ZUSCHLAG JÁNOS: PÁRTHÁZBÓL BÖRTÖNBE írta Szalai Vivien ZUSCHLAG JÁNOS: PÁRTHÁZBÓL BÖRTÖNBE írta Szalai Vivien 2014

Szalai Vivien, 2014 Minden jog fenntartva. Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni, vagy sugározni bármely formában vagy módon a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben, borítással és tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került. Kiadja a Napi Gazdaság Kiadó Kft., 2014 1033 Budapest, Flórián tér 1. Felelős kiadó: a kiadó ügyvezetője Nyomta: OOK Press Kft., Veszprém Felelős vezető: Szathmáry Attila Megjelent 16,56 (A/5) ív terjedelemben ISBN 978-963-85708-3-3 Köszönöm a szüleimnek, a húgomnak, a feleségemnek és a kisfiamnak, hogy egy pillanatig sem hagytak magamra az elmúlt években. Hogy erőn felül segítettek és tartották bennem a lelket a legnehezebb percekben is. Életem végéig hálával tartozom nektek! Szeretlek bennetek! Sajnálom, hogy annyi fájdalmat okoztam.János

ELŐSZÓ Sokat gondolkodtunk, hogy kiadjuk-e ezt a könyvet. A dilemma a mai piacgazdasági környezetben is megvolt, bár tudtuk, hogy jelentős érdeklődésre tart majd számot, többen is versenyeznek a kiadásáért. Tehát bíztunk benne, hogy nyereséges lehet egy ilyen vállalkozás, érdemes belefognunk. De nem csak ez vezérelt minket. A könyv egy olyan hús-vér politikus felemelkedését és mélybe zuhanását mutatja be, aki saját sorsával illusztrálja a posztkommunista hatalmi mechanizmusok kíméletlenségét. Hogy mivé lesz a politika, ha nem értékeket, hanem csak érdeket követ. Mire képes a pénz és hatalom iránti vágy, amely önnönmagába lesz szerelmes, ha nincs egy sorvezető, amely legalább valamilyen mértékben

iránymutatást adna. Márpedig ez a sorvezető Magyarországon a kommunista eszme térhódításával társadalmi méretekben meggyöngült és a régi hatalmi reflexek rendszerváltás utáni továbbélésével továbbra is akadályokat gördített az érték- és elvalapú politizálás elé. Az olvasó egy valóságos kordokumentumba nyerhet betekintést, egy olyan világba, ami voltaképpen arról tanúskodik, hogy - újraértelmezve Lengyel László nevezetes könyvét - a pártházból nemcsak palotába, de börtönbe is vezethet út. A Pártházból börtönbe egy olyan politikus vallomása, akit a saját kormányzópártja áldozott fel a bűntelenség látszatának megőrzése érdekében. Méghozzá kíméletlenül. Ebből a közvetlen és rideg őszinteséggel megírt önvallomásból betekintést nyerhetünk, hogyan lesz az ösztönei és vágyai által vezérelt emberből a politika kiszolgálója. Egy olyan bukott politikus személyes élettörténetét tartja kezében tehát az olvasó, aki egy határtalanul kapzsi politikai hatalom haszonélvezője akart lenni, de közben nem vette észre, hogy maga is a rendszer egyik lecserélhető, pótolható fogaskereke csupán. Ez a könyv jóval több, mint egy korrupt politikus életrajza vagy a korrupció mechanizmusainak közvetlen közelből szemlélt dokumentálása. A Párt-házból börtönbe nem más, mint egy hatalmas felkiáltójel: intés, hogy szükségünk van közös emberi és társadalmi értékekre, amelyek segítenek irány-mutatást adni, amikor választanunk kell jó és rossz között. Mert a gonosz banalitása vagy a rossz intése a maga kíméletlenségével irányítja a fényt a helyes ösvényére. A kiadó BEVEZETŐ Már azt sem tudom, hogy mi vagyok, és mit teszek. Mozart: Figaro Zuschlag! Itt az a pont, amikor a biciklit el kell tolni! Nem, talán ez így nem érthető. Másképp fogalmazok: ha most végre nem takarodsz el, akkor belebaszunk a földbe. A miniszterelnök szemhéja enyhén rángatózni kezdett. Az arca égővörös volt, a szája egyetlen vékony csíkká változott. Kegyetlen volt, rideg, közönséges, és egy percig sem leplezte, hogy mennyire gyűlöl és megvet engem. 2004 októberét írtuk. Gyurcsány és társai feláldoztak engem. Gyűlöltek, mert okos voltam, törtető, és nem féltem tőlük. Cserbenhagytak és tönkretették a karrieremet, az életemet, mérhetetlen fájdalmat okoztak a családomnak, és életem végéig adóssá, nincstelenné, megbélyegzett gonosztevővé tettek. Valóban belebasztak a földbe, ahogy drága jó miniszterelnököm fogalmazott. De nem akkor, hanem kicsivel később. Kivárva az alkalmat, amikor nem számítottam rá. „Szóval: Zuschlag takarodj...”

Mondta ezt az a miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc, akinek a szennyesét mostam hónapokig. Volt is mit. Sok mindennel gyanúsították: hogyan vásárolta meg a balatonőszödi nyaralót, honnan lett a timföldgyára, a milliói, az árambizniszben való részvétele. És nekem kellett minden egyes alkalommal lciállnom, és azt mondanom, hogy Gyurcsány Ferenc pedig tisztességes politikus. Az én testemmel védte a sajátját. Gyűlölöm a szocialista pártot belülről. Akkor is gyűlöltem, amikor még tagja voltam. Minden egyes nap megaláztak és feltörölték velem a padlót. Újra és újra. Mondhatnám, hogy baromira fájt, és megalázó volt. De egy idő után már jottányit sem érdekelt. Nem volt köze hozzám. Nem voltam hajlandó megadni nekik azt az örömet, hogy kimutatom, mennyire gyűlölöm, ha megaláznak, ha ki vagyok szolgáltatva mások akaratának, kisstílűségének. Összeszorítottam az ajkaimat, talán egy halvány félmosolyra is futotta, amikor visszanéztem Gyurcsányra. Csak azért is. „Hogy lehet valaki ilyen hálátlan?!” - gondoltam magamban, és újra elmosolyodtam. Talán nem is mosoly volt az, hanem egy vicsorgás. Nem voltam hajlandó örömet szerezni sem Gyurcsány Ferencnek, sem a többi szánalmas politikus társamnak, akik önnön kisstílűségükön, egyszerűségükön és hasznavehetetlenségükön emelkedhettek felül arra a pár édes percre, amíg engem megalázhattak végre azzal, hogy lemondattak a képviselői mandátumomról és elzavartak. Nem okoztak fájdalmat. Nem is tudtak volna. Meg különben is, fizettek egy vagyont, hogy tartsam a számat. Valahol még meg is értettem őket. A politikusok szubkultúrája tökéletesen példázza azt az iszonyatos válságot, ami a magyar emberek fejében évtizedek óta eluralkodott. Minden népnek éppen olyan politikusai vannak, amilyeneket megérdemel. Még nem figyelték meg? Hazudnak a politikusok? Persze hogy hazudnak. De nem ez a legnagyobb baj. Hanem hogy saját magunknak is hazudunk. Bizony: mindenki hazudik, és mindenkinek. Kicsinyes, pitiáner dolgokban is hazudunk, amikor kis csokit lopunk a boltból, amikor az eladó nem figyel, vagy amikor nem kérünk számlát a boltban, az étteremben, hogy kevesebb legyen a végösszeg. Persze mivel a politikában nagyobbak a lehetőségek, még nagyobbat hazudnak. A politikusok szájából talán az a legnagyobb hazugság, hogy azt mondjuk a választópolgárnak, hogy érdekel minket a problémája. Közben pedig nem, rohadtul nem érdekel senkit. Csupán egyéni érdekek vannak, mint önnél, kedves olvasó, a túlélés és az előrejutás érvényesítésének vágya. Én is azért léptem a helytelen útra, mert az érdekeim azt szolgálták. Én is tudtam, hogy mi a helyes út, ahogyan az emberek döntő többsége is pontosan tisztában van vele, hogy mit kellene tennie, ha ember

akarna maradni ebben az egyébként embertelen világban. Közben egyikünk sem lép a helyes útra, mert a körülöttünk lévő emberek sem a helyes úton járnak. Aki kilóg a sorból, az ki is kerül onnan, nem is fog tudni érvényesülni, ez a csordaszellem. Az emberek jó része azt hiszi, hogy jó ember. Megköti a kisebb-nagyobb kompromisszumait, de eközben rengeteg bűnt követ el. Igen, erkölcsi értelemben véve. Tulajdonképpen nem lop, de azért annyira nem szeret adót fizetni. Nem lop, de ha számla nélkül olcsóbban tud húst venni, akkor bizony azt úgy veszi. Nem lop, de ha lehetősége nyílik rá, fél áron, feketén vesz telefont, és ha talál egy ezrest az utcán, azt egyből zsebre is teszi, esze ágában sincs visszaadni. Az emberek kilencvenkilenc százaléka ilyen. Őszintén, ön mit tenne, ha találna ötvenmillió forintot? Tényleg visszaadná? Vagy netán zsebre tenné, elköltené, élvezné a pénz boldogító hatását? Azt mondják, fúj, erkölcstelenek a politikusok. Azok. De a választópolgárok sem sokkal különbek. Az emberek döntő többsége nem mer döntést felvállalni. A politikusok azonban mindennap döntéseket hoznak. Én megszavaztam a volt óvodám és az iskolám bezárását a csökkent gyereklétszám miatt, még akkor is, ha alapvetően sajnáltam, amikor megláttam egy idős nőt könnyel a szemében, aki egykor a nevelőm volt. Mert ezt szolgálta az érdek. Érzéketlen voltam? Nem tudom. De én legalább mertem meghozni döntéseket. Az emberek jó része menekül a döntések elől. Én sosem menekültem el. Álságos az, aki gyűlöli a politikusokat. Akármilyenek is, de felvállalnak döntéseket, arcukat adják hozzá. Ezért is keresnek sokat. Az átlagember elmegy a munkahelyére, megdolgozik a betevőjéért, de tömegeket érintő dilemmákkal nem kell megküzdenie. Én egész életemben mertem dönteni, és előremenni. Olykor rosszul is. Ezért is volt pokol, amikor 2007-ben a büntetőügyem után börtönbe kerültem. Fuldokoltam a börtön rossz levegőjében. Ez a mocskos, utálatos hely csak rontott a személyiségemen. Félelem soha nem volt bennem. Inkább csak szavakkal ki nem fejezhető undor, gyűlölet, megvetés. A börtön egyhangúsága megőrjített. Nem a bántalmazástól féltem, hanem az elmém pusztulásától. A tárgyalás, a kínos nyilvánosság, a védekezés múló kellemetlenség volt. Nem érdekelt. A börtönben töltött hetek, hónapok, évek kínzó tétlensége, értelmetlensége volt az, ami jócskán felbőszített. A tétlen napokban elviselhetetlen az élet egyhangúsága. Az utóbbi években sokat gondolkodtam. Magamon, az életemen, a politikán, a bukásomon. Talán ha átlagosnak szülétek, sosem ismerem meg az emberi alattomosságot. Ha kialakuló, magasra törő becsvágyam egy percre nyugton hagyott volna, nem így végzem. A nagyravá-gyás részegített meg, nem a hiúság. Nagyravágyásom szívósabb volt mindig is bárkinél, mert nagyon előbbre akartam jutni. A sok sötét lelkű, irigy, félős embert kétségbe ejtette a sikerem. S emiatt rútul cserbenhagytak. Azok, akikkel egy csapatban játszottam, és akikért dolgoztam. Amikor már minden világossá vált, eszembe jutott a megbánás, lelkiismeret-furdalás kérdése. De miért furdalna a lelkiismeret? Ha tehetném, hogy most, a börtön után mindenkinek az országban adhatnék egy kis pénzt, akkor egy csapásra biztosan szeretnének.

A sok hitvány képmutatás inkább szórakoztat. A szegénységtől való rettegetés, az emberi gonoszság alulbecsiilése mind-mind kapzsisághoz vezet. Nekem elhihetik: akiket oly nagyon tisztelnek, azok csak szerencsés gazemberek. Csupán abban különböznek tőlem: őket nem hagyták cserben, nem áldozták fel, nem érték tetten. Igen, hazudtam. Hazudtam, amikor azt mondtam, nincs Zuschlag-ügy. Nagyon is volt, de ez nem csak Zuschlag-ügy. Mert nem csak én voltam benne, nem csak én hoztam a döntéseket. Csupán végrehajtó voltam. Ez a könyv, kedves olvasó, a „Zuschlag-ügy”, a cserbenhagyásom igaz története. Zuschlag János

1. FEJEZET „A gyerek gonosz, tessék kisegítőbe vinni!” Az a szegény Soréi csak egy meggondolatlan fiatalember, reméljük, nem veszítjük el. Stendhal: Vörös és fekete - Ez a gyerek kezelhetetlen! Tessék kisegítő iskolába vinni. Mocskolja a diáktársait, beleköt a tanáraiba, nem bírunk vele. Csak a problémát jelenti mindnyájunknak. Gonosz. Kifejezetten gonosz. A tanárnő kövér arca kifejezéstelen maradt. A tekintetében nem lehetett nem észrevenni a fölényt, amit azokkal szemben alkalmazott, akiket nálánál kevesebbnek, kicsibbnek gondolt. Szívből utáltam és megvetettem az elém tornyosuló, hasznavehetetlen, ijesztő alakot. Nem azért, amit mondott, hanem ahogyan közben rám nézett. Szánakozva méregetett, barna disznószemében megvetés csillogott. Minden sejtje azt ordította, hogy egy senkinek, egy gyengeelméjűnek tart, akinek nincs létjogosultsága arra, hogy az iskolájában tanuljon, mi több, arra sem, hogy egyáltalán önállóan gondolkodjék vagy éljen. Meggyőződése volt, hogy az ókori görögöknek volt igazuk, akik az életképtelen csecsemőket kitették a Taigetosz nevű hegyre, és sorsukra hagyták őket. Én is életképtelen voltam a szemében. Egy kis ördögfajzat, egy semmirekellő. Nem ismert, és nem is értett meg engem. Neki én csak egy piszkos kezű, kezelhetetlen, ostobács-ka kölyök voltam, akit mielőbb el akart takarítani a közeléből, hogy látszólagos nyugalomban, a béke hamis illúzióját kergetve tovább élhesse szürke és végtelenül kisstílű életét. Hisz amíg rólam kimondta az ítéletét, arra a pár mámorító pillanatra Kiskunhalas koronázatlan királynőjének érezhette magát. Szegény édesanyám idegesen tördelte a kezét. Nem tudta, hogy mit feleljen, inkább csak fájdalmasan

végighallgatta, ahogy az ő vézna, szemüveges kisfiára azt mondják, hogy kevesebb, hasznavehetetlenebb, mint a társai. Gonosznak nevezték a gyerekét, a saját húsát és vérét, pedig ő szerette volna hinni, hogy nem egy aljas gyereket hozott a világra. Ő a maga jóságával, tisztaszívűségével szeretett és minduntalan hitt bennem. És hitt alapvetően az emberi jóságban. A szüleim mindig is remek emberek voltak. Tisztességes, becsületes, jóravaló, dolgos emberek, akik mindig csak hasznára voltak ennek a beteg társadalomnak. Az életem kudarca nem az ő kudarcuk. Még ha könnyes magányukban ők esetleg így is érzik olykor-olykor... És nagyon-nagyon sokat szenvedtek miattam. Idegesen rám nézett, közben nyelte a könnyeit. Szégyellte magát és haragudott. Rám, önmagára és az egész világra. Akkor, ott talán egy szomorú pillanatban a tehetetlenségtől és kiábrándultságtól megtörve, fájó csalódottságában az is megfordult a fejében, hogy nem is szeret engem. A tanárnő megérezte szegény édesanyám mérhetetlen fájdalmát, s ez erőt adott neki. - Sajnos ki kell mondani: János kezelhetetlen. Nem jön ki a társaival, a gyerekek félnek tőle, nem keresik a társaságát. Mindennaposak a verekedések, lehetetlenség neki parancsolni. Egyszerűen nem bírja elviselni, ha bárki is ellentmond neki. Legszívesebben felüvöltöttem volna, vagy hatalmasat rúgtam volna bele. De édesanyám miatt nem tettem. Nem akartam még több fájdalmat okozni neki. Felnéztem rá. Égővörös volt az arca. Meg akartam fogni a kezét, de ő a körmeit belevájta a tenyerébe. - Rendben, megbeszéljük az édesapjával, hogy mit csináljunk. Jánoska otthon jó gyerek. - Nekem elhiheti: ezzel a gyerekkel csak a probléma van. Még nagy bajba fog keveredni, Isten a tanúm. Meglátják. Ott a veszedelem a szemében! Nem is mondta, inkább odaokádta a szavakat, majd sarkon fordult és elviharzott. Sokáig néztem utána. Magamban csak arra tudtam gondolni, hogy ezt egyszer még meg fogom bosszulni. Egyszer még nagy ember leszek. Majd megmutatom én, hogy ki a gyengeelméjű... Állatias vágy tört elő a bensőmből. Bosszúvágy. A kegyetlen pusztítás vágya. Már akkor is a zsigereimben éreztem azt, amit akkor még gyerekfejjel nem tudtam megfogalmazni, de mostanra tudatosult bennem: azt a gyűlöletet, amit önnön kisebbrendűségem, becsvágyam és a félelmeim tápláltak. Ha véleményt kellett rólam mondani, szigorú arckifejezésű, mosolytalan gyerekként festettek le, akinek világoskék szeme háborgó, sötét csíkká szűkült, ha haragudott. Sosem tudtam mosolyogni, még a családi fotókon sem. Minél inkább akartam mosolyogni, annál kevésbé sikerült. Márpedig igen gyakran haragudtam. Senki sem tudta, hogy a kegyetlen külső mögött milyen mérhetetlen szenvedés rejtőzködött. Hogy mennyire szenvedtem attól, hogy azt éreztem, senki sem szeret engem. Mélyen megvetettem azokat az embereket, akik között éltem, hiszen ők nem értettek meg

engem, ellenségként kezeltek, és igazán nem is akartak megismerni, a sértett, legbelül örökké szenvedő kisgyerek álarca mögé nézni. Sosem leltem igaz barátra vagy segítőre. Aki meghallotta volna a segélykiáltásomat. Ezek ostobák! Undorító szörnyetegek - dühöngtem oly gyakran magamban. - Jánoska! - Jánoska! Édesanyám megszorította a kezemet. - Jánoska... Nyugodj meg, kisfiam. Hiszen te vicsorogsz... Megsimogatta az arcomat. Akkor vettem észre, hogy az ajkaim egészen felcsúsztak, mint valami vadállatnak. Hideg és érdes volt a keze. Igazi munkáskéz volt, de engem mélyen megnyugtatott. Jólesett az érintése. Minden mozdulatában ott a szeretet, a törődés és a mérhetetlen féltés. A szemébe néztem. Most vettem észre először, hogy édesanyám bizony öregszik és egyre fáradtabb, fásul-tabb az arca. Édesapámmal együtt az egész életét végigdolgozta. S miért? Hogy egy egyszobás, olajfűtéses bérlakásból, ahol négyen laktunk a húgommal, egy aprócska családi házba költözhessünk. Ez volt életük fő műve. Sosem éheztünk ugyan, tiszta ruhára, ennivalóra futotta, a szüleim a maguk egyszerű tisztességével próbáltak nekem és a húgomnak emberhez méltó körülményeket teremteni. Mindig hálás leszek nekik ezért. A kilátástalanság milliónyi nyomasztó terhével mégis kérlelhetetlenül megpecsételte a mindennapjainkat és mindannyiunk életét. Gyerek voltam még, mégis elemi utálat és düh munkált bennem, ha arra gondoltam, hogy tisztességesen dolgozó emberek élete hogyan kerül vakvágányra, hogy nem jutnak egyről a kettőre, közben a gazdagoknak pedig mindent szabad. Már gyerekfejjel lázadtam a társadalmi különbségek, a szegényeket és gazdagokat feszítő különbségek ellen, aminek - igen, nem tagadom - az is oka volt, hogy én sosem a gazdagok közé tartoztam. Sosem találtam meg a hangot a környezetemmel, mert senki sem akart megérteni igazán, és a személyiségem teljes félreértése kétségbeesett gyűlöletet ébresztett a bensőmben. Ártani sosem akartam senkinek, csak mindenáron másként élni, mint a közvetlen környezetem. Ha volt is bűnöm gyerekként, talán csak az, hogy nem bírtam elfogadni a kiszolgáltatottságot, és szívből rettegtem annak a jövőnek a gondolatától, hogy Kiskunhalason rohadok meg, mondjuk kétkezi munkásként, filléres gondokkal sújtva és majdan ülhetek néma fájdalommal egy kilátástalan, valóban szellemifogyatékos-élet romjain. Nem élhettem így! Hiszen belül, legbelül éreztem, tudtam, ennél sokkal többre vagyok hivatott. Sosem értettem egyet Senecával, aki azt mondja, nem az a szegény, akinek kevés a vagyona, hanem az, aki többet kíván. Én mindig többet kívántam. Tomboló becsvágyam volt és erőteljes bizonyítási kényszerem, ami szinte szétfeszített belülről. Azt mondják, az emberek nem változnak, sőt az idők múlásával egyre rosszabbak lesznek, csak az okosak megismerik és megtanulják kezelni a gyengeségeiket. Én mindig is tudtam, hogy a leggyengébb pontom a kisebbségi komplexussal átitatott becsvágyam, ami mindent felülírt az életben. Mégse tettem ellene semmit. Sőt szabadjára engedtem, mint valami örökké éhező fenevadat... - Anya, én nem kerülhetek kisegítő iskolába, mint valami fogyatékos. Azt nem tehetik velem -mondtam csendesen, de annál határozottabban.

- Anya, ugye nem hagyod?! Nem hagyhatod, hogy elvegyék a jövőmet. Édesanyám halványan elmosolyodott. Csupán egy pillanatig tartott. De az szép pillanat volt. Aztán fáradt arcára újra visszatért a jól ismert fájdalom. - Tudom, Jánoska. Csak... néha nekem is rossz érzésem van veled kapcsolatban. Néha megijesztesz, kisfiam. - Anya, én nem vagyok rossz ember. - Tudom, hidd el. Én hiszek benned, és apáddal együtt nagyon szeretünk. Csak néha különös fény villan a szemedben. Félek, hogy egyszer még komoly bajba kerülsz a viselkedésed miatt. Nem vagy köny-nyű ember, fiam, ez már most látszik, és képtelen vagy megalkudni, beállni a sorba. Igen, félek attól, hogy nehéz életed lesz. - Anya, én nem akarok beállni a sorba. Én más életet akarok, mint amit ti éltek. Én gazdag akarok lenni és hatalmas - kihúztam magam, amikor ki-mondtam ezeket a szavakat. - Nem tudom, Jánoska. Biztos, hogy a nagy emberek élete olyan irigylésre méltó? Tudod, minél magasabbra mászol a fán, annál nagyobbat eshetsz onnan. Talán jobb megmaradni az egyszerű életnél. Nehéz az élet úgy, hogy mindennap megdolgozol érte kőkeményen, de megvannak a maga szépségei. De arra kérlek, gondold meg, hogy mit akarsz kezdeni a sorsoddal, nehogy rossz döntéseket hozz. Mert a nagyhatalom nagy felelőséggel is jár, János. Nem akarlak börtönben látni fiam, sosem. Azt nem élnénk túl apáddal és a nagyival... - Megígérem, hogy sosem fogok börtönbe kerülni. Nem fogom elrontani az életemet, annál több eszem van. De itt sem akarok maradni. Én irányítani akarok, édesanyám. Mert gyűlölöm, ha parancsolnak nekem. Édesanyám felnevetett. - Mennyire koravén vagy néha... Egy felnőtt bölcsességével és egy gyerek naivságával, szenvedélyével beszélsz. Nagyon okos és érdeklődő gyerek vagy, Jánoska, már korán észrevettük apáddal. Sokkal értelmesebb vagy az átlagosnál, de azt is látjuk, hogy nem tudsz beilleszkedni. Márpedig egyet tanulj meg: vannak helyzetek, amikor igenis szükség van barátokra vagy támogatókra. Vagy menthetetlenül egyedül maradsz az életben. S ha uralkodni akarsz, először meg kell tanulnod jól szolgálni. Nem válaszoltam. Nem mindent értettem, amit mondott. Felemeltem a kezemet, hogy megfogjam az övét. Édesanyám azonban lassan elindult. Nem vette észre, de akaratlanul is ellökte a kezemet. Többé nem próbálkoztam. Szótlanul sétáltunk haza. Elgondolkoztatott, amit mondott. Eszembe jutott, hogy milyen okos asz-szony édesanyám, és ha az én becsvágyamnak csupán a szikrája meglett volna benne, nem adminisztrátor lenne, hanem sokkal több annál. Persze azt nem tudhattam, hogy ő sosem akart volna több lenni. Mert őt boldoggá tette az élet édesapám oldalán,

a szeretet egyszerűségben, két gyerekkel. Én sosem értettem meg az ilyenfajta élet egyszerű boldogságát. S talán az én tragédiám, hogy soha nem is ismertem meg azt. De hát idő kellett, hogy erre rájöjjek. Azon a régi délutánon mindenesetre szentül hittem, hogy az életem megváltozhat, és hogy nagy jövő előtt állok. S az ellenkezőjéről édesanyám sem tudott meggyőzni. Az arcom fázott a hűs őszi szélben. Rosszkedvűen baktattunk egymás mellett, nem tudtunk egymásnak mit mondani... szavakkal legalábbis semmiképp.

2. FEJEZET
A kutyáknak meg kell halniuk!

Óh, jóság angyala, tudod, a gyűlölet mi? Charles Baudelaire - János! János! A pénztelen diák úgy kap egy szemernyi gyönyör után, ahogy a kutya ezer veszély közt futtában elcsen egy csontot, szétrágja, kiszívja belőle a velőt; míg a fiatalember, ha néhány röpke arany csörög a zsebében, apránként élvezi örömeit, elgyönyörködik bennük, mintha a felhők közt lebegne, feledi, mit jelent ez a szó: nyomor. Hangosan felolvastam, ízlelgettem Balzac szavait. Felnéztem a plafonra és elmosolyodtam. Szerettem a nagy írók gondolatait, magam is erőre kaptam tőlük. Talán nekem is írnom kellene egyszer. Istenem, mennyi gondolat, mennyi nagyratörő terv feszíti az elmémet. Vagy talán... vezetnem kellene a népet... - gondoltam magamban. A kishitűség sosem tartozott a markáns tulajdonságaim közé... Hangosan felordított egy vércse. Nagymamámnál voltam a tanyán. Az aprócska, sárga épület oldala omladozott, sok évtizednyi eső áztatta meg. Szerettem itt lenni, mert jóformán mindig csend volt, a tanyavilág nekem nem egy házat, valami kézzelfogható dolgot jelentett. Egy hangulat volt, életérzés, nyugodtság, egy összetett és mégis végtelenül egyszerű kis világ, ahol elbújhattam, ahol mindig útra kész, háborgó lelkem megnyugvásra lelt. Ez volt az egyetlen hely, ahol a szegénység nem zavart. Ahol megszoktam a különálló vécé málló, piszkos falát, ahol nem zavart, hogy az egyszerűség diadalt ült az impozáns díszletek felett. Itt néhány évtizedre megállt az idő. Itt ledobtam a szívemre ólomsúlyként nehezedő láncaimat. Szerettem a szélben hajlongó, zöldellő fű illatát, a fák hűs árnyékát, a koszos képű kutyák nyüszítését, a madarak rikoltását. Szerettem a tanyavilág semmivel össze nem téveszthető illatát, hangjait, azt a csöppnyi, zárt világot, ahol csak lemeztelenített lelkek voltak és semmi megjátszás. A tanyán mindenki egyforma volt: ízesen, gazdagon, egyszerűen élt, beszélt és gondolkodott. Imádtam, ahogy nagymamám lábosban, tepsiben, fazékban főzte az ételeket, ha volt disznóvágás: az illatozó malachúst frissen szedett zöldséggel, jóféle krumplival, jó szaftosán, ízletesen, csípősen. Máig érzem a nyelvem hegyén a tanyai ízek zamatát, az aranysárga, zsíros leves erőteljes ízét, a zárt vidéki kisvilág semmivel össze nem téveszthető finomságát, báját. Sosem találtam olyan lelki nyugalomra, mint nagyanyám tanyáján. Még akkor is, ha pontosan tudtam, hogy csupán nagyanyám gondoskodó szándékának volt köszönhető, hogy a tanyánk ne váljon haldokló romhalmazzá. Egyszerű sorsú asszony volt, akinek szegényes lehetőségei mélyen meghatározták a jövőjét, mégsem hagyta el magát sosem, az önsajnálatot mélyen megvetette. Sosem lázadt a sorsa ellen, pedig pontosan tudta, hogy nem tud kitörni belőle, hogy a gondoskodás, az aggódás minden idegszálát örökre leköti majd.

- János! János! Nagyanyám kiáltozása akár egy ágyúdörgés, megtörte a csend gyönyörű varázsát. Az ágyamon feküdtem és titkos könyvgyűjteményem egyik darabjában gyönyörködtem. Ha egy kevés pénzhez jutottam, mindig könyvet vettem. Ha elfogyott a pénzem, akkor rohantam második lakhelyemre, a könyvtárba. Ott ingyen volt, és szinte bármilyen atlaszhoz, lexikonhoz hozzájuthattam. Mennyire imádtam... A könyv volt az én jó barátom, a szerelmem és a fogadott családom is. A könyvek tartották bennem a lelket, a könyvek által eljuthattam egy képzeletbeli, izgalmas világba, ahol sokkal boldogabb voltam, mint a rideg, hétköznapi valóság egyhangúságában. Égető birtoklási vágy éledt fel bennem, hogy minél több könyvem legyen, ez volt az egyetlen, ami igazi értéket jelentett számomra gyerekként. Semmi más nem hatott rám ilyen elemi, ilyen tiszta erővel. Simogattam, gyönyörködtem a tudást rejtő lapokban. Igen, azt hiszem, számomra a könyv a tudást jelentette mindenekfelett, márpedig a tudás hatalom volt, és másfajta élet lehetőségét jelentette. Egy olyan életét, ahol nincsenek hámló falak, mindennapi gondok és mindent átható kilátástalanság. A tudás hozzásegíthet a pénzhez, a pénz pedig a teljes, totális szabadsághoz és a béklyók nélküli élet öröméhez. Azt hiszem, engem sosem a gazdagság mámora vonzott igazán, sokkal inkább a szabadságé. A gazdagság a szabadság lehetőségét jelentette a szememben, és annak az ígéretét, hogy azt tehetek az életemmel, amit én akarok. A könyvek ennek a szabadságnak a csodavilágába repítettek, és olyan tudáshoz juttattak, aminek segítségével éreztem, tudtam, hogy kiemelkedhetek a magamfajta halasi kiskölykök közül. Carl Sagan amerikai csillagász mondta egyszer: „Az emberi nyomorúságból az, ami elkei'ülhető lenne, nem elsősorban a butaság, hanem a tudatlanság, a tudni nem akarás miatt létezik még ma is. Az önismeret hiánya az, ami a legpusztítóbb.” Mindig is hittem abban, hogy ennek a rendkívüli tudósnak mélyen igaza volt. Igaz, volt egy másik híres mondása is: „Aki makacsul kitart tévedhetetlensége mellett, bizton számíthat rá, hogy elmaradhatatlan kísérője lesz a gyakran súlyos, mélyreható tévedés. De már minimális önismeret is lényeges javulást idézhet elő - azon az áron, hogy időnként szemrehányásokat kell tennünk magunknak.” Ma már felnőtt fejjel pontosan tudom, hogy sajnos ebben is igaza volt. Én sosem tettem szemrehányást magamnak, és igen, tévedhetetlennek, mindenkinél előbbre valónak tartottam magamat. Talán ha időben felismerem, hogy édesanyámnak igaza volt, és olykor szükség van támogatókra, és hogy én a látszólagos hatalmam és sikereim ellenére is milyen kétségbeejtően egyedül vagyok, és hogy mennyire gyűlöl a környezetem, ha kialakult volna egy természetes önvédelmi rendszerem, akkor talán minden másként alakul. De akkor, gyerekfejjel vajmi kevéssé tudtam a saját életemre leképezni ezeknek a csodás elméknek a gondolatait. Igaz, mentségemre szóljon, a könyveket inkább a rám gyakorolt hatásuk s az általuk megtapasztalt csodavilág miatt faltam, semmint a markáns mondanivaló miatt. S különben is, próbálom azzal nyugtatni magamat, hogy a tévedés csupán arany középút a tapasztalatlanság és a tudás között. Nagyanyám rikoltozása ettől a csodavilágtól fosztott meg pár kínos percre. Kénytelen-kelletlen válaszoltam neki. - Igen, mama?! - A füleden ülsz, kisfiam?

- Nem, mondd! - Tanulhatnál valamivel több tiszteletet, János. Olyan vagy, mint egy ördögfióka, nem lesz ez így rendjén. Anyád és apád is rendes ember, tanulj tőlük, fiam. - Én sokkalta többre akarom vinni, mint ők... - Miket beszélsz, fiam? A mama idős arca egészen ijesztővé változott. Éreztem, hogy ezúttal talán túl messzire mentem. Megkeményedett. Máig sem tudtam elfelejteni nagyanyám hangját. Azt éreztem, hogy egyszerre volt könyörtelen és hideg. Mindenáron azt kívánta, hogy azt csináljam, amit ő akar. Rám akarta kényszeríteni az akaratát, azt is, amit én visszautasítottam. Mindig is gyűlöltem, ha megmondják nekem, hogy mit kell csinálnom, vagy ha valamit rám akarnak erőltetni, rám akarnak kényszeríteni. Sosem tudtam elfogadni a kötöttségeket. Mérhetetlen gyűlölet volt bennem már gyerekkoromban is. Kíméletlen düh és kétségbeesés, amit semmi és senki nem csillapított. Még a családom sem, a szeretteim sem. Pedig jók voltak hozzám, szerettek is engem, és a maguk szerény lehetőségeihez képest mindent megpróbáltak megadni. Nekem ez mégis kevés volt. Sokkal többre vágytam annál, mint amit a közegem biztosítani tudott számomra. Sosem találtam a hangot a körülöttem lévő emberekkel. Soha nem bántottam volna a családomat, de máshova húzott a szívem. Mérhetetlen elvágyódás volt bennem, amióta csak az eszemet tudom. Másra, többre vágytam, mint amit Kiskunhalas adhatott. Sosem szoktam meg azt a semmivel össze nem téveszthető kilátástalanságot, ami mindenütt ott volt, ha szétnéztem a városban. Ott volt a levegőben, ott volt a virágok illatában, ott volt, ha felnéztem az égre, ott volt a földön, ezt süvítette fülembe a szél, és ezt láttam az emberek arcán is. A kilátástalanságot. Hogy előre meg van írva a sorsuk. Hogy egyik napról a másikra éltek. Hogy ki voltak szolgáltatva egy felsőbb hatalomnak, és mindenekelőtt egy olyan rendszernek, amibe semmi beleszólásuk nem volt. Képtelen voltam megszokni és elfogadni azt az előre elrendelt, kisszerű életet Kiskunhalason, annak minden egyes hozadékával, minden egyes percével együtt. A szüleim és a nagy-szüleim élete pedig jócskán megtestesítette azt az életformát, amit én semmiképpen sem akartam élni. Hisz mit ér az előre megélt élet? Ahol nincsenek lehetőségek, szabad akarat, csak kétségbeesés és gondok? Amikor nagymamám megparancsolta, hogy menjek be a házba és mosogassak el, valami elemi erővel ordította a belsőmben, hogy nem teszem meg. És nem azért, mert nem akartam neki segíteni vagy mert nem szerettem őt. Nagyon is szerettem. De gyűlöltem, ha valaki meg akart fosztani a szabad akaratomtól. Tudom, hogy gonosznak, felelőtlennek, aljasnak is fog tartani, ha ezt elolvasni sa a kedves olvasó, én mégis őszintén elmondom: mérhetetlen dac volt bennem azok iránt, akik parancsol ni akartak nekem. Akikről azt feltételeztem, hogy az én szabad akaratomat, az egyetlen dolgot, ami csak az enyém volt ebben a kilátástalanságban, el akarták venni tőlem. Nem adtam az akaratom szabadságát és az elmém szabadságát. Ha ettől meg akartak fosztani, gyilkos gyűlölet lobbant a szívemben. Pusztító gyűlöletet éreztem. - János, gyere be és segíts nekem. Meg sem kérdeztem, hogy mit szeretne tőlem. Arra is nemet mondtam pár napja, amikor megkértek, hogy vigyem vissza az üres üvegeket, mert orvosságot kellett venni a pénzen a húgomnak.

