You are on page 1of 354

Glied Viktor – Nagy Roland (szerk.

)
Függésben – Kényszerpályán a jövő?
Emlékül azokra, akiket elsodort az ár…
Glied Viktor – Nagy Roland (szerk.)

Függésben
Kényszerpályán a jövő?



Pécs, 2010
A kötet megjelenését támogatta:
Pécsi Zöld Kör
Glied Viktor – Nagy Roland (szerk.): Függésben – Kényszerpályán a jövő?
Szerkesztette: Glied Viktor – Nagy Roland
Szakmai lektor: Dr. Pánovics Attila
Borító, design és tördelés: IDResearch Kft.
Nyomda: Molnár Nyomda, Pécs
ISBN 978-615-5001-24-6
Kiadta: IDResearch Kft./Publikon Kiadó
© Glied Viktor – Nagy Roland, 2010
© IDResearch Kft./Publikon Kiadó, 2010
A kötet szerzői jogi védelem alatt áll, a kiadványt vagy egyes részeit felhasználni,
másolni, sokszorosítani, továbbadni kizárólag a kiadó engedélyével lehet.
5
Tartalomjegyzék
Szerkesztői előszó 7
A fenntArthAtó fejlődés dilemmA
Hajnal Klára
„A fejlődés mint szabadság” 9
Nagy Roland
A fenntartható fejlődés dilemmái 25
politikAi függésben
Antal Attila
Környezetpolitika a kormányprogramokban 43
Varjú Viktor
Útfüggőségben – a magyar fejlesztéspolitikába integrált
környezeti politika 75
Horváth Norbert
Ki szolgáltasson? – Az ivóvíz-szolgáltatás kérdései
a fenntarthatóság oldaláról 93
Gyimesi Péter
Belefulladunk? Modernizáció és függőségi viszonyok
a dél-dunántúli hulladékgazdálkodásban 109
Pánovics Attila:
A környezetvédő NGO-k igazságszolgáltatáshoz való
hozzáférése: előrelépések az Európai Unió jogában –
visszalépések a tagállamokban 129
energiAfüggésben
Kiss Tibor
Felelősség a jövő energiaellátásáért. Megújulóenergia-
stratégiák döntés-előkészítési szempontrendszere 145
Bokor László
Megújuló energiaforrások. Paradigmaváltás, avagy
egy elfelejtett rendszer újra felfedezése? 159
6
Sipos Tamás
Megoldás lehet? Az atomenergia 185
Takács Gergely
Érdekházasság házassági szerződés nélkül.
Az Európai Unió és Oroszország energiakapcsolatai 203
nemzetközi függőségben
Glied Viktor
Donorok és túlélők.
Természeti katasztrófák és a nemzetközi politika 225
Dávid Géza
Miért (ne) bízzunk bennük? Érvek és érdekek hálójában
a genetikailag módosított élelmiszerek 253
Vörös Zoltán
Kína: Északi célok – Déli dilemmák 269
Tarrósy István
„Dél–Dél függések”: 21. századi afro-ázsiai kapcsolatok
és jelentőségük 289
Wilhelm Zoltán
Népességrobbanás, gazdasági növekedés
és környezeti válság Indiában 309
Keserű Dávid
Vízszomj Ausztrália nagyvárosaiban –
Vízhiány, vízkorlátozás és vízreform 335
Szerzőinkről 354
7
Előszó
A Függésben – Kényszerpályán a jövő? című tanulmánykötet a füg-
gőség fogalmának különböző szegmenseit próbálja meg feltárni és
értelmezni. Bár a függőség a történelem kezdetétől velünk van, füg-
günk a víztől, az energiától, függünk az erősebbtől és a hatalomtól,
a pénztől és egymástól, mégis, a 21. század hajnalán minden eddi-
ginél erősebb kötöttségek jelennek meg az élet minden területén.
A globalizációs tendenciák fellazítják a nemzetállami keretekben tör-
ténő gondolkodást, átértelmezik a hagyományos munkamegosztás
folyamatait, a nemzetközi közösség tagjainak egymástól való függé-
sét ezer szállal kötik össze és erősítik meg nap mint nap. Az államok
és államalakulatok interdependenciája, természettől és nyersanyag-
októl való kiszolgáltatottsága már az ókor óta a nemzetközi kapcsola-
tok egyik meghatározó eleme, a környezeti szűkösség és energiaéh-
ség megjelenésével a függőségi viszonyok egyre erősebbek.
Az állam, a civil szektor és gazdaság kapcsolata, a gazdasági
szereplők egymáshoz fűződő viszonya, a civil-állami, civil-civil és
állami-gazdasági hálózatok érdekeinek bonyolult rendszere, a társa-
dalom és a politikai szféra érdeke, illetve felelősségi szintje a dön-
téshozatalok alapvető meghatározója. A tanulmánykötet a gazdaság,
politika, társadalom és ökológia kapcsolatait, a függőségi viszony-
rendszer kialakulásának okait, hátterét, folyamatát és jövőbeni ala-
kulását tárja fel, miközben szakpolitikai és ágazati politikai válaszo-
kat fogalmaz meg közérthető módon. Úgy véljük, hogy az ökológiai
szempontból erősen megkérdőjelezhető döntések és a „vállalható”
politikai kompromisszumok egyre kevésbé támaszthatók alá racio-
nális érvekkel, viszont a felelős döntések meghozatalát gátló függő-
ségi helyzetet erősítik.
A környezet védelmének fontossága már a hatvanas években, a
„fenntarthatóság” vagy a „fenntartható fejlődés” kifejezés pedig a
nyolcvanas évek elején jelent meg a nemzetközi szakirodalomban.
Míg a környezetszennyezés, a természeti erőforrások túlhasználata,
a Föld népességének robbanásszerű növekedése (különösen a fej-
8
lődő országokban), a környezeti szűkösség jelensége közel harminc
évvel ezelőtt csupán jövőbeli veszélynek tűnt, addig napjainkban
már valós problémákról beszélhetünk. A fenntartható fejlődés biz-
tosításának hangoztatása azonban – a tények tükrében – már nem
elég, olyan tudatos paradigmaváltásra van szükség, amelyben a gaz-
dasági és politikai döntéshozók az ökohatékonyságot, a környezet-
védelmet és társadalmi felelősségüket szem előtt tartva hozzák meg
döntéseiket.
A fenntartható fejlődés megvalósításának egyik legfonto-
sabb eszköze a hatékony környezetpolitika kialakítása, mely
multidiszciplináris válaszokat adhat a felmerült környezeti-társa-
dalmi és nem utolsósorban politikai kihívásokra. A környezetszeny-
nyezéssel és klímaváltozással kapcsolatos kutatások fontosságát nap-
jainkban vitatni nem lehet. Manapság már olyan innovatív tudásra
van szükség, amely egymást kiegészítve tud kérdéseket megfogal-
mazni és válaszokat találni a 21. század problémáira az élet minden
területén. Hisszük azt, hogy a problémák okai bennünk, emberek-
ben keresendők és felelősebb, előrelátóbb gondolkodással csakis mi
tudjuk megváltoztatni azokat.
A szerkesztők
9
„A fejlődés mint szAbAdság”
(AmArtyA sen, 2003)
Hajnal Klára
„A fenntartható fejlődés elmélete tulajdonképpen a fejlődés
természetének, azaz a természet természetének a feltárása,
felismerése, és az emberi rendszerek ehhez történő
hozzáigazítása, harmonizálása.”
(Hajnal, 2005)
bevezető
Az ember természetes igénye a fizikai, szellemi és érzelmi szabad-
ság, de ugyanennyire igénye a biztonság is. Beleszületünk egy olyan
világba, amely tele van kapcsolatokkal, amelyek biztonságot, de
egyúttal függést is jelentenek. Beleszületünk egy bonyolult össze-
függésrendszerbe, amely tele van kényszeres elvárásokkal és megfe-
lelésekkel, társadalmi dogmákkal. Kölcsönös, azaz egyenrangú füg-
gésekkel, illetve a kiszolgáltatottsággal. Kölcsönös előnyökkel járó
„fair” kapcsolatok és megalázó, szenvedést jelentő gyarmatosított sor-
sok. Jelentős részének egyáltalán nem vagyunk a tudatában, vagy ha
igen, akkor természetesnek tartjuk: ilyen az élet, mit lehet csinálni....
Vannak azonban olyan helyzetek az életben, a világban, amikor
már egyértelműen nyilvánvalóvá válnak ezek a kapcsolatok, átlátha-
tóvá válik minden, és lehetőség van jelentős mértékű változásokra.
Ezek a lehetőségek többnyire válsághelyzetekhez kötődnek.
A válságok lényege pedig az, hogy mivel nem történtek folyama-
tos és természetes önszabályozó változások, és a kisebb problémákat
ugyanolyan gondolkodási modell alapján próbáljuk megoldani, mint
amelyek a problémákat létrehozták, ezért a problémák elmélyülnek,
összefonódnak és válságként nyilvánulnak meg.
Jelenleg a világ egy olyan bonyolult és összetett válságban van,
amelyre nem volt példa az emberiség történelmében. Annak ellenére
mélyül a válság, hogy évtizedek óta léteznek korrekt előrejelzések és
modellek. 1972-ben jelent meg a Római Klub első jelentése, a „The
Limits the Growth” (Meadows et al., 1972). A számítógépes modellt
Hajnal Klára
10
több is követte, valamint számos verbális modell és jelentés készült
el a Klub, valamint az ENSZ megbízásából, azonban lényegi válto-
zás nem történt.
A hagyományos gondolkodási modell már nem működik, illetve
nem hoz eredményt, ezért új paradigmára van szükség. „Új elmélet
(…) csak a normál problémamegoldó tevékenység nyilvánvaló csődje
után jelentkezett” (Kuhn, 2002: 83). A globális válság kikényszeríti
jelenlegi paradigmánk újraértékelését. „A válságok azért fontosak,
mert jelzik, hogy itt az ideje az eszközkészlet felújításának” (Kuhn,
2002: 85).
Az újraértékeléshez a létező legnagyobb rálátásra és minden
tudásunkra szükség van. Ezért az univerzum és a Földön élő embe-
riség kapcsolatrendszerének történeti áttekintése az alapja annak,
hogy megértsük történelmünket, felismerjük tévedéseinket és tuda-
tos stratégiákat legyünk képesek megfogalmazni. A gondolatme-
net alapját az univerzum–Naprendszer–Föld–bioszféra–társada-
lom–ember kapcsolatrendszere jelenti, mindezt koevolúciós rend-
szerszemlélet alapján. Ez az elemzés kizár szinte minden szellemi
és politikai divatot.
A változások megkövetelik a függőségek átgondolását, újraérté-
kelését. A természet, a társadalom és a gazdaság kapcsolatrendszere
éppúgy fontos, mint az egyes ember személyes függőségi viszonyai
önmagához, környezetéhez és kultúrájához.
A világmindenség és a földi világ kapcsolatokból, egymáshoz
való viszonyokból áll. A bioszféra élőlényei és az emberek egyenlő
lények, de törvényszerűen hierarchikus rendszereket alkotnak.
Ezek a kapcsolatok valós kapcsolatok és valós függések. A lét- és
fajfenntartás biológiai függőségrendszere élet-halál kérdése mind-
annyiunk számára. A körülöttünk levő világban és az életünkben
tulajdonképpen csak ezek a kapcsolatok jelentenek valódi függést.
Ennek ellenére a nyugati típusú civilizáció számára a természethez
fűződő kapcsolatunk a legkevésbé fontos.
válságbAn A világ
A jelenleg világválságunk alapvetően kulturális, azaz gondolkodási
és morális válság, amely rendkívül mélyen gyökerezik. A civilizá-
ció lényege az emberi közösségek és az egyén teljes körű szükségle-
teinek a biztosítása. Általános cél, hogy az ember saját és utódai éle-
„A fejlődés mint szabadság”
11
tének a fizikai biztonságát fokozatosan növelje, szükségleteit kielé-
gítse. Mivel minden anyagi szükséglet eredete a természet, ezért a
termelés lényegét tekintve természethasználat. A természet tárgyia-
sítva „él” a tudatunkban: erőforráskészlet, hulladéklerakó, turiszti-
kai desztináció, hasznosításra, „fejlesztésre” váró térség. A termé-
szetet, a tájat azonban nem lehet fejleszteni. Minden emberi beavat-
kozás csökkenti a sokszínűségét, természetes kapcsolatait, amelye-
ken keresztül tökéletesen működik.
Az ember a bioszféra különleges lénye. A „harmadik csimpánz”
ugyan csak néhány százalékban tér el a többi csimpánzfaj geneti-
kai állományától, mégis kiemelkedő az a különbség, amely tündök-
lését és esetleg bukását eredményezheti: „Rendkívüli tulajdonsága-
inkból kettő azonban a fennmaradásunkat veszélyezteti: hajlamunk
egymás és környezetünk pusztítására” (Diamond, 2002: 9).
Az ember szellemi képességeivel és hatalomvágya erejével olyan
tudással rendelkezik, amelynek alkalmazásával képes a természet
törvényeit időlegesen módosítani, határait átlépni. Ez a stratégia glo-
bálisan sikeres volt eddig – bár számos kultúra kihalt –, azonban
most kezdenek napvilágra kerülni a következmények. Mindennek az
alapját egy folyamatosan terjeszkedő, újabb és újabb erőforrásokat
igénylő stratégia jelenti. Kezdettől fogva ez jellemzi a civilizációt,
és ez a jelenség az ipari forradalom után, majd a múlt század máso-
dik felében felgyorsult. A folyamat szinte mindig a fizikai korlátok
kiterjesztésére törekedik, ahelyett, hogy a helyben lévő természeti
adottságokat használná maximális hatékonysággal.
A nyugati típusú kultúra jelenlegi rendezőelve a gazdasági
növekedés, amely egyre intenzívebb technológiák alkalmazásával
egyre többet termel, a fokozatosan növekvő népesség egyre többet
fogyaszt, élelmiszert, árut, információt, utazást – mindezt hitelre.
Jelenleg a Föld erőforrásainak másfélszeresét használja fel a fogyasz-
tói társadalmak lassan kétmilliárdnyi népessége és a többi ötmilliárd
is lassacskán kezd erre az útra lépni. Ez a deficit abból ered, hogy
közel egymilliárd ember éhezik, a többi hatmilliárd pedig a jövő erő-
forrásait használja pazarolja el. A problémakezelés csődjét jelzi az
a tény, hogy az élelmiszertermelés növekedése ellenére egyre több
ember éhezik a Földön.
A gazdasági növekedés egyre nagyobb mennyiségű természeti
erőforrást igényel, és egyre több hulladékot termel. „Azt mondhat-
Hajnal Klára
12
juk, hogy a GDP – technikailag a pénz gazdaságon való átáram-
lási sebességének mutatója – úgy is leírható, mint az erőforrásokat
hulladékká változtatás sebességének mutatója” (Korten, 1996: 42).
A civilizáció feléli és tönkreteszi azokat a természeti erőforráso-
kat, amelynek köszönheti a létezését. A fajok kihalásának növekvő
üteme és a klíma változásának felgyorsulása a legsúlyosabb környe-
zeti problémák.
A globalizált világ társadalmi, gazdasági és környezeti válságá-
nak oka a természeti erőforrások helytelen használata. Olyan ter-
melési rendszereket és technológiákat alkalmazunk, amelyek nem
illeszkednek a természethez, azzal ellentétes módon működnek.
Ennek a folyamatnak az elméleti modellje a következő: egy fizikailag
véges, önszabályzó organikus komplex rendszer egy alrendszere fel-
adja kooperatív stratégiáját a környezetével, kiiktatja a szabályozó
folyamatok egy részét, és exponenciális növekedést valósít meg a
többi élőlény erőforrásainak a felhasználásával. A kezdeti dinami-
kus egyensúlyi állapot fokozatosan felborul, amit csak egyre több
befektetett energia árán lehet ellensúlyozni. Amikor az exponenciá-
lis növekedés eléri az erőforrás-készletek határait, a rendszer előbb-
utóbb összeomlik, majd átrendeződik és ezzel új ciklus kezdődik.
Ez az elméleti modell többé-kevésbé az alapja a társadalmi és
gazdasági problémáknak. Ezt a folyamatot a nyugati típusú civili-
záció fejlődésnek nevezi. Ebben az értelmezésben tehát a növeke-
dés fenntartása nem más, mint a fenntarthatatlan fenntartása, amely
logikailag értelmetlen. Nem létezik fenntartható növekedés.
HierArcHiák és függőségek
A jelenlegi válság értelmezését csak akkor tudjuk korrekt módon
elvégezni, ha a természet és az emberi rendszerek történelmileg vál-
tozó viszonyát újraértékeljük. A természetben élő emberiség társa-
dalmi és gazdasági alrendszereket hozott létre. Ezek összetett és
organikus rendszerek, amelyek törvényszerűen hierarchikusak. Az
emberiség történelmében a társadalom és a gazdaság kapcsolatrend-
szere, egymáshoz való viszonya korszakonként alapvetően változott,
és a rendszerek hierarchiája felcserélődött. Ugyanígy változott a ter-
mészettől való függetlenség gondolata is.
A természet, azaz a bioszféra a létfenntartó rendszer, mivel min-
den létezés alapja, helye, minden szükséglet forrása. Egy létfenn-
„A fejlődés mint szabadság”
13
tartó rendszer csak főrendszer lehet, illetve az emberi rendszerek
csak alrendszerek lehetnek. Ez olyan tény, amelyet sohasem lehet
megváltoztatni. Soha. Viszont lehetséges erről másképp gondol-
kodni. Gondolhatjuk és elhihetjük, sőt taníthatjuk az iskolákban azt,
hogy nem függünk a természettől, hogy képesek vagyunk legyőzni,
uralni és átalakítani. „Emberi tudás és hatalom egy és ugyanaz...” –
írja Bacon (2001: 55). A modern társadalmak életében ez az érték-
rend általános és a gazdaság egyik alapelve.
Történelmünket három nagy világkorszakra, azaz paradigmára
lehet felosztani:
1. A természetben élő közösségek kora (a történelem előtti kor),
2. A természetbe és a társadalomba ágyazott gazdaság kora (a
mezőgazdasági forradalom és az ipari forradalom közötti kor),
3. A gazdaságba ágyazott társadalom és az alárendeltnek vélt ter-
mészet kora (az ipari forradalomtól napjainkig).
A társadalom és a gazdaság egymásba ágyazottságát Polányi
Károly részletesen elemzi (1976: 93, 131, 138), és az egymásba ágya-
zottságot hierarchiának értelmezi. Az alá- és fölérendeltség termé-
szetesen függőség is.
A fejlődés fogAlmánAk értelmezése
A fenntartható fejlődés fogalma és koncepciója a politikai és dip-
lomáciai alkuk, a hatalom és a média tevékenysége következtében
leértékelődött, eredeti jelentését és szándékát nagyrészt elveszítette.
A jelenlegi válságban azonban különösen fontos a korrekt elemzés,
mivel a hatalom és a tömegkultúra is a válság előtt gazdasági növe-
kedés helyreállítását, fenntartását akarja.
Mit akar az emberiség fenntartani és mit enged meg a bioszféra?
Hogyan egyeztethető össze az emberiség akarata és a természet füg-
getlen léte?
Ha tisztázzuk az emberi létezés értelmét és lényegét, a fejlődés
fogalmát, valamint a kapcsolatunkat a természethez, akkor választ
kapunk a kérdésre. A fenntartható fejlődés fogalma csak látszatra
ellentmondásos, nincs benne paradoxon, teljes egészében értelmez-
hető és megvalósítható.
„A fogalmak tartalmat csak azáltal nyernek – ha akár csak köz-
vetve is –, hogy az érzékelt élettel vannak összefüggésben. Ezt a
Hajnal Klára
14
kapcsolatot azonban semmiféle logikai kutatás nem fedezheti fel, ezt
csak átélni lehet – és mégis – éppen ez a kapcsolat határozza meg a
fogalomrendszerek megismerési értékét”. (Einstein, 2002: 163-164)
Az általános jelentés szerint a fejlődés egy teljesebb, bonyolul-
tabb, összetettebb rendű, magasabb minőségi állapot felé irányuló
változás, kibontakozás, kiteljesedés, amelynek során általában
bonyolultabb struktúrájú, változatosabb és differenciáltabb tulaj-
donságú rendszerek jönnek létre.
Pontosabb tudást kaphatunk a fejlődés természetéről, ha az evo-
lúció fogalmának tartalmát elemezzük. Ez azért logikus, mivel az
emberiség fejlődése a földi élet evolúciójának része.
Az evolúció általános elméleti modelljéből következtetni lehet az
emberi rendszerek fejlődési modelljének lényegére.
A természetes rendszerek önszerveződőek, önfenntartók és ez a
képesség az anyagban benne rejlik, annak természetes, immanens
tulajdonsága (Hideg, 2001: 35). Az önszerveződő rendszerek állandó
mozgása a reprodukció, az újratermelés, amely a bioszférában a faj-
fenntartás formájában van jelen. Ha az önszerveződés folyamatában
zavar keletkezik, a rendszer kibillen dinamikus egyensúlyából, fluk-
tuálni kezd, és kisebb-nagyobb válságok, átalakulások történnek.
A rendszerek elemeinek kölcsönhatása indukálja a változásokat,
amelyeket a pozitív és negatív visszacsatolások működése segít elő,
melyek az önszabályozás eszközei. A fejlődést a replikatív minta
megváltozása jelenti, amely vagy véletlenül, vagy a környezet vál-
tozására adott válaszként történik. A fajok keletkezése során egyre
változatosabb, diverzebb rendszerek jönnek létre, és ez a fokozódó
biodiverzitás a fejlődés feltétele is egyben, mivel változatos, maga-
sabb szintű kreativitásra képes környezetet jelent az új fajok kiala-
kulása számára. A rendszer fejlődőképessége a káosz határán a leg-
nagyobb, amikor a fluktuáció, azaz a rendszer feszültsége a legma-
gasabb. A változások több irányban mehetnek végbe, új, ugrásszerű
szerveződési szintet hozhatnak létre; megtörténhetnek lassú átme-
nettel, de katasztrofális gyorsasággal is. A változások irreverzibili-
sek, térben és időben egyenetlenek, és általában ciklusosak. A cik-
lusosság mindenhol jelen van, a kozmosz életétől kezdve az emberi
testig, a makro- és mikrovilágban egyaránt, és jellemző a társada-
lom, a gazdasági élet eseményeire is.
„A fejlődés mint szabadság”
15
A bioszféra és alrendszerei nyílt rendszerek, amelyek állandó
kapcsolatban állnak egymással és a környezetükkel, és annak vál-
tozásaira képesek reagálni, azaz alkalmazkodni. Az egyes élőlények
is tulajdonképpen olyan információt tároló rendszerek, amelyek
állandó kapcsolatban vannak a környezetükkel. Az egyedek kap-
csolatainak tér-időbeli jelenségei alapján hierarchikusan egymásra
épülő organizációs struktúrákat alkotnak. A szerveződési hierarchia
magasabb szintjein bonyolultabb szabályozó tevékenység, szerkezeti
és működésbeli komplexitás érvényesül.
A változásokra a dinamikus egyensúlyra törekvés a jellemző.
A természetes rendszerek a komplexitás irányába fejlődnek, a rend-
szer egyre összetettebb, bonyolultabb és differenciáltabb kapcso-
lat- és kölcsönhatásrendszert, mintázatot mutat (László, 2001: 67).
Ennek következtében egyre magasabb fokú koordináció és kooperá-
ció megvalósítására van lehetőség. A bioszférában az első számú kap-
csolati forma a kooperáció (Juhász-Nagy, 1993: 33). A legújabb elkép-
zelések szerint a bolygó élővilága egyetlen szimbiózisként is értel-
mezhető (Margulis, 2001: 9). A versengés a második számú kapcso-
lati forma, amely a szelekciót szolgálja és a dinamikus egyensúlyra
törekvést biztosítja. A szelekció előnyben részesíti azokat a fajokat,
amelyek hatékonyan képesek együttműködni és az erőforrásokon
osztozkodni. Az evolúció során a fajok lét- és fajfenntartása egyre
nagyobb hatékonysággal és gazdaságossággal megy végbe, és az erre
való törekvés az evolúció egyik mozgatórugója (Borhidi, 1997: 28).
A természetes rendszerekre jellemző, hogy általában kaotikus
jellegűek, amely sajátos mozgásformát jelent, méghozzá egy önma-
gát nem ismétlő, állandósult mozgást. A természetes rendszerek
nemlineáris rendszerek, amelynek változásai determinisztikusan
véletlenszerűek és generálják a fejlődést. Ebből következik az a tény,
hogy a véletleneknek nagy jelentőségük van, valamint az, hogy a
természetes rendszerek változásait nem lehet hosszú távon előre
jelezni. A kaotikus változások mind a világegyetem, mind a törté-
nelem, mind pedig a személyes lét eseményeire nagy hatással van-
nak (Hideg, 2001: 40).
A fenntartható fejlődés modelljének alapját jelenti az a tény, hogy
a bioszféra, a társadalom, valamint a gazdaság egyetlen és egylé-
nyegű rendszert alkotnak. A bioszféra a benne élő emberiség szocio-
Hajnal Klára
16
kulturális rendszereivel együtt a legnagyobb organikus rendszer, ame-
lyet többek között László Ervin holarchiának nevez (László, 2001: 76).
Az alrendszereket és elemeiket nem lehet elválasztani egymás-
tól, mivel kapcsolataik rendkívül sok szálon kötik őket össze, azaz
minden mindennel összefügg. A kapcsolatok olyan bonyolultak,
hogy bizonyos értelemben nem is lehet önálló entitásokról beszélni.
A rendszeren belül minden elem identitását, szerepét, jelentőségét a
kapcsolatai határozzák meg.
Azonban a komplexitás és összetettség ellenére szükséges meg-
határozni a teljes rendszeren belüli hierarchia-viszonyokat, mivel
ezek felcserélődése súlyos zavarokat idézhet elő a teljes rendszer
működésében, stabilitásában. Ezt az entrópia törvénye is megerő-
síti, ugyanis a rendezettség magas fokán álló komplex rendszerek
elemei nem ekvivalensek egymással, azokat tehát nem lehet felcse-
rélni (Végh, 1999: 158).
A fenntartható fejlődés modellje szempontjából alapvető fontos-
ságú az a tény, hogy az organikus komplex rendszerek szükségkép-
pen hierarchikusak, azaz egyszerűbb alrendszerekből állnak, ame-
lyek laza, elsősorban kooperatív kapcsolatban vannak egymással, és
az alrendszerek egymásba épülnek, egymásba ágyazottan léteznek.
A hierarchikus rendszer jellemzője, hogy minden elem és alrend-
szer része az egésznek, és a magasabb hierarchia szint mindig új
minőséget jelent, és nem az alrendszerek összességének minősé-
gét képviseli, hanem magasabb szintű szervezettséget és minőséget
(Lányi Gy., 1998: 105).
A fenntarthatóság szempontjából az organikus rendszerek
másik fontos tulajdonsága, hogy az egyensúlyi állapot az egész
és a rész viszonyában érvényesül, ezért az organikus rendszerek
hierachiájának törvényei nagy részben meghatározzák az emberi
rendszerek hierarchikus helyzetét és szabályozását. A társadalom
és a gazdaság is organikus rendszerek, amelyeket emberek alkot-
nak, és az anyag- és energiacserét biztosító erőforrások is termé-
szetes elemek és alrendszerek (pl. talaj, fosszilis energiahordozók).
A társadalmi és gazdasági rendszerek pedig folyamatos anyag-,
energia- és információcserét folytatnak egymáson belül és egymás-
sal. E rendszerekre is jellemző, hogy kapcsolataik bonyolultsága
miatt nem választhatók szét, minden mindennel és mindenkivel köz-
vetett vagy közvetlen kapcsolatban van.
„A fejlődés mint szabadság”
17
A fenntArtHAtó fejlődés elméleti modellje
A fenntartható fejlődés megvalósításának egyik alapfeltétele tehát
a bioszféra és a társadalmi-gazdasági rendszerek egymáshoz való
viszonyának meghatározása.
A jelenlegi modern ipari társadalmak gondolkodása és gyakor-
lata a természetet alárendelt helyzetűnek értékeli, erőforrásként, hul-
ladéklerakóként, hasznosítandó tájként, amelyet a modern tudomány
eredményei segítségével használni, átalakítani és bizonyos mértékig
uralni képes. A gazdaság egyre növekvő hatékonyságával maga alá
gyűrte a természetet és a társadalmat, másképp fogalmazva: a gaz-
daság szabályozatlan növekedésével alárendelt helyzetbe hozta a tár-
sadalmat és bizonyos értelemben a természetet is, „az emberi társa-
dalom a gazdasági rendszer tartozéka lett” (Polányi, 1976: 93).
Következtetéseim alapján a fenntartható fejlődés a következő
hierarchiában valósítható meg:
A természetben, mint létfenntartó rendszerben él a társadalom, és
a társadalomba ágyazottan, annak valódi érdekeit és értékeit bizto-
sítja, szolgálja a gazdaság, amely tehát egy alrendszerként működik.
A gazdaság feladata a társadalom valódi igényeinek a biztosítása.
A társadalom mint középső hierarchia szint, olyan különleges
kapcsolat a természet és a termelés között, amely ebben a helyzet-
ben képes biztosítani a rendszerek dinamikus egyensúlyát, a gazda-
ság és a természet közötti harmóniát. A fenntartható fejlődés megva-
lósításának feltétele egy olyan szabályozó és ellenőrző tevékenység,
amelynek célja a bolygó természeti erőforrásai és az emberi rend-
szerek igényei közötti dinamikus egyensúly, tartós harmónia biz-
tosítása.
A társadalom feladata, hogy széles körű szabályozást és ellen-
őrzést valósítson meg a gazdaság felett, mivel annak az az érdeke,
hogy minél több erőforrást feldolgozva, többet és többet termeljen.
A gazdagságnak egyre nagyobb igénye van a természetre, mint erő-
forrásra, a természet viszont nem igényli az ember jelenlegi gazda-
sági tevékenységét. Ezt az ellentétet nem lehet feloldani, csak határo-
zott társadalmi szabályozás képes dinamikus egyensúlyban tartani.
A gazdaság szerkezete nem akarja, de nem is tudja önmagát korlá-
tozni, ekkor ugyanis működésében alapvető hibák jelennek meg és
összeomlik. A jelenlegi gazdasági modell csak addig működőképes,
ameddig növekedni tud.
Hajnal Klára
18
1. ábra: A világkorszakok, mint paradigmák (Forrás: Hajnal, 2006)
„A gazdaság helyét a társadalomban nem a társadalomnak és a
kormánynak, hanem magának a Természetnek az ereje jelölte ki.”
(Polányi, 1976: 217)
A fenntartható fejlődés, mint új paradigma logikusan követi az
előzőket, és helyreállítja a jelenlegi paradigma helytelen viszonyait,
és ezzel nagymértékben mérsékeli a globális problémákat.
A társadalom anyagi szükséglete mellett ki kell emelni, hogy a
társadalom alapvető érdeke a létfenntartó rendszer egészséges műkö-
dése, szolgáltatásai (stabil légkör, tiszta levegő és víz, talaj, ásvá-
nyi kincsek, stb.), és valódi érdek ennek megőrzése, fejlődőképes-
ségének biztosítása. Az anyagi szükségletek forrását csak a termé-
„A fejlődés mint szabadság”
19
szet képes biztosítani. Egészséges állapotának megőrzéséhez szük-
ség van teljes körű társadalmi kontrollra, amely csak ebben a hierar-
chiában képes hatékonyan működni.
A rendszerek egymáshoz viszonyított egyensúlya mellett az
alrendszerek belső egyensúlyát is ki kell alakítani (pl. a tőzsde, a
reklám, a bürokrácia túlzott szerepének csökkentése révén). Ennek a
hierarchikus egyensúlynak a kialakítása és megőrzése a visszacsato-
lásokon keresztül történik, amelyeket független, demokratikus tár-
sadalmak képesek megvalósítani részben jogi, részben más eszkö-
zök segítségével.
A fenntartható fejlődés elmélete a teljes földi rendszerre kiterjed:
• a létfenntartó biológiai rendszerek védelme, stabilitása és fejlő-
dőképessége;
• a társadalom stabilitásának és fejlődőképességének biztosítása;
• a gazdaság stabilitásának és fejlődőképességének biztosítása;
• az egyéni lét fizikai-szellemi-lelki biztonságának és fejlődésé-
nek feltételei.
A végső törvényt és célt a koegzisztencia és a koevolúció elve
mondja ki: a Föld bolygón a több tízmillió fajnak és az uralkodó
Homo sapiens várhatóan 7-9 milliárdnyi népességének együtt kell
élnie biztonságos, fejlődőképes, egészséges természetben, társada-
lomban és emberhez méltó anyagi körülmények között. Ez a civili-
zációt hordozó egészséges és alkotó emberi szellem létfeltétele.
Az emberiség az univerzum és a földi élet evolúciójának a része
és aktív résztvevője. Ezért fejlődésének kereteit a létfenntartó bio-
szféra fejlődési iránya és törvényei jelölik ki.
A bioszféra alrendszereként az emberiség úgy képes biztonságo-
san fejlődni, ha a létfenntartó bioszféra fejlődési irányához és annak
szerveződési és működési modelljéhez igazodva fejlődik, tehát kom-
patibilis, harmonikus módon illeszkedik a bioszférához, abban visz-
szafordíthatatlan károkat nem okoz, és képes hosszú távon is bizto-
sítani az indokolt emberi szükségletek erőforrásait.
A főrendszer a bioszféra, amely létfenntartó rendszerként a
benne élő emberi alrendszerek létét és létezésének valamennyi felté-
telét biztosítja. A természetbe ágyazottan, alrendszerként él a társa-
dalom, amely egészséges kontrollt, egyensúlyt tart fenn a bioszféra
és a gazdaság között. A társadalomba ágyazottan, alrendszerként
Hajnal Klára
20
működik a gazdaság, amely a teljes társadalom valódi szükségleteit
és kiteljesedésének feltételeit biztosítja.
A fenntartható fejlődés ökológiai alapelvei kiegészülnek a társa-
dalmi együttélés morális szabályaival.
Mivel a természet a megnyilvánulása és alapja minden létezési for-
mának és azok fejlődésének, tehát a termelésnek és a gazdaságnak is,
ezért a természet „gazdálkodásának” modelljéből logikusan követke-
zik, hogy a fenntartható gazdasági tevékenység a természethez hason-
lóan, tehát ciklusosan, megújuló módon használja a természeti erőfor-
rásokat, illetve annak csak a „kamatait, szolgáltatásait” élje fel. A fenn-
tartható gazdaság másik alapelve, hogy nem használhatja fel gyorsab-
ban a természeti erőforrásokat, mint ahogy azok megújulni képesek,
illetve más anyagokkal, technológiákkal helyettesíthetők ezek a kime-
rülőben lévő erőforrások, pl. alternatív energiahordozókkal.
Másként megfogalmazva, a természet adta feltételek és korlá-
tok betartásával lehet az emberi igényeket hosszú távon és biztonsá-
gosan kielégíteni. A fenntartható gazdaság lényegi jellemzőit egyik
oldalról a bioszféra teljesítő- és tűrőképessége, másik oldalról a tár-
sadalom reális, valódi szükségletei, elvárásai és technológiai lehe-
tőségei határozzák meg, amelyet az egészség, az emberhez méltó
életkörülmények és az emberi kreativitás kibontakozása jellemez.
Ennek a két tényezőnek a dinamikus egyensúlyát a társadalmi ellen-
őrzés és szabályozás biztosíthatja.
A természetben való gazdálkodás fenntartásának feltétele, hogy
olyan gazdasági rendszereket és technológiákat alkalmazzunk, ame-
lyek kompatibilisek a bioszférához, tehát ahhoz minél tökéleteseb-
ben illeszkedjenek. A bioszféra működésének legfontosabb jellem-
zői alapján a gazdaságnak a lokalitásra, diverzitásra, ciklusosságra
és kooperációra kell törekednie, úgy, hogy hatékonyan használja fel
az erőforrásokat.
A Római Klub legutolsó jelentése, a Kék Gazdaság olyan gazda-
sági modellt és innovációkat mutat be, amelyeket a természet tökéle-
tes működése, szerveződése és hatékonysága inspirált. A természet-
ben nincs hulladék, a fajok végtelen változatossággal áramoltatják
az anyagot, energiát és információt egymás között. A természetes
és hatékony kooperáció segítségével egyszerű, kockázatmentes és
fenntartható vállalkozások és gazdaságok hozhatók létre, sok millió-
nyi munkahely teremtésével szerte a világon (Pauli, 2010).
„A fejlődés mint szabadság”
21
A fenntartható gazdasággal szemben támasztott követelménye-
ket elméletileg egy olyan rendszer képes teljesíteni, amelyben a glo-
bális, regionális és lokális szintű gazdaságok hierarchikusan, egy-
másba ágyazottan, kooperatív kapcsolatban vannak egymással.
Ebben a rendszerben – a természethez hasonlóan – egy piramishoz
hasonló a hierarchia.
A fenntartható fejlődés elméletében a hangsúly a helyi gazda-
ságra kerül, mivel a gazdaság meghatározó két eleme, a termelés és
a fogyasztás lokális tevékenység. E két tevékenység térbeli elkülö-
nülését a kereskedelem és a közlekedés jellemzői határozzák meg.
A közlekedés hatékonysága részben a technológiai fejlődéstől, rész-
ben pedig a fosszilis üzemanyagok árától függ. A kereskedelem
helyi vagy globális jellegét mindezek és a hatalmi érdekek függvé-
nyében elsősorban a politikai akarat dönti el.
A helyi társadalom és gazdaság nagymértékben csökkenti a
globalizáció bonyolult függésrendszerét, a szereplők teljes kiszol-
gáltatottságát. Korunkat úgy is jellemezhetjük, mint az intézmé-
nyesített felelőtlenség kora. A piaci viszonyok által globális léptékre
bonyolított gazdaságban nincsenek átlátható folyamatok, nincsenek
felelős intézmények és személyek. Az embereket és az ügyeket tör-
vényesen ki lehet egymás ellen játszani (Went, 2000: 76).
Az 1992-es Riói Nyilatkozat 1. pontja egyértelműen kimondja:
„A fenntartható fejlődés érdekeinek középpontjában az emberek áll-
nak.”. Ennek valódi mondanivalója az, hogy a gazdaságnak nem a
multinacionális vállalatok és bankok érdekeit kell szolgálni.(Agenda
21., 1993: 430) Korten „hatalmunk visszaszerzésének” folyamatát
elemzi részletesen (Korten, 1995: 315-397).
A gazdaság helyi, regionális vagy globális kiterjedését végső
soron a hatékonyság határozza meg. Ez teljes mértékben megfelel az
evolúciós elvekre támaszkodó fenntarthatóság elméletének, mivel a
hatékonyság fejlődése az evolúció meghatározó jellemzője. A para-
digmaváltás azonban megkívánja a hatékonyság fogalmának újra-
értékelését.
A helyi és kisléptékű gazdaság kiterjedését, léptékét természete-
sen rugalmasan értelmezem. A fogalom a települési szinttől kezdve
a regionális szintig érvényes, attól függően, hogy milyen erőforrás-
okról és milyen termékekről van szó.
Hajnal Klára
22
A helyi és kisléptékű gazdaság lényege, hogy a helyi erőforrá-
sokat a helyi igények szerint, helyi döntések alapján a helyben élők
javára dolgozzák fel és értékesítik a helyi tőke, munkaerő és tudás
felhasználásával, valamint az ökológiai rendszerekhez illeszkedő
technológiák alkalmazásával.
Ez az elv részben azonos a társadalmi szubszidiaritás és a kiter-
jesztett demokrácia elvével is, amelynek lényege, hogy a döntések
azon a szinten szülessenek, ahol a probléma felmerül, és „a lehető
legtöbb ember vegyen részt a döntéshozatali eljárásokban.
A helyi gazdaság a helyi társadalom biztonságát, kreativitását,
összetartozó tudatát és ebből fakadó erejét szolgálja.
tAnulság és remény
Platón és Szókratész szerint az ember „tanulni szerető és bölcsesség
szerető” (Platón, 1988: 81). A tanulás tulajdonképpen azonos a vál-
tozással, a fejlődéssel. Bereczkei szerint az ember genetikai kódja
nyitottá vált, olyan tanulásra szelektálódott, amely növelte a túlélési
esélyt (Bereczkei, 1991: 27).
A nyugati típusú civilizáció már megvalósított egy rendkívül
jelentős önszabályozást, ez a demográfiai átmenet jelensége. Egy
korai egyensúlyi állapotból egy jelenlegi egyensúlyi állapotba jutott
(pl. az elöregedés, a migráció hatásai) a népességrobbanás eseménye
után. A demográfiai átmenet lényege, hogy a Föld népessége, illetve
egy adott közösség népesedési folyamata egyensúlyi állapotba és
harmóniába kerüljön a környezet eltartóképességével. A demográfiai
átmenet magas fokú társadalmi és gazdasági szabályozást igényel.
Ha ezt sikeresen megvalósította a nyugati kultúra, akkor a természet-
használat, a fogyasztás önszabályozása is elérhető. A sikeres megva-
lósítás azonban nem jelenti azt, hogy mindenki számára és minden-
hol sikeres lesz. A természetben a szelekció törvényként működik, és
ez a társadalmakra és egyes tagjaikra is érvényes jelenség.
Minden tudás és eszköz a rendelkezésünkre áll. A természethez
illeszkedő életformák és technológiák egyre szélesebb köre ismert
elméletben és gyakorlatban egyaránt. A „Kulturális Kreatívok” már
több tíz, talán több százmillióan élnek a világban, akiknek értékrend-
jük, életformájuk célja, hogy minél jobban csökkentsék az intézményes
függést a társadalmi-gazdasági rendszerektől, és minél kisebb ökoló-
giai terhelést jelentsenek a Földnek (Ray – Anderson, 2009: 169-200).
„A fejlődés mint szabadság”
23
felHAsznált irodAlom
Agenda 21. Feladatok a XXI. századra – Az ENSZ Környezet és Fejlődés
Világkonferenciájának dokumentumai. Föld Napja Alapítvány, Budapest
Bacon, F. (2001): Új Atlantisz - Novum Organum. Lazi Kiadó, Szeged
Bereczkei T. (1991): A génektől a kultúráig. Gondolat Kiadó, Budapest
Borhidi A. (1997): Növényi társadalmak szerkezete és működése új megvi-
lágításban. Akadémia Kiadó, Budapest
Diamond, J. (2009): A harmadik csimpánz tündöklése és bukása. Typotex
Kiadó, Budapest
Einstein, A. (2002): Hogyan látom a világot? Gladiátor Kiadó, Budapest
Hajnal K. (2005): A fenntartható fejlődés elméleti kérdései és alkalmazása
a településfejlesztésben. PhD disszertáció, Kézirat, Pécs
Hideg É. (szerk.) (2001): Evolúciós modellek a jövőkutatásban. Aula Kiadó
Juhász-Nagy P. (1993): Az eltűnő sokféleség. Scientia Kiadó, Budapest
Korten, D. (1996): A tőkés társaságok világuralma. Kapu Kiadó, Budapest
Kuhn, S. T. (2002): A tudományos forradalmak szerkezete. Gondolat Kiadó,
Budapest
László E. (2001): A rendszerelmélet távlatai. Magyar Könyvklub, Budapest
László E. (1994): Döntés előtt. KIT Kiadó, Budapest
Margulis, L. (2000): Az együttélés bolygója. Vince Kiadó Kft., Budapest
Meadows, D. – Meadows, De. – Randres, J. – Behrens, W. W. (1972): The
Limits to Growth. A Potomac Ass. Book, London and Sydney
Pauli, G.. (2010): Kék Gazdaság. PTE KTK Kiadó, Pécs
Polányi K. (1976): Az archaikus társadalmak és a gazdasági szemlélet.
Gondolat Kiadó, Budapest
Platón (1988): Az állam. Gondolat Könyvkiadó, Budapest
Ray, P. H. – Anderson, S. R.(2009): Kulturális Kreatívok. Pilis-Print Könyv-
kiadó
Sen, A. (2003): A fejlődés mint szabadság. Európa Kiadó, Budapest
Végh L. (1999): A fenntartható fejlődés. EP-Systema Bt., Debrecen
Went, R. (2002): Globalizáció. Perfekt Kiadó, Budapest
25
A fenntArthAtó fejlődés
dilemmái
Nagy Roland
történelmi kitekintés
A második világháború pusztítását követő évtizedek túltermelési
versenyének csatazajából lassan öntudatra ébredt az egyén, hogy
aztán a fogyasztói társadalom masszájába olvadjon be. Az emberi
igények és szükségletek látszólag kimeríthetetlen tárháza hihetet-
len mértékű fogyasztásra ösztönözte a „nyugat” emberét, melynek
fókuszában a jólét
1
állt, szembeállítva azt az egyenlőségbe (közös-
ségbe) vetett hit hamis utópiáját hirdetőkkel.
A hidegháborúval fűszerezett békeidő korszakában az emberi-
ség elhitte, hogy a bolygón ő az úr. A két ideológiai és politikai-gaz-
dasági áramlat (kapitalizmus és kommunizmus) két szembenálló
zászlós hajója ugyan direkt módon nem küzdött meg egymással,
a „peremek” mentén a verseny mégis élesebb volt, mint bármikor.
A képesség, hogy egy rossz lépéssel eltörölhetjük magunkat a bolygó
felszínéről, egyben nyomás alatt tartotta a döntéshozókat, másrész-
ről még inkább kiélezte a versenyt és azt a direkt konfliktus (háború)
színteréről a technológia és a gazdaság mindenhatóságának színpad-
ára helyezte át. A „több a jobb” elv mentén még nagyobbat, még töb-
bet, még jobbat, még minőségibbet és minél gyorsabban „teremteni”
lett az ideológiák „egyetemes” célja. E gigászi verseny során kez-
dett homályosan derengeni a felismerés, hogy a természeti erőfor-
rások és nyersanyagok végtelenségébe vetett hit hamis! A növekedés
végességére ugyan már az előző századok gondolkodói
2
is felhívták
a figyelmet, mégis, „csak” a 20. század globalizálódó világában jött
el az idő, hogy az ember szembekerüljön a maga által előidézett, létét
veszélyeztető kihívással, a természeti környezet véges terhelhetősé-
gének következményeivel.
Rachel Carson amerikai ökológus Néma Tavaszát
3
követően –
lassan bár, de – sokat változott a világ. Az 1960-as évek új fuval-
latai nemcsak a kultúra és művészetek, de a tudomány és az életvi-
tel területén is komoly változásokhoz vezettek. A jólét által gene-
rált népességnövekedés étvágyát a technológiai vívmányokba vetett
Nagy Roland
26
mindenható hit táplálta, de az igények kielégítéséhez már nem volt
elegendő a „kiszámíthatatlan” természet gondoskodása. A kémcsö-
vekben teremtett vegyi csodák armadája biztosította mezőgazda-
sági terméshozam már sokkal inkább megfelelt a kétszeresére, majd
háromszorosára duzzadó földi népesség számára. A fosszilis üzem-
anyagok gőzerővel hajtották a gazdasági fejlődés motorját, kiszol-
gálva a fogyasztói társadalom vélt és valós igényeit. Az önmagunk-
kal folytatott nagy verseny során „csupán” a természet környezeti és
biológiai erőforrásairól feledkeztünk meg. Haszonállattá és haszon-
terménnyé zsugorodó faunánk és flóránk váltak a magát „bölcsnek”
nevező ember versenyének áldozataiul. Az 1960-as évek ezen felis-
merésének eredményeként az egyesült nemzetek létrehozták a Nem-
zetközi Biológiai Programot, mely 10 éves működése során számba
vette földünk teljes állat- és növényvilágát. E gigantikus nulladik
lépésre volt szükség ahhoz, hogy megkezdődhessen a tárgyilagos
vita földünk ökoszisztémájával és az ember bolygójára gyakorolt
hatásával kapcsolatban.
Donella és Dennis Meadows, Jorgen Randers és William W.
Behrens az 1970-es évek elején újra előhúzta a kérdést a cilinderből
(a világ legnevesebb tudósait tömörítő Római Klub
4
cilinderéből).
A növekedés határai című könyvük, nagy port kavart mind a tudo-
mányos és a civil, mind a gazdasági és politikai élet színpadán.
A Római Klub nem kevesebbet állított (ami mai fejjel már triviáli-
san hangzik), mint hogy a rendelkezésre álló természeti erőforrások
mennyisége nem hogy kimeríthetetlen, de olyannyira véges, hogy
belátható időn belül nem a termelés fokozása, hanem a szinten tar-
tása is nagy kihívást fog jelenteni az emberiség számára. A szerzők
által felvázolt World3 modell szcenáriói érdekes és megdöbbentő
képet alkotnak az akkor kilátásban lévő lehetőségekről. A fenntart-
hatóság kérdéskörének nyilvános boncolgatása ekkor indult fejlő-
désnek.
A megjövendölt globális környezeti katasztrófára – mellyel
végső soron magunkat keverjük végveszélybe – adható válaszlépé-
sek kutatása már a könyv megjelenésének évében, 1972-ben meg-
kezdődött. Az 1972-es ENSZ-konferencia az Emberi környezetről
5
,
elnevezésű eseményen már a világ apraja-nagyja, a pólus mind-
két fele képviseltette magát Stockholmban. A konferencián szüle-
tett dokumentumok, nyilatkozatok és döntések hűen tükrözik vilá-
A fenntartható fejlődés dilemmái
27
gunk akkori geopolitikai helyzetét és erővonalait. A fejlődő orszá-
gok aktív szerepvállalásának köszönhetően a szegénység tényezője
itt jelent meg először – akár mint ok, vagy következmény – a környe-
zetpusztítás problematikájában. A rendezvényen alkotott globális
érvényű nyilatkozat, a megfogalmazott irányelvek, a 109 akcióprog-
ram javaslat és az ENSZ Környezetvédelmi Programjának (UNEP)
létrehozása jól szemlélteti, hogy lendületben és elkötelezettségben
nem volt hiány a globális döntéshozói körökben.
A nagy áttörés mégsem a gyakorlatban, hanem ismételten az
elméleti síkon következett be. A ’80-as évek addig soha nem tapasz-
talt léptékű tudományos fejlődése, a nemzetközi gazdasági és fegy-
verkezési verseny, valamint a szabad piac önszabályozó mechaniz-
musai kipukkasztották a hidegháború lufiját. Az évtized során a
környezetpolitika is elkezdte keresni saját Szent Grálját. Az ENSZ,
Környezet és Fejlődés Világbizottsága,
6
a mára már Brundtland-
bizottság néven elhíresült szellemi kör új szintre emelte az ökológia
centrikus gondolkodást. Megalkotta a fenntartható fejlődés koncep-
cióját, olyan célként kitűzött társadalmi és gazdasági fejlődést felté-
telezve, „… amely kielégíti a jelen generációk szükségleteit anélkül,
hogy veszélyeztetné a jövő generációk esélyét arra, hogy ők is kielé-
gíthessék szükségleteiket.”
7
. Ezzel a nagyon széles spektrumú defi-
nícióval, mint multidiszciplináris elmélet olvasztotta magába a tár-
sadalom, a gazdaság és a természeti környezet elemeit. Ugyanakkor
az évtized végének labilis nemzetközi kompromisszum-keresése a
nyugat és kelet, a fejlett és fejlődő nemzetek között, ha akaratlanul
is, de némileg rányomta bélyegét a dokumentum tartalmi elemeire.
A Közös Jövőnk című jelentés, a globális geopolitikai erővonalak
átrajzolásának időszakában lehetőséget teremtett egy új, még szé-
lesebb körű nemzetközi találkozó, az ENSZ Környezet és Fejlődés
Világkonferencia
8
összehívására. Az 1992-ben megrendezett Riói
találkozón már 172 állam 108 kormányfője, mintegy 2500 NGO
9
30
ezer résztvevővel képviseltette magát. A csúcs nem titkolt célja az
volt, hogy megvizsgálja a Stockholm óta eltelt 20 év eredményeit,
továbbá feltárja az ökológiai rendszerekre gyakorolt egyre intenzí-
vebb negatív emberi hatás, a szegénység és a környezetszennyezés
összefüggéseit, a globális károkozás és felelősségvállalás tisztázá-
sának lehetőségeit, a tudomány és technológia szerepét a környe-
zetvédelemben. Az esemény kapcsán olyan mérföldkőnek számító
Nagy Roland
28
dokumentumok láttak napvilágot, mint az Éghajlatváltozási Keret-
egyezmény, az Egyezmény a Biológiai Sokféleségről, már egy jogi-
lag kötelező érvényű dokumentum, az AGENDA 21, mely elodáz-
hatatlan feladatokat határoz meg a 21. századra és a Riói Nyilatko-
zat a Környezetről és Fejlődésről, ami 27 elvet fogalmaz meg termé-
szeti környezetünk és emberi létünk fejlődésének összefüggéseivel
kapcsolatban. A konferencia kétséget kizáróan sikeresnek minősít-
hető abban a tekintetben, hogy komoly globális politikai előrelépés
történt a problémák feltárásához vezető úton. Itt is érdemes viszont
megjegyezni, hogy a ’90-es évek új reményei, a világbéke látszó-
lagos megvalósulása, a szabad kereskedem egyetemességének hite
és a pozícióját megszilárdulni érző tőkeorientált liberális demokrá-
cia, vagy a fogyasztócentrikus szabad világ globális megvalósulásá-
nak lehetősége, áthatja a deklarált elveket. Azonban egyre nyilván-
valóbb, hogy „a történelem a végéhez érkezett”
10
. A riói eredmények
elemzése olyan érzetet kelt, mintha a megalkotott általános döntések
későbbi, gyakorlatba történő átültetése nem szerepelt volna a célok
között. Mintha megvalósítható lenne a végtelen gazdasági fejlődés –
hiszen minden fejlődő ország célja elérni a fejlettek életszínvonalát,
és minden fejletté a színvonal emelése –, vagy azok a fenntarthatat-
lan magatartásminták és szokások, melyek a fogyasztáson keresz-
tül a jól-lét illúziójával kecsegtetnek, és ez követendő lenne minden
nemzet számára a nyugat által kijelölt fejlődési úton.
A közös nemzetközi cselekvések alapjainak lefektetésétől,
azaz Riótól napjainkig tartó időszak természetesen további jelen-
tős eseményeknek is teret adott. A klímaváltozás negatív hatásai-
nak és üvegházhatású gázok kibocsátásának mérséklésért össze-
hívott 1997-es Kiotói Konferencia (COP-3), majd a további klíma-
tárgyalások (máig összesen 16) a technológiai transzfer és – nem
egyértelműen pozitív – közös cselekvés motorjai. A 2002-es Fenn-
tartható Fejlődés Világkonferencián, Johannesburgban, ugyan már
191 ország képviseltette magát, mégis az Egyesült Államok – sok-
kal inkább a neokonzervatív vezetés – visszafogott hozzáállása meg-
bélyegezte a konferencia hitelességét és sikerét. A találkozó legfon-
tosabb dokumentuma a 37 pontos politikai nyilatkozat, melynek
lényege, hogy a fenntartható fejlődést (egyszerre megvalósuló gazda-
sági és szociális fejlődés, valamint környezetvédelem) bolygónk min-
den országa és nemzete közös feladatának tekintse. Lényeges ele-
A fenntartható fejlődés dilemmái
29
mei – amik szinte megfelelnek a riói céloknak – a szegénység fel-
számolása, a globális egyenlőtlenségek megszűntetése és a környe-
zet védelmének ismételt hangsúlyozása. Született még egy 50 oldalas
cselekvési terv is, mely a megvalósulást volt hivatott rendszerezni.
Továbbá, egy rövid mondat erejéig, meg kell még említeni a glo-
bális szegénység felszámolását középpontba helyező, 2000-es ENSZ
Millenniumi Fejlesztési Célok elfogadását, vagy a súlyos kudarcnak
tekinthető, 2009 végén rendezett koppenhágai klíma csúcs találkozót,
melynek eredménytelensége még a mai napig a fülünkbe csenghet.
A témakörben új fogalmak születtek és születnek, mint például
a Kiotót követően megalkotott rugalmassági mechanizmusok, a
„buborékmechanizmus” (közös megvalósítás), a „nyelők” kérdése
(CO
2
-t elnyelő növények ültetése), vagy az „emissziókereskedelem”
(amikor kibocsátó értékesítheti a szén-dioxid feleslegét). A megújuló
energiaforrások egyre szélesebb spektrumú piaca is felkerült a gaz-
daság és kereskedelem portfóliói közé, de a nagy váltás még min-
dig várat magára! Ha igazán őszinték vagyunk, akkor be kell valljuk
magunknak, hogy még a riói célokat sem közelítettük meg, a Kiotói
Jegyzőkönyvet az Egyesült Államok a mai napig nem ratifikálta, új
klímavédelmi megállapodás pedig nem született.
Ebből adódóan jogosan merülnek fel különféle kérdések: Mi lehet
mégis a tisztán közös cél elérésére tett kísérletek folytonos kudarca
mögött? Melyek az „áthidalhatatlan” buktatók? Miként kell átül-
tetni a fenntartható fejlődés elméletét a gyakorlatba? Merre halad-
junk tovább, vagy talán a koncepciót kell újra átgondolni, megvizs-
gálni? Mi, vagy ki gátolja az emberiséget abban, hogy változtasson
hozzáállásán? Talán csak saját maga?
A következőkben rátérünk a fenntartható fejlődéssel kapcsolatos
dilemmákra, hiszen ez jelen tanulmány központi témája is. A sokat
idézett elmélet azon kritikus pontjait próbálom feltárni és összefog-
lalni, melyeket valami furcsa oknál fogva nem vagyunk képesek meg-
valósítani vagy esetenként – ahogyan tapasztalataink mutatják – értel-
mezhetetlenek a gyakorlatban. Továbbá pedig azokat, melyeket az
elmélet – ismeretlen okokból ugyan, de – nem vett számításba.
neurAlgikus pontok, A dilemmák feltárásA
Mindennapjainkban is tapasztalhatjuk, hogy az ember otthagyta
kézjegyét bolygónkon. Látjuk településeinket, legelőinket, szán-
Nagy Roland
30
tóföldjeinket, külszíni bányáinkat és erőműveinket. Elmélázunk
saját építészeti csodáinkon, ipari létesítményeink és kereskedelmi
központjaink hirdetik a mindenre elszánt, folyton siető, állandóan
helyet váltó ember földi mindenhatóságát. A hosszú távú fenntart-
hatóságra való törekvés – mint láttuk – már lassan 30 éve a piacon
van, mégsem veszi senki. Az önfeledt globális döntéshozói lelkese-
dés látszólag elmúlt, hiszen szeméthegyeink lassan uralják az óceá-
nokat, az északi sarkvidék jéghegyei gyorsan olvadnak, fogyasztói
étvágyunk pedig cseppet sem csökkent, sőt, szép vastagra hizlalja
az egészségpénztárak kasszáját, melyek a világkereskedelem öblei-
ben érik el a bankok partjait és a vállalatok társadalmi felelősségé-
nek álruhájából csöpögnek vissza a szociális érzékenység parányi
kútjaiba. Ezek szerint valahogy mégsem sikerül átültetni az elméle-
tet a gyakorlatba…
Geológiai törésvonalakra, árterületekre, vulkánok lábaihoz és
szökőár veszélyeztette övezetekbe építkeztünk, a problémákért
a természetet okoljuk – milyen érdekes az emberi elme –, mintha
saját pusztításunkért, vagy rossz döntéseinkért más lenne a fele-
lős, mintha önpusztításunk elkerülhetetlen mivolta már génkész-
letünkbe lenne kódolva. Pedig nemzetközi nyilatkozataink, akció-
programjaink és cselekvési terveink azt feltételezik, hogy az ember
már tudatában van tetteinek következményeivel. Megalkotta a fel-
ismerés fogalomkörét és definiált elvein keresztül fokozottan fel-
hívta a figyelmet, hogy a dinamikus népességnövekedés és a termé-
szeti erőforrásaink tékozló felhasználása bioszféránk összeroppaná-
sához fog vezetni. Úgy látszik, mégsem vagyunk képesek átlépni
saját árnyékunkon.
A következő szempontrendszer egyik célja, hogy összegyűjtse
és rendszerezze azokat a neuralgikus pontokat, melyek felmerültek,
felmerülnek a fenntartható fejlődés fogalomrendszerével kapcsolat-
ban. Az egyes szempontok önmagukban is olyan széles spektrumot
fednek le, hogy azok akár külön-külön is kitehetnek egy-egy tanul-
mánykötetet, ezért a megállapítások elsősorban összegzik és általá-
nosan mutatják be a – vélt, vagy valós – dilemmákat.
A kiválasztott nézőpontok természetesen tovább oszthatóak, de
jelen írás szemszögéből a következőképpen hangzanak:
• A rendszerszemlélet hiánya, avagy a részigazságok világa;
• A természet eltartó képességének végessége;
A fenntartható fejlődés dilemmái
31
• A végtelen gazdasági növekedés;
• További humán faktorok
• Népességnövekedés kérdései;
• Az egyenlőség megvalósításának problematikája, azaz a
szegénység felszámolásának illúziója.
A gyakorlatban a megfogalmazott kérdések természetesen szer-
vesen összefüggenek, az egyiket a másiktól nehéz elválasztani,
hiszen azok ok-okozati viszonyban állnak egymással. Ezzel a gon-
dolattal el is érkeztünk a legalapvetőbb neuralgikus pont problema-
tikájához.
A rendszerszemlélet hiányA, AvAgy
A részigAzságok világA
A Gyulai Iván professzor által oly sokszor emlegetett megközelí-
tés alapjaiban rengeti meg a fenntartható fejlődés emberközpontú
szemléletét. „A világban a dolgok összefüggenek, egy rendszerben
léteznek, ezért nem lehet őket különálló problémaként kezelni, vagy
a fennálló problémákat rangsorolni.”
11
Így az alá-fölé rendeltségi
viszony tisztázása érdekében fel kell tegyük magunknak azt az egy-
szerű kérdést, hogy bolygónknak szüksége van-e ránk a túléléshez,
vagy éppen fordítva, képesek vagyunk-e – jelen tudásunk szerint –
létezni a nekünk otthont adó bolygó nélkül? A válasz biztosan min-
denkinek egyértelmű!
Ha tetszik, ha nem, zárt rendszerben élünk, amely csak bizonyos
számú és minőségű rendszerelemet képes fenntartani, vagy eltar-
tani. Mi, emberek ráadásul csupán e zárt rendszer egyik fő alko-
tóelemének, a bioszférának vagyunk a részelemei. Ugyan egy-egy
szempillantás erejéig kitekinthetünk Földünk határain túl, elmerül-
hetünk vizeink ismeretlen világába, de – már csak testfelépítésünk-
ből is adódóan – természetes életterünk a nekünk otthont és élette-
ret adó bioszféra. A fenntarthatóság eredeti feltételrendszere három
pilléren „imbolyog”, hiszen feltételezi, hogy az emberi társadalom és
gazdaság további fejlődése akkor tartható fenn, ha azok elviselhető
és életképes terhet rónak a környezetre, azaz Földünk legyen egy-
szerre képes fenntartani önmagát (bolygónk bioszféráját) és a foly-
tonos, eltartóképesség határait feszegető növekedést.
Nagy Roland
32
1. ábra: A fenntartható fejlődés három pillérének vázlata
De így van-e ez a valóságban? Támaszkodik-e környezetünk
ránk? Rendszerelemként hogyan értelmezhetjük magunkat egyen-
rangú halmazként a rendszerrel?
Az évezredek során számos emberi közösség
12
tűnt el a történe-
lem süllyesztőjében, miután a megerőszakolt természeti és biológiai
környezet nem válaszolt az imáikra. Már többször bebizonyosodott
az is, hogy a túlélés érdekében alkalmazott, eleinte sikeresnek tűnő,
új technológiai
13
alkalmazások csatarendbe állítása ugyan rövidtá-
von kifizetődő, és egy korlátozott időszakban a hozam is hatalmas,
de a hosszú távú fennmaradás kudarcának első lépcsőjére is ilyen-
kor lép fel az ember.
A történelmi tanulságokból látszólag nem tanultunk semmit.
Mivel nem alkalmazzuk a rendszerelmélet azon alapvetését, misze-
rint minden mindennel összefügg, ezért csupán részigazságokra kár-
hoztatott a világunk. Még mindig azt feltételezzük, hogy az adott
időben, az adott kihívásra adható technológiai válaszok valóban
megoldják a felmerült problémákat. Pedig általában ennek pont az
ellenkezője szokott bekövetkezni. Számos esetben
14
láttuk, hogy az
ember által adott válaszok olyan, előre nem látható problémaspirált
generáltak, melyre később már válaszolni nem lehetett,
15
vagy csak
újabb részmegoldásokkal, melyek sokkal nagyobb problémákhoz
vezethetnek.
A fenntartható fejlődés dilemmái
33
Úgy vélem, hogy a fenntartható fejlődés emberközpontú koncep-
cióját újra kell értelmezni és egy olyan fenntartható állapotban lenne
érdemes gondolkodni, mely beleillik az ökológia rendszerszemléletű
gondolkodásba és az embert – mint a rendszer egyik elemét –, illetve
az általa létrehozott gazdasági rendszert megfelelő helyre sorolja a
zárt struktúra hierarchiájában. Ezen gondolat alapján a következő
ábra megközelítése közelebb állna a valósághoz.
2. ábra: A helyesnek vélt megközelítés
Tehát, amennyiben a fenntartható fejlődés jelenleg elfogadott
koncepciójából valóban hiányzik a rendszerszemlélet, az emberiség
az elv gyakorlatba történő átültetése során ismételten a részigazsá-
gok elfogadásának hibájába fog esni és a részmegoldások sikeres-
ségétől függetlenül újra és újra szembe fog kerülni a rendszer többi
elemének megválaszolatlan kérdéseivel. Mindezek eredményeként a
gyakorlati megvalósulás szinte predesztinálja a kudarcot.
Amennyiben a 2. ábra vélt megközelítése helyes, akkor a járható
út az, ha a hangsúlyt a környezetcentrikus gondolkodásmódra fek-
tetjük és mintegy új célként megfogalmazzuk természeti környeze-
tünk igényeit is. Talán az eredeti fenntartható fejlődés koncepció-
hoz képest éppen fordítva lenne érdemes meghatározni a feltétel-
rendszert és azon kellene elgondolkozni, hogy; mire van szüksége a
bolygónknak ahhoz, hogy az hosszú távon képes legyen eltartani és
Nagy Roland
34
fenntartani az emberiséget és épített környezetét? Ezzel a gondolat-
tal a rátérek a következő neuralgikus pontra, melynek középpontjá-
ban bolygónk eltartóképességének határait állítom, lehetőleg elosz-
latva a végtelenségébe vetett tévhitet.
A természet eltArtó képességének végessége
Földünk eltartóképességének megállapítása érdekében számos
mutatószám született. Ilyenek például a HDI (Human Development
Index – Emberi Fejlődés Mutató), a GPI (Alapvető Haladási Mutató),
az ESI (Környezet Fenntarthatósági Mutató) és az ökológiai és hid-
rológiai lábnyom. De mint minden statisztikai mutatószám eseté-
ben, a változók és tényezők végtelenségéből adódóan nem leszünk
képesek 100%-osan objektív és átfogó képet nyújtani a problémával
kapcsolatban. Annyi viszont bizonyos, ha egy, az Amerikai Egye-
sült Államokban élő, középosztályhoz tartozó egyén ökológiai láb-
nyomát a Föld össznépességére vetítenénk ki, akkor a mostaninál
6,5-szer nagyobb bolygóra lenne szükségünk.
Az emberiség szerencséjére a természet öngyógyító, regeneráló
képessége természetesen létezik. Láthattuk annak gigantikus tér-
nyerését a letűnt idők birodalmai felett. A buja növényzet átölelte
és magába olvasztotta Angkor és Amerika indiánjainak építészeti
remekműveit. Mit az ember egyszer elrabolt, azt a természet idővel
vissza is vette. Kétségtelen, hogy az idő Gaiának dolgozik.
A kontinenseket formáló litoszféra valós folyamatairól csak
számításaink és feltételezéseink léteznek. A Himaláját és a Holdat
ugyan meghódítottuk, de hidroszféránkról még alig tudunk valamit.
Atmoszféránk anyaméhként ölel körbe minket és teremt lehetőséget
az élet megannyi formájának fejlődéséhez. Emberi léptékkel felfog-
hatatlan nagyságrendű folyamatok zajlanak Föld nevű rendszerünk-
ben, és mégis, mohóságunkkal odáig jutottunk, hogy életterünket
legjobban magunktól kell féltenünk.
Igen, végesek a határok. A természet regenerációjának ideje
emberi léptékben mérve túl lassúnak bizonyul. Ugyan a Föld óráján
még csupán pár másodperce létezünk, mégis lassan feléljük „isteni”
adományunk. De hol is vannak Földünk eltartó képességének hatá-
rai? Észre fogjuk-e venni a figyelmeztető jelzéseket?
Az bizonyos, hogy földünk biológiai sokfélesége napról-napra
csökken. A létfontosságú oxigént termelő növényzet évente Magyar-
A fenntartható fejlődés dilemmái
35
országnyi mérettel
16
csökken. A minőségi termőföldek aránya az
erdőpusztítás és helyükön új termőterületek művelés alá vételének
ellenére is jelentősen csökken. A sarkvidékek jégtakarói és az édes-
vizű folyókat, tavakat tápláló gleccserek soha nem tapasztalt módon
olvadnak és az ózonréteg állapota sem túl rózsás. Ebben a helyzet-
ben nehéz lenne azt állítani, hogy bolygónk regenerációs képessége
elfogadható helyzetben lenne. A nemzetgazdaságok a természeti
kincseket jószágnak, egyszerű erőforrásnak tekintik, melyek addig
érdekesek csupán számukra, amíg a maximális hasznot el nem lehet
érni általuk. De gondolom sokan feltették már a kérdést, hogy mi
történik majd, ha nem lehet már mit eladni?
Az egyre gyakoribb vészjelzések ellenére rendíthetetlen gazdasá-
gunk atommeghajtással robog a technológia optikai sztrádáin, minél
többet és többet követelve a természet gondoskodásától. De meddig
is tart még a technikai csoda, a fejlett világ szűnni nem akaró gaz-
dasági növekedése?
A végtelen gAzdAsági növekedés
Ugyan nem vagyok gazdasági szakember és a következő gondo-
latmenet sem minősíthető közgazdasági paradigmának, de az tisz-
tán látszik, hogy a pénz nem foglalkozik az ideológiákkal. Mi sem
példázza ezt jobban, mint hogy a 2008-ban kialakuló világgazda-
sági válság méretében ugyan sokszorosa volt a múltbélieknek, a ter-
melésbe vetett hitet mégsem kérdőjelezte meg senki. Megdöbbentő
adatokkal lehet szolgálni például az amerikai és európai bankszek-
tor veszteségeiről és a teljesen eladósodott emberek millióiról, az
olaj árának emelkedéséről, az adófizetők pénzéből nyújtott segítség
dollármilliárdjainak „elpárolgásáról”, a milliónyi kis és közepes vál-
lalkozás megszűnéséről, az autóipari termelés drasztikus visszaesé-
séről és a szolgáltatások területének leépítéséről. Ugyanakkor a világ
autópályáin és megapoliszaiban nem szűnnek az akár kétszer tíz-
sávos forgalmi dugók, világunk repülőterein állandó a forgalom, a
sportstadionok teltházak előtt szórakoztatják a nagyérdeműt, a ban-
kok is ismét egyre szívesebben nyújtanak hitelt mindamellett, hogy
nagy autógyáraink újra gigantikus profitot termelnek.
A kapitalizmus motorja ugyan füstölt egy kicsit, de a világ tőke-
éhsége – elsősorban pénztőke-éhsége – mégsem rendült meg. Sőt,
mindenki még több profitra, még több hasznos „jószágra” vágyik.
Nagy Roland
36
Vannak, akik a hangzatos környezetkímélő technológia alkalma-
zásának hatékonyabb termelési módszerein szeretnének meggaz-
dagodni, de a termelés fokozásával ez még visszaüthet a jövőben.
A profit maximalizálása és a verseny – mint tudjuk – senkire és sem-
mire nincs tekintettel. A gazdasági növekedés nem számol a termé-
szetes élőhelyek biológiai sokszínűségének adottságaival és önfenn-
tartó képességük törékenységével. De meddig is növekedhet ez a
mesterséges kisgömböc?
A válság előtti világunkra kivetítve, talán még mindig nem érte
el a kritikus tömeg állapotát az ökologizmus és az ökológia centri-
kus gondolkodás. Hívei még mindig nem eléggé képesek akaratuk-
kal befolyásolni a civil, politikai és gazdasági élet szereplőit, döntés-
hozóit. Utóbbi szektor pedig igazolja, hogy mindig lesznek olyanok,
akik rövidtávú haszon érdekében a közösségi érdekekkel szemben
kívánják érvényesíteni befolyásukat.
A „világgazdaság” 1994 áprilisában átlépte az összes ember és
„természet” alkotta korlátot és a mindentől és „mindenkitől” függet-
len WTO
17
(Világkereskedelmi Szervezet) létrehozásával megterem-
tette az alapot a totálisan liberalizált világkereskedelemhez. Ennek
eredményeképpen a földünket behálózó transz- és multinacionális
vállalatok váltak korunk despotáivá.
18
Ámbár a WTO feladata és
célja a szabad világkereskedelem feltételeinek, szabályozásának és
a felmerülő nézeteltérések bírálatának nemzetek feletti elfogulatlan
megvalósítása. Mégis minden jó szándék és nemes cél ellenére fel-
merül a kérdés, hogy képes-e egy ekkora, nemzeteket átívelő szer-
vezet valóban pártatlan maradni? És az „egy ország – egy szava-
zat” elvének alkalmazása során, vajon tényleg azonos súlyú-e pél-
dául Magyarország és Kína lobbiereje? Vagy akár valóban képes-e
független maradni a világvállalatok érdekérvényesítő befolyásával
szemben? E kérdéseket jelen tanulmány nem hivatott megválaszolni,
de mindenképpen segítségünkre lehetnek a világgazdaság lehetősé-
geinek átlátásához.
A világgazdaság növekedésének határai nem léphetnek ki a kör-
nyezeti keretek közül, mindenképpen a zárt rendszer határain belül
maradnak. Azon belül is csakis úgy képzelhető el a gazdasági növe-
kedés, hogy az ne veszélyeztesse bolygónk biológiai sokféleségét
és természeti kincseit, de érdekli vajon a tőzsdét a biodiverzitás?
Egy véges természeti rendszerben az annak részét képező emberi
A fenntartható fejlődés dilemmái
37
tevékenység, a gazdaság végtelen növekedése nem megvalósítható,
mivel rendszerelemként, mintegy alrendszerként saját rendszerének
határait képtelen átlépni.
Láthattuk, hogy globalizálódott világunk gazdasága, a szabad
világkereskedelem zászlaja alatt diadalittasan menetel és lehetőleg
felemészt mindent, ami az útjába kerül. Még a fogyasztók végelátha-
tatlan igényeit is. Ugyanakkor mi, emberek vagyunk a gazdaságunk
hajtóereje. Mi kényszerítjük a vállalatokat még több profit termelé-
sére, mi fogyasztjuk termékeit, dolgozunk gyáraiban és tevékenyke-
dünk érdekükben. Mi, emberek hoztuk létre és alkotjuk gazdasági
rendszerünket. Lehet önszabályzó a piac, ha álmaink és nem szük-
ségleteink generálják annak kínálatát. Ezzel el is érkeztünk a humán
tényező dilemmáihoz, melyek alapvetően magukba foglalják ugyan
a gazdaság problematikáját, de azon kívül sok más egyéb kihívást
is rejtenek.
további humán fAktorok
A fenntartható fejlődés emberközpontú koncepciója a kezdetektől az
embert próbálja a rendszer fókuszába emelni. Szükségleteit és maga-
tartásmintáit próbálja összehangolni a természeti környezet adottsá-
gaival. De ennek érdekében, például képes lenne a természet szabá-
lyozni a népesség gyarapodását? Képes lenne-e egyenlő feltételeket
teremteni fejlett és fejődő között?
NÉPESSÉGNÖVEKEDÉS KÉRDÉSEI
Az emberi népesség növekedésének kutatása mára már könyvtára-
kat megtöltő irodalommal rendelkezik. Mi sem példázza ezt jobban,
minthogy a Google keresőprogramban a „human population growth”
19

kifejezést beírva a találati szám bőven 10 millió feletti. Olyan olda-
lakra is akadhatunk, melyek „elvileg” pontosan meghatározzák boly-
gónk lakosságának számát. Mára 6,5 milliárdot meghaladó népesség
szükségleteinek kielégítése egyre komolyabb terhet ró eltartó rendsze-
reinkre. Azzal is tisztában vagyunk, hogy ez a szám minden másod-
percben növekszik. Miként is lehetne kezelni ezt az esetet?
Úgy gondolom, ezekre a kérdésekre sokan keresik a válaszo-
kat, de a témában tárgyilagosnak maradni szinte elképzelhetetlen.
A népességnövekedés szabályozásának kérdését eddig csakis az erős
központi hatalommal rendelkező Kína tudta több-kevesebb sikerrel
Nagy Roland
38
alkalmazni. Egy demokráciában, vagy vallási hitelveken alapuló tár-
sadalomban ez a gondolat szinte teljesen megvalósíthatatlan. Hiszen
nincsen olyan lelki, vagy szellemi vezető, aki népének gyarapodását
ne prioritásként kezelje, főként a fejlődő világ országaiban.
Ugyan feltűnnek olyan tények, miszerint világunk „fejlett” nyu-
gati felében, sőt Oroszországot is beleértve a népesség növekedés
stagnál, vagy – köszönhetően a bevándorlók tömegeinek – egyéb-
ként csökkenő tendenciát mutat. Hallhatóak olyan hangok is, melyek
szerint a népességszaporulat majd egy maximumom eléri a csúcs-
pontját és onnan stabilizálódik, de jelen növekedési mutatóink alap-
ján hamarabb éljük fel környezetünket, mintsem ez a csúcspont
bekövetkezhessen.
Meg kell említeni, hogy sajnos, (vagy éppen szerencsére) nem
mindenki fogyaszt azonos arányban. Ahogyan már utaltam rá koráb-
ban, a világ gazdaságilag előnyösebb helyzetben lévő felén élők sok-
szoros ökológiai lábnyommal bírnak, mint pl. India nyomornegye-
deinek, vagy Rió favelláinak lakói. Az egyenlő feltételek rendszeré-
nek megalkotása évezredek óta célja a homo sapiensnek, de annak
megvalósulásához talán az ősközösségi viszonyok során állt a leg-
közelebb. Mit kezdhet ezzel a gondolattal a 21. század tudósa? Tehet
egyáltalán valamit az egyenlőtlenségek felszámolásának érdekében?
A következő rész, ha teljességében meg nem is válaszolja a feltett
kérdéseket, de világosan próbálja majd láttatni a valóságot.
Az egyenlőség megvAlósításánAk problemAtikájA, AzAz
A szegénység felszámolásánAk illúziójA
Az alcímmel véletlenül sem arra utalok, hogy ne törekedjünk a sze-
génység felszámolására, vagy hogy ez ne legyen célja az emberiség-
nek. Csupán annyit igyekszem kifejezésre juttatni, hogy az emberi-
ség történelme során ez irányban tett törekvéseit még soha sem tudta
hatékonyan megvalósítani a gyakorlatban. Ha bárkinek kétsége
lenne efelől, akkor érdemesnek tartom egy szempillantást vetni az
egyenlő közösségbe vetett hittel mételyezett Észak-Koreára, vagy az
’50-es évekbe ragadt Kubára. Ám lehetséges, hogy ökológiai szem-
pontból az említett országok sikeresek, hiszen tudjuk, hogy itt a ter-
mészeti környezet terhelése jóval elmarad a fejlett világétól.
Jól látható nyomai vannak a környezet kizsigerelésének a fej-
lődő világban is. Ugyan ökológiai lábnyomuk csekélynek tűnik a
A fenntartható fejlődés dilemmái
39
mienkhez képest, de direkt és indirekt módon is, nincstelenségükből
adódóan közösségeik természeti kincseit „pár tál” élelemért szíve-
sen feláldozzák, még jobban kiszolgáltatva magukat a fejlett világ-
nak. Nem véletlen, hogy már a stockholmi konferencia óta a fenn-
tarthatósági étlap egyik fő fogásának tekinthető a szegénység kér-
dése. Az azóta született nyilatkozatok és tervek valamilyen formá-
ban foglalkoznak a kihívással. A jó cél érdekében szervezett koncer-
tek és adományok vizes ruhaként enyhítik a nyílt lábszárcsonttörés
okozta sebeket, de a vizes ruha folytonos kicsavarása és újra vize-
zése helyett érdemesebb volna az orvostudomány fortélyaira megta-
nítani a sérültet és ápolóját!
Az egyenlőtlenségek leküzdésének arénája az oktatás területe
lehet. Amennyiben képesek lennénk objektíven értékelni helyzetün-
ket, akkor biztosan azt látnánk, hogy az egyetlen járható út a föl-
dön élők szellemi képességeinek a csiszolása, tudatos ösztönzése a
természeti kincseink megóvásával kapcsolatban. Az ENSZ elköte-
lezettsége az egyenlőtlenségek felszámolása és az oktatás szüksé-
gének egyetemlegessége terén megkérdőjelezhetetlen. Mégis úgy
tűnik, hogy a bonyolult, multikulturális, multicivilizációs világunk
érdekellentétei határt szabnak a globális megvalósulásának.
Nem biztos, hogy az oktatás egymagában megszűnteti a sze-
génységet, és felszámolja az egyenlőtlenségeket, de hogy a megfele-
lően környezettudatos tanítás hosszú távon nagyban hozzájárulhat a
fenntartható közel egyenlő világhoz, az bizonyos.
összefoglAlás
A posztmateriális felismerések korszakát éljük, a közel fél évszá-
zad óta tartó lassú eszmélés már megalkotta saját édes álmait és
ragaszkodik azok valóságához. Alkalmanként még mindig azt pró-
báljuk bizonygatni, hogy a mindennapjainkban tapasztalt változá-
sok a bolygó életciklusához tartoznak. A függönyön is átszűrődő,
égető napsugár már-már felnyitja a szemünk. A hosszú téli álomból
a femtomásodpercek korában ébredünk és képesek vagyunk pillan-
tást vetni a minket körülölelő és alkotó anyagok születésre és szét-
válására. Egyre inkább képesek vagyunk reálisan érzékelni és értel-
mezni világunkat és valósnak bizonyultak azon rémképeink, melye-
ket az ébredés során csak a jövő álomképeinek hittünk. Technológiai
vívmányaink mindenhatóságába vetett hitünk megkérdőjeleződni
Nagy Roland
40
látszik. Az elménk által manifesztált eszközeink ugyan megterem-
tik jól-létünk hamis érzetét, de ugyanakkor olyan terhet rónak kör-
nyezetünkre, melynek eltartása sem könnyű feladat, nemhogy annak
fenntartása!
A fenntartható fejlődés fogalomkör evolúciója jól tükrözi az elvá-
rásokat. A Szent Grál jelleg is erre utal. Az alkotók jó szándéka, hite-
lessége és céljai világosak. Olyan társadalmi és gazdasági magatar-
tás elérését tűzték ki célul, melyek jelen világunkban igencsak utó-
pisztikusnak tűnnek. Nagyon nehéz elképzelni, hogy a fejlett nem-
zetek lemondjanak nehezen megszerzett, sok véráldozatot követelő
gazdasági előnyeikről. Az is nehezen feldolgozható, hogy az anyagi
jólét birtokosai, a mindenkori vezető réteg jószántából, a közös cél
érdekében felhagy mindennapi rutinjával és minden erejét, befolyá-
sát a megoldásra összpontosítsa. Pedig jól tennék…
Az általam említett neuralgikus pontok természetesen nem
egzaktak és lehet, hogy több hangsúlyt is lehetett volna fektetni bár-
melyikre, vagy akár szólni lehetett volna az olyan problematikákról,
mint a sokat emlegetett „kettős mércék világának” befolyása a folya-
matok megvalósulására, vagy az Észak–Dél, fejlett-fejlődő és civili-
zációs törésvonalak értelmezéseinek témánkra gyakorolt hatásai. Be
kívántam mutatni annak az emberi víziónak a fontosabb buktatóit,
mellyel hosszú távú önfenntartását kívánja szavatolni.
A labirintusból kivezető utat egyelőre nem leljük, pedig történel-
münk ellát minket Ariadné fonalával. De hiba lenne abba a tévhitbe
esni, hogy az emberiség rendelkezik azokkal az adatokkal, melyek-
ből kristálytisztán állítható, hogy X nagyságrendű populáció esetén,
Y gazdasági termelés mellett Z évig lesz képes H életszínvonalon
fenntartani társadalmi rendszerünk. A négy ismeretlenből is jól lát-
szik, hogy jelenleg senkinek sincs a kezében az a sokat emlegetett
egyetlen megoldás és senki nem képes megmondani, hogy mi fog
történni, a nem túl távoli jövőben.
Azt is be kell, hogy lássuk, hogy egy zárt rendszerben mindig a
leggyengébb szem a legerősebb, hiszen ezen szem összetartó képes-
ségén múlik az egész lánc egységének sorsa. Úgy látszik, hogy öko-
szisztémák zárt láncának mi vagyunk a legproblematikusabb lánc-
szeme! Ha nem vagyunk képesek önmagunkon változtatni, ha úgy
tetszik saját vesztünkbe rohanunk a lánc széthullásának következ-
tében.
A fenntartható fejlődés dilemmái
41
felhAsznált irodAlom
Agenda 21. Feladatok a XXI. századra – Az ENSZ Környezet és Fejlődés
Világkonferenciájának dokumentumai. Föld Napja Alapítvány, Buda-
pest
Carson, Rachel (1962): Néma tavasz. New York, Houghton Miflin
Diamond, Jared (2005): Collapse. London, Allen Lane.
Diamond, Jared (2006): Háborúk, járványok, technikák. Budapest, Typotex
Elektronikus kiadó.
Diamond, Jared (2009): A harmadik csimpánz tündöklése és bukása.
Typotex Kiadó, Budapest
Fukuyama, Francis (1992): The End of History and the Last Ma. USA,
Penguin.
George, Susan (2003): A WTO A Korlátlan világkereskedelem vagy szoli-
dáris globalizáció? Budapest, Napvilág kiadó.
Harris, Jonathan M. (2000): Basis principles of Sustainable Development
– USA, Tufts University.
Kóródi Mária (szerk.) (2007): Remény a fennmaradásra. Budapest, Kos-
suth kiadó.
Kóródi Mária (szerk.) (2009): Az erőszak kultúrája. Budapest, Pallas kiadó.
Malthus, Thomas Robert (eredeti: 1798-1826 között, 6 kiadásban) (magyar
nyelven, 1902): Tanulmány a népesedés törvényéről. Budapest, Politzer
Zsigmond és Fia
Meadows, D. – Meadows, De. – Randres, J. – Behrens, W. W. (1972): The
Limits to Growth. A Potomac Ass. Book, London and Sydney
Náray-Szabó G.(2003): Fenntartható a fejlődés? Budapest, Akadémia kiadó.
internetes források
http://www.unep.org/Documents.Multilingual/Default.asp?DocumentID=97
http://www.un-documents.net/ocf-02.htm - ford. Nagy Roland
http://www.un.org/esa/dsd/agenda21/
http://www.myfootprint.org/
http://rainforests.mongabay.com/defor_index.htm
http://wto.org
végjegyzetek
1 A jólétet a jól-léttel szemben!
2 Thomas Robert Malthus (eredeti: 1798-1826 között, 6 kiadásban) (magyar nyelven, 1902):
Tanulmány a népesedés törvényéről. Budapest, Politzer Zsigmond és Fia
3 Rachel Carrson (1962): Néma tavasz. New York, Houghton Miflin
4 http://en.wikipedia.org/wiki/Club_of_Rome
Nagy Roland
42
5 http://www.unep.org/Documents.Multilingual/Default.asp?DocumentID=97
6 http://en.wikipedia.org/wiki/Brundtland_Commission
7 http://www.un-documents.net/ocf-02.htm - ford. Nagy Roland
8 http://www.un.org/esa/dsd/agenda21/
9 Non Governmental Organization – Nem kormányzati szervezet
10 Francis Fukuyama,(1992): The End of History and the Last Ma. USA, Penguin.
11 Gyulai Iván (2007): A nem fenntartható társadalom hajtóerői. In Kóródi Mária (szerk.):
Remény a fennmaradásra. Budapest, Kossuth kiadó.
12 Jared Diamond (2005): Collapse. London, Allen Lane.
13 Jared Diamond (2006): Háborúk, járványok, technikák. Budapest, Typotex Elektronikus
kiadó.
14 Jared Diamond (2005): Collapse. London, Allen Lane.
15 Pl. Lásd: az Ausztráliába és az USA-ba Európából behordott állat és növényfajok teljesen
tönkretették/teszik a honos flórát és faunát.
16 http://rainforests.mongabay.com/defor_index.htm
17 http://wto.org
18 Susan George (2003): A WTO A Korlátlan világkereskedelem vagy szolidáris globalizáció?
Budapest, Napvilág kiadó.
19 Emberi népességnövekedés – ford. – Nagy Roland
43
KÖRNYEZETPOLITIKA
A KORMÁNYPROGRAMOKBAN
(1990-2010)
Antal Attila
„A természetnek nincsenek tervezési problémái.
Az embereknek igen.” (Bölcsőtől bölcsőig, 2007: 7)
BEVEZETÉS – KÖRNYEZET, KORMÁNY, PROGRAM
A környezetpolitika és a környezetpolitikai tervezés szükségszerűen
– amint egyébként bármilyen más szakpolitikai ág – állami cselek-
vés eredményeképpen alakul ki. A kormányok rendszeresen reflek-
tálnak a környezet állapotára, programokat alkotnak a környezetvé-
delem szempontjából. Ezekben a kormányzat kijelöli saját cselek-
vési irányait, meghatározza célkitűzéseit és az azok végrehajtásához
szükséges utat, majd pedig következik a végrehajtás és annak moni-
torozása. Vagyis a környezetpolitika alakítása döntően az állam-
tól és annak szerveitől függ. Ezen függőség több szinten is meg-
nyilvánul: maguk a versengő politikai pártok és civil szervezetek
is hoznak létre olyan dokumentumokat, amelyek környezetpolitiká-
val (is) foglalkoznak, a „hivatalos” tervezés azonban minden esetben
a kormány és a népképviseleti szervek feladata. Láthatjuk: a kör-
nyezeti tervezés és stratégiaalkotás meglehetősen összetett és több-
szintű tevékenység. Jelen tanulmányban csupán egyetlen, ám annál
fontosabb szeletére, a kormányzati környezetpolitikai tervezésre,
még pontosabban a mindenkori kormányprogramokban megnyil-
vánuló környezetpolitikai tervezésre kívánunk fókuszálni. A rend-
szerváltás óta Magyarországon kilenc kormány alakult, mindegyik
foglalkozott kormányzati ars poeticájában a környezetvédelemmel.
A következőkben ezeket a dokumentumokat elemezzük a környezet-
politikai tervezés oldaláról. A célkitűzés az, hogy egy komplex szak-
politikai elemzés
1
keretében mutassuk be a kormányprogramok kör-
nyezetpolitikai tartalmát, célkitűzés- és eszközrendszerét, a progra-
mokat önmagukban és egymáshoz képest is vizsgáljuk.
A tanulmány első részében a környezetpolitikai tervezéssel fog-
lalkozunk, s ebben a komplex rendszerben helyezzük el a kormány-
Antal Attila
44
programokat. Ezután bemutatjuk az egyes kormányok programjait
környezetpolitikai szempontból 1990-től 2010-ig. Az elemzési anyag
tehát igen lehatárolt: a kormányprogramokon túl nem kívánunk azok
végrehajtásával és a kapcsolódó egyéb programokkal, jogszabályok-
kal foglalkozni. Mindezt abból a megfontolásból – mint később látni
fogjuk –, mert a kormányprogramokat, s általában a szakpolitikai
programokat önmagukban is elemezhető és elemezendő dokumentu-
moknak tarjuk. Végül pedig – az összes kormányprogramot egyszerre
tekintve – felvázoljuk és szakaszoljuk a rendszerváltás óta eltelt idő-
szak kormányprogramokból kiolvasható környezetpolitika irányait.
I. A KÖRNYEZETI TERVEZÉS
A. KÖRNYEZETPOLITIKA ÉS KÖRNYEZETJOG
A környezetpolitikai tervezés és stratégiaalkotás a 21. század egyik
legfontosabb szakpolitikai folyamata: a globális kihívások és szeny-
nyezési környezet olyan feladat elé állítja jelenünk és a jövő szakpo-
litikusait, amelyek megoldásában fontos szerepe kell, hogy legyen a
környezetpolitikai tervezésnek. A környezetpolitikai tervezés alapja
magának a környezetpolitikának a fogalma, illetve differenciált
értelmezése, amely visszahat a tervezésre: a tervezés és a fogalom
tehát együtt értelmezhető és értelmezendő. A környezetpolitika egy-
részt magában foglalja primer módon a környezetvédelem témakö-
rére kiterjedő szakpolitikai megfontolásokat, másrészt minden olyan
környezetpolitikai tendenciát, amely nem elsősorban a környezetpo-
litika, mint „anyapolitika” terrénumán, hanem az egyéb, társ-szak-
politikákon belül jelentkezik. A folyamat kétféleképpen írható le:
egyrészt maga a környezetpolitika „sugárzik át” az egyéb szakpoli-
tikákra, másrészt pedig az egyes policy területeken szökken szárba
a zöld mag. Ezek a folyamatok egymás mellett játszódnak le, elkü-
lönítésük igen nehéz.
A környezetpolitika mellett, annak megvalósítójaként igen fon-
tos szerep hárul a zöld jogpolitikai
2
eszközökre: a környezetpolitikai
terveket formába öntő jogalkotásra és a végrehajtásra (jogalkalma-
zásra). A környezetpolitika és a hozzá kapcsolódó jogpolitika együtt
alkotja az a tervezési-végrehajtási viszonyrendszert, amelyből kiala-
kul a zöld-politika tervezési iránya (a jog és környezetvédelem kap-
csolatára lásd: Antal, 2010 b).
Környezetpolitika a kormányprogramokban
45
A környezetpolitikai tervezés különböző szinteken valósul meg,
amelyek többszörösen összetett viszonyrendszerben vannak egy-
mással. Vertikálisan a nemzeti és nemzetközi szinteket emelhet-
jük ki: bár a tervezés ezeken a szinteken párhuzamosan is folyhat
(így horizontális kapcsolat is felfedezhető a két szint között), de a
nemzeti szintnek igazodnia kell a nemzetközi elvárásokhoz. Nem-
zeti szinten is több tervezési panelről (politikai, kormányzati, nép-
képviseleti és civil tervezés) beszélhetünk, amelyek kapcsolatára a
horizontális megközelítés jellemző (egymás melletti tervezés), azon-
ban a vertikális kapcsolatrendszer is érvényes, hiszen a kormányzati
és népképviseleti tervezés (már csak a politikai-hatalmi viszonynál
fogva is) megelőzi a civil tervezést.
3
B. KÖRNYEZETPOLITIKA-TÍPUSOK
4
A különböző környezetpolitikákat célszerű a környezeti erőforrás-
okkal való gazdálkodás, valamint az általános szemléletmód és cél-
rendszer alapján csoportosítani:
• gyógyító környezetpolitika: cél a környezetkárosítás enyhítése;
• forrásorientált környezetpolitika: cél a károsanyag-kibocsátás
(emisszió) csökkentése, általában a technológiák után alkalma-
zott (ún. csővégi), az alapfolyamatokat nem érintő beavatkozá-
sokkal, eljárásokkal;
• megelőző környezetpolitika: cél megelőzni a környezet káro-
sítást, a beavatkozást magába a környezeti erőforrás használa-
tába (alaptechnológiába) integrálva, ez a megoldás lehet a hosz-
szú távú, fenntartható környezeti erőforrás-gazdálkodás meg-
tervezésének az alapja. (Bulla, 2004: 108)
A környezetvédelem területén tapasztalható gyengeség jórészt
azzal magyarázható, hogy a környezetpolitika nem integrálódott
a gazdaságpolitikába, a társadalompolitikába, hanem mellettük,
s azoktól csaknem függetlenül létezik. A környezetpolitikának, a
környezetpolitikai szempontoknak integrálódni kell a pénzügy- és
hitelpolitikába, az ipar-, az agrár-, az energia-, és a közlekedési és
szállítási politikába, az azokhoz kapcsolódó tervezési folyama-
tokba. Hosszú távon azonban a környezetpolitika beépülés az egyes
szakpolitikákba nem elegendő: a zöld szemlélet részese kell, hogy
legyen a vállalatok és a fogyasztók döntéshozatalának is – a környe-
Antal Attila
46
zet igénybevételének költségei be kell, hogy épüljenek az általános
költségekbe. A környezetpolitikák további osztályozási módja lehet
a tervezési, megalkotási mód (Bulla, 2004: 108):
• zárt tervezés: szakmai, igazgatási körben készül;
• társadalmi, nyílt tervezés: az érintettek bevonásával készül.
1. táblázat: A környezetpolitikák osztályozása
A környezetpolitika célrendszere,
beavatkozási módja
A környezetpolitika tervezési szintje
gyógyító környezetpolitika;
forrásorientált környezetpolitika;
megelőző környezetpolitika.
zárt tervezésű;
társadalmi, nyílt tervezés.
C. KÖRNYEZETPOLITIKAI TERVEZÉS
A környezetpolitikai tervezésnek több szakasza van. Az adott kör-
nyezeti probléma hosszú utat jár be addig, amíg közpolitikai döntés
születik róla: el kell fogadtatni azt, hogy az adott probléma valóban
létezik, s emiatt tervet, szabályozást kell kidolgozni róla. Ehhez jön
az, hogy az adott problémát eltérően értelmeznek a szakma szerep-
lői, ezért eltérő módon kerül be a politikai játéktérbe, másként arti-
kulálódnak a közpolitikai problémák és megoldásaik: az egyes sze-
replő eltérő hatásfokkal képesek érdekeiket érvényesíteni, így eltérő
módon válnak a közpolitikai döntéshozási folyamat részévé. A köz-
politika kialakításának fázisába – amely egyébként a közpolitika-
alkotás leginkább átpolitizált szakasza – már egy diffúz, több alter-
natívát tartalmazó javaslat kerül be. A közpolitikai és politikai dön-
tést követően kialakul egy fajta megoldási terv, amelynek végrehaj-
tására (implementálás) és a végrehajtás ellenőrzésére a kevésbé átpo-
litizált szakapparátus hivatott. Ebben a fázisban csökken a politikai
befolyás, erősödik a szakmai elem. A (szak)politikai döntés változa-
tos formát ölthet: lehet jogalkotási aktus (többnyire törvény, rende-
let, határozat), szerződéskötés, program, akcióterv stb.
A környezetpolitikai tervezésnek két szintjét különböztethetjük
meg: a nemzetközi és nemzeti szintet. Ez a két tervezési szint szim-
biózisban van egymással, s mindegyik további egységekből tevődik
össze. A nemzeti szint (ahogy már szóltunk róla) horizontális és ver-
tikális kapcsolatrendszerek hálójában négy egységre bontható: a poli-
tikai tervezés, a kormányzati tervezés, a népképviseleti terezés és a
civil tervezés. A politikai tervezés jelenti mindazokat a dokumentu-
Környezetpolitika a kormányprogramokban
47
mokat, amelyeket a politikai tér szereplői alkotnak meg: választási
(országos, európai parlamenti) programok, szakpolitikai programok.
A kormányzati tervezés jelenti a kormányzat által létrehozott (szak)
politikai dokumentumok rendszerét, különös tekintettel a kormány-
programokra. A népképviseleti tervezés jelenti a környezetvédelmi
törvény alapján létrehozott programok összességét: az Országgyűlés
megalkotja a Nemzeti Környezetvédelmi programot, az önkormány-
zatok pedig a regionális és a települési önkormányzati környezetvé-
delmi programot. A civil tervezés tulajdonképpen nem esik egybe a
környezetpolitika-alakítás hagyományos, „hivatalos” útjaival, azon-
ban fontos, megtermékenyítő szerep van a közpolitikai tervezés terén.
2. táblázat: A környezetpolitikai tervezés szociológiai-politológiai
szintjei és eszközei
A környezetpolitikai tervezés vertikális
és horizontális szintjei
A környezetpolitikai tervezés
megjelenési formái
Nemzetközi szint:
Világszervezetek
Regionális szervezetek (pl. Európai Unió)
Nemzetközi NGO-k
nemzetközi szerződések
akcióprogramok
cselekvési tervek
eseti megállapodások
jelentések
javaslatok
tematikus „könyvek”
Nemzeti szint:
Politikai tervezés
Pártprogramok
Szakdokumentumok
Kormányzati tervezés
Kormányprogramok
Jogalkotási, törvényalkotási programok
Népképviseleti tervezés
országos, regionális és helyi környezetvé-
delmi programok;
Ágazati tervezés
Civil tervezés
tervezetek
programok
kormányrendeletek
országgyűlési határozatok
tanulmányok
elemzések
cselekvési tervek
javaslatok
Az ismertetett szociológiai és politológiai tervezési szintbeosztáson
túlmenően elképzelhető más felosztás is. A környezetjogi irodalom-
ban az alapvető tervezési szint-képző szempont a „hivatalos”, a jogsza-
bályokban meghatározott tervezési dokumentumok szerinti beosztás.
A környezetvédelmi törvény a környezetvédelmi tervezési rendszer
keretében vertikális és horizontális tervezési szinteket határoz meg.
Antal Attila
48
3. táblázat: A környezeti tervezés szintjei környezetjogi megközelítésben
5
Területi hierarchia Szakmai hierarchia
Országos szint: Országgyűlés
átfogó;
tematikus;
egyedi.
Területi szint
Regionális, megyei szint:
Regionális fejlesztési tanács az érin-
tett megyei önkormányzatokkal közösen,
egyeztetve;
Megyei önkormányzat.
általános,
tematikus;
egyedi.
Települési, kistérségi szint:
Települési önkormányzat;
Többcélú kistérségi társulás, illetve
kistérségi területfejlesztési tanács.
általános,
tematikus;
egyedi.
Speciális egyedi, vállalati tervezés
Az országos döntéshozatali szint a magyar államot jelenti, de –
ahogyan fentebb már utaltam rá – nem feledkezhetünk meg a nem-
zetközi kapcsolatok által meghatározott kötelezettségekről sem: az
országos tervezési szint így épül be egy magasabb (nemzetközi)
szintbe. Az országos döntéshozatali szinten belül differenciálni
lehet:
• átfogó tervezés: ennek legismertebb példája a Nemzeti Környe-
zetvédelmi Program;
• tematikus tervezés: ezek nem fogják át az összes környezetvé-
delmi területet, hanem csak azokat, ahol az országos fellépés
nélkülözhetetlen, ilyen például a Nemzeti Agrár-környezetvé-
delmi Program, Országos Hulladékgazdálkodási Program.
• egyedi tervezés.
A regionális és megyei döntéshozatali szint is differenciálható:
• az ország közigazgatási beosztásával kapcsolatos szintek, ezen
belül lehetséges
• megyei szintnél átfogóbb regionális tervezés, pl. a környezet-
védelmi felügyelőségek illetékességi területéhez igazodva;
• megyei szintű tervezés;
• megyei szint alatti körzetek, több helyi tervezési szint össze-
kapcsolása révén létrejövő tervezési lehetőség.
• állami vagy önkormányzati döntéshozatal, amely a fenti három
lehetőség mindegyikéhez kapcsolódhat.
Környezetpolitika a kormányprogramokban
49
• az átfogó, tematikus és egyedi tervezés, amely szintén függet-
len a közigazgatási beosztástól vagy az állami és önkormány-
zati szervek közötti feladatmegosztástól.
A települési döntéshozatali szinten belül a következőkre érdemes
felhívni a figyelmet:
• az állami és önkormányzati szintű tervezés közötti feladatmeg-
osztás, amelyen belül az önkormányzati döntéshozatalnak van
elsőbbsége, mivel a településhez kapcsolódó terület általános
gazdája az önkormányzat, kistérségi tervezés lehetősége;
• az általános tervezés, tematikus és egyedi tervezés közötti
különbségtétel.
6
Végül fontos megemlíteni a speciális egyedi szintű, vállalati ter-
vezést, amely egyre inkább részét alkotja a vállalati menedzsment
rendszerének.
7
Ezt a tervezést a rendszerváltás utáni környezetvé-
delmi szabályozás ösztönözni próbálja kötelező eszközökkel is.
Láthatjuk, hogy a jogszabályokon alapuló („hivatalos”) tervezés
tulajdonképpen a vázolt szociológiai-politológiai értelemben vett
tervezés egy szűkebb szeletét alkotja: nem számol a politikai pár-
tok tervezésével a kormányzati tervezés környezetvédelmi progra-
mon kívüli tervezési szféráival (a kormányzati tervezés egyéb része-
ivel számol, hiszen a Nemzeti Környezetvédelmi Programokat a
kormányzat készíti elő), valamint a civil tervezés lehetőségeivel.
Jelen írás tulajdonképpen a keresztmetszetét képezi a vázolt „ter-
vezési térképnek”: bemutatja a kormányzati tervezést a kormány-
programok szintjén, a népképviseleti tervezést (különös tekintettel
a Nemzeti Környezetvédelmi Programokra), tovább rávilágít a civil
tervezés legfontosabb aspektusaira.
D. KÖRNYEZETPOLITIKAI TERVEZÉS A KORMÁNYPROGRA-
MOKBAN: A MOZAIK EGY DARABJA
Amint a fentiekből láthattuk, a környezeti tervezésnek igen nagy
jelentősége van a magának a környezetpolitikának az alakítása
szempontjából. A tervezési dokumentumok közül is kiemelkedik a
mindenkori kormányprogram
8
, mint az adott ciklus szakpolitikai
origója, amely lerakja a felálló kormány szakpolitikai alapjait, rög-
zíti a legfontosabb vállalásokat és célkitűzéseket. A rendszerváltás
Antal Attila
50
óta minden kormányprogram foglalkozott kisebb-nagyobb mérték-
ben a környezetvédelemmel. A következőkben – ahogyan említettük
– felvázoljuk a kormányprogramok környezetpolitikáját és általános
trendekre kívánunk következetni. Vizsgálódásunk kötött, hiszen – a
fent jelzett okok folytán – csupán a kormányprogramokkal foglako-
zunk. Ugyanakkor hangsúlyoznunk kell, hogy a környezeti tervezés
minden egyes szintje külön vizsgálódást érdemel, s a hazai környe-
zetpolitika komplex rendszere csak ezen „mozaik darabok” összeil-
lesztésével lehet teljes. Jelen tanulmánnyal ezen mozaik egy darab-
jának megismeréséhez kívánunk hozzájárulni.
II. A RENDSZERVÁLTÁS UTÁNI KORMÁNYOK KÖRNYEZET-
POLITIKÁJA A KORMÁNYPROGRAMOKBAN
A. KÖRNYEZETVÉDELEM A RENDSZERVÁLTÁS IDEJÉN
Az 1980-as években három párhuzamos tendenciát figyelhetünk
meg. A hivatalos állami intézményrendszer defenzívába került a
bősi vízlépcső ügye kapcsán, a kormány és az Országgyűlés meg-
hátrálásra kényszerült. Mindezek alapján az 1980-as évek közepétől
megélénkülő környezetpolitika a rendszerváltás időszakára mély-
pontra került (Koloszár, 2002). A másik belpolitikai elem az 1980-as
években megerősödött, formálódó pártok programjai: e pártok prog-
ramjaiban nem volt érdemi környezetvédelmi politika. A harmadik
fontos momentum pedig (amely a környezetpolitika szempontjából
igen fontos) a környezetvédelem ügye mellett elkötelezett civil szer-
vezetek tevékenysége volt. Sok lokális és országos civil szervezet
alakult, a legjelentősebbek: Levegő Munkacsoport, Duna Kör, Ener-
gia Klub, Tisza Klub, Szocialista Zöldek. Javaslatok készültek a kör-
nyezetvédelem jövőbeli kormányzati irányításának szervezetére és
tartalmára. Ezen három belpolitikai irányvonal nyomán erős kör-
nyezetvédelmi, környezetpolitikai várakozásokat hozott a rendszer-
váltás. A remények és várakozások azonban gyorsan szertefoszlot-
tak: a környezetvédelem ügye nem vált sem társdalom- sem pedig
közpolitikai értelemben szervező erővé. A kiábrándult zöld mozga-
lom tagjai két irányba folytatták pályafutásukat: egyrészt kialakult
egy „kemény mag”, amely érzékenyen reagált a környezettel kapcso-
latos negatív hatásokra; mások – szakmai ismereteiket felhasználva
– beépültek az igazgatási és gazdasági szektorba, vagy a kialakuló
Környezetpolitika a kormányprogramokban
51
pártok környezetpolitikai hátterét próbálták megalapozni (kevés
sikerrel) (Szabó, 1999: 15-28). „A pártok kialakulásának időszaká-
ban, 1989-ben a zöld mozgalom meggyengült. …a pártok magukba
szippantották a környezet- és természetvédelem iránt érdeklődőket
(…) a pártokon belül a környezetvédők képtelenek voltak megszer-
veződni. Perifériára sodródtak, s a pártok politikájának kialakításá-
ban nem jutottak szerephez. Minden párt létrehozott ugyan kisebb-
nagyobb csoportocskát saját környezetvédelmi programjának meg-
írására, de mindössze néhányuknak sikerült nemcsak kijelenteni a
környezetügy prioritását, hanem azt össze is egyeztetni a pártprog-
ramok más részeivel, például a gazdaság- vagy oktatáspolitikával.
Sajnos az 1990-es év során bebizonyosodott, hogy a hangoztatott
prioritás csak szlogen volt.” (Illés, 1991).
A rendszerváltás utáni időszakban (a rendszerváltáskor elmu-
lasztott környezetvédelmi megfontolások erősítése terén) folyta-
tódott a környezetvédelemről való politikai gondolkodás kiteljese-
dése, a környezetvédelmi szemlélet integrálása a közpolitika-alko-
tásba. Megjegyezhetjük, hogy a rendszerváltás után javultak a kör-
nyezet állapotát jelző mutatók, azonban ez nem a hatékony környe-
zetpolitikának, sokkal inkább a gazdasági szerkezetváltásnak és
a kisebb emissziónak volt köszönhető. 1990 után valamennyi kor-
mány programjában
9
– eltérő mértékben ugyan – szerepelnek kör-
nyezetvédelmi megfontolások, azonban egyik program sem tekint-
hető környezetpolitikai szempontból áttörésnek. A következőkben
áttekintjük az egyes kormányprogramok környezetpolitikai sajá-
tosságait, valamint a környezeti célokhoz rendelt eszközrendszert.
A bemutatás során külön is fókuszálunk – ott ahol lehet – arra, hogy
rávilágítsunk az adott célrendszer jogpolitikai megvalósíthatóságá-
nak lehetőségeire.
10
B. A RENDSZERVÁLTÁS UTÁNI KORMÁNYOK PROGRAMJAI
1. AntAll JózSef korMányA (1990-1993)
„Célunk a szociális piacgazdaság megvalósítása, vagyis olyan gaz-
daságé, amelyben a piac nyitottságát szociális és – tegyük hozzá
– környezetvédelmi szempontok, a gondoskodó és hosszú távla-
tokban gondolkodó társadalom elvárásai egészítik ki.” (Kormány-
programok, 2004: 1587) – fejtette ki Antall József programbeszéd-
Antal Attila
52
ében 1990. május 22-én. Maga a kormányprogram 14 fejezetből
áll, s ebből az V. fejezet (Környezetünk címmel) foglalkozik pri-
mer módon a kormányzat környezetpolitikai elképzeléseivel (Kor-
mányprogram, 1990: 83-95), ezen kívül az egyéb fejezetek is tartal-
maznak környezetpolitikai megfontolásokat. A kormányprogram 1.
számú függeléke, A legfontosabb tervezett intézkedések (Kormány-
program, 1990: 201-209) címmel a környezetpolitikára is kiterjedő
cselekvési programot tartalmaz.
A környezetpolitikai fejezeten túlmenően zöld-politikai megfon-
tolásokat tartalmaznak a program energiapolitikát érintő részei (Kor-
mányprogram, 1990: 64-65) Az energiapolitika kapcsán a kormány
kifejtette, hogy „A gazdaság energiahatékonysága ma még rossz,
mivel a termelésben fajlagosan 2-3-szorosát használjuk fel a fejlett
ipari országokban szokásos energia mennyiségének. Ezért fontos az
energiaigényes (energiafaló) termelési struktúrák leépítése…” (Kor-
mányprogram, 1990: 64). A program az energiatakarékosság ügyét
nem szűken vett gazdasági ügyként tételezi: „hanem politikai kér-
dés is, mivel az energiaforrásokkal és importtal való takarékos-
ság növeli az ország függetlenségét és csökkenti a környezetszeny-
nyezést” (Kormányprogram, 1990: 64). Vagyis a kormányprogram
az energiahatékonyság kérdéskörét az energiabiztonság és környe-
zetvédelem témaköreivel hozta (már igen korán) kapcsolatba. A kor-
mány szerint az energiatakarékosság megköveteli a polgárok ener-
giatudatosságát, valamint a kormányzat ösztönzését (hitel- és adó-
politikai eszközök). A kormány a jövőbeni növekvő energiaigények
és a csökkenő hazai beszerzési lehetőségek tekintetében az energia-
import diverzifikálását irányozza elő (a hagyományos energiahordo-
zók megújuló energiával való felváltása még nem merül fel). A kor-
mány nem tervezte nagykapacitású erőmű építését, a később szüksé-
gessé váló alaperőmű (pl. atomerőmű) tekintetében pedig figyelembe
kívánta venni a széles szakmai és polgári közvéleményt.
Környezetvédelmi aspektusokat tartalmaz az infrastruktúrák
állapotával foglalkozó rész: „… egyre nagyobb feszültséget jelent a
még el nem látott és ezen belül az egészségre ártalmas vizű terüle-
tek lakosságának ellátása. Az elmúlt évtizedek rablógazdálkodása
eredményeként, mára a felszín alatti vízbázisok súlyosan veszé-
lyeztetetté váltak. A vízminőség védelmének kritikus területe a
szennyvízkezelés, amely nem tartott lépést a vízellátás bővülésével.
Környezetpolitika a kormányprogramokban
53
A vízvezetéképítéstől felelőtlenül elszakított és elhanyagolt csatorná-
zás, a „közműolló kinyitása” a talajvizek évtizedekig ható szennye-
ződését idézte és idézi elő. Az indokoltnál kisebb a mezőgazdasági
öntözés, a belvízrendezés, a folyószabályozás, az árvízvédelmi vona-
lak kiépítése, nem megfelelő a hévizek védelme és hasznosítása.”
(Kormányprogram, 1990: 72-73). A kormány tervezett intézkedések
között tárgyalta a vízkészlettel, mint nemzeti vagyonnal való gaz-
dálkodást, valamint a használt és szennyezett vizek nagyobb ará-
nyú tisztítását. A kormány továbbá növelni kívánta a csatornázott-
ság arányát javítani és a vízkárvédelmi munkák hatékonyságát.
A kormányprogram önálló környezetpolitikai fejezete (V. Kör-
nyezetünk) két részre osztható: az első rész foglalkozik (az aktuális
állapot és a megoldások bemutatásával, tematikus formában) a ter-
mészeti és művi környezet védelmével; a második rész pedig egy
problémára, a dunai vízlépcső ügyére koncentrál.
A kormányprogram megállapítja, hogy: „Hazánkban a környezet
állapota hosszabb ideje folyamatosan romlik… A pártállam a kör-
nyezeti gondok ismertetését a nyilvánosságtól elzárta, mint mindent,
ami a lakosság hangulatát a látszatmegelégedés állapotából kizök-
kenthette volna… ennél fogva a társadalom környezetvédelmi tudata
nem alakulhatott ki.” (Kormányprogram, 1990: 72-73). A kormány a
természeti erőforrások és a környezet állapotát (a természeti elemek
és legfontosabb környezetvédelmi területek mentén haladva), vala-
mint az ezekhez kapcsolódó tematikus megoldási javaslatokat két
önálló egységben mutatja be. A program az egyes természeti erőfor-
rások, valamint a környezet állapotának átfogó bemutatásával igyek-
szik környezeti pillanatképet adni az 1990-es évek eleji Magyaror-
szágáról. rávilágítva a legfontosabb környezeti problémákra, poten-
ciális válsággócokra.
Antall József a programbeszédében kifejtette, hogy a korábbi
évtizedek ipar- és környezetpolitikája súlyosan megromlott, szeny-
nyezett természeti környezetet hagyott az utókorra, továbbá a sűrűn
lakott területeken, Budapesten, ipari központokban erősen szennye-
zett a levegő, az ország nagy területein súlyos probléma az egészsé-
ges ivóvízellátás, a szennyezett talaj. A kormányprogramból kitű-
nik, hogy a testület a természeti és épített környezetünk ügyét stra-
tégiai fontosságúnak tekintette, s utalt a jövendő nemzedékek iránti
felelősségre is. A rövidlátó gazdasági szemlélettel szemben elsőbb-
Antal Attila
54
séget kívánt biztosítani a környezet védelmének, kialakítva az ehhez
szükséges jogi szabályozást.
A kormányfő azt is deklarálta, hogy a kormány az Európai Közös-
séggel és más nemzetközi szervezetekkel, környezetvédelmi intéz-
ményekkel magas szintű együttműködést kívánt kialakítani, vala-
mint összehangolt intézkedésekre törekszik a szomszéd országokkal
a Kárpát-medence zárt ökoszisztémájának helyreállítása érdekében.
A kormányprogram önálló környezetpolitikai fejezete foglal-
kozott a dunai vízlépcső problémájával, amelynek kapcsán hangot
adott annak, hogy: „A Dunai Vízlépcső terve az öncélú végrehajtó
hatalom érzéketlen, a korszerű műszaki-gazdasági irányzatoktól
elmaradt intézkedéseinek jelképe. Az adott helyzetből való kilábalás
is jelképes értékű.” (Kormányprogram, 1990: 72-73). Antall József
utalt (Kormányprogramok, 2004: 1592-1593) arra a kormányprog-
ram bemutatásakor is, hogy tekintettel a szakelemzésekre, a dunai
vízlépcső felépítését nem tartja helyesnek a kormány, éppen ezért
mielőbb megkezdi a nagymarosi helyreállítást, és tárgyalást kez-
deményez az újonnan megválasztandó csehszlovák kormánnyal a
helyreállításról és az okozott károk közös viseléséről. A kormány az
Európai Közösségek és az ENSZ környezetvédelmi intézményeivel
való együttműködés alapján, új dunai egyezmény keretébe ágyazva
kívánt példaértékű megoldást találni. Mindezt az új önkormány-
zatokkal, a környezetvédelmi mozgalmakkal együttműködve, kez-
deményezéseiket felkarolva, tudományosan megalapozva. A kor-
mány a Duna erőletett energetikai hasznosítása helyett a régiókat
összekötő magyar-osztrák-csehszlovák nemzeti park létrehozását és
az egészséges ivóvízbázis hasznosítását kívánta előtérbe helyezni.
A kormányprogram függelékeként szerepeltetett, A legfontosabb
tervezett intézkedések (Kormányprogram, 1990: 201-209) című rész
V. pontja szólt a környezetpolitikáról. Itt a program utalt arra (doku-
mentum egyfajta összefoglalásaként, a célkitűzések kivonataként),
hogy a kormány a környezetvédelem és a szennyező-hatások mér-
séklése érdekében:
• felülvizsgálja a jogrendszert és ennek keretében új természet- és
környezetvédelmi törvényt és egyéb védelmi törvényeket (állat-
védelmi törvény, sugárvédelmi törvény stb.), továbbá építési
törvényt terjeszt az Országgyűlés elé, várhatóan 1991 második
félévében;
Környezetpolitika a kormányprogramokban
55
• törekszik a környezeti és gazdasági érdekek összehangolására,
ennek során különösen arra, hogy a környezethasználat költsé-
gei – az igénybevétel mértékétől függően – a gazdálkodóknál
jelenjenek meg;
• hitelezési, adó- és vámpolitikával segíti a környezetbarát tech-
nológiák és termékek hazai megjelenését, kifejlesztését;
• felülvizsgálja megkötött környezetvédelemmel összefüggő
nemzetközi szerződéseket, célja elérni a cseh/szlovák partner-
nél a dunai vízlépcsőre vonatkozó kétoldalú megállapodás újra-
tárgyalását, valamint megkezdi Nagymarosnál a helyreállítást.
Összességében elmondhatjuk, hogy a környezetpolitikai ter-
vezés és stratégiaalkotás fontos részét képezte az Antall-kormány
programjának: a széles tárgykörű, önálló környezetpolitikai fejezet
mellett, azonban csak mérsékelt (ugyanakkor a környezetpolitikai
fejezeten belül többször visszatért a komplex szakpolitikai eszkö-
zök alkalmazásának a szükségessége) volt a zöld szemlélet megje-
lenése (energiapolitika és infrastruktúra). A kormányprogramra jel-
lemző – s ez tulajdonképpen az első szabad választás utáni program
sajátja –, hogy több ponton a szocialista rendszer elhibázott lépé-
séit veszi száma, s ezekre próbál megoldást adni. Az előző rendszer-
től való elkülönülés, a verbális és a tettekben is megnyilvánuló rend-
szerfordulat fejeződik ki a bősi vízlépcső ügyének külön pontban
való taglalásában is. A szakpolitikai célokhoz többnyire (közvetle-
nül vagy közvetett módon) jogalkotási aktusokat rendel a kormány-
program, s általában is jellemző rá a jogrendszer felülvizsgálatának
a gondolata: mindebből az következik, hogy a kormány elsősorban a
környezeti jogalkotással kívánta megvalósítani programját, ezzel is
kifejezve a rendszerváltás utáni fordulatot.
11
2. BoroSS Péter korMányA (1993-1994)
A gazdaság fejlődése kapcsán a Boross-program rögzítette, hogy a
magánosítás során meg kell akadályozni a monopolszervezetek kiala-
kulását, s érvényt kell szerezni a foglalkoztatáspolitikai és környezet-
védelmi követelményeknek. A kormány az egészséges, gazdaságos és
környezetbarát vízellátás érdekében is jelentős lépéseket kívánt tenni.
A Humánszféra fejlesztése című fejezet Egészséges környezetünkért
címe alatt foglalkozott a program a tisztán környezetpolitikai tervekkel.
Antal Attila
56
• A kormány utalt azon tendenciákra, melyek szerint a környe-
zetvédelmem stratégiája egyre inkább a megelőzésre helyezi
a hangsúlyt, valamint, hogy a szankcionálás mellett előtérbe
került a biztonság növelése, a környezeti károk kockázatának
csökkentése;
• Az Antall-kormány tevékenysége kapcsán kifejezte a kormány-
program azt, hogy a kormány kiemelt feladatának tekintette a
megelőzés és az új típusú társadalmi feladatmegosztás elvén,
valamint a piacgazdasági eszközök alkalmazásán alapuló kör-
nyezetvédelmi törvény előkészítését.
• A kormány tervei szerint az elmaradt környezetvédelmi tör-
vény – a környezetpolitika decentralizálása jegyében – lehető-
séget nyújtott volna arra, hogy az önkormányzatok helyi adott-
ságaik figyelembevételével az országosnál szigorúbb környezet-
védelmi előírásokat határozzanak meg.
• A program utalt arra is, hogy parlamenti megtárgyalásra előké-
szítették az ENSZ Környezet és Fejlődés Világkonferenciáján
aláírt Éghajlatváltozási Keretegyezmény és a Biológiai Sokfé-
leségről szóló Egyezmény megerősítésére vonatkozó határozat-
tervezeteket.
• A kormányprogram szerint a kormány – kötelezettségének meg-
felelően – elkészíti és benyújtja a nemzeti környezet- és termé-
szetpolitikai Koncepció tervezetét.
12
• A program kifejtette, hogy a kormány az Országgyűlés elé szán-
dékozik terjeszteni az épített környezet védelméről és alakítá-
sáról, valamint a műemlékvédelemről szóló törvényjavaslatokat
is. Emellett előkészíti a természet védelméről szóló törvény ter-
vezetét.
• A program fontossági sorrendet állított fel a környezetvédelem
területén megoldandó feladatok között: a levegőtisztaság javítása,
a vízbázisok megóvása, a veszélyes hulladékok kezelése, a termé-
szetvédelem hatékonyabbá tétele, valamint az épített környezet
helyzetének átfogó javítása és a települések környezetvédelme.
• Folytatódik a kormány 1991-ben elfogadott rövid és középtávú
környezetvédelmi intézkedési tervének végrehajtása.
• A program szerint a kormány folyamatosan vizsgálja annak
lehetőségeit, hogy az általános gazdasági szabályozás eszkö-
zei hatékonyan segítsék a környezetvédelmi célokat. Kiemelt
Környezetpolitika a kormányprogramokban
57
figyelmet fordít továbbá a speciális környezetvédelmi szabályo-
zórendszer továbbfejlesztésére.
• A kormány átfogó program kidolgozását tervezete a Balaton
térség vonatkozásában.
A kormányprogram magán viselte a ciklus-közbeni születés
jegyeit: döntően az Antall-kormány által elért eredményekre és
kidolgozott tervekre építkezett, erősítve ezzel a kontinuitást. Bár a
program rendelkezik külön környezetpolitikai fejezettel, azonban a
környezetpolitikai cél- és eszközrendszer még mindig relatíve loká-
lis formát ölt. Erre a programra is jellemző továbbá a jogalkotási esz-
közök alkalmazása.
3. Horn GyulA korMányA (1994-1998)
A gazdaságpolitikáról szóló fejezetben a területfejlesztés kapcsán
merülnek fel környezeti szempontok: a területfejlesztés programjá-
nak fontos elemeként kezeli a kormány a területfejlesztésre felhasz-
nálható források koordinált, integrált felhasználását lehetővé tevő
kezelési módszerek kialakítását a gazdaságfejlesztési, foglalkozta-
tási, környezeti és infrastrukturális célok érdekében. A kormány a
környezeti szempontból kritikus térségekben az egyensúly újrate-
remtésére programokat dolgoz ki és megteremti a végrehajtás fel-
tételrendszerét (Kormányprogram, 1994: 23) Az infrastruktúra fej-
lesztése kapcsán a program leszögezte, hogy az egyes alágazati kon-
cepciók (vasút, közúti, légi és vízi közlekedés, távközlés, közüzemi
szolgáltatások) részletes megvitatása során nagy hangsúlyt kíván
helyezni a környezetvédelmi szempontokra. A vízgazdálkodás terü-
letén külön is kiemelte a dokumentum azt, hogy be kell fejezni a víz-
ügyi szervezet átalakítását és lépéseket kell tenni az ár- és belvízvé-
delem hatékonyabbá tételére, továbbá a vízvédelem terén a szenny-
víztisztítás mellett az ivóvízbázisok és nagytavak védelme, valamint
a mezőgazdasági szennyező források ellenni védelem jelentik a kor-
mány prioritásait.
A program – ellentétben az Antall-kormány programjával – már
nem a környezetpolitikai egység elkülönült fejezeteként foglalkozott
a bős-nagymarosi kérdéssel, hanem a gazdaságpolitikai rész kiemelt
feladatai között. Ennek kapcsán – mivel számos gazdasági, közle-
kedéspolitikai, árvízvédelmi és külpolitikai érv szól mellette – a
Antal Attila
58
kormány a gyors megoldás mellett érvelt: a cél a környezeti károk
mérséklése, a szennyvíztisztítási gondok rendezése, a biztonságos
hajózhatóság feltételeinek megteremése – e célokat szolgáló kétol-
dalú, kompromisszumos megoldást szorgalmazott a kormány.
A mezőgazdaság kapcsán a program javasolta a jogellenes erdőki-
vágások miatt a járulékok és bírságok azonnali érvényesítését, a fel-
ügyeleti szervek szakmai és hatósági munkájának javítását; továbbá
a hatósági jogkörök szigorítását és az ellenőrzés folyamatosságát a
növényvédelem és állategészségügy területén; a védett természeti
területek és állam erdők privatizációjának felfüggesztését a jogi
garanciák megteremtéségig valamint a szakmai törvények előkészí-
tésének a befejezését, meggyorsítását (természetvédelmi törvény).
A kormányprogram azon célkitűzése, hogy egyszerre kezelje a
környezetvédelmi és területfejlesztési szempontokat a környezetpo-
litikával foglalkozó részben is előtérbe került [IV. rész – Környe-
zetvédelem és területfejlesztés (Kormányprogram, 1994: 57-65)].
A kormányprogram deklarálja: „A jövő útja csak a fenntartható fej-
lődés lehet, amely nem okoz további egészségi károkat, megóvja a
környezetet, s így hosszú távon is megvalósítható.” (Kormányprog-
ram, 1994: 57). A gazdaság és a környezet kapcsolata tekintetében
a program leszögezi, hogy a szennyező jellegű és erőforrásigényes
gazdaság környezeti és közgazdasági szempontból egyaránt tartha-
tatlan. Az elmaradt környezeti feladatok (szennyezett talajok tisztí-
tása, felhalmozott veszélyes hulladékok kezelése, szükséges víz- és
levegőtisztaság-védelmi beruházások), valamint a nemzetközi köve-
telmények teljesítése és az európai normák megközelítése átfogó
környezetvédelmi intézkedések megtételét igényli, összhangban a
Nemzeti Környezetvédelmi Koncepcióval.
További környezetvédelmi szempontok jelennek meg a terület-
fejlesztésről szóló részben is: a fejlesztéseknek illeszkedniük kell az
adott térség környezeti viszonyaiba; a környezeti szempontból kriti-
kus térségek helyreállítását a területpolitikai is támogatja saját cél-
és eszközrendszerével.
Összességen elmondhatjuk, hogy a környezetpolitikai célkitűzé-
sek minimális integráltsága mutatkozik meg a kormányprogramban
(gazdaságpolitika, infrastruktúra, mezőgazdaság, területfejlesztés):
ez főként az egyes egységekben megfogalmazott megállapításokból
következik, s nem pedig a környezeti célkitűzést tartalmazó részek
Környezetpolitika a kormányprogramokban
59
számából. Ugyanakkor az önálló környezetpolitikai rész kiemelten
foglalkozik a környezetvédelem és a gazdaság, a gazdaság- és egyéb
szakpolitikák, s mindenekelőtt az oktatás viszonyával. A környezet-
politikai programrész tematikusan szerveződve járja körül a legfon-
tosabb problémákat, s elsősorban a jogalkotási kérdések dominál-
nak. A környezetvédelem témakörén túlmenően fontos a természet-
védelemmel és a műemlékvédelemmel foglalkozó egységek célkitű-
zésrendszere is.
13
4. orBán Viktor elSő korMányA (1998-2002)
Az eddig vizsgált kormányprogramok közül messze Az új évezred
küszöbén – kormányprogram a polgári Magyarországért című való-
sítja meg leginkább az integrált környezetpolitikát: a környezetvé-
delemmel foglalkozó külön fejezeten (Környezetünk védelme) túl-
menően 10 további fejezetben (Itthon Magyarországon; A gazdasági
növekedés politikája; A munka világa; Ipar és energia; Mezőgazda-
ság és a vidék fejlesztése; Idegenforgalom; A fogyasztók védelme;
Közlekedés és úthálózat; Vízgazdálkodás; Műemlékvédelem) talál-
hatunk környezetpolitikai megfontolásokat.
A kormányprogram kijelenti: „Mindenkinek fontos, hogy milyen
környezetben él. egészségünket, közérzetünket teszi tönkre a szemét,
a növekvő levegőszennyezés. egyre több polgár szenved a környezeti
ártalmak előidézte allergiás megbetegedésektől. Mindannyiunknak
elegünk van a felelőtlen környezetkárosításokból. egészséges és
tiszta környezetet akarunk. A polgári koalíció kormánya számára
döntő kérdés környezetünk és a természet védelme. országunkat
méltó állapotban kell átadnunk gyermekeinknek.”
14

