You are on page 1of 251

NNCL488-366v2.

Graham Greene

A kezdet és a vég

EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1987


KIADTA AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓ
A KIADÁSÉRT AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓ
IGAZGATÓJA FELEL
SZEDTE A NYOMDAIPARI FÉNYSZEDÖ ÜZEM
NYOMTA AZ ALFÖLDI NYOMDA
A NYOMDAI RENDELÉS TÖRZSSZÁMA: 3195.66-14-1
KÉSZÜLT DEBRECENBEN, 1987-BEN

FELELŐS SZERKESZTŐ: GY. HORVÁTH LÁSZLÓ


A FORDÍTÁST SZERKESZTETTE: KATONA ÁGNES
A BURKOLÓ ÉS KÖTÉSTERV URAI ERIKA MUNKÁJA
MŰSZAKI SZERKESZTŐ: KALLAY JUDIT
MŰSZAKI VEZETŐ: MIKLÓSI IMRE
KÉSZÜLT 74 000 PÉLDÁNYBAN, 17,28 (A/5) ÍV
TERJEDELEMBEN
ISBN 963 07 4288 8
SOROZAT ISBN 963 07 4265 9
GRAHAM GREENE
THE HEART OF THE MATTER
WILLIAM HEINEMANN LTD, LONDON, 1948
COPYRIGHT GRAHAM GREENE, 1948

HUNGARIAN TRANSLATION UNGVÁRI TAMÁS, 1962


A regény szereplőit nem élő személyekről mintáztam. A
történet földrajzi hátteréül Nyugat-Afrikának azt a részét
választottam, ahol személyes tapasztalatokat gyűjtöttem – ez
tagadhatatlan –, de világosan ki kell jelentenem, hogy annak
a bizonyos gyarmatnak egyetlen jelenlegi vagy múltbeli
lakosa sem szerepel könyvemben. Természetesen költött
gyarmaton is kell tisztségviselő – rendőrfőnök és gyarmati
kormányzó például; különleges okom van rá, amiért nem
szeretném, ha könyvemnek ezeket az alakjait élő
személyekkel azonosítanák, hiszen igen nagy hálával
gondolok arra, milyen udvarias és megértő bánásmódban
részesített a gyarmati kormányzó, a rendőrfőnök és
személyzetük azon a gyarmaton, ahol 1942-43-ban dolgoztam.
ELSŐ KÖNYV
ELSŐ RÉSZ

Első fejezet

Wilson a Bedford Hotel teraszán ült, csupasz, vörös térdét a vasrácsnak


támasztotta. Vasárnap volt, és a székesegyház harangja misére szólított. A
Bond Street túlsó oldalán a gimnázium ablakában egyenruhás
fiatal néger lányok göndör dróthajuk kiegyenesítésének
reménytelen feladatával vesződtek. Wilson elábrándozva
simogatta serkenő bajszát, és gines gyomorkeserűjére várt.
Szemben ült a Bond Streettel, de tekintete a tengert kereste. Fakó
színe is mutatta, hogy csak nemrégiben szállhatott partra a
kikötőben, de erre vallott az is, hogy figyelemre se méltatta az
iskolás lányokat a túloldalon. Olyan volt, mint a barométer
késlekedő mutatója, mely még mindig jó időt jelez, holott a
másik mutató már viharra áll. Odalent néger hivatalnokok
igyekeztek a templomba; az asszonyok pompázó kék és
cseresznyeszínben játszó ünnepi ruhája éppenséggel nem
ébresztett érdeklődést a férfiban. Egyedül ült az erkélyen –
nem számítva a szakállas, turbános indust, aki már jósolni is
próbált neki; fehér emberek nemigen tűntek föl ebben az
órában vagy akár ezen a napon – öt mérföldnyíre lehetnek
innen, a tengerparton. De Wilsonnak nem volt kocsija. Most
valósággal elviselhetetlen magányosságot érzett. Átellenben
az iskola bádogteteje a tenger felé lejtett; a feje fölött a
hullámlemez tető zörgött, csattogott, mert keselyű
ereszkedett le rá.
A sétányon a kikötőben állomásozó hajókaraván három
kereskedelmi tisztje közeledett. Diáksapkás apró gyerkőcök
vették körül őket. Kiáltozásuk egy bölcsődal elhaló
dallamaként érkezett fel Wilsonhoz: “Tánctánc kapitány, szép
nővérem táncol, tanítónő a nővérem, tánc, tánc, tánc.” A
szakállas indus gondterhelt tekintettel bonyolult műveletekbe
merült – egy boríték hátlapján horoszkópot állított fel. Vagy
talán a megélhetési költségeit számolgatta? Amikor Wilson
ismét lenézett az utcára, a tisztek már szabad utat vágtak
maguknak, és a gyerekek egyetlen matróz köré gyűltek:
győzelmesen vezették a rendőrség közelében levő
bordélyházba, mintha csakugyan egy bölcsődébe vinnék.
A fekete szobapincér meghozta a gint – Wilson lassan szopogatta, nem volt
semmi dolga, legföljebb visszatérhetett volna forró s nyomorúságos szobájába,
hogy regényt olvasson – vagy tán verseket. Mert szerette a költészetet. De
csak titokban élvezte, mint a kábítószert. Az Aranykincstár kötete
mindenhová elkísérte; de csak éjszakánként lopott belőle –
egy kanálnyi Longfellow-t, Macaulayt, Mangant: “Mondd el
most, miként éltél, zsenidet tékozolva, barátság, szerelem
koldusaként.” Romantikus ízlése volt. A társasága előtt
Wallace-t vállalta csak. Wilson szenvedélyesen törekedett
arra, hogy megjelenésében ne legyen megkülönböztethető a
közönséges emberektől: bajuszát is úgy viselte, mint valami
klubjelvényt – a közösség legfontosabb jeleként: de a szeme
elárulta – barnás kutyaszeme volt, szetterszeme, amely
komoran szegeződött a Bond Street felé.
– Bocsánat – szólította egy hang –, nem Wilsonhoz van szerencsém?
Felnézett az elmaradhatatlan khaki rövidnadrágot viselő, középkorú,
szalmaszínű, aszott arcú férfira.
– Az vagyok.
– Leülhetek? Harris vagyok.
– Örvendek, Mr. Harris.
– Maga az Egyesült Afrika Társaság új könyvelője?
– Én. Iszik valamit?
– Csak limonádét, ha nem haragszik. Napközben nem iszom.
Az indus felállt az asztalától, és tisztelettudóan közeledett.
– Emlékszik rám, Mr. Harris. S talán mondhatna valamit
ismerősének a képességeimről. Esetleg megtekintené az
ajánlóleveleimet... – A piszkos borítékgyűjtemény mindig a
keze ügyében volt. – Társadalmi kiválóságoktól.
– Tűnj el. Menj a fenébe, vén csirkefogó – intette le Harris.
– Honnan tudta a nevemet? – kérdezte Wilson.
– Egy táviraton láttam. Én vagyok a táviratcenzor – felelte Harris. – Rohadt
munka! Rohadt hely.
– Már messziről látom, Mr. Harris, hogy sorsa jelentékenyen
megváltozik. Ha egy pillanatra befáradna velem a
fürdőszobába...
– Menj a fenébe, Gunga Din.
– Miért a fürdőszobába? – kérdezte Wilson.
– Mindig ott szokott jósolni. Azt hiszem, az egyetlen
fellelhető szabad helyiség. Nekem egyébként sosem jutott eszembe a
kérdés.
– Régóta él itt?
– Tizennyolc rohadt hónapja.
– Megy is haza nemsokára?
Harris a kikötőre lejtő bádogtetők fölött nézett el. S azt
mondta:
– A hajók mindig rossz irányba futnak ki. De ha egyszer hazajutok, engem
nem látnak itt többé. – Lehalkította a hangját, mérgesen dörmögött a
limonádéja felett. – Utálom ezt a helyet. Utálom ezt a népet. Utálom a rohadt
négereket. Persze nem szabad így beszélni róluk.
– Az én szolgám egész tisztességes.
– A szolgájával nemigen van baja az embernek. Az igazi néger –
de ezek, nézze csak őket, azt a tollboásat, ott lent. Még csak
nem is igazi négerek. Ezek csak nyugat-indiaiak, és ők tartják
kézben az egész partvidéket. Ők a kiszolgálók a boltokban, ők
ülnek a községi tanácsokban, a városházán bírák, ügyvédek –
uramisten. A protektorátusban még csak rendben van –
elmegy. Az igazi néger ellen egy szavam sincs. Arcszínüket az
Isten adta. De ezek itt – a fenébe is. A kormány – fél tőlük. A
rendőrség – fél tőlük. Nézze csak – folytatta Harris –, nézze csak
Scobie-t. Ott megy.
A keselyű a szárnyát csapdosta, és mocorgott a
hullámtetőn. Wilson Scobie-t nézte. Közönnyel s egy idegen
utasításának engedelmeskedve tekintett rá, s úgy rémlett
neki, hogy a Bond Streeten magányosan sétáló, zömök őszes
férfi aligha tarthat számot különösebb érdeklődésre. Honnan
sejthette volna, hogy az ilyen alkalmat az ember sose felejti
el: emlékezetén vékony forradás őrzi, seb, mely csak akkor
kezd sajogni, amikor bizonyos dolgok összefüggésbe kerülnek
– a déli gin íze, az erkély alatti virágok illata, a hullámlemez
kondulása s a szélkakasra röppenő undok madár.
– Scobie szereti őket – mondta Harris –, annyira, hogy még
le is fekszik velük.
– Ez rendőregyenruha?
– Az. A mi dicső rendőrségünk. Ellophatnák tőlük a bazilikát.
– Ismeri a gúnyverset.
– Nem olvasok verseket – közölte Wilson. A szeme követte
Scobie-t a napsugár verte úton. Scobie megállt, s egy fehér
panamakalapos négerrel váltott néhány szót: majd egy fekete
rendőr haladt el mellettük, szabályosan tisztelegve. Scobie
tovább ment.
– Ha igaz, a szírek is fizetik.
– A szírek?
– Igazi Bábel tornya ez a hely – mondta Harris. – Nyugat-
indiaiak, afrikaiak, született indusok, szírek, angolok, skótok
az egész nyüzsgő nagyüzemben, ír papok, francia papok,
elzászi papok.
– Mit csinálnak itt a szírek?
– Pénzt. Vidéken minden üzlet az övék, sőt a legtöbb itt is.
Gyémántot csempésznek.
– Abban elég nagy a forgalom, gondolom.
– A németek nagy pénzt fizetnek érte.
– Van neki felesége?
– Kinek? Scobie-nak? Persze. Van neki. S ha nekem olyan
feleségem lenne, én is lefeküdnék négerekkel. Úgyis találkozik
vele nemsokára, ő a város széplelke. Rajong a művészetért
meg a költészetért. Valami kiállítást rendezett a hajótörött
tengerészek javára. Ismeri a műfajt – pilóták versei a
hontalanságról, fűtők vízfestményei, missziós iskolák
bőrdíszműmunkái. Szegény Scobie. Még egy gint?
– Nem bánom – mondta Wilson.

Scobie befordult a James Streetre, elhaladt a kormányzóság mellett. A


hosszú erkélyek mindig egy kórházat juttattak eszébe. Tizenöt
esztendeje figyeli már a betegturnusok érkezését: tizennyolc
hónapos időszak után bizonyos betegeket sárgán, idegesen
hazaküldenek, mások foglalják el a helyüket – gyarmati
alkormányzók, mezőgazdasági főtanácsosok, a közmunkák és
adóhivatalok pecsétőrei. Figyelemmel kísérte valamennyiük
lázgörbéjét – az első indokolatlan dührohamtól a mértéktelen
ivásig, és az esztendő végén: a rezignációtól a merev
szokások kialakításáig. A fekete hivatalnokok, mint orvosok a
folyosón, ápolói szokásokat vettek föl: derűsen és
tisztelettudóan tűrnek el bármilyen sértést. A betegnek
mindig igaza van.
A sarkon túl, a vén gyapotfa előtt, ahol a legelső telepesek
gyűltek össze azon a napon, hogy e barátságtalan partra
tették a lábukat – ott állnak ma a bíróságok és a rendőrség:
hatalmas kőépület, a gyengék nagyhangú hencegése. A
betonketrec lakói száraz gabonamagként őrlődtek a
folyosókon. Eleven lélek nem felelhetett meg a tervezés
nagyhangú arányainak. De az elképzelés különben is csak egy
szoba mélységéig hatolt. Mögötte a szűk és sötét folyosón a
vizsgálati szobában és a cellákban Scobie mindig
felfedezhette az emberi aljasság és igazságtalanság szagát –
egy állatkert bűze volt ez, a fűrészpor, az ürülék, az
ammóniák és a bezártság bűze. A helyiségeket naponta
felmosták, de ezt a szagot nem lehetett eltakarítani. Bevette
magát a foglyok és a rendőrök ruhájába, mint a cigarettafüst.
Scobie megmászta a hatalmas lépcsőket, és az árnyékos
külső folyosón jobbra fordult a szobájához. Egy asztal, két
konyhaszék, egy faliszekrény, néhány rozsdás bilincs, szögre
akasztva, akár egy kalap, az iratrendező: – idegen számára
csupasz és kényelmetlen szobának hatott volna, de Scobie-
nak ez otthon volt. Más ember gyűjtögetéssel teremti meg az
otthon érzését – egy új kép, egyre több könyv, egy bizarr
formájú papírnehezék vagy egy hamutartó, amit valami
elfelejtett okból vettek egy elfelejtett ünnepen. Scobie a
csökkentés módszerével építette az otthonát. Tizenöt
esztendővel ezelőtt több holmival kezdte. Valaha ott állt a
felesége fényképe, voltak élénk színű bőrpárnái a piacról, egy
karosszéke s a kikötő nagyméretű, színes térképe a falon. A
térképet egy fiatalember kérte el: neki már régen nem volt rá
szüksége: emlékezetében hordta a gyarmat partvidékét:
szolgálati körzete a Kufa-öböltől Madleyig terjedt. Ami a
párnákat és a karosszéket illeti, gyorsan felismerte, hogy az
effajta kényelem ebben a levegőtlen városban a füllesztő
hőséggel egyértelmű. Ha csak hozzáér valami az ember
testéhez, ha csak betakarják: kiizzad. S végül a felesége
fényképe is feleslegessé vált az asszony ideköltözésével. Az
állóháború első évében ideköltözött hozzá, s most már el sem
mehet innen. A tengeralattjárók veszedelme a szögön lógó
bilincsek erejével kötötte ide az asszonyt. Egyébként is
fiatalkori fényképe volt, és Scobie nem szívesen emlékezett a
kialakulatlan arcra, az ártatlanságában nyugodt és szelíd
arckifejezésre s a fényképész kívánságára készséggel
mosolyra nyitott ajkakra. Tizenöt esztendő megmunkálja az
arcot, a szelídség elapad a tapasztalattól. És Scobie mindig
tudatában volt a saját felelősségének is. Az utat ő mutatta: az
asszonyra törő tapasztalatokat ő rostálta meg. Ő formálta az
arcát is.
Leült a csupasz asztalhoz, de ebben a pillanatban már egy
mende-néger őrmester csapta össze a bokáját az ajtóban.
– Őrnagy úr?
– Van jelentenivalója?
– A rendőrfőnök kéreti, őrnagy úr.
– A körletnaplóban van valami?
– Két fekete összeverekedett a piacon, őrnagy úr.
– Nő miatt?
– Igen, őrnagy úr.
– Van még valami?
– Miss Wilberforce kéri, hogy hallgassa meg, őrnagy úr. Mondtam
neki, hogy a templomba ment: jöjjön vissza később, de csak
itt ül. Azt mondja, tapodtat sem mozdul.
– Melyik Wilberforce ez, őrmester?
– Nem ismerem, őrnagy úr. Sharp Townból jött, uram.
– Ha a főnöktől visszajöttem: fogadom. De senki mást.
Értette?
– Igenis, őrnagy úr.
Scobie a rendőrfőnök szobájába vezető folyosón menet
látta a lányt: egyedül ült a padon, a falat támasztva: csak egy
pillantást vetett oda, mindössze egy homályos benyomást vitt
magával a fiatal fekete afrikai arcról, a színes
kartonszoknyáról, s ezzel kiesett emlékezetéből az egész, s
azon tűnődött, mit is válaszoljon a rendőrfőnöknek. Egész
héten ezen gondolkozott.
– Üljön le, Scobie. – A rendőrfőnök ötvenhárom éves volt.
Öreg ember. Itt a kort a gyarmati szolgálat évei után
számítják. A rendőrfőnök huszonkét évi szolgálat után a
legvénebbnek számított; a kormányzó pedig hatvanöt éves
kamasznak az ötesztendei szolgálat tudásával rendelkező
tartományi rendőrfőnökökhöz képest.
– Nyugdíjba megyek, Scobie – kezdte a rendőrfőnök –, a
szemle után.
– Tudom.
– Azt hiszem, már mindenki tudja.
– Sokan beszélnek róla.
– Maga a második, akinek elmondtam. Mit híresztelnek: ki lesz az utódom?
– Azt már tudják, hogy ki nem lesz – felelte Scobie.
– Piszok igazságtalanság – háborgott a rendőrfőnök. – Többet már
nem tehetek a dologban, Scobie. Maga remek érzékkel szerzi
be az ellenségeit. Mint Ariszteidész, az igazságos.
– Korántsem vagyok olyan igazságos.
– A kérdés csak az, mit akar csinálni. Egy Baker nevű
embert küldenek ide Gambiából. Fiatalabb, mint maga.
Nyugdíj, visszavonulás, áthelyezés – melyiket választja,
Scobie?
– Maradni szeretnék – felelte Scobie.
– A felesége nem fog örülni.
– Túlságosan régen vagyok itt. – Szegény Louise, gondolta
magában. Ha rajta múlott volna, hol lennénk már? S annyit
őszintén el kellett ismernie, hogy már régen nem lennének itt,
hanem jó messze innen, jobb klímán, jobb fizetéssel,
magasabb rangban. Louise minden lehetőséget megragadott
volna a helyzet javítására: fáradhatatlanul nógatta volna
felfelé a szamárlétrán, és sose törődne az áskálódókkal. És én
ide telepítettem őt, gondolta azzal a furcsa, figyelmeztető
bűntudattal, melyet akkor érzett, mikor az ismeretlen jövőért
kellett felelősséget vállalnia. De hangosan csak ennyit
mondott: – Tudja, hogy szeretem ezt a helyet.
– Elhiszem. Csak azt tudnám, miért?
– Szépek az esték – felelte Scobie tétován.
– Hallotta a legújabb pletykát, amit maga ellen fordítottak a
kormányzóságon?
– Gondolom azt, hogy a szírek ügynöke vagyok.
– Eddig még nem merészkedtek. Ez a következő lépés.
Néger nőkkel cicázik. Tudja, hogy van ez, Scobie. Mert nem
kezdett ki egyiknek a feleségével sem. Megsértődtek.
– Valóban lefeküdhetnék már egy néger nővel. Akkor nem
kellene kitalálniuk.
– Az elődje hússzal is lefeküdt – folytatta a rendőrfőnök –,
de ez föl se tűnt senkinek. Egészen mást találtak ki ellene,
Athéni államférfi, marathoni hős, előbb mint Temisztoklész
ellenfelét száműzik, végül mégis az ő közbelépése hozta meg az athéni
seregeknek a szalamiszi győzelmet.
hogy titokban iszik. Jobban szeretik, ha valaki nyilvánosan részeg. Disznó
egy banda ez, Scobie.
– Az alkormányzó nem rossz fiú.
– Nem hát. Az alkormányzóval nincs is baj. – A rendőrfőnök
felnevetett. – Rémes fickó maga, Scobie. Scobie, az
igazságos!
Scobie a folyosón ment vissza: a lány még mindig ott ült a homályban: a
lába meztelen: úgy nyugodott e két láb egymás mellett, mint rézöntvény a
múzeumban, mintha nem tartoztak volna a színes csinos kartonszoknyához.
– Maga Miss Wilberforce? – kérdezte Scobie.
– Igen, uram.
– Nem idevalósi?
– Nem. Sharp Townban lakom.
– Kerüljön beljebb. – S ő mutatta az utat az irodájába; leült
az íróasztala mögé. Ceruzát nem talált rajta, kihúzta hát a
fiókot. Itt és csak itt ő is gyűjtögetett: leveleket, radírgumit,
egy szakadt rózsafüzért – de egyetlen ceruzát sem. – Mi a panasza, Miss
Wilberforce? – A szeme egy Medley Beach-i strandfényképre tévedt: a
felesége, az alkormányzó felesége, a nevelésügyi tanácsos (valami döglött
halfélét mutat a képen) és a tartományi kincstárnok felesége. A sok fehér
test egy rakáson úgy festett a gyepen, mintha az albínók
gyűlését kapták volna le; a szájuk tátogott a nevetéstől.
– A háztulajdonos – kezdte a lány –, mindenre képes az az asszony, feltörte
a lakásomat tegnap este. Éjszaka jött, lerombolta a válaszfalakat, és
kifosztotta, minden holmimat, a ládámat.
– Sok lakója van?
– Csak három.
Scobie pontosan tudta, miről van szó: a bérlő heti öt
shillingért kivesz egy kalibát, úgynevezett válaszfalakat emel,
s ezeket a szobákat, mindegyiket fél koronáért, kiadja – fényes
megélhetés. Mindegyik szobát néhány hitvány ládával rendez be: benne némi
porcelán, poharak – vagy a munkaadó “adta”, vagy a munkaadótól lopták –,
hozzá kiszolgált ládákból összerótt ágy és egy viharlámpa. A lámpaüveg nem
bírja sokáig, s az apró, nyílt lángocskák könnyen belekapnak a le-
lecsöppenő olajba, aztán a furnérlemez választófalakba
harapnak, és megszámlálhatatlan tűzesetet okoznak. A
háztulajdonos olykor betör a saját házába, és lerombolja a
tűzveszélyes válaszfalakat, néha ellopja bérlői lámpáját, s a
lámpatolvajlás továbbgyűrűzik, hullámai már az európai
negyedet ostromolják, s a klubokban is erről járja a pletyka.
– Az ember még egy lámpát se tarthat.
– És a háziasszonya – ripakodott a lányra élesen Scobie – azt állítja, hogy
maga sok bajt csinál: sok a lakója, sok a lámpa.
– Nem, uram. Nincs lámpapaláver.
– És női paláver? Rossz lány vagy, mi?
– Nem, uram.
– Akkor miért jöttél ide? Miért nem tettél panaszt Laminah
őrmesternél Sharp Townban.
– Mert ő a háziasszonyom bátyja.
– Valóban az lenne? Egy apától, egy anyától?
– Nem, uram, csak egy apától.
A kihallgatás olyan volt, akár egy szertartás a pap és a ministráns között:
Scobie pontosan tudja, mi történne, ha egyik embere kivizsgálná az ügyet. A
háziasszony azt vallaná, hogy közölte bérlőivel: távolítsák el a
válaszfalakat; amikor ezzel kudarcot vallott, akkor cselekedett
csak maga. Hogy volt ott egyáltalában egy láda és benne
porcelán, azt tagadná. Az őrmester természetesen
megerősítené állítását. Kiderülne, hogy nem is bátyja a
háziasszonynak; más, meghatározatlan – valószínűleg
tisztességtelen – kapcsolat van közöttük. Megvesztegetések –
melyeket tisztelettudóan “kenésnek” neveztek – egész lánca
indulna el: a felháborodás és düh, mely eleinte oly őszintének
hatott, lecsillapodna: újra válaszfalak emelkednének: senki se
hallana többé a ládáról, s csupán jó néhány rendőr lenne egy-
két shillinggel gazdagabb. Mikor Scobie-t ide helyezték,
belevetette magát az ilyen nyomozásokba, és mindig és újra a
partizán helyzetében találta magát, a hite szerint szegény és
ártatlan bérlőt támogatva a gazdag és bűnös háztulajdonossal
szemben. De hamarosan rádöbbent, hogy bűn és ártatlanság
éppoly viszonylagos, mint a vagyon. A tönkretett bérlőről
kiderül, hogy gazdag, sőt kapitalista, aki egyetlen szobából
heti öt shillinget profitál, míg ő maga ingyen lakik. Ezután
csírájában próbálta elfojtani ezeket az ügyeket: vitába
bocsátkozott a panaszossal, és bebizonyította, hogy a
nyomozás semmi eredményre se vezet, és kétségkívül időbe
és pénzbe kerül: néha egyszerűen meg is tagadta a
nyomozást. Tétlenségének eredménye: hogy a kocsijának
ablakát kővel dobálták, gumijait kipukkasztották, és csak a
Rossz ember-ként emlegették, s ez a név hozzátapadt egész hosszú és szomorú
vándorútján – megmagyarázhatatlanul kínozta a forróságban és nedvességben;
nem tudta félvállról venni.
Ettől kezdve vágyott ezeknek az embereknek bizalmára és
vonzalmára. Akkor kapott mocsárlázat, s már-már lerokkant a
szolgálatból.
A lány türelmesen várt a döntésére – ha szükség van rá, ezek
végtelenségig bírják türelemmel –, csakúgy, mint ahogy a
türelmetlenségüket, ha ezzel bármi előnyhöz juthatnak, nem
korlátozza a tisztesség. Képesek egy álló napig csendben ülni
egy fehér ember udvarában, hogy olyat kérjenek tőle, amit
nem áll módjában megadni, de üvöltve verekednek és
szitkozódnak, hogy az üzletben a szomszédjuk előtt szolgálják
ki őket. Scobie megállapította magában, milyen szép is ez a
lány. Furcsa volt belegondolni, hogy tizenöt esztendővel
ezelőtt még nem lett volna szeme erre a szépségre – meg se
látta volna a lány apró, magas mellét, a keskeny csuklót s a
tompora fiatalos domborulatát; meg se tudta volna
különböztetni a hasonfajtájúaktól – olyan, mint a többi fekete.
Abban az időben úgy gondolta, hogy a felesége: szép. S a
fehér bőr akkor még nem albinókat juttatott az eszébe. Szegény Louise.
– Add át ezt a cédulát az irodai őrmesternek.
– Köszönöm, uram.
– Nincs mit. – Scobie elmosolyodott. – És próbáld elmondani neki az
igazat.
A sötét irodából kilépő lányt figyelte – tizenöt elvesztegetett
esztendeje lépett ki vele.

Scobie-t kitaktikázták a házakért folytatott véget nem érő


háborúságban. Legutóbbi szabadsága alatt elvesztette a
legszebb európai negyedben, Cape Stationben épült
bungalóját egy Fellowes nevű rangidős egészségügyi
felügyelővel szemben, és arra ébredt, hogy száműzték egy
kocka formájú kétemeletes házba, melyet eredetileg a
földszinten lakó szír kereskedő építtetett; lecsapolt mocsár
talajára, mely az esőzések beálltával ismét mocsárrá változik.
Az ablakokból a kreolok házsora fölött a tengerre láthatott: az
úttest másik oldalán a katonai átvonulási tábor felé
teherautók tolattak és túráztak; a keselyűk pedig házi
pulykákként kapirgálták a tábori konyha szemetét. Mögötte, a
hegyek alacsony gerincén mélyre ereszkedő felhők között
húzódtak a helyőrség bungalói; a faliszekrényeken egész nap
lámpa égett, a csizmákra sár tapadt – de ezek legalább az ő
rangjabéliek házai voltak. Az asszonyok a hiúság rabszolgái,
büszkék magukra, férjükre, körülményeikre. De neki úgy
rémlett, ritkán büszkék a lelkiekre.
– Louise – kiáltotta –, Louise. – Semmi értelme nem volt
kiabálni: ha nincs a nappaliban, nem lehet másutt, csak a
hálószobában (a konyhát egyszerűen szemközt, a kerti
fészerben rendezték be); de neki szokása volt, hogy hangosan
kiáltsa a felesége nevét; ez a szokás régen rögződött, még a
féltés és szerelem napjaiban. Minél kevésbé volt szüksége
Louise-ra, annál tudatosabban érezte a felelősséget a
boldogságáért. Amikor a nevét kiáltotta, úgy ordított, mint
nagy Kanut az árral szemben – a felesége melankóliájának,
elégedetlenségének és csalódottságának áradata ellen.
Valaha Louise még válaszolt, de sosem volt a megszokás foglya, mint
Scobie. És olyan hamis se, mondogatta magában a férfi. A gyengédségnek és
szánalomnak nem volt hatalma Louise-on: sosem mutatott olyan
érzést, amit nem érzett, s akárcsak az állat, tökéletesen
átadta magát pillanatnyi bajának, bár éppoly gyorsan fel is
épült belőle. Amikor Scobie rátalált a hálószobában:
moszkitóháló alatt feküdt, akár egy kutya vagy egy macska,
legalábbis arra emlékeztette Scobie-t ez a tökéletes önfeledtség. Louise haja
csapzott volt, a szeme csukva. A férfi csöndben állt – kém az idegen
birodalomban –, s ez a birodalom valóban idegen volt számára. Ha az otthon
neki a szilárd, barátságos, nem cserélődő holmik minimumra
csökkentett mennyiségét jelentette: Louise számára a
halmozás volt az otthon. A toalettasztal zsúfolásig megrakva
tégelyekkel és fényképekkel – ott volt ő is a múlt háború
nevetségesen elavult tiszti egyenruhájában, fiatalon: a bíróság
elnökének felesége, akit jelen pillanatban Louise a barátnői
közé számított: egyetlen gyermekük, aki három esztendeje
halt meg, iskolásként még, Angliában – egy kis jámbor
kilencesztendős leányarc, első áldozói fehér muszlinfátyolban:
és megszámlálhatatlan fénykép Louise-ról, ápolónők egy
csoportjában vagy az admiralitás bálján Medley Beachben,
Teddy Bromleyval és feleségével a yorkshire-i mocsarakban.
Mintha arra gyűjtögetne bizonyítékot, hogy éppannyi barátja
van, mint bárki másnak. Scobie szemügyre vette a feleségét a
muszlinhálóban. Arcát a maláriagyógyszerek
elefántcsontsárgán árnyalták; a haja, egykor mint a csurgatott
méz, most elsötétedett, és lucskos a verejtéktől. A
csúnyaságnak ezekben a pillanataiban szerette őt Scobie,
amikor a szánalom és a felelősség érzése a szenvedély
hőfokát érte el. S a szánalom küldte most el innen; esküdt
ellenségét sem riasztaná föl álmából, nemhogy Louise-t.
Lábujjhegyen ment ki a szobából, és le a lépcsőn (belső lépcső
nemigen volt látható ebben a bungalóvárosban, kivéve talán a
kormányzósági épületet; Louise tehát megpróbálta ezt is
büszkélkedés tárgyává tenni, futószőnyegekkel s faliképekkel
aggatta teli). A nappaliban könyvespolc, zsúfolásig az ő
könyveivel, szőnyegek a padlón, egy nigériai bennszülött
maszk és további fényképek. A párát naponta kellett letörölni
a könyvekről, és Louise-nak virágos függönyökkel nemigen
sikerült eltakarnia az ételtartót, melynek mind a négy lába
vízzel telt kicsiny zománcedényben állt, a hangyákat távol
tartandó. A boy egy személyre terített.
Alacsony és tömzsi fiú volt ez, arca széles, csúnya, nedves,
igazi temne ábrázat. Meztelen lába üres bőrkesztyűként
csattogott a padlón.
– Mi baja Missusnak? – kérdezte Scobie.
– Has csikar – felelte Ali.
Scobie egy mende nyelvtant vett elő a könyvszekrényből: a
legalsó polcra dugták el, ahol szakadozott fedele a legkevésbé
tűnhetett fel. A felső polcokon laza sorokban Louise szerzői –
már nem egészen fiatal mai költők és Virginia Woolf regényei.
Scobie most nem tudott koncentrálni, túl meleg is volt: a
felesége távolléte pedig, akárcsak egy bőbeszédű szobatárs,
folytonosan a felelősségére emlékeztetett. Egy villa leesett, s
ő észrevette, hogy Ali lopva a kabátujjába törli. Szeretettel
nézte a szolgát: tizenöt éve vannak együtt, egy évvel
régebben, mint a feleségével. Túlságosan hosszú idő ahhoz,
hogy valakit szolgasorban tartsunk. “Kisegítő fiúként” kezdte,
aztán segédsteward lett, amikor még négy szolgát is
tartottak, s most már ő az egyedüli steward a házban. Minden
szabadsága után Ali ott várta a kikötőben, hogy a csomagját
három vagy négy rongyos hordárral hazaszállítsa. Szabadsága
időszakaiban sokan próbálták elcsenni tőle Ali szolgálatát, de
eddig még mindig várt reá – kivéve azt az egy alkalmat,
amikor börtönbüntetését töltötte. A börtön itt nem szégyellnivaló,
csupán holmi akadály, melyet egyszer s mindenkorra senki sem tud leküzdeni.
– Ticki – szólt egy panaszos hang, és Scobie rögtön felállt. –
Ticki! – Felment a lépcsőn.
A felesége már felült a moszkitóháló alatt, s az első
pillanatban úgy rémlett, mintha egy lábszárcsont forrna a húsosfazék fedele
alatt. De a hirtelen felébredt szánalom eloszlatta a rémséges látomást.
– Jobban érzed magad, drágám?
Louise csak ennyit válaszolt:
– Mrs. Castle járt itt.
– Ebbe könnyen belebetegedhet akárki – mondta Scobie.
– Rólad beszélt.
– Rólam, mit? – Színlelt széles mosolyt vetett az asszonyra; az egyhangú
élet mindig elnapolja a boldogtalanságot is. A késedelemmel nincs mit
veszteni. És benne homályosan az derengett, hogy ha valaki elég hosszú
ideig késlekedik, ügyei intézését kiveszi kezéből a halál.
– Azt mesélte, hogy a rendőrfőnök nyugdíjba megy, és
téged megint félretettek.
– Úgy látszik, a férje túlságosan sokat beszél álmában.
– Különben igaz?
– Igaz. Én már hetek óta tudom. És igazán nem számít, drágám.
– Nem lesz erőm többé betenni a lábamat a klubba –
mondta Louise.
– Kár nagy ügyet csinálni belőle. Az ilyesmi előfordul.
– Ugye, lemondasz, Ticki?
– Ezt aligha tehetném meg, drágám.
– Mrs. Castle a mi pártunkon áll. Fel van háborodva. Azt mondja,
mindenki erről beszél, meg más mindenfélét. Drágám, ugye
nem állsz a szírek zsoldjában?
– Nem, édesem.
– Úgy fölizgattam magam, hogy el is jöttem a miséről.
Olyan aljasság ez, Ticki. Nem vághatod zsebre, rám is
tekintettel kell lenned.
– Leszek is. Mindig. – Leült az ágy szélére, benyúlt a háló alá,
és megsimogatta Louise kezét. Az izzadság gyöngyei fakadtak
fel, ahol a bőrük érintkezett. – Tekintettel vagyok rád is,
drágám. De tizenöt éve élek itt. És elveszett lennék
mindenütt, ha máshová helyeznének. Nem valami nagy
ajánlólevél – ha az embert mellőzték, drágám.
– Vissza is vonulhatunk.
– A nyugdíjból nem tudunk megélni.
– Biztos, hogy valamennyit én is tudnék keresni írással. Mrs.
Castle szerint hivatásszerűen kellene foglalkoznom vele. Ennyi
tapasztalat után – sóhajtott Louise, és a fehér muszlinhálón át
az öltözőasztalkájára esett a pillantása: onnan egy másik,
fehér muszlinba öltözött arc nézett vissza rá, mire elkapta a
tekintetét. – Legalább Dél-Afrikába mehetnénk – mondta. – Ki
nem állhatom az itteni embereket.
– Talán megszervezhetnék számodra egy utazást. Nem sok
hajó süllyedt el arrafelé az utóbbi időben. Kikapcsolódásra
lenne szükséged.
– Volt idő, amikor te is szívesen mentél volna nyugdíjba.
Számoltad az éveket, és terveket szőttél – mindhármunknak.
– Az ember megváltozik – felelte Scobie kitérően.
De az asszony könyörtelenül folytatta:
– Akkor még nem gondoltad, hogy csak ketten maradunk.
Izzadó kezét az asszonyéra szorította. – Csacsiság, drágám. Kelj fel, egyél
valamit.
– Szeretsz te bárkit is önmagadon kívül, Ticki?
– Nem. Csak magamat szeretem, ez már így van. És Alit.
Egészen megfeledkeztem Aliról. Természetesen őt is
szeretem. De téged aztán nem – s ezzel az elhasznált, gépies
kötekedéssel veregette meg az asszony kezét mosolyogva,
nyugtatgatva...
– És Ali húgát?
– Van neki húga is?
– Mindegyiknek van húga, ugye? Miért nem jöttél ma misére?
– Szolgálatban voltam. Ezt te is jól tudod.
– Áttehetted volna máskorra. Benned már nem sok hit maradt, ugye, Ticki?
– Kettőnk számára is elég a tied. Gyere és egyél valamit.
– Ticki, én néha azt hiszem, te csak azért lettél katolikus, hogy engem
elvegyél. Különben semmit sem jelent neked az egész.
– Ide figyelj, drágám, most lejössz, és eszel valamit. Aztán kocsival lemész
a partra egy cseppet levegőzni.
– Milyen más lenne ez a nap – mondta Louise a háló mögül
bámulva –, ha ma úgy jössz haza, hogy bejelented: drágám,
én leszek a rendőrfőnök.
Scobie halkan válaszolt:
– Nézd, drágám, háborús időkben az ilyen helyre – fontos
kikötő ez –, a határon túl ott vannak a Vichy-franciák meg ez a folytonos
gyémántcsempészés a protektorátusból, ide fiatalabb ember kell. – Egy szót
sem hitt abból, amit mondott.
– Ez eszembe sem jutott.
– Ez az ok, semmi más. Senkit se hibáztathatunk. Csak a háborút.
– A háború mindent tönkretesz, ugye?
– S a fiatalabbaknak nyitja meg az utat.
– Drágám, mégis lemennék, s talán ennék egy kis hideg sültet.
– Ez már beszéd, drágám. – Scobie visszahúzta kezét; csöpögött az
izzadságtól. – Szólok Alinak.
A földszinten kiszólt a hátsó ajtón.
– Ali.
– Uram?
– Teríts két személyre. Missus jobban van.
A nap első gyenge fuvallata megérkezett a tenger felől, a
bokrok fölött s a kreolok kunyhói közt tört utat. A vastetőről
nehézkesen emelkedett a levegőbe a keselyű, majd leszállt a
szomszéd udvarban. Scobie mélyet lélegzett: kimerültnek
érezte magát és győzelmesnek: rábeszélte Louise-t, hogy egy
kis húst egyék. Mindig is felelős volt azért, hogy szerettei
boldogságán őrködjék. Egyikük már biztonságban volt
mindörökre, a másik – végre megebédel.

Estefelé a kikötő, talán öt percre, gyönyörűséges lett,


tündéri szép. A nappal csúnya, súlyosan agyagszínű
mellékutcák a virágok rózsaszínébe öltöztek. A nyugalom
órája volt ez. Sokan, ha már örökre elhagyták ezt a kikötőt, a
szürkés-nedves londoni estéken néha-néha visszagondolnak
erre a virágzásra, erre a ragyogásra, mely szinte rögtön
halványodik, amint láthatóvá lesz: s azon tűnődnek, miért is
gyűlölték annyira ezt a partvidéket, s egy kortyintásnyi időre
visszavágynak.
A magasba kapaszkodó út egyik nagy kanyarjában Scobie leállította
Morrisát s hátranézett. Elkésett. A virágzás hervadozott a városban: a fehér
kövek, melyek a meredek hegy peremét jelezték, gyertyákként csillogtak a
leszálló nedvességben.
– Nem hiszem, hogy lenne ott valaki, Ticki.
– Egészen biztos. Könyvtári napon?
– Siess, drágám. Nagyon meleg van a kocsiban. Bárcsak
megindulna már az esőzés.
– Örülnél?
– Ha csak egy vagy két hónapig tartana, s aztán elállna, akkor igen.
Scobie eltalálta a feleletet. Sose figyelt a felesége beszédére.
Kitartóan tudott dolgozni az egyhangú hangfolyam alatt; s
csak ha a boldogtalanság kottája pendült bele, arra riadt fel.
Akárcsak egy regényt olvasó rádiós, el tudott engedni a füle
mellett minden jelzést, de hajóét, vagy S. O. S.-t, soha. Sőt
jobban tudott dolgozni, ha Louise nem maradt csöndben, ha
fecsegett – mert amíg dobhártyái befogadták ezeket a
megnyugtató hangokat, klubpletykákat, a Rank atya
prédikációira tett megjegyzéseket, egy új regény
cselekményét, sőt az időjárás panaszlását –, addig tudta, hogy
minden rendben van. A csend riasztotta fel – ha csend lett, s
erre felnézett a munkájából, az ő figyelmének szánt
könnyeket láthatott.
– Azt beszélik mindenfelé, hogy a hűtőszekrény-szállítmány
elsüllyedt a múlt héten.
Amíg Louise beszélt, ő a bánásmódot latolgatta, mit kezdjen a
portugál hajóval, melynek holnap reggel a torkolatzár feloldása után kell
befutnia. Egy-egy semleges hajó kéthetenkénti érkezése egy kis kiruccanást
jelentett a fiatal tiszteknek: étrendváltozást, néhány pohár igazi bort, sőt
néhány csinos holmi vásárlását a hajómagazinból lányok
számára. Viszonzásul csupán a Szárazföldi Biztonsági
Rendőrségnek kellett segíteniük az útlevélvizsgálatnál,
gyanús egyének kabinjának átkutatásánál: a kemény és
kellemetlen munka amúgy is az ügyeletes biztonsági szolgálatra
maradt, a rizs átszitálása a csempészett gyémánt miatt, vagy a forró
konyhában turkálni disznózsíros bödönökben vagy a töltött pulyka hasa
belsejében. Egy tizenötezer tonnás óceánjárón néhány gyémántot megtalálni
képtelenség: tündérmesék gonosz zsarnoka sem állíthatta a
szegény libapásztorlányt reménytelenebb feladat elé, s mégis,
azzal a rendszerességgel, ahogy a hajó jelentkezett,
beérkezett a rejtjeles távirat is: “Feltehetőleg X. Y. első
osztályú utas gyémántot visz. A hajó legénységének alábbi tagjai
gyanúsíthatók...” És soha senki sem talált semmit. Scobienak eszébe jutott:
Harris a soros a hajón, Fraser pedig vele mehet. Én már kiöregedtem az efféle
kiruccanásokból. Hadd szórakozzanak a fiúk.
– Legutóbb a könyvek fele is sérülten érkezett.
– Sérülten?
A kocsik számából ítélve Scobie-nak úgy rémlett, kevesen
lehetnek még a klubban. Reflektorát leoltotta, s arra várt,
hogy Louise kiszálljon, de az asszony csak ott ült, ökölbe
szorított keze kirajzolódott a műszertábla világában.
– Megérkeztünk, drágám – mondta lelkes hangon, melyet idegenek az
ostobaság jelének véltek. Louise megkérdezte:
– Mit gondolsz: mindenki tudja már?
– Mit?
– Hogy nem léptettek elő.
– Drágám, azt hittem, hogy ezt egyszer s mindenkorra lezártuk. Gondold
csak meg, hány tábornokot ugrottak át 1940 óta? A
rendőrfőnök helyettesével nem fognak törődni.
– De ezek nem szeretnek engem – mondta az asszony.
Szegény Louise, gondolta Scobie, iszonyatos, ha valakit nem szeretnek, s
emlékezetében visszapergette korai kiszállásainak tapasztalatát,
amikor a négerek kilyuggatták a gumiabroncsait, és sértő s
bosszantó mindenfélével firkálták tele a kocsit. –
Képtelenségeket beszélsz, drágám. Nincs még valaki, akinek
ennyi barátja lenne. – A felsorolás nem volt elég meggyőző –
Mrs. Halifax. Mrs. Castle... – s aztán úgy döntött, hogy végül is
jobb, ha fel sem sorolja őket.
– Lesben állnak – panaszkodott Louise. – Lesben állnak, csak arra várnak,
hogy besétáljak... Eszembe sem jutott, hogy a klubba jöjjek ma este. Menjünk
haza.
– Nem mehetünk. Mrs. Castle kocsija máris befutott. –
Nevetni próbált. – Csapdába estünk, Louise. – Észrevette,
hogy az asszony ökle nyílik és összezárul, s a nedvességtől
tönkrement púder hóként ül meg az ujjpercek bütykein. – Ó,
Ticki, Ticki – nyögte az asszony –, ugye sohasem hagysz el engem? Nincs
egyetlen barátom sem, mióta Tom Barlow-ék elmentek. – Scobie magához
húzta a nedves kezet, s megcsókolta a tenyerét: megigézte a csúnyaság
pátosza.
Egymás mellett haladtak, be az előcsarnokba, mint a
szolgálatos rendőrök. Itt Mrs. Halifax kölcsönözte a könyveket.
Semmi sem annyira rossz, amennyire félünk tőle: oktalanság
volt azt hinni, hogy róluk beszéltek.
– Nagyszerű! Remek! – kiáltott oda nekik Mrs. Halifax. –
Megérkezett az új Clemence Dane. – Ő volt az egész település
legártalmatlanabb asszonya, hosszú és rendetlen. Az olvasó
minduntalan hajtűkre bukkant a könyveiben, azt használta
jelzőnek Mrs. Halifax. Scobie teljes nyugalommal bízhatta
feleségét az ő társaságára, mert Mrs. Halifaxban nem volt
sem rosszindulat, sem a pletyka képessége:
emlékezőtehetsége rövid, semmi sem ragadt meg benne
huzamosabb ideig: ugyanazokat a regényeket olvasta mindig
újra meg újra.
Scobie a verandán csatlakozott egy társasághoz. Fellowes egészségügyi
biztos szenvedélyesen vitatkozott Reithtel, az alkormányzó
titkárával, s egy Brigstock nevű tengerésztiszttel.
– Végül is ez a klub – hangoztatta Fellowes – nem vasúti
resti. – Mióta Fellowes megkaparintotta a házát, Scobie
mindent elkövetett, hogy megszeresse őt – szépen veszíteni,
ez egyike volt a szabályoknak, melyek szerint életét
berendezte. De néha nagyon nehéz volt Fellowest szeretni. A
forró éjszaka nem vált előnyére: vékony szálú, nedves,
gyömbérsárga haja, apró tüskebajusza, gömbölyű
egresszeme, vörös orcája, ódivatú nyakkendője volt.
– Hát nem éppen – helyeselt Brigstock, könnyedén bólintva.
– Mi a baj? – kérdezte Scobie.
Reith válaszolt:
– Azt mondja, nem vagyunk elég exkluzívak. – Annak az embernek
nyugodt iróniájával beszélt, aki a maga idejében tökéletesen exkluzív volt,
aki magányos asztalától a Protektorátusban már mindenkit
elűzött, kivéve önmagát.
Fellowes szenvedélyesen folytatta.
– Mindennek van határa – s önbizalmát erősítendő, ódivatú
nyakkendőjét babrálta.
– Helyes – mondta Brigstock.
– Tudtam, hogy ez lesz, amint a helység minden tisztjét címzetes
tagnak beválasztjuk. Előbb vagy utóbb nemkívánatos
elemeket hoznak be. Én nem vagyok sznob, de az ilyen
helyeken határokat kell szabni, már csak az asszonyok
kedvéért is. Nem élhetünk úgy, mint otthon.
– Tulajdonképpen mi a baj? – kérdezte Scobie.
– A címzetes tagnak – magyarázta Fellowes – nem volna szabad
vendégeket hoznia. Éppen tegnap történt, hogy valaki egy közlegénnyel jelent
meg. A hadsereg, ha úgy tetszik, lehet demokratikus, de ne a mi számlánkra.
Más kérdés, hogy ezek nélkül a fickók nélkül sincs elég ital mindenkinek.
– Ez is szempont – mondta Brigstock még hevesebben bólogatva.
– Bárcsak tudnám, minek ez a nagy hűhó? – szólt közbe
Scobie.
– Egy fogász a negyvenkilencesektől egy Wilson nevű civilt
hozott be, s ez az ember, ez a Wilson be akar lépni a klubba. Ez
mindnyájunkat roppant kínos helyzetbe hoz.
– Mi a baj vele?
– Az Egyesült Afrika Társaság tisztviselője. Beléphetne a
Sharp Town-i klubba is. De igazán nem tudom, mit keres
nálunk.
– A másik klub nem működik – szólt közbe Reith.
– Az az ő bajuk. – Az egészségügyi felügyelő válla fölött
Scobie kitekintett a mindent beborító hatalmas éjszakába. A
hegy peremén szentjánosbogarak váltottak jelzéseket, s az
öbölben cirkáló őrjárathajó lámpáját csak állandó fénye
különböztette meg tőlük.
– Itt az elsötétítés ideje – mondta Reith. – Jobb lesz, ha bemegyünk.
– Melyik az a Wilson? – kérdezte tőle Scobie.
– Ott szemben. Szegény ördög, nagyon magányos lehet. Néhány napja
érkezett.
Wilson kellemetlenül magányosan álldogált a karosszékek
vadonában, úgy tett, mintha egy fali térképen vizsgálódna.
Sápadt arca fénylett, gyöngyözött, mint a vakolat.
Tropikálöltönyét alighanem tengerészszabótól vásárolta, aki
senkinek sem kellő anyagot sózott rá: furcsán csíkozott volt és
sárgás színű.
– Maga Wilson, ugye? – kérdezte tőle Reith. – Láttam a
nevét a kormányzóság regiszterében.
– Én vagyok – felelte Wilson.
– Reith. Az alkormányzó titkára. Bemutatom Scobie-t, a
rendőrfőnök helyettesét.
– Magát, uram, láttam reggel a Bedford Hotel előtt. – Egész
magatartásában, legalábbis Scobienak úgy rémlett, volt
valami védtelen: ott állt, s arra várt, hogy az emberek vagy
barátságosak vagy barátságtalanok lesznek hozzá – egyik
fajta viselkedésre sem számított jobban, mint a másikra.
Kutyához hasonlított. Az arcán még senki sem véste ki az
emberi lény megkülönböztető jegyét.
– Igyunk valamit, Wilson.
– Lehet róla szó, uram.
– A feleségem – mondta Scobie. – Louise, bemutatom Mr. Wilsont.
– Már sokat hallottam Mr. Wilsonról – szólt hozzá Louise mereven.
– Látja, Wilson, máris híres – mondta Scobie. – Civil létére csak így
ajtóstul ront a Cape Station-i klubba.
– Nem tudtam, hogy hibát követek el. Cooper őrnagy hívott
meg.
– Erről jut eszembe – szólt közbe Reith –, hogy el kell
mennem Cooperhez. Azt hiszem, tályogos a fogam. – S ezzel elsietett.
– Cooper említette a könyvtárat – dadogott Wilson –, s én arra gondoltam...
– Szeret olvasni? – kérdezte Louise, és Scobie megkönnyebbülten
állapította meg, hogy az asszony kedves lesz a szegény ördöghöz. Ez egy
kicsit mindig lutri volt Louise-zal. Néha a kormányzóság
legkomiszabb sznobjaként viselkedett, s most Scobie
szánakozva tűnődött azon, hogy Louise talán azt hiszi, többé
nem engedhet meg magának sznobizmust sem, s minden új
arc, amelyik nem tudott “arról”, szíves fogadtatásra találhat.
– Hát – felelt Wilson kétségbeesetten babrálva gyér
bajuszát –, szóval... – mintha egy nagy vallomáshoz vagy nagy
hazugsághoz gyűjtött volna erőt.
– Detektívregényeket? – kérdezte Louise.
– Nem vagyok a detektívregények ellen – mondta kelletlenül
Wilson. – Illetve egyik-másik elviselhető.
– Ami engem illet – vallotta be Louise –, én a költészetet szeretem.
– A költészet – sóhajtott Wilson –, igen. – Az ujjait idegesen kapta el a
bajuszától, s kutyatekintetének hálás reménykedéséből Scobie
örömmel olvasta ki: barátot találtam volna végre neki?
– Én is szeretem a költészetet – közölte Wilson.
Scobie a bár felé indult: ismét nagy teher esett le a lelkéről.
Nem romlott el az estéjük, Louise boldogan megy vele haza,
boldogan tér nyugovóra. Egy éjszaka alatt a kedve nemigen
változik, s a boldogság eltart addig, amíg ő szolgálatba indul.
Nyugodtan aludhat.
A bár körül beosztott fiatal tisztjei csoportosultak. Fraser állt ott, Tod s egy
Palesztinából jött új ember, végtelenül furcsa neve van: Thimblerigg.
Jól érezték magukat. Semmi kedvük sem volt magasabb rangú
tiszt társaságára. “Alvilági pofa” – vitte a szót Tod. Nyilván
szegény Wilsont csepülték. S mielőtt tovább mehetett volna,
Fraser hangját hallotta.
“Megbűnhődött érte. Irodalmi Louise csapott le rá.” – Thimblerigg
bugyborékolva nevetett, vastag ajkán egy csepp gin gyöngyözött.
Scobie sietősen tért vissza a hallba, s teljes sebességgel
beleütközött egy karosszékbe, ez állította meg. Látása
helyrezökkent, de izzadság csöppent a jobb szemébe. Az ujja,
mikor kitörölte a szemét, reszketett, mint az iszákosoké. Légy
óvatos, mondogatta magának. Ez a klíma nem kedvez a
szenvedélyeknek. Ez az aljasság, rosszindulat, sznobizmus
klímája, és minden, a gyűlölethez vagy szerelemhez hasonló
érzelem elveszejti az embert. Bowers jutott eszébe: hazaküldték, mert
megütötte a kormányzó szárnysegédjét egy fogadáson, Makin misszionárius
pedig a chislehursti tébolydában végezte.
– Átkozott hőség van – motyogta oda valakinek, aki a
homályban elkanyarodott mellette.
– Csak nem beteg, Scobie? Igyunk valamit.
– Nem, köszönöm. Kocsival megyek körletszemlére.
A könyvespolcok mellett Louise boldogan beszélgetett Wilsonnal, de
Scobie érezte az emberek rosszindulatát és sznobizmusát; körülcserkészték a
beszélgetőket. Még azt se engedik, hogy a könyveit élvezze,
tűnődött magában, és a keze újra remegni kezdett. Ahogy
közeledett feléje, hallotta, amint leereszkedő
nagyasszonymodorban társalog:
– El kell jönnie valamelyik nap ebédre hozzánk. Annyi jó könyvem van,
egyik-másik bizonyára érdekelné.
– Szíves örömest – mondta Wilson.
– Csöngessen oda, s ugorjon fel bármikor.
Scobie ezt gondolta: mivel értékesebbek ezek a többiek, hogy van merszük
gúnyolódni egy másik emberi teremtményen? Ismerte Louise minden hibáját,
s hányszor nyilallt bele az, ahogy Louise pártfogolja az
idegeneket. Ismert minden mondatot, minden hanglejtést,
mely másokat visszariasztott tőle. Néha figyelmeztetni
szerette volna őt: ne vedd fel ezt a ruhát, ne mondd ezt
mindig; ahogy egy anya neveli a lányát, de némának kellett maradnia,
és szenvedni a biztos tudattól, hogy Louise miként veszíti el barátait. A
legrosszabb érzés az volt, amikor kartársaiban a barátságosság ritka melegét
fedezte fel: mintha megszánták volna. “Milyen jogon bíráljátok őt! –
Szeretett volna felkiáltani. – Ez az én dolgom. Én tettem
ilyenné. Nem volt mindig ilyen.” Váratlanul odalépett
hozzájuk, és azt mondta:
– Körletszemlére kell mennem, drágám.
– Máris?
– Sajnos.
– Én maradnék, drágám. Mrs. Halifax majd hazavisz.
– Szeretném, ha velem jönnél.
– Hová? Körletszemlére? Évek óta nem voltam.
– Ezért szeretném, ha jönnél. – Magához húzta a kezét és megcsókolta:
kihívás volt. Ezzel adta tudtára az egész klubnak: nem kell szánakozniuk rajta,
szereti a feleségét, és nagyon boldogok. De senki sem látta, aki számított –
Mrs. Halifax a könyveibe merült; Reith már régen elment, Brigstock a bárban
volt, Fellowes pedig úgy belemélyedt a beszélgetésbe Mrs. Castle-lal, hogy
semmit sem vett észre – nem látta senki, csak Wilson.
– Majd máskor elkísérlek, drágám – mondta Louise. – De Mrs. Halifax
éppen most ígérte meg, hogy elhozza hozzánk Mr. Wilsont. Van otthon egy
könyv, amit kölcsönadnék neki.
Scobie mérhetetlen hálát érzett Wilson iránt.
– Ez nagyszerű – mondta –, pompás. De maradj itt, és igyál
valamit, amíg visszajövök. Magát is hazaviszem a Bedfordba. Nem maradok
el sokáig. – A kezét Wilson vállára tette, és némán imádkozott. – Add, hogy
ne pártfogolja túlzottan, hogy ne viselkedjen képtelenül, add, hogy ezt a
barátját végre megtarthassa. – Nem is búcsúzom – mondta –, úgyis
találkozunk, amikor visszajövök.
– Nagyon kedves, uram.
– Ne uramozzon engem. Maga nem rendőr, Wilson. Legyen
érte hálás a sorsának.

Scobie később ért vissza, mint ahogy számította.


Találkozása Yuseffel feltartotta. A hegyről leereszkedve,
félúton, Yusef kocsija állt az útpadkán, s a hátsó ülésen Yusef
szendergett csendesen. Scobie kocsijának reflektora
felvillantotta a széles, tésztás arcot, a homlokba hulló fehér
hajtincset, még fehér lepelbe bugyolált vastag combjait is
megvilágította. Yusef inge kinyílott a nyakánál, s mellének
fekete, göndör szőrzete ott indázott a gomblyukak körül.
– Segíthetek? – kérdezte akaratlanul is Scobie, mire Yusef felnyitotta a
szemét: aranyfoga, mellyel fogorvos bátyja látta el, fényesen
csillogott, akár egy zseblámpa. Ha Fellowes most elhajt
mellette, milyen mesét kanyarít ebből, gondolta Scobie. A
rendőrfőnök helyettese az éjszaka leple alatt találkozik az
áruházas Yuseffel. Segíteni egy szírnek csak egy fokkal volt
veszélytelenebb, mint elfogadni a segítségét.
– Ó, Scobie őrnagy úr – kiáltott fel Yusef-, aki bajban is
barát, az az igazi jó barát.
– Segíthetek?
– Félórája lerohadtam – mondta Yusef. – Annyi kocsi ment el mellettem, s
én hiába vártam, hogy megjelenjék az Irgalmas Szamaritánus.
– Nincs olajam, hogy a maga sebeit kenegessem, Yusef.
– Haha, Scobie őrnagy úr. Ezt jól mondta. De ha bevinne a
városba...
Yusef bepréselte magát a Morrisba, s nagy combját ernyedten engedte a
fék mellé.
– A szolgája is beszállhat, hátra.
– Csak maradjon itt – mondta Yusef. – Kijavítja a kocsit, ha
rájön, hogy különben sose kerül ágyba. – Nagy, zsíros kezeit
átfonta a térdén, és azt mondta: – Nagyszerű a kocsija, Scobie
őrnagy. Négyszáz fontba is belekerülhetett.
– Százötvenbe – hűtötte le Scobie.
– Én négyet is megadnék érte.
– Nem eladó, Yusef. Hol vehetnék újat?
– Most sehol, csak ha elmegy innen.
– Nem megyek el innen.
– Úgy hallottam, nyugdíjba megy, Scobie őrnagy úr.
– Nem igaz.
– Mi a boltban annyi mindent hallunk-mindenféle megbízhatatlan pletykát.
– Hogy megy az üzlet?
– Se rosszul, se jól.
– Én azt hallottam, hogy nagy vagyont szedett össze a háború óta. Persze
ez is megbízhatatlan pletyka.
– Tudja jól, Scobie őrnagy úr, hogy is van ez. A Sharp Town-i
üzletem jól megy, mert arra személyesen felügyelek. A Macaulay Street –
az se rossz, mert ott a húgom van, de a Durban és Bond Streeten elég rossz a
helyzet. Folyton becsapnak. Honfitársaimhoz hasonlóan nem tudok írni,
olvasni, ezért hát mindenki rászed.
– Azt mondják, hogy valamennyi áruháza minden raktárát fejben tudja
tartani.
Yusef nevetett és ragyogott.
– Nincs rossz fejem. De egész éjjel fent vagyok miatta,
Scobie őrnagy úr. Amíg meg nem ittam egy csomó whiskyt,
mindig csak a Durban Streetre, Bond Streetre, Macaulay
Streetre gondolok.
– Melyiknél tegyem le?
– Hazamegyek, lefekszem, Scobie őrnagy úr. A Sharp Town-
i házamnál, ha lenne szíves. Nem jönne be egy kis whiskyre?
– Nem. Szolgálatban vagyok, Yusef.
– Nagyon kedves, hogy elhozott, Scobie őrnagy úr. Hálám
jeleként nem engedné meg, hogy Mrs. Scobie-nak egy vég selymet küldjék?
– Ezt szeretném a legkevésbé, Yusef.
– Igen, igen, tudom. Sok bajt csinálna a rengeteg pletyka. Mert vannak
olyan szírek, mint Tallit.
– Szeretné, ha Tallit nem állna az útjában, ugye Yusef?
– Igen, Scobie őrnagy úr. Ez nekem is jó lenne, de magának
is.
– Maga adta el neki azokat a hamis gyémántokat a múlt évben, ugye?
– Ó, Scobie őrnagy úr, csak nem hiszi komolyan, hogy én
így becsapnék valakit. Néhány szegény szír nagyon
megszenvedett azokért a gyémántokért, Scobie őrnagy úr.
Micsoda szégyen lenne így becsapni a saját fajtánkat.
– Miért szegték meg a törvényt, mért vásároltak gyémántot.
Volt, akinek még ahhoz is volt mersze, hogy panaszt tegyen a
rendőrségen.
– Nagyon tudatlan szegény ördögök ezek.
– De maga nem volt ilyen tudatlan, ugye, Yusef?
– Ha már megkérdez, Scobie őrnagy úr – Tallit tette.
Különben miért vallaná, hogy én adtam el neki a
gyémántokat?
Scobie lassan hajtott. Zsúfolt volt a hepehupás utca. Sovány fekete testek
kaszáspókokként imbolyogtak az elsötétített reflektor fényében.
– Meddig tart még a rizshiány, Yusef?
– Maga ezt éppúgy tudja, mint én, őrnagy úr.
– Tudom, hogy ezek a szegény ördögök nem juthatnak hozzá maximált
áron.
– Azt hallottam, Scobie őrnagy úr, hogy a szabad osztásból
sem kaphatják meg a fejadagjukat addig, amíg meg nem
vesztegetik az őrt álló rendőrt.
S ez igaz volt. Ezen a gyarmaton minden vádra kész volt a viszontválasz.
Mindig akadt egy még sötétebb korrupció, amivel érvelni lehetett. A
kormányzóság botránykavarói hasznos feladatot teljesítettek –
ébren tartották azt az eszmét, hogy bízni senkiben sem
szabad. S még ez is jobb volt, mint az önelégültség. – Hát
akkor miért szeretem ezt a helyet mégis? – tűnődött Scobie,
és kikerült egy döglött kóbor kutyát. Talán azért, mert az
emberi természetnek itt nem volt még ideje álruhába
öltöznie? Itt soha senki még csak nem is beszélhetett a
pokolról vagy a mennyekről. A mennyország a halál túlsó
partján maradt, illő helyén, mereven, míg az innenső oldalon
kivirágzott az igazságtalanság, a kegyetlenség, az aljasság, amit másutt oly
ügyesen palástolnak el az emberek. Itt csaknem úgy szeretheted az emberi
teremtményt, ahogy az Isten szereti, tudván róla a legrosszabbat is: nem egy
pózt, egy csinos ruhát s egy mesterkélten felöltött érzést szerettél benne.
Hirtelen rokonszenvet érzett Yusef iránt. S megszólalt:
– Két gonosztett még nem ad ki egy igazat. Ezért egy szép napon ne
csodálkozz, ha a csizmámat a kövér seggedben találod, Yusef.
– Ez megtörténhet, őrnagy úr – mondta Yusef –, de éppúgy az is,
hogy jó barátok leszünk. S ezt én mindennél többre becsülném a világon.
Kiszálltak a Sharp Town-i ház előtt, és Yusef szolgája
lámpával szaladt eléjük, hogy világítsa az utat.
– Őrnagy úr – mondta Yusef –, rendkívüli megtiszteltetés
lenne, ha megkínálhatnám egy pohár whiskyvel. Azt hiszem,
sokat segíthetnék magának. Nagy hazafi vagyok, őrnagy úr.
– Ezért gyűjtőd a gyapotot egy Vichy-invázió esetére, ugye?
Többet fog érni, mint az angol font.
– Az Esperança holnap fut be, ugye?
– Valószínűleg.
– Micsoda időfecsérlés egy óriási hajót átkutatni és
gyémántot keresni. Hacsak nem tudja már jó előre, hogy
pontosan hol keresse. Tudja, ugye, hogy amikor a hajó
visszaér Angolába, egy tengerész jelenti, mit kutatott át.
Megint átszitálja a raktár cukrát. Beleturkál a konyhán a
zsírosbödönbe, mert egyszer valaki azt mesélte Druce
kapitánynak, hogy a gyémánt melegíthető s beledobható egy
zsírosbödönbe, s aztán átkutatja a kabinokat, a ventilátorokat
és a kannákat. S komolyan azt hiszi, hogy talál egy szép napon
akár egyetlenegy icipici gyémántot?
– Dehogy hiszem.
– Én sem.

A ládákból rakott gúlák minden sarkán viharlámpa égett. A


csendes, fekete vízen épp hogy kivehető volt egy anyahajó.
Egy kimustrált óceánjáró, mely a szóbeszéd szerint üres
whiskyspalackok zátonyán állt. Scobie egy ideig nyugodtan állt, és beszívta a
tenger nehéz illatát: fél mérföldnyire egy egész karaván horgonyzott, de
csupán az anyahajó hosszú árnyát tudta felfedezni, és elszórt apró vörös
lámpácskákat, mintha utca húzódna ott: a vízről mást se hallott,
csak a vizet magát, ahogy a mólót paskolta. Ennek a helynek
a varázsa mindig hatott rá: itt eresztett gyökeret, egy idegen
kontinens legszélső partszegélyén.
Valahol a sötétben két patkány verekedett. Ezek a vízparti patkányok
nyúl nagyságúra nőttek: a bennszülöttek disznónak
keresztelték el őket, megsütik és megeszik: a nevük révén
különböztethetők meg a rakparti patkányoktól, az emberi
tenyészettől. A világos sínek mellett haladva Scobie a piacok
irányába fordult. Egy raktár sarkán két rendőrbe ütközött.
– Jelentenivaló?
– Nincs, őrnagy úr.
– Végigjárták az utat?
– Igen, őrnagy úr, épp a végiből jövünk.
Tudta, hogy hazudnak: ha maguk vannak, sose mennek el a rakpart végére,
az emberpatkányok játszóterére, ha csak nincs a kíséretükben egy fehér tiszt
is. A patkányok gyávák voltak, de veszedelmesek. – Tizenhat év körüli
kamaszok borotvával vagy palackok üvegcserepeivel felfegyverezve, falkában
nyüzsögtek a raktárak körül, s fosztogattak, ha egy könnyen nyitható ládára
találtak; legyekként dongták körül a részeg matrózt, ha az
útjukba tévedt, időnként ledöftek egy rendőrt, aki
népszerűtlen cselekedetre ragadtatta magát
megszámlálhatatlan rokonuk valamelyikével szemben. Zárt
kapukkal sem lehetett őket távol tartani a rakparttól: úszva
kerülték meg vagy Kru Town, vagy a horgászpartok felől.
– Gyerünk – parancsolt rájuk Scobie –, megnézzük még egyszer.
A rendőrök csüggedt türelemmel vonultak mögötte, fél
mérföld oda, fél mérföld vissza. De a rakparton csak a disznók
hancúroztak, és a víz csapdosott. Az egyik rendőr önigazolásul
megjegyezte:
– Csendes éjszaka, őrnagy úr.
Zseblámpáikat lankadatlan öntudattal villogtatták hol az egyik, hol a másik
oldalra, megvilágítván egy elhagyott kocsi alvázát, egy üres taligát, egy
kátrányos ponyva sarkát s egy pálmalevelekkel bedugaszolt üveget az egyik
raktárépület sarkánál.
– Mi ez? – kérdezte Scobie. Egyik lidércnyomása, hivatalból,
a gyújtóbomba volt: oly könnyű elkészíteni: a Vichy-területről
mindennap jönnek emberek csempészett borjúval –
jövetelüket még elő is segítették, a húsellátás érdekében. A
határ innenső oldalán invázió esetére bennszülött
szabotőröket képeznek ki: miért ne tennék ugyanezt odaát?
– Adják ide, hadd látom – mondta, de egyik rendőr sem
mert hozzáérni.
– Csak bennszülött gyógyszer, uram – mondta az egyik arcpirító gúnnyal.
Scobie felvette a palackot. Kicsorbult Haig whiskysüveg
volt, és amikor a pálmalevelet kihúzta, gázömlésként áradt
belőle a poshadt kutyahúgy s valami megnevezhetetlen
rothadás bűze. A fejében egy ér lüktetni kezdett a hirtelen
fájdalomtól. Minden ok nélkül Fraser vöröslő arca és
Thimblerigg bugyborékolása jutott az eszébe. A palackból
áradó bűztől hányingert kapott, s az ujjait is beszennyezték a
pálmalevelek. Áthajította az üveget a rakparton, s a víz éhes
szája egyetlen nyeléssel fogadta be, de a tartalma
szétfröcskölt a levegőben, s az egész szélcsendes hely savtól
és ammóniáktól bűzlött. A rendőrök csendben álltak: Scobie
érezte néma rosszallásukat. Ott kellett volna hagynia az
üveget: meghatározott célra rakták oda, s egy bizonyos
személynek szánták, de most, hogy tartalma kiszabadult,
mintha a gonosz szellemeket engedték volna ki, s az
vándorolna vakon a levegőben, hogy lecsapjon az
ártatlanságra.
– Jó éjszakát – mondta Scobie, és hirtelen sarkon fordult.
Húsz métert se ment, amikor hallotta a rendőrcsizmák
csattogását, sietve hagyták el a veszedelmes környéket.
Scobie a Pitt Streeten hajtott fel a rendőrőrszobához.
Baloldalt a bordélyház előtt a lányok az úttesten ültek,
levegőztek. Az őrszobán az elsötétítő redőnyök mögött egy
majomház illata súlyosodott az éjszakára, az ügyeletes
szobában a szolgálatos őrmester lekapta a lábát az asztalról,
és vigyázzba állt.
– Jelentenivaló?
– Öt részeg és rendzavaró, őrnagy úr. A nagy cellába
csuktam őket.
– Mi van még?
– Két francia, útlevél nélkül.
– Négerek?
– Igen, őrnagy úr.
– Hol találták őket?
– A Pitt Streeten, őrnagy úr.
– Holnap reggel kihallgatom őket. A révhajó? Rendben van
már? Én megyek az Esperançára.
– Elromlott. Mr. Fraser megpróbálta kijavítani, de csali az egész.
– Mikor jön be szolgálatba Mr. Fraser?
– Hétre, őrnagy úr.
– Mondja meg neki, hogy nem küldöm az Experançá-ra. Magam megyek.
Ha nem kész a csónak, akkor a szárazföldi biztonságival.
– Értettem, őrnagy úr.
Beszállt a kocsijába, a lomha önindítót nyomogatva arra gondolt, hogy
ennyi bosszúra mindenképpen joga van az embernek. A bosszú jót tesz a
jellemnek: a bosszúból származik a megbocsátás. Fütyülni kezdett, ahogy
keresztülhajtott Kru Townon. Szinte boldog volt: csak arról kellett
megbizonyosodnia, hogy semmi sem történt a klubban, miután
elment onnan, s hogy ebben a pillanatban, 10.55-kor, Louise
nyugodt, megelégedett. Nyugodtan szembenézhet a
következő órával, majd ha elérkezik.

Mielőtt belépett volna, végigsétált a ház tengerparti


oldalán, hogy ellenőrizze az elsötétítést. Bentről kihallatszott
Louise hangja: feltehetően verseket olvas fel. Scobie arra
gondolt: az ég szerelmére, mi jogon nézi le őt ezért az ostoba,
taknyos Fraser? De a dühe elszelelt, mint a rongyos idegen,
amint arra gondolt, mekkorát csalódik Fraser holnap reggel –
nem lesz portugál vizit, sem ajándék a legjobb nőjének, csak a
forró, egyhangú hivatali nap. A hátsó ajtó kilincsét tapogatva
kereste, nem akarta felkattintani a zseblámpáját, s egy szálka
felsebezte a jobb kezét.
Mikor belépett a kivilágított szobába, észrevette, hogy a
keze vértől csepeg.
– Jaj, drágám – kiáltott fel Louise –, mi történt? – és eltakarta az arcát.
Nem bírt vért látni.
– Segíthetek, uram? – kérdezte Wilson. Megpróbált fölemelkedni, de
alacsony székben ült Louise lábánál, s a térdén halomnyi könyv hevert.
– Semmi baj – mondta Scobie. – Csak egy karcolás. Magam
is elintézem, csak szólj Alinak, hozzon egy üveg vizet. –
Félúton felfelé a lépcsőn hallotta, hogy egy hang újra kezdi:
– Egy édes vers a villanypóznáról – mondta Louise.
Scobie bement a fürdőszobába, s felriasztott egy patkányt,
mely a kád hűvös peremén kuporgott, akár valami macska
egy sírkövön.
Scobie leült a kád szélére, s odatartotta a kezét, hogy a faforgáccsal
feltöltött emésztővödörbe csorogjon a vér. Itt, akárcsak a
hivatalában, az otthon melege fogta körül...
Evvel a helyiséggel még Louise leleményessége sem tudott
mit kezdeni: a felpattogzott zománckáddal, mely fölött az
egyetlen csap a száraz évszak vége előtt mindig felmondta a
szolgálatot, a vécédeszka alatti bádogvödörrel, melyet
napjában egyszer ürítettek, a falra rögzített mosdóval, mely
fölött egy másik használhatatlan csap volt, a puszta
deszkapadlóval és a kopott sötétzöld elsötétítő függönyökkel.
Az egyetlen tökéletesítés, amit Louise megvalósíthatott: a kád
előtti parafaszőnyeg s egy fényes fehér gyógyszerláda.
A fürdőszoba többi része az övé volt. Akár az ifjúsága
emlékei, melyeket házról házra vitt magával. Így volt ez
hosszú évekkel ezelőtt az első házában is még legényember
korában. Ez volt az a helyiség, ahol mindig egyedül volt.
Ali jött be. Rózsaszín talpai csattogtak a padlódeszkán, s a
szűrőből hozott egy palack vizet.
– A hátsó ajtó elbánt velem – magyarázta Scobie. A mosdó fölé tartotta a
kezét, s Ali vizet öntött a sebre. A boy sajnálkozva udvarias csettintéseket
hallatott: keze olyan lágy volt, mint egy lányé. S amikor Scobie türelmetlenül
rászólt: Elég” – Ali ügyet sem vetett rá:
– Túl sok piszok – mondta.
– Most jódot. – Ebben az országban a legkisebb karcolás is elüszkösödött,
ha egy órán belül nem kezelték.
– Még... öntsd rá – s az arca megrándult a csípő fájdalomtól.
Lentről, a hangok kavarodásából a “szépség” szó vált külön,
majd ismét visszazuhant egy hullámvölgybe. – Most a
ragtapaszt.
– Nem – mondta Ali. – Kötés jobb lesz.
– Jó. Akkor a kötést. – Esztendőkkel ezelőtt tanította meg
Alit a kötözésre; most szakszerűen tudott ellátni valakit, mint
egy orvos.
– Jó éjszakát, Ali, feküdj le. Nincs rád szükségem már.
– Missus ital kell.
– Nem, majd én törődöm az itallal. Lefekhetsz.
Egyedül maradt, leült a kád szélére. A sebe sajgott egy kicsit, s különben
sem volt valami nagy kedve csatlakozni kettejükhöz odalent. Kívülálló
jelenlétében egy férfi nemigen tud odafigyelni felesége versolvasására.
“Bárcsak cica lennék és nyávoghatnék...”, de ő így igazán nem
szokott viselkedni. Nem vetette meg, csak éppen képtelen
volt megérteni a bensőséges érzések ilyen csupasz
kapcsolatát. Különben is nagyon jól érezte magát, ott ült, ahol
elébb a patkány a maga birodalmában. Az Esperança jutott eszébe és
a holnapi munkája.
– Drágám – kiáltott föl Louise –, jól vagy? Hazavihetnéd Mr. Wilsont?
– Gyalog is mehetek, Mrs. Scobie.
– Ugyan.
– De igen, hazasétálok.
– Megyek már – kiáltott le Scobie. – Persze hogy hazaviszem.
Amint leért, Louise megsimogatta bekötözött kezét.
– Szegény kis kezecske. Ugye, fáj? – A tiszta fehér kötéstől
nem ijedt meg: olyan volt, mint mikor a beteg már kórházban
fekszik, a takarót szép rendesen az álláig húzták fel. Lehet
már neki finom szőlőt hozni, s a nem látható vágott sebről
nem kell tudomást venni. Ajkával érintette a kötést, s
narancsszínű rúzsának egy kis foltja ott maradt rajta.
– Már teljesen rendben van – nyugtatta meg Scobie.
– De komolyan: hazasétálok.
– Dehogyis sétál. Jöjjön, szálljon be.
A műszertábla fénye egy foltot világított meg Wilson különc
ruháján. Wilson kihajolt a kocsiból, s úgy kiáltotta:
– Jó éjszakát, Mrs. Scobie. Elragadó volt! Nem is lehetek elég hálás érte.
A szavakban őszinteség vibrált: s ettől úgy hangzott, mint
egy idegen nyelv: az Angliában beszélt angol! Itt Afrikában
néhány hónap alatt eltolódnak a hangsúlyok: magas, éles és
hamis színezetű lesz, vagy laposan, visszafojtottan cseng. Már
ebből is látszik, hogy Wilson frissen jött hazulról.
– Feltétlenül jöjjön el máskor is – mondta Scobie, amikor a Burnside utcán
hajtottak a Bedford Hotel felé. Louise boldog arca jutott az eszébe.

8
Sebesült kezének sajgása éjszaka kettőkor felébresztette
Scobie-t. Az ágy külső szélén feküdt, görcsbe rándulva, mint
egy hajszálrugó, s megpróbált olyan távol maradni Louise
testétől, amennyire csak lehetett: bárhol értek egymáshoz –
ha csak egy ujjal is –, ott megeredt az izzadság. Még némi
távolságot hagyva is megrekedt közöttük a hőség. Az
öltözőasztalkára hűvösen esett a holdfény, s megvilágította az
arcvizes üvegeket, a krémtégelyeket s egy fényképkeret sarkát. Hirtelen
Louise lélegzésére kezdett figyelni.
Lökésszerűen zihált, szabálytalanul. Louise ébren van. A
férfi felemelte a kezét, s megérintette a melegen lucskos
hajat: az asszony mereven feküdt, mintha valami titkot őrizne.
Scobie émelyedve, mint aki tudja, hogy mire számíthat, az
ujjaival lassan végigsimított az arcán, amíg csak a
szemhéjához nem ért. Az asszony sírt. Scobie végtelen
fáradtságot érzett, de összeszedte magát, hogy Louise-t
megnyugtassa.
– Szeretlek, drágám – mondta. S mindig így kezdte: a csillapítgatás,
akárcsak a nemi aktus, kifejleszt bizonyos rutint.
– Tudom – mondta Louise –, tudom. – Louise is mindig igy válaszolt.
Scobie vádolta magát, hogy szívtelen, és hirtelen eszébe jutott: két óra
már, s ez még órákig tarthat, hatkor pedig kezdődik a napi
munka. Elsimította az asszony haját a homlokából:
– Nemsokára beáll az esőzés – mondta. – Majd jobban érzed
magad.
– Én jól érzem magam – kezdett szipogni az asszony.
– Mi bajod, drágám? Nekem elmondhatod – Scobie nagyot nyelt. – Mondd
el Tickinek.
Gyűlölte a nevét, ahogy az asszony becézte, de ez legalább
mindig hatott.
– Ó, Ticki, Ticki. Nem bírom tovább.
– Azt hittem, boldog voltál ma este.
– Igen – de gondold meg, azért, mert egy könyvelő az
Egyesült Afrikaiból kedves volt hozzám. Ticki, miért nem
szeretnek engem?
– Ne csacsiskodj, drágám. A hőség miatt van: azért
képzelődsz. Téged mindenki szeret.
– Csak Wilson – ismételte kétségbeesetten és szégyenkezve, majd újra
szipogni kezdett.
– Wilson rendes fiú.
– Nem is akarják beengedni a klubba. Beszemtelenkedett oda a
fogorvossal. S hogy fognak nevetni rajtunk! Rajta is, rajtam is. Ó, Ticki, Ticki.
Hadd menjek el innen, hadd kezdhessek újra mindent!
– Hát persze, drágám... hát persze – mondta, s kinézett a hálón és az
ablakon át a nyugodt, sima, ellenséges tengerre. – De hová?
– Elmehetnék Dél-Afrikába, s ott megvárhatnám, amíg te is szabadságra
jössz. Amúgy is nemsokára nyugdíjba mégy, Ticki. S addig otthont teremtek
neked, Ticki.
A férfi óvatosan elhúzódott tőle, de aztán sietősen, nehogy
az asszony észrevegye, magához vonta nedves kezét, és
megcsókolta a tenyerét.
– Sokba kerülne, drágám. – A nyugdíjba vonulás gondolata a pattanásig
feszítette és elcsigázta az idegeit: mindig azért imádkozott, hogy
a halála jöjjön előbb. Ebben a reményben kötötte az
életbiztosítását is: csak halála esetén fizetendő. Aztán egy
otthont képzelt el: állandó lakást: vidám, művészien
elrendezett függönyökkel, a Louise könyveivel zsúfolt
könyvespolcokkal, csinos csempével kirakott fürdőszobával,
sehol semmi hivatali kötelezettség – kettejük otthona
mindhalálig, semmi változás többé, míg az örökkévalóságra
nem kell berendezkedniük.
– Ticki, én nem bírom itt tovább.
– Gondolkoznom kell rajta, drágám.
– Ethel Mayburyék is Dél-Afrikában vannak és Collinsék is. Dél-Afrikában
nekünk barátaink vannak.
– Magasak az árak.
– Beszüntethetnéd valamelyik ostoba elavult életbiztosításodat, és Ticki,
jobban takarékoskodhatsz itt nélkülem. Az étkezdében ehetnél, s akkor nem
kellene szakács.
– A szakács kerül a legkevesebbe.
– Minden csekélység számít, Ticki.
– Hiányoznál – mondta Scobie.
– Nem hiányoznék, Ticki – mondta az asszony, s ismét
meglepte őt fel-felvillanó értelmének szomorú gazdagságával.
– S különben sincs senki – folytatta az asszony –, akiért érdemes lenne
takarékoskodni.
Scobie gyengéden csillapította:
– Majd megpróbálok kitalálni valamit. Jól tudod, ha lehet, én mindent
megteszek – érted.
– De ez nemcsak holmi reggeli altató, ugye, Ticki? Igazán megpróbálsz
valamit?
– Igen, drágám. Megpróbálom elintézni. – Meglepte, milyen
gyors álomba merült az asszony: akár egy fáradt málhahordó,
aki lecsúsztatta magáról a terhet. Louise elaludt, mielőtt ő
még befejezhette volna a mondatot, az ujját szorongatta, mint
egy gyerek, s éppoly könnyedén is lélegzett. A teher most ott
feküdt mellette, s ő nekigyürkőzött, hogy felemelje.
Második fejezet

Reggel nyolckor, útban a móló felé, Scobie benézett a


bankba. Az igazgató hivatala árnyékos és hűvös volt: az egyik
páncélszekrény tetején jeges víz állt.
– Jó reggelt, Robinson.
Robinson hórihorgas, beesett mellű ember volt, és keserű,
amiért nem helyezték át Nigériába.
– Mikor változik már ez a nyomorult idő? Késik az esőzés.
– A protektorátusban már esik.
– Nigériában – sóhajtott Robinson – az ember mindig tudta, hányadán áll.
Mivel állhatok szolgálatára, Scobie?
– Megengedi, hogy leüljek?
– Tessék. Én sose ülök le tíz előtt. Az álldogálás rendbe
hozza az emésztésemet. – Gólyalábain nyugtalanul járkált fel
s alá a hivatalában: időnként egy korty jeges vizet hörpölt,
utálkozva, mintha orvosság lenne. Az asztalán egy könyv
hevert, Scobie elolvasta a címét: A vese és a kiválasztószervek
megbetegedései – s épp nyitva volt egy színes ábránál.
– Mivel állhatok szolgálatára? – ismételte Robinson.
– Adjon nekem kétszázötven fontot – mondta Scobie,
idegesen erőltetve holmi jókedvet.
– Maguk azt hiszik, hogy egy bankban annyi a pénz, mint a pelyva –
tréfálkozott gépiesen Robinson. – Komolyan: mennyit akar?
– Háromszázötvenet.
– Pillanatnyilag mennyi van a számláján?
– Ha jól tudom, harminc font. Hónap végén vagyunk.
– Jobb, ha pontosan megnézzük. – Beszólított egy hivatalnokot, s amíg
vártak, Robinson végiglépkedett a kis szobán – hat lépés a falig, hat vissza. –
Oda és vissza százhetvenszer – pontosan egy mérföld –
mondta Robinson. – Ebéd előtt három mérföldet próbálok
ledolgozni. Megóv a betegségtől. Nigériában másfél mérföldet
gyalogoltam a reggeliért a klubba, másfél mérföldet vissza a
hivatalba. Itt nincs terep a sétához – panaszkodott a
szőnyegen keringve. A hivatalnok egy cédulát tett az asztalra,
Robinson közel emelte az arcához, mintha meg akarná
szagolni.
– Huszonnyolc font, tizenöt shilling, hét penny – állapította meg.
– Dél-Afrikába szeretném küldeni a feleségemet.
– Ó, igen, igen.
– Ha meggondolom – alkudozott Scobie –, egy kicsit
kevesebből is megoldhatom. Bár a fizetésemből nemigen
adhatok neki.
– Nem látom még, hogyan...
– Folyószámlahitelre gondoltam, talán... – folytatta Scobie határozatlanul –
hiszen annyi ember igénybe veszi, nemde? Hisz tudja, ha jól emlékszem,
csupán egyszer léptem túl tizenöt fonttal – néhány hétre csupán –, s azt se
szerettem. Megrémített. Folyton úgy éreztem, hogy az igazgatónak tartozom
vele személyesen.
– Az a baj, Scobie – mondta Robinson –, hogy utasítást kaptunk, szorítsuk
meg a hiteltúllépéseket. Tudja: a háború. Az egyetlen értékes biztosítékot ma
senki sem tudja felajánlani: mármint az életét.
– Tökéletesen megértem. De az egészségem elég jónak látszik, amellett
nem mozdulok innét. Tengeralattjáró nem tesz kárt bennem. S az állásom is
biztos, Robinson – folytatta könnyedséget színlelve, de hatástalanul.
– A rendőrfőnök, ugye, nyugdíjba megy? – kérdezte
Robinson, és odaért a szoba sarkában a páncélszekrényhez,
aztán vissza.
– Ő igen. De én nem.
– Ennek nagyon örülök, Scobie. Az a hír járta ugyanis...
– Előbb-utóbb persze nekem is nyugdíjba kell vonulnom, de
ez még jó sokára lesz. Inkább szolgálatban halnék meg.
Amellett még mindig itt van az életbiztosításom, Robinson. Ez
nem kellő biztosíték?
– Tudja jól: három éve felmondta az egyik biztosítást.
– Abban az évben, amikor Louise-t egy operációra hazaküldtem.
– A másik két biztosítás befizetett részletei pedig, azt hiszem, nem rúgnak
elég magasra, Scobie.
– Halálom esetére azonban mégis elegendő fedezet magának.
– Ha továbbra is rendesen fizeti a díjakat. De erre, látja, nincs garanciánk.
– Erre nincs – mondta Scobie. – Értem.
– Nagyon sajnálom, Scobie. Nem személyi kérdés: hanem bankpolitika. Ha
ötven fontot kérne – saját zsebemből adnám kölcsön.
– Felejtse el, Robinson – mondta Scobie. – Nem is olyan
fontos. – Zavartan felnevetett. – A kormányzóságon a fiúk erre
azt mondanák: még mindig fölcsíphetem a dohányt
megvesztegetésből. Hogy van Molly?
– Nagyon jól, köszönöm. Bárcsak én lennék hasonlóképpen.
– Túlságosan sok orvosi könyvet olvas, Robinson.
– Jó, ha tudjuk, mi a bajunk. Ott lesz ma este a klubban?
– Nem hiszem, Louise fáradt. Tudja, milyen az ember
esőzések előtt. Ne haragudjon, hogy feltartottam, Robinson.
Sietnem kell a rakpartra.
Lehorgasztott fejjel, sietve ment a lejtős úton lefelé a
bankból. Úgy érezte magát, mintha valami alávaló
cselekedeten kapták volna – pénzt kért, és megtagadták.
Louise jobbat érdemel tőle. Mintha férfiereje mondott volna
csődöt, ilyenféle érzések bántották.

A Szárazföldi Biztonsági Szolgálat járőrével Druce


személyesen szállt ki az Esperançá-ra. A följárónál egy pincér
várta őket a meghívással, hogy keressék fel a kapitányt a
kabinjában egy kis italra. A tengeri rendészet szolgálatos
tisztje már megelőzte őket ott. Ez a kéthetenként ismétlődő
eljárás szabályos része volt – a baráti kapcsolatok
megalapozása; a kapitány vendégszeretetének elfogadásával
az átvizsgálás keserű piruláját próbálták könnyebben
lenyeletni a semlegesekkel; ezalatt a szemlészosztag a hajó
gyomrában csendesen halad előre nélkülük. S amíg az első
osztályú utasok útlevelét vizsgálják át, kabinjaikat az Sz. B.
Sz. osztálya forgatja fel. A többiek eközben a raktárt
pásztázzák át – a rizsszitálás siváran reménytelen
műveletével. Mit is mondott Yusef: – “Azt hiszi, hogy talál egy
szép napon akár egyetlenegy icipici gyémántot is?” – s
néhány perc múlva, amikor az iszogatás után a kapcsolat
kellőképpen barátságossá enyhült, Scobie nekilát a
kellemetlen feladatnak: ő kutatja át a kapitány kabinját. A
merev, szakadozó beszélgetést főként a tengeri rendészet
hadnagya folytatta.
A kapitány megtörölte kövér, sárgás arcát, s azt mondta:
– Az angolok iránt természetesen a szívem mélyéből
csodálatot érzek.
– Mi sem szívesen csináljuk ezt, elhiheti – mondta a hadnagy. – De a
semlegesnek is nehéz a sora.
– Az én szívem – folytatta a portugál kapitány – csupa csodálat az önök
nagy küzdelme iránt. Nincs benne hely a neheztelésre. Néhány emberem
neheztelést érez. Én semmit. – Az arca izzadságtól patakzott, szemén megtört
a fény. S még továbbra is folyton a szívét emlegette, de Scobie-nak úgy
rémlett, hogy ezt a szívet megtalálni hosszadalmas sebészi feladat lenne.
– Ez nagyon szép öntől – mondta a hadnagy. – Becsüljük az
álláspontját.
– Még egy pohár portóit, uraim?
– Szívesen. A parton ilyen nincs. Maga, Scobie?
– Köszönöm, nekem elég volt.
– Remélem, nem tartja szükségesnek, hogy éjszakára is itt
vesztegeljünk, őrnagy úr?
– Nem hiszem, hogy holnap tizenkettő előtt kifuthatnának –
felelte Scobie.
– A magunk részéről mindent megteszünk – hangsúlyozta a
hadnagy.
– Becsületemre, uraim. Kezemet a szívemre, uraim – nincs az utasaim
között senki, akinek vaj lenne a fején. A legénységért jótállók.
– Formaság csupán, kapitány, keresztül kell esnünk rajta – mondta Druce.
– Parancsol egy szivart – kínálta a kapitány –, dobja el azt a cigarettát.
Tessék, a különleges dobozból.
Druce rágyújtott a szivarra, mely ropogni és szikrázni kezdett. A kapitány
vigyorgott.
– Egy kis tréfa, uraim. Tökéletesen ártatlan. A barátaimnak
tartogatom a dobozt. Az angoloknak nagyszerű a
humorérzékük. Biztosan nem haragszanak meg. Német, az
igen, de angol, soha. Ügyes móka, ugye?
– Nagyon mulatságos – mondta savanyúan Druce, és a szivart a
hamutartóra tette, amit a kapitány nyújtott oda. A hamutartó, nyilván a
portugál egy ujjmozdulatára, cincogó kis dallamot kezdett játszani. Druce
ismét megrándult: már régen esedékes lenne a szabadsága, az idegei labilisak.
A kapitány mosolygott és izzadt.
– Svájci – mondta. – Nagyszerű nép. Szintén semlegesek.
A biztonsági szolgálat egyik embere jött be, s egy cédulát
nyomott oda Druce-nak, az meg átadta Scobie-nak, aki ezt
olvasta rajta: “Felmondásban levő pincér közli, a kapitány
leveleket rejtett el a fürdőszobájában.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha lemegyek s megsürgetem a bentieket. Velem
jön, Evans? Köszönet a portóiért, kapitány.
Scobie kettesben maradt a kapitánnyal, s most kezdődött
munkájának az a része, amit gyűlölt: ezek az emberek nem
bűnözők: csak éppen áthágják a szabályzatot, melyet a
hajóstársaságokra a szállítmányozási engedélyezési rendszer
kényszerít rá. És kutatás közben az ember sose tudja, mire
bukkan. Egy férfi hálószobája: a magánélete; fiókjaiban
turkálva mindig megalázó dolgokra bukkanunk; apró kis
bűnökre, melyeket úgy rejtegetnek a szem elől, mint a
szennyes zsebkendőt; és egy rendes csomóba rakott vasalt
fehérnemű alól olyan bánatot kapar elő, amit a szenvedő fél
igyekszik elfeledni. Scobie udvariasan kezdte:
– Sajnálom, kapitány: át kell kutatnom a kabinját. Tudja, merő
formaság az egész.
– Teljesítenie kell a kötelességét, őrnagy úr – válaszolta a
portugál.
Scobie gyorsan, ügyesen kutatta át a kabint: amit elmozdított, azt pontosan
a helyére tette: olyan volt, mint egy gondos háziasszony. A kapitány háttal állt
Scobie-nak, s a hajóhidat bámulta: mint aki semmiképpen
nem akarja megzavarni vendégét kellemetlen feladata
teljesítésében. Scobie gyorsan végzett: egy dobozra való
francia levélre rácsukta a fedőt, majd gondosan visszatette a
hajószekrény felső fiókjába zsebkendők, élénk színű
nyakkendők s egy kis batyu szennyes zsebkendő közé.
– Máris végzett? – kérdezte a kapitány udvariasan hátrafordítva a fejét.
– Az az ajtó – mutatott rá Scobie –, hová jutunk innen?
– Csak a fürdőszobába és a vécébe.
– Azt hiszem, oda is be kell néznem.
– Természetesen, őrnagy úr, bár ott nincs sok hely arra,
hogy valamit elrejtsünk.
– Ha megengedi...
– Természetesen. A kötelessége.
A fürdőszoba csupasz volt és rendkívül mocskos. A kád
szélére száraz szürke szappan ülepedett, s a padló csúszott a
láb alatt. A feladat az volt, hogy gyorsan bukkanjon rá a
megfelelő helyre. Nem téblábolhat itt sokáig, mert ezzel
elárulja: különinformációt kapott. A kutatásnak úgy kell
lefolynia, hogy nyilvánvaló legyen, formalitásról van szó – nem
lehet túlzottan felületes, de túlzottan alapos sem.
– Nem tart már sokáig – mondta vidáman Scobie, s a
borotválkozótükörből egy pillantást vetett a kövér, nyugodt
arcra. Az információ persze hamis is lehet: egy pincértől
származik, s talán merő rosszindulatból, kellemetlenkedési
szándékkal.
Scobie kinyitotta az orvosságosládikát, és gyorsan végigszaladt a
tartalmán: kicsavarta a fogpasztát, felnyitotta a borotvatartót, belenyomta ujját
a borotvakrémbe. Nem is számított arra, hogy itt talál valamit, de kutatás
közben gondolkodási időt nyert. A csapoknál folytatta,
megengedte a vizet, és mindegyik lefolyót kitapintotta az
ujjával. A padló vonta magára a figyelmét, de ott semmit sem
lehetett elrejteni. A kabinablak: megvizsgálta a nagy
csavarokat, s ki-be fordította a belső üvegtáblát. S minden
alkalommal, amikor megfordult, egy pillanatra elkapta a
kapitány arcát a tükörből: nyugodt, türelmes, önérzetes arc
volt. “Víz, víz” – mondogatta magában, mint a
gyerekjátékban.
Végül a vécé; felemelte a faülőkét; semmi sem volt a fa és
a porcelán között. Majd kezét a húzóláncra tette, és a tükörből
először vett észre némi feszültséget: a barna szemek már
nem az ő arcára szegeződtek, hanem valami másra, s ahogy
ezt a tekintetet követte, a kezére látott, amint megfeszül a
láncon.
Nincs víz az öblítőben? – tűnődött, majd meghúzta a
lehúzót. Gurgulázás, sivítás a csövekben, s lezúdult a víz.
Megfordult, mire a portugál nem tudta elrejteni
elégedettségét:
– No látja, őrnagy úr.
S ebben a pillanatban Scobie-ban világosság gyúlt. – Egyre felületesebb
leszek, gondolta. S felemelte az öblítő tetejét. Hát igen: a
tetőhöz, ragasztószalaggal rögzítve, víztől megóvottan egy
levél bújt meg.
Megnézte a címzést: Frau Groenernek, Friedrichstrasse, Leipzig.
– Sajnálom, kapitány – mondta, s hogy a másik nem válaszolt,
felnézett. A tüzelő hájas arcon könnyek gördültek végig a
patakzó izzadsággal egyesülve. – Magamhoz kell vennem –
folytatta Scobie –, és jelentenem..
– Ó, ez a háború – tört ki a kapitány –, hogy gyűlölöm a
háborút!
– Nekünk is van okunk gyűlölni, tudhatja jól – felelte Scobie.
– Tönkreteszik az embert, mert levelet ír a lányának.
– A lányának írta?
– Igen. Frau Groenernek hívják. Bontsa fel, és olvassa el.
Megbizonyosodhat róla.
– Nem tehetem. Át kell adnom a cenzúrának. Miért nem várt a levélírással,
kapitány, amíg megérkezik Lisszabonba?
A férfi egész súlyával lerogyott a fürdőkád peremére,
mintha egy nehéz zsák húzná a vállát, s nem bírná tovább. A
keze fejével dörzsölgette a szemét, mint egy gyerek – mint
egy idétlen gyerek, mint az iskola dagija. A szépek, okosak és
sikeresek ellen könnyű könyörtelen háborút viselni; de az
idétlenekkel? Ilyenkor malomkő súlyosodik az ember mellére.
Scobie tudta, hogy most fel kellene kapnia a levelet s indulni;
rokonszenvével csak bajt csinál.
A kapitány nyögdécselt:
– Ha lánya lenne, maga is megértené. Nincs lánya – mondta
vádolón, mintha a gyermektelenség bűn is lenne.
– Nincs.
– Nagyon félt engem. Szeret engem – mondta, s úgy emelte föl
könnyáztatta arcát, mintha külön kötelessége lenne hangsúlyozni ezt a
valószínűtlen megállapítást. – Engem szeret – ismételgette
gyászosan.
– De miért nem írt neki Lisszabonból? – kérdezte újra Scobie. – Miért
kockáztatja ezt?
– Magányos vagyok. Nincs feleségem – kezdte a kapitány. – Az ember
nem mindig raktározhatja el a mondanivalóját. És Lisszabonban –
tudja, hogy van ez már – várnak a barátok meg a bor. Van ott
egy kis nőm, aki még a lányomra is féltékeny. Murikat
csapunk, s elmúlik az idő. S egy hét múlva már indulnom kell.
A mostani út előtt pedig mindig olyan könnyen ment a dolog.
Scobie hitt neki. A történet elég valószínűtlen volt ahhoz,
hogy igaz legyen. Az embernek még háborús időben is
gyakorolnia kell a hit tudományát, kivéve, ha gyengeségre
vezet.
– Sajnálom – mondta. – Nem tehetek magáért semmit. Talán nem lesz
következménye.
– A hatóságaik – válaszolta a kapitány – feketelistára tesznek. S tudja, mit
jelent ez. A konzul nem adja ki a szállítmányozási okmányt annak a hajónak,
amelyiken én leszek a kapitány. Éhen döglöm a parton.
– Annyi kibúvó van az ilyen ügyekben – vigasztalta Scobie. –
összekeverik az aktákat, nem is hall többé az egészről.
– Majd imádkozom – mondta reményvesztetten.
– Imádkozzék – hagyta rá Scobie.
– Maga angol. S úgysem hisz az imában.
– De én is katolikus vagyok.
A kövér arc hirtelen feléje fordult.
– Katolikus? – kiáltott fel reménykedve. S most kezdett el
először könyörögni. Akár az utazó, aki honfitársával találkozik
egy idegen kontinensen. És szaporán kezdett el beszélni a
lipcsei lányáról; előkerített egy szakadozó tárcát és egy
sárguló fényképet, rajta szálas, fiatal portugál nő – éppoly
kellemtelen, mint ő. A kis fürdőszobában fullasztó hőség volt,
s a kapitány egyre csak azt ismételgette: “Meg kell értenie.” –
Scobie hirtelen felfedezte, hány közös dolog fűzi őket össze:
gipszszobrok, karddal átszúrt vérző szívek; a suttogás a
gyóntatófüggöny mögött; a miseruhák és a vérré váló bor; a
sötét oldalhajók és a tekervényes kerengők, s mind emögött,
valahol, az Isten szerelme.
– És Lisszabonban – folytatta a kapitány – vár rám az a nő, s hazavisz
magához, s eldugja a nadrágomat, hogy ne mehessek az
utcára; mindennap csak iszunk és veszekszünk, amíg le nem
fekszünk az ágyba. Meg kell értenie! Nem írhatok a
lányomnak Lisszabonból. Pedig annyira szeret engem, s úgy
vár rám. – Kövér lábát átvetette a másikon, s azt mondta: –
Milyen tiszta ez a szeretet – és sírva fakadt. A bűnbánat és a
kívánkozás széles birodalmán is osztoztak itt ők ketten.
Ez a rokonság arra bátorította a kapitányt, hogy más oldalról is
megközelítse.
– Szegény ember vagyok, de némi pénzt felajánlhatnék... – egy
angolt soha nem mert volna megvesztegetni, ez viszont a
legőszintébb elismerés volt, mellyel a közös vallásnak adózott.
– Nagyon sajnálom – mondta Scobie.
– Angol fontom is van. Adok magának húsz angol fontot... – Könyörgésre
fogta. – Százat... Minden megtakarított pénzemet.
– Nem tehetem – mondta Scobie. Gyorsan zsebre vágta a
levelet, és sarkon fordult. Utoljára akkor látta a kapitányt,
amikor visszafordult a kabinajtóból: a fejét odaverte az
öblítőhöz, s a könnyek arcának barázdáiba csorogtak. Amint
lement, hogy Druce-hoz csatlakozzék a szalonban, érezte a
mellére súlyosodó malomkövet. Hogy gyűlölöm ezt a háborút!
– gondolta azokkal a szavakkal, amelyeket a kapitány
használt.
3

A kapitány lipcsei lányának írott levél és a konyhában talált


levelezés apró kötege – tizenöt ember nyolcórás kutatásának
csupán ennyi volt az eredménye. Átlagos napnak számított
tehát. Amikor Scobie beért a rendőrségre, a rendőrfőnököt
kereste, de az irodája üres volt, így hát a saját szobájában ült le, a
bilincsek alá, s elkezdte írni a jelentését. Táviratukban megjelölt utasaik
kabinját és iratait különleges vizsgálat alá vetettük... eredmény nélkül. A
lipcsei lányhoz címzett levél ott feküdt előtte az asztalon.
Odakint besötétedett. A cellák szaga beszivárgott az ajtó alatt, és a
szomszéd szobában Fraser ugyanazt a dalt énekelte, amit legutóbbi szabadsága
óta minden áldott este.

Nem érdekel,
ha barmit kérdezel,
mert te meg én
alulról szagoljuk az ibolyát...

Scobie-nak úgy rémlett, hogy az élet mérhetetlenül hosszú. Nem


lehetne az emberi próbatételt kevesebb esztendő alatt kiállni?
Nem követhetnénk-e el az első főbűnt hétévesen, nem
tehetnénk-e tönkre magunkat szerelemmel és gyűlölettel
tízéves korunkban, s nem kapaszkodhatnánk-e a megváltásba a
tizenötödikben halálos ágyunkon? Folytatta az írást: Egy pincér, akit
hozzá nem értés miatt bocsátottak el, közölte, hogy a
kapitány levelet rejtett el a fürdőszobájában. A kutatást
megejtettem, s a mellékelt levelet találtam Frau Groenernek,
Leipzigbe címezve, a vécé öblítőjének tetején elrejtve. Ezt a
rejtekhelyet célszerű volna körözvényben ismertetni, mivel
hasonló esettel jelen állomáson még nem találkoztak. A
levelet a vízcsőhöz ragasztószalaggal rögzítették...
A papírra bámulva ült ott, s agyában kavargott az
ellentmondó érzések zűrzavara, holott tulajdonképpen már
órákkal ezelőtt döntött, amikor Druce megkérdezte tőle a
szalonban: “Nos?” – mire vállat vont olyan mozdulattal,
melynek magyarázatát Druce-ra bízta. Ha azt is akarta vele
közölni: “A szokásos magánlevelezés, amit mindig megtalálunk”; Druce
akkor is: “Nem”-nek értelmezte. Scobie a homlokához emelte a kezét és
megborzongott: az ujjai között izzadság szivárgott, s azt gondolta,
belázasodtam megint? S talán, hogy a láza felszökött, attól érezte
úgy: egy új élet küszöbére lépett. Hasonló érzés volt ez ahhoz,
mikor leánykérőbe megy az ember, vagy az első bűnt követi
el.
Fogta a levelet és felbontotta. Visszavonhatatlan cselekedet volt, mert
ebben a városban senkinek sem volt joga csempészett levelet
felbontani. Mikrofénykép lehet elrejtve a boríték
ragasztásában. S még egy közönséges szórejtjel is
meghaladja a képességét, portugáltudása aligha terjed
messzebbre, mint a fedőszöveg szó szerinti értelmezése.
Minden megtalált levél – bárha nyilvánvalóan ártatlan is –
felbontatlanul küldendő a londoni cenzúrára. Scobie most a
legszigorúbb parancs ellenére a saját tökéletlen ítéletére
támaszkodott. Azt gondolta magában: ha gyanús a levél,
elküldöm a jelentésemet. S majd magyarázatot adok a feltépett
borítékra. A kapitány ragaszkodott a levél felbontásához, hogy megmutathassa
nekem a tartalmát. De ha ezt jelenti, igazságtalanul feketíti be a kapitányt az
ügyben, hiszen az jobb módszert nem is találhatott egy mikrofoto
megsemmisítéséhez. Valami hazugságot kell kitalálni, tűnődött
Scobie, de ő nem szokott hozzá a hazudozáshoz. S kezében a
levéllel, melyet gondosan egy fehér itatóspapír fölé tartott,
hogy tüstént nyomára akadjon bárminek, ami lapjai közül
kieshet, eldöntötte, hogy nem fog hazudni. Ha a levél gyanús,
kimerítő jelentést ír minden körülményről, beleértve a maga
cselekedetét is.

Drága kis tékozlóm – kezdődött a levél –, édesapád, aki téged e


földön mindennél jobban szeret, ezúttal valamivel több pénzt próbál neked
küldeni. Tudom, milyen nehéz a sorod, és a szívem vérzik
érted. Kis tékozlóm, ó, ha érezhetném az ujjaid érintését az
arcomon. Hogy van az, hogy egy nagy darab kövér embernek,
mint apád, olyan apró és gyönyörű kislánya van? Nos, kis
tékozlóm, most elmesélek mindent, hogy mik is történtek
velem. Egy héttel ezelőtt hagytuk el Lobitót, ahol csak négy
napot voltunk. Egy estét Señor Aranjuezzel töltöttem, s több bort
ittam, mint ami hasznos nekem, de minden szavam te voltál.
S egész idő alatt nagyon jól viselkedtem a kikötőben, mert
megígértem az én kis tékozlómnak, s elmentem gyónni,
áldozni, hogyha bármi történnék velem a lisszaboni úton – s ki
tudhatná ezekben a szörnyű időkben? –, ne legyek elválasztva
az örökkévalóságban az én drága kis tékozlómtól. Mióta
elhagytuk Lobitót, jó időt kaptunk. Még az utasok se
tengeribetegek. Holnap este, mivelhogy végre elhagyjuk
Afrikát, a hajón hangversenyt adunk, és én is fellépek a
sípommal. És az egész előadás alatt emlékezni fogok azokra a
napokra, amikor az én kis tékozlóm a térdemen ült, s úgy
hallgatta a zenét. Kedvesem, öregszem, s minden út után
kövérebb leszek: nem vagyok jó ember, s néha attól félek,
hogy a lelkem ebben a hústoronyban nem nagyobb egy
borsószemnél. Nem is tudod, milyen könnyű a magamfajta
embernek megbocsáthatatlan kétségbeesésre adni a fejét.
Akkor mindig az én kislányomra gondolok. Valaha volt
bennem annyi jóság, hogy példát adhattam belőle neked. Egy
feleség túlontúl osztozik az ura bűneiben ahhoz, hogy
tökéletes lehessen köztük a szerelem. De egy leánygyermek végül
is megmentheti az apját. Imádkozz értem, kicsikém. Édesapád jobban szeret
téged az életénél is.
Mais que a vida. Scobie nem kételkedett benne, hogy ez a
levél őszinte. Nem azért íródott, hogy a Cape Town-i
védőerőművek vagy a durbani csapatmozdulatok fényképét vagy
mikrofényképes jelentését elrejthessék benne. Scobie tudta, hogy
titkosírástintára is meg kellene vizsgálni, mikroszkóp alatt átnézni, s a boríték
bélését felnyitni. Csempészett levélnél semmit sem szabad a véletlenre
bízni. De ő rábízza magát a hitére, összetépte a levelet s vele
a saját jelentését, s a papírszeleteket az udvari
szemétégetőhöz vitte – egy petróleum-bádoghordóhoz, mely
két téglán állt, s az oldalát kilyukasztották, hogy jól szeleljen.
Amikor meggyújtotta a gyufát, hogy lángra lobbantsa a papírokat, Fraser is
belépett az udvarra.

Nem érdekel, ha bármit kérdezel.

A papírszeletek tetején egy külföldi boríték fele hevert


félreismerhetetlenül; még a címzés egy részét – Friedrichstrasse – is ki
lehetett venni. Amikor Fraser elviselhetetlenül peckes
fiatalságában áthaladt az udvaron, Scobie gyorsan
meggyújtotta ezt a felső papírszeletet. Lángra lobbant, s a tűz
hőségében egy újabb szelet kígyózta ki a Groener nevet. Fraser
vidáman szólította meg:
Az életénél jobban
– Elégetjük a bizonyítékokat? – s belekukkantott a
bádoghordóba. A név már elfeketült: s Fraser semmit sem
olvashatott el belőle bizonyossággal – csupán a boríték barna
háromszögét láthatta, mely Scobie előtt nyilvánvalóan
külföldinek rémlett. Egy piszkavassal a maradványát is
eltüntette, majd felnézett Fraserre, hogy vajon észrevehető-e
rajta valami meglepetés vagy gyanú. De a sivár arcról, mely
üres volt, mint egy szünidei palatábla, nem tudott semmit
sem leolvasni. Csak a szívverése árulta el neki, hogy bűnös,
hogy bezupált a megvesztegethető rendőrtisztek sorába –
Baileyhez, aki egy másik városban tartotta bankbetétjét,
Crayshaw-hoz, akit gyémántügyben kaptak rajta. Boystonhoz,
akire ugyan nem sikerült semmi határozottat rábizonyítani, s
mégis leszerelték. Ezeket pénzen vették meg, az ő
megvesztegetése érzelmekkel történt. S az elérzékenyülés a
veszedelmesebb, mert az ára meg sem állapítható. A
lefizethető emberre egy bizonyos összeg alatt még számítani
is lehet, de az érzés egyszer csak elönti a szívet egy névre, egy
fényképre vagy akár egy felidézett szagra.
– Nos, uram, miféle nap volt? – kérdezte Fraser, s a hamubuckára bámult.
Talán arra gondolt, hogy tulajdonképpen ez az ő napja lett
volna.
– Csak a szokásos – felelte Scobie.
– És a kapitány? – kérdezte Fraser még mindig a petróleumhordóba
bámulva, s újra dünnyögni kezdte a vontatott dallamot.
– A kapitány? – kérdezett vissza Scobie.
– Druce említette, hogy valamelyik fickó jelentést tett ellene.
– A szokásos história – mondta Scobie. – Az elbocsátott pincér bosszúja.
Nem mondta Druce, hogy semmit sem találtunk?
– Nem – felelte Fraser –, úgy láttam, nem tudta biztosan. Jó éjszakát, uram.
Szaladok az étkezdébe.
– Thimblerigg az ügyeletes?
– Igen, uram.
Scobie figyelte, ahogy elmegy. A háta éppoly üres volt, mint az arca:
arról se lehetett semmit leolvasni. Mekkora bolond vagyok,
gondolta Scobie. Mekkora bolond. Ő elkötelezve csak Louise-
nak van, s nem egy kövér, érzelgős portugál hajósnak, aki a
saját megbízóinak törvényeit szegte meg hozzá hasonló
esetlen lánya kedvéért. Mert ez volt a fordulópont, a lánya. És
most, jutott eszébe Scobienak, haza kell mennem: beviszem a
kocsit a garázsba, és Ali elém jön a lámpájával, hogy az ajtóig
kísérjen. Ott ül majd Louise kereszthuzatban, hogy hűvösebb
legyen, s az arcáról leolvasom egész napi gyötrődésének
történetét. Nyilván azt reméli, hogy minden elintéződött, és
én azzal állítok be: “Helyet foglaltam neked az utazási
irodánál Dél-Afrikába”, s ő máris attól fél, hogy ez olyan szép,
hogy náluk nem is lehet igaz. Várni fogja, hogy beszéljek, s én
megpróbálok a világon mindenről beszélni, csak hogy
elodázzam boldogtalanságának látását (ott vár a szája
sarkában, hogy birtokba vegye az egész arcát). Pontosan
tudta, mi következik: hiszen annyiszor játszódott le már. S
ahogy most visszament a szobájába, bezárta az íróasztalát, s lement a
kocsihoz, minden szót fel tudott idézni. Szokás emlegetni az elítéltek
bátorságát, ahogy kivégzésük helyére mennek: de néha legalább annyi
bátorság kell ahhoz, hogy egy másik ember megszokott
boldogtalanságához közeledjünk meghatározott
magatartással. Scobie elfelejtette Frasert: mindenről
elfeledkezett, kivéve a várható jelenetet: bemegyek, és azt
mondom: “Jó estét, szívem”, mire ő azt válaszolja: “Jó estét,
drágám. Milyen napod volt?” – s én beszélni fogok s beszélni, s
egész idő alatt tudni fogom, hogy közeledek a pillanathoz,
amikor kimondom: “Hát te hogy vagy, drágám?”, s ezzel ajtót
nyitok a boldogtalanságnak.

– Hát te hogy vagy, drágám? – Gyorsan elfordult a


feleségétől, s két újabb angostura-gint készített. Hallgatólagos
megegyezés volt köztük, hogy az ital segít: de minden újabb
pohártól, melytől pillanatnyi megkönnyebbülést reméltek,
csak még nyomorultabbak lettek.
– Te nem is vagy igazán kíváncsi, mi van velem.
– Hogy mondhatsz ilyet, drágám. És neked hogy telt a napod?
– Ticki, miért vagy ilyen gyáva? Miért nem vallod be, hogy
az egészből nem lesz semmi?
– Miből?
– Tudod jól, miről beszélek – az utazásból. Mióta beléptél,
csak beszélsz és beszélsz az Esperançáról. Minden két hétben befut
egy portugál hajó. És sohasem beszélsz róla ennyit. Nem vagyok már gyerek,
Ticki. Miért nem mondod ki nyíltan: “Nem mehetsz.”
Scobie szánalmasan fintorgott a poharába, és körbe-körbe forgatta, hogy az
angostura-reszelék rátapadjon a peremére. – Ez nem lenne igaz. Majd
megtalálom a módját. – Kelletlenül próbált élni a gyűlölt
becenévvel. Ha ez is csődöt mond, gyötrelme csak fokozódik,
s elveszi tőle a rövid éjszakát, melyre oly nagy szüksége volt
az alváshoz.
– Bízzál Tickiben – mondta. A várakozástól mintha egy kötél
feszült volna meg az agyában. Ha csak most elnapolhatná a
gyötrődést – legalább nappalig. A sötétségben még iszonyúbb
a szenvedés: nincs mire figyelni, csak a zöld elsötétítő
függönyökre, a koloniálbútorra, az asztal fölött szárnyukat
emelgető repülő hangyákra: és a kreolok kóbor kutyáinak
százyardnyiról idehallatszó nyüszítésére és vinnyogására. –
Nézd ezt a kis mihasznát – mondta Scobie, s a házi gyíkra
mutatott, mely mindig ebben az időben jött elő a falon, hogy
lepkékre és svábbogarakra vadásszon. – Csak tegnap este
jutott eszünkbe az egész – folytatta. – Az ilyen dolgok
elintézéséhez idő kell. Különféle utak, módok, módok és utak –
ismételte erőltetett humorral.
– Voltál a bankban?
– Voltam – vallotta be.
– És nem tudtad megszerezni a pénzt?
– Nem. Semmiképp sem tudják megadni. Parancsolsz még
egy gint gyomorkeserűvel, drágám?
Az asszony hangtalanul sírva nyújtotta a poharát: az arca mindig
kivörösödött, amikor sírt – tíz évvel öregebbnek látszott, középkorú, elhagyott
asszonynak – a jövő rémületes lehelete derengett fel az arcán.
Scobie fél térdre ereszkedett Louise mellett, s úgy nyújtotta
az ajkához a koktélt, mint az orvosságot.
– Drágám – mondta –, majd megtalálom a módját. Igyál.
– Ticki, nem bírom tovább ezen a helyen. Tudom, hogy ezt már sokszor
mondtam, de most komolyan is gondolom. Megtébolyulok. Ticki, én olyan
magányos vagyok. Nincs egyetlen barátom sem, Ticki.
– Hívjuk meg Wilsont holnapra.
– Ticki, az ég szerelmére, ne emlegesd nekem mindig Wilsont. Kérve
kérlek, tégy valamit.
– Persze, hogy teszek. Csak légy egy csöpp türelemmel,
drágám. Az ilyen dolgokhoz idő kell.
– S mégis, mit fogsz csinálni, Ticki?
– Tele vagyok ötlettel, drágám – mondta fáradtan. (Micsoda nap volt ez a
mai.) – Hadd érjenek meg egy kicsit.
– Csak egyetlen ötletet mondj. Egyetlenegyet.
Szemével követte a gyíkot: most csapott le; aztán a
ginjéből kihalászott egy hangyaszárnyat, s újra ivott. Azt
gondolta magában: micsoda bolond vagyok, hogy nem
fogadtam el a száz fontot. Ingyen semmisítettem meg a levelet.
S én vállaltam a kockázatát. Ezért a pénzért... – ekkor Louise közbevágott:
– Már tudom évek óta. Nem szeretsz. – Az asszony
higgadtan beszélt: s ő ismerte ezt a higgadtságot – azt
jelentette, hogy a vihar nyugalmi középpontjába érkeztek: s
mindig, az időnek ebben a régiójában kezdtek el igazat
beszélni. Az igazság, gondolta Scobie, sosem ért az emberi
teremtménynek kézzelfoghatóan semmit – matematikusoknak
és filozófusoknak való jelkép az csupán, hadd kergessék.
Emberi kapcsolatokban a gyengédség és a hazugság ezer
igazságnál többet ér. S most belebonyolódott abba, amiről
tudta: hiábavaló küzdelem a hazugságok megőrzésére.
– Képtelenségeket beszélsz, drágáin. Kit szeretnék, ha nem téged?
– Nem szeretsz te senkit.
– S nyilván ezért bánok veled olyan rosszul. – Könnyed hangot próbált
megütni, de milyen üresen visszhangzott.
– A lelkiismereted szólalt meg – mondta az asszony szomorúan –, a
kötelességérzeted. Senkit sem szeretsz, mióta Catherine meghalt.
– Csak magamat, ugye? Mindig azt mondod, hogy magamat szeretem.
– Ezt nem hiszem.
Kitérésekkel védekezett: a légörvény holtpontján erőtlen
volt ahhoz, hogy a csillapító hazugságot kimondja.
– Mindig megpróbállak boldoggá tenni; keményen megdolgozom érte.
– Ticki, még arra sem visz rá a lelked, hogy azt mondd: szeretsz. Tessék,
mondd ki csak egyszer.
Scobie a koktél fölött keserűen nézett rá, bukásának látható
jelére: a maláriagyógyszertől elsárgult bőrre s a könnyektől
véreres szemre. Nincs férfi, aki egy örökkévalóságig
biztosíthatná a szerelmét, de ő megesküdött magában,
tizennégy esztendővel ezelőtt, az ealingi, szerényen
tartózkodó szörnyű szertartás alatt, csipkék és gyertyák
között, hogy mindig gondja lesz az asszony boldogságára.
– Ticki, nincs senkim rajtad kívül, neked pedig – mindened megvan. – A
gyík végigcikázott a falon, s ismét megpihent apró krokodilállkapcsai közt egy
lepkeszárnnyal. A hangyák tompa, halk koppanással repültek neki a
villanykörtének.
– S most mégis te akarsz elszakadni tőlem – vádolta a férfi.
– Igen – felelte Louise –, mert úgyis tudom, hogy velem se vagy boldog.
Nélkülem legalább békén leszel.
Egyetlen szempontot mindig kihagyott a számításból – az asszony
megfigyeléseinek pontosságát. Hiszen valóban már-már mindene megvolt, s
csak az hiányzott, a békesség. A munkája jelentett mindent, a
szabályos napi megszokott kerékvágás azon a tájon, amelyet
szeretett. Hányszor szánakoztak rajta a munkája sivársága, az
elismerés szűkmarkúsága miatt. De Louise jobban ismerte őt
ezeknél. Ha még egyszer fiatal lehetne, újra csak ezt az életet
választaná: csakhogy akkor már nem várná el senkitől, hogy
osztozzék benne; legfeljebb a patkány a fürdőkádon, a gyík a
falon s a nyitott ablakon hajnali egykor dudáló tornádók s a
napnyugta utolsó rózsaszín fénysugara a mellékutcában.
– Mindig képtelenséget beszélsz, drágám – mondta, s újra
belefogott a koktél keverésének kárhozott szertartásába. Az
idegei ismét megfeszültek a fejében: a gyötrődés bontakozott
itt tévedhetetlen rutinjával – először az asszony nyomorúsága,
aztán az ő erőltetett kísérletei, hogy semmit ne nevezzen a
nevén: aztán Louise higgadtan igaz megállapításai, melyeket
jobb lenne elhazudni, s végül az ő fegyelmezettségének
megrokkanása – az asszonyhoz visszahajított igazság: mintha
csak Louise az ellensége lenne. S amikor elérkezett ehhez a
végső állomáshoz, hirtelen az igazat vágta Louise fejéhez,
miközben az angostura-háncs remegett a kezében: – Te nem
adhatod meg az én békémet – s most már tudta, mi
következik erre, a megbékélés s a könnyű hazugságok az
újabb jelenetig.
– Ezt mondom én is – felelte Louise –, ha elmegyek, meglesz a
békességed.
– Fogalmad sincs – vádolta ingerülten –, mit jelent a
békesség. – Most már úgy tett, mintha az asszony fitymálva
beszélt volna egy szeretett nőről. Mert valóban éjjel-nappal a
békességről álmodott. Egyszer álmában meg is jelent neki, s
holdként, fehér ragyogásban világított be az ablakán, mint
jéghegy. Sarki fényben, rombolón jelent meg, megelőzve a
világ pusztulásának pillanatát: nappal pedig egy-egy
szemvillanásnyit próbált vele tölteni, a rozsdás bilincsek alatt
görnyedve kulcsra zárt irodájában, amikor a körleti kirendeltségek jelentését
olvassa. Úgy érezte, hogy a legszebb szó a nyelvben a béke: Békét adok
neked, és békével áldalak: ó, Isten báránya, aki megszabadítod a világot
bűneitől, adj nekünk békét. A misén a szemére szorította az
ujját, hogy a vágyódás könnyeit elfojtsa.
Louise szokott gyengédségével folytatta:
– Szegénykém, te azt szeretnéd, ha én is meghaltam volna, mint Catherine.
Egyedül szeretnél lenni.
Scobie csökönyösen válaszolt:
– Azt szeretném, ha boldog lennél.
– Legalább azt mondanád, hogy szeretsz – kérlelte fáradtan Louise. –
Segítene egy kicsit.
Ismét túljutottak rajta, a jelenet véget ért immár: és Scobie hidegen,
önuralommal arra gondolt, hogy rosszabb is lehetett volna: így legalább
aludhatunk még egy kicsit az éjszaka.
– Persze hogy szeretlek, drágám – mondta. – S elintézem az utazást.
Meglátod.
Akkor is megígérte volna, ha előre látja, mi lesz a
következménye mindennek. Mindig kész volt vállalni tetteiért
a felelősséget, és félig-meddig azt is tudta, attól a pillanattól
kezdve, hogy szörnyű titkos esküvéssel megfogadta: Louise-t
boldoggá teszi, hová is vezethet ez a vállalkozása. Lehetetlen
célkitűzéséért a kétségbeesés árát fizeti az ember. S ez, mint
megíratott, nem bocsánatos bűn, de olyan bűn, amit romlott
vagy gonosz ember sosem követ el. S az ilyen számára van
még remény. Sohasem jut el a teljes bukás fagypontjáig. Az
elkárhozásnak ezt a képességét csak a jó szándékú ember
hordja a szívében.
MÁSODIK RÉSZ

Első fejezet

Wilson a Bedford Hotelben kedvetlenül állt az ágya mellett,


és indiai övét bámulta, mely kibontva tekergőzött, mint egy
dühös kigyó; birkózásuktól felforrósodott a kis hotelszoba. A
falon áthallatszott, hogy Harris a fogát mossa, ma már ötödször.
Harris hitt a foghigiéniában.
“Az étkezések előtti és utáni fogmosás – ez tart jó
kondícióban ilyen rohadt éghajlati viszonyok közt” – szokta
mondogatni, amikor narancsszörpjéből fölemeli sápadt,
kimerült arcát. Most öblöget: úgy hallatszott át, mint a
vízvezetékcsövek gurgulázása.
Wilson leült pihenni az ágya szélére. Az ajtót nyitva hagyta,
hogy hűvösebb levegő járja át a szobát, és belátott a folyosó
túlsó oldalán a fürdőszobába. A turbános indus teljes díszben
ült ott a fürdőkád peremén: rejtélyesen bámult Wilsonra és meghajolt.
– Csak egy pillanatra, uram – kiáltott át. – Ha lenne szíves befáradni ide...
– erre Wilson dühösen becsapta az ajtót. S újra kísérletezni kezdett az indiai
övvel.
Valaha látott egy filmet – talán a Hindu lándzsás-t, melyben az indiai
övet fejedelmi fölénnyel fegyelmezték meg. Egy turbános
bennszülött tartotta a göngyöleget, egy makulátlan fehér
egyenruhás tiszt forgott, mint a pörgettyű, s a selyem simán,
feszesen csavarodott a derekára. Mellette egy másik szolga
állt jeges italokkal, s a háttérben egy pálmalegyező lengett. Az
efféle dolgokhoz nyilvánvalóan jobban értenek Indiában.
Wilson végre újabb nekirugaszkodással maga köré csavarta a
nyomorult jószágot. De túl feszes volt, amellett csúnyán
ráncos is, s a széle is túlságosan előre került, úgyhogy a kabát
nem takarta. A tükör maradványaiban mélabúsán vette
szemügyre a képét. Ekkor kopogtak az ajtón.
– Ki az? – kiáltotta Wilson, s egy pillanatig azt képzelte,
hogy az indus vetemedett arra a hidegvérű pimaszságra, hogy
ide is kövesse... de amikor az ajtó kinyílt, Harris állt előtte: az
indus még mindig ott ült a folyosó túloldalán a fürdőkádon, az
ajánlóleveleit rakosgatta.
– Elmész hazulról, öregem? – kérdezte csalódottan Harris.
– Igen.
– Ma este, úgy látszik, mindenki kimarad. Egyedül kell vacsoráznom. –
Majd borongósan hozzátette: – Amellett ma currynap van.
– Úgy. Sajnálom, hogy kimaradok belőle.
– Mert nem ettél belőle, öregem, két álló évig minden
csütörtök este. – Észrevette az indiai övet. – Nincs jól rajtad,
öregem.
– Tudom. Mit csináljak, nem sikerült.
– Minek hordod? Napnál világosabb, hogy árt a gyomornak. Azt mondják
ugyan, hogy felszívja az izzadságot – de hát úgysem ott szoktam én izzadni,
öregem. Inkább nadrágtartót viselek, abból csak a gumi ázik el, de hát nekem
a nadrágszíj is megteszi. Nem vagyok sznob. Hol vacsorázol, öregem?
– Tallitnál.
– Hol ismerkedtél meg vele?
– Tegnap bejött a hivatalba: rendezte a számláját, és meghívott vacsorára.
– De azért nem kell szírnek öltöznöd, öregem. Vedd csak le.
– Komolyan mondod?
– Persze. Sose tenném. Mire való ez. – Majd hozzáfűzte: – Jó
vacsorát kapsz, de az édességre vigyázz. Örökös óvatosság:
ez az élet ára. Kíváncsi vagyok, mit akar tőled. – Míg Harris
beszélt, Wilson vetkőzni kezdett. Jó közönség volt. Az agya,
mint a rosta, egész nap kiszűri a szemetet. Alsónadrágban ült
az ágyon, Harris pedig tovább sorolta intelmeit: – S a halra is
vigyázz: én sose nyúlok hozzá – de ezek a szavak nem
hatottak Wilsonra. Fehér vászonnadrágot húzott szőrtelen
lábára, s azt mormolta magában:

Szegény manó,
bűneiért immáron börtön
a test, e szörnyű sír.

A gyomra követelőzve korgott, mint vacsoraidő előtt


mindig.

Mert tőled nem is kérne mást,


egy mosolyt csak, egy villanást,
a bús és szolga bánatért.
Wilson a tükörbe bámult, s ujjával végigsimított sima – kissé túl
sima – arcbőrén. Az arc visszanézett rá: rózsaszínű volt és
egészséges, kövérkés és reménytelen. Harris boldogan
folytatta:
– Egyszer azt mondtam Scobie-nak – s ez a szócsomó fennakadt Wilson
rostáján.
Hangosan tűnődött:
– Csak azt tudnám, hogy hogyan jött az az ötlete, hogy elvegye Louise-t.
– Mindenki ezen csodálkozik, öregem. Scobie nem rossz fiú.
– Louise túl jó neki.
– Louise? – kiáltott fel Harris.
– Persze. Ki más?
– Ízlések és pofonok. Kinek-kinek a magáé, öregem.
– Mennem kell.
– Vigyázz az édességre – folytatta Harris újabb
erőbedobással. – Tudj' isten, én is szívesebben lennék óvatos
egyéb dologban, mint a csütörtök esti curryvacsora. Csütörtök
van ma, ugye?
– Bizony.
Kiléptek a folyosóra, az indus szemének látókörébe.
– Túl kell esned rajta előbb vagy utóbb, öregem – mondta
Harris. – Előbb-utóbb mindenkit behúz a csőbe. Nem lesz
addig nyugtod, amíg be nem fűz.
– Nem hiszek a jövendőmondásban – hazudta Wilson.
– Én sem, de a fickó egész ügyes. Már az első héten, hogy
ideérkeztem, jósolt nekem, s közölte velem, hogy két és fél
évnél tovább itt maradok. Akkor még azt képzeltem,
tizennyolc hónap után szabadulok. Most már tudom, hogy
nem. – Az indus diadalittasan figyelt a fürdőszobában.
– A mezőgazdasági igazgatótól is van egy levelem – közölte.
– És Parkes tart a rendőrfőnöktől is.
– Jól van – egyezett bele Wilson. – Intézzen el engem is, de gyorsan.
– Jobb lesz, ha én felszívódom, öregem, mielőtt kezdődik a
kinyilatkoztatás.
– Nem félek – mondta Wilson.
– Leülne a fürdőkádra, uram? – hívogatta udvariasan az
indus. Kezébe vette Wilson kezét. – Nagyon érdekes kéz, uram
– mondta kevéssé meggyőzően, s föl-le rázogatta.
– Milyenek az árak?
– Rang szerint, uram. Az ön beosztásában, uram, tíz shillinget mondanék.
– Kicsit magas.
– Fiatal tisztnek öt shilling.
– Én az ötshillinges osztályba tartozom – mondta Wilson.
– Ó, nem, uram. A mezőgazdasági igazgató egy fontot adott
nekem.
– Én csak könyvelő vagyok.
– Ahogy mondja, uram. A szárnysegéd úr és Scobie őrnagy is
tíz shillinget adott.
– Legyen – hagyta rá Wilson. – Itt a tíz pénz. Rajta, halljuk.
– Már itt van egy... két hete – kezdte az indus. – S
éjszakánként ön nagyon is türelmetlen. Azt hiszi, nem tett
kellő előrehaladást.
– Kinél? – kérdezte az ajtóban ténfergő Harris.
– Nagyon becsvágyó. És álmodozó. Sok verset olvas.
Harris röhögött. És Wilson elkapta a szemét a tenyerének
vonalait követő ujjról, s neheztelve nézett a jövendőmondóra.
Az indus hajthatatlanul folytatta.
Wilson orra alá hajtotta áporodott ételszagtól bűzlő turbánját –
nyilván redői közé rejtette a tálalón hagyott ételmaradékokat.
– Maga titkolózó ember – folytatta az indus –, nem beszél
barátainak a költészetről – kivéve egyet. Egyetlenegyet –
ismételte. – Maga nagyon félénk. Bátorságot kellene merítenie.
Hatalmas a szerencsevonala.
– Kinek-kinek a magáé – kezdte rá újra Harris.
Persze az egész dolog couéizmus: ha erősen hisz benne az
ember, valóra válik, s így legyőzi a félénkséget. Ami nem igaz
a jóslatban, így módosul.
– Nem mondtál még tíz shilling árát – mondta Wilson. – Ez a
szerencse öt pénzt ér. Mondj valami biztosat, valamit, ami
bekövetkezik. – Odább csúszott a fürdőkád éles peremén,
kényelmetlen ülőhelyén, és a nagy, véres kelésként
terpeszkedő svábbogarat figyelte a falon. Az indus most
előrehajolt a két kéz fölé.
– Nagy sikert látok. A kormány elégedett lesz önnel.
Harris közbeszólt:
– Il pense, hogy un bureaucrat vagy.
– Miért lenne velem elégedett a kormány? – kérdezte Wilson.
– Elkapja az emberét.

Azt hiszi, állami tisztviselő.


– Ez nyilván azt hiszi – mondta Harris –, hogy te az új
rendőrségi ember vagy.
– Nyilván – mondta Wilson. – Kár az időt fecsérelni.
– S a magánéletében is nagy szerencse vár önre. Elnyeri szíve hölgyét.
Elhajózik innen. Minden csodálatosra fordul. Magánál – tette hozzá.
– Igazi tízshillinges jövő.
– Jó éjszakát, öregem – fejezte be Wilson. – Erre én nem
adok ajánlólevelet. – Felállt a fürdőkádról, mire a svábbogár
fedezékbe menekült. – Ki nem állhatom ezeket a férgeket –
mondta Wilson az ajtón kisurranva. – Még hátrafordult a folyosón, s
újra odaköszönt: – Jó éjszakát.
– Az első időkben én sem bírtam, öregem. De kidolgoztam
egy rendszert. Ugorj be hozzám a szobába és megmutatom.
– Máris elkéstem.
– Senki sem lesz pontos Tallitnál. – Harris kinyitotta az ajtaját, s
Wilson kissé szégyenkezve kapta el a tekintetét a
rendetlenség láttán. Sose adta volna ki magát így a saját
szobájában – a piszkos szájmosó pohárral, az ágyra vetett
törülközővel.
– Ide süss, öregem.
Megkönnyebbülten emelte szemét a hátsó fal ceruzajeleire: egy H
betű, alatta dátumok mellé rótt számsorok, akár egy
pénztárkönyvben. Utána megint két betű: M. M., alatta újabb
számok. Nyilvántartás.
– Találatszám svábbogárból, öregem. A tegnapi közönséges nap volt –
négy találat. A csúcs: kilenc, így már szívesen látod a kis bestiákat.
– Mit jelent az M. M.?
– Mosdóba merítve, öregem. Amikor belököm őket a mosdóba,
s elmerülnek a lefolyóban. Ezeket nem lenne tiszta ügy
halottakként nyilvántartani.
– Nem is.
– Csak önmagadat csapnád be vele. Egyszeriben elvesztenéd az
érdeklődésedet. Amúgy is az a baj, hogy egyedül játszani
néha unalmas. Miért ne versenyezhetnénk, öregem? Nagy
ügyesség kell hozzá, hidd el. Nyilván meghallják, hogy
közeledsz, és akár az olajozott istennyila, elszelelnek. Én
zseblámpával cserkészek rájuk minden este.
– Nem bánom, megpróbálhatjuk, de most már mennem kell.
– Tudod, mit – nem kezdek vadászni, amíg haza nem jössz
Tallittól. Lefekvés előtt aztán egy ötperces meccset. Szigorúan
ötperceset.
– Ha akarod.
– Megyek veled egy darabon, öregem. Már érzem a curry
szagát. Nagyot nevettem magamban, amikor a vén bolond
összetévesztett az új rendőrfőnökkel.
– Mást is eltévesztett – mondta Wilson. – Én és a költészet!

Tallit ebédlője első látásra egy vidéki táncteremre


emlékeztette Wilsont. A bútorok a falak mentén sorakoztak: kemény,
magas, kényelmetlen támlájú székek, s a sarokban ültek az elefántok: vagyis a
vénasszonyok fekete selyemruhában, rengeteg sok méter selyembe burkolva, s
egy iszonyú vén ember házi sapkában. Feszülten figyelték Wilsont, néma
csendben, s ő a tekintetüket kerülve csak csupasz falakat
látott, illetve minden sarokban érzelmes francia képeslapokat
– pántlikák és csokrok montage-ában voltak felszögezve, egy fiatalember
lila virágot szagol, ragyogó bársonyváll, szenvedélyes csók.
Wilson saját magán kívül csak egy vendéget fedezett fel, Rank atyát, a
hosszú reverendás katolikus papot. A terem sarkaiban ültek, szemközt
egymással, az elefántok között, akik Rank atya magyarázata szerint: Tallit
nagyszülei és szülei, két nagybácsija, egy néni, aki déd-, ük-, szépnagynéninek
is beillett és egy unokatestvér voltak. Odakint valahol a háttérben Tallit
felesége készített apró fogásokat, ezeket a házigazda öccse és húga szolgálta
fel a két vendégnek. Tallitot leszámítva egyikük sem beszélt angolul, s
Wilsont zavarba hozta a mód, ahogy Rank atya a házigazdát és famíliáját
harsogva pocskondiázta a szobán keresztül.
– Nem kérek, köszönöm – mondogatta időnként Rank atya,
borzas ősz fejének intésével utasítva vissza az édességet. –
Figyelmeztetem, Wilson, maga is óvakodjék az ilyesmitől.
Tallit kedves fickó, de sose tanulja meg, hogy mit tud
befogadni a nyugati gyomor. Ezeknek a vénembereknek olyan
a bendőjük, mint az osztrigáé.
– Nagyon érdekes – mondta Wilson, és a szeme összeakadt a szoba
másik sarkában üldögélő nagymamáéval: odabólintott és
rámosolygott. A nagymama ebből nyilván arra következtetett,
hogy újabb édességre vágyik, s ingerülten kiáltozott az
unokájának. – Nem, nem – tiltakozott elhalóan Wilson, rázta a
fejét, s mosolygott a százesztendős aggra. A százéves
fogatlan ínyéről felhúzta az ajkát, s bősz jeleket adott Tallit
öccsének, aki egy újabb fogással sietett Wilsonhoz.
– Megeheti nyugodtan – ordította Rank atya. – Cukor és glicerin, lisztbe
habarva. – Poharaikat egész idő alatt újra meg újra töltötték
whiskyvel.
– Bárcsak meggyónná nekem, honnan szerzi ezt a whiskyt,
Tallit – kiáltotta Rank atya egy öreg elefánt agyafúrtságával,
és Tallit ragyogva, fürgén siklott a terem egyik végéből a
másikba: egy szót Wilsonnak, egy szót Rank atyának. Fiatal
baletttáncosra emlékeztette Wilsont: a fehér nadrág, a
letapasztott fekete haj, a sima, szürke, idegen arc; a fél szeme
üvegből, mint egy babáé.
– Szóval az Esperança kifutott – ordította át a szobát Rank atya. – Mit
gondol, találtak valamit?
– Valamit suttogtak a hivatalban – felelte Wilson –, valami gyémántokról.
– Gyémánt a csudát – mondta Rank atya. – Sose fognak gyémántot találni.
Azt se tudják, hol keressék, ugye, Tallit? – majd Wilsonnak magyarázott. –
Tallitéknál kellemetlen téma a gyémánt. Hamis darabokkal csapták be tavaly.
Yusef ejtett át, ugye, Tallit, te kamasz csibész! Csúnya ügy, mi? Egy
katolikust átejt egy mohamedán. Legszívesebben kitekertem volna a nyakad.
– Csúnya dolog volt ilyesmit csinálni! – mondta Tallit, középütt állva
Wilson és a pap között.
– Még csak néhány hete vagyok itt – mondta Wilson –, és
mindenki Yusefről mesél nekem. Azt mondják, hamis
gyémántot árul, igazit csempész, hígított szeszt ad el,
gyapotot halmoz fel francia invázió esetére, és elcsábítja a
katonai kórház ápolónőit.
– Mocskos alak – mondta Rank atya bizonyos elismeréssel. –
Egyébként itt a világon semmit sem szabad elhinni, amit
hallunk. Különben az lenne a helyzet, hogy mindenki a más
feleségével él, és minden rendőrtisztet, aki nem Yusef
zsoldjában áll, a mi Tallitunk veszteget meg.
Tallit közbeszólt:
– Yusef nagyon rossz ember.
– S a hatóságok miért nem bánnak el vele?
– Huszonkét éve élek itt – mondta Rank atya –, de tudomásom szerint egy
szírre sosem sikerült bármit is rábizonyítani. Ó, hányszor láttam már a
rendőrséget olyan önelégültnek, akár Punch: körülhordozták
ragyogó ábrázatukat, mert most aztán igazán lecsapnak, s én
csak mosolyogtam magamban, meg se kérdeztem, kire vagy
mire. Úgyis csak levegőt markolnak.
– Rendőrnek kellett volna mennie, Rank atya.
– Ugyan – legyintett Rank atya –, bár ki tudja? Amúgy is
több rendőr van ebben a városban, mint amennyit
fölismerünk – legalábbis így mondják.
– Kimondja?
– Óvatosan az édességgel – mondta Rank atya –, mérsékelten fogyasztva
ártalmatlan, de maga már négyet bekebelezett. Idefigyeljen, Tallit; Mr. Wilson
éhesnek látszik. Nem adná be a sült húst?
– Sült húst?
– Persze, az ünnep – kiáltott fel Rankatya. Kedélyeskedése betöltötte a
termet, de üresen csengett. Ez a hang huszonkét esztendeje nevet, tréfál
egyfolytában, s vicceivel nógatta át az esős és száraz
hónapokon az embereket. Ez a kedélyesség nyújtott-e vigaszt
valaha akár csak egyetlenegy léleknek is? Wilson abban is
kételkedett: vajon önmagának vigaszt nyújt-e? Hiszen úgy
kong a hang, mintha gőzfürdő padlója verné vissza: idegenek
nevetése és lubickolása a párás hőségben.
– Persze, Rank atya. Azonnal, Rank atya. – S a pap hívás
nélkül is felkelt a székéből, s odaült az asztalhoz, mely, akár a
székek, a falnak támaszkodott. Csak néhány személyre terítettek,
ezért Wilson habozott.
– Jöjjön, üljön le, Mr. Wilson. Csak az öregek esznek velünk – és persze
Tallit.
– Valamit említett az előbb, mint mond a fáma? – kérdezte
Wilson.
– Az én fejem egész kaptára a pletykáknak – felelt Rank atya
mulatságosan lemondó mozdulat kíséretében. – Ha nekem
bármit mondanak, én máris feltételezem, azt akarják tőlem,
hogy továbbadjam. Hasznos szerep a mai időkben, amikor –
hisz tudja – minden hivatalos titok, ha emlékeztetjük az
embereket, azért van nyelvük, hogy beszéljenek, az igazság
meg arra való, hogy kimondják. Figyelje Tallitot – váltott
témát Rank atya. Tallit az elsötétítő függöny sarkát emelte föl,
s kikémlelt a sötét utcára. – Mi van Yusefnél, ifjú csibészem? –
kérdezte a pap. – Yusef nagy házat szerzett az utca túlsó oldalán, és
Tallit megkívánta, ugye, Tallit? Mi van a vacsorával, Tallit, éhesek vagyunk!
– Már tálalják, Rank atya, már tálalják – felelte, s ellépett az ablaktól.
Csendben ült le a százéves mellé, s a húga szolgálta fel a fogásokat.
– Tallit házánál mindig jól vacsorázhat – mondta Rank atya.
– Yusefnél is vendégség van ma este.
– Papi személy nemigen lehet válogatós – mondta Rank
atya –, de én a maga vacsoráját emészthetőbbnek tartom. –
Síri nevetése átröppent a szobán.
– Csakugyan ilyen veszélyes, ha az embert Yusefnél látják?
– Bizony, Mr. Wilson. Ha ott látnám magát, magam is azt
mondanám: – Yusefnek rettentő szüksége van valami
információra a gyapotról – mennyi lesz a jövő havi import –
mit szállítanak a tengeren. És meg is fizetne az értesüléseiért. – Ha
egy lányt látnék bemenni, azt gondolnám magamban: Milyen kár, milyen kár.
– S ezzel felszúrt valamit a tányérjáról, s újra fölnevetett.
– De ha Tallit menne be oda, már várnám a segélykiáltásokat.
– És ha egy rendőrtiszt? – kérdezte Tallit.
– Nem hinnék a szememnek – válaszolta a pap. – Egyikük sem olyan
ostoba, azok után, ami Baileyvel történt.
– Tegnap este egy rendőr kocsija hozta haza Yusefet –
mondta Tallit. – Tisztán láttam innen.
– Valamelyik sofőr csinált fekete fuvart – intette le Rank atya.
– Mintha Scobie őrnagyot láttam volna. Volt annyira óvatos,
hogy nem szállt ki. Persze nem vagyok egész biztos benne.
Úgy rémlett, mintha Scobie lett volna.
– Összevissza beszélek – mondta a pap. – Fecsegő bolond
vagyok. Ha Scobie volt, arra ügyet sem vetnék. – A szeme
körbejárt a szobán. – Oda se figyelnék – mondta. – S jövő
vasárnap a gyülekezet előtt azt prédikálnám, hogy minden a
legnagyobb rendben, a legtökéletesebb rendben van – rázta
üres kongású bendőjét ide-oda. – Hahaha – akár a leprás, világgá
hirdetve nyomorúságát.

Még égett a villany Harris szobájában, amikor Wilson


visszaérkezett a hotelba. Fáradt volt és rosszkedvű,
megpróbált lábujjhegyen hazasurranni, de Harris meghallotta.
– Lestem már, öregem, mikor jössz – mondta, s egy zseblámpával
integetett. A pizsamájára húzva moszkitócsizmát viselt, feldúlt
légóparancsnokra emlékeztetett.
– Késő van. Azt hittem már alszol.
– Nem is tudnék elaludni, míg meg nem tartjuk a vadászatot. Felizgatott az
ötlet, öregem. Havi nyereményt is kitűzhetnénk. S már látom az
időt, amikor mások is csatlakoznak hozzánk.
Wilson ironikusan válaszolt:
– Ezüst kupáért indulhatnánk.
– Furcsább dolgok is megtörténtek már, öregem. A Csótány bajnokság.
Harris mutatta az utat, halkan lépkedett a padlódeszkákon a szoba
közepéig: a vaságyat szürke háló borította, ott állt a dönthető
hátú karosszék, a toalettasztal régi Picturepostokkal teleszórva.
Wilsont ismét megrázta a felismerés, hogy még az ő
szobájánál is akadhat csüggesztőbb szoba.
– A hajtóvadászatra váltogatjuk a szobáinkat éjszakánként.
– Milyen fegyvert használunk?
– Kölcsönadhatom a fél papucsomat. – Padlódeszka
reccsent Wilson lába alatt, s Harris figyelmeztetően fordult
hátra. – Vigyázz, olyan fülük van, mint a patkányoknak.
– Fáradt vagyok. Nem gondolod, hogy holnap este...?
– Csak öt percre, öregem. Nem tudok elaludni vadászat
nélkül. Odanézz, van egy – a kisasztal fölött. Tied az első lövés
– de amint a papucs árnyéka ráesett a vakolt falra, a rovar
eliramodott.
– Így semmire sem mész, öregem, figyelj csak engem – Harris lassan
közelítette meg áldozatát: a csótány félúton volt a falon, és
Harris lábujjhegyen közeledett felé a recsegő padlón, majd
zseblámpájának sugarát ide-oda ingatta a bogár körül.
Hirtelen csapott le, s egy vérfoltot hagyott a falon. – Egy null –
kiáltott fel. – Hipnotizálni kell őket.
Fel s alá cserkésztek a szobában, villogtatták lámpáikat,
lecsaptak cipőjükkel, sőt néha elvesztették a fejüket, s vadul
csörtettek a sarokba: a vadászkedv felcsigázta Wilson
képzeletét. Kezdetben sportszerűen viselkedtek egymással:
fel-felkiáltottak: “Telitalálat” vagy “Mellé!” – De egyszer csak
összefutottak, valahol a falburkolatnál, ugyanarra a bogárra
indulva, amikor egyenlő volt a találatszám, s alaposan
felbosszankodtak.
– Öregem, nincs értelme ugyanarra a madárra menni – mondta Harris.
– Én indultam rá.
– Elpuskáztad a magadét, öregem. Ez az enyém volt.
– Ugyanaz a bogár. Dupla kanyart csinált.
– Dehogy.
– Különben is miért ne mehetnénk ugyanarra. Te hajtottad felém. Tehát
rosszul játszottál.
– Nem engedik a szabályok – közölte röviden Harris.
– Talán a te szabályaid!
– A fenébe is – háborodott fel Harris –, én találtam ki a játékot!
A mosdón, egy barna szappan tetején bogár ült. Wilson fedezte föl, s hat
láb távolságból hosszú lövést adott le rá. A papucs elegánsan találta a
szappant, s a csótány lebukfencezett a kagylóba: Harris megindította a csapot,
és leöblítette a bogarat.
– Telitalálat, öregfiú – mondta engesztelően. – Egy M. M.
– Fenét M. M. – tiltakozott Wilson. – Döglött volt, amikor ráeresztetted a
vizet.
– Abban sosem lehet biztos az ember. Talán csak elvesztette az öntudatát.
Agyrázkódás. Tehát M. M., a szabályok szerint.
– Megint a te szabályaid.
– Ebben a városban az én szabályaim az irányadók, mint a
kupabajnokságéi.
– De már nem sokáig – fenyegetőzött Wilson. Keményen
vágta be maga mögött az ajtót, és a saját szobájának fala is
megremegett a rázkódástól. Szíve gyorsan vert a dühtől és az
éjszakai forróságtól: hónaljából csörgött az izzadság. De
amikor ott állt a saját ágya mellett, és Harris szobájának mása vette
körül, a mosdókagyló, a kisasztal, a szürke moszkitóháló s még egy svábbogár
is ott feszített a falon – dühe elszállt, s helyét a magányosság érzése foglalta
el. Mintha csak saját tükörképével veszett volna össze. – Őrült voltam –
gondolta. – Minek rendeztem kirohanást. Elvesztettem a jó
barátot.
Ezen az éjszakán nehezen tudott elaludni, mikor végül
álomba szenderült, azt álmodta, hogy bűnt követett el, s
ébredéskor is bűntudat súlyosodott rá: a reggelihez indulván
meg is állt Harris ajtaja előtt. Egy hangot sem hallott.
Kopogtatott, de nem válaszolt senki. Résnyire nyitott be, s a
szürke hálón át homályosan derengett föl előtte Harris nedves
ágya. Halkan kérdezte:
– Felébredtél már?
– Mi kell, öregem?
– Nagyon sajnálom a tegnap esti dolgot, Harris.
– Az én hibám volt, öregem. Belázasodtam. Rosszul éreztem magam.
Ingerlékeny voltam.
– De az én hibámból. Tökéletesen igazad van: M. M.-nek számít.
– Felejtsd el, öregem.
– Ma este is jövök.
– Remek.
De reggeli után valami elterelte a figyelmét Harrisról. Mikor
bement a városba, a rendőrfőnökségen volt dolga, kijövet
összetalálkozott Scobie-val.
– Halló – üdvözölte Scobie –, mit keres maga itt?
– A rendőrfőnökségen jártam igazolványért. Mennyi
igazolványra van szükség ebben a városban! Most a rakpartra szóló
kellett.
– Mikor jön el megint hozzánk, Wilson?
– Nem kellemes az, ha folyton idegenek zavarják, uram.
– Ugyan. Louise boldogan beszélgetne megint egy kicsit
könyvekről. Én, mint tudja, nem olvasok, Wilson.
– Nem is hiszem, hogy sok ideje lenne rá.
– Ebben az országban – mondta Scobie – rengeteg
felesleges ideje van az embernek. Egyszerűen nem szeretek
olvasni, és kész. Ugorjon be egy pillanatra az irodámba, amíg
felhívom Louise-t. Boldogan találkozna magával. Beszólhatna
érte, elvihetné sétálni. Szüksége van egy kis testmozgásra.
– Kész örömmel – mondta Wilson, s az árnyékban egyszerre elpirult. Majd
körülnézett: ez lenne hát Scobie irodája. Úgy vizsgálta, mint egy tábornok a
csatateret, bár igaz, nehéz volt Scobie-t ellenségeként tekintenie. A
rozsdás bilincsek megcsörrentek a falon, amikor Scobie
hátradőlt az íróasztalánál és tárcsázott.
– Ráér ma este?
Wilson gyorsan megfegyelmezte elkalandozását,
észrevette, hogy Scobie figyeli: enyhén kidülledő, kicsi,
véreres szeme tűnődve nyugodott rajta.
– Csodálkozom, hogy maga ide lejött – mondta Scobie –, nem az a fajta.
– Ide-oda sodródik az ember – hazudta Wilson.
– Én soha – mondta Scobie. – Tervező típus vagyok. Látja,
még mások helyett is én tervezek. – És beleszólt a telefonba.
Hanglejtése megváltozott: mintha szerepet olvasna – szerepet, mely
gyöngédséget és türelmet kíván, szerepet, melyet már annyiszor olvastak föl,
hogy a szem kifejezéstelen marad a mozgó száj fölött. Letette a kagylót, és azt
mondta: – Pompás. Ezt is elintéztük.
– Nagyszerű terv – az én számomra – hálálkodott Wilson.
– Az én terveim mindig jól kezdődnek – mondta Scobie.
– Elmennek sétálni, s mire hazajönnek, én egy kis itallal várom magukat.
Maradjon vacsorára is – mondta mohóságot árulva el. – Szívesen látjuk.
Wilson távozása után Scobie bement a rendőrfőnökhöz:
– Magához indultam, uram, és összefutottam Wilsonnal.
– Igen, Wilson – mondta a rendőrfőnök. – Egy rakodóhajójuk
dolgát jött megbeszélni.
– Értem. – Az iroda redőnyeit leeresztették a reggeli nap
ellen. Egy őrmester ment át a szobán, s aktájával együtt
mintha oroszlánszagot is hátrahagyott volna. Fülledt nap volt
a készülő esőtől: már reggel fél kilenckor dől az emberből az
izzadság. – Nekem azt mondta, valami igazolványért jött.
– Persze – mondta a rendőrfőnök – azért is. – Az ökle alá
itatóspapírt csúsztatott, hogy írás közben fölszívja az
izzadságot. – Igen, valami igazolványról is volt szó, Scobie.
Második fejezet

Amikor Louise és Wilson visszajöttek a hídon, és Burnside-ba értek, már


egészen besötétedett. A nyitott kaput egy riadóautó fényszórói világították
meg, s alakok mászkáltak ide-oda csomagokat cipelve.
– Mi történt? – kiáltott fel Louise, és szaladni kezdett az úton. Wilson
zihálva követte. Ali lépett ki a házból, s fején egy lavórt
egyensúlyozott, egy tábori széket s egy ócska törülközőbe
csavart csomagot. – Mi történt, Ali, az istenért?
– Uram megy utaz – vigyorgott a fényszóróba.
A nappaliban Scobie ült, kezében pohár.
– Örülök, hogy visszaértetek – mondta. – Már azt hittem, levelet kell
hagynom neked – és Wilson látta, hogy valóban el is kezdte
írni. Jegyzetfüzetéből téphetett ki egy lapot, s nagy, kusza
írásával már összerótt néhány sort.
– Mi történt, Henry, az istenért?
– Bambába kell utaznom.
– Nem várhatod meg a csütörtöki vonatot?
– Nem.
– Veled mehetek?
– Ezúttal nem. Nagyon sajnálom, drágám. Alit is magammal kell vinnem,
csak a kisfiút hagyhatom veled.
– Mi történt?
– A kis Pembertonnal történt valami.
– Komoly?
– Az.
– Nagy szamár az az ember. Őrültség volt őt körzeti
rendőrfőnöknek megtenni.
Scobie kiitta a whiskyjét, és azt mondta:
– Elnézést, Wilson. Töltsön magának. A jégszekrényben talál szódát. A
személyzet csomagol.
– Meddig maradsz el, drágám?
– Egy kis szerencsével holnapután visszaérek. Miért nem költözöl át Mrs.
Halifaxhoz?
– Jó lesz itthon is, drágám.
– Vihetném a kisfiút is, és itt hagyhatnám Alit. De a kisfiú
nem tud főzni.
– Alival jobban érzed magad. Olyan lesz, mint a régi
időkben, amikor még nem jöttem ki utánad.
– Azt hiszem, jobb, ha elmegyek, uram – mondta Wilson. – Sajnálom,
hogy ilyen sokáig elmaradtam Mrs. Scobie-val.
– Ó, egy percig sem aggódtam, Wilson. Rank atya jött át
hozzam, s mondta, hogy az öreg állomásépületben húzódtak
meg. Nagyon okosan. Ő bőrig ázott. Neki is ott kellett volna
maradnia – mi szükség van egy kis trópusi lázra az ő korában?
– Tölthetek magának is, uram? Utána elmegyek.
– Henry sohasem iszik többet egy pohárnál.
– De most, azt hiszem, fogok. Ne menjen, Wilson. Maradjon, és
szórakoztassa Louise-t. A whisky után nekem indulnom kell. Ma éjjel aztán le
sem hunyhatom a szememet.
– Miért nem küldik a fiatalokat? Te már öreg vagy ehhez, Ticki. Egész
éjszaka kocsiban! Miért nem küldöd Frasert?
– A rendőrfőnök kért rá, hogy menjek ki. Megint csak olyan
ügy – tapintat kell, körültekintés, nem bízhatják fiatalemberre.
– Újabb whiskyt hajtott le, s a szeme rosszkedvűen vándorolt
el Wilson figyelő tekintetétől. – Indulnom kell.
– Ezt sosem bocsátom meg Pembertonnak.
Scobie élesen szólt rá:
– Ne beszélj szamárságot, drágám. – Ha ismernénk a tényeket, a legtöbb
dolgot megbocsátanánk. – Kelletlenül mosolygott Wilsonra.
– A rendőrnek kell a világon a legmegbocsátóbb embernek
lennie, ha kellőképpen hozzáfér a tényekhez.
– Bárcsak segíthetnék önnek, uram.
– Segíthet. Maradjon, igyon még egy-két pohárral, és vidítsa
föl Louise-t. Nincs sok alkalma, hogy könyvekről beszéljen. –
Wilson észrevette, hogy a “könyvek” szóra megvonaglik az
asszony szája, éppúgy, mint ahogy egy pillanattal előbb
Scobie rándult meg a Ticki becenévre, s egyszerre rádöbbent, mennyire
velejár minden emberi kapcsolattal a szenvedés – az elviselt és az általunk
okozott fájdalom. Milyen ostobák vagyunk, hogy félünk a magányosságtól.
– Viszontlátásra, drágám.
– Viszontlátásra, Ticki.
– Törődj egy kicsit Wilsonnal. Törődj az innivalójával. És ne
búsulj.
Louise megcsókolta Scobie-t, s Wilson az ajtónál pohárral a
kezében az elhagyott hegyi állomásra emlékezett, és a rúzs
ízére. Pontosan másfél órával ezelőtt az ő ajka érintette
utoljára Louise-ét. Nem érzett féltékenységet, csak valami
szomorúságfélét, olyasmit, mint amikor nedves papírra próbál
az ember egy fontos levelet rögzíteni, s egyszerre szétfolynak
a betűi. Már egymás mellett álltak, s úgy figyelték Scobie-t,
ahogy áthalad az úton a riadóautóhoz. Scobie talán több
whiskyt ivott a megszokottnál, s ettől imbolyoghatott.
– Fiatalabb embert kellett volna küldeniök – mondta Wilson.
– Sose küldenek. A rendőrfőnök csak benne bízik. – Látták,
ahogy nehézkesen beül a kocsiba, s Louise szomorúan
folytatta: – Hát nem ő a szakasztott “második ember”? Az, aki
az igát húzza?
A kormánynál a néger rendőr gyújtást adott a motorra,
majd sebességben indult, anélkül hogy kiengedte volna a
kéziféket.
– Még egy jó sofőrt sem adnak neki – panaszkodott Louise.
– A jó sofőr majd Frasert és a többieket viszi a Hill Station-i
bálra. – A kocsi megugrott, és kilőtt az udvarból. – Hát ez a
helyzet, Wilson – mondta Louise.
Kezébe vette Scobie céduláját, melyet az ő számára akart
itt hagyni, és hangosan felolvasta: “Drágám, Bambába kell
mennem. Egy szót se róla senkinek. Szörnyű dolog történt.
Szegény Pemberton...”
– Szegény Pemberton – ismételte dühösen Louise.
– Ki az a Pemberton?
– Egy huszonöt éves kis figura. Kikent-kifent alak. A körzeti
főnök helyettese volt Bambában, de amikor Butterworth
megbetegedett, rábízták az ügyeket. Bárki megjósolhatta
volna, hogy ebből csak baj lesz. Ha valami baj van, persze
Henrynek kell egész éjszaka kocsikázni.
– Jobb lesz, ha én most elmegyek, ugye? – kérdezte Wilson. – Biztosan át
akar öltözni.
– Igen, jobb lesz, ha elmegy, mielőtt még bárki megtudja,
hogy az uram elment, s öt percre magunk maradtunk egy
házban, ahol ágy is van. Magunkra – leszámítva a fiút, a
szakácsot, a rokonaikat meg a barátaikat.
– Bárcsak hasznomat vehetné.
– Segíthet – mondta Louise. – Nem menne fel a hálószobába? Nézze meg,
van-e ott patkány, nem akarom, hogy a szolga tudja, milyen ideges vagyok. És
csukja be az ablakot. Ott szoktak bejönni.
– Nagyon meleg lesz a szoba.
– Nem érdekel.
Wilson éppen csak megállt a hálószoba ajtajában, halkan
összecsapta a tenyerét, de patkány nem mozdult. Aztán
hirtelen settenkedő léptekkel, mint akinek nincs joga itt járni,
az ablakhoz ment és becsukta. A szobában enyhe púderszag
terjengett – a legemlékezetesebb szag, amit életében érzett.
Most ismét az ajtóban állt meg, s egy pillantással átfogta a szobát – a gyerek
fényképét, a krémtégelyeket s a ruhát, melyet Ali estére készített oda. Otthon
megtanították, hogyan rögzítsen dolgokat, hogyan emelje ki a fontos részletet,
s észrevegye a megfelelő bizonyítékot, de a megbízói mégse
készítették fel eléggé arra, hogy számára ennyire idegen
ország is van a világon, mint ez itt.
HARMADIK RÉSZ

Első fejezet

A rendőrségi riadóautó beállt a katonai teherkocsik hosszú


sorába: a kompra vártak. Reflektoraik, mint egy kis falu
éjszakai fényei, s az utat szegélyező fák a forróság és az eső
szagát borították föléjük; valahol, az oszlop végén egy sofőr
énekelt – a bömbölő, színtelen hang emelkedett és
ereszkedett, mintha szél fújna át a kulcslyukon. Scobie elaludt és
felriadt, elaludt és felriadt. Ébren: Pembertonra gondolt, s megpróbálta
elképzelni, hogyan érezné magát az apja helyében – a korosodó, nyugdíjas
bankigazgató helyében, akinek a felesége belehalt abba, hogy életet adott
Pembertonnak – de amikor elaludt, lágyan siklott vissza a
tökéletes boldogság és szabadság álmába. Széles, hűvös
mezőn vágott át, a sarkában Ali: más nem is jelent meg
aknában, s Ali sem szólalt meg. Madarak húztak el magasan a
feje fölött, s amikor egyszer leült, a füves teret apró zöld kígyó
metszette át, felmászott a kezére és félelem nélkül a karjára
is, s mielőtt ismét visszakúszott volna a fűbe, megérintette az
arcát hideg, barátságos, sejtelmes nyelvével.
Egyszer fölnyitotta a szemét: Ali állt mellette, az ébredését várva.
– Úrnak kell ágy – közölte udvariasan, határozottan, s az út szélén
felállított tábori ágyra mutatott, melyre a moszkitóhálót a föléje boruló
faágakról eresztették alá. – Két vagy három órát – mondta Ali. – Sok autó. –
Scobie engedelmesen feküdt le, s tüstént visszazuhant a békés
mezőre, ahol sohasem történik semmi. Legközelebbi
ébredésénél Ali még mindig ott volt: ezúttal egy csésze teával
s egy tál süteménnyel várta. – Egy óra – jelentette Ali.
Végül a rendőrségi kocsira is sor került. A vörös agyaglejtőn
gurultak rá a kompra, s aztán lépésről lépésre siklottak a sötét
folyamon a túlsó part erdői felé, akár az alvilági Styxen
hajóznának. A két kötélhúzó révész csak ágyékkötőt viselt,
mintha ruháikat a parton hagyták volna, ahol az élet végződik,
és egy harmadik verte ki a tempót üres szardíniadobozon a
két világ között. Az élők partján az üvöltő énekes
fáradhatatlan hangja elmaradt tőlük.
Ez még csak az első komp volt a háromból, amelyen át
kellett kelniük, mindenkor sorakozással és várakozással.
Scobie-nak nem sikerült többé rendesen elaludni: a kocsi forróságától
megfájdult a feje; lenyelt néhány aszpirint, s várta, hogy elmúlik. Otthonától
távol más sem hiányzik, csak egy lázroham. Nem Pemberton foglalkoztatta
most – meghalt, hát nyugodjék békében: hanem a Louise-nak tett
ígéret. Kétszáz font olyan kis összeg volt: s a számok
összevissza cserélődtek és doboltak fájó fejében, mint a
harangzúgás: 200... 002... 020: s felzaklatta, hogy negyedik
kombinációt nem talál: 002... 200... 020.
Már elhagyták a bádogtetejű kalibák s a telepesek düledező
fakunyhóinak sorát is: a falvak, melyek mellett most
elhaladtak, őserdei falvak voltak, zsúpfedeles sárkunyhók:
sehol egy fény: az ajtók zárva, az ablaktáblák becsukva, s
csak néhány kecske kísérte szemmel a konvoj reflektorait. 020...
002... 200... 200... 002... 020... Ali a kocsi padlóján guggolt, átfogta gazdája
vállát, s egy bögre teát nyújtott oda – újabb kannával is forralt valahogy az
ingó karosszériában. Louise-nak igaza van – úgy esett minden, mint valaha
rég. Igen, csak érezné magát fiatalabbnak, ha nem lenne gondja a 200... 020...
002-vel, milyen boldog is lenne. Szegény Pemberton halála sem kavarná fel –
szolgálati ügy, és különben sem szerette soha Pembertont.
– Baj van a fejemmel, Ali.
– Úr szed sok aszpirint.
– Emlékszel, Ali: tizenkét esztendeje, hogy a kétszáz-nulla-nulla kettes
nyomozást tíz nap alatt csináltuk meg a határ mentén: a két teherhordó
megbetegedett...
A visszapillantó tükörben látta, hogy Ali bólint és ragyog.
Úgy látszik, szeretetből és barátságból csupán ennyire van
szüksége. És ennyi kell – nem több –, ami boldoggá teheti
ezen a világon – a billegő kocsi, a szájához érő forró tea, az
erdő súlyosan ránehezedő nedvessége s még a fejfájás is, a
magány. Bárcsak Louise boldogságát is megteremthetném,
gondolta, s a zavarba ejtő éjszakában egy pillanatra
elfelejtette a tapasztalat tanítását – hogy senki emberfia soha
nem érthet meg igazán senki mást, senki sem teremthet
boldogságot a másiknak.
– Még egy óra – jelentette Ali, s ő észrevette, hogy vékonyodik
a sötétség.
– Adj még egy bögre teát, Ali, és tölts bele whiskyt is. – A
konvoj már egy negyedórája leszakadt róluk, amikor a
rendőrkocsi lefordult a főúttól, s egy őserdei mellékcsapáson
rázkódott tovább. Scobie lehunyta a szemét, s megpróbált a
szakadozó számcsoportok harangzúgásából undorító
kötelességére összpontosítani. A bambai állomáson csak egy
bennszülött rendőr őrmester lesz, senki más, jó lenne addig
gondolatban tisztázni, mi is történhetett, mielőtt még
meghallgatja a tudatlan őrmester jelentését. Talán jobb lesz,
ha először a misszióra megy, Clay atyához, gondolta
vonakodva.
Clay atya ébren volt, s várta őt az európaiak lehangoló kis
missziós házában, melyet a sárkunyhók között vörös
agyagtéglából emeltek, hogy egy viktoriánus paplakra
hasonlítson. A viharlámpa megvilágította a pap rövid, vöröses
haját és szeplős, fiatal liverpooli arcát. Clay atya egy pillanatig
sem tudott nyugodtan ülni, fel-felugrált s járkálni kezdett szűk
szobájában: egy borzalmas olajnyomattól egy gipszszoborig,
majd vissza az olajnyomathoz.
– Olyan ritkán láttam – siránkozott, s úgy tárta szét a kezét,
mintha az oltár előtt állna. – Semmi sem érdekelte, csak a
kártya meg az ital. Én pedig nem iszom és nem is kártyázom –
kivéve feketepétert, tudja, feketepétert, azt is pasziánszként. Rémes.
Rémes.
– Felakasztotta magát?
– Sajnos. A szolgája szaladt át tegnap. Hogy a múlt éjszaka
óta nem látta őt, de hát ez máskor is megtörtént, ivászat,
tudja, ivászat. De mindenesetre azt mondtam, hogy értesítse
a rendőrséget. Ez helyes volt, ugye? Semmit sem tehettem. Semmit.
Addigra már meghalt.
– Helyesen járt el. Nem adna egy pohár vizet és aszpirint?
– Hadd oldjam fel magának az aszpirint. Tudja, Scobie
őrnagy, itt hetekig és hónapokig nem történik semmi. Itt
sétálok fel s alá, s akkor egyszerre, derült égből... szörnyűség.
– A szeme vörös volt az álmatlanságtól: Scobie szemében
egyike volt azoknak, akik éppenséggel nem alkalmasak a
magányosságra. Könyvet sehol se lehetett itt felfedezni, talán
csak egy kis polcon, rajta a pap breviáriuma s néhány vallási traktátus.
Nem volt mentsvára ennek az embernek. Fel s alá kezdett járni ismét, majd
hirtelen Scobie felé fordulva izgatott kérdést bökött ki:
– Nincs remény, hogy gyilkosság volt?
– Remény?
– Az öngyilkosság – magyarázta Clay atya – túlságosan szörnyű.
Kirekeszti az embert a kegyelemből. Ezen vívódtam egész
éjszaka.
– Pemberton nem volt katolikus. S ez talán a javára szól
ezúttal. A legyőzhetetlen tudatlanság, ugye?
– Erre próbáltam én is kilyukadni. – Az olajnyomat és a szobor között
félúton a pap hirtelen oldalt lépett, mintha szűk sétányán
belebotlott volna valakibe. Aztán gyorsan s félénken Scobie-ra
nézett, hogy lássa: észrevették-e a cselekedetét.
– Milyen gyakran jár le a kikötőbe? – kérdezte Scobie.
– Kilenc hónapja voltam utoljára. Miért?
– Környezetváltozásra mindenkinek szüksége van. Hány megtértje van itt a
missziónak?
– Tizenöt. Próbálom elhitetni magammal, hogy a Pemberton fiúnak maradt
ideje – úgy értem, ideje, haldokolva, hogy rádöbbenjen...
– Kötélen vergődve nagyon nehéz tisztán gondolkodni, atyám.
– Scobie nagyot kortyolt az aszpirinből; a savanyú szemcsék
megtapadtak a torkán. – Ha meg gyilkosság volt, akkor csak a
halálos bűnös személyén változtat, atyám. – De a tréfálkozás
lehervadt a szentkép és a szent szobor között.
– A gyilkosnak marad ideje... – merengett Clay atya. Majd sóvárgó
emlékezéssel tette hozzá: – Valaha gyóntató voltam a liverpooli börtönben.
– Van sejtelme róla, hogy miért tehette?
– Ahhoz nem ismertem elég jól. Nem jöttünk ki egymással.
– A helység két fehér embere. Nagy kár.
– Könyveket ajánlott kölcsön, de nem olyan könyvek voltak, melyeket
elolvasnék – szerelmes történetek, regények...
– Mit szokott olvasni, atyám?
– Bármit: a szentekről. Kedvencem a Kis Virág.
– Pemberton sokat ivott. Honnan szerezte az italt?
– Azt hiszem, Yusef boltjából.
– Értem. Lehet, hogy adósságot csinált?
– Nem tudom. Szörnyűséges, szörnyűséges.
Scobie végzett az aszpirinnel.
– Azt hiszem, ideje nekilátni a dolognak. – Odakint nappal volt már, s a
fényben valami sajátos ártatlanság ragyogott, enyhe és tiszta
és friss, napfelkelte előtt.
– Magával megyek, őrnagy úr.
Az őrmester egy nyugágyban heverészett a körzeti
rendőrfőnök bungalója előtt. Az őrmester felállt, darabosan
tisztelgett, majd átmenet nélkül kongó, bárdolatlan hangján
elkezdte jelentését: – Tegnap három harminckor, őrnagy úr, a
K. R. F. szolgája ébresztett, és közölte, hogy Pemberton
körzeti rendőrfőnök úr...
– Köszönöm, őrmester, most bemegyek, s egy kicsit
körülnézek. – Az ajtóküszöbnél az első írnok várta.
A bungaló nappali szobája nyilvánvalóan a körzeti főnök
büszkesége volt valaha – alighanem Butterworth idejében. A
bútorokat az elegancia és a személyes büszkeség levegője
vette körül: nem a kormányzat rendezte be a szobát. A falon a
régi gyarmatot ábrázoló tizennyolcadik századi rézmetszetek
s a könyvespolcon a Butterworthtól itt hagyott kötetek –
Scobie-nak föl is tűnt néhány cím és szerző: Maitland Az
alkotmány története, Sir Henry Maine, Bruce A római szent birodalom, Hardy
versei és A kis Withington ítéletnapi harsonája. De minderre már
rárajzolódtak Pemberton nyomai – egy talmi kis bőrszék,
úgynevezett népművészeti darab, cigarettacsikkek nyomai a
székeken, s egy halom könyv, Clay atya utálatának tárgyai –
Somerset Maugham, egy Edgar Wallace, két Horler, s a
heverőn, kinyitva, A halál feltöri a zárakat.
A szobát nem takarították kellőképp, és Butterworth
könyveit kikezdte a nedvesség.
– A holttest a hálószobában van, őrnagy úr – mondta az
őrmester.
Scobie kinyitotta az ajtót és belépett – Clay atya a nyomában. A
holttestet az ágyra fektették, s teljesen letakarták egy
lepedővel. Scobie vállig hajtotta vissza a lepedőt – mintha
csak egy nyugodtan alvó hálóinges gyerek feküdne előtte: a
pattanások a kamaszkor pattanásai, s mintha a halott arcon
más tapasztalat nem hagyott volna nyomot, mint az iskola meg a futballpálya.
– Szegény gyermek – mondta hangosan a pap. Clay atya
szenteskedő felkiáltásai ingerelték. Nem vitás, gondolta
magában, hogy az ilyen kialakulatlan lélek számára
mégiscsak kell kegyelemnek lennie. Hirtelen azt kérdezte:
– Hogyan tette?
Az őrmester a képakasztórúdra mutatott, melyet a
hivalkodó Butterworth szereltetett föl – állami berendezőnek
sose jutott volna eszébe. Egy kép – régen volt bennszülött
király fogadja az állami védelem alatt álló misszionáriusokat –
lent a falnak támasztva, és a réz képakasztón hurokba
csomózott kötél volt átvetve. Ki hitte volna, hogy ez a gyenge
jószág megbírja? Milyen kis súlya lehetett, gondolta Scobie,
valóságos gyerekcsontok, könnyű, törékeny, akár a madáré. A
lába se lehetett távolabb a földtől, mikor lógott, másfél
arasznál.
– Hagyott valami írást? – kérdezte Scobie az írnokot. – Rendszerint
hagynak. – Halálba indulók hajlamosak a szószátyár önelemzésre.
– Igen, őrnagy úr, az irodában.
Felületes szemlélőnek is feltűnt, milyen rosszul vezették az
irodát. Az iktatót nem zárták: az asztalon az irattartók poros,
ott felejtett papírokkal voltak tele. A bennszülött írnok nyilván
elöljárója példáját követte.
– Ott, őrnagy úr, az asztalon.
Scobie olvasni kezdte az írást, mely kiforratlan volt, mint az arc; zsinórírás,
melyet Pemperton iskolatársainak százai terjesztenek el az egész világon.
Drága apám – bocsásd meg ezt a sok bajt. Úgy látszik, nincs más
választásom. Kár, hogy nem a hadseregben szolgálok, mert akkor talán
elestem volna. Ne fizesd ki a pénzt, amivel tartozom – az az
alak nem érdemli meg. Lehet, hogy megpróbálják kiszedni
belőled. Különben meg sem említeném. Rémes dolog ez
neked, de mit csináljak. Szerető fiad. És az aláírás: Dicky. Az egész
olyan volt, mint egy kollégiumból küldött levél, mely a rossz bizonyítványt
mentegeti.
Átnyújtotta a levelet Clay atyának.
– Remélem, nem mondja majd erre, hogy bármi is megbocsáthatatlan
ebben az ügyben. Ha maga vagy én követnénk el ilyesmit, minket a
kétségbeesés hajtana – magunkat illetően mindent
elismernék. S elkárhoznánk annak rendje-módja szerint, mert
mi tudjuk, mi az. De ő – semmit se tudott.
– Az egyház azt tanítja...
– Engem még az egyház sem taníthat arra, hogy Isten nem könyörül az
ifjakon... – Scobie hirtelen szakította félbe a mondatot. –
Őrmester, gondoskodjék róla, hogy sírt ássanak gyorsan,
mielőtt még túl forrón süt a nap. S keresse össze a számlákat,
amivel Pemberton tartozhatott. Azokról még lesz egy-két
szavam valakivel. – Az ablak felé fordult, s a fény szinte megütötte. A
kezével eltakarta a szemét, s azt mondta: – Hogy vinné az Úristen ezt a fejet
is... – s megborzongott. – Lázroham kap el, ha nem tudom idejében
megállítani. – Ha megengedi, atyám, Ali felállítja az ágyamat magánál:
megpróbálom kiizzadni.
Nagy adag kinint vett be, s meztelenül feküdt két takaró
közé. A nap egyre magasabbra hágott; Scobie-nak néha úgy
rémlett, hogy a kicsiny cellaszerű helyiség kőfalai
kipárásodnak a hidegtől, utána meg rögtön izzad a
forróságtól. Az ajtó nyitva állt, s Ali a küszöb előtti lépcsőn
guggolva egy fadarabot faragott. Időnként elriogatta a
bennszülötteket, akik a betegszoba csendövezetében
hangoskodtak. Scobie homlokára ránehezedett a peineforte et
dure: el is nyomta tőle olykor az álom.
De szendergéseiben nem támadtak kellemes álmai.
Pembertont és Louise-t homályos kapcsolat fűzte egymáshoz.
Egymás után többször is elolvasott egy levelet, mely csupán a
kétszázas szám variációiból állt, és az aláírás, a levél alján, hol
Dicky volt, hol Ticki; érezte az idő múlását, s emellett a maga
mozdulatlanságát is a két takaró között – valamit tennie
kellene, valamit megmenteni, Louise-t vagy Dickyt vagy
Tickit, de ő ágyhoz volt kötözve, s a homlokára súlyokat
raktak, mint könnyen elszabaduló papírokra szokás a
nehezéket. Az őrmester egyszer az ajtóig ment, de Ali
elhessegette: egyszer meg Clay atya lépett be lábujjhegyen, s
egy traktátust vett le a polcról: majd pedig – lehet, hogy csak
álmában – Yusef jelent meg az ajtónyílásban.
Este öt órakor arra ébredt, hogy mintha kiszáradt volna a teste és hideg
lenne és gyenge; beszólította Alit:
– Azt álmodtam, hogy Yusefet látom.
– Yusef jön látogatni úr.
– Szólj neki, jöjjön be. – Fáradt volt, és a teste törődött:
arccal a kőfalnak fordult, és nyomban elaludt. Álmában Louise
sírdogált csöndesen az ágya mellett: kinyújtotta a kezét, de
csak a kőfalhoz ért: Minden el lesz intézve. Minden. Ticki ígéri.
– Amikor felébredt, Yusef állt mellette.
– Lázroham, Scobie őrnagy úr. Nagyon sajnálom, hogy rossz
állapotban látom.
– Én meg azt, hogy egyáltalán látom magát, Yusef.
– Mindig tréfál velem.
– Üljön le, Yusef. Mi dolga volt Pembertonnal?
Hatalmas combjaival Yusef rátelepedett egy székre, közben észrevette,

Az erős, kemény fájdalom


hogy nyitva a slicce; széles, szőrös kezével lenyúlt begombolni. –
Nem volt vele dolgom, őrnagy úr.
– Mégiscsak furcsa véletlen, hogy épp itt van, amikor az a szegény
öngyilkos lesz.
– Nem véletlen: azt hiszem, a gondviselés.
– Nyilván tartozott magának.
– Az üzletvezetőmnek tartozott.
– Mire akarta őt kényszeríteni, Yusef?
– Őrnagy úr, maga ráolvasással végzi ki az embert. Ha egy
körzeti rendőrfőkapitány vásárolni akar a boltomban, vajon
megtagadhatja-e az üzletvezetőm a kiszolgálást? Ha
megtenné, mi történne? Előbb vagy utóbb olyan vihar törne
ki, mint annak a rendje. A gyarmati kormányzó is
beleavatkozna. A K. R. F. úrfit pedig hazaküldik. És ha ad neki
árut, mi történik? A K. R. F. úr nagy, és egyre növekvő számlát
csinál. A boltvezető félni kezd tőlem, szól a K. R. F.-nek, hogy
fizessen, és ebből is vihar lesz. Ha olyan K. R. F.-ünk van, mint
az a szegény Pemberton fiú, előbb vagy utóbb mindenképpen
kitör a vihar. S akkor csak a szírre jár rá a rúd.
– Van abban valami, amit mond, Yusef. – A fájdalmak újra
kezdődtek. – Adja ide a whiskyt és a kinint, Yusef.
– Nem szed túl sok kinint, őrnagy úr? Mi lesz, ha kitör a
maláriája.
– Nem akarok itt napokig vesztegelni. Csírájában akarom megfojtani a
lázat. Túlságosan sok a dolgom.
– Üljön fel egy pillanatra, őrnagy úr, hadd rázom föl a párnáját.
– Maga nem is olyan rossz fiú, Yusef.
– Az őrmestere számlák után szimatol – mondta Yusef –, de
persze nem talál. De a bonokat és az elismervényeket
elhoztam az üzletvezetőm páncélszekrényéből. – És a combját
ütögette egy kis papírköteggel.
– Értem. Mihez kezd velük?
– Elégetem őket – válaszolta Yusef. Kivette az öngyújtóját,
és meggyújtotta a papírok sarkát. – Tessék – mondta Yusef –,
megfizetett értük szegény fiú. Nincs értelme zaklatni az apját.
– Miért jött ide?
– Az üzletvezetőm aggódott. S én megegyezést akartam javasolni.
– Nem jó magával egy tálból cseresznyézni, Yusef.
– Az ellenségeimnek. De nem a barátaimnak. Sokat
megtennék magáért, őrnagy úr.
– Miért nevez engem mindig a barátjának, Yusef?
– Őrnagy úr – kezdte Yusef, s fehér, olajtól bűzlő, busa fejét
előrehajtotta –, a barátság a lélek dolga. Azt érzi az ember.
Sohasem viszonzás valamiért. Emlékszik, amikor tíz
esztendeje a törvénybe idézett?
– Igen, igen. – Scobie elfordította a fejét az ajtónyílás világosságától.
– Akkor, őrnagy úr, majdnem rajtacsípett. Behozatali vámról
volt szó, ha még emlékszik. Rajtacsíphetett volna, ha ráveszi a
rendőrét, hogy csak egy kicsit tódítson. S én annyira
megrökönyödtem attól, őrnagy úr, hogy a rendőrbíróság előtt
állva igaz tényeket hallok a rendőrök szájából. Sok
fáradságába kerülhetett, amíg kiderítette az igazságot, és el is
mondatta velük. “Egy Dániel jött a gyarmati rendőrségre,
Yusef” – ezt mondogattam magamban.
– Szeretném, ha nem fecsegne ennyit, Yusef. Nem érdekel a barátsága.
– A szavai keményebbek, mint a szíve, őrnagy úr. Csak azt
akarom elmagyarázni, miért éreztem a lelkemben mindig a
barátjának magam. Biztonságot adott nekem. Maga sose
rágalmazna meg. Magának tények kellenek, s én biztos
vagyok benne, hogy a tények mindig nekem kedveznek. – Fehér
nadrágjáról leporolta a hamut, de csak újabb nagy szürke foltot kent el rajta. –
A tények ilyenek: én elégettem a bonokat.
– S én mégis nyomára jöhetek, Yusef, hogy milyen megállapodást
próbáltak maguk kötni Pembertonnal. Ez az állomás az egyik határról
vezető fő utat ellenőrzi, azt, amelyik... a fenébe is, ilyen fájós
fejjel a nevek nem akarnak az eszembe jutni.
– Marhacsempészek, arra gondolt. Nem kereskedek állattal.
– Más holmik viszont simán vándorolnak a visszaúton.
– Még mindig gyémántokkal álmodik, őrnagy úr. Mióta háború
van, mindenkinek agyára ment a gyémánt.
– Ne legyen olyan biztos benne, Yusef, hogy nem találok semmit, ha
átvizsgálom Pemberton irodáját.
– Én biztos vagyok benne, őrnagy úr. Írni, olvasni nem
tudok, azt tudja. Papíron soha semmi nincs. Hanem mindig és minden: a
fejemben. – Yusef mondókája alatt Scobie el-elszenderedett – azokba a
felszínes álmokba, melyek néhány másodpercig tartanak csupán, s csak egy
gondolat megkezdéséig jutnak el. Louise tartott most felé mosolygós
arccal, két kezét előrenyújtotta, ahogy már esztendők óta
sose látta. S azt mondta Louise: “Olyan boldog vagyok, olyan
boldog” – erre Scobie, talán Yusef hangjának egyenletes
csobogására, felébredt. – Magában csak a barátai nem bíznak,
Scobie őrnagy. Én bízom. S még az a csirkefogó Tallit is bízik.
Percekbe tellett, amíg ez a másik arc kitisztult előtte. Az
agya fájón kapcsolt át az “olyan boldog” kifejezésről a “nem
bíznak” kifejezésre. – Megkérdezte:
– Miről is beszél, Yusef? – És érezte, hogy agyának gépezete
csikorog, súrlódik, reszel, s a fájó fogaskerekek nem akarnak egymásra
kapcsolni.
– Elsőnek itt van a rendőrfőnökség.
– Fiatal ember kell nekik – felelte Scobie gépiesen, s eszébe jutott: ha nem
lenne láza, sose beszélne meg ilyen dolgokat Yuseffel.
– S aztán a különmegbízott, akit Londonból küldtek...
– Jöjjön vissza, Yusef, ha tiszta a fejem. Fogalmam sincs, mi
az ördögről fecseg.
– Különmegbízottat küldtek Londonból a gyémántok
nyomozására. Megvesznek a gyémántokért – s arról az
emberről csak a rendőrfőnök tud, a többi tiszt nem, még
maga sem.
– Hülyeségeket fecseg, Yusef. Nem jött ilyen ember.
– Mindenki szagolja, csak maga nem.
– Képtelenség. Ne hallgasson a pletykára, Yusef.
– És harmadszor, Tallit mindenütt híreszteli, hogy maga nálam járt.
– Tallit! Ki hiszi el, amit Tallit mond.
– A rosszat mindenütt mindenki elhiszi.
– Menj el, Yusef. Miért akarsz még nagyobb fejfájást okozni?
– Csak azt akarom megértetni, Scobie őrnagy úr, hogy rám
számíthat. A lelkem barátságára. Ez így igaz, Scobie őrnagy
úr, ez így igaz. – A hajolaj szagát is közelebbről lehetett
érezni, hogy Yusef odahajolt az ágyhoz: mélyen ülő barna
szeme nedves volt valamitől, amit Scobie felindulásnak is
vélhetett. – Hadd rázzam fel a párnáját, őrnagy úr.
– Az isten szerelmére, menjen innen – mondta Scobie.
– Ismerem a helyzetet, Scobie őrnagy úr, és ha
segíthetnék... jómódú ember vagyok.
– Megvesztegetni nem hagyom magam, Yusef – mondta
fáradtan, s az illat elől menekülve, elfordította a fejét.
– Én nem ajánlottam megvesztegetést, Scobie őrnagy úr. De
kölcsönt, bármikor, megfelelő kamatra – évi négy százalék.
Feltétel nélkül. Tények birtokában már akár másnap
letartóztathat. A barátja szeretnék lenni, Scobie őrnagy. S
nem fontos, hogy maga is az én barátom legyen. Egy szír
költő ezt írta egyszer: “Két szív közül az egyik mindig meleg, a másik
mindig hideg, a jeges szív értékesebb, mint a gyémánt: a meleg szívet
eldobják, nem kell senkinek.”
– Nagyon rossz vers első hallásra. Persze én nem tudom
megítélni.
– A véletlenek szerencsés találkozása, hogy mi most itt együtt
lehetünk. A városban olyan sokan figyelnek. De itt, őrnagy úr,
igazán a segítségére lehetek. Hozzak még néhány takarót?
– Nem, csak hagyjon békén.
– Ilyen kiváló jellemmel rosszul bánnak – ez nekem
gyűlöletes látvány, Scobie őrnagy.
– Nem hiszem, hogy valaha is megérem azt az időt, amikor
a maga szánalmára lesz szükségem, Yusef. De ha mégis tenni
akar értem valamit, tűnjön el és hagyjon aludni.
De amikor elaludt, a boldogtalan álmok kísértették. Az emeleten Louise
sírt, s ő egy asztalnál ült, a búcsúlevelét írta. “Rémes dolog ez
neked, de mit csináljak. Szerető férjed, Dicky” – s amikor
körülnézett, és fegyvert vagy kötelet keresett, hirtelen eszébe
jutott, hogy ezt a tettet ő sohasem követheti el. Az
öngyilkosság mindörökre meghaladja az erejét – nem kárhozhatik el az
örökkévalóságig –, nincs olyan ok, ami ennyire fontos lehet. Széttépte a
levelet, és felszaladt Louise-hoz, hogy megmondja, végül is minden rendbe
jöhet, de addigra már az asszony nem sírt, s a hálószobából áradó csönd
megrémítette. Nyitná az ajtót, de az ajtó zárva van. Kiáltozik: “Louise, minden
rendbe jöhet. Elintézem az utazást” – de nem felel senki. Újra kiált: “Louise”
– s ekkor fordul a kulcs, s az ajtó a helyrehozhatatlan szerencsétlenség
jeleként lassan nyílik, s odabent Clay atyát látja, aki imigyen
szól: “Az egyház tanítása szerint...” Ekkor felébredt, kőfalak
között, mint a sírban.

Scobie egy hétig volt távol. Három napig tartott, amíg a láz kitombolta
magát, s két napjába tellett, amíg utazóképes állapotba került.
Yuseffel nem találkozott többé.
Éjfél után hajtottak be a városba. A házak csontfehérek
voltak a holdfényben; a csendes utcák úgy nyúltak el
kétoldalt, mint egy csontváz két karja, s a levegőben enyhe,
édeskés virágillat úszott. Ha üres ház fogadja otthon, most bizonyára
abba is belenyugodna. Fáradt volt, s nem akarta felverni a házat, de az már
csakugyan túlságosan vérmes remény, hogy Louise már alszik, vérmes
remény, hogy távollétében valahogy enyhült a helyzet, s Louise-t
felszabadultnak és boldognak látja, mint egyik aknában.
A kapuból a szolgagyerek integetett a lámpájával: békák
kuruttyoltak a bozótban, és kóbor kutyák ugatták a holdat.
Hazaérkezett. Louise átölelte: az asztalt késői vacsorára
terítették, s a szolgák fel-alá rohantak csomagjaival: ő pedig
mosolygott és fecsegett, és utasításokat adott. Pembertonról
beszélt és Clay atyáról, megemlítette Yusefet is, de tudta,
hogy előbb-utóbb meg kell kérdeznie, miként töltötte napjait
Louise. Csak megkóstolta az ételt, de túlságosan fáradt volt ahhoz,
hogy jólessék az íze.
– Tegnap rendeztem az irodáját, és megírtam a jelentésemet – ennyi volt az
egész. – Habozva folytatta: – Más újság nincs. – Majd kelletlenül tovább
beszélt: – Hát itthon mi újság? – Gyors pillantást vetett Louise arcára,
majd elkapta a tekintetét. Ezerhez egy az eshetőség, hogy az
asszony elmosolyodik, s bizonytalanul annyit mond: “Nem is
volt rossz” – s aztán elkezd más dolgokról beszélni. De most
már látta a szájáról is, hogy nincs ilyen szerencséje. Valami
történt.
De a vihar kitörése – valami miatt úgyis meglesz – késlekedett.
– Wilson nagyon figyelmes volt – ennyit mondott csak Louise.
– Kedves fiú.
– Túl intelligens a beosztásához. Nem is tudom, hogyan
került ide könyvelőnek.
– Azt mondta, küldték.
– Azt hiszem, nem is beszéltem mással, mióta elmentél,
kivéve a szakácsot és a fiút. Na és Mrs. Halifaxot. – A hangja
valahol elárulta, hogy a veszélyességi zónába értek. S ő, mint
mindig, reményvesztetten próbálta kikerülni. Nyújtózkodni
kezdett, s azt mondta:
– Ó, istenem, de fáradt vagyok. A láz cafatokra szedett,
összeestem, mint egy darab rongy. Jobb lesz, ha lefekszem.
Fél kettő van, és nyolcra kell bemennem szolgálatba.
Louise tartóztatta:
– Ticki, csináltál te egyáltalán valamit?
– Hogy érted ezt, drágám?
– Hát az utazás.
– Ne aggódj. Megtalálom a módját, drágám.
– Még nem találtad meg?
– Nem. Rengeteg ötletem van, mindegyiknek utánamegyek.
Kölcsön kérdése az egész. – Kétszáz... nulla-húsz... nulla-nulla-
kettő... harangozott az agyában.
– Szegénykém – mondta Louise –, ne gyötörd magad – és
megsimogatta az arcát. – Fáradt vagy, lázad volt. Nem akarlak
felingerelni. A keze, a szava minden védekezést legyűrt,
Scobie sírásra számított, s most az ő szemében ültek a
könnyek. – Menj fel, Henry, feküdj le – mondta Louise.
– Te nem jössz föl?
– Még néhány dolgot el kell intéznem.
Hanyatt feküdt a háló alatt, és Louise-ra várt. S egyszerre
csak felrémlett előtte az, amire esztendők óta nem gondolt,
hogy Louise szereti őt: szegény drága asszony, szeret: s ő is
emberi gondokra termett, önálló felelősségérzete van, s
nemcsak a férje gondoskodásának, törődésének tárgya. A
csőd érzete még szorosabban fogta körül. Hazaúton Bambából
egyetlen ténnyel kellett szembenéznie: hogy az egész
városban nincs más, aki kölcsönt adhatna és hajlandó kölcsönt
adni neki, kétszáz fontot, mint az az egy ember, akitől nem
szabad kölcsönkérnie. Biztosabb lett volna elfogadni a
portugál kapitány megvesztegetését. Lassan és kíméletlenül
arra az elhatározásra kellett jutnia, hogy közli Louise-zal: ezt a
pénzt egyszerűen lehetetlen előteremteni, s legalább az
elkövetkező hat hónapban, az ő szabadságáig maradnia kell.
Ha nem lett volna olyan fáradt, megmondta volna rögtön,
mikor az asszony kérdezte ezt, és most már túl is lennének
rajta, de ő elhárította, és Louise kedves volt, s most még
nehezebb, mint bármikor, csalódást okozni neki. A kis házban
csend volt, de odakint félholtra kiéhezett kóbor kutyák
vinnyogtak és vonítottak. Ő könyökére támaszkodva fülelt;
furcsa csüggedést érzett, ahogy itt az ágyban magányosan
várt Louise-ra. Mindig az asszony feküdt le korábban.
Kelletlenül sértődöttnek érezte magát, és egyszerre az álma
jutott az eszébe, hogyan fülelt az ajtó előtt, kopogtatott, de
nem jött válasz. Kikászálódott a háló alól, s mezítláb rohant le.
Louise az asztalnál ült, előtte jegyzettömb, de csupán
egyetlen nevet írt rá. A szárnyas hangyák a lámpát
rohamozták, s az asztalra hullatták szárnyukat. Ahol a fény az
asszony hajára esett: ősz szálakat látott.
– Mi az, drágám?
– Minden olyan csendes volt – mondta Scobie. – S azt hittem, hogy valami
történt. Tegnap rosszat álmodtam rólad. Pemberton öngyilkossága felizgatott.
– Csacsiság, drágám. Ilyesmi velünk nem fordulhat elő.
Katolikusoknál...
– Persze, természetesen. Csak épp látni akartalak – felelt, és megsimogatta
az asszony haját, aztán a vállán áthajolva elolvasta az egyetlen sort, amit leírt:
“Kedves Mrs. Halifax...”
– Cipőt kellett volna húznod – mondta az asszony. – Még
felszedsz valami bolhát.
– Csak épp látni akartalak – ismételte, és azon tűnődött,
hogy a folt a papíron izzadságtól vagy könnyektől származik.
– Hallgass rám, drágám – mondta az asszony. – Nem kell
miattam aggódnod. Mindig csak ingerellek, gyötörlek; úgy jön
rám, mint a láz. Rám jön és elmúlik. Most elmúlt – egy időre.
Tudom, hogy képtelen vagy előteremteni a pénzt. Nem a te
hibád. Ha nem ment volna rá arra az ostoba operációra... Így
szokott ez lenni, bele kell nyugodnunk, Henry.
– És mi köze mindehhez Mrs. Halifaxnak?
– Valakivel egy kétágyas kabint bérelt a következő hajóra,
de az a másik asszony lemondta. Arra gondolt, hogy én jöhetnék a helyére –
ha az ura elintézi az utazási irodával.
– Két hét múlva indul...
– Kedvesem, hagyj fel a próbálkozással. Jobb, ha lemondunk róla. Mrs.
Halifaxnak mindenképpen választ kell adnom holnapra. Most megírom neki,
hogy nem megyek.
Scobie gyorsan kezdett beszélni – visszavonhatatlanul akarta kimondani a
szavakat:
– Írd meg neki, hogy utazol.
– Ticki – mondta, s az arca megkeményedett –, mire jó ez?
Ticki, kérlek, ne ígérj olyasmit, amiről szó sem lehet. Tudom,
hogy fáradt vagy, s félsz a jelenettől. De nem lesz jelenet.
Mrs. Halifaxot nem hagyhatom cserben.
– Nem hagyod. Tudom már, honnan szerzek kölcsönt.
– Miért nem mondtad rögtön, amikor hazaérkeztél?
– A jegyet akartam átadni. Meglepetésként.
Louise nem volt olyan boldog, ahogy Scobie számított rá. Jobban átlátott a
dolgokon, mint hitte volna.
– S most már nem gyötrőd magad? – kérdezte Louise.
– Már nem. Boldog vagy?
– Hát persze... ó, persze – mondta zavartan Louise. – Boldog vagyok,
drágám.

Az óceánjáró szombat este futott be: hosszú, szürke


acéltestét láthatták a hálószobából is; a pálmákon túl, a
vesztegzár előtt. Lehangoltan figyelték – a boldogságnak sose
lehet úgy örülni, mint a változatlanságnak; egymás kezét
fogva figyelték, ahogy elválásuk horgonyoz az öbölben.
– Szóval – sóhajtott Scobie –, holnap délután.
– Drágám, ha ezen is túl leszünk, ismét jó leszek hozzád. Itt nem bírtam az
életet.
Odalentről Ali járkálása, motozása hallatszott, ő is szemmel
tartotta a tengert, és most már a ládákat és bőröndöket
készítette elő. Mintha a házfalak omlanának le körülöttük, a
keselyűk szálltak le a tetőről, s úgy zörgették a
bádogfödémet, mintha éreznék a falak reszketését. – Amíg te
az emeleten válogatod, rakosgatod a dolgaidat, én
becsomagolom a könyveidet. – Mintha a múlt héten
megjátszottak volna a hűtlenséget, s most már fojtogatná
őket a válási eljárás: az eggyé forrott élet kettéosztása; a
szomorú zsákmány felosztása.
– Itt hagyjam neked ezt a fényképet, Ticki?
Scobie gyors oldalpillantást vetett az első áldozó arcára, és azt
mondta:
– Nem. Maradjon nálad.
– Akkor ezt hagyom itt rólunk, Ted Bromleyékkal.
– Igen, hagyd itt ezt. – Kis ideig még figyelte az asszonyt, ahogy a ruháit
rakja ki, aztán lement a földszintre. Egymás után szedte a könyveket, aztán
letörölgette őket egy ronggyal: az Oxford versantológiát és a
Woolf-regényeket s a fiatalabb költőket. Utánuk már-már üres
maradt a polc: az ő könyvei olyan kis helyet foglaltak el.
Másnap, korán, együtt mentek misére. Közösen járultak áldozáshoz, és
úgy viselkedtek, mintha azt akarnák kinyilvánítani, ez nem
válás. Scobie-nak eszébe jutott: békéért imádkoztam, és most
megkaptam. Szörnyű módon teljesült az imám, de mégis jobb
így, elég magas árat fizettem érte. Amikor hazasétáltak, félve
kérdezte meg:
– Boldog vagy?
– Igen, Ticki. És te?
– Én mindig boldog vagyok, ha téged annak látlak.
– Minden rendben lesz, amint hajóra szállók és elhelyezkedem. Azt
hiszem, ma éjszaka egy kicsit inni is fogok. Miért nem hívsz meg valakit,
Ticki?
– Jobban szeretek egyedül lenni.
– Írjál minden héten.
– Persze.
– És Ticki, nem mulasztod el a miséket sem? Rendesen jársz, ha nem
leszek itt?
– Persze.
Wilson közeledett az úton, izzadságtól ragyogó arca aggodalmat tükrözött.
– Valóban elmegy? – kérdezte. – Ali mondta a háznál, hogy ma délután
hajóra száll.
– Louise elutazik – mondta Scobie.
– Egy szóval se mondta, hogy ilyen hamarosan...
– Elfelejtettem – mondta Louise –, annyi dolgom volt.
– Sose hittem volna, hogy igazán elmegy. S meg se tudtam volna, ha az
utazási irodában nem találkozom össze Halifaxszal.
– Hát igen – mondta Louise –, mostantól vigyázniuk kell egymásra,
Henrynek és magának.
– Hihetetlen – sóhajtozott Wilson a poros utat rugdosva. Ott álldogált,
köztük és a ház között, nem mozdult, nem engedte őket tovább. –
Teremtett lelket sem ismerek magukon és Harrison kívül.
– Ismeretségeket kell kötnie – mondta Louise. – Most pedig bocsásson
meg, de annyi dolgunk van.
Meg kellett kerülniük Wilsont, mert az nem mozdult. Scobie hátratekintve
még barátságosan odaintett neki, olyan elhagyatottan,
védtelenül és valószínűtlenül festett a szárazra perzselt úton.
– Szegény Wilson – mondta Scobie –, azt hiszem, szerelmes beléd.
– Ő is azt hiszi.
– Neki is jobb, ha elmész. Terhessé válik az ilyen ember az itteni
éghajlaton. Majd én törődöm vele, amíg távol leszel.
– Ticki – mondta az asszony-, nem tanácsos vele sokat találkozni. Nem
bíznék benne. Hamis légkör veszi körül.
– De fiatal és romantikus.
– Túlságosan romantikus. Hazudozik. Miért mondja, hogy nem ismer egy
teremtett lelket sem?
– Azt hiszem, így is van.
– Ismeri a rendőrfőnököt. Valamelyik nap vacsoraidőben
ment hozzá, láttam.
– Hát az csak olyan szó, hogy egy lelket se.
Ebédre egyiküknek sem jött meg az étvágya, de a szakács élni akart az
alkalommal, egy óriás curryt szolgált fel: mosdótál nagyságú
edényt foglalt el az asztal közepén; s még ezt is körültűzdelte
hozzáillő csemegékkel, sült banánnal, piros paprikával,
földidióval, paw-paw-val, narancsszeletekkel, indiai mártással.
A pazar ételek mintha mérföldekre választották volna el a
szemben ülőket. Az étel kihűlt a tányérjukon, és nem volt
miről beszélniük, kivéve: “Nem vagyok éhes.” “Próbálj meg
enni egy kicsit.” “Képtelen vagyok hozzányúlni.” “Utazás előtt
rendesen kell enni”; – ez a végtelen barátságos civódás folyt
az ételek körül. Ali ki-be járkált, figyelte őket: olyan volt, mint
egy óra mozgó mutatója, mely az ütéseket számlálja.
Szörnyűnek érezték mindketten, hogy amint válásuk
beteljesedik, boldogok lesznek: megnyugodhatnak, amint túlesnek
a szánalmas búcsúzkodáson, s új életet kezdenek, mely ismét kizárja a
változást.
– Biztos, hogy semmit se felejtettél el? – Ez újabb téma volt,
melytől nem kellett enniük, csak ülhettek, néha-néha kivettek
valami gyorsan lenyelhető falatot, s elszámlálták a dolgokat,
olyasmiket, ami könnyen kimaradhat a csomagolásnál.
– Szerencse, csak egy hálószobánk van. Kénytelenek neked hagyni a házat,
egyedül.
– Kitehetnek egy házaspár kedvéért.
– Írni fogsz minden héten?
– Természetesen.
Kellő idő múlt el: elmondhatták magukról, hogy
megebédeltek.
– Ha nem eszel többet, akkor már le is vihetlek.
Az őrmester gondoskodott hordárokról a rakparton.
Egyetlen szó sem jött a szájukra, ami nem formaság:
valószerűtlenség lengte körül mozdulataikat, megérinthették
egymást, de már olyan volt az egész, mintha kontinensek partjai húzódnának
közöttük: mondataik akár egy rossz levélíró dagályosságát idéznék.
Megkönnyebbülés volt a hajón lenni, s többé már nem kettesben. Halifax, a
Közmunka Hivataltól, hamis kedélyességgel fecsegett, és sikamlós
tréfákat eregetett. Azt magyarázta az asszonyoknak, hogy
bőven igyanak gint.
– Jó az, ha nagyon dobálnak a hullámok – nevetgélt. –
Legelőször akkor lesz rosszul az ember a hajón, ha keresztbe
dobál a hullám. Sok gint éjszaka, és egy kupicával reggel.
A két asszony elfoglalta kabinját: úgy álltak az árnyékban,
mint a barlanglakók: halkan beszéltek, a férfiak alig értették –
nem feleségek voltak már, hanem valami más fajhoz tartozó
két nővér.
– Ránk már nincs szükség, öregem – mondta Halifax. – Meglesznek
nélkülünk is. Megyek a partra.
– Megyek én is. – Eddig minden valószínűtlen volt, de most
hirtelen valódi kín tört rá, a halál pillanata. Mint a fogoly, ő
sem hitt a tárgyalásban: az csak álom volt: az ítélet is csak
álom volt, a poggyász kifuvarozása is, és most egyszerre csak itt áll, háttal
támaszkodva a csupasz falnak, és minden valósággá lett. A befejezéshez
bátran összeszedte magát. Scobie-ék a folyosó végére mentek. A Halifax
házaspárt a kabinban hagyták.
– Viszontlátásra, drágám.
– Isten veled, Ticki, írjál minden...
– Igen, kedvesem.
– Aljas szökevény vagyok.
– Nem, nem. Ez a hely nem neked való.
– Más lett volna, ha kineveznek rendőrfőnöknek.
– A szabadságom alatt meglátogatlak. De még előtte
azonnal értesíts, ha elfogyna a pénzed. Intézkedni tudok.
– Mindig elintéztél nekem mindent, Ticki, s most boldog leszel, nincs több
jelenet.
– Képtelenség.
– Szeretsz engem, Ticki?
– No, mit gondolsz?
– Mondd ki. Szeretem hallani, még ha nem is igaz.
– Szeretlek, Louise. Bizony szeretlek, így igaz.
– Ha nem bírom nélküled, visszajövök, Ticki.
Megcsókolták egymást, és felmentek a fedélzetre. Innen
mindig szép volt a kikötő; az elszórt házak kvarckristályként
csillogtak a napon, vagy meghúzódtak a nagy zöld hegyek
növekvő árnyékában. – Erős kísérettel utaztok – mondta
Scobie: a rombolók és a könnyű páncélosok körülvették őket,
mint egy kutyafalka: jelzőzászlók csattogtak, a fénytávíró
villogott. A halászhajók összecsukott barna lepkeszárnyai a
széles öbölben pihentek. – Vigyázz magadra, Ticki.
Halifax zajosan bukkant föl mögöttük.
– Ki visz minket partra? Rendőri motorossal jöttél, Scobie?
Mary már lent van a kabinban, Mrs. Scobie, letörli a könnyeit,
és púderezi magát az utasoknak.
– Isten veled, drágám.
– Isten veled. – S ez igazi istenhozzád volt, ez a kézfogás, a
figyelő Halifax meg a kíváncsian bámuló angliai utasok szeme
láttára. Ahogy a rendőri motoros távolodott, Louise-t már nem
tudta megkülönböztetni; lehet, hogy lement a kabinba Mrs.
Halifaxhoz. Az álom véget ért: túlestek a változáson: újra
kezdődik az élet.
– Gyűlölöm a búcsúzkodást – mondta Halifax. – Jó túlesni
rajta. Azt hiszem, bemegyek a Bedfordba egy pohár sörre.
Jössz?
– Sajnálom. Szolgálatba kell mennem.
– Nem bánnám, ha egy fekete baba gondjaiba venne, amíg egyedül
vagyok – mondta Halifax. – Persze én hűséges és igaz vagyok,
még régimódi, de mit tegyek? – s Scobie tudta, hogy őszintén
beszél.
Egy kátránytetős raktár árnyékában Wilson állt, és
kitekintett az öbölre. Scobie megállt. Meghatotta a párnás,
szomorú, kisfiús arc.
– Kár, hogy nem találkoztunk – mondta kegyes hazugsággal. – Louise
szeretettel üdvözli.

Már majdnem éjjeli egy óra volt, amikor hazatért: a konyhai


lakrészben sem égett már villany, s Ali a ház előtti lépcsőn
szunyókált, amíg a kocsi reflektorfényei, végigpásztázva alvó
arcát, föl nem ébresztették. Felugrott, s lámpájával világította
meg a garázshoz vezető utat.
– Köszönöm, Ali. Feküdj le.
Benyitott az üres házba – a csend mély árnyalatait már
elfelejtette. Pedig gyakran járt későn haza, miután Louise már
lefeküdt, de a csendnek ez a biztonsága és áthatolhatatlansága sosem volt meg:
akkor is fülelt egy másik ember enyhe szuszogására, csendes mozdulatára, ha
nem hallhatta meg igazából. Most nem volt mire fülelni. Felment az emeletre,
s benézett a hálószobába: minden a helyére került: Louise
elutazásának vagy jelenlétének nem volt nyoma: Ali még a
fényképet is elrakta onnan, fiókba tette. Valóban egyedül volt.
A fürdőszobában egy patkány neszezett, s egyszer
megcsörrent a vastető is, ahogy egy elkésett keselyű
odatelepedett éjszakára.
Scobie a nappaliban ült le, s a lábát felrakta egy másik székre. Nem volt
még kedve lefeküdni, de álmos volt; hosszú napon esett túl. S most, hogy
egyedül maradt, a legesztelenebb cselekedetet is megengedhette magának:
hogy egy székben alszik, nem ágyban. A szomorúság elpárolgott az agyából, s
megelégedés maradt utána. Megtette a kötelességét: Louise boldog volt.
Lehunyta a szemét.
Az útra behajtó kocsi zaja, az ablakra vetődő reflektorfény
felébresztette. Azt hitte, rendőrautó – ma éjszaka ő volt az
ügyeletes tiszt, s úgy gondolta: sürgős s valószínűleg
felesleges távirat érkezett. Kinyitotta az ajtót: a lépcsőn Yusef
állt.
– Bocsásson meg, őrnagy úr, égett a villany; itt hajtottam
el, és gondoltam...
– Jöjjön be – mondta –, whiskyt adhatok, vagy inkább sört inna...
Yusef meglepetten válaszolt:
– Roppant előzékeny a vendéglátás, őrnagy úr.
– Ha olyan jól ismerek egy embert, hogy pénzt kérek tőle
kölcsön, nyilván barátságosan kell fogadnom.
– Egy kis sört talán, Scobie őrnagy úr.
– Nem tiltja a próféta?
– A próféta nem ismerhette a palackozott sört és a whiskyt,
Scobie őrnagy úr. Az ő szavait is modern megvilágításban kell
értelmeznünk. – Végignézte, amint Scobie a jégszekrényből
palackokat vesz elő. – Nincs hűtőszekrénye, Scobie őrnagy úr?
– Nincs. Hiányzik egy alkatrész, s azt hiszem, most már így marad a
háború végéig.
– Ezt nem hagyhatom. Annyiféle felesleges
hűtőszekrényem van. Hadd küldj ék át egyet magának.
– Egészen jól megvagyok nélküle, Yusef. Már két esztendeje. Szóval csak
éppen erre járt.
– Nem egészen, Scobie őrnagy. Ez csak afféle kifejezés.
Tulajdonképpen kivártam, amíg a szolgái lefekszenek, és
garázsból béreltem kocsit. A sajátomat túlságosan jól ismerik.
És nem jöttem sofőrrel. Nem akarom kellemetlen helyzetbe
hozni, Scobie őrnagy úr.
– Ismétlem, Yusef: sose tagadom meg annak az embernek
az ismeretségét, akitől pénzt kértem kölcsön.
– Minek ezt annyit hajtogatni, Scobie őrnagy úr. Egyszerű
üzleti megállapodás volt. Négy százalék tisztességes kamatra.
Csak akkor kérek többet, amikor nem biztos a visszafizetés.
Inkább azt engedje meg, hogy egy hűtőszekrényt küldjek.
– Miről akart velem beszélni?
– Először a kedves feleségéről érdeklődnék. Kényelmes
kabint kapott? Nincs-e szüksége valamire? A hajó kiköt Lagosban, s ott
bármit felküldethetek, amire csak szüksége van. Táviratoznék az
ügynökömnek.
– Azt hiszem, kényelmesen elhelyezkedett.
– Aztán, őrnagy úr, gyémántokról is szerettem volna
beszélni.
Scobie még két söröspalackot tett a jégre. Halkan és udvariasan mondta:
– Yusef, nem szeretném, ha azt hinné rólam, hogy olyan
ember vagyok, aki ma kölcsönkér, holnap pedig megsérti a
hitelezőjét, és ezzel üti helyre az önérzetét.
– Milyen érzetét?
– Nem fontos. A becsületét, önbecsülését vagy ahogy jobban tetszik. Nem
akarok úgy tenni, mintha nem lennénk bizonyos mértékig társak egy üzletben,
de az én kötelességem szigorúan csak addig terjed, hogy magának a négy
százalékot megfizessem.
– Igaza van, őrnagy úr. Ezt már mondta, és igaza van. Erre
csak azt mondhatom, hogy álmomban se jut eszembe nagyobb szívességet
kérni. Inkább én tennék szívességet.
– Furcsa szerzet maga, Yusef. Kezdem hinni, hogy megkedvelt engem.
– Valóban megszerettem, Scobie őrnagy úr. – Yusef a széke
szélén ült; a perem éles csíkot vágott dagadó combjaiba:
mindenütt kényelmetlen érzés fogta el, sehol se érezte magát
otthon, csak a saját házában. – Most pedig mondhatnék
valamit a gyémántokról is, Scobie őrnagy?
– Mondhat, de gyorsan.
– A kormánynak, amint ön is tudja, agyára ment a gyémántok
dolga, s elfecsérlik a maga idejét, a biztonsági szolgálatét,
spicliket küldenek a tengerpartra: nekünk is jutott egy belőle,
tudja, kicsoda, bár ezt senkinek sem szabad tudni, csak a
rendőrfőnöknek; a mi emberünk is sok pénzt töm bele minden
feketébe vagy nyomorult szírbe, aki holmi mesét ad el neki. A meséket pedig
megtáviratozza Angliába, s értesíti az egész partvidéket. De kérdem én:
elcsíptek-e akár egyetlen gyémántot is?
– A mi ügyünknek ehhez semmi köze, Yusef.
– Mint barátja, úgy szeretnék magával beszélni, őrnagy úr.
Nagy a különbség gyémánt meg gyémánt, szír meg szír
között. A maga kopói hamis nyomon vadásztak emberekre.
Meg akarják akadályozni, hogy ipari gyémánt kerüljön
Portugáliába és onnan Németországba, vagy át a határon, a
Vichy-franciákhoz. De mindig olyan emberek után
szaglásznak, akiket nem érdekel az ipari gyémánt, olyan
emberek után, akik néhány csiszolt darabot szereznek a
páncélszekrényüknek a békeidőkre.
– Más szóval magáról beszél?
– A rendőrség hatszor járt az üzleteimben ebben a
hónapban, s mindent feldúltak. Így sose találnak egyetlen
ipari gyémántot sem. Az csak a kisembereket érdekli. Egy teli
gyufaskatulya gyémántért csak kétszáz fontot kapni. Ezeket
csak guberálóknak nevezem – tette hozzá megvetően.
Scobie halkan válaszolt:
– Yusef, biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb akar
valamit tőlem. De a négy százalékon túl semmit sem kap.
Holnap egy részletes, bizalmas jelentést teszek a
rendőrfőnöknek üzleti megállapodásunkról. Persze felszólíthat,
hogy mondjak le az állásomról, de nem hiszem. Bízik bennem. – Hirtelen
fájó emléke ébredt fel. – Legalábbis azt hiszem, hogy bízik bennem.
– S okos dolog lenne ez, őrnagy úr?
– Nemcsak okos: bölcs is. Bármilyen titkos ügy kettőnk
között előbb-utóbb rossz vért szül.
– Ahogy gondolja, Scobie őrnagy úr. De én igazán nem
akarok magától semmit, ezt megígérem. Én mindig csak adni
szeretnék. S ha hűtőszekrényt nem is fogad el tőlem, azt
hittem, tanácsot, információt talán igen.
– Hallgatom, Yusef.
– Tallit kisember. Keresztény. Rank atya s más emberek járnak a házába.
Ezek aztán azt híresztelik: ha egyáltalán van becsületes szír, akkor Tallit az.
Tallit szerény sikereket arat – s ez szinte már becsületességnek látszik.
– Folytassa.
– A következő portugál hajón Tallit unokaöccse szolgál. A
poggyászát természetesen átkutatják, és semmit sem
találnak. Egy kalickába zárt papagáj is lesz vele. Az a
tanácsom, Scobie őrnagy, hogy hagyja futni Tallit öccsét, és
tartsa itt a papagájt.
– Miért hagyjam futni az öccsét?
– Tallit esetében nem érdemes nyílt kártyákkal játszani. Azt viszont
nyugodtan mondhatja, hogy a papagáj beteg, és itt kell tartania. Tallit pedig
nem mer lármát csapni a dolog miatt.
– Ezek szerint a gyémántok a madár begyében lesznek?
– Ott.
– Szokványos trükk ez portugál hajókon?
– Igen.
– Már látom: egy madárházat is be kell szereznünk.
– S tesz valamit az információ nyomán, őrnagy úr?
– Maga tájékoztat engem, Yusef, de én nem tájékoztatom magát.
Yusef bólintott és mosolygott. Némi üggyel-bajjal emelte föl roppant
testét, és gyors, félénk mozdulattal kapta el Scobie kabátujját.
– Tökéletesen igaza van, Scobie őrnagy. De higgyen nekem,
én sosem akarok ártani magának. Én is óvatos leszek, és
maga is óvatos lesz, s minden a legnagyobb rendben folyik le.
– Mintha az ártatlanság győzelmére esküdtek volna össze: de
Yusef kezében az ártatlanság is kétes színt öltött. Yusef még
hozzátette. – Ha egyszer egy jó szót is szólna Tallithoz, az
még biztonságosabb lenne. Az ügynök gyakran látogatja.
– Nem tudok semmiféle ügynökről.
– Tökéletesen igaza van, Scobie őrnagy. – Yusef úgy
imbolygott, mint egy kövér lepke a fényben. – Amikor ír Mrs.
Scobie-nak – mondta Yusef –, megírhatná, hogy legjobb
kívánságaimat küldöm. De mégsem. A leveleket cenzúrázzák.
Ezt nem teheti. Legfeljebb azt írhatja...nem, ne írjon semmit.
Elég, ha maga tudja, Scobie őrnagy úr, én őszintén a
legjobbat kívánom... – A keskeny ösvényen bukdácsolt a
kocsija felé. Amikor felkattantotta a reflektort, az arcát az
ablakhoz nyomta: s a műszertábla fényében felvillant a széles,
tésztás, megbízhatatlan, szívélyes arc: Yusef habozóan félénk félmozdulattal
intett arrafelé, ahol Scobie állt, a csendes és üres ház kapujában.
MÁSODIK KÖNYV
ELSŐ RÉSZ

Első fejezet

A pendei tartományi rendőrfőnök bungalójának verandáján


álltak, s a széles, mozdulatlan folyó túlsó partján mozgó fényeket figyelték.
– Az ott Franciaország – mondta Druce, alkalmazva a bennszülöttek
szavajárását.
– A háború előtt mindig kirándultunk Franciaországba –
mondta Mrs. Perrot.
Perrot csatlakozott hozzájuk a bungalóból, mindkét kezében ital:
karikalábú volt, s moszkitócsizmáit, akár a lovaglócsizmákat, a nadrágján
kívül viselte – úgy festett, mint aki most szállt le lóhátról.
– Ez a magáé, Scobie. – Majd hozzátette: – Valahogy úgy vagyok a
franciákkal, hogy nehezemre esik úgy gondolni rájuk, mint
ellenségeinkre. Az én családom a hugenottákkal vándorolt ki
onnan. Sokat számít. – Sovány, hosszúkás, sárga arcát az orra
úgy metszette ketté, mint valami seb, s ez az arc mindig
szemtelenül védekező volt: Perrot fontosságában
mérhetetlenül hitt maga Perrot – az ebben kétkedőket
száműzné, üldözné, ha lenne módja rá... S a hitét sohasem
szűnne meg hirdetni.
Scobie így felelt:
– Ha valaha csatlakoznak a németekhez, nyilván ez a pont az, ahol majd
támadnak.
– Én ne tudnám? – mondta rá Perrot –, ide helyeztek 1939-ben.
A kormány homályosan sejtette, ami bekövetkezett. S
mindent előkészítettek, az bizonyos. Hol a doktor?
– Már lassan végez a betegágyaknál – mondta Mrs. Perrot. – Hálát adhat az
égnek, hogy a felesége baj nélkül megérkezett, Scobie őrnagy. Ó,
ezek a szegények. Negyven napig a csónakban. Az ember
egészen kiborul, ha csak végiggondolja, mit állhatták ki.
– Az az átkozott szűk csatorna Dakar és Brazília között,
mindig ott történik – mondta Perrot.
A doktor rosszkedvűen lépett ki a verandára.
A folyón túl minden csendes és sötét volt: kihunytak a
fények. A bungaló alatti apró mólón a fény az elsikló sötét víz
keskeny sávját világította meg. S ebből a sötétből egy fadarab
bukkant fel, és olyan lassan úszott végig a világos sávon,
hogy Scobie húszig számolhatott, amíg ismét eltűnt a
sötétben.
– A franciák most nem is viselkedtek olyan rosszul – jegyezte meg
lehangoltan Druce, és egy moszkitót halászott ki a pohárból.
– Csak az asszonyokat, vénembereket és haldoklókat mentették meg –
mondta szakállát simogatva a doktor. – Ennél kevesebbet nem is tehettek
volna.
A túlsó partról, mint egy rovarinvázió, ropogó, csirregő
hangok törtek föl. Zseblámparajok villantak ide-oda, mint a
szentjánosbogarak: Scobie szeméhez emelte a távcsövét; egy
megvilágított fekete arc, egy függőágy rúdja, egy fehér kar,
egy tiszt háta tűnt fel egy pillanatra.
– Azt hiszem, megérkeztek – mondta. A vízparton egy sornyi lámpa fénye
táncolt.
– Most már mi is bemehetünk – jegyezte meg Mrs. Perrot. Moszkitók
zúgtak körülöttük, mint a varrógépek: Druce fölkiáltott, és a karjára csapott.
– Jöjjenek be – mondta Mrs.Perrot. – Itt minden moszkitó
maláriás. – Védekezésül az ebédlő ablakait hálóval vonták be:
a levegő áporodott volt a közeledő esőtől.
– Reggeli hat órára beérnek a hordágyak is – mondta a
doktor. – Mi is felkészülhetnénk az indulásra, Perrot. – Egy
súlyos malária, néhány lázroham, de legtöbbjük a
kimerültségtől beteg – végül ez a baj visz el mindnyájunkat.
– Scobie és én ellátjuk a járó betegeket – mondta Druce. – Maga
majd megmondja, doktor, mennyi kihallgatást bírnak. A
betegszállítókra a maga rendőrsége vigyázzon, Perrot, s jó
lesz, ha utánanéz; azon az úton menjenek vissza, ahogy
jöttek.
– Természetesen – mondta Perrot. – Mindig riadókészültségben vagyunk.
Még egy pohárral? – Mrs. Perrot kinyitotta a rádiót: a claphami Orpheum
mozi orgonáját röpítette hozzájuk háromezer mérföld távolságból. A folyón
túlról a beteghordók izgatott hangja csattant föl és halkult el. Valaki
kopogtatott a veranda ajtaján. Scobie kényelmetlenül feszengett a székében: a
wurlitzerorgona zenéje sivított és lármázott. Rendkívül ízléstelennek érezte ezt
a zenét. Nyílt a verandaajtó, és Wilson lépett be.
– Halló, Wilson – köszönt rá Druce. – Maga is itt van?
– Mr. Wilson az egyesült afrikai raktárának revíziójára érkezett –
magyarázta Mrs. Perrot. – Remélem, hogy a raktár vendégszobája rendben
van, nem használják valami gyakran.
– Ó, nagyon is kényelmes – mondta Wilson. – Scobie
őrnagy, nem számítottam rá, hogy itt találkozunk.
– Ugyan, miért nem – akadékoskodott Perrot –, hisz mondtam, hogy itt
van. Üljön le, és igyon valamit.
Scobie-nak eszébe jutott, mit mondott Wilsonról Louise – hamis, így
mondta. Ránézett Wilsonra, s észrevette, hogy a Perrot leleplezése nyomán a
felszökő pír lassan halványodik kisfiús arcáról. A szeme körül
apró szarkalábak gyülekeztek már: hazugságnak tüntették fel
a fiatalságát.
– Kapott már hírt Mrs. Scobie-ról?
– Épségben megérkezett a múlt héten.
– Nagyon örülök. Ó, nagyon örülök.
– Nos hát – érdeklődött Perrot –, milyen botrányok vannak a
nagyvárosban? – s a “nagyvárost” gúnnyal mondta Perrot,
nem tudta elviselni még a gondolatát sem, hogy akad hely,
ahol az emberek magukat tartják fontosnak, s őt számításba
sem veszik. Mint a Rómáról képzelgő hugenották, ő is a
szabadosság, a bűn és a romlottság képét építette föl a
városról. – Mi őserdeiek nagyon csendben élünk – folytatta
akadozva Perrot. Scobie megsajnálta Mrs. Perrotot; hányszor
hallhatta már ezeket a kifejezéseket: az udvarlás idejét pedig,
amikor még hitt ezekben a frázisokban, bizonyára már régen
el is felejtette. Az asszony a zenét harsogó rádió mellett ült és
figyelt – vagy úgy tett, mintha figyelne a vén bécsi
melódiákra, miközben a száj a megkeményedett az
erőfeszítéstől, hogy semmibe vegye férje örök szerepét. – Nos,
Scobie, mit csinálnak a főnökeink a városban?
– Hát... – kezdte bizonytalanul Scobie, és együttérzéssel figyelte Mrs.
Perrotot – nem sok történik ott. Az embereket nagyon elfoglalja a háború...
– No persze – mondta Perrot –, annyi aktát kell átnyálazni a
kormányzóságon. Én rizstermesztésre küldeném valamennyit, legalább
megtudnák, mi a munka.
– Ha jól sejtem, uram, a legnagyobb szenzáció – szólt közbe Wilson –,
ugyebár a papagáj?
– Tallit papagája? – kérdezte Scobie.
– Vagy Yusefé – Tallit állítása szerint – felelte Wilson. –
Lehet, hogy egy szó se igaz belőle, uram? S én rosszul
hallottam a történetet?
– Nem hiszem, hogy itt az életben valaha bármit biztosan megtudhat az
ember.
– De tulajdonképpen hogy szól a történet? Mi már annyira elvesztettük
minden kapcsolatunkat a világ ügyeivel. Nekünk már csak a franciákra van
gondunk.
– No, hát úgy három hete Tallit unokaöccse Lisszabonba utazott egy
portugál hajón. Átkutattuk a poggyászát, és nem találtunk semmit, de én
hallottam olyasféléket suttogni, hogy néha a madarak
bögyébe csempésznek gyémántot, így hát ott fogtam a
papagájt, és – ahogy mondom – száz font értékű ipari
gyémántot találtam benne. A hajó még nem indult el, s mi
visszahoztuk Tallit unokaöccsét a partra. Tiszta ügynek látszott az
egész.
– És nem volt az?
– A szírek eszén nem lehet túljárni – mondta a doktor.
– Tallit unokaöccsének szolgája megesküdött, hogy a
papagáj sosem volt Tallit unokaöccséé – és Tallit unokaöccse
is ezt erősítette. Elbeszélésük szerint egy kis szolga kicserélte a
papagájokat, hogy Tallitot bajba hozza.
– Persze Yusef érdekében.
– Nyilván. A baj ott kezdődött, hogy a szolgagyerek eltűnt.
Erre meg csak két magyarázat marad: talán Yusef adott neki
pénzt, hogy tűnjön el: de éppoly valószínű lehet, hogy a pénzt
Tallit adta, hogy Yusefet rágalmazhassa vele.
– Az én körzetemben – szólt közbe Perrot – már mind a
kettőt régen lecsukattam volna.
– A városban – mondta Scobie – a törvénnyel is számolnunk kell.
Mrs. Perrot fordított egyet a rádió gombján, s egy váratlanul virgonc hang
ezt üvöltötte: “Rúgd fenéken.”
– Lefekszem – mondta a doktor. – Holnap nehéz napunk lesz.
Scobie felült az ágyában a moszkitóháló alatt, és felütötte a naplóját.
Éjszakáról éjszakára, s már nem is emlékszik rá, hány esztendeje: naplót
vezetett – az elképzelhető legsivárabb beszámolót. Ha bárki
vitába szállt vele egy dátumról, utánanézhetett; ha arra volt
kíváncsi, hogy egy bizonyos esztendőben mikor indultak meg
az esőzések, mikor helyezték át Kelet-Afrikába a
közmunkahivatal egyetlen és utolsó igazgatóját: az adatok
mindenről megvoltak otthon, az ágya alatt bádogdobozban
elraktározott kötetek valamelyikében. Máskülönben sose
lapozta fel – különösen azt nem, amely a legsivárabb tényt
tükrözte valamennyi között: C. meghalt. Nem is tudta volna
megmondani, miért raktározta ezeket a feljegyzéseket –
nyilvánvalóan nem az utókornak. S még ha az utókor
egyáltalán érdeklődne egy obskúrus rendőr élete iránt egy
éppenséggel nem divatos gyarmaton, semmit sem tudna
megfejteni ezekből a rejtélyes bejegyzésekből. Gyökere talán
az volt, hogy negyven esztendeje az elemi iskolában díjat
nyert – az Allan Qautermain egy példányát – méghozzá azért,
mert a nyári vakációról napló vezetett. A szokás egyszerűen
megmaradt. S a napló még formájában is alig változott. Kolbászt
reggeliztem. Szép az idő. Reggel séta. Lovaglólecke délután.
Ebédre csirke. Rolád szörppel. A beszámoló észrevétlen váltott át arra,
hogy: Louise elment. Y meglátogatott este. Első tájfun éjjel
kettőkor. A tolla nem tudta közvetíteni egy-egy bejegyzés
fontosságát: s csak ő maga, ha épp eszébe jutott
visszalapozni, csak ő állapíthatja meg a legutolsó kifejezésből,
milyen hatalmas rést ütött megközelíthetetlenségén a
részvét. Y és nem Yusef.
Scobie írt: Május 5. Megérkezés Pendébe, az ss. 43 (biztonság kedvéért a
titkos jelet használta) menekültjei elé. Druce velem. Egy pillanatig habozott,
majd hozzáírta. Wilson itt. Becsukta a naplót, és hanyatt fekve kinyújtózott a
háló alatt: imádkozni kezdett. Ez is megszokás volt. Elmondta a
Miatyánkot és az Üdvözlégyet, s aztán, hogy az álom kezdett
nehezedni a pilláira, még bűnbánatba is belekezdett.
Formaság volt, nem azért, mert minden súlyos bűntől
mentesnek érezte magát, hanem, mert eszébe sem jutott,
hogy az élete valamilyen értelemben fontos lehet. Nem ivott,
nem paráználkodott, még csak nem is hazudott, de a bűnök el
nem követését sosem tekintette erénynek. S ha egyáltalán
gondolkodni kezdett ezen, valami furcsa csapat katonájának
érezte magát, akinek nem volt lehetősége a lényegesebb
haditörvények megszegésére. Tegnap kellő ok híján elmaradtam a
miséről, elhanyagoltam az esti imát. S ez nem volt több, mint
amit minden katona bevallhat: hogy élt az alkalommal, és
lelépett körlettakarításnál. – Istenem, áldd meg... De mielőtt a
neveket imába foglalhatta volna, elaludt.

2
Másnap reggel a mólón álltak; kelet felől az ég peremét
hideg csíkokkal keretezte a korai napfény. A falu kunyhóit
még ezüst árnyékolta. Éjszaka kettőkor szélvihar volt – a
partról feltörő fekete fellegek forgó oszlopa, s a levegő hideg
volt az esőtől. Feltűrt gallérral álltak, és a francia partot
kémlelték: a teherhordók a földön guggoltak mögöttük. A
bungalóból Mrs. Perrot jött le az ösvényen, az álmot
dörzsölgette ki a szeméből; és túlnan, a vízpartról egy kecske
távoli mekegése hallatszott.
– Késnek? – kérdezte Mrs. Perrot.
– Nem, mi jöttünk korán. – Scobie kitartóan a szemközti partra szegezte a
távcsövét. – Már mozgolódnak – jelentette.
– Szegény párák – sóhajtott Mrs. Perrot, s megborzongott a
reggeli hűvösségben.
– Élnek – jegyezte meg a doktor.
– Élnek.
– S ez elég fontosnak látszik az én szakmám szempontjából.
– Ki lehet heverni egy ilyen megrázkódtatást? Negyven nap nyitott
csónakban.
– Ha egyáltalán túléli az ember – mondta a doktor –, ki is heverheti. Ha
nem heveri ki, az a kudarc, ha meg igen, azt már eredménynek is nevezhetjük.
– Most hozzák ki őket a barakkokból – mondta Scobie. – Ha
jól számolom, körülbelül hat hordágy lehet. A csónakokat is
készítik.
– A jelentés alapján kilenc hordágyasra és négy járó betegre számíthatunk
– mondta a doktor. – Úgy látszik, újabb halálesetek lehettek.
– Én is számolhattam rosszul. Most viszik le őket. Mégiscsak
hét hordágy lesz. A járó betegeket nem látom tisztán.
A gyenge hideg fény erőtlen volt, nem tudott áttörni a
reggeli párán, s nagyobbnak mutatta a távolságot a folyó két
partja közt, mint déli megvilágításban. A ködben a
bennszülöttek fatörzsből vájt csónakjának fekete körvonalai
bontakoztak ki feltehetően a járó betegekkel: hirtelen már
nagyon is közel volt hozzájuk. Az egyik motorossal a túlsó parton
valami baj lehetett: ide hallatszott a szabálytalan pöfögés: akárcsak egy
kifulladt állat.
A könnyebb sebesültek közül elsőnek egy felkötött karú,
idősebb férfi lépett a partra. Piszkosfehér trópusi sisakot
viselt, s a vállát bennszülött átalvető takarta: egészséges keze
arcának fehér borostáit kaparta, csipkedte. Félreismerhetetlen
skót hangsúllyal beszélt:
– Loder lennék, főgépész.
– Isten hozta idehaza, Mr. Loder – mondta Scobie. – Menjen csak be a
bungalóba, a doktor pár pillanat múlva megvizsgálja.
– Nincs szükségem doktorra.
– Üljön le, pihenjen. Mindjárt jövök.
– Jelentést tennék az illetékes hatóságnál.
– Felkísérné a házba, Perrot?
– Tartományi rendőrfőnök vagyok – mondta Perrot. – Nekem
megteheti a jelentését.
– Hát akkor mire várunk? – sürgette a gépész. – Lassan két
hónapja, hogy elsüllyedtünk. Mázsás felelősség nyom a
kapitány haláláért. – S ahogy a dombra kaptattak fel a
bungalóhoz, a fáradhatatlan skót beszéd odaverődött
hozzájuk olyan szabályosan, mint egy dinamó lüktetése. –
Felelős vagyok a tulajdonosoknak.
A másik három is a partra ért, a folyón túl pedig a motor
javítgatása folytatódott: egy véső éles csattanása, kopácsolás,
fémes kongás, aztán ismét a ki-kihagyó pöfögés. Az újonnan
érkezettek közül kettő: az ilyen esetek örök statisztája:
öregedő vízvezeték-szerelő külsejű férfiak; testvérek is
lehetnének, hanem hívnák az egyiket Forbesnak, a másikat
Newallnak; tekintély nélküli, sosem panaszkodó emberek,
akikkel csak egyszerűen megtörténnek a dolgok. Egyiknek a
lába törött el, és mankón járt, a másik a kezét kötötte fel egy
tropikáling piszkos csíkjaival. A mólón álltak az érdeklődés
éppoly természetes hiányával, mint ha egy liverpooli
utcasarkon várnának kocsmanyitásra. A kenuból egy magas,
ősz hajú, moszkitócsizmás nő követte őket.
– A neve, asszonyom? – kérdezte Druce az utaslistát
ellenőrizve. – Maga Mrs. Rolt?
– Mrs. Rolt? Dehogy. Miss Malcott.
– Menjen fel a házba. Az orvos...
– Van az orvosnak sokkal súlyosabb esete, mint hogy engem ápoljon.
– Talán lepihenne – ajánlotta Mrs. Perrot.
– Ez az, amit a legkevésbé szeretnék – mondta Miss Malcott. – Egy cseppet
sem vagyok fáradt. – Minden mondata között összeszorította a száját. – Nem
vagyok éhes. Nem vagyok ideges. Tovább akarok jutni.
– Hová?
– Lagosba. A nevelésügyi osztályhoz.
– Ez némi késedelmet fog szenvedni, attól félek.
– Két hónapot késtem. Nem bírom a késést. A munka nem vár. – S hirtelen
az égre szegezte a fejét, s vonítani kezdett, mint a kutya.
Az orvos gyengéden karon fogta, s azt mondta:
– Mindent megteszünk, ami tőlünk telik, hogy minél előbb
tovább jusson. Jöjjön fel a házba, s intézkedjen telefonon.
– Köztudomású – mondta Miss Malcott –, hogy telefonon semmit sem
lehet elintézni.
Az orvos Scobie-hoz fordult:
– Azt a másik kettőt is küldje utánunk. Semmi bajuk. Ha ki
akarja hallgatni őket – hát csak hallgassa.
Druce szólt közbe:
– Majd én magammal viszem őket. Maradjon itt, Scobie,
várja meg a motorost. A francia beszéd nem kenyerem.
Scobie ráült a móló korlátjára, a vízen túlra nézett. Most, hogy a pára
fölszállt, közelebb jött a másik part: puszta szemmel is kivehette a vidék
minden részletét: a fehér raktárat, a sárkunyhókat, a motorcsónak napfényben
csillogó rézlemezeit: jól látta a vörös fezt a bennszülött katonák fején.
Ugyanilyen jelenetnek lehetnék tanúja, gondolta, Louise-ra várhatnék, ahogy
hordágyon hoznák – vagy már nem is várnám. Valaki leült mellé a korlátra, de
Scobie nem fordította meg a fejét.
– Egy pennyt a gondolatáért, uram.
– Az jutott eszembe, hogy Louise biztonságban van, Wilson.
– Én is ezen tűnődtem.
– Miért uraz engem még mindig, Wilson? Maga nem tagja a
rendőrségnek. Nagyon öregnek érzem magam tőle.
– Bocsásson meg, Scobie őrnagy.
– Louise hogy szólította magát?
– Wilsonnak. Azt hiszem, nem szerette a keresztnevemet.
– Azt hiszem, sikerült végre beindítaniuk a motort, Wilson. Legyen olyan
jó, és értesítse a doktort.
A csónak orrában pecsétes fehér egyenruhában francia tiszt állt: egy katona
kötelet dobott a partra, Scobie elkapta és rögzítette is.
– Bon jour – köszönt és tisztelgett.
A francia tiszt visszatisztelgett – kiszáradt alak, a bal szemhéja rángatózott.
Angolul felelt.
– Jó reggelt. Hét fekvő beteget adok át önnek.
– A jelzések kilencet mondtak.
– Egy meghalt az úton, egy pedig tegnap éjszaka. Egy maláriában, egy
pedig – mitől is... Rosszul tudok angolul... Hogy is mondják:
kifáradástól?
– Kimerültségtől.
– Helyes.
– Ha engedélyt adna az embereimnek, hogy a csónakra felmenjenek:
lehozzák a hordágyakat. – A teherhordóknak pedig odaszólt Scobie. – Nagyon
vigyázva, nagyon vigyázva. – Felesleges utasítás volt. Fehér
ápoló sosem tudott ilyen gyengéden emelni és hordozni. –
Nem szállna ki egy kis pihenőre? – kérdezte Scobie. – Vagy
feljönne a házhoz egy kávéra?
– Nem. Nem kérek kávét. Csak azt várom meg, hogy minden rendben
megy-e. – Udvarias volt és megközelíthetetlen, de a bal
szemhéja egész idő alatt a kétség és rémület üzeneteit
villogtatta.
– Van nálam néhány angol újság, ha parancsolja.
– Nem, köszönöm. Nehezen olvasok angolul.
– Kitűnően beszél.
– Az más.
– Egy cigarettát?
– Köszönöm. Nem élek amerikai dohánnyal.
Az első hordágy megérkezett a partra – a lepedőt a férfi
álláig húzták fel, s a merev, üres arcból nem lehetett
megállapítani, hány esztendős. A doktor a hordágy elé jött a
dombról, és a bennszülötteket a kormányhivatalnokok
szállójába irányította, ahol az ágyakat készítették elő.
– Azelőtt sokat jártam át a maguk partjára – mondta Scobie
–, a rendőrfőnökükkel vadásztam. Kedves ember volt: Durand
nevű norman.
– Nincs már nálunk – válaszolta a tiszt.
– Hazament?
– A dakari börtönben van – felelte a francia tiszt; merev bábként állt a
hajóorrban, csak a szeme rángatódzott. A hordágyak lassan haladtak el Scobie
mellett a domb irányában: egy fiú, lázas arca nem mutatta tízévesnél többnek,
száraz gallyszerű karja kicsúszott a takarója alól; egy ősz hajú
idős hölgy, a testét ide-oda dobálta, haja szanaszét hullt
körülötte, nyögött; egy krumpliorrú férfi – kék-zöld daganat a
sárga arcon. Egymás után fordultak a hordágyak a dombnak –
a teherhordók lába az öszvérek biztonságával mozgott. – És Pére Brûle?
– kérdezte Scobie. – Jó ember volt.
– Múlt évben halt meg maláriában.
– Húsz esztendeig volt idekint, szabadság nélkül. Őt nehéz
lesz pótolni.
– Nem is pótolták – válaszolt a tiszt. Megfordult, s egyik emberének
gyors, durva parancsot adott. Scobie a következő hordágy
terhére nézett, majd ismét elfordult. Egy kislány feküdt rajta –
nem lehetett több hatévesnél. Egészségtelen mély álomba
merült: szőke haja kusza volt, izzadságtól lucskos; szétnyílt
szája száraz és cserepes, és szabályos időközökben görcsösen
megreszketett.
– Szörnyű! – kiáltott fel Scobie.
– Mi a szörnyű?
– Az ilyen gyereknek.
– Igen. Mindkét szülőjét elvesztette. De így is jól van: meg
fog halni.
Scobie a hordágyvivőket figyelte: lassan mentek a hegynek.
Meztelen talpuk halkan csattogott a földön. S azt gondolta: Brûle atya minden
leleményességére szükség lenne, hogy ezt elmagyarázza. Nem azt, hogy a
gyerek meghal. Erre nem kell magyarázat. Arra még a pogányok is rájöttek,
hogy az Isten szerelme korai halált jelenthet, bár ennek más
jelentőséget tulajdonítottak: hanem az, hogy a gyerek
átélhetett negyven napot és éjszakát a nyitott csónakban – az
volt a rejtély, melyet össze kell egyeztetni az Isten
szerelmével.
És Scobie mégsem tudott hinni olyan Istenben, aki nem elég emberséges
ahhoz, hogy saját teremtményeit szeresse.
– Mi a csodától maradt eddig is életben? – tűnődött
hangosan.
A tiszt rosszkedvűen válaszolt:
– Persze törődtek vele a csónakban. A kedvéért gyakran
lemondtak a vízadagjukról. Ostobaság volt persze, de az
ember nem lehet mindig logikus. S legalább volt mivel
törődniük. – Ez már egy magyarázatra utaló célzás volt – de
gyenge ahhoz, hogy belekapaszkodhassak. – Van itt még
valaki, akitől feldühödik az ember – mondta a tiszt.
Az arcot eltorzította a kimerültség: a bőr mintha szét akarna
repedni a pofacsontokon: csak a ráncok hiánya árulta el, hogy
fiatal arc.
– Hajóra szállása előtt ment férjhez – magyarázta a francia
tiszt –, a férje odaveszett. Az útlevele szerint tizenkilenc éves.
Túlélheti. Nézze, még mindig maradt benne erő. – Vékony
gyerekkarja a takarón kívül nyugodott, a keze egy könyvet
szorongatott. Kiszáradt ujján Scobie felfedezte a lötyögő
jegygyűrűt.
– Mi ez?
– Timbres – mondta a francia tiszt. És keserűen tette hozzá: –
mikor ez a nyomorult háború kitört, ez a lány még iskolába járt.
Scobie mindig emlékezett rá, hogyan hozták be ezt a lányt az életébe:
szorosan lezárt szemmel, hordágyon, egy bélyegalbumot szorongatva.

Este megint összegyűltek egy italra, de lehangoltak voltak; még


Perrot se próbált hatni rájuk.
– Holnap elmegyek – mondta Druce. – Velem jössz, Scobie?
– Ha minden jól megy.
Mrs. Perrot megkérdezte:
– Megtudta, amit akart?
– Mindent. A főgépész tisztességes fickó volt: jól elrendezte
a dolgot a fejében. Nem is tudtam elég gyorsan jegyezni.
Amikor befejezte – azonnal kinyúlt. Ez tartotta benne a lelket:
“Felelősségem.” Tudja, hogy gyalog jöttek – már aki tudott –
öt napig, hogy ideérjenek?
Wilson megkérdezte:
– Fedezet nélkül mentek?
– Konvojban indultak, de valami géphibájuk volt – és ismeri,
mi az útiszabály manapság: sánta kutyára nem várunk.
Tizenkét órával maradtak el a konvojtól, s akkor próbáltak
csatlakozni, amikor kilőtték őket. A tengeralattjáró
parancsnoka felszállt, és mutatta az irányt. Még be is vontatta
volna őket, de egy tengeri őrjárat kereste már. Tudja, igazából
senki sem hibáztatható az ilyen balesetért – és a baleset szó
hirtelen kivirágzott Scobie lelki szeme előtt – egy tátott szájú
gyerek s egy sovány kéz, a bélyegalbummal.
– Remélem, alkalomadtán a doktor is beszól hozzánk – szólalt meg végül.
Nyugtalansága folytonosan kiűzte a verandára: gondosan
becsukta a hálós ajtót maga mögött, s egy moszkitó tüstént a
füle irányába dongott, s ez a zümmögés egész idő alatt
hallatszott; csak amikor támadásra szánták el magukat, akkor
váltottak a zuhanóbombázók mélyebb tónusára. Az ideiglenes
Bélyeg
kórházban égtek a lámpák, s minden nyomorúság súlya
Scobie vállára nehezedett. Mintha csak azért adta volna föl
egyik felelősségét, hogy másikat vállaljon cserébe. Ebben a
felelősségben minden emberi teremtménnyel osztozott, de ez
aligha volt megnyugtató: hisz néha úgy érezte, ő az egyetlen,
aki tudatosan vállalja. A sivatag városaiban egyetlen lélek is
elegendő lett volna, hogy megváltoztassa Isten szándékát.
A veranda lépcsőjén a doktor közeledett.
– Halló, Scobie – köszönt, s a hangja éppoly megtört volt,
mint a tartása. – Éjszakai levegőzés? Nem egészséges ezen a
helyen.
– Hogy vannak? – kérdezte Scobie.
– Csak két újabb halálra számíthatunk. Lehet, hogy mindössze egyre.
– A gyerek?
– Reggelre meghal – mondta a doktor kurtán.
– Eszméletnél van?
– Teljesen soha. Néha az apját keresi: nyilván azt hiszi,
hogy még a csónakban van. Ott eltitkolták előtte – azt
mondták, hogy a szülei egy másik csónakon jönnek. Persze jelezték,
hogy nem igaz.
– És magát nem fogadja el az apjának?
– Nem. Fennakad a szakállamon.
Scobie témát váltott:
– És a tanítónő?
– Miss Malcott? Rendbe jön. Elég brómot adtam neki, hogy aktivitását
holnap reggelig lecsillapítsam. Csak erre van szüksége – s arra a
tudatra, hogy továbbjut innen. Nincs helye számára a
rendőrségi kocsiban? Jobb lenne, ha elkerülne tőlünk.
– A csomagokon és a szolgákon kívül csak nekem és Druce-
nak van hely. Amint visszatérünk, küldünk megfelelő
szállítóeszközt. A járó betegekkel minden rendben?
– Kibírják.
– És a fiú meg az öreg hölgy?
– Túlélik.
– Kiféle a fiú?
– Középiskolás volt Angliában. A szülei Dél-Afrikában úgy gondolták,
nagyobb biztonságban lesz így.
Scobie belső ellenkezéssel kérdezte:
– És a fiatalasszony – a bélyegalbummal? –
Megmagyarázhatatlan okból a bélyegalbum és nem az arc
kísértett emlékezetében, s az ujján lötyögő jegygyűrű, melyet
mintha csak játékból vett volna fel egy gyerek.
– Nem tudom – sóhajtott a doktor. – Ha túléli a mai éjszakát, talán...
– Maga is fáradt, ugye? Menjen be, igyék valamit.
– Helyes. Nem akarom, hogy felfaljanak a moszkitók. – Az orvos
kinyitotta a veranda ajtaját, s egy moszkitó Scobie nyakába csípett. Nem is
próbált védekezni. Lassan, habozva indult el azon az úton, melyen a
doktor jött: a lépcsőtől visszafelé, a száraz, sziklás talajon. A
laza kövek kifordultak a cipője alól. Pembertonra gondolt.
Milyen képtelenség boldogságra számítani egy ilyen csupa
nyomorúság világban. Ő már a minimumra szállította le az
igényeit, a fényképeket elrakta a fiókjába, a halottakat
kiirtotta az emlékezetéből: egy borotvafenő s egypár rozsdás
bilincs maradt dísznek: de még mindig megmarad az
embernek a szeme meg a füle: látunk és hallunk. Mutassatok
egy boldog embert, s én megtalálom benne vagy az
egoizmust, önzést, bűnt – vagy a teljes tudatlanságot.
A hivatalnokszállás előtt újra megállt. A benti fények a
békesség kiváltságos hangulatát keltenék, akárcsak ennek a
tiszta éjszakának csillagai a távolság, a biztonság és
szabadság üzenetét, ha az ember nem tudna annyi mindent.
De ha az ember ismerné a tényeket – tűnődött –, tán még a
bolygók iránt is szánalmat éreznénk? Ha az ember elérkezik
oda, amit a minden dolgok lényegének, kezdetnek és végnek
neveznek?
– Nicsak, Scobie őrnagy. – A helybeli misszionárius felesége
szólította meg. Fehérbe öltözött, mint egy ápolónő, és
kavicsszürke haja párkányzatot képzett a homlokától fölfelé:
mintha a szél eróziója mintázta volna. – Szaglászni jött? –
kérdezte tagadó választ várva.
– Igen – felelte. Nem jutott eszébe más válasz: nem
mesélhette el Mrs. Bowlesnek a nyugtalanságot kísértő
képeket s a felelősség és szánalom szörnyű, tehetetlen
érzését.
– Jöjjön beljebb – mondta Mrs. Bowles, s ő engedelmesen
követte, mint egy gyerek. Az első helyiségben a járó
betegeket helyezték el; a nagy adag nyugtatóktól békésen
aludtak, akár egészségügyi torna után. A második szobában a
fekvő betegek, akiknek felépülésében ésszerűen bízni
lehetett; a harmadik szoba kicsiny volt, s csak spanyolfal
választotta el benne a két ágyat: a cserepes ajkú hatéves
kislányét és az eszméletlenül fekvő fiatalasszonyét, aki még
mindig a bélyegalbumot szorongatta. Egy csészealjon
tompított fényű lámpa állt, s vékony árnyékot vetett a két ágy
közé. – Amennyiben hasznossá akarja tenni magát – mondta Mrs.
Bowles –, várjon itt egy pillanatig. Át akarok menni a gyógyszertárba.
– A gyógyszertárba?
– Mármint a konyhába. Az embernek mindent ki kell használnia.
Scobie fázott, és furcsán érezte magát. Borzongás remegtette a vállát.
– Nem mehetnék maga helyett? – kérdezte.
– Ne bolondozzon – szólt rá Mrs. Bowles. – Ért maga a
gyógyszerekhez? Csak néhány percig leszek távol. Ha a
gyerek haldoklik, hívjon be. – Ha az asszony elég időt ad rá,
mégis kitalál valami mentséget, de már ki is lépett a szobából,
s ő nehézkesen ült le az egyetlen székre. Amikor ránézett a
gyerekre, szinte látta a fején az első áldozás fehér fátylát: a
párnára eső fény s a képzelet együttes játéka volt ez. Fejét a
kezébe temette, s nem nézte tovább a gyereket. Afrikában
volt, amikor a gyermeke meghalt, s mindig hálás volt
Istennek, amiért nem kellett látnia. De most úgy rémlett: az
ember valójában nem marad ki semmiből. Embernek lenni
annyit jelent, hogy fenékig ürítjük a poharat. Ha egyik
alkalommal szerencsések vagyunk, vagy gyávák máskor, a
harmadik alkalom nem múlik el tőlünk. S a tenyerébe suttogta
az imát:
Ó, Istenem, add, hogy ne történjék semmi, mielőtt Mrs.
Bowles visszatér. – Hallotta a gyerek súlyos, szakadozott
lélegzését. Mintha hegynek föl roppant erőfeszítéssel terhet
cipelne: embertelen helyzet, hogy ő nem veheti át tőle.
Tovább vitte a gondolatot: Esztendőről esztendőre ezt érzi
minden szülő, s én már néhány pillanatától megriadok. A
szülők: gyerekük életének minden órájában lassú haláluk
tanúi. Újra imádkozni kezdett: Mennyei Atyám, vigyázz reá.
Adj neki békét. – A lélegzet elakadt, elfulladt, majd szörnyű
erőfeszítéssel újra megindult. Ujjai között látta, ahogy a
hatesztendős arc megvonaglik, mint egy kubikos a terhétől.
Atyám, imádkozott, adj neki békét. Vedd el az én békémet
mindörökre, de adj neki békét. – Verejték verte ki a kezét: Mennyei Atyám...
Hallotta, ahogy egy gyenge, vékony hang ismétli: “Atyám”
– felnézett, s látta, hogy a kék, véraláfutásos szemek őt
figyelik. Borzadva gondolta: ez az, amitől azt hittem,
megkíméltek. Hívta volna Mrs. Bewiest, de nem volt hangja,
nem tudott kiáltani, csak a gyerek mellét látta: lélegzetért
küzdött, hogy ismételhesse a súlyos szót; s ő odalépett az
ágyhoz, és azt mondta:
– Igen, kedvesem. Ne beszélj. Itt vagyok. – Öklének árnyát a
tompított fényű lámpa a lepedőre vetítette, s a gyerek szeme
megakadt rajta. A kislány görcsbe rándult a feltörő nevetéstől,
és Scobie elkapta a kezét. – Aludj, kedvesem – mondta –,
álmos vagy. Aludj. – Egy gondosan eltemetett emlék merült fel
benne: kivette a zsebkendőjét, s a kislány feje mellett, a
párnára, egy nyuszifejet vetített vele. – Itt a kis nyuszi –
mesélte –, aludj vele. – Veled marad, amíg alszol. Aludj. – Az
izzadság végigcsorgott az arcán, s az ajkával éppoly sósnak
érezte, mint a könnyeket. – Aludj. – Mozgatta a nyuszi fülét fel s le, fel s le.
Mrs. Bowles halk hangja riasztotta fel a háta mögül. – Hagyja abba – mondta
élesen –, a gyerek halott.

Reggel közölte a doktorral, hogy megfelelő szállítóeszközök


érkezéséig itt marad. Miss Malcott elfoglalhatja a helyét a
rendőrségi autóban. Jobb is lesz, ha elküldik innét, mert a
kislány halála ismét felizgatta, s egyáltalában nem biztos,
hogy nem következnek be újabb halálesetek. Másnap
eltemették a gyereket az egyetlen előkeríthető koporsóban:
az is magas férfinak való méretű volt. Ezen a klímán nem
tanácsos késlekedni.
A temetkezési szertartáson, melyet Mr. Bowles végzett el, Scobie nem vett
részt. Csak Perroték voltak jelen, Wilson és néhány hivatalos személy: a
doktornak dolga volt a szálláson, Scobie ezalatt a rizsföldeket
járta, távol akart maradni, inkább a mezőgazdasági biztossal
beszélt az öntözésről. Később, amikor kimerítette a témát, az
öntözés valamennyi lehetőségét, a raktárba ment át, s ott ült
a sötétben a konzervek, konzervdzsem és konzervleves,
konzervvaj és konzervcsokoládé között, és Wilsonra várt. De
Wilson nem jött: talán mindnyájuknak túl sok volt ez a
temetés, s a tartományi rendőrfőnök bungalójába tértek
vissza egy italra.
Scobie lement a mólóra, és a tengerre kifutó vitorlásokat figyelte.
Egyszer csak azon vette észre magát, hogy hangosan beszél egy mellette
álló emberhez:
– Miért kellett kimenteni azt a kislányt?
A sírásó nézett rá kérdőn, s ő továbbindult, fel a hegynek.
A szállás előtt Mrs. Bowles levegőzött: szó szerint,
adagokban szippantgatta, mint az orvosságot. Kinyitotta és
becsukta a száját, belélegzett, kilélegzett.
– Jó napot – köszönt mereven Scobie-nak, újabb adagot
szippantva be. – Nem volt a temetésen, őrnagy úr?
– Nem.
– Mr. Bowles és én ritkán tudunk együtt temetésre menni, hacsak nem
vagyunk szabadságon.
– Számíthatunk még több temetésre?
– Még egyre, azt hiszem. A többi idővel rendbe jön.
– Melyikük hal meg?
– Az öreg hölgy. Tegnap éjszaka rosszabbul lett. Pedig már kezdett
kilábalni.
Kegyetlen megkönnyebbülést érzett. Tovább
kérdezősködött: – A fiú jól van?
– Igen.
– És Mrs. Rolt?
– Nincs még túl a veszélyen, de azt hiszem, átvészeli. Visszanyerte az
eszméletét.
– Tudja, hogy meghalt a férje?
– Tudja. – Mrs. Bowles vállból kezdte emelgetni a karját, fel és le. Azután
hatszor lábujjhegyre állt.
– Bárcsak segítségükre lehetnék valamiben – mondta neki Scobie.
– Tud felolvasni? – kérdezte Mrs. Bowles lábujjhegyre állva.
– Azt hiszem, tudok.
– Felolvashatna a fiúnak. Kezd unatkozni, s az unalom árt neki.
– Hol találok könyvet?
– Van egy jó csomó a misszión. Számtalan polc.
A semmittevésnél minden jobb volt. Felsétált a missziós
házba, s ahogy Mrs. Bowles jelezte, bőven talált könyvet.
Könyvek között nem volt járatos, de ez itt, még ő is rögtön
látta, egy beteg gyerek számára nem valami vidám
gyűjtemény. A nedvesség rágta késő viktoriánus kötéseken
ilyen címek sorakoztak: Húsz esztendő a misszió
szolgálatában, Elveszetten és megtalálva, A keskeny ösvény.
A misszionárius kiskátéja. Egykor nyilván a hívektől gyűjtötték a
misszió könyvtárát, s íme, itt volt megannyi otthoni
könyvespolc kegyes hulladéka. John Oxenham költeménye, Az
emberiség halászai. Találomra emelt le egy kötetet a polcról, és visszasétált a
menedékházba. Mrs. Bowles a patikájában kotyvasztott gyógyszereket.
– Talált valamit?
– Igen.
– Bármelyik könyvvel nyugodtan kezdhet – közölte Mrs.
Bowles. – Bizottság vizsgálta felül valamennyit, mielőtt
elküldték. Néha megpróbálnak ide nem illő könyveket is
küldeni az emberek. De mi nem azért tanítjuk olvasni a gyerekeket,
hogy – mondjuk – regényeket olvassanak.
– Ezt nem is hittem.
– Hadd lássam, mit választott?
Ő is most nézte meg először a címet: Püspök a bantuk között.
– Nagyon érdekes lehet – mondta Mrs. Bowles, és Scobie kétkedve
helyeselt.
– Tudja, hol fekszik a fiú. Negyedórát felolvashat neki, többet nem.
Az öreg hölgyet átvitték a legbelső szobába, ahol a kislány
meghalt: a krumpliorrú férfit pedig oda, amit Mrs. Bowles
lábadozónak keresztelt, így a középső szobát kiüríthették a
kisfiú és Mrs. Rolt számára. Mrs. Rolt a fal felé fordulva csukott szemmel
feküdt. Úgy látszik, az albumot sikerült kiszabadítani a szorongatásából: ott
hevert az ágy melletti széken. A fiú lázasan csillogó, értelmes tekintettel
nézett Scobie-ra.
– Engem Scobie-nak hívnak. Téged?
– Fisher.
Scobie idegesen folytatta:
– Mrs. Bowles megkért, hogy olvassak fel neked.
– Ki vagy te? Katona?
– Nem. Rendőr.
– Gyilkossági detektívtörténet?
– Nem. Nem hiszem. – Találomra ütötte fel a könyvet, s a
püspök fényképe tűnt elő: kicsiny, bádogtetejű templom előtt
ült ünnepi talárban egy kemény ebédlőszéken: bantu négerek
vették körül, és belevigyorogtak a lencsébe.
– Detektívtörténetet szeretnék. Volt már dolgod gyilkossággal?
– Amolyan igazival, bűnjelekkel, körvadászattal még nem.
– Akkor miféle gyilkossággal?
– Néha verekedés közben is leszúrják egymást az emberek.
– Halkan beszélt, nehogy zavarja Mrs. Roltot. Az asszony
összeszorított ökle a lepedőn nyugodott – az ököl nem volt
nagyobb egy teniszlabdánál.
– Mi a címe a könyvnek, amit hoztál? Lehet, hogy olvastam. A Kincses
sziget-et elolvastam a csónakban, örülnék egy kalóztörténetnek is. Mi a címe?
Scobie habozva felelt:
– Püspök a bantuk között.
– Az meg micsoda?
Scobie mélyet lélegzett.
– Hát tudod, Püspök, az a hős neve
– De te egy püspökről beszéltél.
– Úgy van. A keresztneve Artúr.
– Limonádé név.
– De ez egy limonádé hős! – Hirtelen a fiú tekintetét
kerülgetve, észrevette, hogy Mrs. Rolt nem alszik: a falat
bámulta és figyelt. Scobie hevesen folytatta: – De az igazi
hősök a bantuk.
– Kik azok a bantuk?
– Egész különlegesen kegyetlen kalózok, akik Nyugat-Indiát tartották
rémületben, és kifosztották az Atlanti-óceán partvidékének minden hajóját.
– És Püspök Artúr üldözi őket?
– Bizony. És ez detektívtörténet is, mert Artúr az angol kormány
titkos ügynöke. Közönséges matróznak öltözik, és egy
kereskedelmi hajóra szegődik, hogy elfoghassák őt a bantuk.
Tudod, a közönséges matróznak a kalózok mindig felajánlják,
hogy csatlakozzon hozzájuk. Ha tiszt lett volna, feltétlenül
kinyírják. Ő pedig kikémleli minden titkos jelszavukat és
rejtekhelyüket és haditervüket, úgyhogy kellő időben
leleplezheti őket.
– Elég nagy disznó – mondta a fiú.
– Igen, merthogy még bele is szeret a bantuk kapitányának leányába, ekkor
aztán tiszta limonádévá ázik. De ez már csak a végén történik, odáig úgysem
jutunk el. Addig még van egy csomó bunyó és gyilkosság.
– Úgy látszik, jó lesz. Kezdjük.
– Tudod, Mrs. Bowles azt mondta, hogy ma csak rövid ideig
maradhatok nálad, ezért csak meséltem a könyvről, s majd
holnap elkezdjük.
– Nem biztos, hogy itt leszel holnap. Közbejöhet valami gyilkosság vagy
efféle.
– De a könyv itt marad. Itt hagyom Mrs. Bowlesnál. Az ő
könyve. Persze egy kicsit másként hangzik, ha ő olvassa fel.
– Azért mégis kezdd el – kérlelte a kisfiú.
– Igen, kezdje el – suttogta egy halk hang a másik ágyból,
olyan halk, hogy a képzelet játékának vélte volna, ha nem néz
föl és nem látja, hogy a nő rászegezi gyermekszemét, mely
óriásinak tűnt kiéhezett, lesoványodott arcában.
– Nagyon rossz felolvasó vagyok.
– Kezdd el – türelmetlenkedett a fiú. – Mindenki tud felolvasni.
Scobie szeme az egyik bevezető bekezdésre tapadt, mely
így szólt: Sosem fogom elfelejteni az első benyomást arról a
földrészről, melyen életemnek legszebb harminc esztendejét
munkálkodva töltöttem. Ő lassan kezdte el:
– Attól a pillanattól kezdve, hogy elhagyták Bermudát, a lapos, karcsú
kalózhajó nem tágított a nyomukból. A kapitány szemmel láthatóan aggódott,
hiszen periszkópján folytonosan figyelte a különös hajót. Napnyugtakor
még mindig a nyomukban volt, s hajnalban ezzel a látvánnyal
találkozott elsőnek a szemük. Lehetséges-e, tűnődött Püspök
Artúr, hogy nemsokára találkozom nyomozásom céljával, a
bantuk vezérével, Fekete Szakállal, vagy vérszomjas
hadnagyával... – Scobie lapozott, s egy pillanatig
megakasztotta a püspök fehér ruhás, karinges képe, melyen
trópusi sisakban a krokettkapu előtt megcéloz egy bantu által
odagurított labdát.
– Tovább – sürgette a fiú.
–...Dühöngő Dániellel, akit őrjöngő dühkitörései miatt neveztek
így, mert ilyenkor képes egy egész hajó legénységét másvilágra küldeni.
Nyilvánvaló volt, hogy Buller kapitány a legrosszabbtól tart, mert felhúzott
minden vitorlát, s most egy pillanatig úgy látszott, hogy kereket is old a furcsa
hajó elől. A víz fölött hirtelen ágyú dördülése hallatszott, s a
golyó húsz yarddal a hajó orra előtt csapódott a tengerbe.
Buller kapitány a parancsnoki hídon távcsövét a szeméhez
szorítva lekiáltott Püspök Artúrnak: “Ez a Vidám Roger,
esküszöm.” A hajón ő volt az egyetlen tengerész, aki ismerte Artúr
titkos küldetésének rejtelmét.
Mrs. Bowles rontott be.
– Ebből elég. Egy napra éppen elég. És mit olvastak neked,
Jimmy?
– Egy püspök a bantuk között.
– Remélem, tetszett?
– Mesebeli.
– Okos fiú vagy – mondta dicsérőleg Mrs. Bowles.
– Köszönöm – szólalt meg egy hang a másik ágyból, és Scobie vonakodva
fordult oda, a leromlott fiatal arc felé. – Holnap is felolvas?
– Ne zaklassa Scobie őrnagyot, Helen – intette le Mrs.
Bowles. – Vissza kell mennie a kikötőbe. Nélküle még halomra
ölnék egymást az emberek.
– Maga rendőr?
– Igen.
– Én is ismertem egy rendőrt a városunkban... – a hang
álomba merült. Egy pillanatig még ott állt, lenézett az
asszonyra. S mint kártyavetőnek a kártya, úgy mutatta ez az
arc csalhatatlanul a múltat – az utazást, a veszteséget, a
betegséget. A következő keverésben talán már a jövője is
benne lesz. Scobie felemelte a bélyegalbumot, s kinyitotta az
első celofánnál: oda volt írva: Helennek tizennegyedik
születésnapjára szerető édesapjától. Aztán Paraguaynál nyílott
ki, csupa tetszetős papagájképnél – rajzos bélyegeknél, amit
gyerekek gyűjtenek.
– Új bélyegeket kellene kerítenünk neki – mondta Scobie szomorúan.

Odakint Wilson várt rá.


– A temetés óta keresem, Scobie őrnagy – mondta Wilson.
– Jótékonysági akcióban vettem részt – felelte Scobie.
– Hogy van Mrs. Rolt?
– Azt mondják, túléli – és a fiú is.
– Ó, igen, a fiú. – Wilson egy meglazult követ rúgott odább
az ösvényen, és azt mondta: – A tanácsát kérem, Scobie
őrnagy. Valami nyugtalanít.
– Igen?
– Tudja, hogy a raktárunk ellenőrzésére jöttem ide. S
kiderítettem, hogy a raktárnokunk katonai árut vásárolt föl.
Egy csomó konzervet találtam, amit nem a mi exportőrjeink
szállítottak.
– Nem túlságosan egyszerű a kérdés? Ki kell rúgni.
– Kár lenne a kis tolvajt kirúgni, ha egy nagy tolvaj nyomára
bukkanhatunk, de ez már a maga dolga. Ezért akartam
beszélni magával. – Wilson elhallgatott, s az arcát a különös,
áruló pirulás öntötte el. – Az árut, tudja, Yusef emberétől
szerezte – tette hozzá.
– Sejthettem volna.
– Igen?
– De Yusef embere az még nem maga Yusef. S egy vidéki
boltost kiközösíteni, annál mi sem könnyebb. Amit eddig
tudunk, annak alapján Yusef még ártatlan is lehet. Nem
valószínű ugyan, de nem is lehetetlen. A maga bizonyítéka
sejteti csak. De eddig még csupán azt sikerült kiderítenie, mit
csinált a raktárvezetőjük.
– S ha lenne cáfolhatatlan bizonyíték – kérdezte Wilson –, a
rendőrség lefolytatná az eljárást?
Scobie megmerevedett.
– Tessék?
Wilson pirult és dadogott. Majd aztán olyan hangsúllyal, mely tökéletes
ámulatba ejtette Scobie-t, így folytatta: – Az hírlik mindenütt, hogy Yusefet
támogatják.
– Ahhoz már elég régen van itt, hogy tudja, mit érnek az ilyen
híresztelések.
– Rebesgetik az egész városban.
– Rebesgeti Tallit – vagy maga Yusef.
– Félre ne értsen – mondta Wilson. – Maga nagyon kedves volt hozzám –
és Mrs. Scobie is. Úgy érzem, tudnia kell, mit pletykálnak.
– Én már tizenöt éve vagyok itt, Wilson.
– Tudom – szabadkozott Wilson –, ez esztelenség. De az embereket
felizgatta az az eset Tallit papagájával. Azt mondják, ráfogták a dolgot, mert
Yusef a legszívesebben kiebrudalná a városból.
– Ezt is hallottam.
– Azt mondják, maga és Yusef összejárnak. Persze hazugság, de mégis...
– Színigaz. Összejárok az egészségügyi felügyelővel is, de ez nem
akadályozna meg, hogy vádat emeljek ellene... – hirtelen
félbeszakította a mondatot. – Nincs szándékomban maga előtt
védekezni, Wilson – mondta.
Wilson csak ismételgette:
– Én csak azt gondoltam, tudnia kell róla.
– Wilson, maga túlságosan fiatal a szakmájához.
– A szakmámhoz?
– Bármi legyen is az.
Wilson másodszor is ámulatba ejtette: pattanásig feszült hangon kitört:
– Elviselhetetlen ember! Marha becsületes ehhez az
élethez. – Az arca égett, még a térde is, mintha a haragtól,
dühtől, megaláztatástól kivörösödött volna.
– Miért nem hord kalapot, Wilson? – mondta Scobie, s egy szóval sem
többet.
A köves ösvényen álltak szemtől szemben, a tartományi
rendőrfőnök bungalója és az üdülő között: alattuk a
rizsföldeket egyenletesen öntötte el a fény, és Scobie
pontosan tudta, hogy árnyékukat milyen pontosan láthatja
minden figyelő szem. – Azért küldte el Louise-t – dühöngött
Wilson –, mert félt tőlem.
Scobie kedvesen nevetett.
– A naptól van, Wilson. Egyszerűen a naptól. Elfelejtjük
holnap reggelre.
– Louise nem bírta a maga stupid, unintelligens... maga nem tudja, hogyan
gondolkodik egy olyan asszony, mint Louise.
– Én is azt hiszem. De minek azt a másiknak tudni, Wilson?
– Én megcsókoltam őt akkor este.
– Gyarmati testedzés, Wilson. – Nem akarta megőrjíteni a
fiatalembert: csak arra ügyelt, hogy könnyen essenek túl az
egészen, s másnap reggel természetesen viselkedhessenek
egymással. Magában is azt hajtogatta: a naptól van csupán.
Tizenöt esztendeje számtalanszor volt tanúja őrjöngéseknek.
– Louise különb magánál – mondta Wilson.
– Mindkettőnknél.
– Honnan szerezte a pénzt, hogy elküldje? Ez az, amit tudni szeretnék.
Ennyit nem keres. Tudom. Láttam nyomtatásban a Gyarmati Fizetési
Kimutatáson. – Ha a fiatalember nem ilyen képtelenül viselkedik, talán
felingerli Scobie-t, s akkor barátokként válnak el. De az, hogy
nem jött ki a sodrából, csupán olaj volt a tűzre. Csak ennyit
mondott:
– Beszélünk róla holnap. Mindnyájunkat felizgatott a kislány halála. Jöjjön
a bungalóba, igyunk valamit. – Elindult, s el akart menni mellette, de Wilson
elállta az utat: Wilson vérvörös arccal, szemében könnyekkel. S ha már ilyen
messzire ment, egyetlen megoldás maradt, hogy még messzebbre megy el –
nincs visszakozás. Ezért folytatta:
– Nehogy azt higgye, hogy nem tartom szemmel!
A kifejezés képtelensége lefegyverezte Scobie-t.
– Úgy vigyázzon magára – kiáltotta Wilson –, és Mrs. Rolt...
– Nem értem, mi köze van Mrs. Roltnak az egészhez?
– Azt hiszi, nem tudom, miért maradt itt, s miért járt be a kórházba... Amíg
mi mindnyájan a temetésen voltunk, ide lopózott...
– Maga igazán megbolondult, Wilson – mondta Scobie.
Wilson hirtelen lerogyott: mintha egy láthatatlan óriástenyér nyomta volna
le. Kezébe temette a fejét és sírt.
– A naptól van – mondta Scobie. – Csak a naptól. Menjen s
feküdjön le – s ezzel levette a kalapját, és Wilson fejébe
nyomta. Wilson az ujjai között nézett fel rá – a férfira, aki sírni
látta – gyűlölettel.
Második fejezet

A szirénák “teljes elsötétítést” vijjogtak, túlvijjogták az esőt,


mely vég nélküli könnyezéssel állandóan zuhogott, a szolgák
mind bemenekültek a konyhai lakrészekbe, s elreteszelték az
ajtót, mintha valami őserdei ördögtől óvná ez meg őket.
Szünet nélkül, állhatatosan és súlyosan szakadt két és fél
méter csapadék a kikötő tetőire. Hihetetlen még elképzelni is,
hogy akadnak emberi lények, beleértve a csüggeteg, láz
gyötörte, legyőzött Vichy-földieket, akik az évnek ebben a
szakában támadást indítsanak, de hát mégiscsak emlékezni
illik az Ábrahám-hegyi esetre... egyetlen merész cselekedet is
megváltoztathatja a lehetőségek egész rendszerét.
Scobie kezében nagy csíkos esernyővel kilépett a csöpögő
sötétbe: esőköpenyhez nagyon meleg volt. Bejárta a körletét;
gyalogosan, fény sehol sem világított, a konyha ablaktábláit
bezárták, és az eső mögött láthatatlanná váltak a kreolok
házai. Egy pillanatra zseblámpa villant föl az út másik oldalán,
az autóparkírozóban, de a kiáltására kialudt: véletlen
egybeesés: senki sem hallhatta meg a hangját a tetőn
kalapáló esőben. Odafent, a Cape Station-i tiszti étkezde
nedvesen világított a tenger felé, de ez már nem az ő
felelőssége. A katonai teherautók reflektorai gyöngyfüzérként
peregtek le a dombok tetejéről, de ez is másra tartozott.
A parkírozó mögött az utcában, a Nissen-barakkok egyikében, ahol a
kistisztviselők laktak, hirtelen fény gyulladt föl; egy
kunyhóban, mely még tegnap üres volt, s alighanem valami
látogató költözött be most. Scobie először arra gondolt, hogy
kihozza a kocsiját a garázsból, de a barakk csak néhány száz
yardnyira volt tőle, és gyalog indult el. Az úton a tetőkön s az
esernyőn csattogó eső hangján kívül tökéletes volt a csönd:
csak a szirénák elhaló nyögése vibrált még egy-két
másodpercig a fülben. Scobie-nak később úgy rémlett, ez volt
a végső határ, ahová a boldogságban elért: sötétben volt,
egyedül, zuhogó esőben, szeretet és szánalom nélkül.
Hangosan kopogtatott a Nissen-barakk ajtaján, mert a
fekete tetőn zúgott az eső, mint egy alagút. Kétszer is
kopogtatnia kellett, amíg nyílt az ajtó. A fény egy pillanatra
elvakította. – Bocsánat a zavarásért. Egyik lámpája kivilágít – mondta Scobie.
Női hang felelt: – Bocsánat, gondatlan voltam...
Visszanyerte a látását, de egy másodpercre nem találta meg a nevet
ezekhez a mélyen emlékezetébe vésett vonásokhoz. A helybeliek közül
mindenkit ismert, s ez az emlék valahonnan máshonnan jött... egy folyó... kora
hajnalon... egy haldokló gyerek.
– Csak nem Mrs. Rolt? – kérdezte. – Azt hittem, kórházban van.
– Én vagyok. Maga kicsoda? Ismerem magát?
– Scobie őrnagy vagyok a rendőrségtől. Pendében
találkoztunk.
– Elnézést – mondta az asszony. – Semmire sem emlékszem, ami ott
történt.
– Rendbe tegyem a lámpáját?
– Kérem, ha lehet. – Scobie bement, szorosra húzta a függönyöket, s odább
tolt egy asztali lámpát. A kunyhót függöny osztotta ketté: egyik felében
ágy, egy összeeszkábált toalettasztalka: másik részében
asztal, néhány szék – az a néhány apró bútordarab, melyet az
évi ötszáz fontnál alacsonyabb fizetésű tisztviselők számára
kiutalnak.
– Nem látták el valami bőkezűen – mondta Scobie. – Ha
tudtam volna, segítettem volna. – Most már közelebbről
szemügyre vette az asszonyt: fiatal, kimerült arcát,
tönkrement haját... A pizsama, amit viselt, túl nagy volt: teste
elveszett benne; csúnya ráncokat vetett. Scobie az ujján
lötyögő gyűrűt kereste a szemével – de az asszony már nem viselte.
– Mindenki nagyon kedves volt hozzám – mondta. – Mrs. Carter egy
tündéri puffot adott nekem.
Scobie szeme körbejárt: sehol egy személyes holmi: se fénykép, se
könyvek, se csecsebecsék, de ekkor eszébe jutott, hogy az asszony
semmit sem mentett ki a tengerből, csak önmagát és a
bélyegalbumot.
– Komoly a veszély? – kérdezte ijedten az asszony.
– Veszély?
– Hát a szirénák.
– Ugyan, semmi. Egyszerű riadó. Havonta egyszer
megkapjuk. És sohasem történik semmi. – Scoby még egy hosszú
pillantást vetett rá. – Nem lett volna szabad kiengedniük magát a kórházból
ilyen hamar. Még hat hete sincs...
– Én akartam kijönni. Egyedül akartam lenni. Annyit zaklattak bent az
emberek.
– Akkor hát én is megyek. S ha bármit akar, jusson eszébe, hogy az út
végén lakom. A parkírozón túl a kétemeletes fehér ház a mocsárban.
– Nem marad addig, amíg eláll az eső? – kérdezte.
– Jobb lesz, ha nem – mondta Scobie. – Mert tudja, itt
szeptemberig el nem áll – s ezzel kicsikart belőle egy merev,
gyakorlatlan mosolyt.
– Rémes hallgatni.
– Néhány hét alatt hozzászokik. Mint aki vasút mentén lakik. De nem kell
hozzászoknia. Nemsokára úgyis hazaküldik. Két hét múlva jön hajó.
– Inna valamit? Mrs. Carter a puff mellé még egy üveg gint is adott.
– Segítek meginni. – És észrevette, hogy az előhozott
üvegből már a fele hiányzik.
– Van itthon citroma?
– Nincs.
– Szolgát nem adtak magának?
– Adtak, de sose tudom, mit kérhetek tőle. Különben sincs
kéznél.
– Tisztán itta eddig?
– Ugyan, hozzá se nyúltam. A fiú feldöntötte az üveget – legalábbis így
mondta.
– Holnap reggel majd beszélek a fejével – mondta Scobie. – Jégszekrénye
van?
– Igen, de a fiú nem tud jeget szerezni. – Elgyengülten leült egy székre. –
Ne higgye, hogy ilyen ostoba vagyok. Csak nem találom fel magam. Sose
voltam még hasonló körülmények között.
– Honnan jött?
– Bury St. Edmunds. Suffolk. Nyolc hete még ott voltam.
– Nem. Nem ott volt. Hanem a csónakban.
– Igen. A csónakot elfelejtettem.
– Hogy tehették ki magát a kórházból egyedül ilyen állapotban?
– Tökéletesen jól vagyok. Szükség volt az ágyamra. Mrs. Carter
felajánlotta, hogy elhelyez, de én egyedül akartam maradni. Az orvos pedig
azt mondta, hagyják, csináljak, amit én akarok.
– Azt megértem, hogy nem akart Mrs. Carterhez menni – mondta Scobie. –
Csak egy szavába kerül, és én is elmegyek.
– Szeretném, ha megvárná, míg lefújják a riadót. Félek egy kicsit, tudja. –
Az asszonyok életereje mindig elképesztette Scobie-t. Ez az asszony negyven
napot élt meg egy nyitott csónakban, és mégis azt mondja magáról, hogy
félénk. Visszaemlékezett a főgépész jelentéséből az
áldozatokra: a harmadik tisztre s a két matrózra, akik ott
pusztultak, a fűtőre, aki tengervizet ivott, s ettől megőrült, és
a vízbe ugrott. Az idegfeszültség perceiben mindig a férfiak
roppannak össze. És most ez az asszony megpihen a gyengeségén, mint egy
párnán.
Scobie megkérdezte:
– Mit határozott? Vissza akar menni Burybe?
– Nem tudom. Talán állásba megyek.
– Tanult valami szakmát?
– Nem – vallotta be, s a fejét elfordította Scobieról. – Én csak egy éve
fejeztem be az iskolát, tudja.
– Megtanították valamire? – Scobie úgy érezte, ennek az
asszonynak legnagyobb szüksége a beszélgetésre van, a
könnyű, céltalan fecsegésre. Azt hiszi ugyan, hogy egyedül
szeretne lenni, de tulajdonképpen a részvét elfogadásának
szörnyű felelősségétől fél. Hogyan is játszhatna egy ilyen
gyereklány egy asszony szerepét, akinek valósággal szeme
láttára fulladt tengerbe a férje? Éppúgy elvárhatnánk tőle,
hogy Lady Macbethet játssza. Mrs. Carter nyilván nem érez
részvétet, ha valaki ennyire nem tudja, hogyan kell viselkedni. Mrs. Carter
persze már tudná, hogyan kell ilyenkor viselkedni; eltemetett már egy férjet és
három gyereket. Gondolatait az asszony szakította meg:
– Kézilabdában voltam a legjobb – mondta.
– Az alakja nem éppen tornatanárnak teszi alkalmassá. Vagy ha
egészséges, akkor igen? – kérdezte Scobie.
Egyszerre váratlanul az asszony beszélni kezdett: mintha egy jelszó
vigyázatlan alkalmazása valami titkos ajtót nyitott volna meg: s Scobie nem is
tudta, mi volt ez a szó, amit kiejtett. Talán a “tornatanár”,
mert az asszony egyszer csak a kézilabdáról kezdett el
mesélni (Mrs. Carter, gondolta Scobie, valószínűleg a
csónakban töltött negyven napról és a halott háromhetes
férjéről beszélgetett vele). Az asszony folytatta:
– Két évig játszottam az iskolai válogatottban – s izgatottan
előrehajolt öklére támasztott állal, csontos könyöke a csontos
térdén. Az asszony fehér bőre, melyet sem a
maláriagyógyszerek, sem a nap nem sárgított meg, tenger
fehérítette, partra vetett csontra emlékeztette. – Egy évvel
előtte pedig az utánpótlásban. S ha még egy évet maradok,
én lettem volna a kapitány. 1940-ben megvertük a Roedeant,
és holtversenyben elsők lettünk Cheltenhammel.
Scobie feszült figyelemmel hallgatta, ahogy az idegenek élete
általában érdekli az embert, s amit a fiatalság a szerelemmel
téveszt össze. Az öregség biztonságát érezte, ahogy itt ült, s
egy pohár ginnel a kezében hallgatta az asszonyt és a
szakadó esőt. Mrs. Rolt elmesélte, hogy az iskola közvetlenül
Seaport mögött a dombon épült: s volt egy franciatanárnőjük,
bizonyos Mile Dupont, gonosz természetű nőszemély. Az
osztályfőnöknő olyan folyékonyan olvasott görögül, mint
angolul – Vergiliust.
– Mindig úgy tudtam, Vergilius latinul írt.
– Ó, persze. Homéroszra gondoltam. A klasszikusokban nem voltam jó.
– S miben volt jó a kézilabdán kívül?
– Azt hiszem, ezután a matematika következett, de a trigonometriában már
nem. – Nyaranta lejártak a Seaportba és fürödtek, minden szombaton
kirándulást rendeztek a domboldalra – néha pónihátról gyerekpólót,
egyszer pedig egy szerencsétlenül végződött kerékpár-
kirándulást az egész megyében, melyből két lány csak hajnali
egy órakor tért haza.
Megindultan hallgatta, kezében forgatta a pohár gint, de egy kortyot sem
ivott belőle. A riadót lefújó sziréna keresztülsüvöltötte az esőt,
de egyikük sem figyelt rá.
– Nyári szünetben pedig hazajárt Burybe? – kérdezte Scobie.
Az anyja körülbelül tíz esztendeje halt meg, az apja lelkész volt, akit dolga
a katedrálishoz kötött. Volt egy nagyon kicsiny házuk Angel Hillen.
Buryben talán kevésbé jól érezte magát, mint az iskolában,
mert az első alkalmat megragadva, visszatért a tornatanárnő
kibeszéléséhez, akinek ugyanaz volt a keresztneve, mint az
övé, Helen, s aki iránt egész évben hatalmas schwermerei-t érzett.
Most már fölényesen nevetett ezen a szenvedélyen, és Scobie
számára ez volt az egyetlen jele annak, hogy aki beszél,
felnőtt, férjes asszony, vagy legalábbis az volt. Hirtelen
abbahagyta a történetet, és azt mondta:
– Milyen ostobaság, hogy én magának mindezt elmesélem.
– Élvezem.
– S még nem is kérdezett egyetlen szót sem arról a...
De ő tudta, amit lehetett, mert olvasta a jelentést. Pontosan
ismerte, milyen vízfejadag jutott egy-egy személyre a
csónakban; két csésze naponta, amit aztán huszonegy nap
után fél csészére szállítottak le. S ezt fenntartották a
megmenekülés előtti huszonnégy óráig, főként, mert a
halottak után mindig maradt egy csöppnyi felesleg. És Scobie
a seaporti iskolaépület és a kézilabdajáték totemkapuja mögött
meglátta a borzalmas hullámokat, mely feldobja a csónakot, feldobja és leejti,
feldobja és leejti újra.
– Boldogtalan voltam, amikor elhagytam az iskolát június végén.
Végigsírtam az utat a taxiban az állomásig. – Scobie számolta a hónapokat –
júniustól áprilisig, kilenc hónap: egy terhesség ideje, s mi
született belőle: egy férj halála, s az, hogy az Atlanti-óceán
hajóroncsként sodorta őket a hosszú, lapos afrikai part felé, s
az, hogy a matróz belevetette magát a tengerbe.
– Az iskola jobban érdekel. A másik dolgot el tudom képzelni – mondta
Scobie.
– Mennyit beszéltem. De tudja, azt hiszem: ma este aludni is fogok.
– Nem tudott aludni?
– A horkolástól a kórházban. Forgolódtak, szuszogtak, nyögtek körülöttem.
S amint eloltották a villanyt, úgy éreztem, mintha még mindig... tudja, mire
gondolok.
– Itt nyugodtan fog aludni. Nem kell félnie semmitől. Mindig
van itt egy őrszem szolgálatban. Majd szólok is neki.
– Milyen kedves maga – mondta Helen. – Mrs. Carter és a többiek – azok
is milyen kedvesek voltak. – Felemelte kimerült, becsületes, ártatlan arcát, és
azt mondta: – Olyan jólesik magával lenni.
– Nekem is jólesik – felelte Scobie komolyan. Végtelen biztonságban
voltak mindketten: barátok, akik mindig csak barátok maradhatnak –
biztonságosan választotta el őket egy halott férj, egy élő feleség,
a lelkész apa, a Helen nevű tornatanárnő és esztendők és
esztendők tapasztalata. Nem kellett gondolkodniuk azon, van-
e mondanivalójuk egymásnak.
Scobie búcsúzott:
– Jó éjszakát. Holnap hozok magának néhány bélyeget a
gyűjteményébe.
– Honnan tud a gyűjteményemről?
– Ez a szakmám. Rendőr vagyok.
– Jó éjszakát.
Scobie elindult, s rendkívüli boldogságot érzett, de erre mégsem úgy fog
emlékezni, mint “a” boldogságra, de mindig emlékszik majd arra, hogy
nekivágott a sötétségnek, az esőnek, egyedül.
2

Reggeli fél kilenctől tizenegyig egy tyúkpörrel foglalkozott:


hat tanút kellett kihallgatnia, s egyetlen szavukat sem hitte el.
Európaiak perében vannak szavak, melyek hihetők, és szavak,
melyekben nem lehet bízni: képzeletbeli vonalat lehet húzni az igazság
és a hazugság közé: de legalább a cui bonoelvét próbálhatják
alkalmazni bizonyos mértékig, és általában bízvást
feltételezhető, hogy ha a vád tolvajlás, és biztosítási ügyről
nincs szó, akkor valamit legalább mégiscsak elloptak. Az ilyen
feltételezés itt nem lehetséges, mint ahogy lehetetlen azt a
bizonyos elválasztó vonalat meghúzni. Ismert rendőrtiszteket,
ideg-összeroppanást kaptak attól, hogy egy mákszemnyi
kétségbevonhatatlan igazságot akartak kiszűrni, s néhányan
úgy végezték, hogy leütötték a tanút, vagy a helybeli kreol
újságokban pellengérre állították, leszerelték, hazaküldték
vagy áthelyezték őket. Egyik-másikban lobogó gyűlölet élt
emiatt minden fekete bőrű iránt, de Scobie már réges-rég
túljutott ezeken a veszedelmes stádiumokon tizenöt esztendő
alatt; s most, elmerülve a hazugság hínárjában, rendkívüli
vonzalmat érzett ezek iránt az emberek iránt, akik ilyen
egyszerű módszerekkel bénították meg az igazságszolgáltatás
idegen formáját.
Végre kiürült az iroda: nem maradt semmi a vádlottak
listáján, és Scobie jegyzetfüzetet vett elő, itatóspapírt
helyezett az ökle alá, hogy felfogja az izzadságát: Louise-nak
szándékozott írni. A levélírás mindig nehezére esett. Talán a
rendőrségi gyakorlat tette, hogy képtelen volt aláírása fölé
csak akár kényelmes hazugságot is írni. Pontosnak kellett
lennie; megnyugtatást csak az elhallgatás révén érhetett el.
Így hát leírván a papírra a Kedvesem szót, felkészült az elhallgatásra.
Nem fogja azt írni, hogy Louise hiányzik neki, de minden olyan
kifejezést mellőz, mely félreérthetetlenül jelzi, hogy elégedett.
Kedvesem, meg kell bocsátanod, hogy ismét rövid levelet írok. Tudod, hogy
nem vagyok valami ügyes levélíró. Harmadik leveledet megkaptam tegnap,
azt, amelyik a Mrs. Halifax barátaival való egyheti
tartózkodást közli Durbanon kívül. Itt minden csendes. Tegnap
éjszaka riadó volt, de kiderült, hogy egy amerikai pilóta

Kinek jó, kinek áll érdekében


tengeralattjárónak nézett egy delfinrajt. Az esőzés persze
beállt. Bizonyos Mrs. Rolt, akiről múlt levelemben irtom, kijött
a kórházból, és az autóparkírozó mögötti Nissen-barakkok
egyikében helyezték el: ott vár az induló hajóra. Ami tőlem
telik, mindent megteszek a kényelméért. Az iskolásfiú még
mindig kórházban van, de gyógyul. Igazán azt hiszem, ez
minden újság. A Tallit-ügy még nem csendesült el – nem
hiszem, hogy bármi is lenne belőle a végén. Alinak a minap
egy csomó fogát kellett kihúzatnia. Micsoda hűhót csapott!
Nekem kellett bevinnem a kórházba, különben sose ment
volna el. – Itt abbahagyta: még a gondolatát is gyűlölte a
cenzoroknak, akik – mondjuk Mrs. Carter vagy Galloway –
elolvashatják az érzelmes befejező mondatokat. – Vigyázz
magadra, drágám, értem ne aggódj. Amíg te boldog vagy, én is boldog
vagyok. Kilenc hónap még, akkor kivehetem a szabadságomat, és akkor
megint együtt leszünk. – S most azt akarta írni: Mindig Rád gondolok – de ezt
a kijelentést nem írhatta volna alá. Helyébe tehát: Napközben annyiszor jutsz
az eszembe – és aztán mérlegelni kezdte az aláírást, majd rosszkedvűen,
de mert tudta, hogy Louise-nak tetszeni fog: – a te Tickid – írta.
Ticki egy pillanatra egy másik levélre emlékeztette őt Dicky
aláírással, mely kétszer vagy háromszor is felbukkant
álmaiban.
Az őrmester lépett be, előírásosan a szoba közepéig ment,
előre, szabályosan szembefordult vele, tisztelgett. A
szertartás alatt volt ideje megcímezni a borítékot.
– Tessék, őrmester!
– Őrnagy úr, a rendőrfőnök úr kéreti.
– Megyek.
A rendőrfőnök nem volt egyedül. A poros szobában a
gyarmati kormányzó arca tompán fénylett az izzadságtól, és
mellette egy magas, csontos férfiú ült, akivel Scobie még nem
találkozott – nyilván repülőgépen érkezett, mert az elmúlt tíz
napban nem futott be hajó. Ezredesi rangjelzését úgy viselte,
mintha nem is tartozna lötyögő és bő egyenruhájához.
– Ez Scobie őrnagy, Wright ezredes. – Rögtön szembetűnt,
hogy a rendőrfőnök rosszkedvű és ingerült. – S csak ennyit
közölt:
– Üljön le, Scobie. A Tallit-ügyről van szó. – Az eső miatt
sötét és levegőtlen volt a szoba. – Wright ezredes Cape Townból jött,
hogy az üggyel foglalkozzon.
– Cape Townból, uram? – A kapitány a lábát rángatta, s egy papírvágóval
játszott. – Wright ezredes az M. I. 5. küldötte – mondta.
A kormányzó olyan halkan, hogy mindenkinek a fülét kellett hegyeznie,
ezt mondta:
– Szerencsétlen ügy. – A rendőrfőnök az íróasztala sarkát
kezdte farigcsálni, tüntetően nem figyelt. – Azt hiszem, a
rendőrségnek nem kellett volna közbelépnie – méghozzá úgy,
ahogy közbelépett – előzetes megbeszélés nélkül.
Scobie válaszolt:
– Mindig úgy tudtam, hogy kötelességünk megakadályozni a
gyémántcsempészést.
A kormányzó halk, tompa hangon válaszolt:
– A gyémánt, amit találtak, nem volt még száz font értékű
sem.
– De ezen kívül sosem találtak még gyémántot.
– Scobie, a Tallit elleni bizonyíték túlságosan gyenge volt a
letartóztatáshoz.
– Nem tartóztattuk le. Csak kihallgattuk.
– Tallit ügyvédei azt állítják, hogy erőszakkal cipelték a
rendőrségre.
– Az ügyvédei hazudnak. Ezt nyilván maga is tudja.
A kormányzó Wright ezredeshez fordult.
– Láthatja a nehézséget, amivel küszködünk. A római
katolikus szírek azt panaszolják, hogy üldözött kisebbségben
vannak, és a rendőrség a mohamedán szírek zsoldjában áll.
Scobie közbevágott:
– Ellenkező esetben is ugyanez történt volna – csak tán még
rosszabbul. A parlament jobban szereti a mohamedánokat,
mint a katolikusokat. – Az volt az érzése, hogy ennek az
összejövetelnek igazi célját még semmi sem említette. A
rendőrfőnök egyik faforgácsot a másik után faragta le az asztaláról,
mindent semmibe vett, Wright ezredes pedig egészen hátratámaszkodott és
ugyancsak hallgatott.
– A magam részéről – folytatta a kormányzó –, én mindig…
– s a halk hang kivehetetlen mormolássá tompult, amit
füléhez tartott tenyérrel, fejét oldalt hajtva, mintha egy rossz telefonra
figyelne, esetleg csak Wright hallhatott meg.
Scobie kimondta:
– Nem hallottam, amit mondott.
Katonai Hírszerző
– Azt mondtam: a magam részéről én mindig Tallitnak
hiszek Yuseffel szemben.
– Azért – felelt Scobie –, mert csak öt éve él ezen a gyarmaton.
Hirtelen Wrigth ezredes szólt közbe:
– Hány esztendeje van itt, Scobie őrnagy?
– Tizenöt.
Wrigth ezredes dörmögése nem árult el rokonszenvet.
A rendőrfőnök felhagyott az asztal sarkának
faragcsálásával, s elszántan a közepébe vágta a kését.
– Wrigth ezredes a maga értesülésének a forrására kíváncsi – bökte ki
végül.
– Ön ismeri a forrást: Yusef. – Wright és a kormányzó
egymás mellett ültek, és őt figyelték: lehajtott fejjel
hátralépett, s a következő hadmozdulatra várt. De nem
következett semmi: ő pedig tudta, hogy merész válaszának
részletezését várják, s azt is, hogy gyengesége bevallásának
tekintik, ha megteszi. A csend percről percre
elviselhetetlenebbé vált, már szinte váddá lett. Hetekkel
ezelőtt megmondta Yusefnek, hogy a kölcsön feltételeiről
szándékában áll beszámolni a rendőrfőnöknek: meglehet,
blöffölt, de most már nem emlékezett rá tisztán. Csak azt
érezte: elkésett vele. Akkor kellett volna közölnie, mielőtt
akciót kezd Tallit ellen: nem utólagos meggondolás alapján. Az
iroda mögötti folyosón Fraser haladt el kedvenc dallamát
fütyülve: benyitott az irodába. “Bocsánat, uram” – mondta és
kiment, meleg oroszlánszag csapta meg az orrukat utána. Az
eső zuhogása szüntelenül folytatódott. A rendőrfőnök kihúzta
a kést az asztallapból, és újra farigcsálni kezdett, mintha most már másodszor
is elszántan semmibe venné az egész ügyet.
A kormányzó a torkát köszörülte:
– Yusef – ismételte.
Scobie bólintott.
– És Yusefet megbízhatónak tartja? – kérdezte Wright ezredes.
– Dehogyis tartom, uram. De az embernek a rendelkezésére álló
értesülések nyomán kell cselekednie – s ez az értesülés egy bizonyos pontig
megbízhatónak bizonyult.
– Egy bizonyos pontig?
– Gyémántot mindenesetre találtunk.
A kormányzó közbevágott:
– Sok értesülést szerez Yuseftől?
– Most kaptam először, máskor soha.
Azt már nem hallotta, mit dörmögött a kormányzó a Yusef név alatt.
– Nem hallom, mit mond, uram.
– Azt kérdeztem, kapcsolatban áll Yuseffel?
– Nem tudom, hogy érti ezt.
– Gyakran találkozik vele?
– Az elmúlt három hónapban háromszor... nem, négyszer találkoztam vele.
– Üzletileg?
– Nem feltétlenül. Egyszer hazavittem, amikor a kocsija
elromlott. Egyszer ő bukkant fel nálam, amikor lázrohamba
estem Bambában, egyszer pedig...
– Nem keresztkérdésekre válaszol, Scobie – vágott közbe a
rendőrfőnök.
– Úgy rémlett, hogy a jelenlevő urak azt tesznek fel.
Wright ezredes lekapta hosszú lábát a másikról, és azt mondta:
– Szűkítsük le a kérdést. Tallit is vádat emelt a rendőrség
ellen, maga ellen, Scobie őrnagy. Tulajdonképpen azt állítja, hogy
Yusef pénzt adott magának. Adott?
– Nem, uram. Adni semmit sem adott nekem Yusef. – Furcsa
megkönnyebbülést érzett, hogy eddig nem sikerült hazugságra
kényszeríteniük.
A gyarmati kormányzó szólt közbe:
– Természetesen arra, hogy a feleségét Dél-Afrikába küldje,
bőséggel futja a fizetéséből is. – Scobie hátradőlt a székében,
nem válaszolt. Ismét érezte a szavaira éhes csöndet.
– Nem felel? – sürgette türelmetlenül a kormányzó.
– Nem tudtam, hogy kérdésként teszi fel. Megismétlem: adni nem adott
semmit Yusef.
– Yusef veszedelmes ember, Scobie.
– Ha olyan régen lenne idekint, mint én, rájönne, hogy a
rendőrségnek kötelessége olyan emberekkel is dolgozni, akit
nem fogadna a kormányzóság.
– Hajba kapni azért nem akarunk, ugye?
Scobie felállt.
– Távozhatok, uram? Ha ezek az urak végeztek... Dolgom van. – Az
izzadság megült a homlokán: a szíve dühösen kalapált. Ez a momentum
óvatosságra int, amikor elfutja az embert a vér, de a zászló tilosat jelez.
– Elmehet, Scobie – mondta a rendőrfőnök.
– Meg kell bocsátania a zaklatásért – tette hozzá Wright ezredes. –
Jelentést kaptam. S hivatalból kellett foglalkoznom az üggyel. Megelégedéssel
zártam le.
– Köszönöm, uram. – De a csillapító szavak már későn
jöttek. A kormányzó izzadt arca betöltötte Scobie horizontját.
– Belátás dolga az egész – mondta halkan a kormányzó.
– Ha a következő félórában szükség lenne rám, uram – szólt
oda Scobie a rendőrfőnöknek –, Yusefnél leszek.

Végül is sikerült hazugságra kényszeríteniük: nem is volt dolga Yuseffel.


Legfeljebb csak néhány szót akart vele váltani, hiszen nincs
kizárva, hogy Yusef, ha nem is törvényesen, de legalább
magánhasználatára tisztázza a Tallit-ügyet. A kocsi lassan
haladt az esőben – ablaktisztítója már esztendők óta nem
működött –, észrevette Harrist; esernyőjével küszködött a
Bedford Hotel előtt.
– Elvigyem? Történetesen a hivatal felé megyek.
– A legizgalmasabb dolgok történnek velem – újságolta
Harris. Üres arca ragyogott az esőtől és a lelkendezéstől. –
Végre sikerült egy házat szereznem.
– Gratulálok.
– Igazából nem is ház, hanem barakk a maguk környékén. De mégis:
otthon. Meg kell osztanom valakivel, de mégiscsak otthon – mondta Harris.
– Kivel lakik majd?
– Wilsont hívtam, de elutazott – egy vagy két hétre Lagosba. Az átkozott
ravasz Pimpernelje. Épp, amikor szükségem van rá. Na és ezzel elérkeztem a
második izgalmas témához. Tudja, hogy fölfedeztem: mindketten
Downhambe jártunk.
– Downhambe?
– Mármint iskolába. Bementem a szobájába, hogy elhozzam a tintásüvegét,
amíg nincs itthon, s az asztalán láttam meg az Old Downhamian egyik
példányát.
– Szerencsés véletlen – mondta Scobie.
– És tudja – ez aztán valóban a meglepetések napja volt –,
átböngésztem az értesítőt, s ott, a végén találtam egy lapot,
ahol a downhami öregdiákok egyesületének titkára a következő
öregdiákokkal kíván érintkezésbe jutni, minthogy elvesztette
velük a kapcsolatot – s akkor, az első oszlop közepén ott állt a
nevem nyomtatásban, életnagyságban. Hát ehhez mit szól?
– És mit csinált?
– Egyenest a hivatalba rohantam, és nekiültem írni – még egy
táviratot se bontottam fel, kivéve persze a sürgős jelzésűeket,
de akkor arra is rájöttem, hogy elfelejtettem kiírni az
öregdiákok titkárának címét, mire visszaszaladtam az
értesítőért. Megtenné ezt a szívességet, hogy bejön és elolvassa,
mit írtam?
– Sokáig nem maradhatok. – Harrisnak az Elder Dempster Company's
üzletházának apró, felesleges szobájában adtak egy irodahelyiséget. Mérete
szerint egy régimódi cselédszobára emlékeztetett, ezt a benyomást még az
egyetlen vízcsappal csak hideg vizet szolgáltató mosdó és az
egykarikájú gázrezsó is hangsúlyozta. A táviratűrlapokkal
zsúfolt asztal a mosdó s a hajóablak méreténél nem nagyobb
ablak közé szorult, mely egyenest a parkra és a szürke, fodros
öbölre nézett. Egy irattartóban az Ivanhoe iskolai használatra rövidített
kiadása és egy fél cipó hevert.
– Bocsánat a rendetlenségért – mentegetődzött Harris. –
Húzzon oda egy széket – de a szobában nem volt fölösleges
szék.
– Hová is tettem? – tűnődött hangosan Harris, s az
íróasztalán feltúrta a táviratokat. – Ó, már emlékszem. – Kinyitotta az
Ivanhoe-t, s onnan halászott ki egy összehajtott ívet. – Csak
nyers fogalmazvány – mondta félősen. – Majd össze kell
ráznom valahogy. Talán jobb lesz, ha addig el sem küldöm,
amíg Wilson vissza nem érkezik. Tudniillik őt is
megemlítettem.
Scobie olvasni kezdte: “Kedves Titkárom – merő véletlenségből
találtam rá az Old Downhamian egyikpéldányára, egy másik
OldDownham-i, E. Wilson (1923-28) szobájában. Sajnos, a régi
iskolával már esztendők óta elvesztettem a kapcsolatot, és roppantul
örültem, bár némi lelkiismeret-furdalással, hogy megpróbál kapcsolatot
találni velem. Talán némiképp kíváncsi, mit csinálok én a “fehér ember
sírjában”, de minthogy táviratcenzor vagyok, megértheti: a munkámról
nemigen beszélhetek. Ezzel várni kell addig, amíg megnyerjük a
háborút. Az esőzések kellős közepén vagyunk – de mennyire
esik. Mindenki lázas, nekem csak egy rohamom volt, és E.
Wilson mindeddig teljesen megúszta. Együtt lakunk egy kis
házban, így hát láthatja, hogy az öreg downhamiak még ezen a vad és
távoli vidéken is összetartanak. Alakítottunk is egy kétszemélyes downhami
csapatot, és együtt vadászunk, persze csak svábbogarakra. (Haha!) Most
pedig abba kell hagynom a levelet, mert folytatnom kell a háború
megnyerését. Szevasztok, öreg downhamiak – egy vén gyarmatosító.”
Scobie felnézett, s Harris ijedt, zavart tekintetét látta.
– Mit gondol, jó a hangvétel? – kérdezte. – Egy kicsit
kérdéses előttem a megszólítás: Kedves Titkárom.
– Csodálatosan eltalálta a hangját.
– Nem volt valami jó iskola, tudja, nem is valami jól éreztem magam ott.
Egyszer meg is szöktem.
– De most aztán elcsípték.
– Igen, ez meggondolkodtatja az embert – sóhajtott Harris. A szürke vizet
bámulta könnyes, véreres, zavart szemmel. – Mindig irigyeltem azokat, akik
jól érezték magukat ott.
Scobie vigasztalta:
– Én se nagyon szerettem az iskolát.
– Boldogan nekiindulni – magyarázta Harris –, ez óriási
különbség a későbbiekben. Valósággal beidegződik, nem? –
Az irattartóból kivett egy szelet kenyeret, és a szemétkosárba dobta. –
Mióta készülök, hogy ezt a helyet kitakarítsam – mondta Harris.
– Nekem már mennem kell, Harris. S örülök a házuknak meg az Old
Downhamian-mk.
– Kíváncsi lennék, hogy Wilson jól érezte-e magát ott – emésztette magát
Harris. Kivette az Ivanhoe-t az irattartóból, és körülnézett, hová is tehetné, de
nem volt hová. Visszatette, ahonnan elvette. – Nem hiszem – folytatta –,
különben hogyan került volna ide?

Scobie közvetlenül Yusef kapuja előtt hagyta a kocsiját: a


gyarmati kormányzó iránti megvetése jeléül. Azt mondta a szolgának:
– A gazdádhoz jöttem, ismerem az utat.
– Massa nincs.
– Akkor megvárom. – Félrelökte a szolgát és bement. A
bungaló egymásból nyíló apró szobákra oszlott; ezeket
egyformán rendezték be heverőkkel, párnákkal s alacsony
italtartó asztalokkal, akárha egy bordélyházat. Szobáról
szobára haladt, félrelökte a függönyöket, amíg beért abba a
kis helyiségbe, ahol közel két hónapja elvesztette a
sebezhetetlenségét. A heverőn Yusef aludt.
Yusef fehér vászonnadrágjában a hátán hevert, nyitott szájjal,
nehezen lélegzett. Mellette az asztalon pohár, melynek alján
Scobie apró fehér szemcséket vett észre. Yusef brómot
szedett. Scobie leült mellette és várt. Az ablak nyitva volt, de
az eső éppoly hatékonyan zárta ki a levegőt, mint egy
függöny. S talán a levegő hiánya okozta azt a nyomottságot,
mely most Scobie kedélyére nehezedett: bár lehet, attól volt,
hogy visszatért a tett színhelyére. Céltalan is volt önmagának
magyaráznia, hogy nem követett el bűnt. Akár az asszony, aki
érdekházasságot kötött, felidézte ebben a szállodai
szobaszerűen jellegtelen helyiségben házasságtörésének
emlékét.
Az ablak fölött egy elrozsdált csatornából, mint egy csapból,
ömlött a víz, s így egész idő alatt a felhőszakadás két hangja
volt megkülönböztethető – a zúgás és a csurgás. Scobie
rágyújtott egy cigarettára, és Yusefet nézte. Nem érzett
gyűlöletet iránta. Éppoly tudatosan csalta tőrbe Yusefet, mint
amilyen ügyesen Yusef is tőrbe csalta őt. A házasságot közös
elhatározással kötötték. Aztán Scobie állhatatos nézése
áttörte a bróm ködét: a kövér combok megmozdultak a
heverőn: Yusef felnyögött, mormogott mély álmában: “Édes
öregem” – s oldalára fordult, szembe Scobie-val. Scobie ismét
körülnézett a szobában, bár elég tüzetesen ismerte, hiszen
járt itt a kölcsönt elintézni; azóta semmi sem változott –
ugyanazok a gyűlöletes, lila selyempárnák, a foszló fonal
mutatta már, hol rohasztja a huzatot a nedvesség: aztán a
narancsszínű függönyök, s még a kék szódaszifon is
szakasztott azon a helyen állt: örökkévaló jelleget öltöttek, mint a pokol
berendezése. Könyvespolc nem volt sehol, mert Yusef nem tudott olvasni:
íróasztal sem, mert nem tudott írni. Papírt is hiába keresett volna az ember –
Yusefnek papírra sem volt szüksége. Mindent magába zárt az a hatalmas
római koponya.
– Csak nem, Scobie őrnagy... – A felnyíló szemek az övét
keresték, de a brómtól elhomályosodva, nehezen találtak rá.
– Jó napot, Yusef. – Végre Scobie találta Yusefet hátrányos helyzetben.
Egy pillanatra ismét úgy látszott, hogy visszazuhan gyógyszeres álmába:
aztán erejét megfeszítve a könyökére támaszkodott.
– Tallitról akarnék beszélni, Yusef.
– Tallit... bocsásson meg, őrnagy úr...
– És a gyémántokról.
– Megőrülnek a gyémántokért – nyögte ki Yusef nehezen, az
álomkórral küzdve. Megrázta a fejét, s egy fehér tincs
meglebbent előre: aztán bizonytalan kézzel a szifonért nyúlt.
– Hamisan keverte gyanúba Tallitot, Yusef?
Yusef maga felé húzta az asztalról a szifonos palackot, s nekiütötte a
brómos pohárnak: csövét az arcának fordította, és megnyomta a kallantyúját: a
szódavíz az arcára fröccsent, és szétspriccelt körülötte a lila selymen.
Megkönnyebbülten és elégedetten sóhajtott fel, mintha egy forró napon
lezuhanyozna.
– Mi az, Scobie őrnagy, csak nincs valami baj?
– Tallit nem kerül vád alá.
Yusef, akár egy fáradt ember, aki a tengerből verekszi ki
magát: de a dagály a nyomában van.
– Bocsásson meg, Scobie őrnagy – mondta. – Az éjszaka
nem aludtam. – Gondterhelten ingatta ide-oda a fejét, mint
dobozt, ha tudni akarja az ember, csörög-e benne valami. –
Tallitról mondott valamit, őrnagy úr – s újra magyarázkodni
kezdett. – A leltározás miatt. Az a rengeteg szám. Három-négy
raktár. Be akarnak csapni, mert minden csak a fejemben van.
– Tallitot – ismételte Scobie – nem helyezik vád alá.
– Nem baj. Egy szép napon úgyis túl messzire megy.
– Nem a maga gyémántjai voltak azok, Yusef?
– Az én gyémántjaim? Gyanúba kevertek maga előtt is,
Scobie őrnagy úr.
– Maga pénzelte le a szolgagyereket?
Yusef a keze fejével törölte le arcáról a szódát.
– Az csak természetes, Scobie őrnagy úr. Tőle nyertem az
információimat.
Alacsonyabbrendűségének pillanata elmúlt: a nagy fej
kirázta magából a brómot, bár a végtagok még renyhén
nyúltak el a heverőn.
– Yusef, én nem vagyok a maga ellensége. Rokonszenvezem magával.
– Amikor ezt mondja, Scobie őrnagy, megdobog a szívem. –
És szétnyitotta az ingét, mintha szívének valóságos
dobbanását akarta volna megmutatni; a szóda mellének
fekete bozótját öntözte. – Túlságosan kövér vagyok – mondta.
– Szeretnék megbízni magában, Yusef. Mondja el nekem az igazat. Magáéi
voltak a gyémántok vagy Tallitéi?
– Én magának mindig az igazat akarom mondani, Scobie
őrnagy. Sose mondtam, hogy a gyémántok Tallitéi.
– A magáéi voltak?
– Igen, Scobie őrnagy.
– Alaposan lóvá tett, Yusef. Ha lenne itt most egy tanú, letartóztatnám.
– Eszemben sem volt lóvá tenni, Scobie őrnagy. Tallitot
akartam kiüldözni innen. S ez mindenkinek jó lenne, ha
kipiszkálnám. Nem való, hogy a szírek két pártra oszlanak. Ha
egy pártban lennének, maga idejöhetne hozzám és azt
mondhatná: Yusef, a kormány ezt meg azt akarja a szírektől, s
én azt válaszolhatnám: úgy lesz.
– S a gyémántcsempészet is egy kézbe kerülne.
– Ó, a gyémántok, a gyémántok, a gyémántok – panaszolta fáradtan Yusef.
– Hányszor mondjam már, Scobie őrnagy, hogy legkisebb
üzletemből is többet hozok ki évente, mint amennyit három
esztendő alatt a gyémántokból. Nem is tudja elképzelni, ki
mindenkit kell megkenni hozzá.
– Nos hát, Yusef: több információt nem fogadok el magától. Ez pontot tesz
a kapcsolatunkra. Természetesen minden hónapban elküldöm
a kamatot. – Különös valószerűtlenséget érzett saját
szavaiban: a narancsszínű függönyök mozdulatlanul csüngtek
alá. Akadnak bizonyos helyek, melyeket sosem felejt el az
ember: ez a függöny, ezek a párnák a szobában csatlakoztak egy
manzárdszoba tintafoltos íróasztalához, egy ealingi csipkés oltárhoz, s meg is
maradnak mindaddig, ameddig a tudat él.
Yusef letette a lábát, a padlóra lépett, és hirtelen felült.
– Scobie őrnagy: túlságosan a szívére vette az én kisded tréfámat.
– No, isten áldja, Yusef, maga nem rossz fiú, de azért most isten áldja.
– Téved, Scobie őrnagy, én rossz fiú vagyok. – Őszintén
mondta: – A baráti érzésem maga iránt az egyetlen tisztesség
ebben a fekete szívben. Nem tudok lemondani róla. Barátoknak kell
maradnunk mindig.
– Azt hiszem, ez nem megy, Yusef.
– Ide figyeljen, Scobie őrnagy. Nem kérem azt, hogy bármit
is megtegyen értem, csak annyit, hogy – sötétedés után
persze, amikor senki sem látja – látogasson meg néha és
beszélgessen velem. Semmi mást. Csak ezt. S nem mesélek többé Tallitról.
Nem is mondok semmit. Ülünk majd itt a szódával és a whiskysüveggel...
– Nem vagyok bolond, Yusef. Nagy hasznára lenne magának, ha az
emberek azt hinnék, hogy barátok vagyunk. Ezt a segítséget nem adom meg.
Yusef az ujját a fülébe dugta, hogy a szódát kitörölje.
Hidegen, arcátlanul nézett Scobie-ra. Bizonyára ezt a
tekintetet veti az üzletvezetőjére, aki megpróbálja félrevezetni
a fejében raktározott számok dolgában – gondolta Scobie.
– Scobie őrnagy, megemlítette már a rendőrfőnöknek a mi
kis üzleti megállapodásunkat, vagy csak blöffölt?
– Kérdezze meg tőle.
– Azt hiszem, meg is kérdezem. Fáj a szívem a keserűségtől
és a visszautasítástól. S arra buzdít, hogy elmenjek a
rendőrfőnökhöz, és mondjak el neki mindent.
– Mindig csak a szívére hallgasson, Yusef.
– Megmondom neki, hogy elfogadta a pénzemet, és együtt terveltük ki
Tallit letartóztatását. De maga nem tartotta be a megállapodást, és bosszúból
jöttem hozzá. Bosszúból – ismételte rosszkedvűen Yusef, és római feje
kövér mellére hanyatlott.
– Csak tessék. Csináljon, amit akar, Yusef. Végeztünk. – De
nem tudott hinni az ilyen jeleneteknek, bármily őszintén
játszották is: mint a szerelmesek veszekedése, olyan volt.
Nem tudott hinni Yusef fenyegetésében, és nem hitt a maga
nyugalmában sem: még a búcsúszavaiban sem. Ami ebben a
lila és narancsszínű szobában lejátszódott, sokkal
jelentékenyebb annál, semhogy belesüllyedhetne a hatalmas,
uniformizáló múltba. S nem volt meglepve, amikor Yusef, fejét
felemelve, azt mondta:
– Persze, nem megyek el a rendőrfőnökhöz. Egy szép napon
visszajön majd, és a barátságomat kéri. És én örömmel
üdvözlöm önt.
Ilyen elveszett ember lennék? – töprengett Scobie, mert a
szír hangjából a próféciák őszinte csengését hallotta ki.

Útban hazafelé Scobie a katolikus templom előtt állította


meg a kocsiját és bement.
A hónap első vasárnapja volt, s ő mindig ezen a napon
szokott gyónni. Jó néhányan várakoztak, vagy fél tucat
vénasszony, fejük bekötve, mint a takarítónőknek porolás
közben: aztán egy ápolónő s egy közkatona a királyi lövészek
jelvényével. A gyóntatószékből Rank atya hangja sustorgott
egyhangúan.
Scobie, a keresztre függesztve a fejét, imádkozott: – a Miatyánkot, az
Üdvözlégyet és a Confiteort. Kedélyére ránehezedett a megszokás
könnyű egyhangúsága. Úgy érezte magát, mint aki csak
szemlélődő itt – egyike azoknak a kereszt körül, akiken
Krisztus tekintete, ellenség vagy barát arcát kutatva, átsiklott.
Néha már úgy rémlett neki, hogy hivatása és egyenruhája
végzetesen azok közé a névtelen rómaiak közé sorolja, akik a rendet
tartották fenn azon a hosszú úton. A gyóntatófülkébe egymás után léptek be s
majd ki a kru vénasszonyok, és Scobie csak imádkozott – tétován és
kalandozva – Louise-ért, hogy legyen boldog ebben a pillanatban, s az is
maradjon, s a gonosz őrajta keresztül sohase kísértse meg. A
katona jött ki a fülkéből, ő következett.
– Az Atya, Fiú, Szentlélek nevében. – Beszélni kezdett: – Múltkori
gyónásom óta, egy hónap alatt elmaradtam egyszer a vasárnapi miséről,
egyszer pedig megszegtem az ünnepet szolgálat közben.
– Akadályozva voltál?
– Igen, de egy kis erőfeszítéssel másképp is beoszthattam
volna hivatali teendőimet.
– Úgy?
– Egész hónap alatt alig tettem jót. Feleslegesen durva voltam az egyik
beosztottammal... – hosszú szünetet tartott.
– Ez minden?
– Nem is tudom, hogyan fejezzem ki, atyám, de mintha fáradt lennék –
belefáradtam a vallásomba. Mintha semmit sem jelentene nekem.
Megpróbáltam szeretni Istent, de... – egy mozdulatot tett, melyet a pap nem
láthatott, és oldalról benézett a rácson. – Még abban sem vagyok biztos, hogy
hiszek-e egyáltalán.
– Nagyon könnyű túlságosan sokat foglalkozni ezzel –
mondta a pap. – Különösen itt. Ha tehetném, jó néhány
emberre hat hónap szabadságot rónék penitenciaként. A
klíma tesz tönkre mindenkit. S aztán már könnyű
összetéveszteni – hogy is mondjam – a fáradtságot a
hitetlenséggel.
– Nem akarom föltartani, atyám. Sokan várnak. Tudom,
hogy ez merő képzelgés. De – üresnek érzem magam.
Üresnek.
– Az Isten néha ezt a pillanatot választja – válaszolta a pap. –
Most pedig menj el békével, s mondj egy tizedet a
rózsafüzéredről.
– Nincs rózsafüzérem. S végül is...
– Akkor öt Miatyánkot és öt Üdvözlégyet. – S a feloldozás igéit kezdte
mondani. De itt az a baj, gondolta Scobie, hogy nincs mit feloldozni. Az
ige nem hozta el a megkönnyebbülést, mert mit is könnyített
volna? Csak formula volt: halomba hányt latin szavak –
hókuszpókusz. Kilépett a fülkéből, s újra letérdelt, ez is része
volt a megszokottságnak. Egy pillanatra úgy tűnt fel előtte,
hogy Isten túlságosan könnyen elérhető. Nincs nehézség
benne, Őt megközelíteni. Mint egy népszerű demagóg:
legutolsó követőjének is minden órában s bármikor
rendelkezésére áll. Felnézett a keresztre, s azt gondolta: még
szenvedni is a nyilvánosság előtt szenved...
Harmadik fejezet

– Hoztam magának néhány bélyeget – mondta Scobie. –


Mindenkitől gyűjtöttem, egy álló hétig. Még Mrs. Carter is
hozzájárult egy fejedelmi papagájjal – nézze csak, valahonnan
Dél-Afrikából jött. S itt egy teljes libériái sorozat amerikai
megszállási portóval. Ezeket a Tengerészeti Megfigyelőtől
kaptam.
Teljesen nyugodtak voltak: s úgy látszott mindkettőjük
előtt, hogy épp ezért biztonságban is vannak.
– Miért gyűjt bélyeget? – kérdezte Scobie. – Furcsa dolog, ha az
ember elmúlt tizenhat éves.
– Nem tudom – felelt Helen Rolt. – Igazából nem is gyűjtöm.
Csak mindenhová magammal cipelem. Megszokásból, azt
hiszem. – Kinyitotta az albumot: – És nem is csak
megszokásból. Szeretem ezeket a dolgokat. Látja ezt a
félpennys zöld V. Györgyöt? Az első volt a gyűjteményben.
Nyolcéves voltam, leáztattam egy borítékról, s egy
jegyzetfüzetbe tettem. Ezért vett aztán nekem az apám
albumot. Anyám meghalt. Szóval apám vette nekem az
albumot.
Megpróbálta mindezt pontosabban elmagyarázni:
– Olyanok, mint az amatőrképek. Könnyen hordozhatók.
Akik porcelánt gyűjtenek, sehová sem vihetik magukkal. Vagy
könyveket. És nem is kell oldalakat megcsonkítani, mint a
magazinképgyűjtésnél.
– Még sose beszélt nekem a férjéről – mondta Scobie.
– Nem.
– Nem is jó megcsonkítani egy oldalt, mert az ember mindig látja, honnan
is tépte ki.
– Igen.
– Könnyebb túlesni a dolgokon – magyarázta Scobie –, ha beszél róla.
– Nem is ez a baj – mondta az asszony. – Hanem az, hogy
olyan könnyű túllenni mindenen. – Helen meglepte Scobie-t:
nem hitte elég idősnek ahhoz, hogy a tapasztalatoknak ilyen
fokára is eljuthasson már, ilyen minőségi ugrásig. – Meghalt –
mennyi ideje is – tűnődött az asszony – nyolc hete? S olyan
halott már. Olyan tökéletesen halott. Hát én ilyen ringyó vagyok!
– Nehogy azt higgye – mondta Scobie. – Mindenki így érez, azt hiszem.
Amikor azt mondjuk valakinek: “Nem tudok nélküled élni”, igazából azt
gondoljuk: “Nem tudok azzal az érzéssel élni, hogy te szenvedsz,
boldogtalanul, szükségben.” Ennyiből áll. S amikor meghalnak,
megszűnik a felelősségünk is. Nincs mit tennünk értük.
Nyugodhatunk békében.
– Nem tudtam, hogy ilyen kemény vagyok – mondta Helen. – Félelmesen
kemény.
– Volt egy kislányom – mesélte Scobie –, aki meghalt. Én idekint
voltam. A feleségem két táviratot küldött nekem Bexhillből.
Egyet délután ötkor, egyet hat órakor, de a postán
eltévesztették a sorrendet. A feleségem, tudja, óvatosan akart
előkészíteni a dolgokra. Az egyik táviratot épp reggeli után
kaptam. Reggel nyolc órakor – rossz hír számára a legrosszabb
időben. – Erről sosem beszélt senkinek, még Louise-nak sem.
Most visszaidézte, szó szerint, mindkét távirat pontos
szövegét. – Ez volt a táviratban: Catherine meghalt délután szenvedés
nélkül. Isten megáldjon. A második távirat ebédidőben érkezett.
Szövege: Catherine komolyan beteg. Doktor reménykedik, én drámám. –
Ezt a táviratot öt órakor küldték. Drámám elírás volt – alighanem a
drágám helyett. Látja, semmi sem volt reménytelenebb, mint
úgy előkészíteni a hírre, hogy “doktor reménykedik”.
– Szörnyű lehetett magának – mondta Helen.
– Nem, a szörnyű az volt, amikor a második táviratot
megkaptam, s minden összezavarodott a fejemben, azt
hittem, tévedés történt. Életben kell lennie. S egy pillanatra,
amíg rádöbbentem, hogy mi is történt-csalódást éreztem. Ez volt a
szörnyű. Azt gondoltam: most kezdődik a rettegés, a kín, de
amikor rájöttem, mi is történhetett, akkor minden rendbe jött,
a lányom meghalt, s elkezdhettem elfeledni őt.
– El is felejtette?
– Nem sokat gondolok rá. Tudja, menekültem attól, hogy lássam meghalni.
Ez a feleségemnek jutott.
Scobie-t meglepte, milyen könnyen és gyorsan
összebarátkoztak. Fenntartás nélkül összehozta őket két halál.
– Nem is tudom, mihez kezdtem volna maga nélkül – mondta Helen.
– Mindenki szívesen törődött volna magával.
– Azt hiszem, félnek tőlem – mondta Helen.
Scobie nevetett.
– Így van. Félnek. Bagster repülőhadnagy ma délután kivitt
a tengerpartra, de ő is félt. Mert nem vagyok boldog, s hogy a
férjem már csak volt. A parton mindenki úgy tett, mintha
nagyon örülne valaminek, én pedig ott vigyorogtam hasztalan.
Emlékszik még arra az érzésre, amikor először vett részt egy
party-n, és a lépcsőn felfelé menet hallotta a zsibongást, s nem
tudta, hogyan beszéljen az emberekkel. Így éreztem magam
én is, így ültem ott és mosolyogtam Mrs. Carter fürdőruhájára,
és Bagster megsimogatta a combomat, én pedig haza
akartam kerülni.
– Nemsokára hazamegy.
– Nem arra a hazára gondoltam. Az ittenire, ahol magamra zárhatom az
ajtót, s nem nyitom ki, ha kopognak, akkor sem. Nem akarok még elmenni
innen.
– De hiszen nyilván nem is érzi jól magát itt.
– Úgy félek a tengertől – mondta Helen.
– Szokott álmodni róla?
– Nem. De néha Johnnal álmodom – és az rosszabb. Mert mindig rosszakat
álmodtam róla, s még mindig rosszakat álmodom. Valahogy mindig
veszekedtünk álmomban, és még mindig veszekszünk.
– Valójában is veszekedtek?
– Nem. Olyan kedves volt hozzám. S csak egy hónapig
voltunk házasok, hisz tudja. Ilyen rövid ideig könnyű kedvesnek
lenni, ugye. Amikor ez történt, igazából még nem is tudtam, hányadán állok. –
Scobie-nak úgy rémlett, hogy igazából sohase tudta, hányadán áll, legalábbis
nem tanulta meg azóta sem, hogy otthagyta a kézilabdacsapatot: talán egy éve.
Scobie néha maga előtt látta Helent: a hátán fekszik a csónakban,
az olajos, kontúrtalan tengeren, és telnek a napok, a halálán
levő másik gyerekkel és az őrületbe süllyedő tengerésszel és
Miss Malcott-tal és a főgépésszel, aki felelősséggel tartozott a
tulajdonosoknak: néha látta őt maga előtt, amint a hordágyon
viszik el mellette, s a bélyegalbumot szorongatja. S most úgy
látta: kölcsönkapott idétlen fürdőruhájában, amint rávigyorog
Bagsterre, amikor az tapogatni kezdi: figyel a nevetésre és
paskolásra, nem ismerve a felnőttetikettet... És Scobie
szomorúságot érzett s azt, hogy növekszik, árad benne a
felelősség érzése, mint az esteli dagály.
– Írt már az édesapjának?
– Ó, igen, persze. – Azt táviratozta, hogy összeköttetéseket mozgatott meg
az utazásom érdekében. Nem tudom, milyen összeköttetéseket képes
ő megmozgatni, szegénykém, Buryből. Hiszen jóformán senkit
sem ismer. Persze Johnt is említette a táviratában. – Egy
párnát vett le a székről, s onnan húzta elő a táviratot. –
Olvassa el. Nagyon kedves, de persze semmit sem tud rólam.
Scobie olvasni kezdett. Rettentően szomorkodom miattad drága
gyermekem de emlékezz az ő boldogságára szerető atyád. –
A bélyegző dátuma a buryi bélyegen eszébe juttatták Scobie-
nak: milyen a távolság apa és gyermeke között. Megkérdezte:
– Mit ért azon, hogy nem tud magáról semmit?
– Ő még hisz Istenben és a mennyországban és az efféle
dolgokban, tudja.
– Maga nem?
– Abbahagytam, amikor befejeztem az iskolát. John is ezzel
ugratta, persze kedvesen. Apa nem törődött vele. De azt sose
tudta, hogy én is úgy érzek, mint John. Ha valaki lelkész lánya,
jó csomó dologban képmutatónak kell lennie. Még a
gondolatától is elszörnyedt volna annak, hogy John és én –
együtt voltunk, már két héttel azelőtt, hogy
összeházasodtunk.
Scobie előtt megint az rémlett föl, hogy olyasvalakivel áll
szemben, aki nem tudja, hányadán áll a dolgokkal: nem
csoda, hogy Bagster félt tőle. Bagster nem olyan ember, aki
vállalja a felelősséget, márpedig nehezen háríthatná át a
felelősséget bármily cselekedetért, erre a csacsi gyerekre.
Lapozgatott a bélyegek kicsiny halmában, melyet Helennek
gyűjtött, és azt mondta:
– Kíváncsi lennék, mihez kezd majd otthon.
– Azt hiszem – mondta –, behívnak.
Ha az én kislányom élne, ő is már katonaköteles lenne,
gondolta Scobie, s bezsúfolnák valami zord közös
hálóterembe, s a maga lábán kellene megállnia. Az Atlanti-
óceán után a Szárazföldi Kisegítő Szolgálat, vagy a Légierők
Női Kisegítő Szolgálata, a hetvenkedő, nagymellényű
őrmester, a tábori konyha és a krumplipucolás, a beteges
hajlamú, keskeny ajkú, kikent-kifent aranyhajú tiszt, meg a
férfiak, akik a tábor előtt lesik a közkatonalányt, a bozót közt,
a rekettyésben... ehhez viszonyítva valóban még az Atlanti-
óceán is otthon. Hangosan csak ezt kérdezte: – Gyorsírni nem
tud? Vagy nyelveket? – Csak az okosak, a bátrak és a befolyásosak
menekednek meg a háborúban.
– Nem – mondta Helen –, igazából semmit sem tudok.
Valójában lehetetlenség elképzelni, hogy Helent kimentik a
tengerből, s aztán visszadobják, mint a halat, melyet nem volt
érdemes kifogni.
– Gépelni tud?
– Egy ujjal egész gyorsan megy.
– Állást, azt hiszem, kaphat itt. Nagy hiány van
titkárnőkben. A feleségek, tudja, mind dolgoznak a
kormányzóságon, de ez még mindig kevés. Persze, a nők
nagyon rosszul bírják ezt a klímát.
– Szívesen maradnék. Igyunk rá. – És kiszólt: – Hé, boy!
– Haladás – mondta Scobie. – Egy hete még úgy félt tőle... –
A boy poharakkal, citrommal, vízzel és frissen bontott gines
üvegekkel megrakott tálcát hozott be.
– Ez nem az a fiú, akivel én beszéltem – mondta Scobie.
– Nem. Az elment. Túl keményen hordta le.
– S ez a fiú jött a helyébe?
– Igen.
– Mi a neved, fiú?
– Vande, uram.
– Láttalak már valahol, ugye?
– Nem, uram.
– Ki vagyok én?
– Nagy rendőrfőnök, uram.
– Ne riassza el ezt is a háztól – szólt rá Helen.
– Kinél szolgáltál?
– Pemberton tartományi rendőrfőnöknél az őserdőben,
uram. – Én voltam a kisegítő fiú.
– Hát akkor ott láttalak? Könnyen meglehet. Most pedig jól lásd el a
missust, és majd ha hazamegy innen, szerzek neked nagy helyet. Ezt tartsd
eszedben!
– Igen, uram.
– Meg se nézte a bélyegeket – mondta Scobie.
– Nem, még nem, ugye nem. – Az egyik bélyegre egy csepp gin esett és
elmázolta. Scobie csak nézte az asszonyt, amint kiemeli a csomagból, és a
szeme rögzítette egyenes, merev haját; egérfarkként hullt a
nyakszirtjére, mintha az óceán mindörökre kiszívta volna
erejét, s a beesett arcot. Ilyen nyugalmat, gondolta,
esztendők óta nem érzett emberi teremtmény jelenlétében –
Louise fiatalsága óta legalábbis nem. De ez egészen más
dolog, mondta magában, most ők ketten teljes biztonságban
vannak egymástól. Harminc esztendővel idősebb: teste ebben
a klímában elvesztette a gyönyör érzékét; szomorúan,
vonzódással és mérhetetlen szánalommal szemlélte az
asszonyt, mert eljön az idő, amikor már nem vezetheti a
világban, ezen a háborgó tengeren. Amikor Helen megfordult,
és a fény arcára esett, csúnyának látszott, a gyerekek
időszakos csúnyasága ült rajta. Ez a csúnyaság mintha
bilincsként szorítaná Scobie csuklóját.
– A bélyeg tönkrement. Hozok helyette másikat – mondta.
– Ugyan – felelte Helen –, úgy teszem el, ahogy van. Nem
vagyok igazi gyűjtő.
Scobie nem érzett felelősséget a szépek, a bájosak, az
okosak iránt. Azok úgyis boldogulnak. Ez az arc, melyért senki
sem tér le az útjáról, amelyre sohasem tapad fátyolozott
pillantás, mely nemsokára visszautasítás és közöny tárgya
lesz, ennek szüksége van az ő ragaszkodására. A “szánalom”
szót éppoly hanyagul használják, mint a “szerelmet”: a
szörnyű kusza szenvedélyt, melyet oly kevesen élnek át.
– Tudja, amikor majd meglátom rajta a foltot, mindig ezt a
szobát látom majd magam előtt... – mondta.
– Akkor ez is olyan, mint egy amatőrkép.
– Egy bélyegtől könnyű megválni – mondta Helen a
fiatalság kegyetlen őszinteségével –, s nem is emlékszünk rá,
hogy valaha ott volt. – Hirtelen odafordult Scobie-hoz, és azt
mondta: – Olyan jó magával beszélgetni. Magának azt
mondhatom, amit akarok. Maga nem akar tőlem semmit.
Biztonságban vagyok.
– Mindketten biztonságban vagyunk. – Körülfogta őket az
eső. Szabályosan zuhogott a hullámlemez tetőre. Helen
hirtelen szenvedéllyel szólalt meg:
– Ó, Istenem, milyen jó maga!
– Ugyan.
Helen folytatta:
– Az az érzésem, hogy maga sohasem fog becsapni engem.
– Ezek a szavak számára parancsként hangzottak,
engedelmesen követi őket, bármily nehéz lesz. Helen keze
tele volt azokkal a képtelen papírdarabokkal, melyeket ő
hozott neki. – Mindig velem lesznek. Ezeket sose tépem ki –
mondta Helen.
Valaki kopogtatott az ajtón, s egy hang azt kiáltozta:
– Freddie Bagster. Csak én vagyok. Freddie Bagster! – üvöltötte vidáman.
– Ne nyisson ajtót – suttogta Helen –, ne nyisson! – A karját
Scobie-éba fűzte, és szétnyíló szájjal figyelte az ajtót, mintha
kifulladt volna a lélegzete. Az üldözött állat ösztöne dolgozott
benne, mely behúzódik a vackába.
– Engedd be Freddie-t – hízelgett a hang. – Légy okos kislány, csak a
Freddie Bagster van itt. – Felönthetett egy kicsit a garatra.
Helen hozzásimult Scobie-hoz, átölelte. Amikor Bagster lépteinek zaja
elhalkult, Helen az ajkát nyújtotta, és megcsókolták egymást. Mindketten azt
gondolták: a biztonság álcázása volt egy ellenségnek, mely a barátság, a
bizalom és a szánalom öltözetében támad.

Kitartóan zuhogott az eső, s a kis lecsapolt földdarabkát,


melyre a háza épült, ismét mocsárrá változtatta. Szobájának
ablakát ide-oda csapkodta a szél; éjszaka egy szélroham
letörte a kitámasztóját. Bevágott az eső, az asztala csuromvíz,
s a padlón tócsa. Ébresztőórája 4.25-öt mutatott. Úgy érezte,
mintha esztendőkkel ezelőtt elhagyott házba tért volna vissza.
Nem lepte volna meg, ha pókhálót talál a tükrön, ha a moszkitóháló
rongyokká foszlott volna, és egérpiszok lenne a padlón.
Leült a székre: a víz lecsöpögött a nadrágjáról, s újabb
tócsa terebélyesedett moszkitócsizmái körül. Elhagyta az
esernyőjét, amikor valami furcsa ujjongással hazaindult; amikor megtalált
valamit, amit elvesztett, valamit, ami ifjúságának egy darabja volt. A nyirkos,
zajos éjszakában még a hangját is kieresztette, és Fraser dalának egyik sorát
próbálgatta, de nem találta el a dallamot... Valahol a Nissen-barakk és az
otthona között hagyta a jókedvét.
Reggel négykor felébredt. Helen feje ott volt mellette; haját a mellén
érezte. Kidugta kezét a moszkitóháló alól, s rátalált a kapcsolóra. Helen
furcsán összegörnyedten feküdt, olyasféle helyzetben, mint akit
menekülés közben lőttek le. Akkor is, mielőtt még
gyöngédsége, gyönyöre fölébredt, az a gondolata támadt:
lám, itt egy batyunyi ágyútöltelék. És Helen, mikor
felébresztette a valóság, először ezt mondta:
– Bagster – mehet a pokolba.
– Álmodtál?
– Azt álmodtam, hogy elvesztem egy mocsárban, és Bagster talált rám.
Erre ő azt mondta:
– Indulnom kellene. Ha most elalszunk, nem ébredünk fel
virradatig. – Kettejük helyett kezdett gondolkodni,
körültekintően. Mint a bűnöző, elkezdte formálni az agyában a
kinyomozhatatlan tettet: eltervezte a következő
hadmozdulatokat, s először életében kísérletezett az álnokság
hosszadalmas, törvénycsavaró érveivel. Ha ezt és ezt
teszem... ez meg ez következik. – Hánykor kel fel a szolgád? –
kérdezte Helentől.
– Azt hiszem, hatkor. Nem tudom. Engem hétkor ébreszt.
– Ali háromnegyed hatkor teszi fel nekem a melegvizet. Okosabb, ha most
már elmegyek, drágám. – Gondosan körülnézett, kereste ottlétének nyomait:
elegyengetett egy gyékényt, s habozva nézett egy hamutartót. Végül
azonban ott felejtette a falnak támasztva az esernyőjét.
Jellegzetes, akár a bűnöző – gondolta magában. Amikor az eső
eszébe juttatta, már késő volt visszamenni. Dörömbölnie
kellene az ajtón, de máris az egyik barakkban fények gyúltak.
S most, amint megállt a szobájában, kezében
moszkitócsizmájával, fáradtan, lehangoltan gondolta: a
jövőben ügyesebben kell csinálnom.
A jövőben – a szomorúság ott várt rá. A lepke az, ami
belepusztul a szerelembe? Az emberi teremtmény azonban a
következményekre ítéltetett. A felelősség és a bűn is az övé –
ő nem Bagster: ő tudja, hányadán áll. Megesküdött, hogy
megőrzi Louise boldogságát, s most vállalt egy másik s ezzel
ellentmondó felelősséget. Előre belefáradt a hazugságokba,
melyekre idővel sor kerül: érezte az áldozatok sebeit, melyek
most még nem véreztek fel. Párnájára dőlve álmatlanul
bámult ki a kora reggeli szürke dagályra. Valahol a homályos
vizek felszínén egy másik bűn és egy másik áldozat káprázata
úszott– nem Louise és nem is Helen. Odalent a városban
kakaskukorékolásra kelt a hamis pirkadat.
MÁSODIK RÉSZ

Első fejezet

– Nézd csak. Hogy tetszik? – kérdezte Harris rosszul rejtett büszkeséggel.


A barakk ajtajában állt, s Wilson belépett előtte, olyan
óvatosan cserkészve a kincstári barna bútorok között, mint egy
vizsla a tarlón.
– Mindenesetre jobb, mint a szálló – jelentette ki óvatosan Wilson, és
kezével a kincstári karosszék felé intett.
– Gondoltam, megleplek, mire visszajössz Lagosból. – Harris függönnyel
választotta el a Nissen-barakkot: egy-egy hálószoba kettejüknek s egy közös
nappali. – Egyetlen dolog idegesít. Nem vagyok benne biztos, hogy itt is
mászkálnak-e svábbogarak.
– Amúgy is csak azért játszottunk, hogy megszabaduljunk
tőlük.
– Ez igaz, de azért mégis szinte sajnálom.
– Kik a szomszédaink?
– Mrs. Rolt, akit megtorpedóztak, aztán két pasas a
munkaügyiből, egy Clive nevű a mezőgazdaságiból, Boling, a
csatornázás megbízottja – egész kellemes társaság. És persze
Scobie az utca végén.
– Igen.
Wilson nyugtalanul járt-kelt a kunyhóban, s hirtelen megállt egy
fénykép előtt, melyet Harris egy kincstári tintatartónak
támasztott. Rajta: fiúk három hosszú sorban a gyepen, az első
sor törökülésben a füvön, székeken a második, magas
keménygallérban középütt egy idősebb férfi és két asszony (az
egyik bandzsa), a harmadik sor áll. Wilson megkérdezte:
– Ezt a bandzsa nőt – esküdni mernék, hogy láttam már
valahol.
– Mond neked valamit ez a név: Snakey?
– Hát persze. – Tüzetesebben vizsgálta meg a képet. – Te is abba a
koszfészekbe jártál?
– Megtaláltam a Downhamian-t a szobádban, és hogy
meglepjelek, előkotortam a fényképet is. Én a csipkés
kollégiumban laktam. Hát te?
– Csak kosztos diákként.
– Értem – mondta csalódott hangon Harris –, azért a kosztos fiúk között is
volt egy-két rendes tag. – S lefektette a fényképet, mintha valami rosszul
sikerült ügy lett volna. – Arra is gondoltam, hogy rendezhetnénk egy
véndiáklakomát.
– Minek? – kérdezte Wilson. – Csak ketten vagyunk.
– Hozhatnánk fejenként egy-egy vendéget.
– Akkor se érdemes.
Harrisból kitört a keserűség:
– Amellett te vagy az igazi Downhamian, nem is én. Én sose
léptem be az egyesületbe. Neked jár az értesítő. Azt hittem,
van valami közöd a régi helyhez.
– Apám fizetett be örökös tagnak, s ő küldi utánam ezt a
rohadt újságot – vágta rá hirtelen Wilson.
– Ott hevert az ágyad mellett. Gondoltam, azt olvasod.
– Csak belenéztem.
– Énrólam is van benne valami. A címem után érdeklődnek.
– Remélem, tudod, hogy miért – mondta Wilson. – Minden
öregdiáknak, akit csak fel tudnak hajtani, gyűjtőívet küldenek.
Az Alapítók Csarnokának faburkolatát kellene helyreállítani. Én
a helyedben nem adnám meg a címemet. – Wilson az az
ember, gondolta Harris, aki mindig tudja, hányadán áll: – aki
előre tudja, mi lesz félévben; aki tudja, hogy Hogyishívják
barátunk miért nem jelentkezik az iskolánál, s hogy a külön tanári
értekezleten mi körül volt az a nagy ordítozás. Néhány hete még itt is új fiú
volt, akit Harris kész örömmel fogadhatott barátjául s igazíthatott el:
emlékezett még az estére, amikor Wilson estélyi ruhában ment volna
egy szír vacsorájára, ha nem figyelmeztetik. De Harris, iskolái
első évétől kezdve, arra volt kárhoztatva, hogy végignézze az
új fiúk felcseperedését: az első félévben még kedves
mentoruk volt – a következőben már mellőzték. Ő sosem
tudott olyan gyorsan előrehaladni, még félannyira sem, mint a
legkevésbé dörzsölt új fiú. S eszébe jutott az is, hogy a
csótánymeccsben – melyet pedig ő talált ki – már első este
megtámadták a szabályait. Szomorúan mondta:
– Lehet, hogy igazad van. Talán mégsem küldöm el a levelet. – Alázatosan
tette hozzá:
– Az ágyamat erre az oldalra tettem, de nekem igazán teljesen mindegy,
hogy melyikben...
– Jó lesz így is – mondta Wilson.
– Csak egy szolgát vettem föl. Gondoltam, valamit megtakaríthatunk, ha
közösen tartjuk.
– Minél kevesebb szolga téblábol itt, annál jobb – mondta Wilson.
Új testvériségüknek ez volt az első közös éjszakája. Ott
ültek ikertestvér kincstári karosszékükben, olvasgatva az
elsötétítő függönyök mögött. Az asztalon Wilson
whiskysüvege állt és egy palack citrommal ízesített árpalé
Harrisnak. Harrist a kivételes békesség hangulata szállta meg:
az eső kitartóan paskolta a pléhtetőt, és Wilson a Wallace-át
olvasta. Olykor-olykor a légierők étkezdéjéből jövet egy-egy
részeg haladt el az otthonuk előtt, kiáltoztak vagy kocsijukat
túráztatták: de ez csak megerősítette a békesség érzetét a
barakkban. Harris szeme néha a falra tévedt, svábbogarakat
kutatott – mindenünk azért nem lehet meg.
– Kéznél van a Downhamian-ed, öregfiú? Belenéznék még egyszer. Ez a
regény nagyon unalmas.
– Ott van az új példány felvágatlanul az asztalon.
– Felvághatom?
– Hogy a fenébe ne.
Harris először az öreg Downhamian-ek értesítéseire lapozott
rá, és ismét elolvasta, hogy H. R. Harris (1917-től 1921-ig)
holléte felől tudakozódnak. Azon tűnődött, vajon igaza van-e
Wilsonnak: egy szó sem volt itt a csarnok faburkolatáról.
Lehet, hogy mégis elküldi a levelet, s elképzelte a választ,
amit a titkártól kapna. – Kedves Harris – valahogy így hangzanék. –
Mindnyájunk örömére szolgált, hogy abból a romantikus
messzeségből leveledet megkaptuk. Miért nem küldesz
bőséges beszámolót az értesítőnek, s miközben ezt írom, meg
is kérdezem, miért nem csatlakozol az öreg downhamiek
társaságához? Megjegyzem: sosem voltál a tagja. Valamennyi
öreg diák nevében beszélek, amikor kijelentem: jó szívvel látnánk. – S már
nyelvén ízlelgette a “büszkeségünkre szolgálna” kitételt, de ezt elvetette.
Realista volt.
Az öreg downhamieknek kellőképp sikeres karácsonyi
szünidejük volt. Egy góllal verték meg Harpendent, kettővel a
Merchant Taylorst, és döntetlent értek el a Lancinggal. Ducker
és Tierney jól rohantak le, de az összecsapásban már nem
tudták maguknál tartani a labdát. Lapozott: s a következő
oldalon elolvasta, hogy az Opera Társaság nagyszerű
előadásban hozta színre a Türelmet az Alapítók Csarnokában. F.
J. K. – nyilvánvalóan az angol nyelv tanárát rejtették a betűk –
ezt írta: Lane mint Bunthorne a szépérzékének olyan fokáról tett
tanúbizonyságot, mely meglepte valamennyi ötödik B osztályos társát. S ha
még nem is mondanánk a kezéről azt, hogy középkori, s
lényét nem is asszociálnánk liliomokkal, arról meggyőzött,
hogy rosszul ítéltük meg eddig. Nagy alakítás volt, Lane!
Harris átlapozta a beszámolót az Öt mérkőzés-ről s az Üt az óra
című rapszódiát is, mely így kezdődött: Volt egyszer egy apró
termetű öreg hölgy, akinek legkedvesebb tulajdona…
Downham falai emelkedtek fel körülötte: sárgával
szegélyezett vörös téglák, szeszélyes, gótikus ívek,
középviktoriánus vízköpők; cipők csattogtak kőlépcsőkön, és a
repedt hangú gong ébresztette az újabb nyomorult napra.
Hűséges volt – mint ahogy mindnyájan hűségesek vagyunk – a
boldogtalansághoz: érezte, hová is tartozik igazából. Harris
szeme megtelt könnyel, egy korty árpalét hajtott föl, s azt
gondolta: Feladom a levelet, mondjon Wilson bármit. – Ekkor
valaki odakintről kiáltozni kezdett: “Bagster. Hol vagy,
Bagster, te dög?” – és azzal elnyúlt az árokban. Harris ettől is
Downhamben érezhette magát, kivéve persze, hogy azt a szót
ott nem használták volna.
Harris két lapot ugrott, egy költemény címére esett a tekintete. A nyugati
part-nak keresztelte a szerzője, és L. S.-nek ajánlotta. Harrist
nemigen érdekelte a költészet, de kíváncsiságát felkeltette,
hogy valahol a homok és bűz e hatalmas partvidékén akad egy
harmadik downhami.

Új Trisztán a messzi tengeren


Ajkához emeli a mérget,
S egy új Marke király a pálmaparton
Szerelme tűnte után nézett.

Mindez homályos volt Harrisnak: a szeme gyorsan átugrotta


az aláírásig közbeeső szakaszokat: E. W. kezdőbetűk. Már-már
hangosan felkiáltott, de időben megfékezte magát. Ilyen
szoros szomszédságban, amiben most éltek, szükséges volt a
körültekintés. Veszekedéshez nem elég tágas hely. Ki lehet az
L. S., tűnődött, s aztán rájött, hogy valószínűleg... Az ötlet
kegyetlen mosolyt csalt az ajkára.
– Nincs sok ebben az értesítőben. Megvertük Harpendent.
Van egy vers is: A nyugati part. Még egy szegény ördög – idekint.
– Ó.
– Szerelmi bánat – mondta Harris. – De én nem olvasok verseket.
– Én sem – hazudta Wilson a Wallace sánca mögül.

Nehezen menekült meg. Wilson hanyatt feküdt, s a tetőre


zuhogó esőt s a függöny mögött nehezen lélegző öreg
downhami szuszogását hallgatta. Mintha gyűlöletes iskolás
évei áthatoltak volna a közbeeső ködön, s most körülfognák.
Micsoda őrület késztette arra, hogy elküldje a verset a Downhamian-nek?
De nem is volt őrültség: már régóta képtelen volt olyan
becsületes indulatra, mint az őrület: őt már gyerekkorától a
bonyolultság sújtja. Tudta is, miért cselekedett így: ki akarta
vágni a költeményt, és meg sem jelölve, honnan való,
elküldeni Louise-nak. Nem egészen az asszony ízlése szerint
való vers volt, ezt tudta: de mégis, érvelt magában, bizonyos
mértékig talán hatni fog rá, hogy a verset kinyomtatták. Ha
pedig megkérdezi tőle, hol jelent meg, könnyű lesz kitalálni
valami zártkörű folyóiratot. A Downhamian-t szerencsére szépen
nyomják és jó papírra. No persze, a lapkivágatot átlátszatlan
papírra kell ráragasztani, hogy eltüntesse, amit a másik
oldalára nyomtattak, de erre könnyű lesz kitalálni valami
magyarázatot. A foglalkozása lassan már felszívta az életét,
csakúgy, mint valaha az iskola. Hivatásához tartozott a
hazugság, gyorsan kész mesével előállni, sohasem elengedni
magát, magánélete is erre a mintára alakult. Wilson az
önmegvetés undorával feküdt az ágyán.
Az eső pillanatnyilag elállt. Ez a hűvös szünet az álmatlanok
egyik vigasza. Harris nehéz álmaiban az eső tovább zuhogott.
Wilson halkan kiment, és altatót kevert magának: a
brómszemcsék pezsegtek a pohár alján; Harris rekedten
dünnyögött és hánykolódott a függöny mögött. Wilson az
órájára villantotta zseblámpáját: 2.25-öt mutatott.
Lábujjhegyen indult az ajtóhoz, nehogy felébressze Harrist.
Körme alatt egy élősdi csípését érezte. Reggel ki kell
piszkáltatnia a boyjal. Megállt a mocsaras talajra húzott
cementkövezeten, a hűvös szellő játszott vele, meg-
meglebbentve pizsamakabátját. Minden barakk sötét volt
még, s a holdat foltokban takarták el a gyülekező esőfelhők.
Már éppen visszafordult volna, amikor néhány yardnyiról
bukdácsolást hallott: felkattintotta a zseblámpáját. Egy görnyedt hátra
világított, az alak a bokrok között az út felé igyekezett.
– Scobie – kiáltott rá Wilson, s a férfi megfordult.
– Halló, Wilson – felelte Scobie –, nem is tudtam, hogy itt lakik.
– Harrisszal közösben – mondta Wilson, s végigmérte a férfit, aki
őt sírni látta.
– Sétálgattam – magyarázkodott Scobie hiteltelenül. – Nem
tudtam aludni. – Wilson megállapította, hogy Scobie csak
kezdő a csalárdság világában: nem élt benne gyerekkora óta.
S az idősebbek furcsa irigységével gondolt Scobie-ra, ahogy
egy vén zsivány irigyelheti a fiatal csirketolvajt, akit először
ítéltek el, aki még mindezt nem ismeri.

Wilson az Egyesült Afrika Társaság fülledt irodájában ült. Közte és az ajtó


között a cég kiadványai s negyedrét, disznóbőrbe kötött naptárai
emeltek barikádot. Wilson, a barikád mögött, mint egy
puskázó diák, rejtjelkönyveivel dolgozott titokban: táviratot
fejtett meg. A kereskedelmi naptár egy hét elmaradással
mutatta július 20-át és a napi jelmondatot: A legjobb befektetés a
becsületes vállalkozás. WilliamP. Conforth. – Egy hivatalnok kopogott be
hozzá: – Valami néger keresi, Wilson, üzenetet hozott.
– Kitől?
– Azt mondja, Browntól.
– Néhány percig tartsd odakint, a pasas jó emberem, aztán rúgd be ide. –
Bármilyen szorgalmasan gyakorolta is Wilson, a jassznyelv
természetellenesen hatott a szájában. Összehajtotta a táviratot, s hogy ülve
maradhasson, beletette a rejtjelkönyvbe: aztán a táviratot és a rejtjelkönyvet a
páncélszekrénybe tette, és rá is zárta az ajtót. Egy pohár vizet töltött
magának, és közben kinézett az utcára: rikító fejkendős öreg
néger nők haladtak el színes ernyőik alatt. Formátlan
kartonruhájuk bokáig ért: egyiken gyufacímkeminták: a másik
csupa petróleumlámpa: a harmadik – legújabb manchesteri
szállítmány – sárga alapon csupa lila öngyújtó. Derékig
meztelen fiatal lány haladt el az esőben csillogva, s Wilson
rosszkedvű sóvárgással kísérte a szemével, amíg el nem tűnt.
Nagyot nyelt és megfordult, amint nyílott az ajtó.
– Csukd be.
A fiú engedelmeskedett. Nyilvánvalóan legjobb ruháját
öltötte fel a reggeli látogatáshoz: fehér pamutingét fehér
rövidnadrágján kívül viselte. Tornacipője, bármennyire esett,
folttalan: csak az ujjai kandikáltak ki belőle.
– Yusefnél szolgálsz?
– Igen, uram.
– Üzentem neked az én boyommal. Megmondta, mit akarok? Az öcséd,
ugye?
– Igen, uram.
– Egy apától?
– Igen, uram.
– Jó fiú vagy, mondja ő. Steward akarsz lenni?
– Igen, uram.
– Olvasni tudsz?
– Nem, uram.
– Írni?
– Nem, uram.
– De van szem a fejedben? Füled jó? Mindent látsz? Hallasz
mindent? – a fiú vigyorgott, s egy fehér vágás arcának sima
szürke elefántbőrén: simulékony értelemre vallott. Az
értelmesség, Wilsonnak, értékesebb volt a becsületnél. A
becsület kétélű fegyver, az értelem mindennél előbbre való.
Az értelem felfogja, hogy a szír egy szép napon hazatérhet saját hazájába, de
az angolok örökre itt maradnak. Az értelem tudja, hogy a kormánynak
dolgozni jó; akármilyen kormány. – Mennyit kapsz a szolgálatért?
– Tíz shillinget.
– Öttel többet fizetek neked. Ha Yusef kirúg, tíz shillinget fizetek neked.
Ha egy évig ott leszel Yusefnél, és jó híreket hozol – igaz híreket –, nem
hazugságot, akkor odaszerezlek fehér emberhez stewardnak. Érted?
– Igen, uram.
– Ha nekem hazugságot hozol, börtönbe mégy. Lelőnek
még a végén, fiú. Nem tudom. Nem is érdekel. Érted?
– Igen, uram.
– Mindennap találkozol bátyáddal a húspiacon. Elmondod neki, ki jön
Yusef házába. Megmondod neki, hová megy Yusef. Mondod neki minden
idegen fiút, aki jön Yusef házába. Nem mondasz hazugságot, mondasz
igazságot. Nincs felvágás. Ha senki sem jön Yusef házába, te mondod senki.
Ha mondasz nagy hazugságot, én rögtön tudom, és te rögtön mész börtönbe. –
A fárasztó felsorolás folytatódott. Sosem volt biztos benne, mennyire értették
meg. Homlokán az izzadság csurgott, és a hűvösen tartózkodó,
szürke arc úgy nyomasztotta, mint egy vád, amire felelni
képtelen. – Te mész börtönbe, és sok-sok időt leszel börtönbe.
– A hangja már szinte recsegett a hatáskeltés igyekezetében:
úgy hallgatta magát, mint a gyarmati fehérek paródiáját egy
kabaréban. – És Scobie? Ismered Scobie őrnagyot? – kérdezte.
– Igen, uram. Ő jó ember, uram. – Ez volt az első mondat,
amit igenen és nemen kívül a fiú kinyögött.
– Láttad őt gazdánál?
– Igen, uram.
– Hányszor?
– Egyszer-kétszer, uram.
– Ő és a gazda – jó barátok?
– Gazda gondolja, Scobie őrnagy nagyon jó ember, uram. –
A megismételt dicséret felingerelte Wilsont. Dühösen kiáltotta
el:
– Nem arra vagyok kíváncsi, jó ember-e vagy nem. Hanem arra, hogy hol
találkozik Yuseffel. Érted? És miről beszélnek? Te szoktad nekik
bevinni az italt, amikor a stewardnak más dolga van?
Olyankor mit hallasz?
– Múltkor volt nagy paláver – mondta behízelgőn a fiú,
mintha árui töredékét mutatná csak.
– Azt elhiszem. Tudni akarok mindent a paláverről.
– Amikor Scobie őrnagy egyszer elment, én gazdám párnát
tett fejére.
– Hát ez meg mi a fenét jelent?
A fiú nagy méltósággal fogta össze kezét a szeme előtt, és
azt mondta:
– Szemétől véres lett a párna, uram.
– Uramisten – mondta Wilson. – Elég furcsa dolog.
– Aztán ivott sok whisky, és ment aludni – tíz óra-tizenkét óra. Aztán
elment Bond Street-i üzletbe, és pokolt csinált.
– Miért?
– Gazda mondja, hogy becsapják őt.
– Mi köze ehhez Scobie őrnagynak?
A fiú vállat vont. S mint már annyiszor életében, Wilson úgy érezte:
az ajtó becsapódott az orra előtt: mindig kívül maradt a
küszöbön.
Amikor a fiú elment, újból kinyitotta a páncélszekrényt,
először balra fordította a számtárcsa gombját, harminckettőre
– éveinek száma –, aztán jobbra, a tízes számra (születési év),
megint balra hatvanötre – a Western Avenue, Pinner
házszáma, ahol otthon lakott, aztán kivette a rejtjelkönyveket.
329467852397042. A számsorok csoportjai összefolytak a
szeme előtt. A távirat Fontos jelzésű volt, különben estére
halasztotta volna a megfejtést. Igaz, azt is tudta, milyen
kevéssé lehet fontos: a Lobitóból induló rendszeres hajójárat a
szokásos gyanús holmit szállítja – gyémántot, gyémántot,
gyémántot. Amikor megfejtette a táviratot, átadja majd a
nagybeteg rendőrfőnöknek, aki nyilvánvalóan már megkapta
az azonos vagy ellentmondó értesítést a katonai hírszerző 5-
től vagy egy másik titkos szervezettől; ezek úgy nőttek itt a
tengerparton, mint a mangrove. Békén hagyni nem besúgni
nem átkutatni P. Ferreira első osztályú utast ismétlem P.
Ferreira első osztályú utast. Ferreira feltehetően az ő
szervezetének ügynöke volt, akit a hajón szerveztek be.
Ugyanakkor könnyen meglehet, hogy ezzel egyidőben a
rendőrfőnököt is értesíti Wright ezredes, hogy Ferreira
gyémántcsempészéssel gyanúsítható és szigorúan
átkutatandó. 72 391 87 052 63 847 92 034. S hogy lehet
egyszerre békén hagyni, nem besúgni, nem átkutatni és
szigorúan átvizsgálni Mr. Ferreirát? Ez már szerencsére nem
az ő gondja. Ha valakinek belefájdul a feje, az valószínűleg
Scobie lesz.
Wilson ismét az ablakhoz lépett egy pohár vízért, s megint
ugyanazt a lányt látta. De lehet, hogy mégsem ugyanazt.
Nézte, hogy csurog a víz a két, szárnyszerű lapockacsont
között. Visszaemlékezett arra az időre, amikor még ügyet sem
vetett a fekete bőrre. Úgy érezte, mintha nem is hónapok,
esztendők múltak volna el fölötte ezen a partvidéken: a
kamaszkor és a férfikor közötti évek.

– Elmész? – kérdezte meglepetten Harris. – Hová?


– Be a városba – mondta Wilson, s kioldotta moszkitócsizmája csatját.
– Mi a fenét tudsz ilyen későn csinálni a városban?
– Hivatalos ügy – mondta Wilson.
S valójában üzleti ügy is volt: abból az örömtelen fajtából,
amit egyedül, társak nélkül űz az ember. Néhány hete egy
használt kocsit vett, életének első kocsiját, s még nem volt
megbízható vezető. Ezt a klímát egyetlen gépi szerkezet sem
bírta sokáig: ablaktörlő helyett egy zsebkendővel kellett
megtisztítania a szélvédőt minden száz yardnál. Kru Townban
a családok a nyitott kunyhóajtó előtt ülték körül a
petróleumlámpát: a lehűlést várták, hogy aludni térhessenek.
A csatornában döglött kóbor kutya hevert, s az eső átcsapott
fehér, felpuffadt hasán. Második sebességben hajtott, lépésnél
alig gyorsabban, mert a polgári kocsik reflektorát
névjegykártya méretére kellett lesötétíteni: s tizenöt lépésnél
tovább nem is látott. Tíz percig tartott, amíg a rendőrség
közelében a nagy gyapotfáig elért. A tiszti szobában nem
égett lámpa, s ő a főkapu előtt hagyta a kocsiját. Ha bárki
meglátja, azt hiheti, odabent van. Egy pillanatig még habozva
a kocsiban maradt, nyitott ajtónál. S az esőben átvonuló leány
képe összekeveredett emlékezetében Harriséval, amint
lapockáin hanyatt fekve olvas egy könyvet, s a könyökénél
egy pohár limonádé áll. Szomorúan gondolt arra: a kéjvágy
birtokba vette ezt a napot, s mennyi kellemetlenséggel jár ez:
a kedélyét már előre elnehezítette a csömör.
Esernyőjét otthon felejtette, s alig ereszkedett le néhány
yardnyira a hegyről, máris csuromvizes volt. Inkább a
kíváncsiság szenvedélye, mint a kéjvágy hajtotta. Ha valaki
hosszabb ideig van egy helyen, előbb-utóbb ki kell próbálnia a
helyi termést. Olyan ez, mint egy tábla csokoládé az
éjjeliszekrény fiókjában: amíg el nem fogy, egyre
foglalkoztatja az embert. S ha túlestem rajta, gondolta, újabb
verset írok majd Louise-hoz.
A bordély egy pléhtetejű bungalót foglalt el a hegy derekán,
jobb kéz felé. Száraz évszakban a lányok, mint a verebek, kint
ültek a csatornaszélen: elcsevegtek a hegytetőn szolgálatos
rendőrrel. Az utat sohasem töltötték fel, s így senki sem
hajtott el a bordély mellett kocsival a rakpartra vagy a
katedrális felé: nem volt hát szem előtt. S most elfüggönyzött,
csendes homlokzattal fordult a sáros út felé, csak néha nyílt
az ajtaja ringatózva, s egy folyosót tárt fel. Wilson sietve
körülnézett és belépett.
Esztendőkkel ezelőtt a folyosót újra vakolták és fehérre
meszelték, de a patkányok alagutakat vájtak a vakolatba, és
az emberi lények pedig karcolással meg nevek felfirkálásával
éktelenítették el a meszelést. Tetoválva volt a fal, mint egy
tengerész karja: kezdőbetűkkel, dátumokkal, s még két
átszúrt szívet is odamesterkedett valaki. Első pillanatra úgy
rémlett Wilsonnak, hogy a hely teljesen elhagyatott: a folyosó
mindkét oldalán kilencszer négy láb területű apró cellák
sorakoztak: ajtó helyett csak függönnyel elrekesztve, bent
fekvőhelyül háziszőttes takaróval lefedett ládák. Wilson sietve
végigment a folyosón: s aztán, mondta magában, sarkon
fordul és hazamegy szobájának csendes, álomkóros
biztonságába, ahol a vén downhami bóbiskol a könyve fölött.
Rettentő csalódottságot érzett, mintha nem találta volna
meg azt, amit keresett, de most felfedezte, hogy baloldalt a
folyosóvégi cella foglalt: a padlón égő olajlámpa fényében
meglátott egy lányt: a ládákra terített piszkos pokrócon
hevert, mint hal a pulton; rózsaszínű, meztelen talpa ott
lóbálózott a “Tate-cukor” felirat fölött. Szolgálatban feküdt ott, vendégre
várva. Rávigyorgott Wilsonra, s nem is fárasztotta magát azzal, hogy felüljön:
– Akar hastáncot, drágám: tíz pénz. – Wilson látomása egy lányt
rajzolt ki: esőmosta háttal tűnt el előle mindörökre.
– Nem – mondta –, nem – a fejét rázta, és gondolkodni kezdett: Mekkora
marha vagyok, de mekkora marha, ennyit kocsikáztam – ezért. – A lány
viháncolt, mint aki nagyon is jól érti az ő ostobaságát, és aztán az
utca felől, a folyosón meztelen talpak csoszogását hallotta:
útját egy csíkos esernyőt hordó vénasszony zárta el.
Anyanyelvén vetett oda valamit a lánynak, mire vigyorgó
magyarázat volt a válasz. Wilson érezte, hogy mindez csak neki
ilyen furcsa: alighanem ez egyike az alaphelyzeteknek, melyekhez az
öregasszony, sötét birodalmát uralva, régen hozzászokott. Elhalóan tiltakozott:
– Először mennék valami italért.
– Ő hoz ital – mutatott a lányra, s kurtán utasította idegen
nyelven, melyet Wilson nem értett: mire az lekapta lábát a cukrosládákról. –
Maga marad itt – szólt oda a mama Wilsonnak, és gépiesen, mint egy
háziasszony, akinek a legérdektelenebb vendéggel is társalognia kell, bárhol is
jár az esze: azt mondta: – Szép lány, hastánc – húsz pénz. – Itt
megfordított a piaci jegyzés: vonakodásával egyre nő a taksa.
– Sajnos nem tudok várni – magyarázta Wilson. – Itt van tíz
shilling – és távozásra készülődött, de a vénasszony ügyet
sem vetett rá, elállta az útját, s kitartóan mosolygott, mint a
fogorvos, aki jobban tudja, mi a jó a páciensnek. Itt az ember
bőre színének nem volt értéke: nem hetvenkedhetett fehér
emberként, mint másutt: belépvén a szűk, meszelt folyosóra,
levetkőzött minden faji, társadalmi és egyéni vonást: emberi
lénnyé csökkentette magát. Ha el akar bújni, ez a tökéletes
búvóhely, ha névtelen akar maradni, itt semmi más, csak
ember. Még vonakodása, undora, félelme sem nevezhető
személyes tulajdonságnak: közös jegye azoknak, akik először
jöttek ide, s az öregasszony már pontosan tudta, mi
következik. Elsőnek az italkérés, aztán a pénz felajánlása, s
utána...
Wilson erőtlenül tiltakozott:
– Engedjen – de tudta, hogy a csoroszlya nem mozdul: ott
állt, figyelte őt, mint egy pórázra kötött állatot, melyet
gazdája megbízásából tart szemmel. Tulajdonképp nem is
törődött vele, de azért csitítóan ismételgette:
– Szép lány, mindjárt tánc-tánc.
Egy fontot nyújtott át a mamának, az zsebre vágta, de továbbra is elállta az
utat. Megpróbálta félretolni, de az asszony könnyedén lökte vissza rózsaszín
tenyerével, és ismételgette:
– Mindjárt tánc-tánc. – Hányszázszor látott már ilyet.
A folyosón megérkezett a lány, egy ecetesüvegben
pálmabort hozott, és Wilson vonakodó sóhajjal megadta
magát. A forróság az esőfüggönyök között, partnerének
penészszaga, a petróleumlámpa tompa és szeszélyes fénye
egy frissiben felnyitott kriptát idézett fel benne: újabb
holttestet engednek le a mélyébe. Sértődöttség és gyűlölet
támadt fel benne azokkal szemben, akik ide juttatták.
Jelenlétükben úgy érezte, mintha behegedt sebei is felvéreznének.
HARMADIK RÉSZ

Első fejezet

– Délután láttalak a tengerparton – mondta Helen. Scobie


rosszkedvűen nézett fel whiskyjéből, melyet most kevert ki.
Hanghordozásában valami furcsamód Louise-ra emlékeztette.
– Reest, a tengerészeti kémelhárító emberét kellett megkeresnem – felelte.
– Egy szót sem szóltál hozzám.
– Siettem.
– Mert te olyan óvatos vagy mindig – mondta Helen, és
Scobie most már rádöbbent, mi is történik itt, s mi
emlékeztette Louise-ra. Szomorúan tűnődött azon, vajon a
szerelem mindig azonos útra fordul? Nemcsak a szeretkezés
mindig ugyanaz... Az elmúlt évben hányszor próbált
megfutamodni ilyen jelenetek elől a kritikus ponton – hogy
megmentse magát és megmentse a másik áldozatot.
Rosszkedvűen nevetett, és azt mondta:
– Eszembe sem jutottál ez egyszer, más dolgok jártak a fejemben.
– Miféle dolgok?
– Például a gyémántok...
– Neked a munkád sokkal fontosabb, mint én – mondta Helen, és a
kifejezés banalitása – hányszor is olvasható ez megannyi könyvben –, mint
egy gyerek koraérett megjegyzése, a szívét facsarta Scobienak.
– Igaz – mondta komoran –, de föláldozom érted.
– Miért?
– Mert ember vagy. Minden más tulajdonnál jobban szerethet az ember egy
kutyát – de azért senki sem áldozna fel egy idegen gyereket sem a kutya miatt.
– Ó – felelt türelmetlenül az asszony –, miért mondod nekem mindig az
igazat? Örökké én sem kérek az igazságból.
A kezébe nyomta a whiskyspoharat, s nyugtatni próbálta.
– Boldogtalan vagy, drágám. Meglett férfihoz kötötted az életedet. S mi
már nem tudunk olyan ügyesen hazudni, mint a fiatalok.
– Ha tudnád – mondta Helen –, hogy belefáradtam a te óvatoskodásodba.
Sötétedés után jössz, és sötétedés után mész. Ez olyan méltatlan.
– Igaz.
– És mi mindig itt szerelmeskedünk. Alacsonyabb rangú
tisztviselőknek rendszeresített bútorok között. Nem is hiszem,
hogy másutt is tudnánk.
– Szegénykém.
– Nem kérek a szánalmadból. – De nem az volt a kérdés,
hogy kér-e belőle – mindenképpen megkapta. A szánalom
lappangott a szívében, mint a sorvadás. Nem képes tőle
szabadulni. Tapasztalatból tudta, hogyan hal ki a szenvedély,
hogyan tűnik el a szerelem: de a szánalom örökké megmarad.
Soha semmi nem tünteti el a szánalmat. Életünk körülményei
táplálják. Egyetlenegy ember él a világon, aki nem szánandó –
önmaga.
– Te soha semmit nem tudsz kockáztatni? – kérdezte Helen.
– Egyetlen sort sem írtál nekem soha. Napokra elmész
nyomozni, de még csak nem is értesítesz róla. Egy fényképem
sem lehet tőled, hogy legalább valami emberi legyen ezen a
helyen.
– Nincs is fényképem.
– Nyilván azt hiszed, hogy a leveledet felhasználnám ellened. – Ha
behunynám a szememet, gondolta Scobie fáradtan, akár Louise is beszélhetne
– a hang fiatalabb, csak ennyi a különbség, s talán az, hogy a kínzásban
ügyetlenebb. S ahogy ott állt whiskyspohárral a kezében, egy másik éjszaka
jutott az eszébe – néhány száz yardnyira odább történt – akkor gin volt a
pohárban. – Szelíden felelt:
– Annyi csacsiságot összebeszélsz, drágám.
– Azt hiszed, gyerek vagyok. Beosonsz ide lábujjhegyen, és bélyegeket
hozol.
– Téged akarlak csak megóvni.
– Rossznyavalya törődik vele, mit beszélnek az emberek.
A kézilabdacsapat káromkodása, gondolta Scobie.
– Ha sokat beszélnek róla, drágám – mondta –, akkor mindennek vége.
– Nem engem akarsz megóvni. Hanem a feleségedet.
– A végeredmény ugyanaz.
– Ó – kiáltott fel Helen –, összehasonlítasz azzal az
asszonnyal. – Scobie arca fájdalmasan összerándult – nem
tudta elfojtani a leleplező mozdulatot. Alábecsülte Helen
kínzóképességét. Láthatta, hogyan ismeri fel sikerét: s ezzel a
kezébe adta magát. Most már mindig tudni fogja, mivel döfhet
a legfájdalmasabban. Mint egy gyerek, aki rájött, hogy
körzőjével is sebet üthet. Gyerekben nem bízhat meg az
ember, hogy nem használja ki előnyös helyzetét.
– Korai lenne még veszekednünk, drágám.
– Azt az asszonyt – ismételte Helen a szemét figyelve – sose hagynád ott,
ugye?
– Házasok vagyunk.
– És ha megtudná ezt, úgy mennél vissza hozzá, mint a
megvert kutya. – Jól van, gondolta elérzékenyülve Scobie, ő
legalább nem magasröptű irodalmat olvas, mint Louise.
– Nem tudom.
– Engem sose veszel el.
– Nem vehetlek. Ezt jól tudod magad is. Katolikus vagyok, nem lehet két
feleségem.
– Nagyszerű kifogás. Abban nem akadályoz, hogy lefeküdj
velem, csak abban, hogy elvegyél.
– Igaz – mondta nehéz szívvel, mint aki bűnbánatot fogad.
És azt gondolta: mennyit öregedett ez az asszony ez alatt a
hónap alatt. Azelőtt képtelen lett volna ilyen jelenetet
rendezni. De a szerelem és a titkolózás megtanította rá: ő is
elkezdte formálni. S ha ez sokáig így megy – Helen éppolyan
lesz, mint Louise. Az én iskolámban keserűséget és csalódást
tanulnak és azt: hogyan kell megöregedni, gyötrődött
magában a férfi.
– Folytasd – mondta Helen. – Csak igazold magad.
– Nagyon hosszú ideig tartana – mondta. – Tulajdonképpen
istenbizonyítékokkal kellene kezdeni.
– Micsoda szócsavaró vagy te!
Kétségbeejtően fáradt volt és csalódott. Úgy várta az estét.
A hivatalában egész nap, miközben egy bérleti üggyel és egy
fiatalkorú bűncselekménnyel foglalkozott, folyton csak a
Nissen-barakkra vágyott, a kopár szobára, a fiatalkorát idéző
“alacsonyabb rangú” tisztviselői típusbútorra, mindenre, amit
most Helen lepocskondiázott.
– Jót akartam.
– Hogy érted ezt?
– A barátod akartam lenni. Törődni veled. Boldogabbá tenni,
mint amilyen voltál.
– Miért, nem voltam boldog? – kérdezte, mintha csak az
elmúlt esztendőkről beszélne.
– Egy megrázkódtatás után, magányosan... – próbálkozott Scobie.
– Nem lehettem olyan magányos, mint most – mondta Helen. – Mrs.
Carterral járok ki a tengerpartra, ha eláll az eső. Bagster már
rám sem néz, azt hiszi, frigid vagyok. S visszajövök ide,
mielőtt nekiindulna az eső, és várok rád... Megiszunk egy
pohár whiskyt, ajándékozol nekem néhány bélyeget, mintha
csak a kislányod volnék.
– Sajnálom, hogy ennyire nem sikerült semmi... – mondta Scobie.
Kinyújtotta a kezét, és rátette Helen kezére. A csuklója úgy simult a tenyere
alá, mint egy összetört hátgerinc csigolyája. Halkan, óvatosan folytatta,
gondosan válogatva szavait, akárha egy kiürített ország elaknásított ösvényein
járna: minden lépésnél robbanásra számított. – Nagyon sajnálok mindent. És
mindent – majdnem mindent megtennék a boldogságodért. Nem jövök ide
többé. Vagy azonnal elmegyek innen... Nyugdíjba megyek...
– Örömmel megszabadulnál tőlem.
– Ez lenne az élet vége.
– Menj el, ha akarsz.
– Nem akarok elmenni. Azt teszem, amit te akarsz.
– El is mehetsz, itt is maradhatsz – mondta megvetően
Helen. – De én nem mozdulhatok innen, ugye?
– Ha akarod, elintézem, mehetsz a következő hajóval.
– Boldog is lennél, ha könnyen túljutnál az egészen – mondta, és sírni
kezdett. Scobie irigyelte a könnyeit, s amikor meg akarta simogatni, Helen
rákiáltott:
– Menj a pokolba. Menj a pokolba. Tűnj el innen!
– Megyek – felelte.
– Csak menj, és sose gyere vissza.
A küszöbön kívül már az eső hűtötte az arcát, végigcsurgott
a kezén. Eszébe jutott: mennyivel könnyebb lenne az élet, ha
a szaván foghatná Helent. Beveszi magát a házába, magára
csukja az ajtót, és ismét egyedül lesz: a csalás érzése nélkül ír
levelet Louise-nak: aludni fog, ahogy már hetek óta nem
aludt: álmok nélkül. S másnap ismét a hivatal, a csendes séta
hazafelé, az estebéd és a magára zárt ajtó... De a hegy
tövében, az autóparkírozónál, hol a teherautók csöpögő
kátrányponyvák alatt pihentek, könnyzáporként ömlik az eső.
Ha arra gondolt, hogy Helen egyedül van a barakkban, már
abban is kételkedett, hogy a visszavonhatatlan szavak
elhangzottak-e; s ha Helen minden holnapja csak Mrs.
Carterral és Bagsterral telnék, amíg csak meg nem érkezik a
hajó, és haza nem megy, és másra sem emlékezne, mint
boldogtalanságára. Soha nem lépnék be többé a Nissen-
barakkba, ha tudnám, hogy ő boldog lesz, én pedig
szenvedek. De ha én lennék boldog, és ő szenvedne... ez az,
amit sose tudok vállalni. A másik álláspont úgy állt az útjába, mint egy
meggyilkolt, ártatlan áldozat. Igaza van az asszonynak, gondolta, ki is tudná
elviselni ezt az örökös óvatoskodást.
Mikor kinyitotta az ajtót, az ételtartót egy patkány szaglászta, és sietség
nélkül vonult vissza az emeletre. Ez az, amit Louise mindig
gyűlölt, s amitől mindig félt: de lám, őt legalább boldoggá
tette. Most pedig nehézkesen, de elszánt, végiggondolt
vakmerőséggel nekilátott, s megpróbálta Helen dolgát
eligazítani. Odaült az asztalához, elővett egy géppapírt –
hivatalos papírt a kormányzóság vízjelével –, és fogalmazni
kezdte a levelet.
Leírta: Drágám – teljesen Helen kezébe akarta adni magát, de
őt a névtelenség homályába rejteni. Az órájára nézett, s a
jobb felső sarokba, mintha csak rendőrségi jelentést írna, a
dátum került: 0.35 perc Burnside, szeptember 5. Kiszámítottan írta tovább:
Jobban szeretlek magamnál, a feleségemnél, talán Istennél is.
Kérlek, őrizd meg ezt a levelet. Ne égesd el. Amikor haragszol
rám, olvasd el. Nagyon erősen törekszem arra, hogy az igazságot
mondjam. Mindennél jobban kívánom ezen a világon, hogy boldoggá
lehesselek... A kifejezések közhelyszerűsége elszomorította:
mintha nem személyhez szóló igazságok lennének: annyiszor
használták, elkoptatták őket. Ha fiatal lennék, gondolta, meg
tudnám találni a helyes szavakat, új szókat, de hiszen ez már
mind megtörtént velem azelőtt. S még hozzáírta a levélhez:
Szeretlek. Bocsáss meg. – Aláírta és összehajtogatta a papírt.
Felvette a köpenyét, és ismét kiment az esőbe. Sebek
elgennyednek a nedvességben, nem gyógyulnak. Karcold meg az ujjad, és
néhány órán belül zöld lepedék borítja. Mintha bomlás vinné magával,
kapaszkodott fel a hegyre. A parkírozóban egy katona kiáltott fel álmában –
egyetlen szót, olyan volt, mint hieroglifa a falon, melyet Scobie nem
tudott megfejteni – itt a személyzet nigériai volt. A Nissen-
barakkok tetejét verte az eső, és Scobie azon tűnődött: Miért
is írtam ezt? Miért írtam le, talán Istennél is? Beérte volna a
Louise-nál is kifejezéssel. Még akkor is, ha igaz, miért kellett leírnom?
Körülötte végeérhetetlenül zokogott az égbolt: soha nem gyógyuló sebeket
érzett mindenütt. Halkan mondta maga elé: “Ó, Istenem, elhagytalak téged, ne
hagyjál el engem.” Amikor odaért a barakk ajtajához, becsúsztatta a levelet a
küszöb alatt: hallotta a papír zörgését a cementpadlón: de mást nem.
Visszagondolt a kislányos alakra, amint hordágyon vitték el mellette, és
elszomorodva állapította meg, mennyi minden történt azóta, s milyen hiába:
mert most megbántva suttogta magában: nem vádolhat engem többé
óvatossággal.

– Erre jártam – mondta Rank atya –, gondoltam, benézek. –


Az esti eső egy szürke kámzsa redőit idézte, s egy teherautó
bőgve kapaszkodott fel a hegyre.
– Kerüljön beljebb – mondta Scobie. – Kifogyott a whiskym, de sör vagy
gin van itthon.
– Fent, a Nissen-barakkok körül láttam, s gondoltam, lejövök maga után.
Sok dolga van?
– A rendőrfőnökkel vacsorázom, de addig van egy órám.
Rank atya nyugtalanul sétált a szobában, Scobie közben sört vett elő a
jégszekrényből.
– Mikor hallott utoljára Louise-ról? – kérdezte a pap.
– Két hete már semmit – mondta Scobie. – És sok hajó süllyedt el délen.
Rank atya leült a kincstári karosszékbe, poharát a térde
közé fogta. Csend volt, csak az eső dobolt a tetőn. Scobie a torkát
köszörülte, de aztán ismét csend telepedett rájuk. Scobie-ban az a furcsa érzés
támadt, hogy Rank atya, akárcsak valamelyik fiatal tisztje, a parancsára vár.
– Nemsokára befejeződnek az esőzések – jegyezte meg
Scobie.
– Hat hónap telt el azóta, hogy a felesége elment.
– Hét.
– Dél-Afrikába megy szabadságra? – kérdezte Rank atya, de
nem nézett rá, és kortyintott a söréből.
– Későbbre halasztottam a szabadságomat. A
fiatalabbaknak több szüksége van rá.
– Pihenésre mindenkinek szüksége van.
– Maga tizenkét évig kihúzta anélkül, atyám.
– Az más – mondta Rank atya.
Ismét felállt, és szünet nélkül járkált az egyik, azután a másik fal mentén.
Valami bizonytalan könyörgő arckifejezéssel fordult Scobie-
hoz.
– Néha úgy érzem – mondta –, mintha nem is dolgoznék semmit. –
Megállt, maga elé bámult, felemelte kezét, s erről meg Clay
atya jutott Scobienak eszébe, amint nyugtalan sétái közben
kikerül egy láthatatlan alakot, s úgy érezte: olyan kérdéssel
fordulnak hozzá, melyre aligha találja meg a választ. Gyenge
volt a felelete is:
– Senki sem dolgozik keményebben, mint atyám.
Rank atya fáradtan vánszorgott vissza a székéhez.
– Jó lesz túllenni az esőzéseken – mondta.
– Hogy van a Congo Creek-i néne? Úgy hallottam, a végét járja.
– Nem húzza tovább a hét végénél a jóasszony. – Egy újabb korty sör, és a
pap gyomrára szorított kézzel összehúzódott a székben. – A szél – mondta –,
nem jól bírom a szelet.
– Nem volna szabad palackozott sört innia, atyám.
– A haldoklók – sóhajtott Rank atya –, értük vagyok itt. Mikor már
halálukon vannak, elküldenek értem. – És kinintől homályos
szemével Scobie-ra nézett, és hangosan, reménytelenül
mondta: – Az élők sose vették hasznomat, Scobie.
– Képtelenséget beszél, atyám.
– Novícius koromban azt hittem, hogy amikor az emberek a
papjukkal beszélnek, Isten valamiképpen a szájunkba adja a
helyes szavakat. Ne is hallgasson rám, Scobie, ne is törődjön
velem. Az esőzések – ilyenkorra már mindig tönkretesznek.
Isten nem adja meg a helyes szavakat, Scobie. Valaha
Northamptonban volt parókiám. Csizmákat készítenek
arrafelé. Meghívtak teára, s én csak ültem ott, néztem a
kezüket, ahogy kitöltötték az italt, s beszélgettünk, Mária
gyermekeiről és a templomtemető javításáról. Nagylelkűek
voltak a northamptoniak, csak kérnem kellett, és adtak. De sose voltam
hasznára egyetlen teremtett léleknek sem, Scobie. Azt hittem, Afrikában
minden más lesz. Tudja, Scobie, én nem vagyok olvasó ember: sose volt nagy
tehetségem Isten szolgálatában, ahogy másoknak. De használni
akartam, annyi bizonyos. Ne is hallgasson rám. Az esőzések
miatt van. Öt éve nem beszéltem erről. Csak a tükörnek. Ha
az emberek bajba kerülnek, magát keresik meg, Scobie, nem
engem. Engem csak vacsorára hívnak pletykálni. És ha maga
kerülne bajba – kihez fordulna vajon? – Scobie-t ismét
meglepte a homályos szemének könyörgő tekintete: mintha
olyasmire várna a száraz évszakban és az esőzések alatt, ami
sohasem következik be. Hát még én is rárakjam a terhet, ami
engem nyom, tűnődött; elmondjam, hogy két asszonyt
szeretek, és nem tudom, mit tegyek? Mi haszna lenne?
Ismerem a választ, éppúgy, mint ő. Mindenki törődjék a maga
lelkével, még a más kárára is, de ez az, amire képtelen
vagyok, és mindig is képtelen leszek. Különben sem neki
kellett most a varázsszó, hanem a papnak, tőle pedig hiába
várja.
– Nem vagyok az az ember, aki bajba keveredik, atyám. – Nehézkes
vagyok és középkorú – s ezzel félrenézett, nem akarta látni a kétségbeesést, s
csak Rank atya boldogtalan nevetését hallotta: “Hahaha!”

Útban a rendőrfőnök bungalójához, Scobie benézett az


irodájába. Ceruzával írott üzenet feküdt a mappáján. Kerestem.
Nem fontos. Wilson. Az üzenet furcsán érintette: néhány hete már nem látta
Wilsont, s ha a látogatása nem fontos, miért hagyott róla jelet ilyen gondosan?
Kinyitotta íróasztalának fiókját, cigarettát keresett, s észrevette, hogy nincsen
minden a helyén: gondosan számba vette a holmiját: a tintaceruzája hiányzott.
Nyilván Wilson keresett ceruzát, hogy üzenetét megírhassa, és elfelejtette
visszatenni. De miért kellett üzennie?
Az ügyeletes szobában az őrmester közölte vele:
– Mr. Wilson kereste, uram.
– Látom, üzenetet hagyott.
Ezért volt tehát az egész, gondolta: megtudtam volna, hogy itt járt, jobbnak
látta tehát, ha maga értesít róla. Visszament az irodájába, s megint
szemügyre vette az íróasztalát. Úgy rémlett, mintha egy aktát
odább toltak volna, de ebben nem volt bizonyos. Kinyitotta a
fiókot, de abban nem volt semmi, ami bárkit érdekelhetne. Az
ő szeme is csak az elszakadt rózsafüzérre esett – milyen régen
kellene megjavíttatni! Kivette a fiókból, és zsebre vágta.
– Whiskyt? – kérdezte a rendőrfőnök.
– Köszönöm – mondta Scobie, s a poharat kettejük közé emelte. – Bízik
bennem?
– Hogyne.
– Én vagyok az egyetlen, aki nem tudja, mit csinál Wilson?
A rendőrfőnök mosolygott, kényelmesen hátradőlt, nem volt
zavarban.
– Hivatalosan senki sem tud róla, csak én és az Egyesült
Afrika Társaság vezetője, no meg a kormányzó és aki a
szigorúan titkos táviratokkal foglalkozik. Örülök, hogy maga is
rájött.
– Tudomására akartam hozni, hogy valaha még én is megbízható voltam.
– Ezt nekem nem kell magyaráznia, Scobie.
– Tallit unokaöccsének esetében nem tehettünk mást.
– Persze hogy nem.
Scobie hozzátette:
– Egyetlen dolog van, amiről ön nem tud. Kétszáz fontot
kértem Yuseftől, hogy Louise-t Dél-Afrikába küldhessem. Négy
százalékos kamatot fizetek. A megállapodás merőben
kereskedelmi jellegű, de ha a fejemet akarja érte...
– Örülök, hogy megmondta – mondta a rendőrfőnök. –
Wilsonnak az a rögeszméje, hogy magát megzsarolták.
Valamit kiszagolt ezekről a visszafizetésekről.
– Yusef pénzért nem zsarol.
– Ezt én is mondtam neki.
– Kell a fejem érte?
– A maga fejére nekem itt van szükségem, Scobie. Egyetlen tisztem,
akiben igazán megbízom.
Scobie kezében az üres pohárral kinyújtotta kezét: olyan volt ez, mint egy
kézfogás.
– Majd megmondja, mikor.
– Meg.
Az emberek ikrekké válhatnak idővel: múltjuk a közös
anyaméh: s hat hónap eső, hat hónap napfény a kihordás
közös időszaka. Gondolataik közlésére már kevés szó, kevés
mozdulat is elég.
Hasonló lázakban nevelkedtek, ugyanaz a szerelem és
gyűlölet mozgatta őket.
– Derry valami nagy tolvajlást jelentett a bányákból.
– Ipari?
– Gyémánt. Yusef vagy Tallit?
– Lehet Yusef is – mondta Scobie –, bár nem hiszem, hogy ipari
gyémánttal foglalkozik. Szemét, mondja rá. Bár, ki tudja.
– Néhány nap múlva befut az Esperança. Vigyázni kell.
– Mit mond Wilson?
– Ő esküszik Tallitra. Nála mindig Yusef az intrikus – és
persze maga, Scobie.
– Már régen nem láttam Yusefet.
– Tudom.
– Kezdem megérteni, mit érezhetnek a szírek – állandóan
figyelik őket, jelentenek róluk.
– Wilson mindnyájunkról jelent, Scobie. Fraserről, Todról,
Thimbleriggről és rólam. Rólam azt tartja, hogy könnyelmű
vagyok. Igazából semmit se számít. Wright összetépi a
jelentéseit. Ezt persze Wilson továbbjelenti.
– S van, aki Wilsonról jelent?
– Nyilván.
A Nissen-barakkokhoz éjféltájt ment fel: az elsötétítésben egy pillanatra
biztonságot érzett, nem figyelték, nem jelentették: léptei alig vertek zajt az
átázott talajon, de ahogy Wilson barakkja mellett elhaladt,
megint eszébe jutott, mennyire fontos itt az óvatosság.
Szörnyű kimerültség tört rá, és azt gondolta: hazamegyek, ma
este nem osonok be hozzá, utolsó szava az volt “ne gyere
vissza”, s nem lehetne-e legalább egyszer szaván fogni
valakit? Húszlépésnyire állt Wilson barakkjától, a függönyök
közötti fénycsíkot nézte. A hegytetőn részeg hang ordítozott, s
az eleredő eső első zuhogása csapta meg az arcát.
Visszamegyek, gondolta, és lefekszem, reggel pedig írok
Louise-nak, este elmegyek gyónni: másnap Isten visszatér
hozzám a pap keze által: újra egyszerű lesz az élet. Békén
ülhet a bilincsek alatt a hivatalában. A sötétben kísértette az
erény és a tisztes élet, akár a bűn. Az eső elhomályosította a
szemét, a talaj cuppogott a lába alatt, amint vonakodva lépkedett a
Nissen-barakk felé.
Kétszer kopogott, s az ajtó azonnal kinyílt. Imádkozott a két kopogás
között, hogy még mindig honoljon harag az ajtó mögött, hogy jelenlétét itt ne
kívánják. Ha bárkinek szüksége van reá, nem tud elmenni mellette
süketen és vakon: nem centurio ő, hanem egyszerű
sorkatona, aki száz centurio parancsának engedelmeskedik,
és amikor nyílt az ajtó, már sejtette, hogy ismét parancsot
adnak neki – parancsot a maradásra, szerelemre, a felelősség
vállalására, a hazudozásra.
– Drágám – mondta az asszony. – Azt hittem, sose jössz többé. Durván
megbántottalak.
– Mindig eljövök, ha szükséged lesz rám.
– Mindig?
– Mindig, amíg csak élek. – Az Isten várhat, gondolta: hogyan szeresse az
ember Istent egyik teremtményének rovására. Elfogadna-e egy asszony olyan
szerelmet, melyért egy gyereket kell feláldozni?
Gondosan összehúzták a függönyöket, mielőtt lámpát
gyújtottak volna: mint egy zsalut, úgy emelték maguk elé a
titkolózást.
– Egész nap attól féltem, hogy nem jössz – mondta Helen.
– Persze hogy eljöttem.
– De én elküldtelek. Sose adj a szavamra, ha azt mondom, hogy menj el.
Ígérd meg.
– Megígérem – mondta kétségbeesetten, mintha az egész
jövőjét adná el.
– Ha nem jöttél volna vissza... – mondta az asszony, s a lámpák
fényében elkalandozott gondolatai között. Látta rajta: keresi
magát, összehúzza a szemöldökét, erősen gondolkozott, hogy
felidézze, mit is csinálna akkor... – Nem is tudom. Talán
kikezdtem volna Bagsterral, vagy öngyilkos lettem volna,
vagy mind a kettő. Azt hiszem, mindkettő.
Scobie nyugtalanul válaszolt:
– Nem szabad így gondolkodnod. Mindig itt leszek, ha szükséged lesz rám,
ameddig csak élek.
– Miért hajtogatod folyton, amíg csak élek?
– Harminc év van közöttünk.
Ezen az éjszakán most először csókolták meg egymást.
– Nem érzem az éveket – mondta Helen.
– Miből gondoltad, hogy nem jövök? – kérdezte Scobie. –
Hiszen megkaptad a levelemet.
– A leveledet?
– Tegnap éjszaka becsúsztattam az ajtó alatt.
Helen félve mondta:
– Nem kaptam semmiféle levelet. Mit írtál benne?
Scobie megsimogatta az arcát, mosolygott, fedezve a veszélyt.
– Mindent. Nem akartam óvatoskodni. Mindent beleírtam.
– A nevedet is?
– Azt is, ha jól emlékszem. De aláírás helyett ott a kézírásom.
– Lábtörlő van az ajtóm előtt. Ott lesz a lábtörlő alatt. – De
mindketten érezték, hogy nem lesz ott. Mintha előre tudták
volna, hogyan lép be a szerencsétlenség éppen ezen az ajtón.
– Ki vihette el?
Megpróbálta lecsillapítani Helen idegességét.
– Talán a boy dobta el, azt hitte, szemétre való. Nem tettem
borítékba, senki sem tudhatja meg belőle, kinek írtam.
– Mintha számítana. Drágám – mondta Helen –, ebbe belebetegszem.
Igazából belebetegszem. Valaki üldöz téged. Bárcsak meghaltam volna a
csónakban.
– Képzelődöl. Lehet, hogy nem csúsztattam be elég mélyre.
Amikor a fiú reggel nyitotta az ajtót, elfújta a szél, vagy
beletaposta a sárba. – Meggyőzően beszélt, ahogy csak
tudott: így is lehetett volna.
– Sosem szeretnék ártani neked – könyörgött Helen, s minden szó, amit
használt, szorosabbra fonta csuklója körül a bilincset. Kezét a kezére tette, s
elszántan hazudott:
– Sose fogsz nekem ártani. Ne izgasd magad az elveszett levélen.
Túloztam. Igazából semmit sem írtam – semmit, amit egy idegen megérthetne.
Ne aggódj, drágám.
– Figyelj rám, kedves. Ne maradj itt ma éjszaka. Ideges vagyok. Úgy
érzem, figyelnek. Búcsúzz el szépen most, és menj. De gyere vissza. Gyere
vissza, kedvesem.
Wilson barakkjában még égett a villany, amikor Scobie
elhaladt előtte. Amikor kinyitotta saját sötét házának ajtaját,
egy darab papírt látott a földön. Furcsa riadtság vett rajta
erőt, mintha az elveszett levél, akár a macska, visszatalált
volna régi otthonába. De felemelte: nem az ő levele, bár
szerelmi üzenet volt az is. Távirat: neki szólt, a
rendőrfőnökségre címezve, s az aláírás (teljes név a cenzúra kedvéért):
Louise Scobie, úgy érte, mint egy ökölcsapás – a bokszoló néha messzebbre
talál a karja hosszánál. Levél megy útban hazafelé ostoba voltam stop
szeretlek – s aztán a teljes név, formális, akár egy viaszpecsét.
Leült, hangosan mondta:
– Gondolkodnom kell – és a feje beleszédült az émelygésbe, így
gondolkozott: ha sose írtam volna meg azt a levelet, ha szaván fogom Helent
és elmegyek, milyen könnyen rendezhetném el újra az életemet. De
visszaemlékezett a tíz perccel ezelőtt mondott szavakra: “Mindig
itt leszek, ha szükséged lesz rám, amíg csak élek” – s ez
éppoly visszavonhatatlan fogadalmat jelent, mint az a másik
esküvés, az ealingi oltárnál. A tenger felől szél támadt – az
esőzések éppúgy hurrikánnal fejeződtek be, mint ahogy azzal
kezdődtek: a függönyök be-bevágódtak, és ő odaszaladt az
ablakokhoz, és becsukta valamennyit. Odafent a
hálószobában az ablakok ide-oda csapódtak, ki akartak
szakadni sarkaikból. Becsukta ezeket is, aztán megfordult, és
szeme az üres öltözőasztalkára tévedt, ahol nemsokára a
fényképek és a tégelyek ismét elfoglalják a helyüket – kivált
az a bizonyos fénykép. A boldog Scobie-é, gondolta, az
egyetlen sikeré. A kórházban a gyerek “apám”-nak szólította,
amikor a nyulacska árnya ott játszott a párnán: a hordágyon
egy lányt vittek el mellette, aki a bélyegalbumát szorongatta,
miért éppen énrám, gondolta, miért éppen énrám van
szükségük-egy ostoba, öregedő rendőrtisztre, akit még csak
nem is léptettek elő? Nem adhatok nekik semmit, amit másutt
meg ne kaphatnának: engem akkor miért nem hagyhatnak békén? Másutt
fiatalabb és tisztább szerelmet találnak, biztosabb biztonságot. Néha úgy is
rémlett neki, hogy az egyetlen, amit megoszthat másokkal: a kétségbeesés.
Az öltözőasztalkának támaszkodva imádkozni próbált. A
Miatyánk olyan halottan hangzott a nyelvén, mint egy törvényszéki bizonylat:
mert hisz nem a mindennapi kenyér kell neki, hanem annál sokkal több.
Másoknak akar boldogságot és magányt, békességet magának.
– Nem akarok már tervezgetni többé – mondta hirtelen hangosan.
– Nem kellenek nekik, ha meghalnék. A halottak senkinek sem
kellenek, a halottakat el lehet feledni. Ó, Istenem, add nékem
a halált, mielőtt nekik én a boldogtalanságot. – De ezek a
szavak az ő fülében is melodramatikusan csengtek. Azt
erősítgette magának: nem szabad elvesztenie az önuralmát:
több dolgot kell elterveznie, semhogy hisztériába eshetne; s
lefelé menet meg az jutott eszébe, hogy három vagy talán
négy aszpirinre van szüksége ebben a helyzetben – ebben a
banális szituációban. Egy palack leszűrt vizet vett ki a
jégszekrényből, s feloldotta benne az aszpirint. Azon tűnődött,
milyen érzés lehet a halált kiinni olyan egyszerűen, mint az
aszpirinoldatot, mely most savanyúan lepte be a torkát. A
papok azt tanítják, hogy nem bocsánatos bűn a megátalkodott
kétségbeesés végső kifejezése, s az ember persze elfogadja
az egyház tanítását. De ugyanakkor azt tanítják, hogy az Isten
is megszegte a saját törvényeit néha, s miért
elképzelhetetlenebb az Isten számára megbocsátó kezet
nyújtani az öngyilkosság sötétjébe és káoszába, mint neki
fölébredni a sírjában, a sírkő alatt? Krisztust nem ölték meg:
Istent nem lehet megölni: Krisztus önmagát ölte meg,
felfeszítette magát a keresztre, mint Pemberton a
képakasztóra.
Letette a poharát, és tovább gondolkodott: nem szabad
hisztériába esnem. Két ember boldogságát tartja a kezében,
meg kell tanulnia az erős idegzetű szemfényvesztést. A
hidegvér: minden. Elővette a naplóját, írni kezdett a dátum
alá: Szeptember hatodika, szerda. Vacsora a rendőrfőnöknél. Kielégítő
beszélgetés W. -ról. Néhány percre látogatás Helennél.
Távirat Louis-tól, hogy útban van hazafelé.
Egy percig habozott, aztán leírta: Vacsora előtt Rank atya ugrott
be egy italra. Kicsit kimerült. Szabadságra lenne szüksége.
Átolvasta ezt, majd kihúzta az utolsó két mondatot. Nemigen
fordul elő ebben a beszámolóban, hogy személyes
véleményét nyilvánítja.

Második fejezet

A távirat egész nap az eszében járt: megszokott élete – két óra a bíróságon
egy hamistanúzási ügyben – olyan valószínűtlennek tűnt, mint egy
ország, melyet az ember örökre elhagy. Mikor azt mondja
magában: ebben az órában, ebben a faluban az emberek,
akiket valaha ismertem, odaülnek asztalukhoz, éppúgy, mint
azokban az esztendőkben, amikor ott éltem – de azért nem
vagyunk meggyőződve arról, hogy az élet ugyanúgy folyik
tovább a tudatunkon kívül. Scobie tudatát most viszont
teljességgel a távirat töltötte be, s a névtelen hajó, mely
délről hasítja a vizet az afrikai parton fölfelé. Isten
irgalmazzon nekem, gondolta, amikor agyában egy pillanatra
felvillant a lehetőség, hogy ez a hajó talán sose érkezik meg.
Szívünkben kegyetlen diktátor él, aki képes ezer idegen
nyomorúságát is eltervezni, ha ez biztosítaná a kevesek:
szeretteink boldogságát.
A hamistanúzási ügy befejezésekor Fellowes, a közegészségügyi
felügyelő elcsípte Scobie-t az ajtónál.
– Gyere el hozzánk sültre, Scobie. Igazi argentínai
marhahúst szereztünk. – Ebben az álomvilágban túlzottan
nagy erőfeszítés lett volna a meghívást visszautasítani. –
Wilson is eljön – mondta Fellowes. – Az igazat megvallva, tőle
kaptuk a marhahúst. Te kedveled őt, ugye?
– Igen. De azt hittem, te nem.
– Ó, a klubnak is lépést kell tartania az idővel; s manapság
annyi ember helyezkedik el az iparban. Beismerem, hogy
elsiettem a dolgot; az sem lehetetlen, hogy spicces voltam akkor. Wilson
downhami volt – játszottunk velük, amikor Lancingba jártam.
Amikor kocsiján felhajtott a hegyre az ismerős házhoz,
melyben egykor lakott, Scobie fásultan gondolta: sürgősen
beszélnem kell Helennel. Nem szabad mástól megtudnia a
dolgot. Az élet mindig ugyanazt a helyzetet ismétli: előbb
vagy utóbb előfordul, hogy rossz hírt kell közölni kíméletesen,
megnyugtató hazugságokat ismételgetni, és gyomorkeserűt
itatni, hogy elűzzük a boldogtalanságot.
Belépett a bungaló hosszú nappalijába, s a szoba végén ott volt Helen.
Scobie megrendültén döbbent rá, hogy sohasem látta még idegenként idegen
ember házában: sohasem esti meghívásra öltözve.
– Ugye ismered Mrs. Roltot? – kérdezte Fellowes. Hangja nem volt
gunyoros. Scobie az önutálat remegésében gondolta: milyen
ügyesek is voltunk, milyen sikeresen vezettük félre a kicsiny
kolónia pletykásait. Nem is volna szabad, hogy szerelmesek
ily tökéletesen csaljanak. Nem azt mondják: a szerelem
ösztönös, vakmerő...?
– Hogyne – felelte Scobie. – Régi barátja vagyok Mrs.
Roltnak. Ott voltam Pendében, amikor áthozták. – Scobie az
asztalnál állt, tizenkét lépésnyire tőle, amíg Fellowes az italt
keverte; és figyelte Helent, Mrs. Fellowesszel beszélgetett
könnyedén, természetesen, mintha sose létezett volna az a
pillanat, a hegy lábánál, a Nissen-barakkban, amikor Scobie
karjában sírt. Ha ma este belépek ide, és először látom őt,
tűnődött Scobie, beleszerettem volna egyáltalán?
– Mit kért, Mrs. Rolt?
– Gines limonádét.
– Ha én rá tudnám venni a feleségemet, hogy azt igya! Ki nem állhatom,
hogy naranccsal keveri a gint.
Scobie odaszólt Helennek:
– Ha tudom, hogy maga is itt lesz, beszóltam volna.
– Miért nem tette? – felelte Helene. – Sose jön át látogatóba. – Odafordult
Felloweshez, s olyan könnyedséggel, mely elborzasztotta Scobie-t, ezt
mondta: – Olyan kedves volt hozzám a pendei kórházban, de úgy látszik, csak
a betegeket szereti.
Fellowes apró gyömbérsárga bajuszát tépdeste, gint töltött magának, s azt
mondta: – Fél magától, Mrs. Rolt. Mi, nős emberek mindnyájan
félünk magától. – Scobie a “nős emberek” kifejezésnél maga
előtt látta a fáradt, kimerült alakot a hordágyon, ahogy
elfordult kettejüktől, mint az erős napfénytől. Helen hamis
derűvel folytatta:
– Mit gondol, ihatok még egy pohárral, nem leszek spicces?
– Ó, itt van Wilson – kiáltott fel Fellowes, s az valóban
megérkezett, rózsaszín, ártatlan, magakétkedő arccal s
rosszul felkötött indiai övével. – Mindenkit ismer? Mrs. Rolttal
különben is szomszédok.
– Még sose találkoztunk – mondta Wilson, s máris pirulni kezdett.
– Nem tudom, mi ütött a férfiakba ezen a vidéken – mondta
Fellowes. – Maga is, Scobie is a szomszédai, s feléje se néznek
Mrs. Roltnak – erre a mondatra Scobie tüstént magán érezte
Wilson tűnődő tekintetét. – Én nem lennék ilyen szégyenlős –
hencegett Fellowes, és gines limonádét kevert.
– Sykes doktornő késik, mint mindig – kotyogott közbe a
szoba végéből Mrs. Fellowes, s ebben a pillanatban súlyos
léptek hangzottak föl a kinti lépcsőn: sötét ruhában,
moszkitócipőben megjelent Sykes doktornő.
– Még időben az aperitifhez, Jessie – mondta Fellowes. – Mit
iszik?
– Dupla whiskyt – felelte Sykes doktornő –, s körülhordozta
vastag szemüvegét: – Jó estét mindenkinek.
Amikor vacsorához ültek, Scobie odaszólt Helennek:
– Beszélnem kell magával – de elkapva Wilson tekintetét, azt tette hozzá: –
a bútora ügyében.
– A bútorom...?
– Azt hiszem, tudok szerezni magának néhány különleges
széket. – Fiatal összeesküvők voltak: emlékezetük nem szívott
föl még egy egész rejtjelkönyvet: Scobie nem is volt biztos
benne, hogy Helen megértette-e az elváltoztatott mondatot.
Egész vacsora alatt szótlanul ült, s rettegett a pillanattól,
amikor kettesben marad Helennel; félt elveszteni az utolsó
lehetőséget; s amikor zsebkendőért nyúlt a zsebébe, a távirat ott
zörgött az ujjai között... Ostoba voltam stop szeretlek.
– Maga biztosan többet tud az egészről, Scobie őrnagy –
jelentette ki Sykes doktornő.
– Bocsánat, nem figyeltem...
– A Pemberton-ügyről beszélgettünk. Néhány hónap alatt
már “ügy” lett belőle. S ha valamiből ügy lett: mintha nem is
emberi lény körül forogna: az ügyben nincs sem szégyen, sem
szenvedés: a halottas ágyon fekvő fiút megmosdatják,
felöltöztetik, kikészítik egy pszichológiai tankönyv
illusztrációjának.
– Én csak azt mondom – jegyezte meg Wilson –, hogy Pemberton elég
furcsa módját választotta az öngyilkosságnak. Én az altatóra szavaznék.
– Nem is lett volna egyszerű Bambában altatóhoz jutni –
mondta Sykes doktornő. – Különben is hirtelen elhatározás
lehetett.
– Nem csináltam volna ekkora felhajtást – mondta Fellowes. –
Az embernek jogában van eldobni magától az életét, persze,
de mi szükség akkora hűhóra? Jókora adag altató – igaza van
Wilsonnak, ez a módja.
– Ahhoz is meg kell szerezni a receptet – jelentette ki Sykes doktornő.
Scobie kezében a távirattal visszaemlékezett a “Dicky” aláírású levélre: az
éretlen kézírásra, a cigarettanyomokra a székeken: a Wallace-regényekre: a
magányosság stigmáira.
Kétezer éve, gondolta, Krisztus haláláról is ilyen közönyös módon
beszélünk.
– Pemberton mindig egy kicsit hülye volt – mondta Fellowes.
– Az altató pedig ravasz dolog – jelentette ki Sykes
doktornő. Vastag szemüvege visszatükrözte a lámpát, s
mintha világítótorony vetítene rá fénykört, úgy fordult Scobie-
hoz: – A maga tapasztalata is megerősítheti, milyen ravasz
ügy az ilyesmi. A biztosítótársaságok sose szeretik az altatót,
és nincs az a halottkém, aki belemegy abba, hogy a
szándékos biztosítási csalást megállapítsa.
– Honnan is állapíthatnák meg? – mondta Wilson.
– Itt van például a luminál. Senki se vehet be annyi luminált
véletlenül... – Scobie az asztalon keresztül Helenre nézett: az
asszony lassan evett, étvágy nélkül, szemét a tányérra
szegezte. Némaságuk mintha elszigetelte volna őket: ezt a
témát a boldogtalanok sohasem vitathatják meg
személytelenül. Scobie ismét észrevette, hogy Wilson hol
egyikükre, hol másikukra néz, és Scobie elkeseredetten,
minden erejét összeszedve olyan mondatot akart előszedni,
mely pontot tenne veszedelmes elszigeteltségükre. Még
némán sem lehetnek együtt, biztonságban.
– Hát akkor milyen módot ajánlana, Sykes doktornő? –
kérdezte.
– Ott vannak a fürdőbalesetek – de azokhoz is alapos
magyarázat kell. Ha az ember elég bátor, hogy egy kocsi elé
ugorjon... ámbár az is bizonytalan...
– És azzal mást is bajba ránt – mondta Scobie.
– Nekem – jelentette ki Sykes doktornő, s nevetett a
szemüvege mögül – személy szerint nem lennének
nehézségeim. Az én helyzetemben, hamisan, anginaesetnek
tüntetném fel magam, aztán egyik kollégámmal felíratnék...
Helen váratlan szenvedéllyel szólt közbe:
– Micsoda bestiális beszélgetés. Nem a maga dolga, hogy elmondja...
– Kedvesem – villogtatta szemüvegét Sykes doktornő –, ha
olyan régóta lenne orvos, mint én, tudná, mivel dolgozik. Nem
hiszem, hogy bármelyikünk is...
Mrs. Fellowes szólt közbe:
– Vegyen még egy kis gyümölcssalátát, Mrs. Rolt.
– Maga katolikus, Mrs. Rolt? – kérdezte Fellowes. – Azok
nagyon mereven gondolkoznak erről.
– Nem, nem vagyok katolikus.
– De mereven gondolkoznak, ugye, Scobie?
– Nekünk azt tanítják – mondta Scobie –, hogy nem bocsánatos
bűn.
– S hogy a pokolba kerülnek?
– A pokolba.
– S maga komolyan, őszintén hisz a pokolban? – kérdezte
Sykes doktornő.
– Igen, hiszek.
– A lángokban és a kínokban?
– Nem egészen így. Azt is tanítják, hogy a pokol a veszteség örök érzése.
– Hát ez a pokol engem nem izgatna – jelentette ki Fellowes.
– Lehet, hogy soha semmi fontosat nem vesztett el – mondta Scobie.
A vacsora nagy száma az argentínai marhahús volt. S hogy
ezt elfogyasztották, semmi sem tartotta őket össze (Mrs.
Fellowes nem tudott kártyázni). Az ura a sör körül
tevékenykedett, és Wilson szinte ékbe szorult, Mrs. Fellowes
savanyú némasága és Sykes doktornő fecsegése közé.
– Egy kis friss levegő nem ártana – javasolta Scobie.
– Komolyan?
– Ugyan miért ne – felelte Scobie.
– Csillagnézés? – kiáltott fel Fellowes, és tovább töltötte a
sört. – Behozza az elpuskázott időt, Scobie? Vigye a
poharaikat is.
A veranda párkányán helyezték biztonságba a poharaikat. Helen odasúgta:
– Nem találtam meg a leveledet.
– Felejtsd el, drágám.
– Nem azért akartál beszélni velem?
– Nem.
Helen arcának körvonala kirajzolódott az ég hátterében: s
kihunyásra ítéltetett, ahogy az esőfellegek közeledtek.
– Rossz híreket kaptam, drágám – kezdte Scobie.
– Valaki megtudta?
– Ó, nem, senki sem tudja. Tegnap este táviratot kaptam a
feleségemtől. Útban van hazafelé. – Az egyik pohár leesett a
párkányról, és összetört az udvarban.
Helen ajka keserűen ismételte meg a haza szót, mintha csak ez
lett volna az egyetlen, amit fölfogott. Scobie gyorsan kezdett beszélni, s a
kezét végigcsúsztatta a párkány mentén, de nem találta meg az asszonyét:
– Haza – vagyis az ő otthonába. De az már nem lesz az én
otthonom.
– De az lesz. Mostantól az lesz.
– Nem akarok többé otthont nélküled – fogadkozott óvatosan Scobie.
Az esőfelhők beérték a holdat, s Helen arca kihunyt, mint
gyertya a hirtelen léghuzatban. Scobie úgy érezte, hogy most
hosszabb útra kel, mint életében bármikor szándékozott: ha
most visszanéz, csak az elpusztított vidéket látja maga
mögött. Hirtelen fény esett mindkettőjükre: nyílt az ajtó.
Élesen odaszólt: “Vigyázz, elsötétítés” – s azt gondolta: végül
is nem bújtunk egymáshoz, de vajon mit árulhatott el az
arcunk? Wilson hangját hallotta: “Azt hittük, már civódnak.
Pohárcsörömpölést hallottunk.”
– Mrs. Rolt söre az utolsó cseppig kiömlött.
– Az isten szerelmére, szólítson Helennek- szólt rá az
asszony szárazon –, mindenki annak szólít, Scobie őrnagy.
– Megzavartam valamit?
– Egy vadul szenvedélyes jelenetet – felelte Helen. – Annyira megrázott,
hogy szeretnék hazamenni.
– Hazaviszem kocsin – mondta erre Scobie. – Későre jár.
– Magában nem bíznék, és Sykes doktornő különben is
meghal a vágytól, hogy az öngyilkosságról tárgyaljon
magával. Nem is akarnám robbantani a társaságot. Kocsival
van, Mr. Wilson?
– Természetesen. S roppant örülnék...
– Levihetne s visszajöhetne.
– Én is korán fekvő vagyok – mondta Wilson.
– Akkor máris bemegyek és elbúcsúzom.
Amikor Scobie ismét meglátta az arcát a fényben, azt gondolta: nem
aggályoskodom én túlságosan? Számára ez könnyen lehet egy futó kaland
vége is? S hallotta, amint Helen Mrs. Fellowesnek mondja: “Remek volt az
argentin hús, de igazán.”
– Mr. Wilsonnak köszönhető tulajdonképpen.
Az üres mondatok tollaslabdaként röpködtek ide-oda. Valaki felnevetett
(Fellowes vagy Wilson) és felkiáltott: “Igaza van!” – és Sykes
doktornő szemüvege morzejeleket küldött a mennyezetre.
Scobie nem nézhette az elinduló kocsit, ha nem akarta
megszegni az elsötétítést: csak hallgatta az önindító
recsegését, a motor felgyorsulását, majd lassú elhalását a csendben.
Sykes doktornő ismét véleményt nyilvánított:
– Még egy ideig bent kellett volna tartani Mrs, Roltot a kórházban.
– Miért?
– Az idegei. Éreztem, amikor kezet fogtunk.
Scobie még egy félórát időzött, s aztán hazahajtott. Ali
szokás szerint várta, kuporogva szundikált a konyha
lépcsőjén; zseblámpájával világította Scobie-nak az utat az
ajtóig.
– Missus levele nálam – mondta, s ingéből egy borítékot
húzott elő.
– Miért nem hagytad az asztalomon?
– Massa bent.
– Melyik Massa? – de ekkor már nyitva volt az ajtó, és már
láthatta is a székben elnyújtózó Yusefet, aludt, s oly
nyugodtan lélegzett, hogy mellén meg sem libbent a szőr.
– Mondtam neki: menjen innen – mondta Ali megvetően –,
de ő marad.
– Semmi baj. Menj aludni.
Scobie-nak az volt az érzése, hogy az élet bezárul körülötte.
Yusef azóta sem járt itt, hogy egyik éjszaka Louise után
érdeklődött, és csapdát állított Tallitnak. Csöndesen, nehogy
felébressze az alvó férfit, s hogy az egyik gondot legalább
tisztázza: felnyitotta Helen levelét. Tüstént azután írhatta, hogy
hazaérkezett. Drágám – olvasta –, nem haragszom rád. Szóban nem tudom
elmondani, ezért írom le. Odaadom Alinak. Te bízol Aliban. Amikor
meghallottam, hogy a feleséged hazatér...
Yusef felnyitotta a szemét, és megszólalt:
– Bocsásson meg, hogy betörtem, őrnagy úr.
– Mit iszik? Sört? Gint? Kifogyott a whiskym.
– Küldhetek egy ládával? – kezdte gépiesen Yusef, aztán elnevette magát.
– Mindig elfelejtem. Nem szabad magának semmit se küldenem.
Scobie leült az asztalhoz, és a felbontott levelet maga elé
tette. Semmi sem fontosabb, mint az itt következő mondatok.
– Mit akar, Yusef? – kérdezte, és tovább olvasott: Amikor
meghallottam, hogy a feleséged hazatér, dühös voltam és elkeseredett.
Ostobaság volt. Nem tehetsz semmiről.
– Fejezze csak be az olvasást, Scobie őrnagy. Én ráérek.
– Nem fontos – mondta Scobie, és erőnek erejével vonta el
szemét a gyerekes nagy betűkről. – Bökje csak ki, hogy mit
akar tőlem, Yusef? – És a szeme visszatért a levélhez. Azért
írok, mert tegnap este azt ígérted, hogy nem hagysz el, és én nem akarom,
hogy ígérettel legyél kötve hozzám. Kedvesem, minden ígéreted...
– Scobie őrnagy, amikor pénzt adtam kölcsön, esküszöm,
barátságból tettem, merő barátságból. Semmit sem akartam
kérni, még a négy százalék kamatot sem. A barátságát se
kértem... Hiszen én már a barátja voltam... Ez így nagyon
zavaros, a szavak mindig bonyolultak, Scobie őrnagy.
– Megtartotta az egyezséget, Yusef. Nem is teszek szemrehányást Tallit
öccse miatt – tovább olvasott: a feleségedhez köt. Amit nekem ígérsz, az nem
ígéret. Kérlek, kérlek, emlékezz erre. Ha soha többé nem akarsz látni, ne írj,
ne beszélj velem. De ha csak egyszer-egyszer jönnél hozzám, kedvesem, gyere,
amikor akarsz. Minden hazugságot vállalok érted.
– Fejezze be, amit olvas, Scobie őrnagy. Mert amit én
akarok mondani, az nagyon, nagyon fontos.
Drágám, kedvesem, hagyj el, ha akarsz, vagy tarts meg szajhának, ha úgy
tetszik. – Most ezt gondolta: csak hallotta a szót, nem is tudja, hogy írják, az
iskolai Shakespeare-kiadásból kiirtották. – Jó éjszakát. Ne aggódj, drágám. –
Dühösen fordult Yusefhez:
– Halljuk csak: mi az a fontos dolog?
– Scobie őrnagy, végül mégiscsak szívességet kell kérnem.
Semmi köze a pénzhez, amit kölcsönadtam. Ha megtenné –
csak barátságból, színtiszta barátságból...
– Későre jár, Yusef. Bökje ki, miről van szó.
– Az Esperança holnapután befut. Egy kis csomagot küldenek fel a
fedélzetre; a kapitánynál kellene hagyni.
– Mi van a csomagban?
– Ne kérdezze, őrnagy úr. Jó barátja vagyok én magának. Jobb,
ha titokban marad. Nem árt senkinek.
– Ezt persze nem tehetem meg, Yusef. Tudja jól.
– Szavamra mondom, Scobie őrnagy... – előredőlt a
székben, s a kezét mellének fekete bundájához szorította... –,
baráti szavamra mondom, nincs a csomagban semmi a
németek számára. Nem ipari gyémántok, Scobie őrnagy!
– Csiszoltak?
– Semmi a németek számára. Semmi, ami árthatna a hazájának.
– Yusef, csak nem gondolja komolyan, hogy elvállalom?
A fehér vászonnadrág megfeszült a szék szélén, és Scobie egy pillanatra
azt gondolta, hogy Yusef térdre borul előtte:
– Könyörgök, Scobie őrnagy – rimánkodott –, magának is
éppoly fontos, mint nekem. – A hangja megcsuklott az őszinte
felindulástól: – Barát szeretnék lenni, jó barát szeretnék lenni!
– Mielőtt még többet mondana, hadd figyelmeztessem rá,
Yusef, hogy a rendőrfőnök tud a megállapodásunkról.
– Talán. Meglehet. Annál rosszabb. Scobie őrnagy,
becsületszavamra, a dolog senkinek sem árt. Tegye meg ezt a
baráti szívességet, s nem kérem többé semmire. Tegye meg
szabad elhatározásból. Nincs megvesztegetés. Nem ajánlok fel pénzt.
Scobie szeme a levélre vándorolt vissza: Drágám, nem haragszom rád.
Haragszom rád – Scobie rabszolgádnak olvasta – rabszolga: Isten szolgáinak
rabszolgái. Olyan volt az egész, mint egy esztelen parancs, melynek
azért engedelmeskednie kell. Mintha örökre hátat fordítana a
békességnek, úgy érezte. Nyitott szemmel, a
következményeket ismerve lépett be a hazugság földjére
visszatérő útlevél nélkül.
– Mi volt az utolsó szó, Yusef, nem értettem...
– Még egyszer kérem...
– Nem, Yusef.
– Scobie őrnagy – kezdte Yusef, s oly szálfaegyenesen ült a
székében, hirtelen olyan furcsa udvariassággal beszélt,
mintha egy idegen lépett volna be, s nem lettek volna egyedül
–, emlékszik Pembertonra?
– Persze.
– Felfogadtam a szolgáját.
– Pemberton szolgáját? Amit nekem ígérsz, az nem ígéret.
– Pemberton szolgája – most Mrs. Rolt szolgája.
Scobie szeme a levélre szegeződött, de már nem olvasta a
betűket.
– Mrs. Rolt szolgája hozott nekem egy levelet. Mert megkértem rá, hogy
tárva-nyitva- ez a helyes kifejezés? – tartsa a szemét.
– Maga nagyon jól tud angolul, Yusef. Ki olvasta fel a levelet?
– Nem számít.
Az udvarias hang hirtelen megszakadt, és ismét a régi Yusef könyörgött:
– Ó, Scobie őrnagy. Miért írt ilyen levelet? Csak a bajt kereste vele.
– Az ember nem lehet mindig okos. Különben beledöglene az undorba.
– S a kezembe adta magát.
– Ezzel nem sokat törődnék. De én három embert adtam a
maga kezébe.
– Ha megtenne egy baráti szívességet...
– Folytassa, Yusef. Fejezze be a zsarolást. Félbehagyott fenyegetésekkel ne
menjen el innen.
– Bárcsak a földbe áshatnék lyukat, s oda dughatnám a
csomagot. De a háború rosszul megy, Scobie őrnagy. Nem
magamért teszem, az apámért, az anyámért, a
féltestvéremért, három nővéremén. Unokatestvérei is vannak az
embernek.
– Szép kis család.
– Ha legyőzik az angolokat, az én üzleteim egy fabatkát
sem érnek.
– Mit akar tenni a levéllel, Yusef?
– A távírda egyik hivatalnokától hallottam, hogy a felesége útban van
hazafelé. Hozzá juttatom a levelet, mihelyt partra lép.
Scobie felidézte a Louise Scobie aláírású táviratot: ostoba voltam stop
szeretlek. Hideg fogadtatás lenne, gondolta.
– S ha átadom a csomagját az Esperança kapitányának?
– A szolgám várni fogja a rakparton. A kapitány elismervénye ellenében
átad egy borítékot, s benne a levelét.
– Ennyire bízik a szolgájában?
– Csak ahogy maga Aliban.
– S ha előre kérném a levelet, és szavamra fogadnám...
– A zsaroló büntetése, Scobie őrnagy, hogy nincsenek
becsületbeli követelései. Maga teljes joggal csapna be engem.
– S ha maga csap be engem?
– Nem volna igazságos. Azelőtt a barátja voltam.
– Majdnem az volt – ismerte el vonakodva Scobie.
– Én vagyok az aljas indus.
– Az aljas indus?
– Aki eldobta a gyöngyöt – sóhajtott szomorúan Yusef –, egy
Shakespeare-darabban, amit a királyi csapatok adtak elő a
Memorial Hallban. Örökre emlékezni fogok rá.

– Ideje lesz – mondta Druce – munkához látnunk.


– Még egy pohárral – kínálta az Esperança kapitánya.
– Nem lehet, ha még a vesztegzár előtt ki akarjuk engedni a
hajót. Viszlát, Scobie.
Amikor a kabin ajtaja becsukódott, a kapitány izgatottan kezdte:
– Még mindig a helyemen vagyok.
– Látom. Mondtam magának, hogy gyakoriak a hibák – feljegyzések rossz
helyre kerülnek, akták elvesznek.
– Egy szót se hiszek ebből – mondta a kapitány. – Hiszem,
hogy maga segített rajtam – és verejtékezett a fülledt
kabinban. – Minden misén imádkozom magáért. S ezt hoztam.
Nem tudtam mást felhajtani Lobitóban. Valami obskúrus szent
– s az asztalon egy nikkelpénz nagyságú kegyes érmét csúsztatott
át. – Szent hogyishívják – nem emlékszem a nevére. Azt hiszem, Angolához
volt valami köze – magyarázta a kapitány.
– Köszönöm – mondta Scobie. Zsebében olyan súlyosnak érezte a
csomagot, mintha egy fegyver nyomná a combját. Pohara alján összegyűlt
a portói néhány maradék cseppje, azt is kiitta. – Ezúttal én
hoztam valamit önnek – kezdte. – A szörnyű ellenállástól
görcsbe merevedtek az ujjai.
– Nekem?
– Önnek.
Milyen könnyű volt a csomag most, hogy ott hevert
közöttük az asztalon. Ami egy fegyver súlyával húzta a zsebét, aligha
nyomott többet ötven cigarettánál. – Lisszabonban valaki feljön a fedélzetre a
kormányossal – magyarázta Scobie –, s megkérdezi, hogy van-e amerikai
cigarettája. Adja át neki ezt a csomagot.
– Ez kormánymegbízás?
– Nem. A kormány sosem fizetne ilyen jól érte. – S egy bankjegycsomagot
tett le az asztalra.
– Meg vagyok lepve – mondta a kapitány, s hangjában kiábrándulás
bujkált. – A kezembe adta magát.
– Maga is volt az enyémben – mondta Scobie.
– Sosem felejtem el. S a lányom se. Nincs egyházilag
megesküdve, de azért hívő lélek. Ő is imádkozik magáért.
– A mi imáink nyilván nem számítanak!
– Nem, de amikor elkövetkezik a megbocsátás pillanata, azok is
feltámadnak – emelte égnek képtelen s megható mozdulattal kövér karját a
kapitány –, egyszerre, mint egy madársereg.
– Szükségem lesz rájuk – mondta Scobie.
– Bennem persze megbízhat.
– Hogyne. Most át kell kutatnom a kabinját.
– Azért nem nagyon bízik bennem.
– A csomagnak – jelentette ki Scobie – nincs köze a háborúhoz.
– Biztos ebben?
– Majdnem.
Megkezdte a kabin átkutatását. Egyszer, a tükör előtt
elhaladva, a válla fölött egy idegen, kövér, gyanús arcot
látott. Egy pillanatig eltűnődött: ki lehet ez? de hamarosan
rájött, hogy az arc csak az új szánakozó pillantástól lett olyan
idegen. S azt gondolta: hát csakugyan szánalmas figura lett
belőlem?
HARMADIK KÖNYV
ELSŐ RÉSZ

Első fejezet

Véget értek az esőzések, gőzölgött a föld. Légyfelhők


szálltak, leptek el mindent, s a kórház zsúfolásig megtelt
maláriás betegekkel. Feljebb, a partvidéken sokat vitt el a láz,
mégis általános volt a megkönnyebbülés. Mintha ismét
elcsendesedett volna a világ, hogy elhallgatott a dobolás a
hullámtetőkön. A városban, a rendőrségen erős virágillat törte
át az oroszlánszagot. Egy órával a vesztegzár megnyitása
után délről kíséret nélkül egy óceánjáró siklott be.
Scobie a rendőrmotoroson ment eléje, amint az óceánjáró
horgonyt vetett. Arcára ráfagyott az üdvözlő mosoly:
nyelvével meleg és mesterkéletlennek tűnő frázisokat próbált,
s eszébe jutott: mekkora utat tettem meg, hogy már az
üdvözlő szavakat is be kell tanulnom. Azt remélte, hogy
Louise-zal valamelyik közös teremben találkozik: könnyebb
lenne idegenek jelenlétében üdvözölni, de az asszony nem
volt sehol. A hajógondnokságon kellett megkérdeznie a kabinja
számát.
Még mindig remélhette, hogy közös kabinban lesz. Manapság minden
kabinba legalább hat utas jut.
Kopogtatott, nyílt az ajtó, és senki sem volt benn, csak Louise. Mint aki
áruval házal egy idegen kapunál, úgy érezte magát. Megszólítása végén
egy kérdőjel lebegett, amikor kimondta a nevét: Louise?
– Henry – s hozzátette: – gyere be. – Mikor bent volt a kabinban, nem volt
mit tenni: meg kellett csókolnia. Scobie kerülte Louise száját – a száj annyi
mindent elárul, de az asszony nem nyugodott, ő fordította maga felé
férje arcát, s a visszatérés pecsétjét rátette a szájára. – Ó,
drágám, itt vagyok.
– Itt vagy – ismételte Scobie, és kétségbeesetten kereste az elpróbált
szólamokat.
– Olyan kedvesek voltak – magyarázta. – Mind kimentek a kabinból, hogy
kettesben találkozhassunk.
– Jó utad volt?
– Azt hiszem, egyszer üldözőbe vettek minket.
– Nagyon féltettelek – mondta, és eszébe jutott: ez az első
hazugság. Most akár már fejest is ugorhat bele. Kimondta: –
Annyira hiányoztál.
– Milyen ostoba voltam, hogy elmentem, drágám. – A
kabinablakon át ragyogtak a házak, mint csillám a hőség
gőzében. A kabin asszony-, púder-, körömlakk- és
hálóingszagú volt.
– Menjünk ki a partra – mondta Scobie. De az asszony még marasztalta
egy kicsit.
– Kedvesem, annyi mindent elhatároztam, amíg távol voltam.
Mostantól minden másképpen lesz. Nem gyötörlek többé. –
Még egyszer megismételte: – Minden másképpen lesz. – És ő
szomorúan gondolta magában, hogy ez aztán mindenesetre
igaz, a meztelen igazság.
S a házuk ablakából – amíg Ali és a kisfiú a bőröndöket
hordták be – felnézett a hegyre, a Nissen-barakkok felé:
mintha egy földcsuszamlás mérhetetlen távolságot lökött
volna közéjük. Olyan távolságban álltak a barakkok, hogy
először nem is érzett fájdalmat: – mintha csak ifjúsága egyik
epizódjára emlékezne enyhe mélabúval. Talán már akkor
működésbe lépett a hazugság, amikor megírtam azt a
bizonyos levelet? – tűnődött. – Szerethetem-e őt jobban, mint
Louise-t? S vajon a szívem mélyén szeretem-e őket, akár az
egyiket, akár a másikat, vagy csak a gépies, szörnyű
szánalom mozgat, melyet minden emberi szükség felébreszt –
és egyre jobban gyötör. Aki áldozat, azon segíteni kell. Az
emeleten szétzúzták a csendet és a magányt: kalapáltak,
súlyos holmik estek a padlóra, és megrázkódtatták a
mennyezetet. Louise hangja vidám, ellentmondást nem tűrő
parancsokban harsogott. Az öltözőasztalkán holmik
csörömpöltek. Fölment, megállt az ajtóban, s a fehér
áldozóruhás, fátyollal keretezett arc nézett vissza rá: a halott
is visszatért. Halottak nélkül nem folytatódhatna változatlanul
az élet. A kettős ágy fölött szürkén lógott a moszkitóháló: mint
a médiumból kiáradó fluidum.
– Úgy bizony, Ali – mondta erőltetett mosollyal, amennyire
ki tudta préselni ebben az együttesben: – Missus hazajött.
Megint együtt vagyunk mind. – Louise olvasója ott volt az
öltözőasztalkán egy kis tálkában, s erre eszébe jutott a
magáé, az a szakadt. Mindig rendbe akarta hozatni: most már
nem érdemes.
– Végeztem idefónt, drágám – mondta Louise. – Ali majd rendbe rakja a
többit. Annyi mindenről szeretnék veled beszélni... – Együtt
mentek le a földszintre, ott legelőször ezt mondta:
– Ki kell mosatnom a függönyöket.
– Nem látom piszkosnak.
– Szegény fiacskám, te nem veszed észre: én meg elutaztam. – S folytatta:
– Nagyobb könyvespolcra is szükségem van. Annyi könyvet hoztam
magammal.
– Nem is mondtad még, mi adta az ötletet...
– Kinevetnél, drágám. Olyan csacsi voltam. De hirtelen
beláttam, milyen ostobaság, hogy a rendőrfőnöki kinevezésed
miatt izgattam magam. Majd elmesélem egyszer, ha már nem
bánom, hogy kinevetsz. – Kinyújtotta a kezét, és
próbatételszerűen simogatta meg a férfi karját. – Igazán
örülsz...?
– Igazán örülök – felelte.
– S tudod-e, miért aggódtam? Attól féltem: ha nem vagyok veled, s nem
vigyázok a dolgaidra, a hitedet is elhanyagolod.
– Jobbára el is hanyagoltam.
– Gyakran mulasztottad el a misét?
Erőltetett kedélyeskedéssel válaszolt:
– Úgyszólván nem is jártam...
– Ó, Ticki. – De gyorsan összeszedte magát, és csak ennyit mondott: –
Henry, kedvesem, lehet, hogy érzelgősnek tartasz, de holnap
vasárnap, és szeretném, ha együtt mennénk áldozni. Ez lenne
az igazi jele, hogy újra együtt vagyunk; a helyes úton. –
Különös, mikről feledkezik meg az ember adott helyzetekben –
ez neki nem is jutott az eszébe. – Elmehetünk – mondta, de az agya
egy pillanatra felmondta a szolgálatot.
– Délután el kell menned gyónni.
– Nem követtem el semmi szörnyűséget.
– A vasárnapi mise elmulasztása halálos vétek, éppúgy, mint a
házasságtörés.
– Csakhogy az szórakoztatóbb – mondta mesterkélt könnyedséggel Scobie.
– Épp ideje, hogy hazajöttem.
– Majd elmegyek délután – ebéd után. Üres gyomorral nem tudok gyónni.
– Drágám, tudod-e, hogy megváltoztál?
– Csak tréfáltam.
– Ha tréfa: nem bánt. Örülök neki. Azelőtt persze nem volt
szokásod.
– Te sem érkezel haza mindennap, drágám. – Az erőltetett
jókedv, a száraz szájjal kiszorított tréfálkozás vég nélkül
folytatódott: még ebéd közben is abba-abbahagyta az evést
egy-egy újabb bemondásért. – Henry, kedvesem – mondta
Louise –, sose láttalak még ilyen jókedvűnek. – Kiszaladt alóla
a talaj, s egész ebéd alatt a zuhanás képzete kísértette: az
ernyedt gyomor, a kifulladt lélegzet, a rémület – az ember
nem is élhet túl ekkora zuhanást. Jókedve: sikoly a szakadék
mélyéről.
Ebéd után (meg se tudta volna mondani, mi volt ebédre) kijelentette:
– Indulnom kell.
– Rank atyához?
– Előbb be kell néznem Wilsonhoz. Ott lakik fönn az egyik
Nissen-barakkban. A szomszédunk.
– Nincs ilyenkor a városban?
– Azt hiszem, hazajár ebédre.
A hegyre kapaszkodva eszébe jutott: hányszor kell majd
ezentúl Wilsonhoz járnom. Azaz mégsem – ez nem biztos alibi.
Most még megjárja, hiszen tudta, hogy Wilson a városban
ebédel. Biztonság kedvéért mégis bekopogtatott nála, s egy
pillanatra visszahőkölt, amikor Harris nyitott ajtót.
– Nem hittem volna, hogy itthon találom.
– Belázasodtam – mondta Harris.
– Tulajdonképpen Wilsont keresem.
– A városban szokott ebédelni – mondta Harris.
– Csak annyit akartam neki mondani, hogy szívesen látom bármikor.
Megjött a feleségem.
– Láttam a sürgés-forgást az ablakból.
– Magának is el kell látogatnia hozzánk.
– Nem vagyok vizitelő fajta – mondta Harris az ajtóban
hervadozva. – Az igazat megvallva: félek a nőktől.
– Keveset foglalkozik velük, Harris.
– Nem vagyok a hölgyek lovagja – mondta szánalmasan megjátszva a
büszkeséget, és Scobie tudta jól, hogy utánanéz, lesi, ahogy vonakodva egy
asszony barakkja felé indul, figyeli az olyan férfi undorító aszketizmusával,
aki senkinek sem kell. Kopogtatott, s érezte, hogy a korholó tekintet a
hátába fúródik. Így megy füstbe az alibim, gondolta: ez
elfecsegi Wilsonnak, és Wilson... Azt fogom mondani, fűzte
tovább, hogy ha már itt voltam, beszóltam... s úgy érezte,
hogy egész valója szétmorzsolódik a hazugság lassú
bomlasztásában.
– Miért kopogtattál? – kérdezte Helen. Az ágyban feküdt az összehúzott
függönyök homályában.
– Harris figyelt.
– Nem hittem volna, hogy ma is eljössz.
– Honnan tudtad?
– Itt mindenki mindent tud – egyetlen dolgot kivéve. Milyen
ügyesen intézed. A rendőrtiszti gyakorlat.
– Lehet. – Scobie leült az ágy szélére, és Helen karjára tette a kezét: a
verejték tüstént megindult közöttük. – Miért vagy ágyban? Csak nem vagy
beteg? – kérdezte.
– Fáj a fejem.
Gépiesen, mint aki nem is hallja a saját szavát, felelte rá:
– Vigyázz magadra.
– Valami bánt téged, drágám – mondta Helen. – Rosszul alakulnak a
dolgaid?
– Arról nincs szó.
– Szegénykém, emlékszel az első éjszakára, amit itt
töltöttél? Akkor még nem aggódtunk semmiért. Még az
esernyődet is elhagytad. Boldogok voltunk. Nem különös: – mi
ketten boldogok voltunk.
– Bizony.
– S miért folytatódik ez – a boldogtalanságunkkal?
– A boldogság és a szerelem fogalmát összekeverni öreg
hiba – mondta Scobie keserű aggályoskodással, mintha ezzel
az egész helyzetet olvasókönyvi szemelvénnyé változtathatná
– mint azzá tették Pembertont –, és a békességben megint
mindkettőjüknek részük lehetne, vagy legalább bizonyos
belenyugvásban.
– Néha rettentően öreg vagy – mondta Helen, de abban a
pillanatban kezének egy mozdulatával jelezte, hogy nem gondolta
komolyan. Ma nem engedheti meg magának a veszekedést, legalábbis azt
hiszi, gondolta szánakozva Scobie. – Egy pennyt adok, ha megmondod, mit
gondoltál most, drágám – mondta az asszony.
Ha elkerülhető: két ember ne hazudjék egymásnak; ez az út
a teljes káoszba vezet, de őt szörnyűségesen megkísértette a
hazugság, ahogy elnézte Helen arcát a párnán. Az az arc a
természetrajz-oktató filmek növényeire emlékeztette, melyek
szemünk előtt növekednek. Máris e partvidék jegyeit fedezte
fel rajta. S ebben Louise-ra hasonlít.
– Olyan gondom van, amit magamnak kell elintéznem – mondta. – Valami,
amit nem vettem számításba.
– Mondd el nekem, kedves. Két fej... – Helen lecsukta
szemét, s a szája éles odavágásra készülődött.
– Louise azt akarja, menjek vele misére és áldozni. Most is azt hiszi:
gyónni mentem.
– Ennyi az egész? – kérdezte Helen mérhetetlen
megkönnyebbüléssel, és az asszony értetlensége felingerelte,
s igaztalan gyűlölet öntötte el az agyát.
– Ennyi? Ennyi? – Igazságérzete visszatartotta, és gyengéden kezdett el
beszélni: – Ha nem megyek vele áldozni, abból megtudja, hogy valami baj van
– komoly baj.
– Miért ne mennél el?
– A számomra ez – nos igen, elkárhozást jelent. – Istent is
belekeverem a halálos bűnbe.
– Csak nem hiszel komolyan a pokolban?
– Fellowes is ezt kérdezte tőlem.
– Itt az én eszem megáll. Ha hiszel a pokolban, miért vagy velem most?
A hitetlenség nemegyszer közelebb hoz az igazsághoz, mint a hit, gondolta.
– Igazad van, persze – mondta ki hangosan –, a félelemnek távol
kellett volna tartania ettől. De a Vezúv lejtőjéről sem
menekülnek el a lakosok... S aztán az egyház tanításával
szemben az emberben él az a meggyőződés, hogy a szerelem
– mindenfajta szerelem – megérdemel egy kis könyörületet.
Megfizetünk érte, hogyne, méghozzá szörnyűségesen
megfizetünk, de nem hiszem, hogy örökké kell fizetnünk érte.
Lehet, hogy az embernek jut ideje a halála előtt arra...
– Bűnbánat a halálos ágyon – mondta megvető hangsúllyal
Helen.
– Ami köztünk van – azt nem lesz könnyű megbánni. – Az asszony
kezéről lecsókolta a verejtéket. – Megbánhatom a hazugságot,
a zavartságot, a boldogtalanságot, de ha most kellene
meghalnom, nem tudom, hogyan bánnám meg a szerelmet.
– Nos – mondta az asszony, s hangjának megvető színezete
mintha elszakítaná tőle, és a part biztonságába sodorná: –
nem mehetnél el most, nem gyónhatnál meg mindent? Ez
még nem jelentené azt, hogy többször sose követed el.
– Nem igazi gyónás, ha nem törekednék őszintén arra...
– Hát akkor – mondta diadalmaskodva az asszony –, ha lúd, legyen
kövér. Halálos bűnben leledzel, legalább úgy hiszed. Mit
változtat a lényegen, ha újabbal tetézed?
Az istenfélő azt mondaná, az ördög szól belőle, gondolta
magában, de tudta, hogy a gonosz sosem beszél ilyen
nyersen kivédhető formákkal- ez ártatlanság, az szól így.
– Változtat, nagyon is változtat – mondta. – Nem könnyű
megmagyarázni. Most csak egyszerűen a biztonságom fölébe
helyezem a szerelmünket. De a másik – a másik bűn: valódi
gonoszság. Mint egy fekete mise, mintha valaki ellopná a
szentséget, hogy meggyalázhassa. Kezet emelni Istenre, amikor leszáll – s az
én hatalmamban van.
Helen fáradtan fordította el a fejét, s úgy felelt:
– Egy szót sem értek abból, amit mondasz. Nekem maszlag az egész.
– Bárcsak nekem is az lenne. De én hiszek benne.
– Remélem is, hogy hiszel – vágott vissza az asszony –, és
nem kibúvó mindez. Amikor elkezdtük, még nem beszéltél
annyit az Istenről, vagy tévedek? Azért kezded talán
gyakorolni rajtam a jámborságot, hogy mentséged legyen...?
– Sohasem hagylak el, drágám – fogadta Scobie. – Csak meg kell
gondolnom a dolgokat, ennyi az egész.

Másnap reggel negyed hétkor Ali ébresztette őket. Scobie


tüstént magához tért, de Louise tovább aludt – nehéz napja
volt tegnap. Scobie féloldalt fordította a fejét a párnán, és
Louise-t figyelte – ez az az arc, melyet szeret: ez az az arc,
melyet szeretett. Louise iszonyodott a gondolatától, hogy
elpusztul a tengeren, mégis hazajött, hogy ő jobban éljen.
Kínok között szült neki gyermeket, megint csak kínok között
nézte végig gyermeke halálát. Ő: mindettől megmenekült.
Csak azt tudnám elérni, gondolta, hogy ő sohase szenvedjen
többé: de tisztán látta, lehetetlen feladatot tűz maga elé. A
szenvedés elnapolható, de aztán nincs tovább: ezt ő magával
hordozza, mint a fertőzést, s előbb-utóbb az asszonynak el kell
kapnia. Talán ebben a pillanatban fertőzi meg: mert épp most
fordul az oldalára, és felnyög álmában. Csillapítóan simogatja
meg az arcát, s arra gondol: bár aludna még, akkor ő is
tovább aludhat, de jó is lenne elaludni, elmulasztanák a misét,
s ismét elnapolunk egy gondot. De mintha csak ezek a
gondolatok az ébresztőóra szerepét játszanak: Louise
felébredt.
– Hány óra, drágám?
– Fél hét múlt.
– Sietnünk kell. – Scobie úgy érezte, mintha egy jóindulatú, de
könyörtelen börtönőr sürgetné, hogy kivégzésre öltözködjék. A
megmentő hazugsághoz mégse nyúlt még: csodára várt.
Louise az utolsó púderadagot rakta fel (de a púder azonnal
megcsomósodott, ahogy az archoz ért), és bejelentette: –
Indulhatunk. – Nem volt a hangjában a diadal alig észrevehető
rezgése? Jó néhány esztendővel ezelőtt, a gyermekkor
túlvilágában, valaki, aki az ő nevét, Henry Scobie nevét
viselte, iskolai előadáson lépett fel, Hotspurt játszotta. Kora s
alakja miatt osztották rá a szerepet, de mindenki azt mondta, hogy jó alakítás
volt. Most ismét színészkednie kell – s ez se nehezebb talán, mint a világos
szavak hazugsága?
Scobie hirtelen falnak dőlt, és kezét a mellére szorította.
Izmait nem tudta a kín játszására idomítani: egyszerűen csak
becsukta a szemét. Louise a tükrébe nézve mondta:
– Emlékeztess rá, hogy meséljek neked a durbani Davis atyáról. Nagyon
jófajta pap, sokkal intellektuálisabb, mint Rank atya. – Scobie-nak az
örökkévalóság rémlett: sosem fog megfordulni, nem veszi észre
őt. – Most már valóban indulnunk kell – mondta újra, és a
tükörben nézegette magát. Izzadt, sima hajának egyik tincse
rakoncátlankodott. Pillái függönye mögül végre azt látta, hogy
az asszony megfordul és ránéz. – Gyere már, kedvesem – mondta –,
olyan álmosnak látszol.
Csukva tartotta a szemét, és nem mozdult a helyéről.
Louise élesen kérdezte: – Ticki, mi bajod?
– Kis konyakot.
– Beteg vagy?
– Egy kis brandyt – ismételte élesen, és mikor az asszony odanyújtotta, s ő
nyelvén ízlelte az italt, mérhetetlen megkönnyebbülést érzett.
Felsóhajtott és elengedte magát. – Jobban vagyok.
– Ticki, mi volt ez?
– Csak egy szúrás a mellemben. Már el is múlt.

Shakespeare IV. Henrik című drámájának egyik alakja.


– Mióta érzed?
– Egyszer-kétszer, amíg odavoltál.
– Orvoshoz kell menned.
– Nem kell nagy hűhót csapni belőle. Úgyis azt mondják:
kimerültség.
– Kár volt, kirángattalak az ágyból, de szerettem volna, ha együtt áldozunk.
– Alighanem ennek vége.
– Nem baj, Ticki. – Louise tudtán kívül ítélte őt örök halálra.
– Akármelyik nap elmehetünk.
Scobie a padban térdelt, és figyelte Louise-t, aki a többi
áldozóval az oltár rácsa előtt térdelt: mert ragaszkodott
hozzá, hogy feleségét elkísérje a misére. Rank atya
megfordult az oltár előtt, és Krisztus testével a kezében
közeledett feléjük. Scobie azt gondolta: Isten megszökött
előlem, de vajon mindig megszökik-e? Domine non sum dignus...
domine non sum dignus... domine non sum dignus... A keze, formális,
begyakorlott mozdulattal, mintha csak szolgálatban lenne, egyenruhájának
mindig ugyanazon gombján dobolt. Egy pillanatra
borzalmasan tisztességtelennek rémlett előtte, hogy az Isten
így kiszolgáltatja magát; emberként, a kenyér ostyájaként,
hajdanán a palesztinai falvakban, s most itt is a forró
kikötőben, aztán amott is, mindenütt, megengedvén az
embernek, hogy akarata szerint bánjék vele. Krisztus azt
parancsolta a gazdag fiatalembernek, hogy adja el minden
vagyonát és kövesse Őt, de még ez is érthetően veszélyes
lépés volt ahhoz képest, amit Isten választott: hogy önmagát
az emberek könyörületére bízta, akik még a szó jelentését
sem igen ismerték. Milyen kétségbeejtően nagy az Isten
szerelme, gondolta szégyenkezve. A pap lassú, meg-
megszakított őrjáratában Louise-hoz ért, s ekkor Scobie-ban a
számkivettetés érzése ébredt. Amott, ahol az emberek
térdepelnek, ott az ország, melybe ő nem térhet vissza többé.
A szeretet érzése kelt fel benne, a szeretet, mely mindig
fölébred bennünk, az iránt, amit elvesztünk – legyen az
gyermek, asszony vagy éppen a szenvedés.

Második fejezet
l

Wilson óvatosan tépte ki a Downhamian-ből az oldalt, és egy vastag


gyarmati kormányzósági levélpapír hátára ragasztotta fel a
költeményt. A világosság felé tartotta: nem lehetett elolvasni
a versének hátlapjára nyomtatott sporteredményeket. Aztán
gondosan összehajtogatta a lapot, és zsebre vágta: ott is
marad valószínűleg, bár sose tudhatja az ember.
Látta Scobie kocsiját, a város irányában hajtott el, s ekkor:
szívdobogva, éppoly feldúltan, mint ahogy a bordélyházba
lépett be, sőt, szinte ugyanolyan vonakodással – (ki tud bármely
adott pillanatban változtatni élete megszokott rendjén?) – elindult hegynek
lefelé Scobie házához.
Megpróbálta elképzelni, hogyan viselkedne az ő helyében
más: ajtóstul rohanna be a házba: magától értetődően
megcsókolná az asszonyt, ha lehetséges, szájon, s azt
mondaná: “Hiányoztál”, s ezzel elűzne minden
bizonytalanságot. Dobogó szíve azonban a félelem üzeneteit
továbbította, s megfagyasztotta gondolatait.
– No végre, Wilson – kiáltott fel Louise. – Már azt hittem, elfelejtett – s
ezzel kezet nyújtott. Wilson úgy fogadta a kezet, mint egy vereséget.
– Italt?
– Azon gondolkoztam, nem lenne kedve sétálni?
– Meleg van ahhoz, Wilson.
– Nem voltam odafönt, tudja, mióta...
– Odafönt? – Ebből is láthatta, hogy azok számára, akik nem
szeretik egymást, sohasem áll meg egy helyben az idő.
– Odafönt, a régi állomásnál.
Louise határozatlanul, irgalmatlan érdektelenséggel felelt: – Ó, igen, igen...
még én sem voltam ott fent.
– Azon az éjszakán, amikor hazaértem – és máris érezte, hogy elborítja az
a szörnyű kamaszpirulás –, megpróbáltam néhány verset írni.
– Hogyhogy, maga, Wilson?
A férfi dühösen válaszolt:
– Igen, én, Wilson. Miért ne? Már ki is nyomtatták.
– Nem nevettem. Csak meglepődtem. Hol adták ki?
– Egy új folyóiratban, a Kör-ben. Persze nem sokat fizettek.
– Elolvashatnám?
Wilson izgatottan felelt:
– Itt van nálam. – Aztán magyarázatot fűzött hozza: – A
másik oldalán olyasvalami állt, amit egyszerűen nem bírtam.
Túlságosan modern volt a számomra. – Mohó zavarral figyelte
Louise-t.
– Egész ügyes – mondta erőtlenül az asszony.
– Látja a kezdőbetűket?
– Nekem még soha senki nem ajánlott verset.
Wilson émelygett: csak leülhetne valahová: miért kezd bele
az ember az effajta megalázó processzusokba, tűnődött, miért
képzeli, hogy szerelmes? Valahol olvasta, hogy a szerelmet a
trubadúrok találták ki a tizenegyedik században. Miért nem hagyták ránk csak
a gyönyört? Kétségbeesett dühvel mondta ki:
– Szeretlek. – S azt gondolta hozzá: micsoda hazugság: ez a szó, ha lekerül
a nyomtatott lapról, már semmit sem jelent. S várta, hogy kinevessék.
– Ugyan, Wilson – válaszolt az asszony. – Ugyan. Dehogy
szerelmes. Egyszerű afrikai láz.
Wilson most fejest ugrott a sötétbe:
– Mindennél jobban szeretem ezen a világon.
Gyengéd választ kapott: – Ilyen szerelem nincs, Wilson.
A férfi nyugtalanul sétált fel s alá. Sortja repkedett, s meg-megzörgette a
Downhamian-ből kitépett lapot.
– Magának hinnie kell a szerelemben! Hiszen katolikus. Vajon Isten nem
szerette a világot?
– Ó, igen, hogyne – mondta Louise. – Ő képes volt rá. De
közülünk nagyon kevesen.
– Mert a férjét szereti. Maga árulta el nekem. S az hozta vissza ide is.
A felelet szomorú volt:
– Azt hiszem, szeretem. Amennyire tudom. És nyilván nem azzal a
szerelemmel, ahogy maga képzeli az érzéseit. Nem méregkehellyel, örök
kárhozattal, fekete vitorlával. Nem halunk bele a szerelembe, Wilson – csak a
regényekben. Vagy ifjúsági színdarabokban. Ilyet pedig ne játsszon, Wilson –
nem illik már a mi korunkban.
– Én nem játszom – mondta dühvel, melyből még maga is
kihallhatta a színészkedő hangsúlyt. A könyvespolcra mutatott
– tanúságul, mintha az asszony feledkezett volna meg róla. –
Ők is játszottak?
– Ők nem – mondta Louise. – Ezért szeretem őket jobban,
mint a maguk költőit.
– És mégis visszajött. – Arca gonosz sugallatot tükrözött. – Vagy talán a
féltékenység hozta haza?
– Féltékenység? Mire kellene féltékenynek lennem?
– Óvatosak voltak, az igaz – mondta Wilson –, de azért nem eléggé.
– Nem értem, miről beszél?
– A maga Tickije és Helen Rolt.
Louise pofon akarta vágni, de az orrát találta el, melyből
bőségesen eredt meg a vér.
– Ezt a Tickiért kapta – kiáltotta az asszony. – Senkinek
sincs joga így hívni, csak nekem. Tudja, hogy utálja ezt a
nevet. Tessék, itt a zsebkendőm, ha már nem hozott magával.
– Nagyon vérzékeny vagyok – panaszkodott Wilson. –
Megengedné, hogy hanyatt feküdjem? – Kinyújtózott a padlón
az asztal és az ételtartó között; hangyákra feküdt. Azzal
kezdődött, hogy Scobie látta őt sírni Pendében, most meg ez.
– Ne tegyek kulcsot a nyakszirtjére? – kérdezte Louise.
– Nem, köszönöm, nem. – A vér bepiszkította a Downhamian-ből
kitépett lapot.
– Nagyon sajnálom. Rossz a természetem. Bár ez talán kigyógyítja magát,
Wilson. – De ha valaki regényeken él: nem szabad kigyógyítani. A világ
amúgy is tele van mindenféle hitek megrontott papjaival: jobb a képmutatás
határozottságával vállalni egy hitet, mint a kegyetlenség és a kétség átkos,
légüres terében tévelyegni. Wilson makacsul hajtogatta:
– Semmi sem gyógyíthat ki engem, Louise. Szeretem. Semmi a világon...
– S a zsebkendőbe csurgatta a vérét.
– Milyen különös lenne, ha igaz is lenne – sóhajtott Louise.
A földről kérdő nyöszörgés hallatszott.
– Úgy értem – magyarázta az asszony –, hogyha maga is
azok közé tartozna, akik igazán tudnak szeretni. Henryről is azt
hittem. Furcsa lenne hát, ha tulajdonképpen maga lenne az. – Wilsonban
különös félelem ébredt: hogy végül is önértékelésének szintjén fogadják el;
ahogy vereség esetén egy alacsonyabb rangú vezérkari tiszt érezheti magát,
akit szaván fognak, mikor azt állítja, hogy tud bánni a tankkal. Már
késő lenne beismerni, hogy nem tud többet, mint amit a
kézikönyvekben olvasott:

Óh, gyengéd vágy, most angyal, most madár,


Szépség és csoda és torz szenvedély...

A zsebkendőbe vérezve Wilson nagylelkű kijelentésre


formálgatta ajkát:
– Henry is tud szeretni – a maga módján.
– Kit? – kérdezte Louise. – Engem? Vagy azt a bizonyos Helen Roltot, akit
emleget? Talán önmagát?
– Nem kellett volna elmondanom.
– Miért, hát nem igaz? Beszéljünk már egy kis igazat is, Wilson.
Nem is tudja, mennyire belefáradtam a megnyugtató
hazugságokba. Szép nő?
– Nem, nem. Egész másfajta típus.
– Biztos fiatal, én pedig középkorú asszony vagyok. Viszont nyilván
megviselte mindaz, amin keresztülment.
– Nagyon megviselte.
– De nem katolikus. Szerencsés teremtés. Szabad nő,
Wilson.
Wilson felült az asztal lábánál. Őszinte szenvedéllyel
mondta:
– Az istenre kérem, ne szólítson már Wilsonnak.
– Edward. Eddie. Ted. Teddy.
– Megint vérzek – kiáltott föl kétségbeesetten, és hanyatt feküdt a padlón.
– Mit tud maga arról a dologról, Teddie?
– Edward, úgy jobban szeretem, Louise, kétszer is láttam őt
eljönni éjjel kettőkor a nő házából. Tegnap délután is ott járt.
– Gyónni volt.
– Harris látta.
– Maga, úgy látszik, figyeli őt.
– Meggyőződtem róla, hogy Yusef dolgozik vele.
– Képtelenség. Túlságosan messze merészkedik.
Louise úgy állt fölötte, mintha hulla lenne: Wilson a
markában szorongatta a véres zsebkendőt. Egyikük sem
hallotta a kocsi fékezését, sem a küszöbnek tartó lépéseket. S
mindkettőjüknek különös volt a külső világból érkező
harmadik hangja, mely beszólt ebbe a szobába, mely szűk,
meghitt és levegőtlen lett, akár egy kripta.
– Csaknem történt valami baj? – kérdezte Scobie hangja.
– Semmi!... – kiáltotta Louise zavart mozdulattal, mintha azt
mondaná: hol kezdődhetnék itt a magyarázkodás? Wilson
feltápászkodott, és ismét eleredt az orra vére.
– Tessék – mondta Scobie, és előhúzta kulcscsomóját, aztán
becsúsztatta hátul Wilson gallérjánál. – Higgye el, a régimódi
háziszer mindig a legjobb – mondta, s valóban, a vérzés néhány másodperc
múltán elállt. – Hanyatt feküdni sose szabad – folytatta higgadtan Scobie. –
Bokszolóknál hideg vizes szivacsot használnak, maga pedig valóban úgy néz
ki, mint akit kiütöttek, Wilson.
– Én mindig hanyatt fekszem – jelentette ki Wilson. – Rosszul
leszek a vértől.
– Iszik valamit?
– Nem, nem – mondta Wilson. – Mennem kell. – Némi
nehézség árán előkotorta a kulcsokat, de hátul az inge a
nadrágján kívül fityegett. Nem vette észre, csak otthon, a
Nissen-barakkban figyelmeztette Harris, és ezt gondolta: így
jöttem el tőlük, látták, egymáshoz bújva néztek utánam.
Kinézett a forró föld s a komor bádogbarakkok vidékére,
Scobie háza felé, mintha vereség után a csatateret vizsgálná.
Azon tűnődött, hogyan is jelenne meg előtte ez a sivár tájék,
ha győzött volna. De emberi szerelemben soha nincs
győzelem: csak néhány apró taktikai siker a halál vagy a
közöny végső veresége előtt.

– Mit akart? – kérdezte Scobie.


– Udvarolni.
– Szerelmes beléd?
– Legalábbis azt képzeli. Ennél többet pedig aligha várhatok
tőle, nem igaz?
– Jól orron vághattad – mondta Scobie.
– Felbosszantott. Tickinek nevezett – téged. Drágám, kémkedik utánad.
– Tudom.
– Veszélyes?
– Az lehet, bizonyos körülmények között. Főként, ha én adok
rá okot.
– Henry, te sose leszel dühös senkire? Nem is érdekel, hogy udvarolni
akart nekem?
– Képmutató lennék, ha feldühödnék ezen – felelte Scobie. –
Olyan dolog ez, ami megtörténik mással is. Tudod, rendes,
épeszű emberek is szerelmesek néha.
– És te – voltál valaha szerelmes?
– Hát persze, hogyne. – Feszülten figyelte Louise-t, és kipréselt egy
mosolyt. – Neked erről igazán tudnod kell.
– Henry, komolyan rosszul lettél ma reggel?
– Hogyne.
– Nemcsak kifogás volt?
– Nem.
– Akkor menjünk áldozni holnap reggel.
– Ha akarod – mondta Scobie. Tudta, hogy ez a pillanat elérkezik. Színlelt
merészséggel, hogy megmutassa, nem remeg a keze, leemelt egy poharat. –
Iszol?
– Korán van még, drágám – mondta Louise: ő meg tudta,
most apróra megfigyeli – akárcsak a többi mind. – Letette a poharat:
– Visszaszaladok a rendőrségre – mondta – néhány aktáért.
Mire hazaérek: már ihatunk.
Bizonytalanul vezette a kocsit az úton, szemét az émelygés homályosította
el. Ó, Istenem, gondolta, milyen elhatározásokat kényszerítesz az emberre
hirtelen, gondolkozási idő nélkül. Fáradt vagyok a
gondolkodáshoz: ezt is, mint egy matematikai problémát,
papíron kellene kidolgozni, s ekkor az eredményhez is
kínlódás nélkül jutnék el. A kín testileg is beteggé tette:
rágörnyedt a kormánykerékre. Az a baj, gondolta, hogy ismerjük a
válaszokat – katolikust a tudás kárhozatba visz. Nekem nem kell kidolgoznom
semmit – egyetlen megoldás van csak: letérdelni a gyóntatószékben és azt
mondani: “Múltkori gyónásom óta házasságtörést követtem el ennyiszer meg
ennyiszer és a többi, és a többi”: meghallgatni Rank atyát, aki
arra hív fel, hogy kerüljem az alkalmat: ne találkozzam a
növel egyedül (ezekkel a szörnyű, elvont szavakkal beszélne:
Helen – a “nő” az “alkalom”, és nem a rémült gyermek, bélyegalbumot
szorongató gyermek, aki Bagster üvöltését lesi az ajtó mögül, s a békesség, a
sötétség, a gyengéd szánalom pillanata pedig “házasságtörés”). Nekem
pedig bűnbánatot kell gyakorolnom az ígérettel: “Nem bántlak
többé Téged”, s aztán holnap az áldozás, s ahogy mondják, a kegyelem
állapotában magamhoz veszem az Úr testét. Ez a helyes megoldás – mert
nincs is más megoldás: hogy megmentsem a magam lelkét, s odahagyjam az
övét Bagsternak és a kétségbeesésnek. Ésszel él az ember, mondogatta
magában, és felismeri, hogy a kétségbeesés nem tartós (igaz ez?), hogy a
szerelem nem tartós (de vajon nem ez az oka annak, hogy a kétségbeesés
annál inkább az?), s néhány hét vagy hónap alatt Helen ismét rendbe jön.
Negyven napot élt át a nyitott csónakban, túlélte a férje halálát –miért ne élné
túl, ha csak a szerelem hal meg? Mint ahogy én is, tudom, túlélem.
A templomig hajtott, s reményvesztetten ült a volánnál. A halál sosem
akkor jön, amikor a legjobban várná az ember. S eszébe jutott: hogy persze,
még itt van a közönségesen becsületes, hibás megoldás: elhagyni
Louise-t, elfeledkezni titkos esküjéről; lemondani az állásáról.
Odaadni Helent Bagsternak, vagy Louise-t, minek is?
Csapdába estem, állapította meg, amikor a visszapillantó
tükörből egy kifejezéstelen, idegen arc nézett vissza rá,
csapdába. Kiszállt a kocsiból, és bement a templomba. S amíg
arra várt, hogy Rank atya a gyóntatószékhez érjen – letérdelt
és imádkozott – az egyetlen imát, amit emlékezetéből össze
tudott állítani. Még a Miatyánk és az Üdvözlégy szavai is elhagyták. A
csodáért könyörgött: “Ó, Istenem, győzz meg engem, segíts
rajtam, győzz meg engem. Hadd erezzem, hogy fontosabb
vagyok, mint az a gyerek.” – S ima közben nem Helen arca
merült föl előtte, hanem a haldokló gyereké, aki apjának
szólította: s egy fényképarc, mely az öltözőasztalkáról bámul
vissza rá: egy tizenkét éves néger lány arca, vakon mered föl
rá a sárga gyertyafényben – egy matróz erőszakot követett el
rajta, és meggyilkolta valaha. – “Hadd legyen most az első az
én lelkem. Adj bizalmat a kegyelmedben, mellyel ahhoz fordulsz, akit
elhagyok.” – Hallotta, hogy Rank atya becsukta fülkéjének ajtaját, s a
rosszullét ismét térdre kényszerítette. – “Ó, Istenem – könyörgött –, ha mégis
Téged hagynálak el, büntess meg engem, de hadd jusson az a másik kettő
egy kis boldogsághoz.” – Belépett a fülkébe. A csoda még
mindig megtörténhet, reménykedett. Rank atya is egyszer
rábukkanhat a szóra, a megfelelő szóra... S egy felfordított
koporsó térségében térdelve vallani kezdett:
– Múltkori gyónásom óta házasságtörést követtem el.
– Hányszor?
– Nem tudom, atyám, sokszor.
– Nős ember vagy?
– Az. – Visszaemlékezett arra az estére, amikor Rank atya
már-már az ő jelenlétében tört össze, s beismerte, hogy nem
tud segíteni... S most a pap, miközben nagy erőfeszítéssel
próbálta megőrizni a gyónás tökéletes személytelenségét –
emlékezik-e vajon mindenre? S azt akarta mondani: “Segíts
rajtam, atyám. Győzz meg, hogy helyesen járok el, ha
odahagyom Bagsterra. Taníts meg: hogy higgyek Isten
kegyelmében” – de néma várakozással térdepelt, s a remény
legkisebb fuvallatát sem érezte.
– Egyetlen asszonnyal? – kérdezte Rank atya.
– Igen.
– Kerüld a találkozást vele. Lehetséges?
A fejét rázta.
– Ha találkoznod kell vele, sose maradj vele magadra. Megígéred-
megígéred, nem nekem, hanem Istennek? – Ezt gondolta magában: milyen
ostoba voltam, hogy varázsszóra számítottam. Ez a formula, annyiszor
használták már, s annyi embernél. S az emberek nyilván megígérik, elmennek,
aztán visszajönnek, és ismét meggyónják ugyanazt. Őszintén hiszik-e
vajon, hogy legalább megpróbálják? Továbbment
gondolatban: Életem minden napján becsapok embereket; de
nem próbálom meg sem magamat, sem Istent becsapni. Kész
volt a felelettel:
– Nem lenne értelme megfogadnom ezt, atyám.
– Meg kell fogadnod. Nem kívánhatod a célt, ha nem fogadod el az
eszközt.
Dehogynem, gondolta, de mennyire: az ember kívánhatja a
győzelem békéjét, s nem kívánja az elpusztított városokat.
– Nem kell magyaráznom neked, hogy a gyónásra a feloldozás nem
következik gépiesen. A te lelkiállapotodon múlik. Semmi értelme,
hogy felkészületlenül térdepelj előttem. Mielőtt idejössz,
tisztában kell lenned a bűnnel, amit elkövettél.
– Tudom.
– S a javulás igaz szándéka éljen benned. Megíratott, hogy bocsássunk meg
hetvenszer hétszer is testvérünknek – nem kell tehát félnünk,
hogy Isten kevésbé megbocsátó nálunknál. De ha magad nem
bánod bűnödet, senki nem bocsáthatja meg. Jobb hetvenszer
bűnözni, s megbánni minden alkalommal, mint egyszer
követni el bűnbánat nélkül. – Látta Rank atya kezét: a
szeméhez nyúlt, a verejtéket törölte ki: a fáradtság
mozdulatának látszott. Mire jó, gondolta Scobie, hogy ilyen
kényelmetlen helyzetbe hozom? Neki van igaza, persze, neki
van igaza. Ostoba voltam, hogy azt képzeltem: ebben a
levegőtlen fülkében győződöm meg bármiről is...
– Elismerem: hiba volt eljönni, atyám – mondta.
– Nem akarom megtagadni a feloldozást, de azt hiszem, ha
elmész és meghányod-veted a dolgot, erősebb lélekkel jössz
ide vissza.
– Igen, atyám.
– Imádkozni fogok éretted.
Amikor kilépett a fülkéből, Scobie-nak úgy rémlett, hogy
lépései, életében először, kivezetik a remény köréből.
Bármerre fordította a fejét, sehol nem volt remény: se az Isten
keresztre feszített, halott testében, se a gipsz Szűzanyánál, se
a förtelmes stációkon, melyek hajdanvolt események sorát idézték.
Számára már csak a kétségbeesés földrészének felfedezése maradt.
A rendőrségre hajtott, magához vett egy aktát és
hazament.
– Sokáig elmaradtál – mondta Louise. Nem is tudta, milyen hazugságot
mond, amikor már ott volt az ajkán.
– Visszatértek a fájdalmak – mondta –, ezért vártam egy kicsit.
– Gondolod, hogy nem árt meg az ital?
– Amíg valaki el nem tiltja.
– Elmész orvoshoz?
– Persze.
Ezen az éjszakán azt álmodta, hogy egy csónakot kormányzott föld alatti
folyón, mint gyermekkorának hőse, Allan Quatermain, az
elveszett város, Milosia felé. De Quatermainnak társai voltak,
ő pedig egyedül evezett – mert társnak igazán nem számított
a hordágyon elnyúló holttest. Sietősnek érezte az útját,
folyvást azt mondogatta magának, hogy a holttestek rövid
ideig maradnak meg ezen a hőmérsékleten, s a rothadás
szagát máris az orrában érezte. De később, csónakját az
árban kormányozva, észrevette, hogy nem a holttest szagát
érzi, hanem a tulajdon eleven testéét. Mintha ereiben megállt
volna a vér: amikor megpróbálta felemelni a karját, élettelenül fityegett a
válláról. Felébredt, és Louise húzta magához a karját.
– Drágám, ideje felkelni, mindjárt mennünk kell – mondta.
– Hová?
– Együtt megyünk misére – és megint magán érezte az asszony kutató
tekintetét. Van-e értelme az újabb késleltető hazugságnak?
Mit mondott vajon Wilson Louise-nak. Hazudhat-e tovább
hétről hétre, és hol a munkában, hol egészségi állapotában,
hol feledékenységében találva okot, halogathatja-e az oltár
előtti dolgát? Kétségbeesetten gondolta: máris elkárhoztam – akkor már
kifutom, amíg a póráz enged. Hangosan ennyit mondott:
– Igen, persze. Felkelek – s hirtelen meglepte, hogy a
mentséget Louise adja a szájába, s az újabb lehetőséget is. –
Drágám, ha nem vagy jól, maradj ágyban. Nem akarlak mindenáron
misére cipelni.
De a mentség ezúttal csapdának rémlett. Pontosan látta,
hol egyengették el a gyepet a rejtett karók fölött. Ha elfogadja
a felajánlott menekvést, ezzel tulajdonképpen bevallotta a
bűnét. Most azonban, egyszer s mindenkorra, még az
örökkévalóság árán is: eldöntötte, hogy tisztázza magát
Louise előtt, és azzal a megnyugtatással szolgál, amire az
asszonynak szüksége van.
– Nem, nem, veled megyek – mondta. – S amikor felesége oldalán belépett
a templomba, mintha először életében járna e helyen idegenként.
Mérhetetlen távolság választotta már el ezektől a térdeplő és
imádkozó emberektől, akik Istent mindjárt békében veszik
magukhoz. Ő is letérdelt, és imádkozást színlelt.
A mise igéi vádiratként hangzottak. “Bemegyek az Isten oltárához.
Az Istenhez, aki ifjúi örömmel tölt el engem.” – De az öröm
nem volt sehol. Összekulcsolt keze közül felnézett a Szűz és a
szentek gipszszobrára – úgy tetszett, mintha segítő karjukat
nyújtanák mindenkinek, kinyúlnak kétoldalt, átnyúlnak fölötte.
Ő volt az ismeretlen vendég a társaságban, akit nem mutattak
be senkinek. A szelíd festett mosolyok elviselhetetlenül másra
irányultak. Amikor a Kyrie eleison-hoz értek, ismét megpróbált
imádkozni. “Uram, irgalmazz nekünk... Krisztus, kegyelmezz nekünk...”
– de az elkövetendő cselekedet félelme és szégyene
megfagyasztotta a gondolatait. Azok a romlott papok, akik
fekete misét szolgáltatnak egy meztelen asszony teste fölött,
megszentségtelenítve az Urat, dermesztő és képtelen
szertartásban fogyasztván el az Úr testét – a kárhozatba
taszító tettet az emberi szerelemnél is nagyobb szenvedéllyel
követik el: Isten ellen való gyűlöletből cselekszenek, vagy
Isten ellenségeiért való vad, beteges rajongásukban. De ő
nem szereti a gonoszt, és nem gyűlöli Istent: hogyan is
gyűlölhetné azt az Istent, aki önszántából kiszolgáltatta magát
az ő hatalmának? Ő azzal szentségteleníti meg Istent, hogy
egy asszonyt szeret – de vajon szerelem volt-e ez, vagy csak a
szánalom és a felelősség érzése? Megint kibúvókat keresett
magának: “Te tudsz magadról gondoskodni. Naponta túléled a keresztet. Te
csak szenvedni tudsz. Te sosem veszthetsz el. Ismerd be, hogy Te csak a két
másik ember után következel”, és én, gondolta, amíg a pap bort és vizet töltött
a kehelybe, s az ő elkárhozását fogásként készítette elő az
oltárnál, én következem utoljára a sorban: én vagyok a
rendőrfőnök helyettese: száz ember szolgál alattam: a felelős
mindig én vagyok. Hivatásom az, hogy másokkal törődjek.
Szolgálatra ítéltettem.
Sanctus. Sanctus. Sanctus... A mise szertartása elkezdődött: Rank
atya suttogása az oltárnál megállíthatatlanul közeledett a
szentségosztás pillanatához. – S napjaink békében
töltessenek, és óvj meg minket az örök kárhozattól... Pax, pads,
pacem: a “béke” szó valamennyi nyelvtani esetben végigdobolt a
fülén a mise során. Én elvesztettem a békesség reményét
mindörökre, gondolta. Én vagyok a felelős. S nemsokára olyan
messzire jutok a csalárdság eltervezésében, hogy nincs többé
visszatérés. Hoc est enim corpus: megszólalt a csengő, s Rank atya
keze felmutatta az Istent – s az Isten bár könnyű volt, csak
ostyányit nyomott, jövetele ólomsúllyal nehezedett Scobie
szívére. Hic est enim calix sanguinis: és a második csöngetés.
Louise érintette meg a kezét.
– Jól vagy, kedvesem? Erre azt gondolta: a második lehetőség.
Visszatérhet a fájdalom. Kimehetek innen. S ki él a
fájdalomban, ha most én nem? De ha kimegy a templomból,
egyetlen útja marad – Rank atya tanácsát követve, rendezni
az ügyeit, megfutamodni, aztán visszatérni ide néhány nap
múltán, s tiszta lelkiismerettel venni magához az Urat – tudván, hogy
visszalökte az ártatlanságot oda, ahová való – az óceán hullámai közé. Az
ártatlanságnak fiatalon kell meghalnia, különben megöli az emberek lelkét.
– Békét adok nektek, az én békémet adom nektek.
– Semmi bajom – mondta, s a szemgolyójába hosszú szúrás nyilallt:
felnézett az oltár keresztjére, és dühösen gondolta: Megérdemled az epébe
mártott szivacsot. Te tettél azzá, aki vagyok. Fogadd a lándzsadöfést. Nem
kellett kinyitnia misekönyvét, hogy tudja: hová vezet ez az ima. “Testednek
vétele... melyet én méltatlan magamhoz veszek, ne váljék ítéletemre és
kárhozatomra.” Lehunyta a szemét, sötétségre vágyott. Befejezéséhez
közeledett a mise. Domine, non sum dignus... Domine., non sum dignus...
Domine, non sum dignus... A szószék alatt nyitotta fel a szemét, s
látta, hogy egy néger vénasszony, néhány katona, egy
repülőmechanikus, egyik rendőre s egy banktisztviselő
sorakozik az oltár előtt: jámborán közeledtek a békességhez,
és Scobie irigyen gondolt együgyűségükre és jóságukra. Igen,
az időnek ebben a pillanatában: jók voltak.
– Nem jössz, drágám? – kérdezte Louise, és ismét hozzáért a kéz: ez a
gyengéden határozott, puhatoló kéz. Fölemelkedett, és követte az asszonyt:
odatérdelt mellé, mint a kém idegen országban, akit megtanítottak az ország
szokásaira és a bennszülöttek nyelvére. Már csak a csoda menthet meg engem,
mondogatta magában. Szeme Rank atyán járt, aki a tabernákulumot nyitotta
fel az oltárnál – de Isten sohasem folyamodott csodához, hogy
megmentse önmagát. Én vagyok a Kereszt, gondolta, s Ő egy
szót sem szól, hogy megmentse magát a kereszttől, még
akkor se, ha a fa és a szögek is érzéketlenek volnának, ahogy
az emberek képzelik.
Rank atya kezében tartva a szentséget, lejött az oltártól. Scobie szája
kiszáradt: mintha az erei is kiszáradtak volna. Nem tudott felnézni: csak a pap
karingét látta – mint egy középkori harci paripát, mely most letapossa: a láb
dobbanása: Isten ítélete. Ha legalább a nyilazók íjaznának rejtekhelyükről:
egy pillanatra azt álmodta, hogy a pap megbotlott: végül
mégiscsak történhet valami, mielőtt hozzám ér, valami csodás
közbeavatkozás... De most szétnyílt szájjal (elérkezett az idő)
utolsó kísérletet tett az imára: “Ó, Istenem, felajánlom neked
kárhozatomat. Fogadd el. Használd az ő javukra.” – S az örök
ítélet sápadt papírízét érezte az ajkán.

Harmadik fejezet

A bankigazgató egy korty jeges vizet ivott, és a


hivatásszerű üdvözlésnél melegebben kiáltott fel:
– Micsoda öröm lehet, hogy Mrs. Scobie még idejében hazaérkezett
karácsony előtt.
– Messze még a karácsony – felelte Scobie.
– Az esőzések után már repül az idő – folytatta a
bankigazgató szokatlan vidámsággal. Scobie sohasem hallotta
ki a hangjából ezt a bizakodást. Emlékezetében úgy őrizte a
gólyaszerű alakot, amint fel s alá járkál, és százszor is egy nap
meg-megáll az orvosi könyvek előtt.
– Azért jöttem... – kezdte Scobie.
– Az életbiztosítása miatt – vagy talán hiteltúllépést akar kérni?
– Ezúttal egyiket sem.
– Tudja, mindig szívesen állok a rendelkezésére, Scobie, bármiről
is van szó. – Milyen nyugodtan ült Robinson az íróasztalánál.
Scobie csodálkozva kérdezte meg:
– Abbahagyta a napi testgyakorlást?
– Falrengető ostobaság volt – mondta a bankigazgató. – Túl
sok könyvet olvastam róla.
– Én pedig épp az orvosi enciklopédiájában akartam megkeresni valamit –
magyarázta Scobie.
– Okosabb, ha doktorhoz megy – tanácsolta meglepetésére
Robinson. – Engem is orvos hozott rendbe, nem a könyv. S az
idő, amit elpocsékoltam volna… Én mondom, Scobie, az új
fiatalember, aki az Argyll kórházban dolgozik, a
legnagyszerűbb fickó, aki a gyarmat felfedezése óta betette
ide a lábát.
– Teljesen rendbe hozta magát?
– Menjen el hozzá. Travisnak hívják. Mondja, hogy én küldtem.
– Ha már itt vagyok, hadd kukkantsak bele…
– Megtalálja a polcon: ott tartom most is, mert olyan tekintélyes. A
bankigazgató olvasott legyen. Az emberek elvárják a jó nagy könyveket
körülötte.
– Örülök, hogy rendbe jött a gyomra.
Az igazgató még egy korty vizet nyelt:
– Nem törődöm vele többé. Az igazság, Scobie, az, hogy…
Scobie fölnézett a lexikonból: – Figyelek…
– Semmi, csak hangosan gondolkodtam.
Scobie az angina szónál nyitotta ki a lexikont, s most már a Fájdalom
természete című fejezetnél tartott. Rendszerint úgy jellemzik, mint
szorongatót; mintha a mellkas harapófogóba kerülne. A fájdalom a mellkas és
a mellcsont alatt lokalizálható. Kisugározhat mindkét karra, de általában a
bal karra, vagy a nyakba fel, vagy akár le a hasi tájékra. Néhány
másodpercig, de legtovább egy percig szokott tartani. A beteg viselkedése.
Jellegzetessége. Teljes nyugalomban marad, bármily helyzetben is tör rá...
Scobie szeme gyorsan átugrott a következő alcímre: A
fájdalom oka. Kezelése. A betegség időtartama. Aztán visszatette
a könyvet a polcra. – Talán kipróbálom a maga doktor Travisét,
inkább őt, mint Sykes doktornőt. Remélem, engem is felfrissít
úgy, ahogy magát.
– Az én esetem – mondta kitérőén Robinson – egészen
különleges.
– Az enyém elég egyszerűnek látszik.
– Maga se tűnik betegnek.
– Semmi bajom – de néha egy kis szúrás itt meg ott, aztán rosszul alszom.
– A felelősségtől nem tud aludni.
– Lehet.
Most már elég magot vetett el, úgy érezte – de miféle
aratáshoz! Ezt bizony ő magának sem tudta volna
megmondani. Elbúcsúzott, s kilépett a vakító utcára. Tiszti
sapkáját a kezében vitte, hagyta, hogy a nap merőlegesen
süssön ritka, őszülő hajára. Egész úton a rendőrség felé
bűnhődésre kínálta fel magát; de visszautasították. Az elmúlt
három hétben úgy tűnt fel neki, hogy a kárhozottak
különleges besorolásba tartoznak: mint amikor
külkereskedelmi cégek valami egészségtelen állomáshelyre
akarnak kiküldeni egy fiatalembert, és megkímélik unalmas
kollégáktól, megóvják kellemetlen napi teendőktől, gondosan
eligazítják különleges íróasztalához, hogy később a legrosszabb
teljesedjék be rajta. Most, úgy látszott, neki is minden sikerül. Nem kap
napszúrást. A kormányzó vacsorára hívja... Úgy érezte: kosarat kap a
balsorstól.
A rendőrfőnök behívta:
– Jöjjön csak, Scobie, jó hírem van a maga számára – és Scobie újabb
mellőzésre készült fel.
– Baker nem jön ide. Palesztinában szükség van rá. S végül
belenyugodtak, hogy a megfelelő ember lépjen a helyemre. –
Scobie az ablakpárkányra ült, és a kezére nézett, mely
megremegett a térdén. Ez járt a fejében: így hát sok
mindennek nem kellett volna megtörténnie. Ha Louise itt marad, sohasem
szeretek bele Helenbe: sohasem zsarol meg Yusef. Sohasem szánom el
magam arra a kétségbeesett cselekedetre. Megmaradt volna a nyugalmam –
ugyanaz az énem, melyet tizenöt év naplóiba rejtettem, s nem ez a
megroppant sors lenne az enyém. De persze, mondta
magában, most meg azért érek el sikert, mert mindezt
elkövettem. Az ördög cimborája vagyok. Az gondoskodik az
övéiről ezen a világon. Most pedig egymás után egyik átkozott
sikerről a másik átkozott sikerre vezet az utam, gondolta undorodva.
– Azt hiszem, Wright ezredes szava nyomott végül a latban. Maga
megtetszett neki, Scobie.
– Kissé későn, uram.
– Miért későn?
– Öreg vagyok a feladathoz. Fiatalabb emberre lenne szükség.
– Ugyan. Alig ötvenéves.
– Nem vagyok egészen egészséges.
– Ezt először hallom.
– Ma már említettem Robinsonnak a bankban. Fájdalmaim
vannak, rosszul alszom. – Hadarva beszélt, ujjával dobolt a
térdén. – Robinson Travisra esküszik. Úgy látszik, csodát
művelt vele.
– Szegény Robinson.
– Miért szegény?
– Már csak két éve van hátra. Ez bizalmas, Scobie.
Az embert mindig újabb meglepetés éri: így hát Robinsont a
halálos ítélete gyógyította ki képzelt gyógymódjaiból, orvosi
könyveiből, faltól falig tartó napi sétájából. Azt hiszem,
gondolta Scobie, abból, ha már tudjuk a legrosszabbat: ez következik – az
ember szembekerül a legrosszabbal, s ez már-már maga a béke. S elképzelte
Robinsont, amint az ül íróasztalánál, és magányos társával beszélget.
– Szép lenne, ha mindnyájan ilyen megnyugodva halnánk meg – mondta
Scobie. – Hazamehet?
– Nem hiszem. Úgy tudom, nemsokára be kell feküdnie az Argyll
kórházba.
Scobie elgondolkodott: bárcsak tudtam volna, mi megy
végbe a szemem előtt: Robinson a legirigylésreméltóbb példát
mutatta, ami embernek osztályrészül juthat, boldogan
meghalni. Ez az itttartózkodás nagy halálozási arányszámot
mutat – talán nem is olyan magasat, ha összeszámolja az
ember és összehasonlítja Európáéval. Elsőnek Pemberton,
aztán egy gyerek Pendében, most Robinson... nem, nem is olyan
sok, de persze nem számolta a katonai kórház maláriás eseteit.
– Így állnak a dolgok – közölte a rendőrfőnök. – A következő
évben maga lesz a főnök. A felesége örülni fog.
S nekem el kell viselnem, bosszúság nélkül, az örömét.
Bűnös ember vagyok, nincs jogom bírálni őt, idegesnek sem
mutatkozhatom többé.
– Hazamegyek – mondta.
A kocsija mellett Ali beszélgetett egy másik szolgával, aki Scobie
közeledtére csendesen eliszkolt onnan.
– Ki volt ez, Ali?
– Az öcsém, őrnagy úr – felelte Ali.
– Ismerem őt vagy sem? Egy anyától?
– Nem, uram, egy apától.
– Hol szolgál? – Ali az önindítóval bíbelődött, arca
verejtéktől csörgött, nem felelt.
– Kinél dolgozik, Ali?
– Tessék?
– Azt kérdeztem, kinél szolgál?
– Mr. Wilsonnál, uram.
A motor megindult, s Ali bemászott a hátsó ülésre.
– Tett neked ajánlatot, Ali? Úgy értem, megkért rá, hogy
jelentsél rólam – pénzért? – A visszapillantó tükörből látta Ali
arcát: nyugodt, csökönyös, zárkózott, kőből kifaragott, mint
egy barlang bejárata.
– Nem, uram.
– Sokan érdeklődnek utánam, és jó pénzt fizetnek a
besúgásért. Rossz embernek tartanak engem, Ali.
– Én, uram, a szolgája vagyok – mondta Ali, és rávigyorgott
a tükörből. A csalás egyik jellemzője, ébredt rá Scobie, hogy
elveszítjük a bizalom képességét. Ha én tudok hazudni és csalni,
tudnak mások is. Hányan játszanak az én becsületemre, és vesztik el a
játszmát? Miért veszítsek én Alin? Engem még nem csíptek el és Alit sem. Így
állunk. Nyomasztó érzéssel csüggesztette fejét a volánra. Tudom, hogy Ali
becsületes, gondolta; tudom már tizenöt esztendeje: egyszerűen
szövetségest keresek a hazugság régióiban. A következő
lépés az lesz, hogy megrontok másokat?
Louise nem volt otthon, mikor megérkeztek: talán valaki érte jött és elvitte,
nyilván a tengerpartra. Louise nem várta őt haza napnyugta előtt.
Egy cédulát hagyott neki: Bútort vittem föl Helennek. Korán megjövök,
jó hírekkel, s egyedül hajtott föl a sivár, kihalt délidőben a
Nissen-barakkok felé. Csak a keselyűk keringtek – az út végén
gyülekeztek egy döglött csirke fölött, és csupasz
vénembernyakuk le-lecsapott a tetemre, szárnyuk törött
esernyőként libegett kétoldalt.
– Hoztam még egy asztalt meg két széket. Itthon van a szolgád?
– Nem, a piacon.
Szertartásos csókot váltottak, amikor csak így, testvérekként találkoztak.
Miután a baj megtörtént: a házasságtörés éppoly lényegtelen,
mint a barátság. A láng megperzselte őket, és átmenvén a
tisztítótűzön, semmi sem maradt, csak a felelősség. és a
magány érzése. Csak akkor érzi az ember, milyen forró a fű,
ha mezítláb jár rajta.
– Ebéd közben zavarlak – mondta Scobie.
– Dehogy zavarsz. A végén járok. Vegyél egy kis gyümölcssalátát.
– Ideje már, hogy új asztalod legyen. A régi inog. – S aztán
hozzátette: – Végül mégis kineveznek rendőrfőnöknek.
– Örülni fog a feleséged – mondta Helen.
– Engem amúgy sem érdekel.
– Már hogyne érdekelne – felelt szárazon.
Ez megint rossz szokása, gondolta Scobie: csak ő, a másik
nem. Ő pedig sokáig nem szól, takargatja a sebeit, mint
Coriolanus, de előbb-utóbb mégis feltárja: kínlódását olyan
drámai szavakba önti, hogy neki magának is túlzottnak tűnik.
Bár az is meglehet, hogy Helennek igaza van: én nem is
szenvedek.
– A rendőrfőnöknek persze makulátlannak kell lennie, mint
Caesar. (Helen éppoly pontatlanul beszélt, ahogyan írt.) Ez a
mi ügyünk végét jelenti, úgy sejtem.
– Tudod, hogy semmi sem jelentheti a végét.
– A rendőrfőnöknek nem lehet eldugott szeretője a Nissen-
barakkban. – A fullánk persze az “eldugott” szóban volt, de
hogy is érezhet ingerültséget, ha arra a levélre gondol, amit
Helen írt neki, amelyben áldozatul ajánlja fel magát, tartsa
meg vagy dobja el, tetszése szerint. Emberi lény nem lehet
mindig hősies: azoknak is, akik mindent alárendelnek –
Istennek vagy a szerelemnek, megengedtetik néha, hogy
gondolatban visszavonják behódolásukat. Nem oly sokan
ragadtatják magukat hősi cselekedetre, még elhamarkodva
sem. A cselekedet számít.
– Ha a rendőrfőnök nem tarthat meg téged – sose leszek
rendőrfőnök – mondta.
– Ne légy csacsi, ugyan – felelte színlelt józansággal,
melyből ő megérezte, hogy rossz napját fogta ki –, végül is mi
hasznunk van az egészből?
– Nekem sok – mondta, és el is csodálkozott rajta: ez is csak megnyugtató
hazugság? Annyi hazugságot kell mostanság észben tartania, hogy a kisebb,
jelentéktelenebb füllentések már föl sem tűnnek.
– Csak egy-két órára úgy másnaponként lopakodhatsz át ide. Még csak egy
éjszakára sem.
Csüggedten tiltakozott:
– Erre terveim vannak.
– Miféle terveid?
– Még túlságosan zavarosak.
Helen válaszába minden keserűsége beleszorult.
– Jó. Tudasd velem időben. Hogy a kedvedre tehessek.
– Drágám, nem veszekedni jöttem ide.
– Legalább tudnám, miért is jössz ide egyáltalán.
– Ma például azért, hogy néhány bútordarabot hozzak.
– No igen, a bútor miatt.
– Kocsival vagyok. Gyere, leviszlek a tengerpartra.
– Nem szabad, hogy együtt lássanak.
– Ostobaság. Louise is ott van, azt hiszem.
– Az isten szerelmére – kiáltott fel Helen –, még látni sem bírnám azt a
szent csoroszlyát.
– Így is jó. Elviszlek kocsikázni.
– Az biztonságosabb, ugye?
Scobie vállon ragadta, és azt mondta:
– Nekem se mindig a biztonság jár az eszemben.
– Én már azt hittem.
Fegyelmezettsége felmondta a szolgálatot s rákiáltott:
– Nem te hozol áldozatot. – Kétségbeesetten érezte, ahogy
a veszekedés közeledik feléjük: mint a tornádó eső előtt, a
pörgő fekete oszlop, mely nemsokára elborítja az egész eget.
– A munkád persze megsínyli – mondta gyermekes csúfolódással – ezeket
a lopott félórákat.
– Feladtam a reményt – mondta Scobie.
– Mit adtál fel?
– A jövőmet. Kárhozatra ítéltem magam.
– Ne légy oly színpadias. Fogalmam sincs, miről beszélsz.
Különben is most jelezted a jövődet a rendőrfőnökségen.
– Én az igazi jövőről beszéltem – az örök jövendőről.
– Ha valamit utálok benned, hát az a katolicizmusod. A
jámbor feleségedtől tanultad. Olyan hazug. Ha igazán hinnél, nem
lennél itt.
– Hiszek, és mégis itt vagyok. – Izgatottan magyarázta: – Nem tudom
megmondani, hogyan lehetséges, mégis így van. Nyitott szemmel teszem,
tudom, mit teszek. Amikor Rank atya lejött az oltártól a szentséggel a
kezében...
Helen dühös türelmetlenséggel válaszolt:
– Ezt már ezerszer elmondtad. Hatni akarsz rám. Te éppúgy nem hiszel a
pokolban, ahogy én.
Scobie megragadta a csuklóját, s dühösen megszorította.
– Ilyen könnyen nem úszod meg. Azt mondtam: hiszek. Hiszem azt, hogy
elkárhozom az örökkévalóságig – ha csak nem történik valami
csoda. Rendőr vagyok. Tudom, mit beszélek. Amit elkövettem,
rosszabb, mint a gyilkosság – mert az csak egyetlen
cselekedet, egy ütés, egy szúrás, egy lövés: megtörtént, és
azzal vége, de én magammal hordom a romlást. Már a
gyomornedveimben is. Sose tudok tőle megszabadulni többé.
– S úgy dobta el magától Helen csuklóját, mintha magvakat
vetne a köves padlóra. – Ne merd azt mondani, hogy nem
mutattam ki a szerelmemet.
– A szerelmedet – a feleséged iránt. Nyilván így érted. Attól féltél, hogy
megtudja.
A düh kiapadt benne.
– A szerelmem mindkettőtök iránt. Ha csak őt szeretném,
könnyű lenne a megoldás. – A kezével eltakarta a szemét,
érezte, hogy megint feltör az indulat. – Nem bírom látni a
szenvedést, s mégis mindig csak azt okozok. Én ettől
szabadulni akarok. Kiszabadulni.
– Hová?
Az indulat és a tisztesség visszahúzódott benne: s a
ravaszság, mint korcs kutya a küszöbről, besettenkedett.
– Ó, csak egy kis pihenésre gondoltam. – S hozzátette: – Rosszul alszom. S
különös fájdalmaim vannak.
– Csak nem vagy beteg, drágám? – A tornádó oszlopa tovább pörgött: a
vihar már mások felett jár, túlhaladt rajtuk. – Micsoda dög vagyok, drágám.
Néha elfáradok, torkig vagyok mindennel – de ez nem jelent semmit. Voltál
már orvosnál?
– Majd elmegyek Travishoz az Argyllba hamarosan.
– Mindenki azt mondja, hogy Sykes jobb orvos.
– Nem. Nem akarok Sykeshez menni. – Most a düh és az
indulat csillapodtával éppolyannak látta, mint az első estén,
amikor megszólaltak a szirénák. Ó, Istenem, gondolta, nem
hagyhatom el őt sem, Louise-t sem. Neked nincs annyira
szükséged rám, mint nekik. Neked ott vannak a jó emberek, a
szentek és a boldogok gyülekezete. Megvagy nélkülem is.
– Elviszlek egy fordulóra a kocsiban. Mindkettőnknek jót tesz –
mondta Helennek.
A garázs félhomályában megfogta az asszony kezét, és szájon csókolta.
– Itt nem figyel senki... Wilson sem láthat – mondta. – Harris sem figyel.
Yusef szolgája...
– Holnap elhagylak, drágám, ha az segít.
– Nem segít. – S hozzátette: – Emlékszel, hogy írtam egy levelet, és
elveszett. Abban megpróbáltam mindent leírni nyíltan, fehéren, feketén. Hogy
ne legyek többé óvatos. Azt írtam, hogy jobban szeretlek a feleségemnél... –
habozott –, jobban az Istennél – s hogy kimondta, a válla mögött, a kocsinál
idegen lélegzetet hallott. Élesen felcsattant: – Ki az?
– Tessék, drágám?
– Valaki van itt. – Megkerülte a kocsit, s hangosan kérdezte:
– Ki vagy ott? Gyere elő.
– Ali az – mondta Helen.
– Mit keresel itt, Ali?
– Missus küldött engem – mondta Ali. – Várok uramra, Missus üzeni, hogy
otthon van. – A félhomályban alig lehetett látni Alit.
– S miért itt vársz?
– A fejem bolondoz – mondta Ali. – Aludni, kicsi, kicsi álom.
– Ne ijessz rá – kérte Helen. – Igazat mond.
– Menj haza, Ali – parancsolta Scobie –, s mondd meg Missusnak, hogy
nemsokára jövök én is. – S figyelte, ahogy az éles napfényben a szolga ott
bandukolt a Nissen-barakkok között. Nem is nézett vissza.
– Miatta ne aggódj – mondta Helen. – Egy szót sem értett az
egészből.
– Tizenöt esztendeje van nálam Ali – mondta Scobie. – Első
eset, hogy szégyenkeznem kell előtte ennyi év alatt.
S felidézte Alit a Pemberton halála utáni éjszakán, csésze tea a kezében, s
odanyújtja neki az imbolygó kocsiban – s aztán eszébe jutott Wilson szolgája,
amint eliszkol a rendőrség fala mentén.
– Benne mindenesetre megbízhatsz.
– Nem tudom, miért – felelte Scobie –, kiveszett belőlem a
képesség a bizalomra.

Louise odafönt aludt, és a földszinten Scobie nyitott naplója


előtt ült az asztalánál. Október 31.; a dátum alá a következő
bejegyzést tette: A rendőrfőnök reggel közölte: én leszek az
utódja. Bútort vittem H. R.-nek. Louise-zal közöltem a hírt –
örül. Másik élete – mint római alapkövek – csupaszon,
időállóan, tényekre épülőn került elő a keze alól: Azt hiszik róla,
hogy így él; ha valaki csak a naplót olvassa, el sem tudná képzelni a sötét,
szégyenletes jelenetet a garázsban, a beszélgetést a portugál kapitánnyal; azt
sem, hogy Louise behunyt szemmel is rájön a fájdalmas igazságra, Helent, aki
képmutatással vádolja őt... S végiggondolta: tulajdonképp így
lenne rendjén. Öreg vagyok én már a szenvedélyekhez. S öreg
a csaláshoz. A hazugság fiataloknak való. ők még
belegyógyulhatnak az igazságba. Az órájára nézett: 11.45, és
beírta: kettőkor a hőmérséklet 33°. A gyík a falon most csapott
le apró állkapcsával – lepkét kapott el. A kapu felől kaparás
hallatszott – kóbor kutya? –, és Scobie letette a tollat: az
asztal túlsó oldalán, szemközt vele a magányosság telepedett
le. Nincs nála magányosabb ember, a felesége odafönt s a
szeretője ötszáz yardnyira innen, a dombtetőn – s mégis a
magányosság telepedett oda, szemben vele, mint egy társ,
akinek már megszólalnia se kell. Úgy rémlett, soha életében
nem volt még ennyire egyedül.
Mert nem volt senkije, akinek az igazat mondhatná. Van, amit a
rendőrfőnöknek nem szabad tudnia, van, amit Louise-nak nem
szabad tudnia, s még Helennek is csak bizonyos korlátok
között mondhat el dolgokat, mert mi értelme lenne, ha már
ennyi áldozatot hozott, hogy ne okozzon fájdalmat, minek
okozna most fölöslegesen? Ami az Istent illeti: hozzá is csak
úgy szólna, mint ellenségéhez – a keserűség állt közéjük. A
keze megmozdult az asztalon: s mintha magánya is
megmozdult volna, s hozzáérne ujjai hegyéhez. “Te meg én –
szólt a magány –, te meg én.” – S felmerült benne, hogy a
külvilág a tények ismeretében irigyelhetné: Bagster elkívánná
Helent és Wilson Louise-t. Miféle alamuszi kutya, kiáltana fel
Fraser ajkát nyalogatva. Azt képzelik, gondolta elhűlve, hogy
nekem ez valami nagyszerű dolog, pedig hát embernek
kevesebb öröme semmiből nem lehet. Még az önsajnálat is
megtagadtatott tőle: olyan pontosan tudta, mennyire hibás.
Olyan mélyre száműzte magát a sivatagban, hogy már a bőre
is felvette a homok színét.
Halk nyikorgással nyílt mögötte az ajtó. Scobie meg se moccant. A kémek
settenkednek be, gondolta. Wilson, Harris, Pemberton szolgája, Ali...?
– Uram – suttogta egy hang, s egy mezítelen láb csattogott a betonpadlón.
– Ki az? – kérdezte Scobie, de nem fordult hátra. Egy rózsaszín tenyér kis
papírgolyót ejtett az asztalra, aztán ismét eltűnt a szeme elöl.
– Yusef mondja, nyugodtan jönni hozzá, senki nem lát – mondta a hang.
– Mit akar Yusef?
– Küldött levél – kicsi-kicsi levél. – Az ajtó becsukódott, s a csend
visszatért. Mintha a magányosság szólalt volna meg: “Bontsuk ki ketten, te
meg én.”
Scobie felemelte a papírgolyót: könnyű volt, csak a közepén
bújt meg valami keménység. Egy másodpercig nem jött rá, mi
lehet az: először azt hitte: kavics, ami köré a papírt sodorták,
s az írást kereste, de egy sor sem volt, kire is bízna Yusef
levelet? S akkor rádöbbent: – gyémánt, csiszolt kő. Scobie
nem értett a gyémántokhoz, de annyit megsejtett, hogy az
értéke fölér az adósságával, amivel Yusefnek tartozott. Yusef
nyilván értesítést kapott, hogy az Esperançá-n küldött kövek
biztonságban értek el rendeltetési helyükre. S ez a hála jele
volt – nem megvesztegetés; legalábbis Yusef így magyarázná
őszinte és hitvány szívére szorítva zsíros kezét.
Az ajtó kivágódott. Ali állt benne. Egy nyöszörgő fiút tartott a
kezében.
– Ez büdös mende kódorog a ház körül. Ajtókat nyitogatni.
– Ki vagy? – kérdezte Scobie.
A fiú dühvel vegyes félelemmel kiáltott föl:
– Yusef szolgája. Én hozok úrnak levél – s az asztalra
mutatott, ahol a papírban ott nyugodott a kő. Ali szemmel követte
a mozdulatát. Scobie pedig mintha magányával tanácskozna: “Gyorsan kell
gondolkoznunk neked meg nekem.”– Odafordult a fiúhoz és megszólalt:
– Miért nem jössz ide tisztességgel, miért nem kopogtatsz az ajtón? Miért
jössz, mint egy tolvaj?
A fiú jellegzetes mende volt, vékony csontú, mélabús, nőies
szemű.
– Én nem tolvaj – nyögött fel, s az első szóra oly csekély
hangsúlyt vetett, hogy nem tűnt szemtelennek. – Uram
mondja nekem: jönni ide nagyon csöndben.
– Vidd ezt vissza Yusefnek – mondta Scobie –, s mondd meg neki:
kíváncsi vagyok, honnan szerzi az ilyen köveket. Azt hiszem, lopja, de majd
én lassacskán megtudom, honnan. Gyerünk. Vidd el. Te pedig, Ali, lökd ki a
fenébe. – Ali kituszkolta a fiút az ajtón, és Scobie még hallotta a lábuk
csattogását az ösvénynél, összesúgtak? Kiment a kapuhoz, és utánuk kiáltott: –
Mondd meg Yusefnek, hogy egyik este benézek hozzá, s iszonyú ribillió lesz.
– Becsapta az ajtót, s eszébe jutott: mennyit tud róla Ali. S a szolgája iránti
bizalmatlanság lázként rohant végig az ereiben. Tönkretehet engem, gondolta:
és tönkreteheti a szeretteimet.
Whiskyt töltött magának, s a jégszekrényből egy üveg
szódat vett elő. Az emeletről Louise kiáltott le hozzá:
– Henry.
– Tessék, drágám?
– Van már tizenkét óra?
– Nemsokára.
– Ne igyál tizenkettő után, légy szíves. Gondolj a holnapi
napra – és ő természetesen gondolt rá, amikor kiitta a
poharát: november elseje – mindenszentek napja; ez pedig a halottak
napjának éjszakája. Milyen kísértet suhant át a whisky színén? – Velem jössz
áldozni, ugye, drágám? – s ő csüggedten gondolta: ennek sose
lesz vége: miért éppen itt tennék pontot? Az ember a
végsőkig is minduntalan kárhozatra ítélheti magát. Magánya
volt az egyetlen kísértet, melyet a whisky fölidézett: az asztal
túlsó oldaláról bólintott oda neki, és kortyintott az italából.
“Legközelebb – suttogta a magány – karácsony jön, éjféli
mise, s ez ellen nem tudsz védekezni, az biztos: azon az
éjszakán s a következőn, nem lesz mentség” – s az ünnepek
hosszú lánca a tavaszi és nyári hajnali miséket öröknaptárként
pergette le. Hirtelen egy vérző arc képe támadt fel: a
záporozó ütésektől lecsukódó szem: az Isten kábultan
félrecsukló feje.
– Velem jössz, Ticki? – kérdezte Louise szorongva, de úgy érezte, talán
leheletnyi gyanakvás megint megérintette, s ő meg azon tépelődött,
megbízhat-e igazán Aliban? Mert a kereskedők és gyarmati
szelvényvágók áporodott partvidéki bölcsessége mindig arra
tanít: “Feketében sose bízzál, végül mind becsap. Az én
szolgám is tizenöt évig...” Halottak napjának éjszakáján a
gyanakvás szelleme ébredt fel, s odatelepedett a pohara köré.
– Hát persze, megyek, drágám.
– Egyetlen szavadba kerül – imádkozott Istenhez –, s az
angyalok hada... – És gyűrűs kezével a szem alá vágott, s
látta, hogy a zúzott bőr bereped. – S aztán megint karácsony – s a
Gyermek arcát az istálló piszkába taposta. Felkiáltott az emeletre:
– Mit mondasz, drágám?
– Mennyi mindent kell holnap megünnepelnünk. Hogy együtt vagyunk,
meg a kinevezésedet. Olyan boldogító az élet, Ticki. – S ez az én jutalmam,
mondta kihívóan a magánynak, és az asztal túlsó oldalára
fröccsentette a whiskyjét, kihívta a szellemeket. Minden
rosszra, ami kitelik tőletek, és szembenézett a vérző Istennel.

Negyedik fejezet

l
Jól sejtette, hogy Yusef még ilyen későn is rakparti
irodájában dolgozik. A kicsiny, kétemeletes fehér épület Afrika
szélén a famóló közelében állt, nem sokkal a katonai
benzinraktáron túl; s a szárazföld felé nyíló ablakon a
függönyök alatt fénycsík világított. Egy rendőr tisztelgett a
ládák között botorkáló Scobie-nak.
– Minden csendes, tizedes?
– Minden, őrnagy úr.
– Kru Town felé is volt kint őrjáraton?
– Hogyne, őrnagy úr. Minden csendes, uram. – A gyors
válaszból is tudta, hogy a rendőr nem mondott igazat.
– Rakparti patkányok?
– Nincsenek, őrnagy úr. Minden csendes, mint a sír. – Az avítt
irodalmias kifejezés a missziós iskola nevelésére vallott.
– Akkor jó éjszakát.
– Jó éjszakát, őrnagy úr.
Scobie tovább lépkedett. Jó néhány hete nem találkozott már Yuseffel –
pontosan a zsarolás éjszakája óta, s most furcsa sóvárgással gondolt
kínzójára. A kicsiny fehér épület mágnesként vonzotta, mintha
magában rejtené egyetlen társát, az egyetlen embert, akiben
megbízhat. Vagy legalábbis zsarolója ismeri őt, jobban, mint
bárki más: leülhet a kövér, lehetetlen figura elé, s
elmondhatja neki a teljes igazságot. A hazugságnak új
világában a zsarolója otthon van: ismer minden ösvényt,
tanácsot, sőt segítséget is adhat... Egy láda sarka mögül
Wilson került elő. Scobie zseblámpája az arcát, mint egy
térképet, világította meg.
– Ej, maga az, Wilson – szólította meg Scobie –, de soká kimarad.
– Én – felelte Wilson, és Scobie kelletlenül gondolta: mennyire utál ez
engem.
– Megszerezte az átjárási igazolványt a rakpartra?
– Meg.
– Ne menjen Kru Town környékére. Nem valami biztonságos egyedül járni
arra. Hogy áll az orrvérzéssel?
– Már nincs – felelte Wilson. Nem indult tovább: úgy látszik, az a szokása,
hogy elállja az utat: olyan ember, akit mindig ki kell kerülni.
– Búcsúzom, Wilson. Ugorjon be bármikor, Louise...
Wilson közbevágott: – Szeretem Louise-t, Scobie.
– Sejtettem-felelte Scobie. – Ő is kedveli magát, Wilson.
– Szeretem Louise-t – ismételte Wilson. És megrántotta a láda
kátrányborítóját: – Maga nem tudhatja, mit jelent ez – mondta.
– Micsoda?
– A szerelem. Senkit sem szeret, csak önmagát, a saját mocskos
személyiségét.
– Túlságosan kimerült, Wilson. A klíma teszi. Menjen és feküdjön le.
– Nem így viselkedne, ha szeretné. – A fekete vízen egy láthatatlan hajón
szívszaggató melódiát játszott a gramofon. A biztonsági szolgálat
leváltott egy őrszemet: hallani lehetett válaszul a jelszót,
Scobie lejjebb eresztette a zseblámpáját, és csak Wilson
moszkitócsizmáit világította meg. – A szerelem nem olyan
egyszerű, Wilson, ahogy maga képzeli. Túlságosan sok verset
olvas.
– S mit csinálna akkor, ha mindent elmondanék neki – Mrs. Roltról?
– De hiszen egyszer már elmondta. Mit képzel, Louise inkább nekem hisz.
– Egy szép napon eltaposom magát, Scobie.
– Mi haszna ebből Louise-nak?
– Én boldoggá tenném őt – jelentette ki őszintén Wilson, s
ez a megcsukló hang tizenöt esztendőt pergetett vissza
Scobie-ban – egy fiatalabb férfihoz, mint ez a beszennyezett
alak, aki itt a tengerparton Wilsonnal társalog, s beszéd
közben a fához csapkodó víz loccsanását figyeli. Szelíden
válaszolt:
– Megpróbálná. Tudom, hogy megpróbálná. Talán... – fogalma sem volt
arról, hogyan kellene befejeznie a mondatot, milyen halvány vigaszt keltett fel
s törölt el benne Wilson.
Ehelyett már ingerültség fogta el a láda mellett álldigáló esetlenül
romantikus alakkal szemben, aki olyan együgyű volt, s mégis
olyan sokat tudott. – Addig viszont örülnék, ha nem kémkedne
utánam.
– Ez a feladatom – ismerte be Wilson, s csizmái megindultak a zseblámpa
fényében.
– Amit rólam kiderít, olyan érdektelen. – S otthagyta Wilsont a
benzinraktárnál, és továbbment. Amint Yusef irodájának
lépcsőjéről hátranézett, a sötétben egy sűrűbb foltot látott ott,
ahol Wilson állt, figyelt és gyűlölködött. Most hazamegy, és
jelentést fogalmaz: “1.25-kor megfigyeltem Scobie őrnagyot,
aki nyilvánvalóan előre megbeszélt találkozóra...”
Scobie kopogtatott, majd egyenest belépett a szobába, ahol Yusef, lábát az
íróasztalra vetve, félig elnyúlva ült, s egy néger hivatalnoknak diktált. Nem
hagyta félbe a mondatot – ötszáz göngyöleg gyufacímke-, ötven
vödörmintás sima s hatszáz pontmintás műselyem –,
reménykedve s neheztelőn nézett fel Scobie-ra. Nyersen
rászólt az írnokra.
– Menjen ki. De aztán jöjjön vissza. Szóljon a fiúnak, hogy nem jöhet be
senki. – Lekapta a lábát az asztalról, s ernyedt kezét odanyújtotta:
– Isten hozta, Scobie őrnagy – s aztán visszaejtette a kezét,
mint valami fölösleges árucikket. – Első alkalom, hogy
megtiszteli az irodámat, Scobie őrnagy.
– Nem is értem, hogy kerülök ide, Yusef.
– Régen láttuk egymást. – Yusef leült, s hatalmas fejét tányér
nagyságú tenyerébe fektette. – Két ember számára másképp
telik az idő – gyorsabban vagy lassabban, aszerint, hogy
milyen barátok.
– Nyilván erről is szól valami szír költemény.
– Valóban, Scobie őrnagy – mondta vidáman Yusef.
– Wilsonnal kellene barátkoznia, Yusef, nem velem. Ő olvas
verseket. Nekem prózai agyam van.
– Whiskyt, őrnagy úr?
– Nem bánom.
Az íróasztal másik végén ült le, s az elmaradhatatlan kék szifon ott meredt
közöttük.
– Hogy van Mrs. Scobie.
– Miért küldte nekem azt a gyémántot, Yusef?
– Tartoztam vele, Scobie őrnagy.
– Dehogy tartozott. Kifizetett engem azzal a darab papírral.
– Minden erőmmel próbálom elfelejteni, hogy ez volt a
módja. Azt mondogatom magamban: valójában barátságból
történt – alapjában baráti cselekedet volt.
– Az ember sose hazudjon önmagának, Yusef. Az ilyen hazugságon
nagyon könnyen átlátunk.
– Scobie őrnagy, ha többször találkoznánk: jobb ember
lenne belőlem is. – Szóda fröccsent a poharakba, s Yusef
mohón ivott. – Valami azt súgja nekem, Scobie őrnagy, hogy
maga nyugtalan és rosszkedvű... – kezdte Yusef. – Mindig arra
vágytam, hogy a bajában hozzám forduljon.
– Én mindig nevettem az ötleten – felelte Scobie –, hogy valaha ide
kerülök.
– Van egy szír népmese az oroszlánról és a kisegérről...
– Ugyanaz a mese járja itt is, Yusef. De én magát sose tartottam egérnek:
én sem vagyok oroszlán. Dehogy vagyok.
– Mrs. Rolt miatt aggódik, és a felesége miatt, Scobie
őrnagy?
– Úgy van.
– Sose szégyellje előttem, Scobie őrnagy. Elég sok bajom
volt a nőkkel egész életemben. Most már jobb, mert
megtanultam a módját. Egy a titka: nem kell törődni velük,
Scobie őrnagy. Mondja meg mindegyiknek: Mit törődöm vele?
Azzal hálok, aki éppen eszembe jut. Aztán kellek vagy nem
kellek. Törődöm is én vele? – S akkor mindig megtartják az
embert, Scobie őrnagy. – Belesóhajtott a whiskyspohárba. –
Néha már arra vágytam, bár otthagynának.
– Túlságosan sokáig titkoltam a dolgot a feleségem előtt,
Yusef.
– Tudom, mi mindent titkolt el, Scobie őrnagy.
– De nem tud mindent. A gyémántügy még jelentéktelen ahhoz képest...
– Nos?
– Úgysem értené. Különben valaki más is tudja. Ali.
– De megbízik Aliban?
– Azt hiszem, bízom. De már magáról is tud. Tegnap éjszaka benyitott, és
meglátta a gyémántot. A szolgája nagyon ügyetlen volt.
A roppant, széles tenyér megmozdult az asztalon.
– Mindjárt előveszem a fiút.
– Ali féltestvére Wilsonnál szolgál. Találkozni szoktak.
– Ez már öreg hiba.
Scobie most már minden baját elpanaszolta – kivéve a legsúlyosabbat. S az
a furcsa érzés töltötte el, hogy életében először másra rakta a
terheit. És Yusef cipelte – egészen nyilvánvalóan átvállalta. Föl
is emelkedett a székéből, s hatalmas hátsójával az ablakhoz
indult: úgy bámulta a zöld elsötétítő függönyt, mintha egy
tájon merengene el. Kezével a szájához nyúlt, s a körmét kezdte
rágni: pek-pek-pek –, s a foga minden lerágott köröm után kattant egyet.
Aztán a másik kezén kezdte.
– Azt hiszem, nincs komoly aggodalomra ok – mondta Scobie.
Kényelmetlenül érezte magát, mintha véletlenül megindított volna egy motort,
melynek nem ura többé.
– A bizalmatlanság nagyon rossz dolog – állapította meg Yusef. – Az
embernek mindig legyen szolgája, akiben megbízik. Mindig többet tudjon
róla, mint az mirólunk. – A bizalomról alighanem ez volt Yusef elképzelése.
Scobie csak ennyit válaszolt:
– Mindig megbíztam benne.
Yusef megszemlélte lerágott körmeit, és megint rágott egyet rajtuk.
– Nem kell aggódnia. Nem hagyom gyötrődni. Bízzon
mindent rám, Scobie őrnagy. Majd én kiderítem, bízhat-e
benne vagy sem. – S ezt a meglepő kijelentést tette hozzá: –
Majd én törődöm magával.
– Ugyan hogy tehetné ezt? – Nem is haragszom rá, gondolta
magában bágyadt csodálkozással. Törődnek velem – mintha a
gyermekszoba békéje venné körül.
– Ne kérdezzen semmit, Scobie őrnagy. Ez egyszer mindent
rám kell bízni. Tudom a módját. – Az ablaktól elfordulva Yusef
fémes, tokba zárt távcsőre emlékeztető kifejezéstelen
szemmel nézett Scobie-ra. Szavait széles, nedves tenyerének
nyugtató, dajkáló mozdulatával kísérte. – Írjon csak egy kis
üzenetet a szolgájának, Scobie őrnagy, kéresse ide. Majd én
beszélek vele. A szolgám elviszi az üzenetet.
– Ali nem tud olvasni.
– Annál jobb. Akkor küldjön valami holmit a szolgámmal,
hogy bebizonyíthassa, magától jön. A pecsétgyűrűjét.
– Mire készül, Yusef?
– Segíteni akarok magán, őrnagy úr. Erről van szó. – Lassan,
vonakodva, Scobie a gyűrűjéhez nyúlt.
– Tizenöt éve szolgál nálam – mondta. – Mostanáig mindig megbíztam
benne.
– Majd meglátja – mondta Yusef. – Minden rendbe jön. – A
tenyerét nyújtotta a gyűrűért, s a kezük összeért: mint egy
fogadalomban, összeesküvők között. – Néhány szó elég.
– Nem jön le a gyűrű – mondta Scobie. Furcsa tiltakozást
érzett. – Különben, nincs is szükség rá. Eljön, ha a szolgája
megmondja neki, hogy én hivatom.
– Nem hinném. Éjszaka nem szeretnek a rakpartra jönni.
– Miért ne? Nem lesz egyedül. A maga szolgájával együtt jön.
– Hát persze, persze. Mégis azt hiszem – ha küldene valamit neki, ami
bizonyítja –, hogy ez nem csapda. Tudja: Yusef szolgájában sem bíznak
jobban, mint Yusefben.
– Hát akkor eljön holnap.
– Ma éjszaka jobb – felelt Yusef.
Scobie a zsebében kotorászott: körmein megcsörrent a szakadt olvasó.
– Vigye ezt, bár nem szükséges... – mondta, s ezzel elhallgatott, és állta a
rászegezett értetlen tekintetet.
– Köszönöm – mondta Yusef. – Ez nagyon is megfelel. – S már
az ajtóból szólt vissza: – Érezze magát otthon, Scobie őrnagy.
Töltsön italt: nekem utasításokat kell adnom a szolgámnak.
Nagyon hosszú ideig maradt el. Scobie már a harmadik whiskyt töltötte, s
aztán elhúzta a tengerre néző függönyöket, mivel a kis iroda
levegőtlen volt, eloltotta a villanyt, és beengedte az öböl felől
kerekedő szellőt. Akkor kelt fel a hold, s az anyahajó szürkés
jégként csillogott. Scobie szünet nélkül járkált a másik ablakig,
mely a rakpartról a bennszülött város kunyhóira és kacatjaira
nézett. Yusef hivatalnoka innen tűnt elő, s neki eszébe jutott,
hogy a főnök mennyire ellenőrzése alatt tarthatta a rakparti
patkányokat, ha az irodistája egyedül is nyugodtan
közlekedhet az ő negyedükben. Segítségért jöttem ide,
mondta magában, törődnek velem – de hogyan, kinek a
költségén? Mindenszentek napja volt, s neki eszébe jutott,
hogy minden félelem és szégyen nélkül gépiesen térdelt már
a második alkalommal az oltár rácsánál, és várta a pap
jövetelét. Még az elkárhozás is jelentéktelen szokássá válhat. –
A szívem megkeményedett, gondolta, s egy megkövült
kagylót látott maga előtt, amilyeneket a tengerparton szed föl
az ember: köves tekervényei, akár az ütőerek. Ha egyszer tör
Istenre az ember, az is túlságosan gyakori, ezek után törődik
az ember azzal, ami következik? Mintha máris annyira
elrothadt volna, hogy kár minden erőfeszítésért. A testében
Isten lakozik, de a teste elrothadt e mag körül.
– Nagyon meleg volt? – hallotta Yusef hangját. – Maradjunk sötétben. Egy
jó baráttal kellemes a sötétség.
– Sokáig elmaradt.
Yusef válasza szántszándékkal ködösnek hatott.
– Sok mindent el kellett intéznem. – Scobie-nak felrémlett, hogy most vagy
soha: meg kell kérdeznie Yusef tervét – de csüggedése, romlottsága lakatot
tett a nyelvére.
– Igen, meleg van – csináljunk kereszthuzatot – s kinyitotta
a rakpartra néző oldalablakokat is. – Kíváncsi vagyok, vajon
Wilson hazament-e.
– Wilson?
– Megfigyelt, hogy ide jöttem.
– Nem kell aggódnia, Scobie őrnagy. Azt hiszem, a szolgáját
sikerül megbízhatóvá tennünk.
Scobie válaszában megkönnyebbülés és remény csengett:
– Szóval a kezében tartja valamivel?
– Ne kérdezzen. Majd meglátja. – A remény is, a megkönnyebbülés is
elhervadt.
– Yusef, tudnom kell... – De Yusef közbevágott:
– Mindig ilyen estéről álmodtam: ülünk ketten itt, előttünk a
pohár a sötétben, s van időnk fontos dolgokról beszélni,
Scobie őrnagy. Istenről. A családról. A költészetről.
Shakespeare-t roppant nagyra tartom. A királyi tüzérség
egységeinek nagyszerű színészei vannak: ők szerettették meg
velem az angol irodalom gyöngyszemeit. Bolondulok
Shakespeare-ért. Néha már-már az ő kedvéért szívesen
megtanulnék olvasni is, de persze öreg vagyok a tanuláshoz.
S attól is félek, hogy talán elveszteném az
emlékezőtehetségemet. Ez pedig rosszul ütne ki üzletileg, s
bár nem azért élek, hogy kereskedjek, de kereskednem kell
ahhoz, hogy éljek. Mennyi mindenről szeretnék elbeszélgetni
magával. Kíváncsi lennék az életfilozófiájára.
– Életfilozófiám nincsen.
– Hát a fonál, amelyet kézben tart, hogy kitaláljon az erdőből?
– Elvesztettem már az utamat.
– Nem olyan ember maga, Scobie őrnagy. Nagy csodálója
vagyok jellemének. Ön igaz ember.
– Sose voltam, Yusef. Legfeljebb nem ismertem magam eléggé. Van egy
közmondás, tudja, arról, hogy a vég egyszersmind a kezdet is. Mikor
születtem, már itt ültem magával whiskyt szopogatva, és tudtam...
– Mit tudott, Scobie őrnagy?
Scobie kiürítette a poharát.
– A szolgája már biztosan odaért a házamhoz – mondta.
– Kerékpáron ment.
– Akkor már útban is vannak ide.
– Ne legyünk türelmetlenek. Lehet, hogy sokáig kell
várnunk, Scobie őrnagy. Tudja, milyenek ezek a szolgák.
– Azt hittem: tudom. – Érezte, hogy a bal keze remeg az asztalon, térde
közé szorította, hogy nyugalmat parancsoljon rá. Visszaemlékezett a
határ menti nyomozásra; az őserdő árnyában elköltött
bőséges ebédre, melyet Ali főzött meg egy kiszolgált
szardíniásdobozban; aztán megint a legutóbbi autóút jutott
eszébe Bambába – a hosszú várakozás a kompra, aztán ahogy
a láz reá tört, s hogy Ali mindig kéznél volt. Letörölte a
verejtéket a homlokáról, s egy villanásnyira felmerült benne:
ez is csak betegség, lázroham. Nemsokára felébredek. Az
elmúlt hat hónap története – első éjszakája a Nissen-
barakkban, a sokat eláruló levél, a csempészett gyémántok, a
hazugságok, az asszony lelki békéje kedvéért magához vett szentség –, mindez
olyan testetlennek rémlett, mint a viharlámpa árnyéka az ágyon. Azzal
vigasztalta magát: felébredek, s erre a szirénák riadójelzését hallotta, csakúgy,
mint azon az éjszakán, azon az éjszakán... Megrázta a fejét, s arra ébredt, hogy
Yusef ott ül az íróasztal túlsó oldalán a sötétben, a whisky ízét érzi az ínyén,
meg a tudatra, hogy minden mindegy. Kimerült én szólalt meg: – Már
ideérhettek volna.
– Tudja, milyenek ezek a szolgák – felelte Yusef. –
Megrémülnek a szirénáktól, lebújnak az óvóhelyre. Nekünk itt
kell ülnünk s beszélgetnünk egymással, Scobie őrnagy. Nagy
esemény ez nekem. Bárcsak ne virradna sose a reggel.
– A reggel? Dehogyis várok én Alira holnap reggelig.
– Lehet, hogy megijedt. Talán tudja, hogy rájött valamire,
és elszaladt. A szolgák néha visszamenekülnek az őserdőbe...
– Szamárságokat beszél, Yusef.
– Még egy whiskyt, Scobie őrnagy?
– Jó, adjon. – Még az italra is rászokom, gondolta. Mintha már a
körvonalai is elmosódnának; nincs semmi megfogható, amire az ember azt
mondhatná: ez itt Scobie.
– Scobie őrnagy, az a hír járja, hogy győz az igazság, és
maga lesz a rendőrfőnök.
Scobie óvatosan felelt:
– Nem hiszem, hogy arra sor kerülne.
– Csak azt akartam megjegyezni, hogy énmiattam nem kell
aggódnia, Scobie őrnagy. Én jót akarok magának, szavamra
mondom. Eltűnök az életéből, Scobie őrnagy. Nem leszek
malomkő, ami lehúzza. Elég nekem, ami ma este jutott – ez a
hosszú beszélgetés a sötétben mindenféle dologról. Erre az
éjszakára örökké emlékezni fogok. Nem kell aggódnia. Arról én
gondoskodom. – Yusef feje mögött, az ablakból – vagy még távolabbról, az
összevissza épült kalibák és raktárak közül kiáltás hallatszott: kín és rémület:
felbukkant és elmerült, mint a vízbe fúló állat, mikor levegőért
kapkod, s elhalt a félbeszakadt sikoly, a szoba sötétjében, a
whiskyben, az asztal alatt, belehullt a papírkosárba.
Yusef túlságosan gyors magyarázattal szolgált:
– Egy részeg! – majd sértődötten kiáltott fel: – Hová megy,
őrnagy úr? Nem valami biztonságos egyedül. – Scobie ekkor
látta utoljára Yusefet, árnyéka mereven tapadt a falhoz, s a
holdfény megcsillant a szifonon s a két üres poháron. A
lépcsők alján az irodista állt, s a rakpartot bámulta. A holdfény
a szemébe sütött, útjelzőként mutatta, merre kell fordulnia.
A kétoldalt húzódó üres raktárakban, a zsákok és ládák
között senki sem moccant zseblámpájának imbolygó
fénycsíkjára, ha kint voltak a rakparti patkányok, a sikoly
visszaűzte őket lyukjaikba. Lépései visszhangzottak a
rakodóbarakkok között, valahol kóbor kutya vonított. A
szemétnek ebben a vadonában reggelig is hiába
keresgélhetett volna; mi vezette, hogy gyorsan, tétovázás
nélkül a holttesthez ért, mintha ő jelölte volna ki a tett
színhelyét? Amint kerülgetett a ponyva és deszka szegélyezte sikátorokon,
homlokában egy ér dobolta ki Ali hollétét.
A holttest összecsavarodva, semmitmondóan hevert, mint egy elszakadt
órarugó az üres benzineshordók tövében: mintha odalapátolták volna,
maradjon ott reggelig, vagy míg a dögevő madarak elbánnak vele.
Scobie még egy pillanatig reménykedett, míg megfordította a
vállánál fogva a holttestet: hisz végül is két fiú volt úton. A
jellegzetes, szürke nyakat összevissza kaszabolták. Igen,
gondolta, most már megbízhatok benne. A sárga szemek vörös
foltosan, idegenül meredtek rá. Mintha a holttest eltaszítaná magától, nem
vállalná, “Nem ismerlek.” Hangosan, indulatosan esküdözött: Istenemre,
elkapom, aki ezt tette, de a rejtélyes tekintetben bizalmatlanság bujkált. Én
vagyok az a fickó, gondolta. Vagy tán nem tudtam egész idő
alatt Yusef szobájában, hogy valamit forralnak? Nem
kényszeríthettem volna ki a tervet? Egy hang rászólt:
– Őrnagy úr!
– Ki az?
– Laminah tizedes, uram.
– Nem talál itt valahol egy szakadt olvasót? Gondosan nézzen körül.
– Nem látok semmit, uram.
Legalább sírni tudnék, gondolta Scobie, csak éreznék
fájdalmat; hát csakugyan ilyen gonosz lettem? Akaratlanul is
lenézett a holttestre. A fullasztó éjszakában a benzingőzök
párologtak mindenütt, s egy pillanatra nagyon kicsinek, sötétnek s
nagyon távolinak látta a holttestet – olyan volt, mint a szakadt rózsafüzér egy
darabja, amit keresett: néhány fekete gyöngyszem, a végén ráforrasztva Isten
képmása. Ó, Istenem, gondolta: meggyilkoltalak – évekig szolgáltál, s a
végén meggyilkoltalak. Isten feküdt ott a benzineshordók
tövében. Scobie könnyeket érzett a szájában, sót a
kirepedezett szája szélén. Szolgáltál engem, és én ezt tettem
veled. Hűséges voltál hozzám, és én nem bíztam benned.
– Parancsol, őrnagy uram – suttogta a tizedes, és letérdepelt a
holttest mellé.
– Nagyon szerettem – mondta Scobie.
MÁSODIK RÉSZ

Első fejezet

Amint át tudta adni a munkáját Frasernek, aznapra becsukta az irodáját, és


elindult a Nissen-barakkok felé. Félig lehunyt szemmel vezetett, egyenest
maga elé nézett, s azt mondogatta magában: most, még ma.
Bármi áron is, mindent tisztázok. Újra kezdődik az élet, a
szerelem lidérces nyomása eltűnt. Úgy rémlett: örökre
meghalt, az elmúlt éjszaka, a benzineshordók tövében. A nap
égette a kezét, melyet a verejték a kormányhoz tapasztott.
Az agya úgy összpontosított az elkövetkezendőkre – nyílik
az ajtó, néhány szó, aztán ismét csukódik mögötte – örökre –,
hogy csaknem elhajtott az úton Helen mellett. Az asszony
szembejött vele a hegynek lefelé, kalap nélkül. Ő sem vette
észre a kocsit. Scobie utánaszaladt, hogy felvegye. Amikor
Helen megfordult, Scobie ugyanazt az arcot látta, melyet
Pendében hordágyon vittek el előtte – legyőzött, összetört arc
volt, kortalan, mint a szilánkokra zúzott üveg.
– Mit csinálsz itt? Napon, kalap nélkül!
Határozatlanul felelt:
– Téged kerestelek – és tétován állt a vörös agyagúton.
– Gyere a kocsihoz. Napszúrást kapsz. – Ravasz csillogás költözött a
szemébe.
– Ilyen könnyű lenne? – kérdezte, de aztán
engedelmeskedett Scobie-nak.
Egymás mellett ültek a kocsiban. Nem volt értelme tovább hajtani: búcsút
venni éppúgy lehet itt, mint távolabb. Helen szólalt meg:
– Reggel hallottam, mi történt Alival. Te tetted?
– A torkát nem én vágtam el – felelte. – De azért kellett meghalnia, mert én
létezem.
– Tudod, hogy ki tette?
– Nem tudom, ki emelte rá a kést. Talán egy rakparti
patkány. Yusef szolgája, aki vele volt, eltűnt. Lehet, hogy az
tette, de az is lehet, hogy ő is meghalt. Bizonyítani sohasem
tudunk majd semmit. Még azt is kétlem, hogy Yusef akarta volna.
– Ez pontot tesz a kettőnk ügyére, tudod – mondta Helen. –
Még jobban nem tehetlek tönkre. Ne szólj közbe. Hadd
beszéljek én. Sose képzeltem, hogy ez ilyen lesz. Más
embereknek is vannak szerelmi ügyei, van kezdete és van
vége, de boldogok – ez nálunk, úgy látszik, nem vált be. A mi ügyünkben:
minden vagy semmi. Úgy látszik, a semmit kell választanunk. Kérlek, ne
beszélj. Hetek óta ezen gondolkozom. Elmegyek innen – méghozzá rögtön.
– Hová?
– Mondtam, hogy ne beszélj. Ne kérdezz. – A szélvédőben Helen
elkeseredésének halvány visszfénye derengett föl. Scobie úgy
érezte, hogy darabokra szaggatják. – Drágám – folytatta Helen
–, ne hidd, hogy könnyű. Ilyen kegyetlen még sose voltam.
Mennyivel könnyebb lenne meghalni. Te mindenütt ott vagy.
Soha többé nem bírnék látni egy Nissen-barakkot vagy egy
Morris-kocsit. Sose tudnék narancsos gint inni. Soha egy
néger arcot látni. Még egy ágyat se... persze az ember ágyban
alszik. Nem tudom, hová menekülök előled. Nincs értelme azt
hinni, hogy egy év múltán minden rendbe jön. Egy év kell arra
is, hogy túllegyek rajta. Mert közben tudni fogom, merre vagy.
Küldhetnek egy táviratot vagy levelet, amit el kell olvasnod,
még ha nem is válaszolnál. – Ő meg ezt gondolta: mennyivel
könnyebb lenne neki, hanem élnék. – De nem szabad írnom – mondta
Helen. Nem sírt: Scobie gyors pillantást vetett a szemére: szárazon vöröslött, a
kórházból emlékezett így a szemére, erre a kimerültségre. – Felébredni lesz a
legrosszabb. Az a pillanat, amikor az ember még nem eszmél rá, hogy minden
megváltozott.
Scobie mégis megszólalt:
– Én is azért jöttem föl, hogy elbúcsúzzam, de vannak dolgok, amire
képtelen vagyok.
– Te ne szólalj meg, drágám. Én jó leszek. Hát nem látod, hogy milyen jó
vagyok? Neked nem kell elhagynod engem – én megyek el tőled.
Sose fogod megtudni, hová. S remélem, nem züllök el nagyon.
– Nem – mondta Scobie –, nem.
– Nyugodj meg, drágám. Majd magadhoz térsz, meglátod. Sikerülni fog
megtisztulnod. Újra jó katolikus leszel – ez az, amire igazából vágyol, ugye,
s nem egy csomó nőre.
– Nem akarok többé fájdalmat okozni.
– Békességre vágyol, drágám. S békéd lesz, majd meglátod.
Minden rendbe jön. – A kezét a férfi térdére tette, s végre az
erőfeszítéstől, hogy megnyugtassa őt, sírni kezdett. Hol
tanulta ezt a szívszaggató gyöngédséget? – tűnődött Scobie.
Ezt az érettséget hirtelenében honnan is szedik?
– Ide hallgass, drágám. Ne gyere fel a barakkba. Nyisd ki a kocsiajtót,
beragadt. Itt búcsúzzunk el egymástól, s aztán hazahajtasz, vagy még inkább a
hivatalodba. Könnyebb így. Velem ne törődj. Majd rendbe jövök
én is. – S ő ezt gondolta: Annál az egy halálnál nem voltam
jelen – most mindegyiknél ott kell lennem. Helen fölé hajolt:
odaszorította a kocsiajtóhoz. Az asszony könnye az arcát érte:
égette ez a bélyeg. – Egy búcsúcsók ellen nem lehet kifogás,
drágám. Nem is veszekedtünk. Nem rendeztünk jelenetet.
Nincs bennünk keserűség. – A csókból csak a fájdalmat érezte,
mintha madárszív verdesne a száján. Mozdulatlanul ültek,
némán, egymás mellett, nyitott kocsiajtónál. Néhány fekete
munkás a hegyről jövet kíváncsian nézett be rájuk.
– Nem tudom elhinni – kezdte lassan Helen –, hogy ez az utolsó alkalom:
kiszállok innen, elhajtasz, és nem látjuk egymást többé soha. Nem mozdulok
ki hazulról, csak épp annyiszor, amíg az utazást el tudom intézni. Én
itt leszek fönn, s te odalenn. Ó, Istenem, bárcsak más
bútorom lenne, s nem az, amit tőled kaptam.
– Hiszen az kincstári bútor.
– Beszakadt a nád az egyik széken, nagyon hirtelen ültél le rá.
– Drágám, drágám, ezt nem szabad.
– Ne beszélj most így. Igazán jó kislány leszek, de ezekről a
dolgokról senki teremtett léleknek nem beszélhetek. A
könyvekben mindig van egy bizalmas, de nekem nincs
bizalmasom. Nekem mindent egyetlen embernek kell
elmondanom. – Megint ezt gondolta: bárcsak meghalnék:
megszabadulna tőlem: halottainkat gyorsan elfelejtjük; nem
törjük azon a fejünket, mit csinál most, kivel van. Neki ez a
nehéz.
– Most pedig megteszem, drágám. Hunyd le a szemed.
Számolj lassan háromszázig, s eltűnök a szemed elől. Gyorsan
fordulj a kocsival, drágám, és hajts, de gyorsan. Nem akarom látni, ahogy
elmész. És befogom a fülemet. Nem akarom hallani, hogy sebességet váltasz a
hegy alján. Napjában százszor is hallom a kocsikból. De nem akarom hallani,
mikor te váltasz.
Ó, Istenem, fohászkodott magában, s a kezét a kormányon
kiverte a veríték, most ölj meg, ebben a pillanatban. Istenem,
tökéletesebb bűnbánatot nem kapsz többé. Mocsok vagyok.
Terjed a szenvedés körülöttem, mint a hullabűz. Ölj meg.
Végezz velem. A féreg nem végez magával. Ölj meg. Most.
Most. Most. Mielőtt ismét bántanálak.
– Hunyd le a szemed, drágám. Most már vége. Igazán vége. – Helen
reményvesztetten tette hozzá: – Persze, ostobaság az egész.
S ő ezt mondta:
– Nem hunyom be a szemem. Nem hagylak el, ezt megígértem.
– Nem te hagysz el engem. Én hagylak el téged.
– Nem megy, édes. Szeretjük egymást. Nem megy. Feljöttem volna este is
megkérdezni, hogy vagy. Nem tudnék aludni.
– Te mindig tudsz aludni. Ilyen hétalvót még sose láttam. Nézz rám,
kedves. Rád nevetek, mintha nem búcsúznánk egymástól.
– Nem is búcsúzunk. Most nem.
– De én csak tönkreteszlek. Nem tudlak boldoggá tenni.
– A boldogság nem számít.
– De én már elkárhoztam.
– Én is.
– Hát akkor mégis, mit fogunk csinálni? – kérdezte teljes megadással az
asszony. – Folytathatjuk úgy, ahogy eddig. Nem bánom. Vállalom a
hazugságokat is, mindent.
– Bízd rám az egészet. Majd én kigondolom – átnyúlt az asszony fölött, s
becsukta a kocsi ajtaját. S még be sem kattant, máris döntött magában.

Scobie a kis inasgyereket figyelte, ahogy lerakja a vacsorázóasztalt: a


jövés-menését nézte, meztelen talpának csattogására figyelt. Louise
vigasztalta:
– Tudom, borzasztó ügy ez, drágám, de túl kell jutnod rajta. Alin már nem
segít semmi. – Angliából friss könyvcsomó érkezett, s ő most azt
figyelte, amint Louise egy verseskötet lapjait vágja föl. Több
ősz szál volt a hajában, mint amikor elutazott Dél-Afrikába, s
mégis fiatalabbnak látszott, ó, igen, úgy tűnt, esztendőkkel
fiatalabbnak, mert több gondot fordított most a kozmetikára,
toalettasztala zsúfolásig megrakva a délről magával hozott
tégelyekkel, üvegekkel és dobozokkal. Ali halála keveset
jelentett Louise-nak: mit is jelentett volna? A bűntudat miatt
olyan lényeges. A halálon különben minek bánkódni. Amikor
még fiatal volt, azt hitte, hogy a szerelemnek valami belső
összefüggése van a megértéssel, de idővel rájött, hogy
emberi lény sohasem érti meg a másikat. A szerelem a
megértés vágya, s nála most ennek a vágynak folytonos
csődje tapasztalható: a vágy meghalt, s a szerelem is vele halt
talán, vagy a hűség és a szánalom kínzó szenvedélyévé
változott át. Ott ült Louise, verseket olvasott, s ezer
mérföldnyi távolságban volt attól a gyötrelemtől, mely az ő
kezét megremegtette, és kiszárította a száját. Ha könyvben
olvasna, biztosan megértene engem; de vajon én is
megérteném-e, ha ő regényalak lenne? – Igaz, hogy én nem
olvasok efféle könyveket.
– Nincs olvasnivalód, drágám?
– Kár, de nem nagyon szeretek olvasni.
Louise becsukta a könyvét, és neki az jutott eszébe, hogy végül is az
asszony nagy erőfeszítéseket tesz: megpróbál segíteni rajta.
Néha borzadállyal jutott eszébe, hogy talán mindent tud, s
hátha ez a visszatérése óta felöltött önelégült arc is csak
boldogtalanságot álcáz.
– Beszéljük meg, mi lesz karácsonykor.
– Az még nagyon messze van – vágta rá ő gyorsan.
– Észre sem veszed, és itt van a nyakunkon. Azon gondolkozom: ne
hívjunk vendégeket vacsorára? Eddig mindig mi voltunk idegen helyen: most
jó lenne, ha nálunk lenne egypár ember. Talán éppen szentestén.
– Ahogy akarod.
– S aztán mind együtt mehetnénk éjféli misére. Persze mi
kettőnknek ügyelnünk kell rá, hogy tíz óra után ne igyunk egy
kortyot sem – de a többiek azt csinálnak, amit akarnak.
Hirtelen támadt gyűlölettel nézett az asszonyra, itt ül
kedélyesen, így rémlett e pillanatban, pedánsán, szépen
elrendezi az ő jövendő elkárhozását. Kinevezik
rendőrfőnöknek. Louise megkapta, amit akart – a neki való
sikert, s most már az ő oldalán minden rendben van. Én pedig,
gondolta, azt a hisztérikus nőt szerettem benne, akinek a háta
mögött összemosolygott a világ. A bukást szeretem: a sikert
nem tudom szeretni. S milyen győzedelmesnek látta most,
ahogy itt ül: egyike az üdvözülteknek, s e széles arc mögött,
mint a mozivásznon, Ali holttestét látta a benzineshordók
tövében. Helen kimerült szemét, az elveszettek tekintetét,
akik valamennyien társai a számkivettetésben, a bűnbánatot
megtagadó latrot s a katonát az epébe mártott szivaccsal. S
elgondolván, mit követett el eddig, s mit fog még elkövetni,
szeretet öntötte el, és azt gondolta: hiszen Isten is elbukott!
– Mi van veled, Ticki. Még mindig gyötrőd magad...?
De a könyörgést, bár a nyelvén volt, nem tudta kimondani; hagyd, hogy
sajnálhassalak, légy te csak csalódott, nem szép, légy maga a bukás, hogy
megint szeresselek, s ne legyen köztünk ez a keserves
szakadék. Rövid az idő. Végül téged is szeretni akarlak.
Halkan mondta:
– A fájdalom. Végre elmúlt. De amikor jön... – S visszaemlékezett a
lexikon kifejezésére – olyan szorongás tör rám.
– Orvoshoz kell menned, Ticki.
– Holnap megyek. Mindenképpen elmentem volna, mert nem tudok aludni.
– Nem tudsz aludni? Ticki, úgy alszol, mint egy tuskó.
– De nem az elmúlt héten.
– Képzelődsz.
– Nem. Két óra tájban felébredek, s nem tudok újra elaludni – egészen
addig, amíg nem jönnek ébreszteni. Ne aggódj. Majd szerzek valami
gyógyszert.
– Gyűlölöm a gyógyszereket.
– Annyit nem szedek belőle, hogy megszokjam.
– Rendbe kell jönnöd karácsonyig, Ticki.
– Rendbe jövök karácsonyig. – Mereven lépett oda hozzá; az olyan
ember viselkedését utánozta, aki a fájdalom visszatérésétől
fél, és az asszony mellére tette a kezét. – Ne aggódj. – S
ahogy megérintette Louise-t, elpárolgott a gyűlölete – nem is
olyan sikeres asszony ez: sose lesz a rendőrség főnökének
felesége.
Louise lefeküdt, ő pedig elővette a naplóját. Ebben a
beszámolóban legalább sosem hazudott. A hőmérsékletet is
olyan pontosan vezette, mint egy tengerészkapitány a
hajónaplót. Sosem túlzott vagy kicsinyített, és sosem
bocsátkozott spekulációkba. Csak a tényeket írta le. November
1. Hajnali misére Louise-zal. A délelőttöt Mrs. Onokónál
történt betöréses lopás esetével töltöttem. Hőmérséklet két
órakor 32,7°. Yusefnél voltam az irodájában. Alit
meggyilkolták. A bejegyzés éppoly egyszerű és
mesterkéletlen volt, mint a másik alkalommal, amikor beírta: C.
meghalt.
November 2. Hosszú ideig ült a dátum előtt, olyan hosszú
ideig, hogy Louise lekiáltott hozzá. Meggondoltan felelt:
– Aludj, drágám. Ha sokáig fennmaradok, talán jól fogok aludni. – De
kimerülten a naptól és a sok tervtől, melyet meg kell
szerkesztenie, már-már elbóbiskolt az asztalnál. A
jégszekrényhez lépett, s egy darabka jeget bugyolált be a
zsebkendőjébe: a homlokához szorította, amíg az álmossága
elmúlt. November 2. Megint felkapta a tollat: a halálos ítéletét kell vele
aláírnia. Azt írta: Helennel találkoztam néhány percre. (Így biztonságosabb
volt – nem szabad másoknak hagyni a tényeket, hogy kibányásszák.)
Hőmérséklet két órakor 33°. Este visszatérő fájdalom. Félek:
angina. – Fellapozta az egy héttel ezelőtti bejegyzéseket, s hozzáírt
egy alkalmi jegyzetet: Nagyon rosszul aludtam. Rossz éjszaka.
Álmatlanságom folytatódik. – Gondosan olvasta a bejegyzéseket: mert hisz ezt
áttanulmányozza majd a halottkém s a biztosítási nyomozó is. Nem tért el a
szokásos modorától, úgy látta. Majd ismét a homlokához
szorította a jeget, hogy álmát elűzze. Még mindig csak fél
tizenkettő volt: nem tanácsos kettő előtt ágyba kerülni.

Második fejezet

– Úgy szorít – magyarázta Scobie –, mint egy harapófogó.


– És mit csinál olyankor?
– Semmit. Mozdulatlan maradok, amíg a fájdalom el nem múlik.
– Mennyi ideig tart?
– Nehéz megmondani, de nem hiszem, hogy egy percnél tovább.
A sztetoszkóp szertartásosan mozgott. Travis doktorban volt valami
egyházias: egyfajta komolyság, már-már hódolat. Talán mert fiatal volt: a
testet nagy tisztelettel kezelte, amikor megkopogtatta a mellét, lassan,
gondosan, úgy hajolt rá a fülével, mintha arra számítana, hogy valaki vagy
valami visszakopogtat onnan. A latin szavak is lágyan jöttek az ajkára, mintha
misézne, sternum a pacem helyett.
– Aztán még – folytatta Scobie – ott van az álmatlanság is.
A fiatalember visszaült az íróasztal mögé, s tintaceruzájával dobolt: szája
sarkában lila maszat húzódott meg, mely mintha azt mutatta volna, hogy néha,
szórakozottságában, a szájába veszi.
– Nyilván az idegrendszer – mondta Travis doktor –, a
félelem a szenvedéstől. Nem lényeges dolog.
– Számomra igen. Nem tudna valamit adni ez ellen? Ha már egyszer
elalszom, minden rendben van, de addig: órákat hánykolódom, és arra
várok… Néha már munkaképtelenné tesz. S tudja, rendőrnek
legyen tiszta feje.
– Nyilván – mondta Travis doktor. – S ettől hamarosan is
rendbe jön. Evipán a maga gyógyszere. – Hát ilyen könnyű
volt. – Ami pedig a fájdalmat illeti… az orvos ismét kopogtatni
kezdett a ceruzájával, kop, kop, kop. – Biztosat mondani
persze lehetetlen… szeretném is, ha gondosan megfigyelné
minden roham körülményeit… mi az, ami kiváltja. Akkor
alighanem könnyű lesz elbánni vele, akár egészen
kiküszöbölni.
– De hát mi bajom?
Travis doktor felelete óvatos volt:
– Bizonyos szavak mindig megriasztják a laikust. Bárcsak a
rákot is olyan egyszerű jelöléssel mondanánk, mint a H2O-t.
Sokkal kevésbé izgatná fel az embereket. Ugyanez a helyzet az anginával is.
– Azt hiszi: angina?
– Minden jel arra vall. De az ember évekig elélhet anginával – okosan
beosztva még dolgozhat is. Csak pontosan meg kell állapítanunk, mit bír ki.
– Elmondjam a feleségemnek?
– Kár lenne elhallgatni. Alighanem úgyis – a nyugalomba vonuláshoz
vezet.
– Ennyi az egész?
– Sok mindenben meghalhat addig, mire az angina elviszi – persze okos
életmóddal.
– De éppúgy bármelyik nap is bekövetkezhet?
– Biztosítékot semmiről sem adhatok, Scobie őrnagy. Még
arról sem vagyok meggyőződve, hogy valóban angina-e.
– Először a főnökkel beszélem meg négyszemközt. Nem
akarom felizgatni a feleségemet, amíg nem tudunk biztosat.
– A maga helyében elmondanám neki, amit most én
közöltem. Az előkészítené valahogy. De azt is tegye hozzá,
hogy – kellő kíméléssel – évekig elélhet.
– És az álmatlanság?
– Ettől majd alszik.
A kocsiban, az ülésen heverő kis csomagocska
társaságában már azon morfondírozott: most már csak az
időpontot kell megválasztanom. Egy ideig nem indította el a
motort: rettegés töltötte el, mintha a doktortól valóban a halálos
ítéletét hallotta volna. A szeme odatapadt a fiolát pontosan lezáró
pecsétviaszra: olyan volt, mint egy száradó seb. Nagyon óvatosnak kell
lennem, gondolta, még mindig: óvatosnak. Ha lehetséges: senki se gyanítson
semmit. Nemcsak az életbiztosítása miatt: mások boldogságát
kell megóvnia. Az öngyilkosságot nem olyan könnyű elfeledni,
mint egy középkorú férfi anginás halálát.
Kibontotta a csomagolást, s áttanulmányozta az adagolási utasítást.
Fogalma sem volt róla, mennyi a halálos adag; de nyilván a
legbiztosabb, ha a rendes dózis tízszeresét veszi be. Ez annyit
jelent, hogy kilenc éjszakán ki kell vennie a rendes adagot, s
titokban összegyűjteni a tizedik éjszakára. A naplójába is több
bizonyítékot kell hamisítania – s vezetni végig, pontosan –
november 12-ig. A jövő hétre programokat kell szerveznie.
Viselkedésében pedig nyoma sem lehet semmiféle
búcsúzkodásnak. Ez a legnagyobb bűn, amit katolikus
elkövethet – tökéletesnek kell tehát lennie.
Elsőnek a rendőrfőnök… A rendőrség felé hajtott, s a
kocsiját a templom előtt állította le. A bűn ünnepélyessége
szinte boldogsággal töltötte el a lelkét: végre, ez legalább
cselekedet – túlságosan sokáig füstölgött és habozott amúgy
is.
Biztonság kedvéért a zsebébe rejtette a gyógyszert, és – halálát
hordozva lépett be. A Szűzanya szobra előtt vénasszony
gyújtott gyertyát: mellette egy másik asszony letette maga
mellé bevásárlókosarát, s a kezét összekulcsolva, felnéz az
oltárra. Különben üres volt a templom. Scobie hátul ült le:
nem volt kedve imádkozni – mi haszna is lenne? Ha az ember
katolikus, ismeri az összes választ: a halálos bűn állapotában
nincs hatásos ima, de azt a másik két imádkozót szomorú
irigységgel figyelte, Vannak még lakosai annak az országnak,
melyet ő elhagyott. Az emberi szerelem juttatta ide –
megfosztotta az örökkévalóság szerelmétől. Hiába is állítaná,
amit egy fiatal ember elmondhatna: megérte az árát.
Ha már imádkozni nem tudott, legalább társalogni próbált, ott hátul ülvén,
minél messzebb a Golgotától, így kezdte: Ó, Istenem, bűnös csak én
vagyok, egyedül én, mert mindig tudtam a helyes választ. S
inkább Neked okoztam fájdalmat, mint Helennek vagy a
feleségemnek: a te szenvedésedet nem látom. Azt csak
elképzelhetem. De határa van annak is, amit ellened tehetek –
és amit ellenük. Nem tudom elhagyni egyiküket sem, ameddig
élek – de meghalhatok, és akkor kiszakadtam vérük áramából.
Fájdalmat okozok nekik, de meg tudom gyógyítani őket. S te,
Istenem – néked is fájok én. Nem bírom már, hogy hónapról
hónapra: sértelek. Nem vállalhatom, hogy születésed napján,
karácsonykor az oltárhoz járuljak, s egy hazugság kedvéért magamhoz
vegyem testedet és véredet. Ezt nem tehetem. Néked is jobb, ha egyszer s
mindenkorra elveszítesz engem. Tudom, mit teszek. Nem kérek könyörületet.
Elkárhozásra ítélem magam, bármit is jelentsen ez. Békére
vágyódtam, s a békességet nem ismerhetem többé. De a te
békéd meglesz, ha körödön kívül kerülök. Akkor már hiába
keresel akár a porban, akár a hegyek fölött a felhőben. S
elfeledhetsz majd engem, Istenem, egy örökkévalóságig. S egyik
keze, mintegy ígéretként, megszorította zsebében a csomagot.
Hosszú ideig senki sem mondhat végig monológot: egy
másik hang jelentkezik rá mindig: a monológokból előbb vagy
utóbb összecsapás kerekedik. S ő sem némíthatta el a másik
hangot: testének üregéből szólt hozzá: mintha a szentség,
mely benne elkárhozásra ítéltetett, szót kapna most. Azt
mondod, szeretsz engem, s mégis ezt teszed velem – örökre
megfosztasz magadtól. Szeretettel teremtettelek. Elsírtam a
könnyeidet. Több mindentől megóvtalak, mint amit valaha
megsejtesz; én oltottam beléd a békesség vágyát, csak azért,
hogy egy napon betöltsem vágyadat, és szemléljem
boldogságodat. S most ellöksz magadtól, elérhetetlenné
teszed magad. Nincsenek nagybetűk, melyek elválasztanak
bennünket, ha társalgunk egymással. Én nem vagyok neked a Te Urad
Istened- csak közönségesen: te, ha megszólítasz; éppoly alázatos
vagyok, mint minden koldus. Nem tudsz bennem bízni, ahogy
megbíznál egy hűséges kutyában? Én hűséges vagyok hozzád
immár kétezer esztendeje. S mindössze ezt kell tenned:
meghúzol egy csengőt, belépsz a fülkébe és meggyónod... a
bűnbánat már benned van, a szívedben feszül. Nem a
bűnbánat hiányzik, csak néhány egyszerű cselekedet: hogy
felmenj a Nissen-barakkba és búcsúzz el.
Vagy: ha azt kell tenned, dobj el engem továbbra is, de ne
hazudj tovább. Menj haza, és búcsúzz el a feleségedtől, és élj
a szeretőddel. Ha életben maradsz, előbb vagy utóbb
visszatalálsz hozzám. Egyikük szenvedni fog, de nem tudsz
annyira bízni bennem, hogy lásd: ez a szenvedés nem is oly nagy?
A hang elhallgatott az üregből, s most az ő hangja válaszolt
reményvesztetten: Nem. Nem bízom benned. Szeretlek, de
sosem bíztam benned. Ha te teremtettél, akkor te adtad azt a
felelősségérzetet is bennem, amit mindig is úgy cipeltem
magammal, mint egy zsák téglát. Nem semmiért vagyok
rendőr – hanem valóban felelős a rendért, és felelős, hogy
igazság tétessék. A magamfajta embernek nincs is más
hivatása. Nem háríthatom át a felelősségemet rád. Ha meg
tudnám tenni – más ember lennék. Nem tudom egyiküket sem
megkínozni azért, hogy magamat megmentsem. Felelős
vagyok, és vállalom az egyedüli módon, ahogy tudom. Egy
beteg ember halála csak rövid szenvedést jelent nekik –
mindenkinek meg kell halnia. A halálba mindnyájan
beletörődünk, csak az életbe nem tudunk beletörődni.
Amíg csak élsz, mondta a hang, addig remélek. Nincs olyan
emberi reménytelenség, amely felérne az Istenével. Nem
tudnád csak úgy egyszerűen folytatni azt, amit eddig tettél? –
kérlelte a hang, folytonosan alkudozva, mint egy piaci árus. S
elmondta: vannak ennél ocsmányabb bűnök is. De nem, ő
nemet mondott. Ez lehetetlen. Szeretlek, és nem káromollak
többé tulajdon oltárod előtt. Látod, ez egyszerű zsákutca,
Istenem, csak egy zsákutca, ismételte, és megszorította a
zsebében a csomagot. Felállt, hátat fordított az oltárnak és
kiment. Csak amikor a kocsiban a visszapillantó tükörben
meglátta az arcát, akkor döbbent rá, hogy a szemét kicsípték
a visszafojtott könnyek. Tovább hajtott a rendőrség felé, a
főnökhöz.

Harmadik fejezet

November 3. Tegnap közöltem a főnökkel, hogy anginát


állapítottak meg, és amint helyemre megfelelő embert
találnak, azonnal nyugdíjba kell vonulnom. A hőmérséklet két
órakor 32,7°. Sokkal jobb éjszaka az evipán hatására.
November 4. Louise-zal 7.30-as misére, de a visszatérő
fájdalomtól nem vártam meg az áldozást. Este megmondtam
Louise-nak, hogy idő előtt nyugdíjba kell mennem. Anginát
nem említettem, de kimerült szívről panaszkodtam. Ismét jó
éjszaka evipán hatására. Hőmérséklet két órakor 31,6°.
November 5. Lámpatolvajok a Willington Streeten. Egész
délelőttöt Azikawe üzletében töltöttem: nyomozás, a szokásos
raktárfelvétel tűzesetkor. Hőmérséklet délután kettőkor 32°.
Louise-t kocsin könyvtári órára klubba. November 6-10. Első
eset, hogy elhagytam a napi bejegyzéseket. A fájdalom
gyakoribb, bár tartózkodom minden rendkívüli
megerőltetéstől. Mint egy harapófogó. Egy percig tart.
Rendszerint rám tör, ha fél mérföldnél többet gyalogolok. Az
elmúlt egy-két éjszaka rosszul aludtam evipánnal is, gondolom, a
fájdalomtól féltem.
November 11. Ismét Travisnél. Úgy látszik, nem kétséges,
hogy angina. Közöltem Louise-zal este, de azt is, hogy ha
vigyázok, évekig elélhetek vele. A főnökkel megbeszéltem
egy közeli hazautazás lehetőségét. Még egy hónapig szó sem
lehet róla, mert az elkövetkező egy-két hétben bírósági
ügyekkel kell foglalkoznom. Fellozvesszel 13-ára, főnökkel 14-
érebeszéltem meg vacsorát. Hőmérséklet 2 órakor 31°.
2

Scobie letette a tollat, és a csuklóját megtörölte az itatóspapíron.


November 12-e volt, pontosan hat óra, és Louise kint volt a
tengerparton. Scobie agya tiszta volt, de az idegei
megbizseregtek válltól csuklóig. Elérkezett a vég, gondolta.
Évek teltek el, mióta felsétált az esőben a Nissen-barakkig a
szirénabőgésben: a boldogság egyetlen pillanata. Ideje már meghalni,
ennyi év után.
De még hátravolt néhány félrevezető lépés, csak úgy kell
tenni, mintha túlélné ezt az éjszakát: búcsúznia kellett úgy,
hogy csak ő tudja: ez a búcsú. Nagyon lassan bandukolt fel a
hegyre: hátha figyelik – hiszen ő beteg ember –, és befordult
az úton a Nissen-barakkok felé. Szó nélkül – miféle szó nélkül?
– nem tud meghalni, ó, Istenem, imádkozott, hadd találjak rá
a szóra: de amikor kopogtatott, senki sem válaszolt egyetlen
szóval sem. Talán a tengerparton van Bagsterral.
Az ajtó nyitva volt, belépett. Agyában esztendők múltak el,
itt pedig megállt az idő. Lehet, hogy ez még ugyanaz az üveg,
amiből a szolgagyerek lopott – mikor is történt ez? Az
alacsonyabb rangú tisztviselők használatára kiutalt kincstári
bútorok mereven álltak körös-körül, mint egy film kellékei:
nem is tudta elképzelni, hogy valaha odábbhúzzák őket, vagy
a puffot, amit ki is küldött ajándékba? – Talán Mrs. Carter? Az
ágyon a délutáni pihenő után nem rázták fel a párnát – s ő
odanyugtatta a kezét a fejforma mélyedésébe. Ó, Istenem,
imádkozott mindnyájatoktól elmegyek örökre: add, hogy
térjen vissza idejében: hadd lássam csak még egyszer: de a
forró nap lehűlt körülötte, és senki sem jött. Hat harminckor
Louise hazatér a partról. Nem várhat tovább.
Valami üzenetet kellene hagynom, tűnődött, s talán, mire
megírom, hazaérkezik. Erősebb szorongást érzett a mellében,
mint amilyen a fájdalom lehetne, amit Travisnak valaha is
kitalált. Sohasem érhetek többé hozzá. Másoknak hagyom a
száját az elkövetkezendő húsz esztendőre. A legtöbb
szerelmes becsapja magát a síron túli örök egyesülés
képzetével; de ő ismert minden választ; ő a lemondás
örökkévalóságába távozik. Papírt keresett, de még csak egy
feltépett borítékot sem talált: azt hitte végül, hogy írómappára
bukkant, de csak a bélyegalbum volt, amit előkotort, s
találomra kinyitott – s ekkor mintha a sors ujját érezte volna,
mert emlékezett erre a bizonyos bélyegre, és hogyan
piszkolódott be a gintől. Ki kell majd tépnie, gondolta, de ez sem
számít: Helen magyarázta neki, hogy az ember sohasem veszi észre, honnan
tépett ki egy bélyeget. A zsebében sem talált egyetlen szelet papírt sem, s erre
hirtelen féltékenységgel felemelte VI. György képét, és tintával aláírta:
Szeretlek. Ezt már nem tüntetheti el, gondolta kíméletlen
rosszkedvűséggel: ez kitörülhetetlen. Egy pillanatra úgy
érezte: csapdát állított az ellenségnek; de itt mégsincs
ellenség. Hiszen úgy söpri el magát Helen útjából, mint valami
veszedelmes roncsot. Becsukta maga mögött az ajtót, és
lassan lépkedett lefelé a hegyről – még mindig jöhetne Helen.
Most már minden cselekedete – mintha utoljára tenné: furcsa
élmény. Soha többé nem jár ezen az úton; és öt perccel
később, új gines üveget húzva elő a szekrényéből, azt
gondolta: több üveget nem nyitok ki már. S a megismételhető
cselekedetek egyre fogytak. Nemsokára már csak egy nem
ismételhető cselekedet marad: a gyógyszer lenyelése. Ott állt
az előkészített gines üveggel, s elgondolta: a pokol befogad
engem, és ők biztonságban lesznek tőlem: Helen, Louise és Te
is, Uram.
Vacsoránál szántszándékkal a jövő hétről fecsegett: szidta
magát, amiért elfogadta Fellowes meghívását, s
elmagyarázta, hogy a rákövetkező nap a rendőrfőnök
vacsorameghívása visszautasíthatatlan – annyi mindent kellett
megbeszélniük.
– Nincsen remény arra, hogy egy hosszú, egy kiadós pihenő
után, Ticki...?
– Tisztességtelen lenne folytatni – velük szemben és veled szemben is.
Minden pillanatban megroppanhatok.
– Nincs más hátra: nyugdíj?
– Nincs.
Louise arról kezdett beszélni, hol telepedjenek le: ő ebbe
halálosan belefáradt: minden akaratára szükség volt, hogy
érdeklődést mutasson egyik vagy másik képzeletbeli városka
iránt: a ház iránt, melyről tudta, hogy sohasem költözik be.
– Nem kertvárosra gondolok – magyarázta Louise. – Még leginkább
egy kenti házacskára lenne kedvem, ahonnan könnyű elérni a
várost.
Ő azt felelte:
– Persze az anyagi lehetőségeinken is múlik. A nyugdíjam
nem lesz valami magas.
– Dolgozni fogok – mondta Louise. – Könnyű munkát találni
háború idején.
– Remélem, enélkül is megélünk.
– Én szívesen tenném.
Elérkezett a lefekvés ideje; s benne szörnyű ellenkezés
támadt, hogy elengedje Louise-t. Ha elment, nem marad más
hátra, mint meghalni. Nem tudta, mivel marasztalja – minden
közös dolgukat megtárgyalták már. Végül azt mondta:
– Elüldögélek még egy kicsit. Ha egy félórát fennmaradok, talán
elálmosodom. Megpróbálom elhagyni az evipánt.
– Kifárasztott a strand. Felmegyek.
Ha elmegy, gondolta, én örökre magamra maradok.
Dobogott a szíve, és egy szörnyű valószerűtlenség émelygése
kapta el. Nem tudom elhinni, hogy megteszem. Mindjárt
felállok, lefekszem, és az élet újra kezdődik. Semmi, senki
sem kényszeríthet arra, hogy meghaljak. S bár a gyomrának
üregéből megszólaló hang nem jelentkezett többé: mintha
ujjak, csengő ujjak fognák meg, s a kétségbeesés néma
üzenetét közvetítenék, megpróbálnák visszafogni...
– Mi bajod, Ticki? Betegnek látszol. Gyere, feküdj le.
– Úgysem tudnék aludni – felelte csökönyösen.
– Mit segíthetnék? – kérdezte Louise. – Drágám, mindent
megtennék... – Louise szerelme: mint egy halálos ítélet. S ő
azt mondta ezeknek az utánakapó, kétségbeesett ujjaknak: Ó,
Istenem, ez jobb, mint a malomkő... Nem tudok fájdalmat
okozni neki, sem a másiknak, s neked se tudok örökké. Ó,
Istenem, ha úgy szeretsz, ahogy én hiszem: segíts, hogy elhagyhassalak.
Édes Istenem, felejts el, de a gyönge ujjak enyhe szorítása nem engedett. Ilyen
világosan sohasem érezte az Isten gyöngeségét.
– Nincs semmi bajom, drágám – felelte Louise-nak. – Nem szabad, hogy
feltartsalak. – De amint Louise a lépcsőkhöz indult, utánaszólt.
– Olvass fel nekem valamit – ajánlotta –, ma kaptál új könyvet.
Olvass valamit.
– Úgysem tetszene, Ticki. Versek.
– Nem baj. Talán elaltat. – Nemigen figyelt arra, amit olvasott: az emberek
azt állítják, hogy nem szerethetünk két asszonyt, de mi ez a
felindulás most, ha nem szerelem? Ez a mohó magába
fogadása annak, amit nem lát többé? Az őszülő haj, az ideges
vonások az arcon, a hízásnak induló test – úgy megragadta,
ahogy a szépség soha. Louise nem vette fel a
moszkitócsizmáit; a papucsa pedig igencsak javításra szorult
már. Nem a szépséget szeretjük, gondolta, hanem a bukást –
hogy elbukunk, mert nem maradhatunk örökké fiatalok; az
idegek csődjét, a test csődjét. A szépség olyan, mint a siker:
nem tudjuk sokáig szeretni. Megvédeni – ez a kétségbeesett
vágy ébredt benne, megvédem őt magamtól örökre. Néhány
szó, amit felolvasott, megragadta:

Lehullunk mind. Ez a kéz is lehull –


bennünk e kór, lehullni, s nem ereszt.

Mégis van egy Kéz: s az egyetemes


hullásban nem hull rajta semmi túl.

Ez igaznak hatott: de ő elhárította magától. A vigasz


könnyen jön: s azok a kezek sohasem fognak föl engem,
gondolta, kicsúszom az ujjak között, átitatott a hamisság, az
álnokság: s a bizalom olyan holt nyelv, melynek nyelvtanát elfelejtettem.
– Drágám, már félig alszol.
– Csak egy pillanatra szundikáltam el.
– Most felmegyek. Ne maradj sokáig. Talán nem lesz szükséged ma
éjszaka az evipánra.
Utánanézett, amint felment, a gyík nyugodtan pihent a falon, de
mielőtt Louise a lépcsőhöz ért volna, visszaszólította.
– Köszönjünk el, mielőtt elmész. Lehet, hogy rögtön elalszol.
Louise hanyagul csókolta homlokon, s ő meg mintegy
véletlenül megsimogatta az asszony kezét. Ezen az éjszakán
ne legyen semmi különös, amire visszatetszéssel emlékezne.
– Jó éjszakát, Louise. Tudod, hogy szeretlek – mondta tudatos
könnyedséggel.
– Persze, és én is téged.
– Ugye. Jó éjszakát, Louise.
– Jó éjszakát, Ticki. – Ennél tovább nem mehet. Amint odafent becsapódott
az ajtó, elővette a cigarettásdobozt, melyben összegyűjtötte a
tíz tabletta evipánt. Két tablettát nagyobb biztonság kedvéért
még hozzátett – tíz nap alatt két adaggal túllépni a szokásos
adagot igazán nem tűnhet gyanúsnak. Ezután hosszút kortyolt
Rainer Maria Rilke verse
a whiskyjéből, tenyerén, mint magok: a tabletták, várt, míg
megjön a bátorsága. Most már, gondolta, tökéletesen egyedül
vagyok: ez a fagypont.
De tévedett. A magánynak is van hangja. Az szólt hozzá.
Dobd el azokat a tablettákat. Többé úgysem tudsz eleget
összegyűjteni. Megmenekülsz. Hagyd abba a színjátékot. Menj
fel a lépcsőn, feküdj le, és aludd ki magad. Reggel felébreszt a
szolgád, és elhajtasz a rendőrségre a mindennapi munkához.
A hang a “mindennapi” szón időzött, mintha csak azt a szót
ízlelgetné: “boldogság” vagy “béke”.
– Nem – mondta ki hangosan Scobie. – Nem. – Egyszerre
hat tablettát csúsztatott a szájába, s két korttyal lenyelte
mind a tizenkettőt. Aztán kinyitotta a naplóját, és November 12.
alá beírta: Benéztem H. R.-hez, hőmérséklet 2 órakor – itt hirtelen
abbahagyta, mintha ebben a pillanatban a végső kín szorította
volna görcsbe. Ezután hirtelen kiegyenesedett ültében, s
hosszúnak tetsző ideig várt a közelgő halál valamilyen jelére:
fogalma sem volt, hogyan tör rá. Megpróbált imádkozni, de az
Üdvözlégy szavai kiestek az emlékezetéből, s szívverését úgy
hallotta, mint az óraütéseket. Megpróbált gyónni, de amikor
odáig ért: “Megbánom és bocsánatért esdeklek”, egy felhő
támadt az ajtónál, s szétgomolygott a szobában, s már nem
tudott arra emlékezni, mit bánt meg. Mindkét kezével
feltámasztotta magát, de az okát elfeledte, miért is kell magát
támasztania. Valahonnan a messzeségből úgy tűnt, hogy a
fájdalom hangjait hallja.
– Vihar – kiáltotta hangosan –, vihar lesz. – A felhő
vastagodott, és ő megpróbált az ablak közelébe jutni. – Ali –
kiáltott –, Ali. – Mintha odakintről, a szobán kívül, valaki őt
keresné: utána kiáltana, s egy végső erőfeszítéssel akarta
most a tudtára adni, hogy itt van. Lábra állt, és a választ
kalapáccsal verte ki a szíve. Egy üzenetet kell átadnia, de a
sötétség és a vihar visszanyomta a melle üregébe, és a ház
előtt, egész idő alatt, a külső világban, mely
kalapácsütésekkel zúgott a fülében – valaki erre bolyongott,
próbált bejutni, valaki segítségért kiáltott, valaki, akinek
szüksége van rá. A szükségnek erre a hívására, az áldozat
jajkiáltására Scobie gépiesen cselekvésre szánta magát.
Végtelen messzeségből szedte össze az öntudatát, hogy
válaszolhasson. Hangosan felkiáltott: – Édes Istenem, szeret...
– de az erőfeszítés túlságosan nagy volt, s már nem érezte a
testét, amikor a földre zuhant, s nem hallotta a medalion halk
csendülését sem, mely nekiütődött a jégszekrény ajtajának, s
megcsörrent, mint az aprópénz – a szent, akinek a nevére
senki sem emlékezett.
HARMADIK RÉSZ

Első fejezet

– Nem jelentkeztem, amíg csak bírtam – mondta Wilson –, de aztán azt


gondoltam, hátha segítségére lehetek.
– Mindenki nagyon kedves volt hozzám – felelt Louise.
– Nem is tudtam, hogy ilyen komolyan beteg volt.
– Ezt nem tudta kikémlelni, ugye?
– A kötelességem volt – mondta Wilson –, és szeretem magát.
– Milyen léhán használja ezt a szót, Wilson.
– Nem hisz nekem?
– Nem hiszek senkinek, aki azt hajtogatja, hogy szeretem, szeretem,
szeretem. Mindig csak azt jelenti: én, én, én.
– Nem jön hozzám feleségül?
– Nem valószínű, bár lehet, hogy idővel megteszem. Nem
tudom, mit művel velem a magány. De ne beszéljünk most
többé a szerelemről. Ez az ő kedvenc hazugsága volt.
– Mindkettejük számára.
– Hogyan fogadta a másik, Wilson?
– Ma délután a tengerparton láttam Bagsterral. S hallom, tegnap este eléggé
becsípett a klubban.
– Nincs benne szemernyi méltóság sem.
– Sosem értettem, mit lát benne. Én sosem csalnám meg magát, Louise.
– Tudja, hogy még a halála napján is felment hozzá?
– Maga honnan tudja?
– Mindent beleírt ebbe. A naplójába. Sosem hazudott a naplójának. Sosem
mondott olyat, amit nem gondolt komolyan – például: szeretem.
Három nap telt el azóta, hogy Scobie-t sietve eltemették. Dr. Travis aláírta
a halotti bizonyítványt – angina pectoris: ezen a klímán a boncolás
bonyodalmakat okoz, s különben sem látszott szükségesnek, bár dr. Travis
volt olyan óvatos, hogy megszámolta az evipánt.
– Tudja – mondta Wilson –, hogy mikor a szolgám elmesélte, milyen
hirtelen halt meg Scobie, akkor azt gondoltam: öngyilkosság volt.
– Milyen furcsa, hogy olyan könnyedén beszélek róla –
felelte Louise – most, hogy elment. Pedig szerettem őt,
Wilson, valóban szerettem, de olyan messzire tűnt...
Mintha semmit sem hagyott volna maga mögött a házban: csak néhány
rend ruhát és egy mende nyelvtant: a rendőrségen pedig egy
fióknyi aprócseprő holmit és egy rozsdás bilincset. A ház
mégsem változott meg: a polcokon is ugyanannyi volt a
könyv: Wilsonnak is az tűnt fel: ez mindig Louise háza volt és
nem az övé. Csupán a képzelet játéka volt, hogy síri csengést kapott
a hangjuk, mintha üres lenne a ház?
– Kezdettől fogva tudott... a nőről? – kérdezte Wilson.
– Ezért jöttem haza. Mrs. Carter megírta. Méghozzá azt,
hogy mindenki beszél róla. Ő persze sose tudta meg. Nagyon
okosnak hitte magát. S már-már arról is meggyőzött – hogy
vége van. Ahogy áldozni jött.
– Hogyan egyeztette össze ezt a lelkiismeretével?
– Katolikusoknál előfordul, úgy hiszem. Meggyónnak, s
aztán kezdik elölről. Igaz, én becsületesebbnek hittem. Sok minden
csak akkor derül ki, amikor már meghalt a másik.
– Yuseftől pénzt fogadott el.
– Most már ezt is elhiszem.
Wilson Louise vállára tette a kezét, és azt mondta:
– Őszintén mondom, Louise. Szeretem.
– Elhiszem. – Nem csókolóztak: korai lett volna még, de egymás
kezét fogva ültek az üres szobában, s hallgatták a
hullámlemez tetőre leszálló keselyűket.
– Ez volt hát a naplója.
– Halálakor is ebbe írt – semmi érdekeset, csak a
hőmérsékletet jegyezte fel. Mindig feljegyezte. Nem volt
romantikus. Isten tudja, mit látott benne az az asszony, amiért megérte neki.
– Megengedi, hogy belenézzek a naplóba?
– Ha akarja – engedte meg Louise. – Szegény Tickinek nem maradt már
semmi titka.
– Nem is voltak elég titkosak a titkai. – Lapozott, elolvasott egy oldalt,
majd újra lapozott. – Régen szenvedett álmatlanságban?
– Én mindig azt hittem, hogy úgy alszik, mint egy tuskó, bármi történt
körülötte.
– Észrevette, hogy az álmatlanságról szóló bejegyzéseket
később írta be?
– Honnan tudja?
– Csak össze kell hasonlítani a tinta színét. S az evipán
szedéséről – túlságosan kigondoltak azok is, túl gondosak. De
főként a tinta színe. – S hozzátette: – Mindenesetre
elgondolkoztatja az embert.
Louise borzadállyal szakította félbe:
– Ó, nem, ezt nem tehette. Végül is mindennek ellenére – katolikus volt.

– Hadd jöjjek be egyetlen pohárkára – könyörgött Bagster.


– Négyet ittunk a parton.
– Csak még egyetlenegyet.
– Nem bánom – hagyta rá Helen. Mi lehetne az ésszel
felérhető oka annak, hogy ezentúl bármit bárkinek megtagadjon?
Bagster magyarázott:
– Az első alkalom, hogy beenged. Édes kis kuckót rendezett
be. Ki hinné, hogy egy Nissen-barakk ilyen otthonos is lehet? –
Felhevülten és gines limonádétól szagosan, szép kis pár
vagyunk mi ketten, gondolta Helen. Bagster nedves csókot
nyomott az asszony felső ajkára, és megint csak körülnézett. –
Haha – nevetgélt –, egy nyitott üveg. – Amikor felhajtottak
még egy gint, a férfi levetette az egyenruhakabátját, és
gondosan a szék hátára tette. – Dobjuk le a cuccot, beszéljünk
a szerelemről.
– Muszáj? – kérdezte Helen. – Most?
– Kis buli a sötétben – mondta Bagster. – Mostantól Muki az úr…
– Ki az a Muki?
– Hát a hátultöltő. Nagyon sokat kell még tanulnod.
– Az isten szerelmére, nem taníthatna máskor?
– Bummedlire most van a legjobb idő – mondta Bagster, és
határozott mozdulatokkal vezette Helent az ágyhoz. Miért is
ne? – gondolta az asszony: miért ne… ha annyira akarja?
Bagster éppoly jó, mint bárki más. Nincs senki, akit szeretnék
ezen a világon – aki már túl van, az már nem számít, miért is
ne legyen meg nekik a (Bagster szavával) bummedlijuk, ha
olyan nagyon akarják. Némán dőlt hátra az ágyon, lehunyta a
szemét, és semmiről sem vett tudomást a sötétben. Egyedül
vagyok, gondolta önsajnálat nélkül, mintegy
ténymegállapításként, ahogy egy felfedező állapítja meg,
hogy társai elpusztultak a kimerültségtől.
– Az ég áldja, nem valami lelkes – mondta Bagster. – Egy
cseppet sem szeretsz, Helen? – és gines lehelete áthatolt az
asszonyra terülő sötétségen.
– Nem szeretek én senkit – felelte Helen.
A férfi dühösen förmedt rá:
– Scobie-t szeretted – de gyorsan hozzáfűzte. – Bocsánat.
Aljasság volt ezt mondani.
– Nem szeretek senkit – ismételte. – A halottakat nem lehet szeretni, ugye?
Mert hát nem léteznek, ugye? Mintha csak romokat szeretnénk,
nem? – záporoztak a kérdései Bagsterra, mintha tőle is
feleletet várna. Behunyt szemmel feküdt: a sötétben közelebb
érezte magát a halálhoz, a halálhoz, mely elemésztette őt. Az
ágy egy kissé megremegett, amikor Bagster súlyától megszabadult: a
szék is megreccsent, hogy elvette róla a kabátját.
Mentegetődzött:
– Helen, nem vagyok én ilyen csibész. Nincs kedved, jó. Látlak holnap?
– Azt hiszem. – Nem volt értelme bármit megtagadni
bárkitől; de azért mérhetetlen megkönnyebbülést érzett, hogy
ezek után semmit se akartak már tőle.
– Jóccakát, öreglány – holnap látlak.
Felnyitotta a szemét, s egy mélykék ruhás idegent látott
matatni az ajtónál. Az ember mindent elmondhat egy
ismeretlennek – eltűnnek és elfelejtődnek, mint egy idegen
bolygó teremtményei. Helen megkérdezte tőle:
– Hiszel te Istenben?
– No, igen, legalábbis azt hiszem – mondta Bagster, és a bajuszát
simogatta.
– Bárcsak én is hinnék – úgy szeretnék.
– Tudod, annyi ember hisz – mondta Bagster. – De most már mennem kell.
Jó éjszakát.
Szemhéja mögött a sötétséggel ismét magára maradt, és a
vágy úgy kívánkozott ki a testéből, mint egy gyerek: az ajka
szóra mozdult, de mindössze ennyire tudott emlékezni:
Mindörökké ámen... – A többit elfeledte. Oldalt nyújtotta a
kezét, és megérintette a párnát, mintha – ezer az egyhez –
mégiscsak volna egy olyan valószínűség is, hogy nincs
egyedül. Mert ha most nem lenne egyedül – soha többé nem
maradna magára.

3
– A magam részéről, én sosem vettem volna észre, Mrs.
Scobie – mondta Rank atya.
– Wilson észrevette.
– Valahogy nem szeretem az ilyen túlságosan jól
megfigyelő embereket.
– Ez a foglalkozása.
Rank atya gyors pillantást vetett rá:
– Mint könyvelőnek?
Barátságtalanul kérdezte az asszony:
– Atyám, nincsen semmi vigasza a számomra? – Ó, azok a társalgások,
gondolta a pap, melyeket egy halott otthonában folytatnak, a kiforgatások, a
viták, a kérdések, a követelések – mennyi zaj a csend partján.
– Egész életében annyi része jutott a vigaszból, Mrs. Scobie. Ha igaz az,
amit Wilson gyanít – neki lenne szüksége a mi vigaszunkra.
– Mindent tud már róla, amit én tudok?
– Természetesen nem, Mrs. Scobie. Maga mégiscsak a felesége volt tizenöt
esztendeig. Egy pap csak a lényegtelen dolgokat tudja.
– A lényegteleneket?
– Mármint a bűnöket – felelte türelmetlenül Rank atya. – Az
emberek nem azért jönnek hozzám, hogy az erényeikről
valljanak.
– Gondolom, mégis tud Mrs. Roltról. Majdnem mindenki tudott.
– Szegény asszony.
– Miért lenne az?
– Mindig sajnálom a boldog tudatlanokat, akik ilyen kapcsolatba kerülnek
valamelyikünkkel.
– Az uram rossz katolikus volt.
– A legostobább közhely – mondta Rank atya.
– S a végén még ez a borzalom. Tudnia kellett, hogy kárhozatra ítéli magát.
– Tudta. Pontosan tudta. Sohasem bízott a kegyelemben – kivéve, ha
mások számára.
– Még az imádság sem segít...
Rank atya becsapta a napló fedelét, és dühösen mondta:
– Az égre kérem, Mrs. Scobie, ne képzelje, hogy maga –
vagy én – tudunk valamit is az Isten könyörületéről.
– Az egyház azt tanítja...
– Tudom, az egyház azt tanítja. Az egyház ismeri az összes szabályokat.
De nem tudja, mi megy végbe egyetlen emberi szívben.
– Azt gondolja tehát, hogy van remény...? – kérdezte megtörtén Louise.
– Annyira haragszik rá?
– Nem maradt bennem semmi harag.
– S azt hiszi, hogy Isten ádázabb, mint egy asszony? – kérdezte
durva csökönyösséggel, de Louise elfordult a reménység
érveitől.
– Ó, miért, miért kellett ekkora felfordulást okoznia?
Rank atya így felelt:
– Furcsa ezt mondanom – olyan emberről, aki akkorát
hibázott, mint ő –, de abból, ahogy megismertem, én azt
hiszem, hogy ő igazán szerette Istent.
Louise éppen az imént tagadta, hogy harag maradt benne,
de azért egy csöppje kicsordult belőle, egy könny a kimerült
csatornákból.
– Mást biztosan nem szeretett – mondta.
– Ebben talán igaza lehet – felelte Rank atya.