyan repülnek – mondta Rakel. – Ez nem azt jelenti, hogy esni fog?
– De igen. Esőt mondtak.
– Az nagyon jó lesz már. Milyen érdekes, hogy a fecskék is jelzik. Rendes tőlük.
– Most éppen sokkal hasznosabb munkát végeznek annál – válaszolta Harry. Megtisztítják a levegőt a rovaroktól. Irtják a kártevőket.
– De vajon miért sietnek ennyire? Kicsit hisztérikusnak tűnnek.
– Mert kevés idejük van. A rovarok ilyenkor bújnak elő, ha lemegy a nap, fel kell adniuk a harcot.
– Vagyis véget ér a hajsza.
Rakel a férfi felé fordult, aki mereven maga elé bámult.
– Harry?
– Igazad van – mondta a férfi. – Véget ér a hajsza. Kicsit elkalandoztam.
 
A bemutató közönsége a Nemzeti Színház előtti árnyékos téren gyülekezett. Hírességek társalogtak más hírességekkel, sajtósok rajzottak és kamerák zümmögtek mindenfelé. Egy-egy nyári románc kivételével a társalgás zömében egyetlen téma, a biciklis futár előző napi letartóztatása körül forgott.
Miközben a bejárat felé tartottak, Harry finoman Rakel derekára tette a kezét. A nő érezte ujjai melegét a vékony anyagon át. Váratlanul egy arc bukkant fel előttük.
– Roger Gjendem vagyok az Aftenpostentől. Bocsássanak meg a zavarásért, de egy körkérdéshez keresünk válaszadókat. Azt szeretnénk tudni, hogy mit gondolnak az emberek arról, hogy végre elfogták a férfit, aki elrabolta azt a nőt, akinek ma este a főszerepet kellett volna játszania.
Megtorpantak. Rakel érezte, hogy a kéz hirtelen eltűnik a derekáról.
Az újságíró kitartóan mosolygott, pillantása azonban ide-oda cikázott kettőjük között:
– Már találkoztunk, Hole. Bűnügyi újságíró vagyok, beszéltünk néhányszor telefonon, amikor a sydneyi ügy után hazatért. Egyszer azt mondta nekem, hogy én vagyok az egyetlen újságíró, aki pontosan idézte magát. Így már emlékszik rám?
Harry elgondolkodva nézett Roger Gjendemre, majd bólintott.
– Hm. Felhagyott a bűnügyi újságírással?
– Nem, dehogy – rázta meg vadul a fejét a férfi. – Csak beugrottam egy szabadságon lévő kolléga helyett. Kaphatnék egy kommentárt Harry Hole nyomozótól?
– Nem.
– Nem? Néhány szót sem?
– Úgy értem, hogy már nem vagyok rendőr – mondta Harry.
Az újságíró meglepetten bámult rá.
– De hát láttam magát a...
Harry gyorsan körbepillantott, mielőtt előrehajolt Gjendemhez.
– Tud adni egy névjegyet?
– Persze...
A fehér kártyát, rajta az Aftenposten kék, gótikus betűivel, Harry a nadrágja hátsó zsebébe dugta.
– Tizenegyig kell leadnom az anyagot.
– Meglátjuk – mondta Harry.
Roger Gjendem tanácstalanul ácsorgott tovább, miközben Rakel elindult felfelé a lépcsőn, immáron újra Harry kezével a derekán.
A bejáratnál egy nagy szakállú férfi mosolygott rájuk könnyes szemekkel. Rakel felismerte az újságokban látott arcot. Willy Barli volt az.
– Annyira örülök, hogy eljöttek – brummogta, és ölelésre tárta karját. Harry habozott, Barli azonban magához rántotta.
– Maga pedig biztosan Rakel – hunyorgott a nőre Harry válla fölött, s közben úgy kapaszkodott a hatalmas férfiba, mint egy hazatalált játékmackó.
– Ez meg mi volt? – érdeklődött Rakel, amikor végre megtalálták székeiket a negyedik sor közepén.
– Némi férfias szenvelgés – vont vállat Harry. – Művész.
– Nem arról beszélek. Hanem, hogy nem vagy rendőr.
– A tegnapi volt az utolsó napom a kapitányságon.
Rakel rámeredt.
– És erről miért nem szóltál egy szót sem?
– Mondtam neked. Akkor, ott a kertben.
– És most mit fogsz csinálni?
– Valami mást.
– Mégis mit?
– Valami egészen mást. Egy barátom révén kaptam egy ajánlatot, amit elfogadtam. Remélhetőleg így sokkal több szabadidőm marad. Később elmesélem.
A függöny felgördült.
 
Az előadás végén feldübörgő vastaps közel tíz percen keresztül mit sem mérséklődött.
A színészek újabb és újabb alakzatokban futottak ki a színpadra, míg végül kifogytak a begyakorolt meghajlásokból, és egyszerűen a színpadon állva fogadták a nézők elismerését. Amikor Toya Harang lépett előre a meghajláshoz, a termen minden alkalommal ováció söpört végig. Zárásként mindenkit a színpadra szólítottak, akinek köze volt az előadáshoz. Amikor Willy Barli magához szorította Toyát, mind a színpad, mind a nézőtér könnyekben úszott.
Még Rakel is előrángatta zsebkendőjét, és közben Harry kezébe kapaszkodott.
 
– Olyan furcsák vagytok – szólalt meg Oleg a hátsó ülésen. – Valami baj van?
Rakel és Harry szinkronban rázták a fejüket.
– Most újra barátok vagytok? Ezért vagytok ilyenek?
Rakel elmosolyodott.
– Mindig is barátok voltunk, Oleg.
– Harry?
– Igen, főnök? – pillantott Harry a visszapillantó tükörbe.
– Akkor ez azt jelenti, hogy hamarosan újra megyünk majd moziba? Igazi fiús filmre?
– Meglehet. De csak ha tényleg igazi fiús.
– Igen? – szólt közbe Rakel. – És én addig mit csinálok?
– Majd játszol Olavval és Søssel – lelkesedett Oleg. – Az is nagyon szuper, mama. Olav megtanított sakkozni.
Harry bekanyarodott a ház elé és megállt, de a motort nem állította le. Rakel Oleg kezébe nyomta a kulcsot, és hagyta, hadd szaladjon fel a házba. Nézték, ahogy felfelé rohan a csikorgó kavicsokon.
– Úristen, de megnőtt – mondta Harry.
Rakel Harry vállához támasztotta a fejét.
– Bejössz velem?
– Most nem. Van még egy utolsó dolog, amit el kell intéznem munkaügyben.
Rakel végigsimított a férfi arcán.
– Később is jöhetsz. Ha akarsz.
– Hm. Jól meggondoltad, Rakel?
A nő felsóhajtott, behunyta a szemét, és Harry nyakához simította homlokát.
– Nem. És igen. Kicsit olyan, mintha egy égő házból ugranék ki. Mindenesetre sokkal jobb zuhanni, mint bennégni.
– Mindenféleképpen. Legalábbis addig, amíg földet nem érsz.
– Arra jutottam, hogy a zuhanás és az élet között vannak bizonyos hasonlóságok. Többek között az, hogy mindkettő leginkább átmeneti állapot.
Csendben nézték egymást, miközben a motor egyenetlen zúgását hallgatták. Aztán Harry ujjával finoman megemelte Rakel állát, és szájon csókolta. Rakel érezte, ahogy kicsusszan kezéből a kapaszkodó, elveszíti az egyensúlyát és elveszíti a fejét is, és már csak egyvalami marad, amiben megkapaszkodhat, az pedig egyszerre égeti el és rántja a mélybe.
Fogalma sem volt róla, hogy mennyi ideje csókolóztak, amikor Harry óvatosan kibontakozott az öleléséből.
– Nyitva hagyom az ajtót – suttogta a férfinak.
Tudhatta volna, hogy ez ostobaság.
Tudhatta volna, hogy veszélyes.
De heteken keresztül mást sem csinált, csak gondolkodott. Már elege volt belőle.

Harmincharmadik fejezet
Hétfőre virradó éjszaka. József áldása
 
A fogda előtti parkolóban egy lélek sem járt, és csupán néhány kocsi árválkodott.
Harry lekapcsolta a gyújtást, mire a motor halálhörgést hallatva leállt.
Az órájára pillantott. 23.10. Ötven perce van még. A Telje-Torp-Aasen épület falai visszaverték léptei zaját.
Harry vett pár mély levegőt, mielőtt belépett.
A fogadótérben nem látott senkit, teljes volt a csend. Jobb kéz felől valami mozgást érzékelt. Az ügyeletesi szobában lassan elfordult egy irodai szék háta. Harry egy fél arcot pillantott meg, májszínű forradás éktelenkedett rajta. Olyan alakja volt, mintha egy könnycsepp gördült volna ki a kifejezéstelenül bámuló szemből. Aztán a szék visszafordult, és újra csak a támláját mutatta.
Groth. Egyedül van. Furcsa. Vagy annyira talán mégsem.
Harry a bal oldali recepciós pult mögött megkereste a kilences kulcsát, majd elindult a zárkák irányába. Az őrök szobájából hangok szűrődtek ki, de a cella úgy helyezkedett el, hogy nem kellett elmennie mellette.
A zárba dugta a kulcsot és elfordította. Várt egy pillanatot. Odabentről mozgás hallatszott. Kitárta az ajtót.
A priccsről rábámuló férfi egyáltalán nem tűnt gyilkosnak. Persze, Harry tisztában volt vele, hogy ez nem jelent semmit. Néha úgy néznek ki, néha pedig nem.
Ez a férfi például kifejezetten jóvágású volt. Tiszta vonásai, sűrű, rövidre nyírt haja és kék szeme volt, ami egykor talán az anyjáéra hasonlított, az évek során azonban a sajátjává vált. Harry a negyvenhez közeledett, Sven Sivertsen ötven felett járt. Harryban felötlött a gondolat, hogy a legtöbb ember valószínűleg pont fordítva tippelné.
Sivertsen valamilyen okból a fogvatartottak piros munkaruháját viselte.
– Jó estét, Sivertsen. Hole főtiszt vagyok. Megtenné, hogy feláll és megfordul?
Sivertsen egyik szemöldöke a magasba szaladt. Harry meglóbálta a bilincset.
– Ez a szabály.
Sivertsen egy szó nélkül felemelkedett. Harry rákattintotta a bilincset a csuklójára, majd visszalökte a priccsre.
A cellában nem volt sem szék, sem egyéb mozdítható tárgy, amivel a fogvatartott kárt tehetett volna magában vagy valaki másban – idebenn a büntetés kiszabása a jogállam monopóliuma volt. Harry a falnak dőlt, és előhalászta a cigarettáját.
– Be fogja indítani a tűzjelzőt – figyelmeztette Sivertsen. – Nagyon érzékeny.
Meglepően magas hangja volt.
Harry meggyújtotta a cigarettát, lábujjhegyre állt, kipattintotta a tűzjelző dobozát, és kivette belőle az elemet.
– És erre mit mondanak a szabályok? – kérdezte savanyúan Sivertsen.
– Nem emlékszem. Dohányzik?
– Mi ez? Valami „jó zsaru”-trükk?
– Nem – mosolyodott el Harry. – Annyi minden van a kezünkben maga ellen, Sivertsen, hogy semmilyen színjátékra nincs szükségünk. Mint ahogy nincs szükségünk sem a részletek alaposabb átrágására, sem Lisbeth Barli holttestére, sem a vallomására. Egyszerűen nincs szükségünk a segítségére, Sivertsen.
– Akkor meg miért van itt?
– Kíváncsiságból. Tudja, mi mélytengeri halászattal foglalatoskodunk, én pedig látni akartam, hogy ezúttal miféle élőlény akadt a horgomra.
Sivertsen rövid kacagást hallatott.
– Igazán fantáziadús képpel élt, de csalódást kell okoznom, Hole főtiszt. Talán úgy tűnik, hogy valami nagy fogásra akadtak, de tartok tőle, hogy csak egy lyukas bakanccsal gazdagodtak.
– Beszéljen egy kicsit halkabban, ha megkérhetem.
– Fél, hogy meghall bennünket valaki?
– Csak tegye, amit mondtam. Egészen nyugodtnak tűnik ahhoz képest, hogy épp most kapták el négy ember meggyilkolásáért.
– Ártatlan vagyok.
– Hm. Hadd foglaljam össze röviden a tényállást, Sivertsen. A bőröndjében egy vörös gyémántot találtunk, ami nem nevezhető éppen tucatárunak, mégis pontosan ugyanilyenre bukkantunk az összes áldozaton. Továbbá egy Česká Zbrojovkát, ami viszonylag ritka fegyver Norvégiában, azonban pontosan ugyanaz a márka, mint amivel Barbara Svendsent meggyilkolták. A vallomásában azt hangoztatta, hogy a gyilkosságok időpontjában Prágában tartózkodott, a légitársaságok adatai szerint azonban a tegnapi napot is beleértve mind az öt aktuális időpontban rövid kiruccanást tett Oslóba. Hogy áll az öt óra környéki alibikkel ezeket a napokat illetően, Sivertsen?
Nem kapott választ.
– Gondoltam. Nekem nem tűnik annyira ártatlannak, Sivertsen.
– Nekem meg aztán édesmindegy, hogy maga mit gondol, Hole. Van még valami?
Harry hátát továbbra is a falnak vetve leguggolt.
– Igen. Ismeri Tom Waalert?
– Kit?
Sivertsen válasza gyors volt. Túlságosan is gyors. Harry várt egy kicsit, és a plafon felé fújta a füstöt. Sven Sivertsen arckifejezése halálos unalomról árulkodott. Harrynak sok gyilkossal volt már dolga, akiknek kemény külseje kocsonyaként reszkető pszichét takart. Meg azzal a hidegvérű fajtával is, akinél más sem volt, csak a héj. Azon morfondírozott, hogy ez a pasas mennyire lehet agyafúrt.
– Nem kell úgy tennie, mintha nem tudná annak a fickónak a nevét, aki letartóztatta és kihallgatta, Sivertsen. Arra vagyok kíváncsi, hogy ismerte-e már korábbról?
Harry látta, hogy a férfi szeme egy csöppnyit megrebben.
– Maga korábban csempészet miatt volt elítélve. Mind a bőröndjében talált fegyverről, mind a többi pisztolyról ugyanazzal a reszelővel tüntették el a sorozatszámot. És pontosan ugyanezeket a nyomokat találtuk meg az utóbbi években a városban egyre nagyobb számban felbukkanó regisztrálatlan lőfegyvereken is. Úgy véljük, hogy egy csempészbanda áll a dolog mögött.
– Érdekes.
– Csempészett fegyvereket Waaler számára, Sivertsen?
– Jézusom, maguk ilyesmivel is foglalkoznak?
Sven Sivertsen még csak nem is pislogott. Csak egy pici izzadságcsepp indult el lassan a haja tövétől.
– Melege van, Sivertsen?
– Nem, pont kellemes a hőmérséklet.
– Hm.
Harry felállt, odament a mosdóhoz, és Sivertsennek hátat fordítva kivett egy fehér papírpoharat a tartóból, majd megnyitotta a csapot. A víz zubogott.
– Tudja, Sivertsen, a gondolat akkor ütött először szöget a fejembe, amikor a kollégám elmesélte, hogy Waaler hogyan tartóztatta le magát. Azután az is eszembe jutott, hogyan reagált Waaler, amikor elmeséltem neki, hogy Beate Lønn rájött arra, hogy ki is maga. Waaler alapvetően egy igazi jégtömb, egy rövid időre azonban teljesen elsápadt, és szinte megbénult. Akkor ezt még annak a számlájára írtam, hogy abban a pillanatban esett le neki, hogy átvertek bennünket, és épp azt kockáztatjuk, hogy egy újabb gyilkosságot kapunk a nyakunk közé. De amikor Lønn beszámolt Waaler két pisztolyáról és arról, hogy azt ordította magának, ne célozzon rá, derengeni kezdett a dolog. Hogy nem egy újabb gyilkosság miatt verte ki a jeges veríték, hanem a maga neve miatt. Mert ismerte magát. Maga ugyanis az egyik futárja. Waaler pedig nagyon jól tudta, hogy ha magát letartóztatják gyilkosság vádjával, akkor minden kiderül. A fegyverekről, amiket használt, hogy mire szolgáltak a gyakori kiruccanások Oslóba, és a maga teljes kapcsolatrendszere. Még az is lehet, hogy a bíró enyhébb büntetést szabna ki magára, ha együttműködik az igazságszolgáltatással. Hát, ezért akarta Waaler lelőni magát.
– Lelőni...
Harry megtöltötte a poharat vízzel, majd megfordult, és Sven Sivertsenhez lépett. A poharat letette a férfi elé a padlóra, és kinyitotta a bilincset. Sivertsen megdörzsölte a csuklóját.
– Igyon – mondta Harry. – Aztán kap egy cigarettát is, mielőtt visszateszem a bilincset.
Sven habozott. Harry az órájára pillantott. Még harminc perce volt.
– Gyerünk már, Sivertsen.
Sven megragadta a poharat és hátrahajtotta a fejét. Ivás közben végig Harryn volt a szeme.
Harry egy cigarettát dugott a szájába, meggyújtotta, majd odaadta Sivertsennek.
– Nem hisz nekem, ugye? – kérdezte Harry. – Abban reménykedik, hogy Tom Waaler majd kimenti ebből a – minek is nevezzem? – kényes szituációból. Hogy majd kockára tesz valamit a maga hosszantartó és hűséges szolgálataiért cserébe, amivel a pénztárcáját vastagította. Legrosszabb esetben pedig még nyomást is gyakorolhat rá, hogy segítsen magának a hallgatásáért cserébe.
Harry lassan megcsóválta a fejét.
– Azt hittem, hogy maga ennél okosabb fickó, Sivertsen. Azok a képrejtvények, amiket otthagyott nekünk, ahogy mindent megkomponált, és hogy közben mindvégig előttünk járt egy lépéssel – mindezekből olyasvalakire következtettem, aki pontosan tudja, hogyan gondolkodunk és mit fogunk lépni. Erre most kiderül, hogy még azt is képtelen felfogni, hogyan viselkedik egy ilyen cápa, mint Waaler.
– Igaza van – válaszolta Sivertsen, és félig leeresztett szemhéjjal a plafon felé fújta a füstöt. – Tényleg nem hiszek magának.
Lepöckölte a hamut a cigaretta végéről, de nem talált bele az alátartott papírpohárba.
Harry azon tűnődött, hogy ez most vajon egy icipici repedés volt-e a homlokzaton, de már túl sokszor tévedett az ilyen dolgok megítélésében.
– Tudta, hogy jön a lehűlés?
– Nem követem a norvég híradásokat – vigyorodott el halványan Sivertsen. A fickó láthatólag úgy vélte, hogy ő győzött.
– Esőt jósoltak. Egyébként hogy ízlett a víz?
– Víz íze volt – vont vállat a férfi.
– Ezek szerint József áldása beváltja, amit a reklámja ígér.
– József mije?
– Áldása. Blessing. Íztelen és szagtalan. Úgy tűnik, mintha már hallott volna a termékről. Tényleg, lehet, hogy egyenesen maga csempészte Waalernek, nem? Csecsenföld, Prága, Oslo... – Harry elvigyorodott. – Micsoda iróniája a sorsnak.
– Maga meg miről beszél?
Harry magas ívben odadobott valamit Sivertsennek. A férfi ülve elkapta, és a lárvaszerű kis tárgyat bámulta. Egy fehér kapszula volt.
– Ez üres... – pillantott tanácstalanul Harryra.
– Egészségére.
– Mi?
– Közös főnökünk, Tom Waaler, üdvözletét küldi.
Harry az orrán keresztül engedte ki a füstöt, miközben Sivertsent figyelte. Az önkéntelenül homlokára kiülő ráncot. A fel-le liftező ádámcsutkát. És az ujjait, melyek hirtelen végigszántották az arcát.
– Négy gyilkosság gyanúsítottjaként valamelyik börtön szuperbiztos szárnyában lenne a helye, Sivertsen. Ez eszébe sem jutott? Ehelyett itt ül egy teljesen átlagos vizsgálati fogdában, ahová egy rendőrségi igazolvány birtokában bárki ki-be mászkálhat. Nyomozóként ki is vihetném magammal, elég lenne csak annyit mondanom az őröknek, hogy kihallgatásra megyünk, és némi macskakaparás fejében már itt sem lennénk. Aztán adnék magának egy repülőjegyet Prágába. Vagy – mint esetünkben – a pokolba. Maga szerint ki gondoskodott arról, hogy itt legyen most, Sivertsen? Egyébként hogy érzi magát?
Sivertsen nyelt egyet. Repedés. Egy gigantikus repedés.
– Miért mondja ezt el nekem? – suttogta.
Harry vállat vont.
– Waaler kifejezetten válogatós abban a tekintetben, hogy mit ad tovább az alárendeltjeinek. Arra pedig feltételezem, már maga is rájött, hogy én meg természetemnél fogva kíváncsi fickó vagyok. Maga is szeretné hozzám hasonlóan egyszer végre egészben látni a képet, nem, Sivertsen? Vagy maga is az a fajta, aki úgy gondolja, hogy elég, ha halála pillanatában világosodik meg? Nos. Az az én nagy bajom, hogy számomra ez még meglehetősen messze van...
Sivertsen fehér volt, mint a fal.
– Még egy cigarettát? – kérdezte tőle Harry. – Vagy már elkezdett émelyegni?
Sivertsen feje mintegy vezényszóra előrebukott, a következő pillanatban pedig már sárga színű hányás borította előtte a kőpadlót. Levegő után kapkodva ült tovább a priccs szélébe kapaszkodva.
Harry rosszalló tekintettel méregette a nadrágszárára fröccsent hányáscseppeket. Odalépett a mosdóhoz, tépett egy darab vécépapírt, és letisztította a nadrágját. Azután szakított még egyet, és odanyújtotta Sivertsennek. A férfi megtörölte a száját. Azután a kezébe temette az arcát. Amikor végre meg bírt szólalni, hangját sírás fojtogatta:
– Amikor beléptem a házba... teljesen elhűltem. Persze aztán rájöttem, hogy az egész csak színház. Rám kacsintott, és fejével maga mögé intett, hogy jelezze, a kiabálás valójában valaki másnak szól. Eltelt néhány másodperc, mire felfogtam a jeleket. Vagyis amit jelzésnek gondoltam. Azt hittem... azt hittem, azt akarja, hogy úgy tűnjön, mintha fegyver lenne nálam. Hogy később legyen mivel magyaráznia, hogy miért hagyta, hogy meglépjek előle. Két pisztoly volt nála. Azt gondoltam, hogy a másikat nekem szánja. Hogy tényleg legyen nálam fegyver, ha valaki meglát. Csak álltam és vártam, hogy odaadja végre a pisztolyt. De aztán előkerült az a nőszemély, és mindent tönkretett.
Harry újra a falnak vetette a hátát.
– Ezek szerint tisztában volt vele, hogy a rendőrség keresi magát a futár gyilkosságok kapcsán?
Sivertsen megrázta a fejét.
– Nem, dehogy. Én nem vagyok gyilkos. Azt hittem, hogy fegyvercsempészés miatt tartóztattak le. És a gyémántok miatt. Mert azt tudtam, hogy Waalernek vannak errefelé összeköttetései, végül is ezért ment olyan flottul az egész. És hogy emiatt próbált meg segíteni, hogy lelépjek. Azt hiszem...
Sivertsen újra a padló fölé görnyedt. A produktum ezúttal zöldes színben játszott.
Harry újabb adag papírt nyújtott felé.
Sivertsen sírva fakadt.
– Mennyi időm van még hátra?
– Azt attól függ – válaszolta Harry.
– Mitől?
Harry eltaposta a csikket a padlón, a zsebébe dugta a kezét és kijátszotta az aduját:
– Látja ezt itt? – kérdezte, és a magasba emelte a mutató- és hüvelykujja közé szorított tablettát.
Sivertsen bólintott.
– Ha a Joseph’s Blessing után tíz percen belül beveszi, akkor jelentősen megnőnek a túlélési esélyei. Egy barátomtól szereztem, aki konyít valamicskét a gyógyszerészethez. Most biztosan azt kérdezi, hogy miért is adnám ezt oda magának. Nos. Mert üzletet akarok kötni. Azt akarom, hogy tanúskodjon Tom Waaler ellen. Hogy mondjon el mindent, amit Waaler fegyvercsempészethez kötődő tevékenységéről tud.
– Jól van, jól van. Csak adja már azt a tablettát!
– Megbízhatok magában, Sivertsen?
– Esküszöm!
– Alaposan átgondolt választ akarok hallani, Sivertsen. Honnan tudjam, hogy nem fog újra térfelet váltani, amint látótávolságon kívül kerülök?
– Mi?
Harry visszadugta a tablettát a zsebébe.
– Telnek a másodpercek. Miért kellene megbíznom magában, Sivertsen? Győzzön meg!
– Most?
– A szer megbénítja a légzőizmokat. Állítólag eléggé fájdalmas, legalábbis azok szerint, akik már láttak ilyesmit.
Sivertsen kettőt pislantott, majd beszélni kezdett:
– Meg kell bíznia bennem, mert így logikus. Ha nem halok meg ma este, Tom Waaler tudni fogja, hogy lelepleztem és keresztülhúztam a tervét, hogy megölet. Vagyis akkor már nincs visszaút: el kell kapnia, mielőtt én kapom el őt. Egyszerűen nincs más választásom.
– Nagyon jó, Sivertsen. Folytassa!
– Idebenn nincsen semmi esélyem. Még azelőtt elintéznek, hogy holnap reggel elszállítanának innen. Az az egyetlen esélyem, ha Waaler lelepleződik és rács mögé kerül, amilyen gyorsan csak lehet. És az egyetlen, aki segíthet nekem ebben, az... az maga.
– Gratulálok, elvitte a főnyereményt – közölte Harry, és felegyenesedett. – Tegye hátra a kezét. Köszönöm.
– De...
– Tegye, amit mondtam, indulnunk kell.
– A tabletta...
– A tablettát Flunipamnak hívják, és valójában csak álmatlanság ellen használ.
Sven hitetlenkedve meredt Harryra.
– Maga...
Harry felkészült a támadásra, oldalra lépett és ütött – keményen és alacsonyan. Sivertsen nagyjából olyan hangot hallatott, mint egy kitépett szelepű strandlabda, és összecsuklott.
Harry fél kézzel felrántotta, a másik kezével meg rákattintotta a bilincset.
– Én nem aggódnék annyira a maga helyében, Sivertsen. A kapszula tartalma, amit látott, még tegnap este a mosdóban végezte. A víz esetleges mellékízéről az oslói vízművel tárgyaljon.
– De hát... én...
Mindketten a hányásra pillantottak.
– Ó, hát ez bárkivel megesik néha – vont vállat Harry. – Ne féljen, nem mesélem el senkinek.
 
A széktámla lassan megfordult az ügyeleti szobában. Egy félig leeresztett pillájú szempár bukkant elő mögüle. A reakció villámgyors volt: a szemhéjak hátracsúsztak a rájuk meredő szemgolyón. Groth hájas teste meglepő gyorsasággal hagyta el a széket.
– Ez meg mi? – vakkantotta.
– A fogvatartott a kilences zárkából – válaszolta Harry, Sivertsen felé intve. – Át kell vinnem kihallgatásra a hetedikre. Hol kell aláírnom?
– Kihallgatásra? Én nem tudok semmiféle kihallgatásról.
Groth széles terpeszbe vágta magát, és karba tette a kezét.
– Tudomásom szerint az ilyesmiről nem szoktuk tájékoztatni magát, Groth – közölte Harry.
Groth pillantása ide-oda ugrált Harry és Sivertsen között.
– Nyugodjon meg – mondta Harry. – Csak változott egy kicsit a terv. A fogoly nem akarja bevenni a gyógyszerét. Valami más megoldást kell találnunk.
– Fogalmam sincs róla, hogy miről beszél.
– Hát persze, hogy is lenne. De ha a továbbiakban sem akar semmit tudni az ügyről, akkor azt javaslom, hogy haladéktalanul tegye a pultra a naplót, hogy aláírhassam, Groth. Sietnénk.
Groth hunyorítva méregette őket.
Harry a légzésére koncentrált, és közben abban reménykedett, hogy torkában kalapáló szíve kívülről nem látszik. Az az egész tervét romba döntené, mint valami kártyavárat. Milyen jó hasonlat. Egy nyomorult kártyavár. Amiből az összes ász hiányzik. Csak abban bízott, hogy Groth patkányagya az általa feltételezett módon fog kapcsolni. Feltételezése leginkább Aune elméletén alapult, mely szerint azokban az esetekben, amikor személyes hasznuk forog kockán, az emberek racionális gondolkodásra való képessége fordítottan arányos az intelligenciájukkal.
Groth mordult egyet.
Harry abban bízott, ez annyit tesz, hogy végre vette az adást, miszerint sokkal kevésbé kockázatos a számára, ha az előírásoknak megfelelően elengedi Harryval a foglyot. Ez esetben ugyanis pontosan a történteknek megfelelően számolhat majd be az esetről a nyomozóknak. Ahelyett, hogy azon a hazugságon érnék, hogy a titokzatos haláleset időpontjának környékén senki nem járt a kilences zárkában. Remélhetőleg épp azon járatja az agyát, hogy Harry aláírásával minden problémája megoldódik – ami mindenképpen jó hír a számára. Semmi oka nincs, hogy ellenőrizze az állítását, hiszen Waaler maga mondta, hogy ez az idióta az ő oldalukon áll.
Groth megköszörülte a torkát.
Harry odakaparta a nevét a kipontozott vonalra.
– Indulás – lódította maga elé Sivertsent.
A fogda előtti parkoló megváltó levegője olyan volt, mintha egy jéghideg sört gurított volna le a torkán.

Harmincnegyedik fejezet
Hétfőre virradó éjszaka. Ultimátum
 
Rakel felébredt.
Odalenn kinyílt az ajtó.
Az oldalára fordult, és az órára nézett. Háromnegyed egy. Nyújtózott egyet, aztán továbbra is fekve hallgatózott. Érezte, ahogy az álmosság lassan átadja a helyét a várakozásteli bizsergésnek. Elfészkelődött az ágyban, hogy úgy tűnjön majd, mintha aludna, amikor a férfi bebújik mellé. Tudta, hogy gyerekesnek tűnhet ez a játék, mégis nagyon szerette. A férfi ott fekszik majd mellette, és csak a lélegzete hallatszik. És amikor álmában megfordul majd, és kezét mintegy véletlenül a férfi hasára csúsztatja, hallani fogja, hogy válik a légzése egyre mélyebbé és gyorsabbá. És aztán csak fekszenek egymás mellett, anélkül, hogy megérintenék egymást, és arra várnak majd, ki bírja tovább. És a férfi veszíti majd el a versenyt.
Talán.
Behunyta a szemét.
Azután egy kis idő múlva újra kinyitotta. Nyugtalanság fúrta be magát a bőre alá.
Felkelt, kinyitotta a hálószoba ajtaját, és hallgatózni kezdett.
A lakás teljesen néma volt.
Odament a lépcsőhöz.
– Harry?
A hangjában szorongás csendült, és ez csak még jobban megijesztette. Nagy levegőt vett, és lement a földszintre.
Nem volt ott senki.
Megpróbálta bebeszélni magának, hogy egyszerűen csak nem csukta be jól a bejárati ajtót, és az ébresztette fel, hogy a szél becsapta.
Miután kulcsra zárta az ajtót, leült a konyhában egy pohár tejjel, és az öreg faház nyikorgását, halk fecsegését hallgatta.
Fél kettőkor felállt. Harry a saját lakásába ment haza. És már sosem tudja meg, hogy ma éjjel a főnyereményt passzolta el.
Útban a hálószoba felé beléhasított egy gondolat, és egy pillanat alatt elöntötte a pánik. Sarkon fordult, majd Oleg szobájának az ajtajában megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor megpillantotta az ágyában szuszogó fiát.
Néhány órával később mégis egy rémálomra ébredt, és az éjszaka hátralévő részét álmatlanul hánykolódva töltötte.
 