A program a tartós fejlődést a társadalom- és környezetbarát, a
versenyképességet ösztönző gazdaságpolitikát tételez, ahol is a kor-
mány határozott szándéka, hogy a gazdasági növekedés ösztönzése a
fenntartható fejlődés keretein belül menjen végbe, amely elv szerint
alapvetőnek tartja mind a humán, mind a természeti környezet érté-
keinek megőrzését. A kormány meg akarja teremteni az ökológiai
szemléletű piacgazdaság keretfeltételeit: „… rövid távon a környe-
zetbarát piacgazdaság versenyhátrányban van a gátlástalan környe-
zetpusztításra épülő modellekkel szemben. Mégis a kormány olyan
politikát akar folytatni, amely hosszú távon is a köz érdekét szol-
gálja, és ezért arra törekszik, hogy a gazdasági döntésekben érvé-
Antal Attila
60
nyesüljenek a környezetvédelmi megfontolások. A környezethaszná-
lat költségeinek megfizettetésével a vállalatokat erőforrás-felhasz-
nálásuk nagyságával kívánja szembesíteni. nagyobb szerepet szán
az önkéntes megállapodásoknak vagy a forgalomképes szennyezési
engedélyek rendszerének, ami a szabályozás költségeit csökkentheti
a vállalatoknál. Ösztönzi az önszabályozási formák, így a vállalati
környezetmenedzsment rendszerek meghonosodását.”
15

A kormányprogram kifejti, hogy a kormány a bős-nagymarosi
erőműrendszer meg nem épült magyarországi részének az ügyét
elsősorban gazdaságossági kérdésként kezeli. Ennek megfelelően a
probléma megoldásakor figyelembe veszi a környezetvédelem sajátos
szempontjait is. Az erőműrendszer kérdésében a kormány a szlovák
féllel tárgyalásokat kezdeményez, amelyek során a Hágai Nemzet-
közi Bíróság ítéletének azt a megállapítását tekinti irányadónak, mely
szerint a magyar fél nincs kötelezve a nagymarosi gát felépítésére.
A kormányprogram a jövő egyik fontos feladatának az új mun-
kahelyek, munkalehetőségek megteremtését tartja, ezért erőfeszíté-
seket tesz új foglalkoztatási lehetőségek feltárására. Különösen érvé-
nyes ez a növekedésre leginkább esélyes területekre, így a kommu-
nikációra, a pénzügyi szolgáltatásokra és a környezetvédelemre.
A kormány vállalta, hogy a munkanélküliség, a pályakezdők elhe-
lyezkedési nehézségei, a fokozottan fejlesztendő térségek problé-
máinak megoldása és a hátrányos helyzetű réteg esélyeinek javítása
érdekében összehangolja a foglalkoztatáspolitika, a gazdaságpoli-
tika, az oktatás, a szociálpolitika és a környezeti politika eszközeit.
A kormány deklarálta, hogy arra törekszik, hogy az ipari ágaza-
tokban jelentős elmozdulás történjen az energiatakarékos, szennye-
zés-kibocsátást csökkentő műszaki eljárások alkalmazása és a hulla-
dékok hasznosítása felé. Ezzel kapcsolatban ösztönzi fogja a környe-
zetvédelmi beruházásokat. A kormány energiapolitikájának kiala-
kításakor az energiaellátás biztonságát, gazdaságosságát és a kör-
nyezetvédelem szempontjait tartotta szem előtt. A program szerint
a több pilléren nyugvó energiapolitika lehetőséget biztosít a környe-
zetkímélő energiatermelésre való fokozatos átálláshoz. Ennek jegyé-
ben a kormány mind a vállalati, mind a háztartási szektorban ösz-
tönzi az energiatakarékos eljárások elterjedését. A kormány a több-
féle energiahordozón nyugvó energiaellátás formálásával el akarta
érni, hogy a környezetkímélő energiaátalakítási, -szállítási és -fel-
Környezetpolitika a kormányprogramokban
61
használási technológiák kerüljenek előtérbe, beleértve a megújuló
energiaforrásokat is. Továbbá az energiaárak alakításához olyan
tarifapolitikát alakít ki, amely ösztönző mind a takarékos fogyasz-
tásra, mind pedig a kívánatos gazdasági és környezetvédelmi fej-
lesztésekre.
A kormányprogram szerint a növényvédelemben is megújulásra
van szükség. A gazdaságos vegyszerhasználat szempontjából meg-
határozó jelentősége van a szakmai ismeretek elsajátításának, amit
minden érdekeltnek lehetővé kell tenni. A kormány ösztönzi kívánta
a termőföld termőerejének javítására irányuló tevékenységeket és a
környezetbarát mezőgazdasági technológiákra való áttérést.
A kormány kijelentette, hogy nem fogja figyelmen kívül hagyni
az idegenforgalom bővítésének és a környezetbarát fejlődésnek az
érdekközösségét.
A kormány célja volt a termékek és szolgáltatások megfelelő
minőségének biztosítása (a vonatkozó jogszabályi keretek kiépítésé-
vel) az egészség, a környezet, valamint a vagyon védelme érdekében.
A közlekedési eredetű környezetszennyezés csökkentése érdeké-
ben a kormány támogatta a tömegközlekedés fejlesztését, igénybe-
vételének vonzóbbá tételét. Közvetett és közvetlen eszközökkel elő
kívánta segíteni a korszerű és takarékos autóbusz és tehergépjármű
állomány kialakítását.
A kormány vállalta, hogy kidolgozza a folyószabályozás új kon-
cepcióját a területfejlesztési, hajózási, a környezet- és természetvé-
delmi igények figyelembevételével, tekintettel a nagy fontosságú
létesítmények helyzetére és jövőjére. Továbbá, hogy az ivóvízellátás
hosszú távú biztosításához ésszerűsíti az egészséges ivóvízkészletek
felhasználását a technológiai vizek újrahasználatának támogatásá-
val, a kiváltható vízigény csökkentésével, a víz különböző felhasz-
nálási területein az erőforrás hozzáférhetőségét tükröző árviszonyok
kialakításával. A kormány fontosnak tartotta a szennyvíz-elvezetési
és szennyvíztisztítási kapacitás jelentős fejlesztését. Ezek támogatá-
sánál a települési és regionális olcsóbb és hatékonyabb megoldáso-
kat ösztönözte.
A program kitért az épített környezet védelmére is, ahol komoly
lehetőség van a meglévő értékek megmentésére, megtartására és nem
utolsósorban a szűkebb-tágabb közösség érdekében történő haszno-
sítására. Ezért a kormány arra törekedett, hogy közösen kezelje a
Antal Attila
62
kultúrát és a műemlékvédelmet szolgáló állami eszközöket. Az épí-
tett és tárgyi örökség megóvása és ésszerű hasznosítása a rendelke-
zésre álló állami eszközök összevont kezelését igényli. Ennek érde-
kében a Kormány felállítani tervezete a Nemzeti Örökség Alapot.
4. táblázat: Az orbán-kormány környezetpolitikai célkitűzései
A Környezetünk védelme című fejezet foglalta össze
a kormány primer környezetpolitikai megfontolá-
sait. A kormányprogram álláspontja szerint a kor-
mány a környezetvédelemben hosszú távú nem-
zeti stratégiát valósít meg és megteremti a környe-
zetvédelmi szempontból is fenntartható fejlődés
felté-teleit. Egyéb:
A kormány az egyes szállítási formákat egységes
rendszerbe összehangolva tökéletesített közlekedési
munkamegosztás kialakítására törekedett.
A kormány javítani szándékozott a környezetvé-
delmi célú állami pénzfelhasználás hatékonyságán,
a finanszírozási eszközök felhasználását fokozottan
ellenőrzi akarta.
A kormány célja volt, hogy javítsa a védett területek
kezelését, megóvja a természeti kincseket, az ősho-
nos növény- és állatfajokat, a történelmi borvidékek
természetes állapotát, hírnevét. A felszíni és felszín
alatti vízkészletek megőrzése, fejlesztése, a termé-
szeti értékek védelme az idegenforgalom fejlődése
szempontjából is fontos.
A kormány kiállt a Szigetköz megmentése érdeké-
ben az elterelt Duna visszaszerzéséért, és nemzet-
közi összefogással fellépni tervezett a polgárokat
veszélyeztető mohi atomerőmű ellen.
Nem jogalkotási kérdés
elsősorban, inkább
jogalkalmazás
Láthatjuk, hogy a kormány programja környezeti és környezet-
politikai szempontból nagy reményekkel kecsegtettet. Bíztató volt
az is, hogy a nem csupán deklarálta a környezetpolitikai célkitűzé-
sek integrált kezelését, hanem ezt már a kormányprogram vonatkozó
részei (gazdaságpolitika, vízgazdálkodás) meg is tette. A kormány-
programra tehát az integrált környezeti személet volt a jellemző, dif-
ferenciált környezetpolitikai célkitűzésrendszerrel. A jogpolitikai
eszközök közül a jogalkotási megfontolásokon túlmenően itt már
a jogalkalmazásra való fokozott támaszkodás is megjelent: alap-
vetően azért, mert a kormány támaszkodhatott az előző két ciklus
kodifikációs munkájára.
16
Környezetpolitika a kormányprogramokban
63
5. MeDGyeSSy Péter korMányA (2002-2004)
A kormány működésének legfontosabb elvei között rögzítésre
került, hogy a testület olyan pénzügyi-gazdasági ösztönző rend-
szert kíván alkalmazni, amely átlátható, kiszámítható és kiegyen-
súlyozott, s ezzel környezetkímélő gazdasági fejlődést tesz lehetővé.
A program Szociálpolitika, kultúra és sport, Gazdaságpolitika, vala-
mint a kül- és biztonságpolitika című fejezetei foglalkoznak környe-
zetpolitikai kérdésekkel. Megjegyzendő, hogy a környezetpolitikáról
szóló önálló egység a gazdaságpolitikai fejezetben található.
A romák társadalmi és politikai integrációjával kapcsolatban
megjegyzi a dokumentum, hogy a hagyományos roma foglalkozási
ágak közül támogatja a kormány azokat, amelyek gazdasági-környe-
zetvédelmi szempontból is hatékonyak.
A kormány kifejezte, hogy olyan társadalmi közállapotok meg-
teremtésén munkálkodik, melyeknek keretei között alapérték a ter-
mészeti környezet védelme, az emberi kapcsolatok, a viselkedés és
a politikai nyilvánosság kulturáltsága, az egymás iránti figyelem és
türelem, a fizikai és lelki egészség.
A gazdaságpolitikai célkitűzések között szerepel, hogy az inf-
rastruktúra gyorsított fejlesztése érdekében a közlekedés, a környe-
zetvédelem beruházásokat növelni kell. A program kitért arra is,
hogy a kormány célja a vállalkozások modernizációját és környe-
zetének fejlődését szolgáló fejlesztési politika (út, vasút, környezet-
védelmi beruházások, informatika, kutatás és fejlesztés) megvalósí-
tása. Továbbá arra is, hogy a hazai és EU-forrásokból fedezve emeli
majd az államháztartás beruházási kiadásait, s ennek során koncent-
rált beruházásokra kerül sor a közlekedésben, a környezetvédelem-
ben, az informatikában. A kormány célrendszerében szerepelt az
elavult járműparkot korszerűsítése, ekkor a környezetvédő megoldá-
sokat adókedvezményekkel ösztönöznék.
A program kijelentette, hogy „A környezetvédelemben fordu-
latot érünk el” (Kormányprogram, 2002). A kormány az 1997-ben
elfogadott nemzeti környezetvédelmi Programot továbbfejlesztve
nagyobb hangsúlyt akart fektetni a környezetvédelmi vizsgálatok
elvégzésére, a működő rendszereknél a környezetet védő szabályok
betartására és a szennyező fizet elv érvényesítésére.
Antal Attila
64
Az energiapolitika (mint a környezetvédelmez kötődő szakpoli-
tika) terén a kormány költségvetési eszközökkel tervezte támogatni
az energiatakarékosságot eredményező programokat.
A kormány létrehozni tervezete a környezetvédelmi (ökológiai)
kutatások új működési és szervezési szemléletet megvalósító orszá-
gos hatósugarú centrumát. A kutatás etikai követelményeinek elfo-
gadására és a tudomány iránti bizalmat fokozó alkalmazására a kor-
mány kezdeményezte a kiemelt közfigyelmet felkeltő orvosetikai,
élelmiszer-biztonsági és környezetvédelmi kérdésekben a tudomá-
nyos és a szakmai társaságok minél aktívabb, folyamatos párbe-
szédét a társadalommal.
A vidék- és agrárfejlesztés terén a kormány munkahelyteremtő, a
környezetet megóvó vidékfejlesztési program megvalósítását terve-
zete. Felhívta a figyelmet a természeti és az épített környezet ápolá-
sára, megóvására a jövendő generációk számára, továbbá a tájkörzeti
gazdálkodás szempontjainak fokozott figyelembevételére.
A kül- és biztonságpolitika területén a kormány magyar külpo-
litika törekvéseinek újrafogalmazása során konstruktív, de kritikus
viszonyt kívánt kialakítani globalizáció összetett, olykor ellentmon-
dásos jelenségéhez, amely a világgazdaságban, a környezet nem-
zetközi védelmének mind erőteljesebb követelményében, a nem-
zetközi biztonságot fenyegető új kihívásokban ölt testet. A kor-
mány kifejtette, hogy a szomszédos országokkal rendezett kapcso-
latokra, bővülő együttműködésre és a kölcsönös bizalom megerő-
sítésére törekszik. A szomszédainkkal összekötő tényezők közül a
kormány többek között az infrastruktúra fejlesztés és a környezet-
védelem közös feladatait is kiemelte. Utalt arra is, hogy szomszéd-
sági viszony meghatározó eleme országaink fizikai kapcsolata és az
ebből fakadó közvetlen emberi viszonyok: a közös határ, az össze-
fonódó közlekedési infrastruktúra és légtér, az elválaszthatatlan, és
közösen védendő természeti környezet, a határok mentén fejlődő
gazdasági együttműködés, a határokat átlépő kulturális, nyelvi és
családi viszonyok szövedéke. Az új típusú biztonsági kihívások kap-
csán a kormány utalt arra, hogy megjelentek az emberek mindennapi
életvitelét megzavaró, alacsony intenzitású fegyveres konfliktusok
és a nemzeti vagyont veszélyeztető ipari, környezeti, civilizációs, és
társadalmi katasztrófák fenyegetése.
Környezetpolitika a kormányprogramokban
65
A kormányprogram a környezetpolitikai szemléletmód közepes
fokú integráltsága jellemző, hiszen környezeti szempontok jelennek
meg az infrastruktúra-fejlesztés, a gazdaságpolitika, az energiapoli-
tika, a vidék- és agrárfejlesztés területein, valamint újdonságként –
követve a nemzetközi trendeket a kül- és biztonságpolitika (benne a
szomszédságpolitika) terrénumaiban is. A jogpolitikai eszközrend-
szert illetően folytatódik az Orbán-kormány programjánál tapasztalt
tendencia: nem jogalkotási eszközökkel, inkább jogalkalmaztatási
eszközökkel és célkitűzésekkel operál a dokumentum.
17
6. GyurCSány ferenC elSő korMányA (2004-2006)
Az első Gyurcsány-kormány programjában is több ponton megjelent
a környezetvédelem kérdésköre, noha korántsem valósult meg az az
integrált szakpolitikai szemlélet, amelyet az Orbán és a Medgyessy-
kormányok programjai esetében tapasztalhattunk. A környezetvéde-
lem kérdésköre ebben a programban is szerepel önálló témakörként.
Az értékelvű kormányzás kapcsán a program a környezet védel-
mével kívánja javítani az élet minőségét. A Tisza és mellékfolyói
árvízvédelmét biztosító Vásárhelyi-terv megvalósítását, a cigándi
tározó megépítését és a tiszaroffi tározó építésének elkezdését, vala-
mint az ezekhez kapcsolódó környezetvédelmi programokat az
elmúlt másfél száz év legnagyobb szabású vidékfejlesztéseként téte-
lezi a kormányprogram. A program szerint az egészségügyi és kör-
nyezeti problémák nem kezelhetők külön, ezért átfogó, életminő-
ség-javító programokat indítványoz. A kormánya eltökélt továbbá
abban, hogy az egészséges életmód népszerűsítésével, az egészség-
ügy fejlesztésével és az egészségre káros környezetszennyezés visz-
szaszorításával javítsa a polgárok életminőségét.
A programra jellemző az, hogy környezetpolitikai kérdéseket
alacsony integráltsággal kezeli. Az egész programot áthatják az álta-
lános céltételezések (kiéve a konkrét program és beruházás-javasla-
tokat), amelyekhez nincsenek jogpolitikai eszközök rendelve.
18
7. GyurCSány ferenC MáSoDik korMányA (2006-2009)
A kormányprogram több fejezetében is visszatérnek a környezetpo-
litikai megfontolások, ezek azonban nem alkotnak koherens rend-
szert, így a környezetpolitikának az alacsonyabb foknál kissé maga-
sabb integráltsága jellemző a programra.
Antal Attila
66
A kormány gyógy- és termálvízkincsünk turisztikai célú haszno-
sítását fejlesztésekkel és pályázható támogatásokkal segítené, foly-
tatva a műemlék gyógyfürdők felújítását, fejlesztve gyógyhelyein-
ket, kiemelt turisztikai övezetként, egységes és összehangolt szabá-
lyozás keretében segítve a Balaton térségének, a Duna és Tisza kör-
nyezetének fejlődését.
A program értelmében a kormány törvénybe akarta foglalni és
el akarta indítani az átfogó vasútfejlesztési és járműcsere progra-
mot, amelyben is a fejlesztések eredményeként vidéki nagyvárosain-
kat korszerű vasúttal lehet elérni, a környezetbarát vasúti közleke-
dés visszanyeri korábbi elismertségét, és hozzásegít az ország tran-
zit szerepének megerősítéséhez.
A korszerű, piacképes termelési szerkezet keretében a kormány
differenciáltan tervezete növelni az agrár-környezetgazdálkodásba
bevont termőterület nagyságát.
A kormány szerint a szellemi örökség, az épített környezetünk,
települési és tájarculatunk, a formatervezés és tárgykultúra szerves
része a nemzeti kultúrának, és ennek megfelelő súlyt kell kapjon a
kulturális igazgatásban.
A kormányprogram indítását tervezte az egészség- és környezet-
tudatos életmód népszerűsítése és a demokratikus állampolgári atti-
tűd fejlesztése érdekében.
Hazánk külső biztonsága kapcsán a kormány hangot adott
annak, hogy a természeti katasztrófák drámai módon figyelmeztet-
nek a környezetünkkel szembeni felelősségünkre.
A Tisztább és egészségesebb környezet című környezetpolitikai rész
elsősorban a jóléti szempontok mentén közelít a környezetvédelem kér-
désköréhez: „Biztonságos, egészséges, kellemes környezet nélkül nincs
jólét. Saját magunk és utódaink érdekében a fenntartható fejlődés elvét
kell követnünk a természeti és az emberi erőforrások kezelésében, hiszen
csak akkor csatlakozhatunk az élenjáró országokhoz, ha a társadalmi-
gazdasági haladás környezetünk minőségét is biztosítja. Bár az elmúlt
évek környezetvédelmi fejlesztései eredményeképpen egyre több ember
számára vált mindennapi valósággá a tiszta ivóvíz, a csatorna, a hulla-
dékmentes, összességében tisztább és élhetőbb környezet, de ma még túl
sokan élnek olyan településen, ahol mindez hiányzik. A már megindult
és az elkövetkező években megvalósuló fejlesztések számukra is megte-
remtik az egészségesebb életkörülményeket.” (Kormányprogram, 2006)
Környezetpolitika a kormányprogramokban
67
A programban összetett módon jelentkezik a környezeti terve-
zés: a kormányprogram program-centrikusan (a „programok prog-
ramja”) határozza meg az elérendő célokat, s minden célhoz rendel
egy új programot vagy a már meglevő továbbfejlesztését. Jogpoliti-
kai eszközök tekintetében kevés esetben él a jogalkotási módszerek-
kel, inkább a jogalkalmazás és az általános célkitűzések dominálnak.
8. BAJnAi GorDon korMányA (2009-2010)
A Válságkezelés és Bizalomerősítés című program/cselekvési terv
19

nem rendelkezik önálló környezetpolitikai fejezettel, s a zöld célkitű-
zések is szórványosan fordulnak elő benne. Cél- és eszközrendszere a
korábbi kormányprogramra, és hároméves kormányzásra épít.
Az infrastrukturális fejlesztések folytatása kapcsán a program
kiemeli, hogy a kormány megkezdi a használatarányos elektroni-
kus díjfizetési rendszer bevezetését, melynek célja, hogy biztosítsa a
közúthálózat fenntartásához, továbbfejlesztéséhez szükséges forrá-
sokat. Ez a kormány szerint igazságosabb közteherviseléshez vezet,
mert a költségeket a használók arányosan viselik, miközben növeli
a környezetbarát vasúti és vízi szállítás versenyképességét. A rend-
szer lehetővé teszi a díjfizetést elmulasztók fizetésre kényszerítését.
Az energiahatékonyság témakörében a program deklarálja, hogy
a kormány folytatja a bővíti a lakás-felújítási, korszerűsítési prog-
ramot az EU klímavédelmi követelményeinek figyelembe vételével.
Ennek kapcsán rávilágít a kormányprogram arra is, hogy a panel-
lakások és a hagyományos lakóépületek energiatakarékos felújítá-
sát, a falak szigetelését, az ajtók és ablakok cseréjét célzó pályáza-
tok sikeresek, így továbbra is fontos szerephez jutnak. A kormány
támogatás nyújtását tervezi arra is, hogy a fűtési és világító rend-
szerek korszerűsítésével csökkenteni lehessen az energiafelhaszná-
lást a közintézményekben és a vállalkozások üzemépületeiben is.
A források további bővítésének fedezetéül szolgálhat a program sze-
rint a CO
2
-kvóta tervezetten felüli bevétele, a „Robin Hood-adó” és
a bányajáradék egy része, valamint az uniós források.
9. orBán Viktor MáSoDik korMányA (2010-)
Orbán Viktor második kormányprogramja már korántsem helyezi
a környezetvédelmet olyan központi helyre, mint az 1998-as prog-
ram, ahol a külön környezetpolitikai fejezeten túl 10 további egység-
Antal Attila
68
ben jelent meg a környezetvédelem ügye. Olyannyira igaz ez, hogy
a Nemzeti Ügyek Kormánya ezúttal nem írt környezetpolitikai feje-
zetet, s a téma öt további egységben (az építőiparral, a mezőgazda-
sággal, a zöld közbeszerzéssel, a versenyképes oktatással és képzés-
sel, továbbá hazánk adottságaival foglalkozó részek) tűnik fel – szin-
tén nem központi kérdéskörként. A „kellő általánosság” szintjén
való mozgást mi sem példázza jobban, mint a következő kijelentés:
„A nemzeti Ügyek kormánya a honvédelemben, a környezetvéde-
lemben és kulturális értékek védelmében is érvényre juttatja a nem-
zeti egység akaratát és helyreállítja a közjó primátusát.” (Kormány-
program, 2010: 16).
Az építőipar kapcsán megemlíti a program, hogy Magyaror-
szágnak elő kell segítenie az építőiparban az „energiahatékony épü-
letekre irányuló európai kezdeményezés” megvalósulását, amely a
zöldtechnológiák támogatására, valamint új és felújított épületekben
az energiahatékony rendszerek é s anyagok fejlesztésére irányul.
A kormány összekapcsolja a környezetvédelem és munkahelyte-
remtés kérdéskörét, feltételezve azt, hogy egy országos energiahaté-
konysági program fellendítené az építőipart, évente a lakásállomány
10%-ának felújítása 80 ezer építőipari munkahelyet teremtene és ez
a befektetés az országnak kevesebb, mint tíz év alatt megtérülne,
továbbá környezetvédelmi vállalásainkat is megoldaná.
A mezőgazdaság kapcsán a program hangsúlyozza, hogy erő-
sebbé és hatékonyabbá kell tenni az élelmiszer-biztonság és élelme-
zés-egészségügy intézményrendszerét. A megbízhatatlan eredetű,
egészségkárosító „élelmiszerek”, élelmiszer-utánzatok nem enged-
hetők be a hazai kereskedelembe. Továbbra is fontos, hogy hazánk
GMO-mentes állapotát fenntartsuk, gondolva a jövő nemzedékére, a
környezet biztonságára. A környezet és mezőgazdaság kapcsolatá-
ban olyan sokrétű mezőgazdaság, környezet- és tájgazdálkodás meg-
teremtése a cél, amely úgy állít elő értékes, a természetet a lehető leg-
kevésbé terhelő, egészséges és biztonságos élelmiszereket, valamint
helyi energiákat és különféle nyersanyagokat, hogy közben megőrzi
talajainkat, ivóvízkészleteinket, az élővilágot, természeti értékeinket.
A program a gazdaságpolitikához és fejlesztéspolitikához, szű-
kebben az állami pénzek helyes és hasznos elosztásához is hozzá-
kapcsolja a környezeti szempontokat, amikor zöld közbeszerzésről
beszél. Zöld közbeszerzés alatt a termékek, szolgáltatások és épí-
Környezetpolitika a kormányprogramokban
69
tési beruházások beszerzése során figyelembe vett környezetvé-
delmi szempontokat érti a kormány, s olyan zöld közbeszerzési rend-
szert irányoz elő, amely a hazai vállalkozásokat részesíti előnyben,
és olyan állami, közösségi intézkedéssorozatot, amely a társadalmat
és a gazdaságot fenntartható fejlesztési pályára állítja, valamint a
környezeti szempontokat is integrálja a nemzeti fejlesztéspolitikába.
A versenyképes oktatás és képzés terén a kormány szerint a
magas hozzáadott értékű iparágak fejlesztéséhez (egészségipar,
high-tech, innováció, K+F, zöld gazdaság) szükség van a hazai ter-
mészettudományos és mérnökképzés megerősítésére. Bár nem fejti
ki, hogy pontosan mit ért zöld gazdaság alatt.
Végül, de nem utolsó sorban Magyarország kiaknázható adott-
ságai között is felfedezhetünk zöld szempontokat: „Meg kell talál-
nunk azokat a kitörési pontokat, azokat a jövő-iparokat, amelyek
képesek a gazdaság egészének dinamizálására. Meg kell találni azo-
kat az eszközöket, amelyek a kitörési pontokat összekötik, és ezek
révén a kitörési pontok szövetét kell megszőnünk, melyek a legfon-
tosabb gazdasági mozgástér mozgatórugói: a helyi adottságokra és
magas munkaigényes vállalkozásokra építő egészségipar, turizmus,
zöld gazdaság, megújuló energia, víz alapú gazdaságfejlesztés, jár-
műipar, tudásipar, tranzitgazdaság, élelmiszeripar, üzleti szolgálta-
tások, k+f.” (Kormányprogram, 2010: 39)
B. KÖRNYEZETI TERVEZÉS A KORMÁNYPROGRAMOKBAN
A kormányprogram a közpolitikai és általában a politikai tervezés
szempontjából is kiemelkedően fontos dokumentum: meghatározza
az a programot, cselekvési irányt és az ezekhez kapcsolt megol-
dási eszközöket, amelyeket a parlamenti többséget (ideális esetben)
maga/maguk mögött tudó kormánypárt(ok) a négy éves ciklus alatt
végrehajtani tervez. A környezetpolitika szempontjából is lényeges
az adott kormányprogramban meghatározott célkitűzésrendszer.
A környezetpolitika-alkotás nézőpontjából nem csupán a kor-
mányprogram önálló, környezeti fejezete a jelentős, hanem a zöld
szempontok integráltsága az egyéb szakpolitikákba, valamint az
adott program „zöld esszenciája”, amennyiben rendelkezik ilyennel.
Ezt az esszenciát a közpolitikai célkitűzések, az ezekhez rendelt esz-
közök, a környezetpolitikai program-szintű integráltsága, valamint e
tényezők egymáshoz való viszonya adja.
Antal Attila
70
Végigtekintve a hazai kormányprogramokat elmondhatjuk, hogy
egyaránt jellemző a programokra a környezetpolitikai evolúció és
devolúció. A programok pályája kirajzol egy bizonyos fejlődési ívet,
azonban ez a fejlődési ív korántsem töretlen. A környezeti tervezés
és stratégiaalkotás szempontjából alapvetően négy szakaszt (beso-
rolva ezek alá az egyes kormányprogramokat) különíthetünk el:
5. táblázat: A kormányprogramok környezetpolitikai szakaszolása
Közpolitikai szakasz Kormány/kormányprogram Időszak
1. A rendszerváltó környezet-
politika időszaka
Antall-kormány és Boross-
kormány
1990-1994
2. A kibontakozó professzio-
nális szakpolitika-alkotás idő-
szaka
Horn-kormány, első Orbán-
kormány, Medgyessy-kormány
1994-2004
3. Az általános célkitűzések és
a programok mentén történő
tervezés időszaka, majd a vál-
ságkormányzás
Első Gyurcsány-kormány,
Második Gyurcsány-kormány,
Bajnai-kormány
2004-2010
4. Mérsékelten integrált, dön-
tően a gazdaságpolitikára fóku-
száló környezetpolitika
Második Orbán-kormány 2010-
A rendszerváltó környezetpolitika sajátja, s determináló ténye-
zője volt az előző rendszerrel való gyökeres szakítás, s az új demok-
ratikus berendezkedés megteremtése. Erre a szakpolitikai időszakra
alapvetően a jogalkotási eszközök alkalmazása, illetve annak terve-
zés volt a jellemző. A környezeti-rendszerváltást elsősorban a jog-
alkotás síkján kellett elvégezni, s a két kormány el is kívánta látni
ezt a feladatot. A formálódó környezetpolitika terhes volt a szocia-
lista örökséggel: kifejezte ez az (egyébként a következő szakaszra is
átnyúló) bős-nagymarosi ügy is. Ezen időszakra elsősorban a gyó-
gyító és forrásorientált környezetpolitika volt jellemző, s elkezdett
kibontakozni a megelőzési jelleg is.
A kibontakozó professzionális szakpolitika-alkotás időszakát a
jogalkotási kérdések és távlatos környezetpolitikai tervezés jelle-
mezte. Erre az időszakra tehető az, hogy a kormányok be kívánták
végezni a rendszerváltó jogalkotást, megalkotva az új, környezetvé-
delmi szempontból jelentős törvényeket. A környezetpolitikai célki-
tűzések továbbra is elkülönült módon jelentek meg a kormányprog-
ramokban, azonban egyre erősebb volt az integratív szemléletmód,
Környezetpolitika a kormányprogramokban
71
amelynek csúcs az Orbán-kormány programjában következett be.
Az időszakot meghatározó három kormányprogram gyógyító és for-
rásorientált megközelítésű, azonban egyre erőteljesebb a megelőző
környezetpolitika szerepe. A jogalkotási eszközöket egyre inkább
háttérbe szorítja a már meglevő környezetvédelmi jog alkalmazása.
A környezetpolitikai tervezés harmadik szakasza az általá-
nos célkitűzések és a programok mentén történő tervezés időszaka,
majd a válságkormányzás szakasza. Mostanra beértek a korábbi jog-
alkotási tendenciák: a kialakult környezetjogi rendszer nem töké-
letes, korrekcióra szorul, de európai színvonalúnak mondható.
Éppen ezért a kormányok programjai inkább a jogalkalmazás erő-
sítésére irányulnak (elvétve találunk konkrét jogalkotási tendenciát).
A 2004-es, ciklusközi kormányváltástól egy új elemmel találkozunk
a környezetpolitikai tervezésben: az általános célkitűzések, gyakran
egy-egy elv programszintre emelése. Korábban is voltak hasonló ten-
denciák, azonban a szakpolitikai tervezés szintjén nem jelentek meg
ilyen erőteljesen. A második Gyurcsány-kormány időszakától pedig
az általános célkitűzésekben való gondolkodás átcsap egy program-
központú szemléletbe („programok programja”). A környezetpoli-
tika jellege továbbra is gyógyító és forrásorientált, kiegészítve a meg-
előzés szemléletmódjával. A pénzügyi, gazdasági (társadalmi) vál-
ság kibontakozása rányomta a bélyegét a kormányzati tervezésre: a
Bajnai-kormány cselekvési terve (programja) az előd-program kör-
nyezetpolitikai tendenciáin nyugszik, nem nyit környezetpolitikai
fejezetet, s nem jellemző rá az integrált szemléletmód sem.
A 2010-es kormányváltással – legalábbis a kormányprog-
ram szintjén – a környezetpolitika látszólag leszálló ágba került.
A korábbi integrált személetmódot egy mérsékelten integrált, dön-
tően a gazdaságpolitikára fókuszáló környezetpolitikai megközelí-
tés váltotta fel. A környezetvédelem immár nem alkot önálló feje-
zetet vagy fejezetrészt, s a korábbiakhoz képet igen kevés szakpo-
litikában jelenik meg. Szembetűnő a terület gazdaságpolitikához
és fejlesztéspolitikához való kapcsolása (ez egyébként leképeződik
a második Orbán-kormány minisztériumi rendszerének kialakítá-
sában: a környezetvédelem területeit szétdarabolták, a környezet-
ügyért való felelősséget államtitkári szintre vitték le, s az új Vidék-
fejlesztési Minisztériumba integrálták).
Antal Attila
72
Elemzésünk csupán a mindenkori kormányprogramokra kon-
centrált, így szükségképpen egyoldalú és leszűkítő volt (nem fog-
lalkoztunk a környezetpolitikák megvalósításával, a kormányprog-
ramokhoz kapcsolódó egyéb dokumentumokkal). Mindezt azért tet-
tük – amint korábban is említettük –, mert a kormányprogramokat a
környezeti tervezés speciális, központi elemének tekintjük, s ilyen-
formán önálló elemzési anyagot, szakpolitikai szempontból vizsgá-
lódásra érdemes matériát látunk bennük. Mégpedig azért, mert a
kormányprogram lehet a jó és előremutató szakpolitika (így a kör-
nyezetpolitika) kialakításának kiindulópontja. Tény, hogy szegényes
vagy kellőképpen nem részletezett kormányprogram mellett (illetve
annak ellenére) is lehet tartalmas szakpolitikát csinálni, de mindez
sokkal könnyebb (s nem utolsó sorban az állampolgárok számára
átláthatóbb) egy olyannal, ami a kormányzás során a kormány mér-
céje és igazodási pontja lehet.
FELHASZNÁLT IRODALOM
Antal Attila (2009a): zöld utakon. Méltányosság Politikaelemző Központ.
http://www.meltanyossag.hu/files/meltany/imce/doc/
kp-zoldutakon-090421.pdf
Antal Attila (2009 b): Környezeti demokrácia elmélete és gyakorlata. In
Politikatudományi Szemle 2009/4. 82-101. pp (Antal, 2009 b)
Antal Attila (2010 a): Környezetpolitikai tervezés és stratégiaalkotás helyi
szinten. In Kákai László (szerk.) (2010): 20 évesek az önkormányzatok
– Születésnap vagy halotti tor? IDResearch Kft., Publikon Kiadó. Pécs.
395-411. pp (Antal, 2010 a)
Antal Attila (2010 b): A környezeti demokrácia Magyarországon – Alkot-
mányos alapok. In Közjogi Szemle 2010/3. (Antal, 2010 b)
Bándi Gyula (2006): Környezetjog. Osiris. (Bándi, 2006)
Bulla Miklós (2004): Környezetpolitika. Budapest, ELTE-Mobil Kiadó Kft.
(Bulla, 2004)
Bulla Miklós – Tamás Pál (2003): Magyarország környezeti jövőképe.
OKT-Abi Print.
Czibere Károly et al. (2006): Szakpolitikák a rendszerváltás utáni Magyar-
országon: 1990-2006. Rejtjel Politológia Könyvek. (Czibere, 2006)
Fodor László (2006): Környezetvédelem az Alkotmányban. Gondolat 2006.
(Fodor, 2006)
Ifj. Zlinszky János (2010): környezetpolitika, 2009. In Sándor Péter, Vass
László (szerk.) (2010): Magyarország Politika évkönyve 2009-ről.
Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány. 267-270. pp
Környezetpolitika a kormányprogramokban
73
Illés Zoltán (1991): Piros jelzés a zöldeknek (környezet- és természetvé-
delem 1990). In: Kurtán Sándor – Sándor Páter – Vass László (szerk.):
Magyarország politikai évkönyve 1990-ről. ÖKONÓMIA ALAPÍT-
VÁNY – ECONOMIX RT. (Illés, 1991)
Kerekes Sándor-Kiss Károly (szerk.) (2004): környezetpolitikánk európai
dimenziói. Budapest, MTA Társadalomkutató Központ.
Kiss Péter (szerk.) (2004): Magyar kormányprogramok 1867-2002. Magyar
Hivatalos Közlönykiadó. (Kormányprogramok, 2004)
Koloszár Miklós (2002): A környezetvédelem 10 éve Magyarországon.
(1990-2000). Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási
Egyetem Környezettudományi Intézetének tanulmányai. (Koloszár,
2002)
McDonough, Willam – Braungart, Michael (2007): Bölcsőtől bölcsőig.
környezettudatosság – a tervezéstől a gyártásig. HVG Kiadó Zrt. (Böl-
csőtől bölcsőig, 2007)
OECD (2000): environmental Performance reviews (1st Cycle).
Conclusions and recommendatinos 32 Countries (1993-2000).
OECD (2000): environmental Performance reviews: Hungary (2000).
OECD, 2000. – OECD Code: 972000031P1 – 9789264171954
OECD (2008): environmental Performance reviews: Hungary (2008).
OECD, 2008. – 9264049282.
Szabó Máté (szerk.) (1999): környezetvédelmi civil szervezetek Magyaror-
szágon (1988-1998). Villányi úti könyvek. (Szabó, 1999)
Kormányprogramok
A nemzeti megújhodás programja. A köztársaság első három éve. Buda-
pest, 1990. szeptember (Kormányprogram, 1990)
kormányprogram a folyamatosság, a stabilitás és a fejlődés jegyében
(1993-1994). (Kormányprogram, 1993-1994)
A Magyar köztársaság kormányának Programja 1994-1998. (Kormány-
program, 1994)
Az új évezred küszöbén – kormányprogram a polgári Magyarországért
1998-2002. (Kormányprogram, 1998)
„Cselekedni, most és mindenkiért!” A nemzeti közép, a demokratikus koalí-
ció kormányának programja 2002-2006. (Kormányprogram, 2002)
lendületben az ország! A köztársaság kormányának a programja a szabad
és igazságos Magyarországért 2004-2006. (Kormányprogram, 2004)
Új Magyarország – Szabadság és szolidaritás. (Kormányprogram, 2006)
Válságkezelés és Bizalomerősítés – A válságkezelő kormány egyéves cse-
lekvési terve. (Kormányprogram, 2009)
A nemzeti együttműködés Programja (Kormányprogram, 2010)
Antal Attila
74
VÉGJEGYZETEK
1 Jelen tanulmány ahhoz a hazai szakpolitikai elemzési irányhoz kíván hozzájárulni, amely-
nek célja a folyamatos reflexió a szakpolitikai tervezési dokumentumokra és azok auditjának
elvégzése.
2 Jogpolitika alatt a kormányzat tematikus jogalkotási elképzeléseit és az azok megvalósítá-
sára hivatott eszközrendszert értem: ez egy komplex jogi-politikai tér, amely nem csak a kész
tervezeteket, hanem a szakpolitikai szándék eredményeképpen kialakított alternatív jogalko-
tási és végrehajtási tendenciákat is magában foglalja.
3 Csak közbevetőleg jegyezném meg, hogy ezt a gondolatmentet követve a (párt)politikai ter-
vezés az, amely az összes tervezési szintet dominálja (legalábbis előbb vagy utóbb), hiszen a
demokratikus politikai rendszer logikájánál fogva ez a kormányra kerülő párt saját elképze-
léseit fogja megvalósítani (a pártpolitikai tervezésre lásd: Antal, 2009 a).
4 Az alább tárgyalandó típusok egyben elemzési keretül is szolgálnak majd a hazai kormány-
programok értékelése során.
5 Forrás: Bándi, 2006: 38. p, valamint saját kiegészítés a környezet védelmének általános sza-
bályairól szól 1995. évi LIII. törvénynek a 2008. évi XCI. törvénnyel történő módosítása
alapján.
6 A települési tervezésre lásd: Antal, 2010 a.
7 Külön figyelmet érdemel a vállaltok társadalmi felelősségvállalása (Corporate Social
responsibility – CSr).
8 A kormányprogramok elemzése, bemutatása során a kormányprogramban megfogalma-
zott programpontokat, elképzeléseket a „kormány” programjaként mutatjuk be, mindazo-
náltal az alkotmányos szabályozásból következik, hogy a „kormány programja” valójában
a miniszterelnök-jelölt programja, hiszen a kormány megalakítására [Alkotmány, 33. § (5)
bek.] csupán később, a kormányfő személyéről és a (leendő) kormány programjáról való dön-
tés [Alkotmány, 33. § (3) bek.] után kerül sor.
9 Felhívjuk továbbá a figyelmet a kormányprogramok elérhetőségére és a viták időpontjára.
10 A hazai környezeti demokrácia és benne a környezetjog általános állapotának leírása jelentő-
sen túlnyúlik jelen írás keretein, a témakörre lásd: Antal, 2009 b és Antal, 2010 b.
11 A kormányprogram megvalósulásának értékelésre lásd: Czibere, 2006: 141-142 és Koloszár,
2002: 17-20.
12 90/1993. (XI. 17.) OGY határozat nemzeti környezet- és természetpolitikai koncepció kidol-
gozásáról.
13 A kormányprogram megvalósulásának értékelésre lásd: Czibere, 2006: 142 és Koloszár,
2002: 17-20.
14 (Kormányprogram, 1998)
15 (Kormányprogram, 1998)
16 A kormányprogram megvalósulásának értékelésére lásd: Czibere, 2006: 142-143 és Koloszár,
2002: 17-20.
17 A kormányprogram megvalósulásának értékelésére lásd: Czibere, 2006: 143-145 és Koloszár,
2002: 17-20.
18 A kormányprogram megvalósulásának értékelésére lásd: Czibere, 2006: 143-145 és Koloszár,
2002: 17-20.
19 A dokumentum kormányprogram jellegére lásd Antal, 2009 b.
75
Útfüggőségben
a magyar fejlesztéspolitikába
integrált környezeti politika
Varjú Viktor
bevezetés
Az 1980-as évektől az Európai Közösség újraelosztási rendszere
egyre nagyobb volumenű projektek és tervek kivitelezését tette lehe-
tővé, a fejlesztések azonban óhatatlanul a környezet degradációjá-
val jártak együtt. Az 1960-as évektől megerősödő környezetvédelmi
mozgalmak és a környezetvédő szemlélet a fejlesztéspolitika „zöl-
dítésére” is hatással voltak. A tanulmány alapjául szolgáló kutatás
célja az volt, hogy elemezze a környezetpolitika fejlesztéspolitikába
történő integrációjának megvalósulását különböző területi szinte-
ken, valamint feltárja a sajátos intézményi kereteket és érdekkonf-
liktusokat. Ezen tényezők ugyanis meghatározó befolyással bírnak
a hatékony integrációra. A környezetpolitika integrációját a tanul-
mány elsősorban a stratégiai környezeti vizsgálat intézményén
keresztül vizsgálja. A stratégiai környezeti vizsgálat új, a környe-
zeti politika fejlesztéspolitikába történő integrációját elősegítő esz-
köz. Az első környezeti vizsgálatok már az 1970-es években megje-
lentek, azonban az Európai Unió annak alkalmazását csak 2004 óta
követeli meg.
Az elemzés konkrét esettanulmányok tárgyalásával – a 2007-
2013-as Dél-Dunántúli Operatív Program (DDOP) és stratégiai kör-
nyezeti vizsgálata (SKV) retrospektív elemzésével – tárta fel a kör-
nyezetpolitika integrációját elősegítő és akadályozó tényezőket. Az
értékelés alapjául Magyarország nemzeti és regionális fejlesztési
dokumentumai, eltérő területi (regionális, megyei, kistérségi, helyi)
szintű környezeti vizsgálatainak gyakorlati megvalósításai szolgál-
tatták az alapot.
1
A kutatás során a fejlesztési- és sajtódokumen-
tumok elemzése mellett interjúk készültek a fejlesztéspolitika és a
környezetpolitika, valamint a civil szféra kulcsszereplőivel, a terü-
leti vizsgálatoknál pedig teljes reprezentativitásra törekvő kérdőíves
lekérdezés történt.
Varjú Viktor
76
Ahogy a tanulmányból látható válik, Magyarországon az
államszocialista berendezkedésből áthagyományozódott bürokrati-
kus, elsősorban túlzottan központosított irányítási rendszer az, ami
a fejlesztéspolitikába hatékonyan integrált környezetpolitika akadá-
lyozója és determinálója.
környezetpolitikai integráció
A növekvő számú uniós beruházás következtében szükségessé vált
Brüsszel számára, hogy megfelelő visszacsatolást kapjon a projektek
kivitelezésének körülményeiről és eredményéről. Az EU regioná-
lis politikájában az értékelés szerepe tehát alapvető fontosságra tett
szert. Először a Strukturális Alapok 1988. évi reformja során fogal-
mazódott meg, majd vált kötelezővé a regionális programok előze-
tes és közbenső (ex-ante és mid-term) értékelése. Az 1994 és 1999
közötti programozási időszak szabályozása már meghatározta a tag-
államok által benyújtandó programdokumentumok tartalmát, vala-
mint definiálta az ex-ante és ex-post (utólagos) értékelés, monitoring
fogalmát, célját (Czira – Jusztin – Sóvágó, 2004).
Az Európai Unió környezetpolitikájának evolúciója az 1990-es
évek elejére eljutott a „mellékelt politika” (Hildebrand, 1993) szintjé-
ről a jogilag és intézményileg független politikák szintjére. Az Egy-
séges Európai Okmány (Single European Act, 1986) és a Maastrichti
Szerződés (Treaty on European Union, 1992) hivatalosan az Euró-
pai Bizottság főigazgatóságához (DG XI) delegálta a környezetpoli-
tikai döntések előkészítését, és ehhez pénzügyi alapot is szervezett.
Az Európai Közösség 1980-as évek végi, 1990-es évek eleji elmoz-
dulása a növekedés-orientált fejlesztés felől a fenntartható fejlesztés
felé a környezeti politika többi közösségi politikába történő integrá-
ciójában (Environmental Policy Integration – EPI), mint kulcselem-
ben jelent meg. Az 1980-as évektől kezdődő előkészületek, tervezé-
sek vezettek oda, hogy a Közösség 5. Környezetvédelmi Cselekvési
Programjában már hangsúlyozták a környezeti szempontok szakpo-
litikákba történő integrációját (Lenschow, 1997).
A környezetvédelmi szakpolitika megerősödésével és szerte-
ágazó hatásával az elmúlt évtized egyre inkább előtérbe kerülő
fogalmává vált a környezet(védelm)i politika integrációja.
2
Mivel a
fejlesztéspolitika, a fejlesztési és tervezési kérdések, a döntéshozási
folyamat konfliktusokkal és érdekellentétekkel tarkított, ezért a fej-
Útfüggésben
77
lesztéspolitikába, illetve annak döntéshozatali folyamatába integrá-
lódó környezetvédelem akkor eredményezheti a fenntartható fejlő-
dés megvalósulását, ha a feltételek és az eszközök adottak. Sajnos a
fenntarthatóság nagyon sok esetben félreértelmezett, és a fogalom
félremagyarázott. A fenntarthatóságot a közgazdászok, pénzügyi
szakemberek jellemzően fejlesztési, növekedési kérdésként értel-
mezik, nem pedig fejlődésként, amely a természeti környezet kere-
tei közé szorított, és figyelembe veszi az ökológiai körülményeket.
Ahogy Hajnal Klára fogalmaz: „a fenntartható fejlődés elmélete a
fejlődés természetének, azaz a természet természetének a feltárása,
felismerése, és az emberi rendszerek ehhez történő hozzáigazítása,
harmonizálása” (Hajnal, 2006: 35). Tehát nem elég az, hogy a kör-
nyezeti szemlélet integrálódjék az emberi rendszerekbe, kardinális
kérdés az, hogy a helyes felfogás ágyazódjék be a környezetpolitika
fejlesztéspolitikába történő integrációja során.
Bár a környezeti vizsgálati eljárás (Environmental Assessment)
intézménye már az 1960-as évek végén megjelent az Amerikai
Egyesült Államokban, majd az 1970-es évektől egyre több európai
ország is alkalmazni kezdte (pl. Franciaország, Hollandia a hatás-
vizsgálat mellett) (Szilvácsku, 2003), ennek intézményesítése csak a
2000-es években történt meg. A stratégiai környezeti vizsgálat uniós
szintű, minden tagországra kiterjedő, kötelező érvényű bevezetésé-
nek a 2001/42/EK irányelv alapján 2004. év közepéig kellett megtör-
ténnie. Ezt Magyarország a 2/2005. (I. 11.) Korm. rendelettel imple-
mentálta.
a stratégiai környezeti vizsgálat
elméleti kerete
A stratégiai környezeti vizsgálatnak az alábbiakban leírt elméleti
keretbe kell(ene) illeszkednie, hogy elérje célját, és valóban ideális-
nak lehessen tekinteni.
A fejlesztéspolitika politika–terv–program–projekt rendsze-
rében az első háromra vonatkozik a stratégiai környezeti vizsgálat
(SKV), míg a negyedikre a környezeti hatásvizsgálat (KHV), mint
környezeti előrejelzési módszer. A különbség a KHV és az SKV
között tehát az, hogy míg a KHV projektek vagy beruházások kör-
nyezetre gyakorolt hatásait vizsgálja, addig az SKV, a tervezési hie-
Varjú Viktor
78
rarchiában magasabb, általánosabb érvényű tervek, programok és
politikák környezeti hatásait hivatott felmérni.
A stratégiai környezeti vizsgálatnak megvannak a maga korlátai
az eljárásmódban és a technikában is. Ezt bizonyítja, hogy a külön-
böző országokban gyakran eltérő gyakorlatok alakultak ki az SKV-
val kapcsolatban. Annak ellenére, hogy számos esettanulmány és
kézikönyv is megjelent már a témában, máig nincs egységes, kiala-
kult metódusa az SKV-k készítésének. Másrészről számos adat és
információ nehézkesen áll rendelkezésre, jobbára a tervből kifo-
lyólag, hiszen egy átfogó fejlesztéspolitikai elképzelésnek általában
nincsenek meg a konkrét területi megnyilvánulásai, így az SKV-nak
a területi dimenziója gyakran hiányos (ami nem jelenti azt, hogy a
környezeti vizsgálat nem tölti be a szerepét). Folyamat oldalról maga
a tervezés is gyakran homályos, érdekvezérelt, és olykor nehezen
áttekinthető, így gyakran a környezeti vizsgálat nem akkor készül,
amikor az valóban a terv végső formájára is hathatna, és valóban
befolyásolhatná a döntéshozatalt.
Az egyes országok gyakorlata is eltérő az SKV megvalósításá-
ban. Például az Egyesült Államokban a környezeti vizsgálat megle-
hetősen széleskörű és terjedelmes, a társadalmi konzultációt hang-
súlyozza; a holland gyakorlat erősen kapcsolódik a döntéshozási hie-
rarchiához; a német SKV a mennyiségi értékelésre, valamint a föld-
rajzi információs rendszerre (GIS) helyezi a hangsúlyt; a brit környe-
zeti vizsgálat pedig inkább kvalitatív és viszonylag kis terjedelmű.
Ezek a különbségek azonban más tényezőknek köszönhetőek, nem
pedig az SKV modelljéből és szabályozásából fakadnak (Thérivel –
Partidário, 1999).
ÉRDEKCSOPORTOK
Általában elmondható, hogy négy érdekcsoportot (aktort) lehet meg-
különböztetni a stratégiai környezeti vizsgálattal kapcsolatban. 1.
A tervezőt, aki a fejlesztésért felelős. Lehet ez egy fejlesztési ügy-
nökség, vagy egy magánvállalat, amely a tervet készíti valakinek a
megbízásából. 2. A kompetencia letéteményese (általában a kormány
vagy kvázi kormányzati szerv), mely a tervek, programok, politi-
kák végrehajtásáért, a döntések meghozataláért felelős. A kompe-
tens testület, valamint a tervező lehet egy és ugyanaz. Ilyen például
az Egyesült Királyságban a Közlekedési Minisztérium, amely indít-
Útfüggésben
79
ványozza az útfejlesztést, elkészíti a környezeti vizsgálatot, vala-
mint dönt arról, hogy a program mehet-e tovább (ez egyébiránt egy
meglehetősen szerencsétlen szisztéma, amikor a tervező végzi a
környezeti vizsgálatot is). 3. A környezetvédelmi hatóság konzultál
és információkat biztosít a környezeti vizsgálat lefolytatásához. 4.
A negyedik csoport pedig maga az érintett közösség, amely a társa-
dalmi vita során fejti ki a véleményét.
INTEGRÁLTSÁG
A területi tervezés, és a hozzá kapcsolódó környezeti értékelések
általában tágabb, ugyanakkor általánosabb döntés-előkészítést tesz-
nek lehetővé. Különösen igaz ez az SKV-ra a KHV-hoz képest, ahol
az egyeditől (KHV) az általános felé (SKV) mozdulunk el.
Az SKV-folyamat tehát beépül, integrálódik a tervezési folya-
matba. Thérivel és Partidário felhívja a figyelmet az SKV meghatá-
rozásakor arra, hogy a különböző integrált menedzsment tervek nem
tekinthetők minden esetben SKV-nak. Ilyen például egy-egy speci-
fikus biotóp környezeti hatásainak vizsgálata (pl. part menti élőhe-
lyek). Ha ugyanis ezek nincsenek közvetlen hatással a döntéshoza-
talra, nem eredményeznek alternatív tervet vagy fejlesztést, nem
tekinthetők SKV-nak (Thérivel – Partidário, 1999: 4).
A tárgyi integráltság mellett meg kell vizsgálnunk a döntési hely-
zeteket is. Ahhoz, hogy optimális legyen a döntés-előkészítés, a tár-
sadalmi konszenzus vagy a társadalmi konfliktus által meghatáro-
zott szituáció, számolni kell azzal is, hogy az egyes szereplők milyen
tudásalappal, vagy a Matthiesen-féle beágyazott tudásképpel rendel-
keznek.
Mind a környezeti, mind pedig a területi tervezésnek ugyanúgy
van egy bürokratikus, mint egy politikai gyakorlata. A bürokrati-
kus rendszer az adott ország intézményi sajátosságaitól, míg a poli-
tikai gyakorlat az ország politikai hagyományaitól, annak gyakorlati
megnyilvánulásaitól függ.
A tervezés sikeréhez, az elképzelések megvalósításához azonban
adaptálni kell mindkét gyakorlat karakterisztikáját. Természetesen
ez meglehetősen nehéz feladat, mindazonáltal az integrált tervezés-
nek alkalmaznia és számolnia kell mindkettővel. Ez azonban hát-
ráltathatja is a hatékony környezeti és területi tervezést (Partidário–
Voogd, 2004), mint ahogyan az a kutatásokból ki is derült. Fon-
Varjú Viktor
80
tos, hogy a tervezés és a szakma-politika készítése ne váljon el egy-
mástól. Nem elég, ha együtt készül a terv és a környezeti vizsgálat;
együttműködésben kell, hogy készüljenek. Igaz ez mind az ágazati,
mind pedig az átfogó területfejlesztési tervekre.
Bár a nemzeti gyakorlatok szerint a jogszabályi keretek megha-
tározzák, hogy az SKV-kat a tervvel együtt kell kidolgozni, ez nyil-
vánvalóan a konzultációk ismétlődésére, nem pedig a párhuzamos-
ságra vonatkozik.
Ugyanakkor mind a mai napig vita van arról, hogy a SKV-nak
valójában milyen mértékben kell beágyazottnak lennie. Néhány
szerző azt mondja, hogy a környezeti értékelést a döntéshozatali
mechanizmusba kellene integrálni, míg mások amellett érvelnek,
hogy a környezeti értékelésnek el kell különülnie a döntéshozataltól
(Partidário – Voogd, 2004).
Partidário–Voogd négyféle integrációs formát különböztet meg a
környezeti vizsgálattal és a döntéshozatali folyamattal kapcsolatban:
• Az első a „teljes integráció”, amikor a környezeti faktorok és
vonatkozások szerves részét képezik a stratégiai döntéseknek,
azok létrejöttében aktív szerepet játszanak;
• A „környezeti keret integrációban” a környezeti faktorok és
vonatkozások ugyan formailag, szempontrendszerként jelen
vannak, de értékelés nem történik a tekintetben, hogy a prog-
ram megvalósítása mekkora és milyen irányú vélhető hatással
lesz a környezetre;
• Az „egyidejű értékelés”-kor a környezeti faktorok és vonatko-
zások számbavétele, a környezeti értékelés szimultán történik a
szakpolitika kialakításával;
• A „kapcsolt integrációnál” a környezeti értékelés a tervet köve-
tően készül el, így a jelentés csak mellékletként kerül a végső
anyaghoz (Partidário – Voogd, 2004: 292).
A hivatkozott szerzők – és véleményem szerint is – az első
modell a kívánatos állapot, ahol a környezeti értékelés a tervezési
folyamat során valóban aktív módon hat a tervre, annak végkimene-
telére, így maga a terv már olyan formában kerül a döntéshozók elé,
amely számol a környezeti érdekekkel (ha az értékelők jól végezték
a munkájukat).
Útfüggésben
81
az skv magyarországi filozófiája
Az első gyakorlati munka a hazai szabályozás előtt kezdődött, a
későbbi szakirodalmi munkák egy része ezekre a tapasztalatokra
épül. Az első magyarországi SKV-t a VÁTI (Magyar Regionális Fej-
lesztési és Urbanisztikai Nonprofit Kft.), a KvVM (Környezetvé-
delmi és Vízügyi Minisztérium) és a REC (Regional Environmental
Center – állampolgári részvétel program) kezdeményezésére létre-
jött SKV csoport végezte el a 2004-2006 időszakra vonatkozó regi-
onális operatív programra (ROP). Az ehhez a munkához kapcso-
lódó tanulmány az első olyan szakmai anyagok között volt, amely
megpróbálta meghatározni az SKV magyarországi filozófiáját, mely
lényegét tekintve az EU irányelvre és a korábbi nemzetközi tapasz-
talatokra épült.
Az SKV-nál bizonyos kritériumok fennállása esetén már nem a
terv elfogadása vagy el nem fogadása a cél, hanem a befolyásolás.
Ebben a viszonylatban a környezetvédelem már nem csak feltétel-
rendszerként, hanem célként is megjelenik a tervekben, az SKV hatá-
sának következtében. A szerzők úgy definiálják a folyamatot, hogy
az nem konfrontál, hanem együtt készül a szakpolitikával, és menet
közben juttatja érvényre a környezeti érveket (Tombácz et al., 2003).
Szilvácsku Zsolt elsősorban az EU SKV-gyakorlatát mutatja be,
ahol két szemlélet alakult ki. A hatás-irányultságú SKV a KHV-k
módszertanán alapul, figyelmük középpontjában a várható hatá-
sok minél precízebb meghatározása áll. A döntés-irányultságú SKV
fókuszában a tervezési és a programozási döntéshozatali folyama-
tokhoz történő kapcsolódás, illetve a környezeti szempontok minél
erőteljesebb integrációjának elérése érvényesül (Szilvácsku, 2003).
Ez utóbbi megközelítést tartja szerencsésebbnek Ferencsik (2004)
és Fleischer (et al. 2004.) is, akik egymás mellett, külön kezelik az
SKV-t és a KHV-t.
Péti Márton a két SKV-típust szemléleti és módszertani szem-
pontból közelíti meg. A hatás-irányultságú értékelést technocentrista
felfogású értékelésnek nevezi, amely magában hordozza a projekt-
szintű hatásvizsgálat tulajdonságait. Az ökocentrikus irányzat figye-
lemre méltó elemének tartja az úgynevezett analitikus SKV megkö-
zelítést, amely a tervezés környezetileg releváns, úgynevezett dön-
tési ablakainak azonosítására fókuszál (Péti, 2005).
Varjú Viktor
82
A hazai SKV szakirodalomból kiolvasható egy olyan tenden-
cia is, amely a szűkebben vett környezetvédelmi vizsgálatokon túl
az SKV folyamata során egy komplexebb, fenntarthatósági vizsgá-
lat elvégzése felé tendál. Ez túlmutat a hatás jellegű vizsgálati meg-
közelítésen, és a környezeti szempontokat fókuszba helyező „hagyo-
mányos” SKV-n is. E tendencia kimondottan a koncepciók vizsgá-
latára alkalmazott fenntarthatósági hatásvizsgálat irányába mozdul
el (Szilvácsku, 2003). Ilyen vizsgálatokat az Egyesült Királyságban
kezdtek alkalmazni a regionális tervezés szintjén. A gyakorlatban
ez az SKV egyik formája, mely a környezeti fenntarthatóság mel-
lett a társadalmi és gazdasági fenntarthatóságot is hangsúlyosan
veszi figyelembe. Ilyen volt a már korábban említett 2003-as magyar
„próba” SKV is, ahol az uniós követelmények mellett egy ún. fenn-
tarthatósági értékrend kialakítása is megtörtént (Mozsgai–Som-
fai, 2004). A fenntarthatósági értékrend megjelenítése egyébiránt az
éghajlatvédelmi szempontú tervezés SKV-inak vonatkozásában is
megjelenik, mint SKV tipológiai orientáció (Pálvölgyi, 2006).
Elmondható, hogy a magyarországi környezeti szakértők és kuta-
tók (nem a törvényhozók) elsősorban egy iteratív, döntés-irányultságú
SKV-t tartanak kívánatosnak komplex fenntarthatósági szempontok-
kal kiegészítve, mely nem csatolmányként jelenik meg a tervekben,
hanem maga a környezetorientált terv az SKV folyamat eredménye.
Czira, Jusztin és Sóvágó tanulmányukban a környezeti vizsgálatot
végzők csapatát optimálisan „külső” szakértőként képzelik el. Ennek
szakmai és költségmegtakarítási indokokat tulajdonítanak.
irányítás és környezetpolitika
Az Európai Unióval kapcsolatos politikatudományi kutatások leg-
gyakoribb témája az ún. „európaizáció”, mely folyamat során az EU
szabályozó, orientáló szerepének hatására a tagállamok társadalmi,
gazdasági, jogi, politikai és közjogi rendszere közeledik egymás-
hoz. Az európaizáció sajátossága, hogy nem csupán azokon a terü-
leteken következik be, ahol az alkalmazkodás lényegében kötelező,
hanem ott is, ahol nincs ilyen kényszer (Pálné, 2005). Éppen ezért
nem véletlen, hogy az elmúlt tíz évben az Európai Unióban az integ-
ráció mélyülésével egyre erőteljesebben és egyre inkább egységesen
érvényesül a környezetpolitika, valamint annak különböző szintű
nemzetközi kutatási igénye is.
Útfüggésben
83
A környezetpolitikában szükséges, de nem elégséges feltétel a
szabályozás és a jogszabályi keretek megléte. A hatékony környezet-
politikához megfelelő szisztémájú és megfelelő tudáshalmazzal ren-
delkező érdekegyeztetési, döntési mechanizmus szükséges.
Bár a rendszerváltozás több mint húsz éve zajlott, nem vitatható,
hogy a magyar kormányzati struktúra és működési mód még mindig
magán hordozza az átmenetiség jegyeit. Ennek egyik megnyilvánu-
lási formája a politikai pártrendszer drasztikus átalakulása a kezdeti
sokpártrendszertől a kétpártrendszer irányába, ami rendkívül éles
politikai törésvonalak kialakulásához vezetett, csökkentve a konf-
liktusok konszenzusos megoldásának esélyét. A magyar kormány-
zási rendszer másik fontos sajátossága, az erősen centralizált struk-
túra az ezeréves állami hagyományokkal magyarázható. Az emlí-
tetteken kívül fontos megemlíteni a magyar kormányzásban is jel-
lemző politikus és bürokrata (civil servant) ellentétpárt. Miközben
a közszolgálati jog a karrierrendszert követi erős társadalmi nyo-
másra, a köztisztviselők a gyakorlatban erősen ki vannak szolgál-
tatva a négyévenként változó politikai elitnek. A politikai pártok
gyakran klientista, intoleráns magatartása következtében jelentős a
fluktuáció, és az instabilitás általában is hozzájárult a bürokratikus
(szervezeti), technokrata (szakpolitikai) tudások érvényesülésének
gyengüléséhez az ideologikus értékekkel szemben. Vagyis a szak-
politikai irányítási, intézményi rendszerekben (elsősorban a hierar-
chia csúcsán) a politikai érdekek dominálnak a szakpolitikai érde-
kekkel ellentétben, amelyet a kutatás interjúi is egyértelműen alátá-
masztanak (Pálné – Varjú (szerk.); 2008; Pálné, 2008).
Az átmenetiség jegyei közé sorolható a viszonylag gyenge civil
társadalom, illetve a civil társadalmi mozgalmak erős átpolitizáló-
dása is, amely megakadályozza, hogy a civil társadalom kontrollja
ellensúlya legyen a pártpolitikai szférának. A gyenge civil szféra
jellemzői tetten érhetők a zöld szervezeteknél is. A néhány „köz-
ponti” zöld szervezet (pl. Greenpeace Magyarország, Levegő Mun-
kacsoport, Magyar Természetvédők Szövetsége) mellett a vidéki
zöld civilek nagysága és érdekérvényesítő szerep nem számottevő.
A környezetvédelmi szervezetek hálózatosodása nehézkesen indult,
és jelenleg is komoly kommunikációs hiányosságokkal küzd a rend-
szer annak ellenére, hogy számos kezdeményezés történt az ökoló-
giai problémákkal foglalkozó szervezetek összehangolására (ilyen
Varjú Viktor
84
kezdeményezésnek tekinthető például a KÖTHÁLÓ). Egyéb euró-
pai országokhoz hasonlóan az „issue-politizálás” jellemző a zöl-
dek tevékenységére, kampányszerűen vesznek részt a közéletben, a
beruházásokat elbíráló döntéshozatali rendszer anomáliái miatt sok-
szor csak a tiltakozásra van esélyük (Glied, 2008; Pálné, 2008).
A magyar fejlesztéspolitika intézményi/irányítási infrastruk-
túrájának a környezeti politika integrációjára történő hatását vizs-
gálva megállapíthatjuk, hogy a keretek erőteljesen befolyásolják azt.
Az időmenedzsment problematika számos helyen hátráltató ténye-
zőként jelenik meg.
Az EU-s fejlesztési tervek készítését megnehezítette, hogy a 2007–
2013 közötti költségvetési ciklusra vonatkozó szabályok és útmutatók a
tervekkel párhuzamosan készültek. A hazai tervezést az uniós jogi sza-
bályozás és különböző kötelezően figyelembe veendő irányelvek ori-
entálták. A hazai jogszabályalkotás még nem követte a csatlakozásból
adódó új helyzetet. Napjaink sajátossága, hogy a hazai területi és a kör-
nyezetvédelmi tervezés törvényekben és más normákban viszonylag
jól szabályozott, de az EU számára készülő tervek készítése kevés rész-
letet tartalmazó kormányrendeletekre épül.
3
A 2007–2013 közötti idő-
szakra vonatkozó nemzeti fejlesztési terv kidolgozásának tartalmi és
szervezeti kereteiről egy kormányhatározat döntött. A „nemzeti” terv
az európai integrációs ügyek koordinációjáért (később az európai ügye-
kért) felelős tárca nélküli miniszter, majd 2006 júniusától a fejlesztés-
politikáért felelős kormánybiztos irányításával a Nemzeti Fejlesztési
Hivatal, majd Ügynökség koordinációjában készült (Faragó, 2006).
A Parlamentben jóváhagyott nemzeti koncepciók (Országos Fej-
lesztéspolitikai Koncepció – OFK, Országos Területfejlesztési Kon-
cepció – OTK) a gyakorlatban alig hatottak a fejlesztési tervek
készítésére, szemben a társfinanszírozó Európai Unióval és Bizott-
ságával. A Bizottság képviselői szigorúan megkövetelték nemcsak
az uniós jogszabályokban, hanem az iránymutatásokban és egyéb
segédletekben foglaltak betartását, még a terminológiától sem lehe-
tett eltérni (Faragó, 2006; Pálné – Varjú (szerk.), 2008). Ha tágabb
keretek között – elsősorban környezetpolitikai szempontból – vizs-
gáljuk a nemzeti koncepciók hatását, akkor a kép még tragikusabb-
nak hat. Az uniós tervdokumentumok elkészültéig ugyanis sem a
Nemzeti Fenntartható Fejlesztési Stratégia, sem pedig a Nemzeti
Éghajlatváltozási Stratégia nem készült el.
Útfüggésben
85
1. ábra: Az SKV készítés folyamatában részt vevő intézmények és jellemző
interakcióik (Forrás: Az interjúk alapján a szerző szerkesztése)
Ahogyan az a kutatás során készített interjúkból is kiderült, a
fejlesztéspolitikához hasonlóan az NSRK és operatív programjai
környezeti vizsgálatának koordinációja a Nemzeti Fejlesztési Ügy-
nökséghez (NFÜ) került. Az interjúk ugyanakkor rámutattak arra,
hogy maga a folyamat, a koordináció és az irányítás a tervezéshez
hasonlóan NFÜ-központú volt, amely rányomta a bélyegét a szak-
maiságra is, olyan tekintetben mindenképpen, hogy a tervezők, a
regionális ügynökségek (amelyek regionális operatív programjaikat
végül maradékelven tudták csak elkészíteni
4
) a környezeti vizsgálati
folyamat első időszakában csak az NFÜ-n keresztül kommunikál-
tak az SKV-t készítőkkel, véleményezőkkel (1. ábra). Ez a közpon-
tosított, hierarchikus interakció csak csatolmány jellegű, nem pedig
integratív környezetpolitikai jelenlétet eredményezhetett, ráadásul
pártpolitikai érdekek is áthatották a folyamatot.
A környezeti vizsgálat folyamata amellett, hogy illeszkedik a
magyar tervezési rendszer hierarchikus irányítási struktúrájához,
több anomáliát is mutat (1. ábra). A központi, koordinációs funk-
Varjú Viktor
86
ciót a környezeti vizsgálati folyamatban az NFÜ látta el. Ez a szer-
vezet írta ki a közbeszerzést az SKV tematikájára, majd magára az
SKV-ra is. A központosított koordinációval önmagában nem is lenne
probléma. A nehézségek inkább ott jelentkeznek, hogy a regioná-
lis programot készítő tervezők (már amennyiben ez elmondható a
fent is említett megkötöttségek miatt a regionális fejlesztési ügynök-
ségekre) a környezeti vizsgálati folyamat első felében nem tudtak
közvetlen interakciót folytatni a környezeti vizsgálatot végzőkkel.
A környezeti vizsgálatot végzők megjegyzései, javaslatai az NFÜ-n
keresztül jutottak el a regionális szintre, majd a válaszok szintén az
NFÜ-n keresztül érkeztek vissza az SKV-t készítőkhöz. Így a folya-
mat állandó konzultatív jellege sem valósulhatott meg.
A központosított, hierarchikus rendszer hálózati irányításba tör-
ténő átmenete a partnerségnél érhető tetten. A környezeti informá-
cióhoz való állampolgári hozzáférést, a környezeti ügyekben a dön-
téshozatalban való részvételt és az igazságszolgáltatáshoz való hoz-
záférést biztosító Aarhus-i Egyezmény, valamint a jogszabályi kon-
vergencia a partnerség, a társadalmi vita mind aktívabb szerepét
hivatott elősegíteni. Bár a zöld szervezetek szerepe és partnerségben
való részvétele nem megfelelő, ez kulcsa lehet a hálózati irányba tör-
ténő elmozdulásnak. Bár formailag a partnerség megjelent az OP-k
és a környezeti vizsgálat készítésének folyamatában, a gyakorlat-
ban – részben a rossz időmenedzsment és a szervezés esetlenségei
miatt – a társadalmi viták csorbát szenvedtek.
Megjegyzendő, hogy az Országos Környezetvédelmi Tanácson
(OKT), mint hivatalos konzultatív szerven keresztül a zöld szer-
vezetek proaktív képviselői megjelennek a tervek és azok SKV-
inak egyeztetési folyamatában, erősítve a horizontális szemléletet.
A probléma csak az, hogy hangjuk elsősorban az OKT-n keresztül
hallatszik.
5
A központosított irányítási rendszer megtörésének jele lehet az,
hogy a tervezés és elsősorban a környezeti vizsgálatok készítése
során horizontális egyeztetések is történtek. Ennek „motorja” a Kör-
nyezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium (KvVM) volt. A szaktárca
már a korábbi években is aktív részes volt az SKV folyamatának
és módszertanának „kipróbálásában”, azonban az elmúlt években
a KvVM szerepe háttérbe szorult. A hivatali kapacitás csak felkért
tanácsadói szerepet engedett meg a tárca munkatársainak, a 2010-es
Útfüggésben
87
kormányváltást követően pedig – a minisztérium megszüntetésével
– feltehetően még inkább erősödik ez a folyamat.
Ennek ellenére a 2007-2013-as Környezet és Energetika Operatív
Program (KEOP) tervezése „kilógott” a többi OP készítésének köz-
pontosított, hierarchikus irányítási rendszeréből. Itt maga a terv és
a hozzá kapcsolódó SKV is iteratív módon, megfelelő időmenedzs-
menttel, szakértői tudásbázissal és hálózati jelleggel történt, hiszen
még a regionális fejlesztési ügynökségek szakértőit is bevonták a
tervezési folyamatba.
A kutatás területi szinten megkísérelte feltárni Magyarország
megyei, kistérségi és települési szintjeinek viszonyát az SKV-hoz.
Az eredmények alapján az látszik, hogy a területi hierarchia alsóbb
szintjein a környezeti vizsgálat fogalma gyakran ismeretlen, így a
környezeti politika integrációja csorbát szenved. A legproblematiku-
sabb terület a települési szint.
A kutatás során az érintett szektorokban tevékenykedő munka-
társaknak kiküldött kérdőívekre érkezett válaszok alapján az látszik,
hogy az alapvető probléma, hogy a válaszadók 45,8%-a nem is hal-
lott az SKV-ról, és a válaszadók mindösszesen 9,8%-a készített ilyet.
Ezt a 9,8%-ot azonban árnyalja, hogy a vizsgált időszakban (2005
január és a válaszadás időpontja, 2008 között) a válaszadó települé-
sek 73%-ában készült olyan terv, vagy annak módosítása, amelyre
környezeti vizsgálatot kellett volna végezni (1. táblázat). Azon tele-
püléseknek, amelyek hallottak már az SKV-ról, és volt is környezeti
vizsgálat-köteles programjuk (a válaszadó települések 54%-a volt
ilyen), már közel egyharmada (28%) készített is SKV-t.
1. táblázat: Települési kérdőív egyes kérdéseinek válaszai
(Forrás: A szerző szerkesztése)
Igen Nem Nem tudja/Nincs Válasz
(3.) Hallott-e az SKV-ról? 50,8 % 45,8 % 3,4 %
(4.) Készült-e SKV? 9,8 % 71,4 % 18,8 %
Volt valamilyen fejlesztési terv
(területi v. ágazati)
73,0 % 23, 8 % 3,2 %
Ahol volt terv, készült-e SKV? 28,1 % 46,9 % 25 %
Ez azt jelenti, hogy a települések több mint kétharmada – ha
kicsit sarkítva is fogalmazunk, és feltételezzük, hogy a nem vála-
szolók nem készítettek SKV-t – tudatos vagy nem tudatos módon, de
Varjú Viktor
88
mulasztásos jogszabálysértést követhetett el (ezt több önkormányzat
egyébiránt fel is vállalta). Ennek okai nagyrészt az ismeret hiányá-
ban keresendőek. Amellett, hogy a települések majdnem fele semmi-
lyen információval nem rendelkezik a környezeti vizsgálatról, azok,
akik rendelkeznek valamilyen tudással, jellemzően arra hivatkoz-
nak, hogy egy információs hálózat megkönnyítené a tájékozódásu-
kat ilyen és ehhez hasonló kérdésekben.
A településeknél kardinális kérdésként jelenik meg a forráshiány
is. Bár az SKV-t készítők fele az adott terv készítőjére bízta a vizs-
gálatban foglaltak végrehajtását, és a terv büdzséjébe építették bele
a környezeti vizsgálat költségét, az SKV-t készítő települések másik
fele viszont addicionális pénzügyi forrásokat vett igénybe a környe-
zeti vizsgálat elkészíttetéséhez. Azok, akik tudatosan nem készítet-
tek SKV-t, többnyire azzal indokolták ezt, hogy erre nincs is szük-
ség, hiszen a környezeti érdekek érvényesítésére már eddig is léte-
zett eszköz, nevezetesen a KHV. Többen jelölték meg és azonosí-
tották az SKV-t a települések kötelezően elkészítendő környezet-
védelmi programjával, ami valóban fontos, azonban nem azonos az
SKV-val. A válaszadók indokai között megjelent a megyei szinten is
tapasztalt, de ellentétes előjelű érv, miszerint az SKV-t nem telepü-
lési, hanem magasabb (megyei vagy regionális) szintű tervezéskor
kell készíteni. További probléma, hogy a magyar jogszabály (és az
uniós irányelv is), több helyen szabad kezet ad az SKV készítésének
területi vonatkozásában.
összegzés
Az elemzésekből kiderült, hogy Magyarország településeinek
háromnegyede nem ismerte a környezeti vizsgálat követelményét,
először a kutatás során értesültek erről. Ez a tény is mutatja, hogy
Magyarországon a környezetpolitika hátrányt szenved. Bár nemzeti
szinten a KvVM (illetve utódszervezete) az adott körülményekhez
képest igyekszik tenni a környezeti politika integrációjáért, sajná-
latos módon a területi hierarchia alacsonyabb szintjeire ez a tevé-
kenység már nem hat. Az intézményi infrastruktúra szűk kereszt-
metszete, gyakorta megjelenő hiátusai (pl. helyi civil érdekképvise-
letek hiánya, bürokratikus, gyakran sokkszerűen leterhelt zöldható-
ságok) nem biztosítanak megfelelő alapot az integrációra.
Útfüggésben
89
Kétségtelen, hogy a jelenlegi tervezési periódus (2007-2013) volt
az első, ahol nagy volumenben történtek környezeti vizsgálatok. Így
a részbeni tapasztalatlanságnak is betudhatóak a felmerülő ellent-
mondások, azonban a kutatás azt is mutatja, hogy ebben szerepe van
a túlzottan bürokratikus intézményi rendszernek, valamint annak is,
hogy a szakpolitikai elképzelések, valamint a tervezés ugyan pár-
huzamosan, de gyakran különállóan, nem integrált módon történik.
A bürokratikus nehézségek miatt – mely megállapítás vonatkozik
a túlzott hierarchikus intézményrendszerre, valamint az intézmé-
nyi tudás dominanciájára is –, néhány környezeti vizsgálat készítése
során csak „kapcsolt integráció” valósult meg. Ugyanis előfordult,
hogy a fejlesztési terv készítése már lezárult, azonban a környezeti
értékelés még „javában zajlott”. Mivel ekkor már nincs lehetőség
arra, hogy a környezeti vizsgálatban megfogalmazottak érvényesül-
jenek a tervben, így az SKV csak egy, a jogszabályi kritériumoknak
ugyan megfelelő, kötelező csatolmánya a területfejlesztési tervnek.
Annak ellenére, hogy Magyarországon voltak már előzményei
a stratégiai környezeti vizsgálatnak, az elmúlt években zajló terve-
zési folyamat nem mentes az ellentmondásoktól. Az NSRK, illetve a
hozzá kapcsolódó ágazati és regionális operatív programok SKV-ja
elkészült. A társadalmi vitákból látszott, hogy a vizsgálat módszer-
tana kevésbé, viszont maga a folyamat és annak elhúzódása meg-
lehetősen ellentmondásos megítélésű. Az eddigi tapasztalatok arra
mutatnak rá, hogy a környezeti szempontok érvényesítése a ter-
vezési folyamatban nem pusztán a jogi szabályozáson, a tervezési
módszertanon, hanem a döntési mechanizmuson, a szereplőkön
és a szereplők tudásán is múlik. Ezek pedig jórészt determináltak,
függnek a múlt hagyományaitól, ahol a beidegződéseket meglehe-
tősen nehézkes kiiktatni. Másik oldalról egyértelmű hatása van az
európaizációnak, amely behatárolja a mozgásteret abban az értelem-
ben mindenféleképpen, hogy egyfajta követő magatartást generál.
Varjú Viktor
90
felhasznált irodalom
Czira Tamás – Jusztin Valéria – Sóvágó Krisztina (2004): A társadalmi-
gazdasági és környezeti hatásértékelés szerepe a területi tervezésben.
Területi statisztika, Vol. 7.(44.) No.1. 3–20. o.
Faragó László (2006): Területi tervezés, területi tervek. In: Szigeti Ernő
(szerk.): Terület- és településfejlesztési ismeretek. Magyar Közigazga-
tási Intézet, Budapest. 38–57. o.
Ferencsik István (2004): Stratégiai Környezeti Vizsgálat (SKV) – az alapok.
Falu, Város, Régió. No.6. 51-55. o.
Fleischer Tamás et al. (2004): Gondolatok a közlekedés-fejlesztési progra-
mok stratégiai környezeti vizsgálatáról. ÖKO, Vol.12. No.1–2. 56–66. o.
Glied Viktor (2008): Civil szervezetek szerepe a környezeti ügyekben. In.
Kákai László (szerk.) Pécsi Politikai Tanulmányok V. PTE BTK Poli-
tikai Tanulmányok Tanszék, 2008. Interneten elérhető: http://www.
publikon.com/application/essay/413_1.pdf (letöltve: 2009.09.24.)
Hajnal Klára (2006): A fenntartható fejlődés elméleti kérdései és alkal-
mazása a településfejlesztésben. Ph.D. értekezés. PTE TTK FI, Pécs.
Interneten elérhető: http://foldrajz.ttk.pte.hu/tarsadalom/letoltes/tel-
jes_szerkesztett_1.3.pdf (letöltve: 2009.12.17.)
Hildebrand, P. M. (1993): The European Community’s Environmental Policy,
1957 to ’1992’: From Incidental Measures to an International Regime?
In: Judge, D. (szerk.): A Green Dimension for the European Community.
Political Issues and Processes. London, Frank Cass & Co. 13–44. o.
Lenschow, A. (1997): Variation in EC environmental policy integration:
agency push within complex institutional structures. Journal of Euro-
pean Public Policy. Vol. 4. No.1. 109–127. o.
Matthiesen, U. (2005): KnowledgeScapes. Pleading for a knowledge turn
in a socio-spatial research. Interneten elérhető: http://www.gfors.eu/
fileadmin/download/KnowledgeScapes.pdf (letöltve: 2007.10.01.)
Mozsgai Katalin – Somfai Ágnes (2004): Partnerség a stratégiai környezeti
vizsgálat keretében. Falu, Város, Régió. No.6. 10–18. o.
Pálné Kovács Ilona (2005): Közigazgatási reformok, uniós tagság,
regionalizmus. In: Pálné Kovács Ilona (szerk.): Regionális reformok
Európában. Timp Kft., Budapest
Pálné Kovács Ilona (2008): Helyi kormányzás Magyarországon. Dialóg
Campus Kiadó, Budapest-Pécs
Pálné Kovács Ilona – Varjú Viktor (szerk.) (2008): G-FORS Case Studies
on SEA and ETS in Hungary. Interneten elérhető: http://www.gfors.
eu/fileadmin/download/national_reports/G-Fors_Hungarian_Cases_
Final.pdf (letöltve: 2009.01.07.)
Útfüggésben
91
Pálvölgyi Tamás (2006): A stratégiai környezeti vizsgálat klímai elemei.
„AGRO-21” Füzetek, No.2006/47. 3–15. o.
Partidário, M. – Voogd, H. (2004): An Endeavour at Integration in Envi-
ronmental Analysis and Planning. In.: Miller, M. – De Roo, G. (eds.):
Integrating City Planning and Environmental Improvement. Practicable
Strategies for Sustainable Urban Development. Aldershot, Ashgate,
285–294. o.
Péti Márton (2005): A stratégiai környezeti vizsgálat a fenntartható (terü-
leti) tervezés szolgálatában. Falu, Város, Régió. No.3–4. 43–56. o.
Remo S. 2008: Egy zöldebb Európa. A környezetvédelmi politika integ-
rációjának folyamata az Európai Unióban. PhD Értekezés, Budapest,
Corvinus Egyetem. Interneten elérhető: http://phd.lib.uni-corvinus.
hu/277/01/remo_savoia.pdf (letöltve: 2009.04.20.)
Szilvácsku Zsolt (2003): Stratégiai környezeti vizsgálatok gyakorlata az
Európai Unióban. Vitaregnat Bt., Budapest
Thérivel, R. – Partidário, M. (1999): The Practice of Strategic Environmental
Assessment. Earthscan, London
Tombácz Endre (et al.) (2003): Stratégiai Környezeti Vizsgálat. Egy lehetsé-
ges módszertan a Regionális Operatív Program környezeti szempontú
ex-ante értékelésének megalapozásához. [online] 2003. február. Inter-
neten elérhető: http://www.rec.hu/skv (letöltve: 2006.08.01.)
végjegyzetek
1 A tanulmány alapjául a szerző G-FORS EU 6. keretprogramban (www.gfors.eu, kutatásve-
zető: Pálné Kovács Ilona) végzett kutatásai, valamint a szerző 2010-ben megvédett, „A kör-
nyezeti politika fejlesztéspolitikába történő integrációja – a stratégiai környezeti vizsgálat”
című PhD-disszertációja, és a hozzá kapcsolódó kutatás szolgált.
2 KöPI-nek is rövidítik, amely az angol EPI (Environmental Policy Integration) rövidítésre
emlékeztet (REMO S., 2008).
3 Ilyen az SKV-ről szóló 2/2005. (I. 11.) Korm. rendelet is.
4 A Dél-Dunántúli Regionális Fejlesztési Ügynökség egyik tervezőjével készített interjú alap-
ján.
5 Lásd OKT delegáltak beszámolói 2007.
93
KI SZOLGÁLTASSON?
AZ IVÓVÍZ-SZOLGÁLTATÁS KÉRDÉSEI
A FENNTARTHATÓSÁG OLDALÁRÓL
Horváth Norbert
A globalizációkutatók és a fejlődés fogalmával foglalkozó közgaz-
dászok mind egyetértenek abban, hogy a második világháború után
indult ipari, majd gazdasági fellendülés – amely kisebb-nagyobb
megszakításokkal a mai napig tart – Földünk ökológiai állapotát nem
kímélve, komoly áldozatok meghozatalára kényszeríti a közeljövő-
ben a világ társadalmait és az államokat vezető politikai szereplőket.
Az ’50-es évektől felgyorsuló világgazdasági bővülés folyama-
tában a fejlett és fejlődő államok egyaránt a nyersanyagok kiaknázá-
sával és felhasználásával érték el jelenleg is betöltött világgazdasági
státuszukat. A tudósok nagyjából a jelenlegi időszakra (2010) becsü-
lik azt a pontot (ún. oil-peaking), amikor a világ kőolaj-kitermelése a
jelenlegi technológiák használatával elérte azt a maximumot, amitől
kezdve nagy valószínűséggel évről-évre egyre kevesebb és kevesebb
hordónyi nyersolajat tudunk előállítani (Gleick, 2009). A fosszilis
energiahordozók mellett más nyersanyagok mértéktelen kihaszná-
lása is közrejátszik a vélhetően véges folyamatban.
Ha azt vesszük, hogy a megfelelő minőségű ivóvíz is egy egyér-
telműen fogyatkozó, a társadalmaktól egyre jobban távolodó erőfor-
rás, az emberi populáció növekedésével fokozatosan előtérbe kerül
a globális vízfelhasználás határainak elérése (Gleick, 2009: 11). Ez
azt fogja eredményezni, hogy az emberi felhasználásra rendelke-
zésre álló „nyersanyag” mennyisége a ma alkalmazott fenntarthatat-
lan vízmenedzsment-sémák mellett egyre rohamosabban csökken,
illetve minősége egyre csak romlik. Kutatók szerint annyira súlyos
a helyzet, hogy ha a közeljövőben az egy főre jutó vízigény nem vál-
tozna, akkor 2050-re elérnénk a világ édesvíz-kapacitásának 82%-át
(Meadows, 2005: 82).
E folyamattal párhuzamosan az ivóvíz társadalmak számára
nyújtott hasznossága egy statisztikai maximum felé tendál (ez az ún.
„water peak”), ami után a víz, mint közjószág már nem tudja ugyan-
azt, vagy legalább megközelítőleg ugyanazt az ár/érték arányt kép-
Horváth Norbert
94
viselni a távolabbi jövőben. Ha az erőforrások szűkülése ilyen ütem-
ben folytatódik, hamarosan időszerű lesz olyan módszereket és tech-
nológiákat alkalmazni a mindennapi ivóvíz előállítására, mint a ten-
gervíz sótalanítása, vagy a szennyvizek bizonyos hányadának újra-
hasznosítása. A folyamat előrehaladtával majd csak az ilyen és ehhez
hasonló, új, de emellett – a technológia korlátok miatt – sokkal költ-
ségesebb módszerek segíthetnek fedezni a rohamos ütemben bővülő
édesvízigény, amely ezek nélkül számos térségben javarészt egyálta-
lán nem, vagy csak nagyobb költséggel és mind kevesebb társadalmi
haszonnal
1
lenne elérhető.
Az ivóvízbázisok szűkülése és közösségektől való távolodása
tehát már megkezdődött. A vízszolgáltatás igazgatása (menedzs-
mentje) terén a fejlődő világban az egyenlőtlen földrajzi, hidrológiai
adottságokból adódó hiány áthidalása, a fejlett államokban pedig a
szolgáltatás racionalizálása, a pazarló technológiák elhagyása, javí-
tása jelent kihívást. Milyen gazdálkodási módszerek mellett lehet
a fogyasztást (gazdasági és ökológiai értelemben) fenntarthatóvá
tenni, annak függvényében, hogy a fogyasztók száma (a népesség)
egyre csak növekszik?
A jelenlegi felhasználás tükrében az ivóvíz-szolgáltatási szektor,
amellett hogy komoly nemzetstratégiai jelentőséget kapott, a politi-
kai és igazgatási eszközrendszer tekintetében is egyre inkább érzi a
hatékony működés 21. századi kívánalmait. Az ivóvíz-gazdálkodás
oldaláról közelítve a kihívást két fő, egymással sok tekintetben ellen-
tétes tényezővel kell számolni: az ivóvíz társadalmi, illetve az ivóvíz
gazdasági hatékonyságának növelésével.
A SZOCIÁLIS ÉS A GAZDASÁGI HATÉKONYSÁG
A nyugati társadalmakban a fenntartható (köz-)menedzsment alap-
vető társadalmi igénnyé vált a vízközműveink és az ivóvíz-szol-
gáltatás terén, a „water peak” globális koncepciójának fényében.
A modern közművek, mint a kommunális szolgáltatás infrastruk-
turális eszközei a társadalmak civilizációs folyamatai révén épül-
tek ki, és szokásoktól, gazdasági adottságoktól függően a lehető leg-
megfelelőbb technológia révén biztosítják az ivóvizet a lakosság
számára. A folyamatos infrastrukturális fejlesztéseket igénylő víz-
közmű-rendszerek igazgatási „evolúciójuk” során egyre nagyobb
szabályozási, feladatellátási és koordinációs igényt követelnek meg.
Ki szolgáltasson?
95
Az infrastruktúrát működtető közmenedzsment a jóléti társadalmak
kialakulásával, a fogyasztók számának és a fogyasztási mennyisé-
gek exponenciális növekedésével a 20. század közepére a vízszolgál-
tatás szerves részévé vált.
Az alapvető szükségletek kielégítése, továbbá a vízhez, mint az
egészséges élet egyik feltételéhez való hozzáférés lehetősége önma-
gában nem jelent garanciát arra, hogy közösségeink növekvő fogyasz-
tási igényeit hosszú távon fenn tudjuk tartani, a jövőben is ki tud-
juk szolgálni, és emellett a természetes egyenlőtlenségből, az emberi
tevékenységekből eredő globális, regionális vagy akár szektoriális
2

különbségeket ne hozzuk létre újra és újra. Ahhoz, hogy ezt elkerül-
jük, olyan racionális közpolitikai döntéseket kell meghoznunk, ame-
lyek hosszú távon és fenntarthatóan biztosítják a működési feltétele-
ket. Ha egy fejlett állam, régió vagy település vízszolgáltatási köz-
politikája, közműmenedzselése környezeti, pénzügyi és nem utolsó-
sorban társadalmi szempontból hatékony, akkor az egyben legitim,
ellenőrizhető, számon kérhető és ökológiailag is racionális.
Ez a megállapítás a lakossági vízszolgáltató rendszerek fejlő-
dése során nem mindig volt ilyen egyértelműen kijelenthető. A víz-
felhasználás differenciálódása (kommunális-lakossági, mezőgazda-
sági, ipari) a 19. század közepén, az iparosodás kezdetével jelent meg
a fejlettebb európai és észak-amerikai városokban. Ekkoriban még a
vagyonosabb társadalmi csoportok kiváltsága volt az elsősorban pri-
vát menedzsment alá tartozó „szolgáltatás” használata.
A 20. században a közegészségügy modernizálódásának, a szo-
ciális gazdaságpolitikai eszmék felerősödésének hatására a vízszol-
gáltatás már az erre szakosodott közpolitikák igazgatási, szerve-
zési keretében jelent meg, felváltva az addig kizárólag privát tulaj-
donban lévő szektort. A gazdasági értelemben vett „közös jószág”
fogalma
3
mellett megjelentek az egészséges emberi élethez és így
a vízhez való hozzáférés alapvető társadalmi és intézményes érté-
kei. A modernkor hajnalán kirajzolódott a vízszolgáltatás természe-
tes monopóliuma, amely az államtól, a köztől elidegeníthetetlen volt
(Budds – McGranahan, 2003: 98).
A monopóliumok lényege a piacon betöltött egyszereplős domi-
nanciájukban és a klasszikus versenyhelyzet kiküszöbölésében
érhető tetten. A vízszolgáltatásnál az egyszereplős kínálatot az inf-
rastruktúra szűkös lehetőségei korlátozzák, ugyanis szinte sehol
Horváth Norbert
96
sem megoldható a párhuzamos közműhálózat kiépítése. A közszol-
gáltatási monopóliumok a megerősödött jóléti államok korszaká-
ban egyre inkább összefonódtak a közhatalmi szereplőkkel (állam,
önkormányzat, egyéb politikai-gazdasági szereplők, stb.).
A hatékonyság általános követelménye kezdetben az volt, hogy
a közművek minden háztartást ellássanak a szükséges mennyi-
ségű vízzel. A közhatalmi szereplők bürokratikus módon, szigo-
rúan hierarchizált szervezeti keretek között, államilag központosí-
tott struktúrában végezték az „ivóvizet mindenkinek” általános köz-
érdek kielégítését. Más alapokról kiindulva képtelenség lett volna
ellátni a hatalmas és egyre csak bővülő, jogi, szervezeti, intéz-
ményes és infrastrukturális hálózatokat megkívánó közfeladatot
(Bakker, 2003:39). A szemléletben beállt fordulat részben a ’80-as
évek neoliberális gazdaságpolitikai irányzatainak, a közszolgálta-
tások terén elterjedt új közmenedzsment mozgalmának, és a dublini
folyamatnak
4
volt köszönhető.
1992. január 31-én a dublini Víz és Környezet Nemzetközi Kon-
ferencián 113 ország és az ENSZ képviselői közös nyilatkozatuk-
kal próbáltak elvi szinten lépéseket tenni az édesvíz felhasználásával
kapcsolatos etikai és ökológiai problémák megoldása felé. Az azóta
Dublini Nyilatkozatként
5
elhíresült paktum fontos mérföldkő volt a
víz gazdasági felértékelésében, reális piaci szerepének kialakításá-
ban, és alapvető civilizációs szintre emelte a felelősebb, fenntartha-
tóbb felhasználást, kezelést, elosztást és hozzáférést.
A nyugat-európai országokban az addig közhatalmi irányítás
alatt álló vízszolgáltatási szektor privatizációjára az 1980-as évek
végén, az 1990-es évek elején került sor. Világossá vált, hogy az
addig „működő” bürokratikus módszerek nem tudják hatékonyan
koordinálni, ellátni és kiszolgálni az emelkedő és differenciálódó
felhasználói igényeket. Mik voltak a fő indítékai a változásnak?
• A növekvő fogyasztási mutatók mellett a szolgáltatások kiépítése
és karbantartása egyre nagyobb befektetést igényelt, és ez nagy-
ban megnehezítette gazdaságos, illetve hatékony működését;
• A privát tőke bevonás, aminek az elsődleges célja elméleti-
leg az, hogy a vízszolgáltatás gazdasági értelemben olcsóbb,
hatékonyabb legyen, és így terhet vegyen le az állam válláról.
A magánszféra a szolgáltatás biztosításáért folyó verseny érde-
kében a kiadásait a lehető legnagyobb mértékben leredukálja, ha
Ki szolgáltasson?
97
úgy tetszik, a szolgáltatás költségeit valamilyen módon lecsök-
kentse (Bakker, 2003: 45);
• Egy köztulajdonban működő szolgáltató bevételének alapja a
fogyasztók fizetési hajlandósága, míg egy privát tulajdonban
lévő cég a fogyasztó fizetőképességére becsüli a profitszerzési
potenciálját;
• A szabad piaci mechanizmusok eredményorientált szolgálta-
tást, innovatív infrastrukturális megoldásokat és gyors dön-
téshozatalt kölcsönöznek a vízszolgáltató piacnak (Budds –
McGranahan, 2003: 95).
• A fenti elmélet alapján szemlélve a folyamatot, a közszolgálta-
tás garantálja a megfelelő mennyiséget a fogyasztók számára,
a privát szolgáltatás pedig a minőség növelésére jelenthet egy-
fajta biztosítékot.
A PRIVÁT MENEDZSMENT ÉS GYEREKBETEGSÉGEI
A vízszolgáltatás magánosításánál a szektor társadalmi és gazda-
sági hatékonyságát nem a klasszikus piaci verseny határozza meg
(Bel – Warner, 2008: 1339). A szolgáltatásért folyó versenyt az inf-
rastruktúra felett diszponáló (elsősorban állami) döntéshozók alakít-
ják ki, mielőtt valamilyen módon kiszerveznék magát a szolgáltatást
és/vagy a közművek menedzsmentjét.
Elméletben az a vállalat nyeri a vízszolgáltatás biztosítására
kiírt tendert, amely minden szempontból a leghatékonyabb stra-
tégiát állítja fel egy adott szerződéses időszakra, és a lehető leg-
jobb referenciákkal rendelkezik. A monopolhelyzet teremtette pri-
vát menedzsment fékjeként hol erősebb, hol gyengébb közhatalmi
szerepvállalás (és jogi kontroll) szokott kialakulni. Nagyrészt ez
határozza meg a vízszolgáltatás tulajdonlásának és a menedzsment
magánosításának mértékét és kialakult fajtáit.
Éppen ezért privatizáció alatt nem feltétlenül az egyes régiók,
városok vízszolgáltatásának teljes magánosítását kell értenünk.
A teljes elidegenítés ugyanis a víz, mint stratégiai fontosságú ter-
mészeti kincs mivoltából fakadóan nagyon ritka. Az egyik legin-
kább ismert példaként az amúgy konzervatív politikát valló Thatc-
her-kormány alatt, 1988-1990-ben lezajlott direkt típusú magáno-
sítás abszolút liberális jellege említhető. Az 1988-as Water Act az
angol és walesi regionális vízügyi hatóságok teljes közműtulajdonát
Horváth Norbert
98
a tőzsdén értékesítette, és az ivóvíz, valamint a szennyvíz-szolgál-
tatást 25 évre magáncégek kezébe szervezte (Hall – Lobina, 2001:
5). A Thatcher-kormányzat egészséges piaci versenyt próbált kiala-
kítani a szigetországban, amely abszurd volt a közműhálózat és a
vízszolgáltatás természetes monopólium-jellegét tekintve. Klasszi-
kus versenyhelyzet már a szolgáltatás birtoklásáért sem tudott lét-
rejönni, a brit vízszolgáltatást területileg tagoltan monopolizálták.
Más európai országban találhatunk arra is példát, hogy a köz-
szolgáltatások terén partnerségek alakultak ki a privát szolgáltató
cégek és a közhatalmi szereplők között. A francia vízszolgáltatási
modellben (Horváth M., 2005: 53) egyszerre jelenik meg a menedzs-
mentben az állam és a privát szféra. Az ilyen koncesszió esetében a
vagyontárgyak és maga a közműrendszer köztulajdonban maradnak,
a kiszervezés utáni tőkebefektetés és infrastruktúra-fejlesztés azon-
ban a privát üzemeltetőhöz köthető. A működésből adódó kockáza-
tok és a folyamatos karbantartás is a magáncég feladata.
Koncessziós szerződéseket általában hosszabb időre (25-30 év) köt-
nek a vízszolgáltatások esetében, mivel rendszerint a privát befekte-
tések szabályozott árszínvonal mellett rövid távon nem térülnek meg.
Léteznek még a magántőke bevonásának kevésbé direkt formái is.
Ilyen a bérleti szerződés vagy a menedzsmentszerződés. Ezeknél a
kontraktusoknál a közműtulajdon mindvégig a közszereplőknél marad,
a magáncég csak a szolgáltatás felett diszponál, nem fejleszt infrastruk-
túrát, és kockázatot is csak korlátozottan vagy egyáltalán nem vállal.
A direkt privatizációnál és a koncessziós szerződések esetében az
állami felügyelet ellenére nem mindig sikerül a politikának elérni az
elméletileg lehetséges célt, vagyis a szolgáltatás gazdasági raciona-
lizálását. Az ilyen, teljes közhatalmi redukálást célzó privatizációk
a gyakorlatban torz, természet- és piacellenes nemzetközi monopó-
liumokat nevelhetnek. A gazdasági hatékonyság eszközeit főként a
keresletracionalizálás, a munkaerő produktivitásának maximalizá-
lása, a megfelelő vagyongazdálkodás és infrastrukturális befektetés
jelenti (CBO, 2001: 22).
A kellő közhatalmi kontroll hiányában ezeket a célokat a kvázi
versenyhelyzetben működő privát szolgáltatók számos esetben a
fogyasztók érdekeinek mellőzésével érték és érik el. A keresletra-
cionalizálás fő célja a – termelési lehetőségek függvényében – szol-
gáltatott (előállított) ivóvízmennyiségek időszakos ingadozásának
6

