ÉNEKEK ÉNEKE

(A világirodalom szerelmes verseibõl)
Magyar Elektronikus Könyvtár
Javította, tördelte: Dr. Kiss István; 2003.
Salamon király
Szép vagy, ó, szerelmesem, szép! Lábadat sarú diszíti, ritka drága
gyöngyû;
tomporodnak kerülete, mint a mesterek kezébõl kikerült kösöntyû.
Lábadszára, mint aranyszín fundamentumon szökellõ karcsú oszlop, márvány;
a te két emlõd nyugalma, mint a liliommezõkön legelõ két bárány.
Köldököd mint illatozó olajok nyomától síkos szép kerekded csésze,
hasad mint a zafirokkal rakott elefánttetemnek drága tündöklése.
Hasad mint a liliommal köröskörül megkerített dús gabonaasztag;
karod ámbraszín pereccel, két kezed nehéz gyürûkkel aranyosan gazdag.
Balkezed a fejem alatt, jobbkezeddel megölelgetsz, megcirógatsz, édes;
nyakad mint a karcsú torony kimagaslik hasonlóan Libanon hegyéhez.
Nyakad mint a Dávid tornya; méz csepeg nyelved hegyérõl; ínyed édességes;
fogaid mint most fürösztött tiszta hófehér juhocskák; ajakad tömjénes.
Halántékod mint a sûrû selyem lomb közül kitetszõ darab pomagránát;
szemed mint a kék halastó: arcod ékességeinek ki mondhatja számát?
Tégy engem mint egy pecsétet a te kebeledre, mint egy bélyeget karodra,
mert kemény a szerelem mint a koporsó és erõs mint nagy vizeknek sodra.
No, szerelmem, gyere menjünk a mezõre, illatoznak künn a mandragórák;
már a szõlõ is virágzik, s kifakadtak ajtónk elõtt a gyümölcshozó fák.
(Babits Mihály)
BOLDOG EMBER
Sapphó
Boldog ember, mint Uranos lakói,
aki vigan ûl, kegyes, ellenedben,
s andalog kellõ szavad édes hangján,
s gyönge mosolygást
ajkadon látván szelíden lebegni,
melyre megdöbben kebelemben a szív,
mert jelenléted leborít azonnal,
és oda lészek.
Nyelvem eltompúl ajakim között, s gyors
égi tûz ömlik tetemimre végig.
Zúg fülem, s bágyadt szemeim borúlnak
éji homályba.
Arcomon végig hideg izzadás foly,
reszketek, fúlok, s halavány virágként
hervadó színnel rogyok a Halálnak
karjai közzé.
(Kölcsey Ferenc)
ARIGNÓTA
Sapphó
Sardes felõl
gondolata gyakran száll erre hozzánk.
Mikor még együtt éltünk, téged mindig
istennõnek mondott s leginkább
örült az énekednek Arignóta.
Most meg Lydia asszonyai között
tündöklik, mint mikor leszállt már
a Nap, s a Hold, a rózsaujjú,
minden csillagnál szebben ragyogja be
fényével a sötét, sós tengert
és a virághozó mezõket.
Szép harmat ömlik, és virulnak
a rózsák, gyönge tubolyák és
mézizü lótuszok illatoznak.
Sokat jár-kél és nyugta nincsen,
Atthisra gondol, kedves lelkét
vágy tölti el, és nehezebb a sorsa...
(Trencsényi-Waldapfel Imre)
TÖREDÉKEK
Sapphó
Leányságom, leányságom, merre mégy, ha engem elhagysz?
- Már soha többé hozzád vissza, már soha többé!
Elsûlyedt már a Hold is,
és a Fiastyúk, eljön az
éjfél, az idõ tovatûnik,
én pedig egymagam alszom.
(Trencsényi-Waldapfel Imre)
ÉDESANYÁM! NEM PERDÜL A ROKKA
Sapphó
Édesanyám! nem perdül a rokka, olyan
szakadós ma a szál -
vágy nehezül rám;
mert a sudár, szép Aphrodité letepert!
Szeretõ, szeretõ
kell ma nekem már!
(Radnóti Miklós)
SZERELEM NÉLKÜL
Mimnermos
Élni mit ér, mi öröm van arany Szerelem tüze nélkül?
Jobb meghalni, ha már nem melegíti szivem
titkos boldogság, mézédes csókcsere, nászágy!
Tépi mohón fiatal éve virágait a
férfi s a nõ... De ha rádnehezûl a siralmas öregkor,
s hervad a szépség, és rokkan a régi erõ,
folyton marja szived táját a hideg keserûség,
kedvtelenûl nézed, hogy süt a nap sugara,
gyûlöletes vagy az ifjak elõtt, kinevetnek a nõk is:
így veri-sujtja a sors szörnyü kegyetlen a vént.
(Szabó Lõrinc)
TÖREDÉK A TAVASZRÓL
Ibykos
Fénylik a birs a tavaszban, a zúgó,
gyors patakok gyökerét megitatják,
s ott, hol a nimfa-sereg szûz kertje van,
újra virágzik a felragyogó pomagránát,
s búvik az új levelek hüvösében a kis fürt,
jár-kel az új venyigékben a bor már:
bennem a vágynak nyugovása, sem évszaka nincsen, idõtlen;
mint ahogyan lobogó villámokkal a thrák
északi szél söpör át a vidéken,
Kypris is úgy tipor engem örökké,
néma közönnyel, olyan feketén, eszelõsen,
egyre csak új szerelemre taszít gyermeki kortól,
és ma is úr a szivemben.
(Radnóti Miklós)
ERÓS MINT KOVÁCS
Anakreón
Kalapácsával Erós tüzesre vert gorombán,
s belemártotta szivem a jéghideg patakba.
(Szabó Lõrinc)
THRÁK CSIKÓ
Anakreón
Thrák csikó, mit nézel engem ferde szemmel és gyanakvón?
Futsz elõlem, szinte látni, sokra engem nem becsülsz.
Lásd be hát, ha én akarnám szép nyakadba vetni gyeplõm,
fékhez és kezemre szokva tartanál a cél felé.
Most a lágy füvön legelve könnyü kedvvel csak ficánkolsz,
míg hozzád való lovasra, majd ki megtör, nem találsz.
(Trencsényi-Waldapfel Imre)
SZERELEM JÁTÉKA
Anakreón
Engem a Szerelem piros
lapdával sziven ért, és egy
szépcipõjü, aranyhajú
lánnyal játszani hívott.
Lesbosban született a lány.
Csak csúfolta fehér fejem,
s elfutott gonoszul, gonosz
társnõjére kacsintva.
Ó dacos szemü drágaság!
Vágyom rád, de te meg se látsz.
Fájón rázza gyerek-kezed
életem zaboláját.
(Babits Mihály)
AZ ASSZONYOKHOZ
Anakreóni dal
A természet bikáknak
szarvat, lónak patákat,
futást adott a nyúlnak;
oroszlánnak fogas nagy
szájat, halaknak úszást,
madárnak szárnyalást és
a férfiaknak elmét.
Nõknek mi sem maradt már.
Mi hát, mit ád? A szépség:
minden paizs helyében,
minden gerely helyében.
A tûz, a vas hatalmát
a nõ, ha szép, legyõzi.
(Devecseri Gábor)
CSILLAGOK
Platón
Csillagokat nézel, szép csillagom. Ég ha lehetnék,
két szemedet nézném csillagom ezreivel.
(Szabó Lõrinc)
PARASZT HEXAMETEREK
Theokritos
Fûzzétek nótába nevét karcsú szeretõmnek
drága kilenc Múzsák, szebb lesz, akirõl ti daloltok.
Szíria lányának csúfol mindenki, soványka
naptól barna leány - de szivem szeme mézszinünek lát.
A violák se világosak és sötétszin a jácint,
mégis színesek õk és díszei a koszorúknak.
Kecske a gyenge füvet, farkas hajszolja a kecskét,
eke után daru száll: úgy járok én teutánad.
Krõzus kincse ha lenne enyém, kiveretném
képeinket arany fogadalmúl Aphroditének,
téged a nádsíppal, kezeidben rózsa vagy alma,
magamat új ruhába, vasárnapi drága cipõvel.
Édes, a lábad olyan mint könnyü disz oszlopok alján,
hangod muzsika, mozdulatod kimondani nincs szó.
(Babits Mihály)
SZOMJUHOZÓNAK A HÓ
Asklépiadés
Szomjuhozónak a hó szép nyáron, a téli hajósnak
szép, ha a csillagokon látja, hogy itt a tavasz.
S legszebb az, mikor egy takaró borul a szeretõkre,
s áldva nagy Aphroditét, összefonódik a pár.
(Radnóti Miklós)
ELRAGADOTT DIDÜMÉ
Asklépiadés
Elragadott Didümé ingerlõ, játszi varázsa,
s bája tüzében, jaj, mint viasz, olvadozok.
Mit számít, hogy a bõre sötét? Feketéllik a szén is,
mégis ugy ég, mint dús rózsa, ha lángra szitod.
(Somlyó György)
A LÁMPÁHOZ
Asklépiadés
Hérakleia terád, lásd, esküdözött, mikor itt volt,
hogy jön majd. S nem jött. Lámpa, te isteni láng,
büntesd meg te a csalfát, és ha az új szeretõje
jön hozzá s öleli, húnyj ki, ne adj neki fényt!
(Orbán Ottó)
ESTHAJNALCSILLAG
Bión
Csillagom, Esthajnal, aranyos tüze a Szerelemnek,
Csillagom, ékszer a kék éjben, te, ki úgy ragyogod túl
fénylõ társaidat, mint téged a hold, gyönyörû szép
Csillagom, üdvözlégy! s mikor engem drága találka
hív, a ma túlgyorsan lebukó hold fénye helyett add,
add az utamra arany lámpád! Nem azért megyek én, hogy
lopjak, az éjszaka vándorait se fogom kirabolni:
szeretlek! és illik pártolnod igaz szeretõket!
(Szabó Lõrinc)
TAKARODJ!
Meleagros
Szót se, te esküszegõ! Ahogy itt vagy, minden elárul;
züllöttél, csöpög a mirrha a fürteiden,
a karikás szem, a réveteg arc, a tekintet elárul,
még itt lóg fejeden a szalagos koszorú!
Ezt a sörényt vad kéz csak most kócolta elõre,
részeg vagy, csupa szesz, járni, megállni se bírsz.
Menj, ringyó! Zene szól, az kell neked: áll a mulatság,
csörög a csörgettyû, téged akar: takarodj!
(Szabó Lõrinc)
TÖLTS, ÉS MONDD A NEVÉT
Meleagros
Tölts, és mondd a nevét, hogy Dórika, Héliodóra
újra meg újra, keverd borba a drága nevet,
s tedd a fejemre a tegnapi rózsafüzért: noha hervad,
emlék tõle, reá: tedd a fejemre szegényt.
Õ is sír, szerelem virága, siratja, hogy elment
Héliodóra: ma már más öleli, - soha én!
(Szabó Lõrinc)
NYÍL A FEHÉR SZEKFÛ
Meleagros
Nyíl a fehér szekfû, nyíl már az esõbe szerelmes
nárcisz, nyílnak már a hegyi liliomok.
Nyílik már a leány, rózsák rózsája, s a szívben
a fiatal vágyak drága virága kihajt.
...Ó ragyogó, zöldfürtü mezõk, be hiába nevettek!
Szebb csokor õ, mint méz-illatu bokraitok.
(Babits Mihály)
Ó LÁB, Ó LÁBSZÁR
Philodémos
Ó láb, ó lábszár, s amikért elzülleni nem kár,
ó comb, ó lágyék, tompora s gömbölyü far!
Ó váll, ó emlõk, s te megejtõ karcsu nyak íve!
Ó gyönyörû két kéz! ó szemek, õrületem!
Ó buja mozdulatok, s szájt szájra füzõ buja nyelvek
csókjai, ó ideget fölkavaró buja hang!
Nem görög asszony szült, Flórám, és nem dalolod bár
Sapphót - Perseus is hindu leányt szeretett!
(Babits Mihály)
NEM KELL
Onestes
Nem kell szûzen a lány, öregen sem kell feleségül,
így sajnálom, amúgy tisztelem én nagyon is.
Nem jó zölden a fürt, töpörödve se, csak ha megérett:
érett szépséget vár szerelemre az ágy.
(Radnóti Miklós)
GYÛLÖLÖM
Rhuphinos
Gyûlölöm azt, ki ledér és gyûlölöm azt, aki álszent,
ez túl lassan, amaz túl hamar adja magát.
(Somlyó György)
ÉLJÜNK, LESBIA
Catullus
Éljünk, Lesbia, és szeressük egymást,
és a mord öregek fecsegjenek csak,
hisz nem ér locsogásuk egy garast sem.
Eltûnvén a nap, újra felragyoghat:
egyszer tûnik a kurta fény szemünkbõl,
s álmunkból sosem ébredünk utána.
Adj hát csókot ezerszer, és ha adtál,
adj még százszor, utána ezret adj és
százat s újra csak ezret, újra százat.
Aztán majd, ha sok ezreket cseréltünk,
akkor összezavarjuk, elfelejtjük
számukat; ne akadjon egy gonosz se,
sok csókunk aki tudja és irigyli.
(Devecseri Gábor)
KÉRDED, LESBIA
Catullus
Kérded, hány ölelésed kéne nékem
ahhoz, Lesbia, hogy szivem betelljék?
Kérdjed, hány a homokszem a kiégett
pálmás Líbia messze sívatagján,
hol bús nap tüzesíti õs királyok
sírját, s templomok ódon kõpárkányát;
kérdjed, hány lesi csillag titkos éjen
emberek gyönyörét, s dugott szerelmét:
annyi kéne szegény Catullus õrült
szívének ölelésed, hogy betelljék;
annyi, hogy se kíváncsi ész ne tudja
számon tartani azt, se rontó, rossz nyelv.
(Babits Mihály)
SZEGÉNY CATULLUS
Catullus
Szegény Catullus, itt a perc, nyugodj már meg,
s hidd elveszettnek azt, mit elveszettnek látsz,
hiszen vidám napok ragyogtak egykor rád,
míg arra jártál, merre kedvesed hívott,
ki kedvesebb nekem, mint bárkinek bárki,
a tréfa járta akkor, édes élet volt,
kivánta õ is azt, amit te kívántál.
Bizony vidám napok ragyogtak egykor rád.
Õ már nem óhajt, hát te is, bolond, hagyd el,
ne fuss utána, hisz szökik, ne légy gyáva,
légy eltökélt, keményszivû, szilárd végre.
Élj boldogan, szerelmesem, Catullus már
szilárd, nem üldöz, ellenedre nem kérlel:
csakhogy neked, te bûnös, fájni fog, hogy majd
nem szólogatnak éjjelente; élet lesz
az életed? ki látogat? ki tart szépnek?
kit fogsz szeretni, és kié leszel, kit fogsz
csókolni, és kinek harapsz az ajkába?
Te légy konok, Catullus, és ne enyhülj meg.
(Devecseri Gábor)
FURIUS S AURELIUS
Catullus
Furius s Aurelius, Indiát is
kik Catullusszal beutazni vágytok,
hol kelet hullámai messze zúgva
söprik a partot,
s lágy Arábiát is, a skytha földet
és hol a parthus nyilaz és a hyrcán
és a tengert, mit belefolyva fest a
hétvizü Nílus;
elkisérnétek, ha az Alpok ívén
túl a nagy Caesar remekét csodálná,
bár a Rajnát lássa s a vad britannok
messze hazáját.
Ó, ti, kik mindent, mit az istenek majd
elhatároznak, velem együtt élni
készen álltok, szót vigyetek s ne jó szót
szép szeretõmnek.
Boldoguljon hát a buják hadával
élve, háromszázat ölelve által,
kik közûl egyet se szeret, de mindnek
tépi a gyomrát;
és szerelmem már ne kivánja tõlem,
mert hibájából szakadott le, mint rét-
szélen-elhúzott-ekevas-sebezte
karcsu virágszál.
(Devecseri Gábor)
LÁNYHÛSÉG
Catullus
"Senki sem!" - esküdözött - "nem lesz más senki a férjem,
még Jupiter se, ha jõ" - esküdözött a leány.
Esküdözött, de amit nõ súg szeretõje fülébe,
szélbe irott betü csak, rajz rohanó vizeken.
(Szabó Lõrinc)
MÁR OLY MÉLYRE ZUHANT
Catullus
Már oly mélyre zuhant le a lelkem, Lesbia, vétked
és önnön gyilkos jóakaratja miatt,
hogy, ha a legtisztább lennél is, jót nem akarhat,
s légy a legocsmányabb, akkor is érted eped.
(Devecseri Gábor)
LESBIA, FÉRJE ELÕTT, MEGSÉRTETT
Catullus
Lesbia, férje elõtt, megsértett, tönkregyalázott
s most az a tökkelütött ennek örülve, vidul.
Jó öszvér, ne örülj. Hallgatna, kivetve szivébõl,
józan volna, de így csak szapul és vicsorog,
nemcsak gondol rám, de, amit sokkal sulyosabbnak
vélek: még dühös is. Hát fecseg és tüzön ég.
(Devecseri Gábor)
GYÛLÖLÖK ÉS SZERETEK
Catullus
Gyûlölök és szeretek. Kérded tán, mért teszem én ezt.
Nem tudom, érzem csak: szerteszakít ez a kín.
(Devecseri Gábor)
LEGFEKETÉBB ELEFÁNT MÉLTÓ SZERETÕJE
Horatius
Legfeketébb elefánt méltó szeretõje, mivégre
sok leveled meg a drága ajándék?
Nem vagyok én telivér fiatal, s nem tompa az orrom,
érzem, akár a kutyák a vadat, hogy
bûzlik rút polipod, hogy sörtés hónod alól vén
kecskebak ördögi illata döfköd;
s phû, hogy dõl a veríték, szálldos a szörnyü büdösség
ráncteli tagjaidon, mikor immár
kézben a bunkó, megvan! s tömnéd fújva magadba
s mállik a nedves krétapor és a
vén krokodil ganajával mázolt arc szine: bakzol
törve az ágyat, az ég fele rúgva.
S még engem vádolsz és köpködsz vad szavakat rám:
"Inachiánál lám sose lankadsz,
õt ugye egy éjjel háromszor meg tudod... engem -
egyszer. A Lesbia veszne, ki téged,
rongyot, nékem ajánlott, ó, akinek bika kéne!
S erre kidobtam a cosi Amyntast -
gyõztes vesszeje testében jobban gyökeredzett,
mint fiatal fa kemény hegyi földben!
Szólj te, ki kapta a kétszer festett tyrusi posztót?
Persze te kaptad! Azért, hogy e földön
egy lakomázónak se legyen szeretõbb szivü nõje,
mint neked én, csupa szív, csupa féltés!
Én nyomorult, futsz tõlem, mintha a birka a farkas
s kecske oroszlán torka elõl fut!"
(Orbán Ottó)
CHLOÉHOZ
Horatius
Ugy futsz, félve, Chloé, mint a kis õz, amely
rémült anyja nyomát keresi úttalan
ormok közt, hol a puszta
szél s erdõ is ijesztgeti:
mert ha átremeg a tavasz a lenge lomb
hullámrengetegén, vagy ha a málna közt
egyet moccan a zöld gyík:
térde és szive már alél.
Csakhogy én nem azért követem útadat,
hogy mint zord vadonok tigrise, bántsalak:
mit futsz, csókra megérve,
most is folyton anyád után?
(Szabó Lõrinc)
A NÕK CSATÁJÁN
Horatius
A nõk csatáján telt el az életem,
és dicstelen sem volt ez a háború:
most fegyverem és harci lantom
szögre akasztom a tenger szülte
Venus oltárán, végre pihenjenek.
No, gyújtsatok hát ünnepi lángokat,
méltóbb dalokhoz faltörõ kos,
hõsi kezekbe való íj kell már.
Ó, istenasszony, ciprusi boldogok
és hó nem látta memfiszi táj ura,
királynõ, fogd, emeld az ostort -
s üss nagyot arra a dög Chloéra.
(Hegedûs Géza)
LYDIÁHOZ
Horatius
Zárt zsalud sûrû kocogással egyre
ritkábban verik gyönyöréhes ifjak,
nem zavarnak már, s küszöböd barátként
õrzi az ajtód,
mely nemrég még oly szaporán s vidáman
járt a sarkán. Ritkul a sóhaj is, hogy:
"Éjrõl-éjre itt halok érted, és te,
Lydia, alszol?"
Sírsz már nemsokára a hetyke kölykök
finnyásságán, rossz banya, kapualjban,
újholdkor, midõn iszonyú erõvel
tombol a thrák szél,
májadnak láng-szerelem és gyönyörvágy,
mely a kancákat dühödésbe hozza,
tombol rút fekélye körül, s te búsan
emlegeted majd:
repkény friss zsengéje, meg a sötétzöld
mirtusz kell csak az édes ifjuságnak,
a hervadt lombot meg a tél s barátja
söpri, a vad szél.
(Szabó Lõrinc)
THALIARCHUSHOZ
Horatius
Nézd a Soractét! nézd, magas orma hogy
ragyog fehéren! roskad a hó alatt
és nyög az erdõ, és a fagyban
a folyamok vize mind beállott.
Fûts hát, hadd oldja vad szigorát a tél,
fûts jó keményen! s hozd ide kétfülû
kancsódat, és tölts bõkezûbben,
ó, Thaliarchus, a legjavából!
A többit bízd rá, bízd az egekre: ha
legyûrték a tengerkavaró vihart,
megint feláll a karcsu ciprus,
s nem csikorognak a fák a kertben.
Ne bánd, a holnap mit hoz; akármire
ébreszt a sors, vedd tiszta haszonnak; és
ne vesd meg, ne kerüld, barátom,
a szerelem gyönyörét s a táncot,
míg rá nem õszül ifju fejedre a
mogorva vénség! Hívnak a versenyek,
s ilyenkor édes sugdolózni
titkon az alkonyi félhomályban,
ilyenkor édes a kacagás, amely
megmondja, merre bujt el a kedvesed,
s a zálogul rabolt gyürû, mit
a keze véd, de a szíve enged.
(Szabó Lõrinc)
ARISTIUS FUSCUSHOZ
Horatius
Tiszta embernek, ki a bûnt kerûli,
semmi nem kell: mór kelevéz se, íj se.
Mérgezett nyíllal dagadóra terhelt
puzdra se, Fuscus.
Afrikának hév utain bolyong bár,
vagy felindul, szét a kopár-mogorva
Kaukazusba, s hol mesebéli tájat
nyaldos Hydaspes.
Lámcsak egy farkas, hogy a telkemen túl-
csapva lalláztam Lalagémrul édes
gondtalansággal, elinalt az erdõn
puszta kezemtõl.
Nem növelt ily szörny vadat a vitézlõ
Daunias téres, sürü tölgyesekben,
s bús oroszlánok kiaszott dajkája
sem, Juba földje.
Vessen a sors rest sivatagra, hol langy
nyári szellõtõl nem üdül fa lombja,
hol köd ül váltig, s a világot egyre
gyötri a zord Ég;
s vessen a sors bár egyenest az izzó
Nap-szekér alá, ki-se-lakta földre:
méz kacajú kis Lalagémnak áldom
méz csacsogását.
(Kardos László)
LEUKONOÉHOZ
Horatius
Kedves, csak ne kutasd, tudni tilos, hogy nekem és neked
mit szántak, mi jövõt isteneink, bár Babylon sötét
számításait is kérdeni, jobb tûrni, akármi lesz.
Vagy még több telet is ad Jupiter, vagy soha látni már
nem fogjuk, ha a zord téli vihar zúg el a tengeren;
szûrd meg bölcsen a bort, balga reményt tilt az irígy idõ
hosszan szõni. Amíg szánkon a szó, már tovatûnt a nap:
tépd le, virága tiéd; holnapokat, Leukonoé, ne várj.
{Trencsényi-Waldapfel Imre)
KIBÉKÜLÉS
Horatius
HORATIUS
Míg én voltam a kedvesed,
s felfénylõ nyakadat még nem ölelte más
ifjú, míg veled éltem én,
nálam jobban a dús perzsa király sem élt.
LYDIA
Míg más nem hevített, csak én,
míg el nem ragadott a thrák Chloé,
rólam szólt a dalod s olyan
híres voltam akár hajdani õsanyánk.
HORATIUS
Lantot penget a szép Chloé,
fenséges szeretõ és dalosajku is;
hogy megváltsam az életét,
vállalnám a halált boldogan érte én.
LYDIA
Engem meg Calais szeret,
testem most vele ég egy szerelem tüzén,
hogy megváltsam az életét,
vállalnám a halált kétszer is érte én.
HORATIUS
S mit szólnál, ha a régi láng
fellobbanna ma, és szõke Chloé helyett
hozzád kötne a vágy megint,
ajtóm újra neked nyílna ki, Lydiám?
LYDIA
Szép csillag Calais, ragyog,
náladnál meg a bõsz Ádria sem vadabb,
nád sem hajladozóbb, de nézd!
csak véled tudok én halni is, élni is!
(Radnóti Miklós)
FÉLTÉKENYSÉG
Horatius
Míg te Lydia Telephus
szép tarkója szinét és ölelõ, erõs
karját ünnepeled, harag
fojt, májam dagadoz, forr az epém s elönt.
Színem változik, arcomon
méreg sáppad, a hû értelem elhagyott,
titkon könnyezem is, tudom:
lassú tûz, szerelem kínoz, elégek én.
Tajtékzom, ha csodás, fehér
válladról lakomák mocska csorog le, vagy
kényes szádra ha részegen
örjöngõ kamaszod vad foga tép sebet.
Hidd el, hogy sohasem lehet
hûséges szeretõd férfi, ki ajkadat
durván marja, hiszen Venus
dús nektárja javát csókkal igézte rá.
Százszor boldogok, akiket
sértetetlen kötelék, jó szerelem fon át;
s nem választja el õket únt
pörpatvar, se szeszély, semmi, csak a halál.
(Radnóti Miklós)
MEGSZEGETT SOK ESKÜVÉSED
Horatius
Megszegett sok esküvésed
Egyszer ártott volna csak;
Egy fogad lett volna barnább
Egy kis ujjod körme vak:
elhinném; de valahány új
csalfasággal terheled:
tündöklõbben támad, ifjak
köz bajára, szép fejed.
Még javadra vál, hamisan
hívni holt szülõd porát,
az örök istent, s az éjnek
néma csillagtáborát.
Maga Vénusz már kacagja,
a nimfák is együgyûn;
kacag Ámor, fenve lángzó
nyilát véres köszörûn.
Minden ifju néked serdül,
néked nõ új szolgahad;
és a régi - szidja jármod:
s fenyegetve - ott marad.
Félti anya kis legényét,
félti tõled fukar õsz,
s férjét új ara, szegény, hogy
bájkörödben elidõz.
(Arany János)
MOLLIS INERTIA
Horatius
Merthogy agyamban olyan tétlenség, akkora fáradt
feledékenység terhe nyom,
mintha a léthei álmotadó ital égne kiszáradt,
eltikkadt, forró torkomon?
Kérdezed, ó Maecenas, kérdésed megöl engem:
egy istenség, egy istenség
tiltja, hogy a megigért, elkezdett jambusi versem
pálcára göndöríttessék.
Mert szeretek. Hajdanta Bathyllost, samosi párját
így szereté Anakreón.
Domboru lanttal az is gyakran síratta meg álmát,
de nem kimért verslábakon.
Égsz magad is. Lángod szépségben a trójai vésszel
versenyez: örülhetsz te még.
Engem azonban olyan szabadoslány, Phryne, emészt el,
kinek egy férfi nem elég.
(Babits Mihály)
BOCSÁNATKÉRÉS
Tibullus
Esküszöm - és ne szeress, ne legyen rám gondja szivednek,
mely még pár nap elõtt híven epedt szivemért,
hogyha egész fiatalságom ezer ostobasága
jobban bánt valaha, mint az a tegnapi egy
bánt: hogy csóktalan elmentem tõled haragomban,
és letagadta magát ajkamon a szerelem.
(Babits Mihály)
VALLOMÁS
Sulpicia
Megjött végre a várt szerelem, forr tõle a vérem,
bármit szól a világ, nem tagadom le ma már!
Meghallgatta dalom panaszos szavait Cytheréa,
és elküldte nekem rég keresett szeretõm.
Megtartotta szavát: örömöm kifecsegheti írigy
nyelvvel akárki, akit még ily öröm sosem ért.
Már semmit sem irok titkos táblákra ezentúl,
hadd tudják: szeretem, s büszke vagyok, ha szeret!
Boldogság ez a bûn; a szemérem lenne ma vétek,
egymáshoz méltó két szeretõ szeret itt!
(Radnóti Miklós)
CYNTHIA BAIAEBAN
Propertius
Cynthia, hogyha a víg Baiaet odahagyva kirándulsz,
sziklás partra, ahol Herkules útja futott,
vagy mikor arrafelé kószálsz, hol az isteni tenger
százalakú táncát lejti Mizénum alatt:
gondolsz rám? gondolsz a sok éjszaka sok gyönyörére?
õriz-e még a szived, képemet õrzi-e még?
vagy kiszakított már valaki ölelõ dalaimból?
Cynthia, elszakitott egy hazug, új szerelem?
Néma tavon valahol jobb volna, ha másfele élnél,
csönd, víz, két evezõ, vinne a könnyü ladik,
és jobb volna az is, ha mulatva magányos öbölben
egymagad úszkálnál a hasadó vizeken,
mint hogy most elegáns strandon heverészve az aljas
hízelgésre figyelsz, mely telezsongja füled.
Õre ha nincs, bizony elbukik egy-kettõre a gyarló
lány, és mit neki a tegnapi esküdözés!
Hû vagy, igaz, sose hullt még folt a nevedre; - hiába,
még árnyéktól is félt az igaz szeretõ.
Megharagudni tehát tilos, és soraim ha ma kissé
megszomorítottak, bûnük: a rémületem.
Ó, mert nálad nem drágább nekem édesanyám se;
nélküled élni? minek! semmi se kellene már!
Te vagy az otthonom, ó, szüleim te, te, Cynthia, csak te
mindenem, életem és minden idõm öröme!
Mért nevetek, sírok? ha barátom kérdi akárki,
azt felelem mindig: "Cynthia... õ az oka!"
Hagyd el hát Baiaet mielõbb, hagyd, kérlek, a romlást,
sok szerelemnek adott már temetõt az a part!
Pusztulj el, Baiae, becsület csapdája, kerítõ!
Pusztulj el, szerelem gyilkosa, ég tüze rád!
(Szabó Lõrinc)
BOLDOG ÉJSZAKA
Propertius
Ó én boldog s ó ragyogó éj s ó velem együtt
kéjemet ünneplõ, boldog a hû heverõ!
Mennyi mesélnivalónk volt, ülve a lámpavilágnál
s mennyi csatánk, amikor már kialudt az a fény!
Mert félig kinyilott tunikája elég akadály volt,
küzdött egyre, holott melle kibomladozott.
Õ maga volt, aki már nehezült szememet nyitogatta
csókjaival s kigunyolt: "Nézd csak, a lusta hever!"
Ott játszott a karunk ölelések változatával,
ott de sokat mulatott csókom az ajkaidon!
És ha idáig nem tudnád, kevesebb a homályban
élvezetünk: szerelem hû vezetõje a szem.
Meztelenül lépett ki Heléna a hitvesi ágyból,
és Paris - azt mondják - látta, s a sorsa betelt.
Phoebus testvérét csupaszon bûvölte magához
s azt mondják, csupaszon hált vele Endymion.
Tudd meg hát, te makacs, ha ruhástul fekszel elébem,
majd haragos kezemet sínyli ruhád ezután,
sõt ha nagyobb dühömet kihivod, sírsz majd az anyádnak,
s felsebzett karodat hasztalanul mutatod.
Nincs lógó melled, hogy még játékba ne kezdhess,
mint olyan asszony, aki szégyeli már a szülést.
Most, amig enged a sors, teljék be szemünk szerelemmel,
nem jön vissza napunk, majd ha az este elér.
Bárcsak akarnád, hogy kettõnket is egybekötözzön
szûk lánc, és az idõ meg ne lazítsa vasát.
Nézd a galambpárt, vedd példának a hû szerelemre:
nõstényével a hím, s teljes a hitvesi pár.
Nem bölcs az, ki bolond szerelemnek kérdi a végét,
tartani mértéket nem tud igaz szerelem.
Más terméssel a föld hamarabb szedi rá a parasztot,
és a Nap is hamarabb ûzne sötét paripát,
forrásához elõbb tér vissza a nagy folyam árja,
s felszáradt fövenyén élnek a fürge halak,
mintsem az én szivemet szerelem másért szomorítsa,
élve övé vagyok és holtan övé leszek én.
Mit bánom, ha egy év lesz majd csak az életem aztán,
csak tölthessek el így több ilyen éjt vele még.
Sohase halnék meg, ha ily estét még sokat adna,
mert hiszen istenné tett az az éjszaka már.
Bár mindenkit ilyen pályára taszítana vágya
és nem epedne, csupán ily sürü mámor után -
még hadigálya, se kard nem lenne, sem Actium átkos
partjai mellett nem vetne ki csontot a víz,
s ontva saját vérét a kifáradt Róma sem ülne
gyakran bús diadalt, gyászra kibontva haját.
Minket a kései kor bizonyára csak áldani fog majd:
serlegeink sohasem sértik az isteneket.
Szedd a gyümölcsöt, amíg lehet, és kínálja az élet.
Tenger a csókod még? Annyi se volna elég.
Mint koszorúk szétszórt levelét serlegbe dobálva
látod a víg lakomán úszni a bor tetején -
így járunk mi, akik ma leheljük a drága szerelmet,
már holnapra talán elborul ifju napunk.
(Vas István)
BESZÉLGETÉS A CIRKUSZBAN
Ovidius
Nem vagyok én ma, dehogy vagyok én a lovakra kiváncsi,
bár, ha a tipped gyõz, tapsol az én kezem is.
Melléd ülni, füledbe susogni csak az csalogat, hogy
megmondjam: gyönyörû szép szemedért vagyok itt.
Néked a lóverseny, de nekem te vagy, édes, a fontos,
nézze ki mit szeret, és megvan a dupla öröm.
Ó, de hiszen téged nem a ló, hanem a kocsibajnok
érdekel! érte dobog kis szived oly hevesen!
Énértem ha dobogna, a starthelyrõl vad iramban
szállnának velem is a robogó paripák,
gyeplõm csüggne lazán, majd fölcsattogna az ostor,
mint a vihar venném hétszer a büszke kanyart,
ám ha a nézõk közt a szemem rád esne, - csak állnék,
s gyeplõt tartani nem bírna tovább a kezem.
Mért húzódsz tova? Nézd, a hely itt maga összeparancsol:
szûk az ülés, ez a jó! cirkusz elõnye, szabály!
S mondd, szivem, egy picikét ne legyezzelek? Itt a belépõ
kártya s a hûs levegõt boldogan önti feléd!
Vagy nincs is meleg és engem csak a vágy tüze éget?
s tégedet is bentrõl perzsel az asszonyi vágy?
Ejnye, amíg csevegünk, beporozza a szél a ruhádat;
hó ruha, hõszinü test: tûnj csak el, így ni, te por!
Ah, jön a körmenet! Itt van már. Csönd, néma imádság!
Zendül a taps. Igazán nagyszerü! mennyi arany!
A szárnyas Diadalt legelõl viszik. Ó, Diadal, légy
énvelem is, diadalt adj, ragyogó Szerelem!
Jönnek az Istenek; - én Vénuszhoz küldöm imámat!
Rám villant mosolya, mennyei üdvöt igér!
Kedvesem, ígérd meg te is azt, amit õ megigért már,
s istennõm te leszel, nála különb, gyönyörûbb!
Istenek a tanuim s az egész menet itt: soha más lány,
ó, sose lesz más lány asszonyom és szeretõm!
Rossz, hogy a lábad csüng? Nos, dugd be, ha tetszik a rács két
léce közé a hegyét, megpihen ott, belefér.
Már kiürûlt a porond, és int a mezõny kapitánya,
indul a, vágtat a sok négyfogatú sebesen.
Látom már, akinek drukkolsz. Bár gyõzne a kedvenc!
Úgy látszik, lova is tudja az óhajodat.
Úristen! Mily kört vesz amott a bolond a kanyarban!
Üldöz a másik! elér! bent szalad és megelõz!
Jaj, te tökéletlen! Így megy hát füstbe reményünk!
Húzd meg a bal gyeplõt! Rajta! talán sikerûl!
Eh, koca-versenyzõ. .. Bizonyára leinti a zsûri,
tógáját a tribün lengeti már dühösen.
Visszaparancsolják... Drágám, hogy szép frizurádat
össze ne rombolják, hajtsd az ölembe fejed.
Újra felállanak, új start lesz, megnyílt a sorompó,
s tarka seregben száll máris a sok paripa.
Most szágúldj legalább, villámként, az egyenesben:
ó, sikerûljön, amit én meg a lány akarunk!
Úrnõm vágya beteljesedett. Az enyém ezután jön.
Pálmát nyert a kocsis; azt nyerek én is, ugye?
Rámnevetett a leány, súgott valamit, szeme lángolt.
Itt ez elég; s másutt váltsd be igéretedet.
(Szabó Lõrinc)
NYÁRI DÉL
Ovidius
Forró nyár; fele útját járta meg a nap az égen,
lankadt tagjaimat lágy kerevetre vetem.
Félig nyitva zsalum, félig leeresztve a függöny.
Mint mikor az erdõn lombba szürõdik a fény,
vagy mikor eltünt a nap, s halk árnyakkal jön az alkony,
vagy mikor oszlik az éj: csöndbe dereng a szoba.
Illik az ily halk fény, ha szemérmes látogatót vársz:
a remegõ lánykát merni tanítja az árny.
Íme Corinna bejõ, öltözve rövid tunikába;
kettõs hajfonata rejti nyakának ivét:
így mehetett hajdan nyoszolyája felé Semirámis,
így a hires Láis dús szeretõi elé.
Ritka szövésü finom tunikája, nem sokat árt az:
mégis tépte kezem, s védekezett a leány,
védekezett a kacér, noha gyõzni percre se kívánt,
s végre mohón önkényt adta föl a diadalt.
S ó mikor ott állott ruha nélkül elõttem! alakján
szomju szemem nem lelt egy makulányi hibát.
Mily vállat láttam! mily dús karokat tapogattam!
mily dagadón idomult emleje ujjam után!
S csókvert melle alatt mily tündöklõ sima has nyult!
Mily buja, dús csípõk! Mily fiatal deli comb!
Mit soroljam el egyenkint? Nem volt hiba benne,
s minden szépségét meztelenûl ölelém.
Gondolhatni a többit... Lankadtan pihenünk már...
Ó csak bús nyaraim sok dele volna ilyen!
(Babits Mihály)
SZÁLL AZ IDÕ
Martialis
Nem volt senki olyan szép, mint amilyen te Lycoris,
senki sem oly szép most, mint amilyen Glycera.
Õ is olyan lesz mint te, de már te olyan soha, mint õ,
õt akarom s téged már csak akartalak én!
(Radnóti Miklós)
NÁSZDAL
Petronius
Nászra ma hát, gyöngypár; izzadjatok a szerelemben,
váljatok egy lénnyé, susogással, mint a galambok,
karral, mint indák, csókokkal, mint csigahéjak.
Vad játékaitokra az õrmécs fénye ragyogjon:
mindent lát éjjel, mindent feled reggel a lámpás.
(Babits Mihály)
KIT SZERETNEK A NÕK?
Vátszjájána
Az asszonynép kit szeret?
Ki nyeri el kegyüket?
Aki szivük ismeri,
aki velük volt kicsi,
akinek a szava méz,
aki ifju és merész,
aki kezd és célba fut,
aki parancsolni tud,
aki, ha szól, szellemes,
aki hallgat s jellemes,
aki vágyak követe,
akinek lát a szeme,
akit más és legkivált
barátnõ is megkivánt,
aki szomszéd, régi, jó,
aki rokon, uj s bohó,
aki szinházakba jár,
akit vonz a zöld határ,
aki jókedvûen ad,
aki hõs és elragad,
aki úr a sors felett,
aki hirben, pénzben, észben
vagy szépségben, ölelésben
lefõzi a férjüket.
(Szabó Lõrinc)
KESERÛ SZERELEM
Li Taj-po
Széthúzza gyöngyös függönyét a lány.
Kinéz az ablakon, oly halavány.
Egyszerre fényes könnye megered.
Jaj, kit szeret?
(Kosztolányi Dezsõ)
A CSÁSZÁR SZERETÕJE
Vang Vej
Egy ország tiszteli a szép Si Si-t,
ne kérdezd hát, hogy õ mért nincs is itt?
Reggel ruhát mosott - a vízbe lába -
s estére dáma lett, fõrangu dáma.
Tegnap szegényen vergõdött alant,
ma õt dicséri-hirdeti a lant.
Nem festi többé már maga a száját,
udvarhölgy adja föl selyemruháját,
mert megszerette mosolyát a császár,
s boldog, mihelyt a pillantása rászáll.
A hintaját is messze látja most a
sok lány, ki a ruhákat véle mosta:
utánozgatja is õt mindegyik nõ,
de egy se tud úgy fintorogni, mint õ...
(Kosztolányi Dezsõ)
FELESÉGEM HOLDSUGÁRBAN
Tu Fu
Feleségem távol tõlem, Fu-csúban
a holdra bámul és hite meging, -
mert kisfiunk, kislányunk, nõve búban,
még azt se tudják, merre van Peking.
Felhõs haja köddé higul ijedten,
hûs válla márvány, s mint a fagy, vakit.
...Mondd, nézzük-e még vidáman mi ketten
ernyõnkön a hold fényes rajzait?
(Kosztolányi Dezsõ)
HITVES, EGYEDÜL SZÉPSÉGÉVEL
Tu Fu
Ki nyájasabb és édesebb ki nála?
Egy puszta völgyben él most hangtalan.
Meséli, hajdan nagy volt a családja,
de hírük és hatalmuk porba van.
...Kuan vidékén a forradalomba
kardélre hányták atyját, bátyjait.
Mit ér a földön rang és úri pompa,
ha ennek ennyi hasznát látja itt?
Kit ûz a Balsors, azt mindenki ûzi,
reményünk mécse ellobog hamar.
Nem kell urának Õ, a drága, szûzi,
mint új edényt, most új arcot akar.
Mikor az Est sötét zászlót emelget,
s kacsák alusznak éji tereken,
a férj galádul hajszol új Szerelmet,
magába sír a régi Szerelem.
A kútfõnél a csermely habja tiszta,
túl a hegyen piszkot, sarat fereszt...
Szegényke pesztonkáját várja vissza,
foltozza zsuppal a rozzant ereszt.
Hajába nincs virág, a lelke kába,
fenyõgallyat morzsolgat egyedül,
s hûs éjszakán, vékony selyemruhába,
egy bambuszfához búsan odaül.
(Kosztolányi Dezsõ)
ÁRVA SZERETÕ
Po Csü-ji
Sírt már sokat. Nem alhatik a lány.
Mások dalolnak künn az éjszakán.
Õ kedvesét gyászolja. Egyedül.
Vele a párnán csak Szépsége ül...
(Kosztolányi Dezsõ)
A HATVANÖTÉVES KÖLTÕ
MEG EGY TIZENÖTÉVES LEÁNY
Po Csü-ji
Csitris haja még két fonatba van.
Tizenöt éves - mondom untalan.
Édes ruhája csillogó selyem,
és vándorol hegyen-vizen velem.
Tavaszi árba hancurozva fürdünk,
virágos fákra mászunk, leng a fürtünk.
Orcája kipirul a tánc hevétül,
a homloka, ha nótáz, elsötétül.
Ne énekeld a versem: "Fûzfa ága..."
Már nem tudok érted meghalni, Drága.
(Kosztolányi Dezsõ)
ÕSZI BOGARAK
Po Csü-ji
"Cir, cir": a csukott ablak tövében,
"zú, zú": a sötét fû tengerében.
Asszony busul az õsz borujában,
férfi busul az éj permetében.
(Weöres Sándor)
DALOCSKA
Mej Seng
De zöld, de zöld
ott a patakpart és a lanyha domb.
De dús, de dús
amott a kertbe minden fûzfalomb.
Sötét, sötét
a kastély ablakába az a nõ.
Fehér, fehér,
fehér ruhában ül magában õ.
Piros, piros,
piros a festék arcán, ajakán.
Piciny, piciny,
piciny kacsója sápadt, halavány.
Rég táncosnõ volt, és táncolt szegény,
elvette aztán egy vándorlegény,
Az messze ment, s õ most mást nem talál.
Éjjel hideg és üres ágyba hál.
(Kosztolányi Dezsõ)
HOLT HITVES SIRATÁSA
Jüan Csen
Ki hal elõbb meg? - tréfáltunk veled.
Egyszerre aztán elvesztettelek.
Ruháidat majd mind másoknak adtam.
Csak a hímzésed nem. Az zár alatt van.
És nem merem megnézni sohasem.
Most jó vagyok, amint te, kedvesem.
Háznépem ellátom pénzzel, vigasszal,
álmomban meg-megleplek ezzel-azzal...
Ez itt a sorsa a gazdagnak, szegénynek,
az istenek a dúsat is verik,
de ezt a bút csak azok ismerik,
kik hajdanában oly szegényen éltek...
Hsieh leánya, ó te szép, te boldog,
ki egy rongyos költõé lettél ifjan,
kis szatyrodból varrtál ruhámra foltot,
én meg aranyhajtûid is elittam.
Ebédre hányszor gizt-gazt szedegettünk,
télvíz-idõn rõzsénál melegedtünk.
Most kézhez kaptam százezer ezüstöt.
S mit vettem néked? A templomba füstöt.
Itt üldögélek, és gyászollak téged, édes.
Számlálgatom, mikor leszek már hetven éves.
Jobb embereknek sem adott fiút az ég,
és jobb költõket is ért ily nagy veszteség.
De én halál után se látlak, hitvesem,
mert nem hiszek ebben, és nem hittél te sem.
Csak éjjelente, hogy rád gondolok,
látom a porban fáradt homlokod.
(Kosztolányi Dezsõ)
HADIASSZONY
Vang Csang-ling
Az ifju feleségé most tudja, mi a bánat,
bámulja balkonán a sok zöld fûzfaágat,
s fáj néki a tavasz, a könnytõl nedves ég,
mert rangért küldte el harcolni kedvesét.
(Kosztolányi Dezsõ)
ELTASZÍTOTT HITVES
Liang Jüan császár
Bemegy a házba, ott új feleség ül,
kifut, rohan urához s látja végül.
Elmondani jaját nem bírja õ sem:
csak a kezét morzsolgatja eszelõsen.
A legyezõje, mint a hold világa,
s hull drága könnye - drágagyöngy - pörögve.
Ezt érzi: így még sohasem imádta,
ezt érzi: fáj és fájni fog örökre.
(Kosztolányi Dezsõ)
A NÉVTELEN KEDVESNEK
Li Sang-jin
Azt mondtad, eljössz s nem vagy itt, nincs semmi jel se fent, se lent,
tornyod körül csak a fakó késõi holdsugár dereng.
Sirok teérted hangosan, de mégsem ébredsz a szobán,
kusza leveled olvasom, de a tintája halovány.
...Jégmadár-tollal ékített lámpádba kék a gyertyafény,
bagollyal hímzett függönyöd lágy illatot röpít felém.
De jaj, az Elvarázsolt Hegy kegyetlen és határtalan,
én itt vagyok, te messze túl, köztünk tizezer szikla van.
(Kosztolányi Dezsõ)
NINCS NÁLA
Li Sang-jin
Nincs nála kedvesebb, nincs ily igazi asszony -
de fél, ha tavaszi szél zörren a haraszton,
s hajnalban az idõ még csípõs és hideg,
mert ekkor az ura a Császárhoz siet,
és édes ágyában korán magára hagyja.
Õ, az Arany-Teknõc-Rend hírneves lovagja.
(Kosztolányi Dezsõ)
EGY KERESZTÉNY LEÁNYRA
Abu Nuvász
Elmész elõttem, némán elpirúlok,
elfordulsz büszkén, mintha meg se látnál.
Ruháidnak alatta minden este
reszket egy illatárasztó virágszál.
Elnyûtte testemet a vágy miattad,
szememnek héja vért hullajt utánad;
moszlim-gyötrõ keresztény õzikém, te,
minden igazhitû áhítja bájad.
S ha nem tudnám, hogy a gyehenna vár rám,
bizony Alláh helyett Krisztust imádnám!
(Jékely Zoltán)
A FÉLTÉKENY ÕRZÕ
Al-Mu' tamid
A féltékeny õrzõ az útját kileste -
elindulni hozzám nem is mert az este,
mert félt, hogy a fény és a hang és az illat
elárulja õt majd, ha engem keresne:
a homlok, ha csillog, az ékszer, ha csendül,
s borostyánt lehellõ, virágszirmu teste.
Fejét eltakarja, az ékszert lerakja -
hiába, az illattal mit sem tehetne.
(Vas István)
DE MEGJÖTT A HÍRNÖK
Al-Mu' tamid
De megjött a hírnök s a hír, mit reméltem:
most nincs õr, csak õ vár, csak õ küldött értem.
Kiléptem az éjbe. Vezetve mi húzott
feléje? Az illat, az illat a szélben.
(Vas István)
AZ ÉJFÉL RUHÁJÁT MAGÁRA CSAVARTA
Ibn Khafádsa
Az éjfél ruháját magára csavarta,
úgy jött, mint az álom, mint szirten gazella.
Felittam a száján a nedvet, az édes
aranybort, mely ajkát hullámlón befolyta.
Sötét fürtje árnyában alkonyi pírra
az éjben a csókom nyomán gyúlt ki arca.
Az Orion botjával indult az éj már,
és bágyadtan, õsz fejjel eltûnt nyugatra.
Hullámzó uszályú palástban a nappal,
gyönyörrel, mosollyal, jött szõkén lobogva.
Esõ jött, s utána a Nap jött, s szerelme
szerelmemre tûzött, a jázmin-fogakra.
Ruhájában illat-bozótok remegtek,
szomjukban a hûvös folyókhoz hajolva.
Mi ketten, mi nem vágyakoztunk esõre,
mert könnyekben úsztunk mi, kart fonva karba.
(Vas István)
TÖBB MINT EGY ÉVEN ÁLTAL
Kürenberg lovag
Több mint egy éven által szép sólyommadárt
neveltem én, szelíd lett, ha hívtam visszaszállt,
a szárnyait arannyal fontam be, tündökölt,
s akkor magasra lebbent, új ország várta, messze föld.
Ujra láttam én most, átsuhant az égen,
a selymes lábzsinórt még lengeti szépen,
a szárnyain aranyszín csillogás remeg.
Uram, kik csókra vágynak, engedd, hogy egyesüljenek.
(Radnóti Miklós)
EZ A CSILLAG A SÖTÉTBEN
Kürenberg lovag
Ez a csillag a sötétben,
nézd, hogy elbuvik!
Szép hölgy, kövesd a példát,
okosságra tanít:
nézz más férfira, hogyha
megláttál engemet,
így majd örök titok lesz,
hogy köztünk mi esett.
(Szabó Lõrinc)
A HÁRSFAÁGAK
CSENDES ÁRNYÁN
Walther von der Vogelweide
A hársfaágak
csendes árnyán,
ahol kettõnknek ágya volt,
ott láthatjátok
a gyeppárnán,
hogy fû és virág meghajolt.
Fölöttünk az ág bogán
ejhajahujj!
dalolt ám a csalogány!
Vigan futottam
ki a rétre,
és kedvesem már várt reám.
Oly izgatottan
jött elémbe!
Mily boldogság volt, Máriám!
Hogy megcsókolt-e? Meg biz ám!
Ejhajahujj!
Most is pirul belé a szám.
S tréfás kacagva
hamar ágyat
vetett szép pázsitos helyen.
Nevethet rajta
s titkon vágyat
érezhet, aki arra jön,
mert jól láthatja a nyomot,
ejhajahujj!
amit a fejem nyomott.
Ha tudná más azt,
hogy mi jártunk
ott! ó hogy szégyelném magam!
Nem sejti más azt,
mit csináltunk,
csak õ maga, meg én magam,
meg egy kis madár a fán,
ejhajahujj!
az nem árul el talán.
(Babits Mihály)
SZERELMESEK, SZERELMESEK
Dzselaleddin Rumi
Szerelmesek, szerelmesek! Halljátok? Égi dob pereg.
A búcsuzás, az indulás nagy perce már elérkezett.
A tevehajcsár jó korán ébren volt, csak egy szót kiván,
már készen áll a karaván. Ó társaim, ébredjetek!
A készület sok hangja szól, csengõre csengõ válaszol,
a végtelenbe vándorol s egyenként indul a menet.
Megfordított gyertyák alatt, ahol a kék függöny hasad,
kilép csodálatos csapat, minden titkok felfénylenek.
Forog, forog az égburok, szivedre ólomsúlyt dobott,
nehéz álmodtól óvakodj, vesd el a könnyü életet.
Te õr, vigyázz! Itt az idõ! Nem alhatik az õrizõ.
Ó szív, barátot keresõ, indulj, mert vár a kedvesed.
(Vas István)
GÍTA-GÓVINDA
(Részletek)
Dsajadéva
Szegfüvirágleheletzuhatagos-örömillatu délövi szélben,
fülemüleszavu, kusza méhzizegésü lugas susogó sürüjében
Hari vigad a gyönyörü dalu kikeletben,
sírjon az elhagyatott, ime táncol a vadörömü lánykaseregben.
Vándorok asszonyait szerelem tüze gyötri a szívbe szövõdve,
méherajos szirom-árban emelkedik a bakula tárt legyezõje;
Hari vigad a gyönyörü dalu kikeletben,
sírjon az elhagyatott, ime táncol a vad örömü lánykaseregben.
Sziromözön illata ostromol, enged a nagy erejü zsenge tamála,
a szerelem istene karmaiként ragyog ezer üde kinsuka-szálka;
Hari vigad a gyönyörü dalu kikeletben,
sírjon az elhagyatott, ime táncol a vad örömü lánykaseregben.
Vágy fejedelme aranyjogarával a késara-bibe ma vetekszik,
méhraj a nyílra hasonlatos, ivalaku lenge liánra lefekszik;
Hari vigad a gyönyörü dalu kikeletben,
sírjon az elhagyatott, ime táncol a vad örömü lánykaseregben.
Ma kacag a karuna-rügy: ó, hogy a föld terein hova lett a szemérem?
kétaka-tövisek a vágyteli vándorokat sebesítik a réten;
Hari vigad a gyönyörü dalu kikeletben,
sírjon az elhagyatott, ime táncol a vad örömü lánykaseregben.
Sürü atimuktafutóka-füzérrel övezve felébred a mangó,
és Jamuná folyam árjaitól a vadonba' kibomlik a bimbó;
Hari vigad a gyönyörü dalu kikeletben,
sírjon az elhagyatott, ime táncol a vad örömü lánykaseregben.
Mézfüvek illata gomolyog, a jázmin is éledez a tavaszi tájon,
a remetesziveket is átszövi a fiatal évszak, az illatos álom;
Hari vigad a gyönyörü dalu kikeletben,
sírjon az elhagyatott, ime táncol a vad örömü lánykaseregben.
*
Látod, a lombkoszorús fejü, sárga redõzetü, könnyü futásu,
tánc ütemén libegõ csiga-fülbevalóju, örök kacagásu
Hari maga vezeti a tánc-robogást,
a lányhadat, a tavaszi játszadozást.
Ez öleli: mint buja duzzadó teli fürt borul a kebele rája,
mámorosan tovaleng vele, zengi a pancsama-ütemet utána;
Hari maga vezeti a tánc-robogást,
a lányhadat, a tavaszi játszadozást.
Az pedig álmatagon lesi deli Maduszúdana taviszirom-arcát,
víg, ragyogó, szerelemre hivó szemeit s a szemöldöke rajzát;
Hari maga vezeti a tánc-robogást,
a lányhadat, a tavaszi játszadozást.
Most ama lenge csipõjü reásimul, az ajaka susog a fülébe,
habpuha csókot ad, és a legény szive beleremeg a gyönyörüségbe;
Hari maga vezeti a tánc-robogást,
a lányhadat, a tavaszi játszadozást.
Ime szerelemre kiváncsi a másika, édes-e Hari ölelése,
vágyva fogódzik a köntöse szélibe, párosan a sürübe térne;
Hari maga vezeti a tánc-robogást,
a lányhadat, a tavaszi játszadozást.
Vinnyog a síp, verik az ütemet a tenyerek, a csatok, a perecek a csuklón,
sorra dicséri a férfi az ügyeseket, és követik tovasiklón;
Hari maga vezeti a tánc-robogást,
a lányhadat, a tavaszi játszadozást.
Osztja jutalmait: ontja a csókot a sok kecses ifju leányra,
mosolyog a szépre, ügyesre; s a leggyönyörûbbre s elindul utána;
Hari maga vezeti a tánc-robogást,
a lányhadat, a tavaszi játszadozást.
Hari jelet adván, nevedet a sípján zengeti, puha zene reszket.
Szereti a sürü port, mit a vihar odahord, mert az is érte a tested.
Hûs berek alján, Jamuná partján, koszorusan egyre terád vár.
Ha madár rebben, ha levél lebben: azt hiszi, közeleg a lépted.
Gyûjt avar-ágyat, nézi a tájat: várhat-e végre ma téged?
Hûs berek alján, Jamuná partján, koszorusan egyre terád vár.
Vesd le a lepledet, oldd le az ékedet, a derekad add takarónak,
illatos ágyon tégedet áldjon; vallana örömet-adónak.
Hûs berek alján, Jamuná partján, koszorusan egyre terád vár.
Halld: Hari büszke! Alkonyat üszke immár beszegi a pályát.
Értsd meg a szavamat: kéreted-e magad? Töltsd be uradnak a vágyát.
Hûs berek alján, Jamuná partján, koszorusan egyre terád vár.
*
Édesed érted-epedve tekint szét,
mig te is áhitod az ajaka mézét.
Ó, Hari úr,
Rádhá ott a lugasba simúl.
Vágyik utánad, elindul az éjbe:
nem viszi lépte, leroskad a térde.
Ó, Hari úr,
Rádhá ott a lugasba simúl.
A kegyesem eljön-e? Hari, Hari, hol vagy?
- kérdezi egyre s a kínban elolvad.
Ó, Hari úr,
Rádhá ott a lugasba simúl.
Öleli a ködalaku, fekete, vak éjet:
szomja kibont-e belõle ma téged?
Ó, Hari úr,
Rádhá ott a lugasba simúl.
Nem titok a panasza, sír keseregve,
s õrzi a ligetet a te jöveteledre.
Ó, Hari úr,
Rádhá ott a lugasba simúl.
(Weöres Sándor)
AUCASIN DALA
(Részlet az "Aucasin és Nicolete"-bõl)
Ismeretlen francia költõ
Mikor látta gróf Garin,
hogy az ifjú Aucasin
nem felejti kedvesét,
ékes arcú jegyesét,
megnyittatta egy setét
márványpince rejtekét,
odazárta gyermekét.
Ott a mélyben Aucasin
sírt, ahogy még sohasem,
sóhajtott keservesen,
sóhajtása milliom:
"Nicolete, te liliom!
Fényes arcú kedvesem,
szõlõízû édesem,
kis csészém, borlevesem!
Volt egyszer egy idegen,
hazája volt Limosin,
tengett-lengett betegen,
sínylett-sorvadt szüntelen,
ágya mélyén csüggeteg
haldokolt a nagy beteg.
Akkor ottan, kedvesem
elsuhantál csöndesen:
látta, hogyan emelint
sarkad hosszú hermelint,
látta vállacskád, amint
gyolcsa hó szinével int
s ím, meggyógyúlt hirtelen,
ép lett, mint még sohasem,
ágyát hagyta üresen,
haza is ment sebesen,
frissen, egészségesen.
Liljomocskám, kedvesem,
szép ha kelsz és szép ha jársz,
szép ha szólsz és csókra vársz,
szép ha kart ölelni társz,
ki gyülölhet? Senkisem!
Érted rejt most itt a mély
márványöblü pince-éj,
itt sirok keservesen,
meg is halok, azt hiszem,
érted, édesem!"
(Tóth Árpád)
PIETRA
Dante
Szavam most oly fanyar lesz, olyan érdes,
ahogyan velem bánik ez a szép nõ,
ki csillog, mint az ékkõ,
és megkarcolja azt, ki nála gyengébb.
Úgy jár-kél, mint kit jáspis-ruha vértez,
csupa keménység, csupa büszkeség õ:
megcélozod, s rádvillan égõ
szeme, s nyilad ruhájáról lepattan.
Õ bezzeg öl-vág, - forgatja a pengét,
sisak és páncél sem véd -
ó, jaj a férfinak, ki véle kezd ki,
- már nem tudok ellene védekezni.
Szivét szerelem tépje szét, kivánom,
annak, ki az enyémet tépi, vágja,
úgy hogy már semmi vágya
dobogni - ez a nõ halálba kerget.
Hogy észre térjen, nem lehet kivárnom,
s gõgjével el vagyok már telve torkig -
ó, jaj, mért is nem ordít
e nõ, mint én, kit az ég véle vert meg?!
Ha én pillantanám meg õt a forró
szakadékban, vicsorgó
foggal gyötrõdni: futnék, hogy kimentsem;
dús fürtjébe akasztanám tiz ujjam,
s õ engedné, hogy a mélybõl kihúzzam.
Göndör, fonott fürtjét ha elkapom majd,
mely vadságban a korbáccsal vetekszik:
virradattól napestig
tartom, kegyetlenül marokra fogva,
s nem kimélem e szép gyilkost, e tolvajt:
cirógatom, mint õzikét a medve.
Most még úgy tartja kedve,
hogy kínozzon: de szörnyen meglakol majd!
Akkor közelrõl nézek ám szemébe,
a vergõdésnek vége:
körmei több sebet már nem hasítnak,
megbosszulom, hogy most nevetve itt hagy.
Vadul szorítom, míg felgyúl a vére,
s míg karjaim közt béke száll szivére.
Most menj, dalocskám, szép kínzómhoz indulj,
ki megsebezte szívem és nem átall
gúnyolni, - zengve szárnyalj:
röpíts nyílvesszõt kõkemény szivébe,
és akkor meg tudok nyugodni végre.
(Képes Géza)
GYERMEKI SZERELEM
Johannes Hadlaub
Karját markoltam én, nem bírt velem,
kezemet hirtelen
megmarta hát:
Azt hitte, fáj, ha megharap? de nem,
kéj volt nekem,
az angyalát!
Oly enyhe, kellemes volt, élvezet,
nem fájdalom. S ha mégis fáj, csak az talán,
hogy íme már
nyoma veszett.
(Radnóti Miklós)
HA ÉLETEM A KÍNTÓL ÉS A GONDTÓL
Petrarca
Ha életem a kíntól és a gondtól
megóvni legalább addig tudom, mig
szép szemeidben minden fény elomlik,
s a vénség benned mindent összerombol,
aranyhajad ezüstfehérre tompul,
nem öltöd föl füzéres, tarka holmid,
s fakó orcád ahhoz már nem hasonlít,
amely elõtt halk sóhaj lett jajomból:
akkor tesz majdan Ámor oly merésszé,
hogy elmondjam, hány év, nap, mennyi óra
volt életemben a kínszenvedésé.
S noha e kor már vágyam csúfolója,
fájdalmam mégis enyhül egy kevéssé,
ha késõ sóhaj kel késõi szóra.
(Sárközi György)
ÁLDOTT A NAP, A HÓ, AZ ÉV
Petrarca
Áldott a nap, a hó, az év, s az évnek
ama szaka, órája, perce s egyben
a szép ország is, melyben rabja lettem
két szép szeme büvös tekintetének.
Áldottak az elsõ gondok s remények,
melyeknek árán elszerelmesedtem,
s az íj s a nyíl, melytõl sebet szereztem,
s a sebek is, melyek szivemben égnek.
Áldottak hangjaim, mik szerteszálltak,
Hölgyem nevét búgván a messzeségben,
s a sóhajok, a könnyek és a vágyak;
s áldott minden lap, melyen megkisértem
dalolni õt; s a gondolat, mi szárnyat
nem kap más senkiért, csupán csak érte.
(Sárközi György)
HA NEM SZERELMET
Petrarca
Ha nem szerelmet, akkor hát mit érzek?
És ha szerelem ez, minõ, miféle?
Ha jó, miért van oly halálos éle?
Ha rossz, e gyötrelem miért oly édes?
Miért sirok-rivok, önként ha égek?
S ha kénytelen, mit ér a könnyek éje?
Élõ halálnak kéjes szenvedése,
miért ölelsz, ha én egyet nem értek?