- Nem megyek. - Mit mondtál, János? Kérlek, gyere be és segíts borsót pucolni. Vagy szólok nagyapádnak, és hozza a nádpálcát! - Mondom, hogy nem megyek. Olvasni szeretnék. Történelemdolgozat lesz az iskolában, és én szeretnék jól szerepelni. - Tanuljál, János, tudod, hogy támogatjuk a tanulmányaidat, de előbb gyere be és segíts nekem - kért meg erélyesebben, majd keményen arrébb tessékelt. Elöntött a düh. Egész testemben remegni kezdtem, a szemem kigúvadt. Nagyon haragudtam, de a dühöm nem volt jogos. Mert a szüleim és a nagyszüleim a maguk módján mindig támogattak mindenben. Ritkán kértek meg valamire, de azt sem szívesen teljesítettem. Középiskolában a tanulás miatt nem kellett hét végén dolgoznom és a fagyűjtésben sem kellett segítenem. - Azt mondtam, hogy nem megyek, nem fogtok nekem parancsolni - válaszoltam torkaszakadtából visítva. Néztem erre az idős, ráncos asszonyra, akit a lelkem mélyén szerettem, és akit szeretnem is kellett, és akiről ma tényleg csak a legjobbakat mondhatom, mert tiszteletre méltó asszony, végigdolgozta az egész életét, mégis abban a pillanatban őt is gyűlöltem. Néztem rá, néztem a szeme alatti mély árkokat, néztem rongyos, használt ruháját, ami mégis tiszta volt, néztem kopottas cipőjét, az eres lábait, és az egészen rövidre vágott, koszos körmeit, a kezeit, amelyek kétségbeesetten árulkodtak arról, hogy az előttem álló asszony az egész életét végigdolgozta, méghozzá keményen. Én mégis álltam földbe gyökerezett lábbal, néztem az idős asszonyt, és nem csináltam azt, amit kért. Egyszerűen nem voltam hajlandó teljesíteni a kérését. És be kell valljam, akkor ott, abban a pillanatban, azon az őszi délutánon én nem is szégyelltem magam. Elképesztő dac, gyűlölet és kétségbeesett düh munkált bennem, semmi más. Nagyi felém nyúlt, meg akarta fogni a fülemet. Mondta is, hogy: Te csibész, most elkaplak. Mérges volt rám. Mérges volt, csalódott, és valami mást is láttam a tekintetén, ami ma már inkább felkavarna, mint akkor, abban a pillanatban. Fájdalmat láttam a nagymamám arcán. Mérhetetlen fájdalmat. Fájt neki, hogy gonosznak tartott engem, hogy gonoszságot látott rajtam. Nagymamám megragadott. Idős, de erős asszony volt, és érezhetően nem volt ura önmagának. Nagyon haragudott rám abban a pillanatban. Én pedig hisztériázva vergődtem a kezei között, mint valami fogságba esett kis vadállat. Képtelen voltam veszíteni. Nagy nehezen kiszabadultam nagyanyám kezei közül és kiszaladtam a ház ajtaján, egyenesen ki a kertbe. Szinte kéjes öröm töltött el, amikor megpillantottam a frissen ásott veteményest. Toporzékolni kezdtem. Gyerek voltam még, de olykor egy felnőtt bölcsessége szólt belőlem. Mégis úgy viselkedtem, mint egy taknyos kölyök. Mint egy taknyos kisgyerek, aki őrületében, hisztérikus őrületében teljesen elveszti a kapcsolatot a külvilággal. Őrjöngtem, tomboltam. Talán még a taknyom is folyt közben. Éreztem, hogy folyik le az ajkaimon, bele a számba. Éreztem a saját taknyom sós ízét. Igen, folyt a taknyom is, úgy ordítottam és toporzékoltam. Ütöttem a lábammal a földet. Teljes erővel belegázoltam. Tapostam, rúgtam, ahol csak értem. Semmi más nem érdekelt, csak a kényszerű pusztítás. A bosszú. Bosszút akartam állni azért, amiért megmondták, hogy mit csináljak. Veszélyes és romboló erő kerített hatalmába. Nem tudtam gondolkodni, ösztöneim, legbenső démonjaim irányítottak és őrjöngésre buzdítottak. Oly mértékben váltam gonosszá akkor, amilyen mértékűnek én megéltem az ellenem irányuló romboló

hatást. Nagyanyámnak földbe gyökerezett a lába, amikor meglátta, hogy mit tettem. Nem az fájt neki, hogy feldúltam, hanem az, hogy pontosan tudta, hogy miért is tettem. Nagyanyám megindult felém, meg akart ütni, hogy végre észre térítsen. Én kitértem előle és folytattam a rombolást. Tudtam, hogy mit csinálok, tudtam, hogy mit látok, és tudtam, ha teljes lábbal újra és újra minél nagyobb felületen beletrappolok, akkor micsoda kárt okozok. Nem érdekelt, újra és újra pusztítani akartam. Semmi sem számított, csak az, hogy pusztítsak és fájdalmat okozzak. És mindezt azért, mert nekem meg akarták mondani, hogy mit csináljak, mert el akarták venni a szabad cselekvéshez való jogomat. Mert korlátozni akartak a szabad akaratomban, a szabad gondolkodásban. Nem engedhettem, hogy más döntsön helyettem. Nem engedhettem, hogy megmondják, hogy mit csináljak. Őrjöngve rúgtam, tapostam, kapartam a földet, és közben köpködtem. Borzalmas bevallani, de akkor, ott, abban a pillanatban mérhetetlenül élveztem. Kéjes élvezet futott át a gerincoszlopomon. Élveztem azt, hogy pusztítok. Gonoszság volt? Talán. Lehet, hogy az volt. De az én személyiségemet valahol ez az egész jelenet mérhetetlenül tükrözte és tükrözi máig is. Én sosem voltam az az ember, aki hagyta volna, hogy bármilyen formában is beszabályozzák. Soha nem bírtam a korlátokat, szabályokat. Nagyon nehéz megmondani, hogy hol kezdődik vagy hol húzódik a határ egy gyermeki rosszalko-dás vagy az igazi gonoszság között. Egyáltalán, mi is a gonoszság? Már gyerekként is nagyon foglalkoztatott ez a kérdés. Nagyon sokan gonosznak tartottak. Néha azt éreztem, hogy még a családom is gonosznak tart. Való igaz, hogy a magatartásomban voltak erre utaló jelek, és gyakran én magam is gonoszságnak éreztem azt, hétköznapi mércével nézve, amit éppen csináltam. De nem tudtam eldönteni, hogy ez egyfajta segélykiáltás, az igazi arcom elrejtése volt, vagy pedig egyszerűen azt az iszonyú komplexust, fájdalmat, kisebbrendűségi érzést, ami elég korán megmutatkozott, azt próbáltam leplezni ezekkel a kisebb-nagyobb gonoszságokkal, amiket az életemben elkövettem. Igazán szándékosan soha nem akartam senkinek ártani. Már csak azért sem, mert világéletemben mérhetetlenül önző, egocentrikus természetem volt. Valójában mindig is a saját világom körül forogtam. Mérhetetlenül nem érdekelt senki a környezetemben, csak saját magam és a saját boldogulásom. Persze ha ok nélkül bántottak, ami elég gyakran előfordult, ha belém rúgtak vagy megpróbáltak megalázni, elsősorban a pikírt, nagyszájú, mások felé kicsit lenézős személyiségem és viselkedésem miatt, akkor azt mocskosul megtoroltam. Bosszúálló vagyok? Igen. Szerintem nagyon. Azt hiszem, minden embernél van egy bizonyos gomb, amit jobb, ha nem nyomnak meg. Nálam is van egy ilyen. Ha lenéznek, ha kevésnek gondolnak, azt képtelen vagyok elviselni. Valószínűleg azért, mert én magam is rettegek attól, hogy kevés vagyok. A saját mércém szerint mérve is, és ezért nem bírom elviselni, ha a külvilág is kevésnek lát. Hogyha szellemi fogyatékosnak vagy rondának, vagy bármilyen tekintetben kevesebbnek, rosszabbnak, mihasznábbnak, mint az átlag. Az egész életem nem szólt másról, mint az örökös bizonyításról. Mindenkinek bizonyítani akartam. A környezetemnek, az iskolának, az iskolatársaimnak, akik gyerekként megvetettek, lenéztek és csúfoltak. De legfőképpen saját magamnak. Majd később a politikában is. Meg akartam mutatni, hogy ki vagyok én, hogy erős vagyok. Mindenáron kerestem, kergettem, hajszoltam a hatalmat. A nagyravágyásom mindent felülírt az életemben, így volt ez már gyerekként is, fiatalemberként is. Nagyanyám csendben nézte a jelenetet. Hosszú percekig tartott. Már nem akart megütni.

Csak nézett rám némán. Mérhetetlen fájdalom, csalódottság volt a szemében. Már nem is haragudott rám, inkább fájt neki, hogy mire volt képes az unokája. Legörbült a szája széle, láttam, hogy egy kövér könnycsepp gördült végig az arcán. Gyötrő némaságával alázott meg: Csak néztem rá. Nem tudtam mit mondani. - Csalódtam benned, Jánoska - mondta nagyon halkan, rekedten. - Gonosz dolog volt, ezt nem feltételeztem rólad. Tudtam, hogy izgága, kezelhetetlen gyerek vagy, de azt, hogy képes vagy ilyen gonoszságra, azt nem - tette hozzá. Elnézést kellett volna kérnem tőle. Ott, akkor, és nagyon őszintén, nagyon hangosan. Máig érzem az orromban a föld semmivel sem összetéveszthető keserű illatát, érzem a port a számban, a soha le nem csorduló könnycsepp égetését a szememben. Nem kértem bocsánatot. Csak ennyit mondtam: - Én... én csak vicceltem. Csak vicc akart lenni, nagymama. Az előttem álló idős asszony, aki az egész életét keményen végigdolgozta és fogja is utolsó leheletéig, azonban nem nevetett. Ahogy egyszer Hankiss Elemér írta; „Nevetünk, amikor szabadnak, boldognak, a világ, az élet urainak érezzük magunkat; amikor az élet szép, amikor itthon élvezzük magunkat ebben a világban. De látni fogjuk, hogy furcsa módon akkor is nevetünk, ha hirtelen kiesünk önnön életünkből, ha »kizuhanunk a világból«; ha valami betaszít minket, ha csak egy szempillantásra is, egy ismeretlen és idegen világ szakadékába. A viccek pontosan ezt teszik velünk: belöknek egy szakadékba. A viccek nem tréfálnak. Nem triviálisak. Egy romboló és egyben felszabadító démon lakik bennük. Veszélyesek.” Hazaértem a tanyáról. Anyuka kéri: - El kellene vinni a kutyákat a csatornához. Ez az átkozott kutya megint kölykezett, nem tudjuk már etetni és hely sincs. Megteszed, vagy kérjem meg apádat? - a hangja higgadt és fáradt volt. - Megteszem. - Rendben. Köszönöm - válaszolta, majd bement a házba. Egy pillanatra feltűnt, hogy milyen nehezen jár. Visszeres volt és sokat fájt a lába. Az időseknek vajon nincs joguk a tisztességes élethez? - kérdeztem magamban. Feldúltan, pirosló arccal indultam el a csatornához. A három kis kölyök halkan nyüszített a vödörben. Mind makkegészséges volt. Az egyikük békésen nyalogatni kezdte a puha bundáját. Csak kerüljek végre el innen! Majd én megmutatom... Én más életet fogok élni!

Bájos, szeplős kislány jött velem szembe, két hosszú, copfja úgy ringott a szélben, mint a kecses vitorlás hajók a kora nyári naplementében. Szép kislány volt, sosem felejtem el. A szomszéd utcában lakott, láttam már máskor is. Amennyire egy tizenéves kisgyerek vonzódhat egy lányhoz, rám épp annyira hatott ez a mosolygós, szeplős arcocska. Kedvesen megszólított. - Mi van a vödrödben? - kérdezte olyan naiv, gyermeki ártatlansággal, hogy azzal bárkinek meglágyította a szívét. Kivéve az enyémet. - Kutyák. - Nem mondod? Muti meg... - Nem - összeszorítottam a számat és tovább akartam indulni. A kislány közelebb jött. Kíváncsian nézett, méregetett. - Na, kérlek, hadd simogassam meg őket. - Nem lehet. - Kérlek, csak egy kicsit. Nagyon kérlek - majdnem sírt miközben könyörgött. - Hallod, hogy nyüszítenek. Nem bántom őket, ígérem. - Na, jó, de csak egy simítás - válaszoltam mogorván. A kislány szeme hálásan csillogott, arca felderült. Köszönöm! - sikoltotta, és már kapott is a kiskutyák után. Lágyan, féltőn megsimogatta őket. - Hova viszed őket? - kérdezte még mindig azzal a lenyűgöző naivsággal. - Ne akard tudni. - Miért? - Mert akkor sírnál. Furcsán nézett rám. Méregetett a nagy szemeivel. - Ugye nem bántod őket? - Az élet néha kegyetlen - mondtam kurtán, majd odébbálltam. Pár métert mentem, majd viszszanéztem egy pillanatra. A kislány még mindig ugyanott állt és szótlanul, rosszalló tekintettel nézett utánam. A Dongéri-csatorna vize hideg volt és sötét. Piszkos sötét. Feketének láttam. Fekete víznek. Baljósán, gyászosan hullámzott. Lenéztem a kutyákra, az egyikük, a foltos visszanézett rám. Úgy, mintha

pontosan tudta volna, hogy mi fog történni. Nagyot nyeltem. Vidéken nálunk teljesen természetes volt, hogy a túlszaporulatot meg kellett állítani, és az állatot nem öltöztettük díszes ruhába és nem tettük drága táskákba. Kiskunhalason az állat az állat volt, nem a feltétlen szeretet tárgya vagy gyerekpótlék, ahogyan manapság kezelik. Megfogtam az egyik kölyköt a grabancánál fogva, mély levegőt vettem és teljes erővel a csatornába hajítottam. Majd utána ugyanolyan erős, határozott mozdulattal a többit is egymás után. Még hallottam a nyüszítésüket, de szándékosan elfordultam, és elindultam haza. Bíztam benne, hogy a kegyes halál hamar utoléri őket. Nem akartam, hogy hosszan szenvedjenek. Ha volt is lelkiismeret-furdalásom amiatt, hogy megöltem három kutyakölyköt, nem mutattam - még saját magam előtt sem. Ésszerű cselekedet volt, meg kellett tenni. Nekik is jobb, mintha az utcán döglenének éhen. Vagy láncra verve valahol. Úgyis ez a sors várt volna rájuk. Akkor már jobb meghalni. Amikor visszaértem a tanyasi házba, még megnéztem az előre odakészített egérfogót. Egy kövér egér haldoklóit benne. Szenvedett, nem sok volt már neki hátra. Megfogtam, és hosszan néztem a szenvedő állatot. Kiszabadíthattam volna, de akkor mérhetetlen károkat okozott volna. Eszem ágában sem volt. Az egér mihaszna állat. Kártékony. Az élet egyébként is rohadt kegyetlen. És csak az erősek élik túl. A nagyon erősek viszik valamire. Az erő különös ajándék, amelyről úgy hírlik, meg kell tanulnunk a jóra használni, esetleg megszelídíteni. Énszerintem tévednek, akik ezt mondják. Az erőt nem megszelídíteni kell, hanem mindenekelőtt a saját szolgálatunkba állítani. De egyvalamit még tudni kell az erőről. Én a saját káromon, tanultam meg: az ember ott a legsebezhetőbb, ahol a legerősebbnek gondolja magát... 3. FEJEZET „Én nem leszek senki. Valaki leszek!” Számomra szörnyen megalázó, hogy a földrajzi helyzetem behatárolja a lelkivilágomat. George Santayana - Nem is értem! Micsoda?! Hogyhogy nem szakmunkásképzőbe mész? - a tanárnő hangja visszhangzott. Akkor már négy esztendeje nem volt tanár, a fáma szerint miattam hagyta el a tanári pályát, mert nemes egyszerűséggel nem bírt velem. Az osztályom azonban ragaszkodott ahhoz, hogy meghívjuk a ballagásunkra. Elmentünk a munkahelyére. Érezhetően nekem annyira nem örült. Mereven bámultam a szemébe. Nem érdekelt, hogy mit gondol rólam, de a lenéző hangsúly, ahogy velem beszélt, mélyen sértette a büszkeségemet. Kfejezetten jó pontszámmal vettek fel a Szilágyi Áron Gimnáziumba, korántsem érdekelt a véleménye. Annál is inkább, hiszen amióta megnyertem az országos történelemversenyt az általános iskolában, sok minden megváltozott velem kapcsolatban. Végre kezdtek elfogadni és talán még kedvelni is. Azzal a versennyel egy csapásra minden megváltozott, átfordult velem kapcsolatban. Többé nem engedtem magamat lenézni. Úgy döntöttem, ebbéli nemtetszésemnek hangot is adok nyomban.

- Nem érdekel, hogy maga mit gondol. Attól, mert azt hiszi, hogy okos, még nem biztos, hogy az. Eszembe jutott, hogy mit mondtam másodikosként ugyanennek az asszonynak: „Attól, hogy tíz kiló festéket ken az arcára, még korántsem lesz szép.” Anyukámat be is hívták ezután beszélgetésre. Soha nem felejtem, hogy otthon mekkora cirkusz kerekedett belőle, ahogyan korábban abból is, hogy a rossz magatartásom miatt nem vettek fel úttörőnek. Ma már mindez fájó emlék volt csupán. Csöppet sem érdekelt. Fürödtem abban, hogy a jó tanulmányi eredményem miatt nem győztek méltatni a tanáraim, és a gimnáziumi felvételivel a jobb élet lehetősége is elérhető távolságba került. Mélységesen szántam az előttem álló tanárnőt, akinek az arca bíborvörös lett. - Hogy merészeled? - És maga hogy merészel rólam úgy beszélni, azt feltételezni, hogy szakmunkásképzőben a helyem? - Úgy, hogy szerintem ott van. Minek mész gimnáziumba? Minek kell nagyzolni? Egy ilyen gyereknek nem ott van a helye. - Nem nagyzolok, egyszerűen csak vannak álmaim. - Álmodj a közeli kőművestelepig. Velem így nem beszélhetsz. - Egyszer még nagy ember leszek. Nagyobb, mint azt maga meg a társai gondolnák. Egyszer nagy hatalmam lesz. És a magukfajta nem parancsolhat többé. Nem ezt a hideg józanságot várják tőlem, azt hiszik, rettegek a jövőtől. Pedig én csak attól a fajta jövőtől rettegtem, ami megfelelő képzettség nélkül várhatott volna rám. Ma már gyakran felteszem magamnak a kérdést, hogy mi lett volna akkor, ha gyerekként jobban hisznek bennem, ha nem kell már egész fiatalon megtapasztalnom, hogy milyen az örökös bizonyítási kényszer. Eszembe jutott egy cikk, ami arról szólt, hogy mennyire megnyomorítják a gyerekek lelkivilágát azok a sérelmek, amiket életük hajnalán szenvednek el. Egy, a Liverpooli és a Maastricht! Egyetem tudósaiból álló csapat a világon elsőként vállalkozott arra, hogy az elmúlt harminc év kutatásait összegezve tanulmányozza a gyermekkori traumák és a pszichózisok kialakulása közötti kapcsolatot. A kutatók több mint 27 ezer dokumentumot néztek át, hogy adatokat szerezzenek a három különböző kutatási területhez. Az első kutatás azokat a gyerekeket vizsgálta, akik átéltek valamilyen traumát életük során. A második tanulmányban a népességből véletlenszerűen kiválasztott egyének kerültek górcső alá, míg a harmadikban pszichotikus pácienseket beszéltettek a gyermekkorukról. Az eredmények mindhárom kutatás esetében azonos konklúziókhoz vezettek. Azok a gyerekek, akik 16 éves koruk előtt átéltek valamilyen traumát, pontosan háromszor akkora valószínűséggel váltak pszichotikussá felnőttkorukra, mint a véletlenszerűen kiválasztott alanyok. A kutatók azt is megfigyelték, hogy azok a gyerekek, akiket nagyon súlyos traumák értek, akár ötven százalékkal esélyesebbek voltak a mentális betegségekre, mint a kevésbé sérült társaik. A liverpooli csapat azt is vizsgálta, milyen kapcsolat van bizonyos pszichotikus tünetek és a gyermekkori traumák között. Az eredmény kimutatta, hogy a szexuális zaklatás általában hallu-cinációkhoz vezet, a gyermekotthonban töltött évek pedig paranoiához. A kutatásból az is kiderült, hogy nagyon szoros a kapcsolat a gyermekkori környezet és a

pszichózis kialakulása között is. A tanárnő még utánam szólt. - Egyszer úgyis pórul jársz, János. Meglásd. Megvontam a vállamat. - Ha maga mondja... Vajon belőlem milyen ember válik később? Milyen ember leszek? Melyik leszek ezek közül? Mi van akkor, ha én is pszichés zavarokkal küszködök majd egyszer? - kérdeztem magamtól, akkor még nem sejtve, hogy később bizony ugyanezt a kérdést fogom feltenni magamnak, de már nagyon sok mindenen túl leszek... 4. FEJEZET „A halottak szerettek, az élők sosem55 A bölcs nem az, aki soha nem szenvedett, hanem aki átélte és legyőzte a kétségbeesést! Indiai tanítás Erőszakos, beképzelt, görcsös, rátarti - nagyjából ezekkel a tulajdonságokkal bírtam gyermekként. Általában bőséges energiáimat elsősorban az égőm érvényesítése érdekében használtam fel. Akkor éreztem magam a legjobban, akkor cselekedtem a legjobban, ha nem korlátoztak vagy akadályoztak idősebbek, felettesek vagy bármiféle tekintélyek. Gyorsan haragra lobbantam, és ha bárki korlátozta személyes jogaimat, amúgy is vérmes természetem még inkább felszínre került. A horoszkópom szerint Bika vagyok, Bika asz-cendenssel, s mélységesen igaz rám az a megállapítás, hogy villámgyorsan döntök, és általában az agresszivitás mellett. Félelmetes ellenfél voltam mindig is, mivel minden életerőmet azonnal nekiszegeztem bárkinek, aki szembeszegült velem. Noha az életcélom nagyobb tárgyilagosságot igényelt volna, a becsvágyam a világi siker, népszerűség felé vonzott, ami ugyan önkontrollt igényelt volna, ami nekem sosem ment igazán. Én mindig az a típusú ember voltam, aki az energiáit az önérvényesítés felé tereli akkor is, amikor valami egészen másra kellene gondolni. Kapkodó beszédmódom, az éles visszavágások, melyekkel a függetlenségemet ért támadásokra - vagy vélt támadásokra - reagáltam, könnyen saját magam és az önkontroll jutalma közé álltak. Egy horoszkópban azt olvastam, hogy mélyebb céljaim szolgálata azt kívánja tőlem, hogy néha feledkezzek el saját magamról, ezért folyamatosan őrködnöm kell afelett, hogy energiáim ne az ego malmára hajtsák a vizet. Ami persze szinte sosem sikerült, mindig viszály t szítottam magam körül, bármerre is jártam. Már gyerekként is a magány volt a társam. Soha nem jöttem ki a környezetemmel, nem szenvedhettem a korombeliek társaságát. Nem volt szükségem barátokra, a semmire sem vezető társalgást, erőfitogtatást, amit iskolatársaim vagy a korombeli fiúk folytattak, nagyon kevésre tartottam. Nem hittem az igaz barátságban már akkor sem, az idők múlásával pedig még kevésbé. A barátságok úgyis

mindig megmérettetnek egy bizonyos szituációban, és szinte mindig könnyűnek találtatnak. Mert csak nagyon kevés ember cselekszik az érdekeivel ellentétesen. Minden az érdekről szól... Minden. - Tíz perc és eredményhirdetés! - szólt ki a tanárnő rekedtes, de erőteljes hangon. Elmosolyodtam. Feszülten vártam és minden neszre figyeltem, hogy mikor közlik végre az eredményt. Képiskolai történelemverseny volt, nagyon sokat készültem rá. Mindenáron nyerni akartam, megmutatni, hogy ki is vagyok én. Görcsösen meg akartam mutatni, hogy egy különleges, okos, erős, jó képességű emberlakozik a csóró, problémás, izgága gyerek bélyege mögött. Azt hiszem, a görcsös bizonyítási kényszer egész életen át végigkísér majd, mint valami baljós árnyék. Sosem tudtam szabadulni a démonjaimtól, a félelmeimtől, hogy kevés, értéktelen vagyok, hogy nem leszek képes kiemelkedni abból az élethelyzetből, amit Kiskunhalas kínált a magamfajta gyerekeknek. A teljes kétségbeesés kerített hatalmába, ha arra gondoltam, hogy innentől fogva mindennapos anyagi gondok sújtanak majd, és a túlélésért vívott küzdelem épp attól foszt majd meg, ami számomra a minden: a szabadságomtól, a szellem és a cselekvés szabadságától. Hiszek abban, hogy a pénz alapvetően rossz hatással van a jellemre. Megrontja azt. Ugyanakkor azt is vallom, a szegénység még rosszabbat tesz: úgy aljasít le, hogy közben nemcsak a becsülettől, de az önbecsüléstől is megfoszt. - Megvan az eredmény! - szólt ki újra a tanárnő. Nem lepett meg, mivel szóbeli volt, és már pontosan tudtam, hogy első vagyok. Beleharaptam az ajkamba. Máig is emlékszem arra a pillanatra, amikor a nevemet mondták. Első lettem! Igen! Én, az izgága, kezelhetetlen, rossz gyerek, megnyertem a korosztályos történelemversenyt! Akkor ez a siker a mindent jelentette. Ajövőmbe vetett megingathatatlan hitem záloga volt. Megcáfolhatatlan igazsága annak, hogy értelmes, okos gyerek vagyok, aki még sokra viheti egyszer. Földöntúli boldogság, büszkeség kerített hatalmába, s még valami: az elégedettség jóleső érzése. Mohón, elégedetten, magabiztosan szorongattam az oklevelet. Mindent jelentett. Boldog voltam és piszkosul elégedett. Önhitt. Persze sosem süllyednék odáig, hogy a tudásommal hencegjek. Nem vagyok ilyen közönséges. Még csengenek a fülemben a gorombaságok, amiket a tanáraim vágtak a fejemhez. Magam előtt láttam az általános iskolai szamárpadot, ahova szégyenszemre oly gyakran kiültettek. De már mit számított mindez? Hiszen megmutattam: megnyertem a versenyt, bebizonyítottam, hogy mit tudok. Eszembe jutott egy másik történelemverseny, az általános iskolai, ahol minden megváltozott az iskolában. Végre megértették a tanárok, hogy a kezelhetetlen, problémás gyerek nagyon is jó képességű, hogy a bajkeverő Zuschlag bizony nem értéktelen, mihaszna senkiházi. Hogy van valami, amiben Zuschlag János több a társainál: sokkal okosabb. Élveztem a sikert. Lendülettel leszaladtam a középiskola lépcsőjén. Megakadt a szemem a soron a büfé előtt. A gyerekek mosolyogva vásárolták a szalámis szendvicseket, chipseket és üdítőket. Megbabonázva néztem a sort. Nekem sosem futotta arra, hogy a büfében vásárolhassak. Soha, egyszer

sem álltam be abba a sorba. Az egyik kövér képű, pirospozsgás gyerek nagyot harapott a szendvicsébe. Nem sok minden volt abban, talán egy kis saláta, felvágott, nem túl friss kenyér, nekem mégis a jólét, a gazdagság, a szabad akarat szimbóluma volt. Valami, ami nekem sosem jutott, olyan valami, amire nagyon vágytam. Mindig volt mit ennem, sosem éheztem. De sosem ehettem azt, amit éppen megkívántam, mert az étel mindig precízen ki volt számolva, és nassolni nem lehetett. A büfé pedig elérhetetlen távolságban volt számomra. A nálam lévő kevéske kosztpénzt mindig könyvekre költöttem. S nem tellett mellé még szendvicsekre is. Végignéztem a ruhámon, igazi szerencsétlennek éreztem magamat, ahogy ott ácsorogtam a büfé előtt. Én voltam az, aki mindig elszakította a farmerját, aki elhagyta a fél szemüveglencséjét, akivel mindig történt valami... Valahogy elemi erővel vonzotta a személyiségem a bajt. Istenem, igazi tökfil-kónak éreztem magam abban a pillanatban. (Meg még sok másikban is, de erről majd később...) - Mi van, pápaszem, éhes vagy? Mit bámulsz úgy? Nem telik szendvicsre? - ostoba, rosszindulatú szempárba néztem bele. Ő volt a helyi hangadó, a szüleinek nyugati autója, vállalkozása volt. Az a fajta fiú volt, akinek mindene adott volt a boldoguláshoz. Persze hogy gyűlöltem érte. Nem csupán azért, mert neki többje volt, mint nekem, hanem mert lenézett. Le mert nézni engem! A senkiházi. Tudom, hogy egyszer meg fogom bosszulni ezt. Zuschlag Jánost senki sem nézheti le, senki sem alázhatja meg. Büszkén, dacosan felszegtem az állam. - Én kevésbé vagyok éhes, mint amilyen ostoba te vagy - feleltem és rámosolyogtam. - Mondták már neked, hogy úgy nézel ki, mint egy patkány? Újra elmosolyodtam. Szenvtelen arccal néztem rá. Egy pillanatig sem vettem el a tekintetemet, mindenáron erőt akartam mutatni. - Lehet, hogy úgy nézek ki, de tudod, egyáltalán nem bánom. A patkányok igencsak intelligens állatok és mindent túlélnek. Megeszik, eltapossák a hozzád hasonló csúszó-mászó, jelentéktelen kis férgeket. - Zuschlag, ugye tudod, hogy ezt még nagyon meg fogod bánni? - És ezt ki mondja? A híres putnoki halottlátó? A fiú haverjai, akik mindvégig mögötte álltak, hangosan felnevettek. A hangadó dühösen hátranézett. - Még találkozunk, patkány! - Alig várom... - De addig is, csakhogy ne kelljen ilyen áhítattal bámulnod a büfét, nesze - mondta, és a maradék szendvicsét lehajította a földre. Álltam a tekintetét, egy pillanatra sem vettem le róla, amíg végre el nem indult az egyik osztályterem felé. Még hallottam, ahogy a barátai hangosan szidtak és nevettek rajtam.

Nem mozdultam azonnal. Képtelen voltam megmozdulni, minden porcikám remegni kezdett. Eszembe jutott, amit nagymamám mondott nekem egyszer: Jánoska, te nyúl vagy kutya álarcban. Igaza volt. Egyetlen mentségem, hogy igencsak hitelesen alakítottam a kutyát. Az egyik osztálytársam odalépett hozzám. - Hogy tudsz te ilyen nyugodt maradni? Azt hittem, kapsz tőlük a képedre. Nem válaszoltam. Megvontam a vállam, majd kiléptem az iskola kapuján. Ma már tudom, hogy a gyűlölet egészen közel áll a szenvedélyes közönyhöz. Kisétáltam az épületből, elhoztam a tárolóból a biciklimet, és az egyetlen helyre mentem, ahol boldog voltam és jól éreztem magam: a temetőbe. Nem volt még egy hely, ahol annyira kitisztult volna az elmém, mint ott. Nagyot sóhajtottam, amikor megérkeztem az ismerős helyszínre. Szerettem a csöndet, a meghittséget, a halottak csendes beletörődését sorsukba. Szerettem nézni a sírokat, kitalálni, hogy kiket rejthetnek, hogy az ott nyugvó emberek életükben kik lehettek és milyen életet éltek? Vajon féltek a haláltói? Vajon hitték azt, hogy a sorsuk egyszer jobbra fordul, vagy boldog tudatlanságban élték le azt a pár esztendőt, amit ugyan életnek neveztek, de titkon érezték, tudták, valójában sosem, egy percet sem éltek igazán? A halál pillanatában eszükbe jutott, hogy mit mulasztottak el? Megbánták a sok boldogtalan, szürke hétköznapot, amikor minduntalan a holnap miatt aggódtak, ahelyett, hogy a mát élvezték volna? Belegondoltak egyszer is abba, hogy milyen érzés lehetne egyszer szabadon élni és nem úgy, ahogy a hatalmasok elvárják? A hatalmasok mindig a birkákat szeretik és nem a gondolkodó, szuverén embereket. Mert a birka irányítható, befolyásolható. A birka hiszékeny és idomul. Csöndben van. Nem kártékony. A birkát levágják és megzabálják. Úgy döglik meg, ahogy élt: észrevétlenül, csaknem feleslegesen. A szabad, szuverén ember viszont szabad akar lenni. Gondolkodik. Cselekszik. És nem fél. A gondolkodó ember veszélyes. Vagyis nem jó választópolgár. Vajon a sok halott milyen életről számolna be? Birkák voltak, vagy szabadok? Lekuporodtam az egyik sírra. Díszes márvány volt, idézettel, felirattal és két fotóval. Egy házaspárt ábrázolt. A nőnek egész szép arca volt. Kis pisze orra, nagy szeme, szép ívű szája. Mint egy baba. Kifejezetten vonzó nő lehetett. Megsimogattam az arcát a fotón. Elképzeltem, milyen lehetett, amikor még meleg volt a teste, lüktetett benne a vér, ajkai élettel telin vöröslőitek. 31 éves volt. Arra fogadtam volna, hogy biztosan autóbalesetben halt meg a férjével együtt. Valami azt súgta, hogy kegyetlen és fájdalmas halála volt. Talán bennégett... Talán még érezte, ahogy a szép arca szétmállik a lángok között. Közelebb hajoltam a fotóhoz. Finom csókot leheltem az arcára. Felnéztem az égre. Igézőén kéklett, tisztán, akár az egzotikus azúrkék tengervíz. Hosszan álmodoztam arról, hogy milyen jövő vár rám. Eszembe jutott, amit egy idős pap mondott Julien Söreinek a Vörös és fekete című műben, ami ugyan

nem általános iskolás olvasmány, mégis imádtam. „Ha úgy határozol, hogy a hatalmasoknak fogsz udvarolni, akkor biztos lehetsz az örök kárhozatban.” Milyen igaz: ha magasra jutok, ártanom kell a szerencsétleneknek, és hízelegnem a hatalmasoknak, és elfedni, valamint szolgálni a bűneiket. Ez a boldogulás tudománya. Márpedig én ezen a világon akartam boldogulni, és tettem a másvilágra. Sötét erő, vad vágyakozás hajtott, hogy komoly karriert csináljak. Nem tudom, hány órát elmélkedhettem a temetőben, amikor észrevettem, hogy besötétedik. Megborzongtam. Imádtam a temetőlátogatást - csend volt, nézegettem, simogattam a sírokat. Friss sírhantot nagyon szerettem látni, olyan szép, méltóságteljes volt. A temetőben mindig nyugalmat találtam, ott végre jól éreztem magam. Ott olvasgattam, nem bántottak, nem kötöttek belém. Imádtam a mauzóleumokat is, végig kellett járnom, azt képzeltem, hogy milyen lenne ott élni, velük, akik ott alszanak már az idők végezetéig. Tudom, hogy beteges dolog volt. De nekem a halottak voltak az igazi barátaim, nekik nem kellett magyaráznom, hogy ki vagyok, hogy mit akarok. Megértettek és szerettek. Sosem féltem a halottaktól, mégis baljós érzés kerített hatalmába. Valahogy megéreztem, hogy rossz dolog fog velem történni. Felálltam és elindultam haza. A temető rácsának bilincseltem a biciklimet, messziről láttam, hogy körülveszik. Úgy tettem, mintha nem számítana, mintha nem félnék semmitől. - Mi van kisfiú? Szakadt ruhájú roma gyerek üvöltése törte meg a temető békés, szeretett csöndjét. Minden porcikámban éreztem a bajt. Lenéztem a kezemre, láttam, hogy enyhén remeg. Elrejtettem a zsebemben, hiszen nem láttathattam, hogy bárkitől is félek. Pe1 dig féltem. Nagyon is féltem... A biciklimhez léptem, öt láthatóan nagyon szegény, a gyűlölettől szinte eltorzult arcú fiú vett körül. Nagynak, mi több, hatalmasnak képzelték magukat, és egyetlen céljuk volt, hogy engem megalázzanak. Nem szóltam hozzájuk. Bár pontosan tudtam, hogy nem fogom megúszni a konfliktust, mégis próbáltam elkerülni. Túlerőben voltak, esélyem sem volt velük szemben. - Mi van, nem válaszolsz? Igaz, én se válaszolnék, ha ilyen szar biciklim lenne. Milyen csóró, nézzétek már! De ciki... Nem telik egy BMX-re se, földönfutó? Hangosan nevettek rajtam. Arra gondoltam, hogy ezért egyszer még nagyon bosszút fogok állni. Egyszer még megfizetem az adósságot. Jókora ütést éreztem a tarkómon. Térdre rogytam. - Nézzétek, milyen gyenge a kis csóró.

- Csóró neked az anyád - üvöltöttem, és teljes erővel visszaütöttem. De esélytelen 'küzdelem volt. Másodjára is megütöttek. Ezúttal erősebben. És újra meg újra. Nem tudom, meddig tartott a verés és rugdosás, még láttam a piszkos földön szétkenő-dő vörös, sűrű véremet, majd elájultam. Az egyik rúgás a fejemen talált el. Pár percig eszméletlenül feküdtem, még alig tértem magamhoz, amikor hallottam a kétségbeesett kiáltásokat: Gyertek, fiúk, ez meghalt! Baszd meg, megölted! Majd elrohantak. A szemüvegemért nyúltam, megrepedt benne az üveg. Sántítva s végtelenül megalázva értem haza. Édesanyám rémülten felkiáltott. Csitítgattam. - Semmi bajom, elestem. - János, te vérzel. Ki művelte ezt veled kisfiam? - Semmi bajom, anya, hidd el. Semmi baj, lefür-döm és minden rendben lesz. Csak majd kell egy másik üveg a szemüvegembe. Édesapám mereven bámult rám. Apukám mindenkit megvetett, akit nem tartott elég erősnek, az ő szemében nem volt becsülete csupán a kétkezi munkának. A szüleim a tisztesség mintaképei voltak. S mit értek el vele? Amennyit dolgoztak, ahhoz képest bizony igen keveset. A család belerokkant a munkába. Édesapámnak az esztendők során tönkrement az egészsége, az ízületei. Abba kellett hagynia a kőművesszakmát, mert ekcémája lett. Helyette elment a Levi’sbe három műszakban dolgozni. Amióta az eszemet tudtam, reggeltől estig dolgozott, hogy a családjának legyen mit ennie. A betegsége után éjszaka dolgozott, akkor is ő maradt a családfenntartó. Nem szívelhette volna, ha azt kell megélnie, hogy nem tudja eltartani a feleségét és a két gyermekét. A vidéki ember hét napból hetet dolgozik, folyamatosan megy tönkre az egészsége, az élete... - Ugye tudod, hogy alulmaradtál? - kérdezte tőlem. - Tudom, apa, de túlerőben voltak. - János, tanuld meg fiam elkerülni a konfliktusokat. - De apa, megtámadtak a nyílt utcán! Édesanyám megint felkiáltott. - Kicsoda? Beszéljünk a szüleivel? - Nem kell, anya. Hagyd. Majd én el fogom intézni - mondtam. - Fiam, ez így nem mehet tovább. Szedd már össze magadat. Úgy viselkedsz, mint valami veszett kutya. És most hallom anyádtól, hogy arról pusmogsz, hogy érdekel a politika. Mégis minek?