A fehér Ford Escort zakatoló, öreg tengeralattjáróként szelte át a nyáréjszakát.
– Økernveien – mormolta Harry. – Sons gate.
– Mi az? – érdeklődött Sivertsen.
– Csak gyakorlom.
– Mit?
– A legrövidebb utat.
– Hová?
– Mindjárt meglátja.
Leparkoltak egy zsákutcában, ahol néhány villa árválkodott a blokkházak között. Harry áthajolt Sivertsen előtt, és kilökte az anyósülés ajtaját. Néhány évvel ezelőtt feltörték a kocsit, azóta nem lehetett kívülről kinyitni. Rakel folyton azon viccelődött, hogy a kocsi pont olyan, mint a gazdája. Harry nem volt teljesen biztos benne, hogy értette az élcelődés mögötti üzenetet. Megkerülte a kocsit, kiszedte Sivertsent az ülésről és megkérte, hogy fordítson neki hátat.
– Balkezes játékos? – kérdezte Harry, miközben kinyitotta a bilincset.
– Mi?
– Jobb vagy bal kézzel üt erősebbet?
– Ezt meg hogy érti? Nem szoktam verekedni.
– Akkor jó.
Harry a bilincs egyik karikáját Sivertsen jobb csuklójára, másikat saját baljára csatolta. Sivertsen kérdő tekintettel nézett rá.
– Nem akarlak elveszíteni, drágám – közölte Harry.
– Nem lenne sokkal egyszerűbb, ha egy pisztolyt szegezne rám?
– Bizonyára, viszont a fegyveremet néhány hete le kellett adnom. Na, gyerünk.
Átvágtak egy csoport emeletes ház között elterülő telken. Az épületek fekete, súlyos sziluettje föléjük borult.
– Hát, nem szívet melengető visszatérni a régi tájakra? – kérdezte Harry, amikor megálltak a bérház kapujában.
Sivertsen vállat vont.
Amikor beléptek a házba, Harrynak olyasmi ütötte meg a fülét, amit pillanatnyilag a legkevésbé sem szeretett volna hallani. Lépések a lépcsőn. Körbeforgatta a fejét, észrevette a lift kicsi, kerek ablakában a fényt. Oldalra lépett, és maga után húzta Sivertsent. A lift zökkent egyet a súlyuk alatt.
– Tippelhet, hányadikra megyünk – szólalt meg Harry.
Sivertsen a plafonra emelte tekintetét, amikor Harry egy kulcscsomót lóbált meg a szeme előtt.
– Nahát, nincs kedve játszani? Hát jó, akkor röpítsen bennünket a negyedikre, Sivertsen.
Sivertsen megnyomta a négyes szám melletti fekete gombot, és felfelé irányította a tekintetét, pont mint amikor az ember arra vár, hogy mozgásba lendüljön a lift. Harry a férfi arcát tanulmányozta. Átkozottul jól játszik, ismerte el magában.
– A rács – figyelmeztette Harry.
– Micsoda?
– A lift addig nem indul, amíg be nem húzza a rácsot. Ezt maga is jól tudja.
– Ezt?
Harry bólintott. Sivertsen hangos csörömpöléssel behúzta a rácsot. A lift továbbra sem mozdult.
Harry érezte, hogy egy izzadságcsepp útnak indul a homlokán.
– Húzza ütközésig – mondta Harry.
– így?
– Hagyja már abba ezt a színjátékot – mondta Harry, és nyelt egyet. – Egészen ütközésig kell húznia. Ha a rács nem érintkezik a kerettel, akkor nem fog elindulni.
Sivertsen elmosolyodott.
Harry ökölbe szorította jobb kezét.
A lift nagyot rándult, és a fehér fal mozogni kezdett a feketére mázolt vasrács mögött. Amikor elhaladtak egy emelet előtt, Harry a kinti liftajtó ablakán keresztül egy tarkót pillantott meg útban lefelé a lépcsőn. Remélhetőleg az egyik lakó volt az. Bjørn Holm legalábbis azt mondta, hogy a helyszínelők már végeztek itt.
– Nem kedveli túlságosan a lifteket, ugye?
Harry nem válaszolt, csak a folyamatosan lefelé csúszó falat bámulta.
– Csak nem egy hangyányi fóbia?
A lift olyan hirtelen torpant meg, hogy Harrynak oldalra kellett lépnie, nehogy elveszítse egyensúlyát. A padló lódult egyet a talpuk alatt. Harry a rács mögötti fehér falra meredt.
– Mi a francot csinál? – suttogta.
– Szinte úszik az izzadságban, Hole főtiszt. Úgy vélem, ez kiváló időpont arra, hogy tisztázzak magával egy dolgot.
– Ez az időpont az égvilágon semmire nem megfelelő. Húzódjon odébb, különben...
Sivertsen lecövekelt közvetlenül a liftgombok előtt, és egyáltalán nem úgy festett, mint aki arrébb akarna húzódni. Harry felemelte jobb kezét. És ekkor vette észre. Sivertsen egy vésőt tartott a bal kezében. A zöld nyelű vésőt.
– Be volt csúszva az ülés és a háttámla közé – közölte Sivertsen szinte sajnálkozó mosollyal. – Alaposabbnak kellene lennie, amikor a kocsit takarítja. Hall engem egyáltalán?
Az acél megvillant. Harry gondolkodni próbált. És minél távolabb tartani magát a rátörni készülő pániktól.
– Hallom.
– Nagyon jó, mert amit most mondani fogok, ahhoz nagy szükség lesz a figyelmére. Ártatlan vagyok. Vagyis, igen, fegyvert és gyémántot csempésztem. Éveken keresztül. De soha nem vettem el senkinek az életét.
Amikor Harry keze megmozdult, Sivertsen felemelte a vésőt. Harry visszaengedte a kezét.
– A fegyvercsempészés egy Herceg fedőnevű személyen keresztül történik, akiről egy idő múlva világossá vált a számomra, hogy nem más, mint Tom Waaler főtiszt. De ami még érdekesebb lehet: bizonyítani is tudom, hogy Tom Waaler az. És ha jól értettem a helyzetet, az én vallomásomtól és tanúskodásomtól függ, hogy maga el tudja-e kapni Waalert. Ha maga nem kapja el őt, akkor ő kapja el magát, nem igaz?
Harry pillantása nem szakadt el a vésőtől.
– Hole?
Harry bólintott.
Sivertsen kacagása szinte kislányosan csengett.
– Hát, nem csodás paradoxon, Harry? Egy fegyvercsempész és egy zsaru, egymáshoz láncolva, teljes függésben egymástól – mégis azon morfondírozunk, hogy nyírhatnánk ki egymást.
– Nem léteznek paradoxonok – mondta Harry. – Mit akar?
– Azt akarom – mondta Sivertsen, majd a magasba emelte a vésőt és úgy fordította, hogy a nyele nézzen Harry felé -, hogy találja meg azt az embert, aki azt a látszatot keltette, mintha én öltem volna meg azt a négy személyt. Ha megteszi, ezüsttálcán kapja meg Waaler fejét. Maga segít nekem, én pedig segítek magának.
Harry hosszasan nézte Sivertsent. A bilincs egymáshoz csikordult a csuklójukon.
– Rendben – válaszolta Harry. – De a megfelelő sorrendben. Először rács mögé juttatjuk Waalert. Ha ez megvan, akkor nyugodt körülmények között tudok segíteni magának.
Sivertsen megrázta a fejét.
– Tisztában vagyok vele, hogy áll az ügyem. Egy teljes napom volt, hogy gondolkodjak, Hole. Kizárólag a Waaler elleni bizonyítékaimmal tudok üzletelni, és kizárólag magával. A rendőrség már bezsebelte a győzelmet, és nincs senki, aki hajlandó lenne más szemmel nézni az ügyre, és vállalná a rizikót, hogy az évszázad diadalát az évszázad melléfogásává változtassa. Annak az őrültnek meg, aki megölte azokat a nőket, nyilván kapóra jön, hogy a nyakamba varrják az ügyet. Csapdába csaltak. És segítség nélkül tehetetlen vagyok.
– Van fogalma róla, hogy Waaler és cinkosai már a sarkunkban vannak? És minden órával egyre közelebb és közelebb kerülnek hozzánk. És amikor – ismétlem, nem ha, hanem amikor – ránk találnak, akkor mindkettőnket elintéznek.
– Igen.
– Akkor meg miféle rizikóról hablatyol itt? Ami a rendőrséget illeti, abban igaza van: nem fogják újra kivizsgálni az ügyet. De még mindig jobb húsz évet ülni, mint meghalni, nem?
– Húsz év börtön többé már nem alternatíva a számomra, Hole.
– Miért nem?
– Mert nemrég megtudtam, hogy az életem radikális változás előtt áll.
– Mégpedig?
– Apa leszek, Hole főtiszt.
Harry kettőt pislogott.
– Meg kell találnia a valódi gyilkost, mielőtt Waaler a nyomunkra akad, Hole. Ennyire egyszerű az egész.
Sivertsen odanyújtotta a vésőt Harrynak.
– Hisz nekem?
– Igen – hazudta Harry, és a zakója zsebébe dugta a vésőt.
Az acélkábel feljajdult, amikor a lift újra mozgásba lendült.

Harmincötödik fejezet
Hétfőre virradó éjszaka. Lenyűgözően nonszensz
 
– Remélem, szereti Iggy Popot – mondta Harry, és a 406-os szoba ablaka alatt álló radiátorhoz bilincselte Sven Sivertsent. – Egy ideig most úgysem tudunk nagyon mást nézni.
– Rosszabb is lehetne – mondta Sven a plakátra pillantva. – Láttam az Iggy and The Stoogest Berlinben. Feltehetőleg még azelőtt, hogy a szoba lakója a világra jött.
Harry az órájára nézett. Egy óra múlt tíz perccel. Waaler és az emberei már valószínűleg átkutatták a Sofies gatei lakását, és a szokásos szállodás köröket róják. Lehetetlen megmondani, hogy mennyi idejük maradt. Harry lerogyott a kanapéra, és kezével megdörzsölte az arcát.
Átkozott Sivertsen!
Pedig annyira egyszerű volt a terve. Eljutnak valami biztos helyre, felhívja Bjarne Møllert és a bűnügyi igazgatót, és végighallgattatja velük Sivertsen tanúskodását Waaler ellen. Elmeséli nekik, hogy három órájuk van arra, hogy letartóztassák Waalert, utána Harry értesíti a sajtót és meggyújtja a bombát. Egyszerű választás. Ők pedig csendben meghúzzák magukat, amíg meg nem erősítik, hogy Waaler rács mögött van. Azután Harry feltárcsázza Roger Gjendem számát, és azt javasolja neki, hogy hívja fel a bűnügyi igazgatót és kérjen tőle egy kommentárt a letartóztatásról. És csak ezután mászott volna elő Sivertsennel a búvóhelyéről.
Teljesen biztosra ment a játék, amíg Sivertsen bele nem köpött a levesébe ezzel az ultimátummal.
– És mi lenne, ha...
– Ne próbálkozzon, Hole!
Sivertsen még csak pillantásra sem méltatta.
A szarházi!
Harry ismét az órára pillantott. Tudta, hogy abba kellene már hagynia. Ki kellene zárnia az időt, és inkább azzal foglalkozni, hogy összeszedje magát, rendezze a gondolatait, improvizáljon, és kisakkozza, hogy mit lehet kihozni a szituációból. A francba!
– Oké – mondta Harry és behunyta a szemét. – Hadd halljam a történetét!
A bilincs megcsörrent, amikor Sven Sivertsen előrehajolt.
 
Harry a nyitott ablak előtt állt és cigarettázott, miközben Sven Sivertsen hangját hallgatta. A férfi tizenhét éves korától kezdte a történetet, ekkor találkozott először az apjával.
– Anyám azt hitte, hogy Koppenhágában vagyok, de Berlinbe utaztam, hogy megkeressem az apámat. Egy hatalmas, vérebekkel őrzött házban lakott a Tiergarten park melletti diplomatanegyedben. Rávettem a kertészt, hogy engedjen be a kapun, és ő elkísért a bejárati ajtóig. Becsengettem. Apám nyitott ajtót. Mintha tükörbe néztem volna. Csak álltunk és bámultuk egymást, nem volt rá semmi szükség, hogy elmagyarázzam, ki vagyok. Végül sírva fakadt és magához ölelt. Négy héten keresztül ott laktam nála. Házas volt, három gyerekkel. Amikor megkérdeztem tőle, mivel foglalkozik, nem árulta el. Randi, a felesége, valami drága magánszanatóriumban feküdt az Alpokban. Gyógyíthatatlan szívbetegsége volt. Úgy hangzott az egész, mint valami szerelmes regény. Néha egyenesen azon tűnődtem, vajon nem ez volt-e az oka annak, hogy odaküldte a feleségét. Kétség nem fért hozzá, hogy nagyon szerette. Nem is, inkább szerelmes volt a feleségébe. Amikor arról beszélt, hogy Randi meg fog halni, az pont úgy hangzott, mint valami csöpögős limonádéban. Egy délután a felesége egyik barátnője érkezett látogatóba. Teát ittunk, és apám azt mondta, hogy Randit a sors küldte az ő útjába, de mert annyira végtelenül és szégyentelenül szerették egymást, a sors megbüntette őket, és a még mindig régi szépségében tündöklő Randit elrabolta mellőle. Képes volt bármiféle szégyenkezés nélkül ilyeneket mondani. Aztán amikor ugyanazon éjszakán nem tudtam aludni, és elindultam, hogy szétnézzek a bárszekrényben, láttam, ahogy a délutáni barátnő kilopódzik a hálószobájából.
Harry bólintott. Tényleg hűvösebbé vált az éjszakai levegő, vagy csak képzeli? Sivertsen mocorogni kezdett.
– Napközben az egész ház az enyém volt. Apámnak volt két lánya, tizennégy és tizenhat évesek. Bodil és Alice. Számukra természetesen ellenállhatatlanul izgalmasnak tűntem. Egy idősebb, ismeretlen féltestvér, aki egyszer csak bevitorlázott hozzájuk a nagyvilágból. Mindketten szerelmesek voltak belém, de én Bodil, a fiatalabbik mellett döntöttem. Egy nap korábban jött haza az iskolából, én pedig bevittem apám hálószobájába. Amikor ki akarta cserélni a véres lepedőt, kizavartam a szobából, majd én is kimentem, bezártam az ajtót, odaadtam a kertésznek a kulcsot, és arra kértem, hogy adja tovább az apámnak. Másnap reggel apám megkérdezte tőlem, hogy akarok-e neki dolgozni. Így kezdtem gyémántot csempészni.
Sivertsen szünetet tartott.
– Ketyeg az óra – figyelmeztette Harry.
– Oslóból dolgoztam. Néhány kezdeti baklövéstől eltekintve, amelyek miatt kétszer börtönbe kerültem, jól csináltam a dolgomat. A repülőtéri vámon való átjutás volt a specialitásom. Rém egyszerű volt. Csak tiszteletre méltóan kell felöltözni, és rettenthetetlennek kell tűnni. Én pedig nem féltem, eszembe sem jutott. Általában lelkészi gallért használtam. Persze, ez elég elcsépelt trükk, simán fel is keltheti a vámosok figyelmét. A titok az, hogy az embernek tudnia kell, hogy mozog egy lelkész, hogyan van lenyírva a haja, milyen cipőt hord, hogy tartja a kezét, vagy milyen az arckifejezése. Ha a szereped részévé teszed ezeket a dolgokat, szinte soha nem fognak megállítani. Még ha gyanút is fog egy vámos, akkor sem valószínű, hogy egy lelkészt feltartóztasson. Egy vámos, aki egy lelkész bőröndjében turkál, miközben egy rakás hosszú hajú hippi slisszol el mellettük, garantáltan rosszalló tekinteteket és megjegyzéseket fog kapni. A vámhatóság pedig, az összes egyéb hatósághoz hasonlóan, arra törekszik, hogy azt a pozitív – még ha nem is a valóságnak megfelelő – képet közvetítse a világnak, hogy jól végzi a munkáját. Apámat 1985-ben elvitte a rák. Randi gyógyíthatatlan szívbetegsége továbbra is gyógyíthatatlan volt, de annyira azért mégsem lehetett rosszul, ugyanis visszatért Berlinbe, és átvette az üzletet. Nem tudom, hogy valaha tudomására jutott-e, hogy én vettem el Bodil szüzességét, mindenesetre nyomban munkanélkülivé váltam. Norvégiába már nem érdemes energiát fektetni, mondta, de mást nem ajánlott helyette. Néhány évi oslói semmittevés után Prágába repültem, ami a vasfüggöny lehullása után igazi gyémántkánaánná vált. Jól beszéltem németül, és könnyen feltaláltam magam. Gyorsan pénzhez jutottam, és ugyanolyan gyorsan el is költöttem. Barátokat szereztem, de egyikükhöz sem kötődtem különösebben. Mint ahogy a nőkhöz sem. Nem volt rá szükségem. Tudja, miért, Hole? Mert felfedeztem, hogy az apám mégiscsak hagyott rám valamit: azt a képességet, hogy szerelembe tudok esni.
Sivertsen állával az Iggy Pop-plakát felé bökött.
– Nincs erősebb afrodiziákum a nők számára, mint egy szerelmes férfi. Férjes asszonyokra specializálódtam, mert velük utólag lényegesen kevesebb baj volt. Ráadásul az olyan időszakokban, amikor lapos volt a zsebem, mindig odaadó bevételi forrásoknak bizonyultak. Az évek pedig csak szálltak, anélkül, hogy egyszer is elkaptak volna. Több mint harminc év telt el úgy, hogy a mosolyom bőkezűen osztottam, az ágyam köztulajdon volt, a farkam pedig kvázi stafétabot.
Sivertsen a falhoz támasztotta a fejét és behunyta a szemét.
– Bizonyára cinikusan hangzik. De higgyen nekem, minden szerelmi vallomás, ami elhagyta a számat, ugyanolyan őszinte volt, mint azok a szavak, melyeket a felesége kapott az apámtól. Mindenem az övék volt. Amíg el nem múlt a varázs, és ki nem adtam az útjukat. Én nem tudtam megengedni magamnak a szanatóriumot. Mindig ugyanúgy végződött, és nem gondoltam, hogy valaha is másként történhet. Egészen addig, amíg két évvel ezelőtt egy őszi napon be nem mentem a Vencel téren a Grand Hotel Europa kávézójába. Mert ott ült ő. Eva. Igen, így hívják, és nem igaz, hogy nem léteznek paradoxonok, Hole. Elsőként az tűnt fel, hogy bár nem volt különösebben nagy szépség, de úgy viselkedett. De azok az emberek, akik meg vannak győződve róla, hogy szépek, azok széppé is válnak. Annak biztos tudatában, hogy többnyire azért hatással vagyok a nőkre, odamentem hozzá. Nem küldött el a fenébe, de udvarias távolságtartással kezelt, amivel teljesen megőrjített.
Sivertsen kisfiúsan elmosolyodott.
– Mert nincs erősebb afrodiziákum a férfiak számára, mint egy nő, aki nem szerelmes. Huszonhat évvel volt fiatalabb nálam, sokkal több elegancia volt benne, mint amennyivel én valaha is rendelkezni fogok, és ami a legfontosabb, nem volt szüksége rám. Továbbra is folytathatta volna a munkáját, amiről úgy hitte, hogy én nem tudok. A német üzletemberek korbácsolását és orális boldogságba segítését.
– Akkor miért nem folytatta mégsem? – kérdezte Harry, és Iggy felé fújta a füstöt.
– Nem volt rá lehetősége. Mert én szerelmes voltam. Olyan szerelmes, hogy az kettőnknek is elég volt. A magaménak akartam tudni őt. Eva pedig olyan, mint a legtöbb nő, aki ha nem is szerelmes, az anyagi biztonságot sokra becsüli. Ahhoz pedig, hogy csak az enyém legyen, elegendő pénzt kellett szereznem. Sierra Leonéból véres gyémántot csempészni nem volt különösebben kockázatos vállalkozás, viszont elég jövedelmező sem volt ahhoz, hogy ellenállhatatlanul gazdaggá tegyen. A drog túl rizikós lett volna. Ekkor kerültem kapcsolatba a fegyvercsempészettel. És a Herceggel. Két alkalommal találkoztunk Prágában, hogy megbeszéljük a módszert és a feltételeket. Másodszor a Vencel téren találkoztunk egy étterem teraszán. Rávettem Evát, tegyen úgy, mintha fotózgató turista lenne, és a legtöbb kép egészen véletlenül a Hercegről és rólam készült. Már több olyan üzletfelemet is figyelmeztettem hasonló fotók kíséretében, akinek nem akaródzott kifizetnie a munkámat. Ez mindig hatott. A Herceg azonban maga volt a pontosság, soha nem volt semmiféle problémánk egymással. Csak jóval később jöttem rá, hogy valójában rendőr. Harry becsukta az ablakot, és visszaült a kanapéra.
– Tavasszal egy férfi vette fel velem a kapcsolatot telefonon keresztül – folytatta Sivertsen. – Norvég volt, østlandi dialektusban beszélt. Fogalmam sincs, hogyan jutott hozzá a telefonszámomhoz. Úgy tűnt, mindent tud rólam, szinte ijesztő volt. Sőt, nem is csak szinte. Tudta, hogy ki az anyám. Tudott róla, hogy ültem már börtönben. Tudott a pentagramma formájú véres gyémántokról, ami éveken keresztül a specialitásom volt. De ami a legrosszabb: tudta, hogy belevágtam a fegyvercsempészetbe. És mind a kettőt akarta. Egy gyémántot és egy Českát hangtompítóval. Elképesztően magas összeget ajánlott. A fegyverbe nem mentem bele, azt mondtam neki, hogy keressen más forrást. Ő azonban nem tágított, ragaszkodott hozzá, hogy közvetlenül tőlem kell neki a fegyver, nem akar közvetítőt. Megemelte az összeget. És mint említettem, Evának vannak bizonyos igényei. Én pedig nem engedhettem meg magamnak, hogy elveszítsem. Úgyhogy végül mégis megegyeztünk.
– Egészen pontosan miben?
– Nagyon sajátos terve volt a kézbesítést illetően. A Frognerparkban kellett lezajlania, a szökőkútnál, közvetlenül a monolit alatt. Az első átadás nem egészen öt héttel ezelőtt történt. Ragaszkodott az öt órához, mivel akkor van a legtöbb turista a parkban, ráadásul a munkaidő végeztével a városlakók is ideözönlenek. Így mindkettőnknek egyszerűbb lesz feltűnés nélkül odajutni, és távozni is. Annak az esélye, hogy engem bárki is felismerjen, amúgy is minimális volt. Évekkel ezelőtt egyszer megpillantottam a prágai villamoson egy norvég fickót, aki az iskolában rendszeresen elpüfölt. Egyszerűen keresztülnézett rajtam. Ő, valamint egy hölgy, akivel volt egy röpke kalandunk, mialatt mézesheteit Prágában töltötte, voltak az egyedüli oslóiak, akiket azóta láttam, hogy elköltöztem innen, érti?
Harry bólintott.
– Természetesen ez a vevő sem akarta, hogy személyesen találkozzunk, ami teljesen elfogadható igény. Az árut barna műanyag zacskóba kellett csomagolnom, majd a közvetlenül a szökőkút előtt álló zöld szemetesbe tennem, azután pedig azonnal elhagyni a helyszínt. Ragaszkodott hozzá, hogy pontos legyek. A megbeszélt összeget előzetesen a svájci bankszámlára utalta. Azt mondta, bízik benne, hogy az az egyszerű tény, hogy korábban sikerült a nyomomra akadnia, meggátol majd abban, hogy esetleg megpróbáljam becsapni. Igaza volt. Kaphatok egy cigarettát?
Harry meggyújtott neki egy szálat.
– Az első szállítás másnapján újra felhívott, és rendelt egy Glock 23-at, valamint egy újabb gyémántot a következő hétre. A kézbesítés ugyanazon a helyen, ugyanabban az időpontban és ugyanazon forgatókönyvvel zajlott. Bár vasárnap volt, a parkban ekkor is rengetegen voltak.
– Ugyanazon a napon és ugyanabban az időpontban, amikor az első áldozatot, Marius Velandot meggyilkolták.
– Mi?
– Semmi. Folytassa.
– Mindez összesen háromszor ismétlődött meg. Öt-öt nap különbséggel. Utolsó alkalommal azonban egy kissé változott a koreográfia. Két kézbesítésre kaptam megbízást. Egyet szombatra, egyet pedig vasárnapra, vagyis tegnapra. A vevő arra kért, hogy töltsem a szombatról vasárnapra virradó éjszakát az anyám házában, hogy tudja, hol érhet el, ha valami változás állna be a tervet illetően. Ez nekem is teljesen megfelelt, mivel egyébként is így terveztem a hétvégét. Örültem, hogy találkozom végre az anyámmal, mert jó híreim voltak a számára.
– Hogy nagymama lesz?
Sivertsen bólintott.
– És hogy megházasodom.
Harry elnyomta a cigarettáját.
– Vagyis azt állítja, hogy a gyémánt és a pisztoly, amit a bőröndjében találtunk, az a másnap kézbesítendő áru volt?
– Igen.
– Hm.
– Nos? – szólalt meg Sivertsen, amikor a csend már túlságosan hosszúra nyúlt.
Harry összekulcsolta a feje mögött a kezét, hátradőlt a kanapén és ásított.
– Iggy-rajongóként biztosan ismeri a Bla-bla-bla című számot, nem? Jó kis album. Lenyűgözően nonszensz.
– Lenyűgözően nonszensz?
Sven Sivertsen könyökével a radiátorra sózott. Az ütés üresen visszhangozva kongott.
Harry felegyenesedett a kanapén.
– Ki kell szellőztetnem a fejemet. Van egy éjjel-nappali benzinkút az utcában. Kér valamit?
Sivertsen behunyta a szemét.
– Ide hallgasson, Hole! Ugyanaz a csónak. Ugyanaz a süllyedő csónak. Világos? Maga nemcsak kifejezetten randa, hanem ostoba is.
Harry elvigyorodott és felállt.
– Ezen még gondolkodom egy kicsit.
Amikor húsz perccel később visszatért, Sven a padlón ülve, a radiátornak vetett háttal aludt. Megbilincselt kezét mintha azért emelte volna a magasba, hogy integessen.
Harry két hamburgert, sült krumplit és egy nagy üveg kólát pakolt a padlóra.
Sven kidörzsölte az álmot a szeméből.
– Gondolkodott, Hole?
– Fogjuk rá.
– És mégis min?
– A képeken, amiket a kedvese készített magáról és Waalerről Prágában.
– És ennek mi köze van az egészhez?
Harry kinyitotta a bilincset.
– A képeknek semmi közük nincs az ügyhöz. Arra gondoltam, hogy turistát játszott. És azt tette, amit a turisták tesznek.
– Vagyis?
– Amiről beszéltem. Fotóznak.
Sivertsen a csuklóját dörgölte, és a padlón heverő ételre pillantott.
– És hol maradnak a poharak, Hole?
Harry az üvegre mutatott.
Sven lecsavarta a kupakot, és közben Harryra sandított.
– Vagyis vállalja a kockázatot, hogy egy sorozatgyilkossal iszik egy üvegből?
Harry hamburgerrel teli szájjal válaszolt:
– Ugyanaz az üveg. Ugyanaz a hajó.
 
Olaug Sivertsen a nappaliban ült, és üres tekintettel meredt maga elé. Nem kapcsolta fel a villanyt. Abban bízott, így majd azt hiszik, hogy nincsen otthon, és végre feladják. Telefonáltak, csengettek, a kertből kiabáltak és kavicsokat dobáltak a konyhaablakra. „Nem nyilatkozom”, mondta, és kihúzta a telefont. A végén már csak odakinn ácsorogtak hosszú, fekete objektívjeikkel. Amikor odament az ablakhoz, hogy behúzza a függönyöket, azonnal meghallotta a gépek zümmögését. Zümm, zümm, klikk. Zümm, zümm, klikk.
Már majdnem egy teljes nap eltelt, és a rendőrség még mindig nem vette észre a félreértést. Hétvége volt. Talán csak a hétfőre várnak, hogy a megszokott hivatali időben tisztázzák a dolgot.
Bárcsak lenne valaki, akivel beszélhetne. Ina azonban nem tért vissza a titokzatos udvarlójával töltött hosszú hétvégéről. Esetleg felhívhatná azt a fiatal rendőrnőt, Beatét. Végül is nem ő tehet róla, hogy Svent letartóztatták. És egyébként is úgy tűnt, mint aki nem hiszi, hogy Sven olyasvalaki lenne, aki embereket ölt. Sőt, még a telefonszámát is megadta, és azt mondta neki, hogy mindenképpen hívja fel, ha van még valami mondanivalója a számára. Bármi.
Olaug kinézett az ablakon. A halott körtefa sziluettje olyan volt, mintha a kert és az állomásépület fölött függeszkedő hold után nyújtózó kéz lenne. Még sosem látta ilyennek a holdat. Mintha egy halott ember arca lenne, amelyen a fehér bőrt kék erek futják be.
Hol maradhat vajon Ina? Azt mondta, legkésőbb vasárnap délután visszaér. Olaug kellemes estét tervezett: isznak egy teát, és végre bemutathatja Svent Inának. Ina mindig olyan megbízható volt időpontok tekintetében.
Olaug várt, míg a falióra kettőt ütött.
Azután előkereste a telefonszámot.
A harmadik csengetésre fel is vették.
– Beate – szólt bele egy álomittas hang.
– Jó estét, itt Olaug Sivertsen. Ne haragudj, hogy ilyen későn hívlak!
– Semmi baj, Sivertsen asszony.
– Olaug.
– Olaug. Elnézést, még nem ébredtem fel teljesen.
– Azért hívlak, mert nyugtalan vagyok Ina, az albérlőm miatt. Már rég haza kellett volna érnie, és azok után, ami történt... hát, aggódom.
Mivel Olaug nem kapott azonnali választ, azt hitte, hogy Beate talán visszaaludt. Aztán amikor a lány újra megszólalt a vonal másik végén, már nyoma sem volt hangjában az álmosságnak.
– Az imént azt mondta, hogy van egy albérlője, Olaug?
– Igen, pontosan. Ina. A régi cselédszobában lakik. Ó, tényleg, meg sem mutattam neked azt a szobát. A ház másik végében van, a hátsó lépcsőnél. Ina egész hétvégén távol volt.
– Hol? Kivel?
– Azt én is nagyon szeretném tudni. Viszonylag friss kapcsolatról van szó, Ina még be sem mutatott az illetőnek. Csak annyit mondott, hogy a férfi nyaralójába utaznak a hétvégére.
– Ezt korábban említenie kellett volna, Olaug.
– Valóban? Jaj, nagyon sajnálom... én...
Olaug érezte, hogy sírásba fullad a hangja, de nem tudott mit tenni ellene.
– Nem úgy gondoltam, Olaug – vágott közbe Beate. – Nem magára vagyok dühös. Az én dolgom lett volna, hogy utánakérdezzek, maga nem tudhatta, hogy számunkra fontos információról van szó. Azonnal felhívom a központi ügyeletet, ők pedig majd visszahívják magát, hogy pontos személyleírást kérjenek Ináról, ami alapján kiadhatják a körözést. Reméljük, hogy nincs semmi baja, de szeretnénk teljesen biztosak lenni benne, nem igaz? Azután pedig az lesz a legjobb, ha megpróbál aludni egy kicsit, én pedig reggel felhívom. Rendben lesz így, Olaug?
– Igen – válaszolta Olaug, és nagyon igyekezett, hogy egy kissé vidámabban csengjen a hangja. Szívesen megkérdezte volna Beatét, hogy tud-e valamit Sven ügyéről, de nem tudta rávenni magát. – Persze, legyen így, Beate! Viszlát.
Amikor végül lefeküdt, Olaug arcán könnyek peregtek.
 
Beate megpróbált visszaaludni. A házat hallgatta. Beszélt. Az anyja tizenegykor kikapcsolta a tévét, úgyhogy odalenn teljes csend honolt. Azon tűnődött, vajon az anyja is épp őrá gondolt-e. Az apjára. Ritkán beszéltek róla. Túl sok erőt emésztett fel. Beate nekiállt lakást keresni a belvárosban, mert az utóbbi egy évben már kezdte túl szorosnak érezni anyja közelségét. Különösen miután találkozgatni kezdtek Halvorsennel, a megbízható és kedves fiatal steinkjeri rendőrtiszttel, aki a keresztnevén szólította Beate anyját, és azzal a félénk tisztelettel bánt vele, amit a lány olyan nagyon nagyra értékelt. A városban sokkal kevesebb helye lesz. És nagyon fognak hiányozni neki a ház hangjai, a szótlan monológ, ami egész életében elringatta.
Újra megszólalt a telefon. Beate nagyot sóhajtott és kinyújtotta a karját.
– Igen, Olaug?
– Harry vagyok. Nagyon olyan a hangja, mintha ébren lenne.
A lány felült az ágyban.
– Igen. Olyan ez a ház ma éjszaka, mint valami telefonközpont. Mi a helyzet?
– Segítségre van szükségem. És maga az egyetlen, akiben megbízom.
– Ó, valóban? Ahogy magát ismerem, ez egy egész sor kellemetlenséget fog a fejemre zúdítani.
– Még annál is többet. Benne van?
– És ha nemet mondok?
– Hallgassa meg előbb, hogy mit akarok. Utána még mindig mondhat nemet.

Harminchatodik fejezet
Hétfő. Fotográfia
 
Hétfőn háromnegyed hatkor a nap már rézsútosan tűzött lefelé az Ekebergåsen pereme fölött a városra. A recepción tespedő biztonsági őr hangosan ásított, és felpillantott az Aftenposten mögül, amikor az első korán kelő bedugta azonosítóját a kártyaolvasóba.
– Azt írják, hogy jön az eső – közölte az őr, aki nagyon megörült, hogy végre felbukkan valaki.
A magas, komor tekintetű férfi rápillantott, de nem válaszolt.
A következő két percben további három, hasonlóan szűkszavú és morcos pillantású férfi érkezett.
Hatkor már mind a négyen a rendőrfőkapitány irodájában ültek a hetedik emeleten.
– Tehát – vágott bele a főkapitány. – Az egyik főtisztünk magával vitt egy gyilkossággal gyanúsított személyt a fogdából, és most senki nem tudja, hol tartózkodnak.
A testület berkein belül a rendőrfőkapitány erényei közt tartották számon, hogy képes kertelés nélkül beszélni a problémákról, s épp ilyen lényegre törő módon foglalja össze a tennivalókat is:
– Javaslom, hogy találjuk meg őket, de nagyon gyorsan. Milyen lépések történtek az ügyben idáig?
A bűnügyi igazgató pillantása Møllerre és Waalerre siklott, mielőtt megköszörülte a torkát:
– Felállítottunk egy kicsi, ám tapasztalt nyomozócsoportot. Az embereket a nyomozás vezetője, Waaler főtiszt válogatta össze. Három fő a Nemzetbiztonsági Szolgálattól és kettő a gyilkossági csoportból. Már ma éjjel elkezdték a nyomozást, egy órával azután, hogy a vizsgálati fogdából jelentették, hogy Sivertsent nem vitték vissza.
– Gyors munka. De miért nem értesítették a járőrkocsikat? És az ügyeletet?
– Meg akartuk várni ezt a megbeszélést, Lars. Hallani akartuk a véleményedet.
– A véleményemet?
A bűnügyi igazgató ujjával végigsimított felső ajkán:
– Waaler főtiszt ígéretet tett rá, hogy huszonnégy órán belül előkeríti Holét és Sivertsent. Addig ellenőrzés alatt tartjuk az információáramlást is. Csupán mi négyen, valamint a vizsgálati fogdából Groth tud róla, hogy Sivertsen eltűnt. Ezenkívül felhívtuk az Ullersmót, és lemondtuk a cellát meg a szállítást, amit azzal indokoltunk, hogy legfrissebb információink alapján okunk van feltételezni, hogy Sivertsen nem lenne biztos helyen náluk, így egy másik helyre szállíttatjuk, amit egyelőre nem akarunk a nyilvánosságra hozni. Vagyis jó esélyeink vannak arra nézve, hogy sikerült titokban tartani a dolgot, amíg Waaler és csapata meg nem oldják az ügyet. De a döntés természetesen a te kezedben van, Lars.
A rendőrfőkapitány egymáshoz illesztette ujjai hegyét, és elgondolkodva bólintott. Azután felállt, az ablakhoz lépett, és a társaságnak hátat fordítva megállt.
– A múlt héten taxival utaztam. A sofőr melletti ülésen egy nyitott újság hevert. Megkérdeztem tőle, hogy mi a véleménye a gyilkos futárról. Nem árt ugyanis tudni, hogy mit gondolnak az egyszerű emberek. Azt válaszolta, hogy ezzel a biciklis sorozatgyilkossal pontosan az a helyzet, mint a World Trade Centerrel volt. Nevezetesen az, hogy mindenki rossz sorrendben tette fel a kérdéseket. Mindenki a „ki”-re és a „hogyan”-ra volt kíváncsi. De ahhoz, hogy az ember megoldjon egy rejtélyt, először egy másik kérdést kell feltenni. És tudja, hogy mi az a kérdés, Torleif?
A bűnügyi igazgató nem válaszolt.
– A „miért” az, Torleif. Ez a taxisofőr egyáltalán nem volt ostoba. Van valaki maguk között, uraim, aki feltette már magának ezt a kérdést?
A rendőrfőkapitány a sarkán hintázva várakozott a válaszra.
– Minden elismerésem a taxisofőré – szólalt meg végül a bűnügyi igazgató -, de nem vagyok benne biztos, hogy ebben az esetben létezik bármiféle „miért”. Racionális „miért” legalábbis semmiféleképpen. Mindannyian tudjuk, hogy Hole egy labilis, alkoholista rendőrtiszt. Ezért is rúgtuk ki.
– Még az őrülteknek is van motivációjuk, Torleif.
Diszkrét köhintés hallatszott.
– Igen, Waaler?
– Batouti.
– Batouti?
– Az egyiptomi pilóta, aki szándékosan lezuhant egy utasokkal teli géppel, csupán azért, hogy bosszút álljon a légitársaságon, amiért lefokozták.
– Mit akar ezzel, Waaler?
– Szombat este, miután letartóztattuk Sivertsent, Harry után mentem a parkolóba és beszéltem vele. Nem akart velünk ünnepelni, szemmel láthatóan el volt keseredve. Egyrészt a felmondás miatt, másrészt azért, mert úgy érezte, elvettük tőle a dicsőséget, hogy ő kaphassa el a futárt.
– Batouti...
A rendőrfőkapitány kezével beárnyékolta a szemét, amikor az első napsugarak elérték az ablakát.
– Maga még egy szót sem szólt, Bjarne. Mi a véleménye?
Bjarne Møller az ablak előtt álló sziluettre meredt. Annyira fájt a gyomra, hogy már nemcsak hitte, hanem kicsit szinte remélte is, hogy hamarosan szétreped. Azóta, hogy az éjszaka közepén felébresztették az eltűnésről szóló hírrel, arra várt, hogy valaki valóban felébressze végre, és megnyugtassa, hogy mindez csupán egy rémálom.
– Fogalmam sincs – sóhajtotta. – Őszintén szólva azt sem értem, hogy mi folyik itt.
A rendőrfőkapitány lassan bólintott.
– Ha kiderül, hogy az ügyet elhallgattuk a nyilvánosság elől, minimum keresztre feszítenek bennünket – mondta.
– Ez nagyon precíz megfogalmazás volt, Lars – jegyezte meg a bűnügyi igazgató. – De ha az derül ki, hogy elveszítettünk egy sorozatgyilkost, akkor ugyanúgy keresztre feszítenek minket. Ha megtaláljuk, akkor is. Még mindig van némi esélyünk rá, hogy teljes csendben oldjuk meg a problémát. Ha jól értettem, Waalernek van egy terve.
– És mi lenne az, Waaler?
Tom Waaler baljával körbefogta ökölbe szorított jobb kezét.
– Hogy úgy mondjam, tisztában vagyok vele, hogy nem engedhetünk meg magunknak egy ilyen kudarcot. Ezért kénytelen vagyok néhány szokatlan módszert bevetni. Az esetleges következményeket figyelembe véve azonban úgy vélem, jobb, ha nem tudnak semmit a tervről.
A rendőrfőkapitány enyhe elképedéssel az arcán sarkon fordult.
– Ez igazán nagylelkű magától, Waaler. Tartok azonban tőle, hogy ezt nem tudjuk...
– Ragaszkodom hozzá.
A rendőrfőkapitány a homlokát ráncolta.
– Ragaszkodik hozzá? Tisztában van vele, hogy mit kockáztat, Waaler?
Waaler szétnyitotta mindkét tenyerét és megszemlélte őket.
– Igen. De ez maradjon kizárólag az én felelősségem. Én vezettem a nyomozást, melynek során szoros együttműködésben dolgoztunk Holéval. Vezetőként észre kellett volna vennem a jeleket. Legkésőbb a parkolóbeli beszélgetésünk során.
A rendőrfőkapitány kutató pillantást vetett Waalerre. Azután visszafordult az ablak felé, és csak állt. A négyzet alakú fény elérte a padlót. Akkor felhúzta a vállait és megrázkódott.
– Éjfélig van ideje – mondta az ablaküvegnek. – Akkor kiadjuk az eltűnésről szóló sajtóközleményt. Ez a megbeszélés pedig soha nem történt meg.
Az irodából kifelé Møller elcsípte, amint a rendőrfőkapitány egy hálás és meleg mosoly kíséretében megszorítja Waaler kezét. Mint ahogy az ember köszönetet mond egy munkatársának a lojalitásáért, gondolta az osztályvezető. Megjutalmaz egy nagy tettet. Vagy gratulál egy trónörökösnek.
 