Ki szolgáltasson?
99
minimálisra csökkentése, illetve ezzel indirekt módon a valódi szük-
ségleteket meghaladó fogyasztói szokások kordában tartása.
A keresletracionalizálás legegyszerűbb módszere a szolgálta-
tás árának emelése. A brit példánál maradva a privatizáció utáni
tíz évben – 1989 és 1999 között – a tíz (előzőleg kialakított ang-
liai és walesi regionális hatóságok alapján) privát szolgáltató átlago-
san 46%-os áremelést hajtott végre (Dore – Kushner – Zumer, 2003:
43). Volt olyan régió is, ahol az áremelés elérte a 75%-ot az említett
időszakban. Franciaországban az erőltetett, nem kellőképpen sza-
bályozott kiszervezés időszakában (1991 és 1996 között) 56%-kal
emelkedtek a lakossági árak, szintén ebben a terminusban átlagosan
23%-kal volt magasabb a privát szolgáltató által megszabott ár, mint
az állami tulajdonban lévő szolgáltatásé (Orwin, 1999: 32).
A magas ár a víz – mint rohamosan szűkülő erőforrás – szem-
pontjából és a gazdasági hatékonyság javítása végett reális is lehet.
A privát szolgáltatók általában ebbe az árba beépített üzemeltetési
haszon bővítésében látják a keresletracionalizálás és a hatékony
fogyasztói felhasználás kulcsát (Hall – Lobina, 2001: 8). A való-
sághoz azonban az is hozzá tartozik, hogy amennyiben a fogyasztó
magasabb árat fizet, nagyobb hasznot termel a szolgáltatónak, akkor
a szolgáltatás minősége, biztonsága és fenntarthatósága is (ezzel
közel arányosan) növekszik. A privát szolgáltató a társadalmi legiti-
mitását általában ebben az összefüggésben tudja a legnagyobb mér-
tékben javítani vagy lerontani.
A ’90-es évek elején lezajlott nagy európai magánosítási hullám-
ban számos olyan esettel találkozhattunk, amikor a szolgáltató vál-
lalat megnövekedett bevételeiből nem biztosított kellő fedezetet az
infrastruktúra folyamatos karbantartására, a szolgáltatás minőségi
javítására, vagy éppen a környezeti és társadalmi kockázat kezelé-
sére. A privatizációs elméletek hatékonyságra vonatkozó fejezetei
általában a gyakorlatban is működtek. Igaz, ezek sem mindig tar-
tották kellőképpen szem előtt a társadalmi elvárásokat és igényeket.
A magánszektorhoz jobban kötődő szolgáltató általában kisebb, és
ezáltal hatékonyabb intézményi apparátust működtet, ami általában
közvetlenül a kiszervezés után járó dolgozói elbocsátásokban mutat-
kozik, ez pedig a közhatalom lokális munkahelyteremtési és -meg-
tartási kihívásait gyarapíthatja, a társadalmi munkaerőpiaci esélye-
ket ronthatja (Dore – Kushner – Zumer, 2003: 44).
Horváth Norbert
100
A magáncégek továbbá ugyan hatásosan, de szociális síkon
tekintet nélkül szűrték ki a potyautas fogyasztást. Egy magánszol-
gáltató üzletpolitikája általában nem tesz különbséget a fizetni nem
tudó és a fizetni nem hajlandó fogyasztó között. Az angliai vízszek-
tor privatizációját követő öt évben megháromszorozódott a szolgál-
tatásból kizárt felhasználók száma (Hall – Lobina, 2001: 19). Ez kri-
tikus közegészségügyi következményekkel járt például a főváros,
London szegényebb negyedeiben, ahol a vérhas fertőzések száma
tragikus mértékben emelkedett. Ez egyértelműen a vízszolgáltatás
nélkül maradt háztartások elégtelen higiéniai körülményeinek volt
betudható.
Európában a ’90-es évek elejétől az igény a vízszolgáltatásokban
történő privát részvételre az állami szereplők kudarca, vagy inkább a
szolgáltatást fenntartani nem kívánó attitűdje után egyre jobban fel-
erősödött. A már említett két ország – Nagy-Britannia és Franciaor-
szág – privát vízszolgáltató vállalatai mára országhatárokat átlépve
más államok szolgáltatási szektoraiban is megjelentek (Hall – Lob-
ina, 2007: 1). A napjainkig lezajlott globális méretű privát szolgálta-
tói expanzió olyan multinacionális vállalatokat hozott létre, melyek
a világ szinte összes országában képviseltetik magukat a fellelhető
szolgáltatók palettáján.
Két nagy szolgáltató vállalat kiemelkedő pozíciót tudott betöl-
teni ebben a versenyben. A GDF Suez a világ egyik legnagyobb víz-
szolgáltató óriáscége, amely amellett, hogy Franciaország lakosságá-
nak 19%-át látja el ivóvízzel, számos európai és tengerentúli ország-
ban domináns szolgáltatónak mondható, például a Northumbrian
Water Limited-en keresztül közel 4,5 millió angliai felhasználóhoz
jut el, a United Water közvetítésével pedig összesen 7,3 millió ame-
rikai fogyasztót szolgál ki; az Agbar-on keresztül birtokolja Spanyol-
ország ivóvízszektorának 50%-át, és további 90 millió emberhez jut
el a Földön a Suez Environment-en keresztül.
7
A Veolia Environment
(azon belül a Veolia Water) a másik óriás szolgáltató, mely közel 4500
különböző menedzsment szerződéssel a világ 66 országának ivóvíz-
szektorában van jelen, összesen 95 millió fogyasztót kiszolgálva.
8

A globális vízpiac legfőbb szereplői (Suez, Veolia) egyre több
figyelmet fordítanak olyan kampányokra, amelyekkel valamelyest
sikerül elfedniük a nagy privatizációs hullám idején az állami sze-
repvállalás kontrollja hiányában elkövetett menedzsment hibá-
Ki szolgáltasson?
101
kat. Ezek a vállalatok sokszor hangoztatják, hogy környezettudatos
módszerekkel, minél több munkavállalót alkalmazva a lehető leg-
jobb technológiákat felhasználva érik el a fogyasztók, és a szolgálta-
tókat egyre nagyobb mértékben ellenőrzés alatt tartó állami szerep-
lők elégedettségét. A fejlett országokban a minőségi kereslet hatá-
sára a privát menedzsment gyerekbetegségeit nagyrészt sikerült is
levetkőzniük. Nyilván ez versenyképességük csorbulásával járt,
ezért aztán ezek a cégek további közösségi szolgáltató területeken
kezdték keresni a további piacaikat. A GDF Suez például villamos
energia-, gáz-, szennyvíz-, valamint szemétszállítási szektorokban
is érdekelt.
EllEnőrzés: középpontban a fogyasztó
Az előzőekben vázolt folyamatok tudatában felmerülhet bennünk
a kérdés: mennyire etikus és felelős az állam szempontjából nem
jóléti intézményként felfogni az ivóvíz szolgáltatást és azt – kiépített
állami ellenőrzés nélkül – profitorientált piaci szereplőkre bízni. De
akár azt is kérdezhetnénk, mennyiben etikus a nem hatékony, oly-
kor túl bürokratikus menedzsment fenntartása? Mik azok a fékek
és egyensúlyok, amelyek mellett ugyan gazdaságosak és a társada-
lom szempontjából mégis méltányosak, valamint a gazdaságosság-
gal részben összefüggő erőforrás-megőrzés, fenntarthatóság eszmék
mentén szerveződnek?
Idáig sok szó esett a kellő közhatalmi ellenőrzés hiányáról. Ha
a mai, globális vízszolgáltatói körképet vizsgáljuk az állam vagy a
privát befolyás szempontjából, nagyon vegyes képet kapunk. Sem
a közszereplők módszerei, sem a piac mechanizmusai nem igazán
találták meg azt a megfelelő egyensúlyt a társadalom és gazdasági
szektor között, amely hosszú távon fenntartható lenne (Al Hussaini
– Molz, 2009: 395).
A közmenedzsment válságából egyfajta kiutat a vízközművek
feletti vegyes fennhatóság jelenthet. Általában ahol valamilyen szin-
ten a vízszolgáltatás természetes monopóliumának privatizálása zaj-
lik le, ott az állam, illetve annak különböző szintű és hatáskörű szer-
vei ellenőrző, szabályozó mechanizmusokat működtetnek (Franceys
– Gerlach, 2010: 2). Ahol nagyobb arányban a közhatalmi szereplők
felelőssége a szolgáltatás menedzsmentje, ott még inkább szükség
van az államtól és piactól is független, racionális ellenőrzés kiala-
Horváth Norbert
102
kítására. Alapvető politikai szándék lehet a fogyasztói érdekeket
a középpontba helyező, ellenőrző intézményrendszer felállítása és
működtetése, mivel a felhasználó a szolgáltató cégek legitimitásá-
nak megkérdőjelezésével a közpolitikai irányítás működésképessé-
gét is minősítik.
1. ábra: A fogyasztót involváló tényezők középpontba helyezése, a fő
szabályozó szerep kifejezésére vonatkozóan (Forrás: Világbank, 2003)
A gAzdAsági ellenőrzés
A politika által irányított közhatalmi menedzsment elsősorban a gaz-
daságossági okok miatt hoz létre koncessziós vízszolgáltató mono-
póliumokat (Cashman, 2005: 491). A gazdaságosság indokolt garan-
ciáit, általános stratégiai céljait a koncessziós szerződésben rögzítik.
Ezek a garanciák főként a politikai döntéshozatal direkt és származ-
tatott szabályozó tényezőihez alkalmazkodnak.
Direkt szabályozás az árképzés jogszabályokban történő rögzí-
tése és a vagyonhasználati díjak mértékének meghatározása az inf-
rastrukturális amortizáció fedezésére. Egyéb szabályozó tényezők
a közhatalom által felállított ellenőrző testületek; ilyen testületre a
legjobb példa az angol és walesi közmű privatizáció során létreho-
zott vízszolgáltató szabályozó hatóság, az Ofwat.
9

Mint minden ellenőrző szervnek, az Ofwatnak is az a rendelte-
tése, hogy valamilyen módon megteremtse a versenyt a szolgáltatók
Ki szolgáltasson?
103
között, még akkor is, ha – Angliában és Walesben korlátozottan, a
víziközmű-szolgáltató körzetek kijelölésével – ez részben már meg
is valósult. A verseny elősegítése az ún. mérce (yardstick) módsze-
ren alapszik (Marques, 2006: 176). A módszer teoretikusa, Andrei
Shleifer szerint az egyazon jogi környezetben lévő vállalatok műkö-
dési költségeit összehasonlítva kell megvizsgálni annak érdekében,
hogy világossá váljon a társadalmi szempontból is méltányos, de a
leggazdaságosabb szolgáltatás. Az Ofwat általában kétévente nyil-
vánosságra hozza az angliai és walesi vízszolgáltatók kiadásait, költ-
ségeit és pénzügyi teljesítményét. Ez alapján a közhatalmi döntés-
hozók felül tudják vizsgálni a direkt szabályozás mechanizmusait
(például a hatósági árakat), vagy végső esetben az egyes alulteljesítő
szolgáltatók koncessziós szerződéseit is módosítani tudják.
10

A fogyAsztók védelme
A privatizáció megvalósulása és a politikai döntéshozatali környezet
partnerségen alapuló változása újabb szereplőket vitt be a döntésho-
zatal különböző színtereire. A vízzel kapcsolatos szakpolitikai irá-
nyítás is nyitottá vált a civil hálózatok és egyéb fogyasztói partner-
ségek befogadására, javaslataik figyelembe vételére. A fogyasztóvé-
delem például egy fontos társadalmi szempontja a szolgáltatás jövő-
beni stratégiai újragondolásának.
Európában számos példáját ismerjük a társadalmi kontroll gya-
korlati megvalósulásának a vízszolgáltatások területén. Általában a
piaci befolyás, a direkt származtatott regulatív tényezők határozzák
meg, hogy ki méri fel a fogyasztók igényeit, és ez milyen módon
építhető be a szolgáltatások további fejlesztésébe. Eredményesebb
gyakorlat és jogszabályi követelmény a fogyasztóvédelmi hatósá-
gok különszervezése a szolgáltatást vállaló tulajdoni csoporttól. Az
angol és walesi példánál maradva, 1989-ben az angol kormány az
Ofwat alá fogyasztóvédelmi tanácsokat hozott létre a különböző
szolgáltatói régiókban. A szolgáltatást WaterVoice néven vezették be
(Franceys – Gerlach, 2010: 3). Ezek a tanácsok egymástól függetle-
nül, de egymás szolgáltatóit összehasonlítva elemzik a fogyasztói
elégedettséget, így sokkal pontosabb adatokat nyújtanak a döntés-
hozóknak a szolgáltatás üzemeltetési és irányítási feltételeinek újra-
gondolásánál.
Horváth Norbert
104
A környezet megóvásA
A környezet megóvása és megőrzése talán a legfontosabb tényező
a fenntartható szolgáltatás kialakításánál. A legtöbb szabályozó
mechanizmus a szerződések és direkt gazdasági fékek csoportjába
integrálja a fenntartható környezet megteremtéséért létrejött adó-
kat. A vízkivétel és ivóvíz-előállítás során felmerülő környezetká-
rosító tevékenységek mind pluszköltséget jelentenek a szolgáltató-
nak. Az ilyen tevékenységek kiszűrése és szankcionálása alapvető
fontosságú.
Az Európai Unió 2000-ben elfogadott Víz-keretirányelv (VKI)
11

a vízdíj megállapításának szabadságát meghagyja a tagállamoknál,
viszont meghatározza, hogy a lakossági vízdíjban a szolgáltatás tel-
jes költségének meg kell térülnie. Ezzel a tagállamokat a hatékony,
szennyezésmentes szolgáltatásra, az ellenőrző szerveinek megerő-
sítésére sarkallja. A „szennyező fizet” elve alapján a nem fenntart-
ható módszerek alkalmazását mind-mind a szolgáltatóra terhelik,
így azok veszíthetnek versenyképességéből vagy közhatalmi legiti-
mitásukból.
A környezetvédelmi célú regulációra a legjobb példa a francia
szabályozórendszer (még akkor is, ha nem az a legműködőképesebb),
amely a víz- és csatornázási szolgáltatásban felmerülő szennyezések
után beszedett bírságokat, díjakat egyenesen a vízügyi hatóságok-
hoz csatornázta. Az azok után befolyt összegekből technológiai fej-
lesztéseket tudtak végrehajtani az infrastruktúrában és a közműhá-
lózatban, nagyszabású projektek keretében ellenőrizhetővé tudták
tenni a lakossági (és emellett ipari) szennyezést, így csökkenthetővé
vált az újabb környezetterhelés (Dore – Kushner – Zumer, 2003: 47).
ZÁRSZÓ
A nem megfelelő közszolgáltatási menedzsment kutatása reneszán-
szát éli mostanság. Az egészséges ivóvízhez jutás terén az ENSZ
berkein belül 2000-ben elfogadott Millenniumi Fejlesztési Célok
(MDG) jelentenek támpontot és egyben kihívást a harmadik világ-
beli országok számára, ahol egyre szélesebb körű a privát szerep-
lők bevonása a közszolgáltatásba (Bakker, 2003: 35). A direkt típusú
magánosítás és a koncessziós privatizáció jelenleg elsősorban kriti-
kus vízproblémákkal küzdő és egyben politikailag instabil államok-
ban terjedt el.
Ki szolgáltasson?
105
A megfelelő állami kontroll nélkül szolgáltató transz- és multi-
nacionális vállalatoktól való függőség Közép- és Dél-Amerikában,
Kelet-Ázsiában és a szubszaharai Afrikában okoz jelenleg is súlyos
társadalmi problémákat. A nemzetközi donorszervezetek és nagy
gazdasági befolyással lévő globális pénzügyi intézmények (Nem-
zetközi Valutaalap, Világbank) nyilvánvalóan a saját holdudvarukba
tartozó, privát szolgáltatók minél nagyobb arányú bevonását szor-
galmazzák az adott ország – esetenként antidemokratikus – közha-
talmi szereplőivel szemben (Petrella, 2001: 61).
További feladatokat jelent tehát a jelenleg érintett térségekre és
országokra specifikus ellenőrzési- illetve menedzsment-szisztémák
kidolgozása és alkalmazása, amely egyúttal nagyban hozzájárulhat
a globális ivóvízszűkösség enyhítéséhez, a globális Dél közegész-
ségügyi kríziseinek konszolidálásához, valamint az ivóvízhez kap-
csolódó harmadik generációs emberi jogok alapvető biztosításához.
Jelen tanulmányban a vízszűkösség fenntarthatóság oldalá-
ról történő megoldása az általános ivóvíz-menedzsment mecha-
nizmusok alapjai mentén lett ábrázolva. Mindezek áttekintésé-
vel egy lépéssel közelebb kerültünk annak a kérdésnek a megvála-
szolásához, hogy milyen módszerek mentén szerveződjenek a víz-
szolgáltatások, miként jellemezzük általánosan ezen rendszereket
és melyek a hibáik. Viszont ahhoz, hogy teljes képet kaphassunk a
világ regionális ivóvíz-menedzsment mechanizmusairól, ország- és
szektorspecifikus vizsgálatok sokaságát kell még elvégezni.
FELHASZNÁLT IRODALOM
AlHussaini, Wissam – Molz, Rick (2009): A post-Keynesian regulatory model
of privatization. In. The Journal of Socio-Economics 38, 391–398. o.
Bakker, Karen – Kooy, Michelle (2008): Governance Failure: Rethinking
the Institutional Dimensions of Urban Water Supply to Poor Households,
In.: World Development. Vol. 36., No. 10. 1891–1915. o.
Bakker, Karen J. (2003): A Political Ecology of Water Privatization, In.
Studies in Political Economy 70, Spring 2003
Bel, Germá – Warner, Mildred (2008): Does privatization of solid waste
and water services reduce costs? A review of empirical studies. In.
Conservation and Recycling 52, 1337–1348.
Budds, Jessica – McGranahan, Gordon (2003): Are the debates on water
privatization missing the point? Experiences from Africa, Asia and Latin-
America. In. Environment and Urbanization. Vol. 15., No. 2. October 2003
Horváth Norbert
106
Cashman, Adrian (2006): Water regulation and sustainability 1997–2001:
Adoption or adaptation? In. Geoforum 37, 488–504. o.
Congressional Budget Office (CBO) (2002): Future Investment in Drinking
Water and Wastewater Infrastructure. The Congress of the United States
Dore, Mohammed H. I. – Kushner, Joseph – Zumer Klemen (2004):
Privatization of water in the UK and France – What can we learn? In.
Utilities Policy 12, 41–50.o.
Franceys, Richard W. A. – Gerlach, Esther (2010): Consumer involvement
in water services regulation. In. Utilities Policy 30,1-10. o.
Gleick, Peter H. (2009): The Worlds Water 2008-2009 – The Biennal Report
on Freshwater Resources. Pacific Institute for Studies in Development,
Environment, and Security, Washington DC.
Hall, David – Lobina, Emanuele (2007): International actors and
multinational water company strategies in Europe, 1990-2003. In.
Utilities Policy 15, 64-77. o.
Homer-Dixon, Thomas F. (2004): Környezet, szűkösség, erőszak. Typotex
Kiadó, Budapest
Horváth M. Tamás (2005): Közmenedzsment. Dialóg Campus Kiadó, Buda-
pest-Pécs
Hall, David – Lobina, Emanuelle (2001): UK Water privatisation – a
briefing. Public Services International Research Unit, London
Meadows, Dennis – Meadows, Donella – Randers, Jorgen (2005): A növe-
kedés határai – harminc év múltán. Kossuth Kiadó, Budapest
Orwin, Alexander (1999): The Privatization of Water and Wastewater Utilities:
An International Survey. Environmental Probe, Toronto, Canada
Petrella, Ricardo (2001): The Water Manifesto – Arguments for a World
Water Contract. Zed Books, London
Scheiring Gábor – Boda Zsolt (szerk.) (2005): Gazdálkodj okosan! Új Man-
dátum Kiadó, Budapest
VÉGJEGYZETEK
1 Társadalmi hasznosság alatt röviden összefoglalva az elfogyasztott jószágmennyiség és az
ebből származó jólét függvényét értjük
2 Már ipari szektorok közti különbségek is kialakultak a vízszűkösség kapcsán, legmarkán-
sabb ezek között az ivóvíz- és az energiatermelés közti ellentét: http://www.circleofblue.org/
waternews/2010/world/infographic-states-take-action-to-bridge-water-energy-gap/ (letöltve
2010.10.25.)
3 Az egészséges ivóvíz mindenki számára alapvető fontosságú; nem lehet funkcionálisan
helyettesíteni; végtelen, de nem vég nélkül kiaknázható erőforrás.
4 A dublini folyamat kezdetét általában a Nemzetközi Ivóvíz és Csatornázás Évtizedével
(1981-1990) szokták együtt említeni
5 A dublini nyilatkozat fő irányadó elvei voltak: 1. Az ivóvíz egy véges és sérülékeny erőfor-
rás, amely az élet, a fejlődés és a környezet számára elengedhetetlen; 2. A víz kezelése és ter-
Ki szolgáltasson?
107
mészetes állapotának javítása a felhasználók, a tervezők és az döntéshozók részvételének
bevonásával valósulhat meg; 3. A víz kapcsán a nőknek központi szerepet kell biztosítani az
előállítással, a menedzsmenttel és a védelemmel kapcsolatban; 4. A víznek gazdasági értéke
van minden szabad versenyes felhasználásban, fel kell ismerni, hogy a víz egy gazdasági
jószág (Petrella, 2001: 74).
6 Például a szezonális lakossági vízfogyasztás ingadozásaiból kifolyólag.
7 A GDF Suez adatai alapján: http://www.suez-environnement.com/document/?f=profile/en/
RiAlliance_annual_report_2009.pdf (letöltve: 2010.10. 11.)
8 A Veolia Environment adatai alapján
http://www.veoliawater.com/about/key-figures/#c5412WHFl1 2010. 10. 11.
9 Az Ofwatról bővebben: http://www.ofwat.gov.uk/ (letöltve: 2010.10.22.)
10 Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy látszólag miért nem működött a megfelelő ellenőrzés a
vízszolgáltatók terén Angliában és Walesben, és miért emelkedett a szolgáltatás ára közel
felével a privatizáció után? Igaz, hogy az Ofwat 1989-től (a Water Act életbelépésétől) műkö-
dött, első jelentését azonban csak 1994-ben készítette, így a brit kormány érdemben csak
1995 után tudott a direkt szabályozás módszereihez nyúlni. A koncessziós szerződéseket és
szolgáltatási feltételeket általában ötévente vizsgálják felül.
11 Az EU-VKI ide vonatkozó részéről bővebben: http://euvki.hu/content/euvki/024.html
(letöltve: 2010.10.23.)
109
BELEFULLADUNK?
Modernizáció és függőségi
VISZONYOK A DÉL-DUNÁNTÚLI
HULLADÉKGAZDÁLKODÁSBAN
Gyimesi Péter
Napjaink egyik legégetőbb kihívása az egyre nagyobb mennyiség-
ben keletkező háztartási és ipari hulladékok begyűjtése, megfelelő
kezelése és újrahasznosítása, azaz a hulladékkezelés. A hulladékke-
zelés mára olyan komplex közszolgáltatássá vált, melynek keretében
megtörténik a hulladék begyűjtése, szállítmányozása, válogatása,
újrahasznosítása, illetve szakszerű tárolása is, mindezeket a folya-
matokat pedig kiterjedt jogszabályi háttér szabályozza. A csomago-
lási és fogyasztási szokások megváltozása eredményeként az utóbbi
fél évszázadban megnövekedett hulladékmennyiség, valamint a kör-
nyezetterhelés csökkentésének szándéka miatt azonban a folyamat
teljes modernizációra szorul.
Ez a rendkívül bonyolult, kiterjedt infrastruktúrát és humán erő-
forrást igénylő feladat viszont számos kihívás elé állítja az Euró-
pai Unióban és a fejlett világ országaiban is az illetékes hatóságokat
és önkormányzatokat, hiszen a legtöbb esetben a modernizációhoz
szükséges anyagi és szellemi tőke nem áll rendelkezésre. A folya-
mat sikeres véghezviteléhez éppen ezért jelentős mértékű nemzeti
(központi kormányzati) és európai uniós segítség, anyagi és tech-
nológiai együttműködés szükségeltetik, ami azonban természetes
módon rendkívüli elvárásokkal társul mind a fenntarthatóság és a
minőség, mind pedig a gazdaságos működtetés területén. Az elvárá-
soknak való megfeleléssel ugyanakkor olyan, hosszú távon is fenn-
tartható, környezetkímélő rendszerek jöhetnek létre, melyek haszná-
latával idővel megtérül a beléjük fektetett tőke.
Ilyen komplex hulladékkezelési rendszer kialakítására kapott
lehetőséget a dél-dunántúli régió több mint kétszáz települése, ami-
kor 2003-ban az Európai Unió ISPA
1
projektjének segítségével, kon-
zorciumba tömörülve vállalta a meglévő struktúra korszerűsíté-
sét. Úgy tűnt, hogy a vállalkozás valódi megoldást jelenthet a hul-
ladékgazdálkodás rendkívül összetett problémájára. A projekt lebo-
Gyimesi Péter
110
nyolításának szervezeti és működési keretei azonban több problé-
mát is felszínre hoztak, elsősorban a kistelepülési érdekérvényesí-
tés, illetve a megnövekedett költségekből adódó szociális feszültsé-
gek területén.
Tanulmányomban a neuralgikus pontok feltárásával igyekszem
ráirányítani a figyelmet ezen települések kiszolgáltatott helyzetére,
az érdekérvényesítés problémáira. A függő helyzet és a nem meg-
alapozottan meghozott döntések ugyanis komoly kihatással bírnak,
nem csupán az emberek mindennapi életére, de a hulladékgazdálko-
dáson keresztül a környezetünk állapotára is.
A HULLADÉKGAZDÁLKODÁS JOGSZABÁLYI KÖRNYEZETE
A hulladékgazdálkodás, illetve a hulladékkezelési közszolgáltatás
Magyarországon kiterjedt jogszabályi háttérrel rendelkezik. Jelen
fejezet összefoglalja az alapfogalmak tisztázásához szükséges jog-
anyagot, mindemellett pedig kiemeli az ismertetésre kerülő projekt
szempontjából fontos rendelkezéseket.
Magyarországon a környezetgazdálkodással összefüggő tevé-
kenységeket keretjogszabályként a környezet védelmének általános
szabályairól szóló 1995. évi LIII. törvény (a továbbiakban Ktv.) sza-
bályozza. Ez a keretjogszabály tartalmazza a legfontosabb alapfo-
galmakat, elveket és rendelkezéseket a környezet védelmével kap-
csolatos tevékenységek, így a hulladékgazdálkodás tárgykörében is.
Közvetett módon körülírja a hulladék fogalmát, ezen anyagoknak a
környezetre gyakorolt káros hatásai elleni védekezést alapul véve.
A törvény értelmezése szerint hulladéknak minősül mindazon
anyag és termék – beleértve ezek csomagoló- és burkolóanyagait
is – amelyeket tulajdonosa eredeti rendeltetésének megfelelően nem
tud vagy nem kíván felhasználni [Ktv. 30. § (1) bekezdés].
2
A megfo-
galmazásban tetten érhető a hulladékok legfontosabb tulajdonsága, a
további felhasználhatóság hiánya, felesleges jellege. A környezetvé-
delmi törvény, mint keretjogszabály sajátosságainak megfelelően ele-
nyésző mértékben
3
tartalmaz rendelkezéseket a hulladékokra vonat-
kozóan. Csupán alapvető elveket rögzít, így például a környezethasz-
náló kötelezettségévé teszi a hulladék kezeléséről való gondoskodást
(ártalmatlanítás, újrahasznosítás), valamint a hulladékok kezelésére
vonatkozó szabályok alkalmazását például a tisztítási, bontási műve-
Belefulladunk?
111
letek során leválasztott anyagok, a szennyezett föld, illetve a bontásra
kerülő termékek esetében is [Ktv. 30. § (2)-(3) bek.].
A hulladékgazdálkodást részletesen szabályozó 2000. évi XLIII.
törvény (a továbbiakban Htv.) már valamivel pontosabb megha-
tározást tartalmaz a hulladékokkal kapcsolatban. A jogszabály
kimondja, hogy a hulladék olyan „(…) tárgy vagy anyag, amely-
től birtokosa megválik, megválni szándékozik, vagy megválni köte-
les.” [Htv. 3. § a) pont] Fontos megjegyeznünk, hogy ez a definíció
az Európai Unióval történő jogharmonizáció révén került be a hul-
ladékgazdálkodási törvénybe és nemzetközileg elfogadott standar-
dot jelent, melynek alapja a többször módosított, 75/442/EGK irány-
elv (Zimler, 2003: 20). Mint az idézett helyből is kitűnik, a hang-
súly továbbra is az adott anyag felesleges voltán van, ugyanakkor a
meghatározásba új elemek is bekerültek. A törvény ugyanis érzékel-
teti az adott dologtól való esetleges megválási kötelezettséget, ezzel
nyitva utat a veszélyes hulladékok kezelésének szabályozása, vala-
mint a kommunális hulladék elszállítására vonatkozó szerződéskö-
tési kötelezettség indokolhatósága felé.
A törvény 1. számú melléklete tizenhat, úgynevezett hulladékka-
tegóriát
4
határoz meg, melyek alapján lehetővé válik az egyes anyag-
csoportok egymástól való elkülönítése kezelési módjuk és veszé-
lyességük szerint.
A törvény negyedik paragrafusában meghatározza a hulladék-
gazdálkodás alapelveit is, ezek közül csak a jelen tanulmányban
ismertetésre kerülő hulladékgazdálkodási projekt szempontjából
legfontosabbakat emelném ki:
• A megelőzés elve, mely szerint a keletkező hulladék mennyisé-
gét a lehető legkisebbre kell szorítani;
• A szennyező fizet elve, melynek értelmében a hulladékká vált
termék gyártója vagy birtokosa köteles a hulladékkezelési költ-
ségeket megfizetni;
• A közelség elvének értelmében a hulladék hasznosítására,
illetve ártalmatlanítására a lehető legközelebbi létesítményben
kerüljön sor;
• A regionalitás elve, mely szerint a kezelési igényeknek megfe-
lelő területi gyűjtőkörű létesítmények hálózatának létrehozá-
sára kell törekedni;
Gyimesi Péter
112
• A költséghatékonyság elve, melynek értelmében arra kell töre-
kedni, hogy a fogyasztók által viselendő költségek a lehető leg-
nagyobb környezeti eredménnyel járjanak.
A hulladékgazdálkodás gyakorlati oldalának szabályozására
vonatkozóan ki kell emelnünk a települési hulladékkezelési közszol-
gáltatási díj megállapításának részletes szakmai szabályairól szóló
242/2000. (XII. 23.) számú kormányrendeletet. Ez a jogszabály rendel-
kezik arról, hogy a települési önkormányzat rendeletben állapítja meg
a hulladékkezelési közszolgáltatás díját a szolgáltató vállalat áraján-
lata alapján [4. § (1) bek.]. A kormányrendelet kimondja továbbá, hogy
a közszolgáltatás díját úgy kell meghatározni, hogy az „(…) a tartós
működéshez szükséges nyereség fedezetének, illetve az indokolt költ-
ségek és ráfordítások megtérülésének biztosítására alkalmas legyen.”
[6. § (1) bek. a) pont]. A helyhatóságok számára fontos megállapítás
továbbá, hogy amennyiben a közszolgáltatás díját a szolgáltató által
javasoltnál alacsonyabb összegben állapítják meg, úgy a vállalat szá-
mára a különbözetet kötelesek megfizetni csakúgy, mint az esetlege-
sen adott mentességekből származó kiesést [6. § (6) bek.].
A projekt előzMényei, földrAjzi területe
Mint említettem, fogyasztási szokásaink megváltozása miatt évről-
évre egyre nagyobb mennyiségű hulladék kezelésére kell megfe-
lelően hatékony és környezetkímélő rendszert kidolgozni, működ-
tetni. Míg Magyarországon 1997-ben még „csak” évi 18 millió m
3

(4,4-5 millió tonna) hulladék kezelését kellett megoldani, addig ez a
mennyiség 2005-ben már 20-22 millió m
3
-re tehető, és folyamatosan
növekvő tendenciát mutat. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy
Magyarország minden egyes lakosa egy évben 1 m
3
hulladékot „ter-
mel”, és ezen a mennyiségen kívül még számításba kell vennünk az
ország gazdasági fejlődésével egyenes arányban növekedő ipari és
építési hulladékot is.
5

A keletkező szemét feldolgozására hagyományosan alkalma-
zott technológiák – a települések határában minden előkészítést és
biztonsági intézkedést nélkülöző szeméttelepek létesítése, vagy a
hulladék válogatás nélküli elégetése, elásása – mára már rendkí-
vül elavultnak számítanak egészség- és környezetkárosító hatásaik
miatt. A legmodernebb, komplex hulladékkezelési rendszerek kiala-
Belefulladunk?
113
kítása azonban nagymértékű anyagi forrást igényel a központi kor-
mányzat és a helyi önkormányzatok, valamint – a szemétszállítási
díjakon keresztül – a felhasználó, az állampolgár részéről is.
Természetesen a felmerülő költségeket a lehetőségekhez mérten
minimalizálnunk kell. De hogyan érhetünk el költségcsökkenést?
Olyan rendszert kell kialakítanunk, ahol a megvalósuló infrastruk-
turális hálózat a lehető legnagyobb fokú kihasználtságot tudja elérni.
A kulcsmotívum tehát a racionalizálás és a települések összefogása.
Ezen elvek alapján alakult meg 2003-ban, siófoki központtal a
Dél-Balaton és Sióvölgye Hulladékgazdálkodási Konzorcium, mely
összesen 204 települést integrál – Balatonkeresztúrtól Mohácsig –
egy átfogó hulladékgazdálkodási projekt keretében.
6
A projekt által
lefedett terület (mely jól megfigyelhető az 1. számú ábrán) a dél-
dunántúli régióban fekszik,
7
202 települést és három megyét fog át.
1. ábra: A projekt területe
(Forrás: A projekt megvalósíthatósági tanulmánya)
8
Gyimesi Péter
114
A konzorcium létrehozói rendkívül pozitív tényezőként értéke-
lik az együttműködő települések ilyen magas számát.
9
Másrészről
azonban ambivalens lehet a helyzet megítélése, ugyanis nem minden
esetben előnyös (sőt a kistelepülések számára sokszor kifejezetten
hátrányos) egy nagy létszámú társulást működtetni, még akkor is,
ha a képviseleti mechanizmusok és a modern technológiák segítsé-
gével ez kivitelezhető. Egyrészt természetesen pozitív az, hogy nagy
földrajzi területet ölel fel egy ekkora horderejű, környezeti és anyagi
szempontból is meghatározó jelentőségű projekt. A megyehatárokon
átívelő együttműködés előrevetít egy olyan, regionális szintű közös
gondolkodást, ami a jövőbeli fejlesztések szempontjából ugyancsak
meghatározó fontosságú lehet.
Azonban nem szabad figyelmen kívül hagynunk két másik, eset-
legesen negatívan ható tényezőt sem. Egyfelől a projektben részt
vevő kistérségek és települések társadalmi és gazdasági szempont-
ból egyaránt rendkívül sokszínűek. Éppúgy megtalálhatóak az
együttműködésben a nagy gazdasági potenciállal bíró, magas fokon
urbanizált, „jómódú” körzetek, mint a hátrányos helyzetű, aprófal-
vas térségek. Ez a különbség meglátásom szerint jelentősen megne-
hezíti az együttműködést, mert noha a cél – a környezetkímélő és
modern hulladékgazdálkodás kialakítása – közös, az ehhez vezető
utak a már említett különbségek miatt jelentősen eltérhetnek egy-
mástól. A fogyasztási szokások és az igényszintek eltéréséből adódó
különbségek természetesen kiküszöbölhetőek minden egyes egyedi
igény figyelembevételével, ugyanakkor ez a feladat rendkívül sok
egyeztetési mechanizmus kiépítését igényelné, és további nézetelté-
rések forrásául is szolgálhat.
Tehát miközben a részt vevő települések nagy száma jelentő-
sen megkönnyíti a közös fejlesztést, ugyanakkor szinte lehetetlenné
válik az egyes térségek és települések speciális érdekeinek, prob-
lémáinak, súlyának figyelembe vétele és érvényesítése a fejlesztés
során. A projekt kezdetén talán célszerűbb lett volna a hulladékgaz-
dálkodás szempontjából homogén érdekekkel rendelkező területe-
ket alapul véve több különálló, de önálló döntési jogosítványokkal
rendelkező konzorcium (esetlegesen önkormányzati társulás) lét-
rehozása, ezáltal ugyanis nagymértékben növekedett volna a haté-
konyság, és elkerülhetőek lettek volna egyes, a projekt lebonyolítása
során tapasztalt buktatók.
Belefulladunk?
115
A DÉL-BALATON ÉS SIÓVÖLGYE HULLADÉKGAZDÁLKODÁSI
konzorciuM szerkezete és Működése
Az Európai Unió ISPA projektjének anyagi forrásaiból való részese-
déshez a hulladékgazdálkodási rendszer modernizációját megcélzó
településeknek társulniuk kellett a közös célok megvalósítására.
Ez a társulás azonban nem az önkormányzati összefogás hagyomá-
nyos, közjogi modelljét követte, azaz nem az önkormányzatok társu-
lásairól szóló törvény által szabályozott,
10
jogi személyiséggel ren-
delkező feladatellátó társulás jött létre. Az alapító települések veze-
tői ugyanis a polgári jog által szabályozott konzorciumi formát és a
képviseleti alapú döntéshozatalt tekintették a feladatok végrehajtása
szempontjából legmegfelelőbb együttműködési modellnek.
A területi adottságok figyelembe vételéhez és a képviseleti rend-
szer kialakításához szükséges volt, hogy kisebb területi egységeket
hozzanak létre a konzorciumon belül. Így kerültek kialakításra az
úgynevezett hulladékgazdálkodási kistérségek (KSz
11
X. fej. 4. bek.,
illetve II. melléklet).
Fontos azonban megjegyeznünk, hogy ezen kistérségek határai
nem egyeznek meg a területen már kialakításra került többcélú kis-
térségi társulásokéval, ugyanakkor sok esetben nem követik a sta-
tisztikai kistérségek, illetve a megyék lehatárolását sem. Többszörö-
sen osztott területnek tekinthető például a Siófok és környéke hulla-
dékgazdálkodási kistérség, melynek települései Somogy, Veszprém
és Fejér megyében, ezáltal pedig a dél-dunántúli és a közép-dunán-
túli régióban helyezkednek el. Leginkább ezen kistérség viszonya-
inak áttekintésére alapozom azt a véleményemet, hogy az új szer-
veződések kialakításakor eleve nehézségekkel kellett számolni.
A más-más megyébe, illetve régióba tartozás, az eltérő gyakorlatok
ugyanis sokkal erősebben differenciálják a kistérség településeit,
mint amennyire a közös földrajzi környezethez való tartozás össze-
köti őket. Ha a lehatárolás igazodott volna a már működő és szerve-
sen kialakult együttműködési rendszerekhez, akkor sokkal homogé-
nebb összetételű területi egységek jöhettek volna létre.
A konzorciumon belül a tagok sajátos képviseleti modell alap-
ján szólhatnak bele a döntéshozatalba és érvényesíthetik érdekei-
ket (KSz X. fej., 1. bekezdés). A képviseleti modell területi alapját
a hulladékgazdálkodási kistérségek képzik. Az egyes kistérségek-
ben a tagok az adott kistérséghez tartozó települések polgármeste-
Gyimesi Péter
116
rei közül úgynevezett térségi képviselőt választanak, akinek megbí-
zást adnak érdekeik képviseletére, a projekt keretében ellátandó fel-
adataik koordinálására, illetve döntéshozataluk előkészítésére (KSz
X. fej., 5. bekezdés). A térségi megbízottak fő feladata tehát az érde-
kek egybegyűjtése és artikulációja a döntéshozó fórum számára. Ez
a modell hatékonysági szempontból mindenképpen előnyös, Varga
Gyula István, a Balaton és Sió Nonprofit Kft.
12
ügyvezetője szerint
a képviseleti döntéshozatallal, helyszínen dolgozó alkalmazottakkal
és a modern technológiák segítségével tökéletesen lebonyolítható
egy ilyen nagyságrendű beruházás is. A rendszer ugyanakkor felvet
egyes érdekképviseleti problémákat, melyekre az anomáliák tárgya-
lásánál még kitérünk.
A konzorcium előkészítő, koordinatív és végrehajtást segítő szer-
vezete a Tagi Tanács, mely a hulladékgazdálkodási kistérségek tér-
ségi képviselőiből áll (KSz X/2. fej. 1. bekezdés). A Tagi Tanács töb-
bek között összehangolja a tagtelepülések ár-, foglalkoztatási- és
üzemeltetési politikáját, közreműködik a közszolgáltatási feladat
ellátására irányuló pályázat feltételeinek összeállításában, beszá-
moltatja a Kapcsolattartó-Gesztort, ellátja az operatív feladatokat,
előkészíti a döntéseket, tájékoztatja a konzorcium tagjait (KSz. X/2.
fej. 4. bekezdés A és B pontjai), Ez a fórum helyettesíti az összes
településvezető részvételével zajló találkozókat, ezáltal kiküszöböli
az ilyen egyeztetések lebonyolításából származó nehézségeket.
A projekt lebonyolításában a legfontosabb szerepet a Kapcsolat-
tartó-Gesztor játsza, mely a tagok megállapodása alapján Siófok
Város Önkormányzata, illetve az annak nevében eljáró mindenkori
polgármester (a kézirat lezárásakor Dr. Balázs Árpád). A gesztorte-
lepülés feladat- és hatásköre igen összetett, ezen település polgár-
mestere látja el ugyanis az összes tag képviseletét, nevükben jogsze-
rűen eljár, felel a projekt lebonyolításáért (KSz X/1. fej., 1-3. bekez-
dés). Ugyanakkor a gesztor hatásköre nem parttalan, hiszen ezen
tisztség elfogadásával tudomásul kell vennie azt is, hogy a projekt
szempontjából érdeminek tekinthető kérdésekben a tagokkal előze-
tesen egyeztetni, a megfelelő lépések megtétele után pedig azokról
utólag beszámolni köteles. Fontos biztosíték továbbá, hogy azon jog-
nyilatkozatokat, melyekkel a tagok kötelezetté válnak, csak a felek
közötti egyeztetés után teheti meg.
Belefulladunk?
117
Összességében elmondható, hogy a gesztor hatáskörébe tarto-
zik minden olyan feladat ellátása, ami a projekt megvalósítását szol-
gálja. A feladatok igen sokrétűek, hiszen az egyszerű adminisztra-
tív munkáktól a konzorcium tagtelepülései közti koordinációig ter-
jednek. Az ezen tevékenységhez szükséges technikai személyzetet a
speciális szakértelem és vélhetőleg a kapacitáshiány miatt nem Sió-
fok Város Polgármesteri Hivatala biztosítja, hanem részben elkü-
lönült szervezet végzi a munkát, a Hivatallal kooperálva. A gesz-
tor ezen feladatmegosztás intézményesítését egy közhasznú társa-
ság létrehozásában és bejegyeztetésében látta biztosítottnak, így jött
létre a „Balaton és Sió” Térségfejlesztő Közhasznú Társaság, mely
mára a jogszabályoknak megfelelően közhasznú kft-vé alakult át
(KSz X/1. fej., 8. bekezdés).
fejlesztési célok, elért eredMények
13
A konzorcium az ISPA támogatás elnyerésével – ezáltal nagyarányú
uniós forrás bevonásával – reális alapot tudott teremteni az elképze-
lések megvalósításához. Ennek köszönhetően a program keretében
2005-ben már hat tender indulhatott el, az első szolgáltatói szerző-
dést pedig 2005 májusában írták alá.
A program keretében a térségi hulladékkezelés fejlesztése két
irányból indult meg, elkezdődött a feldolgozási lánc úgynevezett
dinamikus és statikus részének modernizációja. A dinamikus ele-
met a hulladék feldolgozásának folyamatában, annak a háztartások-
tól a lerakókig történő eljuttatása képzi. Ennek keretében a telepü-
léseken a házak elé kihelyezett gyűjtőedényekből, illetve a szelek-
tív hulladékgyűjtő „szigetekről” a hulladékot további válogatás és
feldolgozás céljából speciális gyűjtőkocsik szállítják a hulladékle-
rakókba. Ha ezen létesítmények a település határától számított har-
minc kilométeres távolságon kívül esnek, speciális átrakóállomás
közbeiktatásával történik a szállítás az erőforrások minél hatéko-
nyabb kihasználása érdekében.
14
Az egyik fő fejlesztési irányt a tele-
püléseken a hulladék összegyűjtésének modernizációja jelentette.
Ennek keretében ISPA/KA tenderen keresztül 67 új hulladékgyűjtő
és -szállító jármű, valamint 33 gép és egyéb eszköz beszerzése tör-
tént meg, összesen 1.761.000.000 forint értékben.
A fejlesztés másik iránya a begyűjtött hulladék feldolgozása, sta-
tikus szintjének fejlesztése. Ennek keretében új, úgynevezett nagy-
Gyimesi Péter
118
térségi hulladéklerakókat alakítottak ki, amelyek ellátják a központi
hulladékraktározás és -feldolgozás feladatait. A térségben két új hul-
ladéklerakó, komposztálóüzem és válogatóközpont kialakítására
került sor Somban és Cikón, továbbá egy meglévő létesítmény kom-
posztálóüzemmel és válogatóközponttal való bővítése történt meg
Ordacsehiben. A három központ kialakítása 3.889.683.000 forintba
került. Ezek az új létesítmények a térségükben keletkezett hulla-
dék biztonságos kezelését, válogatását és feldolgozását tudják meg-
oldani. A hulladék feldolgozásában fontos szerepet töltenek be az
úgynevezett válogatóüzemek is, melyek a hulladéklerakókba integ-
ráltan kerültek kialakításra. Itt történik meg az egyes hulladéktí-
pusok egymástól való elkülönítése, az újra feldolgozható anyagok
leválogatása, illetve előkészítése a továbbszállításra. A válogatóüze-
mek megépítése a három településen összesen 1.170.072.000 forintba
került, így a három nagytérségi hulladéklerakó beruházási költsége
meghaladta a 4.170.000.000 forintos összeget.
Nyolc településen

kerülnek folyamatosan kialakításra úgyneve-
zett komposztálótelepek,
15
melyek fontos szerepet játszanak a szer-
ves hulladék feldolgozásában. Tizenhét településen

pedig kialakí-
tásra kerülnek úgynevezett hulladékudvarok, ahol a lakossági lom
és a háztartási veszélyes hulladék helyezhető el.
16
A projekt fontos részét képezi továbbá a településeken megszün-
tetett szeméttelepek rekultivációja, azaz a telep „környezeti veszé-
lyességének csökkentése műszaki védelem utólagos kiépítésével,
tájba illesztésével, továbbá utógondozásával”.
17
Erre a feladatra a
projekt összesen 4.657.021.000 forintot biztosít a települési önkor-
mányzatoknak.
Kulcsfontosságú elem a lakosság tájékoztatása is. A projekt kere-
tében kerül kiadásra a régióban a Tiszta Lap című kiadvány, mely
időszakosan tájékoztatja a lakosságot a fejlesztések megvalósításá-
ról, az elért eredményekről, illetve az újonnan megnyíló lehetősé-
gekről. Emellett fontos információforrás lehetne a konzorcium hon-
lapja is, amely lehetőséget azonban a jelek szerint a kivitelezők nem
tudják teljes mértékben kihasználni. Az oldal (www.balatonkht.hu)
ugyanis rendszertelenül frissül, mintegy két éves kihagyás után,
2010 szeptemberében került fel rá ismét friss információ.
Sokkal nagyobb népszerűségnek örvendtek a térségben lebo-
nyolított információs roadshow-k, melyen jelentős számú érdek-
Belefulladunk?
119
lődő értesülhetett a fejlesztésekről. Talán valamivel hatékonyabban
is meg lehetett volna oldani a lakosság tájékoztatását, mivel a kom-
munikációs célokra fordítható összeg 136.544.000 forint.
18
Az elvég-
zett közvélemény-kutatás (mely a projekt interim ellenőrzésének
része) a Balaton és Sió Térségfejlesztő Nonprofit Kft. ügyvezetőjé-
nek elmondása szerint ugyanakkor a kommunikációs hiányosságok
ellenére is jó mutatókkal szolgál, a lakosság többsége tud a folyó fej-
lesztésekről, és értékelni tudja annak a jövőre vonatkozó hasznát.
19
Összességében elmondhatjuk, hogy a teljes projekt 13 milli-
árd forintból valósul meg, melynek 65%-a uniós, 25%-a kormány-
zati forrásokból, 10%-a pedig helyi önkormányzati hozzájárulások-
ból származik. A beruházások átadása és a projekt lezárása enge-
délyezési és adminisztrációs okokból kisebb csúszásokkal, de 2010.
december 31-ig várhatóan megtörténik.
A projekt hiányosságAi, AnoMáliái
A Dél-Balaton és Sióvölgye Hulladékgazdálkodási Projekt tagad-
hatatlan előnye, hogy hatalmas beruházással teljes mértékben kor-
szerűsíti a résztvevő települések hulladékgazdálkodási rendsze-
rét, bevezeti a szelektív hulladékgyűjtést, valamint a környezetba-
rát technológiákat a hulladék feldolgozása során. A gépjárműpark
cseréjével csökken a környezetet terhelő kipufogógáz mennyisége,
a komplex feladatot ellátó nagytérségi hulladéklerakókkal pedig
minimálisra csökken egy esetleges balesetből származó környezet-
károsítás esélye. Mindezen előnyök mellett azonban megállapíthat-
juk, hogy a projekt számos hiányossággal is küzd. Ezek leginkább a
résztvevő önkormányzatok érdekérvényesítésében és a közszolgálta-
tási díjak emelkedésének kezeletlenségében mutatkoznak meg.
ÖNKORMÁNYZATI ÉRDEKÉRVÉNYESÍTÉS
A konzorciális szerződés kimondja, hogy a térségi képviselő köteles
a Tagi Tanács ülésein az általa képviselt tagok és szavazatarányuk
rögzítése mellett minden álláspontot előterjeszteni, és a képviselt
települések szavazati aránya szerint jogosult eljárni a Tagi Tanács-
ban (KSz X. fej. 5. bekezdés). Az egyes települések szavazati aránya
pedig lélekszámuknak a konzorciumot alkotó települések lakossá-
gához viszonyított nagyságától függ.
20
Ugyanígy a települési anyagi
hozzájárulás mértéke is az ellátott lakosok számához igazodik.
21
Az
Gyimesi Péter
120
arányos teherviseléshez tehát arányos képviselet kapcsolódik, mely
eljárás mindenképpen megfelel a demokratizmus követelményeinek,
ugyanakkor továbbra is nyitva hagyja az eltérő helyzetből adódó
eltérő igények esetleges figyelmen kívül hagyásának problémáját,
mely a kistelepülések és egyes kistérségek csekély szavazati arányá-
ból következhet.
22

2. ábra: Az egyes kistérségek szavazati aránya a Tagi Tanácsban
(Az adatok forrása: Konzorcionális Szerződés II. számú melléklet)
Figyelembe kell vennünk ugyanis, hogy a kistelepülések lako-
sainak túlnyomó többsége a nem aktív, idős korosztályból kerül ki,
ezen rétegnek pedig teljesen mások a hulladékgazdálkodással kap-
csolatos igényei, elsősorban a hagyományos életmód és a hulladé-
kok eltérő felhasználása miatt (elégetés, növényi hulladékok állati
eleséggé alakítása). Ezen településeken a szelektív hulladékgyűjtés-
sel kapcsolatos rendszerek kiépítése és a modernizációval összekap-
csolódó lakossági költségnövekedés hatalmas feszültségeket okoz-
hat, hiszen a változások az egyik leginkább árérzékeny társadalmi
réteg rovására mennek végbe. Az igények nem megfelelő figyelembe
vétele idővel az egész konzorciumon belül feszültségeket okozhat,
s mint látni fogjuk, okozott is. Ismételten szeretném megjegyezni,
hogy ugyan hatékonysági szempontból a képviseleti rendszer meg-
felel az elvárásoknak, ám – mint az a most felvillantott aspektusból
Belefulladunk?
121
is látszik – nem megfelelő szervezettség esetén komoly problémá-
kat okozhat a konzorcium működésében, végső soron pedig a pro-
jekt lebonyolításában.
Az anomáliával kapcsolatban igen hasznos tanulságokkal szol-
gálnak Kristóf Györgyi, Miklósi község
23
polgármesterének szavai.
A polgármester asszony véleménye szerint a nagyobb városok gya-
korlatilag bármilyen kérdésben döntést tudnak hozni, akár a kiste-
lepülések megkérdezése nélkül is. A szavazati arányokat tekintve a
helyzet valóban így áll, mint azt a 2. ábra is jól szemlélteti.
A Tagi Tanácsban két meghatározó szavazataránnyal rendelkező
kistérségről beszélhetünk, a siófokiról (20,91%) és a szekszárdiról
(20,86%). Hozzájuk csupán a Dél-nyugat balatoni kistérség hasonlít-
ható a maga 14,27%-os szavazati arányával. A többi kistérség ezen
területekhez viszonyítva elhanyagolható (átlagosan 8%-os) szava-
zati arányt képvisel, összes szavazati arányuk pedig 44%.
24

Az ilyen mértékben eltérő szavazati arányok természetesen nem
okoznának problémát akkor, ha a döntéshozatali rendszerben beépí-
tett ellensúlyok lennének minden tag érdekei figyelembe vételének
biztosítására. Ezt jelenleg csupán a Tagi Tanács háromnegyedes szó-
többséget igénylő döntéshozatali rendszere próbálja garantálni. Ez
első ránézésre elegendőnek tűnik, azonban figyelembe kell ven-
nünk azt is, hogy egy települési kezdeményezésnek először a kistér-
ség tagjait, majd pedig ezután a Tagi Tanácsot is meg kell nyernie,
ami többszörös érdekérvényesítést és ennek megfelelően kifinomult
lobbitevékenységet igényel.
Egyértelmű természetesen, hogy a nagyobb lakosságszám
nagyobb szavazati aránnyal és egyben nagyobb anyagi felelősség-
vállalással jár, ugyanakkor véleményem szerint furcsa, hogy ilyen
nagy eltérések előfordulhatnak. Ez főleg akkor elgondolkodtató,
ha figyelembe vesszük, hogy a konzorcium tagjainak a kistérségek
lehatárolásakor nem kellett semmiféle, már meglévő lehatároláshoz
igazodniuk, ezáltal az érdekek és a szavazati arányok szempontjából
homogénebb kistérségeket hozhattak volna létre.
25
Ezzel szemben egy másik nézőpontot figyelembe véve elmond-
ható, hogy a konzorcium fennakadások nélkül és hatékonyan műkö-
dik. Varga Gyula István kiemelte, hogy a települések nagy száma
ellenére a működés zavartalan, csupán elvétve adódnak problémák.
Külön előnyként emelte ki, hogy „a hulladékgazdálkodási kistérsé-
Gyimesi Péter
122
gek mintegy szűrőként viselkednek és csak a legfontosabb problé-
mákat juttatják el a Tagi Tanács elé.”
26
Valóban kívánatos, hogy egy
ekkora szervezetben működjenek szűrőmechanizmusok, ám nem
mindegy, hogy ezek miként tudnak artikulálni különböző problémá-
kat a magasabb szint felé, illetve rendelkeznek-e a problémák megol-
dásához megfelelő érdekérvényesítési potenciállal.
Növekvő lakossági terhek
A projekt kivitelezése során kialakított technológiák modernizál-
ják a hulladékgazdálkodási rendszert, ugyanakkor a tapasztalat azt
mutatja, hogy jelentősen megemelik a lakosságra háruló terheket.
Világos, hogy a „szennyező fizet” elve alapján a rendszer működte-
tésének és fenntartásának költségeit a lakosságnak kell megfizetnie,
ám nem mindegy, hogy mekkora terhet jelent ez. Ebből a szempont-
ból ismét az elöregedő zsáktelepülések példáját kell alapul vennünk,
ahol a lakosság – jövedelmi viszonyai miatt – hatványozottan érzé-
keny a legkisebb árváltozásra is.
A jövedelmi viszonyok megváltoztatásának problémáját azon-
ban nem lehet a közszolgáltató cégeken keresztül orvosolni. Eset-
leg megoldást jelenthetne tisztán önkormányzati tulajdonú közszol-
gáltató vállaltok létrehozása, melyek figyelembe vehetnék a lakos-
ság anyagi viszonyait. Ugyanakkor, mint arra Szabó Zoltán, az AVE
Zöldfok Zrt. elnök-vezérigazgatója rámutatott, a piaci törvényszerű-
ségeket egyszerűen nem lehet megkerülni.
27
Világos, hogy a szolgál-
tatók megnövekedett költségeit (melyek nagyrészt az ISPA projektek
által létrehozott infrastruktúra működtetéséből fakadnak) valaki-
nek meg kell fizetni. A vezérigazgató szerint amennyiben a költség-
növekedés áthidalását az önkormányzatok vagy maga a közszolgál-
tató valósítja meg saját terhére, akkor végső soron az egész rendszer
működőképessége kerülhet veszélybe, az esetleges állami beavatko-
zás költségeit pedig ismét csak az állampolgárok fizetik meg. Nem
jelenthet tehát megoldást, ha a közszolgáltató szociális szempontok
alapján nem emel árat, hiszen ez a magatartás éppúgy veszélyezteti
a jövőbeni fejlesztéseket, mint a vállalat működését.
A fentiekhez ráadásul hozzá kell tennünk, hogy a magyar átlag-
polgár a nyugat-európai átlag töredékét fizeti ki a hulladékszállí-
tásért,
28
persze ez mit sem változtat azon a tényen, hogy kiadásai
között rezsiköltsége képezi a legnagyobb tételt. Ugyanakkor látnunk
Belefulladunk?
123
kell azt is, hogy a közszolgáltató vállalatoknak a szinte teljes mérték-
ben azonos paraméterekkel rendelkező rendszert sokkal kevesebb
bevételből kell működtetniük, ezáltal a szociális alapú differenciá-
lást nem engedhetik meg maguknak.
Továbbra is fennáll ugyanakkor a kérdés: miként és hogyan hidal-
ható át a jövedelmi viszonyok és a hulladékgazdálkodási rendszer
költségeinek növekedése közötti különbség? A kérdés igen összetett,
és meg merem kockáztatni, hogy esetlegesen megválaszolhatatlan
is. Rövid távon a díjakban a szociális alapú differenciálással érhe-
tünk el eredményeket, ám a rendszer működőképessége nagyban
függ az állam és az önkormányzatok anyagi potenciáljától. Ráadá-
sul ez a megoldás csupán átmeneti lehet, hiszen még viszonylag jó
anyagi kondíciókat is amortizálni tud egy ilyen mértékű szociális
kiadás – láthattuk ezt a gázártámogatás esetében is. Kijelenthetjük,
hogy az egyetlen valóban hosszú távú megoldás a probléma kezelé-
sére a lakosság általános életszínvonalának és jövedelmi szintjének
tartós emelkedése lenne, azonban a jelenlegi gazdasági körülménye-
ket tekintve ez egyelőre csak a távoli jövőben lehet reális tendencia,
addig pedig valamilyen központi vagy helyi beavatkozással kell eny-
híteni a feszültségeket.
De miért is alakul ki nagymértékű árnövekedés? Ebben termé-
szetesen szerepe van az általános költségnövekedésnek. A szemét-
szállító járművekhez szükséges gázolaj ára pár év alatt az egekbe
szökött, a munkaerővel kapcsolatos költségek is megnövekedtek.
Mindezekhez járul hozzá az ISPA projekt által létrehozott infrast-
ruktúra üzemeltetési költsége (átlagosan 13%-os árnövekedést gene-
rálva
29
) amelyre az európai uniós program már nem biztosít forrást.
Ezen újonnan jövő költségek rendkívüli mértékben megnövelték a
települési szemétszállítási díj amúgy is nagy hányadát kitevő, úgy-
nevezett fix költségeket,
30
melyek akkor is fennállnak, ha adott eset-
ben egy kukát sem ürítenek a településen. Ezen költségek megjele-
nése pedig nagymértékben képes megemelni a szemétszállítási díja-
kat azon településeken, ahol új tényezőként jelentkeznek az árkalku-
lációban.
31

Szabó Zoltán érzékletes hasonlattal mutatta be a helyzetet:
„Olyan ez, mintha a Wartburgunk helyett kaptunk volna az Uniótól
egy Volvót. Nagyon szép és kényelmes, csak éppen nem tudjuk kifi-
zetni a szervizköltségeit.” Az ISPA projektek valóban megkönnyítet-
Gyimesi Péter
124
ték tehát az uniós csatlakozáskor vállalt feltételek teljesítését, neve-
zetesen azt, hogy felszámoljuk a nem szigetelt hulladéklerakókat,
és megfeleltetjük a hazai hulladékkezelési rendszert az 1999/31/EK
számú tanácsi irányelvnek, mely fontos célkitűzéseket állapít meg;
többek között előírja, hogy a lerakásra kerülő, biológiailag lebomló
hulladékok arányát több lépcsőben (2009-re 50, 2016-ra 35 [tömeg]
százalékra) kell csökkenteni [4. cikk, (2) bek.].
A hulladékgazdálkodással kapcsolatosan hazánk tehát kettős nyo-
más alatt áll:
1. Fokozatosan meg kell felelnie a fentebb idézett direktíva köve-
telményeinek. Nyilvánvaló, hogy az elavult rendszerekkel (válo-
gatás nélküli lerakás, szigeteletlen lerakók) ezeket az arányszá-
mokat nem lehet elérni. A modernizáció azonban hatalmas költ-
ségeket indukál, egyrészt az új infrastruktúrák létrehozása,
másrészt pedig az új létesítményekre vonatkozó szigorú előírá-
sok betartásának költségnövelő hatása miatt.
32
2. Pontosan a hatalmas költségek miatt önerőből ezeket a beru-
házásokat nem tudjuk megvalósítani, azokhoz szükség van az
Európai Unió anyagi támogatására is. Ez az ISPA projekteken
keresztül meg is érkezett, azonban a pályázatok csupán az inf-
rastruktúra létrehozását finanszírozták, annak működtetését
nem. A működtetés azonban természetesen költségnövekedéssel
jár, ami pedig a fentiekben ismertetett szociális gyökerű problé-
mákat indukálja.
Átmeneti megoldást jelenthetett volna a problémákra, ha
Magyarország derogációt kér a hulladékgazdálkodással kapcsola-
tos előírásokra az Európai Uniótól. Véleményem szerint azonban
az átmeneti mentesség hosszú távon nem oldja meg a problémákat,
amire jó példa a termőföld külföldieknek történő eladásáról szóló
polémia. Hazánk több alkalommal is átmeneti mentességet kapott az
EU részéről a termőföld piacának megnyitására, ám a rendelkezésre
álló hosszú idő alatt sem sikerült olyan rendszert kidolgozni, mely
kezelni tudja az alacsony földárakból és a tőkehiányos mezőgazda-
sági szektorból adódó kiszolgáltatottságot.
Meggyőződésem, hogy ugyanez a helyzet a hulladékgazdálko-
dás területén is. Hiába kaptunk volna átmeneti mentességet az irány-
számok alól, azzal csak elodáztuk volna a probléma megoldását.
Belefulladunk?
125
Előbb vagy utóbb (de inkább előbb) modernizálni kell ezt a terü-
letet, s a tapasztalat azt mutatja, hogy ha hosszú idő áll rendelke-
zésre a cselekvésre, az a végeredmény szempontjából sokszor nega-
tív tényező. Természetesen nem állítom, hogy az erőltetett és gyors
ütemű modernizáció jobb eredményre vezet, ám belátható, hogy a
jelenlegi helyzetben legalább már az infrastruktúrával rendelke-
zünk, és „csupán” csak annak működtetésére kell megfelelő eljárá-
sokat kidolgoznunk.
KONKLÚZIÓ HELYETT
A közszolgáltatásokkal kapcsolatban az elmúlt években renge-
teg kérdés merült fel, s ez hatványozottan igaz a hulladékkezelési
közszolgáltatásra. Fennáll ugyanis egy igen erőteljes modernizá-
ciós kényszer, hiszen a kialakított rendszerek jórészt elavultak, nem
képesek kezelni az újonnan megjelenő igényeket, nem biztosítják a
hatékonyságot és a környezetterhelés csökkentését. Ebből a szem-
pontból a dél-dunántúli régió 204 települése most előnybe került, az
újonnan átadott infrastruktúrák elvileg több évtizedre szavatolják a
keletkező hulladékok megfelelő, környezetbarát kezelését.
Elismerve a projekt számtalan előnyét, a tanulmány során meg-
kíséreltem felvázolni a hatalmas léptékű fejlesztés által generált két
legfontosabb problémát. A modernizáció rengeteg pénzbe kerül, és
ha a költségek egy részét át is vállalja az állam vagy az Európai Unió,
a fenntartásból származó kiadásokat a felhasználóknak, az állam-
polgároknak kell megfizetniük. A gazdasági válság és a fiskális
megszorítások következtében azonban a lakosság – és ezzel együtt a
települési önkormányzatok – teherbíró képessége az utóbbi években
jelentősen csökkent. Ezt a tényezőt figyelembe véve el kell gondol-
kodni egy szociálisan érzékenyebb rendszer létrehozásáról, azonban
egy ilyen szisztéma működtetésének lehetősége a jelenlegi gazda-
sági körülmények között igencsak korlátozott.
Égető problémaként jelentkezik továbbá az önkormányzatok
érdekérvényesítésének nehézsége, a fentiekben felvázolt kvázi
kiszolgáltatott helyzete is. Felvetődik a kérdés, vajon az önkormány-
zatok a megfelelő kompetenciák és ismeretek birtokában vannak-e
ilyen horderejű szerződések megkötésekor? Látják, láthatják-e előre,
milyen következményekkel jár egy-egy ajánlat elfogadása, illetve a
konzorciumhoz való csatlakozás? Ezek messzire vezető kérdések és
Gyimesi Péter
126
már egy másik terület határait feszegetik, ugyanakkor a tapasztala-
tok alapján elmondhatjuk, az önkormányzati kompetencia kulcsfon-
tosságú a hulladékokkal kapcsolatos legfontosabb kérdés megvála-
szolásában: valóban belefulladunk?
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Tisztelettel megköszönöm a kutatómunkában nyújtott önzetlen és
elengedhetetlen segítséget F. Szabó Ildikónak, a Koppány-völgye
Többcélú Kistérségi Társulás Munkaszervezete vezetőjének, Kristóf
Györgyinek, Miklósi község polgármesterének, Schmidt Jenőnek,
Tab város polgármesterének, Szabó Zoltánnak, az AVE Zöldfok Zrt.
elnök-vezérigazgatójának, valamint Varga Gyula Istvánnak, a Bala-
ton és Sió Térségfejlesztő Nonprofit Kft. ügyvezetőjének.
FELHASZNÁLT IRODALOM
Bándi Gyula (szerk.) (2004). Az Európai Unió környezetvédelmi szabályo-
zása. KJK-Kerszöv Kiadó, Budapest
Bándi Gyula (1999): Környezetjog. Osiris Kiadó, Budapest
Békési Tihamér (2004): A környezetvédelem nemzetközi jogi szabályozása.
In. Rendvédelmi Füzetek. 2004/4. Rendőrtiszti Főiskola, Budapest
Biacs Péter et al. (2003): Hulladékgazdálkodás: Alaptankönyv. In. Zimler
Tamás (szerk.) Tertia Kiadó, Budapest
Kerekes Sándor (2007): A környezetgazdaságtan alapjai, Aula, Budapest
Az egyes helyi közszolgáltatások igénybevételéről szóló 1995. évi XLII.
törvény
A környezet védelmének általános szabályairól szóló 1995. évi LIII. törvény
A hulladékgazdálkodásról szóló 2000. évi XLIII. törvény
A települési hulladékkezelési közszolgáltatási díj megállapításának részle-
tes szakmai szabályairól szóló 242/2000. (XII. 23.) Korm. rendelet
A hulladéklerakással, valamint a hulladéklerakóval kapcsolatos egyes sza-
bályokról és feltételekről szóló 20/2006. (IV. 5.) KvVM rendelet
Az Európai Unió Tanácsának 1999/31/EK irányelve (1999. április 26.) a hul-
ladéklerakókról
Az Európai Közösségek Tanácsa 75/442/EGK irányelve (1975. június 15.)
a hulladékokról
A Dél-Balaton és Sióvölgye Hulladékgazdálkodási Konzorcium
Konzorcionális Szerződése
Dél-Balaton és Sióvölgyi Települési Szilárdhulladék-kezelési Rendszer Meg-
valósíthatósági Tanulmánya, Budapest, 2002.
Belefulladunk?
127
Az AVE Energie AG Oberösterreich Umwelt Gmbh weboldala: www.
energieag.at/ave
Az AVE Zöldfok Zrt. weboldala: www.avezoldfok.hu
A Clinton Climate Initiative weboldala: www.c40cities.org
A Dél-Balaton és Sióvölgye Hulladékgazdálkodási Konzorcium weboldala:
www.balatonkht.hu
Kempelen Farkas Digitális Tankönyvtár: www.tankonyvtar.hu/konyvek/
kornyezettechnika/kornyezettechnika-5-2-3 (letöltve: 2010.08.15.)
VÉGJEGYZETEK
1 Az ISPA (Instrument for Structural Policies for Pre-Accession) a tagjelölt államok csatla-
kozását elősegítő egyik uniós pénzügyi program (előcsatlakozási alap), mely infrastruk-
túra-fejlesztési és környezetvédelmi projekteket támogatott.
2 1995. évi LIII. törvény 30. § (1) bek.
3 A törvény 110 paragrafusából mindössze egy foglalkozik kifejezetten a hulladékokkal.
4 Ilyen hulladékkategória például az előírásoknak meg nem felelő, selejt termékek (Q2), lejárt
felhasználhatóságú, szavatosságú termékek (Q3) vagy a talajtisztításból származó szennye-
zett anyagok (Q15).
5 Forrás:
www.tankonyvtar.hu/konyvek/kornyezettechnika/kornyezettechnika-5-2-3 (letöltve: 2010.08.15.)
6 Forrás: http://www.balatonkht.hu/projekt_elozmenyek.php (letöltve: 2010.08.15.)
7 A projekt területe elhanyagolható mértékben (hat településnek köszönhetően) kiterjed Fejér,
illetve Veszprém megyére, ezáltal a Közép-Dunántúli Régióra is.
8 A térkép forrása: Dél-Balaton és Sióvölgyi Települési Szilárdhulladék-kezelési Rendszer
Megvalósíthatósági Tanulmánya I. számú melléklet, Budapest, 2002.
9 Interjú Varga Gyula Istvánnal, a Balaton és Sió Nonprofit Kft. ügyvezetőjével (2010. augusz-
tus 17.), illetve Szabó Zoltánnal, az AVE Zöldfok Zrt. vezérigazgatójával (2010. október 7.).
10 1997. évi CXXXV. törvény, 16. §.
11 KSz: a Dél Balaton és Sióvölgye Hulladékgazdálkodási Konzorcium Konzorcionális Szerző-
dése
12 A projekt lebonyolítására a konzorcium által létrehozott szervezet.
13 A fejezetben szereplő pénzügyi és beszerzési adatok forrása a Dél-Balaton és Sióvölgye
Hulladékgazdálkodási Konzorcium hivatalos weboldala: http://www.balatonkht.hu/meny-
nyibe_kerul.php
14 A projekt keretében 4 településen

(Balatonkeresztúron, Komlón, Mohácson és Szekszárdon)
került kialakításra ilyen állomás, összesen 211.160.000 forint beruházási költséggel.
15 Balatonkeresztúr, Cikó, Komló, Mohács, Ordacsehi, Som, Tamási, Tolna
16 Balatonkeresztúr, Bátaszék, Bonyhád, Enying, Komló, Mohács, Ordacsehi, Pécsvárad, Sió-
fok, Som, Szászvár, Szedres, Szekszárd (2 db), Tab, Tamási, Tolna
17 20/2006. (IV. 5.) számú KvVM rendelet 2. § m) pont
18 Forrás: A Dél-Balaton és Sióvölgye Hulladékgazdálkodási Projekt költségterve
19 Interjú Varga Gyula Istvánnal, a Balaton és Sió Nonprofit Kft. ügyvezetőjével (2010. augusz-
tus 17.)
20 A képlet pontosan a Konzorcionális Szerződés 2. számú mellékletében került meghatározásra:
települési lakosságszám/ (összlakosság/100)
21 A képlet a Konzorcionális Szerződés 2. számú mellékletében található: települési lakosság-
szám * (összes hozzájárulás/összlakosság)
22 Míg Szekszárd megyei jogú városként, 36.000 lakosával 7,8%-os szavazati arányt képvisel,
ez a szám a 90 lakossal rendelkező Kára esetében már csak 0,01%.
Gyimesi Péter
128
23 Miklósi 280 lelkes, észak-kelet-somogyi kistelepülés. A Balatontól délre, a Koppány-völgye
kistérségben helyezkedik el. Bár nem zsáktelepülés, de viszonylag távol fekszik az országos
főutaktól. Konzorciumon belüli szavazati aránya 0,0596%.
24 Az arányok kiszámításához felhasznált adatok forrása: Dél-Balaton és Sióvölgye Hulladék-
gazdálkodási Konzorcium Konzorcionális Szerződése, 2. számú melléklet.
25 Láthattuk, hogy a hulladékgazdálkodási kistérségek határai nem veszik figyelembe a több-
célú kistérségi társulások, de még a megyék lehatárolását sem.
26 Interjú Varga Gyula Istvánnal, a Balaton és Sió Térségfejlesztő Nonprofit Kft. ügyvezetőjé-
vel (2010. augusztus 17.)
27 Interjú Szabó Zoltánnal, az AVE Zöldfok Zrt. elnök-vezérigazgatójával (2010. október 7.)
28 Míg a konzorciumi együttműködésben részt vevő Miklósiban az éves szemétdíj háztartá-
sonként 26.000 forint, addig ez az összeg Oslóban évente átlagosan 100 USA dollár lako-
sonként, ami a mai árfolyamon 19.000 forint. Egy átlagos, háromfős norvég háztartás tehát
57.000 forintnyi szemétdíjat fizet, míg a magyar háztartás 26.000 forintot. Forrás: C40 Cities
– Climate Leadership Group: http://www.c40cities.org/bestpractices/waste/oslo_system.jsp
(letöltve: 2010.10.10.)
29 Interjú Szabó Zoltánnal, az AVE Zöldfok Zrt. elnök-vezérigazgatójával (2010. október 7.). A
kalkuláció Miklósi községre és 2010-re vonatkozik, a 2009-es év díjaihoz képest.
30 Miklósi község esetében a fix költségek aránya a települési hulladékszállítási díjban 94%-os.
31 Interjú Szabó Zoltánnal, az AVE Zöldfok Zrt. elnök-vezérigazgatójával (2010. október 7.)
32 A hulladéklerakókra vonatkozó előírásokat többek között a 99/31/EC direktíva, valamint a
rendelkezéseit a jogharmonizáció során átvevő 20/2006. (IV. 5.) KvVM rendelet tartalmazza.
129
A környezetvédő nGO-k
iGAzsáGszOlGáltAtáshOz vAló
hOzzáférése:
előrelépések Az európAi unió jOGábAn
– visszAlépések A tAGállAmOkbAn
Pánovics Attila
A környezetvédelmi szAbályOzás hAtékOnysáGA
A környezetvédelmi szabályozás az elmúlt néhány évtizedben rend-
kívül látványos fejlődésen ment keresztül: az 1960-as évek végétől
kezdődően rövid idő alatt az emberiség jövőjét leginkább befolyá-
soló tényezővé vált. Jogállami keretek között a hatékony jogi szabá-
lyozás jelenti a legfontosabb garanciát arra nézve, hogy a szükséges
változások mielőbb elindulhatnak a gyors és határozott állami intéz-
kedéseknek köszönhetően.
Az eddig megtett erőfeszítések egyelőre nem hoztak látványos
áttörést, ami folyamatos ösztönzést jelent a jogalkotók számára,
hogy új eszközök, új szabályozási módszerek bevezetésével próbál-
ják legalább megállítani a környezet folyamatos romlását. Egy új
világkép kialakítása olyan kényszerpályává vált a 20. század köze-
pére, amely kudarcra ítéli az elszigeteltség megszüntetésére irányuló
törekvéseket. A megoldás hosszú és bonyolult folyamatnak ígérke-
zik, melyben nem csak az ember és környezete, hanem az emberek
egymás közötti kapcsolatain is jelentősen változtatni kell.
A környezet romlásából származó fenyegetettség egészen újfajta
együttműködést követelne meg a nemzetközi kapcsolatok terén is,
de a nemzetközi jogban továbbra is az államok szuverén egyenlő-
sége (függetlensége, valamint területi, személyi és közfunkciós
főhatalma) az egyik legfontosabb alapelv (Kovács, 2006: 175-188),
ami alapján az országoknak továbbra is szuverén joguk a saját kör-
nyezeti politikáiknak megfelelően kihasználni természeti erőforrá-
saikat. Természetesen kötelesek azt is biztosítani, hogy a fennha-
tóságuk vagy ellenőrzésük alá tartozó tevékenységek ne károsítsák
más országok, vagy a fennhatóságukon kívül eső egyéb területek
Pánovics Attila
130
környezeti értékeit, de ennek kikényszerítése szinte lehetetlen. A
nemzetközi jog hatékonysága a megfelelő nemzetközi törvényhozó,
végrehajtó és igazságszolgáltató szervek hiánya miatt gyenge, a sza-
bályok betartatása, illetve a megsértésük szankcionálása problema-
tikus (Bruhács, 2008: 29).
Az Európai Unió (kezdetben Európai Gazdasági Közösség –
EGK, majd Európai Közösség – EK) magját kezdettől fogva a közös
(egységes belső) piac jelenti, amelynek lényege az ún. négy alap-
szabadság (az áruk, a személyek, a szolgáltatások és a tőke) tagál-
lamok közötti szabad áramlása. A fokozódó környezetszennyezés
azonban egyrészt nem állt meg az országhatároknál, másrészt – ami
ennél nyilvánvalóan sokkal fontosabb volt – a tagállamonként eltérő
környezeti szabályozás rontotta a piac hatékony működését, ezért
mindössze két évtizeddel az EGK alapítása (1957) után a tagállamok
elismerték, hogy a hatékonyabb gazdasági együttműködéshez elen-
gedhetetlen a közös fellépés a környezet védelme terén. A hetvenes
évek elejétől kezdve a közös környezetvédelmi politika vált az egyik
olyan szakterületté, ahol az EGK egyre nagyobb aktivitást fejtett ki
a világpolitika színpadán, határozottan fellépve a globális progra-
mok, nemzetközi egyezmények kidolgozása, megkötése és végrehaj-
tása mellett.
Az Európai Unió működése és jogrendszere sok tekintetben eltér
– méghozzá pozitív irányban – a hagyományos nemzetközi jogtól.
Az Európai Unió – amely jelenleg a világ legfejlettebb, és továbbra
is dinamikusan fejlődő környezetvédelmi szabályozásával rendelke-
zik – hosszú évek óta a globális környezeti problémák megoldásának
élharcosaként igyekszik feltüntetni magát, ehhez azonban szükség
van a már meglévő szabályok hatékonyabb végrehajtására, az uniós
előírásokból fakadó kötelezettségek kikényszerítésére is. Nyilván-
valóan a legkorszerűbbnek tekinthető szabályozás sem ér sokat, ha a
gyakorlatban nem képes megfelelően érvényesülni.
A civil szektOr szerepe
A globális problémák megítélése az elmúlt évtizedekben jelentős
változáson ment keresztül a nemzetközi politika színpadán, mely-
ben nem kis része volt a globális civil társadalmi mozgalmaknak.
Az említett problémák mellett a civil szervezetek transznacionális
hálózatának kialakulásához jelentősen hozzájárult a nemzetek feletti
A környezetvédő NGO-k igazságszolgáltatáshoz való hozzáférése
131
döntéshozatali szintek és a transznacionális gazdasági társaságok
erősödése. Ez a polgárok által létrehozott, új közéleti színtér lehetővé
teszi az utóbbiak társadalmi ellenőrzését, és adott esetben a közvé-
lemény tájékoztatását a globális szinten zajló gazdasági és politikai
tevékenységekről.
A globális civil társadalmat alkotó szervezetek földrajzilag első-
sorban az északi féltekén, a fejlett országokban, mindenekelőtt
Európa észak-nyugati részén és Észak-Amerikában koncentrálód-
nak, támaszkodva az ott működő nemzetközi intézményekre és az
adományozóikra. A népszerűségük ezekben az országokban szinte
mindenhol összekapcsolódik a választók egyre növekvő apátiájával
és érdektelenségével a hagyományos pártpolitikával kapcsolatban.
A nemzeti jogrendszerek és a bírósági eljárások rendeltetése
alapvetően a gazdasági (tulajdonjog, vállalkozás szabadsága) és a
személyhez fűződő érdekek (egészség, véleménynyilvánítás szabad-
sága, diszkrimináció tilalma) védelme (Prechal – Hancher, 2001:
114). Amennyiben csak közösségi érdekek merülnek fel, a szabályok
kikényszerítése és a megfelelő jogi eljárások elindítása a kormány-
zati vagy igazgatási szervek hatáskörébe tartozik. A környezeti
ügyek azonban nem szűkíthetők le egyszerűen köz- vagy magánér-
dekekre, mert a környezeti érdekek nagymértékben kollektív és dif-
fúz jellegűek.
A környezet – a hang nélküli általános érdeknek (Krämer, 2002:
4) – megőrzése és javítása mindenki számára fontos, de a gazda-
sági-társadalmi élet szereplői igen eltérő mértékben képesek ezt a
gyakorlatban érvényre juttatni (vagy éppen fordítva, az érvényesü-
lését akadályozni). A világ országai számos nemzetközi és nemzeti
szintű kezdeményezéssel reagáltak a globális környezeti problémák
kialakulására, új környezetvédelmi szervezetek, intézmények, stra-
tégiák és jogszabályok születtek.
A hagyományos állami intézményekkel szemben a civil társada-
lom szervesen és alulról szerveződik (bottom-up), míg a kormányzati
döntések tipikusan fentről lefelé (top-down) kívánják szabályozni a
társadalmi viszonyokat. Az államok, állami szervek és a nemzetközi
szervezetek számára ezért állandó problémát jelent, hogy miként
tudnak hatékonyan együttműködni a civil szektorba tartozó szerve-
zetekkel. A civil szervezetek között ugyanis nincsen semmiféle hie-
rarchia, és a bürokrácia is jóval kisebb mértékű, mint az állami szfé-
Pánovics Attila
132
rában. Emiatt viszont nagyon nehezen jön létre az érdekeiket képvi-
selni képes szervezet.
A környezeti érdekek érvényesítésében egyre fontosabb sze-
rep jut a környezettudatos polgároknak és a környezetvédelmi céllal
működő civil szervezeteknek, vagy ahogy a nemzetközi dokumen-
tumok jelölik, a nem-kormányzati szervezeteknek (a továbbiakban
NGO-k),
1
amelyek éppen a gazdasági növekedés által okozott kör-
nyezeti (és az ebből fakadó szociális és egyéb) problémák fokozó-
dásának köszönhetően jelentek és erősödtek meg. A civil szektoron
belül a környezet-, természet- és állatvédelemmel foglalkozó szerve-
zetek („a zöldek”) jól elkülöníthető csoportot alkotnak. Ezek a „zöld”
szervezetek rendkívül sajátosak abból a szempontból, hogy – mint
arra az előző pontokban utalás történt – elsődlegesen nem az egyes
tagok személyes, egyéni érdekeit, hanem a környezeti szempontokat
próbálják érvényesíteni, ami egy szélsőségesen individualista, kör-
nyezetromboló fogyasztói kultúrában korántsem egyszerű feladat.
A civil társadalom részeként a zöld mozgalmak is sokfélék; nem
egységesek egyetlen országban sem, sem szervezetileg, sem célkitűzé-
seikben (Szabó, 1985: 48), különösen pedig a célok eléréséhez igénybe
vett eszközöket, tevékenységeket tekintve nem. A közös vonások
azonban mégis lehetővé teszik, hogy egy önálló arculattal rendelkező
mozgalom tagjainak tekinthessük őket, és megkülönböztessük őket a
társadalom jövőjének meghatározásába beleszólni kívánó, egyéb poli-
tikaformáló szereplőktől, illetve nagyban megkönnyítik az önszerve-
ződésüket és az egységes fellépésüket a konkrét ügyekben.
A környezetvédelmi célból létrejött társadalmi szervezetek, cso-
portok egyik legjelentősebb teljesítménye, hogy képesek alterna-
tív ismereteket, tudást és diskurzust generálni, sőt akár a hivatalos,
főáramú tárgyalásokat is át tudják alakítani (Hajer, 1995). Megha-
tározó szerepet játszottak eddig is a nagy, nemzetközi környezet-
védelmi konferenciák előkészítésében és megvalósításában, a leg-
nagyobb környezetvédő NGO-k, ernyőszervezetek például komoly
érdemeket szereztek számos nemzetközi környezetvédelmi megál-
lapodás létrejöttében,
2
és a nemzetközi szerződések végrehajtásának
az ellenőrzésében is.
A környezeti érdekek védelmében fellépő egyének és szerveze-
tek tevékenysége többszörös előnyökkel jár nem csak magukra az
érintettekre, hanem az állami szervekre és magára a környezetre
A környezetvédő NGO-k igazságszolgáltatáshoz való hozzáférése
133
nézve is (Richardson – Razzaque, 2006: 165). A környezeti prob-
lémák komplexitásuk miatt általában speciális szakértelmet, meg-
felelő kapcsolatrendszert, tapasztalatokat és eszközöket igényelnek,
ezért érthető, hogy hatékonyságukat tekintve nem az egyes egyé-
nek, hanem sokkal inkább az összefogásukból létrejövő szervezetek
játszanak kiemelkedő szerepet a környezeti problémák tudatosításá-
ban, és a környezeti szempontok figyelembe vételének biztosításá-
ban a környezetre vonatkozó döntések meghozatala során.
Az iGAzsáGszOlGáltAtó szervek jelentőséGe
A környezetvédelmi szabályozás a környezetet és a környezetben élő
emberek jogait is egyaránt érinti. Különösen az állami közigazgatás-
nak, az igazgatási szerveknek (elsősorban a közhatalmat megteste-
sítő hatóságoknak) van jelentős szerepe az egyes országokban, hogy
befolyásolja – pozitív vagy negatív irányba – a környezet állapotát.
Az igazgatási szervek azonban nem sajátíthatják ki a maguk szá-
mára a környezet védelmét, a gazdasági-társadalmi élet valamennyi
érintett szereplőjét el kell látni a szükséges környezeti információk-
kal, illetve a környezeti érdekek képviseletét biztosító eszközökkel.
A környezet védelmének szintje, a szükséges tevékenységek, prio-
ritások meghatározása gyakran eltérő a lakosság (a polgárok) és az
egyéb társadalmi szereplők (gazdasági társaságok, államigazgatási
szervek, helyi önkormányzatok, stb.) között.
A környezetvédelmi szabályozás egyik legfőbb jellegzetessége,
hogy más jogágakhoz, jogterületekhez képest sokkal jelentősebb
mértékben küzd a végrehajtás és kikényszerítés hiányosságaival.
Amennyiben ezeket a nehézségeket nem sikerül orvosolni a közigaz-
gatási szerveken keresztül, akkor végső soron a független és pártat-
lan bíróságoknak kell döntést hozniuk. A bíróságok ezért kulcsfon-
tosságú szerepet játszanak a környezetvédelmi szabályozás érvénye-
sítése terén.
Annak ellenére, hogy az igazgatási felülvizsgálati eljárások
szinte mindig gyorsabbak és olcsóbbak a bírósági eljárásoknál, a
közigazgatási szervek döntéseivel szembeni jogorvoslati lehetőségek
jelentős mértékben hozzájárulnak a jogszabályi előírások betartásá-
hoz mind a környezethasználók, mind a közigazgatási szervek részé-
ről. Önmagában már egy közérdekű per indításának a lehetősége is
hozzájárulhat a környezeti szabályok hatékonyabb betartásához. Ez
Pánovics Attila
134
a sajátos hatás számos országban megfigyelhető, hiszen csak a füg-
getlen bíróságok tudnak kiegyensúlyozni az eltérő (gazdasági, szo-
ciális, környezeti) érdekeket a vitás esetekben. Így tehát a bíróság-
hoz fordulás lehetősége („az igazságszolgáltatáshoz való hozzáfé-
rés”) marad a környezetvédelmi viták megoldásának végső eszköze,
a bíróságok jogértelmező funkciója pedig szintén fontosabbá válik a
környezeti jogban, mint számos egyéb szabályozási területen.
A társAdAlOm részvételi jOGAinAk erősödése
A nemzetközi joggyakorlatban és az Európai Unió jogában is megfi-
gyelhető, hogy a környezet állapotának javítására irányuló erőfeszí-
tések sikertelensége miatt a környezetvédelmi szabályozás (és külö-
nösen annak végrehajtása) egyre nagyobb jelentőségre tesz szert.
Ennek felismerését jelzi többek között az a tendencia, amely alapján
a jogszabályok a környezeti ügyek kapcsán fokozatosan kiterjesztik
a jogvédelem határait, és a konkrét egyéni sérelem igazolásán kívül
is fellépési lehetőséget biztosítanak a közérdeket sértő vagy veszé-
lyeztető helyzetek esetén. Az így feljogosított szervezetek közérdekű
keresettel, közvetlenül fordulhatnak a bíróságokhoz, illetve igénybe
vehetik a bírósági jogorvoslat a közigazgatási döntések felülvizsgá-
lata érdekében. A környezetvédelmi szempontok figyelembe vétele
és a környezeti politikák céljainak elmaradása a bíróságok és egyéb
intézmények mellett tehát egyre jelentősebb szerephez juttatja a kör-
nyezettudatos polgárokat, és különösen a környezet- vagy termé-
szetvédelmi céllal működő NGO-kat.
Ami az uniós szintű döntéshozatalban való részvételt illeti, érde-
mes előre tisztázni, hogy a környezetvédő NGO-k a lobbizás terén
behozhatatlan hátrányban vannak az üzleti szervezetekhez, érdek-
csoportokhoz képest. Az uniós intézményrendszerben a Bizottság
Környezetvédelmi Főigazgatósága lehet elméletileg a zöldek leg-
fontosabb szövetségese, de a kölcsönös kapacitáshiány miatt érde-
kes módon mindkettő abban érdekelt, hogy a környezet állapotáról
minél negatívabb képet fessen, és minél dramatikusabban interp-
retálja a környezet állapotára vonatkozó mutatókat, ami növeli az
ágazat lobbierejét (mind a civil szervezetek, mind a Főigazgatóság
szempontjából), így nagyobb forrásigényekkel léphet fel a költség-
vetésből való részesedés vitája során. Ez azonban a reaktív (cső-
végi megoldásokat favorizáló) környezeti politikát erősíti, ami végső
A környezetvédő NGO-k igazságszolgáltatáshoz való hozzáférése
135
soron pozitív hatással jár a környezet állapotára is. Sokkal hatéko-
nyabb lenne a proaktív (megelőző jellegű) környezeti politika, de
ennek a lobbiereje sokkal kisebb, hiszen az eredményei nem csak a
környezetvédelmi ágazatnak köszönhetők; a reaktív ezzel szemben
kifejezetten az ágazati jellegű érdekek megjelenítését és érvényesí-
tését segíti (Csutora – Kiss, 2004: 73-75).
A társadalmi részvétel megjelenése a nemzetközi környezeti sza-
bályozás terén olyan kérdések jelentőségét helyezte előtérbe, amelye-
ket az államok korábban egyértelműen a domaine réservé részének
tartottak. Ide tartozik a társadalmi részvétel mellett az állami szuve-
renitás lényeges attribútumainak tartott átláthatóság, a jogi eljárások
szabályozása, a kormányzati rendszer kialakításának, a titkosságnak
vagy magának a demokráciának a kérdése (Ebbesson, 1997: 55). Az
állampolgárok számára tehát a nemzetközi kormányzás legitimitásá-
nak nemzetközi dimenziója is jelentősen megnőtt (Franck, 1992: 50).
A társadalmi részvétel világszerte egyre több, jogilag kötelező
jellegű dokumentumban jelent meg, ami mutatja a társadalmi rész-
vételre vonatkozó, „soft law” jellegű szabályok fokozatos átalakulá-
sát. A nyilvánosság környezeti jogait leginkább védő, jogilag köte-
lező eszköznek széles körben az Aarhusi Egyezményt (a környezeti
ügyekben az információhoz való hozzáférésről, a döntéshozatalban
való társadalmi részvételről és az igazságszolgáltatáshoz való hoz-
záférésről szóló Egyezményt) tekintik, amelyet 1998. június 25-én,
a dániai Aarhusban fogadott el 35 ország és az Európai Közösség.
Az ENSZ Európai Gazdasági Bizottsága (ENSZ EGB) égisze
alatt létrejött dokumentum jogi szempontból hagyományos nemzet-
közi szerződés. Ez az első kötelező erejű nemzetközi dokumentum,
amely átfogóan és kizárólagosan próbálta meghatározni az egyének
környezeti jogait (Jendrośka – Stec, 2001: 148). Aláírásával és 2005.
február 17-i formális jóváhagyásával
3
az Európai Unió is elkötelezte
magát, hogy megalkotja a Konvenció rendelkezéseit végrehajtó jog-
szabályokat, mivel a tagállamokban hatályban lévő jogszabályok
közötti eltérések egyenlőtlenségekhez vezetnének, veszélyeztetve az
uniós jog érvényesülésének hatékonyságát.
A gyakorlatban az Aarhusi Egyezmény harmadik pillérével, az
igazságszolgáltatáshoz való hozzáféréssel kapcsolatban érezhető a
legtöbb hiányosság. Sem az Unió, sem az egyes tagállamok szint-
jén nem sikerült megnyugtatóan rendezni a kérdést, pedig éppen a
Pánovics Attila
136
környezetvédelmi szabályok hatékonyabb végrehajtása érdekében
lenne szükség arra, hogy a tagállamok között kompromisszum szü-
lessen a széles körű hozzáférést biztosító alapvető feltételekről.
A környezetvédő nGO-k érintettséGe
Az Aarhusi Egyezmény 9. cikk (2) bekezdése tartalmazza a kör-
nyezeti döntéshozatalban való részvétellel összefüggő jogorvos-
lati jogot, viszonylag tág lehetőségeket biztosítva az egyes tagál-
lamai, illetve az Európai Unió számára, hogy saját jogrendszerük
keretein belül biztosítsák az „érintett nyilvánosság” tagjai számára
a jogorvoslat lehetőségét. A nyilvánosság tehát leszűkül az érin-
tett nyilvánosságra, akik számára az Egyezmény vagylagos feltétel-
ként írja elő, hogy kellő érdekeltséggel bírjanak vagy jogaik sérülé-
sét állítsák, amennyiben az érintett Fél közigazgatási eljárási szabá-
lyai ennek fennállását előfeltételként szabják a felülvizsgálati eljárás
megindításához valamely független és pártatlan testület előtt.
Hogy mi minősül kellő érdeknek, illetve jogsérelemnek az igaz-
ságszolgáltatáshoz való jog szempontjából, azt az Egyezmény nem
határozza meg, azonban általános követelményként előírja, hogy az
érintett nyilvánosság kapjon széles körű hozzáférési lehetőséget az
igazságszolgáltatáshoz (az Aarhusi Egyezmény preambulumának
18. pontja is hangsúlyozta, hogy a nyilvánosság, illetőleg a nem-kor-
mányzati szervezetek számára hatékony igazságszolgáltatási mecha-
nizmusnak kell rendelkezésre állnia érdekeik védelme és a jogsza-
bályok érvényesítése érdekében).
Ez a rendelkezés az Egyezmény talán legnehezebben értelmez-
hető része, hiszen a „széles körű hozzáférési lehetőség” megjelölés
túlságosan pontatlan ahhoz, hogy a Felek valamelyike által beveze-
tett rendelkezésekkel kapcsolatban viszonylag egyszerűen megálla-
pítható legyen a részvételi jogok korlátozása.
A jogorvoslat szempontjából azonban az „érintett nyilvános-
ság” körébe tartozó NGO-kat mindig kellő érdekeltséggel rendelke-
zőnek, illetve olyan jogokkal rendelkező szervezeteknek kell tekin-
teni, amelyek teljesítik a 9. cikk (2) bekezdésében foglalt feltétele-
ket.
4
Az Egyezmény tehát egyfajta vélelmet állított fel a környezet-
védő NGO-k javára, ami megkönnyíti számukra az érintettség bizo-
nyítását a konkrét ügyekben, de bizonyos mozgásteret is enged a tag-
államoknak.
A környezetvédő NGO-k igazságszolgáltatáshoz való hozzáférése
137
Az Európai Bizottság a környezetvédő NGO-k kérése ellenére sem
támogatta a környezeti ügyekben az igazságszolgáltatáshoz való jog
biztosításáról szóló irányelvre vonatkozó javaslatában,
5
hogy az Aarhusi
Egyezményt végrehajtó jogforrásokon keresztül az EU jogában beveze-
tésre kerüljön egy korlátozásoktól mentes, általános perképesség (ún.
actio popularis), mivel ezt az Egyezmény sem követelte meg (bár nem
is tiltotta), hanem a tagállamokra bízta az esetleges bevezetését.
A tagállamok egy része már a javaslat kidolgozását megelőző
konzultációk során aggályait fejezte ki, többek között a tagállami
adminisztratív kapacitások mértékével, valamint a környezetvédő
csoportok jogi személyiségével és perképességével kapcsolatban. A
tagállamok félelme azonban indokolatlan; a tapasztalatok és a tudo-
mányos kutatások (de Sadeleer, N. – Roller, G. – Dross, M., 2005:
177) is cáfolják, hogy a környezetvédő NGO-kat megillető környe-
zeti jogok szélesítése – akár egy szinte actio popularis-hoz hasonló
mértékű lehetőség bevezetésével – szükségképpen a nemzeti bírósá-
gok túlterhelését eredményezné.
A környezeti hatások egy részének határon átterjedő jellege miatt
különösen bonyolult kérdés, hogy az egyének és szervezeteik miként
tudnak közvetlenül részt venni egy másik országban zajló döntés-
hozatali folyamatban. Amennyiben az érintettségük igazolható, a
diszkrimináció általános tilalmába ütközne, ha nem rendelkezhetné-
nek a másik ország által a saját állampolgárai és szervezetei számára
biztosított fellépési lehetőségekkel. Ez nem mellékesen azt is jelenti,
hogy a hatékony társadalmi részvétel egy adott országban jótéko-
nyan befolyásolhatja az adott döntés környezeti hatásai által érintett,
szomszédos országokban élők fellépési lehetőségeit is.
A nyilvánosság részvételére vonatkozó, eltérő állami szintű sza-
bályozás azonban időnként egészen abszurd helyzetekhez vezet.
Például a Framtiden I Våre Hender and NaturskyddsFöreningen
Strömstad v. Borregaard and Saugbrugsforeningen Industries ügy-
ben
6
a Norvég Legfelsőbb Bíróság megadta a perindítási jogot egy
svéd NGO-nak a svéd határ mellett működő norvég vállalatokkal
szemben a skandináv országok között, 1974-ben megkötött Északi
Konvenció („Nordic Convention”) alapján, miközben a svéd bírósá-
gok előtt ugyanez a szervezet nem rendelkezett perképességgel.
7
Bár
Norvégia nem tagja az Európai Uniónak, ez a helyzet akár két uniós
tagállam esetében is előfordulhatott volna.
Pánovics Attila
138
A jOGOrvOslAti jOGOk szűkítése
Az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés tagállami szintű érvé-
nyesülésével kapcsolatban az elmúlt években több kutatás is zajlott,
részben uniós forrásokból (2002, 2004 és 2007).
8
A legutóbbi átfogó
jelentésből (Milieu Ltd., 2007) is kitűnik, hogy tagállami szinten
rendkívül változatosak azok a jogérvényesítési mechanizmusok,
amelyek egy-egy adott ügyben rendelkezésre állnak a társadalom
tagjai, különösen a környezetvédő NGO-k számára.
Portugáliában például a bírói fórumok előtt korlátlanul lehetsé-
ges a környezet védelme érdekében történő fellépés bárki számára,
más országokban (például az Egyesült Királyságban vagy Lettor-
szágban) az érintettséget bizonyítani kell, de ennek értelmezése
rendkívül liberális, ami gyakorlatilag szinte az actio popularis-hoz
hasonló lehetőséget biztosít. A 25 vizsgált uniós tagállam négyötöd-
ében mind a közigazgatási, mind a bírósági felülvizsgálat lehetősége
biztosított a hatóságok döntéseivel vagy mulasztásaival kapcsolat-
ban, a közigazgatási döntések felülvizsgálatára rendelkezésre álló
jogorvoslati lehetőségek kimerítése azonban nem minden országban
kötelező a bírósághoz fordulás előtt, illetve az egyének vagy NGO-k
választhatnak, hogy melyik utat veszik igénybe.
Az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférésnek kétségtelenül
az egyik legfontosabb kérdése a perképesség, perindítási jogosult-
ság (ún. locus standi) megléte, melynek kritériumai szintén nagyon
különbözőek az egyes tagállamokban. Az egyik legutóbbi ügyben
például éppen a környezetvédelmi szempontból legfejlettebb tag-
államok közé sorolt Svédország nemzeti szabályozását vizsgálta
az EU Bírósága. A C-263/08. számú Djurgården-Lilla Värtans
Miljöskyddsförening kontra Stockholms kommun genom dess
marknämnd előzetes döntéshozatali eljárásban, az alapügyben sze-
replő felperes – egy svéd környezetvédelmi egyesület – azért indí-
tott pert a stockholmi önkormányzattal szemben, mert álláspontja
szerint – az Aarhusi Egyezménynek történő megfelelés érdekében
a 2003/35/EK irányelvvel
9
módosított – környezeti hatásvizsgálat-
ról szóló 85/337/EGK irányelv
10
új, 10a. cikkével ellentétes az a nem-
zeti jogi rendelkezés, amely az irányelv hatálya alá tartozó eljárások-
ban született határozatokkal szemben a jogorvoslati jogot azokra a
környezetvédő szervezetekre korlátozza, amelyeknek legalább 2000
tagja van.
A környezetvédő NGO-k igazságszolgáltatáshoz való hozzáférése
139
Svédországban a környezetvédelmi törvény (Miljöbalken)
16. fejezetének 13. §-a több korlátozást is tartalmazott a nonprofit
egyesületekre vonatkozóan. A 13. § (2) bekezdése értelmében az
ilyen az egyesületeknek három feltételt kellett teljesíteniük: az alap-
szabályban meghatározott céljuknak a természet vagy a környezet
védelmének kellett lennie, legalább három éve Svédországban kellett
működniük, és legalább 2000 taggal kellett rendelkezniük.
A svéd szabályozás a kisebb, helyi környezetvédő csoportok
(mint például az ügyben felperesként szereplő szervezet) számára
egyértelműen lehetetlenné tették a jogorvoslati jog gyakorlását, és
még az országos vagy akár nemzetközi szinten is tevékenykedő kör-
nyezetvédő NGO-k esetében is szinte átléphetetlen korlátot jelentet-
tek (a svéd kormány sem vitatta az eljárás során, hogy mindössze
két szervezet felelt meg a környezetvédelmi törvénykönyvben előírt
feltételeknek; ez alapján például a Greenpeace Sweden sem élhetett
volna a bírósághoz fordulás jogával).
11

Tekintettel azonban arra, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlatá-
ban többször kimondásra került, hogy a tagállamok nem írhatnak
elő olyan eljárási szabályokat, amelyek lehetetlenné teszik az uniós
(korábban közösségi) jogrend által biztosított jogok gyakorlását, a
környezeti hatásvizsgálatról szóló irányelv sem érvényesülhetne
hatékonyan, ha a nemzeti jogrendszerek nem biztosítanák a bíró-
sághoz fordulás jogát. Az EU Bírósága mindezek alapján megállapí-
totta, hogy a 85/337/EK irányelv 10a. cikkével ellentétes a svéd nem-
zeti szabályozás.
12

Egy másik ügyben – amelyben még ítélet sem született, csak a
főtanácsnok indítványa jelent meg – a szlovák szabályozással kap-
csolatban érkezett kérelem a luxemburgi testülethez. Szlovákiá-
ban 2007. november 30-a előtt az 543/2002. sz. törvény 83. cikke
(3) bekezdésének második mondata ügyféli jogállással ruházta fel
azokat az egyesületeket, amelyek környezetvédelmi céllal jöttek
létre, amennyiben meghatározott időn belül írásban kérelmezték a
részvételük engedélyezését a közigazgatási eljárásokban. A szlo-
vák polgári perrendtartás rendelkezéseivel összhangban a közigaz-
gatási határozatok pedig megtámadhatóak voltak a nemzeti bírósá-
gok előtt.
2007. december 1-jétől azonban az 554/2007. sz. törvény úgy vál-
toztatta meg a korábbi szabályozást, hogy a módosítás következtében
Pánovics Attila
140
a környezetvédő egyesületeket az eljárások során mindössze „érde-
kelt feleknek” kellett tekinteni. Az ügyféli jogállás megváltozása itt
is lényegében kizárta, hogy ezek a szervezetek közvetlenül eljárást
indíthassanak a határozatok jogszerűségének felülvizsgálata iránt.
13
A leGújAbb hAzAi kísérlet Az üGyféli jOGOk
kOrlátOzásárA
Magyarországon a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás álta-
lános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban Ket.)
15. § (5) bekezdése úgy rendelkezik, hogy meghatározott ügyekben
törvény az ügyfél jogaival ruházhatja fel az érdekvédelmi szerveze-
teket és azokat a társadalmi szervezeteket, amelyeknek a nyilvántar-
tásba vett tevékenysége valamely alapvető jog védelmére vagy vala-
milyen közérdek érvényre juttatására irányul. 2010. október 29-én
három országgyűlési képviselő – mindenféle előzetes társadalmi
egyeztetés nélkül – T/1492 számon törvénymódosítási javaslatot nyúj-
tott be,
14
amely négy jogszabály
15
egyszerre történő módosításával
lehetővé tenné az – egyébként eddig ismeretlen és nehezen értelmez-
hető – „ügyfélhez hasonló jogállás” bevezetését a magyar jogba.
Tartalmilag ez az jelentené, hogy a jövőben az említett törvények
alapján, bizonyos közigazgatási hatósági eljárásokban nem illetné
meg a jogorvoslati eljárások megindítására irányuló kérelem benyúj-
tására való jog az érintett érdekvédelmi szervezeteket (pl. vállalko-
zók, kereskedelmi jellegű turisztikai szolgáltatást nyújtók érdekeit
képviselők), illetve azokat a társadalmi szervezeteket, amelyeknek
nyilvántartásba vett tevékenysége valamely alapvető jog védelmére
vagy valamilyen közérdek (pl. a természet, a környezet vagy akár a
fogyasztók védelme) érvényre juttatására irányul.
A javaslat indoklása szerint alapvetően „a jogszabályok össz-
hangjának megteremtése érdekében” lenne szükség a Ket. 15. § (5 )
bekezdésében foglalt felhatalmazás alapján megalkotott, ügyféli jog-
állást biztosító jogszabályhelyek módosítására – „az egyes szerveze-
tek ügyféli jogállásához kapcsolódó széleskörű jogosultságok fenn-
tartásával”. A három honatya úgy gondolta, hogy a törvényjavas-
lat elfogadása esetén egyszerre két probléma is megoldhatóvá válna:
• az állam, az önkormányzatok, valamint a magánszféra által
megvalósított, nemzetgazdasági szinten is jelentős beruházások
indokolatlan elhúzódása,
A környezetvédő NGO-k igazságszolgáltatáshoz való hozzáférése
141
• a társadalmi szervezetek fellépése esetén a visszaélések elkerü-
lése – az eredeti jogalkotói szándéknak megfelelően.
Ez a megoldás a hatósági eljárások gyors és hatékony lefolyta-
tására irányuló igényt kétségtelenül kielégítené. Hibás azonban az
érvelés, amely szerint a társadalmi szervezetek által képviselt érde-
kek védelme továbbra is biztosított marad az említett eljárásokban,
hiszen a Ket. 15. § (4) bekezdése továbbra is biztosítja az ügyféli
jogállást az ügyben (szak)hatóságként részt nem vevő szervek szá-
mára, amennyiben az ügy érinti a feladatkörüket. A zöld hatóságok
már most sem tudják megfelelően ellátni a feladataikat az évek óta
tartó gyengülésük következtében, ahogy azt a vörösiszap-kataszt-
rófa bekövetkezése is mutatja.
A gyakorlat már többször bebizonyította, hogy a közérdeket
figyelmen kívül hagyó (hagyni kívánó) beruházókkal szemben az
egyik leghatásosabb fegyver éppen a civil szervezetek igazságszol-
gáltatáshoz való, széles körű hozzáférése. Közismert, hogy a ható-
ságok kapacitásai, a közigazgatás átszervezésének bonyodalmai,
a korrupció, a lakosság környezettudatosságának alacsony szintje,
vagy például a civil szektor hiányosságai nem teszik lehetővé, hogy
a (szak)hatóságok hatékonyan védjék a különféle társadalmi érdeke-
ket. Az igazgatási szervek esetén ritkán fordulhat elő, hogy megtá-
madják egy másik szerv döntését, az azonban egészen életszerűtlen
lenne, ha a környezethasználó fellebbezné meg adott esetben a sok-
szor általa nyújtott adatokon alapuló (egyébként pedig sok esetben
hiányos, szakmailag kifogásolható) határozatot.
A beadvány azon túl, hogy a civil kontroll lehetőségének kiikta-
tásával éppen a visszaélések és a hibás döntések elterjedését segí-
tené, visszalépést jelentene az említett nemzetközi tendenciákhoz
képest, hiszen egyértelműen megsértené például a Magyarország (és
az Európai Unió) által is ratifikált Aarhusi Egyezményt.
összeGzés
A mára szinte kontinensnyi méretűvé duzzadt Európai Unió más
integrációs szervezetekkel összehasonlítva több pozitív sajátosság-
gal is rendelkezik, amelyek magukban hordozzák a továbbfejlődés
lehetőségét, és mintául szolgálhatnak a világ többi régiója számára
(elegendő itt csupán az Európai Bizottságra, mint az uniós jog őrére
Pánovics Attila
142
utalni, vagy az Európai Unió Bíróságának kötelező joghatóságára).
Más kérdés, hogy azok az értékek, amelyek az európai integráció
létrejöttét elősegítették (szabadság, demokrácia, jogállamiság, béke,
stb.), és viszonylag rövid idő az EGK létrehozása idején még elkép-
zelhetetlen mértékű békét, jólétet és biztonságot teremtettek a tagál-
lamok állampolgárai számára, az új évezredben már alkalmatlannak
tűnnek az európai egység megőrzéséhez és erősítéséhez.
Az európai integráció demokratikusabbá és „polgárközelibbé”
tételére irányuló erőfeszítésekkel összhangban áll az Aarhusi Egyez-
ményben foglalt társadalmi részvételi lehetőségek biztosítása, ami-
nek az EU is egyre növekvő jelentőséget tulajdonít. Magyarország-
nak már csak a földrajzi elhelyezkedéséből adódóan is elemi érdeke
ennek figyelembe vétele, és a rendelkezésére álló jogi lehetőségek
maximális kihasználása. Egyelőre mégis azt látjuk, hogy ezek a
jogok korlátozottan érvényesülnek a gyakorlatban, sőt, időről-időre
felbukkannak olyan kezdeményezések, amelyek a már meglévő
lehetőségekhez képest is visszalépést jelentenének.
A környezetjogi szabályozás a társadalmi részvétel lehetőségét
tekintve egyre inkább a környezetvédő NGO-kat helyezi előtérbe
az egyénekkel szemben; az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés
szempontjából a legtöbb jogosítványt pedig az actio popularis intéz-
ménye teszi lehetővé. Ennek alkalmazását azonban az Egyezmény
egyáltalán nem teszi kötelezővé, „csupán” biztosítani kell a nyilvá-
nosság azon tagjai számára, akik megfelelnek a nemzeti (uniós) jog-
ban meghatározott kritériumoknak – amennyiben vannak ilyenek –,
hogy hozzáférjenek a magánszemélyek és hatóságok olyan intézke-
dései vagy mulasztásai megtámadására irányuló közigazgatási vagy
bírósági eljárásokhoz, amelyek sértik a környezet védelmével kapcso-
latos rendelkezéseket. Egyébként sokkal általánosabb a tagállamok
jogában a kellő érdekeltség, illetve a jogsérelem feltételként szabása.
Amennyiben az EU jogában, méghozzá a Bizottság által java-
solt – és a mai napig bizonytalan sorsú – jogorvoslati irányelvnek
köszönhetően kötelezővé válna az actio popularis bevezetése, a tag-
államok az uniós jog elsőbbsége miatt a belső (nemzeti) szabályozá-
sukban csak az uniós jog megsértése árán korlátozhatnák az általuk
előírt egyéb feltételeknek egyébként megfelelő szervezetek jogait.
A környezeti problémák fokozódása egyértelműen a részvételi
jogok szélesítését indokolja, amit az EU és a tagállamok is kényte-
A környezetvédő NGO-k igazságszolgáltatáshoz való hozzáférése
143
lenek belátni. Ennek köszönhetően remélhető, hogy az uniós tagál-
lamok érdekeit képviselő Európai Unió Tanácsa – akár az igazság-
szolgáltatáshoz való jogról szóló irányelv újabb tervezetének a kidol-
gozása után – hajlandó lesz a jogalkotási folyamat folytatására,.
16
felhAsznált irOdAlOm
Bruhács János (2008): Nemzetközi jog I. (Általános rész). Dialóg Campus
Kiadó, Budapest-Pécs
Csutora Mária – Kerekes Sándor (2004): A környezetbarát vállalatirányítás
eszközei. KJK-KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó Kft., Budapest
Ebbesson, J. (1997): The Notion of Public Participation in International
Environmental Law. Yearbook of International Environmental Law,
Vol. 8. Oxford University Press
Franck, T. M. (1992): The Right to Democratic Governance. American
Journal of International Law, Vol. 86, No. 1.
Hajer, M. A. (1995): The Politics of Environmental Discourse, Ecological
Modernization and the Political Process. Clarendon Press, Oxford
Jendrośka, J. – Stec, S. (2001): The Aarhus Convention: „Towards a New
Era in Environmental Democracy”. Environmental Liability, Vol. 9,
Issue 3, June 2001
Kovács Péter (2006): Nemzetközi közjog. Osiris Kiadó, Budapest
Krämer, L. (2002): Az Európai Bizottság szerepe a közösségi környezet-
védelmi jog átvételének ellenőrzésében. Európai Jog, 2. évf. 3. Szám,
HVG-ORAC, 2002. május
Milieu Ltd. (2007): Summary Report on the inventory of EU Member
States’ measures on access to justice in environmental matters. Sep-
tember 2007
Prechal, S. – Hancher, L. (2001): Individual Environmental Rights: Con-
ceptual Pollution in EU Environmental Law. Yearbook of European
Environmental Law, No. 2.
Richardson, B. J. – Razzaque, J. (2006): Public Participation in
Environmental Decision-Making. In: Richardson, B. J. – Wood, S.
(szerk.): Environmental Law for Sustainability. Hart Publishing, Oxford
de Sadeleer, N. – Roller, G. – Dross, M. (2005): Access to Justice in
Environmental Matters and the Role of NGOs – Empirical Findings and
Legal Appraisal. Europa Law Publishing, Groningen
Szabó Máté (1985): Zöldek, alternatívok, környezetvédők. Gondolat Kiadó,
Budapest
Pánovics Attila
144
véGjeGyzetek
1 Non-governmental organisations (NGOs).
2 Pl. a WWF az 1973-as Washingtoni Egyezmény, a Greenpeace az 1984-es Bázeli Egyez-
mény, vagy az IUCN az 1992-es Biológiai Sokféleségről szóló Egyezmény kidolgozásában.
3 L. a 2005/370/EK számú tanácsi határozatot (HL L 124., 2005.02.17., 1. o.).
4 L. a 2. cikk (5) bekezdését
5 COM(2003) 624 végleges, 2003. október 24.
6 Norsk Restitende 1618 (1992)
7 Ezt a jogot a svéd NGO-k csak az új svéd Környezetvédelmi Törvény hatályba lépésétől,
1999. január 1-jétől kapták meg. Az említett perben egyébként a felek a perképességre vonat-
kozó bírósági döntést követően megegyeztek a vállalatok felelősségének a mértékéről.
8 L. http://ec.europa.eu/environment/aarhus/
9 HL L 156, 2003.05.26., 17. o.
10 Az egyes köz- és magánprojektek környezetre gyakorolt hatásainak vizsgálatáról szóló,
85/337/EGK számú tanácsi irányelv (HL L 175., 1985.06.27., 40. o.).
11 Lásd Eleanor Sharpston főtanácsnok 2009. július 2-i indítványának 31. pontját a
C-263/08. számú ügyben.
12 HL C 297., 05.12.2009., 12. o.
13 L. a C-240/09. számú, Lesoochranárske zoskupenie VLK kontra Ministerstvo životného
prostredia Slovenskej republiky ügyben, 2009. július 3-án benyújtott előzetes döntéshozatal
iránti kérelmet.
14 A javaslat szövege az Interneten is elérhető: http://www.parlament.hu/irom39/01492/01492.
pdf (letöltve: 2010.11.07.)
15 A közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL.
törvény, a környezetvédelmi törvény, a fogyasztóvédelemről szóló 1997. évi CLV. törvény és
a kereskedelemről szóló 2005. évi CLXIV. törvény.
16 European Communities (2009): Access to Justice in Environmental Matters. 18. o. Interne-
ten elérhető: http://ec.europa.eu/environment/aarhus/pdf/conference_summary.pdf (letöltve:
2010.11.07.)
145
Felelősség a jövő
energiaellátásáért
Megújulóenergia-stratégiák
döntés-előkészítési
szeMpontrendszere
Kiss Tibor
Az Európai Unió hosszú távú elképzelései megfelelő alapot adnak
ahhoz, hogy egy megújuló energia stratégia átfogó szempontrend-
szer figyelembevételével készüljön el. A helyi kutatások (ez esetben
a PTE Biomassza-konzorcium) összehangolása az uniós szempont-
rendszerrel (WBGU jelentés) egy jól megalapozott döntés-előkészí-
tést tehet lehetővé. Ez a szűrőrendszer jól használható egy igazán
felelős, a jövő nemzedékek érdekeit is figyelembe vevő, helyi meg-
újuló energia stratégia kialakításakor.
Az Európai Unió megújuló energiákkal kapcsolatos politikájának
meghatározásában Berlinnek döntő szerepe van. Németország hosszú
távra vonatkozó kutatás-fejlesztési projektjét foglalja össze a WBGU
nevű vezető európai kutatóintézet
1
által készített kutatási jelentés.
A WBGU sorozatban készíti az összefoglalókat a világban zajló fonto-
sabb folyamatokkal kapcsolatban, mint a klímaváltozás, a környezet-
védelem és a megújuló energiák. Ezúttal a bioenergiák alkalmazására
vonatkozóan dolgozták ki azokat az irányelveket, amelyek várhatóan
jelentősen befolyásolják majd az Európai Unió döntéseit.
A Pécsi Tudományegyetem Biomassza-projektje (NKFP3A
061_04, 2004-2007) a dél-dunántúli régióban végzett kutatások
alapján szűrte le azokat a megállapításokat, amelyek alapján hosz-
szabb távú energetikai stratégiák készíthetők, és megvalósíthatók
energetikai beruházások.
A tanulmány harmonizálja a WGBU és a helyi kutatócsoport
szempontrendszerét, az összehangolás eredményeként pedig elké-
szít egy olyan, elsősorban egy kisrégiónak, kistérségnek az ener-
getikai stratégiájára vonatkozó döntés-előkészítési szempontrend-
szert, amely alkalmas az egyes beruházások értékelésére, szűré-
sére. A tanulmány kiindulópontja a bioenergia, azonban a szempont-
Kiss Tibor
146
rendszer alkalmazása során a folyamat lépéseiként előtérbe kerül-
nek egyéb megújuló energiák is. Ezek eredményeként kialakulhat
egy olyan átfogó stratégia, amely a jövőre vonatkozó, fenntartható
és vállalható energiapolitika, illetve konkrét cselekvési programok
alapjául szolgálhat.
a WBgu jelentés FontosaBB Megállapításai
A WBGU-jelentés célja, hogy útmutatót adjon az európai döntésho-
zóknak egy koherens, globális bioenergia-politika létrehozásához.
Leszögezi, hogy a politikusoknak meg kell akadályozniuk azokat a
fejlesztéseket, amelyek meggátolják a főbb irányelvek érvényesülé-
sét. Ezek az elítélendő fejlesztések megfelelhetnek akár a jelenlegi
EU-s szabályozásnak, ösztönzőknek is, mivel jelenleg is vita tárgya
több olyan EU-s intézkedés, amely nem enyhíti, hanem súlyosbítja
a problémákat az élelmiszertermelés, klímaváltozás vagy az eső-
erdők pusztítása terén. Az intézet kutatói az elemzés során olyan
ökológiai-társadalmi-gazdasági mátrixot állítottak fel, amely alkal-
mas a tényezők viszonylag teljes körű elemzésére.
A WBGU-jelentés megállapításait az Európai Bizottság javasla-
tai szerint be kell építeni az EU klímaprogramjába, korrigált ösz-
tönzőkkel, ami alapján fenntarthatósági sztenderdeket, illetve meg-
felelő nemzetközi környezeti és fejlesztési szabályozásokat kell lét-
rehozni ezek átfogó érvényesítése érdekében (WBGU, 2009: 2).
A jelenlegi helyzetre jellemző a különböző okokból történő foko-
zottabb energianövény-termesztés (ilyen okok például az energia
utáni nagyobb kereslet, a rugalmasabb energiaellátás, vidékfejlesz-
tés). Ez előrevetíti a jövőbeni földhasználati konfliktusokat, hiszen
ezek olyan igények kielégítése elől vehetik el a földterületet, ame-
lyek csak a földből elégíthetők ki. Ilyen például az élelmiszer-terme-
lés, mivel a FAO szerint a termelékenység növelése mellett az élel-
miszertermelésre használt földterület nagyságát kb. 13%-kal kell
növelni 2030-ra (állati takarmány, ipari termeléshez szükséges ter-
mények, és a természeti környezet, a biodiverzitás megőrzését szol-
gáló földterületek) (WBGU, 2009: 4). A termeltetés során vigyázni
kell a túlzott vízigényre és a talaj megfelelő művelésére (WBGU,
2009: 5). Szükséges továbbá a helyi víz- és talajviszonyok integrált
elemzése (WBGU, 2009: 14).
Felelősség a jövő energiaellátásáért
147
Hosszabb távon megoldásként a természet által alkalmazott, még
kevésbé ismert, a helyi lehetőségekhez alkalmazkodó megoldások
azok, amelyek jelentősen csökkenthetik az energiaigényeinket. Az
ehhez illeszkedő alapelvekről és innovációkról olvashatunk Gunter
Pauli A Kék Gazdaság c. könyvében (2010). A napenergia a jelen-
legi látókörünkben lévő olyan fontos energiaforrás (megfelelő fel-
használás esetén), amely környezetbarát (a jelenlegi erősen szeny-
nyező megoldások helyett nulla szennyező-kibocsátáshoz közeli)
gyártás megoldása esetén erős hatékonyságjavulás mellett kielé-
gítheti az energiaszükségleteinket. A többi megoldás inkább szük-
ségszerűnek tekinthető, és már most felállítható közöttük bizonyos
rangsor. A jelenlegi irodalmak a bio-üzemanyagok, tehát a biomasz-
sza közlekedési célú visszaforgatását egyáltalán nem támogatják, és
a WBGU-jelentés mindenképpen javasolja a törlésüket a támogatan-
dók listájáról (ez pl. a bioetanol-üzemek támogatásának megvoná-
sát is jelenthetné) (WBGU, 2009: 2). A WBGU-jelentés szerint le kell
állítani néhány éven belül azokat az energiacélú biomassza-terme-
lési módokat, amelyek nem felelnek meg a minimum-sztenderdeknek
(WBGU, 2009: 15). Mark Z. Jacobson, a Stanford Egyetem kutatója
egy 2009-es tanulmányában – a környezeti és társadalmi hatásokat
is figyelembe véve – a szélerőművel termelt villamosenergiával üze-
melő akkumulátoros és hidrogéncellás megoldást tartja a villamos-
energia-termelésre vonatkozó legjobb megújuló energia megoldásként
(ez utóbbi annak ellenére ide került, hogy sokkal kevésbé hatékony
megoldás, mint az akkumulátoros – ún. Battery-electric – eljárás).
Második szinten a koncentrált naperőművel, geotermikus ener-
giával és napelemekkel előállított energiával működő akkumuláto-
ros üzemmódú eszközök szerepelnek.
2
Harmadik szinten találhatók
a víz-, nukleáris- és azok a szén-erőművek, amelyek szén-dioxid-
elnyelő rendszerrel működnek. A kukoricából és a cellulózból elő-
állított üzemanyagokat mindenképpen a sor legvégére teszi – utolsó
szintként. Ezt az álláspontot képviseli a WBGU jelentés is, leszö-
gezve, hogy nincs jelentős különbség az első és második generá-
ciós biomasszaüzemanyag-előállítás (mezőgazdasági termények-,
illetve cellulóz-alapú) hatásait tekintve. Kizárólag meghatározott
sztenderdek megállapítása után tartják elképzelhetőnek a trópusi
területen való kedvező hatású termelést és importot.
Kiss Tibor
148
Az egyre növekvő számú, biomasszából készült petrolkémiai ter-
mékek miatt (amelyek szintén növelik a biomassza iránti igényt) a
jövőben várhatóan tisztázni kell a földhasználatért folytatott verseny
veszélyeit, és szabályokat kell bevezetni a túlkapások elkerülése
érdekében (WBGU, 2009: 9-10). Rendszerszemléletben kell meg-
fogalmazni a különféle, földhasználattal járó területek felhasználá-
sát, hogy egységes szabályozási kereteket lehessen megfogalmazni
a politikusok, döntéshozók számára, melyeket fokozatosan kell majd
bevezetni (WBGU, 2009: 10). A talaj, a víz és a biodiverzitás megőr-
zése érdekében ezeknek a sztenderdeknek tartalmazniuk kell a más
régiókban, országokban bekövetkezett hatásokat, és korlátozniuk
kell a génmódosított növények használatát. A globális kezelés eléré-
séig bilaterális egyezményekben kell az elvek érvényesülését bizto-
sítani, és törekedni kell az egyes biomassza-típusoknál tanúsítvá-
nyok kidolgozására (WBGU, 2009: 12).
A WBGU-jelentés megállapítása szerint az energianövények és
biomassza-források használata a következő esetekben engedélyez-
hető:
1. az energiaellátást olyan területeken teszi lehetővé, ahol eddig ez
nem volt lehetséges (energiaszegénység csökkentése);
2. a klímaváltozás hatásának jelentős késleltetését idézheti elő
(minimum 60t CO
2
eq per TJ);
3. elősegíti a talajvíz és a biodiverzitás megőrzését, illetve hozzá-
járul a társadalom működőképességének javításához (WBGU,
2009: 12).
A Pécsi Tudományegyetem Biomassza-konzorciuma hasonló
következtetésekre jutott, mint a WBGU-jelentés. A projekt végén
olyan keretmodell fogalmazódott meg, amely iránytűként szolgálhat
egy hosszabb távú energiastratégia felállításához. A következőkben
bemutatjuk a Biomassza-projekt energetikai keretmodelljét, kiegé-
szítve, illetve alátámasztva a WBGU-jelentés irányelveivel.
döntés-előkészítési keretModell
Az energetikai keretmodellben a konkrét energiatermelési lépése-
ket megelőzik egyéb tényezők. Így a modell a tényleges szükségle-
tek, a rendelkezésre álló földterület meghatározásából, és a biomas-
sza-hasznosítás módjának kiválasztásából (a „mit”, „hogyan” és „ki
Felelősség a jövő energiaellátásáért
149
termeljen” kérdések megválaszolásából) áll. Bár a Biomassza-pro-
jekt jellegénél fogva előtérbe helyezte a földterületet igénylő biomas-
sza-termelés vizsgálatát, a következetések általános érvényűek.
a tényleges, Földterület-alapú igények
Meghatározása
Tekintettel arra, hogy a jövőre vonatkozó igények meghatározásakor
fontos a lehetőség szerinti csökkentett igények alapján történő szá-
mítás, valamint a földterületet igénybe vevő energiaigények csök-
kentése, ezért az első lépéseknek ezeknek a tényezőknek a megvilá-
gításáról kell szólnia.
1. Az energiaigény lehetséges csökkentése. Ilyen energiaigény-
csökkentő módszerek a házak szigetelése, energiatakarékos
berendezések üzembe helyezése, helyi energianyerési lehe-
tőségek kihasználása (pl. napkollektorok alkalmazása). Ide
tartozik az emberek viselkedési struktúráinak ilyen irányú
megváltoz(ta)ása is (WBGU, 2009: 13). Mindezen energia-meg-
takarítási intézkedések költséghatékonyabbak, mint az ener-
giatermelésre fordított beruházási költségek. Az energiameg-
takarító intézkedések általánossá tétele kiemelt EU-s célkitű-
zés (meghatározott módszertani javaslatokkal, mint pl. az ilyen
intézkedések multiplikátor-hatásának vizsgálata) (EU Hivata-
los Lapja, 2006). Amennyiben termőterületre optimalizálunk,
úgy ezek az intézkedések szükségszerűen elvégzendő feladatok.
Külön ki kell emelnünk a rendszerben való gondolkodás fon-
tosságát. Ennek értelmében például nem passzív házak építését
kell célul kitűznünk, hanem elsősorban lakható házak építését,
amelyek az ésszerű mértékig csökkentik az energiafelhaszná-
lást – akár a passzív házak fogyasztási szintjének megfelelően.
2. Az amúgy is keletkező, felhasználatlan, kezelendő, elszállí-
tandó, ártalmatlanítandó erdészeti, mezőgazdasági, ipari mel-
léktermékek, hulladékok felhasználása. Világszerte mintegy 80
EJ energiapotenciál áll rendelkezésre biogenikus hulladékok,
melléktermékek formájában, amiből 50 EJ hasznosítható is, a
többit viszont talajbiztonsági okokból célszerű nem felhasználni
(WBGU, 2009: 3). Fontos a lehetőségek feltárása és az üvegház-
hatás szempontjából az egyenleg elkészítése (WBGU, 2009: 9).
A felmerülő energiaigény bizonyos része fedezhető ezekből, és
Kiss Tibor
150
ezzel csökkenthető a külön földterület iránti igény. A WBGU-
jelentés hangsúlyozza, hogy ezeknek a mennyiségét meg kell
becsülni és fel kell használni villamosenergia-termelésre bio-
gáz- és kogenerációs erőművekben, ahol a hulladékhő haszno-
sítható (WBGU, 2009: 16). Megjegyzendő, hogy a hulladékok
elégetése nagyon pazarló megoldás ahhoz képest, hogy ez a hul-
ladék sokszor még visszaforgatható a termelési folyamatba, és
az energianyerés más úton (pl. biogáztermeléssel) történik.
3. A „földterületet nem igénylő” energiatermelési megoldások
(pl. a nap-, a szél- és a geotermikus energia) figyelembe vétele
és elterjesztése. Ezek nem fognak földterület-használati vitá-
kat eredményezni (WBGU, 2009: 5). Hasznosításuk azért is
indokolható, mert a WBGU szerint ezek lesznek a jövő ener-
giaforrásai (itt a nap- és a szélenergiát jelöli meg) (WGBU,
2009: 5). A tanulmány ezt az álláspontot nem osztja, mivel a
jövőre vonatkozó innovációk természete és iránya kiszámítha-
tatlan. Már most olyan új irányok jelentkeznek, mint amelyek
egy Kék Gazdaságban (Pauli, 2010) már szerepet kaphatnak.
A Kék Gazdaság az energiatakarékos, helyben elérhető megol-
dásokra sok kiváló példával szolgál, mint például a termeszek
klímarendszere, a nem sugárzó, 12 Voltot előállító napelemmel
működő padlófűtési rendszer, vagy az emberek testhőmérsék-
lete és a környezet hőmérséklet-különbségéből nyerhető piezo-
elektromosság.
A fentiekből látható, hogy egy energiaszükséglet-kielégítési
modell nem ott kezdődik, hogy egy jelentkező energiaigényt mek-
kora földterületről lehet kielégíteni, hanem meg kell előznie egy
olyan lépésnek, amely minimalizálja a külön földterületet igénylő
biomassza (pl. az energianövények) termelési szükségletét.
a rendelkezésre álló Földterület nagysága
A modell további lépései – az EU-s javaslatokkal összhangban –
tovább szűkítik a felhasználandó területnagyságot.
1. A természet ökológiai állapotának megőrzése, a biodiverzitás,
a talaj- és vízminőség megőrzése. A bioenergia-termelés nem
járhat a természeti ökológiai rendszerek károsításával (WBGU,
2009: 13). A jelenlegi és jövőbeni földhasználat adatbázisokon
Felelősség a jövő energiaellátásáért
151
nyugvó feltérképezésének a jelenleginél sokkal pontosabban
kell megtörténnie annak érdekében, hogy alapját képezhesse a
termesztési terveknek (vegetáció, vízviszonyok, talajfeltételek,
a talaj vízzáró rétege). A WBGU-jelentésben az egyik fő kri-
térium a művelési módok fenntarthatósága, konkrétabban az,
hogy hosszú távon ne sérüljön a biológiai diverzitás és a talaj
szénmegkötő képessége. Ennek feltétele, hogy a talaj termő-
képessége hosszú távon ne sérüljön, hogy tartósan létre tudjon
hozni annyi pótlólagos növényzetet is, mint amennyit energia-
termelésre használnak fel. Ebből a szempontból az évelőket (pl.
energiafű) előnyben kell részesíteni a repcével, kukoricával, stb.
szemben (WBGU, 2009: 6).
2. Klímaváltozás, a szén-dioxid-kibocsátás csökkentése. Azokat a
területeket sem szabad felhasználni energianövények termesz-
tésére, ahol az átállás következtében olyan mértékű szén-dio-
xid-kibocsátás keletkezik, amelynek kompenzálására (az átál-
lás utáni növény termelése és felhasználása következtében)
több mint tíz év szükséges (ilyenek pl. az erdőterületek, lápok)
(WBGU, 2009: 3). Az üvegház-hatás egyenlegének pontos meg-
határozása szintén lényeges a javasolt energiatermelési mód
bevezetése esetén (WBGU, 2009: 9).
3. Élelmiszerbiztonság. Az energetikai célú biomassza termesz-
tése azokon a területeken jöhet szóba, amelyek nem veszélyezte-
tik az élelmiszertermelést sem direkt, sem indirekt módon (azaz
egy adott terület energiaigényének kielégítése más régiókban,
országokban sem von el földterületet az élelmiszertermeléstől),
de csak akkor, ha ez nem ütközik az ott élők érdekeibe, és a
hatása nem veszélyezteti a természeti értékeket (WBGU, 2009:
6.). Fontos az élelmiszer- és energiacélú hasznosítás viszonyá-
nak tisztázása. Az élelmiszerbiztonság és a természeti környe-
zet megóvása érdekében fontos földterületeket nem szabad szá-
mításba venni az összes szóba jöhető földterületből ahhoz, hogy
meghatározzuk az energiacélú növények termesztéséhez fel-
használható földterületet (WBGU, 2009: 3). Integrált bioener-
gia- és élelmiszerbiztonsági stratégiát kell kidolgozni, mivel
egyedül az ipari országok élelmiszerfogyasztásának a földterü-
let-intenzív élelmiszerek felé való eltolódása 2030-ra kiteszi a
földterület iránti igény 30%-át (WBGU, 2009: 13).
Kiss Tibor
152
4. A helyi érdekek figyelembe vétele. Az élelmiszercélú termelésre
nem használható, marginális földterületek használata esetén is
a helyi népesség érdekeit kell a 4-es pontban leírt természeti
értékek megőrzésével egyidejűleg figyelembe venni (WBGU,
2009: 6). Meg kell teremteni a lehetőségét annak, hogy ezek a
földterületek feljavuljanak élelmiszertermelési célú földterü-
letté. Ennek az irányelvnek a megfelelő, hosszabb távra történő
figyelembe vétele nem teszi lehetővé, hogy a kommunális hul-
ladék (esetlegesen a szennyvíz) feldolgozásából származó kom-
posztot energiaültetvényekre hordjuk ki, hiszen átminősülésük
esetén ez jelentős egészségügyi hátránnyal járhat; már az ener-
gianövényeknél is olyan anyagok felhalmozódásához és égeté-
séhez vezethet, amelyek alacsony biztonsági szinten szűrhetők
csak ki.
a BioMassza-hasznosítás Módja
Az első hét lépés után meghatározható az energetikai célú biomassza
számára rendelkezésre álló földterület nagysága, és ezután válaszol-
hatók meg a „mit-hogyan-ki termeljen” kérdések. Ebben a részben
a sztenderdek közé csak a 9-es pontban leírt hatásfok-kérdést emel-
jük be, a másik két pont még nincs olyan részletezettséggel kidol-
gozva, hogy azokból sztenderdet lehetne felállítani ennyi adat birto-
kában, mint amennyi a WBGU-jelentésben szerepel, illetve ameny-
nyi a Kutatócsoport rendelkezésére áll.
1. A „mit” kérdésre határozottan körvonalazható, hogy a szál-
lítási célú (akár első, akár második generációs) üzemanyagok
nem javasolhatók, és az évelő növények az egynyáriaknál job-
bak energetikai szempontból (bár itt is vannak kockázati ténye-
zők). Az határozottan megállapítható, hogy az energiapazarlás
semmiképpen nem jó (pl. alacsony hatásfokú erőművekkel), de
biomassza esetén ez különösen nagy hiba, hiszen az így elpaza-
rolt földterület egyéb célokra lenne használható.
2. A „hogyan” kérdésre pontosabb elképzelések vannak. A bio-
massza előállítása után fontos az energiává történő konvertá-
lás módja (pl. gáz, bioüzemanyag, pellet), és a felhasználási
terület (pl. közlekedés, villamosenergia-termelés, fűtés). Ezek-
nek azonban már kisebb jelentősége van, mint a földhaszná-
lati módoknak (WBGU, 2009: 6). Energiatermelésre javasolt a
Felelősség a jövő energiaellátásáért
153
CHP-eljárás (a WBGU szerint, Jacobson ezt az energiatermelési
módot nem vizsgálta), feltéve, ha a hőre van kereslet. Ha hűtésre
is szükség van, akkor ez még kedvezőbbé teszi a CHP válasz-
tását (WBGU, 2009: 7). A bioenergia hasznosítási módjának,
szerepének tisztázása már a bevezetéskor fontos (pl. kiegyen-
lítő szerep egy elosztott energiahálózatban) (WBGU, 2009: 9).
3. A „ki” kérdésre a WBGU-jelentésben foglalt iránymutatás
(amely szintén megegyezik a kutatócsoport eredményeivel) a
következő: a bioenergia akkor járul hozzá legjobban az energia-
szegénység leküzdéséhez, amikor az előnyeit helyileg adaptált
technológiákkal elégítik ki, ahol azt decentralizáltan tárolják és
használják fel különösebb pénzügyi vagy technikai befektetés
nélkül (WBGU, 2009: 6).
A fenti modellelemekből kialakítható egy olyan keretrendszer,
amely az EU energiapolitikájának kerete lehet 2010 után. Ezeket a
következőkben foglaljuk össze:
1. Az energiaigény csökkentése,
2. A melléktermékek, hulladékok felhasználása,
3. A „nem földterület-igényű” megoldások felhasználása,
4. A természet ökológiai állapotának megőrzése,
5. Szén-dioxid-kibocsátás csökkentése,
6. Élelmiszerbiztonság,
7. A helyi érdekek figyelembe vétele,
8. Az alkalmazott technológia hatásfoka.
a kialakított szeMpontrendszer alkalMazása
A következőkben a centralizált és a decentralizált biomassza-erő-
művet hasonlítjuk össze az így kialakított sztenderdek szerint. Egy
energianövényre alapozott, nagyteljesítményű (30-50 MWe) erőmű-
vet hasonlítunk össze egy megfelelő méretezésű, a helyi természeti
környezetbe különösebb károkozás nélkül illeszthető, 1-4 MWe tel-
jesítményű erőművel.
CENTRALIZÁLT ÉS DECENTRALIZÁLT
biomassza-erőművek összehasonlítása
A következő táblázat mutatja a várható sztenderdeknek megfelelő
értékelési rendszert, ahol mindkét esetben háromfajta megoldás van
Kiss Tibor
154
az egyes oszlopokban. A JÓ jelenti a sztenderdnek való megfelelést,
a RÉSZBEN a részbeni megfelelést, ami lehet 10-20%-tól 79-80%
is, és a ROSSZ pedig azt, hogy alapvetően nem felel meg, arra a
bizonyos tartalmi részre nem volt tekintettel az adott megoldás.
Centralizált
biomassza-erőmű
decentralizált
biomassza-erőmű
JÓ RÉSZBEN ROSSZ JÓ RÉSZBEN ROSSZ
1. Az energiaigény
csökkentése
X X
2. A melléktermékek,
hulladékok felhasz-
nálása
X X
3. A „nem földterü-
let-igényű” megoldá-
sok felhasználása
X X
4. A természet ökoló-
giai állapotának meg-
őrzése
X X
5. CO
2
-kibocsátás
csökkentése
X X
6. Élelmiszerbiz-
tonság
X X
7. A helyi érdekek
figyelembe vétele
X X
9. Az alkalmazott
technológia hatásfoka
X X
Megjegyzés: a táblázat sorszámai követik az előzőekben tárgyalt
szempontrendszer számozását
A táblázat kitöltésénél egyik erőműtípus mögé sem tettünk konk-
rét erőművet, hanem a jelenlegi hazai, általános gyakorlatot értékel-
tük. Az elemzésnél az energiaigény csökkentése (1. szempont) nem
teljesül a centralizált erőmű (ezután CE) esetén (pl. panelházak szi-
getelése), a decentralizált erőmű esetén (DE) a kis méret tudatosabb
hozzáállást feltételez. A második esetén a CE-nél elképzelhető, hogy
további melléktermékek is beszállításra kerülnek (pl. búzaszalma),
de a DE esetében a lokális tervezés lehetővé teszi a számba vehető
melléktermékek felhasználását, és csak azután a közvetlenül e cél-
ból termelt energianövények felhasználását. A 3. szempont esetén
a CE csak biomasszában gondolkodik. Nem jelenthetjük ki, hogy a
Felelősség a jövő energiaellátásáért
155
DE esetén teljesebb körű lesz az egyéb energiaforrások kihaszná-
lása, de nagyobb lehetőség van rá. A 4-es esetén a CE nem foglalko-
zik ezzel a kérdéssel, míg a DE – a harmadikhoz hasonlóan – szintén
tehet lépéseket ebben az irányban. Az 5-ös a nagy szállítási, moz-
gatási költségek miatt annyira semmiképpen nem csökkenti a CO
2
-
kibocsátást, mint tehetné, de ennek a pontos kiszámolásához részle-
tes adatok kellenének. A DE esetén a lokalitás kis szállítási távolsá-
gokat eredményez, de feltételezhetően rosszabb minőségű szállítási
eszközparkkal, így ezt is csak RÉSZBEN-re értékeltük. Az élelmi-
szer-biztonságnál (6. pont) a CE-integrátorok egyértelműen a gaz-
dákra bízzák a döntést, ahol azok a rendelkezésükre álló igen hiá-
nyos információk birtokában hozhatják meg csak a döntésüket, gya-
korlatilag az integrátorral szemben. Ezzel szemben a DE-nél lehető-
ség van közösségi döntésre, az összes földterület birtokában hozott
– akár optimalizált – döntésre is. A 7-es, a helyi érdekek figyelembe
vétele ugyanazt a képet mutatja. A 9-es, a technológia hatásfoka a
legsúlyosabb érv ebben az esetben, hiszen a CE hatásfoka aligha
érheti el az 50%-ot (a pontos értékhez nem csak a mostani adatok
szükségesek, de az előző modell-lépéseket megtéve a jelentős szük-
ségletcsökkentéssel előálló helyzetet kellene figyelembe venni).
A DE-nél a keletkező hő kihasználása hőcserélők segítségével vagy
egyéb módon több szinten is biztosítható, mindenképpen 80% fölötti
várható hatásfokkal.
Amennyiben a CE esetén nem egy energianövényekre, hanem
alapvetően fatüzelésre alapozott erőművet veszünk, akkor a helyzet
sokat nem változik. A módosulások: a 3. és a 6. esetében a minősí-
tés a ROSSZ-ból átkerülhet a RÉSZBEN-be, ami még mindig nem
megfelelő.
Az összehasonlítás zárásaként megállapítható, hogy energiaha-
tékonysági, illetve a jövőben várható EU-s (és várhatóan támoga-
tott) elvek szempontjából célszerűbb a lokálisan jobban illeszkedő,
decentralizált, kisebb teljesítményű erőművek telepítése. Meg kell
azonban ismételnünk a figyelmeztetést, hogy a biomassza égetésé-
nél vannak már most jobb megoldások.
kivitelezés
A „hogyan” kérdésre olyan megoldás javasolunk, amely határozot-
tan az energiaigény csökkentésére és a régió ellátási biztonságának
Kiss Tibor
156
javítására használható. Ez a termék helyett szolgáltatás régóta ismert
elmélete. Hawken és szerzőtársai (2000) rámutattak arra, hogy a ter-
mék helyett szolgáltatás elve, azáltal, hogy a természeti erőforrások
megtakarításának köszönhetően anyagköltséget takarítanak meg,
növeli a fedezet nagyságát (és ez alapján a nyereséget is). Ezt az elvet
átültetve az energiaszektorra megállapítható, hogy a természetvezé-
reltségnek megfelelő, termőterület-minimalizálásra építő modellek,
és a fejlett gazdaságokban tapasztalható, gazdaságilag versenyké-
pes megoldások összeegyeztethetők. Amennyiben az energiaigény
kielégítését, mint olyan szolgáltatást fogalmazzuk meg, ahol a cél
nem csak egy vonalvégi energiamennyiség biztosítása (az energia-
igény korlátlan kielégítése), hanem az energiaszükséglet kielégítése
egy bizonyos átalánydíj ellenében (ahol a legnyereségesebb megol-
dás az energiaszükséglet minimalizálásából adódik), akkor az utób-
biba beletartozik az energiaszükséglet mértékének kézben tartása
is. Így a szerződéses általány bizonyos részét az energiaszükség-
let csökkentésére lehet fordítani, és ezáltal csökkenthető a ténylege-
sen kielégítendő energiamennyiség. A vállalkozás is nagyobb nye-
reséghez juthat, mint a hagyományos módon. Erre példa a United
Technologies Carrier vállalkozás (Lovins et. al, 1999), a világ leg-
nagyobb légkondicionáló-gyártója, amely a tevékenysége fóku-
szát áthelyezte a gyártásról a komfort-lízingelésre. A több céggel is
együttműködő vállalkozásnál akár az is előfordulhat, hogy nem is
ad el légkondicionálót egyáltalán, hanem egy jobb épülettervezés-
sel kikerüli ennek szükségességét, a haszon viszont marad az övé.
tesztelés
Bármilyen hosszú távú energetikai elképzelés születik, a megvaló-
sítás előtti (elméleti) tesztelés a jelen körülmények között elsődle-
ges fontosságú. A tesztelés célja, hogy megbizonyosodjunk a rend-
szer rugalmasságáról, hiszen nagyon reális forgatókönyv az, ahol az
energiaellátás akadozásával, kimaradásával, esetlegesen leállásával
kell számolnunk. A tesztelés módja az, hogy a régión (város és a
régiója, vagy legalább a megye) kívülről érkező villamos energia,
fűtés, kőolaj és földgáz esetén előbb rövidebb, majd hosszabb leál-
lásokat, illetve azok hatásait szimuláljuk. Akkor jó az energetikai
rendszerünk, ha hosszabb leállás esetén is működőképes marad a
régió alapszinten; az energia-kimaradások, leállások ellenére alap-
Felelősség a jövő energiaellátásáért
157
szintű élelmiszerellátás működik, senki nem hal meg orvosi ellátás
elégtelensége, illetve élelmiszerhiány miatt, nem fagy meg, egy leg-
alább 18 fokos hőmérsékletű helyen túléli a krízises napokat (hete-
ket, esetleg hónapokat). Természetesen az energetikai terv mind-
ezeknek az energiaoldalára lehet csak hatással (szállítás, villamos
energia, fűtés biztosítása).
összeFoglalás
A hatvanas években az energiabőség látszata mind a szocialista,
mind a kapitalista országokban nagyléptékű, energiapazarló megol-
dások tömegét hozta magával. Ezek a megoldások tovább élnek, de
az energia szűkössége mára már teljesen nyilvánvalóvá vált. A kiala-
kult struktúráink, szokásaink azonban mind az örökségül hozott
energiapazarló létesítmények túlélését erőltetik, amiért már a köz-
eljövőben is várhatóan nagy árat kell fizetnünk. A régi gondolko-
dásmód a legnagyobb akadályozó erő, amelyet elsőként kell leküz-
denünk, ezt követi a megfelelő célra a tőke előteremtése, és a meg-
változott körülményekhez alkalmazkodó legjobb megoldások meg-
valósítása.
A felelősségünk abban áll, hogy a jövőben megvalósuló energeti-
kai beruházásoknál legalábbis a ma már ismert és elérhető decentra-
lizált megoldásokat alkalmazzuk. A decentralizáltságnak a kialakult
rendszerekkel szemben számos előnye van. Többek között elősegíti
a közösségek felelősségének kialakulását azzal, hogy közel hozza
hozzájuk az energiatermelést (Kiss, 2009). További előnye, hogy
a szempontrendszer elemeinek az érvényesítésére sokkal nagyobb
lehetőség kínálkozik.
Végül legyünk nyitottak a jövő várható megoldásaira, amelyek-
ről már képet kaphatunk a Kék Gazdaság innovációiból.
Felhasznált irodaloM
EU Hivatalos Lapja, 2006,
http://eur-lex.europa.eu/JOHtml.do?uri=OJ:C:2006:270:SOM:HU:HTML
Hawken, Paul – Lovins, Amory B. – Lovins, L. Hunter (2000): Natural
Capitalism: the next industrial revolution. Earthscan Putlications
Jacobson, Mark Z. (2009): Review of Solutions to Global Warming, Air
Pollution, and Energy Security. Energy Environ. Sci., doi:10.1039/
b809990C, Interneten elérhető: http://www.rsc.org/Publishing/
Journals/EE/article.asp?doi=b809990c
Kiss Tibor
158
Kiss, T. (2009): Az energetika közösségi szerepe. In. Kiss Tibor –
Somogyvári Márta (szerk.): ViaFuturi 2009 – Közösségi tulajdonú
energiarendszerek. Interregionális Megújuló Energia Klaszter Egyesü-
let, Pécs
Lovins, Amory B. – Lovins, L. Hunter – Hawken, Paul (1999): A Road
Map for Natural Capitalism . Harvard Business Review, május-június,
148-158. o.
Pauli, Gunter (2010) A Kék Gazdaság. PTE KTK Kiadó, Pécs
WBGU (2009): Future Bioenergy and Sustainable Land Use (Word in
Transition), Summary for Policy-Makers, Earthscan
végjegyzetek
1 German Advisory Council on Global Change
2 Ide sorolja még az árapály-, és a hullámok energiájával előállított villamos energiát is.
159
MEGÚJULÓ ENERGIAFORRÁSOK
PARADIGMAVÁLTÁS, AVAGY EGY
ELFELEJTETT RENDSZER
ÚJRA FELFEDEZÉSE?
Bokor László
„A szigetlakók állandó szorongások martalékai, soha egy perc-
nyi lelki nyugalmat sem tapasztalnak; ezek az ideges nyugtalan-
ságok olyan okokra vezethetők vissza, amilyeneket egyéb halan-
dóknál, azt hiszem, elég ritkán találhatunk. A beteges fóbiák
központi oka talán abban található, hogy állandóan rettegnek
az égitestek szisztémájában esetleg előforduló rendetlenségek-
től. Komoly aggályuk, hogy mivel a nap évmilliók óta lövelli
szerte sugarait anélkül, hogy elfogyasztott tüzét bármiféle vegyi
anyag pótolná, egyszerűen fölemészti önmagát és megsemmi-
sül, ami természetesen maga után vonja mindazon bolygóknak,
melyek fényüket a naptól kapták, és így elsősorban földünknek
teljes pusztulását.”
Jonathan Swift: Gulliver utazásai (1726)
Swift közel 300 évvel ezelőtt arról a félelemről írt, ami a legfonto-
sabb energiaforrás eltűnése esetén akár egy egész civilizáció pusztu-
lását is okozhatja. A tudomány jelenlegi állása szerint, ha a Nap korai
elhalálozásától félnünk nem is kell, azon végképp érdemes elgondol-
kodni, hogy az emberiség mindennapjai bizony szorosan összefüg-
genek állandó csillagunk folyamatos tevékenységével. A sok említ-
hető példa közül gondoljunk csak a víz körforgására, vagy a szél-
rendszerek kialakulására.
A Nap tevékenységével nem kapcsolatos földi folyamatok a Föld
„belsejében” zajlanak, vagy jönnek létre, mint például a földrengé-
sek, tektonikus folyamatok, valamint a vulkanizmus. A Föld belső
hőmérséklete sem közvetlenül a Naptól származik. Vannak esetek
azonban, mikor a Föld belső folyamatai befolyásolhatják a Napból
érkező energiamennyiség földi alkalmazhatóságát. Ilyen lehet egy
erős tűzhányókitörés, amelynek következtében a légkörbe kerülő
Bokor László
160
poranyagon keresztül a napsugárzás korlátozottan éri el a Földet,
ami akár jelentős klímaváltozásokhoz is hozzájárulhat (pl. Tambora
[Indonézia], 1815). Ebben az esetben viszont már van ok az ún. swifti
aggodalomra!
Kétségtelen, hogy a Föld felszínén lezajló természetes folyama-
tok túlnyomó többsége a Nap állandó tevékenysége miatt történik.
Az élet is a Nap energiáján fejlődött ki. A kapcsolat sokáig megma-
radt. Az emberek csak természeti energiaforrásokat, például nap-
energiát és a napenergiához szorosan kapcsolódó szélenergiát, víz-
energiát, valamint, a biomassza korai alkalmazásának megfelelően,
különféle faanyagokat használtak fel. A 18. század elején, az ipari
forradalom következtében viszont minden megváltozott. Megjelent
a kőszén ipari méretű felhasználása, mint a fosszilis energiaforrások
első meghatározó fajtája, később az elektromos energia és annak
energetikai célú alkalmazása.
A fosszilis energiaforrások folyamatos biztosítása a jelenlegi
energiafelhasználás mértéke mellett egyre nagyobb gondot jelent, de
azok alkalmazása környezetvédelmi szinten is kérdéssé vált. Tény,
hogy az emberiség az utóbbi évtizedekben a megújuló energiaforrá-
sokat újra felfedezte. De vajon miért is?
ENERGIA, ENERGIAHORDOZÓ ÉS ENERGIAFORRÁS
(a geográfia szemszögéből)
A sajtóban, médiában nyilvánvalóan, de néha még a szakirodalom-
ban is, neves természet- és társadalomföldrajzi szakemberek, kuta-
tók, tudósok egyaránt az energiahordozó és energiaforrás fogalma-
kat egymás szinonimájaként kezelik. A különböző idegen nyelvek-
ben, például az angolban is így van (energy carrier/energy source).
Mindez nem azt jelenti, hogy a fogalmak rokonértelműségét két-
ségbe vonnánk, hanem azt, hogy földrajzi szemszögből pontosítható
a meghatározás.
Az energia a természettudományok egyik legáltalánosabb és
legalapvetőbb fogalma (Bonifert, 1993), amely speciális értelemben
a munkavégző képességet jelenti (Breuer, 2002; Litz, 2005). Álta-
lános értelemben a változásra való képességet jelöli, mivel a termo-
dinamika második főtétele határt szab a termikus folyamatok mun-
kavégzésének (Bonifert, 1993). Ebből fakadóan az energiát nem
egyszerű definiálni (ami alapvetően nem is célunk), de az érthető-
Megújuló energiaforrások
161
ség kedvéért specifikálhatjuk. Az energia nem más, mint eltárolt
„munka”, amely megfelelő körülmények között ismét szabaddá válik
(Gulyás et al., 1995). Ez különböző formákban jelenik meg, mint pél-
dául mechanikai, hő-, mag-, és elektromos energia (Breuer, 2002).
Az energiaformákat vissza lehet vezetni a fizika négy alapvető köl-
csönhatásának (erőhatás) valamelyikére, így beszélünk gravitációs,
elektromágneses, erős és gyenge kölcsönhatásokról (Holics, 2009).
Maga az energia láthatatlan, nem pedig tényszerű, tárgyiasult
anyag. Azt jellemzően valami közvetíti, amelyet energiaforrás-
nak nevezünk. Ez viszont már többségében kézzel fogható maté-
ria, amelyet az energiahordozóban találunk. Ez utóbbi alapvetően
bármi lehet, mivel minden tartalmaz bőséges energiát, ami csak a
kezünkbe kerül, minden ahova szemünk elér (Eddington, 1936).
A Föld bolygó ebben az értelmezésben az egyik legnagyobb energia-
hordozó. Magában „hordozza” a különféle energiaforrásokat, ame-
lyek lehetnek anyagban tárgyiasultak (pl. a kőszén), vagy szemmel
nem érzékelhető fizikai folyamatok és jelenségek közvetlen vagy
közvetett eredményei is (pl. a szél). Mibenléte, megjelenési formája
földrajzi dimenziónként eltérhet, azaz az energiahordozók nagy
része akár további energiahordozók meglétét jelenti. Ez az állapot
lehet maga a kőzetburok vagy egy hegység, amely olyan energia-
forrásokat „hordoz”, amelyekből a mai emberi társadalom számára
hasznosítható, elsősorban hő- vagy elektromos energia nyerhető ki,
alakítható át (1. ábra). A Mecsek például egy olyan energiahordozó,
amely bizonyosan urániumérc-, kőszén- és vízenergia-forrásokkal
rendelkezik.
A kettő között tehát az érdemi különbség az, hogy amíg az ener-
giaforrásból villamos- vagy hőenergia nyerhető ki, alakítható át,
addig az energiahordozó önmagában erre nem alkalmas, annak csak
a fizika törvényei által leírt belső energiája van. Hordoz energiát, de
forrásul közvetlenül nem szolgál. Ugyanakkor ebben találhatók az
energiaforrások.
Bokor László
162
1. ábra: „Energiahordozók szférája” – az energiahordozó és az
energiaforrás energia-földrajzi értelmezésben (Szerkesztette: Bokor)
A fizikában az energiamegmaradás elve szerint az energia sem-
milyen folyamatban nem semmisülhet meg, a semmiből nem kelet-
kezhet, csak az egyik energiaforrásból valamelyik másik energiafor-
rássá alakul át (Gazda – Sain, 1989). Bármely zárt rendszer összes
energiája a rendszerben lejátszódó tetszőleges belső folyamatok
során is változatlan marad (Bonifert, 1993). Ezeknek az energiáját
átalakíthatjuk úgy, hogy a kor egyik elvárásának megfelelően villa-
mos energiát vagy hőenergiát kapjunk.
Mint láthatjuk, korántsem termelésről van szó, mivel az energia
eleve adott egy bizonyos anyagban vagy közegben, amit már nem
megtermelni, hanem átalakítani, kiaknázni kell az emberi környe-
zetben (földrajzi térben) felhasználható fajta energiává. Mindezt
valamilyen berendezés (pl. hőerőmű) alkalmazásával. Ezért ettől,
mint fogalomtól, általános értelemben eltekinthetünk. Helyette az
„előállítás” szó használata volna megfelelőbb. Azonban a „villa-
mosenergia-termelés”, mint fogalom mára olyan mély gyökereket
eresztett, hogy azt felváltani nem sok értelme volna. Ebben az eset-
ben a „villamosenergia-termelés” és a „villamosenergia-előállítás”
szavak, mint speciális szinonimák alkalmazhatók (ahogy mi is így
teszünk ebben a tanulmányban).
A villamos energiát tehát átalakítással nyerjük, amelyet vala-
milyen anyagból, közegből kapunk. Ezt nevezzük energiaforrás-
nak, amelynek fajtái között lehet nem megújuló (nem állandó), meg-
újuló (állandó) és megújítható (részlegesen állandó) természetű
(2. ábra). A felhasználás formája szerint beszélhetünk elsődleges
vagy primer (átalakítás nélkül, közvetlenül felhasználható, mint pél-
Megújuló energiaforrások
163
dául a kőszén), másodlagos vagy szekunder (elsődleges energiafor-
rások felhasználásával átalakítható, mint például a villamos energia)
és harmadlagos vagy tercier energiaforrásról (másodlagos energia-
forrás előállítása során megjelenő hulladékenergia, pl. az atomerő-
művek hűtővize).
2. ábra: Az energiaforrások rendszere (Szerkesztette: Bokor)
az ember legelső energiaforrásai
Az ember első energiaforrása a saját izomereje volt, amit később
az állatokéval egészített ki, például ló- és ökörvontatás révén (van
Ginkel, 1999). Ahhoz azonban, hogy ezt használni is tudja, külső
energiaforrás szükséges. Az ismert információk szerint az ember,
aki halászó, vadászó, gyűjtögető tevékenységet folytatott, első ener-
giaforrását a táplálék formájában találta meg (van Ginkel, 1999).
Ezeknek az energiája, mint a földi energiaforrásoknak is a nagy
része, a Napból származik. Már ekkor megjelenik az élelem, mint
energiaforrás és az izomerő közti kölcsönhatás. Ez erősödött fel a
tűz (a természetben előforduló leggyakoribb kémiai reakció) meg-
jelenése után, amely gyökerestől változtatta meg az ember szoká-
sait. A tűz őrzése viszont komoly kihívásokkal járt, ami hozzájá-
rult ahhoz, hogy az addig folyamatos vándorlást folytató ember egy
adott helyen, természeti térben letelepedjen. Ez az első, igencsak
kezdetleges emberi települések kialakulásához is hozzájárult.
Ha a tűz őrzése indukálta is az első települések létrejöttét, min-
den bizonnyal az is mérvadó volt, hogy azok védett/védhető helyen
legyenek, ahol az emberi élethez feltétlenül szükséges energiafor-
rások, helyi energiák (pl. víz, fa, élelem) is megtalálhatók. A tele-
Bokor László
164
pülések létrejöttében jobbára eltérő tájak találkozása volt meghatá-
rozó, például hegyvidék/dombság találkozása alfölddel, folyammal,
illetve a három együtt.
A települések tehát zömmel ott jöttek létre, ahol a különböző
erősségű energiagócok/energiapotenciálok találkoztak, a létfontos-
ságú helyi energiaforrások adottak voltak. Ez a település fejlődésére,
fejlettségére is hatással volt. Mindez viszont a korábban ismert ter-
mészeti teret már az emberi élettér színterévé, földrajzi térré változ-
tatta.
A TERMÉSZET ÁLLANDÓ ÉS RÉSZLEGESEN ÁLLANDÓ
ENERGIAFORRÁSAI
Az emberi és állati izomerő, a fa és egyéb növények, valamint a tűz,
mint közeg jelentették a korai energiaforrásokat (korai biomassza),
amelyek mind megújulók, ma is ismertek és alkalmazhatók. Ahogy
az emberi társadalom fejlődött, környezetét egyre jobban megis-
merte, felismerve a természeti folyamatokat. Ilyen volt például a
napsugárzás és ezzel a Földre érkező napenergia, illetve a szél- és
vízenergia jelentősége is.
A napenergia közvetetten mindenhez hozzájárult (kivéve a geo-
termikus energiát), míg közvetlenül szárítás, aszalás útján az ener-
giát a táplálékban konzerválta, tárolta (tartósította). A vízenergia a
korai öntözéses civilizációk kialakulásában játszott korszakalkotó
szerepet (Rodda – Ubertini, 2004), míg a szélenergiának a hajózás-
ban és a mezőgazdaság fejlődésében volt elévülhetetlen jelentősége
(Nelson, 2009).
Az emberiség korai évezredei, a fejlődés első szakaszai lényegé-
ben az ipari forradalomig megújuló energiaforrásokra alapultak, ami
időben és térben fenntartható volt. A földi rendszer állandó ener-
giaforrásaira épült minden, az ember és környezete között harmoni-
kus kapcsolat állt fenn. Ennek a fenntartható energiahasználatnak a
végét az ipari forradalom hatására kibontakozó, egyre nagyobb ener-
giaigény megjelenése jelentette. Ekkortól a kőszénfélék, majd a 20.
századtól a szénhidrogének, a 20. század közepétől pedig az atom-
energia kerültek fontos szerepbe, amelyek máig tartó változást jelen-
tettek az emberi élet és társadalom számára. A különböző energia-
félék (különösen a hő- és az elektromos energia), a folyamatos ener-
giaforrás-ellátottság és energiabiztonság az emberiség nélkülözhe-
Megújuló energiaforrások
165
tetlen részévé váltak. Ma már nehéz elképzelni a világot nélkülük (és
persze annál nehezebb lesz az esetleges váltás).
A gőzgépek, majd az elektromos berendezések korszakának haj-
nalán a fosszilis energiaforrások alkalmazása fokozatosan nyert
egyre nagyobb teret, ami nem csak a megújuló energiaforrásokra
épülő berendezéseket ítélte ideiglenes halálra, de egyre „észrevehe-
tőbb” energiafelhasználáshoz is vezetett (szaghatás, füst és korom
megjelenése, légzési nehézségek, allergiás légúti és bőrreakciók,
irritációk). A kor szakemberei felismerték a szén elégetése során
jelentkező hátrányokat (például az említett egészségügyi hatások
mellett a korrózió, környezet savasodása, a növényzet és a termőta-
laj degradációja), valamint lépéseket tettek a biztonságos energiater-
melés érdekében.
Ezek közvetlen következménye lett, hogy Európában a 20. szá-
zad közepén a nem megújuló energiaforrások használatának kocká-
zatai az alternatív energiaforrások újrafelfedezéséhez, újak felkuta-
tásához és azok alkalmazásához vezettek. Ennek intenzitását nyo-
matékosították az 1970-es évek szénhidrogén-válságain kiéleződött
kőolaj-árrobbanások, amelyek a figyelmet a korábbinál érezhetőb-
ben irányították újra a megújuló energiaforrásokra (Bank – Bokor,
2009; Bokor, 2010).
3. ábra: A világ primerenergia-fogyasztása 2008-ban és ebből a megújulók
részesedése és megoszlása az energiaforrás típusa és felhasználási módja
szerint (Szerkesztette: Bokor, a REN21 (2010) adatai alapján)
Az 1970-es évek után beálló, ún. „zöld szemlélet” megnyitotta
az utat a megújuló és megújítható energiaforrások egyre nagyobb
volumenű hasznosítása, és az ehhez szükséges technológiai fejlő-
Bokor László
166
dés új korszaka előtt (Günther Pauli nyomán ma már beszélünk „kék
szemléletről” is). A folyamatot nem környezetvédelmi, hanem ener-
getikai okok gerjesztették. Napjainkra azonban mindez a környezet
védelmével is azonosult, ami egyre jobban megmutatkozik mind a
világ primerenergia szerkezetében (3. ábra), mind a villamosener-
gia-termelés változásában, szerkezeti átalakulásában (4-5. ábra).
4. ábra: A nap, szél, geotermikus és biomassza erőművek összes beépített
teljesítményének együttes alakulása a világban, 1980-2006 (GW)
(Szerkesztette: Bokor, az EIA (2008) adatai alapján)
Az is tény azonban, hogy a világ energiaigénye továbbra is roha-
mosan növekszik. A közlekedésben használatos „zöldüzemanyagok”
világszinten egyelőre összehasonlíthatatlanul kis részt jelentenek.
A primerenergia szerkezetében (3. ábra) és a villamosenergia-ter-
melésben (5. ábra) mindez már szemmel látható, viszont a megúju-
lók és megújíthatók részaránya nagyon lassan emelkedik.
Ebben a paradox állapotban a „zöld” energiaforrások még a vil-
lamosenergia-termelés tényleges növekedését sem képesek követni,
nemhogy folyamatosan kielégíteni, esetleg felváltani a nagyrészt
fosszilis tüzelőanyagokat. Ehhez a jelenlegi teóriák szerint a kőszén-
és szénhidrogén alapú társadalmi rendszer összeomlása volna szük-
séges. Ha ezt nem is szeretnénk, akkor is lényeges az energiaigények
csökkentése, az energiahatékonyság növelése ahhoz, hogy a megúju-
lók részesedése egyre nagyobb részarányban jelenjen meg.
Megújuló energiaforrások
167
5. ábra: A világ villamosenergia-termelése, a vízenergia és a többi
megújuló energiaforrás részesedésének kiemelésével, 1980-2006 (Milliárd
kWh) (Szerkesztette: Bokor (2010), az EIA (2008) adatai alapján)
Érdekes adat, hogy az újonnan épült villamosenergia-termelő erő-
műveknél egyre nagyobb részarányt mutatnak a megújuló és meg-
újítható energiaforrásra alapozott egységek, ami azt is jelzi, hogy a
megújuló energiaforrást hasznosító eszközökbe fektetett összegek is
egyre magasabb arányt érnek el. Ez a világ villamosenergia-terme-
lés erőműtípus szerinti szerkezetében azonban továbbra is nagyon
kis részt képvisel (6-7. ábra).
6. ábra: 2009-ben épült új villamosenergia-termelő erőművek
tűzelőanyagforrás szerinti megoszlása
(Szerkesztette: Bokor a REN21 (2010) adatai alapján)
Bokor László
168
7. ábra: A világ villamosenergia-termelésében résztvevő erőművek típus
szerinti megoszlása 2009-ben
(Szerkesztette: Bokor, a REN21 (2010) adatai alapján)
A fosszilis energiaforrások alkalmazása során, különösen a vil-
lamosenergia-termelés és -elosztás során sok országban energia-
függő, pazarló és erősen centralizált elosztású gyakorlat alakult ki.
A megújuló energiaforrások azonban a lokalitást erősíthetik azál-
tal, hogy növelik az energiaellátás (üzemanyagok, elektromos ener-
gia) biztonságát, és hozzájárulnak egy térség energiaforrásoktól való
importfüggőségének a csökkentéséhez. Mindezek természeti, társa-
dalmi és műszaki-technikai adottságoktól függnek, de a kedvező fel-
tételeket egyelőre a gyakorlat sok helyen hátráltatja azáltal, hogy
nincs megteremtve a politikai szándék vagy a kedvező jogi és gazda-
sági környezet, tapasztalatlanok a természetvédelmi hatóságok, és/
vagy bonyolultak és szükségtelenül elnyújtottak, illetve költségesek
az építési engedélyezési eljárások.
A természeti faktorok lehetnek például az adott ország nagysága
és földrajzi fekvése (zonalitás, tengerszint feletti magasság, helyzete
a szélrendszerekhez és a tengerpartokhoz képest), valamint ehhez
kapcsolódóan például a napsütéses órák száma, a szélsebesség vagy
a vízhozam számértéke említhető, amely a maximálisan beépíthető
(wattban kifejezett
1
) erőművi teljesítmény számára egyértelmű kor-
lát (Bank – Bokor, 2009).
A társadalomi adottságok azok, amelyek egyes térségekben a
megújulók hasznosítását döntően meghatározzák. Ebben nagy sze-
Megújuló energiaforrások
169
repe van a gazdaságosságnak, a politikai- és lakossági támoga-
tottságnak, az ország tényleges energetikai jellemzőinek (aktuá-
lis energia-mix, például a megújulók részesedése), a villamosener-
gia-hálózat kiépítettségének és minőségének, valamint az adott terü-
let egyéb energiatermelési lehetőségeinek, a bővítés lehetséges csa-
pásirányainak. Mindezt tovább befolyásolja a hazai és a globális piac
mérete és annak igényei, a tőkepiaci jellemzők, a befektethető pénz
mennyisége, a szomszédos területek egymásra gyakorolt hatása
(mintakövetés, például az osztrák szélenergia-hasznosítás magyar-
országi hatásai, adaptálása), illetve az állami szabályozás módszerei,
átgondoltsága és finomsága (pl. feed-in tarifa- vagy kvóta-rendszer).
A műszaki-technikai háttér lényeges elemei az erőművek építé-
sétől (ami az építőanyagok fajtáihoz, a lokalizációhoz, azon belül is
magassági és klimatikus tényezőkhöz kapcsolódik), tehát a kivitele-
zéstől az energetikai rendszerbe való illesztésen keresztül (villamos-
energia-hálózatra kapcsolás) gondoskodnak a fenntartásról és keze-
lésről.
Mindezen lényeges telepítési faktorok és megállapítások után
nézzük meg részleteiben a megújuló- és megújítható energiaforráso-
kat (az egyszerű kezelhetőség miatt a kettőt együttesen megújulók-
nak vagy megújuló energiaforrásoknak nevezzük a továbbiakban),
felhasználási lehetőségeiket, módjukat, eszközeiket és a világgazda-
ságban betöltött jelenlegi pozíciójukat.
a megújuló energiaforrások. múlt vagy jövő?
Megújuló energiaforrások tehát mindazok, melyeket az emberiség
történetének múltjából ismerünk: napenergia, vízenergia és szél-
energia (a biomassza és a geotermikus energia is megújuló, ezt azon-
ban az emberi tevékenység mértéke jelentősen befolyásolja, ezért
ezeket a megújítható energiaforrások közé soroljuk). Modern fel-
használásuk kialakulása szorosan összefügg múltbeli alkalmazásuk
formáival (1-2. táblázat).
Bokor László
170
1. táblázat: A megújuló energiaforrások hagyományos és modern
felhasználásának módozatai és eszközei
(Saját gyűjtés alapján szerkesztette: Bokor (2010))
Megújuló energiafor-
rások
Hagyomá-
nyos felhasz-
nálás
Berendezések,
eljárások
Modern alkal-
mazás
Berendezé-
sek, eljárá-
sok
Nap-
energia
Közvetlen
(direkt) nap-
sugárzás
Aszalás, szá-
rítás
Passzív hasz-
nosítás (speci-
ális berendezés
nélkül)

Modern alkal-
mazás is pl.
passzív házak-
kal vagy üveg-
házakkal.
Elektromos
energiatermelés
Fotovoltaikus
(PV) pl. nap-
elem, nap-
erőmű
Vízmelegítés
Vízmelegítés,
vízforralás
Napkollektor
Szórt fény
hasznosítása
Természetes
világítás
Elektromos
energiatermelés
Fotovoltaikus
(PV) pl. nap-
elem
Vízmelegítés,
vízforralás
Napkollektor
Szél-
energia
Állandó és
lokális szelek
Hajózás
Csónakok és
hajók
Hobbi- és
sporthajózás
Csónak- és
sporthajó-
félék
Madárriasz-
tás, gyümölcs-
védelem
Szélkereplő
Madárriasztás,
gyümölcs-
védelem
Szélkereplő
Gabonaőrlés,
vízpumpá-
lás, puskapor-
gyártás
Szélkerék,
szélmalom
Elektromos
energiaterme-
lés, vízpum-
pálás
Szélgenerátor,
szélerőmű
Víz-
energia
(konti-
nentá-
lis ener-
gia)
Folyóvíz (ill.
tavak) ener-
giája
Gabonaőrlés,
vízpumpá-
lás, puskapor-
gyártás
Vízikerék,
vízimalom,
úszómalom
Elektromos
energia ter-
melés
Vízerőmű-
félék (duz-
zasztómű,
átfolyós)
Víz-
energia
(óceán
ener-
gia)
Tengerjárás
energiája
Hajózás
Csónak- és
hajófélék
Ár-apály
erőmű
Tengeráram-
lás energiája
Rotorok
Hullámzás
energiája
- - Hullámerőmű
Tárolt hőmér-
séklet (termi-
kus energia)
Passzív hasznosítás
Termikus
erőmű
Megújuló energiaforrások
171
2. táblázat: A megújítható energiaforrások hagyományos és modern
felhasználásának módozatai és eszközei
(Saját gyűjtés alapján szerkesztette: Bokor (2010))
Megújítható energia-
források
Hagyomá-
nyos fel-
használás
Berendezé-
sek, eljárá-
sok
Modern
alkalmazás
Berendezések,
eljárások
Bio-
masz-
sza
Fásszárú növé-
nyek és egyéb
vegetáció
Tradicioná-
lis fatüzelés
és élelem
Kemence,
kályha, stb.
Hőtermelés Fatüzelés
Elektromos
energia ter-
melés
Biomassza-erőmű
(közvetlen fa
vagy brikett,
pellét tüzelés)
Organikus hul-
ladék
Deponálás,
komposztá-
lás, humusz-
termelés
Komposzt-
láda
Biogáz előállí-
tás, komposz-
tálás
Hulladék-depo-
náló, komposzt-
láda
Biológiai ere-
detű hulladék
(pl. állati ürü-
lék)
A világ-
ban ismert
(pl. Tibet,
Nepál), ahol
tüzeléssel
hőterme-
lésre hasz-
nálják
Tüzelőhely
Bioüzem-
anyag-termelés
Mezőgazdaság-
hoz, állattartás-
hoz kötődő ter-
melő berende-
zések, eljárá-
sok (etanol-,
biodízel-gyártás)
Geoter-
mikus
Közvetlen víz-
felhasználás
Főzés, für-
dés (forró
víz)
Passzív
hasznosí-
tás (speciális
berendezés
nélkül)
Fűtés
Közvetlen fel-
használás
Termálfürdő
Elektromos
energia ter-
melés
Geotermikus
erőmű
Közvetlen
hőfelhasználás
Fűtés Fűtés, hűtés Hőszivattyú
Ma a Földünk népessége közelíti a 7 milliárd főt, ami, ha lassab-
ban is, de a jövőben egy ideig még biztosan növekedni fog. Ennek
következtében a jelenlegi energiafogyasztási szinthez képest jelen-
tősen megnövekszik majd az energia iránti igény is. A Föld meglévő
nyersanyag- vagy energiakészleteinek pontos mértékét azonban nem
ismerjük, így a felhasználás jelenlegi vagy prognosztizált értékeivel
sem tudjuk biztosan kiszámítani (még becsülni sem), hogy meny-
nyi ideig elegendő az igények fedezésére (Bartófi, 1993). Az azon-
Bokor László
172
ban biztos, hogy a fosszilis energiaforrásokkal a jövő társadalmá-
nak folyamatos energiaigényét kielégíteni csak véges határok között
lehet. A takarékosság, az energiahatékonyság növelése természete-
sen fontos faktorok, de ugyanakkor szükséges a fosszilis energiafor-
rások folyamatos kiegészítése, ahol lehet felváltása is a Föld állandó
és részlegesen állandó (tehát megújuló és megújítható) energiafor-
rásaival.
A NApENERGIA
A Nap energiája folyamatosan érkezik a Földre. Ez az ún. napál-
landó, ami szerint a napsugárzás értéke a légkör felső határán a Nap-
tól való közepes távolságban, és a beesési irányra merőleges felüle-
ten mérve 1,36 kW/m
2
. A napállandó, mint sugárzás egy részét a lég-
kör visszaveri, egy részét pedig elnyeli, ami azt eredményezi, hogy a
felszínen mérhető sugárzás értéke jó esetben 1 kW/m
2
. A földi rend-
szerben a napi periodika értelmében (pl. éjszaka) vannak területek,
amelyet a napsugarak nem érnek el, ami viszont az időbeni síkon
korlátozza a napenergia kockázatmentes felhasználhatóságát.
A napenergiát lényegében bárhol fel lehet használni, de nem
mindenhol gazdaságosan (nem mindegy, hogy egy mély, árnyé-
kos völgyet, az északi féltekén egy hegy/hegység déli kitettségű lej-
tőit, vagy egy zonális sivatagot, stb. veszünk figyelembe). Elsősor-
ban energetikai célú hasznosítása már manapság is többféle módon
lehetséges (1-2. táblázat). Egyik egyszerű módja az üvegházak épí-
tése, illetve az ehhez hasonló elven működő passzív házak kialakí-
tása. Előbbire a holland kertészet, zöldség- és gyümölcstermesztés
példaértékű, utóbbi gyakorlati formái Németországban fejlődnek a
legdinamikusabban, de mindennek van már realitása a világ szinte
minden táján.
Az aktív felhasználás különféle berendezésekkel történik. Az
alkalmazott technológiák közül a legismertebbek a termikus nap-
erőművek, a napkollektorok és a fotoelektromos (PV) berendezé-
sek (pl. napelemek). Az elektromos energia előállításában élenjárók
főleg a napsütéses órák számában vezető térségek (pl. Spanyolor-
szág), de a technológiát fejlesztő államok is egyre nagyobb arányban
folytatja az installációt (8-9. ábra), mint például Németország, Japán
vagy az Amerikai Egyesült Államok (a diagramokon USA).
Megújuló energiaforrások
173
8. ábra: Fotoelektromos (pV) napenergia-hasznosítás alakulása a világban
1996 és 2009 között (GW)
(Szerkesztette: Bokor, a REN21 (2010) adatai alapján)
9. ábra: a pV technológia beépített mennyiségének eloszlása a legnagyobb
felhasználó országok között
(Szerkesztette: Bokor, a REN21 (2010) adatai alapján)
A hőtermelés alatt elsősorban vízmelegítést értünk. Ennek alkal-
mazása a legjelentősebb iramban Kínában fejlődik, de az Európai
Unió, különösen Németország, Ausztria és Görögország is élen jár a
felhasználásban (10-11. ábra).
Bokor László
174
10. ábra: Napenergia hőtermelésre (fűtés és vízmelegítés) való
felhasználása 2005 és 2008 között (GW)
(Szerkesztette: Bokor, a REN21 (2010) adatai alapján)
11. ábra: A hőtermelés jelenlegi (2009) eloszlása a világ legnagyobb
termelői között (Szerkesztette: Bokor, a REN21 (2010) adatai alapján)
SzélENERGIA
A természetes légmozgás hatalmas fizikai erőt képvisel (szélnyo-
más). Nem véletlen, hogy már az ősi kultúrákban felfigyeltek arra,
hogy ez az erő alkalmas módszerekkel munkavégzésre fogható. Erre
bizonyíték a vitorlás hajók korai alkalmazása és a szárazföldön a
Megújuló energiaforrások
175
szélmalmok megjelenése. Ezek az eszközök nagyban hozzájárul-
tak a társadalmi-gazdasági fejlődéshez. A maguk korában segítsé-
gére voltak az embernek, mert a távolság legyőzésében és például a
gabonaőrlés vagy vízkiemelés területén alapvető szerepet játszottak.
A kezdetleges kohászathoz, valamint egyes könnyűipari berende-
zések (pl. papírmalom, fűrészmalom) működtetéséhez széles kör-
ben használták a szél erejét. Ezek a technikák a szélenergia haszná-
lata nélkül földrajzilag szűkebb területen fejtették volna ki hatásu-
kat. Klasszikus példa a szél használatára a holland polderek területé-
ről a vízelvezetés technikai megoldása vízátemelő „szélmalmokkal”,
amelyeket szakszerűen szélgépeknek helyes nevezni, a gőzgép min-
tájára (Bokor, 2008; Bank – Bokor, 2009).
Napjainkban, a legnemesebb energiafajta a villamos energia.
Nem véletlen, hogy a szélenergia mai hasznosítása elsősorban villa-
mos energia előállítását célozza. Az erre alkalmas berendezés neve
szélgenerátor vagy szélerőmű (Bank – Bokor, 2009). A világban az
egyik legdinamikusabban fejlődő megújuló energiaforrás, és ehhez
kapcsolódó technikai fejlődés jellemzi (12. ábra).
12. ábra: A szélenergia beépített összteljesítményének változása 1996 és
2009 között a világon (GW)
(Szerkesztette: Bokor, az EWEA (2010) és GWEC (2010) adatai alapján)
Azokban az országokban, ahol tradicionálisan felhasználták a
szél erejét (elsősorban Európában, pl. Németországban, Dániában
Bokor László
176
vagy Hollandiában), jelenleg is jelentős mértékű a beépített erőmű-
vek száma, teljesítménye. Az utóbbi évek „zöld szemlélete” révén
azonban mindez az egész világban kiterjedt, és már nem csak az
Amerikai Egyesült Államok és az európai éllovasok, mint Német-
ország és Spanyolország említhető, hanem a világ felzárkózó térsé-
géből India (Szegedi – Wilhelm, 2008) és Kína is (Bokor – Szelesi,
2010) (13. ábra). A szélenergia hazánkban is az egyik legdinamiku-
sabban fejlődő megújuló energiaforrás, amelynek részaránya azon-
ban még alacsony (2010-ben 295 MW).
13. ábra: A szélenergiát a világban legnagyobb arányban felhasználó
országok, 2005-2009 (GW)
(Szerkesztette: Bokor, az EWEA (2010) és GWEC (2010) adatai alapján)
VízENERGIA
A vízenergia a történelemből ismert megújuló energiaforrások egyik
leginkább felhasznált változata. Az ősi kultúrákban (Kína, Egyip-
tom, Mezopotámia) a vízkereket alkalmazták a mezőgazdasági terü-
letek öntözésére és ivóvíz-ellátásra. A római időkben jelentek meg
a vízimalmok, később a hajókra felépített úszómalmok (sok ezek
közül a Mura szlovéniai szakaszán ma is megtekinthető). A vízkere-
kek forgási energiáját például kovácsműhelyekben, fűrészmalmok-
ban, gabonaőrlésre vagy puskaporgyártásra használták. A vízimal-
mok ideje (hasonlóan a szélmalmokéhoz) az ipari forradalom után, a
gőzgépek megjelenésével áldozott le.
Megújuló energiaforrások
177
A vízenergia reneszánsza azonban hamar, már 1830-tól bekö-
szöntött, mikor egy energiaéhes világ hajnalán megjelentek az első
energiatermelő vízturbinák. A vízenergia a 20. század folyamán, a
szél- és a napenergia leáldozása mellett is képes volt fennmaradni,
aminek oka az, hogy lokális és olcsón kiaknázható forrás, a világ
nagy részén gazdaságosan és folyamatosan termelhető belőle villa-
mos energia. Elsősorban olyan országokban jelentős, ahol a hegy-
vidéki területek és a térségre jellemző klimatikus viszonyok miatt
energetikai célokra megfelelő eséssel és vízmennyiséggel rendel-
kező folyók vannak (pl. Svédország, Norvégia, Ausztria, Kína,
Amerikai Egyesült Államok), de vízlépcsőkkel bármilyen térszínen
(akár síkvidéken), jelentős tájátalakítással, de alkalmazhatók (14-15.
ábra). Ez sok országban egyoldalúvá teszi a megújuló energiafor-
rások szerkezetét (Ausztriában például a vízenergia 60%-os része-
sedéssel rendelkezik a villamosenergia-termelés szerkezetében, ami
a megújuló energiaforrások 85%-át jelenti. A primerenergia mixtúra
megújuló energiaforrásai közül is 40%-kal ez az energiaforrás része-
sedik, ezért gyakorta ezt az energiaforrást a „megújulós” szerkezete-
ken belül külön sorolják).
14. ábra: a világ vízerőműveinek beépített teljesítmény szerinti változása
1980 és 2006 között
(Szerkesztette: Bokor, az EIA (2008) adatai alapján
Bokor László
178
Felhasználása történetileg folyókhoz kapcsolódik, és a gabonaőr-
lésben játszott rendkívül fontos szerepet. Később, mikor a villamos-
energia-termelésé lett a főszerep, a folyók kihasználása továbbra is
megmaradt.
Az 1970-es években bekövetkező energetikai változások és a
megújuló energiaforrások reneszánsza következtében a vízenergia
felhasználása is kiszélesedett. Immár nem csak a szárazföldek víz-
készleteinek energiáját, hanem a tengerek, óceánok árapály-, hul-
lám-, hő- illetve áramlásenergiáját is képesek kihasználni. Ezeket
összességében nevezzük óceán energiának, amelyben nagy poten-
ciállal Kanada, az Amerikai Egyesült Államok, Japán, Ausztrália,
Európában Írország és az Egyesült Királyság rendelkezik.
15. ábra: a világ legnagyobb folyó-vízenergia felhasználó országai
2009-ben (Szerkesztette: Bokor)
MEGÚJÍTHATÓ ENERGIAFORRÁSOK
A megújuló energiaforrások folyamatosan adottak, kiaknázhatóak.
Az emberi beavatkozás mértéke nem (pl. a nap és szél esetében),
vagy csak minimálisan (a víz esetén) befolyásolja a rendelkezésre
álló mennyiséget. Energetikai célokra felhasználható fa és egyéb
organikus, biológiai eredetű anyagok mennyiségét ellenben erő-
sen korlátozza az ember. Igaz, hogy a biomassza csak részben jelent
„fahasábú anyagot”, viszont a teljes felhasznált mennyiségnek jelen-
tős részét ez a fajta biomassza adja. Ebben az esetben gondos sza-
Megújuló energiaforrások
179
bályozásra és gazdasági koncepcióra van szükség, hogy például az
erdőket, s velük az erdei ökoszisztémákat is megóvjuk. A biomassza
tehát annak ellenére, hogy megújuló energiaforrás, a nap-, szél- és
vízenergiával ellentétben korlátozott, megújulása is jóval több időbe
telik. Ezért ezeket a forrásokat a könnyebb elkülöníthetőség érdeké-
ben megújíthatónak vagy részlegesen állandónak hívjuk.
A geotermikus energia is ide tartozik, mivel a föld belsejében
raktározódó vízkészletek, valamint a kőzetek hőmennyisége is limi-
tált, ami kimeríthető.
BIoMASSzA
A biomassza az eltárolt napenergia az ember számára leginkább kéz-
zelfogható alakja, leghétköznapibb energiaforrása. Míg hagyomá-
nyosan az élelmet, illetve a főzéshez, fűtéshez szükséges energiát
adta, mára a különböző formái jóval szerteágazóbbá váltak:
1. Az elsődleges biomassza a természetes vegetáció, szántóföldi
növények, erdő, rét, legelő, kertészeti növények, vízben élő
növények;
2. A másodlagos biomassza az állatvilág, gazdasági haszonállatok
összessége, továbbá az állattenyésztés főtermékei, mellékter-
mékei, hulladékai;
3. A harmadlagos biomassza a biológiai eredetű anyagokat fel-
használó iparágak és ágazatok termékei, melléktermékei, hul-
ladékai, emberi települések szerves eredetű szerves hulladékai.
A biomassza hasznosításának fő iránya az élelmiszertermelés, a
takarmányozás, az energetikai hasznosítás és az agráripari termékek
alapanyaggyártása. Az energetikai hasznosítás közül jelentős hasz-
nosítási mód az eltüzelés, brikettálás, pirolizálás, gázosítás és bio-
gáz-előállítás.
A világ primerenergia-szerkezetében (3. ábra) a megújuló ener-
giaforrások közül a legnagyobb részarányt a biomassza képviseli.
A villamosenergia-termelésben a részaránya csekély (itt elsősorban
a fatüzelés jelentős), azonban az egyetlen olyan megújuló energia-
forrás, ami a közlekedési eszközök üzemanyag-gyártásában (eta-
nol, biodízel) a szénhidrogének hatékonyságával rendelkezik, ezért
felhasználása évente egyre nagyobb arányt mutat (16. ábra). A leg-
nagyobb gyártók közül az USA és Brazília említendő (17. ábra).
Bokor László
180
Mindennek hátránya, hogy az előállításhoz szükséges haszonnö-
vények (gabona, szója, stb.), az élelmiszernövények termelése elől
veszik el a szántóföldeket, ami az élelmiszerárak drasztikus emel-
kedését is okozhatja.
16. ábra: Bioüzemanyag-gyártás (etanol és biodízel) változása 2000 és
2009 között (Szerkesztette: Bokor, a REN21 (2010) adatai alapján)
17. ábra: A világ öt legnagyobb bioüzemanyag gyártója és részesedése
2009-ben (Szerkesztette: Bokor, a REN21 (2010) adatai alapján)
Megújuló energiaforrások
181
GEotERMIKuS ENERGIA
A geotermikus energia a Föld mélyének hőjéből származik. Maga
az energiaforrás a földi folyamatokhoz kapcsolódóan nem kimerülő,
tehát a folyamatos energiaellátást biztosítja. A felhasználás formái
elsősorban a felszín alatti vizekhez kapcsolódnak, melyek mérete
azonban már korlátozott lehet. A túlzott vízkitermelés vagy a szabá-
lyozatlan és ellenőrizetlen vízvisszapumpálás a készletek (víz vagy
hő) kimerülését okozhatja.
A geotermikus energia általában háromféle módozatban hasznosít-
ható:
1. Közvetlen használattal, mikor a föld mélyéből feltörő forró vizet
termálfürdőkben alkalmazzuk vagy házak fűtésére fordítjuk;
2. A helyenként feltörő forró víz, illetve a 100 C foknál magasabb
hőmérsékletű gőz elektromos energia előállítására is alkalmaz-
ható;
3. Hőszivattyúval belső terek fűtésére, melegvíz-szolgáltatásra is
alkalmas.
18. ábra: A geotermikus energia felhasználásának alakulása 1975 és 2009
között (Szerkesztette: Bokor, az Enel, R. B. (2007) adatai alapján)
A legnagyobb és legjelentősebb források a tektonikailag aktív
térségekhez (pl. lemezszegélyekhez), valamint olyan területekhez
kapcsolódnak, ahol a litoszféra vastagsága kicsi (pl. medencék), a
geotermikus gradiens értéke pedig magas. Ahol a lokális források
Bokor László
182
adottak, ott általában fel is használják ezt a fajta energiaforrást (18.
ábra). A világ kiváló adottságokkal rendelkező országai közül Indo-
nézia, Japán, Új-Zéland, Izland, a Fülöp-szigetek és az Amerikai
Egyesült Államok nyugati partvidéke említhető (19. ábra). Annak
ellenére, hogy Magyarország geotermikus világhatalomnak számít,
eddig nagyon kevés támogatottságot kaptak a fejlesztések és beru-
házások.
19. ábra: A világ tíz legnagyobb geotermikus energia felhasználója 2010-
ben, beépített teljesítmény szerint (GW) (Szerkesztette: Bokor)
ÖSSZEGZÉS
Minden megújuló és megújítható energiaforrás esetében elmond-
ható, hogy a felhasználásuk aránya folyamatosan bővül, a rendelke-
zésre álló statisztikai adatok tanulsága szerint jelentőségük emelke-
dik. Azonban az is látszik, hogy míg az utóbbi években, évtizedek-
ben ezek a források egyre szélesebb körben kerülnek alkalmazásra,
a folyamatosan növekvő energiaigények emelkedését nem képesek
követni. A világban továbbra is nagyrészt fosszilis- és atomenergi-
ára, illetve a megújulók közül is elsősorban vízenergiára támasz-
kodunk. A többi megújuló energiaforrás szerepe azonban teljesen
jelentéktelennek tűnik.
Mindemellett egy jelentős szemléletváltásnak is részesei
vagyunk, mivel a megújulók nem csak energetikai, hanem kör-
nyezetvédelmi szempontból is a figyelem középpontjába kerültek.
Megújuló energiaforrások
183
Amennyiben az elkövetkező évtizedekben sikerül a jelenlegi ener-
giafelhasználás mértékét csökkenteni, és energiahatékonyabb eljárá-
sokat adaptálni vagy kidolgozni, akkor a megújulók minden bizony-
nyal hozzájárulhatnak egy új és hatékony társadalmi rendszer kiala-
kulásához. Amennyiben nem, és a fosszilis energiaforrások részese-
dése is évente rendre növekszik, akkor továbbra is egy nagy politi-
kai színjátéknak maradunk a részesei.
FELHASZNÁLT IRODALOM
Bank K. – Bokor L. (2009): Európai Uniós körkép a szélenergia társa-
dalmi-gazdasági feltételeiről. In. Szabó-Kovács B. – Tóth J. – Wilhelm
Z. (szerk.): Környezetünk természeti-társadalmi dimenziói. Tanulmány-
kötet Fodor István tiszteletére. IDResearch Kft,,Publikon Kiadó, Pécs.
101-109. o.
Bartófi I. (1993): Energiafelhasználási kézikönyv. Környezet-Technika
Szolgáltató Kft., Budapest. 625. o.
Bokor L. – Szelesi T. (2010): Európán kívüli gazdasági centrumok regio-
nális földrajza. Szemináriumi jegyzet. Pécsi tudományegyetem, Pécs.
169. o.
Bokor L. (2010): Szélenergia-hasznosítási dilemmák Szlovéniában. In.
Bajmóczy P. – Józsa K. (szerk.): Geográfus Doktoranduszok X. Orszá-
gos Konferenciája. SZTE-TTIK Gazdaság- és Társadalomföldrajz Tan-
szék, Szeged. 16 oldal (CD kiadvány)
Bokor L. (2008): A szélenergia felhasználásának történeti és földrajzi jel-
legzetességei Magyarországon. In. Fodor, I. – Suvák, A. (szerk.): A
fenntartható fejlődés és a megújuló természeti erőforrások környezetvé-
delmi összefüggései a Kárpát-medencében. Magyar Tudományos Aka-
démia Regionális Kutatások Központja, Pécs. 181-190. o.
Bonifert D. – Halász T. – Holics L. – Rozlosnik N. (1993): Fizikai fogalom-
gyűjtemény. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest. 85-86. o.
Bora Gy. – Korompai A. (szerk.) (2001): A természeti erőforrások gazda-
ságtana és földrajza. Aula Kiadó, Budapest
Breuer, H. (2002): Atlasz – Fizika. Athenaeum 2000, Budapest. 43. o.
Eddington, A. (1936): A természettudomány új útjai. Franklin-Társulat,
Budapest. 157-159. o.
Enel, R. B. (2007): World Geothermal Generation in 2007. GHC Bulletin,
Vol. 28, No. 3, September 2007, 7-19. o.
Gazda I. – Sain. M. (1989): Fizikatörténeti ABC. Tankönyvkiadó, Buda-
pest. 72-73. o.
Gulyás J. – Rácz M. – Tomcsányi P. – Varga A. (1995): Fizika – Ennyit kell(ene)
tudnod. Akkord és Panem Kiadó közös kiadása, Budapest. 50-52. o.
Bokor László
184
Holics L. (szerk.) (2009): Fizika. Akadémiai Kiadó, Budapest,. 1217-1220. o.
Juhász Á. – Láng I. – Nagy Z. – Dobi I. – Szépszó G. – Horányi A. – Blaskovics
Gy. – Mika J. (2009): Megújuló energiák. Sprinter Kiadó, 256. o.
Litz J. (2005): Fizika II. (Termodinamika és molekuláris fizika – Elektro-
mosság és mágnesség). Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest. 102. o.
Nelson, V. (2009): Wind Energy – Renewable Energy and the Environment.
CRC Press, Taylor & Francis Group, USA. 1-12. o.
Pauli, G. (2010): The Blue Economy – 10 years, 100 innovations, 100 million
jobs. Paradigm Publications. 308. o.
Reményi K. (2007): Megújuló energiák. Akadémiai Kiadó, Budapest
REN21 (2010): Renewables 2010, Global Status Report. REN21 Secretariat
and Deutsche Gesellschaft für Technische Zusammenarbeit GmbH. 80. o.
Rodda, J. C. – Ubertini, L. (szerk.) (2004): The Basis of Civilization – Water
Science?, Centre for Ecology and Hydrology. IAHS Press, Wallingford,
Oxfordshire, UK. 135-192. o.
Swift, J. (2004): Gulliver utazásai. Európa Könyvkiadó, Budapest. 233-234. o.
Szegedi N. – Wilhelm Z. (2008): Dél-Ázsia társadalomföldrajza. In. Hor-
váth G. – Probáld F. – Szabó P. (szerk.): Ázsia regionális földrajza. Eöt-
vös Kiadó, Budapest. 431. o.
van Ginkel, A. (1999): General Principles of Human Power. Praeger Publis-
her, Westport, Connecticut, USA. 221. o.
Vidéki I. (szerk.) (2008): Fejezetek ipar- és közlekedésföldrajzból. ELTE
Eötvös Kiadó, Budapest, p. 15. o.
INTERNETES FORRÁSOK
EWEA, European Wind Energy Association (2010): Wind in Power – 2009
European Statistics. The European Wind Energy Association. 9. o. Interne-
ten elérhető: <http://www.ewea.org/fileadmin/ewea_documents/documents/
statistics/100401_General_Stats_2009.pdf> (letöltve: 2010. augusztus 10.)
GWEC, Global Wind Energy Council (2010): Global Wind 2009 Report.
Interneten elérhető: <http://www.gwec.net/fileadmin/documents/
Publications/Global_Wind_2007_report/GWEC_Global_Wind_2009_
Report_LOWRES_15th.%20Apr.pdf> (letöltve: 2010. augusztus 10.)
U.S. Energy Information Administration (2008): International Energy
Annual 2006. Elérhetőség: <http://www.eia.doe.gov/iea/elec.html>
(letöltve: 2010. augusztus 9.)
VÉGJEGYZETEK
1 Az erőművek teljesítményét a Mértékegységek Nemzetközi Rendszere (SI – Système International
d’unités) szerint wattban (W) fejezzük ki. Sok helyen ezt egyszerűen nem veszik figyelembe és kapa-
citásként írják le, de annak az SI-ben elfogadott hivatalos mértékegysége a farad (F). Ez nem azt jelenti,
hogy akkor az adott mennyiséget faradban kell megadni, hanem azt, hogy teljesítménynek kell hívni.
185
MEGOLDÁS LEHET?
AZ ATOMENERGIA
Sipos Tamás
BEVEZETÉS
Napjaink leginkább napirenden lévő témái az energiahatékonyság
növelése, a megfelelő energiastruktúra kialakítása és a fenntartható
fejlődés biztosítása. Az atomenergiának fontos szerepe lehet mind-
ezek biztosításában, ugyanakkor továbbra is foglalkozni kell a nuk-
leáris biztonsággal kapcsolatos kérdésekkel, valamint a radioaktív
hulladékok kezelésével is.
Az atomenergetikai szakmában mind gyakrabban teszik fel a
kérdést: van-e jövője az atomerőműveknek? A kérdést úgy is meg
lehet fogalmazni: le tud-e mondani az emberiség az atomenergia
alkalmazásáról?
Több oka van annak, hogy jelenleg a nukleáris energiát sokfelé
nem tekintik vonzónak. Az egyik ok a szükséglet hiánya, mert sok
fejlett országban jelentős erőművi kapacitásfeleslegek alakultak ki,
mivel a villamosenergia-igények a korábban feltételezettnél jóval
lassabban nőttek. A felesleg azonban 1-2 évtizeden belül felszívódik,
nem csak az igénynövekedés fedezésére, hanem a kiöregedő erőmű-
vek pótlására is. Ezt az 1-2 évtizedet kegyes haladéknak is fel lehet
fogni, mialatt az atomenergia-ipar az erőfeszítéseit az akadályok
leküzdésére tudja koncentrálni. Különösen két problémát kell meg-
oldani: a gazdasági versenyképességet és a társadalmi elfogadtatást.
Tanulmányomban elsőként az atomenergia történelmi hátterét
tisztázom, melynek során kitérek a hazánk egyetlen atomerőművé-
nek beindulását megelőző időszak legfontosabb lépéseire is. Ezután
vázolom az Európai Unió nukleáris energetikával kapcsolatos állás-
pontját, valamint Magyarország energiapolitikájának főbb kérdéseit,
majd rátérek az atomenergia jövőbeni kilátásainak vizsgálatára.
TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS
Az atomenergia viszonylag rövid ideje áll csak az emberiség rendel-
kezésére. A maghasadást 1938-ban fedezte fel Hahn és Strassmann;
Sipos Tamás
186
első ízben 1942. december 2-án, Chicagóban sikerült megvalósítani
az önfenntartó láncreakciót. Az atomreaktor energiát még nem ter-
melt, de bizonyította, hogy az energiatermelés elvileg lehetséges.
Csúcstechnikai iparág született, ami új anyagokat igényelt. Új kor-
szak kezdődött a villamos energia termelésének történetében. Az
atomenergia olyan új energiahordozó (az urán) megjelenését ered-
ményezte, amely korábban haszontalan anyagnak minősült. 1942-ig
összesen 200, ezt követően pedig több millió tonna uránra volt szük-
sége a világnak. Amit ma atomreaktornak nevezünk, azt abban az
időben angolul „Pile”-nak (máglyának), 1954. június 27-én az oroszok
a magukét Obnyinszkban „Katyol”-nak (vízforraló) hívták.
A békés, kereskedelmi célú nukleáris energetika születésnapját
1953. december 8-ára teszik. Ekkor hangzott el Eisenhower ameri-
kai elnök „Atoms for Peace” (Atomok a békéért) című híres beszéde
az Egyesült Nemzetek Szervezetében (ENSZ), melyben javasolta
egy szupranacionális, atomenergiát ellenőrző szervezet létrehozá-
sát. 1956. december 24-én, 81 ország döntése alapján határozat szü-
letett arról, hogy az ENSZ létrehozza a bécsi székhelyű Nemzetközi
Atomenergia Ügynökséget (NAÜ).
Magyarországon a reaktor- és neutronfizikai kutatások 1955-ben
kezdődtek. A szovjet tanácsadók által „noszogatott” magyar kormány
hitet tett az atomenergia villamosenergia-termelésben történő fel-
használása mellett. A kutatások koordinálására létrehozták az Orszá-
gos Atomenergia Bizottságot. Mivel az ország energiafelhasználása
az erőltetett nehézipari fejlesztések következtében és a bővülő vil-
lamosításnak köszönhetően rendkívüli ütemben növekedett, idősze-
rűvé vált az atomenergia felhasználásának fokozása. Az első magyar
2 MW teljesítményű VVR (Vízhűtésű Vízmoderátoros Reaktor)
típusú kutatóreaktort 1959. március 25-én helyezték üzembe a csil-
lebérci Központi Fizikai Kutatóintézetben. A reaktor 38 éves műkö-
dése során a környezetre káros kibocsátásról nem tudunk.
A Csillebércen működő kutatóreaktoron kívül a Budapesti
Műszaki Egyetemen 1971-ben 100 kW teljesítményű tanreaktor
épült, melynek rendeltetése az volt, hogy segítségével szemléltessék
a reaktorban zajló folyamatokat a mérnökök, fizikusok részére.
A mérföldkövet 1966. december 28-a jelentette, amikor Magyar-
ország és a Szovjetunió aláírta az államközi egyezményt egy atom-
erőmű magyarországi létesítéséről. Hamarosan megkezdődött a lehet-
Megoldás lehet? Az atomenergia
187
séges helyszínek vizsgálata. Első lépésként 16 üzemi telephely kijelö-
lése történt meg, ezek közül csak a Duna-parti területek lehettek meg-
felelőek a nagy mennyiségű hűtővízigény miatt, valamint további fon-
tos tényezőnek számított az árvíz- és belvízvédelem, az altalaj stabi-
litása, a földrengésbiztonság, az uralkodó időjárási viszonyok, és – a
feltétlenül szükséges – folyamatos és egyirányú széljárás. Előírásnak
számított, hogy a telephely környezete síkvidéki jellegű legyen, így
az alapozási munkák könnyen elvégezhetőek legyenek. A döntésben
végül mindezek mellett fontos szerepet játszott az is, hogy az erőmű
30 km-es körzetében a népsűrűség az országos átlagnál kisebb volt.
Paks a természeti és infrastrukturális adottságai miatt megfe-
lelő helyet biztosított az üzemeltetők elhelyezésére, és jól megkö-
zelíthető volt a közlekedés által használt útvonalakon (Duna, vasút,
közút). A telephely adottságai lehetővé tették a későbbi kapacitás-
növelést, gazdaságosan csatlakoztatható volt az országos villamos
távvezeték-hálózathoz, továbbá javította a déli országrész villamos-
energia-ellátását.
Természetesen foglakoztatási kérdések is szóba jöttek. Nagy kér-
dőjel volt, hogy van-e a beruházás környékén megfelelő mennyiségű
és minőségű szabad munkaerő. Ezen kívül közrejátszottak bizton-
ságpolitikai tényezők is, azaz a védhetőség szempontjait is figye-
lembe kellett venni. 1967 őszére született meg a végső döntés: a leg-
alkalmasabbnak ítélt terület a Duna jobb partján, Pakstól déli irány-
ban található.
1968-ban elkészültek az építési tervek, és a következő évben már
a földmunkák folytak. De a nagy lendülettel kezdett munka 1970-
ben megtorpant, mert a beruházás költségigénye nagyobb volt az
eredetileg tervezettnél, a hazai döntéshozók pedig a még olcsó szén-
hidrogén árak bűvöletében éltek, ezért úgy gondolták, hogy a fej-
lesztéseket a szén- és gázerőművek terén kell véghezvinni. Az ere-
deti szerződést úgy módosították, hogy az első 440 MW-os blokk
csak tíz év múlva, 1980-ban kerülne átadásra. Nem kellett sok idő,
hogy a gazdasági változások, a szénhidrogének árának ugrásszerű
emelkedése (1973 – az első olajsokk) ráébressze az illetékeseket,
hogy az atomerőmű megépítése nélkül nem lehet fedezni az ország
energiaigényét. 1973-ban így nagy erőkkel folytatódtak a félbeha-
gyott tereprendezési munkálatok, sőt Pakson még abban az évben
megkezdődött egy új lakótelep építése is.
Sipos Tamás
188
A nagyközség élete persze felbolydult az építkezések során, ám
a tervezők – az előző évtizedek nagyberuházásainak tapasztalatain
okulva – külön városrész kialakításával igyekeztek csökkenteni a
konfliktusokat. Úgy építették fel a lakótelepet, hogy az építők elvo-
nulása után azonnal az üzemeltetők vehessék igénybe a lakásokat
(Kováts B., 1987).
1974-ben átadásra kerültek az első „tulipános házak” is, ahogyan
a lakótelep épületeit a különleges díszítő minták miatt nevezték. (1.
ábra)
1.ábra: Az épülő „tulipános házak” az 1970-es évekből
(Forrás: www.paks.hu)
1975. október 3-án jeles napra ébredt Paks lakossága: a szovjet
és magyar szakemberek ünnepélyes alapkőletételt rendeztek az épít-
kezésen, és a fém urnában elhelyezték a paksi atomerőmű alapító
levelét. 1976. január 1-től a Magyar Villamos Művek Trösztön belül
megkezdte működését a Paksi Atomerőmű Vállalat. 1979. január
1-jén Paks városi rangra emelkedett, és ettől kezdve jogos a település
„atomváros” elnevezése. 1980. március 7-én az Országgyűlés elfo-
gadta az ún. atomtörvényt, amely szigorú szabályozásokat tartalma-
zott az erőmű építésével és üzemelésével kapcsolatban.
Megoldás lehet? Az atomenergia
189
1980. december 14-én minden elkészült az indításhoz. 11 órakor
elkezdődött a műveletsor, és 21 óra 45 perckor a reaktor megkezdte
működését. Ez volt az első önfenntartó, ipari méretű, szabályozott
atommaghasadási folyamat Magyarországon.
Az erőmű által megtermelt energiát azonban el is kellett juttatni
a fogyasztókhoz, ezért a hálózatra kapcsolás ugyanolyan fontos ese-
mény volt, mint maga a reaktor beindítása. December 27-én megkez-
dődtek a szinkronizálási próbák, mert a villamos rendszer csak meg-
felelő feltételek mellett volt összekapcsolható az országos villamos
hálózattal. Éjfél után 13 perccel megtörtént az összekapcsolódás, az
atomerőmű ekkortól villamos energiát termelt a villamos hálózatra.
Az I-es blokk avatását 1983. október 22-én tartották. A II-es
blokk 1984. szeptember 6-án kapcsolódott az energia rendszerre, a
III-as blokk pedig 1986. szeptember 28-án követte az előző kettőt.
1987. augusztus 16-án 11 óra 21 perckor a IV-es blokk is a háló-
zatra kapcsolódott, és október 6-ára már teljes kapacitással műkö-
dött. Október 30-án lezajlott a IV-es blokk és az egész erőmű átadási
ünnepsége. 1987. október 30-án a beruházás befejeződött.
AZ EURÓPAI UNIÓ ENERGIAPOLITIKÁJA
ALAPKONCEPCIÓ
Az Európai Bizottság 2007. január 10-én mutatta be a közös euró-
pai energiapolitikáról szóló hároméves tervét. Azt a célt határoz-
ták meg, hogy 2020-ra 20%-kal csökkentik az üvegházhatást okozó
gázok kibocsátását. Ez a Bizottság véleménye szerint azt jelentené,
hogy a Kiotói Jegyzőkönyvben elfogadott 1990-es tárgyév kibocsá-
tásához képest 15%-kal mérséklődne a mutató. A Bizottság 2006
márciusában nyitotta meg a vitát az európai energiapolitika jövőjéről
a Zöld Könyv (Green Paper)
1
kiadásával. Az ebben az időszakban
drámaian megnövekedő kőolaj- és gázárak, Európa egyre nagyobb
és aggasztóbb függősége a külső szállítóktól, és a globális klímavál-
tozás okozta ökológiai és gazdasági krízisek csak növelték ennek
aktualitását.
A csomag központi elemét a Strategic Energy Review (Stratégiai
Energetikai Felülvizsgálat) című kiadvány jelenti, amely az európai
gazdaságot energiahatékonnyá és alacsony szén-dioxid-kibocsátá-
súvá szeretné alakítani.
Sipos Tamás
190
A Bizottság figyelmeztetett arra, hogy az EU energiafüggősége
a mostani tendenciákat figyelembe véve a mai, összességében 50%-
ról 2030-ig várhatóan 65%-ra, a gázimporttól való függőség 57-ről
84%-ra, az olajiparral kapcsolatos pedig 82-ről 93%-ra növekszik.
A jelentés rámutat arra, hogy a jelenlegi széndioxid-kibocsátás csök-
kentésére tett erőfeszítések ellenére 2030-ra 5%-kal nő a kibocsátott
gáz mennyisége.
Az „európai stratégia az energiaellátás fenntarthatóságáért, ver-
senyképességéért és biztonságáért” elnevezésű Zöld Könyv nem
csupán a célokat gyűjti össze, hanem feltárja az EU előtt álló legfon-
tosabb kihívásokat az energiaügy területén:
• Sürgősen szükség van energiaügyi befektetésekre. Az előrelát-
ható energiaigény kielégítésére és az elavulttá váló infrastruk-
túra helyettesítésére csak Európában körülbelül 1000 milliárd
euróra lesz szükség a következő húsz év során.
• Importfüggőségünk folyamatosan növekszik. Ha nem tudjuk az
európai energiaszektort versenyképesebbé tenni, a következő
20–30 év folyamán az Unió energiaigényének körülbelül 70%-
át kell majd import termékekből fedeznünk, ráadásul ezen ter-
mékek némelyike olyan régióból származik, amely nem minő-
sül biztonságos forrásnak.
• A tartalékok szempontjából Európa csak néhány országra
támaszkodik. Jelenleg az EU gázfogyasztásának megközelítő-
leg a felét csupán három ország biztosítja (Oroszország, Nor-
végia és Algéria). A tendencia azt mutatja, hogy a mostanihoz
képest a következő 25 év során 80%-kal nagyobb mennyiségű
gáz kerül behozatalra.
• Az energiaigény világszerte folyamatosan emelkedik, és 2030-
ra várhatóan a mostanihoz képest körülbelül 60%-kal nő.
A világ olajfogyasztása 1994 óta 20%-kal nőtt, a globális olajke-
reslet várhatóan évente 1,6%-kal lesz nagyobb.
• Az olaj- és gázárak szintén emelkednek: az utóbbi három évben
az EU-ban közel kétszeresükre nőttek, ezt a tendenciát követi
az elektromos áram ára is. A fosszilis tüzelőanyagokra irányuló
globális kereslet, a hosszú szállítási láncok és a megnövekedett
importfüggőség miatt az olaj- és gázárak valószínűleg tartó-
san magasak maradnak. Bár rövid távon mindez nehézségeket
okozhat a fogyasztóknak, az energiaügy terén azonban nagyobb
Megoldás lehet? Az atomenergia
191
hatékonyság elérését válthatja ki, és lendületet adhat az innová-
ciónak.
• A globális légkör átlaghőmérséklete folyamatosan növekszik.
Az Éghajlatváltozási Kormányközi Panel (IPCC) legutóbbi
jelentése szerint az üvegházhatást okozó gázok kibocsátása
már 0,6 fokkal melegítette fel a Föld légkörének hőmérsékletét.
Amennyiben nem teszünk ellene, a század végére 1,4–5,8 fokos
emelkedés várható, a világ szinte minden régiója – ideértve az
EU-t is – szembesülni fog (és részben már most is szembesül) a
súlyos gazdasági, környezeti és egyéb következményekkel.
• Európa az erőfeszítések ellenére még nem alakított ki verseny-
képes belső energiapiacot. Az EU polgárai és vállalkozásai csak
egy ilyen jellegű piac létrehozásával részesülhetnek a biztonsá-
gos ellátás és az alacsonyabb árak nyújtotta előnyökben, azon-
ban a kérdésben szociális megfontolások is szerepet játszanak.
E célkitűzések eléréséhez belső kapcsolatrendszer kidolgozása,
hatékony törvényi és szabályozási keretek létrehozása és teljes körű
gyakorlatba ültetése, illetve az uniós versenypolitikai szabályok szi-
gorú betartatása szükséges.
Véleményem szerint a fosszilis tüzelőanyagok kiváltását már
nem lehet tovább halogatni, hiszen a készletek végesek, a környe-
zetszennyezés drámai méreteket öltött, a további pusztítás kataszt-
rófához vezethet. A nukleáris energia békés célú felhasználása lehet
az egyik legtisztább és egyben legolcsóbb megoldás ennek a globá-
lis méretű problémának a kezelésére. Magyarországon erre a Paksi
Atomerőmű sikeres és biztonságos működése a kitűnő példa.
EllEntmondások az Európai unió EnErgEtikát érintő
IRÁNYELVEI KÖZÖTT
Az Európai Unió legfontosabb alapja az áruk, a személyek, a szol-
gáltatások és a tőke szabad áramlása. Ez igaz a villamos energiára
is. Az EU utóbbi években hangoztatott elve az energetikával kapcso-
latban a tagországok közötti szolidaritás, ami természetesen különö-
sen valamely régióban, illetve tagállamban bekövetkező energiaellá-
tási krízis esetében kap kiemelt jelentőséget. Szintén alapelv, hogy
minden tagállamnak saját felelőssége, hogy megteremtse az ország
energetikai ellátásának biztonságát és megválassza annak módját.
Sipos Tamás
192
Ez utóbbi ellentmondásban van az előzőkkel, ugyanis azok érvé-
nyesítése – különösen valamely régió vagy tagállam energiaellátási
krízise esetében – veszélyeztetheti a segíteni szándékozó tagország
ellátásbiztonságát is, ha az megfelelő tartalék-kapacitások kiépítésé-
vel még nem teremtette meg saját ellátásának biztonságát. Erre külö-
nösen akkor van nagy lehetőség, ha az adott tagállam villamosener-
gia-rendszerében multinacionális energetikai társaságok dominál-
nak, és azok profitérdekei diktálnak, s ezért a krízishelyzetbe került
országban értékesítik – természetesen nagy extraprofitot elérve – az
általuk piacra juttatható villamos energiát.
Amíg az Európai Unió ezt az ellentmondást nem oldja fel, addig
az adott tagállamnak saját eszközeivel kell kezelnie a krízishelyze-
teket, ez pedig kizárólag megfelelő állami szerepvállalással lehetsé-
ges. Ehhez persze megfelelő jogszabályok is kellenek, amelyek érvé-
nyesítési feltételeit jelentősen javítja, ha az ország rendelkezik egy
vertikálisan integrált, tőkeerős, a térségben regionális szerepet is
vállalni képes, közösségi tulajdonban lévő, s ezért hazai identitású
energetikai vállalattal. (Csom, 2008).
Mint ahogy a Zöld Könyvben megfogalmazott célokból kiderül,
Európa felkészült az előtte tornyosuló feladatokra, de ebben a rend-
kívül kényes és érzékeny kérdésben rengeteg látható és láthatatlan
akadályt kell még leküzdeni, s a döntéshozók helyzetét tovább nehe-
zíti a 2008-ban kezdődött pénzügyi- és hitelválság, melynek hosszú
távú hatásai egyelőre nehezen megjósolhatóak.
Vajon a magyarországi energiapolitika milyen alternatívákat
dolgoz(ott) ki a hazai villamosenergia-piac optimális kialakításának
lehetőségeire?
MAGYARORSZÁG ENERGIAPOLITIKÁJA
A magyarországi energiapolitika alapkérdéseinek szoros összefüg-
gésben kell lenniük az Európai Unió energiapolitikájával, ugyanak-
kor figyelembe kell venni hazánk sajátos adottságait is.
Az energiapolitikai stratégiai célok kitűzésénél alapvető követel-
mény az ellátásbiztonság, a fenntartható fejlődés biztosítása és a ver-
senyképesség megteremtése (Csom, 2006). Az Európai Unió ezen
követelmények teljesítése érdekében különböző prioritásokat fogalma-
zott meg: az energiahatékonyság növelése, megfelelő energiahordozó-
struktúra kialakítása, ezen belül a megújuló energiaforrások fokozott
Megoldás lehet? Az atomenergia
193
felhasználása, jó gazdasági és politikai kapcsolatok kialakítása a szál-
lító- és a tranzitországokkal. Az elemzések kimutatták, hogy az emlí-
tett stratégiai célok elérése önmagában nem képes biztosítani a meg-
fogalmazott követelmények teljesítését. Szükség van az atomenergia
folyamatos, illetve fokozódó felhasználására is. Az atomenergiának
egy sor olyan erőssége van, ami segíti az ellátásbiztonság erősítését,
a környezetszennyezés csökkentését, a klímavédelmet, a fenntartható
fejlődés megteremtését, valamint a versenyképesség növelését.
Mára teljesen világossá vált, hogy az emberiség szükségleteinek
fenntartásához a nukleáris energia felhasználása nem megkerülhető.
„Nem csupán az a cél, hogy az emberekkel elfogadtassuk: szükségük
van erre az energiára, hanem az is, hogy a társadalom támogatását
megnyerjük” – hangsúlyozta 2010 októberében Pálinkás József, az
MTA elnöke az „Atomenergia Európában: az elfogadástól a támoga-
tásig” című kétnapos nemzetközi energiapolitikai konferencián. Az
előadók egyet értettek abban, hogy az egyre növekvő energiaigények
és az energiabiztonság megteremtéséhez az atommaghasadásból fel-
szabaduló energia felhasználása megkerülhetetlen.
Magyarország energiapolitikájának is a fent leírtakat érdemes
követnie. A nukleáris alapú villamosenergia-termelésre hosszú
távon hazánkban is szükség van, hiszen itthon nincs lehetőség rövid
időn belül mással kiváltani az atomenergiát. Ehhez szükséges a paksi
atomerőmű üzemidő-hosszabbítása, annak jelenleg nincs valós gaz-
dasági, ellátásbiztonsági és környezetvédelmi alternatívája.
A magyar energiapolitikával kapcsolatban Fellegi Tamás nem-
zeti fejlesztési miniszter szintén nemrégiben elmondta: „a paksi
atomerőmű a magyar villamosenergia-előállító rendszer megkerül-
hetetlen eleme. Biztonságos, olcsó és tiszta energiaforrást jelent az
ország számára. A statisztikai adatok alapján a paksi üzem fedezi
a hazai elektromosenergia-igény mintegy 40%-át, mindamellett a
legolcsóbb elektromos energia-forrás. A biztonsági szint fenntar-
tása mellett az üzem teljesítménye az elmúlt években 8%-kal növe-
kedett. A közvélemény-kutatások szerint Magyarország lakosságá-
nak mintegy 70%-a elfogadja és támogatja az atomenergiát. Az ada-
tok azt igazolják, hogy az atomenergia hosszú távon is gazdaságos,
és kiszámítható teljesítményt nyújt”. A miniszter rámutatott, hogy a
nukleáris energia, még a kockázati tényezőit is figyelembe véve, ver-
senyképes opció az energiapiacon.
Sipos Tamás
194
A NUKLEÁRIS ENERGETIKA KILÁTÁSAI
Napjainkban három energiatermelési lehetőség áll az emberiség ren-
delkezésére, nincs ez másként hazánkban sem: a fosszilis energia
(szén, gáz, kőolaj stb.), a megújuló energiák (pl. víz, szél, geotermi-
kus és napenergia) és az atomenergia.
Magyarországon fokozott erőfeszítésekre van szükség a megúju-
lók hasznosításának növeléséhez, de a villamosenergia-termelésben
az alternatív energiahordozók nem képesek pótolni a nukleáris ener-
giatermelést. A megújuló energiahordozókkal meglátásom szerint a
fosszilis energiahordozók felhasználását kell mérsékelni.
Az atomenergia alapvetően környezetbarát megoldást jelent. Ez
könnyen belátható, ha az egy maghasadás következtében felszaba-
duló 20 millió elektronvolt energiát hasonlítjuk össze az egy szén-
atom elégetéséből felszabaduló mintegy 10 elektronvolt energiával.
Ebből az arányból következik, hogy az azonos mennyiségű energia
termeléséhez az atomerőműben 10-20 milliószor kevesebb üzem-
anyag szükséges, mint a szénerőműben, és ugyanez az arány vonat-
kozik a keletkezett hulladék mennyiségére is, azonban az „atom-
hulladék” kezelése komoly aggályokat vet fel a környezetvédők-
ben (Vidovszky, 2003). Az atomerőmű kiégett fűtőelemei soha nem
kerülnek vissza a természetbe, a szén elégetésének végterméke ezzel
szemben a környezetbe kerül.
1. táblázat: A paksi atomerőmű hatása a CO
2
-kibocsátás csökkentésére
Magyarországon (Forrás: Csom, 2005.)
Erőmű fajtája Termelt szén-dioxid,
tonna/év
Elfogyasztott oxigén,
tonna/év
Atomerőmű 0 0
Földgáztüzelésű 4760000 3470000
Olajtüzelésű 9520000 6950000
Modern széntüzelésű 10220000 7460000
Egy 1000 MW-os korszerű szénerőmű tüzelőanyag-felhaszná-
lása óránként 440 t szén és 680 t oxigén; éves melléktermék-kibocsá-
tása 7 millió t szén-dioxid, 4500 t nitrogén-dioxid és 900 t kén-dio-
xid, 80 t/óra pernye és 15 t/óra salak, benne veszélyes nehézfémek-
kel (Maróthy, 1997).
Megoldás lehet? Az atomenergia
195
Az 1. táblázat azt mutatja be, hogy mennyi többlet szén-dio-
xid-kibocsátás és mennyi oxigénelvétel lenne Magyarországon, ha a
paksi atomerőmű által megtermelt villamos energiát más típusú erő-
műben kellene megtermelni.
A paksi atomerőmű működtetésének kockázatát összehasonlítva
más villamosenergia-termelési megoldásokkal megállapítható, hogy
az a társadalom számára nem jelent nagyobb kockázatot, mint más
energiahordozók igénybevétele.
Az atomenergia ma jelentős energiaforrás, a világ harminc
országában alkalmazzák. E harminc között van a világ legtöbb fej-
lett országa, valamint néhány fejlődő és átalakuló gazdaságú ország
is. Nem kétséges, hogy ez utóbbi térségekben jelentős villamosener-
gia-igény növekedés várható.
A nukleáris energia és az atomerőművek jövőjét több tényező
együttesen befolyásolja. A csernobili atomerőműben történt 1986-os
tragédia óta a világ számos pontján ódzkodnak az atomenergia hasz-
nálatától és ahol a természeti, társadalmi, jogi feltételek adottak, a
megújuló energiaforrások kiaknázásába fektetnek. Azonban ez nem
mindenhol – vagy csak nehezen, gazdaságtalanul – kivitelezhető.
Sokan úgy képzelik, hogy megnövekedett és a jövőben várha-
tóan tovább növekvő energiaigény kielégítése nem valósítható meg a
nukleáris energia térhódítása nélkül. Magyarország megtette a szük-
séges lépéseket azzal, hogy megtörtént a paksi atomerőmű üzemidő-
hosszabbítása, illetve a jövő szempontjából rendkívül fontos, nagy
horderejű döntés született: a Magyar Országgyűlés 2009. március
30-án 330 igen, 6 nem szavazat és 10 tartózkodás mellett elvi jóvá-
hagyását adta Pakson új atomerőművi blokk(ok) létesítésének előké-
szítését szolgáló tevékenység megkezdéséhez.
MiérT kEll a paksi aToMErőMű az országnak?
A paksi atomerőmű a magyar villamosenergia-termelés legfonto-
sabb eleme, a teljes hazai villamosenergia-termelés mintegy 40%-át
adja. A négy reaktorblokk eredetileg tervezett 30 éves üzemideje
2012-2017 között jár le. Az erőmű bezárása mintegy 2000 mega-
wattnyi kapacitáshiányt jelentene a villamosenergia-rendszerben.
2020-ig az elöregedő és bezárandó, hagyományos tüzelésű erőmű-
vek miatt további 4000 megawattnyi kapacitáskieséssel kell számol-
nunk hazánkban. Az előrejelzések szerint ráadásul a következő 15
Sipos Tamás
196
évben évente átlagosan 2%-kal nő a hazai villamosenergia-felhasz-
nálás, amely további 2000 megawattnyi elektromos kapacitás pótlá-
sát igényli 2020-ig.
Ez azt jelenti, hogy Paks továbbüzemelése esetén is mintegy
5-6000 MW kapacitáshiányt kell pótolni, a paksi atomerőmű bezá-
rása esetén azonban 7-8000 megawattnyi új erőművi kapacitást kel-
lene biztosítani új erőművek építésével vagy importból.
A paksi atomerőműnek sajátos energiapolitikai szerepe van.
Segítségével megvalósul és fenntartható a villamosenergia-termelés
több lábon állása (szén, szénhidrogén, nukleáris). Az atomerőmű ma
nemzeti tulajdonban lévő domináns közüzemi termelőként a piac-
szabályozás és a gazdaságpolitikai beavatkozások lehetséges esz-
köze, és hosszú távon is az maradhat.
A paksi atomerőmű jelentősen csökkenti a nemzetgazdaság egy-
oldalú importfüggőségéből eredő kockázatokat, mivel a nukleáris
üzemanyag – a földgázzal és a kőolajjal ellentétben – nem a világ
krízisrégióiból származik, és több évre egyszerűen készletezhető (az
atomerőműben jelenleg is két évre előre tartalékolnak üzemanyagot.
Ha szükséges lenne, a tartalék növelése viszonylag kis többletkölt-
séggel egyszerűen megoldható, míg pl. a gáz vagy a kőolaj több évre
történő készletezése hatalmas költséget jelentene). A fűtőelemek
beszerzése is több helyről lehetséges: jelenleg orosz és brit vállala-
tok is képesek üzemanyagkazetták gyártására. Összegezve, a paksi
atomerőmű kétségkívül jelentősen hozzájárul a hazai villamosener-
gia-rendszer ellátásbiztonságának fenntartásához.
NEMZETKÖZI TENDENCIÁK
A paksi atomerőműben tervezett üzemidő-hosszabbítási gya-
korlat nem példa nélküli. Különösen nagy tapasztalattal rendel-
kezik az Egyesült Államok, ahol 2000 óta immár hatvannál több
atomerőművi blokkra adtak ki új üzemeltetési engedélyt, 60 évre
növelve az eredetileg 40 évre tervezett üzemidőt. További blokkok
engedélykérelmét jelenleg bírálja el az amerikai nukleáris hatóság,
és számos erőmű tervezi a kérelem beadását a következő években.
Ezenkívül bevált gyakorlat a blokkok teljesítménynövelése is: az
elmúlt 30 évben mintegy 4000 MW-nyi teljesítménynövelést hajtot-
tak végre az USA-ban, a következő öt évben pedig csaknem 1000
MW többletkapacitás keletkezik majd. Ráadásul idén olyan új tör-
Megoldás lehet? Az atomenergia
197
vényt fogadtak el, amely megkönnyíti az új atomerőművek építését
is, amely iránt már több nagyvállalat is jelezte érdeklődését.
Európában szintén megfordulni látszik a korábban atomerőmű-
ellenes trend: Finnországban már építik az új, 1600 MW-os EPR
(Európai Nyomottvizes Reaktor) típusú Olkiluoto-3 blokkot, és
Franciaország is egy új demonstrációs EPR-blokk építését kezdte
meg. A paksiakkal azonos atomerőművi blokkok üzemidő-hos-
szabbítására is van már példa Oroszországban, Csehországban, a
Dukovany Atomerőmű 4 db VVER-440
2
blokkjánál pedig már ma
is 40 éves üzemidőre készülnek, 2005-ben pedig az üzemeltető célul
tűzte ki, hogy további 20 évig, összesen 60 évig üzemeltetik majd
ezeket a paksiakkal azonos típusú blokkokat.
RADIOAKTÍV HULLADÉKOK
Az atomenergia jövőbeni szerepének vizsgálata során nem kerül-
hetjük meg a radioaktív hulladékok elhelyezésének, illetve kezelé-
sének a problémáját. Az atomerőművekben működésük során szük-
ségszerűen keletkeznek szilárd és folyékony radioaktív hulladékok,
amelyek minimális szinten tartása, kezelése, feldolgozása és vég-
leges elhelyezése a világ atomenergia-iparának egyik legfontosabb
feladata.
A radioaktív hulladék kezelésének kérdése azért különösen érde-
kes, mert a modern technológiák számos társadalmi problémáját
sűríti magába. Mivel e hulladékok túlnyomó többsége az atomerő-
művek működése során keletkezik, jelentésük szorosan összefügg
az atomenergiával, ami a mai napig az egyik legellentmondásosabb
és a legtöbb civil tiltakozást kiváltó technológia. A ’80-as évek során
– elsősorban a csernobili katasztrófa kapcsán – a világ megtapasz-
talta a nukleárisenergia-termelés határokon átnyúló súlyos környe-
zeti-egészségügyi kockázatait (Vári, 2009).
A RADIOAKTÍV HULLADÉKOK OSZTÁLYOZÁSA
A hazai szabályozás szerint radioaktív hulladéknak tekintendő a
„további felhasználásra már nem kerülő olyan radioaktív anyag,
amely sugárvédelmi jellemzők alapján nem kezelhető közönséges
hulladékként”. Magyarországon az 1996-ban elfogadott CXVI. tör-
vény, a „második atomtörvény” szerint a radioaktív hulladékok vég-
leges elhelyezéséről való gondoskodás állami feladat, melynek költ-
Sipos Tamás
198
ségeit – lehetőség szerint – a radioaktív hulladék keletkezését elő-
idéző létesítménynek kell viselnie. Fontos, hogy a fenti megfogal-
mazás szerint nem radioaktív hulladék az atomreaktorok, atomerő-
művek használt, kiégett fűtőeleme, mert az még újrahasznosítható
anyagot is tartalmaz.
A radioaktív hulladékok osztályozására többféle rendszer van
érvényben, pl. a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség által hasz-
nált kategorizálási rendszer, vagy az Európai Unió által alkalmazott
rendszer. A kategorizálás általában két jellemzőt vesz figyelembe: a
radioaktivitás szintjét, valamint ezzel összefüggésben a hőfejlődés
mértékét, illetve a radioaktív hulladék élettartamát, azaz a hulladék-
ban lévő izotópok felezési idejét (Ormai, 2003).
Az uniós szabályozás szerint kis és közepes aktivitású hulladék-
nak minősül az a radioaktív hulladék, amelyben a hőfejlődés az elhe-
lyezés során elhanyagolható, nagy aktivitású pedig az, amelynek a
hőtermelését a tárolás során figyelembe kell venni. A kis és köze-
pes aktivitású hulladékok lehetnek rövid vagy hosszú élettartamúak.
Rövid élettartamú az a hulladék, amelyben a radionuklidok felezési
ideje maximum 30 év, és csak korlátozott koncentrációban tartal-
maz hosszú élettartamú alfa-sugárzó radionuklidokat. Hosszú élet-
tartamú az a hulladék, amelyben a felezési idők vagy a koncentrá-
ciók meghaladják a fenti értékeket (Ormai, 2003).
RADIOAKTÍV HULLADÉKOK KEZELÉSÉNEK ALTERNATÍVÁI
A hulladékfeldolgozási műveletek célja a biztonság és a gazdaságos-
ság növelése. Ilyen eljárások például a szilárd hulladékok térfogat-
csökkentése, csomagolása (pl. cementbe ágyazása), a különféle izo-
tópok szétválasztása,
3
a folyékony hulladékok párologtatása, lecsa-
patása stb.
A hulladékok elhelyezésének négy fő típusa van: a felszín feletti
kamrás, a felszín alatti kamrás, a felszín alatti, sekély árkos kialakí-
tású, és a mélygeológiai formációban való elhelyezés (Ormai, 2003).
A különféle hulladékok kezelési módjai egymástól eltérőek és a
technológiák fejlődésével meglehetősen gyorsan változnak. A rövid
élettartamú kis és közepes aktivitású hulladékokat a legtöbb ország-
ban felszín közeli tárolókban vagy lerakókban helyezik el. Ilyen
megoldást választott például Belgium, Franciaország, Hollandia,
Kanada és az Egyesült Államok. Finnország és Svédország viszont
Megoldás lehet? Az atomenergia
199
sajátos geológiai adottságainak köszönhetően mélygeológiai lerakó-
kat épített az ilyen típusú hulladékok számára (Vári, 2009).
A nagy aktivitású hulladékok kezelésére ugyancsak változatos
stratégiákat alkalmaznak az egyes országok. Néhányan a kiégett
fűtőelemeket a megfelelő átmeneti tárolást követően közvetlenül
mélygeológiai lerakókban kívánják elhelyezni. Ebbe a csoportba tar-
tozik Finnország, Svédország és az Egyesült Államok. Más orszá-
gok (pl. Belgium, Franciaország, Hollandia, Németország) a kiégett
fűtőelemeket újra feldolgozzák (reprocesszálják) vagy külföldre kül-
dik ebből a célból. A reprocesszálás során uránt és plutóniumot nyer-
nek ki, amelyek nyersanyagként használhatók. A visszamaradó nagy
aktivitású hulladékok számára Hollandia hosszú távú felszíni táro-
lót épített, Franciaország és Németország pedig mélygeológiai lera-
kót tervez. A nagy aktivitású hulladékok végleges lerakására szol-
gáló létesítmény még sehol nem épült (Vári, 2009).
A radioaktív hulladékokkal kapcsolatban fentebb vázolt tények
ismeretében, az atomenergia jövőbeni létjogosultságát vizsgálva
megállapítható, hogy az atomerőművek létesítésének az egyik leg-
fontosabb, egész társadalmat érintő kérdése a működése során kelet-
kező kiégett üzemanyagok kezelése. A jelenlegi nemzetközi példá-
kat és kutatási munkákat figyelembe véve Magyarországnak a hulla-
dék elhelyezés tekintetében hosszú távon a következő irányban kell
haladni: előkészületeket tenni hazai geológiai tároló létrehozására, és
aktívan közreműködni a zárt üzemanyagciklus kidolgozása érdeké-
ben létrehozott nemzetközi kezdeményezésekben (Cserháti, 2009).
ÖSSZEFOGLALÁS
A címben feltett kérdésre, miszerint megoldás lehet-e az atomener-
gia, a válaszom az, hogy igen. Tanulmányomban igyekeztem mind-
ezt alátámasztani tényekkel, bemutatni különböző adatokkal, sta-
tisztikákkal, melyek rámutatnak arra, hogy az emberiség egyre
növekvő energiaigényét hosszú távon az atomenergia békés célú fel-
használása nélkül nem lehet kielégíteni.
Az országok fejlettségének egyik jellemzője a felhasznált ener-
gia mennyisége, ha úgy tetszik, ez is a civilizáltság mértéke. Minél
fejlettebb egy társadalom, annál nagyobb az ipara energiaigénye,
annál több műszaki berendezést használ, amelyek szintén energiát
igényelnek. Vannak szerencsés országok, amelyekben bőven talál-
Sipos Tamás
200
ható fosszilis tüzelőanyag, víz-, szél- vagy geotermikus energiafor-
rás, de előreláthatólag a világ számos pontján még évekig a szén és
az olaj fogja biztosítani az energiaellátást, melyek környezetromboló
hatása már most felbecsülhetetlen károkat okoz, mint például a Bri-
tish Petroleum fúrótorony által okozott ökológiai katasztrófa a Mexi-
kói-öbölben.
A klímavédelmi törekvések is rávilágítanak az atomenergia elő-
nyeire. A beruházások megvalósítása differenciált lesz, hiszen min-
den országban mások az előírások (kormányzati döntés vagy nép-
szavazás, saját finanszírozás vagy nemzetközi hitel, ismert vagy új
típusú blokk legyen), így jelentős eltérések lehetnek az engedélyez-
tetés és a megvalósítás során.
Nagyon gyorsan kell tehát dönteniük az építeni szándékozó
országoknak, mivel a tervezői és gyártói kapacitás véges. Sorba kell
állni az üzemanyaggyártó cégeknél is, időben be kell jelenteni az
igényeket. El kell kezdeni a majdani üzemeltető személyzet képzé-
sét, fenn kell tartani és modernizálni kell a hatósági rendszereket,
folyamatosan konzultálni kell a társadalom különböző rétegeivel.
Az eddig nukleáris technikával nem rendelkező országoknak előze-
tesen tájékozódniuk kell szomszédjaik várható reakcióiról. A kérdés
tehát összetett, de kezelhető. Az atomenergia nem mellőzhető a világ
energiaéhségének kezelésében, de meg kell találni hozzá azokat az
energiatermelési módokat, amelyekkel együtt megóvhatjuk környe-
zetünket.
Az energiapolitikával, energiaellátással foglalkozó szakemberek
egyik legfontosabb feladata a jövőben, hogy meggyőzzék a társadal-
mat az atomenergia nélkülözhetetlenségéről és a fenntartható fejlő-
désben játszott meghatározó szerepéről.
FELHASZNÁLT IRODALOM
Cserháti András (2009): Kiégett fűtőelemek és radioaktív hulladékok elhe-
lyezése. Páskum Nyomda, Szekszárd
Csom Gyula (2004): 4. Atomerőművek. Budapest
Csom Gyula (2006): Az atomenergia szerepe az energetikában (előadás).
Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Nukleáris Tech-
nikai Intézet, Budapest
Kováts Balázs (1987): Atomlecke (Paksi eseménynapló.). Paksi Atomerőmű
Vállalat Nyomda, Paks
Megoldás lehet? Az atomenergia
201
Maróthy László – Nagy Árpád (1997): Atomenergia a magyar villamos-
energia-rendszerben. In. Fizikai Szemle. XLVII. évf. április, 128. o.
Ormai Péter (2003): Nemzetközi és hazai törekvések a radioaktív hulladé-
kok biztonságos kezelésére és elhelyezésére. Radioaktív Hulladékokat
Kezelő Közhasznú Társaság (RHK), Paks
Szabó Benjámin (2004): Atomkorkép. Új Palatinus Könyvesház, Budapest
Vári Anna (2009): Tiszta atomenergia? Radioaktív hulladékkezelés Ma-
gyarországon és külföldön. L’Harmattan Kiadó, Budapest
Vidovszky István (2003): Az atomenergia előnyei és korlátai. In. Fizikai
Szemle. LIII. évf. augusztus, 272. o.
http://www.atomeromu.hu/download/572/a_paksiatomeromu_uzemido_
hosszabbitasa_27.pdf
VÉGJEGYZETEK
1 Zöld Könyv, Az Európai Közösségek Hivatalos Kiadványainak Hivatala, Luxemburg, 2005
2 A VVER (oroszul ВВЭР, вода-водяной энергетический реактор) egy szovjet gyártmá-
nyú nyomottvizes reaktortípus-család, amely 440MW és 1000MW teljesítményű változato-
kat tartalmaz. Forrás:http://hu.wikipedia.org/wiki/VVER
3 Ebbe a csoportba tartozik a jelenleg fejlesztés alatt álló szétválasztás és transzmutáció (P+T)
nevű technológia is. Ennek lényege, hogy a hosszú élettartamú izotópokat reaktorokban vagy
gyorsítókban rövid élettartamú izotóppá alakítják.
203
ÉRDEKHÁZASSÁG HÁZASSÁGI
szerződés nélkül
Az európAi unió és OrOszOrszág
energiAkApcsOlAtAi
Takács Gergely
Az Európai Unió és Oroszország hivatalos energiakapcsolatai alig
egy évtizedes múltra tekintenek vissza, de ha az egyes tagállamo-
kat nézzük, akkor már teljesen más kép rajzolódik ki előttünk. Pél-
dául Ausztria, Franciaország és Németország 30-40 éve ápol sikeres
és mindkét fél számára gyümölcsöző viszonyt az orosz partnerrel,
amin sem az euro-atlanti integráció, sem az utóbbi évek gázkonf-
liktusai nem tudtak változtatni. Sőt, mindhárom említett ország szá-
mára további üzleti, együttműködési területeket teremtett – ami több
esetben is csak az EU gazdasági elképzeléseinek, politikáinak rová-
sára történhetett.
Jelen írásnak nem célja, hogy az Unió vagy Oroszország ener-
giapolitikáját, energiastratégiáját bemutassa, de még csak az sem,
hogy a gázkonfliktusok részletes történetét adja, hiszen erről a hazai
és nemzetközi tudományos élet már nagyszámú remek munkát pre-
zentált. Ennek ellenére nem tudom megkerülni, hogy ne foglalkoz-
zak a „vezetékháborúval”, hiszen az Unió ellentétes irányokba tör-
ténő lépései kitűnő példát szolgáltatnak arra, hogy a sok-sok külön-
féle érdek micsoda káoszt és összevisszaságot képes eredményezni.
Főleg akkor, ha a másik oldalon álló Oroszország rá is játszik a tag-
államok közötti nézeteltérésekre.
Szándékom tehát az uniós energiapolitika részletes bemutatása,
vagy a gázvezetékek körüli botrányok történeti áttekintése helyett
inkább az, hogy felhívjam a figyelmet azokra az információkra és
megfontolásokra, amelyek mellett – nem tulajdonítva azoknak túl
nagy jelentőséget – elrohanunk, holott még az is előfordulhat, hogy
események egész láncolatát indítják el. Az ilyenfajta információkra
és hírmorzsákra épülő tanulmány célja, hogy rávilágítson a témá-
val kapcsolatos összefüggésekre, amelyek esetenként más megvilá-
gításba helyezhetnek korábbi, vagy netán jövőbeli eseményeket.
Takács Gergely
204
érték- vAgy érdekAlApú viszOny?
„Oroszország mindig is technológiai forrásként tekintett Euró-
pára és arra törekszik, hogy egy egyenlő, hatásos bilaterális
kapcsolatrendszert alakítson ki az Európai Unióval”
1
Az elmúlt évtizedben mindig volt olyan esemény,
2
ami beárnyé-
kolta vagy borússá tette az EU-Oroszország csúcsokat, és lehető-
séget adott Brüsszel számára, hogy a demokráciával és az emberi
jogokkal kapcsolatban kritikát fogalmazzon meg, amit Moszkva
egyáltalán nem vett jó néven, hiszen következetesen ellenzett min-
den olyan intézkedést, vagy akár nyilatkozatot is, ami az orosz bel-
politikai folyamatok befolyásolására irányult. Az orosz politikai
vezetés a mai napig nem győzi hangoztatni, hogy „szuverén demok-
rácia”,
3
ezért a saját belügyeit úgy intézi, ahogy azt jónak látja.
Ennek ellenére az Európai Unió, mint az egyetemes emberi értékek
és a demokrácia védelmezője minden egyes kétoldalú találkozón fel-
hánytorgatja a témát, és gondoskodik arról, hogy a csúcsértekezle-
tek után elfogadott közös nyilatkozatokban is kitüntetett helyen sze-
repeljen a demokratikus értékek fontosságára való felhívás.
A lassan két évtizede tartó, mantraszerű ismételgetés nem Brüsz-
szeli ötlettelenségéből fakad, hanem egyrészt abból, hogy erre
Moszkva állandó jelleggel adott valamilyen okot, másrészt pedig,
ha kis túlzással is, de úgy tűnik, hogy Oroszország vonatkozásában
ez az egyetlen téma, amiben az EU egységesen ki tud állni. Huszon-
hét tagállam van és legalább ennyiféle érdek, amit Brüsszel képte-
len hatékonyan összefogni, egy mederbe terelni és mindenki szá-
mára vállalható, de mégis hatásos álláspontot kialakítani. Az esetek
többségében a tagállamok a nemzeti érdekre hivatkozással a legki-
sebb közös többszörös irányába gravitálnak, amiből olyan, jó eset-
ben mindenkire nézve kötelező kompromisszum születik, amit kép-
telenség végrehajtatni, ennek elmaradása esetén pedig szankcionálni
– hiszen ez egyik országnak sem érdeke.
Nincs ez másképpen a közös külpolitika, vagy az uniós energia-
politika tekintetében sem, és a helyzeten nem változtatott a tavaly
nagy nehézségek árán hatályba lépett Lisszaboni Szerződés (LSZ)
sem. A közös energiapolitika a hatályba lépést követően is egy ideig
még álom marad, mivel továbbra is fennáll az EU és a tagállamok
közötti megosztott hatáskör.
4
Az EU működéséről szóló szerződés
Érdekházasság házassági szerződés nélkül
205
194. cikke nemzeti hatáskörben tartotta a természeti erőforrások-
kal való rendelkezés, az úgynevezett „energiamix” kialakítása, és
az energiával kapcsolatos adózás bevezetésének

jogát.
5
A tagál-
lamok közötti szolidaritást sem foglalták szerződésbe, így az Unió
ezután sem veheti át az irányítást az energiapolitikával kapcsola-
tos döntések végrehajtásában egy esetleges válság idején. Az igaz,
hogy a Lisszaboni Szerződés külön cikkben tér ki az energiapoliti-
kára, amire korábban nem volt példa, de nem fektetett le új eljárá-
sokat, lényegében érintetlenül hagyta a területet. Ezzel kapcsolat-
ban Jacques Delors, a Notre Europe elemző intézet által összeállí-
tott anyagában az alábbi véleményének adott hangot: „az új helyzetre
adaptálva ad bizonyos területeken felhatalmazást közös európai
politikák kialakítására, ám több fontos területen továbbra is csak
közvetetten, a szerződésben foglalt alapvető jogokra (például áruk
és szolgáltatások szabad áramlása, egységes belső piac) támasz-
kodva lehet haladni az általános energiapolitikai célok felé.”
6
Sőt,
Delors még ennél is továbbment, amikor ugyanitt azt mondta, hogy
ha szükséges, hozzá kellene nyúlni a Lisszaboni Szerződéshez is.
Hangsúlyozta, hogy speciálisan az energiaszektorra vonatkozó sza-
bályozókra van szükség, de leghatásosabb az lenne, ha létrehozná-
nak egy európai energiaközösséget, ami saját belső szabályozókkal
és stratégiával rendelkezne.
Az Európai Unió és Oroszország (energia)kapcsolatainak feltér-
képezése összetett feladat, annak ellenére, hogy mindkét fél szán-
dékai teljesen egyértelműek, vagy legalábbis annak tűnnek. Rög-
tön az elején felmerül a kérdés, hogy az Unióra tekinthetünk-e
úgy, mint egységes egészre, főleg, ha energiaügyekről van szó. Az
EU Oroszország-politikája egy meglehetősen érdekes keveréke az
uniós és a nemzetállami politikáknak, amelyek sokáig nem mutat-
tak egy irányba, annak ellenére sem, hogy már 1997-ben
7
aláírásra

került a két fél közötti viszony máig legfontosabb dokumentuma,
a Partnerségi és Együttműködési Megállapodás (Partnership and
Cooperation Agreement – PCA). Lényegében ezért vált égetően fon-
tossá egy közös stratégia
8
elfogadása az 1999-es kölni EU-csúcson.
Ennek ellenére továbbra sem volt koherencia az egyes ágazati poli-
tikák között, így azokat össze kellett fésülni, amiből megszületett a
„négy közös tér”
9
koncepciója.
Takács Gergely
206
A politikai párbeszéd és a harmonikus gazdasági-kereskedelmi
kapcsolatok kialakítása mellett legalább ennyire fontos volt Brüsszel
számára az is, hogy a Varsói Szerződés, illetve a Szovjetunió volt tag-
államai az EBESZ dokumentumaiban már korábban lefektetett érté-
kek mentén fejlődjenek és hajtsák végre a belső gazdasági és politi-
kai reformokat. A kétoldalú szerződés egyik nagy negatívuma, hogy
a ratifikálási folyamat hosszú ideig elhúzódott, a másik (ami talán
még ennél is komolyabb gondot okoz), hogy nagyon kevés konkrétu-
mot tartalmaz. Ennek nagyon egyszerű oka volt, ugyanis az EU nem
akarta elkötelezni magát semmilyen kérdésben sem. Részben emiatt
az egyeztetési folyamat végére már az orosz fél érdekei sem jelentek
meg annyira markánsan, mint ahogy azt előzetesen Moszkva sze-
rette volna, így előre megjósolható volt, hogy Moszkva nem igazán
fogja komolyan venni az Unió által ilyen formában felkínált együtt-
működést. Az orosz vezetés szemében azonban nem a lényegében
semmitmondó szerződések keltették a legnagyobb visszatetszést,
hanem az, hogy az EU a kilencvenes évek során ugyanolyan aszim-
metrikus kereskedelmi nyitást hajtott végre Oroszország esetében
is, mint ahogy tette azt a kelet-közép-európai országok vonatkozásá-
ban. A mindezek eredményeként politikai szinten állandósult bizal-
matlanság mellett említést lehetne tenni még az eltérő orosz társa-
dalmi, kulturális fejlődési pályáról is, amely szintén szerepet játszik
az EU és Oroszország közötti nézeteltérések kialakulásában.
10
energiAkApcsOlAtOk
AZ ENERGIA CHARTA (EC)
1990-ben holland kezdeményezésre

az Európai Gazdasági Közös-
ség és a Szovjetunió (később Oroszország és az utódállamok) között
indultak meg a tárgyalások, melyek az európai Energia Charta meg-
állapodás elfogadásában csúcsosodtak ki 1991 decemberében, Hágá-
ban.
11
A jogilag is kötelező érvényű szerződést végül 1994-ben írták
alá, ami aztán csak négy évvel később, 1998-ban lépett érvénybe.
Az egyeztetési folyamatban részt vevő országoknak a célkitűzései
között a WTO-hoz hasonló diszkrimináció-mentesség kialakítása,
valamint a tranzitszállításokhoz és az infrastruktúra használatához
való szabad hozzáférés biztosítása szerepelt. Ez utóbbi törekvés egy-
értelműen arra irányult, hogy egyrészt megtörjék az orosz gázszol-
Érdekházasság házassági szerződés nélkül
207
gáltató európai monopolhelyzetét, és versenyhelyzetet alakítsanak
ki az energiapiacon is. Továbbá azt szerették volna elérni, hogy a
külföldi tőke szabad utat kapjon a stratégiai fontosságú orosz ener-
giaszektorban. Bár az elnök, Borisz Jelcin anno ellátta kézjegyével a
nemzetközi dokumentumot, az orosz törvényhozás a mai napig nem
ratifikálta, így az Moszkvára nézve nem léphetett hatályba.
12
Miu-
tán az Energia Charta gyakorlatilag elbukott – hiszen az EU számára
legfontosabb szereplő nem ratifikálta azt –, Brüsszel inkább a két-
oldalú megállapodás tető alá hozására törekedett. Szándékai szerint
ennek eszköze a 2000 októberi EU-Oroszország csúcson megszüle-
tett egyezmény értelmében elindított Energiadialógus (ED) lehet.
Az Unió az ED-re úgy tekintett, hogy az egyfajta lakmuszpa-
pír-tesztje lehet a más területeken való együttműködésnek, ugyanis
az uniós vezetők – ismételten – abban bíztak, hogy a tőke és a pár-
beszéd együttese elősegítheti a nyugati értékek megtelepedését is.
A dialógussal kapcsolatos ügyek intézése az Európai Bizottság hatás-
körébe tartozik, azonban a tényleges és hatékony feladatellátáshoz
kevés eszközt biztosítottak számára. Nagy hátránya a kezdeménye-
zésnek, hogy továbbra is lehetőséget nyújt Oroszország számára két-
oldalú szerződések megkötésére a tagállamokkal, kiszorítva ezzel
a más forrásokból (például Közép-Ázsiából) származó energiaim-
port lehetőségét. Tovább rontja az ED sikerességébe vetett bizalmat,
hogy az arról folyó egyeztetésekre nem hívták meg Ukrajnát, pedig
a kelet-európai ország az Európába irányuló orosz energiahordozók
legfontosabb tranzitútja.
13
Uniós szinten fontos lenne, de a tagállami
érdekek miatt nem sikerült még elfogadtatni, hogy maximalizálják az
egy forrásból származó szénhidrogének importjának mennyiségét.
Azt sem tudták még elérni, hogy a tagállamok energiavállalatai ne
köthessenek 20-25 évre szóló ellátási szerződéseket az orosz cégek-
kel. Természetesen az együttműködés sok egyéb területre is kiterjed,
azonban ezekkel jelen esetben nem kívánnék foglalkozni.
Az eddig leírtak alapján látható, hogy több más uniós kezdemé-
nyezéshez hasonlóan az Energiadialógusra is az a jellemző, hogy tíz
év után is még mindig csak az általánosságok szintjén mozog. Az
egyeztetésekről és csúcstalálkozókról készült „progress report”-
okban alig lehet konkrétumokat felfedezni. Egyedüli és releváns
sikerként egy dolgot lehet megemlíteni: a 2007 májusában Szamará-
ban megtartott EU-Oroszország csúcson született döntést egy korai
Takács Gergely
208
figyelmeztető rendszer (Eearly Warning Mechanism – EWM) kiala-
kításáról, ami egyaránt vonatkozik a gáz- és olajszállításokra is.
Ennek lényege és célja, hogy az ellátási problémákról minél hama-
rabb értesíteni tudják egymást az érintettek. Az Európai Bizottság
2009. május 15-én döntött róla, majd a pár nappal később (május
21-22.), Habarovszkban megtartott EU-Oroszország csúcson hivata-
losan is megkezdődtek az egyeztetések a részletekről, végül novem-
ber 16-án Andris Piebalgs energiaügyekért felelős biztos és Szergej
Shmatko orosz energiaügyi miniszter memorandumot írt alá az
EWM-ről, amiben pontosan rögzítették azokat a körülményeket is,
amelyek fennállása esetén a mechanizmus életbe lép.
1. ábra: Európa földgázimportja
14
A két fél közötti együttműködés rendezésére minél előbb szükség
lenne, hiszen az EU 2004-es kelet-közép-európai, majd 2007-es dél-
kelet-európai bővítése következtében megnőtt az energiafüggőség és
az energiaimport is. Az új tagok felvétele azonban nem csak Brüsszel
számára okozott fejfájást, hanem Moszkvának is, hiszen ezen orszá-
gokkal ápolt kereskedelmi kapcsolatait jelentősen befolyásolták azok
az uniós vámok, kvóták, szabályozók és – ami még talán ennél is fon-
Érdekházasság házassági szerződés nélkül
209
tosabb – a vízumrendszer, amelyek a bővítések után életbe léptek.
Ráadásul az újonnan felvettek között több olyan is volt (például Len-
gyelország és a balti államok), amelyek a saját, már meglévő konflik-
tusaikat Oroszországgal ezáltal házon belülre vitték.
Visszatérve az uniós energiapolitika kérdéseire azt láthatjuk,
hogy 2005/2006 telét – az első ukrán-orosz gázháborút – követően
Brüsszelben egyre komolyabban fogalmazódott meg az igény arra,
hogy az EU a jövőben egységesen lépjen fel ilyen ügyekben, másrészt
hogy próbálják megakadályozni a hasonló helyzetek kialakulásának
lehetőségét. Ez utóbbi gondolatnak két gyakorlati következménye
van: 1. az energiaforrások diverzifikációja; 2. szorosabb együttmű-
ködés szorgalmazása a vitás felek között, és egyfajta mediátori sze-
repben való megjelenés. Mindkét esetben arra lenne szükség, hogy
az uniós tagállamok egy irányba mutató (energia)politikát folytassa-
nak, és egységesen, a többi országgal szolidaritásban álljanak ki az
EU érdekében – ha létezik egyáltalán ilyen kategória.
Az elmúlt években tapasztaltak láthatóan nem ebbe az irány
viszik az Uniót, több okból kifolyólag sem. Magától értetődően nem
érint minden tagországot egyenlő mértékben az orosz energiaim-
porttól való függőség (ahogy a fenti ábra is tökéletesen mutatja), így
az egyes szereplők elszántsága és elkötelezettsége is ennek mértéké-
től válik függővé.
Az Unió számára sem tisztázott, hogy pontosan mik is a szándé-
kai és milyen jellegű kapcsolatot akar kialakítani Oroszországgal és
a FÁK-államokkal (amelyek mind gazdaságilag, mind geopolitikai-
lag kulcsfontosságú területeknek számítanak Moszkva számára). Az
igaz, hogy Brüsszel egy sor dokumentumban, egyezményben, szer-
ződésben kinyilvánította már, hogy többek között demokratizálást,
piacgazdasági átmenetet szeretne elérni az utódállamokban, azon-
ban ezekhez nem rendelt megfelelő eszközöket, és az elmúlt közel
húsz év alatt az is kiderült, hogy a Szovjetunió felbomlását követően
nem feltétlenül olyan politikai folyamatok játszódtak le ezen álla-
mok irányításában, mint amilyenre 1990/91 fordulóján számítottak.
Jelenleg úgy folynak a tárgyalások az EU és a térség országai között,
hogy miközben a Brüsszel képviseletében jelen lévők a demokrácia-
deficitről, valamint jogállami hiányosságaikról tartanak kiselőadást
a fogadó országok vezetőinek, a „szünetekben” arról próbálják meg-
győzni őket, hogy felvállalva Oroszország haragját, vegyenek részt
Takács Gergely
210
a különböző európai energetikai projektekben, amelyek nagyrészt az
orosz monopólium megtörésére irányulnak. Az EU helyzetét tovább
nehezíti, hogy az együttműködésért – Kínától eltérően – nem tud
dollármilliárdos befektetésekkel „köszönetet mondani”.
A fentebb leírtak alapján véleményem szerint újra kellene gon-
dolni, hogy mit is akar pontosan ezen országokkal elérni az Unió,
kiválasztani pár jól meghatározható célt és minden forrást azokra
összpontosítani. A következőkben azt kívánom vázlatosan bemu-
tatni, hogy a térség országaival való kapcsolatok szorosabbra fűzése
érdekében milyen – gyakran egymást keresztező – uniós kezdemé-
nyezések voltak az elmúlt években:
• Fekete-tengeri szinergia (Black Sea Synergy – BSS)
15
: Egy
2007-ben útjára indított regionális, a térség államai számára
nyitott kezdeményezés, ami olyan projekteket támogat, melye-
ket regionális együttműködés keretében lehet megvalósítani. Az
első konkrét és hivatalos lépésre 2010 márciusában került csak
sor (környezetvédelmi kérdések tekintetében).
• Európai Szomszédságpolitika (ENP) – Keleti Partnerség
(KP)
16
: A legtöbb vitát a svéd-lengyel előterjesztés alapján elin-
dított Keleti Partnerség program váltotta ki, ami az Ukrajná-
val, Grúziával, Moldovával, Azerbajdzsánnal, Örményország-
gal és Fehéroroszországgal kapcsolatos politikák összefogá-
sára jött létre. A páros előterjesztés ellenére teljesen egyér-
telmű volt, hogy Lengyelország áll az elképzelés mögött, mely-
lyel a célja főként az volt, hogy az EU a Keleti Partnerség prog-
ram keretében ugyanúgy kezelje a keleti szomszédait, mint a
mediterrán térséget. Emellett az is nyilvánvaló volt, hogy a
lengyel vezetés legszívesebben Ukrajnával, és legfeljebb még
Fehéroroszországgal szeretett volna szorosabb együttműködést
kialakítani, azonban ezt nem lehetett volna sem Moszkvával,
sem a többi tagállammal elfogadtatni, ezért került be a prog-
ramba „potyautasként” a többi ország is.
17
• Bakui Kezdeményezés: Az energia és a közlekedés területén
indítványoz együtt-működést annak érdekében, hogy ezekben a
kérdésekben közelítsenek az uniós elvekhez.
• INOGATE (Interstate Oil and Gas to Europe): Szintén egy uniós
programról van szó, aminek az elindításáról a 2006. november
30-án, Asztanában (Kazahsztán) megtartott miniszteri konfe-
Érdekházasság házassági szerződés nélkül
211
rencián döntöttek. A lényege, hogy technikai segítségnyújtást
biztosítsanak a vezetékprojektekhez.
• Északi Dimenzió: 1999-ben dolgozták ki Norvégia, Izland, Orosz-
ország és az Európai Unió részvételével, aminek a lényege, hogy
együttműködési keretet biztosítson a felek számára gazdasági,
politikai, versenyképességi és környezetvédelmi kérdésekben.
A felvázoltak és a gyakorlati tapasztalatok alapján jól látszik,
hogy a megannyi kezdeményezés (beleértve az Energia Chartát és
a Dialógust) ellenére Brüsszel egyik ország esetében sem tudott
átütő sikert elérni. Úgy tűnik, mintha az EU folyamatos előremene-
külési kényszerben szenvedne. Amint egy kezdeményezése megre-
ked a másik fél érdektelensége, vagy egyéb áthidalhatatlannak látszó
tényezők miatt, akkor azonnal valami újba fog anélkül, hogy egy pil-
lanatra értékelte és átgondolta volna az addig történteket. Könnyen
belátható, hogy Brüsszel lényegében ugyanazokat a köröket futja le
újra és újra.
Az uniós „elméleti háttér” bemutatását követően rátérnék arra,
hogy az egyes politikák és stratégiák megvalósítása hogyan műkö-
dik a gyakorlatban, és melyek azok a külső tényezők, amikre sem
az Uniónak, sem Oroszországnak nincs befolyásolási lehetősége,
és komolyan hátráltathatja az elképzeléseik kivitelezését. Mind-
ezt a Nabucco-vezeték példáján keresztül teszem meg, és fontosnak
tartom már itt rögzíteni, hogy a gázvezetékekkel kapcsolatosan is
hasonló problémába fogunk ütközni. Éppen az Unió által oly büsz-
kén képviselt és hirdetett sokszínűség, illetve a tagállami érdekek
közötti prioritások kialakítására való képtelenség lesz az akadálya
annak, hogy Brüsszel sikerrel lépjen fel a vitás nemzetközi kérdé-
sek rendezésére.
A nAbuccO-prOjekt
A Nabucco a Kaszpi-tenger térségéből (Azerbajdzsán, Türkmenisz-
tán, esetleg Kazahsztán) szállítana gázt a Baku-Tbiliszi-Erzurum
vezetékekre kapcsolódva. A Törökország és Európa közötti szakasz
3300 km hosszú,
18
Bulgárián, Románián, Magyarországon és Auszt-
rián vezetne keresztül. Évente maximum 30 milliárd köbméter gáz
szállítására lenne alkalmas a rendszer, amivel az EU éves gázszük-
ségletének csupán 5%-át tudnák kielégíteni. Az osztrák, a szlovák,
Takács Gergely
212
a magyar, a román és a bolgár gázigényt viszont szinte teljes mér-
tékben ki tudná elégíteni, ezért is olyan fontos a térség országai szá-
mára. Bécs lobbitevékenységének eredményeként a Bizottság bevette
a Nabucco-vezetéket a TEN-projektek (Trans-European Networks)
közé, ezzel pedig hivatalosan is az uniós programok egyike lett. Ezt
követően az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD)

is beje-
lentette, hogy részt venne a vezeték előfinanszírozásában.
19
2004 és 2006 között az uniós pénzügyi és politikai

támoga-
tások,
20
és az orosz-ukrán gázkonfliktus ellenére sem sikerült tőke-
erős befektetőket találni, ezért tárgyalások kezdődtek a Gaz de
France (GdF), az E.ON, az RWE és a Total cégekkel, de 2007 elején
a Total kilépett, majd nem sokkal később a másik francia cég, a GdF
is követte. A Total esetében gyanítható, hogy az oroszoktól kapott
kedvezőbb ajánlat miatt fejezte be a tárgyalásokat (2007 júniusától
a Stokman-mező kitermelési projektjében vehet részt). A GdF való-
színűsíthetően két ok miatt hagyta ott a Nabucco-t. Az első, hogy
Törökország nem vette jó néven a francia parlament azon határo-
zatát, ami bűntettnek minősítette az örmény népirtás tagadását. A
másik, hogy az akkoriban hivatalba lépett elnök, Nicolas Sarkozy
inkább az algériai gázt részesített előnyben Franciaország energiael-
látásának biztosítása érdekében.
Az uniós belső érdekellentétek jellemezte projekt legnagyobb
hibája mégsem ez. Egyelőre Azerbajdzsánon kívül nincs egyéb
gázbetápláló ország, és még az sem teljesen biztos, hogy lesz elég
azeri gáz, mivel a jelenlegi kapacitásokat már teljes mértékben lekö-
tötte Törökország, Irán és Oroszország,
21
így a Baku által felajánlott
mennyiség csak akkor állna rendelkezésre, ha a Shah-Deniz-i mezőn
megindulna a kitermelés második szakasza (a kezdés tervezett, 2010
tavaszán módosított határideje 2017). Ehhez viszont hatalmas beru-
házásokra és befektetőkre lenne szükség, akik csak abban az esetben
vállalják az építkezés körüli kockázatokat, ha hosszú távon is biz-
tosítottnak látszik a gáz felvásárlása. Erre a célra tökéletesen meg-
felelne a Nabucco, azonban hiányzik a mögöttes politikai akarat.
22
Fontos látni azt is, hogy a 2008 augusztusában lezajlott ötnapos
orosz-grúz háború következményeként Moszkva pozíciói megerő-
södtek a kaukázusi térségben, miközben az EU és az USA befolyása
ezzel fordítottan arányosan csökkent.
23
Bakunak szüksége van sta-
bil és megbízható felvásárlókra, ezért inkább a kétoldalú megállapo-
Érdekházasság házassági szerződés nélkül
213
dásokat favorizálja. Oroszország mellett 2009 februárjában Irán is
jelezte, hogy hajlandó 1,7 milliárd dollárt befektetni a Shah-Deniz-i
mező feltárásának második szakaszába.
24
Rontja ezen projekt esé-
lyeit, hogy közben több más vezetéképítési terv is napvilágot látott,
amelyek mindegyikében (a Fehér Áramlatot leszámítva) jelen van-
nak uniós országok, és minden esetben főszerepet szántak az azeri
gáznak is. Az egyik az ITGI (Interconnector Turkey-Greece-Italy),
aminek az első (török-görög) szakaszáról már 2003-ban megállapod-
tak, és el is készült 2007 őszére. A görög és olasz hálózatok össze-
köttetését követően a teljes vezetékrendszer 2015-ben kezdheti meg
a működését. Időközben (2009 júliusában) Bulgária is csatlakozott
a projekthez, akinek elementáris érdeke, hogy Oroszországon kívül
más gázbeszállítója is legyen.
25

Létezik egy másik, szintén európai szereplők által kezdeménye-
zett projekt, a TAP (Trans Adriatic Pipeline), ami Thesszaloniki
mellől indulna és Albánián keresztül jutna el Dél-Olaszországba.
Az 520 km hosszú vezeték tervezett kezdeti kapacitása 10 milliárd
m³ lenne, amit 20 milliárdig kívánnának majd bővíteni. Az Európai
Bizottság döntése értelmében a TAP is közös érdekű projekt lett, ami
természetesen maga után vonja azt is, hogy az EU erre a vezetékre is
hajlandó eurómilliókat áldozni. A TAP
26
nagy előnye a Nabuccoval
szemben az, hogy az egyik tulajdonosának, a norvég Statoil cégnek
25,5%-os részesedése van a Shah-Deniz-i mezőben (és kitermelő-
ként is jelen van), ahonnan a gázt Törökországon

keresztül kívánják
eljuttatni Európába.
27

Van egy harmadik, alternatív projekt is, aminek a megépí-
tése még a Nabucconál is több kérdést vet fel, ez a Fehér Áramlat.
A vezetéken kezdetben szintén azeri gázt szállítanának Ukrajnának,
de nem a török hálózatokon, hanem Grúzián és a Fekete-tengeren
keresztül. A tervek szerint 2015-re elkészülő vezeték kivitelezése és
finanszírozása olyan sok akadályba ütközik, hogy a projekt megva-
lósításának az esélye minimális.
Hasonlóan sok a kérdőjel egy másik, nemrégiben bejelentett
projekttel kapcsolatban is, amiben magyar érdekeltség is található.
A román, a grúz és az azeri köztársasági elnök a magyar minisz-
terelnök társaságában, 2010. szeptember 14-én aláírta a bakui nyi-
latkozatot, ami két jövőbeli tervet is tartalmazott: az egyik az LNG
interconnector projekt, a másik pedig az AGRI gázszállító rendszer.
Takács Gergely
214
Ez utóbbival meglehetősen sok probléma van: nem készültek még el
a tervek és a megvalósíthatósági tanulmány sem, nem megoldott a
finanszírozás és a gáz forrása sem biztosított. A mostani elképzelé-
sek szerint az AGRI-ba is Azerbajdzsánból származó gáz kerülne,
28

tehát a Nabuccotól vonna el ez is forrásokat.
29
Arról nem is beszélve,
hogy Oroszország szeptemberben írt alá újabb megállapodást Baku-
val arról, hogy a korábbi 1 milliárd köbméteres évi mennyiség helyett
2 milliárdot kíván megvásárolni. Tehát további forrásországok csat-
lakoztatására mindenképpen szükség lenne a Nabucco projekt ese-
tén, már csak azért is, mert az azeri politikai vezetésből is érkeztek
olyan üzenetek, hogy kizárólag a Shah-Deniz-i mezőkre alapozva
hozzákezdeni sem érdemes az építkezésnek.
A Nabucco terveinek kidolgozása során Irán is szóba jött
forrásországként, azonban az Egyesült Államok kifejezetten ellenez
mindenfajta együttműködést Teheránnal.
30
Egyelőre azonban Irán –
még ha az USA engedélyezné is – nem tudna egy köbméternyi gázt
sem eladni Európának, ugyanis a kitermelési infrastruktúra szinte
teljes hiánya miatt erre képtelen lenne, sőt, maga is importra szorul.
Irak szintén felmerült lehetséges betápláló országként,
31
azonban itt
nehezíti a helyzetet, hogy az iraki központi kormány és a nagyfokú
autonómiát élvező Kurdisztán a mai napig nem tudott megállapodni
a bevételek megosztásáról (ezt nehezíti az a tény is, hogy az iraki
kormány fél évvel a választások után sem állt még fel).
32
A Nabucco esetében nem csak a forrásországok, hanem egyes
tranzitországok is kockázati tényezőt jelentenek. Törökország a
Nabucco-ról szóló tárgyalások elején még azon az állásponton volt,
hogy nem tranzitdíjat kér, hanem a vezetéken keresztül futó gáz
15%-át, ami elfogadhatatlan volt, hiszen az amúgy is kevés betáp-
lált gáz ilyen mértékű csökkenése esetében már tényleg nem érné
meg a beruházás megvalósítása. Az egyeztetések későbbi forduló-
jában erről a szándékáról sikerült lebeszélni Ankarát, azonban ez
még nem zárja ki annak lehetőségét, hogy a gázvezeték megépíté-
sét követően ne lennének az ukránokéhoz hasonló tranzitproblémák.
Ennek valószínűségét növelheti az a tény, hogy Törökország gázigé-
nye folyamatosan nő, amit igyekszik több forrásból is kielégíteni,
jellemzően olyan országokból, amelyekkel az EU is folyamatosan
tárgyalásokat folytat.
Érdekházasság házassági szerződés nélkül
215
Ha valami oknál fogva Türkmenisztánból
33
vagy Kazahsztán-
ból is érkezne gáz a Nabuccoba, akkor további gondot jelent, hogy a
Kaszpi-tenger nemzetközi jogi státusza rendezetlen,
34
így a vezeték
fektetése is nehézkes lenne (a kérdés tárgyát annak eldöntése képezi,
hogy tengernek vagy tónak minősül).
Azerbajdzsán központi szerepét nem csak a gázmezői adják.
Washington számára az Iránhoz való közelsége és a perzsa állam-
ban letelepedett nagyszámú azeri kisebbség miatt bír geopolitikai
jelentőséggel, ezért is szeretné csökkenteni Baku Moszkvától való
függőségét. Az oroszoktól való gazdasági függés csökkentését volt
hivatott szolgálni a Baku-Tbiliszi-Ceyhan kőolajvezeték megépí-
tése 2005-ben, ami nagy bevételi forrást jelent az azeriek számára
(részben ezért született meg a Baku-Tbiliszi-Erzurum gázvezeték
terve is). Azzal viszont az Egyesült Államok is tisztában van, hogy
Azerbajdzsán számára komoly bevételi forrást jelent Oroszország is,
ezért Baku számára fontos, hogy jó kapcsolatokat ápoljon a nagy
szomszéddal.
35
A Nabucco történetének legújabb, és lehet, hogy végső állomá-
sát jelenthetik a 2010-es év tavaszi történései: Paolo Scaroni (az ENI
vezérigazgatója) egy 2010 márciusi nyilatkozatában felvetette, hogy
érdemes lenne elgondolkodni a Nabucco és a Déli-Áramlat egyesí-
tésén.
36
Nem sokkal később Günther Oetringer uniós energiabiztos
nyilatkozta azt, hogy a Nabuccon keresztül 2018 előtt aligha fog
gáz érkezni Európába. Tehát lehet, hogy idővel szép lassan a feledés
homályába vész ez a projekt is: „Nyilvánosan persze egyelőre senki
nem fogja eltemetni a tervet. Még néhány évig velünk lesz, majd las-
san megfeledkezünk róla” (Sz. Bíró, 2010: 71). A téma jeles szakér-
tője, Sz. Bíró Zoltán ugyanitt arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy
az LNG és a palagáz előállításával, kitermelésével kapcsolatban az
utóbbi időben megjelent információk alapján kérdésessé válik nem
csak a Nabucco, de a Déli Áramlat vezeték megépítésének értelme is.
déli vezetékek
Korábban a Keleti Partnerség kapcsán már tettem említést arról,
hogy a dél-európai tagállamok sokkal inkább a mediterrán térség-
gel kapcsolatos tervekben és beruházásokban érdekeltek, ezért meg-
lévő erőforrásaikat és politikai befolyásukat szívesebben használják
fel ezen a téren. Csak annak érdekében, hogy teljes képet kaphas-
Takács Gergely
216
sunk az uniós energiapolitikán belüli érdekellentétekről, felsorolás-
szerűen bemutatom, milyen gázvezeték-projektek vannak jelenleg is
folyamatban:
• MEG (Maghreb-Europe Gas): Algériából megy Spanyolor-
szágba, kapacitása: évi 12 Mrd m³.
• TransMed (Trans-Mediterranean): Algériából Tunézián keresz-
tül érkezik Olaszországba, kapacitása évi 30,2 Mrd m³.
• Zöld Áramlat: a Líbiából kiinduló vezeték Olaszországba tart,
kapacitása évi 11 Mrd m³.
• Medgaz: Algériából megy Spanyolországba, 2008 decemberére
készült el és 2010 utolsó negyedévében helyezik működésbe,
kapacitása évi 8 Mrd m³.
• Galsi: Algériából Szardínia szigetén keresztül vezet Olaszor-
szágba, 2014-re készül el, kapacitása évi 10 Mrd m³ lesz.
• NIGAL (Transz-szaharai vezeték): a Nigéria-Niger-Algéria
vonalon szállítana gázt, és itt csatlakozna rá a már meglévő inf-
rastruktúrára. A vezeték ötlete még a hetvenes években merült
fel, de az első lépések megtételére 2002-ig kellett várni, ami-
kor a nigériai és az algériai cégek megállapodást kötöttek az
előkészületek megtételéről. A 2006 szeptemberében bemuta-
tott, pozitív megerősítést adó megvalósíthatósági tanulmányt
követően 2009 júliusában írták alá a háromoldalú kormányközi
egyezményt. A vezeték hossza 4128 km, maximális kapacitása
évi 30 Mrd m³ lenne. Fokozott nemzetközi érdeklődés övezi a
projektet: a Gazprom, a GAIL (India), a Total, az ENI és a Royal
Dutch Shell is jelezte részvételi és/vagy befektetési szándékát.
záró gOndOlAtOk
Az Sz. Bíró Zoltán által elindított gondolati fonalat tovább gombo-
lyítva az a véleményem, hogy az Európai Uniónak tényleg érdemes
lenne elgondolkodni azon, hogy szükség van-e ennyi projekt élet-
ben tartására. A támogatott vezetéktervek számának csökkentését
több racionális indok is alátámasztja: 1. nagyrészt ugyanabból a for-
rásból táplálnák őket, ezért egymás elől veszik el a gázt; 2. a projek-
tek csökkenésével nagyobb pénzügyi keret jutna egy-egy terv meg-
valósítására és befektetőket is könnyebb lenne találni; 3. egy-egy
gázvezeték megépítése melletti egységes uniós kiállás komolyan
megerősítené az EU pozícióit a nemzetközi viszonyrendszerben (az
Érdekházasság házassági szerződés nélkül
217
már más kérdés, hogy ez érdekében áll-e a nagyobb tagállamok-
nak); 4. az elmúlt időszakban több olyan technikai újítás is napvi-
lágot látott, amelyek olcsóbbá tettek korábban drágának tűnő kiter-
melési módszereket, ennek pedig az lehet a következménye, hogy a
hagyományos forrásból származó földgáz iránti kereslet csökkenni
fog (LNG
38
, palagáz) és emiatt feleslegessé válhat az újabb vezeté-
sek megépítése.
2. ábra: Észak-afrikai gázvezetékek
37
Takács Gergely
218
Brüsszelnek a döntést a lehető leghamarabb meg kellene hoznia –
ha lehet, akkor Oroszországgal szoros együttműködésben –, ugyanis
az EU nem csak Oroszországgal, hanem Kínával is versenyben van
az energiaforrásokért folytatott küzdelemben. Márpedig ebben a
versenyfutásban fontos lenne mindkét fél számára, hogy biztos és
stabil bevételi, illetve gázellátási „hátországa” legyen.
39
Korábban komoly aggodalmak fogalmazódtak meg azzal kapcso-
latban, hogy mivel Oroszország nem fektetett be eleget az új mezők
feltárásába, a kitermelési kapacitások növelésére és infrastrukturális
fejlesztésekre, akár már középtávon sem lesz képes ellátni az előre
lekötött exportmennyiséget. A gazdasági válság okozta fogyasztás-
csökkenés némi haladékot adott az oroszoknak, azonban az újabb
területek feltárásához, és a nehéz kitermelési körülmények leküzdé-
séhez mindenképpen szüksége lenne arra a modern technológiára,
amivel csak Nyugat-Európa rendelkezik,
40
és természetesen azokra
a bevételi forrásokra is, amit az európai gázeladások jelentenek.
41

Mindezek mellett természetesen felmerül a kérdés, hogy az EU
miért nem lép fel hatékonyabban a függőséggel szemben? Ennek
egyik legfőbb okát a gazdaságban kell keresni. Egyrészt olyan hatal-
mas és folyamatosan növekvő bevételeket generáló stratégiai ága-
zatról van szó, ami több mint egy emberöltő óta egészen az elmúlt
években bekövetkezett gázválságokig olajozottan működött, még a
hidegháborús szembenállás legkomorabb időszakaiban is. Sőt, az
Unión belül ténylegesen döntési helyzetben lévő országok ekkor sem
szenvedtek komolyabb károkat, tehát nem áll érdekükben a radiká-
lis változtatás. Másrészt az alternatív energiaforrások egyelőre olyan
jelentős kiadásokat jelentenek, amelyeket a gazdasági válság súj-
totta államok költségvetései nem tudnak felvállalni. Arról nem is
beszélve, hogy az új módszerekkel kapcsolatban rengeteg technikai
részlet még nem megoldott, és azt sem sikerült még teljes mértékben
tisztázni, hogy az ismert alternatív energiaforrásoknak milyen ter-
mészetre gyakorolt mellékhatásai vannak.
Azt azonban túlzás lenne állítani, hogy Brüsszel nem tesz sem-
mit annak érdekében, hogy csökkentse az energiafüggőségét (Orosz-
országtól). Az afrikai és közel-keleti forrásokról, beruházások-
ról már tettem korábban említést, ezekkel párhuzamosan épülnek
az LNG-terminálok Európa több országában is. Emellett működik
a technológiai transzfer is, amelynek köszönhetően például a pala-
Érdekházasság házassági szerződés nélkül
219
gáz kitermelése várhatóan a töredékébe fog kerülni a mostaninak.
A technológiai transzfer azonban nem csak Európába irányul (jel-
lemzően az Egyesült Államokból), hanem maga is forrásként szol-
gál főleg Oroszország és a közép-ázsiai szénhidrogénben gazdag
államok számára, hiszen az újabb és újabb, a korábbiaktól eltérő
és nehezebb időjárási körülmények között található területek feltá-
rása a szükséges know-how nélkül nem lehetséges. Mivel hihetetlen
összegű, és csak évtizedek alatt megtérülő befektetésekről van szó,
ezért elengedhetetlen, hogy a legfejlettebb és leghatékonyabb tech-
nológiát alkalmazzák. Ezen szempontok mellett legalább ennyire
fontos Európának és Oroszországnak egyaránt, hogy a környezet
terhelését is minimalizálják.
42
A forrásdiverzifikáción és a különböző szénhidrogének kiterme-
lési módszerének fejlődésén kívül az EU nagy hangsúlyt fektet a
megújuló energiaforrások fejlesztésére, amit jól mutat, hogy globális
viszonylatban élen jár ezen a téren. A brüsszeli döntéseknek köszön-
hetően gazdaságélénkítés céljával jelenleg is euró milliárdokat köl-
tenek el megújuló energiaforrásokon alapuló projektekre, viszont
az általuk megtermelt energia részesedése egyelőre eltörpül még
egy-egy ország energiafogyasztásán belül is – uniós szinten pedig
még kisebb arányt érnek csak el. Emellett szintén jelentős forrásokat
költenek az energiatermelés, a szállítás és a felhasználás hatékony-
ságának növelésére, valamint az egyes országok energiahálózatai-
nak összekötésére is, amelyek szintén a függőség csökkentésére irá-
nyulnak. Az is a szénhidrogénekből előállított energiától való füg-
gés csökkentését szolgálja, hogy az elmúlt években egyre több tagál-
lam jelentette be, hogy az eddig ismert legtisztább energiaforrás, az
atomenergia tekintetében is komoly lépéseket kíván tenni.
43
A vázoltak alapján belátható, hogy egy rendkívül komplex kér-
désről van szó, amit nem lehet egyszerűen azzal elintézni, hogy az
oroszoktól vesszük-e az oly fontos gázt vagy sem. Az is tisztán kiraj-
zolódik, hogy az Európai Unió több vonalon is igyekszik változtatni
a jelenlegi helyzetén, azonban a lépések hatékonysága egyelőre meg-
kérdőjelezhető. Elképzelhető, hogy egy gazdaságilag prosperálóbb
időszakban bátrabb és nagyobb volumenű döntésekre is hajlamos
lenne. Addig azonban marad a kölcsönös függés...
Takács Gergely
220
FelhAsznált irOdAlOm
Cohen, Ariel (2007): Europe’s strategic dependence on Russian energy. In.
Backgrounder (Heritage Foundation). Vol. 2083. 5 November
Deák András György (2008): Új kontextusban az orosz energetika. In.
Nemzet és Biztonság. I. évfolyam, No. 1., 2008 január, 20-30. o.
Deák András György (2008): Van-e energiafegyvere Oroszországnak? In.
Nemzet és Biztonság. I. évfolyam, No. 10., November, 37-49. o.
Deák András György (2009): Fõnix a kalitkában? Az orosz külpolitika
elmúlt tíz éve. In. Külügyi Szemle. VIII. évfolyam, No. 2., 24-40. o.
Deák János – Szternák György (2009): Az energia, mint az országok és szö-
vetségek biztonsági problémája. In. Szakmai Szemle. A Katonai Biz-
tonsági Hivatal Tudományos Tanácsának kiadványa. No. 1., 5-25. o.
Gergics Gábor (2009): Oroszország egyedülálló pozíciói az energiarend-
ben. In. Nemzet és Biztonság. II. évfolyam, No. 4., 19-29. o.
Gyarmati István (2009): A medve újra élesíti körmeit: cirkusz, vagy való-
ság? In. Külügyi Szemle. VIII. évfolyam, No. 2., 41-49. o.
Ludvig Zsuzsa (2007): Az EU-Oroszország Energiadialógus. In. Közgaz-
daság. No. 2. 41-65. o.
Ludvig Zsuzsa (2008): Oroszország és a kibővült Európai Unió Gazdasági
Kapcsolatai. Akadémiai Kiadó, Budapest
Patrusev, Nyikolaj (2006): Partnerség a biztonságért. Szakmai Szemle.
A Katonai Biztonsági Hivatal Tudományos Tanácsának kiadványa. No.
2. 168-180. o.
Póti László (2008): Két Putyin között. Merre tart Oroszország? In. Nemzet
és Biztonság. I. évfolyam, No. 1. 10-19. o.
Sz. Bíró Zoltán (2009): Oroszország visszatérése: kockázatok és lehetősé-
gek. In. Külügyi Szemle. VIII. évfolyam, No. 2. 50-64. o.
Sz. Bíró Zoltán (2008): A Déli-Áramlat és a Nabucco. In. Nemzet és Bizton-
ság. I. évfolyam, No. 4. 23-29. o.
Sz. Bíró Zoltán (2010): Merre tovább, Oroszország? Interjú Sz. Bíró Zoltán-
nal. Nemzet és Biztonság, III. évfolyam, 3. szám. 61-74. o.
Tálas Péter – Sz. Bíró Zoltán (2010): A lengyel-orosz kapcsolatokról
Szmolenszk után. In. SVKI Elemzések 2010/5. Hírlevél, 1-13. o.
Varga Ágnes (2009): Keleti partnerség: a prágai csúcstalálkozó eredményei.
In. Nemzet és Biztonság, II. évfolyam, No. 6. 82-85. o.
Weiner Csaba (2008): Sikerek és kudarcok: a FÁK-térség energetikai és
integrációs dilemmái. Kelet-Európa Tanulmányok. No. 3. MTA Világ-
gazdasági Kutatóintézet
Weiner Csaba (2010): Az orosz gázipar helyzete a világgazdaságban és
hatása a nemzetközi együttműködésre. Doktori értekezés
Érdekházasság házassági szerződés nélkül
221
internetes FOrrásOk
British Petroleum Statistical Review of World Energy (2009)
www.bp.com/.../bp.../statistical_energy_review.../statistical_review_
of_world_energy_full_report_2010.pdf
Bruxinfo.hu
Energiainfo.hu
Euractiv.hu
Európai Parlament
LNG terminálok:
http://www.energy.ca.gov/lng/worldwide_western_europe.html
http://www.energy.ca.gov/lng/worldwide_northeastern_europe.html
Nol.hu (Népszabadság Online)
Reuters.com
Egyéb internetes források
Pan-European Oil Pipeline Agreement Signed
http://www.ens-newswire.com/ens/apr2007/2007-04-03-03.asp
Memorandum of understanding signed for ITGI pipeline
http://www.todayszaman.com/tz-web/news-213461-memorandum-of-
understanding-signed-for-itgi-pipeline.html
ITGI pipeline project facing obstacles
http://serbianna.com/analysis/?p=601
Az Európai Unió új energiastratégiája
http://www.eh.gov.hu/home/html/index.asp?msid=1&sid=0&lng=1&hkl=516
OMV Willing to Remain in Iranian Market
http://www.iranenergyproject.org/511/omv-willing-to-remain-in-
iranian-market
Fordulat az európai földgáz piacon
http://www.e-gepesz.hu/?action=show&id=4642
Kész a román–magyar gázvezeték: szeptemberben adják át a rendszert
http://www.delmagyar.hu/szeged_hirek/kesz_a_roman8211magyar_
gazvezetek_szeptemberben_adjak_at_a_rendszert_/2175443/
Gas agreement signed between Azerbaijan and Turkey
http://www.socar.az/2309-news-view-en.html
Trans-adriatic-pipeline
http://www.trans-adriatic-pipeline.com/general/news-2_.html
Study proves technical, economic feasibility of Trans-Saharan gas pipeline
http://www.magharebia.com/cocoon/awi/xhtml1/en_GB/features/awi/
newsbriefs/general/2006/09/20/newsbrief-02
Takács Gergely
222
Turkmenistan Gas Reserves Revealed
ht t p: // www. kommer sant . com/ p1041128/ r_500/ hydrocarbon_
production_and_sales_Turkmenistan/
Caspian Sea Region: Survey of Key Oil and Gas Statistics and Forecasts
http://www.eia.doe.gov/emeu/cabs/caspian_balances.htm
Baku fällt als Lieferant für Nabucco aus
http://www.wirtschaftsblatt.at/home/international/osteuropa/416913/
index.do
Did China Just Win the Caspian Gas War
http://www.foreignpolicy.com/articles/2010/07/07/did_china_just_
win_the_caspian_gas_war
végjegyzetek
1 Kérdőjelek Oroszország körül (interjú Szvetlana Glinkina Pavlovnával). Interneten elérhető:
http://www.fakprojekt.hu/index.php?data[mid]=10&data[id]=15
2 Gázkonfliktusok, lengyel-orosz viták, grúz-orosz háború, orosz-észt emlékművita, újság-
írók és tüntetők megverése Moszkvában és Szentpéterváron, USA európai rakétapajzsa,
orosz elnökválasztás, stb.
3 Vlagyimir Putyin elnöki adminisztrációjának egyik helyettes vezetője, Vjacseszlav Szurkov
dobta be a köztudatba a kifejezést még 2005-ben.
4 A Lisszaboni Szerződés jogalapot teremtett a közös energiapolitika megvalósítására, aminek
három pilléren kell nyugodnia: versenyképesség, ellátásbiztonság, fenntarthatóság.
5 Nem lehet az egyes tagállamokat kötelezni, hogy az Unió által meghatározott, energiabizton-
ságot növelő energiatermelésekbe fektessenek be.
6 Forrás: http://www.bruxinfo.hu/cikk/20100510-vegyes-fogadtatasban-reszesult-delors-
energiakozosseg-javaslata.html
7 A PCA már 1994-ben készen állt volna az aláírásra, de ez a csecsen háború miatt elcsúszott.
8 Az Európai Unió közös stratégiája Oroszország irányába.
9 1. közös gazdasági tér; 2. a szabadság, biztonság és igazságosság közös tere; 3. a külső biz-
tonság közös tere; 4. a kutatás, oktatás, kultúra közös tere.
10 A demokrácia exportjára törekvő Brüsszel számára elfogadhatatlan döntéseket az orosz
lakosság nagy része rezignáltan veszi tudomásul Ebben a történelmi sajátosságokon kívül
szerepet játszottak a kilencvenes évek turbulens gazdasági-politikai történései és tapasztala-
tai, amelyek mély nyomot hagytak nem csak az ország vezetésében, hanem a lakosságban is,
kialakítva ezzel egyfajta ellenszenvet a Nyugattal és az általa is szorgalmazott változásokkal
és reformokkal szemben.
11 A megállapodást az USA, Kanada, Japán és Ausztrália is aláírta.
12 Ezzel kapcsolatban született egy nagyon érdekes bírósági döntés, ami ennek éppen az
ellenkezőjét állapította meg. Interneten elérhető: http://kitekinto.hu/europa/2009/12/03/
oroszorszagra_is_hatalyos_az_energia_charta/
13 Az Európának szánt orosz gáz 80%-a Ukrajnán keresztül érkezik.
14 Forrás: Russian Analytical Digest, 2007/18, 13. o.
15 Az Európai Bizottság által 2007. április 11-én kiadott dokumentum (COM(2007)160) szerint
a regionális politika keretében kellene foglalkozni a térséggel, ugyanis a folyamatosan fej-
lődő piac mellett az energiaszállítás és a közlekedés szempontjából is kiemelkedő jelentőség-
gel bírnak az ott található országok.
16 Moszkva pedig minden pillanatát kihasználja ennek a bizonytalanságnak: az ötnapos grú-
ziai háborúban megerősítette pozícióit a Kaukázusban, 2010 augusztusában pedig az ukrán
Naftogaz és az orosz Gazprom által létrehozandó vegyesvállalatról tárgyalt, amibe Ukrajna
Érdekházasság házassági szerződés nélkül
223
a teljes gázhálózatát és gáztermelő egységeit, Oroszország pedig ennél nagyobb mértékben a
gázmezőit vinné be.
17 Kijev sem örült túlzottan annak, hogy olyan államokkal került egy csoportba, mint Azerbaj-
dzsán és Örményország.
18 Szakaszok: 1. Törökország: 2000 km; 2. Bulgária: 400 km; 3. Románia: 460 km; 5. Magyar-
ország: 390 km; Ausztria 46 km.
19 A 2009 januárjában Budapesten megtartott Nabucco-konferenciát követően jelentette be az
EBRD, hogy 200 millió eurót különített el a projektre.
20 Az Európai Bizottság 2007 júliusában projektkoordinátort nevezett ki Jazias van Aartsen
személyében.
21 2008-ban 8,6 milliárd köbméter volt a kitermelt mennyiség, amiből 6,6 milliárd köbmétert
Törökország vásárolt fel, 1,5 milliárd pedig megmaradt a hazai igények kielégítésére.
22 A kételkedő európai befektetőknek újabb ellenérvet szolgáltatott a 2009. április 1-jén tető alá
hozott, orosz-azeri hosszú távú gázszolgáltatásról szóló együttműködési megállapodás, ami
tovább csökkentette a Nabuccoba szánt gáz mennyiségét.
23 Ráadásul a térség országai egymással sem ápolnak baráti viszonyt. A Kaszpi-tenger partján
fekvő országok között az energiahordozókért folytatott küzdelemben néha pattanásig feszülő
helyzetek alakulnak ki.
24 Hasonló szándékáról biztosította az azeri politikai vezetést Olaszország és Görögország is.
25 A bakui vezetéssel kötött megállapodás értelmében évente 1 milliárd köbméter gáz fog
érkezni Bulgáriába.
26 Tulajdonosi kör: a svájci EGL (42,5%), a norvég Statoil (42,5%) és a német E.ON Ruhrgas
(15%).
27 A szükséges gázmennyiségről 2010. június 7-én kötött kormányközi egyezményt Törökor-
szág és Azerbajdzsán.
28 A gáz a Baku-Tbiliszi vezetéken keresztül jutna el Grúziába, ahonnan a cseppfolyósítást
követően Romániába szállítanák, szomszédunktól pedig a nemrég elkészült Arad-Szeged
vezetéken jutna el Magyarországra.
29 2010. április 21-én arról számolt be a bécsi Wirtschaftblatt, hogy Azerbajdzsán az eredeti-
leg tervezett 2013-ról 2017-re tolta ki a Nabucco gázbetáplálásában kulcsfontosságú Shah-
Deniz-i mező második fázisának megindítását.
30 Richard Morningstar, az amerikai kormányzat különleges küldöttje 2009. július 13-án, egy
Ankarában tartott csúcstalálkozón elmondta, hogy a nemrégiben lezajlott iráni választások
után nem születhet megállapodás Teheránnal gázszállításról, de érdekes módon az orosz gáz
betáplálásának lehetőségét nem tartotta ördögtől valónak.
31 A már korábban említett ankarai találkozón jelen volt az iraki miniszterelnök, Nuri al-Maliki
is, aki az egyik nyilatkozatában elmondta, hogy országa hajlandó 15 Mrd köbméter gázt adni
Európának,(de azt nem mondta, hogy a Nabucco-nak).
32 2009 májusában a Mol és az OMV konzorciumot hozott létre az Egyesült Arab Emírségekben
található cégekkel annak érdekében, hogy az ott található gázzal töltsék meg a Nabucco-t.
33 Türkmenisztán annak ellenére ígért 2008 áprilisában évi 10 milliárd köbmétert Európának
(nem a Nabucco-nak), hogy az oroszokkal 2003-ban 25 évre megkötött szerződés gyakorla-
tilag minden exportra szánt gázt lefoglalt.
34 Még a Szovjetunió állapodott meg Iránnal az energiahordozókban gazdag tengerfenék hasz-
nálatáról, és a mai napig is ez van érvényben. Létezik egy olyan kazah-azeri-orosz terv,
amelynek értelmében Irán csak 13%-os nagyságú területhez jutna, de Teherán ragaszko-
dik az egyenlő (20%-os) megosztáshoz. Irán többször katonailag is megfenyegette Azerbaj-
dzsánt, mert a területén kívül végzett kutatásokat. A kutatók szerint a világ harmadik leg-
nagyobb kőolaj- és földgázlelőhelye található a tenger területén: biztosra vehető 10 milliárd
hordónyi olaj és 48 milliárd köbméternyi gáz.
35 A 2009-ben indult gázszállításokon kívül az azeri gazdaság számára fontos bevételt jelent az
Oroszország területén élő közel 2 millió azeri állampolgár, akik egyes becslések szerint évi
4 milliárd dollárt utalnak haza.
36 Forrás: http://www.upstreamonline.com/live/article208298.ece
Takács Gergely
224
37 Forrás: Gas pipelines across Mediterranee and Sahara (WikimediaCommons)
38 Európai LNG-terminálok: Spanyolország (1969), Olaszország (1971), Franciaország (1972),
Belgium (1987), Törökország (1992), Görögország (2000), Portugália (2003), Egyesült
Királyság
34
(2005), Horvátország (2013-től) és Lengyelország (2014-től).
39 Szinte a teljes orosz gázkivitel Európába irányul, keleti irányba a kínai vezetékek (gáz és
olaj) megépítéséig nem ment nyersanyag. Az EU gázimportjának 42%-a Oroszországból
származik, ami 2030-ig 60%-ra is felfuthat az Európai Bizottság Energia és Közlekedési
Főigazgatóságának becslése szerint.
40 A technológiai transzfert eddig kisebb-nagyobb sikerrel meg tudta akadályozni az EU, azon-
ban Moszkva legszorosabb uniós szövetségesén, Németországon keresztül mégis hozzájuthat
ezekhez: közös energiaügynökséget (RUDEA) hoztak létre 2009 október közepén, ami a fejlett
nyugati technológia átvételében és alkalmazásában nyújt kezet az orosz energiaszektornak.
41 Az orosz állami bevételek 37%-a, a GDP 20-25%-a az olaj- és a gázkereskedelemből folyik be.
42 A szovjet rendszer gazdasága igen mély sebeket ejtett az orosz természeten, amin nem sokat
javított a Szovjetunió összeomlása sem. Az utóbbi évek természeti katasztrófái azonban
rámutattak arra, hogy milyen súlyos problémákat okozhat az, ha elhanyagolják a kérdést.
43 Spanyolország és Svédország bővíti már meglévő kapacitásait. Új reaktorok építését Finnor-
szág (1 db), Franciaország (2 db), az Egyesült Királyság (4 db), Románia (1 db), Szlovákia (2
db) és Bulgária (2 db) döntötte már el, de Olaszország és Lengyelország is növelni kívánja a
nukleáris energia arányát. Forrás: http://www.world-nuclear.org/info/inf17.html
225
Donorok és túlélők
TERMÉSZETI KATASZTRÓFÁK
ÉS A NEMZETKÖZI POLITIKA
Glied Viktor
BEVEZETÉS
„2010 a természeti katasztrófák éve” – szól a New York Daily News
című amerikai napilap hangzatos, szeptember 11-i szalagcíme. „A
klímaváltozással és időjárással összefüggő természeti csapások
száma nagymértékben növekszik, ennek következtében járványok és
pusztító éhínség ütik fel a fejüket” – figyelmeztet az ENSZ Világ-
élelmezési Program (WFP) 2009 decemberi jelentése. „Az igazi
Armageddon 2013-ra várható, korábban nem tapasztalt napvihar
fenyegeti a Földet. Az aktív napműködés komoly zavarokat okoz
majd a telekommunikációs rendszerekben és elektromos hálóza-
tokban, melyek következtében megbénulhat a globális pénzügyi és
bankrendszer, valamint a légi közlekedés”
1
– jelenti ki a NASA szak-
embere.
Míg a kijelentések túlzónak, szenzációhajhásznak tűnhetnek,
tény, hogy februárban Chilét 8,8-as erősségű földmozgás rázta meg,
a tízmilliós Haitit szinte romba döntötte egy 7-es erősségű föld-
rengés, százezrek otthona dőlt össze percek alatt, a halottak száma
elérte a kétszázezret
2
és közel kétmillió ember maradt villamos
energia és tiszta víz nélkül, a nyári pakisztáni árvizekben pedig a
becslések szerint tízezren veszítették életüket, az érintett 13 millió
lakos közül hatmillió a fertőzések miatt van életveszélyben. Nem
beszéltünk továbbá az utóbbi másfél évtizedben menetrendszerűen
érkező közép-kelet-európai árvizekről, a kínai földrengésről és föld-
csuszamlásról, illetve az Oroszországot sújtó hőhullámról, melyek
összességében a Haiti szigetén és Pakisztánban történt tragikus ese-
ményeknél lényegesen kevesebb áldozattal jártak, de súlyos terheket
jelentenek az érintett országok és közösségek számára.
A média beszámol a katasztrófákról és a mentési akciókról, teret
szentel a nemzetközi közösség kezdeményezéseinek és a donorkonfe-
renciák (adománygyűjtő tanácskozások) döntéseinek, azonban nem,
Glied Viktor
226
vagy nem kellő mélységben követi nyomon a helyreállítás lépéseit, a
katasztrófák sújtotta térségek gazdasági-társadalmi, illetve közigaz-
gatási-politikai újjáépítését. Kétségtelen, hogy az emberiség birto-
kolja a természeti javak „határtalan” kiaknázásához szükséges tech-
nológiákat (a globális gazdasági folyamatok is a „végtelen” fogyasz-
tás lehetőségét sugallják), ugyanakkor időről-időre bebizonyosodik,
hogy a természet ereje felett nem vagyunk képesek uralkodni.
Tanulmányomban a nemzetközi közösség természeti katasztró-
fákkal kapcsolatos megelőzési tevékenységét, segélyezési és újjá-
építési politikáját, valamint a fejlesztések hatékonyságát vizsgálom,
kiemelve az elmúlt évtized két súlyos természeti csapásának – a dél-
kelet-ázsiai szökőárnak és a Katrina hurrikánnak – politikai-gazda-
sági vonzatait.
A TERMÉSZETI KATASZTRÓFÁK ÉS A NEMZETKÖZI
FEJLESZTÉSEK
A természeti katasztrófák számának változásáról számos adat nyil-
vánosságra került az elmúlt évtizedekben, a kutatók a 20. század ele-
jétől rendelkeznek ezekről többé-kevésbé pontosan vezetett statisz-
tikákkal. A média egyértelműen állítja, hogy a katasztrófák száma
ugrásszerűen növekszik, ennek tényszerűségéről azonban megoszla-
nak a szakértői vélemények.
A Leuveni Katolikus Egyetemen (Belgium) 1973-ban alapított
Katasztrófa Kutatóközpont (CRED) munkatársai az ENSZ Egész-
ségügyi Világszervezettel (WHO) közös, 2009-ben kiadott jelenté-
sükben
3
leszögezik, hogy 1900 óta a természeti katasztrófák száma
ugyan folyamatosan növekszik, de jelenleg még nem beszélhetünk
robbanásszerű változásokról. A CRED először 1988-ban összesítette
a USAID,
4
az ENSZ, az NGO-k
5
és egyéb kutatóintézetek kataszt-
rófákra vonatkozó adatait, azóta pedig évente készít kimutatásokat.
A kutatók arra a megállapításra jutottak, hogy a 20. században mint-
egy 18 ezer természeti katasztrófa történt világszerte, azaz körülbe-
lül 180 esemény évente. A baleseteket öt fő kategóriába osztották:
1. Geofizikai: földrengések, vulkáni működés, szökőár, földcsu-
szamlások, omlások, lavinák;
2. Meteorológiai: viharok, ciklonok, hurrikánok;
3. Hidrológiai: árvizek, belvizek, vízhiány, földcsuszamlások;
Donorok és túlélők
227
4. Klimatológiai: szélsőséges időjárási jelenségek, fagyok, száraz-
ság, hőhullámok, erdőtüzek;
5. Biológiai: járványok és fertőzések, állatbetegségek.
A 20. században a geofizikai eredetű károk az összes kár 19%-át,
a meteorológiai és klimatológiai az 59%-át, a hidrológiai a 19%-át,
a biológiai pedig a 3%-át tették ki. 2009-ben 335 természeti csa-
pás
6
következett be, amelyek világszerte 111 országot és 119 millió
embert érintettek, és csupán a gazdaságoknak 41,3 milliárd dollá-
ros kárt okoztak. Ebben az évben a katasztrófák 40,3%-a Ázsiában,
21,8%-a Amerikában, 19,1%-a Afrikában, 18,8% pedig Európában
és a csendes-óceáni térségben történt.
Érdekes megvizsgálni a kategóriák szerinti megoszlást is. A kli-
matológiai csapások javarészt Európát és Amerikát, a geofizikai
katasztrófák azonban szinte kizárólag Ázsiát érintették, hasonlóan a
meteorológiai eseményekhez. A hidrológiai történések, azaz főként
az árvizek és vízhiány egyaránt érintették az összes kontinenst, de
leginkább Ázsiában és Afrikában okoztak gondokat (Vos, Femke
et al., 2010: 20-25.). A katasztrófák és áldozatok száma, valamint a
károk nagysága az elmúlt húsz évben hektikusan változott, ugyan-
akkor a fejlődő világban tapasztalható demográfiai robbanás és az
urbanizációs tendenciák, valamint a globális klímaváltozás követ-
keztében az érintettek száma egyértelműen növekszik.
7

1. ábra: Természeti katasztrófák és érintettek száma 1990 és 2009 között
(Forrás: Annual Disaster Statistical Review 2009)
Glied Viktor
228
Ha csak az elmúlt évtized katasztrófáit vesszük szemügyre, elké-
pesztő adatokat láthatunk. 2000-ben az indiai Gudzsarat tartományt
hatalmas földrengés rázta meg, 20 ezren veszítették életüket, a fedél
nélkül maradt emberek száma elérte a félmilliót. A 2001-es közép-
amerikai és 2002-es afganisztáni földrengések több ezer emberéletet
követeltek. 2003-ban Iránban mozdult meg a föld, mintegy 40 ezer
halottat és több mint 100 ezer hajlék nélkül maradt embert hagyva
maga után. Ugyanebben az évben csak Franciaországban 30 ezer,
Olaszországgal és Spanyolországgal együtt összesen 50 ezer ember
halt meg közvetlenül (hőguta), vagy közvetetten (szív- és érrendszeri
betegségek) a hőhullám miatt. 2004-ben Haitit és a Dominikai Köz-
társaságot érték súlyos esőzések, a Fülöp-szigeteken tájfun pusztí-
tott, Kína pedig árvizekkel küzdött.
Mindezek után decemberben megtörtént az emberiség történe-
tének egyik legtöbb áldozattal járó természeti katasztrófája. Szö-
kőár söpört végig Délkelet-Ázsia partvidékén, elmosva Indoné-
zia, Srí Lanka és India part menti településeit és infrastruktúráját,
súlyos károkat okozva a Maldív-szigeteken, Thaiföldön, Burmán
(Mianmar) és még a kelet-afrikai Szomáliában is. A térség egy csa-
pásra a világ közvéleményének fókuszába került, mentőalakulatok
százai, önkéntesek (orvosok, mérnökök, egészségügyi és járvány-
ügyi szakemberek) ezrei érkeztek a térségbe, hogy részt vegyenek a
mentési munkálatokban.
A média figyelme azonban nem tart örökké, 2005-ben már a
Katrina hurrikán és a Mississippi-folyó pusztítását követhettük nyo-
mon New Orleansban és a Mexikói-öböl környékén; Iránban, Pakisz-
tánban és Indiában földrengés, utóbbiban és Kínában megint árvizek
követeltek áldozatokat. A 2006-os indonéziai földrengés és szökőár
legfeljebb percekre kapott figyelmet a világsajtóban, a pakisztáni,
indiai és etiópiai áradások pedig a hírek megszokott részeivé váltak.
2007 őszén a szokatlanul nagy közép- és dél-ázsiai viharokban több
százan haltak meg India, Pakisztán, Banglades és Afganisztán terü-
letén, Észak-Koreából áradásokról és több ezer áldozatról szivárog-
tak ki hírek.
A következő évben a Burmát sújtó viharokban 140 ezer ember
veszítette életét, a kínai Szecsuán tartományban – hasonlóan az
1976-es, 80 ezer halálos áldozattal járó földrengéshez – 70 ezren
haltak és 350 ezren sérültek meg, továbbá 4,8 milliónyian marad-
Donorok és túlélők
229
tak fedél nélkül a július 21-én történt földrengésben. A kínai kor-
mányzat novemberben az ország történetében példátlan, 147 milli-
árd dolláros újjáépítési csomagot fogadott el a károk helyreállítására.
A közép-amerikai hurrikánok hatalmas károkat okoztak Haiti, El
Salvador és Guatemala számára.
2009-ben is folytatódott az évtizedben már megszokottá váló tra-
gikus trend, Indonéziát, a Fülöp-szigeteket és Tajvant földrengés és
viharok sújtották, azonban megmozdult a föld Olaszországban is,
Abruzzo környékén 300 halálos áldozat mellett mintegy 15 ezer
ember otthona semmisült meg.
8
Az ENSZ Környezetvédelmi Programja (UNEP), az ENSZ Fej-
lesztési Programja (UNDP) és az ENSZ Nemzetközi Katasztrófa-
csökkentési Stratégia Titkársága (UNISDR) együttműködésben a
Világbankkal, a Meteorológiai Világszervezettel (WMO) és több
száz kormányzati és nem kormányzati szervezettel 2009-ben adta
ki a természeti katasztrófák megelőzéséről és a károk csökkentésé-
nek lehetőségéről szóló jelentését.
9
Az elemzés szerint 1975 és 2009
között közel 8900 természeti csapás jegyeztek fel szerte a világon, és
23 olyan (apokaliptikus méretű) katasztrófa történt, amelyben össze-
sen 2 millió ember veszítette életét. A nagy tragédiák az összes bal-
eset alig 0,4%-át teszik ki, de a környezeti és gazdasági károk mint-
egy 40%-áért felelősek. Elgondolkodtató, hogy az okozott károk
nagyságrendjét tekintve a 23 tragédia háromnegyede a fejlődő
országokban történt, és „csak” olyan nyugati katasztrófák kerültek
fel a listára, mint az 1980-as, 47 milliárd dolláros kárt okozó nápo-
lyi földrengés, az 1991-es, 18 milliárdot elmosó oroszországi áradá-
sok, a Kobét 1995-ben, Nigatát 2004-ben romba döntő földrengések
a maguk 121, illetve 28 milliárdjával, vagy a Katrina és Rita hurri-
kánok 131 milliárdot felemésztő pusztítása 2005-ben.
10
Az említett
összegek előteremtése hatalmas terheket ró a fejlett országok szá-
mára is, nem beszélve a fejlődőkről.
Érdemes összehasonlítani az egyazon térségben található, ciklo-
nok és földrengések által egyaránt veszélyeztetett Japánt és a Fülöp-
szigeteket. Japánban az egy főre jutó GDP átlagban 31 ezer dollár,
a Humán Fejlettségi Index
11
(HDI) pedig 0,953, míg a Fülöp-szige-
teken ugyanez az érték 5100 és 0,771. Egy természeti katasztrófa
esetén egy fülöp-szigeteki lakosnak tizenhétszer akkora esélye van
arra, hogy életét veszíti, mint egy japánnak.
Glied Viktor
230
A természeti csapások nem érintik egyenlő mértékben a közös-
ségeket sem. Olyan óriási államok esetében, mint Oroszország, Kína
vagy India a katasztrófák csupán a társadalom nagyon kis hányadának
okoznak közvetlen gondokat, ugyanakkor a környezeti és gazdasági
károk, továbbá a lelki-érzelmi sérülések, a döbbenet és kiszolgáltatott-
ság érzete az egész országot megbéníthatja, a fejlesztések ütemét akár
évekre, évtizedekre visszavetheti, lassíthatja. A kisebb kiterjedésű,
szociális hálóval, fejlett közlekedési és távközlési infrastruktúrával
nem vagy alig rendelkező országok természetszerűleg még kevésbé
tudják megoldani a természeti anomáliák okozta problémákat.
12

A Világbank az 1980-as évek óta 528 kölcsönszerződés kereté-
ben több mint 40 milliárd dollárt nyújtott újjáépítési célokra, ami
a becslések szerint az összes, természeti károk okozta kiadás alig
10%-át jelentette. Összehasonlítva a 2009-ben humanitárius célokra
szánt 120 milliárd dollárral, ez valójában csepp a tengerben, és az
előzőekben vázoltak alapján fenntarthatatlan és felesleges is. A segé-
lyezésre és fejlesztésre szánt összegek allokációját érintő kutatások
egyértelműen leszögezik, hogy nem a pénzek volumenét, hanem az
elosztás és felhasználás hatékonyságát kellene emelni.
A Munich Re globális biztosítótársaság szerint a természeti csa-
pások a fejlődő világ GDP-jének 13,4%-át emésztik fel, ugyanez a
szám a nyugati országok esetében csupán 2,5%.
13
A szervezet 2010
harmadik negyedéves kimutatásai alapján a természeti katasztró-
fák csak ebben az évben mintegy 50 milliárd dolláros kárt okoztak.
Az összeg ugyan kevesebb a 2008-ban és 2009-ben mértnél, de az
elmúlt évtized éves átlaga is 115 milliárd dollár körül volt.
Amellett, hogy a károk elhárításának költségei és az újjáépítésre
fordított összegek minden eddiginél magasabbak, ami hatalmas ter-
heket ró a katasztrófától sújtott államokra, a környezeti degradáció,
a gazdasági és társadalmi hatások szinte felmérhetetlenek. A kör-
nyezeti kockázatok felmérésének és kezelésének világszerte ismert
szakértője, Peter Höppe szerint a nemzetközi segélyezési és fejlesz-
tési kezdeményezések részben azért nem lehetnek sikeresek, mert a
természeti katasztrófák időről-időre egyszerűen szétzilálják a támo-
gatott országok gazdasági-társadalmi-politikai rendszerét. A fejlesz-
tésekre fordított összegek átcsoportosításra kerülnek, a megtervezett
közép- és hosszú távú stratégiák helyét pedig az azonnal segítség-
nyújtás és kárelhárítás veszi át.
Donorok és túlélők
231
Höppe egy 2007-ben írt tanulmányában kiemeli, hogy szoros
kapcsolat mutatható ki a fejlődő országok elmaradottsága és egyre
nagyobb leszakadása, valamint a természeti csapások között. A fej-
lődő országok – főként a délkelet-ázsiai és karibi térségben – évti-
zedek óta segélyekből és hitelekből fedezik helyreállítási költségei-
ket, azonban közben eladósodottságuk olyan mértéket öltött, hogy
hitelképtelenné váltak, további kölcsönöket csak szigorú megkö-
tésekkel kaphatnak. Pedig a fejlesztési segélyek egyik fő terepe a
katasztrófamegelőzés lenne, hiszen a természeti csapások által elő-
idézett regionális és/vagy belpolitikai instabilitás és menekültáradat
súlyosan érinti az adományozókat (donorokat) is. A Világbank és az
Ázsiai Fejlesztési Bank az elmúlt húsz évben egyenként hozzávető-
leg 38 milliárd dollárnyi kölcsönt utalt a fejlődő országok számára
azonnali, kizárólag a kárenyhítést célzó tevékenységekre. És ez csu-
pán a jéghegy csúcsa, ebben az összegben ugyanis nem szerepel-
nek a donorországok segélyei, a fejlesztési adományok és kölcsönök,
valamint a donorkonferenciák felajánlásai.
A Munich Re az ún. Klímaváltozási Kezdeményezés programja
révén 2005 óta vizsgálja a klímaváltozás következményeként történt
természeti pusztítások ismérveit, az előzményeket, az előrejelzés
hatékonyságát, a megelőzés kapcsán tett kormányzati-politikai lépé-
seket, a károk mértékét és típusait, valamint az újjáépítés költségeit.
A biztosítási költségek kalkulálása során beépíti az összegbe a kör-
nyezeti kockázatok és katasztrófa tendenciák kiértékeléséből adódó
adatokat. Mindezek figyelembe vételével igyekszik olyan konstruk-
ciókat ajánlani, melyek a megelőzésre és az alkalmazkodásra helye-
zik a hangsúlyt.
A regionális különbségek csökkentése és a szegénység felszámo-
lása addig nem lehet sikeres, amíg a donorok a fejlesztésekre szánt
összegekbe nem építik be a katasztrófák megelőzésének költségeit.
A kilátástalan nyomor végleg destabilizálja a károkat szenvedett
országok gazdaságát és politikai életét, hátráltatja a járványok és fer-
tőzések elleni védekezést, migrációs tolóerőt jelent, és melegágya a
szélsőséges ideológiáknak, így a terrorizmusnak is. (Szent-Iványi,
2005: 28-45)
A tények azt mutatják, hogy a jövőben nem lehet külön kezelni
a fejlesztéseket, az éghajlati, időjárási, ökológiai körülményeket és
trendeket. Olyan politika kidolgozására van tehát szükség, amely
Glied Viktor
232
ismeri, a segélyezési és fejlesztési politika kialakításánál pedig hasz-
nálja az ökopolitika folyamatosan formálódó, fejlődő tudásanyagát
is, kiemelt tekintettel az emberi és/vagy természeti okokra vissza-
vezethető katasztrófák megelőzésével, illetve a károk mérséklésével
kapcsolatos tudásunkat.
Pedig a nyolcvanas-kilencvenes években a nemzetközi közvé-
lemény által sokat bírált nemzetközi fejlesztési együttműködés a
kétezres években mintha reneszánszát élné. Valójában a segélyek
nyújtása erőforrástranszfert jelent, és csak akkor minősül Hivatalos
Fejlesztési Segélynek (ODA), ha azt egy állam kormányzata nyújtja
egy másik állam számára gazdasági fejlesztés céljából, és az összeg
25%-a vissza nem térítendő adomány.
A fejlesztési pénzek, külföldi források a gazdasági növekedéshez
szükséges beruházásokat finanszírozzák. Egyes kutatók azt állítják,
hogy ez a metódus nem teszi érdekeltté a befogadó országokat a fej-
lesztésekben, mert nem érzik magukénak a projekteket, továbbá
kizárják a támogatott államok vállalkozásait és tőkéjét a komoly
beruházásokból, másrészt kényelmessé is teszik a külföldi segítség-
hez „hozzászokott” politikai elitet, így a törlesztéseket sem képesek,
vagy nem is akarják időben visszautalni.
A fejlődéselméletek által felállított modellek a kétezres évekre
javarészt megbuktak, a fejlesztési támogatások eredményeinek
elmaradása sokakat kiábrándított a segélyezésből, inkább az vált a
fő kérdéssé, hogy milyen feltételek megléte mellett van értelme a
segélyezésnek. A dependencia-elméletek képviselői szerint a segé-
lyek függőségi helyzetet hoznak létre, és inkább hátráltatják a fej-
lődő országokat. A főképpen baloldali kötődésű kutatók szerint a
függőségi helyzet ugyan némileg kölcsönös, mégis inkább a donorok
érdekeit szolgálja. A neoliberális felfogás szerint az államnak libe-
ralizálnia kell a kereskedelmet, deregularizálnia a piacát és gazda-
ságát, valamint privatizálnia a közszolgáltatási, termelési szektort,
ezáltal helyzetbe hozva a piaci szereplőket. Meggyőződése, hogy
a globalizált világgazdaság és a liberális verseny jótékony hatással
lesz a fejlődőkre.
A pénzügyi és hitelválságot követően világossá vált, hogy egyik
modell sem képes válaszokat adni a 21. század problémáira, így az
elméletek egyfajta szintézisére van szükség a regionális különbsé-
gek és a szegénység csökkentéséhez, felszámolásához.
Donorok és túlélők
233
A KATRINA HURRIKÁN HATÁSAI
Érdemes részletesen áttekinteni a világ egyik legfejlettebb orszá-
gát ért természeti csapás következményeit – bár mint később tisz-
tázódott, emberi mulasztások is történtek a Mississippi gátrendszer
tervezése és karbantartása kapcsán. A Katrina a 2005-ös évben a
11. hurrikán volt a Mexikói-öböl térségében, és mind közül a leg-
pusztítóbb. Augusztus 26-án Louisiana és Mississippi államban
is szükségállapotot rendeltek el, a következő napon megkezdődött
az alacsonyabban fekvő területek evakuálása. Augusztus 28-ára a
Katrina ötös kategóriájúvá erősödött, a hatóságok ekkor rendelték
el New Orleans kiürítését. Augusztus 29-én a Katrina végül négyes
erősségű hurrikánként ért partot a délelőtti órákban, nagy károkat
okozva a térségben.
A legnagyobb problémát két fő árvízvédelmi gát átszakadása
okozta, melynek következtében New Orleans 80%-a víz alá került.
A város villamos energia, ivóvízellátás és élelmiszer utánpótlás nél-
kül maradt, sok helyütt tüzek keletkeztek, és megjelentek a fosztoga-
tók, akik módszeresen és csapatokban pakolták ki az áruházak kész-
leteit. Két nappal később George W. Bush elnök elrendelte a szövet-
ségi mozgósítást, hadihajókat és helikoptereket irányított a térségbe.
A lakosság evakuálását hátráltatta az egyre elharapózó erőszak.
A mentőalakulatokat fegyveres bandák támadták meg, akik telje-
sen uralmuk alá vonták a város egyes részeit, ezért a belügyminisz-
ter 4200 nemzeti gárdistát indított New Orleansba a rend helyreállí-
tása érdekében. Szeptember 2-án, a mentési munkálatok folytatásá-
val párhuzamosan elkezdődött a károk felmérése, és mivel a helyre-
állítás várható költségei horribilis méretűre duzzadtak, először jelen-
tek meg azok a politikai vélemények, miszerint a mentőakciók késve
és határozatlanul indultak meg.
Újabb három nap telt el, mire a katonai-műszaki alakulatok eltö-
mítették a Mississippi-csatorna gátjának repedéseit, és elkezdődhe-
tett a víz kiszivattyúzása az elöntött területekről. Mivel szeptember
6-án megjelentek az első járványra, konkrétan tífuszveszélyre utaló
jelek, a hatóságok utasítást adtak a még New Orleansban maradt
lakosság erőszakos kitelepítésére. Egy hét alatt 240 ezer ember
hagyta el a pusztítás helyszínét, a hurrikán 1500 áldozatot követelt.
14

A Mexikói-öböl környéke az Egyesült Államok kőolajtermelésé-
nek negyedét adja. A Katrina teljesen szétzilálta a kitermelést, nyolc
Glied Viktor
234
olajfinomítót le is állítottak, ezek közül három komolyan megrongá-
lódott. A kőolajtermelés 43%-kal (napi 1,5 millió hordóval), a föld-
gáztermelés pedig 40%-kal esett vissza. Miután Bush elnök beje-
lentette, hogy országa nem hajlandó megnyitni a stratégiai készle-
teket, a Nemzetközi Energia Ügynökség felszólította az olajtermelő
országokat, hogy 30 napig fokozzák kitermelésüket, és 2 millió hor-
dónyi olajat dobjanak piacra saját stratégiai tartalékaikból az olaj-
hiány kialakulásának megelőzése érdekében. Az OPEC országok
közül Szaúd-Arábia jelentette be, hogy rendelkezik még felesleges
termelőkapacitással, de az amerikai finomítók képviselői jelezték,
hogy nem tartanak igényt a többletmennyiségre. Végül az amerikai
olajtartalékokból is 1 millió hordónyi olajat szabadítottak fel, hogy
megakadályozzák az olaj világpiaci árának nagyarányú emelkedé-
sét. Elemzők szerint a tényleges problémát nem a nyersolaj, hanem a
benzin, illetve a finomított olajtermékek hiánya jelentette.
New Orleans az Egyesült Államok egyik vegyipari központja is,
a katasztrófa előtt több száz üzemben állítottak elő különösen veszé-
lyes anyagokat. Az áradás egyrészt kimosta a szennyvízcsatornákat,
másrészt a vegyi üzemekből, zagytározókból is kimosta a mérgező
anyagokat. A hatóságok folyamatosan mérték a víz és az iszap nehéz-
fém-tartalmát, ami aggasztóan magas értéket mutatott; a szennyezés
eltakarítása, a víztisztítás és talajcsere még napjainkban is zajlik.
A kutatók a mai napig elemzik, hogy milyen ütemben és területen
van szükség az elöntött város és a többi, Katrina sújtotta terület fer-
tőtlenítéséhez, mekkora a kockázata a vegyileg is szennyezett víz
hatására mutálódó baktériumok kialakulásának és terjedésének.
A New Orleans-i székhelyű vállalat, az Entergy Corporation
2005-ben 2 millió háztartást látott el villamos energiával Arkansas,
Louisiana, Mississippi és Texas állam területén. A fogyasztóknak
körülbelül a fele egy héten keresztül nem kapott áramot a vihart
követő időszakban, a közösségi élet szinte megbénult az említett tér-
ségekben.
A kommunális ellátás akadozásánál nagyobb probléma volt,
hogy az Entergy látta el árammal az öböl tizenegy nyersolaj-finomí-
tóját is. Ezek közül csak háromban nem szűnt meg teljesen az áram-
szolgáltatás, ötben ideiglenesen voltak zavarok, de a vállalat visz-
szaállította az energiaellátást tíz napon belül.
15
A finomítók leállása
Donorok és túlélők
235
miatt pánik tört ki a lakosság körében egy esetleges üzemanyaghiány
kialakulása miatt, ezért a benzinkutaknál kilométeres sorok alakul-
tak ki. Ez természetesen néhány napon belül tényleges üzemanyag-
hiányt eredményezett, holott a számítások szerint átlagos fogyasztás
mellett a készletek három hónapig elegendők lettek volna.
A Katrina még az oly fejlett Egyesült Államok gazdaságára is
jelentős terheket rótt. Az előzetes becslések szerint a teljes kár értéke
legkevesebb 100 milliárd dollár, de valószínűbb, hogy a közvetett
költségekkel együtt elérte a 150 milliárd dollárt. A menekültek ellá-
tása, illetve a mentési munkálatok költségei naponta 2 milliárd dol-
lárt tettek ki. A Mexikói-öböl energiatermelésének összeomlása
miatt az Egyesült Államokban meredeken emelkedtek a már amúgy
is magas benzin-, fűtőolaj- és földgázárak. A Deloitte Research gaz-
dasági elemző intézet 2005-ös felmérése szerint a gazdaságot ért
sokkhatás 0,5-1% közötti visszaesést eredményezett a GDP növeke-
désében az év végéig.
Az energiaárak emelkedése természetesen kihatással volt a kis-
kereskedelmi és fogyasztói termékeket előállító vállalkozásokra is,
melyek a reálisnál csak kisebb mértékben emeltek árat, mondván, a
drágulás miatt eleve csökken a kereslet a termékeik iránt.
16
A Mexi-
kói-öbölben történt pusztítást követően, köszönhetően a vállalatok
kivárásának, példa nélküli foglalkoztatás-csökkenés következett be,
ami meghaladta a 2001. szeptember 11-e után a munkahelyek számá-
ban tapasztalt azonnali csökkenés mértékét.
A New York Times folyamatosan követte az újjáépítési munká-
latokat, és 2008-ban összegezte a hurrikán hatásait. A lap elemzé-
sei szerint a munkahelyek 1%-a szűnt meg a térségben a hurrikánt
követő években, miközben országosan 4,5% volt ugyanez a szám, a
munkanélküliség pedig 2008-ra 7,3%-ra növekedett, de ez még így
is bőven az országos 9,5%-os átlag alatt maradt.
17
Ebben nagy sze-
repe volt egy 2 milliárd dolláros kormányzati befektetésnek, mely
gyógyszeripari komplexumot telepített a város ipari parkjába.
A gazdasági elemzők szerint ugyanakkor az állami megrende-
lésekkel biztosított növekedés fenntarthatatlan. Ha a jövőben csök-
kennek a város rehabilitációjára fordított összegek, várhatóan újra a
turizmus és más, jellemzően alacsony bért fizető iparágak válnak
dominánssá.
Glied Viktor
236
New Orleansba a tragédiát követően 55 ezren soha nem költöz-
tek vissza, a házak 36%-a üresen áll. A „fekete bandák” és „fehér
milíciák” közötti, egy hétig tartó háborúról nem beszélnek, tabuként
kezelik. Az FBI nyomozása 2010 végéig nem zárult le.
A TERMÉSZETI KATASZTRÓFÁK, AZ ENSZ ÉS AZ NGO-K
A kilencvenes évek elejére a nemzetközi közösség döntéshozói szá-
mára is nyilvánvalóvá vált, hogy az egyre sürgetőbb globális prob-
lémákat, mint a klímaváltozás, a szegénység, a környezeti gondok
vagy a migráció, csak abban az esetben kezelhetik hatékonyan, ha a
megoldási javaslataikat egyeztetik, összehangolják. Az eltérő politi-
kai, gazdasági érdekek miatt azonban az akarat sok esetben hiány-
zik, enélkül pedig csupán elszigetelt lépések születnek, az eredmé-
nyek pedig nagyon lassan lesznek érzékelhetők.
Napjainkban az ENSZ-en kívül nem létezik olyan globális
szupranacionális rezsim, amely képes lenne fórumot adni és köz-
vetítő funkciót ellátni a különböző érdekek, érdekhálózatok között.
1992-től – párhuzamosan a klímatárgyalásokkal és a fenntartható
fejlődés konferenciákkal – a katasztrófák hatásainak csökkentésé-
ről és a megelőzésről is folyamatosan tanácskoztak a világszerve-
zet berkein belül.
1994-ben született meg a „Jokohamai Nyilatkozat és Akcióterv
egy Biztonságos Világért” elnevezésű dokumentum, amely egy-
ben átfogó, de az egyes térségek számára specifikus irányelveket és
ajánlásokat fogalmazott meg a katasztrófák megelőzése és a meg-
változó időjárási körülményekhez való alkalmazkodás kapcsán.
A széleskörű program célja az volt, hogy az egyes országok tevé-
kenységén keresztül koordinálja a globális erőfeszítéseket, ezáltal
hatékonyabbá tegye a katasztrófák megelőzését. A 2000-ben, szin-
tén az ENSZ keretein belül elfogadott, 189 ország által aláírt Millen-
niumi Fejlesztési Célok (MDG)
18
a szegénység csökkentését tűzte ki
célul. A 2001 és 2015 között zajló program nyolc pontjából négy is
kapcsolódik a természeti katasztrófák megelőzéséhez:
1. A szélsőséges szegénység és éhínség felszámolása;
2. A mindenkire kiterjedő alapfokú oktatás biztosítása;
3. A környezeti fenntarthatóság biztosítása;
4. Globális partnerség kialakítása a fejlesztés érdekében.
Donorok és túlélők
237
Az ENSZ többször hangsúlyozta, hogy a célok elérése érdeké-
ben az eddigieknél nagyobb szerepvállalásra és globális összefo-
gásra van szükség. A millenniumi célok jelentősége abban rejlik,
hogy ellentétben a korábbi célokkal és fejlesztési programokkal,
átfogó megoldást ajánlanak a globális problémákra egy olyan elfo-
gadott célrendszer segítségével, amely – és ez az egyik legnagyobb
vonzereje – a mérés lehetőségét is kínálja.
A dél-afrikai Johannesburgban, 2002-ben megrendezett Fenn-
tartható Fejlődés Világkonferencián (a Föld Csúcson) elfogadott
Végrehajtási Terv 153 paragrafusban fogalmazta meg a legfontosabb
globális feladatokat (Kóródi, 2007: 101). A terv bevezetője kiemeli:
„Az integrált, multilaterális alapokra építkező, kezdeményező és
kölcsönös döntéselőkészítés alapvető fontossággal bír a környe-
zeti kockázatok csökkentése terén. A jövőben a katasztrófák kezelé-
sét koherens rendszerben, a megelőzés, felkészülés, alkalmazkodás,
felelősség és újjáépítés fogalmai köré kell elrendezni.”
19

2005 januárjában 168 ország írta alá a természeti csapások koc-
kázatának csökkentéséről szóló, 2015-ig tartó Hiogói Akciótervet
(HFA)
20
. A dokumentum legfőbb érdeme, hogy részletesen elemzi
a klímaváltozás, a környezeti kockázatok és a szegénység kapcsola-
tát, valamint beépíti ajánlásaiba az ENSZ keretén belül már korábban
megszületett, fenntartható fejlődéssel, felzárkóztatással és fejleszté-
sekkel foglalkozó egyezményeket. A HFA nem tartalmaz konkrétu-
mokat, ugyanakkor az eddigi legátfogóbb keretegyezmény a termé-
szeti katasztrófák megelőzéséről. A dokumentumot az alkotók négy
részre osztották. Az első fejezet meghatározza a környezeti prob-
lémákat és a természeti csapások jellegét. A második és harmadik
összegyűjti a Jokohamai Akcióterv óta eltelt időszak tapasztalatait, és
felméri a hiányosságokat a katasztrófák megelőzésében érintett szek-
torok részletes elemezésével, továbbá meghatározza a legfontosabb
célkitűzéseket és felelősségi szinteket. Ezek közül is kiemelkedik
1. A környezetpolitikai ágazatok hatékonyabb integrációja a kataszt-
rófák kockázatának csökkentése érdekében, a tervezés és a prog-
ramozás minden szintjén, különös hangsúlyt fektetve az előrejel-
zés, a kárenyhítés, a felkészülés és a sebezhetőség mérséklésére;
2. A fejlesztési intézmények, mechanizmusok működésének
összehangolása, kiemelt tekintettel a közösségek felkészítésére,
a tudástranszferre és az alkalmazkodásra;
Glied Viktor
238
3. A térségspecifikus (regionális) kockázatcsökkentő programok
kidolgozása és végrehajtása a megelőzéstől az azonnali reagálásig.
A negyedik rész az akcióterv nyomon követését tűzi ki célul, és
felsorolja mindazokat a szervezeteket, intézményeket, melyek részt
vesznek a program kidolgozásában és megvalósításában. A HFA
szerint az eddig történt lépéseknél sokkal komolyabb erőfeszítésekre
lesz szükség, ha az aláírók – hasonlóan a Millenniumi Fejlesztési
Célokban foglaltakhoz – el akarják érni 2015-ig a kitűzött célokat.
A HFA javasolja, hogy az MDG keretében indított projektek maxi-
málisan vegyék figyelembe a természeti tényezőket, a fejlesztési
összegekbe pedig épüljenek be a környezeti kockázatok csökkenté-
sének költségei.
A UNEP az IPCC (Kormányközi Klímaváltozási Bizottság)
2007-es jelentését követően globális szinten meghatározta a klíma-
változás okozta természeti kockázatokat, és a gazdasági, társadalmi
vagy politikai folyamatokat elemző, többi ENSZ-jelentéssel össz-
hangban átfogó megállapításokat tett az elkövetkező esztendőkre.
Ezek röviden a következőket tartalmazták:
1. A klímaváltozás okozta szárazság miatt a termelékenység a
fejlődő országokban csökken, az élelmiszerárak ugrásszerűen
növekedni fognak, az élelmiszerpiacot spekulánsok árasztják
el, akik hatalmas feleslegeket halmoznak fel. Még erőteljesebb
vándorlás indul meg a rurális területekről a városok irányába.
A vidéki népesség jelentős része – hozzászokva a hagyományos
életviteléhez – folyók közelében, városi agglomerációkban fog
letelepedni, kitéve magát az esetleges áradások okozta veszé-
lyeknek.
2. A hagyományos energiaárak növekszenek. A Rita és a Katrina
hurrikán 2004-2005-ben végigsöpört a Mexikói-öböl partvi-
dékén. A térség olajtermelése 50%-kal esett vissza, az Egye-
sült Államok mégsem csökkentette a fogyasztását, sokáig nem
nyitotta meg tartalékait, ehelyett növelte importját, amellyel
fokozta a kitermelést a Közel-Keleten és Nigériában.
3. A globális pénzügyi- és hitelválság következtében a pénzügyi
rendszer összeomlik, a Perzsa-öböl gigaberuházásain dolgozó
vendégmunkások hazautalásai csökkennek, ez pedig nehéz
helyzetbe hozza az otthoniakat, főként Afrikában és az indiai
Donorok és túlélők
239
szubkontinensen. A kilátástalan helyzetbe került családok
városokba vándorlása nagyobb ütemben folytatódik.
A kilencvenes években a nemzetközi erőtérben az állam mellett
feltűnt számtalan új szereplő, egyfajta „szervezeti forradalom” zaj-
lott le, melynek során globális, regionális, szubregionális civil szer-
vezetek, hálózatok és transznacionális vállalatok kapcsolódtak be
a döntéshozatali és végrehajtási rendszerekbe. Az újfajta kihívá-
sok olyan innovatív nemzetközi együttműködési mechanizmuso-
kat igényeltek, melyek elég rugalmasak ahhoz, hogy képesek legye-
nek gyors és hatékony válaszokat adni. A folyamat során a politikai
és gazdasági döntéshozatal egy része állami szintről a sokszereplős
nemzetközi szintre került át, ahol az NGO-k száma és szerepválla-
lása robbanásszerűen nőtt, ezzel párhuzamosan befolyásuk is jelen-
tősen fokozódott. Az ENSZ, mint a nemzetközi rendszer meghatá-
rozó szereplője, nem függetlenítheti magát a környezetéből érkező
elvárásoktól, így természetszerűleg a világszervezet is nyitott a civil
szektor felé.
A 20. század végére világossá vált, hogy a globális civil szerve-
zetek képesek nemzetközi szintű összefogást generálni, és rendel-
keznek olyan kapacitásokkal, melyek katasztrófahelyzetben haté-
konyan alkalmazhatók (Turbék, 2006: 62). Az NGO-k szélesítik a
politikai párbeszédet, hozzájárulnak a legitimebb és megalapozot-
tabb döntések meghozatalához, illetve olyan kontrollfunkciót lát-
nak el, mely a társadalom érdekeit hivatott szolgálni. Kiemelt sze-
repük van a fejlődő országokban, ahol a modern és a tradicioná-
lis gazdasági-társadalmi szektor tartósan egymás mellett létezik, a
gazdasági szerkezetet javarészt a közvetlenül világpiacra és a több-
nyire csak önfenntartásra termelő szektor elkülönült működése jel-
lemzi, ez pedig torz ágazati struktúrákban és az ágazati kapcsola-
tok közötti együttműködés hiányában nyilvánul meg. A fejlődő
régiók civil szervezetei gyakran nem rendelkeznek forrásokkal és
elegendő tudásanyaggal ahhoz, hogy tevékenyen részt vegyenek az
ENSZ munkájában, ezért előfordul a kormányok (GONGO), donor
szervezetek (DONGO) vagy vállalatok (BONGO) által létrehozott
és/vagy szponzorált „NGO-k” megjelenése. A Gazdasági és Szociá-
lis Tanács (ECOSOC) NGO Bizottsága által akkreditált álcivilek fel-
mérik egy-egy természeti katasztrófa által sújtott vagy segélyezett
Glied Viktor
240
térség állapotát, és keresik azokat a lehetőségeket, ahol a „szpon-
zor” gazdasági, politikai előnyöket tud elérni.
21
További problémákat
okoz, hogy a támogatott ország adminisztrációjának egyszerre akár
30-40 szervezettel kell tartania a kapcsolatot több száz projekt kap-
csán, ez pedig megoldhatatlan feladatot jelent számukra.
A „Save the Children” nevű globális civil szervezetnek a kataszt-
rófahelyzetekben történő azonnali reagálásról szóló, 2010. évi jelen-
tése
22
szerint a humanitárius segítségnyújtás mérföldkőhöz érkezett.
Az utóbbi évtizedben duplájára emelkedett az egyazon időben tör-
tént katasztrófák száma, a környezeti degradáció – szimbiózisban a
harmadik világban tapasztalt demográfiai növekedéssel és a klíma-
változással okozta szélsőséges időjárási jelenségekkel – nagymér-
tékben növelte a veszélyeztetett emberek számát. A különösen sérü-
lékeny városi lakosság védelme (főként olyan metropoliszokban,
melyek lakossága tízszeresére nőtt az utóbbi évtizedekben), és az
a tény, hogy a katasztrófák előrejelzése még a mai technológiai fej-
lettség mellett sem pontos, egyre nehezebbé és bonyolultabbá teszi a
civil szervezetek munkáját.
Tovább árnyalja a problémát, hogy a fejlődő világ országainak
gazdasági és politikai környezete szinte lehetetlenné teszi a semle-
ges és független működést, azaz – mint Haiti esetében is tapasztal-
ható volt, ahol a koordináció teljes hiányát és az amerikai vállalatok
kiszolgálását rótták fel a civileknek – a segélyszervezetek csak meg-
határozott feltételek mellett láthatják el a feladataikat.
23
A kritikák
hatására a világ nyolc legnagyobb, segélyezéssel és segítségnyújtás-
sal foglalkozó NGO-ja a Vöröskereszt előírásait alapul véve kidol-
gozta az NGO-k Igazgatási Kódexét, amely felsorolja a civil szer-
vezetek jogait és kötelezettségeit, valamint a „terepen” követendő
magatartásmintákat.
2001 óta az egész világra kiterjedő terrorellenes küzdelem jegyé-
ben sok alterglob humanitárius szervezet nem kapott akkreditációt a
szökőár sújtotta térségekben történő munkavégzésre, mert a hatósá-
gok „külső nyomásra” kapcsolatot tártak fel szélsőséges iszlamista
sejtekkel. Az egyik ilyen csoport a Laskar Mudzsahid, amely a
kilencvenes évek végén jött létre, s kezdettől fogva keresztény
papok, valamint templomok ellen indított támadásokat a kelet-indo-
néziai Maluku-szigeteken.
Donorok és túlélők
241
A változó környezeti körülményekhez való rugalmasabb civil
alkalmazkodás kialakításában az ENSZ is közreműködik. A 2004-
es délkelet-ázsiai szökőár utáni mentési és helyreállítási munkála-
tok problémái – főként az egymásba csúszó, egymást fedő tevékeny-
ségek és a humanitárius segélyezés koordinálásáért felelős szakosí-
tott szervezet (OCHA) szervezési nehézségei – miatt Jan Egeland,
az ENSZ humanitárius ügyekért felelős főtitkár-helyettese 2005-ben
életre hívta a „reform a humanitárius segítségnyújtásban” (HRP)
elnevezésű kezdeményezést, mely merőben új alapokra helyezte az
NGO-k szerepvállalását. A menedzsment, a koordináció, a finan-
szírozás és a partnerség területén foganatosított újítások az ENSZ és
az NGO-k együttműködésének hatékonyságát hivatottak javítani. Az
eddig is létező, ún. központi humanitárius megbízott mellé területi
megbízottakat jelöltek ki, akik ismerik a helyi sajátosságokat, kataszt-
rófa esetén azonnal „bevethetők”, és kapcsolatot jelentenek a világ-
szervezet és a civil formációk között. A koordinációt nem csak föld-
rajzi szempontból, hanem különböző szakterületek alapján is átala-
kították. Az egyes klaszterek (oktatás, emberi jogok, egészségügy és
szociális ellátás, közigazgatás, stb.) vezetői az ENSZ szakosított szer-
vezeteinek készítenek jelentéseket, és szükség esetén szakértői tudás-
sal segítik a mentőakciókban és újjáépítésben résztvevő alakulatokat.
A finanszírozás összehangolása körül parázs viták pattantak ki.
Egeland úgy ítélte meg, hogy a számtalan különböző segélyprog-
ram helyett néhány átfogó projekt anyagi hátterét kell megteremteni.
Ennek érdekében megalapította a Központi Szükséghelyzeti Válasz-
alapot (CERF), melybe donorok és akár magánemberek is befizet-
hetnek, az ENSZ-re bízva a beérkező összeg elosztását. Az alap lét-
rehozásával kapcsolatban a donorországok és -szervezetek képvi-
selői kifejtették ellenérzésüket, mondván, a világszervezeten belül
folyó korrupciós tevékenység kap ezáltal biztos pénzalapot.
A humanitárius segítségnyújtásra szánt összegekről szóló nem-
zetközi vitában a gazdaságilag fejlett országokat tömörítő Gazda-
sági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) Fejlesztési
Támogatási Bizottságának (DAC) véleménye döntő jelentőségű. Míg
a kilencvenes évek során átlagban 12 DAC-tagállam finanszírozott
egy-egy projektet, addig napjainkban 50-60 donorország – köztük
olyan (nem DAC-)országok, mint Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab
Emirátusok és Kuvait – adja össze a pénzt. A programok összehan-
Glied Viktor
242
golását 2003 óta a Good Humanitarian Donorship (GHD) elneve-
zésű OECD bizottság végzi, 2005 után folyamatosan egyeztetve a
HRP-vel. A kétezres évek közepén a DAC-országok a bruttó nem-
zeti jövedelmük (Gross National Income – GNI) 0,23%-át nyújtották
ODA-ként a fejlődő világnak, amely jóval elmaradt a célként kitűzött
0,7%-os részaránytól. A 2008-ban begyűrűzött pénzügyi- és hitel-
válság még inkább csökkentette és diverzifikálta a hozzájárulási haj-
landóságot. Bár a legfőbb donorok az USA és Japán, a nemzeti jöve-
delemhez képest a legadakozóbbak a skandináv és a Benelux-álla-
mok; a DAC-ban résztvevő uniós tagországok kis mértékben növel-
ték a támogatásaikat.
24
Persze a kérdés nem ennyire egyoldalú, nem
csupán a donorokon múlik a segélyezés és fejlesztés sikere. Attól is
függ, hogy a befogadó mire költi a beérkező összegeket, a segélyek
ugyanis helyettesíthetnek kormányzati kiadásokat, jóléti intézkedé-
seket és presztízsberuházásokat (Szent-Iványi, 2005: 35).
A Save the Children összefoglalója alapján az NGO-k 2009-ben
119 millió olyan emberrel kerültek kapcsolatba humanitárius tevé-
kenységük ellátása során, akik természeti katasztrófák következté-
ben veszítették el otthonukat, vagy fertőzésveszélynek és éhínség-
nek voltak kitéve. A globális humanitárius szervezetek éves beszá-
molói szerint összesen mintegy 15 miliárd dollárt költöttek, azaz egy
emberre 126 dollár jutott. Ez az összeg első hallásra nagynak tűnhet,
valójában azonban elenyésző például az iraki háborúra eddig költött
pénzek mellett, melyek a mérsékelt becslések szerint is elérik a 2239
milliárd dollárt.
25
A globális humanitárius NGO-k konzorciuma azt
kéri az ENSZ-től és a DAC-tagországoktól, hogy minden fejlesz-
tési összeg 1%-át automatikusan fordítsák a természeti katasztrófák
megelőzését segítő programokra.
ZölD újjáépítés egy élhetőbb jövőért
2004. december 26-án megrázó hírek érkeztek a délkelet-ázsiai tér-
ségből. 2200 km hosszan söpört végig egy szökőár az Indiai-óceán
partvidékén, közvetlenül 220 ezren vesztették életüket. Az emberek
világszerte megmozdultak, a térségbe szinte azonnal özönleni kezd-
tek a segélyek; mentőcsapatok és NGO-k munkatársai jelentek meg
az elpusztított településeken. A kormányok, intézmények és magán-
személyek már a tragédiát követő napokban rapid felajánlásokat tet-
tek az áldozatok megsegítése érdekében.
Donorok és túlélők
243
Nyugat-Európában a lakosság lelkiismerete és segítőkészsége
ebben az esetben példásra vizsgázott. A brit lakosság felajánlásai
révén 100 millió font gyűlt össze, a hollandok egyetlen nap alatt
112,4 millió eurót adományoztak. A világ többi része sem maradt
tétlen, Ausztrália lakosai közel 92 millió amerikai dollárt gyűjtöt-
tek, Szaúd-Arábiában egy segélyműsor hatására 82,1 millió dollárt
ajánlott fel a lakosság. Az amerikai kutatóintézetek felmérése sze-
rint csaknem minden második amerikai háztartás adakozott a szö-
kőár kárvallottjainak megsegítésére, de hogy pontosan mennyit, azt
még meghatározni sem tudták.
A kínai kormány 83 millió dollárt adott azonnal az ENSZ segé-
lyezési akcióira, az Egyesült Államok 360 milliót utalt és további
600 milliót helyezett kilátásba a továbbiakban, Oroszország pedig
2 millió dollár értékben több mint 64 tonna segélyszállítmányt jut-
tatott el Dél- és Délkelet-Ázsia katasztrófa sújtotta országaiba.
Az Ázsiai Fejlesztési Bank – a hivatalos indoklás szerint Indoné-
zia, Srí Lanka és a Maldív-szigetek kérésére – 325 millió dolláros
gyorssegélyt folyósított a katasztrófától leginkább sújtott térségek-
nek. Az összeget a kezdeti újjáépítési intézkedésekre szánták, és
további segélyeket is kilátásba helyeztek. Az EU humanitárius fej-
lesztési segélyezésért felelős egykori biztosa, Louis Michel sürgette
egy azonnali donorkonferencia összehívását, és bejelentette, hogy
az uniós államok összesen mintegy 300 millió euróval (408 millió
dollár) tudják segíteni a katasztrófa sújtotta országokat. 2005. január
5-ig becslések szerint 2 milliárd dollár gyűlt össze, ebből 977 mil-
liót az ENSZ biztosított, amit a UNEP szakértőinek jelentése alapján
osztottak szét első körben.
A szökőárral sújtott területek megsegítésére összehívott donor-
konferenciát 2005. január 6-án tartották Jakartában, és január
11-én Genfben. A felajánlások mértéke minden képzeletet felül-
múlt, a donorországok részéről összesen 4,8 milliárd dollár átuta-
lására érkezett ígérvény, míg a pénzügyi intézmények, élükön az
Európai Befektetési Bankkal, összesen 3,6 milliárdot ajánlottak fel.
A magánszemélyek adományainak értéke meghaladta a 2,8 milliárd
dollárt, ami példátlan a segélyezés történetében. A pénzben megha-
tározható károk mértékét 7-10 dollár közötti összegre becsülték a
szakértők, az első körös felajánlások pedig meghaladták a 11 milli-
árd dollárt.
26
A felajánlott összegek körülbelül fele soha nem érkezett
Glied Viktor
244
meg a délkelet-ázsiai térségbe, és alig 500-700 millió dollár jutott el
közvetlenül a rászorulóknak. Azonban nem elég kizárólag az újjá-
építés és helyreállítás költségeit figyelembe venni, hiszen a cunami
utáni években a turizmus 40-50%-kal visszaesett, ez pedig érzéke-
nyen érintette a vendéglátóipart, a szolgáltatási szektort és természe-
tesen ennek folyományaként az egyes országok költségvetését is.
27

Természetesen vannak olyan károk, melyeket nem lehet pénz-
ben kifejezni. Az emberi veszteségeket a civil programok némileg
enyhíthetik, ha megpróbálják élhetővé tenni a jövőt. A Természet-
védelmi Világalap (WWF) és az Amerikai Vöröskereszt röviddel a
pusztító délkelet-ázsiai szökőár utáni helyreállítási munkálatok meg-
kezdését követően együttműködési megállapodást kötött egy közös
kísérleti projekt elindításáról. Az öt éves periódusra, 2010-ig terve-
zett Zöld Újjáépítési Program
28
(Green Recovery Program – GRP)
keretein belül a Vöröskereszt nyújtotta humanitárius és pénzügyi
segélyezést ötvözték a WWF természet- és környezetvédelmi szak-
értői tevékenységével.
A „próbaprojekt” alkotóinak nem titkolt szándéka az volt, hogy
a gazdasági és társadalmi szempontból egyaránt szétzilálódott tér-
ségben, ahol az energiaellátás és az infrastruktúra szinte megszűnt
létezni, a katasztrófa túlélőit a hatalmas költségekkel járó helyre-
állítási munkák során olyan összetartó közösségé formálják, amely
a jövőben tudatosan gazdálkodik, fenntartható életmódot folytat
és egészségesebben él, mint annak előtte. A fejlesztések terén jár-
tas szakértők, természetvédelmi szakemberek, kormányzati tiszt-
viselők, a helyi közösségek képviselői és a támogató szervezetek
arra keresték a választ, miként lehetséges úgy csökkenteni a jövő-
beni természeti katasztrófák okozta károk mértékét, hogy közben a
(környezeti) fenntarthatóság elvei nem csorbulnak. A programhoz
2006-ban csatlakozott az IUCN elnevezésű, környezetvédelemmel
foglalkozó civil szervezet, 2008-ban pedig a Környezetvédelmi Ala-
pítvány (EF), így mind a négy katasztrófa sújtotta országban (Indo-
nézia, Thaiföld, Srí Lanka, Maldív-szigetek) elindulhatott a modell
végrehajtása. A központi irodát Indonézia egyik centrumának szá-
mító Banda Acehben állították fel. A szakértők itt testközelből is
megtapasztalhatták a pusztítás mértékét, mivel a városban közel 170
ezer ember vesztette életét, vagy tűnt el a szökőár következtében.
Donorok és túlélők
245
A WWF szakértői első körben azt mérték fel, hogy a tervezett
helyreállítási tevékenység mennyiben felel meg a környezetvédelmi
előírásoknak, míg a Vöröskereszt munkatársai praktikus tanácsok-
kal látták el a helyi lakosságot és a mentésben résztvevő egyéb civil
szervezeteket a víztisztítás, a fertőzések és járványok megelőzése
terén. Ezzel párhuzamosan megjelölték azokat a területeket, ahol
azonnali beavatkozás szükséges. Prioritást élvezett az élelmiszerel-
látás és ivóvíz biztosítása, valamint a túlélők alapvető higiéniai fel-
tételeinek megteremtése. Mivel a szakértők azt feltételezték, hogy
az újjáépítés kiemelt terhelést jelent majd a katasztrófa során meg-
rongálódott természeti és épített környezet számára, nagy hangsúlyt
fektettek a „zöld” géppark használatára, valamint a szelektív hulla-
dékgyűjtésre.
A tanácsadók úgynevezett területspecifikus programokat dol-
goztak ki, melyekben a lokális termelést és elosztást tartották szem
előtt. A házak mellett-között létrehozott kertekben alapvető ter-
ményeket, kölest, kókuszpálmát, maniókát, édesburgonyát, rizst,
banánt, gyümölcsöket termelnek, a szerves hulladékot pedig kom-
posztálják, vagy az építkezéseknél újrahasznosítják. A világ egyik
legszegényebb országára, a szinte kizárólag a turizmusból élő
Maldív-szigetekre kidolgozott „háztáji” programhoz 52 települé-
sen több mint kétezer család csatlakozott. Srí Lankán ugyan szű-
kebb keretek között, de szintén elindították a városi kert projektet.
A program szervezői fokozottan igyekeztek bevonni olyan nőket,
akik mind a szigetet sújtó etnikai konfliktusban,
29
mind a cunami
pusztításában érintettek voltak, azaz elveszítették valamely hozzá-
tartozójukat, vagy el kellett hagyniuk lakóhelyüket. A megtermelt
élelmiszer egy része a termelő családok fogyasztását fedezi, míg a
felesleget a helyi Gami Seva Sevana nevű nagykereskedelmi vállalat
vásárolja fel és dobja piacra.
30

Srí Lanka déli részén helyi civil szervezetekkel közösen az EF
indított átfogó projektet a háztartási műanyaghulladék mérséklésére.
A sziget számos városában hatalmas papír- és műanyagkonténere-
ket helyeztek el, Galle körzetben a PET palackok tömörítését pedig
ún. vállalkozói csoportok végzik, melyek az előkészített műanyag
tömböket egy meghatározott összegért adják tovább a nagy feldol-
gozóknak.
Glied Viktor
246
A katasztrófaelhárítás és újjáépítés mellett a WWF egyúttal egy
olyan programjára is igyekezett felhívni a figyelmet, amely már 1993
óta folyik Srí Lankán. Míg 1988-ban 6800 kígyómarást jelentettek a
vidéki településekről, addig 2006-ra ez a szám 39600-ra emelkedett.
Évente átlagosan 120-an nem élik túl a hüllők támadásait. Mivel a
városi kert projektet azokon a területeken indították be, ahol a legtöbb
kígyómarásos eset történt, a tamil és angol nyelvű oktatásnak részét
képezi a környezetismeret, kiemelten a vadállatok elleni védekezés.
A GRP 2009-es jelentése szerint öt év alatt 4,8 millió embert
vontak be a zöld újjáépítési programba, hatvanezer házat építettek
újjá, és 21 ezer ideiglenes otthont alakítottak ki, 350 iskolát és 160
kórházat húztak fel, 70 központi kórházat fejlesztettek. 1,1 millió
embert részesítettek elsősegélyben, és 277 ezret képeztek ki első-
segély és lelkisegély nyújtására. 340 ezer embert vontak be a „nulla
hulladék” projektbe, és összesen hatvanezer háztartásban indították
útjára a városi kert projektet.
31
TERMÉSZETI KATASZTRÓFÁK ÉS AZ EURÓPAI UNIÓ
Az EU a világ legnagyobb donorja, a fejlesztési segélyek 55%-át ez
a szervezet nyújtja. A tagállamok által nyújtott támogatások nagyon
kis hányadban kötöttek (10-15%), így azt a támogatott nem köteles
az uniós erőforrások és termékek igénybevételére elkölteni. Az EU
egyes ágazati politikái azonban némiképp ellentmondanak egymás-
nak, hiszen a fejlesztési és kereskedelmi, vagy éppen a K+F szektor
érdekei sok esetben nem, vagy csak irracionális módon egyeztethe-
tők össze.
Az Uniót két irányból is kihívások érik a természeti csapásokat
illetően. Az európai kontinenst nem fenyegeti olyan mértékű közvet-
len veszély (hurrikánok, ciklonok, tájfunok és nagy erejű földrengé-
sek), mint a kelet-, délkelet-ázsiai vagy közép-amerikai térségeket,
de az emberi mulasztásból történő katasztrófák mellett a környezet-
szennyezés, az árvizek vagy az utóbbi két évtizedben tapasztalható
szélsőséges hőhullámok és fagyok komoly problémákat okoznak az
európaiak számára.
A kutatók abban egyetértenek, hogy az utóbbi időszak termé-
szeti anomáliáinak túlnyomó többségéért a klímaváltozás a felelős.
Az EU közös klímastratégiája kifejti a szélsőséges időjárási jelensé-
gek számának növekedését, és tartalmazza ugyan az alkalmazko-
Donorok és túlélők
247
dás fontosságát, Európa mégsem vesz tudomást kellőképpen a prob-
lémáról. A közösségi és nemzeti stratégiákban foglaltak csak lassan
kerülnek be a köztudatba, az egyes szakpolitikák pedig még lassab-
ban reagálnak a változásokra. Általában komoly katasztrófának kell
történnie ahhoz, hogy elmozdulást tapasztalhassunk egy átgondol-
tabb, az ökológiai körülményeket figyelembe vevő, a megelőzésre és
alkalmazkodásra hangsúlyt helyező döntéshozatal felé. Pedig az EU
akár 15 milliárd eurót is spórolhatna évente, ennyi ugyanis az euró-
pai természeti katasztrófák becsült összköltsége.
32

Az Európai Bizottság 1992-ben hozta létre a Humanitárius Segé-
lyek Hivatalát (ECHO) annak érdekében, hogy gyors és hatékony
válaszokat adjon a világszerte kialakuló humanitárius krízisekre. Az
ECHO berkein belül 1996-ban dolgozták ki a Katasztrófamegelőzési
Programot (DIPECHO), amely feltérképezte az EU számára fontos
térségek veszélyeztetettségi fokát. 1996 és 2004 között a DIPECHO
78 millió eurós keretösszeggel 319 projektet dolgozott ki és indított
el, elsőként a Karib-tenger térségében és Közép-Amerikában, majd
1999-től a dél- és délkelet-ázsiai országokban. Az uniós szakértők
együttműködve humanitárius civil szervezetekkel olyan kísérleti jel-
legű projekteket dolgoztak ki, melyek a kisebb közösségek kataszt-
rófákkal szembeni felkészültségét javították. A 2004-es szökőár
bebizonyította, hogy az addigi programok, bár mérhető eredménye-
ket produkáltak, valójában csak részben voltak sikeresek. Nem vol-
tak pontosan kidolgozott tervek, szcenáriók a kommunikációs vona-
lak és a közlekedési infrastruktúra teljes összeomlása, illetve a köz-
ponti közigazgatás megszűnése esetére.
33

A természeti katasztrófák elleni védekezés terén az EU mintha
tétovázna. Bár óriási összegeket fordít humanitárius és fejlesztési
célokra, a klímaváltozás negatív hatásai hatalmas terheket rónak a
tagállamokra, a klímatárgyalásokon megfigyelhető vezető szerep
ezen a területen nem tapasztalható.
A 2005 januárjában Nyugat-Európán végigsöprő, Erwin névre
keresztelt szélvihar, majd 2005 és 2007 között a Gero, Britta, Renate,
Franz és Per elnevezésű viharok, és a 2003 után évről-évre tapasztal-
ható, rettentő európai hőhullámok pusztítását követően felgyorsult
a döntéshozatal előkészítése. Az EU három intézménye (az Euró-
pai Parlament, a Tanács és a Bizottság) hat hónapig tartó tárgyaláso-
kat követően, 2007 decemberében írta alá a humanitárius segítség-
Glied Viktor
248
nyújtással kapcsolatos európai konszenzust. Az egyezmény az EU
és tagállamai együttes erőfeszítése az uniós humanitárius és fejlesz-
tési segítségnyújtás jövőjének formálására, az új kihívások kezelé-
sére, és – első alkalommal – az egységes, erélyesebb hangú válasz-
adásra.
34

Összhangban az ENSZ és az OECD által 2005-re kidolgozott
katasztrófa-megelőzési stratégiákkal, az Európai Bizottság 2009
elejére dolgozta ki azt az új koncepciót, amely közös állásfoglalást
tartalmaz az Európai Unióban bekövetkező természeti csapások és
ember okozta katasztrófák hatásainak mérséklésére, valamint a fej-
lődő országokban előforduló katasztrófák kockázatainak csökkenté-
sére. Az Európai Bizottság (EB) megjelölte azokat a területeket, ahol
az uniós fellépés előremutató lehet és globális összefogást generál-
hat. Az EB célként fogalmazta meg emellett a korai figyelmeztető
rendszerekhez való hozzáférés javítását, valamint az uniós finanszí-
rozás hatékonyabb, célirányosabb felhasználását is.
A természeti csapások kockázatainak csökkentésével foglalkozó
közlemény a következő területeket határozta meg prioritásként az
Unió számára:
• A fejlődő országokkal folytatott politikai párbeszéd megerősítése;
• A katasztrófákhoz társuló kockázatok csökkentésének beépítése
az EU és a fejlődő országok szakpolitikáiba és konkrét cselek-
véseibe, ennek keretében uniós támogatások nyújtása az egyes
országok kockázatcsökkentő beruházásaihoz;
• Térségi tervek kidolgozása, elsőként a Karib-térségre vonat-
kozóan; ezek a cselekvési tervek egyebek mellett információs
kampányok támogatását foglalják majd magukban.
Louis Michelnek a Bizottság bejelentését követő sajtótájékoz-
tatón elhangzott nyilatkozata tökéletesen összegzi a tanulmányban
foglaltakat: „A természeti katasztrófák világszerte hatalmas pusz-
tításokat okoznak és növelik a szegénységben élő emberek számát.
Senki előtt nem titok, hogy a megelőzés jobb eszköz, mint a gyógyí-
tás. Pénzügyi szempontból is érdemesebb a kockázatok csökkenté-
sébe fektetni a balesetek bekövetkezte előtt, semmint utólag károkat
enyhíteni és humanitárius segélyeket nyújtani. És azt is tudjuk, hogy
a klímaváltozás következtében a helyzet a jövőben romlani fog, ezért
kell már most lépnünk. Meggyőződésem, hogy a természeti csapá-
Donorok és túlélők
249
sok kockázatainak csökkentése emberéleteket fog menteni, és szerte
a világon kulcsfontosságú tényezővé fog válni a szegénység elleni
küzdelemben.”
35
FELHASZNÁLT IRODALOM
Barta-Vámos László: A Katrina hurrikán biztonságpolitikai hatása. A Biz-
tonságpolitikai és Honvédelmi Kutatások Központja Fiatal Biztonság-
politikusok Klubja. – http://www.gondola.hu/cikkek/44987-Hurrikan_
es_biztonsagpolitika_.html
Dempsey, Benedict – Kyazze, Amelia B. (2010): At a Crossroads
Humanitarianism for the next Decade. Save the Children UK, London
Disasters in numbers, UNISDR – http://www.unisdr.org/disaster-statistics/
pdf/2005-disaster-in-numbers.pdf
Global Assessment Report on Disaster Risk Reduction, Risk and poverty in
a changing climate. United Nations, 2009.
Green Recovery Program – Reducing vulnerability to disasters by building
sustainable communities based on healthy ecosystems – Achievements of
the Humanitarian-Environmental Partnership in Sri Lanka. WWF, 2010.
Hyogo Framework for Action 2005-2015: Building the resilience of nations
and communities to disasters (HFA) – http://www.unisdr.org/eng/hfa/
hfa.htm
Kiss Judit (2004): A világkereskedelem, a nemzetközi pénzügyek és a fej-
lődő országok. MTA Világgazdasági Kutatóintézet. http://www.menszt.
hu/a_tarsasagrol/ensz_akademia_2008/ensz_akademia_2004_2005/a_
vilagkereskedelem_a_nemzetkozi_penzugyek_es_a_fejlodo_orszagok
Morenth Péter (2010): A Millenniumi Fejlesztési Célok helyzete féltávon
túl. In: Búr Gábor (szerk.): Afrika Tanulmányok (főszerk. Búr Gábor).
III. évfolyam, 2010/3-4.
Margesson, Rhoda (szerk.) (2005): Indian Ocean Earthquake and Tsunami:
Humanitarian Assistance and Relief Operations. CRS Report for Congress
Suha György (2009): Janus-arcú nemzetközi segélyezés. In. Csizmadia
Sándor – Tarrósy István (szerk.): Afrika ma. Publikon Kiadó, Pécs
Szent-Iványi Balázs: A nemzetközi fejlesztési együttműködés politikai gaz-
daságtana. Kül-Világ, II. évfolyam, 2005/4.
The DIPECHO Programme – Reducing the impact of disasters. European
Comission. ECHO, 2004. – http://practicalaction.org/dipecho/docs/
region_nepal/dipecho/dipecho_brochure_en.pdf
Turbék Zoltán (2006): Együttműködés az ENSZ és a nem-kormányzati
szervezetek között. Kül-Világ. III. évfolyam, 2006/1.
Vos, Femke – Rodriguez, Jose – Below, Below – Guha-Sapir, D. (2010):
Annual Disaster Statistical Review 2009 – The numbers and trends.
Glied Viktor
250
Centre for Research on the Epidemiology of Disasters – http://cred.be/
sites/default/files/ADSR_2009.pdf
A Katrina hurrikán tönkretette a nagy ipari üzemek termelését a „Gulf
Coast”-on – http://fenntarthato.hu/epites/Members/kunszi/katrina-
hurrikan-olaj
Katrina hatása az amerikai gazdaságra – http://hvg.hu/gazdasag/20050928
katrinapusztitasa
On Anniversary of Katrina, Signs of Healing – http://www.nytimes.
com/2010/08/28/us/28katrina.html?ref=hurricanes_and_tropical_storms
http://www.koz-gazdasag.hu/images/stories/1per1/13-bilmes.pdf
htt p://www.munichre.com/en/profile/focus/climate_change/archive/
insurance_poorest_of_the_poor/default.aspx
http://www.theregister.co.uk/2010/06/16/solar_storms/
http://www.scaruffi.com/politics/disaster.html
http://www.ifrc.org/what/disasters/response/tsunamis/factsfigures.asp
ht t p:// kitekinto.hu/europa/2009/02/26/akar_15_milliard_eurot _is_
sporolhatnank/
http://europa.eu/rapid/pressReleasesAction.do?reference=IP/09/303&form
at=HTML&aged=0&lan
VÉGJEGYZETEK
1 http://www.theregister.co.uk/2010/06/16/solar_storms/
2 Nehéz a halálos áldozatok számáról pontos adatokat találni, mivel a katasztrófák következ-
ményeit a helyi hatóságok sem képesek felmérni, a média pedig általában – a szenzáció-
közlési kényszer miatt – növeli a halottak számát. Haiti esetében a sziget észak-nyugati fele
szinte teljes egészében megsemmisült, nem lehet pontos adatokat találni az elhunytak szá-
mára vonatkozóan. Egyes források kétszázezer, mások kétszázötvenezer halottat említenek.
3 Vos, Femke – Rodriguez, Jose – Below, Regina – Guha-Sapir, D. (2010): Annual Disaster
Statistical Review 2009 – The numbers and trends. Interneten elérhető: http://cred.be/sites/
default/files/ADSR_2009.pdf
4 Az Egyesült Államok Nemzetközi Fejlesztési Hivatala
5 Non-governmental organisations (nem-kormányzati szervezetek)
6 Minden olyan eseményt számba vettek, ahol legalább tíz ember életét vesztette, vagy a GNP
1%-a megsemmisült.
7 Kivételt képez ez alól Afrika, ahonnan 2000 és 2009 között évről-évre hasonló adatokat
jelentettek.
8 http://www.scaruffi.com/politics/disaster.html
9 Global Assessment Report on Disaster Risk Reduction, Risk and poverty in a changing
climate, United Nations, 2009.
10 Disasters in numbers, UNISDR. Interneten elérhető: http://www.unisdr.org/disaster-
statistics/pdf/2005-disaster-in-numbers.pdf
11 1993 óta használt alternatív mérőszám, amelynek segítségével a várható élettartam, az írástu-
dás, az oktatás és az életszínvonal alapján lehet összehasonlítani az országok fejlettségi fokát.
12 El Salvadort 2001-ben sújtotta földrengés. A halálos áldozatok száma ezerkétszáz fő volt,
300 ezer lakás semmisült meg, a károk értéke elérte az 1,6 milliárd dollárt, ami az ország
GDP-jének 12%-a. 2000 és 2002 között ugyanakkor az egy főre jutó jövedelem átlagosan
Donorok és túlélők
251
növekedett, de az érintett területeken élő háztartások esetében egyharmadával esett visz-
sza. Global Assessment Report on Disaster Risk Reduction, Risk and poverty in a changing
climate. United Nations, 2009. 10. o.
13 http://www.munichre.com/en/profile/focus/climate_change/archive/insurance_poorest_of_
the_poor/default.aspx
14 Barta-Vámos László: A Katrina hurrikán biztonságpolitikai hatása. A Biztonságpolitikai és
Honvédelmi Kutatások Központja Fiatal Biztonságpolitikusok Klubja. Interneten elérhető:
http://www.gondola.hu/cikkek/44987-Hurrikan_es_biztonsagpolitika_.html
15 A Katrina hurrikán tönkretette a nagy ipari üzemek termelését a „Gulf Coast”-on. http://
fenntarthato.hu/epites/Members/kunszi/katrina-hurrikan-olaj
16 Katrina hatása az amerikai gazdaságra. http://hvg.hu/gazdasag/20050928katrinapusztitasa
17 On Anniversary of Katrina, Signs of Healing. http://www.nytimes.com/2010/08/28/
us/28katrina.html?ref=hurricanes_and_tropical_storms
18 Lásd bővebben: Morenth Péter (2010): A Millenniumi Fejlesztési Célok helyzete féltávon túl.
In. Búr G. (szerk.) Afrika Tanulmányok (főszerk. Búr Gábor). III. évfolyam, 2010/3-4.
19 Global Assessment Report on Disaster Risk Reduction, Risk and poverty in a changing
climate. United Nations, 2009. 10. 27.
20 Hyogo Framework for Action 2005-2015: Building the resilience of nations and communities
to disasters (HFA). Interneten elérhető: http://www.unisdr.org/eng/hfa/hfa.htm
21 Azonnali segítségnyújtásért cserébe egy adott ország vagy szervezet kéri a telekommuniká-
ciós rendszer újjáépítését, építési engedélyek kiadását és lekötött építési tenderek elnyerését.
Nem történt ez másként Haiti esetében sem, de köszönhetően az ellenőrző mechanizmusok-
nak, a jelenség visszaszorulóban van.
22 Dempsey, Benedict – Kyazze, Amelia B. (2010): At a Crossroads Humanitarianism for the
next Decade. Save the Children UK, London
23 Általános jelenség, hogy a segélyeket csak akkor juttathatják el a katasztrófa sújtotta terüle-
tekre, ha egy részét automatikusan a hadsereghez irányítják.
24 Kiss Judit (2004): A világkereskedelem, a nemzetközi pénzügyek és a fejlődő országok. MTA
Világgazdasági Kutatóintézet. Interneten elérhető: http://www.menszt.hu/a_tarsasagrol/
ensz_akademia_2008/ensz_akademia_2004_2005/a_vilagkereskedelem_a_nemzetkozi_
penzugyek_es_a_fejlodo_orszagok
25 http://www.koz-gazdasag.hu/images/stories/1per1/13-bilmes.pdf
26 Margesson, Rhoda (ed.): Indian Ocean Earthquake and Tsunami: Humanitarian Assistance
and Relief Operations. CRS Report for Congress, 2005. – http://www.fas.org/sgp/crs/row/
RL32715.pdf
27 A helyreállítási munkálatok üteme nagyon eltérő volt az egyes országok kapcsán. Míg Thai-
föld a körülményekhez képest gyorsan újjáépítette a partvidékét, addig Indiában és Srí Lan-
kán 3-6 hónapos csúszással indultak meg az építkezések.
28 Green Recovery Program – Reducing vulnerability to disasters by building sustainable
communities based on healthy ecosystems. Achievements of the Humanitarian-
Environmental Partnership in Sri Lanka. WWF, 2010.
29 A Srí Lanka-i polgárháború 1983-ban robbant ki, és 2009-ben ért véget a tamil lázadók vere-
ségével.
30 A metódus hasonlít a Nyugat-Európában Fair Trade néven ismert „mozgalomhoz”, amely
során az áru ellenőrzött formában jut el a fogyasztóhoz, és az áru ellenértéke szinte teljes egé-
szében a harmadik világbeli termelőhöz jut.
31 http://www.ifrc.org/what/disasters/response/tsunamis/factsfigures.asp
32 http://kitekinto.hu/europa/2009/02/26/akar_15_milliard_eurot_is_sporolhatnank/
33 Lásd bővebben: The DIPECHO Programme – Reducing the impact of disasters. European
Comission, ECHO, 2004. Interneten elérhető: http://practicalaction.org/dipecho/docs/
region_nepal/dipecho/dipecho_brochure_en.pdf
34 http://infoeuropa.sliven.bg/eu_fact_sheets/relations/general/article_7255_hu.htm
35 http://europa.eu/rapid/pressReleasesAction.do?reference=IP/09/303&format=HTML&aged
=0&lan
253
MIÉRT (NE) BÍZZUNK BENNÜK?
ÉRVEK ÉS ÉRDEKEK HÁLÓJÁBAN
A GENETIKAILAG MÓDOSÍTOTT
ÉLELMISZEREK
Dávid Géza
„A kevés tudás veszélyes. A sok is.”
(Albert Einstein)
Bevezető
Ha valaki át tudta érezni a tudással járó felelősség nyomasztó terhé-
nek súlyát, az minden bizonnyal a mottóul választott idézet szerzője,
Albert Einstein volt. A zseniális tudós remek érzékkel felmérte,
hogy tudás birtokában nem csak lehetősége van a meghatározó poli-
tikai döntések befolyásolására, de ez mellett felelőséget is kell vállal-
nia másokért. A tudás nagymértékű specializálódásával mind a köz-
vélemény, mind a döntéshozók rákényszerülnek a tudósok, szakér-
tők iránymutatásainak követésére. A tudományos eredmények gya-
korlati alkalmazásáért azonban a felelősséget leggyakrabban már
nem maguk a kutatók viselik, hanem az alkalmazás kereteit megha-
tározó törvényhozók és hatóságok.
Napjaink egyik legdinamikusabban fejlődő tudományterülete a
géntechnológia. Csupán néhány évtized leforgása alatt a laboratóriu-
mokból kilépve meghódította a világ jelentős hányadát. Európa nagy
része egyelőre – Magyarország pedig különösen – ellenáll, elutasító,
de legalábbis szkeptikus a géntechnológia alkalmazásával kapcso-
latban. Tanulmányom célja, hogy bepillantást adjon a génmódosított
élelmiszerek ipari méretű alkalmazásának kérdése mentén kialakult
frontvonalak mögé, nem téve hitet sem a támogatók, sem az ellen-
zők oldalán.
A GÉNMÓDOSÍTÁSRÓL DIÓHÉJBAN
A génmódosítás azt a folyamatot jelenti, melynek során laborató-
riumi körülmények között, mesterséges úton megváltoztatják egy
élő organizmus örökítő anyagának, azaz DNS-ének információ-
Dávid Géza
254
tartalmát, ezzel alapvetően befolyásolva az élő szervezet működé-
sét. A biotechnológiai ipar képviselői szerint a genetikai módosítás
nem más, mint a hagyományos növénynemesítés egy újabb, haté-
konyabb, gyorsabb és tudományosabb formája, de lényegét tekintve
nem különbözik attól. Mások szerint teljesen félrevezető és meg-
tévesztő a genetikai módosítást a hagyományos növénynemesítés
kiterjesztéseként beállítani, hiszen ez utóbbi során azonos vagy egy-
máshoz igen közel álló fajták egyedeit keresztezzük, ezáltal erősítve
fel a számunkra előnyös tulajdonságaikat, míg a génmódosítás által
– elvileg – bármely fajból származó genetikai információt (tulajdon-
ságot) bármely más fajba át lehet tenni. A modern géntechnológia
legfőbb újdonsága tehát az, hogy nemcsak egy adott faj génkészle-
tén belül képes változásokat létrehozni, hanem ezt a génkészletet új,
idegen génekkel is képes kombinálni. Például egy hidegtűrő paradi-
csom előállítása céljából egy sarkvidéken élő hal hidegtűrésért fele-
lős génjét át lehet rakni a halból a paradicsom DNS-ébe, noha nyil-
vánvaló, hogy a természetben ez soha nem fordult volna elő (Pusz-
tai – Bardócz, 2006: 27-29).
Genetikailag módosított szervezetekről (GMO – Genetically
Modified Organism, vagy GEO – Genetically Engineered Organism)
akkor beszélhetünk, ha a módosítás az ivarsejteket is érinti, tehát a
módosított DNS a növény (vagy állat) következő generációjában is
megjelenik.
A GÉNMÓDOSÍTOTT ÉLELMISZEREK MEGHÓDÍTJÁK
A VILÁGOT
A DNS-molekula szerkezetének 1953-as megfejtése után már az
1960-as évek elején elkezdődött a géntechnológiai eljárások kidol-
gozása. Az első sikeres genetikai módosítást (1972) követően sorra
jelentek meg olyan tudományos eredmények, melyek idegen fajok
közötti génátültetésekről szóltak, felkeltve a tudományos körök mel-
lett a közvélemény érdeklődését is. Már ekkor megfigyelhető volt
a géntechnológiával szembeni megosztottság, a közvélemény – a
tudós társadalommal ellentétben – idegenkedve fogadta a természet
rendjébe történő beavatkozást. Részben a közvélemény nyomásá-
nak engedve, részben az új technológia kiszámíthatatlan következ-
ményeit hangoztató kutatók javaslatára rendeltek el ideiglenes mora-
tóriumot (ún. asilomari moratórium) a génmódosítási kísérletekre
Miért (ne) bízzunk bennük?
255
1975. február 25-én, a DNS-molekulák transzformációjával foglal-
kozó első nemzetközi kongresszuson. A moratórium azonban csak
egy epizód maradt, hiszen a konferencia hatására az Egyesült Álla-
mok biokémiai és egészségügyi kutatásokért felelős intézete készí-
tett ugyan a génmódosítással kapcsolatos kutatásokra vonatkozó
útmutatót, kötelező érvényű jogi szabályozás azonban nem született.
A géntechnológiai kísérletek zavartalanul folytatódhattak. Ezzel
párhuzamosan a piaci szektor, felismerve a géntechnológiában rejlő
gazdasági lehetőségeket, megkezdte a tudósok elcsábítását, elindítva
a nagyvállalatok által finanszírozott és irányított kutatásokat.
Az 1980-as évekre a géntechnológia széles körben ismertté és
alkalmazottá vált, elodázhatatlanná téve a kormányzatok számára
a génmódosítással kapcsolatos szabályozás megalkotását. Első-
ként az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága fektette le a gene-
tikailag módosított szervezetek szabadalmával kapcsolatos alapel-
veket 1980-ban. Ez még csak a mikroszkopikus méretű szerveze-
tekre vonatkozott, hiszen az első kifejlett génmódosított növényt
(egy kukoricafajtát) csak 1987-ben állították elő az Egyesült Álla-
mokban, míg a szántóföldi teszteket 1991-ben kezdték meg, keres-
kedelmi forgalomba pedig 1995-ben kerülhetett (Sebestyén, 2009:
10). Az első géntechnológiailag módosított termék az 1982-ben meg-
jelent Humulin, a genetikailag módosított baktérium által termelt
inzulin volt (Rodics, 2004: 125).
A növekvő élelmiszerszükséglet és technológiai fejlődés hatá-
sára 1995-től kezdődően rendkívüli gyorsasággal indult meg a gén-
módosított növények elterjedése. Míg 1996-ban 1,7 millió hektáron
folyt GM-növények termesztése, addig 2000-ben már meghaladta
a 42 millió hektárt, 2004-re pedig 81 millió hektárra növekedett
(Sebestyén, 2009: 12). 2009-ben 25 országban 14 millió gazdálkodó
vetett GM-növényeket, összesen 134 millió hektáron (ami 2008-hoz
képest 9 millió hektáros, azaz 7%-os növekedést jelent). A génmó-
dosított növényekkel bevetett terület 1996 és 2009 között 80-szoro-
sára emelkedett. A fő génmódosított növények közül a GM-szója a
90 millió hektáros globális szójatermő terület több mint háromne-
gyedét, a GM-gyapot a 33 millió hektáros gyapottermő terület majd-
nem felét, a GM-kukorica a 158 millió hektáros globális kukorica-
termő terület több mint egynegyedét, és a GM-olajrepce a 31 millió
hektáros globális repcetermő terület több mint egyötödét foglalta el.
Dávid Géza
256
A génmódosított növényeket termesztő 25 ország közül 16 fej-
lődő, 9 pedig iparosodott ország volt (Németország 2008-ban kivált
a GM-növényeket termesztő országok közül, Costa Rica pedig 2009-
ben csatlakozott hozzájuk). A génmódosított növényeket termesztő
országok termőterület szerinti rangsorát még mindig toronymaga-
san az Egyesült Államok vezeti (64 millió hektár), ezután követke-
zik Brazília (21,4 millió hektár), Argentína (21,3 millió hektár), India
(8,4 millió hektár), Kanada (8,2 millió hektár), Kína (3,7 millió hek-
tár), Paraguay (2,2 millió hektár) és Dél-Afrika (2,1 millió hektár).
A többi 17 ország között oszlik meg a fennmaradó 2,7 millió hektár-
nyi termőterület (James, 2009).
A piaci forgalomban lévő génmódosított növények a módosítás
típusától függően négy fő csoportba sorolhatók:
1. Gyomirtószerrel szemben ellenálló fajták. Gyomirtótoleráns gén
beültetésével a növények védettséget kapnak bizonyos vegysze-
rekkel szemben, ezáltal a gyomirtó csak a gyomokra lesz hatás-
sal, a haszonnövényre nem. Legfontosabb előnyének a kevesebb
gyomirtó használatát tartják. Hátránya lehet viszont a gyom-
irtó-ellenállás hagyományosnál gyorsabb kialakulása. A napja-
inkban termesztett GM-növények 80 százaléka tartozik ebbe a
kategóriába.
2. Kártevőkkel szemben ellenálló fajták. Ezeknél a talajban termé-
szetesen jelen lévő Bacillus thuringiensis (BT) nevű baktérium
génjének beültetésével érik el, hogy a növény kifejlessze saját
természetes rovarirtóját, elpusztítva ezzel kártevőit. A módszer
előnye az emberekre és a környezetre rendkívül ártalmas rovar-
irtók használatának jelentős csökkentése. Aggályként merülhet
fel a célrovarokban kialakuló ellenállóképesség, illetve a nem
célrovarokra gyakorolt, nem tervezett hatás. Ebbe a csoportba a
GM-növények majdnem ötöde tartozik, léteznek azonban olyan
növények is, amelyek mindkét módosítást hordozzák, tehát egy-
szerre ellenállóak a gyomirtókkal és a rovarokkal szemben is.
3. Vírusokkal szemben ellenálló fajták. Magának a betegsé-
get okozó vírusnak a módosított génjét ültetik a növénybe (pl.
dohányba, édesburgonyába, paradicsomba). A technológia elő-
nyeiről és hatásairól kevesebb adat áll rendelkezésre, mint
a gyomirtótoleráns és a rovarrezisztens növények esetében.
A GM-növények mindössze 1-2 százaléka tartozik közéjük.
Miért (ne) bízzunk bennük?
257
4. Minőségi tulajdonságú vagy második generációs GM-növények.
Az előzőekkel ellentétben, melyek a termelés leegyszerűsítését
szolgálják, a minőségileg javított termények a végfogyasztók
számára jelentenek előnyt. Ez jelenthet magasabb vitamin- vagy
ásványianyag-tartalmat, illetve módosított tápanyag-összetételt
(Osgood, 2004: 131-132). Ezek közül legismertebb az ún. arany-
rizs, amely genetikai módosításának köszönhetően a hétköznapi
rizsnél nagyobb mennyiségű A-vitamint tartalmaz. Az arany-
rizs kifejlesztője szerint ez megoldást jelenthet a fejlődő orszá-
gok lakóinak A-vitamin-hiányára (Chikán, 2005). Más kutatók
azonban egy egyszerű probléma feleslegesen bonyolult és drága
megoldását látják benne (Pusztai – Bardócz, 2006: 66-67).
támogatók és ellenzők
A géntechnológia világméretű elterjedése kapcsán nem lehet meg-
válaszolatlanul hagyni azt a kérdést, hogy milyen előnyökkel és hát-
rányokkal járnak a GMO-élelmiszerek, továbbá kinek áll érdeké-
ben azok minél szélesebb körben történő alkalmazása. Nyilvánvaló,
hogy a géntechnológia legharcosabb támogatói a GMO-kat gyártó és
forgalmazó nagyvállalatok, hiszen nekik közvetlen anyagi hasznuk
származik azok felhasználásából.
A mezőgazdasági vegyszereket, gyógyszereket és más vegyi
anyagokat gyártó cégek már a géntechnológia kialakulásának ide-
jén, az 1980-as években felismerték a benne rejlő lehetőségeket, és
bőkezűen támogatták a saját érdekeiknek megfelelő kutatásokat.
Ebben az időszakban kezdett égető problémává válni a környezet-
szennyezés, ellenszenv alakult ki a túlzott vegyszerezéssel szemben,
tehát a vegyipari cégeknek marketing szempontjából is hasznos volt
a kevesebb kemikália felhasználását lehetővé tevő kutatások támo-
gatása. Hatalmas verseny indult mind a kutatások, mind a piacok
megszerzése terén, amely vegyipari, biotechnológiai és vetőmagcé-
gek egyesülésével, rendkívül nagy tőkével rendelkező, befolyásos,
multinacionális vállalatok létrejöttéhez vezetett. Olyannyira kon-
centrált ez az ipari szegmens, hogy a világ GMO-vetőmag piacának
közel 100%-át mindössze 5 nagyvállalat birtokolja (AstraZeneca,
DuPont, Monsanto, Novartis, Aventis) (Sebestyén, 2009: 14-15).
Mint az imént láthattuk, a jelenleg termesztett GM-növények túl-
nyomó többségét a gyomirtószerekre rezisztens fajták teszik ki. Eze-
Dávid Géza
258
ket természetesen minden cég úgy alakítja ki, hogy csupán a saját
gyomirtójával szemben legyen ellenálló, tehát a (hagyományosnál
drágább) vetőmag mellett a hozzá illő vegyszerből is hasznot húz.
Ez azonban csak egyik része a géntechnológia által nyújtott profit-
nak. A bevétel nagyobb részét nem az eladások, hanem a szabadalmi
jogok jelentik. A géntechnológia elterjedésével párhuzamosan a sza-
badalom fogalmát kiterjesztették az ipari-műszaki termékekről az élő-
lényekre is. Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága már 1980-ban
– egy nyolc évig húzódó per eredményeként – megadta a szabadalmat
egy genetikailag módosított baktériumfaj számára, a következő indok-
lással: „Bármi a nap alatt, amit ember alkotott, szabadalmaztatható”.
Ez a döntés nyitotta meg az utat az új joggyakorlat irányába:
1982-től az amerikai joggyakorlatra hivatkozva a müncheni Európai
Szabadalmi Hivatal szabadalmat adott mikroorganizmusokra, majd
1985-ben növényekre, 1988-ban állatokra, és 2000-ben emberi emb-
rióra is (Robin, 2009: 229). Ez lehetővé tette, hogy egy jogi személy
gének vagy akár egész fajták fölött gyakoroljon tulajdonjogot, ezál-
tal meghatározhassa, hogy azt ki, milyen feltételekkel és mennyi-
ért használhatja. Ez magyarázza a GM-iparágban végbement nagy-
mértékű koncentrációt, az összeolvadási és kivásárlási hullámot is,
hiszen a szabadalmak megszerzésének egyik legegyszerűbb módja a
szabadalmat birtokló cég felvásárlása.
Ennek a „szellemi tulajdonjognak” az érvényesítése pedig egé-
szen új értékesítési szabályok szerint történik. Monsanto-vetőmag
vásárlásakor például a termelőnek alá kell írnia egy nyilatkozatot,
miszerint egyrészt a vetőmaghoz kizárólag a Monsanto által gyár-
tott gyomirtót használja (még akkor is, ha egy másik gyártó azonos
hatóanyagú termékkel jelenne meg), másrészt pedig a génmódosított
vetőmagból származó termést a következő évben nem használja fel
vetőmagként. A termelő egyúttal széleskörű ellenőrzési lehetőséget
is köteles biztosítani a Monsanto számára (pl. a könyvelést három
évre visszamenően átnézheti, a megművelt földeket ellenőrizheti)
(Robin, 2009: 231-235).
A géntechnológiát támogatók táborába tartozik a biológus társa-
dalom számos képviselője is. Esetükben felmerülhet ugyan az elfo-
gultság vádja, hiszen gyakran anyagi érdekük fűződik a géntechno-
lógia előnyeinek propagálásához, mivel a kutatóközpontok legbőke-
zűbb támogatói maguk a gyártók. Nem szabad azonban azt sem két-
Miért (ne) bízzunk bennük?
259
ségbe vonni, hogy ők rendelkeznek a legrészletesebb – bár sok eset-
ben csak egy speciális részterületre vonatkozó – tudással.
A gyártóktól független kutatók szkeptikusabban viszonyulnak a
géntechnológia eredményeihez, körükből kerülnek ki a génmódo-
sítás széles körben való elterjesztését tudományos érvekre alapozó
ellenzők. Mi sem mutatja jobban a GMO megítélése körüli bizonyta-
lanságot, mint magának a biológus társadalomnak a megosztottsága,
a kutatók – nem ritkán érzelmektől sem mentes – közéleti vitája.
1
A gyártók és a kutatók mellett fontos szerepet játszanak a gén-
technológia elfogadtatásában azok a nemzetközi civil szervezetek,
amelyek az új eljárásban látják az élelmiszerellátási problémák meg-
oldását. Véleményük szerint a géntechnológia segítségével lehet a
leghatékonyabban növelni az élelmiszerellátás volumenét, egyszerre
csökkentve a mezőgazdasági termelés környezetkárosító hatását.
A közvélemény elutasító magatartását a tudatos félretájékoztatás
számlájára írják. Hitelességüket és függetlenségüket némileg meg-
kérdőjelezi, hogy többségükben a GMO-termelésben gazdaságilag
és politikailag érdekelt körökhöz kapcsolódnak. Legismertebb kép-
viselői az International Service for the Acquisition of Agri-biotech
Applications (ISAAA) és az AfricaBio.
A támogatók után szót kell ejtenünk a génmódosított élelmisze-
rekkel szemben szkeptikus vagy éppen teljesen elutasító álláspon-
tot képviselő nemzetközi civil szervezetekről is. A géntechnoló-
giát ellenző környezetvédelmi szervezeteket alapvetően három cso-
portba sorolhatjuk.
Az „elutasítók” csoportjába tartozók szerint a növényi géntech-
nológiát teljes mértékben tiltani kell, mert veszélyes. Etikai, erköl-
csi, társadalmi és környezetvédelmi okokra hivatkozva teljesen GM-
mentes világot akarnak. Ellenzik a helyszíni kísérleteket és a GM-
termékek táplálékláncba való bekerülését. Az elutasítók nem hajlan-
dók az együttműködésre a GM-iparág és a kormányok képviselőivel.
Radikális csoportjaik nem riadnak vissza az erőszaktól sem, ami a
legtöbbször GM-ültetvények megkárosításában merül ki. Az elutasí-
tók csoportjába tartozik többek között a Greenpeace International és
a Friends of the Earth is.
Az elutasítókkal ellentétben a „reformisták” nem magában a
növényi biotechnológiában látják a problémát, hanem a politikai és
kormányzati rendszerekben. A biotechnológiát az emberiség jövő-
Dávid Géza
260
jére nézve hasznosnak ítélik, ehhez azonban szükség van az intéz-
mények, a döntéshozatali mechanizmusok megreformálására. Cél-
juk olyan törvényi változások kikényszerítése, amelyek lehetővé
teszik a nagyobb elszámoltathatóságot és a civil társadalom rész-
vételét a döntéshozatalban. Nemzeti hatáskörbe utalnák a GM-ter-
mékek behozatalának tilthatóságát, valamint az élelmiszerek cím-
kézésével választási lehetőséget nyújtanának a fogyasztók számára.
Az elutasítókkal szemben a reformisták készek a párbeszédre, nyi-
tottak a kompromisszumos megoldásokra, számukra az előnyök
közös élvezete a lényeg. Ebbe a csoportba sorolható a Rockefeller
Foundation, a Bread for the World, a Consumers International és a
Consumers Association.
A géntechnológiához való viszonyulás alapján külön kategóriát
képeznek az „alternatív” csoportok, amelyek célja a teljes elszige-
telődés a növényi biotechnológiától, a helyi, önellátó élelmiszerter-
melésen alapuló életmód és az alternatív életstílus kialakítása. Nem
feltétlenül ellenzik a géntechnológiát, azonban a GM-összetevőket
tartalmazó élelmiszerek címkézése mellett a GM-termények szigorú
fizikai elszigetelését követelik (Osgood, 2004: 144-149).
Mind a támogatók, mind pedig az ellenzők egyik fő célkitűzése
a közvélemény meggyőzése, ezáltal közvetett módon befolyásolva
a szabályozást, a politikai döntéshozatalt. Az Európai Unió 27 tag-
államában végzett legutóbbi Eurobarometer felmérés (2010) szerint
az európaiak többsége (53%) általánosságban pozitívan vélekedik a
biotechnológiának az elkövetkezendő húsz évben az életükre gya-
korolt hatásáról, míg csupán 20% számít negatív hatásra (a magyar
fogyasztók valamivel optimistábbak, 61% vár pozitív, míg 11% nega-
tív hatást).
Ha azonban konkrétan a GM-élelmiszerekkel kapcsolatos atti-
tűdről kérdezzük az európaiakat, akkor csupán 27%-uk nyilatkozik
támogatóan, és a megkérdezettek 57%-a ellenzi. Még jelentősebb
eltéréseket figyelhetünk meg a GM-élelmiszerekre vonatkozó konk-
rét állítások megítélésében: a megkérdezett európaiak 70%-a egyet-
ért azzal, hogy a GM-élelmiszerek alapvetően természetellenesek,
61%-uk pedig jelentős aggodalmat táplál a GM-termékekkel szem-
ben. Ugyancsak 61% utasítja el a genetikailag módosított élelmisze-
rek fejlesztésének támogatását. Az Európai Unió polgárainak 59%-a
a GM-élelmiszereket nem tartja biztonságosnak önmaga és családja
Miért (ne) bízzunk bennük?
261
egészsége számára, míg 58% a jövő generációk számára sem véli
biztonságosnak.
A GM-élelmiszerek elfogadottságát vizsgálva jelentős országon-
kénti eltéréseket tapasztalhatunk: míg átlagban az európaiak szűk
többsége (54%) tartja rossznak a GM-élelmiszereket önmaga és csa-
ládja számára, addig Lettországban ez az arány 80%, Görögország-
ban pedig 78%, ellenben Máltán csupán 37%, Írországban 39%, az
Egyesült Királyságban pedig 40%. A teljes képhez hozzá tartozik az
is, hogy mind Írországban, mind Máltán a válaszadók mindegy har-
mada adott „nem tudom” választ a kérdésre (Eurobarometer, 2010).
A GMO-k megítélését és elfogadottságát nagymértékben befo-
lyásolja a biológiai, biotechnológiai ismeretek mértéke, illetve ezek
hiánya, valamint a megfelelő tájékozottság. Érdekes módon a bio-
technológiának mind a támogatói, mind az ellenzői előszeretettel
vádolják a másikat szándékos félretájékoztatással, szelektált infor-
mációszolgáltatással. A támogatók vélekedése szerint a fogyasztók
nem kapnak elegendő, megfelelő formában feldolgozott, közérthető
információt a géntechnológiával kapcsolatos előnyökről és kockáza-
tokról. Joggal vethető fel azonban a kérdés, hogy ha a tudomány kép-
viselői, a biotechnológia kutatói között sincs egyetértés alapvető kér-
désekben, akkor milyen alapon várják el a társadalomtól a GM-élel-
miszerek iránti bizalmat?
A géntechnológiát ellenzők propagandája és az ismeretek ala-
csony szintje mellett természetes reakciónak lehet tekinteni a közvé-
lemény bizalmatlanságát, bizonytalanságát, elutasítását. A géntech-
nológia tudományterületének fejlődésével a szakemberek ismeretei-
nek bővülése is nehezen tud lépést tartani, nemhogy a fogyasztóké.
Azonban még a tudományos ismeretek birtokában is – vagy éppen
az egymásnak ellentmondó, egymást cáfoló érvek miatt – szinte
lehetetlen a laikusnak objektív véleményt kialakítania a GM-élelmi-
szerekkel kapcsolatban.
ÉRVEK ÉS ELLENÉRVEK
Vegyük sorra azokat az érveket és ellenérveket, amikkel a géntech-
nológia támogatói és ellenzői próbálják alátámasztani saját állás-
pontjukat. A támogatói tábor egyik legfajsúlyosabb érve szerint a
génmódosított élelmiszerek megoldást jelenthetnek – sőt, azok jelen-
tik az egyedüli megoldást – a világ túlnépesedésének következtében
Dávid Géza
262
jelentkező megnövekedett élelmiszerszükségletre. A Föld népessé-
gének rohamos gyarapodása a nyolcvanas évekre érte el azt a szin-
tet, hogy a fejlődő országokban élő lakosság egy részének ellátása
bizonytalanná vált.
A túlnépesedés globális problémává válása éppen egybeesett a
géntechnológia fejlődésének időszakával, a génmódosított élelmi-
szerek széles körben való elterjedésével. A GMO-élelmiszerek dek-
larált célja a magasabb terméshozamok megvalósítása által reális
alternatívát nyújtani a világ élelmezési problémáira. Arra azonban
nehéz megbízható és független kutatási adatokat találni, hogy a gén-
módosított termékek valóban megnövekedett terméshozamot produ-
kálnak (sőt, egyes kutatási eredmények a terméshozam kismértékű
csökkenését mutatták ki) (Pusztai – Bardócz, 2006: 69).
A világ élelmezési problémáinak megoldását és az éhínség meg-
szüntetését a géntechnológia ellenzői másképp látják: „a FAO ada-
tai szerint világméretekben is elegendő élelmiszert termelünk a
népesség eltartásához, az éhezés és az alultápláltság okai egyálta-
lán nem a rendelkezésre álló táplálék elégtelenségéből, hanem az
erőforrások eloszlásának egyenlőtlenségéből fakadnak: az éhezők-
nek vagy földjük nincs maguk ellátására, mert háborúk vagy éppen
a nagybirtokok terjeszkedése miatt annak elhagyására kényszerül-
tek, vagy készpénzük az élelmiszer kifizetésére. Ezt a problémát nem
lehet csak a termelés növelésével kezelni, hanem politikai és társa-
dalmi változásokra lenne szükség” (Móra, 2004: 145-146). Abban
mindenesetre egyetértés mutatkozik, hogy az éhínség sújtotta fej-
lődő országok problémáit nem a segélyszállítmányok és a fejlett
országok élelmiszerexportja oldja meg.
A géntechnológia támogatói szerint az egyedüli megoldás a helyi
élelmiszertermelés átállása a nagyobb terméshozamú, ellenállóbb
GMO-terményekre. Ennek az első látásra kézenfekvő megoldásnak
azonban több akadálya is van. Egyrészt a génmódosított vetőmagok
átlagosan 24-40%-kal drágábbak a hagyományos vetőmagoknál,
másrészt a GM-növények a modern, intenzív mezőgazdasági terme-
lés számára lettek kifejlesztve, nem az elmaradott országok hagyo-
mányos termelési viszonyaira. Kérdés, hogy a géntechnológia fej-
lesztői hajlandók lesznek-e a helyi viszonyok, az őshonos kultúrnö-
vények és termelési viszonyok figyelembe vételével valódi megol-
dást keresni, módosítani fejlesztéseik irányát.
Miért (ne) bízzunk bennük?
263
Jelenleg az tűnik leginkább valószínűnek, hogy nem a gén-
módosított növények jelentik a megoldást az éhezés problémájára.
Az éhínség ugyanis azon országokban van jelen és terjed egyre
nagyobb mértékben, amelyek egyrészt szegények, hiszen gazdasá-
guk elmaradott és instabil, ugyanakkor mégis jelentős népességtöbb-
lettel küzdenek, ráadásul ez a népességtöbblet fokozatosan növek-
szik. Maguk az érintett országok is hangot adtak ebbéli véleményük-
nek: „Erősen tiltakozunk az ellen, hogy az országaink szegénységé-
ről és az éhínségről alkotott képet arra használják fel az óriáscégek,
hogy ránk kényszerítsenek egy olyan technológiát, ami se nem meg-
bízható és környezetbarát, se nem gazdaságos a számunkra. Nem
hisszük, hogy ezek a cégek vagy a géntechnológia segítene a farme-
reinknek abban, hogy előteremtsék az élelmet a 21. századra. Ellen-
ben úgy gondoljuk, hogy elpusztítja a biológiai sokféleséget, a hely-
beli tudást és azt az önfenntartó gazdasági rendszert, amit a farme-
reink fejlesztettek ki az évszázadok alatt, és teljesen aláaknázza azt
a lehetőséget, hogy eltartsuk magunkat.”
2
Bár lehetséges, hogy a géntechnológia megoldást jelenthet a
világ éhező országai számára, semmiképpen sem a mai formájában,
a GMO-gyártó óriásvállalatok érdekeinek alárendelve.
A közvélemény és a tudóstársadalom is megosztott a génmódosí-
tott termékek környezeti és biológiai, egészségügyi hatásait illetően.
Az egyik legnagyobb problémát a tudományos eredmények megíté-
lése terén a vizsgálható időszak szűkössége jelenti. Mindössze 15
éve vannak GMO-növények kereskedelmi forgalomban, a szkepti-
kusok szerint ilyen rövid időtáv alapján nem lehet kimutatni az eset-
leges hosszú távú következményeket, míg a támogatók számára
meggyőzőek az eddig eltelt időszak eredményei. A GMO-gyártók
és forgalmazók, valamint a támogató biológusok a következőkben
fogalmazzák meg a génmódosított növények környezetre gyakorolt
pozitív hatását:
• a génmódosított fajták az új termesztés-technológiai tulaj-
donságaiknak köszönhetően jól tűrik a környezetbarát
gyomirtószereket, ráadásul ezeket elegendő kisebb mennyiség-
ben alkalmazni, mint a hagyományos fajtáknál;
• csökkentik az öntözővíz-, talajjavító-anyag és műtrágyaszük-
ségletet, mégis elegendő mennyiségű és olcsó élelmiszert lehet
belőlük előállítani;
Dávid Géza
264
• egyes speciális fajok méregtelenítő hatásúak, és segíthetnek a
szennyvíz-kezelésben, valamint a nehézfémek és izotópok kivo-
násában;
• nagyobb terméshozamuknak köszönhetően egységnyi területen
több élelmiszer termelhető meg, így a továbbiakban feleslegessé
válik újabb földek feltörése és az erdők szántófölddé alakítása
(Bálint – Gál-Berey, 2006: 85-86).
Egyes kutatások szerint a GMO-növények termesztése hozzájá-
rul a szén-dioxid-kibocsátás és ezáltal az üvegházhatású gázok lég-
köri koncentrációjának csökkentéséhez, így szerepet játszhat a klí-
maváltozás elleni küzdelemben is. Becslések szerint 2007-ben glo-
bálisan 142 millió tonna szén-dioxid kibocsátását lehetett elkerülni
ezen növények segítségével, ami 6,3 millió személygépkocsi éves
kibocsátásának felel meg (Dudits, 2009: 80-81).
Mi sem természetesebb annál, hogy a génmódosítás ellenzői
cáfolják a fenti állításokat, ugyancsak tudományos kutatások ered-
ményeire támaszkodva. A terméshozam növekedését illetően láthat-
tuk, hogy az ellenzők a terméshozamnak csupán kismértékű növe-
kedését ismerik el, de még annak csökkenésére is találnak kutatási
eredményeket. Szintén empirikus adatokkal cáfolják a vegyszerfel-
használás csökkenő volumenét, sőt azt is, hogy egyes esetekben a
gyomirtószernek ellenálló növényeket több vegyszerrel kezelték,
mint a hagyományosakat.
A rovarrezisztens növények elvileg maguk termelik meg a kárte-
vők elleni mérget, a kevesebb vegyszerhasználat tehát magától érte-
tődik. Ezzel szemben a rovarrezisztens kukorica esetében csupán
kismértékű csökkenés volt kimutatható. A rovarrezisztens gyapot
egyes termőterületein azonban szinte teljesen szükségtelenné vált a
vegyszerhasználat, másutt ellenben kétszeres mennyiség felhaszná-
lása volt szükséges (Pusztai – Bardócz, 2006: 71-72). Veszélyfor-
rást jelenthetnek a GM-növények által folyamatosan és nagy meny-
nyiségben jelen lévő, egyes rovarokra és gyomokra mérgező anya-
gok, mivel ezáltal a kártevők gyorsabban válnak ellenállóvá velük
szemben. Ez rövid időn belül még több és erősebb vegyszer hasz-
nálatát teheti szükségessé. Előre nem látható következmény lehet
továbbá a nem kártevő rovarok elpusztítása a módosított gén által
termelt méreggel. Erre szolgáltatott példát az Amerikában őshonos
Miért (ne) bízzunk bennük?
265
Danaida lepke tömeges pusztulása a rovarrezisztens kukorica pol-
lenjének elterjedése következtében. Ebben az esetben a megoldást
a kukorica génszerkezetének újabb módosítása jelentette, aminek
folytán csak a szára és a levelei termelnek mérget a kártevők ellen
(Bálint – Gál-Berey, 2006: 88).
A génmódosított növények pollenjének ellenőriz(het)etlen terje-
dése két további problémát is felvet. A környezetvédők az egyik leg-
nagyobb veszélyforrást a GM- és a hagyományos növények spontán
keveredésében látják, előre nem ismert tulajdonságokkal rendelkező
növények kialakulásától tartva. A nem kívánt keveredés elkerülése
azonban a környezetvédők mellett a GMO-gyártók érdeke is. Ezt
megelőzendő alkalmaznak országonként és terményenként eltérő
mélységű „izolációs zónát” a GM- és a hagyományos ültetvények
között. A részletesen vizsgált rovarrezisztens kukorica esetében pél-
dául 200 méter távolság szükséges ahhoz, hogy pollenje ne kevered-
hessen hagyományos fajtársával (Dudits, 2009: 80-82).
A génmódosított termékek társadalomra és környezetre gyako-
rolt hatását vizsgálva tehát egymásnak ellentmondó, egymást cáfoló
érveket, tudományos eredményeket állíthatunk szembe egymással,
de ítéletet semmiképp nem mondhatunk.
A TÁPLÁLÉKLÁNC VÉGÉN
Nem lenne azonban teljes a kép, ha nem ejtenénk szót a génmó-
dosított termékek végső fogyasztójáról, illetve a GM-élelmiszerek
egészségügyi hatásairól, hiszen amíg a környezeti hatások csupán
egy viszonylag jól lehatárolható területet érintenek, addig az élelmi-
szer-alapanyagok a globalizált kereskedelem következtében tényle-
gesen több milliárd emberre lehetnek hatással. A GM-növények ter-
mesztésében élen járó Egyesült Államokban a szója 80%-a, a kuko-
rica 35-40%-a genetikailag módosított, és mivel a félkész, konyha-
kész és fogyasztásra kész élelmiszerek 60-70% szóját vagy kukoricát
tartalmaznak, azokban óhatatlanul megjelennek a GM-változatok is.
A szkeptikusok szerint a fő problémát az jelenti, hogy sem a felhasz-
nált GM-növények, sem az azokat tartalmazó élelmiszerek biztonságát
nem vizsgálták kellő alapossággal. A forgalmazási engedély megszer-
zéséhez szükséges, egészségügyi hatásokra vonatkozó költséges kuta-
tásokat maguk a gyártók végeztetik le, így azok hitelessége legalábbis
megkérdőjelezhető (Pusztai – Gelencsér – Bardócz, 2004: 113).
Dávid Géza
266
A génmódosított élelmiszerek engedélyezése az Egyesült Álla-
mokban a lényegi azonosság elvén alapszik, ami csupán a GM-
növény fő összetevőit és azok arányát vizsgálja. Ez az elv abból a
feltételezésből indul ki, hogy a GM-élelmiszer alapvetően azonos a
hagyományos élelmiszerrel, mivel a géntechnológiát a növényneme-
sítés egy formájának tekinti csupán. Elegendő tehát, ha a GM-növény
fő összetevőin (fehérje, szénhidrát, zsír, stb.) mért adatok beleesnek a
hagyományos fajta összetételére vonatkozó adattartományba, ezáltal
a GM-növényt lényegileg azonosnak tekintik az eredeti növénnyel.
Ezek az összehasonlító vizsgálatok azonban nem tudják kimu-
tatni, hogy keletkezik-e új méreganyag a genetikailag módosított
növényben, vagy megnő-e a hatékonysága egy olyan méreganyag-
nak, amely már a hagyományos növényben is benne volt, csupán
rendkívül kis mennyiségben. Ez különösen fontos az allergiát okozó
anyagok esetében, hiszen ezek napjainkban egyre több és egyre
súlyosabb problémát okoznak szerte a világon.
A lényegi azonosságra épülő vizsgálatok már csak azért sem megy-
győzőek, mert csupán egyetlen szegmensét vizsgálják az adott növény
és élelmiszer-alapanyag biztonságosságának. Arra ugyanis nem térnek
ki a kutatások, hogy például mi történik akkor, ha valaki nem csak egy
fajta génmódosított terméket fogyaszt. Ebben az esetben nem tudjuk,
hogy az újonnan létrehozott fehérjék hogyan reagálnak egymással, és
hogyan hatnak az emberi szervezetre. Nem vizsgálják továbbá azt sem
megfelelő módon, hogy az átvitt gén önmaga nem káros-e az emberi
egészségre, és arra sincsenek adatok, hogy a folyamatosan génmódo-
sított növényekkel etetett állatok szervezetében nem halmozódik-e fel
nagy mennyiségben valamilyen káros anyag, ami aztán tovább kerül-
het a különböző élelmiszerekbe (Pusztai – Bardócz, 2006).
A vizsgálatok elégtelen voltáról mind tudományos, mind poli-
tikai körökben vita folyik. A génmódosított termékek részletes és
alapos vizsgálatát mindenki szükségesnek tartja, beleértve a gén-
technológiát támogató kutatókat is: „Számos tudományosan meg-
alapozott indok alapján igen széles körű ellenőrzési rendszerre van
szükség még akkor is, ha a táplálkozási értéket növelő, egyszerű kis
molekulák hatásait hasznosítja a technológia. Lényeges annak érté-
kelése, hogy a génbeépítéssel megváltoztatott anyagcsereút egészére
terjedjenek ki a kockázatvizsgálatok. Így kizárhatók a nem tervezett
hatások” (Dudits, 2009: 59).
Miért (ne) bízzunk bennük?
267
ÖSSZEGZÉS HELYETT
Visszaidézve a mottóul választott gondolatot: „A kevés tudás veszé-
lyes. A sok is.” Láthattuk, hogy a géntechnológia alkalmazásá-
nak kérdése kibékíthetetlenül megosztja csakúgy a tudós társadal-
mat, mint a közvéleményt. Az érvek és ellenérvek bonyolult hálójá-
ban kell felelős döntést hoznia a szabályozást meghatározó hatalom-
nak, számos érdeket szem előtt tartva. A közvélemény, az egymással
szemben álló tudósok, a gazdasági lobbi mind más és más tartalmú
jogszabályt vár el a politikusoktól. A géntechnológia szabályozása
folyamatos felülvizsgálatot igényel, vitája az Európai Unióban jelen-
leg is zajlik. Mi, laikusok nem tehetünk mást, mint reménykedünk
a hatalommal bírók felelős döntésében, és bízunk a GM-élelmisze-
rek fogyasztását illető szabad választás lehetőségének fennmaradá-
sában.
FELHASZNÁLT IRODALOM
Bálint János – Gál-Berey Tünde (2006): Növényi génmódosítások gazda-
sági és társadalmi hatásai. In. Kertgazdaság – Horticulture, 2006/2.
84-90. o.
Bánáti Diána – Gelencsér Éva (2007): A genetikailag módosított növények
és élelmiszerek engedélyezését megelőző kockázatelemzés alapja. In.
Magyar Tudomány, 2007/4. 445-451. o.
Bánáti Diána (2007): A genetikailag módosított élelmiszerek megítélése
Magyarországon és az Európai Unióban. In. Magyar Tudomány, 2007/4.
437-444. o.
Czikán Ágnes (2009): Az aranyrizs életeket menthet. 2005. Interneten elér-
hető: http://www.zoldbiotech.hu/cikk/10.1-cikk.pdf (letöltve: 2010. 10. 27.)
Dudits Dénes (2007): Géntechnológia és gazdasági növényeink. In. Magyar
Tudomány, 2007/4.
Dudits Dénes (2009): Génművesség és a modern növényfajták születése. In.
Dudits Dénes (szerk.): Zöld géntechnológia és agrárinnováció. Barabás
Zoltán Biotechnológiai Egyesület. Szeged, 2009. 11-100. o.
Eurobarometer (2010): Biotechnology. Eurobarometer 341 EB73.1. Interne-
ten elérhető:
ht t p://ec.europa.eu/public_opinion/archives/ebs/ebs_341_en.pdf
(letöltve: 2010. 11. 10.)
Eurobarometer (2010): Europeans and biotechnology in 2010 – Winds of
Change? Eurobarometer 341 EB73.1.; Interneten elérhető:
http://ec.europa.eu/public_opinion/archives/ebs/ebs_341_winds_en.pdf
(letöltve: 2010. 11. 10.)
Dávid Géza
268
James, Clive (2009): Global Status of Commercialized Biotech/GM Crops:
2009. Interneten elérhető: http://www.isaaa.org/resources/publications/
briefs/41/executivesummary/pdf/Brief%2041%20-%20Executive%20
Summary%20-%20English.pdf (letöltve: 2010. 10. 29.)
Osgood, Diane (2004): A globális civil társadalom válaszai a növényi biotech-
nológiára. In. Helmut Anheier – Marlies Glasius – Mary Kaldor (szerk.):
Globális civil társadalom. 1. kötet. Typotex, Budapest. 122-164. o.
Pusztai Árpád – Bardócz Zsuzsa (2006): A genetikailag módosított élelmi-
szerek biztonsága. Természetesen Alapítvány, Budapest
Pusztai Árpád – Gelencsér Éva – Bardócz Zsuzsa (2004): A GM-növénye-
ken alapuló élelmiszerek biztonsági vizsgálata. In. Dr. Laczó Ferenc
(szerk.): Kémiai és genetikai biztonság a mezőgazdaságban. Környezet-
tudományi Központ. Budapest, 113-122. o.
Rodics Katalin (2004): A GMO-kereskedelmet szabályozó ún. Cartagena-
jegyzőkönnyvel kapcsolatos feladatok és elvárások; a hazai szabályo-
zás és engedélyezés rendje, valamint az EU GMO-val kapcsolatos állás-
pontja. In. Dr. Laczó Ferenc (szerk.): Kémiai és genetikai biztonság a
mezőgazdaságban. Környezettudományi Központ, Budapest. 123-140. o.
Robin, Marie-Monique (2009): Monsanto szerint a világ: A multik csak a
javadat akarják: Egy óriásvállalat története a dioxintól a génmódosítá-
sig. Pallas Kiadó, Budapest
VÉGJEGYZETEK
1 Jellemző példa erre a magyar sajtó hasábjain 2008-ban kialakult közéleti vita Dudits Dénes,
Balla Gábor és Darvas Béla között. Bővebben: http://www.bdarvas.hu/gmo/idn3008
2 24 afrikai ország képviselőjének az ENSZ Mezőgazdasági és Élelmezési Szervezetéhez
(FAO) címzett szándéknyilatkozata. (Sebestyén, 2009: 26.)
269
KÍNA:

ÉSZAKI CÉLOK – DÉLI DILEMMÁK
Vörös Zoltán
BEVEZETÉS
Kína gazdasági nagyhatalom, ökonómiai mutatói évről-évre merede-
ken ívelnek felfelé, az óriási méretű ipar és népesség növekvő ener-
giaigényének kielégítése, valamint a további fejlődés fenntartása
kapcsán azonban alapvető akadályokkal kell megküzdenie az ország
vezetésének, Peking ugyanis súlyos nyersanyag-, főleg kőolajhiány-
nyal küszködik. A következő generációk életét viszont még súlyo-
sabban befolyásolja a növekedés gyors üteme, a szükségletek kielé-
gítése ugyanis többnyire környezetszennyező eljárásokkal történik,
károsítva nem csupán Kelet-Ázsia, hanem az egész bolygó élővilágát.
A tanulmány e kettősséget kívánja bemutatni, Kína küzdelmét
a további fejlődést jelentő (de egyben szennyező) nyersanyagokért
(elsősorban az olajért), illetve az ennek a törekvésnek köszönhetően
megjelenő környezeti kihívásokat, bemutatva a nemzetközi klíma-
konferenciákon Peking, és ezzel párhuzamos Dél (kelet) álláspontját,
valamint Észak (nyugat) fejlett államainak jogos-jogtalan kritikáját.
Kína jelenleg nem hajlandó elfogadni a nyugati – főleg európai –
politikusok és környezetvédelmi szakemberek kibocsátás-csökken-
tési „ajánlásait”, és mindenképpen ki akarja venni részét a „szén-
hidrogén tortából”, véleményét pedig erősíti az Egyesült Államok
elutasító magatartása, mellyel Washington elbagatellizálja a klíma-
tárgyalásokat, hiteltelenné téve ezáltal Észak céljait. Dél országai
pedig erre válaszul kívánnak távol maradni a meghatározott mér-
tékű kibocsátás-csökkentést előíró egyezményekben való részvétel-
től. Saját bevallásuk szerint Észak környezetszennyező, szénhidro-
génekre alapozott technológiákkal elért fejlődési ívét kívánják rep-
rodukálni, azzal vádolva a fejlett nyugati államokat, hogy a korláto-
zásokkal Dél fejlődését próbálják megállítani, megemlítve, hogy a
jelenlegi környezetszennyezésért és globális klímaváltozásért java-
részt nem ők (Dél) a felelősek.
Vörös Zoltán
270
Peking az Észak-Dél párharcban a fejlődő államok (a klímatár-
gyalásokon G77) fő szószólójának számít, természetesen maximáli-
san figyelembe véve saját, jól kiszámított érdekeit. Az ország vezeté-
sének ugyanakkor elemi érdeke, hogy a nyugati országokhoz hason-
lóan egyre nagyobb figyelmet szenteljen a megújuló energiaforrás-
oknak, és kiváltsa a szennyező szénbányákat és erőműveket, szem
előtt tartva nem csupán a környezet védelmét, hanem a fosszilis
tüzelőanyagok jövőbeli kimerülését is. Természetesen az erőművek
megszüntetése nem működhet egyik napról a másikra, ráadásul az
említett gazdasági növekedés a rendelkezésre álló energiaforrások
maximális kihasználását követeli meg, azonban a zöld gondolkodás
európai mércékkel mérve is egyre nagyobb teret nyer az országban.
Követendő példaként állítható Peking elé a Globális Dél egy másik, a
geopolitikai térben egyre aktívabb államának, Brazíliának a teljesít-
ménye: 2006-os adatok szerint energiafogyasztásának, mely a vilá-
gon a tizedik legnagyobb, 36%-át vízerőművek adják, és az ország
elnökének nyilatkozata szerint ezen a közelmúltban az Amazonas-
vidéken felfedezett olajtartalékok sem fognak változtatni.
S bár mint látni fogjuk, Kínát sem vádolhatjuk a vízenergia
figyelmen kívül hagyásával, egyelőre nem a vízerőművek tanulmá-
nyozása, sokkal inkább az olajtartalékok kitermelése miatt utaznak
delegációik a dél-amerikai országba.
A kőolAj és szén dominAnciájA kínA
ENERGIAFOGYASZTÁSÁBAN
A növekvő energiaigényért tehát a kiemelkedő gazdasági teljesít-
mény a felelős, a nyitás politikájával beindított „gépezetet” pedig
még napjaink pénzügyi és hitelválsága is csak lassítani tudta, meg-
fékezni nem. Az ország GDP-je az 1985-1995 közötti időszakban
évente átlagosan 9,8%-kal nőtt, a 2000-es évek elején tapasztalt,
átlagosan kétszámjegyű növekedés pedig minden eddiginél több
nyersanyagot kívánt.
Kína primer energiafogyasztása az 1980-as 18 kvadrillió BTU-
hoz
1
képest 1996-ra 37,1 quadrillió BTU-ra növekedett, és 2020-ra
várhatóan meghaladja a 100 kvadrillió BTU-t, majdnem beérve
ezzel az Egyesült Államok primer energiafogyasztását, melyet
2020-ra 120 kvadrillió BTU-ra becsülnek. A becsléseket ugyanak-
kor óvatosan kell kezelni, azokat az Egyesült Államok Energiaügyi
Kína: Északi célok – Déli dilemmák
271
Tájékoztató Hivatala (Energy Information Administration – EIA)
adta ki 1999-ben, átlagosan évi 6,7%-os növekedést számolva Kína
esetében az 1995-2020-as időszakban, Peking gazdasági növekedése
ugyanis a hivatalos adatok szerint eddig meghaladta ezt a prognó-
zist.
2
A primer energiafogyasztás tényleges vizsgálatához és a meg-
értés segítéséhez tekintsük meg az EIA által becsült 2007-es ada-
tok összehasonlítását néhány ország (gazdasági egység) vonatkozá-
sában (1. táblázat).
1. táblázat: Primer energiafogyasztás, 2007
(Forrás: US Energy Information Administration – EIA)
Ország Primer energiafogyasztás (kvadrillió BTU)
Egyesült Államok 101 554
Kína 77 808
EU27 77 004
Oroszország 30 355
India 19 094
Afrika 15 088
A nyolcvanas évek szerkezet-, illetve profilváltása óta tartó ten-
denciáknak köszönhetően Kínáé a világ leggyorsabban növekvő
gazdasága, mely 2010-re a világ második legnagyobbjává vált, meg-
előzve immár Japánt is.
3
Az óriási gazdaság ellátásához pedig min-
den nyersanyagot maximálisan felhasznál az ország, ezért igazította
ezen szükségletéhez expanzív kül- és segélypolitikáját is, érdekkö-
rébe vonva a világ nyersanyagtartalékainak jelentős részét.
Amennyiben Peking gazdasági növekedése tovább folytatódik,
mely a kommunista hegemón uralom fenn-, és a hatalmas méretű
népesség eltartásának talán egyetlen (de biztosan leghatásosabb)
eszköze, úgy felmérések szerint 2020-ig várhatóan 150%-kal fog
nőni az ország energiaigénye. A növekedés ütemének fenntartásá-
hoz egyre nagyobb mennyiségű kőolajra és gázra lesz szüksége,
nem beszélve az energiahatékonyság növeléséről. Az ország egyik
fő szennyezőjének számító, az ország energiafogyasztásának körül-
belül 70%-át adó széntermelés kapacitása is nő, noha 2020-ra csök-
kenhet részesedése az energiafogyasztásban, melyben a megújuló
energiahordozók is növekvő szerepet kapnak.
Vörös Zoltán
272
1. ábra: Kína energiafogyasztása, 1996–2007–2020
4

(Forrás: US Energy Information Administration – EIA, szerk.: a szerző)
SZÉN
A népi Kína a Föld legnagyobb szénfogyasztója, 2009-ben 56.934
kvadrillió BTU-t használt fel, mely a Föld szénfogyasztásának 42%-
át jelenti, súlyosan károsítva ezzel a környezetet. Ahogy az 1. ábrán
is látszik, Kína energiafogyasztásának 70%-át a szén adta 2007-ben,
és várhatóan még 2020-ban is bőven a szén lesz a fő energiaforrás,
ráadásul a százalékbeli csökkenés sem a szénfelhasználás mennyi-
ségi csökkenését jelenti, csupán egyre nagyobb szerephez jutnak a
jövőben egyéb nyersanyagok, mint a kőolaj, a földgáz, a nukleáris
energia és a megújuló energiaforrások.
Csökkenés tehát nem várható, sőt az EIA szerint 2020-ig vár-
hatóan évente 3,6%-kal fog nőni az ország szénfelhasználása, mely
az egyik legolcsóbb megoldás ugyan az energiaéhség kielégítésére,
ugyanakkor a „legkönnyebb” módja a környezet szennyezésének.
Miközben az energiafogyasztáshoz kapcsolódó szén-dioxid
kibocsátásának átlagosan a 42%-át a szén (tehát annak kitermelése,
szállítása és felhasználása) adja a világon, addig a szén elégetésé-
vel keletkező kibocsátásnak a 42%-a Kínához köthető. Az ázsiai
óriás termelő szénbányái, a kibányászott szén szállítása, valamint
annak erőművekben való felhasználása a világ energiafogyasztás-
hoz kapcsolódó CO
2
-kibocsátásnak a 17%-át adja, mellyel nem csu-
pán a világ egyik, hanem messze a legszennyezőbb országának szá-
mít (és akkor még nem számoltuk hozzá a többi szennyezőanyagot)
(2. táblázat).
Kína: Északi célok – Déli dilemmák
273
2. táblázat: Energia- és szénfogyasztáshoz kapcsolódó CO
2
-kibocsátás
(millió metrikus tonna), 2008
(Forrás: US Energy Information Administration – EIA)
Energiafogyasztáshoz kap-
csolódó CO
2
-kibocsátás
Szénfogyasztáshoz kapcsolódó
CO
2
-kibocsátás
Kína 6 533 5 381
USA 5 832 2 125
EU27 4 233 1 182
Oroszország 1 729 447
India 1 494 1 025
Afrika 1 108 391
Világ 30 377 12 897

Az emelkedő gáz- és olajárak még növelik is a szén jelentőségét,
kormányzati jelentések szerint az elkövetkező években Kína további
562 szénerőmű üzembe helyezését tervezi (Clayton, 2004). Ugyan
minden elkészült erőmű után bezárnak egy már lepusztult egysé-
get, az új építmények még több energiát képesek termelni, és nem
minden esetben felelnek meg a környezetvédelmi kívánalmaknak.
Peking évek óta egyre nagyobb szmogban él, az olimpiai játékok
közeledtével a politika döntött a szennyező, főváros környéki egysé-
gek bezárásáról, illetve azok helyettesítéséről. Az új erőművek már
az úgynevezett „tiszta szén technológia” egyik fajtáját, a gázosítás
folyamatát használják, ezáltal csökkentve a károsanyag-kibocsátást.
Az új, a világon mindenhol szorgalmazott, de leginkább Kínában
elterjedt technológia ugyanakkor nem minden újépítésű egységben
kerül beszerelésre, vagy éppen nincsen mindig használatban, nem
beszélve a különböző szűrőberendezések hiányáról.
A kínai szénipar, azon belül is a szénbányászat kapcsán érdemes
még megjegyezni az elolthatatlan bányatüzeket, melyek az elavult
technológiák, gyújtogatás, balesetek vagy öngyulladás miatt alakul-
nak ki. Az elégett szén mennyiségét évi körülbelül 200 millió ton-
nára becsülik a szakértők, számítások szerint ezek a tüzek felelősek
a világ szén-dioxid-kibocsátásának 2-3%-áért.
OLAJ
Kína energiafogyasztásának 20%-át (15 512 kvadrillió BTU) a
kőolaj adja, a gazdasági növekedés, különösen az autóipar fellendü-
Vörös Zoltán
274
lése ugyanakkor súlyos kihívások elé állítják az országot. Kína olaj-
fogyasztása 7,5%-kal nő évente, hétszer olyan gyorsan, mint az Egye-
sült Államoké, saját szükségleteinek biztosításában pedig korlátozot-
tak a képességei, tekintve, hogy az ország rendkívül kevés olajkész-
lettel rendelkezik, és az utóbbi évek próbafúrásai sem hozták meg
a várt eredményeket a nyugati országrészben. Habár az 1970-es és
’80-as években Peking olajexportáló országnak számított, 1993 óta
nem tudja fedezni saját szükségleteit sem, ezért egyre inkább kül-
földi olajat kénytelen importálni. Az ország kőolajfüggősége évekkel
a prognosztizált időpont előtt, 2009-ben ért el riasztó szintet, fogyasz-
tásának több mint 50%-a külföldről származott. A jövőbeni kilátá-
sok hasonlóan borúsak, 2020-ra várhatóan ez az arány 65%-os lesz.
5
Kína a hiány pótlására külföldi, elsősorban fejlődő országok
felé fordult, felújítva a hagyományosan jó, történelmi kapcsolatait.
A geopolitikai játszmákat meghatározó hidegháborús tömbök szem-
benállásának időszakában a külpolitikáját a Szovjetunió árnyékában
kialakító, és ekkor még a „Nagy Testvér” hű követőjeként számon
tartott népi Kína a két nagyhatalomtól némileg függetlenül igyeke-
zett megfontolni diplomáciai lépéseit. Némiképpen ezt a célt szol-
gálta az ’50-es évek közepén tartott bandungi konferencia is, ahol
– többek között – Kína a később (1961-ben) megalakult el nem köte-
lezettek mozgalma egyik vezetőjeként lefektette a „harmadik utas”
politizálás alapjait, és Peking a mozgalom vezérelvének köszönhe-
tően építette ki kapcsolatait a harmadik világ országaival. Ezeket
a bi- és multilaterális alapon létrejött együttműködéseket azután
átmentette a hidegháborút követő időszakra is, ugyanis a nyugati
segélyezési politika „bukásából” okulva, és a Globális Dél fejlődő
országait testközelből ismerve nem várt el többet a segélyszállítmá-
nyokért és az éppen hatalmon lévő kormányoknak, katonai szerve-
zeteknek vagy személyeknek juttatott hitelekért cserébe, mint amire
szüksége volt. Nem az emberi jogok betartását követelte, hanem
kőolajat, földgázt és egyéb nyersanyagokat kért – és kapott.
Kína pedig immáron a világ második legnagyobb kőolaj-fel-
használója, az iparba (és a kőolajexportáló országokba) fektetett óri-
ási összegeknek köszönhetően számos kőolajvállalatba vásárolta be
magát állami cégein keresztül, saját tankerflottát állított fel (French
– Chambers, 2010), és partvidéke mentén hatalmas kikötőket épített
ezek fogadására.
Kína: Északi célok – Déli dilemmák
275
Habár évek óta a kőolajkészletek kimerülésétől tartunk és zöld
szakemberek a megújuló energiaforrások használatára szólítanak
fel, az ázsiai országok, elsősorban Kína és India piacra lépése óta
az üzlet jobban virágzik, mint valaha. A hivatalos adatok szerint
6

a világ (ismert és kitermelhető) kőolajkészlete 1342 milliárd hordót
tesz ki, mely a jelenlegi fogyasztás mellett várhatóan 2050-re merül
ki teljesen. Biztosan azonban semmit sem lehet kijelenteni, mert
az utóbbi évtizedekben rengeteg olyan előrejelzés és jelentés látott
napvilágot, melyek a készletek kimerülését a következő évtizedek-
től egészen a következő évszázadig prognosztizálták. Ami kijelent-
hető: megbecsülhetetlen, hogy Kína mikor éri utol az egy főre jutó
fogyasztásban az Egyesült Államokat, de akkor napi 7 millió hordós
fogyasztása 99 millió hordóra nőne, mely már kielégíthetetlen szint-
nek tűnik. Az újabb és újabb felfedezések valamint a korábban gaz-
daságtalannak tűnő tengeri fúrások következtében viszont a kőolaj-
készletek pontos mennyisége sem felbecsülhető.
FÖLDGÁZ
Habár a földgáz 2007-ben csupán a teljes elhasznált energiameny-
nyiség 3%-át tette ki (2 602 kvadrillió BTU), jelentősége már 1996,
a kilencedik ötéves terv kezdete óta növekszik, 2020-ra várhatóan
már az energiafogyasztás 12,5%-át fogja adni. Kezdetben a gázfo-
gyasztás nem volt országos mértékű, csupán kisebb területi egysé-
gek (megyék, provinciák) hoztak létre saját hálózatokat közel a lelő-
helyekhez, megspórolva a szállítási költségeket.
A kilencedik ötéves terv irányozta elő az energiaforrások diver-
zifikálását, és többek között a földgáz arányának növelését az ener-
giahordozók között. Az 1990-es évek óta aztán ennek fényében kez-
dődtek meg az újabb lelőhely-feltárások, vezeték-építések és sok
városban (köztük Sanghajban) a széntüzelésű erőművek átalakítása
környezetkímélőbb gáztüzelésűekre.
A kínai gázpiac az utóbbi években megszenvedte a világpiaci
ár emelkedéseit, ráadásul az elhasznált gázmennyiség nagy részét
trágyázásra használják, a jövőben azonban a gázárak állami cége-
ken keresztül való alakításával és a szén gázzal történő felváltásá-
val jelentősége az elektromos áram termelésében is növekedni fog.
Peking földgáz-igénye a gazdasági növekedést 1,7-szeresen meg-
haladó mértékben, évi 12%-kal fog növekedni az elkövetkező évek-
Vörös Zoltán
276
ben. A szén fokozatos felváltása földgázzal azonban csak egy lehe-
tőség, mellyel a remények szerint a kínai vezetés élni fog, sikere leg-
alábbis a kormányzat elkötelezettségén múlik.
NUKLEÁRIS ENERGIA
A nukleáris energia jelentősége – noha számos globális zöld szerve-
zet támadásának kereszttüzében áll – tovább fog növekedni a követ-
kező évtizedekben is, viszont a magas beruházási költségek, az ért-
hetően komoly biztonsági előírások és a hosszú előkészületi munkák
miatt csupán szerény mértékben. Ázsia, azon belül is Kína a nukleá-
ris energia szektorban világszinten is vezető szereplővé fog előlépni,
az építés és tervezés alatt álló reaktorok számát tekintve ugyanis
magasan kiemelkedik a mezőnyből. Az atomerőműveknek az ener-
giatermelésben betöltött szerepe ugyanakkor, noha kis mértékben,
de csökkent az utóbbi években, a megnövekedett energiaigényt nem
volt képes követni a nukleáris kapacitás. Míg 2005-ben a világ ener-
giafogyasztásának 6,3%-át, és az elektromos áram fogyasztásának
15%-át adták atomerőművek, addig 2009-re ezek a számok csökken-
tek, a megtermelt elektromos áram mindössze 13%-át állították elő a
világ atomreaktorai.
7
Kína egyelőre nem mondható nukleáris nagy-
hatalomnak, de látható, hogy az évezred eleje óta az ágazat erőteljes
növekedésnek indult (3. táblázat).
3. táblázat: A nukleáris energiából előállított eletromos áram mennyisége
kiválasztott országokban, gazdasági egységekben (milliárd kWh)
(Forrás: US Energy Information Administration – EIA)
1980 1990 2000 2007
EU27 211 710 898 887
USA 251 577 754 806
Japán 78 192 306 241
Oroszország (Szovjet-
unió)
73 201 122 152
Kína 0 0 15 65
India 3 5 14 13
Afrika
(Dél-afrikai Köztársaság)
0 8 13 12
Világ 684 1908 2449 2594
Kína: Északi célok – Déli dilemmák
277
Az EIA felmérései szerint 2035-ig évi 9%-kal fog nőni Kína nuk-
leáris-energia termelése,
8
noha léteznek ennél merészebb számítá-
sok is, látva a pekingi beruházások nagyságát és sokaságát. A World
Nuclear Association beszámolója szerint a jelenleg üzemelő 12 reak-
tor mellett 24 áll építés, 33 pedig tervezés alatt; ezek azok a reak-
torok, melyek biztosan megépülnek 2030-ig.
9
További 120 reaktor
pedig javaslati stádiumban van, melyek elkészülte még nem biztos.
A szervezet készített egy előrejelzést is, mely 2100-ig bezárólag pró-
bálja megjósolni az atomenergia-kapacitás növekedését, egy mini-
mális és egy maximális értékhatárt megadva. (4. táblázat).
4. táblázat: Kapacitás-növekedés előrejelzése (GWe)
(Forrás: World Nuclear Association, www.world-nuclear.org)
Ország 2008 2030
min.
2030 max. 2060
min.
2060
max.
2100
min.
2100
max.
USA 99 120 180 150 400 250 1200
Kína 9 50 200 150 750 500 2800
India 4 20 70 60 500 200 2750
Összesen
(csak a jelen-
leg is kapaci-
tással rendel-
kező országokat
tekintve)
367 559 1087 951 2939 1729 9137
A nukleáris energia tehát egyre markánsabb szerepet fog játszani
az ország energiaszektorában, és várhatóan az évszázad folyamán az
atomenergia felhasználását tekintve is az élre kerül Kína, jelentő-
sége középtávon ugyanakkor várhatóan visszafogott marad a magas
beruházási költségek, valamint a nagy ütemben emelkedő energia-
szükséglet miatt.
MEGÚJULÓ ENERGIAFORRÁSOK
Amennyiben csak a megújuló energiaforrások által megtermelt
energia mennyiségét vesszük górcső alá, Kínát akár követendő pél-
daként is megnevezhetnénk a világ országai számára. De még akkor
sem szégyenkezhet az ázsiai feltörekvő hatalom, ha hozzávesszük,
hogy ezek a mennyiségek az óriási energiafogyasztás fényében egy-
előre sajnos eltörpülnek.
Vörös Zoltán
278
Kína elektromos áram-fogyasztásának 17%-át, energiaszükség-
letének pedig 8%-át ugyanis megújuló energiaforrások biztosítják,
10

miközben a kelet-ázsiai nagyhatalom rendelkezik a legtöbb víz- és
szélerőművel, egyre aktívabb szereplő a megújulók piacán, nem csu-
pán a megtermelt energiát, hanem a berendezések, fejlesztések, esz-
közök exportját tekintve is.
A jövőre nézve tehát igen kedvező folyamatok indultak meg Kíná-
ban. Eric Martinot és Li Junfeng Kína energiafüggőségét, illetve a
megújuló energiaforrások jövőbeni szerepét vizsgáló könyvükben
igen optimista adatokkal szolgáltak 2020-ra, illetve 2050-re nézve.
Az EIA 2025-re vonatkozó becslésével (1. ábra) ellentétben, számí-
tásaik (és vélhetően reményeik) szerint, de minden esetben napjaink
folyamataira alapozva azt várják, hogy Peking 2020-ra energiaigé-
nyének 15, 2050-re pedig 30%-át tudja majd megújuló energiafor-
rásokból biztosítani (Martinot – Junfeng, 2007). A fejlődő gazda-
ság bámulatos gyorsasággal építette és építi ki szélerőmű-parkjait és
napkollektor-piacát, ráadásul – főként német partnereken keresztül
– ezek gyártásába is bekapcsolódott. Az olcsó, de úgy tűnik megfe-
lelő minőségű áru pedig a világpiacon is megtalálta helyét, és Kína –
megelőzve a nyugat-európai és észak-amerikai exportőröket – domi-
náns szereplővé vált a megújulók piacán.
A megújuló energiaforrások bővítése kapcsán azonban sokszor
feltűnik a háttérben Kína súlyos energiaéhsége: minél előbb és ter-
mészetesen minél olcsóbban kielégíteni a társadalom és a gazdaság
gyorsan növekvő szükségleteit. A szén pedig továbbra is nagyobb
hasznot (olcsóbb befektetést, gyorsabb megtérülést, állandó műkö-
dést és nem utolsósorban rengeteg munkahelyet) jelent, mint a szél-,
nap- vagy vízenergia használata. A szél- és a napenergia-hasznosí-
tás tartalékerőműveket kívánnak, mely nem felel a kínai energiapia-
cot uraló elvnek: minden kapacitást felhasználva energiát termelni.
A vízenergia felhasználása pedig az évtizedekkel korábban elhibá-
zott vízerőmű- és gátépítéseknek köszönhetően rengeteg folyón egy-
szerűen nem bővíthető tovább, csak a környezet további súlyos rom-
bolásával, az ökoszisztéma felborításával (Vörös, 2009).
A hihetetlen gazdasági eredmények fenntartásához, az élet-
színvonal további – a társadalom részéről is elvárt – emeléséhez
tehát szükség van a megújuló energiaforrások és a nukleáris ener-
Kína: Északi célok – Déli dilemmák
279
gia kiemelt hasznosítására, ezzel párhuzamosan pedig a környezet
maximális védelmére. A 2009 decemberi koppenhágai csúcs előtt az
volt a kérdés, vajon a Kínai Népköztársaság képes lesz-e megfelelni
a fenntarthatóság univerzális igényének, és a Globális Dél nagyha-
talmaként döntései új irányt vesznek-e a környezet védelme érde-
kében, vagy természeti kincseinek további rombolásával és pazar-
lásával nem csupán saját gazdaságát dönti romba, hanem bolygónk
sérült ökoszisztémáját is a pusztulás szélére sodorja.
A kérdés azonban úgy is feltehető: vajon Kína kárhoztatható-e
azért, mert a fejlett államok szintjére kíván fejlődni, kihasználva
az adott (és esetükben súlyosan környezetszennyező) nyersanyago-
kat, melyek, tegyük hozzá ismét csak jogosan, az északiak gazda-
sági fölényét is megalapozták, és amelyek használatáról még min-
dig nem kívánnak lemondani (lásd az Egyesült Államok példáját)?
Lehet-e Kínát a környezet ellen elkövetett, előre kitervelt gyilkos-
sággal vádolni? Látva a megújuló energiaforrások térnyerését a
kelet-ázsiai országban, vádolhatjuk-e a kínai vezetést szűklátókörű-
séggel, a környezeti értékek figyelmen kívül hagyásával, ha a gazda-
sági érdekek úgy kívánják?
A válasz, noha a kérdésekben ott rejlik az enyhe irónia, min-
den esetben igen kell, hogy legyen. Elérkeztünk arra a pontra, ami-
kor nem elég százalékokon vitatkozni, kvótákkal kereskedni és nem
lehet egyezményeket figyelmen kívül hagyni. Drasztikus lépéseket
kell tenni a károsanyag-kibocsátás csökkentésének, valamint a kör-
nyezet védelmének és a következő generációk egészséges életének
érdekében.
De nem felejthetjük el, hogy nem csupán Kína okoz gondo-
kat, sőt az ország csak az utóbbi évtizedben vált súlyosan szeny-
nyező országgá, miközben a fejlett Egyesült Államok évtizedek óta
a legnagyobb szennyezőnek számít, ennek ellenére évről-évre kitér
a károsanyag-kibocsátás csökkentéséről szóló egyezmények elfo-
gadása elől. De említhetnénk az Európai Uniót is, ahol ugyan vál-
lalták a megújuló energiaforrások arányának 20%-ra való emelését
2020-ig, de egyes országok súlyos lemaradásban vannak a vállalt
céljaikat illetően.
11

Vörös Zoltán
280
csAlfA remények tAlálkozójA – koppenhágA, 2009
A sajtó és legfőképpen Európa kiemelt jelentőséggel kezelte a kop-
penhágai klímatárgyalást, az 1992-es Éghajlatváltozási Keretegyez-
ményben Részes Felek Találkozóját (COP15), bízva egy olyan egyez-
mény létrejöttében, mely a 2012 utáni időszakra lefektethet egy, a
károsanyag-kibocsátás csökkentéséről szóló tervet, ekkor jár le
ugyanis a ’97-es Kiotói Jegyzőkönyv.
Természetesen a központi kérdés – ahogy ezt már a klímatárgya-
lások során megszokhattuk – a két nagyhatalom, a Kínai Népköztár-
saság és az Egyesült Államok szembenállása volt, háttérbe szorítva az
Európai Unió határozott terveit. Vajon a világ két, a károsanyag-kibo-
csátás csökkentésért eddig a nemzetközi erőtérben keveset tevő állama
milyen tervekkel, előzetes vállalásokkal érkezett Dániába? A konferen-
cia valódi jelentősége legalábbis ezen állt vagy bukott, az ázsiai ország
után ugyanis az Egyesült Államok bocsátja ki a legtöbb káros anya-
got, ezért aktív részvételük nélkül egy nemzetközi klímaegyezmény
csupán üres bohóckodásnak tűnne. A világ szén-dioxid-kibocsátásának
több mint 42%-áért
12
ugyanis ez a két hatalom a felelős, miközben Kína
évről-évre 8-10%-kal növeli károsanyag-kibocsátását, és az Egyesült
Államok sem volt hajlandó belemenni szerződésekben meghatározott
csökkentésekbe, ami veszélyeztetné a gazdasági versenyképességét.
A Barack Obama vezette demokrata kormányzat már a beiktatást
megelőzően a Bush-i (lényegében nem létező) klímapolitika száz-
nyolcvan fokos megváltoztatásáról beszélt, és ennek megfelelően az
elnök koppenhágai konferencián való részvételét is bejelentette, és
hogy Obama konkrét, ugyanakkor a törvényhozás által még egyálta-
lán nem tárgyalt vállalásokkal akart a dán fővárosba érkezni. Sokak-
nak feltűnt, hogy az elnöki látogatást egy, a hivatalos tárgyalások-
hoz nem kapcsolódó napra tervezték. Ráadásul maguk a tervezett
amerikai vállalások sem tűntek túl merésznek: „Amerikai kormány-
zati tisztviselők szerint Obama azt fogja bejelenteni, hogy az Egye-
sült Államok 2020-ra 17 százalékkal, 2025-re 30 százalékkal, 2030-
ra 42 százalékkal, 2050-re pedig 83 százalékkal csökkenti a káros
gázok kibocsátását. Ez első ránézésre ambiciózusnak látszik, ezt
azonban – mint arra a BBC környezetvédelmi szerkesztője, Richard
Black rámutat – árnyalja az, hogy az amerikaiak a 2005-ös szin-
tet veszik alapul a visszafogásnál, míg a legtöbb ország az 1990-es
szinthez viszonyít. Az Európai Unió például azt ígéri, hogy 2020-ra
Kína: Északi célok – Déli dilemmák
281
20 százalékkal faragja le a kibocsátást [az 1990-es szinthez képest],
és ez arányosan jóval nagyobb vállalás az amerikaiakénál. Akkor
ugyanis alacsonyabb volt a szennyezettség mértéke, mint 2005-ben,
így ahhoz képest nehezebb csökkenteni a károsanyag-kibocsátás
mértékét” (Pethő, 2009).
Kína is tervekkel, hasonlóan kétoldalú vállalásokkal indult neki
Koppenhágának. „Peking [bejelentette], hogy 2020-ra 40-45 szá-
zalékkal csökkenti az úgynevezett ’karbon-intenzitását’ 2005-höz
képest. Ez jelentős számnak tűnhet, de valójában mást jelent, mint
az amerikaiak vagy az EU által vállalt kibocsátás-csökkentés. A [...]
karbon-intenzitás a GDP-arányos széndioxid-kibocsátást (ezt tart-
ják leginkább felelősnek az üvegházhatás kialakulásáért) jelenti, és
mivel Kína gazdasága rohamosan bővül, így ez nem jelent automati-
kus csökkentést” (Pethő, 2009).
Peking érdektelenségét jelezte, hogy az országot nem Hu Csin-
tao elnök, hanem Ven Csia-pao miniszterelnök képviselte Koppen-
hágában. Az Észak-Dél szembenállás legszembetűnőbb fejezetei
tehát a klímatárgyalásokhoz kapcsolódnak, miközben a kínai lépé-
sek megtestesítik a fejlődő államok érdekeit. Az Egyesült Államok
elzárkózó és halogató politikája tovább mélyíti a nézetkülönbsége-
ket, előre lehetetlenné téve egy mindenre kiterjedő, átfogó egyez-
mény megszületését.
lépcsőfokok
Az előzetes nyugat-európai várakozásokkal szemben, az amerikai és
kínai álláspontoknak megfelelően a „remény konferenciája”
13
nem
lett több mint egy tárgyalássorozat újabb, kudarcnak is nevezhető
fordulója. A továbbiakban érdemes röviden elemezni Peking sze-
repét a találkozón, melynek politikai része talán a vártnál is hűvö-
sebbre sikerült.
A 2009 szeptemberében, majd novemberében tett kínai ígéretek a
károsanyag-kibocsátás és karbon-intenzitás csökkentéséről minden
eddiginél közelebb hozták egy új klímaegyezmény megszületésének
lehetőségét. Noha a kitűzött százalékokat nem tartalmazó őszi, majd
a konferenciát közvetlen megelőző időszakban tett, valójában diszk-
rét csökkentést jelentő vállalások nem tűntek túl ambiciózus tervek-
nek, a bejelentések jelentősége felülmúlta azok valódi tartalmát. Úgy
tűnt, Peking elkötelezi magát a klímavédelem mellett.
Vörös Zoltán
282
2009. december 19-én ugyanakkor úgy álltak fel a koppenhá-
gai asztaltól a felek, hogy valódi vállalásokról, átfogó egyezmény-
ről alig esett szó. Az Egyesült Államok és Kína továbbra is ugyan-
azt a kicsinyes játékot játszotta, amit már 2007-ben Balin is. A saját
szájízük szerint értelmezett egyezménytervezetet három feltörekvő
hatalom, Brazília, India és a Dél-afrikai Köztársaság egyetértésével
képzelték el. Miközben a tét környezetünk védelme, a bolygó jövőjé-
nek biztosítása, a két nagyhatalom csupán egymással volt elfoglalva:
Washington, továbbra is negligálva az egyre riasztóbb, klímánkat
érintő jóslatokat nem is volt hajlandó vitázni a vállalásairól, csupán
az érdekelte, hogy a Peking által vállalt csökkentéseket milyen nem-
zetközi szervezet vagy bizottság fogja ellenőrizni. Kína pedig bele-
ment a játékba, kihasználva a legbefolyásosabb ország által nyújtott
lehetőséget a további, szankcióktól mentes környezetszennyezésre,
kihagyta az Európai Uniót a döntésből, és az Egyesült Államokkal
közösen, csupán ők ketten dolgozták ki a koppenhágai klíma-meg-
állapodás alapjait.
És a csúfos eredmény: „Szakértők szerint elgondolkodtató az a
tény, hogy miután az Európai Unió egész éven át küzdött a nemzet-
közi porondon egy komoly globális klíma-megállapodásért, a két-
hetes koppenhágai végjáték utolsó napján a világ két talán jövőbeli
vezető hatalma – amely egyben a két legnagyobb károsanyag-kibo-
csátó ország is – az EU-t félretolva, zárt ajtók mögött elfogadott egy
olyan megállapodást, amely a legoptimistább értelmezések szerint
is csak nagyon csekély előrelépést jelent a világ országai által két
évvel ezelőtt, Bali szigetén megfogalmazott klímavédelmi célokhoz
képest, és köszönő viszonyban sincs azokkal az ambíciókkal, ame-
lyekkel az EU Koppenhágába ment”,
14
és amelyekben a klímaválto-
zás ellen küzdők bíztak.
A két nagyhatalom tehát kidolgozott egy megállapodás-terveze-
tet, majd bevonva a már említett három déli államot, azt a résztve-
vők elé tárta. Az anyag azonban nem tartalmazott kőbe vésett vál-
lalásokat, „az uniós tagállamok először órákon át vitatták egymás
között, hogyan értelmezzék, és egyáltalán elfogadják-e a két és fél
oldalas dokumentumot, majd amikor a konferencia valamennyi tag-
jának részvételével, szombaton lezajlott plenáris vita során megszü-
letett egy többé-kevésbé mindenki számára elfogadhatónak tűnő vál-
tozat, az EU is beadta a derekát.”
15
Kína: Északi célok – Déli dilemmák
283
Az elfogadott dokumentum valójában rögzíti a status quo-t és
a kibocsátások nyomon követésével kapcsolatos (ál)vita megoldását
a később (más helyszíneken) folytatódó tárgyalásokra hagyja, azaz
lényegében nem rendezi a kérdést. Ebben Peking is hibás, hangsú-
lyozta ugyan, hogy hajlandó nemzeti statisztikáit hozzáférhetővé
tenni, de „egyelőre elvi alapon nem akar hallani arról, hogy köte-
lező jelleggel egy nemzetközi ellenőrzési mechanizmusnak vesse alá
magát.”
16
Mérvadónak továbbra is a Kiotóban elfogadott jegyző-
könyv tekinthető, annak azonban nem részese az Egyesült Államok,
Kína pedig csak a kibocsátásának rögzítését vállalta. A tudományos
konszenzus szerint a globális felmelegedés mértékét az ipari forra-
dalom előtti állapothoz képest 2 Celsius fokos szinten belül kell tar-
tani ahhoz, hogy az éghajlatváltozás súlyos következményei elke-
rülhetőek legyenek,
17
a kis szigetországok ugyanakkor 1,5 Celcius
fokos szinten belül maradnának, félve a tengerszint drasztikus meg-
emelkedésétől. A koppenhágai záródokumentum ugyan rögzíti ezt
a 2 Celsius fokos célt, ám a Kiotót követő időszakban kidolgozott
rugalmassági mechanizmusokon kívül nem rendel ehhez a célhoz
további eszközöket, és nem teljesítés esetén semmiféle szankciót
nem helyez kilátásba. Ha 2010-ben sem születik olyan megállapodás
a 2012 utáni időszakra, mely komoly kvótacsökkentéseket és szank-
cionálási rendszert tartalmaz, vészterhes jövő elé nézünk.
Visszatérve Peking koppenhágai szereplésére, a kínai politiku-
sok ügyesen ismerték fel az Egyesült Államok halogató politikájá-
ban rejlő lehetőségeket, és bár amerikai források sorra Kínát nevez-
ték meg az új egyezmény blokkolójának, abban – ahogy fentebb
olvashattuk – Washingtonnak is része volt. A kibocsátás-csökkenté-
sért kiálló államok csoportja (esernyőcsoport) az Egyesült Államok-
kal megerősítve ugyanis kellő nyomást tudott volna gyakorolni a déli
államok vezetőire, és ezzel közvetett módon a kínai diplomatákra
is. Természetesen a sokadik fiaskóban mindkét hatalom komoly
szerepet játszott. Obama elnök újabb külpolitikai presztízsvesz-
tése ellenére Kína egy pillanatig sem gondolta komolyan a vállalá-
sait, azokat csak addig tartotta betartandónak, ameddig azt gazda-
sági eredményei és energiaigénye lehetővé teszi. Hogy a patthelyze-
tet Kína magatartása tovább súlyosbítja, azt a kedvező előjelek alap-
ján senki nem gondolta, a hivatalos tárgyalások idején a miniszterel-
nök ugyanis hol a külügyminiszter-helyettest, hol egy alsóbb rangú
Vörös Zoltán
284
diplomatát küldött maga helyett a megbeszélésekre (Browne, 2010),
egyértelműen tudtára adva az északi államoknak: Kína nem haj-
landó feladni gazdasági növekedésen alapuló fejlődését, a súlyosan
környezetszennyező nyersanyagok használatát. És bár az igazságos-
ság kérdésköre firtatható a déli államok fejlődését valamelyest kor-
látozó kvóták kapcsán, a koppenhágai csúcsról elmondható: Peking
minden megkötést igyekezett kikerülni, semmi felelősséget nem vál-
lalva a súlyos szennyezésekért, ahogy azt eddig is tette.
AZ ELÉGTELEN EGYEZMÉNY
Yvo de Boer, az ENSZ klímamegbízottja a konferencia zárását köve-
tően kijelentette, hogy „ha a 2 Celsius fokos célt komolyan gondol-
juk, a jelenleginél sokkal nagyobb kibocsátás-csökkentési vállalá-
sokra lesz szükség.” Az ENSZ Környezetvédelmi Programja (UNEP)
már februárban elvégzett egy gyors felmérést a koppenhágai válla-
lásukat már leadó országok adatait figyelembe véve, és az eredmény
szerint a károsanyag-kibocsátás csökkentésének üteme nem megfe-
lelő, bebizonyosodni látszik tehát, hogy a vállalások fokozására van
szükség.
Az Európai Unió és Japán példáját tehát senki sem követte, noha
mind az európai államok, mind az ázsiai ország hajlandó lett volna
további csökkentésekre (elterjedt a „20-as vízió” fogalma, azaz
2020-ra 20%-os csökkentés), ha az Egyesült Államok is elköte-
lezi magát. 2010 végén újabb helyszín, ezúttal Mexikó ad otthont a
következő klímakonferenciának, ahol ismét esély nyílik egy nemzet-
közi egyezmény létrehozására, bár magas rangú ENSZ-diplomaták
szerint ez 2011-ben fog csak megszületni.
kínA potenciális szerepe egy hAtékony egyezmény
létrehozásábAn
Koppenhága elpuskázott lehetőség volt, nem csupán a bolygó, nem
csupán a bizakodó európai államok, hanem Kína számára is. Peking
ugyanis külpolitikájában és nemzetközi kapcsolataiban igyekszik
békésen rendezni kapcsolatait, miközben szeret egyfajta segítő,
támogató szerepben feltűnni, vegyük csak Afrika vagy a délke-
let-ázsiai államok példáját. A klímakonferencia is ilyen lehetőséget
nyújtott a pekingi diplomáciának: felelős vezetőként mutatkozni a
nemzetközi közösség szemében. Az Egyesült Államok önként vál-
Kína: Északi célok – Déli dilemmák
285
lalt „távolmaradása” mellett ugyanis világossá vált volna, hogy Kína
igenis komolyan gondolja az üvegházhatású gázok kibocsátásának
csökkentését, és már csak az Egyesült Államok (illetve eltérő meg-
fontolásból például Ausztrália) maradt volna a klímaváltozásért a
kelet-ázsiai országot felelőssé tevő csoportok célkeresztjében.
Kína ugyanis, mint láthattuk, komolyan számol a megújuló ener-
giaforrásokkal és a károsanyag-kibocsátás csökkentésével, csupán
ennek mértékét és időpontját nem képes és nem hajlandó fix százalé-
kokhoz és határidőkhöz kötni. Az ország energiaszükségletének már
most 8%-át fedezi megújuló energiaforrásokból, amely alig marad
el az európai átlagtól és megelőzi az Egyesült Államokat e tekintet-
ben. Folyamatosan növeli szél- és napenergia- kapacitását, igyekszik
kiváltani a szennyező szénerőműveket, erdőket telepít, gyárakat zár
be, tehát igyekszik csökkenteni a szennyezőanyagok kibocsátását,
elsősorban saját lakosságának egészsége miatt (Vörös, 2009: 132).
Ráadásul olvashattuk Martinot és Junfeng jelentését illetve kutatá-
sát is, mely szerint a kínai politikai akaratnak, a bámulatosan gyor-
san épülő, megújuló energiát használó erőműveknek köszönhetően
az ország 2020-ra energiaigényének 15, 2050-re pedig akár 30%-át
tudja majd megújuló energiaforrásokból biztosítani.
Peking tehát már most támaszkodhatott volna eddig elért ered-
ményeire, és ez a jövőben még inkább igaz lehet. A világ legnagyobb
szennyezőjeként ugyanis továbbra is Kína lesz a középpontban min-
den olyan egyezmény tárgyalásakor, mely a kibocsátások csökken-
téséről szól, az irányítás átvételével pedig nyerő pozíciókba kerülhe-
tett volna – vagy kerülhet majd Mexikóban.
ÖSSZEGZÉS
Kína magatartását tehát, ahogy sok más területen, a környezetvé-
delem terén is kétféleképpen magyarázhatjuk: miközben az ország
súlyosan szennyezi a bolygót, károsanyag-kibocsátása draszti-
kus mértékben nő, nem hajlandó a nemzetközi kvótákra vonatkozó
egyezményeket sem elfogadni, addig saját céljai között jelentős súly-
lyal jelennek meg a „zöld-gondolatok”, az ötéves tervekbe is befog-
lalt célok pedig magukkal hozzák a szennyezőanyagok „visszaszo-
rulását”, kiváltását. Hogy állításunkat példákkal is alátámasszuk: a
Kiotói Jegyzőkönyvben – Kína számára csupán a kibocsátás rögzíté-
sét előíró – 2012-ig vállalt globális (tehát minden aláíró és ratifikáló
Vörös Zoltán
286
országot érintő) 5,2%-os csökkentés ellenére több mint négyszere-
sével fog nőni Kína szénfogyasztásból származó szén-dioxid-kibo-
csátása a megadott határidőig, megkérdőjelezve ezáltal Kiotó valódi
jelentőségét (Clayton, 2004). A 2006-2010 közötti időszakot felölelő,
11. ötéves terv ugyanakkor tartalmazott egy ambiciózus kitételt is:
a gazdaságnak 2005-höz képest 20%-kal kell csökkentenie az egy
egységnyi GDP-re jutó energiafogyasztást. 2009 év végére sikerült
15,6%-os csökkentést elérni, és Xie Zhenhua, a Nemzeti Fejlesztés-
ügyi és Reform Bizottság vezetője szerint a maradék 5% lefaragása
sem okozhat problémát a szennyező és elavult erőműveket modern,
nagyobb kapacitású létesítményekre cserélő gazdaságnak a 2010-es
évben.
18
Kína elkötelezettsége a klímavédelem iránt tehát valóban vitára
okot adó kérdés. Miközben egyértelmű, hogy a károsanyag-kibocsá-
tás mostani, nagymértékű növekedése lehetetlenné teszi a 2 Celsius
fokos és egyéb kibocsátás-csökkentő célok betartását, addig Kína
szinte minden országot meghaladó mértékben ruház be zöldenergi-
ába és a csökkentés elérésébe.
Világos, hogy a minden tekintetben ambiciózus lépések nem ele-
gendőek, a további vállalások pedig lehetetlenné tennék az ország
gazdasági növekedésének fenntartását, sőt, súlyos válságba és ener-
giahiányba taszítanák Kínát. Peking ebből a megfontolásból nem haj-
landó drasztikus csökkentéseket elváró nemzetközi egyezményeket
aláírni, ezért intézi belső politikai eszközökkel a károsanyag-kibo-
csátás csökkentését; a folyamat ellenőrzésével ugyanis fenntartható
a gazdaság további bővülése, az átalakítás lépcsőzetes végrehajtása.
A kritikák kereszttüzében álló, de kétségkívül prosperáló gazda-
ság, ezzel párhuzamosan pedig a súlyos környezetszennyezés azon-
ban nem csupán Kína lelkén szárad, és ez a tendencia igaz a fejlődés-
ben előrehaladott állapotban lévő déli államokra, felemelkedő regi-
onális központokra is: az északi államok és cégek voltak azok a sze-
replők, akik az olcsó munkaerő és a lazább környezetvédelmi előírá-
sok miatt termelésüket olyan országokba telepítették át, ahol tevé-
kenységüket súlyosan környezetszennyező módon tovább folytat-
hatták. Az északi államok egyfajta lerakataként működő, kiszolgál-
tatott országok tehát kénytelenek voltak elfogadni a vállalatok bete-
lepítését a jövőbeni gazdasági növekedés reményében.
Kína: Északi célok – Déli dilemmák
287
A jövőre nézve, minden kínai erőfeszítés ellenére, számos
aggasztó folyamat indult meg az ázsiai országban: az egy főre jutó
szennyezésben Kína ugyanis még mindig messze elmarad az északi
és főleg az amerikai átlagtól, a fogyasztói társadalom kialakulásá-
val, az úgynevezett nyugatiasodás megindulásával azonban az élve-
zeti cikkek iránti kereslet évről-évre drasztikusan nő. Egyre több
autó fut az utakon, egyre több lakásban kerül beszerelésre a légkon-
dicionáló berendezés, tehát az egy főre jutó szennyezés néhány évti-
zed alatt utol fogja érni az északi szintet. És bár a 12. ötéves terv
várhatóan még komolyabb környezetvédelmi vállalásokat fog tartal-
mazni, az önmagához mérten dinamikus folyamat sem lesz elegendő
a klímatárgyalásokon kitűzött célok eléréséhez.
felhAsznált irodAlom
Browne, Peter (2010): China’s Copenhagen paradox. Inside Story, inside.
org. http://inside.org.au/chinas-copenhagen-paradox/
Clayton, Mark (2004): New coal plants bury ‚Kyoto’. The Christian Science
Monitor. http://www.csmonitor.com/2004/1223/p01s04-sten.html
Dillon, Dana R. (2007): The China Challenge. Rowman and Littlefield
Publishers, Maryland
Economy, Elizabeth C. (2004): The River Runs Black – The Environmental
Challenge to China’s Future. Cornell University Press, Ithaca-London
French, Paul – Chambers, Sam (2010): Oil on Water – Tankers, Pirates and
the Rise of China. Zed Books, London
International Energy Outlook 2010. http://www.eia.doe.gov/oiaf/ieo/
highlights.html
Key World Energy Statistics 2007. International Energy Agency. http://
www.iea.org/textbase/nppdf/free/2007/key_stats_2007.pdf
Martinot, Eric – Junfeng, Li (2007): Powering China’s Development: The
Role of Renewable Energy. Worldwatch Special Report
Pethő, András (2009): Obama meg is menti a Földet, meg nem is. http://
www.origo.hu/nagyvilag/20091126-koppenhagai-klimakonferencia-
obama-es-kina-dilemmai.html
Strecker Downs, Erica (2006): China’s Quest for Energy Security. RAND,
Santa-Monica-Arlington-Pittsburgh
Vörös, Zoltán (2009): Háborúban a környezetért, a környezettel szemben.
Kína vízproblémái a 21. század elején. In: Glied, Viktor (szerk.) 2009:
Vízkonfliktusok – Küzdelem egy pohár vízért. Publikon, Pécs
Vörös Zoltán
288
Végjegyzetek
1 A BTU a British Thermal Unit, angol hőegység rövidítésből ered. 1 BTU az az energia, amely
képes 1 font vizet 1° F (Fahrenheit) fokkal emelni vagy csökkenteni. Magyarországon mér-
tékegységként leginkább a kW-ot használjuk, az átváltást pedig a következők szerint végez-
zük: 1 kW az 1000 W, 1 BTU/h pedig 0,293 W.
2 Az éves növekedés százalékban kifejezve: 1995: 10,5; 1996: 9,6; 1997: 8,8; 1998: 7,8; 1999:
7,1; 2000: 8,0; 2001: 8,3; 2002: 9,1; 2003: 10,0; 2004: 10,0; 2005: 9,9; 2006: 11,1; 2007: 11,4;
2008: 9,6; 2009: 8,7. Forrás: http://www.chinability.com/GDP.htm
3 CIA, The World Factbook, 2009.
4 Magyarázat: az EIA által kiadott adatok alapján készült az 1996-os és 2007-es diagram, míg
a 2020-as diagram az EIA által 1996-ban közölt becsléseket tartalmazza. A 2020-as diagram
éppen ezért csupán tájékoztató jelleggel kapott helyet, és nem megbízható adatokat tartal-
maz; noha vélhetően nagy vonalakban helyesen ítéli meg a szén, kőolaj és földgáz szerepé-
nek dominanciáját, nagy valószínűséggel alábecsüli a megújuló energiaforrások és a nukleá-
ris energia felhasználásának jövőbeli szerepét.
5 Kína nem az egyetlen ún. kiemelt ország, amely elérte az 50%-os, energiabiztonságot veszé-
lyeztető szintet: Japán és Dél-Korea kőolaj-felhasználásának több mint 90%-át, az Egye-
sült Államok több mint 60%-át importból fedezi. Oil Imports Hit Alarming Level in China.
Beijing Review.
6 PennWell Corporation, Oil & Gas Journal, Vol. 106. 48 (December 22, 2008), except United
States. Oil includes crude oil and condensate. Data for the United States are from the
Energy Information Administration, U.S. Crude Oil, Natural Gas, and Natural Gas Liquids
Reserves, 2007 Annual Report, DOE/EIA-0216(2007) (February 2009). Oil & Gas Journal’s
oil reserve estimate for Canada includes 5.392 billion barrels of conventional crude oil and
condensate reserves and 172.7 billion barrels of oil sands reserves.
7 Key World Energy Statistics 2007. International Energy Agency. http://www.iea.org/
textbase/nppdf/free/2007/key_stats_2007.pdf
8 International Energy Outlook 2010. http://www.eia.doe.gov/oiaf/ieo/highlights.html
9 Már működő, illetve építés és tervezés alatt álló atomreaktorok száma. http://www.world-
nuclear.org/info/reactors.html
10 Az Egyesült Államokban ez az arány kb. 7,3%, míg az Európai Unióban 9,2%. Forrás: EIA,
Annual energy Report 2008. Europe’s Energy Portal. http://www.energy.eu/
11 Europe’s Energy Portal, http://www.energy.eu
12 2009 év végi adatok szerint a világ legszennyezőbb állama Kína (6018 millió tonna), míg a
második helyezett az Egyesült Államok (5903 millió tonna). Az egy főre jutó szennyezés-
ben azonban Kína csak a 44. helyezést éri el, ebben a tekintetben Ausztrália az első (20,58
tonna), az Egyesült Államok a második (19,78 tonna) és Kanada a harmadik. Forrás: World’s
top 10 Biggest Polluting Countries. prlog.org. http://www.prlog.org/10449030-worlds-top-
10-biggest-polluting-countries.html és Carbon dioxide emissions. Millennium Development
Goals Indicators. http://mdgs.un.org/unsd/mdg/SeriesDetail.aspx?srid=749&crid=
13 Copenhagen – Hope’n’hagen szójáték.
14 Az EU keserű szájízzel távozott Koppenhágából. Bruxinfo. http://www.bruxinfo.hu/
cikk/20091221-az-eu-keseru-szajizzel-tavozott-koppenhagabol.html
15 Ua.
16 Ua.
17 ENSZ: Nem elegendőek a vállalások a 2 Celsius-fokos cél tartásához. Zöldtech.hu. http://
zoldtech.hu/cikkek/20100224-ENSZ-2-celsius
18 China on Target to Achieve Green Goals. Beijing Review. http://www.bjreview.com.cn/
headline/txt/2010-10/05/content_302001.htm
289
„DÉL–DÉL FÜGGÉSEK”
21. SZÁZADI AFRO-ÁZSIAI
kapcsolatok és jelentőségük
Tarrósy István
„A gyakorlatban megtapasztalhattuk, hogy a jogi értelemben
vett függetlenség nem jelentette országaink gazdasági értelem-
ben vett szabadságát. Ez mindannyiunkat arra késztet, hogy
olyan együttműködésekben gondolkodjunk, melyek esetében a
partner hasonló fejlettségi szinten és helyzetben van,
mint mi magunk.”
(Julius Nyerere
1
, a G77-ek
2
negyedik miniszteri értekezletén,
1979, Arusha, Tanzánia)
BEVEZETÉS
E tanulmány célul tűzi ki a 21. század első évtizedében egyre nagyobb
jelentőséggel bíró afrikai-ázsiai kapcsolatok hátterének, alakulásá-
nak és a század további részére, a globális nemzetközi rendszer egé-
szére valószínűsíthető következményeinek bemutatását.
3
Kölcsönös
függésekre, egymásrautaltságra (interdependenciára) szolgáltat pél-
dákat, amelyek segítenek megérteni az összetett politikai és gazda-
sági folyamatokat az Észak és a Dél országai között meghúzott koor-
dinátarendszerben.
A hidegháború időszaka alatti Kelet–Nyugat szembenállás mára
átalakult. A világ széttagoltsága az Észak–Dél kettősség
4
mentén
formálódik, több pólus
5
körül keletkeznek az újabb turbulenciák, és
e pólusokban továbbra is államokat, államformációkat – sőt, szövet-
ségi rendszereket – találunk. Az esetek többségében ezek a képletek
feltörekvő gazdaságok a glóbusz félperifériáin
6
. A wallersteini világ-
rendszer-elmélet szerint a periférián lévő, gazdaságilag és technoló-
giailag fejletlen(ebb) országok (többségében a Globális Dél orszá-
gai) és a világ domináns, fejlett hatalmai (az Észak) között található
félperiféria országai a centrum felé igyekeznek. E hármas tagoltságú
rendszerben „a centrum országok irányába történik a profitkivo-
Tarrósy István
290
nás elsősorban a perifériáról, másodsorban a félperifériáról” (Szabó,
2010: 57). A legizgalmasabb dinamika a félperiférián figyelhető meg,
ugyanis e zónák, régiók vagy államok „egyszerre kizsákmányolói a
perifériának, ugyanakkor szenvedő alanyai a centrum általi kizsák-
mányoltságnak” (Jaime, 2010: 125). A világ egészére vonatkozóan
pedig az újfajta dinamikák e félperiférián található, egyre erősödő
gazdaságok által keletkeznek. Mindezek fényében vizsgálatunk tár-
gya az ázsiai félperifériák és az afrikai perifériák közötti viszonyok
alakulása, és az e kapcsolatokban rejlő kihívások sora. Az említésre
kerülő példák közül Kína hamarosan a centrum-hatalmak valameny-
nyi jegyét magán tudhatja, tehát szükséges szem előtt tartanunk az
ázsiai óriás e szempontból fontos kettős megítélését – gondolatme-
netünk során éppúgy szükséges félperifériaként értelmeznünk, mint
centrumként. Mindezeket tetézve, ahogyan Gabor Steingart Francis
Fukuyama „történelem vége” tézisével szemben kiemeli, éppen „új
fejezet kezdődött a történelemben, [mert] egy alvó óriás felébredt, és
amióta felébredt, Ázsia a nyugati liberális demokráciáktól jó távol
helyezkedve elkezdte újraírni a világtörténelmet. (…) egyértelműen
látszik, hogy Ázsia hengerel, a történelem pedig folytatódik. Egy szu-
perhatalom [jelesül a Szovjetunió] távozásával egy másik felemelke-
dését látjuk. Ázsia hamarosan véget vet a több mint 500 évre visszate-
kintő elmaradottságának és szegénységének. Az ázsiai évszázad nem
hogy előttünk áll, hanem már benne is vagyunk.”
7
Déli függőségi viszonyok és egymásrautaltságok
A Dél fogalmának gyökerei az 1955-ös bandungi (Indonézia) konfe-
renciáig, majd az 1961-es belgrádi találkozóig nyúlnak vissza, ahol
létrejött az „el nem kötelezettek mozgalma”
8
(NAM – Non-Aligned
Movement), teret biztosítva a fejlődő országoknak a két szemben álló
tömbön kívüli, úgynevezett „harmadik utas” politizáláshoz. Először
1964-ben Genfben, az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenci-
áján (UNCTAD – UN Conference on Trade and Development) merült
fel az északi és déli országok közötti párbeszéd elmélyítése, valamint
egy, a déliek által szorgalmazott „Új Gazdasági Világrend” (NIEO –
New International Economic Order) megalkotása. Ebben a Dél arra
koncentrált, hogy a világkereskedelem és az erőforrások transzfere
kapcsán Észak, és általában a fejlett gazdaságok által dominált nem-
zetközi pénzügyi rendszer vegye figyelembe Dél szükségleteit, igé-
„Dél–Dél függések”
291
nyeit, és összességében vett lemaradását a szabályozások újratervezé-
sekor. Új, igazságosabb világrendet akartak, amelyben érvényre jut-
hat az egyenlő(bb) csere és a „cserepartnerek” egyenlősége. A „glo-
bális egyensúly” koncepciója kapcsán az 1972-es Meadows-jelentés
9

olyan javaslatot fogalmazott meg, mely szerint „korlátozni kell a
népesség növekedését, az ipari termelést és a természeti erőforrások
kihasználását” annak érdekében, hogy az amúgy véges készletekkel
rendelkező Földön az emberek képesek legyenek hosszú távon kielé-
gíteni a napi élethez szükséges igényeiket.
10
A Willy Brandt volt német kancellár vezette Brandt-bizottság
további két fontos, „Észak–Dél. Program a fennmaradásért” (1980) és
„Közös krízis” (1983) címmel publikált jelentéseiben rögzítette a világ
függőségi viszonyainak alapját, miszerint az északi államok igenis
függnek a déliektől gazdaságuk és jólétük kiteljesítésében, a déliek
pedig szintén függőségi viszonyban állnak az északiakkal fejlődésük,
fejlettebbé válásuk szempontjából.
11
Brandték elsődleges fontosságot
tulajdonítottak az élelmezés és a mezőgazdasági fejlődés, a segélye-
zés, az energia, a kereskedelem, a nemzetközi monetáris és fiskális
reformok, valamint a globális léptékű nemzetközi tárgyalások kérdé-
seinek, valamint számos, a világ minden nemzetét és egyéb aktorát
érintő globális krízisnek, így például a környezetet pusztító kataszt-
rófáknak vagy az egész világot behálózó fegyverkereskedelemnek. E
sort folytathatjuk további tételekkel, jelesül a növekvő drogkereske-
delemmel, a terrorhálózatok terebélyesedésével, a fejlett országokra
nehezedő migrációs nyomással, vagy éppenséggel a fejlődő régiókban
tetten érhető – sok esetben etnikai vagy vallási alapú – biztonságpoli-
tikai feszültségekkel, amelyek bizonyosan a világ valamennyi államá-
nak összefogását igénylik (és e lista egyre csak gyarapszik).
Összefogásra van szükség, hogy a többek között Rostoványi
Zsolt által az „ezredforduló (…) egyik legmélyebb törésvonalának”
(Rostoványi, 2002: 75) tekintett Észak–Dél megosztottság – amely
nem csupán a gazdag északi és a szegény déli társadalmak között, de
magukon a gazdag északi társadalmakon belül is érzékelhető – fel-
lazulhasson, és egy igazságosabb világtársadalom víziója fokozato-
san érvényre juthasson a 21. század folyamán.
Az összefogások sorában a Dél–Dél dialógus felerősítése, a
déliek saját maguk által történő helyzetbe hozása kulcskérdésnek
látszik. A 2000-es években testet öltő intra- és interregionális déli
Tarrósy István
292
„szövetségesedések” megerősíteni igyekeznek azt a nézetet, amelyet
a Globális Dél egyre több szereplője vall: egyértelmű a Délen belüli
egymásrautaltság jelensége és egyben lehetősége. Az Észak által
a 20. század végéig erőltetett „liberális kapitalizmus és demokrá-
cia” (Kiss J., 2003: 80) globális léptékben teret hódított, de az utóbbi
évtizedekben a washingtoni konszenzusként elhíresült modell mel-
lett más, déli alternatíva is megerősödni látszik. A Joshua Cooper
Ramo által a nemzetközi politikai diskurzusba bevezetett pekingi
konszenzus a fejlődő Dél országai számára több ponton képes valódi
választást kínálni, és ezáltal az egész Észak–Dél reláció számára
talán egy új korszak kezdetét megalapozni. Ramo megfontolásait
lehet ugyan kritikával illetni,
12
azok azonban „nem csökkentik a fej-
lődő világ számos [, egyre növekvő számú] országának lelkesedését
a kínai tapasztalat, a kínai modell átvételét illetően” (Jordán, 2010:
80). E lelkesedést erősíti tovább a kínai tárgyalási módszer, amely
nem óhajt előírni semmi pluszt az afrikai fél számára; nem kíván
ráerőltetni semmiféle (általa beváltott) politikai eljárást annak fejé-
ben, hogy őt válassza partnerként. Kína egyszerűen kommunikál: a
kölcsönös előnyökön alapuló, egyenrangú partnerséget helyezi elő-
térbe, és a pragmatikus üzleti megállapodásokra hajt – miközben
persze adósságok elengedésével, segélyek folyósításával, ösztöndí-
jak felajánlásával „fűszerezi” a kapcsolati háló építését.
kína és az állami cégek fennhatósága
Az afrikai kontinensen az elmúlt tíz évben érzékelhetően túlsúlyba
kerülő kínai jelenlét évtizedes együttműködéseken nyugszik. Egyál-
talán nem új keletű Kína „behatolása” az afrikai terekbe.
13
A benyo-
mulás nem csupán a bandungi elvek hatékony alkalmazásának sike-
réről szól, de nem is a 15. századi utazó-felfedező Cseng Ho admirá-
lis mérföldkőnek számító kelet-afrikai útjáról, amely az afro-ázsiai
interkontinentális kulturális és kereskedelmi szálak első csomó-
pontját adták. Sokkal inkább stratégiáról, hosszú távú építkezés-
ről ad tanúbizonyságot. Nem vitás ugyanis, hogy az 1980-as évek-
től (ismét) egyre inkább expanzív külpolitikát folytató Kína hosz-
szú távon tartja fontosnak, hogy jelen legyen a fekete kontinensen. E
célkitűzés hátterében pedig egyértelműen a stabilan erős gazdasági
növekedést tápláló nyersanyag- és energiaéhség áll. Kína tehát Afri-
kától is függ a jövőjét illetően.
„Dél–Dél függések”
293
Nem kis mértékben fontos továbbá Kína számára, hogy az Afri-
káért folyó újabb „versenyfutásban” ne lehessen őt lekörözni. A ver-
seny tekintetében általában igaz, hogy Kína tudatni akarja a világ-
gal, „képes felülmúlni [többek között] Japánt: [mely] egyben olyan
pszichológiai győzelem is, amelynek hatása pénzben nem mérhető”
(Fishman, 2008: 54). A kínai szerepvállalás Afrikában egy olyan
jelenség, amely nagyban hasonlít Kína Latin-Amerikában ugyan-
csak teret hódító jelenlétéhez,
14
melyek hátterében az ázsiai ország
stratégiai érdekei állnak. Peking Afrikában és Latin-Amerikában is
a „számára fontos nyersanyagok előállításába – elsősorban bányá-
szatba –, illetve a régió infrastruktúrájának, közlekedésének fejlesz-
tésébe ruház be, ily módon biztosítva nyersanyagokkal való ellá-
tottságát”.
15
Ennek érdekében mindent megad partnereinek: első-
sorban az általuk oly fontosnak tartott és törékeny gazdaságaik szá-
mára nélkülözhetetlen, beáramló külföldi tőkét (FDI), melyet adós-
ságok elengedésével és temérdek egyéb eszközzel egészít ki. Mind-
ezzel együtt jár még az a hajtóerő, hogy Kína nagyhatalmi státuszt
érhessen el a lehető legrövidebb időn belül – sokak szerint ez már
megtörtént, mások, így Brzezinski (1999) szerint először régiójának
vezető hatalmává kíván válni (és ez minden bizonnyal 2010-re bekö-
vetkezett, hiszen gazdasági teljesítményét tekintve a világ második
legerősebb gazdaságává vált, megelőzve Japánt
16
). Az előrejelzések
szerint, ha gazdasági teljesítménye nem hagy alább, 2030-ra az USA
gazdasági erejét is felül fogja múlni a távol-keleti óriás.
17
Ha Afrika oldaláról vizsgáljuk meg a kínai partnerségben rejlő
lehetőségeket (az egyértelmű veszélyekről most szándékosan nem
szólunk), akkor észrevehetjük, hogy az „Afrikát finanszírozó külső
erőforrások közül az utóbbi években növekvő jelentőségre tettek
szert a külföldi tőkeberuházások (…), a legfőbb célországok [e tekin-
tetben] Nigéria, Szudán, Csád, Ghána voltak, míg a legfőbb célterü-
letek a kitermelőipar (olaj- és gázszektor), valamint a szolgáltatá-
sok” (Kiss, 2009: 71), és e vonatkozásban is Kína jár élen a kapcsola-
tok fejlesztése tekintetében. Vessünk egy pillantást az elmúlt pár év
egy-egy nagyobb volumenű kínai beruházására – olyanokra, ame-
lyekről kevésbé hallhattunk a hazai médiában. Mindezek hátterében
maga a kínai állam vagy az általa menedzselt (finanszírozott, ösz-
tönzött, felügyelt) állami tulajdonban lévő cégek (SOE – state-owned
enterprises), mint piaci szereplők állnak.
Tarrósy István
294
NIGÉRIA
Afrika első számú olajexportőre természetes „stratégiai partnere”
Kínának. 2005-ben Afrikából származott a kínai olajigény 30%-a,
amelyet 2015-ig további 25%-kal kíván megemelni a „vörös sár-
kány”
18
. Figyelembe véve, hogy a szubszaharai országokat tekintve
ugyan Angola Kína legfőbb kereskedelmi partnere, és nem megfe-
ledkezve arról, hogy az északi hatalmak valójában sokáig kiszorítot-
ták Kínát a nigériai olajpiacról, 2006 áprilisában Kínának sikerült
tető alá hoznia egy kivételesen nagy értékű szerződést. Ennek értel-
mében Kína az olajszektorban és egyéb, infrastrukturális fejleszté-
sek tekintetében 4 milliárd dollárt fektet be a nyugat-afrikai ország-
ban az elkövetkező években. Több kínai cég már megvetette a lábát
nigériai földön, ugyanis különböző ipari létesítményeket, gyárakat
építettek az országban. Beruházásaik közül kiemelkedik a Lagostól
nem messze elterülő Lekki-félszigeten 2008-tól épülő szabadkeres-
kedelmi zóna. A Lekki Free Trade Zone (FTZ) létrejöttével „ideá-
lis környezet alakulhat ki a nigériai és külföldi cégek közötti kap-
csolatteremtésre, együttműködésre és cégalapításra a mezőgazda-
ság, nyersanyag-kitermelés, a textil- és ruhaipar, az élelmiszeripar,
a gyógyszergyártás és az informatika területein.”
19
Biztosan Nigé-
ria is nyer az ügyön, de vitán felül áll, hogy a fő befektető kína-
iak húzhatják a legnagyobbat az új gazdasági övezet megépülésével,
hiszen rajta keresztül vámmentesen áramoltathatják Nigériába és a
nyugat-afrikai térségbe késztermékeiket,
20
illetve a Nigériában elő-
állított árukkal könnyebben érhetik el az EU piacait is.
GHÁNA
Az 1957-ben a szubszaharai területek közül elsőként függetlensé-
get kivívó egykori Aranypart mindig a kínaiak afrikai építkezésének
homlokterében állt. A 2006-os pekingi FOCAC
21
találkozón kima-
gaslóan sok kétoldalú szerződés köttetett a felek között, köztük pél-
dául egy olyan is, amely a kínai Exim Bank és a kínai kormány sze-
repvállalásával, a Sino Hydro nevű vállalat irányításával építi fel a
térség egyik legnagyobb vízerőművét, a Bui-gátat. A 622 millió dol-
lár összértékű projekt finanszírozásából a ghánai kormánynak keve-
sebb mint 10%-ot, összesen 60 millió dollárt kellett vállalnia. A
megaberuházás kapcsán felerősödtek a kritikus hangok – a kínaia-
kat és a ghánai kormányt leszámítva –, mert az komoly környezet-
„Dél–Dél függések”
295
károsító hatásokkal jár, és többek között a kipusztulás szélére sodor-
hatja a térségben egyedül a Fekete-Volta-folyó e szakaszánál honos
fekete vízilovat.
Több elemző – köztük Isaac Idun-Arkhurst – is úgy vélekedik,
hogy a kínai-ghánai kapcsolatok jó példáját mutatják az Észak–Dél
együttműködésnek, tehát ők Kínát már nem déli, hanem fejlett északi
szereplőnek tekintik, amely a déli Ghána fejlődésében az Egyesült
Királyság vagy a Világbank mellett az egyik legmérvadóbb sze-
replő.
22
Kína megvalósítja Ghána kritikus infrastrukturális fejlesz-
téseit, és ezzel mérhetően járul hozzá Ghána középtávú – a Millenni-
umi Fejlesztési Célokban (MDG) megfogalmazott – fejlesztési cél-
kitűzéseinek eléréséhez. Persze a fenti gátépítés példája a helyzet
összetettségét kiválóan illusztrálja, hiszen a kínai-afrikai kapcsola-
tokban nincsen „fehér és/vagy fekete” megítélés, a kínai jelenlétnek
és szerepvállalásnak jó és rossz oldala is van. Ahhoz, hogy az adott
afrikai ország a jó oldalt pozitív értelemben élvezhesse és „kihasz-
nálhassa”, képessé kell válnia saját érdekei mentén saját stratégiában
gondolkodni. Ez azonban ma még kevés afrikai országnak sikerül.
DÉL-AFRIKAI KÖZTÁRSASÁG
A sikeresebbek között találjuk a Dél-afrikai Köztársaságot. A Dél-
Afrika és a Kínai Köztársaság (Tajvan) között 1962-ben kiépült hiva-
talos kapcsolatok 1976-ra érték el a nagyköveti szintű együttműkö-
dést. A mindkét fél számára kölcsönösen hasznos kooperáció mel-
lett a dél-afrikaiak az 1980-as években a népi Kínával is kapcsola-
tot kerestek, és együttműködési szándékukról 1989-ben hivatalosan
tájékoztatták Pekinget. Ahogyan Garth Shelton kiemeli, „a lehet-
séges váltástól való félelem által vezérelve, Tajpej nagyon jelentős
támogatásban részesítette az Afrikai Nemzeti Kongresszust (ANC)
az 1994-es választási kampányban (közelítőleg 25 millió dollár
támogatást folyósítva). A legtöbb megfigyelő szerint e támogatásnak
a végső ANC-győzelem megszerzésében kulcsszerepe volt” (Alden,
2007). A független dél-afrikai kormány azonban hivatalos kapcso-
latra lépett a Kínai Népköztársasággal, amely rögtön azt vonta maga
után, hogy Tajvan nagykövetségét egy „kapcsolati irodára” (liaison
office) minősítette vissza.
A 2002. április 25-én véglegesített Pretoria Deklarációval Dél-
Afrika és Kína stabil alapokat fektetett le a kétoldalú kapcsolatok
Tarrósy István
296
fejlesztése érdekében. A többek között a Dél–Dél együttműködé-
sek fontosságát, és benne a sino–dél-afrikai kapcsolatok meghatá-
rozó erejét kiemelő nyilatkozat a kétoldalú kereskedelem volumené-
nek megemelkedését, újabb közös projektek és jelentős kínai befek-
tetések indítását eredményezte. Mindezek közül kiemelendő a 2010
májusában, Limpopo tartományban megkezdett óriási cementgyár
építése. A beruházás összértéke csaknem 1,7 milliárd dollárra rúg.
Az egyik legfrissebb (2010 augusztus) szerződés pedig, közvetlenül
a labdarúgó világbajnokságot követően, a dél-afrikai gyorsvasút fej-
lesztését célozza – tekintettel arra, hogy e területen is Kína a világ-
első, hiszen ő üzemelteti a Föld leghosszabb gyorsvasút-hálózatát.
Dél-Afrika sem tétlenkedik a kínai gazdasági lehetőségek kiak-
názásában. A fekete kontinens vezető gazdasága ezidáig több mint
200 projekttel van jelen Kínában, és ezek összesen meghaladják a
400 millió dollárnyi befektetési értéket. A vezető dél-afrikai cégek
között találjuk a Magyarországon is jól ismert SABMiller sörgyártó
és -forgalmazó vállalatot, a MIH média csoportot (a Naspers céget)
és az építőipari óriást, a Landpacot.
TANZÁNIA
A két ország közötti együttműködés a tanzániai államszövetség meg-
alakulásakor kereskedelmi kölcsönök formájában vált hivatalossá.
A World Trade Atlas statisztikái szerint
23
a 2006-os kétoldalú keres-
kedelem volumene közel 470 millió USD-ra rúgott, 2009-re pedig
meghaladta az egy milliárd USD-t, és ez javarészt a Kínából Tan-
zániába irányuló exportot teszi ki (2006-ban ez az arány lényegesen
jobb volt, akkor kétharmadot tett ki, míg 2009-ben már 8/9-ed részt).
A Tanzániából Kínába teljesített export 1995 és 2007 között 150-
200 százalékkal nőtt, és 2007-ben majdnem elérte a 200 millió USD
szintet. A főként gyapotra, aranyra és szizálra fókuszáló export azért
tudott ekkorára nőni, mert Kína életbe léptetett olyan preferenciális
vámtarifákat, amelyek megkönnyítették az áruk piacra jutását.
A kínai miniszterelnök, Ven Csia-pao (Wen Jiabao) 2006 nya-
rán „hétországos” körutat tett Afrikában,
24
és a meglátogatott orszá-
gok között természetesen Tanzániában is tárgyalásokat folytatott.
Ezek középpontjában a két ország közötti „híresen erős baráti szá-
lak” további erősítése, konkrét fejlesztési projektek megvalósítása,
és a kereskedelem területén további együttműködések rögzítése állt.
„Dél–Dél függések”
297
A jelenleg is futó, kínai szerepvállalással megvalósuló projektek
közül ki kell emelni a kiwirai szénbányákat (62%-os kínai részese-
déssel), amelyet a felek követendőnek és a formálódó kínai-tanzániai
vegyesvállalatok számára példaértékűnek tartanak. Számos rizs-
farm (például Mbaraliban és Ruvuban) erőteljesen vonzza a kínai
tőkét, hasonló vegyesvállalati konstrukcióban menedzselve a benne
rejlő lehetőségeket.
A mezőgazdasági termelésre, az öntözéses és egyéb infrastruk-
túra kiépítésére, fejlesztésére, a technológiai tudás átadására fóku-
száló mai együttműködés alapját az 1976-ban – 5 év és 7 hónap-
nyi megfeszített munka után – átadott 1860 km hosszú, a „Barát-
ság vasútjának” elkeresztelt Tanzam (vagy TAZARA) vasút fek-
tette le. Szinte minden kétoldalú találkozó – így a 2006-os minisz-
terelnöki vizit, vagy akár a tanzániai elnök 2008-as pekingi látoga-
tása – alkalmával említésre került ez az első sikeres projekt, amelybe
Kína akkoriban nem kevesebb, mint 988 millió jüannyi kamatmen-
tes hitelt biztosított a kelet-afrikaiak számára. Ez a tétel különösen
felértékelődik, ha belegondolunk, hogy épp a „kulturális forrada-
lom” idején, a kínai gazdaság stagnálása közepette zajlott a beru-
házás. Ma a vasútvonalnak óriási jelentősége van, hiszen az eredeti-
leg a zambiai rézérc piacra jutását célul kitűző, a kitermelő helyeket
az óceánparton lévő kikötővel összekötő kapcsolat a térség mérvadó
személyszállító útvonala (és eszköze) is: a 2006-os vizit időpontjáig
23 millió tonna árut és 37 millió embert
25
szállítottak a szárnyvona-
lon (igaz, a teljes út megtételéhez szükséges menetidő 37 óra).
A kínai látogatás egyik fő eleme az új tanzániai nemzeti sta-
dion megépítése, a közös beruházás előrehaladottságának megtár-
gyalása volt. Az 1960-as években épült, csupán hatezer fő befoga-
dására képes nemzeti aréna szerepét az 55 millió USD költségvetésű
kínai-tanzániai közös konstrukció vette át; és ez a stadion már 60
ezer fő számára képes élményeket nyújtani.
Az előbbiekben említett valamennyi esetben kivétel nélkül a kínai
állam direkt vagy indirekt (SOE-ken keresztüli) szerepvállalását és
pénzügyi vállalását látjuk testet ölteni. Ha e tekintetben teszünk egy
apró kitekintést más ázsiai szereplők afrikai aktivitásaira, nagy szó-
rást tapasztalunk az állami erőt és vállalásokat összemérve, melynek
hátterében ideológiai tételek is szerepet kapnak (a kommunista Kína
másként értelmezi a gazdaság tervezését, mint például a demokrati-
Tarrósy István
298
kus, részvételi politikai kultúrával és a liberális piaci modell alkal-
mazásával inkább jellemezhető India). Ahogyan azonban Ian Taylor,
a kínai-afrikai kapcsolatok nemzetközi hírű kutatója egy lipcsei kon-
ferencián aláhúzta: „a kínai állam ellenőrzési kapacitása, mellyel a
tartományi szinten működő cégeket kontroll alatt tudja tartani, lát-
hatóan gyengül”. A Kínai Társadalomtudományok Akadémiájá-
nak (CASS – Chinese Academy of Social Sciences) kutatójára, Ho
Ven-pingre (He Wenping) hivatkozva Taylor kijelenti, hogy „valójá-
ban még a Kereskedelmi Minisztérium is gyakran információhiány-
ban szenved az Afrikában tevékenykedő különböző kínai szereplők
létezését, viselkedését illetően.”
26
Gyengének minősíthető e cégek
állami monitoringja, és ez nem egy esetben vezet el oda, hogy Kína
kellemetlenül érezheti magát egy-egy tárgyalás alkalmával, ami-
kor afrikai partnerei szemére vetik az országaik területén dolgozó
adott kínai cég nem megfelelő, a helyi törvényekkel, szabályozások-
kal ellentétes magatartását – például, amikor az adott cég nem tartja
be a kívánatos munkahelyi biztonsági előírásokat. E tekintetben is
egyre nagyobb jelentőséget lehet tulajdonítani az afrikai civil szer-
vezeteknek, főként azoknak, amelyek külföldi támogatásokból, kül-
földi módszerek elsajátításával, de a helyi ismeretek és tudások bir-
tokában hívják fel a közvélemény figyelmét a visszásságokra.
inDia más utat követ
Az indo-afrikai kapcsolatok nagyban kötődnek az ázsiai és afri-
kai földrészek közötti kereskedelemhez, és a kereskedelmet folytató
indiai bevándorlókhoz. A 18. század elején Szejjid Szaíd bin Szul-
tán, ománi uralkodónak volt köszönhető, hogy a nemzetközi keres-
kedelem számára a kelet-afrikai partvidék és az Indiai-óceán a figye-
lem középpontjába került. Zanzibár és rajta keresztül a kelet-afrikai
partvidék ettől kezdve, éppen kereskedelmi megfontolásokból egyér-
telműen felértékelődött, és folyamatosan vonzotta többek között az
indiai betelepülőket, akik ma is a partvidék üzleti-kereskedelmi szek-
torának mérvadó szereplői.
27
A 19. században, egészen az 1964-es
zanzibári forradalomig az indiai kereskedők
28
a szultáni udvar exk-
luzív partnereiként tevékenykedhettek. „Lehetetlen pontosan megál-
lapítani, hogy az Indiából érkező kereskedők mikor kezdtek megte-
lepedni Kelet-Afrika part menti városaiban. Valószínűleg az arabok
nyomában jártak (…) [később, a 19. század során pedig] tevékeny sze-
„Dél–Dél függések”
299
repet játszottak a (…) főleg Zanzibáron keresztül lebonyolódó, nagy-
arányú néger rabszolgakereskedelemben” (Szentes, 1963: 138-139).
Az indiai szál felfejtésében fontos figyelembe vennünk azt is,
hogy „Kelet-Afrika sajátos fejlődésében közrejátszott egyrészt ked-
vező földrajzi fekvése, másrészt a tengerparthoz közel fekvő, fémek-
ben, aranyban, rézben, vasban dúsgazdag rhodesiai bányavidék.
Adva volt tehát a természetes cserekereskedelem a bányakincsekkel
rendelkező Afrika, valamint a fűszerekben, selymekben, porcelán-
ban gazdag India és Kína között” (Makai, 1961: 33).
A dekolonizációt követően India hatványozottabban kötelezte el
magát Afrikában. Még az 1955-ös bandungi értekezlet előtt, India
függetlenségének évétől (1947) Dzsaváharlál Nehru fokozatosan
emelkedett ki a fejlődő térségek vezetői közül, és vált az imperializ-
mus, a gyarmatosítás és újragyarmatosítás, illetve általában a hege-
mónia elleni küzdelem vezéralakjává. Ahogyan S. B. Bhattacharya
fogalmazza meg: „India és Afrika között egyértelmű ideológiai
összekötő szálat fedezhetünk fel többek között az antirasszista és
gyarmatosítás-ellenes napirend meghatározásában. Az apartheiddel
szemben megfogalmazott félelmeket és fenntartásokat, és a dél-afri-
kai és zimbabwei antirasszista mozgalmak India általi támogatá-
sát egyaránt programjába foglalta a NAM” (Cheru – Obi, 2010: 65).
A G77-ek negyedik, Arushában megrendezett miniszteri értekezle-
tén Nyerere tanzániai elnök egyértelművé tette, hogy a fejlődő orszá-
gok elsősorban egymást kell, hogy támogassák, egymással kell,
hogy együttműködéseket fogalmazzanak meg, és nem csupán szoli-
daritási alapon, hanem saját és közösen azonosítható gazdasági érde-
kek, kölcsönös hasznok mentén. Az ún. „Dél–Dél kooperáció” és
annak szükségessége legelőször e kontextusban fogalmazódott meg.
India komolyan veszi a déli együttműködésekben rejlő „köteles-
ségeit”, és még inkább a kölcsönös lehetőségeket. Naivak persze nem
lehetünk, hiszen látható, hogy a rohamléptekben fejlődő indiai gaz-
daságnak is nyersanyagokra van szüksége, ezáltal fontos tehát, hogy
stabil afrikai jelenlétét újabb dimenziókba emelje, meglévő kapcso-
latait tovább fejlessze a 21. században. Ráadásul a ma tetten érhető
„új regionalizmusok” köréből az egyik legizgalmasabb kooperá-
ciós hálót épp India fonja – természetesen többedmagával, így jele-
sül Brazíliával, Kínával, Oroszországgal és a Dél-afrikai Köztársa-
sággal.
29

Tarrósy István
300
Az indiai kormány a 2008-ban elfogadott Delhi Deklarációban
rögzítette az Afrikával kapcsolatos stratégiai kérdéseket. A Delhi
Folyamat része egy indiai-afrikai csúcstalálkozó, az Afrika–India
Fórum, amely időről-időre tárgyalóasztalhoz ülteti a feleket, és lehe-
tőséget kínál a különböző együttműködések megerősítésére, kiter-
jesztésére, új kooperációk megfogalmazására. 2008 februárjában
az indiai vezetés bejelentette, hogy 60%-kal emeli meg az általa
folyósított segélyek összegét a következő években – ez 20 millió
dollárt tesz ki. Az ugyanezen év márciusában, Újdelhiben rende-
zett India–Afrika Projekt Partnerségi Fórumon 150 projekt kapott
zöld utat összesen 11 milliárd USD értékben, úgy, hogy az indiai
Exim Bank további 30 millió USD értékben biztosított hitelke-
retet az Afrika felé irányuló exportban érdekelt indiai cégeknek.
Az egy hónappal később, áprilisban rendezett India–Afrika Csú-
cson „az indiai miniszterelnök egy 500 millió dolláros fejlesztési
támogatási csomagot jelentett be az elkövetkező 5-6 évre vonatko-
zóan, a Külügyminisztérium afrikai segély keretében elkülönítve.
Egyúttal ígéretet tett arra vonatkozóan, hogy az addigi 2,25 milli-
árd USD dolláros hitelhatárt 5,4 milliárd USD-re emeli meg kor-
mánya, különösen a legkevésbé fejlett országok (LDC-k, azaz ango-
lul Least Developed Countries) lehetőségeit figyelembe véve. Rájuk
nézve India preferenciális exportfeltételeket fog biztosítani a jövő-
ben” (Cheru – Obi, 2010: 70-71).
Az afrikai kapcsolati háló kiterjesztése során India – egyértel-
műen deklaráltan is – számít és épít az afrikai országokban élő indi-
aiakra. Az indiai diaszpóra fontosságával egyik ázsiai ország sem
vetekedhet. Az indiai megközelítés e tekintetben biztosan más, mint
a kínai – India valóban élő szálakat tud egybefonni a legújabb épít-
kezési stratégiájában. Az indiai kormány igyekszik helyzetbe hozni
az indiai üzleti szektor szereplőit, de nem nyújt olyan támogatásokat
a cégeknek, mint Kína. Szemben az ázsiai óriással, amely mint lát-
tuk, állami tulajdonú cégekkel operál elsődlegesen, India „szabad-
jára engedi a piacot”. Singh miniszterelnök a 2008 áprilisi csúcsta-
lálkozón aláhúzta, hogy a termelékenység növelése érdekében kiter-
jeszti piaci kereteit az afrikai export számára, eszközöket határoz
meg a beruházásoknak, valamint pénzügyi alapokat biztosít a tech-
nológiai fejlesztéseknek. Ellentétben a kínai módszerrel, amikor inf-
rastrukturális beruházások formájában látható az elkötelezettség, a
„Dél–Dél függések”
301
fejlesztési projektekben India inkább a helybéli munkaerő bevoná-
sát és képzését helyezi előtérbe, semmint az indiai vendégmunkások
foglalkoztatását.
Minden egyéb összekötő kapocs ellenére Indiát is egyre jobban
érdekli a gazdasági fejlődéséhez szükséges nyersanyagigény kielégí-
tése – ebben nem különbözik Kínától. Ahhoz, hogy ne kínai, hanem
indiai cégek nyerjenek el tendereket, India is számos infrastruktu-
rális megaberuházást vállal magára. India ebből a szempontból óri-
ási versenyben van Kínával, de a kínai többletvállalásokkal látha-
tóan nem tud megbirkózni. Erre az egyik legegyértelműbb példa az
Afrikai Fejlesztési Bankban (AfDB) elfoglalt helye és súlya: míg
India két évvel korábban, 1980-ban szerzett tagságot a szervezet-
ben, addig Kína mára annyi részvénnyel rendelkezik, hogy övé a
legnagyobb szavazati arány. Kína tényleg mindent képes megvásá-
rolni. India pedig igyekszik lépést tartani és kihasználni, hogy job-
ban, régebb óta ismeri az afrikai környezetet, amely által képes „a
hatékony piacra lépéshez hozzásegíteni a kis- és középvállalkozá-
sait” (Cheru – Obi, 2010: 84).
hát még japán…
Japánt is külön lapon kell említsük. Kihagyhatatlan az afro-ázsiai
rendszer kapcsolatainak vázolásakor a japán gyakorlat és példák
bemutatása. Ugyan a japán társadalomban, ahogyan Inogucsi Takasi
fogalmazza meg, „a kereskedők hagyományosan igen alacsony stá-
tusúnak számítottak” (Inogucsi, 2007: 71), a japán kormányzat egyik
prioritásává a kereskedelmi együttműködések előmozdítása vált a
globális gazdasági térben. Nemzetközi felelősségvállalása tekinteté-
ben, mint világhatalom, Japán a regionális szövetségeknek (ld. pél-
dául az Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködés szer-
vezetét – APEC), és a globális kontextusban értelmezett egyezmé-
nyeknek (így például a Kiotói Jegyzőkönyvnek) elsődleges fontos-
ságot tulajdonít. A kormányzat további fő feladatai között találjuk a
„közvetlen tőkebefektetés[t], a technológiatranszfer[t] és a hivatalos
fejlesztési támogatások[at] (Official Development Assistance), vala-
mint a gazdaságirányítási készségek megosztás[át] képzés és oktatás
segítségével” (Inogucsi, 2007: 150).
Japán is létrehozta saját Afrika-platformját: az Afrika fejleszté-
séért 1993-ban elindított tokiói nemzetközi konferencia-sorozat, a
Tarrósy István
302
TICAD (Tokyo International Conference on African Development)
30

jól jelzi, hogy az 1990-es években
31
Japán jelentős hangsúlyt fek-
tetett globális szerepvállalásának kiteljesítésére, ezáltal a nemzet-
közi arénában betöltött vezető szerepének stabilizálására. Bár sokan
vallják, hogy a japán gondolkodás szerint az a jó, ha a japán tár-
sadalom nem tudja, valójában mi történik a nagyvilágban, Hirano
szerint Japánnak éppen „az országos közvélemény és a nemzetközi
közösség nyomására,
32
különösen a szubszaharai térségek fejlődé-
sének előmozdítása érdekében nagyobb szerepet kellene vállalnia”
(Hirano, 2009: 2).
Japán egyfelől hangot adott annak a szükségszerűségnek, amely
a fejlődő országok globális gazdaságba való integrálódását mozdítja
elő, másfelől a Kelet-Ázsiában sikeres „japán fejlődési modellt” szor-
galmazta. Az OECD által, 1996-ban befogadott japán „új fejlesztési
stratégia” egy olyan összetett megközelítést képviselt, amely a keres-
kedelem, a privát befektetések és a piacra jutás fontosságát emelte ki
az ODA-segélyezés jelentősége mellett, éppen annak szupremációja
ellen. Mindezek „a fejlődést serkentik és feltételezik egy stabil tár-
sadalmi-gazdasági infrastruktúra kiépülését, amely a növekedést
képes támogatni”.
33
Az 1998-as második TICAD megnyitóján Obuchi miniszterel-
nök Japán azon elkötelezettségéről szólt, amely az oktatás, az egész-
ségügy és a higiénia területén növeli meg a szigetország segítség-
nyújtásának volumenét, miközben ezzel párhuzamosan jelentősen
fordít afrikaiak képzésére, technológiai kapacitásaik fejlesztésére.
E konferencia egyik fő eredménye, hogy Japán két regionális bázis
kiépítését kezdte meg Kenyában és Ghánában: egy járványok leküz-
dése elleni központét, és a japánok számára egy befektetés-ösztönző
centrumét, Ázsia–Afrika Befektetési Információs Központ néven.
A TICAD III konferencia újabb csomagot ajánlott Afrikának:
Koizumi miniszterelnök többek között a segélyek és a szaktudások
átadása tekintetében 12 milliárd USD összegről beszélt, valamint
aláhúzta az „emberi biztonság” fontosságát, amelynek fejlesztése
érdekében Japán a TICAD III öt éve alatt dedikáltan egymilliárd
dollárt oszt szét támogatások formájában.
Az 1990-es évek második felében tetten érhető újfajta japán sze-
repvállalás felváltotta az 1980-as éveknek, illetve az 1990-es évek
elejének időszakát, amikor az Afrika iránt tanúsított japán érdek-
„Dél–Dél függések”
303
lődés jelentős mértékben alábbhagyott. Ez köszönhető volt egy-
részt annak, hogy az 1980-as években szerkezeti átalakuláson esett
át a japán gazdaság, másrészt pedig a japán vállalatok termelőka-
pacitásuk komoly részét más ázsiai országokba helyezték át, főként
az ottani olcsó munkaerő és kedvező gazdasági környezet miatt.
A szerkezetátalakításnak hátterében az állt, hogy Japán „saját, addigi
fejlesztési stratégiáját érintő veszélyes követőkre talált Ázsiában.
Példáját követték részben az ázsiai elmaradottságból üstökösszerűen
kiemelkedő, Japán fejlesztő modelljében követendő példát látó kis-
tigrisek, részben pedig a Teng Hsziao-ping által a piac nagyobb sze-
repvállalása felé terelt Kína. Az utóbbi ráadásul hosszabb ideig és
dinamikusabb fejlődési ütemmel, nemkülönben olcsón előállított,
jó minőségű és hatalmas mennyiségű termékáradatával félelmetes
vetélytárssá nőtte ki magát, mint gazdasági hatalom is” (Kiglics,
2009: 14).
A gazdasági nehézségekkel küzdő Japán az 1990-es évek végétől
jelentősen visszavágta az ODA-segélyekre szánt kereteket. A hely-
zetet tovább rontotta az a tény, hogy a japán gazdasági szereplők
nagyon gyéren érdeklődtek afrikai befektetési lehetőségek iránt –
bár maga a japán társadalom szimpátiával figyelte a szubszaharai
térségek fejlődésének kérdését. Mindez mára jelentősen megválto-
zott. Ennek fő oka, hogy a japán közvélemény mindig is kritiku-
san szemlélte Kína előretörését, de az elmúlt évek globális válsága
sem hagyható figyelmen kívül. 2007-re a japán import javult, első-
sorban a dél-afrikai platina és a szudáni olaj tekintetében. Az expor-
tot nézve a gépjárművek területén történt komoly előrelépés. Hirano
kimutatásai szerint „Japán a legnagyobb exportpiac a dél-afrikai
autóipar számára, és a 2003-as 7%-os részesedése a teljes japán pia-
con ugyanakkora volt, mint az Egyesült Királyság viszonylatában.
Japán ugyanakkor Dél-Afrika második legmeghatározóbb impor-
tőre, egyben a 2007-ben mért dél-afrikai kereskedelmi többlet leg-
nagyobb beszállítója volt” (Hirano, 2009: 13).
Figyelembe véve, hogy Japánnak szüksége van számos ritka
fémre, így például platinára, krómra, vanádiumra (többek között a
miniatűr motorok gyártásánál), valamint az ázsiai térségben zajló
gyártási folyamatok során szüksége van nyersolajra, földgázra és
egyéb fémekre, úgy tűnik, hogy a szigetország megtalálta „nem-
zeti érdekeit” Afrika fejlesztése tekintetében. Japán is függőségi
Tarrósy István
304
viszonyba került Afrikával: ahhoz, hogy az említett területeken
maga is előbbre léphessen, továbbá, hogy megtarthassa világgazda-
sági pozícióit, sőt egyéb versenyképességi pozíciókat szerezhessen,
szükséges Afrikát fejlesztenie, az „afrikai szálat” részben kézben
tartania.
Dél–Dél interDepenDencia és az új Dinamikák –
következtetések
A mai globális térben szinte bárki által azonnal észrevehetők a világ-
méretű egymásrautaltságok. Világos, hogy például a biodiverzitás
védelme érdekében, a fajok sokféleségének fennmaradásáért min-
denkinek tennie kell – egyénenként és összefogva, együtt, mások-
kal is. Az, hogy melyik gazdasági vagy politikai hatalmi tényező
milyen „fajtájú” függőségi viszonyban áll másokkal, már mélyebb
vizsgálatot igényel. Különösen, ha nem az egyértelműbbnek látszó
fejlett–fejlődő függőségi viszonyokról értekezünk, hanem a fejlődő
országok háza táján nézünk körbe először. Jelen tanulmány épp a
Globális Dél különböző szereplőinek e típusú relációit tekintette át,
néhány jelentősebb aktor felvonultatásával. Ma nem érthetjük meg
a függőségi viszonyokat általánosságban, ha nem vizsgáljuk a feltö-
rekvő félperiféria cselekedeteit, manővereit, stratégiáit. Sőt, a róluk
megalkotott egyéb stratégiákat is elemeznünk kell (így például az
egyes afrikai országok Kína-stratégiáját, India-stratégiáját stb., ha
van/lesz ilyen egyáltalán).
Láthattuk, hogy jelentős eltérések mutatkoznak a kiválasztott
három ázsiai szereplő, jelesül Kína, India és Japán Afrika-koncepci-
óiban. Bár mindhárman igyekeznek hasonlóan kommunikálni afri-
kai partnereikkel, hangsúlyozva a kölcsönös hasznokat, az egymás
belügyeibe való be nem avatkozást, a hosszú távú építkezést, és álta-
lában az egyenlő partnerséget, Kína mégis inkább pénzügyi erejé-
vel és ajánlataival tarol; sokkal többet ad és vásárol, mint bárki más
az afrikai porondon. India eközben próbál lépést tartani a kínaiak-
kal, bár hangoztatja, hogy nem óhajt versenyezni velük. Ő inkább
az afrikai indiaiakra épít, azokra a közösségekre, amelyek hosz-
szú évszázadok alatt váltak meghatározóvá a helyi társadalmakban,
elsősorban pénzügyi és politikai kapacitásaikkal a tarsolyukban.
A japánok pedig alapvetően még mindig támogatásokban, fejlesz-
tési ODA-segélyekben gondolkodnak, mellyel párhuzamosan persze
„Dél–Dél függések”
305
jelentős mennyiségű nyersanyagot vonnak Afrikából. Folyik a ver-
seny az afrikai nyersanyagokért, ha tetszik, ha nem. Nem csupán e
szereplők között, hanem még inkább a centrum gazdaságilag erős
(USA, EU), és a félperiféria centrumba igyekvő, gazdaságilag egyre
erősebb szereplői között (például a BRICS-országok). Úgy látszik,
hogy a 21. századi új politikai és gazdasági mozgások ezek körül
az új kapcsolatok körül fognak kialakulni, továbbfejlődni, kibonta-
kozni.
felhasznált iroDalom
Alden, Chris (2007): China in Africa. Zed Books, London
Brzezinski, Zbigniew (1999): A nagy sakktábla. Európa Kiadó, Budapest
Cheru, Fantu – Obi, Cyril (szerk.) (2010): The Rise of China and India
in Africa. Challenges, opportunities and critical interventions. Zed
Books–NAI, London
Fischer Ferenc (2005): A kétpólusú világ. 1945–1989. Dialóg Campus
Kiadó, Pécs-Budapest
Fishman, Ted C. (2008): Kína Zrt. Az új szuperhatalom kihívása Amerika
és a világ számára. Gondolat Kiadó, Budapest
Hirano Katsumi (2009): TICAD IV and the National Interest of Japan. Kézirat
Hurst, Cindy (2006): China’s Oil Rush in Africa. IAGS, Washington, D.C.
2006 July.
Inogucsi Takasi (2007): Japán politika. Századvég Kiadó, Budapest.
Jansson, Johanna – Burke, Christopher – Hon, Tracy (2009): Patterns of
Chinese investment, aid and trade in Tanzania. Briefing Paper for
WWF. Centre for Chinese Studies, University of Stellenbosch. Inter-
neten elérhető:
http://assets.panda.org/downloads/ccs_tanzania_briefing_paper__
october_2009.pdf (letöltve: 2010.11.02.)
Kiglics István (2009): Paradigmaváltási kísérlet a japán gazdaságban. Ph.D.
értekezés, Budapest
Kiss J. László (2003): Globalizálódás és külpolitika. Nemzetközi rendszer
és elmélet az ezredfordulón. Teleki László Alapítvány, Budapest
Kóródi Mária (szerk.) (2007): Remény a fennmaradásra. Fenntartható-e a
fejlődés? Kossuth Kiadó, Budapest
Kulcsár Kálmán (2007): Kína a világpolitikában. Akadémiai Kiadó, Buda-
pest
Makai György (1961): Portugál Afrika, a rabszolgák földje. Kossuth Könyv-
kiadó, Budapest
Tarrósy István
306
Preciado, Jaime (2010): Latin-Amerika és a világrendszer: centrum–perifé-
ria viták és társulások. Eszmélet. No. 86. 123-144. o.
Szabó Gábor (2010): Szétszakadó világunk. A globalizáció emberi jogi koc-
kázatai. Publikon Kiadó, Pécs
Szentes Tamás (1963): Kelet-Afrika a szabadság útján. Kossuth Könyvki-
adó, Budapest
Tarrósy István (2009): Modern Tanzánia. Államfejlődés, regionális kapcso-
latok és a fejlődés lehetséges útja a globális nemzetközi rendszerben.
Ph.D. értekezés, Pécs
végjegyzetek
1 Julius Kambarege Nyerere (1922–1999) mind hazájában, mind külföldön a „Tanítómes-
ter”-ként (szuahéliül Mwalimu) aposztrofált államférfi, Tanzánia első elnöke (1964-1985), a
pánafrikanizmus, az afrikai szolidaritás és a kelet-afrikai regionális együttműködés híve volt.
2 A szervezet 1964. június 15-én jött létre Kairóban, az első UNCTAD konferencián.. Jelenleg
131 taggal a fejlődő országok legnagyobb csoportosulása az ENSZ-en belül. 2011-ben a soros
elnöki tisztet Argentína tölti be. A szervezetről további részletek ld.: http://www.g77.org/
3 A globális rendszer új politikai és gazdasági „mozgásait” részletesen tárgyalja Tarrósy Ist-
ván (2010): A globális nemzetközi rendszer „új fizikája” c. tanulmánya (megjelenés alatt).
4 Bővebben (vagy Ld.): Tarrósy István (2006): A globális világrend és az Észak–Dél kontextus.
Politikatudományi Szemle. Vol. XV. No. 2-3. 169-188. o.
5 Fischer Ferenc e téma kapcsán az 1989 utáni globális világ egyik fő kérdéseként jelzi a
„nagyhatalmi geometria” alakulását, és előrebocsátja egy akár „pentapoláris” (ötpólusú)
tagolt képlet létrejöttét. További részletekért ld. Fischer Ferenc (2005): A kétpólusú világ.
1945–1989. Dialóg Campus Kiadó, Pécs-Budapest. 368. o.
6 Az Immanuel Wallerstein által kidolgozott világrendszer-elmélet (1974) rávilágít a globá-
lis egyenlőtlenségek mibenlétére. Ahogy Szabó Gábor fogalmaz: „Az államközi rendszer
egyetlen állam abszolút domináns pozíciója híján versengő hatalmi centrumokra oszlik, ami
ideális terepet biztosít (…) a tőkemozgás kellő szabadságához.” (Szabó, 2010: 55). Ld. rész-
letesebben: Szabó Gábor (2010): Szétszakadó világunk. A globalizáció emberi jogi kockáza-
tai. Publikon Kiadó, Pécs.
7 Gabor Steingart (2008): The War for Wealth. The True Story of Globalization, or Why the
Flat World Is Broken. McGraw-Hill, New York. 125. o.
8 Az el nem kötelezettek mozgalmáról ld. részletesebben: Tarrósy István (2006): Az el nem
kötelezettek mozgalma (1955–2005). In. S. Szabó Péter (szerk.): Pécsi Politikai Tanulmá-
nyok III. PTE BTK Politikai Tanulmányok Tanszék, Pécs. 63-72. o, valamint Tarrósy, István
(2006): Need for non-alignment in our global world? The Non-Aligned Movement today and
tomorrow. Croatian International Relations Review. Vol. XI. No. 40/41. 157-163. o.
9 Az 1968-ban alakult Római Klub „A növekedés határai” című jelentése.
10 Ahogyan Láng István akadémikus foglalja össze, a „fenntarthatóság” koncepciója és „annak
egyre táguló értelmezése az 1980-as évek elején jelent meg a szakirodalomban. Ebben a
folyamatban nyilvánvalóan szerepe volt az 1970-es évek [olyan] főbb változásainak, [mint:]
a Föld lakosságának rohamos növekedése, a szegénység elterjedése, a környezet szennyező-
dése, a természeti erőforrások belátható időn belüli kimerülésének veszélye. (…) Fenntart-
ható fejlődés csak akkor folytatható, ha a demográfiai növekedés összhangban áll az öko-
szisztémák terhelhetőségével” (Láng, 2007: 102-103) – kiemelés a szerzőtől.
11 Sokan, köztük Fischer Ferenc is azt vallja, hogy az északiak és déliek közötti különbségek, „a
szakadék inkább nőtt, mint csökkent, hiszen a gazdag nemzetek még gazdagabbak, a szegé-
nyek pedig még szegényebbek lettek a II. világháború után kialakult világgazdasági szerep-
osztásban” (Fischer, 2005: 367). E képet persze pontosan az teszi árnyaltabbá, hogy az elmúlt
„Dél–Dél függések”
307
három évtized során néhány volt harmadik világbeli állam, így például Brazília, a Dél-afri-
kai Köztársaság, India és Kína látványos felemelkedését, a világgazdasági térben stabilan
erős pozíciókat szerezni képes építkezését látjuk.
12 E kritikákat foglalja össze, egyben a washingtoni és a pekingi modelleket veti egybe Jor-
dán Gyula; ld.. Jordán Gyula (2010): Washingtoni konszenzus vs. pekingi konszenzus.
Kül-Világ. Vol. VII. No. 2-3. 60-80. o. Továbbá, részben e kérdést feszegeti Tarrósy István
és Radics M. Péter Chris Aldennel lejegyzett interjúja, ld.: Az afrikaiakon is múlik. A kínai-
afrikai együttműködés lehetőségei. In. Afrika Tanulmányok. Vol. IV. No. 1. 2010. 22-23. o.
Chris Alden „China in Africa” című művét magyar nyelven 2010-ben a Publikon Kiadó jelen-
tette meg Kína az afrikai kontinensen címmel.
13 E témában a kínai-afrikai kapcsolatok fejlődésének áttekintéséről ld. Tarrósy István (2008):
Sino-afrikai kapcsolatok a világpolitika rendszerében. Kölcsönös hasznok és lehetőségek a
21. században? Külügyi Szemle. Vol. VII. No. 4. 81-93. o.
14 E témában ld. Lehoczki Bernadett (2008): Latin-Amerika és Kína: a kapcsolatok új rendszere?
Ph.D. értekezés. Budapesti Corvinus Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok Multidiszciplináris
Doktori Iskola. 234. o.
15 További részletekért ld. Zombori Dóra (2008): Kína Latin-Amerika stratégiája. Biztonságpo-
litikai Szemle. 2008. október 15. Corvinus Külügyi és Kulturális Egyesület. Budapest. Inter-
neten elérhető:
http://biztpol.corvinusembassy.com/?module=hatteranyagok&module_id=2&page=0&typ
e=all&reszletek=19 (letöltve: 2010.10.22.)
16 Pontosabban ezt jelzik előre azok a statisztikai adatok, amelyek negyedévente vetik össze a
hazai össztermék (GDP) alakulását a világ országai között. Ld. részletesebben: Kriván Bence
(2010): A kínai gazdaság megelőzte a japánt. Népszabadság. 2010. augusztus 17.
Interneten elérhető: http://www.nol.hu/gazdasag/20100817-a_kinai_gazdasag_megelozte_a_japant
17 Karl Kaiser professzor szerint – olvashatjuk Kulcsár Kálmán könyvében: „A világpolitika
egyetlen fontos kérdését sem lehet már Kína közreműködése nélkül megoldani.” In. Kulcsár
Kálmán (2007): Kína a világpolitikában. Akadémiai Kiadó, Budapest. 206. o.
18 Az afrikai-kínai kapcsolatok gerincét képező „olajbiznisz” (szép tudományos kifejezés)
egyik, a nemzetközi közösség által legvitatottabb földrajzi területe és politikai képződménye
Szudán. Kína és Szudán kapcsolatának elmúlt ötven évéről és a fegyvervásárlásokkal még
szorosabbra font „gyümölcsöző” együttműködésről ld. részletesen: Vörös Zoltán (2009):
Olajban kötött házasság. Kína és Szudán kapcsolatának 50 éve. Afrika Tanulmányok. Vol.
III. No. 3-4. 67-77. o.
19 Uzsák András (2010): Egy különleges gazdasági övezet és Afrika jövője. Kitekintő.
2010.06.24.
Interneten elérhető: http://kitekinto.hu/afrika/2010/06/24/egy_kulonleges_gazdasagi_
ovezet_es_afrika_jovje/ (letöltve: 2010.10.25.)
20 Különösen, hogy Nigéria tagja a Nyugat-afrikai Államok Gazdasági Közösségének
(ECOWAS – Economic Community of West-African States).
21 A Kína-Afrika Együttműködési Fórumot (FOCAC – Forum on China-Africa Cooperation)
2000-ben indította útjára Kína. A háromévente megrendezésre kerülő csúcstalálkozókon
mára szinte valamennyi afrikai állam vezetője részt vesz.
22 Idun-Arkhurst (South-African Institute of International Affairs) egy 2008-as konferencián
tartott áttekintő előadást a ghánai-kínai kapcsolatok alakulásáról. Interneten elérhető:
http://www.africa-union.org/root/ua/conferences/2008/sept/ea/08sept/2008%20i%20
arkhurst.pdf (letöltve: 2010.10.28.)
23 Ld. Jansson et al. (2009): 8.
24 A www.chinaview.cn hírportál végig tudósított az utazásról, amely Tanzánia mellett Egyip-
tomot, Ghánát, a Kongói Köztársaságot (Kongó-Brazzaville), Angolát, a Dél-afrikai Köztár-
saságot és Ugandát érintette.
25 Interneten elérhető: http://news.xinhuanet.com/english/2006-06/24/content_4741472.htm.
(letöltve: 2010.10.20.)
Tarrósy István
308
26 Taylor, Ian (2009): A Case of Mistaken Identity: “China Inc.” and its “Imperialism”. In:
Sub-Saharan Africa. 3rd European Conference on African Studies (ECAS2009), Lipcse,
2009. június 4-7., 9. o. Interneten elérhető: http://www.uni-leipzig.de/~ecas2009/ (letöltve:
2010.11.02.)
27 A kelet-afrikai partvidék egyik legmeghatározóbb délkelet-ázsiai családjának történetét
Gijsbert Oonk holland kutató írta meg egy remekbeszabott kötetben. Az eredeti mű: Oonk,
Gijsbert (2009): The Karimjee Jivanjee Family. Merchant Princes of East Africa. 1800–2000.
Amsterdam: Pallas Publications–Amsterdam University Press. A könyvről készült recenziót
ld.: Tarrósy István (2010): „Kelet-Afrika kereskedő hercegei”. Afrika Tanulmányok. Vol. IV.
No. 2. 68-71. o.
28 A mhindi-k (szuahéli szó, jelentése: indiai) életéről az irodalmi Nobel-díjas dél-afrikai író,
V.S. Naipaul írt könyvet 1979-ben „A nagy folyó kanyarulatában” (A Bend in the River) cím-
mel. Sokak szerint a mai napig ez a könyv szól a legpontosabban az ún. „indiai élményről”,
az indiaiak kelet- és közép-afrikai életéről.
29 Az eredetileg a „Négy Nagy Feltörekvő Gazdaság” (Brazília, India, Kína és Oroszország)
csoportjának megjelölésére létrehozott akronímát legelőször Jim O’Neill használta. A
BRIC-csoport mára Dél-Afrika erőteljes mozgásait is becsatornázva BRICS-csoporttá ala-
kul át.
30 Az első TICAD-ra 1993 októberében került sor. Ezt követte öt évvel később, 1998 októberé-
ben a TICAD II, majd öt évre rá, 2003 szeptemberében a TICAD III.
31 A japánok egyébként az 1990-es évtizedet az „elveszett évtizednek” nevezik. Kiglics István
szerint: „A gazdasági élénkülés első jelei az »elvesztett évtized« után, a XXI. század for-
dulóját követően a Koizumi-éra alatt kezdtek megmutatkozni. (…) a Koizumi-időszak utáni
Japánban az elért eredmények értékelése [azonban] meglehetősen ellentmondásos”.
32 Ennek hátterében Kiglics szerint többek között az állt, hogy „a háború utáni
valutaárfolyamszintből adódott árversenyképessége (…) ellenére Japán a külföldi befekte-
tők előtt zárva tartotta piacait, és csak a nemzetközi kereskedelemben elfogadott normáknak
(Általános Vámtarifa- és Kereskedelmi Egyezmény [GATT], stb.) engedett. Amint a gazda-
sága annyira megerősödött, hogy már nem csak alacsony áraival tudott versenyezni, a koráb-
ban toleráns fejlett országok egyre türelmetlenebbé váltak a japán piacok zártságával szem-
ben” (Kiglics, 2009: 13-14), és követelték a japánok nagyobb nemzetközi szerepvállalását.
33 Hook, Glenn D. et al. (2001): Japan’s International Relations. Politics, economics and
security. Routledge, London-New York. 380. o.
309
NÉPESSÉGROBBANÁS,
GAZDASÁGI NÖVEKEDÉS ÉS
KÖRNYEZETI VÁLSÁG INDIÁBAN
Wilhelm Zoltán
A DEMOGRÁFIAI ROBBANÁS
India Kína után Földünk második legnépesebb országa. Ezt a helyét
már évezredekkel ezelőtt kivívta, s az utóbbi időben jócskán meg is
erősítette. India és hat másik nagy népességű ázsiai ország együtt a
világ lakosságának közel felét, a többi ázsiai állammal kiegészülve
pedig csaknem kétharmadát adja (1. táblázat, 1. ábra). India a szá-
razföldek 2,2%-ára terjed ki (3.287.590 km
2
), azonban bolygónk
lakosságának 17%-a itt él, vagyis minden hatodik ember indiai.
1. táblázat: Ázsia országainak lakosságszám szerinti csoportosítása –
szerk.: Wilhelm Z. a CIA 2010 júliusi becslése alapján
(Forrás: CIA World Factbook 2010)
Ország Lakosság
(millió fő)
Ország Lakosság
1. csoport: 100 millió lakos felett 4. csoport: 1-10 millió lakos
Kína 1330 Azerbajdzsán 8,3
India 1173 (17%) Tádzsikisztán 7,5
Indonézia 243 Izrael 7,4
Pakisztán 177 Hong Kong 7,1
Banglades 158 Laosz 7,0
Japán 127 Jordánia 6,4
Fülöp-szigetek 100 Pápua Új-Guinea 6,1
2. csoport: 50-100 millió lakos Kirgizisztán 5,5
Vietnám 90 Egyesült Arab Emirátusok 5,0
Törökország 78 Türkmenisztán 4,9
Irán 67 Szingapúr 4,7
Thaiföld 66 Grúzia 4,6
Myanmar (Burma) 53 Libanon 4,1
3. csoport: 10-49 millió lakos Mongólia 3,1
Dél-Korea 49 Omán 3,0
Irak 30 Örményország 3,0
Szaúd-Arábia 29 Kuvait 2,8
Wilhelm Zoltán
310
Afganisztán 29 Palesztin Hatóság 2,5
Nepál 29 Gáza 1,6
Üzbegisztán 28 Kelet-Timor 1,2
Malajzia 26 5. csoport: 1 millió lakos alatt
Jemen 23 Katar 0,841
Taiwan 23 Bahrein 0,738
Észak-Korea 23 Bhután 0,700
Szíria 22 Macau 0,568
Srí Lanka 22 Maldív-szigetek 0,396
Kazahsztán 15 Brunei 0,395
Kambodzsa 15
1. ábra: A hét legnépesebb ázsiai ország lakosságarányának viszonya a
Föld többi részéhez – szerk:. Wilhelm Z.
(Forrás: CIA World Factbook 2010)
Az első népszámlálás (vagy inkább becslés) szerint 1600 körül a
népesség száma Indiában kb. 130 millió volt. Jó negyed évezred múl-
tán, 1872-re a lakosságszám 203 millióra emelkedett. Tehát az éves
népességnövekedés mindössze 270 ezer fő volt. Ez a nagyon lassú
emelkedés többek között a belső villongások, az európai hatalmak
India ellen viselt háborúi, az éhínségek és járványok következtében
fellépő – a magas születési arányt megközelítő, sőt nem egy esetben
felül is múló – halálozások számlájára írható.
1891-ben viszont már 279 millió főt számláltak meg a hatóságok,
azaz az évi növekedés kereken 4 milliós volt. Ez annak volt köszönhető,
hogy az angol gyarmatosítás leállította India külső és belső háborúit,
Népességrobbanás, gazdasági növekedés és környezeti válság
311
és javultak az egészségügyi feltételek is. Mégis, 1931-ben a lakosság-
szám a negyven évvel ezelőtt összeírttal egyezett meg, azaz a népes-
ség növekedése ebben az időszakban gyakorlatilag nulla volt, többek
között az 1891–1901 és az 1911–1921 közötti évek influenzajárványai,
illetve a növénytermesztés hagyományos szerkezetének megbontása,
és a monszun kimaradása nyomán keletkezett éhínségek miatt.
Az 1930-as évektől kezdve a népesség növekedése felgyorsult:
1931–1951 között ismét évente mintegy 4 millióval emelkedett a
lélekszám. 1951-től pedig (amikor már 361 millióan éltek Indiában) a
még mindig magas születési arány, a csökkenő halálozás és az átla-
gos életkor kitolódása következtében a népesség gyarapodása rend-
kívüli, ez idáig soha nem tapasztalt méreteket öltött: megkezdődött
a demográfiai robbanás. Ez a példátlan népességnövekedés elsősor-
ban a tömeges járványok megszűnésének, a fertőző népbetegségek
elleni szerek feltalálásának, alkalmazásának és a csecsemőhalandó-
ság visszaszorításának volt köszönhető (Szegedi – Wilhelm, 2008).
1961-ben 439 millióan éltek az országban, ami évente csaknem 8
milliós növekedésnek felelt meg. 1971-ben 548, 1981-ben 684, 1991-
ben 846 millióan lakták Indiát. 2001-re a népességszám átlépte az
1 milliárdos küszöböt, ma pedig – az évi közel 20 milliós gyarapo-
dás következtében – 1,13 milliárdnyian élnek a szubkontinens legna-
gyobb országában.
A függetlenség elnyerésétől napjainkig eltelt hatvan év során
háromszorosára nőtt India lakossága. Jelenleg csaknem annyian
élnek Indiában, mint az Amerikai Egyesült Államokban, Indoné-
ziában, Brazíliában, Pakisztánban, Oroszországban és Japánban,
azaz a Föld harmadik, negyedik, ötödik, hatodik, hetedik és nyol-
cadik legnépesebb államában együttvéve; kb. annyian, mint Európa
és Észak-Amerika valamennyi országában! A jelenlegi népszaporo-
dási ütemet figyelembe véve 2025-re 1,4 milliárd, 2050-re 1,64 mil-
liárd emberrel lehet számolni az Indiai Köztársaságban, azaz – ha
nem mérséklődik közben a népesség növekedése – Földünk legnépe-
sebb állama lesz (Szegedi – Wilhelm, 2008).
A születési arányszám a múlt század elejétől napjainkig csak
felével csökkent, és még mindig magas (23‰). Mivel magyaráz-
ható ez? Indiában a házasság szinte vallásos kötelességnek minő-
sül. Az anyagi helyzet, az érzelmi érettség vagy az egyéni párválasz-
tás még napjainkban sem meghatározója a házasságnak. Ma is fenn-
Wilhelm Zoltán
312
áll a korai házasságkötés szokása, jóllehet 1929-ben törvényt hoztak
ellene. Ennek ellenére a falvakban élő 15–20 év közötti fiatalok több
mint 2/3-a házas. Ez, valamint a nőnemű özvegyek újbóli házasság-
kötését akadályozó társadalmi tilalom feloldása – ami kb. 20 millió
nőt érintett – szintén a népszaporulat növekedéséhez vezetett.
Ez utóbbinak különösen a demográfiai robbanás kezdetén volt
fontos szerepe, már csak azért is, mert a nemek arányát tekintve
Indiában – Európával ellentétben – a férfiak vannak többen (1000
férfira mindössze 936 nő jut), jóllehet a nők biológiailag ellenál-
lóbbak. Valószínűleg a nők kulturális, egészségügyi és társadalmi
körülmények okozta magasabb (főként gyermekkori) halálozásá-
val függ össze ez a kedvezőtlen arány. A leánygyermek születését
nem kíséri osztatlan öröm, mert kiházasításuk pénzbe kerül (átla-
gosan 12.500 USD), munkaerejét a férj családjában (a falvakban
generációkat tömörítő nagycsaládokban) hasznosítják, így a szülők
idős korukban – átfogó nyugdíjrendszer nem lévén – csak az otthon
maradt fiúgyermekre támaszkodhatnak.
A halálozások aránya egy évszázad alatt – a jobb egészségügyi
ellátottság következtében – kb. ötödére csökkent (8,4‰), s jelentő-
sen kitolódott az életkor felső határa is. A századelőn a születés-
kor várható élettartam alig 24 év volt, és 1941-ben is csak 32; ma
viszont közel 69 év, mely megegyezik hazánk 2007-ben megszülető
fiúcsecsemőinek élethossz-kilátásaival. A természetes szaporodás
az elmúlt évtizedekben mérséklődött ugyan, de még így is magas
(17‰). A népességnövekedés gyors üteme – különösen a demográ-
fiai robbanás kezdeti időszakában – nem azért tűnt riasztónak, mert
abszolút mértéke túlságosan magas volt, hanem mert nem kísérte
olyan gazdasági fejlődés, mint a fejlettebb országokban.
Indiában a népességnövekedés szinte kizárólag a természetes
szaporodás függvénye: a ki-, de még inkább a bevándorlás jelentő-
sége eltörpül mellette. Ennek ellenére élnek indiaiak más országok-
ban is: korábban az angol gyarmatbirodalom területén sok helyütt
(pl. Malajziában, Kelet- és Dél-Afrikában) indiai „szerződéses mun-
kásokat” telepítettek le. A 20. század derekától jelentős számban
érkeztek Gandhi hazájából vendégmunkások az Öböl-országokba is.
Ezek között akad olyan (pl. az Egyesült Arab Emirátusok), ahol a
lakosság 62%-át indiaiak adják. Ugyanilyen arányban élnek indiaiak
Mauritiuson, de 10%-ot meghaladó a lakosságból való részesedé-
Népességrobbanás, gazdasági növekedés és környezeti válság
313
sük Guyana, Trinidad és Tobago, Fidzsi, Suriname, Bahrein, Katar,
Szaúd-Arábia és Kuvait esetében is. Európában – érthető történelmi
okok miatt – Nagy-Britanniában él a legnagyobb indiai közösség
(2,3 millió fő), de az Egyesült Államokban szintén meghaladja már
az indiai bevándorlók száma a kétmilliót (Wilhelm, 2009a).
A diaszpóra gazdasági szerepe kiemelkedő a kulturális mel-
lett. Az indiai Nemzeti Bank adataira alapozott világbanki becslés
szerint a 2005/2006-os költségvetési évben a külföldön élő india-
iak hazautalásai elérték a 24,6 milliárd USD-t. Ezzel világelső az
ország, megelőzve Kínát (22,4 milliárd USD) és Mexikót (21,7 mil-
liárd USD) (Chisti, 2007). Az utóbbi húsz évben több mint tízsze-
resére növekedett ez az összeg, a mai napig dinamikus emelkedést
mutatva, amely üzemanyagot szolgáltat az indiai gazdasági növeke-
dés motorjának. A hazautalások eredet szerinti megoszlása jól tük-
rözi a befogadó országok gazdasági pozícióját, és az ott élő indiaiak
gazdasági aktivitását (2. ábra).
2. ábra: Az indiai hazautalások regionális megoszlása – szerk.: Wilhelm Z.
(Forrás: Reserve Bank of India 2006)
India demográfiai arculata fiatalos. Napjainkban a lakosság
mintegy harmada 15 éven aluli, és csak a népesség 5%-a idősebb
64 évesnél. Mindezek következtében az átlagos életkor 25 év. Ez a
juvenilis korstruktúra komoly lehetőségeket rejt a 21. század globá-
lis gazdasági lehetőségeinek kiaknázására.
Wilhelm Zoltán
314
3. ábra: India népességszámának és urbánus lakosságának változása
1901 és 2001 között – szerk.: Wilhelm Z.
Az indiai népességkoncentráció nem csak történelmi kora, ere-
dete alapján különbözik az európai vagy az észak-amerikai népes-
ségtömörülésektől, hanem az alapjául szolgáló gazdasági szerkezet
tekintetében is. Az indiai foglalkoztatási struktúra kezdettől fogva
a mezőgazdaságra épült, az agrárfoglalkozásúak aránya még ma is
nagyon magas (60%), az iparban (12%) és a harmadik szektorban
(28%) foglalkoztatottak aránya messze elmarad mögötte, ez pedig a
fejlődő országok struktúráját idézi.
A kasztrendszer egyik sarkalatos pontja (az egyén örökletes
helyzete) akadályozza az iparon és a mezőgazdaságon belüli, de leg-
inkább a mezőgazdaságból való szabad munkaerő-áramlást, a fog-
lalkozási átrétegződést. Ez fokozza a viszonylag magas munkanél-
küliséget (hivatalosan 8%), hiszen az eladósodott, földjüket vesztett
parasztok zöme munka nélkül marad. Az ipar ugyanakkor nem is
tudná felszívni teljes egészében a mezőgazdaságból „felszabaduló”
munkaerőt, hiszen az új, munkaképes korosztálynak évente több
mint tízmillió munkaalkalmat kellene biztosítani.
A városi népesség aránya a századelőhöz képest két és félszere-
sére nőtt. Jelenleg mintegy 290 millióan élnek városokban (3. ábra).
A 2001-es népszámlálás adatai szerint a százezer főnél népesebb
települések száma 423, az 1 milliónál több lakost tömörítő város-
oké 35. Ez utóbbiak közül 13 lélekszáma (agglomerációjuk nélkül)
Népességrobbanás, gazdasági növekedés és környezeti válság
315
felülmúlja Budapestét: Mumbai (Bombay, 12 illió), Delhi (9,9 mil-
lió), Kolkata (Calcutta, 4,6 millió), Chennai (Madras, 4,3 millió),
Bangalore (Benglor, 4,3 millió), Hyderabad (Haiderábád, 3,6 millió),
Ahmedabad (Emdavad, 3,5 millió), Pune (Púna, 2,5 millió), Kanpur
(2,4 millió), Surat (Szúrat, 2,4 millió), Jaipur (Dzsajpur, 2,3 millió),
Lucknow (Laknau, 2,2 millió) és Nagpur (2,1 millió).
4. ábra: Népsűrűség Indiában
(Forrás: http://www.mapcruzin.com/free-maps-thematic/india_pop_1973.jpg)
India Földünk sűrűn lakott országai közé tartozik, ahol az átla-
gos népsűrűség (344 fő/km
2
) csaknem háromszorosa hazánkénak.
Jóllehet számos országot ismerünk, ahol a népsűrűség magasabb (pl.
Belgium, Hollandia, Japán, Koreai Köztársaság), gazdasági életé-
Wilhelm Zoltán
316
nek jóval alacsonyabb színvonala miatt Indiát mégis túlnépesedett
országként tartjuk számon. A népesség területi eloszlása egyenet-
len, ami szoros kapcsolatban áll a gazdálkodás szerkezetével, fej-
lettségével és a társadalmi tradíciókkal (4. ábra). Amíg a Hindusz-
táni-alföldön, Bengáliában és a Malabár-parton kétszer-háromszor,
sőt egyes körzeteikben ötször is magasabb a népsűrűség, mint az
országos átlag, addig a Dekkán még a felét, a Thar-sivatag még a
huszadát sem éri el annak.
Egyes államokban (pl. Goa, Haryana, Punjab, Maharashtra) az
egy főre jutó bruttó nemzeti össztermék az átlagnál (2126 $/fő 2005-
ben, vásárlóerő-paritáson számolva) jóval magasabb, míg másokban
(pl. Bihar, Uttar Pradesh, Orissa, Jarkhand) sokkal alacsonyabb (3.
táblázat). Ezen belül kisebb a falvakban, mint a városokban, és más-
ként részesednek belőle például az „érinthetetlenek”, mint az ipari
vállalkozók.
India legégetőbb gondja és egyben az indiai egészségügy két
alapvető feladata a megfelelő táplálkozás és a családtervezés okozta
gondok megoldása. Utóbbit illetően az indiai kormány már 1950-ben
az Egészségügyi Világszervezettől (WHO) kért segítséget. Az azóta
eltelt idő alatt sokféle módszerrel kísérleteztek, sokszor a demokra-
tikus elveket súlyosan megsértve (sterilizálás, fogamzásgátlás, csa-
ládmodellek propagálása, stb.). Sok pénzt öltek e vállalkozásba, de
eddig vajmi kevés eredmény mutatkozott. Részint a vallási kötöttsé-
gek, de még inkább a tudatlanság és a hatalmas tömegek miatt a csa-
ládtervezési program megvalósítása nagyon vontatottan halad.
2. táblázat: A gazdasági teljesítmény néhány mutatója Indiában, 2004-ben –
szerk.: Wilhelm Z. (Forrás: Census of India 2001 és http://en.wikipedia.org/
wiki/States_of_India_by_size_of_economy#fn_1_back)
Állam/Szövetségi terület Népesség GDP (millió
indiai rúpia)
GDP/fő
(indiai rúpia)
1. Goa 1.347.668 96.570 71.657
2. Haryana 21.144.564 830.030 39.255
3. Punjab 24.358.999 883.510 36.270
4. Maharashtra 96.878.627 3.331.450 34.388
5. Himachal Pradesh 6.077.900 200.930 33.059
6. Gujarat 50.671.017 1.673.560 33.028
7. Kerala 31.841.374 1.055.310 31.572
Népességrobbanás, gazdasági növekedés és környezeti válság
317
8. Tamil Nadu 62.405.679 1.889.210 30.273
9. Sikkim 540.851 15.310 28.307
10. Andhra Pradesh 76.210.007 2.025.750 26.581
11. Karnataka 52.850.562 1.324.980 25.070
12. Mizoram 888.573 21.930 24.680
13. Nagaland 1.990.036 47.490 23.864
14. West Bengal 80.176.197 1.897.280 23.664
15. Meghalaya 2.318.822 52.630 22.697
16. Tripura 3.199.203 66.010 20.633
17. Arunachal Pradesh 1.097.968 22.620 20.602
18. Jammu & Kashmir 10.143.700 207.730 20.479
19. Uttaranchal 8.489.349 169.220 19.933
20. Rajasthan 56.507.188 1.087.340 19.243
21. Chhattisgarh 20.833.803 385.490 18.503
22. Madhya Pradesh 60.348.023 1.079.260 17.884
23. Manipur 2.293.896 40.620 17.708
24. Assam 26.655.528 435.300 16.331
25. Jharkhand 26.945.829 436.870 16.213
26. Orissa 36.804.660 576.380 15.661
27. Uttar Pradesh 166.197.921 2.356.780 14.181
28. Bihar 82.998.509 627.920 7.565
Államok összesen 1.012.216.453 815.624 22.562
1. Chandigarh 900.635 73.060 81.121
2. Pondicherry 974.345 64.570 66.270
3. Delhi 13.850.507 838.250 60.521
4. Andaman & Nicobar
Islands
356.152 11.330 31.812
5. Daman & Diu 158.204 5.028 31.782
6. Dadra & Nagar
Haveli
220.497 7.001 31.751
7. Lakshadweep 60.650 1.909 31.476
Szövetségi területek össze-
sen
16.520.990 143.021 60.599
India összesen 1.028.737.443 28.304.650 27.514
Hiába termel háromszor annyi gabonát ma India, mint fél évszá-
zaddal ezelőtt, az egy főre jutó napi fogyasztás alig emelkedett vala-
mit, mert a dinamikus népességnövekedés majdnem teljes egészé-
ben felemészti a többletet. A lakosság jelentős hányada még így sem
jut rendszeresen elegendő élelemhez, és ha eszik is annyit, hogy jól-
Wilhelm Zoltán
318
lakottnak érzi magát, táplálkozása egyoldalú, fehérje- és vitaminhi-
ányos (Szegedi – Wilhelm, 2008).
A szellemi táplálkozást, az írni-olvasni tudást illetően sem
sokkal jobb, de javul a helyzet. A lakosságnak még ma is jelentős
hányada (39%-a) analfabéta. A nők hátrányos helyzete itt is kitű-
nik, mert a női analfabetizmus jóval magasabb (52%), mint a fér-
fiaké (27%). Mint a földrajzi paraméterek minden szegmensében,
a humán erőforrások tekintetében is óriási regionális különbségek
mutatkoznak. Keralában az írni-olvasni képes férfiak aránya eléri
az EU-tagállam Portugáliáét és meghaladja a szintén uniós tagor-
szág Máltáét. Ugyanakkor Bihar tartományban a 15 évesnél idősebb
népességnek nem egészen a fele képes a betűvetésre. Vannak azon-
ban kiugró eredmények is: Rajasthanban 22,5%-kal többen voltak
képesek írni-olvasni az ezredfordulót követően, mint tíz évvel koráb-
ban. Bonyolítja a problémát a sokféle nyelv és írásmód is, hiszen ha
például valaki Tamil Naduból a fővárosba kerül, analfabétává válik,
mert a tamil ábécé különbözik a hindi írásjelektől.
GAZDASÁGI NÖVEKEDÉS INDIÁBAN
Az indiai gazdaság valóban dübörög. Amíg néhány évvel ezelőtt
csak a figyelmesebbeknek, illetve a high-tech iparágakkal kapcso-
latban állóknak tűnt fel, ma mindannyiunk számára nyilvánvalóvá
vált: a Föld második legnépesebb országának gazdasága lendületbe
jött, melynek energiaéhsége világpiaci tényezővé vált, és ebben a
tekintetben kiszolgáltatottá is tette a szubkontinenst. Az európai –
és a „fejlett világban” található – üzemanyagtöltő állomások árjelző
táblái előtt fejüket tanácstalanul vakaró autósok (is) az ázsiai gigá-
szok áldozataivá váltak.
Miközben a multinacionális kereskedelmi hálózatok a legna-
gyobb kontinensről származó olcsó árukkal csábítják a vevőket, a
mérsékelt árú munkaerejével izmosodó ázsiai középosztály fogyasz-
tásának felfutását komolyan megérezzük. A gazdasági növekedés
kényszere az egyre jelentősebb demográfiai „nyomás” következmé-
nye. India a függetlenség kivívását követően – hasonlóan az európai
szocialista országokhoz – évtizedeket vesztegetett el, míg az 1990-
es évek legelején bekövetkezett a gazdasági rendszerváltás.
Népességrobbanás, gazdasági növekedés és környezeti válság
319
Saját recept alapján erőSödő gazdaSág
Annak ellenére, hogy a világ csak mostanában szembesült ezzel, az
indiai gazdasági sikertörténet nem új keletű. A függetlenség elnye-
rését (1947) követő harminc szűk esztendő után, 1980 és 2002 között
évi átlagban 6%-kal bővült az ország gazdasága (5. táblázat), mely
ezt követően, hasonló terminusokkal számolva 7,5%-ra emelkedett,
1

belépve a leggyorsabb ütemben növekvő gazdaságok sorába. Az
indiai középosztály létszámát tekintve az utóbbi húsz évben meg-
négyszereződött, mára megközelíti a 250 millió főt.
2
Mindeköz-
ben a nélkülöző népességnek évente csak 1%-a küzdötte fel magát
a szegénységi küszöb fölé. Ezzel párhuzamosan a népességnöve-
kedés 2,2%-ról 1,7%-ra csökkent. Időközben az egy főre eső éves
jövedelem 1178 USD-ról 3051 USD-ra nőtt (vásárlóerő-paritáson
számolva). India jelenleg a világ negyedik legnagyobb gazdasága,
rövidesen pedig a harmadik lesz, maga mögé utasítva Japánt (Das,
2006). (A hurráoptimizmust elkerülendő: India foglalkoztatottjai-
nak mindössze 0,2%-a dolgozik a high-tech szektorban, ha ehhez
hozzáadjuk az exportra termelő iparban alkalmazottakat, még min-
dig csupán 2%-nál tartunk.
3
)
India, szemben a klasszikus ázsiai sémák másolásával (alacsony
árú, munkaintenzív késztermékek exportálása a „fejlett világba”)
saját útját járta. Inkább függött a belső piactól, mint az exporttól,
a fogyasztástól, mint a beruházásoktól, a szolgáltatásoktól, mint az
ipartól, a high-techtől, mint az alacsony hozzáadott értékű termékek-
től. Ez a megközelítés jórészt a világgazdasági leszálló áramlatok-
tól való elszigetelődést jelentette, bővülés helyett inkább bizonyos
fokú stabilitást tükrözve. A fogyasztás vezérelte modell kedvezőbb
hatású volt a társadalomra, mint más fejlődési stratégiák, így a társa-
dalmi különbségek – a többi fejlődő országgal ellentétben – kevésbé
gyorsan nőttek. Az ország ún. Gini indexe (a jövedelemkülönbsége-
ket egy 0-tól 100-ig terjedő skálán mutató mérőszáma) jelenleg 33,
szemben az Egyesült Államok 41-es, Kína 45-ös és Brazília 59-es
értékével. A GDP bővülésének 30-40%-át a termelékenység növe-
kedése adja az egészséges és hatékony gazdaság legfőbb jeleként,
szemben a tőke vagy a munkaerő gyarapodásával (Das, 2006).
Az indiai gazdasági fejlődés figyelemre méltó sajátja, hogy jobbára
az állami támogatással szemben, az állami beavatkozás ellenében fej-
Wilhelm Zoltán
320
lődött. India sikertörténetének fókuszában egyértelműen a kiemelkedő
versenyképességű magáncégek, a fellendülő értéktőzsde és a modern
financiális rendszer áll. 1991-től pedig az állam deklaráltan igyeke-
zett a gazdaságirányítás bizonyos területeiről kivonulni, és egyidejűleg
jelentős reformokat életbe léptetni. Igyekezett megszüntetni a kereske-
delmi korlátokat és az állami monopóliumokat, csökkentette az adó-
kulcsokat, ösztönözte a versenyt és az ipari termelést, illetve nyitott a
világpiac még felfedezetlen területei felé. A reformintézkedések las-
súak voltak, de idővel a hatásuk összeadódott (Das, 2006).
3. táblázat: A GDP növekedése (%) Indiában a függetlenség kivívása után –
szerk.: Wilhelm Z. (Forrás: Panagariya, 2008: 5.)
Év Növe-
kedés
Év Növe-
kedés
Év Növe-
kedés
Év Növeke-
dés
1993-94-es árakon 1999-2000-es ára-
kon
1951-52 2,3 1969-70 6,5 1987-88 3,8 2000-01 4,4
1952-53 2,8 1970-71 5,0 1988-89 10,5 2001-02 5,8
1953-54 6,1 1971-72 1,0 1989-90 6,7 2002-03 3,8
1954-55 4,2 1972-73 -0,3 1990-91 5,6 2003-04 8,5
1955-56 2,6 1973-74 4,6 1991-92 1,3 2004-05 7,5
1956-57 5,7 1974-75 1,2 1992-93 5,1 2005-06 9,0
1957-58 -1,2 1975-76 9,0 1993-94 5,9 2006-07 9,2
1958-59 7,6 1976-77 1,2 1994-95 7,3
1959-60 2,2 1977-78 7,5 1995-96 7,3
1960-61 7,1 1978-79 5,5 1996-97 7,8
1961-62 3,1 1979-80 -5,2 1997-98 4,8
1962-63 2,1 1980-81 7,2 1998-99 6,5
1963-64 5,1 1981-82 6,0 1999-2000 6,1
1964-65 7,6 1982-83 3,1 2000-01 4,4
1965-66 -3,7 1983-84 7,7 2001-02 5,8
1966-67 1,0 1984-85 4,3 2002-03 4,0
1967-68 8,1 1985-86 4,5 2003-04 8,5
1968-69 2,6 1986-87 4,3 2004-05 6,9
India történelmében a mozdulatlanság a fő elem. Ezzel szem-
ben a gyors növekedés folytatása, sőt, további fokozása a kívánatos,
azonban ez egyáltalán nem garantált. Az államadósság jókora, mely
akadályozza az infrastrukturális beruházásokat. A túlságosan szi-
gorú munkaügyi előírások, annak ellenére, hogy a munkavállalók
Népességrobbanás, gazdasági növekedés és környezeti válság
321
nagyjából 10%-ára érvényesek csupán, visszatartják a munkaadó-
kat attól, hogy új, esetleg jobban felkészült dolgozókat toborozza-
nak. Az állami szektor – bár jóval kisebb, mint a kínai – még mindig
túlságosan nagy és rossz hatásfokkal működik, a növekedés kerék-
kötőjét jelenti a vállalkozóknak, de teher a fogyasztóknak is. Noha
India sikeresen hozott létre jó minőségű, tőke- és tudásintenzív ter-
mékeket gyártó ipari ágazatokat, sikertelen maradt a széles bázisú,
munkaintenzív termékeket készítő ágazatok megteremtésében, így a
gazdasági növekedés nem a munkaerő bővülésén alapul (ezzel szem-
ben szkeptikusan szokták megjegyezni, hogy az éves kínai gazda-
sági növekedés 2%-át adja a munkaerőpiac bővülése, 2%-át az
állami vállalatok raktárra termelése, 2%-át a kozmetikázás, a többi
valós…). Ugyanakkor a vidéki népesség sokat szenved az állam által
a mezőgazdaságban érvényesített termelési és elosztási anomáliák-
tól, mivel az őstermelők a gyümölcsök és a zöldségek kiskereske-
delmi árának mindössze 20-30%-át tudják nyereségként realizálni,
ellentétben az amerikai farmerekkel, akik a 40-50%-át.
India tehát további fejlődési potenciálokat szabadíthat fel, ha a
még meglévő gátakat is lebontja, vagy folytatja a jelenlegi utat, ame-
lyen ugyanoda érkezik, csak 20 évvel később. Mindenesetre, mivel a
legnehezebb reformok még váratnak magukra, az elért eredmények
az elégedettséget tükrözik (Wilhelm, 2009b).
a SzocialiSta előélet következményei
Fél évszázaddal a függetlenség kivívása előtt az indiai gazdaság
stagnált. A gazdasági növekedés 0,8% volt évente, megegyezett a
népességnövekedés rátájával, így az egy főre jutó jövedelem nem
változott. A függetlenség első évtizedeiben ez évi átlagban – 1950
és 1980 között – 3,5%-ra nőtt. Egyúttal a népességnövekedés is fel-
gyorsult, melynek következtében az egy főre jutó növekmény csak
1,3% volt.
Az indiaiak szomorúan jegyezték meg: ez a „hindu növekedési
ráta”. E számnak persze nem sok köze volt a hinduizmushoz, annál
inkább a Fabianus-szocialista
4
Jawaharlal Nehruhoz (India első
miniszterelnökéhez), és a később szintén a miniszterelnöki székbe
ülő, ellentmondást nem tűrő lányához, Indira Gandhihoz, aki a
modernkori India legsötétebb gazdasági évtizedeit felügyelte.
5
Apa
és lánya béklyóba verte az indiaiak energiáit a kapitalizmus és a szo-
Wilhelm Zoltán
322
cializmus legrosszabb vonásaiból kevert gazdaságban. Az ő modell-
jük inkább volt befelé forduló és import-pótló, mint kitekintő és
exportorientált, mely megakadályozta az országot abban, hogy kive-
gye a részét a második világháború utáni globális kereskedelem fel-
futásában gyökerező prosperitásból (ebben az időszakban, a har-
madik világ országainak átlagos évi növekedési rátája 3%-os volt,
majdnem a duplája az indiainak).
Nehru rossz hatásfokú, monopolizált állami szektort épített ki
az agyonszabályozott magánszférával szemben. Létrehozta a világ
legszigorúbb ár- és termelésellenőrzési rendszerét. Gátolta a kül-
földi befektetéseket, megfosztva ezzel az indiai gazdaságot a kül-
földi technológiától és versenytől egyaránt. A szervezett munkásság
dédelgetésével elősegítette a hatékonyság csökkenését, és elhanya-
golta az alapoktatás színvonalának javítását.
Az 1980-as években a kormányzat magánszférához való viszo-
nya kezdett megváltozni, jórészt az új miniszterelnök, Radzsiv Gan-
dhi hatására. Óvatos liberális reformok kerültek bevezetésre (külö-
nösen a felső adókulcsok leszállítása, némi mozgástér biztosítása a
gyártóknak), és máris 5,6%-os gazdasági növekedés köszöntött az
országra. Az 1980-as évek politikája egyben indokolatlan költeke-
zést is eredményezett, mely az 1990-es évek elejére pénzügyi vál-
ságot szabadított Indiára. Szerencsére a krízisre gyógyírt jelentet-
tek az 1991-es reformok, melyek nem csak pillanatnyi lélegzetvétel-
hez juttatták az államot, hanem lehetővé tették Indiának a globalizált
gazdasághoz való csatlakozást, és megalapozták a mai növekedést.
A reformfolyamat vezéregyénisége akkori pénzügyminiszter,
Manmohan Singh volt, aki ma az ország miniszterelnöke. Csökken-
tette a vámokat, illetékeket, adókat és egyéb, kereskedelmet korlá-
tozó gátakat, megkönnyítette a gazdasági tevékenységek engedé-
lyeztetési eljárását, leértékelte a rúpiát, ösztönözte a külföldi befek-
tetéseket, és visszaszorította a pénzforgalmi korlátozásokat. Az
intézkedések többsége fokozatosan lépett életbe, de ezek így is éles
határt jelentettek India gazdaságtörténetében.
A változtatások gazdaságélénkítő hatása azon nyomban megmu-
tatkozott: gyengült az inflációs nyomás, élénkült az export, nőttek
a valutatartalékok (1991-ben Indiának már csak egy milliárd dollár
valutatartaléka volt, szemben a 2005-ös 118 milliárddal), és persze
Népességrobbanás, gazdasági növekedés és környezeti válság
323
nőtt a gazdasági fejlődés üteme (Das, T., 2006; Das, G., 2006). A
szemléltetés kedvéért: ha az indiai gazdaság az 1980-as évek előtti
pályán maradt volna (3%-os évi GDP és 1,1%-os egy főre jutó jöve-
delememelkedéssel), akkor az egy főre jutó jövedelem értéke 2250-
re érte volna el az Egyesült Államok mai szintjét. Az 1980-as évek
utáni ütemet tartva azonban 2066-ra, 184 évet nyerve sikerülhet
ugyanez (Das, G., 2006).
távvezérelt forradalom
India jelentős mértékben javította a versenyképességét 1991 óta.
Telekommunikációs forradalom zajlott az országban, a kamatlábak
csökkentek, jellemzővé vált a tőkebőség (bár néhány kockázatelle-
nes állami bankigazgató még mindig visszautasítja a kisvállalko-
zások kölcsön iránti kérelmeit), az ingatlanpiac átláthatóbbá vált. Az
infrastrukturális beruházások sokasodnak, utak, kikötők épülnek.
Azonban ezt a fejlődést is csak az indiai kiindulási alaphoz viszo-
nyítva nevezhetjük jelentősnek. Friedman (2006) idézi „És mégis
lapos a Föld” című könyvében Craig Barrettet, az Intel elnökét:
„Nincs infrastruktúra. Naponta négyszer van áramszünet.”
6
Ez való-
ban így is van, azonban az indiai IT-forradalom folyományaként a
fontosabb számítógépes munkaállomások csaknem mindegyike ren-
delkezik már szünetmentes táppal, a nagyobb munkahelyek pedig
generátorházakat működtetnek. Nem is gondolnánk, hogy a bizony-
talan áramellátás településmorfológiai konzekvenciákat is magában
rejt. A feljövő országok nagyvárosaival ellentétben az indiai metro-
poliszokban nem találunk toronyházakat, hiszen a gyakori áramki-
maradások bizonytalanná teszik a felvonók működését…
7
Egyidejűleg több mint száz indiai vállalat rendelkezik egymilliárd
dollárt meghaladó tőkével, és ezek közül nem egy (pl. a Bharat Forge,
a Hindustan Aeronautics, a Jet Airways, az Infosys Technologies,
a Reliance Infocomm, a Tata Motors, a Wipro Technologies) már
világmárkává avanzsált. Az ezret is meghaladja azoknak a cégek-
nek a száma, melyekbe – a tőzsdén keresztül – külföldiek is fek-
tettek. 500 vállalatból 125 rendelkezik indiai K+F bázissal. Ezek az
események átformálták a bankszektort. A behajthatatlan követelé-
sek az összes kihelyezés mindössze 2%-át teszik ki (szemben a kínai
20%-kal), annak ellenére, hogy a gyengén teljesítő állami bankok
még közel sem keltek el.
Wilhelm Zoltán
324
Mostanáig az indiai növekedést a szolgáltatások és a belső
fogyasztás bővülése vezérelte. A fogyasztás adja az ország GDP-
jének 64%-át, szemben Európa 58, Japán 55 és Kína 42%-ával.
Ugyanakkor a fogyasztói társadalom visszautasítása sok-sok indi-
ainak erkölcsi kérdés, ragaszkodva az aszketizmus tanításaihoz.
Mindemellett számos közgazdász az indiai fogyasztás-vezérelt gaz-
dasági növekedést kiegyensúlyozottabbnak tartja, mint az erőfor-
rások mobilizációjára építő kínait.
Természetesen a globalizáció – a dél-ázsiai vallási hagyományo-
kat továbbra is őrzők mellett – „kitermelt” egy sajátos indiai társa-
dalmi réteget, a „zippyket”
8
. Őket a „liberalizáció gyermekeinek” is
nevezik, az Outlook magazin meghatározása szerint: „15 és 25 év
közötti, energikus, városi vagy elővárosi fiatalok, akik a Z generá-
cióhoz tartoznak. A zippy lehet férfi vagy nő, tanuló vagy dolgozó,
de mindig ambiciózusság, törekvés, alkalmazkodás jellemzi. Okos,
magabiztos, kreatív. Keresi a kihívásokat, szereti a kockázatot, meg-
veti az aggodalmaskodást.”
9
Az indiai, vállalkozásokra épülő minta és a kínai, állami irányí-
tású modell közti különbség jól látható. A kínai siker az állami szek-
tor vállalatainak és a külföldi tulajdonú cégeknek az exporttevé-
kenységén nyugszik. Peking még mindig bizalmatlan a vállalkozók-
kal szemben. A költségvetési előirányzat terhére felhasználható hite-
lek mindössze 10%-át kapják a vállalkozások, ugyanakkor a foglal-
koztatottak 40%-a a magánszektorban talál megélhetést. Indiában a
hitelek 80%-át vállalkozók veszik fel. Jóllehet az 1993 óta működő
Jet Airways mára az indiai égbolt vezető magán légifuvarozójává
vált, Kína első privát légitársasága – az Okay Airways – csak tavaly
februárban alakult.
Indiának ez a sajátos fejlődési útja (a munkaintenzív termékeket
létrehozó iparágak mellőzése) sok tízmillió embert, jórészt a vidéki
nincsteleneket tartotta továbbra is a szegénységi küszöb alatt. Egy
sereg indiai tartja követendőnek a kínai mintát: alacsony hozzáadott
értékű termékekkel (pl. játékok, ruhák) elárasztani a világpiacot, így
hazai munkahelyek garmadáját létrehozni.
Többen úgy vélik, hogy India egyszerűen kihagyja a saját „ipari
forradalmát”, agrárországból a szolgáltatások vezérelte gazdasá-
got épít. A világ országainak legtöbbje a primer szektor fölényé-
Népességrobbanás, gazdasági növekedés és környezeti válság
325
től a szekunderen keresztül jutott el a tercier ágazatok túlsúlyáig.
Úgy tűnik, India kihagyja a középső lépést. Ma a szolgáltatások több
mint 50%-kal járulnak hozzá az ország GDP-jéhez, míg a mezőgaz-
daság csak 22, az ipar pedig 27%-át adja (szemben a kínai 46%-kal).
Ráadásul az indiai ipar jórészt high-tech és magas feldolgozottságú
termékeket gyárt (Das, G., 2006). Megjegyzendő azonban – az
amúgy sem egyszerű képet tovább árnyalandó , hogy az elmúlt évti-
zedekben a világgazdasági paradigmaváltás következtében lényege-
sen megváltozott a szolgáltatások gazdasági növekedésben és terü-
leti fejlődésben játszott szerepének az értelmezése. A szolgáltatások
(elsősorban az üzleti szolgáltatások
10
) ma már a modern gazdaság
egyre bonyolultabb termelési és elosztási rendszerében meghatározó
fontosságú tényezőkké váltak, ezért elválaszthatatlanok a gazdasági
növekedés hagyományos motorjának tekintett feldolgozóipari tevé-
kenységektől (Begg, I., 1993, Coffey, W. J. – Polèse, J. 1989, Keeble,
D. – Bryson, J. – Wood, P., 1997, Raffay Z., 2006). Egyúttal a szol-
gáltatás alapú gazdasági növekedés legádázabb védelmezői sem
vitatják, hogy több ipari munkahelyre van szükség (akármennyire is
összefonódik a két gazdasági ág).
A szélesebb alapokon nyugvó ipari átalakítás kudarca részben a
rossz politikai megközelítésből fakad. A függetlenség után Nehru
megkísérelte az állam vezette ipari forradalmat véghezvinni. Mivel
a magánszférában nem bízott, a vállalkozót a kormányzattal próbálta
helyettesíteni, persze sikertelenül. A túlbonyolított adminisztráció
és ellenőrzés béklyójában vergődő vállalkozások mellett az állami
szektortól is megtagadta az önállóságot.
Minden bizonnyal a legnagyobb baklövés annak a mintegy
800 ipari ágazatnak a fenntartása volt az ún. „kisipar” (small-scale
industry = SSI) keretében, melynek kisüzemei képtelenek voltak a
külföldi versenytársakkal lépést tartani. A nagyüzemeknek lehetet-
lenné tették az olyan termékek gyártását, mint pl. a ceruza, cipő-
paszta, gyertya, lábbeli, ruházat, miközben ezek az árucikkek mun-
kahelyek millióit biztosították Kelet-Ázsiában. 1991-ig az indiai kor-
mányok nem mertek hozzányúlni az „SSI szent tehenéhez”, a kis-
üzemek válaszintézkedéseitől tartva. Utóbb azután az SSI lobby??
fantomnak bizonyult, mely alig volt több mint néhány hivatalnok
politikusokat visszavágással riogató szájhősködése. Az utóbbi öt
Wilhelm Zoltán
326
évben a védett ágazatok listáját alaposan megkurtították, különö-
sebb ellenreakció nélkül.
A vidéki szegények nyomorból való kiemelésére rövid távon a
leghasznosabb egy második zöld forradalom elindítása lenne. Az
iparral szemben Indiának komoly potenciálja rejtőzik még a mező-
gazdaságban: nagy kiterjedésű művelhető területek, elegendő nap-
fény és víz.
A változáshoz a parasztgazdaságok helyett az agrobizniszre
11

kell elsősorban fókuszálni, illetve a magántőkét a rurális terek felé
csábítani. Ehhez meg kell szüntetni az elosztási rendszerre nehe-
zedő kontrollt, lehetővé kell tenni, hogy a nagykereskedők közvet-
lenül szerződhessenek a termelőkkel, lépések szükségesek az öntö-
zés elősegítésére, engedélyezni kell a vállalati fúziókat a mezőgaz-
daságban.
Az indiai vállalkozók még mindig számos akadállyal szembe-
sülnek, ezek közül jó néhány a hosszantartó rossz politika követ-
kezménye. Az elektromos energia-ellátás megbízhatatlan és sokkal
drágább, mint a rivális országokban. Az országon belüli ellenőrzési
pontok többórás várakozásra kárhoztatják a teherautókat.
A gazdaságtörténet tanúsága szerint a nyugati ipari forradalom
országonként más-más iparágakra épült. Angliában a textilipar, az
Egyesült Államokban a vasútépítés volt a vezető tényező. Indiában
is megtalálhatjuk azt a motort, melynek energiája a gazdasági fellen-
dülést fedezte. Ez a fehérgalléros szolgáltatások kínálatának bővü-
lése és világpiacra kerülése volt. A szoftver- és vállalkozásfejlesz-
tés exportja a 20 milliárd dolláros jelenlegi szintről 2008-ra 35 mil-
liárdra emelkedhet. Az ehhez szükséges kvalifikált, angolul beszélő
munkaerő képzésére az indiai felsőoktatási rendszer felkészült.
A vállalkozásfejlesztést esetünkben rendkívül tágan kell értel-
mezni. Ide tartoznak az ún. „outsourcing”- vagy kiszervezési folya-
matok, amelyek számunkra hihetetlen méreteket értek el a legutóbbi
dekádban. Ezek a szolgáltatások rendkívül sokrétűek, ilyen például
a könyvelés. 2003-ban mintegy 25 ezer egyesült államokbeli adó-
fizető adóbevallását készítették Indiában. 2004-ben ez a szám 100
ezerre emelkedett. 2005-ben valószínűleg már 400 ezer volt.
12
Indi-
ában évente kb. 70 ezer hallgató végez diplomás könyvelőként, ezek
Népességrobbanás, gazdasági növekedés és környezeti válság
327
zömében hazájukban kezdenek dolgozni, havi 100(!) dollárnak meg-
felelő rúpiáért.
13

Sokkal megdöbbentőbb azonban az egészségügyi szolgáltatások
egy részének kiszervezése (outsourcing) Indiába. Az Egyesült Álla-
mok számos kórházában a radiológusok indiai orvosokhoz helyezik
ki a CT-, illetve MRI-képek elemzését és a diagnózisalkotást. Amíg
az amerikai orvosok az igazak álmát alusszák, addig – valószínűleg
többségében Amerikában diplomázott – indiai kollégáik dolgoznak,
lévén ott nappal van.
Mások a hírellátó lánc egyes elemeit vagy az elemzéseket helye-
zik ki. Ilyen a Reuters, melynek 197 irodája és 2300 újságírója szol-
gálja ki a világ információéhségét. Új jelenségként ez a hírügynök-
ség 2004 nyarára már 300-ra emelte Bangalore-i alkalmazottainak
létszámát, céljuk, hogy rövidesen 1500 munkatárssal végeztessék az
újságírói „favágómunkát”. Megint mások a telefonos ügyfélszolgá-
lataikat telepítik Indiába. Az amerikai telefonálónak fogalma sincs,
hogy nem hazájában cseng ki a hívott távbeszélő, hanem valahol
Gandhi hazájában, ahonnan gyorsan és udvariasan, lehetőleg a hívó
fél akcentusát utánozva intézkednek.
A távlatok beláthatatlanok. Ma már sok olyan indiai vállalkozás
létezik, amely távasszisztenseket kínál. Ha este nincs kedve, ideje
a megrendelőnek például egy PowerPoint előadás elkészítéséhez,
rábízhatja az olcsón és jól dolgozó, képzett indiai távasszisztensére
az adatgyűjtést és a prezentáció elkészítését, reggelre a postafiókjá-
ban lesz a kész file (Friedman, 2006).
Mindemellett a high-tech ipar, melyben az ország szintén komoly
sikereket tud felmutatni, ugyancsak bővül. Előfordulhat, hogy
a „világ műhelye”, Kína, és a „világ hátsó irodája”,
14
India közti
különbség lassan csökkenni fog, az indiai ipari termelés és a kínai
szolgáltató szektor erősödésével (Das, G. 2006). Az Indiába irá-
nyuló kiszervezés (outsourcing) a „küldő” országnak legalább olyan
hasznos, mint dél-ázsiai partnerének. Az USA-ból érkező megbízá-
sok indiai terjedése (pl. a Microsoft termékei futnak az indiai fél
Intel-lelkű számítógépein, Lucent telefonokon fogadják a hívásokat
a Carrier masinákkal légkondicionált irodákban, és természetesen
amerikai üdítőkkel frissítik magukat) azt jelentette, hogy az ameri-
Wilhelm Zoltán
328
kai cégek Indiába irányuló áru- és szolgáltatásexportja az 1990-es
2,5 milliárd dollárról 2003-ra megduplázódott.
15
Hiba lenne azt gondolnunk, hogy a kiszervezés önmagában, lég-
üres térben működhet. Szükségszerűen kíséri a K+F megjelenése
is. Karnataka Információtechnológiai Hivatalának adatai szerint a
Cisco Systems, az Intel, az IBM, a Texas Instruments és a GE indiai
egységei már mintegy 1000 szabadalmi bejegyzést kezdeményez-
tek 2004-ig az Egyesült Államok Szabadalmi Hivatalánál. A Texas
Instruments egymaga 225 amerikai szabadalmat jegyzett indiai
érdekeltségeiből.
16
Úgy tűnik tehát, hogy Indiában az egykor fetisizált Chota
Nagpur nehézipari körzetének természeti erőforrásai helyett egészen
más energiákra épül a fejlődés. Miután a Nehru-éra alatt, 1951-ben
Kharagpurban megalapították az ország első műszaki egyetemét,
melyet további hat IIT (Indian Institute of Technology) követett, több
százezer indiai szerzett mérnöki diplomát.
Ezek a kvalifikált emberek viszont otthon – az elhibázott gaz-
daságpolitika folyományaként – nem találtak megfelelő munkahe-
lyet. Így történhetett meg, hogy 1953-ra, már 2000, a legjobb indiai
műszaki egyetemekről kikerült fiatal dolgozott az Egyesült Álla-
mokban.
17
Ezek a műszaki értelmiségiek – hála az indiai adófizetők
pénzéből kiváló minőségűre felhozott felsőoktatásnak – jelentősen
növelték Amerika tudáslapját.
Az információtechnológiai forradalom mára lehetővé tette az
indiaiaknak, hogy hazájuk elhagyása nélkül csatlakozzanak a globá-
lis munkaerőpiachoz, évente nem is kevesen. 2,5 millió friss diplo-
más mellett egy sereg jól képzett, korábban háztartásbeli nő is helyet
kér ezen a „vásártéren”. Figyelemre méltó az MBA-diplomát szer-
zők évenkénti száma: 89 ezer!
18
Indiában ma 2,4 millió fiatal pénz-
ügyi és számviteli szakember dolgozik, míg az Egyesült Államok-
ban összesen 1,8 millió.
19

Az amerikai National Science Board jelentése szerint a termé-
szettudományos képzésben is jelentős a legnagyobb földrész kvanti-
tatív fejlődése. 2003-ban a világon természettudományos egyetemi
alapképzésben részesült 2,8 millió diák közül 1,2 millió ázsiai egye-
temen végzett helyi fiatal, 830 ezer európai és 400 ezer egyesült álla-
mokbeli.
20
Bár a fenti szám jórészt kínai diákokat takar, az indiaiak
részaránya is jelentős.
Népességrobbanás, gazdasági növekedés és környezeti válság
329
Az ország népességének fele (555 millió ember) 25 év alatti.
A jelenlegi gazdasági növekedés indukálta kedvező folyamatokra
alapozva India egyre nagyobb mértékben lesz képes a munkaerőpia-
cát bővíteni, és nem kell aggódnia az elöregedő társadalma miatt. Ez
az, amit a közgazdászok „demográfiai jutaléknak” neveznek, és ami
segíthet elérni India történetében először azt, hogy a lakosság döntő
többségének nem kell aggódnia az alapszükségletei kielégítése miatt
(Das, G., 2006). Mindez azt is jelenti, hogy tíz indiai háztartás közül
hatban van legalább egy potenciális zippy. Bennük nem csak a jó
állások iránti felgyülemlett vágy munkálkodik, hanem magasabb
életszínvonalra is vágynak.
21
A NÖVEKEDÉS ÁRA – KÖRNYEZETI VÁLSÁG INDIÁBAN
Mint már fentebb láttattuk, az indiai növekedés ragyogó eredmé-
nyeit hosszan lehetne sorolni. Figyelemre méltó az is, hogy a népes-
ségnek az a hányada, amely – a szegénység félhivatalos meghatáro-
zása szerint – napi egy dollárnál kevesebből él, 1980 és 2001 között,
több mint 50%-ról 35%-ra csökkent.
Az ENSZ Fejlesztési Programja (UNDP) által nyilvántartott HDI
mutató esetében azonban már nem beszélhetünk kiemelkedő ered-
ményekről. India 177 ország közül a 127. Bangalore modern nagy-
városától távol még mindig 800 millió indiai él napi kettő dollárnál
kevesebből. 250 millió ember szenved a hiányos táplálkozás miatt. A
világszínvonalú egyetemekről kikerülő diplomások és a Ph.D. foko-
zatot szerzők kontrasztjaként az átlagos indiai öt osztályt végez, a
lányok eggyel kevesebbet.
A New York-i Blacksmith Institute kutatásai alapján felállított,
a világ legszennyezettebb területeit felvonultató listán több indi-
ait is találunk, kettő a „Top 10-ben” is szerepel. Az Orissában lévő
Sukinda-völgy kirívó nehézfém-szennyezettsége, a gujarati Vapi
ezen kívül még egyéb vegyi anyagokkal való terheltsége miatt került
fel a Földünk tíz legszennyezettebb helyét mutató térképre.
22
A gazdasági növekedés árnyoldalainak említésekor szükséges
utalnunk a fosszilis energiahordozókra alapozott erőforrásokra,
melyek felhasználásával a légszennyezettség nagy mértékben növe-
kedett és mértékét tekintve a globális folyamatokra is komoly hatás-
sal van (4. és 5. táblázat).
Wilhelm Zoltán
330
4. táblázat: Fosszilis energiahordozók felhasználásának trendjei a vezető
gazdaságokban 2004-ben (Forrás: A világ helyzete 2006. Föld Napja
Alapítvány. Budapest, 28. o. (módosítva)
Ország
Szénfelhasz-
nálás
olaj egyenérték
(millió t)
Olajfel-
használás
(millió t)
Fejenkénti
olajfelhasz-
nálás
(liter/év)
Nettó olaj-
import
(millió
hordó
23
)
Olaj-
import
arány
(%)
Kína 957 6,7 302,08 3,2 48
India 205 2,6 143,09 1,7 65
Németo. 86 2,6 1891,95 2,6 100
Japán 121 5,3 2416,60 5,3 100
USA 564 20,5 4022,37 13,3 65
5. táblázat: A legnagyobb gazdaságok szénkibocsátása (2004) és a
növekedés mértéke (1990-2004) (Forrás: A világ helyzete 2006. 29. o.)
Ország vagy
nagyrégió
Szénkibo-
csátás
(millió t)
Fejenkénti
szénkibocsá-
tás (t)
Szénkibocsátás
a GDP egységére
(PPP) lebontva
(t/millió USD)
Szénkibocsá-
tás növekedése
1990-2004 (%)
Kína 1021 0,8 158 + 67
India 301 0,3 99 + 88
Európa 955 2,5 94 + 6
Japán 338 2,7 95 + 23
USA 1616 5,5 147 + 19
Az indiai nagyvárosok légszennyezési mutatói katasztrofáli-
sak. Ez nem csak az óriási közúti forgalomnak, illetve az ipari üze-
mek és háztartások emissziójának a következménye. Az elmúlt évek
hazai botránykrónikájának része volt a dioxinnal szennyezett indiai
guar-gumival (E412) készült élelmiszerek polcokra kerülése. Ez a
probléma reflektorfénybe helyezte a szubkontinens hulladékkezelési
„megoldásait”. Indiában ugyanis a szeméttelepeket nemes egyszerű-
séggel égetéssel tartják befogadó állapotban, hiszen a nyugati típusú
fogyasztási modell a hulladék mennyiségének folyamatos növekedé-
sével jár. A hulladék szüntelen égése (füstje) a közelben lévő telepü-
léseket fojtogatja, ugyanakkor a szomszédos területek mezőgazda-
sági termékeiben felhalmozódnak a szennyezőanyagok.
A környezetre nehezedő nyomás a vízforrásokat sem hagyja érin-
tetlenül. Az indiai gazdasági sikerek és a „zöld forradalom” velejá-
rójaként, illetve a népességnövekedés és a középosztály izmosodá-
Népességrobbanás, gazdasági növekedés és környezeti válság
331
sának, nyugati életformát idealizáló életstílusának következménye-
ként is, a vízfelhasználás az utóbbi évtizedekben jelentős mérték-
ben megnőtt. A háztartások vízfelhasználása 1990 és 2000 között
a hatszorosára emelkedett, de az ipari vízszükséglet is duplázódott
(Madari, D. M., 2007, Wilhelm Z., 2008).
A fokozódó vízigények az agráriumot sem hagyták érintetlenül.
A mezőgazdaság munkahelyteremtő és jövedelemtermelő képes-
sége egyértelműen függ a víz hozzáférhetőségétől, felhasználásá-
tól. Ugyanakkor a sajátos szubvenciós rendszer miatt – mellyel a
felszínalatti vizek gyors felhozatalához szükséges áramot dotálják
– a farmerek nincsenek tisztában az erőforrások valódi értékével.
Ebből következően a mezőgazdasági célú áramfelhasználás jelentő-
sen emelkedett, szinergikusan növelve a káros környezeti hatásokat.
Ezek a tényezők az egész országban – helyenként drasztikusan –
csökkentették a talajvíztükör szintjét, mivel az öntözővizet – a tradí-
ciók dacára – ma már jórészt kutakból biztosítják. Ez alól csak a cse-
kély tőkeerővel rendelkező, és a teljes vízfogyasztáshoz képest mar-
ginális felhasználással jellemezhető törpebirtokok jelentenek kivé-
telt, melyeken a mai napig inkább a hagyományos tankrendszer él
tovább.
A fokozódó vízfelhasználás és a növekvő környezetterhelés miatt
Indiában is egyre inkább belátják, hogy szükség van a konvencioná-
lis gyűjtési és felhasználási technikák újjáélesztésére (Wilhelm Z.
et al., 2009).
FELHASZNÁLT IRODALOM
Begg, I. (1993): The Service Sector in Regional Development. In: Regional
Studies, Vol. 27/8. 817–825. o.
Chisti, M. (2007): The Rise in Remittances in India: A Closer Look. Inter-
neten elérhető: http://www.migrationinformation.org/Feature/display.
cfm?ID=577 (letöltve: 2010. november 12.)
Coffey, W. J. – Polèse, J. (1989): Producer Services and Regional
Development: A Policy-oriented Perspective. In: Papers of Regional
Science Association, Vol. 67. 13–27. o.
Das, G. (2006): The India Model. In: Foreign Affairs July/August 2006. Interne-
ten elérhető: http://www.foreignaffairs.org/20060701faessay85401-p40/
gurcharandas/the-india-model.html (letöltve: 2006. 07. 19.)
Das, T. (2006): A berlini fal leomlásának következményeiről. In: Friedman,
T. L.: És mégis lapos a Föld. HVG Könyvek, Budapest. 48-49. o.
Wilhelm Zoltán
332
Friedman, T. L. (2006): És mégis lapos a Föld. HVG Könyvek, Budapest,
390. o.
Keeble, D. – Bryson, J. – Wood, P. (1997): Az üzleti szolgáltatások növe-
kedése és regionális szerkezete az Egyesült Királyságban. In: Horváth
Gy. (szerk.): Régiók felemelkedése és hanyatlása. Regionális átalakulás
a Brit-szigeteken. Régiók Európája 2. MTA Regionális Kutatások Köz-
pontja, Pécs. 203–225. o.
Madari, D. M. (2007): The Economics of Urban Water Supply. Kalpaz
Publications, New Delhi. 67. o.
Panagariya, A. (2008): India – The Emerging Giant. Oxford Univ. Press,
New York, 5. o.
Raffay Z. (2006): A szolgáltatásfejlesztési politikák eredményességének
mérése. In: III. Magyar Földrajzi Konferencia. MTA FI, Budapest. 1. o.
Singh, G. (2006): A Geography of India. Atma Ram and Sons, Delhi. 554. o.
Szegedi N. – Wilhelm Z. (2008): Dél-Ázsia. In: Horváth G. – Probáld F. –
Szabó P. (szerk.): Ázsia regionális földrajza. Eötvös Kiadó, Budapest.
403-462. o.
Wilhelm Z. (2005): Dél-Ázsia mételye – a kasmíri konfliktus. In: Bugya T.
– Wilhelm Z. (szerk.): Tanulmányok Tóth Józsefnek. PTE TTK FI-ÁK,
Pécs. 335-351. o.
Wilhelm Z. (2008): Fenntartható vízkezelési módok Indiában és ezek
magyarországi hasznosíthatósága. In: Orosz Z. – Fazekas I. (szerk.):
Települési környezet. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen. 272-276. o.
Wilhelm Z. (2009a): Hinduk Afrikában. In: Afrika Tanulmányok. III. évf.,
1. szám. 28-35. o.
Wilhelm Z. (2009b): Urbanizáció és gazdasági növekedés Indiában. In:
Tananyag-Tár 9. PTE TTK FDI, Pécs. 75. o.
Wilhelm Z. – Déri I. – Kisgyörgy P. – Orbán Zs. – Szilágyi S. (2009): Hagyo-
mányos vízmenedzsment Indiában. In: Glied Viktor (szerk.): Vízkonf-
liktusok – küzdelem egy pohár vízért. Publikon Kiadó, Pécs. 171-190. o.
VÉGJEGYZETEK
1 India gazdasági teljesítményét szükségszerűen Kínáéval szokták összehasonlítani. Ha a
növekedés mértékét vesszük górcső alá, akkor Kína megnyerte az utóbbi 20 év versenyét,
évi 9,5%-os bővüléssel. Egyúttal megjegyezzük, hogy a Deutsche Bank előrejelzése sze-
rint – köszönhetően az indiai reformoknak és a munkaerő-növekménynek – az elkövetke-
zendő 15 évben India lekörözi Kínát a növekedés ütemét tekintve; lásd A világ helyzete 2006.
Föld Napja Alapítvány, Budapest. 22. o.
2 Más szerzőknél 300 millió fő szerepel, lásd: Friedman, T. L. (2006): És mégis lapos a Föld.
HVG Könyvek, Budapest. 157. o. Mindenesetre kijelenthetjük, hogy ez a létszám magasabb
az Amerikai Egyesült Államok teljes lakosságánál. Persze az indiai középosztály fogyasz-
tási szokásai, fogyasztásának értéke meg sem közelíti a nyugati, hasonló kategóriával illetett
emberekét. Mindemellett nekik is szükségük van a középosztálybéli identitásukat kifejező
Népességrobbanás, gazdasági növekedés és környezeti válság
333
státuszszimbólumokra. Ilyen lehet – a mobiltelefonok mellett – a Tata Group 2200 dolláros
népautója.
3 Friedman, T. L. (2006): És mégis lapos a Föld. HVG Könyvek, Budapest. 310. o..
4 1884-ben alakult értelmiségi társaság, mely a szocializmus lassú reformok útján való megva-
lósítását hirdeti.
5 Mint a volt szocialista blokkban mindenütt, hazánkban is komoly nimbuszt szőttek apa és
lánya köré. Ma már tudjuk: aki megszerzi a hatalmat, nem biztos, hogy hős. Vö: Kalmár Gy.
(1985): Indira Gandhi. Kossuth Kiadó, Budapest. 174. o.
6 Friedman, T. L. (2006): És mégis lapos a Föld. HVG Könyvek, Budapest. 263. o.
7 Vö. Dinekar Singh befektetésialap-kezelő nyilatkozatával, lásd Friedman, T. L. (2006): i.m.,
268. o..
8 A név az 1960-as évek hippi korszakára, majd a későbbi yuppie időszakra utal. A zippy pedig
a jelen kor energikus, vállalkozó szellemű fiataljait, a „Z-generációt” jelöli.
9 Friedman, T. L. (2006): i.m., 153.o..
10 Üzleti szolgáltatásokon azokat a köztes funkciókat értjük, amelyek termékek vagy más szol-
gáltatások előállításához inputként szolgálnak, és ezáltal közvetett módon részt vesznek a ter-
melési folyamatban (vállalatvezetési tanácsadás, piackutatás, reklám, PR, humán erőforrások-
kal kapcsolatos szolgáltatások, munkaerő-közvetítés és -képzés, számítógépes adatfeldolgozó
és adatelemző szolgáltatások, kommunikációs szolgáltatások, pénzügyi, gazdasági, jogi és
vagyonkezelői tanácsadás). Forrás: Raffay Z. (2006): A szolgáltatásfejlesztési politikák ered-
ményességének mérése. In: III. Magyar Földrajzi Konferencia. MTA FI, Budapest. 1. o.
11 Ilyenformán akár jó jelnek is tekinthető az agrobizniszben érdekelt ITC feljövetele, melynek
hárommilliárd dolláros árbevétel mellett 503 millió dolláros profitja volt 2005-ben (a 2005.
március 31-én végződő költségvetési évet tekintve), és India egyik fő innovátorának számít.
Forrás: Business Week, 2005. augusztus 22-29. 45. o.
12 Friedman, T. L. (2006): i.m., 18-19. o.
13 Accounting Today, 2004. 06. 07.
14 Friedman egyenesen a „világ legjelentősebb szolgáltatóközpontjának” nevezi Indiát; lásd
Friedman, T. L. (2006): i.m., 153. o.
15 Ibid. 31. o..
16 Ibid. 32. o.
17 Ibid. 91. o.
18 Ibid. 34. o.
19 A világ helyzete 2006. Föld Napja Alapítvány, Budapest. 25. o.
20 Friedman, T. L. (2006): i.m., 212. o.
21 Ibid. 153. o.
22 World’s Worst Polluted Places 2007. Blacksmith Institute, New York. Interneten elérhető:
http://www.blacksmithinstitute.org/ten.php (letöltve: 2007. december 2.)
23 A hordó (barrel) a kőolaj mennyiségének mérésére általánosan használt űrmérték. 1 barrel =
0,158987 m
3
= 158,987146 liter.
335
VÍZSZOMJ AUSZTRÁLIA
NAGYVÁROSAIBAN
VÍZHIÁNY, VÍZKORLÁTOZÁS ÉS VÍZREFORM
Keserű Dávid
„Úgy tékozoltuk bolygónk természeti kincseit, a levegőt és a
vizet, mintha nem lenne holnap, s így már nem is lesz.”
(Kurt Vonnegut)
Bevezető
Valószínűleg sokan – a pesszimista emberek mindenképpen – úgy
vélik, hogy a neves író, Kurt Vonnegut vészjósló szavai mára nem
csupán ironikusak, hanem valóra is váltak. Hasonló állásponton van
László Ervin professzor is, aki szerint: „Az általunk teremtett világ
szerkezeti és krónikus, de nem gyógyíthatatlan fenntarthatatlanság-
ban szenved. […] A fenntarthatatlanság fogalmát nem nehéz megér-
teni: azt jelenti, hogy egy folyamat vagy egy állapot változás nélkül
nem képes tovább létezni. Vagy változik, vagy összeomlik. A boly-
gónkon kialakult helyzetet a varázsló inasának balul elsült próbál-
kozásához hasonlíthatnánk: olyan állapotokat teremtettünk, melye-
ket már nem tudunk kordában tartani. Vagy Aladdinhoz hasonlóan
kiengedtük a dzsinnt a palackból, és most ő uralja az életünket. Ha
nem sikerül időben változtatnunk, a vesztünket okozhatja” (László,
2009: 35).
Ezen gondolatok alapján kijelenthetjük, hogy a jelenlegi globá-
lis folyamatok gazdasági, társadalmi és ökológiai szempontból egy-
aránt működésképtelenek. Azonban Mi, optimisták, felelősen gon-
dolkodó emberek lévén reméljük, hogy nincs veszve még minden, és
a László Ervin által leírt sorok között megbúvó változtatási eséllyel
ténylegesen élni tudunk.
Természetesen nem mehetünk el azon tény mellett, hogy a boly-
gónk vízállományának körülbelül 3%-át alkotó, elérhető édesvíz-
készlet – többek között a mértéktelen felhasználásnak és szennye-
Keserű Dávid
336
zésnek köszönhetően – drasztikusan csökken, egyes folyók és tavak
állandó szennyezésnek vannak kitéve, Földünk számos országa és
régiója vízhiányban szenved. Az éltető folyadék iránt az elmúlt évti-
zedekben – főként a gyors népességnövekedés és gazdasági fejlő-
dés következtében – rohamosan megnőtt és folyamatosan növekszik
az igény. Mára az édesvíz stratégiai fontosságú nyersanyaggá vált,
az emberiség pedig eljutott arra a következtetésre, hogy fennmara-
dása és jövője szempontjából elkerülhetetlen vízbázisaink épségé-
nek megőrzése, a vízfelhasználás korszerűsítése, illetve az újrahasz-
nosítási rendszerek gyors bevezetése és elterjesztése.
1. ábra: A Föld vízkészletének megoszlása
(Forrás: http://ga.water.usgs.gov/edu/waterdistribution.html)
A vízhiány rendkívül égető kérdéssé nőtte ki magát, különös tekin-
tettel arra, hogy egyes becslések szerint a jelenlegi édesvízkészlet közel
55%-os kihasználtsága néhány évtizeden belül akár 90%-osra is emel-
kedhet. Továbbá nem elhanyagolható az a tény sem, hogy évente több
millió ember veszíti életét a fertőzött, rossz minőségű „ivóvíz” miatt,
naponta pedig átlagosan közel hatezer gyermek hal meg a szennyezett
víz okozta bakteriális vagy vírusos betegségek – többek között kolera,
vérhas, para- és hastífusz, illetve hepatitis vírus A és E változatai –
közül valamelyikben (Rakonczai, 2008: 95-97; László, 2009: 37).
Vízszomj Ausztrália nagyvárosaiban
337
Egy öttagú háztartás minimális napi vízigénye fejenként 24 liter,
melyben benne vannak az alapvető emberi szükségletek: az ivás,
a főzés, a mosás és a személyi higiéniás tevékenységek kielégítése
(Satterthwaite – McGranahan, 2006: 49). Ez egy roppant alacsony-
nak tűnő számadat, főleg ha figyelembe vesszük, hogy egy gazdag,
fejlett országban élő személy napi vízigénye jóval meghaladja ezt,
akár többszörös különbséget mutatva a fejlődő országokban élők
vízfogyasztási szokásaihoz képest. Utóbbi térségekben ráadásul 1,1
milliárd ember nem jut elegendő és megfelelő minőségű tiszta víz-
hez, sőt egyes becslések szerint ez a szám 2025-re a háromszorosára
nőhet (Rakonczai, 2008: 96; Glied, 2009: 41).
A VÍZHIÁNY PROBLEMATIKÁJÁRÓL RÖVIDEN
Megkérdőjelezhetetlen tény, hogy a víz egyaránt nélkülözhetetlen a
gazdaság és az emberi élet szempontjából, miközben a globális tár-
sadalom egyre nagyobb hányadának kell szembenéznie a növekvő
vízhiánnyal, különös tekintettel arra, hogy az elmúlt évszázadban
a vízhasználat közel hatszorosára emelkedett, duplán meghaladva a
népesség növekedésének intenzitását. Napjainkban bolygónk népes-
ségének 40%-a, tehát mintegy 2,8 milliárd ember él olyan térség-
ben, ahol valamilyen mértékű vízhiány már tapasztalható. A szak-
emberek előrejelzései szerint pedig 2025-re a Föld populációjának
háromnegyede szembesül majd a vízhiányos helyzet valamely for-
májával, a vízínséges országok lakossága pedig meghaladhatja a 3
milliárd főt.
Ez főként Afrikát és Ázsiát érinti, viszont vannak államok,
melyek óriási kiterjedésük miatt nem szenvednek országos szinten
a problémával, de területük és ezáltal társadalmuk bizonyos – szá-
mos esetben jelentős – részét komoly vízhiány fenyegeti. Ezen álla-
mok közé sorolható többek között Kína, India és az Amerikai Egye-
sült Államok (Bergkamp – Sadoff, 2007: 150-152). Egy, a Nemzet-
közi Vízgazdálkodási Intézet kutatói (IWMI, International Water
Management Institute) által összeállított térkép a vízhiányos orszá-
gokat jelöli, a csekély mértékű megjelenéstől egészen az úgyneve-
zett „közeli fizikai hiány” állapotáig.
Keserű Dávid
338
2. ábra: A fzikai és gazdasági vízhiányos térségek
1
( Forrás: IWMI, 2007)
Ausztrália a 2000-es évek eleje óta szinte folyamatos, tartós
szárazsággal küszködik, melynek következtében a vízhiány mér-
téke és az erdőtüzek kockázata jelentős arányban megnőtt (László,
2009: 45).
2
Ezek alapján nem meglepő, hogy a vízhiány hasonlóan
súlyosan érinti az Ausztrál Nemzetközösség nagy népességű délke-
leti és keleti térségeit (pl. a válságos helyzetben lévő Közel-Keletet
és Észak-Afrikát), valamint az Egyesült Államok délnyugati tagál-
lamait, illetve Mexikó északi részét. Az IWMI vizsgálatai szerint
Ausztrália partközeli területei szintén vízhiányosak, a kontinens
nagyobb, belső részéről nincsenek rendelkezésünkre álló becslések;
a földrajzi sajátosságok – a hatalmas sivatagos vidékek – ismereté-
ben azonban nem bővelkedhet vízutánpótlásban.
Vízszomj Ausztrália nagyvárosaiban
339
A vízkérdés minden szegmense, de főként a vízproblémák egyik
témakörét alkotó vízhiány tehát a 21. század egyik legsúlyosabb,
illetve sajnálatos módon egyre elhatalmasodó krízise, mellyel boly-
gónk számos országához hasonlóan Ausztráliának is szembe kell
néznie, és mielőbb orvosolnia szükséges azt.
A KISZÁRADÓ KONTINENS
Ausztrália hagyományosan rendkívül komoly vízgondokkal küzd,
melyet az utóbbi évtizedekben erőteljesen észlelhető globális klíma-
változás tovább súlyosbított. A fő problémát az jelenti, hogy míg a
kontinens a Föld szárazföldi területeinek 5,6%-át foglalja el, addig a
felszíni édesvízkészletek csupán 1%-ával rendelkezik.
Ausztrália planétánk legszárazabb térségei közé tartozik, ugyanis
a Szahara után itt található bolygónk második legnagyobb sivatagos
területe. A geográfiai tényezőkből fakadó nehézségeket súlyosbítja
a gyakran kiszámíthatatlan csapadékmegoszlás és a folyók mérték-
telen kihasználása, főleg annak tükrében, hogy az ausztrál vízbázis
nagyon sebezhető, ezáltal érzékenyen reagál az éghajlatváltozásra.
Az összes földrész közül
3
átlagosan Ausztráliában esik a leg-
kevesebb csapadék, miközben az itt élő lakosság egy főre jutó víz-
felhasználása világviszonylatban is rendkívül magas (1310 m
3
/fő).
A szélsőséges időjárási viszonyok miatt pedig nem csak a szárazföld
belsejében található települések, hanem a partközeli nagyvárosok
víztartalékai is óriási veszélynek vannak kitéve. Mivel csökken a
víztározók szintje, ezért sok helyütt vízkorlátozásokra van szükség,
a folyók vízgyűjtői kimerülnek, a felszín alatti vizeket kiszipolyoz-
zák, a városi infrastruktúra és csatornarendszer pedig elavult, felújí-
tásra szorul (Keserű, 2009: 191-192).
Ausztrália emberemlékezet óta a viszonylag csapadékmentes
földrészek közé tartozik, azonban az évtizedek elteltével tapasz-
talható nagymértékű, már-már természetellenes aszály és száraz-
ság egyértelműen az antropogén (emberi) tényezők okozta globális
klímaváltozás hatásainak tulajdonítható. Az éghajlatváltozás okozta
problémákért az ötödik kontinens is nagyban felelős, hiszen Auszt-
rália napjaink egyik legnagyobb károsanyag-kibocsátó és szénfüggő
állama, mivel gazdasága jelentős mértékben a fosszilis energiahor-
dozókra épít, annak ellenére, hogy évek óta dollármilliókat fektet
a tiszta szén technológiákra (Clean Coal Technology) történő foko-
Keserű Dávid
340
zott átállásra, kutatás-fejlesztésre, illetve a fejlődő országok számára
ezen tudás továbbadására (Flannery, 2009: 53-55).
Visszakanyarodva a vízproblémákhoz elmondhatjuk, hogy az
ausztrál politikusok csak az 1990-es évek derekán kezdtek el foglal-
kozni a vízhiány kérdésével, amikor nyilvánvalóvá vált a nagyvárosi
víztározók szintjének csökkenése, valamint hogy a vízpocsékolás
már nem kizárólag a kisebb településeket, hanem az urbanizált vidé-
keket is egyre érzékenyebben érinti. Ez arra sarkallta a döntéshozó-
kat, hogy tegyék félre a környezeti gondokkal – legfőképpen a víz-
problémákkal – szemben tanúsított elutasító, tartózkodó magatartá-
sukat, és vegyenek végre tudomást azok létezéséről. Magától értető-
dött, hogy a fenyegető vízhiány drasztikus súlyosbodásának elkerü-
lése érdekében gyors beavatkozásokra volt szükség. Az esetek nagy
részében viszont elsietett félmegoldások születtek, amelyek általá-
ban csupán vízkorlátozást jelentenek.
A civil és kutatói szféra egyaránt fokozott nyomást gyakorolt a
kormányzatra, miután világossá vált, hogy az ausztrál vízbázis óri-
ási veszélynek van kitéve. Az aggasztó vízválságot – hasonlóan az
éghajlatváltozáshoz és a fejlődő országokban tapasztalható nyomor-
hoz, vagy a túlpörgetett fogyasztáshoz – az állami beavatkozáson
túl az összes érintett szereplő felelősségvállalásával lehet enyhíteni
vagy megoldani, ugyanolyan természetességgel akár, mint ahogy
száz évvel ezelőtt ugyanezen szereplők elindították a máig ható és a
jövőt veszélyeztető piaci folyamatokat.
VÍZHIÁNY AZ AUSZTRÁL NAGYVÁROSOKBAN
A csapadékhiány következtében, azonos párolgási intenzitás mellett
minden évszakban fokozottabb lesz a párolgásarány, mely a folyók
vízhozamát és az éltető vízhez történő hozzájutás esélyét is csök-
kenti.
4
Egyes előrejelzések szerint az aszály az elkövetkező 70 évben
több város hanyatlását is okozhatja. Ez főként a kontinens belső terü-
letein fekvő kisebb-nagyobb településeket érinti, de veszélybe kerül-
hetnek olyan nagyvárosok is, mint a nyugat-ausztráliai Perth, a dél-
ausztráliai Adelaide, vagy a keleti part – sőt egész Ausztrália – leg-
ismertebb és legnépesebb városa, Sydney.
Az Ausztrál Környezetvédelmi Hivatal felmérései szerint 1975
és 1996 között majdnem 50%-kal csökkent Perth felszíni vízellátása,
1997 és 2004 között pedig tovább romlottak az adatok. Ez a tenden-
Vízszomj Ausztrália nagyvárosaiban
341
cia a ’70-es évektől tapasztalható melegebb időjárásnak köszönhető,
amikortól a téli csapadék mennyisége folyamatosan csökkenni kez-
dett, ami mára az akkori viszonyokhoz képest közel 20%-os visz-
szaesést jelent. Ennek következtében a város víztározói, valamint a
közeli vízgyűjtő-területek nem jutnak elegendő utánpótláshoz, az
aszály folytán pedig a felszín alatti vízkészletek sem tudnak rege-
nerálódni, így a talajvíz kiaknázása miatt egyfolytában apad a meg-
lévő tartalék mennyisége.
A fenti gondok önmagukban is elegendő problémát okoznak –
hiszen a város klímája amúgy is az egyik legszárazabb a Földön –,
azonban az egyre kellemetlenebbé váló helyzetet csak tetőzi, hogy
a metropolisz lakói fogyasztják a legtöbb vizet a kontinens nagyvá-
rosai közül annak ellenére, hogy az utóbbi években a hatóságok víz-
használatot korlátozó rendelkezéseket vezettek be a város víztartalé-
kainak biztosítása érdekében.
5

Nyugat-Ausztrália fővárosa az ivóvíz egyharmadát felszíni víz-
tározókból nyeri, a maradék kétharmadot pedig a talajvizek adják.
A Nemzetközösségi Tudományos és Ipari Kutatóintézet (CSIRO,
Commonwealth Scientific and Industrial Research Organisation)
folyamatosan figyeli és elemzi a Perth vízgazdálkodásával kapcsola-
tos terveket, környezeti, gazdasági és társadalmi hatástanulmányo-
kat készít, melyek által a település vízszükségletét próbálják meg-
oldani, illetve a város mellett fekvő területek talajvízkészletének
egyensúlyát kívánják megőrizni. Mindemellett a környezetvédelmi
szakemberek felülvizsgálják, hogy a régióban használt technológiák
és a térségre vonatkozó stratégiák megfelelnek-e a folyamatosan vál-
tozó kihívásoknak, ezáltal megpróbálják optimalizálni és korszerű-
síteni a vízellátást és a víztakarékossági intézkedésekre vonatkozó
aktuális szabályozásokat.
Perth olyan különleges helyzetben van, melyet bolygónk legtöbb
városa nem mondhat el magáról: történetesen körülbelül 80 ezer
háztartás rendelkezik saját – sok esetben engedély nélküli – fúrt
kúttal, melyből szivattyúzás útján nyerik ki a vizet.
6
Ennek követ-
kezményeként a vízművek termelési szintjét jóval meghaladják az
egyéni fogyasztások, mivel a lakosok így korlátlanul hozzáférnek a
talajvízhez, ebből fakadóan napjainkban már minden új felhasználó-
nak engedélyeztetnie kell a házi vízkivételi berendezéseket. Termé-
szetesen az ily módon kinyert víz minősége megfelelő tisztítás nél-
Keserű Dávid
342
kül nem felel meg az egészségügyi előírásoknak,
7
ezért a törvényi
szabályozásnak megfelelően csak a pázsit gondozására, kertészke-
désre és ipari célokra lehet alkalmazni.
Sydney esetében a helyzet még kritikusabb, ugyanis a folyók víz-
hozamának csökkenése következtében a metropolisz csak a mester-
ségesen épített víztározókban bízhat. A város kétévnyi víztartalékot
képes felhalmozni, így elmondhatjuk, hogy Sydney a Föld egyik leg-
nagyobb raktárkapacitással rendelkező városa, azonban az aszály és
a csapadékmennyiség tartós csökkenése miatt a tározók nem tudnak
kellő mértékben újratöltődni (Flannery, 2006: 103).
A Brisbane környéki víztározók szintjei a 2004 óta folyamato-
san tartó gyenge csapadékhullásnak köszönhetően a kapacitásuk
38%-ára süllyedtek 2008-ra. Ennek eredményeként a városban 6-os
szintű vízkorlátozás van érvényben, de az ország többi nagyvárosa
sincs sokkal jobb helyzetben (Wong, 2008). A város vízügyi helyze-
tének rendezését és megreformálását az sem hátráltathatja, hogy a
víztározók szintje 2010-re a 70%-os érték környékére kúszott visz-
sza, nagy valószínűséggel csak ideiglenesen.
Míg a nem megújuló vízforrások mennyisége csökken, addig
az ausztrál városok folyamatosan terjeszkednek, becslések szerint
2050-re az ország lakosságának száma a jelenlegi 22 millióról 33
millióra fog növekedni, így mindenképpen megoldást kell találni a
vízhiány okozta gondokra.
VÍZKORLÁTOZÁSOK AUSZTRÁLIA-SZERTE
Egyre gyakrabban előfordul, hogy a hosszú ideig tartó száraz-
ság vagy egy hőségriadó kapcsán a Föld különböző pontjain fekvő
önkormányzatok úgy döntenek, vízkorlátozást vezetnek be. A stra-
tégia nem újdonság, hazánkban is – igaz csak néhányszor – előfor-
dult már hasonló eset, viszont az ausztrál helyzet teljesen egyedi,
ugyanis szinte egész évben, folyamatosan érvényben van valamilyen
vízhasználatot tiltó rendelkezés. A víztározók kimerülése, a foko-
zódó vízhiány és a kontinens sajátosságai következtében tudatosult
a döntéshozókban, hogy átfogó változtatásokra van szükség. Ennek
kapcsán fogalmazódott meg a „Water for the Future” program kere-
tében kidolgozandó gazdaságosabb vízhasználat, mely felelős gon-
dolkodáshoz mérten, a már aktuális vízkorlátozási trendek mellett
megoldhatja az ivóvízkészlet fenntarthatóságának problémáját.
Vízszomj Ausztrália nagyvárosaiban
343
3. ábra: Vízkorlátozások Dél-Ausztrália államban (Forrás: SA Water, 2010)
A vízkorlátozás fajtája és mértéke államról-államra változik
(helyenként a 3-as szintű megkötés a maximum, máshol a 7-es foko-
zatú a legszigorúbb), azonban számos hasonló elemet is tartalmaz.
Keserű Dávid
344
Ausztrália összes tagállamában létezik szabályozás a kert és a pázsit
locsolására, az autómosásra, az aszfalt tisztítására, valamint az úszó-
medencék feltöltésére vonatkozólag.
Elmondható, hogy szinte mindegyik nagyváros életében van
valamiféle korlátozás, sok esetben már évek óta. Sajnálatos módon a
megszorítások száma folyamatosan növekedett az elmúlt két-három
esztendő során. Például a Queensland területén fekvő, alig nyolcezer
lakosú Kingaroy városában 2007 októberében a legszigorúbb, azaz
7-es szintű korlátozást vezettek be. Ennek kapcsán minden kültéri
vízhasználatot külön engedélyhez kötöttek az illetékes hatóságok,
így a tiltó rendeletet megszegők súlyos pénzbírságra számíthatnak.
A legrosszabb helyzetben mégis a már többször említett nagy
városok vannak. Az ausztrál települések víztározóinak átlagos állása
2009-ben számos esetben nem haladta meg a maximálisan lehetsé-
ges kapacitás 60%-át, bár a legtöbb településen a helyzet 2010-re
valamelyest javult az átmenetileg megnövekedett esőzésnek köszön-
hetően.
8
Ennek ellenére szinte minden városban legalább 2-es vagy
3-as szintű vízkorlátozás van érvényben.
Hiába Sydney a Föld egyik legnagyobb víztározó-kapacitással
rendelkező városa, hiába tartozik az élvonalba világszinten, hiába
kiemelkedő az ausztrál viszonyok közepette, mégis el kell mondani,
hogy a metropoliszban 2008 februárja óta a legmagasabb szintű meg-
kötés van érvényben. Ez történetesen azt jelenti, hogy kézi locsolót
vagy egyéb kerti öntözőrendszereket csak szerdán és vasárnap dél-
előtt tíz óra előtt, illetve délután négy óra után szabad bekapcsolni.
Autómosás csak a lakhelyen történhet, de kizárólag olyan magas-
nyomású tisztítóberendezéssel, vagy kézzel könnyedén kikapcsol-
ható, szórófejes slaggal, mely percenként maximum tíz liter vizet
fogyaszt. Az ablak, házfal mosására, és az ereszcsatorna tisztítá-
sára szintén a fenti szabályok érvényesek. Tömlőt és slagot egye-
dül a medencék töltésekor szabad felügyelet nélkül hagyni, azonban
a tízezer liternél nagyobb űrtartalmú úszómedencék fel- és újratöl-
téséhez a Sydney-i Vízmű engedélyére van szükség. Az országút, az
utca felülete és a járda pedig csak biztonsági okokból, vészhelyzet
esetén, illetve építési munkálatokkal szorosan összefüggő tevékeny-
ségek során locsolható. Ezzel szemben – teljesen érhető módon – a
tűzoltás és a vele kapcsolatos aktivitás mentességet élvez a vízkor-
látozás alól.
Vízszomj Ausztrália nagyvárosaiban
345
Melbourne szerencsésebb helyzetben van mint Sydney, mivel a
városban jelenleg csak 2-es szintű vízkorlátozás van érvényben.
9
Ez
tulajdonképpen azt jelenti, hogy a kerteket és a pázsitot manuáli-
san beállított locsolóval csak reggel hat és nyolc, illetve este nyolc
és tíz óra között lehet gondozni. Az automata öntözőberendezése-
ket viszont csak éjfél és hajnali négy óra közötti időtartamban sza-
bad üzemeltetni. A vízkorlátozás további megkötése, hogy a fenti
időpontok nem minden napra vonatkoznak, ugyanis a páratlan ház-
számú lakások a hónap páratlan napjain, a páros házszámú lakások
pedig csak a hónap páros napjain öntözhetik a kertjüket. A 31 napos
hónapok 31. napján a páros és páratlan lakások számára egyaránt
engedélyezett a locsolás. A szórófejes kézi slag, a vödör és az öntö-
zőkanna használata azonban bármely időpontban engedélyezett, a
pázsitot viszont néhány esetben tilos ivóvízzel öntözni. A sportlé-
tesítmények füves pályáit – például golf-, tenisz- és krikettpályák
– csakis előre meghatározott vízmegőrzési tervek alapján, a játék-
hoz feltétlenül szükséges pályaállapot megóvása érdekében szabad
locsolni. Emellett az autómosásra, az aszfalt tisztítására és az úszó-
medencék feltöltésére is vonatkoznak szabályok, melyek szinte teljes
mértékben megegyeznek a Sydney-nél leírtakkal.
10
1. táblázat: Vízkorlátozás mértéke egyes ausztrál településeken
(Forrás: WSAA, 2010 alapján saját szerkesztés)
Állam/Terület Település
Vízkorlátozás
kezdete
Jelenlegi víz-
korlátozási stá-
tusz kezdete
Jelenlegi
korlátozás
mértéke
(szint)
Ausztrál Fővá-
rosi Terület
Canberra 2005 november 2006 december 3
Új-Dél-Wales Goulborn 2004 október 2007 július 3
Griffith 2007 november 2007 november 2
Orange 2009 október 2010. január 5a
Sydney 2003. október 2008. február 3
Wagga
Wagga
2007. december 2009. július 4
Északi Terület Darwin Jelenleg nincsen érvényben vízkorlátozás
Queensland Brisbane 2005. május 2007. november 6
Gold Coast Jelenleg nincsen érvényben vízkorlátozás
Townsville 2006. november 2007. február 1
Keserű Dávid
346
Dél-Ausztrália Adelaide 2003 2007. január 3
Tasmania Jelenleg nincsen érvényben vízkorlátozás
Victoria Ballarat 2010. január 2010. augusztus 1
Bendigo 2009. január 2009. január 3
Melbourne 2006. augusztus
2010. szeptem-
ber
2
Nyugat-Auszt-
rália
Perth 1996 2007. október 4
A „WATER FOR THE FUTURE” ÉS A FENNTARTHATÓ VÍZEL-
LÁTÁS MEGALAPOZÁSA
A problémákra leghatékonyabban eddig a munkáspárti Kevin Rudd
nevével fémjelzett kormány igyekezett választ találni. A Rudd-féle
kormányzat égisze alatt indított és a jelenleg is kormányzati irá-
nyítás alatt megvalósuló „Water for the Future” elnevezésű terve-
zet hosszú távú megoldást keres a klímaváltozással járó bonyodal-
makra, többek között a szárazságra, a vízhiányra és a növekvő víz-
igényekre.
A projekt 2008 és 2018 között 12,9 milliárd ausztrál dollárt fek-
tet stratégiai programokba, a vízgazdálkodás fejlesztésébe, és a
vidéki-városi vízpolitikai reformokba. A terv nemzeti összefogást
sürget, ugyanis a vízellátás megfelelő biztosítását nemcsak a köz-
ponti kormányzat szintjén, hanem tagállami keretek között is szabá-
lyozni kívánják. A nemzetközösségi kormány feladata, hogy a glo-
bális éghajlatváltozás időszaka alatt stratégiai iránymutatásokkal és
tanácsokkal lássa el az államokat, illetve a helyi önkormányzatokat.
A vízproblémák rendezésében elkerülhetetlen a döntéshozók
összefogása, továbbá meg kell szüntetni a különböző szintek között
eddig tapasztalt civakodást és vádaskodást, mivel a vízkérdésben
csakis közös felelősségvállalással lehet előbbre jutni. Penny Wong, a
Rudd-kormány éghajlatváltozásért és vízügyekért felelős minisztere
kijelentette, hogy „a tagadás, a halogatás és az egymásra mutoga-
tás nem oldja meg a vízhiány kérdését” (Wong, 2008).
A sűrűn hangoztatott kooperáció kapcsán a „Water for the Future”
programot négy prioritást élvező területre bontották. Ezen kulcsfon-
tosságú elemek közül a második és harmadik pillérek vonatkoznak a
vízreformra, konkrétan a települési vízellátás biztosítására, illetve a
megfontoltabb vízhasználatra.
Vízszomj Ausztrália nagyvárosaiban
347
A program keretén belül a vízellátás reformjára kerül sor, mivel
annak megfelelő biztosítása rendkívül égető kérdéssé vált, hiszen a
nagyvárosokban élő több millió ember vízfelhasználását kell bizto-
sítani. Ezért a kormány a „Water for the Future” kezdeményezéshez
kapcsolódó Nemzeti Városi Víz és Sótalanítási Terven
11
keresztül
közel egymilliárd dollárt fordít a korszerűsítésre. A kabinet a tag-
államokkal, a helyi önkormányzatokkal és a civil szférával karöltve
olyan új, innovatív rendszereken dolgozik, melyek magukban fog-
lalják a sótalanító üzemek létesítését a partok mentén, a víz újra-
hasznosításával és a csapadékvíz elvezetésével kapcsolatos projek-
tek kivitelezését.
Az elképzelés elsősorban az 50 ezer fős, vagy az annál népe-
sebb települések fejlesztésére koncentrál, a tagállamok pedig később
is felhasználhatják az egymilliárd dollárból fennmaradó pénzössze-
get a városi vízreformok elindítására. Természetesen az alacsonyabb
népességű területek sem maradnak forrás nélkül, számukra egy 250
millió dolláros alappal bíró kezdeményezést indítanak az újítások
megvalósítására.
12

A döntéshozók úgy vélik, hogy a szóban forgó tervezetek meg
tudják oldani a városok növekvő vízigényét, garantálni tudják a víz-
biztonságot, illetve megfelelő fegyvert adnak a városok kezébe,
hogy azok eredményesen vehessék fel a küzdelmet az éghajlatválto-
zás kihívásaival (Keserű, 2009: 196-197).
A program harmadik pillére a megfontoltabb vízhasználatra
vonatkozik, ugyanis napjainkban– a „sok kicsi sokra megy” elve
alapján – a kevesebb is rengeteget számít, mivel Ausztráliában alig
van olyan település, ahol ne lenne érvényben valamilyen szintű
vízkorlátozás. A kormány álláspontja szerint a klímaváltozás és
a növekvő vízigény ördögi kombinációja folytán az emberek nem
engedhetik meg maguknak az éltető folyadék felesleges pocsékolá-
sát. Éppen ezért a víz védelme és a hatékonyabb fogyasztás a vízgaz-
dálkodási tervek gerincét alkotó kettőst jelentik.
A kabinet célja az indokolatlan vízfogyasztás minimalizálása
és a felhasználás eredményességének növelése. A városi térségek-
ben 250 millió dollárt költenek a háztartások támogatására, ezáltal
– hasonlóan a közel- és távol-keleti országok törekvéseihez – haté-
konyan működhet az otthoni vízmegtakarítás,
13
melynek lényege az
esővízgyűjtő tartályok számának növelése és korszerűsítése.
Keserű Dávid
348
Ausztrál családok ezrei részesülnek az előirányzott keretösz-
szegből, így jelentősen könnyebbé válik az egyéni újrahasznosítási
rendszer kiépítése, valamint a kor kihívásainak megfelelően történő
átalakítása. Mindezek mellett a kormány további 250 millió dollárt
fordít a városi vízhálózatok – többek között a csatornarendszer –
megújítására.
A megfontolt vízhasználatra vonatkozó felkészítés már az isko-
lákban elkezdődik, ennek kapcsán az ausztrál kormány folyama-
tosan oktató programokat szervez a fiatalságnak. A gyerekek így
megtanulhatják, hogyan spórolhatnak bolygónk egyik legértéke-
sebb kincsével, legyen szó zuhanyzásról, mosogatásról, autómo-
sásról vagy a pázsit gondozásáról. A tájékoztató előadások egyik fő
célja – a fenntarthatóságra és a környezettudatos gondolkodásra tör-
ténő nevelés mellett –, hogy a csöpögő csapok és a szivárgó víz nél-
küli élet ne csak utópia legyen. A diákok továbbadhatják szüleiknek
az iskola falai között megszerzett tudást, elősegítve ezzel az üzleti
életben, az ipar területén és az agrárszektorban dolgozó felnőttek
felelősségvállalását.
A megfontoltabb vízhasználat, a vízellátás korszerűsítése, vala-
mint az eső- és szennyvízhasznosító rendszerek megreformálása
mellett egy újabb alternatívát jelenthet a tengervíz sótalanítása. Ezen
eljárásnak azonban akad néhány hátráltató tényezője, történetesen
egy sótalanító üzem felépítésének költségvonzata dollármilliókra-
milliárdokra rúg, a működése is óriási összegeket emészt fel, és a
vízszámla is jelentősen megemelkedhet. Ennek ellenére a sótalanítás
opciója feltétlenül megfontolandó, mivel egyes kutatók azt jósolják,
hogy 2020-ra az Adelaide-i ivóvíz minősége öt mérésből kétszer az
Egészségügyi Világszervezet (World Health Organization – WHO)
biztonsági szintje alatt lesz.
Dél-Ausztrália fővárosa az éves vízfogyasztásának felét a
Murray-folyóból fedezi, nagy mennyiségű vizet vonva el a folyó-
tól, ezért mindenképpen rendezni kell a település vízügyi helyze-
tét. Az Adelaide-i Egyetem professzorai a közelmúltban kidolgoztak
egy lehetőséget a város ivóvízellátásának biztosítására, melyben a
sótalanító parkok létrehozása meghatározó szerepet játszik, ugyanis
ily módon kívánják kielégíteni a vízigényeket. A metódus során a
tengervízből kivonják a felesleges sótartalmat, és emberi fogyasz-
tásra is alkalmas vizet állítanak elő.
Vízszomj Ausztrália nagyvárosaiban
349
Az egyetem doktori képzésén részt vevő hallgatók vizsgálatai
alapján a kinyert víz minősége maximálisan megfelel az egészség-
ügyi előírásoknak. Néhány sótalanító üzem már működik az ország-
ban, s a kitermelés egyre gazdaságosabbá válása következtében
további, a nagy metropoliszok ellátására is alkalmas telepek építése
kezdődött meg. Ilyen sótalanító park működik például a nyugat-
ausztráliai Perth-höz közeli Kwinana nevű település mellett, mely
alternatívaként szolgál a város vízproblémáinak megoldásához. A
déli és keleti térség legnagyobb sótalanító létesítménye a metropo-
lisz vízfogyasztásának közel 17%-át fedezi, a működéséhez szüksé-
ges elektromos áramot pedig a környéken felépített szélerőműpark
biztosítja, az üzem tehát maximálisan környezetbarát.
14

A sikeren felbuzdulva a kormány további erőfeszítéseket tett,
hogy minél több hasonló kapacitással rendelkező park épülhessen,
melynek eredményeként a következő sótalanító üzem szintén Nyu-
gat-Ausztráliában, Binningup mellett fog felépülni 2011 decembe-
rére. Az építés költsége közel megháromszorozódott az előző telep-
hez képest, azonban ennek ellenére is fontos szerepet fog játszani
Perth életében, ugyanis így a városi vízellátásban a sótalanításból
kinyert víz hányada 20%-ra emelkedik,
15
és elődjéhez hasonlóan
szintén környezetkímélő módon jut majd energiához.
16
MELBOURNE POZITÍV PÉLDÁJA
Melbourne Ausztrália környezetvédelmi törekvéseinek egyik zász-
lóvivőjévé vált az utóbbi években. A települési önkormányzat a fej-
lődést, a munkahelyteremtést és a prosperáló gazdaságot a környe-
zetgazdálkodás kapacitásának növelésével párosítja. A városban
rendkívül fontos környezetvédelmi stratégiákat fogadtak el a káros-
anyag-kibocsátásra, a vízhasználatra és vízfogyasztásra, valamint a
hulladékkezelésre.
A klímaváltozás elleni küzdelem keretében a piaci folyamato-
kat ötvözték a szabályozásokkal, ezáltal az energiafelhasználás és
a pénzügypolitika szempontjából gazdaságosabbá tették a műkö-
désüket és javították a versenyképességüket is. Az önkormányzat
2010 végére például 50%-ra próbálja csökkenteni a saját szén-dio-
xid- kibocsátását. Az újonnan felépített „Városháza 2” nevű épület
pedig a maximálisan adható környezetbarát besorolást, azaz 6 zöld
csillagot kapott. Az irodaház számos innovatív megoldást tartalmaz,
Keserű Dávid
350
így jelentős mértékben sikerült redukálni az épület energia- és víz-
felhasználását.
Sőt, a városatyák ennél is tovább mentek, ugyanis Melbourne
építési szabályzatában helyet kaptak olyan rendelkezések, melyek
szerint az új irodaépületek építésénél kötelesek megoldani az ener-
giahatékonyság javítását, a napenergia alkalmazását vagy éppen
az esővíz összegyűjtését és a szennyvíz újrahasznosítását (Roper,
2006: 127-129). A beruházók ehhez anyagi támogatást igényelhetnek
a kormánytól, illetve a helyi önkormányzattól egyaránt. Ezek alap-
ján nem meglepő, hogy a közel 3,8 millió fős metropolisz bolygónk
legélhetőbb városainak egyike.
17
A fenti példák csak az első lépések a város jövőbeni, komoly ter-
vei közül. Victoria állam fővárosa 2020-ra 40%-kal kívánja csökken-
teni vízfelhasználását, valamint nettó zéró kibocsátást akar elérni az
üvegházhatású gázok terén. Ezzel párhuzamosan az önkormányzat
támogatja azoknak a vízmegtakarítási eljárásoknak a bevezetését,
amelyek működésének melléktermékeként nem keletkezik szén-dio-
xid. Emellett az esővíz összegyűjtésére és alkalmazására, illetve a
szennyvíz újrahasznosítására helyezik a hangsúlyt.
2030-ig olyan átfogó stratégiával rendelkezik a metropolisz,
melyet nem sok település, sőt ország sem mondhat el magáról. Olyan
zöldebb város kialakítását tűzték ki célul, mely a növekedést és a
gyarapodást fenntarthatóvá teszi. Ennek jegyében egy komplett,
kilenc fő témából álló koncepciót alakítottak ki, mely az üzleti életre,
a természeti erőforrásokra, a gazdaságra, az energiafelhasználásra,
a tömegközlekedésre, a kulturális örökségre, a munkahelyekre és a
vízfelhasználásra vonatkozik. Ez utóbbihoz többek között a követ-
kező alternatívák kapcsolódnak:
• Biztosítani kell, hogy a vízkészletek kezelése fenntartható
módon történjen (A vízkészletek fenntartható kezelése);
• Mérsékelni kell a csapadékvíz betörését az öblökben;
• A talajvíz védelme.
Melbourne a sótalanítási eljárás alkalmazásának tekintetében
is élharcos kíván lenni, melynek eredményeként a városhoz közel
eső Wonthaggi mellett 2011 végére a már említett perthi üzemhez
hasonló telepet építenek. Az új létesítmény előreláthatólag 3,5 milli-
árd dollárból készül el, mely a tervezett binningupi költségeknek kis
híján négyszerese, viszont 410 megaliter vizet készít majd naponta.
Vízszomj Ausztrália nagyvárosaiban
351
A víztermelés szempontjából tehát közel háromszoros mennyiséget
tud produkálni, mint a már említett kwinanai telep. Ez a kapacitás
közel sem elhanyagolható, ugyanis az előrejelzések szerint négyszer
annyi lakost fog ellátni (Melbourne lakosságának 33%-a elégítheti ki
ezáltal a vízigényeit), mint a Perth közelében lévő üzem.
A prognózisok alapján azonban a parknak valószínűleg két hát-
ránya is lesz: a károsanyag-kibocsátás és a vízdíjak emelkedése.
Az előbbit igyekeztek elkerülni, ennek ellenére úgy tűnik, hogy a
wonthaggi létesítmény energiaellátását nem tudják csupán szél-
energiával fedezni, ezért gáz- vagy széntüzelésű erőművek fogják
pótolni az energiahiányt. Ennek következtében viszont az üvegház-
hatású gázok, főleg a szén-dioxid kibocsátása jelentős mértékben
megemelkedhet a térségben. Az utóbbiért pedig jórészt a sótalanítási
eljárás és a hozzá kapcsolódó új vízvezeték megépítésének költsé-
gei a felelősek.
ZÁRÓ GONDOLATOK
Az ausztrál városok számos ökológiai problémával néznek szembe,
ezt csak nehezíti a vízhiány. Természetesen az antropogén ténye-
zőknek nagyban köszönhető klímaváltozás következtében kialakult
helyzet folytán cseppet sem lehetünk felhőtlenül boldogok. Gondo-
lok itt a sok esetben félmegoldásként funkcionáló vízkorlátozásokra,
melyek a legtöbb szakértői vélemény szerint akadályozzák a gazda-
ság működését és az emberek mindennapjait.
Azt viszont feltétlenül el kell ismernünk, hogy az ébredező kor-
mányzati politika nyomán elért eredményekre feltétlenül büszkék
lehetnek, hiszen látható, hogy az ausztrálok rengeteg gondot fordí-
tanak a vízkérdésre. Mára a politikusok is belátták, hogy komolyan
kell venni a környezeti problémákat, és érdemes áldozni rájuk pénzt
és energiát egyaránt.
Folyamatosan születnek tervek, melyek Ausztrália sérülékeny
vízgazdálkodását és városi vízfelhasználását igyekeznek megrefor-
málni. A célok világossá tételével és a különböző stratégiák megal-
kotásával, illetve a kézzelfogható intézkedések bevezetésével (Water
for the Future, sótalanítási eljárás, esővízgyűjtő tartályok építése)
megvalósulhat a tényleges vízügyi reform, aminek következménye-
ként talán idővel csökkenhet a vízkorlátozás szigorú jellege, eset-
leg hosszú távon teljesen meg is szűnhetnek a tiltó szabályozások.
Keserű Dávid
352
Az utóbbi évek pozitív hozzáállásával az ausztrálok példát mutatnak
a nyugati világ számára és – legalábbis a vízgondok kezelése tekin-
tetében – követendő mintákat alakítottak ki.
FELHASZNÁLT IRODALOM
Bergkamp, Ger – W. Sadoff, Claudia (2007): „A víz a fenntartható gazda-
ságban”. In: A világ helyzete 2008 – Fenntartható gazdaság. Föld Napja
Alapítvány, Budapest. 150-169. o.
Dovers, Steve (2008): „Urban water: Policy, institutions and government”.
In: Troy, Patrick (szerk.): Troubled Waters – Confronting the Water
Crisis in Australia’s Cities. ANU E Press, Canberra. 81-98. o.
Flannery, Tim (2006): Időjárás-csinálók. Akkord Kiadó, Miskolc
Flannery, Tim (2009): Now or Never. Atlantic Monthly Press, Grove/
Atlantic Inc., New York
Glied Viktor (2009): Kiszáradó Afrika, szomjazó kontinens – Afrikai víz-
problémák. In: Glied Viktor (szerk.): Vízkonfliktusok – Küzdelem egy
pohár vízért. Publikon Kiadó, Pécs. 41-66. o.
Keserű Dávid (2009): Ausztrál vízproblémák. In: Glied Viktor (szerk.):
Vízkonfliktusok – Küzdelem egy pohár vízért. Publikon Kiadó, Pécs.
191-204. o.
László Ervin (2009): Új világkép – A tudatos változás kézikönyve. Nyitott
Könyvműhely, Budapest
Rakonczai János (2008): Globális környezeti kihívásaink. Universitas Sze-
ged Kiadó, Szeged
Roper, Tom (2006): Városképek: Melbourne. In: A világ helyzete 2007 –
Városaink jövője. Föld Napja Alapítvány, Budapest. 127-129. o.
Satterthwaite, David – McGranahan, Gordon (2006): „Ivóvízellátás és csa-
tornázás”. In: A világ helyzete 2007 – Városaink jövője. Föld Napja Ala-
pítvány, Budapest. 49-73. o.
Penny Wong’s Speech to the 4th Annual Australian Water Summit Syd-
ney. Convention and Exhibition Centre, 2008. április 29. (letöltve:
2010.07.03.)
INTERNETES FORRÁSOK
http://www.abc.net.au/news/stories/2009/06/25/2608129.htm?site=news
http://www.cana.net.au/water/index.html
ht t p://www.dse.vic.gov.au/melbour ne2030onli ne/content /policies_
initiatives/07_greener.html
http://www.economist.com/blogs/gulliver/2010/02/liveability_rankings
ht t p://www.environment.gov.au/soe/2001/publications/report /pubs/
soe2001.pdf
Vízszomj Ausztrália nagyvárosaiban
353
http://www.environment.gov.au/water/index.html
http://www.getgreen.com.au/2007/04/09/australian-water-crisis-facts/
http://www.melbourne.vic.gov.au/Environment/WhatCouncilisDoing/
Pages/Watersavingsinitiatives.aspx
http://news.bbc.co.uk/2/hi/6620919.stm
http://www.ourwater.vic.gov.au/saving/restrictions/stage2
http://www.sca.nsw.gov.au/dams-and-water/weekly-storage-and-supply-
reports
http://www.sydneywater.com.au/Savingwater/WaterRestrictions/
http://www.vicwater.org.au/index.php?sectionid=969
http://www.water-technology.net/projects/perth/
https://www.wsaa.asn.au/Media/Facts/StorageLevels/201002%20Total%20
Water%20Storages%20and%20Restrictions%20February%202010.pdf
VÉGJEGYZETEK
1 A térkép a folyók kihasználtságának %-os eloszlásával definiálja a vízhiányos állapotot, de
köbméterben kifejezve akkor beszélhetünk kezdődő vízhiányról, ha a megújuló vízkészletek
éves vízhozama nem éri el az 1700 m
3
/főt.
2 Habár gyújtogatás volt az elindítója, de az egyre elhatalmasodó aszály csak olaj volt a több
száz életet követelő, 2009 elején keletkezett tűzvészre, mely az ausztráliai Victoria és Dél-
Ausztrália államokban tombolt.
3 Az Antarktiszt is beleszámítva.
4 2008 októberében Melbourne és Adelaide csapadékmennyisége messze a megszokott átlag
alatt volt.
5 Emellett Perth lakossága mégis folyamatosan növekszik, többek között a magas életszínvo-
nal miatt.
6 http://news.bbc.co.uk/2/hi/6620919.stm (letöltve: 2010.szeptember 22.)
7 A víz növényvédő-szert, olajszármazékot, baktériumokat és vegyi anyagokat is tartalmazhat.
8 Sydney víztározója 2010. szeptember 30-án 57,8%-os szinten állt: http://www.sca.nsw.gov.
au/dams-and-water/weekly-storage-and-supply-reports (letöltve: 2010.10.07.)
9 2010. szeptember 1-je óta, előtte a szigorúbb, hármas szintű megkötés volt érvényben: http://
www.ourwater.vic.gov.au/saving/restrictions/stage3-melbourne (letöltve: 2010.10.07.)
10 http://www.ourwater.vic.gov.au/saving/restrictions/stage2 (letöltve: 2010. 10. 07.)
11 National Urban Water and Desalination Plan
12 National Water Security Plan for Towns and Cities
13 National Greywater and Rainwater Initiative
14 http://www.water-technology.net/projects/perth/ (letöltve: 2010. 10. 10.)
15 Jelenleg kisebb kapacitású, mint a kwinanai, a későbbiekben azonban akár duplájára bővít-
hető a termelése.
16 http://www.abc.net.au/news/stories/2009/06/25/2608129.htm?site=news (letöltve: 2010. 10. 10.)
17 A The Economist magazin 2010-es listáján Melbourne az igen előkelő 3. helyet foglalja el.
Egyébként az ausztrál nagyvárosok valamelyike rendre szerepel a lista első tíz helyezettje
között. 2010-ben Melbourne mellett Sydney a 7., Perth a 8., Adelaide pedig a 9. helyen tar-
tózkodik a legélhetőbb városok listáján: http://www.economist.com/blogs/gulliver/2010/02/
liveability_rankings (letöltve: 2010. 10. 11.)
354
Szerzőinkről
Dr. Antal Attila: jogász, politikai szakértő, ELTE ÁJK Politikatudományi
Intézet, Méltányosság Politikaelemző Központ, Energiaklub Szakpolitikai
Intézet és Módszertani Központ
Bokor László: geográfus, PhD hallgató, Pécsi Földtudományok Doktori Iskola
Dávid Géza: politológus, PhD hallgató, PTE BTK Politikai Tanulmányok
Tanszék
Glied Viktor: politológus-történész, egyetemi tanársegéd, PTE BTK Politi-
kai Tanulmányok Tanszék
Gyimesi Péter: politológus hallgató, PTE BTK Politikai Tanulmányok Tanszék
Dr. Hajnal Klára: PhD, egyetemi adjunktus, tudományos munkatárs, PTE
TTK Földrajzi Intézet
Horváth Norbert: politológus, PhD hallgató, PTE BTK Politikai Tanulmá-
nyok Tanszék
Keserű Dávid: politológus
Dr. Kiss Tibor: PhD, a közgazdaságtudományok kandidátusa, habilitált
egyetemi docens, PTE KTK
Nagy Roland: PhD hallgató, PTE BTK Politikai Tanulmányok Tanszék
Dr. Pánovics Attila: PhD, jogász, környezetpolitikai szakértő, PTE ÁJK
Sipos Tamás: PhD hallgató, PTE BTK Politikai Tanulmányok Tanszék
Takács Gergely: politológus, politikai szakértő, PhD hallgató, PTE BTK
Politikai Tanulmányok Tanszék
Dr. Tarrósy István: PhD, egyetemi adjunktus, az Afrika Kutatóközpont tit-
kára, PTE BTK Politikai Tanulmányok Tanszék
Varjú Viktor: PhD, tudományos munkatárs, MTA RKK Dunántúli Tudo-
mányos Intézet
Vörös Zoltán: politológus, PhD hallgató, PTE BTK Politikai Tanulmányok
Tanszék
Dr. Wilhelm Zoltán: PhD, tanszékvezető, habilitált egyetemi docens, igaz-
gató; PTE TTK Földrajzi Intézet, Általános és Alkalmazott Környezetföld-
rajzi Tanszék