S ha egyetértek: nincs ok fájdalomra.
Mély tengeren, kormánytalan bolyongok
egy gyönge bárkán, összevissza szélben.
Tudásom oly kevés, a bûnöm oly sok,
hogy nem tudom magam se, jó mi volna;
fázom hõ nyárban, s égek puszta télben.
(Sárközi György)
NINCS BÉKÉM
Petrarca
Nincs békém, s nem szitok háboruságot,
félek s remélek, fázom és megégtem,
az égbe szállok s nyugszom lenn a mélyben,
semmi se kell s ölelném a világot.
Õröm nem nyit kaput, nem zár le rácsot,
nem tart meg és nem oldja kötelékem,
Ámor nem öl meg s nem lazítja fékem,
de élve sem hagy, s menekvést se látok.
Nézek vakon és nyelv nélkül beszélek,
s veszni szeretnék s szabadulni vágyom,
és gyûlölöm magam, másért meg égek,
nevetve könnyezem, bánatból élek,
egyformán fáj életem és halálom.
Ide jutottam, drága Hölgyem, érted.
(Sárközi György)
KINEK CSAK ÁLMA BOLDOG
Petrarca
Kinek csak álma boldog és szeretne
ölelni árnyat, széllel víni harcot,
mély tengeren úszom, nem érve partot,
homokra építek s irok szelekbe.
A Napba álmélkodtam, s tönkretette
látásomat, ragyogva míg kavargott;
menekvõ szarvasnak nyomán csavargok
egy sánta, rossz ökrön lomhán követve.
Mindenre vak vagyok, mindenre fáradt,
csak gyötrelmem hajszolnám nappal-éjjel,
s csak Ámort hínám, s a Halált, s Szerelmem.
Húsz éve már (hosszú s nehéz e bánat)
kereskedem sóhajjal s szenvedéssel:
rossz csillag járt, mikor csapdába estem.
(Sárközi György)
A SZEM, AMELYRÕL
OLY FORRÓN DALOLTAM
Petrarca
A szem, amelyrõl oly forrón daloltam,
a kar, a kéz, a lába, arca, keble,
melyeknek láttán magam is feledve
az emberek közt elmagányosodtam,
a színarany haj, száz fényes bodorban,
angyal-mosolyt villantó játszi kedve
s mi még földünk menyországgá tehette:
most ott hever mind egy maroknyi porban.
S én mégis élek! Búban és haragban,
mert elhagyott a fény, mit úgy szerettem,
s romlott hajóm vihar tépázza-rázza!
A szerelem dalát így abbahagytam:
az ér kiszáradt bennem, és rekedten
csap át kifáradt lantom is sirásba.
(Sárközi György)
FÜRTJEID SÖTÉTLÕ TERHE
Háfiz
Mámor-nárciszodnak rabja e világ királya mind.
Józanok hogy szomjuhoznak rubinod borára mind!
Nézd, az ibolyák liláznak, menj a kertbe, láthatod:
fürtjeid sötétlõ terhétõl borultak gyászba mind.
Illatos szellõ elárul téged, engem könnyeim,
máskülönben titkot tart a szeretõ s a párja mind.
Nem magam vagyok, ki gázelt zengek rólad, mindenütt
felzokog e rózsaarcnak ezer csalogánya mind.
Fürtre fürt egymásra omlik, séta közben válladat
mint a hullám elborítja, nyugtalan csigázva mind.
Allah kertje minket illet - jámbor, kívül tágasabb,
mert mindig a bûnös az, ki a kegyelmet várja mind.
Menj kocsmákba, bíbor lánggal ott derítsd fel arcodat.
Klastromokban mit keresnél? Ott homályos lárva mind.
Én gyaloglok, míg nyeregben ülnek útitársaim,
csak te nyújtsd kezed felém s a lépted légyen áldva mind.
Fürtjeidbõl meg ne szabaduljon Háfiz már soha!
Fogva tartja hullámzó hajadnak selymes szála mind.
(Vas István)
KÖRÖCSKÉZÕ
Guillaume de Machaut
Liljomfehéren, pirosan mint rózsa,
kelet rubintjával szemed tüzén
híveddé tettél, raboddá, mióta
liljomfehéren, pirosan, mint rózsa
szépséged szívem szüntelen kínozza
azzal, hogy mikor leszel már enyém,
liljomfehéren, pirosan, mint rózsa,
kelet rubintjával szemed tüzén.
(Illyés Gyula)
MAGAM VAGYOK
Christine de Pisan
Magam vagyok és csak magányra vágyom,
magamra hagyott társam és szerelmem,
magam vagyok, nincs hû uram-barátom,
magam vagyok, haragvón, csendesedten,
magam vagyok gyötrõ nehéz hevemben,
magam vagyok, hogy nálam senki jobban,
magam vagyok hívemtõl elhagyottan.
Magam vagyok, ha ablakom kitárom,
magam vagyok szobámba rejtezetten,
magam vagyok hallgatni nagy sírásom,
magam vagyok, letörve, ernyedetten,
magam vagyok, bár mind keservesebben,
magam vagyok kuporgón a sarokban,
magam vagyok hívemtõl elhagyottan.
Magam vagyok mindenütt a világon,
magam vagyok jártomban s megpihenten,
magam vagyok, hogy nincs ebben se párom,
magam vagyok mindentõl elfeledten,
magam vagyok, ha sértést kell viselnem,
magam vagyok, ha könnyem elzokogtam,
magam vagyok hívemtõl elhagyottan.
Herceg, most gyûl a bánat csak felettem,
magam vagyok gyásztól fenyegetetten,
magam vagyok sziromnál hervadóbban,
magam vagyok hívemtõl elhagyottan.
(Illyés Gyula)
BALLADA
Charles d'Orléans
Ha Isten segít, nemsokára
búm ködje oszlik, azt hiszem,
s szép idõm derül valahára,
te gyönyörû, akit hiven
szerettem. Ez mikor leszen?
Ha szépséged süt újra rám
és beragyog majd fényesen
a két szememnek ablakán.
Majd gondolataim szobája
kigyúllad, fénylik szerelem,
s lesz élvezetek palotája
s felébred álmából szivem -
most alszik gyásza mélyiben.
Nem alszik, tudom igazán,
ha fény kopogtat hirtelen
a két szememnek ablakán.
Jaj, ama hajnal hasadása
még felvirrad-e énnekem?
Epedõ szívem egyre várja,
ó én imádott kedvesem,
mert bútól lankad szüntelen,
s csak az segíthet nagy baján,
ha képed itt lesz majd velem
a két szememnek ablakán.
AJÁNLÁS
Boldogabb nem lesz senkisem
annak a napnak hajnalán,
ha szépségedet nézhetem
a két szememnek ablakán.
(Vas István)
BALLADA
A HAJDANI HÖLGYEKRÕL
Villon
Mondjátok, hol van, hova lett
Flóra, a szép nõ, Róma fénye?
Archipiada hol lehet
s Thais, vele egy anya vére?
Hol a tapsra, szóra, zenére
tó fölött ébredõ Echó
emberfölötti tünde lénye?
De hol van a tavalyi hó?!
Hol van Héloise, akinek
olyan tiszta volt az erénye,
hogy Abélard kést szenvedett
és lett végûl szerzetes érte?
Hol a királynõ, kinek kénye
zsákban dobatta a bohó
Buridánt a Szajna vizébe?
De hol van a tavalyi hó?!
Haremburgis! és a remek
Blanche királynõ, dalok sziréne,
Nagylábú Berta s a szivek
Allis-a és Beatricé-je,
s Johanna, kit, Rouenban, élve
tûzre vitt az angol bakó:
hová jutott, Szent Szûz, mi végre?
De hol van a tavalyi hó?!
AJÁNLÁS
Herceg, ne gondolj napra, évre,
hol vannak õk, ne kérdje szó;
felel a refrén, visszakérdve:
de hol van a tavalyi hó?!
(Szabó Lõrinc)
A SZÉP FEGYVERKOVÁCSNÉ PANASZA,
MIKOR MÁR VÉNSÉGRE JUTOTT
Villon
Figyeltem, míg panaszkodott,
a hajdani örömleányra,
ki igy mondta el sírva, hogy
szép tavaszát visszakivánja:
"Ó, vénség vad, keserü átka,
mért törtél rám, hogy így letörtem?
Ki tartana még vissza szánva,
hogy végül magam meg ne öljem?
Elraboltad szépségem-adta
jogomat, a nehéz igát -
boldogan görnyedett alatta
tudós, kalmár, pap és diák,
s kinálta minden vagyonát,
bár késõbb sokszor szánva bánta,
csak azt engedjem neki át,
amit a koldus sem kiván ma.
Kosarat adtam nem is egynek
- s nagyon okosan ezt se tettem -
hogy egy ravasz fiút szeressek,
és õ lett az én nagy szerelmem.
A többit csak ugy hitegettem,
de szívem az õ rabja lett,
durván ütött-vert mindig engem,
s csak a pénzemért szeretett.
Bárhogy tépte a hajamat
és rugdosott, mégis szerettem,
görnyedtem a teher alatt,
de ha azt mondta, hogy öleljem,
minden bajomat elfeledtem.
Ölelt a disznó betegen.
A csókjaival sokra mentem!
Mi maradt? Bûnöm s szégyenem.
Meghalt, több mint húsz éve már.
Maradtam vénen és bukottan,
és gondolatom visszajár
az eltünt, régi szép napokban.
Mi voltam és hová jutottam!
Látom magamat meztelen,
véznán, szegényen és aszottan,
s dühöngök, sírok esztelen.
A síma homlok, szõke fürt,
ives szemöldök elveszett,
a szép szem, melyben elmerült
sok büszke úr. És hova lett
a szép orr, gödrös áll felett,
vonásai a finom arcnak,
mely csintalanul incseleg,
s az apró fül, a piros ajkak?
Ki emlékszik a kicsi mellre,
a hosszu kézre, karcsu vállra?
Hová lett derekam, teremtve
hullámzó, szerelmes csatára,
a lábam kettõs ívü szára,
a két hatalmas izmu comb,
s a szerelem rejtett virága,
a hímes kert, a puha domb?
Mi maradt? Ráncos homlok, õsz haj,
kihullt szemöldök, tompa szem,
már nem nevet ragyogva - ó jaj! -
már egy kalmár sem rabja, nem.
Az orrom meggörbült, fülem
lekonyult, szõr nõtt ki belõle,
arcom halvány, élettelen,
és államnak leffedt a bõre.
Ez hát a szépség földi útja:
a durva kezek, görbe vállak,
kinõ a hát otromba púpja,
a mellek rongy cafatra válnak,
a testrõl a húsok leválnak,
fuj, szerelem virága! Hol hát
a szép comb? Húsa úgy leványadt,
ma csak egy darab szárazkolbász.
Együgyü, vén anyók, magunk,
panaszkodunk örök sohajban,
a földön mélyen guggolunk,
mint rongyok, úgy ülünk a bajban,
tüzet rakunk, ha némi gally van,
a rõzse ritka lángja reszket.
De szépek is voltunk mi hajdan!...
S ez másokkal is így megeshet."
(Vas István)
VILLONRÓL,
MEG A VASTAG MARGOT-RÓL
SZÓLÓ BALLADA
Villon
Ha szeretem a széplányt szolgamód,
nem kell azért parasztnak vélnetek.
Javai finom óhajra valók,
csókjáért kardot, pajzsot viselek.
Fazekat happolok, ha emberek
jönnek: borért ellépek csendesen.
Kerül gyümölcs meg sajt, s ha rendesen
fizetnek, mondok: "Jól ityeg bizony;
csak jöjjenek, ha dörgésük leszen,
e bordélyba, hol szállásunk vagyon."
De megvannak aztán a nagy bajok,
ha pénz nélkül jön Margot hálni meg;
szívem halálra gyûlöli. Fogod
mindjár kabátod, szoknyád, réklidet:
gyapjú gyanánt a zálogba vihedd.
S kezét csipõre téve bõg nekem
az Antikrisztus, hogy Jézusra nem,
õ nem teszi. Hát jól képen kapom,
az orra fölött hordja kézjegyem
e bordélyban, hol szállásunk vagyon.
Majd megbékélünk; szellent rám nagyot,
- dagadtabb, mint a dongó - fölnevet,
combom csapkodja, Gogó-z meg gagyog,
öklével birizgálja fejemet.
Mint bunda alszunk, lévén részegek.
S kelünk; korog a hasa; kényesen
fölmászik rám, nyögök keservesen,
a deszkánál is laposabbra nyom,
ledérkedéssel tönkre így teszen
e bordélyban, hol szállásunk vagyon.
AJÁNLÁS
Vihar, fagy, dér, - megvan a kenyerem!
Igy vesz az ember gubát az eben.
Lóg rajtam, pénzit megéri velem:
Lotyó, kurafi, passzolunk nagyon.
Ocsmányoké ez ocsmány szerelem,
Nincs emberségünk, hát ne is legyen,
E bordélyban, hol szállásunk vagyon.
(József Attila)
MARGARET HUSSEY-HEZ
John Skelton
Margit, te édes,
szép, büszke sólyom,
bõ nyár virága,
vagy ölyv, ott a tornyon:
ki fény és vigasság
és nincs benne gazság,
csak szív és igazság;
oly ügyes õ,
oly szüzes õ,
oly üde, üde nõ,
szava, szeme,
szíve, kegye, -
tollam hegye
bármily hevet szít,
véle nem vetekszik,
mert Margit édes,
szép, büszke sólyom,
bõ nyár virága
vagy ölyv, ott a tornyon;
erényes ritkaképp,
s oly szende, zsönge épp
mint Isaphil, a szép,
édes fûszerecske,
illatos üvegcse,
nem jobb Cassandra, szebb se;
hû gondolatja szikla,
remek formája ritka,
s hiába jársz be száz helyet,
nem lelsz ily kedveset,
és illedelmeset,
mint Margit, az édes,
szép, büszke sólyom,
bõ nyár virága,
vagy ölyv, ott a tornyon.
(Nemes Nagy Ágnes)
V1TTORIA COLONNÁHOZ
Michelangelo
Ha megragadta már a szent müvészet
az eszmét, azt elõbb agyagba gyúrja.
Életre kél a gondolat, de durva
mû lesz gyümölcse az elsõ szülésnek.
De másodszorra, hogyha az egészet
a vésõ márványból teremti újra:
ámulva néz a nép és elvakulva
a mûre, melyet a mester bevégzett.
Mi voltam én? Agyagterv, durva vázlat,
ki arra várt, úrnõm, hogy fürge vésõd
tökéletes mûvé formálja késõbb.
S formálni kezdtél. Ám egyszerre hátat
fordítva itt hagytál: hitvány anyag
nem méltó másra, szánalomra csak.
(Képes Géza)
A LEGNAGYOBB MÛVÉSZNEK
SINCS OLY ÁLMA
Michelangelo
A legnagyobb mûvésznek sincs oly álma,
amit ne zárna bármely kocka márvány
önnön feleslegébe: míg, kitárván,
a lélek által vont kéz megtalálja.
Igy benned, asszony, szép és büszke bálvány,
rejlik szivemnek minden kínja s vágya,
de mûvészetem gyenge, hogy kivájja
a boldogság szobrát, ahogy kivánnám.
Nem szépséged hibás hát, s nem szerelmem
sok bánatomban, nem a sorskeménység
vagy balszerencse, végzet, vagy akármi...
Mert halál lakik - és lakik szivedben
irgalom is; de nékem nincs reménység,
mert csak a halált tudom megtalálni.
(Babits Mihály)
AZ ÉN SZEMEIM
Michelangelo
Az én szemeim vének és vakok,
a te szemeddel látom csak a fényt meg;
te viszed súlyát terhem nehezének,
te támogatsz, ha összeroskadok.
Tollam kihullt: szárnyaddal szárnyalok,
a te szellemed ragad engem égnek;
tél fagya dermeszt, nyarak heve éget,
s úgy váltok színt, ahogy te akarod.
Szívembe vágyat is csak vágyad olt már,
benned születnek gondolataim,
szavaim lángját lelked tüze szitja;
nem érek többet nélküled a holdnál,
amely az égbolt éji útjain
csak a leszállt nap fényét veri vissza.
(Rónay György)
SZONETT
Mellin de Saint-Gelais
Nem rejt ölén annyi bárkát Velence,
Bourg osztrigát, nyulat Champagne vidéke,
Szavoja medvét s még Bretagne tehént se,
nem ringat annyi hó hattyút a Themze,
nincs a klérusnak annyi sok szerelme,
Németországnak annyi véleménye,
egy spanyol grandnak annyi büszkesége,
s udvarnak annyi furfangos kegyence;
nem él annyi szörnyeteg Afrikában,
nincs annyi nézet egy köztársaságban,
Rómában annyi búcsú ünnepen,
kereskedõnek kapzsisága, senki
sorbonne-i bölcsben annyi érv, amennyi
szeszély kedvesem fejében terem.
(Rónay György)
BORIS ÉS JACQUETTE
Marot
Ha Borist látom, s a kacér ruhából
ki-kivillantja két szép kicsi mellét,
azt mondom róla: gyémánt a javából,
s épp oly kivánnivaló, amilyen szép.
De ha Jacquette-ot látom, ki sudár
testét s feszes kebleit szürke len
ruhába rejti el szemérmesen,
azt mondom róla, szépségét dicsérve:
"Szürke ruhád szürke hamu, szivem,
és perzselõ parazsat rejt a mélye".
(Rónay György)
AZ UDVAR HÖLGYEINEK
KÜLDÖTT BÚCSÚDAL
1537 OKTÓBERÉBEN
Marot
Isten veletek, mikor láttok,
isten hozzátok, hölgyek, lányok,
udvari élet, estelek,
búcsúzunk, isten veletek.
Isten hozzátok bálok, táncok,
lengedezések, hajlongások,
hegedûk, oboák, dobok,
merthogy csatába indulok.
Ki elmondtad, mi fáj a szívnek,
isten hozzád, szelíd tekintet.
Ki vívtad szépen harcodat,
isten hozzád mély gondolat.
Isten veletek versek s lantok
húrján csendülõ tiszta hangok;
isten veled, ó szerelem
kínja: elválás, gyötrelem.
Isten hozzád levélke, apród,
fogat, lovagi udvarlásmód,
isten hozzád, baráti kedv, mely
versenyzel a királyi keggyel,
ha királyian büszke szívben
lobog a lángod egyre híven.
Isten hozzád kedvesem, végsõ,
de erényre legelsõ szép nõ,
szívemet, melyet neked adtam,
tedd kegyesen, hogy visszakapjam,
hogy uramnak áldozzam ebben
a harcban, melybe most kell mennem.
Ha megemlékszik ottan rólad,
a dicsõségre biztatót kap,
gyõzelem kell ott is neki,
e szivnek, és ha majd eléri,
s dicséretre lesz érdemes,
a te jogos érdemed ez.
Emlékezz hát tulajdonodra,
e szívre, mert ha isten újra
visszavezet, visszaadom,
de végzem is búcsúdalom.
(Illyés Gyula)
ÖNMAGÁRÓL
Marot
Nem az vagyok, hiába már,
ki voltam egykor, s nincs reménység;
szép tavaszom s a férfi nyár
kiugrott már az ablakon rég.
Te voltál mesterem, s növendék,
Ámor, csak nálad voltam én.
Ó, ha mégegyszer megszületnék,
nem lenne buzgóbb más legény!
(Radnóti Miklós)
KÜLÖNBEN MINDEGY
Ismeretlen német költõ
Ó kis kisasszony, karcsú és törékeny,
Isten után te vagy minden reményem;
miért búsítsz hát, mondd, miért is vetsz meg?
Különben mindegy, mindenkép szeretlek.
Hajlékony termeted szívembe lépett,
nem vágyok senki mást ma már, csak téged;
miért búsítsz hát, mondd, miért is vetsz meg?
Különben mindegy, mindenkép szeretlek.
(Radnóti Miklós)
HOGY MIT SZERETEK ÉN?
Olivier de Magny
Hogy mit szeretek én kikeletkor, barátom?
A rózsát, szegfüvet, ha szirmát bontja épp,
meg verset írni és kora reggel a rét
víg madaraival versenyt dicsérni párom.
Hûs völgyben szeretem, ha tikkaszt tüze, nyáron
csókolni ajkait, megfogni kis csecsét,
és hozzá fûszerül - mert nincs vágyam egyéb -
nem hús, csak tejszines szamóca kell a tálon.
Ha közeleg az õsz s vele a hidegek,
édes borokat és gesztenyét szeretek,
meg lakmározva a kályhánál melegedni.
Házamba zár a tél, s szobám el nem hagyom,
csak este, maszkosan; és ilyenkor nagyon
szeretek szeretõm karjaiban heverni.
(Rónay György)
HA AZT MONDJÁK
Pernette du Guillet
Ha azt mondják, hogy a ruhámról
csillámlik az az arany zápor,
amely Daphnéra zuhogott:
arról én semmit nem tudok.
Ha azt mondják, hogy csapodáron
egyszerre többel is cicázom,
s hol itt, hol meg ott mulatok:
arról én semmit sem tudok.
Ha azt mondják, csak kipróbálom
rajtad, hogy perzsel-e a lángom,
és csupán ezért lobogok:
arról én semmit sem tudok.
Ha azt mondják, csak az a mámor,
melytõl az ifjak vére lángol,
az kell tõled, s utána - hopp!
Arról én semmit sem tudok.
Ám ha azt mondják, hogy megejtett
ritka szépségével a lelked,
s érted azért bolondulok:
errõl már nagyon is tudok.
Ám ha azt mondják, szivem szûzen
parázslik szent szerelmi tûzben,
de hírem folttalan ragyog:
errõl már nagyon is tudok.
(Rónay György)
Ó ELFORDULT TEKINTET
Louise Labé
Ó elfordult tekintet, barna szem,
ó könnyhullások, forró epedések,
ó mindhiába várt, fekete éjek,
ó nappalok, ragyogtok s nem nekem!
Ó makacs vágyak, vaskos gyötrelem,
ó elveszett idõ, ó szenvedések,
ó mindenütt halálos tõrvetések,
ó minden rossz feltámadt ellenem!
Ó karok, kezek, fürtök, nevetés,
ó hang és húr, violapengetés:
ó mennyi tûz, hogy egy nõstény elégjen!
Csak azt panaszlom én, hogy szívemet
olyan sok lángod ostromolja meg,
s egy szikra rád nem hullott vissza mégsem.
(Vas István)
CSÓKOLJ MÉG, CSÓKOLJ,
CSÓKOLJ, EGYRE TÖBBET
Louise Labé
Csókolj még, csókolj, csókolj, egyre többet;
és öntsd csókodba minden ízedet;
és öntsd csókodba minden tüzedet,
és négyet kapsz, parázsnál égetõbbet.
Ó, panaszkodol? Nesze hát, nyugodj meg,
tíz másikkal csordítom mézüket.
Törje ez a csókverés-élvezet
boldog útját a féktelen gyönyörnek.
Életünk így lesz kétszer kétszeres:
kiki maga s a maga párja lesz.
Hadd legyek, édes, õrült olykor-olykor:
émelyít, betegít a fegyelem,
s nem örülök igazán sohasem,
csak ha valahogy kitörök magamból.
(Szabó Lõrinc)
ÉLEK, HALOK
Louise Labé
Élek, halok; kigyúlok s vízbefúlok.
Didergek s azonközben lánggal égek.
Túl édes és túl érdes is az élet.
Csüggedt, elúnt vagyok, de egyre boldog.
Fölnevetek s egyszerre könnyet ontok.
S a gyönyör is már gyötrõ, szörnyü méreg:
az öröm elfut, nem rak soha fészket;
elszáradok s kihajtok, mint a lombok.
Így hány szerelmem, így vet erre-arra;
s ha várom: most jõ csak a fájdalom,
váratlanul már túl is estem rajta.
Aztán, ha felvitt a vágyott magasba
és boldogságom bizonyos nagyon,
a mélybe ránt megint nehéz bajom.
(Illyés Gyula)
NE VESSETEK MEG
Louise Labé
Ne vessetek meg érte, asszonyok,
hogy szerettem, hogy szívem annyi tüske
sebezte föl, hogy fájó kínok üszke
parázslott bennem, s annyi éjt-napot
zokogtam át. Ó meg ne szóljatok,
hogy elbuktam. Ki erényére büszke,
a gyalázat pecsétjét rám ne süsse,
mert Ámor lesben áll, vigyázzatok,
egy szó elég, s nem lesz mentség se Vulkán
tüze, sem Adonis varázsa aztán,
ha õ halálos szerelemre gyújtott.
Megeshet, hogy bár kisebb a kisértés,
forróbban élitek a szenvedélyt, és
még nálam is mélyebb örvénybe fúltok.
(Lányi Viktor)
Ó, DRÁGA FOGSÁG
Du Bellay
Ó, drága fogság, melybe nem itélet,
nem erõszak, nem áruló cselek,
de édes felem szép szeme vetett,
s rabjául addig õriz, míg csak élek!
Megáldom azt a percet, napot, évet,
melyben foglyul ejtette szívemet!
Áldott a lánc, mely rámtekeredett,
noha föl-fölsír bennem még a lélek.
Rajtatok súlyos gond ül, bús rabok,
félvén a törvényt, rettegvén a bírát:
szerencsés rab, én boldogabb vagyok.
Száz drága szó, szelíden suttogó,
száz drága csók, szelíden csattanó:
ez kínoz, - ó, ez éltet engem inkább!
(Rónay György)
NÉZZÜK MEG, ÉDES,
HOGY A RÓZSA
Ronsard
Nézzük meg, édes, hogy a rózsa,
amely ma reggel kinyitotta
bíbor kelyhét a nap felé,
vajon a bíbor ruha ráncát
s színedhez hasonló zománcát
ma estig megtartotta-é.
Ó, jaj! Elég pár röpke óra,
s lásd, édes, már hullatja sorra
gyönyörûséges szirmait!
Ó, jaj! A természet kegyetlen,
hogy nem tart tovább egy kehely sem,
mint pirkadattól estelig!
Azért tehát higgy nekem, édes,
amíg virágos dísszel ékes
korod legzöldebb ága hajt,
szakítsd, szakítsd hát ifjúságod:
mert a vénség, mint e virágot,
szépséged úgy szakítja majd.
(Nemes Nagy Ágnes)
TÉLEN
Ronsard
Ha beköszöntenek a hosszu, téli éjek,
s lassan forog a Hold a díszes szekeren,
s nem szólal a kakas, csak késõ reggelen,
s egy éjt egy évre tart, ha bánatos, a lélek:
megölne unalom, de árnyalakod éled,
nehéz szerelmemet így osztja meg velem,
karomban éjszaka idõzik meztelen,
s fülembe zeng hazug örömtõl édes ének.
Valódi lényeged kegyetlen, büszke, vad,
de képzelt alakod örömöt titkon ad.
Képeddel alszom el, képed vigasztal este.
Ilyenkor álmaim jó fátyola alatt
képeddel rászedem szerelmes gondomat.
Magunkat gyönyörül használni, nem rossz ez se.
(Vas István)
CSÓK
Ronsard
Mikor fölnyíló ajkaidnak
virágos ösvényein át
felém leheli a rózsaillat:
ajkaim a csók mámorát
szomjazva mélyen elpirulnak
és elborítanak a vágy
gyönyörével, ha rádborulnak.
Mert a csók nedvei lehullnak
a szívbe, s elcsendesitik
a szemed lángjától kigyulladt
szerelmi máglya tüzeit.
(Rónay György)
A STANZÁKBÓL
Ronsard
Majd ha oltárnál leszünk,
térdre hullva úgy teszünk
buzgón, mint azok csinálják,
kik istent a bölcs kegyért
titkon, a templom setét
rejtekeiben imádják.
Ám ha ágyunkban leszünk
átfonódva, úgy teszünk,
felgyúlva, ahogy csinálják
kedveskedõ szeretõk,
ha egymást a lepedõk
közt gyönyörre is kivánják.
Mért vagy olyan egyre hát,
hogy ha csókolnám a szád,
vagy fogam hajadba rágna,
vagy kebled tapintanám,
mért vagy olyan igazán,
mint zárdába zárt apáca?
Kinek õrzöd szemedet,
bájos-édes kebledet,
arcodat, gyönyörü szádat?
Csókra Plutót várod-é,
ha a csónak, Charoné,
ott lenn majd megcsónakáztat?
A nagy átkelés után,
szegénykém, beh halovány
lesz az édes, kis piros száj!
Holtan látva, a rokon
árnyaknak letagadom,
hogy szerelmem rég te voltál.
Csontodról a bõr levál,
arcod sem szépíti már
a vér, az ér lüktetõen:
csak fogad marad meg, az,
s az is úgy, mint a csupasz
koponyán a temetõben.
Hát amíg élsz, szavamon
addig okulj, angyalom,
szádat tõlem ne sajnáljad.
Ha meghalsz, a föld alatt
kegyetlenséged miatt
bánatod hiába támad.
Jaj, meghalok, jöjj közel,
csókolgassál és ölelj!
Ne félj, mint madár a zajtól.
Tûrd legalább, hogy kezem
ügyeskedjék kebleden,
vagy itt lent, ha nem haragszol.
(Illyés Gyula)
HABÁR FEJEM FEHÉR
Ronsard
Habár fejem fehér ma már,
liliom szirmához hasonló,
a te arcod meg friss, akár
a hasadozó rózsabimbó,
akármilyen fehér, azért
kár, hogy tõlem oly messze mégy te,
hisz behavazott hajamért
kárpótol fejem többi része.
Elmenekülsz, pedig mikor
koszorut fûzöl, te kegyetlen,
ugye, hogy a legszebb csokor
a rózsa liliom-keretben?
(Vas István)
SZONETT,
HELÉNA SZÁMÁRA
Ronsard
Ha már öreg lesz Ön, s este, gyertyája égvén,
tûz mellett ûl, sodorva meg bontva a fonalt,
dudolva verseim, mélázón mondja majd:
Ronsard dicsért így egykor, mikor még szép valék én...
S ha hallja ezt cselédje, kit már a munka végén
el-elnyom a buzgóság, s fõt bóbiskolva hajt,
nevemre fölneszel, s Önre áldást sohajt,
akinek munkálkodtam örökös dicsõségén.
Én föld alatt leszek már s merõ árny, csonttalan,
mirtusok árnya közt nyujtózom gondtalan,
Ön meg anyóka lesz, tûzhelynél görnyedõ,
s majd bánja már szerelmem, s lenézõ gõgje olvad, -
ó, higgyen hát nekem, tán késõ lesz már holnap,
éljen, tépje a rózsát, ma még van rá idõ!
(Tóth Árpád)
ÁPRILIS
Rémi Belleau
Április, te évek éke,
fák reménye,
bolyhos bimbók szoptatója;
fényed jár a fák fölött,
ág között -
s búvó zsengéinket ójja.
Április, ha jössz, a rét
sok szinét,
új virágát szórod, sárga,
piros, kék s kékeslila
bomlik a
feltündöklõ szép világra.
Április, Zefíreid
lesnek itt,
fák alatt vidám szövetség:
hûvös hálót bontanak
hallgatag,
hogy a szép Flórát elejtsék.
Április, szelíd kezed
hinteget
szerteszét, bokorra, fára
könnyû szirmot, harmatot,
s illatod
leng fölöttünk, mint a pára.
Április, te kedvesem
kedvesen
bomló szõke varkocsán is
ott lebegsz, nevetve rám,
s telt nyakán
úgy ragyogsz, akár a kláris.
Április, te Cypria
illata,
teste édes szusszanása;
rétjeid fölött remeg
istenek
jószágának földi mása.
Jössz, te hívó, jó idõ,
s visszajõ
mind, ki messze járt a télen,
s visszatér a lenge, szép
fecskenép, -
villan és fecseg ledéren.
A patakok partjain
kankalin
forgolódik s a vadrózsák,
liliomok táncosan,
rangosan, -
új ruháikat kibontják.
Ifju lomb közt, fenn a fán
csalogány
ring az ágon és egyszerre
rápereg a szerelem,
s hirtelen
dalra dobban borzas melle.
Visszatérsz, s kényeskedõn, -
téli tõn,
rajtunk vágy fakad s a fáradt
tûz erünkben lángra kap,
szétszalad -
és szerelmünk újra árad.
Láthatod, hogy száll a méh
százfelé,
a virágról rabló kedve
új virágra lopja át
himporát,
combocskáin rejtegetve.
Május fú majd el, te friss
Április,
csordul méz és sûrü gyanta,
érik mind a sok gyümölcs,
s önti bölcs
kellemét szélfútt hajadba.
S mégis téged zengelek
gyermeteg,
Cytheréa legszebb éke,
fák között és bokrokon
átoson
pillantásod égi fénye.
(Radnóti Miklós)
REMÉNY, MIT REMÉLSZ?
Camôens
Remény, mit remélsz? - Semmit, soha többé.
Miért? - Valami megváltoztatott.
Élet, mi vagy? - Csak gyötrelem vagyok.
Mit mondasz, szív? - Szeretek, mindörökké.
Lélek, mit érzel? - Igy kell tönkremenni.
Hogy élsz? - Nem várva semmi jót, szerencsét.
Mégis, mi éltet? - Csak a mult, az emlék.
Csak ennyi a fény életedben? - Ennyi.
Látsz végsõ célt? - Csak egy gondolatot.
Mire gondolsz? - Hogy várom a halált.
Jó lesz? - Parancs kényszerít, hogy tegyem meg.
Mért kényszerít? - Mert tudom, ki vagyok.
Ki vagy? - Az, aki megadta magát.
Kinek? - A fájó, örök Szerelemnek.
(Szabó Lõrinc)
GÁZEL
Báki
Vagyunk a Szerelem-Nagyúr hû rabszolgája, életem,
vagyunk a gõgös szenvedély örök szultánja, életem.
A szomju szívtõl meg ne vond szépséged édes záporát,
a vad vadonban tulipán bús szirma várja, életem.
Mélyünkbe rejtett gyöngyökért a kapzsi végzet vért fakaszt,
szivünkbe váj s a szellem új tárnáit tárja, életem.
A lélek õsforrásain ne tûrj homályos bánatot,
vagyunk az ozmán büszkeség szine-virága, életem.
És Báki verse körbejár, mint ünnepélyen serlegek,
mert bennünk maga Dzsámi jött e lakomára, életem.
(Vas István)
HOMOKBA ÍRTAM
KEDVESEM NEVÉT
Spenser
Homokba írtam kedvesem nevét,
de jött a hullám s rajzom elsöpörte:
leírtam újra minden betüjét,
de jött a dagály, s munkám eltörölte.
Hiú ember, hiú vágy! - szólt pörölve
a lány - megfogni a pillanatot,
hisz magam is igy omlok egykor össze,
és nevemmel együtt elpusztulok.
Tévedsz! - feleltem: - híred élni fog,
ami porba hal, az csak földi lom,
szépséged a dalaimban lobog,
s dicsõ neved a mennybe fölirom.
S ott szerelmünk, bár minden sírba hull,
örökké él s örökké megujúl.
(Szabó Lõrinc)
A MEGSZELÍDÜLT SZARVAS
Spenser
Mint a vadász, ki futva kimerül,
és látja már, hogy megszökött a vad,
s lihegnek a kutyák körös-körül,
leül pihenni ott, hol árny akad:
így egyszer - mint ki hasztalan szaladt -
vadászat után én is pihenék,
a nemes vad megfordult ezalatt,
hogy szürcsölje a forrás hûs vizét,
és ott megállt, szelíden nézve szét,
nem menekült, jött bátran közelebb,
míg megragadtam remegõ kezét,
s szorosan rátettem a kötelet.
Ilyen vadat nem látott senki sem;
hogy tõrbe csalják, tûri szívesen.
(Vas István)
HOGY JULIÁRA TALÁLA,
ÍGY KÖSZÖNE NEKI
Balassi Bálint
Ez világ sem kell már nekem
nálad nélkül, szép szerelmem,
Ki állasz most én mellettem
egészséggel, édes lelkem.
Én bús szívem vidámsága,
lelkem édes kévánsága,
Te vagy minden boldogsága,
veled Isten áldomása.
Én drágalátos palotám,
jó illatú piros rózsám,
Gyönyerõ szép kis violám,
élj sokáig, szép Juliám!
Feltámada napom fénye,
szemüldek fekete széne,
Két szemem világos fénye,
élj, élj, életem reménye!
Szerelmedben meggyúlt szívem
csak tégedet óhajt, lelkem,
Én szívem, lelkem, szerelmem,
idvez légy, én fejedelmem!
Juliámra hogy találék,
örömemben így köszönék,
Térdet-fejet neki hajték,
kin õ csak elmosolyodék.
Ó NAGY KEREK KÉK ÉG
Balassi Bálint
Ó nagy kerek kék ég, dicsõség, fényesség,
csillagok palotája,
Szép zölddel béborult, virágokkal ujult
jó illatú föld tája,
Csudákat nevelõ, gállyákat viselõ
nagy tenger morotvája!
Mi haszon énnekem hegyeken, völgyeken
bujdosva nyavalyognom,
Szörnyü havasokon fene párduc módon
kietlenben bolyongnom,
Tövis közt bokorban, sok essõben, hóban
holtig csak nyomorognom?
Medvéknek barlangit, vadak lakóhelyit
mi haszon, hogy bejárom?
Emberek nem lakta földön ily régólta
mi jutalmamot várom?
Ha mindenütt éget szerelem engemet,
mind búm, kínom csak károm.
Sokszor vadászással, szép madarászással
én mind csak azon voltam,
Hogy nagy szerelmemet, ki forral engemet,
szívemben mint megoltsam,
De semmit nem nyertem vele, sõt vesztettem,
mert inkább égtem, gyúltam.
Mert valahol járok s valamit csinálok,
elmémben mind ott forog
Julia szép képe, gyönyörû beszéde,
lelkem érte forr, buzog,
Valahova nézek, úgy tetszik szememnek,
hogy mind elõttem mozog.
Noha felmetszette szívem közepette
Cupido neki képét
Gyémánt szép bötûkkel maga két kezivel,
de mégis szép személyét
Nézni elûz engem, noha nyilván érzem,
hogy csak vallom gyötrelmét.
Más kegyes is engem szeret, de én õt nem,
noha követ nagy híven,
Azért mert az Isten csodául nagy bölcsen
csak Júliára éppen
Minden nagy szépséget ez földen úgy szerzett,
hogy senki szebb ne legyen.
Ó énreám dihüdt, elvesztemre esküdt
igen hamis szerelem!
Miért nem holdultatsz meg annak, kit jártatsz
utánam szerelmesen?
S mire kedvem ellen gyújtasz ahhoz engem,
aki megnyerhetetlen?
De te törvényidnek, noha csak vesztenek,
kételen kell engednem,
Sámolyul vetettél, rabjává ejtettél
mert Júliának engem,
Kínját hiszem csuda, hogy mintha jó volna,
oly örömest viselem.
Mint az lepentõcske gyertyaláng közibe
magát akartva üti,
Nem gondolván vele, hogy gyertyaláng heve
meg is égeti, süti,
Szívem is ekképpen Júlia szemében
magát örömest füti.
Hatalmas szemei, haragos beszédi
engem noha vesztenek,
De minden szépségnél, minden szerelemnél
mégis inkább tetszenek,
Rajta esik, hal, vész lelkem s csak az nehéz,
hogy tart számkivetettnek.
De ám akár meggyen velem bár szerelem,
szabad legyen már véle,
Csak hogy ezt engedje kínom érdemébe,
hogy amint felmetszette
Júliát szívemben, szinte úgy versemben
is tessék meg szép képe.
Hideg levén kivõl, égvén penig belõl
Júlia szerelmétûl,
Jó hamar lovakért járván Erdély földét
nem nagy fáradság nélkûl,
Ezt öszve rendelém, többé nem említvén
Júliát immár versûl.
BÉCSI ZSUZSANNÁRÓL
S ANNA-MÁRIÁRÓL
Balassi Bálint
Az Zsuzsánna egy szép német leány,
Bécsben lakik Tiefengrab utcáján,
Piros rózsa tündöklik orcáján,
Szép kaláris tetszik az ajakán,
Kit sok vitéz kiván
Szép voltát csudálván,
De csak heában szeretik sokan.
Vagyon ennek egy szép atyjafia,
Kinek neve víg Anna-Mária,
Sok jó úrfi csak azt sírja-ríja,
Mert mint nénje szép s nincs semmi híja;
Arany színû haja,
Mint egy gyöngy az foga,
Tiszta mézzel foly õ édes szava.
Egy társommal midõn én ballagnék,
Szerencsére reájok találék,
Rájok nézve ottan felgerjedék,
Jó társom is szerelemben esék.
Õk ottan éleszték,
Kedveket jelenték,
Velek azért mi megesmerkedénk.
Kezet fogván egymással azontúl,
Házban lépénk mindnyájan utcárúl,
S mint az méhek szekfû szép virágrúl,
Mézet szedénk egymás ajakárul;
Minden bánatunktúl
Ott mi esénk távul,
Hogy szerelmet nyerheténk egymástúl.
Többet szólnom dolgunkról nem szükség,
Elég, hogy megvolt minden édesség,
Ölelgetés, csók, tánc, gyönyörûség,
Ékes beszéd, tréfálás, nevetség,
Ki ugyan nem elég
Bús szívemnek, mert ég,
De versemben itt legyen immár vég.
Kurta oktáván a sovány bõjtben,
Pozsony városából kimentemben
Szerzém ezeket ilyen versekben
Táncnótára egy kisded énekben,
Az másfél ezerben
És nyolcvankilencben,
Hogy bécsi virág juta eszemben.
AMÍG HAJAD ARANYÁVAL HIÁBA
Góngora
Amíg hajad aranyával hiába
próbál versenyt tündökölni a nap,
amíg a fehér liliomokat
hó homlokod a réten megalázza,
míg mint korán virító szegfüszálra,
ajkadra annyi mohó szem tapad,
s a csillogó kristályon gyõz nyakad
diadalmas és gõgös ragyogása,
élvezd nyakad, hajad, homlokod, ajkad,
élvezd, mielõtt mindaz, ami ma
arany, liliom, kristály, szegfü rajtad,
nemcsak ezüst lesz s letört ibolya,
hanem, ha éveid már elpazalltad
füst lesz és árnyék, sár és föld pora.
(Lator László)
A HÁZASSÁGRÓL
Góngora
Egyél sós kolbászt, aztán leld üresnek
a bütyköst, mivel kidõlt észrevétlen,
válts holtfáradtan lovat, és cseréld fel
botlóra, mely csak baktat s nem ügethet;
az egyik csizmád kínnal felügyeskedd,
s hasadjon rá a másik kérge széjjel;
húzz ászra alsót, s rá tizest - de kétszer!
s kétszer vágd ki a fuccsot huszonegynek;
olasz bankárnál járjon le a váltód;
szolgálj hölgyet, ki nem ád s kapni vágyik;
ne köss kamásnit sáros és esõs nap;
etess nagyszámú, mihaszna családot,
s érjen baj akár ötezernyi másik,
a legnagyobb baj mind közt az, ha nõs vagy.
(András László)
A SZERELEM
KÜLÖNFÉLE HATÁSAI
Lope de Vega
Elájulni s mindent merni, dühöngve,
mint nyers, szelíd, forró és holtrasápadt,
merész, halott és új életre támadt,
csaló, hûséges, bátor, gyáva, gyönge,
és tõle távol nem találni csöndre,
mint víg, komor, õrjöngõ, büszke, bágyadt,
megszökni hõsként, csupa gõg s alázat,
s riadtan bújni sértõdött közönybe.
Ha kiábrándulnánk, szemünk befedni,
édes borként mérget szívni magunkba,
a kárt szeretni, a hasznot feledni,
hinni, hogy a pokol visz égi útra,
létünket egy csalódásba temetni:
ez a szerelem. Ki próbálta, tudja.
(Nemes Nagy Ágnes)
LUSCINDA
Lope de Vega
Luscinda, hogy szép szemed nem
páros csillag az egekben,
elhiszem azt;
de hogy semmi isteni
fényt sem tud széthinteni,
nem hiszem azt.
Hogy ajkad, a ragyogó,
nem épp korallból való,
elhiszem azt,
de hogy jobb szagú ne volna
és pirosabb, mint a rózsa,
nem hiszem azt.
Hogy nincs fehér kebled halma
hóból s kristályból faragva,
elhiszem azt;
de hogy fehérebb ne volnál
kristálynál és tiszta hónál,
nem hiszem azt.
Nem vagy napisten s napsugár,
szûz angyal, se fõnixmadár,
elhiszem azt;
de hogy nincs benned angyali,
bár angyalnak tudsz látszani,
nem hiszem azt.
Hogy nem liliom a kezed,
s nem lótuszok rajt' az erek,
elhiszem azt;
de hogy minden képzeleten
kecsessége túl ne tegyen,
nem hiszem azt.
(Kálnoky László)
BÚCSÚ A SZERELEMTÕL
Drayton
Ha vége, hát csókolj meg s isten áldjon;
megtagadlak, már nem vagyok tied;
gyönyörnek, ó, mily gyönyörnek találom,
hogy ledobhattam bilincseimet.
Egy kézfogás még, - töröld esküinket,
s ha találkoznak sorsunk útjai,
ne árulja el se szó, se tekintet,
hogy a volt vágyból maradt valami.
Most, bár szerelmünk már-már alig él,
s ravatalánál zokog a hüség,
és utolsót lüktet a szenvedély,
s a tisztulás lefogja a szemét,
most még, noha mindnyájan elsiratták,
fel tudnád támasztani, ha akarnád.
(Szabó Lõrinc)
NÉZD, ÉLETEM AZ AZ ÉVSZAK
Shakespeare
Nézd, életem az az évszak, amelyben
pár rõt levél (vagy az se) leng, a tar
fák ágai reszketnek a hidegben:
dúlt kórusukban nem zeng drága dal.
Bennem már csak az a homály dereng,
mely alkony után sápad nyugaton,
s amelyet lassan, feketén beleng
az éj, a fél-halál, a nyugalom.
Bennem már csak az a kis láng lidérclik,
mely ifjusága hamván haldokol,
mint ravatalon, amelyen kivégzik:
amibõl kelt, vissza abba omol.
Ezt látva, csak erõsödik szerelmed,
Hogy szeresd azt, aki maholnap elmegy.
(Szabó Lõrinc)
AZ VAGY NEKEM
Shakespeare
Az vagy nekem, mi testnek a kenyér
s tavaszi zápor fûszere a földnek;
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idõ ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;
arcod varázsa csordultig betölt,
s egy pillantásodért is sorvadok;
nincs más, nem is akarok más gyönyört,
csak amit tõled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon,
részeg vagyok és mindig szomjazom.
(Szabó Lõrinc)
DE KOMOR TÉL VOLT
Shakespeare
De komor tél volt tõled távol élnem,
ki a futó év boldogsága vagy!
Hogy dideregtem, nappal is sötétben,
a vén December tar ege alatt!
Pedig nyár volt ez a szakadék idõ:
a terhes õsz nehéz kincsgarmadát,
Május kéjét hordozta, mint a nõ
özvegye méhe a holt férj magzatát:
e dús özön mégis szinte apátlan
gyümölcs és csak árvák reménye volt,
hisz minden csak veled örûl a nyárban,
s ahol nem vagy, ott a madár se szól;
vagy ha szól is, oly bús, hogy a haló lomb
sápad, telet sejt és borzongva bólong.
(Szabó Lõrinc)
ÚRNÕM SZEME
Shakespeare
Úrnõm szeme nem nap, sehogyse; rõt
ajkánál a rõt koráll ragyogóbb.
Fehér a hó? Az õ keble sötét.
Drót a haj? A haja fekete drót.
Láttam rózsát, fehéret s pirosat,
de az õ arcán bizony sohase;
s némely párfõm gyönyöre csábosabb,
mint amilyen úrnõm lehellete.
Szivesen hallgatom - de tudom, a
muzsikaszó sokkal zengzetesebb;
istennõt járni nem láttam soha, -
az én úrnõm a földön jár, ha megy;
mégis ér annyit nekem, mint akit
hazug hasonlat mennyekbe röpít.
(Szabó Lõrinc)
CARPE DIEM
(A "Vízkereszt"-bõl)
Shakespeare
Úrnõm, merre jársz, nyomod veszett?
Ó maradj és hallgasd! kedvesed
két hangnemben is dalol;
mért szaladsz, te szépek éke,
összefut a két út vége,
aki bölcs, az tudja jól.
Majd szeretsz? Én most szeretlek,
most vagy itt, hát most ölelj meg,
a jövõ sötét világ.
Késlekedsz még? jõjj csak szépen,
most csókolj meg Százszorszépem,
gyorsan száll az ifjuság.
(Radnóti Miklós)
JÓ REGGELT!
Donne
Hogy élhettünk, te meg én, mielõtt
szerettük egymást? Hortyogtunk-e rég,
mint a hétalvók, vagy mint csecsemõk
szoptuk vidéki örömök tejét?
Igy volt, s mindez az öröm árnya csak,
ha szépet láttam, téged láttalak,
minden szépségbe már beléálmodtalak.
S most jó reggelt, felébredt lelkeink,
kik egymást még félénken nézitek;
és mindenben szerelmetek kering
s egy kis zugból a bárhol-t érzitek.
Felfedezõ uj földet látogat,
más térképen néz új világokat -
világod én vagyok, s világom már te vagy.
Ha összenézünk, hû szivet mutat
egymás szemében két ábrázatunk;
nincs éles Észak s elhajló Nyugat -
jobb féltekéket hol találhatunk?
Csak az halhat meg, ami már megunt;
ha két szerelem egy, ha a magunk
szerelme nem lazul, ugy meg se halhatunk.
(Vas István)
A BOLHA
Donne
Nézd ezt a bolhát s benne azt,
mily semmiség, mit tõlem megtagadsz.
Engem, majd téged csíp megint,
s közös vérünk e bolhában kering,
s nem mondhatod, hogy becstelen,
nem bûn ez még s lányságod veszte sem.
Meg sem kért és már kéjeleg,
dagad, mert kettõnkbõl egy vért szedett -
ennyire nem is volnánk képesek.
Három lét benne lel hazát,
nem egyesíthet így a házasság.
E bolha: te meg én, s nekünk
templomunk lett és nászi fekhelyünk.
Szüleidnek morogni kár:
bennünket a vérerek fala zár.
Megölnéd? ez könnyû neked,
de magadat is megölnéd - ne tedd,
hármas bûn ölni hármas életet.
Kegyetlen, mégis körmödet
ártatlan vér biborja festi meg?
E bolhának, ha vétke volt,
csak az a csepp, melyet tõled rabolt.
S azt hiszed, gyõztél érvemen,
mert nem vagyok gyöngébb s nem vagy te sem?
Erényed annyit változik
- ha engedsz - amennyit e bolha itt
az életedbõl a halálba vitt.
(Vas István)
ELÉGIA
VETKEZÕ KEDVESÉHEZ
Donne
Jöjj, asszonyom, pihenni ún erõm,
ha nem dolgozom, kín a pihenõm.
S aki ellenfelére rátalál,
kifárad majd, ha nem harcol, csak áll.
El öveddel, mint égöv, ragyogó,
de sokkal szebb világot átfogó,
e mellvérttel, melyen az ostobák
szeme a fénytõl nem juthat tovább,
e fûzõvel, mert szép harmóniád
jelzi, hogy már idõszerû az ágy,
s a halcsont kelti irigységemet,
mert közeledben és nyugton lehet.
Ha szép testedrõl a ruha lehull,
virágos rétrõl árnyék elvonul.
Le ezt a sodronykoszorút, terem
hajból font diadém is fejeden.
Le a cipõkkel, lábadra a lágy,
szentelt szerelmi templom vár, az ágy.
Angyalfehér ruhádat viseled,
oly angyal vagy, ki hozod Mohamed
paradicsomát, s habár épp ilyen
fehér az ing a gonosz lelkeken,
rossz vagy jó szellem, onnan megtudom:
égnek a hajam áll-e vagy husom.
Kóbor kezemnek adj szabad utat,
hátul, elõl, s ha fenn, ha lenn kutat.
Új Amerikám vagy te, mégpedig
úgy biztos, ha egy férfi népesít.
Ó aranybányám, ó csodás telep!
Boldog vagyok, hogy felfedeztelek.
Szabaddá tesz majd az, ami leköt:
s kezem helyére pecsétet ütök.
Csak põrén! Mint a lélek testtelen
örül, a test meg úgy, ha meztelen.
A nõk testén az ékkõ úgy vakít,
mint Atalanta labdákat hajít
a bolondok szemébe, hogy ezek
ne testet, hanem díszt keressenek.
A nõi dísz, akár a képkeret
s kötés, milyet a laikus szeret.
Pedig a nõk misztikus könyvek itt:
minket képzelt szentségük mentesít,
s megnyílik értelmük. Nos, asszonyom,
akár a bábának, oly szabadon
mutasd magad. E vásznat dobd le már,
ártatlanságért bûnbánat se jár.
Lásd, põrén állok én is te eléd -
egy férfi takarónak nem elég?
(Vas István)
MADZSAR TÜRKI
Divinyi Mehmed
Fekete szemü szemöldökü!
Szeretlek én: te 's megszeress.
Narancscsecsü, keskeny derekü
Szeretlek én, te 's megszeress.
Éjjel-napval eszembe vagy,
Kérlek téged, engem ne hagyj;
Oh mely fényes orcáju vagy!
Szeretlek én, te 's megszeress.
Melykor nem lát téged szemem,
Elvész ottan mind örömem,
És elhervad mind tetemem.
Szeretlek én, te 's megszeress.
Az ok dícsíretes legyen;
Vagy lyány, vagy menyecske legyen:
Kit szeretsz, szeretõd legyen.
Szeretlek én, te 's megszeress.
Se élhetem, se halhatom,
Se ülhetem, se járhatom,
Se ehetem, se ihatom:
Szeretlek én, te 's megszeress.
Kegyelmedtõl én jót várok,
Mint ebecskéd utánjárok,
Vagy élek, avagy meghalok:
Szeretlek én, te 's megszeress.
Egy divinyi ezt megírta
Meddig az eszivel bírta,
Az szerelmet hogy forgatta:
Szeretlek én, te 's megszeress.
(Vidor Miklós)
EGY SZÉP FÉRJÛ HÖLGY
RÚT LOVAGJÁHOZ
Sarasin
Maga, kinek fakó, fura
arcán örökös fintor trónol,
ki olyan, akár egy Calot-ból
elõlépett torz figura,
s komolyságot ábrázata
tükörbe nézõ Sibilot-tól
tanult, nagyúri módra hódol,
s egy matrózé a modora,
Lubin, most maga a bübájos
Vénusszal, ki oly jó magához,
megcsúfolja a szép mesét:
mert elmondhatjuk, hogy ezúttal
Adoniszt, deli hitvesét
csalja meg Vénusz Vulcanusszal.
(Pór Judit)
THARAUI ANNUS
Dach
Tharaui Annus tetszik énnekem,
õ az én földem, pénzem, életem,
Tharaui Annus visszahozta most
hozzám szivét, a boldog-bánatost;
én birtokom, te, kincsem, Annusom! -
Lélegzetem vagy, vérem és husom!
A pusztitó vihar ha törne ránk,
mi eltökéltük: együtt állanánk,
kór, üldözés, ború és gyötrelem
mind-mind szerelmünk abroncsa legyen,
Tharaui Annus, fényem és napom! -
Életed életembe foglalom!
Mint pálma törzse újra fölmered,
bár döntögették záporok, szelek,
úgy lesz szerelmünk újra büszke, nagy,
ha bánat és kín elvonultanak.
Én birtokom, te, kincsem, Annusom! -
Lélegzetem vagy, vérem és husom!
Ha tõlem egykor válnod kellene,
s élnél, hol nem süt isten napja se,
utánad mennék, erdõn, tengeren,
bilincs vasán át, dúló fegyveren!
Tharaui Annus, fényem és napom -
Életed életembe foglalom!
(Kardos László)
HALOTT FELESÉGÉHEZ
Milton
Úgy tetszett: láttam rég holt szentemet,
mint Alkestist, a sír áldozatát,
kit Zeusz fia férjének visszaád,
halálból tépve, halvány-reszketeg.
Lemosva gyermekágyi szennyeket
jött, rajta õs-törvényû tisztaság,
úgy, hogy bíznom kell mindörökkön át:
a mennyben látnom gáttalan lehet.
Lelke színe fehérlett köntösén.
Arcán fátyol; s átsejlett fátyolán
a báj, a vágy, a jóság; ennyi fény
az õ arcáról tündököl csupán.
Már rámhajolt, s jaj, fölriadtam én,
elszállt, s a nap meghozta éjszakám.
(Nemes Nagy Ágnes)
SZERELEMBEN A SZERELEM
Suckling
Ámor, fehérré s vörössé ne tedd
a gyönyöreimet,
és hölgyemnek ne adj
fekete szemet, ritka bájakat.
Csak õrültséget adj, mely összehord
sok szerelmet nekem.
Igazi sport
szerelemben a szerelem.
Amit szépségnek érzünk, semmi más,
csak puszta ámitás.
És ha most szeretek
ilyen fürtöket, olyan szemeket,
holnapra jöhet újabb keverék.
A szerelmem lehet
fekete, kék,
mi adja szépségét? a képzelet.
Étvágyunk adja meg, nem ételünk,
a kéjes ízt nekünk.
Bármely fogás lehet
olykor a fácánnál is ízesebb.
Magunkban minden a mi fonalunk,
egekig, poklokig
azon jutunk,
mindegy, milyen kéz gombolyít.
(Vas István)
RIDEG ÚRNÕJÉHEZ
Marvell
Ha több volna az év, a föld,
nem lenne bûn a gõgje, Hölgy.
Tûnõdnénk, hogy múlassuk itt
hosszú szerelmünk napjait.
Te hindu Gangesz peremén
rubintot lelnél, amig én
sírnék. Szeretném tizenöt
évvel a vízözön elõtt,
s ön lenne egyre kényesebb,
míg megtérnek a héberek.
Növényszerelmem nõne, mint
hatalmas birodalmaink,
s száz évig dícsérném neked
a homlokodat, szemedet,
kétszáz év egy-egy melledért,
a többi harmincezret ér,
külön kor minden egyes ív,
legvégül maradna a szív.
Hölgyem, ön ennyit érdemel,
s olcsóbban énnekem se kell.
De hallom egyre közelebb,
az idõszekér közeleg,
s túl mindnyájunk elõtt a vad,
vastag öröklét-sivatag.
Szépséged nem lelik sehol,
dalom a sírba nem hatol,
s megörvendeztet férgeket
megóvott szûzi érdemed.
Erényed porba hull alá,
gyönyöröm válik hamuvá.
Jó titkos hely az, mégis ott
ölelni senki sem szokott.
Most, míg az ifju színözön,
mint hajnalharmat bõrödön,
míg lelked, élõ tûz, lobog,
s gõzölgik apró pórusok,
játsszunk hát most, amíg szabad,
szerelmes sólyommadarak,
inkább idõnket falva itt,
mint tûrni lassú karmait.
Minden erõnket, buja fényt,
magasba dobni labdaként
s a gyönyört ólomkapukon
át elragadni szilajon.
S ha meg nem áll a mi Napunk,
inkább pörgessük mi magunk.
(Vas István)
A HÖLGY, AKI FELAJÁNLJA
A TÜKRÉT VÉNUSZNAK
Prior
Vedd el tükröm, nem vagyok
már a régi, hervadok,
és amivé változom,
add ne látnom, Vénuszom!
(Pór Judit)
LULLIN-NÉ ASSZONYNAK
Voltaire
Ugyan, csak nincsen meglepetve,
hogy ért bár nyolcvan tél utol,
Múzsám, a vénhedett, a gyenge,
még egyre verseket dudol?
Van, hogy egy foltnyi zöld kilátszik
a rétbõl, melyet jég takar;
a természetnek vígaszt játszik.
Igaz, hogy elszárad hamar.
A szép napok multán is olykor
meg-megcsiccsen még egy madár;
igaz, nem oly lágyan, vigan szól:
nem párját hívogatja már.
Igy - alig illik bár kezembe -
fölveszem én is lantomat;
így próbálgatom hangomat,
mielõtt végleg berekedne.
"Halódva, végsõ búcsumon
karolni téged szeretnélek,
szemem szemedbe kulcsolom"
mondta Tibullus kedvesének.
Mégis, ha végleg alkonyul,
s a léttel a lélek is hunygat,
lesz kedvünk nézni galambunkat,
karunk akkor is érte nyul?
Biz elfeledjük mindahányan
legénykedésünk mint vala.
Örült halandó valaha
találkának a hideg ágyban?
Kedvesünkre is sor kerül,
feledi, mily szép volt a teste,
s hogy csak a szerelmet kereste,
feküdni örök éjbe dül.
Születünk, élünk e szép völgyben
s meghalunk. Sétálunk soká
a semmibõl jövet... hová?
Tudja az isten, drága hölgyem.
(Illyés Gyula)
RÖGTÖNZÉS
Voltaire
Kell gondolkozni; ha nincs gondolat,
bár lelke van, az ember léte aljas;
kell szeretni; célt, értelmet ez ad:
az emberélet enélkül siralmas.
Kell, hogy legyen meghitt baráti kör,
kimûvelt, nem önhitt fõk társasága,
amelyben otthonos számos gyönyör,
mely nélkül végtelen a napok hosszusága.
Kell, hogy legyen egy kipróbált barát,
kit az ember megkérdez, kire hallgat,
ki csillapítja lelkünk viharát,
élét vevén a kéjnek és a bajnak.
Kell, hogy legyenek pompás estebédek,
hol, fesztelen, az ember csemegél,
jó borokat és szellemes igéket,
és mégse részeg, hogyha végetér.
És vallani kell, éjjel, ráborulva,
a drága tárgynak, kit szívünk imád,
és ha felébredtél, folytatni újra
s álmodban is gondolni rá tovább.
Barátaim, elismerhetitek,
s én már tudom, hogy élhetõ az élet!
Nos, a perctõl, hogy Silvia szeret,
mindez magától, könnyen az enyém lett.
(Jékely Zoltán)
SZÁDÁBÁD
Nedim
Bútól terhes szívem súlyát már magamban nem birom,
menjünk együtt Szádábádba, menjünk, ringó ciprusom!
Odalent a kikötõ, hatevezõs csónakon
menjünk együtt Szádábádba, menjünk, ringó ciprusom.
Menjünk együtt játszani, az idõ majd eltelik,
új szökõkútból iszunk, Teznim vize felszökik,
nézzük, hogy a sárkány szája ontja élet-csöppjeit,
menjünk együtt Szádábádba, menjünk, ringó ciprusom.
Menjünk együtt kóborolni tó körül, fák alatt
nézzük meg a palotát, mennyi szép új árnyalat,
énekeljünk hangot váltva gázeleket, sárkikat,
menjünk együtt Szádábádba, menjünk, ringó ciprusom.
Kérj anyádtól engedélyt, szent imára, pénteken,
egy napot majd elcsenünk a zord világtól, édesem,
kikötõig, halk utcákon, nem vesz észre senki sem,
menjünk együtt Szádábádba, menjünk, ringó ciprusom.
Nem lesz ott más, csak mi ketten és egy énekes kisér,
ott Nedim vár válaszodra és ha szád "igen"-t igér,
már aznapra, buja szépség, minden gondja véget ér,
menjünk együtt Szádábádba, menjünk, ringó ciprusom.
(Vas István)
SZERELMES,
MINDEN ALAKBAN
Goethe
Bár volnék fürge hal,
mely táncol és nyilall.
Ülnél a horognál,
Engemet kifognál.
Bár volnék fürge hal,
Mely táncol és nyilall.
Bár volnék drága ló,
Kisasszonynak való,
Vagy hintód, mely ölében
Útra vinne szépen.
Bár volnék drága ló,
Kisasszonynak való.
Bár volnék én arany,
Szolgád untalan.
Kiadnál s mindig újra
Visszatérnék gurulva.
Bár volnék én arany,
Szolgád untalan.
Volnék hû, szüntelen,
S újulna kedvesem.
Igéretem kötözne,
Otthon ülnék örökre.
Volnék hû, szüntelen,
S újulna kedvesem.
Bár volnék öreg,
Ráncos és hideg;
Bármit megtagadnál,
Az se volna baj már.
Bár volnék öreg,
Ráncos és hideg.
Bár volnék majom,
Mókás, víg nagyon;
Fájna valami néha;
Elûzné azt a tréfa.
Bár volnék majom,
Mókás, víg nagyon.
Volnék bárányszelíd,
Oroszlán, büszke szív;
Hiúz-szemmel figyelnék,
Szereznék róka-elmét.
Volnék bárányszelíd,
Oroszlán, büszke szív.
Volnék bármilyen,
Tiéd volnék, szivem,
Királyi adománnyal
Adnám magam által.
Volnék bármilyen,
Tiéd volnék, szivem.
De én csak én vagyok,
Vedd, amit adhatok!
És ha tán kevesled,
Fess magadnak te szebbet.
Mert én csak én vagyok,
Vedd, amit adhatok.
(Nemes Nagy Ágnes)
MÁJUSI DAL
Goethe
A természet mint
fénylik feléd!
Villog a napfény!
Nevet a rét!
Már minden ágból
kitört a rügy,
minden bokorból
ezernyi fütty;
s árad a szívbõl
öröm, gyönyör.
Ó kedv, vidámság,
ó nap! Ó föld!
Ó szerelem! te
csupa arany
hajnali felhõm
ott magasan!
Fényed megáldja
a friss mezõt
s a földet elönti
szirom-ködöd.
Ó lány, leányka,
szeretlek én!
S te hogy szeretsz! Hogy
villansz felém!
Mint dalt pacsirta
s hajnalt szeret,
mint nyíló rózsa
üde szelet,
vérem tüzével
úgy vágylak én,
ki ifjuságot
öntesz belém,
s új dalra, táncra
kedvet adsz.
Szeress örökre
s boldog maradsz.
(Hajnal Gábor)
VADRÓZSA
Goethe
Rózsát lát meg egy legény,
vadrózsát a réten;
szép, akár a hajnalfény,
fut a fiú könnyedén,
erre vágyik régen.
Piros rózsa, rózsaszál,
vadvirág a réten.
Fiú szól: Letörlek én,
vadvirág a réten!
Rózsa szól: Megszúrlak én,
nyúlhatsz százszor is felém,
nem szakítsz le mégsem.
Piros rózsa, rózsaszál,
vadvirág a réten.
A fiú letépi már
a rózsát a réten.
Jajgat, szúr a rózsaszál,
tolvajával szembeszáll,
nem menekszik mégsem.
Piros rózsa, rózsaszál,
vadvirág a réten.
(Képes Géza)
A KEDVES KÖZELLÉTE
Goethe
Rád gondolok, ha nap fényét füröszti
a tengerár;
rád gondolok, forrás vizét ha festi
a holdsugár.
Téged látlak, ha szél porozza távol
az útakat;
s éjjel, ha ing a kis palló a vándor
lába alatt.
Téged hallak, ha tompán zúg a hullám
és partra döng;
a ligetben ha néma csend borúl rám,
téged köszönt.
Lelkünk egymástól bármi messze válva
összetalál.
A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.
Ó, jössz-e már!
(Szabó Lõrinc)
VISZONTLÁTÁS ÉS BÚCSÚ
Goethe
Szivem dobbant: gyorsan nyeregbe!
Szinte vágyat elõz a tett.
A föld már ringott, esteledve,
s éj függönyözte a hegyet;
mint föltornyosult óriás, állt
a tölgy, a ködruhás király,
s száz fekete szemével strázsált
az erdõszélen a homály.
Felhõdombról nézett a hold, csak
sandítva, párái mögül,
puhaszárnyú szelek lobogtak,
sikongtak a fülem körül;
az éj ezer szörnyet teremtett,
de kedvem friss volt és vidám:
milyen tüze gyulladt szivemnek!
ereimben micsoda láng!
És láttalak, és már felém folyt
tekinteted édes tüze:
szivem egészen a tiéd volt
s ajkam minden lehellete.
A drága arcra rózsa illat
s az egész tavasz odagyûlt,
és csók várt - istenek! - amit csak
reméltem, érdemtelenül!
De ah, a nap kél, máris itt a
búcsú a fájó hajnalon:
mennyi mámor a csókjaidban!
szemedben mennyi fájdalom!
Mentem; láttam, hogy integetsz, hogy
szemedbõl a könny hogy ömöl:
mégis, mily gyönyör, hogy szeretsz! s hogy
szeretlek, nagy Ég, mily gyönyör!
(Szabó Lõrinc)
KORAI KIKELET
Goethe
Kikelet, itt vagy?
Ilyen korán?
Újra vidíthat
fény, sürü árny?
Völgy, liget? Ó, hogy
csörg a patak!
Ezek a dombok?
Ez az a pad?
Ég tüze! friss kék!
Bérc, ragyogó!
Hal nyüzsög ismét:
arany a tó.
Lomb köze tarka
szárnysuhogás:
mennyei kardal
zeng, fuvoláz.
Nyílik a bimbó
a nap elé,
zümmög a ringó
szirmon a méh.
Mozdulat, illat
kél, remegõ,
izgat és altat
a levegõ.
Újra - mi lobban?
Rezzen a szél,
s bár a bokorban
máris alél,
láng üti, boldog
tûz a szivem:
Oszd meg e sok jót,
Múzsa, velem!
Tegnap még sírtam,
s ma nevetek?
Húgaim, itt van,
akit szeretek!
(Szabó Lõrinc)
CHARLOTTE VON STEINHOZ
Goethe
Miért adtad mély tekintetünket,
hogy jövõnket sejtse szûntelen,
s ne ringasson üdvösségbe minket
földi boldogság, se szerelem?
Miért adtad, végzet, azt az érzést,
mely a furcsa forgatagon át
kémlelõn egymás szemébe néz és
tudja kettõnk igaz viszonyát?
Ó, hiszen oly sokezernyi tompa
ember alig ismeri szivét,
céltalan lebeg, s a fájdalomba
váratlanul taszítja a lét,
ujjong, ha az égre új sugárnak,
gyors örömnek hajnalpírja tör,
csak nekünk, szerelmes, árva párnak
tiltott az a kölcsönös gyönyör:
szeretni, de egymást meg nem értve,
látni egymást vágyaink szerint,
menni mindig álmok közt veszélybe
hol az álmok üdvössége int.
Boldog, kinek álma hiu nemlét!
Boldog, akit sejtelme becsap!
Bizonyítja már nekünk minden jelenlét
a sejtelmet és az álmokat.
Mondd, a végzet mit akar mivélünk?
Mondd, hogy köthetett meg ily nagyon?
Mi már egyszer, tûnt idõkben, éltünk,
s nõvérem voltál vagy asszonyom.
Tudtad lényem mindegyik vonását,
tudtad, hogy peng minden idegem,
tekinteted engem játszva járt át,
kit aligha értett földi szem.
Irányt szabtál féktelen futásra,
mérsékelted a vad lázu vért
és a szétdúlt szívnek nyugovása
angyali karodban visszatért.
Könnyed bûvölettel megkötötted
s elfeledte, hogy rohan a perc,
volt-e boldogabb, mint amikor elõtted,
lábaidnál, hálásan hevert,
érezte, hogy jobb lett a szemedben,
megdobogni szíveden szivét,
ösztönét ragyogni fényesebben
s csitulni a heves ifju vért.
Mindez már bizonytalan ködökké,
halk emlékezéssé finomult,
fájdalom a jelen, és örökké
valóság a szívünkben a mult.
Fél lelkünk maradt, úgy összeforrtunk.
Félhomály csak delelõ napunk.
De akárhogy kínoz is a sorsunk,
már mi nem változhatunk.
(Vas István)
AZ ISTEN ÉS A BAJADÉR
Goethe
Mahadõ, az úr, az isten,
im közénk ismét lejõ,
s kéjt és kínt már hatodízben
mint halandó ízlel õ,
kész lakozni földi tájon,
sorsunk végigéli mind,
és hogy méltón verjen s áldjon:
embert emberként tekint.
Igy jár-kel a városon, egyszerü vándor,
figyel: ki a rossz, és ügyel: ki a jámbor?
S indul, ha az est jön, uj útra megint.
S már amint künn jár a lépte,
ritkúlván a ház-sereg,
festett arccal tûn elébe
egy bûnös, szép lány-gyerek.
"Jó estét, szûz!" - "Hogy megtisztelsz!
Jövök is ki! várj reám!" -
"Hát ki vagy?" - "Kéj háza itt ez,
s én a bajadérleány."
S már fürge kezén riadoz zeneszerszám,
s már keccsel a táncra kering is ezerszám,
s bókolva virágot is ád azután.
Majd hizelgõn csalja, vonja
át a kunyhó küszöbén:
"Drága vándor, térj lakomba,
hadd ragyogjon lámpafény!
Lankadásod hadd üdítem,
sebzett lábad írra lel,
bármit óhajts, meglesz itten:
pihenés, kéj, tréfa kell?"
S az ál-sebeket bekötözgeti frissen.
Elnézi mosollyal s örûl a nagy isten:
mily tiszta e szív, noha szenny lepi el.
És alázza, mint szokás a
rabszolgát, ám víg a lány,
sok zsengén tanult fogása
mély érzés lesz mindahány.
Mint virág nyomán ha érnek
halk gyümölcsök ízesen:
hogyha meghajolt a lélek,
messze nincs szerelme sem.
Ám zord lesz a próba, a Mély s a Magasság
örök ura szabja: szivét hasogassák
új kéj s vele kín s iszony is tüzesen.
S festett arca ég a csókra
s szíve fájó üdvre gyúl,
áll szegényke elfogódva,
s édes, elsõ könnye hull.
Majd ledõl, eléje esve,
ó nem kéjért s haszonért,
ám aléló gyenge teste
terhén tántorul a térd.
S már halkan a kéjteli ünnepü ágyra
ráhull szelid Éj susogó, sürü fátyla,
a fekete kelme, a drága sötét.
S éber éjre, hosszu kéjre
alig szunnyad el a lány,
felriad már, s szép vendége
halva fekszik oldalán.
Ráborúl jajongva, esdve,
ám az nem hall semmi jajt,
és viszik, s a dermedt testre
vár halotti máglya majd.
S a lányhoz a lég papi dalt, zokogót hoz,
s õrjöngve rohan ki s tör útat a holthoz.
"Ki vagy te? s a gyászpad elébe mi hajt?"
Sír, a holthoz rogyva, térden,
vad jajától búg a lég:
"Õt kivánom, õt, ki férjem,
sírban is ölelni még!
Látnom hamvvá hullni széjjel
szent szépségét szörnyü kín,
mely egyetlen édes éjjel
az enyim volt, csak enyim!" -
És zeng a papok kara: mind idetérnek
a lassú mulásu, kihûlt erü vének,
s ki rája se gondol: az ifju is ím!
"Lány, figyeld e szent igéket:
nem volt néked férjed ez,
bajadér vagy, és így téged
szent kötés nem kötelez.
Csak az árnyék száll a testtel
járni holtak hûs honát,
csak hitves hal a hitvessel,
s hû halála díszt is ád.
Szent harsonahangok a gyászt, nosza, zengjék!
S ki a lét disze volt, im ez ifjat, oh szent ég,
emeld kebeledre a lángokon át!"
Zeng a zord kar, és az árva
tõle csak több kínra jut,
s íme, karjait kitárva,
a forró halálba fut.
Ám a szép és ifju isten
láng közül a légbe kel,
s karja közt viszi szelíden
kedvesét az égbe fel.
Mert tetszik a bûn töredelme az égnek,
s tévedt kicsi lelket az isteni lélek
tûzkarral egébe magához ölel.
(Tóth Árpád)
A " RÓMAI ELÉGIÁK"-BÓL
Goethe
Némák vagytok-e, büszke kövek? No beszéljetek utcák!
Szóljatok, ó paloták! Genius, alszol-e még?
Mindennek van lelke, tudom, szentelt falaid közt,
Róma, csak énhozzám semmi, de semmi se szól.
Ó, a fülembe ki súg majd? Hol van az ablak, amelyben
látom az angyali lényt, azt, aki gyujtva üdít?
Még nem sejtem az útvonalat, hol, járva naponta,
tõle meg újra felé vesztem a drága idõt?
Még romokat nézek most, templomokat, palotákat -
megfontolt, komoly úr osztja be útjait így.
Elmulik ez, csak egyetlen templom érdekel aztán:
az avatottra csupán Ámor temploma vár.
Egy világ maga Róma, de a szerelem tüze nélkül
még a világ se világ, Róma se Róma nekem.
*
Bánom is én, kit imádtok! Jól vagyok itt valahára,
válogatott urak és gyönyörü hölgykoszorú.
"Hogy van a bácsika, nénike?" - kérditek, és jön a szabvány
bárgyu beszédek után szomoru szórakozás.
És ti, akik gyakran dühitettetek, ó, e világnak
szûk s ragyogó körei, tõletek is bucsuzom.
Európán át üldözi meddõ politikával
örjöngõ szavatok ezt a szegény utazót.
Páristól le Livornóig kergetted igy egykor,
s Rómáig, "Malbrough"-dallal az angol utast,
és még Nápolyig is: s Smyrnába hiába vitorláz:
a kikötõ "Malbrough"-t zengi hajója elé.
Így szidták lépten-nyomon útamon eddig a népet,
így szidták a királyt és a minisztereket.
Most nem leltek rám e buvóhelyen, amelyet Ámor
védve adott, a király, mert nekem õ a király.
Lombjával betakar; s a dühöngõ Gallia híre
nem rettegteti még római kedvesemet.
Õ sose kérdi, mi hír a világban, mert csak a férfi
óhajait lesi már, akinek adta magát.
Szûk fatetõkrõl, bércekrõl, vastag havazásról
szól a merész idegen, s benne gyönyörködik õ.
Osztja a férfi szivében gyujtott lángokat, az meg
sohase félti olasz módra nehéz aranyát.
Roskad az asztala most és sûrûn váltja ruháit,
s büszke finom fogaton jár operába a lány.
Lány s anya északi vendégének örül, s ime barbár
birtok a római test s benne a római szív.
*
Csak sose bánd, hogy olyan gyors volt a magadmegadása!
Hidd el, kedvesem, én nem itéllek ezért.
Sokfajta nyíla van Ámornak: csak horzsol az egyik,
s késlekedõ mérgét évekig érzi a szív.
Másik erõs tollal, frissen kihegyezve furódik,
s míg a velõbe hatol, lobban a, lángol a vér.
Istenek, istennõk ha szerettek a hõsi világban,
jött látásra a vágy, s gyorsan a vágyra gyönyör.
Azt hiszed, amikor Anchisest kedvére valónak
látta, soká habozott Vénusz az Ida hegyén?
Luna ha nem siet Endymiont csókolni, helyette
az irigy Aurora fut, kelteni álmaiból.
Hero látja Leandert ünnepen, és beleugrik
éji, vad árba tüzes szívvel a hû szeretõ.
Rhea Sylvia megy Tiberis partján, a királylány,
s rátör az isten: Mars így nemzett fiakat.
A latin ikreknek farkas-szuka volt a dadájuk,
s Rómát, úrnõjét tiszteli most a világ.
(Vas István)
Ó, mily lelkesüléssel tölt el e klasszikus ország!
Mily jól értem a mult és a Jelen szavait!
Itt a tanácsot megfogadom s naphosszat a régi
írók könyveiben keresek új örömet.
Éjjel azonban más tudománnyal foglal el Ámor:
fél-tanulás mellett kétszeres így a gyönyör.
S nem tanulás-e az is, míg kémlem a drága kebelnek
formáit, s kezem a karcsu csipõn lesuhan?
Így értem meg a márványt, szellemem összehasonlít,
lát a tapintó kéz, látva tapintgat a szem!
Így ha nehány órát ellopna napombul a kedves,
éjjeli órákkal kártalanít pazarul.
S nem mindég ölelünk, olykor csevegünk is okosan,
s míg õ szunnyad, ezer gondolatot szövök én.
Sok versem született így édes oldala mellett,
és a hexameter ütemeit remegõ
ujjam az õ hátán olvasta ki. Lágyan aludt õ,
s halk lélegzete, míg szívemig ért, zene lett.
Ámor eközben a mécsre vigyázott s római költõk
éjeit álmodva vissza, magában örült.
(Babits Mihály)
Hogyha meséled, nem tetszettél senkinek, Édes,
mint gyerek és fitymált, rejtegetett az anyád,
s hogy növekedvén, csöndbe kinyíltál, elhiszem én ezt:
kedvvel idéz lelkem, mint különös gyereket.
Bár formára se, színre se szép a borág, ha virágzik,
embert, isteneket csábit a fürt, ha megért.
*
Itt van az õsz, duruzsolgat a tûz, a kemence világít,
néha kibúvik a láng, pattog a rõzserakás!
Szép ez az este ma itt; még megszenesedve a tönk sem
hullt le, nem is roskadt még a parázs hamuvá,
s már jön a drága leány: láng lobban eléje, ha megjön,
s átmelegült éj vár, ünnepi szép viadal.
És kora reggel már elhagyja az ágyat a kedves,
új tüzet ébresztget, lángol a hült hamuból.
Mert Ámor mindent megadott neki, gyújt a hizelgõ
ott, ahol épp az imént húnyt az öröm hamuvá.
(Radnóti Miklós)
INTELEM
Goethe
Fennakadtam, sokszor is,
lányok sûrû tincsén,
barátodat, jó Hafiz,
sorsod várta szintén.
Hosszú hajból varkocsot
fonnak most a nõknek -
dús sisakú harcosok,
jól ismerjük õket.
De azon ki ésszel él,
nem gyõz ez az új had;
vaskos lánctól aki fél,
lágy csigákba bújhat.
(Kardos László)
HÁTEM
Goethe
Fürtök, arca boldogító
büvkörében tartsatok!
Nektek, drága, barna kígyók,
válaszolni nem tudok.
De szívem romolhatatlan -
virághímes ifju rét;
ködben és hózivatarban
egész Etna zúg eléd.
Mint hajnalpír gyujtod rõtre
azt a komoly szirtfalat,
és még egyszer érzi Hátem
a tavaszt, a tûznyarat.
Bort, fiú! Bort ide, még bort!
Ezt a kelyhet õreá!
Mondja, ha lel egy marék port:
"Értem égett hamuvá!"
(Szabó Lõrinc)
BEHRAMGUR
Goethe
Behramgur a rím titkát kitalálta,
mondják, s lelkébõl áradt dala szét.
Gondûzõje, Dilaram, szaporázva
rokon hangon kísérte énekét.
Erre vagy szánva, kedves, életemben
víg-boldog öröm: leljen meg rimem
s a szasszanídát én se irigyeljem,
miként Behramgur: ez jutott nekem.
Te ihletted, te sugalltad e könyvet:
mit teli szívbõl szóltam, féktelent,
szelíd sorsodból nekem visszazengett,
mint szembe szem néz s rím a rímre cseng.
Tovább is zsong, elér messze az ének,
bár színe, hangja fakuljon bele.
Ez a boltja a csillaglepte égnek?
Ez a szerelem égi ereje?
(Rába György)
EZER ALAKBA REJTÕZHETSZ
Goethe
Ezer alakba rejtõzhetsz elõttem,
Csupa-Kedvesség, látom, mind te vagy;
futhatsz, csodák varázsfátylába szõtten,
s Csupa-Jelen, látom, hogy merre vagy.
A karcsu ciprus ifju erejében,
Csupa-Szépség, felismerlek: te vagy;
a folyam zsongó hullámtengerében,
Csupa-Hízelgés, ott is csak te vagy.
Ha a szökellõ vízsugár kibomlik,
Csupa-Játék, nekem az is te vagy;
a felhõben, amely épülve omlik,
te Csupa-Tánc, téged látlak: te vagy.
Rét szõnyegében ragyogó virágok:
te Csupa-Csillag, nekem mind te vagy:
hol ezerkaru repkényt kúszni látok,
ó Csupa-Ölelés, ott is te vagy.
Mikor hajnal gyúl rõten a hegyekre,
Csupa-Vidámság, köszöntlek: te vagy;
a tiszta ég szent legét belehellve,
Csupa-Szív-Üdve, italom te vagy.
Tudásomnak, ha gondolom, ha érzem,
Csupa-Bölcsesség, forrása te vagy;
és mikor Allah száz nevét idézem,
minden nevének visszhangja te vagy.
(Szabó Lõrinc)
MARIENBADI ELÉGIA
Goethe
Mit adhat a viszontlátás ma nékem,
mit rejt e nap még bimbózó csodája?
Nyitva elõtted a pokol, az éden;
a szellemet mily kétkedés dobálja! -
Nem, már nem! Tárul a menny kapuja,
s egy lány emel égi karjaiba.
Úgy fogadott az éden, íme, mintha
az örök üdvösséget érdemelnéd;
betelt szived reménye, vágya, titka,
célod lelkében, ott voltál te vendég,
s mig szemeid a Szépségre tapadtak,
sóvár könnyeid rögtön elapadtak.
Gyors szárnyaival a nap hogy repült el,
maga elõtt hajtva a percek árját!
Az esti csók pecsét volt, tele üdvvel,
hogy másnap is ily gyönyör fénye vár rád!
A vándor órák testvérnépe halkan
jött s tûnt: egy öröm sok-sok változatban.
A csók, a végsõ, a borzalmas-édes,
örömök mily szövetét vágta ketté -
A láb siet, s vár; a küszöbre? Vége!
Kardját ott mintha tûzangyal emelné!
A szem borúsan néz a komor útra;
és visszanéz: a kapu már becsukva.
S ezzel bezárult ez a szív magába,
mintha nem nyílt volna meg soha, és nem
gyúlt volna a csillagok ragyogása
versenyre benne kedvese körében;
s megbánás, rossz kedv, önvád s gond szakad rá,
füledtté téve légkörét s nyomottá.
De hát vége a világnak? A bércek -
szent árny fejüket már nem koszorúzza?
Folyóparton zöld tájak nem kísérnek
erdõn-mezõn át? Nem érik a búza?
S roppant Ég nem ível odafent, Õ,
a Formateremtõ és Formadöntõ?
Mily frissen, tisztán, bájosan, csodásan
leng most elõ, komoly felhõk alatt,
a lányt idézve, éteri varázsban,
egy páraszõtte szeráfi alak:
Õ leng így, láttad, mikor táncba kezdett,
Õ, a legszebbek között is a legszebb.
De futó percig szabad csak csodálnod
ködképét, mely a valóság helyett van!
Vissza a szívbe! Jobban rátalálsz ott,
ott jár-kel õ sok változó alakban,
s az egybõl lassan száz lesz és ezer lesz,
ezer és ezer, s mindig kedvesebb lesz.
Ahogy lent várt a kapuban, s azontúl
ahogy vitt, föl, lépcsõnkint boldogítva,
s a végsõ csók után jött, hogy bolondul
a legvégsõt is ajkamra szorítsa:
tisztán él minden mozdulata-képe,
lángrajzként a hû szívbe beleégve.
A szívbe, mely, mint bástyafal, szilárdan
õrzi magát és õt, egymásba zárva,
érte örül, hogy itt van e világban,
és csak általa eszmél már magára,
szabadság neki ez a drága börtön,
s csak azért ver, hogy mindent megköszönjön.
Ha a szerelem képessége, vágya
aludt, s a viszontszerelem igénye,
egyszerre derûs tervek ifjusága
támadt fel, döntés és gyors tett reménye!
Ha frissült már szellem a szerelemben,
én frissültem, és a legédesebben;
és ezt Õ tette! - Micsoda nyomasztó
ború gyötört, testi-lelki nehézség,
körül rémképek, minden oly riasztó,
az üres szívben fuldokolt a kétség:
s kapu nyílik, remény gyúl, virradatként:
s kilép Õ maga és hozza a napfényt.
Isten békéje nagyobb üdv a Földnek,
mint az ész - mondja az Irás - s ez annak
testvére, annak a nyugodt örömnek,
mit csak a kedves jelenléte adhat:
a szív pihen, s a legnagyobb tudásban
részesül, a teljes odaadásban.
Tiszta keblünkbõl vágy tör fölfelé, hogy
egy felsõbb, tisztább, különb Rejtelemnek
hódoljunk, önként és hálásan, és ott
fejtsük titkát az örök Névtelennek:
e vágy: a jóság! - Ily magasba szállok,
ily mámor övez, ha elõtte állok.
Szeme elõtt, mint nap ha tûzne rája,
lehelletétõl, mint tavaszi szélben,
megolvad, bármily jégbörtön a vára,
az önzés a dermedt-mély lelki télben;
öncél, önérdek nem áll meg elõtte:
tovariasztja õket már a jötte.
Minthogyha ezt mondaná: - "Életünknek
minden órája gyönyörû ajándék,
már alig látjuk a tegnap letûntet,
ami holnap lesz, tilalmas talány még!
S noha ígért olykor az este rosszat,
örömöm is láthatta a bukó nap.
Tégy hát, ahogy én, s nézz bölcsen, vidáman
a perc szemébe! Rajta, egy se vesszen!
Használd javadra, bizakodva, bátran,
munkádban éppúgy, mint a szerelemben!
Légy mindig egész, s légy gyermek szivedben,
így minden leszel, leszel gyõzhetetlen!"
Könnyû teneked, gondoltam, egy isten
a perc kegyét társul rendelte melléd,
s míg veled van, magában látja minden
egy-egy pillanatra a sors kegyeltjét;
nekem baljós jel, hogy ím messzehagylak -
Égi bölcsesség mit ér itt vigasznak!
Már messze vagyok! Mit kíván e kétes
pillanat tõlem? Nem tudnék felelni.
Némi jót is fûz még ugyan a széphez;
de ez csak teher, jobb lesz eltemetni.
Féktelen vágy ûz, sóvár, örök ínség -
Sírni, végtelen, nincs itt más segítség.
Zuhogj hát, könny, ömölj, föltarthatatlan -
De soha ki ne oltsd a tüzet itt benn!
Fájdalom õrjöng, egyre szilajabban,
élet és halál csatázik a szívben.
Írt lelhet a test, hûteni e nagy kínt;
de a lélekben erõ, akarat nincs;
nem érti: Õnélküle hogyan éljen?
Az Õ képét ismétli, százszor, újra.
Marad a kép, majd szétszakad a szélben,
elmosva most, most sugarasra gyúlva.
Bármily kis vígasszal is hogy igézne
e vad zajlás tûnése, érkezése?
Hagyjátok el most, drága utitársak,
magány vár itt, moh, szirt, lápos vidék!
Ti menjetek! A Föld útjai várnak!
Oly gazdag a világ, s oly nagy az Ég!
Tanuljatok, a részt fürkészve, gyüjtve,
az élet titkát dadogva, betûzve.
Én, istenek áldott kedvence nemrég,
elvesztettem a Mindent s magamat;
adtak, próbául, Pandora-szelencét,
mely sok jót és még több vészt tartogat;
az üdvösséges ajkakhoz emeltek,
s most elszakítanak - és tönkretesznek.
(Szabó Lõrinc)
A BETEG RÓZSA
Blake
Beteg virág vagyok:
láthatatlan féreg
éji vihar szárnyán
egy szirmomra tévedt;
Ágyat vetett bennem,
szép kármin ölemben,
s most sötét szerelme
titkon megöl engem.
(Képes Géza)
MADÁRSZERELEM
Blake
"Hol a hazád, mondd, madár!
s este milyen tanya vár?
Milyen fészek, milyen lomb?
Ó te rétek dísze, mondd!"
"Áll egy szép fa társtalan:
ott busúlok egymagam.
Hajnal issza könnyemet,
este nem hoz örömet."
"Én meg téged kivánlak,
kincse-hangja a nyárnak;
nappal erdõn kószálok,
éjszaka sirdogálok."
"Énérettem sirdogálsz?
Engem kívánsz? Engem vársz?
Bánatomnak vége hát!
Ó szerelmes jóbarát!"
"Gyere, hí csöpp lugasom,
zöld falomb közt, magoson.
Öröm szárnyán röpülünk,
virág alatt megülünk."
(Babits Mihály)
BARACK-CSENÉSRE
KÉRVE ZSIVÁNYT
Blake
Barack-csenésre kérve zsiványt:
Csak égre mered,
Egy hölgynek mondom: az ágy hivogat,
S a szende szepeg.
De most egy angyal odalebeg,
Zsiványra kacsint
S a hölgyre nevet,
Nem szól - s a gyümölcs
Az övé, veszi el,
S még szûzen a hölgy
Vele már lehever.
(Görgey Gábor)
IFJÚ SZERELEM
Blake
Nem jobb gyönyörre kelni fel,
Mint ûzni éjen át?
S nappal az ifju, hév gyönyör
Tán szégyellné magát?
A kor s a kór mustrálja csak
A kertet éjen át;
Amíg hevít ifjú erõd,
Nappal tarold a fát.
(Gergely Ágnes)
A VADVIRÁG ÉNEKE
Blake
Amint jártam az erdõt,
Hol zöldül az ág,
Hallottam, dalt dúdol
Egy vadvirág:
"Sötétben háltam,
Siket éjbe hulltan,
Mormoltam: félek
S gyönyörbe fúltam.
Reggel nekivágtam
Színében a láznak,
Hogy új Öröm érjen,
De csak megaláztak."
(Gergely Ágnes)
A KRISTÁLY-SZOBA
Blake
A Lány a réten elfogott,
vidáman épp táncoltam ott,
aztán a Szobájába vitt,
s egy aranyos Kulccsal becsukott.
Az õ szobája Színarany,
Gyöngy és Kristály a padlata,
és bent egy világ látható,
s egy picike Holdas Éjszaka.
S láttam bent egy más Angliát,
s egy másik Londont, másik Towert,
Temzét és Dombok oldalát.
S egy másik gyönyörû Surrey Bowert.
Egy másik Lányt, mint õ maga,
áttetszõt, fénylõt, kedveset,
egymást zárták õk hármasan -
be édes félsz reszkettetett!
Ó, mily mosoly! hármas Mosoly
töltött el, bensõm feltüzelt;
a Lányhoz Csókra dõltem én,
s a szám egy Hármas Csókra lelt.
S a bensõ Formáért kezem
lendült, vad lángban remegõ,
de széttört a Kristály-Szoba!
és mi lett? Síró Csecsemõ -
Vad réten síró Csecsemõ
s halvány Nõ a gyermek felett,
s én jajjal töltöttem megint
ott kint a száguldó Szelet.
(Devecsery Gábor)
AZ ÁRPAFÖLDÖN
Burns
Augusztus elsõ éjjelén
- az árpa sárga volt már -
szép Annimhoz lopództam én
tündöklõ teliholdnál.
Gyorsan röpült az éjszaka,
és hajnal közeledtén
rávettem, kísérjen haza
az árpaföld mesgyén.
Kék volt az ég, a hold sütött,
a szellõ is pihent, s én
gyöngéden lefektettem õt
az árpaföldi mesgyén.
Tudtam, hogy õszintén szeret,
mint én õt, s megkeresvén
ajkát, csók csókot követett
az árpaföldi mesgyén.
Átöleltem, s megállani tünt
szívverése; szeretném
megáldani boldog helyünk
az árpaföldi mesgyén!
Holdról, csillagokról soha
nem hullt a földre szebb fény!
Két szív áld, boldog éjszaka
az árpaföldi mesgyén.
Nemegyszer felhangolt a sör
s a cimborák körültem,
pénzhez jutni, az is gyönyör,
eszméknek is örültem.
De hogyha mindazt, ami kéj,
akár meghétszerezném,
nem ér föl véled, boldog éj
az árpaföldi mesgyén.
KÓRUS
Zabföld és árpaföld,
sárguló árpatábla,
ma is emlékszem Annira
s a boldog éjszakára.
(Kálnoky László)
ZÖLDÜL A SÁS, Ó!
Burns
KAR
Zöldül a sás, ó!
Zöldül a sás, ó!
Életem csak lányok között,
csak köztük volt csodás, ó!
Gond van és bú mindenfele,
minden óra csapás, ó!
Mit ér a férfi élete,
ha nem dévajkodás, ó!
Szerencsét ûz a földi szív,
s fut tõle a szerencse, ó!
S mire vagyont szerez a gond,
már nincs öröme benne, ó!
De ha kedvesem ölelem,
s csöndes az alkonyóra, ó!
A föld fia s száz bánata
mehet mind a pokolba, ó!
Húzgálod finnyás orrodat,
te, morcos vén szamár, ó!
Bölcs Salamon jól tudta, hogy
létünk dísze a lány, ó!
Ádámot inas gyúrta, de
Évát mester-tudás, ó!
A természet müvén a nõ
a diadalmi zászló!
KAR
Zöldül a sás, ó!
Zöldül a sás, ó!
Életem csak lányok között,
csak köztük volt csodás, ó!
(Szabó Lõrinc)
KORAI MÉG A KONTY NEKEM
Burns
Gyöngécske lány vagyok még,
ijeszt is fû-fa, uram;
férfi ágyában engem
a hideg rázna, uram.
Korai még, korai még,
korai még a konty nekem,
korai még... bûn lenne ám,
ha elcsavarná a fejem.
Anyám varratta új ruhám,
templomba mék megáldani,
ha lefeküdnék, jó uram,
hová lennének fodrai?
Régen elmúlt már Mindszent,
hosszú a téli éj, uram.
Hogy én egy ágyban önnel?
Jaj, nem merek, nem én, uram.
Süvít a szél és lombtalan,
tar ágakat csupál, uram;
de hogyha nyáron erre jár,
idõsebb leszek már, uram.
(Kormos István)
JOHN ANDERSON,
SZIVEM, JOHN
Burns
John Anderson, szivem, John
kezdetben, valaha
hajad koromsötét volt,
s a homlokod sima.
Ráncos ma homlokod, John,
hajad leng deresen,
de áldás õsz fejedre,
John Anderson, szivem.
John Anderson, szivem, John,
együtt vágtunk a hegynek;
volt víg napunk elég, John,
szép emlék két öregnek.
Lefelé ballagunk már
kéz-kézben csöndesen,
s lent együtt pihenünk majd,
John Anderson, szivem.
(Szabó Lõrinc)
AZ ARANYHAJÚ ANNA
Burns
Tegnap ittam egy icce bort,
de csak úgy egymagamba;
tegnap a mellemre omolt
aranyhajával Anna.
Ujjongtak a kiéhezett
zsidók, ha hullt a manna,
de az én üdvöm édesebb,
mert ajkán õrzi Anna!
Nem kell nekem kelet s nyugat
megannyi birodalma!
Átkarolom, s hozzám tapad
olvatag testtel Anna.
Szultána s császárnõ nekem
hálót hiába fonna,
de lázas vággyal ölelem
Annát, engem meg Anna!
Állj félre, büszke Héliosz!
Félre, sápadt Diana!
Csillagos ég, ne záporozz
fényt, míg velem van Anna.
El, nap, hold, csillagok! Te éj,
hollószárnyon suhanj ma,
s hozz angyaltollat, hogy kevély
dalomban éljen Anna!
UTÓIRAT
Leint a törvény szelleme?
Köt az egyház tilalma?
Ott egye õket a fene!
Megyek, vár rám ma Anna.
Ha elhagyna e drága lány,
nem élném túl, szavamra!
S ha hármat kérhetnék csupán,
az elsõ lenne Anna.
(Kálnoky László)
SHELAH O'NEIL
Burns
Míg érte epedtem, s láng gyúlt a szivemben,
bókoltam is, édes volt az idill,
ám végre, kinomban, vesztemre kimondtam:
"Légy a feleségem, Shelah O'Neil!"
Megvolt lakodalmunk, vágyam hamar elhunyt,
s húztam az igát, mit a marha se bír.
A nyelve! Az ökle! Elmentem örökre.
Ír-whisky, agyõ! Agyõ, Shelah O'Neil!
Éljek nyomorultan? Inkább bevonultam
Frigyes seregébe, hol élte vidám
a közkatonának; már nem macerálhat,
csak bombaalakban drága Shelah-m.
Ott jártam a harcban, golyózivatarban,
hol egy napon ezreket elnyel a sír,
de nincs e veszélyes mezõn olyan éles
kard, mint a te nyelved, Shelah O'Neil.
(Kálnoky László)
FALUSI RANDEVÚ
Burns
Van itt valaki? Ki kopog? -
Én vagyok, mondta Findlay.
Takarodj, senki sem hivott! -
Ugyan már, mondta Findlay.
Lopni indultál? Mit csinálsz? -
Megsúgom, mondta Findlay.
Valami rosszban sántikálsz. -
Nem rossz az, mondta Findlay.
Ha most kinyílna ez a zár -
Csak nyilna, mondta Findlay.
Nem alhatnék el újra már. -
Nem bizony, mondta Findlay.
Ha benn volnál, szobámban, itt -
Bár volnék, mondta Findlay.
Itt rostokolnál hajnalig. -
Hát hogyne, mondta Findlay.
Ha itt maradsz ma éjszaka -
Maradok, mondta Findlay.
Vigyázz, hogy épen juss haza! -
Vigyázok, mondta Findlay.
S bármi essék is idebenn -
Hadd essék, mondta Findlay.
Mindhalálig titok legyen! -
Titok lesz, mondta Findlay.
(Szabó Lõrinc)
HA MENNÉL HIDEG SZÉLBEN
Burns
Ha mennél hideg szélben
a réten át, a réten át,
rád adnám kockás takaróm,
öleljen át, öleljen át!
S ha körülzúgna sors-vihar
rémségesen, rémségesen:
szívemben volna házad,
oszd meg velem, oszd meg velem!
Volna köröttem zord vadon,
sötét, veszett, sötét, veszett;
mennyország volna nékem az
együtt veled, együtt veled!
S ha volnék minden föld ura
az ég alatt, az ég alatt:
koronám legszebb ékköve
volnál magad, volnál magad!
(Weöres Sándor)
MENON PANASZA DIOTIMÁÉRT
Hölderlin
Úgy éltünk mi, akár a szerelmes hattyuk a fényben,
csöndesen úszkálnak, ringnak a fodrokon át,
s nézik a tó tükrén az ezüst felhõk vonulását,
míg hüvös, éteri kék fodroz a testük alatt,
így éltünk mi is itt. S ha felénk mordulva az észak
intett és panaszát zúgta, lehullt a levél,
lombját sírta az ág, és szálltak a szélben az esõk,
csak mosolyogtunk, mert tudtuk, egy isten is óv
és szavainkra figyel, meghitten zeng a szivünkben
egy dalt, s csak mivelünk gyermeki s néha vidám.
Puszta, kihalt ma a ház, elvették tõlem a fényt is.
Téged vettek el és véled a két szememet.
Körbe bolyongó árny vagyok, élek ugyan, de nem értem,
mért kell élnem még, fénytelen, egyre tovább.
(Radnóti Miklós)
TÜNEMÉNY
Wordsworth
Mikor elõször tûnt elém,
drága volt, mint egy tünemény
kit azért küldött életem,
hogy egy perc dísze õ legyen.
Szeme mint alkony csillaga;
s az alkony hozzá a haja:
csak ennyi benne az, ami
nem májusi és hajnali.
Vidám kép, édes könnyüség:
meglep, megállít és kisért.
De többször látva: látomány
volt õ, és mégis földi lány.
Lépése szûzi és szabad.
Házias minden mozdulat.
Alakja nyájas, tiszta fény.
Nyomában emlék és remény
kelt: mivel õ sem állt a szív
mindennapi és primitív
éhei, kis búk, örömök,
csók, könny, mosoly, vágy, gáncs fölött.
Azóta híven nézem õt,
s lesem élete ütemét.
Lelket lélegzõ drága lény:
útitárs a Halál felé.
Szilárd ész, gyengéd akarat,
szívós erõ halk báj alatt.
Valódi asszony, jó s igaz,
intés, parancs, derû, vigasz.
Asszony, és mégis valami
fényt érzek, ami angyali...
(Babits Mihály)
LUCY
Wordsworth
1
Átéltem egy vad szenvedélyt,
most hadd meséljem el.
Aki szerelemhez nem ért,
bölcsebb, ha nem figyel.
Üdébbnek láttam kedvesem
a nyár rózsáinál,
hozzá mentem, míg fényesen
sütött a holdsugár.
A holdat néztem hosszasan
a tágas rét felett;
a drága ösvényen lovam
frissebben ügetett.
Most a gyümölcsöst hagytuk el,
lábunk alatt a domb.
Lucy kunyhójához közel
járt már a holdkorong.
Egy szép álom, melyért szivem,
Természet, téged áld,
ringatott, míg tekintetem
a bukó holdon állt.
Lovam tovább nyargalt velem,
patáival dobolt,
s a kunyhó mögött hirtelen
eltûnt a telihold.
Mily kúsza eszméket sugall
olykor a szenvedély!
E pár szó tört ajkamra: "Jaj!
Ha már Lucym nem él!"
2
Ember nem járta tájon élt,
ahol a Dove ered,
egy lány, kit senki sem dicsért,
s kevés szív szeretett.
Ibolya mohos szirt tövén,
hol alig látni meg!
Szép csillag, mely az ég ivén
magánosan remeg.
Csendben élt, s nem volt feltünõ
eltávozása sem:
de most halott; és ó, minõ
különbség ez nekem!
3
Tengeren túl éltem, csupa
idegen arc között,
és vágyam akkor, Anglia,
végleg hozzád kötött!
Az a bús ábránd már nem él!
Nem hagylak el sosem,
sõt egyre forróbb szenvedély
köti hozzád szivem.
Itt-marasztalnak a hegyek,
szerelmem tanúi;
angol tûznél melegedett
s font rokkáján Lucy.
Fényben virult, éjbe borult
itt Lucy ligete;
és a te zöld mezõdre hullt
végsõ tekintete.
4
Fényben, záporban három évet
élt itt, majd így szólt a Természet:
"Nem nyílott sohasem
szebb virág a szemein elõtt;
tehát magamhoz veszem õt,
hogy hölgyemmé tegyem.
Fék s ösztönzés magam leszek
a kedvesemnek; szabja meg
bércen vagy sík mezõn,
tisztáson, fák közt, földön, égben,
hogy lobogjon-e vagy kiégjen
irányító erõm.
Mint fürge õz, fut a gyepen,
vagy szökell a meredeken
nyúló szirtekre fel,
lélegzik élõ balzsamot,
s ha úgy kell, néma és halott,
nem érez, nem lehel.
Felhõ alakjában lebeg,
hajladozik, mint a füzek,
s ha mennyköveivel
a vad vihar a tájra csap,
a gyengéd bájú lányalak
akkor sem tûnik el.
Lámpája a csillagsugár,
elrejtezett helyekre jár,
hallgatózik, mereng,
hol szeszélyes patak kering,
s a zsongó dallam bája mind
az õ arcán dereng.
Így fogom ékesíteni.
A szûz keble örömteli
érzésektõl dagad.
Én Lucyt boldoggá teszem,
míg együtt élünk csendesen
az árnyas fák alatt."
A szózat elhangzott, s vele
letellett Lucy ideje!
Meghalt, és most sivár
magányomat betölti holt
emlékével az, ami volt,
de nem lesz soha már.
5
Lelkem szender béklyózta le;
nem féltettem, hisz õ
átváltozott, s nem bír vele
a romboló idõ.
Testében nincs erõ, se vágy,
vak, néma és süket;
forog a földdel, mint a fák,
a sziklák és kövek.
(Kálnoky László)
ÉDES KESERÜSÉG
Csokonai Vitéz Mihály
Ó, Cipria terhes igája!
Hogy kell magam adnom alája!
Nyakamat vas-lánca keríti,
Szívem siralomba meríti.
Nem nyughatom, és csak epesztem,
Magamat sírásnak eresztem.
Éjjel szememet le se zárván
Siratom balsorsomat árván.
Mint a szomorú egek éjjel
Sírnak mezeinkre le széjjel,
Hogy enyészvén a nap, az égnek
Tetején súgári nem égnek, -
Sírok, zokogok keseregvén,
Könnyem kebelembe peregvén,
Mint gerlice párja tavasszal,
Nyögök, ah, sok ezernyi panasszal.
Egek! ó, egyedül tireátok
Kérést panaszolva bocsátok;
Jaj! enyhítsétek emésztõ
Tüzemet, mert már megemészt õ.
Szánjátok, egek, nyavalyámat,
Könnyebbítsétek igámat,
Enyhítsetek állapotomban,
Én tömjént gyújtok azomban.
Te pedig, kegyes angyali lélek,
Ki miatt bús életet élek,
Nézz e szívbéli sebemre,
Tölts balzsamot árva fejemre.
Nézz erre galambi szemekkel:
Jobban gyógyítol ezekkel,
Jobban egy gerlicecsókkal,
Mint minden sebrevalókkal. -
Ah, mézzel elegy keserûség!
Kínnal teljes gyönyörûség!
Ó, Cipria édes igája,
Hogy kell nyakam adnom alája!
A RÓZSABIMBÓHOZ
Csokonai Vitéz Mihály
Nyílj ki, nyájason mosolygó
Rózsabimbó, nyílj ki már,
Nyílj ki: a bokorba bolygó
Gyenge szellõk csókja vár.
Nyílj ki, gyenge kerti zsenge;
Hébe nektárt hint terád.
Szûz nyakadba Flóra gyenge
Bársonyos palástot ád.
Ó, miként fog díszesedni
Véled e parányi kert!
Ó, hogy óhajtják leszedni
Rólad ezt a drága szert! -
Hadd szakasszalak le, édes
Rózsaszál: szép vagy te már,
Haj, ha meglát, hány negédes,
Hány kacér leányka vár!
Nem, nem! egy leány se nyissa
Büszke fûzõjét terád,
Ültetõd kedves Julissa
Néked újabb kertet ád.
Ott kevélykedj bíboroddal
Ékesebb bíborja közt!
Ott kevélykedj illatoddal
Kedvesebb illatja közt!
TARTÓZKODÓ KÉRELEM
Csokonai Vitéz Mihály
A hatalmas szerelemnek
Megemésztõ tüze bánt.
Te lehetsz írja sebemnek,
Gyönyörû kis tulipánt!
Szemeid szép ragyogása
Eleven hajnali tûz,
Ajakid harmatozása
Sok ezer gondot elûz.
Teljesítsd angyali szókkal,
Szeretõd amire kért:
Ezer ambrózia csókkal,
Fizetek válaszodért.
A REMÉNYHEZ
Csokonai Vitéz Mihály
Földiekkel játszó
Égi tûnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának
Bókol úntalan. -
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.
Kertem nárciszokkal
Végig ültetéd;
Csörgõ patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt,
S égi boldogsággal
Fûszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.
Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zöld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Ó, csak Lillát hagytad volna,
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.
Hagyj el, ó, Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erõm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem földbe vágy.
Nékem már a rét himetlen.
A mezõ kisült. -
A zengõ liget kietlen,
A nap éjre dûlt. -
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!
LEVÉLTÖREDÉK BARÁTNÉMHOZ
Berzsenyi Dániel
Ne kérdezd, barátném! mint töltöm idõmet,
S távolléted alatt kedvem miben lelem?
Tudod, elvesztettem édes enyelgõmet,
Tudod, magam vagyok, mert te nem vagy velem.
Lefestem szüretem estvéli óráit,
Ha már cselédimet nyugodni eresztem,
És csak alig hallom a vígság lármáit,
Agg diófám alatt tüzemet gerjesztem.
Leplembe burkolva könyökemre dûlök,
Kanócom pislogó lángjait szemlélem,
A képzelet égi álmába merûlök,
S egy szebb lelki világ szent óráit élem.
Az õszi bogárnak búsongó hangjai
Felköltik lelkemnek minden érzéseit,
S az emlékezetnek repdezõ szárnyai
Visszahozzák éltem eltûnt örömeit.
Életem képe ez. - Már elestvéledtem,
Béborult az élet vidám álorcája!
Még két mulatótárs van ébren mellettem:
A szelíd szerelem hamvadó szikrája
S bús melancholiám szomorgó nótája.
SZÉP MIRTUSZ,
SUSOGJ CSAK!
Brentano
Szép mirtusz, susogj csak!
Milyen csendes a világ!
Nézd a pásztor holdat:
a tiszta égen át
hajtja a fény felé fenn
a bárányfelleget.
Aludj hát, Kedves, szépen,
míg újra nálad leszek.
Szép mirtusz, susogj csak,
ringasson csillagfény!
A gerlicék alusznak
fészkük pihés ölén.
A fénybõl isznak rég fenn
a bárányfellegek.
Aludj hát, Kedves, szépen,
míg újra nálad leszek.
Hallod, a forrás hogy rebben,
a tücsökszó hogy rivall?
Hallgatózzunk csendben, csendben,
boldog, ki álmába hal;
boldog, akit felhõ ringat,
s hold éneke andalít,
héjjázás kit mámoríthat:
álom bontja szárnyait,
s fenn az égi réten szedhet
csillagot virág helyett.
Aludj, álmodj, szállj, felkeltlek
csakhamar, s boldog leszek.
(Keresztury Dezsõ)
A MÁJUSI HOLD
Moore
A májusi hold csupa láng ma, szivem,
lámpást visz a földi bogárka, szivem;
a bércek alatt
száz út csalogat,
mikor álom esõz a világra, szivem!
Ébredj, tündöklik az ég, gyönyöröm,
üdvünk sose volna elég, gyönyöröm,
s mert napja rövid,
legjobb, ha kicsit
meglopjuk utána az éjt, gyönyöröm!
Már alszik a föld megigézve, szivem,
csak a csillagász les az égre, szivem,
meg én, de nem int
oly fény neki, mint
a te szép szemed isteni fénye, szivem.
Jöjj hát, míg kel a nap, gyönyöröm,
a tudós szeme mást kutat, gyönyöröm,
s ha csövébe befog,
majd azt hiszi, hogy
te is ég szeme, csillaga vagy, gyönyöröm!
(Szabó Lõrinc)
AZ ELÁRULT SZERELEM
Chamisso
Az éjjel csókolóztunk,
nem látott senki sem;
bíztunk a csillagokban,
fenn szikráztak fényesen.
De egy csillag lehullott,
s a tengernek beszélt,
tõle egy bárka, attól
egy matróz vette neszét,
õ meg a kedvesének
dalolta másnap el -
s most utca, tér, fiú, lány
mind rólunk énekel.
(Tótfalusi István)
ÚTBAN A KEDVESHEZ
Uhland
Híd, le ne törj; nagyon remegsz!
Szirt, rám ne dõlj; ne fenyegess!
Föld, meg ne indulj, ne szakadj le, menny,
míg ott nem leszek, ahol kedvesem.
(Keresztury Dezsõ)
ZSUZSANNA FÜRDÕJE
Vigny
Egy tiszta kis patak, platánfa áll felette,
mely árnyát a sötét habokra rávetette.
Lomhán, merengve jõ, s az erdõ mélyiben
a forró ég elõl rejtõzve megpihen,
reátámaszkodik egy kedvelt csitrilányra
és hívja édesen kíséretét Zsuzsánna,
a Juda lányait, rubéni, gádi fajt,
a fürdõnél ezek fogják szolgálni majd.
Már mind figyelve áll, vetélkedésre készen,
hogy buzgón ékszerét leszedni egy se késsen,
egyik a tiarát, hol csillog a zafír
s aranyfény tündököl, mit készitett Ophir;
másik pedig haján, mely csupa drága illat,
lebontja fátyolát, remeg azon a csillag,
a ringó gyöngyöket fülén és gyöngysorát,
melyet a homlokán finom szalag fon át;
az ámbraillatot, mely színaranyban ingott,
szalagos füstölõt, nyakáról a rubintot.
Másik megoldja már kicsiny koturnusát,
szõnyegre fekteti a talp finom husát,
vizet merít elõbb s lemossa még a lábat,
melyrõl a szantál- és a rózsaillat árad.
S amíg Zsuzsánna most, oly lassan nézve szét,
lehúzza gyûrûit, legdrágább ékszerét,
leoldva mellirõl zsinórok, cifra pántok,
a jácintkék köpeny, mit fürge kéz lehántott,
s a tiszta vászoning, mint liliom, fehér,
lehull, s redõzete szûz lábaihoz ér.
De szép volt, ó, de szép! Futó kis pírja támadt,
rezgett fehér szinén áttetszõ homlokának.
A fák közt, hol a nap elveszti délhevét,
a megszokott szem is még sérti szégyenét.
Sötét rabnõre dõl végül, hogy az kisérje,
mint híg kristályba száll elefántcsont fehérje,
úgy éri teste most a fénylõ vízen át
a tiszta, hûs patak aranyló talaját.
(Vas István)
RÓMAI HÖLGY FÜRDÕJE
Vigny
Ragyogó fekete egyiptomi cseléd
térden nyújtja neki nagy acéltûkörét;
haja két fonatát Izisz-csatba kötözve
görög rabszolgalány fûzi ügyesen össze;
ingét milétoszi asszonyok átveszik,
s õ tejben fürdeti parányi lábait.
Bíborral erezett márványmedence pajzán
rózsavizébe lép; a latin lányok aztán
lankadó karjain párfõmöt öntve szét,
fátyollal szûrik a nap túlerõs tüzét,
s a függöny sok sürû hajtásán és redõjén
halkulva hull be a kéjes-puha verõfény.
Egy-két lány, ki elõbb virágot tépdesett,
most szerteszórja a tündöklõ színeket,
s a vizet balzsamos záporral hintve, drága
szétroncsolt szirmokat dobál úrasszonyára,
az meg lantjába kap, valamit énekel;
ó Konzul!... - súgja, és merengve alszik el.
(Szabó Lõrinc)
AHOGY ITT JÁR-KÉL
Byron
Ahogy itt jár-kél, szép, miként
a csillagtüzes éjszaka;
fénybe árnyat és árnyba fényt
szûr arca, szeme, mosolya;
oly szeliden ragyog felénk,
ahogy a vad nappal soha.
Egy sugár még, egy árnyat el -
s a fele báj nem volna itt,
a varázs, mely arcán tüzel
s belengi holló-fürtjeit
a drága fej körül, amely
égi eszmékrõl álmodik.
S mi ajkán s homlokán lebeg,
az a pír, az az eleven,
s az a derû a szeretet
munkáját zengi édesen:
földi jóságot, és szivet,
melyben tiszta a szerelem.
(Szabó Lõrinc)
A SZÉPSÉG LÁNYAI
KÖZT NINCS
Byron
A Szépség lányai közt nincs
gyönyörûbb ma nekem;
hangod úgy elbüvöl, mint
szerenád a vizen:
dalok komoly varázsa
terül az óceánra,
ragyogva vár a hullám,
a szél megáll az útján:
s fény-láncát húzva elring
a hold a mély felett,
amely úgy szendereg, mint
egy álmodó gyerek:
így hajlik önfeledten
feléd a szomju szellem,
csöndes, nagy odaadásban,
mint vágyó tenger a nyárban.
(Szabó Lõrinc)
HOGY BÚCSURA KÉLT
Byron
Hogy búcsura kélt
csönd s könnybe borúlva
szivünk s alig élt
omolva borúba:
sápad szine hóra,
a csókja jeges;
s inté amaz óra:
mi bút hoz emez!
A hajnali harmat
az arcra fagyott,
mint hirnöke annak,
mi szûmbe sajog.
Esküd feladád,
és könnyü a híred:
neved ér, s vele vád
és gyász veri híved.
Említnek: akár a
tompa csapás
emléked, a drága, -
diderget a láz.
Ki tudja, ha tudlak-e,
régi tudód;
mély búm mély tüze
lelhet-e szót!
Társam vala rejtve -
s most néma a gyász,
mert elvet a lelke,
s a szíve csalás.
Ha évek után
majd rálelek újra,
köszöntöm-e tán? -
Könny s csöndbe borúlva.
(Rónay György)
TÖBBÉ NEM
CSATANGOLUNK
Byron
Többé nem csatangolunk hát
ily késõ éjbe már,
bár szivünk csöppet se lomhább,
s ragyog még a holdsugár.
Kardról lehull a hüvely
és a lélekrõl a mell,
nem liheghet szûntelen:
a szívnek béke kell.
Bár az éjben érzelem gyúl,
s túlhamar megtér a nap,
nem csatangolunk ezentúl
holdas ég alatt.
(Devecseri Gábor)
A TÓ
Lamartine
Így mindig, új meg új partok felé vetõdve,
az örök éjen át sodródva szüntelen,
soha nem vethetünk az óceán idõbe
horgonyt egy percre sem?
Ó drága tó! az év el sem telt még egészen;
azt hittük, partodon láthatjuk õt hamar;
s most nézd! magányosan merengek itt a bércen,
hol õ pihent tavaly.
Így zúgtál akkor is mély szirtjeid tövében,
megtépett mellükön így porlott szét az ár,
s tajtékod könnyei így peregtek a szélben,
áldott lábainál.
Õrzöd-e még az est emlékét? Szállt a csónak,
s a messzi ég alatt nem zengett zene más,
csupán a dallamos hab énekébe olvadt
evezõcsobogás.
S akkor, váratlanul, egy földöntúli dal szól,
s az ámult ormokon vele zsong az Echó;
a hullám is figyel, s az édes, édes ajkról
így rebben föl a szó:
"Állj meg idõ, ne szállj! s ti nyájas arcu órák,
ó, ti se múljatok!
Hadd ontsák ránk betelt gyönyörünk dús adóját
e tündöklõ napok!
Annyit emészt a kín, vak gyötrelmében annyi
nyomorult szív remeg:
azokkal fussatok, de hagyjátok vigadni
a boldog lelkeket.
Csak pillanatokért könyörgök, és hiába.
Száll az idõ velünk.
Suhanj lassabban, éj! - szólok, s a hajnal árnya
széttépi éjjelünk.
Hát ringass, szerelem! múló perc, tölts be minden
mámorral, míg vagyunk!
Embernek rév, a gyors idõnek partja nincsen,
elszáll, s mi meghalunk!"
Sóvár idõ, felelj! gyönyörünk lobogása,
midõn elöntenek a mámor habjai,
épp úgy enyészhet el, épp úgy zuhan homályba,
mint a gyász napjai?
Nem óvhat meg a szív, ha csak nyomot belõle?
Örökre elmerült? Egészen elveszett?
Szülõjük, az idõ végképpen eltörölte
e boldog perceket?
Öröklét, semmiség, elmúlás: meredélyek,
mivé lesznek, miket elnyeltek, a napok?
Nem adjátok soha vissza nekünk a kéjet,
mit elraboltatok?
Tó tükre! néma szirt! barlangok! erdõségek!
Idõtlen élet és újton-új ifjuság:
Ó, Természet! te óvd, te õrizd meg ez éjnek
emlékét legalább.
Ott éljen szüntelen békédben s viharodban,
szép tó, és dombjaid mosolygó hajlatán,
fenyõid éjjelén s tükröd fölött a zordan
függõ szirtek fokán.
A zefirben, ha lágy szárnyával tovarebben,
a dalban, mit az ár partjaidon zokog,
s az ezüsthomlokú csillagban, mely vizedben
fehéren imbolyog.
Hogy ha sóhajt a szél, ha nádasok remegnek,
s illattal ittasult balzsamos levegõd,
és minden látomás, minden hang és lehellet
vallja: "Szerettek õk!"
(Rónay György)
A SZERELEM
FILOZÓFIÁJA
Shelley
Forrás folyóba ömlik,
folyó az óceánba;
az egeknek folyton özönlik
vegyülõ suhogása;
magány sehol; isteni jel
s rend, hogy minden tünemény
keveredjék valamivel -
Mért ne veled én?
A hegy csókolva tör égbe,
habot hab ölel, szorit, átfog;
egymást ringatva, becézve
hajlonganak a virágok;
a földet a nap sugara,
a hold a tengereket:
minden csókol... - S te soha
engemet?
(Szabó Lõrinc)
SOROK
Shelley
Ha a lámpa eltört,
porba fúl a sugár:
ha oszolnak a felhõk,
a szivárvány is tovaszáll;
lant húrja ha pattant,
édes dala semmibe vész:
ajk csókja ha csattant,
jön utána a gyors feledés.
Mint mécset a szikra
nem él túl, s húrt a zene,
nem zendül a szív, ha
a lelket csend töri le:
csak gyászdala hallik,
mint szél romokon ha fut át,
s tenger ha morajlik
halottért sírva imát.
Fészket mire szõ két
szív, a szerelem kiröpûl,
s ott hagyja a gyöngét
a multtal egyedül.
Szerelem, ha szégyen,
hogy minden ingatag,
mért kell neked éppen
a szív, a legingatagabb?
Vad láza sodor majd,
mint vihar a varjakat;
hidegen gunyol majd
az ész, mint téli nap;
nem véd puha ketrec,
sas-fészked elrohad,
s csupaszon didereghetsz,
ha hull a levél, s jön a fagy.
(Szabó Lõrinc)
INDIÁN SZERENÁD
Shelley
Elsõ álmom rólad volt,
elsõ álmom elröpült.
Még az esti szél nyögött,
még az égen csillag ült.
Lábaimban lakik egy
szellem: az rejtélyesen
húzott, hozott, vezetett
ablakodhoz, édesem!
Csitt! a fekete folyón
illat és szél úgy alél,
mintha mákos álmokat
tépegetne ott az éj.
Apadoz a zokogás
a csalogány csöpp szivén,
mint ahogy a tieden
kell hogy elapadjak én.
Jaj, büvölj föl a fûbõl!
Halok! Hullok! Ájulok!
Szórja csókkal szám-szemem
szerelmed, mint záporok!
Arcom fagyos és fehér,
szivem dobzörgése vad:
szorítsad szived fölé,
talán ott majd megszakad...
(Babits Mihály)
CSITT, CSITT!
Keats
Csitt, csitt! Csöndbe tipegj, kedvesem az éjben!
Alszik az egész ház, de leselkedik rád,
édes Izabellám, a kopasz féltékeny,
hiába is húztad fejére a sipkát -
hiába siklasz úgy, mint hajnali tündér,
mely táncol a habon, ezüst vízgyûrûknél.
Csitt, csitt! Félve emeld könnyû lábaidat!
Egy nesz, vagy annyi se, s a kopasz fölriad.
A levél se rezzen, a patak se csobban -
csönd van, lecsukódik az éj álmos szeme,
cserebogár dünnyög, hallgatja álomban,
halálra bûvölve, halk éjjeli zene.
Az õrködõ hold is eltün szemem elül,
gúnyból-e, jóságból, felhõbe menekül,
nincs fáklya az éjbe, messze tûz se remeg,
édes Izabellám, csak ajkad és szemed.
Nyisd ki a kilincset! de az égre - halkan!
Meghalunk mindketten, ha megcsörrenik csak.
Végre! - s most ajkadat virágos ágyadban -
Aludjon az öreg, szikrázzon a csillag,
mi rólunk álmodik a szunnyadó rózsa,
tüzünktõl bimbózik elsõ kakasszóra.
Tojást költ a galamb, dala ideröppen,
míg csókolom ajkad vacogó gyönyörben.
(Kosztolányi Dezsõ)
LA BELLE DAME SANS MERCI
Keats
Mi lelhetett, szegény fiú?
Magadba bolygasz, sáppadón -
Madár se zeng már, kókkadoz
a nád a tón.
Mi lelhetett, szegény lovag?
hogy arcod bánattal csatás? -
A mókus csûre telve, kész
az aratás.
A homlokodon liliom,
lázharmat, nedves fájdalom:
s arcod szegény rózsája is
fonnyad nagyon.
Egy hölgyet láttam a mezõn,
szépnél szebbet, tündérleányt:
a haja hosszu, lába hab,
és szeme láng.
Kötöztem néki koszorút,
kösöntyüt, illatos övet:
s lám, édesen nyögell felém
és rám nevet.
Lépõ lovamra ültetém,
szemem egész nap rajta volt:
õ tündérnótát énekelt
s felém hajolt.
Majd gyüjtött manna-harmatot,
vadmézet s ízes gyökeret,
s szólt idegen nyelven - talán
azt, hogy szeret.
És tündérbarlangjába vitt,
és sírt nagyon, sóhajtozott:
s én négy csókkal vad, vad szemét
lezártam ott.
S álomba dudolt engemet
s akkor álmodtam - jaj! talán
utolsó álmom - a hideg
domb oldalán.
Sok királyt láttam, herceget,
arcuk sápadt, szemünk irígy,
s szóltak: "La Belle Dame sans Merci
büvölt el így!"
És láttam éhes ajkukat
szörnyû intéssel nyílni rám;
és fölriadtam a hideg
domb oldalán.
És jaj! ezért idõzöm itt
magamba bolygva, sáppadón:
bár nincs madárdal, s kókkadoz
a nád a tón.
(Babits Mihály)
TRISTAN
Platen
Ki a szépet szemtõl-szembe látta,
életét már halálba vetette,
nem való a föld szolgálatára,
mégis reszket, ha közel a veszte,
ki a szépet szemtõl szembe látta.
Néki örök a szerelem kínja,
mert a földön csak bolond reméli,
hogy ily erõt elviselni bírna;
ha egyszer a szépség nyila éri,
néki örök a szerelem kínja.
Ó, akár a forrás, elapadna,
levegõbõl mérget iddogálna,
virágokból halált szivogatna,
ki a szépet szemtõl szembe látta,
ó, akár a forrás, elapadna!
(Weöres Sándor)
A CSODA-MÁJUSBAN
Heine
A csoda-májusban, mikor
rügy pattant minden ágon,
akkor nyílt ki szivemben
a nagy szerelmi álom.
A csoda-májusban, mikor
madár szólt száz határon,
akkor sírt föl elõtte
epedõ vallomásom.
(Szabó Lõrinc)
MIÉRT OLY SÁPADT A RÓZSA...
Heine
Mért oly sápadt a rózsa ma,
ó, mondd meg, édesem?
Zöld fû közül az ibolya
mért nem cseveg velem?
Miért oly bús, oly kedvtelen
ma a pacsirtadal?
Mért oly setét a föld nekem
ma mint a ravatal?
Mért vonja ködbe a mezõt,
mért oly borús a nap?
Mért tölti el a levegõt
ma ez a kripta-szag?
S hogy magam is oly bús, alélt
vagyok, mi lelhetett?
Ó, mondd, szivem drágája, mért
hagytál el engemet?
(Reviczky Gyula)
IZLETT A TEA
Heine
Izlett a tea, s vitatárgynak
csemegéjük is, a szerelem.
Az urak vadul esztetizáltak,
a nõk finoman, kecsesen.
"Plátói legyen!" - követelte
a tanácsos úr, a szikár.
Nejének epe a lelke,
de nyögell, hogy: "Holdsugár!"
Kanonok-száj bömböli: "Nem kell
túlnyersnek lennie,
máskép belerokkan az ember."
"Hogyhogy?" - bámul Licike.
"Szeretni szomoru és szép" -
a hangja remeg belé:
grófnõnk épp nyújtja a csészét
a báró úr felé.
Lett volna még a szalonban
egy hely: a tiéd, szivem.
Pedig te tudtad volna,
hogy mi a szerelem!
(Szabó Lõrinc)
MINT EGY VIRÁG,
OLYAN VAGY
Heine
Mint egy virág, olyan vagy,
oly tiszta, szép, szelíd.
Elnézlek, és szivemhez
a bánat közelít.
Kezem véd könyörögve,
meghallgat tán az ég:
ilyen maradj örökre,
ily kedves, tiszta, szép.
(Képes Géza)
LELKEMBEN TAVASZI RÉT
Heine
Lelkemben tavaszi rét
lágy kolompja kondul.
Dalom, hív a messzeség
szállj a dombokon tul!
Szállj addig, hol áll a ház
violák közt, csöndben.
Ha egy rózsát nyílni látsz,
mondd neki: köszöntöm.
(Képes Géza)
TAVASZFÛTÖTTE
ÉJJELEN
Heine
Tavaszfûtötte éjjelen
kibújtak mind a virágok,
megint rámront a szerelem,
szívemre ha most se vigyázok.
Melyik virág hálóz be megint?
A szívem melyiké lesz?
A fülemülék szava arra int:
a liliom, az a veszélyes.
(Nadányi Zoltán)
HA VAN HOZZÁ JÓ SZEMED
Heine
Ha van hozzá jó szemed,
és a dalaimba nézel,
szép fiatal hölgyikét látsz
andalogni ott le és fel.
Ha van hozzá jó füled,
sóhaját is hallod ennek,
kacaját, dalát, s e hangok,
jaj neked, szívedre mennek.
Mert úgy fon be téged õ,
ahogy engem: szóval, szemmel.
Tavaszlázban bódorogsz majd
zöld erdõn, szerelmes ember.
(Nadányi Zoltán)
A LEVÉL
Heine
A levéltõl, mit irtál,
kétségbe nem esem.
Te untan eltaszítsz már,
de hosszan írsz nekem.
Tizenkét sûrü oldal!
Egész kis kézirat!
Nem írják ennyi sorral,
hogy: elbocsájtalak!
(Fodor András)
KITTY
Heine
A partok közt a bárka,
mint fürge zerge, kúszik:
a Themzérõl leúszik
egész a Regentsparkba.
Ott vár reám szép Kittym,
az én imádott kincsem:
fehérebb hótest nincsen
West-Endben és a Cityn.
Õ már epedve vár rám
a tûzhely mellett, Kitty,
s teám is elkészíti
felöntve szamovárán.
(Babits Mihály)
SZÕKE SZÛZECSKE VOLTÁL
Heine
Szõke szûzecske voltál, oly hibátlan,
oly hûvös, oly kimért, - hiába vártam,
hogy szíved egyszer mégiscsak kitárod,
s belõle a lelkesedés kiárad,
hogy a Magasztos vágya él tebenned,
amit a józan ész s a próza megvet,
mégis a nemesebbek és a jobbak
érte szenvednek, véreznek, rajongnak.
A szõlõdombos Rajna menti tájon
együtt sétálgattunk valaha nyáron.
A nap mosolygott, és a sok virágnak
kelyhébõl dús, szerelmes illat áradt.
A bíborszínû szegfûk és a rózsák
lángként izzó csókjuk kettõnkre szórták.
A legszerényebb százszorszép is ott
eszményi lét fényében csillogott.
De te nyugodtan sétáltál velem,
fehér selyemben, illedelmesen,
mint Netscher lányportréja, mint hideg kép;
pici gleccser fûzõd alatt szivecskéd.
(Kálnoky László)
LÓTUSZVIRÁG
Heine
No, mi vagyunk csak aztán
az igazi furcsa pár,
a nõt elfujja a szellõ,
s a legény soha talpra nem áll.
Nyavalyás cicuska a hölgy és
lovagja beteg kutya,
s úgy sejtem, egyik se szörnyen
egészséges koponya.
A lány lótuszvirágnak
álmodja néha magát,
s úgy véli a férfi, a sápadt,
hogy õ a holdvilág.
Kelyhét kitárja a lótusz
a holdra, kitárja szegény,
de nem élet hull az ölébe,
csupán egy költemény.
(Szabó Lõrinc)
ÉNEKEK ÉNEKE
Heine
Az asszony teste költemény,
mit különös ihletésben
írt be a természet csodás
emlékkönyvébe az isten.
Igen! az ihlet szállta meg
s ringatta teremtõ lázba,
s a merev, lázadó anyagot
mûvészileg leigázta.
Valóban énekek-éneke
az édes asszonyi forma,
és mintha minden karcsu tag új
csodás-szavu versszaka volna.
Ó, milyen isteni eszme ez,
a fehér nyak - hattyu-ringás!
hol a fürtös fõgondolat,
a büszke fejecske, hintáz.
Két bimbó epigrammai élt
varázsol a mell csucsára,
s mily édes köztük a szigorú
sormetszet harmóniája!
De leginkább plasztikus hatást
a csípõk stilusa ér el,
s a közbevetett helyecske se rossz
a fügefalevéllel.
S nemcsak elvont poéma ez:
husa-vére van a dalnak,
keze-lába van; csókol, nevet,
s csengõn rimelnek az ajkak.
Valódi költészet lehet itt!
Báj minden fordulatban!
S a dalnak s nõnek homlokán
a tökélynek bélyege rajt van.
Dicsérlek téged, ó uram,
s elõtted a porba hajlok:
mi mind csak kontárok vagyunk
melletted, mennyei dalnok!
Dalodnak szépségeibe
hadd merülök áhítattal:
tanulmányozni nem szünök azt
sem éjszaka, se nappal.
Igen! éjjel-nappal azt tanulom,
az idõt is szánva mástól,
s lábszáram egyre vékonyodik
a sok-sok tanulástól.
(Babits Mihály)
A FEKETE ASSZONY
Heine
A fekete asszony keblére zárt,
tán soha el sem enged.
Ó de a hajam szürke már,
ott, hová könnye pergett.
A szememre csókolt örökös éjt,
csókolt, mig béna lettem,
a velõmet szívta életemért
mohón és révületben.
Holttest, hová élettelen
a lelket börtönözték,
az vagyok - s lelkem esztelen
húzódik most tombolva összébb.
Ó átkaid! A szavak szörnye még
senkit se dönthet sírba.
Fogadd el az élet végzetét,
s könyörögj csendbe, sírva.
(Görgey Gábor)
JÓ REGGELT!
Mickiewicz
Jó reggelt! - Nem merem zavarni... Tünde látvány!
Fél-lelke mennyei tájak fölött lebeg,
a fél meg angyali orcáin szendereg,
mintha a nap felét ezüst gomolyba látnám.
Jó reggelt! - Fölpiheg, s a ködlõ recehártyán
csillannak szeliden lágy fények és tüzek, -
Jó reggelt! - ajakán egy makacs légy bizseg...
Csak nézem, és a nap megvillan édes ágyán.
Jó reggelt hoztam ím, s álmodó, gödrös orcád
úgy megfélemlitett. No fordulj ide, szólj hát:
Vidáman kelsz-e ma? S szeretsz-e még vajon?
Jó reggelt! - A kezed... meg sem csókolhatom?
Azt mondod, menjek el? No jó... Tessék a szoknyád.
S kelj, öltözz és gyere... Jó reggelt, angyalom!
(Kardos László)
JÓ ESTÉT!
Mickiewicz
Jó estét! - Hallva ezt szívem mélyén öröm kel,
soha, valahányszor csattan az éji zár,
vagy reggelünk újabb találkozóra vár,
köszöntés, búcsúzás nem tölt el íly örömmel,
mint most, mikor mindent az este pírja önt el,
s szavamtól arcod is édes pirosra vál.
Szemed tükrében is kigyullad egy sugár,
és boldog sóhajod vegyül az esti csönddel.
Akik együtt élnek, övék a "jó napot",
a dolgozó kézé, mely kenyerük kereste;
"Jó éjszakát" - köszönj boldog szerelmesekre,
ha telt gyönyörükbõl szíved vigaszt kapott;
s azoknak, kikre a remény hoz holnapot,
"Jó estét" - suttogjon szemünk mélyén az este.
(Végh György)
LÁTOGATÁS
Mickiewicz
Csak most jöttem, s alig válthattunk szót mi ketten,
a csengõ rám riaszt, a halk inas belép:
látogatója jött... Üdvözletek... Beszéd...
Búcsú... S aztán megint más jön... S így megy - szünetlen.
Már tüskés láncokat feszítenék, de menten!
S mély farkasvermeket, csapdákat rejtenék,
s ha csapda, lánc, verem nem volna mind elég,
futnék a Styx mögé, hogy az védjen meg engem!
Te átkozott pimasz! Én tüzes tûkön állok,
mint elítélt, akit már szólít a bakó,
te meg csak fecseged a tegnapesti bálod.
No most... kesztyût veszel... s a kalapodat, ó!
A szívem földobog, - remélek, lángra gyúlva...
S, Egek! Ez a barom... nem letelepszik újra?!
(Kardos László)
DR. KOWALSKA EMLÉKKÖNYVÉBE
Mickiewicz
Más-másnak nyujtottunk kezet, szerelmem,
nem egyazon világban élt az álmunk,
más-másfelé nézdeltünk mind a ketten -
egymásra, mégis, vajon hogy találtunk?
Úgy száguldtunk ellenkezõ irányba,
mint testvérbolygók fenn az égi ûrben,
kik eltaszítva, partot nem találva,
rohannak mindörökre számüzötten.
A porban bolygó, árva számüzöttek,
kikben a földi undor gyökeret ver,
az ellenszenvben újból egyesülnek
szeretniök kell egymást - gyûlölettel!
(Keszthelyi Zoltán)
BOCSÁSD MEG
A FÉLTÉKENYSÉGEMET
Puskin
Bocsásd meg a féltékenységemet,
bocsásd meg, hogy õrjöngve forr szerelmem!
Hû vagy: akkor hát mért ijesztgeted,
tréfából is, szorongó, büszke lelkem?
Mért akarod hódolóid körét,
minden férfit magadhoz vonzani,
s szemeddel, mely eped, majd lázban ég,
hiún, áltatva fogva tartani?
Bilincsed hordja szívem és agyam,
biztos vagy, hogy csak tégedet szeretlek,
s nem látsz meg, hátterében a tömegnek,
amely körötted bókol úntalan,
nem látod búvó gyötrõdésemet:
felém nincs szavad, egy tekinteted,
s ha menekülök a fülledt terembõl,
keresõ szemed sosem fedezem föl!
De ha egy más, forró, igézetes nõ
kétértelmû beszélgetésbe von,
szeretetlen mosolyod szívbemetszõ
gúnyját rögtön itt érzem magamon.
S ha versenytársam boldogságos-édes
kettesben hozzánk lép, tudom, mit érez:
látom, ajka mily sértõen remeg.
Felelj: van joga rád neki? lehet?
Mid õ? Felelj, most hiába tagadsz!
Éj s hajnal közt a kétszinû homályban,
míg anyád alszik, könnyû pongyolában
igaz hogy kéjenc lovagot fogadsz?...
De jaj, hisz szeretsz! Fészkünkben, tudod jól
oly gyöngéd vagy hozzám, oly igazi:
felgyujtanak ajkad vad csókjai,
s a lélek tüze csap ki szavaidból...
Féltésembõl, akárhogy gúnyolod,
sohase gyógyít ki a nevetésed!
Ó, ne kínozz, lelkemet kínozod!
Hisz nem tudod, szerelmem hogy lobog,
hisz nem tudod, sebeim hogyan égnek!
(Szabó Lõrinc)
EGY TUBÁKOLÓ SZÉPHEZ
Puskin
Mit? Ámor rózsái után,
s az elõkelõ tulipán,
a barka, jázmin s liliom helyett,
mely eddig úgy hatott szivedre,
és olyan büszkén díszítette
hófehér márvány kebledet
mit látok, tündéri Clyméne?!
Hogy vonz a divat mindent bûvkörébe!
Nem szirmok mámora részegít ezután,
hanem a szagnélküli dudva,
melynek levelét porrázúzta
a kontár tudomány?!
Csak tömjön Göttinga copfos, kiszáradt,
nyavalyás professzora, mialatt
penészes latint szõrszálhasogat
a katedrán, csak tömjön orra tág, nagy
szaglócsöveibe burnótkupacokat;
átzüllött éj után, amikor ismét
a hajnali nyakolajat
nyeli korhely torka, a vad
dragonyos, bajszát pödörgetve, csak
fújja tajtékpipája füstjét;
s a hatvanéves, álszent, rozoga,
ráncos, pletykás, töpörödött, erénydús
madárijesztõ, Ámor szüze, Vénusz
ismeretlen-nemû obsitosa
teájához a cukrot kaparászva
csak mártsa, mártsa
orrát a csiklandós dohányba -
de te, ó, drága!... Ó mennyei nõ,
bárcsak volnék a tubákod! Szelencéd
mélyébõl szívem két ujjal kivennéd,
és megszagolnál, mintha rózsa lennék,
én pedig, ó, én istenülnék,
s lehullnék, csúsznék - kéjek kéje! - a
mellfodrodra, az ingedre, oda,
sõt talán... Ó, hallgass el, csacska lélek:
a rajongás bajt hoz reám!
Gyûlöl a vak, fekete végzet:
jaj nekem, nem vagyok dohány!
(Szabó Lõrinc)
NEM, MÁR NEM VONZANAK
Puskin
Nem, már nem vonzanak a vad kéjbe fonódott
ölelkezések, a villámló kéjü csókok,
mikor karomban a hetéra isteni
testét csavarja, és fel-felsikoltva hí,
s lázas kezeivel rámtapad, s az a gondja,
hogy vágyam mielõbb végsõ görcsig fokozza...
De te, szivem gyermekszemû, szép angyala,
mily édes-bús, igaz boldogság vagy te, ha
könyörgõ, szeretõ szavamnak végül engedsz,
ha remegsz és pirulsz s idebujsz a szivemhez,
s nekem adod magad, és mozdulatlanul,
félénken, hidegen tûrsz és végül kigyúlsz,
mert áthevítelek lassankint a tüzemmel -
és úgy szakad reánk a gyönyör, mint a tenger...
(Szabó Lõrinc)
SZELLEMIDÉZÉS
Puskin
Ó, ha igaz, hogy éjszaka,
amikor elpihen az élet,
s kereszten, sírkövön csak a
hold sugarai kergetõznek,
ha igaz, hogy nem tiltja õr
útját a sok porladó árnynak,
akkor hívlak, Leila, várlak:
barátnõm, a szivemre! Jöjj!
Jöjj hamar, drága tünemény,
s ahogy búcsúztál, állj elõttem:
sápadtan, mint a téli fény,
és végsõ kínoktól gyötörten.
Messzi csillagként tündökölj,
és ölelõ, halk fuvalom légy,
vagy érkezz, mint iszonyu torzkép:
akárhogy! De szivemre! Jöjj!
Nem hívlak kifürkészni, mi
hogyan van ott a túlvilágon,
vagy hogy megbántsam Azt, aki
elvitte legdrágább barátom;
nem is, mert néha úgy gyötör
a kétség... Azt vágyom szivednek
megmondani csak, hogy szeretlek
s tied vagyok örökre. Jöjj!
(Szabó Lõrinc)
TÉLI UTAZÁS
Puskin
Fáradtan ragyogva játszik
a felhõn a holdsugár,
bús, hideg fényében ázik
és búsul a néma táj.
Trojkám repül a derengõ
éjszakában a havon...
Egyhangúan cseng a csengõ...
Bóbiskolok, álmodom.
És nótára gyujt a jámscsik.
Ó, hazai, szép dalok!...
Boldogságról szól az egyik,
a másik meg sír, zokog.
Tûz seholse! Mindenütt csak
hó és árny és szürkület;
közelednek, maradoznak
a csíkos mérföldkövek.
Megyünk... Nina, holnap, ó, már
holnap látlak, kedvesem:
ülünk majd a kandallónál,
szívünk csordult szerelem.
S ha az óra éjfelet ver
nagylustán, és a megúnt
vendégsereg lassan elmegy -
végre ketten maradunk!...
Visz a szán... Bókol a jámscsik
a bakon. Hallgat a táj.
Fáradtan ragyogva játszik
a felhõn a holdsugár.
(Szabó Lõrinc)
ELÕÉRZET
Puskin
Villám gyúl megint, az égre
barna fellegraj kúszik;
végzetem vak rendelése
régi bánattal búsit.
Lesz-e bennem dac, keményen,
sorsom, véled víni még?
most, hogy meglassul a vérem,
s szenvedélyem is kiég.
Hány vihart megvívtam én már!
Orkántól sem rettegek.
Bárkám biztos part felé száll,
futnak szét a fellegek.
Ám szivembe nemsoká új,
éles fájdalom hasít:
lám, a lágy öböl kitárul,
s ott utunk szétágazik.
Add kezed, súgd: "Isten áldjon!"
Gyönge tested mint remeg!
Rebbentsd rám mégegyszer áldón
tündöklõ tekinteted!
Bár erõm megtörve régen,
hogyha csak rád gondolok:
vérem felgyúl, s szenvedélyem
ifjan, újra fellobog.
(Képes Géza)
TÉLI REGGEL
Puskin
Csodás idõ: fagy - napsütésben,
s te szenderegsz még, drága szépem?
Kelj fel, elmúlt az éjszaka.
Még álom rezg szemed tavában,
ébredj észak szép hajnalában,
s kelj föl, mint Észak csillaga.
Az este még, tudod, vihar dúlt,
a szél felhõt kergetve zajdult...
A hold, a sápadt és sovány,
sárgán bujkált felhõk nyomában...
Te búsan ültél kis szobádban,
de mindez elmúlt mára, lám.
Ma kéklõn domborul a mennybolt,
a hó leplén nincs csöppnyi szennyfolt,
szûzen fehérlik rajt a fény;
csak távol erdõk barna fátyla,
sötétlik a zöld fenyõk sudárja,
s a nap sétál a tó jegén.
Borostyánszínû fényben fürdõ
szobánkban izzik már a kürtõ,
a kályhatûz vígan recseg,
be jó is itt a langymelegben!
De még jobb lesz a friss hidegben
szánkázni, kedvesem, veled.
Tüzes csikó röpíti szánunk,
hajrá, vidáman messze szállunk,
a tarlót is bejárjuk ott,
hol nyáron zöldelt, és az erdõt,
a nemrég lombosan merengõt,
s minden szívünkhöz nõtt zugot.
(Lányi Sarolta)
TATJÁNA LEVELE
ANYEGINHOZ
Puskin
Én írok levelet magának -
Kell több? Nem mond ez eleget?
Méltán tarthatja hát jogának,
hogy most megvessen engemet.
De ha sorsom panasz-szavának
szívében egy csepp hely marad,
nem fordul el, visszhangot ad.
Hallgattam eddig, szólni féltem,
és higgye el, hogy szégyenem
nem tudta volna meg sosem,
amíg titokban azt reméltem,
hogy lesz falunkban alkalom,
s hetenként egyszer láthatom;
csak hogy halljam szavát, bevallom,
szóljak magához, s azután
mind egyre gondoljak csupán,
éjjel-nappal, míg újra hallom.
Mondják, untatja kis falunk,
a társaságokat kerûli,
mi csillogtatni nem tudunk,
de úgy tudtunk jöttén örûlni.
Mért jött el? Békességesen
rejtõzve mély vidéki csendbe,
tán meg sem ismerem sosem,
s a kínt sem, mely betört szivembe;
tudatlan lelkem láza rendre
enyhülne tán s leszállana,
s akit szívem kíván, kivárva,
lennék örök hûségü párja
s családnak élõ, jó anya.
Másé!... A földön senki sincsen,
kinek lekötném szívemet.
Ezt így rendelte fenn az Isten...
Tied szívem, téged szeret!
Ó, tudtam én, el fogsz te jönni,
zálog volt erre életem;
az égieknek kell köszönni,
hogy sírig õrzõm vagy nekem...
Rég álomhõs vagy éjjelemben,
látatlan is kedveltelek,
bûvöltek a csodás szemek,
rég zeng hangod zenéje bennem...
nem álom volt, színezgetõ!
Beléptél, s ájulásba hullva,
majd meglobbanva és kigyúlva
szívem rádismert: õ az, õ!
Nem a te hangod szólt-e újra,
ha egy-egy csendes, bús napon
ínséges szívekhez simulva
vagy imádságban leborulva
altattam égõ bánatom?
Nem te vagy itt árnyék-alakban
s nézel reám e pillanatban
az áttetszõ homályon át?
Nem te hajolsz párnámra éjjel,
suttogsz: szerelemmel, reménnyel
enyhíted lelkem bánatát?
Ki vagy? Õrangyal vagy te, féltõm?
Vagy ártóm és gonosz kisértõm?
Döntsd el hamar, hogy lássak itt.
Lelkem talán csak vágya csalja,
tapasztalatlanság vakít,
s az égi kéz másként akarja...
Hát jó. Sorsom gyanútlanul
gyónásommal kezedbe tettem,
elõtted könnyem hullva-hull,
könyörgök: védj, õrködj felettem...
Gondold el, mily magam vagyok,
nincs egy megértõ lelki társam,
így élek néma tompulásban,
én itt csak elpusztulhatok.
Várlak: emeld fel árva lelkem,
nézz biztatón, ne adj te mást -
Vagy tépd szét ezt az álmodást
kemény szóval. Megérdemeltem.
Végzem! Átfutni nem merem,
megöl a félelem s a szégyen,
de jelleme kezes nekem,
bízom: a sorsom van kezében...
(Áprily Lajos)
KÉSÕ VÁGY
Vörösmarty Mihály
Túl ifjuságomon,
Túl égõ vágyimon,
Melyeknek mostohán
Keserv nyilt nyomdokán;
Túl a reményeken,
Melyekre hidegen
Éjszínû szemfedõt
Csalódás ujja szõtt;
Túl a szív életén
Nyugodtan éldelém
Mit sors s az ész adott,
Az õszi szép napot.
De hogy megláttalak,
Szép napvilágomat,
Kivántam újolag
Már eltünt koromat;
Kivántam mind, amit
Ábrándos álma hitt:
Az édes bánatot,
Mely annyi kéjt adott,
A kínba fúlt gyönyört,
Mely annyiszor gyötört.
Hiába, hasztalan!
Ifjúság és remény
Örökre veszve van
Az évek tengerén:
Remélni oly nehéz
A kornak alkonyán,
A szeretni tilt az ész
Letünt remény után.
LAURÁHOZ
Vörösmarty Mihály
Rád nézek, mert szeretlek,
Rád nézek, mert gyülölsz;
Míg bájaid veszélyes
Dacával meg nem ölsz.
Rád nézek, mert gyönyört ád
Szemlélnem arcodat;
Rád nézek, mert öröm lesz
Meghalnom általad.
Rád nézek, mert talán még,
Egy kisded percre bár,
Gyülölség és szerelmünk
Cserében visszajár.
Még akkor érzenéd csak
Mi a szívgyötrelem,
A mostohán viszonzott,
A gyûlölt szerelem.
Még akkor sínlenéd csak
Kegyetlenségedet,
S nem hagynád ennyi kín közt
Elveszni lelkemet.
ÁBRÁND
Vörösmarty Mihály
Szerelmedért
Feldúlnám eszemet
És annak minden gondolatját,
S képzelmim édes tartományát;
Eltépném lelkemet
Szerelmedért.
Szerelmedért
Fa lennék bérc fején,
Felölteném zöld lombozatját,
Eltûrném villám s vész haragját
S meghalnék minden év telén
Szerelmedért.
Szerelmedért
Lennék bérc-nyomta kõ,
Ott égnék földalatti lánggal,
Kihalhatatlan fájdalommal,
És némán szenvedõ,
Szerelmedért.
Szerelmedért
Eltépett lelkemet
Istentõl újra visszakérném,
Dicsõbb erénnyel ékesítném,
S örömmel nyújtanám neked
Szerelmedért!
NAPLEMENTE VAN
Lenau
Naplemente van,
gyászos fellegek,
szél sír untalan,
sirva ellebeg.
Villám sáppadón
száll az ég alatt,
képe lenn a tón
gyorsan átszalad.
Villám fényinél
téged látlak itt:
lengeti a szél
hosszú fürteid!
(Babits Mihály)
A TÁVOLI KEDVESHEZ
Lenau
1
Itt tépem le, idegen
földön ezt a rózsát;
lánykám, olyan szívesen
vinném oda hozzád!
De míg hozzád eljutok,
nagy az út odáig:
ez a rózsa rég halott;
gyorsan elvirágzik.
Ne távozzék szív soha
szerelmétõl messzebb,
mint a rózsát ahova
virulva vihessed;
vagy fészkéhez alomért
fülemüle száll tán,
s amíg édes dala élt
a fuvalom szárnyán.
2
Úgy hervad el a szirom,
úgy hal el az ének,
mint a rózsa arcodon,
s csengõ nevetésed.
Õrült, õrült, az vagyok,
odahagytam mennyem!
Pillantásod, sóhajod
hogy elvesztegettem!
Fülemüle, rózsaszál
hozzád szítja vágyam.
Hogy borulnék, lányka, már
a szivedre lágyan!
(Rónay György)
Ó! MIKOR ALSZOM
Hugo
Ó! mikor alszom, lépj nyugvóhelyemhez,
mint Petrarcához Laura hajdanán,
s lehelleted ha rajtam futva repdes...
Meglásd, te kedves,
nyílik a szám!
Ha homlokom nehéz álomcsatákon
elkomorul, rémkép gyötör talán,
szemed csillagként homlokomra szálljon.
S meglásd az álom
fényt hint reám!
És csókolj szájon, ott dereng szünetlen
a tiszta vágy a szerelem után,
az angyalból az asszony lángja keljen...
S meglásd a lelkem
fölébred ám!
(Nemes Nagy Ágnes)
MERT MINDEN FÖLDI
LÉLEK
Hugo
Mert minden földi lélek
valakibe
átszáll, mint illat, ének,
láng vagy zene;
mert minden élet annak,
amit szeret,
rózsákat mindig ad vagy
töviseket;
mert április a lombnak
víg zajokat
s az alvó éj a gondnak
nyugalmat ad;
mert vizet a virágnak
az ébredõ
hajnal, cinkét a fáknak
a levegõ,
s mert a keserü hullám
ha partra hág,
a földnek, rásimulván,
csókokat ád:
én, csüggve karjaidban
az ajkadon,
a legjobbat, amim van,
neked adom!
Gondolatom fogadd hát:
csak sírni tud,
ha nincs veled, s tehozzád
zokogva fut!
Vágyaim vándorolnak
mindig feléd!
Fogadd minden napomnak
árnyát, tüzét!
Üdvöm gyanutlanúl és
mámorosan
hízelgõ dalra gyúl és
hozzád suhan!
Lelkem vitorla nélkül
száll tétova,
s csak te vagy íme végül
a csillaga!
Vedd múzsámat, kit álma
házadba visz,
s ki sírni kezd, ha látja,
hogy sírsz te is!
S vedd - égi szent varázskincs!
vedd a szivem,
amelyben semmi más nincs,
csak szerelem!
(Szabó Lõrinc)
TAVASZ
Hugo
Tavasz a drágám, és én szeretem.
Õ az esõ, a nap.
Így szól kereken:
- Rossz ülni itthon. Künn a lomb alól
ezer vidám, boldog madár dalol.
Hallgassuk.
Én, mint hódoló bolondja,
csak hallgatom.
- Unalmas nóta - mondja.
Inkább talán játszhatnánk valamit.
- Kártyázzunk, édes?
- Ó, csak azt ne.
- Mit?
- Beszélgetek veled, úgy játszanék.
A sárga ronda szín, legszebb a kék.
- Énnekem is.
- Ne túlozz, édesem.
- De - szólok én - mást nem mondtál
te sem.
Itt közbevág:
- S miért szép teneked?
- Elõször is, mivel te szereted.
S az ég is kék.
- De oly csodás, aranyló
a sárga.
- Az - hagyom rá.
- Jaj, te szajkó.
Ez az örök visszhang valódi átok.
- Ne haragudj rám, szívem.
- Megbocsátok.
Máskor:
- Gyerünk ki, sétáljunk kicsit.
Remek idõ van.
Erre a kocsit
már fölajánlom néki.
Õ meg kesergõn:
- Szél fúj. Tudod mit? Járkáljunk az erdõn.
Felöltözünk, megyünk.
Õ meg kacsintó
szeszéllyel kérdezi:
- Hát hol a hintó?
- De te gyalog akartál.
- Ostoba.
Ilyen hideg idõben? Most? Soha.
Befogatok.
- Itt a kocsi.
- Miért?
- Hát hogy kimenjünk rajta.
- Semmiért.
Inkább tekerd ki rögtön a nyakam.
Ily szörnyü szélbe meghûtöm magam.
Multkor pedig eképpen andalog:
- Úgy élünk együtt, mint az angyalok.
Buta vagyok, a te kicsiny cseléded.
Imádlak. Istenem te.
Arcomon
másnap elcsattan egy roppant pofon
a kis kezétõl.
- Hát ez meg mi volt! -
Ijedve kérdem.
- Semmi - és sikolt -
csókolj meg, és mondd, életem virága,
milyen vagyok?
Én szólok:
- Drága, drága.
Így szenvedek hát érte bármit is.
Õ a borús és fényes április.
(Kosztolányi Dezsõ)
A LÁBA CSUPASZON
Hugo
A lába csupaszon, a haja szétziláltan,
kákasátorban ült, térdéig meztelen;
azt hittem hirtelen, hogy tündérre találtam,
s szóltam: A rétre, mondd, eljönnél-e velem?
Szemébõl rámsütött az a parázs tekintet,
amely, ha enged is, szép és gyõztes marad,
s szóltam: A szerelem hónapja hív ma minket,
mondd, járnál-e velem a sûrü fák alatt?
Akkor lábát a part füvében megtörölte,
másodszor is reám emelve a szemét,
s ült a virgonc leány váratlan eltünõdve.
Ó! hogy zengett, zugott madárdaltól a rét!
A partokhoz a víz mily édesen csapódott!
S zöld, hosszu nád között láttam: felém siet,
láttam a gyönyörû, boldog, riadt vadócot,
haja szemébe hullt, s azon át nevetett.
(Nemes Nagy Ágnes)
MIVEL AJKAMHOZ ÉRT
Hugo
Mivel ajkamhoz ért színültig teli kelyhed,
és sápadt homlokom kezedben nyughatott,
mivel beszívtam én nem egyszer drága lelked
lehelletét, e mély homályú illatot,
mivel titokzatos szived nekem kitárult,
s olykor megadatott beszédét hallanom,
mivel ott zokogott, mivel mosolyra lágyult
szemed szemem elõtt és ajkad ajkamon,
mivelhogy sugarát üdvözült fõmre szórta
örökké fátyolos világú csillagod,
és nyaradból lehullt egy gyenge szirmú rózsa,
amelyet életem árja elringatott,
most azt mondhatom az idõnek, míg továbbszáll:
- Vágtass, ha jólesik! Az én idõm örök!
Vidd hervadt csokrodat magaddal: szebb virágszál
nyílik lelkemben, azt soha le nem töröd!
Nem dönthetik fel a friss vízzel teli korsót
vad szárnycsapásaid. Minden hamud kevés:
lelkemnek lobogó máglyáját ki nem oltod!
Szerelmes szívemen nem gyõz a feledés!
(Kálnoky László)
OLYAN A SZERELEM
Hugo
Olyan a szerelem, mint a gyöngyszemü harmat,
amelytõl fénylik a szirom,
amelybõl felszökik, kévéjében a napnak,
szivárvány-szikra, miliom.
Ne, ne hajolj reá, bárhogy vonz e merész láng,
ez a vízcseppbe zárt, percnyi kis fényözön -
mi távolabbról: mint a gyémánt,
az közelebbrõl: mint a könny.
(Nemes Nagy Ágnes)
LÁSD, ÉRDES EZ AZ ÁG
Hugo
Lásd, érdes ez az ág, fekete; és a mennybõl
az esõvíz csupasz kérgére szüntelen dõl;
de várj csak, megy a tél, s meglátod azután:
átüti egy levél kemény görcsét a gallynak,
véknyan, törékenyen, s te kérded: hogy fakadhat
ily zöld, ily gyönge rügy ilyen fekete fán?
Kérdezd, szerelmesem, kérdezd meg tõlem akkor,
hogy jaj! már kérgesen, érdesen annyi bajtól
lelkem, ha átsuhan rajta lehelleted,
mért ûzi, szökteti szikkadt nedveim újra,
mért tárja szirmait, és virágba borulva
s eléd hullatva mind, miért hajt verseket?
Mert törvénye van itt az életnek, a sorsnak,
mert a holdtalan éj majd megleli a holdat,
mert minden mély apály új hullámot dagaszt,
mert szélnek kell a fa, szellõ a leveleknek,
mert annyi kín után mosolyod rámvetetted,
mert múlóban a tél meghozta a tavaszt!
(Nemes Nagy Ágnes)
RÉGI DAL AZ IFJÚSÁGRÓL
Hugo
Rózsáról én nem álmodoztam.
Mentünk az erdei uton
Rózsa meg én, fecsegve hosszan,
de hogy mirõl, már nem tudom.
Én hûvös voltam, mint a márvány,
szórakozott és ildomos;
ballagtam, fût-fát magyarázván,
míg szeme azt kérdezte: Nos?
Friss gyöngyharmat szitált a berken,
napernyõt tárt a sarju-ág;
én a rigó füttyét füleltem,
Rózsa a csalogány szavát.
Tizenhat voltam és mogorva,
õ húsz, a szeme csillogó;
fülemüle trillázta: Rózsa,
s engem kifütyült a rigó.
Aztán a lány feszes derékkal
nyujtózott, s míg gyümölcsöt ér,
a lomb közt reszketett a szép kar;
s én nem láttam, hogy hófehér.
Hûs csermely csobbant mély mederben,
dajkálta bársony moha-ágy;
s aludt a néma rengetegben
a természet, mely csupa vágy.
Rózsa, a cipõjét lerúgva
ártatlan arccal, hirtelen,
pici lábát a vízbe dugta;
s én nem láttam, hogy meztelen.
Nem is tudtam, mit mondjak aztán;
mentem vele a sûrün át,
olykor mosoly rezgett az arcán,
s hallottam egy-egy sóhaját.
Nem láttam, mily gyönyörü Rózsa,
csak kijövet. - Buta dolog!
Ne gondoljunk rá! - szólt. S azóta
örökké erre gondolok.
(Nemes Nagy Ágnes)
BUJÓCSKA
Tyutcsev
Mint rendesen, ott a gitár, a helyén;
ablakban a szegfü- s a rózsacsokor;
padlón ragyog a kora-alkonyi fény:
itt, itt a szobánk!... De a lány maga hol?
Hol késik a drága, a huncut, a szép?
Hova bújt aranyos, pici szilfidem: Õ?
Érzem közelének igaz gyönyörét:
vele ittasul, üdvözül a levegõ!
A rózsa bibor tüze még biborabb.
A szegfü kacér - ugye, rejt valamit?
Tudom én, ki pirúl el a pírja alatt!
Tudom én, a szirom kivel illatozik!
Pendûlt a gitár szive? Tán ideged
csókolta a drót zizegõ aranyát?
Rád gondol a hangszer: a húrja remeg,
s amit érez, imádva dalolja tovább!
Hogy izzik a porszem a nap sugarán,
be kedves a tánca, be friss, be derûs!
Két szem mosolyos ragyogása e láng:
az részegit engem is, isteni tûz!
Kis lepke repûl be, sugár, tünemény,
ideszáll, odaszáll, lobogó, repesõ...
A szivemre, hamar, gyönyörû jövevény:
rád ismerek, éteri lény: Te vagy Õ!
(Szabó Lõrinc)
SZÁLL A NAP,
JÖN AZ ÉJSZAKA
Tyutcsev
Száll a nap, jön az éjszaka.
Nyújtja a hegyi árnyakat.
Hamvad a felhõk parazsa...
Jön az éjszaka, száll a nap.
Mit a bukó nap énnekem,
mit, hogy hideg s zord a homály,
csak te, bûvös kísértetem,
csak te soha tova ne szállj!
Suhogj köröttem, égi szárny,
csöndesítsd nyugtalan szivem,
s áldott gyolcs lesz a szürke árny
lenyûgözött, bús lelkemen.
Ki vagy? Honnan jössz? Föld vagy éj
lakosa vagy? Égi követ?
Tündér tán... De tûz, szenvedély,
amilyen asszony csak lehet!
(Szabó Lõrinc)
A PADLÓN ÜLT
Tyutcsev
A padlón ült, körötte nagy
halom levél - azt válogatta,
hamuvá hült írásokat:
ezt olvasta, azt félredobta.
Felvett egy-egy képeslapot,
s megdermedt a csodálkozástól:
lelkek néznek így elhagyott
testükre az ég magasából.
Mily élet volt ez valaha,
és nem jön vissza soha többet!
Hány szomorú pillanata
megölt szerelemnek s örömnek!
Mellette álltam, csüggeteg,
némán, és majdnem térdre esve -
s elkomorodtam, mintha egy
kedves árny állt volna helyemre.
(Szabó Lõrinc)
K. B.
Tyutcsev
Találkoztunk... S im, régi szárnyak
rögtön hozták a mult egét,
kikeletünk aranykorának
minden éltetõ melegét.
Ahogy késõ, õszi derûben
vannak napok s órák, mikor
tavasz szórja ránk bõkezûen
fényét, s a boldog ifjukor -
most, az egykor bûvöletében,
mely gyujt és megelevenít,
ismét megittasúlva nézem
arca kedves vonásait.
Mint évszázadnyi messzeségbõl,
ugy nézem Önt, és álmodom,
s a hang, mely a multból felém tör,
azt mondja: Tegnap s Ma rokon...
Itt nemcsak az emlék - az élet
maga szólalt meg, kedvesem:
Önben a régi báj, a lélek,
bennem a régi szerelem!...
(Szabó Lõrinc)
FÉRFINAK ÉN MÉG
Elizabeth Barrett-Browning
Férfinak én még hajfürtöt nem adtam,
csak ezt az egyet, édes, teneked -
barna csigákba sodrom réveteg
ujjakkal, s mondom eltünõdve, halkan:
"Vedd." - Ifjuságom napja tovaszáll ma,
fürtöm se ring már léptem ritmusán,
nem virit közte rózsa, mirtuság,
mint más leány haján. Csak sûrü árnya
sötétlik könnyes orcám haloványán,
amint leomlik fájdalomba hulló
fejemrõl. Majd csak holtan metszi olló,
gondoltam, és lám most a Szerelem...
Vedd. Szálain egy tiszta csók pihen,
anyám csókolta rá halálos ágyán.
(Kardos László)
NEHÉZ SZIVEM
Elizabeth Barrett-Browning
Nehéz szivem föltartom néma búban,
mint egykor Elektra a gyászos urnát,
szemedbe nézek, és a hamu halmát
lábadhoz öntöm. Nézd hát, mennyi bú van,
nézd, mennyi kín gyült bennem rejtve dombbá,
s hogy ízzik még a vad zsarát pirossa
a szürke hamun át. Ha rátaposna
a talpad és kioltaná korommá,
jó lenne tán... De ha te álmodozva
vársz vélem itt, amíg a port a szél
föl nem lobbantja... akkor a babér
homlokodon, Szerelmem, meg nem óvja
fürteidet a sistergõ parázs
marásától. Lépj arrább! Menj! Vigyázz!
(Kardos László)
THEOKRITOSRA
GONDOLTAM
Elizabeth Barrett-Browning
Theokritosra gondoltam, s az Ének,
õs-édes évek dala fájt fel újra,
dús éveké, melyeknek mézes ujja
osztotta kincsét fiatalnak, vénnek, -
s így ringva habján antik ütemének,
könnyemen át egy látomás borúja,
múlt életem édesbús koszorúja,
a lassú léptü, szép, szomoru évek
dobtak rám árnyat. S éreztem, megáll
mögöttem egy misztikus Idegen,
s hajamnál fogva hátra ránt-cibál:
"Szólj, ki vagyok?" - s én halkan felelem
zord zengésû szavára: "A Halál."
S ezüst hang cseng rá: "Nem. A Szerelem."
(Kardos László)
NEM ILLEK HOZZÁD
Elizabeth Barrett-Browning
Nem illek hozzád. Fejedelmi Szív!
Más a te sorsod, más az én utam.
Ha szárnyuk egymás mellett átsuhan,
ámuló szemmel néznek össze hív
angyalaink. Királynõk kegye hív
vendégül téged, gondold meg, uram,
mesterhez illõ fény vár magasan,
s izzóbb szemek, mint az én primitív,
könny-fényû pillám. Hagyj el, ne keresd
e fáradt, kóbor, koldus énekest,
akit az éj s egy ciprus árnya fed be, -
ragyogj a lámpák lángkörébe fenn -
fölkent homlokod s harmatos fejem
már csak a halál kapálhatja egybe.
(Kardos László)
MONDD ÚJRA
Elizabeth Barrett-Browning
Mondd újra s újra mondd és újra mondd,
hogy szeretsz! Bár az ismételt szavak
kakukknótához hasonlítanak,
emlékezz rá, hogy se mezõ, se domb
nincs kakukknóta nélkül, ha a lomb
ujúl tavasszal, s kizöldül a mag.
Egyszeri szó, mint szellem hangja, vak
sötétben zeng el, és kétség borong
nyomában. Ismételd... szeretsz... Ki fél,
hogy a rét tulsok virággal veres
s az ég tulsok csillaggal ékszeres?
Mondd, szeretsz, szeretsz... Hangod ugy zenél
mint ezüst csengõ, ujrázva... Beszélj;
de ne feledd, hogy némán is szeress...
(Babits Mihály)
FASOR
A LUXEMBOURG-KERTBEN
Gérard de Nerval
Eltünt a fürge ifju lány már,
mint egy madár, oly könnyedén:
kezében csillogó virágszál,
s új refrén szája szögletén.
Talán e lány szive felelne
szivemre még s már semmi más,
csak rebbenõ szeme lehetne
éjem sötétjén villanás.
De nem - az ifjúságnak vége...
Isten veled, te röpke fény -
leány és illat, égi béke...
eltûnik - visszaint felém!
(Radnóti Miklós)
ÁBRÁNDOZÁS
Gérard de Nerval
Egy dal zsong bennem s nékem többet ér,
akár egész Mozart, Rossini, Weber,
vágyódó, vén ütem, borongva lépdel,
s titkos varázsa már csak bennem él.
Ha hallom, lelkem ifjul kétszáz évet,
a trónon Tizenharmadik Lajos,
lankás vidék... az alkony épp megérett,
a domb arany, az ég aranyhabos,
s kõvel szegett, nagy téglakastélyt látok,
lábát folyócska mossa álmatag,
körül hatalmas park, hunyó virágok,
a színes ablakok piroslanak.
S egy ablakban fönn épp egy dáma lebben,
sötét szem, szõke haj lobog felém...
talán egy másik, régvolt életemben
már láttam egyszer - s most emlékszem én!
(Radnóti Miklós)
EL DESDICHADO
Gérard de Nerval
Az özvegy, a sötét vigasztalan vagyok,
templomtalan kegyúr, az aquitáni herceg:
fényes lantom fölött, mert csillagom halott,
a melankólia fekete napja reszket.
Sírom éjén te, ki nyujtottad vigaszod,
kedves virágomat add vissza dúlt szivemnek,
Posillipo hegyét, a kék olasz habot
s a lugast, hol borág és rózsák keverednek.
Phoebus vagyok? Ámor? Biron vagy Lusignan?
A királynõi csók ráforrt a homlokomra;
láttam fürdõ szirént, grottában álmodozva...
S már kétszer keltem át az Acheron zaján,
pengetve Orpheus lantját, hol váltva szárnyal
a szent nõ sóhaja a tündér sikolyával.
(Kálnoky László)
NÁSZBALLADA
Poe
Ujjamra húzva a gyûrû,
hajamba fûzve a csokrok,
kösöntyüm drága mûvû,
ruháim selyme sûrû -
hogy is ne volnék boldog?
S az uram boldog velem együtt...
De hogy elsõ esküje szólott,
kebelem titkon belerendült;
halotti harang szava csendült,
s fülembe a holt szava zendült,
ki a síkon a harcokon eltünt -
s immáron örökre boldog.
De uram folytatta becézve
és szórta szememre a csókot...
Pilláimat álom igézte,
röpített el a síri vidékre
s a holt D'Elormi-t idézve,
neki suttogtam megigézve:
"Ó, most vagyok igazán boldog!"
Elszálltak a szavak, a röpkék,
de az eskü örökre szólott,
s ha százszor is esküt törnék,
s habár ujjamon itt van az emlék,
és hirdeti, hogy ki a boldog -
itt csillog-villog az emlék -
Ki mondja, hogy nem vagyok boldog?
Csak ébrednék valahára!
Azóta is alva bolygok.
Jaj, én, a szerelmes mátka,
megreszketek alva-járva,
hogy hátha, hátha, hátha
a boldogult lelke se boldog.
(Mészöly Dezsõ)
A HOLLÓ
Poe
Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón,
s furcsa könyvek altatgattak, holt mesékbõl vén bazár,
lankadt fõm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant,
künn az ajtón, mintha roppant halkan roppanna a zár.
"Vendég lesz az", így tünõdtem, "azért roppan künn a zár,
az lesz, más ki lenne már?"
Ó, az emlék hogy sziven ver: padlómon a vak december
éjén fantóm-rejtelemmel húnyt el minden szénsugár,
és én vártam: hátha virrad s a sok vén betûvel írt lap
bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár,
s földi néven senki már.
S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymü zengés
fájó, vájó, sose sejtett torz iszonyt suhogva jár, -
rémült szívem izgatottan lüktetett s én csititottam:
"Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár,
az lesz, más ki lenne már?"
Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze,
s "Uram", kezdtem, "avagy Úrnõm, megbocsájtja, ugyebár?
Ámde tény, hogy már ledobbant álmos fõm, és Ön meg roppant
halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár,
nem is hittem a fülemnek." - S ajtót tártam, nyílt a zár:
éj volt künn, más semmi már.
S mély homályba elmeredtem, szívvel, mely csodákra retten,
látást vártam, milyet gyáva földi álom sose tár;
ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen,
nem búgott más, csak egyetlen szó: "Lenóra!" - halk, sovár
hangon én búgtam: "Lenóra!" s visszhang kelt rá, halk, sovár,
ez hangzott s más semmi már.
S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem,
hirtelen, már hangosabban, újra zörrent holmi zár,
s szóltam: "Persze, biztosan csak megzörrent a rácsosablak,
no te zaj, most rajtakaplak, híres titkod most lejár,
csitt, szivem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár,
szél lesz az, más semmi már!"
Azzal ablakom kitártam, s íme garral, hetyke-bátran
roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár,
s rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennenhordott
csõrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár,
ajtóm felett, Pallasz szobrán megûlt, mint kit helye vár, -
ült, nem is moccanva már.
S ahogy guggolt zordon ében méltóságú tollmezében,
gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár, -
s szóltam: "Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste,
zord Holló vagy, õs nemes te, éji part küld, vad határ,
mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói, mély, vad ár?"
S szólt a Holló: "Sohamár."
Ámúltam, hogy ferde csõrén ilyen tártan, ilyen põrén
kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár,
ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó,
kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár,
ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny vagy madár,
kinek neve: "Sohamár."
S fenn a csöndes szobron ûlve az a Holló egyedûl e
szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már;
nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta,
s én szólék, alig sohajtva: "Majd csak elmegy, messziszáll,
mint remények, mint barátok, holnap ez is messziszáll."
S szólt a Holló: "Soha már!"
Megriadtam: csendziláló replikája mily találó, -
"Úgy lesz", szóltam, "ennyit tud csak s kész a szó- és igetár;
gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott
ajkán leste el a jajszót, mást nem is hallhatva már,
csak remények gyászdalát, csak terhes jajt hallhatva már,"
ezt, hogy: "Soha - soha már!"
S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott, s párnás székem
szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár;
és a lágy bársonyra dõlten tarka eszmét sorra szõttem,
elmerengtem, eltünõdtem: mily borongó nyitra jár,
átkos, õs, vad, furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár,
mért károgja: "Soha már?"
Ekként ûltem, szõve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve,
míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már;
s fejtve titkot, szõve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt,
bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
s melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár,
Õ nem nyomja, - soha már!
Ekkor, úgy rémlett, a légnek sûrüjén látatlan égnek
füstölõk s a szõnyeg bolyhán angyaltánc kél s muzsikál;
"Bús szív", búgtam, "ím a Szent Ég szállt le hozzád, égi vendég
hoz vigaszt és önt nepenthét, s felejtést ád e pohár,
idd, ó idd a hûs nepenthét, jó felejtés enyhe vár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"
"Látnok!", nyögtem, "szörnyü látnok! ördög légy, madár vagy átok!
Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár,
tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan,
itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár, -
van... van balzsam Gíleádban?... Mondd meg - lelkem esdve vár..."
S szólt a Holló: "Soha már!"
"Látnok!", búgtam, "szörnyü látnok! ördög légy, madár vagy átok!
Hogyha istent úgy félsz, mint én, s van hited, mely égre száll,
mondd meg e gyászterhes órán: messze mennyben vár-e jó rám,
angyal-néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,
átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?"
S szólt a Holló: "Soha már!"
"Ez legyen hát búcsúd!", dörgött ajkam, "menj, madár, vagy ördög,
menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ!
Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon,
torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár!
Tépd ki csõröd a szivembõl! hagyd el ajtóm, csúf madár!"
S szólt a Holló: "Soha már!"
S szárnyán többé toll se lendûl, és csak fent ûl, egyre fent ûl,
ajtóm sápadt Pallaszáról el nem ûzi tél, se nyár!
Szörnyü szemmel ûl a Holló, alvó démonhoz hasonló,
míg a lámpa rájaomló fényén roppant árnya száll,
s lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
fel nem röppen, - soha már!
(Tóth Árpád)
LEE ANNÁCSKA
Poe
Sok-sok hosszú eszendeje már
tengerpart bús mezején
élt egy kis lány - ismerhetitek
Lee Annácska nevén,
s csak azzal a gondolattal élt,
hogy szeret s szeretem én.
Gyermek volt, s gyermek voltam én,
Lee Annácska meg én.
De Szerelmünk több volt mint szerelem
tengerpart bús mezején.
Irigyeltek még az angyalok is
fenn a felhõk tetején.
S ez lett oka, hogy sok éve már,
tengerpart bús mezején
felhõk közül jött egy csunya szél
s meghült Annácska, szegény;
s elvitték úri rokonai,
s egyedül maradtam én:
koporsóba csukták el õt
tengerpart bús mezején.
Irigyeltek az égi angyalok,
hogy boldogabb õ meg én,
az lett oka (mind jól tudjuk ezt
tengerpart bús mezején)
hogy jött felhõbõl éjjel a szél,
s meghült s meghalt a szegény.
De szerelmünk több volt mint soké,
ki nagyobb mint õ meg én,
okosabb mint õ meg én,
s nem az angyalok a felhõk felett,
sem az ördögök tenger fenekén
nem tehetik, hogy szívtõl a szív,
elváljunk, õ meg én.
Mert ha kel a hold, nekem álmokat hord,
Annácska küldi felém:
s csillag ha ragyog, már véle vagyok.
Annácska szemét lesem én;
s így az éj idején veled éldelek én,
jegyesem, szivem élete, szép kicsikém,
melletted a sír fenekén,
tengerpart bús mezején.
(Babits Mihály)
ANNI
Poe
Hál isten, a válság
elmult, tovaszéledt
a lassu betegség,
a néma veszélyek -
Legyõztem a lázat,
melynek neve "Élet."
Sajnos, tudom én,
erõm veszitettem:
moccanni se bírok,
fekszem merevedten:
sebaj, hiszen érzem,
jobban vagyok itten;
itten az ágyban,
testem pihen itt már,
akárki ha lát,
holtnak hihet itt már,
borzadva tekinthet
s holtnak hihet itt már.
Nyögés, pihegés,
sóhaj, zokogás,
elcsöndesedének,
s a nagy dobogás
a szivben, a szivben, a
szörnyû dobogás!
A kórok, az undor,
a kín, a veszélyek
s a velõben az õrült
láz: mind tovaszéledt:
a velõben a láz,
melynek neve "Élet."
És ó! az a kínok
kínja, a szomjnak
kínja is elmult
az iszonyu szomjnak
kéj naphtha-folyóját
nyaló csunya szomjnak:
ittam a forrást,
mely oltja e szomjat, -
ittam a forrást,
melynek szava csittit,
nem mélyen a földben
folyik ez, itt, itt,
pár lábnyi üregben
a föld alatt, itt, itt.
És senki se mondja
nekem ostobán,
hogy keskeny az ágyam,
sötét a szobám: -
nem aludt jobb ágyban
még senkise tán:
aludni, ily ágyban
alhatsz igazán.
Itt Tantalusz-lelkem
nyugalma valóság:
feledte talán vagy
nem bánja a rózsát -
nem bánja a mirtuszt,
nem bánja a rózsát.
Törõdik is õ már
sok régi bajával:
szentebb zamatokkal
tell most, ibolyával,
rozmarin-illattal,
vegyest ibolyával,
árvácskavirággal és
szerény ibolyával.
S boldogan alszik itt
fürödve megannyi
álomban rólad
te szép, te hiv Anni;
fürteid fürdetik
s fulladoz, Anni!
Annica csókolt,
simogatott,
szívem a szívén
elnyugodott -
szivének egén
szivem elnyugodott.
Hogy a fény kialudt, õ
puhán betakart,
kérvén a királynõt
s az angyali kart,
hogy árva fejemrõl
üzzék el a bajt.
És testem az ágyban oly
nyugton hever itt már
(tudva szerelmét)
hogy holtnak alitnál,
és testem az ágyban oly
békén pihen itt már
(szerelme szivemben)
hogy holtnak alitnál
borzadva tekintenél
s holtnak alitnál.
De csillog a lelkem
mint mind a megannyi
csillag az égen,
mert csillaga Anni,
mert csillaga szerelem
csillaga, Anni,
szép szemed csillogó
csillaga, Anni!
(Babits Mihály)
EULÁLIA
Poe
Laktam magam
kinok odvaiban
- lelkem, mint rest tó, álmatagon -
mig a könnyü, vidám Eulália nem lett drága menyasszonyom,
mig a sárgahajú Eulália nem lett ifju menyasszonyom.
A csillagos ég
szebben nem ég
sugaras tüzü szemeinél;
s köde pelyheivel
mit gyöngybe kever
s bíboros holdszinbe az éj,
a szerény piruló Eulália egy pici fürte fölér,
lobogó szemü szép Eulália egy hajaszála fölér.
Se bú - se gyász
többé nem igáz,
mert lelke sóhaja lelkemét
ekhózza hiven;
s fénnyel szegi fenn
Astarte az ég peremét,
ha szép Eulália ráveti asszonyi lángu szemét,
ha vidám Eulália fölveti rá ibolya szemét.
(Babits Mihály)
SZÁZSZORSZÉPEK
Slowacki
Édes tépdesni a százszorszép szirmán
rózsafüzérként szerelmes igéket,
édes volt egyszer megvallani nyilván
s magunk közt százszor, hogy szeretlek téged.
Bolygani édes hársfaágak enyhén,
virággal kézben és lesütött szemmel,
tépett virágok levelén üzenvén:
Szeretsz... és engem - õrült szerelemmel.
Ifjú tüzünkben mikor összetûztünk,
s békülésünkhöz tanuk nem kellettek,
üzengetõsdit a virággal ûztünk...
Nem - szólt az egyik, s a másik: egy cseppet.
Ma elhagyottan, hívságos remények
nélkül, bérceken búsan kóboroltam,
s megláttam ott egy testvér százszorszépet,
épp olyan volt, mint azok a fasorban.
Letéptem... szálltak a kék égre írva
szavai, és lent eltûntek a tóban.
S tudod, mit mondott az utolsó szirma?
Hogy szeretsz, kedves, életednél jobban.
(Végh György)
NE JÕJJ, HA MEGHALOK
Tennyson
Ne jõjj, ha meghalok,
csacska könnyeket sírni síromon.
Bukott fejem mért taposod?
Nem mentetted meg, ne zavard porom!
Elég, ha szél zúg, s a lile kiált;
te menj tovább.
Hogy tévedésed volt-e, bûnöd-e,
boldogtalan, mit kérdjem, gyermekem?
Menj férjhez! Én, az idõ betege,
a békét keresem.
Menj, gyönge szív, hagyj el, lépj rajtam át:
menj, menj tovább.
(Szabó Lõrinc)
MAUD
Tennyson
Madarak a várkertben
este de híttak:
Maud, Maud, Maud, Maud,
így híttak és ríttak.
Hol volt Maud? Erdõnkben,
s ki más vele mint én,
erdei liljomot
fûzvén és hintvén.
Madarak erdõnkben
daloltak a lomb közt:
Maud itt van, itt, itt,
itt a liliom közt!
Csókoltam; hagyta õ.
Gyermeteg arcú,
tizenhét éves sincs,
de magas, karcsu.
Ó, de kiáltanék,
most vagyok büszke:
enyém a Maud szive,
mennybéli üdve!
Látom, hogy merre ment
lányosan lejtve:
fû arra megüdült,
harmatot ejtve.
Madarak a várkertben
ríttak is érte:
"Hol van Maud, Maud, Maud?
Valaki megkérte."
Kapunál paripa
nyerít, vihog folyton...
Nem téged választott:
elmehetsz, lordom!
(Babits Mihály)
KÍNAI SZERELEM
Gautier
Ó, asszonyom, nem önt szeretem én,
de még a bájos Julia se bájol,
nem félek a fehér Opheliától
és nem gyulok fel Laura szemén.
A kedvesem ott él Kínába kinn;
agg szüleivel lakik õ nyugodtan
egy hosszú, vékony porcellántoronyban
a Sárga-folyó zúgó partjain.
Ferdült szemében álmodó szigor,
tenyérbe vágyik karcsú, könnyû lába,
a bõre villog, mint rézfényû lámpa,
hosszúkás körme kármintól bibor.
Olykor kibukkan a fátyol alol,
fölötte csendbe csicsereg a fecske,
s õ minden este álmodón, repesve
barackvirágról, fûzfáról dalol.
(Kosztolányi Dezsõ)
PEPITA
Musset
Pepita, mikor éj sötétlik,
s fáradt anyád magadra hagy,
s imáiddal, vetkõzve félig,
ott térdepelsz a mécs alatt,
mikor eljõ az óra, melyben
a szív az éjtõl kér erõt,
a az ágy alá kukkantsz ijedten,
letéve közben fõkötõd,
mikor az álom ágyba rántja
családod, s a ház elpihen,
ó Pepita, édes leányka,
mire gondolsz akkor, szivem?
Ki tudja? Holmi bús regénynek
póruljárt hõsnõjére tán,
hazug szavára a reménynek,
s a csalódásra azután.
Talán a vajudó hegyekre,
mik nem szülnek, csak egeret,
spanyolhoni szerelmesekre,
bonbonra, férjre, úgy lehet.
Tán ártatlan szived sebére
s gyermeki örömeire,
ruhára, forró tánczenére,
talán rám, - talán semmire.
(Sárközi György)
VELENCE
Musset
Velencén rõt az este,
nem ing a bárka teste,
nyugszik halásza mind,
lámpás sem int.
De ûlve esti parton
a bronz oroszlán zordon
s nehéz talpat emel
az égre fel.
Körül, a habban ázva,
hajók s dereglyék száza,
mint halk kócsagsereg,
úgy szendereg.
S fölöttük, míg az estben
száll vízi pára resten,
és könnyû szél kereng, -
zászlócska leng.
A hold az Ég piarcán
elbúvik, s szende arcán
csillagos fellegek
fátyla lebeg:
A Szent Kereszt-apátnõ,
ha ölti fátyolát õ,
így hull rá árnyvetõ
sûrû redõ...
S a vén palota-ormok
s a sok bús ívü csarnok
s lovag-lépcsõn a sok
hószínü fok
s hidak, az út-erekkel
s a mord szobrú terekkel
s a rév, mely rengni kél,
ha száll a szél,
mind hallgat: néma város,
csak egy-két alabárdos
jár, hol bástyázva áll
az árzenál.
Ó, most, míg hold dereng itt,
hány drága lány mereng itt,
hány gyöngyvirág, remek,
vár, les, remeg...
Ragyogni báli éjen,
hány öltözik kevélyen
s éjszín álarcot ölt
tükre elõtt.
Fekszik párfõmös ágyban
a szép Vanína vágyban,
s aléltan, még ölel, -
így alszik el.
S Nárcísa a bolondos,
víg gondolán kalandos
mámor közt, hajnalig
dalol, iszik...
S ugyé, Itáliába
kissé mindenki kába,
s gyönyörre adja itt
bús napjait?
Ne bánjuk hát, ha kong a
vén dózse-kastély lomha
avitt órája zord,
bús óra-sort.
Számláljuk, édes, inkább
makrancos, szép rubinszád
csókját, melyet vagy ád,
vagy megbocsát!
S számláljuk sok-sok könnyed
bájad s az enyhe könnyet,
melyet fakaszt az éj,
s a drága kéj!
(Tóth Árpád)
MADAME MÉNESSIER-HEZ
Musset
Midõn esõs napon az ég ködös sötétjén
vándormadár kiált vaktában valahol,
virágzó fák alól, lombok-bélelte fészkén
a fülemüle rá tünõdve visszaszól.
Sikoltásomra most lelked így válaszol,
hajdani szavaink meghitt hangát idézvén.
Édes kín, sajdulás az ember szíve mélyén:
multunk kincseivel újra elhalmozol.
Te lettél volna az? Most jóságtól sugárzol,
megbánásról beszélsz és melankóliáról.
- De nem volt-e az én szívem is csupa seb?
Szeretni, bárhogy is, kissé mindig szamárság.
Ki hozza vissza, mondd, Ophélia virágát,
melyet a lomha víz valahol kivetett?
(Rónay György)
GEORGE SAND-HOZ
Musset
Hát itt vagy, újra itt, csillagos éjeimben,
kékszemû angyalom, te pilla-fátyolos szem,
te üdvöm-örömöm, elvesztett szerelem!
Azt hittem évekig, szivem legyõz s elátkoz,
s ím könnyes szemmel és édes mosollyal állsz most,
hogy újra megjelensz ágyamnál, hûtelen.
Két szót szóltál csupán - s a föld királya lettem.
Szivemre a kezed: sebem mély, mérhetetlen;
vájd, vájd, mélyebbre még, s vidd véghez mûved ott!
Soha hû szeretõ, lankadva már sebektõl,
nem itta a gyönyört sötétebb éjszemekbõl,
s szebb homlokot soha nem ért még földi csók.
(Szegzárdy-Csengery József)
ÉJSZAKAI TALÁLKOZÓ
Browning
A szürke táj, a fekete táj;
a hold, mint sárga, görbe kés;
s az álmukból riadó pici
hullámok tüzes gyürüi,
mikor az öbölbe fordulok, és
csónakom a parton megáll.
Aztán egy mérföld sós homok;
három dûlõn túl a tanya;
ablak, kopogás, gyors sercegés,
kék gyufaláng, mely elenyész,
egy nõ halk, s boldog sikolya,
s két szív, mely egymáson dobog!
(Szabó Lõrinc)
EGY GALUPPI-TOCCATA
Browning
Ó Galuppi, Baldassaro, szomorú, hogy rád lelek!
Nem vagyok süket, se vak, hogy téged meg ne értselek,
de a szívem oly nehéz, míg képzeletem száll veled.
Íme itt jössz ó zenéddel, régi kincseket kinál.
Mondd, így éltek Velencében, hol kalmár volt király,
s tengert jegyzett el a dózse, hol a Szent Márk-templom áll?
Hisz a tenger ott az utca és fölötte ível át
Shylock hídja - házaiban tartották a karnevált -
mintha látnám... pedig még csak el se hagytam Angliát.
Hogy a vízre szállt a május - így meséled, ugyebár?
éjszakától másnap délig fellángolt a maszkabál,
s felkészültek új kalandra: ifjukorban így szabály.
Ilyen dáma volt a dáma, piros ajka ily finom?
Nyakán keskeny arca lengett, mint harangvirágszirom?
Felséges mellén a férfi nyughatott mint vánkoson?
Elhallgattak kegyesen, s mind téged hallani akart
- nõk játéka sötét álarc, férfiaké könnyü kard -
te meg ültél méltósággal, s felzengett a klavikord.
Hát e kis terc, szûkitett szext - jajra sóhaj visszaszáll -
szólt hozzájuk? e kitartás? e feloldás? "A halál?"
Rá a szeptim: "Tart az élet, de kibírni rajtad áll!"
"Boldog voltál?" "Boldog." "És most?" "Hát te boldog vagy-e még?"
"Akkor még több csókot!" "Nekem ezer csók se volt elég!"
Halld, a makacs domináns is vár a feleletre rég.
És egy oktáv üt rá választ. Dícsértek ott igazán.
"Remekelt a jó Galuppi, ha komoly volt, ha vidám!
Én, amikor mester játszik, hallgatni is tudok ám!"
Majd elhagytak, amikor a gyönyör perce érkezett,
sorsuk csupa félig-élet, csupa kurta fényü tett,
hallgatag halál jött értük, s nem látnak több kék eget.
De ha ülök és tünõdöm, hogy álljak meg helyemen,
s a természet mélyen elzárt titkait ha kémlelem,
bejössz kihült muzsikáddal, s érzi minden idegem.
Ciripelsz, tücsök-kisértet, holott elhamvadt a ház:
"Por és hamu - hova lett a velencei aratás?"
Lélek marad, ami lélek, nem múlik el az a láz.
Hisz te ismered a földtant, ismersz némi fizikát,
algebrát is, de a lélek túlrepüli e határt,
a haláltól lepke félhet, de teneked meg nem árt.
Mert Velence és a népe csak virágzott, hervadott,
bolond ünnep volt gyümölcse, mit a földnek itthagyott,
vajjon még maradt-e lélek, mikor a csók megfagyott?
"Por és hamu!" - ciripeled. Én szívemmel pörölök.
És ti drága, halott hölgyek, hová lett a fürtötök?
Hát az ékkõ melletekrõl? Hûvösödik. Vénülök.
(Vas István)
AZ ELVESZTETT KEDVES
Browning
Nos, vége! s bármily fájó íz is,
úgy fáj-e, mint hivém?
Ejh! jójszakát cseveg a csíz is
már a tornác ivén!
A szõlõk ifjú rügye pelyhes,
így láttam én ma még,
de holnap mind pattanva kelyhes,
- s lásd, minden szín kiég...
Drágám, hát ránk is ily sors vár! - ó,
nyúljak kezed után?
S barát legyek? csak barát már? - jó!
De annak is jut ám
egy nézés, ében fénnyel villanó! -
Szivem hadd õrzi görcsösen, -
s hangod, mely ujjong: hulljon még a hó! -
lelkembõl nem múl sohasem!
De szóm nem lesz hõbb, mint illik s szokás,
csak tán csöppnyit puhább,
s csak úgy fogom kezed, mint bárki más,
csak tán picinyt tovább...
(Tóth Árpád)
AZ ÉGNEK VAGY ANGYALOKNAK
Lermontov
A Mindenható nem az égnek
vagy angyaloknak alkotott;
ha csak szenvedek, minek éljek?
Õ tudja, mért élek, halok!
Akár démonom, a gonosznak
társaként, gõg homlokomon,
gondtalanul kell, hogy bolyongjak,
égen, földön nincs rokonom!
Kutass kicsit emlékeidben,
tekintsd együtt sorscsillagunk,
s könyörtelen szív, végre hidd el,
hogy mi ketten egyek vagyunk.
(Rába György)
MOST A SZÍV
Lermontov
Most a szív nyugodni vágyik,
szenvedélye ellobog,
mert belátja, hogy a másik
szív érette nem dobog;
ám, ha fojtott izgalomban
még remegne, az se baj:
a víz sem csitul le nyomban,
bár elült a vad vihar!
Jött az óra, válni kellett;
észre sem vetted vajon,
bár szemed láttára pergett,
forró könnyem arcomon?
Kikacagtad leplezetlen
önfeláldozásomat.
Féltél, hogy ha szánsz, szivedben
újra szítod lángodat.
Ám hiába igyekeznél
szenvedésed rejteni,
mert szerettelek, szerettél,
s nem tudunk felejteni.
Villámot lövellt a mennybolt,
nézd a parton azt a két
sziklát, mely hajdanta egy volt,
s állta a vihar dühét;
látod, a két tört vonal hogy
összeillik? Van, amit
a természet egynek alkot
és a sors kettészakít.
(Kálnoky László)
...NAK
Lelkemben nincs többé alázat,
nem indít már meg semmi sem:
zokszavad vagy szerelmi lázad, -
szívünk egymástól idegen.
Szabadságomat - ezt feledted -
bódulatért el nem dobom,
lágy mosolyodnak, hõ szemednek
áldoztam úgyis szebb korom,
ifjúságom minden reménye
benned úgyis sokáig élt:
egész világ gyûlöletére
szoktam forró szerelmedért!
Térdednél telt el annyi órám -
ha máshol, talán ezalatt
szent lelkesülés tüze fú rám...
S mit adtál cserébe magad?
Elfogott volna égi ihlet,
s olyan remeket alkotok,
hogy mûvemért a hír kitûntet,
s nevem örökké élni fog...
Olyan gyöngéden mért igérted,
hogy pótolod a koszorút?
Mért tüntetted, lobbanva, szépnek
vágyadat, ha a búcsu rút?
Álmodj szerelmet, - büszkeségem,
hûtlen feledve mást szeress!
Bármi sors várjon földön-égen,
belõlem rab már sohse lesz.
A szív a messzi délre vágyik,
hívnak az idegen hegyek.
Mért ismertelek, s jaj, sokáig
ahhoz, hogy elfelejtselek?
Bárkivel most gyönyört gyönyörre!
Mindenkinek esküdözöm,
forrón, kacajt kacajba öltve,
s szememben mindig ott a könny.
Ne úgy szeressek, mint szerettem!
Csalni fogok könyörtelen!
Mért becsüljek asszonyt? Hiszen nem
volt hû egy angyal szíve sem.
A nagyvilágot harcra hívtam,
nem bántam, száz halált ha ont,
hogy csak még egyszer megszorítsam
fiatal kezed - én bolond!
Hûtlenségedrõl mit se tudva
a lelkemet adtam neked,
s te ismerted már, mi a titka...
Csak én, én nem ismertelek.
(Rába György)
HAGYJ, NE FÜRKÉSSZ...
Lermontov
Hagyj, ne fürkéssz, hiába fáradsz:
van éj, legyenek titkai!
Multamban semmit sem találhatsz,
ami szerelmed növeli.
Szeretsz - nos, legyen elég ennyi!
S ha szeretsz, ne kérdezd soha,
ne tudd meg, hogy az életem mily
üres, fekete, ostoba!
Hogy boldogságod meg ne öljem,
nem vallhatom be soha, hogy
nem hiszek már a szerelemben,
s szivedre méltatlan vagyok;
s hogy ami szent gyönyörüséget
adott egykor, ma méreg, és
hogy mint éjjel meghitt kíséret,
oly jó nekem a szenvedés.
Tiéd, amit jövõm kigondol,
az üdvösségem is, fogadd;
de ne kérdezz soha a multról;
lelkem kínja enyém marad!
(Szabó Lõrinc)
NEM GÕGÖS SZÉPSÉG
Lermontov
Nem gõgös szépség eszközével
bûvöli õ az ifjakat,
sóhajtva, néma szenvedéllyel
nyomában nem tolonganak.
Nem dõlyfös hullámzás a keble,
nincs termetében isteni;
lába elé lehullva, benne
szentségét senki nem leli.
De mégis, hogy ha szól, ha nézed,
az arcán minden mozdulás
csupa mosolygó, lelkes élet,
oly egyszerû és oly csodás.
És hangja úgy lelkedbe árad,
mint régi szép emlékezet,
s a fájó szív szeretve bágyad,
szégyenli szinte, hogy szeret.
(Fodor András)
TEKINTETED
Lermontov
Tekinteted ragyog, akárcsak
a kékzománcos ég,
a hangod úgy olvasztja szájad,
mint gyöngéd csók ízét.
Ha hallgatom bûvös beszéded,
ha szemed rám tapad,
odadnám ezt a harci éket:
jó grúz acélomat.
Mert ennek is szép csillogása,
s ha édes hangja kél,
a lélek borzad össze fázva
s a szívben forr a vér.
De ádáz, veres harci élet,
már nem hív engemet,
mióta hallom lágy beszéded,
és rám tapad szemed.
(Fodor András)
ARCKÉP
Lermontov
Fiúsan bodros haja röpdös,
maga hímes, mint lepke nyáron;
ha õ mondja, a nyers, a dölyfös
szó is kedvesség, úgy találom.
Kedvében járni, ó, be dõre,
a megszokottat õ utálja,
kézbõl kisiklik jóelõre
és elrepül, mint kismadárka.
Ború száll, alig, hogy derült még,
makrancos ifju homlokára,
a szeme nyájas, mint derült ég,
a szíve zord, mint tenger árja.
Olykor igazság szól belõle,
majd meg álnok lesz szóban-tettben,
érthetetlen minden szeszélye,
de nem szeretni - lehetetlen.
(Lányi Sarolta)
A HALOTT SZERELME
Lermontov
A testem napról-napra porlad
a föld alatt,
de lelkem megtalálja, hol vagy,
s veled marad.
Szerelmem el nem oltja semmi,
tovább lobog
a síri éjben is, feledni
itt sem tudok.
Nem bántott végsõ perceimben
a félelem.
Örök lesz most a búcsu, hittem,
s emléktelen.
De íme, elfogott a bánat:
az égiek
között is vágy kínzott utánad,
s nem leltelek.
Mit ér az Isten fényhatalma,
mit ér a menny,
ha földi szenvedélyem álma
itt van velem?
Magamban itt is óva õrzöm
szünetlenül,
csak sírok egyre, mint a földön,
s féltés gyötör:
Tán bõröd más lehellet éri,
más száj becéz -
és árva lelkem nem kiméli
a szenvedés.
Vagy látlak szenderegni téged
más oldalán,
és forró, fojtott szavad éget
parázs gyanánt.
Nem, nem szerethetsz mást te mégsem,
te hû leszel,
magadat súlyos esküvéssel
jegyezted el.
- Miért a könny, a riadalmak,
ó, mondd, minek?
Hisz nélküled békét, nyugalmat
úgysem lelek.
(Lator László)
ROSZTOPCSINA
GRÓFNÕHÖZ
Lermontov
Hogy egy csillag alatt születtünk
ön meg én - igen, ezt tudom.
Egy ábránd ragyogott felettünk,
az csalt sokáig egy uton.
Jaj, a viharzó szenvedélyek!
Elvesztettem a tiszta célt,
s a meddõ harcban semmivé lett,
amit az ifjúság igért.
Készüljünk örök szakitásra!
Félek, a szívem kifakad,
félek, hangom elárulná a
hiábavaló álmokat.
Így úszik két hullám is éppen,
véletlenül és szabadon
a kék tenger-sivatagon
együtt, kedvezõ déli szélben,
míg szétválasztja õket egy
zátony, szirtfal vagy kõsziget
s ketten, száguldáshoz szokottan
szállnak ellenkezõ habokban,
s szerelem, részvét elveszett.
De viszik gyöngéden, epedve,
zúgó, viharzó tengerekre
kölcsönös, örök fényüket.
(Vas István)
MEGEGYEZÉS
Lermontov
Kapcsolatunkért az erények
szolgái bárhogy marjanak,
és noha az elõitélet
elveszi nõi rangodat,
térdem hajlását üres illem
s földi bálvány nem látta még:
mint neked, a harc kellemetlen,
de nyugalmam nem zúzza szét.
Világi ragyogásba veszve,
mint te, forgok a bálokon,
de bölccsel s bolonddal csevegve
csak saját szívemben lakom.
Minket földi mámor csak úntat,
nekünk az ember mind silány;
de mert nem csapjuk be magunkat,
nem csap be más sem ezután.
Amily gyorsan egymásra leltünk,
válásunk is gyors lesz: ha már
örömtelen volt a szerelmünk,
legalább majd búcsúnk se fáj.
(Szabó Lõrinc)
ÍGY, ILYEN FORRÓN
Lermontov
Így, ilyen forrón, nem téged szeretlek,
szépséged énrám hiába ragyog;
elmúlt ifjúság, árnnyá hûlt napok:
régi sebeim sajdúlnak tebenned.
Nézlek: szép vagy, gyönyörû szenvedély,
és szemem hosszan a szemedbe mélyed;
álmodozva, tudom, veled beszélek,
fájó lelkem mégse hozzád beszél:
egy lányhoz beszél, aki vesztve rég:
arcodban õt keresem - arca mását,
csókodban - egy elmaradt csók varázsát,
szemeidben - két kihúnyt szem tüzét.
(Szabó Lõrinc)
ÁLOM
Lermontov
A dagesztáni déli nap tüzében
feküdtem némán, égetett a seb:
a mellemet golyó találta mélyen,
és lassan folyt a vérem, cseppre-csepp.
Feküdtem árván, perzselõ fövényen,
vad katlanszirtek bámultak felém,
csúcsok ragyogtak sárgán fenn a fényben,
s halálos álomban feküdtem én.
S egy estélyt láttam, messze, fenn, hazámban:
víg társaság, a fény kápráztató,
virággal ékes ifjú nõk - s vidáman
közöttük éppen rólam folyt a szó.
De a vidám beszédre nem figyelve,
közülük egyik eltünõdve ül,
s az Isten tudja, hogy miért, a lelke
baljós álomlátásban elmerül.
Dagesztánt látja - völgye mély ölében
látása ismerõs halotthoz ér,
a mellén mély sebszáj tátong sötéten
s hûlõ sugárral csordogál a vér.
(Áprily Lajos)
FIATAL SZERELEM
Storm
A szeme kék, a haja gesztenye,
ajkán gúny, mint senkién sohase,
szeszélyes lány; de bármennyire lázad,
szive csupa szerelem és alázat.
Már rég elõttem ül, álmodozik,
az asztalról himbálja lábait;
most felugrik; duzzog, hogy nem beszélek,
de keze székem támlájára téved.
"Szeretlek!" - "Ah, érdekes! csakugyan?"
"Szeretlek!" - "Az öreg dolog, fiam;
s nincs varázsa csak új s igaz szavaknak...
Ha nem mesélsz, rögtön faképnél hagylak!"
"Hát jó! Kérlek, álmodtam..." - "Nem igaz!"
"De igaz! S azt álmodtam, hogy te az
utcán sétáltál, édes, fiatal lány,
gyönyörü ruhában, egy férfi karján,
s az a férfi..." "Ki volt?" - "Ki? Hát: nem én!"
"Hazudsz!" - "Bizisten, te jöttél felém,
de egészen az õ szemébe vesztél,
én ott álltam, rám se hederitettél."
"Anyuka!" - rohan kifelé a lány,
de elkapom, még idejekorán,
s ajkaim a bûnért, mit elkövettek,
irgalmatlan csókokkal vezekelnek.
(Szabó Lõrinc)
VALAMI ÉDES SUGALOM
Storm
Valami édes sugalom,
szép emlék bujkál a szivemben;
hogy honnan támadt, nem tudom,
s hogy mi volt, azt is elfeledtem.
Talán egy nyári délelõtt,
- parányi szívben kicsi gondok -
ültünk az erdõszéli lombok
árnyában, gyermek-szeretõk;
a szirt forrása hûsen omlott,
rigó rikkantott s elrepült,
szivemben boldog béke zsongott,
néma szádon meg mosoly ült,
és zölden csillogott a rét. -
Ha nem lepné a messze mult rég,
ha valahogyan visszajutnék:
ki tudja! - nem ott vár-e még.
(Rónay György)
AMIT SZAVAKRA BÍZNI
ÁTALL
Storm
Amit szavakra bízni átall,
ajkamra égeti a szád,
s ütõered mély dobbanással
egy kedves titkot tudtul ád.
Riadt madárka, messze szöknél,
s vállad szorítja mellemet,
a szerelem prédája lettél,
és szavad is már megremeg.
Még visszahajlik karcsu tested,
míg piros szájad csókot ad,
elért egészen már a veszted,
s még egyre õriznéd magad.
Mi úgyse mondhatunk le, érzed,
miért félsz hát, hogy adni kell?
Meg kell fizetned az egészet,
ne légy adósom semmivel.
Így félve és epedve, bárhogy,
megtelik végül a pohár.
A szép szemérem arra vár, hogy
a szerelem megölje már.
(Vas István)
ESTE
Storm
Sûrûbb illat miért száll a violából éjszaka?
Égõ ajkad pirosabban miért lángol éjszaka?
Miért ébred szívemben a vágyakozás mély szava,
ezt az égõ piros ajkat megcsókolni éjszaka?
(Vas István)
JÁCINTOK
Storm
Ott zene zúg; az éj itt nesztelen,
a virágokból álom-illat száll fel:
én mindig, mindig rád emlékezem,
aludni vágynék, de neked a tánc kell.
S a zene õrjöng, csepp nyugtot se hagy,
a gyertyák égnek, és a vonók sírnak,
táncos körök csukódnak össze s nyílnak,
mindenki lángol; sápadt csak te vagy.
S neked a tánc kell. Nyúlnak már utánad
karok, szived felé; s te engeded!
Látom fehér, ellibbenõ ruhádat,
és lepke-könnyü, gyöngéd termeted.
És árad éji illat édesen,
virágkelyhekbõl álmodóbban száll fel.
Én mindig, mindig rád emlékezem,
aludni vágynék, de neked a tánc kell.
(Eörsi István)
A TISZTA MENNY ALATT
Leconte de Lisle
A tiszta menny alatt, hol fürge fecske száll át,
a reggel, mely virít, mint égi rózsafa,
hinti a csillogó lombokra illatárját,
ahol a fák hegyén sok fészek bontja szárnyát,
és zengi torkaik szerelmes, telt szava
a reggelt, mely virít, mint égi rózsafa,
a tiszta menny alatt, hol fürge fecske száll át.
Csöpögve csöppre csöpp, száz csermely habja szánt
a csiszolt köveken aranyló hangjegyekkel,
könnyelmü csókjaik becézik egyaránt
a kardvirágot és liljomot, timiánt,
és hallgatja az õz, kit fölkeltett a reggel,
hogy csiszolt köveken aranyló hangjegyekkel,
csöpögve csöppre csöpp, száz csermely habja szánt.
Hol ösvény kanyarog a bûvös messzeségbe,
és zengõ szél nevet hûs bokrok oldalán,
lágy pára kéklik és eloszlik, száll az égre
kar karban, hajnali, még nedves fényben égve,
lassan ballagnak át a férfi meg a lány,
hol zengõ szél nevet hûs bokrok oldalán,
és ösvény kanyarog a bûvös messzeségbe.
Szemükre gyönyörök fátylai hullanak,
úgy érzik, mintha még a kurta perc se szállna,
oly szépséggel ragyog a föld, az ég, a nap,
hogy örökös legyen e kéjes pillanat,
s a varázsban, melyet bûvölt egy álom álma,
úgy érzik, mintha még a kurta perc se szállna,
szemükre gyönyörök fátylai hullanak.
A tiszta menny alatt, hol fürge fecske száll át,
a reggel majd virít, mint égi rózsafa,
de õk a föld alatt nem érzik illatárját,
nem hallják majd, amint száz fészek bontja szárnyát,
és zengi majd szívük és torkuk telt szava
a reggelt, mely virít, mint égi rózsafa,
a tiszta menny alatt, hol fürge fecske száll át.
(Vas István)
EZ A NÕI ALAK
Walt Whitman
Ez a nõi alak.
Isteni nimbuszt lehel, fejétõl a lábáig,
forró, ellenállhatatlan vonzóerõvel húz maga felé,
elmerülök, belefulok a lehelletébe, mintha nem volnék más, mint erõtlen
köd;
minden elsülyed, csak én nem és õ nem.
Könyvek, mûvészet, vallás, idõ, a látható és szilárd
föld, és amit a menny várt és a pokol félt: mind, mind meghaltak;
bolond idegek, szilaj villámok cikáznak elõ, a válasz rájuk ép oly szilaj;
haj, kebel, csipõ, lábak lendülése, fáradtan hanyatló kezek, -
egészen feloldódva, az enyémek is egészen feloldódva -;
apálytól ösztökélt áradás, áradástól ösztökélt
apály, édes fájdalomtól duzzadó szerelmi hús,
mérhetetlen sugárai a szerelemnek, forrók és hatalmasok,
remegõ kocsonyája a szerelemnek, fehéren fecskendõ õrjitõ nedv,
nászéjszakája a szerelemnek, amely biztosan és
szeliden tör az elnyujtózó hajnali derengésbe,
amely beleárad a szíves, odaadó nappalba,
és meghal az édesen ébredõ hajnal simuló ölelésében.
Ez a csíra. - Aztán megszüli a nõ a gyermeket, a férfit szüli meg a nõ.
Ez a születés fürdõje, kicsinyek és nagyok alámerülése és a feltámadás.
Ne pirúljatok elõttem, nõk! elõjogotok minden mást átölel és minden másnak
halála.
Ti vagytok a test ajtói és ti vagytok a lélek ajtói.
A nõben megvan minden tulajdonság és mérsékli azokat,
a maga helyén van, és tökéletes harmoniában mozog,
õ minden, kellõ módon elfátyolozva, aktiv és passzív: mindakettõ,
éppúgy magába kell fogadnia a lányokat mint a fiukat s fiukat éppúgy mint
a lányokat.
Ahogy lelkemet a természetben tükrözõdve látom,
ahogy látok egy nõt a ködön át, kimondhatatlanul tökéletest, egészségest
és szépet:
látom lehajtott fejét és mellén keresztbe kulcsolt karjait; igy látom én a
nõt.
(Babits Mihály)
EGY NÕ VÁR REÁM
Walt Whitman
Egy nõ vár reám: minden megvan benne és semmi sem hiányzik,
de minden hiányoznék, ha nem volna meg a nem, vagy a megfelelõ férfi
megtermékenyítése.
Minden megvan a nemben: test és lélek,
vélemények, bizonyítékok, tisztaság, gyöngédség, eredmények és
megnyilatkozások,
énekek, parancsok, egészség, büszkeség, az anyaság misztériuma, a mag
teje,
minden remény, jótett és adomány, minden szenvedély, szerelem, a föld
szépségei és gyönyörei,
minden uralom, minden ítélkezés, a föld istenei és vezérei,
minden bezárva alszik a nemben, mint annak része és igazolása.
Szégyenkezés nélkül ismeri és elismeri a férfit, akit én szeretek, nemének
nagyszerûségeit,
és szégyenkezés nélkül az asszony is, aki nekem tetszik, a magáét.
Eltávozom az érzéktelen nõktõl,
és annál fogok maradni, aki rám vár, és azoknál, akik forró vérükkel
kielégítenek;
látom, megértenek és nem vonakodnak tõlem,
látom, méltók reám: az õ hatalmas férjük akarok lenni.
Egy jottával sem kevesebbek nálam,
arcukat barnára égette a napfény és a szél lehellete,
húsukban a régi istenek teltsége és ereje él,
tudnak úszni, evezni, lovagolni, birkózni, futni és
ütni, visszahõkölnek és támadásra ugranak, tudnak védekezni,
jogaikban megállapodottak - nyugodtak, tiszták és öntudatosak.
Szorosan magamhoz húzlak benneteket, ti nõk,
nem ereszthetlek el, szeretnék javatokra lenni,
értetek vagyok és értem vagytok; nemcsak magunkért, hanem másokért is:
belétek burkolva nagyobb hõsök és dalnokok szunnyadnak,
és nem akarják, hogy más férfi érintése ébressze fel õket, mint az enyém.
Én vagyok, ti nõk; megtalálom a magam útját,
szigorú vagyok, kemény, hatalmas és könyörtelen, de szeretlek titeket:
Nem okozok nektek több fájdalmat, mint amennyi elkerülhetetlenül
szükséges.
Fiákká és lányokká öntöm ki magvamat, ahogy az
országnak erre szüksége van, durva izmokkal lassan szorítlak össze
benneteket,
hatásos erõszakkal ölellek, nem hallgatok könyörgéseitekre,
nem állhatok el a dologtól, mielõtt belétek nem
süllyesztettem, ami oly régóta felgyülemlett bennem.
Belétek bocsátom lényem feláradt folyamait,
belétek süllyesztek ezer eljövendõ évet,
belétek süllyesztem azok magvait, akiket én és Amerika szeretünk:
a cseppeknek, melyek öletekbe folynak, büszke
atlétai lányokká, új mûvészekké, zenészekké és dalnokokká kell
válniok,
a gyermekeknek, akiket most veletek nemzek, újból gyermeket kell majd
nemzeniök:
tökéletes nõket és férfiakat kívánok életem ajándékaiból!
Elvárom, hogy õk is áttörjék egymást, mint ahogy én és ti áttörjük
egymást,
számítok nemzõ borzongásuk gyümölcseire, mint
ahogy számítok annak a borzongásnak gyümölcseire is, amit én adok
nektek.
Szerelmi aratásokra számítok a születésbõl, az életbõl,
a halálból és a halhatatlanságból, amelyeket most oly
szeretettel ültetek belétek.
(Babits Mihály)
EGY ÓRÁNYI ÕRÜLET
ÉS GYÖNYÖR
Walt Whitman
Egy órányi õrület és gyönyör! Ó, ne tarts vissza, Te, Tomboló!
(Mi az, ami úgy felszabadít a viharokban?
Dühöngõ szelek és villámok közt mit jelent az én ujjongásom?)
Ó, én minden más férfinál mélyebben iszom a titokzatos deliriumot!
Ó, ti, vad és gyönyörfinom fájdalmak! (Tireátok hagyom õket, gyermekeim,
tudatosan tinektek beszélek róluk, ó, võlegény és menyasszony.)
Ó, átadom magamat neked, akárki vagy, és ó, az egész világ ellenére átadod
magadat énnekem!
Ó, visszatérni a Paradicsomba! Ó, te, szégyenkezõ, te, asszony!
Ó, hadd rántsalak magamhoz, hadd ültessem elsõ ízben én egy elszánt férfi
csókját az ajkaidra!
Ó, ez a talány, ez a háromszor csomózott-csomó, a mély és sötét tó, amely
bilincsét dobja és ragyogni kezd!
Ó, odasietni, ahol végre elegendõ tér van és elég levegõ!
Vessük le elõzetes kötelékeinket és konvencióinkat, én az enyéimet és te a
tieidet!
Új, sose-hitt közvetlenségbe kerülünk a legjava Természettel!
Eltávolítani a pecsétet valakinek a szájáról!
Micsoda érzés: ma vagy bármelyik napon azt érezni, hogy úgy, ahogy vagyok,
kielégítõ vagyok!
Ó, ez valami kipróbálatlan öröm! valami önkívület!
Végleg elszabadulni a mások horgonyairól és hatalmából!
Ó, úttalan utak! szabadon szeretni! viharzani, gondolattalanúl és
veszélyek között!
Bókolj, gúnyolva, a pusztulásnak, és idézd meg!
Szállj föl, ugorj föl egeibe a szerelemnek, egekbe, melyek elém nyílnak!
Oda emelkedjék az én mámoros lelkem!
Vesszünk, ha veszni kell!
Zsúfoljuk tele hátralevõ életünket egy dús és szabad órával:
egy rövid órányi õrülettel és gyönyörrel!
(Szabó Lõrinc)
MI KETTEN,
KIKET OLY RÉGTÕL FOGVA CSALTAK
Walt Whitman
Mi ketten, kiket oly régtõl fogva csaltak,
most átváltozunk, fürgén szabadulunk, mint a Természet maga,
mi vagyunk a Természet már, kitõl oly távol voltunk, most visszatérünk
hozzá,
növényekké, törzsekké, lombbá, gyökerekké, kéreggé változunk,
mi magunk vagyunk a földbe ágyazott szikla,
tölgyek, melyek a tisztáson egymás mellett nõnek,
legelészünk s a szilaj csordában együtt tombolunk mi ketten,
a tengerben két együtt úszó hal vagyunk,
akácfa virága, mely illatot hint reggelenként és alkonyattal a kis utcákra
itt is, ott is,
vadállatok durva piszka, növények, ásványok,
két vadászó sólyom, mi szállunk föl, és mi fürkészünk a mélybe,
két fénylõ nap, a bolygókban és csillagokban egyensúlyozzuk magunk, mint
két üstökös,
agyaras kóborlók, erdõk négylábúi, mi rontunk az áldozatra,
két felhõ, mely délelõtt-délután egyre egymást kergeti a magasban,
örvénylõ tenger, két vidám hullám, mely egymáson átömölve, egymásba zuhan,
mi vagyunk a levegõég maga, átlátszó, érzékeny, járható és át sem hatható,
hó, esõ, hidegség, sötétség, a földkerekség minden teremtménye és minden
ereje mi vagyunk,
máig csak keringtünk, köröztünk egyre, de végre hazatértünk megint mi
ketten,
mi, akik kimerítettünk mindent, csak a szabadságot, mindent, csupán a mi
gyönyörünket nem.
(Takáts Gyula)
SASOK SZERELMI HARCA
Walt Whitman
Folyó partján haladva (reggeli sétán),
a légben hirtelen elfojtott zaj, sasok szerelmi harca,
süvöltõ, párzó egyesülés, fönt a magasban,
begörbített, markoló karmok, vad, élõ, pergõ kerék,
négy csapdosó szárny, két csõr örvénylõ, eggyéforrt tömege,
bukó, lengõ, kettõs hurkokban, gyors zuhanással,
de a folyó felett, a pár, mely mégis egy, megáll,
egyetlen mozdulatlan pillanat, majd engednek a karmok,
s már újra szállnak fel, lassú csapásokkal, szétválva,
s más-más utat követnek.
(Vámosi Pál)
SZÉP ASSZONYOK
Walt Whitman
Asszonyok ülnek vagy mennek - egyikõjük öreg, másikuk fiatal,
szépek a fiatalok! de az öregek még szebbek!
(Kosztolányi Dezsõ)
HALLOD, AMINT SUHOGÓN
Fet
Hallod, amint suhogón elhúznak az égen a darvak?
Ékük száll magasan, déli mezõkre repül.
Foszlik a sárga levél, a nyiresben füttyög a cinke.
Azt mondod: türelem, várjuk a lanyha tavaszt.
Kedves, a messzi jövõt várjam gyönyörû közeledben?
Kinn kavaroghat a hó - csak virul arcod azért.
Gyakran tükröd elé ülsz, gyermeki szép mosolyoddal
babrálod ragyogó, dús-koszorús hajadat.
Mondd meg hát, mikor élõbb, forróbb s szebb üde arcod:
májusi reggel, a friss, fényteli kert közepén,
vagy ha tüzemnél ülsz, s én úgy féltem kicsi lábad,
hogy sziszegõ szikrák gyors tüze megsebezi?
(Rab Zsuzsa)
NAP ÉS ÉJ
Fet
Felfûtve vérünk, lobogott a nap.
Te gyönyörû, az eksztázist akartad,
s hogy olthatatlan vágyak izzanak
bensõdben, arról vallott nékem ajkad.
Nem láttam én vak, hogy az éjszaka
ereszkedik már ránk, az élet éje,
s hogy lelked és szépséged csillaga
lehullt, hogy többé kezem el ne érje,
s elváltan értjük meg majd nagysoká,
hogy boldogságunk halt bele e csöndbe.
Mennénk utána még, de nincs hová,
s megyünk a sírba, külön én, külön te!
(Gáspár Endre)
HA A NAP KIRAGYOG
KELETEN
Fet
Ha a nap kiragyog keleten,
neki titkomat elrebegem.
Ha patak fut a déli napon,
neki suttogom el, mi bajom.
Ha a hold süt az éjjel egén,
örömöm neki mondom el én.
De elém ha te állsz, te magad,
suta számon a szó elakad.
(Gáspár Endre)
Ó, MEDDIG
Fet
Ó, meddig kell nekem némán vergõdni érted,
idézni szép szemed, mely rám csak néha tévedt,
s ujjamtól zizzenõ hajad hûs erdejét,
emléked híva, majd rebbentve szerteszét.
Meddig vergõdni még, az irgalmas sötétben
elrejtve, hogy pirít a bosszúság s a szégyen;
ígérõ titkokat kutatva ostobán,
kapkodni lázasan egy tûnt igéd után;
mormolni százszor egy rég elhalt párbeszédet,
enyhíteni egy szón, mely egyszer fájt tenéked;
s leintve részegen a hûvös ész szavát,
neveddel verni fel a néma éjszakát!
(Rab Zsuzsa)
NEHÉZ IDÕBEN
DRÁGA TÁRSAM
Nyekraszov
Nehéz idõben drága társam,
meglátogattam sírhelyed,
s hogy arcodat most újra látom,
minden vonása fényesebb.
Megtörten egykor annyi kínban,
elhagytam végképp magamat,
gyötört, meghajszolt napjaimban
komor voltam és hallgatag.
A nevetésed hangja sértett,
nem könnyítette lelkemet,
csak ingerelte víg beszéded
túlérzékeny kedélyemet.
Azt hittem, hogy ledér szivedben
részvétre nem találhatok,
s még inkább megnövelte bennem
e hit a tartós bánatot.
Ó tûnt idõ! Az ifjuságnak
hibája, hogy nem érti meg,
hogy könnyek nélkül is van bánat,
s lehet vidám, ki nem nevet.
Te meghaltál... És jöttek mások,
ismertem nõket s könnyeket,
s gyakorta véltem kacagásod
hallani, s felidéztelek.
És most elõttem egyre szebbek,
hogy rájuk visszagondolok,
nyugodt erõvel teljesebbek
azok a bánatos napok.
Mért nem becsültem? Szemrehányón
és bánattal kérdezgetem,
s mindent feledve újra látom,
hogy jössz felém elevenen.
Nevetve mondod: "Légy vidámabb!"
Szemed ragyog, lobog hajad.
S víg hangodnak visszhangja támad,
mely könnyeknél fájdalmasabb.
(Lator László)
KEDVES NÕK LEVELEI
Nyekraszov
Kedves nõk levelei! Mily sok
örömre adtok ti okot!
De annál fájóbbak a kínok,
ha lelkünk színe megkopott.
Amint kihunyt a hév s az óhaj,
az ész dönt irgalmatlanul,
rászól az érzelemre: "Ó jaj!"
S az ember engedni tanul:
jobb akkor, ha bele se nézel
s visszaadod a levelet,
mert felér minden büntetéssel
a kínzó lelkiismeret.
Elõbb csak játszi gúnnyal nézed,
mint együgyû fantáziát,
féltékeny düh aztán a részed,
vagy nappal, éj szenvedni lát.
Te, kinek még tárcámban hordom
sok levelét, mint egykoron,
átfutom õket néha zordan,
de tûzbe vetni nem birom.
Ámbár az évek megmutatták,
hogy kevés bennük az igazság,
haszontalan szók csak, buták,
szerettem õket; minden írott
soruk virág, mely a te sírod
halmán fakadt, holt ifjuság!
(Gáspár Endre)
EXOTIKUS ILLAT
Baudelaire
Ha langyos õszi est kéjén szemem lezárul,
és szívemig szivom keblednek hév szagát,
elém boldog sziget tárja dús évszakát,
hol izzó nap tüzén egyhangú, halk sugár hull.
Egy lusta partvidék, hol a sok furcsa fárul
õs hév lankasztja a gyümölcsök telt sokát,
edzi a férfiak ideges derekát,
s fényén a nõk szeme döbbentõ nyíltra tárul.
Ó, így, míg illatod lágyabb égaljra hajt,
tág öblöt látok én, árbóc- s vitorla-rajt,
mely fáradtan pihen, sós hab közt messzi ringván, -
zöld tamariszk-liget lehe a légbe gyûl,
s e kósza, rezge szag, mely megfeszíti cimpám,
s a matrózok dala lelkemben elvegyûl.
(Tóth Árpád)
A HAJ
Baudelaire
Ó, gyapjú! mely buján gyûrûz a nyakra rengvén!
Ó, fürtök! illatok, rest súllyal reszketõk!
Ó, mámor! E hajat, az alkóv esti enyhén,
emlékrajt kelteni, mely szunnyad benne renyhén,
im légbe lengetem, mint drága keszkenõt!
A lázas Áfrika s bús Ázsia, a lomha,
egész tûnõ világ, mely messzi múl busan,
piheg mélyedben itt, ó, illatok vadonja!
s mint mások szellemét a ringó zene vonja,
enyém, én édesem, párfõmödön suhan.
S már mennék, hol telibb nedvû a lomb s az ember,
s kábúlt bõrükre az örök, hõ nyár csorog, -
erõs, font hajtömeg! velem habként te lengj el,
beléd fénylõ csodák rejtvék, te ében-tenger,
vitorlák, evezõk, fáklyák és árbocok:
egy zengõ kikötõ, hol bõ tivornya vár rám,
szagok, lármák, szinek: csupa dús nedvü bor!
Lengõ hajók alatt a víz arany meg márvány,
s nagy árbockarjukat nyújtják, ölelni tárván
a szent, dicsõ eget, mely reszket egyre s forr.
Részeg fõm e setét haj-óceánba rejtem,
melyben bezárva él a másik óceán,
s míg hintázó habok becézik úri lelkem,
termékeny lustaság! szelíd öledre leltem,
végtelen ringatóm, balzsamos nyoszolyám!
Ó, kék haj sátora, kék éjszakából verve,
átfogsz s akkor te vagy a tág, kerek azúr, -
kígyós hullámaid pelyhes partján heverve
tömör, hõ illatok kábítanak keverve:
ott kókusz, pézsma és kátrány nyers szaga szúr.
Még, még! örökre így! e nagy, nehéz sörénybe
hadd hintem gyöngy, rubin és zafir záporát,
hogy mindig úr legyen fölötted kéjem kénye!
s te légy oázisom s a bõ-kortyú edény te,
melybõl mohón nyelem az emlékek borát!
(Tóth Árpád)
A TÁNCOS KÍGYÓ
Baudelaire
Be jó is látnom, drága lomhám,
ha halkszinü fényt
szép tested tiszta bõre ont rám,
ég csillagaként!
Míg mély hajad zuhogva reng el,
s szaga csupa bú,
és árad, mint nagy, kósza tenger,
kék s barna habú,
lelkem, mint sajka, hogyha hajtja
friss hajnali szél,
kalandos kedvvel lengni rajta
csodatájra kél.
És két szemed, akárki nézze,
se vidám, se zord,
ékszer, melynek arany- s vas-része
hüs elegybe forrt.
Úgy lépdelsz, lágy ütemre ingva,
lomhán, szabadon,
minthogyha bûvölt kígyó ringna
a varázsboton.
Gyermekfõd, mit, míg lustán illeg,
halk súly le-leránt,
bókol, mint bájjal hogyha billeg
kölyök-elefánt.
S tested szökell, mint nyúlt hajó, ha
a habok viszik,
s ring, vásznát jobbra-balra bontva,
egész a vizig.
S mint jégmezõk tavaszi kedve
zuhogva fakad,
ha olvad ínyed tiszta nedve,
s elönti fogad,
nincs nektár, mely így tudna égni:
fanyar csodabor!
olvadt menny! mely szivembe égi
tüzeket sodor!
(Tóth Árpád)
A BALKÓN
Baudelaire
Emlékek anyja, te, úrnõk között is úrnõ,
te, minden drága kéj, te minden szent szabály!
Hívd: és a múlt ködén csókunk szépsége túlnõ:
a méla kályhatûz, a bûvös esthomály, -
emlékek anyja, te, úrnõk között is úrnõ!
Gyúlt alkonyok során, ha fellangalt a szén,
a balkónunk estelét a rózsaköd beszõtte,
mily lágy volt a szived! s ott mily kéjt leltem én!
Nem múló dolgokat fontunk szelíd beszédbe,
gyúlt alkonyok során, ha fellangalt a szén.
Be szép is a tünõ napfénnyel langyos alkony!
Mily nagy mélység a tér! mily hõsi úr a szív!
Éreztem, legdicsõbb úrnõm, kebledre hajlón,
hogy véred illata, mit cimpám fájva szív.
Be szép is a tünõ napfénnyel langyos alkony!
Mint lomha fal feszült közénk a sûrü éj,
de a homályon át szemem szemedre lelt még,
ittam lehelleted, - ó, drága mérgü kéj! -
s fivéri kezeim alvó lábad ölelték.
Mint lomha fal feszült közénk a sûrü éj.
Tudásom így ezer szent percet fölvarázsol,
idézve multamat, mely térdeidre hullt.
Édes szépségedet hol is keresni máshol?
Hisz enyhe tested és lágy szíved: ez a mult!
Tudásom így ezer szent percet fölvarázsol.
Ti eskük, illatok, sok végnélkûli csók!
Ó, visszaád-e még az ón-nem-járta örvény?
S keltek-e, mint napok, új égre gyulladók,
a roppant tengerek hûs mélyén megfürödvén?
- Ó, eskük, illatok, sok végnélkûli csók!
(Tóth Árpád)
A SZÉP HAJÓ
Baudelaire
Tükröt vetek feléd, ó Lány, hogy benne lássák
szemeid zengni lágy ifjúságod varázsát,
szépséged rajzolom eléd,
hol a gyermekkor az értt bájjal frigyre lép.
Ha jársz, s szelet söpör bõ szoknyád könnyû szárnya,
olyan vagy, mintha szép hajó tengerre szállna,
mely dúsan vitorlázva ring
egy lusta, lassu és édes ütem szerint.
Fejed a puha nyak s a széles rózsaszin váll
fölött titokzatos bájjal pávázva himbál;
diadalmas-álmatagon
haladsz te, fenséges leányka, útadon!
Tükröt vetek feléd, ó Lány, hogy benne lássák
szemeid zengni lágy ifjúságod varázsát;
szépséged rajzolom eléd,
hol a gyermekkor az értt bájjal frigyre lép.
Melled, a büszke mell, amint elõreszökvén
feszíti selymedet, olyan, mint drága szekrény;
domboru, szárnyas ajtaján
minden fény megcsuszik, mint sima pajzs falán.
Kihívó, hetyke pajzs, két rózsás gombbal ékes;
dus szekrény, titka van, és telisteli édes
bor, illat és drága likõr,
melytõl az agy s a szív vad õrületbe dõl.
Ha jársz, s szelet söpör bõ szoknyád könnyü szárnya,
olyan vagy, mintha szép hajó tengerre szállna,
mely dúsan vitorlázva ring
egy lusta, lassu és édes ütem szerint.
Nemes szép lábaid, verve a fodrok alját,
a sötét vágyakat ingerlik s fölkavarják;
ilyen két boszorkány, aki
mély üstjében sötét italát keveri.
Karod, mely herkules-fiúkkal játszva vína,
mint a sikos boák, kõkemény, noha síma,
hogy makacsul szorítsad õt,
makacsul fojtva mély szivedbe, szeretõd.
Fejed a puha nyak s a széles rózsaszin váll
fölött titokzatos bájjal pávázva himbál;
diadalmas-álmatagon
haladsz te, fenséges leányka, útadon.
(Babits Mihály)
BÛVÖS, SZÉP ÕSZI ÉG VAGY
Baudelaire
Bûvös, szép õszi ég vagy, tündöklés, rózsaszirom.
Bennem a szomorúság tengere sírva árad,
s ha visszafut, otthagyja fanyar, bús ajkaimon
maró emlékezetét keserû iszapjának.
Kezed hiába csúszik alélt keblemen tova,
amit keres, barátnõm, marcangolt hely, üres rég,
széttépte azt az Asszony vad karma, éhes foga,
ó, ne keresd a szívem, az állatok megették.
Palota volt a szívem s a tömeg befertõzte,
most benne orgiáznak, gyilkolnak, civódnak ott,
meztelen kebled körül parfüm szálldos felhõzve.
Lelkek kemény korbácsa, ó, Szépség, Te akarod.
Lobbantsd fel ünneppiros lángjával tûzszemednek
a rongyokat, amiket a rablók itt feledtek.
(Ady Endre)
ÕSZI ÉNEK
Baudelaire
1
Hideg homály borul szívünkre nemsokára;
tûnõ nyarunk tüze, ég veled, büszke fény!
Hallom, kopogva hull már házunk udvarára
a fa, s komor robaj döng válaszul kövén.
Lelkembe visszaszáll a tél: kaján s goromba
düh, kín és borzadály, hajszás, kemény robot;
s miként a sarki ég poklán a nap korongja:
jeges tönk lesz szivem, melyen véresen lobog.
Borzongva hallom, a hasábok hogy zuhognak;
ha vérpad épül, az sem ád ily hangokat.
Lelkem torony, amely lassanként összeroskad
az ostromgép nehéz ütései alatt.
S úgy tetszik, míg beföd e zaj egyhangu búja:
koporsót szegez itt nagysietve az ács...
Kinek? - Tegnap nyár volt, ez már az õsz borúja!
A zaj titokzatos, mint egy elutazás.
2
Szeretem nagy szemed zöldtüzü ragyogását,
szép gyönyöröm, de ma oly keserû vagyok!
Nem szomjazom szobád, szíved s a tûz varázsát,
csak a Napot, amely a tengeren ragyog.
És mégis: légy anyám! szeress! hajolj szivemre,
habár gonosz vagyok, hazug és hûtelen;
testvér vagy szeretõ, - légy fájó naplemente
s glóriás õszi ég: elhaló életem!
Nem tart soká: a sír les már az áldozatra!
Ó, vond öledbe, vond, s öleld homlokom át:
hadd szürcsölöm, fehér s forró nyarunk siratva,
az õszutó derûs, langy-sárga sugarát!
(Szabó Lõrinc)
MOESTA ET ERRABUNDA
Baudelaire
Agáta, mondd, szived nem száll-e néha messze,
túl e vak tengeren, e szennyes városon,
más óceán felé, hol zengõ fény övezne,
s hol ring a szûzi mély, kéken, sugároson?
Agáta, mondd, szived nem száll-e néha messze?
A víz, a végtelen, ringassa renyhe búnk!
Mily démon áldta meg, hogy bár üvölt vad ajka,
s ormótlan orgonán a mord vész véle búg,
el mégis õ csitít, az õs fenségü dajka!
A víz, a végtelen, ringassa renyhe búnk!
Vágtass velem vasút! lebegj el, lenge gálya!
El innen, el, ahol könnyünkbõl lesz a sár!
Úgy-e, így sír szived gyakorta, ó, Agáta?
Sok itt a bûn, a baj s a jaj, el, messze már!
Vágtass velem, vasút! lebegj el, lenge gálya!
Ó, Éden, illatos tájad mily messze int!
hol friss azúr alatt csak kedvek s üdvök élnek,
hol, amit szeretünk, méltó szeretni mind,
hol tiszta kéj ölén ájulhat el a lélek!
Ó, Éden, illatos tájad mily messze int!
S hát gyermek-kéjeink szelíd, zöld fényü kertje,
bujócskák, víg dalok, sok drága csók s csokor,
dombok mögül siró hegedûk halk koncertje,
hûs kõkorsók kora s az alkonyi bokor, -
hát gyermek-kéjeink szelíd, zöld fényü kertje,
ártatlan Édenünk, tûnt üdvökkel tele:
ó, hol van? Kína sincs s az Indiák se messzebb!
Ha zeng hangos jajunk, felköltjük még vele?
Vagy ébred még, ha halk ezüst sirásunk reszket:
ártatlan Édenünk, tûnt üdvökkel tele?
(Tóth Árpád)
SZÖKÕKÚT
Baudelaire
Fáradt szemed, szegény szerelmem,
hagyd hunyva hosszan: ne beszélj.
Maradj e hanyag helyzetedben,
amelyben meglepett a kéj.
Künn a szökõkut, mely csevegdél,
és nem szünik sem éj, se nap,
táplálja, melybe merítettél
ma: elragadtatásomat.
Ezer virágot ont ki
s ezer lepét,
melyekre Phébe hinti
ezer szinét:
nagy könnyeit ugy önti
záporba szét.
Igy a te lelked, melyet hõen
a gyönyörök villáma gyújt,
kirebben gyorsan s vakmerõen
szárnyat nagy, bûvös égbe nyújt.
De majd lehalva, szárnyelejtõn
bus bágyadásba márt az ár,
amely egy láthatatlan lejtõn
lelkemnek is mélyébe száll.
Ezer virágot ont ki
s ezer lepét,
melyekre Phébe hinti
ezer szinét:
nagy könnyeit ugy önti
záporba szét.
Te kit oly széppé tesz az éjjel,
de jó, ha kebleden vagyok,
az örök panaszt színi kéjjel,
mely a medence közt zokog.
Hold, zengõ víz s te éj, te áldott
s ti fák magányos borzama,
szeplõtlen melankóliátok
szerelmem édes tükre ma.
Ezer virágot ont ki
s ezer lepét,
melyekre Phébe hinti
ezer szinét:
nagy könnyeit ugy önti
záporba szét.
(Babits Mihály)
EGY VÖRÖSHAJÚ
KOLDÚSLEÁNYHOZ
Baudelaire
Hó archoz rõtszinü tincs!
ruhádnak ép helye nincs,
társz põre nyomort, de friss
szépséget is.
Lásd, engem, bús, ideges
költõdet kis, beteges
tested, bár pettyezi folt,
vágyakkal olt.
Cipõd csak rút facipõ,
ám szebben hercegi nõ
sem hord, min bársony a pánt,
kacér topánt.
Ó, bár e kinõtt ruha
helyett rangbéli puha
diszítne: uszály, melyen
zúg a selyem.
S rongyos harisnya helyett
hadd védné térdeidet
kéjenctõl aranyos õr:
kis hetyke tõr!
A laza csokru füzõ
mögül két, bûnbe üzõ
keblecskéd kandi szeme
kiintene.
S hogy selymed kéjre leszedd,
kéretnéd lusta kezed,
karmolva, ha makacs ujj
sürgetni búj.
S nem volna közbe szünet:
Belleau úr szõtte szonett
zsongatna, gyöngyszavu kincs,
s míg bús bilincs
közt sok buja verselõd
dalt dallana, perzselõt,
s lépdelné karcsu bokád
lépcsõd fokát,
lentrõl sok hetyke gyerek,
Ronsardok s grófi sereg
lesné üde bájaid
bújt tájait.
Ágyadban nem liliom
nyílna, de csók, miliom,
s Valois-kból egy brigád
nyögné igád!
- Ám csak koldúlsz, te szegény,
csapszékek rossz küszöbén,
s kezed kültelki Véfour
szennyébe túr.
Szemed olcsó kirakat
üveggyöngyén megakad,
s hajh, venni zsebembe sincs
pár sous-nyi kincs!
De menj csak, vígan, igy is,
ha kõ és gyöngy irigy is, -
mégis csak põre, keszeg
tested a szebb!
(Tóth Árpád)
HA ÉLETÉBEN
Petõfi Sándor
Ha életében nem szerettem volna
A szõke fürtök kedves gyermekét:
Övé leendett életem, szerelmem,
Midõn halotti ágyon feküvék.
Mi szép, mi szép volt a halotti ágyon!
Mint hajnalban ha fényes hattyu száll,
Mint tiszta hó a téli rózsaszálon:
Lengett fölötte a fehér halál.
A NÉGYÖKRÖS SZEKÉR
Petõfi Sándor
Nem Pesten történt, amit hallotok.
Ott ily regényes dolgok nem történnek.
A társaságnak úri tagjai
Szekérre ültek, és azon menének.
Szekéren mentek, de ökörszekéren.
Két pár ökör tevé a fogatot.
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.
Világos éj volt. A hold fenn vala;
Halványan járt a megszakadt felhõkben,
Miként a bús hölgy, aki férjinek
Sírhalmát keresi a temetõben.
Kalmár szellõ járt a szomszéd mezõkön.
S vett a füvektõl édes illatot.
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.
A társaságban én is ott valék,
S valék szomszédja éppen Erzsikének,
A társaságnak többi tagjai
Beszélgetének s énekelgetének.
Én ábrándoztam, s szóltam Erzsikéhez:
"Ne válasszunk magunknak csillagot?"
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.
"Ne válasszunk magunknak csillagot?"
Szólék én ábrándozva Erzsikéhez.
"A csillag vissza fog vezetni majd
A múlt idõknek boldog emlékéhez,
Ha elszakaszt a sors egymástól minket."
S választottunk magunknak csillagot.
Az országúton végig a szekérrel
A négy ökör lassacskán ballagott.
SZEPTEMBER VÉGÉN
Petõfi Sándor
Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak elõtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetõt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme, sötét hajam õszbe vegyül már,
A tél dere már megüté fejemet.
Elhull a virág, eliramlik az élet...
Ülj, hitvesem, ülj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Ó mondd: ha elõbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?
Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörölni véle könnyûimet érted,
Ki könnyedén elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!
EGY HALOTT NÕHÖZ
C. F. Meyer
Hogy érzem ma hatalmadat!
Szinte pillád éjféli árnya
vetûl fehér papíromra a lámpa
fénye alatt!
Szemed mohón
figyeli készülõ dalom.
Lényed a lényembe tapad:
itt vagy! Némán néz a fakult arc,
s ha egy gyöngéd s különös szóra bukkansz,
az is te vagy:
véred, tiéd,
bár porodat sír õrzi rég.
Ha lehelleted ér puhán,
lelkem, mely harcos és kemény lett,
ugy érzi, hogy közben téged is érlelt
lent a magány:
jobban szeretsz,
jobban akarsz, jobban követsz.
Családod a sírodra érc-
urnát emelt - hogy elfelejtsen;
közben örökölt s nõsült rendületlen;
énbennem élsz!
Sirassalak?
Élsz és szivem melege vagy!
(Szabó Lõrinc)
SZERETNÉLEK
MÉG EGYSZER LÁTNI
Gyulai Pál
Szeretnélek még egyszer látni
A kertben, ott a fák alatt,
Hallgatni édes csevegésed,
Mint gyermek, úgy örülni véled,
Szakítva a virágokat.
Szeretnélek még egyszer látni
Homályos õszi délután,
Kandallódnál a karosszéken,
Ha mintegy elringatva, ébren
Alszol, s álmodva nézsz reám.
Szeretnélek még egyszer látni,
Midõn úgy várod jöttömet,
Megismersz immár a távolból,
S bár ajkad olyan hidegen szól,
Elárul néma örömed.
Szeretnélek még egyszer látni,
Szép csöndes nyári estvelen,
Holdfénynél az akászok árnyán,
Midõn fejed keblemre hajtván,
Így suttogsz: még maradj velem!
Szeretnélek még egyszer látni,
A vén udvarház csarnokán,
S ha elhangzott az isten-hozzád,
Még visszanézni utolszor rád
S elõször sírni igazán.
Szeretnélek még egyszer látni,
Meggyógyítna egy pillanat.
Mit szenvedtem, feledni tudnám,
S még egyszer örömest feldúlnám
Éretted ifjúságomat!
A KÁRHOZAT HELYÉN
Vajda János
Ez a terem, amelyben történt.
Mondják, beszélik a falak.
Látom forogni a vad örvényt,
Mely elmerített, fényalak!
A teremtésnek delelõjén
Itt született a pillanat,
Amely után visszafelé mén
A lét, a hasonlót már nem ad.
S hajh! mielõtt aláhaladna
- Hol majd az ûrbe nyugoszik -
Az örökkévalóság napja
Mintha megállott volna itt:
E percet élem szakadatlan;
Agyamban ez a jelenet
Kering szünetlen, változatlan,
Mint befagyott emlékezet.
Itt, eme függöny éjjelében,
Mint egy-egy villogó gyilok,
Röpködnek fuldokolva kéjben,
Tüzet lehellõ sohajok.
Megelevenül tõlük itten
S remeg minden butordarab;
Árulkodik, suttog szememben,
Hátam mögött föl-fölkacag:
"Hogy gyalázatfolt ég a napban,
Virágkehelyben ronda pók.
Nincs szemérem a csillagokban,
Zsibáru lett a szûzi csók.
Hogy koldussá szegényült a lét;
Leélte tündöklõ nyarát.
Üres a végtelen mindenség,
Ki van rabolva a világ!"
- Ah, úgy van, úgy, itten veszett el
A második paradicsom.
Szép Éva, téged csábitott el
Ott egy kigyó, itt egy majom.
Igen bizony, hitvány majom volt;
God dam! vörös frakkot viselt.
Chic-kel kötött nyakára csokrot,
S ezzel Waterloot nyert e helyt.
Úgy kell neked, szivem! mit fellengsz?
Ez itten a világfolyás.
A fellegekben amig jársz-kelsz,
A virágot letépi más.
Mért nem tanultál Jupitertõl?
Elég fényes példát adott:
Ismerve Európát, cselbõl
Elõbb ökörré változott.
HÚSZ ÉV MÚLVA
Vajda János
Mint a Montblanc csucsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szivem, többé nem ég;
Nem bántja újabb szenvedély.
Körültem csillagmiriád
Versenyt kacérkodik, ragyog,
Fejemre szórja sugarát;
Azért még föl nem olvadok.
De néha csöndes éjszakán
Elálmodozva, egyedül -
Mult ifjuság tündér taván
Hattyúi képed fölmerül.
És ekkor még szivem kigyúl,
Mint hosszú téli éjjelen
Montblanc örök hava, ha túl
A fölkelõ nap megjelen...
HARMINC ÉV UTÁN
Vajda János
Mi hátra volt még, elkövetkezett.
E földi létben gyász sorunk betölt.
Találkozunk - irgalmas végezet! -
Utolszor, egyszer még, a - sír elõtt.
Hittem, hogy lesz idõ, midõn megösmersz
S helyet cserél bennünk a fájdalom;
És folyni látom, majd ha már késõ lesz,
A megbánásnak könnyét arcodon.
Mert amit én vesztettem, óriás,
Hozzá az ég adott erõt nekem.
Én látok itt olyant, mit senki más;
Csodákat mível emlékezetem.
A multból fölmerûl egy pillanat,
Mint óceánból elsüllyedt sziget;
És látom újra ifju arcodat,
Mikor még másért nem dobbant szived.
És e varázslat rád is visszahat.
E lélek a te Veszta-templomod.
Oltára képében látod magad;
Mi vagyok én neked, most már tudod:
Ha majd a földi élettõl megváltam,
Imába, dalba foglalt szerelem
Örökkévalósága a halálban...
Az ég, ládd, mégis eljegyzett velem!
Ki bájaidból méltatlan vadakra
Pazaroltál nem értett kincseket;
Én, a hideg bálvány vezeklõ rabja,
Ki minden kéjt szivébe temetett:
Most itt ülünk siralomházi lelkek,
És nézzük egymást hosszan, szótalan...
Tekintetünkben hajh! nem az elvesztett,
Az el nem nyert éden fájdalma van.
Igy ûl a hold ádáz vihar után
Elcsöndesült nagy, tornyos fellegen,
És néz alá a méla éjszakán,
Bánatosan, de szenvedélytelen,
Hallgatva a sirbolti csöndességet
A rémteli sötét erdõ alatt,
Amíg a fákról nagy, nehéz könnycseppek
Hervadt levélre halkan hullanak...
VELENCEI PÁSZTORÉNEK
(Egy párizsi Giorgione-kép)
Dante Gabriel Rossetti
Vizet, mert fullasztó a dél, - vigyázz,
lassan meríts, - vigyázz, hajolj le ott,
s a kancsó-szájon bugyborgó habot
hallgasd. Csitt! Mindent néma hõ igáz
a mélyen túl, beszegve a napot:
a brácsa-húr, melyen vad ujj cikáz,
zokog; a barna arcokon vitáz
a bú s a kéj, a dal elhallgatott.
Mit néz a lány, mig karcsu fuvola
síklik le biggyedt száján, s oldala
borzong a hûs gyepen mezítlenül?
Ne szólj, mert fölsír. Maradjon talány
és névtelen e pillanat. A lány
ajkán az Örök Élet csókja ül.
(Kardos László)
AZ ARCKÉP
Dante Gabriel Rossetti
Ó, kegyes isten, aki csupa részvét,
ó szerelem! Hadd, hogy ujjam alatt
felragyogjon kedvesem képe, s hadd
mutassa lelke legbelsõ egészét:
hadd lássa, kit mély céllal vonz a szépség,
túl szeme fényén, amint lángra kap,
s túl mosolyán, mely gyûrûz, mint a hab,
hogy tárul benne teljes tenger és ég.
Lám! Sikerült. A karcsu nyak felett
hangról, csókról némán is vall a szája,
az árnyas szem multat lát és jövõt.
Arca ereklyetartó. Ne feledd
hogy ezután (ó, Szerelem csodája!)
hozzám jöjj, ha látni kivánod õt.
(Nemes Nagy Ágnes)
ELVÁLÁS
Dante Gabriel Rossetti
Mit hozhat ez a harc-sújtotta nap
s minden ostromló ellenségedet
felbujtó éj - mikor a szeretett
lényrõl sem kép, sem hang ma hírt nem ad?
Most, amikor vert had gyanánt szalad
minden órád, s kéjben dédelgetett
érzékeid csak azért küzdenek,
hogy délpontról alkonyba hulljanak?
Vigyázz, szegény bilincsbe vert bolond!
Míg minden elmúltat csábítva fest
az emlék, hogy örökké õt keresd:
gátakat tépõ sodrással a gond
árja szívednek barlangjába ront,
s meghasadt szívvel ott marad a test.
(Vajda Endre)
EMLÉKEZZ
Christina Georgina Rossetti
Emlékezz rám, ha tõled messze-messze
a hallgatag országba érkezem,
s nem foghatod meg többet a kezem,
és nem fordulhatok el tévedezve.
Emlékezz rám, ha majd magad leszesz te,
s nem szólsz jövõnkrõl, úgy, mint rendesen:
csak emlékezz és értsd meg, kedvesem,
késõ tanács, imádság, minden eszme.
De ha felejtesz, s aztán valahogy
emlékezel reám, ne búslakodj,
mert hogyha Éj s Romlás a szenvedélyt
nem ölte meg, mely hajdan bennem élt,
százszorta jobb, hogy mosolyogj s felejts,
semmint emlékezz és egy könnyet ejts.
(Kosztolányi Dezsõ)
SZÜLETÉSNAP
Christina Georgina Rossetti
Szívem, mint éneklõ madár,
akinek fészke vizes völgy,
a szívem mint az almafa,
kit édesen lehúz a föld,
a szívem mint a szivárványos
kagyló égi tengeren -
szívem mind ennél boldogabb,
eljött hozzám a szerelem.
Trónt nekem, párnát, selymeket,
függönyül bíbor-bársonydíszt,
pomagránátot, gerlicét
faragj rá, pávákkal díszítsd;
ötvözz rá arany és ezüst
szõlõt, hûs liliomot nekem,
hadd üljek születésnapot,
eljött, eljött a szerelem.
(Hajnal Anna)
VÉGE
Ibsen
Mind kikísértük,
elment a vendég;
szavuk a szellõk
már elkeverték.
Most tompa csend van,
hol énekeltél.
Sötét a kert lenn,
sötét az erkély.
Rövid akkord volt,
egy kósza ábránd!
Vendég, ki jött és -
aztán tovább állt.
(Kosztolányi Dezsõ)
DAL
Bécquer
Elõbb halok meg, mint te: rejtve hordom
szívemben idebenn
a tõrt, amellyel kezed felnyitotta
halálos, mély sebem.
Elõbb halok meg, mint te: ámde lelkem,
a megátalkodott,
a túlvilágnak küszöbén leül majd,
s reád fog várni ott.
Múlnak az órák, a muló napokkal
évek tûnnek tova,
aztán te is jössz, s bekopogsz az ajtón...
ki nem jut el oda?
Akkor, ha minden bûnt, mindent, mi gyarló,
a földnek röge fed,
s mint új Jordánban, a halál vizében
lelked megfürdeted:
ott, hol az élet kúsza zûrzavarja
halk békévé simul,
miként a hullám, mely a parthoz érve
elhallgat és kimul:
midõn a sír bezárul és kitárja
az örök életet -
mindent elmondunk egymásnak mi ketten.
mit itt nem lehetett!
(Gáspár Endre)
HALLGATAG JÖN
Bécquer
Hallgatag jön, s minden mozdulata
a csönd harmóniája;
lépte kopogva emlékeztet a
szárnyas himnusz ütemes dallamára.
Félig hunyt szeme tiszta, mint a dél,
s úgy perzsel ez a két szem,
hogy föld és ég, mi csak résébe fér,
ez új parázstól fölizzik egészen.
Ha kacag, hangja patakként szökell, s
gyöngyözve halkul aztán;
ha sír, végtelen gyöngédségü vers
pereg alá az arcán.
Övé a szín, övé a napvilág,
a vonal és az illat;
a forma, mitõl megfogan a vágy;
s a kifejezés, kútja dalaimnak.
Hogy buta?... Bah! Míg titka odabenn
lapul, lakatra téve,
a hallgatása többet ér nekem,
mint bárki más kimondott bölcsesége.
(Timár György)
TENGER ÉS ALKONYÉG
KÖZÖTT
Swinburne
Tenger és alkonyég között
a szerelem hozzámszökött.
Örömre bú jött, napra éj.
a hosszu vágyra kurta kéj,
s ó szerelem, reád mi jött
tenger és tengerpart között!
Tenger és kikötõ között
az édesbõl keserü lett,
a vágyból könny, a könnybõl láng,
holt kéjbõl új vágy, új fulánk:
s a szerelem így font-kötött
a tenger és homok között.
Tenger és naphunyat között
egy órát köztünk font-kötött,
de már suhant is, fürge láb,
a tegnapok után tovább
az arany vízen; jött s szökött
tenger és tengerhab között.
S tenger fölött és part alatt
minden vágy meghalt, elszunyadt.
Az elsõ csillag látta, míg
kettõnk egy lett: a második
csak engem látott magamat,
tenger fölött és part alatt...
(Babits Mihály)
BÚCSÚ
Swinburne
Menjünk tovább, dalom; õ meg se hall,
menjünk, ne féljünk, menjünk, méla dal!
Légy néma most! Az ének éve elszállt
sok édes régi vígodalmival.
Szerettük õt, de õ keblére nem zárt:
úgy van, dalom, bár angyalmódra dallj:
õ meg se hall.
Keljünk fel, menjünk, mert õ mitse tud.
Menjünk tengerre, mint a szél, ha fut
homokkal, habbal; mert van-é reményed?
Reményed nincsen: minden erre jut.
Keserves ízû, mint egy könny, az élet.
De hasztalan panaszlod ezt a bút:
õ mitse tud.
Menjünk tovább s haza; õ nem sirat.
Álmot s napot a szerelem miatt
s késõ gyümölcsöt s illatlan virágot
feladtunk, mondva: Légy te, ki arat!
Most nincs fûszál sem; õ mindent levágott.
Vetõk, aludni! ránk már nem virrad,
s õ nem sirat.
Menjünk, nyugodjunk; mert õ nem szivell,
ha róla dallok, arra nem figyel.
Nem látja, mint törõdik a szerelmes.
Menjünk. Ne szólj. Elég. Hagyjuk mi el.
Szerelemtenger meddõ, mély, keserves,
s bár látta már virágim ezrivel,
õ nem szivell.
Mondjunk le, menjünk; mert õ fel se vesz.
S bár csillagtól a lég is tünde lesz,
s bár a sok habvirág, mozogva, ringva
egy holdvirágtól aranyfénybe vesz:
súlyos hajunkra, fúló ajkainkra
mind ránkomolhat, eltemethet ez:
õ fel se vesz.
Menjünk, menjünk tovább; õ meg se lát.
Még egyszer, együtt, zengjük el dalát:
õ is tán, tûnt szavakra és napokra
gondolva, visszafordul arra, rád:
de már mi mintha ott se lettünk volna -
s bár minden ember résztvevõ barát:
õ meg se lát.
(Babits Mihály)
VERSENGÉS
Swinburne
Ha a szerelem rózsa,
hadd legyek én levél,
életünk együtt nõne
bús és dalos idõbe
- dúlt rét, virágos róna,
õsz bánat s édes kéj -,
ha a szerelem rózsa,
hadd legyek én levél.
Ha vers volnék a dalban,
s dallam a szerelem,
énekben egyesülnénk,
ajk-ajkon üdvözülnénk,
s csók, csattogó madárhad
zengne esõs delen,
ha vers volnék a dalban
s dallam a szerelem.
Ha te édes, az élet,
s én kedvesed, halál,
együtt sütnénk, havaznánk,
s míg március csókot dob ránk,
míg nárcisz s harkály éled
eperízü szélre vár -
ha te édes, az élet,
s én kedvesed, halál.
Ha bánat rabja volnál,
s öröm apródja én,
játsznánk õsszel, tavasszal,
csellel, édes szavakkal,
könnyekkel, éjjel, nappal,
nevetve lány s legény -
ha bánat rabja volnál,
s öröm apródja én.
Ha te április hölgye
s én májusnak ura,
legyeznél gyenge ággal,
beszórnálak virággal,
míg a nappal árnyak völgye
s az éj fényes, fura -
ha te április hölgye
s én májusnak ura.
Ha te örömkirálynõ,
és én a kínkirály,
Kupidót együtt lessük,
csalfa szárnyát lenyessük,
táncot mértékre jár õ,
zablát kap, pórul jár -
ha te örömkirálynõ
és én a kínkirály.
(Hajnal Anna)
EGY NAP MEG EGY ÉJ
Swinburne
Egy nap meg egy éj, mit a mámor adott, vele
játszani, a szerelem s a szeszély;
ajakunk s a szivünk zeneként dadogott bele,
õ muzsikált vele, röpte hozott ide,
mert meg akarta mutatni, mit ér
egy nap meg egy éj.
Nagy szárnya kinyílt, betakart, megölelt vele;
semmi gonosz gyanu ide nem ér,
követne a lába, gyalázna a nyelve, de
lelket a testtel egy üdvbe zenél
egy nap meg egy éj.
De rebben a szárnya, mi nem mehetünk vele,
(hallod? a reggel örök dala kél!)
egy nap meg egy éj ragyogott gyönyörûn vele;
menjen! a mirtusz is ím tovatûn vele!
Ennyi a földön az isteni kéj:
egy nap meg egy éj.
(Szabó Lõrinc)
NÉLKÜLED
Hardy
Esõ dobol, ajtó recseg,
villám, zöld fényü ég -
én itt vagyok, te meg amott,
s köztünk a messzeség.
Bár ezer mérföld lenne csak
s a vad, villámos ég,
ami közénk áll - akkor, ó,
remény is lenne még.
De hogy azt általérje, már
a vágyunk sem elég,
jaj, több az, mint villám, vihar,
több, mint a messzeség.
(Tótfalusi István)
A FÉRFI TEMETÉSÉN
Hardy
Viszik nyugodni - csöndesen
vonúl a gyászmenet vele;
én hátúl megyek, idegen;
õk, család, s én, a kedvese.
Az én ruhám élénk maradt,
övékén éjsötét a szín;
de szemük könnyet nem mutat,
s engem tûzként emészt a kín!
(Szabó Lõrinc)
"ORSZÁGOK MEGTÖRETÉSE"
IDEJÉN
Hardy
Csak egy ember, csöndben lépeget,
felszántja a rögöt,
botladozó, elrévedett
öreg lova mögött.
Csak egy vékony füstcsík, lángja sincs,
de akkor is igy száll tovább,
ha majd elmultak sorra mind
a dinasztiák.
Csak egy lány meg egy fiú - a dicsõ
gyõzelmi krónika,
az semmivé lesz, de az õ
történetük soha.
(Vas István)
RÓMAI FÜRDÕ
Heredia
Bõrük lehelli még a mirrhaillatot;
merengnek s élvezik, mily lágy a téli este,
s mert ég a bronzedény, fényét a falra festve,
halvány szép arcukon láng és árnyék lobog.
Selyempárnák fölött, a bíborágyon ott
egy-egy lány rózsaszín márvány- vagy ámbrateste
mozdul, nyújtózik és elnyúlik újra resten;
hógyolcsuk kéjesen hosszú redõket ont.
Míg meztelen husán a forró pára árad,
egy ázsiai nõ a vízben állva fáradt
ujjait tördeli unottan s szótlanul;
s a sápatag latin lányokat megigézi,
amint vad bájjal és buján kibontva éjszin
hullámos, dús haja egy érctorzóra hull.
(Szegzárdy-Csengery József)
ANTONIUS ÉS KLEOPÁTRA
Heredia
Nézték Egyiptomot erkélyrõl, a magasban,
a tikkadt ég alatt, amint pihenni tér,
és a Folyót, amely sötét deltáin ér
Bubast s Szaiz elé, vizét görgetve lassan.
A büszke római a súlyos, lomha vasban
- egy gyermek álmait ringató rab vezér -
érezte kéjesen, hogy lankad el s alél
gyõztes szivén a test, melyet ölel szorossan.
Fürtös, sápadt fejét felé fordítva, kit
legyõzhetetlen és vad illat részegít,
emelte tágranyílt szemét a nõ s a száját.
S a lángoló Vezér reá hajolt, s a szem
aranycsillámu nagy tükrében végtelen
tengert látott, ahol futottak szét a gályák.
(Szegzárdy-Csengery József)
TE ÉDES, MESSZIRÕL
Mallarmé
Te édes, messzirõl s közelrõl, s oly fehér,
oly gyönyörû, Mary, hogy ritka és csalóka
illatra gondolok, mely fátyolos-fakóra
kopott kristályüveg vázából rejtve kél -
Te látod éveim, s tudod, hogy bennem él
határidõtlenül ugyanegy rózsa bokra,
s ugyanegy nyár virít vakító mosolyodra,
a nyár, mely multba hullt, s messze jövõbe ér.
És szívem éjszaka szólni szeretne olykor,
vagy, mely rád illenék, a legszebb névre gondol,
s fölujjong holmi szón, mely dib-dáb suttogás
testvéri szájon, ám - kincsem csöpp foglalatja -
te megtanítsz reá, hogy ize-méze más,
amikor csöndesen rácsókolom hajadra.
(Nemes Nagy Ágnes)
JÖVÕ
Charles Cros
Istálló-széna közt édes-részegitõn
elfonnyadt pipacsok, fakó buzavirágok,
a megsárgult levél, melyben istenben áldott
õsöm merenghetett elévült eskükön,
az illatos tubák, mit szippantott üköm,
a kicsiny asztalon kirakott passziánszok
elbûvölnek. S ha majd az idõ elszivárog,
te meg-se-született, versem így elbüvöl.
De most még élek én! Érzem szállni a széllel
édes galagonyák és orgonák szagát,
csókom túlcsengi a lélekharang szavát.
Ó, késõ olvasóm! akit tizenhat évvel
elsõ csók s orgona vad gyönyöre fogad,
szerelmed élteti majd porló csontomat.
(Somlyó György)
Ó MÉRT OLY KÉSÕN
Kiss József
Ó mért oly késõn, levelek hullása,
Daru távozása idején:
Mért nem találkoztam rózsanyiláskor,
Hajnalhasadáskor veled én?
Mért nem hallgathattuk édes-kettesben
A pacsirtát lesbe te meg én?
Mért nem találkoztunk a mámor, a vágyak,
Az ifju álmok idején!...
AZ ÖRÖK SZÉPNEK
Kiss József
Az örök szépnek, örök ifjúságnak
Utolsó álmát veled álmodom,
Te elmúlhatsz, te elhervadhatsz másnak:
Én hervadásod látni nem fogom.
A szellõ, melyre te a kelyhed bontod,
Melytõl szépséged telje teljesül:
Éltem fájáról az utolsó lombot
Rázza le lassan, kérlelhetetlenül...
Te, válladon a királyi palásttal,
Bevonulsz büszkén, diadalmasan.
Míg engemet a tulsó kapun által
Már kifelé visz magányos utam.
AJÁNLÁS
Kiss József
Hamupipõke! Mákot szemeltünk,
És elmult lassan az idõ felettünk.
Egy véka hamu és egy itce mák.
Ilyen az élet, ennyi a világ!
Öreg idõ már, de a princ cipõje
Illik ma is még és nincsen elnyûve.
S tetszik, nem tetszik gonosz mostohádnak:
Ma is neked van a legparányibb lábad.
S arcod miként a teli hold világa,
Ma is oly szendén tekint a világba.
S lelked oly édes, olyan megadó -
Ennyi szelidség, jóság mire jó?
- Voltál nekem hû, édes cimborám,
Öröm reggelén és gyászok torán.
És játszótársad voltam én neked
És bolondoztunk úntig eleget.
Hamupipõke! Kongatnak estére,
Nem tart soká és a mesének vége...
Elhiszed?... Dehogy!... A gyöngyszem pörög,
Istentõl a báj s a mese örök...
A HOLD A FÁK KÖZT
Verlaine
A hold a fák közt
szikrázva süt;
gally moccan, ág zörg,
és mindenütt
hangok remegnek...
Ó, hogy szeretlek.
A tó sötéten
õrzi hideg
tükrén az ében
árnyú füzet;
szél jaja rezzen...
Álmodj, szerelmem.
Maga a kék menny
ereszkedik
a csillagfényben,
mely gyöngyeit
szikrázva szórja...
Isteni óra!
(Szabó Lõrinc)
NYÁR LESZ TEHÁT
Verlaine
Nyár lesz tehát, tündöklõ és meleg:
örömöm édes cinkosa, a roppant
napfény, a selymek közt még szabadabban
kiemeli drága szépségedet;
A kék ég, a hullámzó, büszke sátor,
alásuhog és csókjaival ér
homlokunkra, mely forró lesz s fehér
a boldogságtól és várakozástól;
s ha jön az este, langyos szél susog,
fátylaid játékosan megsuhognak,
s baráti mosolyát a csillagoknak
együtt nézzük majd, ifju házasok.
(Szabó Lõrinc)
Ó MENNYI,
MENNYI BÁNAT ÉRT
Verlaine
Ó mennyi, mennyi bánat ért
egy asszonyért, egy asszonyért.
Vigaszt, hiába, nem találtam,
pedig szivemmel messzeszálltam,
pedig szivem elhagyta õt,
már rég elhagyta azt a nõt.
Vigaszt, hiába, nem találtam,
pedig tõle már messze jártam,
s szivem, túlérzékeny szivem,
így szólt lelkemhez: - Ugye, nem,
nem valóság - bár annak érzed -
bús és dacos számûzetésed?
S lelkem felelt: - Mit tudom én,
mily csapda ez, vagy mily remény:
mindig mellette, nála, véle,
pedig messze számûzve tõle?!
(Szabó Lõrinc)
GREEN
Verlaine
Gyümölcsök és virág és ágak lombja: vedd el,
s vedd szívem is, amely csak tehozzád hajol.
Csak ezt hoztam: ne tépd össze fehér kezeddel,
s legyen szép szemeid öröme e csokor.
Siettem; elborít még a hajnali harmat,
mely a friss szélben a homlokomra fagyott.
Ha eléd borulok, drága pillanatoknak
álma feledteti, hogy mily fáradt vagyok.
Hadd hajtsam fejemet ifjú kis kebleidre,
még benne zengenek utolsó csókjaid;
engedd, jó vihara hadd csendesûljön így le,
s hogy míg pihensz, veled aludjam egy kicsit.
(Szabó Lõrinc)
A NAIV FIÚK
Verlaine
A magas sarkok és a hosszu szoknyaaljak
csatájában, az út s a szél szerint, bizony
néha a boka is elõtünt - ó, nagyon
ritkán! - de már ez is öröme volt a napnak.
Máskor meg szépeink fehér nyakát a zöld
homályban szúnyogok fulánkja simogatta,
s villant ilyenkor a vakító váll, riadva,
s gyerekszemünk csak úgy habzsolta a gyönyört.
S leszállt az est, az õsz, sejtelmes esti óra;
karunkon csüggtek a szép hölgyek álmatag,
s oly izgató szavak hagyták el ajkukat,
hogy lelkünk remegõ csodálkozás azóta.
(Szabó Lõrinc)
A MEGHITT LÁMPAFÉNY
Verlaine
A meghitt lámpafény, a kandallóparázs,
könyökre dõlve szõtt édes álmodozás
a két egymást keresõ szempár egymásba veszve,
a párolgó tea s becsukott könyvek estje,
a boldogság, mikor az este véget ér,
a nászi félhomály és a mézédes éj
elõtti élveteg bágyadtság és imádott
várás, ó, csak ez az, mit a halogatások
idején meghatott lelkem nyomon követ,
s szid minden hónapot, átkoz minden hetet!
(Kálnoky László)
ÁLMODOM EGY NÕRÕL
Verlaine
Álmodom egy nõrõl, akit nem ismerek,
forró és különös, áldott, nagy Látomás,
aki sohasem egy, s aki sohase más,
aki engem megért, aki engem szeret.
Mert õ megért. Neki, ó jaj, csupán neki
bús, áttetszõ szívem többé már nem talány,
sápadt homlokomnak verejték-patakán
frissítve omlanak az õ szent könnyei.
Barna, szõke, vörös? Ó, nem tudom én, nem.
A neve? Emlékszem: lágyan zendül, mélyen
mint kedveseinké ott lenn, a sírba, lenn.
Nézése hallgatag szobrokénak mása,
szava messzirõl jön, komoly, bús, fénytelen:
mint elnémult drága szavak suhanása.
(Ady Endre)
NAGY FEKETE ÉJ
Verlaine
Nagy fekete éj
száll szívemre lágyan
aludj, minden kéj
aludj, minden vágyam!
Már semmi se fáj
ó szomorú óra!
nem gondolok már
se rosszra, se jóra.
Bölcsõ vagyok én,
ringat egy kéz engem
sirom peremén -
Hallga, hallga, csendben...
(Babits Mihály)
ÉRZELMES PÁRBESZÉD
Verlaine
A vén parkban didereg a magány,
s két árnyék suhan át az éjszakán.
Ajkuk puha, szemükben semmi élet,
alig érteni, halkan mit beszélnek.
A vén parkban didereg a magány,
s multat idéz két boldogtalan árny.
- Gondolsz régi mámorunkra, szerelmem?
- Mi köze hozzá? minek érdekeljen?
- Arcom álmodban ma is megjelen?
Feldobog szíved a nevemre? - Nem.
- Ó szép napok! milyen forró s igaz volt
csókunk és gyönyörünk! - Lehet, hogy az volt.
- És kék az ég s a remény végtelen.
- A remény eltünt, egünk fénytelen.
Riadt bokrok közt jártak, két kisértet,
és csak az éj hallotta, mit beszéltek.
(Szabó Lõrinc)
BÁL UTÁN
Liliencron
Atlaszcipõs kis lábadat
dugd a kocsiba, szentem,
két paripánk zablát harap,
hajtsál Johann, de menten!
Mint lankadt ibolyacsokor
elszunnyad és reám omol
a drága, szõke komtessz.
Az éj ködös, egyadta sár,
az égen egy piros csík.
Megrebben a bibic-madár,
és a harmatba mosdik.
Száguldanak jó lovaink,
s kökényszemével rámtekint
a drága, szõke komtessz.
Rétrõl a sarló hangja szól,
a gerle búg fel olykor,
harapja a kocsink s csahol
a kuvasz és komondor.
Sütött a nap, zengett a fény,
hogy Gretna Greenbe mentem én,
én - és a szõke komtessz.
(Kosztolányi Dezsõ)
MIÉRT ÖLTÖZNÉL MÁR
Richepin
Miért öltöznél már ilyen korán ma, drága,
mért rejtenéd virágzó tested már ruhába?
Ne még, ne bujtasd melledet sötétbe hát,
az ing alá; hordd még e hosszu pongyolát!
csipkéi közt mezítlen bõröd villog újra,
s akár borzongó szárny repül bõ, széles ujja.
Igyunk egy korty tavaszt, gyerünk a kertbe most,
lengõ uszályod friss gyeptõl lesz harmatos,
virágok közt kutatsz s gyümölcsöt nyujtsz te nékem,
felfrissül majd szemünk levelek zöld szemében,
s hajnalt lélekzünk kint, akárcsak két madár.
Jöjj hát, a szél szerelmes sóhajára vár,
s röpködni kezd hajad, hiába fogja háló;
és látod majd a hajnal színeket szivárgó
ködében szõke kontyu kis felhõcske száll.
És fürtjeid között süt majd a napsugár.
(Radnóti Miklós)
KINT MEGREMEG
A NYÁRFAÁG
Eminescu
Kint megremeg a nyárfaág
és ablakomra koppan
Úgy érzem most: a kerten át
te jössz felém titokban.
A tóba csillag fénye hull,
s lent megdereng a mélyviz -
Úgy érzem: kínom elcsitul,
s már megbékélek én is.
A hold szikrázik fényesen,
a felhõ szerteszéled -
Úgy érzem: rád emlékezem
mindig, amíg csak élek.
(Képes Géza)
Ó, JÖSSZ-E MÁR?
Eminescu
Látod: a fecske útra kél,
hull a sápadt diólevél;
deres a szõlõ, õszre jár -
ó, jössz-e már, ó, jössz-e már?
Karomba veszlek itt megint,
míg szemem szomjan rád tekint,
s fejem válladon elpihen
szép szeliden, szép szeliden.
Hányszor bolyongtunk, édesem,
e völgy ölén s a réteken!
s fölemeltelek, drága társ,
hogy messze láss, hogy messze láss.
Vannak e földön mindenütt
szép nõk: szikrákat szór szemük,
de mint te, oly kedves, komoly
nincsen sehol, nincsen sehol.
Te vagy a lelkem, életem:
tündökölsz tisztán, fényesen:
hol is találnék csillagot,
mely így ragyog, mely így ragyog?
Késõ õsz van, csillan a dér,
halkan csörren a holt levél,
didereg a puszta határ -
ó, jössz-e már, ó, jössz-e már?
(Képes Géza)
SZÉP SZERELMEM
Szolovjov
Szép szerelmem, minden ábra,
forma, szín az ég alatt:
láthatatlan képzeteknek
elfutó árnyéka csak.
Szép szerelmem, minden ének,
zaj, robaj az ég alatt:
hallhatatlan hangzatoknak
torzitott visszhangja csak.
Szép szerelmem, hát nem érzed?
egy maradt az ég alatt:
az, amit két dobbanás közt
szíveink kimondanak.
(Tóth Judit)
TÉLI ÁBRÁND
Rimbaud
Télen majd utazunk, rózsás kis fülke ringat
égszínkék vánkosán.
Jó lesz. Minden zugon bolondos csókjainknak
fészke pihen puhán.
A szemed behunyod, mert kinn az ablakon túl
képedbe fintorog a sok
esteli árny, setét dzsinnek csürhéje mozdul
s fekete bundás ordasok.
S ugy érzed, arcodon motoz valami titkos
ciróka, nyakadon egy fürge puszi futkos,
mint egy kis buta pók.
És rám kacagsz: "Keresd!" - lehajtod szép fejecskéd,
s bizony mi jó soká hajszoljuk majd a bestét,
a makacs utazót.
(Kardos László)
KOMÉDIA
HÁROM CSÓKBAN
Rimbaud
A fotelben ült, neglizsében,
s az ablakhoz kaján fejek,
nagy fák dugdosták indiszkréten
egész közel a szemüket.
Félmeztelen helyezkedett el
s összekulcsolta a kezét.
Kis lába fázós élvezettel
nyúlt a földre, s szép volt, de szép.
Néztem, hogy röpdös a hajában
egy kis sárga sugár vidám
pillangóként s a mosolyában
s a keblén: légy a rózsafán.
Megcsókoltam finom bokáit.
Õ fölényesen kacagott;
hangja úgy trillázott, sokáig,
mint eltört üvegdarabok.
A kis láb ijedten huzódott
az ing alá: "No, ne bomolj!"
Ha megbocsátotta a csókot,
a gúnykacaj se volt komoly.
Szeme hogy dobogott szegényke,
amikor lezárta a szám!
Õ kényeskedve húzta félre
a fejét: "Ez sok, igazán!
Ugy látszik, jó lesz tudnod, úrfi..."
De csók következett megint,
s õ nem bírt többé haragudni,
s nevetett, most már szív szerint...
Fotelemben ült, neglizsében,
s az ablakhoz kaján fejek,
nagy fák dugdosták indiszkréten
közelre sóvár szemüket.
(Szabó Lõrinc)
TÉRZENE
Rimbaud
A térre, mely fakó pázsit-lapokra metszve,
korrekt virágzatú, szabatos bokru park,
az asztmás burzsoá, kit kánikula hajt,
felhordja tökfejét minden csütörtök este.
Katonabanda áll a bokrok közepett,
csákója ring, ha dõl a valcer a fagottból,
elõl, körül nehány piperkõc feszeleg, -
a közjegyzõ betûs fityegõire gondol.
Gixert vadásznak a csiptetõs rentier-k,
dagadt direktorok cipelnek lomha donnát,
köröttük tarka nõk, ügybuzgó vezetõk,
reklámos fodrukat suhogva-lengve vonják.
Pár nyugdijas szatócs a fûzöld padokon,
míg gombos botja lenn turkál a gyér homokba,
egy szerzõdést vitat, átszámit, összevon,
és irtó komolyan taksálja: "Egybefogva..."
Amott egy bugris ül, flamandi potrohán
feszül a cifra gomb, nagy combja reng a lócán.
Pipáján édeleg, - no persze szûzdohány! -
Átszúr a kupakon a vastagabb bagó-szál.
A gyep szegélyein vigyori lebzselõk.
A trombitás zene hõ vágyakat mereszt fel
a szivaros bakaszivén, - egy csecsemõt
ajnároz szorgosan, a pesztrát fõzi ezzel.
- És itt kujtorgok én, rendetlen, nyûtt diák,
mert a zöld gesztenyék közt kószál pár kamaszlány.
Már tudnak rólam, és a szemük sugarát
egy kandi és kacér mosoly röpíti hozzám.
Egyet se szólok én, de szemem átmered:
nyakuk fehér husán bolondos tincsek állnak,
törékeny derekuk csipkék között remeg,
a hátuk isteni, s hajlása lágy a vállnak.
S lent, lejjebb - vizslatom a formás félcipõt,
képzelgek testükön, a kéj szép láza persen.
Sugdosnak s remekül mulatnak rajtam õk,
míg vágyam ajkukat cibálja-marja nyersen.
(Kardos László)
OFÉLIA
Rimbaud
1
A hûs, sötét habon, hol csillag alszik este,
fehér Ofélia, mint egy nagy liliom,
lassan leng tova, bõ fátylai közt lebegve.
S hallalik zengenek a messzi csaliton.
Ím ezredéve már, hogy Ofélia sápadt
árnyként bolyong a nagy fekete folyamon.
Ím ezredéve már, hogy szelíd tébolyának
borzong románcain az esti fuvalom.
Mellére szél simúl hûs csókkal és kibontja,
mint pártát, habokon hintázó fátyolát.
Vállára fûz borúl borzongva és zokogva,
s áthajlik álmodó nagy homlokán a nád.
Körötte suttogón a vízirózsa rebben.
Egy-egy fészket riaszt az alvó nyírfalomb
ága közt néha, hogy szárnyak nesze remeg fenn.
S az arany csillagok rejtelmes dala zsong.
2
Sápadt Ofélia, mint a hó színe, oly szép,
meghaltál, gyermekem, a folyam elrabolt.
Mert füledbe a szél, amint betört a norvég
hegyek felõl, a vad szabadságról dalolt.
Mert titkos fuvalom suhant, hajad cibálva,
merengõ lelkeden furcsa zsivajjal át,
hogy fák panasza közt, éjszakák sóhajára
meghallotta szived a természet szavát.
Mert megtörte dühös hörgésével a tenger
oly lágy, oly emberi leányka-bájodat,
s mert lábaidhoz ült egy áprilisi reggel
némán, szegény bolond, egy sápadt szép lovag.
Szabadság, vágy, egek: szegény õrült, mily álom!
Megolvadtál hevén, mint hó a láng felett.
Elfulladt a szavad a roppant látomáson.
- S a szörnyû Végtelen megölte kék szemed.
3
S a költõ szól: bolyongsz, csillagsugárban, este,
keresve, hol van a hajdan szedett virág;
s õ látta a vizen, fátylai közt lebegve,
mint nagy liliomot, fehér Oféliát.
(Rónay György)
AZ ORGONABOKOR
Macedonski
Oly derûs volt a nap, mint homloka szûzleánynak,
mit nem leptek be még a fájdalom-fellegek.
Ily napon angyalok halk suttogásai szállnak
s szellõk, hogy a virágok közt énekeljenek.
Áttetszõn, mint a csipke, nõttek a vízbõl egyre,
a tavat bekerítvén, csodás felleg-falak.
S egy hideg szikla mellett szélverten, dideregve
orgona-cserje szûkölt, orkán-harapta vad.
Ágai, zsenge gallyak - alighogy kirügyeztek -,
ríttak, hogy idelökte õket a Sors, a vak,
s begyük, semhogy remegne, elkékülten mered meg -,
midõn jött és leült a lány a bokor alatt.
Ekkor a gyönge ágak hirtelen kivirultak,
s ránk, éreztük, esõként azúr-özön omol.
Istenem, ama percek egyszerre oda voltak...
Elváltunk már ki ketten, s kiszáradt a bokor.
(Garai Gábor)
PERDITA
Reviczky Gyula
Rózsakinálás, zene mellett
Az ördögé lett ifju lelked,
És kezed most virágokat,
Ajkad meg csókot osztogat.
Náladnál semmivel se jobbak
Neveztek csúf szóval bukottnak.
Kimondtam én is azt a szót,
S nem volt rá semmi válaszod.
Csak rám hajoltál, hogy ne lássam
Két arcod kipirulni lázban.
Félénken súgtad s reszketõn:
"Rád haragudni nincs erõm!"
Koldúsa koldusabb világnak!
Borulj reám; én szánva szánlak.
Lelkem a porban is megért,
Szeret s megáld hû szívedért.
MARGITNAK
Reviczky Gyula
Ifjuságom idejérül
Álmodom, ha látlak.
Bokra zöldül, tája kékül
Tavaszi világnak.
Óh, az elsõ kézszoritás!
Óh, az éber álmok!
Óh, e látszat, e nagyítás!...
Csak sirok utánad.
Mi hevített?... Felidézem:
Csupa semmiség volt,
Egy dal, egy virág a réten,
Egy madár, az égbolt.
Mire vágytam?... Menni véled
Egy-két fordulóra.
Mit reméltem?... Ha letéped,
Nékem jut a rózsa.
Több sugara volt a napnak
Akkor még e bolygón.
Ennyi üdvöt egyszer ad csak
Életünk ily olcsón.
Ahol járok, amit érzek,
Óh, beh más, beh más ma!
Csak szép lelked derüjének
Nem lett borulása.
Téged látlak-é vagy álom
Ez csupán?... megállok,
S elnézlek, mint õszi tájon
Kései virágot.
Hullt a rózsa, szállt az élet,
S mégis oly leányos
Mozdulatod, köszönésed...
Mind a régi bájos.
Óh, édes lány, álmadozzál!
Lehet álmadoznod.
Te maradtál, aki voltál:
Fiatal és boldog.
MOSÓ ASSZONYOK
Pascoli
Félig szürke, félig fekete pusztán
ökrei nélkül, mintegy ottfeledve
egy eke áll, a könnyü ködben úszván.
Asszonyok sulykolnak, s a malom-árok
felõl fülembe csengnek egy ütemre
a hosszú nóták, sûrû dobbanások.
Dér hull az ágról, ha fütyül a felszél,
és te nem térsz faludba vissza mégsem!
Magam vagyok, mióta útra keltél!
Mint az eke a tarló közepében.
(Rába György)
ÖREGEDÕ KEZEM
Verhaeren
Öregedõ kezem, mig te itt a sötét
tûzhelynél szenderegsz, homlokodhoz emelve
elsimítom hajad, s úgy csókolom ma este
nagy pilláid alatt szemed rejtett tüzét.
Ó, áldott béke e gyönyörû esti csendben!
Szemem visszafelé nézi az éveket,
és oly tökéletes egyszerre életed,
hogy könnyes hódolat remegi át szerelmem.
S mint mikor még csupán jegyesed voltam: ím,
térdelve hajolok ma is kebled fölé, hol
édes szived dobog, és az ujjaim épp oly
tiszták és szûziek, mint gondolataim.
(Szabó Lõrinc)
ÜLJ MELLÉM S NYÚJTSD KEZED
Verhaeren
Ülj mellém s nyújtsd kezed a kályha
felé, hogy míg lángja gyürûz,
lássam, finom ujjaidon
hogy lobog át a
régi tûz.
Nézd, nézd, a láng! Ne vedd
ne vedd le róla a szemed,
mely fénytõl soha meg se rebben:
tekinteted még nyíltabb, szebb varázs,
mikor a meg-megvillanó parázs
lelked mélyéig üt és felragyog szemedben.
Ó, örömünk mily szép és ifju még,
ha üt az óra és zendít arany zenét,
s én hozzád simulok, és lassan simogatlak,
és a láz lassan kivirágzik,
s mert egyikünk se tudja hûteni,
jó csókomat biztosan vezeti
kezedtõl szemedig s a szemtõl le a szádig.
Szeretlek, csábító, fénylõ gyönyörüségem,
hivogató húsod édes szédületében,
amely körülfog és örömébe fogad már!
Ilyenkor szebb a szád s karod drágább nekem
és hivó kebled is, ahol fáradt fejem
az õrült perc után, melyet csókodban adtál,
elhelyezkedik a sziveden és pihen.
Mert legtöbb most vagy, így, a testi óra multán,
mikor szereteted anyásabban borul rám,
s lecsöndesíti a tüzek vad kezeit,
s amikor, a szilaj vágy tûnését kisérve,
már hallom: a nyugodt boldogság közelít,
oly nesztelen-puhán, hogy szinte csönd a lépte.
(Szabó Lõrinc)
MÍG KÜSZÖBÜNKRE KÜNN
Verhaeren
Míg küszöbünkre künn a sûrû hó szitálja
gyémántos gyöngyeit,
a szomszédos szobán bolyongó lépteid
zenélnek meg-megállva.
A tükröt elhuzod - szárnyát behajtva tán -
az ablakmélyedéstõl,
s a hosszú kulcscsomó szekrényed ajtaján
hintázva leng le és föl.
Hallom, amint ime, fölszítod a tüzet,
élesztgeted parázsát,
s a hallgatag falak körül elrendezed
a székek hallgatását.
Letörlöd a magas, karcsúlábú kosár
szélén a porszemecskét,
s gyûrûdhöz érve most megkoccan egy pohár
és cseng s tovább remeg még.
S ma este boldogabb öröm, mint bármikor,
hogy gyöngéden jelen vagy;
közel vagy, érzem és - nem látlak bár sehol -
hallom: mindig velem vagy.
(Szegzárdy-Csengery József)
A HÁZBAN, HOL SZIVÜNK
Verhaeren
A házban, hol szivünk szerelme lángra lobbant,
s hol kedves bútorok töltik meg a szobát,
ketten lakunk mi most, s az ablakokon át
rózsák néznek be ránk a nyári hónapokban.
S vannak napok, olyan vigasszal édesek,
s oly csenddel ittas és gyönyörû nyári órák,
hogy megállítom ott, a tölgyfa-ingaórán,
a gyors idõt, amíg aranykorongja leng.
S akkor a perc, a nap s az éj miénk titokban,
s a boldogság, ha jõ suhanva s meglegyint,
szivedet hallja csak, s a szívemet, amint
ütésük hirtelen egy csókban összedobban.
(Szegzárdy-Csengery József)
CHANSON
Wilde
Aranygyûrû, fehér galamb,
ez illik néked, életem.
Ó mért szeretsz boldogtalant?
Kenderkötél való nekem.
Tiéd a kertek mosolya,
elefántcsontház, rózsaágy,
enyém egy szûk-szûk nyoszolya,
fehér bürökvirág s a vágy.
Mirtust és jázmint te neked
a lázas vörös rózsa ring.
Én árva ciprust szeretek,
s testvérem a bús rozmaring.
Neked milliom szeretõ,
a sírok kövér füve zöld.
Nekem liliom, temetõ
és három ölnyi föld...
(Kosztolányi Dezsõ)
AZ ARANY-SZOBÁBAN
Wilde
Ivor kacsói csodás szeszéllyel
suhantak ivor billentyükön át,
mintha a nyárfa csatázva a széllel
rázza fején az ezüst koronát,
vagy a vízen a hab ha mutatja fogát
a hajóst fenyegetve veszéllyel.
Aranyos haja az aranyos fal elõtt
ragyogott akár az aranyszinü szálak,
miket az õsz arany égre kiszõtt
vagy a virág, mely a napra sovárog,
várva, míg oszlik az éjjeli hályog,
s tüzes lesz a liliom, és szine rõt.
És ajkamon égtek az ajkai mint a
frigy szekrénye fölött lobogó
lámpás lángja rubintja
vagy a szív vagy a nem dobogó
lótusz szíve vagy vörösbelü jó
pomagránát vérszinü borba borítva.
(Babits Mihály)
SZÍVEM NEM AZ
A ZSENGE ÁG MÁR
Moréas
Szívem nem az a zsenge ág már,
mely zöldel kéklõ ég alatt;
a hamujában nem találnál
sötét, hunyorgó parazsat.
Nincsen más gyógyszer mély sebemre,
- ó Dante! õsöm, rokonom! -
csak ha egy gõgös szerelembe
a világot beburkolom.
(Vas István)
MONDD MEG NEKEM
Tagore
Mondd meg nekem, igaz-e mindez, szerelmesem, mondd, mindez igaz-e?
Ha ezek a szemek kilobbantják villámukat, kebledben a sötét fellegek
viharosan felelnek reá.
Igaz-e, hogy ajkaim édesek, mint az elsõ tudatos szerelem fakadó bimbója?
Májusok eltûnt hónapjainak emlékei zsonganak-e tagjaimban?
A föld lábam érintésétõl dalokat rezzent-e hárfamódon?
Igaz-e, hogy harmatcseppek hullanak az éjszaka szemébõl, ha megjelenek, és
a reggel fénye örül, ha beburkolja testemet?
Igaz-e, igaz-e, hogy szerelmed korokon és világokon át vándorolt egyedül,
hogy engem megkeressen?
S hogy mikor végül megtaláltál, õsrégi vágyad teljes nyugalmat talált
szelíd szavamban és szememben és ajkamon és lebegõ hajamban?
Igaz-e, hogy a Végtelen misztériuma van kis homlokodra irva?
Mondd meg nekem, szerelmesem, mindez igaz-e?
(Áprily Lajos)
EL KELL HOGY JÁTSSZUK KETTEN
Tagore
El kell hogy játsszuk ketten ma éjjel a halál játékát: menyasszonyom meg
én.
Fekete az éj, szeszélyesek az égen a felhõk s a habok tombolnak a
tengeren.
Elhagytuk álmaink ágyát, felrántottuk az ajtót s kijöttünk, menyasszonyom
meg én.
Hintára ülünk s a viharszelek meg-meglöknek hátulról vadul.
Menyasszonyom riadoz a félelemtõl és gyönyörtõl, remeg és a mellemhez
tapad.
Sokáig dédelgettem gyöngéden.
Virág-ágyat vetettem neki s bezártam az ajtót, hogy a szemét sértõ nyers
fényt kirekesszem.
Szelíden megcsókoltam az ajkát s lágyan fülébe suttogtam, míg félig el nem
alélt a bágyadtságtól.
Elmerült egy bizonytalan édesség végtelen ködében.
Érintésemre nem felelt, dalaim nem tudták felébreszteni.
Éjjel megérkezett hozzánk a vihar szava a vadonból. Menyasszonyom
megremegett és felállt, megragadta kezem és kijött.
Haja lebeg a szélben, fátyla lobog, virágdísze suhog a keblén.
A halál lökése belelendítette az életbe.
Szemtõl szemben álltunk, szív szíven, menyasszonyom meg én.
(Áprily Lajos)
NE MENJ EL
Tagore
Ne menj el, míg tõlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem.
Átvirrasztottam az éjszakát s most pilláim az álomtól súlyosak.
Félek, hogy elveszítelek, ha alszom.
Ne menj el, míg tõlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem.
Felrezzenek s kinyújtom a kezem, hogy megérintselek. Kérdem magamtól:
"Álom ez?"
Csak tudnám meghurkolni szívemmel lábadat s szorítva tarthatnám keblemen.
Ne menj el, míg tõlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem.
(Áprily Lajos)
SZIVÉBEN KÖDGOMOLY
Fofanov
Szivében ködgomoly,
felhõzõ gondolat;
ajkán a szép mosoly
kinek szól, mért fakad?
Mint árnyék, elgyötört,
némán a kertben ül,
tekintete a zöld
palánkon átrepül.
Csak vár magányosan,
s nem tudja, hogy kire,
s nem tudja, mért olyan
szomoru a szive.
Vörösre vált az ég,
tegnap, hogy este lett,
s a kórházkert fölé
szõtt nagy szemfödelet.
Az éjben maga volt,
ábrándos liliom,
az ablakban dudolt,
s rács volt az ablakon.
Nem dal volt az: komor
vér vagy könny, szertelen.
Mint testében a kór,
s mint tikkadt szerelem.
(Székely Magda)
HA VISSZAJÖN
Maeterlinck
És mit mondjak, ha egy napon
majd visszaérkezik?
- Azt mondd, hogy vártam rá nagyon
utolsó percemig.
És hogyha kérdezgetne még
és nem ismerne meg?
- Mint nõvér, úgy beszélj vele,
tán szenved és beteg.
S ha érdeklõdnék, merre vagy,
mit mondjak arra, szólj!
- Aranygyûrûmet add neki,
semmit se válaszolj.
S ha majd megkérdi, hogy miért
oly elhagyott szobád?
- Mutasd a húnyt lámpát neki
s a ház tárt ajtaját.
S ha végsõ órád kérdené
a késõn érkezõ?
- Mondd, mosoly volt az arcomon,
csak hogy ne sírjon õ.
(Áprily Lajos)
A HAJÓN
Kavafisz
Rá hasonlít igazán ez az apró,
Ceruza irkafirka arckép.
Gyors vázlat a hajó fedélzetén:
Egy elvarázsolt délután.
Jón tenger körös-körülöttünk.
Hasonlít rá. De õ szebb az emlékeimben.
Érzékisége majdnem fájdalom volt,
S ez világított a tekintetében.
Szebb, ahogy testet ölt elõttem
Most, mikor lelkem hívja vissza az idõbõl.
Az idõbõl. Mindezek régi dolgok -
Rajz és hajó és délután.
(Vas István)
TEST, GONDOLJ ARRA
Kavafisz
Test, gondolj arra, ne csak, hogy hányszor szerettek,
Ne csak az ágyakra, ahol hevertél,
De mind a vágyakozásra, mely érted
Világosan villámlott a szemekben,
És remegett a hangban, s valamely
Véletlen gátlás meghiúsitotta...
Most, mikor minden a mély múltban rejtezik,
Ugy rémlik, mintha magadat mind arra vágynak
Odaadtad volna akkor - mennyi villám!
Gondolj arra, hogy a rádnézõ szemekben,
Hogy remegtek a hangban: test, emlékezz arra.
(Vas István)
DÉLUTÁNI NAP
Kavafisz
Ezt a szobát milyen jól ismerem!
Most kiadják a mellette levõvel együtt
Bolthelyiségnek. Az egész házat kivették
Üzleti célra, ügynökök, kereskedõk és társaságok.
Jaj, ezt a szobát hogy ismerem.
Az ajtónál itt volt a dívány,
Elõtte meg a török szõnyeg.
Egy állványon két sárga váza.
Jobbra - nem, szembe tükrös szekrény.
Középen asztal, azon írt
És a három nagy szalmaszék.
Az ablak mellett állt az ágy,
Hol annyiszor szerettük egymást.
Ez a szegényes holmi még meglesz valahol.
Az ablak mellett állt az ágy:
Egyik felére rásütött a délutáni nap.
Délután négykor válni kellett,
Csak egy hétre... Jaj,
Sohatöbbé lett abból a hétbõl.
(Vas István)
KÉRDEZTE A MÓDJÁT
Kavafisz
Az irnoki szobából, ahol jelentéktelen
Állásban dolgozott hitvány fizetésért,
(Nyolc font havonta, a különnel együtt)
Kilépett, mikor végetért a szürke munka,
Ami fölött egész nap görnyedett,
Kilépett hétkor és lassan bolyongott
S bámészkodott az úton. - Finom alakja
Lebilincselõ volt, ahogy érzékeinek
Teljes érettségében megmutatkozott.
A múlt hónapban múlt el huszonkilenc éves.
Bámészkodott az úton és a nyomorúságos
Utcákon, ahogy ment a lakása felé.
Azután eljutott egy kicsi bolthoz,
Mindenféle portékát árultak benne,
Talmit és olcsót, munkásoknak valót,
Látott egy arcot, látott egy alakot odabent,
És vonzotta õt és bement és csak annyit mondott,
Hogy szeretné megnézni a tarka zsebkendõket.
Kérdezte a módját a zsebkendõk mintájának,
S hogy mibe kerülnek, elfulladt a hangja,
Majdhogynem egészen elszikkadt a vágytól,
És megfelelõen jött rá a válasz,
Fél-szórakozottan, a fojtott hangban
Érzõdött a titkos egyetértés.
Ha szóltak is valamit az árúról - egyetlen
Céljuk az volt, hogy kezük összeérjen
A zsebkendõk fölött, hogy összehajoljon
Az arcuk, az ajkuk, mintha véletlen volna,
Egy villámló érintése a tagoknak.
Gyorsan és lopva, hogy jaj ne vegye észre
A boltos, aki a háttérben ült.
(Vas István)
AZ ÜVEGNYAKLÁNC
Régnier
A Calle Larga San Marco egyik sötétes
kis boltjában ülök, s találok ezalatt
egy nyakláncot; csiszolt sima üvege kékes,
és ujjaim között halk, csengõ hangot ad;
tetõtõl padlatig ezer s ezer, fonálra
fûzött gyöngyszem lepi a fal felületét,
e csöpp, de ragyogó gömbök festett zománca
a hajnal s alkonyat száz színét hinti szét;
sötét, szûk zug csupán a vén Berengo boltja,
a "calle" keskeny, és a boltos is szegény,
de benn minden ragyog s villog szikrákat ontva,
s elmélázhat fülünk a gyöngyök énekén.
Mert csak súrolnia kell könnyedén a karnak
vagy csípõnek e szép, hosszú füzéreket,
máris rejtelmesen egymás felé hajolnak,
s terjedõ hangjuk a légben hosszan remeg...
Emlékszem, hogy ilyet vettem, az õszi napra,
szép volt fehér nyakán a csillogó nyakék:
"Gondol-e arra majd, aki magának adta?
Eszébe jut-e majd a velencei ég?
Gondol-e majd reá?" - mondtam. De sorra múlnak
az évek, s vaskezük minden szálat kikezd;
a nyaklánc elszakad, a gyöngyök szétgurulnak,
s ha én emlékszem is, maga feledte ezt.
S ma, a magányos est csöndjében, képzeletben,
búsan, kettõnk közül csak én barangolok
nyakláncok közt, sötét boltocskában, a keskeny
Calle Largán, mikor magára gondolok...
(Kálnoky László)
AZ INDIÁN A KEDVESÉHEZ
Yeats
Réved a hajnali sziget,
súlyos ágakról csönd szitál:
lágy füvön pávák lejtenek,
hintál a fán egy papagáj,
s a mázas tengerre hullt képére kiabál.
Kikötjük magányos hajónk,
s örökké itt bolygunk tovább
kéz-kézben, hangunk súgva zsong
a réten át, a síkon át,
ezt súgja: elhagytuk a nyugtalanság honát,
miénk a legmélyebb magány,
tárt ágak sátra ránkhajol,
így lesz szerelmünk indián
csillag, tüzes szív-meteor,
s egy velünk a szárnycsapás fénye, az ár, ha forr.
s a súlyos ág s a kõ-galamb,
mely száz napon át így zokog:
árny-lelkünk kószál itt, ha majd
a tollas úton est huhog,
s lábnyomunk a szunnyadó víz partján párolog.
(Garai Gábor)
HA MEGÖREGSZEL
Yeats
Ha megöregszel s szürke néneként
ott bólogatsz a tûznél, könyvemet
lapozd, idézve ifju-szép szemed
mélységes árnya közt a puha fényt,
s hogy szépséged s hulló mosolyodat
hányan szerették, hány hû s álbarát,
de változékony arcod bánatát
s zarándok lelked egy szerette csak.
S míg meghajolsz az izzó rács fele,
szomorkás kedvvel súgd: a szerelem
elillant, elszállt túl a hegyeken,
s csillagfüzér közt bújt meg szép feje.
(Kardos László)
A VÁNDORLEGÉNY DALA
Yeats
A mogyorófa-ligetbe futottam,
mert fejemben láng lobogott,
vesszõt vágtam, s a végihez
kötöttem egy horogra-szúrt bogyót.
A réten fehér lepkék libegtek
s az égen: lepke-csillagok.
És a bogyó a folyóba merült s egy
kis ezüst pisztrángot fogott.
A pisztrángot a gazra tettem,
mentem a tüzet szítani,
de zizzent és zörrent a gaz,
s nevemet mondta valaki:
csillogó lánnyá lett a hal,
hajában almafa-virág,
s nevem kiáltva elrohant,
eltûnt a tiszta légen át.
Öreg vagyok s nem nyughatok,
vándorlok síkon, halmokon,
meg kell találnom azt a lányt,
megcsókolom s kézen fogom.
Gyepszõnyegen megyünk, s mig a
világ világ: velem marad,
ránk dobja ezüst almáit a hold
és arany almáit a nap.
(Képes Géza)
FEHÉR SIRÁLYOK
Yeats
Volnánk fehér sirályok, édes, a gyors habokon!
Még száll a meteor-csík, s nekünk már unalom;
s a szürkületi égalj kék csillaga, kedvesem,
szivünkben bút ébresztett, mely nem múlik sosem.
Fáraszt a harmatos álom, rózsáké, liliomé;
ne álmodj róluk, édes; se a meteor felé
ne epedj; se a kék csillagra harmathullás idején:
az volna jó, ha sirályok lennénk a habon, te meg én!
Lelkem szigetvilágok s partok dala veri fel,
ahol az idõ feledne s a bánat nem érne el;
de mögöttünk maradna láng, rózsa, liliom,
volnánk csak sirályok, édes, a ringató habokon!
(Szabó Lõrinc)
A SZERELEM SZÁNALMA
Yeats
Kimondhatatlan szánalom
rejlik a szerelem szivében:
kalmár népség a piacon,
felhõk útja az égen,
esõs szél, mogyorós berek,
hol egérszürke víz fut mélyen -
fenyegetik azt a fejet,
amelyet én szeretek éppen.
(Simon István)
VERSET FARAG KEDVESÉNEK
Yeats
Arany csattal tûzd fel hajad,
kötözd le futó fürtjeid.
Szivemnek mondtam: rakd esett
rímeimet - s õ napra nap
rakta, s múlt csatákból szelíd,
bús gyengédséget épitett.
Ha gyöngy-kezed feltûzi a
hajad: minden szív láng, zsarát -
s homályos homokon a hab
s harmatozó ég csillaga
azért viaszfehér, hogy át-
ragyogja tûnõ lábadat.
(Görgey Gábor)
NON SUM QUALIS ERAM BONAE
SUB REGNO CYNARAE
Dowson
Éjjel, mult éjjel, ah, közém s a lány közé
esett az árnyad, Cynara! lehelleted
átcsapott lelkemen a bor s a csók fölé;
és gyúlt a régi láng és én csak búslakodtam,
s beteg voltam, igen, és csüggeteg:
hû maradtam hozzád, Cynara! ahogy tudtam.
Egész éjjel verõ szivemen vert szive,
egész éjjel, ahogy ellankadt, úgy maradt;
jó volt ajkainak vásárolt gyönyöre;
de gyúlt a régi láng és én csak búslakodtam,
amikor ránk szürkült a virradat:
hû maradtam hozzád, Cynara! ahogy tudtam.
Sokat felejtettem, Cynara! vitt a szél,
tánc és dal röpitett, viharzó rózsalánc,
el tõled, el, te jó, te liliomfehér;
de gyúlt a régi láng s én már csak búslakodtam,
soká, igen, mert hosszú volt a tánc:
hû maradtam hozzád, Cynara! ahogy tudtam.
Õrültebb muzsikát, s borokat, nehezet!
- kiáltottam: de hogy szállt a nap mámora,
rám hullt az árnyad, Cynara! az éj tied;
mert gyúl a régi láng, hogy mindig búslakodjam
és éhezzem vágyam ajkaira:
hû maradtam hozzád, Cynara! ahogy tudtam.
(Szabó Lõrinc)
EGY ASSZONYHOZ
Rubén Darío
Maga-megadót ily csodásnak
még nem láttam, ily gyönyörûnek;
kibõl hetérák heve árad
és szent békéje ama Szûznek.
Kínokkal és sebekkel verten
adnám csalódott fájdalomban,
adnám, mint csokrot, aki voltam,
hajdani húszesztendõs lelkem.
Húsz év... Csavargó, tiszta, kincses
éveim, ti... Talán ledérek,
de hajh, be jól is illenétek
bús-sötét szemû verseimhez!
Mellünkre ül s repül serényen
a nagy idõ... Mentsége csak, ha
fényt gyújt a nagyanyák szemében,
s mosolygó unokáknak adja.
Ó, szép te, tiszta, legszelídebb,
engedd az agynak és a szívnek
a Mûvészet s a vers nevében,
hogy magasztaljon és dicsérjen,
mert asszony vagy te, istenasszony,
kit ringatnom kell és ölelnem,
néznem, siratnom önfeledten,
kit csodálnom kell és akarnom,
vágynom és élnem és szeretnem.
(Timár György)
EGY KISASSZONYHOZ
antiæ
Volt idõ, mikor a térdemen ringattam,
édes cukrot hoztam valaha magának,
kedves arcocskáját, fürtjét szöghajának,
hótiszta homlokát csókolgattam gyakran.
Sebes ár az idõ, fut feltarthatatlan,
mint a röpke álom, mint a kurta bánat.
Arcán az ifjúság tûzhajnala támad -
az enyémen õsz és ködös borulat van.
A maga szíve most lángol - az enyémet
csigázza bilincse a sanyaru télnek.
Tündöklik a maga szeme, mint a kék ég -
zavaros az enyém, mint a szürke felleg,
ifjúság, szerelem, tûz a sírba tért rég,
belepték hajamat immár a hópelyhek.
(Lator László)
ÕS SZAVAK TITKÁT
MORMOLJA AZ ÉJ
Huch
Õs szavak titkát mormolja az éj:
a dolgok páncélkapcsait megoldja,
s egyforma barnát borítva a harcra,
minden öltönyt s alakot kicserél.
Lassan megindul a kõhegy, s a mély
síkság fölé özönlik; vágyakozva
kúszik föl a szakadék, s égi pompa
itatja szemét, csillagfény, fehér.
Egymást öleljük, ketten, összeforrva,
itthon megint, kimerült vándorok;
húsban és vérben hívlak, rád-omolva,
s húsod, életed köröttem lobog.
Hosszú vágyát piheni most a lélek,
s nem érez külön se engem, se téged.
(Szabó Lõrinc)
TOILETTE
Dehmel
Ó ne jõjj hozzám hosszú ruhádban,
szikra gyúljon utadon, ezernyi,
jõjj rohanva, két karod kitárva!
Kastélyomba nem jut el piperkõc -
tépd le az uszályod - bérceken jössz, -
csak rövid szoknyába jó szeretni!
Tükrödnél ne illegj büszke díszben,
mert magányos künn az éj az erdõn.
Legszebb vagy te sápatag-mezítlen,
csillagos, derengõ párafénynél.
Messze szarvas bõg, sötét az éjfél,
és vidám kakuk kacag esengõn.
Hogy piheg melled, szorít a fûzõd!
és aléló tested egyre bágyad.
Szíved ugrál, vágyad el nem ûzöd!
Két karom vadul magába foglal -
ahogy megszülettél! - le a ronggyal! -
s az egész föld a menyasszony-ágyad.
(Kosztolányi Dezsõ)
FÖL S LE JÁRUNK
Stefan George
Föl s le járunk sugarak özönében
a bükksornak csaknem a kapujáig,
s elnézzük a rácsnál, hogy kint a réten
a mandulafa másodszor virágzik.
Van még árnyéktalan pad. Ugye, jó itt?
Idegen hangtól szív itt sose rezzen.
Álmodó karunk összekulcsolódik.
Felüdülünk a tündöklõ szinekben.
Hálásan érezzük, hogy mint esõ, mint
szelid zápor, fény csurog, szinte csobban,
s csak akkor nézünk fel, mikor idõnkint
az érett gyümölcs halkan földre koppan.
(Szabó Lõrinc)
ISMERETLEN DALNOK
BOLDOGTALAN MODORÁBAN
Stefan George
Törd levelemrõl csendben a pecsétet,
tûrd jöttét híved hirnökének,
gondold, hogy talán már nem élek.
Találkoztunk, s te megálltál elõttem:
"Egy vad sárkány él ott a nagy hegyeknél".
Vágtattam rögtön küzdeni vele,
forró harcban kardom szivébe döftem.
De rúttá pörkölt a tüze -
amin nevettél.
"Milyen a kalóz turbános fej-éke?"
Szeszélyed sorsom mondta ki.
Tengerre szálltam, álltam harcot, orkánt;
félkaromat otthagytam érte,
de lábadhoz tettem a turbánt;
te egy gyermeknek adtad játszani.
Láttad, hogy mentem tönkre, mialatt
szolgáltalak.
Téged nem bántott, hogy mi lesz velem;
csak bólintottál, hogy porban s viharban
neved a csillagokba írtam,
s nem hallgattál meg sohasem.
Most mély seb lüktet az oldalamban,
de téged csak magasztal ajkam,
szép hölgy, míg élek, minden pillanatban.
(Szabó Lõrinc)
ÕSZI CSOKOR
Stefan George
Most jöjj a parkba, mondják: már halott,
s nézd: rádnevet a messze part sugára.
Kristályos fellegraj kék lánggal ott
az útra csillan és a park tavára.
Szedj tarka lombot: sárga nyírlevél
s lágyszürke bukszus rezdül, sír a szél;
rózsát is látsz még, egy-két szomorút:
csókold meg, törd le, s fond a koszorút.
Az õszirózsa rád hívón tekint,
s ha vadszõlõk bíborát is beszõtted,
mi dús színét kibontja még elõtted:
zárd halkan e haldokló képbe mind.
(Képes Géza)
TITOKZATOS SZEM TÛZ ÁT
A HOMÁLYON
Stefan George
Titokzatos szem tûz át a homályon:
hogy el ne hagyjalak, remegve kérted,
s úgy hullt belém a hangod és a lépted,
hogy e zarándok-utat most is áldom.
Nem ízlelt mámorral kínál a tájék:
ezüstös lombon megfagyott sugár ég,
s körül, e lágy színekbe szõtt teren
fojtott a kín, s az öröm nesztelen.
Nagy ámulás lakatja fogja ajkad,
csillagfényt perget ránk a büszke bolt;
a lég ujjongó látomást kavargat:
ily bûvölõ egy május-éj se volt!
(Képes Géza)
A GYENGÉLKEDÕ
FIATAL LÁNY
Jammes
A gyengélkedõ fiatal lány rám mosolyog
s megszólal: "Azt hiszi?"
Ártatlan még, s egy ezüstbõl sodort
gyûrûje van neki.
Elõttem a teste, oly kicsi és törékeny;
mosolyogva hajlok a szép gyerek
felé, és azt mondom: "Kisasszony, kérem,
a zárdafõnöknõ hova lett?"
Azt feleli, hogy: "Máshova helyezték",
vagy ilyesvalamit.
És míg így beszél olyan, mint egy rózsa,
mielõtt kinyit.
"Ah, tudja..." - szól, és nem fejezi be
a mondatát:
a kezdet már vég is. S én kérdezem:
"Rosszul érzi magát?"
"Kicsit jobban; csak éjjel, a karom..."
"Mindegy, most már javúl!"
Nevetõ sugár villan a szeme
pillái alól.
Olyan, mint egy csinos játékbaba,
gazdag gyermek babája.
Még vézna, de a sál alatt már gömbölyödik
félénk kis válla.
(Szabó Lõrinc)
HALLOD A BORBOLYÁS
KERTEN ÁT
Jammes
Hallod a borbolyás kerten át
a barackfáról a pirók dalát?
Dala, mint a tó, tiszta, szép,
benne remeg és fürdik az ég.
Szivem csak fáj, sírva, zokogva,
bár akadt több, s egy tán ma is - bolondja.
Az elsõ halott. Halott a második;
- s nem tudom, hol jár a harmadik.
De van még egy kedvese, a mostani:
édes, mint a hold sugarai...
Ma délután meglátogatom,
sétálunk majd a városi utakon...
Vajjon villák közt? furcsa kerteket
járunk be? fénylõ városrészeket?
Rózsák, babér, vasrácsok, zárt kapu:
mintha titokra volna mind tanu.
Ah! volnék gazdag, rögtön oda
költöznénk, én és Amaryllia.
Amarylliának hivom. Én, tulok!
Nem, nem vagyok az. Poéta vagyok.
Úgy gondolod, nem szomorú, ha
húszéves valaki és poéta?
Tárcámból csak tíz frank került elõ
s két sou, hogy lõport vegyek. Dühitõ.
E ténybõl viszont az következik,
hogy Amaryllia magamért szeret.
Se a Mercure-nél, sem az Ermitage-nál
nincs fizetésem, se senki másnál.
De õ igazi Amaryllia,
s mint én, épp oly kemény koponya.
Ötven frank kéne, hogy boldogok legyünk.
Van szivünk; s légyen mindenünk?!
Lehet, ha Rothschild megszólítaná,
hogy: "Gyere csak"... - azt mondaná:
"Fügét magának öregem,
én a barátom szeretem..."
És ha Rothschild azt felelné: "Ki hát a
boldog izé... Az... Ki az a... poéta?" -
õ rávágná: "Francis Jammes úr!"
De ebben is lenne valami szomorú:
úgy vélem, Rothschild nem is sejtené,
hogy ez a név kié.
(Szabó Lõrinc)
A HÁZ RÓZSÁVAL LENNE
ITT TELI
Jammes
A ház rózsával lenne itt teli s dongó darázzsal.
Vecsernye szólna délután lassúdad kondulással;
a szõllõfürtök áttetszõ kövek ilyenkor, s lassan
szundítanának benn az árnyékos lugasban.
Ó, hogy szerethetnélek itt. Tiéd e szív, merész
huszonnégy évem, gõgöm és egész
fehér rózsáktól illatos költészetem tiéd;
és mégsem ismerlek, hiába minden hát, nem élsz.
Mert azt tudom, ha élnél, vélem élnél,
velem lennél te itt, velem rejteznél ott a réten,
nevetve csókolnál, fölöttünk szõke méhek,
mellettünk hûs patak, s a lombok összeérnek.
A napfény hullna csak, hallgatnánk, hogy sziszegne,
mogyorócserje vetne apró árnyékot füledre,
s már nem nevetnénk, mert kimondhatatlan volna
szerelmünk, és a szánk némán egymásra forrna;
s érezném ajkaid pirossán, mily varázslat!
a rózsát, szõllõk jóízét s mérgét a vad darázsnak.
(Radnóti Miklós)
NAGYON KIVÁNOM
Jammes
Nagyon kivánom õt most itt e tarka fényben,
dél van, nap reszket az alvó szõllõlugasban,
s egy tyúk tojást tojik a forró porban éppen.
Amott jön majd a lány, hol hintáló kötélen
mosott fehérnemû szárad s zizeg a napban.
Jön s így szól majd nekem: szememben álom úszik.
S szobája várja már, s bódultan megy felé,
s úgy surran bé, ahogy a rétrõl érkezõ méh
a hõségtõl fehér, mezítlen sejtbe búvik.
(Radnóti Miklós)
MEZTELEN ÜLSZ MAJD
Jammes
Meztelen ülsz majd a vén, csecsebecsés szalonban,
mint fény-orsó ragyog szép, finom termeted,
s a rózsaszin tûznél, két lábad egymásra dobva,
hallgatod a telet.
Én eléd borulok, térded átölelem.
És elmosolyodol, legkarcsubb fûzfa-ág,
s fejem édes csipõdre hajtva, édes,
sírni fogok, hogy oly jó vagy, oly édes.
Büszke tekintetünk gyönyör lesz, végtelen,
s mikor a melledet csókolom, majd oda
nevet rám a szemed, s lassan meghajtod a
nyakadat, édes.
Aztán, mikor cselédünk, a beteg, hû öreg-
asszony kopog az ajtón, jelentve, hogy betálalt,
pirulva felpattansz, és törékeny kezed
elõveszi szürke ruhádat.
S mig kint, kapunk alatt, a szél jajgatva úszik,
és zendül az inga rekedt szava,
elefántcsontszagú két lábad belecsúszik
kis, fekete tokjaiba.
(Szabó Lõrinc)
EGY DÉLUTÁN
Jammes
Egy délután, vasárnap, amikor
meleg van, s a szöllõ nagy szeme szinte forr,
szeretnék egy öreg kisasszonynál, vidéki,
nagy, meleg és hüvös lakásban vacsorázni,
hol teregetve áll a friss fehérnemû.
Szanaszét az udvaron, és a kút körül
kis csibék futnának - és egy szép fiatal lány
venne még részt a ház családi vacsoráján.
Nehéz ételeket kapnánk, s pástétomunk
cukrozva lenne, és benne két nagy galamb.
Utána feketét innánk, mindhárman, aztán
szalvétáinkat gyorsan összehajtogatnánk,
s mennénk, ki, a kert kék káposztáihoz.
"Bemegyek", mondaná a néni, s: "Maradjatok!"
És mi csókolóznánk, hosszan összetapadnánk
piros ajkunkkal a vérpiros pipacsoknál.
Aztán zendülne az estharang - s erre még
szorosabban simulnánk egymáshoz, õ meg én.
(Szabó Lõrinc)
A SACRÉ COEUR INTÉZETBEN
Jammes
A Sacré Coeur intézetbe jár.
Szép, fehér lány. Vakációkor
kis kocsin érkezik, ringva bókol
fölötte az ág, és csakúgy virít a nyár.
Lassan jön le a dombról, homokfutója
kicsi és öreg. Nem túlsok a pénze,
és félszázaddal ezelõtti, derék, tisztességes,
jókedvû családok jutnak eszembe róla.
Az akkori diáklányok jutnak eszembe: rokokó-
nevû lányok, piros, olajbarna, zöldes
könyvek szereplõi, igen, a jutalomkönyvek
nevei, ovális rajz, és cím, aranyban ragyogó;
Clara d'Ellébeuse, Éléonore Derval,
Victoire d'Étremont, Laure de la Vallée,
Lia Faucheresse, Blanche de Percival,
Rose de Liméreuil és Sylvie Laboulaye.
És emlékeimen e vakációs diáklányok képe száll át,
még jövedelmezett a családi birtok, és õk
zöld almát és avas mogyorót rágcsálva nézték
az aranyrácsos, friss, fekete parkban a pávát.
Ezek a házak adtak a vendégszeretetre.
Sok fogásból állt a vacsora, és mindenki nevetett.
A verandáról a szem kilátott a kerti gyepre,
s ha szállt a nap, felragyogott az ablaküveg.
S késõbb a szép diáklányt egy csinos fiúhoz adták:
nagyon szép lány volt, pipacs és liliom keveréke;
nevetett, mikor az ágyban csípõn csókolta a férje.
És lett sok gyerekük, értették a módját.
(Szabó Lõrinc)
SZERETEM CLARA D'ELLÉBEUSE-T
Jammes
Szeretem Clara d'Ellébeuse-t, a messze,
a hajdani intézeti leányt,
azt, aki nyáron, hársak alatt, este
egy képesújságot forgatva járt.
Csak õt szeretem én. Fehér nyaka
a szívemen még kékesen világít.
Hová tûnt? Az a boldogság hova?
Behajoltak az ablakán az ágak.
Hogy is lehetne már halott? Nem értem -
vagy mind a ketten meghaltunk vajon?
Egy régi koraõsz hideg szelében
lehullt levelek a nagy udvaron.
Látod-e még a pávatollakat,
a kagylók mellett, nagy vázába téve?
S emlékszel-e még a hajótörésre?
S az Újvilágra? Az volt, az a pad.
Jõjj hát, jõjj, szívem, Clara d'Ellébeuse,
ha létezel még, jõjj szeretni. Várlak.
Az öreg kertben öreg tulipánok.
De meztelen jõjj, Clara d'Ellébeuse.
(Vas István)
ÉVNAPRA
Ignotus
Mondják: sirod virágtól tarka -
Én még nem voltam ott,
Drága fejed ha lelkembe villan,
Eloszlatom legott,
Drága kezed ha kezemet éri,
Fölébresztem magam -
Engem nem lát magával sírni,
Akinek halottja van.
Nem hinnéd, mily szép még mindig az élet,
A nap egyre hogy ragyog,
S én elõre köszönök okos uraknak,
Mert én is okos vagyok -
Okos a kanja, nevet a nõsténye
S a föld tovább forog,
Föl sem tünik, hogy te nem élsz
S hogy én nem gyilkolok!
TARANTELLA
Hilaire Belloc
Emlékszel a kocsmára még,
Miranda?
Emlékszel a kocsmára még?
Ó, a szalma könnyû halma,
zizzenõ lágy nyugalma,
és özön bolha fönn a piréni tetõn,
és az a kátrányízû bor!
S a vidám karaván: hajcsár mind valahány
ott a vadszõlõs verandán -
Emlékszel a kocsmára még, Mirandám?
Emlékszel a kocsmára még?
S a vidám karaván, hajcsár mind valahány,
egy fillért sem kerestek,
és most fizetni restek;
és a koppantó s a mesék!
És míg a hipp! hopp! happ! szól,
mind ütemre tapsol,
és a lány szaporán
a szobán át illan,
villan,
csillan,
erre-arra pillant,
koppant, dobbant, minden pördülésre,
száll föl és le,
s a gitár peng ting! tang! tong! feléd -
Emlékszel a kocsmára még,
Miranda?
Emlékszel a kocsmára még?
Soha már.
Miranda,
soha már.
Ott csak az õsz csúcs vár,
s az Aragón, a zúgó hegyi ár.
Mély csend
elomolt siri bolt avarán,
hol a holt
könnyû lépte puhán tovaleng;
mély csend,
csak egy távoli zaj,
mint a végzet: a vizesés-moraj.
(Tótfalusi István)
EGYEDÜL
Bunyin
Esõ szemereg, fut a szél,
borzong a ködös tavi sík.
Az élet a télbe alél,
nem ébred a kert tavaszig.
Zord villa. Társtalan élet.
Festek. Sir a szél, besötétlett.
Itt jártál tegnap, igen.
Láttam: szemeden unalom.
De társnak hitt a szivem
a csapzott alkonyaton.
Eh, menj hát! Istenem áldjon!
Majd tûröm téli magányom.
Még tegnapi köd gomolyog,
ma is csupa sár a mezõ.
Tornácom elõtt a nyomod
elmosta az õszi esõ.
Csak nézek a ködbe. Hiányzol
e puszta, e szürke világból.
Lehetne kiáltani még:
"Jõj vissza, nehéz egyedül!"
De a múlt neki már nem elég,
elhágy, ha a szíve kihül.
Iszom. Tüze húny a parázsnak...
Egy hû kutya kellene társnak.
(Rab Zsuzsa)
AKASZTÓFACIMBORA DALA
ZSÓFIHOZ, A HÓHÉRLEÁNYHOZ
Morgenstern
Zsófi, hóhérleányka,
csókot a koponyámra!
Habár a szám
sötét kazán -
de ha te nem, ki szánna?
Zsófi, hóhérleányka,
paskolj a koponyámra!
Bár a hajam
már odavan -
de ha te nem, ki szánna?
Zsófi, hóhérleányka,
less be a koponyámba!
Bár szememet
sas ette meg -
de ha te nem, ki szánna?
(Kálnoky László)
NEM IGAZI HALOTT
Valéry
Gyengéden, csendben én e drága hant tövén,
e hideg emlékmû kövén,
mit árnyból s tékoz kéj lankadtságából állít
tested, a bágyadt-renyhe báj itt,
meghalok, rádhalok, hullok, fúlok föléd,
de alig érve még e sírbolt mély ölét,
mely holtra-csukva még csak csábítóbb ígéret,
e tetszhalott, kibe most visszatér az élet,
megborzong, szeme nyíl, villan s ajkamba mar,
és vélem egyre új és új halálba hal,
mely drágább százszor, mint az élet.
(Somlyó György)
INTÉRIEUR
Valéry
Egy rablány váltja itt, a szeme hosszú láncsor,
virágaim vizét, a tükrön képe táncol,
titoktelt ágyamat bontják szûz ujjai;
így kerül e falak közé egy nõ, aki
ábrándjaim között bolyongva erre-arra
jár-kel szemem elõtt, magányuk nem zavarva,
miként a nap elé tett áttetszõ üveg,
s a tiszta értelem fényét nem törve meg.
(Somlyó György)
A LÁNY, MEGHALT SZEGÉNY
Paul Fort
Meghalt a lány, meghalt szegény, a szive ölte meg talán.
A földbe temették szegényt, a földbe, egy nap hajnalán.
A földbe fektették szegényt, csipkéiben aludt a lány,
a földbe fektették szegényt, koporsóban aludt a lány,
vidáman visszajöttek õk az ébredõ nap hajnalán.
Daloltak, énekeltek õk: "Ej-haj szegény, ej-haj a lány."
"Meghalt a lány, szegény-szegény, a szerelemtõl halavány."
Aztán a rétre mentek õk, mint máskor, más nap hajnalán.
(Kosztolányi Dezsõ)
TAVASZ
Brjuszov
Hószinü rózsa alélt-pihegett odakinn.
Két betü-karc a leány jeges ablakain.
Gerle-raj, álmok hópiheforgatagán.
Már korareggel a vágy íze is halovány.
Ablaka mellett várt a leány - valahol
Tengeren át a tavasz lebegett, kibomolt.
S este a földi világ elaludt, hazatért.
Éj, csupa csend: s a leány zokogott - de kiért?
A rózsa ez éjen alélva lehullt odakünt,
Reggel a gerlecsapat vakitott - s tovatûnt.
(Görgey Gábor)
KOSZORÚ EGY SÍRRA
Brjuszov
Én nem vittem sírodra rózsát.
Nyugszol a sûrû hó alatt,
s nem voltam nálad, idegen szem
gyászom nem gáncsolhatta, látod,
még csak nem is sirattalak.
Mit számít ez, mikor szivemben
a nyugtalan gyönyör halott.
Hisz kínzó éjeimben áldott
arcod visszfénye meg se rezzen,
tisztán õrizlek, tudhatod.
Növekszik bennem a halálod,
az emlék újul szüntelen.
A jeges éji gyötrelemben
kivánlak, hívlak, felkiáltok,
s elcsitulok: itt vagy velem.
Hát mit tegyek? E fagyban éljek?
Magtalan gyászban, nélküled?
Vagy éljek termõn, teljesebben,
új lángok, lázak, szenvedélyek
bontsák ki bennem fényüket?
Én nem vittem sirodra rózsát,
ím, engesztelésül fogadd
virágaim legkedvesebbjét.
Mindenemet sirodra tettem,
mindent, mi vágy, mindent, mi emlék,
a könnyet, mit nem sírtam el még,
s az eljövendõ csókokat.
(Tóth Judit)
VIRRAD
Brjuszov
Virrad. A tollam félretéve
mosolygok és rá gondolok,
lágy, gyermeteg tekintetére,
hangjára, mely körülcsobog.
Nézett már rám ilyen szelíd szem,
a hang sem új, e friss patak.
De vallom: szent e földön minden,
és áldott minden pillanat.
Rég ismert édes gyötrelemmel
csodálom válla szép ívét,
szépségét úgy iszom szememmel,
mint hajdan más valakiét.
S hunyó lelkemben újraéled,
mirõl azt hittem, rég halott,
a megfakult színekben élet,
elevenítõ fény ragyog.
Szeretlek! - mennyi szép titok van
e szóban, mely mindenható!
Ha úgy halódom, megtiportan,
akkor is vallom: élni jó.
Sok elsuhant évezred álma,
mely most puhán felé lebeg...
Földi édenbe kaput tárva
szakadnak szét a fellegek.
(Rab Zsuzsa)
MISS T.
Walter de La Mare
Furcsa dolog, de úgy van -
amit megeszik
Miss T., az mind-mind
Miss T.-vé változik.
A kása, az alma,
a sajt, a szalámi,
ürücomb, a rétes,
egyszóval: akármi,
amit lenyel
(bár zord az ebéd,
hisz ott van Miss Butcher
s a bús Mr. Bate):
amit a kis, édes
Miss T. megeszik,
az, mind, mind, mind, mind,
Miss T.-vé változik.
(Szabó Lõrinc)
SÍRFELIRAT
Walter de La Mare
Itt nyugszik egy gyönyörû asszony,
Könnyed szív, könnyü boka -
Én azt hiszem, gyönyörûbb asszony
Nem élt Nyugaton soha.
De múlik a, hervad a, hol van a szépség,
Akármilyen csoda?
S ha tûnök enyészve, kinek jut eszébe
Ez a szép Nyugat Asszonya?
(Vas István)
ORCÁD
Hofmannsthal
Orcád egészen ellopták az álmok.
Remegve néztem, néma ámulatban.
S csak felmerült egy másik éj, midõn
magamat így egészen átaladtam
a holdnak és a drága völgynek, ott
hol a kopár lejtõkön szanaszerte
sovány fák álltak s köztük lassudan
s alacsonyan kis ködfelhõk lebegtek,
s a csenden át mindig tajtékosan
ragadta mindig idegen vizét
a vad folyó - ez mind hogy felmerült!
Hogy felmerült! Mert akkor mindezeknek
a szépségeknek - meddõn s hasztalan -
oly vágyban adtam át magam, szegény,
mint most hajadnak adom át magam,
s e fénynek itt, szemöldököd ivén!
(Jékely Zoltán)
NÕI ARCKÉP
Duèiæ
Az éjszaka ködlött, mikor õt szerettem,
halódtak a kertben a kései rózsák,
zokogtak a habok az õszi erekben,
s méla õrület volt a földi valóság.
Ifjuságom édes rózsakoszorúját
a porba vetettem, megöltem a vágyat,
lelkemre suhant a néma szomorúság,
mint a beteg holdfény, oly szomorú, bágyadt,
oly szomorú, bágyadt, mint dõlt székesegyház,
hol a bús falakon a nyirkos lég bejõ,
rozoga ablakot csunya fergeteg ráz,
s fütyül a réseken az õszi levegõ.
Mint síró muzsika, a hangja oly szép volt,
az õsz huga volt õ, mert sokat hallgatott,
a lelke búcsúcsók, tisztafehér égbolt,
s szomorú, szomorú, mint egy szelíd halott.
A csókja hideg-bús, akárcsak a márvány,
olyan hideg és bús, és a haja szõke,
illata reszketett édesen és árván,
mint haló rózsáé az õszi idõbe.
Azóta riadva kelek néha reggel,
az álom is ólom, napfénybe se látok,
ólomtakaróba, gúzsba ébredek fel,
szemem csupa könnyû, szemem csupa átok.
(Kosztolányi Dezsõ)
ÁLDOZAT
Rilke
Ó, mióta ismerlek, hogy árad
testem, s benne-hogy virúl a csont;
frissebb lettem, járásom sudárabb,
mert te vársz ma rám: ki vagy te, mondd?
Nézd, hogy újulok, mindent feledtem,
mint levél lehullt, mi régi volt.
S csillagként ragyog fel majd felettem
a mosoly, mely rajtad bujdokolt.
S mindaz, gyermekéveim ködébül,
mely mint víz ragyog s még névtelen,
rólad kap nevet, az oltár épül,
rajta izzó hajzatod sötétül,
s melled fénylik, mint az értelem.
(Radnóti Miklós)
A KEDVES HALÁLA
Rilke
A férfi csak ezt tudta a halálról:
hogy elvisz és a némaságba lök.
De hogy a lány az árnyvilágba pártolt,
s reáborult a titkos, néma köd,
és a szemébõl elsuhant szelíden,
azt hitte, hogy mint bolygó, anda hold
süt mosolya a túlvilági színen,
s az alvilágnak csöndesen dalolt:
A férfi otthon lett a sírokon,
s minden halott olyan közel-rokon
lett néki, és ha vigasztalta más,
csak hallgatott, mert tudta, hogy csalás,
vallotta, a sír jó, a sír örök -
s lesimitotta néki a rögöt.
(Kosztolányi Dezsõ)
LEÁNYSZÖKTETÉS
Rilke
Gyakran szökött ki, mint aprócska kislány,
hogy lássa künn az éjet és szelet,
amint az õsi forrásból ered
s nem ráderengni a szobába pislán,
de a vihar se tépte le az ölfát
s az óriás parkot oly sok darabra,
mint ahogy összetépte õt az önvád,
hogy selyemhágcsóról a lovagja
levette s vitte mindig távolabbra:
míg a kocsi lett végre minden.
S érzé a fekete kocsi szagát,
amelyért folyt a titkos hajsza szerte,
és a veszélyt magát.
Úgy látta, a kocsi hideggel van kiverve,
s õ is hideg, fekete benn.
A köpönyegébe csöndesen belébújt,
és mint egyébkor, a haja felé nyúlt,
s a férfi suttogott, mint idegen:
Veledvagyokszivem.
(Kosztolányi Dezsõ)
PIETÀ
Rilke
Így látom, Jézus, lábad újra mostan,
mely egy ifjúnak lába volt még hajdan,
mikor kezembe véve sírva mostam;
milyen zavartan reszketett e hajban,
mint tejfehér vad a bokorba, halkan.
Így látom tested, mit még nem szerettem,
s ez az elsõ szerelmes éjszakánk.
Sosem feküdtünk össze még mi ketten,
s most a tömeg bámul, vigyázva ránk.
És a kezed véredbe van fürösztve -:
jaj, nem õrjöngõ fogam marta össze.
Szived nyitott, akárki bemehet:
azt hittem, csak enyém e bemenet.
Most fáradt vagy, s fáradt szád nem figyel,
nem szomjúhozza jajtól ájuló szám -
Ó Jézus, Jézus, mikor múlt el órám?
Milyen csodásan pusztulunk mi el.
(Kosztolányi Dezsõ)
A SZERELMES LÁNY
Rilke
Így igaz, vágyom utánad. Ejtem,
elvesztem kezembõl önmagam,
nem remélve, hogy tagadni merjem,
azt, mi tõled árad rezzenetlen,
és komoly, merõ, rokontalan.
...rég: ó, mily Egy voltam, semmi engem
el nem árult és nem szólitott,
mint a kõé, olyan volt a csendem,
mely fölött a forrás átcsobog.
Ám e lassú, párhetes tavaszban
engemet a néma, öntudatlan
évrõl most letörtek könnyedén.
Összezárva, langyos, árva létem
most valaki tartja a kezében,
s nem tudja, tegnap mi voltam én.
(Nemes Nagy Ágnes)
LÉDA
Rilke
Az isten ínségbõl öltötte fel,
s meghökkent szinte, hogy a hattyu oly szép;
személye benne nyugtalan oszolt szét.
De máris tettre hívta õt a csel,
a nem-tapasztalt lét érzéseit
ki sem próbálva. És a lány, kitártan,
meglátta már az istent a madárban,
és tudta már: egyért van itt,
mit nem bírt, bár zavartan ellenállt,
elrejteni. S a gyöngülõ kezekre
fonódva az, végül isten-magát
belevetette abba, kit szeret.
Majd tollait boldogan fölfedezve,
a lány ölén valóban hattyu lett.
(Nemes Nagy Ágnes)
SZERELMES VERS
Rilke
Hogy tartsam lelkemet, hogy lelkedet
ne érintse? Hogyan emeljem át
más tárgyakat érinteni feletted?
Bár lelnék néki néma rejteket,
hol párjaként valami Elveszettnek
idegen csöndbe zárnám, mely tovább
nem rezdül, hogyha mélyeid rezegnek.
Mégis, mi minket ér, egybefogó
egy mozdulattal ér, mint a vonó,
mikor két húron egy hangot zenéltet.
Mily hangszerre vagyunk feszítve ketten?
Mily hang vagyunk mily játékos kezekben?
Ó édes ének.
(Nemes Nagy Ágnes)
TAVASZODÓ
Antonio Machado
Iszom a napfényt, tanyák, zöldelõ rét,
felhõk és lankák összevisszaságát...
A tág mezõ didergõ levegõjét
zöld bájjal enyhítik a parti nyárfák.
A vízig követem a völgyi ösvényt;
A parton szerelmünk vár - ó, ha látnád!
Tán érted öltötte föl a mezõség
- én eltûnt társam! - ifjonti ruháját.
S a borsóföldek illata a szélben?
S a százszorszép? mért nyitja szirmait?
Te kísérsz? Kezed lüktetését érzem
tenyeremben; és fölsikolt a szív,
hogy velõmet is siketülni vélem:
te születsz újjá, te virágzol itt.
(Timár György)
EGYÜTTLÉT
Leopoldo Lugones
Balzsamoztak az akáclevelek,
miket homlokod felövezni téptem,
nyugtalan cipõd ragyogott fehéren,
egész esténket bájjal töltve meg.
Eros szavára vetkõztettelek:
szoknyácska, nyílj meg! S diadalmas kéjem
sóhaja izzóit csípõid hevében,
nyögte a vén pad férfi-kedvemet.
E szürke estén éledt újra itt
az örök tavasz... S az árkocska, mit
a fáradtság vont szemeid alatt,
a félhomályban olyan volt, akár a
tavaszban egy kis könnyü fecske szárnya,
mely nézésed varázsán fönnakadt.
(Timár György)
A TENGER
Leopoldo Lugones
A tenger csupa mohó hími éhség,
csípõd körül mint szarvasbika bõg,
s mint roppant kar, óvón ölel a föld
setét szegélye. Bús, opálos fény ég
szemed hártyáján, hajadon, s e tört
csillámok közt mint csillagos fehérség,
õrzöd a haló esték fényességét,
mely soká ring a víztükör fölött.
Akár a melled, lüktetõ ütemmel
duzzad egyetlen hullámmá a tenger;
magához ránt egy párductáncu forgón,
s morgó, garázda szavakkal becéz,
s hogy finom combjaid közé hatoljon,
hegyesre mered habja, mint a kés.
(Timár György)
HA EGYSZER MEGHALOK
Anne de Noailles
Ha egyszer meghalok, e könyv hirdesse majd:
szívbõl szerettem én az örömöt s a dalt, -
hadd lássa a jövõ, hadd mondja el az ének:
mily kedves volt nekem e víg világ, az élet.
A munkás rétet és tanyát figyeltem én
a négyszer változó esztendõ ütemén,
mert szép a föld, a víz s a láng, ha égbe reszket,
szép mindenütt, de benn, lelkemben ott a legszebb.
Elmondtam mind, amit éreztem s láttam itt,
nem félte szívem az igazság láncait,
oly szerelem lakott szivemben, oly tüzesség,
méltó, hogy néha még holtában is szeressék,
s egy ifju egykoron, olvasván versemet,
érezze, hogy szive megdobban, megremeg,
és hús-vér asszonyát, az élõt, elfelejtve,
csak engem hívjon és öleljen át a lelke...
(Kardos László)
HAJNALI MISE VELENCÉBEN
Anne de Noailles
A velencei nõ, ha jön a pirkadat,
a San Marcóba tér, s imába bontja lázát,
setét kendõik ott a bíbor bolt alatt
mákszirmokkal teli, felséges ívü vázák.
- Bizánci Jézus Úr, pompázó Fájdalom,
mily mézre gyûlnek itt e lángoló szegények?
Ott hagyják a fügés kaskát e hajnalon
a sátrakban, s Eléd bús hódolatra térnek.
Ha kényes szívükön a kéjek búja fáj,
ha vágyuk nyugtalan, borús és bûn után fut,
ha ingó lelkükön vad lobbot vet a nyár,
és boldog-buja csók csengõ patakja álmuk,
ó, mit felelsz nekik, Uruk és Mesterük?
Lelkük remélve esd, nem hallgat semmi másra,
és úgy érzik, szemed nagy fénye felderül
naiv jajukra, e halk gerle-zokogásra.
Ó, bármi bûn, amit Elébed hordanak,
s bármily vágy pörköli s csigázza is e nõket;
víg varázzsal borítsd térdüket, karjukat,
mert csak a friss Öröm, csak az gyógyítja õket...
(Kardos László)
AZT HITTED
Max Jacob
Azt hitted, álmodsz ma este,
látván fura igézetet,
hogy angyal néz a szemedbe,
míg merengtél tükröd felett.
Menekült Eleonóra,
hosszú sörénye szállt,
s a hajnaltól elrabolta
az áhitott csodát.
Férjed soha ne lássam,
bár hûséges alak.
Szeretõd vagyok, van szárnyam,
s repülni tanítalak.
A hazug múzsa varázsol
ujjadra büszke jelet,
mirõl csak álmodoz a pásztor,
a királynál fenségesebb.
(Kormos István)
HÉJA-NÁSZ AZ AVARON
Ady Endre
Útra kelünk. Megyünk az Õszbe,
Vijjogva, sírva, kergetõzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.
Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.
Szállunk a Nyárból, ûzve szállunk,
Valahol az Õszben megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.
Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás husába beletépünk
S lehullunk az õszi avaron.
A LÉDA ARANY-SZOBRA
Ady Endre
Csaló játékba sohse fognál,
Aranyba öntve mosolyognál
Az ágyam elõtt.
Két szemed két zöld gyémánt vóna.
Két kebled két vad opál-rózsa
S ajakad topáz.
Arany-lényeddel sohse halnál,
Ékes voltoddal sohse csalnál,
Én rossz asszonyom.
Hús-tested akármerre menne,
Arany tested értem lihegne
Mindig, örökig.
S mikor az élet nagyon fájna,
Két hûs csipõd lehûtné áldva
Forró homlokom.
ELBOCSÁTÓ, SZÉP ÜZENET
Ady Endre
Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak,
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás,
Százszor sujtottan dobom, im, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlõtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.
Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegybõl, szépek szépiért
Forrott és küldött ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit egy férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.
És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövõd kicsiny s asszonyos rab-utján
Milyen régen elbúcsúztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énembõl valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott diszeibõl egy nõre.
Büszke mellemrõl, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszúját,
Ki áll dühödten bosszú-Hímmel lesben.
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krõzusságom nyoma
S hozzámtartozni lehetett hited,
Kinek múlását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki elõttem kis kérdõjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.
Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenõ imakönyvbõl kihullva
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nõjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár, avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.
CERUZA-SOROK PETRARCA KÖNYVÉN
Ady Endre
Itt az irás: nem legényes sorok,
Régi epedések, régi torok
Búgása bõgött így ezelõtt,
Így írtak a hajdani nem szeretettek,
Így írtak a régi, bús szeretõk.
Nem azért írok, hogy fordítsd felém
Fehér orcád. Óh, már beérem én,
Ha torkomon buknak a szavak.
S szám kérdeni, kérni se, mást sohse merne,
Mint a sírást és sírni talán szabad.
Boldog vagyok, mert nagyon szenvedek,
Boldog vagyok: érted vagyok beteg.
Halálra szánt, mint rég ezelõtt,
Mint régen a hajdani nem szeretettek,
Mint régen a régi, bús szeretõk.
ÕRIZEM A SZEMED
Ady Endre
Már vénülõ kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülõ szememmel
Õrizem a szemedet.
Világok pusztulásán
Õsi vad, kit rettenet
Ûz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.
Már vénülõ kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülõ szememmel
Õrizem a szemedet.
Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S õrizem a szemedet.
ELISABETH
Hermann Hesse
Mint felhõ, mely az égen
fehéren átlebeg,
oly távoli s fehér és
szép vagy, Elisabeth.
Megy, vándorol a felhõ,
emléke sem marad,
de álmaidon éjjel
fehéren áthalad.
Megy, vándorol, s oly égi
ezüsttel tündököl,
hogy rágondolsz csak egyre,
s édes honvágy gyötör.
(Lator László)
ÖRÖK KÖTELÉK
Vladimir Názor
Voltunk, milljó éve, tölgy és kúszóinda -
fülleteg lomb-ölén rejtett a rengeteg:
míg síkos üstököm zúgva túlzenghetett,
gyökered szomjasan fúrtad rostjaimba.
Ringatott õsvizek mélye - páros kagylót:
lázas tapadásban íved legédesebb
éle vágott rajtam oktalan mély sebet,
s fájdalmam vonaglón igazgyöngybe sajgott.
S ha két idegenként egymás közelébe
von a végzet sodra: élveteg rémlik át
rajtunk a sejtelem: rezzenõ porcikánk
mélyén éled a tûnt változások fénye...
Szemem egérõl is letûnsz, sorsom Nõje:
itthagysz, és hiányod zúgja be poklomat -
ám a Csók számunkra száz létet tartogat,
hogy örök változás új csodákba szõje.
(Dudás Kálmán)
SZERETLEK
Eino Leino
Benned szikrázó halmazban hever
sosem ejtett világok ritka kincse,
kincs, mit szomjas kezem nem érhet el,
s azt sem hagyod, hogy szemem megtekintse.
Vagy csak káprázat ez? S tán nyoma sincs e
kincsnek, amivel fennen kérkedel...
Valaki rám fellegtrónusról int le,
kit én emeltem csak az égbe fel -
S hiába tettem, hisz nincs egy rövid
pillanat, mely közönyödben megingat.
Rejtélyes ujjak szorgosan szövik
életünk sötét s arany szálait.
Mosolygunk, míg az álom karja ringat
s felrettenünk, siratva álmainkat.
(Képes Géza)
NOCTURNE
Eino Leino
Fülemüle csattog az ág-hegyén,
kalászok fölött ég a telihold.
A nyári éj boldogsága enyém -
irtásföld füstje lengõ, szürke folt.
Nincs bennem öröm, bánat, se kétség;
hozzátok el zöld erdõk sötétjét,
felhõk pírját, búcsuzó nap fényét,
széljárta hegyek szunnyadó kékjét,
vizek árnyait, zsálya illatát:
ezekbõl szövöm szivem dalát.
Drága lány, édes, mint nyári széna,
szívem vágya, csöndje, - ez a dal tiéd.
Te vagy hitem. Nélküled a dal néma, -
te, tölgyfalombok zöldje, büszke, szép.
Lidércfény már nem csábítja lelkem,
a Varázshegy aranyát megleltem;
köröttem az életkör szükebb lesz,
áll az idõ, a szélkakas csendes;
út elõttem, engem vár vigyázva,
ez visz majd az ismeretlen házba.
(Képes Géza)
SZERELMES VERS
Milan Rakiæ
Suttognak a kertben az orgonabokrok,
a csillagok égnek, a csönd csodamély.
A hold ragyogóan az égre kibotlott,
villámos a csóktól, a vágytól az éj.
Suttognak a kertben az orgonabokrok.
Ily tiszta, fehérsugarú szelid éjjel
várhatta Izolda a hû lovagot.
Sírok repedeznek, az éji sötéttel
feltámad a ködbõl a régi halott.
Ily tiszta, fehérsugarú szelid éjjel.
A régi, középkori hõs, tele hittel,
hágcsót feszít, és nevet a telehold,
és útja a kedvese ölibe vitt el,
a vára elõtt tüzes ajka dalolt.
A régi, középkori hõs, tele hittel.
Zúgj, régi idõk meselelke az éjen.
Szívembe fehér remegés tüze gyúl.
Itt állnak az árnyak az éjbe, fehéren,
és mind szeret, és eped-ég szilajul.
Zúgj, régi idõk meselelke az éjen.
Te drága! Te tûzszivü, tiszta Izolda!
Izolda se várta igy a jegyesét.
Lépted nesze rebben, az éjszaka holdja
lágyan mosolyog, s nevet a kegyes ég.
Szél parfüme lengedez, a halavány
bús orgona reszket a hold sugarán.
(Kosztolányi Dezsõ)
A MIRABEAU-HID
Apollinaire
Fut a Mirabeau-híd alatt a Szajna -
s a szerelem...
Mi zúgja, mi sugallja,
hogy minden kéjnek fájdalom az anyja?
Csak szállj le, éj - az óra üt -
Csak szállj, idõ - én várok itt.
Farkasszemet hadd nézünk, kéz a kézben!
Kulcsolt kezünk
hídja alatt, az éjben,
örök hullámok árja foly sötéten.
Csak szállj le, éj - az óra üt -
Csak szállj, idõ - én várok itt.
Fut, meg nem áll, fut mint az ár a mélynek,
a szerelem.
De lassu is az élet!
És a Remény, de éget, ó de éget!
Csak szállj le, éj - az óra üt -
Csak szállj, idõ - én várok itt.
Napok, hetek zuhogtak tovafolyva.
Nem kél a mult
s a szerelem se újra.
Fut a Mirabeau-híd alatt a Szajna.
Csak szállj le, éj - az óra üt -
Csak szállj, idõ - én várok itt.
(Mészöly Dezsõ)
LORELEY
Apollinaire
Élt Bacharachban egykoron egy szõke szép boszorka
A férfiak epedve mind meghaltak érte sorba
Pörbe idézteté s alighogy látta volt
Nagy szépsége elõtt a püspök meghajolt
A szemed csupa drágakõ gyönyörû Loreley
Miféle mágustól ered varázslatod felelj
Az életet meguntam a szemem átkozott
Püspök ki belenézett az mind elkárhozott
A szemem lánggal csillogó nem holmi drágakõvel
A lángra csak a lángra a férfibûvölõvel
A lángjaidban égek gyönyörû Loreley
Megbûvöltél most téged már más itéljen el
Püspök te nevetsz könyörögj értem inkább a Szûznek
Hogy Isten védje lelkedet adj engem át a tûznek
Kedvesem itthagyott már elment messzire
A halált szeretem s nem vágyom semmire
Szivem ugy fáj ugy fáj már meg kell halni nékem
Magamra nézek és belé kell halnom érzem
Szivem ugy fáj ugy fáj mióta nincs velem
Hogy elment szívem is gonosz lett hirtelen
Rábízta õt a püspök úr három lovas lándzsás vitézre
Az õrült nõt e három a klastromig kisérje
Szemed remeg bolondos Loreley menj tehát
Fekete és fehér lesz kolostori ruhád
És úgy mentek tovább az úton mind a négyen
Könyörgött nékik Loreley szeme mint csillagfény az égen
A sziklafalra föl hadd másszak lovagok
Hadd lássam egyszer még amint a kastélyom ragyog
A tükröm hadd legyen megint a folyam árja
Aztán megyek az özvegyek szüzek kolostorába
A szélbe odafönt kibomló haja szállt
Loreley Loreley három lovag kiált
A Rajnán odalent egy csónakot az ár hoz
Szeretõm benne ül meglátott hív magához
Szivem megédesül lent szeretõm suhan
Elõrehajlik és a Rajnába zuhan
Mert látta a szép Loreleyt a folyó habjain
A haja mint a nap ragyog a szeme Rajna-szín
(Vas István)
BÚCSÚ
Apollinaire
Letéptem ezt a hangaszálat
Már tudhatod az õsz halott
E földön többé sose látlak
Ó idõ szaga hangaszálak
És várlak téged tudhatod
(Vas István)
ÜNNEPÉLY
Apollinaire
Oly elragadó ez a fény
Acél tûzjátéka szárnyal
Tüzéri tüzes tünemény
Bátorságot keverni bájjal
Mint rózsa két
Rakéta ég
Mint mell ha ruhából kibuggyan
Merészen tartja két hegyét
Sírfelirat:
Szeretni tudtam
Egy költõ közönyös szeme
Nézi az erdõk rejtekébõl
Töltött revolverén keze
Hogy rózsák halnak a reménytõl
Mert Szádi rózsáira lát
És hirtelen fejét lehajtja
Egy csípõ puha vonalát
Meséli el egy rózsa ajka
A légben húnyó csillagok
Füszerei a szörnyû szesznek
Az éjszakai jószagot
A gránát símogatja reszket
A rózsák is halomra vesznek
(Vas István)
MADÁR DALOL
Apollinaire
Madár dalol itt valahol
Én azt hiszem hogy a te lelked
Virraszt közöttünk ránkhajol
S tépett bakáknak énekelget
Hallgasd csak oly szeliden búg
Nem is tudom hogy melyik ágon
Teli dalával minden út
Bármerre járok e világon
S mit is mondhatnék lélek ez
De dallá lett s dalol a fáról
S a szívbõl égi rózsa lesz
Mit is mondhatnék e madárról
Bakáknak õ a szerelem
Az én szerelmem mint a rózsa
Oly szép leány és csak nekem
Dalol a kék madár ma róla
Ó kék madár oly kék vagy mint
Égi szerelmem szíve bájos
Gyöngy éneked kezdd el megint
A távol kattogó halálos
Gépfegyvereknek is ne félj
Talán csak csillag hull sziszegve
Az éjre nap jõ napra éj
Kék szerelem hajlik szivemre
(Radnóti Miklós)
KATONA-VONAT
Apollinaire
Megyünk megyünk megyünk - és meg se moccanunk
Étkezések után kulacsból kortyolunk
Az utolsó fa mely Dijon elõtt elénktünt
(Mert a Nimes-körüli kerteknek sajna végük)
Rózsaszín volt akár szûz kebled halmai
Az életem avult akár a tegnapi
Újság s ó nõk csak a képeteket szeretjük
E vagónban akár egy kalickában együtt
Emlékszel még milyen volt Sospelben a köd
Egy kislány õrzi ott eredendõ bünöd...
És vence-i éjszakánk mielõtt Grasse-ba mentünk
S a mentoni hotel... A múlté vége eltûnt...
S én ifju szépem ó ha majd öreg leszel
És szép nyarad után midõn a tél jön el
S immár az én hirem egész világra terjed
Meghallva majd nevét Guillaume Apollinaire-nek
Azt mondod "Szeretett" s kebled büszkén dagad
Hát tárd ki a szived Ahogy a karodat
Az emlékek csupa nagy végnélküli kertek
Hol béka hangicsál légy hangon szeliden
A csönd szarvasa fut akár az eszevesztett
Egy bánatos madár dalolva megpihen
Tested rózsatövén hol enyém volt a rózsa
Szívünk iker gyümölcs egy gránátalmafán
Melynek nyílt szirmai közöttünk hulladozva
Behintik az utat puhán egymás után
*
Futnak a fák a fák a fák hogy futva futnak
S rohan a láthatár gyors vonatunk elé
A póznák szerelmesen a magasba nyúlnak
Mint bõgõ szarvasok a kéklõ ég felé
Igy édes kék egem imádott Lou-m te szépem
Még mindig áhitlak vesztett paradicsom
Mélységes csókjaink újra meg újraélem
Mint csókban harapás éles kis szél oson
S emlék emlék után hogy már utól sem érem...
(Somlyó György)
OLY ISMERÕS VAGY
Blok
Oly ismerõs vagy, mintha hajdan
éltél is volna már velem.
Másoknál, otthon, utcazajban
meglátom arcod hirtelen.
Te jössz, ha halk nesz kél mögöttem,
ott vagy te, bárhol is legyek.
Hallom kopogni éji csöndben
közelgõ könnyû léptedet.
Nem te suhansz el láthatatlan
mellettem, ha ajtót nyitok,
légbõl, párából szõtt alakban,
te álmaimból támadott?
El-eltûnõdöm néha: nem te
ültél a szérûskert alatt,
egy sír gyöpén, a cinteremben,
kartonkendõdben hallgatag?
Egy pillanat - még ott pihentél,
s tûntél, suhantál már tova.
Dalolva a patakra mentél...
Az estharang szelíd szava
választ zúgott dalodra messze,
s én sírtam, s vártam csüggeteg,
hogy hallak-e, hogy szólsz-e, jössz-e,
de elhalt édes éneked.
Kartonkendõd egy percre túlnan
megvillan még a part felett,
s eltûnsz. De érzem szomorúan,
hogy még találkozom veled.
(Lator László)
NE HÍVJ
Blok
Ne hívj, lelkemnek ne igérd
hevét a régi lobogásnak.
Magányos vagyok és setét,
s te lángsugaras látomás vagy.
Puszta a föld, sárgán dereng
az éj, a holdfény meg se moccan.
Jég borzadály és néma csend
lakozik fagyos csillagokban.
Gyõzelmes arcod ismerem,
hívó szavaddal hallhatón szólsz,
tud lelkem a te nyelveden,
de engem már hiába unszolsz.
Puszta a föld, a hold ragyog -
ne hidd, hogy újra megigézel.
Szívemben fagyos csillagok
jég borzadálya, csendje fészkel.
(Lator László)
PÁSZMÁSÁN DÕLT
Blok
Pászmásán dõlt hideg sinekre
s végsõt lobbant az esti fény.
Jöttél, befont hajú, sietve,
a talpfák foltjain felém.
Szemed felizzó két parázsa
belémnyilallt... Egy pillanat,
s már vitt egyhangú csattogással
tovább a fekete vonat...
S midõn meg-megremegve zengett
a sínek dala: ne feledj,
s zöld fényjelével felderengett
a szemafor utam felett,
te akkor régen, messze jártál,
színét vesztette már a rét.
Por kavardult, az éj leszállt már,
ködös jogába visszatért...
A hegy mögött az esti égre
jajongó fütty szállt, füstgomoly...
Hiába-perc, örökre vége...
Zöld villanás napnyugtakor.
(Lator László)
COTSWOLDI SZERELEM
John Drinkwater
Cotswold ma kék mosolygás,
és nincs már hó se rég,
a lányok új selyemben,
áprilist fest az ég,
mert minden áprilisban
a lányok szombaton
Stow-tól föl Rodborough-ig
takarosak nagyon.
Csodák a nõk bokái,
ha már virág virít,
nem egy lány tudja mindezt
Campdentõl Gloucesterig,
és nem egy lányt vesz észre,
ki Cotswoldba betér,
férfiszem áprilisban
az észnél többet ér.
Édeskevés különbség,
míg jársz a föld fölött,
hány éves vagy, tizennyolc,
vagy szörnyü hatvanöt,
ha Amberleyre április
jön, áprilisi ég,
s ragyog cotswoldi lányok
ravasz cipõje még.
(Vas István)
MONDJ BÚCSÚT
Joyce
Mondj búcsút, búcsút, búcsút,
mondj búcsút lánykorodnak,
lezárul már e bús út,
a boldog Vágy lobog csak -
még derekadra öv simul,
hajadra fõkötõ borul,
de hallod már a kürtjelet
kerubok ajkán zengeni,
csatold le csöndben õvedet,
feltárva lányos kebleid,
és tedd le csöndben fõkötõd:
lányságodat a Vágy elõtt.
(Gergely Ágnes)
A LÁNY SÍR RAHOON FELETT
Joyce
Az esõ Rahoonra oly lágyan hull ma,
hol sötét szeretõm
fekszik, bús hangja szólit, szólit újra,
ha a hold a tetõn.
A hangja, lám,
mily lágy, mily búsan szólít egyre, újra,
s jaj! válasz nincs, sötét esõkbe fúl ma,
mint hajdanán.
S én is lenyugszom majd, hideg homályba,
mint bús szivével õ,
felettünk rõt agyag, holdszürke mályva
és mormoló esõ.
(Tótfalusi István)
MÁRIA ABARIENDOS
Somlyó Zoltán
1
Sûrû spanyolbort szürcsöltél-e?
Vagy ittál-e már téli estén
hajadonlány-szeretõd ajkán
legördülõ parfõmös nyálból?
Vagy aludtál-e sátorában
a lángoló nõ üstökének?
És húnytad-e már szemedet le,
látva egy vérzõ, hûs narancsot?
...Én Mária Abariendost
tartom a borok velejének!
A szeretõk anyjának tartom
én Mária Abariendost!
Áldassék érte minden lépte,
mely forró combját összehajtja,
hogy egyszer húsa volt a párnám
s vérébõl ittam vért és óbort...
2
Ó, Mária, szüzek szüze! -
bús szájam ezt rebegte;
a Via del Pinón a bál,
a farsang lelke vagy te!
Ó, Mária, kis balkonod
magasra építették.
Én nem alszom már két hete,
oly lázasak az esték...
A Quarnero oly hûs, oly lágy,
mint - gondolom - a kebled...
Ma reggel rádgondoltam és
ráfeküdtem... Ne vess meg!
Szemem behúnytam és a víz
mellem s hasamat érte:
rádgondoltam és üdvöm volt,
légy százszor áldott érte!
Versek bús csavargója: én,
te táncosnõ és nõ vagy.
Én meleg ételt nem eszem
s te szótlan - öldöklõ vagy.
Még ifju testem bús, mert szûz,
te csókokon kövérszel.
És mégis vézna csöppenként
korán miattad vész el.
Kapud alatt, hol buja nõk
árulnak rothadt dinnyét,
itt éhezem én nap nap után
s el nem mozdulok innét,
amíg a sok fagrádicson
föl nem kerültem hozzád...
Abariendos Mária
borítsd szememre szoknyád...
3
S lejött Mária, lejött Mária,
suhogott mint a selymek.
S rekedten szólt: ölelj meg!
Bezárt szemmel nézett reám
s kínosan zárt ölébõl
szent füst szállt föl a mélybõl.
Belémártotta körmeit
szennyes, vézna husomba;
selyme csipõm surolta.
Kivonszolt... piszkos földje volt
a Via del Pinónak;
lent fügehéj és tökmag.
Lerántott. Forró keblein
kihasadt a ruhája.
S én hanyatt rogytam rája.
Karolt a karja, mint a vész
s karolt két izmos lába. -
Fuldoklottam hajába...
A nyelve, mint piros narancs,
fogam közé úgy folyt be;
s nyála a keblén folyt le.
És ringott, mint a tengerek,
és ringtam, mint a tenger:
két égõ acélhenger...
...És vége volt... És vége volt...
Egy úr állt a balkónon,
mely sötét volt és ódon.
És harsány hangon kacagott
és Mária is véle...
Vajjon még él-e?... Él-e?...
KUKORICAHAJ
Somlyó Zoltán
Szeptember szõkesége száll
a kuszált, síma réten;
a szõkeség, a szõkeség
lett sorsom, jaj be régen...
A szõke kazlak illata
s a hajadé, te áldott!...
A szõke haj, a szõke, vont
szivemre szõke pántot...
Igy, õszi dalba, szõkeszín
szavakkal szövi szívem
a szõkeségnek mámorát,
mely átrobog a szíven...
Mely átrobog a szívemen
s megszõkit minden rútat...
a bánatot... a sebeket...
s tehozzádig az útat...
A kaszált, síma réteken
oly szõke, szõke csend van.
S szivemben is szeptemberi
és szõke, szõke rend van...
A dûlõn kukorica-kert,
a fejek széjjelnyílnak; -
te szõke kukoricahaj,
téged is megsimítlak...
MILYEN VOLT
Juhász Gyula
Milyen volt szõkesége, nem tudom már,
de azt tudom, hogy szõkék a mezõk,
ha dús kalásszal jõ a sárguló nyár
s e szõkeségben újra érzem õt.
Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak õsszel az egek,
a szeptemberi bágyadt búcsúzónál
szeme színére visszarévedek.
Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,
de tavaszodván, ha sóhajt a rét,
úgy érzem, Anna meleg szava szól át
egy tavaszból, mely messze, mint az ég.
PROFÁN LITÁNIA
Juhász Gyula
Tûnt Anna, aranyház,
te drága csoda,
elefántcsontmívü
boldog palota.
Tûnt Anna, te tünde,
te édeni kert,
ahonnan örökre
sors kardja kivert.
Tûnt Anna, mennyország,
Thulén tuli táj,
kire messze, mélyben
gondolni be fáj!
Mindent, ami kincses,
úgy hordok eléd,
úrnõje elé mint
rabszolga cseléd.
S te fönn, szoborárván
trónolsz, te örök,
mint dór templomok ormán
merev, isteni nõk!
ANNA ÖRÖK
Juhász Gyula
Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
emlékeimbõl lassan, elfakult
arcképed a szivemben, elmosódott
a vállaidnak íve, elsuhant
a hangod és én nem mentem utánad
az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
ma már nem reszketek tekintetedre,
ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
ne hidd szivem, hogy ez hiába volt
és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
nyakkendõmben és elvétett szavamban
és minden eltévesztett köszönésben
és minden összetépett levelemben
és egész elhibázott életemben
élsz és uralkodol örökkön. Amen.
SUGÁR
Babits Mihály
Hogy bomlanak, hogy hullanak
a fésük és gyürûs csatok:
ha büszkén a tükör elõtt
bontod villanyos hajzatod!
Ugy nyúlik karcsú két karod
a válladtól a fürtödig,
mint antik kancsó két füle
ha könnyed ivben fölszökik.
Ó kancsók kincse! drága kincs!
Kincsek kancsója! Csókedény!
Hozzád hasonló semmi sincs,
szent vággyal nézlek téged én!
Eleven kancsó! életé,
kiben a nagy elixir áll,
amelytõl élõ lesz a holt
s a koldus több lesz, mint király.
Hogyan dicsérjem termeted?
A pálmafák, a cédrusok,
az árboc és a liliom -
az mind nem él, az nem mozog...
De benned minden izom él,
idegek, izmok és inak,
titkon mint rejtelmes habok
szélcsöndben is hullámlanak.
Amerre jársz, a levegõ
megkéjesül, megfinomul,
s miként dicsfény a szent köré
testedhez fényköddel borul.
Kályhában fellobog a láng,
falon az óra elakad,
ha büszkén a tükör elõtt
kibontod élõ derekad.
JÁTSZOTTAM A KEZÉVEL
Babits Mihály
Még most is látom a kezét
hogy ágazott az ujja szét,
oly szeliden, mint ágtól ág
vagy halkan elvál öt barát,
kik váltan is segítgetik
egymást egy messze életig.
Még egyre látom csöpp kezét:
úgy dolgozott mint csöppke gép
a hímzõtûvel vánkosán:
tündérfogócska - igazán -
s hogy gyenge ujját meg ne szúrja,
arany gyüszût viselt az ujja.
Ó álmodom már csöpp kezét
kerek a halma, völgye szép:
a völgye selyem, halma bársony:
ó gyönyörû táj! ó csodás hon!
Ott jártak szomjas ajkaim:
arany homokon beduin!
Nem vágy, nem álom, hanem emlék:
jaj milyen rég volt az a nemrég!
Tiz gyenge ága nyult felém
és én izenkint tördelém:
ó arany ágnak arany íze,
arany fa arany ízû méze!
Hát a köröm, a kis köröm!
Mennyi szépség, mily öröm:
üveges kép selyemkeretbe,
melyre a hajnal van lefestve
vagy piros ablak méla esten
vagy rózsaarc egy gyenge testen.
Mert tündértest a pici kéz,
mely rózsás-meztelen igéz,
s a hely hol összeömlik ága,
mint csöpp csipõ hajlása, drága,
vagy ujja láb és íze térd,
s akkor hogy arca hol? ne kérdd,
mert tündértest a kicsi kéz
mely arca nélkül is egész.
Még egyre álmodom vele:
ó hogy oly messze közele
s hogy minden e világon itt
furcsa szirtekbe ütközik!
Csak egyszer lenne még enyém,
s kedvemre csókkal önteném,
szívesen halnék azután,
nagyobb örömmel ontanám
kis ujjáért a csobogó vért,
mint száz királyért, lobogóért!
A SZÖKEVÉNY SZERELEM
Babits Mihály
Annyi év, annyi év:
a szerelem tart-e még?
Azt hiszem, kedvesem,
ez már rég nem szerelem.
A szerelem meggyujtott,
meggyujtott és elfutott,
itthagyott,
itthagyott.
Mintha két szép fa ég
puszta környék közepén
és a lángjuk összecsap,
s most a két fa egy fa csak:
pirosak,
pirosak.
Nem is két fa, két olajkut
és a lángjuk összecsap -
mélyek, el nem alszanak.
A szerelem messze van már
és kacag,
és kacag.
Mit kell itt még szerelem,
kedvesem?
Úgy tudlak már csak szeretni
mint magamat szeretem,
égve s égetve, kegyetlen
s érzem, hogy kacag mögöttem
a szökevény szerelem.
LELKEM KISZIKKADT
MEZEJÉN
Babits Mihály
Lelkem kiszikkadt mezején
pár szál virágot keresek,
annak ki lelkem lelke és
minden virágnál kedvesebb,
kit boldog lennék boldogan
tudni, álomnál édesebb
életben, s mégis én teszem,
hogy az élete csupa seb.
Fojtó, szélverte, zord mezõn
böngészve, sírva keresek...
Szegény, szegény virágaim,
be fonnyadók, be kevesek,
bús menekültek, mint magam,
s halálra szántak s kékesek,
s utolsó pár szál ez talán
amit most lábadhoz teszek.
Tünõdöm olykor, édesem,
jobb lesz-e már, ha nem leszek?
Lesz-e nyaradnak õsze még
vidámabb, és virága szebb?
EGY RÉGI SZÕKÉHEZ
Szép Ernõ
Csak annyi volt veled szerelmem,
Csak annyi volt,
Egy kézfogás idegen helyen.
Egy fuvalom... nem is tudom mi.
Nem is tudom,
Csinált virágot megszagolni.
A kisasszony a zongoránál,
A kisasszony
Elsétál, beleüt, odább áll.
Két felleg közt a hold hogy elmegy,
Két felleg közt
Csak annyi volt velem szerelmed.
Arany gyertya sötét szobán át,
Arany gyertya
Nyíló ajtó eloltja lángját.
Õszi fák közt jutott eszembe,
Õszi fák közt
A földre nézek elmerengve.
Mintha régi tallért találnék,
Régi tallért
S keresném rajta a királynét.
A TÁNCOSNÕNÉL
Szép Ernõ
Mit is keresek én itt ezen a ágyon,
Miért hervasztom itt
A csókom, egy szál hullandó virágom?
Egy vánkoson hogy is nyughat fejem fejeddel?
Karod nyakam körül,
Karod nem bírom már, köszönöm, vedd el.
Nem kell csókod, se szíved, se hûséged,
Csak tréfáltam fiam,
A szeretõd nem tud szeretni téged.
Folyót ölel a híd te kedves, úgy ölelnek
Karjaid engemet,
A híd ölelné, a folyó meg elmegy.
A végtelen tengert keresi messze-messze
A nyugtalan folyó,
S belészakad, hogy életét elvessze.
ADD A KEZED
Szép Ernõ
Add a kezed mert beborúlt,
Add a kezed mert fú a szél,
Add a kezed mert este lesz.
Add a kezed mert reszketek,
Add a kezed mert szédülök,
Add a kezed összerogyok.
Add a kezed mert álmodok,
Add a kezed mert itt vagyok,
Add a kezed mert meghalok.
HARAPÁS
Szép Ernõ
Mikor belém mart a foga
Én észre sem vettem bizony
Belém mart, volt hozzá joga
Nyomát nyolc napja hordozom
Megláttam a tükör elõtt
Reggelre, édes istenem!
Hogy visszaképzelhessem Õt
Behúnytam elbájolt szemem
Irtózatos hogy meghalok
És elfelejtem a nevét
Sötét hideg semmit falok
Nem szája parfumös hevét
Elsõ reggel viola volt
Az a szerelmes drága nyom
Csuda bolond viola hold
Itt kelt föl a bal vállamon
Borult kék lett (a széle rõt)
Másnap reggelre már a folt
Nézem harmadnap délelõtt
Kerek, kerek hû tintafolt
Negyednap pernyeszínt kapott
Ötödnap lett sápadt hamu
Aztán fehér lett a hatod
Napon, de sárga hajlamú
S tegnap lett barna, halovány
Ma már csak árnyék, lehelet
Nem láttam még ilyen sovány,
Tündéri hervadt levelet.
A HÁZ SZONETTJE
Elinor Wylie
Esküszöm: hogy támasszam házadat,
mészbe keverném csontjaim meszét,
vagy húsomból támfát szikkasztanék;
nõ-voltomat, s a szív mélyén fakadt
fel-felszökõ eksztázis-ágakat
lenyesném; vallom: bûnös gyöngeség,
ha szélesebb, mint az oszlop-derék
egy is, s tetõdnek vázán túlszalad.
Én tûzhely vagy sarokkõ nem vagyok,
amelyre büszke mûved épitetted;
az ormok nem bájammal ékitettek,
nem bátorságom tart boltozatot;
erõmet nézd, uram, s adj helyet,
hol többet bírok, mint bírnom lehet.
(Nemes Nagy Ágnes)
AZ IFJÚ ASSZONY
David Herbert Lawrence
Én úgy szeretlek téged,
hogy érzem: nem birom tovább.
Kereslek téged,
de lábam egyre tétovább,
sötétbe bújtál - félek -
pillád alól les rám az éj
ó, nem hittem, hogy ilyen mély
árnyékot is rejt a nap
s a karcsú fák a nap felé
nem tárnak ifjú ágakat,
a földön nézik most a mély
barázdás árnyakat.
Egy darab éj serken ki
parázsló fények alján,
szeretnék énekelni
s táncolni - jaj, szemem alján
tört csészérõl fellebegõ
árnyék ül, horgas, halvány.
Mi ez? A levegõ
pezsdíti rezgõ távolát!
Mint kagyló mélye, úgy zsibong!
Halált pezsdít a távon át,
hol vadvirág harangja kong
s pacsirta villant kéket -
én úgy szeretlek téged,
hogy érzem: nem birom tovább.
(Gergely Ágnes)
AKARSZ-E JÁTSZANI
Kosztolányi Dezsõ
A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindíg, mindíg játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfõre ülni,
borból-vízbõl mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu õszt,
lehet-e némán téát inni véled,
rubin-téát és sárga páragõzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november
az utcaseprõ, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretõt,
színlelni sírást, cifra temetõt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?
HITVES
Kosztolányi Dezsõ
Még hozzád vágyik egyre e beteg szív,
és úgy követlek, mint sötét detektiv,
a pesti utcán, a budai lankán,
kedves Ilonkám.
De egyre jobban szállnak már az évek,
fáradt szemünk a semmiségbe réved,
és ami jön, az oly hûs és komorló,
mint a koporsó.
Az arcodon is feltûn néha-néha
a fönség és a gyász reszketõ árnyéka,
s életre buzdítasz, halálra intesz,
mint ama hitves,
ki kõbe vésve áll a sírok ormán
egy anya fájdalmával, és mogorván
a sír hálószobáját nézi csendben
s szeme se rebben.
Mondd, mit tudsz errõl, mindennek tudója,
nõ, kinek egy a szemfedõ s a pólya,
titokzatos alvótárs, földi vágyban
s a hideg ágyban.
Rejtélyes, aki immár szomorúnak
mutatod arcod, húga te a búnak,
beszéld el, mi az élet szörnyû titka
és mi a kripta.
Hitetlen én, ki senkibe se hittem,
beléd fogódzom és kérdezlek itten,
hová megyünk mi, élet koszorúsa,
mélyszavu múzsa?
FEBRUÁRI ÓDA
Kosztolányi Dezsõ
Jaj, mily gödörbe buktat e február,
mily mély homályba? Csillagaim hunyó
világa hamvad. Földre ver le
szörnyü betegség.
Sorsom, mely eddig tétova ködbe bújt
egyszerre itt van, szõnyeges és meleg
szobámba sétál, mint a farkas,
rám vicsorogva.
Ijedve futnék, ámde hová lehet?
Nincsen menekvés, zörgetek esztelen,
kemény kilincsen és vasajtón
koppan a szándék.
Csupán te állsz itt, kedvesem, árny gyanánt,
távolba mosva, sápatag és merõn,
már mint az özvegy, kit halott férj
hûtlenül elhagy.
Még sincs üres szó ajkadon és hazug
vigaszt se súgsz te. Mint a csodálatos
józan való vagy, és a hûség
s mint a halál nagy.
El is felejtem a szanatórium
pálmáit és a téli-sötét delet
s a mélybõl a fényes magasba
fölkiabálok.
Jó volt tevéled járni a sárgolyó
üröm-vidékét, a keserû mezõt,
ó boldogságom édesanyja,
társam a rosszban.
Én nem szerettem önmagamat soha.
De te szerettél. Egyszerû és igaz
jóságod oly gyors, lángoló volt,
hogy utolértél.
Ha fújt a szél, még át se cikázhatott
a gondolat, hogy "meghülök", amikor
önzésem is elõzve: "meghülsz",
már te kimondtad.
Lásd, így dicsérlek szakszerü, tárgyias,
pontos szavakkal, úgy, ahogy illet ez,
mert köznapi voltál te mindég,
mint a verõfény.
Kések között, a végzet a vállamon,
téged dalollak, még nyomorékul is,
száj nélkül is, szájamba sebbel,
emberi nagyság.
HAJNALI SZERENÁD
Tóth Árpád
Virrad. Szürkûl a város renyhe piszka,
De túl, az enyhe, tiszta messzeségben
Új rajzlapját kifesziti az égen
A hajnal, a nagy impresszionista.
Ezüst ónnal szeszélyes felhõt rajzol
És álmodozva pingál enyhekéket,
S ragyogva tûzi az isteni képet
Az ûrbe a hold, nagy rajzszög, aranyból.
A sötétség, az éji, rút csuha
Lebomlik a fák törzsén nesztelen
S borzong a jó hüvösben meztelen
Az erdõ, az örök buja csuda:
Most, mielõtt pompás testét kitárja
Mindenkinek, nyujtózik hallgatag
S várja, hogy a vén, dús kéjenc, a Nap
Aranyfésût tûzzön nagy, zöld hajába.
De itt, a szûk utcák közé bezárva
A szürke hajnal szennyes és sivár,
Nagy, sárga szirmát elhullatta már
A lenge gázláng, az éj bús virága.
Itt-ott mered csak s furcsán, betegen
Lobog a kétes és nehéz homályba
Egy-két borús fa, mint fakózöld fáklya,
Mely vakon leng a siket tereken.
Annuska, alszol? bús utcák során
A bús hajnalban járok egyedûl,
S hogy vígasztaljon, halkan hegedûl
Fantáziám, a magános cigány:
Erdõkkel, éggel, ajkad mosolyával
Hangfogózza dalát, míg ballagok,
Jó volna most megállni ablakod
Alatt egy édes, fájó szerenáddal.
A szívem adnám oda hegedûnek,
A szivem, melybõl bú és vágy zokog,
Lopjon szivedbe enyhe bánatot
És kósza vágyat, mely árván röpûlget,
Hogy szûz álmodban, halkan, édesen,
Nem is sejtve, hogy könny az, amit ejtesz,
Álmodban, mit reggelre elfelejtesz,
Sirasd el az én züllött életem.
ESTI SUGÁRKOSZORÚ
Tóth Árpád
Elõttünk már hamvassá vált az út
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szûrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.
Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szivembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le
S lombjából felém az õ lelke reszket?
Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek, -
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetõdtek,
És éreztem: szivembe visszatér
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!
ESÕ
Francis Carco
Esik: ez nagyszerû! Imádlak.
Itthon maradunk, ugyebár:
egymással törõdünk mi már csak,
mikor ily késõ õszre jár.
Esik. Lenn a sok taxi jön-megy,
autóbusz imbolyog tovább,
s a Szajna uszályai bõgnek,
alig értjük egymás szavát.
Ez nagyszerû; esik. Fülelve
lesem, ahogy az ablakon
pattog a zápor, csepp a cseppre.
S te rám mosolyogsz biztatón.
Imádlak. Ó, hogy sír e csendes
csobogás: akár egy agyõ!
Mindjárt elmégy, és mintha, kedves,
szemedben esnék az esõ.
(Rónay György)
SZONJA
Trakl
Estre vágyó régi tar kert,
Szonja kéklõ, tiszta csendje.
Vadmadárraj száll, viharvert.
Lombtalan fa õszi csendje.
Szonja hószin életére
napraforgó szirma lankad.
Bíbor sebnek hull a vére,
mord szobákban egyre lankad,
ahol halkan kék harang szól,
Szonja lépte, lanyha csendje,
vad halódik, elbarangol.
Lombtalan fa õszi csendje.
Vén nap fényét rávetíti
Szonja õsz szemöldökére.
Orcáját hó nedvesíti
s hull vadon szemöldökére.
(Dsida Jenõ)
PITYPANG
Karinthy Frigyes
Kezed felé
Kezed, hajad felé
Kezed, hajad, szemed felé
Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé
Mit kapkodok?! - mindegyre kérded,
Hol bosszús-hangosan, hol fejcsóválva, némán -
Mért nem szeliden simogatva
Ahogy szokás, ahogy mások teszik,
Miért kapkodva, csillogó szemekkel
És mit nevetek hozzá - szemtelenség!
Ilyen csunyán, fülsértõ élesen!
Eh, rögtön itthagysz, vagy kezemreütsz!
Pitypang, ne hagyj itt,
Inkább megmondom
Megmondom - várj, füledbe súgom,
Hajtsd félre azt a tincset.
Kezed felé
Kezed, hajad felé
Kezed, hajad, szemed felé
Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé
Mi kapkod így - hát mégse jut eszedbe?
Mi kapkod így - még mindig nem tudod?
Pedig ily bosszús arccal
Próbálod elhárítani akkor is
Hajad, szemed, szoknyád lefogva.
Porzód felé
Porzód, bibéd felé
Porzód, bibéd, szárad felé
Porzód, bibéd, szárad, szirmod felé
Mi kapkod így, pitypang? - A szél!
A szél, a szél, a szemtelen bolond szél
Vígan visitva bosszúságodon.
Pitypang, mi lesz?
Ez még csak a szellõ
Ez még csak kapkod és fütyörész
De én még nem is beszéltem neked a családomról.
Hallod-e, hé!
Füttyös Zivatar Úr volt az apám - anyám az a hires arkanzaszi Tájfun
Tölcséres vihar a sógorom -
Pitypangpehely, kavarogtál-e már ziláltan - alélva
Felhõbefúró forgószél tetején?
Jobb lesz, ha nem ütsz a kezemre.
EMLÉKEZET
Pierre Reverdy
Ha majd eljössz onnét
veled indulok el
de ott tovább is tûz a nappal
és éjszaka egy madár énekel
Ahogy itt
ha a szelek lehajolnak
eltûnik a hegy
fehér éle megolvad
újra a homokon fekszel
mögötted a sziklapad
aztán semmi
Felhõ halad
az ablakból kiáltás száll
korlátot vonnak a ciprusok
Sós a szél
még nedves a hajad
Ha majd elmegyünk onnét
valaki ottmarad
visszavár minket
figyeli lépteinket
egyetlen barát
az ott felejtett árnyék mely a fa alatt únja magát.
(Tóth Judit)
CONVERSATION GALANTE
T. S. Eliot
Szóltam: - A hold! bús, érzelgõs barát!
Vagy léggömb, mely az égre rátapadt;
(hasonlatom gúnyolnod nem szabad!)
vagy horpadt lámpa, mely gyér sugarát
botorkáló, torz vándorokra szórja?!
S a lány: "Drágám, hogy elkalandozol ma!"
- Valaki hangjegyekbe önti majd
a drága dalt, amely kizengi tisztán
e holdfényt; s ez ha rajtunk átnyilallt,
meglátjuk: lelkünk mily üres edény.
És erre õ: "Ez rám vonatkozik tán?"
- Óh, nem, nem, én vagyok üres, csak én.
- Te meg: javíthatatlan tréfamester.
Vágyunk örök csúcsok felé cikázna,
s kitér, csapong, ha megérinted egyszer!
Hüvös gõggel töröd nyakunk igádba,
s poétikánk egy szódra szétomol -
"Ugyan, mért vagy ily véresen komoly?"
(Képes Géza)
EMLÉKEZÉS
Paszternak
Félhomályban nekem ma is a bennlakó
diákleány vagy. Tél. Alkony az erdõn.
Órák erdején. Várom, éje jöjjön.
Itt van. Egymást híva harsan szánkon a szó.
Az éj, az éj! Hisz ez rémtanya itt! Pokol!
Tudd meg, hogy õ, az éj vert ide téged!
Õ: nászod, házaséleted, a végzet.
S szörnyebb, mintha bírák elõtt faggattatol.
Hogy teltek napjaink, emlékszel? Gerleraj
volt a szálló pelyhek tömött özönje,
ahogy a bódékról földre söpörte,
meghentergette a korhely, falánk vihar.
Átsiklottál! Hiszen szõnyeg gyanánt alánk
szánkó s kristály suhant, hiszen az élet
ragyogva a bíbor felhõszegélyek
magasáig szökellt, mint a vér, mint a láng!
Mily nyüzsgés! Mily idõ! Emlékszel? S a kofák?
A sátrak! S a fölváltott pénz, az apró
csengésén túl a minapi harangszó:
ünnep! Emlékszel? Óh, emlékezz csak tovább.
A szerelem! Igen, jaj ki kell mondani!
Mivel pótoljuk? Brómmal? Zsírral? Aztán?
Szörnyû álmatlanság gyötörtje, sandán,
lószemként, lázasan nézek fekhelyemen.
Félhomályban mindig vizsgáról jössz felém.
Év-vég. Tankönyv. Csízek. Migrén. De éjjel!
Ivást sugallva mily pokoli fény kel
a gyógyszeres tokok és fiolák szemén!
(Illyés Gyula)
VALLOMÁS
Paszternak
Ne sírj. Megduzzadt ajkaid
ne ráncold. Fölrepeszted
a tavaszi láz varait.
Éppen hegedni kezdtek.
Vedd le mellemrõl tenyered.
Áram-telt vezetékek
vagyunk: egy perc, egy rezzenet
egybecsap, összeéget.
Majd férjhez mégysz. Fut az idõ.
Feleded, mik gyötörtek.
Asszony lehet mind, aki nõ.
Szívet szerezni: hõstett.
Én meg nõi kezek, nyakak,
vállak, hátak csodái
elõtt, míg élek, áhitat
rabjaként fogok állni.
De köt veled az éjszaka
láncba, bármily nehézbe -
Hajt még erõsebb vágy, hiv a
szakítás szenvedélye!
(Illyés Gyula)
HA NAPBA NÉZEK ÉN
Cocteau
Ha napba nézek én, szemem se rebben,
míg te pillogatsz.
Ez az egy játszma kettõnk közt, amelyben
még alulmaradsz.
S ha majd pokolra szállunk mind a ketten, -
hogyha van pokol,
más forró tengerár dobálgat engem,
s téged más bugyor.
De lelsz a holtak térein helyettem
társat is talán...
Ne hagyj el, éljünk együtt még mi ketten,
egymás oldalán.
(Radnóti Miklós)
AZ ÁLOM ELKERÜL
Cocteau
Az álom elkerül, ha alvó arcod éjjel
a nyakamon pihen;
mert leskel a halál, s talán ilyenkor ér el,
s elaltat hirtelen.
Én meghalok s te élsz; e gond, ez ver fel engem!
Van szörnyûbb félelem?
Egy nap nem hallom majd a szívedet, s nem lebben
lélekzeted velem.
E félénk nagy madár, ki most az álomé lett
majd fészkébõl kikel?
A fészekbõl, ahol testünk két fejjel ébred
s négy lábbal nyúlik el?
Örökké tarthat-é ily boldogság, vagy egyszer,
egy reggel megszakad?
Az útam építõ védangyal nékem ezzel
könnyíti sorsomat.
Könnyû e szinte már testembõl nõtt nehéz fej,
s mindig is könnyû volt,
megbúvik mellemen, vak, néma, s nem riad fel,
pedig kakas rikolt.
Most más világban él e fej, hol más a törvény
és más az értelem,
fogódzik álmai sötét vizébe dõlvén,
távol s mégis velem.
Ó! csak hallhatnám én szuszogni minden éjen,
míg szád is álmodik,
a finom fujtatót melled kis mûhelyében,
egész halálomig.
(Radnóti Miklós)
MEGINT A SZERELEM
Cocteau
Megint a szerelem, megint melléje fekszem;
Büszke ormot nyel el ágyad, e mély verem,
Ne hagyd, hogy mások is zaklathassák a lelkem,
Hiszen szerelmi kínt szán az angyal nekem.
Tartsd nyitva szép szemed. Virrassz. Mert viszolyogtat
Az a fondorlatos álom, mely elrabol.
Tudod, milyen nehéz elhinnem bármi rosszat,
De szebb világokat sejtetsz meg alva, hol
Testtelen, arctalan, tájtalanul lebegsz el,
S oly távolban hiszem remegni ajkadat,
Arcodnak mosolya oly messzirõl dereng fel,
Hogy meg tudnálak én gyilkolni emiatt.
(Kálnoky László)
HÛTLEN BARÁTNÕM
Cocteau
Hûtlen barátnõm, ágyunk tetszhalottja,
milyen folyosók,
milyen folyosók termein bolyongsz, ha
álmod elnyomott?
Elhagyod arcodat, bár kulcsra zártad,
akár egy szobát,
s nem marad itt belõled semmi más, csak
fürtös koponyád.
Megcsókollak, átölelem a térded,
de te lebegõn
kiszöksz magadból, ahogy egy kísértet
száll ki a tetõn.
(Rónay György)
EGY AZ ÚTUNK
Marina Cvetajeva
Fegyenc vagyok. Te jössz utánam,
fegyveres õr. A sorsod egy velem.
Egy az útunk a pusztaságban,
a puszta semmiben.
Tudod: már rég megcsendesedtem,
szememben sem látod a vad tüzet.
Csak addig a fenyõig oldj el engem!
Csak addig - nélküled!
(Rab Zsuzsa)
ÉN TÉGED ELPÖRÖLLEK
Marina Cvetajeva
Én téged elpöröllek égtõl és földtõl, nem menekszel,
mert a vadon volt bölcsõm, és koporsóm is az lesz egyszer,
mert úgy járok a földön - csak félig földet érve,
mert téged senki így nem font még énekébe.
Én téged elpöröllek koroktól, éjszakáktól,
aranyos lobogóktól minden kardvillanástól.
A kulcsot elhajítom, kutyád szélnek eresztem,
virrasztóm földi éjed, házõrzõ ebnél éberebben.
Mástól, s attól is, attól az egyetlentõl, elpöröllek.
Nem leszel senkié, magam se nézek másra többet.
Attól is, kivel Jákob birkózott, elragadlak
az utolsó vitában - hallgass! - igen, magamnak!
De amíg nem teszem kezed a melleden keresztbe,
addig - hiába minden! - a magadé leszel te:
lendülsz éteri tájra, egekbe bontva szárnyat:
a mindenség a bölcsõd, a mindenség lesz síri ágyad.
(Rab Zsuzsa)
FÉLTÉKENYSÉGFÉLE
Marina Cvetajeva
Mondd, hogy élsz a másik mellett?
(Messze jár már csónakod!)
Ugye, gyorsan elfelejted
egyre távolabb hagyott
szigetem (amelyet felleg
ringat, nem vizen lebeg)?
Lelkek, tiszta égi lelkek,
hadd legyek nõvéretek!
Mondd, hogy élsz a hétköznapi
nõvel? Isteneidet
s cárnõdet a trónról aki
lelökted (egy lendület...),
mondd, hogy éltek? Gond-bajokban?
Reggel hogy ébredsz vele?
Hogy ízlik a halhatatlan
ízetlenség étele?
"Hányt-vetett, sodort az élet!
Lesz egy zug, amely enyém!"
Mondd: akárkivel hogy élhet,
akit én szerettem, én?
Más-e a terített asztal,
más az étel íze, mondd?
Hogy élhetsz egy utánzattal,
aki bíráltad Siont?
Mondd, hogy élsz egy idegennel?
Megölelni hogy tudod?
Zeusz-perzselte szégyenjel
nem égeti homlokod?
Mondd: könnyû-e még az ének?
Jól vagy? Egészségben élsz?
Lelkiismeret-fekélyek
kínját tûrni nem nehéz?
Becsülöd-e drágán szerzett
piactéri árudat?
Carrarai márvány mellett
éltél, s hitvány másolat
lett tiéd. (Amaz szilánkra
zúzva-rontva lenn hever.)
Hogy élsz azzal, Lilith társa,
kibõl van még - százezer?
Jóllaktál-e a primõrrel?
Segít még varázslatod?
Mondd, hogy élsz egy földi nõvel,
kinek több nem adatott,
csak öt érzék.
No, hitedre:
jobb-e? Nem? A fénytelen
mélyben hogy élsz? Nehezebb-e,
mint - a másikkal nekem?
(Rab Zsuzsa)
A KÉT SZEMED
SZERETETT LEGTOVÁBB
Nadányi Zoltán
A két szemed szeretett legtovább,
Be furcsa szerelem.
A szád már néma volt, de a szemed,
az még beszélt velem.
A kezed már hideg volt, jéghideg,
nem is adtál kezet,
de a szemed még megsímogatott,
nálam feledkezett.
És lándzsákat tûztél magad köré
hideg testõrökül,
de a szemed még rámleselkedett
a zord lándzsák mögül.
És ellebegtél és csak a hegyes
lándzsák maradtak ott,
de a szemed mégegyszer visszanézett
és mindent megadott.
NEM SZERETSZ
Nadányi Zoltán
Megálltam ma a télben,
nem éreztem a szélben,
hogy szeretsz.
A holdba néztem éjjel,
de nem jött semmi fényjel,
hogy szeretsz.
A párnám sírva téptem,
nem súgta a sötétben,
hogy szeretsz.
Tudom már, kedves, hallod,
tudom, ha be se vallod,
nem szeretsz.
TE MÁR SEHOL SE VAGY
Nadányi Zoltán
A kezedet már nem adod,
a szádat nem adod
és a ruhámon nem hagyod
az édes illatod.
Álomban is, jaj, mindig oly
hideg vagy, csupa fagy.
Már elhagytál álmomban is.
Te már sehol se vagy.
És egy sírdomb, egy hamvveder,
még annyi se maradt.
Te már sehol se vagy, se föld
színén, se föld alatt.
Csak nézek és találgatom,
hol az én kedvesem.
Álomban, ébren egyre csak
keresem, keresem.
Mert megvan õ, tudom, tudom,
csak elmaradt, de hol?
És addig, addig keresem,
én se vagyok sehol.
Valahol együtt járhatunk,
talán egy régi nyár
kanyargó, kedves útjain,
a régi, régi pár.
A hídon túl kis gyalogút,
kökénybokrok szegik,
ott mennek õk! Hogy szeretik
egymást! Be jó nekik!
BOKRAINK KÖZT
Jeszenyin
Bokraink közt már az õsz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegõ szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.
Arcod haván bogyók bíbor vére -
szép voltál, te kedves, illanó!
Szelíd, mint az alkony puha fénye,
s fehéren sugárzó, mint a hó.
Szemed magvai kihulltak régen,
neved, a törékeny, messzeszállt.
Gyûrött sálam õrzi már csak híven
fehér kezed hársméz-illatát.
Amikor a háztetõn a hajnal
macskamódra, lustán lépeget,
emlegetnek tûnõdõ szavakkal
vízimanók, dúdoló szelek.
Kéklõ esték azt suttogják rólad:
álom voltál, elhaló zene.
De tudom - aki formálta vállad,
fénylõ titkoknak volt mestere.
Bokraink közt már az õsz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegõ, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.
(Rab Zsuzsa)
MINT BÁRKI,
OLY EGYSZERÜ VAGY
Jeszenyin
Mint bárki, oly egyszerü vagy,
sok ilyet nevelt Oroszország.
Az egyszinü hajnalokat
jól ismered, õsz csipi orcád.
Tebeléd gyökerezve e szív,
te adod szinarany ragyogását:
hány templom õrzi szelíd
szigorú ikon-arcod mását!
Az ikont mit bánta szivem?
A zajos ripacsot becsültem.
Most szárnyat emel szeliden
az áhitat éneke bennem.
A földre von engem a test,
lelkem sem evezne az égre.
Miért susog úgy a neved,
mint rõt kora õsz hüvös éje?
Sose voltam gyáva, potom,
és nem süketít meg a vérem,
húsz éve uralkodom
kuvaszon, csikón, telivéren.
Sosem õriztem szivemet
se neked, se nekem, se másnak.
A poéta-szív, a veszett:
rossz záloga boldogulásnak.
Megülve szomorkodom,
mint lomb közt, barna szemedben...
Oly egyszerü vagy te, tudom,
mint más az orosz tömegben.
(Weöres Sándor)
IFJÚSÁGOD
SZÉTHORDTA MÁS
Jeszenyin
Ifjúságod széthordta más.
De megmaradt, nekem maradt meg
hajadban a füstszín varázs,
s õszi fénye fáradt szemednek.
Ó, édes õsz kora! Nekem
szebb ez, mint járni tikkadt nyárban,
Jobban szeret képzeletem
téged a lágy õsz sugarában.
Szívem igaz lett és erõs.
S a suttogók szemébe vágom:
nem vagyok már tivornyahõs
zabolatépõ éjszakákon.
Éveim búcsút intenek
a hajdani duhaj legénynek.
Új vágy telíti szívemet,
véremben hûsebb szenvedélyek.
Ablakomat már verdesi
szeptember, rézszín fûzfaággal,
hogy úgy nyissak ajtót neki:
õszbe bukók alázatával.
Megbékül mindennel szivem,
és nem veszít, és nem is lázad.
Más lett Oroszföld énnekem,
mások a temetõk, a házak.
Tisztult szemem már látva lát,
messzebbre ér el villanása.
Csak te lehetsz, nõvér, barát,
a költõ egyedüli társa,
s komolyodó, szelíd dalom
csak néked zenghet mostanától
alkonyba fúló utakon
elfutó szilaj ifjuságról.
(Rab Zsuzsa)
NE KINOZZ KÖZÖNYÖDDEL
Jeszenyin
Ne kinozz közönyöddel engem,
se az éveimet ne mondd.
Nehéz nyavalyában a lelkem
kiaszott, mint sárga csont.
Füstös, vak odúmban hajdan
az álom adott meleget:
mi leszek majd? ábrándoztam.
Gazdag, híres, szeretett.
Dús lettem - a vágy betellett:
cilinderem elhagyott,
még õrzök egy ó ingmellet
s divatos bokáravalót.
A hirem se kisebb: Moszkvától
a párizsi rongyosokig
nevemre a borzadás szól,
s a szitok visszhangozik.
Aztán: szerelem... Ha te csókolsz:
ajakad bádog, heve nincs.
Énbennem az érzés túlgyors,
de tebenned még rügye sincs.
Mégis: kora még keseregnem,
s ha kesergek: bánja csoda!
Aranyos fürtödként lebben
kúnhalmon a lágy laboda.
A vágy oda sarkall engem,
hol laboda száza rezeg,
s leszek újra ismeretlen
s a füstbe révedezek.
Már másról álmodom ottan,
nem érti se föld, se fû,
a nyelv ki nem ejti szavakban,
de a szív nyelvén gyönyörû.
(Weöres Sándor)
KARCSÚ KEZE
Jeszenyin
Karcsú keze - fehér hattyupár -
motoz hajam aranyerdejében.
A szerelmet zengjük e kopár
életen át, ifjú fejjel, vénen.
Énekeltem én is valaha,
most se másul ajkamon a régi.
Lelkem felszakadt sóhajszava
hajdani szép lázaim idézi.
Ajkad ha már mindent eldalolt,
aranytömbbé merevül a lelked.
Oly hûvös a teheráni hold,
kékes fénye többé nem melenget.
Hová-mivé fordul életem?
Szép Saganém karja közt elégek,
vagy vénülve azt idézgetem,
hogy áradt a régi szilaj ének?
Minden dalban más-más szív dobog,
ez a szemnek kedves, az a fülnek.
Édes hangú perzsa dalnokot
csak Siráznak kék tájai szülnek.
Rólam pedig, ki így énekeltem,
mondjátok majd: kár volt érte, kár.
Dalolt volna szebben, édesebben,
de megölte az a hattyupár.
(Rab Zsuzsa)
ÁLMOT LÁTOK
Jeszenyin
Álmot látok: vasszinû utat,
táncos léptû, hófehér lovat.
Kényes hattyú-paripán
léptet felém az a lány,
léptet régi kedvesem,
hasztalan-szerelmesen.
Keskeny ösvény, messze vidd!
Nyírfa, nyújtsd ki ágaid,
térítsd vissza csöndesen -
van már másik kedvesem.
Állítsd, fogd meg azt a lányt,
ágas karjaidba zárd.
Hold szitál fényt. Sûrü csend.
Négy vaspatkó csengve cseng.
Sápadt fényed, holdvilág,
mintha Néki ontanád,
kiben épp ily fény remeg,
kit a földön nem lelek.
Duhaj vagyok, lókötõ,
vers borától szédülõ.
De azért a szívemért,
hogy marasszam melegét,
s érted, nyírlombos hazánk,
megbékítem azt a lányt.
(Rab Zsuzsa)
MICSODA ÉJ!
Jeszenyin
Micsoda éj! Nem alhatom.
Teliholdkor szökik az álom.
Még õrzöm és kuporgatom
maradék kincsem: ifjuságom.
Játék ez, dehogy szerelem!
Kihûlt éveim utitársa,
engedd most, hogy szegény fejem
belemerítsem holdsugárba;
mutasson gyötrött arcomon
irgalmatlan, kemény redõket.
Nem ábrándít ki, jól tudom:
sosem szerettél, én se téged.
Szeretni csak egyszer lehet,
s nekem idegen vagy te régen.
Hársak hiába intenek
térdig hóban, talpig fehérben.
Hiszen tudod, s én is tudom:
a kékes téli holdsugárban
nem virág porzik águkon -
halottan állnak, zúzmarásan.
Dobáltad kincseid te is
másoknak, s én is mást szerettem.
Játsszuk tovább - mindegy ugyis -
az olcsó szenvedélyt mi ketten.
Hát csak hazudj, s ölelj nagyon,
hamis tüzedtõl hadd remegjek.
Kék májusról hadd álmodom,
s arról, akit sosem felejtek.
(Rab Zsuzsa)
VÁDLÓN NE KUTASS
A SZIVEMBEN
Jeszenyin
Vádlón ne kutass a szivemben,
megvetlek örökre, ma lásd,
de imádom a fényt a szemedben
s a ravasz hitetést, a csalást.
Holtként kiterülve lefekszel,
s kérdõn hajolok föléd:
a róka halált így színlel,
s ragadoz hollócsemetét.
De ki bánja? Ölelj: sose félek.
Hamis úgyis e vad lobogás.
Lelkem viharedzett lélek,
sokat érte goromba csalás.
Nem téged imádlak, drága,
csak árny vagy, echo-zene:
arcodban a más arc álma,
akinek csoda-kék a szeme.
Az a másik tán sose jámbor,
s látszatra - ki tudja? - hideg,
de a léptei fénysugarától
lelkem zuhatagja remeg.
Ilyet árnyba, tudom, sose vonhatsz,
s elmégy, ha akarsz, ha nem.
Te még befelé se mondasz
hazugságot szeliden.
Megvetlek téged örökre,
de végül is ezt rebegem:
ha a menny s a pokol nem lenne,
kitalálnánk, hogy legyen.
(Weöres Sándor)
NEM SZERETSZ
Jeszenyin
Nem szeretsz, már szánalom sincs benned.
Rútnak látsz? Ó, azt is elhiszem.
Ha nem nézel, szíved még fölenged,
lankadt kezed vállamon pihen.
Szegény csorba szívü, én tehozzád
se gyöngéd, se durva nem vagyok.
De sok szájra tapadt már meleg szád!
Emlékeznek reád szemek, karok.
Szertemállott árnyuk rég az éjben,
s benned is hunyóban már a tûz.
Soknak ültél, tudom, az ölében,
ahogy most az én ölemben ülsz.
Mélyein félig lehunyt szemednek
egy-egy arc dereng, kisért a múlt.
De hát nagyon magam sem szeretlek,
vesztett szépség csábít, ködbefúlt.
Sors keze? Csak lázas, könnyû játék,
lángok lepketánca, jól tudom.
Találkoztunk? Véletlen ajándék.
Mosolygós-nyugodtan búcsuzom.
Elindulsz majd útadon, s már mégy is
visszacsalni, ami elszaladt.
Ó, csak hamvas lelkeket ne érints!
Hagyd a csók-tudatlan ajkakat!
Egyszer majd, kis utca sötétjében,
másnak hazudsz szenvedélyeket.
Arra kószálok magamban éppen,
s találkozunk újra, meglehet.
Közelebb bújsz társadhoz riadtan,
biccentesz, és fázón megremegsz.
"Jóestét" - csak ennyit mondasz halkan.
"Jóestét, miss" - mondom. Ennyi lesz,
s megyek tovább. Könnyekkel se küzdök.
Hûs nyugalom, ez maradt nekem...
Felszítani ki tud hideg üszköt?
Ki támaszt fel, halott szerelem?
(Rab Zsuzsa)
LILIKÉNEK, LEVÉL HELYETT
Majakovszkij
Dohányfüst cserzi a levegõt.
Szobám: egy fejezet
Krucsonnih poklából. Emlékszel-e,
az ablak elõtt
hogy ültünk valaha ketten,
s én önfeledten
hogy simogattam a kezed?
Ülünk ma is,
szivünk vasban.
De holnap talán
kidobsz, szitkozódva, gyalázva:
rohanok az elõszobába,
remegõ karom alig leli,
hol a kabát ujja,
és testem elnyeli
a förgeteg utca.
Szörnyedek,
mordulok,
kétségbeesem s majd felfordulok.
Minek ez a játék?
Édességem,
százszorszépem,
szakítsunk másképp.
S mert szerelmem
mint nehéz
súly kolonca
rajtad örökké,
bárhova tûnnél:
végsõ jaját hadd üvöltse-sikoltsa
utánad most a keserûség.
Munkája végén a hajszolt ökör elmegy,
s hideg
vizekbe fekszik, ahol alhat.
Nekem csak egy
tengerem van,
a te szerelmed,
de attól könny ki nem könyörög soha semmi nyugalmat.
Ha pihenni vágyik a fáradt elefánt,
királyian végigterül a napvert homokon.
Fölöttem csak
a te szerelmed
lángol Nap gyanánt,
de hogy kivel és hol vagy, nem tudom.
Ha költõt kínoznál ennyire,
az,
kedvesét, pénzre, és dicsõségre váltana fel,
de nekem
mindabból, ami csengés, rím, vigasz,
csak a te drága neved csengõje kell.
A lépcsõházban nem vetem le magamat,
mérget sem iszom,
s ravaszt se húzok meg halántékomon:
tekinteted
kése marad
fölöttem az egyetlen hatalom.
Holnap már azt se tudod,
hogy koronám fejeden ragyogott,
hogy virág-lelkem fölperzseltem érted,
s a gyors napok szárnyas karneválja
prédául dobja verseim a szélnek.
Vagy megállít szavaim avara,
mialatt mohón
lihegsz majd valahová?
Engedd legalább, hogy
búcsúzni csókjaimat terítsem
távozó lépteid alá.
(Szabó Lõrinc)
A SZERELMES
Eluard
Ott áll lezárt szememben is,
s a haja hajamba fonódik,
keze akár az én kezem,
szine az én szemem szine,
s árnyékomban úgy elmerül,
mint fölhajított kõ az égben.
A szeme mindig nyitva van
és sohase enged aludni.
A verõfényes déli napnál
tündökletesebb álmain
sírok-nevetek, mint a részeg,
s beszélek, bár nincs mit beszéljek.
(Somlyó György)
OMLÓ NARANCS HAJAD
Eluard
Omló narancs hajad a világ nagy ürében,
mély csöndtõl súlyos és homálytól lomha tükrök
ürében, hol pucér kezem képed kutatja.
Szived formája képzeletbeli
s szerelmed elveszett vágyaimra hasonlít.
Ó ámbra sóhajok, álmok, tekintetek.
De nem voltál mindig velem. Emlékezetem még ködös
attól, hogy láttalak, amint jössz s távozol.
Az idõ is szavakkal szól, mint a szerelem.
(Rónay György)
SZEMED
Eluard
Szemed szivem egész körülveszi,
édes táncával körülrepdesi,
idõ dicsfénye, biztos éji bölcsõ;
s csak azért nem tudom mindazt, mit éltem,
mert szemeid nem mindig láttak éngem.
Nappali lombozat, hajnali harmatok,
szél nádasa, illatos mosolyok,
szárnyak, a földet fénybe foglalók,
éggel és tengerrel rakott hajók,
zaj ûzõi, szinek forrásai.
Csillag-szalmában rak fészket a hajnal,
onnan kel madárfió-illatokkal.
Mint a tisztaságon múlik a nap,
fénylõ tekinteteden múlik a világ,
s minden csepp vérem szemedbe szökik.
(Somlyó György)
ARANYOS AJKAID
Eluard
Aranyos ajkaid énbennem nem kacagnak,
csillagzó szavaid oly mélyértelmüek,
hogy éveim, halálom és ifjuságom éjén
minden zajból felém a te hangod remeg.
A selyem hajnalon, hol tenyészik a fagy,
és a veszendõ kéj a tûnt álmot siratja,
a nap karjai közt ébredõ test vacogva
gondol csak arra, hogy a szíve visszatér.
Zöld erdõk emléke, köd, melyben elmerültem,
magamra zárva két szemem, tiéd vagyok,
rajtad csügg életem, s már nem tudom lerázni
a szörny semmittevést, amibe dönt szerelmed.
(Somlyó György)
EXTÁZIS
Eluard
Úgy állok itt e nõi táj elõtt
Mint tûz elõtt a gyermek
Tétován mosolyog könny csillog a szemében
E táj elõtt ahol minden mozog ma bennem
Tükrök ködlenek és ragyognak két mezítlen
Testet tükrözve két évszak ölelkezését
Mennyi okot tudok elveszteni magam
Ez úttalan vidéken itt e határtalan ég alatt
Szép okok tegnap ismeretlenek még
És soha többé nem felejthetõk már
Pillantásod szép kulcsai önmaguk leányai kulcsok
E táj elõtt ahol a természet enyém lett
A tûz az elsõ tûz elõtt
Parancsoló erõs ok
Fölismert csillagom
S a földön és az ég alatt s szivemen kívül és szivemben
Második rügy legelsõ zöld levél
Mit szárnyával fedez a tenger
S belõlünk sarjadt ágaink hegyén a nap
Úgy állok itt e nõi táj elõtt
Mint ág a tûzben
(Rónay György)
EGY SZÜLETÉSNAPRA
Eluard
Ünneplem a jelenléted a lényeget
Nem történt semmi új lombot hajtott az élet
Friss fûben futnak a legifjabb patakok
És mert szeretjük a meleg idõt meleg van
Csordultig nappal a gyümölcs a színek égnek
Aztán õsz udvarol a szép télnek hevülten
Nem érik vénül az ember s a fiai
Ráérnek mielõtt meghal megöregedni
És megnevetteti fiai fiait
Te ki elsõ vagy és utolsó nem öregszel
És hogy szerelmem és életem beragyogd
Megõrzõd meztelen szép lányságod szivét
(Rónay György)
ELEVEN HALÁLOM
Eluard
Nem változik bánatom moccanatlan
várok és nem jön senki se
se nap se éjszaka
se az aki én voltam egykor
Szemem szemedtõl elszakadt
kihuny a ragyogás a bizalom szememben
a szám a szádtól elszakadt
a szám elszakadt a gyönyörtõl
a szerelem az élet ízétõl elszakadt
kezem kezedtõl elszakadt
kihullajt mindent a kezem
lábam lábadtól elszakadt
nem lép többé a lábam mert immár útja sincs
súlyomat elfelejti és el a pihenést
Látnom rendeltetett mint huny ki életem
az életeddel
kezedben nyugvó életem
amelyet végtelennek hittem
Jövõm reményem a sírom amelyet úgy vesz
a közömbös világ körül mint a tiédet
Oly egy voltam veled hogy más mellett dideregnék.
(Pór Judit)
ELÁGAZÁS
Tristan Tzara
Nem akarlak elhagyni
Mosolyom úgy a testedhez tapadt
Mint az alga csókja a kövekhez
Hajlott korom mélyén egy jókedvû lármás kisgyerek él
De csak te tudod kicsalogatni házából
Mint kedves hangok a csigabigát
A fû közül
Virágok üde keze tárul felém
De nekem csak a te hangod a kedves
Mint kedves kezeid mint a megfoghatatlan este mint a pihenés
(Somlyó György)
EMLÉKEZÉS A. MÁRIÁRA
Brecht
1
Szeptember volt, kéklõ szeptember és csönd,
Kis szilvafácska nyúlt fejünk fölött.
Ott tartottam halvány, csöndes szerelmem,
Mint drága álmot, karjaim között.
A bûvös nyári égen a magasban,
Rég észrevettem már, felhõcske állt.
Fénylõfehéren és fönt, mérhetetlen,
Midõn felnéztem, eltûnt, messzeszállt.
2
Azóta sok-sok hónap tûnt a múltba,
S úszott el az idõben csendesen.
A szilvafák közül sokat kivágtak,
S ha azt kérdeznéd: Hát a szerelem?
Azt mondanám: Emlékem sincs felõle.
S habár kétkedve pislognál felém,
Arcát nem tudnám semmiképp idézni,
Csak azt, hogy megcsókoltam egyszer én.
3
S a csókot is feledtem volna régen,
Ha az a felhõ nem lett volna ott.
Azt õrzöm még, és õrzöm mindörökké,
Fénylõ-fehér volt, s fentrõl villogott.
A szilvafák talán virágzanak még,
S a régi lány hetedszer szül talán.
De az a felhõ percekig virult csak,
Fölnéztem, és a szél elkapta már.
(Csorba Gyõzõ)
ÉNEK A KEDVESRÕL
Brecht
1. Tudom, Kedvesem: a züllött élettõl most kihull a hajam, s az utca kövén
hempergek. Látjátok amint a legolcsóbb szeszt iszom, s egy szál ruhában
járok a szélben.
2. De volt idõ, Kedvesem, hogy én még tiszta voltam.
3. Feleségem volt, erõsebb mint én, miként a fû is erõsebb, mint a bika:
mert mindig felegyenesedik.
4. Látta, hogy komisz vagyok, mégis szeretett.
5. Nem kérdezte, merre visz az út, mely az õ útja volt, még ha lefelé vitt
is. Mikor nekem adta testét azt mondta: Ennyi az egész. És az én testem
lett.
6. Most nincs már sehol, eltûnt, mint esõ után a felhõ, elhagytam, s õ
lefelé zuhant, mert ez volt az õ útja.
7. De olykor éjjel, ha inni láttok, az õ sápadt erõs arcát látom a
szélben, amint felém fordul, s ilyenkor meghajolok a szélben.
(Hajnal Gábor)
A HÛTLEN MENYECSKE
Garcia Lorca
Lydia Cabrerának
és néger leánykájának
S még a vízhez is kivittem!
Nem mondta, hogy ura is van,
asszony volt, de szûznek hittem.
Szent Jakabkor, éjjel történt.
Nem szerelem volt, csak illem
s kötelesség. Tücskök gyúltak,
lámpák húnytak el szelíden.
Én meg ott a szélsõ háznál
alvó mellét megérintem,
s íme, tömzsi jácint-melle
hozzám bukik át az ingen.
Keményített alsószoknya
ropog, sikolt füleimbe,
tíz kés mintha feszes selymet
hasogatna, szétrepítne.
Nõttek a fák óriásra,
ezüstjüket elveszítve.
Túl a folyón láthatár sincs,
ebcsaholás csak a híre.
*
Szederfákon, csipkefákon,
nádasokon túlra vittem.
Kontya alá a fövenybe
gödröt kellett kerekítnem.
Én levetem nyakkendõmet,
õ a szoknyát, hederintve,
én revolvert, derékszíjat,
õ mellénykét s mindent szinte.
Nincs oly fínom bõrü nárdus,
oly bársonyos kagyló nincsen,
holddal áldott drága kristály
nem süt olyan mese-színben.
Combjai mint riadt halak
szöktek tõlem eleinte,
egyik mint a hó lehûtött,
másik mint a tûz hevített.
Hosszi út volt az az éjjel,
gyöngyház-kanca vitt nyerítve,
lovagoltam kengyel nélkül,
kantárt, féket elveszítve.
Férfi vagyok, nem kereplõ,
magam nem is dicsõítem,
mit õ mondott: nem is mondom,
tiltja azt az ész, az illem.
Csók és homok maszatolta.
Illendõen hazavittem.
Liliomok sötét szellõt
ûztek fehér tõreikkel.
*
Úgy tettem, mint igaz cigány,
ügyelve a névre, hírre.
Varródobozt adtam néki,
szalmasárga volt a színe.
Megkedvelni mégse bírtam,
asszony volt, de szûznek hittem,
nem mondta, hogy ura is van,
mikor a folyóhoz vittem.
(Nagy László)
NYÁRI MADRIGÁL
Garcia Lorca
Piros ajkad szomju ajkamnak add,
Estrella, szép gitána!
Dél napja izzó aranya alatt
hadd marjak az almába.
A dombtetõn, zöld olajfák felett,
egy mór minaret szétnéz,
színe, akár a te vad hús-szined,
íze, mint hajnal és méz.
Égett-barna tested felém kináld:
ott az isteni étek,
mely folyóparti fûznek rügyet ád
és csillagot a szélnek.
Mért lettél enyém, te bronzbarna fény?
szerelmed telt edénye,
liliomos öled mért lett enyém
s kebled halk rezzenése?
Talán, mert arcom bús és színtelen
és járásom esetlen?
Talán megszántál, mert az életem
elfonnyad énekekben?
Mért nem szeretsz gyászdalaim helyett
egy réti Szent Kristófot,
kinek combjai lomha-léptüek,
de jól értik a csókot?
Velem kéj Danaidája vagy,
ó asszonyi Szilvána!
Csókjaid ontják nap-illatukat,
mint a nyárvég buzája.
Dalod fátylával takard be szemem.
Hajad pompáját tárd szét,
bomoljon szerte ünnepélyesen,
mint síkságon az árnyék.
Vérzõ ajkaddal festesz: föllobog
ege a vonzalomnak
s a bús háttér elõtt a kín ragyog,
e biborlila csillag.
Andaluz pagazusom rabja lett
kerek sötét szemednek;
bánkódva röppen, tünõdik, remeg,
ha látja elveszettnek.
Ha nem szeretsz is: szeretlek, tudod,
szemed mély bánatáért,
akár pacsirta a kelõ napot,
csupán a harmatáért.
Piros ajkad szomjú ajkamnak add,
Estrella, szép gitána!
Legyen enyém e déli hõ alatt
tested édes almája.
(Weöres Sándor)
VIRÁGOK BESZÉLGETÉSE
Sárközi György
- Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál,
Köszönöm, hogy nagy bolygásodban mégis-mégis hozzámhajoltál.
Ideges, keringõ kacsokkal akkor futottál mellém éppen,
Mikor már-már alákonyultam sötét levelek hûvösében.
- Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál,
Köszönöm, hogy nagy magányodban mégis-mégis hozzádkaroltál.
Már-már sírósan becsukódó kelyhedet rámnyitottad önként,
S lelked lelkembe átejtetted, hogy ott forogjon csípõs könnyként.
- Egymás mellett és egymás ellen nyílunk mi, nyugtalan virágok,
Kergetõzve s összeborúlva, mint tengeren játszó sirályok,
Rázkódva forgó viharokban, bukdosva pergõ jégesõkben,
Idegenül tán mindörökké, de mindöröktõl ismerõsen.
- Egymás mellett és egymás ellen nyílunk mi, nyugtalan virágok,
Megtört gõgben összeakadva, mint számûzött, koldus királyok,
S úgy nézzük egymást szomorúan, kiváncsian s mindent tudóan,
Mint hulló csillagok figyelnek egymás útjára lefutóban.
SZERELMES KAMASZ
Wolker
Egy szegény kamasz
jött, én voltam az;
Kiasszony, mit ad a gazdagságából,
a piros ajkkal, fehér mellel bezártból?
Az utca sáros,
a szív éhes,
az embernek szeretni szükséges,
az ember magányos
és elveszett a többiek között.
Állok, állok,
és választ se várok,
mit tenyeredbe tennék szótlanul,
egyszerüen és hiánytalanul,
ahogy a mama teszi az asztalra
a tányérokat vacsora idején.
Gazdagnak nem hisz a szegény.
(Weöres Sándor)
SEMMIÉRT EGÉSZEN
Szabó Lõrinc
Hogy rettenetes, elhiszem,
de így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
vagy a törvény mit követelnek;
bent maga ura, aki rab
volt odakint,
és nem tudok örülni, csak
a magam törvénye szerint.
Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
minden egyéb;
én többet kérek: azt, hogy a
sorsomnak alkatrésze légy.
Félek mindenkitõl, beteg
s fáradt vagyok;
kivánlak így is, meglehet,
de a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
és áldozat
örömét és hogy a világnak
kedvemért ellentéte vagy.
Mert míg kell csak egy árva perc,
külön, neked,
míg magadra gondolni mersz,
míg sajnálod az életed,
míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
halott és akarattalan:
addig nem vagy a többieknél
se jobb, se több,
addig idegen is lehetnél,
addig énhozzám nincs közöd.
Kit törvény véd, felebarátnak
még jó lehet;
törvényen kívül, mint az állat,
olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
ne élj, mikor nem akarom;
ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
börtönt ne lásd;
és én majd elvégzem magamban,
hogy zsarnokságom megbocsásd.
PIROS KIS HÚSBARLANG A SZÁD
Szabó Lõrinc
Piros kis húsbarlang a szád,
piros a csókod, pirosak
tested mély titkai, piros
szikrák lepik el agyamat.
Piros, vérpiros remegés
húsod a fehér bõr alatt,
egymásbanyíló ereink
folyama pirosan szakad.
Piros vakságba merülök,
piros melegbe, megdagadt,
édes selymekbe, eleven
kapcsok közt, melyeknek harap
piros és puha ajka, jaj,
megfúlnak számon a szavak
s piros halálba temet egy
megsüketítõ pillanat.
MÉG EGYSZER
(Szabó Lõrinc)
Piros kis húsbarlang a szád,
nézlek és nézel, elakad
a szivem s érzem: már nem én
akarom akaratomat.
Piros, vérpiros remegés
tested a fehér bõr alatt,
idegen húsod rokoni
hangon szólítja húsomat.
Ha mi szólnánk, részegen is
azt mondanánk, hogy nem szabad.
Két néma tolmács dönti el,
hogy ki vagyok és hogy ki vagy.
A két néma õrült beszél,
egyik érti a másikat,
és merülünk, és elborít
egy rettenetes pillanat.
KIRÁNDULÁSON
(Szabó Lõrinc)
Jólesett látni a hegyoldalon,
kiránduláskor, az emelkedõ
úton, elõttem, férfi- s nõ-barátok
között, az édes nyárban, jólesett
és megnyugtatott látni gondtalan
lábadat és bokádat, derekad
feszülését s a csípõringató
két comb fiatal mozdulatait,
amint a rövid sportruha alatt
lassan szétnyíltak és összehajoltak
húsodban a csontok, forogtak a
csuklók, szabályos együttmûködéssel
emelve egymást az emelkedõ
úton, elõttem, s egyenkint mutatva
a dolgozó test szép gépezetében
a csontváz élõ alkatrészeit:
jólesett látni, hogy ott mégy elõttem.
És néztelek, nyugodtan, ahogy a
kocsis nézi kocogó szekere
bakjáról a jólismert lovakat,
sohasem únva meg a szétdobált
lábak ollózását, az eleven
csont-hús-játékot, testvér-állatok
mozgásának õs-örök ütemét.
CSENDESEN
Frantiek Halas
Sovány kalászhoz hasonló a tested
mag-hullatta kalász mely többé nem fogan meg
sovány kalászhoz hasonló a tested
Orsók selyméhez hasonló a tested
mit keresztül-kasul firkáltak a vágyak
orsók selyméhez hasonló a tested
Kihúnyt egekhez hasonló a tested
szövevényében ott lelkesedik a csontváz -
kihúnyt egekhez hasonló a tested
Ó mily csendes a tested -
szemhéjamon sirása átrezeg most -
Ó mily csendes a tested
(Végh György)
NEGYVENKILENCEDIK
BALLADA AZ ÖRÖMLÁNYOKRÓL
Nezval
Amíg jó alvásom esett,
- az ifjít, az a fõ dolog! -
hogy szerettelek bennetek,
asszonyok, csalfa asszonyok.
Õket is, kiken viritott
- nem pír, hanem - púder szinárnya.
Ráment bár pénzem néha sok,
el-eljártam a bordélyházba.
Ismert már strici rengeteg.
Volt ruhám mindig jól szabott,
a kéj-szomj, mint a bú: belep;
ellenállnál, de úgy se jobb.
Ahány nõ, annyi új titok,
mindegyre újabbat kinálva. -
Ki lejtõn halad, meginog!
El-eljártam a bordélyházba.
Elvettem vón' bármelyiket.
Nem terhelnek skrupulusok.
Bár erkölcsöm sem lengeteg.
De hát a láz elpárolog.
Sokakra visszagondolok.
Ki emlékszik még Bielára?
Voltak mások is bájosak.
El-eljártam a bordélyházba.
AJÁNLÁS
Virág fonnyad, világ forog.
De szép nõ van ma is rakásra.
Hol? Könnyû kitalálnotok.
El-eljártam a bordélyházba.
(Illyés Gyula)
HARMINCNEGYEDIK SZONETT
A HAJDANI SZOKNYAPECÉRRÕL
Nezval
Próbáltam már nemegyszer
cserélgetni a csókotok.
Hogy ettõl a szív nem dobog?
S hogy közben a gusztusom ment el?
Félkegyelmû s nem ember,
ki ezzel nem próbálkozott.
Váltottalak, mint papucsot
hát bennetek, jó kedvvel:
óh, asszonyok, ti asszonyok!
A test testre vágyakozott...
Most éppoly vágy lelked után dúl.
Elszánt, ördögi törekvés.
Nem részed kell már - az egész!
Szívem ezért ver oly butául!
(Illyés Gyula)
SZERELMES
Vapcárov
Mint egy betontömb, súlyosul
a fenyegetõ riadó ránk,
mordul a lelkünk: - Háború!
S a lelkünk vér, zûr, csapdosó láng.
S nemcsak a lélek. Látom én;
a gyárkémény is ing riadtan.
Látom a langy menny kék szinén,
látom az alkonyati napban.
És most, hogy zord abroncsba fog
a kor mindõnket, téged, engem:
Nem bûn, ha helyet szoritok
a szerelemnek a szivemben?
Nem bûn, ha arra gondolok,
hogy míg a gyár dohogva reszket,
s az ádáz gépfegyver kopog,
én mégis, mégis csak szeretlek?...
Oly csöpp világ e szerelem,
s oly szörnyen megnõ most az élet!
Már a holnapot figyelem,
s ezért oly csendes ez az ének.
(Kardos László)
BÚCSÚ
Vapcárov
Majd álmaidban meg-meglátogatlak,
mint messzi vendég, kit senkise várt.
Ne hadd, hogy kinn az úton ácsorogjak -
Az ajtót be ne zárd!
Belépek hozzád, csöndben letelepszem,
s csak nézlek, nézlek a homályon át.
És mikor édes arcoddal beteltem,
megcsókollak és úgy megyek tovább.
(Kardos László)
VOLT EGY KÉKSZEMÜ ÓRIÁS
Nazim Hikmet
Volt egy kékszemü óriás
s egy icipici nõt szeretett.
A nõ álmaiban egy icipici ház
meg egy márványrajzszirmú, illatos,
diszloncokkal szegett, napos,
virághabos
kert lebegett.
Óriás volt az óriás szive,
s a keze oly nagy dolgokra szabott,
hogy nem sikerült megépítenie
az icipici kéjlakot;
még kopogtatni se tudott
az icipici lány
márványrajzszirmu lonccal illatos,
virághabos
kertjének háza kapuján.
Volt egy kékszemü óriás
s egy icipici nõt szeretett.
És icipici volt a nõ;
s ahogy az óriás mellett loholt a nõ,
elfárasztotta a nagy út.
"Ég veled, lelkem nyugalmat kiván!" -
szólt a kékszemü óriásnak,
s egy gazdag törpe oldalán
belibbent diszloncos, napos,
virághabos
kertkapuján az icipici háznak.
S most már érti, hogy a kékszemü óriás
óriáshoz illõ szerelmeinek
még sírjuk sem lehet
ilyen márványrajzszirmu, illatos,
virághabos
loncok közt lapuló
icipici kis házikó.
(Szabó Lõrinc)
A NAGY TITOK
Auden
A nagy titok végre kipattant, ahogy mindig is lenni szokott,
A jóbarát hallhatja immár a gyönyörû fordulatot;
A tea mellett vagy a téren a vágy kitörve beszél -
Hja, lassú víz partot mos, néma a haraszt, ha nem fúj a szél.
Ha csatornában a hulla, ha kísérleten csörög a lánc,
Ha veszettül iszik a férfi, ha méreg a nõnek a tánc,
A fáradt tekintet, a sóhaj, a migrén görcse mögött
Mindig új történet bujkál, több, mint ami szembe szökött.
A zárda falán túl a tiszta hang hirtelen dalba fog,
A bodzaillat, a hallban a rézkarcok, sportnyomatok,
A nyári kroket, a kézszorítás, gyors csók, köhögési roham:
Mind mögött ott van a rontás, mindig oka van, oka van.
(Vas István)
BALLADA
Auden
Míly hang szúr borzongatva fülembe?
Dobszót dob a völgy ide fel, ide fel?
- Csak katonák, rajtuk meggyszinü mente,
a csapat menetel.
Ó, honnan e fény? Sziszegõ nyilait
szétszórja vakítva, vakítva.
- Csak a nap tûz fegyvereikre, amíg
vonulnak a síkra.
Vajjon mit akarnak e reggelen? Oly nagy
felszerelés mire jó, mire jó?
- Drágám, a szokásos harci-gyakorlat,
vagy talán riadó.
Ó, mért kanyarodnak egyszeriben,
az útról szaporán letérve, letérve?
- Tán így vezényel a tiszt, szivem;
mért borulsz térdre?
Megállnak. Orvost kér valaki, nem?
Ló horkan, fékez a zabla, a zabla.
- Minek orvos? Sebesült, szivem,
nincs e csapatba.
Az õsz papot keresik akkor, igen;
a papot keresik, úgy-e õt, úgy-e õt?
- Nem, senki se tér be, elmennek szivem,
a paplak elõtt.
A ravasz gazdát keresik talán,
õt keresik, azt hiszem, azt hiszem.
- Nem. A csapat most megy túl a tanyán
és futni kezd, szivem.
Hova mégy? Nem lehet maradni? Miért?
Sok szent fogadásod, ha becsap, ha becsap!
- Szeretni foglak, szám ennyit igért.
De most el kell hagyjalak.
Jaj, leverve a zár, az ajtó betörve,
jaj, a csapat a kapun bevonul, bevonul.
Durván dong le bakancsuk a földre,
és szemük ég vadul.
(Képes Géza)
ÓDA
József Attila
1
Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyû szellõje, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatûnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.
Nézem a hegyek sörényét -
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom elõrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlõidet és
- amint elfut a Szinva-patak -
im újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.
2
Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövõ, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tõlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verõdve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!
3
Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.
Minden mosolyod, mozdulatod, szavad
õrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.
A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihûlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.
4
Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?
S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!...
Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szõve, bontja bogját -
hogy nedûid sejtje gyûjtse sok raját
s lombos tüdõd szép cserjéi saját
dicsõségüket susogják!
Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!
Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élõ állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong -
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.
5
Mint alvadt vérdarabok,
ugy húllnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.
De addig mind kiált -
Kit kétezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcsõ, erõs sír, eleven ágy,
fogadj magadba!...
(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)
(MELLÉK DAL)
(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihûl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:
Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendõ, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)
JUDIT
József Attila
Fosztja az õsz a fákat, hûvösödik már,
be kell gyújtani.
Lecipeled a kályhát, egyedül hozod,
mint a hajdani
hidegek idejében, még mikor, kedves,
nem öleltelek,
mikor nem civakodtam s nem éreztem, hogy
nem vagyok veled.
Némább a hosszabb éjjel, nagyobb a világ
s félelmetesebb.
Ha varrsz, se varrhatod meg közös takarónk,
ha már szétesett.
Hideg csillagok égnek tar fák ága közt.
Merengsz még? Aludj:
Egyedül alszom én is. Huzódzkodj össze
s rám ne haragudj!
NAGYON FÁJ
József Attila
Kivül-belõl
leselkedõ halál elõl
(mint lukba megriadt egérke)
amíg hevülsz,
az asszonyhoz úgy menekülsz,
hogy óvjon karja, öle, térde.
Nemcsak a lágy,
meleg öl csal, nemcsak a vágy,
de odataszít a muszáj is -
ezért ölel
minden, ami asszonyra lel,
mig el nem fehérül a száj is.
Kettõs teher
s kettõs kincs, hogy szeretni kell.
Ki szeret s párra nem találhat,
oly hontalan,
mint amilyen gyámoltalan
a szükségét végzõ vadállat.
Nincsen egyéb
menedékünk, a kés hegyét
bár anyádnak szegezd, te bátor!
És lásd, akadt
nõ, ki érti e szavakat,
de mégis ellökött magától.
Nincsen helyem
így, élõk közt. Zúg a fejem,
gondom s fájdalmam kicifrázva;
mint a gyerek
kezében a csörgõ csereg
ha magára hagyottan rázza.
Mit kellene
tenni érte és ellene?
Nem szégyenlem, ha kitalálom,
hisz kitaszit
a világ így is olyat, akit
kábít a nap, rettent az álom.
A kultura
úgy hull le rólam, mint ruha
másról a boldog szerelemben -
de az hol áll,
hogy nézze, mint dobál halál
s még egyedül kelljen szenvednem?
A csecsemõ
is szenvedi, ha szül a nõ.
Páros kínt enyhíthet alázat.
De énnekem
pénzt hoz fájdalmas énekem
s hozzám szegõdik a gyalázat.
Segítsetek!
Ti kisfiúk, a szemetek
pattanjon meg ott, õ ahol jár.
Ártatlanok,
csizmák alatt sikongjatok
és mondjátok neki: Nagyon fáj.
Ti hû ebek,
kerék alá kerüljetek
s ugassátok neki: Nagyon fáj.
Nõk, terhetek
viselõk, elvetéljetek
és sírjatok neki: Nagyon fáj.
Ép emberek,
bukjatok, összetörjetek
s motyogjátok neki: Nagyon fáj.
Ti férfiak,
egymást megtépve nõ miatt
ne hallgassátok el: Nagyon fáj.
Lovak, bikák,
kiket, hogy húzzatok igát,
herélnek, ríjjátok: Nagyon fáj.
Néma halak,
horgot kapjatok jég alatt
és tátogjatok rá: Nagyon fáj.
Elevenek,
minden, mi kíntól megremeg,
égjen, hol laktok, kert, vadon táj -
s ágya körül,
üszkösen, ha elszenderül,
vakogjatok velem: Nagyon fáj.
Hallja, mig él.
Azt tagadta meg, amit ér.
Elvonta puszta kénye végett
kivül-belõl
menekülõ élõ elõl
a legutolsó menedéket.
ELMARADT ÖLELÉS MIATT
József Attila
Úgy vártalak, mint a vacsorát este,
ha feküdtem s anyám még odajárt.
Úgy reméltelek, mint kétségbeesve,
hülyén, (még ifjan) hívtam a halált -
nem jött, hálisten... Látod, ilyen boldog
vagyok, ha most meggondolom a dolgot.
De az még ostobább,
hogy nem jöttél, bár jönni fogsz tovább!
Makacs elmúlás tolja a világot
maga elõtt, mint bányász a szenet,
melyet kifejtett, darabokra vágott.
De mélyben, egyben él, aki szeret.
Milyen tûzvész, miféle kivont kardok
káprázata volt, ami visszatartott,
hogy míg a hold haladt,
nem fogózhattam beléd azalatt?
Hogy a holt csillagvilággal, esengve,
csak szálltam tehetlen, mint a kövek -
s nem is úszhattam a sodorral szembe
kedves öledben!... Hol volt az öled?
Míg itt hadart s hazudott az óra,
te fölbámészkodtál egy dobogóra
s a szétterült ütem
hálójában remegtél nélkülem.
Ugye sopánkodsz, milyen kellemetlen,
harisnyádon ha egy szem leszalad!
Most szerelmünkbõl kivált s kellemedben
egy ölelés örökre szétszakadt.
Az a mûvész pörölt az elmúlással -
tanúskodj néki! De velem, ne mással.
Tudd meg már, mi a gond.
Hogy mit csinálsz. Én nem vagyok bolond.
ESTI TEÁZÁS
Dsida Jenõ
Az ódonmûvû óra ver,
a mennyezeten pókok szõnek.
Homlokodon bánat hever,
bánata özvegy, néma nõnek,
ki fogyton vékonyul, mint a hold,
mert arra gondol, ami volt
s hunyó tûznél fonnyadva fázik
és arra gondol, aki holt,
míg zöld, nagyárnyú lámpa mellett
magányosan, csendben teázik.
S akkor jövök. Halk nesze sincs
saruimnak, mikor belépek.
Nesztelen moccan a kilincs,
borzadva néznek rám a képek.
- Én is teázom, kedvesem... -
mondom lágyan és kedvesen.
A húnyt parázsnak lángja támad.
És felakasztom csendesen
kék sapkád mellé a fogasra
fénylõ, mennyei glóriámat.
VIRÁGÉNEK
Radnóti Miklós
Fölötted egy almafa ága,
szirmok hullanak a szádra,
s külön egy-egy késve pereg le,
ráhull a hajadra, szemedre.
Nézem egész nap a szádat,
szemedre hajolnak az ágak,
fényén futkos a fény,
csókra tünõ tünemény.
Tûnik, lehunyod szemedet,
árny játszik a pilla felett,
játszik a gyenge szirommal,
s hull már a sötét valahonnan.
Hull a sötét, de ne félj,
megszólal a néma, ezüst éj;
kivirágzik az égi fa ága,
hold bámul a béna világra.
TÉTOVA ÓDA
Radnóti Miklós
Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgõ s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kõben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenõ kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet újra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belõlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritõn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még idõm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagyok más világ.
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
hûs tenyeredben.
HETEDIK ECLOGA
Radnóti Miklós
Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
tölgykerités, barakk oly lebegõ, felszívja az este.
Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.
Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
megtöretett testünket az álom, a szép szabadító
oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.
Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
Szerbia vak tetejérõl búvó otthoni tájra.
Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?
Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?
És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?
Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?
Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager
õrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.
Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,
hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,
szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, -
jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
s várja a véget, a sûrü homályba bukót, a csodákat.
Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák
ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.
Este van, egy nappal rövidebb, lásd, újra a fogság
és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra
rásüt a hold s fényében a drótok újra feszülnek,
s látni az ablakon át, hogy a fegyveres õrszemek árnya
lépdel a falra vetõdve az éjszaka hangjai közben.
Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
horkan a felriadó, megfordul a szûk helyen és már
újra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.
LEVÉL A HITVESHEZ
Radnóti Miklós
A mélyben néma, hallgató világok,
üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háborúba ájult Szerbiából
s te messze vagy. Hangod befonja álmom, -
s szivemben nappal újra megtalálom, -
hát hallgatok, míg zsong körém felállván
sok hûvös érintésü büszke páfrány.
Mikor láthatlak újra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
most bujdokolsz a tájban és szememre
belülrõl lebbensz, így vetít az elme;
valóság voltál, álom lettél újra,
kamaszkorom kútjába visszahullva
féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,
a hitvesem leszel, - remélem újra
s az éber lét útjára visszahullva
tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, -
csak messze vagy! Túl három vad határon.
S már õszül is. Az õsz is ittfelejt még?
A csókjainkról élesebb az emlék;
csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
bombázórajok húznak el felettem;
szemed kékjét csodáltam épp az égen,
de elborult s a bombák fönt a gépben
zuhanni vágytak. Ellenükre élek, -
s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
fölmértem s mégis eltalálok hozzád,
megjártam érted én a lélek hosszát, -
s országok útjait; bibor parázson,
ha kell, zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis visszatérek;
ha kell, szivós leszek, mint fán a kéreg,
s a folytonos veszélyben, bajban élõ
vad férfiak fegyvert s hatalmat érõ
nyugalma nyugtat s mint egy hûvös hullám:
a 2x2 józansága hull rám.
HA CSIKLANDOZNA
SZERELEM CSÍPÉSE
Dylan Thomas
Ha csiklandozna szerelem csipése,
mihaszna lány csavarná el fejem,
háncsból kikelne, hántaná a héjt,
és mint kisborju piros érintése,
fakasztana tüdõmbõl nevetést:
almát, vizözönt nem félnék sosem
s tavaszi pörsenést.
Fiu lesz, vagy lány? eldöntik a sejtek,
mig hús szilvája hull, akár a láng.
Ha sarjadzó haj bizsergetni kezd,
ha szárnyaló csontok barlangból keltek
s baba-comb közt emberi viszketeg:
nem rémíthetne a bitó, a bárd
s harci pálca-kereszt.
Fiu lesz vagy lány? eldönti a kéz majd,
mely zöld lányt, párostól, a falra fest.
Ha belém-furakodna szerelem,
ha majd piszkáló pimasz kölyök-éh hajt,
hevet gyujtva ernyedt idegeken:
nem félnék ördögöktõl, szomju test,
se tõled, sírverem.
Ha csiklandozna szerelem csipése,
melytõl nem simul ki a ránc soha,
se beteg vénség fürtje a fejen:
az idõ, a kár, a szomj szüzi fészke
legyeknek hagynának vaj-hidegen,
szennyes tajtéktenger megfojtana
lábadnál, kedvesem.
Félig enyém, félig az ördögé
e világ, nõ-mákonytól részegen,
villás némber-szem bimbóján köröz.
Vén csánk veleje, mint a magamé,
a tenger minden heringje büdös;
ülök s a kukacot nézegetem,
mely rág körmöm mögött.
Csak ez csiklandoz, ez az egy csipés.
Alfelén hintái a bütykös majom,
vérhomály s dajkáló pólyák alatt
nem éri el a kacaj éjfelét,
akkor sem, hogyha szépségre akad
anyán, lányon, s hágy horzsoló uton
hat apró lábnyomot.
Mi hát e csípés? a halál csipése?
Csókban a bogáncs: a szád, kedvesem?
Kereszten nõttünk, tövissel, a fán?
Holttestnél csufabb a halál beszéde,
hajad beszédes sebeimre száll.
Ha e csipés ér: az ember legyen
az én metaforám.
(Weöres Sándor)
A KERTÉSZ
Sidney Keyes
Ha jössz, válassz ilyen napot,
sárga, piros papagáj-tulipánsor
ösvényén jõjj, s a szeretõd leszek.
Csizmám villan, buta homokba gázol.
Jõjj hát, jõjj, ez a te napod.
Lenyugodnék kezed, eres levél,
négyszög-kezemre, és simítanám
alakját, s ennyi, ennyi már elég.
És tudnám: zöld legyek a rózsafán.
Hull az idõ kezembõl, mint levél.
A gyermek-õrzõ, sápadt angyalokról
vetted a mintád? Mondd, virág az arcod?
Koldusok, párok elhagyják a parkot -
és mégse jössz. Minden kapu bezárul.
Ó, iszonyú álmodni angyalokról.
(Nemes Nagy Ágnes)
WARUM
Broniewski
Nincs szavam, édesem,
pedig be bõven áradt!
Boldog vagyok, de félelem
ver bennem újra sátrat.
A szívem mért remeg,
s mért akar újra fájni?
Könnyeim mért fénylenek,
mint hazám orgonafái?
Révületek... Tenger moraja.
Nagy, néma éj ez.
És a Warum - Schumann dala,
s a hangod: "Édes!"...
S kellett-é ez a fájdalom
- mert egyikünk se boldog -,
ha oly nagy hatalom
két kéz, mely összefonódott? -
(Jékely Zoltán)
MÁRIA
Broniewski
A konyhán. Krumpli elõtted,
melletted a bátyád.
Nem futja, hiába. Az ócska cipõk, meg
a számlák.
Szappant árulsz nappal amannak, emennek,
(Sok most a komor, rideg ember!)
"Nem kell?" Bucsuzol máris, dehogyis szegi kedved,
bekopogsz másutt türelemmel.
Pincérkedel este. "Hová? Ide kérték?"
S egy kicsit állsz a tömegben.
Arcod mosolyos, csupa charme, csupa készség,
és könny a szemedben.
Jön a Gestapo, lehet, éjjel.
Te fehér vagy, a lánykánk tartod,
míg asztalomon szanaszéjjel
turkálnak a mocskos markok.
Mit ölt meg e háború benned?
Nincs színház, s nem vagyok én sem.
Panaszollak a földnek, a mennynek,
hívlak a szélben.
(Lator László)
HOLT KEDVESEM KEZE
Broniewski
Odafenn csillag hull Kelet felõl,
elsüllyed nyíló virradat tejében,
fölötte Dél Keresztje elmerül
az antracitszín, mozdulatlan égben.
Mellettem ciprus strázsál feketén,
komor feje a csillagokba mélyed, -
kezem tördelve, mert már nincs remény,
komoran állok én is az erkélyen.
A szél kék köddel kél a tengeren,
borospoharam már üresen ásit,
csillag ragyog fel benne hirtelen
és megtörik, mint odafenn a másik.
Tán annak homlokáról hull ilyen
csillag, ki elszáll léten-túlra innen?
De nem - csupán a boros serlegem
fenekén hunyt ki belehulló könnyem.
S kék-ezüst köd lebeg felém megint,
lágyan megérint szétfoszló alakja.
Mondd, kedvesem, te jártál éppen itt,
te kezed símult szeliden hajamra?
Keleten hajnal gyúlt ki rózsaként,
a nap, mint teli tál, az égre ráfolyt.
Poharam eltört. Álmom ködbe tûnt.
A simogató kéz egy cipruság volt.
(Kerényi Grácia)