AZ ÉLETFA Nemeskürty István beszélgetése Makovecz Imrével

részletek Makovecz Imre: Nagyon hirtelen szakadt a nyakamba a magyar pavilon építésének feladata. Néhány alapvetés volt, amiből ki lehetett indulni. Az egyik magának a területnek a helyzete. Nagyon érdekes az a hely, amit kijelöltek számunkra. Magyarországtól nyugatra az osztrák pavilon, keletre egy széles út túlsó oldalán pedig a Vatikáné helyezkedik el. Ez számomra roppant elgondolkoztató és érdekes volt. Sok minden megjelent akkor előttem. Megjelent az, hogy földrajzilag szinte ugyanolyan a helyzetünk, mint itt a kiállításon. Megjelent a vasfüggönyön túli emberek mentalitása. A pénzbeli differencia, az, hogy a bankpolitika miatt érdemes Magyarországra áthozni a szemetet, és érdemes Magyarországon az olcsó árut megvenni. Érdemes környezetszennyező anyagokat áthozni, fogat csináltatni, házasságot kötni, lakodalmat ülni, sajtot, pezsgőt venni és így tovább. Az elmúlt években ez volt a jellemző folyamat Ausztria és Magyarország között. És az is, hogy a nyomorult magyarok átjártak Ausztriába kávét, gépkocsit, televíziót meg hűtőszekrényt vásárolni. Tették ezt egy olyan világban, ahol az energiát a Szovjetunió biztosítja Magyarország számára és nem lehet tudni, hogy mikor zárják el a csapot. De a stabilitást, a biztonságérzetet - azt, hogy a hűtőládában húst lehet tárolni - azt tömegével vásárolták meg a magyarok a Mariahilferstrassén. (a „Magyar” Strassén, ahogy a bécsiek nevezik). Ennél freudibb, szörnyűbb viszonylatot aligha lehet elképzelni: megveszem és hazaviszem a hűtőszekrényt, hogy a stabilitás látszatát keltsem a saját lakásomban. Ilyenekre asszociálhatunk, amikor átgondoljuk, hogy Ausztria és a Nyugat földrajzi fekvése itt a kiállításon megismétlődik. Nemeskürty István: Vagyis a Nyugat minket szánakozva megvet, illetve megvetve szán. És mi van a másik oldalon? Makovecz Imre: A másik oldal pedig a tipikusan magyar helyzet. A magyar tudatban tulajdonképpen egy önvédelmi görcs van. Kelet felé nem akar reálisan gondolkodni, nem fogadja el a törököt, nem fogadja el a tatárt, nem fogadja el az oroszt, nem fogad el semmit, ami keletről jön. Annak ellenére, hogy alaphangulatát tekintve tipikusan keleti és elzárt világ ez, mégis a Nyugat felé orientált. A Krisztus után 1000 körüli időben Szent István egy keleti nemzetet akart megőrizni az ősi földön. Sokak szerint ugyanis a honfoglalás nem 896-ban történt, hanem kétszáz évvel korábban kezdődött. és ez már a hetedik honfoglalás volt. Vagyis azt gondolják, hogy a Kárpát-medence egy mindenkori égi birodalomnak volt a jogfolytonos területe. Szerintem az ország pszichológiai állapota is ezt fejezi ki, nem pedig egy harcos nép beerőszakolásának a hangulatát. Amióta az eszemet tudom, én csak azt tapasztalom, hogy a magyar nép türelmes, és nem azt, hogy harcias. Mégis állandóan azt tanítják az iskolában, hogy ez egy harcias nép. Meg ha átmegyek Romániába, akkor ott is ezt olvasom, ha Szlovákiába megyek, ott is csak harcias magyarokról hallok. Pedig én még harcias magyart nem nagyon láttam, a kommunistákat kivéve. Én mindig inkább türelmes, mindig a kiskapuk felé orientálódó embereket láttam. Egy megpróbált, öreg nemzetet tapasztalok magam körül. Nos! A Szent István-i kor - Krisztus után 1000 – az, amikor a magyar király megkapja a pápától a legitimitást jelképező koronát, az elismerést Nyugat felől. És itt Sevillában a Vatikán pavilonja Kelet felé helyezkedik el. Arrafelé, amerre a magyar népnek nyitottnak kellene lennie. Furcsa, tulajdonképpen két disszonáns hang szól, amikor megpróbálom ezt a szituációt értelmezni. Tőlünk keletre annak a Vatikánnak a pavilonja helyezkedik el, melytől a legitimitásunkat kaptuk. De felmerül bennem az is, hogy a valóságban tőlünk keletre a csángó magyarok vannak, akiket bűnös módon a Vatikán évszázadokon keresztül nem látott el papokkal és így odavetett az ortodoxiának. Elmondhatom tehát, hogy engem a magyar pavilon helye, pozíciója sokkal inkább befolyásolt. mintsem valamilyen külső prekoncepció. Nemeskürty István: Ebből az adottságból, ebből a pozícióból született az épület, mely azonban többről, másról is szól. Makovecz Imre: Igen. Talán eléggé világosan tudtam kifejezni azt, hogy az én számomra a Nyugat és a Kelet Sevillában tapasztalható speciális konzisztenciája jobban érdekelt, mint minden más. Így talán érthető, hogy a magyar pavilont tulajdonképpen miért vágtam átlósan ketté, két féltekére, egy nyugati és egy keleti féltekére, hogy miért néz nyugat felé egy tipikusan keleti imagináció, és miért van kelet felé van egy nyugati. Tehát én ebben a kettősségben mindennek a fordítottját is szerettem volna kifejezni. Nemeskürty István: Kérlek vezess minket végig ezen az épületen! Makovecz Imre: Tehát az épületet hosszában átlósan kettévágtam egy kettős fallal. Ez egy folyosó, amelyből nem lehet kilátni és amelynek a tetejére hét torony épült. Hét toronyba bezárva van egy út, amelyen az ember halad. Ezen az úton hangszórók vannak elhelyezve, amelyekből Magyarország hangjai szólnak. Gyermekbeszéd, sírás, éneklés, autózaj, szél és így tovább. Mindenféle zaj, amely Magyarországon hallható. Talán nem is fontos, hogy jellemző legyen, hanem csak az, hogy együttesen kiadják egy élő fal képzetét, úgy kellene fogalmazni, hogy ez valami olyan, ahogyan a svéd rendező, Ingmar Bergman kezeli a falakat. „A falakon átvérzik a

történelem.” Ez már Pilinszky. Nemeskürty István: Lehet, hogy a látogató szorongani fog, várja, hogy kijusson a fényre. Számolsz ezzel? Makovecz Imre: Igen, talán lejátszódik majd valami a látogatóban, talán érez valamit, ami kell ahhoz, hogy közelebb kerülhessen a magyarsághoz. Ráadásul egy lépcsőn kell fölmenni és egy emeleti szinten végigmenni ahhoz, hogy eljusson egy újabb lépcsőhöz, egy olyan pontra, amikor már a zenének és a látványnak a magyarok nyugati „imázsát” kell kifejeznie. Ez az épület nyugati oldalán van, ahol az épület fejjel lefelé folytatódik a föld alatt egy fordított kupolában, amit egy üvegfödém választ el a felső világtól. Erre az üvegfödémre érkezik meg a látogató. Az üvegfödém geometriai középpontjában áll egy fa, melynek a gyökereit kimostuk a földből. Egy olyan fát lát itt, amilyet soha nem lát a valóságban. Absztrakt jelek formájában persze sok ezer év óta hordozza az emberiség és a magyar népművészet is. Ez az életfa, amely a sámándobokon szerepel, úgy is szerepel, hogy hét ága van, mint a zsidók Menórájának, de lefelé is ugyanúgy hétágú. A sámándobon középen még egy vonal is van. Nemeskürty István: Álljunk meg ennél a fánál! Két holland szerző írta rólad, hogy építészetedben az utóbbi években az élő fák jelzik az emberi kontinuitást. Idézem, amit nekik nyilatkoztál: „Már a 60-as évektől az a rögeszmém, hogy egy fát kimossak magamnak nagynyomású vízágyúval.” Ha ez benned ilyen régen él, akkor ez neked rendkívül mély élményed. Biztosan igazad van, mert a magyar életfa a népmesében, Vörösmarty Csongor és Tündéjében, az Árgyélus királyfi történetében is az, amelynek segítségével a lélek halhatatlansága a magasba tör és aminek a segítségével el lehet jutni a Boldogasszony palástjáig. Neked mi él az emlékezetedben erről? Egy kép, egy mese? Mi az, ami miatt ez benned olyan mélyen megfogant? Makovecz Imre: Két dolgot tudok megnevezni. Az első az, hogy mindenkinek az életében van egy élménye, amelyre úgy emlékszik vissza. hogy ettől a naptól kezdve tudja magát Én-nek nevezni. Szerintem mindannyiunkban van egy ilyen élmény, bár ezek nagyon különbözőek. Nekem is van ilyen élményem. Nagykapornakon voltunk szénát gyűjteni. Megraktuk a kocsit. Azt persze nem olyan könnyű rakni, mert a széna hullik. Az akkori világ meg még épeszű volt, tehát nem hullajtotta el útközben a felit, hanem azt rendesen rá kellett fordítani, lekötni... Amikor ezzel elkészültünk, akkor persze az öregapám előre ült oda, ahonnan a lovakat hajtani kell, én pedig fölmásztam a szénásszekér tetejére. És én, a kisgyerek, aki mondjuk hat éves voltam, boldogan hanyatt vágtam magam és néztem az eget. Most tudni kell, hogy mi a Miska-kúttól jöttünk vissza Kapornakra és ott erdőn, meg ligetesen megy keresztül az út és ezért a szekerek csak lassan mennek. Nem futnak a lovak. Én azzal szórakoztam, hogy néztem az eget. A mai gyerek ilyennel nem tud szórakozni, mert nem kerül ilyen helyzetbe. Autóban nem tudja ezt csinálni. A lényeg az, hogy a leveleken áttűz a nap. A fák levelein áttűzött a nap és az egy másfajta fény, mint amikor vakít az arcodba a napsütés. Délután volt. Késő délután természetesen, amikor a fény megint másmilyen, mint délben vagy reggel. Szelídebb és elgondolkoztatóbb. Sok mindent lehetne mondani erről a fényről. Ebben az áttűző, csillogó, átszűrt, zöldes fényben jöttem rá. hogy Én vagyok. Lehet, hogy ez így nem sokat mond. De ehhez kapcsolódik a másik dolog, amivel válaszolni akarok, mert az én számomra a fa, mint élőlény, mindig is fontos maradt. Azóta persze nagyon sokat tanultam a fáról. Ami a legfontosabb: a fa egyszerre nő fölfelé és lefelé, a fény felé és a sötétség felé. A lényegéhez a sötétség legalább annyira hozzátartozik, mint a fény. Mi ugyanakkor mindig csak arról beszélünk, ami látható: a levelek, a klorofil, a víz keringése a fában... a gyökérről sose beszélünk ugyanilyen hangsúllyal. Azt azért tanultuk, hogy a gyökér föloldja a sókat és azokat felhasználja a saját építéséhez, de arról már nem esik szó, hogy a fának a sötétséggel való kapcsolata ugyanakkora súlyú, ugyanolyan jelentőségű, mint a fénnyel való kapcsolata. Még az Istenhez is „fölfelé” imádkozunk, mert az Isten fönt lakik valahol az égbolt mögött. Ezzel foglalkoztunk, de a föld középpontjával, a sötétséggel, az azzal való kommunikációval soha. Számomra a sötétség, amivel kommunikálni kell tudni, legalább olyan fontos volt mindig, mint a fény. Talán azért, mert nem voltam képes akkorát hazudni magamnak, mint ahogy ez szokásos. És a fa az én számomra mindig azt jelentette, amit a japán ember számára. Azt, hogy néztem ugyan a fát, annak a föld feletti részét, de vizionárius szemmel. Alánéztem a mélységbe, a lenyúló gyökerek felé, és így láttam egyszerre a fát. És azt mondtam, hogy a fa fölfelé szerelmeskedik a nappal, ahhoz ad virágokat, dalol fölfelé. Arról a dalról, amit lefelé dalol, arról halvány fogalmam sincs, de azt mondtam, hogy oda is dalol. És úgy gondoltam, hogy ezt a furcsa élőlényt, amelyik lefelé ugyanakkora, mint fölfelé, bár mindig csak a fölső részét látom, ezt ki kell tudni egészíteni. Igen ám, de ha az ember ugyanolyan erővel egészíti ki lefelé a szemléletét, mint fölfelé, akkor egy más világ jelenik meg számára! Ettől kezdve a ló egy elvarázsolt ember, aki visszanéz rád és a történelmet sugallja számodra. A szánalmat, meg azt, hogy föl kéne szabadítani. Azt sugallja, hogy az embernek nem elég, hogy Krisztus megváltotta, hanem az embernek az a feladata, hogy az élővilágot megváltsa. Megváltsa azzal az erővel, amit Krisztus rá fordított, amikor megváltotta bűneitől. Vajon az eredendő bűn nem egy szörnyű mutáció-e? Egy ugyanolyan mutáció, mint aminek következtében a fák többé nem tudnak menni: mert hátha valaha a fák menni tudtak?! És fapásztorok éltek a földön! És valamilyen szörnyű mutáció, kataklizma következtében egy olyan iszonyatos jajgatás, amelyik évezredek óta hangzik - csak nincs már fülünk hozzá, hogy a fák szenvedéseit

megértsük - ez jelzi, hogy nem tudnak odább menni. És ezért egy függőleges kommunikációba kényszerítve dalolnak lefelé és fölfelé egyszerre. Így adnak példát nekünk arra, hogy képesek legyünk egy háromezer éves kultúra alapgondolatait megérteni. Hozzátartozik ehhez még, hogy ez a fa - amelyik bemutatja a gyökerét és az ágait is -, ez a fa a magyar pavilon nyugati felében van. Nyugat felé mutatja ezt a tudást, a magyar népnek ezt az ősi, egyszerűen fölszámolhatatlan tudását. Mutatja, hogy minden pusztítás ellenére mégis újra és újra termelődik ez a tudás. Ezek a mi kiskapuink, amiket mi megtaláltunk. Ez az, hogy ha a magyart kiküldik ezen az ajtón, a másikon visszajön, hogy tudja mindennek az ellenkezőjét, tudja a fölötte uralkodók sebezhető pontjait. Mindig tudja a sötétség és a világosság együttműködését, azt, hogy nem egyértelmű a világ. Van lent és fönt. Van igen és nem. Van jobbra és balra. Van férfi és nő. Miért pont a törökdúlás és a 150 éves török uralom volt az, ami a magyarság identitását fönntartotta? Talán nem is lennének - tanítottad nekem éppen te, Nemeskürty István -, ha ez a törökdúlás nem lett volna Magyarországon. Mert akkor a magyarság pontosan a neki megfelelő szituációba került, mert átjárható kapuvá vált Kelet és Nyugat között. Ezek mind szinonim fogalmak. Ezért is van az, hogy pont Nyugat felé produkálja Magyarország a lent és a fönt egyszerre látását. Bár nem azonos ezzel, mert ő bent lakik a két fal között, a suttogások és a sikolyok között. Nem lehet még így sem ráismerni - a Nyugat számára biztosított image mögött sem -, de ezt is tudja. Ez a nép elképesztő bölcsessége és nagy ereje. Olyan elképesztő bölcsesség és erő, amiben ha nem hinnék, akkor nem élnék itt. A pavilonnak a nyugati frontján, egy elég hosszú szakaszon üvegfalat csináltunk. Nyitva vagyunk Ausztria felé, ők is átláthatnak, ha akarnak, az üvegházukból hozzánk, és mi is átláthatunk hozzájuk. Amikor pedig a látogatók ide érkeznek és a hang lemegy az üvegfödém alá, akkor a fény fokozatosan kialszik a nyugati image területén, majd a szúró fények rámutatnak arra a nyílássorra, hat nyílásra, amelyek a tornyok alatt vannak. Ekkor automatikusan kinyílnak az ajtók és az emberek átmehetnek ezeken az ajtókon a keleti féltekébe. Átmehetnek azon a kettős falon, amit korábban már megtapasztaltak. Namármost! Amikor átjutnak a nyugati féltekéből a keletibe, akkor ott megjelenik egy film, megjelenik Magyarország tiszta, vad, fényes keleti imaginációja. A zene elkíséri az embereket, átjön velük és összemosódik a film mondanivalójával. E nagyerejű benyomás után távoznak és szembetalálkoznak a Vatikán pavilonjával, megmérettetésünk eszközével. Jó lenne, ha minden állam valami ilyesmit csinálna, hogy egy kicsivel jobban egymásra találjanak a nemzetek, mint ahogy ezidáig sikerült. Én persze annak is örülök, hogy végre lehetőség nyílt arra, hogy kísérletet tegyünk Magyarország belső fiziognómiájának a kifejezésére, hogy valamilyen - még ha nem is teljesen érthető - üzenetet tudjunk mások számára közvetíteni. (Megjelent a Magyarország Sevillában című világkiállítási kalauzban)

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful