You are on page 1of 13

Ambrus ZOLTÁN

« Mirbeau »

I.
Octave Mirbeau-t egész életén át üldözte s talán még holta után is üldözni fogja az a
kérlelhetetlen ellensége, kit a lelkében hordott: a tulajdon véralkata. Fékezhetetlen
indulatossága, a túlságokra könnyen elcsuszamodó természete, idegenkedése mindattól; ami
mérséklet, megfontoltság, körültekintés, a messzebb esõt is figyelemben tartó óvatosság, az a
sajátsága, hogy csak lelkesedni vagy gyûlölni tudott, az a fogyatékossága, hogy nem volt
képes magán uralkodni. Ez az ellensége, akitõl nem válhatott meg, mindig temérdek bajt
szerzett neki, újra meg újra rossz hírbe keverte - rosszabb hírbe, mint amilyet megérdemelt -
és sokat rontott a munkáin is.
Abban az idõben, amikor már az ellenségei se tagadták, hogy Franciaország
legtehetségesebb újságírói közé tartozik, hol az egyik szerkesztõségbõl tessékelték ki, hol a
másikból, mert senkivel se tudott összeférni. Hivatalában nem volt maradása; politikai,
mûvészeti és irodalmi kritikáinak minduntalan indulatos hangú polémia lett a következése és
több esetben párbaj. Rodin fõképpen az õ filippikáinak köszönheti, hogy kinevetett emberbõl
egyszerre csodált szobrásszá változott át; Maeterlinck-nek, akit sokáig gúnyoltak, az õ bátor
föllépése, harsány üdvkiáltása, egy csöppet se fösvénykedõ dicséretei és emellett jobbra-balra
vagdalkozó kirohanásai szerezték meg az elsõ népszerûséget; de amikor nem lankadó
buzgalommal gyûjtött ellenségei azzal támadtak rá, hogy csak a romboló düh dolgozik benne
és semmi se szent elõtte, mert nincsenek meggyõzõdései: támadói közepett egyedül maradt.
Mert a részletkérdésekrõl egyszer-másszor megváltozott a véleménye és új álláspontját
ugyanolyan hevességgel védelmezte, mint a régit és mert - mikor az igazát vitatta - nem
kímélt se kapitalistát, se szocialistát, sõt még az olyan «ideális anarchistá»-kat sem, aminõnek
magát vallotta: gyakran kellett találkoznia azzal a váddal, hogy meggyõzõdés dolgában
gyönge lábon áll, sõt azzal a gyanúsítással is, hogy heveskedését az érdek irányítja... pedig
munkáiból - nemcsak könyveibõl, hanem újságcikkeibõl is - nyilvánvaló, hogy az élet fõ
dolgairól, a társadalmi és erkölcsi nagy kérdésekrõl mindig egyformán gondolkozott és írt.
A Le Journal d'une Femme de Chambre megjelenése után pornográfnak kiáltották ki,
pedig ebbõl a maró szatírából hiányzik az érzéki hatásra való számítás, ami a pornográfia
lényege; a regény minden lapján meglátszik, hogy írója nem akar kedveskedni az olvasónak,
csak kellemetlenkedni azoknak a kortársainak, akiket úgy állít pellengérre, hogy rájok kell
ismerni. Itt is, csak féktelenebb, szilajabb, illetlenebb, megvadultabb, mint más;
zabolátlansága, mely szinte gyönyörködik magában, fittyet hány annak a ma még általánosan
elfogadott konvenciónak, amely megszabja, hogy a szerelmi élet jelenségeirõl mennyit lehet
beszélni és hogyan; de ha sokat foglalkozik azokkal a témákkal, amelyek nem
feszegetnivalók, nem meghatottan, érzelmesen s rajongással szól ezekrõl, hanem - mint durva
szavú, de jóhiszemû prédikáló a bûnrõl paraszthallgatóinak - azzal a dühös szabadszájúsággal,
melyen lehetetlen észre nem venni az õszinte felháborodást.
A Le Jardin des Supplices még olyanokat is megbotránkoztatott, akik elõbb egészen
elfogulatlanul olvasták munkáit. Majdnem közvélemény volt, hogy itt már olyan ember árulja
el magát, akinek a kegyetlenség alaptermészete és akinek betegsége, hogy: csak a testi
gyötrelem látásában találhat gyönyört. Pedig Mirbeaunak volt oka azt hinnie, hogy fantáziája
és írói ereje talán egyik könyvében sem nyilatkozott meg akkora hatalommal, mint ebben a
kínai históriában, amelyben bizonyára meg- és elriasztóan sok a vérgõz és a más efféle
rémség.
De a szertelenségekre való hajlandóság és a brutalitás nemcsak ebben a két hirhedt
könyvében teszi próbára az olvasó türelmét. Kevésbé ismert, régibb munkáiban is szemet
szúró a szinte keresett nyerseség, az indulatosság megnyilatkozása, a gyönyörû mondások
közé férkõzõ sok ízléstelenség, a mértéktartásnak és harmóniának az a hiánya, mely meg tudja
rontani a legnagyobb hatásokat is, a mûvészi elõadás nagy egyenetlensége. A L'Abbé Jules-t
például mintha két különbözõ ember írta volna: egy tajtékzó szavú izgató meg egy bölcs, aki
emellett költõ is; vagy mintha emez, a tulajdon gondolataitól és érzéseitõl néha
megrészegednék s ebben a feldúlt lelkiállapotában egészen másképp szólna, nem olyan
okosan és szépen, mint addig, amíg meg tudja õrizni a nyugalmát és a józanságát.
Micsoda élmények magyarázhatják meg azt az izzó gyûlöletet és azt az újra meg újra
feltámadó bõsz haragot, mely innen és Sébastien Roch lapjairól a forró lávának oly nagy
tömbjeit veti ki magából és szórja szerte? - talán senki se tudná megmondani, talán csak az,
akinek Mirbeau maga beszélte el gyermekkora és elsõ ifjúsága regényét. Annyi bizonyos,
hogy ennek a megbocsátani nem tudó, engesztelhetetlen és felejtést nem ismerõ haragnak a
kitörései sok helyütt eléktelenítik legjobb könyveinek egy részét is; és általában az, hogy
gondolkozása nem óvakodott eléggé a túlságokba rohanástól - mert talán kicsinyességnek
tartotta a megfontolást és a mértéktartást, amelyek pedig a bölcsesség és az igazságszeretet
elsõszülöttjei - hanem minduntalan átengedte a gyeplõt annak a megbízhatatlan
temperamentumnak, mellyel élnie-halnia kellett: gyakran ejtett foltot munkásságára, mely -
talán egyetlenegy munkáját, legutolsó és a nagy többség véleménye szerint legszebb könyvét,
a Dingo címû kutya-regényt kivéve - sehol se tûnik fel egészen láztalannak.
Olyan hiba volt ez, mely még holta után is meg fogja bosszulni magát: mert mindig
lesznek, akik csak ezt a hibát fogják észrevenni benne; mert, hogy véralkatának gyöngeségei
munkáiban túlélik õt, ez mindig csökkenteni fogja ékesszólásának hatását és csorbítani fogja
emlékezetét.

II.
De vajon újságíróvá és íróvá lett volna-e Octave Mirbeau enélkül a szerencsétlennek
mondható véralkat nélkül?... ha nem olyan nagy benne az impulzív erő, hogy ez akárhányszor
keresztül gázol minden meggondoláson? Aligha. Nyilvánvaló, hogy Mirbeaut a viaskodásra
születettsége, támadó kedve, kombattáns-természete vitte bele abba a világba, mely mindig
csupa nyugtalanság s mely nem azért foglal el egyre újabb és újabb területeket, mintha valami
nagyon meg volna elégedve azzal, amit az elmúlt századoktól örökségül kapott. És ha ez
kétségtelen, vajon érdemes-e kutatni, milyen naggyá válhatott volna Mirbeau, ha kevésbé
lázongó a véralkata és ha gondolkozása, mely nem őrizkedett eléggé a kalandosságtól,
ritkábban vezeti tévutakra?! Maradjunk csak amellett a kérdés mellett: milyen volt, mekkora
tehetséggel küzdött, többet használt-e, mint amennyit egyik-másik tévedése árthatott, volt-e
hatással másokra s ezen a hatáson kívül mi maradhat meg munkáiból azok számára, akik most
tanulnak olvasni vagy még csak ezután fogják megtanulni a betűvetést?
«Az embergyűlölőnek és az emberbarátnak csodálatos keveréke» - mondta róla valaki,
meglehetősen üres szólammal, mert ez az ellentét csak látszólagos; abban, hogy valaki
embergyűlölő és emberbarát lehessen egyszerre, nincs semmi ellentmondás. Ha szeretjük és
sajnáljuk az ártatlant, a kizsákmányoltat, a megnyomorítottat: bizonyos fokig mindenesetre
gyűlölnünk kell az ártalmast, a kizsákmányolót, a szerencsétlenek megnyomorítóját és ez is
ember. Valamelyes efféle ellentét inkább ott mutatkozik, hogy ez a szenvedelmes hadviselő,
aki - ha a gonosz óriások irányában érzett gyűlölete csatára szólítja - a hadakozásnak
legkevésbé nemes fegyvereit: a vitriolt és a gázbombát se veti meg, mennyire el tud
érzékenyülni, milyen lágy és gyöngéd szavú poéta tud lenni, mihelyt azokról van szó, akikkel
együtt érez. De fő jellemzetességét nem itt kell keresnünk; ha szereti és sajnálja a semmit se
vétő és mégis örök szenvedésre kárhoztatott embert: akit még nála is jobban szeret, ez «az
igazság.» Sed magis amica veritas. Mint Zola, akihez minden utódja közül Mirbeau hasonlít a
legjobban, fanatikusa annak, amit igazságnak tart.
Az igazságai nem éppen új és nem éppen nagyszerű igazságok. Ilyenek: «A papi
nőtlenség kényszere rettenetes; az emberi természet parancsa és a pap kötelessége között
olyan ellenmondás van, amelyet csak kétféleképpen lehet megoldani: ha a pap megszegi
fogadalmát vagy ha feláldozza lelkének épségét, hogy hű maradhasson kötelességéhez.»...
Aztán: «Az emberek vezetői ma is rossz pásztorok, kivétel nélkül. Jules Guesde meg a hozzá
hasonló munkásvezérek éppen olyan kiaknázói a tömegnek, mint amilyenek a satrapák voltak.
A fejlődés vagy a forradalom nem általuk, hanem ellenükre fog elkövetkezni és nem úgy,
ahogy várják, hanem ahogy nem láthatják előre»... Vagy: «A mi Belgiumban őseredeti, az
szánalmas vagy nevetséges; ami életrevaló benne, azt a belgák a német civilizációnak, a
német kereskedőknek, mérnököknek, hajósoknak, technikusoknak és tőkéseknek
köszönhetik»... És: «Dreyfus ártatlan volt»...
Ezek a meztelenre vetkőztetett igazságok bizonyára ijesztően soványak. Hasznos-e
sokat lovagolni az efféle vesszőparipákon? Szellemi erőkifejtés-e, ha valaki szinte
automatikusan tér vissza újra meg újra ugyanahhoz a vezérlő gondolatához? «A makacskodó
elme végre is a dolgokat hajlítja gondolatához, ahelyett, hogy gondolkodását hajlítaná a
dolgokhoz» - mondja Bergson, amikor maga is egyik kedves vesszőparipáján nyargal.
Mirbeauról szólva fölösleges ezt a kérdést firtatni. Mert az író szép formát, tehát érdekességet,
értéket és maradandóságot adhat a szegényes «igazság»-nak is. És mert Mirbeau, akármilyen
tűzzel harcolt azért, hogy «igazságait» meggyőzőkké tegye, erejét inkább abban a bírálatban
fejtette ki, mely hadviselésének csak előkészítése akart lenni. Munkásságának egyik nevezetes
része, hogy a hagyomány és a tekintélyek, az egész társadalmi rend, de különösen
igazságszolgáltatásunk, morális fogalmaink és szociális törekvéseink felé - újságcikk, regény
és színdarab formájában - úgyszólván világító bombákat röpített. És már maga ez a fölötte
temperamentumos bírálat is kárpótolna bennünket azért, ha legtöbbször hirdetett «igazság»-
aiból, amelyekről meg akar győzni, nem sokat tanulunk. Hogy ezzel a bíráló működéssel
használt-e és hatott-e másokra? - e felől csak az elfogultságnak maradhat kétsége.

III.
De Mirbeau nemcsak bíráló és nemcsak prédikátor, vagyis: nemcsak újságíró, hanem
író is. Ez a megkülönböztetés ma már - kivált éppen Mirbeauról szólva - nagyon önkényesnek
tûnhetik fel. Mert író és újságíró mostanában együtt, egy személyben szokott jelentkezni, a
könyvben vagy színdarabban éppen úgy, mint az újságcikkben, még akkor is, ha az író soha
se dolgozik a szerkesztõségeknek. Amint nem lehet többé kiváló újságíró, aki nem ékes
minden írói erénnyel: a mi idõnkben már nem megy igazi író számba vagy csak meglehetõsen
észrevétlen, a legszerencsésebb esetben is igen jelentéktelennek látszó mûködést fejthet ki, aki
regényeiben vagy színdarabjaiban nem foglalkozik a korát izgató gondolatokkal, aki távol
marad minden szociális törekvéstõl, aki nem bírál és nem prédikál, akinek az életrõl és a
társadalmi fejlõdésrõl nincsen semmi programja, akinek nemcsak magának nincsenek
problémái, de még az elõl is kitér, hogy elmondja nézetét azokról a problémákról, amelyeket
mások feszegetnek. A mi korunknak egyik legjellemzetesebb tünete, hogy nem tûri meg azt
az elvonultságot, mely nem akar hozzászólni ahhoz, ami a sokaságot foglalkoztatja, - hogy
jobban appreciál bármilyen pártosságot, mint a pártharcoktól való félrehúzódást, - hogy
vétkes közömbösségnek bélyegzi azt a kételkedést, mely sehová se tud csatlakozni, mert nem
tudja egyedül üdvözítõnek találni az egymással háborúzó szellemi törekvések egyikét sem, -
hogy elõre, élve eltemeti azt, aki egyedül maradva, a fórum zsivajából a lakása csöndjébe
menekül, a napi kérdésektõl az örök problémákhoz. És Mirbeau, különösen, annyira
szenvedelmes újságíró, hogy a bírálót és a prédikátort nemcsak hogy elhallgattatni nem akarja
magában, akkor se, amikor regényt vagy színdarabot ír, hanem még csak szerényebb
viselkedésre se kényszeríti, arra sem inti ezeket, hogy legyenek hallgatagabbak, mint más
alkalommal és ne tüzeskedjenek annyit, mint rendesen szoktak. Nem is szólva arról, hogy
Mirbeaunak vannak könyvei, melyek valójában csak újságcikk-gyûjtemények.
Író és újságíró azonban, akármilyen gyakran váljanak eggyé, az irodalom és az
újságírás között lévõ primordiális különbözõséget soha se fogják szétoszlatni, elmosni, mert
az irodalom soha se mondhat le azokról a fõfeladatairól, melyeket tõle elhódítani az
újságírásnak nem lehet szándékában. Az újságírás a közönségtõl függ; mint a kormány, mely
dirigálja, de egyszersmind szolgálja is a népet - mert hiszen emennek a kreatúrája s éppen ez a
hivatása - bizonyos meghatározott feladatokat köteles teljesíteni és hogy ezen a hatáskörön
túlterjeszkedjék, hogy magára vállalja az irodalom fõfeladatait is, nem juthat eszébe, mert
számíthat-e arra, hogy közönsége ebbe bele fog egyezni? Az író ellenben szuverén; úgy tesz,
ahogy akar. Ha kedve van hozzá, átváltozik újságíróvá, publicistává: bírál, prédikál, politizál,
beleássa magát a korát izgató kérdések fejtegetésébe, propagandát igyekszik csinálni az
eszméinek, apostolkodik, a könyveiben is szónokol, vitatkozik, térít. És vannak idõk, amikor
az irodalmi mûködés javarészt közéleti tevékenység is. De ha úgy tetszik neki, megmarad az
õsi feladatai mellett. Ez koronként, nevezetesen a nagy mozgolódások, az általánosabb
izgalmak idején egyet jelenthet az észrevétlenül maradással, a pusztába kiáltozással, az élõk
világából való önkéntes számûzetéssel. De mégse kénytelen alkalmazkodni az idõhöz, mint az
újságírás a közönséghez. Elvonulhat elefántcsonttornyába és megvárhatja azt a nyugodtabb
idõt, mikor ismét feléje fordul az érdeklõdés. Minden más erõt meghaladó nagy ereje, hogy ez
az idõ csak õt magát találhatja holtan, de nem azt a munkát, amelyre hivatottsága volt. Ha
tehát nem annyira rabszolga, hogy még a munkálkodása is mások kényétõl függ, semmi se
térítheti el õsi feladataitól. Mik ezek? Az a temérdek örök penzum, amely épp úgy nem
foglalható bele egy mondatba, mint a világ egy könyvbe. Ami kicsinyességében a
legnagyobbszerû. Papírra rögzítése annak, ami valaha mint kép jelent meg elõtte, a méh
repülésétõl a végtelenségig. Megörökítése annak, amit valamikor észrevett, érzett vagy
elgondolt. Lényünk legtitokzatosabb részének leleplezése. Emlékekbõl vagy megérzésbõl
való újjáalkotása a saját vagy mások életének. Igazságszolgáltatás a természetnek a
társadalommal szemben. Szavakba foglalása annak, amit egy életen át a körülötte lévõ
dolgokból megpillanthatott. Sorokká átváltoztatása isteni sugallatoknak. Melódiák csinálása
abból, amit a természet szavából emberi fül elleshet. Prizmába gyûjtése annak, ami a
mindenségbõl szertesugárzik. Színek teremtése tintából. Vagy akár: rímek közé, négy pici
sorba foglalása egy tanulságnak, amely már ott révedezett a barlanglakó elméjében is. Ezt
nem lehet elszámlálni.

IV.

Mirbeau, az író, regénnyel kezdte s már közeljárt az ötvenedik évéhez, amikor elõször
írt drámát. Ez meglephette azokat, akik Mirbeauban csak az újságírót ismerték. És úgy egy
negyedszázaddal ezelõtt, alighanem többször is megtörtént, hogy egyik vagy másik párizsi
színházigazgató valamelyik sokat emlegetett Mirbeau-cikk elolvasása után így tûnõdött
magában vagy a titkárja elõtt:
- De hiszen ezt az embert tehetsége arra utalja, hogy színdarabot és csakis színdarabot
írjon!... Elõször is annak a gyilkos gúnynak, melyet úgy ont, mint egy megbomlott tûzokádó,
milyen nagy hatása volna a színpadon! Nem kár, hogy ez a sok rakétaszerû ötlet, mely egyre
sistereg, serceg, pöfékel, pukkadozik, tûzkígyókat lövell szét és aztán egyszerre vakító ívet
röpít fel a magasba, papíron marad?! Meg ez az elõadásmód, mely csupa idegesség és drámai
szaggatottság!... ez a könnyedség, mely olyan kegyetlen, elevenbe vágó dolgokat tud
mondani!... Milyen mestere a legkevésbé se színpadias, az életszagú dialógusnak!... És
mindig az foglalkoztatja, ami a mai embert, kivált a színházi közönséget, a leginkább
érdekli!... még szociális érzék is van benne, pedig ma semmi se annyira divatos, mint az
olajpecsétes blúzú munkás, nagy kendõben didergõ feleségével meg éhes porontyaival... az
egészen elõkelõ hölgyek ma mind ahányan «szociális olajcsepp»-parfõnt használnak... Aztán
ebbõl az újságíróból nem hiányzik az ékesszólás sem... ó, nem a parlamentire gondolok,
hanem arra, amelyik tirádákat tud csinálni!... lázas diskurzusokból kicsúcsosodó tirádákat,
amelyeket a rohamosan fokozódó tetszés el nem fojtható moraja kísér és tapsorkán követ...
Miért nem ír ez az ember színdarabot, mikor mindenki színdarabot ír, a tábornoktól a
balerináig?!... Ha ez egyszer rászánja magát a drámaírásra, hamarjában nem fogja
abbahagyni.
Akik így jósolgattak, csak félig tévedtek. A Les affaires sont les affaires nagy sikerhez
juttatta Mirbeaut, nagyobbhoz, mint akármelyik regénye, de elsõ darabjával, a Les Mauvais
Bergers-vel még nem érte el, amit a színpadtól várhatott. Rosszkor érkezett; ebben az idõben
François de Curel volt divatos, az irodalmi várúr.
A Le Repas du Lion-t, François de Curel színmûvét, majdnem ugyanakkor mutatták
be, amikor Mirbeau elsõ darabját. Érdekes, hogy a munkáskérdést, melynek színpadra vitelét
akkortájt Párizsban is divatossá tette a Takácsok, Gerhart Hauptmann drámájának messzire
elhangzó sikere, milyen másképpen tárgyalja a két francia író. Kitûnik ez már abból is, ha a
két cselekvést egymás mellé helyezzük.
Jean de Sancy, hûbérurak feudalisztikus gondolkodású ivadéka, tizenöt éves korában
akaratlanul halálát okozta egy munkásnak, amikor dacból - mert bosszantotta, hogy birtokukat
bányakiaknázás ékteleníti el - csak sok ember munkáját akarta megsemmisíteni, olyan
területen, mely még nem volt az õ tulajdona. A lelkifurdalás megfogadtatja vele, hogy egész
életét a munkásoknak fogja szentelni. És vagy másfél évtizedig mindent megtesz értök, a mit
tud. Jövedelmének és cselekvõ erejének nagy részét arra áldozza, hogy munkásköröket és
segítõegyesületeket alapít; tanítgatja õket és szónokolgat nekik; mint a régi nagyurak közül a
jobblelkûek, akik jobbágyaik szenvedését enyhíteni iparkodtak, mindenütt ott van, ahol már
igen nagy a nyomorúság, szóval, azt teszi egyedül, amit néhány jótékony egyesület. Ez a
szereplése bizonyos hírt szerez neki s bár érzi, hogy akármilyen lelkiismeretesen játssza a
szerepét, voltaképpen nem az emberszeretet sarkalja: büszke rá, hogy mások elégedettebbek a
mûködésével, mint õ maga. Hanem egyszer a sógora, aki mérnök, bányatulajdonos és
nagyiparos, azt mondja neki:
- A te odaadó jótékonykodásod többet használ neked magadnak, mint azoknak, akiken
segíteni akarsz. Ezeken keveset könnyít, neked azonban dicsõséget szerez és a hiúságodat
édes elégtétellel tölti el. Naggyá tettél általuk; nem mondom, hogy a rovásukra. De valójában
csak önzõ vagy. Igaz, hogy én is önzõ vagyok. Csakhogy van meddõ és van termékeny önzés.
Én dolgozom, építek, alapítok, újjáalakítom az egész vidékünket. Ezzel a gazdagságot és a
hatalmat keresem, de egyszersmind lehetõvé teszem, hogy ezer meg ezer ember tisztességesen
megélhessen, amit a te frázisaid és alamizsnáid soha se fognak elérni. Pusztán azzal, hogy
kifejtem az erõmet, alkotok és megélhetést adok a körülöttem lévõknek. Ez többet ér, mint
vigasztalgatni a sírókat. Az erõs ember akarva nem akarva jótékony és csakis az segít
embertársain, aki új utakat tör az emberi tevékenységnek, aki új munkaalkalmakat szerez.
A bölcselkedõ nagyiparos felnyitja Jean szemét. Megérti, hogy a munkaszerzõk, a
tevékenység kiterjesztõi hasznosabbak, mint õ; hogy nagyúrnak lenni ma annyit jelent, mint
az akarat, a pénz és a tudomány erejével nagy embercsoportot táplálni munkával és vezetni.
«Filantróp-szereplésem véget ért» - mondja; egyszerre megbukott önmaga elõtt.
Kissé gyors fordulat, ami következik, még váratlanabb. Elmegy a pártfogoltjai közé és
azt mondja nekik: «Már nem vagyok itt tulajdonos; eladtam a részemet a sógoromnak. Egy
milliót adok a munkásbiztosító- és nyugdíjalapnak; nincs többé semmi kötelezettségem, tehát
beszélhetek.» És a famulus túlzásával adja elõ, amit sógorától hallott. Szónoklata a munkaadó
dicsõítése és olyan éles hangon szól, mintha mindig gyûlölte volna azokat, akikkel
jótékonykodott. Egy munkás nem állhatja meg, hogy közbe ne kiáltsa: «A tõkések mind
hizlalt disznók.» Erre Jeanból kitör a várúr. Azt feleli, hogy: a munkások pedig sakálok,
akikre nézve szerencse, ha elrágódhatnak azon, ami az oroszlán lakmározásából megmaradt.
«A sakálok akkor ebédelnek, amikor az oroszlán már megtöltötte a gyomrát.» Ez
természetesen felbõszíti a munkásokat, kitör a sztrájk... és a többi, ami késõbb következik,
hogy: Jean sógorát lelövi a sztrájkvezér («a sakál felelete az oroszlánnak!»), hogy emezzel
viszont a tulajdon testvérének kell elbánnia és hogy a darab olyan vérengzéssel végzõdik,
mint az ó-angol balladák - már nem tartozik ide.
Ide csak annyi tartozik, hogy Curel olyanformán járt, mint hõse, aki, íme, azért
jótékonykodott évekig a munkásaival, hogy egy szép napon, véletlenül, dühében, olyan
kifakadással, mely nem csupán váratlan, hanem megérthetetlen is, felbõszítse és vérengzésbe
kergesse õket... ami nem csak a drámát töri meg, hanem szétzúzza a szerzõ gondolatát is. Mi
köze a munkás-kérdésnek ahhoz a hõshöz, aki soha sincs tisztában azzal, hogy mit akar,
akinek lelkét hol a tulajdon raptusai, hol a mások jó vagy rossz ötletei alakítgatják át s aki az
elhatározó pillanatokban mindig azt teszi és mondja, amit nem volna szabad tennie és
mondania - kivált abban a bizonyos helyzetben - és amit nem is tesz vagy mond okos ember.
Pedig a darabban folyton a munkás-kérdést tárgyalják és Curel Jean-ban olyan alakot akart
színpadra vinni, akit nemes indulatai, tépelõdései, lelki tusái az átlag fölé emelnek és hivatottá
tennének arra, hogy a legnehezebb kérdések megoldásában közremûködjenek, ha nem
volnának atavisztikus gyöngéik s ha tétovázó akaratukban meg túlságos érzékenységükben ott
nem rejtõznék az a tragikum, mely azért bünteti õket, mert nem volt elég erejük arra, amire
vállalkoztak. De a szerzõ és a hõs lelki rokonságának természetes következése, hogy Curel a
munkás-kérdéssel szemben éppen úgy csak protektorkodik, mint Jean a munkásaival
szemben. Õt igazában csak az érdekli, hogy mi sorsa lehet a feudális kor óta nemzedékrõl
nemzedékre finomodott léleknek a mai világban, amikor az újonnan jelentkezõ nagy erõvel
szemben, így vagy úgy, de állást kell foglalni; nála a munkásság, akármennyire méltatni való,
de természettõl ellenséges erõ, amellyel számolni kell, amíg gondolattalan - mert veszedelem,
mihelyt gondolkozni kezd, - amelyet tehát le kell kenyerezni, a sógor receptje szerint. Tejre
kell szoktatni a kölyök-sakált; ki tudja, nem domesztikálható-e? - gondolja, ha nem is mondja
ki. Jean legalább megmarad amellett és ki is mondja, hogy: «az oroszlánnak jogot ad az, hogy
karmai vannak.» Sõt tovább megy, mert megvallja, hogy néha azt gondolja: «Még több ökröt
tenyészteni és még több posztót készíteni... minek? És ha mindannyian jól fognak öltözködni,
ha valamennyien jóllakottak és gazdagok lesznek, de senki se fog énekelni, örülni, mert a
sokaság komor nyájjá változik át?! Hízott állattá lenni, ez volna az ideál?! Ha erre gondolok,
azt kérdem magamtól: nem jobb-e annak erõszakolása helyett, hogy tápláljuk a népet, arra
adni magunkat, hogy a nép virága, lelke, parfõnje legyünk?!»... Ezt csak Jean mondja, a
tépelõdõ; de Curel maga is nagy súlyt helyez arra, hogy a szociális küzdelemben nemcsak
osztályok néznek farkasszemet, hanem fegyverrel támadhatnak egymásra testvérek is, akik
más-más osztály szolgálatában állanak. Mi ez a - bármennyire tragikus - helyzet ahhoz a
roppant kérdéshez képest, amelyet kesztyûs kézzel bolygat?!
Mirbeau nem aspirál arra, hogy a nép virága vagy parfõnje legyen. De a Les Mauvais
Bergers, igenis, hozzászól a munkás-kérdéshez s nem csak kerülgeti ezt.
Az elsõ képben: a munkás-nyomorúság, természetes kísérõjével, a betegséggel, amely
mögött már ott ólálkodik a halál. Jön: az a jótékonyság, mely igen gyönyörködik önmagában,
de alamizsnájával a nyomorúságot nem enyhíti, csak megalázza és jön: az a részvét, melyet
tehetetlenségének érzése dadogóvá tesz. Látjuk, hogy a szegénynek nincs egyebe, csak: a
szerelem, ez is csak addig, amíg egészen fiatal, és látjuk, hogy a darab hõse, akivel a szerzõ
együtt érez: Jean Roule, az anarchista. Ez a szó ijesztõ, visszariasztó, idegenkedést keltõ. Nem
értjük, mit remél az anarchista, mit akar és hogyan. De amíg embertelenséget nem követ el:
amit mond, meghat, vagy legalább megdöbbent.
Más kép: a gyárosnál, ahol több kolléga gyûlt össze. Van köztük, aki értelmes és
emberséges, még több, aki együgyû és öntudatlanul gonoszlelkû. Halljuk, hogy kitört a
sztrájk; künn felhangzik a forradalmi ének, egy kõ beveri az ablakot, a gyárosok
szétrebbennek.
Új kép ugyanott. Apa és fiú tanakodása: a régi és az újabb gondolkodás. De emez is
csak sajnálni tudja a sztrájkolókat. Megérkezik a munkások küldöttsége és Jean elõáll vele,
hogy mit követelnek. A gyáros nemet mond. Pedig magában igazat ad a sztrájkolóknak. De
azt hiszi, hogy tönkre menne, ha kívánságaikat teljesítené.
A sztrájktanyán. Ki védelmezi a munkások ügyét? Politikusok, akik a sztrájkot ki
akarják aknázni a tulajdon céljaikra. Jeant nem tévesztik meg ezek a rossz pásztorok, akik
egykori társaik baját eszköznek használják fel arra, hogy kielégíthessék ambíciójukat. Olyan
dolgokat mond, amelyek egy pártnak sem tetszhetnek. (A francia közönség tudja, hogy
Mirbeau a Jules Guesde csoportjára céloz s a nézõtéren sok pártember ül, aki tüntet vele, hogy
a darab mennyire nem tetszik neki.) De Jeant is megvádolják; a sztrájkolónak mindenki
ellensége: maga a sztrájkoló is. Védekeznie kell az ellen a vád ellen, hogy megdézsmálta a
sztrájkalapot. Felháborodva kezd beszélni és most jobban megismerjük. Tudja hogy nem
számíthat hálára vagy jutalomra s tudja, mennyire kilátástalan az, amit mond és cselekszik.
Azért mégis kimondja, amit gondol és nem riad vissza a cselekvéstõl se, mert az a hite, hogy
ez kötelessége. Látjuk, hogy az a leány, akit szeret, megérti és hogy a nyomorúságnak ez a
leánya örökre összefûzte életét a kiátkozottal.
Utolsó kép: a felgyújtott gyártelep üszkös romjai s ezek közt halottak. Jeant megölték,
megölték a gyáros fiát is, aki olyan szívesen segített volna a munkásokon. A gyáros megtörten
siratja fiát; Madeleine, az a lány, akit Jean szeretett és aki most viselõs, nem sír, hanem esküt
tesz. Azt mondja: «Hogyha fiam születik, úgy fogom felnevelni, hogy olyan legyen, mint az
apja; hogy folytassa apja munkáját ha meg is kell halnia ezért, neki is, amint meg kellett
halnia az apjának; ha gyûlölni fogják is ezért azok, akiket szeret». Egy aggastyán óbégat
Madeleine mellett; az apja. «Ezzel fizetnek ki bennünket!... Ezzel fizetnek ki bennünket!... -
motyogja egyre.
Mirbeaunak már elõbb is sok ellensége volt; a Les Mauvais Bergers még több
ellenséget szerzett neki. Hogyan hatott ez az elsõ darabja az elfogulatlanokra? - errõl
ilyenformán nyilatkozik az egykorú kritika (1897):
- Vannak darabok, amelyek gyönyörködtetnek, de amelyeket a színházból kimenet
azonnal elfelejtünk, viszont vannak olyanok is, amelyek elsõ hallásra fárasztó és szinte bántó
hatásúak, amelyek azonban utóbb annál gyakrabban jutnak eszünkbe. Mirbeau darabja
emezek közé tartozik. Egyes jelenetei majdnem kínosan hatnak. De megmarad
emlékezetünkben és minél többször gondolunk rá, annál inkább meg kell becsülnünk íróját.
A Les Mauvais Bergers nem pályázott arra, hogy föllelkesítse a közönséget; célja
nyilván az volt, hogy gondolkodóba ejtse a pártatlanokat. Sokkal keserûbb szavú, semhogy
tetszetõs lehetne; de nemcsak egyszerûen és becsületesen, logikusan és világosan, hanem
egyszersmind kivételes erõvel fejti ki azt, amit mondani akar. «Tanulsága az, hogy: átkozzuk
az életet és essünk kétségbe! - mondták azok, akiket Mirbeau valaha megbántott, így a francia
kritika egyik legnagyobb alakja, Jules Lemaitre is, - De mire jó ez a nihilizmus?» Annyi
tagadhatatlan, hogy Mirbeau elsõ darabja inkább leverõ, mint fölemelõ hatású. De annak a
bírálatnak, mely tanulságát nihilizmusnak bélyegzi, ellent mond Madeleine fogadalma. Ez
félreérthetetlenül arra int, hogy: «És mégse kell kétségbe esni! És mégis újra meg újra elölrõl
kell kezdeni a harcot, akármennyi életbe kerül is, addig, míg meg nem változik a világ!»
Sokkal nagyobb hatása volt annak a másik darabnak, melyet Mirbeau néhány évvel
késõbb adatott elõ, s melynek címe: Les affaires sont les affaires. A sokaságnak is észre
kellett vennie, hogy ennél hatalmasabb korkép mostanában nem került színpadra.
Mindenütt sokszor adták; nálunk is. És akik látták, aligha felejtették el e különös
színmû hõsét, Isidore Lechat-t.
Isidore Lechat a gazdag self made man, aki nem is a semmibõl, hanem a szennybõl
küzdötte fel magát nagyhatalommá, annak erejénél fogva, hogy mindig volt szíve,
kíméletlenül alkalmazni a lelkiismeretlenség elvét, mely azzal igazolgatja magát, hogy: «az
üzlet üzlet». Prototípusa annak a már jó ideje, de még sokáig «modern» emberfajtának,
melynek képviselõi semmi tekintetet nem ismernek, ha a még nagyobb gazdagság és hatalom
elérésérõl van szó. «Hogy hazudik? - mondja róla a felesége - hogy akárhányszor megszegi a
szavát, hogy megcsalja azt, akit meg lehet csalni? Édes Istenem, az üzlettel ez velejár... De
tisztességes ember!... És hogy mivel szerezte a vagyonát? Munkával, tisztességes munkával!...
Hát persze hogy szerencséje volt!... Igaz, sokat köszönhet a véletlennek, de még többet az
eszének és a bátorságának. Hogy kétszer is elítélték hamis bukás címén?... leülte, megfizetett
érte! Neki is voltak rossz napjai, szegénynek; mint mindenkinek... más, akinek kevesebb az
energiája, az õ helyén öngyilkosságot követett volna el. Nem tette és jól tette. Minden
bukásból föltápászkodott, hogy feljebb emelkedjék, mint ahol elõbb volt, és hogy aztán még
magasabbra törjön. Alig tud írni és egy nagy újság tulajdonosa... azt hiszed, ha valami utolsó
ember volna, barátkoznék vele a miniszter?!...»
Lechat maga pedig azt mondja:
- Nem vásárlok, hanem cserélek. Minden üzlet csere. Pénz, földbirtok, cím,
mandátum, társadalmi állás, hivatal, intelligencia, szerelem, tehetség - mindez cseretárgy. A
mink van, cserébe adjuk azért, a mink hiányzik.
Máskor így szól:
- Amit mondok, nem számít; csak az számít, amit írásban adok.
És amikor dicsekszik:
- Soha nem olvastam semmit és büszke vagyok rá, hogy azért mégis én irányítom a
közvéleményt... Politika, irodalom, filozófia meg a többi mismás, ez mind itt van a
zsebemben!...
De nem csak szavak jellemzik, maga a cselekvés is. És el lehet-e felejteni az utolsó
jelenetet? Lechat be akar fonni két, magához hasonló, minden hájjal megkent üzletembert.
Már markában tartja ezeket, amikor egyszerre iszonyú csapások kólintják fejbe. A legnagyobb
csapások, melyek valaha érték s egyszerre kettõ. Nemezise az, hogy a gyermekeiben
bûnhõdjék. Leánya, akinek egy márki a kérõje, azzal a kijelentéssel utasítja vissza ennek a
kezét, hogy neki már van szeretõje és most elhagyja szülei házát, hogy ezzel a fiatal
kémikussal élhessen. A másik csapás még kegyetlenebb. Fia, büszkesége, akinek mindent
megengedett s akinek még a tékozlásában is csak gyönyörködni tudott - mert úgy találta, hogy
ez a fiú élõ reklám az õ üzletei számára - automobiljából olyan szerencsétlenül bukott ki,
hogy azonnal meghalt. Alig végzett leányával, aki fellázadt ellene, jelentik neki, hogy hozzák
a fiát, holtan. De ott a két rászedett csaló, készen rá, hogy aláírják azt a szerzõdést, mellyel
Lechat, aki túljárt az eszükön, hurkot fon a nyakukra. És Lechat-ban az iszonyúan sújtott
embernek már ebben a rettenetes percben fölébe kerekedik az üzletember: diktálni kezdi a
szerzõdést.
Ez az arckép olyan tökéletes, hogy Grandet-ra emlékeztet.
Harmadik - jelentékenyebb - színmûvét, a Le Foyer-t már inkább csak az elmés
gúnyolódás teszi elevenné. Itt is vannak hatásos jelenetek, érdekes figurák és kivált mesteri
formában kifejezett észrevételek, megjegyzések de omnibus et quibusdam aliis, de Lechat-hoz
fogható alak nincsen benne. Hogy újra találkozzunk azzal a kiváló emberrajzolóval, aki ilyen,
Balzac-hoz méltó «hõst») tudott a színpadra vinni Mirbeaunak egyik regényét kell
elõvennünk, azt a tökéletlen, harmónia híjával való, ízléstelenséggel és brutalitással el-
eléktelenített, de nagyszerû részletekben gazdag regényét, melynek címe: L'Abbé Jules.

V.
Mirbeau számtalan írótársát sértette meg, olyan epés, annyira kíméletlen és veséig
ható támadásokkal, aminõkre a tizennyolcadik század polémiái óta nem találni példát. Hogy
amikor szabad folyást engedett ennek a leküzdhetetlen és végzetes kedvtelésének, nagyon sok
igazságtalanságot követett el, kétségtelen. Nemcsak azért kétségtelen, mert nem lehet elhinni,
hogy azok közül, akik Franciaország dicsõségei, minden második ember sötét alak volna, akit
be kellett volna börtönözni; már pedig abból, ha Mirbeau valamennyi vádjának hitelt adnánk,
ezt kellene következtetnünk. De kétségtelen abból is, hogy a kritikáiban - azokban, melyek
tisztán irodalmiak - temérdek az igazságtalanság. Az igazságnak ez a fanatikusa sokszor
tévedett, mert judíciuma nem volt méltó a tehetségéhez. Nyilván mindig õszinte volt és
õszintén kívánta, hogy mindig igazságos lehessen; de a véralkata gyakran megtévesztette.
Természetes, hogy a megbántottak, ha alkalmuk nyílt rá, nem mulasztották el
visszaadni a kölcsönt. «Hivatásos anatéma-üvöltözõ!»... vagy: «Kissé komikus, hogy már
kora reggel a hóhér attitûdjébe helyezkedik»... - mondták róla. Néha nevetséges figurának
tüntették fel, néha lebírálták. Írói erejét és stílusának fényességét nem lehetett elvitatni, de -
mint az embernek nagy szerencsétlensége volt feketevérûsége - írásának is voltak gyöngéi és
nyerseségét, ízlésbeli megtévedéseit, «mosdatlanyszájúságát» gyakran fölemlegették.
Kisebbítették is és minél udvariasabb, finomabb szavakkal, annál hatásosabban. Jules
Lemaitre például azt írta róla: a bolondokat nagyon jól rajzolja.
Ebben a kritikában van valami igazság. Mirbeau alakjai között feltûnõen sok a
mániákus. Mániákusok a L'Abbé Jules legremekebbül rajzolt alakjai is: a püspök, aki
mindentõl fél, de különösen az elhatározástól, a cselekvéstõl és a megbíráltatástól, Pčre
Pamphile, aki egy életen át koldul, hogy a világ legnagyobbszerû templomát építtethesse fel,
és fõképpen Jules, aki csupa mánia. De mennyire élnek ezek a mániákusok! Kivált Jules, ez a
legszerencsétlenebb minden regényhõs közül, akinek lelkét annyira megnyomorította az el
nem fojtható vágy s aki természetimádatának kifejezésére olyan szép szavakat talál.
Mirbeau: Jean Roule, az anarchista. De mintha volna valami rokonsága ezzel a Jules-
lel is, akiben azért olyan sok a kajánság, a feketevérûség, mert rettenetesen boldogtalan.