Bjørn Holm, a helyszínelők ifjú rendőrtisztje komplett idiótának érezte magát, miközben egy mikrofonnal a kezében a japán arcokat nézte, akik várakozóan bámultak rá. A tenyere csúszott az izzadságtól, és korántsem a hőség miatt. Épp ellenkezőleg, ugyanis a Bristol előtt parkoló luxusbusz klímaberendezésének köszönhetően odabenn lényegesen alacsonyabb volt a hőmérséklet, mint kinn a reggeli napsütésben. Amiatt verte ki a veríték, mert mikrofonba kellett beszélnie. Angolul.
Az idegenvezető Norwegian police officer-ként jelentette be, mire egy idős, mosolygó férfi előkapta a fényképezőgépét, mintha Bjørn Holm turistalátványosság volna. Holm a csuklójára pillantott. Hét óra. Még egy egész sor csoporttal kell beszélnie, úgyhogy ideje volt belevágnia. Nagy levegőt vett, és darálni kezdte az útközben begyakorolt mondatokat:
– We have checked the schedules with all the tour operators here in Oslo – mondta. – And this is one of the groups that visited Frognerparken around five o’clock on Saturday. What I want to know is: who of you took pictures there?{3}
Semmi reakció.
Holm habozva az idegenvezetőre pislogott.
A nő rámosolygott, megszabadította a mikrofontól, és elismételte az utasoknak, amit Holm az imént mondott, legalábbis a rendőrtiszt bízott benne, hogy a japán mondatok ugyanazt jelentették, amit ő elhabogott. Az idegenvezető egy leheletnyi meghajlással zárta szavait. Holm a hirtelen magasba lendülő kezekre meredt. A fotólabor kimerítő napnak néz elébe.
 
Roger Gjendem, miközben bezárta a kocsiját, egy Tre Små Kinesere-dalt dudorászott a munkanélküliségről. A parkolóháztól az Aftenposten Postgirobyggetben található új székhelyéig rövid volt az út, mégis mindennap kocogva tette meg. És nem azért, mert folyton késésben volt, épp ellenkezőleg. Roger Gjendem ugyanis ahhoz a szerencsés kisebbséghez tartozott, akik minden egyes munkanapnak boldogan lódulnak neki. Alig győzte kivárni, hogy ott legyen, ahol minden a munkával van kapcsolatban: az iroda a telefonnal és a számítógéppel, a kötegnyi napilap, a kollégái hangjának a zümmögése, a szörcsögő kávéfőzőgépek, a dohányzóbeli pletykálkodás és a reggeli értekezletek pengeváltásai. A tegnapi napot Olaug Sivertsen háza előtt töltötte, de egy fotón kívül, amin az idős hölgy az ablakban áll, tulajdonképpen teljesen eredménytelenül. De ezzel is beérte. Szerette a kihívásokat. Abból pedig jutott neki elég a bűnügyi rovatnál. Olyan volt, mint valami drogos. Teljesen a bűnügyek rabjává vált. Legalábbis Devi mindig ezt mondta. Roger nem szerette, ha a lány így beszél. Az öccse, Thomas, na ő valóban drogos. Ő viszont keményen dolgozik, államtudományokat tanult, és aztán úgy alakult, hogy a bűnügyi újságírás mellett kötött ki. Ettől eltekintve Devinek abban mégiscsak igaza volt, hogy van a munkájának néhány vonatkozása, ami megszállottságot igényel. Eredetileg politikai újságíróként dolgozott, majd amikor egy rövid ideig a bűnügyi rovatnál helyettesített, alig néhány hét elteltével érezte, hogy beszippantotta a dolog. Hogy már szüksége van a napi adrenalinlöketre, amit csak az életről és halálról szóló történetek révén kaphat meg. Még aznap beszélt a főszerkesztővel, aki minden különösebb felhajtás nélkül véglegesen áthelyezte a bűnügyi rovathoz. Láthatólag nem ez volt az első hasonló eset pályafutása alatt. Roger pedig attól a naptól kezdve reggelente futólépésben tette meg az utat autójától az íróasztaláig.
Ma azonban néhány lépés után feltartóztatták.
– Jó reggelt – üdvözölte a férfi, aki a semmiből bukkant fel előtte. Fekete, rövid bőrdzsekit és napszemüveget viselt annak ellenére, hogy a parkolóházban félhomály honolt. Roger éppen elég rendőrt látott már pályafutása alatt, hogy azonnal felismerje őket.
– Jó reggelt – válaszolta.
– Van egy üzenetem a maga számára, Gjendem.
A férfi karja a teste mellett lógott. Keze fejét fekete szőr borította. Rogernek átvillant az agyán, hogy sokkal természetesebben hatna, ha inkább zsebre dugná a kezét. Vagy a háta mögé. Esetleg keresztbe fonná maga előtt. Így olybá tűnt, mintha azonnal használni akarná, de hogy mire, azt sejteni sem lehet.
– Igen? – kérdezte óvatosan Roger. Hallotta, ahogy a hangját visszaverik a falak.
A férfi előre hajolt.
– Az öccse az Ullersmóban ül – közölte a férfi.
– Igen. És?
Roger tudta, hogy odakinn hétágra süt a nap, de itt az autókatakombában egy csapásra jegessé vált a levegő.
– Ha jelent magának valamit a fiú, akkor meg kell tennie nekünk egy szívességet. Világos, Gjendem?
Roger elképedve bólintott.
– Ha Harry Hole főtiszt felhívja magát, a következőt teszi: megkérdezi tőle, hogy hol tartózkodik. Ha nem hajlandó elárulni, beszélje rá egy találkozóra. Ha nem akar belemenni, mondja azt neki, hogy ha nem találkozhatnak személyesen, akkor nem fogja leadni a sztoriját. A találkozónak még ma éjfél előtt meg kell történnie.
– Miféle sztorit?
– Feltehetőleg megalapozatlan vádakat akar majd a nyilvánosság elé tárni egy főtisztről, akit nem akarok megnevezni, de ne is törődjön vele. Úgysem fog soha nyomtatásba kerülni.
– De...
– Felfogta, amit mondok? Miután beszéltek, felhívja ezt a számot, és megadja, hogy hol tartózkodik Hole, vagy hogy hova beszélték meg a találkozót. Értette?
A férfi bal kezével a zsebébe nyúlt, majd átnyújtott Rogernek egy cetlit.
Roger a papírdarabra pillantott, és megrázta a fejét. Bármennyire is megijedt, érezte, hogy a torkában felbugyog a nevetés. Vagy talán pont emiatt.
– Tisztában vagyok vele, hogy maga rendőr – mondta Roger, és igyekezett elnyomni vigyorgását. – Úgyhogy meg kell értenie, hogy ez nem megy. Én újságíró vagyok, nem tudok...
– Gjendem.
A férfi levette a napszemüveget. Bár sötét volt, a pupillája tűhegynyire szűkült szürke íriszében.
– Az öccse az A107-es cellában ül. A benn lévő drogosok többségéhez hasonlóan ő is minden kedden megkapja a becsempészett drogadagját, amit azonnal be is lő magának, soha nem ellenőrzi az anyagot. Eddig még sosem történt semmi baj. Kezdi kapisgálni, mire akarok kilyukadni?
Roger természetesen nagyon is jól értette.
– Remek – nyugtázta a férfi. – Valami kérdés?
Roger szája olyan volt, mint a sivatag.
– Miből gondolják, hogy Harry Hole fel fog hívni engem?
– Abból, hogy kétségbe van esve – válaszolta a férfi, és visszatette az orrára a napszemüveget. – És mert maga adott neki egy névjegykártyát tegnap a Nemzeti Színház előtt. További kellemes napot, Gjendem!
Roger, miután a férfi elment, egy ideig mozdulni is képtelen volt. Mélyen belélegezte a parkolóház nyirkos, poros levegőjét. Azután lassan és vonakodva nekivágott a hátralévő rövidke útnak.
 
A telefonszámok vitustáncot jártak a Klaus Torkildsen előtt álló képernyőn a Telenor oslói központjának kontrollhelyiségében. Szólt a kollégáinak, hogy ne zavarják, majd magára zárta az ajtót.
Az inge csatakos volt az izzadságtól. Pedig szó sem volt arról, hogy rohanvást érkezett volna meg a munkahelyére. Sétált – nem túl lassan, de nem is sietősen -, belépett az épületbe, s már éppen az irodája felé vette az irányt, amikor a recepciós a nevét kiabálva megállította. A keresztnevét használta, ahogy azt maga is szerette.
– Látogató – bökött a lány a pult melletti kanapén üldögélő férfira.
Klaus Torkildsen meglepődött. Elsősorban azért, mert az ő munkaköre nem indokolta a látogatókat. Ami mellesleg egyáltalán nem volt véletlen, ugyanis magánéletéhez hasonlóan a munkahelye megválasztásakor is lényeges szempont volt, hogy csak annyi emberrel kerüljön közvetlen kapcsolatba, amennyivel feltétlenül szükséges.
A kanapén ülő férfi felállt, majd közölte, hogy a rendőrségtől jött, és megkérte, hogy foglaljon helyet mellette. Klaus belesüppedt az egyik karosszékbe, és egyre csak süppedt és süppedt, s érezte, hogy közben az egész testét ellepi a jeges veríték. A rendőrségtől. Már több mint tizenöt éve nem volt velük dolga, és akkor is mindössze egy bírság, ennek ellenére már attól is azonnal elöntötte a pánik, ha csak az utcán megpillantott egy egyenruhát. Így aztán attól a pillanattól kezdve, hogy a férfi kinyitotta a száját, Klaus izzadságmirigyei is tágra nyíltak.
A férfi egyenesen a tárgyra tért, és azt mondta, hogy egy mobiltelefonszám nyomon követéséhez van szüksége rá. Klaus egyszer már végzett hasonló feladatot a rendőrségnek. Viszonylag egyszerű volt. Egy bekapcsolt mobiltelefon ugyanis minden félórában jelet bocsát ki, amit a város körüli bázisállomások regisztrálnak. Csak úgy, mint az előfizetők kimenő és bejövő hívásait. Amennyiben az ember ismeri az egyes bázisállomások által lefedett területeket, úgy kevesebb, mint egy négyzetkilométernyi pontossággal be lehet mérni, hogy egy bizonyos telefon éppen a város mely pontján található. Ezzel az eljárással dolgozott az előző alkalommal is, amikor együttműködött a rendőrséggel.
Klaus azt válaszolta, hogy egy esetleges lehallgatást mindenképpen meg kell beszélnie előbb a főnökével, a férfi azonban közbeszólt, hogy meglehetősen sürgős az ügy, és szó sem lehet róla, hogy bürokratikus körökkel húzzák az időt. Ráadásul nem csupán egyetlen telefonszám (amiről Klaus időközben kiderítette, hogy Harry Holéhoz tartozik) forgalmát kell figyelnie, hanem egy egész sor más személyét is, akik kapcsolatba kerülhetnek a körözött egyénnel. A rendőrtiszt egy telefonszámokkal és e-mail címekkel teli listát nyomott Klaus kezébe.
Klaus megkérdezte, hogyhogy épp hozzá fordultak, hiszen akadt volna még jó néhány jelölt, aki lényegesen több tapasztalattal bír ezen a téren. A választól egy pillanat alatt a hátára fagyott az izzadság a légkondicionált helyiségben.
– Mert tudjuk, hogy maga tartani fogja a száját, Torkildsen. Mint ahogy mi is tartjuk a szánkat a munkaadói és a kollégái előtt arról a tényről, hogy 1987 januárjában szó szerint legatyásodva kapták el a Stensparkban. A nyomozónő szerint anyaszült meztelen volt a kabát alatt. Megjegyzem, nem irigylem. Átkozottul hideg lehetett...
Torkildsen nyelt egyet. Annak idején azt mondták, hogy az esetet néhány év múlva törlik az aktájából.
Még egyet nyelt. Aztán nekilátott.
A mobiltelefont gyakorlatilag lehetetlen volt nyomon követni. Be volt kapcsolva, így minden félórában kibocsátotta a jelet, de minden egyes alkalommal a város más részéről, mintha a bolondját akarná járatni vele.
Igyekezett inkább a listán megadott címekre összpontosítani. Az egyik a Kjølberggata 21. egyik titkosított száma volt. Utánanézett. A szám a rendőrség bűnügyi technikusainak a központjához tartozott.
 
Beate azonnal felvette a telefont.
– Nos? – érdeklődött a hang a vonal túlsó végén.
– Eddig elég rosszul állunk – válaszolta Beate.
– Hm.
– Két embert állítottam rá a filmek előhívására, és folyamatosan érkeznek a fotók az asztalomra.
– És Sven Sivertsen sehol?
– Amennyiben tényleg a Frognerpark szökőkútjánál tartózkodott, amikor Barbara Svendsent meggyilkolták, akkor pechje van. Eddig egyetlen fotón sem vettem észre, pedig képek százait nyálaztam végig.
– Fehér, rövidujjú inget és kék...
– Már mondta, Harry.
– Még csak egy arc sincs, ami hasonlítana?
– Elég jó az arcmemóriám, Harry. Egyik képen sincs rajta.
– Hm.
Beate intett Bjørn Holmnak, aki épp belépett az irodába egy újabb köteg fotóval a kezében, amelyek még bűzlöttek az előhíváshoz használt vegyszerektől. Az íróasztalra zúdította a képeket, majd rábökött az egyikre, felemelte a hüvelykujját, és eltűnt a szobából.
– Várjon csak – szólalt meg Beate. – Épp most kaptam egy újabb adagot. Ez a csoport is ott volt a parkban szombaton öt óra körül. És...
– Mondja már.
– Ó, nézzenek oda... Találja ki, hogy kit stírölök éppen!
– Ez most komoly?
– Bizony. Sven Sivertsen a maga teljes valójában. Profilból, pontosan Vigeland óriásai előtt. Mintha épp elmenőben lenne.
– Van a kezében egy barna zacskó?
– Ahhoz túlságosan távoli a felvétel, hogy ki lehessen venni.
– Oké, de legalább az kiderült, hogy tényleg ott járt.
– Hát, igen. Viszont szombaton senkit nem öltek meg, Harry. Vagyis ez az égvilágon semmit nem bizonyít.
– Viszont azt jelenti, hogy valami mégiscsak igaz abból, amit állít.
– Nos. A legjobb hazugságok kilencven százalékban igazak.
Beate érezte, ahogy a fülcimpája lángba borul, amikor hirtelen tudatosult benne, hogy Harry saját evangéliumából idézett. Ráadásul még a hanglejtés is megegyezett.
– Hol van most? – próbálta gyorsan más irányba terelni a beszélgetést.
– Mint már mondtam, mindkettőnk számára jobb, ha nem tud róla.
– Bocs, elfelejtettem.
Szünet.
– Akkor mi... öhm, folytatjuk a képek átvizsgálását – szólalt meg végül Beate. – Bjørnnek sikerült megszereznie azoknak a turistacsoportoknak a listáját, amelyek a többi gyilkosság ideje alatt a Frognerparkban tartózkodtak.
Harry egy vakkantással tette le a telefont, amit Beate köszönetnyilvánításként értelmezett.
 
Harry két ujja közé fogta orrnyergét, és erősen megnyomta a szeme sarkát. A reggeli két órát is beleszámítva az elmúlt három napban összesen hat órát aludt. És tudta, hogy még sok időbe telhet, amíg végre kialudhatja magát. Utcákról álmodott. Az irodai térkép lebegett a szeme előtt, és rajta a sok oslói utcanév. Sons gate, Nitteldalgata, Sørumgata, Skedsmogata – mind-mind a Kampen kis utcácskái voltak. Azután az álom éjszakába fordult, esett a hó, ő pedig a Grünerløkka egyik utcáján (Markveien? Toftes gate?) gyalogolt, ahol egy piros sportautó parkolt, amiben ketten ültek. Amikor közelebb ért a kocsihoz, akkor látta, hogy az egyikük egy régimódi ruhát viselő, disznófejű asszony. Harry a nevét kiáltotta, Ellen után kiabált, amikor azonban a nő felé fordult, hogy válaszoljon neki, száján kavicsok hullottak ki szavak helyett. Harry jobbra-balra forgatta elgémberedett nyakát.
– Figyeljen ide – mondta, és megpróbált Sven Sivertsenre fókuszálni, aki a padlóra dobott matracon hevert. – A hölgy, akivel az imént beszéltem, egy teljes apparátust vetett be kettőnk érdekében, amivel nem csupán az állását kockáztatja, hanem azt is, hogy bűnrészesség vádjával börtönbe kerülhet. Szükségem van valamire, amivel egy kicsit megnyugtathatom a lelkét.
– Mégis mire gondol?
– Azt akarom, hogy kapjon egy másolatot az egyik fotóból, amin maga együtt látható Waalerrel Prágában.
Sivertsen felnevetett.
– Maga tényleg ennyire nehéz felfogású, Hole? Az az egyetlen ütőkártyám, mondtam már. Ha most kijátszanám, azonnal lefújná a „mentsük meg Sivertsent”-akciót.
– Talán sokkal hamarabb is megleszünk, mint sejtené. Találtak magáról egy képet, ami szombaton készült a Frognerparkban. Arról a napról azonban semmit, amikor Barbarát meggyilkolták. Ami mégiscsak meglepő, tekintve, hogy a japánok egész nyáron vakuval bombázzák a szökőkutat, nem gondolja? Mindenesetre ez meglehetősen rossz hír a maga számára. Ezért azt akarom, hogy hívja fel az élettársát, és kérje meg rá, hogy mailben vagy faxon küldjön át egyet ezekből a képekből Beate Lønnek a bűnügyi technikusokhoz. Ha akarja, a barátnője kitakarhatja Waaler arcát a képen, és akkor megmaradhat a maga ütőkártyájának, de látni akarok egy fotót magáról és a másik pasasról azon a téren. A pasasról, aki akár Waaler is lehet.
– Vencel tér.
– Mindegy. Egy órája van rá – mostantól. Ha nem, akkor a megállapodásunk a múlté. Megértette?
Sivertsen hosszasan szemlélte Harryt, mielőtt válaszolt.
– Azt sem tudom, hogy otthon van-e egyáltalán.
– Nem dolgozik – mondta Harry. – Egyrészt aggódik, másrészt állapotos, tehát egészen biztos, hogy otthon ül, és a maga telefonjára vár. Bízzunk benne a maga érdekében. Még ötvenkilenc perce van.
Sivertsen pillantása ide-oda cikázott a szobában, végül aztán visszatért Harryhoz. Megrázta a fejét.
– Nem tehetem, Hole. Nem rángathatom bele. Eva ártatlan. Waaler pedig egyelőre nem tud se róla, sem arról, hogy hol élünk Prágában. De ha ezzel most valamit elszúrunk, akkor biztos vagyok benne, hogy rá fog jönni, és őt is célba veszi.
– És ahhoz vajon mit fog majd szólni, ha magára marad egy gyerekkel, akinek az apját életfogytiglanra ítélik négy ember meggyilkolásáért? Pestis vagy kolera, Sivertsen. Ötvennyolc.
Sivertsen a tenyerébe rejtette az arcát.
– A fenébe...
Amikor újra felnézett, Harry odanyújtotta neki a mobiltelefont.
Sivertsen az ajkába harapott. Azután elvette Harrytől a telefont, beütögette a számot, és a füléhez tartotta a piros készüléket. Harry az órájára pillantott. A másodpercmutató vad vágtába kezdett. Sivertsen nyugtalanul fészkelődött. Harry húsz másodpercet várt.
– Nos?
– Lehet, hogy elutazott az anyjához Brnóba – mondta Sivertsen.
– Hát, ez nagy pech – közölte Harry, pillantását még mindig az órára szegezve. – Ötvenhét.
Hallotta, ahogy a telefon a padlóra csattan, és még időben felpillantott ahhoz, hogy lássa Sivertsen eltorzult arcát, mielőtt a férfi keze a torkára kulcsolódott volna. Harry felrántotta mindkét karját, és Sivertsen csuklójára sújtott, aki elvesztette egyensúlyát. Azután Harry ökle a férfi arca felé lendült, valamibe beletrafált, majd újra ütött. Érezte, ahogy a vér melegen és sűrűn csordogál az ujjai között, majd bizarr módon az jutott eszébe: mint a frissen főzött eperlekvár a vajas kenyéren a nagyanyjánál. Felemelte a kezét az újabb ütéshez. Nézte, ahogy a megbilincselt, tehetetlen férfi megpróbál feltápászkodni, de ettől csak még jobban elborította az agyát a vér. Fáradt volt, ijedt és dühös.
– Wer ist da?{4}
Harry megtorpant, majd egymásra meredtek Sivertsennel. Egyikük sem szólt egy szót sem. A hang a padlón heverő mobiltelefonból hallatszott.
– Sven? Bist du es, Sven?{5}
Harry felmarkolta a telefont, és a füléhez tartotta.
– Sven is here – mondta lassan és tagoltan. – Who are you?{6}
– Eva – válaszolta az izgatott női hang. – Bitte, was ist passiert?{7}
 
– Beate Lønn.
– Itt Harry. Azért...
– Tegye le, és hívjon vissza a mobilomon – csapta le a kagylót a lány.
Harry tíz másodperccel később újra a vonalas telefonon hívta Beatét.
– Mi történt?
– Megfigyelnek minket.
– Hogyan?
– Van egy jelzőrendszerünk kifejezetten a hackelések ellen, ami folyamatosan azt jelzi, hogy a telefonhívásainkat és a mailjeinket egy harmadik fél is nyomon követi. Alapvetően az lenne a dolga, hogy megvédjen bennünket a bűncselekményektől. Bjørn azt mondja, olyan, mintha maga a hálózati operátor lenne az.
– Lehallgatják?
– Nem valószínű. Viszont az összes telefonbeszélgetést és a levélforgalmat is rögzítik.
– Waaler és az emberei.
– Igen, tudom. Úgyhogy most már azt is tudják, hogy felhívott, ami azt jelenti, hogy nem tudok tovább segíteni magának, Harry.
– Sivertsen barátnője küldeni fog magának egy képet Sivertsen és Waaler prágai találkozójáról. A képen Waaler csak hátulról látszik, úgyhogy bizonyítékként használhatatlan, de szeretném, ha megnézné, és utána megmondaná nekem, mennyire hihető. Fenn van a kép a nő számítógépén, úgyhogy máris el tudja küldeni magának. Mi az e-mail címe?
– Nem hallotta, amit mondtam, Harry? Az összes levelet és hívást ellenőrzik. Mit gondol, mi történik, ha most kapunk egy mailt vagy egy faxot éppen Prágából? Nem tehetem meg, Harry. Ráadásul most még arra is ki kell találnom valami hihető magyarázatot, hogy miért hívott fel. Én nem vagyok olyan jó az ilyesmiben, mint maga. Úristen, mit fogok nekik mondani?
– Nyugodjon meg, Beate! Nem kell mondania semmit. Én nem hívtam magát.
– Most meg miről beszél? Eddig háromszor hívott.
– Igen, viszont ők ezt nem tudják. Az egyik cimborámmal telefont cseréltük. Most az ő mobilját használom.
– Ezek szerint sejtette, hogy ez fog történni?
– Nem, ez meg sem fordult a fejemben. Azért cseréltem vele, mert a mobiltelefonok jelzéseket küldenek a különböző bázisállomásoknak, amiből meg lehet állapítani, hogy a készülék a város mely részén található éppen. Ha Waalernek vannak emberei a szolgáltatónál, akkor bajban lesznek, ha a mobiltelefonom alapján akarnak a nyomomra akadni. Ugyanis az többé-kevésbé folyamatosan mozgásban van az egész város területén.
– Erről a lehető legkevesebbet akarom tudni, Harry. És ne küldessen ide semmit. Oké?
– Oké.
– Sajnálom, Harry.
– Már nekem adta a jobb karját, Beate. Nem kell bocsánatot kérnie azért, mert a balt meg akarja tartani magának.
 
Bekopogtatott. Öt rövid koppanás, közvetlenül a 303-as tábla alatt. Remélhetőleg elég hangos volt ahhoz, hogy odabenn meghallják a zenétől. Várt. Már éppen újra felemelte a kezét, amikor a zene elhalkult, a padlón pedig meztelen talpak csattogása hangzott fel. Az ajtó kinyílt. A lány úgy festett, mint aki épp az imént ébredt.
– Igen?
Felmutatta igazolványát, ami tulajdonképpen visszaélésnek számított, mivel hivatalosan már nem volt rendőr.
– Sajnálom a szombaton történteket – mondta Harry. – Remélem, nem rémültek halálra, amikor magukra törték az ajtót.
– Most már rendben – grimaszolt a lány. – Végül is csak a munkájukat végezték.
– Igen – bólintott Harry, és sarkain hintázva végigpillantott a folyosón. – Az egyik helyszínelő kollégával éppen nyomok után kutatunk Marius Veland szobájában. Kapnunk kellene egy dokumentumot e-mailben, de a laptopom pillanatnyilag bemondta az unalmast. Elég fontos anyag lenne, és hirtelen eszembe jutott, hogy szombaton épp az interneten szörfölt és...
A lány intett, hogy felesleges tovább magyarázkodnia, és kitárta az ajtót.
– A számítógép be van kapcsolva. Most biztosan szabódnom kellene a kupi miatt. Hát, remélem, nem zavarja, mert én nagyjából leszarom.
Harry lezökkent a képernyő elé, belépett a levelezőprogramba, majd elővette a papírt, amire Eva Marvanova címét írta, és kopácsolni kezdett a kosztól ragadó billentyűzeten. Az üzenet rövid volt. Ready. This address.{8} Küldés.
Megfordult a széken és a lányt nézte, aki épp egy szűk farmerbe próbálta belekanalazni magát. Az előbb észre sem vette, hogy csak bugyi van rajta, valószínűleg a cannabismintás póló terelte el a figyelmét.
– És ma csak így egyedül? – kíváncsiskodott, hogy történjen valami, amíg Eva válaszát várja. A lány arcáról azonnal leolvashatta, hogy a kérdés nem volt valami jól sikerült felütés a társalgáshoz.
– Dugás csak hétvégenként van – közölte a lány, és megszagolta a kezében tartott zoknit, mielőtt felhúzta. Elégedett vigyorral konstatálta, hogy a válasz Harryba fojtotta a szót. Aki viszont azt a megállapítást tette, hogy a lányra ráférne egy alapos fogorvosi kezelés.
– Levele jött – intett a lány a monitor felé.
Harry visszafordult az íróasztalhoz. Eva levele. Nem volt benne egy sor sem, csak egy melléklet. Kétszer ráklikkelt a csatolmányra. A képernyő elsötétült.
– Nem egy mai darab, úgyhogy egy kissé lassú – mondta a lány egyre szélesebben vigyorogva. – De mindjárt megnyitja, csak várjon egy kicsit.
A monitor felső széléről indulva lassan elkezdett betöltődni a kép. Előbb egy kék rész, majd, amikor az ég elfogyott, szürke fal és egy sötétzöld emlékmű következett. Majd a tér is kibontakozott. Azután megjelentek az asztalok. Sven Sivertsen. És egy bőrdzsekis férfi, háttal a kamerának. Sötét haj. Erős nyak. A fotó bizonyítékként természetesen nem állta volna meg a helyét, de Harry egy pillanatig sem vonta kétségbe, hogy a férfi Tom Waaler. Mégsem emiatt bámulta megbabonázva a képet.
– Bocsi, de vécére kell mennem – szólalt meg a lány. Harrynak fogalma sem volt róla, mennyi ideje ülhet a képernyőre tapadva. – És mivel piszkosul visszhangzik minden, elég kínos... Szóval, ha végzett...
Harry felpattant, köszönetet mormolt és eltűnt.
A harmadik és a negyedik emelet közötti lépcsőfordulóban megtorpant.
A kép.
Nem lehet véletlen. Pedig elméletileg lehetetlen volt.
Vagy talán mégsem?
Ugyan, biztosan kiderül majd, hogy képtelenség. Senki nem tesz ilyesmit.
Senki.

Harminchetedik fejezet
Hétfő. Gyónás
 
A két férfi, aki egymással szemben állt a Szent Olga fejedelemasszony apostoli gyülekezetének templomában, egyforma magas volt. A fülledt, meleg levegőben édeskés füst- és dohányszag úszott. Lassan már öt hete tűzött Oslóra a nap, Nikolaj Loeb hátán pedig patakokban folyt az izzadság a vastag gyapjúreverenda alatt, miközben a gyónást bevezető imádságot olvasta:
– És te, aki most gyógyulni jöttél a mindenkor jelen levő, de szemmel nem látható Krisztus elébe – nézd, ő már itt várja bűnvallásodat.
Megpróbált beszerezni egy könnyebb és modernebb reverendát a Welhavens gatén, de azt a választ kapta, hogy ortodox papok számára, sajnos, nem tartanak semmit. Amikor végzett az imával, a könyvet a kettejük között álló asztalra fektette a feszület mellé. Az előtte álló férfi mindjárt megköszörüli majd a torkát. Mindig megköszörülik a torkukat a gyónás előtt, mintha bűneiket nyálkába kapszulázták volna. Nikolajnak úgy rémlett, mintha látta volna már a férfit, de nem emlékezett rá, hogy hol. A neve sem mondott neki semmit. A férfi egy kissé meglepődve vette tudomásul, hogy a gyónás szemtől szembe fog történni, és hogy a nevét is meg kell adnia. Nikolaj persze mérget vett volna rá, hogy végül nem a valódi nevét diktálta be. Talán egy másik gyülekezet tagja. Olykor előfordult, hogy hozzájuk fordultak titkaikkal, mivel itt senki nem ismerte őket. Nikolaj több alkalommal adott már feloldozást a norvég államegyház híveinek is. Ha kérik, meg is kapják, az Úr kegyelme végtelen.
A férfi megköszörülte a torkát. Nikolaj lehunyta a szemét és megígérte magának, hogy amint hazaér, testét fürdővel, füleit pedig Csajkovszkij muzsikájával fogja megtisztítani.
– Azt mondják, hogy a vágy a vízhez hasonlóan mindig a leggyengébb ellenállást keresi. Ha akad egy nyílás, egy repedés vagy hasadás az ember jellemében, a vágyakozás meg fogja találni azt.
– Mindannyian bűnösök vagyunk, fiam. Van valami vétked, amit szeretnél megvallani?
– Igen. Hűtlen voltam az asszonyhoz, akit szeretek. Együtt voltam egy könnyen megkapható nővel, aki iránt semmit nem érzek, de nem tehettem mást, újra és újra vissza kellett térnem hozzá.
Nikolaj elnyomott egy ásítást.
– Folytasd!
– Én... a megszállottja voltam.
– Azt mondod, voltál. Vagyis már nem találkozgatsz vele?
– Már meghaltak.
Nem is annyira az hökkentette meg Nikolajt, amit a férfi mondott, hanem inkább az, ahogy mondta.
– Meghaltak?
– Terhes volt. Azt hiszem.
– Sajnálattal hallom a veszteségedet, fiam. A feleséged tud erről?
– Senki nem tud róla.
– Mi miatt halt meg?
– Egy golyó miatt a fejében, atyám.
Nikolaj érezte, ahogy az izzadság megfagy a bőrén. Nyelt egyet:
– Van egyéb bűnöd is, amit meggyónnál, fiam?
– Igen. Az a férfi. Egy rendőr. Láttam, hogy a nő, akit szeretek, elmegy hozzá. És az a gondolatom támadt, hogy...
– Igen?
– Bűnös vagyok. Ez minden, atyám. És most elmondaná nekem a feloldozási imát, atyám?
A templomtérre ráborult a csend.
– Én... – kezdte Nikolaj.
– Mennem kell, atyám. Lenne olyan szíves?
Nikolaj behunyta a szemét. Aztán mondani kezdte. És csak akkor nézett fel, amikor ehhez a részhez ért:
– Feloldozlak téged minden bűnöd alól az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.
Keresztet rajzolt a férfi homlokára.
– Köszönöm – suttogta a férfi, majd sarkon fordult, és sietős léptekkel elhagyta a kis templomot.
Nikolaj egy tapodtat sem mozdult, csak hallgatta a szavak visszhangját, melyek még mindig a falak között pattogtak. És most már azt is tudni vélte, hol látta korábban a férfit. A Gamle Aker gyülekezeti házban. Ő hozta az új betlehemi csillagot a tönkretett helyett.
Pap lévén Nikolajt kötötte titoktartási esküje, és nem is tervezte, hogy megtörje azt amiatt, amit az imént hallott. Volt azonban valami a férfi hangjában, ahogy azt mondta: az a gondolata támadt, hogy... hogy mi is?
Nikolaj kibámult az ablakon. Hol maradnak már a felhők? Mostanra annyira fullasztóvá vált minden, hogy valaminek feltétlenül történnie kell. Például eleredhetne végre az eső. De mindenekelőtt: villámlás és mennydörgés.
Bezárta az ajtót, a kicsi oltár elé térdelt, és imádkozni kezdett. Olyan áhítattal és mélyről fakadó őszinteséggel, amit már hosszú évek óta nem érzett. A helyes útért és hozzá az erőért. És megbocsátásért.
 
Két órakor Bjørn Holm bukkant fel Beate irodájának ajtajában, és közölte a lánnyal, hogy van valami, amit feltétlenül látnia kell.
Beate felállt, és követte a fotólaborba a fiatal tisztet, aki rábökött az egyik képre, ami még a szárítómadzagon függött.
– Múlt hét hétfőn készült – mondta Bjørn. – Fél hat körül, tehát nagyjából fél órával azután, hogy Barbara Svendsent lelőtték a Carl Berners plasson. Biciklivel ennyi idő alatt könnyedén el lehet jutni a Frognerparkba.
A kép egy mosolygó lányt ábrázolt a szökőkút előtt. Mellette egy szoborrészlet látszott. Beate azt is tudta, melyik szobor az. A fáról leeső lány. Kislánykorában mindig megállt ez előtt a szobor előtt, amikor vasárnaponként a szüleivel beautóztak a városba, hogy sétáljanak egyet a Frognerparkban. Apa elmagyarázta neki, hogy Gustav Vigeland szerint a szobor a fiatal lányok felnőttléttel és anyává válással kapcsolatos szorongását szimbolizálja.
Ma azonban nem a lezuhanó lány ragadta meg Beate figyelmét. Hanem egy férfi háta, aki egészen a kép szélén állt. Méghozzá egy zöld szemetes előtt, kezében egy barna műanyag zacskóval. Testre simuló sárga felsőt és fekete kerékpárosnadrágot viselt. Fején fekete sisak ült, arcát napszemüveg és szájmaszk takarta.
– A biciklis futár – suttogta Beate.
– Talán – bólintott Bjørn Holm. – De sajnos elmaszkírozva.
– Talán. – Úgy hangzott, mint a visszhang. Beate anélkül, hogy egy másodpercre is levette volna tekintetét a képről, kinyújtotta a kezét. – A nagyítót.
Holm a vegyszerek között bukkant rá az asztalon. Odanyújtotta a lánynak.
Beate elvette tőle, majd egyik szemével hunyorogva elkezdte finoman végigvezetni a domború üveget a fotó fölött.
Bjørn Holm a főnökét figyelte. Természetesen hallotta a történeteket Beate Lønnről azokból az időkből, amikor még a rablási csoportnál dolgozott. Hallotta, hogy képes volt napokat tölteni a House of Painben, ebben a speciálisan kialakított videoszobában. Mesélték, hogyan tanulmányozta képkockáról képkockára haladva a rablásokról készült felvételeket, hogyan térképezte fel a tettes testfelépítését, mozgását, maszk mögé rejtett arcának körvonalait, míg végül fel nem fedte az illető személyazonosságát. Például annak révén, hogy egyszer már látta az illetőt egy másik felvételen, ami, mondjuk, egy tizenöt évvel korábbi postarablásról készült. Vagyis akkor, amikor ő maga még el sem érte a serdülőkort. Gépének merevlemezén ott lapult az összes bankrablásról készült felvétel, amit valaha is készítettek Norvégiában, amióta biztonsági kamerákkal látták el a pénzintézeteket. Vagy egymillió arc. Néhányan azt állították, hogy ennek a képességnek Beate szokatlan fusiform gyrusa az oka. Ez az agynak azon része, amely az arcok felismeréséért felel, és működése veleszületett sajátosság. Ezért aztán Bjørn Holm most nem a képet bámulta, hanem Beate Lønn szemét, ahogy végigpásztázza a fotót a legapróbb részletek után kutatva, melyeket ő maga, ha megfeszülne, sem venne észre, mert ehhez olyan érzékenység szükséges, amivel ő soha az életben nem fog bírni.
– A térde – szólalt meg Beate. – Látja?
Bjørn Holm közelebb lépett.
– Melyik? – kérdezte.
– A bal. Olyan, mintha egy sebtapasz lenne rajta.
– Úgy érti, hogy olyasvalakit kell keresnünk, aki sebtapaszt visel a térdén?
– Nagyon vicces, Holm. Még mielőtt megpróbáljuk kitalálni, hogy ki lehet a képen, ki kell derítenünk, hogy egyáltalán lehetséges-e, hogy ő a gyilkos futár.
– És ezt hogy derítjük ki?
– Meglátogatjuk az egyetlen személyt, aki közvetlen közelről látta a gyilkos futárt. Készítsen egy másolatot a képről, én pedig hozom az autót.
 
Sven Sivertsen hitetlenkedve meredt Harryra, aki épp az imént fejtette ki neki elméletét. Totálisan képtelen elméletet volt.
– Esküszöm, erről még csak fogalmam sem volt – suttogta Sivertsen. – Sosem láttam az áldozatok fotóit a lapokban. A kihallgatás alatt említettek neveket, de azok nem mondtak nekem semmit.
– Ez egyelőre csupán egy elmélet – mondta neki Harry. – Nem tudjuk, hogy valóban ő-e a gyilkos futár. Konkrét bizonyítékokra van szükségünk.
Sivertsen megpróbálkozott egy halvány mosollyal:
– Előbb inkább engem kellene meggyőznie arról, hogy elég anyag van a kezében ahhoz, hogy engem felmentsenek. Mert akkor indulhatunk is, hogy feladjuk magunkat, maga pedig megkapja a bizonyítékaimat Waaler ellen.
Harry vállat vont.
– Felhívhatom az osztályvezetőmet, Bjarne Møllert, hogy jöjjön ide egy járőrkocsival, és vigyen bennünket biztonságos helyre.
Sivertsen határozottan megrázta a fejét:
– Könnyen elképzelhető, hogy a rendőrségen Waaler fölött is benne vannak páran a dologban. Nem bízom senkiben. Előbb szerezzen bizonyítékokat!
Harry ökölbe szorította a kezét, aztán újra szétnyitotta.
– Van egy alternatívánk – mondta. – Olyasmi, ami mindkettőnkön segíthet.
– Éspedig?
– A sajtóhoz fordulunk, és elmondunk nekik mindent, amink van. A biciklis futárról és Waalerről is. Utána már késő lesz, hogy bármit is csináljanak velünk.
Sivertsen kétkedő pillantást vetett rá.
– Az idő ellenünk dolgozik – figyelmeztette Harry. – Waaler egyre közelebb kerül hozzánk. Nem érzi?
Sivertsen a csuklóját dörzsölgette a bilincs mellett.
– Oké – mondta végül. – Csinálja.
Harry előhalászott a farzsebéből egy gyűrött névjegyet. Egy másodpercig habozva nézte. Talán, mert sejtette a következményeit annak, amire épp készült. Vagy pont azért, mert fogalma sem volt róla. Beütögette a kártyán szereplő munkahelyi számot a telefonba. A válasz meglepően gyors volt:
– Roger Gjendem.
Harry beszélgetés moraját, telefoncsörgést és billentyűzet kopácsolását hallotta a háttérben.
– Itt Harry Hole. Nagyon figyeljen, Gjendem. Információim vannak a gyilkos futárról. Valamint egy olyan fegyvercsempészési ügyről, amelyben néhány kollégám is érintett a rendőrségen. Megértette?
– Azt hiszem.
– Remek. Az információt kizárólag maga kapja meg, cserébe viszont amilyen gyorsan csak lehet, kiteszi az Aftenposten internetes oldalára.
– Természetesen. Honnan hív, Hole?
Gjendem határozottan kevésbé tűnt meglepettnek, mint amire Harry számított.
– Egyáltalán nem lényeges, hogy hol vagyok. Olyan információim vannak, melyek azt bizonyítják, hogy nem Sven Sivertsen a biciklis sorozatgyilkos, és hogy egy vezető pozícióban lévő rendőrtiszt tagja egy olyan fegyvercsempész bandának, amely már hosszú évek óta tevékenykedik Norvégiában.
– Fantasztikusan hangzik. De, gondolom, azt megérti, hogy a sztori nem kerül nyomtatásba egyetlen telefonbeszélgetés alapján.
– Ezt hogy érti?
– Egyetlen komoly lap sem fogja megjelentetni azt a vádat, hogy a rendőrség egyik, név szerint említett főtisztje fegyvercsempészként tevékenykedik anélkül, hogy ellenőrizte volna forrása szavahihetőségét. Bár nem vonom kétségbe, hogy maga valóban az, akinek kiadja magát, de honnan tudhatnám, hogy nem részeg-e vagy őrült, esetleg mindkettő egyszerre? Ha ezt nem ellenőrzöm, a lap könnyedén a vádlottak padján találhatja magát. Beszéljünk meg egy találkozót, Hole. Azután pedig megírok mindent, és úgy, ahogy mondja. Megígérem magának.
A beálló csendben Harry nevetést hallott a háttérben. Gondtalan, gyöngyöző kacagást.
– És ne is próbálkozzon más újságoknál. Mindenhol ugyanezt a választ fogja kapni. Bízzon bennem, Hole!
Harry nagy levegőt vett.
– Oké – válaszolta. – Az Underwaterben a Dalsbergstienen. Ötkor. Egyedül jöjjön, különben lelépek. És egy hangot se az egészről egy léleknek sem, világos?
– Világos.
– Akkor viszlát.
Harry letette, és az ajkába harapott.
– Remélem, tényleg okos ötlet volt – jegyezte meg Sven.
 
Bjørn Holm és Beate lekanyarodtak a forgalmas Bygdøy alléról, és a következő pillanatban már egy csendes utcában találták magukat, melynek egyik oldalát fából épült villák, másikat pedig előkelő társasházak szegélyezték. A járda mellett kizárólag német márkájú autók sorakoztak.
– Újgazdagék – morogta Bjørn.
Leparkoltak egy babaházszerű, sárga bérház előtt.
Csak a második próbálkozásra kaptak választ a kaputelefonban:
– Igen?
– André Clausen?
– Határozottan.
– Beate Lønn, rendőrség. Bemehetünk?
André Clausen combközépig érő háziköntösben pompázva várta őket az ajtóban. Egy elvarasodott sérülést vakargatott az arcán, miközben tett egy nem túl buzgó kísérletet arra, hogy elnyomja ásítását.
– Sajnálom – közölte. – Késő éjjel értem haza.
– Csak nem Svájcból?
– Nem, csak a nyaralómban voltam. Jöjjenek be!
Clausen nappalija némileg szűkösnek tűnt az ott felhalmozott műtárgyak miatt, és mint Bjørn Holm azonnal megállapította, Clausen ízlése inkább húzott Liberace, mint a minimalizmus irányába. Az egyik sarokban szökőkút csörgedezett, melyből egy meztelen istennő nyújtózkodott a sixtusi mennyezet felé.
– Szeretném, ha először is összpontosítana, és felidézné azt a délutánt, amikor a biciklis futárt látta az ügyvédi iroda recepcióján – kérte Beate. – Utána pedig nézze meg ezt!
Clausen elvette tőle a képet és tanulmányozni kezdte, miközben egyik ujja hegyével a vart piszkálgatta az arcán. Bjørn Holm a fejét forgatva nézelődött a nappaliban. Az egyik ajtó mögött mintha mancsok kaparásztak volna.
– Talán – mondta Clausen.
– Talán? – csúszott Beate a szék szélére.
– Nagyon valószínű. A ruha ugyanolyan. A sisak és a napszemüveg is.
– Rendben. És a sebtapasz a térdén? Az is rajta volt?
Clausen hangosan felnevetett.
– Ahogy azt korábban is említettem, nem szoktam behatóan tanulmányozni a férfitesteket. De ha ettől boldogabbak lesznek, akkor első nekifutásra úgy vélem, hogy ezt a férfit láttam. Erről azonban... – tárta szét a karját.
– Köszönjük – mondta Beate, és felállt.
– Ó, kérem, igazán nincs mit – válaszolta Clausen, és kikísérte őket az ajtóig, ahol kezet nyújtott. Milyen furcsa, gondolta Holm, de elfogadta. Amikor azonban Clausen Beate felé nyújtotta a kezét, a lány egy kis mosollyal megrázta a fejét:
– Bocsásson meg, de véresek az ujjai. És az álla is vérzik.
Clausen megérintette az arcát.
– Valóban – mosolyodott el. – Truls volt az, a kutyám. Kicsit vadul játszottunk a hétvégén a nyaralóban.
Beatét nézte, és a mosolya egyre szélesebb lett.
– Viszlát – köszönt el Beate gyorsan.
Bjørn Holm nem tudta, miért borzongott meg, amikor újra kiértek a melegre.
 
Klaus Torkildsen a szoba mindkét ventilátorát az arcára irányította, mégis úgy érezte, hogy csak a gépből áradó meleg levegőt fújják vissza rá. Ujját a képernyő vastag üvegéhez nyomta. A kjølberggatai belső számhoz, amelyen az előfizető épp az imént tette le a kagylót. Ez volt ma a negyedik alkalom, hogy az illető ugyanazzal a mobiltelefonszámmal beszélt. Rövid beszélgetések voltak.
Kétszer rákattintott a mobilszámra, hogy kiderítse az előfizetőt. A képernyőn egy név bukkant fel. Erre is kétszer ráklikkelt, így megkapta a címét és a foglalkozását is. Klaus pillantása az előfizető foglalkozására tapadt. Azután feltárcsázta a számot, amit a rendőrtiszt hagyott ott neki, hogy hívja, ha jelentenivalója van.
– Halló?
– Torkildsen vagyok a Telenortól. Kivel beszélek?
– Az magát ne érdekelje, Torkildsen. Mije van a számunkra? Torkildsen érezte, ahogy nedves felkarja a felsőtestéhez tapad.
– Utánanéztem valaminek – mondta. – Hole telefonja folyamatos mozgásban van, lehetetlen a nyomára akadni. Van azonban egy másik mobiltelefon, ami többször is hívta a Kjølberggata egyik belső számát.
– Aha. És kié a telefon?
– Az előfizetés egy bizonyos Øystein Eielandhoz tartozik. Taxisofőrként van bejelentve.
– És?
Torkildsen előretolta alsó ajkát, és megpróbált levegőt fújni izzadságtól elhomályosult szemüveglencséi alá.
– Csak gondoltam, elképzelhető, hogy van valami összefüggés egy folyamatosan mozgásban lévő mobiltelefon és egy taxisofőr között.
A vonal túlsó végén csend lett.
– Halló? – szólt bele a kagylóba Torkildsen.
– Értettem – válaszolta a hang. – Folytassa a nyomkövetést, Torkildsen.
 
Bjørn Holm és Beate épp a Kjølberggata recepciója előtt haladtak el, amikor megszólalt a lány telefonja.
Lepattintotta az övéről, rápillantott a kijelzőre, és gyors mozdulattal a füléhez emelte.
– Harry? Kérje meg Sivertsent, hogy húzza fel a bal nadrágszárát! Találtunk egy fotót egy elmaszkírozott kerékpárosról, aki múlt hétfőn fél hatkor a szökőkút előtt tartózkodott. A bal térdén sebtapasz van, a kezében pedig egy barna műanyag zacskót tart.
Bjørnnek jócskán ki kellett lépnie, hogy lépést tudjon tartani a folyosón az apró termetű nővel. A telefonban egy hang csikorgott. Beate beviharzott az irodába.
– Se tapasz, se sebhely? Nem, én is tudom, hogy nem bizonyít semmit. De a maga információja mellett André Clausen épp az imént azonosította többé-kevésbé a képen lévő kerékpárost azzal, akit a Halle, Thune és Wetterlandnál látott.
Beate lerogyott az íróasztal mögötti székre.
– Mi?
Bjørn Holm a homlokára vésődő ráncokat figyelte.
– Aha, remek.
Elvette a telefont a fülétől, és úgy meredt rá, mintha nem tudná, hogy higgyen-e annak, amit hallott.
– Harry úgy gondolja, hogy tudja, ki a biciklis sorozatgyilkos – mondta végül.
Bjørn nem válaszolt.
– Nézd meg, hogy üres-e a labor – kérte Beate. – Adott nekünk egy újabb melót.
– Miféle melót? – kíváncsiskodott Holm.
– Egy igazi szar melót.
 
Øystein Eikeland félig leeresztett pillákkal üldögélt autójában a St. Hanshaugen melletti taxiállomáson, és egy hosszú lábú lányt mustrált, aki épp az imént vette magához kora délutáni koffeinadagját a Java teraszán. A klímaberendezés zúgását elnyomta a hangfalból előkúszó countryszám.
– Faith has been broken, tears must be cried...{9}
Rossz nyelvek szerint a dal valójában Gram Parsonsé volt, és Keith meg a Stones nyúlta le a Sticky Fingers-albumhoz, amikor a hatvanas években valahol odalenn kotlottak Franciaországban, és próbálták a zsenialitásba lőni magukat.
– Wild, wild horses couldn’t drag me away...{10}
Kinyílt az egyik hátsó ajtó. Øystein enyhén összerándult. Az illető biztosan hátulról, a park felől érkezett. A visszapillantó tükörben egy erős állkapcsú, napbarnított arcot látott, amelynek a nagy részét sötét napszemüveg takarta.
– A Maridalsvannethez.
Bár a hangja lágy volt, a hangnem egyértelműen utasító.
– Ha nem nagy fáradság...
– Dehogy – mormolta Øystein, majd lehalkította a zenét, szívott egy utolsót a cigarettából, és a csikket kihajította a nyitott ablakon.
– A tó melyik részéhez...
– Csak vezessen. Majd szólok.
Felfelé indultak az Ullevålsveien.
– Állítólag ma már esni fog – jegyezte meg Øystein.
– Majd szólok – ismételte meg a hang.
Ugrott a borravaló, gondolta Øystein.
Tízpercnyi autózás után kiértek a lakott területről. Rögtön mezők és tanyák közt találták magukat, és hamarosan elérték a Maridalsvannet partját. A város és a vidék között olyan hirtelen volt az átmenet, hogy egy amerikai utas egyszer megkérdezte Øysteint, hogy valami skanzenben vannak-e.
– Majd azon az úton bekanyarodhat felfelé – mondta a hang.
– Az erdőbe? – kérdezte Øystein.
– Pontosan. Vagy talán baj?
Ez eddig nem merült fel Øysteinben. Eddig. Újra a visszapillantó tükörbe nézett, de a férfi az ablak felé csúszott, így csupán a fél arcát látta.
Øystein lefékezett, balra pillantott, és felhajtott az útra. A kocsi előtt elnyúló kavicsos út keskeny volt és göröngyös, a közepén fűcsomókkal.
Øystein habozott.
Mindkét oldalon lombos, zöld ágak nyúltak be az útra, és hívogató mozdulatokkal lengedeztek. Øystein a fékre lépett. A kavicsok csikorogtak és az autó megállt.
– Sorry – mondta a tükörnek. – Épp a napokban rakattam rendbe az alvázat egy vagyonért. És egyébként sem vagyunk kötelesek ilyen utakon hajtani. Hívhatok magának egy másik kocsit, ha akarja.
A hátsó ülésen ülő férfi mintha elmosolyodott volna, legalábbis az arcának az a fele, amit Øystein a tükörből látott.
– És mégis melyik telefonról, Eikeland?
Øystein érezte, ahogy a tarkóján felborzolódik a haj.
– A sajátjáról? – suttogta a hang.
Øystein agya alternatívák után kutatott.
– Vagy Harry Hole telefonjáról?
– Nem vagyok benne egészen biztos, hogy értem, miről beszél, miszter, de a túrának itt vége.
A férfi felnevetett.
– Miszter? Nem hinném, Eikeland.
Øystein érezte, hogy nyelnie kellene, de sikerült legyőznie a kísértést.
– Figyeljen, tőlem akár fizetnie sem kell, végül is nem vittem el a célig. Szálljon ki, én meg szerzek egy másik kocsit.
– Az aktájából kiindulva maga okos fickó, Eikeland. Úgyhogy feltételezem, hogy érti, mire akarok kilyukadni. Gyűlölöm a kliséket, de tényleg magán áll, hogy a könnyebb vagy a nehezebb utat választja.
– Tényleg fogalmam sincs róla, hogy mit... aú!
A férfi közvetlenül a támla fölött odasózott a feje hátsó részére. Amikor Øystein ösztönösen előrebukott, legnagyobb meglepetésére érezte, hogy a szeme megtelik könnyel. Nem mintha az ütés annyira fájdalmas lett volna. Inkább az a fajta nyakleves volt, amit az ember az iskolában osztogat: könnyű, inkább csak megalázás céljából. Viszont a könnycsatornái láthatólag már felfogták azt, amit ő maga még vonakodott beismerni. Nevezetesen azt, hogy tényleg nagy bajban van.
– Hol van Harry telefonja, Eikeland? A kesztyűtartóban? A csomagtartóban? Esetleg a zsebében?
Øystein nem válaszolt. Csendben ült, miközben ide-oda cikázó pillantása közvetítette az információkat az agya felé. Mindkét oldalon erdő van. Valami azt súgta neki, hogy a férfi a hátsó ülésen elég jó kondiban van ahhoz, hogy másodperceken belül elkapja. Egyáltalán, vajon egyedül van a pasas? Mi lenne, ha megnyomná a vészjelzőt, ami a többi taxival összeköti? Rángasson bele másokat is?
– Értem – szólalt meg a férfi. – Ezek szerint a nehezebb út mellett maradunk. És tudja, mit?
Mielőtt Øystein bármit is tehetett volna, a férfi karja a nyakához tapadt, és a fejtámlához szorította a fejét.
– Tulajdonképpen magam is ebben reménykedtem.
Øystein elvesztette a szemüvegét. Kinyújtotta a kezét a kormányoszlop felé, de nem érte el.
– Ha megnyomja a vészjelzőt, megölöm – sziszegte a férfi a fülébe. – És ezt most szó szerint értem, Eikeland.
Annak ellenére, hogy az agya nem kapott elég oxigént, Øystein hallása, látása és szaglása szokatlanul élesen működött. Látta az erek hálóját szemhéja belső oldalán, érezte a férfi arcszeszének az illatát, és kihallotta a hangjából az öröm kaján kis felhangjait:
– Hol van, mi? Hol van Harry Hole?
Øystein tátogni kezdett, mire a férfi lazított a szorításon.
– Fogalmam sincs, miről...
A férfi karja újra megfeszült.
– Utoljára kérdezem, Eikeland. Hol van az ivócimborája?
Øystein érezte, hogy a fájdalom egyre inkább legyűri, s ugyanakkor élni vágyása egyre erősebb. Egyszer átélt már ilyesmit, tudta, hogy ez csak egy fázis, egy köztes stádium, mielőtt beköszönt a lényegesen kellemesebb közömbösség. A másodpercek teltek. Az agya elkezdte egymás után bezárni a fiókokat. Először a látása adta meg magát.
Ekkor megint engedett a szorítás, az agyát pedig elborította az oxigén. A látása visszatért. És a fájdalom is.
– Így is, úgy is meg fogjuk találni – mondta a hang. – Azt maga dönti el, hogy azelőtt vagy azután, hogy maga elhagyott bennünket.
Øystein érezte, hogy valami kemény és hideg dolog súrolja végig a halántékát. Azután az orrnyergét. Elég westernfilmet látott életében, de egy 45-ös kaliberű revolver ilyen közelről még számára is új volt.
– Nyissa ki a száját!
Hát még az íze.
– Ötig számolok, aztán lövök. Bólintson, ha van valami mondanivalója a számomra. Lehetőleg még az ötös előtt. Egy...
Øystein megpróbálta felvenni a harcot a halálfélelemmel. Igyekezett bebeszélni magának, hogy az ember alapvetően racionális lény, és hogy a férfi az égvilágon semmire nem megy azzal, ha megöli őt.
– Kettő...
A logika az én oldalamon áll, gondolta Øystein: a fegyver csövének fém- és véríze volt.
– Három. És ne törődjön az üléshuzattal, Eikeland. Alaposan ki fogok takarítani magam után.
Øystein érezte, hogy a teste remegni kezd. Kontrollálhatatlan reakció, aminek csak a szemlélője lehet. Arra a rakétára gondolt, amit a tévében látott. Pontosan így rázkódott másodpercekkel azelőtt, hogy kiküldték a jeges, üres világűrbe, a semmibe.
– Négy.
Øystein bólogatni kezdett. Energikusan és folyamatosan.
A pisztoly eltűnt.
– A kesztyűtartóban van – zihálta. – Azt mondta, hogy ne is foglalkozzak vele, ne vegyem fel, ha megszólal. Az enyém pedig nála van.
– Teszek a telefonokra – mondta a hang. – Azt akarom tudni, hogy hol van Hole.
– Nem tudom. Nem mondott semmit. Vagyis de, annyit mondott, hogy az a legjobb mindkettőnknek, ha nem tudok róla, hogy hol van.
– Hazudott – mondta a férfi.
Hangja nyugodt és tárgyilagos volt, Øystein pedig nem tudta eldönteni, hogy a férfi dühös, vagy egyszerűen csak szórakozik.
– Csak neki jó, Eikeland. Magának egyáltalán nem az.
A hideg pisztolycső izzó vasalóként simult Øystein arcához.
– Várjon! Harry mondott valamit. Most már emlékszem. Azt mondta, hogy otthon fog elrejtőzni.
A szavak olyan gyorsan buktak ki Øysteinből, hogy úgy érezte, meg sem formálta őket rendesen.
– Már voltunk ott, maga féleszű – mondta a hang.
– Nem arra gondoltam, ahol most lakik. Oppsalban otthon. Abban a házban, ahol felnőtt. A férfi nevetett, Øystein pedig szúró fájdalmat érzett, amikor a pisztoly csöve megpróbálta befúrni magát az orrlyukába.
– Lenyomoztuk a telefonját az elmúlt órákban, Eikeland. Tudjuk, hogy a város melyik részén van. És az nem Oppsal. Szóval, mit szépítsük, maga hazudik. Másképp fogalmazva: öt.
Sípolás. Øystein összeszorította a szemét. A sipító hang nem akart abbamaradni. Vagy ez már a halál? Aztán a sípolás dallammá állt össze. Valami ismerős dallammá. Purple Rain. Prince. Ez egy mobiltelefon.
– Igen, mi az? – kérdezte a hang mögötte.
Øystein nem merte újra kinyitni a szemét.
– Az Underwaterben? Ötkor? Oké, szedj össze mindenkit, azonnal megyek.
Øystein ruhaanyag zizegését hallotta maga mögött. Itt az idő. Hallotta, hogy odakinn énekelni kezd egy madár. Gyönyörű, magas hangon trillázott. Nem tudta, milyen madár. Tudnia kellett volna. És hogy miért. Ki kellett volna derítenie, hogy miért énekelnek. Most már soha nem fogja megtudni. Érezte, hogy egy kéz nehezedik a vállára.
Øystein óvatosan kinyitotta a szemét, és a tükörbe hunyorgott.
Fehér fogak villantak rá, majd a férfi a már ismert kaján felhanggal ezt mondta:
– A központba, sofőr. Sietek.

Harmincnyolcadik fejezet
Hétfő. A felhő
 
Rakel kinyitotta a szemét. A szíve hevesen kalapált. Elaludt. Hallgatta a fürdőző gyerekek kiabálásának egyenletes lármáját. Könnyű, kesernyés fűíz ült a nyálkahártyáján, a meleg pedig vastag paplanként nehezedett a vállára. Talán álmodott valamit, és az ébresztette fel?
Egy hirtelen támadt, hűvös fuvallat lependerítette róla a képzeletbeli paplant, és libabőrösre borzolta testét.
Különös, hogy némelyik álom úgy kicsusszan az ember emlékezetéből, mint egy nedves szappan, gondolta, és megfordult. Oleg eltűnt. Feltámaszkodott a könyökére és körülnézett.
A következő pillanatban már talpon volt.
– Oleg!
Futni kezdett.
Az ugrótorony mellett bukkant rá. Ott ült a szélén, és egy fiúval beszélgetett, akit Rakel mintha már látott volna korábban is. Talán egy iskolatársa lehet.
– Szia, mama – mosolygott fel rá hunyorogva Oleg.
Rakel megragadta a karját. Keményebben, mint akarta.
– Megmondtam, hogy nem léphetsz le szó nélkül!
– De hát, aludtál, mama. Nem akartalak felébreszteni.
Oleg el volt képedve, és láthatólag egy kissé kínosan érezte magát. Az iskolatárs odébbhúzódott.
Rakel némileg lecsillapodott. Felsóhajtott és a horizontra pillantott. Az ég kéken ragyogott. Mindössze egyetlen fehér felhő árválkodott rajta. Felfelé borzolódott, mintha éppen most lőttek volna ki belőle egy rakétát.
– Mindjárt öt óra van, indulunk hazafelé – mondta szórakozottan. – Lassan vacsoraidő van.
A kocsiban hazafelé Oleg megkérdezte, hogy Harry is jön-e.
Rakel csak a fejét rázta.
Miközben a Smestadkryssetnél a zöld lámpára vártak, Rakel előrehajolt, és felnézett a felhőre, ami nem mozdult egy tapodtat sem, csupán egy halvány, szürke csillanásnyit magasabb lett.
Emlékeztette magát, hogy ne felejtse majd el bezárni a bejárati ajtót, ha hazaértek.

Harminckilencedik fejezet
Hétfő. Találkozások
 
Roger Gjendem megállt, és az Underwater ablakában bugyborékoló akváriumra meredt. Egy kép villant fel előtte. Egy hétéves kissrác úszik felé gyors, kapkodó mozdulatokkal, jól látható pánikkal az arcán, és csakis ő, Roger, a bátyja az egyetlen az egész világon, aki megmentheti. Roger nevetve kiabált neki, de Thomas nem értette, hogy már egészen sekély vízben evickél, és csak a lábát kellene letennie. Rogernek időről időre átvillant az agyán, hogy bár sikerült megtanítania úszni az öccsét, Thomas a szárazföldön mégiscsak elmerült.
Az Underwater ajtaján belépve várt néhány másodpercet, hogy szeme megbarátkozzon a félhomállyal. A pultoson kívül mindössze egy személyt fedezett fel a helyiségben, egy vörös hajú nőt, aki a bejáratnak félig hátat fordítva ült. Előtte egy félig kiürült korsó, kezében cigaretta. Roger lekocogott a lépcsőn a pincehelyiségbe, és körülnézett. Sehol egy lélek. Úgy döntött, hogy visszamegy a bárpulthoz, és ott várakozik. A padlódeszkák megnyikordultak a cipője alatt. A vörös hajú nő felpillantott. Árnyék esett az arcára, de a tartása miatt, ahogy ott ült, Rogernek az az érzése támadt, hogy szép lehet. Vagy legalábbis szép volt. Észrevette, hogy egy nagy táska áll mellette a padlón. Talán ő is vár valakit.
Kért egy sört, aztán az órájára nézett.
Tett néhány kört a környéken, nem akart korábban ideérni a megbeszélt öt óránál. Nem akart a túlbuzgóságával gyanút kelteni. Bár kiben keltene gyanút, ha egy újságíró túlpörög, amikor épp olyan információkra vár, amelyek teljesen a feje tetejére állíthatják a nyár legnagyobb sztoriját? Már amennyiben tényleg csak erről van szó.
Roger, miközben az utcákat rótta, megpróbálta kiszúrni őket. Egy furcsa helyen parkoló kocsit, egy újságot olvasó alakot a sarkon, vagy legalább egy padon alvó hajléktalant. De nem látott senkit. Persze, végül is profikról van szó. És épp ez ijesztette meg a legjobban. A tudat, hogy ezt az egészet büntetlenül megtehetik, mert úgyis megússzák. Egyszer az egyik részeg kollégája locsogott neki valamit, hogy az utóbbi években olyan dolgok történnek a rendőrkapitányságon, amiket senki el nem hinne, ha megírná. Ez idáig Roger is közéjük tartozott.
Újra az óráját vizslatta. Hét perccel múlt öt óra.
Vajon azonnal berontanak majd, ha Harry Hole megérkezik? Neki nem mondtak semmit azonkívül, hogy legyen itt a megbeszélt időben, és viselkedjen természetesen. Roger abban a reményben húzta meg a sörét, hogy az segít majd megnyugtatni az idegeit.
Tíz perc. A pultos a bár egyik sarkába húzódott, és kiteregette maga elé az újságját.
– Elnézést – szólította meg Roger.
A férfi felpillantott.
– Nem járt itt véletlenül mostanában egy férfi? Magas, szőke...
– Bocs – szakította félbe a pultos, majd megnyálazta az ujját és lapozott egyet. – Pont akkor kezdődött a műszakom, amikor maga megjött. Kérdezze inkább őt.
Roger habozott. Azután lehúzta a sörét a Ringnes-logó aljáig, és felállt.
– Elnézést...
A nő halvány félmosollyal az arcán nézett fel rá.
– Igen?
Csak ekkor vette észre. Az arcán nem árnyékok voltak, hanem véraláfutások. A homlokán, az arccsontján és a nyakán.
– Találkozóm lett volna valakivel, de attól tartok, hogy az illető már elment. Egy legalább százkilencven centi magas, rövid hajú, szőke pasas.
– Ó. Fiatal?
– Mondjuk. Úgy harmincöt lehet. Egy kissé olyan... lerobbant.
– Vörös orr és kék szem, ami olyan, mintha egyszerre lenne öreg és fiatal?
A nő még mindig mosolygott, de valahogy olyan zárkózottan, amiből Roger rájött, hogy a mosoly nem neki szól.
– Ő lehetett az – mondta Roger bizonytalanul. – Ezek szerint itt...
– Nem, én is rá várok.
Roger rábámult. Ő is egy lenne közülük? Ez a szétesett, összevert harmincas nő? Hihetetlennek tűnt.
– És mit gondol, eljön?
– Nem – emelte fel a nő a poharát. – Akit szeretnél, hogy jöjjön, az sosem jön. Mindig csak mások jönnek.
Roger visszament a bárhoz. A korsóját már elrámolták a pultról. Kért egy másikat.
A pultos zenét tett be. Gluecifer mindent megtett, hogy felderítse a félhomályt.
– I got a war, baby, I got a war with you!{11}
Nem jött. Harry Hole nem jött el. Mit jelenthet ez? A fenébe is, erről igazán nem ő tehet.
Fél hatkor kinyílt az ajtó.
Roger reménykedve pillantott fel.
Az ajtóból egy bőrdzsekis férfi meredt felé.
Roger megrázta a fejét.
A férfi körbepillantott a helyiségben. Azután vízszintesen végigrántotta nyitott tenyerét a torka előtt, és eltűnt.
Roger első gondolata az volt, hogy utánarohan. Hogy tisztázza, mit is jelent a mozdulat. Hogy lefújták az akciót? Vagy, hogy Thomas... Megszólalt a telefonja. Felvette.
– Nem jött el? – kérdezte egy hang.
Nem a bőrdzsekis férfi volt, de nem is Harry. Ennek ellenére valahogy ismerősnek tűnt.
– Mit kell tennem? – kérdezte Roger halkan.
– Ott marad nyolcig – mondta a hang. – És ha felbukkant, felhívja a számot, amit kapott. Haladnunk kell.
– És Thomas...
– Az öccsének nem esik bántódása addig, amíg azt teszi, amit mondunk magának. És amíg nem kerül semmi nyilvánosságra ebből.
– Persze, hogy nem. Én...
– Akkor kellemes estét, Gjendem!
Roger a zsebébe csúsztatta a telefont, és rávettette magát a korsóra. Levegő után kapkodva tette le újra. Nyolc óra. Az még két és fél óra várakozás.
– Na, mit mondtam magának?
Roger hátrafordult. A nő közvetlenül mögötte állt. Felmutatta egyik mutatóujját a pultosnak, mire az morcosan feltápászkodott.
– Hogy értette azt, hogy mások? – kérdezte tőle Roger.
– Milyen mások?
– Azt mondta, hogy a helyett, akit vár az ember, mindig mások jönnek.
– Azok, akikkel be kell érnie helyette, drága.
– Aha.
– Olyanok, mint maga vagy én.
Roger teljesen a nő felé fordult a széken. Volt valami abban, ahogy ezt mondta. Nem volt súlyos vagy drámai, csak talán az a kis rezignáltság a hangjában... Volt benne valami ismerős, mintha hirtelen lelki társra bukkant volna. Most már jobban meg tudta nézni. A szemét, vörös ajkát. Biztosan nagyon szép volt – azelőtt.
– A pasija verte meg? – kérdezte Roger.
A nő felemelte a fejét, és állát előretolva a pultos felé nézett, aki épp a sörét csapolta.
– Azt hiszem, ez aztán végképp nem tartozik magára, fiatalember. Roger egy pillanatra behunyta a szemét. Furcsa nap volt. Az egyik lehető legfurcsább. Kizárt, hogy máris vége legyen.
– Még az is lehet, hogy igen – válaszolta.
A nő megfordult és éles pillantást vetett rá.
Roger az asztala felé intett.
– A táskája méretéből ítélve most már inkább csak az expasija lehet. Ha szállásra van szüksége, akkor felajánlhatom egy hatalmas lakás vendégszobáját.
– Ó, valóban?
Bár a hanglejtése elutasító volt, Roger észrevette, hogy megváltozott az arckifejezése. Kérdő lett, kissé kíváncsi.
– A télen lett hirtelen ilyen nagy – tette hozzá Roger. – Egyébként szívesen meghívom egy sörre, ha csatlakozik hozzám. Még egy ideig itt kell maradnom.
– Nos – válaszolta a nő. – Végül is együtt is várakozhatunk.
– Arra, aki nem jön?
A nő nevetése szomorú volt, de legalább nevetett.
 