- Hogyhogy minek? Mert én vinni fogom valamire, édesapám. Azért. - Nem tetszik nekem. Egy rendes szakma kellene a kezedbe. Minek bohóckodsz? Menjél szépen dolgozni, ahogy a többi ember. - Nem megyek édesapám. Az teljesen kizárt. - Én azt szeretném.

- Nem érdekel. Énbelőlem nem lesz kőműves! Nem leszek! Nem fogok ezen az átkozott helyen megrohadni. Egyetemre megyek, és a fővárosba költözöm. Én nem akarok fizikai munkát végezni. Nem olyan életet akarok, mint... - Mint? Mondd ki, János! Milyen nem leszel? Mint mi anyáddal? -Apa... - Tudom, hogy lenézel minket. Szemtelen, pökhendi vagy, nehogy egyszer ez okozza a vesztedet. Nehogy egyszer még börtönbe kerülj, vagy nekünk kelljen szégyellni tégedet. - Fejezzétek már be - szólt közbe édesanyám hangosan. - Gyere enni, fiam. Ránéztem a kitett ételre. Már megint ugyanaz volt, ami általában: disznósajt, töpörtyű, szalonna, májas. Egy évben többször vágtunk disznót, csaknem egy évig azt ettük. - Gyűlölöm ezt az életet. Gyűlölöm! - üvöltöttem. Édesapám felpattant, nyomatékot akart adni a szavainak. Édesanyám közénk ugrott. - Hagyd! Szenvedett ma már eleget. Soha nem tudtam sírni. Akkor este sem. Pedig okom lett volna rá. Némán felmentem a szobámba, magamra húztam a takarót, és egy zseblámpával olvasni kezdtem. Kedvencemet, a végtelen történetet. Imádtam. A testem minden porcikája sajgott, de legalább újra az én szeretett mesevilágomban voltam. Ahol már nem okozhattak több fájdalmat.

5. FEJEZET
„Sosem kellettem a lányoknak”

Az élet méreg, ha nem hiszünk benne. Az élet méreg, mikor már csak eszköz arra, hogy a hiúság, a becsvágy, az irigység beteljenek vele. Márai Sándor Idegesen megmarkoltam a zsebemben lévő kis csomagot. Mindent átjárt körülöttem a fokhagyma semmivel össze nem téveszthető erős szaga. Akkor viseltem életemben először elegáns holmit. Roppant büszke voltam élére vasalt fehér ingemre és nyakkendőmre, öltönyre nem futotta. Életem első öltönyét később, a ballagásomra kaptam. Az öltözékem olcsó volt, viseltes, nekem mégis életem egyik legszebb, legmeghatározóbb pillanata volt, amikor beléptem a kecskeméti Katona József Színház alagsorába. Magával ragadott a színes forgatag, a szépen felöltözött nők és urak sokasága, a színház semmivel össze nem téveszthető bohém csillogása. Nagyon más világ volt ez, mint egy szegény vidéki kisváros szürkesége, realitása. Tizennégy éves koromban jutottam el először színházba. Imádtam szépen felöltözni, kiélvezni ennek a csillogó, különleges világnak minden pillanatát. Nagy álmom volt, hogy egyszer eljussak a szegedi szabadtéri játékokra, de sosem teljesült... Talán majd egyszer. De az első találkozás óta imádom a színház sodró lendületét. A színház elvisz egy másik világba -ezért olyan vonzó számomra. Ott bármi megtörténhet. Meghalhatsz. Újjászülethetsz. Az életben erre nincs lehetőség. Mindig azt mondtam, hogy az engem ért sérelmeket, megalázásokat, problémákat le tudom rendezni magamban. De azt hiszem, nem voltam teljesen őszinte, amikor azt mondtam, hogy kemény vagyok, engem ugyan nem érhet semmilyen sérelem. Belül nem voltam olyan, mint a vídia. Dehogy voltam. Belül egy félénk, elismerésre vágyó gyerek ordított és félt attól, hogy az álmai sosem teljesülnek. Csúnya tekintettel néztem végig a korombeli if-jakon a színházban. Legtöbbjük felcicomázva érkezett, drága gúnyában, arcukon a gazdagság vagy legalábbis jólét letörölhetetlen felsőbbrendűségével. Mind gimnazista vagy egyetemista volt. Magát értelmiséginek mondó beképzelt nyikhaj. Megvetettem a magamutogató fennhéjázókat. Mindig beszóltak nekem. Az a baj a magyar oktatási rendszerrel, hogy nagyon feszegeti és felszínre hozza a társadalmi különbségeket. A szegény gyerekek nem mehetnek külföldre kirándulni, a szegény gyerekek nem öltözködhetnek rendesen, a szegény gyerekek nem mehetnek büfébe, nekik nem jár semmi. Én soha nem mehettem be a büfébe. Pedig mindig vágytam rá. Áhítattal néztem az ínycsiklandó falatokat, amik sosem jártak nekem, sosem én vehettem a számba ezeket. Ezúttal is csak tágra nyílt szemekkel néztem a büfé kínálatát. Minden gusztusosnak látszott, de egyúttal roppant drágának is. Egyszer, ha gazdag leszek, bizony belakmározok! - ígértem meg magamnak. Komolyan is gondoltam! Hittem abban, hogy belőlem egyszer nagyon nagy ember lesz. A büfé előtt állva pillantottam meg őt. 15 éves volt, hosszú barna haja szép, ovális arcot keretezett. A legszebb lány volt, akit életemben láttam. Furcsa, addig sosem ismert érzés kerített hatalmába. Sosem ismertem, hogy mi az igazi szerelem, hiszen számomra az igazi elköteleződést mindig a könyvek jelentették. Nekem ők voltam a szerelmeim. Ugyanakkor ez a lány... Valami egészen ismeretlen érzést

váltott ki belőlem. Különlegesnek láttam őt. A barátnőivel volt, akik mint bájos szolgák dongták körül, minden kívánságát lesve. Ő volt a királynő. Nem lepődtem meg rajta. A barátnői gúnyosan felnevettek. - Érzitek ezt a szagot? - kérdezte egyikük. Én csak szótlanul néztem őket. - Mi ez a bűz? Fúj! - kiáltotta egy másik. - Ez fokhagyma! Ez belőle jön, nézd már! - mutattak rám egyszerre. Hangosan felnevettek. Nem tudtam megmozdulni. Benyúltam a zsebembe és görcsösen szorongatni kezdtem az otthon gondosan elkészített és becsomagolt szendvicset. Bizony fokhagymás volt. És valóban nagyon bűzös. - Úristen, a Zuschlag ilyen büdös. Mi van a zsebedben, bűzös borz? - ordítottak fel. A körülöttünk állók mind felém kapták a fejüket. A szemükben megvetés és megbotránkozás volt. Iszonyúan szánalmas és megalázó pillanat volt. Főleg, amikor az incidens egyik szemtanúja, egy beképzelt fiú hozzám szólt. - Mi van, valami kaját rejtegetsz a zsebedben, csóró? - üvöltötte és hangosan nevetett. - Szánalmas vagy nagyon! - Én nem rejtegetek semmit, csak egy finom szendvics van nálam. Csak nem vagy éhes? - válaszoltam a rám oly jellemző flegmasággal. - Nem mondták még neked, hogy nem illik csomagolt szendviccsel színházba járni? Mérhetetlenül ciki - válaszolta az egyik lány fennkölten. - Úristen, de csóró. Nem tud a büfébe jönni -mondta egy másik, és hangosan felnevetett. Mindannyian vele nevettek. Én pedig ott álltam az általam oly csodált színház épületében, és abban a pillanatban elhatároztam, ha törik, ha szakad, soha többé nem engedem, hogy csórónak nevezzenek. Bármi áron, de gazdag leszek. És visszatérek a színházba. Büszkén, új öltönyben és a sikeres emberek magabiztosságával. Igazi magabiztossággal. Nem csak úgy, hogy egy nagyszájú, pökhendi gyerek eljátssza azt. Ha fájt is, hogy az értelmiségi lányok megaláztak, úgy tettem, mintha nem számítana. Már gyermekkoromban megtanultam, hogy csak magamra számíthatok. Azt mondják, hogy a hozzám hasonló emberek szinte mindig kevésre tartják magukat, szerényebbek, alázatosabbak, mint mások, mert tudják értékelni, amit végül elérnek - pedig ha valakik, hát éppen ők azok, akik a legnagyobb elismerést megérdemelnék, akiknek valóban okuk lenne arra, hogy tiszteljék önmagukat... Én se alázatos, se szerény nem voltam sosem, igaz, valójában sosem tiszteltem azt az embert, akit a tükörben láttam. A gyönyörű lány rám nézett. Mintha ő egyedül megsajnált volna az előbbi jelenetért. De nem szólt semmit. Kíváncsian végigmért, majd bement a nézőtérre. Abban a pillanatban meggyűlöltem őt. Azért a 1 sajnáló tekintetért. Nem volt abban gonoszság vagy

rosszaság, csupán sajnálat. S nekem ez épp elég volt. Megfogadtam, hogy sosem leszek szerelmes,nem éri meg. A szerelem csak fájdalmat okoz. A sorsunkat mi írjuk. Másnap ki sem mozdultam a szobámból. Megbabonázva néztem a parlamenti közvetítést. Nagyon érdekelt a közélet. Faltam a Népszabadságot, gyakran mondogatták, hogy normális gyerekek nem tesznek ilyet. De imádtam a legnagyobb példányszámú Szabad Földet is. Vidéken mindenki ezt olvasta. Azt hiszem, leginkább az vonzott a közéletben, hogy a fejemben a hatalom és a szabadság érzése kapcsolódott hozzá. A gimnáziumi évek alatt nagyon sokat olvastam, minden versenyen elindultam. S nemcsak ott, ahol reális esélyem volt a győzelemre, hanem mindenhol. Iszonyatos versenyszellem feszített belülről, hittem, hogy mindent meg kell próbálni az előrejutásért. A helyi fideszes képviselő, aki a helyi múzeumigazgató volt, vitt régészkedni és ásatásokra, amiket élveztem. Sokat politizáltam vele, de sosem hatott rám úgy, mint a másik oldal.

6. FEJEZET
A csokitolvaj

Nekem állandóan úgy rémlik, hogy a világon sokkal több a tolvaj, mint a nem tolvaj, és hogy nincs olyan becsületes ember, aki legalább életében egyszer ne lopott volna valamit. Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij Lassan, szinte vánszorogva teltek a percek. Hideg szél fújt, de nem éreztem, hogy fáztam volna, pedig a testem önkéntelenül is megremegett. Nem a hidegtől, hanem a vágytól. Szomorúan néztem a közért kirakatát. A zsebembe fúrtam a kezemet, cseppet sem lepett meg, hogy egy fillért sem találtam benne. Az emberek csak nagyon fokozatosan vezethetők vissza ahhoz a máskor oly magától értetődő igazsághoz, hogy senkinek nincs joga rosszat tenni, még annak sem, akinek sok rosszat kellett elszenvednie. Beléptem a közér tbe. Egy idős asszony és egy gyerek lézengett bent. Az eladó a kasszánál ült. Csend volt és béke. Azt sem vették észre, hogy bementem. Mint ha a sors is azt akarta volna, hogy a tervemet gond nélkül véghezvihessem. A csokoládékat áruló pulthoz mentem, körbekémleltem és gyorsan a zsebembe tettem egy Snickerst. Már jó ideje lehetett Magyarországon kapni, de én még sosem ettem. Mert nem tellett rá. Vágyakozva néztem a díszes csomagba rejtett finomságot, és nagyon szerettem volna a számban érezni azt a varázslatos ízt, amiről az iskolában a gazdagabb gyerekek már sokat meséltek. Az iskolai büfében is lehetett kapni. Az a darab csokoládé számomra a jólét, a gazdagság, a szabadság édes szimbóluma volt, hogy bármit megehetek és megvehetek, amit csak megkívánok. Az ajtó felé vettem az irányt, amikor az eladó elkapta a kezemet. - És fizetni ki fog? Lassan válaszoltam. - Nem tudom, hogy miről beszél. - Arról, amit az előbb eltettél. Fizesd ki, vagy ha nem telik rá, tessék visszatenni. - Nem! - Mi az, hogy nem, kis tolvaj. - Nem vagyok tolvaj, az nekem jár. Azért, mert nincs pénzem, sosem ehetek meg egy szelet csokit? üvöltöttem. - Nem, majd akkor ehetsz, ha lesz rá pénzed. - Nem adom vissza - üvöltöttem, majd teljes erővel kitéptem magamat a kezei közül és elszaladtam. Másnapra az egész családom tudott róla.

Édesanyám sírt, apám őrjöngött, a nagyi pedig nagyon szomorú volt. Egyedül ő állt szóba velem. - János, nagyon nem jó vége lesz ennek. Nem szabad lopni, fiam. Hát milyen ember lesz így belőled? - Nagy ember leszek, nagymama. - Ne nagy ember légy, hanem tisztességes. Az már önmagában hordozza az emberi nagyságot. - Én politikus leszek! Nagymamám őszintén megijedt. - Kisfiam, vedd komolyan magad! És soha ne lopj, maradj becsületes! Ezt tanuld meg. Mindegy, hogy mit mondasz magadról, a lényeg, hogy kit látsz, ha a tükörbe nézel. - Nekem nem ez a lényeg, nagymama. Hanem hogy soha többé ne legyek éhes, ha egy csokit meglátok... - Féltelek, hogy azok a nagy vágyaid és a keserűséged, nagyravágyásod egyszer nagy bajba fog sodorni. Egyszer ennek nagyon rossz vége lesz, kisfiam. Mondd, fiam, te szégyelled a családodat? - Nem szégyellem. De nem is akarok így élni. Sosem voltam mintagyerek. Az óvodában felmentettek a délutáni alvás alól, mert szívesebben szaladgáltam. Az iskolában viszont a tornaórák látogatása alól mentettek fel. Már akkor inkább a könyveket bújtam szaladgálás helyett. Sosem szerettek a gimnáziumi diáktársaim. Az ő szemükben egy furcsa, szemtelen, „kezelhetetlenül izgága” gyerek voltam, aki nem tűrte, ha semmibe veszik vagy megalázzák. Rengeteg konfliktusom volt, legtöbbje vérre menő szócsatával végződött. Sosem tudtam megbocsátani, hogy a gazdag gyerekek mehettek büfébe, jobb kaját kaptak, nekem pedig semmi sem jutott. Hogy az ínycsiklandó sajtos szendvics sok sajttal a gazdag gyereké, nekem pedig semmi sem jutott. Sosem felejtem el, hogy még a középiskolában közös menzán voltam édesanyámmal. Egy adag ételt ettünk ketten anyuval, hogy bizonyosan fogyjon el. Maradék sosem maradhatott. Hús ritkán, inkább tejbegríz vagy sajtos makaróni került az asztalra. Szerettem a családomat, de sajnáltam, hogy az átdolgozott élet mennyire nyomot hagyott rajtuk. Szomorúan elmosolyodtam, ha arra gondoltam, hogy ők milyen apróságoknak is hogy tudtak örülni. Amikor nagyobbacska lettem, többször előfordult, hogy loptam, de mindig csak két dolgot: csokit és könyveket. Imádtam a lexikonokat, a nagy színes albumokat. Mindig mindössze egy dolgot kértem a szüleimtől, soha semmi mást: az általános iskolai ballagásomra vegyék meg nekem az Akadémiai kislexikon első és második kötetét. Imádtam ezt a két könyvet. Abban az időben, ha valaki ki akarta tágítani a világot, akkor nem tehetett mást: könyvet olvasott. Ma már az internet korában leértékelődtek a könyvek, de akkoriban a tudás egyetlen kulcsa volt. A sok olvasás és tanulás is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a rengeteg botrányom ellenére jól terhelhető, jó képességű diáknak tartottak a tanáraim. Gimnáziumi történelemtanárom, Venczel József, a kiskunhalasi MSZP-elnök volt az, akinek tulajdonképpen mindent köszönhetek. Ő ismertetett meg a baloldali ideológiával és ő volt az, aki 1994-ben bevitt a pártba. Az érettségi után nem is maradtam sokáig a Bács-Kiskun megyei kisvárosban, hiszen azonnal felvettek a pesti bölcsészkar történelem szakára. A családom nem tudta biztosítani az albérletet, ezért kollégiumba költöztem. Elsőéves

koromban még a szüleim segítettek, anyám és nagyanyám felváltva küldték a csomagokat. A fiatal szocialisták mozgalmához csatlakozva pillanatok alatt megéreztem a hatalom mámorító ízét, még akkor is, ha kezdetben nem voltam más, mint egyszerű lóti-futi, aki egyre nagyobb feladatokat kapott. A személyiségem vajmi keveset változott, ugyanolyan nyegle, idétlen, mindenkivel kötözködő, nagyszájú fiatalember maradtam, mint egykor, bár az már akkor is látszott rajtam, hogy becsvágyam, megbízhatóságom és terhelhetőségem messze felülmúlja az átlagot. Amikor 1998-ban, 21 évesen listás képviselő lettem az országgyűlésben, nem is volt kérdés, hogy a sorsom örökre eldőlt... Egy mesebeli, szédítő karrier vette kezdetét akkor. Igaz, ebben a mesében azért már az induláskor voltak nem annyira szép történetek is...

7. FEJEZET
Egy fiatal fiúkat kedvelő politikus a liftben

Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis. József Attila - Akarlak! Most azonnal! - idősebb, neves képviselőtársam lángoló kéjvággyal nézett rám. A parlament liftjében álltunk, én mindössze 21 esztendős voltam akkor. Azt hittem, hogy rosszul hallok. Kérdőn néztem rá. - Vicces - feleltem és próbáltam hivatalos dolgokról beszélgetni. És bedobtam az örök sláger témámat, hogy most éppen milyen nyakkendő a divat. A legkevésbé sem érdekelte, hogy miről beszélek. Szexelni akart. - Akarlak - mondta újra elfojtott hangon. - Húzz a francba a hülyeséggel - válaszoltam, de ő nem tágított. Váratlanul benyomta a stop gombot a liftben, és nekem esett. Undorító volt. Fogdosni kezdett. Kitéptem magam a szorításából, és elindítottam a liftet. Mikor végre kinyílt, szó szerint kimenekültem. Még hallottam, ahogy utánam szól nevetve: Egyszer úgyis meglesz! Berohantam a mosdóba és sugárban hányni kezdtem. Megismertem a parlament igazi arcát. Merthogy ebben a díszes, szép épületben bizony ott a bűn mindenütt: pedofilok vagy épp verik a feleségüket. Pletykák mindig voltak arról, hogy épp ki kivel jött össze, ki válik, kinek született szerelemgyereke. Folyosói pletyka volt, hogy hány képviselő cserélte le a feleségét fiatal barátnőre, ezekben az ügyekben mindig friss és csámcsogni való témát szolgáltatott Kovács László. Úgy mondták, a szociknál a titkárnő-effektus működött, a Fidesz-nél a híres és szép nők, színésznők, műsorvezetők, modellek voltak a favoritok. De persze nemcsak ez volt pletyka tárgya, hanem az ivászat és a vad bulik is. A parlament ugyanis az egyetlen munkahely, ahol alkoholt lehet inni a büfében. Drága politikusaink rendszeresen be vannak állítva... nem is kicsit. Ebéd közben is lehet bort inni, sőt a vadászteremben is. Van, aki nem csak szalonpiás, hanem alkoholista lesz. Szegény Horn Gyula élen járt ebben a történetben. Amikor kiderült, hogy képviselő lettem, egy öt négyzetméteres kollégiumi szobában laktam. Frakcióülés volt, megkaptam az ideiglenes képviselő-igazolványomat Gaál Zoltán aláírásával, és azzal bementem a parlamentbe. Amikor felmutattam a kis kártyát, a kormányőrök tisztelegtek, és én besétáltam az épületbe, ami akkor a mindent jelentette. Lassan végigsétáltam. Megnéztem, hogy mi hol van, közben megsimogattam mindent. így kezdődött a munkám az országgyűlésben. Szinte gyerek voltam még. Mégis elképesztő elégedettséget éreztem, hogy végre van hatalmam. A parlament alakuló ülésén én voltam a legfiatalabb képviselő, elképesztő, semmihez sem fogható érzés volt. Előtte egy nappal megvásároltam az öltönyömet, és én mondtam az eskü szövegét. Ez volt életem legfelemelőbb pillanata. (Persze ma már azt mondom, ez volt a pokolba vezető út első lépése... De akkor semmi sem számított.) Olyan dolog történt velem, ami csak nagyon kevés képviselővel: én mondtam az eskü szövegét. Ezután beköltöztem az irodaházba, Szanyi Tiborral közös irodába. Soha nem felejtem el,

Szanyinak megvolt a kft.-je, a Margitszigeten működött, és ott voltak a találkozók. Mindig berúgás lett a vége, ebben Szanyi járt az élen, mondogatta, hogy igyunk minél többet és minél gyorsabban. Ezen a nyáron sofőrrel kimentem Bécsbe. Életemben akkor jártam először az osztrák fővárosban. Az európai ifjúsági szocialisták táborában én képviseltem a szocikat. Május volt, meleg, a nap lágyan sütött, és én boldogan, csillogó szemekkel néztem ki a sofőr vezette nyugati autóból. Egy karrier kezdete volt. S én akkor, ott, abban a mámoros pillanatban Bécs felé száguldva élet-halál urának éreztem magam... Ekkor még nem sejthettem, hogyan is sejthettem volna, hogy az élet két egyértelmű jelet küld majd nekem, amelyeket sokkal komolyabban kellett volna vennem, mint amennyire akkor tettem.

8. FEJEZET
Figyelmeztetés Gergényi-módra

Bátran megyek előre legtöbbnyire, tudom; de a kétségbeesés mindig közel van hozzám. Életem mindennapi óráiban oly közel van hozzámamily közel lehet a cápa a hajón alvó utashoz. Megfontolt hitemnek a vékony deszkaszála biztosít a kétségbeesés ellen. Herbert George Wells - Zuschlag, szeretném, ha bejönne hozzám holnap. Persze nem akarom zavarni futás közben abban a szép tizenötödik kerületi konditeremben - Gergényi Péter hangja komoly és ellentmondást nem tűrő volt. - Jól van. Igyekszem - feleltem hasonlóan határozottan. Nem tűrhettem, ha parancsolgatnak nekem. - Én nem azt kértem, hogy igyekezzen, hanem, hogy fáradjon be - tette hozzá. Közben bennem megállt az ütő. - Honnan tudja, hogy konditeremben vagyok és futok? - kérdeztem vissza. - Okos fiú - felelte, majd bontotta a vonalat. Rádöbbentem, hogy megfigyelnek. Hogy tudják, mit csinálok, kivel beszélek, és hogy hol vagyok. És hogy mindez nem játék. Ez 1999-ben történt, amikor Kastyák Jánost leváltotta Gergényi Péter. Alkalmatlanságra hivatkozva áthelyezte a megyei rendőrségre. Mindez igencsak szoros összefüggést mutatott egy rendőrségi jegyzőkönyvvel, amelyben egy vállalkozó arról beszélt, hogy milyen olajpénzek jöttek-mentek összevissza. Sokakra lövöldözött ez a vallomás. Ám én kiálltam Kastyák mellett. Őt persze kirúgták. A hivatalos indoklás szerint a halasi főzsaru több fórumon bírálta Bács-Kiskun megye rendőri vezetését, és hangot adott politikai nézeteinek. Ez pedig a rendőrök számára tilos. Sokan azonban meg voltak győződve arról, hogy a kirúgása mögött régi ellenfele, egy helyi nagy-vállalkozó állt, akinek üzleti tevékenységéről és kiterjedt politikai-rendőri kapcsolatairól átfogó jelentést írt feletteseinek. Kastyák később jó nevű ügyvéd lett, Gergényi pedig a későbbiekben rendesen kiszolgálta Pintér Sándort. Hasonlóan ijesztő eset volt Szabadi Béla ügye. Én nem szavaztam meg Szabadi Béla mentelmi jogának felfüggesztését. A legfőbb ügyész különösen nagy vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezelés és jelentős kárt okozó csalás bűntettének, továbbá magánokirat-hamisítás vétsége (mint felbujtó) elkövetésének alapos gyanúja miatt kérte a mentelmi jog felfüggesztését. Szerintem meg akarták semmisíteni, hogy egy politikai hajsza célpontja, egy demonstráció eszköze legyen. Akkor éreztem meg a félelem szagát. Úgy szavaztunk, hogy azt néztük, kint vannak-e a rendőrök. Akkor először döbbentem rá, hogy a politikában bizony bármi megtörténhet. Sajnáltam őt. Két félelmetes pillanat volt ez, ami egyértelműen arról szólt, hogy ez bizony nem játék. Nagyon mélyen belém ivódtak ezek a rossz pillanatok. De akkor mit sem számított. Az egész egyáltalán nem

számított. Próbáltam nem figyelni a rossz előjelekre, mentem előre gátlástalanul, és semmi más nem érdekelt, csak az, hogy tudják, ki vagyok. Emlékszem, a végtelenségig felháborított, hogy Baján egy halászléfőzésen nem akartak beengedni. Nem tudták, hogy ki vagyok. A biztonsági őrök elküldték, mondván, hogy ez a nyegle hülyegyerek nem lehet komoly politikus. Aztán mégis beengedtek. Mondanom sem kell, hogy mit kaptak utána... Noha a karrierem szárnyalt, magánemberként a gondjaim egyre csak nőttek. 2000-ben meg-| kértek, hogy ne igyák és fogjam vissza magam, mert szerintük nagyon megszédültem. Szerintem viszont csak elkezdtem élvezni az életet, imádtam falusi bálokra járni, imádtam italozni. Amúgy meg minden fenyegetőzés teljesen hasztalan volt. Még az ittas vezetéssel sem foglalkozott senki. Rengeteg balesetet okoztam részegen, a politikusnak mindent elnéznek. És egy politikusnak mindig igen sok alkalma nyílik a piálásra. Aki nem iszik, és nem eszik a polgáraival, az nem ember. Az, hogy a politikus bármit megtehet, az a lopásra nem vonatkozik egyértelműen. Az átlagpolitikusok szimpla megélhetésükért küzdő, máshol elhelyezkedni nem tudó emberek. Hiába lettem képviselő, kezdetben nem költöztem el a kollégiumból. Még nappalis voltam az egyetemen, külön kollégiumi szobát béreltem. Vettem egy music centert és buliztam, mint az állat. Mindenekelőtt azonban végre tudtam jóféle ételeket enni... és bemenni bármelyik büfébe, amelyik csak megtetszett. Egy éve voltam képviselő, amikor vettem két millióért egy FIAT Bravót és elköltöztem a XV. kerületbe egy panelház 10. emeletére, a lakás 82 négyzetméter volt. Jól éreztem magam a proletárok között, jobban, mint az elit körökben. Szerettem a helyi kocsmában egy felest inni, vagy egy gyrost enni ott, ahol senki sem mer, mert olyan olcsó hely, de én azt élveztem. Nagyon jó volt, őszintén boldog voltam. Megkezdődött a felemelkedésem. Halason egy csapásra sztár lettem, olyan volt, mintha az én városom lett volna, nagyon szerettük egymást az emberekkel. Hirtelen sok barátom lett. Iszonyatos mennyiségű. Az a városi elit, amelyik addig semmibe vett, hirtelen megkedvelt. Mindennaposak voltak a meghívások, hogy menjünk enni, inni, én pedig mentem. Megszédültem. Semmire sem mondtam nemet. Élveztem a sztárságot, a hirtelen jött népszerűséget, a korábban ismeretlen, mégis vágyott élet lehetőségét. 9. FEJEZET Az eltussolt, részeg baleset Nem az élvezet, hanem a győzelem vágya mozgatja a táncot. Milan Kundera Falusi bál volt, tele a falusi elittel. Olyan érzésem volt, mintha időutazás lett volna a Móricz Zsigmondiéin Rokonok-időszakba. A kövér asszonyok szűk harisnyával és hosszú szoknyával takarták el a szőrös lábukat, a férfiak pedig felvették az érettségi öltönyt, amit már kétszer kihíztak, s a nagy hasuktól nem tudnak még egy jót smárolni sem, én mégis aranyosnak és kedvesnek láttam őket. Az egyik műanyag asztalnál álldogáltam és a sokadik pálinkát ittam, amikor odalépett hozzám valaki. Szép volt, fiatal, akkor még helyi színésznőcske, ma már díva, akit nem lehet csak úgy megközelíteni. De akkor még feltörekvő vidéki lányka volt, egyszerű, falusi öltözetben, szép szemében pedig ott csillogott az általam oly ismert vágy az előbbre jutásra, a vágy a sikerre. Tudtam, hogy már sokan

kipróbálták, kézről kézre járt a fiatal politikusok és befolyásos pénzemberek körében, de pár forinton túl sosem kapott senkitől semmit. A szex után valahogy mindegyik férfi elfelejtette. Gyanítottam, hogy velem éppígy fog járni. - Van most valakid? - kérdezte tőlem egyenesen. Éppenséggel volt valakim, de nem érdekelt. Ajánlkoztak fel többen is, de az sem érdekelt. Nem tudtam elképzelni, hogy valaha is családot alapítok, mert kifejezetten fojtogatónak találtam az otthoni légkört, mivel úgy éreztem, hogy felesleges vagyok. A magánéleti örömök sosem kötöttek le. Nem szerettem tévézni, kirándulni, én mindig csinálni akartam valamit. Pótcselekvések tömegével próbáltam kitölteni a szabad időt. Az én gondolataim csakis a karrier körül forogtak. - És ha lenne, se zavarna téged különösebben - válaszoltam. A lány rám mosolygott. Számító, de szép volt a mosolya. Látszott rajta, hogy jobb sorsa érdemes, és azt gondoltam, hogy egyszer el is fogja érni a célját és lesz belőle valaki. Meghívtam egy italra. Aztán még egyre, és még egyre. Alig álltam a lábamon, amikor kézen fogott és a mosdóba húzott maga után. Becsukta az ajtót. - Most megtudod, hogy mi az igazi gyönyör -mondta, majd letérdelt elém. Tiltakozni akartam, ellentmondott minden józan észnek. Lehúzta a sliccemet, és már a szájában is voltam. Puha, nedves finom szája volt. Jólesett. Alig álltam a lábamon, olyan részeg voltam, mégis az élvezet hullámai olyan eiővel futottak végig a hátamon, hogy minden porci-kám beleremegett. Hatalmasat élveztem. Ő lenyelte. Felállt, letörölte a száját, újra mosolygott. Mintha mi sem történt volna. Gyanítottam, hogy ezt már sokszor és sok gazdag és híres pasival megtette előttem. Akkor nagyon rossz színésznőnek láttam. - Van egy szerep... El tudod intézni? - Megnézem, mit tehetek - hazudtam gátlástalanul, miközben pontosan tudtam, hogy úgy, mint a hozzám hasonló szemétládák, sosem fogom neki felvenni a telefont, mi több, meg sem ismerem többé. Kitántorogtam és beültem a kocsiba. Gázt adtam. A motor felbőgött. Az autó süvíteni kezdett. 150,160, 170 - azt még hallottam, hogy egy rendőrautó szirénázva utánam indult. Tudtam, hogy igazoltatni akarnak, de nem álltam meg. Nem volt az egésznek jelentősége. A színésznőcske szája volt az utolsó gondolatom, mielőtt 170-nel padlóféket nyomtam. A jó isten megmentette az életemet, hiszen csaknem sértetlenül tántorogtam ki az autóból, ami felszántotta a földet. Két meglett rendőr rohant felém, én azonban feltettem a kezemet. - Állj! Parlamenti képviselő vagyok. - Szerintünk meg egy részeg disznó. - Mutatom az igazolványomat. Elővettem. A két férfi megnézte, egymásra pillantottak, majd egyikük így szólt: - További jó utat, Zuschlag úr.

Húszezer forinttal megbüntettek gyorshajtás miatt, a média persze semmit sem neszeit meg az egészből. A média látszólag szeretett, de mindenképpen szétszedett, és én imádtam nyilatkozni, imádtam, hogy pillanatok alatt médiasztár lettem. Mindez elengedhetetlen feltétele volt annak, hogy úgy tűnjek fel, mint hatékony parlamenti, minisztériumi érdekkijáró, aki mindent elintéz, és akire mindig, mindenben lehet számítani. Minden a látszaton múlik. Azon, hogy kiket és hogyan tudsz meggyőzni a saját magad nagyságáról, fontosságáról. Nekem mindig is megvolt az a tulajdonságom, hogy elég hamar érvényre tudtam juttatni az igazamat. Való igaz, a hatalmam nőttön-nőtt. S vele együtt torzult a személyiségem is. Megszóltak azért, hogy Halast elkezdtem hűbérbirtokomnak hívni, vagy azért, mert lezserül mobiloztam, lekezeltem az embereket, a közszereplést láthatóan saját imázsom építésére használtam, így volt, de nem érdekelt. Semmi más nem érdekelt, csak az, hogy menjek előre. Rakétasebességgel száguldottam a politikai ranglétrán, s gyűjtöttem százszámra az irigyeket és az ellenségeket is. Arra már később jöttem rá - és ezt mindenképpen személyes kudarcnak fogom fel -, hogy ellenségeim számával nem nőtt egyenes arányban a barátaim és támogatóim száma, sőt akit barátomnak gondoltam, valójában az is ellenség volt. De erről majd később. Azt hiszem, az induláskor senki sem volt olyan kivételezett helyzetben, mint én. Sokan vádoltak azzal, hogy tényleges támogatottságot is élveztem „fentről”. Halason az MSZP-ben is folyamatosan nőtt a tekintélyem. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból kamaszként és a húszas éveim elején nagyon vonzódtam az idősebb nőkhöz, akik előszeretettel támogattak, szeretgettek, mindenben számíthattam rájuk. Vonzódtam a bölcsis nénikhez, pedellus nénikhez, iskolás nénikhez, visszajártam beszélgetni velük. Imádtam a latintanárom parfümjének illatát; nekem ő volt az álomnő, nem volt vékony, én mégis imádtam, volt valamilyen különös kisugárzása, ami vonzott. Mindig elegánsan volt öltözve, szép szoknyában járt, szép harisnyával, tiszta, rendes cipővel. Biztosan rejtett anyakomplexusom volt. Később az egyetemen is voltak kedvenceim: a büntetőjogtanárom, aki egy csinos, illatos, tiszta nő volt. Volt benne valami felsőbbrendűség, olyan volt, akár egy dáma. Gyönyörűnek, vonzónak láttam mindig is az idős nőket, ahogyan a karrierem kezdetén Lendvai Ildikóhoz is egyfajta vonzalom fűzött. Mi tagadás, sokat köszönhettem neki. Persze a siker kulcsa nem csupán az idős nőkben rejlett, bár kétségkívül használtam és kihasználtam őket. Igaz, a legenda szerint egy másik fiatal és igencsak szép nőnek is sokat köszönhettem... 85 10. FEJEZET Gyönyör, Kuba, jó üzletek - avagy a kubai kapcsolat Ha nem töltődünk vele, hogy valami igaz vagy hamis, mert enélkül is jól érezzük magunkat, ez éppen olyan elítélendő, mint ha nem érdekel, honnan származik a pénzünk, csak legyen belőle elég. Carl Sagan - Vedd a szádba! Imelia elmosolyodott. A legszebb nő volt, sosem láttam előtte hozzá hasonlót. Hat nyelven beszélt

folyékonyan, és nem volt olyan téma, amihez ne tudott volna hiteles, értelmes gondolatokat hozzáfűzni. Soha nem találtam különösképpen nagy élvezetet a szexben, de őt megérinteni olyan volt, mintha egy finom bársonyhoz értem volna. Hosszú, sötét haja a hátát verdeste, és a kubai nőkre oly jellemzően formás, izmos, nagyon kerek feneke volt. Nem tudtam betelni vele. Akartam őt. És sok minden mást is, ami velejárt. A kubai nagykövetségen pillantottam meg először, ő volt a kubai nagykövet lánya. 2000-et írtunk. Igazi vérbő, szexis nő volt, akit a legtöbb férfi le akart igázni, magáévá akart tenni. Úgy és ott, ahol ehhez hasonló élvezetet - akkor ezt gondoltam - egy magyar nő nem nyújthat. A szeretőm, a menyasszonyom és a segítőm lett. Azt hittem, minden szempontból megtaláltam a tökéletes nőt. Visszamosolyogtam rá. A nagykövetség egyik díszes szobájában voltunk, épp túl egy unalmas, de kötelező vacsorán. Hosszú, fekete estélyit viselt, magasan felsliccelt szoknyával, láttatni engedve tökéletes lábát. Kacéran felült apja dolgozószobájának asztalára. Közelebb léptem. A lába közé álltam és megcsókoltam. Finom volt, és elképesztő illat lengte körül. Váratlanul hátrébb vonta az arcát. Nyakba akasztós ruhája volt, kikapcsolta a gombját, a ruha pedig a derekára omlott. Mosolygott közben. Áhítattal néztem a mellét. Formás volt, sötét mellbimbója ágaskodott. Eszembe jutott, hogy honnan hova jutottam. Középiskolásként még álmodni sem mertem volna soha ilyen nőről. Aki most a karomban volt, és a menyasszonyom volt. Ráadásul a politikai karrierem szempontjából is tökéletesen megfelelő volt. A pártomnak abszolút jó kapcsolata volt Kubával, abban az időben a vállalkozók csakúgy jöttek-mentek Budapest és Havanna között. Külön delegáció is alakult a karibi térségben lévő kommunista állammal való kapcsolattartásra. Bizony sokan hittek akkoriban a kubai nagy üzletben, a Varadéróban található tengerparti ingatlanok felvásárlásában és tengerpartszakaszok kiépítésében. A kubai nagykövetség bizalmát élvező üzletemberek régi lepukkant és már-már omladozófélben lévő ingatlanokat vásároltak nagy tételben potom áron, tízezer dollárért, és ezt felújítva nagy haszonnal továbbadták. Igaz, voltak vállalkozók, akik még a Fidesz kormányzása alatt építették ki jó viszonyukat a kubai vezetéssel. Olyannyira, hogy a kubai ingatlanokat a vásárló saját nevére íratták. Megmarkoltam Imelia combját és szétnyitottam. - Ne! Először vedd a szádba! - Tudod, hogy utálom, ha parancsolnak nekem. - Tudom! Újból elmosolyodott. Káprázatos volt a mosolya. Megcsókoltam a mellét. Finom volt. Édes, kemény, izgalmas. Kívántam őt. Minden porcikámban, még annak ellenére is, hogy gyakran mondogattam, hogy engem annyira csak a karrierem érdekel, hogy alapvetően aszexuálisnak érzem magamat. Akkor este viszont igazi férfi voltam. Semmi más nem érdekelt, csak az, hogy minél hamarabb az előttem lévő nőben legyek. Megfogtam, és teljes erővel megfordítottam. Ő kéjesen felnyögött. Tetszett neki, hogy durván nyúlok hozzá. Felhúztam a szoknyáját és megmarkoltam a meztelen fenekét. Rácsaptam egy nagyot.

Ott maradt a kezem nyoma. Majd még egyet. Ő felnyögött. Újra és újra. - Tedd belém - mondta spanyol nyelven. Lehúztam a sliccemet, félretoltam a bugyiját és minden erőmmel beléhatoltam. Olyan szenvedéllyel, olyan odaadással és vággyal, ahogyan odáig sosem. A világ királyának éreztem magam azon az estén. Két hét múlva eltűnt az életemből. A nagykövetet egyik napról a másikra végleg hazarendelték és kémkedés, valamint a kubai érdekek megsértése miatt eljárást indítottak ellene. A vád szerint a kubai bizniszeket az ő segítségével intézték, mivel a karibi ország törvényei nem tették - és azóta sem teszik -lehetővé külföldiek közvetlen ingatlanvásárlását a szigetországban. A cikkek szerint több kilométernyi tengerpartszakasz került különböző szerződésekkel, Seychelle-szigeteki és ciprusi offshore cégek közbeiktatásával magyar befektetőkhöz. Én nem tudok arról, hogy ez így lett volna. A nagykövetet felmentették és egy egyetemen helyezkedett el, azóta is tanít. A lánya eleinte hiányzott, de céljaim feledtették kettőnk kapcsolatát. Egy szép emlék maradt csupán. 11. FEJEZET Túlélni a csúcson A szépség és a szerelem súly talan dolgok. Nincs jelentőségük. A túlélés és a hatalom az, ami igazán fontos. Ismeretlen 2001-ben agresszív pártépítésbe fogtam, és 2002-ben újra mandátumot szereztem a listán. Egy cikk azt írta rólam, hogy teljesen elveszítettem a normák iránti érzékemet. Nagyon is tudtam, hogy mit csinálok. Mindössze arról volt szó, hogy mindent megtettem, hogy a hatalmamat megtartsam, azt semmi sem veszélyeztethette. Új többséget hoztam létre, amelynek küldöttei a helyi és megyei pozíciókról, választási jelölésekről szóló pártdöntéseknél az én érdekeim szerint szavaztak. Felduzzasztottam a halasi MSZP tagságát - 2002-re az évtizedek óta 150 körüli létszám csaknem 500ra nőtt -, majd e többség által támogatva, királyi magasságokba emelkedve magamhoz vettem a pártbeli hatalmat Kiskunhalason és a megyében is. Akik hűek voltak hozzám, azoknak mindent megadtam, igazán nem lehetett okuk panaszra. Mondták, hogy biztos pénzzel, mobiltelefon-előfizetéssel, belépőkkel és mindenfajta előnyökhöz juttatással értem el, hogy tucatjával vitték a halasi és a megyei pártszervezetbe a belépési nyilatkozatokat. Az öreg, magukat ldrobbanthatatlannak tartó MSZP-sek sosem fogadták örömmel, és az első perctől fogva értetlenül, aggodalommal és mindenekelőtt jókora irigységgel szemlélték a történteket. Rohadtul irigyek és tehetetlenek voltak. Mindenáron meg akartak vádolni, hogy csalással léptettem be halasi szakközépiskolásokat, akiknek alkalmasint hiányzott az aláírásuk a beléptető papírról, és a tisztújító küldöttgyűlésen meg kellett mutatni a párt vezetőit fel sem ismerő küldötteknek, hogy kire kell szavazni. Ha nem is a tisztesség jegyében és az égben íródott is az egész rendszer, mióta világ a világ, ez így működött. Más, máshol éppen ugyanezt csinálta. Komolyan azt hiszik, hogy a nagyfiúk

klubjában minden tisztességesen ment vagy megy ma is? A politika nagy bűne, hogy soha nem akar őszintén beszélni. Sem Gyurcsány, és Orbán sem, aki a legjobb kádári hagyományokat folytatja a hazudo-zás terén. Deutsch Tamásig bezárólag. Ebben nem volt a pártok között különbség. Csak azt mondják, hogy neked mi a jó. És közben imádják őket az emberek. Ugyanúgy, ahogy Gyurcsány Ferencet is imádták fénykorában, és Horn Gyulát is. Mert azt | mondták, amit az emberek hallani akartak. Ezt egy életre megtanulta a politika. Igaz, miért lenne különb a társadalomnál. Gyurcsány időnként pszichopata módon tud viselkedni. Ez meggyőződésem. A saját hazugságait nem hiszi el, viszont nagyon jól elő tudja őket adni. Akárcsak azt, hogy mennyire föl tud háborodni. Szerintem közben pontosan tudja, hogy mi mögött mi van. Nem hiszek abban, hogy az a ragadozó, aki a kilencvenes évek privatizációjában gazdagodott meg, később jámbor növényevővé változott. Egyik nagy baja szerintem, hogy nagyon alpárian tud viselkedni. Megmaradt igazi vidéki tuskónak. Ami leginkább megmaradt belőle számomra, az az ordítás. Gyurcsány mindig ordított. Nem tudom, miért, ez volt a heppje. Ha ivott, akkor duplán ordított. De Gyurcsány máskor és máshol is tudott ordenáré lenni. Embert annyira bunkón még nem láttam emberekkel beszélni, ahogyan ő tudott. Máskor megalázta és kegyetlenül lekezelte őket, amikor odamentek hozzá az egyéni problémákkal. De közben meg el lehetett vele mindent boltolni, még ha tagadta is. Beszélhet nagyon jól angolul, lehet diplomás felesége, anyósa, ő a lelke mélyén az a vidéki fiú, aki a kőbunkóságával jutott előbbre. Nagy erőssége ugyanakkor, hogy rendkívül karizmatikus. Kiváló előadói készéggel rendelkezik, sokkal jobbal, mint Orbán Viktor vagy Bajnai Gordon. Gyurcsány soha nem értette meg, hogy az MSZP-nek éppen az a sok demokratikus vita a lényege, ami ott folyik. Amelyekre persze lehet azt mondani, hogy hú, izé, milyen lassúak, milyen bénák, milyen unalmasak - mellesleg én is ezt gondoltam róluk -, de mégis az adta meg a párt belső tartását. Azért nem omlott össze, és azért tudott védekezni. Ezt nem értette meg Gyurcsány, és azért védekeztek és védekeznek ellene most is, mert pontosan tudják, hogy az agresszív, lenyomó stílusa nem egyeztethető össze az MSZP stílusával. Igaz, olykor, ha kellett, kompromisszumokat is tudott kötni. Amikor Gyurcsány Ferenc miniszterelnök lett, három ember akart kitenni mindenféleképpen a kormányból: Lamperthet, Szekerest és Mesterházyt. Szekeresből úgy maradhatott államtitkár, hogy az MSZP elnökhelyettese lett, és nem lehetett kinyírni, pedig igencsak szervezte. A párt belső mutyijainak erejét és demokratizmusát mutatja, hogy Szekeres sérthetetlen maradt, már a pozíciója miatt is. Szekeres Imre beágyazottsága akkor is jóval erősebb volt a szocialista pártban, mint Gyurcsányé. És az emberek azt gondolták, hogy Gyurcsány Ferenccel szemben Szekeres Imrét a párt elnökhelyetteseként meg kell védeni. Lamperth tárcájáról leválasztották a belügyet, és akkor maradhatott ő is... Ott bőgött, soha nem felejtem, ott bőgött, hogy Feri ki akarja nyírni. Mesterházyt viszont személyesen gyűlölte... Amikor miniszter volt, minden jogkört elvett Attilától, azt megcsinálta, hogy korlátozta a mobilszámláját. Légüres térbe tette és minden lehetséges módon megpróbálta ellehetetleníteni. A párt többi tagja viszont mindenáron bent akarta tartani ezeket az embereket. Azzal védekeztek Gyurcsánnyal szemben, hogy minél több tüskét próbáltak beékelni. Órákig tartó, késhegyig menő viták folytak az elnökségi, választmányi üléseken. Legyen szó listáról, kormányról, mindenről. És akkor előbb-utóbb megszületett az engedmény. Gyurcsány Ferenc, ha kellett, végül tudott kompromisszumot kötni. Az az ő nagy baja, hogy megosztó személyiség, és nem fért össze az MSZP

jellegével. És ez 'magában hordozta a tragédiáját is. Az MSZP, amikor Gyurcsány lett a miniszterelnök, egy nagyon erős önvédelmi reflexiókkal rendelkező közösség volt. A Fideszben abszolút nincs meg ez a belső kultúra, ott rabszolgák vannak. Ott senki nem mer ellentmondani a főnökségnek, ott a dolgok rendkívül egyszerűen működnek. Ott megmondja Orbán Viktor, hogy ez lesz, és az lesz. Az MSZP-ben Gyurcsány Ferenc hatalmának a csúcspontján sem tudta elintézni, hogy az ő emberéből legyen a párt elnökhelyettese. A csúcsán, gondoljanak bele! Hogy Gyurcsány miért lett aztán miniszterelnökjelölt? Egyszerűen azért, mert nem volt más alternatívája. Úgy választották meg, hogy előtte mindenki hűségnyilatkozatot tett Kiss Péternek. És mindenki meg volt győződve, hogy Kiss Péter lesz a miniszterelnök-jelölt. Mégsem ő lett. Hogy miért? Mert Kisst mindenki alkalmatlannak tartotta. Ennyi. Az volt az MSZP nagy tragédiája, hogy Gyurcsány Ferenccel szemben képtelen volt valós alternatívát kínálni. Kiss Péter olyan láthatóan alkalmatlan ember volt, mindenféle habitus, stílus nélkül, hogy nem lehetett komolyan gondolni, hogy miniszterelnök-jelölt legyen. Ez volt Gyurcsány nagy szerencséje. Van az a mondás, hogy vakok között félszemű a király. Ez igaz volt az MSZP-re is. Meg voltunk áldva. Ott volt egy szerencsétlen Kovács László. Az is csak utazgatni tudott, meg ahhoz értett, hogy minden költséget elszámoljon. Aki meglepődött, hogy nem ő lett a miniszterelnök-jelölt, ugye. Volt egy Medgyessy Péter, aki képtelen volt három értelmes mondatot mondani. És ennek a folytatása lett volna egy jellegtelen Kiss Péter, akinek nem volt karizmája, aki kövér volt, aki igazi szürke KISZ-es kisegér volt. Az a politikus, aki ha az MSZMP marad hatalmon, akkor ott ül a politikai bizottságban és hátulról rakosgatja a bábuit. A káderei is ilyenek voltak. Azok az igazi kommunista káderek, akiket még a KISZ-ből hozott magával. Ez volt Gyurcsány Ferenc nagy szerencséje. Ahogy Gyurcsány miniszterelnök lett, egyből bekapcsolódtak a párt védőmechanizmusai vele szemben és kisiklatták az elképzeléseit a párt személyi ügyeit illetően. Ezek a korábban említett szürke emberek egyszer csak bekapcsolódtak és keresztbe tettek neki. És ezen ő maga sem tudott változtatni. Soha nem felejtem el, egyszer azzal fenyegetőzött, hogy mindenről le fog mondani, ha nem az ő káderei lesznek ott, ahol akarja. De keveseket hozott lázba Gyurcsány színpadias előadása. És egyáltalán nem foglalkoztak vele. Senkit nem érdekelt. Titkosan szavaztak a küldöttek. Akárcsak 2007-ben. Akkor is összehívott bennünket a kongresszuson és elmondta, ő úgy gondolja, hogy ezt és ezt kell megszavazni, de akkor sem érdekelt senkit, hogy Gyurcsány Ferenc mit gondol. Ez soha nem érdekelte az MSZP-t. Gyurcsány Ferenc ott, ahol tudott, a miniszterelnöki hivatalban koncentrált a kormányzásra, de lejjebb, a pártban és a frakcióban semmit sem tudott elérni. És a kormányban is csak korlátozottan, mert nem tudta az ellenségeit kirugdosni. Ráadásul milyen embereket talált alkalmasnak: Szűcs Erikát meg Gyenes Pistát. A saját káderei is olyan láthatóan szánalmas emberek voltak, hogy az maga a halál. Sokan kérdezték, hogy került egyáltalán a politikába. Csak arra emlékszem, hogy Medgyessy hozta elő a semmiből, és ez óriási megdöbbenést keltett. Mindenki ott fújolt, hogy ezt nem gondolják komolyan. A régi KISZ-es, MSZMP-s múltja miatt olyan szinten utálták, hogy az elmondhatatlan. Persze Medgyessy miatt is utálhatták. Na, ő aztán alkalmatlan volt mindenre. Nem csak beszélni nem tudott, döntései sem voltak. Puch Laci focimecs-csen volt kint Portugáliában, vagy nem tudom, hol. Medgyessy kitalált vele egy kulcsfontosságú egyeztetést. Laci megszervezte, hogy repülővel visszajöjjön, gondolom, különrepiilővel, ami egy vagyonba került. Visszajött, mire Medgyessy lemondta az egész találkozót. Laci tombolt, mert vissza kellett

jönnie... Ilyen volt Medgyessy Péter. Nem véletlenül bukott meg olyan hamar, alkalmatlan volt... Nyilván Gyurcsányt régebben ismerte, amiben jelentős szerepe volt Apró Piroskának is. Mert ő már akkor is ott kavart, amikor Medgyessy volt a miniszterelnök-helyettes, még a Németh alatt. Az elég érdekes közeg volt: Szilvássy, Dobrev, Apró Piroska, Gyurcsány. összességében szép csapat volt, onnan ismerhették még egymást. De senki nem értette, hogy került oda, csak úgy. Medgyessy találta ki. Igaz, először egy fajsúlytalan tárca élére került, senki nem is foglalkozott vele. Ki gondolta volna, hogy két év múlva miniszterelnök lesz? Ez az egész csak rosszindulatúan megfogalmazva, kiélezve hat valamilyen égbekiáltó törvénytelenségnek, a valóságban nem erről volt szó. Egyébként meg különösebben sosem érdekelt a véleményük. Miközben ilyen dolgok történtek a nagypolitikában, otthon, az általam így vagy úgy létrehozott többség nagyon is működött, a bástyámat bizalmi embereimmel építettem ki, akikről azt feltételeztem, hogy nem hagyják bedőlni a várat. Minden posztot feltöltöttem precízen a saját bizalmasaimmal, semmit sem bíztam a véletlenre. Legyen szó önkormányzati helyekről vagy párttisztségekről, így lett például Váradi Krisztián, Jekő Attila képviselő a helyi képviselőtestületben, Katus Ferenc a megyei önkormányzatban, Katus felesége pedig etikai bizottsági posztot kapott. De sorolhatnám tovább. Egy rendszer csak úgy működik, ha olyan emberekkel veszed körbe magad, akik azt teszik, amit mondasz nekik, mert minden, amijük csak van, tőled függ. Mivel a politikában - amúgy szerintem máshol sem - barátságról alapvetően nem beszélhetünk, nem marad más, mint esetleg a lojalitás vagy a félelem, de mindenekelőtt az érdek. A birodalmam építésére mindenesetre szükség volt, hogy 2002ben neki tudjak menni Várnai Lacinak, akinek párthatározat biztosította az őszi polgármesterjelöltséget. Ő akkoriban szocialista alpolgármester volt, de nem engedhettem, hogy olyan közjogi funkciója legyen, ami valódi hatalmat biztosít neki. Mert egy vidéki kisvárosban a polgármester az atyaúristen. Gőzerővel mást támogattunk, mire az öregek - akár a vesztüket érző patkányok a léket kapó hajón - rohangálni, cirkuszolni kezdtek. Pánikba estek, és ahol lehetett, gyilkoltak engem. Várnai végül polgármester lett, de a korábbi félelmeimmel ellentétben nem veszélyeztette a befolyásomat, és az egész nem járt presztízsveszteséggel. A helyi és megyei pártszervezet továbbra is az én felségterületem volt, azt csináltam, amit akartam. Mindennel kapcsolatban én döntöttem, legyen szó pozíciókról, feladatokról.

12. FEJEZET
Simon Gábor és a többiek..»

A politika szennyesei A pénz nem boldogít, de megengedi, hogy azt csináld, amit akarsz, és ne csináld azt, amit nem akarsz. Az ember akkor lesz boldogtalan, ha azt kell csinálnia, amit nem akar, és nem tudja azt csinálni, amit akar. Ez a hatalomnélküliség. Nekem nem kell hatalom magam fölött, vagy más fölött, ahhoz kell hatalom, hogy senki ne mondja meg, mit csináljak és mit ne. Feldmár András Mindenkit érdekel, hogyan is működik a politika. Különösen nagy aktualitást ad ennek az úgynevezett Simon Gábor-történet. Röviden arról van szó, hogy Simon Gábor esetében idén kiderült, hogy 240 millió forint be nem vallott pénze volt. Simon ugyanabban a bankban nyitott számlát, amelyik annak a kerületnek a kötvénykibocsátását finanszírozta, ahol Simon Gábor meghatározó politikus volt. Az ügy azért világít rá a hogyan is működik a politika kérdésére, mert egy ilyen kötvénykibocsátást egyedül befolyásolni lehetetlenség. Magyarul: ha igaz a pletyka, hogy ez a pénz a kötvénykibocsátásból jött, akkor abban bizony a polgármesternek, az alpolgármesternek - még ha nem is részesültek ebből a pénzből -részt kellett venniük. Ebben a rendszerben egyedül valaki nem tud elintézni egy ekkora horderejű dolgot. S ez azért igaz, mert a pártfinanszírozás is általában hasonlóan működik, csak még nagyobb léptékben. Van a pártnak egy hivatalos költségvetése a parlamentben, hogy egy évben mennyit költhet. A legtisztább módszer az, hogy mondjuk frakciópénzből fizetnek olyan kiadásokat, amelyek alapvetően a párt költségei. Nem lehetne, de megteszik. Minden más feketén megy. Még törvényes, ám etikátlan módszer, hogy állami vállalatok támogatnak kormánypárthoz közel álló civil és ifjúsági programokat. Egész konkrétan előfordul, hogy az MVM lesz a szponzora a kormánypárti képviselők gyermek- és ifjúsági rendezvényeinek, véletlenül hirdetnek a pártlapban, vagy szponzorálják a különböző rendezvényeket. Adnak pénzt a párthoz kötődő civil szervezeteknek és ifjúsági szervezeteknek. A harmadik, hogy a magáncégek túlszámláznak az állami cégeknek bizonyos munkákat. Ez már színtiszta bűncselekmény. Egy másik módszer, ha állami beruházásokon a magáncégek eleve visszaosztanak. De az is előfordul, hogy az állami társaságok aránytalan lehetőségeket biztosítanak bizonyos magáncégeknek, és később visszaosztás történik. Ha kell pénz, nem ellenőrizik, hogy honnan van. A legegyszerűbb módszer pedig az, hogy megjelenik egy vállalkozó és 50 milliót hoz magával. A feketepénzt szó szerint kockás füzetbe írják, nem lehet ellenőrizni. Hiszen hogy vonhatsz valakit felelősségre azért, ami nem létezik? Tipikus politikai hazugság, hogy minden tisztességesen megy a párton belül. Mindenki pluszforrásokhoz akar jutni, mivel a párt, a kampány sokkal többe kerül, mint amit a párt költségvetése biztosítani tud. Az egyéni kampányt finanszírozni kell, ezért mindenki a saját szintjén tarhálni akar. Én gyakran körbejártam Halason, és a helyi kampányokra összekunyeráltam a pénzt.

Az volt az elvem, hogy minden pénzt vissza kell forgatni a pártba, mert az a karrierem záloga. Minél jobbak a programok, annál jobb a pártnak. Rengeteg pénzt kellett költeni a személyes imázsra. Az ember minden karácsonykor küld üdvözlőlapot, szponzorálja a különböző gyermek- és ifjúsági rendezvényeket, díjakat ajánl fel, a gyerekeket elviszi a parlamentbe kirándulni. Ha akartam volna, nagyon sok pénzt kilophattam volna ebből a rendszerből. De nem akartam. Mint mondtam, a pártomnak gyűjtöttem. Hogyan? A feketézés módszertanának két szintje van: az egyik, hogy bemész és mondod a pártpénztárnoknak, hogy ennyi és ennyi pénzre van szükség, ő pedig odaadja. A másik, amikor megmondják, hogy kihez menj pénzért, vagy magad kutatod fel a pénzforrást. Nem foglalkoztak azzal, hogy törvényes-e vagy sem, nem is volt szempont. Ha a pártpénztárnok-nak szólt valaki, hogy kell pénz, ő tudta, hogy ki rohangál pénzzel, hogy kinek kell szólni. Milliárdosok, vállalkozók fizettek. Nyoma sosem volt. Kaptak egy cetlit egy számmal. Másnap megvolt a pénz. Soha nem volt szó összegről, papírfecniken „hangzottak el” a dolgok. Táskában, nejlonzacskóban adták oda, mondjuk nekem, és betettem a páncélszekrénybe. Az MSZP-nél szó szerint egy kockás füzetben vezették ezeket a dolgokat. Haza is vihettem volna. Magyarországon olyan a vezetők mentalitása, hogy ha egy állami cég vezetőjét vagy egy vállalkozót felhívnak, hogy kell pénz, akkor teljesen természetes volt, hogy fizetett. Nem kell kimondani, hogy zsarolás, mert ezek az emberek fizettek maguktól. Vesztegetési pénznek hívtuk ugyan, de mégsem volt az, hiszen a vállalkozók nem kértek érte semmit, csupán jóban szerettek volna lenni a döntéshozókkal. Hogy ez érthető legyen, mondok pár példát arra, hogyan mozogtak ezek a pénzek. Például az egyik kisebbségi önkormányzati választás alkalmával az egyik aspiránst támogattuk. A jelölt állandóan pénzt kért. A mentalitására jellemző, hogy egyszer a fiát küldte érte, aki csak egyszerűen kinyúlt a kocsiablakon, én pedig egy sima zacskóban átadtam neki húszmillió forintot egy olyan nyilvános helyen, ami tele volt kamerákkal. Még ugyanő a választás során újra felhívott, hogy szerinte az a jó módszer, hogy pénzt ad a jelölteknek, hogy rá szavazzanak, le is papírozza ezt, és ha mégis másra kerül a voks, akkor visszakéri a pénzt. Én magyaráztam el neki, hogy ez bűncselekmény, színtiszta vesztegetés, amire így írásbeli bizonyíték is van. Vagy például fővárosi kerületi, milliárdos ingatlanok értékesítésénél teljesen természetes volt, hogy a párttal le volt egyeztetve, mennyiért lehet megvenni az adott ingatlant, illetve hogy egyáltalán megveheti-e az adott dúsgazdag vállalkozó. Egy másik alkalommal, amikor országgyűlési választások voltak, az állami erdészetek vezetőjével azt kellett megbeszélnem, hogy két forduló között melyik választókörzetbe kellene roma közmunkásokat felvenniük. Ezek voltak azok a körzetek, ahol bizonytalan volt, hogy az MSZP nyer, túl szoros volt a küzdelem a két nagy párt között, és az volt a logika, hogy ha felveszünk roma közmunkásokat, akkor biztosan ránk szavaznak. Nyilván minden képviselő szinte a testével küzdött azért, hogy az ő választókörzetéből érkező

vállalkozók minél több pályázaton nyerhessenek. A leg több pénz a vissza nem térítendő állami támogatások kategóriájában volt. Természetesen - mivel az SZDSZ kezében volt a gazdasági tárca, amely döntött ezekben a pályázati pénzekben - mindig az SZDSZ-es vállalkozók nyertek azoknál pályázatoknál, ahol a beruházások, felújítások eldőltek. Volt egy összekötő, aki az MSZP-s igényeket eljuttatta az SZDSZ-nek. Akkoriban nem különösebben foglalkoztatott az egész. Csak a karrierem érdekelt. Azt gondoltam, hogy minden lehetek. Úgy saccoltam, hogy 2006-ra, 2010-re simán lehetek a párt egyik vezetője. Az a politikus hazudik, aki azt mondja, hogy nem a csúcsra tör. Dehogynem, mindenki sztár akar lenni a maga szakmájában. Soha nem felejtem el, hogy amikor megalakult a parlament, már ott is szerepelni akartam. Mindenhez hozzászóltam, amihez lehetett. És egyik nap, amikor ugyancsak hozzászóltam volna, egyszer csak pusmogás indult el az ülésteremben. Akkor történt az Aranykéz utcai robbantás. Ez volt az első durva dolog, amivel igazán találkoztam. Megindultak egyből a találgatások, hogy na, ezt rendelték meg, biztos azért, mert a Fidesz került kormányra. Biztos azért, mert a kormányt így akarják befolyásolni... Voltak teóriák, voltak elképzelések, de soha nem felejtem el, hogy ez nagyon mély nyomokat hagyott bennem. Azt hiszem, Kontrát Károly volt a belügyi államtitkár. Ő jelentette be, hogy mi történt. Ami még nagyon meghatározó volt számomra az első két évből, a jugoszláviai polgárháború. Kiskunhalasi képviselő voltam, így gyakorlatilag az akkori honvédelmi minisztériumi vezetés folyamatosan tájékoztatott mindenről. Ott érezhette meg az ember napi szinten, hogy milyen az, amikor „komoly dolgokról” szólnak a döntések. Amikor Szabó János akkori honvédelmi miniszter elmondta, hova vonulunk fel és miért. Nyilván részletesebben és színesebben mondta el, mint ahogy a parlamentben elhangzik. Halason volt az egyik központ, ott tájékoztatott. Különösen érdekes helyzet volt. Any-nyit laktanyába nem voltam, mint abban a két évben. Gyakorlatilag minden hónapra jutott egy tájékoztatás. Persze az ember érdeklődött is a maga természetes módján. Ami az első két parlamenti évből még nagyon keményen megmaradt bennem, az Sütő András látogatása volt a parlamentben. Akkor volt a szemműtéte. Csak azt vettem észre, hogy az emberek váratlanul elkezdenek tapsolni. És megjelent ő. Az is érdekes volt, amikor a parlament megalakult, és Deutsch Tamás nem lehetett miniszter, mert nem volt diplomája. Viszont ő lett az ifjúsági és sportbizottság alelnöke. Woth Péter a miniszterelnöki hivatalba delegált közigazgatási államtitkárként felügyelte az ifjúsági és sportügyeket. Bármilyen egyeztetésre volt szükség, azzal hozzá mentünk. Hölvényi Gyuri volt a helyettese, ő most az egyházügyi kapcsolatok államtitkára. Érdekes volt azt a vesszőfutást végignézni, amit Deutschcsal végeztetett Orbán. Soha nem felejtem el, ott ültünk a volt ÁPVRT-ben a volt ifjúsági államtitkárságon. Egyszer csak megjelent Deutsch Tamás és közölte, hogy ünnepelünk, mert az utolsó államvizsgája is sikerült. Erre megszólalt Woth, hogy akkor gratulálunk, miniszter úr. Ott röhögött mindenki. Akkor már hónapok óta arról cikkeztek, hogy Deutschból lesz-e miniszter. Mert Orbán Viktor kijelentette, hogy Magyarországon csak az legyen miniszter, akinek van diplomája. És akkor hirtelen meglepő vagy inkább mulatságos volt, hogy ott üldögélünk, és Deutsch Tamás mint egy húszéves gyerek, beállít és mondja Woth Péternek, akkor mehetnek bulizni, mert sikerült az államvizsga.

Én azt gondoltam, hogy az imázsomat jól építem, ha ott vagyok mindenhol és nyüzsgők, de rájöttem, hogy csak a gyűlöletet erősítettem. Nem ismertem fel, hogy amiről azt gondolom, jó, az végül nem az. Ez nagyon súlyos hiba volt. Egy példa arra, hogy mennyire nem volt jó semmi, amit csináltam: sok ingatlant hirdettek meg civil szervezeteknek, amelyek szabadon felhasználható, nagy ingatlanok voltak: a MÚOSZ nyaralója, nagy balatoni táborok, nagy földterületek. Ezek nem magán mutyik, hanem kőkeményen politikához kötődők. Tulajdonba kapták, nem pedig használatba. Én intéztem a dolgot a szocik részéről. Jól alakultak a dolgok. Keller László azonban etikai vizsgálatot akart a nyakamba varrni, hogy a hozzám kötődő civil szervezeteknek szereztem. De ugyanígy jártam a társadalmi szervezetek pénzosztásánál is. Összedobtuk minden párt igényét, nem tudták szétbombázni. 400-500 milliót osztottunk szét. Erre elterjedt rólam, hogy lefekszem a Fidesznek, és lenyúlok pénzeket. Nem nyúltam le. De akkor is azt mondták, hogy na, ez a köcsög Zuschlag megint szervezkedik. Szimpla irigység motiválta őket. Gyűlöltek, mert nagyon irigyek voltak. Az egész zsákutcás történet volt. 13. FEJEZET A pártom. Az én drága pártom... A pénz igazi zsarnoki hatalom, de ugyanakkor legmagasabb fokú egyenlőség is, ebből származik ereje. A pénz kiegyenlít minden egyenlőtlenséget. Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij Hiába gyűlöltek, az országos vezetés tulajdonképpen cselekvésképtelennek bizonyult velem szemben, és hiszem, ha 2004-ben nem teszem tönkre magam, akkor bármit elérhettem volna. Nem azokra haragszom, akik a rólam szóló híradások miatt elítélnek. Megértem őket. Én Gyurcsány Ferencre haragszom, aki nemhogy nem állt ki mellettem, de megpróbált eltaposni. Máig emlékszem arra, ahogy kiokádta a következő szavakat: „Itt az ideje Zuschlag, hogy eltolja végre a biciklit.” Anyád! - gondoltam magamban. Ezután már csak egy esélyem maradt, ha a párton belül továbbra is építkezni akarok: ha pénzt gyűjtök. Pártbeli mentoraim azt tervezték, hogy egy időre kiszerveznek a közéletből, Gyurcsány Ferenc pedig felszólított, hogy tűnjek el az országból, még egy pofátlanul nagy összeget is felajánlott. Le akartak fizetni, hogy szálljak ki végre. Megszereztem a pártelnökségemet, de ez nem jelenti azt, hogy nem kezeltek úgy, mint egy leprást. Nekem persze eszem ágában sem volt elhagyni a politika színterét. Helyette céltudatosan visszatértem a kiskunhalasi közéletbe, híveket gyűjtöttem, a szocialisták városi elnöke lettem.

Hiába volt súlyos beszédhibám, még mindig jobb szónok voltam, mint sok társam... Az MSZP nagyon gyatrán állt a jó szónokokkal. Úgyis mondhatnám, hogy ezek az emberek alig tudnak rendesen beszélni. Olyat, akinél őszintén azt gondolom, hogy minden szempontból, megjelenését, habitusát, stílusát tekintve minden klappol, nem tudnék említeni az MSZP-ben. Mindenkinek van valamilyen jelentős fogyatékossága, ami eleve megfosztja attól a lehetőségtől, hogy igazi, nagy formátumú politikus legyen. Ott volt Horn Gyula. Neki volt karizmája. Ez tény, de egyébként önmagában nem volt jó szónok. Sokan mondták rá, hogy a belső vívódásai miatt voltak problémái, de szerintem nem volt gyönge ember. Inkább talán az, hogy pöttöm volt, és ettől meglehetősen frusztrált volt, haragudott mindenkire. Emlékszem, hogy milyen viták voltak, hogy tegyenek alá zsámolyt, amikor nyilatkoznia kellett... Mert néha olyan ciki volt, hogy nem érte fel a mikrofont. Ez belülről mennyire frusztrálhat? Gyurcsány Ferenc jó szónok, de megvannak a maga stiklijei, és egy bizonyos időn túl hallgatva az embernek olyan érzése támad, hogy vagy idegbeteg, vagy pedig valami nagy disznóságot igyekszik leplezni azokkal a széles, maximálisan túlzó és ízléstelen gesztusaival. Lendvai Ildikó nagyon jó szónok volt, de hát tekintve azt a hátrányát, hogy nő, hogy értelmiségi, hogy nem szép, ezek így együtt jelentősen behatárolták a lehetőségeit. Szerintem még két ember tudott nagyon jól beszélni, Vitányi Iván és Földes György. Vitányi Ivánnal az volt a baj, hogy öreg volt már, ki is nyírták bármilyen jó beszéde ellenére a választmány előtti székéből. Földes György tartalmasán beszélt, jó gondolatai voltak, csak képtelen volt ezt jó formában előadni, mert a túlsúlya miatt állandóan lihegett. De ők voltak azok, akik egyáltalán olyan beszédeket voltak képesek tartani, hogy az bizony megmaradt, mi több, esetleg nyomot hagyott az emberben. A többi vezető szocialista politikus tipikus technokrata, se szaga, se íze nincsen, de szépen lemutyizza, hogy valahol a kondér közelében legyen. De az a tehetség, amit mi egy vezértől várunk, nem volt meg egyikükben sem... így belegondolva igazán szomorú, hogy Magyar-országon itt tart a politika. Hogy valójában nincs kire, kikre felnézni, kikre büszkének lenni. Illetve butaságot mondok. Lenne kikre büszkének lenni. Csak azokat az embereket nem a parlamentben és nem is az újságok címlapjain találjuk meg. De nem ám. Ezek az emberek kimennek külföldre... De azok az emberek - akikre itt gondolok - legalább beszélni tudnak alkalmasint. Egyszer Lendvai Ildikót megmentette a saját beszéde a pártkongresszuson. Ki akarták nyírni, előtte a vidéki nagy megyék leegyeztették, hogy ő nem lesz pártalelnök, de olyan elképesztően hatásos beszédet mondott - ami úgy kezdődött, reméli, hogy az ítéletet még nem hozták meg fölötte hogy az bizony megfordította a kongresszus hangulatát Lamperth Mónikával szemben. Döbbenetes volt akkor hallgatni. Mert mindenki azt hitte, hogy itt már esélye sem lehet a mutyi bajnok Lamperth-SzekeresToller hármassal szemben. Lamperth és Toller, a Szekeresbébik - csak így hívtuk őket, hiszen 1994 és 1998 között ők voltak Szekeres Imre helyettesei. Ők hárman édes szimbiózisban éltek. Kövezzenek meg érte, de anélkül vezettek, hogy lett volna karizmájuk hozzá. Lehet, hogy a mutyizásban élen jártak, de egyikük sem volt nagy formátumú vezető. Mert nem akarom megsérteni, de Lamperth Mónikáról sok mindent lehetett mondani, de azt, hogy tehetséges, csinos, okos nő lett volna, azt nem, viszont mégiscsak egyik vezetője volt ennek a szocialista pártnak hosszú éveken keresztül. Egy biztos: ő a tehetségével vagy a nőiességével biztosan nem juthatott előbbre. Ez azt mutatja, hogy az, hogy jó szónok valaki, gyakorlatilag semmit sem jelent a magyar politikában.

Semmit az égadta világon. Elég, ha a vezér karizmatikus, az összes többi lényegtelen. Ez igaz mindegyik pártra. Hogy milyen a jó politikus Magyarországon? Hát nem olyan, amit a nagykönyvben meg szoktak írni. A nagykönyvben mit írnak a politikusról? Hogy egyenes, korrekt, jókat mond, jól képzett, jól néz ki, és hosszan sorolhatnánk. Milyen a magyar átlagpolitikus? Negyvenes-ötvenes évében járó, elhízott, kövér, unott és gerinctelen férfi. A legtöbbnek bármilyen piacképes állásra alkalmatlan diplomája van. Ez az igazság. Kapaszkodik a székébe, mert tudja, hogy éhen fog halni, ha kikerül a politikából. Ennek megfelelően ehhez még alaposan beszari, mert fél a saját főnökétől, mindent elkövet, hogy megfeleljen, a seggnyalás művészetét már tökélyre fejlesztette, ha egyéni, fél a választóitól, plusz az MSZP-ben fél a saját párttagságától. És ebben a szentháromságban próbálja a mindennapjait túlélni. Folyamatos félelem az élete. És ne legyenek kedves olvasók naivak, mindezek közben egyikük sem rágódik azon, hogy a napjainkat jobbá tegye. Csak a saját jövőjük érdekli, semmi más. És ha tényleg megnézik, ez a magyar politikára, politikusra tipikusan jellemző. Nyolcvan százalékára rá lehet húzni. Miből állt a szocialista frakció? Bántás nélkül: tanítókból, népművelőkből meg ehhez hasonló piacképes tudással (?) rendelkező volt KISZ-káderekből. Ez volt az első frakció nyolcvan százaléka. Ez az igazság. Na, ilyen a tipikus szocialista politikus. Ez a jó politikus, mert ő az, aki érvényesülni tudott. Mert Magyarországon az a probléma, hogyha valaki eltér az átlagtói, akkor bizony kinyírják. Én eltértem az átlagtól, mert én megpróbáltam rendesen felöltözni, mert úgy éreztem, hogy ezzel megtisztelem az embereket. Szerettem az elegáns, divatos nyakkendőket. Emlékszem, újságcikkek jelentek meg arról, hogy Zuschlag megint hogy van felöltözve. Szerettem a jó ingeket, és ez nem azt jelenti, hogy drágát vettem. Csak én például azt gondolom... mondok egy példát - bántás nélkül -, hogy mondjuk egy Nagy Sándor, aki már akkor is olyan kövér volt, mint a ház, ne vegyen fel olyan ruhát, amely úgy átizzadt, hogy amikor levette a zakóját, az ember azt hitte, hogy szegény öreg éppen a szaunából csöppent be a parlamentbe. Mert ilyet egyszerűen nem illik csinálni. De sokan azt sem tanulták meg, hogy olyat sem illik csinálni, hogy valaki undorítóan szőrös karral felvesz egy rövid ujjú inget mellénnyel. Vagy makkos cipőt nem veszünk fel fehér zoknival. Na, ez a jelenség pedig sajnos standard a parlamentben. És bármennyire is azt gondolja valaki, hogy ezek a dolgok nem számítanak, csak a szép belső, sajnos itt az utóbbi sincsen. Szerintem én abban a tekintetben eltértem az átlagtól, hogy legalább megpróbáltam a választóimat megtisztelni azzal, hogy adtam magamra. Mert egy csomó olyan szempontot fontosnak tartottam, amit az a KISZ-állomány, amely ott volt az MSZP-ben, nem tartott annak. Igaz, azért e tekintetben a Fidesz sem makulátlan. Annyi különbség, hogy ott a KISZ-tagsági könyv maximum az első Orbán-kormánynál számított előnynek, amikor azon ment a poénkodás, hogy hol volt több MSZMP-tag. Az Orbán-kormány miniszterei között, vagy a Horn-kormány miniszterei között? Ennyit az elvhűségről... A tipikus politikus, aki tud érvényesülni, az az elvhűséget, mi több, magát az elv vagy hűség szót vajmi kevéssé ismeri. Szerintem ez az igazság. Én ezt láttam. Sokszor megkérdezték tőlem, hogy egy átlagpolitikust érdekel-e bármennyire is, hogy változtasson az ország sorsán. Mindig jót mosolyogtam magamban már azon is, hogy ez egyáltalán felmerül. Hát valóban ennyire naiv ez a nép? Ennek a népnek tényleg mindent be lehet adni? Az igazság az, hogy az átlag magyar politikus igencsak hamar rájön arra, hogy köze nincs ahhoz, hogy bármit is eldöntsön. Elamar rájön, hogy nélküle dőlnek el a dolgok. Hogy frakcióülésen nem megbeszéljük a dolgokat, hanem bejelentjük a dolgokat. Amikor azt mondták rendszeresen, emlékszem rá... a frakció nem más, mint egy gittegylet. Ott csak ideologizálnak, kiengedik a gőzt, a vezetőség bejelenti, hogy mit akarnak csinálni. Aztán pont, ennyi. Nincs tovább, nincs ellenvetés.

Tehát az egyszeri politikus hamar rájön, hogy tulajdonképpen köze nincs a dolgokhoz. Csak egy báb, akinek az átlagnál nyilván jobb a fizetése. Ettől kezdve csak szenved a politikus. Mert ott van egy légüres térben. Mert tudja, hogy - noha kívülről az ellenkezője látszik - valójában semmi hatalma sincs. Innentől fogva az egyetlen célja az, hogy két kézzel kapaszkodjon az asztalába, mert a hasznavehetetlen szakmájával sosem találna rendes állást, de ugye el kell tartania a családját, s ez az egyetlen megélhetési forrása, ami persze egy eladónő vagy taxis fizetéséhez képest álomszerűnek tűnik. Amúgy, megjegyzem, még csak nem is álomszerű. Hat-hét-nyolc-százezer forint. Egy jobb lap újságírója, szerkesztője még ma is megkeres annyit, ha tehetséges. Egy fogorvos vagy nőgyógyász - ha menő magánpraxissal rendelkezik - ennek a többszörösét is hazaviheti. Csakhogy ezek hasznavehető szakmák. Mint mondtam, a politikusoké viszont nem azok. De a politikus a maga pár százezer forintjáért bizony bármire képes: felfelé nyalni, lefelé meg gyilkolni. Ha a szükség úgy hozza. Amikor frakcióülés volt, meg tudtuk tippelni, hogy kik azok a középkáderekből kikerülő szónokok, akik mindenre helyeseltek, és fennen hangoztatják az „igen, a számból vette ki a szót miniszterelnök úr” kifejezést. De nagyon tudtak helyezkedni, édes-kedni a vezetésnek. De persze ezek voltak azok, akik a saját megyéjükben mindent megtettek azért, hogy új arc véletlenül se bukkanjon fel a környezetükben, mert azt gyilkolták, ahol érték. De az a baj, hogy ez az egész állapot nem csupán a politikára igaz, hanem sajnos nagyon sok mindenre Magyarországon. Ott van a már említett média. Olyan selejtes újságírókkal van tele, hogy szerintem nincs még egy ország, ahol ennyi ostoba, tehetségtelen ember mondaná magát újságírónak, mint nálunk. Olyan stílusban írnak - olykor komoly, nagy múltú - napilapokban emberek, hogy én azt gondolom, hogy egy emelt szintű érettségin szebben fogalmaznak magyarul a diákok. És jobban írnak helyesen. Kár, hogy nem ők mennek el újságírónak. Kár, hogy a tévében csak ritkán lehet a tehetség okán érvényesülni. Talán több olyan riportert látnánk naponta, aki nem csak a fülébe elhadart kérdést tudja elgügyögni, hanem értelmesen, érdeklődve kérdez is, és több olyan ember olvasná a híreket, aki beszélni is tud, valamint - továbbmegyek - elhiszed róla, érti is, hogy mit olvas fel. De ez már egy egészen más téma. Visszatérve az átlag-, tipikus magyar politikusra. Magától értetődő lehetne a kérdés, ha ilyen lesújtó véleményem van a magyar politikai elitről, akkor milyen megoldás lehetne a jövőre nézve. Milyen lenne itt a jó politikus? Sajnos ez csak egy fantazmagória. Egy beteg társadalom beteg politikai elitjében csak beteg tulajdonságokkal emelkedhet ki valaki. Ha egy fogyatékosok intézetében akar sikeres ember lenni, akkor nem azt hangsúlyozza, hogy ő egyenes derekú, hanem azt, hogy bizony ő is fogyatékos, csak ő tudja a gyógymódot. Most - és elnézést kérek a megfogalmazásért, és hogy ezt éppen én mondom - szerintem fogyatékos a magyar társadalom. A közép-kelet-európai mentalitással, feudális gondolkodással a magyar társadalom nem vevő arra, amit nyugati politikának hívnak. A magyar azt szereti, ha a képviselője részt vesz a falunapon, két felest

megiszik vele, és akkor megnyugszik, hogy ő a „mi emberünk”. Ha bírja a piát, akkor a mi emberünk. Ha a birkapörköltből sokat bír enni, akkor a mi emberünk. Ha még földje is, meg traktorja is van, akkor a mi emberünk. Ha még a nagyapját is ismertem, akkor meg abszolút a kedvencünk. Ennyi. Aki nem ilyen, az nem ér. Az kívülálló. Az idegen. Az veszedelmes. Az átlagember egyébként szerintem nem tudja értékelni, hogy mit csinál egy képviselő. Honnan is tudná? Minek alapján? Nem is számít igazán. Azt tudja értékelni, hogy személyesen milyen benyomása van arról a képviselőről. Hogy látjae a falunapon? Hogy látja-e itt, hogy látja-e ott? Sajnos ezek a jellemzőek. Tehát ami NyugatEurópában ciki, az Magyarországon nem ciki. Nálunk vannak varázsszavak vagy bevett szokások, amikkel a politikusok kábítani próbálják a népet. És ezeket fogyásig ismételgetik. A politikus emellett mindig próbálja magát embernek eladni. Szép, díszes karácsonyi képeslapokat küld, s fáradhatatlanul ott van minden rendezvényen. Ezek a legősibb módszerek, de ezek a legeredményesebbek is. Mondjuk én is ezt csináltam, amikor Halason voltam. Minden bálon, szalagavatón ott voltam. Még az éjféli misére is elmentem. Katolikus vagyok, legalább ez stimmelt, de hát ez nem jelent semmit. Baszogattak is érte rendesen, amikor kiderült, hogy rosszul fogtam kezet, mert másik kézzel kellett volna. Majdnem megköveztek érte.

Az MSZP-ben van egy belső szolidaritás, van egy belső összetartás és van egy belső demokrácia, aminek révén meg tudják magukat védeni a nagyon agresszív vezetéstől. A másik pártban is van összetartás, alkalomadtán kihúzzák egymást a szarból, tehát ebben van összetartás, de az, amit én értek összetartáson, az nincsen. Egy nagyon szűk körben dőlnek el most a dolgok. Annyira szűk, hogy azt elképzelni sem tudjuk. A másik párt viszont alkalmatlan arra, hogy érdemileg bármit elintézzen. Hogy alkalmasint, ha nagy baj van, akkor bárkit kihúzzon a szarból. Ugyanis saját demokratikus működése miatt nincs önálló gerincoszlopa a pártnak. Képes megvédeni magát, hiszen ha kell, ha akar, összezár. De alapvetően alkalmatlan arra, ha mondjuk valakivel baj történik, akkor erővel, elvtelen módon belenyúljon a rendszerbe. Hogy például valakinek az ügyét eltussoltassa vagy egy bírósági ítéletet befolyásolni tudjon. Ez persze nem azt jelentette, hogyha kellett, a párt híres miniszterelnökei nem nyúltak bele elvtelenül a rendszerbe. De erre igen kevés példa volt, inkább az a jellemző, hogy veszni hagyják az övékét. Itt vagyok erre példának én, vagy akár Simon Gábor. Hagyják, hogy cincálja a sajtó és az ellenzék. Mint egy odadobott koncot, úgy rángatják.

14. FEJEZET
Édes kis hazugságaink

Veszedelmes az a hatalom, amely csak ártani tud. Lucius Annaeus Seneca Sokan mondogatják ezer éve, hogy el lehet csalni választásokat. Nos, csalások. Olyan van, hogy erőből mindig mindent lezúz egy párt, amely épp hatalmon van, ami titkos szavazás a parlamentben, az sem titkos szavazás. A renitens képviselőknek ellenőrzik a szavazólapját. Ott állnak katonatisztként az erre szakavatott emberek, és ellenőrzik, hogyan szavaznak a képviselők. Ott állnak a szavazóurnáknál, és akiről tudják, hogy bizonytalan, azt mindig ellenőrzik. Most ennél nagyobb csalás végül is kell még? Ha tényleg komolyan vesszük a demokráciát. De úgy választás elcsalva, ahogy gondoljuk, úgy nem lehet. Ott túl sokan tudnak róla. Ez ilyen pletyka. Csak budapesti pletyka. Városi pletyka - vagy hogy szokták ezt mondani? Dehogy, nem lehet elcsalni a választásokat. Választásokat ott lehet elcsalni, amikor hazudnak az embereknek. Elhitetik velük a hülyeséget. Akkor el lehet csalni. Amikor elhitetjük, hogy a rezsicsökkentést nem kell a végén valakinek megfizetni. Amikor elhitetjük, hogy gazdasági fejlődés nélkül, előrelépés nélkül csak állami beruházásokból lesz gazdasági fejlődés. Amikor elhitetjük, hogy milyen jó, hogy kétszer annyiért építünk mindent, mint amennyiért a nyugat-európaiak. Az a pofátlanság. Mert az emberek agyába befészkelte magát, és azt mondják, hogy ez így természetes. Persze mondhatják rám, hogy biztos savanyú a szőlő. Hát nem. Csak már kevés jót gondolok a politikáról. Túl sok jót nem. Amikor bekerültem, egy csomó értelmes dolog eszembe jutott, de most már semmi mást nem látok benne, mint karriert, a másik eltaposását, küzdelmet a túlélésért, és számomra természetesen a családom végtelen fájdalmát és tragédiáját. Mert a mai napig úgy érzem, hogy csak engem szívatott meg a magyar politika az elmúlt években. Mindenki más simán megúszta a tízszer nagyobb bűneit, de mert éppen olyan volt az időjárás, kegyetlenül rám húztak mindent meg a munkatársaimra. Úgy, hogy mi aztán tényleg egy forintot sem tettünk zsebre. Ezért a fájdalom jut eszembe a politikáról. Sosem felejtem el, hogy mit éreztem, amikor először beléptem a parlamentbe. Azt hittem, hogy hatással lehetek egy ország sorsának alakulására, hogy valami maradandót alkothatok. Hogy valamelyest a történelem részese lehetek, illetve én is írhatom a történelmet. Semmihez sem fogható érzés ezt a hatalmat érezni. Hittem, hogy valami fog történni. Ám végül semmi sem történt. Pár hónap alatt rájöttem, hogy a politika milyen aljas és kiszámíthatatlan közeg. Úgy összességében. És arra is, hogy milyen módszerei vannak. Azt gondoltam, hogy hú, hát itt majd mi minden lesz. Hogy itt virágzik majd száz virág. De nem. Ugyan már! Hamar rájöttem, hogy demokrácia, mint olyan, nem létezik. Megállapodások vannak. Kisebb-nagyobb üzletek, mutyik. Ha ügyes az ember, meg lehet állapodni, de nagyon vigyázni kell. Olykor próbálkoztam nem volt politikusként, hanem abszolút kívülállóként rátekinteni erre az egész szarkupacra, de nem tudok elvonatkoztatni. Hiszen hogy tekinthetnék rá kívülállóként? Ha valaki egyszer benne volt egy szarkupacban, az sosem tudja levakarni magáról. Szerintem túl sok jó nem

zajlik a parlamentben, de erről nem csak a politikusok tehetnek. Mindenki megérdemli a sorsát, főleg ha bedől a hazugságoknak. Szép vagyok, noha csúnya vagyok. Sovány vagyok, noha kövér vagyok. Nem zabálom magam agyon, noha agyonzabálom magam - és sorolhatnám. Ennek az a vége, hogy azt mondjuk, mindenütt rend van az országban, közben semmi sincs rendben. Ha egyszer a társadalom majd szembe tud nézni a hazugságaival, akkor a politikától is elvárhatja, hogy szembenézzen a saját hazugságaival. Amíg össznépi szinten folyik a hazudozás, meg az adócsalás, addig semmi sem lesz jobb ebben az országban. Tehát tulajdonképpen ez a politikai elit egyfajta igényt szolgál ki. Az emberek igényét. Még ha az emberek azt mondják is, hogy fúj, de utálom őket. Tudod, ez olyan, mint a ponyvaregény, ciki olvasni, vagy a pornó, amit ciki olvasni, ciki megnézni, de mindenki elolvassa és mindenki megnézi. De letagadja. Állítom, hogy az emberek az ismerőseiknek nem merik elmondani. A Fidesz azért bukhatott meg 2002-ben, mert nem tudták, hogy mi játszódik le az emberek fejében. Mert a magyar ember ilyen. Örökösen sumákol, csúsztat, azt mutatja kifelé, amiről azt gondolja, hogy az érdekét szolgálja. Mi még mindig az ötmillió besúgó országa vagyunk, valahogy még mindig nem illik őszintén, nyíltan kommunikálni. Az emberek sajnos örökké szerepeket játszanak. Hogy aztán belül a lelkében mi van, azt meg csak a jó isten tudja. Ez a politika számára roppant veszélyes. igazán sosem lehet tutira menni a választópolgárral kapcsolatban. Mert lehet, hogy büszkén bólogat egy adott politikai rezsimre, közben pedig magában már alig várja, hogy leváltsa. Bajnai Gordonról pedig csak a liberális értelmiség hiszi, hogy bármire is alkalmas. Azért, mert egy nyugat-európai országban alkalmas lehet sokféle munkára, és a képessége is megvan hozzá, de ez a simulékony, rideg, számító gondolkodásmódja az agyonideologizált magyar politikában alkalmatlanná teszi bármire is. Magyarországnak Horn Gyulákra, Gyurcsány Ferencekre, Orbán Viktorokra és Torgyán Józsefekre van szüksége. Ők igen, nekik határozott, ideologizált gondolkodásmódjuk van. Azoknak a szakértői dolgoknak, amiket Bajnai elő akar hozni, Magyarországon nincs létjogosultságuk. Ezt a vidéki Mari néni, Józsi bácsi soha nem fogja megértem. Én vidékről jövök, az embereket szerintem Magyarországon - főleg a vidékieket és a falusiakat -négy dolog érdekli: a közbiztonság, a mezőgazdaság, a nyugdíj és az ideológiai töltelék. Aki ezt nem látja, az vesztésre van ítélve a vidéki Magyarországon. Ott azt gondolják, hogy a bűnözőknek életük végéig börtönben kell rohadniuk, hogy a mezőgazdaság az élet középpontja, és ez a falvakban így is van. Azt gondolják, hogy magyar ember magyar ember, katolikus ember katolikus ember. És azt gondolják, hogy aki megdolgozott a pénzéért, annak az jár, már ha nyugdíjasról van szó. Tehát az, hogy most a Velencei Bizottság milyen jelentést írogat, meg hogy mi az alkotmány, marhára nem érdekli. Mert az ő gondolkodásuk másképpen működik, mint a budapesti értelmiségé - és ez a vidéki Magyarország a lakosság hatvan százaléka. Ennél egy fokkal jobb - nem, ez nem jó kifejezés, másabb - a város, ott már cizelláltabban gondolkodnak az emberek. De nyilván ott is ezek a témák - az ideológia már nem annyira. És ahogy eljutunk a nagyvárosokhoz és Budapesthez, megfordul a trend: az MSZP javára fordul az egész, mert azok a lakótelepi körök,

akikről Kövér László azt mondta, hogy lakótelepi prolik, azok minden körülmények között a szocialista pártra szavaznak. Nem véletlen, hogy a mostani közvélemény-kutatások alapján is hiába nagy a Fidesz előnye, az MSZP vezet Budapesten. Mert egy lakótelepi embernek a származásánál most csúnyán fogalmazok: gyökértelenségénél - fogva más a gondolkodásmódja, mint a falusi emberé. De súlyos tévedés azt gondolni, hogy bonyolultabb lenne a gondolkodása. Nem azt jelenti, hogy Bajnai Gordonra kíváncsiak, hanem azt, hogy más egyszerű hívó szavakra indulnak be. Nem arra indulnak be, hogy Isten, család, haza, hanem más dolgok érdeklik őket, de ugyanolyan egyszerűek.

15. FEJEZET
A magány volt a társam

Elidegenedtem a családomtól, egyedül hajózom az élet vizein. Majd meglátjuk, hol kötök ki. Anne Frank - Nagyon fáj? - kérdezte kedvesen a nő, akit pár napja vettem feleségül. Mercédesz az egyik barátnőm legjobb barátnője volt, így ismerkedtünk meg. Igazi feltűnő, szőke nő volt. Büszke voltam rá, hogy az én feleségem, jó volt vele. Könnyed, jókedvű, szexis nő volt, olyan, aki sok férfit megmozgat. Felé fordítottam az arcomat. Valami felhasította a számat. - Nem fáj. Tudod, nekem semmi sem fáj - feleltem flegmán, majd faképnél hagytam. - Cusi, mi a baj? - Semmi. Elmegyek futni. Megpróbált megérinteni, de elhúzódtam. Nem vágytam szexre. - Most ne, hagyd. - Kisbabát szeretnék. - Én meg egyedüllétet. És ott hagytam. Ha úgy értjük, hogy sok minden fájt már az életben, akkor ismerem a fájdalom szót. De a fájdalomnál számomra sokkal erősebb szó a magány, az egyedüllét. Amióta a politikával foglalkozom, azóta magányos vagyok. Mind a politikában, mind a börtönben rohadtul egyedül voltam. Ha döntéseket kellett hozni, ha felelősséget kell vállalni, akkor is rohadt egyedül voltam. A siker borzalmasan magányossá tesz. Egyedül üldögéltem, és annyira távoliak voltak az emberek, hogy az elmondhatatlan. Belefásultam, belefáradtam a monotonitásba, a magányba. A fiatal karrier hihetetlenül személyiségromboló. Automatizmusok működnek és nem valóságos érzések. Belefárad az ember. És ilyenkor egyre csak hibázik. Mindig azt mondogattam, hogy miért hibáztassam magam amiatt, ami a saját énemből jön. Azért lennék hibás, mert ilyen típusú ember vagyok? Persze ma már azt mondom, hogy nem csupán ellenségeket, hanem barátokat is gyűjtök, vagyis nem vagyok olyan magányos, és akkor talán minden másképp alakul. A siker magányossá tesz. Mert az emberek irigyek. Mert a korosztályom le volt maradva mögöttem. Nem érzem magam hibásnak. Én ilyen ember vagyok. És magamat így fogadom el. Az a legnagyobb hiba, ha az ember magának hazudik. Mindenki hazudik mindenkinek, minden ember hazug. De az összes hazugság közül az a

legrosszabb, ha az ember magának hazudik. Piti dolgokban is hazudunk, persze hogy a politikában nagyot hazudunk. Azt hazudjuk a választópolgárnak, hogy érdekel minket a problémája. Közben nem, nem érdekel. Mint már sokszor mondtam, egyéni érdekek vannak. Én mindig tisztában voltam azzal, hogy mi a helyes út, miközben mindig a helytelen útra léptem. Mindig nagy csatákat folytattam magammal egy-egy döntés előtt. Háborút indítottam a polgármesterem ellen. Hosszan tartó, mély gondolkodás előzte meg. Tartottam az állandó összeesküvésektől, aztán meggyőztem magamat, hogy nem az számít, kit szeretnek, hanem hogy ki állítja össze a szavazatszámláló bizottságot. Paranoiásai! féltem mindentől és mindenkitől. De úgy tűnik, hogy mégsem eléggé. Őszintén, mi az a tisztesség? Az ember egy adott szituációban megpróbálja a legkevesebb kárt okozni, és akkor már tisztességes. De abszolút értelemben a tisztesség, mint olyan, nem létezik. Nincs olyan, hogy csak jó döntés. Vannak bizonyos játékszabályok, amiket az ember betart. S azokon belül mozogva az ember tisztességes. Nagyon relatív dolog a tisztesség. Én mindig csaltam a dolgozatoknál. Ha valamit le tudtam lesni, hát lelestem. Az egyetemen ugyanígy viselkedtem. Simán elintéztem, ha meg tudtam oldani. Úgy érzem, hogy ez nem tisztességtelen. A kegyes hazugság sem tisztességtelen. Ha valakivel szövetséget kellett kötnöm, akkor megtettem érdekek mentén. Ha azt kérték volna, hogy a szövetségeseimet áruljam el, azt tisztességtelennek tartottam volna. Soha nem tettem... Engem mégis kétszer elárultak, és ott gyilkoltak, ahol csak tudtak. Gyűlölöm a szocialista pártot belülről. Akkor is gyűlöltem, amikor bent voltam. Abban a közegben, ahol minden napomat töltöttem, folyamatosan megaláztak és feltörölték velem a padlót. Vágytam az emberek szeretetére, a szerelemre, a boldogságra, a jóra, de ezeket az ember sosem kapja meg. Ha megkapná, akkor a házasságok jó része nem végződne válással, nem lenne annyi öngyilkosság. Úgy érzem, hogy mindent megtettem, de ennek ellenére sem sikerült megszerettetnem magamat soha senkivel. Állandóan szeretethiány-nyal küszködtem. Mindig úgy éreztem, hogy engem nem szeretnek. A magányosságot összekeverem a szeretethiánnyal. Azért voltam magányos, mert rettenetesen eltértem a többi embertől. Persze ezért még nem kellett volna szarban hagyni. 16. FEJEZET Az a bizonyos ötvenmillió Három hűséges barát létezik - egy öreg feleség, egy öreg kutya és a készpénz. Benjamin Franklin Hogy mi is történt pontosan az eljárásnak nevezett pokolhadjárat során? Most elmesélem. Elöljáróban: mi is volt a bűncselekmény, amivel gyanúsítottak minket?

A pártfinanszírozásról leírtak előrevetítik, hogy a párt ifjúsági szervezeteinek finanszírozása sem lehetett sokkal tisztább. Az ifjúsági mezőben ennek kialakult rendszere volt. Az intézményrendszer úgy lett kialakítva, hogy meglegyenek a lehetőségei a párt körüli civil szervezetek finanszírozásának. Ezt úgy kell elképzelni, hogy már 1990 óta sok civil szervezet volt a politikai mezőben, amelyek valójában az egyes pártok meghosszabbított csápjai voltak. Ezek pályáztak, és attól függően, hogy épp ki volt kormányon, tudtak nyerni. Minden oldalról számtalan ifjúsági szervezetet fel lehetne sorolni. Tulajdonképpen a vád tárgyává tett ifjúsági szervezetek is ebben a rendszerben lettek megalapítva - mindenki által tudott módon. Csak megjegyzem, bőven lehetett volna még vagy harminc-negyven civil szervezetet beleírni a vádiratba. Ezek pályáztak milliókra - egy-, két-, három-, ötmilliókra - és persze mindig nyertek is. Általában vagy miniszteri döntések vagy pedig különböző tanácsok döntései alapján. És itt van a dolog lényege: hogy miért is kaptam első fokon nyolc és fél évet. Ugyanis nem a csalásért kaptam nyolc és fél évet, még ha jogi szempontból így is nézett ki. Hiszen senki sem értette, hogy 75 millió forintért miért kap valaki nyolc és fél évet. A bíró, Fodor Endre azt mondta, hogy az intézményrendszer ilyen fokú befolyásolása, manipulálása ilyen súlyú büntetést érdemel. A rendszer úgy volt felépítve, hogy ott lehetett befolyásolni a döntéseket, ahol csak akarták. Mert nem voltak benne független szereplők. De ezt nem én találtam ki, ez nagyon régen működő szisztéma volt, amiről természetesen a legfelsőbb szinteken tudtak. Az már az én személyes tragédiám, hogy a nevem összeforrt ezzel a rendszerrel, miközben nem én építettem fel és nem én tettem gyakorlattá. Ez már örökölt rendszer volt. Magányos bűnöző lettem volna, ahogy egyesek állították? Olyannyira nem voltam az, hogy 2005-ben Szilvásy György találta ki, hogy tegyük rendbe a pályázatokat, amihez segítséget kért Kovalik Máriától, aki közigazgatási államtitkár volt a Göncz Kinga vezette minisztériumban, és az összes mobilitás anyagot bekérték. Ami hiányzott, azt pótolni kellett. Még a pályázatkezelő anyagaiba is belenézhettem. Az ügy 2005-ben kezdődött, amikor is egy pitiáner dolog, egy rutinellenőrzés után nyomozás indult, amelynek eredményeként 2005-ben a Kiskunhalasi Városi Ügyészség vizsgálatot indított a számviteli fegyelem megsértésének alapos gyanújával több civil szervezet pályázatokon nyert támogatásainak felhasználása miatt. A jelentés szerint a nyomozást - a kiskunhalasi ügyészség feljelentése alapján - 2005. augusztus 19-én rendelték el, és a számvitel rendje megsértésének vétsége miatt indult az Együtt a Harmadik Évezredért Alapítvány tevékenységével kapcsolatban. A rendőrség megállapításai szerint az alapítvány bankszámlájáról kuratóriumi engedély nélkül történtek átutalások több magánszámlára, valamint a bizonylatok alapján az is megállapítható volt, hogy az alapítvány több mint ötmillió forinttal többet fizetett ki, mint amekkora bevétele volt. Ennek alapján elkezdődött egy nyomozás, ami közel másfél éven keresztül, komolyabb következmények nélkül, a maga csigalassúságával haladt. A nyomozás folyamatában Lusztig Péter volt baranyai rendőrfőkapitány segített nekem, aki gyakorlatilag eljárt a Bács-Kiskun megyei rendőr-főkapitányságon: anyagokat, jelentést kéretett be

nekem, ily módon én is és az MSZP is folyamatosan informálódott a nyomozás állásáról. Annyira pitiáner volt a nyomozás, hogy a miniszterelnök simán beszélgetett velem arról, hogy mit szeretnék magammal kezdeni a politikában. Hozzátartozik, hogy ekkoriban az MSZP-vel eléggé megromlott a kapcsolatom, mindenáron el akartak takarítani. Azt hitték, hogy a már említett zsidózásos botrány után elpusztulok, de pechükre sikerült feltámadnom. Az MSZP-ben megrémültek attól, hogy 2005-ben engem választottak egyéni képviselőjelöltnek, sőt Halason pártelnök lettem. Mindenki megdöbbent és elkezdtek velem alkudozni. Gyurcsány kitalálta, hogy nem lehetek képviselőjelölt, mindenáron szabadulni akart tőlem. 2005 októberében Lendvai, Szekeres és Szilvásy leültek velem, hogy mit kérek cserébe azért, hogy lemondjak a képviselőségről. Megkaptam, amit akartam, én pedig visszaléptem. Ötvenmilliót kaptam egy reklámszatyorban. Nem érdekelt, hogy honnan, kitől, miként. Ezt elmeséltem a titkáromnak, Lados Istvánnak, aki a tudtom nélkül felvette az ominózus beszélgetésünket, amit egy barátommal folytattam. A beszélgetés így hangzott: -Bassza a csőrüket, hogy három hónapja nem tudnak velem mit csinálni. Bassza a csőrüket, és én tisztességesen akarok megállapodni, érted. Nem azt mondtam, hogy adjanak hetvenötmillió forintot vagy ötvenet. - Hanem? - Hanem hogy akkor nézzünk valami olyan feladatot, ami nekem meg a pártnak is egzisztenciális alapot nyújt. Tehát korrekt ajánlatot tettem nekik, érted? Mert ha akkor azt mondom, rendben gyerekek, lemondok ötven misiért, lehet, hogy még össze is kaparták volna, de akkor tényleg el kellett volna tolni a biciklimet a párttól. Ezt nem érti Feri, hogy ez egy pénzből és erőből működtetett rendszer. Én elmondtam, hogy ebbe bele fog bukni, ha bele akar nyúlkálni. Azt mondta, hogy nagyon tévedek. Mondtam, hogy jó, Feri, meglátjuk majd négy év múlva. Ennyi, tehát én nem hiszek már az önkéntes pártban.” Meg ezt is mondtam: „Ferin tényleg felbasztam az agyamat, tehát azon, érted, hogy éreztem két hete is, hogy gyakorlatilag mindent rám akar kenni. És még meg vannak sértődve, hogy védekezem és alkudni akarok. Érted, Én meg nem is értem, én Ferinek elmondtam, hogy bazd meg, neked négymilliárdod volt.” A legfőbb kérdés, ami mindenkit érdekelt, hogy Gyurcsány tudott-e arról, hogy a civil szervezetek és alapítványok rendre nem tartják meg azokat a rendezvényeket, amelyekre pénzt igényeltek, azokat fiktív beszámolókkal látják el, hamis számlákkal igazolják. Gyurcsány persze mindent tagadott. Szerintem meg hazudott. Tehát hogy érthető legyen: elképzelhetetlen lett volna az a helyzet, hogy önmagam befolyásolok egy olyan rendszert, amit jobbára kormány által kinevezettek alkottak. Teljeséggel abszurd lett volna.

Ezért is éreztem árulásnak, ahogy viselkedtek, és ahogy magamra hagytak. Főleg Gyurcsány esetében, aki miatt igen sokat tartottam a hátam. Keszthelyi András vagy Gál J. Zoltán volt az úgynevezett eligazító, aki felhívott, hogy Gyurcsány melyik ügyét éppen hogyan kell tisztázni. Főleg az altusos ügyek voltak porondon. Felhívtuk az Altus vezérigazgatóját, hogy igazítson el, mit kell mondanom, mit kell tennem, nehogy Feri bajba kerüljön. A Gyermek-, Ifjúsági és Sportminisztériummal (GYISM) kapcsolatos történetek esetében sem igaz, hogy Gyurcsány ne nézte volna át a döntési listákat. A kabinetje nagyon alaposan átnézte, pontosan tudták, hogy mi folyik ott. Gyurcsány Ferenc is tökéletesen tisztában volt vele, hogyan megy a pályázati pénzek elosztása, tevékenyen részt is vett benne. Amikor komolyabb pályázatokról volt szó, folyamatosan el voltam igazítva általa. Minden hétfőn ülésezett a Megyek Munkacsoport vezetőinek informális értekezlete a parlamentben. A kormányzat itt egyeztetett a párttal. Például a nagyobb értékű sportberuházásokról itt egyeztetett Gyurcsány Ferenc is. Ott volt minden megyei munkacsoport-vezető, Gyurcsány minden döntést bevitt, ott beszélték meg informálisan, hogy mi fog történni. Én ott üldögéltem mellette és végrehajtottam, amit kért. Volt úgy, hogy vasárnap lettünk berángatva egyeztetésre és ott, együtt néztük át a pályázatokat. Konkrét döntéseket beszéltek meg, az összes nagyobb sport vagy ifjúsági pályázat ott volt terítéken. Nyilván nem magam találtam ki, hogy melyik sportág mennyi pénzt kapjon, hanem egyeztettem a mekecs vezetőivel. Az ifjúsági pályázatoknál ugyanez volt a helyzet. Mindig megkaptam az igénylistát a képviselőtársaimtól. Bejött például Mesterházy és azt mondta, hogy a veszprémi fesztiválok sok pénzt kapjanak, mert az neki fontos. Én erre úgy írtam meg a döntési javaslatokat, hogy az ő kérései benne legyenek. Nem magán mutyik voltak ezek. Gyurcsány Ferenc 2005-ös ígérete miatt, miszerint megállapodunk mindenben és segít, nem aggódtam. A bíróság ítéletében a következőket állapította meg: „Csak minimális hatékonysággal történtek nyomozati cselekmények.” Arra vonatkozóan pedig, hogy Gyuresány Ferenc tudott-e az eseményekről, így vélekedett: „A beszélgetésekből s egymás közötti viszonyukból egyszerűen más nem jöhet le.” Az első nyomozati szakaszban elkezdték a kollégáimat behívni, szakértőket rendelt ki a rendőrség, majd egy év után az ügyészség utasítására meggyanúsították Őri András kollégámat. Ekkor felhívtam Szilvásy Györgyöt - mivel Őri András közalkalmazottként dolgozott a miniszterelnöki hivatalban és megbeszéltük, hogy Őri András a gyanúsítás miatt átkerül megbízásos jogviszonyba. De ekkor sem gondoltam volna, hogy bármilyen probléma lesz az egészből. Azonban az ügyészség megelégelte, hogy ennyire nem fontos ügyként kezeli a rendőrség az esetet, le is akarták zárni, de 2005 után elrendelték a szoros ügyészi felügyeletet. Elkezdték több ember telefonját lehallgatni. Kiküldték a rendőröket csali házkutatásokra, hiszen arra voltak kíváncsiak, hogy az adott ember kit hív fel rögtön utána. Volt kollégám, az ISZM irodavezetője, Krausz Csaba az egyik házkutatás után éppen engem hívott fel 2006 decemberében. Ezt a telefonbeszélgetést rögzítették, és ennek alapján elrendelték a telefonom lehallgatását. Ez oda vezetett, hogy - a Lusztig Péterrel folytatott telefonbeszélgetés alapján - két hét alatt rájöttek: a rendőrség nem elég hatékonyan nyomoz. így 2007 januárjában a kecskeméti ügyészség magához rendelte a nyomozást. Elkezdődtek azok a komoly házkutatások, amelyekhez hasonlót még csak nem is látott senki. Volt olyan, hogy öt ügyész

tartott házkutatást, annyira nem bíztak a rendőrségben, és olyan is, hogy még csak nem is értesítették a rendőrséget, hogy jönnek házkutatásra. Az említett két hétben - mivel fogalmunk sem volt, hogy lehallgatnak minket - akaratlanul is elszóltuk magunkat több tekintetben. 17. FEJEZET Szilvágy cserbenhagy Az ember olyan fiatal, vagy öreg, amilyennek érzi magát. És ha megjön az óhajtott jó, megkésve, nehézkesen, akkor mindazzal a kicsinyes, zavaró, bosszantó kísérettel jön, a valóság minden sarával, amivel a képzelet nem számolt, és ami az embert ingerli. Thomas Mann 2007 januárjában felhívott Szilvásy György és megkérdezte, hogy van-e ehhez az ügyhöz bármi közöm. Én gyanútlanul azt válaszoltam, hogy nincsen. Éppen aznap történt, amikor a bíróság elrendelte a telefonom lehallgatását. Aztán rá másfél hétre, egy pénteki napon kaptam egy telefonhívást, amiben egy titkos találkozóra hívtak, mondván, egy borítékot akarnak átadni az MSZP székházban. Kérdeztem, hogy ki hív, de megszakadt a vonal. Természetesen odamentem. A borítékban az állt, hogy lehallgatnak. Nagyon dühös lettem. Felhívtam Szilvásy titkárnőjét, hogy azonnal fogadjon a főnöke, mert beszédem van vele. Óriási botrányt csináltam. Majdnem ráborítottam az asztalt a rohadékra. Pontosan tudta, hogy lehallgatnak, de nem szólt egy szót sem. Az ügyem csak ezután kezdődött igazán. Már az elején meglett az első gyönge láncszem is a rendszerben: Lados István. Ő annyira bepánikolt, hogy a nála tartott házkutatás (ami ugyanaznap volt, amikor nekem szóltak, hogy lehallgatnak) során külföldre kellett szöktetni. A pártban először kitalálták, hogy vigyük Thaiföldre, de ebből végül is csak Erdély lett, hiszen egy repülőgépre nehéz lett volna feltuszkolni. Egy barátom kivitte Erdélybe, és ott bújtatták fél éven keresztül. Egy alkalommal nyáron visszaszökött, de újra kivittük. Egyszer annyira meg volt ijedve, hogy kiugrott a mozgó autóból. Aggódott érte a családja is, az édesapja rám törte az ajtót, hogy azonnal mondjam meg neki, hol a fia. Megnyugtattam, hogy Lados él és jól van, de most nem tudnak találkozni... Azt gondoltuk, ha Ladost kivonjuk a forgalomból, nem lesz probléma. Az ügyészek tömegével hívták be a tanúkat: februártól májusig több mint kétszázat. Példátlanul agresszív eljárás volt. Gyomorfekélyt kaptam az idegességtől. Annyi tanút hívtak fel, amennyi szinte elképzelhetetlen volt. És mentek egyre feljebb... Sorra gyűltek azok a vallomások, amelyek alapján meg akartak gyanúsítani minket. Az az alapigazság igazolódott be a tanúvallomások alapján, hogy akik éveken keresztül szó nélkül kiszolgáltak egy rendszert és együttműködtek, abban a pillanatban, hogy a rendszer már nem nehezedett rájuk, elkezdtek beszélni. A GYISM háttérintézményének munkatársai ilyen vallomásokat tettek: „Rájuk valamilyen nyomás

nehezedett abból a célból, hogy ezen szervezetek előnyösebb elbírálásban részesüljenek.” A pályázatokat „csókosoknak” nevezték, hiszen ezek előnyt élveztek a minisztériumoknál. Vagy: „Ezeknél a pályázatoknál a támogató kifejezetten nem akceptálta a visz-szavonásra tett javaslatokat.” „ Bár egyes pályázatok »gyanúsak« voltak, de politikai hovatartozás alapján történt a támogatás megadása...” „A beszámolók tartalmi ellenőrzése egyáltalán nem történt meg.” Az egyesületek elnökei, tagjai az alábbiakat mondták vallomásukban: „(Én) felismertem, hogy a finanszírozási problémákat a pályázatok útján elnyerhető pénzeszközökkel lehet megoldani.” Vagy: „Zuschlag János mindenféle egyesületi és alapítványi forrásból származó pénzeket áramoltatott a szervezetbe.” Akadt ilyen is: „Zuschlag János irányította a pályázati tevékenységet, amelynek célja az ISZM finanszírozási problémáinak megoldása.” Akkoriban a sajtó tele volt az ügyemmel, és számos kérdést tettek fel, amire azóta sem jött válasz. Eddig. Annak idején három témában nem szólaltam meg. Nem beszéltem az esetleges rendőri kapcsolatokról és a telefonlehallgatásokról, amelyben a Központi Nyomozó Főügyészség is vizsgálódott, és arról sem, hogy kinek milyen szerepe volt a pályázati döntéshozatalban. Az Élet és Irodalom rólam szóló cikkei csaknem teljesen megfeleltek a valóságnak. Onnan idézek kérdéseket, felvetéseket, amelyeket hónapokon át feszegettek: Mélyen érdekelte őket, hogy milyen csatornákon keresztül tudtam meg, hogy az ifjúsági szervezetek ügyében zajló nyomozásban társaimmal együtt lehallgatnak? Hogy kitől kaptam információt a nyomozati aktákban lévő adatokról akkor, amikor még gyanúsított sem voltam, és az anyag épp a Legfőbb Ügyészségre volt felterjesztve határidő-hosszabbításra? Jegyzőkönyvre hivatkozva lehozták, hogy 2003 nyarán egy hosszú hétvégére elküldtem a Balaton-felvidékre Lados Istvánt azzal a feladattal, hogy több helyen szálljon meg, fogyasszon, és mindenről hozzon számlát. A titkár szerint a számlák a rajtuk lévő cégadatok miatt kellettek. Később ugyanis Lados azzal töltötte ki irodai munkaidejét, hogy fiktív számlákat készített. Lados szerint nem csak számlagyártás és fiktív pályázat-írás zajlott a 116-os irodában, itt készültek a Vas megyei MSZP-tagság papíron történő felduzzasztásához szükséges fiktív jegyzőkönyvek is. Amikor a tagbeléptetések ügyében nyomozás indult, az ügyhöz kapcsolódó iratokat egy színlelt autófeltörés során eltüntették. Lados szerint fényképet adtam neki egy Kisbaranyi László nevű vállalkozóról, aki akkoriban halt meg, és azt mondta, őrá kell kenni mindent, valamint egy „Suba” nevezetű személyre, aki más ügyek miatt Spanyolországban bujkál. Hozzátette: nem lesz gond, „a Bács-Kiskun megyei rendőr-főkapitánnyal egyeztetett és csak két mellékkörülményre fognak rákérdezni”. Mindenki aggódott, hiszen az egyesületi-alapítványi hálóban az általam említett módszer nem egyedülálló. Kész pályázatíró csapatok jöttek létre: harmincöt százalékért dolgoztak, ők írták a beszámolókat és ők szerezték be a szükséges számlákat is. Eszembe jut még egy cikk, amelynek minden szava igaz: Egyesek szerint a Fiatal Baloldal (Fib) költségfinanszírozását próbálták megoldani a fantom ifjúsági szervezetek pályázati támogatásával. Ráadásul egy párt és egy ifjúsági platform költségfinanszírozását kiskunhalasi gyökerű fantomszervezetek egyedül nem tudják kiszolgálni, ahhoz több megyében kell folynia még ilyen szervezett forrás-csapolásnak.

A fiktív rendezvények névsorához szükséges neveket is Zuschlag biztosította a vidéki pártszervezetek személyi listáiból, a táborok illusztrálásához szükséges fotókat az internetről töltötték le, de volt olyan eset is, hogy fiktív kis újságoldalt készítettek igazolásul, amelynek egy cikkében beszámoltak a támogatott rendezvényről. Ezek után nem csoda, ha a postás egy pénteki napon hozott egy idézőt. Ekkor már éreztük, hogy baj van. 18. FEJEZET A pokol kapujában Ha valakinek a szívét a legnagyobb kétségbeesés járja át, akkor már nincs semmi kifejezése a közbeeső érzésekre. Alexandre Dumas Miért csak ekkor eszméltem fel? Két dolog miatt egyáltalán nem aggódtam a sorsom alakulása miatt. Az egyik az volt, hogy Juhász Ferenc azt ígérte, elintézi a kinevezett legfőbb ügyésznél, Kovács Tamásnál, aki előtte húsz évig katonai főügyész volt és a honvédelmi minisztérium állományába tartozott. Régi MSZP-s, MSZMP-s káder hírében állt. Joggal hihettem, hogy semmi bajom nem lesz. Minden vallomást be kellett vinni Juhász Ferinek, ő volt a párt ügyvezető alelnöke. Első kézből olvasták a tanúvallomásokat. Hittem nekik, semmi okom nem volt az ellenkezőjére. Gyurcsány Ferenc pedig olyan szinten kapcsolódott az egészhez, hogy amikor már komoly baj volt, megkért, keressem fel dr. Bánáti János ügyvédet, aki majd segít. Erre két hétre rá megjelentem az ügyészségen, ahol hivatalosan is meggyanúsítottak. Akkor azt gondoltam, hogy minden idők legmegalázóbb pillanatát kellett átélnem azzal, hogy ujjlenyomatot vettek tőlem. Hát nagyot tévedtem. Olyan voltam akkoriban, mint egy élőhalott. Rengeteget ittam, és az egész testem remegett az idegességtől. Feszülten vártam mindig a péntek estéket, hiszen akkor hét vége jött, és tudtam, hogy hét végén legalább már semmi sem történik. Borzalmas, idegőrlő, testetlelket felemésztő időszak volt. Az egész testem egy hatalmas, néma üvöltés volt. Üvölteni akartam a fájdalomtól és a kétségbeeséstől, mert akkor már gondoltam, hogy cserbenhagylak. Én, aki egész életemben azért küzdöttem, hogy soha ne kelljen kiszolgáltatott helyzetbe kerülnöm, egyszer csak mégis abba kerültem. A lehető legkiszolgáltatottabb helyzetbe. Megtörtént a gyanúsítás, kitört a botrány. Mindenki, mindenhonnan lemondásra szólított fel, de az ügyem pár hétre belefulladt a nyár melegébe. Nyilatkozatokban azt kértem, hogy hadd tisztázzam magamat. De csak nagyon kevés levegőhöz jutottam. Ugyanis ahogy vége lett a nyárnak, úgy a látszólagos nyugalomnak is. Szeptemberben újraindultak a házkutatások. Majd elkezdték a párt kisebb vezetőit behívni: Újhelyit, Aratót, Baja Ferencet, Baráth Etelét, Csiha Juditot. Egy nap csörgött a telefonom, az ügyészek szóltak, hogy menjek be egy kötetlen beszélgetésre. Ez egy

pénteki nap volt. Remegve, idegesen mentem be. Az ügyészek informálisan azt mondták, ha mindent elmondok, hogy mi, miért történt, akkor nem kerülök börtönbe. A hallgatást választottam. Az ügyészség ekkor jött rá, hogy nem fognak tudni velem megállapodni. Ma már másként döntenék, de akkor a tagadás látszott az egyetlen megoldásnak. Egy hét múlva megjelent a Magyar Hírlapban a cikk, amiből kiderült, hogy a legfőbb ügyész informálódás céljából fogadta a Bács-Kiskun megyei főügyészségről az ügyben eljáró ügyészeket. „A Zuschlag-féle alapítványokon keresztül az MSZP ifjúsági szervezetét, a Fiatal Baloldalt támogatta közpénzből az Ifjúsági és Sportminisztérium - állítja az ügy hátterét jól ismerő, magát megnevezni nem kívánó informátorunk. A kifizetések 2003-2004-ben, főleg Gyurcsány Ferenc minisztersége és Szilvásy György közigazgatási államtitkársága idején történtek. Voltak kétes kifizetések Gyurcsány előtt és után is - Jánosi György és Göncz Kinga minisztersége alatt de a csaknem hetvenmillió forint összegű gyanús alapítványi ügyletek zömét a jelenlegi kormányfő sportminiszteri működése során kötötték. Ez derül ki Ocsovai Tamás egykori sportminisztériumi helyettes államtitkár tanúkihallgatási jegyzőkönyvéből (amelyet a Magyar Nemzet a múlt héten tett közzé), valamint a Magyar Hírlap informátora által előadottakból. Ocsovai beszámolója szerint az alapítványi támogatások odaítélése Gyurcsány Ferenc kézi vezérlésével történt. Ezt megerősítette informátorunk is. Szabó Ferenc, a Bács-Kiskun Megyei Főügyészség szóvivője elmondta, a folyamatban lévő ügyben a korábbi és a most betöltött pozícióktól függetlenül minden érintettet meg fognak hallgatni. Szabó Ferenc megerősítette értesülésünket, miszerint a legfőbb ügyész, aki most érkezett haza külföldről, informálódás céljából fogadta a Bács-Kiskun Megyei Főügyészségről az ügyben eljáró ügyészeket. Elmondta azt is, hogy a Legfőbb Ügyészség kiemelt ügyek osztálya azért foglalkozik a Zuschlag-ügyben folyó eljárással, mert a nyomozás két évvel ezelőtt indult, és ez az osztály jogosult meghosszabbítani ezt az időszakot. Szabó megerősítette, hogy Lados István, Zuschlag személyi titkára ellen európai és nemzetközi elfogatóparancs van élményben. A Magyar Hírlap informátora sem érti, miért tűnt el az ügyben szerinte csupán »ötvenhatodrangü« szerepet játszó Lados. Tegnap négyszemközti megbeszélést folytatott Zuschlaggal Lendvai Ildikó, az MSZP országgyűlésifrakciójának vezetője. Ezután a büntetőügyével kapcsolatban Zuschlag János kijelentette: ezt a dolgot úgy kell felfogni, hogy egy cégnél ellenőrzi az APEH a számlákat A Magyar Hírlap által is megírt találkozón döntötték el, hogy mehetek a levesbe. Informálisan az a hír jutott el hozzám, ha engem feláldoznak, akkor a történet megáll ezen a szinten és nem kerül feljebb... Hogy miért pont én „buktam le”? Miért épp én mentem a levesbe? Nyilván mert megnyugtatja a társadalmat. A véráldozatok már az ókorban is fontosak voltak. Megnyugtató volt az emberek számára, hogy a főnökök is halandók. Ugyanúgy elpusztulhatnak vagy börtönbe kerülhetnek. Én is ilyen véráldozatnak érzem magam, főleg azért, mert azt gondolom, hogy azért kerültem börtönbe, mert cserbenhagytak. Cserbenhagytak, mert akár Gyurcsány Ferenc, akár Szilvásy György, akár Juhász

Ferenc, akár mások, akik abban a helyzetben voltak, hogy tegyenek valamit, nem tettek semmit az érdekemben. Amikor meg rájöttek, hogy baj van, már késő volt. Gyurcsány Ferenc sem gondolta volna soha, hogy tanúskodnia kell majd az ügyészségen meg a bíróságon... Szilvásy sem gondolta ugyanezt, amikor nem mondta meg nekem, hogy lehallgatnak. Persze tudom, hogy törvénytelen, hogy közölje velem... Mégis ő pontosan tudta, mi a helyzet, mert megkérdezte tőlem, hogy van-e valami közöm az ügyhöz. Ezt emberileg rendkívül gusztustalannak tartom. Mert nem azért nem mondta meg, hogy megfigyelnek, mert ő elvhű, korrekt ember, hanem mert egy patkány. És ami neki fontos volt, abban megcsinált mindent (lásd a mostani futó ügyeit), ami nem volt fontos, azt pedig könnyen kezelte. De aztán jött még a javai Odatettek egy olyan bíróságra, egy olyan ügyészségre, egy olyan tanácselnökhöz, aki hírhedt volt arról, hogy mindenkit lecsukat. A bíróról, Fodor Endréről azt tartották, hogy önmagát csak azért nem küldi fegyházba, hogy később is ítéletet hozhasson. Köztudott volt, hogy mindenkit elgázol, mindenkinek kétszer annyit ad, mint bárki más. Nálam is ezt csinálta. Nyolc és fél év, értsük(i) első fokon, miután nem volt kedvezményem... Mások emberölésért is kevesebbet kapnak. Pontosabban tíz-tizenkét évet kaptak abban az időben, aztán kedvezménnyel nyolc év után kijöttek. Én meg nem. Nyolc és fél évet kapott az a szarvasi férfi, aki két rábízott kislánnyal fajtalankodott. Nyolc évet az a kisvárdai férfi, aki megölte az anyját. Kulcsár első fokon nyolc évet kapott. Pavle Strugar volt szerb tábornok Dubrovnik szétlövéséért kapott nyolc évet. S mindnyájuknak volt kedvezménye a nyolc évből... Soha nem felejtem el azt a reggelt, amikor idegesen hívogatott a vezető ügyész helyettese, hogy mikor érek már oda, ne késsek. Nem tudtam, hogy ennek mi az oka. Másnapos voltam, az utolsó hétvégémen leittam magam. Még éreztem a számban az alkohol ízét és a szabadság vágyának mámorát, amikor beléptem a kecskeméti városi ügyész irodájába. Rengetegen voltak bent és mindenki zavarban volt. A zsigereimben éreztem, hogy valami történni fog velem. Megfagyott a levegő körülöttem. Remegni kezdett a kezem. Megkértek, hogy üljek le, majd felolvasták a megyei főügyész, Nánási László határozatát az őrizetbe vételemről. Tudtam, hogy vége mindennek. Átvittek a rendőrségi fogdába, ahol életem talán legmegalázóbb pillanata volt, hogy levetették velem a cipőfűzőmet. Az egész életemet arra tettem fel, hogy legyőzzem a kétségbeesést, a kiszolgáltatottságot, hogy ne lehessen korlátozni a szabadságomban. És abban a pillanatban épp ezt vették el tőlem. Ott, abban a pillanatban véget ért az életem. Mély depresszióba zuhantam, amikor becsapódott a börtönrács. Akkor, ott éreztem csak igazán, hogy mit jelent a teljes kétségbeesés és kiszolgáltatottság. Abban a börtönben kezdtem a raboskodást, ahol egykor még látogatást tettem, mint országgyűlési képviselő. Nagyon magasról hirtelen nagyon mélyre süllyedtem. Tudtam, hogy mindennek vége. 19. FEJEZET
A görbe tükör...

Nem mondom, hogy az ember arra született, hogy tisztességes legyen. Mert az ember lop. Abból él, hogy lop. Mint a róka, vagy mint a farkas. Hol az Istentől, hol az emberektől, de mégiscsak

legtöbbet az Istentől, mert minden az Istené, s nem az embereké. De aki beáll cselédnek, szolgának egy úrhoz, egy gazdához, akitől fizetést kap, kommenciót, pénzt és mindent, hogy élni tudjon, s még attól is lop: az akkora gazember, akkora egy bitang tolvaj, hogy még az ördög is restell kezet fogni vele! Wass Albert Nem tudtam levenni a szememet a fiamról. Csak néztem őt mereven. Nem hittem el, hogy az enyém. Annyira idegen volt... annyira kicsi. Annyira szép arcú kisgyerek. Egy kis angyalnak tűnt az anyja karjaiban. Mindig is azt kívántam, hogy fiam legyen. Egy fiam. Akkor nyugodtam meg, amikor elkezdett torkaszakadtából üvölteni. Tipikus Zuschlag, már most utálja a világot - gondoltam keserűen, némi öniróniával magamban. Milyen aprócska keze van... milyen kicsi... Neki vajon milyen élete lesz? Jobbnak kell lennie, mint amilyen nekem volt! A gyerekemről a feleségemre tévedt a tekintetem. Fáradt, megviselt volt az arca. Mély fájdalom volt a szemében. Hajdan eleven, mosolygós nő volt, most csalódott és fásult. Görcsösen szorongatta a gyerekünket: egyetlen megmaradt, legfontosabb kincsét. - Mi lesz így velünk? - kérdezte őszinte kétség-beeséssel a hangjában. - Túléljük - válaszoltam olyan magabiztossággal, amin magam is meglepődtem. - Túléljük ezt is. Nem tehetünk mást. - Én ezt nem fogom kibírni. Összesúgnak a hátam mögött, megszólnak. Itt vagyok egyedül a gyerekkel. Hiányzol nekünk! János, kérlek, csinálj valamit. - Szerinted mit tudok csinálni? Szerinted önszántamból vagyok itt? - dühödten az asztalra csaptam. Azonnal megbántam a heves mozdulatot. A feleségem szeméből egy jókora könnycsepp csordult ki. A fiam kérdőn nézett rám. - A saját gyerekemet nem tudom megfogni, Merd. Nem tudok mit csinálni, ezt kell végigcsinálni. - Annyit nem tudnak elintézni neked, hogy legalább ne ilyen körülmények között találkozzunk? Képviselő voltál az istenért! A saját fiadat nem foghattad még a karodban? Mint valami istenverte gyilkossal úgy bánnak veled. A feleségem arca kipirosodott a vad dühtől és a fájdalomtól. Mérhetetlen fájdalom volt az arcán. - Hagyjuk ezt. Felesleges. Látod, nem? Egyedül maradtam. - János, én ezt nem fogom kibírni. Hullik a hajam az idegességtől, remeg a kezem. Félek, hogy kik hívnak, kik jönnek utánam, ki csönget be. Félek éjszakánként elaludni. Félek, hogy valami történik velünk.

- Semmi sem fog történni. De ki kell tartanod. Vigyáznod kell a fiúnkra és ki kell tartanod a végsőkig. Meg kell tenned. Magadért és ezért a családért. Szedd össze magad, Merd, kérlek. - Köpdösnek utánunk az utcán, ugye tudod? Hatalmas gombóc lett a torkomban. - Nem tudom ezt most tovább hallgatni, Merci. Nem megy. Kérlek, menjetek el. Beszéljünk majd inkább telefonon. Nem bírom hallgatni. Nem bírom látni a fiamat úgy, hogy még a születése óta meg sem érinthettem. Valahogy ezek a pillanatok nélkül kell túlélnem a börtönt. Mert ezek legyengítenek. Ezt nem tudom feldolgozni. Túlságosan fáj. - Nem hozom be többet a gyereket. Némán bólintottam. - Ugye tudod, hogy ez mivel jár? Újra bólintottam. - János, ugye tudod? A fiad hatéves lesz, mire megismer! Nem fog ismerni iskoláskoráig. Ránéztem a fiamra. Nagy kék szemében kíváncsiság volt, ahogy rám nézett. Nem mosolygott. Csak kíváncsian nézett rám. Viszlát, kiskölyök -mondtam neki némán. - Minél később ismered meg a tolvaj apádat, annál jobb neked... - Menjetek most haza. Kérlek - válaszoltam. A feleségem felállt. - Még valami. Csak az ő érdekében. Leveszem a nevedről a kicsit. Újabb tőrdöfés a szívembe. Hát nem volt még elég? - Nem tehetek mást. Nem akarom, hogy bántsák a neve miatt. - Rendben - válaszoltam. - János... szeretünk - mondta az asszony, aki abban a pillanatban nem is lehetett volna idegenebb számomra. Ültem és néztem a velem szemben ülő, lassan távolodó alakokat. A fiam. A feleségem. A családom. Volt egy családom - gondoltam keserűen. Nem tudtam sírni. Bementem a cellámban, ütni kezdtem a falat és üvöltöttem. A letartóztatásom után csupán egy gondolat élt bennem, hogy valahogy túl kell élnem ezt az egészet.

Eleinte azt hittem, hogy az egész csupán lidércnyomás, hogy egyszer csak vége lesz az egésznek, és én újra szabad lehetek. Pokoliak voltak az első álmatlan éjszakák, egész testem remegett a félelemtől, a kétségbeeséstől. Próbáltam leállítani a fejemben örökké pergő filmet, amelyben egyre-másra jutottak eszembe életem meghatározó eseményei. Sokat gondolkodtam azon, hogy mit kellett volna másképp csinálnom, hogy a sorsom másként alakuljon. De akárhányszor gondoltam is végig az eseményeket, mindig ugyanoda jutottam: egy rendszer részese voltam. Egy olyan rendszeré, amelynek a kialakulásában a társadalom is hibás... Egy politikus bármilyen szinten hozzá tud férni a húsosfazékhoz: a helyi önkormányzatnál, a megyéknél és persze országosan is. Minél többhöz férnek hozzá, annál többet tudnak kivenni a rendszerből. Lehet, hogy az a parlamenti szürke ember, akiről azt gondolják, hogy nem számít, az egy nagyváros polgármestereként vagy egy megyei közgyűlés elnökeként tizenöt-húsz milliós költségek felett is rendelkezik és a maga módján ezt ki is használja. Sokan lebecsülik az önkormányzatokat, pedig ott is rengeteg lehetőség van a lenyúlásra. A mezei képviselők már havi egymilliótól is elképesztően boldogok, a főnökök, akik sokkal több és zsírosabb helyre vannak becsatornázva, közben ötvenszer inkább lenyúlják a rendszert. Ezért szoktam azt mondani, hogy a politikusok kilencven százalékának semmiről sincs fogalma. Azt sem tudja, hogy mi történik az országban az átlagember, vagy hogy úgy mondjam, a valóság szintjén. A politikus nem a való életben él. Hogy a politikusok többséget foglalkoztatja-e az ország sorsa? Nincs közük az események irányításához. A frakció is mindig ugyanabból a húsz-harminc emberből áll. Amikor Horn volt a főnök, akkor Horn Gyula pakolta be őket, amikor Gyurcsány Feri, akkor ő. Utána pedig meg voltak sértődve, ha éppen nem jutott nekik hely. A mezei országgyűlési képviselő éppen olyan csikk a főnökök kezében, mint amilyen csikk az átlagember a főnökéjében. Ennyi, nem különb. Legfeljebb egy jobban fizetett, jobb minőségű csikk. Nem egy Symphonia, hanem egy Marlboro csikkje. Ez az igazság. Hogy milyen egy átlagos képviselő? Csak egy példa: volt ingyen bor, pálinkakóstolás a parlamentben hétfőn. A legtöbbjük kicsit becsiccsentett, beivott, aztán gondolkodás nélkül nyomta, ahogy kell. Legritkább esetben mondanak nemet a főnökség kérésére. Ez az igazság. Közben ezek az emberek továbbra is ott szerepelnek a tévében, nyilatkoznak az újságokban, hogy mi a választókért vagyunk... És az emberek elhiszik neki. Persze ha az emberek hazugságban akarnak élni, akkor miért várják el a politikustól, hogy igazat mondjanak nekik? A politikusok soha nem lesznek őszinték, mert azt gondolják, hogy az mandátumvesztéssel jár. Itt az egyik legújabb példa: a rezsicsökkentés. Az átlagember nem hiszi el, hogy a számlát így is, úgy is neki kell majd állnia. Mert nem a cégek, hanem az emberek fogják lenyelni, amikor majd lerohad a közműhálózat, mert egy forintot nem költenek rá a közművállalatok. Úgyis az embereknek kell majd megcsináltatniuk mindent, hiszen ők használják. Vagy itt volt a devizahitel, amelynek a lényegéről egyszerűen nem akartak tudomást venni az emberek. Most azt mondják, hogy a bankok átverték őket. De hát egyszer mindenkinek elmondták, hogy van devizakockázat. Ezek az önszédítések. Magyarország a kegyes hazugságok országa. És ez arra is igaz, amit a büntetés-végrehajtásról gondolnak az emberek. Azzal kapcsolatban él az egyik legnagyobb hazugság: simán bekomálják az emberek, hogy a szigorúbb ítéletekkel bárki elrettenthető a bűntől. Pedig egy dekával nem lesz kevesebb bűncselekmény. Itt persze mindent lehet, minden szinten. Ha mi lent kicsiben lopunk, akkor a fontiek miért ne lophatnának? Miben különbözik, amikor én fél kiló kenyérről nem kérek számlát, vagy természetesnek

tartom, hogy nálam az áfát megspórolja a kézműves. Miben különbözik ez attól, amikor valaki komolyabban áfát csal? Csak a nagyságrend más. Ebben egészen más az amerikai társadalom vagy a nyugat-európai. Ott a kicsi bűnöst ugyanúgy elkapják, mint a nagyot - vagy legalábbis próbálják elkapni. Mert tudják, hogy a társadalmat az viszi előre. Nálunk meg úgy vannak vele, hogy kicsivel miért foglalkozzunk? Pedig kicsikből lesz a nagy. Előbb csak egymillió áfát csalok, két év múlva meg húszmilliót, ha nem bukók le. Ennyi a történet. Ez a társadalom beteg. Nem várhatja el a politikától, hogy bármit is számon kérhessen rajta. Nem is érdekli, bele is van fásulva. A politika meg ne gyászolja önmagát... A megoldást én sem tudom. Egy biztos, így egy méterrel sem fogunk közelebb kerülni Európához. Látszatintézkedések, látszatmegoldások persze vannak. De egy ilyen mély válságban élő társadalomnak, ami annyira beteg, mint a magyar, esélye sincs, hogy bárhová felzárkózzon. Lehet statisztikákat gyártani jobbra, balra, de a tényeken mindez nem változtat. Ez egy elöregedő, fogyó társadalom. Kivéve persze a kisebbségeket. Az életképes, fiatal munkaerő azonban külföldre megy, és hosszabb távon ez a társadalom kimúlásával jár. Mindegyik kormány a maga módján próbál eredményt elérni, csak szerintem a társadalom itt is a saját hazugságainak dől be. Gyűlölik az igazságot hallani. Mint amikor egy nő megkérdezi negyvenévesen, hogy csinos vagyok? Ha azt felelik, hogy nem, akkor meg van sértődve. Azt akarja hallani, hogy szívem nagyon szép vagy. Ilyenek vagyunk mi, magyarok is. Sokan hibáztatják mindezért a politikusokat, pedig elsősorban nem miattuk tartunk itt. Hanem azért, mert minden szinten loptak. És persze minden szinten szakmaiatlan döntések születnek. A parlamentben ugyanúgy, mint a helyi önkormányzatokban. Mindenki a saját helyén lop vagy hoz rossz döntést. Mindenki úgy próbál dönteni, hogy a legkevesebb érdeksérelmet okozza vele. Ha már többet okoz, akkor azonnal visszahátrál. És ebbe roppan bele a társadalom, mert a gazdaság viszont nem így működik. A magyar nép - az én álláspontom szerint - belefásult mindenbe. Nem az elmúlt tíz évbe, nem az elmúlt húsz évbe, hanem az elmúlt kétszáz évbe. A szokások rabjává vált. Az apám így élt, én is így élek. Anyám így élt, én is így élek. Nem foglalkozom semmivel, csak saját magammal. Csak ez ott roppant most nagyot, hogy az értelmes fiatalok nagy része kiment külföldre dolgozni. Itt maradtak az öregek, alig van adózó ember. Közben pedig sok külföldi érkezett. Mindez, így együtt, jelentősen megzavarta a társadalmat. Hogy mi lesz belőle, nem tudom. Nyilván a hiányt sok helyen betöltik majd a bevándorlók. A világ mindig is így működött. Ez történik már ötezer éve, vagy kétezer éve - attól függ, hogy honnan nézzük a világ első civilizációját. Az osztrákok például évszázadok óta teljesen másfelé mennek. így sokkal magasabb életszínvonalon élnek, mint mi. És teljesen más a mentalitásuk is. Ez a kettő számít. Önmagában a pénz nem tesz egy társadalmat fejlettebbé. Meg kell nézni néhány közel-keleti vagy ázsiai országot. Attól, hogy hirtelen sok a pénzük lett, ugyanolyan barbárok maradtak az emberek. Mert nem volt meg az a szerves fejlődés, ami például Ausztriában. Ott hosszú évtizedek alatt vagy egy-két évszázad alatt szépen, lépésről lépésre fejlődött a társadalom. Nálunk a mi életünkben nemigen változik még semmi. Vannak persze kormányzati kísérletek, programok, amelyekkel segíteni akarnak. De hiába nyom a Fidesz például bármennyi pénzt a gyerekvállalásba, ez így nem fog működni. A társadalom ugyanis hiába hazudj a magának, hogy a nehéz gazdasági helyzet miatt nem vállal gyereket. Az igazság az, hogy azért szülnek kevesebben, mert az emberek jelentős része önző és nem akar áldozatot vállalni. Én tudom, hogy egy hatéves gyerek nevelése például elég sok problémával és lemondással jár. Ha valami nem úgy van, hisztizik. És állandó probléma, hogy ki megy érte oviba, iskolába. Az egész élet körülötte forog. Hozzá kell igazodni. Nincs olyan, hogy a feleségemmel ketten elmegyünk valahova, mert akkor

mi van a gyerekkel? Az átlagembernek nincs pénze baby sitterre. Távol lakik a szüleitől. Ez így van mindenhol Európában. Sokan nyűgnek tekintik a gyereket, mások pedig hiába akarnak nagy családot, képtelenek megteremtem. Nem azért, mert defektesek, hanem mert nincs pénz. Hiszen abban az országban élünk, ahol az embereknek egy töredéke fizet rendesen adót, ahol mindenki minimálbérre van bejelentve. Európában pont ugyanúgy adóztatnak, mint Magyarországon, csak háromszor akkorra fizetést adóztatnak meg. Itt viszont háromszor kisebb a fizetés. És közben látjuk, hogy mellettünk Ausztriában mennyivel jobban élnek, és ez benne van az emberek agyában. Igaz, ott háromszorosak a fizetések. Mi legfeljebb 200 év múlva jutunk el a mai szintjükre, feltéve, ha még fehérek élnek majd itt. A most zajló társadalmi változások első vesztese Közép-Kelet-Európa, ahonnan majdnem minden értelmes fiatal elmenekül: Nyugat-Európába mennek, és a helyükre jönnek az ázsiai hordák. Ez az igazság, bármilyen csúnyán is hangzik. Történelem szakon végeztem az egyetemen. A szakdolgozatomat a 80-90-es évekbeli rendszerváltás témaköréből írtam. Ezt a társadalmat annyiszor megtaposták már, ez beleivódott a vérébe. Nem csak kommunisták, nem csak fasiszták. Azért voltunk például Hitler utolsó csatlósai, mert rosszul döntöttünk az első világháborúban, és rosszul döntöttünk a nemzetiségi kérdésben a Monarchia idején, majd rosszul döntöttünk 1948-1949-ben. És persze rosszul döntöttünk Rákóczi idején, aztán rosszul döntöttünk Hunyadi Mátyás halála után azzal, hogy kit válasz-szunk meg uralkodónak. Hosszasan lehetne sorolni visszamenőleg, hogy hány rossz döntése volt ennek az országnak. Nem tudom, mikor és hol cseszték el, de valahol nagyon rég. Talán egyeletlen nagy pozitívumot könyvelhetünk el: hogy sikerült túlélni az elmúlt ezer évet. Rengeteg nagy civilizáció tűnt el pár száz év alatt, és a világ ugyanúgy ment tovább. Mert a világ nagyon jól elüzemel attól, hogy egyes népek eltűnnek, mások pedig kiemelkednek. Ha a világ túlélte a Római Birodalom bukását vagy Attila birodalmának bukását, akkor nagyon simán túléli Közép- és KeletEurópa bukását is. Európa, főleg a mi keleti régiónk szépen süllyed lefelé. És közben hallgathatjuk azokat a szaftosán hazug magyar politikai mondatokat, amelyeknek semmi alapjuk nincs. Hogy mi sok gyereket csinálunk, ami majd megállítja a népesség fogyását. Hogy állítaná meg? Németországban agyondotálják a rendszert, mégsem születik egy darabbal sem több gyerek. Nem tudom, tudják-e az emberek például, hogy ott a legmagasabb a gyerekszületések száma, ahol a legmagasabb a foglalkoztatottság. Óriási hazugság tehát, hogy a nőknek otthon kell maradniuk, mert akkor lesz több gyerek. Ez nem így van. Aztán itt van a mai magyar oktatás- és egészségügy. Osztálytalálkozókon igen gyakran tapasztaltam, hogy elvégzik a sehol sem jegyzett főiskolákat, és sehol sem tud boldogulni az életben. Nekem mind a kettőről gyökeresen más elképzelésem van, mint amit a mai magyar politika mond. Azt hiszem, hogy az oktatási rendszer az a hely, ahol még utoljára a társadalmat egységessé lehet tenni. Az oktatásban nincs annál rosszabb, mint hogy szétszedjük a gyerekeket. Én nem hiszek a külön roma iskolákban, nem hiszek a külön magyar iskolákban, nem hiszek a külön elit iskolákban, mert az mindig csak egyegy csoportnak, általában az elitnek a jó. A társadalom döntő többségének viszont nem. Ha rajtam múlna, akkor szigorúan egységes oktatási rendszert vezetnék be. Kötelező óvodával, nyolcosztályos általános iskolával, négyosztályos gimnáziummal. És nem hitetném el a szülőkkel, hogy az a boldogulás alapja, hogy fenntartjuk a sok középszerű, nívótlan vidéki főiskolát, mert a biztos jövő záloga az, hogy a gyereknek, akkor is, ha hót hülye, legyen egy gagyi diplomája. Ahelyett, hogy a gyerek elmenne szakmát tanulni. A szülők azt hiszik, ha a gyerek elvégzi a népművelő vagy most már andrológia szakot, akkor megalapozta a jövőjét. Hát nem. Mindig el szoktam mondani, hogy amikor én

felvételiztem történelem szakra, ezelőtt húsz éve, akkor százti-zenvalahány pont volt a felvételi határ a százhúszból. Rohadt magas volt. Volt súlya a dolognak. Ma meg már olyan ponthatárok vannak, hogy el sem akarom hinni. Lasszóval kell fogni az embereket. Én teljesen másképp csinálnám. Nagyon erős szakmai képzést és nagyon erős szakmunkásképzést indítanék. És nem úgy, ahogy a Fidesz csinálja, hogy lebutítjuk a szakmunkásokat szakiskolákká, ahonnan majd képzetlen fiatalok fognak kikerülni. Mert azzal, hogy csökkentik a humán tárgyak számát, írni, olvasni sem tanulnak meg rendesen, mire kijönnek a szakiskolákból. Nem is értem, mi folyik ebben az országban, komolyan mondom. Önmagát csonkítja meg ez a társadalom. A Kádár-rendszert sok mindenért lehet szidni, de azért nem, hogy nem volt egy egészen normális oktatási rendszere. Hoffmann Rózsa ámokfutása azonban most mindent felülír. Sokáig azt gondoltam, hogy az SZDSZ kultúrpolitikájánál nem lehet szarabb, de ez még inkább az. Az egyszerűen bűncselekmény, hogy Floffmann Rózsa itt működhet. Hosszabb távon beláthatatlan következményei lesznek annak, ahogy szétverte az oktatást. Az oktatási rendszert teljesen más struktúrában építeném fel. Én abban hiszek, hogy minél kreatívabb, minél önállóbban gondolkodó gyerekeket kell nevelni. Sok-sok olyan gyakorlati órával, ahol kiépítheti a saját fantáziavilágát. És persze minél többet olvassanak, és tanuljanak nyelvet. Nem vizsgáztatni kell őket folyton... Azért fejlettebb Nyugat-Európa, mert ott hagyják gondolkodni a gyerekeket. Nálunk a szülők mentalitásával is gond van, amikor azt hiszik, hogy nekik kell megválaszolni a gyerek összes kérdését. Nagy hiba. Inkább bízniuk kellene abban, hogy a gyerek jól dönt. Én rendszeresen engedem a fiamnak - pár hónapja vagyok csak vele -, hogy maga hozza meg a döntéseit. Nem féltem és óvom a széltől. Tanuljon a saját kárán. Én is a saját káromon tanultam gyerekkoromban. Ebben hiszek. Persze, bizonyos korlátok között természetesen. Ha például mindet süteményt egyszerre habzsol be, akkor nem kap többet. Majd megtanulja, hogy ezt is be kell osztani. De nyilván fölöslegesen nem korlátozzuk. Mindannyian tudjuk, hogy az oktatáshoz szervesen kapcsolódik a kisebbség kérdése is. A mai hozzáállás mellett ez rendezhetetlen. Beszélhet a Jobbik arról, hogy majd korlátozzuk a gyerekszaporulatot... Ez hülyeség. Ez társadalmi felfogás kérdése. Ahol nem ciki kevés pénzből sok gyereket nevelni, ott kevés pénzből továbbra is sok gyereket fognak nevelni. A családi pótlék a cigányoknak is jogosan jár, hiszen ők is gyereket nevelnek. És nem azon a tízezer forinton fog múlni a világ. Megoldást jelenthetnének még az oktatáspolitikai reformok, a romatelepek felszámolása, a szakképzés. De hát ezek százmilliárdokba kerülnének, és ezt a társadalom döntő többsége nem fogadná el. Talán még néhányan emlékeznek arra a falusi kísérletre, ahol a romáknak új házakat építettek. Azt is hatalmas ellenállás kísérte, pedig ez az alap. Ki kell őket szakítani a mostani környezetükből és segíteni nekik. Ez az egyetlen lehetőség. De nem gondolnám, hogy erre most a társadalom vevő lenne. A romák legszűkebb problémáinak megoldására sincs elegendő szándék, nemhogy a romakérdésre. A jövő? Ha a társadalom egy jelentős csoportjának rosszul megy, akkor abban a szegregációban sokkal többen fognak bűnözni. Ez mindig újrateremtődik. Apáról fiúra. Nyithat itt Pintér Sándor akárhány börtönt. Fogadhatnak el új bűnügyi kódexet. Nemrég kaptam épp röhögő görcsöt, amikor az új kódex kapcsán egyénesítést meg visszailleszkedést emlegettek. Hova illeszkednének vissza ezek az emberek? A semmibe? A nyomorba? A munkanélküliségbe? Inkább arról kéne beszélni, amikor valaki kikerül a börtönből. Akkor ugye nem lehet erkölcsi bizonyítványa. Ez azt jelenti, hogy a munkahelyek jelentős részéből ki van zárva. Még egyéni vállalkozást sem tud indítani. Semmit nem tud. Inkább erről kéne beszélni. Miért akadályozzák meg, hogy az ember újra dolgozhasson? Ráadásul olyan bírságokkal büntetik a feketemunkát, amelyeket

hosszú évekig nyöghet. Nekem van 103 millió forint közterhem. Hülye lennék legálisan dolgozni. Miért dolgozzak legálisan? Az életben nem fizetem vissza a 103 milliót. Ezt mindenki pontosan tudja. Csak a kamata most egy évben hatmillió forint. Nincs az a fizetés, ami ezt kitermelné. Még a kamatait sem. Még a kamat egy részét sem. Ez az igazság. De most is kaptam egy papírt újabb két és fél millióról. Ezeket senki nem gondolja komolyan. Tehát gyártja az apparátus, maga sem tudja, hogy hova... Ezért fordultam Strasbourghoz az APEH-vizsgálatom kapcsán, mert annyira törvénytelennek és etikátlannak tartottam, amit a családommal szemben folytattak. Egyszer például kaptam egy levelet a börtönben az APEH-tól, hogy vegyem elő a bizonyítékaimat. Bizonyítsam vagyonom törvényes eredetét, soroljam fel, milyen tanúkkal, okiratokkal, igazolásokkal tudom ezt bizonyítani. És amikor megírtam nekik, hogy börtönben vagyok, ahonnan nem lehet ezeket a dolgokat megoldani, küldtek hosszú kérdéssorokat, hogy nyolc napon belül válaszoljak, majd amikor erre megválaszoltam nekik, hogy ezeket nem tudom kitölteni, mert én nem telefonálhatok bárkinek, nem mehetek el bárkihez és nem szólhatok bárkinek, akkor azt válaszolták, hogy rendben, akkor ők bejönnek, és majd kitöltjük a kérdőívet. De nyilván ettől még az információkat nem tudtam beszerezni. De ez már nem az ő problémájuk volt. Kértem illetékmentességet a fellebbezéshez. Elutasították. Azt mondták, hogy azért nem kaphatom meg, mert a családom megélhetése biztosított, én a börtönben kapok ellátást, és van ingatlanom, ami persze bírósági zár alatt van, tehát még értékesíteni sem lehet. És ezt képesek leírni határozatban. Nyolcnapos határidővel adtak időpontokat, hogy mindenre válaszoljak nekik. Úgy, hogy én a börtönbői engedély nélkül még fel sem hívhatok senkit. Nem viccelek. Ezek vannak ma Magyarországon. Ez a valóság. Az egészségügy kedvenc témám volt már MSZP-s képviselő koromban is. Itt van például a kórházak dotálása. Soha nem értettem, hogy miért nem lehet azt az embereknek őszintén megmondani, hogy ezt a dolog miért nem működik. Hogy minek ennyi kórház Kiskunhalason, Baján, Kalocsán, Dunaújvárosban, Kiskunfélegyházán, ami együtt alig egy száz kilométeres körzetben van? Mindegyik nekiállt az önálló felújításnak, mindenhol volt műtő pluszberuházásként, és közben irgalmatlan pénzek áramlottak ki. Ez olyan, mint amikor minden kis falu küzd az iskolájáért. Ez egy teljesen értelmetlen csata. Öt emberért nem lehet iskolát vagy kórházat üzemeltetni. Ráadásul szerintem nem az az egészségügy egyik rákfenéje, hogy nincs pénz, hanem az, hogy a társadalom úgy lepusztult egészségügyileg, hogy azon az egészség-ügyi rendszer már tud segíteni. Fixa ideám, és kövezzenek meg azért, amit most mondok, hogy ha háromszor ennyi pénz lenne az egészségügyben, és ha az orvosok háromszor ennyit kapnának, akkor se lenne kisebb a halandóság. Az emberek ugyanis az életmódjuk, életvitelük miatt betegszenek meg. Nem véletlen, hogy a belgyógyászatok, az elfekvők, a neurológia, a pszichiátria tömve vannak Magyarországon. Amíg ezt a társadalom nem gondolja másképpen, addig itt akárhány új orvosi rendelőt lehet felszerelni, semmi sem fog változni. Mert amíg azt gondolja egy nyugdíjas, hogy az segít, ha hetvenhétfajta gyógyszert beszed... Kedvenc példáim a nagyszüleim. Komolyan mondom, néha úgy érzem, mintha az unokájuk nagy legósdoboza lenne tele gyógyszerekkel. Reggel bevesznek huszonötfajtát, és még sincsenek jól. Meg kell nézni, hogy milyen vidámak a nyugat-európai nyugdíjasok hatvan-hetven éves korukban, és hogy néznek ki a magyar kortársaik. És ez mindent elmond egy társadalom egészségügyi és mentális állapotáról. Ettől kezdve semmi jelentősége nincs annak, hogy kórházaknak vagy az egészségügynek mennyi pénze van. Azt is mondják, hogy kövér a magyar társadalom. A múltkor lemegyek a sarki pékségbe, és ha hiszed, ha

nem, egy darab sós sütemény nem volt. Ilyen édesség, olyan édesség, amolyan édesség. Nyilván azért van, mert a társadalom szeretethi-ányában édességgel próbál kompenzálni... Az emberek persze azt mondják, hogy az egészségük az övék, miért szólnak bele. Azért kell beleszólni, mert le fognak robbanni ötven-hatvan éves korukra. Képtelenek lesznek magukat ellátni, irdatlan nagy gyógyszerszámlát kell majd fizetniük. Pedig ha egy picit vigyáztak volna az egészségükre, akkor nem jutottak volna ide. Ez az örök vita az alkoholizmus, a dohányzás, a zsíros ételek kapcsán. És persze ott van a finanszírozás problémája. De valljuk be, hány ember fizet rendesen adót? Hány ember fizet rendesen tb-t? Talán kétmillió? Aki ezt a 6600 forintot fizeti, amit én is, az mit vár? Hatezerhatszáz forintért? Őszintén. Egy vizsgálat többe kerül. Egyszerűen az a probléma, hogy az egész rendszert állami kasszából finanszírozzák, azok pénzéből, akik rendesen fizetnek tb-t. Aminek az az ára, hogy aki rendesen fizet tb-t, sokkal rosszabb szolgáltatást kap, mint amilyen járna neki. Ugyanez a helyzet a nyugdíjrendszernél. Régen vita volt a felosztó-kirovó, vagy nem felosztó-kirovó rendszer között. Hogy szolidáris-e a társadalom és hogy a pluszköltséget a jobb módúak befizetéséből finanszírozzák-e, vagy legyenek egyéni számlák? És akkor egyértelműen elválik egymástól a jó meg a rossz nyugdíj. De sajnos itt is a társadalom önbecsapásáról van szó. Ezért imádtam a lakossági fórumokat. Ott mindezt elmondhattam. Nem is tetszett senkinek. Most, hogy jönnek az országgyűlési választások, az egyéni jelöltek mindig összeállítanak egy kívánság- vagy inkább ígéretlistát. Hogy mit valósítanak meg. Annyi hazugság, ami ott le lesz írva... Amikor a csillagokat is megígérik az embereknek. Emlékszem, Halason is volt az ígéretek közt új kórház, vasútvonal-rekonstrukció, elkerülő út, minden. Minden, amiről a politika nyilvánvalóan már akkor is tudta, hogy baromság. De jól hangzott. Az ember feláll a pulpitusra - én is felálltam - és elmondja, hogy ezeket megvalósítjuk. Ott állt mellettem mondjuk Medgyessy Péter 2002-ben, hogy igen, igen, János megvalósítja. Pedig mindenki tudta, hogy nem lehet. És az emberek később teljesen jogosan háborodhattak fel, hogy ezeket megígérték nekik. És a lázadó lelkű fiatalok, akik rendszerint a forradalmakat „csinálják”, mind külföldön dolgoznak. A saját családomban is így van ez. Vagyunk heten unokatestvérek. Mindenki kint dolgozik külföldön, engem leszámítva. Húgom, unokabátyáim, unokaöcsém, mindenki. Csak az idősödő emberek maradnak vidéken. Tőlük nem várható, hogy bármilyen változás is történjék. A fiatalok meg... szevasz, tavasz. Leléceltek. Nem is most. Az elmúlt húsz évben. És ennek nem is most érezzük a nagyon mély társadalmi hatásait. Ez olyan, mint a kínai modell. Nem idetartozik, de egy mondatban azért elmondom, hogy Kína már nagy bajban van azáltal, hogy csak most engedi a kétgyerekes családmodellt, mert azt a negyven évet, amíg csak egy gyerek születhetett, már nem lehet jóvátenni. A demográfiai piramis meg fog fordulni, és a rendszer bedől. A politikusok azonban önös politikai érdekeik miatt ezt föl sem mérik... Hogy kik élnek nálunk jól? Szerintem sokkal szélesebb társadalmi réteg, mint azt a legtöbben gondolják. Csak ez nem mérhető, mert a jövedelmük feketegazdaságból származik. Abból élnek jól, hogy nem fizetnek adót. Például a kis- és középvállalkozók jelentős része. Kiskunhalason ezt látom. Miközben azt mondják, hogy probléma van, a városban rengeteg jó autó szaladgál. Nézem az éttermeket, tömve vannak. A társadalom egy kisebbsége tehát jól él. Nálunk nem divat adót fizetni, sőt büszkék rá az emberek. Mint ahogy büszkék voltak háromszáz évvel ezelőtt is, meg Mátyás király korában is. Ez benne van a magyar társadalomban.

Persze a tisztesség relatív. Nálunk az, aki nem fizet adót, még nem biztos, hogy tisztességtelen -legalábbis ezt gondolja a társadalom. Csak egy példa. Van öt alkalmazottad, akik minimálbérre vannak bejelentve, de amikor a céged valamilyen beruházást kiszámláz, akkor úgy számlázod ki, mintha bruttó háromszázat keresnének. És többnyire ez történik. Minimálbéren foglalkoztatják az embereket, nem fizetnek utánuk adót. Nyilván a különbözet azokhoz a vállalkozókhoz kerül, akik a maguk öt-tízfős kisvállalkozásában próbálják túlélni a mindennapokat, picit magasabb életszínvonalat biztosítani maguknak. És ők is menekítik ki a gyerekeiket külföldi egyetemekre. Múltkor beszélgettem Halason egy patikatulajdonossal. Párttag volt, a lánya - diplomával a zsebében - Svédországban takarít. Most kérdezem én, ha egy jómódú, diplomás gyógyszertár-tulajdonos lánya Svédországban találja meg a boldogulást, akkor Mari néni vagy Józsi bácsi szakmunkás gyereke hol találja meg? A húgom meg a barátja együtt 2000 fontot keresnek Londonban, annyit azért nem, hogy érdemileg valamit hozzátegyenek a magyar társadalomhoz, csak annyit, amennyivel viszonylag jól elvannak kint. Nyilván nem olyan szép lakásban, mint itthon, hanem egy bérelt szobában. És közben nincs, aki termeljen és dolgozzon Magyarországon. Ez az igazság.

20. FEJEZET
Börtönévek

Az okosnak sok út kínálkozik, az ostobának meg csak a börtön s a koldustarisznya. Alekszej Nyikolajevics Tolsztoj - Ne, ne hagyják már abba! - ordította a pedofil. - Nagyon fáj, kérem, ne. Neee! - Most megkapod, te mocskos patkány, fattyú. Te gyerekerőszakoló. A túlsúlyos, izzadt férfi teljes erővel belehatolt a végbelébe. A pedofil hangosan zihált, és visított, akár egy malac, akit levágnak. Ömlött a vér, és hallottam, ahogy szétrepedt a húsa. Összecsinálta magát közben. Öten ültünk a cellában és mindannyian némán végignéztük. Miután kínzója elélvezett, még jól el is verte a vézna pedofilt. Közel egy órát kínozta, és mi egyetlen szót sem szóltunk közben. Nem voltak szavak. Nem volt mit mondani. Megérdemelte, amit kapott? Bizonyos értelemben igen. Ugyanakkor biztos, hogy egy gyilkosságért elítélt férfinak volt erkölcsi alapja végrehajtani ezt az ítéletet? Egy hazugabb világ van a politikánál: a börtön világa. Komoly összehasonlítási alapom van az egyes börtönök között. Hat évet ültem, ebből három és fél évet előzetesben, két és fél évet pedig jogerősen. A büntetésem nagy részét Kecskeméten töltöttem, de nem a „parkettás” börtönben, mint ahogy itt elterjedt, hanem az előzetes házban. Aztán voltam egy kicsit Állampusztán, voltam egy kicsit Szegeden. Láttam azokat a dolgokat, amelyekről soha nem beszélnek, és fél év, egy év alatt nem is lehet megismerni. Voltam olyan zárkában, ahol másfél évet töltöttem. Soha nem felejtem el az első napokat. Pénteken Kecskeméten őrizetbe vettek, aztán átvittek Szegedre, ahol döntöttek a letartóztatásomról, mert a Bács-Kiskun megyei rendőr-főkapitányság elfogultságot jelentett be. A megyei rendőrfőkapitány lehallgatását kezdeményezték, ehhez kértek bírói engedélyt. Már akkor áttelefonáltak a börtönbe, ahol elkülönítve kerültem egy volt fegyőr mellé, aki régen a szegedi Csillagban szolgált, és emberölésért került börtönbe. Vele töltöttem elkülönítésben az első egy esztendőt. Nagyon nehéz egy év volt, mert gyakorlatilag el voltunk zárva a világtól. A szó legszorosabb értelmében. Ketten mentünk tusolni, sétálni. De milyen is egy zárka? A 6i-es zárkában voltunk. Képzeljünk el durván öt négyzetmétert, de lehet, hogy hat volt. Függönyös vécé, két ágy egymás mellett. Tíz centi választott el bennünket egymástól. Egy csap és egy szekrény. Ennyi volt a zárka. Ebben a légtérben töltöttük az első egy esztendőt. Először heti kétszer öt perc telefont engedélyeztek, aztán háromszor öt perc lett. Ez volt a legszörnyűbb, mert ha mondjuk csütörtökön megszakadt a családommal a beszélgetés, akkor legközelebb csak kedden tudtam folytatni. A rendszer mindent megtett annak érdekében - nem direkt, inkább a működési hibái folytán -, hogy megnehezítse a kapcsolattartást a külvilággal. A programunk heti egy pingpong, két kondi volt, konditeremként egy tíz négyzetméteres poros kis helyiséget képzeljünk el, baleset-veszélyes eszközökkel. A legfőbb szórakozásom az olvasás volt. Soha nem felejtem el, karácsonykor a Harry Potterből beküldtek vagy három példányt, mert tudták, hogy az

egyik kedvencem. Nem kívánom senkinek, olyan szörnyű volt az egész. Folyton csak azt vártam, hogy kéthetenként mikor van „spájz”, mikor tudok élelmiszert vásárolni, mikor tudom megvenni a kis örömforrásomat: joghurtot, csokoládét, kólát. Eltelik a két hét, és csak ezt a pillanatot várod. Meg a keddet és a csütörtököt, amikor végre tudsz telefonálni. Ez az, ami a mindennapok monotonitását valamennyire megtöri. Nagyon nehezen szoktam meg a börtönt. A bezártság, a körülmények... az embert ott olyan elkeseredés fogja el, amit nagyon nehéz szavakba önteni. Az ügyészek kéthavonként hívtak, kicsit fenyegetőztek, hogy ha erre vagy arra vallok, és ezt vagy azt mondom, akkor rendben lesz, mehetek haza, ha nem, akkor bent fogok rohadni a börtönben. Ezt így meg is mondták. Emlékszem, január volt, amikor kihívtak. Azt mondták, meséljek a Gripen-ügyről. Hiába mondtam, hogy én a Gripen-ügyről nem tudok mit mondani. Illetve nem hiszem, hogy annyit tudtam volna, aminek lett volna értelme. Olyan dolgokról beszélni, amelyek azután beláthatatlan következményekkel járnak. Csak azért, mert az ügyészek ki akarták az elkeseredettségemet használni... Közben a híradóban naponta láttam, hogy kit hallgattak ki, kit hoztak ki. De volt, hogy az őrök is mesélték. Tudtam azt is, hogy több munkatársamat letartóztatták. Szigorúan elkülönítették őket tőlem, de így is tudtam, hogy Lados mikor megy ki az ügyészségre... Jöttek a pletykák, hogy az ügyészségen külön ellátást kapott, és honnan hoztak neki kaját. Ő legalább negyven alkalommal volt kint. Aztán januárban ki is került az előzetes letartóztatásból. Összesen négy hónapot töltött bent. 21. FEJEZET Levetkőztettek, előre kellett dőlnöm... Csupán a szellem érdekes és figyelemre méltó, minden egyéb kicsinyes és alacsony rendű. Anton Pavlovics Csehov - Zuschlag! Vetkőzzön meztelenre és utána dőljön előre! Hangos nevetés tört ki. Visszhangzott az őrök nevetése a vastag falak között. Előredőltem, az őr kéjes élvezettel nyúlt be a végbelembe. Miközben a vizsgálat zajlott, mereven néztem a piszkos falat. Eszembe jutott, hogy mire gondoltam, amikor Gyurcsány Ferenc azt mondta, hogy takarodjak el a politikából. Ahogyan akkor Gyurcsány szavai, úgy a börtönben a „molesztálásom” sem szólt másról, mint hogy megalázzanak. Újra és újra. Mondhatnám, hogy fizikailag fájdalmat okozott, és mennyire megalázó volt. Különösen azután, hogy valaha ki voltam, és hova tartott az életem. De akkor már nem érdekelt. Olyan kegyetlen fáradtság, erőtlenség kerített hatalmába, hogy nem akartam a sorsom szánalmas alakulásán gondolkozni. Úgyse tudtam semmit tenni ellene. Abba a helyzetbe kerültem, ami elől egész életemben menekültem: kiszolgáltatott lettem. Ki voltam szolgáltatva mérhetetlenül frusztrált és bosszúszomjas embereknek, akiknek egyetlen céljuk volt: a hatalom mámorának átélése. Amíg egy oly nagyon gyűlölt politikust megalázhattak. Még mélyebbre hatoltak a testemben. - Na, megtaláltad már? - kérdezte egyikük a másikat. Hangosan nevettek.

- Senkiházik - gondoltam magamban, Nem okoztak fájdalmat. Nem is tudtak volna. Valahol még meg is értettem őket. A börtön szubkultúrája valamelyest példázza azt az iszonyatos válságot, ami az emberek fejében évtizedek óta eluralkodott. A börtönben - tisztelet a kivételnek - a börtönőrök nagy része frusztrált. Frusztrált a saját élethelyzete, a szegénység, a túlóra miatt. Amikor egy héten már negyedik alkalommal jön be 12 és fél órás műszakra, akkor már minden baja van, és ez alapvetően befolyásolja a rendszert. Nem az őröket hibáztatom, hanem meggyőződésem, hogy ennyi embert, ilyen körülmények között nem lehet börtönben tartani. Nem lehet, mert a rendszer túltelített, működésképtelen. Aztán 2008 nyarán kezdetét vette a börtönfelújítás, így elkerültem Állampusztára. (Egy hónapot töltöttem ott, mert amint megkapták az engedélyt az OP-ról, hogy visszaszállítsanak, vissza is vittek.) Na, itt már bőven volt konfliktusom. Állampuszta, ahogy nevében is benne van, egy börtönsziget Bács-Kiskun megye déli részén, Kalocsától nem messze. Ott soha nem voltak felkészülve az előzetes letartóztatottakra. Soha nem voltak felkészülve a problémásokra. Ez egy nagy börtön, a lakók 90 százaléka cigány, egyszerű, írni-olvasni nem tudó rabokkal van tele. Persze alapvetően jóindulatú emberekről van szó, de nyilván a maguk módján jóindulatúak. Nem olyan problémásak, mint én. Nekem itt bőven volt gondom mindennel. Beküldtek egy 16 fős zárkába, ahol azt gondolom, hogy olyan dolgokért küzdöttem, amik nem nagy dolgok, de addig megoldhatatlannak bizonyultak. Például száraz kenyeret adtak, amivel egyszer egészen a parancsnokig mentem. Próbált mindenki megállítani, hogy ne vigyem be a parancsnoki meghallgatásra. Mégis, furcsa módon, másnaptól kezdve friss kenyeret kaptunk. Küzdenem kellett a telefonért is, mert kitalálták, hogy csak napi öt percben telefonálhatok az ügyvédemmel. Miután kiharcoltam a pluszidőt, kitalálták, hogy négy óra után telefonálhatok, de ezért mindig egy plusz nevelőnek be kellett jönnie. Utólag tudtam meg, hogy a szemetesből begyűjtötték a leveleimet, hogy ellenőrizzék, feljelentem-e őket valahol. A beszélő is, ahol harmincán voltunk, teljesen személytelen volt. Már az is megalázó volt, ahogy odaengedtek. Levetkőztettek, leguggoltalak, és pucsítani kellett, nincs-e nálam telefon... Mindenki kitalálhatja, miért... Azt sem tudták megoldani, hogy az ügyem iratait tanulmányozzam. Ehhez azt kell tudni, hogy amikor 2008 májusában jogerősen vádat emeltek ellenem, három zsákot töltött meg a 40 kötetnyi nyomozati anyag. Mivel nem tudták megoldani, hogy tanulmányozzam, ezért a hátam mögött kérték, hogy szállítsanak vissza. Soha nem felejtem el, megjött az engedély csütörtökön, pénteken már a rabszállítóban voltam. Úgy, hogy odaállítottak a körletem bejárata elé, és azt mondták, pakoljam bele minden cuccomat, majd útközben bedobják a papírokat, és a többi holmim letétbe kerül. Kicsit úgy voltak velem, hogy akkor lesznek csak nyugodtak, ha elhagyom a börtönt. A zárkánkban többször volt hipi (cellaellenőrzés). Egyszer azért jelentettem fel az ellenőrzést végzőket, mert elvitték a tévénket. A főnevelő elkövette azt a hibát, hogy leírta: azért vitték el, mert nem adtuk ki, hogy a zárkánkban kinél volt telefon. Nekem más sem kellett, ezt lobogtattam a bvügyésznek. Másnap vissza is kaptuk a tévénket. Képzeljék el, hogy 16 ember egész nap be van zárva, és még tévéjük sincs. Itt fordult elő az is, hogy az ellenőrzést végzők kutyáit rendszeresen beengedték a kajáinkra, amit eközben összevissza szaglásztak. Hogy tedd szóvá, hogy te nem örülsz neki? Volt egyszer egy éjszakai hipi, ahol mindent összeborogattak, úgy kellett szétválogatni. Hipi a csak szórakozásból végzett ellenőrzést jelenti. Bejött a felügyelet, összepakoltatta a cuccokat, aztán ha

éppen olyan kedve volt, össze is dobálta. Ebben elég sokszor volt részem a következő években. Ez volt Állampuszta... Három hét után visszavittek Kecskemétre, ahol ugyanazon a zárkán, ahol előtte hat négyzetméteren ketten voltunk, most már négyen osztoztunk. Szó szerint olyan picike volt, hogyha ketten bementünk, ketten nem tudtak kijönni. Itt kezdődtek a telefonos kalandok. Folyton azt kutatták, hogy hány telefon volt a zárkában. Havonként - volt, hogy többször is - azt gondolták, hogy telefont rejtegetek. Közben az a fegyőr, akivel együtt voltam előzetesben, megkapta az ítéletét. Ezután betettek bennünket egy az eddigiekhez képest luxuszárkába, ahol zárt vécé volt. Ebben a háromfős zárkában hirtelen úgy éreztem magam, mintha a Ritz Hotelbe kerültem volna. A börtönről leginkább azt kell tudni, hogy a benti életet teljesen értelmetlen, a mindennapokat megkeserítő szabályok uralják. Például hetenként kétszer lehetett tusolni, de ha mondjuk reggel hatkor mentél sétálni, akkor reggel hétkor tök hideg vízben, retkes zuhanyzóban kellett tisztálkodnod. De ez még mindig jobb volt, mint Állampuszta, ahol szó szerint úgy éreztem magam, mintha istállóban lennék. Lementünk tusolni, volt hat rózsa, de az az igazi rozsdás, és beengedtek húszunkat. Ott tényleg úgy érezte az ember magát, mint a disznók a vágóhídon. Szegeden egy kicsit normálisabb volt, de mondom, egy héten kétszer három perc. Még azt sem mondhatnám, hogy ők lettek volna a hibásak, ott spóroltak, ahol tudtak. Egyébként, ha tudtál vizet melegíteni, akkor a zárkában tusoltál, a lavórodban, ha nem, akkor maradt a hideg víz. Ha nem volt rá igényed, akkor egyáltalán nem tusoltál. Olyan büdösek voltak az emberek, és a ruhájuk, hogy az elmondhatatlan. Nem véletlenül mondták mindig a börtönben, hogy nem a börtön a legnehezebb, hanem az emberek. És ez így is volt. Mindenki hozta a szociális hátrányát, a saját problémáját, és ezeket levetítették nap mint nap. Persze feltaláltam magamat, jogi tanácsokat adtam, beadványokat írtam. Egy héten kétszer mentem tárgyalásra. Bent lógtak az öltönyeim, tehát valahogy telt az idő. Volt egy zárkatársam, aki kisebb-nagyobb megszakításokkal majdnem három évig volt mellettem. A fiatalembert kettős emberölésért ítélték el. Húszéves volt. Első fokon 33 év fegyházat kapott, a megismételt tárgyaláson új eljárást rendeltek el, és hat évre ítélték. Képzeljük csak el: a magyar igazságszolgáltatásban először valakit simán leültetnek 33 évre, egy 20 éves gyereket. Éppen elmúlt 20 éves egy hónappal, amikor elkövette az emberölést... És még számtalan ilyen történet van. Volt egy zárkatársam, akinek nagyon súlyos beteg volt a kislánya. Egy roma gyerek, aki tényleg a beteg gyereke miatt lopott. És soha nem engedték haza. Akkor engedték csak ki, amikor minden balhét elvitt. Azt is, amit nem követett el. Addig nyomták, míg azt nem mondta, igen, elviszem. Pontosan tudtam, hogy nem követte el, mert a telefonok követéséből kiderült, hogy józan ésszel átgondolva ideje sem lett volna mindezt elkövetni. Mégsem érdekelte őket, ráhúzták... Az ügyészek szorították rá, hogy ezt és ezt a balhét el kell vinni. Ez gyakorlat volt Kecskeméten. Az ügyészek fogták, jöttek a tizenötödik balhéval, hogy öcsém, már tizenötöt loptál, a következő tizenötöt is vidd el. És akkor kiengedik. Látható volt, hogyan szorítják. Néha, amikor már nagyon elegük volt belőlem, a balhéjaimból, akkor büntető jelleggel áttettek a nagy, a 15 fős zárkába. Másnap délután aztán megint visszapakoltak egy kis zárkába. A mindennapokban folyamatos volt a kötélhúzás. Nem akarom a parancsnokot dicsérni, nagyon korrekt ember volt, és nem szeretném, hogy ebből problémája legyen, az állomány jelentős része azonban próbálta a frusztrációját rajtam levezetni. Ez a tiszti állomány részéről is igaz. Fölösleges nevesíteni, mert nincs jelentősége. Akik olvassák a

könyvet, pontosan tudni fogják, kikről van szó. Az volt a szórakozásuk, hogy a kondiba rendszeresen hat órára írtak ki, mindig váltott kondipartnerekkel, hogy még véletlenül se tudjak lemenni. Tudták, hogy nekem milyen fontos a séta, ezért rendszeresen megkurtították. A maguk módján próbálták a saját szórakozásukat biztosítani. De mondom, az állomány másik része nagyon korrekt, normális ember volt. Reggelenként, amikor az őr nyitotta az ajtót, pontosan tudtam, hogy aznap hülye napunk lesz-e, vagy nem. Izgultam is rendesen. Idegeskedhettem azon, hogy fölösleges lesz-e kopogtatnom, mert úgysem engednek ki telefonálni, vagy simán ki tudok menni. És ha normális az őr, akkor ad meleg vizet, le tudok jutni a kantinba spájzolni. Kijutok a könyvtárba, ki tudok venni egy jó könyvet. Ha debil, akkor nincs semmi. Bár a börtönben a könyvtáros szerepét ellátó nevelő volt az, aki az összes nevelő közül a leginkább nem kedvelt. Mindent megtett, hogy a legritkábban tudjak kivenni könyveket. Az volt az érzésem, hogy az én esetleges megaláztatásom a legfőbb örömforrás számára. Szó szerint minden egyes kivett könyvért háborút kellett vívnom vele. De ez igaz volt az áltálán megrendelt napilapokra is, mivel majdnem minden reggel hosszas vitát kellett folytatnom, hogy megkapjam. Vagy eltűntek a napilapok, vagy valaki evett rajta, vagy csak egy hét múlva kaptam meg. S volt olyan őr is, akinek az volt a szokása, hogyha valaki a nagy zárkában rosszul viselkedett, akkor az egész zárkát megbüntette azzal, hogy lekapcsolta az áramot. Ez volt a heppje. Nem nagy dolgok, de ezeknek örül az ember a legjobban. Közben jártam a katonai ügyészségre, mert a zárkákban rendszeresen találtak telefont, ami főbenjáró bűn, és egyszer bebizonyították, hogy az egyiket egy fegyőr hozta be. Ezért majdnem gyanúsított lettem vesztegetési ügyben, úgyhogy egy időben jártam kihallgatásra, tárgyalásokra. Volt egy időszak, amikor egy héten ötször volt biztonsági ellenőrzés a zárkámban. Ilyenekkel töltöttem a hétköznapjaimat. Mindig végighallgattam, hogy milyen sok cuccom van. Hogy milyen volt az ellátás? Az szimpla moslék, amit a börtönbe adnak. Kecskeméten még kicsivel jobb volt, mint más börtönökben, de hosszabb távon ettől tönkremegy az ember. A menüsor nem bonyolult. Egy héten kétszer van édes tészta, kétszer van krumpli vagy sima tészta, egyszer talán friss. Egy időben takarmány krumplit és takarmány rizst adtak. Gyerekkoromban volt csirkénk, pontosan tudom, hogy milyen a takarmány szaga... kegyetlenül büdös. Nemegyszer olyan konzervet adtak, amelynek motorolaj szaga volt. Erről nem a börtön tehet, hanem az egész rendszer, és nyilván próbálnak mindenütt spórolni. De az az étel szerintem akkor is alkalmatlan emberi fogyasztásra. Különösen hosszabb távon, mert egy ideig az ember sok mindet megeszik, de hosszabb távon tönkremegy az egészsége. Hús csak mutatóban volt, az is cafatos. Ha van pénzed, akkor tudsz spájzolni és kapsz csomagot. De akkor azért gyűlölnek. Ha meg nincs pénzed, akkor nem tudsz spájzolni, akkor nem gyűlölnek, de hát nincs is semmid. Kecskeméten hetente kétszer volt meleg vacsora, ami még szörnyűbb volt, mint az ebéd, a kutyámnak nem adtam volna, igazi moslék volt. Bevallom, hat év alatt ritkán ettem meg a bv-s ételeket, annyira szörnyűek voltak. Erről nem a bv tehet, hanem maga a rendszer. Teljesen mindegy, hogy ki a szolgáltató, annyi pénzből nem lehet normális étrendet összehozni... Minden a pénzen múlik. Ha volt pénzed, akkor tudtál telefonálni. Nem tudom, van-e fogalma valakinek arról, hogy ma Magyarországon a börtönökből száz forintért lehet percenként hívni valakit. Tehát a családi kapcsolattartást percenként ennyiért biztosítják. A spájz is horribilis összegbe kerül. A nagyon rossz minőségű árukat háromszor annyiért adják, mint kint. Gyakorlatilag a legroszszabb minőségű árukat lehet megvásárolni. Tehát miközben a társadalom „selejtje” van bent, az elithez húzó árakat kell megfizetniük. Irdatlan pénzek mentek el ennivalóra. De nem volt más választásunk, csak így juthattunk normális kajához. Ha valakinek volt egy kis pénze, tudott venni

édességet és különböző élelmiszereket, amelyekből aztán íő-zőcskézett magának. Hogy milyen ételeket lehetett a börtönben csinálni? Sok mindent. Ha volt például fémcsajkád, akkor csinálhattál bundás kenyeret, olajban sütött süteményt, kókuszgolyót, tudtál rizst vagy tejberizst főzni. Mindez persze nem volt egyszerű, hiszen sok eszköz és pénz kellett hozzájuk. De ha ezek nem voltak, akkor szó szerint éheztél... A lopások, lehúzások, zsarolások mindennaposak. De miért is gondolná bárki, hogyha börtönbe kerülnek azok az emberek, akik kint is problémásak voltak, akkor egy túltelített büntetés-végrehajtási rendszerben majd megjavulnak? Ez Pintér Sándor és minden belügyminiszter legnagyobb hazugsága. A börtön nem épít, nem nevel, csak rosz-szabbá teszi az embereket. Kiképzi, kiokosítja őket, hogy még jobb bűnözők legyenek. A legnagyobb hazugság mégis az, ha sok embert küldök börtönbe, kevesebb lesz a bűnöző. Ez főleg a konzervatív kormányokra igaz... Az embereket nem az rettenti el, hogy mennyit ül börtönben, vagy hogy egyáltalán börtönben van. Aki napi szinten azért lop, hogy ne haljon éhen, az akkor is lopni fog, ha kijött. Mert nem tud mást csinálni. Az a probléma, hogy a bűnelkövetők döntő többsége a kilátástalan társadalmi helyzete miatt van ott. Nem tud egyről a kettőre jutni. Ez az igazság. Ez olyan, mint Amerikában a négerbűnözés. Mit csináljon a néger? Vagy mit csináljon a magyar börtönöket nyolcvan százalékban megtöltő roma? Iskolai végzettség, szaktudás nélkül mit tehetnek? Kijönnek és újra lopni fognak. Miből éljenek meg? Most nem az extra bűnözőkről beszélek, hanem a hétköznapi, átlagos bűnelkövetőről. Ráadásul bent ezek aztán olyan szinten továbbképződnek, hogy kint még profibb színvonalon bűnözhetnek majd tovább. És akkor nem beszéltem a napi drámákról. Amikor szétmennek a családok, lelép a feleség. Az egyik zárkában egy aranyos kis roma gyerekkel voltam, az asszonya azzal jött, hogy terhes. De mi kiszámoltuk, hogy az asszony később esett teherbe, mint ahogy a srác bekerült. Szegény fiút erről nem lehetett meggyőzni, azt mondta, hogy ő a feleségének hisz. És az asszony simán előadta, nem tudom, hány hónap után, hogy minden rendben van. Más meg arra telefonált haza, hogy nincs a családnak kajára pénz, az asszonynál árvereznek, nem tudnak jönni beszélőre. És ezek szinte mindennapos történetek. Az átlagember azt mondja, hogy megérdemlik. Pedig ezek sem állatok, mégis állatként kezelik őket. A börtönök túltelítettségét úgy oldják meg, hogy a kevésbé túltelítettekbe szállítgatjálc át a nyomozás lezárulta után a fogvatartottakat. Amikor pedig kitűzik a tárgyalását, visszaszállítják egy hétre az adott megye bv-intézetébe. Minden egyes alkalommal a fogvatartottat összepakolják az anyaintézményében, leteszik szállítózárkába egy pár ruhával, túléli a hétfői körszállítással járó megaláztatásokat, megérkezik abba az intézetbe, amelyik megyében a tárgyalása lesz, majd lezajlik a tárgyalása, és hétfőn visszaviszik. És ez minden alkalommal megismétlődik. De az is előfordul, hogy nem az anyaintézménybe viszik, hanem egy másik börtönbe egy másik tárgyalásra. És lehet, hogy csak egy hétre elég ruha, élelem van nála, mégis egy hónapra elkerül az anyaintézményből. Totális kiszolgáltatottság. Az egész egy kegyetlen, embertelen rendszer, amelynek a borzalmas monotonitás a lényege. Én magam sem voltam más, mint az MD 8709-es számú fogvatartott. Semmi több. A kegyetlenség pedig ott van a mindennapokban. Amikor hallom, hogy üvöltöznek a zárkákban, hogy vitatkoznak egymással, vagy amikor mondjuk egy éjszaka arra ébredek, hogy mellettem valakit megerőszakolnak. És azt hallom 11 órakor a fal mellett, hogy óbégat a gyerek. Másnap bűnvád is lett abból a történetből. Ezek nagyon embertelen és nagyon kegyetlen dolgok. Én például előzetesben voltam három évig... Hat hónaponként kell jutalomként asztali beszélőt kapnia az embernek. Egyébként plexis a beszélő. Volt úgy, hogy másfél évig plexis beszélőt se kaptam. Miközben messze én voltam legtovább előzetesben. Furcsa módon a nevelők mindig úgy oldották meg a dolgot, hogy

soha ne juthassak hozzá. De egy idő után már ezt sem tartottam fontosnak, belefásultam. De nemcsak én, hanem a családom is. Egy-két évig még jó a beszélő, de az utolsó másfél évben már nem is jöttek. Az átlag fogvatartott, aki egy-két évet van benn, nem tudja elképzelni, hogy ebbe is bele lehet fásulni. A családnak is elege lesz egy idő után. Még annak is, aki gondoskodik rólad. Nem tudod, hogy mi történik otthon. Lassan ismeretlenné válnak a szeretteid. Egyre több, számodra nem ismert történetük van. Mindig azt szoktam mondani, hogy kicsit úgy kezelik az embert a börtönben, mint a beteg nagybácsit a nyugdíjasotthonban. Elmondja a véleményét, mi is elmondjuk neki, aztán ennyi, utána hazamegyünk. De már igazából nem vagy része a család életének. És közben egy héten kétszer vagy háromszor mindig tárgyalásra mentem, szép öltönyben, aztán visszajöttem. így ment le százhárom tárgyalás 2008 szeptemberétől 2010 januárjáig. Miközben számtalanszor megéltem azt, hogy ha az őrnek éppen rosszabb volt a hangulata, akkor beszólogatott, megalázott. „Megérte, Zuschlag úr?” „Hol van a lóvé?” Majd mondjuk hónap végén, amikor jött a csomag, mondogatták, hogy „Na, nekem nem futná arra, hogy ilyen drága mosószert kérjek be.” Mindig ott volt az irigységgel vegyes utálat. Velem nem kivételeztek. Igaz, az olyan típussal, mint én, ez nem is fordulhat elő. A rendszer persze nem engem, hanem önmagát védi. Nem az számít, hogy Zuschlag János hogy érzi magát. Arra viszont vigyáznak, nehogy bajom essen, mert akkor meg balhé van. És kinek kell a baj? Ez egy furcsa logika. És közben tanúja vagy olyan történeteknek, hogyan verik meg melletted a gyengébbeket... Vagy annak, amikor a debil kisgyereket két cigiért ráveszik, hogy a tócsában ússzon, vagy felmásszon a NATOhalóra, valami cuccot leszedni. Vagy látod azt, ahogy a szegények a csikket hogy gyűjtik össze a szemetesvödörből. És ezek között kullogsz el hátul. Érzed, hogy milyen büdösek az emberek... Miközben szerencsétlenek nem mindig képesek normálisan tisztálkodni. Közben azt is látod, hogy a nyilvánvalóan szellemi fogyatékosok is börtönben vannak. Ők az igazi ártalmatlan selejtesek, egy részüknek gyógyintézetben lenne a helyük. Olyan történeteket hallasz, olyan családi drámákat, olyan bűncselekményeket, hogy magad sem tudod őket elhinni. És közben mindenki azt mondja, hogy ő ártatlan, vagy nem úgy történt... Volt bent egyszer egy srác, nemi erőszakért került be, állítólag megerőszakolta az anyját. Ő viszont azt állította, hogy az anyja mászott rá. Apuka hazament, és az asszony a férfinak azt mondta, hogy a fia meg akarta erőszakolni. De ott vannak az igazi, megtört pedofilok, akik gyereket molesztáltak. Ők szó szerint a börtönlista legalján vannak. Volt, aki közülük azt mesélte, hogy a tusolóban vagy a vécében sorba beálltak a többiek, és mindenki lehugyozhatta őket. És még büszkék is voltak erre. Éppen büntetőzárkában voltam egy telefonos balhém után, amikor hozzánk is bedobtak egy pedofilt. Ketten szó szerint megszopatták, aztán a szemetes-kukából etették. És ott erre büszke volt mindenki. A pedofília súlyos bűncselekmény, magam is elítélem. De azt is gondolom, hogy erre nem ez a megoldás. De mi lenne a megoldás egy 150 százalékosan túltelített rendszerben? Mindig oda térek vissza, hogy mit várunk el, mondjuk, Kecskeméten, mikor egy szolgálatban lévő szintes őr 150 fogvatartottat őriz, akiknek mindig van valamilyen problémájuk. Vagyis börtönszlenget használva, mozgatni kell őket. Az őrök már rég belefásultak és unják az egészet. Egész nap dörömbölhetnek az emberek, nem érdekli őket. Az a legnagyobb hazugság, amikor a statisztika szerint csupán 110 százalékos túlterheltségről beszélnek. Baromság. Es az előzetes börtönök vannak leginkább telítve, ahol az ember a nap huszonnégy órájában be van zárva. Megpróbáltam mindenkinek segíteni, tanácsot adtam, szakszervezetet játszottam. Viszont olyanokért kaptam fegyelmi lapot, amiért más soha nem kapott volna. Mielőtt a nyolc és fél évet megkaptam, három nappal előtte fönt kondiztam a zárkában, Pesten. Zárkagyúrásért kaptam egy fegyelmit. Hivatalosan persze nem lett különösebb nyoma. Azért is kaptam egyszer fegyelmit, mert kölcsönadtam a hajvágómat. Az ok tiltott tárgy átadása volt. Mindez semmi másról nem szól, mint

hogy egyes őrök, nevelők meg akarják mutatni, hogy ők valakik. És nyilván nem velem volt személy szerint bajuk, hanem inkább azzal, ahogy a világ működik. Hogy nekik, mondjuk, nettó százezer forintért annyit kell dolgozniuk, amennyit kell. Hogy aztán másik műszakban vagy elmegy festeni vagy otthon disznót tart, vagy tökmindegy mit, de valamit csinálni kell. És a börtönben, más munkahellyel ellentétben, kompenzálhatja. Persze van olyan is, akikkel az őrök szimpatizálnak: ha az illető fehér, és akivel tudnak azonosulni, aki hasonló, mint ők. Na, velem nem szimpatizáltak. Volt olyan, hogy kaptam öt kiló minőségi tarját. Azonnal kidobatták velem, mondván, nem tudják elolvasni a szavatossági papíron a napot. Ugyan már... Viszont volt egy másik fehér fogvatartott, akinek pedig szó nélkül beengedték a kolbászt. Vele tudtak azonosulni, a tolvaj politikussal nem... Az embernek volt politikusként és jogot tanult emberként persze néha eszébe jutott, hogy mindezen változtatni is lehet. Ennek csupán egy feltétele van: nagyon sok pénz kell. 2010 tavaszán lett jogerős a büntetésem. Elsőfokú ítéletem épp a választások előtt egy hónappal. Majd 2011 januárjában volt a másodfokú tárgyalásom Szegeden, ahol jelentősen mérsékelték a ránk kiszabott elsőfokú büntetések mértékét. Ekkor a Dorozsmaiban voltam néhány hetet, ahol szintén el voltam különítve. Ugyanazok a dolgok voltak, mint Kecskeméten, csak jóval szigorúbb körülmények között. Utána jogerős lettem, így jogerős, nem dolgozó körletre, majd 2011 áprilisában dolgozói körletre kerültem, ahol takarítónak osztottak be. Először szintes takarító voltam a második emeleten, azzal a meghagyással, hogy nem lehet a földszinten meg az első emeleten takarítani. A börtönvezetés ugyanis sejtette, hogy az őrök ezzel fognak szórakozni. Pechemre rá három hétre, hogy fölkerültem a dolgozóira - május elseje volt kifogtam egy unatkozó szolgálatot. Kitalálták, hogy takarítsak hálót. A szinteket a börtönben ugyanis háló választja el. Arra a hálóra kellett felmásznom, miközben csomó helyen be volt szakadva. Azt kellett takarítanom, munkaidőn túl, pihenőidőben, amikor nem is lehetne dolgoztatni. Ezután találták ki, hogy legyek őri takarító, mert akkor kevésbé kerülök kapcsolatba a felügyelőkkel. (Ekkor lettem Mr. Domestos a magyar sajtóban.) Pedig ez hülyeség volt, mert így még inkább kapcsolatba kerültem velük. Még az öltözőjüket és a vécéjüket is én takarítottam. Ennél intimebb kapcsolatba nehéz kerülni valakivel. Láttam, hogy milyen körülmények között töltik a mindennapjaikat és mindezt olyan közelről, hogy rájöttem, a felügyelők sem jobbak a fogvatartottaknál. Látod a túlélésért folytatott, mindennapos, pitiáner küzdelmeket. Bejönnek dolgozni, hazamennek dolgozni. Látod, hogy unják már az egészet, hogy belefásultak, hogy elégedetlenek a saját élethelyzetükkel. Tanúja voltam kisebb lopásoknak, az egyikük például panaszkodott, hogy a szekrényből eltűnt két deka cukor. Láttam azt is, hogy a vécé olyan állapotban van, mintha a fogvatartottak használnák. Nagyon surmó dolgok voltak ott. Persze nem általánosítok: voltak ilyen őrök, meg olyanok. És az irodisták között is volt ilyen, meg olyan. Az ember rájön, hogy ők sem különbek. Főleg azért, mert ők is szegény emberek. Mondok egy példát. Az volt az alapszabály, hogy négy óra után ki kellett önteni az ételmaradékot, jó páran mégis haza akarták vinni. De mégis ki kellett önteniük, mert azt mondta a parancsnok úr, hogy az ebédidő után néhány órával az ebéd már nem maradhat az asztalon. Pedig ezek olyanfajta ételek voltak, amiket általában a szegény emberek esznek. Valahol sajnáltam is őket. Az mindig dühített, amikor éreztem, hogy csak azért szívatnak, mert én én vagyok. Persze éreztem, hogy nyilván nagymértékű utálat van bennük, amit valamilyen módon kifejezésre akarnak juttatni.

Másképpen nem tudják, mert a rendszer önmagát védi, és ezért igazán bántani sem mertek. Féltek attól, hogy kijövök és mesélni kezdek. Ezért aztán a maguk módján próbálták megkeseríteni a mindennapjaimat. A börtönben általában két típust utálnak. A gazdag gyereket meg az értelmiségit. Ezt a kettőt nagyon tudják rühellni. Én pedig még egy harmadik kategóriát is megtestesítettem: a politikust, akinek még a pofája is nagy. Nyilván a tenyérbe mászó személyiségem irritált mindenkit. A takarítói munkát egyébként valahol még élveztem is. Talán mert úgy éreztem, kicsit más vagyok, mint a többiek. És a magam módján szóvá tettem mindent. Nálam például az őrök nem lophatták el a cuccokat. Pedig ez egy ideig gyakorlat volt. Ahol lehetett, ott próbáltam méltósággal kezelni a dolgot. Akkor éreztem csak dühöt, amikor-azt tapasztaltam, hogy az őrök már megint szívatnak. Aztán amikor már nem volt tartható a helyzet, az utolsó másfél évre kivittek az úgynevezett parkettás börtönbe. Ez az a börtön, amit mutogatni szokott a Magyar Köztársaság, hogy nekünk bizony ilyenünk is van. Ez egy olyan börtön, amivel nem illik dicsekedni, hiszen ha megtudják a csurmában, hogy „véberes” vagy, akkor azért bizony minimum megszólnak. Itt egyszemélyes elhelyezés van, de a stílus, a habitus ugyanaz, mint a Mátyási utcában. Nap mint nap kitaláltak értelmetlen, lélekölő feladatokat. Erre két kedvenc példám van: az egyik, amikor jöttek látogatásra, és kitalálta az egyik vezető, hogy a gödrökből söprögessük ki a vizet, miközben zuhogott az eső... Mindenki röhögött. De hátjött a delegáció. Vagy amikor kihajtottak minket olyan havat takarítani, ami két órán belül elolvadt. És sorolhatnám még a felügyelet szórakoztatását biztosító feladatokat... Az utolsó másfél év borzalmas volt. Mindent és mindenkit gyűlöltem. Saját magamat is. Naponta számoltam vissza. Céltalannak és értelmetlennek éreztem mindent. Egy célom volt, hogy mikor jöhetek ki végre. Alig szóltam valakihez, azt akartam, hogy hagyjanak békén. Újra a régi barátaim voltak velem: a lexikonok és atlaszok. És akkor döntöttem el, hogy könyvet fogok írni erről az egészről. De túléltem. Leültem. Megbűnhődtem. Közben született egy gyerekem, akit nem ismertem. A családomat tönkretették. Megtanultam, hogy ha az életben egyszer félrepakolnak, ha egyszer engeded, hogy kicsússzál a körből, onnan nagyon nehéz visszakérünk 22. FEJEZET
Újrakezdeni? Újrakezdeni!

A megbánás nem törli el a rosszaság következményeit. Lucy Maud Montgomery - Kiderült, hogy mi a bajom? - Nincs szklerózis multiplexe. - Biztosan? Igen. A kézremegés és vizelettartási problémák idegi alapon vannak. A CT kimutatta volna a

rendellenességet. - Akkor mi bajom van? - A múltban történtek megviselték az idegrendszerét. De nem halálos beteg. -Nem? - Nem. Minden esélye megvan az újrakezdésre. Mosolyogni akartam. Miféle élet lehetősége van előttem? Hisz az egész életemet elvették tőlem. A feleségem alig ismer. Valaha szeretett, rajongott értem, most valójában nem tud mit kezdeni velem. Alig érünk egymáshoz. Széthullott a családom. Még a gyerekem számára is idegen vagyok. Egy betolakodó. Fél tőlem. Mintha nem akarna megismerni. Még az az ember sem képes őszintén, tiszta szívből szeretni, akinek pedig a génjeibe van kódolva, hogy szeretnie kellene engem. A saját húsom és vérem. Az orvosnál tett látogatás után hazamentem és benyitottam a gyerek szobájába. Egymásra néztünk. Alig láthatóan összerezzent. Igaz, neki legalább a nevem nem jelent semmit. A feleségem kérésére már nem Zuschlagnak hívják, hogy ne érjék kellemetlenségek, ne kelljen egy beszennyezett névvel élnie. Tiszta lappal indulhat az életben. Nem akarom, hogy élete végéig a homlokán viselje egy ország által mocskos tolvajnak, hazugnak, gonosznak bélyegzett édesapja bélyegét. Ő nem ezt érdemli, ő egy tiszta lelkű kisfiú, akit még nem szennyezett be ennek a pénzéhes, érdeken alapuló világnak minden bűne és aljassága. Neki még lehet jó élete. Rámosolyogtam, ő nem mosolygott vissza rám. Halkan becsuktam az ajtót. Bementem a mosdóba, felkapcsoltam a villanyt. Belenéztem a tükörbe. Fáradt, nyúzott, vértelen arc nézett vissza rám. Kék szememet kifejezéstelennek, a számat lefelé görbülőnek láttam. Furcsa volt, ugyanazt az arcot láttam, mint gyerekként, ha tükörbe néztem. Csupán az változott, hogy az arcom ráncosabb, a testem izmosabb lett. Férfi lettem, de valójában ugyanaz az arc nézett vissza rám, mint egykor: egy nyúl kutya álarcban. Majdnem az lettem, aki mindig is akartam lenni. De csak majdnem. Megkövültén bámultam a tükörképemet. A feleslegesség kétségbeejtő iszonyata vett körül. Elgondolkozva fürkésztem az arcomat. Kétségbeesetten kerestem a választ arra, hogy miért alakult így az életem. Miért pont engem küldtek vérpadra a számlagyárosok, offshore-lovagok és hazug politikusok országában? A szerencsétlen viccelődésem a Terror Házánál, a nagyravágyásom, bizonyos értelemben vett naivságom, butaságom vagy saját helyzetem rossz megítélése, a személyes kudarcaim vezettek ahhoz, hogy lenullázódott az életem? Vagy ez így mind együtt? Magam sem tudom. S ha őszinte akarok lenni, a végeredmény szempontjából két-ségbeejtően lényegtelen is. Gyerekkorunkban félünk éjszaka, mert még hiszünk a gonosz szellemek létezésében, akik majd biztosan bántani fognak. Ahogy öregszünk, a démonok egészen mások lesznek. Önbizalomhiány,

cserbenhagyás, nagyravágyás, megbánás... és bár idősebbek vagyunk és bölcsebbek, rájövünk, hogy még mindig félünk a sötétben. Sőt a démonok még nagyobbak és még félelmetesebbek lettek. Csak gyeitekként még elbújhattunk előlük az ágy alá. Felnőttként viszont nincs menekvés. Végül is, ha így veszem, roppant szerencsés vagyok. Én megfizettem a bűneimért. Leróttam a büntetésemet. Hiszem, a rossz előbb vagy utóbb, de elnyeri méltó büntetését. Bárkiről legyen is szó. A bűnök úgyis csak összeadódnak, s egyszer az életben úgyis ki kell egyenlíteni a számlát. A sors mindig rendezni akarja az adósságot. Hogy én valóban ezt és ennyit érdemeltem volna, és attól, hogy hat évet börtönben töltöttem, valóban jobb lett morálisan az élet Magyarországon, azt döntse el a kedves olvasó. Vajon tényleg nekem kellett elvinni a balhét egyedül és mindenért? Nem lettem jobb ember a börtönben. Nem is lett volna rá lehetőségem. Nem lettem jobb ember, talán csak okosabb, egy kegyetlen, fájó tapasztalattal gazdagabb. Megtanultam, hogy az életben csak saját magunkra számíthatunk. Nem szabad hinni a mosolygóknak, ígérgetőknek, barátságot hazudóknak. A politikusoknak pedig párttól függetlenül egyetlen szót sem szabad elhinni. A politikus akkor is hazudik, amikor kérdez vagy gondolkodik. S nagy igazság: ha baj van, épp azok hagynak cserben a leggyorsabban, akikről azt hittük, hogy biztosan számíthatunk rájuk. Én már csak tudom... Egy idézet jutott eszembe, amit egy könyvben olvastam. Hogy is volt? Bűn és bűnhődés. Ha az ember zuhanni kezd a mélybe, a szervezetét megtámadja a kór, azt hiszi, látja vagy érzékeli a pusztító folyamatot? Egyáltalán nem! Él és vidám, a zuhanás érzése eufóriával tölti el. És hirtelen jön a felismerés: hol vagyok, mi történik velem? Ki voltam és mivé lettem, ki a bűnös? Vajon képes-e az ember akár zárt ajtók mögött, a tükörbe nézve megvallani, hogy ő maga a bűnös, senki más rajta kívül? Soha! Hamar keres egy bűnbakot... 205 Utószó - Annak idején te kerestél meg, hogy könyvet szeretnél iratni. Miért akartad ezt a könyvet? » - Mert úgy éreztem, van mondanivalóm, amit szeretnék megosztani. Mert ebben az országban mindenki szemében egy gyűlölt tolvaj vagyok, aki nem érdemel mást, csupán megvetést. Lehet, hogy ha ezt a könyvet elolvassák, ugyanez marad az emberek véleménye, nem tudom. De az lehet, hogy egy kicsit talán árnyaltabb lesz a kép. Rólam az elmúlt években nagyon sokat írtak, ezeknek a cikkeknek egy része igaz volt, másik részük nem. Szerettem volna elmondani a saját történetemet. - Vagyis nem a bosszú vezérelt?

- Ha valaki elolvassa ezt a könyvet, rájöhet, hogy nincs benne indulat, és alapvetően nem politikai témájú. Ha utóbbit szerettem volna íratni, nem téged kereslek meg. Ez egy élettörténet, amely azt gondolom, olyan tanulságokkal szolgál, amelyeket érdemes elolvasniuk a politikát zsigerből elutasító embereknek is. Mert elsősorban nagyravágyásról, ambíciókról, egy kívülről megismerhetetlen rendszer működéséről és cserbenhagyásról is szól. - Cserbenhagyást emlegetsz. Ugye tudod, hogy mit fognak erre mondani? Hogy mosakodsz. Magyarázod a bizonyítványodat... - Erre csak azt tudom mondani, hogy döntse el mindenki maga, akár laikusként is, hogy tényleg képes lettem volna egy - nem is általam kitalált - rendszert egyedül, a feletteseim tudta nélkül működtetni. Idéznék szó szerint az ítéletemből: A Zuschlag János I. r. vádlott által létrehozott civil szervezeti hálózat révén történő pénzszerzési módszer alkalmazására a politikai ifjúsági szervezetek felső vezetése által is tudotton került sor. Ehhez többet nem tudok hozzáfűzni, ítélje meg mindenki maga... - Van benned gyűlölet? - Nincs. Csalódottság, düh, elkeseredettség volt. Sokáig nem fogtam fel, nem hittem el, hogy ez megtörténik velem. Én sosem mondtam azt, hogy meg akarom változtatni a világot, nekem komoly politikai ambícióim voltak, és ennek szolgálatában mindenre képes voltam. Mivel eközben barátokat nem, csupán ellenségeket gyűjtöttem, az első adandó alkalommal engem dobtak oda koncnak. De tudod, nem is az a hat év fáj. Mert rendben, hibáztam, leültem. Hanem az, hogy hat év nem volt elég, elvették az egész életemet. Nekem azóta nincs életem. - Milyen értelemben? - Függetlenül attól, hogy mindent visszafizettem, nagyon sok milliós tartozásom van a NAV felé máig is, amit sosem fogok tudni visszafizetni. Nem alkalmáznák sehol, utolsó éves voltam a jogi egyetemen, amikor börtönbe kerültem, négy év kárba veszett. A családom tönkrement ebben az egészben. Mérhetetlenül fájdalmas időszak volt, amikor ez az egész hercehurca elkezdődött. Folyamatosan beszóltak a családomnak, rajtuk töltötték ki a dühüket azok, akik csalódtak a politikában. A NAV vizsgálatot rendelt el a nyolcvanéves nagymamámnál, zárolták az ingatlanokat az anyukám nevén. Szó szerint belebetegedett a család a cirkuszba. A húgom barátja kiment Angliába, a húgom 2012-ben követte, mert nem bírta tovább. Elmenekült innen. A családtagjaimat megvetették, leköpték, miközben ők aztán semmiről sem tehettek. Erre mondom azt, hogy tőlem mindent elvettek. S nem, nem csak hat évet, és a politikai karrieremet, hanem mindent. És az újrakezdés lehetőségét is. - Most mégis arról szólnak a hírek, hogy bizniszpártépítésbe fogtál... Az nem jó üzlet? Biztos azt mondják, nem kell téged sajnálni. - Semmi törvénytelen dolgot nem csináltam, csupán a tudásomat, tapasztalataimat felhasználva segítettem. Persze mit ér a szava egy hazug, tolvaj politikusnak? Valamit csinálnom kell, vagy biztosan beleőrülök. Én, aki világéletemben tevékeny, izgága ember voltam, akinek a mindene volt a karrierje, egyszer csak egy pusztító ellenséggel találtam szembe magam: a feleslegességgel. Hogy nem

kellek, hogy életemben először nem tudom, hogy merre haladjak. Ezt volt a legnehezebb feldolgozni. Hogy 37 évesen olyan zsákutcába kerültem, amiből talán sosem vezet kiút sehova. - Ugye tudod, hogy minden ember a saját sorsáért felel? Te is. Csak magadat hibáztathatod. Erre mondja az átlagember, hogy nem kell lopni, Zuschlag úr! - Nem hibáztatok mást, csak azt mondom, hogy nem magányos bűnöző voltam. Azt pedig, hogy valóban jobb lett-e attól a világ, hogy hat évet börtönben töltöttem, tényleg döntse el mindenki maga... - Nem félsz attól, hogy mi fog történni veled, ha ez a könyv megjelenik? - Egy előnye van annak, ha embernek már nincs semmije: hogy nem is veszíthet semmit... - Ennyi év távlatából rájöttél, hogy hol követted el a legnagyobb hibát? - Talán ott, hogy a nagyravágyásom megrészegített és nem mértem fel helyesen az emberi kapcsolataimat. Azt hittem, hogy legalább néhányan vannak, akik nem fordítanak azonnal hátat, akár egy leprás-nak, ha bajba kerülök. Megtanultam, hogy nincsen olyan, hogy „enyéim”. Csak és kizárólag magamra számíthatok. A politikában nincs olyan, hogy valakinek nekiveted a válladat, és valakinek háttal állhatsz. Mögötted nincs más, csupán az, aki egy kis tőrrel áll, és alig várja, hogy végre ledöfjön. Hátulról, úgy, hogy nem számítasz rá. így az igazi. Nem, a politikában szembe kell helyezkedni mindenkivel, és védeni magadat. Vagy felfalnak. Ahogyan engem. Engem, ha belegondolunk, elég hamar eltakarítottak. Mert a nagy szám ellenére kishal voltam, nem kellett hozzá túl nagy munka. Egy senki voltam nagyfiú álarcban. Sokszor én is szánalmasnak látom magam... A politikában az a baj, hogy ha valaki nagyon gyenge körzetből jön, akkor csak hihetetlenül agresszívan képes előrenyomulni. Vagy nem lesz belőle semmi. Tehát mondjuk egy olyan választókörzetből jövő képviselőnek, ahol stabil MSZP-többség van, sokkal kevesebb a problémája, mert tudja, hogy az egyéni körzetben simán nyer. Ez egy'borsodi, budapesti, szabolcsi körzetben sokkal könnyebb. Egy gyönge Bács megyei körzetből jövő embernek na-gyon-nagyon nehéz volt, mert tudta, hogy egyéni körzetben nem tud boldogulni, tehát vagy listán kitapossa magának a helyét, vagy elpusztul. És ez óhatatlanul konfliktusokhoz vezet. Nekem nagyon gyönge volt a hátországom. Tehát próbáltam szövetségeket kötni mindenhol. De ez nem azt jelenti, hogy akivel szövetségre léptem, az kedvelt is. Hogy is mondjam? Lettek szövetségeseim, de mégjobban utáltak. Hogy ezt is túléltem, azt is túléltem, hát menjek a fenébe. Azt mondták: na, újra képviselő lett, a rohadt életbe. A vér vért szült. Visszagondolva, ez vezetett a bukásomhoz: azt hittem, szövetségeseket gyűjtök, de valójában nem gyűjtöttem mást, csak ellenségeket. Erre csak túl későn jöttem rá. - Te azt mondod, hogy pénzt gyűjtöttél, hogy szövetségeseid legyenek, mások azt mondják, hogy szimpla tolvaj vagy, aki milliókat lopott... - És azt mondtam, hogy ez egy furcsa történet, mert mi számít tulajdonképpen - és erről a bíróságon is volt egy vita - pénzlopásnak? Vegyünk egy példát! Mondjuk, ha az MSZP-közeli négy-öt vállalkozó egy városban szeretne pályázni, akkor nyilván megtalálta azt a csatornát az MSZP felé, aminek segítségével nyerhetett. Az, hogy ezután ki mennyit

kapott, nem kapott, ez is technika volt. Én nem mondom, hogy nem volt ilyen. De ilyet sohasem csináltam, korrekt voltam ebben is. Ha megkeresett valaki, hogy intézzem el az ügyét, mindig megpróbáltam segíteni. Mert az a pártnak is jó, mivel az ilyen vállalkozótól jobban elvárható, hogy egy kampányban támogassa a pártot. Ugyanis itt arról van szó, hogy egy csomó esetben a pénzt karácsonyi rendezvényre, ételosztásra költöttük - hosszú a lista tehát nem arról, hogy valaki zsebre tette. Volt ilyen is nyilván, de alapvetően nem az történt, hogy a vállalkozó ad ötmillió forintot, és abból valaki vesz magának egy új kocsit. Hanem arról, hogy az MSZP egy évben csomó népszerűsítő rendezvényt tud szervezni. - De abban is hibás voltál, hogy nem lettek barátaid. Mert mi maradt meg rólad az átlagember fejében is? Egy beképzelt, pökhendi izgága kis hü-lyegyerek, aki még jól bajba is keveredik. Finoman szólva sem voltál egy nagyon szerethető figura a politikai palettán... - Sosem akartam más lenni, mint ami vagyok. Én ilyen vagyok. Nem tudtam jópofizni, kedveskedni, alakoskodni. Bárkinek nekitámadtam. Szemből. Sok hibát elkövettem, sok butaságot mondtam, és tudom, hogy a végtelenségig irritálom az embereket. De sosem akartam senkit megbántani. Ezzel a stílussal a saját kisebbrendűségemen próbáltam felülkerekedni. Erőt kellett mutatnom, hogy ne lássák, belül mennyi kétely feszített. Saját magammal kapcsolatban is. Már gyerekkoromban is éppen enynyire kezelhetetlen voltam. Már akkor próbáltam a szokásostól, a szabályoktól, az általánostól eltérni. Már bölcsis koromban, óvodáskoromban is. Tehát ami szabály volt, amire azt mondták, hogy annak úgy kell lennie, azt nem voltam hajlandó azért sem úgy csinálni. Már az óvodában is a kezére csaptam a szennyvízakna tetejét egy gyereknek. Eltört, begipszelt kézzel vertem a gyerekeket. Anyák napján azzal „ajándékoztam meg” az anyukámat, hogy Jánoska épp a varratot szedte ki a szájából, mivel előtte felszakadt. Óvodában az volt a kedvenc hobbim, hogy nem akartam, hogy többiek aludjanak, ezért végigrohangáltam a kiságyakon. Az óvónők nem szívesen hagytak egyedül a társaimmal. Szóval már gyerekként is problémás voltam. - De azok - már bocsáss meg - az ostoba, sértő elszólások... - Sosem akartam senkit sem megbántani, annak idején egymás között is mentek a durva poénok. Én is mondtam azt öreg - isten bocsássa meg -, olykor kifejezetten aljas MSZP-sekre, hogy ha meghalna, a tb-nek mekkora szívességet tenne, hisz senki sem teknősbéka, hogy százhúsz évig éljen. Tudom, hogy az átlagember ezeket úgy értelmezi, hogyan lehet ilyen bunkó valaki. Marsovszky Balázs mindig azt mondta, ha felhúztam, hogy „lámpaernyőt csinálok belőled”. És erre mindig válaszoltam, hogy nem, nem fogsz belőlem csinálni, mert nem akarod, hogy mindennap én mosolyogjak rád. Ezek ösztönösen kicsúsznak az ember száján. - Neked egy kicsit többször a kelleténél... - Én megmondó típus vagyok. Ez olyan, mint amikor az iskolában beszóltam a tanárnőnek, hogy „ne tessék rúzsozni, úgyis csúnya fog maradni”. - Csak éppen egy politikus száljából jóval durcibban hangzik... - Azt hiszem, nem tett jót a túl sok médiaszereplés, még ha akkor azt hittem is, hogy milyen jó buli. És tudod, az a legszörnyűbb, hogy ez is irritálta a pártomat, pedig alapvetően elvárták tőlem, hogy

szerepeljek. De az öregek, akik szakpolitikusként azt gondolták, hogy valami komoly dolgot mondanak, rettenetesen gyűlölték, hogy mindenféle hülyeségekkel mindennap be tudok kerülni különböző műsorokba. Reggel, délben, este szerepeltem. Egy idő után ez már úgy működött, hogy behívtak minden héten, hogy találjak ki valamit. Rángattak ösz-szevissza. Például Medgyessy idején még én voltam az MSZP bohóca, megmondták, hogy mit mondjak. Tehát reggel, amikor fölkeltem, fogalmam sem volt, hogy aznap éppen mit fogok csinálni. De mindig volt valami. Hétből hét napon megmondták, hogy csináljam ezt, csináljam azt, és minden hülyeséget a nyakamba varrtak. De én nagyon élveztem. Hazudnék, ha nem élveztem volna. Az életem legszebb egy éve volt, úgy érzem. Ami persze a későbbi bukásomnak is a legmasszívabb alapja volt. Az az egy év médiaszereplés. Mert ha akkor nem szerepelek annyit, akkor nem bukom bele abba az elszólásba. S talán nem lenne annyi ellenségem, mint amennyi van. Ha egy szürke második Pista lettem volna, akkor az egész senkit nem érdekelt volna. De itt Zuschlagról van szó. Aki szidott mindenkit... Ez is hiba volt... - Gyurcsány Ferenccel milyen volt a kapcsolatod? - Gyurcsány Ferenccel annyi volt a személyes kapcsolatom, hogy miközben mostam a szennyesét, elintéztem a dolgait, közben állandóan szidott, én meg viszontszidtam. Ennyi. Ő mindig azt mondta, hogy mit akarok már megint, én meg mindig azt, hogy fölösleges pampognia, mert ő már elég jól áll, úgyhogy nekem ne beszéljen. Könnyű neki! Gyurcsánynak az volt a baja, hogy a lelke mélyén gyűlölt engem, miközben nagyon sokan hozzá hasonlítottak, mert hasonló a gesztikulációnk. A hasonló jellemek alapvetően utálják egymást. Van egy hangfelvétel a nyomozati anyagban, amiben arról számol be valaki, hogy Gyurcsánynál voltam már lemondáson, és összevesztünk, mert elmondtam neki, hogy miért akar engem erkölcsileg felelősségre vonni, mikor neki van ötmilliárdja. Legyen csöndben! Ne játssza el nekem az erkölcsös játékost. Gyurcsánnyal ilyen vitáink voltak, miközben kifelé csak mosolyogtunk. Együtt adtunk át Kiskunhalason játszóteret, és senki meg nem mondta volna, hogy valójában mit gondolunk a másikról... Egyszer pedig kitalálta, hogy egységes ifjúsági szervezetet kell létrehozni. De nem sikerült. Mit csináljunk? Gyurcsánnyal kapcsolatban voltunk telefonon, mondom neki: Te, Feri, mi lenne, ha csinálnánk egy bombariadót? Mondta, hogy jó ötlet. Szóltam az egyik kollégának, hogy na, akkor menj ki, föl lehet hívni, hogy ott, ahol az egyesülési rendezvény volt, éppen bombariadó lesz. Szépen most elmarad, aztán majd következő alkalomra jobban megszervezzük. Kiment a srác, betelefonált, lett bombariadó. Aztán a következő alkalommal már az egységes GYIK lett az egységes ifjúsági szervezet, abban már nekünk volt többségünk. Ezt annak idején meg is írták a lapok. - Haragszol rá? - Egészséges mértékben. - És magadra? - Jobban. Bár most más dolgok is foglalkoztatnak, mint a politika... - Éspedig?

- Szeretnék a fiammal is mélyebb kapcsolatot kialakítani... Nagyon bánt, hogy nem ismer engem, hogy nem hív apának. Magáz és fél tőlem. Az első hetekben, amikor otthon voltam, minden este megkérdezte az édesanyját, hogy a bácsi miért nem megy el már végre. Én csak álltam, néztem a családomat, és mérhetetlen fájdalmat éreztem. Vad, tehetetlen dühöt a sorsom miatt. Ez az igazi bűnhődés a bűneimért...

Tartalom

Egy fiatal fiúkat kedvelő politikus a liftben .... 13- FEJEZET

Egy boldog születésnap emléke Bolondozunk a húgommal

A nagymamámmal...

A nagyi úgy engedett útra a parlamentbe, hogy rám szólt: Ne lopj, kisfiam!

A szüleimmel

Mindig veszekedtem, hogy nem ehettem azt, amit akartam A húgommal és a nagymamámmal Itt még nagyon büszkék voltak rám mindannyian...

Szüleimmel a húgom születésnapján Kezelhetetlen kamasz voltam

Mindig számíthattunk egymásra... A húgomnak el kellett menekülnie miattam az országból

Amikor még A családom hittünk egy boldog jövőben...

Mindent megtettem, hogy elhagyjam a hétköznapi életet Kiskunhalason

S mit értem el?

Egy szép pillanat Büszke voltam, hogy csinos nőt vettem feleségül

A fiamat első éveiben a feleségem és a szüleim nevelték

Én mindenből kimaradtam

Karácsony - nélkülem... Iszonyú boldogtalanság A fiam igazi kis vagány! Remélem, neki jobb sorsa lesz

Apa és fia - ismerkedünk... Bízom benne, hogy idővel megszeret...

Ahol születtem Nem tudtam megbarátkozni a hétköznapi élet egyszerűségével

Kiskunhalasom... Más életet akartam, mint az itt élők...

A tanyai toalett A tanyavilág mindig az életem része marad

A gimnázium falai

Gimnazistaként ismerkedtem meg a baloldali ideológiákkal A búvóhelyem... A temetőbe menekültem a mindennapok valósága elől

A színház Kecskeméten Ahol nem tellett egy szendvicsre a büfében...

A szülői ház Mindenáron elvágyódtam...

A parlamentben Azt hittem, minden lehetek. Aztán kiderült, mekkorát tévedtem...

A kecskeméti börtön Pokol volt minden egyes nap a rácsok mögött

Napjainkban Talán bölcsebb lettem. Tudom, mi a fájdalom

„Zuschlag! Itt az a pont, amikor a biciklit el kell tolni! Nem, talán ez így nem érthető’. Másképp fogalmazok: ha most végre nem takarodsz el, akkor belebaszunk a földbe. Pártházból börtönbe

A miniszterelnök szemhéja enyhén rángatózni kezdett. Az arca égővörös volt, a szája egyetlen vékony csíkká változott. Kegyetlen volt, rideg, közönséges, és egy percig sem leplezte, hogy mennyire gyűlöl és megvet engem. 2004 októberét írtunk.” Ez a könyv, kedves olvasó, a „Zuschlag-ügy”, a cserbenhagyásom igaz története. Zuschlag János „...Igen, hazudtam. Hazudtam, amikor azt mondtam, nincs Zuschlag-ügy. Nagyon is volt, de ez nem csak Zuschlag-ügy. Mert nem csak én voltam benne, nem csak én hoztam a döntéseket. Csupán végrehajtó voltam. ”

Sign up to vote on this title
UsefulNot useful