You are on page 1of 88

STEINER KRISTÓF

LÉLEKBONBON

KIADÁS ÉVE:

2011

Bon appétit
Nagyjából egy évvel ezelőtt beküldtem egy novellát az Élet és Irodalom szerkesztőségébe, Grecsó Krisztiánnak. Az írás esztendőkkel ezelőtt született meg, amikor épp teljesen rá voltam kattanva Virgina Woolfra és Sylvia Plathre, és mindenáron úgy akartam írni, mint ők: igyekeztem Kovács Ákos-dalszövegeket megszégyenítő furaságokat egymás mellé hordani, néhol húsba vágóan nyersen, máshol rémesen romantikusan, és képtelen voltam leállni a hosszú és fárasztó allegóriák használatával. A lap szerkesztőségéből a következő választ kaptam: „Kedves Kristóf, rendkívül egyedi újságíró-munkásságát ismerem, és olvastam remek interjúit, láttam igazán jó adásokat, melyeket Ön vezetett. De ez most más. Ez a szöveg nagyon vegyes, gondozatlan, átgondolatlan. (...) Ez csak mázas felszín, ráadásul, és ezért, meg ne haragudjon, de kevés. Miért nem magáról beszél, miért nem alanyibb, őszintébb? Megértését és türelmét köszönöm. Üdvözlettel, Grecsó Krisztián.” A levelet olvasva egyfajta furcsa megkönnyebbülés lett úrrá rajtam, és nagyon hálás voltam Krisztiánnak, amiért nem akarta leközölni az írásomat. A szívemről leeső nagy kővel együtt pedig mindenfajta „hasonulni vágyás” távozott az elmémből. Lehetséges volna, hogy nem kell választanom, vajon Carrie Bradshaw vagy Virginia Woolf akarok-e lenni, mert akár önmagam is lehetek? A következő évben jóval többet írtam, mint amennyit olvastam: figyeltem a saját hangomra, és akárhányszor megszólalt, előrántottam egy papírfecnit – legyen szó zsepiről, egy parti szórólapjáról, vagy épp valamelyik londoni lakótársam cigipapírjáról -, és a rettenetes kézírásommal körmölni kezdtem. Hamarosan a ház összes termei megteltek efféle dokumentumokkal, még a hűtőszekrényünkön lévő betűmágneseket is a szolgálatomba állítottam. Amikor pedig befejeztem a kultúraírás-kurzust a Goldsmith Egyetemen, és ismét a Közel-Kelet felé vettük az irányt a párommal és a barátaimmal, igazi sátoros cigányként csak a legfontosabbakat pakoltam fel: a táskák mélyén rejtőzködő, a radiátor alatt megbúvó, a fürdőkád mellett heverő, az ablakpárkányokra felszögezett pöndörödött szélű, kókadozó papírokat. A gondolatokat, álláspontokat, emlékeket és párbeszédeket; a megvilágosodásként megélt ötletrohamokat; fájdalom- és örömfoszlányokat TelAvivba érkezve egy formás, régi réztálcába szórtam, és elhatároztam: mindennap kihúzok közülük néhányat, amelyeket továbbgombolyítok, ízesítek, fűszerezek és kóstolgatok. Így születtek meg a lélekbonbonok. A könyv éppolyan gondoskodó szeretettel született meg, mint egy doboz házi készítésű trüffel, melyet azoknak készítek, akiket a legjobban szeretek. A hetvenkét szellemi csokoládé közül szemezgetve, hol viccesen profán, hol szándékosan gejl, hol meglepően mély és – ezúttal – édesen kesernyés „lélekbonbonokkal” kínálom meg azokat, akik velem együtt hisznek benne: miként az étel, a boldogság is csak akkor igazán finom, csak akkor valódi, ha megosztjuk valakivel. Nem képzelem magam sem megvilágosult cádiknak, sem önjelölt New Age-gurunak. Tudom, hogy sem íróként, sem kabbalistaként, sem pedig Steiner Kristófként nem vagyok „kész”.

Néhány évvel ezelőtt még hisztérikus roham jött rám, ha a vacsoravendégeim korán érkeztek, és látták, hogyan égetem meg az ujjaimat a sütőből kivett pitével, vagy éppenséggel gyöngyöző homlokkal terítem meg az asztalt. Azt akartam, hogy akkor lássák az eredményt, mikor már égnek a gyertyák, illatozik a füstölő, pörög a Nina Simone-lemez, én pedig frissen és mosolyogva fogadhatom őket az ajtóban. Ma már a vacsorakészítésnek azt a szakaszát élvezem a legjobban, mikor „kontyom alá üt a gőz” a barátaim mélyen a fazekakba hajolva ízlelgetik a fogásokat, valaki pedig átszellemülten kapargatja ki a maradék nyers tésztát a tálból, melyben a muffint kevertem ki. Valahogy így vagyok az írással is: nem bánom, ha a könyvem inkább tetszik irodalmi barkácsolásnak, mint személyes Bibliának. Első könyvem, a Gumimatrac a Gangeszen (Jaffa Kiadó, 2009) azt mesélte el, hogyan kerültem ide, ki vagyok és merre tartok. A Lélekbonbon viszont már nemcsak rólam szól, hanem mindannyiunkról. A kabbala tanai szerint a hetvenkettő mágikus szám. Éppen ennyi, három tagból álló héber betűkombináció alkotja meg Isten hetvenkét nevét, amelyeken meditálva mindannyian csodákra vagyunk képesek. Ezért készítettem a réztálcában felhalmozott hozzávalókból hetvenkét lélekbonbont. Némelyeknek közülük ismerős lehet az íze, hiszen mintegy tucatnyi írás magja korábban már megjelent a Life.hu, a Nesze!szer, a Lack, a Cosmopolitan, a Marie Claire, a Nők Lapja vagy a Pep! magazinokban. Ezenfelül kiválasztottam öt olyan beszélgetést, amelyeket bár világszerte ismert művészekkel folytattam, társaim ezek során nem csupán interjúalanyok voltak a számomra. Lélekcukrászok ők, akik segítettek nekem abban, hogy a bonbonjaim éppen olyan édesek legyenek, mint azok a percek, amelyeket velük tölthettem. Bon appétit, mes frères et soeurs.

A furcsa anyuka
Bár a Fodros utcai Általános Iskolában minden bizonnyal meglehetősen feltűnő jelenség voltam a derékig érő szőke fürtjeimmel, veszkócsizmámmal és a Roxette poszterekbe csomagolt füzeteimmel, egyvalaki azért akadt, aki még itt is könnyedén ellopta tőlem a reflektorfényt: a mamám. Édesanyám ugyanis afféle megfejthetetlen jelenség, egyfajta antisztár volt a suliban. Erre akkor döbbentem rá, amikor egy helyettesítő tanár egyszer az óra kellős közepén odasomfordált hozzám, s mikö zben a többiek szorgalmasan másoltak a tábláról, ő a fülembe súgta: „Neked van az a furcsa anyukád?” Igazát mi sem bizonyíthatta volna jobban, mint hogy rövid gondolkodás után beismerően biccentettem: „Igen.” Az én furcsa anyukám olyasfajta jelenség volt, akihez foghatót Hollywood aranykorának összes díváját, a gendertudományokkal foglalkozó tankönyvekben fellelhető és a kultúránkra hatással lévő összes asszonyt számba véve sem talál senki „Földön s égen”. Ő bármikor képes volt meggyőzni arról, hogy ma ne menjek suliba, hanem vegyük ki a Pretty Womant a tékából, és egy nagy zacskó mekis kaja kíséretében tartsunk mozinapot. Ő volt az, aki a szülői értekezleten – ahol a tanárnő azt taglalta, hogy fel kell vértezni a gyerekeket az életben uralkodó

farkastörvényekre – fölállt és kivonult, mondván: „Én nem óhajtok farkasokat nevelni.” És ő volt az, aki azt mondta nekem, amikor Svédországba utaztunk egy nyáron: „Van egy ötletem. Ne menjünk haza, soha többé.” Éveken át fölemlegette, hogy akkor nemet mondtam. Mellette unalmas nyárspolgárnak éreztem magam. Azt hiszem, a furcsaságaim jelentős részét annak köszönhetem, hogy gyakorlatilag a születésemtől kezdve megpróbáltam hasonulni a furcsa anyámhoz. És bár végtelenül hálás vagyok neki, és a sorsnak, hogy mindennap bebizonyította nekem: a logika sosem szabhat határt az álmoknak, néha titokban, mikor a Juli Suli ment a tévében, elgondolkoztam. Milyen is lehet egy indiai leplek, cigány szoknyák és kinyúlt pulóverek helyett decens kosztümöt viselő, Big Mac helyett töltött paprikát kultiváló, kevésbé furcsa anya gyerekének lenni. Ám a merengéssel sosem juthattam messzire, ugyanis a mamám egy óvatlan pillanatban belökte a magnóba kedvenc „vegyes” kazettáját, és a Napoleon Boulevard-ral üzente meg nekem: ő bizony soha nem akar a földön járni.

A keresztanya
Mint minden kisfiú, én is rettentően vágytam rá, hogy egy szép napon óriás plüssállattal hagyjam el a vásári céllövöldét, büszke édesanyámmal az oldalamon. Épp ezért mérhetetlenül boldog voltam, amikor életemben először, a pusk a eldördülése után elpattant az a bizonyos hurkapálca, amely a gumival rögzített játékot tartja, és puhán a földre huppant nyereményem: egy kék színű kiskutya. Ugrándozva visongtam örömömben, a mamám kötelességtudóan tapsikolt mellettem. A céllövöldés bácsi kezembe adta a trófeámat, én pedig anyámra pillantottam: „Mi legyen a neve?” Ő maga felé fordította a plüsskutyust, mélyen a szemébe – pontosabban az X formájú mélyedésben manifesztálódó ajkaira – pillantott, és a világ legtermészetesebb hangján azt felelte: „Pinaszájú.”

A világ legerősebb nője
Néha a tengerparton sétálva felfigyelek egy-egy asszonyra, kinek az alkata, a haja vagy a mozdulatai a mamámra emlékeztetnek. Ilyenkor követem őket egy darabig, majd közelebb érve fölfedezem, hogy úgy vagyok ezzel, mint a Kis herceg a rózsájával: egyetlen más virág sem érhet a nyomába. Mamából is csak egy van... azaz volt: fehér, rózsás bőre itt-ott egészen áttetsző, hatalmas, kerek, vizenyősen kék szeme a Bette Davis-féle táskákkal, melyeket én is örököltem, és büszkén viselek. A haja pedig... hatalmas, bozontos. Életében egyszer próbálkozott meg egy frizurával – egy beszárított boppal mahagónivörösre festve -, de az első hajmosás után ismét minden egyes hajszála másfelé állt, és a vörös valahogy inkább lilásnak hatott. Ettől a kis mid-age krízistől eltekintve, világéletében természetes sörénye volt, mint egy indián sámánnak. És éppolyan hatalmas és erős is volt. Mi több... az édesanyám a világ egyik legerősebb nője volt. Képes arra, hogy

fényével és önzetlen igazságával megigézzen és meggyőzzön bárkit – erre ékes példa, hogy a Buddhista Központban, ahol élt, még ma, a halála után öt évvel is minden ott élő nő az ő hanghordozásával beszél, az ő mozdulataival gesztikulál, az ő utánozhatatlan „topista” stílusát másolja: szakadt papucs, cigány szoknya, kinyúlt atléta, és egy köteg összegabalyodott, vörös fonál a nyakban, amelyeket buddhista beavatások talizmánjaiként viselnek. Persze a varázsereje ugyanolyan erősen működött „fekete mágiaként”. Heves vitákban fel-felemlítette: „Megátkozlak!”, ám a békülés után ezt minden esetben „visszavette”. Egyesekkel szemben a kezdeti mézesmázos nyájasság időnként átváltott cifra ítélkezésekké és kőkemény „retorziókká”. Amikor „pipa lett” – ő mondta így -, vihar készülődött. Olyankor tüntetőleg kiállt a kert kellős közepére dohányozni, elégette a sajtos húst, és csomós lett az instant krumplipüré, rosszabb esetben pedig finoman kiutasított valakit az életéből. Nem igazán szavakkal, csak egyszerűen az értésére adta: nem látogatta, nem kereste többé, ha összefutottak, rideg volt vele. Csak néhány évvel ezelőtt tudtam meg, hogy a papám, jóval a válásuk, a drámáik, és az utolsó években tartó csöndes terror után, egyszer összefutott Mamával valahol, és se szó, se beszéd magához ölelte az eleinte az idegességtől, majd a sírástól remegő asszonyt. Miféle iszonyatos, megoldatlan, feldolgozatlan érzelmekből táplálkozó szörnyet próbálhatott elnyomni magában... pedig ha engedte volna, hogy kiszabaduljon, amíg még kicsi, akár angyallá is változhatott volna. Akárhogy is... a Mamám nagyon erős nő volt. Soha erősebbet nem ismertem nála.

Whatever
– A boszorkány olyan csúnya volt a mesében! – újságoltam Mamának egy bábszínház-látogatás után. – Soha életemben nem láttam ilyen csúnya nénit. Ő pedig rendkívül izgatott lett, mint amilyen bármelyik ötéves lett volna. – De mennyire volt ronda? Mitől volt olyan csúf? – kuporodott mellém, s míg én azt hittem, hogy gazdag szóvirágokkal tarkított beszámolót vár a banya bibircsókjairól, így folytatta: – Csúnyább volt, mint az Évike? Megdöbbenve pillantottam rá. Évike a környékünkön lakó háziasszony volt, azok közé tartozott, akik időnként beugranak hozzánk, kedvesen elcsevegünk velük, recepteket cserélünk, vagy kíméletlenül kibeszéljük a szomszédokat. Anyám határozottan kedvelte, mondhatni barátnők voltak. És egyébként is... én sosem láttam Évikét különösebben rondának. – Sokkal!!! – rivalltam anyámra, ő azonban nem tágított. – De az Évike nagyon ronda. Azt hiszem, ez volt az a pont, ahol rettentően hiányzott a gyerekkori szókincstáramból a „whatever”.

Papa
A papámmal az van, hogy ő mindig, minden helyzetben tudja, mit kell mondani. Néha nem, ez viszont nem tartja vissza attól, hogy mégiscsak mondjon valamit. Noha ez egy leheletnyit bosszantó tulajdonsága, töredelmesen be kell vallanom, az esetek java részében kiderül, hogy igaza volt, van, lesz. Az igaza megnyilvánulhat abban, hogy a szög nem fogja megtartani a tükröt, ide valóban csavar kellett volna, de olyasmiben is, amit mára kénytelen voltam beismerni: tényleg muszáj leérettségizni, bassza meg! A papám helyzetfelismerő készségét mi sem bizonyítja jobban annál, hogy évről évre olyan praktikus ajándékokkal lep meg bennünket, mint egy üveg jó bor, egy kis anyagi támogatás a házikasszába – még akkor is, ha tulajdonképpen közös kasszán vagyunk -, és – itt jön a jó rész – egy plüssállatkával. Semmi sajátságos – nem amolyan „emlékeztem, hogy ez volt a kedvenced” -, csak egy átlagos, általában IKEA-s játékocska. Az egyik ilyen fölöslegesnek látszó tárgy története példázza, milyen csodálatos ember az én papám, továbbá azt, hogy még annyi esély mellett is igaza volt, mint a fejünk felett kavargó hóviharnak a nappaliban ülve – megfejelve egy nyári záporral. Van nekünk egy macink, Dubi a neve. Három éve kaptuk karácsonyra a Papától, eredetileg Matan, a párom ajándéka volt, de az idők során közös játszópajtásunk lett, és míg Matan amúgy is csak az ágyon tárolta volna, mi – Chopa, Özge meg én – felavattuk a medvét. Természetesen nem „úgy” értve. Én gyakran báboztam a mackóval, amikor játszottam az ebekkel, vagy bosszantani akartam Matant, miközben épp valamiféle vaskos orvosi könyvet tanulmányozott. Kiskoromban gyakran szinkronizáltam – ahogy akkor mondtam, „kezeltem” a plüssállataimat -, Amand nevű alvónyulam a világ minden pontjára követ. És Dubiban kiélhettem eme infantilis hajlamaimat. Özge gyakorta rángatta a fülénél fogva, olyan sikkantásokat hallatott közben, mint Thalia Sodi, a Marimar című klasszikus teleregény hősnője a főcímdalban. Kutyánk számára Dubi jelentette azt, amit egyetlen másik játszópajtásától sem kaphatott meg: kisebb és gyengébb volt nála, ezért úgy terrorizálhatta, ahogyan akarta. Chopa pedig gyakran elfojtott agresszióit élte ki a szőrös kis lényen: tépte, harapta, a magasba dobta, elkapta, majd újra tépte -harapta. Sokéves strapabíró karizmáját adta fel Dubi, amikor egy ilyen incidens alkalmával fogta magát és kettészakadt. Ahogy a levegőbe repült, s szinte lassított felvételben megfordult a saját tengelye körül, százával hullottak ki belőle a vattapamacsok. Ámulva figyeltem a nyári hóesést. Ám az igazi csoda még csak ezután következett: a maci szívéből parányi, áttetsző gyöngyöcskék potyogtak, finoman pattogtak a földön. Táncoltak, mint a nyári zápor vízcseppjei. Összesepertem a macicseppeket és a hópihéket, majd kimerülten a szőnyegre dőltem. Itt-ott – az asztal alatt, a lemezek közötti hézagokban – még ott ragyogtak a kis gyöngyök, és fehérlettek a pihék. Ki kaphat szebb ajándékot, mint egy játékot, amely három éven át szolgálta az egész família vidámságát, örömét, és három esztendőn keresztül volt a család pszichológusa? És itt van a titok nyitja. Hiszen a papám harminc éve a mi egész, kiterjedt családunk pszichológusa. Ha valahol a baráti körünkben anyagi nehézség támad, ő azonnal ott terem egy mosógéppel, tévével, babaruhákkal, vagy akár egy kocsival, annak dacára, hogy finoman szólva jómaga sem él luxuskörülmények között. Amikor valahol házastársi drámajáték kerül megrendezésre a családunkban,

és repülnek a tányérok, ő az éjszaka kellős közepén kipattan az ágyból, és odamegy rendet rakni – mindenféle értelemben. Ő volt az, aki a tévelygő, simlis ügyekből éldegélő barátainkat, rokonainkat bemutatta egy egészen másik útnak, a lélek útjának, a Dharma ösvényének. És persze ő volt az, aki öleléssel üdvözölte a huszonhat éves pasimat tizenhat esztendős koromban; ő surrant ki a hároméves buddhista elvonulás során a meditációs központból, pusztán azért, hogy kocsival átrepítsen engem a közeli falu főutcáján áldozatokat szedő, minden autót félméteres Knight Rider-akcióra kényszerítő buckán, a „Tari Huppanón” Ő volt, aki soha nem kételkedett sem a tehetségemben, sem a szándékaimban, sem az ítélőképességemben, legfeljebb elmondta, hogy „másrészről viszont...” Kórházba rohant velem, amikor kétévesen leforráztam a mellkasomat forró tejjel, amikor hatévesen agyhártyagyulladást kaptam, amikor huszonévesen bevérzett a gyomrom. Elmondhattam neki, hogy bulimiás vagyok, ő orvost keresett nekem, és sosem ítélkezett fölöttem. Soha. De mások felett sem, akik nekem fontosak. Sosem kérdezte: „Ugyan már, mit látsz ebben a fiúban?” Sosem mondta: „Ez a barátság rossz hatással van rád.” Amikor tizennyolc évesen szerelembe estem egy harminchat éves férfival, a korkülönbség még témaként sem merült fel, és amikor Matan és közöttem nem volt minden rendben, akkor sem tette le a voksát valamelyik oldal mellett. Mindkettőnkre volt ideje, ereje, lelke. Néha, amikor elbizonytalanodok, elkedvetlenedek, hogy milyen lelketlen a világ, eszembe jut – de hiszen itt van benne papa. És amíg az ő szíve dobog, sőt meggyőződésem, hogy azután is, mindenkivel megosztja a saját, csodálatos, ragyogó és hatalmasságos lelkét. Még arra is képes volt, hogy nyári záport varázsoljon a szobánkba.

Boop-Oop-A-Doop
Szüleim veszekedésekor mindig eljött egy pont, mikor az anyukám azt kiabálta: „Paraszt vagy!”, apukám pedig ezt: „Haggyuk má’ ezt a süket dumát, Katám!” Ez volt az ő „signature” soruk a vita során. És én mindig éppolyan élvezettel kuncogtam a konfliktusok eme – egy évtizedre prolongált – manifesztációján, mintha Betty Boopot nézve csapnám össze a tenyeremet, amikor kimondja: „Boop-Oop-A-Doop.”

A kőoroszlán
Amikor kisfiú voltam, a papám gyakran mesélt nekem tibeti népmeséket és buddhista tanításokat. Míg más gyerekeknek a Tini Nindzsa Teknőcök harci kiáltása jelentette, hogy indulniuk kell a tollasbálba, nálunk egy tibeti parasztfiú, Együgyű Lodup volt a hírvivő: fellőtték a pizsamát. Lodup A kőoroszlán című tibeti meséskötet egyik hőse volt. És bár a könyvet évtizedekkel ezelőtt elveszítettem (ha jól emlékszem, a békásmegyeri piac melletti Szivárvány Áruházban felejtettem), a régi tankákat idéző rajzok a súlyos felhőkkel és csúcsos, hófödte hegyekkel, ma is előttem

vannak. Egyetlen történet maradt meg a fejemben, melyben az Együgyű Loduppal elhiteti valaki, hogy valójában már nem is él, csak nem tud róla. „– Hé, Lodup! – szólították meg egyszer. – Nézd csak, egészen megsárgult a sarkad. – No és? Baj az? – kérdezte Lodup. – Hát nem tudod? Akinek sárga a sarka, az már átköltözött a másvilágra – felelte a két fiú, aztán odébbállt. Elhitte Lodup, amit a kis csibészek mondtak, lefeküdt a földre, behunyta a szemét, és várta, hogy eljöjjön érte Jama, a halál istene.” Akkoriban, ötévesen meggyőződésem volt, hogy a tanmese arra oktat, ne higgyek a nagyfiúknak, akik a nyári táborban azt hazudták nekem: elnéztük a naptárt, és holnap van karácsony. (Megtörtént eset, csomagolni is kezdtem rögvest.) Ma azonban látom már, hogy Lodup mi magunk vagyunk – az öt érzékszervünk csalfa következtetéseire és ember gyártotta törvényekre épülő hamis világunk rabszolgái. Akad, aki képes szakítani a szerelmével, mert az anyja azt állítja: nem hozzá való. Olyan is van, aki hátat fordít legmerészebb álmainak, mert a sötétben egy troli – amely még Harry Potter dementorait is megszégyenítené – meggyőzi arról, hogy fölösleges harcolnia értük, hiszen nála sokkal jobbak is elbuktak már. A legbizarrabb az egészben pedig az, hogy ez a troli gyakran mi magunk vagyunk. Önmagunkat tesszük spirituálisan impotenssé. Ha egy orvos azt mondaná valamelyikünknek: „Ön egy hónap múlva meg fog halni, sajnos semmit nem tehetünk ellene”, legtöbbünk már el is kezdene búcsúzkodni, esetleg önmagát siratva összeállítani a temetés szentimentális forgatókönyvét – legalább ezt ne csesszék el a dilettáns rokonok, nem igaz? Pedig lehet, hogy a végakarat körmölése helyett nevetnünk kellene egyet. Vagy táncolni... és énekelni, mondjuk, az „I Will Survive”-ot! Hiszen – bár nem emlékszem, hogyan végződött a papám meséje – meggyőződésem, hogy Lodupnak azért volt sárga a sarka, mert sokat sétált a napfényen, és az megfogta a talpát. Vagy túl sok sárgarépalevet ivott. Esetleg – ne adj’ isten – belelépett a MAC híres „Going Bananas” árnyalatú szemhéjpúderébe.

Az örök élet titka
Élt a szomszédunkban egy bácsika, a Varga bácsi. Azt beszélték a környéken, hogy már százéves is elmúlt, de Ilonka néni, a szomszédasszonyunk, Varga bácsi menye váltig állította, hogy fityfenét, felvág az öreg, mert még csak kilencvenhárom. Varga bácsinak több energiája volt az életre, mint a tavasz első rügyeinek, egy elsőbálozónak, vagy egy mégiscsak megalkotott örökmozgónak együttvéve. Egész álló nap a kertben kapált, gereblyézett, söprögetett, etette a tyukokat – igen, így, rövid „u”-val -, időnként téglát pakolt, télen pedig fékezhetetlenül lapátolta a havat, még a mi házunk előtt is. És mindeközben valami csodálatos hangot adott ki, ami azóta is az ő nevéhez fűződik a fejemben, amint meghallom valahol: fütyörészett.

Akkoriban történt ez, amikor Csillaghegy még nem flancos villanegyed volt, hanem földutakkal, árkokkal meg ösvényekkel szabdalt, csalánnal benőtt kertekkel ékeskedő falusi település. Rendeztek ott utcabált, ami lakomába torkollott, az úttest közepére kirakott asztalokkal – Isten áldja meg a csillaghegyi romákat, élükön Babával, aki mindig „Nem kell divatos póló/bicikli/zokni?” kérdéssel állított meg az utcán. A Hunyadi és a Hold utca sarka volt számomra Csillaghegy szíve, ezt zártuk körbe a szomszédjainkkal. Zagyváék Ágija volt Mama egyik legjobb gyerekkori barátnője; Kertészéknél három generáción keresztül mindenkit Gabinak hívtak, ezért „Nagy Gabi”, „Gabika” és „Bömbi” kódneveken szólítottuk őket (meg sem lepődtünk, amikor Gabika beleszeretett egy Gábor nevű férfiba); Bakóéknál hétvégenként Neoton-lemezekre buliztunk, és egyik karácsonykor lángra kapott náluk az adventi koszorú; végül a Varga család, ahol három generáció erős férfikarjainak jelenléte dacára, Ilonka néni volt a családfő. Egy napon úgy határoztunk az unokatesómmal, Szandrával, hogy meglátogatjuk Varga bácsit, és nemcsak a valódi korát derítjük ki, hanem mindent, ami helyi matuzsálemünkkel kapcsolatos, de legfőképp az örök élet titkát. Bekopogtattunk hát a kuckója ajtaján – a nagy családi ház közelében álló kunyhóban élt -, ő pedig meglepetten nyitott ajtót, és az első mondata így hangzott: „Hát minek látogatnak, nem vagyok én beteg.” Varga bácsi hamar elmesélte, hogy ő bizony nem tudja pontosan, hány esztendős, de nem is érdekli. Őt csupán az érdekli, hogy az idő jó legyen, a menye pedig mindig olyan drága, hogy áthozza neki a sütemények szélét. Mikor a hosszú élet titkáról faggattuk, elárulta: tömérdek levest kell enni, lehetőleg sok-sok répával... attól ugyanis élesen, tisztán és hangosan lehet fütyülni. A „lakás” dizájnja kísérteties hasonlóságot mutatott Hagridnak, Harry Potter óriásának a házával – szedett-vedett ácsolt bútorok, nehéz drapériák, és a pici ablakokon beszűrődő napsugártól őrölt csillagokká varázsolt, szállongó por. Talán tíz percet töltöttünk odabent, de otthonosabban éreztem magam, mint egyik -másik lakóparkban bérelt „luxus”-lakásunkban. Varga Bácsi már nem lakik a Hunyadi utcában... ahogyan én sem. Ő a fellegekbe költözött, én Izraelbe. Ez pedig azt jelenti, hogy bizony még most is a szomszédom... és az is marad, az idők végezetéig.

Pütyipütyi
A Hunyadi utca és a Mátyás király út sarkán állt egy ház, amelynek portája előtt pironkodva mentek el a csillaghegyi nénikék, és rossz hírével még a helyi általános iskolában a tanárok közt rendezett erotikus táncverseny sem vehette fel a versenyt – legalábbis a szóbeszéd szerint. A sarki kocsma a szofisztikált Ámor Drink nevet viselte, de valamilyen oknál fogva gyerekként én kizárólag Pütyipütyi néven emlegettem. Most, így visszagondolva talán az intézményben zajló szexuális tevékenységet próbáltam ezzel a szócskával jelölni, ám kellő szókincs híján kénytelen voltam a fantáziámra és Kazinczyt megszégyenítő nyelvújító készségemre hagyatkozni.

A Pütyipütyi ugyanis arról volt hírhedt, hogy amikor leereszkedik az éjszaka, a bár mennyezeteként kifeszített hálón anyaszült meztelen táncosnők tekergőznek egy egy óriáskígyóval a nyakukban. Persze mondanom sem kell, hogy az attrakciót s oha senki nem látta, ám ez senkit nem akadályozott meg abban, hogy evidenciaként terjessze a pletykát Csillaghegy-szerte. Én viszont azon kiváltságosok közé tartozhattam, akik zsenge koruk ellenére is meggyőződhettek a hír valóságtartalmáról. Egy téli estén, mikor a papámmal telefonálni indultunk – csak az utca végében volt nyilvános fülke -, beültünk az Ámorba egy marék sós mogyoróra. És bár sokkal izgalmasabb volna, ha arról mesélhetnék, hogyan tekergőztek a hatméteres hüllők a dús keblű, feslett örömlányok lábai között, valójában semmi mást nem láttam a plafonon, csupán egy lila UV-lámpával megvilágított halászhálót, amelyre fluoreszkáló koktélkeverőket lógattak fel, s a várva várt arab hastáncosmuzsika helyett kénytelen voltam beérni a Szomszédok soron következő epizódjával, amit a pultos bácsi megbűvölve nézett a televízióban. Egy kisebb világ, egy külvárosi legenda omlott össze bennem. Méltatlankodva jegyeztem meg magamban, hogy ez a hely egyáltalában nem méltó a Pütyipütyi, de még az Ámor Drink névre sem. Soha többé nem tettem be oda a lábam. Manapság azt beszélik a népek, hogy valamiféle csehó lett belőle, és Miszter Söröző néven fut... De az előzmények után egy csöppet sem lepne meg, ha a valóságban nyugdíjasklub és hímzőegylet működne a Hunyadi utca és a Mátyás király út sarkán. Ám egy párhuzamos valóságban minden éjfélkor megszólal a gong, a mennyezetet elborítják a könnyűvérű perszónák és a szivárványszín pikkelyekkel borított vadak, a padlón cowboyok verekszenek, én pedig fejcsóválva simogatom a szalon ajtaja elé kikötött lovacskák fejét, és átadom magam a jóleső füstölgésnek: „Mivé lett ez a hajdan oly békés Csillaghegy?”

Vali
A nagynéném igazi anyaoroszlán. Valiban ösztönösen megvolt mindaz, amit egy Rózsadombon nevelkedett kisasszony a nevelőnőjétől tanul, és ami a neves divattervezők teljesen kiforrott kollekcióiban olyan igéző. Mikor még öten laktak – a szülei, egy nagynéni, a papám és legkisebbként ő – a Cserhát utcai szobakonyhájukban, Vali már hegedűórákat vett, s miközben bátyja a pesti hippikkel randalírozott, ő inkább megtanult franciául. Ha valaki messziről figyeli, egészen biztosan azt hiszi róla, hogy az élete, sőt úgy általában véve maga Vali is – tökéletes. Világéletében elképesztően csinos volt, a mai napig az. Náray Tamás, aki időnként megjelenik az indiai kelméket árusító üzletünkben, egészen beleszeretett a stílusába. Gyakorlatilag a család minden férfiismerőse és barátja odavolt Valiért, mégpedig azon egyszerű törvényszerűség okán, hogy a nagynéném rettentően titokzatos. Soha életében nem pakolta ki a melleit, vagy viselt extramini szoknyát, pedig bármelyiket megtehette volna, és soha senkivel nem osztotta meg a titkait – hiszen „papíron” neki olyanjai nincsenek is -, és igazából boldogtalannak, betegnek, vagy akár bizonytalannak sem látta senki, mert olyankor inkább nem megy emberek közé. Amikor már egy békásmegyeri panelházban éltek – akkor már a gyerekekkel,

az én unokatesóimmal -, a lakás belseje úgy festett, mintha valami amerikai katalógusba léptünk volna be. Ez abban az időben baromi nagy szó volt. Fekete kanapé, fekete beltéri nyugágyak harsány színű párnákkal, az egyik napsárga, a másik magenta, a harmadik mentazöld. A függöny amolyan „old time hollywoodi” stílusban, gyöngyházszínű fonalakból állt, a sarki háztartási boltban vásárolt öntapadós tapétával pedig grafitszürke téglafalat varázsolt a nappaliba. Csodálatos volt! Vali köztudottan bármire képes – legalábbis mi, a gyerekek így hittük, mígnem szépen lassan kinőttük a szemellenzőt, és láttuk, hogy nagynéném tökéletessége mögött kőkemény munka van. Pedig az élet osztogatta neki a feladato kat rendesen: az apja elvesztését kislánykorában; a huszonéves apám kálváriáját, akivel kapcsolatban kérdéses volt, hogy haza vagy börtönbe kerül-e azon az éjszakán; egy férjet, aki rendkívül nehezen mondott nemet az alkoholra, ezért aztán többnyire nem is mondott nemet; majd az anyám mindannyiunkat iszonyatos erővel megrázó elvesztését. Ők ketten – Mama és Vali – egészen különös viszonyban voltak. Azt hiszem, erre mondják, hogy szeretem-gyűlölöm kapcsolat: imádták egymást utálni, és utálták egymást imádni. Nyilvánvalóan arról volt szó, hogy mindketten bekerültek a másik „bűvös hálójába”, és a két oroszlán egy barlangban gondolata úgy megrémítette őket, hogy gyakran a káoszt választották a béke helyett. Mert ha az ember olyan, mint Vali, vagy a mamám, Kata, bizony ritkán találkozik hasonló kaliberű személyiséggel. Végül azonban találkozott még eggyel. Ahogyan az lenni szokott – csak a legtöbben nem veszik észre -, az áldozatos munka megtérült. Nagynéném életébe betoppant egy férfi, aki az első pillanattól az utolsóig tudta, hogy milyen az „igazi Vali”, aki szőröstül-bőröstül elfogadta, és imádta. Ráadásul egy őnála is „titokzatosabb” lélek nyitotta ki a szívét: Janó a pesti Feketelyuk-féle underground banda egyik kiválósága volt, és olyasmiket tudott, amiket mások nem is sejtenek – legyen szó a piramisforma energiájáról, országunk kormányáról, vagy arról, hogy mi módon kell elkészíteni a világ legfinomabb bográcsosát, de tényleg. Vali korábban viszolygott attól, hogy egy férfit szentimentálisan becézgessen, ám amikor Janó elkezdte Cicukának szólítani, cserébe rátapasztotta a Kutyuka becenevet – mi sem példázza ékesebben, hogy mennyit változott Janó mellett. Olyan elemi, igazi, „a vak is látja, hogy ezek összetartoznak” szerelem fűzte össze őket, mint Liz Taylort és Richard Burtont, és legalább olyan drámai volt a kapcsolatuk, mint az övék a Nem félünk a farkastól-ban. A sors viszont furcsa fordulatot hozott Vali életébe: Janó egy este meghalt. Nem volt sem beteg, sem öreg, és nyilvánvalóan öngyilkos sem lett... egyszerűen meghalt. Ő, aki valóban sok mindent tudott és látott, feltehetően pontosan érezte, hogy ez így lesz. Vali viszont nem számított rá. Ma, évekkel a párja halála után, még mindig csak tanulja a Janó nélküli életet, és mindattól, amin keresztülment, még mindig titokzatos, de sokkal nyitottabb, önmagával szemben őszinte emberré vált. És még mindig igazi anyaoroszlán. Magához öleli a szerelmeimet – korra és nemre való tekintet nélkül -, számlákat küldözget helyettem – mert harminc éve látja, hogy adminisztratív és bármiféle reáltudást igénylő feladatra alkalmatlan vagyok -, taxipénzt nyom a zsebünkbe – még ha ő maga egy apró panelgarzonban él is -, és ott ül az első sorban a könyvbemutatóimon. Ragyog, alkot, tündököl, és időnként harcol,

de mindezt örökké stílusosan, egykori maszkjainak elegáns lenyomataival, a maga tervezte sötétített lencséjű szemüvegével az orrán.

Tisztelettel jelentem...
Jutka néni. Az alsó tagozatos tanító nénim, aki finom, aranykeretes szemüveget és Julie Andrews-frizurát viselt. Minden mozdulata, kacaja és szava bizsergette a pilléket a tarkómon. Orgonaillata volt, és keményített, galléros fehér ingeket hordott. Egyszer beírt az ellenőrzőmbe: „Kristóf megharapta társa vállát.” Le sem tudom írni, milyen rettenetesen szégyelltem magam. Ruli néni eredeti neve Klica Lambríni, ő volt az unokatesómék osztályfőnöke. Az ásoké. A vasfüggönyön túlról, Görögországból származott, és olyan egzotikus tárgyak voltak a birtokában, mint csokoládéból készült felespohár, egy teljes falat beborító pálmafás poszter, sőt a lányának, Giginek – akibe hattól nyolcéves koromig halálosan és reménytelenül szerelmes voltam – szagos mesekönyve is volt, amelyben meg kellett dörzsölni a banánrajzot, hogy felszabaduljanak a mennyei illatok. Ruli néniékkel és Vali nénémékkel olykor összejártunk, s miközben mi a gyümölcsöket dörzsölgettük a gyerekszobában, a felnőttek a nappaliban nagyokat nevettek. Ruli néni hahotázás közben rácsapott a mellette ülő vállára, majd kimondta a nevét. Így: „Hohhohhohhohhó (csap), Vali!” – ez volt a védjegykacaja. Otília néninek óriási, zabolátlan, hatalmas hurkokat vető göndör haja volt. Színjátszó szakkörre jártam hozzá. Nyolcévesen, westerncsizmában. És ő imádta. Imádott, mert tudta, érezte, hogy különc vagyok, és én is imádtam, mert tudtam, éreztem, hogy ő is az. Ez volt a titkunk... Néha össze-összekacsintottunk a folyosón, így konstatálva, hogy bár mindenki azt hiszi, ez egy komoly iskola, mi ketten tudjuk, hogy voltaképpen egy nagy doboz társasjáték. Tibi bácsinak néha egy-egy csillám ragadt az arcára, ezért mindig úgy gondoltam, hogy nagyon izgalmas, varázslatos élete lehet. Matematikát tanított nekem, és azt, hogy fekete cipőhöz nem szabad fehér frottírzoknit hordani. Anikó néni gyakran mondogatta: „Szilansz szilvuplé!”; gyakran és büszkén beszélt Noncsi nevű lányáról, aki már kétévesen késsel-villával evett; és egyes pletykák szerint személyszállító repülőgépet is vezetett már. Mindenkit Kiscsillagnak szólított. Volt egy pöttyös blúza, amelyet gyakran viselt az azzal harmonizáló pöttyös hajpántjával. A válltöméseit pici brossokkal rögzítette. Ha valakit nagyon szeretett, arra időnként rápillantott, huncutul csücsörített, és egy másodpercre szorosan összepréselte a szemét. Engem nagyon szeretett... én is őt. Fülöp Mária néni „fekete plecsnit” osztogatott fekete pont helyett, és rendkívül szexisnek találta a kopaszodó férfiakat. Ez a két kvalitása tökéletesen elegendő volt ahhoz, hogy magamban kinevezzem őt Hivatalos Kedvenc Tanárommá. Minden verssel, amit ő tanított, úgy éreztem, mintha vérszövetséget kötnénk, és minden kerületi vers- és prózamondó versenyt neki nyertem meg. Az én Marika nénimnek. Riba tanárnő semmiféle kompromisszumra nem volt hajlandó, és ez nekem nagyon imponált. Néhány perc alatt felmérte, hogy kik azok, akik osztják az elveit, értékrendjét és intellektusát, az órái pedig olyanok voltak, mintha kizárólag ennek a

titkos társaságnak szólnának. A többiek – a hülyék, gondoltam én – csak ültek iszonyúan bután kitátott szájjal, és nem értettek egy mukkot sem. Aztán amikor – ahogy az lenni szokott – a tátott szájúak kiutálták őt, és egy új, minden pórusából lényegtelenséget árasztó magyartanárt követeltek a helyére, Riba tanárnő sírva fakadt. És Bori és Janika és Zsú és Dominika, meg én is. Tudtuk, hogy a Holt Költők Társasága még azelőtt feloszlatásra került, mielőtt igazán megalakulhatott volna. Tegyei tanárnő franciát tanított, szenvedélyesen gyűjtötte a parfümöspalackokat, és „pöti piknik”-eket szervezett, ahová „musz o sokolá á lá mézon”-t hozott. Coco Chanel és Sophie Marceau életét adta fel memoriterként, sikkes ceruzaszoknyákat viselt, és időnként egészen rövid Audrey Hepburn-frufrut vágatott magának. Ez minden egyes alkalommal olyan izgalmat és felbolydulást keltett a Vörösmarty Mihály Gimnázium tanulóinak körében, mint a cannes-i filmfesztiválra bevonuló dívák haute couture ruhakölteményei a vörös szőnyegen kívül rekedtek számára. Levente pedig, a drámatanárom olyan volt nekem, mint egy varázstükör, amelyet ha elég sokáig néztem, minden jövőbeli kudarcomat és mennybemenetelemet megláthattam a cirádás keretbe foglalt ezüsttóban.

Az oroszlánok bátrak, nem igaz?
Szandra születése pillanatától tanulmányozhatta a családunkon, hogyan kell makulátlan fizikai, lelki és szellemi tisztaságban élni, még akkor is, ha ezt időnként egy-egy összeomlás követi, amibe viszont minden belefér. Ilyenformán unokanővérem már egészen kislány korában a Szép remények Estellájának reinkarnációja volt: egyetlen szavával vágta földhöz a pasikat mind a saját korosztályában, mind pedig a szüleinkében. A suliban senki nem látta őt megizzadni, sosem volt szerelmes, mert: „Minek?” Nyilvánvalóan kitűnően tanult, ráadásul még görkoris Cindyje is volt. Én viszont meg voltam győződve arról, hogy bármit is gondolok, az nem lehet a saját gondolatom, amíg nem egyeztetem Szandrával, vajon helyes-e. Az ő világában a szappangyűjteménye díjnyertes darabjai – ugyanis folyton illatversenyt rendeztünk nekik – katonásan sorakoztak a hófehér polcon a titkos naplója meg a színskála szerint elrendezett kazetták mellett. Mindig neki volt meg először az új Supra Hits válogatás, ő tudta fejből a „Lord, Won’t You Buy Me a Mercedes Benz?” szövegét, előbb volt fiúval, mint én, de talán még lánnyal is. Kétségbeesetten igyekeztem lépést tartani vele. Ám ahogy múlt az idő, lassan-lassacskán elkezdett felmerülni bennem, hogy ki tudja, talán nekem is van némi kis szikrám, amivel a saját fényemben ragyoghatok ahelyett, hogy az övét próbálnám imitálni. Ma már tudom – ugyanaz történt velem, mint amiről Madonna az X-static Processe című dalában énekel. Addig csodáltam és bálványoztam az én Szandrám tehetségét, szépségét, amíg majdnem elfelejtettem, hogy én magam is különleges vagyok. És azt, hogy nekem meg az aszcendensem oroszlán... Nagyjából ezzel egy időben Szandra egopáncélja is megrepedt: a szülei válása és a lakása leégése után otthagyta a gimnáziumot, gyorsan leérettségizett egy magánsuliban, és kirepült Svédországba, messze-messze attól a világtól, ahol egy

egész udvartartásnyi ember várta el tőle, hogy mindig tökéletes legyen – hiszen ehhez szoktatta az alattvalóit. Röpke időre látszólag eltávolodtunk egymástól, de vallom, hogy ekkor kerültünk végre igazán közel. Még akkor is, ha korábban naponta húsz órát töltöttünk együtt, mostanság pedig legföljebb ennyi az egy évben együtt töltött óráink száma. Tizenkilenc évesen anya lett, és a következő éveket egy svéd kisvárosban töltötte, ahol a rettenetes fagy, az iszonytató magány, az elbírhatatlan felelősség és a valódi, lélekszintű emberi kommunikáció teljes hiánya sem állíthatta meg, mivel ugyebár ő is oroszlán. Míg én a tévében parádéztam, és lubickoltam az érzésben, hogy minden testi-lelki-szellemi defektusom ellenére önmagam lehetek, és az emberek mégis isszák a szavaimat, ő felnevelt egy gyereket, egy elképesztően őszinte és jó fiút, és pelenkázás, mosás, konyhafestés meg fahéjas csiga sütése közben elvégzett egy egyetemet Stockholmban, vallástörténet szakon. Persze ahogy Vásárhelyi Tomi barátom szokta mondani: „Az élet a legjobb rendező”, és mire mindketten felneveltük a saját gyermekeinket: unokanővérem Linust, én pedig a hivatásomat, mindketten összeakadtunk valakivel, aki a maradék egoizmust és önteltséget is lehámozta rólunk – még akkor is, ha ez néha rettentően fájdalmas volt. Ő meg én ismét egyformán gondolkodunk, de most már nem azért, mert egymást majmoljuk, hanem azért, mert egyszerre jutottunk el arra a pontra, hogy megértsük: az álláspontunk megváltoztatása nem gyávaság, hanem a legnagyobb bátorság. És az oroszlánok bátrak, nem igaz?

Linus
Kevés embertől kapok nagyobb tanításokat, mint a tízéves unokaöcsémtől, Linustól. Mikor a nagymamája könnyeit visszafojtva elmondta neki, hogy meghalt a Janó papa, azt válaszolta: „Nem baj.” És abban a pillanatban mindenki tudta, hogy csakugyan nem baj. Így kellett lennie, így akarta Janó papa, a sors, Isten meg a Mátrix közösen. Ezt senki más nem képes ilyen kristálytisztán látni, mint Linus. Nemrégiben egy srác az osztályából beleszeretett – örökösen meg akarta puszilni, fogni akarta a kezét, és ha csak tehette, a közelében volt. Amikor pedig megkérdeztem tőle, hogyan pattintotta le a soon-to-be-gay osztálytársát, a világ legnagyobb természetességével így felelt: „Megmondtam neki, hogy én nem vagyok szerelmes belé.” Csoda! Nem azt mondta: „Bocs, nem vagyok homi”, esetleg: „De hát én is fiú vagyok!”, hanem egyszerűen és őszintén kimondta a lelkéből fakadó érzést. Még a nemérzést is természetes őszinteséggel kezelte – nem ködösített, és nem is alázta meg a srácot. Mennyi szívfájdalomtól, remegve sírástól, kegyetlen féltékenységi rohamtól kíméli majd meg ez a fiú a csajokat... Néhány hónappal ezelőtt az unokanővérem, Linus mamája ismét teherbe esett. Miután iszonyatos küszködések árán, egy idegen országban, tulajdonképpen egyedül nevelt föl egy gyermeket, fogalmazzunk úgy, egy szemernyit sem volt elragadtatva a gólyahírtől. Amikor pedig emberfeletti erőfeszítések árán, mosolyszerű képződménnyel az arcán megkérdezte Linustól: „Mit szólnál, ha kistesód lenne?” ő szökőkútként kezdett zokogni, és így kiáltott: „Mi lesz most velünk?!” Nem csacska féltékenység vagy áltámogatás bukott ki belőle, hanem a

puszta tény – mostantól minden megváltozik, és attól félek, ezzel vége ennek a közös fejezetnek. Őszinte, tiszta, és bölcs, mint egy kis buddha. Így kellene beszélnünk mindannyiunknak. Az én kék szemű, aranyszőke hajú, tízéves unokaöcsém, Linus a példa. Ironikus, nem igaz?

Szeretünk, Barbie!
Barbie egy ribanc! – ez a jelmondat számtalan pólót díszített az elmúlt szezon fesztiválidőszaka alatt. Engem, aki nap mint nap mélységes tiszteletemről biztosítom saját Barbie babáimat, a depresszió legmélyebb bugyraiba taszított e kegyetlen vád. Ő ugyanis a mindenkori szeplőtelen szűz. A ribancok pedig mi vagyunk. Hiszen míg az emberek nagy része úgy cserélgeti a pasikat/csajokat, mint Özge nevű ebem a kutyaruháit, Barbie negyvenhárom éven át kitartott Ken mellett. Míg a hús -vér szövetekkel rendelkező lánykák combját már a húszas éveik elejére egész narancsvidék borítja, a mi plasztikfantasztikumunk 1959 óta csak feszesebb és formásabb lett. Gyarló pillanatainkban tehát fontoljuk meg alaposan a derogáló pólófelirat viselését, tervezzünk inkább egy „Irigy vagyok Barbie-ra, mert mindenben jobb nálam!” feliratú haute couture darabot. Bár még ezzel sem érhetjük utol Őt, akinek Donatella Versace és Diane von Fürstenberg tervez egyedi kreációkat. Mire a Willows nevű fiktív városkát boldogító Barbara Millicent Roberts az első születésnapját ünnepelte, már 350 000 darab talált gazdára. Nagyjából ezzel egy időben el is indult a bojkott ellene: szülők ezrei lázadtak fel lányaik (és kissé zavart identitású fiaik) új bálványa ellen. Közéjük tartozott az édesapám is. Mert némileg nehezen dolgozta fel, hogy a fia matchboxok és G.I. Joe-k helyett babázik. Pedig milyen csodálatos idők voltak, mikor unokatesómmal, Szandrával egész napokon át ki sem mozdultunk a babaszobánkból. Első két übergagyi Barbie-hamisítványainkat elneveztük Jutkának és Marinak. Én kezeltem a szőke Juditot, aki sose kapta meg a pasit, mindig a leggázabb ruhák jutottak neki, ráadásul még a rúzsa is el volt kenődve. A brunette Marika meg persze mindent megkapott, amit akart. Nem csoda hát, hogy hamarosan besokalltam, és eredeti Barbie-t akartam, aki – úgy testi adottságaiban, mint stílusérzékében – felülmúlja a fellengzős, sznob Marit. Ekkor kezdődött minden... Egy görögországi nyaralás során megpillantottam álmaim Barbie babáját: lila tüllruha, arisztokratikusan feltűzött, platinaszőke haj, és ledér, kiszámíthatatlan félmosoly. Mamával nem volt gond, ő amúgy is Óz a nagy varázslón é s Mary Poppinson nevelt fel, nem is sejtve, hogy ez nálam csak olaj a tűzre, de Papa hallani sem akart az én lila lulus királykisasszonyomról. Ekkor követtem el életem egyik legmerészebb (és minden bizonnyal legférfiasabb) tettét: a csilli-villi játéküzlet kellős közepén jó hangosan megszívtam az orromat, és olyat köptem a márványpadlóra, hogy azonnal kitehették volna a „Vigyázat, csúszós felület” táblát. Az apám pedig válaszul – életében először – egy iszonyatos pofont kevert le nekem. Ettől a ponttól már simán ment minden: papa bűnbánatot gyakorol, Barbie a kosárba, a tízéves Kristófka pedig felhőtlenül boldog.

E szent naptól kezdve úgy gyűjtöttem a Barbie babákat, mint a Kékszakállú herceg az asszonyokat a hetedik ajtó mögé. Időközben rákattantam a gyűjtőknek készült, limitált szériás darabokra, és – egybeolvasztva két szenvedélyemet, a mozi és a babák világát – olyan modelleket szereztem be, mint Scarlett O’Hara, az Elfújta a szél hősnője, vagy a rózsaszín masnis ruhában parádézó Marilyn Monroe. Ráhajtottam a ritkaságokra, mint az 1965-ös Pizsamapartis Barbie, amely mellé meglepetésként egy Hogyan fogyjunk le? című kötetet is kapott minden vásárló. A mű egyetlen mondatból állt: „Ne egyél!” Ugyanakkor viszont Kentől, Barbie levendulaszínű öltönybe bújtatott pasijától egyenesen hányingerem volt. Egy alkalommal pedig, mikor újabb ritkaság után kutattam a neten, sokkoló hírre lettem figyelmes: Ken valójában meleg, és Barbie rajtakapta őt, amint gay pornót néz a közös hálószobájukban. Ebben a pillanatban pengeként hasított át az agyamon a felismerés: azért utáltam Kent, mert féltékeny voltam. Nekem egyetlen nő kellett, mégpedig nem más, csakis Barbie. Őt viszont nyilvánvalóan nem kaphatom meg, hiszen – bármennyire is fáj leírni – csak egy műanyagdarab. A gondolattól pedig, hogy egy igazi, élő nő – aki pukizik, böfög, menstruál, és egyszer majd megöregszik – legyen a párom, egyszerűen a hideg is kirázott. Azt hiszem, ekkor lettem visszavonhatatlanul és végérvényesen meleg. Mindössze tizenhárom éves koromban, Barbie rádöbbentett, ki vagyok valójában. Azóta nincsenek averzióim a pasijával szemben... sőt egy meztelen Ken baba is osztozik a szakrális polcon, amelyen a Barbie-gyűjteményem legbecsesebb tagja, Eliza Dolittle is helyet foglal. Barbie-zás közben a lelkünk megszabadul a felesleges sallangoktól, és néhány lopott órára a legvadabb, legmocskosabb vágyaink is teljesülhetnek. Tegyük a kezünket a szívünkre: ki nem játszott olyat a Barbie-jával gyerekként, hogy a csajszi a babatársadalom legnagyobb ordas cafkája? Nem véletlen, hogy Paris Hilton első számú példaképe is Ő. A kezünkben tartott baba azzá válhat, akivé lenni akarunk: beszólhat a főnöknek, shoppingolhat a Rodeo Drive-on, és koncerten felmehet a színpadra lesmárolni kedvenc magyar együttesének frontemberét. A hátborzongató igazság tehát az, hogy valójában nem mi játszunk Barbie-val. Sokkal inkább ő játszik velünk. Mi pedig élvezzük.

Minden jó lenne…
Ha megszerezhetném a limitált szériás Scarlett O’Hara Barbie-t. Ha saját lakásba költözhetnék. Ha olyan híres volnék, mint Jim Morisson... vagy Madonna, vagy legalább a Friderikusz. Ha lenne egy Klippan kanapém. Ha egyenes volna a hajam. Ha milliomos lennék. Dollárban. Ha csak Gucci, Louis Vuitton, Versace és Prada cuccaim lennének. Ha mindennap szusit ennék és pezsgőt innék. Ha lefogynék. Még jobban. Még jobban.

Ha a szüleim együtt maradtak volna. Ha szerelmes lennék. Ha viszontszeretnének. Ha nem csalna meg Zsolt. Ha nem csalnám meg Zsoltot. Ha Indiába utazhatnék. Ha élne a Mama. Ha tengerparton lakhatnék, és mindig sütne a nap. Ha hárman élhetnénk együtt szerelemben, örökké. Ha megélhetnék az írásból. Ha Matan kevesebbet dolgozna. Ha a barátaim éreztetnék, hogy becses vagyok a számukra. Ha gyakrabban éreztetném a barátaimmal, milyen becsesek a számomra. Ha bocsánatot kérne. Ha megbocsátanék. Ha többeknek volna szükségük rám. Ha nem ítélkeznék mások felett. Ha nem ítélkeznék önmagam felett. Ha nem volnék olyan büszke arra, hogy már tudom: ha mindez így lenne, akkor sem volna minden jó. Azt hiszem.

Cirmosom
Fogam alatt roppan a bagett, puhán érkeznek nyelvemre a morzsák-falatok. Reggelizem. Az exszerelmem, örök Cirmosom, Zsolti felelős azért, hogy számomra a reggeli egyfajta megvilágosodással végződő meditáció. Ő az, aki képes volt hajnali öt órára taxit rendelni az indiai vendégházhoz, mivel meg akart nézni valamiféle istenségfejeket egy erdő mélyén, és hajnali négykor fölkelni, mondván: „De hát nekem reggeliznem kell!” Ha pedig, nagy ritkán, tizenegyig aludtunk, és tizenkettőre ebédmeghívásunk volt, ő bizony komótosan kipakolta a sváb parasztkenyeret, a kenőmájast, a kockasajtot meg a kávécskát, és békésen megreggelizett. Amikor már csak tíz percünk maradt, hogy odaérjünk, és nógatni kezdtem, ő felháborodottan közölte: „De hát még nem ittam meg a második kávémat!”, ami ugyancsak egyfajta szertartás. Dohányzó, nem dohányzó korszakaitól függően, ezt két cigarettával, a legfrissebb Elle Homme-mal, egy El Kazovszkij-katalógussal tetézte, míg lagzikon, falunapokon, születésnapokon, névnapokon, évfordulókon, sztrapacskapartikon, drámapedagógus-táborban, Károlyéknál kerti parti után, pálinkával. Zsolti sokkal többet jelent nekem, semhogy azt bármiféle „státusz” kifejezze, és tudom, hogy ő is így van ezzel, velem kapcsolatban. Mi ketten életünk azon hét évében, amikor egy párként gondoltunk magunkra, annyit formáltuk egymás személyiségét, hogy a mai napig hasonlítunk egymásra. A találkozásunk története

éppen olyan szürreális, mint amilyen a kapcsolatunk volt. Ő egy előadást rendezett Gór Nagy Mari Színitanodájában, én pedig mér régóta kíváncsi voltam a hírhedt, minden srácot „mókus”-nak szólító Frenkóra. Azt is tudtam, hogy tetszeni fogok neki. Nem azért, mert csinos vagy gyönyörű lettem volna – hiszen akkoriban husi tizennyolc éves voltam, és a Nyújorkerből öltözködtem -, hanem azért, mert bíztam a „bűvös hálómban”, mellyel a barátaimat, a szereposztókat, a versmondó versenyek zsűrijét évek óta sikerült magamhoz húznom, még akkor is, ha a produkcióm – vagy a barátságom – nem volt szívvel-lélekkel teli. Azzal persze nem számoltam, hogy neki is van ilyen eszköze, és az övé sokkalta nagyobb... Zsolt volt életemben az első, aki úgy elvarázsolt, hogy ha féltékeny lettem miatta, képes voltam negyvenkét fokos lázra lobbanni, és fizikailag életképtelenné válni. Minden, minden, minden őróla szólt. Amikor beleszerettem, harminchat éves volt, de ebből tízet, jobb napokon tizenhármat letagadhatott. Olyan kiterjedt szociális háló vette körül, hogy sosem értettem, hogyan képes minden barátja, kollégája, ismerőse és exszomszédja nevét megjegyezni... ő viszont még a telefonszámaikat, a születésnapjukat, az irányítószámukat is tudja, és küld is nekik képeslapot Török-, Görög-, Olasz-, Spanyol- és Franciaországból, Ázsiából, Afrikából, néha pedig Balatonlelléről. Hihetetlenül izgalmas életet élt, ha én még a színitanodát is otthagytam, hogy reggel Babiékkal, délben Subival – aki mint nagy megdöbbenésemre kiderült, Schubert Éva művésznő – vagy Szulcsival – ez Szulák Andrea „kódneve” -, este pedig Szirtosszal – Szirtes Gabriellával, Zsolti sziporkázóan excentrikus barátnőjével tudjuk megváltani a világot. Folyton úton voltunk. Akkoriban Zsolti a Magyar Színész Egyesület egyik vizsgáztatója volt, és rengeteget utaztunk vidékre, színistúdiósokat szemlézni. Barta Mária művésznővel, vagy az örök dívával, Felföldi Anikóval száguldoztunk szerteszét az országban, és míg a hölgyek udvariasan igyekeztek körülírni, hogy miért nem felelt meg a színészvizsgán a selypítő, alacsony, kissé túlsúlyos leányzó, Zsolt hevesen gesztikulálva azt kiáltotta: „Szerinted mégis mit fogsz játszani? A csúf mostohanővéreket a Hamupipőkéből? Tessék ledobni tizenöt kilót, kezdj el úgy öltözködni, mint egy nő, és menj el a fogászhoz, aki kikapja ezeket a kapákat, mókuska.” A vizsgaelnök művésznők torkukat köszörülték, és egy-egy krákogás közt „észrevétlenül” odavetették: „Zsholt!!!” A hagyományos kapcsolatokban szakításnak nevezett döntéshez végül azért jutottunk el, mert nekem sokkal többrétű tapasztalásra volt szükségem – amit vele nem élhettem meg. Ennek pedig az az oka, hogy Zsolti – bár pontosan tudja és elfogadja, hogy a dolgok jóval mélyebbek annál, mint amit megtapasztalunk – nagyon nehezen veszi rá magát a változtatásra. Hisz az örök hűségben, de ráér még gyakorolni; tudja, hogy jó a szerelme mellett kuckózni az ágyban, ugyanakkor a Gyalogló Chat is szórakoztató; és érti, hogy Buddhának mindenben igaza van, de neki nem sürgős az a Nirvána. Nekem viszont az évek során azzá vált. Áldott vagyok, és köszönöm az Égnek, hogy „szerelmeim” az egót félretéve képesek voltak esélyt adni a másiknak, és megismerni egymás értékeit. Nem hazudhatom azt, hogy kezdetben könnyen ment, de mára eljutottunk oda, hogy nem igazi a karácsony, ha nem töltjük közösen – és mindhárman így érzünk. Zsolt egy kicsit a nagy és okos apukám, kicsit az eleven fiacskám, de inkább az ikertestvérem, és a legjobb barátom. Leginkább pedig életem első igazi szerelme,

akivel a mai napig félszavakból megértjük egymást. Ha például azt mondom neki: „Cirmogj!” ő azt feleli: „Cirm, cirm”, és egy könnycseppel a szemében rázendít valamelyik jellegzetes nevetésére a kettő közül. Van a hiénaként huhogó, és a mélyről jövő, tüdődöngető „ahhahhahhahha” – mindkettőt a barátaitól örökölte. De egy napon, valamikor, talán hamarosan fogja magát, és elindul megkeresni a saját nevetését egy pálmafás tengerparton, valami kis bambuszkunyhóban. Mindegy, hogy hol... csak legyen reggeli.

Angyal párducmintás szárnyakkal
Még ki sem világosodott, mikor a Budapest-London repülőjáraton ülve, egy női hang ébresztgetett. – Jó reggelt! – mosolygott rám szinte intim közelségből egy pirospozsgás arc. A lány ocelotmintás leggingset és mellényt viselt, és olyan erős parfümillatot árasztott, mintha egy illatszerbolt hivatásos terméktesztelője volna. Akkor még nem sejtettem, hogy az én életemben egészen más a hivatása. – Te vagy Kristóf, igaz? – kérdezte, én pedig még mindig félálomban kipréseltem magamból egy igent. Mint utóbb kiderült, ez felért egy házassági szerződés aláírásával. Detti – mert ez volt a neve – belevágott az első történetébe, aztán a következőbe, majd a sokadikba. Szakadatlanul beszélt és beszélt... Eleinte igyekeztem követni őt, ám hamarosan már csak bágyadtan mosolyogtam, míg végül feladtam, és megkértem, hogy engedjen aludni. Napok óta nem pihentem ki magam, minden éjszakát írással töltöttem a januári lapzárták miatt. Egy darabig megjátszottam a tetszhalottat, miközben azon bosszankodtam, hogy miért nem hagy békén ez a vadidegen, majd álomba méltatlankodtam magam. Mire felébredtem, az ocelotmintás lány már nem volt mellettem. Az utasok szinte mind elhagyták a fedélzetet, így én is felkaptam a kabátom, és kiléptem a gépből a szakadó hóesésbe. Hatalmas csomagokkal préseltem át magam az ülések között a városközpont felé tartó buszon, amikor ismét megpillantottam. – Kristóóóf! – kiáltott a hátsó sorból, én pedig akárhogy forgattam is a szemem, hely híján nem volt más választásom, mint mellé ülni. Először arról kezdett el panaszkodni, hogy egyetlen itt élő barátjával sem sikerült kapcsolatba lépnie, és nem ismer Londonban senki mást, majd előkerült a családi fotóalbum. Egymás után kezdte mutogatni a telefonjában lévő képeket. – Ez a vizslánk, Dorka. Itt én vigyáztam rá, mert a mamámék nyaralni voltak. Ez az unokahúgom. Nézd, milyen cuki pofát vág. Még mindig képtelen voltam a szemébe mondani, hogy nem vagyok kíváncsi a képes élettörténetére, így türelmesen hallgattam, és azon kezdtem merengeni: mi dolgom lehet ezzel a furcsa idegennel. Ekkor – mintha csak válasz érkezett volna a kérdésemre odafentről – Detti megkért, hogy húzódjak félre, mert beszélni akar a buszsofőrrel. – Bepisilek, nem bírom! – visított magas hangon, majd előrenyargalt.

– Nem fog miattad megállni a busz, ebben biztos lehetsz – szóltam utána szkeptikusan. Néhány másodperccel később üdvözült arccal sietett vissza. – Mindjárt megáll – mondta mosolyogva. – Ideadnád a kistáskámat? Meglepetten nyomtam kezébe a retiküljét, a busz pedig valóban lefékezett egy faluszéli megállónál. Detti gyors, apró léptekkel tipegett le a lépcsőkön, majd eltökélten dacolva a térdig érő hóval, egy bokor felé vette az irányt. Ekkor következett be a tragédia: a busz csikorogva elindult a megállóból, én pedig tátott szájjal figyeltem, ahogy távolodunk az angliai hómezőn rekedt női alaktól a párducmintás blézerben, mindössze egyetlen kistáskával. Kétségbeesetten fordultam a mögöttem ülő – szintén magyar – lányok felé, hogy mitévők legyünk, ők azonban megnyugtattak. – A sofőr biztosan azt mondta neki, hogy leszállhat, ha akar, de megvárni nem tudja – mondták. Amikor megérkeztem az úti célomhoz, a buszvezetőhöz fordultam. – Excuse me, what happened to that girl who got off earlier? – kérdeztem. – What girl? – felelte türelmetlenül, majd kinyitotta az ajtót, és az órájára mutatott, hogy késésben van. A buszról leszállva, a kavargó hóesésben sétáltam a metró felé, és bizonygatni kezdtem magamnak: „A sofőr nyilván szólt neki, hogy intse le a következő buszt. Minden rendben van vele.” Hinnem kellett önmagamnak. Nem volt más választásom. Egy hét telt el azóta, és nem múlik el nap, hogy ne gondolnék a lányra, aki minden lehetséges eszközzel azt üzente nekem a röpke idő alatt, amit együtt töltöttünk, hogy gondoskodjak róla. Szüksége volt rám, én pedig ingerülten kizártam őt a világomból. Angyal volt, akit nekem küldött az ég, hogy rájöjjek: hiába ásom bele magam a Kabbala bölcsességébe, és zagyválok a kollektív felelősségvállalásról, a mindennapi életben sokkal nehezebb spirituálisnak lenni, mint elméletben. Emlékeztetett arra, hogy milyen óriási a különbség az önzés és a szeretet között. Titokban abban reménykedem, hogy talán eljut hozzá ez az üzenet, vagy a soraimat olvasva valaki a fejéhez kap: „Ó, hiszen én jól ismerem ezt a lányt!”, és valami módon a tudtomra adja, hogy nem veszett el az én párducmintás szárnyakat viselő angyalom.

Millfields Road
Van egy ház Kelet-Londonban, a Millfields Road nevű utcácskában, ahol megállt az idő. Mi több, nemcsak az öreg, viktoriánus épületben uralkodik békebeli káosz, de az egész környék úgy fest, mintha valamiféle buborék formájú időgép venné körbe. Kis családi vállalkozások árulják a házilag készített leveseket, cipókat és helyi termesztésű zöldségeket, mindenki ismeri a sarki boltos nevét, sőt azt is tudják, hogy a fia éppen hazautazott Törökországba, és egész Hackney egy emberként várja vissza őt. Amikor elterjedt a hír, hogy mindenki üzletének tőszomszédságában Tesco Express nyílik, a „falusiak” petíciókkal, tüntetésekkel harcoltak a gonosz multiszörny

ellen, a „Legkisebb is számít” szlogent pedig „A legkisebb is fáj”-ra változtatva, masíroztak a Millfields Roadon. A ház lelke – a tulajdonos – egy harmincas évei elején járó bangladesi lány, Sabina, aki olyan picike, hogy speciális effektek nélkül is simán eljátszhatná Giling galangot a Pán Péterből. A legfőbb tulajdonsága csodálatos naivitása – a szó legnemesebb értelmében -, és a hét minden napján új ötlettel áll elő arra vonatkozóan, hogyan is képzeli el az életét. „Eldöntöttem, hogy nyitok egy kávézót a földszinten.” „Elhatároztam, hogy szárikat fogok készíteni és árulni.” „Mi volna, ha tánctanfolyamot indítanánk?” Esetleg: „Kész, vége, gyorsan férjhez megyek valakihez, elegem van a nyűglődésből.” Ő lakott a házikó toronyszobájában, így ha nagyot kurjantott reggelente: „Káááávééét!”, mindannyian remekül hallottuk, és már rohanhattunk is a konyhába. Közvetlenül alatta – a Harry Potter lépcső alatti szobájának méretével vetekedő sufniban – Petra lakott, aki grafikus lévén csodálatos rajzokkal, kollázsokkal és montázsokkal varázsolta otthonná a házat, s akinek bömbölő nevetése még Csipkerózsikát is felkeltené százéves álmából. Valamennyien imádtuk ezt a velőtrázó kacajt. A lány legfeltűnőbb tulajdonsága mégis az, hogy sosem játssza meg magát: ha zokogni van kedve, potyognak a könnyei, ha táncolni kíván, már ropja is a lépcsőfordulóban, ha pedig olyanja van, lazán felhörpint egy csésze fokhagymáschilis szójaszószt – hiszen ez a kedvenc fogása a vacsorából. Az ő szomszédságában éldegélt Garry, a Skóciából érkezett legény, akinek rózsaszín csillag van az orcájára tetoválva – a legjobb barátjával készíttette egy soknapos delírium egyik éjszakáján. Persze szó sincs róla, hogy a csillag a legszínesebb kiegészítője: az arany kardigán, a piros zokni, a zöld cipő és a Miki egeres póló gondoskodik róla, hogy ne időzzünk túl sokat a tetovált orcán. Garry nehéz, skót akcentusa sokakat próbára tesz, és ez talán jobb is így, hiszen amikor megismer valakit, nagy valószínűség szerint erőt vesz rajta a szarkazmus, és jól irányzott nyilacskákkal teszi ártalmatlanná az illetőt, majd amikor már lefegyverezte, közelebb merészkedik áldozatához. Ha viszont kiderül, hogy az illető kedvére való, életre szóló barátság szövődik kettejük között, és bármikor tűzbe menne újdonsült lelki társáért. A földszinten Márk és Nóra lakott – a világ legtökéletesebb álompárja. Nóra dögös és elegáns, mint Charlotte Rampling fénykorában, Márk pedig – aki körülrajongott tinisztár volt Magyarországon – a világ legőszintébb, legtisztább szemű művésze. Ők ketten olyanok voltak, mint „a borsó meg a héja”. Sosem tágítottak egymás mellől, és időnként az éj leple alatt hallottuk, amint Márk a Somewhere Over the Rainbow-t énekli szerenádként kedvesének, aki ezt szerelmes kacajokkal kísérte. Az utolsó szobában élt Natalie, a ház egyetlen tősgyökeres angol rózsaszála. Ő az, aki napközben anyaszült meztelenül, álmos szemekkel, szinte alvajáróként közlekedett a házban, éjszakánként pedig egy sztriptízbárban pörgött a rúd körül, platinaszőke parókában. Ez persze már önmagában is megér egy misét, ámde a tény, hogy Natalie leszbikus, és a munkahelyéről kilépve a legcsekélyebb érdeklődést sem tanúsította a férfinem iránt, még izgalmasabbá tette a helyzetet. És aztán ott voltunk mi ketten: a szerelmem, Matan, meg én, akik a Millfields Roadra költözve elhatároztuk, hogy Mary Poppins módjára változtatjuk át a

széthullóban lévő házikót elvarázsolt kastéllyá. Amikor pedig a derékig érő csalánt kigazoltuk, az ujjnyi vastagságú mocskot levakartuk az ablakpárkányról, és karácsony közeledtével színes égőket aggattunk az ablakokba, egy szempillantás alatt bebizonyosodott, hogy valóban igaz a klasszikus angol mesekönyv nevelőnőjének ténymegállapítása: egy kis kanál cukorral lemegy az orvosság. A ház körüli munka ugyanis minden lakó szíve csücske lett, és mire beköszöntöttek az ünnepek, csodák csodájára egy család lettünk. Nem volt többé „enyém és tiéd”, mert mindent megosztottunk egymással: a vacsoránkat, az örömeinket, néha még az ágyunkat is. A Millfields Roadon mindennap bál volt... A külső szemlélőt talán egy őrültekháza elszabadult pácienseinek titkos búvóhelyére emlékeztette a mi „családi” fészkünk. Előfordult, hogy spontán jelmezes partit csaptunk – fél év alatt voltam Amidala hercegnő a Star Warsból, Fekete hattyú, és Gomez az Addams Familyből -, és rendeztünk minibolhapiacot a kertünkben, meg az is előfordult, hogy megnyitottuk a kapukat az utca embere előtt, mondván: a mi házunk mindenkié. Vacsoravendégeink időnként ámulva irigykedtek a tökéletes harmónia láttán, bár olyan is akadt, aki fejvesztve menekült erről az internacionális zárt osztályról – holott Petra némi alkohol hatására fölkapottt egy gigantikus konyhakést, és rákiabált az illetőre: „Nem mész sehová!” Miután vörösre és aranysárgára festettük a konyha falait, a kredenceket fűzöld olaj festékkel pingáltuk le, a falakat ócskapiacokról származó festményekkel borítottuk, a fürdőszobatükröt pedig egy bohóc képére cseréltük le, a kertbe szedret és málnát ültettünk, a konyhaasztalra egy deszkaajtót szögeltünk, a padlószőnyeget feltéptük, és vörös bársonycafatokat szegeltünk a helyére, a lépcsőfordulót a saját, eszement partinkon készült polaroidokkal aggattuk tele – egyszeriben felfedeztük: az élet kopogtat az ajtónkon. Aztán dörömbölni kezdett. Majd se szó, se beszéd, berúgta a kaput. Hat csodálatos hónap után egyre többen döbbentünk rá: a Millfields Road lelkünk játszótere lett, de senki sem töltheti az egész életét egy vidámparkban. Így aztán – még mielőtt a padlást a terveink szerint meditációs kuckóvá alakíthattuk volna – tovább kellett állnunk. Egy áprilisi hajnalon – a három nap és három éjen át tartó búcsúmulatság után – közös otthonunk ajtajában hatalmas kupacöleléssel, potyogó könnyekkel búcsúzkodtunk egymásról. Ahogy távolodott a buszom a Millfields Road sarkától, és figyeltem, amint a Tesco Metro fénye – végül csak megnyitott, fene a belüket – pislákol a hajnali sötétségben, ráeszméltem: az idő itt sem állhat meg. Bárhogy is szeretnénk megállítani, nemcsak a „könyörtelen vonatán fut minden tovább”, hanem a londoni emeletes buszon is. Alighanem néhány hónap múlva Starbucks Café nyílik majd a helyi kávézó helyén, ahová hetente kétszer szállítottam a vegán muffinjaimat, a jótékony célra gyűjtő turkálókat pedig felváltják a bankok és a hitelirodák, ahol nagyobb házra, szebb konyhabútorra, laminált padlóra vesznek fel kölcsönt azok, akik még nem tudják: a boldogsághoz semmi más nem kell, csak folyton megrakott tűzhely, ahol a közös ételünk rotyog. Ha pedig ezt megérti valaki, még akkor sem lesz magányos soha többé, ha olykor egyedül kell elköltenie a vacsoráját, óceánokkal, tengerekkel elválasztva a Millfields Roadtól.

Jó tanács szerelmeseknek
Egyetlen tanácsom van mindazoknak, akik voltak már szerelmesek, éppen azok, vagy szándékoznak még az életük során romantikus kapcsolatot ápolni egy vagy több embertársukkal: ne játssz! Légy a végletekig önmagad – ez elsőre csodásan hangzik, de azzal jár, hogy feladod a drámákat, az ultimátumokat, a hamis könnyeket, megjátszott orgazmusokat, és a „kis ártatlan” hazugságokat. Soha, soha, soha ne tegyél vagy mondj olyasmit, ami visszavonhatatlanul átformálja a szerelmed rólad alkotott képét, míg végül minden szenvedések forrásaként gondol rád. Nem lát mást, csak egy őrjöngő, őrült szörnyeteget. Mindeközben, te még a legsötétebb pillanataidban is tudod, ki vagy. Emlékszel a valódi énedre. Még olyankor is, mikor azzal ringatod álomba önmagadat, hogy te már azt sem tudod, ki vagy. Pontosan tudod. És azt is, hogy téged terhel a felelősség.

Jackie kontra Marilyn
Míg Londonban éltem, vasárnap éjszakánként konyhai kerekasztal-csevegést tartottunk a lakótársaimmal, ámbár az eseményen a „túl sok információ” frázisnak annyi keresnivalója sem volt, mint focilabdának a hálószobában... kivéve persze, ha David Beckhamé. Ezt az írást is egy ilyen csevegés ihlette, amikor is a harmincegy éves Sabina – aki éppen egy huszonhat esztendős olasz zenész sráccal randizgatott – bedobta a közösbe: – Meddig kell még megjátszanom, hogy nem vágyom a szexre, csak azért, hogy a fiú ne tartson cafkának? A kérdés persze korántsem volt olyan egyszerű, mint amilyennek tűnhet. Sabina ugyanis néhány hónapja lépett ki egy hétéves kapcsolatból, és egyáltalán nem akart komoly köteléket. Viszont arra sem volt képes, hogy a „csak szex és más semmi” elvén nekivágjon az éjszakának, elvégre „mit gondol majd rólam ez a srác?”... Persze mondanom sem kell, hogy a vacsoraasztalnál mindannyiunknak egymással szöges ellentétben álló véleményünk és tapasztalataink voltak. Akadt köztünk olyan, aki még a nevét sem értette kristálytisztán egy szépséges idegennek a klubban dübörgő zenétől, ám néhány órával később már az ágyában találta magát – ez a valaki történetesen én voltam. Ennek ellenére (vagy talán éppen ezért) lassan öt éve egy párt alkotunk. A velem szemben ülő lány, amikor megismerte a párját, elhatározta: ha ez a fiú kibírja három héten át szex nélkül, ő lesz az igazi. A srác két napja szakított vele. A hármas számú hölgy hónapok óta váratja kiéhezett szerelmét, mert – ahogy ő mondja – még nem áll készen a dologra. A negyedik nő pedig szűz, miként az embere is... és azok is maradnak a nászéjszakájukig. Négy lélek, négy igazság, mégis legalább annyira különbözőek, mint Madonna külseje egy-egy videoklipben. A néhány üveg bor melletti „oversharing”-nek szerencsére egy ízig-vérig férfiból való tanúja is volt, aki egy ponton így szólt:

– Rengeteg srác számára az első randis rámozdulás afféle ribiteszt. Ha egy lány nem megy át a vizsgán, valahogy tudat alatt megbélyegezzük. Kis híján ráborítottuk az asztalt tesztoszterontól duzzadó barátunkra. – Márpedig szerintem hablatyolhatunk az első „Helló!” és az első „Oooh!” között eltelt idő fontosságáról, de akkor is tény, hogy még sírig tartó kapcsolatok is kezdődhetnek egy kocsi hátsó ülésén – kontrázott egyikünk. – Kizárt dolog! – felelte Sabina. – Ha a dobfelszerelés és az öltözők között félúton ledobom a felsőmet, csupán egy újabb cikis rajongó leszek a gyűjteményében. – Ezzel tüntetőleg összegombolta a felső patentokat a blúzán. – És-akkor-mi-van?! – kérdeztem tagoltan és hangosan. – Inkább azt hazudod magadnak, hogy komoly kapcsolatra vágysz, és felkötöd az erényövet, mintsem alább adj a büszkeségedből, és lefeküdj valakivel, akiről hetek óta álmodozol? Most azonnal állj ki az ablakba, és kiáltsd el magad: Nő vagyok, és nem szégyellem a szexuális vágyaimat! – mondtam neki. Meggyőződéssel állítom, hogy egy lány évekkel veti vissza a nők egyenjogúságáért folytatott küzdelmet, ha azt vallja: egy kellemes kaland után kihasznált, könnyűvérű prostinak érzi magát. Sabina válasza megdöbbentett. – Kristóf, én nem vagyok az a típus. Mindnyájan ismerjük: a ceruzaszoknyákat és blézereket viselő, barna hajú Jackie Kennedyt, meg a platinaszőke hollywoodi ikont, a vörös rúzzsal és libbenő szoknyával csábító Marilyn Monroe-t. Két asszony, akik közül nemcsak Kennedy elnöknek kellett választania, hanem minden férfinak. A sztereotípia szerint pedig, aki egyéjszakás kalandra vagy buja szeretőre vágyik, az a Monroe -típus mellett dönt, aki pedig házasodni készül, és gyermekre vágyik, a Jackie-ket választja. Ám a felszín alatt a Jackie-típusnak éppúgy ki vannak hegyezve az idegei egy férfi érintésére, mint annak, aki bevallottan forrón szereti. – A szexéhes éjszakáidon Monroe-nak kell öltöznöd, és úgyis kell viselkedned – fejtette ki álláspontját csapatunk hím tagja, majd hozzátette: – Egy túl kifinomult, értelmes, érzelmi intelligenciával megáldott lány egyszerűen „nem pálya”, ha a férfi nem a nagy őt keresi. Mi azonban teóriák helyett bizonyosságra vágytunk. – Itt a megoldás! – kiáltottam fel. – Készítsünk két profilt ugyannak a képzeletbeli személynek egy társkereső oldalon. Az egyikük legyen arcpirítóan őszinte és szókimondó, a másik szofisztikált és titokzatos. Néhány perccel később el is készült a két prototípus: egyikük a színházat, a dzsesszzenét és a száraz fehérbort szerette, a másik pedig a fékevesztett partikat, a koktélokat és az extrém sportokat. Aztán leültünk vacsorázni. Egy órával később, „Jackie” postafiókjában zéró üzenet volt, „Marilynében” nyolc, és ebből hat még aznap estére meginvitált bennünket magához egy késő esti italra. Sabina gondolkodás nélkül előkapta a mobilját, s már pötyögte is az sms-t az olasz amorózónak: „Gyere át, ha van kedved. Van egy üveg behűtött pezsgőm, és egy üres hely az ágyamban.” A válasz azonban másnap reggelig váratott magára. „Sabs! A lakótársaid tegnap szórakoztak a mobiloddal. Kaptam egy üzenetet, amit tutira nem te írtál.” A srác azóta visszautazott Toscanába... még búcsúcsók sem volt, nemhogy szex.

Másnap reggel Sabina lehajtott fejjel kortyolgatta kávéját a nagy, kerek konyhaasztalunknál. – Nem tudom, mit üzen nekem a végzet ezzel a rémes love storyval. Talá n azt, hogy ha egyszer valaki felhúzza a szürke kosztümöt, soha többé nem lehet buja szexistennő? – kérdezte, én pedig legyintettem. – Akkor azt, hogy egy vad sms elijeszti a férfiakat? – próbálkozott újra, mire elnevettem magam, majd kézen fogtam, és a tükörhöz vezettem. – Leginkább talán azt, hogy legjobb, ha nem erőltetsz magadra egyetlen szerepet sem. Mert bár időnként Jackie, máskor pedig Marilyn néz vissza rád a tükörből, egyvalaki mindig ott lesz a tekintetek mögött: te magad.

Blonde Ambition
Az egóm diadala volna, ha ebben a könyvben nem szentelnék egy írást annak a nőnek, akinek a nevét minden áldott nap talán csak kétszer-háromszor ritkábban mondom ki, mint a kedvesemét. Ugyanis túl sokat köszönhetek neki ahhoz, hogy úgy tegyek, mintha az életem szépségeit, színeit, eredményeit nem nagyban neki köszönhetném. Ő az, aki nélkül talán a mai napig is kövérkés, szeplős, harmincasodó fiúcska lennék Csillaghegyen vagy Békásmegyeren. Sokkal többet köszönhetek neki, mint amennyit képes lennék úgy felsorolni, hogy ne törjön ki a röhögés az olvasóból... de hát végül is miért ne próbálkozzunk meg vele? Az első emlékem Madonnáról a „Blonde Ambition”-időszak. Jean Paul Goultier tervezte rakétamelltartóban feszített, magasan a feje búbjára font lófarokkal. Már akkoriban is iszonyatosan – mondhatni perverz módon – érdekelt a Madonnajelenség, de kisfiúként az unokatesóm, Szandra bűvkörében éltem, és mivel ő „doorsos volt”, az értékrendjébe nem fért bele, hogy szeressük Madonnát, én pedig évekre belenyugodtam ebbe az igazságtalanságba. A másik unokanővérem, Wolf Kriszti viszont imádta! Emlékszem, egyszer, talán nyolcévesen vittem neki ajándékba egy posztert, amelyről szent meggyőződésem volt, hogy Madonnát ábrázolja, ő viszont – néhány évvel idősebb nálam – beavatott a nagy titokba, amit nyolc éven át elrejtett előlem ez a huncut világ. Létezett egy Marilyn Monroe is! Miután beleástam magam a populáriskultúra-irodalomba – a német Bravo és Popcorn magazinokba -, hamarosan felfedeztem, hogy engem hihetetlenül vonz ez a fajta szégyentelen önmegvalósítás, amit Madonna képvisel. Ekkor már a Girlie Show turnét hirdették a lapok. Addigra minden hasonló sajtóterméket megvásároltam, és pironkodva magyarázkodtam, amikor rendszeresen Popó Magazint adtak a Pop! helyett. Pedig ki tudja, talán abban is megtaláltam volna Madonnát: „Botrány!”, „Szex a színpadon!”, és „Az anyagias lány ezúttal túl messzire ment?”, esetleg „Vége a karriernek!” Mindez a kilencvenes évek elején! Húsz éve! Az első dalok, amikért rajongtam, a Cherish, a La Isla Bonita és a This Used To Be My Playground volt. A Cherish klipjében imádtam a fényes, fekete farkú sellőfiúkat... már tízévesen is, a másodikat a fogantatása pillanatától a lelke kileheléséig mindenki szereti, a harmadikat pedig azért imádtam, mert romantikus, szentimentális vagyok, és szeretem a giccset. Míg más gyerekek a pünkösdfürdői strandon pancsoltak, én a

fűben heverve, két gigantikus méretű szótárral fejtegettem meg a Madonna dalszövegeket, majd mindet lepötyögtem írógépen, lelamináltattam, és kiraktam a falamra. Madonna lett az én kedvenc költőm... Ám az igazi őrület akkor kezdődött, mikor a mozikba került az Evita. Furcsa, de amikor Budapesten forgatták a filmet, még annyira sem érdekelt a dol og, hogy megkérdőjelezzem a döntést, miszerint a városvezetés pálmafákra cserélte az Andrássy út villanyoszlopait. Fogalmam sem volt róla, hogy forgatnak. Amikor viszont beültem a filmre, egyszer csak valami meghasadt bennem. Az első perctől az utolsóig végignevettem-zokogtam-dobogtam a filmet, és ha tizenkétszer nem, akkor egyszer sem néztem meg a Corvinban – szerdán, mert akkor olcsó volt a jegy. Minden rokonomat és ismerősömet elrángattam az Evitára, bemagoltam a dalszövegeket, Che Guevera lett a szerepálmom – ekkor már a Vörösmarty gimi drámatagozatán csiszolódtam, és ami a legfontosabb, elkezdtem összerakni a gyűjteményemet. Az egész azzal indult, hogy a Corvinban volt két hatalmas festmény Eva Peron Madonnáról, amelyek a díszbemutatóról maradtak ott, és én legyőzhetetlen kényszert éreztem magamban, hogy amikor csak nem szégyellem, odamenjek kunyerálni, hogy adják már nekem, ha majd lekerülnek az erkélyről. Sosem kaphattam meg őket, viszont innentől kezdve nem volt megállás: hazarángattam a békásmegyeri HÉV-en egy két méter magas, másfél méter széles Max Factor transzparenst, és mire elvégeztem a gimnáziumot, hét vaskos kötet Madonna dokumentációval nehezebben ment a költözés az első lakásomba, melyet a szüleim válása és a családi házunk eladása után vettünk. Ekkorra már – egy olyan isteni kinyilatkoztatás, mint a Ray of Light lemez után – valódi istennőként gondoltam rá: előbányásztam a papám „Haszid történetek” című könyvét, hogy többet tudhassak a „zsidó spiritualitásról”, és tökegyedül, szállás és koncertjegy nélkül, egy hátizsákkal és húsz fonttal a zsebemben, kiutaztam Londonba a Drowned World Tourra... és bejutottam! Először látni őt élőben a szöges ellentéte volt annak, mint amikor egy csodálatos álomból felébredünk, és hirtelen észrevesszük, hogy ez bizony a rideg valóság. Én felébredtem, és tovább álmodtam! Igaz volt! Létezett, és olyan volt, amilyennek mindig is láttam: iszonyatosan erős, lebilincselően bátor, már-már irritálóan, kedélyborzolóan profi. Csakhogy mindemellett olyasvalami is, amit korábban sosem láttam benne. Bölcs volt és emberi. Olyan dolgokra irányította rá a figyelmet, amelyek iszonyatos erővel emésztették és emésztik ma is a társadalmunkat: a káoszra, a haragra, az agresszióra, és persze végkicsengésként arra, hogy kibaszottul mindegy, ki mit mond, járj a jó ösvényen, mindig. Nem fogok szisztematikusan végigmenni minden lemezen, de az American Life megnemértettsége a mai napig személyes fájdalmam, a Confessions változtatta őt valódi örök klasszikussá, a Hard Candyt pedig én is kikérem magamnak, de azért persze titkon imádom. Időközben viszont a zenéről – és tulajdonképpen magáról Madonnáról is, egyre inkább a kabbalára terelődött az érdeklődésem, és nyomozni kezdtem, hogyan tanulmányozhatnám az ősi bölcsességet. Az első valódi találkozásom a kabbalával az volt, mikor az élő műsoromban, az Interaktívban vendégeskedett Köves Slomó rabbi. Talán tíz percet beszélgettünk, és később „el is

tanácsolt”, mondván: mindenekelőtt derítsem ki, hogy zsidó vagyok-e. (Nálunk ez a mai napig nem kristálytiszta, amúgy meg kit érdekel? Mind kiválasztottak vagyunk.) Ebben az időszakban iszonyatosan szenvedtem: nagy szeretetben, de hideg ágyban éltünk az akkori párommal, hagytam, hogy a hírnév mellékhatásai elkezdjenek szétcincálni, és napjaim teltek el azzal, hogy bezártam magam a lakásba, és ettem, okádtam, zokogtam, vagy bedobtam egy Xanax-vodka koktélt, és kidőltem, abban reménykedve, hogy nem lesz holnap. Egyre csak süllyedtem, „Deeper and Deeper”, és még az Express Yourself sem dobott fel. Belegabalyodva anyám halálába, a hevenyészett hírnevembe és az étkezési zavaraimba, a terapeuták, pszichológusok és pszichiáterek után végül ismét egy könyvesbolt kabbalisztika részlegén kerestem a megoldást. És ezúttal megtaláltam. Yehuda Berg A kabbala ereje című könyve volt, a címlapon Madonna ajánlásával: „Nincs itt semmiféle hókuszpókusz: ez a könyv képes arra, hogy megváltoztassa a világot, ráadásul pofonegyszerű.” Erre volt szükségem: egyetlen éjszaka alatt felfaltam a könyvet, és másnap már időpontot egyeztettem a Tel-Avivi Kabbala Központtal... még akkor is, ha pontosan tudtam, hogy még legalább fél évig nem költözünk Izraelbe. Fogl Hanna, kicsiny országunk kabbalatanára azt szokta mondani: bevalljuk vagy nem, néhány évvel ezelőtt szinte mindannyian Madonna miatt kötöttük fel a vörös fonalat. Ezt „beismerni” nem ciki, kínos vagy gáz, sokkal kellemetlenebb volna azt hangoztatni, semmi köze a kettőnek egymáshoz. Madonna számomra közvetítő ebben a világban: már pontosan látom: azért volt „szükségem” rá, hogy megismertesse velem azt a négyezer éves bölcsességet, ami nélküle sokak szemében mind a mai napig lila ködös New Age-önsegítő, vallásos dogma, esetleg fekete mágia volna. A Kabbala Központban világossá válik: ez a nő, akire az egész világ valamiféle perfekcionista droidként gondol, valójában végtelenül alázatos lélek, aki bármire hajlandó, képes, és elszánt azért, hogy a világot jobb hellyé tegye. Ezt pedig egyéni szinten valósítja meg, milliókat inspirálva.

Julia nem akar a földön járni...
Kelet-London az egyetlen csücske tán kerek e világnak, melyet multicégek befolyása alatt álló „sosem volt-alternatív” popkultrezsimek helyett a „jókor voltam a jó helyen, de azért amúgy tehetséges is vagyok” törvénye irányít. A Hackney-DalstonWhitechapel háromszög között zsongó rock’n’roll hangyabolyt önjelölt idolok, szertelen trendszetterek, tizenéves kölyökből DJ-előkelőséggé avanzsált bennszülöttek kormányozzák, akik némi önéletrajz-módosítás és ajánlólevélphotoshopolás után akár valami menő Art Project „executive art director”-ává is avanzsálhatnak – bármit jelentsen is az. Aztán persze nyomban kiesnek a valódi forgásból, hiszen ami izgalmas, érdekes, új, az még mindig odalenn, egy szennyes kis konténerből átalakított artie-party szentélyben történik. Nagyon keveseknek sikerül megtartani a trónt az east londoni alternatív szcéna üdvöskéjeként, és ezzel egy időben felépíteni a mainstream csapathoz igazoló profi imázsát. Ha valakinek mégis sikerül, az örök életet jelent számára a szcénában.

Ez a történet egy ilyen „eastern bunny”-t fest le. Julia Dakin durcás pofijával, aprócska termetével, szezononként más színekben pompázó rövid, maga diktálta frizuráival egészen biztosan nem volna képes eljutni az Old Blue Last pub ajtajától a bárpultig, hogy ne köszöntené őt egy tucat alattvaló hol mímelt, hol valós csókokkal... az persze más kérdés, hogy ő ezek közül melyeket fogadná el. Hivatására nézve stylist, a mára totál kiüresedett, már-már pejoratívnak ható „Helló, sztájliszt vagyok” attitűd nélkül. A hírhedten sekélyes londoni fashion victimekkel ellentétben, neki ugyanis valódi mélységei vannak. Stílusában a nő mint individuum és a férfi mint inspiráció van jelen, ezzel pedig képes zsebre vágni – és valami furcsa, szokatlan módon begerjeszteni – lányokat és fiúkat egyaránt. Képes egy kinyúlt pólót szegecses izékkel valamiféle cyber-punk kreációvá varázsolni, és magabiztosan egyensúlyozni az uniszexizmus meglehetősen ingoványos talaján. Mágikus készségét megismerve, egyre többen és többen kapták fel a fejüket, és ugyanennyien húzták fel az orrukat is, ám a tehetség-ripacsság mérleg végül kibillenthetetlenül az előbbi mellett tette le a voksát. Julia manapság Lady GaGát öltöztetgeti, Nicola Formichetti kis Eliza Doolittle-jaként, és még mindig Kelet-London koronázatlan kiskirálylánya... és kicsit királyfia is.

A meztelenség művészete
– Nevetséges! Kódolt nyelven beszéltek, de mindketten tudjátok, hogy csak szexelni akartok. A tanár kifogása a spirituális felemelkedés, a tiéd pedig a cikked megírása – érvelt Nati barátnőm, én pedig (talán hogy elrejtsem az arcomon megjelenő enyhe pírt) kortyoltam egy nagyot a koktélomból, majd megráztam magam. – Tudjátok, mit? Nem érdekel, mibe torkollik, holnap ott leszek az órán, levetve minden gátlásomat, és persze a ruháimat is. – Ezzel felhörpintettem az italomat, szükségem volt valamire, ami kiüt. Másnap reggel olyan gyomorgörccsel keltem, mintha a szociális depriváció andragógiájáról kellene előadást tartanom. A madarakkal ébredtem, de délig egyetlen falatot sem voltam képes legyűrni, viszont kényszeredetten nyeltem a mentolos cukorkákat, mint Samantha Ewing a vodkát. Úgy képzeltem, a délutáni órán csupa Adonisz-testű jógi lesz jelen, akik engem megpillantva arisztokratikusan felhúzzák a szemöldöküket, és – Mary Poppins módjára, amúgy angolosan – annyit mondanak: „Piha!” Nagyjából fél órával a kezdés előtt érkeztem meg London Holborn negyedének egyik elegáns, viktoriánus színházába... kicsit úgy éreztem magam, mintha egy Kubrick-filmbe csöppentem volna. – A meztelen jógára jöttem – mondtam ki a jelszót fojtott hangon a kaputelefonba. Őszintén reméltem, hogy nem rossz csengőt nyomtam meg, de megkönnyebbülésemre bebocsátást nyertem. Hamupipőke módjára feltipegtem a padlásszobába, majd benyitottam az elfüggönyözött terembe: a tetőszerkezetet robusztus gerendák tartották, és két hatalmas kandalló emelte az esemény fényét. Vörösesszőke, harmincas pasi lépett a terembe: Mark Mulligan, a londoni meztelen jóga atyja. A férfi korántsem tűnt

pornósztárnak, sokkal inkább egy spirituális guru benyomását keltette... Bevallom , megkönnyebbültem. Mark mesés karriert dobott el csupán azért, hogy a szellemi fejlődésének szentelhesse életét. Hosszú éveket töltött Indiában, ahol legendás mesterektől tanulta ki a jóga talán leginkább emberpróbáló ágát, az Ashtangát. Én persze mindenre számítottam, csak arra nem, hogy az autentikus ászanák, azaz testtartások elsajátítása okozza majd a legnagyobb nehézséget az órán... Közben lassan szállingózni kezdtek a tanulók is: huszonéves cingár ázsiai férfi, robusztus salakmotoros gigantikus tetoválásokkal, iruló-piruló indiai egyetemi hallgató, és egy terebélyes, folyton vigyorgó, mókás bácsika. Nos, nem állítom, hogy a Szex és New York 2. medencés jelenetébe csöppentem volna – kockás hasú, barnítóval lekent David Beckham-klónok helyett az utca emberei között találtam magam. Ezzel újabb teória dőlt meg: a meztelen jóga távolról sem csak az ötcsillagos pasik kiváltsága. Mark később elmagyarázta, hogy az arcképes regisztráció azért fontos, mert szereti nevükön szólítani a tanulókat. – Soha nem utasítottam el egyetlen jelentkezőt sem. Ha viszont valaki láthatóan nincs jó formában, a kezdő csoportot javaslom neki, egyszerűen azért, hogy az illető ne érezze magát kellemetlenül, amiért nehézkesen mennek neki a feladatok. Lehunytam a szemem, gyorsan levetkőztem, majd lótuszülésben elhelyezkedtem egy szőnyegen... persze nem azért, mert meditálni támadt kedvem, hanem mert így a talpaimmal könnyedén „betakarózhattam”, legalábbis a kezdésig. Nagyjából tizenöten bő egy órán át végeztük az izzasztó gyakorlatokat, s már-már azt hittem, a megpróbáltatásaim véget is értek, amikor Mark így szólt: – Most pedig mindenki válasszon magának egy párt! A páros gyakorlat az a pontja az órának, amikor leginkább kivetkőzünk az ítélkező, konvenciók láncain tengődő önmagunkból, és igyekszünk maradéktalanul megbízni egy vadidegen emberben, belépve ezzel egy egészen új, anyagiaktól mentes dimenzióba. A közös ászanák egyensúlygyakorlatokon alapszanak: ha egyikünk bizonytalan a másikban, az emberi izmokból és lélegzetvételből épült templom darabjaira hullik, és mindketten a földön találjuk magunkat. A meztelen jóga követői szerint a szexuális energia a világ egyik leghatalmasabb ereje, amelyet destruktív és konstruktív módon is használhatunk. Ahelyett, hogy elnyomnánk vagy elpazarolnánk ezeket az energiákat, megtanuljuk kihasználni őket, és profitálni belőlük. Nem véletlen, hogy az indiai szaduk – aszkéták, akik örökre búcsút mondtak a materiális világnak – szinte mind teljesen pucérak. A ruházatunkkal együtt az egónktól is megszabadulunk, és pőrén állunk egymás előtt, keresve a hidat az ösztöneink és a lelki rezdüléseink között. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem volt zavarba ejtő olyasvalaki karjaiba dőlni anyaszült meztelenül, akit soha életemben nem láttam, de akkor sem mondanék igazat, ha tagadnám: régóta nem tapasztalt biztonságban éreztem magam. Késő éjszaka, mélyeket lélegezve sétáltam hazafelé London utcáin. Federico Garda Lorca szerint, ha valaki meztelenre vetkőzik, egy kicsit ismét eggyé válik a földdel... és igaza van. Erre pedig különösen fontos emlékezni egy olyan világban, ahol a mobiltelefonunk, az autónk, a ruháink és társadalmi pozíciónk határoznak meg minket mások szemében. Ma már tudom: a meztelen jóga nem sport, nem szex, még csak nem is ezotéria. Sokkal inkább terápia. Egyfajta valóságtükör. Belepillantva a legvastagabb maszk is eltűnik, és púder nélkül néz vissza rám valódi önmagam.

Benjámin földjén
Benjaminita lettem. Ez persze az én esetemben nem azt jelenti, hogy csatlakoztam egy dél-palesztinai zsidó törzshöz... noha már ilyesmit is hallottam magamról – egy ismerős ismerősének az egyik barátja hallotta valakitől. A helyzet ennél sokkal profánabb: a Náchálát Benjámin, azaz „Benjámin földje” utcában élek, Tel-Avivban. Nagyon izgalmas házban lakunk: három lakás van a régi, brutál belmagasságú Bauhaus épületben, amelyet nemrég vásárolt meg valami nagy, gonosz cég, és luxusapartmanokká akarja átalakítani ezt a kissé már elvirágzott fehér rózsát. Ám amíg belevágnak a munkálatokba, a kivásárolt lakók helyére beköltöztettek bérlőket – ezek vagyunk mi. Tel-avivi mércével nevetséges összegért – otthon persze horribilisnak hangzana – bérlünk egy lakást, amelynek omladozik a mennyezete... de mi így szerettünk bele. Amikor először itt jártunk, alig hittünk a szemünknek: két egybenyitható tágas szoba, sok-sok ablakkal, egy méretes, Bauhaus módra ívelő erkéllyel, és egy édes kis konyhával – ami a számunkra naptükörként funkcionáló felhőkarcolónak hála, reggeltől estig napos. A falak ugyan sárgállottak a kosztól, az ablak pedig szigetelőszalagokkal volt beragasztva, mi azonnal éreztük: ez lesz az új játszóterünk. Az otthonunkba belépve, két varázslatos feature-ön akad meg a látogató szeme: az egyik a faltól falig húzódó, ütött-kopott vörös perzsaszőnyeg, a másik a szintén csaknem faltól falig érő könyvtárpolc. Ezek olyan mesésen öltöztetik a szobát, hogy semmi másra nem volt szükségünk, csak néhány párnára – a sarokba dobva -, egy asztalra, némi ülőalkalmatossággal – szándékosan nem mondok „szék”-et, mert a mai napig egy vintage gőzmasszázsgép áll az asztalfőn trónusként, az egyik oldalon meg egy pimaszul lapos fitt ball várja azt, aki kényelmesen hátradőlne. Az asztalkérdés is hamar megoldódott. Matan elment parkolóhelyet keresni, és mire visszaért – Tel-Avivban parkolóhelyet találni nehezebb, mint bemagolni A kékszakállú herceg várának librettóját -, már állt is a mai étkezőasztalunk: a konyha (volt) ajtaja, két festőállványra támasztva. Bárpultunk is van, voltaképp egy sukár deszkával letakart vasalódeszka, valamint egy színes, indiai kendőkkel körbevett mágikus matracunk. Itt kell elmondanom, hogy beköltözésünk után majd két hétig egy szőnyegen aludtunk, mert meggyőződésünk volt, hogy tulajdonképpen semmi szükség ágyra, hiszen pár száz évvel ezelőtt még Európában is mindenki a földön aludt, és a szélrózsa minden irányába körültekintve azt látjuk, hogy még ma is rengetegen alszanak a puszta padlón. A szőnyeg számunkra több volt, mint luxus. Az ok, amiért végül beszereztünk egy matracot a jafói bolhapiacon, a Shuk Ha Pishpeshimen, hog y a szőnyegen való romantikázás nem olyan kényelmes dolog, mint ahogy azt Aladdin és Jázmin bemutatta nekünk. Fájdalmas, „új élmény”, na. A lakást egyetlen éjszaka alatt festettük ki, a következő hetekben pedig – hála a nagylelkű tel-aviviaknak, akik a vízforralójuktól a kimosott, összehajtogatott ruháikon át egészen a könyvespolcukig mindent kipakolnak a kapuik elé, ha azok feleslegessé válnak – otthonunk kialakította saját, varázslatos imázsát. A hiányos konyhakövet az arab óváros régi kikötőjében talált, valaha ékes, ütött-kopott csempedarabokkal raktuk ki. Az erkély falára óvodás stílusban felfestettük a tengerpartot, és színes villanykörtéket aggattunk föl, mint a vurstliban. A falakat

lassan beborították a festményeink – mindketten imádunk maszatolni, Matan ráadásul még tehetséges is -, a konyhaablakba egy régi mosdóból fűszerkertté varázsolt porcelánkagyló került, a fürdőszobatükör tetején pedig hamarosan régi játékok sorakoztak: a barátaimtól kapott My Little Ponytól az utcán talált Pindúr Pandúr-os születésnapi kártyáig, mindenféle fura emlék. A legkülönlegesebb helyiség azonban a titkos szoba, amely beköltözésünkkor nem volt más, csak egy csótányok lakta sufni, tele az előző lakó szennyes ruháival, hatalmas – mint utóbb kiderült, mindenféle kincset rejtő -, zöld műbőr kofferekkel, és VHS-kazettákkal (a Dallas összes epizódja, az adott rész pontos címével megjelölve.) Ez a szobácska ma vendégszoba, és néha retreatbarlang, ha valamelyikünk egy vita során drámai akar lenni. Itt zakatol a régi-régi, lábbal hajtós Singer varrógépünk, és a pici ablakon beragyogó fény egyenesen a lépcsősor fokai alá becsúsztatott fekhelyre ragyog. Igazi Hamupipőke-szoba. Péntekenként, mielőtt beköszönt a sábát, a Bécsi keringőre vagy a Kék Duna keringőre ébredek – a szomszéd utcában kora reggel óta nyüzsög a művészpiac. Amikor pedig feljön az égre az első csillag, és beköszönt a sábesz, elcsitul a város. Én ülök az erkélyen, s szinte hallom, ahogy az asszonyok meggyújtják a családok asztalán a szombati gyertyákat. Érzem az imáik erejét. Ez pedig kitart a hét minden egyes, áldott napjára, amit ebben a csodálatos otthonban tölthetek.

Az élet fája
Van a házunk kapujában egy fiatal akácfa. Vékonyabb a törzse, mint a karom, de már most az erkélyünk padlóját cirógatja lombjaival, habár az első emeleten lakunk. Egyik nap, miután csinosan kitakarítottuk a portánkat, briliánsnak tetsző ötletünk támadt: mi volna, ha a zsenge fácskát – amolyan „bújj-bújj zöldág” kaput alkotva – áthajlítanánk a kerítés felett. Olyan lenne, mint egy kis lugas, vagy egy jellegzetes „à la nature” boltív, a Vogue-ban látható esküvői fotókon. A terv megszületett: párom hurkot vet a lomb köré, ledobja nekem a kötelet, én pedig lehúzom, majd a kerítéshez kötözöm a lombos törzset. Máris serénykedni kezdtünk. Elkészült a lasszó, és a fácska kisvártatva a foglyunk lett. Kedvesem szorosra húzta a csomót, az akác pedig egész „testében” beleremegett. A mosoly afféle bűntudattal teli sóhajjá változott az arcomon, és izzadni kezdtem. Valami nem stimmel. „Talán... – kiáltottam fel az erkélyre – mégsem olyan jó az ötlet.” Párom egy pillanat alatt elengedte a kötelet. „A fa miatt, igaz?” Azonnal láttam a szemén, hogy ugyanaz megy végbe a fejében, mint az enyémben. A kis akác gyökeret vetett a járda betonborítása és a házunk fala közötti néhány centis résben. Ez mindent elárul a karakteréről. Nem olyasféle dísznövény vagy formára nyírt sövény, „akit” emberi kéz megszelídíthet. Ő, aki zsenge leveleivel a teraszunk korlátját simogatta, nem érdemli meg ezt a barbár bánásmódot. „Bocsáss meg”, szólt szerelmem a kis fácskához, és lefejtette róla a hurkot. Esküszöm rá, hallottam, ahogy fellélegzett.

Az Éneklő Biciklista
Az Éneklő Biciklista olyan volt nekem Tel-Avivban, mint a pestieknek Füttyös Gyuri a hetvenes években. Ám amíg Gyurka a városban mindenütt jelen volt, az Éneklő Bicajos klasszikus Columbo felesége effektus: folyton csak hallottam róla, sőt éjszakánként félálomban hallani is véltem, amint hangját kieresztve elsuhan a házunk előtt, majd a következő pillanatban ismét síri csönd vette át a többnyire fejhangon énekelt héber dallamok helyét. Amikor egyik éjjel ismét az utcánkon nyargalt végig, oldalba böktem Matant, és a fülébe súgtam: – Ki kell derítenem, ki ez az ember. Tudnom kell, kié ez a hang. Úgy éreztem magam, mint Andersen hercege A kis hableányban: tudtam, hogy az én csábító hangú sellőfiúm valahol odakünn cikázik a fehér város utcái között, de esélyem sem volt kifogni őt. Egészen egy napsütéses sábát délelőttig, amikor épp az erkélyünkön üldögéltem, és mélyen kihajolva kémleltem az utcánk végében kéklő tengert. Mintha az elbűvölő képhez tökéletesen illő háttérzene szólalt volna meg, felcsendült egy dal... egyre hangosabban szólt, míg végül a hang gazdája is kibontakozott az aszfalt fölött vibráló fényben. Lila Kis Mukk -nadrágot viselt, biciklikormányának egyik oldalán penetráns műrózsa, a másikon csillámszálakból font lobogó lófarok tündökölt. Tudtam, hogy elérkezett a mi pillanatunk: amint a terasz alá ért, a korláton majd kiesve tölcsért csináltam a kezemből, és gátlást alanul leüvöltöttem: – Hé! Te vagy az Éneklő Biciklista! Ahogy lefékezte a kerékpárt, hatalmasat csikorgott a kereke, és úgy tetszett, mintha a tengerpart összes homokja mögötte porzott volna. Fölnézett rám, mindössze ennyit mondott: – Én vagyok. – Majd dobott egy csókot. – Mi a neved, szép idegen? – vetettem oda, ő pedig bemutatkozott. A neve Raz, amely héberül – mily meglepő – titkot jelent. Még egyszer megvillantotta milliósékeles mosolyát, s a következő percben már csak halk dallamfoszlányok kúsztak fel az erkélyemig. A titok elgurult. Azt hittem, álmodom, amikor néhány nappal később a zuhany duruzsolását Matan hangja nyomta el. – Valaki szólongat az utcáról. Engem? Engem, akit még telefonon sem keresnek soha? Magamra kaptam valamit, az erkélyre szaladtam, és kikukkantottam. Jól sejtettem: a járdakövön ott üldögélt ő, Raz, az Éneklő Biciklista. – Van kedved felugrani? – kérdeztem a legnagyobb természetességgel, ő pedig éppilyen határozottan bólintott, s egy perccel később már az ajtónkon kopogtatott. Mihelyt kinyitottam a zárat, és megpillantottuk egymást, valami történt – mintha egyfajta időkapun keresztüllépve egy olyan világba csöppentünk volna, ahol ez az alig két perce tartó kapcsolat már évtizedek óta virágzó barátság lenne. Szorosan átöleltük egymást. Csukott szemmel élveztem a derekam körül új barátom oltalmazó karját, miközben én is úgy húztam őt magamhoz, mintha attól tartanék, hogy egy forgószél elragadhatja tőlem.

– Ki játszik a gitáron? – csillant föl a tekintete, amikor megpillantotta Matan akusztikus hangszerét. A választ meg sem várva, megbűvölten indult el felé, a kezébe vette, és gitározni kezdett. Játszott, mint egy középkori trubadúr, mint egy spanyol flamencogitáros, mint egy stréber japán kislány az iskolai Ki mit tud?-on, de legfőképpen úgy, mintha a húrok önnön ujjainak folytatásai lennének. A hangszer a teste volt... talán inkább a lelke. Azóta nem telt el hét, hogy Raz ne játszana a nappalinkban, gyertyafénybe és vízipipafüstbe burkolózva, miközben vacsoravendégeink a vörös perzsasző nyegen heverve nézik őt – izgatottan, ellazulva, hálásan, keserédesen mosolyogva... vagy egyszerűen csak megszeppenve... hiszen mégiscsak a híres-neves tel-avivi Éneklő Biciklista ad nekünk magánkoncertet. Raz – nomen est omen – egy egész város becses titka... nekem pedig egy új, egyszersmind réges-régi lelki testvér, akivel ismét egymásra akadtunk ebben a csodálatosan aprócska világban.

Orit fürdőszobája
– Egy perc, és jövök, Orit! – kiáltottam a kilincset fogva, majd behúztam magam mögött a fürdőszobaajtót. Lábujjaimat puha, rózsaszín, szőrös szőnyeg cirógatta. A falba ügyetlenül bevert szögről pasztellszínű szappanokból összefűzött illatlánc fityegett. Elmosolyodtam, és leültem... a vécéülőke piros műanyaggal bevont, süppedős szivaccsal volt körbevéve. A tartályon szamócaillatú aromagyertya pislákolt. A papír után nyúltam... levendulaszínű és -illatú, dombornyomott minták díszítették. Megnéztem közelebbről: kutyák. Kicsiny, összegömbölyödve alvó kutyakölykök. Lehúztam a vécét... magentaárnyalatúvá vált a víz, és szintetikus barackszag töltötte be a helyiséget. Kezet mostam. A folyékony szappanban apró, fröccsöntött delfinek úsztak, a törülköző illata pedig mintha csak a Coccolino Maci takarója lett volna téli álma során. Mélyen beleszippantottam, majd leoltottam a lámpát, és visszasiettem az erkélyre. – Olyan boldogtalan vagyok – révedt a távolba kisírt szemmel Orit. Elnyomta cigarettáját a csikkek kazlából ki sem látszó, lótuszvirág formájú hamutálon, és rágyújtott a következőre...

A szerencse forgandó
Vannak napok, mikor az ember feje olyan, mint egy gondolatfoszlányokkal megpakolt, óriási üst, amely a perzselő déli napon felforrva valamiféle zavaros kotyvalékká válik. Egy ilyen, nagy adag mérgezett löttyel a fejemben róttam az utcákat, és azon merengtem, mitévő legyek. Ki akartam pucolni az agyamat. Megálltam és körülnéztem, de valahogy képtelen voltam megpillantani az emberek

arcát. Száraz tenyeremet dörzsölgetve mély levegőt vettem, és azt kívántam: valaki nézzen rám, vegyen észre, és borítsa ki az aszfaltra a fejemben lévő kulimászt. Abban a pillanatban idős néni lépett mellém: hatalmas karimájú kalapot viselt, és egy gigantikus szatyorban vonszolta maga után a piacon vásárolt zöldségeket. – Segíthetek? – csillant föl a szemem. Gondoltam, addig is, amíg a céltalan kóborlás véget ér, talán tehetek valami hasznosat a szánalmas önma rcangolás helyett. A nénike átadta nekem a szatyrot, miközben kérdések záporát zúdította rám, én pedig – mivel nem beszélt angolul – tört-döcögős héberemmel próbáltam megértetni magam. – Van barátnője? – érdeklődött, én pedig mosolyogva válaszoltam. – Nincs... barátom van. Fölhúzta a szemöldökét, majd mély levegőt vett, és elnevette magát. – Mazal tov! – kívánt sok szerencsét, amikor megérkeztünk a buszmegállóhoz, ahol el kellett válnunk. Mélyen a retiküljébe nyúlt, és egy csillogó pénzérmét halászott ki belőle. – Lo, lo, lo, lo roce keszef! – hőköltem hátra, és kézzel-lábbal hadonászva magyaráztam, hogy nem fogadok el tőle fizetséget. A néni azonban hajthatatlan maradt. – Csak az egyensúly kedvéért – bólogatott, s a tenyerembe csúsztatott öt sékelt. Amikor elhúztam volna a kezem a tallérral, hirtelen megragadta a csuklómat. – Mi a neved? – kérdezte, és mélyen a szemembe nézett. Ahogy rám pillantott, éreztem, amint a fejemben bugyogó fájdalom hűlni kezd, és lassan az utca kövére csorog. – Kristóf... és a tiéd? – kérdeztem tőle. – Fortuna – felelte, majd gyöngéden elengedte a kezem, és lehunyt szemmel bólogatni kezdett. – Fortuna – ismételte. Miután a busz elhajtott, átfutott az agyamon: talán biztonságos helyre kéne raknom az érmémet, sőt valószínűleg teljes titokban kéne tartanom. Ám ahogy kitisztult a fejem, a szívem is a helyére került. Az öt sékelből egy pohár friss sárgarépalét vásároltam a szerelmemnek a piactér sarkán. A dzsússzal hazafelé indulva azon merengtem: vajon hová vándorol majd Fortuna tallérja. Azt hiszem, erre mondják, hogy a szerencse forgandó.

Kulcskereső
Iszonyú rendetlen vagyok, amióta világ a világ, és ez valószínűleg már soha nem lesz másként. A sapkáim meg a sálaim alighanem mind a mai napig különféle szinkronstúdiók radiátorai alatt hevernek, tollam, papírzsepim vagy ne adj’ isten kézkrémem, soha, soha, soha nem volt. Szeretem, ha a lakás szép, és látszólag minden a helyén is van, de akárhányszor a kulcsomat keresem, a fiókokban felgyülemlett cetlik, fecnik, jegyzetek, ötletek, kazetták, CD-k, könyvek és a különféle glossy magazinokba írt cikkeim rémisztgetnek. Rendszeresen elfelejtem, hogy biciklivel érkeztem valahová, és gyalog megyek haza – két biciklimet lopták el így,

hiszen napokig fel sem merül bennem a kerékpározás lehetősége. Mielőtt elhagynám a lakást, mindennapos rituálé, hogy a szoba közepére hordom a szükséges tárgyakat: telefon, kulcs, pénz, nehogy valamelyikről elfeledkezzem. Íme, szétszórtságom egyik legviccesebb példája: mikor a párom ügyeletes gyakornok volt a sebészeten, meglátogattam, hogy rendezzünk egy kis éjszakai pikniket, és véletlenül egy üveg Cabernet Sauvignont húzattam meg vele a kórház kertjében, mivel borosüvegbe töltöttem a mentás limonádét. Ám amikor a napokban, viráglocsolás közben lazán a padlóra loccsantottam a kiskancsó tartalmának felét, arra is rádöbbentem, hogy ez az egész „rend” és „kosz” dolog totális illúzió. Egyrészt, miért ne lehetne párt szem dió vagy kiszóródott bors a konyhakövön, ha egyszer néhány órán belül amúgy is elkezdek főzni ugyanúgy, ugyanott. Másrészt, mi különböztet meg egy „kosz” nevű szemcsét, mondjuk, egy „mosópor” nevű szemcsétől? Miért kellene már klórral meg savval vakarászni az otthonunkat, élére vasalnunk a nadrágjainkat, egyforma csészéket beszereznünk, összehangolnunk a bútorokat borító kárpit árnyalatát? Legfontosabb ellenérvem a mániákus rendrakás és tisztogatás ellen az, hogy mindenféle „rend-szer” szeparációt eredményez. Amikor elhatározzuk, hogy többé nem eszünk a kanapén, elválasztjuk egymástól az embereket, és „az evőknek” a konyhába kell menniük. Kit érdekel, hol eszünk? Természetesen szó sincs arról, hogy ne szeretném a szép dolgokat: rengeteg olyan ruhadarabom van, amelyek kézről kézre vándorolnak a baráti körömben. Én pedig örülök, hogy mindannyian élvezhetjük a melegét, értékelhetjük a szépségét. Szeretem a szép esésű pólókat, a menő táskákat, és rajongok a „bolhapiacos” régi kacatokért, amelyeknek történetük van. De nagyon fontosnak tartom, hogy ne hizlaljam túl a környezetemet tárgyakkal – ez ugyanis éppen olyan lenne, mintha állandóan zabálnék, míg végül mozdulni sem tudok. A rendetlenségem, a késéseim, a szétszórtságom abból fakad, hogy nagyon nehezen alkalmazkodok egy olyan világhoz, ahol fehér nyilakat festenek az aszfaltra, mert „erre kell menni”. Az emberek viszont már olyan remekül alkalmazkodtak ehhez, hogy valamiféle rejtélyes oknál fogva tényleg elhiszik, hogy ingatlanokat és ingóságokat kell birtokolniuk a boldogsághoz. „Legyen mit örökölnie a gyereknek.” Csakugyan? És a gyereknek miért lenne szüksége arra, hogy birtokoljon? Gyertyafényben vacsorázni, andalító zenét hallgatni, fejvesztve mulatni, szinte bárhol lehet. És tudom, számomra akkor van „rend”, ha ezt egy hatcsillagos hotelban koktélozva sem felejtem el, és akkor sem, amikor tel-avivi bérlakásunk omladozó erkélyéről figyelem a piac forgatagát. Ugyanis nem tudok kimenni a lakásból... már megint nem találom a kulcsomat.

A medúza
A homokon fekve pislogtam a tenger fölött lemenő napba, amikor hangos gyereksikolyra kaptam fel a fejem. A vízből egy kislány szaladt ki visítva, a mögötte futó vízi mentő egy, túlzás nélkül, legkevesebb félméteres átmérőjű medúzát

vonszolt ki a partra. A fövenyre vetette az állatot, majd felkapta a kislányt, és eliramodott vele. A „gonosztevő tengeri szörnyeteg” ott hevert a földön, és mozdulatlanul fulladozott. Ez az állat ugyanis még vergődni sem képes, mint a hal, egy lárva vagy szúnyog. Tökéletes tehetetlenséggel fullad bele a sorsába. – Szegény medúza... – mondtam Matanra nézve, ő pedig aggódva pillantott fel. A rettegett rém néhány perc alatt helyi attrakció lett. Gyerekek, kíváncsi turisták állták körbe, kattogtak a fényképezőgépek és a telefonok kamerái. Rettentően szomorú látványt nyújtott, mi pedig tehetetlenek voltunk: ha visszadobjuk a tengerbe, a vízi mentők ismét azonnal kihalásszák, sőt talán valami bírságot is ránk nyomnak. Mozdulatlanul, egyfajta lappangó bűntudattal figyeltük, ahogy a gyerekek homokot szórnak rá, meg-megérintik a talpukkal, majd hangosan visonganak. Ám amikor az egyik kisfiú éles kővel kezdte kapargatni a medúzát, nem bírtuk tovább. Én a klasszikus „Oy!” intéssel szóltam a tízévesforma srácra, Matan pedig odakiáltott neki: – Fiú, gyere csak ide! – A kölyök lassan hozzánk oldalgott. – Miért bántod a medúzát? – kérdezte Matan. A válasz mindkettőnket meglepett. – Segítek neki meghalni – makogta a kissrác lebiggyesztett ajakkal. – Ha tényleg törődsz a sorsával, hagyd őt békén – summázta gyerekek számára is érthető formában Matan a buddhizmus és a kabbala közös gondolatát. Egy partra vetett medúza szenvedése alighanem annyi negatív karmát megtisztít, hogy következő életében valószínűleg mindegyikük Bódi Szatva és cádik lesz. Nincs annál magasabb foka a spiritualitásnak, mint amikor valaki ilyen eszeveszett küzdelmet folytat belül, és ez egyetlen aprócska rezdülésben sem nyilvánul meg a testén.

Kortesbeszéd a csótányokért
Szeretnék felszólalni a csótányok védelmében. Már csak azért is, mert ők ezt nem tehetik meg a saját nevükben, ugyanis nem tudnak beszélni. Ám nem pusztán a beszédkészségnek vannak híján, hanem minden kommunikációs és metakommunikációs eszköznek, amelyekkel akár csak egy icipicit is szerethetőbbé tehetnék önmagukat. A csótányoknak semmi más nem jutott, csupán megaláztatás egy olyan társadalomban, amely egy katicabogarat szépnek lát, őket viszont visszataszítónak. Tegnap új lakók költöztek a házunkba, és – ahogy azt szinte mindenki rendre megteszi a tel-avivi kánikulában – csótánytalanították a lakást. Az egész második emeleten körbeszórt csótányirtónak hála, a mi kis mézszínű barátaink máris elindultak új otthont keresni, és miután a harmadik emeleten egy tisztaságmániás, valószínűleg még a mosogatást is nagypapaillatú borotválkozás utáni arcszesszel végző, hatvanas meleg pár lakik, nálunk kötöttek ki, az elsőn. Egyetlen éjszaka során hét csótányt lepleztünk le, amint képzeletbeli bőröndjeikkel megérkeztek a konyhánkba – hogy beköltözzenek.

Buddhista neveltetésemből adódóan, nem gyilkolok. Sem tehenet, sem csirkét, sem csótányt, még szúnyogot sem. Éppen ezért, az időnként maratoni üldözésekbe hajló csótánybegyűjtő projektem első lépéseként kijelöltem egy „csótányos dobozt” – valaha cukorkáspalack volt -, és barátságos szavakat suttogva igyekeztem rávezetni a négy-öt centi hosszú, és ugyanekkora csápokkal hadonászó barátaimat, hogy ez bizony nem a Kánaán, még vándorolniuk kell egy keveset. Amikor pedig elkaptam az elsőt, s az áttetsző doboznak köszönhetően közelebbről is megismerkedhettem vele, hamar rádöbbentem: a csótány valójában teljesen olyan, mint a pillangó... csak rosszabb a PR-ja. Úgy növünk fel, hogy megtanuljuk: a színes-szárnyas lepkék a barátaink, a mesék hercegnői, nyári ruhácskák díszei. A csótányok pedig kegyetlen, büdös, gusztustalan rovarok. Miközben – saját szememmel láttam – a kemény kis páncél alatt pontosan olyanok, mint repülő rokonaik. Egyenlőséget a csótányoknak, a csinos, szívós, okos, juharszirupszínben pompázó kisebbségnek!

Felmérő
A „kisfiú” kipirulva és megkönnyebbülten csapta be maga mögött az ajtót, majd azonnal a mobilja után nyúlt. – Anyu... én vagyok! – suttogta, és szorosan a szájához szorította a telefont. – Nagyon-nagyon szuperül sikerült – újságolta lelkesen. – Csupa olyan kérdés volt, amire számítottam... – folytatta izgatottan. – Jaj... bocsi, aludtál? – csapott a homlokára, s az órájára pillantott. A világ túlsó végén, ahol a mama ágya állt, még késő éjszaka volt. – Hívj, ha fölébredtél. Szeretlek, anyu. Táskájába csúsztatta a telefonját, mosolyogva a kocsi ablakának támasztotta okos kis fejét. Ez volt az a pillanat, amikor igazán megismertem a nem-is-annyira-kicsi fiút. Yehuda Berg, a Kabbala Központ alapítója az édesanyjával, Karen Ber ggel beszélgetett egy kora reggeli tévéinterjút követően. Ő, aki több ezer ember előtt tart előadásokat, aki tucatnyi bestsellert vetett papírra, pont úgy beszélt, mint ha csak egy iskolai felmérőről számolt volna be, mindig kitűnő tanulóként.

Madonna jófiúja
Péntek esténként szinte lehetetlen elmenni a tel-avivi Kabbala Központ mellett anélkül, hogy ne kezdenél el vidáman szökdécselni a kiszűrődő dajdajozásra. Ám ami még ennél is meglepőbb, a kurjongató lányok és az asztalon doboló fiúk hangja közül egyszer csak kiválik egy ismerős hang, melynek gazdája – miként a hirtelen jött siker előtti években – főállású chevre. Ez a kabbala nyelvén azt jelenti: tanár, aki a hétköznapi munkáját feladva kizárólag azért dolgozik, hogy fényt hozzon mások életébe.

Isaac jemeni kisfiú volt, aki minden óvodai csendes pihenő kellős közepén fölpattant az ágyra, és hangosan dalolni kezdett: „Ébresztő, ébresztő, mindenki!” Kamaszként síppal-dobbal-nádihegedűvel folytatta a népek keltegetését, megtanult játszani mindenen, ami csak a keze ügyébe került. Noha mindenki buzdította, hogy kezdjen valamit a tehetségével, valahányszor színpadon, reflektorok fényében kellett szerepelnie, pipacsvörös lett. A fiú tudta: kincs van a birtokában, amelyet meg kell osztania másokkal, de azt nem, hogy miképpen adhatná át, amije van, így hát spirituális ösvények útvesztőjében kóborolva kereste a megoldást a nagy rejtélyre . Így keveredett el egy előadásra – történetesen az emberi vágyakról szólt, arról, hogy vigyázzunk, mit kívánunk, mert a végén még megkapjuk. Isaac szeme felragyogott, végre valaki az ő nyelvén beszél! Érezte, hazatalált. Szögre akasztotta a gitárját, és alázatosan tanulmányozta a Tohart, a Tórát és a kabbalista bölcsek írásait, szombatonként pedig az orra alatt dudorászta a sábátdalokat, csak úgy magának. Ekkor történt meg a csoda. Mikor ő már régen elfelejtette, hogy a hangja volt a kincs, amelyet meg akart osztani a világgal, valaki karon ragadta, a terem közepére húzta, Isaac pedig – hosszú évek óta először – szabadon, gátlásoktól és elvárásoktól mentesen kieresztette a hangját. Ettől a naptól kezdve „A Hang” volt a beceneve, amit a londoni Kabbala Központ egyik tanulója, bizonyos Guy Richie aggatott rá. Egy szombati meditáció után azonban A Hang fennakadt, mikor a tömegből kivált egy asszony, és feléje nyújtotta a kezét. „Helló, Madonna vagyok.” Bár sosem volt amolyan rajongó típus, Isaac ezen a ponton a lábujjától a feje búbjáig libabőrös lett. Ott áll előtte a lány, aki a Like a Prayer videójában szájon csókolta a fekete Jézust, és éppen azt magyarázza, mennyire szeretné, ha eljönne vele egy londoni stúdióba kipróbálni, hogy mit tudnának összehozni... közösen. Ettől a perctől fogva fénysebességgel száguldottak az események. Néhány nappal később már egy mikrofon előtt állt, Madonna pedig a hangakvárium üvegének túloldaláról csupán annyit mondott: „Énekelj valamit.” Isaac rázendített egy kétezer éves jemeni népdalra, amit gyerekkorában tanult a papájától. Behunyta a szemét, és aláfestő zene, kották vagy dalszövegek nélkül énekelni kezdett, mígnem alig húsz perc után a főnökasszony beszólt a stúdióba: „Köszi, ennyi. Majd meglátom, mihez kezdek vele.” Isaac könnyű szívvel sétált hazafelé, valójában nem igazán érdekelte, lesz-e következő hajtása ennek a váratlanul szárba szökkent virágnak. Amikor azonban egy héttel később Madonna ismét odalépett hozzá, és a zsebébe csúsztatta a kulcsát, mondván: „Ülj be a kocsimba, mutatok valamit”, már sejtette, hogy a virágocska voltaképp az élet fájának csemetéje. Bepréselte magát Madonna Mini Cooperébe, majd miután a guruló rezidencia háziasszonya csatlakozott hozzá, a sztereoberendezésből felcsendült a sófár hangja – az ősi zsidó hangszeré, amely az életünk során meghozott áldozatokra hivatott emlékeztetni -, majd hamarosan megszólalt Isaac hangja is: a jemeni dal csillagport, sűrű erdőt, szirtes csúcsokat, és vörös sivatagot varázsolt a szélvédőre. „Az én színpadomra kövér ember nem teszi be a lábát.” Ez a mondat már egy újabb héttel később hangzott el Madonna szájából, aki ellentmondást nem tűrő hangon közölte Isaackel, hogy másfél hónapja van ledobni tíz kilót. A baráti inzultus mellé persze kapott makrobiotikus diétát és személyi edzőt is, aki mindennap alaposan megdolgoztatta. Az igazi kihívás azonban még csak ezután következett: az egykori kisfiú, aki képtelen volt színpadra állni, és előbb kívánta volna magát egy

kutyaházba, mint a reflektorfénybe, szó szerint képtelen volt elhagyni az öltözőjét, amikor pedig végre sikerült megmozdítania a lábát, és belépett a színpadra, egyetlen hang sem jött ki a torkán. Ő, aki legfeljebb viccelődött azzal, hogy egy napon majd fellép Izrael leghíresebb zenei fesztiválján, és elkiálthatja magát: „Jó estét, Caesarea!”, most hetvenezer ember előtt fogja elénekelni ősei himnuszát. New Yorkban. Los Angelesben. Londonban. Párizsban. Prágában. Amszterdamban. Lehunyta szemét, és elsuttogta magának az Ana B’koah mantrát, a feltétel nélküli adakozás, a kincseink megosztásának imáját. És ettől a naptól kezdve minden áldott este megtette ugyanezt. Isaac néhány hónap alatt mindent elért, amiről egy zenész álmodhat... sőt még annál is többet. Hiszen nemcsak a közönség szeretetét kapta cserébe az ajándékáért, hanem egy felbecsülhetetlen értékű felismerést is: szívből énekelni egy stadionnyi közönség nélkül is lehet. A turnét követően dúskált az ajánlatokban, de rövid gondolkodás után mindet elutasította, mert rádöbbent: flancos hotelek, sokcsillagos éttermek, visító rajongók ide vagy oda, semmi sem volt fogható ahhoz, mint amikor végre hazaért. Isaac Sinwanira nehézkes bármiféle titulust ráerőltetni: a Kabbala Központ tanára és kántora, a zsidó népzene nagykövete, egy jemeni kisherceg... a sor meglehetősen hosszú. Talán nem véletlen, hogy a pop örök királynője, Madonna egyszerűen csak így konferálta fel őt a koncertjein: „Üdvözöljétek a barátomat, Isaacet. Jó fiú...”

A jógi
A tel-avivi tengerpart korán reggel, napfelkelte után a legszebb: a homok még hűvös a talpam alatt, a napernyők alatt álmodozó szerelmesek, másnapos világvándorok és összegömbölyödött kóbor macskák pihennek. Egy ilyen reggelen, mikor a nap sárga fénye tojásosnokedli-színbe öltöztette a fövenyt, rasztahajú hetven körüli férfira lettem figyelmes, aki – miközben a szelíd hullámok a lábfejét nyaldosták – cirkuszi tornászokat megszégyenítő jógaászanákat ismételt egymás után. Nagyjából fél órán át figyeltem, ahogy egyik lábát a másik után pakolja a nyakába, majd a tenyerén megtámaszkodva, sziklaszilárdan meditál. Amint befejezte a gyakorlatot, odanyargaltam hozzá. Vitathatatlan vágyat éreztem, hogy megismerjem. Így érezhette magát a Kis herceg, amikor egy új bolygóra érkezve mindent tudni akart az ott lakóról. – Hát te ki vagy? – tettem föl neki a meglehetősen profán kérdést, amely a mai kultúránkban mégis valamiféle őrült-spirituális fejtegetésnek hangzik. – Chaim – válaszolta a jógi, és kezet nyújtott. Hosszú, sárga körmei talán bárki más számára taszítóak lettek volna, nekem viszont valamiféle jóleső komfortérzetet adott a gondolat, hogy akad, aki ilyen könnyedén szabadul meg a nyugati társadalom ránk erőltetett szabályaitól. – A neved héberül életet jelent, igaz? – kérdeztem, ő pedig bólintott. – Mesélj az életedről. Chaim néhány mondatba sűrítette mindazt, amire kíváncsi voltam: önmaga mestere volt éveken át, amikor mindent maga mögött hagyva Izrael északi részén, a Golan lejtőin, egy erdőben meditált és jógázott. Egy napon azonban a fák között

megjelentek a valódi vadállatok – a rend őrei, akik bilincsbe verve elrángatták onnan, mondván: ez közterület, itt nem lehet letelepedni, és egyébként is, évek óta keresik őt Tel-Avivban a befizetetlen adók és a lejárt személyi igazolványa miatt. Chaimot visszarángatták az úgynevezett életbe. Azóta itt próbál BOLDOGulni. – Szívesen beszélgetnék veled... nagyon érdekel, mire jutottál a remeteiét során – mondtam neki, és paradox módon megkérdeztem, van-e mobilszáma. Ő kissé szomorúan, mondhatni szégyenlősen „ismerte be”, hogy van. A szatyortáskámba nyúltam, hogy előhalásszak egy papírfecnit, de semmi mást nem találtam, csupán egy magyar glossy magazin legfrissebb számát – épp aznap érkezett meg postán a szerzői tiszteletpéldányom. Amint a hátlapon lévő szuperránctalanító gél reklámjának sarkára körmöltem a számokat, valami furcsa, rossz érzés kerítet t hatalmába. – Mi a feltétele annak, hogy valakit a tanítványoddá fogadj? – tudakoltam tőle, ő pedig félelmemet igazolva így felelt. – Hatszáz sékel egy találkozás. Mély levegőt vettem, s még mielőtt befejeztem volna a nulla kerekítését a mobilszám legelején, táskámba csúsztattam a magazint. – Mindkettőnket megerőszakolt a rendszer – búcsúztam el tőle, és mint amikor a Kis herceg elhagyta az Üzletember bolygóját, azt mondtam magamban: „Szó, ami szó, a fölnőttek nagyon furcsák.”

Szellemi szeretők, filozofikus flörtök
Szeretek flörtölni. Nőkkel és férfiakkal egyaránt. Flörtölök a zavartan piruló, nagydarab vízvezeték-szerelővel, aki távozáskor magát is meglepve „Édes”-nek nevez, a cukin kacagó konyhás nénivel, aki végül megkér, hogy mutassam meg neki a tetoválásomat, és persze a pénteki partin a táncpartnere(i)mmel is... Tel-Avivban, a csendes kis Maze utca sarkán van egy könyvesbolt-kávézó. Itt szoktam írogatni, mert csönd vesz körül és nyugalom, a könyvek meg a kávé illata tökéletes harmóniát teremt, és mert kriminálisan helyes a pincérfiú. Amolyan igazi „aranyhalorrú” zsidó srác, huszonöt körüli lehet. Olívaszínű a bőre, és göndör a haja, mint a kóc. E könyv írása közben napról napra találkoztunk, s bár természetesen nem esünk egymásnak a bisztróasztalokon, sőt a konyhába sem surranunk be egy (tiltott) gyümölcskehelyre, azért van köztünk valami. Ez a valami abban manifesztálódik, hogy kihozza nekem az alma-narancs-sárgarépa dzsúszt, amelyet én nemes egyszerűséggel a „your special juice”-nak nevezek, ő pedig huncutul mosolyog. Ilyen „titkos afférja” szinte mindenkinek van. Még annak is, aki maga sosem flörtölne vadidegenekkel, ugyanis előbb vagy utóbb egy hozzám hasonló elven működő férfi (vagy nő) a legváratlanabb helyzetben megcirógatja, meglepi, ne adj’ isten megbotránkoztatja egy ártatlan kis flörttel. És mielőtt még bárki ítélkezne a „womanizer”-ek felett, hadd mondjam el: nem hiszem, hogy bármiféle gaztettet művelne az, aki nem szorítkozik egy „típusra”, hanem mindenkiben talál valamit, ami kicsit megbizsergeti. Az pedig már genderfilozófiai kérdés – és a világ legvaskosabb kliséje is egyben -, hogy ha egy heteroszexuális bika viselkedik így, az „sármőr”, ha viszont egy nő, vagy éppenséggel egy meleg srác szeret hangot adni

tetszésének, az illetőre legjobb esetben azt sütik rá, hogy nagykanállal eszi az életet... rosszabb esetben pedig azt, hogy kurva. Amikor egy verőfényes nyári délutánon az Allenby úton sétálgatva szembejött velem egy harmincöt körüli, tündéri szépségű nő, az orrára pöttyözött pici szeplők szinte erőnek erejével rántottak utána. Szaporára fogtam a lépteimet, megelőztem, majd a következő sarkon eltévedt turistát játszva megfordultam, hogy leszólíthassam: „Bocsáss meg, melyik a Gruzenberg utca?” Hagytam, hogy mosolyogva-pihegve útbaigazítson – pedig jól tudom, merre kellene menni, hiszen a Gruzenbergben lakom. Amikor pedig egy pohár vörösborral többet iszom annál, mint amennyi még képes féken tartani a flörtgépezetet, már a puszta hanglejtésemmel is iszonyúan meg tudom lepni a lányokat. „Jujj, Kristóf, most olyan... férfias vagy! Biztos, hogy meleg vagy?” Csak azt nem tudják, hogy a dolog a kosárlabdázó-alkatú pultos fiúval is működött, akit az első rendelésnél ismerősömként köszöntöttem, mondván: annyi közös haverunk van a Facebookon. Természetesen a nevét sem tudtam. Ezek a flörtök mindig, minden esetben ártalmatlan „remélem, még találkozunk”kal végződnek... amit talán mindketten komolyan gondolunk, ámbár tudjuk, hogy sosem válik valóra. Ha mégis, akkor az egy teljesen más szintű, sokkal mélyebb és bármiféle romantikus vagy erotikus színezettől mentes beszélgetésbe torkollik majd. Mert ez az, amit igazán keresek, és akarok. Ám ha azzal kopogtatok, hogy: „Helló, milyen könyvet olvastál utoljára, ki a kedvenc festőd, és szerinted mi az élet értelme”, nem flörtficsúrnak, hanem szimplán elmeháborodottnak könyvelnek el. És bár ezt a lehetőséget sem zárhatom ki kategorikusan, mai társadalmunkban a szexusmotiválta antrék valahogy mégis sokkal sikeresebbek. Szerelmem már van. Az ő helye a szívemben és az ágyamban örök, és tudja, hogy ezek a szellemi szeretők nem veszélyeztetik a szerelmünket. Ám ahogy a Moulin Rouge-ban is megénekelték: „Ennyi csak, mi tudható: szeretni kell, és szeretve lenni jó.” És bár sokan heveny önbizalomhiánynak tudják be ártatlan pillarebegtetéseimet, vagy egy-egy különösen közvetlenre sikerült puszimat, én hiszem, hogy valójában nem vezérel más, pusztán arról szeretném biztosítani a világ lakóit, hogy mindenkiben van valami izgalmas, szépséges és szexi. Miért ne éreztethetnénk ezt (szinte) mindannyiukkal?

Bikaviadal
Ma délután megértettem a világot. Megértettem, hogy mi történik velem, amikor szenvedek, és miért van az, hogy Matan, meg én nyilvánvaló összetartozásunk, lelki testvériségünk ellenére időnként iszonyatosan durván egymás nyakának esünk. Nem fogok szaftos részletekkel szolgálni „asszonyverésről” vagy öngyilkossági kísérletekről, mert az ilyesmi ezt az egész sztorit egy fölöttébb lényegtelen bulvárszenzációvá duzzasztaná, azt pedig ma már nem akarom. Régebben is csak eszköz volt... és mostanság dől el, működött-e. Akárhogy is, Matan meg én egyazon bolygóról származunk. Milyen misztikusan hangzik, ugye? Mint a Kis herceg és a rózsája. A mindennapi életünk során viszont nem tűnik olyan mesébe illő képnek nap mint nap gyűrődni és súrlódni azokkal az

emberekkel, akik – lám – mind egy bolygóról származnak velünk. Testvérek. És mint ilyet, nem koncoljuk fel őket, sem szóval, sem tettel. Továbbá hozzá kell tennem – pusztán azért, mert nemrégiben akadt fenn a gmailemen egy videó egy preparált alienboncolásról -, hogy természetesen még az űrlények is egy bolygóról származnak velünk. Mert az emberek nem „pestiek” vagy „vidékiek”, nem is „magyarok” vagy „románok”, és végképp nem „fehérek” vagy „feketék”, „buzik” és „heterók”. A bolygónk neve Fény – azaz szeretet, jóság, önzetlenség, megosztás. Innen származunk, ide térünk vissza, és a kettő között eltelő időnket azzal kell töltenünk, hogy minden lehúzóerő, minden ostoba csábítás dacára kapcsolatban maradunk ezzel a fénnyel. Közel maradunk hozzá. Bár rendkívül ironikus, hogy miközben a teljes bolygónk gondolkodhatna így, s akkor minden csodálatos lenne, egész életem során annyi ilyenformán gondolkodóval sem találkoztam, hogy egy kezemen meg tudjam számolni őket. Matan a maroknyi ember közül való, akik értik a felsőbb szándékot a napi tetteink között. Viszont bika. És mint ilyen, minden egyes pillanatban a következő akadály kikerülésére koncentrál időszakos erőszakkitörésekkel, elfelejtve, hogy neki más választása is van, mint részt venni ebben a bikaviadalban, amelyben a végtelenségig küzdhet, akkor is veszíteni fog, hiszen az egész meg van rendezve. A bikákkal nagyon kifogtak a csillagok. De óriási drámák után, amikor megtalálja azt az egyetlen önzetlen igazságot, szilárdan áll, és érzi: soha többé nem hagyja, hogy a legelőt bárki megzavarja. És ezzel kezdődik minden elölről. Matannak ráadásul nyilvánvalóan volt saját élete, mielőtt belém szeretett... persze még most is van, csak néha elfelejti, mert – ahogy ő mondja – túl szórakoztató vagyok ahhoz, hogy önmagára figyeljen. Ha valaki leguglizza a nevem, a gép automatikusan feldobja ajánlásnak a „Matan” szót. Ő semmi ilyesmiről nem álmodott soha, mi több, nem is tartotta semmire. Ez pedig pontosan abból fakad, hogy az aktuális torreádorral küzd – legyen az egy orvosi vizsga, egy idegesítő nővér a kórházban, vagy egy barát, akivel képtelen zöld ágra vergődni valamin. Számomra pedig nincs annál rémisztőbb, mint amikor a szerelmem valamiféle akadálypálya bábuiként tekint azokra az emberekre, akik le akarják téríteni az útról. Ilyenkor gyöngéden elkezdem húzni a minket összekötő fénysugarat, hogy közelebb vonjam őt magamhoz, ha pedig nincs válasz, nagyot rántok rajta. Ez végül mindkettőnket megéget. Minden egyes alkalommal, amikor ő bikaként ösztönösen a vele közvetlenül szembe lévő tárgyat kezeli akadályként, én kiborulok. Nagyon csúnyán. Mert próbálok neki segíteni, beszélni vele, de ő már régen nem hall engem: kaparja a földet a talpa alatt a támadáshoz. Ilyenkor pedig sírni, kiabálni kezdek, tányérokat, esetleg számítógépeket vágok földhöz, ő pedig – a harc tüzében felém fordítva a szarvait – már engem tekint nyugtalansága okozójának. Azt szoktam mondani neki: „Be a part, don’t be apart.” Légy része az egésznek – és itt nyilvánvalóan nem a kapitalizmusra vagy a globalizációra gondolok, mert ez utóbbi szolgálja a legkeményebben egy-egy „kiválasztott” érdekét. Arról beszélek, amit azok éreznek, akik életükben először jönnek el egy sábátszertartásra a Kabbala Központba. A fehér ruhában keringő, kezükkel-lábukkal dobogó, éneklő kabbalistákat figyelve az ego azonnal beindul: „Mi ez az őrült szekta, amibe belecsöppentem?” Bátorság és tisztánlátás kell ahhoz, hogy az ember észrevegye: valójában semmi másra nem vágyik, csupán arra, hogy ő is beálljon táncolni. És ez az

érzés sosem a legújabb divatról vagy egy menő spirituális irányról szól, ha nem a vágyról, hogy ismét mind összetartozzunk. Amikor Matan „ellebeg” tőlem, hisztizek. És nem tudom, mit kellene tennem. Hagyni, hogy – miként szokta – szépen, lassan, napokon vagy akár heteken át keringjen ezen az önmagát ismétlő hullámvasúthurkon? Vagy beállni a vörös posztó elé, és békejeleket meg szíveket mutogatni neki, miközben a „Szuperkálifredzsilisztikexipálidózus”-t éneklem a Mary Poppinsból? Hát ez történik velünk, amikor kifordulunk önmagunkból.

A szerelem harmadik szeme
Mikor a lemenő nap és a felkelő hold kristálytisztán látszik az ég peremén, mindig eszembe jut, ahogy gyerekként órákon át figyeltem a papám és a mamám buddhista oltára fölött lógó tankát – a tibeti festményt. Buddha két oldalán ott ragyogott mindkét égitest, szimbolizálva a tökéletes egyensúlyt: a nappalt és az éjszakát, a befogadást és az adakozást, a hideget és a meleget. Ám sosem láttam olyan tankát, amelyen ott ragyogott középen a Vénusz... vagy a Mars. Beau-val – nevezzük csak így – tavaly tavasszal ismerkedtünk meg egy mulatóban, mikor a párommal úgy határoztunk: ma éjjel nyakunkba vesszük a várost, kezünkbe pedig a pezsgősüveg(ek)et. Már mélyen bent jártunk az éjszakában, amikor észrevettünk egy szőke, kék szemű, fehér bőrű fiút, aki egyszerre szégyenlősen és kihívóan mosolygott ránk. Az ital egyre csak fogyott, a fiú pedig egyre közelebb merészkedett, míg végül eljött az a pont, ahol az ösztönök felülírtak mindent, amit a közerkölcs és a konvenciók kiköveztek számunkra. Őszintén mondom, nem tudom pontosan, hogyan történt, de a következő emlékem, hogy szenvedélyesen szerelmeskedünk az ágyunkban – hárman. Nem szexelünk, még csak nem is szeretkezünk, hanem szerelmeskedünk, tökéletes harmóniában. Másnap délután egymást ölelve, egymás hegyén-hátán, meztelenül ébredtünk fel, és furcsa módon egyikünk sem volt zavarban. Józanul valahogy még tisztábban láttuk, éreztük, hogy ami az elmúlt tizenkét órában történt, nem futó kaland vagy egy részeg éjszaka volt, hanem Igazi Találkozás. Azt mondják, ha valaki belekóstol a tiltott gyümölcsbe, soha többé nem térhet vissza az Édenkertbe... előttünk azonban tágra nyíltak a Paradicsom kapui. A következő hétre Beau gyakorlatilag beköltözött hozzánk. Napközben a kiállításokat jártuk; órákat beszélgettünk Arthur Rimbaud-ról, vagy éppenséggel Karl Lagerfeldről; afféle gyorstalpaló kapcsolattanfolyamként felváltva néztük egymás kedvenc filmjeit; éjszaka pedig órákon át élveztük egymás csókjait és közelségét. A féltékenységnek, a bizonytalanságnak nyoma sem támadt köztünk. A kedvesem volt az ész meg a stabilitás, jómagam a lélek és a csapongás, Beau pedig a szív, amely egyensúlyban tartott bennünket. Be kellett látnom: a hosszú éveken át virágzó kapcsolatom, a francia fiú feltűnése előtt, csöndesen haldoklott. Olyanok voltunk, mint a franciadrazsé csokoládé nélkül: hiába a színes cukormáz, ha nincs a közepén semmi. Legbelül üresek voltunk, és ezt az űrt nem tudtuk betölteni ketten. Az ő jelenlétében sosem veszekedtünk, ám abban a pillanatban, amint hazament – akár

csupán egy órára, hogy összepakoljon néhány tiszta ruhát -, felszínre kerültek az ellentétek, és képtelenek voltunk kezelni a helyzetet. A szerelmünk csak Beau-val, hármasban volt kerek, egész, és bár ez mindkettőnket megijesztette, túlságosan féltünk attól, hogy ha ezt hangosan kimondjuk, örökre elveszítjük őt, és – ami még rosszabb – talán egymást is. A ménage à trois pontosan Woody Allen filmjére, a Vicky, Cristina, Barcelonára hajazott. Párom volt a kissé önbizalomhiányos és könnyen befolyásolható, de a végletekig férfias és odaadó Juan Antonio, azaz Javier Bardem, én a hisztériára hajlamos őrült művész, Maria Elena, aki ölni is képes lenne a szerelemért – őt Penélope Cruz játszotta -, Beau pedig a tapasztalatokra éhes, csábítóan friss, az élményeket szivacsként magába szívó gyönyörű Cristina – aki még külsőre is Scarlett Johansson férfiváltozata volt. Ám amint véget ért az egyetemi év, Beau – akárcsak a filmben Cristina – továbbállt, hogy újat és még újabbat tapasztaljon, s amikor elbúcsúzott tőlünk, azt mondta édes, francia akcentusával: „Örökke szeretni foglakö titeket. Sose’ kapta’ ennyit senkitől, mint töletekö.” Ezzel lezárult a mi francia kapcsolatunk... Bár az ágyunk eleinte üresnek tetszett nélküle, a kettőnk közötti rés mindennap egyre keskenyebb lett, míg végül teljesen elveszett egy régóta várt, szerelmes ölelésben. Mindketten éreztük: mostanra megértettük, mi volt az a „titkos összetevő”, ami hiányzott a kapcsolatunkból. Nem egy harmadik félre, nem szokatlan szexuális kalandokra vágytunk, hanem olyan világra, amelyben nem úgy tekintünk egymásra a reggel első napsugarának fényében, mint a kedvenc kispárnánkra vagy az otthonunk megszokott bútordarabjára. Olyan szerelemre, ahol nem engedjük meg magunknak, hogy azt a hangot üssük meg a másikkal szemben, amit a tesónkkal használunk, mikor a legrosszabb időpontban csörög ránk, hiszen „ő úgyis mindig az életem része lesz”. Beau megtanított arra, hogy a párom minden mosolya, pillantása, szava ajándék, és mindennap díszbe kell öltöztetnem a szívemet, mielőtt ismét a kezébe adnám. Ezt a történetet azért vetettem papírra, mert hiszek benne, hogy a szeretet bármilyen formája – legyen az a legszokatlanabb is – áldást és boldogságot hoz a világra. Ha szerelmünk nem rombol, nem okoz fájdalmat mások számára, ha kölcsönös, őszinte, tiszta, akkor az se nem tisztességtelen, se nem erkölcstelen. Az én olvasatomban, sokkal „erkölcstelenebb” úgy élni az értékes emberi életet, hogy tapasztalatainkat – legyenek azok jók, rosszak, kellemesek vagy kínosak – nem adjuk át másoknak, abbeli félelmünkben, hogy megbélyegez minket a társadalom. Az én hitem szerint mindannyian egy lélek vagyunk, eredményeink és tévedéseink mindannyiunkat gazdagítanak... ehhez azonban be kell kerülniük a képzeletbeli kollektív könyvtárunkba.

Mazal tov!
„Minden kétséget kizáróan mazochista vagyok”, gondoltam, mikor a hozzászólások megtekintése gombra kattintottam a közelgő esküvőmről szóló írás alatt. A „Mazal tov!” vagy „Sok boldogságot!” helyett ugyanis a „Csináljon, amit csak akar, de

csendben! „, az „Azt hittem, ha már nem él itthon, legalább nem kell hallanunk róla!”, illetve a „Forró vasrúddal szúrnám keresztül ezt a retkes köcsögöt!” stílusban odavetett „jókívánságok” lepték el a monitoromat, én pedig mély levegőt vettem, és értetlenül csóváltam a fejem. Bár amikor erről beszélek, mindig előkerülnek a „Minek olvasod el?”, illetve az „Aki kiáll a sarokra, ne lepődjön meg, ha...” szentenciák, de azt hiszem, ez azért jóval túlmutat azon, amit érthetőnek, elfogadhatónak, vagy – ki merem mondani – emberinek nevezhetünk. Két férfi szereti egymást. Két férfi, akik több mint négy évvel ezelőtt egy születésnapi ünnepségen egymásra néztek, elvesztek egymás tekintetében, és azóta együtt utaznak a világ háborgó tengerein. Mint minden kapcsolat, az övék is időnként romantikus csónakázásnak, vadvízi evezésnek tetszik, de egy biztos: az egymás és a világ felfedezésébe fektetett energiájuk éppannyit ér, mint bármelyik heteroszexuális páré. Sem többet, sem kevesebbet. Az egyikük orvos: hat éven át hajnalban kelt, és sokak számára lehetetlennek tűnő vizsgákon adott számot a tudásáról egy őt bíráló bizottság előtt, csak azért, hogy egy napon felnőhessen a hivatásához, a küldetéséhez, hogy embereket gyógyíthasson. A másik egy vándorló lélek, aki végigjárta az emberi vágyak három lépcsőfokát: először csupán an yagi javakra vágyott, majd hírnévre és elismerésre, manapság pedig leginkább a lelki fejlődés vezérli. Tette mindezt a kamerák kereszttüzében. Eleinte exhibicionizmus és a tömegből való kitűnni vágyás vezérelte, majd amikor felfedezte, hogy az élő tévéműso rok, az őt körülvevő stylistok, sofőrök és fodrászok vagy autogramot kérő tinik hada ellenére többre értékeli a piacon kenyeret árusító nénit, a kertben rózsákat ültető asszonyt, vagy a saját, alig-alig látogatott blogjába verseket pötyögő egyetemistát a milliárdokat kóstáló villában élő médiamoguloknál, ráeszmélt: az ismertsége felelősséggel jár. A felelősség pedig azt jelenti, hogy a közötte és a közönsége között kiásott alagutat meg kell töltenie fénnyel. Bár azóta megírt egy könyvet, órákat körmölt a Kabbala Központ tanfolyamain, egyetlen kisbőrönddel körbeutazta a világot, szőkített tincseit ősz hajszálakra cserélte, és még ma is előfordul, hogy széttárja a karját, felnéz a ragyogó napkorongra, és felteszi a kérdést: „Mit kell tennem?” Mit kell tennem ahhoz, hogy a szülőföldemen élő lelkek, akikre testvéremként, barátomként, gyermekeimként és szüleimként tekintek, megértsék: nem kiváltságokért könyörgünk, hanem egyenlő jogokat követelünk. Mit kell tennem, hogy a családom – az emberiség – éppolyan szeretettel fogadjon engem és a szerelmemet, mint a kutyáim, a macskám, akik sosem néznek ránk kérdőn: „Miért vagytok mindketten férfiak?” vagy a tenger vize, amely éppen úgy hűsít minket is, a szellő, amely éppúgy ölel át bennünket, mint bármely heteroszexuális szerelmespárt? Mit kell tennem annak érdekében, hogy ne kelljen éveken át bolyonganunk a bürokrácia útvesztőiben azért, hogy hivatalosan is összeköthessük az életünket, és akkor még nem is szóltam arról az akár évtizedeket is kitöltő kilincselésről, ami az örökbefogadással járhat, hiszen a kultúránkban elfogadott általános vélemény szerint egy árva gyermek jobb helyen van a zsúfolt nevelőotthonban, mint egy sz erető családban. Hiszen: „Képesek a buzik szeretni?”, hiszen: „Torzszülötteket nevelnek majd!”, hiszen: „Miattuk hal majd ki az emberiség!”

Szerencsére a nap – vagy talán inkább a Teremtő, Isten, Allah vagy a Buddha – fénye mindig választ ad a kérdésemre, hogy mit kell tennem: folytatnom kell. Írnom kell. Beszélnem kell. Publikálnom kell, mosolyognom, sírnom, nevetnem, kiabálnom kell. Mert ha mások, akik nálam bátrabbak és bölcsebbek voltak nem tették volna meg, ma nem lehetne afroamerikai elnöke az Egyesült Államoknak, a zsidók csöndesen bujkálva ünnepelnék a szombatot, és a nők mind a mai napig a tűzhe ly meg a mosókonyha rabjai lennének. Mert a földünk népességét és a lények boldogságát nem a melegek házasságjoga veszélyezteti, hanem a gyűlölet, az ítélkezés, a kegyetlenség, és az ebből születő káosz, ami háborúkba, járványokba torkollik, lelki, testi betegségeket és halált hoz, amik bosszúszomjat szítanak, és újabb harchoz vezetnek egészen addig, amíg mi, egymás testvérei, egymás lelkének darabjai kerékbe törjük, megkínozzuk, élve eltemetjük egymást. És miért? Mert az egyikünk más formájú szentélyben imádkozik, vagy sötétebb a bőrszíne, esetleg szebb autója, több felesége, nagyobb orra van. Vagy épp egy azonos neműt csókol álomba éjszakánként. A célunk egy és ugyanaz. Szeretni akarunk! Azt akarjuk, hogy szeressenek! Kérlek titeket, kedves, jó, bölcs, érző szívű emberek, nyissátok ki a szíveteket!

Én vagy a világbéke?
Ugye megvan az a kliséjelenet a vígjátékokból, mikor a nő az ágyban fekve elkezdi kérdezgetni a pasit: „Drágám, mennyire szeretsz?” Mint minden tisztességes, épelméjű emberi lény, én is patetikusnak találtam a férfiak efféle érzelmi megerőszakolását... egészen tegnapig. KRISTÓF Matan... ha a világon bármelyik pasit választhatnád, akkor is engem akarnál? MATAN Szerelmem, nekem nem kell senki más, csak te. KRISTÓF És ha elcserélhetnél a világon bármire, akkor sem mondanál le rólam? MATAN Persze hogy nem, édesem. KRISTÓF Például... ha te lehetnél Izrael elnöke, akkor sem? MATAN Izraelben a miniszterelnök hozza a döntéseket, nem pedig elnök...

KRISTÓF Akkor az. MATAN Nem, akkor sem... miért akarnék én egyáltalán miniszterelnök lenni? KRISTÓF Egy olyan varázsigére se cserélnél le, amit kimondva megkaphatod a világ bármelyik pasiját? MATAN (kissé ingerülten) De már mondtam, hogy nekem nem kell más, csak te! KRISTÓF Szupererőre sem? MATAN Nem!!! KRISTÓF És ha attól, hogy lemondasz rólam, megszűnne a világon a szenvedés és a gyűlölet? MATAN Ez egy nagyon manipulatív kérdés... KRISTÓF Csak válaszolj! MATAN Azt hiszem, arra, hogy megszűnjön a világon a szenvedés és a gyűlölet, elcserélnélek. KRISTÓF ...miért? MATAN Mert nagyon önző dolog lenne, ha nem így döntenék. KRISTÓF Én nem biztos, hogy elcserélnélek téged arra, hogy megszűnjön a világon a szenvedés és a gyűlölet. Akkor én jobban szeretlek, mint te engem...

MATAN Tudtam, hogy ez egy manipulatív kérdés... és most átmegyek Garryhez elmesélni ezt a párbeszédet, különben holnap nem fogunk emlékezni rá. Márpedig ennek fenn kell maradnia az utókor számára...

Két férfi és egy mózeskosár
Hamvas Béla szerint minden mesterséges embercsoport – országok, gyülekezetek, vallási csoportok, felekezetek, uniók – pont arról tereli el a figyelmet, ami valóban egységet teremtene – kitaszítottakat gyártunk velük. A világ szerencsére színes, az emberek milliófélék, s emberi kvalitásunkat az határozza meg, hogy mennyi felelősséget vállalunk egy jobb, élhetőbb, toleránsabb és szeretetteljesebb univerzum létrehozásában. Olyan világban élünk, ahol a klasszikus férfi-női szerepek már egy heteroszexuális kapcsolatban sem úgy működnek, mint hajdanán. A szüfrazsettek kora óta fehér holló az olyan családmodell, amit a Zelk Zoltán-féle „Este jó, este jó” versből ismerünk, ezer házasságból négyszázkilencvenkilenc végződik válással. Én hiszem, hogy a szingli szülők gyerekeinek, és az azonos neműek által nevelt gyerekeknek is éppannyi esélyük van a boldog, teljes életre, mint bárki másnak. Férfi és női példaképeinket nem feltétlenül a szüleink után választjuk meg. Spirituális szempontból pedig azt kell mondanom, mindannyiunkban ott van a férfi és a női princípium. Nap-hold, arany-ezüst, pozitív-negatív: ezek nem különálló manifesztumok, az egyik nem létezik a másik nélkül egyikünkben sem. Ami pedig a „nagyobb eséllyel lesznek homoszexuálisok” kérdést illeti, a magam részéről arra fogom nevelni a gyermekemet, hogy boldog legyen, és ne hagyja, hogy bárki befolyásolja az érzelmeit. Ha autóval szeretne játszani lány létére, boldogan vennék neki matchboxot, ha Barbie-val a kisfiam, nem tiltanám el tőle. Ezeket a dolgokat azonban soha nem erőltetném rá. Nem homoszexualitásra, hanem elfogadásra neveljük a gyermekünket. Senki nem lesz meleg attól, hogy természetesnek kezeli, ha két nő vagy két férfi szereti egymást, legfeljebb – ha adott esetben megvan benne a hajlam a homoszexualitásra – könnyebben fogadja el majd önmagában is. Ha pedig egy meleg azon merengene, hogy leendő gyermekét nem fogják-e kigúnyolni, akkor ilyen alapon a romáknak és a zsidóknak is át kellene gondolniuk a gyermekvállalást, mert talán majd lecigózzák, meg büdöszsidózzák a gyereket az intoleráns osztálytársai. A legjobb, amit tehetünk, hogy úgy neveljük fel a gyermekünket, hogy egyrészt ne bántson másokat azért, mert nem olyanok, mint ő, másrészt a lehető legbölcsebben kezelje a bántó helyzeteket. Ez pedig nem a homoszexuális szülők, hanem minden szülő felelőssége és kötelessége. Gyermekünket folyamatosan „készítjük fel” az életre, és ahogy megtanul bilibe pisilni, vagy késsel-villával enni, úgy tanulja meg azt is, hogy milyenek az emberek a világban. Én kétévesen megkérdeztem az anyukámat a HÉV-en: „Mama, a néniknek miért van bajszuk?”, ugyanis egy Rumcájsz-külsejű asszony ült velünk szemben. Engem sem „készített fel” rá senki, hogy van, aki nem használ szemöldökcsipeszt. Ahogyan arra sem készítettek fel a szüleim, hogy mi lesz velem, ha országosan

ismert leszek, éveken át gyötör a depresszió, és étkezési zavarokkal küzdök. Nagyon szeretnénk megóvni a gyermekünket minden nehézségtől, és mindent elkövetünk, hogy boldogok legyenek. Szülőként azonban rengeteg olyan helyzettel találjuk magunkat szemben, ami ellen nem tudjuk felvértezni őket. Engem sem úgy neveltek fel, hogy az életben farkastörvények uralkodnak, mégis eljutottam odáig, hogy huszonhét évesen pontosan átlátom a múltbéli tévedéseimet, tanultam belőlük, és boldog vagyok, hogy keresztülmentem rajtuk. A felnőtté válásnak nem mesterségesen felépített „papa-mama-gyerekek panoptikumban” kell zajlania, hanem hegyen-völgyön át, erdőn-mezőn-tengeren-nagyvárosban, élő és életteli szereplőkkel körülvéve. Jóságra, tisztességre, önzetlenségre és szeretetre tanítsuk meg a gyermekeinket, ha így teszünk, nagy baj sosem történhet – már csak azért sem, mert mi, szülők mindig ott leszünk nekik.

Majdnem
Csupaszon feküdt a zöld gyepen, mint bomlott agyú futballista egy vesztes meccs után. Aprócska lábait maga alá húzta, vállain piciny pihék remegtek a forró szélben. Leguggoltam hozzá, egészen közel hajoltam, látni akartam, hogy szorosan préseli-e össze a szemét, vagy gyöngéden pihenteti a szemhéját, mint meseolvasás közben a bölcső felett elbóbiskoló anya. Ekkor vettem észre, hogy nem lélegzik. Ijedten hátrahőköltem, és odébb zavartam a kutyáimat – szinte ösztönösen, mintha nem akartam volna, hogy kis lelkükben fájdalmat okozzon a kép. Egy halott madárfióka látványa. Persze valójában én voltam az, akinek fájt. Mit fájt... sajgott a lelkem a gondolattól, hogy ez a lélek milyen messzire eljutott, és milyen kevéske hiányzott ahhoz... egy egészen icike-picike, hogy repülni kezdjen. Kiválasztotta a szüleit, a kozmosz fényességéből egy tojás belsejének feketeségében találta magát, majd egy fészek melegében kitört a páncélból, és megpillantotta az eget. Majd a földet. Ennyi volt. Nem baj... majd legközelebb.

Reggeli meditáció
Reggelente az erkélyen szoktam meditálni: bal oldalamra forrón tűz a korai napsugár, jobb oldalamon pedig – az erkély fölé feszített napernyő árnyékában – libabőrös a vállam. Persze nem véletlenül ülök itt: a kabbala szerint bal kezünk a befogadó kéz, ahol beáramlik az energia – a negatív erőket ezek közül az áldott vörös fonal szűri ki -, a jobb pedig az adakozó kéz, amellyel megosztjuk a Fényt másokkal... nekem pedig épp erre az oldalra esik a lakásom, az otthon, amely számomra a családomat, a barátaimat jelenti. Ezért üldögélek itt, a félnapfényben, arámi szövegeket recitálva. Biztosan elképesztően hamisan, mókásan, esetleg ijesztően hangzik ez sokak számára... nekem azonban annyira kézenfekvő és természetes, mint

másoknak a fogmosás. Sőt azon sem lennék meglepve, ha kiderülne: a szüleim előbb tanítottak meg meditálni, mint fogat mosni. Buddhista szülők gyerekeként felnőni azt jelentette, hogy a két szobából álló házunk egyik szobáját meditációteremmé alakították át, hogy csinos sarokgarnitúrák helyett tibeti puffokon üldögéltünk, hétvégenként pedig vidéki meditáció- és dharmaközpontokba utaztunk mindenféle eszeveszett nevű faluba – Úszó, Vágott Puszta és végül... Tar -, ahol mindenféle fura alakkal találkozhattunk mi, a gyerekek. Hárman voltunk, és vagyunk még ma is: Szandra, Andris, Kristóf. Unokatesók, de igazából tesók, minden gaztettem során tettestársak, cinkosok minden bajban és örömben, és – legyünk bármerre a világban – szomszédok, akiket legalább úgy szeretek, mint önmagamat (ez az összes többi, itt hely hiányában fel nem sorolt rokonomra és barátomra is vonatkozik). Mi hárman folyton ott ültünk valamelyik kocsi hátsó ülésén – én középen, az ujjamat szopva -, s miközben szüleink az Om Ma Ni Pad Me Humot recitálták, mi Takács Tamás Dirty Blues Bandet, Doorst vagy – az esetek kilencvenkilenc százalékában – Roxette-et bömböltettünk, és tuti valami gazságon törtük a fejünket. Ez odáig fajult, hogy a Buddhista Központban belekerült a házirendbe: „A szobákat kitapétázni tilos.” Előzőleg ugyanis sárga-rózsaszín spacekutyákkal tarkított öntapadós tapétával vontuk be az egyik meditációs szoba falát. Andris rendszerint a rációt képviselte: elmagyarázta például nekem és Szandrának, hogy az ember fizikailag képtelen repülni, ezért inkább ne másszunk fel az elektromos póznára, és ugyan ne himbálózzunk az áramkábelen, még akkor sem, ha meggyőződéssel állítjuk, hogy majmok vagyunk egy idegen országból, ahol a Majomkirály uralkodik. Azt hiszem, ezek után nem nehéz megérteni, miért mondom, hogy számomra a meditáció olyan, mint a lélegzetvétel. Az egész életem egy meditáció, csecsemőkorom óta. Még beszélni is alig tudtam, már motyogtam a mantrákat, a „Csenrézi Puja” nevű szertartás egyes szövegeit pedig fonetikusan fejből vágtam. Néha még ma is visszajönnek hozzám foszlányokban... „Tilo Sherab Zangpo Kjeno...” „Drole Pencsiv Szángye Drupá Shog”... és persze mindez dallamokkal együtt. Egy olyan felnőtt, aki gyerekként azt hallgatta: „Képzeld el, hogy beszívod magadba a világ összes szenvedését egy lélegzetvétellel, megtisztítod, és tiszta fényt lélegzel ki a világra”, egyáltalán nem azt látja a világból, mint a többi felnőtt. Amikor nekem valaki grafikonokkal támasztja alá, hogy egy művészeti projekt veszteséges, az nekem annyit mond: „Hurrá, haldoklik a nagy gazdasági szörny, szabadok leszünk!” Engem arra neveltek, hogy a birtoklási vágy és a birtoklás nem más, mint az ok, amiért erre a világra, az emberek világába születtünk le ismét, és itt az alkalom arra, hogy most megtisztítsuk a karmánkat. Éppen ezért, az életem során – egy néhány éven át tartó, agymosott periódustól eltekintve, ami ráadásul a világ szeme láttára zajlott – soha nem motivált, hogy a magaménak mondjak valamit. Én abban nőttem fel, hogy ami az enyém, az Szandráé, Andrisé, Melindáé, Papáé, Mamáé, Valié, Andrásé, Petiéké és még a Kovácséké is. És azt kell mondanom, nincs ennél felszabadítóbb érzés a világon. Sokan és gyakran vágják a fejemhez: „Te álomvilágban élsz!” Én pedig azt mondom, hogy ha én képes voltam a szemem előtt megjeleníteni az Ezerkarú Csenrézit kilencévesen, akkor mi, emberek is képesek vagyunk igaz életet élni, egymás testvéreiként. Mégpedig oly módon, hogy elérjük azt a kritikus tömeget,

mikor a hatalom fogalma megszűnik, mert mindenkinek egyforma hatalma lesz. Spirituális és fizikai értelemben egyaránt. Az én meditációm erről szól reggelente. A kabbalista „Ana B’Koah” meditáció a hét sorában mindenen végigreptet minket, ami fontos az életben. Meditálok a feltétlen szereteten, a kétségek legyőzésén, a spirituális és fizikai halál legyőzésén, azon, hogy a legnehezebb időszakokban sem feledkezhetek meg arról, hogy létezik kollektív tudat és megvilágosodás, és azon, hogy az élet körforgásában mindenki egyenlő, hiszen mind egyek vagyunk. Meditálok, hogy a valódi, önzetlen igazságot mások is megértsék, és végül mindezt felajánlom a világ újjászületéséért. Az erkélyen ülve.

Szégyenkenyér
Vicces. Ha találsz egy meseszép sálat az utcán, vagy egy antikváriumban fillérekért rálelsz a régóta keresett kedvenc könyvedre, annyit mondasz: „Hű, micsoda mázli.” Ám amikor egy tolvaj megszabadít egy köteg pénztől, vagy nyaraláskor lekésed a repülőt, az égnek szegezed a tekinteted, és felkiáltasz: „Miért épp velem történik mindez?!” Az én fejemben is hasonló gondolatok kavarogtak, mikor – a saját hebehurgyaságom miatt – rossz reptéren próbáltam felszállni a gépre, amely a Norwegian Jade tengerjáró hajó első állomásához szárnyalt volna velem. Hét órával később, sok száz angol fonttal könnyebben futottam be, és az ingerültségtől úgy éreztem, puskagolyók durrognak a fejemben... „Hééé, Kristóf, hogy vagy?” – kiáltott a telefonomba egy távoli hang. Fölragyogott az arcom: David Zakin volt az, a kabbalatanárom Tel-Avivból, mindig így kezdi a beszélgetést. „Bongiorno” – feleltem mosolyogva, és behúzódtam egy kis ház kapujába, hogy pár szót válthassak vele. Bár már fél éve elköltöztem Izraelből, David még mindig hetente fölhív, hogy beszélgessen kicsit a lelkemmel. Soha nem felejtem el, amikor először léptem be a Kabbala Központba, icike-picike American Apparel sortot viseltem és atlétatrikót, nagyjából hatvan kiló voltam, és olyan szőke, hogy Mae West cigánylánynak nézett volna ki mellettem. Ahogy leültünk, rázúdítottam a világ összes baját, a mamám halálától az akkoriban nagyon komoly étkezési zavaraimon át, egészen a szerelemmel kapcsolatos aggályaimig, ő pedig nem úgy hallgatott, mint egy terapeuta – akikkel természetesen szintén próbálkoztam korábban -, hanem mint egy nagy, erős fa, akitől az ember nem feleletet vár, hanem biztonságot. Az évek során olyan lett ő nekem, mint Pocahontasnak Fűz Anyó: anélkül segített rátalálni a fényre, hogy irányt mutatott volna. Nagyon szeretem őt. Most is ugyanígy történt: miután elmeséltem neki kellemetlen kalandomat a repülőjeggyel, és hogy új járatra kellett helyet váltanom, csupán annyit mondott lelkesen: „Nagyon-nagyon gyönyörű!” Másodpercek alatt megértettem, mit akart mondani. „Szégyenkenyér – magyaráztam Mary barátnőmnek, akivel együtt utaztam, a kabbalisták bölcsességét azokra a helyzetekre, mikor az ember olyasmit él fel, amiért nem dolgozott meg. – Az égből pottyant a kezembe ez az utazás, semmit sem kellett tennem érte. Ahhoz, hogy igazán a magaménak érezhessem, hogy teljes szívvel és lélekkel értékelni tudjam, le kellett

késnem a gépemet, és a saját, kemény munkával megkeresett pénzemet is bele kellett invesztálnom. Különben »szégyenkenyér« volna, és egyszerűen nem esne jól. Ahogyan az az étel a legfinomabb, amelyet magunk készítünk, az az otthon a legmelegebb, amelyet mi magunk rendezünk be, és az a szerelem az igazi, amibe sokszor komoly küszködés árán energiát fektetünk. Ez az utazás is így lehetett az enyém.” Már majdnem a kikötőnél voltunk, amikor egy könyvesbolt mellett odalépett hozzám egy férfi. „Barátom, segíts rajtam. Megvettem ezt a kütyüt, de el kell adnom, nem tudom etetni a gyerekeimet. Nyolcszázötven euró volt, mondj egy összeget, amennyiért megvennéd, és a tiéd!” Csábító ajánlat – gondoltam, és úgy véltem, egy próbát megér. Olyan alacsony árat mondok, hogy biztosan nem megy bele az üzletbe, ha pedig mégis, legfeljebb lesz egy iPadem. „Kétszázötven, se több, se kevesebb” – mondtam, ő pedig hálálkodva a nyakamba borult. „Köszönöm, testvérem, megmentettél egy családot!” Ezzel elővette a garancialevelet, a használati utasítást, a töltőt, és persze magát a miniszámítógépet, betette egy zacskóba, összekötötte a fülét, és a kezembe adta. Én a táskám mélyére süllyesztettem, majd a kezébe nyomtam a pénzt. „Öröm volt veled üzletet kötni” – mondtam. Kezet ráztunk, ő pedig szinte ugrálva a boldogságtól eltűnt az egyik szűk sikátorban. A hajókabinunkba érve kiemeltem a zacskóból és az ágyra csúsztattam a készüléket, nehogy az ujjlenyomataimmal összemaszatoljam. Ebben a másodpercben mindkettőnk ereiben megfagyott a vér: egy narancssárga kockás doboz hullott a paplanra „sale” felirattal. Az iPad sehol – a hűlt helyén ott fehérlik egy nagy csomag tengeri só. „Nem!” – ennyit tudtam mondani, és az ágyra omlottam. Fogalmam sincs, hogyan és mikor, de a „bajba jutott papa” egy pillanat töredéke alatt, Harry Potterként átváltoztatta a méregdrága komputert egy kiló sóvá – és mindez éppen azon a napon történt, amikor olyan hosszasan beszéltem Marynek a szégyenkenyérről: arról, hogy nincs a világon ingyenebéd, és néha azonnal, néha utólag, néha pedig csak a következő életünkben, de mindenért fizetnünk kell. „Tudod, mi ebből a tanulság?” – kérdeztem réveteg tekintettel. „A szégyenkenyér” – mondta ki Mary, én pedig megráztam a fejem. „Az, hogy drágán megfizet, aki túl sok sót fogyaszt.” Hangosan felnevettünk, és perceken át vinnyogva röhögtünk az ágyon fekve. „Tudod mit, tegyük be a széfbe – kontrázott rá Mary. – Ez a kiló só jóval többet ér, mint a nyakláncom!” És így is tettünk. Néhány perccel később már egy meseszép, szecessziós átriumban kanalaztuk a fagylaltunkat. „Hogy vagy képes a legdrámaibb helyzetben is arra gondolni, mit üzen neked a végzet?” – kérdezte Mary, én pedig a csuklómra böktem. „A vörös fonalam mindig emlékeztet. Amikor úgy érzem, hogy a jégkrémemet legszívesebben valaki arcába vágnám, a kanalat pedig lenyomnám a torkán, megpillantom a fonalat, és eszembe jut a kabbala.” – Ezzel felhúztam a kardigánom ujját, hogy megmutassam a talizmánomat... de csupán a hűlt helyét találtam. Valamikor az utazásunk során lefeslett a karomról. „Úgy tűnik, neked már a bőröd alatt is vörös fonal van” – nevetett Mary, én pedig mosolyogva csóváltam a fejem. „Davidnak igaza volt, ez valóban nagyon-nagyon gyönyörű.”

Egy kérdés maradt...
Honnan tudom, hogy a Fény azt mutatja nekem: ideje feladnom a küzdelmet valamiért, hiszen már sokszor bebizonyosodott, mennyire destruktív az életemben, és nem vezet sehová. És honnan tudom, hogy azt üzeni, hogy tovább kell harcolnom érte, mert bármilyen nehéz is, ez a feladatom, a munkám, a küldetésem. Egyetlen döntéssel megváltoztatható a tökéletesen céltalan szenvedés, vagy az örökké tartó szellemnevelő lélektúra? Ez az én kérdésem. Ki tudja a választ?

Játsszunk teremtősdit
A babák csörgővel játszanak, a gyerekek babával és autókkal, a tinik egymással, a huszonévesek az idegrendszerükkel... a játéknak soha nincs vége. Egy Mac rúzs és a tempera nem sokban különbözik egymástól – néhány évtizede még rajzlapra festegettünk, ma meg az arcunkra. Mármint nem én, hanem a nők, na. A cigaretta, az alkohol és a drogok éppen ilyen játékszerek, de miként azok a kis mütyürök a kindertojásban, ezek is veszélyeket hordozhatnak. Ahogy a figyelmeztetésben áll: „Lenyelhetjük az apró elemeket, és megfulladhatunk.” Játszani, éppen ezért, csakis szépen lehet. Az emberek nem azért használnak drogokat, mert el akarnak menekülni a valóság elől. Sokan közülük sejtik, vagy akár tudják is, hogy amit mi itt, ezen a csöpp kis bolygón valóságnak nevezünk, nem más, mint egy közös megegyezésen alapuló hagyományőrzés, ami időközben nevetséges törvényeket alkotott, és ellehetetlenítette az életet azok számára, akik egyáltalán nem is akartak részt venni ebben a hülyeségben. A drog ugyanis – úgy a szellemre, mint a testre gyakorolt hatása – egy lépéssel közelebb visz minket a halálhoz. Persze minden egyes lélegzetvétel közelebb visz, de most nem ez a lényeg, hanem az, hogy az élmény – a világ több szinten történő megértése – nagyon közel áll ahhoz az állapothoz, amit a halálunkkor tapasztalunk meg. A hatalmas láncok, amelyekről már meg is feledkeztünk, hirtelen leomlanak, egy ponty, Britney Spears, egy fügefa és a sarkcsillag tökéletes harmóniát alkot, mert mind ugyanabból érkezett... akárcsak mi magunk. Ha ebből a halálközeli (vagy talán életközeli) állapotból ebbe a tyúkketrecnek hitt szafariparkba, sőt édenkertbe visszaérkezve minden emberi lény azonnali cselekvésre szánná el magát, a droghasználattal nem volna semmi gond. Ahogy a dolgok lényegi szintjén semmivel sincs gond, hiszen az áram sem „jó vagy rossz”, hanem vagy megfelelően használjuk, vagy rákötjük a hajszárítónkat az elosztóra, és agyonüt. A gond az, hogy a lustaság, meg a tettek és ideák között tátongó hatalmas szakadék miatt, sokan megmaradnak azon a szinten, hogy rábízzák magukat a drogokra. Ahogy a nagyanyám rászokott a rózsaszín altatóra, a kék fájdalomcsillapítóra, és arra, hogy nem kell kimennie a vécére, hiszen van ág ytál, mi ugyanígy vetjük magunkat a dagonyába, amikor disznóként falunk, egyik cigit sodorjuk a másik után, vagy egyszerűen csak hisszük, hogy minden pénteken masszázsra kell mennünk, különben felborul az élet rendje. Aki fél kettőkor hisztériás rohamot kap, mert pontban egy órakor kellett volna megennie az

algasalátáját, éppúgy egy hamis valóság junkie-ja, mint a heroinisták. Természetesen nevetségesnek találom azt is, hogy helyettem bárki meghozhatja azt a döntést, mely szerint vásárolhatok-e alkoholt tizenegy után, vagy rakhatom-e egy másik fajta növény szárított levelét a cigarettámba ahelyett, amit „őkelme” a tömegeknek szánt. Ez a másik véglet. Megoldás persze létezik, és nem is elérhetetlen: segítenünk kell. A gyerekeinket spirituális neveltetéssel kell megajándékoznunk, a barátainknak pedig minden fuckup ellenére nemcsak megbocsátanunk kell, de még a lehetőséget is meg kell köszönnünk nekik, hogy nehézségek elé állítottak bennünket. A szomszédot meg kell kérdezned, hogy van, a kutyákat igenis minden körülmények között ki kell vinned naponta háromszor, és képesnek kell lenned mindenedet, igen, mindenedet önzetlenül bárki más kezébe adni, hiszen ha valóban veled kell lennie annak a „kölcsönvett” – pénznek, pasinak, könyvnek -, visszatér majd hozzád. Ebben a „valóságban” ez kivitelezhetetlennek hangzik, ámbár a hegedülés is az, mikor a hangszer először van a kezedben. Mind tanulók vagyunk. „Ha tiltva nevelsz, hazudni tanítasz” – ez a graffiti egy évtizeden át virított a kaszásdűlői HÉVmegállónál. Már gyerekként is értettem a jelentését. Azt viszont csak most kezdem megérteni, hogy valójában fordítva megy a dolog: „Ha hazudozva tanítasz, tiltókat nevelsz.” Mi, igen, mi magunk, a játékainkkal, a hazudozásainkkal, a megcsalásainkkal, a piszkos kis titkainkkal felneveltünk egy olyan bolygót, ahol mindenki meg akar tiltani valamit a másiknak. Ezen pedig tüstént, ebben a pillanatban változtatnunk kell. Ehhez mindenki olyan békés eszközöket használhat, ami a kezébe akad: írjunk, fessünk, főzzünk, teremtsünk, szolgáljunk, szerelmeskedjünk, dolgozzunk kőkeményen mindannyiunkért, és soha, de soha ne térjünk le erről az ösvényről. Botladozni lehet rajta, nagyokat esni is, de hé... senki sem játszana Super Marióval, ha egy sík pusztán haladna előre anélkül, hogy tekikatonák és sárkányok, szakadékok és buckák akadályoznák. Élvezd ki, éld meg, éld át ezt a „rongyos élet”et, most, amíg még itt vagyunk, és úgy éld, hogy tudd, hová akarsz eljutni, mivé akarsz válni, kivé akarsz kiteljesedni. Isten vagy, teremts!

Békével jöttem
Bár meglehetősen furcsán hatna, ha egy üzletbe belépve „Jó napot” helyett így köszönne valaki: „Békével jöttem”, vallom, hogy ezt a csodálatos üdvözlést mindegyikünknek használnunk kellene. Meggyőződéssel, igaz hittel, őszintén. Minden káosz, félreértés, gyűlölet és agresszió a békétlenség torz gyermeke. Amikor valaki hangosan kimondja találkozáskor: „Békével jöttem”, ezzel azt üzeni, hogy bár egyszerű emberként nem mindig képes irányítani a világban történő kalamajkát – legyen szó véres háborúról vagy egy elejtett kristálytálcáról -, viselkedését ezekben a helyzetekben mindig a béke iránti elkötelezettség motiválja. Nem fontos többé, ki melyik pártra szavaz, milyen vallású, sőt még az sem, hogy Madonnát avagy Lady GaGát tartja-e a pop királynőjének.

„Békével jöttem.” Ha szívünk legmélyéről érkeznek ajkunkra ezek a szavak, semmi más nem számít.

Egy az Isten?
A napokban, életemben először, tanúja voltam egy római katolikus esküvőnek egy aprócska faluban. Én, aki kabbalista vagyok, buddhista neveltetést kaptam, és zsidó családba „házasodtam be”, álmélkodva hallgattam az öreg papot, aki nem csupán azt kérdezte meg: „Akarod-e?” hanem számos más témában is megeskette az ifjú párt. Számomra a legmeglepőbb ez volt: „ígéred-e, hogy gyermekeidet Jézus egyházának erkölcsei szerint neveled?” A templomi sorok között állva hamar felismertem, hogy olvasnom is a „sorok között” kell, ha nem akarom, hogy az ítélkezés csapdájába essek, miközben a hívek az „egy élő Istenről” és „az egy igaz egyházról” mormolnak imákat... A dalai láma gyakran mondogatja: legjobb, ha a saját spirituális utadat követed. A buddhizmus sosem volt térítő vallás, és mindegy, hogy tibeti vagy zen buddhizmusról van szó, a lámák egyetértenek abban, hogy egy jóságos, önzetlen és bölcs rabbi, apáca vagy müezzin éppen úgy eljuthat a megvilágosodásig, mint egy mantrákat recitáló aszkéta. És bár első hallásra talán paradoxnak tűnik, az esküvőt levezető reverendás szavaiban is hiszek: egy az Isten, és egy az Igaz Hit... ez azonban nem azt jelenti, hogy bárkinek kötelessége volna rózsafüzért morzsolgatni vagy a Miatyánkot ismételgetni, vagy minden egyes maszturbálás után rohanni a gyóntatófülkébe. Az Egy Isten ugyanis számomra azt jelenti, hogy az önzetlenség, a feltétel nélküli szeretet, a megbocsátás és az elfogadás mindig beválik. Amikor fáj a szív, egy senkinek hisszük magunkat, vagy épp ellenkezőleg, a világ királyaként gondolunk önmagunkra. Egyetlen pillanat is elég ahhoz, hogy eltévedjünk – ilyenkor pedig egy liter vodka, egy csík kóla, tizenkét pár új cipő vagy egy félredugás remek megoldásnak tűnhet bármilyen bajra. A következő lépés pedig az, hogy mindez már nem is ballépés, hanem egy út kezdete, amely rövidebbnek és járhatóbbnak tűnik, mint Isten, Allah, Fény, Buddha, Jehova, Energia ösvénye. A valóságban azonban egyre meredekebbé válik, míg végül már séta helyett zuhanunk, Smaragdváros helyett pedig egy sötét veremben találjuk magunkat. Glinda, a jó boszorkány már akkor tudta, hogy Dorothynak elég összeütnie a cipősarkát, ha szeretne hazajutni. A kislánynak azonban végig kellett járnia a Sárga utat, és meg kellett ismerkednie az emberi lét fájdalmas tévedéseivel: a nyúlszívűséggel a Gyáva Oroszlán képében, a butasággal a Madárijesztő szembesítette, a szívtelenséget pedig a Bádogember történetéből ismerte meg. És amikor már azt hitte, hogy a gonosz Nyugati Boszorkány elpusztításával minden harcot megvívott, lelepleződött Óz, aki nagy varázsló helyett nagy csaló volt. Az igazán jelentős változás sokszor rettenetesen fájdalmas, és azok, akikkel a magunk „sárga útján” találkozunk, „angyalok”, akik azért jöttek, hogy segítsenek nekünk. Még akkor is, ha néha egy hurrikán tölcsérének kellős közepébe kívánjuk őket. Az nevezheti magát hívőnek, aki elfogadja, hogy a Mennyek Országába nem feltétlenül egy, az évszázadok alatt számtalan szerkesztésen átesett könyv, nem egy

kislábujjtól a fejbúbig begombolt, kényszerzubbonyra emlékeztető ruha, és nem egy falat ostya vezet, hanem a hajlandóság arra, hogy a mi világunkban Istenként emlegetett Teremtő Erőhöz hasonlatossá váljunk. Valóban egy az Isten, számtalan neve mellé pedig most én is odabiggyesztek egyet: Változás.

Rossz idő
Amikor elveszítem az eszem, tombolok, sírok, meg akarok halni, kiabálok, térdre rogyok, könyörgök Istennek, hogy segítsen rajtam, és iszonyatos késztetést érzek rá, hogy leugorjak az erkélyről, olyankor egyetlen dolog segít: az önmegtartóztatás. Rá kell néznem a vörös fonalamra, és észre kell vennem, mennyire nem vagyok önazonos ezekben a pillanatokban. Agresszív, manipulatív áldozat, hazug és önző pojáca. Ez nem én vagyok. A vörös fonallal a tükörhöz rántom magam, és kutatom szememben az igazi, önzetlen énemet. „Kérlek, ne csináld ezt, szép, okos, tiszta lélek vagy, mint mindenki más” – mondom magamnak. És ez segít. Nem leszek az a karakter életem filmjében, aki becsapja a környezetét, és egy vidám, vicces vezérbohóc szerepében parádézik a porondon, miközben maszkja felhólyagosodott a könnyeitől. Nem leszek az a fiú mások életében, aki egyik nap hahotázva idézi fel velük a kilencvenes évek slágereit, másnap pedig nem veszi fel nekik a telefont, mert képtelen szembesíteni a barátait azzal a titokkal, hogy ő is ember, és neki is fáj. Kurvára. Nem leszek az a karakter sem, aki vedeli a vodkát, sorra csókolja a fiúkat meg a lányokat, és másnap a vécé előtt térdel, hogy kihányja magából az önmaga iránt érzett utálatot. A „szeresd szomszédodat, mint önmagadat” elvben önmagunk szeretete éppen úgy benne van, mint másoké – ezt pedig hajlamosak vagyunk észre sem venni. Az ego dagasztása viszont nem önmagunk szeretete. Ahogy a sekélyesedés sem. Szeretni önmagunkat annyit jelent, mint felismerni a jóságos, igaz természetünk bimbóját, és addig nevelgetni kőkemény munkával – néha vérrel és verítékkel öntözve -, amíg körül nem növi a szívünket. Rossz idő van. Előfordul. Minden virág esőben nő a leggyorsabban.

Mássz meg minden csúcsot
Négy sziklafok. Nem tűnik soknak, mégis olyan nehéz megmászni. Márpedig legyen szó egy új szerelemről, egy tuti bizniszről, vagy a spirituális fejlődésről, egyik fokot sem ugorhatjuk át. Amikor pedig végre túl vagyunk rajtuk, és bejártuk azt a hegyet, amelyre felkapaszkodtunk, újabb négy sziklafok vár ránk... ideje következő szintre lépnünk. A házasságban, az üzletben, a spiritualitásban. Ez az egyetlen sanszunk arra, hogy boldogok legyünk – az állandó fejlődés. Az állandó fájdalom. Az állandó küszködés. A kín ugyanis, ami látszólag megbénítja az életünket, nem más, mint egy jel: ideje elindulni a soron következő emelet felé. Ahogy a kabbalatanárom mondja: „No pain, no game”... azaz szenvedés nélkül nincs játék. Ha mi magunk nem kezdünk

el mászni, az alattunk lévő szikla omladozni kezd, és nagyon mélyre zuhanhatunk. Akár mélyebbre is, mint ahonnan elkezdtük a hegymászást... de persze a pokol legmélyéről is újra lehet kezdeni. Négyesével... Az első fok a teljes bizonyosság. Találkozol egy ragyogó szemű sráccal, aki még gitározni is tud, és humora is van... tuti, hogy ő az igazi. Megkaptad a kölcsönt álmaid kávézójának megnyitására – valóra vált az ábránd. Megismerkedsz a kabbala bölcsességének alapjaival, és elbűvöl az Univerzum törvényeinek egyszerűsége. Ez a szikla azonban olyan fényesen izzik, hogy szinte elvakít... s akár meg is égethet. Ám a ragyogás valójában még nem az a fény, amelyet valóban életre hívhatunk az adott helyzetben. Ez még csak egy kis „előleg”, egy kis „ízelítő” abból a végtelen boldogságból, ami ránk vár, ha teljes bizonyossággal, önzetlenséggel, elkötelezettséggel folytatjuk a munkánkat... és ha megmásztuk a második sziklát is. Ez a szakadék már meredekebb: a „kölcsönkapott” fénnyel képtelenek vagyunk gazdálkodni. A kapcsolatodban lassan, de biztosan érezni kezded, hogy „én kétszer annyi energiát rakok bele, mint ő, mégis mindig ő az, aki elégedett”; a könyvelésből világossá válik, hogy a kezdeti lelkesedést kőkemény robotolás váltja fel, hiszen szolgáltatást kell nyújtani, kölcsönt fizetni, családi életet élni, és spirituálisan sem ártana fejlődni valamicskét. Ennek szellemében pedig másokra próbálsz hatni teljes erőbedobással: a barátaidat, a családodat belerángatod a kapcsolati kríziseidbe, a biztos üzlet reményében szocializálódni kezdesz, a spirituális meggyőződéseidet pedig mindeközben ott hangoztatod, ahol csak lehet, jó hangosan. Ám a környezet valahogy nem vevő az új impulzusokra. „Szingliként sokkal jobb fej voltál.” „Jobban szereted a munkádat, mint engem.” Esetleg: „Teljesen beleőrültél ebbe a szektába, bébiket is szoktatok áldozni?” A sziklaomlás pedig egészen addig tart, míg kétségbeesésünkben el nem indulunk a harmadik csúcs felé. Ez az a kihalt és magányos hegyorom, ahol azonnal megértjük, milyen szerencsések voltunk a néha bosszantó barátokkal a hátunk mögött. Itt ugyanis nincs semmi, csak a kietlen üresség, és a félelem attól, hogy valamit végérvényesen elrontottál az életedben. Olyan kapcsolatban élsz, ahol képtelen vagy megadni a másiknak, amire szüksége van; ez a vállalkozás voltaképp nem is neked való; a vezetett meditáció pedig egy kapitális baromság, és különben is, hogy van már felöltözve a „nagy guru”. Ilyenkor kezded el böngészni a párod mobilját gyanús smsek után kutatva, jelentesz csődöt, adod el a családi nyaralót, és tartod sarlatánnak, nyerészkedő kóklernek a mentoraidat. Amikor pedig ez a szikla is repedezni kezd, és nem vesszük észre, hogy az egyetlen választható út fölfelé vezet, nagyon sokan elvérzünk. Innen iszonyú fájdalmasat lehet esni, na. Aki viszont megérkezik a negyedik sziklaszirtre, annak táncolnak majd a csillagok, az előtt pukedlizni fog a napsugár, és az illető olyan erőkkel lesz megáldva odafenn, amikről korábban álmodni sem mert. Ez az a szint, ahol már rég nem az számít, hogy a párod tegnap később jött haza, mint ígérte, hanem az, hogy ott lehetsz neki, és boldoggá teheted, és ő is ott van neked, hogy tanulhass tőle. Amikor megértjük, hogy történjék bármi is – csőd vagy anyagi fellendülés -, a dolog pont úgy tökéletes, ahogy van. A tanárainkról, mentorainkról, földi halandók képében megjelent angyalainkról pedig egy pillanat alatt világossá válik, hogy minden kétségünk az ítélkezésből fakadt, ez pedig az egónk, a szerzési vágyunk és a múltbéli rossz tapasztalataink szüleménye. A negyedik sziklán már kristálytisztán látjuk a

teljes látképet, azonban az első három szikla megmászása nélkül sosem jutottunk volna fel a hegycsúcsra... Ekkor pedig ismét megremeg a hegy, és észrevesszük, hogy immáron nemcsak egy újabb szint, hanem egy megközelíthetetlennek tetsző, égig érő hegység á ll előttünk. És ha nem akarunk a lassacskán hervadó babérjainkon ülve megöregedni, megint ideje a hátizsákunkba gyömöszölnünk a testünket, lelkünket, szellemünket, és elindulni a következő négy sziklaszirt felé. És a hátunk mögött lévő élményekre emlékezve, mostanra már tudni fogjuk, mire számíthatunk: négy izzasztó szakadékra, amelyekre felkapaszkodva jobbak, önzetlenebbek, hasznosabbak és szerethetőbbek leszünk. Ami azonban még ennél is fontosabb: még több erőnk, kapacitásunk és bölcsességünk lesz szeretni és segíteni azokat, akikre ezekben a pillanatokban is sziklák zúdulnak. Aki pedig nem hisz egy magamfajta kóborló keresgélő-tapasztaló firkásznak, vagy a kabbalatanáromnak, David Zakinnak – aki szeptembertől a magyarországi tanulócsoport oktatója lesz -, higgyen a Muzsika hangja rendfőnök asszonyának. Olyan szépen megénekelte nekünk: „Climb Every Mountain”, azaz másszunk csak meg szépen minden áldott hegycsúcsot.

Az út
Egyetlen pillanat elég ahhoz, hogy az ember végigjárja az utat, amelyről azt hisszük, hogy a születéstől a halálig tart. Ha megvan a kellő együttérzés, minden ember és állat öröme és fájdalma a miénk is. Ha pedig nincs, akkor ideje felrázni magunkat: a saját születésünk, halálunk és minden, ami a kettő között van, önmagában még csak az út kezdete. Egy helyben toporogva.

Jobb élni, mint megijedni
Miközben a jeruzsálemi buszpályaudvaron bomba robban, és az otthonomtól alig néhány órányira fekvő városkákat rakétatámadások sújtják, én zabpelyhes brownie-t sütök. Elment volna az eszem? Vagy épp ellenkezőleg, most kezdek tudatomra ébredni? Történet a félelem születéséről, annak megismeréséről és elengedéséről. „Meg fogjátok ismerni a Félelmet, s ha megismertétek, tudni fogjátok, hogy ő az uratok, parancsolótok” – írta Rudyard Kipling a Dzsungel könyve „Hogyan született a félelem” című fejezetében. A spirituális mélységekig hatoló történet szerint a Félelem nem volt más, mint maga az ember: „... nincs szőre, a hátsó lábain jár. Mi, vadonbeliek követtük a csordát, amíg a barlanghoz nem értünk, s a Félelem csakugyan ott állt a barlang szájánál. Amikor bennünket meglátott: felkiáltott, s a hangja hallatára belénk szállt a félelem, amelytől azóta se tudunk megszabadulni, ha halljuk. Elrohantunk, egymást tiporva-tépve félelmünkben. Azon az éjszakán mi, dzsungelbeliek nem feküdtünk le együtt, ahogy addig szoktunk, hanem minden törzs különhúzódott –

vaddisznó a vaddisznóval, őz az őzzel, szarv szarvval, csülök csülökkel” – meséli Bagira, a fekete párduc az indiai szerző klasszikus történetében. Ez pedig már egy másik történet: a párom édesapjáé, aki néhány évvel ezelőtt az ügyvédi irodájában ülve telefonálgatott, miközben az üvegfalon keresztül figyelte, hogyan potyognak a bombák a haifai öbölbe. Amikor „anyósom” felhívta őt, hogy hazajön-e, mert előkészítette az óvóhelyet, csupán annyit felelt: „Dehogy megyek, mire odaérnék, vége lesz az egész cécónak, és amúgy is rengeteg dolgom van itt.” Vajon hogyan lehetséges, hogy miközben Budapesten remegő térdekkel megyünk végig hajnalban a körúton, hiszen „bármi megtörténhet”, itt az emberek megtanultak együtt élni a félelemmel. Megszelídítették azt, sőt akad, aki a barátjává fogadta. Egy rokonom, Alessandra például azért költözött egy palesztin faluba Rómából, mert – ahogy ő mondja – itt valóban jelentősége, súlya, értelme van minden egyes lélegzetvételnek. Az Izraelben eltöltött másfél esztendő alatt az én hozzáállásom is megváltozott. Eleinte minden repülőzajra összerezzentem, és ha éjnek évadján szirénaszót hallottam, hevesen kezdett kalapálni a szívem. Ma már kétséges, hogy egy valós riadó felverne-e legmélyebb álmomból. Amikor pedig a barátaim azt kérdik: „Nem félsz, hogy háborús övezetbe költöztél?”, csupán annyit felelek: „Az éjszakai négyeshatoson valahogy sokkal jobban féltem.” Ám ha igazán őszinte akarok lenni – alighanem a gyökértelen fizikai lét, a buddhista neveltetés és a kabbala tanaiban való elmélyülés furcsa koktéljának hatásaként -, valójában nem igazán félek semmitől. Ha az ember képes tiszta fejjel, szívvel, lélekkel gondolkodni, be kell látnia: halálá nak időpontja percre pontosan akkor fog elérkezni, amikor annak eljött az ideje. Sem előbb, sem később. Ennek tükrében pedig vajmi kevés jelentősége van annak, hogy Izraelben vagy Svájcban él-e. Annak azonban annál több, hogy a maradék időt – legyen az egy perc vagy egy évszázad – mivel tölti el. Van egy titkos kis rituálénk a kedvesemmel. Minden alkalommal, mielőtt repülőre szállnék, mérlegelve a tényt, hogy egy többtonnás gépmadárral szelem át a fellegeket, mindig felmerül bennem a gondolat, hogy talán soha többé nem csókolhatom meg őt. Ilyenkor felszállás előtt írok neki egy sms-t: „Ha lezuhannék, tudnod kell, hogy csodálatosan boldog életem volt, és minden éppen úgy volt tökéletes, ahogy volt.” És bár ez a kurta-furcsa-szerelmes búcsú sokaknak egyfajta paranoiának tűnhet, egy ilyen üzenet megírása után igazán könnyűnek érzem magam. Ragaszkodástól, félelemtől mentesen szállok fölfelé, és szinte úgy érzem: már nem is a repülőgép emel a magasba, hanem a szellemem az, ami szabadon szárnyalva emeli föl a lényemet, egészen az egekig, és még tovább...

Kétségtelen
Az emberi létet három félreértés keseríti meg. A „bárcsak újra kezdhetném”, a „nem tehetek róla”, és az „úgyis mind meghalunk”. Mindhárom kétségekből fakad: az elsővel a saját teremtő erőnkben kételkedünk, a másodikkal megkérdőjelezzük a bizalmat, és minden felelősségvállalást elhárítunk, míg a harmadikkal egyenesen

lemondunk önmagunkról: megássuk a saját sírunkat, és élve eltemetkezünk. Már most, jó előre. Ebben a pillanatban is újra kezdhetem, és a tévedéseim, gaztetteim vagy butaságom következményeivel az életemben nemhogy szegényebb, de gazdagabb lettem. Szerencsés vagyok, hogy a második, harmadik, századik, sokadik kört már a tapasztalatokkal gazdagabban kezdhetem meg. Akármi történik velem, az azért alakult úgy, mert megszolgáltam. Minden napsugarat, minden villámcsapást. Akikről úgy érzem, megvezettek, igazából a mentoraim voltak: megfogták a kezem, és elvittek egy önmagammal vívott csata mezejére, ahol tisztíthatom a karmámat. A halál illúziója pedig az egoizmusom legnevetségesebb próbálkozása arra, hogy eltérítsen a hazafelé vezető útról, amelyen járhatok akár tízezer életen át – hinni fogok benne, hogy akár tíz perc alatt is megjárható. Minden kétséget kizárva.

Nyilván, nos, bocsánatkérés...
Ez a bocsánatkérés azoknak a barátaimnak szól, akiket valamilyen furcsa zavarodottság – egészen konkrétan egoizmus szülte elidegenedés – során elveszítettem. És most nem azokra a barátokra gondolok, akikkel „manapság ritkábban beszélünk”, vagy akiktől megkaptam, hogy „most már egy kicsit elegem van az utópisztikus álmodozásaidból”. Azokkal majd lesz valahogy. Én arról a néhány igaz barátomról beszélek, akikre évekig vetettem rá a „bűvös hálómat”. Ez a háló egy engem körülvevő energia, aminek természetesen a tudatában vagyok, de mára megtanultam kezelni. Ez az erő segít engem abban, hogy egyfajta indulatmágnesként vonjam magamra az emberek csodálatát, iszonyát, vagy épp a tettetett közömbösségét. Mint utóbb kiderült, a dolog végül országos szinten is működött – mekkora energiával bírhat Madonna bűvös hálója... én is alatta vagyok. Akkoriban azonban, tizenévesként, a Veszedelmes viszonyokon és annak a mi generációnk számára poposított rózsaszín ködén, a Kegyetlen játékokon neveltem és növeltem az egómat, s tragikus hőseimnek Marilyn Monroe-t és Judy Garlandot választva elindultam megtorolni mindazt az igazságtalanságot, ami engem ért: hiszen magam is egész gyermekkorom során ilyen bűvös hálók huzavonájában éltem. Tíz éven át ezeknek a hamis idoloknak próbáltam megfelelni, agymosott lettem, és az egység helyett az egyéniségem fényesítése vezérelt. Végül eljutottam arra a pontra, mikor már attól rettegtem: nem kellek majd. Valahol. Bárhol. Tudom, ez mind az én saram. Teljes szívemből kérek tőlük bocsánatot, és remélem, egy napon valahogyan, valamikor jóvátehetem, ha máskor nem, hát egy következő életünk során. Tartozom nektek és magamnak annyival, hogy leírom: teljes szívemből szeretlek titeket, és ha egyszer, valamikor adtok még esélyt, hogy bebizonyítsam: soha többé nem bántanálak benneteket... Válaszoljatok... kérlek!

Fájdalomból boldogság
Csontos ujjaival átkarolt, hideg nyelvét a számba dugta. „Megöl(el)lek!” – mondta. Visszacsókoltam. Reszketve nézett: „Nem menekülsz el?” Magamhoz húztam, s azt súgtam: „Maradj velem, egyetlen társam.” Fekete köpenye cafatokra foszlott, s az égig emelkedve színes csillagokká vált – forrón ragyogtak. „Mennem kell”, mondtam nekik. Elindultam. Pajkosan kacagva követnek ma is. Így kereszteltem a Fájdalmat... Boldogsággá.

Költői kérdés
Miért?

Pénzügyek
„Könnyebb egy tevének a tű fokán átjutni, mint gazdag embernek bejutni a mennyek országába” – mondá valamikor Jézus Krisztus, és bár nem tudom, hogy a jóság meg a pénztárca vastagsága közötti reláció valóban ilyen drasztikusan megfogalmazható e, egy dolog bizonyos: számtalan szemléletes példát láttam már arra, hogy milyen komoly különbségek vannak „gazdag” és „szegény” lelkiállapota között. Nem kell a benáreszi Teréz Anya Szeretetközpontig elutaznia valakinek, hogy megtapasztalja a bizonytalan lét „mellékhatásaként” megjelenő feltétlen boldogságot, de talán ott, a Gangesz partján ért először a felismerés: azok az emberek, akikkel ebben a sötét és hideg indiai elfekvőben találkoztam, mind nyugalmat és békét árasztottak, nyoma sem volt annak a kézzel tapintható stressznek, ingerültségnek és depressziónak, ami Európában és Amerikában, a luxusépületek sarokirodáiban bőrfotelbe süppedő karrierrabszolgákat lengi körül. Egy ennél sokkal hétköznapibb helyzetben – a repülőgépre felszállva – döbbentem rá arra, hogy minél többet birtokolunk, annál kevesebb dolognak tudunk szívből örülni. Mikor a turistaosztályon utazó „pórnép” keresztülmegy a business class terebélyes üléseiben már frissítőt szürcsölő „kiválasztottak” törzsén, mikroszkóppal keresve sem találni egyetlen mosolygó arcot. A drága öltönyökben feszengő üzletemberek, az arisztokratikusan felhúzott orral szemlélődő dámák elképesztő kontrasztot mutatnak a már a repülés élményének is kisgyermekként örülő utazókkal. Ezért is szeretek annyira fapados járattal utazni. És utazgatásaim során sosem ülök taxiba, hanem sétálok, vagy felpréselem magam egy tömött buszra. Ilyenkor figyelem az utastársaim arcát, néha pedig kipillantok az ablakon, és elmosolyodom a piros lámpánál motort izzító cabriós-öltönyös ifjoncon meg a barátnőjén, aki sejthetően akkor ült utoljára buszon, mikor a McDonald’s mellett álló londoni double deckeren ünnepelte a szülinapját, tizenegy éves korában. A legfurcsább ebben mégiscsak az, hogy az úti célunk mindannyiunknak ugyanaz...

Szeresd szomszédodat... és a jószágát
A „szeresd szomszédodat, mint önmagadat” nem azt jelenti, hogy karácsonykor pezsgőt és csokoládét ajándékozunk Szabóéknak. Hovatovább azt sem, hogy igyekeznünk kell nyájasan bánni az ismerőseinkkel, már amennyiben az nem kíván tőlünk túl nagy erőfeszítést. Azt jelenti, hogy mindannyian hatalmas fényességből születtünk, mindannyiunk közös DNS-e az isteni szikra, és – legyünk állatok vagy emberek – valamennyien édestestvérek vagyunk. Tudom, hogy ezzel az írással sokaknál kicsapom a biztosítékot, de tapasztalatom szerint a húsevők látens vegánok, csak nem akarnak szembesülni ezzel a csodálatos kvalitásukkal. Akárhogy is, egy dologban biztosan megállapodhatunk: a „tápláléklánc királyaiként” nekünk van a legnagyobb felelősségünk abban, hogy mi az, és ki az, akit jóízűen – vagy inkább fölöttébb rosszízűen – elfogyasztunk. Így pedig az, hogy míg a szerelmünket szorosan magunkhoz öleljük egy hideg éjszakán, vizes kendővel törölgetjük lázas édesanyánk homlokát, és cicaházat meg sípoló gumicsontot vásárolunk a házi kedvenceinknek, addig másokat – akik éppúgy egy vérből valók velünk – bepácolunk, kiklopfolunk, forró kemencében ropogósra égetünk és felfalunk, számomra a világunk egyik legszomorúbb és legérthetetlenebb zavarodottsága. Éppen mi, akiknek megadatott az az ajándék, hogy képesek vagyunk a morált az ösztöneink fölé helyezni. Mi, akik annyit tanulhattunk már saját tévedéseinkből: az atombomba pusztításából, az esőerdők kiirtásából, a kihalt állatfajokból. Mindent akarunk. Mindent, ami élő és holt, önnön magunknak. Birtokolni, leigázni, a saját elkorcsosult elveink szerint nevelni, legyilkolni, megenni. Amikor arra gondolok, hogyan faltam és nyeltem egy holttest furcsa, szövetekkel, hártyákkal, erekkel, mindenféle élő szálakkal és csomókkal teli foszlányait, tisztán emlékszem rá: valahol a szívem mélyén mindig is tudtam, hogy ez baromira nincs így rendben. Ám azt is tudom, hogy ezt a változást nem erőltethetem rá a világra, mert – ahogy tíz évvel ezelőtt én magam sem voltam – nincs rá mindenki készen. Inkább lehunyt szemmel, befogott füllel, hangosan vijjogva eszik a testvéreiket, mondván: „Nem akarok belegondolni.” De azt is tudom, hogy a változás el fog érkezni, mindannyiunk (valamelyik) életében. A Biblia szerint Isten csupán Noénak engedte meg a húsevést, az özönvíz idején. A kabbalista Ari szerint csupán olyan megvilágosult ember engedheti meg magának a húsfogyasztást, akinek megvan a képessége, hogy az állat lelkét egy magasabb szférába juttassa. Ghandi azt tanította, a lelki fejlődés egy bizonyos szinten megköveteli, hogy beszüntessük élőlény társaink saját testi igényeink kielégítését szolgáló pusztítását. Paul McCartney híres bölcselete, hogy ha a vágóhidaknak üvegfaluk lenne, mindenki vegetáriánus volna. Isaac Bashevis Singer, Nobel-díjas amerikai író szerint pedig az állatokkal szemben minden ember, még a legjámborabb is kegyetlen nácivá válik. A buddhizmus egyik alapgondolata, hogy sok millió korábbi életünk során valamelyik leszületésünkkor minden egyes lény volt már az anyánk. Az a liba, akinek a mája olyan édesen olvad el a nyelvünkön, és az a légy is, akit gondolkodás nélkül csapunk agyon, amiért zümmögni merészelt. Ma mossunk kezet együtt vacsora előtt, úgy, hogy tudjuk: a fürdőszobatükörből nem egy anyagyilkos zavarodott tekintete néz vissza ránk. Ha teheted, hagyd el a húst. Kérlek.

Bulimia
Iszonyatosan nehezen viselem, amikor valaki, aki fontos nekem, nem érti a szándékaimat. Ilyenkor általában megkérdőjelezem a hitelességemet, a tehetségemet, sőt a létezéshez való jogomat is. Nagyon mélyre tudok süllyedni. Ha igazán őszinte akarok lenni, a bulimia is ebből fakad: egy szörnyűség hatására – legyen az természeti katasztrófa, összecsapás a Közel-Keleten, vagy gonosz kommenttenger az engem ábrázoló fotó alatt – az „adóvevőm” azt jelzi, hogy a rossz igenis átveheti a hatalmat, s az én, a mi egységet és szerelmet hirdető világunk veszélyben van, így én is egy leszek a kollektív bánattal, és szemetet eszem, amitől csakhamar mérget okádok. Éppen úgy, mint a Földünk. Az én bulimiám mindeddig erről szólt, nem arról, hogy Nicole Richie hány kiló... még akkor is, ha vallom, hogy a felszínes magazinok és tévéműsorok büntetlen élvezetéhez nagyon stabilnak kell lenni lélekben... máskülönben csak megbolondítják az embert, ugyanúgy, mint a drogok. Van a kabbalában egy kifejezés: „tikkun”. Héberül „javítást” jelent. Mindannyiunknak van egy „fő tikkununk” – egy fő dolog, amit ki kell javítanunk az életünkben. Elég könnyű felismerni: van, akié a hűség, másé a görcsös ragaszkodás a dominanciához, és persze sokan egyszerűen csak nem hisznek önmagukban, a megvilágosodás lehetőségében, ezért köröznek még mindig a rendszerbe rekedve, mint lepkék a villanykörte körül. Én is ilyen voltam, és vagyok a mai napig is. Az én fő „tikkunom” ugyanis az, hogy a saját kis világomról áthelyezzem figyelmemet a közös jóra. Az én tikkunom az, hogy ne tegyem rá a saját fényképemet a könyvborítómra, hogyne számoljak be harminc fotóval a Facebookon arról, ha szerelmem a hajnali kutyasétáltatás után illatos jázminvirágot morzsol el az orrom alatt. Tessék... már el is meséltem országnak-világnak. Na, ez az én feladatom! Eljutni oda, hogy semmit sem teszek önös érdekből, pusztán azért, mert attól híresebb vagy idegesítőbb leszek – mert furcsa módon ez is ösztönzött éveken keresztül. Mára világosan látom: az egyetlen ok, amiért ismert lettem, az az, hogy a Földi Mennyország lehetséges voltát hirdessem, és inspirálhassak néhány embert: létezik más megoldás is. Amikor ebből a szándékból merítek, mindig boldog vagyok. Ám amint elfelejtem, hogy amit csak magamnak harácsolok, az azonnal a lelki szemétbe hullik, ismét ott találom magam a vécé előtt támaszkodva.

Titok
Az emberek gyakran kérdezik tőlem, miért vagyok ennyire nyílt, nyitott és közvetlen mindenkivel. Miért osztom meg a magánéletem részleteit és a legmélyebb spirituális gondolataimat bulvárlapokkal, miért teszek közzé olyan fotót magamról, ahol nyolcvanöt vagy éppen ötvenöt kiló voltam a szörnyű étkezési zavaraim idején, és miért köszöntök puszi-csók-öleléssel minden „jöttmentet.” Hiszen – ahogy ők mondják – mindenkinek kellenek titkok. Ahogyan ők vélekednek, „van, amit jobb, ha nem tudunk”. Én pedig összeszorított szájjal csóválom a fejem, mert látom, hallom, hogy nem értik...

Mi volna, ha minden évben egyetlen napra fölvennénk egy pólót, amelyre reggel felírjuk a titkunkat? Hatalmas, színes, ragyogó, harsogó felirattal hirdetnénk ki azt, ami miatt a leginkább félünk az emberek ítélkező tekintetétől. Feltüntetnénk magunkon: „Igen, én ez vagyok, és az év háromszázhatvannégy napján szenvedek attól, hogy nem fogadtok el.” Mindannyian láthatnánk egymás gyöngéit, és felismerve, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje, az előítéleteket, a rosszindulatú pletykálást és az egymásról és önmagunkról gyártott hazugságokat felcserélné az együttérzés. A metróba beszállva rápillantanánk a „Leányanya” feliratot viselő kislányra, és egy bátorító mosollyal kigombolnánk a kabátunkat: „Nem lehet gyerekem.” Ha a „HIV+”-jelet viselő könnyedén rátalálhatna élete párjára, hiszen lenne valaki, aki a „Nincs senkim, akivel törődhetnék” feliratot viselné. Ha a „Meleg vagyok és vallásos” feliratú pólós kezét nyújthatná a „Megrendült a hitem” viselőjének. Ha a „Gyilkos vagyok” felirat lehajtott fejű tulajdonosa arra eszmélne, hogy valaki odalép hozzá, finoman felemeli az állát, az ingén pedig ez áll: „Szeretnék megbocsátani.” Mennyi csodálatos dolgot tanulhatnánk egymástól egyetlen nap alatt. Mennyi ösztönzést, inspirációt, hitet adhatnánk. A „Hét éve bulimiás vagyok” póló szorosan a „Három napja nem ettem” trikóval egy ölelésben. A „cigány vagyok”, a „zsidó vagyok”, „arab vagyok” viselői egy rövid beszélgetés során felfedeznék, hogy egyiküknek a származása miatt nem adtak ki egy belvárosi lakást, a másikat a körülmetélése pillanatában egy ország fele elkönyvelte a Sátán cimborájának, a harmadikat pedig tíz perccel a gépe indulása előtt vetkőztették meztelenre a biztonsági kapunál. Mindez valójában ugyanabból a rákfenéből fakad: Titokból.

Kockázatok és mellékhatások
Az antidepresszánsokkal és szorongásoldókkal leállni egyáltalán nem könnyű. És elsősorban nem azért, mert százszor durvábban rákap az ember az állandó hepinesszre, mint bármelyik, Amszterdamban legálisan fogyasztható drogra. Sokkal inkább azért, mert a mellékhatások a lehető legváratlanabb helyzetekben és formákban érhetik utol azt, aki éppen leállóban van valamelyik bogyóval. Én szedtem Zoloftot, Xanaxot és Cipralexet is, az első kettőt akkor, amikor képtelen voltam kibírni akár egyetlen napot is zabálás és hányás nélkül, az utóbbit pedig, amikor felfedeztem, hogy konfliktushelyzetben az érzelemkitöréseim hisztériás rohamokkal és öngyilkossági gondolatokkal, esetleg kísérletekkel párosulnak. Mondanom sem kell, a gyógyszerek önmagukban semmit nem érnek, olyanok, mint a drága ránctalanító krémek. Mihelyt a bőr rákapott a kaviárpakolásra, lényegesen pocsékabb állapotba kerül, ha egy héten át pusztán csapvizet kap. Miután a lélek ráérzett a „kevesebb meló, több fizu” szisztémára, visszazökkenni a valóságba, ahogy mondtam, egyáltalán nem könnyű. Senkit nem biztatok arra, hogy kövesse a példámat, de én az összes antidepi cuccról egyik napról a másikra álltam le. Mit mondhatnék... soha rosszabb mellékhatást, mint a hajnalban rám törő kreativitásrohamok, és a fejemből-szívemből-lelkemből az ujjaimon át egymás után kiszaladó írások. Mintha egy szellemet engedtek volna ki a palackból.

Az senki számára nem újdonság, hogy ezekkel a cuccokkal a szex – ismét csak – egyáltalán nem könnyű. Volt, hogy tétován ácsorogtam a szerelmem alvó teste felett, és azon merengtem, miféle kór kerített hatalmába, hogy nem érzek semmit. Meg sem mozdulok ott lenn. Hosszasan, lassan, egymás szemébe nézve kellett szeretkeznünk, hogy felébresszük az érzékeinket. A fura rész viszont akkor következett, mikor leállva a szerről azt vettem észre, hogy időnként apró izomrángások törnek rám, és bizseregni kezd az egész testem. Eleinte azt hittem, azon nyomban a nagymamám és a mamám sorsára jutok, és ez már az agyvérzés, de a sokadik néhány másodperces roham után – naponta kétszer-háromszor jelentkeztek, előzetes bejelentés nélkül – felismertem az érzést. Apró, pici, orgazmusszerű állapotokat durrogtatott az agyam, mintha tűzijáték volna. A kemikáliák által elfojtott összes szenvedély apó adagokban buggyant a felszínre. Lefogadom, hogy egyik szorongásoldó dobozában sem írja le a kockázatok és mellékhatások paragrafus, hogy a gyógyszer szedésének abbahagyása „esetenként miniorgazmusokat okozhat”. Bár talán jobb is... hátha még többen kapnának rá, csupáncsak azért, hogy majd leállhassanak vele.

Egy vérből
Nincs annál izgalmasabb színházi előadás, mint amikor a kutyáink játszani kezdenek egymással. Chopa, a Nyugati téri aluljáróból származó cigánylányunk gátlástalanul bosszantja Özgét – szabályosan megpofozza a tappancsával -, mire arisztokratikus kínai meztelenünk nagyot sikkantva két lábra áll, és mintha Grace Kelly keveredett volna utcai verekedésbe, tanácstalanul legyezgeti ellenfelét kecses „karjaival”. A kutyákat figyelve válik igazán egyértelművé, mit jelent Rudyard Kipling minden spirituális bölcseletet és vallást magába foglaló klasszikus mondása: „Egy vérből valók vagyunk, te meg én.” Amikor odakint ragyog a telihold, és az éjszaka közepén egy kóbor macska éktelen lármába kezd, mindkét kutyánk hangosan vonít, izmaik megfeszülnek, mintha legalábbis egy fekete párduc veszélyeztetné a farkasodú biztonságát. Antropológusnak sem kell lennem ahhoz, hogy észrevegyem, erről a csupasz kis lényről, Özgéről, épp csak egy pár szárnyacska hiányzik, hogy pont olyan legyen, mint egy túlméretezett madárfióka. A tengerben prüszkölő, hullámokat szelő Chopát pedig bárki összetéveszthetné egy fókával, ha nem állna ki árbocként a farka a habokból. Amikor pedig egy hosszú, fárasztó nap végén, miután túl vannak a farkasságon, fókaságon, madárságon, és Özge esetében még szá mtalan más állatságon (hiszen rendszeresen bébizsiráfnak, malacnak vagy hiénának nézik), bebújnak a takarónk alá, olyan közel kuporodnak, mintha a sziámi ikreink lennének, és kisvártatva hortyogni kezdenek. Ilyenkor egészen olyanok, mint... az emberek. Ha szánunk rá egy percet, hogy egy állat szemébe nézzünk, azonnal világossá válik, miért kutya kötelességünk gondoskodni egymásról. Bár az evolúció során mind más és más formát öltöttünk, valóban „egy vérből valók vagyunk, te meg én”.

Helyzetjelentés
Időnként nehezen megy az írás. Üldögélek a szoba sarkában a színes párnákon, melyekből az utcáról, a bolhapiacokról, a barátoktól elhappolva fészket raktunk, és azon merengek, vajon miért sokkal lustább a kezem, mint a képzeletem. Most azonban, egy – sokszor négy órán át tartó – „writer’s block” után, kirepültem a fészekből. Itt ülök egy kedves kis kávézóban. Rózsaszín liliomok, szedett -vedett tonettszékek, sütisbúrák, küblik, tortaakváriumok mindenféle méretben... s mindez a Tel-Aviv Szíve nevű toronyház szomszédságában. Az ablakon diszkréten ragyog be a nap, mögöttem egy kifinomult negyvenes nő körmöl a noteszába – szigorú fekete haj, könnyed csipkeruha... Bár ismerném a történetét! Előttem kislányka, tizenhatéves-forma, „not a girl, not yet a woman”, ahogyan Britney baba megénekelte. Rikító körömlakk, pamut cicanadrág, türkiz, batikolt tank top. Haja copfban, megtekeredve, ahogyan Sandynek a Grease-ben, amikor még jó kislány volt. Bár ismerném a történetét! Érzem, tudom, hogy a kezem ezúttal majdnem olyan gyorsan zakatol majd, mint a gondolataim (így számos helyesírási hibát vétek – szegény szerkesztőim!), és ezt a varázslatos elevációt a következő szintre emelve, kényszer jövőképeim támadnak. Jaj! Kényszerjövőképnek nevezem azokat a gondolatokat, amelyek egy csodá latos pillanatot megmérgezve arra sarkallnak bennünket, hogy agyalni kezdjünk: „Hogyan profitálhatnék ebből a helyzetből?” Ha támad egy remek ötletünk, a második lépés a fejünkben: „Hogyan tudnék pénzt csinálni belőle?” Ha a szívünkben érezzük, hogy megtaláltuk életünk párját, a következő lépésként világgá kívánjuk kürtölni boldogságunkat... talán picit iriggyé is tenni a többieket. Ezek a kényszer jövőképek azok, amelyek miatt megannyi nő érzi úgy, hogy „az a szemét elhitette velem, hogy feleségül vesz”; és miattuk csalódunk oly nagyot, mikor egy barátunk megfeledkezik a születésnapunkról. (Pedig őszintén, kit érdekel, hogy valaki egy évvel öregebb lett?). Az én esetemben azonban a kényszerjövőkép abban az abszurd és kacagtató – persze ettől még lehetséges – gondolatban nyilvánult meg, hogy száz év múlva kint lesz-e egy táblácska a kávézó bejáratánál: „Ebben a házban írta Lélekbonbon című könyvét Steiner Kristóf.” Ezen hangosan felkacagtam, majd előhalásztam a jegyzeteimet. Írjunk valamit!

Felhangolás
Számomra teljesen abszurd, amikor valakiről azt állítják: „Józsi rendkívül önző”; „Béla egy igazi bunkó”; „Iszonyatosan szűk látókörű nő ez a Joli”. Én ugyanis jó néhány esztendővel ezelőtt arra a következtetésre jutottam, hogy efféle tulajdonságok valójában nem léteznek. Előfordulhat, hogy valaki sorozatosan önző módon viselkedik, durván beszél másokkal, vagy foggal-körömmel ragaszkodik a saját elveihez. Ezt viszont mi, kívülállóként, nem ítélhetjük meg objektíven, másrészt attól, hogy valaki szereti a

csokoládét, még nem lesz Gombóc Artúr. Miként önző lény sem, pusztán azért, mert még nem találkozott olyasvalakivel, aki rávezeti, hogyan vesse le az ego köpenyét. Bunkónak sem kiálthatjuk ki azt, akinek nem adatott meg, hogy jó modorú és érzékeny felnőttnek neveljék föl a szülei. A szűklátókörűség pedig nem több, nem kevesebb, mint egyfajta félelem az ismeretlentől... és hogyan is ítélkezhetnénk valaki felett, aki fél? Én úgy gondolok az emberi viselkedésre, mint egy keverőpultra egy nagyon profi stúdióban. Mindenkinek megvan az összes lehetséges kvalitása ahhoz, hogy tökéletesen tiszta muzsikaként élhesse az életét – egyszerűen csak nincsen finomra hangolva. Az alázat kicsit eltolódott a mínusz felé... a magabiztosságon is lehetne még fölfelé húzni. Ezeket az apró kis gikszereket csupáncsak egy kívülálló hallhatja ki a zenéből. Ha pedig felismerjük, hogy egymás nélkül képtelenek lennénk „tisztán szólni”, azonnal megértjük, miért van szükségünk szeretetre, bizalomra, a hitre, és arra, hogy képesek vagyunk változni. Egymás lelkének hangtechnikusai vagyunk.

Imagine
Számomra a világ himnusza John Lennon Imagine-je. Bár sosem voltam szépségkirálynő, és valószínűleg ebben az életemben már nem is leszek, de a világbékében szalag és tiara nélkül is szentül hiszek. Semmiféle kétségem sincs azzal kapcsolatban, hogy előbb-utóbb mindenki felismeri: a hasonlóságaink sokkal erősebbek, mint a különbözőségeink. Amikor pedig valaki utópistának, álmodozónak, vagy egyszerűen hülyének nevez, állok elébe, hogy bebizonyítsam: a világbéke igenis lehetséges. Senkinek sem kell messzire mennie, hogy élő konfliktust találjon maga körül, de Izraelben élve azért az ember hamar megérzi, itt valóban éget a talaj. Az arabok és a zsidók közötti konfliktus viszont nem az „emberek” között zajlik, hanem leginkább a parlamentben és a hadsereg bázisain. Aki ugyanis szóba elegyedik egy tel -avivi polgárral, szinte biztosan egy elszánt békeharcossal cseveg majd, nem pedig egy ádáz cionistával. A nagymamák és nagypapák visszasírják azokat az időket, mikor a drúz, a jemeni és a palesztin falvakban együtt szürcsölték a kardamomos kávét az arabokkal, annak köszönhetően pedig, hogy az izraeli gyerekek ma arabul is tanulnak az iskolában, egy újfajta generáció nőtt fel: az ifjak rendszeresen utcára vonulnak, hogy a melegek, az arabok, a menekültek, vagy épp az állatok jogaiért tüntessenek. Amikor valaki azt mondja: „a cigányok és a magyarok közt sosem lesz béke”, vagy „a muszlimok és a zsidók örökké ölni fogják egymást”, arra gondolok, hogy ha a Nagy Bummtól számítjuk Földünk születését, akkor alig néhány pillanattal ezelőtt, még Izrael területén is tizenkét törzs portyázott, és amit ma „zsidó vallásnak” nevezünk, valójában nem más, mint egyveleg azokból a – valaha spirituális gyökerekből táplálkozó – tradíciókból és hiedelmekből, amelyek szerint ezek a törzsek éltek. Az aprócska különbségek, amelyek akkor véres harcokba torkollottak, mára nemcsak elmosódtak, de a nagy testvériségben élő izraelieknek fogalmuk sincs

arról, hogy melyikük ősei származnak a benjaminitáktól, Júdea törzséből, vagy épp az izraelitáktól. Egy hajdani, eget-földet megrengető konfliktus mára csupán egy lap az izraeli gyerekek történelemkönyvében. A világbéke megvalósításához viszont spirituális forradalmat kell hirdetnünk: szeretnünk kell! Fegyverek, erőszak vagy politikai lobbizás helyett teljes bizonyossággal kell hinnünk az emberi jóságban és az összetartozásban, majd megfogni egymás kezét, és ahelyett, hogy hagynánk a dolgokat a megszokott mederben folyni, kőkemény munkával új kutakat ásunk, azokon a helyeken, ahol a legnagyobb szükség van rájuk. Ahogy a Kis herceg is mondta: „Az teszi széppé a sivatagot, hogy valahol egy kutat rejt.” A Kids Creating Peace – a szervezet, amelyet ennek a kötetnek a bevétele is gazdagít majd – nem más, mint egy békeprogram, ami háború sújtotta országok gyermekeinek segít abban, hogy megértsék: egy ország kormánya által hozott döntésnek nem kell az ő egyéni döntésüknek is lennie. A Gyermekek a Békés Jövőért önkéntesei a Közel-Keleten arab, zsidó és keresztény gyerekeknek tartanak nyári táborokat, szakköröket és foglalkozásokat Palesztina és Izrael területén. Olyan nemzedéket nevelnek, amelyben lehet valaki roma, arab, zsidó, homo- vagy heteroszexuális, szegény vagy gazdag, felnőttként biztosan emlékezni fog rá: „Maybe I’m a dreamer, but I’m not the only one.”1 Te már velünk vagy?

Szépségek és szörnyetegek
A napokban furcsa gondolat hasított a fejembe, miközben a tükör előtt az extra fehérítő krémmel suvickoltam a fogamat. Az jutott eszembe: mégis miért oly sarkalatos pontja az emberi kommunikációnak, hogy valakinek hány foga van? Mi az, hogy harminckettő, és mi az, hogy kettő? Pusztán két szám. Lefogadom, hogy a kétfogúak szempontjából Julia Roberts számít defektesnek... Néhány héttel ezelőtt Sigourney Weaverrel készítettem interjút a Nők Lapja Évszakok számára, és miközben figyeltem a ma, hatvanévesen is sugárzóan gyönyörű asszonyt, kiszaladt a számon egy kurta-furcsa bók: „Honnan fakad ez a ragyogó szépség?” A színésznő mosolyogva így felelt: „Szép az, aki mer önmaga lenni.” Meglehetősen éles ellentét... még a fejemben cseng a kilencvenes évek elejének egyik első „nyugati” samponreklámja, mely azt harsogta: „A szépség nekem mindenekelőtt szép hajat jelent.” Az égig érő lábú szupermodell jobbra-balra dobálta a sörényét, miközben a kép sarkában grafikonok igazolták, hogy mennyivel kevesebb töredezett hajszála van, mint egy héttel ezelőtt – hála a jojobának és a proteineknek. Majd mindezt megfejelték a máig hódító „Mert megérdemlem!” szlogennel, én pedig már rohantam is az Azúrba megvenni a sampont, és – ha már ott vagyok – mellécsaptam a balzsamot, meg az extra vitalitást adó hajpakolást. Hiszen a tévé is bemondta, hogy én ezt igenis megérdemlem. Ma, húsz év távlatából úgy gondolom, valóban megérdemeltem: aki ugyanis elhiszi, hogy egy kozmetikum ajándékozza meg mindazzal, amit az önértékelés hiánya kivett belőle, az bizony egy lépéssel sem jár előrébb a spirituális ösvényén, mint Hófehérke gonosz mostohája. A szépség
1

Lehet, hogy álmodozó vagyok, de nem az egyetlen.

égisze alatt ugyanis a kozmetikai cégek nap mint nap az orrunk alá tolják a mérgezett almát. És bár hosszasan és szenvedélyesen mesélhetnék arról, hogyan cseppentenek maró savakat csimpánzok szemébe, hogyan borotválnak le és kínoznak nyulakat annak érdekében, hogy kiderüljön: fellép-e valamiféle allergia a „luxuskrém” csodálatos ránceltávolító képességének mellékhatásaként, tapasztalataim szerint, amikor ezzel a meztelen igazsággal szembesül valaki, jobb szereti behunyni a szemét, mondván: „Hiszen mi vagyunk a teremtés koronái.” „Inkább rajtuk teszteljék, mint embereken.” A valóságban azonban szépségünk nem tégelyekből vagy tubusokból fakad, hanem minden egyes olyan pillanatunkból, amikor képesek vagyunk felülemelkedni a külsőségeinken, és megszabadulunk a görcsös kényszertől, hogy megfeleljünk a társadalmunk elvárásainak. Elárulok egy hétpecsétes titkot. Egy igazságot, amit talán korunk szépségideáinak tartott klónjai zártak el előlünk, de a kulcsot mi magunk dobtuk el, jó messzire. A szépség nem más, mint lelki esztétikum, és megszépít minden, ami jobb emberré tesz. Elég rápillantanunk egy képre Audrey Hepburnről azokból az évekből, mikor a Római vakációt forgatta, és azokból az esztendőkből, amikor UNICEF-nagykövetként árva gyermekeket gondozott Afrikában. Givenchy ruhák és szipka nélkül, napfoltos orcával szebben ragyog, mint a Tiffany összes gyémántja. Amikor valaki jól néz ki, így bókolunk neki: „Csak úgy ragyogsz!” Ez korántsem véletlen: ha valaki tündököl, az sosem egy új diétának, egy méregdrága kapszulának, és végkép nem a botoxnak vagy a plasztikai műtétek sorának köszönhető, hanem annak, hogy a mindannyiunkban ott pislákoló „isteni szikra” lángra kapott. A szépséget ma is gyakran azonosítjuk a paradicsomi állapotokkal: Donna Karan Be Delicious nevű parfümje alma formájú üvegével Ádámot és Évát hivatott feltámasztani, míg a Született feleségek makulátlan háziasszonyai minden epizód elején kezükben tartják a tiltott gyümölcsöt a főcímben. Bár ez sem több ügyes marketingfogásnál, az üzenet egyértelmű: a szépség valójában „bűn előtti” állapot. Minden egyes apró füllentés, minden gyűlölettel teli szó, és minden ítélkezéssel megmérgezett megjegyzés újabb ránc az ajkunk mellett, újabb karika a szemünk alatt, és újabb karmolásnyom világunk érzékeny bőrén. A saját szörnyetegkarmunk nyoma. Az én titkos szépségreceptem tehát nem más, mint a munka: a spirituális és fizikai munka, melynek köszönhetően őszülő hajszálaink nem szürkének, hanem ezüstnek tetszenek majd, amely segít abban, hogy a kézfejünkön duzzadó erek skarlátbetűk helyett kitüntetéseknek hassanak, és amely a szemünk fáradt csillogását millió csillag ragyogására cseréli fel. Egy tucat nárcisz elültetése a kertünkben sokkal többet ér, mint tizenkét perc a szoláriumban, és a tavaszi nagytakarítással legalább annyi kalóriát égetünk el, mint amennyit a hipoxy trainerben teperve. A különbség az, hogy az előbbiekkel a „közös jó” szépségbankjába rakjuk az értékeinket, az utóbbi esetekben viszont kizárólag a saját egónkat próbáljuk kielégíteni. Ez pedig nemhogy a szépséghez nem elég, de a bölcsek által az esztétikumnál jóval többre tartott – boldogsághoz is édeskevés. Egész sor „szépség” adta el a lelkét annak érdekében, hogy egy teljes bolygó lakossága gondoljon rá úgy, mint a világ leggyönyörűbb, legkívánatosabb, legizgatóbb asszonyára: Marilyn Monroe, Marlene Dietrich, vag y hogy a még ma is a természet rendjével küzdő ikonokat említsem, Katie „Jordan” Price, vagy Amanda Lepore. És bár nyilvánvalóan eltérő művészi értékeket képviselnek, ami igazán szorosan összeköti őket, az a tény, hogy mindannyian a

populáris kultúra tragikus hősei. Lelkek, akiket a fizikai valóság végzetesen megbabonázott. És furamód mégis ők, ezek a megerőszakolt, tönkretett, kihasznált és megvezetett kirakati babák a generációnk bálványai. És ez az a pont, amikor én azt mondom: ha már választani kell, én inkább a kétfogúakkal vagyok...

Büszkeség kontra balítélet...
Kis hazánk még kisebb melegfelvonulása néhány héttel ezelőtt került megrendezésre, a parádéra azonban ebben az esztendőben is úgy kellett készülnünk, mintha legalábbis a napot kívánnánk lelopni az égről. Vajon miért van az, hogy míg máshol több tízezren – és nem csupán melegek – menetelnek egy igazabb világért, Budapesten a barátaim azzal szembesültek: a Meleg Méltóság Menetéhez biztonsági okokból nem lehet csatlakozni „útközben”. Néhány évvel ezelőtt még magam is fennhangon hirdettem: pusztán azért, mert azonos neműeket szeretünk, még nem kell úgy tennünk, mintha ezenfelül bármi közünk is lenne egymáshoz: mindenki magáért felelős, nem pedig egy kisebbségért. Ma már tudom, hogy ostobán viselkedtem: nem csupán más melegekkel, de mindenki mással is összetartozunk, arra pedig az egész világnak szüksége van, hogy erre a felismerésre minél többen jussanak el. Azok az önkéntesek, akik vért izzadnak minden évben, hogy az elképesztő nehézségek ellenére összehozzák az eseményt, sokkal tisztábban láttak nálam. Ma már én is tudom: a melegfelvonulás nem cél nélküli heje-huja, nem exhibicionista botránypromenád, hanem egy csekély emlékeztető, hogy még azok is emlékezzenek ránk, akik addig sosem találkoztak velünk. Picike, békés forradalom ez, ami akkor győzhet, ha minél többen mellénk állnak. Akad, aki azt mondja: „Csak a degeneráltságukra hívják fel a figyelmet”, és van, aki szerint semmi értelme az egésznek, hiszen „úgysem lesz semmiféle változás” – aki eddig is elfogadta a melegeket, annak nincs szüksége parádéra, a homofóbok pedig csak még jobban gyűlölik majd őket. Én viszont azt mondom, hogy belenyugodni a rosszba, az igazságtalanba sosem lehet megoldás. Olyan ez, mintha egy HIV-prevenciós kampány feje azt mondaná: „Tisztában vagyok vele, hogy az AIDS halálos betegség, de senkit sem fogok óvszer viselésére buzdítani, hiszen aki nem szereti, az úgysem viseli.” Mindig, minden körülmények között hinnünk kell abban, hogy az emberek – legyenek bármilyen szélsőségesen kegyetlenek, tudatlanok, vagy szűklátókörűek – képesek változni. Én is megtettem: másokért, nem önmagamért. Változtatni az álláspontunkon soha nem a gyávaság, hanem a bátorság jele. Fekete István regényében Karak, az öreg róka azt mondja a kicsi Vukna k: „Nem vagy te buta, csak még keveset tudsz!” így van ez mindannyiunkkal: ítélkezünk egy vallás felett, mert azt olvastuk az újságban, vagy azt hallottuk a nagymamánktól, hogy az bálványimádás, ódzkodunk a vegetarianizmustól, mert „a vegák nem jutnak elég proteinhez”, meggyőződésünk, hogy aki nem vállal gyereket, az „önző”, és ennek az elképesztően destruktív szokásnak köszönhetően hisszük, hogy az emberek bőrszínük, származásuk vagy nemi orientációjuk alapján megítélhetők. A feka palik

vadállatok az ágyban, a franciák sznobok, a melegek pedig a promiszkuitás és a világ romlásának csimborasszói. Ideje felébredni, és bátornak lenni. Elég bátornak ahhoz, hogy a szeretet és a megértés uralkodjon az ítéleteink felett. Ha pedig ez megtörténik, valódi csodának leszünk szemtanúi, ami valamennyiünket érint majd. A Tel-Aviv Gay Pride ebben az évben mintegy hatvanezer vendéget fogadott, szemben a mi ezerötszáz vonulónkkal – pedig Izrael még Magyarországnál is kisebb, ráadásul vallási alapokon nyugvó állam. Ennek ellenére – vagy talán éppen ezért, hiszen itt mindenki tudja, milyen az, ha a származásuk vagy a vallásuk alapján ítélik meg, sőt gyilkolják halomra őket – ott az elfogadás már nem jár gyerekcipőben. Izraelnek hozzávetőlegesen háromszázötven millió forintra rúgó sékelt hoz évente a meleg büszkeség hete. A kávézók ablakában és az üzletek kirakataiban szivárványszínű zászló lobogott, a tengerpart egy szakaszát „Pride Beach”-re nevezte át a városvezetés, a szállodák és a fitneszközpontok különleges ajánlatokkal várták a meleg utazókat, egyszóval: a vendégek üdvözölve érezhették magukat. Vajon a mi melegfelvonulásunkat nézve, hány turista érezné úgy: ez az ország vár rám? Változtatnunk kell! Jövőre mindannyiunknak ott kell lennünk a felvonuláson, hogy megmutassuk, egyénenként is hajlandóak vagyunk változni az egész világot érintő változásért. Akinek pedig saját üzlete, vállalkozása, szervezete van, öltöztesse szivárványszínbe a szívét egy hétre – mutassuk meg a világnak, hogy nem hiszünk az ítélkezésben. Mind kipróbáltuk, és nem működött. Mire várunk még?!

Felszínes gondolatok a kísértésről
Ha szuperhős lennék, de csak egyetlen emberfeletti képességgel bírhatnék, azt választanám, hogy legyek képes ránézésre megítélni az emberekről, vajon kimagaslóan jók-e az ágyban, vagy unalmasak. Ezzel a radarral a kísértéseim száma drasztikusan zuhanna, hiszen miért akarnék egy párductestű meztelen csigával ágyba bújni? Tény, hogy nagyjából ugyanezt az eredményt érném el, ha levágnám a farkamat – végtére is ezzel a kísértések száma nullára csökkenne... de akkor már inkább lenyomom ezt az életet így, ahogy van, és legközelebb leszek szuperhős.

Az őrület sárkánya
Az erkélyünkkel szemben van egy piros ház. Az áll rajta ütött-kopott betűkkel: „HOTEL”, de a pletykák szerint valójában kupleráj. Az első emeleten szőkített hajú orosz nő lakik, aki minden idényben, napszakban és időjárásban fehér miniruhát visel, s gyakran látható egy palival, aki gyakorlatilag a nap huszonnégy órájában részeg, olykor az utcáról üvölt föl neki, máskor kurjongatva lovagoltatja az ölén, a teraszon ülve. A másodikon egy gyűjtő lakik. Hogy egészen pontosan miket gyűjt, az rejtély, de annyi bizonyos, hogy az erkélyéről a régi lámpáktól a madáretetőkön át a

ventilátorokig mindenféle tárgyak lógnak, és a környéken garázdálkodó szarkák imádnak a lakásába bemerészkedve lopkodni. A gyűjtőt ez szemlátomást egy csöppet sem zavarja. A ház utcafronti részén, a Nachalat Benjamin és a Gruzenberg utca sarkán tiszteletbeli házlakó ütött tanyát: az Énekesnő. Minden péntek reggel karosszékkel érkezik a piros ház elé, letelepszik, és dalolni kezd, de valami egészen elképesztő, bántó, a pokol ajtaját döngető tónusban. Gyakorlatilag soronként jódlizik az áriázás és a mantrarecitálás között. A kastélyszerű vörös épületnek pikkelyekre emlékeztető cserepekkel borított, csúcsos tornya van. Az ezüstösen csillogó palákat figyelve mindig az jut eszembe: a ház voltaképp egy sárkány tanyája, aki összegömbölyödve alszik a torony tetején. Ő gyűjtögeti a kincseket a második emeleten, a szarkák pedig mind az ő szolgái. Az orosz utcalány talán egy elvarázsolt királykisasszony, az Énekesnő pedig sellő, akinek a gonosz sárkány elrabolta a hangját. Ilyenkor néha arra gondolok, vajon mi lesz, ha egy napon engem is elrabol? Vagy már régen az övé vagyok?

Evolúció
Mindig mosolygok magamban, amikor valaki arról beszél, hogy Darwin és Isten nem férnek meg egymás mellett. „Vagy evolúció, vagy teremtés”, hangoztatják. Szerintem viszont a fajunk itt, a Földön azon a péntek délutánon lett két lábon járó majomszerű lényből ember, amikor Éva és Ádám kiűzetett a Paradicsomból. Ez volt az a pont, amikor mi is felültünk az élet nagy körforgásának csúfolt karma-óriáskerékre.

Mona Lisa mosolya
Aki lyukat kezd fúrni maga alatt egy csónakban, nem mondhatja a hajócska többi utasának: „Ez az én ülésem, azt teszek vele, amit csak akarok.” Nem hiszek az egyéni boldogtalanságban. Nem hiszek abban, hogy a rossz idő, egy pattanás a homlokon, egy csalfa szerető, vagy akár egy anya halála feltétlenül tönkretesz bárkit is. Abban hiszek, hogy létezik valahol köröttünk egy közös kedvaura: egy láthatatlan burok, amelybe mindannyian beleadjuk a sajátunkat. Ha a kollektív kedvbe többen dobnak be szenvedést, depressziót, bánatot, haragot és gonoszságot, mint kedvességet, jóságot, megértést és elfogadást, ez a felhő tiszta fehér színről koromfeketévé válik, és mindannyian megtapasztaljuk a közösen kreált káosz erejét. Olyan ez, mint a Végtelen Történet: egyikünk sem engedheti meg magának, hogy elsüllyedjen a bánat mocsarában, mert ezzel mindannyiunkat magával ránt majd a mélybe. Sokszor iszonyú nehéz, szinte lehetetlen hinni a saját boldogság- és béketeremtő erőnkben. Viszont sokkal nagyobb erőfeszítéssel jár majd, ha már

nemcsak önmagunkat, hanem az egész bolygónkat kell elkezdenünk kirángatni a mocsárból. Da Vinci titokzatos mosolyú szépsége egy egész világot tart bűvöletben, évszázadok óta. Háborúk, járványok, forradalmak pusztíthatnak, Mona Lisa a legnagyobb káosz közepette is mosolyog, és türelmesen várja, míg a világ felocsúdik a tragédiából, hogy ismét együtt mosolyoghasson vele. Ha semmi másra nincs erőd, legalább mosolyogj. „Fake it, till you make it.”2

Vágyaink tárgyai
A vágy kielégíthetetlen. Ha veszel egy iPhone-t, iPadre vágysz, aztán jobb kocsira, nagyobb lakásra, szaunára, tengerparti villára, magánrepülőre... a sor végtelen. Ne állj be a rabszolgák közé! Ha az ego elkezdi fúrni-faragni az agyad, röhögd ki. Belül pontosan tudod, hogy másra nincs szükséged, csak egy tál ételre, egy pohár vízre, tiszta levegőre, ragyogó fényre, és barátokra, akiket feltétel nélkül szerethetsz.

2

Imitáld, amíg sikerül.

INTERJÚK

Tizenöt perc Anne Hathawayjel
Anne Hathaway is Disney-hercegnőként kezdte, ám a Szerelem és más drogokkal a kislányos Annie kitört a „bájoska” karakterből. Bohém, lázadó csajt alakít, és minden rosszalkodást kipipál, amit korábban a többi „hercegnőtől”, Lindsay Lohantól vagy az Olsen ikrektől láttunk – igaz, tőlük paparazzifotókon... Közülük Annie az egyetlen, aki rehab helyett az Oscar-díj-kiosztó színpadán kötött ki. KRISTÓF Éveken át te képviselted a Jackie Kennedy-féle klasszikus bájt Hollywoodban. Tudatos döntés volt, hogy elmész picit „Marilyn”-irányba, és a vadabb oldaladat is megmutatod? Hiszen a Valentin nap című filmben is telefonszexügynököt alakítottál. ANNE Őszintén mondom, soha nem gondolok arra, hogy egy-egy döntésemmel milyen képet alakítok ki magamról. Vicces arra gondolni, hogy valaki azt képzeli: csak azért, mert először hercegnőt játszottam, örökké az is maradok. Millió arcom van, és noha ez nagyképűen hangzik, senki sem ismer igazán, még a hozzám közel állók előtt is elég nehezen nyílok meg. KRISTÓF A Szerelem és más drogokat nézve minden eszembe jutott, csak ez nem. Már az első öt percben megszabadulsz a melltartódtól. Izgultál a rengeteg meztelen jelenet miatt? ANNE Naná, hogy aggódtam, de Jake (Gyllenhaal) minden szexjelenetben vigyázott rám, és láttam rajta, hogy nagyon fontos neki, hogy ellazuljak. Ő volt az én védelmezőm. KRISTÓF Te pedig az övé. Nagyon tetszett, ahogy a sajtótájékoztatón kiálltál mellette, mikor az egyik újságíró pofátlanul letámadta Taylor Swift korát és a kapcsolatuk természetét firtatva. Minden kollégádhoz ilyen hűséges vagy? ANNE Igen, olyan vagyok, mint egy medvemama. (nevet) Láttam, mennyire zavarba jött Jake, így magamhoz ragadtam a mikrofont, és viccesen azt mondtam: Miután a Túl a barátságon-ban is házaspárt alakítottunk, azt hiszem, nekem van egyedül jogom számon kérni. Majd én négyszemközt tisztázom vele.

KRISTÓF Nemcsak a barátaid mamamacija vagy, de rengeteg jó ügy felett is bábáskodsz. Néhány hete egy személyes videót töltöttél fel a YouTube-ra, melyben a melegek házasságáért kampányolsz. Különösen fontos neked a téma? ANNE Az, hogy minden embert, sőt minden lényt azonos jogok illessenek meg, szerintem mindennél fontosabb, mert a köröttünk létező káosz az ítélkezésből és a rosszindulatból születik. Emellett személyes szálak is fűznek a témához. (Anne öccse meleg, és a színésznő azért adta fel az álmát kamaszként, hogy apáca legyen, mert egy pap azt mondta neki: a homoszexualitás bűn, és a testvére pokolra kerül.) Igyekszem úgy élni, hogy ne ártsak senkinek és semminek – néhány éve vegetáriánus lettem, mostanában pedig már szinte teljesen vegán vagyok... Csak a gyönyörű bőrcipőkről és táskákról olyan nehéz lemondani. (nevet) KRISTÓF A filmedben olyan reményt adtál a Parkinson-kórral küzdőknek, amelyre talán egyetlen orvos sem képes. Sok beteg emberrel találkoztál, hogy átérezd a helyzetüket, és azonosulni tudj az állapotukkal? ANNE Nagyon mélyen beleástam magam a témába. A betegség egy kései stádiumában lévő, csodálatos színésznő is segített felkészülni a szerepre, és elolvastam Michael J. Fox memoárját is. Rengeteg videót néztem végig a neten, ami igazán erőpróbáló volt, de mindig arra jutottam, hogy nem futamodhatok meg. Ha ők bátran harcolnak a kór ellen, én egészségesen nem nyafoghatok, hogy nem bírom nézni a szenvedésüket. KRISTÓF Pedig sokszor nézőként is szívfacsaró volt... bevallom, sokat pityeregtem a film vége felé... ANNE Ó, el sem tudod képzelni, én mennyit zokogtam. Minden forgatási napon sírtam, és volt olyan, mikor egy-egy lélekőrlő jelenet után szó szerint összeroppantam. Szerencsére valahogy mindig felváltva készültünk ki Jake-kel, és amikor egyikünk a padlóra került, a másik ott volt neki, hogy összekanalazza. Ennek ellenére akadtak olyan napok, amikor úgy mentem haza, hogy senkihez sem szóltam, és álomba sírtam magam... Nem volt könnyű, de minden reggel úgy ébredtem fel, hogy ma ismét képes vagyok megmászni egy csúcsot.

KRISTÓF És még hány csúcs van előtted! Nagyon fiatal vagy, még csak most töltötted be a huszonnyolcat. Mi az a három cél, amit még a harmadik X előtt mindenképpen el szeretnél érni? ANNE Hmmm... lássuk csak! Elhatároztam, hogy egyszer kiugrom egy repülőből. Mármint ejtőernyővel! (nevet) Ezenkívül szeretném lefutni a New York City Maratont, és... meg akarok tanulni egy új nyelvet. KRISTÓF Tudod már, hogy melyiket? ANNE Spanyol señoritát játszom majd egy filmben, és szuperintenzív tanfolyamra járok. De ha nem kellett volna a spanyolt választanom a film miatt, bizonyára v alami egzotikus nyelvet választottam volna... mondjuk a mandarint. Állítólag borzalmasan nehéz, én pedig imádom a kihívásokat. KRISTÓF És hogy állsz a Broadway meghódításával? Az volt a terv, hogy Judy Garlandot alakítod egy színdarabban, majd felröppent a hír, hogy film is készül belőle. Hogy állsz az álom megvalósításával? ANNE Éppen a múlt héten volt egy találkozóm ezzel kapcsolatban, és lassan, de biztosan alakul a dolog. Nem hagyom veszni, hiszen ez a dédelgetett vágyam... KRISTÓF A legendás Liza Minelli mit szól hozzá, hogy te játszod majd a mamáját? ANNE Hogy is fogalmazzak... nagyon boldog, hogy adózunk az édesanyja emlékének, ugyanakkor látom rajta az aggodalmat is, hogy milyen színben tűnik majd fel a nagy Judy a vásznon. Persze megértem őt, hiszen a családjáról van szó. Számomra Judy Garland nemcsak egy díva, hanem inspiráció. Amikor darabjaira hullott az élete, akkor is erős maradt, és a színpadon sosem látszott rajta, milyen fájdalom gyötri. KRISTÓF A magánéleted hullámvölgyeiben is tőle merítettél ihletet? Tudom, hogy nagyon nehéz időszakon vagy túl.

ANNE Akkoriban rengeteget hallgattam a varázslatos dalait... mindannyiunknak szükségünk van őrangyalokra. Nekem ő az. KRISTÓF Vele énekelted a „Szivárványon túl”-t? ANNE Dehogy. Ha én dalra fakadok, minden varázs odavan. (nevet) Rettenetes az énekhangom. Ha a film megvalósul, valószínűleg Judy eredeti hangfelvételeit használjuk majd – senki sem képes úgy énekelni, mint ő. azt hiszem,

Öt perc Harrison Forddal
Harrison Forddal személyesen találkozni legalább akkora kaland, mint megtalálni az elveszett frigyládát. Viccből megkérdeztem néhány barátomat, mit üzennek neki. Meglepetésemre, a nők – 18 és 80 között – mind elpirulva vallották be, hogy: bizony megölelgetnék. KRISTÓF Még mindig elbűvöli a hölgyeket. Nemrég olvastam egy interjút az Indiana Jones sorozat főhősnőjével, aki azt nyilatkozta, hogy azóta sem dolgozott ilyen inspiráló színésszel, mint ön. Hogyan emlékszik vissza rá? HARRISON FORD Őszintén szólva, sehogy... a nevére sem emlékszem. (nevet) Ez persze túlzás, imádni való volt, de tény, hogy valószínűleg mélyebb benyomást tettem rá, mint ő énrám. KRISTÓF Általában kalandfilmekben és drámai szerepekben láthattuk. Nem kedveli a komolytalan forgatókönyveket? HARRISON FORD A helyzet az, hogy a legtöbb vígjátékba nem sok irónia szorult. Szeretem a komédiákat, de ha nem elég szarkasztikus a szerep, inkább nem vállalom el. A kellemetlen karakterekkel remekül azonosulok. KRISTÓF Az Ébredj velünk-ben egy reggeli magazinműsor show-manjét alakítja, akit beszippant egy olyan világ, melyben a meteorológus fenekének kitetoválása az adás vezető híre. Nem érzi úgy, hogy kissé meghasonul?

HARRISON FORD Dehogy. Ez egy komédia, se több, se kevesebb. A karakterem önelégült, és semmi más iránt nincs tisztelete, csak a saját pályája és önmaga iránt. Ezzel remekül tudok azonosulni, (nevet) Egyébként órákat beszélgethetnénk a média hatalmáról a világunkban, de nem sokat számítana. KRISTÓF Be szokta kapcsolni a tévét ébredés után? HARRISON FORD Soha. Csak akkor kelek föl egy reggeli műsor miatt, ha vendégnek hívnak meg. Ilyenkor a reklám kedvéért elmegyek, hogy az aktuális filmemről beszéljek. Amikor nem forog a kamera, rémes viccekkel próbálnak szórakoztatni, vagy a nőkről kérdeznek, amikor pedig már adásban vagyunk, nem foglalkozom a műsorvezető kérdéseivel, csak arról beszélek, amit előre elterveztem. Elég jó vagyok ebben, mint látja... KRISTÓF Nem kedveli az újságírókat, riportereket? HARRISON FORD A régimódi újságírást szeretem és tisztelem. Azokat a szerzőket, akik számára a szakma szent. Az ilyenekkel ritkábban futok össze, mint egy fehér hollóval... mindenki az amerikai kultúráról és a magánéletemről kérdez. KRISTÓF Akkor beszéljünk olyasmiről, ami tudomásom szerint fontos önnek. Úgy hallottam, nemrégiben Cancúnba látogatott egy környezetvédelmi konferenciára ... HARRISON FORD Számomra zöldnek lenni mindennél fontosabb. Huszonöt éve szelektíven gyűjtöm a hulladékot, kerülöm a húsevést, és ma már kizárólag elektromos autóval járok. A konferencia a Föld tengereinek megmentését szorgalmazta. Találja ki, melyik három állam nem tagja a szervezetnek... KRISTÓF Feltételezem, hogy a legbefolyásosabbak... HARRISON FORD Így van: Andorra, a Vatikán és az Egyesült Államok. Országok, melyek a gazdagságról, a spiritualitásról és a hatalomról híresek...

KRISTÓF Ez nagyon szomorú. Ha egy film egészen más életszemléletet népszerűsítene, mint amilyen az ön személyes látásmódja, biztosan nem vállalná el. HARRISON FORD Ez tény. Mindenekfölött az érdekel, hogy gyermekeink egy élhető világban nőjenek fel, egy zöld bolygón, mindenféle szempontból civilizált környezetben. KRISTÓF Nyilvánvaló, hogy a maszkok mögött ön érzékeny, melegszívű ember. Nehezére esik, ha egy filmben gyűlölnie kell valakit? HARRISON FORD Nem. Megfelelő mennyiségű pénzért bárkit képes vagyok gyűlölni. KRISTÓF A legjobb barátait is? HARRISON FORD Hogyne. A közelmúltban dolgoztam együtt az egyik legjobb barátommal, Daniel Craiggel, a Cowboyok és űrlények forgatásán, és abban a filmben is egy rendkívül kellemetlen frátert alakítok. Olyasféle film, amit az emberek szívesen megnéznek manapság... KRISTÓF Engem nagyon szórakoztat a rendíthetetlennek tűnő pesszimizmusa, kicsit Micimackó barátjára, Fülesre emlékeztet. Ki az, aki meg tudja nevettetni? HARRISON FORD Nagyon sokat nevetek. Imádom például Benny Hillt. A kedvenc komikusaim talán Steve Martin és Robin Williams. Martin igazi klasszikus.

Tizenöt perc Jake Gyllenhaallal
Jake pazar pontossággal toppan be az ajtón, igaz, a vak is láthatja rajta, hogy rohant, kissé megizzadt a gyapjúpulóverben, és mosolyogva törölgeti a homlokát. „Bocsáss meg... egy perc és összekapom magam” – mondja vállamra téve a kezét, majd leül mellém, és egy húzásra felhajt egy nagy pohár vizet. A közvetlensége, a gyöngyöző izzadság a homlokán és a hollywoodi filmsztárra korántsem emlékeztető lazaság egy csapásra elfeledteti velem a flancos szállodát és a „vörös szőnyeges” formalitást. Úgy

érzem magam, mintha egy haverommal találkoznék egy kellemesen lepukkant, kelet-londoni pubban. KRISTÓF Látom, inkább a lépcsőt választod a lift helyett. Annie (Hathaway) elárulta, hogy a sok meztelenség miatt megszállottan diétázott a forgatás előtt. Te is ilyen feszült voltál, hogy a legjobb formádat mutasd? JAKE Nem titok, hogy a Perzsia hercege főszerepéért rengeteget edzettem. Nagyon megterhelő fizikai munka volt. Most viszont inkább az volt a célom, hogy leépítsem az izmaimat, és ezért komoly fogyókúrába kezdtem. Ne azt lássák a nézők, hogy egy hatalmas izompacsirta rámászik erre a törékeny lányra. Visszatetsző lett volna. KRISTÓF Annyi filmmel a hátad mögött még mindig nehezedre esik levetni a ruháidat? JAKE Nos, igen... kissé kényelmetlen. De ezen már akkor megtanultam felülemelkedni, amikor meghallgatásokra jártam, és ahogy egyre kevesebb jelentkező állt sorba előttem, egyre idegesebb lettem. Elhangzik a mondat: „Oké, le a köntösökkel, kamera forog!”, és tudjuk, hogy itt a showtime. Nyelek egy nagyot, és rajta... nincs más választásom, meg kell tennem. Rengeteget könnyített a dolgon, hogy Annie lazán kezelte ezeket a helyzeteket. Felajánlottam neki, hogy ha szeretné, eltakarom a mellét a kezemmel, vagy úgy helyezkedek, hogy ne legyen szem előtt, amit nem akar megmutatni. Ezt rengeteg korábbi partnerem kérte már tőlem. Annie viszont azt mondta: „Te csak koncentrálj magadra. Nem kell megóvnod engem, rendben vagyok.” KRISTÓF Bár rendkívül nagy hangsúlyt kap a filmetekben a szex, üdítő, hogy éppolyan mókás, mint amilyen szenvedélyes, ettől pedig a rengeteg szexjelenet ellenére sem válik olcsóvá a film. Épp ellenkezőleg: bájos és életszagú. JAKE Szinte komikus, hogy a filmekben mennyire komolyan veszik a szexjeleneteket. Persze tudom, hogy az intimitás komoly dolog, de ahogy a valóságban is gyakran mókás helyzetek állnak elő, a vásznon sem kellene életidegennek lennie egy szeretkezésnek. Merjünk már nevetni önmagunkon! Gyűlöltem, mikor a korábbi filmjeimben természetellenes pózokat kellett felvennem, pusztán azért, hogy szexisebbnek tűnjön a jelenet.

KRISTÓF Csodálatos a kettőtök közötti kémia, olyanok vagytok, mintha ezer éve ismernétek egymást... JAKE Annie egyáltalán nem volt biztos benne, hogy akarja ezt a filmet. Mi azonban tudtuk, hogy nélküle képtelenek volnánk megvalósítani az elképzeléseinket. Jól ismertem őt, hiszen a Túl a barátságon-ban is házaspárt alakítottunk, és tudtam jól, hogy számára mindennél fontosabb, hogy bízhasson a partnerében. Sohasem volt semmiféle szemforgatás vagy rosszindulat kettőnk között, egymás védelmezői és cinkosai lettünk a forgatás során. Nagyon jól megvagyunk... pedig néha azzal ugratom, hogy úgy öltözködik, mint egy kamasz fiú. (nevet) KRISTÓF Tudom, hogy meglehetősen direkt kérdés, de kikerülhetetlen: a film harmadik főszereplője az a bizonyos kis kék gyógyszer. Mennyire ástad bele magad a kutatómunkába ahhoz a jelenethez, amikor a karaktered a Viagra mellékhatásaitól szenved? JAKE Ó, Istenem... eddig megdöbbentően kedves újságírónak hittelek, ámbár láttam a szemeden, hogy vannak titkos tartalékaid, (nevet) Nos... nem próbáltam a Viagrát. De szerencsére segédeszközök és serkentők nélkül is tudom, milyen érzés az, amit a gyógyszer nyújt... KRISTÓF Mit szóltak a szüleid a csupasz valósághoz? Nem volt kellemetlen számukra óriásvásznon nézni a kisfiuk fenekét? JAKE ...sőt, nem is csak a fenekét. Nagyon, nagyon büszke vagyok a... filmre. Hiszem, hogy a párbeszédek, a történet, a játékunk éppolyan hangsúlyos, mint a szex. Az édesapámmal érkeztem a Los Angeles-i premierre, és a film után sokkal többet beszélgettünk az érzelmekről, mint arról a néhány – szülői szemmel nézve nyilvánvalóan – kellemetlen percről... KRISTÓF Annyi film, dal és regény címében szerepelt már a „szerelem” szó. Mit gondolsz, miért van az, hogy még mindig annyira vonzó a közönség számára? JAKE Talán azért, mert egyszerre csábító és rémisztő. Nagyon nehéz teljes átéléssel, őszintén kimondani a „szeretlek” szót. A szerelem éppen annyira ijesztő, mint

amennyire csodálatos, ha pedig egész életedben csupán játékként gondoltál rá, még jobban megrémülsz, mikor egyszer csak rádöbbensz: ez az, most valóban megtörténik. Ez már nem csak a játék része. KRISTÓF Mi az, ami miatt bele tudsz szeretni egy lányba? JAKE Azt hiszem, a méltóság egy nő legvonzóbb erénye. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem lehet szétszórt vagy bohókás... de legyen benne egyfajta báj, kecsesség. A másik tulajdonság, ami elbűvöl egy lányban, az erő. KRISTÓF Ki az, aki számodra megtestesíti ezt a nőt? JAKE Tudom, hogy ez kissé... furcsán hangzik majd, de... számomra az édesanyám a legcsodálatosabb nő a földön. Minden áldott nap bizonyítja nekem és a családunknak, hogy milyen elképesztő ereje van, és mindezt eleganciával és könnyedséggel teszi. Csak egy példa: ő egy másik vetítésen látta a filmet, és egyetlen szót sem szólt a szexjelenetekről, csak megölelt, és azt mondta: „Olyan boldog vagyok, hogy ilyen sokat mosolyogtál!” Évek óta azt kéri tőlem, hogy mosolyogjak többet a vásznon. KRISTÓF Úgy tűnik, nagyon fontos számodra a család. Tudom, hogy meglehetősen nemzetközi família vagytok. Mennyire tartod lényegesnek, hogy kutasd az őseid gyökereit? JAKE Világéletemben ugyanannyira vallottam magam svédnek, mint amerikainak. Sokszor eszembe jut, hogy milyen jó országokat. Mélyen magamban hordozom e nemzetek vannak. Talán egy napon elindulok a nagyvilágba, és valójában... KRISTÓF A film egyik jelenetében azt mondod: ha egy párhuzamos univerzumban lehetőséged nyílna erőfeszítések nélkül élni, akkor is a küzdelmet választanád. A valóságban is így véled? Jobb, ha véres verejtékkel dolgozunk, mint ha az eredmények az ölünkbe hullanak? orosznak és lengyelnek, volna bejárni ezeket az jellemzőit, a véremben felfedezem, ki vagyok

JAKE Hm... nehéz válaszolni. Amikor elvállalok egy filmszerepet, mindig arra gondolok, mennyire dolgoztat majd meg a karakter, és mennyire kényszeríti a nézőket arra, hogy elgondolkodjanak. Ezt a filmet sem vállaltam volna el, ha egyszerű romantikus vígjáték lenne. A filmnek azok a részei, amikor Annie a Parkinson-kórral küzd, lelkileg nagyon megterhelőek voltak, és sokszor egy egész napon át vettünk fel egyetlen jelenetet. Ugyanakkor tudom, hogy ezért éri meg dolgozni. A könnyekért, amiket a forgatáson ejtünk, és amiket a közönség ejt majd, ahogy beleélik magukat a történetbe. KRISTÓF Minden mondatodról lerí, hogy tanulmányoztad a keleti vallásokat, és nagyon spirituális ember vagy. Hogyan hat a buddhizmus a mindennapjaidra? JAKE A legfontosabb, amit a buddhizmustól kaptam, hogy megtanultam elengedni. Nem ragaszkodom görcsösen semmihez. Megértettem, hogy ha minden tőlem telhetőt megtettem egy emberért, egy kapcsolatért, egy filmért, akkor képesnek kell lennem hátrálni egy lépést, és útjára engedni a dolgot. Bízom a karma törvényében és abban, hogy az fog kisülni belőle, ami leginkább a fejlődésemet, a javamat szolgálja. Még akkor is, ha ez néha fájdalmas.

Tíz perc Sigourney Weaverrel
Amikor krémszínű ceruzaszoknyában és puffos ujjú blúzban belépett a helyiségbe, nem egy harcos amazon állt előttünk, hanem egy méltóságteljes, ugyanakkor szerény nő. Nem sokkal később már a szálloda egyik elegáns lakosztályában ültünk, de a zavarom még mindig nem múlt el teljesen. „Érthetetlen...” gondoltam. Számtalan ünnepelt, csodálatos művésszel beszélgettem a munkám során, és mégis: Sigourney Weaver neve egyszerre váltott ki belőlem tiszteletet és egyfajta infantilis félelmet. A tény pedig, hogy a 103-as szobában beszélgettünk – amelyről indiai tartózkodásom alatt megtanultam, hogy a mentők hívószáma -, igazán nem sokat javított az állapotomon... SIGOURNEY Kitalálom... Nyolcadik utas-rajongó vagy, igaz? KRISTÓF Ennyire egyértelmű? SIGOURNEY Sokéves tapasztalat. Ne aggódj, már hozzászoktam...

KRISTÓF Egy évtizedek óta tartó töretlen karrier során elég sok érdekes emberrel találkozhattál. Az életed nagy találkozásai magánemberként vagy a munkád során történtek meg? SIGOURNEY Valahol a kettő között: amikor például sci-fi vagy képregényfesztiválok vendége vagyok, a strébernek csúfolt gyűjtők mindig olyan szeretettel és érdeklődéssel fogadnak, amit egyetlen vörös szőnyegen sem élek át. KRISTÓF Mit gondolsz, miért akarnak az emberek olyannyira ufókat látni? Mi az, ami annyira érdekli őket? SIGOURNEY Sokan azt hiszik, hogy ez nem több egyszerű kíváncsiságnál, ám szerintem az emberi lélek szeretetre, összetartozásra szomjazik, és jó érzés volna tudni, hogy ehhez a kollektív tudathoz földönkívüli létformák is hozzátartoznak. Az ember akármi után kutat is, valójában mindenütt szeretetet keres. KRISTÓF A kabbala is éppen ezt tanítja. Hiszel abban, hogy csodákra vagyunk képesek, ha valljuk, hogy mind egy lélek vagyunk? SIGOURNEY Abszolút... ezt pedig időnként óriási ajándéknak élem meg, máskor súlyos felelősségként, hiszen ha így van, minden tettünkre és szavunkra oda kell figyelnünk, mert másokra is hatással vannak. Van egy egyetemi tanár ismerősöm, aki annyit beszélt nekem erről a filozófiáról, hogy bűntudatom támad, akárhányszor találkozom vele. (nevet) KRISTÓF Találkoztál már valamilyen szellemmel, földönkívülivel... megmagyarázhatatlan jelenséggel? Angyallal,

SIGOURNEY Nem, még sajnos nem, de őszintén hiszek a másfajta anyagi testben élők létezésében, és nagyon remélem, hogy megérem, amikor felfedezzünk: más bolygókon is van civilizáció.

KRISTÓF Ne viccelj, miért ne érnéd meg? Ragyogsz, fiatal vagy, és rengeteget foglalkoztatnak Hollywoodban. Mit gondolsz, hogyan lettél az „erős nő” karakterének szinonimája? SIGOURNEY Talán úgy, hogy a karrierem korai szakasza egybeesett azzal az időszakkal, mikor a nők egyenjogúságért folytatott küzdelme végre eredményeket is mutatott. Olyan világot képviseltem a filmjeimben, amelyben természetes, hogy egy nő ugyanakkora hatalommal bír, mint egy férfi, és bármit képes keresztülvinni, amit elhatározott. KRISTÓF Nem egy komédiában bizonyítottad már, hogy fergeteges a humorod. Vissza tudsz rá emlékezni, hogy mikor nevettél utoljára úgy, hogy alig kaptál levegőt? SIGOURNEY Velem folyton ez történik. Imádom az angol humort. Anyai ágról brit vér csörgedezik az ereimben, és a fanyar, ironikus poénok, mondhatni, a véremben vannak. A világ egyik legnagyobb baja, hogy az emberek túl komolyan veszik magukat. És ez különösen jellemző Amerikára. KRISTÓF Ráadásul sokszor éppen azok érnek célba, akik nem görcsölnek rá a sikerre: az Avatar fenomenális sikere is ezt bizonyítja. Egyikőtök sem számított arra, hogy meghódítjátok a világot, igaz? SIGOURNEY Legvadabb álmainkban sem. Életünk egyik legcsodásabb éjszakája volt, amikor megtudtuk, hogy a Filmakadémia kilenc Oscarra jelölte a filmet. Ugyanakkor néha azt érzed, hogy most aztán valami igazán lenyűgözőt alkottál, de a zajos siker elmarad. Ha valamit megtanultam Hollywoodban, hát azt, hogy a sikert sosem szabad biztosra venni. KRISTÓF Nagy, hollywoodi szuperprodukciókban érzed inkább otthon magad, vagy az olyan kamaradrámákban, mint a berlini filmfesztiválon is zajos sikert aratott Hósüti? SIGOURNEY Nehéz erre válaszolni, mert minden forgatás annyira más. Általában az az ügy a szívem csücske, amin éppen dolgozom.

KRISTÓF Ráadásul folyton új kihívásokat keresel: többször is dalra fakadtál már, és producerként is dolgozol. Van még olyan üveghegy, amit megmásznál? SIGOURNEY Óriási örömmel rendeznék filmet... valami azt súgja, hogy elég jó lennék. KRISTÓF Mit jelent számodra a szépség? SIGOURNEY Korokat, embereket... mindent, ami természetes. Egy nő például lehet butácska vagy IQ-bajnok, húsz- vagy hatvanéves, ha mer önmaga lenni, biztosan élete végéig sugárzóan gyönyörű lesz.

Negyedóra Péterfy Borival
Péterfy Bori. Mikor először hallottam ezt a nevet, tüstént afféle Mikszáth Kálmá nvagy Molnár Ferenc-hősnőre asszociáltam. Aztán amikor kaptam egy mailt, melynek címe „Péterfy Bori fotózása a Szimplában” volt, s a fejemben ez tökéletesen rímelt a Noszty fiú esete Tóth Marival-ra, rádöbbentem: a párhuzam cseppet sem véletlen. Bori abszolút „molnáros” és „mikszáthos”. A konvencionális, izzadságszagú banalitással dacoló, de sosem gyűlölködő lázadó. Később vált világossá, hogy színpadon is a Liliomban láttam először, Marikaként. Bár nem voltam Amorf ördögök -fan, de ismertem néhány számukat, láttam őket itt-ott, és mindig megjegyeztem magamban, hogy ez a lány milyen szép. Nem olyan hivalkodóan, mint egy Miss Universe, és nem is olyan tartózkodóan, mint egy masnis angolkisasszony, hanem amolyan borisan. Találkozásunkkor is nagyon boris volt – ott ült a Mai Manó teraszán, piros kis felsőt viselt, ikonikus szőke frufruja hanyag bájjal lógott homlokába, rövid körmei pedig éppen úgy voltak vörösre lakkozva, mintha egy játék baba kezét vette volna kezelésbe egy kísérletező kedvű kislány. KRISTÓF Azért hihetetlen ez a sztori... itt egy lány, aki elindult a saját útján, mindenféle szabályokat felrúgva, és most a Nemzeti Színház tagja lett. Mikor kezdtél el árral szemben úszni? BORI Eleinte szépen, szabályosan vittem a dolgaimat: ovi, általános isi, gimi... a József Attilába jártam a Feneketlen-tónál. Aztán, utána – hála istennek – már nem ment

ilyen simán, mivel nem vettek fel a Színművészetire. Akkor eldöntöttem, hogy engem ezek a szabad csapatok érdekelnek. KRISTÓF Azt sem élted meg kudarcként, amikor elbuktál a színművészetis felvételin? BORI Dehogynem, mert a saját bénaságommal szembesültem. Nyilván tök szar voltam, teljesen jogos, hogy nem vettek fel. Azért már egészen más, mint néhány évvel ezelőtt. Pintér Béla is tanít, Zsótér Sándornak van osztálya... Most inkább az a baj, hogy túl sokan végeznek színészként, és mert rosszul működnek a színházak, rengetegen nem kapnak munkát. Éppen az életre nem nevelik rá őket, csak elzártan éldegélnek ott, az iskolában. KRISTÓF Hogyan lettél „villantó ikon”? BORI Ez számomra is meglepő volt. Úgy kezdődött, hogy a Jégben többször is meztelenül vagyok. Az álprüdéria – ami jellemző a nemzetre – azonnal működni kezdett, és megrökönyödve bámultak: „Ó, a színpadon meztelen!” Aztán jött az első klipem, amelyhez egy fotósorozatból merítettünk ötletet. Egy hideg, egyszerű szobában ül egy férfi és egy nő, köröttük egyre több növény lesz, rajtuk pedig egyre kevesebb ruha. Végül tényleg úgy néznek ki, mint Ádám és Éva a Paradicsomban. Miután a második klipben is látszik a meztelen hátam – egy másodpercre -, már biztos volt, hogy na, akkor én végképp nem tudok semmi mást, csak vetkőzni. KRISTÓF Szerinted mi az oka, hogy nálunk ez még mindig ennyire furcsán hat? BORI Nálunk minden furcsán hat, nálunk az is furcsán hat, hogy ha biciklizel. Most jöttem haza Rómából, ahol az egész város olyan, mint egy nagy utcai házibuli. Oda kéne kizavarni ezeket a feljelentgetős néniket, hogy lássák: az emberek egész éjszaka buliznak az utcán, mégis a világ legboldogabb nemzete az olasz. Na, most kezdődik az országfikázás... Ennyi frusztrációt és irigységet sehol nem tapasztaltam, mint itthon, pedig sok megnyomorított kelet-európai országban jártam. Mindenhol szabadság van, és frissesség. KRISTÓF Arra nem gondoltál, hogy felállj és elmenj?

BORI De igen, csak mire rájöttem, hogy el kell menni innen, már nagyon be voltam ágyazódva ide: a színház, a zenekar... Mindent újra kezdeni meg nem lenne erőm. De végül is az elmúlt nyolc évben minden második félévet külföldön töltöttem. Itthon sokan éreztették velem, hogy nem vagyok sehol, és nem vagyok senki sem... Iszonyú sok sznob van ebben az országban. KRISTÓF De legalább annyi kultúrsznob is. Nem kezdtek még támadni, hogy jobb lett volna, ha maradsz a „föld alatt”? BORI Olvastam olyat, hogy „Így lesz az undergroundból mainstream.” De nem érdekel. Ez olyan, mint egy szerep eljátszása: olyankor is annak örülök, ha sikerült úgy megformálni a karaktert, ahogy akartam, nem pedig annak, hogy mások mit szólnak. Nemrég jöttem rá, hogy ez már szenvedélybetegség. Aki túl sokat van színpadon, és egy ideig nem játszhat, igazi elvonási tüneteket produkál. Az a fura a színészetben, hogy egy előadás egészen más idősíkban, egy másik térben zajlik. Nem tudod beilleszteni ebbe a földi huszonnégy órába. Rendesen elrepít, olyan, mint a kábítószer, csak nem káros... bár ki tudja. Gondolj bele, mekkora flash, hogy egy szerep igazából nem is te vagy. Olyan dolgokat csinálsz, amiket te magad soha. Egyébként is nagyon nyitott vagyok mindenféle káros szenvedélyre, de szerencsére ez függőséghez soha nem vezetett. Valahogy mindig értékesebb voltam magamnak egészségesen. KRISTÓF De azért rezgett a léc? BORI Persze, mindig rezegnie kell, úgy izgalmas! Ugyanakkor nagyon izgalmas élni, és bevállalni a valóságot. Izgibb, mint elmenekülni előle. Viszont abszolút megértem azt, akiknek nem megy. Csak ne gyűlölködjön, és a szenvedélye ne buta indulatba összpontosuljon.