Sven a széken ült az ablaknál, és a kollégium melletti üres rétet bámulta.
– Lehet, hogy mégiscsak oda kellett volna mennie – szólalt meg. – Egyáltalán nem biztos, hogy az az újságíró tudatosan mondta.
– Nem hinném – válaszolta Harry.
A kanapén feküdt és a cigarettafüstöt tanulmányozta, ami spirálban tekergőzött a szürke plafon felé.
– Szerintem inkább önkéntelenül figyelmeztetni akart.
– Csak mert maga „vezető pozícióban lévő rendőrtisztként” említette Waalert, az az újságíró meg „főtisztnek” nevezte, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy a pasas már tudta, hogy Waalerről van szó. Lehet, hogy csak találgatott.
– Akkor most ráfaragott. Hacsak nem figyelmeztetni akart, és tudta, hogy lehallgatják.
– Maga teljesen paranoiás, Harry.
– Az lehet, de ez még nem jelenti azt...
– ...hogy nincsenek a nyomában. Ezt már mondta. Van más újságíró is, akit felhívhatna?
– Nem bízom meg senkiben. És azt hiszem, hogy szerencsés lenne, ha nem nagyon használnánk tovább ezt a telefont. Jobb lesz, ha kikapcsolom. A jelzései alapján könnyedén lenyomozhatják, hogy hol vagyunk.
– Mi? Waalernek fogalma sem lehet róla, hogy miféle telefont használ.
Miután az Ericsson zöld kijelzője kialudt, Harry a zakója zsebébe csúsztatta a készüléket.
– Úgy látom, hogy maga még mindig nincsen tisztában azzal, hogy Tom Waaler mire képes, Sivertsen. A taxis cimborámmal abban maradtunk, hogy ha minden rendben van, akkor felhív egy fülkéből öt és hat óra között. Hat óra múlt tíz perccel. Hallotta csöngeni a telefont?
– Nem.
– Akkor ez alighanem azt jelenti, hogy már tudnak a telefonról. Közeledik.
Sven felnyögött.
– Mondták már magának, hogy hajlamos folyton önmagát ismételni, Harry? Egyébként pedig nem látom magán azt a fene nagy igyekezetet, hogy kikerüljünk végre ebből a slamasztikából.
Harry válaszképpen egy kövér füstkarikát fújt a plafon irányába.
– Már szinte az az érzésem, hogy kifejezetten azt akarja, hogy megtaláljanak bennünket. És hogy ez az egész csak olcsó porhintés. Úgy kell tűnnie, mintha iszonyatosan próbálnánk elrejtőzni, miközben maga biztos benne, hogy Waaler előbb-utóbb felbukkan majd.
– Hm, érdekes elmélet – mormolta Harry.
 
– A Norske Møller gabonafeldolgozó szakértője megerősítette a gyanúját – mondta Beate a telefonkagylóba, és intett Bjørn Holmnak, hogy tűnjön el az irodából.
A kattogásból úgy sejtette, hogy Harry egy telefonfülkéből hívja.
– Kösz a segítséget – hálálkodott Harry. – Pontosan erre az információra volt szükségem.
– Komolyan?
– Legalábbis remélem.
– Az imént beszéltem Olaug Sivertsennel, Harry. Teljesen magánkívül van az aggodalomtól.
– Hm.
– Nem csak a fia miatt. Az albérlője miatt is, aki elutazott a hétvégére, de még mindig nem tért vissza. Fogalmam sincs, hogy mit mondjak neki.
– A lehető legkevesebbet. Hamarosan véget ér ez az egész.
– Megígéri?
Harry nevetése olyan volt, mint egy rekedt géppuska hangja:
– Nagyjából ez az egyetlen, amit meg tudok ígérni.
Beate házi telefonja megreccsent:
– Látogatója van – közölte valaki orrhangon. A női biztonsági őr volt az, ezek szerint már négy óra is elmúlt. Beaténak feltűnt, hogy egy idő után a recepciós pult mögött még a biztonsági szolgálat emberei is orrhangon kezdenek beszélni.
Beate lenyomta a gombot az előtte fekvő, régimódi távbeszélőn.
– Mondja meg az illetőnek, hogy egy kicsit várnia kell, mert dolgom van.
– Igen, de...
Beate megszakította a kapcsolatot.
– Folyton csak a kifogások... – jegyezte meg.
Harry recsegő légzése mellett egy autó fékezése szűrődött be a vonalba, majd azt is hallotta, ahogy a motort lekapcsolják. Ezzel párhuzamosan azt is érzékelte, hogy a fényviszonyok megváltoznak az irodájában.
– Most le kell lépnem – mondta Harry. – Kezdenek felpörögni az események. Később még hívom. Legalábbis, ha minden úgy alakul, ahogy szeretném. Oké? Beate?
Beate letette a kagylót. Tekintete az ajtónyílásra szegeződött.
– Mi az? – szólalt meg Tom Waaler. – Még csak el sem köszönsz egy jó baráttól?
– Nem szóltak a recepción, hogy várj egy kicsit?
– Ó, dehogynem.
Tom Waaler becsukta maga mögött az ajtót, majd megrántotta a külső, egy légterű irodára néző üvegablakon a függönyzsinórt. Azután megkerülte Beate íróasztalát, megállt a lány széke mellett, és az asztalra nézett.
– Az micsoda? – mutatott a két üveglapocskára, amelyek egymáshoz voltak ragasztva.
– A laboratórium szerint valamilyen mag.
Waaler könnyedén a lány nyakára helyezte a kezét. Beate megmerevedett.
– Harryval beszéltél az előbb?
Egyik ujjával végigsimított a lány bőrén.
– Hagyd abba – szólt rá Beate magára erőltetett nyugalommal. – Vedd le rólam a kezed!
– Ó, bocs, tévedtem volna?
Waaler mosolyogva felemelte mindkét kezét:
– Pedig ezt mindig is kedvelted, Lønn, nem igaz?
– Mit akarsz?
– Adni akarok neked egy esélyt. Azt hiszem, ennyivel tartozom neked.
– Azt hiszed? És mégis miért?
Beate oldalra hajtott fejjel nézett a férfira. Waaler megnedvesítette az ajkát és lehajolt, szinte egészen a lány arcába.
– A szolgálatkészségért. És a behódolásért. És azért a szűk kis lyukért.
Beate keze ütésre lendült, de a férfi elkapta a csuklóját, és ugyanazzal a mozdulattal hátracsavarta és felfelé szorította a karját. A lány levegő után kapkodott, előrebukott a széken, és homlokát az asztal lapjába ütötte.
– Megadom neked az esélyt, hogy megtartsd az állásodat, Lønn. Tudjuk, hogy Harry felhívott téged a taxis haverja telefonjáról. Hol van most?
A lány felnyögött. Waaler még feljebb nyomta a karját.
– Tudom, hogy fáj – mondta. – És azt is tudom, hogy ezzel nem foglak tudni rávenni arra, hogy bármit is elmondj nekem. Úgyhogy ez itt most csakis az én személyes kielégülésemet szolgálja. És a tiédet.
Waaler a lány oldalához nyomta alsótestét. Beate fülében dübörgött a vér. Célzott és hagyta magát előrezuhanni. A feje a belső telefonkészüléken koppant. A kemény műanyag megreccsent.
– Igen? – szólalt meg az orrhang.
– Azonnal küldje be hozzám Holmot – nyögte Beate, arcát az asztal lapjához szorítva.
– Máris.
Waaler habozva eleresztette a lányt. Beate felállt.
– Te disznó – mondta a férfinak. – Fogalmam sincs róla, hogy hol van. Soha az életben nem jutna eszébe, hogy ilyen lehetetlen helyzetbe hozzon.
Tom Waaler hosszasan bámult rá. Méregette. És miközben ő ezzel volt elfoglalva, Beate különös felfedezést tett. Már nem fél a férfitól. A józan esze azt súgta neki, hogy veszélyesebb, mint bárki, de volt valami a pillantásában, valami szorongásféle, amit azelőtt sosem látott. És hogy éppen az imént elveszítette az önuralmát. Ha csak néhány másodpercre is, de első alkalommal élte át, hogy a férfi megbillen.
– Visszajövök – sziszegte a lánynak. – Ezt megígérem. És te pontosan tudod, hogy megtartom az ígéreteimet.
– Mi a...? – bukkant fel Bjørn Holm, majd gyorsan félre is ugrott, amikor Tom Waaler elviharzott mellette az ajtóban.

Negyvenedik fejezet
Hétfő. Eső
 
Fél nyolckor a nap süllyedni kezdett az Ullernásen állomás irányában. Özvegy Danielsen asszony Thomas Heftyes gatei házának verandáján ácsorogva figyelte, ahogy percről percre egyre több fehér felhő úszik be az Oslo-fjord fölé. Odalenn épp ekkor szelte át az utcát André Clausen és Truls. Az asszony sem a férfit, sem a golden retrievert nem ismerte név szerint, de gyakran látta őket, a Gimle terasse felől erre sétálni. A Bygdøy allén lévő taxiállomás melletti lámpás kereszteződésnél megtorpantak. Danielsen asszony arra a megállapításra jutott, hogy bizonyára a Frognerparkba igyekeznek.
Mindketten elég megviseltnek tűnnek, gondolta az asszony. A kutyára egy alapos fürdetés is ráférne.
Elfintorította az orrát, amikor észrevette, hogy az eb, aki a gazdája mögött üldögélt, egyszer csak felemeli alfelét és a járda szélén könnyíteni kezd magán. A gazdája pedig, nemhogy semmi jelét nem adta, hogy össze akarná szedni az ocsmányságot a jószág után, hanem amikor a lámpa zöldre váltott, egyenesen maga után rángatta a kutyát, és átkelt a zebrán. Danielsen asszony mérhetetlenül felháborodott, és ugyanakkor tűzbe is jött. Felháborodott, mert ő mindig minden tőle telhetőt megtett a város tisztaságáért. Harci kedvét pedig az korbácsolta fel, hogy végre anyagot talált egy újabb olvasói levélhez az Aftenposten megfelelő rovatába, amelyet már jó ideje nem tüntetett ki figyelmével.
Továbbra is sasszemekkel vizslatta a tetthelyet, miközben a kutya és gazdája szélsebesen és nyilvánvalóan bűntudattal telve lelépett a Frognerpark irányába. Ily módon aztán annak is tehetetlen szemtanúja lehetett, amint az ellenkező irányból a zöldön átsiető nő áldozatául esik az iménti állampolgár totális felelőtlenségének. A nő láthatólag annyira el volt foglalva azzal, hogy megszerezze az egyetlen ott várakozó taxit, hogy észre sem vette, mibe lépett.
Danielsen asszony hangosan felhorkantott, vetett egy utolsó pillantást a felhők armadájára, és bevonult a házba, hogy nekilásson az olvasói levélnek.
 
A vonat úgy suhant el mellette, mint egy hosszú, puha lélegzetvétel. Olaug kinyitotta a szemét, és csodálkozva vette észre, hogy a kertben áll.
Különös. Egyáltalán nem emlékezett rá, hogy kiment volna a házból. Most mégis ott állt a sínek között, a késői rózsák és az orgona édes illatával az orrában. A halántékában a nyomás egy csöppnyit sem enyhült, épp ellenkezőleg. Felpillantott az égre. Odafenn felhők gyülekeztek, szóval ezért van olyan sötét. Lenézett meztelen lábára. Fehér bőr, kék erek, egy vénség lábai. Fogalma sem volt róla, miért pont itt ácsorog. Itt, pontosan ezen a helyen álltak ők is. Ernst és Randi. Olaug a cselédszoba félhomályba bújó ablakából nézte őket, az azóta rég kipusztult rododendronbokor mellől. A nap már csaknem eltűnt a horizonton. A férfi halkan mormolt valamit németül a feleségének, aztán leszakított egy szál rózsát, és az asszony hajába tűzte. A nő elnevette magát, és homlokát a férje nyakához szorította. Azután nyugat felé fordultak, átkarolták egymást, és elcsendesedtek. Az asszony a férfi vállára hajtotta a fejét, és mind a hárman a lassan lebukó napot figyelték. S bár Olaug nem tudta, hogy mi jár a másik kettő fejében, a maga részéről úgy vélte, hogy egyszer talán újra felkel majd. Olyan fiatal.
Olaug önkéntelenül is a cselédszoba ablakára pillantott. De nem állt ott sem Ina, sem a fiatal önmaga, csupán a sötét üveg tükrözte vissza a felhők vattapamacsait.
A nyár végéig fog majd sírni. Talán egy kicsivel tovább. Azután pedig elkezdi élete hátralévő részét, éppúgy, ahogy mindig is tette. Ez volt a terv. Az embernek szüksége van tervekre.
Valami megmozdult mögötte. Olaug nehézkesen megfordult. Érezte, ahogy a talpa elszakad a rátapadó hűvös fűtől. Aztán a mozdulat közepén hirtelen megmerevedett.
Egy kutya volt az.
Az állat olyan pillantással nézte őt, mintha elnézést szeretne kérni valamiért, ami egyelőre még meg sem történt. Ugyanebben a pillanatban hangtalanul kilépett valaki a gyümölcsfák árnyékából, és megállt a kutya mellett. Olaug úgy érezte, mintha valaki egy apró állatot gyömöszölt volna le a torkán, amitől most egyáltalán nem kap levegőt.
– Benn voltunk a házban, de nem találtuk sehol – mondta a férfi, és félrehajtott fejjel szemlélte Olaugot, mintha legalábbis egy érdekes rovart tanulmányozna. – Még nem ismerjük egymást, Sivertsen asszony. Már nagyon régen szerettem volna találkozni magával.
Olaug kinyitotta a száját, aztán rögtön be is csukta. A férfi közelebb lépett hozzá. Olaug átpillantott a válla felett.
– Uramisten – suttogta, és kinyújtotta a karját.
A lány lejött a lépcsőn, nevetve átszaladt a kavicsos feljárón és Olaug karjaiba vetette magát.
– Annyira aggódtam miattad – mondta Olaug.
– Tényleg? – lepődött meg Ina. – Csak egy kicsit tovább maradtunk a nyaralóban, mint ahogy terveztük. Hiszen tudja, úgyis mindenki szabadságon van.
– Persze, persze – válaszolta Olaug, és magához szorította a lányt.
A kutya, egy angol szetter, a viszontlátás örömétől megfertőzve felugrott és két mancsát Olaug vállára fektette.
– Thea! – szólt rá a férfi. – Ül!
Thea leült.
– És ő? – kérdezte Olaug, amikor végre eleresztette Inát.
– Ő Terje Rye. – Ina arca izzott az alkonyatban. – A vőlegényem.
– Jóságos Isten! – csapta össze a kezét Olaug.
A férfi szélesen mosolyogva nyújtotta felé a kezét. Nem volt különösebben jóvágású. Pisze orra volt, ritkás haja és közel ülő szemei. Őszinte és közvetlen tekintete azonban nagyon is Olaug kedvére való volt.
– Nagyon örülök – mondta a férfi.
– Én is – válaszolta Olaug, és bízott benne, hogy a jótékony sötétség elrejti könnyeit.
 
Toya Harang a Josefines gatéig észre sem vette a szagot.
Gyanakodva méregette a sofőrt. Sötét bőre volt, de legalább nem afrikai. Igaz, akkor be sem mert volna ülni hozzá. Nem mintha rasszista lett volna. Csak figyelembe vette a statisztikákat.
Vajon mi lehet ez a szag?
Észrevette a sofőr pillantását a tükörben. Túl merészen öltözött volna fel? Túl mély a piros felső dekoltázsa? Vagy a cowboycsizma fölötti, felsliccelt szoknya volna túl kurta? Aztán hirtelen egy sokkal kellemesebb gondolat lepte meg. Lehet, hogy egyszerűen felismerte. Az újságokból, amik tele voltak a hatalmas fotóival. Toya Harang. A musical új királynője. Jóllehet a Dagbladet kritikusa „esetlenül elbűvölőként” jellemezte, és azt írta róla, hogy sokkal hihetőbb volt virágárus Elizaként, mint nagyvilági dámának, amivé Higgins professzor változtatta. Abban azonban az összes kritika egyetértett, hogy ami az éneklést és a táncot illeti, bárkivel felveheti a versenyt. Na ugye! Lisbeth vajon mit szólna ehhez?
– Valamit ünnepel? – kíváncsiskodott a sofőr.
– Olyasmi – felelte Toya.
Egy kétszemélyes ünnepség. Aphrodité és... mit is mondott, mi a másik név? Végül is mindegy, a lényeg, hogy ő Aphrodité. A férfi odament hozzá tegnap a premier utáni bulin, és azt suttogta a fülébe, hogy ő egy titkos csodálója. És meghívta magához ma estére. A férfi nem rejtette véka alá szándékait, Toya pedig nem mondhatott nemet. Az illendőség úgy kívánta, hogy ne mondjon nemet.
– Bizonyára nagyon kellemes lesz – mondta a sofőr.
Az illendőség. Még ma is az orrában érezte a siló bűzét, és a széna szagát, látta apja meglendülő övét a pajta deszkái között beeső fénycsíkokban. Megpróbálta beleverni az illendőséget. És érzi utána anyja simogató kezét is a haján, aki azt kérdezi tőle, hogy miért nem tud olyan lenni, mint Lisbeth. Kedves és ügyes. Aztán egy nap Toya kitépte magát anyja kezéből, és azt mondta, hogy ő pontosan olyan. És hogy ezt magától az apjától tudja. Hiszen látta, amikor az apja a pajta végében úgy üzekedett Lisbethtel, mint a disznók szoktak – vagy erről az anyja nem is tudott?
Toya látta, ahogy az anyja arca megváltozik. Nem azért, mert tudta, hogy hazudik, hanem mert látta, hogy a lánya már semmilyen eszköztől nem riad vissza, hogy megsebezze őket. Aztán Toya olyan hangosan kezdte üvölteni, hogy gyűlöli mindannyiukat, ahogy csak a torkán kifért. Az apja az újsággal a kezében kijött a nappaliból, ő pedig látta az arcukon, hogy megértették: most valóban nem hazudik. Vajon még most is gyűlöli őket, amikor már egyikük sincs többé? Nem tudta. Nem. Ma már senkit sem gyűlöl. És nem is ezért teszi, amit épp tenni készül. Csupán a szórakozás kedvéért. Az illetlenség kedvéért. És mert ez olyan ellenállhatatlanul tilos.
Kétszáz koronát adott a sofőrnek, és mosolyogva azt mondta neki, hogy a kocsiban uralkodó szag ellenére tartsa meg a visszajárót. Csak miután a kocsi elhajtott, akkor értette meg, hogy miért bámult rá úgy a taxis a tükörből. A szag ugyanis nem a sofőrből áradt, hanem belőle.
– Ó, hogy az a...
Barna csíkokat hagyva maga után, a járda széléhez dörzsölte a magas sarkú cowboycsizma bőrtalpát. Ezután szétnézett, hátha talál valahol egy pocsolyát, de miután Oslóban már lassan öt hete egy cseppnyi eső nem esett, kénytelen volt feladni a kutatást. Odament a kapuhoz, és becsengetett.
– Igen?
– Itt Aphrodité – búgta a kaputelefonba, és elmosolyodott.
– Itt pedig Pügmalión – válaszolta a hang.
Tényleg, ez volt az!
Az ajtónyitó felzúgott. Toya egy másodpercre elbizonytalanodott. Az utolsó lehetőség, még visszakozhat. Aztán hátradobta a haját, és benyomta a bejárati ajtót.
A férfi az ajtóban várta egy pohár itallal a kezében.
– Mindent úgy csináltál, ahogy mondtam? – kérdezte Toyától. – Teljes titokban tartottad, hogy hová készülsz?
– Megőrültél? Hát persze – forgatta a szemét Toya.
– Talán – válaszolta a férfi, és kitárta az ajtót. – Lépj be, és üdvözöld Galateiát!
Toya nevetett, bár fogalma sem volt róla, miről beszél a férfi. Nevetett, bár tudta, hogy valami borzalmas dolog fog történni.
 
Harry valamivel odébb, a Markveien talált parkolóhelyet. Leállította a motort, és kiszállt a kocsiból. Rágyújtott, majd körülnézett. Az utcák néptelenek voltak, úgy tűnt, hogy a városlakók behúzódtak odúikba. A délután még patyolatfehér felhők mostanra kékesszürke vattaként borították be az eget.
Követte a bérházak graffitivel tarkított falainak vonalát, amíg meg nem érkezett a megfelelő kapuig. Felfedezte, hogy már csak a füstszűrőt szorongatja ujjai között, úgyhogy gyorsan megvált tőle. Becsengetett és várt. Olyan fülledt volt a levegő, hogy szabályosan izzadt a tenyere. Vagy talán fél? Az órájára pillantott, és igyekezett megjegyezni az időpontot.
– Igen? – a kaputelefonban megszólaló hang ingerültnek tűnt.
– Jó estét, Harry Hole vagyok.
Semmi válasz.
– A rendőrségtől – tette hozzá sietve.
– Ó, persze. Bocsánat, másutt jártak a gondolataim. Jöjjön be!
Az ajtó zúgni kezdett.
Harry hosszú, komótos lépésekkel vette a lépcsőfokokat.
Mind a ketten az ajtóban várták.
– Helló – üdvözölte Ruth. – Odakinn hamarosan állni fog a bál.
Harry megállt a lakás előtti lépcsőfordulóban.
– Mindjárt esni fog – fűzte hozzá Futballpóló magyarázatképpen.
– Ja, hogy az eső – Harry a nadrágjába törölte izzadt tenyerét.
– Mit tehetünk magáért, Hole?
– Segíthetnek elkapni a gyilkos futárt – válaszolta Harry.
 
Toya magzatpózba gömbölyödött az ágy közepén, és a falhoz döntött tükrös szekrényajtóban bámulta magát. Hallgatta a zuhany alsó szintről felszűrődő csobogását. A férfi most mossa le őt magáról. Megfordult. Az ágy lágyan követte teste formáját. A képet nézte. A lencsébe mosolyogtak. Valamelyik nyaraláson készült. Talán Franciaországban. Végigsimított a hűvös ágyneműn. A férfi teste is ilyen hideg volt. Hideg, kemény, és a korához képest izmos. Különösen a feneke és a combja. Azt mondta, azért, mert táncos volt. Tizenöt éven keresztül mindennap edzette az izmait, ezek már soha nem fognak eltűnni.
Toya a fekete övet nézte a férfi padlón heverő nadrágjában.
Tizenöt év. Soha nem fog eltűnni.
A hátára gördült, feljebb lökte magát az ágyban, és hallotta, ahogy a víz kotyogni kezd a matrac belsejében. De most már minden másképp lesz. Toyából ügyes lány lett. És kedves. Pont olyan, amilyennek mama és papa szerette volna. Lisbeth lett belőle.
Toya a falnak támasztotta a fejét, amitől teste mélyebbre süllyedt az ágyban. A lapockái között valami megcsiklandozta. Mintha egy ringatózó hajón feküdt volna. Honnan jöttek most elő vajon ezek a gondolatok?
Willy megkérdezte tőle, ellenére lenne-e egy dildót használni, miközben ő csak nézi. Toya vállat vont. Kedves. A férfi kinyitotta a szerszámosládát. Ő behunyta a szemét, de közben szemhéja belső oldalán látta a pajta deszkái között beeső fénycsíkokat. És amikor a férfi a szájában volt, a siló ízét is érezte. De nem szólt egy szót sem. Ügyes.
Ugyanilyen ügyes volt, amikor Willy arra utasította, hogy beszéljen és énekeljen úgy, mint Lisbeth. Járjon és mosolyogjon úgy, mint a testvére. Willy adott a sminkesnek egy képet Lisbethről, és közölte velük, hogy Toyának pontosan így kell kinéznie. Csak egy dolgot nem sikerült megoldania: Lisbeth nevetését. Végül Willy maga is arra kérte, hogy inkább hagyják. Néha elbizonytalanodott azt illetően, hogy mennyire szól ez az egész Eliza Dolittle szerepéről, és mennyire Willy Lisbeth utáni elkeseredett vágyakozásáról. Most pedig itt fekszik. Talán ez is Lisbethről szól, mind a férfi, mind Toya számára. Hogy is mondta Willy? A vágy mindig a leggyengébb ellenállást keresi?
Valami újra a lapockái közé bökött, mire ingerülten fészkelődni kezdett.
Ha nagyon őszinte akart lenni – annyira azért nem hiányzott neki Lisbeth. Természetesen az eltűnésének híre őt is sokkolta. Viszont egy sor új ajtó is megnyílt előtte. Interjúkat készítettek vele, a Spinnin’ Wheel pedig zsíros ajánlatot kapott, hogy rendezzenek koncertsorozatot Lisbeth emlékére. A My Fair Lady főszerepéről nem is beszélve. Ami ráadásul minden jel szerint nagy siker lesz. Willy maga mondta a premierbulin, hogy készüljön fel rá, hogy híresség lesz. Csillag. Díva. A háta alá csúsztatta a kezét. Mi nyomhatja ennyire? Valami csomó. A lepedő alatt. Ha megnyomta, eltűnt. Aztán megint ott volt. Muszáj rájönnie, mi az.
– Willy?
Hangosabban kellene kiabálnia ahhoz, hogy túlharsogja odalenn a zuhanyt, de eszébe jutott Willy szigorú utasítása, hogy pihentesse a hangját. A mai szabadnap után egész héten játszani fognak. Amikor ideért, Willy egyenesen arra kérte, hogy egyáltalán ne szóljon egy szót se egész idő alatt, amíg itt van. Bár előzőleg azt mondta, hogy át akar venni vele néhány dialógust, ami még nem ül teljesen, és arra kérte Toyát, hogy a hitelesség kedvéért sminkelje magát Elizának.
Toya kiszabadította a feszes lepedőt a vízágy széléről, és félrehúzta. Nem volt semmiféle huzat alatta, csupán a kék, félig átsejlő gumimatrac. De akkor mi bökdöste annyira? A matracra fektette a kezét. Ott volt az a valami, a gumi alatt. Egyszerűen nem bírta kivenni, mi lehet. Oldalra nyújtotta a kezét, és az éjjeli lámpa fényét közvetlenül a kérdéses helyre irányította. Az a valami már megint eltűnt. Visszatette a kezét a matracra, és várt. És amikor visszatért, Toya rájött, hogy amikor megnyomja, lesüllyed, majd lassan újra felemelkedik. Elvette a kezét.
Először csak a körvonalak rajzolódtak ki a gumi alatt. Olyan volt, mint egy profil. Nem, nem olyan volt, mint egy profil. Egy profil volt. Toya a gyomrára szorította a kezét. Elakadt a lélegzete. Mert megint érezte. A gyomrától egészen a lábujja hegyéig. Hogy egy egész test van odabenn. Egy test, amit a felhajtóerő préselt hozzá, miközben az ő testét a nehézségi erő húzta lefelé – mintha a két ember megpróbált volna eggyé válni. És hogy talán már meg is történt. Mert olyan volt, mintha tükörbe pillantott volna.
Sikoltani akart. Tönkre akarta tenni a hangját. Nem akart már sem kedves lenni, sem ügyes. Csak újra Toya. De képtelen volt rá. Csak bámulta nővére sápadtkék arcát, aki hiányzó pupillájú szemekkel meredt vissza rá. A zuhanyt hallgatta, ami úgy zúgott, mint a tévé az adásidő végén. És a vízcseppek kopogását a parkettán a háta mögött, az ágy végében, ami arról árulkodott, hogy Willy már rég nem a zuhany alatt áll.
 
– Kizárt, hogy ő az – mondta Ruth. – Ez... ez... egyszerűen képtelenség.
– Amikor legutóbb itt jártam, azt mondták, eljátszottak már azzal a gondolattal, hogy felmásznak a tetőre, hogy Barliék után leskelődjenek – mondta Harry. – És hogy a teraszajtajuk egész nyáron tárva-nyitva áll. Biztosak ebben?
– Persze, de mi lenne, ha egyszerűen csak becsengetne hozzá? – kérdezte Futballpóló.
Harry megrázta a fejét.
– Gyanút foghat, és nem akarjuk megkockáztatni, hogy lelépjen. Még ma el kell kapnom, különben késő lesz.
– Mihez lesz késő? – érdeklődött Futballpóló, egyik szemét összehúzva.
– Figyeljenek ide, mindössze annyit kérek, hogy hadd másszak fel az erkélyükről a tetőre.
– Tényleg tökegyedül van? – folytatta a kérdezősködést Futballpóló. – És nem kellene házkutatási parancsnak vagy valami ilyesminek lenni magánál?
Harry újra csak a fejét rázta.
– Megalapozott gyanú – közölte. – Nincs rá szükség.
 
A mennydörgés halkan és vészjóslóan morajlott végig Harry feje fölött. Az erkély fölötti ereszcsatornát valaha sárgára mázolták, a festék nagy része azonban már rég lepattogzott, s helyén hatalmas, vörös rozsdarózsák virítottak. Harry két kézzel belekapaszkodott, és óvatosan megrángatta, hogy megnézze, elég stabilan áll-e. A csatorna hangos reccsenéssel megadta magát, egy csavar kiszakadt a vakolatból és leszédült a hátsó kertbe. Harry szentségelve eleresztette. Mivel azonban nem volt más választása, egyik lábával fellépett az erkély korlátjára, és felhúzta magát. Azután lenézett a mélybe, és nyomban levegő után kezdett kapkodni. Odalenn a kiteregetett lepedő apró bélyegként lebegett a szélben.
Elrúgta magát, majd felhúzta a lábát, és bár a tető meredek volt, a cserepek és a dr. Martens masszív talpa közti súrlódás elegendő volt ahhoz, hogy megtegye felfelé azt a két lépést a kéményig, amit aztán mint egy régi barátot ölelt a keblére. Felegyenesedett és körülnézett. A távolban, valahol Nesodd fölött villámlott az ég. A levegő pedig, ami az utcába érkeztekor meg sem rezdült, most óvatosan bele-belekapott zakójába. Harry összerázkódott, amikor hirtelen egy fekete árnyék húzott el az arca előtt. Az árny átszelte az udvart. Egy fecske. Harry még látta, ahogy bevág az eresz alá menedéket keresve.
Felkúszott a tetőgerincig, célba vett egy fekete szélkakast, ami nagyjából tizenöt méterre volt tőle, nagy levegőt vett, és karját széttárva, mint egy kötéltáncos, nekivágott a gerincnek.
Félúton járt, amikor elkezdődött.
Amikor meghallotta a zúgást, azt hitte, hogy az alatta lévő fák lombja az. A zaj azonban egyre hangosabb lett, és közben az udvaron álló szárító is forogni és csikorogni kezdett. De Harry továbbra sem érzékelt még csak egy fuvallatot sem. Egészen addig, amíg a szél váratlanul le nem csapott rá. A száraz heteknek vége szakadt. A szélroham úgy kapta mellkason Harryt, mint valami léglavina, ami a lezúduló víztömeget hivatott bejelenteni. Tett hátrafelé egy botladozó lépést, és imbolyogva megállt. Hallotta, ahogy valaki kopogó léptekkel futva közeledik felé a cserepeken. Az eső. Vagyis inkább a vízözön. Lesújtott, és a következő másodpercben már minden vizes volt. Harry igyekezett visszanyerni egyensúlyát, de az összes súrlódási ellenállás odalett. Mintha szappanra lépett volna. A talpa megcsúszott, ő pedig kétségbeesetten előrevetette magát a szélkakas irányába. Karját előrenyújtotta, ujjait szétterpesztette. Jobb kezével a nedves tetőcserepeket karmolászta kapaszkodót keresve, de semmit nem talált. A nehézségi erő lerántotta. Miközben lefelé csúszott, körme pont olyan zajt csapott a cserepeken, mint kasza a köszörűkövön. Hallotta, ahogy a szárító sikolya elhal, érezte az ereszcsatornát a térde alatt. Tudta, hogy hamarosan átbucskázik a tető szélén, és egy elkeseredett kísérletet tett rá, hogy kinyújtóztassa testét. Megpróbált minél hosszabbra nyúlni, hosszúra, mint egy antenna. A bal keze fogást talált valamin, belekapaszkodott. A fém megadta magát, és meggörbült, szinte meghajolt előtte. Egy hosszú pillanatig azzal fenyegetett, hogy követi Harryt a mélybe, végül aztán mégiscsak kitartott.
Harry mindkét keze kapaszkodót talált, és sikerült újra felhúznia magát. A gumitalpak támasztékra leltek, ő pedig próbálta minél erősebben a tető felületéhez tapasztani őket, hogy megtartsák. Az arcát csapkodó, tomboló esőben visszakapaszkodott a tetőgerincre, felült rá lovaglóülésben, és kifújta magát. Alatta a megtekeredett fémpózna ferdén lefelé mutatott a mélybe. Valaki ma este lemarad a Beat for Beat ismétléséről.
Harry várt, amíg a pulzusa rendeződik egy kicsit. Azután feltápászkodott és tovább egyensúlyozott. A szélkakas kapott egy puszit.
Barliék terasza a tető része volt, így aztán könnyedén le tudott ugrani a vörös terrakottacsempére. Cipőtalpa hangosat cuppanva ért földet, de az eső és a szél zúgása, valamint a vízzel teli ereszcsatorna zubogása elnyomta a zajt.
A székeket gondos kezek beszedték a teraszról. A grillező feketén és elhagyatottan ácsorgott az egyik sarokban. A teraszajtó épp csak be volt hajtva.
Harry odaosont.
Először semmit nem hallott a tetőn doboló esőn kívül, de miután óvatosan belépett a lakásba, már egy másik hangot is meg tudott különböztetni, amit szintén víz okozott. Az alsó szinten lévő fürdőszobából jött. A zuhany. Végre egy csöppnyi mázli. Kitapogatta a vésőt az átázott zakó zsebében. Mindenképpen előnyben részesített egy meztelen és fegyvertelen Barlit, különösen annak tudatában, hogy a Sven által szombaton a Frognerparkba leszállított pisztoly nagy valószínűséggel még mindig a férfinál van.
Látta, hogy a hálószoba ajtaja nyitva áll. Az ágy mellett álló szerszámosláda tetején egy finn kés feküdt. Odaosont az ajtóhoz, és gyorsan besurrant.
A szoba sötét volt, mindössze az éjjeliszekrényen álló kislámpa világított. Harry megállt az ágy végénél, és vetett egy gyors pillantást a falon lévő képre, ami a mosolygó Lisbethet és Willyt ábrázolta a nászútjukon egy régi, méltóságteljes épület és egy lovas szobor előtt. És Harry most már azt is tudta, hogy a fotó nem Franciaországban készült. Sven szerint minden, magát kicsit is műveltnek valló embernek illik felismernie a cseh nemzeti hős Nemzeti Múzeum előtt álló szobrát a prágai Vencel téren.
Miután Harry szeme hozzászokott a sötétséghez, pillantása levándorolt az ágyra. A következő pillanatban pedig megfagyott az ereiben a vér. Ott állt visszafojtott lélegzettel és mozdulatlanul, mint valami jégszobor. A paplan a padlóra dobva hevert, és a lepedőt is félig lerángatták az ágyról, kilátszott alóla a kék matrac. A tetején egy meztelen alak feküdt a hasán, a könyökére támaszkodva. A pillantását mintha a matrac azon pontjára irányította volna, amit az éjjeli lámpa fénynyalábja megvilágított.
Az eső egy utolsó dobszólót játszott a tetőn, mielőtt hirtelen elcsendesedett. Az ágyon heverő személy nyilvánvalóan nem hallotta, hogy Harry bejött a szobába, de ez nem maradhatott így sokáig. Harry ugyanis azzal a problémával küzdött, amivel a jégszobrok többsége júliusban: csepegett. Zakójából kövér vízcsepp koppant a parkettára, amit Harry füle kisebbfajta ágyúdörgésként érzékelt.
Az ágyon fekvő személy megmerevedett. Azután megfordult. Először csak a fej. Majd a teljes meztelen test is.
Az első, ami Harry szemébe ötlött, egy merev pénisz volt, ami fel-alá lengett, mint egy metronóm.
– Úristen! Harry?
Willy Barli hangja egyszerre árulkodott rémületről és megkönnyebbülésról.

Negyvenegyedik fejezet
Hétfő. Happy ending
 
– Jó éjszakát!
Rakel puszit nyomott Oleg homlokára, és bebugyolálta a paplanba. Azután lement a lépcsőn, leült a konyhában, és a szakadó esőt nézte. Szerette az esőt. Megtisztította a levegőt, és elmosott minden régit. Egy új kezdet. Erre volt szükség. Új kezdetre.
Odalépett a bejárati ajtóhoz, és ellenőrizte, hogy valóban bezárta-e. Az este folyamán immáron harmadszor. Mitől is fél tulajdonképpen?
Bekapcsolta a tévét.
Valami zenei műsor ment. Három ember ült egyazon zongoraszéken. Egymásra mosolyogtak. Mint egy kis család, gondolta Rakel. Összerezzent, amikor egy mennydörgés kettéhasította az eget.
 
– Fogalma sincs róla, mennyire megijesztett.
Willy Barli a fejét rázta, s a mozgást hűen kísérte egyre lankadó pénisze.
– Ezt nem csodálom – bólintott Harry. – Úgy értem, mivel a teraszajtón keresztül érkeztem.
– Nem, Harry. Tényleg fogalma sincs róla.
Willy átnyúlt az ágy széle felett, felmarkolta a padlóról a paplant és magára terítette.
– Úgy hallatszott, mintha zuhanyozna – mondta Harry.
Willy egy grimasz kíséretében újra csak a fejét rázta.
– Nem én – mondta.
– Akkor kicsoda?
– Látogatóm van. Egy... egy nő.
Halványan elvigyorodott és állával az egyik szék felé biccentett, amelyen egy bőrszoknya, egy fekete melltartó és egy fél pár fekete, gumírozott szélű harisnya feküdt.
– A magány elgyengít bennünket, férfiakat. Nem igaz, Harry? Mind ott keresünk vigasztalást, ahol úgy hisszük, ráakadhatunk. Egyesek a pohár fenekén. Mások meg... – Willy megvonta a vállát. – Hajlamosak vagyunk rá, hogy hibát hibára halmozzunk. És igen, Harry, rossz a lelkiismeretem.
Harry szeme mostanra teljesen hozzászokott a sötétséghez, így már a Willy arcán végigguruló könnycseppeket is ki tudta venni.
– Megígéri, hogy nem mondja el senkinek, Harry? Csupán egy egyszerű botlás volt.
Harry odalépett a székhez, a harisnyát áttette a támlájára, és leült.
– Ugyan kinek mondanám el, Willy? A feleségének?
A szobát hirtelen egy vészjósló bömböléssel kísért villámlás világította be.
– Ez most nagyon közel volt – állapította meg Willy.
– Igen – Harry végighúzta a kezét nedves homlokán.
– Szóval, mit akar?
– Azt hiszem, azt maga is nagyon jól tudja, Willy.
– Azért csak mondja!
– Azért jöttünk, hogy magunkkal vigyük.
– Nincs mi. Egyedül jött, nem? Teljesen egyedül.
– Ezt meg miből gondolja?
– A pillantásából. És a testbeszédéből. Ismerem az embereket, Harry. Belopódzott ide a közvetlen közelembe, és a meglepetés erejében bízik. Az ember nem így csap le, amikor falkában vadászik, Harry. Miért van egyedül? Hol vannak a többiek? Tudja bárki is, hogy itt van?
– Ennek most nincs semmi jelentősége. Tegyük fel, hogy egyedül vagyok. Akárhogy is, magának négy ember meggyilkolásáért kell felelnie.
Willy elgondolkodva az ajkára helyezte mutatóujját, mialatt Harry felsorolta a négy nevet:
– Marius Veland. Camilla Loen. Lisbeth Barli. Barbara Svendsen.
Willy egy kis ideig üres tekintettel meredt maga elé. Azután lassan bólintott, és elvette ujját a szája elől.
– Hogy jött rá, Harry?
– Úgy, hogy végül megértettem a miértet. Féltékenység. Hiszen így bosszút állhat mindkettőjükön, nem igaz? Mert rájött, hogy Lisbeth megcsalta magát a nászútjukon Prágában.
Willy behunyta a szemét és hátrahajtotta a fejét. A matracban kotyogott a víz.
– Csak azután jöttem rá, hogy ez a kép magáról és Lisbethről Prágában készült, miután ma megláttam ezt a szobrot egy fotón, amit szintén Prágából kaptam.
– És ebből már tudta is?
– Nos. Első nekifutásra teljesen abszurdnak tűnt az elképzelés. Azután lassan kezdett egyre ésszerűbbnek látszani. Már amennyire az ilyesfajta elmebaj ésszerűnek tűnhet. Értelmet nyert a tény, hogy a gyilkos futárnak semmiféle szexuális motivációja nincs. Hogy az egész sorozatgyilkosság egyszerűen csak meg van rendezve. És hogy úgy kell tűnnie, mintha Sven Sivertsen lenne a gyilkos. Csak egy ember létezik, aki ezt a színjátékot megrendezhette. Egy profi. Olyasvalaki, akinek ez a munkája és a szenvedélye is egyben.
Willy kinyitotta az egyik szemét.
– Akkor, ha jól értem, úgy véli, hogy ez a személy azért tervelte ki négy ember meggyilkolását, hogy egyikükön bosszút álljon?
– Az öt áldozat közül háromnak a személye csakis a vakvéletlenen múlott. Úgy választotta ki a helyszíneket, mintha egy véletlenszerűen a térképre helyezett boszorkányszöget rajzolnának ki, valójában azonban a csillag két fix pontból indult ki. A saját címéből és Sven Sivertsen anyjának a villájából. Agyafúrt, de igazából egyszerű geometria.
– Maga tényleg hisz az elméletében, Harry?
– Sven Sivertsen soha nem hallott Lisbeth Barliról. De tudja, mi a helyzet, Willy? Nagyon is jól emlékezett rá, amikor nem sokkal ezelőtt megemlítettem neki a felesége lánykori nevét. Lisbeth Harang.
Willy nem válaszolt.
– Van viszont egy dolog, amit nem értek – folytatta Harry. – Hogy miért várt ennyi éven keresztül a bosszúra.
Willy feljebb csúszott az ágyban.
– Induljunk ki abból, hogy fogalmam sincs róla, mire akar kilyukadni, Harry. Nem szeretném sem magát, sem magamat abba a kényelmetlen helyzetbe hozni, hogy vallomást teszek. Mivel azonban abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy tudom, hogy maga az égvilágon semmit nem tud bizonyítani, nincs kifogásom ellene, hogy megosszak magával néhány dolgot. Hiszen tudja, milyen nagyra értékelem az olyan embereket, akik jól tudnak hallgatni.
Harry nyugtalanul fészkelődött.
– Igen, Harry, valóban tudtam, hogy Lisbethnek kapcsolata volt azzal a férfival. De ezt csupán tavasszal fedeztem fel.
Odakinn ismét rázendített a vihar, az esőcseppek hangosan kopogtak a tetőablakon.
– Ő maga mondta el?
Willy megrázta a fejét.
– Soha nem mondta volna el. Olyan családból származott, ahol hozzászokott az elhallgatáshoz. Soha nem derült volna ki, ha egy nap nem jut eszembe, hogy egy kicsit fel kellene újítani a lakást. Találtam egy levelet.
– Igen?
– Lisbeth dolgozószobájának az egyik külső fala teljesen csupasz, vakolatlan tégla. Még a ház eredeti fala, a századfordulón épült. Erős és masszív, télen viszont jéghideg. Le akartam szigetelni, aztán beburkolni. Lisbeth ellenkezett. Ezt kissé furcsának találtam, mivel egyébként nagyon gyakorlatias lány volt, egy tanyán nőtt fel. Nem az a típus, aki szentimentálissá válik egy öreg téglafal miatt. Aztán egy nap, amikor elment itthonról, nekiálltam felmérni a fal állapotát. Semmi különöset nem találtam, amíg odébb nem toltam az asztalát. Kívülről az égvilágon semmi nem látszott, viszont amikor végigkocogtattam az összes téglát, az egyiknek más hangja volt. Megpróbáltam megmozdítani, mire viszonylag könnyedén kiszabadult a falból. A körülötte lévő rést szürke habarcsdarabkákkal takarta el. A lyuk belsejében két levelet találtam. A borítékon Lisbeth lánykori neve szerepelt, és egy postafiókcím, amit soha nem láttam. Az első gondolatom az volt, hogy olvasatlanul visszateszem a leveleket, és megpróbálom meggyőzni magamat arról, hogy soha nem láttam őket. De én is csak egy gyenge férfi vagyok. Nem bírtam ki. „Kedvesem! Folyton csak te jársz az eszemben. Még mindig érzem ajkadat ajkaimon, és a bőrödet a bőrömön.” Ezekkel a szavakkal kezdődött a levél.
Az ágy csobbant egyet.
– A szavak ostorcsapásként égettek, de folytattam az olvasást. Különös érzés volt, mintha a saját szavaimat olvastam volna. Miután leírta, mennyire mélységesen szereti Lisbethet, részletes beszámolót adott róla, hogy mit műveltek egymással a prágai hotelszobában. De nem a szeretkezés leírása bántott a legjobban. Hanem az, hogy olyan dolgokat idézett Lisbethtől, amelyek nyilvánvalóan a mi kapcsolatunkra vonatkoztak. Hogy Lisbeth számára ez csupán egy „praktikus megoldás egy szerelem nélküli életben”. El tudja képzelni, milyen érzés volt ez nekem, Harry? Egyszer csak azzal szembesülni, hogy a nő, akit szeretek, nemcsak hogy megcsalt, de sosem szeretett. Nem szeretve lenni – hát nem ez az elhibázott élet definíciója?
– Nem – válaszolta Harry.
– Nem?
– Folytassa, legyen szíves!
Willy kutató pillantást vetett Harryra.
– Sivertsen küldött neki egy képet is magáról, feltehetőleg Lisbeth könyörögte ki tőle. Azonnal felismertem. Az a norvég pasas volt, akivel a Perlova egyik kávézójában találkoztunk, Prága egyik meglehetősen kétes hírű negyedében, amely hemzseg a prostituáltaktól és a többé-kevésbé álcázott bordélyoktól. Ott ült a bárban, amikor beléptünk. Azonnal feltűnt, mert úgy festett, mint valami Boss-modell: egy érett és disztingvált úriember. Elegáns, de már egyáltalán nem fiatal. Viszont szemében az a fiatalos, játékos kifejezés ül, ami minden férfiembert arra indít, hogy különösen ügyeljen a feleségére. Nem is lepődtem meg különösebben, amikor egy idő múlva odalépett az asztalunkhoz. Norvégul mutatkozott be, és egy nyakláncot kínált eladásra. Udvariasan elutasítottam az ajánlatát, ő azonban előhúzta a zsebéből a láncot, és megmutatta Lisbethnek, aki persze azonnal elolvadt tőle, és közölte, hogy mindenképpen szeretné. A láncon függő medál egy ötágú csillagot formázó vörös gyémánt volt. Megkérdeztem tőle, hogy mennyit kér az ékszerért, mire egy olyan arcpirítóan magas összeget mondott, amit csak provokációnak tudtam tekinteni. Így aztán megkértem, hogy távozzon. Ő azonban győztes tekintettel rám mosolygott, egy cetlire lefirkantotta egy másik kávézó címét, és közölte, hogy amennyiben meggondoljuk magunkat, másnap ugyanebben az időpontban ott megtaláljuk. Azzal átadta a papírt – természetesen – Lisbethnek. Emlékszem, ezután egész délelőtt rémes hangulatban voltam. De utána el is felejtettem az egészet. Lisbeth nagyon ügyesen tudott segíteni felejteni. Olykor annyi is elég volt... – Willy mutatóujjával megdörgölte a szemét – ...hogy ott van.
– Hm. És mi volt a másik levélben?
– Azt a levelet a feleségem írta, és láthatólag megpróbálta elküldeni Sivertsennek, de visszajött „ismeretlen címzett” bélyegzővel. A levélben az állt, hogy már minden lehetséges módon megpróbálta elérni, de a férfi által megadott telefonszámon senki nem válaszol, és sem a tudakozó, sem a prágai lakcímnyilvántartó nem tudta kideríteni az elérhetőségét, de reméli, hogy ez a levél valamilyen úton-módon mégiscsak eljut hozzá. És hogy csak nem kellett elköltöznie végül Prágából? Talán még mindig nem sikerült kilábalnia a pénzügyi nehézségekből, ami miatt tőle is kölcsön kellett kérnie?
Willy öblösen felnevetett.
– Mert akkor csak vegye fel vele a kapcsolatot, írta Lisbeth. Ő pedig majd segít neki. Mert szerelmes belé. Másra sem tud gondolni, és csaknem beleőrült az elválásba. Abban reménykedett, hogy idővel majd jobb lesz, ehelyett azonban, mint valami betegség, teste minden négyzetcentiméterébe befészkelte magát. És hogy néhány négyzetcentiméter különösen fájdalmas volt, mert ahogy írta, amikor a férjével – vagyis velem – szeretkezik, mindig behunyja a szemét, és őt képzeli a helyembe. Ez persze sokkolt. Igen, szinte megbénultam. De a halálos csapást az mérte rám, amikor megpillantottam a borítékon a dátumbélyegzőt.
Willy összeszorította a szemét.
– A levelet februárban adták fel. Idén.
Egy villámlás újabb árnyékokkal borította el a falakat.
– Mit tesz az ember ilyenkor? – kérdezte Willy.
– Hm. Mit tesz?
Willy halványan elmosolyodott.
– Én a részemről libamájat szervíroztam édes fehérborral. Rózsával borítottam az ágyat, és végigszeretkeztük az éjszakát. Amikor hajnalban elaludt, ott feküdtem mellette és csak néztem. Tudtam, hogy nem tudok élni nélküle. De azzal is tisztában voltam, hogy csak úgy szerezhetem vissza, ha előbb el bírom veszíteni.
– És ekkor nekilátott a terv kidolgozásának. A darab rendezésének, amiben egyszerre veszi el a felesége életét, és gondoskodik arról, hogy az a férfi bűnhődjön miatta, akit a nő szeretett.
Willy vállat vont.
– Úgy láttam hozzá, mint bármelyik színdarabhoz. Minden színházi ember tudja, hogy az illúzió megteremtése a legfontosabb. A hazugságot olyan igaznak kell beállítani, hogy az igazság valószínűtlennek tűnjön mellette. Talán bonyolultan hangzik, de az én szakmámban hamar rájön az ember, hogy rendszerint ez sokkal könnyebb, mint az ellenkezője. Az emberek sokkal inkább hozzá vannak szokva a hazugsághoz, mint az igazsághoz.
– Hm. Mondja el, hogy csinálta!
– Miért kockáztatnám meg?
– Mert ami itt most elhangzik, úgysem tudom felhasználni maga ellen egyetlen bíróság előtt sem. Nincsenek tanúim, ráadásul teljesen törvényellenes módon jutottam be a lakásába.
– Nem tehetem. Maga okos fickó, Harry. Még a végén olyasmit kotyognék ki, amit fel tud használni ellenem a nyomozás során.
– Elképzelhető. De szerintem maga hajlandó vállalni a kockázatot.
– Miért is?
– Mert el szeretné mondani. Szinte ég a vágytól, hogy elmesélhesse. Csak figyeljen magára egy kicsit.
Willy Barli hangosan nevetett.
– Vagyis azt hiszi, ismer engem, Harry?
Harry megrázta a fejét, miközben cigaretta után kotorászott a zsebében. Semmi. Lehet, hogy akkor vesztette el, amikor lecsúszott a tetőről.
– Nem ismerem magát, Willy. Sem az olyanokat, mint maga. Tizenöt éve foglalkozom gyilkosokkal, de csupán egy dolgot tudok biztosan. Hogy mindannyian keresnek valakit, akinek elmesélhetik. Emlékszik még rá, hogy mit ígértetett meg velem a színházban? Hogy megtalálom a tettest. Nos, én megtartottam az ígéretemet. Úgyhogy kössünk egy üzletet. Maga elmeséli nekem, hogyan tette, én pedig elmesélem magának, hogy milyen bizonyítékok vannak a kezemben maga ellen.
Willy hosszasan szemlélte Harryt. Egyik keze a matracot simogatta.
– Igaza van, Harry. El akarom mesélni. Jobban mondva, azt akarom, hogy megértse. És amennyire ismerem magát, meg is fogja érteni. Ugyanis már a kezdetek óta figyelem magát.
Harry arckifejezését látva Willy elnevette magát.
– Fogalma sem volt róla, mi?
Harry válaszképpen csak vállat vont.
– Sokkal tovább tartott Sven Sivertsen nyomára bukkannom, mint hittem – vágott bele Willy. – Készítettem egy másolatot a fotóról, amit Lisbeth kapott tőle, és Prágába utaztam. Végigjártam a Mustek és a Perlova összes kávézóját és bárját, mutogattam a fotót és kérdezősködtem, hogy ismer-e valaki egy Sven Sivertsen nevű norvégot. Eredménytelenül. De éreztem, hogy páran többet tudnak annál, mint amennyit mutattak. Néhány nap múlva aztán taktikát váltottam. Az után kezdtem kérdezősködni, hogy tud-e nekem valaki vörös gyémántot szerezni, amiről tudtam, hogy csak Prágában lehet felhajtani. Dán gyémántkereskedőnek adtam ki magam Peter Sandmann néven, és elhíreszteltem, hogy hajlandó vagyok magas összeget fizetni egy különleges változatáért, amit ötágú csillagformára csiszoltak. Meghagytam, melyik szállodában lakom. Két nap múlva megcsörrent a telefon a szobámban. Tudtam, hogy ő az, azonnal felismertem, amint megszólalt. Eltorzítottam a hangomat, és angolul beszéltem. Azt mondtam neki, hogy éppen egy másik kereskedővel tárgyalok, és arra kértem, hadd hívjam vissza később. És hogy adjon egy számot, amin bármikor elérhetem. Hallottam a hangján, hogy alig tudja palástolni izgatottságát. Tudtam, hogy akár abba is belemenne, hogy még aznap este találkozzunk valami félreeső, sötét utcában. De uralkodnom kellett magamon, ahogy a vadász teszi, amikor bár célba veszi a zsákmányt, mégis kivárja a megfelelő alkalmat. Érti?
Harry lassan bólintott.
– Értem.
– Megadott egy mobiltelefonszámot. Másnap hazautaztam Oslóba. Egy hétbe telt, mire kiderítettem mindent, amit tudni akartam Sven Sivertsenről. Azonosítani volt a legegyszerűbb. A lakcímnyilvántartás szerint huszonkilenc Sven Sivertsen létezik, közülük kilencen voltak nagyjából megfelelő korúak, de csupán egyikük nem rendelkezett állandó lakcímmel Norvégiában. Feljegyeztem az illető utolsó ismert címét, a tudakozótól megszereztem a hozzá tartozó telefonszámot, és felhívtam. Egy idős hölgy vette fel a telefont. Azt mondta, hogy Sven a fia, de már évek óta nem lakik otthon. Azt mondtam neki, hogy néhányan általános iskolai osztálytalálkozót szervezünk, és próbálunk mindenkit megtalálni. Az asszony azt válaszolta, hogy a fia Prágában él, de sokat utazik, ezért nincs sem állandó lakcíme, sem telefonszáma. És hogy egyébként sincs meggyőződve róla, hogy Svennek különösebben nagy kedve lenne a régi osztálytársaival találkozni. Mit is mondtam, hogy hívnak? Azt feleltem, hogy csupán fél évig jártam egy osztályba Svennel, úgyhogy biztosan nem fog rám emlékezni. Ha pedig mégis, akkor feltehetőleg azért, mert akkoriban meggyűlt néhányszor a bajom a rendőrséggel. Egyébként igazak a hírek, hogy Svennek is akadtak gondjai velük? Az anyja éles hangon az válaszolta, hogy mindez már nagyon régen történt, és nem is csoda, hogy Sven túllépte a határt azok után, ahogy annak idején bántunk vele. Az osztály nevében bocsánatot kértem tőle, majd letettem a telefont és felhívtam a bíróságot. Újságírónak adtam ki magam, és megkértem őket, legyenek kedvesek megmondani, mi miatt ítélték el hosszú évekkel ezelőtt Sven Sivertsent. Egy órával később már tudtam, mivel is foglalkozik Sivertsen Prágában. A megszerzett információk alapján egy terv kezdett formát ölteni a fejemben. Csempészet, ötágú gyémántok, fegyverek. És az anyja címe. Látja már az összefüggést?
Harry nem válaszolt.
– Amikor újra felhívtam Sven Sivertsent, már három hét telt el prágai tartózkodásom óta. Norvégul beszéltem vele, a valódi hangomon. Nyomban a tárgyra tértem, és azt mondtam, hogy már nagyon régen keresek valakit, aki további közvetítő nélkül, egyszerre tud nekem fegyvert és gyémántot is szerezni, és hogy úgy vélem, végre ráakadtam. Már tudniillik rá, Sven Sivertsenre. Amikor megkérdezte, hogy honnan szereztem meg a nevét és a telefonszámát, azt válaszoltam, hogy a diszkrécióm az ő javát is szolgálja, és hogy javaslom, spóroljuk meg a további felesleges kérdezősködést. A javaslatom nem aratott nagy sikert, és a társalgás egészen addig akadozott, amíg meg nem említettem az összeget, amelyet hajlandó vagyok fizetni az áruért. Méghozzá előre, és lehetőség szerint egy svájci bankszámlára. Azon a ponton, amikor Sivertsen megkérdezte, hogy koronában gondoltam-e az összeget, én pedig csodálkozó hanglejtéssel közöltem, hogy természetesen euróról beszélünk, csaknem a klasszikus filmdialógusokat súroltuk. Tudtam, hogy az összeg már önmagában meggyőzi arról, hogy nem vagyok rendőr. Egy olyan verébre, mint Sivertsen, nem lövöldöznek ilyen kaliberű ágyúval. Azt mondta, hogy részéről rendben van a dolog, mire közöltem, hogy akkor hamarosan keresni fogom.
Aztán, miközben teljes gőzzel folytak a My Fair Lady próbái, elvégeztem az utolsó simításokat a terven. Elég lesz ennyi, Harry?
Harry megrázta a fejét. A zuhany. Meddig akar még az a nő a zuhany alatt állni?
– Tudni akarom a részleteket.
– A többi már inkább csak technikai dolog – legyintett Willy. – Elég unalmas.
– Számomra nem az.
– Very well. Először is létre kellett hoznom egy karaktert Sven Sivertsennek. Amikor az ember felépít egy karaktert, nagyon fontos, hogy a közönség számára megfogható legyen: meg kell mutatni, hogy mi motiválja, milyen vágyai és álmai vannak, vagyis röviden: mi mozgatja az illetőt. Úgy döntöttem, hogy olyan gyilkost faragok belőle, akinek nincs racionális motivációja, de a rituális gyilkolás szexuális szükséglet számára. Egy kissé sekélyes talán, de a lényeg az volt, hogy Sivertsen anyját leszámítva, az összes áldozat véletlenszerű választásnak tűnjön. Nagyon sokat olvastam sorozatgyilkosokról, és találtam néhány kifejezetten szellemes motívumot, amit mindenképpen bele akartam építeni a figurába. Például a sorozatgyilkosok anyai kötődését. Vagy Hasfelmetsző Jack példáját a tetthelyek kiválasztását illetően, amiről a nyomozók azt hitték, hogy valamiféle kód. Aztán elmentem a Várostervezési Hivatalba, ahol szert tettem egy pontos térképre Oslo központjáról. Amikor hazaértem vele, először is húztam egy vonalat a házunktól Sven Sivertsen anyjának a házáig. Ebből a vonalból kiindulva azután megszerkesztettem egy pontos pentagrammát, és kikerestem a csillag többi csúcsához legközelebb eső címeket. És hogy őszinte legyek, nem kevés adrenalinlöketet adott, amikor a ceruza hegyét a térképre helyeztem, és tudtam, hogy ott – pontosan ott – él valaki, akinek a sorsa ebben a pillanatban megpecsételődött.
Az első éjszakákon arról fantáziáltam, hogy kik lehetnek, hogyan nézhetnek ki, milyen lehetett az életük mostanáig. De gyorsan meg is feledkeztem róluk, hiszen ők csak a díszlet részei, névtelen statiszták voltak.
– Az építőanyag.
– Tessék?
– Semmi. Folytassa!
– Tudtam, hogy a véres gyémántok és a fegyverek alapján viszonylag gyorsan eljuthatnak majd Sven Sivertsenhez. Hogy még meggyőzőbbé tegyem a rituális gyilkosság illúzióját, további támpontokat fűztem a történetbe: a levágott ujjakat, az ötnapos időközt az egyes gyilkosságok között, a gyilkosságok időpontját és az ötödik emeleti helyszíneket.
Willy elmosolyodott.
– Nem akartam sem túl egyszerűvé tenni a dolgukat, sem túlságosan megnehezíteni. És kellett bele egy kis szellemesség is. Egy jó tragédiában mindig van némi humor, Harry.
Harry kényszerítette magát, hogy nyugodtan üljön tovább.
– Az első fegyvert néhány nappal Marius Veland meggyilkolása előtt kapta meg, igaz?
– Igen. A pisztoly a megállapodásunknak megfelelően a Frognerpark szemetesében lapult.
Harry nagy levegőt vett:
– És milyen volt, Willy? Milyen volt ölni?
Willy előretolta alsó ajkát, mintha gondolkodnia kellene a válaszon:
– Igazuk van azoknak, akik azt állítják, hogy az első alkalom a legnehezebb. A kollégiumba könnyedén bejutottam, viszont sokkal több ideig tartott a melegítőpisztollyal összehegeszteni a nejlonzsákot, amibe a srácot tettem, mint gondoltam. És annak ellenére, hogy a fél életemet azzal töltöttem, hogy jól táplált, norvég balerinákat emelgettem, pokoli meló volt felcipelni a kölyköt a padlásra.
Csend. Harry megköszörülte a torkát.
– És azután?
– Azután visszakerékpároztam a Frognerparkba, hogy elhozzam a másik pisztolyt és a gyémántot. Sven Sivertsen épp olyan pontosnak és pénzéhesnek bizonyult, mint amit egy félnémettől elvártam. Azért az a rendezői utasítás, hogy a gyilkosságok időpontjában a Frognerparkba rendeltem, elég jó húzás volt, nem? Végül is nem ez volt az első bűncselekmény, amit elkövetett, ezért úgy voltam vele, hogy csak gondoskodik róla, hogy lehetőleg ne ismerjék fel, és hogy senki ne tudjon róla, merre járt. Egyszerűen hagytam, hogy ő maga oldja meg, hogy még véletlenül se legyen alibije.
– Bravó – mondta Harry, és végighúzta mutatóujját a szemöldökén.
Úgy érezte, hogy minden gőzölög és nedves körülötte, mintha a teraszról és a fürdőszobából befurakodott volna a víz a tetőn és a falakon keresztül.
– De mindezt, amit eddig elmondott nekem, már magamtól is összeraktam, Willy. Meséljen nekem olyasmiről, amit nem tudok! Meséljen a feleségéről! Mit csinált vele? A szomszédai szerint aznap végig kint voltak a teraszon. Hogy tudta kivinni a lakásból, és elrejteni, mire megérkeztünk?
Willy csak mosolygott.
– Nagyon szótlan lett – jegyezte meg Harry.
– Ha a szerző egy keveset meg akar tartani magának a titokból, akkor óvakodnia kell attól, hogy túl sok mindent megmagyarázzon.
Harry felsóhajtott.
– Oké, de akkor legalább azt magyarázza meg nekem: miért bonyolította ennyire túl? Miért nem ölte meg egyszerűen Sven Sivertsent? Hiszen Prágában minden lehetősége megvolt rá. Lényegesen egyszerűbb lett volna, és kevésbé kockázatos, mint elvenni három ártatlan ember életét, plusz a feleségéét.
– Először is, mert szükségem volt egy bűnbakra. Ha Lisbeth egyszerűen csak eltűnik, és az ügyet sosem derítik fel, akkor mindenki azt hitte volna, hogy én csináltam vele valamit. Mert mindig a férj az, nem igaz, Harry? Persze, végül is én tettem, mert a szerelem szomjas, Harry. Szomjazik. De nem vízre, hanem bosszúra. Bosszúszomj – milyen szép ez a szó, nem gondolja? Maga érti, miről beszélek, Harry. De a halál nem bosszú. A halál megváltás. Happy ending. Ám amit Sven Sivertsennek készítettem elő, az igazi tragédia. Szenvedés, semmi egyéb. És sikerült. Sven Sivertsen azon nyughatatlan lelkek egyike lett, akik a Styx partján bolyonganak fel-alá, s én vagyok Kharón, aki nem hajlandó átvinni őt ladikján a holtak birodalmába. Ismerős a történet, Harry? Életre ítéltem őt. Hogy a gyűlölet eméssze el, ugyanúgy, ahogy engem is elemésztett. Az olyan gyűlölet, amikor az ember nem tudja, kit is kéne gyűlölnie valójában – végül mindig saját maga ellen fordul, a saját átkozott sorsa ellen. Ez történik azokkal, akiket olyan ember árul el, akit szerettek. Vagy azzal, aki rács mögött ül élete végéig olyasmiért, amiről tudja, hogy nem ő követte el. Hát van ennél jobb bosszú, Harry?
Harry ellenőrizte, hogy a véső még mindig a zsebében van-e.
Willy rövid nevetést hallatott. A következő mondattól enyhe déjà vu érzete támadt:
– Nem kell válaszolnia, Harry, magára van írva.
Harry behunyta a szemét, és hallgatta, ahogy Willy hangja tovább duruzsol:
– Maga sem más, mint én, magát is a vágy hajtja. És a vágy mindig...
– ...a leggyengébb ellenállást keresi.
– A leggyengébb ellenállást. De most azt hiszem, hogy maga következik, Harry. Mi lenne az a bizonyíték, amiről beszélt? Olyasmi, ami miatt aggódnom kellene?
Harry újra kinyitotta a szemét.
– Előbb még el kell mondania, hogy hol van Lisbeth, Willy.
Willy halkan nevetett, és a szíve fölé tette a kezét.
– Itt van.
– Már megint hülyíteni akar – mondta Harry.
– Ha Pügmalión képes volt szeretni Galateiát, egy nőnek a szobrát, akivel soha nem találkozott, miért ne szerethetném én is a feleségem szobrát?
– Nem tudom követni, Willy.
– Nem is kell, Harry. Tudom, hogy mások számára ezt nem könnyű megérteni.
A beálló csendben Harry hallotta, hogy a zuhany továbbra is ugyanolyan erővel zubog. Hogy juttassa ki a lakásból a nőt úgy, hogy ne veszítse el az uralmát a helyzet fölött?
Willy hangja halkan belekeveredett a háttérzajokba:
– Hiba volt azt gondolnom, hogy újra életre lehet kelteni a szobrot. Ám az, akinek meg kellett volna tennie, nem akarta megérteni, hogy az illúzió erősebb, mint az, amit valóságnak nevezünk.
– Kiről beszél most?
– A másikról. Az élő Galateiáról, az új Lisbethről. Pánikba esett, és azzal fenyegetett, hogy mindent tönkretesz. Most már látom, be kell érnem azzal, hogy a szoborral élek. De rendben lesz így is.
Harry érezte, hogy valami kifelé kívánkozik. Valami hideg, a gyomrából.
– Megérintett már valaha is egy szobrot, Harry? Egészen elbűvölő tapintása van egy halott bőrének. Már nem teljesen meleg, de még nem is teljesen hideg.
Willy a kék matracot simogatta.
Harry érezte, hogy a hideg belülről teljesen megbénítja, mintha valaki jeges vízzel injekciózta volna be. A hangja szorongóvá vált:
– Tisztában van vele, hogy vége?
Willy elnyújtózott az ágyon:
– Miért is, Harry? Én csupán egy mesélő vagyok, aki épp az imént mondott el egy történetet magának. Az égvilágon semmilyen bizonyítéka nincs ellenem.
Willy az éjjeliszekrény felé nyújtotta a kezét. Valami fémesen megcsillant, Harry ereiben pedig újra megfagyott a vér. Willy felemelte a kezében tartott tárgyat. Egy karóra.
– Késő éjjel van, Harry. Azt hiszem, a látogatási időnek vége. Azért mégiscsak jobb lenne, ha elmenne, mielőtt kijön a zuhany alól, nem?
Harry nem moccant a székről.
– Hogy megtalálom a gyilkost, az csak a magának adott ígéret fele volt, Willy. Azt is megígértem, hogy megbüntetem. Méghozzá keményen. És azt hiszem, hogy maga is hasonlóan gondolja. Hiszen a lelke mélyén maga is vágyik a büntetésre, nem igaz, Willy?
– Freud fölött eljárt már az idő, Harry. Pont, mint e fölött a látogatás fölött.
– Nem akarja előbb meghallgatni a bizonyítékot?
Willy ingerülten felsóhajtott:
– Amennyiben ez meggyorsítja a távozását, akkor feltétlenül.
– Tulajdonképpen már akkor rá kellett volna jönnöm, amikor megkaptuk Lisbeth gyémántgyűrűvel felékszerezett ujját. A bal kéz középső ujja. Vena amoris. Hogy olyasvalakinek a keze volt, akitől a gyilkos azt szerette volna, hogy szeresse. Paradox módon aztán mégis ez az ujj leplezte le magát.
– Leleplezett...
– Pontosabban a köröm alatti ürülék.
– A véremmel, igen. De ez egy régi hír, Harry. És már mondtam magának, hogy szerettük...
– Igen, és miután ezt megerősítette, nem vizsgáltuk tovább az ürüléket. Általában nincs is nagyon értelme. Az elfogyasztott ételnek tizenkét-huszonnégy órára van szüksége ahhoz, hogy a szájtól a végbélig eljusson, és ez alatt az idő alatt a gyomor és a bélrendszer felismerhetetlen biológiai hulladékká változtatja. Olyannyira felismerhetetlenné, hogy még mikroszkóp alatt is nehéz lenne eldönteni, hogy mit evett az illető. Azonban mégis van, ami képes sértetlenül áthaladni az emésztőrendszeren. Ilyen például a szőlőmag...
– Nem lehetne, hogy átugorjuk a kiselőadást, Harry?
– ...és a különböző magvak. Két magot találtunk. Ebben még nem is lenne semmi különös. Ezért történhetett meg, hogy csak ma – amikor megvilágosodtam, hogy ki lehet a gyilkos – vizsgáltattam meg a magokat közelebbről a laboratóriumban. És tudja, mi derült ki?
– Fogalmam sincs.
– Hogy egész édesköménymagokról van szó.
– Aha. Na és?
– Beszéltem a Theatercafé séfjével. Igaza volt, amikor annak idején azt mondta nekem, hogy ez az egyetlen hely Norvégiában, ahol az édesköményes kenyeret egész magokkal készítik. Mert nagyon jól illik...
– A heringhez – fejezte be a mondatot Willy. – Igen, és mint tudja, ott szoktam enni. Mit akar ebből kihozni?
– Korábban azt állította, hogy azon a szerdán, amikor Lisbeth eltűnt, szokás szerint heringet reggelizett a Theatercaféban. Valamikor délelőtt kilenc és tíz óra között. Arra lennék kíváncsi, hogy kerülhetett a mag a gyomrából Lisbeth körme alá.
Harry várt, hogy Willy biztosan követni tudja okfejtését.
– Azt mondta, hogy Lisbeth öt óra körül hagyta el a lakást. Vagyis nagyjából nyolc órával a maga heringreggelije után. Tegyük fel, hogy közvetlenül azelőtt, hogy elindult, szeretkeztek, és Lisbeth az ujjával behatolt a végbelébe. De függetlenül attól, hogy milyen hatékonyan működnek a belei, kizárt, hogy a köménymagok nyolc óra leforgása alatt a végbélbe jussanak. Ez biológiailag lehetetlen.
Harry látta, ahogy a „lehetetlen” szó elhangzásakor Willy meglepett arca enyhén megrándul.
– A köménymag leghamarabb este kilenc óra környékén juthatott el a végbélbe. Ami azt jelenti, hogy az este, az éjszaka vagy a következő nap folyamán Lisbeth ujja ismét a végbelébe került. Mindenesetre biztos, hogy azután történt, hogy bejelentette a felesége eltűnését. Érti, miről beszélek, Willy?
Willy Harryra meredt. Pontosabban Harry irányába, de a pillantása a távolba veszett.
– Ezt nevezik technikai bizonyítéknak – mondta Harry.
– Értem – bólintott Willy lassan. – Technikai bizonyíték.
– Igen.
– Konkrét és megcáfolhatatlan tény?
– Bizony.
– A bírók és az esküdtek imádják az ilyesmit, nem? Jobb, mint egy vallomás, ugye, Harry?
A rendőrtiszt bólintott.
– Bohózat, Harry. Valójában az egészet egy vaskos komédiának tekintettem. Ajtókon ki-be mászkáló emberekkel. Gondoskodtam róla, hogy kinn legyünk a teraszon, és a szomszédok lássanak bennünket, mielőtt behívtam Lisbethet a hálószobába, és elővettem a pisztolyt a szerszámosládából, ő pedig tágra nyílt szemmel – igen, pont mint valami bohózatban – bámult a hangtompítóra.
Willy kihúzta a kezét a paplan alól. Harry a pisztoly csövére szerelt fekete hangtompítóra meredt, ami egyenesen rámutatott.
– Üljön vissza, Harry!
Harry érezte, hogy a véső megböki az oldalát, miközben visszarogyott a székre.
– Lisbeth félreértette a legkomikusabb mozzanatot. Mennyire lírai lehetett volna. A kezemen lovagoltatom, miközben forró ólmot ejakulálok oda, ahová beengedte őt. A másikat.
Willy felemelkedett az ágyon, ami gurgulázva csobogott alatta.
– A bohózat azonban megköveteli a feszes tempót, ezért gyors búcsúra kényszerültem.
Megállt meztelenül Harry előtt, és felemelte a pisztolyt.
– A fegyver torkolatát a homlokához illesztettem, amit összeráncolt a meglepetéstől, mint mindig, amikor úgy vélte, hogy a világ igazságtalan, vagy amikor egyszerűen csak összezavarodott valami miatt. Mint azon az estén, amikor Bemard Show Pügmalión című színdarabjáról meséltem neki, ami a My Fair Lady alapjául szolgált. Amiben Eliza Dolittle nem megy feleségül Higgins professzorhoz, aki ráncba szedte, és utcagyerekből művelt, fiatal hölggyé faragta, hanem lelép a fiatal Freddyvel. Lisbeth teljesen magánkívül volt, és úgy gondolta, hogy Eliza tartozott a professzornak, és hogy ez a Freddy csupán egy érdektelen senki. És tudja, mi történt, Harry? Elsírtam magam.
– Maga őrült – suttogta Harry.
– Nyilvánvalóan – bólintott Willy komoly arccal. – Szörnyűség, amit tettem, teljes mértékben hiányzott belőle az önuralom. Én csupán egy egyszerű férfi vagyok, aki követte, amit a szíve diktált. Amit pedig a szerelem irányított. Az a szerelem, amit Istentől kapunk, és ami Isten eszközévé tesz bennünket. Végül is a prófétákat és Jézust is őrülteknek nézték, nem? Persze hogy mindannyian őrültek vagyunk, Harry. Őrültek, és egyúttal a világ legjózanabb teremtményei. Biztosan sokan nyomorult féregnek gondolnak, és azt mondják, hogy őrültség, amit tettem, de kérdem én: ki a nyomorultabb, az, aki nem tudja féken tartani szerelmét, vagy akit szeretnek, de nem tud viszontszeretni?
Hosszú csend következett, amit végül Harry krákogása tört meg:
– És azután lelőtte?
Willy lassan bólintott.
– Egy apró horpadás keletkezett a homlokán – mondta némi csodálkozással a hangjában. – Egy pici, fekete lyuk. Pont olyan, mint amikor az ember szöget ver egy bádogba.
– Ezután pedig elrejtette a holttestét. Az egyetlen helyre, amiről tudta, hogy ott még egy nyomozókutya sem fogja megtalálni.
– Meleg volt a lakásban – függesztette Willy a pillantását egy pontra, valahol Harry feje fölé. – Az ablakpárkányon légy zümmögött, én pedig meztelenre vetkőztem, mert nem akartam, hogy véres legyen a ruhám. A szerszámosládában már mindent előre összekészítettem. Harapófogóval vágtam le a bal kezéről a középső ujját. Azután levetkőztettem, elővettem a purhabot, és gyorsan eltömítettem vele a sebeket a homlokán és az ujja helyén, valamint az összes testnyílását. A vízágyból már korábban leengedtem a víz felét. Szinte egy csepp víz sem loccsant ki, amikor a matracba vágott lyukon keresztül bepréseltem. Ezután ragasztó, gumi és a melegítőpisztoly segítségével visszazártam a nyílást. Sokkal gyorsabban ment, mint az első alkalommal.
– És azóta is itt őrzi? A saját vízágyába temetve?
– Nem, nem – válaszolta Willy, és elgondolkodva meredt a Harry feje fölött lévő pontra. – Nem temettem el. Sőt, visszavezettem az anyaméhbe. Az újjászületés kezdete volt.
Harry tudta, hogy rettegnie kellene. Hogy veszélyes, ha egy ilyen helyzetben nem fél. Azt kellene éreznie, hogy kiszárad a szája és dübörög a szíve, és nem ezt az ólmos fáradtságot, ami lassan teljesen eluralkodik rajta.
– A levágott ujjat pedig a saját ánuszába dugta – bólintott lassan Harry.
– Hm – mondta Willy. – Tökéletes rejtekhely. Mint említettem, számítottam rá, hogy kutyát fognak használni.
– Léteznek más rejtekhelyek is, amelyeket szagtalanul le lehet szigetelni. De persze ez magának perverz élvezetet nyújtott, nem igaz? Mi lett például Camilla Loen ujjával? Amit azelőtt vágott le, hogy meggyilkolta.
– Camilla, ó, igen...
Willy mosolyogva bólogatott, mintha Harry egy kellemes emléket elevenített volna fel.
– Az hadd maradjon a kettőnk titka, Harry.
Willy kibiztosította a fegyvert. Harry nyelt egyet.
– Adja ide a pisztolyt, Willy! Már vége. Nincs semmi értelme.
– Persze, hogy van értelme.
– És mi lenne az?
– Mindig ugyanaz, Harry. Hogy az előadás tisztességes befejezést kapjon. Csak nem képzeli, hogy a közönséget le lehet azzal rázni, hogy hagyom magam letartóztatni és elvezettetni a színről? Nem, Harry. Fergeteges fináléra van szükségünk. Emlékszik, happy ending. Ha nem happy endre végződik a darab, akkor majd én azt csinálok belőle. Ez a...
– Mottója – suttogta Harry.
Willy elmosolyodott, és Harry homlokához emelte a pisztolyt.
Harry behunyta a szemét. Már csak aludni szeretett volna. Hagyni, hogy egy zúgó folyó magával ragadja. Vagy átvigye a túlpartra.
 
Rakel összerándult, és kinyitotta a szemét.
Harryról álmodott. Egy hajó fedélzetén voltak.
A hálószobában teljes sötétség honolt. Hallott valamit? Az ébresztette föl?
Figyelte az eső megnyugtató kopogását a tetőn. A biztonság kedvéért vetett egy pillantást mobiltelefonjára, ami bekapcsolva hevert az éjjeliszekrényen. Ha esetleg telefonálna.
Azután újra behunyta a szemét. Továbbsodródott.
 
Harry elvesztette időérzékét. Amikor újra kinyitotta a szemét, a fény mintha másképp esett volna az üres szobára, és nem tudta eldönteni, hogy csak egy pillanat vagy egy perc telt-e el.
Az ágy üres volt. Willy eltűnt.
A víz hangjai visszatértek. Az eső. A zuhany.
Imbolyogva talpra állt, és a kék matracra meredt. Egész teste borzongott a ruha alatt. Az éjjeli lámpa fényében egy emberi test körvonalai rajzolódtak ki a matrac belsejében. A gipszöntvényszerű arc egészen a felszínen volt.
Kiment a hálószobából. A teraszajtó sarkig ki volt tárva. Kilépett a korláthoz, és lepillantott az udvarba. Harry nedves lábnyomokat hagyott maga után a fehér lépcsőfokokon, amikor lement az alsó szintre. Kinyitotta a fürdőszoba ajtaját. A szürke zuhanyfüggöny mögött egy női test sziluettje rajzolódott ki. Óvatosan félrehúzta a függönyt. A meztelen Toya Harang a vízsugár felé hajolt, az álla csaknem a mellére bukott. A nyaka köré csavart fekete harisnya másik vége a zuhanyrózsához volt erősítve. A szeme csukva volt, hosszú fekete pilláin vízcseppek hintáztak. Félig nyitott száját megszilárdult habnak tűnő, sárga massza tömte el. Ugyanez az anyag töltötte meg orrlyukait, és a halántékon lévő apró lyukat is.
Harry elzárta a zuhanyt, mielőtt kiment.
A lépcsőházban nem látott senkit.
Óvatosan tette egyik lábát a másik elé. Teljesen kába volt, mintha a teste kezdene lassan kővé meredni.
Bjarne Møller.
Fel kell hívnia Bjarne Møllert.
A hátsó kapun kilépett a belső udvarba. Az arcába szitáló esőt egyáltalán nem érzékelte. Hamarosan teljesen le fog bénulni. A ruhaszárító már nem csikorgott. Harry felé se nézett. Az aszfalton egy sárga dobozt pillantott meg. Odalépett, és felvette. Kinyitotta, kihalászott belőle egy cigarettát, és a szájába dugta. Próbálta meggyújtani, de a cigaretta vége nedves volt. Biztosan belefolyt a víz a dobozba.
Felhívni Bjarne Møllert. Iderendelni a csapatot. Aztán Møllerrel együtt át a kollégiumba, ott pedig kihallgatni Sven Sivertsent. Egyúttal szalagra rögzíteni a Waaler elleni vallomást is. Végighallgatni, ahogy Møller parancsba adja Tom Waaler letartóztatását. Hazamenni. Haza, Rakelhez.
Látótere legszélén ott állt a szárító.
Szitkozódva letörte a cigi nedves végét, majd visszadugta a szájába, és megpróbálta újra meggyújtani. Miért ilyen ideges? Nincs már semmi dolga. Vége van, elmúlt.
A ruhaszárító felé fordult.
A lebetonozott póznán álló szerkezet kicsit elferdült, de a műanyag zsinór csak egy helyen szakadt el – ahol Willy Barli lógott. Karjait szétvetette, nedves haja az arcába tapadt, szemei fennakadtak, mintha imádkozna. Milyen különös és szép kép, villant át Harry agyán. A meztelen testét félig-meddig beburkoló nedves lepedővel egészen olyan volt, mint egy Gallion-figura egy hajó orrán. Willy megkapta, amire vágyott. A nagy finálét.
Harry előhúzta zsebéből a telefont, és beütötte a PIN-kódot. Ujjai csak vonakodva engedelmeskedtek. Hamarosan kővé dermednek. Beütögette Bjarne Møller számát, és már majdnem lenyomta a hívásindító gombot, amikor a készülék figyelmezetően felsikoltott. Harry összerezzent, és majdnem elejtette a telefont. A kijelző hangüzenetet jelzett. Most mi legyen? Végül is nem az ő telefonja. Habozott. Egy hang azt súgta neki, hogy előbb hívja fel Møllert. Behunyta a szemét. És megnyomta a gombot.
Egy női hang közölte, hogy egy hangüzenete van. Sípolás, majd néhány másodpercnyi csend. Aztán egy hang suttogott a fülébe:
– Szia, Harry! Én vagyok az.
Waaler.
– Kikapcsoltad a telefont. Nem volt valami okos húzás, merthogy beszélnem kell veled, tudod?
Tom hangja olyan közel volt a füléhez, mintha a férfi közvetlenül mellette állt volna.
– Sajnálom, hogy suttognom kell, de nem akarjuk felébreszteni, ugye nem? Kitalálod, hol vagyok? Szerintem biztosan. Hiszen talán már a te fejedben is megfordult korábban.
Harry idegesen szippantott a cigarettából. Észre sem vette, hogy már rég kialudt.
– Egy kicsit sötét van idebenn, de lóg egy focicsapatot ábrázoló kép az ágya fölött. Nézzük csak. Tottenham? És van egy olyan kis Gameboy az éjjeliszekrényén. És most jól figyelj, mert odatartom a telefont az ágya fölé.
Harry szinte a füléhez tapasztotta a telefont. Olyan erősen szorította, hogy szinte belesajdult a feje.
Hallotta a Holmenkollveien lévő fekete faházban békésen alvó kisfiú egyenletes, nyugodt szuszogását.
– Mindenhol van szemünk és fülünk, Harry, úgyhogy ne is próbálj felhívni mást, vagy kapcsolatba lépni bárkivel. Csak tedd pontosan azt, amit mondok. Hívd vissza ezt a számot, és beszéljünk. Ha bármi mással próbálkozol, a fiú halott. Értetted?
Harry szíve hevesen pumpálni kezdte a vért elnehezült tagjaiba, és a kábulat helyét máris a szinte elviselhetetlen fájdalom vette át.

Negyvenkettedik fejezet
Hétfő. Boszorkányszög
 
Az ablaktörlő hangosan surrogott, a gumi pedig megcsikordult az aszfalton.
Az Escort átcsúszott a kereszteződésen. Harry olyan gyorsan vezetett a szakadó esőben, amennyire csak mert, mivel tisztában volt vele, hogy a kerekeit fedő gumiabroncs mintázatai inkább már csak jelzésértékűek.
Gázt adott, és még átsuhant a következő kereszteződés sárga jelzésén. Szerencsére az utcákon egy lélek sem járt. Gyors pillantást vetett az órájára.
Még tizenkét perc. Nyolc perc telt el azóta, hogy a Sannergatai udvarból felhívta a telefonszámot, amit Waaler meghagyott neki. Nyolc perc azóta, hogy a hang a fülébe suttogott:
– Végre.
Harry pedig azt válaszolta, amit egyáltalán nem akart kimondani a férfi füle hallatára, de képtelen volt magába fojtani:
– Ha egy ujjal is hozzáérsz, megöllek!
– Ó, igen? Merre vagytok? Te és Sivertsen?
– Fogalmam sincs – válaszolta Harry a szárítóra meredve. – Mit akarsz?
– Csak találkozni szeretnék veled. Szeretném megtudni, hogy miért rúgtad fel a megállapodásunkat. És megbeszélni, ha valamivel nem vagy elégedett. Még nem késő, Harry. Hajlandó vagyok elmenni még egy darabig, csak hogy a saját oldalunkon tudhassalak.
– Oké – mondta Harry. – Találkozzunk. Felmegyek hozzátok.
Tom Waaler halkan nevetett.
– Szívesen találkoznék egyúttal Sven Sivertsennel is. Szerintem jobb lesz, ha én megyek oda, ahol ti vagytok. Úgyhogy halljam a címet. Most.
Harry habozott.
– Hallottad már azt a hangot, ami akkor keletkezik, amikor átvágják valakinek a torkát, Harry? Először egy halk csikorgás, amikor az acél áthatol a bőrön és a porcon, aztán egy sziszegés következik, olyasmi, mint a nyálelszívó zaja a fogorvosnál. Ez annak a hangja, amikor a levegő elhagyja az átvágott légcsövet. Vagy a nyelőcsövet, ezt mindig is kevertem.
– A kollégium. 406-os szoba.
– Ó, anyám. A tetthelyen? Gondolhattam volna.
– Valóban.
– Oké. Ha esetleg telefonálni akarnál másoknak, vagy csapdát készülsz állítani, most szólok, hogy felejtsd el, Harry! Magammal viszem a fiút is.
– Ne! Ne... Tom... Légy szíves!
– Szíves? Azt mondtad, hogy legyek szíves?
Harry nem válaszolt.
– Összevakartalak a mocsokból, és adtam neked még egy lehetőséget. Te pedig voltál szíves tőrt döfni a hátamba. Nem én tehetek róla, hogy most ezt kell tennem, Harry. Hanem egyedül te. Ezt ne felejtsd el!
– Figyelj...
– Húsz perc múlva. Hagyjátok kitárva az ajtót, és üljetek úgy a padlóra, hogy mindkettőtöket lássalak, a kezeteket a fejetekre téve.
– Tom!
Waaler letette.
Harry elfordította a kormányt, de érezte, hogy az abroncsok elveszítik a fogást az aszfalton. A kocsi mindkét oldalán magasra csapott a víz, és ő egy hosszú pillanatra olyan álomszerű lebegésben találta magát, ahol a fizika összes törvénye megszűnt. Csupán egy pillanatig tartott, de elég volt ahhoz, hogy Harryt eltöltse valami felszabadító érzés, ami azt súgta neki, hogy mindennek vége, már késő bármit is megpróbálni. Azután az abroncsok újra megkapaszkodtak az aszfalton, és ő is visszatért.
A kocsi bekanyarodott a kollégium épülete elé, és a bejárat előtt csikorogva lefékezett. Harry leállította a motort. Még kilenc perc. Kiszállt és megkerülte az autót. Kinyitotta a csomagtartót, félredobálta az ablakmosó folyadékok félig kiürült műanyag kannáit meg a koszos törlőrongyokat, és előbányászott egy tekercs fekete ragasztószalagot. A lépcsőn felfelé menet előhúzta a pisztolyt a nadrágja derekából, és lecsavarta róla a hangtompítót. Nem volt ideje ellenőrizni, de feltételezte, hogy a cseh minőség gond nélkül elvisel tizenöt méternyi zuhanást. A negyedik emeleten megállt a lift ajtaja előtt. A liftajtó fogantyúja olyan volt, mint amire emlékezett: fém, a végén erős, gömbölyű famarkolattal. Elég nagy ahhoz, hogy egy hangtompító nélküli pisztolyt el lehessen rejteni mögötte. Megtöltötte a fegyvert, és két ragasztócsíkkal odaerősítette. Ha kezdettől fogva minden úgy történik majd, ahogy eltervezte, akkor egyáltalán nem lesz szükség rá. Megnyikordult a sarokvas, amikor a lift melletti szemétledobó ajtaját kinyitotta, a hangtompító azonban nem keltett zajt, amint lezuhant a mélybe. Még négy perc.
Kinyitotta a 406-os ajtaját.
A bilincs megcsörrent a radiátoron.
– Jó hírek?
Sven hangja szinte esdeklő volt. Harry a bilincs levételekor megállapította, hogy a férfinak rémes szájszaga van.
– Nem állítanám – válaszolta Harry.
– Miért?
– Idejön Oleggel.
Harry és Sven a folyosó padlóján ülve várakozott.
– Késik – jegyezte meg Sven.
– Igen.
Csend.
– C-vel kezdődő Iggy Pop-dalok – szólalt meg Sven. – Maga kezdi.
– Ki van zárva.
– China Girl.
– Most ne!
– Segít. Higgyen nekem! Candy.
– Cry For Love.
– China Girl.
– Ezt már mondta, Sven.
– Két verziója volt.
– Cold Metal.
– Fél, Harry?
– Halálosan rettegek.
– Én is.
– Remek. Az növeli a túlélési esélyeket.
– Mégis mennyivel? Tíz százalékkal? Húsz...
– Csitt! – intette le Harry.
– Ez a lift...? – suttogta Sven.
– Útban vannak felfelé. Lélegezzen mélyen és egyenletesen!
Hallották, ahogy a lift halk nyögéssel megáll. Eltelt két másodperc. Azután felhangzott a tolórács csörgése, amit egy hosszú nyikorgás követett. Waaler óvatosan kinyitotta a lift ajtaját. A szemétledobó nyílás ajtaja halkan megcsikordult. Sven kérdő pillantást vetett Harryra.
– Emelje fel a kezét, hogy észrevegyen bennünket – súgta neki Harry.
A bilincs megcsörrent, amikor egy összehangolt mozdulattal a magasba emelték a kezüket. Ezután kinyílt a folyosó üvegajtaja.
Oleg papucsban volt, pizsamája fölött melegítőfelsőt viselt. Harry agyán hirtelen képek villantak át. A folyosó. Hálóing. Csoszogó papucsok zaja. Mama. A kórház.
Tom Waaler közvetlenül Oleg mögött lépkedett. Kezét a rövid dzseki zsebébe dugta, de Harry ki tudta venni a fekete bőrhöz szorított pisztoly csövének körvonalait.
– Állj – szólalt meg Waaler, amikor úgy öt méter volt köztük és Harryék között a távolság.
Oleg ijedt, fekete szemekkel bámulta Harryt, aki – reményei szerint – meleg, biztonságot sugárzó pillantással nézett vissza rá.
– Miért bilincseltétek egymáshoz magatokat, fiúk? Máris elválaszthatatlanok lettetek?
A hangját visszaverték a falak, amiből Harry egyből leszűrte, hogy Waaler átnézte a múltkori akció terveit, és ő is rájött arra, amit Harry már tudott: hogy a negyedik emeleten pillanatnyilag egyetlen lakó sem tartózkodik.
– Arra jutottunk, hogy úgyis egy csónakban evezünk – válaszolta Harry.
– És miért nem a szobában ültök, ahogy az utasítás szólt?
Waaler úgy helyezkedett, hogy Oleg közéjük kerüljön.
– Miért akartad, hogy a szobában üljünk? – kérdezte Harry.
– Itt most nem te kérdezel, Hole. Befelé a szobába! Most.
– Sorry, Tom.
Harry felmutatta a másik kezét, ami nem volt Svenhez bilincselve. Két kulcsot tartott az ujjai között: egy nagyobbat és egy kisebbet.
– A szobáé és a bilincsé – tette hozzá magyarázatképpen.
Ezután kitátotta a száját, a nyelvére fektette a kulcsokat, majd összeszorította a száját. Olegra hunyorított és nyelt egyet.
Tom Waaler hitetlenkedve meredt Harry le-fel liftező ádámcsutkájára.
– Változtatnod kell a terveden, Tom – nyögte Harry.
– Ó. Miféle tervre gondolsz?
Harry maga alá húzta a lábát, majd hátát a falnak vetve félig felemelkedett. Waaler kihúzta kezét a dzseki zsebéből, és egyenesen rászegezte a pisztolyt. Harry arca grimaszba rándult, és mielőtt megszólalt, kétszer a mellkasára ütött:
– Ne felejtsd el, hogy néhány éve már a nyomodban vagyok, Tom. Ezalatt apránként kiismertelek. Megölted Sverre Olsent a saját otthonában, és utána úgy állítottad be, mintha önvédelemből tetted volna. Aztán a konténerkikötőben is eljátszottad ugyanezt. Szóval, úgy tippelem, az volt a terved, hogy mindkettőnket lelősz a szobában, aztán úgy rendezed a dolgokat, mintha én lőttem volna le Sivertsent, azután pedig öngyilkosságot követtem volna el. Utána lelépsz a tetthelyről, és a kollégáidra hagyod a feladatot, hogy a nyomomra bukkanjanak. Esetleg megeresztesz egy névtelen bejelentést, miszerint a kollégiumból lövéseket hallottak.
Tom Waaler türelmetlenül körbepillantott a folyosón.
Harry folytatta:
– A magyarázat pedig adja magát: Harry Hole, az alkoholista, labilis rendőrtiszt egyszerűen besokallt. A barátnője elhagyta, kirúgták a rendőrségtől. Elrabolt egy foglyot. Önpusztító dühkitörés, ami végül szörnyűségbe torkollott. Személyes tragédia. Szinte – hangsúlyozom, csak szinte – felfoghatatlan. Valami ilyesmire gondoltál, nem?
Waaler halványan elmosolyodott.
– Nem rossz. De azt a részt kihagytad, hogy szerelmi bánattól vezérelve éjszaka elhajtottál az exszeretődhöz, észrevétlenül bejutottál a házába és elraboltad a fiát. Akire mellettetek bukkannak rá.
Harry igyekezett a levegővételre összpontosítani.
– Komolyan azt hiszed, hogy mind benyelték volna ezt a sztorit? Møller? A bűnügyi igazgató? És a média?
– Természetesen – válaszolta Waaler. – Nem olvasol újságot? Nem nézel tévét? Persze ez a sztori nem lesz nagy szenzáció, csak pár napig fog kitartani, legfeljebb egy hétig. Azt is csak, ha közben nem történik valami más. Valami tényleg figyelemre méltó.
Harry nem válaszolt.
Waaler elmosolyodott.
– Ebben a történetben az egyetlen figyelemre méltó mozzanat az, hogy te tényleg azt hitted, nem foglak megtalálni.
– Mitől vagy ebben ennyire biztos?
– Miben?
– Hogy azt hittem, nem jutsz el ide.
– Hát, én a helyedben leléptem volna. Most már nincs több kiút, Hole.
– Ez így van – mondta Harry, és a zakója zsebébe dugta a kezét.
Waaler felemelte a pisztolyt. Harry egy csomag átázott cigarettát vett elő.
– Csapdában ülök. Már csak az a kérdés, hogy kinek készült a kelepce.
Kihúzott egy cigarettát a dobozból.
Waaler szeme elkeskenyedett.
– Ezt hogy érted?
– Nos – köszörülte meg a torkát Harry, miközben letörte a cigi nedves végét, és a maradékot a szájába dugta. – Elég szar, hogy mindenki egyszerre veszi ki a szabadságát, nem? Sosincs elég ember arra, hogy normálisan befejezzék a dolgokat. Például, hogy egy akció végén leszereljék a kamerákat.
Harry figyelmét nem kerülte el, hogy kollégája szemhéja finoman megrándul. Hüvelykujjával a háta mögé bökött.
– Nézz csak fel a jobb sarokba, Tom. Látod?
Waaler pillantása a Harry által mutatott pontra ugrott, majd vissza.
– Tudom, hogy működik az agyad, Tom. Tisztában voltam vele, hogy előbb vagy utóbb a nyomunkra akadsz itt. Csak egy kicsit meg kellett nehezítenem a dolgod, nehogy csapdát szimatolj. Szombat reggel hosszas csevegést folytattam egy fickóval, akit te is ismersz. Azóta ott ül a buszban és arra vár, hogy rögzíthesse ezt a szeánszot. Integess Otto Tangennek, Tom!
Waaler szemhéja úgy rángatózott, mintha valami a szemébe ment volna.
– Csak blöffölsz, Harry. Ismerem Tangent, soha nem mert volna belemenni ilyesmibe.
– Felhatalmaztam rá, hogy továbbadhatja a felvételeket. Gondolj csak bele, Tom! Egy felvétel a végső leszámolásról! Főszerepben az állítólagos gyilkos futár, a megbomlott nyomozó és a korrupt főtiszt. A világ tévécsatornái sorban állnának a felvételért.
Harry tett egy lépést előre.
– Lehet, hogy jobb lenne, ha ideadnád azt a pisztolyt, Tom, mielőtt még nagyobb bajt csinálsz.
– Maradj ott, ahol vagy, Harry! – sziszegte Waaler, és Harry látta, amint a pisztoly csövét szinte észrevétlenül Oleg hátára irányítja. Megtorpant. Tom Waaler abbahagyta a pislogást. Állkapcsa megfeszült, teljes erőbedobással összpontosított. Senki nem mozdult. A kollégiumban olyan csend honolt, hogy Harry szinte hallani vélte a falak sustorgását. Tíz másodperc telt el. Tíz, végtelen hosszúságúnak tűnő másodperc anélkül, hogy Waaler pislogott volna. Harrynak eszébe jutott, hogy Øystein egyszer arról értekezett neki, hogy az emberi agy milyen döbbenetesen sok információt képes feldolgozni másodpercenként. Azt állította, hogy tíz másodperc alatt kb. egy átlagos közkönyvtár adatmennyiségét pörgeti át.
Waaler szemhéja megmozdult. Harry úgy látta, hogy valamiféle nyugalom szállta meg. Fogalma sem volt róla, mit jelenthet ez, de azt gyanította, hogy rájuk nézve semmi jót.
– Az igazságszolgáltatás úgy működik – szólalt meg végül Waaler -, hogy az ember egészen addig ártatlan, amíg rá nem bizonyítják az ellenkezőjét. És én egyelőre egyetlen kamerát sem látok a környéken, ami bármi törvénybe ütköző dolgot rögzített volna.
Odalépett Harryhoz és Svenhez, majd durván felrántotta a bilincset, amitől Sivertsen azonnal lábra állt. Szabad kezével gyorsan végigtapogatta zakójuk és nadrágjuk külső oldalát, miközben pillantását végig Harryn tartotta.
– Épp ellenkezőleg. Mindössze a munkámat végzem. Letartóztatok egy rendőrt, aki elrabolt egy előzetesben lévő rabot.
– Épp az imént tettél vallomást a kamera előtt – emlékeztette Harry.
– Igen, nektek – mosolyodott el Waaler. – Ha nem csal az emlékezetem, ezek a kamerák csak képet rögzítenek, hangot nem. Ez itt egy teljesen szabályos letartóztatás. Indulás a lifthez!
– És mi a helyzet a tízévesek elrablásával? – kérdezte Harry. – Tangennek épp elegendő képe van arról, hogy pisztolyt szegezel egy gyerekre.
– Ó, hogy ő – mondta Waaler, és olyan ütést mért Harry hátára, amitől az Svent is magával rántva előre bukott. – Hát, ő nyilvánvalóan felébredt az éjszaka közepén, és lejutott valahogy a rendőrkapitányságra anélkül, hogy a mamájának egy szót is szólt volna. Hiszen már máskor is megtette, nem igaz? Mondjuk úgy, hogy a kapitányság épülete előtt bukkantam rá, amikor épp utánad és Sivertsen után indultam. A gyereknek persze feltűnt, hogy valami nincs rendben, és amikor elmagyaráztam neki a helyzetet, közölte, hogy ő is segíteni akar. És valójában az ő ötlete volt ez a szerepjáték, hogy túszként használjam, nehogy valami ostobaságot csinálj, és bajod essen, Harry.
– Egy tízéves? – nyögte Harry. – Te komolyan azt gondolod, hogy ezt bárki el fogja hinni?
– Majd meglátjuk – felelte Waaler. – Oké, emberek, indulás a lifthez! Aki bármivel is próbálkozni mer, azé az első golyó.
Amikor a lifthez értek, Waaler megnyomta a hívógombot. Az akna mélyéről morajlás hallatszott.
– Hogy milyen csendes tud lenni egy ilyen kollégium a nyári szünetben, nem? – mosolygott Svenre. – Mint egy kísértetkastély.
– Add fel, Tom!
Harrynak nehezére esett megformálni a szavakat. Mintha homokot tömtek volna a szájába.
– Már túl késő. Fogd már fel, hogy senki nem fog hinni neked!
– Kezded önmagadat ismételgetni, drága kolléga – hűtötte le Waaler, és vetett egy pillantást a lift kijelzőjére, amin a mutató lassan haladt körbe, mint egy iránytű nyelve a kerek üveg alatt.
– Hidd el, hogy hinni fognak nekem, Harry. Mégpedig azon egyszerű oknál fogva... – simított végig felső ajkán Waaler – ...hogy nem lesz senki, aki ellentmondjon nekem.
Harry számára most már világossá vált Waaler terve. A lift. Hát persze, hiszen a lift nincs bekamerázva. És Waaler utólag meg fogja magyarázni a dolgot – például verekedés tört ki, vagy hogy Harry váratlanul kicsavarta a kezéből a pisztolyt -, mindenesetre semmi kétsége nem volt afelől, hogy mindannyian ott pusztulnak majd a liftben.
– Papa... – szólalt meg Oleg.
– Minden rendben lesz, fiam – próbált meg rámosolyogni Harry.
– Igen – bólintott Waaler. – Minden rendben lesz.
Hangos, fémes csattanást hallottak. Közeledett a lift. Harry az ajtó gömbölyű fogantyújára pillantott. Úgy ragasztotta fel a pisztolyt, hogy egy mozdulattal meg tudja majd ragadni a markolatot, és le tudja tépni a fegyvert, miközben ujját a ravaszra csúsztatja.
A lift tompa dörrenéssel megállt, és finoman megremegett.
Harry nagy levegőt vett, és kinyújtotta a karját. Keze becsúszott a durva felületű fa hátlapjára. Várta, hogy ujjai végre a hideg, kemény acélba ütközzenek. Semmi. Az égvilágon semmi. Csak a fa. És egy szabadon lengedező ragasztócsík.
Tom Waaler felsóhajtott.
– Attól tartok, hogy a szemétledobóban landolt, Harry. Tényleg azt hitted, hogy nem nézek utána, nincsen-e elrejtve itt-ott valami fegyver?
Waaler felnyitotta a vasajtót, miközben továbbra is rájuk szegezte a fegyvert.
– A fiú száll be elsőként.
Harry félrefordította a fejét, amikor Oleg felpillantott rá. Képtelen volt elviselni a kérdő tekintetet, hiszen tudta, hogy a kisfiú újabb megerősítést vár tőle. Helyette némán a lift felé intett. Oleg belépett és megállt a lift belső oldalánál. A plafonról sápadt fény hullt a fülke paliszander utánzatú falára, amelybe szerelmi vallomásokat, jelszavakat, nemi szervek sematikus rajzait és különféle üdvözléseket karistoltak.
Sírkamra, gondolta Harry. Valódi sírkamra volt.
Szabad kezét a zakója zsebébe dugta. Átkozott lift. Amikor hirtelen megrántotta a bal kezét, a bilincs másik végén Sven elvesztette az egyensúlyát, és oldalról Waalernek vágódott. Waaler Sven felé fordult, miközben Harry a magasba emelte jobb kezét. Úgy célzott, mint egy matador, aki tudja, hogy csupán egy próbálkozása van, és hogy a szúrás pontossága fontosabb, mint az ereje.
Aztán leengedte a kezét.
A véső hegye reccsenő hang kíséretében szakította át a dzseki anyagát. A fém belefutott a jobb kulcscsont fölötti puha szövetbe, lyukat ütött a vena jugularison, befurakodott a plexus brachialis idegeinek hálózatába, és megbénította a karba vezető motorikus idegeket. A pisztoly hangos csattanással a kőpadlóra esett, majd csúszva elindult lefelé a lépcsőfokokon. Waaler elképedve meredt a jobb vállára. A húsából kiálló, kis zöld nyél alatt karja élettelenül lógott a teste mellett.
 
Tom Waalernek átkozottul hosszú és kifejezetten szar napja volt. Pocsékul indult, hiszen azzal az üzenettel ébresztették, hogy Harry lelépett Sivertsennel. És a továbbiakban sem alakultak jobban a dolgok, úgy tűnt, nehezebb Harry nyomára bukkanni, mint gondolta. Aztán hiába magyarázta a többieknek, hogy be kell vetniük a kölyköt, visszautasították. Túl kockázatos, mondták. Legbelül egész idő alatt tudta, hogy az utolsó etapot egyedül kell majd végigcsinálnia. Ez mindig így volt. Senki nem akarta leállítani, de segíteni sem akart neki senki. A lojalitás leginkább attól függött, hogy mi éri meg. Mindenki a saját felebarátja volt. És az igazi moslék csak ezután következett. Egyáltalán nem érezte a karját. Az egyetlen dolog, amit érzett, az a mellkasán végigömlő vér volt, ami azt jelezte, hogy olyasmi sérült meg odabenn, amin rengeteg vér folyik keresztül.
Amikor visszafordult Harry felé, még volt annyi ideje, hogy lássa, ahogy a másik arca gyorsan közeledik az övéhez. A következő pillanatban Harry koponyája reccsenő hang kíséretében az orrnyergéhez csapódott. Tom Waaler egyensúlyát veszítve hátralépett, az utolsó pillanatban mégis sikerült félrehajolnia Harry jobb ökle elől. Harry utánalendült, Sivertsenhez láncolt bal keze azonban visszafogta. Waaler a száján keresztül kapkodott levegő után, miközben érezte, ahogy a fájdalom fehér, új erőt adó dühöt pumpál az ereibe. Visszanyerte egyensúlyát. Minden értelemben. Felmérte a távolságot, berogyasztotta a térdét, könnyedén elrúgta magát, és egyik lábán körbefordulva a másikat a magasba emelte. A tökéletesen kivitelezett oou tek a homlokán érte Harryt, aki Sven Sivertsent magával rántva az oldalára zuhant.
Tom megfordult, és a pisztoly után nézett. Az alattuk lévő lépcsőfordulóban hevert. Megkapaszkodott a korlátban, és két ugrással lenn termett. A jobb karja továbbra sem akart engedelmeskedni. Káromkodva bal kezébe szorította a pisztolyt, és visszarohant a negyedikre.
Harry és Sven eltűnt.
Még időben megfordult, hogy lássa, ahogy a lift ajtaja csendben becsukódik. A foga közé vette a pisztolyt, bal kezével megragadta a fogantyút, és megrántotta. Úgy érezte, hogy a karja menten kiszakad az ízületből. Zárva. Arcát az ajtón lévő kis, kerek ablakhoz tapasztotta. Azok odabenn már behúzták a vasrácsot, hallotta kiszűrődő, izgatott hangjukat.
Egy igazi trágya nap. De most már elege volt. Ideje végre rendet tenni. Tom felemelte a pisztolyt.
 
Harry zihálva a fülke hátsó falának dőlt és várta, hogy a lift végre elinduljon. Még épp sikerült berántania a rácsot és megnyomnia a PINCE felirat melletti gombot, amikor a lift ajtaja megrándult, és Waaler káromkodni kezdett odakinn.
– Ez az átkozott szar nem akar elindulni! – fújtatta Sven. Térdre ereszkedett Harry mellett.
A lift megrándult, mintha csuklott volna, de továbbra sem mozdult egy tapodtat sem lefelé.
– Ha ez a nyomorult ennyire lassú, akkor mire leérünk, az a rohadék tárt karokkal fogad majd bennünket odalenn!
– Fogja be! – mondta Harry halkan. – A folyosó és a pince közötti ajtó zárva van.
Harry egy árnyékot látott megmozdulni a kerek ablak mögött.
– Feküdj! – üvöltötte, és a rács felé lökte Oleget.
A Harry feje fölött a paliszander utánzatú falba fúródó golyó hangja olyan volt, mint a borospalackból kihúzott dugó pukkanása. Sivertsent magával rántva Olegre vetette magát.
Ebben a pillanatban a lift megrándult, és nyikorogva megmozdult.
– A francba – suttogta Sven.
– Harry... – szólalt meg Oleg.
Csörömpölés hallatszott, és mielőtt automatikusan összeszorította szemét a záporozó üvegszilánkok miatt, Harry még látta a rács vasai közül előbukkanó öklöt Oleg feje fölött.
– Harry!
Oleg sikoltása eltöltötte és megbénította Harryt. Megtöltötte fülét, orrát, száját, torkát, és fojtogatni kezdte. Kinyitotta a szemét, és egyenesen Oleg tágra nyílt szemével és kitátott, fájdalomtól és félelemtől eltorzult szájával találta szemben magát. Hosszú, fekete hajába nagy, fekete kéz markolt. Oleg felemelkedett a földről.
– Harry!
És akkor Harry egyszerre megvakult. Hiába meresztette a szemét, nem látott semmit. Csak a pánik ráboruló, fehér lepedőjét. Hallani azonban hallott. Hallotta Søs sikolyát.
– Harry!
Ellen sikolyát. Rakelét. Mindannyian az ő nevét sikoltották.
– Harry!
Tágra nyílt szemmel bámult a fehérségbe, ami lassan feketébe csavarodott. Elájult volna? A sikolyok egyre tompábbak lettek, mint az elhaló visszhangok. Elsodródott. Igazuk volt. Mindig lelépett, amikor szükség lett volna rá. Gondoskodott róla, hogy ne kelljen ott lenni. Becsomagolta a bőröndjét. Kinyitotta az üveget. Bezárta az ajtót. Megijedt. Megvakult. Mindvégig igazuk volt. És ha eddig esetleg mégis tévedtek volna, hamarosan valóban igazuk lesz.
– Papa!
Egy láb mellkason találta. Újra látott. Oleg rugdalózva himbálózott előtte, a feje mintha hozzánőtt volna Waaler kezéhez. A lift azonban megállt. Azonnal látta, hogy miért. A biztonsági rács kicsúszott a helyéről. Harry Svenre pillantott, aki jéggé dermedve ült mellette.
– Harry! – hallatszott Waaler hangja odakintről. – Gyertek vissza a lifttel, különben lelövöm a fiút!
Harry felemelkedett, de azonnal le is bukott újra. Látta, amit akart. A negyedik emelet ajtaja fél méterrel magasabban volt, mint a lift.
– Ha onnan lősz, Tangen felveszi a gyilkosságot – kiáltotta vissza Harry.
Hallotta Waaler halk nevetését.
– Mondd csak, Harry, ha a lovasságod valóban itt van, nem kellett volna már rég begaloppozniuk?
– Papa... – nyögte Oleg.
Harry behunyta a szemét.
– Figyelj! A lift nem fog elindulni addig, amíg a rács nincs rendesen becsukva. Útban van a karod. El kell engedned Oleget, hogy visszatolhassuk a helyére.
Waaler újra nevetni kezdett.
– Teljesen hülyének nézel, Harry? A rácsot csak néhány centiméterrel kell odébb tolnotok. Ez akkor is menni fog, ha továbbra is fogom a kölyköt.
Harry Svenre nézett, de tekintete csak a férfi üveges pillantásával találkozott.
– Oké – mondta. – De bilincs van rajtunk, úgyhogy szükségem van Sven segítségére. De nagyon úgy tűnik, hogy ő most egy kissé elkalandozott.
– Sven! – ordította Waaler. – Hall engem?
Sven megmozdította a fejét.
– Emlékszik Lodinra, Sven? Az elődjére Prágában?
A folyosó falai visszaverték Waaler szavait. Sven nagyot nyelt.
– Emlékszik a fejére az esztergapadon, Sven? Szeretné kipróbálni?
Sven imbolyogva lábra állt. Harry a gallérjánál fogva megragadta, és egészen közel húzta magához.
– Tudja, hogy mit kell tennie, Sven? – ordította a férfi holtsápadt, kába arcába, miközben a farzsebéből előhalászott egy kulcsot. – Gondoskodnia kell róla, hogy a rács nehogy újra elcsússzon a helyéről. Hallja? Fogja erősen a rácsot, amikor elindulunk.
Harry az egyik kopott, fekete nyomógombra mutatott.
Sven hosszasan Harryra bámult, aki a kulccsal kinyitotta a bilincset. Azután bólintott.
– Oké – kiáltotta Harry Waalernek. – Mi megvagyunk. Megpróbáljuk visszatolni a rácsot a helyére.
Sven háttal a rács elé állt, erősen megragadta és jobbra rántotta. Waaler felnyögött, amikor a vas odébb lökte a karját. A rács halk kattanással a helyére került.
– Oké! – ordította Harry.
Vártak. Harry tett egy lépést az ajtó felé, és felnézett. A kis ablak és Waaler válla közötti résen a férfi dühtől kitágult pupillája és a pisztoly fekete, halott pillantása meredt rá.
– Most pedig gyertek vissza! – utasította Waaler.
– Csak ha a fiút nem bántod – mondta Harry.
– Rendben.
Harry lassan bólintott, majd megnyomta a liftgombot.
– Tudtam, hogy végül helyesen fogsz cselekedni, Harry.
– Az ember többnyire ezt teszi – válaszolta Harry.
Nézte, ahogy Waaler szemöldöke hirtelen a magasba szökik. Talán mert épp akkor fedezte fel, hogy Harry csuklóján üresen fityeg a bilincs másik karikája. Esetleg Harry hanglejtése miatt. Vagy mert ő is megérezte, hogy eljött a pillanat.
Az acélvezeték vészjóslóan felsikoltott, amikor a lift megrándult. Ugyanebben a pillanatban Harry tett egy gyors lépést előre, és lábujjhegyre állva felfelé nyújtózott. A bilincs diszkrét kattanással fonódott Waaler csuklójára.
– A pokol... – ordította Waaler.
Harry felrántotta a lábait. A bilincs mindkettőjük csuklójába mélyen belevágott, amikor Harry kilencvenöt kilója lefelé rántotta Waaler karját. Waaler megpróbált ellentámasztani, de a karja olyan mélyen becsúszott az ablakon, hogy a válla beszorult.
 
Egy igazi trágya nap.
– A pokolba, engedj már el!
Tom arca a hideg vasajtóhoz préselődött. Megpróbálta visszarántani a karját, de Hole túl nehéz volt. Tajtékozva üvöltött dühében, és teljes erőből ütötte a pisztollyal a vasajtót. Egyáltalán nem így kellett volna történnie. Mindent tönkretettek. Tönkretették, szétrúgták a homokvárat, most pedig ott állnak és rajta nevetnek. De majd meglátják. Egy napon majd mind meglátják. Ekkor vette észre. Érezte, hogy a rács vasa több helyen is az alkarjába fúródik, amikor a lift elindul. A rossz irányba. Lefelé. Érezte, hogy a torka összeszorul, amikor világossá vált számára, hogy mi történik. Hogy csapdába került. Hogy a lift lassú mozgású guillotine-ná változott.
– Tartsa erősen a rácsot, Sven! – hallotta Harry kiáltását.
Tom eleresztette Oleget, és újra megpróbálta kihúzni a karját. Harry azonban túl nehéz volt. Pánikba esett. Újabb elkeseredett kísérletet tett. Majd még egyet. A lába megcsúszott a sima felületű kőpadlón. Érezte, ahogy a kabin teteje a vállára nehezedik. Elhagyta a józan esze.
– Ne, Harry! Állj!
Ezt akarta ordítani, de a sírás beléfojtotta a szavakat.
– Kegyelem...

Negyvenharmadik fejezet
Keddre virradó éjszaka. Rolex
 
Tikk, tikk.
Harry csukott szemmel ült, a ketyegést hallgatta, és közben magában számolt. Arra gondolt, hogy minden kétséget kizáróan pontos a másodpercmutató, mivel a hang egy arany Rolex órából származik. Tikk, tikk.
Ha helyesen számolt, akkor épp negyedórája ülnek a liftben. Tizenöt perce. Kilencszáz másodperc telt el azóta, hogy megnyomta a stop gombot a földszint és a pince között, és kijelentette, hogy itt biztonságban vannak, csak várniuk kell. Kilencszáz másodperce ültek néma csendben, és hallgatóztak. Lépések után. Hangok után. Kinyíló vagy becsukódó ajtók után. És közben Harry csukott szemmel számolta a Rolex óra ketyegését a fülke padlóján heverő, vérben úszó kar csuklóján, ami még mindig a saját kezéhez volt bilincselve.
Tikk, tikk.
Harry felnézett. Kinyitotta a bilincset, és azon tűnődött, hogy fog bejutni a kocsija csomagtartójába így, hogy lenyelte a kulcsot.
– Oleg – suttogta, és óvatosan megrázta a kába kisfiú vállát. – Szükségem van a segítségedre.
Oleg feltápászkodott.
– Mi a terv? – kérdezte kicsit később Sven, és felpillantott Olegre, aki Harry vállán állva épp leszerelte a plafonon lévő neoncsövet.
– Vegye el! – mondta neki Harry.
Sven Oleg felé nyújtotta a karját, aki leadta neki az egyik csövet.
– Egyrészt hozzászoktatom a szememet a sötétséghez, mielőtt kimegyek a pincébe – mondta Harry. – Másrészt nem akarom, hogy kivilágított céltáblává váljunk, amikor a lift ajtaja kinyílik.
– Waaler? A pincében? – bámult rá Sven hitetlenkedve. – Ugyan már, Harry, ezt senki nem éli túl.
A neoncsővel a padlón fekvő, már elfehéredett, viasszerű karra mutatott.
– Gondoljon csak a vérveszteségre. És a sokkra.
– Igyekszem mindenre gondolni – válaszolta Harry.
Aztán elsötétült minden.
 
Tikk, tikk.
Harry kiszállt a liftből, tett néhány gyors oldallépést, majd lekuporodott a földre. Hallotta, ahogy az ajtó becsukódik mögötte. Megvárta, amíg a lift elindul. Abban maradtak, hogy megint a pince és a földszint között állítják meg a felvonót, ahol biztonságban vannak.
Visszafojtott lélegzettel hallgatózott. Egyelőre nyoma sincs a kísérteteknek. Felállt. A pince túlsó végében lévő ajtóra vágott ablakon át sápadt fény szűrődött be. A helyiségben, a drótháló mögött, kerti bútorok, régi komódok és sílécek körvonalait ismerte fel. Végigtapogatózott a fal mentén. Talált egy ajtót, és benyitott. A helyiségben édeskés szemétszag terjengett. Jó helyen járt. Átgázolt a szakadt kukászacskókból, tojáshéjból és üres tejesdobozokból álló halmon. Szinte tapintható volt a rothadásból áradó meleg nyirkosság. A pisztoly a fal mellett hevert. Az egyik ragasztócsík még mindig rajta fityegett. Megbizonyosodott róla, hogy még mindig meg van töltve, majd kiment.
Összegörnyedve a felé az ajtó felé osont, ahonnan a fény jött. A lépcsőház felé vezető ajtónak kell lennie.
Az üvegen kirajzolódó sötét kontúrokat csak akkor vette észre, amikor közelebb ért. Egy arc volt. Harry ösztönösen leguggolt, de aztán eszébe jutott, hogy az illető nem láthatja őt a sötétben. Két marokra fogva maga elé emelte a pisztolyt, és tett két lépést előre. Az arc olyan szorosan préselődött az üveghez, hogy teljesen szétfolytak a vonásai. Harry egyenesen az arcra irányította a fegyver célgömbjét. Tom volt az. Tágra nyílt szeme mereven bámult a sötétségbe, valahol Harry mellett.
Harry szíve olyan erősen kalapált, hogy nem tudott stabilan a célra tartani.
Várt. A másodpercek csak peregtek, de nem történt semmi.
Végül leeresztette a pisztolyt, és felegyenesedett.
Odalépett az ajtóhoz, és Tom Waaler megtört pillantását bámulta. Szemeit kékesfehér fátyol borította. Megfordult és a sötétséget fürkészte. Bármi volt is az, amit Tom bámult, már rég eltűnt.
Harry csendben állt, és hallgatta, ahogy pulzusa kitartóan és csökönyösen kalapál. Tikk, tikk. Nem egészen értette, hogy mit jelenthet ez. Azonkívül, hogy életben van. Mert a férfi az ajtó túloldalán halott volt. Talán azt, hogy kinyithatná az ajtót, a férfi bőrére simíthatná a kezét, hogy érezze, hogy hagyja el a meleg a testét, hogyan változik meg a bőrének tapintása, miközben elveszti az élettől kapott anyagszerűségét, és egyszerűen csak csomagolóanyaggá válik.
Harry homlokát Tom Waaler homlokához simította. A hideg üveg szinte égette a bőrét.

Negyvennegyedik fejezet
Keddre virradó éjszaka. Mormolás
 
Az Alexander Kiellands plasson álltak a piros lámpánál.
Az ablaktörlő jobbra-balra küzdötte magát a szélvédőn. Másfél óra múlva felkel a nap. De most még éjszaka volt, a felhőtakaró piszkosszürke ponyvaként feszült a város fölé.
Harry a hátsó ülésen ült, karját Oleg köré fonva.
Egy nő és egy férfi dülöngélt lefelé a Waldemar Thranes gate kihalt járdáján. Egy óra telt el azóta, hogy Harry, Sven és Oleg elhagyta a liftet, kilépett az épületből, az esőben átvágott a mezőn, és leült a hatalmas tölgyfa alá, amit Harry az ablakból látott. Harry először a Dagbladet számát tárcsázta, és kérte az ügyeletes szerkesztőt. Ezután Bjarne Møllert hívta fel, beszámolt neki a történtekről és megkérte, hogy keressék meg Øystein Eikelandot. Végül felcsengette Rakelt. Húsz perccel később a kollégium kapuja előtti félhomályt járőrkocsik kék, és vakuk fehér villódzása töltötte be.
Harry, Oleg és Sven a tölgyfa alatt üldögélve figyelte, ahogy az emberek ki-be rohangálnak a kollégium bejáratán.
Azután Harry elnyomta a cigarettáját.
– Igen, igen – mondta Sven.
– Character – mondta Harry.
Sven pedig lassan bólintott: – Ez kiment a fejemből.
Azután lassan a kollégium előtti tér felé ballagtak, ahol Bjarne Møller eléjük viharzott, és beültette őket az egyik rendőrautóba.
Először a kapitányságra hajtottak egy rövid kihallgatásra. Vagy ahogy Møller tapintatosan kifejezte: kikérdezésre. Amikor Svent elvezették a fogdába, Harry ragaszkodott hozzá, hogy két rendőrtisztet állítsanak a zárkája elé. Møller némi csodálkozással a hangjában megkérdezte, hogy valóban ennyire nagy-e a veszélye annak, hogy Sivertsen szökni próbál. Harry csak a fejét rázta, Møller pedig további kérdezősködés nélkül teljesítette a kérését.
Végül kértek egy járőrkocsit, hogy Oleget hazaszállíthassák.
A közlekedési lámpa hangosan sípolt, miközben a pár átimbolygott az Uelands gatén. A nő egy zakót tartott a feje fölé, amit nyilván a férfitől kapott kölcsön. A férfi inge átázva tapadt felsőtestére, és hangosan nevetett. Harrynak valahogy mindketten ismerősnek tűntek.
A lámpa zöldre váltott.
Mielőtt a pár végleg eltűnt a látóteréből, a zakó alól egy pillanatra egy vörös haj tincs villant elő.
Ahogy elhagyták a Vinderent, az eső hirtelen elállt. Mintha színpadképet váltott volna az ég: a felhők szétnyíltak, és az újhold felragyogott az Oslo-fjord fölé boruló fekete égen.
– Végre – fordult hátra Møller mosolyogva az anyósülésről.
Harry úgy vélte, bizonyára az időjárásra gondol.
– Végre – visszhangozta, pillantását továbbra is a holdra függesztve.
– Elképesztően bátor fiú vagy – paskolta meg Møller Oleg térdét, mire a kisfiú sápadtan visszamosolygott rá, majd Harryra pillantott.
Møller visszafordult, és újra a szélvédőt fürkészte.
– Még a gyomorfájásom is elmúlt – jegyezte meg. – Mintha elfújták volna.
Øystein Eikelandra ugyanott bukkantak rá, ahová Sven Sivertsent szállították. A fogdában. Groth papírjai szerint Øysteint Tom Waaler vitte be ittas vezetés gyanújával. A vérvizsgálat jelentéktelen mértékű alkoholszintet mutatott csak ki. Amikor Møller közölte, hogy Eikelandot a formalitások mellőzésével azonnali hatállyal engedjék szabadon, Groth meglepő módon ellenvetés nélkül teljesítette az utasítást, sőt, szokatlanul előzékenynek mutatkozott.
Rakel az ajtóban szobrozva várta, hogy a járőrkocsi végre felkanyarodjon a kavicsos feljárón.
Harry áthajolt Oleg fölött, és kinyitotta az ajtót. A kisfiú kiugrott a kocsiból, és Rakelhez rohant.
Møller és Harry a kocsiból nézte, ahogy Rakel és Oleg némán szorítják egymást a lépcsőn.
Møller telefonja megszólalt. Felvette, majd két „igen” és egy „pontosan” után le is tette.
– Beate volt az. A Barliék udvarában álló szemetesben egy zacskóra bukkantak, amiben egy biciklis futár teljes felszerelése lapult.
– Hm.
– Ez maga a pokol, Harry – fakadt ki Møller. – Mindannyian akarnak egy kis részt belőled. Az újságok, a rádió, a tévécsatornák. Még a külföldiek is sorban állnak. Gondold el, Spanyolországban is tudnak a gyilkos futárról. De hát te tudod a legjobban, miről beszélek. Egyszer már végigcsináltad ugyanezt.
– Túl fogom élni.
– Persze hogy túléled. Ráadásul megvan a felvétel arról, ami az éjszaka a kollégiumban történt. Csak azt nem tudom, vajon miért kapcsolta be Tangen vasárnap délután újra a felvevőkészülékeket a buszban, s aztán miért ment haza Hønefossba vonattal se szó, se beszéd.
Møller kutató pillantást vetett Harryra, de ő nem válaszolt.
– És ami extra nagy mázli, hogy épp előtte takarította le a merevlemezt, így aztán többnapnyi felvétel elfért rajta. Tulajdonképpen hihetetlen. Az ember azt gondolná, hogy az egész előre el volt tervezve.
– Mondhatni – mormolta Harry.
– Belső nyomozás lesz az ügyben. Felvettem a kapcsolatot a SEFO-val, és tájékoztattam őket Waaler ténykedéseiről. Nem tartjuk kizártnak, hogy a testületből többen is belekeveredtek az ügybe. Holnap reggel sort is kerítek velük az első megbeszélésre. Alaposan a dolgok fenekére kell néznünk, Harry.
– Remek, főnök.
– Remek? Ez nem volt valami meggyőző.
– Nos. Neked nincsenek kétségeid?
– Már miért lennének?
– Mert te magad sem tudod már, hogy kiben bízhatsz meg.
Møller szemhéja megrándult. Nem válaszolt, helyette gyors pillantást vetett a kormány mögött üldögélő rendőrtisztre.
– Tudsz várni egy kicsit, főnök?
Harry kikászálódott a kocsiból. Rakel elengedte Oleget, aki eltűnt az ajtó mögött.
Rakel összefonta maga előtt a kezét, pillantását pedig az előtte álló Harry ingére szegezte.
– Vizes vagy – mondta.
– Nos. Amikor esik...
– ...elázom – mosolyodott el szomorúan Rakel, és Harry arcára simította tenyerét.
– Vége van? – suttogta.
– Vége.
Rakel behunyta a szemét, és előredőlt. Harry magához szorította.
– Túl lesz rajta – mondta Rakelnek.
– Tudom. Azt mondta, hogy nem is félt igazán, mert ott voltál vele.
– Hm.
– És te hogy vagy?
– Jól.
– Tényleg igaz? Valóban vége?
– Vége – mormolta a nő hajába. – Ez volt az utolsó munkanap.
– Akkor jó – mondta Rakel.
Harry érezte, hogy a nő teste egyre szorosabban simul hozzá, lassan az összes pici hézag eltűnt közöttük.
– Jövő héten kezdek a másik helyen. Rendben lesz.
– Ez az a munka, amit a cimborádon keresztül szereztél? – kérdezte Rakel, és Harry tarkójára tette a kezét.
– Igen – a nő illata egészen elhódította. – Øystein. Emlékszel még Øysteinre?
– A taxisofőrre?
– Igen. Kedden lesz a taxisvizsga. Az igazolványért. Napok óta Oslo utcáit biflázom.
Rakel nevetve megcsókolta.
– Mit szólsz hozzá? – kérdezte Harry.
– Hogy bolond vagy.
Rakel nevetése úgy csörgedezett a fülében, mint egy kis patak. Aztán letörölt egy könnycseppet a nő arcáról.
– Mennem kell – súgta neki.
Rakel mosolyogni próbált.
– Nem fog menni – sikerült még kiböknie, mielőtt a hangja elfúlt.
– Dehogynem – mondta Harry.
– Nem fog menni... nélküled.
– Ez nem igaz – húzta vissza magához Harry. – Nélkülem is nagyon jól boldogulsz. Inkább az a kérdés, hogy velem is menni fog-e.
– Ez kérdés? – suttogta Rakel.
– Tudom, hogy át kell még ezt gondolnod.
– Nem tudsz semmit.
– Előbb gondold át, Rakel!
A nő hátrébb húzódott. Harry érezte háta ívének feszülését a tenyerében. Rakel az arcát fürkészte. Biztosan a változás jeleit keresi, gondolta Harry.
– Ne menj, Harry!
– Van még egy megbeszélésem. Ha akarod, holnap reggel visszajövök. És...
– Igen?
– Nem tudom. Nincsenek terveim. Sem ötleteim. Jól hangzik? Rakel mosolygott.
– Tökéletesen.
Harry a nő ajkát nézte. Habozott. Azután megcsókolta és elment.
 
– Itt? – kérdezte a kormány mögül a rendőrtiszt, és a tükörbe pillantott. – Nyitva van egyáltalán?
– Hétköznaponként déltől hajnali háromig – válaszolta Harry.
A sofőr leparkolt a Boxer előtt.
– Velem jössz, főnök?
Møller megrázta a fejét.
– Egyedül akar veled beszélni.
Kiszolgálás már nem volt, és az utolsó vendégek is lassan szedelőzködtek.
A bűnügyi igazgató ugyanannál az asztalnál ült, ahol a legutóbb. Beesett szeme árnyékban volt. A söröskorsó szinte teljesen üresen állt előtte. Az arca felderült.
– Gratulálok, Harry!
Harry bekúszott az asztal és a pad közé.
– Tényleg kiváló munka volt. De el kell árulnia, hogyan jött rá, hogy nem Sven Sivertsen a gyilkos futár!
– Kaptam egy Prágában készült fotót Sivertsenről, és hirtelen bevillant, hogy láttam egy képet Willyről és Lisbethről, ami ugyanazon a helyen készült. Ezenkívül a technikusok székletet találtak Lisbeth...
A bűnügyi igazgató áthajolt az asztal fölött, és Harry karjára tette a kezét. Lehelete sör- és cigarettaszagú volt.
– Nem a bizonyítékok érdekelnek, Harry, hanem maga az ötlet. A gyanú. Ami alapján a bűnjeleket a megfelelő emberhez kapcsolta. Mi volt az a mozzanat, amitől leesett a tantusz?
Harry vállat vont.
– Végül is az ember folyamatosan gondolkodik. Egész idő alatt. De...
– Igen?
– Túlságosan klappolt minden.
– Ezt hogy érti?
Harry megvakarta az állát.
– Tudta, hogy Duke Ellington mindig arra kérte a zongorahangolót, hogy ne legyen teljesen tiszta a hangszer hangja?
– Nem.
– Amikor egy zongora tökéletesen fel van hangolva, valahogy nem az igazi. Persze, nem hamis, de hiányzik belőle valami melegség, valami, amitől valódivá válik.
Harry az asztal lapját kapirgálta.
– A gyilkos futár tökéletes kódokat adott a kezünkbe, amik pontosan megmutatták a holt és a mikort. A miértről azonban hallgattak. Elérte, hogy kizárólag a cselekményre fókuszáljunk az indíték helyett. És minden vadász tudja, hogy ha sötétben vesszük célba a vadat, akkor egy picit mellé kell célozni. Akkor hallottam meg, amikor már nem közvetlenül a tényekre koncentráltam.
– Öhm, meghallotta?
– Igen. Azt, hogy ezeknek az úgynevezett sorozatgyilkosságoknak túlságosan tökéletes a hangja. Tisztán cseng, de nem valódi. A gyilkosságok pontról pontra követték a megadott receptet, és kaptunk egy olyan magyarázatot, ami éppoly hihető volt, mint bármelyik hazugság – és amennyire az igazság szinte soha nem az.
– És ekkor jött rá?
– Nem. Viszont felhagytam azzal, hogy folyton csak a tényekre koncentrálok. Elhagytam a csőlátásomat.
A bűnügyi igazgató bólintott, és az öblös söröskorsóba meredt, amit az asztalon forgatott. Olyan hangja volt a csendes, szinte üres helyiségben, mint a köszörűnek.
Köhintett:
– Tévedtem Tom Waalerrel kapcsolatban, Harry. Nagyon sajnálom!
Harry nem válaszolt.
– Valójában azért hívtam ide, hogy elmondjam, nem írtam alá a felmondási papírjait. Azt akarom, hogy folytassa a munkáját. És hogy tudja: bízom magában. Teljes mértékben bízom magában. És remélem, Harry...
A bűnügyi igazgató felnézett, száján valami mosolykezdemény tűnt fel.
– ...hogy ez kölcsönös.
– Ezt még végig kell gondolnom – válaszolta Harry.
A mosolykezdemény lehervadt.
– Mármint a munka folytatását.
A bűnügyi igazgatónak most már a szeme is mosolygott.
– Természetesen. Hadd hívjam meg egy sörre, Harry. Igaz, már bezártak, de ha...
– Alkoholista vagyok.
A bűnügyi igazgató egy pillanatra elhűlt, majd kissé hektikusan felnevetett:
– Sajnálom, hamarabb szóltam, mint gondolkodtam volna. Van még valami, Harry. Gondolkodott már azon...
Harry türelmesen várt, amíg a söröskorsó körbefordul.
– ...hogyan fogja ismertetni az ügyet?
– Ismertetni?
– Igen. A jelentésében. És a sajtó előtt. Beszélni akarnak majd magával. És az egész testületet górcső alá fogják venni, ha Waalernek ez a fegyvercsempészési ügye napvilágra kerül. Ezért nagyon fontos, hogy ne...
Harry a cigarettáját, a bűnügyi igazgató a szavakat kereste.
– Hogy nehogy olyan verziót tárjon eléjük, ami félreértéseket szülhet – fejezte be végül.
Harry halványan elmosolyodott, és az utolsó szál cigarettára pillantott.
A bűnügyi igazgató összeszedte magát, kiitta a maradék sörét, majd kézfejével megtörölte a száját:
– Mondott valamit?
Harry felvonta egyik szemöldökét.
– Úgy érti, Tom Waaler?
– Igen. Mondott valamit, mielőtt meghalt? Arról, hogy kivel dolgozott együtt? Kik voltak még benne az ügyben?
Harry úgy döntött, hogy az utolsó cigarettát mégiscsak későbbre tartogatja.
– Nem. Nem mondott semmit. Az égvilágon semmit.
– Kár. – A bűnügyi igazgató kifejezéstelen tekintettel nézte Harryt. – És mi a helyzet ezekkel a filmfelvételekkel? Segítenek nekünk valamilyen módon?
A két férfi tekintete találkozott. Amennyire Harry tudta, a bűnügyi igazgató világéletében a rendőrségnél dolgozott. Az orra éles metszésű volt, szája egyenes és keskeny, keze nagy és durva. A rendőrség egyik alapköve volt, kemény és megingathatatlan gránittömb.
– Ki tudja? – felelte Harry. – De amiatt felesleges aggódni. Különösen, miután olyan verziót szeretnénk, ami lehetőség szerint...
Harrynak sikerült végre egy nagyobb darab lakkot fellazítania az asztal lapján.
– ...nem szül félreértéseket.
A lámpák szinte vezényszóra egymás után halványodni kezdtek.
Harry felállt.
Egymásra pillantottak.
– Hazavigyem kocsival? – kérdezte az igazgató.
Harry megrázta a fejét.
– Sétálok.
A bűnügyi igazgató hosszan és erősen szorongatta Harry kezét, mielőtt az elindult az ajtó felé. Majd Harry hirtelen megtorpant, és megfordult.
– Most már emlékszem. Waaler mégiscsak mondott valamit.
A bűnügyi igazgató összehúzta fehér szemöldökét.
– Igen? – kérdezte óvatosan.
– Igen. Kegyelemért könyörgött.
 
Harry a Vår Frelser temetőn keresztül vezető rövidebb út mellett döntött. A fák ágairól csepegett az esővíz. A cseppek halk sóhajjal landoltak a leveleken, majd továbbcsurrantak le, a földre, ami szomjasan szívta magába a nedvességet. A sírkövek közötti ösvényen gyalogolt és hallgatta, ahogy a holtak mormolva beszélgetnek egymással. Megállt és hallgatózott. A Gamle Aker gyülekezeti ház álmosan gubbasztott előtte. A holtak nedves nyelvüket pörgetve, hadarva suttogtak. Balra fordult és a Telhusbakken felé nyíló kijárat felé indult.
A lakásba érve levetkőzött, beállt a zuhany alá, és megnyitotta a meleg vizet. Lassan mindent belepett a pára. Addig állt a forró víz alatt, mígnem a bőre vörös lett és húzódni kezdett. Bement a hálószobába. Teste gőzölgött, ő pedig végignyúlt az ágyon anélkül, hogy megtörülközött volna. Behunyta a szemét és várt. Az álomra. Vagy a képekre. Amelyik hamarabb jön.
Helyettük azonban a mormolás jött.
Hallgatózott.
Miről suttoghatnak?
Miféle terveik vannak?
Rejtjelekkel beszéltek.
Felült. Fejét a falhoz támasztotta, tarkója alatt érezte az odavésett pentagrammát.
Az órára pillantott. Hamarosan megvirrad.
Felkelt és kiment a folyosóra. Átkutatta zakója zsebeit az utolsó cigarettáért. Lecsípte a végét, és meggyújtotta. Leült a nappaliban a füles fotelbe, és elkezdte várni a reggelt.
A hold fénye bevilágította a szobát.
Tom Waalerre gondolt, aki már az örökkévalóságot fürkészte. És a férfira, akit felkeresett a Gamlebyenben, a Waalerrel való beszélgetés után, amit a kapitányság tetőteraszán folytattak. Nem volt nehéz a nyomára akadni, mivel a mai napig megtartotta gyermekkori becenevét, és még mindig a családi üzletben dolgozott.
– Tom Brun? – kérdezett vissza a kopott pult mögött álló férfi, és végighúzta kezét zsírtól fénylő haján. – Persze hogy emlékszem rá. Szerencsétlen flótás. Az apja folyton verte. Az apja? Munka nélküli kőműves volt. Ivott. Hogy barátok? Nem, én soha nem voltam Tom Brun cimborája. De igen, engem hívnak Solónak. Olaszország?
A férfi elnevette magát.
– Én vonattal sosem jutottam messzebb Mossnál. Nem hinném, hogy Tom Brunnek túl sok barátja lett volna. Kedves, rendes srác volt, az a típus, aki átsegíti az idős hölgyeket a zebrán, amolyan igazi kiscserkész. De az igazat megvallva, elég fura szerzet volt. Egyébként az apja halála körül volt valami suskus. Elég különös baleset volt, tudja?
Harry végighúzta gyűrűsujját a fényes asztallapon. Érezte, ahogy az apró részecskék az ujjbegyéhez tapadnak. A vésőről lehullott sárga por. Az üzenetrögzítő piros szeme vadul pislogott. Feltehetően az újságírók. Reggel kezdődik. Harry a nyelvéhez érintette ujja hegyét. Keserű íze volt. Vakolat. A 406-os szoba feletti falról származik, ahová Willy Barli a boszorkányszöget véste. Harry tovább ízlelgette a port. A vakolathoz valami különös keveréket használhattak, volt valami mellékíze. Édeskés. Nem, inkább fémes. Tojásíze volt.

{1} „Szeretem nézni.”
{2} Csak azért hívlak, hogy elmondjam neked: szeretlek.
{3} Ellenőriztük az oslói utazási irodák programtervét. A maguk csoportja is a Frognerparkban tartózkodott szombaton délután öt óra környékén. Azt szeretném megtudni, hogy ki készített maguk közül fotókat a parkban?
{4} Ki az?
{5} Sven? Te vagy az, Sven?
{6} Sven itt van. Maga kicsoda?
{7} Kérem, mi történt?
{8} Rendben. Ez a cím.
{9} A hit összetört, a könnyeket pedig el kell sírni...
{10} Vad, vad lovak, nem tudnak elvonszolni innen...
{11} Harcolok, baby, háborúzok veled!

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful